Drábik János

AZ UKRÁN DRÁMA
Létrejött a Medve és a Sárkány közös birodalma

Gold Book
www.goldbook.hu
 Copyright © Drábik János, 2015

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Szerkesztő: Tóth Erika

Minden jog fenntartva!

A kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos engedélye nélkül tilos

a kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy bármely
formában, bármely módon közzétenni.

ISBN 978 963 426 356 2

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
 Tartalom

Előszó

Akcióban az ukrán Gladio

Válaszút előtt Ukrajna: a Kelet és a Nyugat határán

A pénzhatalmi világelit hazugságokkal készíti elő

a III. világháborút

Hogyan reagált az amerikai sajtó Putyin beszédére?

A budapesti bunraku
 Előszó

Az ukrán konfliktus kezdeményezője és főszereplője Amerika,

pontosabban a felette főhatalmat gyakorló pénzhatalmi világelit.
Célországai pedig Ukrajnán keresztül Oroszország és Kína. A dráma
elszenvedői és vesztesei pedig az ukránok, és elsősorban az Ukrajna
keleti tartományaiban élő orosz ajkú emberek. A mai Egyesült
Államokat úgy jellemezhetjük, mint egy hatalmas nemzetet, amely
hanyatlásnak indult egy szupergazdag dekadens oligarchia uralma
alatt.
A hanyatlás szinte minden területen tetten érhető: az iskola- és
az egészségügyi rendszerben, a kulturális szférában, a társadalom
általános állapotában, ahol erejük teljében lévő munkaképes
emberek képtelenek tisztességes megélhetést biztosítani a
maguknak. Ez a dekadencia megnyilvánul az amerikai külpolitika
véget nem érő téves döntéseiben. Egyre többen nevezik aggódva
Amerikát a „káosz birodalmának”. A káosz egyszerre jelenti a
rendőrállamot és kormányozhatatlan anarchiát.
Az Egyesült Államok egyik súlyos következményekkel járó
tévedése volt államcsínnyel kitolni a NATO és az EU határait az
orosz–ukrán határig. A Washington és a NATO által szervezett
államcsíny 2014. február 22-én megdöntötte az ország utolsó
alkotmányos elnökének és kormányának a hatalmát. A washingtoni
neokonzervatív és neoliberális döntéshozók a Brzezinski által
kidolgozott forgatókönyvet követték. Eszerint ha Ukrajnát
átalakítják egy oroszellenes és NATO által elfoglalt területté, az
hatékonyan akadályozza Oroszország birodalmi ambícióit.
Ennek a feltételezésnek az a súlyos hibája, hogy Oroszországnak
ténylegesen nincsenek birodalomépítő törekvései. Oroszország, mint
a világ még mindig legnagyobb területű országa, akkora térséggel
rendelkezik, ahol minden a rendelkezésére áll, hogy békésen,
kihasználva a szabadkereskedelem lehetőségeit, korlátlanul
fejlődhessen.
Oroszország mint a világtörténelem egyik nagy nemzete,
természetesen kötelességének érzi, hogy védelmezze az orosz
emberek érdekeit, bárhol is éljenek. Ezt a hazafias kötelezettségét
akkor is teljesíti, ha ez csak nagyobb kockázatok és katonai
konfliktusok felvállalásával lehetséges. Ezért a Washington–NATO–
EU-trojka Ukrajnában végrehajtott stratégiája a nyugati katonai
szövetség határainak keletre tolásával – egy év után ez már látható –
nem hozott semmilyen pozitív eredményt. Negatív következménye
viszont az, hogy az emberiség közelebb került egy nagyobb, esetleg
nukleáris fegyverek bevetésével is járó háború lehetőségéhez. Ez
utóbbi viszont az emberiség megsemmisülését jelenti.
Az ukrajnai polgárháborúnak nemcsak a világközvélemény
számára ismertté váló, de csendben elfeledett, néma áldozatai is
vannak. Számtalan képet, videót láthattunk a 2015 februárjában
folyó donbászi harcokról. Hallottunk ukrán kormánykatonákról,
akik életüket vesztették egy sikertelen támadásban. Láthattuk
Donyeck, Luganszk, Mariupol, Debalcevo lakosait, amint
haldokolnak a járdákon, miután a kijevi bábkormány által
odaküldött tüzérség gyilkos gránátokat szórt rájuk és aknákkal
pusztította őket. Arról már keveset tudunk, hogy mennyi gyermek és
asszony halt meg, mert a kijevi kormánycsapatok bombázták a
kórházakat és a szülészeti klinikákat is. (Légierőt kizárólag a kijevi
hadsereg vetett be a polgári lakosság megfélemlítésére.) A háborúk
ilyen áldozatai szinte észrevétlenek maradnak. Arról is keveset
tudunk, hány ukrán nyugdíjas hal meg hamarosan idő előtt, mert
nem jutott megfelelő élelmiszerhez, gyógyszerhez, vagy télvíz idején
fűtéshez.
Ahogy múlik az idő, egyre inkább tudatára ébredünk az
áldozatok hatalmas számának. Ukrajnában is kiderült, hogy háború
idején lényegében két módon maradhat az ember életben: vagy
megtagadja a harcokban való részvételt, vagy pedig elmenekül.
2015 márciusában, amikor e sorok íródnak, már közel másfélmillió
ukrán hagyta el szülőföldjét és menekült Oroszországba. Nyugati
irányba, Ukrajna békésebb területeire nem menekülhettek, mert ezt
a kijevi bábkormány megakadályozta.
Azok a nyugat-ukrajnai szélsőséges nacionalisták és neonácik,
akik önként mennek el ölni vagy meghalni a kelet-ukrajnai
polgárháborúba, nem nevezhetők racionálisan cselekvő embereknek.
Azok a donbásziak, akik Oroszországba menekülnek, hogy védjék
családjukat és túléljék a véres napokat, sokkal bölcsebbek. Azok az
orosz ajkúak pedig, akik önfeláldozóan védelmezik szülőföldjüket és
családjukat egy Washington–NATO–EU-trojka által létrehozott
polgárháborúban, ugyancsak racionálisan cselekednek és kiérdemlik
tiszteletünket.
2015. február 18-ig a Novorosszijai Önkéntes Hadseregnek
sikerült visszafoglalnia a két donbászi népköztársaság
együttműködése szempontjából lényeges Debalcevo várost, amely
kulcsfontosságú közlekedési csomópont. A kijevi kormányzat
nemcsak taktikai, de stratégiai vereséget is szenvedett. A jelek arra
utalnak, hogy az ukrán kormányerők egésze roppant össze belülről.
A frontvonalak több részén felvonult kijevi erőkre a debalcevói
vereség bénító hatást tett, aláásva a kormánykatonák harci morálját.
A Luganszki és a Donyecki Népköztársaság fegyveres erői a
Debalcevónál elért győzelemmel bebizonyították, hogy képesek
együttműködni és hatékonyságban felülmúlják a kijevi
kormánycsapatokat. A novorosszijaiak szkeptikusan viszonyulnak a
második minszki megállapodáshoz, a Minszk-2-höz, és
bizalmatlanok a kijevi junta szándékait illetően. A Donbásziak azért
szkeptikusak, mert úgy gondolják, hogy a Minszk-2-t nem lehet
betartani. Ez pedig azt is jelenti, hogy hamarosan újabb harci
cselekményekre kerül sor. A polgárháborúnak ebben az újabb
menetében azonban Novorosszija már lényegesen jobb pozícióban
lesz.
A novorosszijaiak soha nem titkolták, hogy az összes, Kijev által
elfoglalt területet vissza akarják szerezni. A 2015. február 12-i
minszki megállapodás azért lehet csak átmeneti, mert a két donbászi
népköztársaság százezer főre akarja növelni hadseregének létszámát.
Ez annyira fokozná Novorosszija katonai erejét, hogy az
erőviszonyokat még az sem tudná megváltoztatni, ha az Egyesült
Államok valóban leszállítja az ígért csúcstechnológiájú és halált
okozó fegyvereket.
Az amerikai katonai tanácsadók és kiképzők jelenléte sem
változtat alapvetően a helyzeten. Ezért az is lehetséges, hogy már
2015 tavaszán elkezdődhet annak a neonáci rendszernek a
felbomlása, amellyel a Washington–NATO–EU-trojka kísérletezett
Ukrajnában. A változás érintheti a jelenlegi ukrán vezetés legfelső
szintjét is. Mindez természetesen kihat az ukrán dráma főszereplője,
Amerika érdekeire is.
A washingtoni politika neokonzervatív irányítói azzal riogatják
az amerikaiakat, hogy „jönnek az oroszok”, „Putyin vissza akarja
állítani az egykori orosz cárok és bolsevik komisszárok birodalmát”,
„az agresszor Putyin Ukrajna területi integritásának önkényes
megsértésével agressziót követett el, amikor visszacsatolta
Oroszországhoz a Krím félszigetet”.
Merkel német kancellár ismételten emlékeztetett arra a fontos
alapelvre, hogy a hidegháború utáni időszakban erőszakkal nem
lehet többé megváltoztatni a határokat Európában. Véleményünk
szerint a határok erőszakos megváltoztatásának a tilalma azonban
nemcsak az államhatárokra vonatkozik. Ma már a befolyási
övezetek, a nagyhatalmi érdekszférák, a katonai szövetségek, a
gazdasági régiók, a kontinenseken átívelő szabadkereskedelmi zónák
határai sokkal fontosabbak, mint az államhatárok. Ezeknek a
határoknak az erőszakos megváltoztatása is alapjaiban sérti a
hidegháború utáni Európában érvényes határokat és nemzetközi
rendet.
Ezeket a fontos határokat változtatta meg a Nyugat az általa
kezdeményezett, finanszírozott és végrehajtott fegyveres
államcsínnyel Kijevben, amellyel de facto a NATO és az EU
hegemóniája alá helyezte alkotmányellenesen – a szavazópolgárok
megkérdezése nélkül – egész Ukrajnát. A NATO és az EU határait
kitolta Oroszország közvetlen határaihoz. Ha az államhatárok
önkényes megváltoztatása tilos, miért nem tilos a katonai
szövetségek, az övezetek, az uniók és zónák határainak az erőszakos
megváltoztatása is? Erre persze az a válasz, hogy Ukrajnában
forradalom zajlott le és a népakarat érvényesült. A Gene Sharp és
Saul Alinsky módszereivel erre a célra kiképzett és finanszírozott
álcivil szervezetekkel végrehajtott színes-gyümölcsös-bársonyos
lázadásokat nem lehet azonban igazi forradalmaknak, a népakarat
hiteles megnyilvánulásainak tekinteni.
Ennek a könyvnek, amely napról napra szinkronban íródott az
eseményekkel, az egyik célja tényekkel bebizonyítani, hogy Kijevben
az Egyesült Államok ötmilliárd dollárt fektetett be éveken át azért,
hogy véres puccsal a saját bizalmi emberei vegyék át az állam
irányítását.
Az is kellően dokumentált tény, hogy a washingtoni vezetés már
1989-től elkezdte kidolgozni azt a stratégiát, amelynek a célja
kezdettől fogva az volt, hogy Kelet-Európát és benne Ukrajnát is
bevonja a Nyugat érdekszférájába.
A magyar nemzet érdeke az, hogy szomszédunkban a
polgárháborút be kell fejezni és tárgyalásokkal kell megoldást találni
az ukrán társadalom problémáira. Ki kell vonni elsősorban a
nehézfegyvereket a veszélyes zónákból, a kijevi kormányzatnak
pedig végre kell hajtania azt az alkotmányos reformot, amelyre a
második minszki megállapodásban kötelezettséget vállalt.
Az Európai Uniónak arra kell törekednie, hogy Oroszországgal
közösen egy Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő Eurázsiai
Gazdasági Térséget hozzon létre, mert ez Európa népeinek az
érdeke. Az EU- és a NATO-tag Magyarországnak rá kell ébresztenie a
többi európai országot, hogy az ukrán válság felgyorsította
Oroszország és Kína összefogását egy új Ázsiai Birodalom
létrehozása érdekében. A Medve és a Sárkány egyesüléséből 2014-
ben ez az új birodalom de facto meg is született. Ha ez az összefogás
megerősödik, tanúi lehetünk, hogy az egypólusú pénzuralmi
világrend miként bomlik fel és hogyan jön létre a többpólusú
világrend, de most már ázsiai központtal.
Nemcsak a magyaroknak, de az európaiaknak is vigyázó
szemeiket ma nem Nyugatra, hanem Ázsiára, a Moszkva és Peking
„DNS-ének kettőscsavarjából” létrejött új világbirodalomra kell
vetniük.

Drábik János
 Akcióban az ukrán Gladio

„Minden hazugság volt, amit a kommunisták a kommunizmusról

mondtak, viszont színtiszta igazságnak bizonyult, amit a
kapitalizmusról állítottak” (Orosz–ukrán közmondás, amely az
elmúlt évtizedben terjedt el)

Számos nyugat-európai országban a nyugati országok kormányai –

elsősorban az Egyesült Államok és titkosszolgálata, a CIA –
szövetkezve a NATO-val titkos hadseregeket tartottak fenn. Ezek a
többszörösen álcázott titkos fegyveres csoportok saját országaik
területén saját polgáraik ellen követtek el merényleteket. Az volt a
stratégiai elképzelés, hogy a titkosszolgálatok által irányított
terrorista csoportok merényleteivel manipulálják a közvéleményt és
tegyék ellenszenvessé a baloldali kormányzásra való áttérést. A
lakosság rettegésben tartását a feszültség stratégiájának nevezték. A
gyakorlati akciókat azok a törvényen kívüli szupertitkos fegyveres
csoportok hajtották végre, amelyeket a NATO eredetileg azért hozott
létre Olaszországban, Portugáliában, Németországban,
Spanyolországban, Svájcban, Ausztriában és más nyugat-európai
országban, valamint a NATO-hoz tartozó Törökországban, hogy a
Vörös Hadsereg feltételezett támadása esetén szabotázsakciókat
hajtsanak végre a Szovjetunió által megszállt területeken.
A szovjet invázióra nem került sor, elsősorban a MAD (Mutual
Assured Destruction – Kölcsönösen Szavatolt Megsemmisítés)
politikája következtében. Ehelyett érvényesült a békés egymás
mellett élés politikája, amit ironikusan „békés egymás mellett
félésnek” is neveztek. Miután a Szovjetunió nem szállta meg Nyugat-
Európát, a CIA és nyugat-európai társszervezetei arra törekedtek,
hogy valamilyen más módon hasznosítsák a belső ellenállásra
létrehozott titkos fegyveres csoportokat. Nem akarták ezeket
felszámolni, ezért új feladatokkal bízták meg őket. Arra adtak nekik
utasítást, hogy hajtsanak végre merényleteket, amelyekért aztán a
baloldalt lehet felelősé tenni. A cél az volt, hogy fékezzék a baloldal
megerősödését és megakadályozzák, hogy kommunista-szocialista
baloldali kormányok kerüljenek hatalomra.
Olaszország, Belgium és Svájc már kivizsgálta e titkos fegyveres
csoportok tevékenységét. Az Egyesült Államokban és Angliában
azonban még 2014-ben is hallgatnak erről a szervezetről. Ez
elgondolkodtató, merthogy Daniel Ganser 2005-ben Londonban
könyvet jelentetett meg a NATO’s Secret Armies. Operation Gladio and
Terrorism in Western Europe (A NATO titkos hadseregei. A Gladio
hadművelet és terrorizmus Nyugat-Európában) címmel.
Ganser a Zürichben működő Szövetségi Technológiai Intézet
Biztonsági Tanulmányok Központjának tudományos főmunkatársa
volt és számos ismeretlen adatot hozott nyilvánosságra. A kutató
szerint még a második világháború idején Winston Churchill brit
miniszterelnök szükségesnek látta egy titkos hadsereg felállítását a
bolsevizmus elleni harcra. A CIA első főnöke – Allan Dulles –
dolgozta ki azt a tervet, amelyet aztán a brit titkosszolgálat, az MI6
is elfogadott. Eszerint a két titkosszolgálat úgynevezett „stay-
behind” (hátramaradó) fegyveres csoportokat hoz létre, amelyek
hozzálátnak földalatti ellenálló hadseregek kiképzéséhez egész
Nyugat-Európában. Így akartak időben felkészülni a várható szovjet
invázióra.
A titkos csoportok tagjait ellátták hamisított útlevelekkel,
résztvevői pedig többek között ejtőernyős ugrásokat végeztek a La
Manche csatorna fölött. A titkosszolgálatok és a NATO
természetesen a terroristák ellen léptek fel, de valójában ők maguk
hajtottak végre a Gladio-csoportok segítségével terrorista
cselekményeket. Ganser könyvében idéz az egyik Gladio-
kézikönyvből:
 „Amikor a forradalmárok átmenetileg felhagynak az erő
alkalmazásával, az USA katonai hírszerzésének rendelkeznie kell az
eszközökkel, hogy különleges műveleteket indítson, amelyek
meggyőzik a vendéglátó országok kormányait és a közvéleményt a
felforgatás veszélyének a realitásáról…”

Ez azt jelenti, hogy a Gladio-program titkos hadseregeinek

gondoskodniuk kellett arról, hogy folyamatosan legyenek
terrorcselekmények. Ganser megemlíti, hogy a spanyolországi titkos
hadsereg együttműködött a spanyol diktátorral, Francóval, és több
mint ezer támadáshoz volt köze. A „stay behind army” Nyugat-
Németországban tervet dolgozott ki a német szociáldemokrata párt
vezetőinek megölésére, ha bekövetkezne a szovjet megszállás. De
Gaulle francia elnök ellen több terrorakciót is végrehajtottak, így
akarták megakadályozni a béke megteremtését Algériában. A titkos
fegyvereseknek közük lehetett a portugál afrikai gyarmatok két
vezetőjének – Amilcar Cabral és Edoardo Mondlane – a
meggyilkolásához, valamint Papandreou kormányának
megbuktatásához Görögországban. Az athéni katonai junta is
kapcsolatban állt a Gladio-hálózattal csakúgy, mint azok, akik
számos terrorakciót követtek el Törökország területén a kurdok
ellen.
Ganser nem talált olyan adatokat, amelyek szerint Hollandiában,
Luxemburgban, Dániában és Norvégiában lett volna kapcsolata a
Gladio-hálózatnak a terrorizmussal. Az Anders Behring Breivik által
2011. július 22-én elkövetett tömeggyilkosságban azonban már
számos olyan körülmény jelölhető meg, amely arra utal, hogy olyan
szervezett terrorakcióról volt szó, amely mögött a Gladio norvég
változata húzódhatott meg.
Giulio Andreotti Olaszország kereszténydemokrata
miniszterelnöke 1990. október 24-én az olasz társadalom és a világ
közvéleménye elé tárta, hogy létezik egy olyan információs reagáló
és őrző-védő struktúra, amely rendelkezik titkos fegyverraktárakkal
és tartalékos tisztekkel. Ennek a Gladio (kard) fedőnevet viselő
titkos hadseregnek a létezése nagy politikai hullámokat vert
nemcsak a római parlamentben, de egész Európában. E sorok írója
azt a megbízatást kapta a Szabad Európa Rádió vezetőségétől, hogy
a SZER különböző műsoraiban ismertesse az egész Gladio-
programot.
Olaszországban közéleti vita tárgya lett, hogy a titkos hadsereg
nem manipulálta-e a politikát terrorakciók kitervelésével és
végrehajtásával. A Gladio szupertitkos fegyveres csoport, az olasz
katonai hírszerző szolgálat – a SISML – egyik részlegeként
működött, és központja az olasz hadügyminisztériumban volt. Ennek
a titkosszolgálatnak az egyik korábbi vezetője – Vito Miceli
tábornok – kijelentette, hogy „börtönbe vonultam, mert nem akartam
felfedni e szupertitkos szervezet létezését, és most Giulio Andreotti a
nyilvánosság elé lép és elmondja a parlamentnek!”
Az olasz katonai titkosszolgálat 1959-ben készített
dokumentuma szerint a Gladio titkos hadseregnek egyrészt az volt a
célja, hogy hátramaradó kiképzett fegyveres csoportként működtesse
a gerilla-hadműveleteket, ha megvalósulna a feltételezett szovjet
invázió. A másik stratégiai célja az volt, hogy belföldi
hadműveleteket hajtson végre vészhelyzetekben. Azt egyértelműen
meghatározták, hogy Olaszországban mit kell érteni vészhelyzet
alatt hidegháború idején. A Gladio-stratégák szerint ilyen
vészhelyzetet jelent az olasz kommunista és szocialista pártok
erősödése. Az volt az álláspont, hogy ez a két párt gyengíti belülről
a NATO-t. A jobboldali terrorizmus hátterének felderítésén fáradozó
vizsgálóbíró – Felice Casson – a Gladio nyomaira jutott. Ő
kényszerítette színvallásra Andreottit. A vizsgálóbíró bebizonyította,
hogy a titkos hadsereg kapcsolatokat épített ki a jobboldali
terroristákkal. Ezek a terroristák a Gladio titkos hadsereg
támogatásával hajtottak végre robbantásokat, majd ezekért
következetesen a baloldali politikai erőket tették felelőssé. A
tényleges elkövetők azért tudták elkerülni a felelősségre vonást,
mert a katonai titkosszolgálat megvédelmezte őket. A feszültség
stratégiája az egyik jobboldali terrorista – Vincezo Vinciguerra –
szerint a következő volt:

„Civileket, férfiakat, nőket, gyerekeket, ártatlan embereket, a

politikától távol álló ismeretleneket kellett megtámadni. Az ok
egyszerű. Az volt a feltételezés, hogy arra kényszerítik ezeket az
embereket, az olasz közvéleményt, hogy az államhoz forduljanak
nagyobb biztonságért. Ez az a politikai logika, amely az összes
mészárlás és robbantás mögött meghúzódott, és amely büntetlenül
maradt, mert az állam nem ítélhette el magát és nem vállalhatott
felelősséget a történtekért.”

Serravalle tábornok, aki 1971 és 1974 között állt a Gladio titkos

hadsereg élén, megerősítette:

„A titkos hadsereg a defenzív, posztinváziós logikáról áttérhetett a

támadás, a polgárháború logikájára.”

Az olasz szenátus csak 2000-ben fejezte be a vizsgálatot. Akkor

viszont megállapította:

„Azokat a mészárlásokat, bombákat és katonai akciókat az olasz

állami intézményeken belüli emberek és – mint legújabban kiderült –
az Egyesült Államok Hírszerzésének struktúráihoz kapcsolódó
személyek szervezték meg, mozdították elő vagy támogatták.”

1990 novemberében a NATO egyik szóvivője még azt mondta, hogy

„a NATO soha nem fontolgatott gerillaháborút vagy földalatti titkos
hadműveleteket”. Mindössze egy napra volt szükség ahhoz, hogy más
NATO-alkalmazottak beismerjék: ez a cáfolat téves, de ehhez
hozzátették, hogy a NATO nem kommentál katonai titkokkal
kapcsolatos ügyeket. 1990 novemberében John Galvin – amerikai
tábornok – a NATO európai parancsnokaként a katonai szövetség
legmagasabb rangú tisztje volt földrészünkön (The Supreme Allied
Commander Europe). A szövetség nagyköveteit pedig Manfred
Wörner – a NATO nyugatnémet főtitkára –, a szervezet legmagasabb
rangú polgári tisztségviselője tájékoztatta a „stay behind” titkos
szervezet működéséről. Ekkor mondta az egyik vezető NATO-
diplomata, hogy „ha léteztek is kapcsolatok terrorszervezetekkel, a
rájuk vonatkozó információkat nagyon mélyen el fogják rejteni”.
William Colby – a CIA volt igazgatója – emlékirataiban
megerősítette, hogy a CIA számára fontos volt titkos hadseregek
felállítása Nyugat-Európában. Mint írja, ez a projekt a második
világháború után kezdődött teljes titokban, és az információk csak
Washington, a NATO, valamint az érintett országok
legmegbízhatóbb embereinek a lehető legkisebb köre számára voltak
hozzáférhetőek.
Említésre méltó az az eset is, ami a CIA egy másik igazgatójával
– Stansfield Turner tengernaggyal – történt 1990-ben, amikor
tévéinterjút adott Olaszországban. A műsorvezető a Gladióról
kérdezte, Turner admirális azonban nem adott választ. Ám az
újságíró újból feltette a kérdést arra hivatkozva, hogy a terrornak
számos ártatlan áldozata volt. Ekkor az admirális letépte magáról a
mikrofont, és azt üvöltötte: „Megmondtam, hogy nem kérdezhet a
Gladióról!”
Az ukrán Gladiót (ukránul: Ukrajnszka Nacionalna Aszambleja –
Ukrajnszka Narodna Szamoborona, angolul: Ukranian National
Assembly – Ukranian People’s Self-Defence; UNA-UNSO) 1990.
június 30-án hozták létre Lvovban, és az volt a neve, hogy Ukrán
Pártközi Gyűlés (UMPA, angolul: Ukranian Inter-party Assembly).
Élén Dmitrij Korcsinszkij állt. Az UNS (Ukrán Nemzeti Szövetség)
alapító kongresszusára 1990. november 4-én már Kijevben került
sor. 1991. január 11-én pedig már fegyveres kommandó őrizte a
Seimas-palotát, amikor 1991 januárjában a Szovjetunió fegyveres
támadást intézett Litvánia ellen. 1941. június 30-án az UNS kétszáz
fegyverese fáklyás felvonulást tartott Lvovban, így emlékezett meg
Ukrajna függetlenségének 1941-ben történt kikiáltásáról. Amikor
1991 nyarán sor került a még utolsó napjait élő Szovjetunióban az
államcsínyre, az UNS egyik osztaga, amelyet a vietnami háború
egyik veteránja, Valerij Bobrovics vezetett, Moszkvába utazott. Ez az
osztag képzete az alapját az „Argo” nevű katonai egységnek.
1991. augusztus 19-én az UNS hozta létre azokat a bevethető
egységeket, amelyeknek egy része az UNSO keretében részt vett a
2014-es kijevi tüntetésekben is. Ezeket az egységeket többek között
a szovjet hadsereg ukrán nemzetiségű veteránjai is irányították, akik
Afganisztánból tértek vissza. 1991. szeptember 8-án az UMA (Ukrán
Pártközi Gyűlés) hatodik ülésén ezt a testületet hivatalosan
átnevezték Ukrán Nemzeti Gyűléssé. A lakosság számára ez úgy vált
ismertté, mint UNA-UNSO, mert az UNSO szorosan együttműködött
az UNA-val. E párt vezetőjévé Jurij-Bohdan Suhevicset nevezték ki.
(Megismételjük, hogy mit jelentenek a rövidítések: UNA –
Ukrajnszka Nacionalna Aszambleja; UNSO – Ukrajnszka Narodna
Szamoborona. A kettő együtt UNA-UNSO.)
Ukrajnának függetlensége kikiáltása óta folyamatosan küzdenie
kellett a különféle szeparatista törekvésekkel. Az egyik mozgalom
Ukrajna oroszok által lakott területeit akarta egyesíteni
Oroszországgal. Más szeparatista mozgalmak a szomszédos
országokhoz szerették volna Ukrajna bizonyos részeit csatolni. Az
UNA-UNSO nacionalista szervezetnek még a Szovjetunió utolsó
hónapjaiban sikerült megakadályoznia a Szovjetunió
törvényhozásának számító Legfelső Szovjetben azt, hogy újra
létrehozzák Donyeck-Krivojrog Szovjet Köztársaságot és a Donyecki
Nemzeti Gárdát. Kijevben pedig felszámolták a Hazafias Fórum nevű
szervezetet. 1991 novemberében az UNSO feloszlatta a
kongresszusukat, valamint a nagygyűlésüket. Mivel
tömegverekedésre került sor az UNSO harcosai részvételével, ezért
az akkori kormányzat elrendelte az UNSO-aktivisták tömeges
letartóztatását. A Fekete-tenger melletti Ogyesszában az UNSO
akadályozta meg a Novoroszijksz Köztársaság létrehozását, amely
ösztönözte a szeparatista mozgalmakat Bukovinában és
Zákárpátiában, vagyis a Kárpátalján.
1992. július 7-én az UNSO-nak egy Lvovban lévő egysége
feloszlatta a románoknak azt a kongresszusát Csernyivciben, amely
kísérletet tett arra, hogy Észak-Bukovinát csatolják Romániához. A
Krím félsziget státuszának alakulása azért különösen fontos, mert
1991 óta az Orosz Föderáció haditengerészete Szevasztopolban
állomásozik, amelynek a használatát Oroszország 2042-ig kibérelte.
1991-ben Igor Kaszatonov admirális volt az orosz fekete-tengeri
hadiflotta parancsnoka. Amikor 1992 áprilisában a tengeri
támaszpont parancsnokságán egyes tisztek felesküdtek az ukrán
államra, Kaszatonov elrendelte a haditengerészeti bázis elzárását az
ukrán szárazföldi és tengerészeti egységektől. Kaszatonov
megtagadta, hogy Ukrajna elnökének a rendelkezéseit végrehajtsa és
deklarálta a Krími Autonóm Köztársaság Legfelső Tanácsának a
felállítását.
Az admirális intézkedéseit a krími kozákok fegyveres szervezetei
aktívan támogatták más orosz hazafias klubokkal együtt. Mivel a
Krím félszigeten nem hajtották végre a kijevi kormányzat által
hozott jogszabályokat, az UNA-UNSO úgy döntött, hogy tiltakozó
meneteket szervez és egyházi szertartásokat tart Ogyesszában,
Kherszonban és Szevasztopolban az áldozatul esett ukránok
emlékére. Ebben a kampányban az ukrán ortodox egyház papjai is
részt vettek.
A fejlemények jobb megértéshez meg kell említeni néhány
eseményt, amely az elmúlt két évtizedben Ukrajnában történt. 1994-
ben az ukrán parlamentbe, a Verhovna Radaba több UNA-UNSO-
tagot is beválasztottak képviselőnek. 1994 és 1997 között az UNA-
UNSO egységei Ukrajna-szerte több olyan oroszellenes akciót
hajtottak végre, ami felhívta rájuk a közvélemény figyelmét. Így
széttépték az ukrán parlamentben az orosz zászlót, továbbá
csatlakoztak a Moszkva ellen fellázadt csecsenföldi szeparatistákhoz,
és hosszú időn át harcoltak az orosz hadsereg ellen.
 Az UNA-UNSO beavatkozott az ukrán egyházi ügyekbe is, és
1995 júliusában összecsapott a rendőrséggel, amikor eltemették
Volodomi Romanjuk pátriárkát, az ukrán ortodox egyház fejét. A
szélsőségesen nacionalista UNA-UNSO az orosz ortodox egyház által
kiközösített Filaret pátriárka mellé állt, és erőszakkal az új
egyháznak adta át az orosz ortodox egyház tulajdonát képező
ingatlanokat több területen is. Az UNA-UNSO szervezeteinek
taglétszáma ekkor mintegy tízezer volt, és kilencven százalékuk a
tizennyolc és harmincöt éves közötti korosztályhoz tartozott. Az
UNA-UNSO ideológiája a szélsőséges ukrán nacionalizmust
kombinálja az agresszív antiszemitizmussal. Tekintélyuralmi és
nemzeti elkötelezettségű kormányzást akar, ahol a nemzeti vagyon
döntő része köztulajdonban marad.
Leonyid Kucsma elnök kormánya 1997-ben betiltotta az UNA-
UNSO-t. A szervezet tagjai erőszakos utcai tüntetésekkel válaszoltak.
Ennek során több mint kétszázötven tagot őrizetbe is vettek. Egy
évre rá az UNA-UNSO újjászervezte magát, és szigorúan nacionalista
vonalat képviselő pártprofilt alakított ki magának. Szakított a
nyíltan neonáci program hirdetésével. Ennek során a mérsékeltebb
nemzeti szervezetnek Andrij Skill és Jurij Suhevics lett a vezetője.
1998-ban az újjászervezett szélsőjobboldali párt részt vett a
parlamenti választáson, de mindössze a szavazatok 0,39%-át sikerült
megszereznie. 2000-ben és 2001-ben az Ukrán Nemzeti Gyűlés és az
Ukrán Nemzeti Önvédelem számos akciót rendezett. Ezeken
követelte, hogy Kucsma távozzon a hatalomból. A 2002-es
parlamenti választáson Andrij Skill egyetlen mandátumot tudott
szerezni Lvovban, és így bekerült az ukrajnai törvényhozásba. A párt
azonban továbbra is csekély vokshoz jutott, mindössze a leadott
szavazatok 0,04%-át tudta megszerezni.
Amikor Saul Alinsky és Gene Sharp módszerével beindult a
narancsos forradalom Ukrajnában – amelyet külföldről
finanszíroztak és irányítottak –, akkor az UNA-UNSO szervezetei
Viktor Juscsenkót támogatták oroszbarát riválisával szemben. A
kijevi Függetlenség téren, a híressé vált Maidanon az UNA-UNSO-
gárdák védelmezték Viktor Juscsenkót, valamint a „narancsos tábor”
olyan kiemelkedő vezetőjét, mint Julia Tyimosenko. 2005-ben Jirij
Suhevics lett a párt vezetője. A 2006-os parlamenti választásokon
azonban nem került be képviselője a törvényhozásba. 2007-ben
pedig már nem is indult. 2008-ban a dél-oszétiai főügyész azzal
vádolta az UNA-UNSO-t, hogy a 2008 augusztusában lezajlott
grúziai háborúban a tbiliszi kormányt támogatta. Egy orosz
tényfeltáró bizottság jelentése szerint 2009 augusztusától az UNA-
UNSO kétszáz tagja az ukrán hadsereg katonájaként vett részt a
Grúziában zajló harcokban. Az UNA-UNSO újból indult 2012-ben a
parlamenti választásokon, de megint képviselet nélkül maradt.
2013-ban az UNA-UNSO ismét a figyelem központjába került. Az
elégedetlenséget és nyomában az utcai tiltakozásokat az váltotta ki
2013 novemberében, hogy Janukovics elnök nem írta alá az Európai
Unió által felajánlott társulási szerződés megkötésére vonatkozó
előmegállapodást. Azóta tanúi lehettünk egy törvényesen
megválasztott legitim ukrán elnök, Viktor Janukovics
elmozdításának, akinek végül is menekülnie kellett saját országából,
mert őt tették felelőssé a több hónapja tartó erőszakos tüntetésekért
és számos ellenzéki haláláért. Janukovicsnak az volt a bűne, hogy
elutasította az Európai Unió homályos tartalmú ajánlatát, amely
lehetővé tette volna Ukrajna számára a társulást az unióhoz.
Brüsszel nagyon kis összegű, mindössze egymilliárd euró támogatást
ígért a pénzügyi összeomlás előtt álló Ukrajnának. Oroszország ezzel
szemben felajánlott tizenöt milliárd eurót az adósságterhek
enyhítésére, és igen jelentős mértékben csökkentette az Ukrajnának
szállított földgáz árát. Ez riasztotta Washingtont, az irányítása alatt
álló NATO-t, és mindazokat a nagy hatalmú érdekcsoportokat,
amelyek fontosnak tartják, hogy Ukrajna egésze az euroatlanti
térség hegemóniája alá kerüljön.
Így került sor arra, hogy egy titkos neonáci katonai szervezet,
amelyről tudni lehetett, hogy a NATO ellenőrzése alatt áll, döntő
szerepet játszott az elnök és az őt védelmező erők, valamint az utcai
tüntetők közti konfliktus eldöntésében. A törvényes elnöknek és
kormányának bukását a tüntetésekbe beavatkozó, Lvovból Kijevbe
érkező orvlövészek és mesterlövészek támadása döntötte el.
Janukovics legitim ukrán elnök eltávolításával a Nyugat még nem
biztosította magának az Ukrajna feletti uralmat. Ehhez szükség volt
az államok feletti pénzhatalmi elit olyan frontintézményeinek
bekapcsolására is, mint amilyen a Nemzetközi Valutaalap, az IMF.
Ezek az intézmények hamarosan jelentkeztek, és előterjesztették
azokat a követeléseiket, amelyek nélkül egyetlen ország sem juthat
nagyobb összegű nyugati pénzügyi támogatáshoz.

Lengyelországban képezték ki az EuroMaidan

terroristáit?

A Lengyelországban megjelenő Nie című lap 2014. április 18-i

számában számolt be arról, hogy 2013 szeptemberében Radoslaw
Sikorski – lengyel külügyminiszter – a Jobb Szektor (Pravij Szektor)
nyolcvanhat tagját meghívta Lengyelországba egyetemi
diákcsereprogram keretében. A meghívottak azonban nem diákok,
hanem negyven év körüli felnőttek voltak. Nem vettek részt a Varsói
Műszaki Egyetem számukra kijelölt hivatalos programjain, hanem
ehelyett a Legionovóban lévő rendőrségi kiképző központba mentek.
A Jobb Szektor meghívottjai itt négyhetes intenzív kiképzést kaptak
arról, miként kell a tüntető tömeggel bánni, hogyan kell egyes
személyeket felismerni, milyen harci taktikát kell alkalmazni,
hogyan kell kisebb csoportokat irányítani, miként kell
válsághelyzetben viselkedni, hogyan kell védekezni, ha a rendőrség
gázfegyvereket használ, miként kell barikádokat építeni, és
természetesen lőgyakorlatokon is részt kellett venniük, elsajátítva a
pontos célzást.
 A hivatalos álláspont szerint az EuroMaidan-tüntetéseket az
váltotta ki, hogy Janukovics elnök nem írta alá Ukrajna és az
Európai Unió társulási megállapodását a Keleti Partnerség vilniusi
csúcstalálkozóján. A lengyel parlament, a Szejm, 2013. december
elején szolidaritásáról biztosította Ukrajna polgárait, akik szilárdan
küzdenek azért, hogy hazájuk az Európai Unió teljes jogú tagja
lehessen. A Szejm tagjai ekkor még nem tudhatták, hogy a lengyel
kormány miként működött közre a lázadók felkészítésében. A NATO
azt a szerepet szánta Lengyelországnak Ukrajna vonatkozásában,
amivel Törökországot bízta meg Szíriával kapcsolatosan. A
neoliberális Donald Tusk – akkori lengyel miniszterelnök – és
Radoslaw Sikorski külügyminiszter meghatározó szerepet játszott
abban is, hogy Lengyelország belépjen a NATO-ba.
2014. február 21-én Sikorski, Frank-Walter Steinmeier és Roland
Fabius tárgyalt az Európai Unió képviseletében Janukovics elnökkel,
valamint az EuroMaidan vezetőivel. Az ukrán elnök nem tudott
arról, hogy Sikorski a színfalak mögött milyen kapcsolatban áll a
lázadókkal. Az is az igazsághoz tartozik, hogy Lengyelország vezetői
együttműködtek szélsőjobboldali-náci aktivistákkal, hogy egy
szomszéd állam törvényes kormányát megdöntsék. Ez hasonlít
ahhoz, ahogyan Törökország használta az Al-Kaidát a szíriai
kormány megdöntésére. A varsói kormány azoknak az egykori
náciknak az unokáival fogott össze, akiket a CIA beépített a NATO
Gladio-hálózatába, amelyet Ukrajnában is megszerveztek. A lengyel
külügyminiszter európai uniós kollégáival azt színlelte Kijevben,
hogy a szembenálló felek megbékítésére mindkét felet kielégítő
kompromisszumos megállapodást kötött. Ugyanakkor tudta, hogy a
véres leszámolás – amelyre a Jobb Szektor terroristáit kiképezték –
még hátravan.
A történtek megerősítik azt a feltételezést, hogy a NATO-nak
most már egy olyan új Gladio-hálózata létezik Kelet-Európában,
amely együttműködik a Greystone Ltd. magánbiztonsági
szolgálattal. Ez a Barbadoson bejegyzett offshore biztonsági cég
annak az „Academy” nevű cégnek a leányvállalata, amely
szerződéses kapcsolatban áll az Egyesült Államok kormányával. A
Greystone Ltd. úgy hirdeti magát, hogy a legfelkészültebb katonai
szakértőket és zsoldosokat tudja biztosítani a világ bármely táján.
Ha igaz, amit a Nie című lengyel lap közölt, akkor valójában a NATO
szegte meg a nemzetközi jogot és ez az egész ukrajnai helyzetet más
megvilágításba helyezi.
Szergej Razumovszkij – az urán hírszerzés egykori tisztje – 2013
augusztusában nyilvánosan beszélt arról, hogy a hozzá befutott
információk szerint az Egyesült Államok Ukrajna felforgatására
készül. A hírszerző tiszt szerint 2013 augusztusában mintegy kétezer
csecsen terroristát vont össze a NATO Ausztriában Bécs környékén.
Ekkor vette kezdetét ezeknek a terroristáknak a beszivárogtatása
Ukrajnába. 2014. február elején Kijevben még a demokratikusan
megválasztott kormány volt hatalmon, élén a legitim elnökkel,
Viktor Janukoviccsal. A 2013. november végén beinduló kijevi
tüntetéseket a NATO és a mögötte álló amerikai irányítás februárban
tudta olyan szervezetté tenni, hogy bekapcsolódhattak a Bécs
környékén 2013-ban összevont és kiképzett utcai harcosaik. Ezek a
kiképzett profi tüntetők, akik főállásban fizetésért részt vettek az
utcai lázadásban, együttműködtek a szélsőjobboldali és ugyancsak
megfizetett csoportok tagjaival. Ezzel lehetővé vált a valódi tüntetők
radikalizálása és a békésnek indult tüntetések véres lázadássá való
átalakítása.
A pénzhatalmi világelit ellenőrzése alatt álló globális média a
NATO által kezdeményezett és irányított terrorista akciókat
„forradalomnak” nevezte. Ma már bizonyított tény, hogy olyan
mesterlövészek és orvlövészek lőtték a kormányépületeket védő
rendőri erőket, amelyek Janukovicstól nem kaptak felhatalmazást a
fegyverhasználatra, és akik nem is bántalmazták a velük szemben
egyre agresszívabban fellépő tüntetőket. A profi mesterlövészek
nyitottak tüzet a tüntetőkre is, hogy azokat a rendőrökkel szembeni
keményebb fellépésre kényszerítsék. Az orosz tömegtájékoztatás
több helyszíni tudósítójának is sikerült beazonosítani olyan
mesterlövészt, aki Afganisztánban a talibán ellen harcolt. Ugyanaz a
személy Irakban is szerepelt a Blackwater zsoldosaként. Egy utolsó
fotón pedig, amely már a kijevi álforradalom során készült,
fegyveres utcai tüntető. Ezek a dokumentumok elérhetők a
világhálón.

Blackwater-Academy zsoldosok Ukrajnában

A Spiegel Online 2014. május 11-én arról számolt be, hogy Kelet-
Ukrajnában négyszáz amerikai zsoldos harcol a helyi önvédelmi
fegyveresek ellen. A Bild am Sonntag című hetilap tudósítására
támaszkodott, amely viszont értesüléseit a titkosszolgálati
kapcsolataitól szerezte. Az Ukrajnában bevetett zsoldosok a katonai
jellegű szolgáltatásokat nyújtó Academy nevű magánvállalattól
érkeztek, amelyet korábban Blackwaternek hívtak. Ezek a
professzionális fegyveresek mindennemű etnikai, állampolgársági,
ideológiai vagy vallási kötődés nélkül kizárólag anyagi
ellenszolgáltatás ellenében és anyagi érdekek által ösztönözve
hajtanak végre harci, kiképzési feladatokat bárki részére, aki
megfizeti őket.
Az Academy zsoldos cég cáfolta a Bild um Sonntag tudósítását.
Ezzel szemben a RIA Novosti orosz állami hírügynökség április 7-én
megerősítette, hogy Blackwater-zsoldosok vettek részt a kelet-
ukrajnai harcokban. Ezek a külföldről érkezett fegyveresek az ukrán
különleges belbiztonsági erőket tömörítő Sokol nevű rendfenntartó
szervezet egyenruháját viselték. A külföldi zsoldosoknak a helyi
önvédelmi erők ellen kellett harcolniuk Szlovjanszkban. A berlini
kormányt erről április 29-én tájékoztatta a német hírszerző szolgálat
(a BND). Azt, hogy ki adott megbízást a külföldi zsoldosoknak az
ukrajnai bevetésre, 2014. május közepén még nem volt teljesen
egyértelmű.
 2014. május 17-én súlyos harcok robbantak ki a kelet-ukrajnai
Szlovjanszkban a kijevi ideiglenes kormányhoz tartozó nemzeti
gárda katonái és a helyi önvédelmi fegyveresek között. Az Ukrán
Független Tájékoztató Ügynökség – az UNIAN – szerint a harcok a
helyi kerámiagyár környékén folytak. Az önvédelmi fegyveresek
állítólag világítórakétákat és tüzérséget is bevetettek a kijevi
kormány csapatai ellen.
2014. május 13-án Nyikolaj Levcsenko képviselő sürgette a
kijevi hatóságokat, hogy állítsák le a hadsereg bevetését Kelet-
Ukrajnában, és vegyék figyelembe az ottani lakosság véleményét is.
Levcsenko, aki a Régiók Pártja tagja volt, mély sajnálkozását fejezte
ki az elmúlt héten történtek miatt, és azt vetette képviselőtársai
szemére: nem értik, hogy mennyire reális veszély egy polgárháború
kitörése, ami Ukrajna felbomlásához vezet. Az átmeneti kormány
fegyveres fellépését polgárai ellen állam által elkövetett
terrorizmusnak nevezte, mert a hatóságok tárgyalások helyett
háborút indítottak a saját népük ellen.
Levcsenko arra is felhívta a figyelmet, hogy magánpénzzel
finanszírozott zászlóalj is részt vett a Donyeck tartományban folyó
harcokban: „Ezek a Maidanról származó békés aktivisták
felfegyverkezve kerültek bevetésre, nyilvánvalóan terrorista gyilkosok.” A
képviselő Turcsinov ideiglenes államelnöknek címezve kitért a
Kelet-Ukrajna két tartományában megtartott népszavazásra is:
„Turcsinov úr, Ön azt állította, hogy a donyecki régió lakosainak csak a
harminc százaléka vett részt a népszavazáson. Szeretném arra
emlékeztetni, hogy ez a harminc százalék két és fél millió embert jelent,
és ezek egyértelműen fejezték ki akaratukat. Bármely országban két és
fél millió ember akkora erőt jelent, amelyre egy kormánynak hallgatnia
kell.”
Levcsenko emlékeztette Turcsinovot, hogy amikor ellenzékben
volt, arra kényszerítette az egész országot, hogy az hallgasson a
Maidanon tüntető néhány ezer emberre: „Ön azt hangoztatta
világszerte, hogy hallgatnunk kell a Maidan tüntetőire. Donyeckben két
és fél millióan fejezték ki szervezett módon a véleményüket. Ezekre miért
nem kell hallgatni?”
„Ne nevezzük őket szeparatistáknak vagy banditáknak. Ők önök
ellen szavaztak. Nem óhajtanak egy nacionalista bandával együtt élni
abban az országban, ahol még mindig nem bontották le az utcai
barikádokat, ahol tovább tevékenykednek a neonáci csoportok, és most
keletre is ki lettek küldve, hogy büntetőakciókat hajtsanak végre –
mondotta Levcsenko, hozzáfűzve: A Régiók Pártja követeli, hogy Kijev
hallgasson a nép véleményére, állítsa le a büntetőakciókat keleten és
kezdjen tárgyalásokat minden érintettel. Ha ezt nem teszik meg,
Turcsinov, Nalivajcsenko és Avakov urak, akkor személyesen viselik a
felelősséget az Ogyesszában elégetett áldozatokért, a keleten folyó
vérontásért és szörnyűségekért. Nem akarunk neonáci terroristákkal egy
országban élni. Követeljük a kerekasztal-tárgyalások megtartását az
azonnali decentralizációs folyamatokról és a hatalommegosztásról Kijev
és a tartományok között. Meg kell indokolniuk az Ukrajna keleti
tartományaiban élőknek, hogy miért tartozzanak továbbra is ehhez az
országhoz. Meg kell győzni őket, hogy az Ukrajna délkeleti részében élők
is biztonságban érezhetik magukat, és olyan szabályok lesznek, amelyek
megakadályozzák, hogy az ország egyik része visszaéljen a másik
rovására. Nem szeparatisták és banditák élnek keleten, hanem olyan
emberek, akik ebben az országban szeretnének élni. Ehhez azonnali
tárgyalásokra, kompromisszumokra és alkotmányos reformra van
szükség” – fejezte be a csonka kijevi parlamentben elmondott
beszédét Levcsenko.

Újabb információk, amelyek még megerősítésre

szorulnak

Kiéleződött konfliktus idején szükségszerűen fokozódik a hírszerző

szervezetek és a titkosszolgálatok tevékenysége is. Működésük
természeténél fogva gyakran hosszú időre van szükség, hogy az
időnként kiszivárgó információk igazságát kellően dokumentálni és
bizonyítani lehessen. Az a néhány információ, amit itt most közlünk,
még megerősítésre vár. Úgy gondoljuk azonban, hogy
nyilvánosságra hozataluk hozzájárulhat ahhoz, hogy az, ami igaz
belőlük, megerősítést nyerjen, ami pedig nem bizonyult igaznak,
azzal többé ne foglalkozzunk.
Benjamin Fulford (akinek számos információja utólag igaznak
bizonyult, viszont legalább ugyanennyi csak spekulációnak) állítja
2015. február 8-i írásában, hogy a német hatóságok őrizetbe vették
Viktoria Nuland egyik asszisztensét, aki a Vanguard Corporation
alkalmazottja és közel egymilliárd kiváló minőségű hamis dollárt
találtak nála. Ezek a bankjegyek a Vanguard Corporation
nyomdáiban készültek. Ez az őrizetbe vett személy – aki Fulford
szerint a washingtoni külügyminisztérium alkalmazottja –
kihallgatásakor részletesen tájékoztatott a Vanguard Corporationról
és annak vállalatairól, valamint Nulandról, McCainről, Kerryről és
másokról is elmondott nem publikus információkat.
Elmondása szerint a Vanguard Corporation több milliárd kiváló
minőségű hamis dollárt nyomtatott. Ebből fizették Szíriában,
Irakban, Ukrajnában, Líbiában és másutt a Greystone, valamint az
ISIS zsoldosait. Adatokat közölt arról is, hogy milyen kapcsolatban
áll a Vanguard Coporation és az ISIS, és arról, hogyan bonyolítják le
egymás között a kőolajjal való üzletelést.
2014 februárjában az ukrán helyzet azért vált kritikussá a
kihallgatott személy szerint, mert a kijevi kormányzat nem tudta
fizetni az új árakat az orosz földgázszállításokért. Az EU
Németország részvételével megpróbált közvetíteni, de ez nem járt
sikerrel. Ezt követően Viktoria Nuland Susan Rice útján azt javasolta
az ukrajnai tüntetések szervezőinek, hogy mesterlövészeknek kellene
létrehozni „egy kis pánikot”.
Amikor a washingtoni kormányzatban ismertté vált, hogy az
EuroMaidanon résztvevő mesterlövészeket a NATO képezte ki
Lengyelországban, és az egész ukrajnai rendszerváltásban milyen
szerepe volt a Vanguard Corporationnek, a CIA-nak, valamint a
külügyminisztériumnak, akkor ezek az információk Obamát is
meglepték, mert az amerikai elnök sem kapott mindenről
tájékoztatást.
Amikor 2014. május 18-án a kijevi csapatok megtámadták
Szlovjanszkot, 19 FBI- és CIA-ügynök vesztette életét, 14 pedig
megsebesült. A Greystone 17 embert vesztett, az Academy
zsoldoskölcsönző cég (a korábbi Blackwater) pedig 59-et.
Az őrizetbe vett személy elmondása szerint az FBI-ügynökök
valójában a Vanguard emberei voltak. Olyan hamis okmányokkal
voltak ellátva, amelyek rendelkezési jogot biztosítottak nekik
minden ukrajnai karhatalmi egység felett. A gyilkosságokat a
Vanguard Corporation és a Greystone zsoldosai szervezték. Szólt
arról is, hogy milyen tárgyalásokat folytatott Igor Kolomojszkijjal, és
miként terítették szét a hamis dollárokat Ukrajnában.
Az illető azt is elmondotta kihallgatóinak, hogy a Vanguard
Corporation két másik alkalmazottja ellopott több millió dollárt, és
azt a látszatot keltették, hogy elrabolták és megölték őket
Novorosszijában. A Greystone és a Vanguard Corporation azonban
utánuk küldte embereit Novorosszijába, ahol az egyiküket megölték,
a másikat viszont magukkal vitték Londonba. Az illető az ottani
kórházukban halt meg állítólag szívrohamban. A felesége, aki maga
is számos információval rendelkezik, most a Vanguard
Corporationnal egyezkedik. Benjamin Fulford szerint Angela Merkelt
és Francoise Hollande-et megdöbbentették ezek a hírek, mert
Moszkvába indulásuk előtt már a tudomásukra hozták őket.
A német hatóságok a vallomásáért és együttműködéséért
megígérték informátoruknak, hogy visszakapja a szabadságát és egy
új személyazonosságot, valamint védelmet biztosítanak a számára.
Fontossága miatt megismételjük: az itt ismertetett információk
megerősítésre szorulnak, és csak oknyomozást és tényfeltárást segítő
hipotézisként adtunk róluk tájékoztatást.
Taktikai nézeteltérés az EU és a NATO között

Az Ukrajnáért folytatott nyugati offenzíva két egymást támogató, de

egymással rivalizáló szervezete között komoly viták folytak. A
világközvélemény tudtára jutott, hogy Victoria Nuland, az Egyesült
Államok külügyminiszter-helyettese fontos telefonbeszélgetést
folytatott az Egyesült Államok kijevi nagykövetével. Ebben
részletesen megbeszélték, hogy a washingtoni külügyminisztérium
milyen összetételű új koalíciós kormányt akar. Amikor a nagykövet
hivatkozott az Európai Unió által javasolt megoldásra, a
külügyminiszter-helyettes röviden annyit mondott, hogy: „Fuck the
EU!”, vagyis Amerikának és a NATO-nak nem kell figyelembe vennie
Brüsszel javaslatait.
A három EU-s külügyminiszter Janukovics elnökkel, valamint a
tüntető ellenzék három vezetőjével, továbbá Oroszország
képviselőjével tárgyalt. Az Egyesült Államokat nem hívták meg. Az a
tény, hogy Brüsszel Washington nélkül kezdeményezett egy ilyen
világstratégiai fontosságú tárgyalást, jelzés lehet arra is, hogy az
euroatlanti térség hatalmi viszonyaiban elmélyült a megosztottság.
Lehet, hogy Brüsszel csak azt üzente Washingtonnak, hogy az
Európai Unió Amerika nélkül is képes kezelni az ukrán kérdést.
Kemény tárgyalások után az összes tárgyaló fél – beleértve az utcai
tiltakozók többségének a képviselőit is – megegyezett abban a
kompromisszumban, hogy a jövő évi választásokat előrehozzák, és
már 2014 decemberében megtartják.
Megállapodtak abban is, hogy a jelenlegi alkotmányos rendből
visszatérnek a 2004-es alkotmányhoz, amely korlátozza az elnök
hatalmát és több hatáskört biztosít a parlament számára, továbbá
Julia Tyimosenko is visszanyeri szabadságát. Ettől a konszenzussal
elfogadott ésszerű kompromisszumtól mindenki azt várta, hogy
véget érnek a több hónapja tartó tüntetések és zavargások,
megszűnik a káosz és anarchia. A szemben álló felek úgy értékelték,
hogy olyan megoldást találtak, amely biztosíthatja a kiutat a
jelenlegi válságból.
Ez a kölcsönös engedményekkel létrejött megállapodás azonban
mindössze tizenkét órán át tartott. Kijev belvárosa ismét lángba
borult és újból utcai vérengzés színhelyévé vált. A Lvovból érkezett
orvlövészek és mesterlövészek egyformán célba vették a biztonsági
erők tagjait és a tüntetőket. 2014. február 22-én ugyanazokkal a
fegyverekkel és töltényekkel gyilkolták a Maidanon a tüntetőket,
amelyekkel a Janukovics elnök mellé rendelt biztonsági egységek
tagjaira is lőttek. Kitört a pánik, a rohamrendőrség meghátrált, majd
teljesen visszavonult. A hátulról támadó orvlövészek tehát a
rendfenntartó erőket sem kímélték. Az egyik ellenzéki vezér – Vitalij
Klicsko – ekkor otthagyta a tüntetőket, és magyarázat nélkül
távozott. Janukovics – a legitim elnök – pedig közeli munkatársaival
elmenekült Kijevből, és Harkovon, majd a Krím Autonóm
Köztársaságon keresztül Oroszországba távozott, ahol menedékjogot
kért.

Az ukrán biztonsági szolgálat volt vezetőjének helyszíni

beszámolója a kijevi puccsról

Alekszander Jakimenko, az ukrán biztonsági szolgálat főnöke 2014.

március 13-án részletesen beszámolt a Russia Today (RT)
hullámhosszain arról, hogy miként gyilkolták ismeretlen orvlövészek
a Maidan téren a rendőröket és a tüntetőket egyaránt. Az ismeretlen
terroristák a kijevi filharmonikusok koncerttermének épületéből
adták le gyilkos lövéseiket. Az épületet teljesen kiürítették és
kizárólag az ellenzék használhatta. Az épületbe való belépéshez
Andrij Parubijnak, a Maidan „önvédelmi parancsnokának” az
engedélyére volt szükség. Az államcsíny után őt nevezték ki Ukrajna
Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanácsának vezetőjévé. Parubij látta
el az összekötő szerepét az amerikai speciális erők (US Special
Forces) kirendeltségéhez, amely koordinálta a támadást.
Jakimenko így számolt be erről az oroszországi 1-es csatornán,
amely az ország hivatalos televízió-csatornája:

„A lövések a filharmónia épületéből érkeztek. Parubij, a Maidan

parancsnoka volt felelős ezért az épületért. Az orvlövészek, és az
automata fegyverrel rendelkezők ebből az épületből »dolgoztak«
február 20-án. A belügyminisztérium téren lévő, demoralizálódott
erőit támadták, akik valójában már menekültek. A rendőröket a
különböző fegyverekkel rendelkező lázadók egy csoportja üldözőbe
vette, a mesterlövészek pedig célzott lövéseket adtak le rájuk. Amikor
az első lövéssorozatokat leadták, sokan szemtanúi lehettek, hogy
húsz személy távozott az épületből. Valamennyien állig fel voltak
fegyverkezve, katonai hátizsákjaikban voltak a célzó lövések
leadásához szükséges támadó fegyverek. Valamennyien el volta látva
a pontos célzáshoz szükséges optikai eszközzel. Nemcsak a
rendfenntartó erők, de a Szabadság Párthoz, a Jobb Szektorhoz, a
Haza Párthoz és Klicsko Udar Pártjához tartozók is tanúi lehettek
mindennek.”

Az orvlövészek szétváltak két tíz-tíz emberből álló csoportra. Az

ukrán biztonsági szolgálat szem elől veszítette az egyik ilyen tízes
csoportot. A másik csoport az Ukrajna Szállóban foglalt el
támadóállásokat, és onnan folytatta a gyilkolást. Kezdetben a
lövések szétszóródva zúdultak a térre. Ekkor a Jobb Szektor és a
Szabadság Párt (Szvoboda) arra kérte az ukrán speciális erőket,
hogy távolítsa el az orvlövészeket az épületekből.
Jakimenko ehhez hozzátette, hogy a hírszerzés szerint ezek az
orvlövészek külföldi zsoldosok lehettek a korábbi Jugoszláviából,
továbbá az ukrán védelmi minisztériumhoz tartozó speciális erők
korábbi tagjai is lehettek. Jakimenko megerősítette, hogy Parubij
ennek a csoportnak volt a tagja, és az amerikai titkosszolgálatok
embereinek a befolyása alatt állt. Ezek voltak azok az erők, amelyek
végrehajtottak minden – az Egyesült Államokból érkezett – utasítást.
Figyelemre méltó Jakimenkónak az az állítása is, hogy a Maidanon
tüntető lázadó csoportok vezetői gyakorlatilag a kijevi amerikai
nagykövetségen éltek. A tömeggyilkosság során az ellenzéki vezetők
felvették vele a kapcsolatot, és arra kérték, hogy vessen be speciális
erőket az orvlövész terroristák eltávolítására a kijevi belváros
épületeiből. Parubij azonban mindent megtett azért, hogy ezt
megakadályozza.
A Jobb Szektor és a Szabadság Párt azt követelte Jakimenkótól,
hogy vegye igénybe az Alfa csoportot ezeknek az épületeknek a
megtisztítására, az orvlövészek eltávolítására. Az ukrán biztonsági
erők készen álltak a bevetésre és az orvlövészek megsemmisítésére.
Az ukrán biztonsági szolgálat volt főnöke így folytatta:

„Készen voltam erre, de ahhoz, hogy én bemehessek a Maidanra,

meg kellett kapnom hozzá az engedélyt Parubijtól. Másképp az
»önvédelem« hátulról támadna meg engem. Parubij azonban nem
adott engedélyt.”

A Maidan vezetője egyedül döntött arról, hogy kinek lehet fegyvere

a Maidanon, és egyetlenegy fegyver – beleértve az orvlövészek
precíziós fegyvereit is – a térre kerülhessen.
Parubij időközben eltűnt. Ez befolyással volt a múlt héten
történtekre – mondotta Jakimenko, hozzátéve, hogy Parubij
csatlakozott Porosenkóhoz (akit 2014. május 25-én elnökké
választottak), valamint Gvozdhoz, Malamushoz és Gricsenkóhoz. A
tüntetéseknek ezek az irányítói azokat a parancsokat hajtották
végre, amelyeket amerikai főnökeik adtak nekik.

Milyen szerepet játszott Nalivajcsenko?

Az 1966-ban született Valentyij Nalivajcsenko a kijevi Tárász
Sevcsenko Egyetemen tanult nyelveket, és tanulmányai befejeztével
bekapcsolódott Ukrajna diplomáciai tevékenységébe. Elsősorban a
skandináv államokban látott el különböző diplomáciai
megbízatásokat, majd pedig a konzuli szolgálatok igazgatója lett
Ukrajna külügyminisztériumában. Két éven át külügyminiszter-
helyettes is volt. 2006 júniusától a Nemzetbiztonsági Szolgálathoz
került és az Ukrán Biztonsági Szolgálat – az SBU – helyettes főnöke
lett, aki irányította a Terrorellenes Központot is. 2006 decemberétől
2010 márciusáig Nalivajcsenko lett az Ukrán Biztonsági Szolgálat
főnöke és egyben az Ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács
tagja. Az Ukrán Biztonsági szolgálatot átszervezte az európai
biztonsági szolgálatok mintájára, szakítva az egykori szovjet
titkosszolgálat – a KGB – örökségével. Arra törekedett, hogy
depolitizálja és demilitarizálja az ukrán biztonsági szolgálatot és
tevékenysége központjába az állampolgárok érdekeinek védelmét
helyezze.
Nalivajcsenko irányítása alatt az állami titkosszolgálat is
alkalmazkodott az euroatlanti stratégiához. Munkacsoportot
szervezett Ukrajna és a NATO kapcsolatának szorosabbra fűzése
érdekében. Kutatási programot indított az ukrán történelem
dokumentumainak feldolgozására, beleértve Sztálin Ukrajna-ellenes
kampányát – a Holodomort –, és az ukrán lázadók tevékenységét a
második világháború alatt.
Nalivajcsenko 2010 szeptemberében csatlakozott a Mi Ukrajnánk
párthoz és a párt politikai bizottságának az elnöke lett. 2012
májusában azonban lemondott és kilépett a pártból is. Ugyanezen év
augusztusában csatlakozott Vitalij Klicsko Udar nevű pártjához, és
annak színeiben az ukrán parlamentben lett képviselő. A 2014.
február 22-én bekövetkezett fegyveres puccs után az ukrán
parlament kinevezte Nalivajcsenkót az ukrán biztonsági szolgálat
felügyeletét ellátó biztossá.
 Jakimenko – vagyis az ukrán biztonsági szolgálat korábbi elnöke
– a már idézett tévéműsorban arra a kérdésre: igaz-e, hogy
Nalivajcsenko megengedte a CIA-ügynököknek, hogy az ukrán
biztonsági szolgálat épületéből tevékenykedjenek, határozott igennel
válaszolt. Nemcsak megerősítette, hogy ez igaz, de azt is hozzátette,
hogy Nalivajcsenko átadta saját alkalmazottainak személyi
dossziéjait a CIA-ügynököknek tanulmányozásra. Küldetésüket
azonban félbeszakította a fegyveres hatalomátvétel. A Maidan téren
tüntetők nem nevezték ki ezeket az embereket. Sokkal inkább az
Egyesült Államok tette azt. Elég, ha számba vesszük, kik az újonnan
kinevezett vezetők: Parubij, Gvozd és Nalivajcsenko, valamennyien
olyan emberek, akik valaki másnak a parancsait követték, az USA
utasításait, és nem az Európai Unióét. Közvetlenül az amerikai
hírszerzéshez kapcsolódnak. Arra törekedtek, hogy elhúzzák a
tárgyalásokat és megakadályozzák a hivatalban lévő ukrán elnököt
abban, hogy megállapodást kössön Oroszországgal, Oroszországot
pedig megakadályozzák abban, hogy segítséget nyújtson a
társadalmi és gazdasági rend megerősítésére Ukrajnában. Orosz
pénzzel akarták végrehajtani azt a tervüket, hogy elmozdítják az
elnököt, Ukrajnát pedig integrálják Európába és a NATO-ba.
Kit zavart az Európai Unió és az integrációpárti erők győzelme?
– tette fel a kérdést Jakimenko magának. Csak az Egyesült
Államokat. Az egyetlen olyan ország volt, amelyet aggodalommal
töltött el egy Európa, Oroszország és Ukrajna közötti szövetség
lehetősége. Nem illett bele a terveikbe az sem, hogy létrejöjjön a
vámunió és a közvetlen kapcsolat Oroszország és Ukrajna között.
Jakimenko elmondotta azt is, hogy Juscsenko elnöksége óta nem
tudtak megszabadulni a nyugati ügynököktől. Amikor az ukrán
biztonsági szolgálat nyomást gyakorolt rájuk, áthelyezték
központjaikat Lengyelországba, Lettországba és Litvániába.
Figyelemre méltó, hogy számos tartományi kormány költségvetésből
finanszírozta az úgynevezett viskolikat, azaz milíciaképző táborokat,
ahol megtanították a résztvevőknek a különböző fegyverek
használatát. A parancsokat vagy az amerikai nagykövetségtől
kapták, vagy Jan Tombinszkitől, a kijevi EU-misszió lengyel
képviselőjétől. Lengyelország felbecsülhetetlen szerepet játszott az
államcsínyben.
Amikor elkezdődtek a tüntetések a Maidanon, az ukrán
biztonsági szolgálat észlelte, hogy drámai mértékben megnövekedett
a Kijevben működő nyugati követségekre érkező küldemények
száma. Nyomban ezután megjelentek – ugyancsak a Maidanon és
Kijev pénzváltó helyein – olyan külföldi pénzek, mint az áttervezett
új amerikai dollár bankjegyek. Jakimenko azzal folytatta, hogy
Porosenko, Firtas, Pincsuk – vagyis a szupergazdag ukrán oligarchák
– valamennyien készpénzzel támogatták a Maidanon tüntető
lázadókat. Mivel vagyonuk külföldi bankoknál van, ezért
csapdahelyzetbe kerültek. Úgy döntöttek, hogy a Nyugatról érkezett
parancsoknak engedelmeskednek. Azt várták el tőlük, hogy
támogassák a Maidanon tüntető lázadókat, mert ha ezt nem teszik,
valamennyi külföldi befektetésüket elveszítik. Elsősorban a pénzükre
gondoltak, nem hazájuk sorsára. A Maidanon főleg azok sebesültek
meg vagy lettek áldozatok, akik Ukrajna nyugati tartományaiból
érkeztek, és akiket a tűzvonalba küldtek.
A hosszabb ideje a Maidanon tüntető milicisták elhagyták a
barikádokat, amikor az orvlövészek tüzelni kezdtek. Idővel ki fog
derülni erről is az igazság. A Kijevben lezajlott fegyveres
hatalomátvétel fontos következménnyel járt a BERKUT – vagyis az
ukrán rohamrendőrség – egészére. Hasonló módon érintette a
belügyi csapatokat és a biztonsági szolgálatot is. Alexander
Jakimenko az orosz közszolgálati tévének adott interjúját azzal
fejezte be, hogy azoknak az ukránoknak, akik életüket áldozták a
Maidanon, nem kellett volna ezt tenniük Jacenyuk, Klicsko,
Porosenko kedvéért, hogy a nevezett személyek magas állami
tisztségekbe kerüljenek. Az ukrán nép türelmes, de egy napon elege
lesz mindenből, és elmozdítja a hatalomból azokat, akik fegyveres
államcsínnyel kerültek pozícióikba. Az ukrán rohamrendőrség – a
Berkut – tagjai orosz útlevelet kaphatnak, ha arra igényt tartanak.
Az új ukrán hatalom – amely nem akarta kivizsgálni, hogy kik
voltak azok, akik elkezdték a tömeges gyilkolást a Maidanon –
haladéktalanul feloszlatta azt a különleges rendőrségi egységet,
amelyet felelőssé tettek a vérengzésért.
Az orosz közszolgálati tévében elhangzott és itt ismertetett
beszámoló megerősíti azokat az információkat, hogy ismeretlen
orvlövészek adtak le célzott lövéseket mind a tüntetőkre, mind a
biztonsági erők tagjaira. Erre a körülményre hívta fel az észt
külügyminiszter, Urmas Paet az EU akkori külügyi főbiztosa,
Catherine Ashton figyelmét, miután látogatást tett Kijevben, és
tájékozódott a történtekről. Paet 2014. február 26-án arról
tájékoztatta Ashtont, hogy „egyre erősödik az az egyetértő vélemény,
hogy az orvlövészek mögött nem Janukovics állt, hanem valamelyik
szervezet az új koalícióból.” Paet javasolta a történtek kivizsgálását.
A Kijevben bevetett ismeretlen terrorista csoportnak több mint
százan estek áldozatul, és kilencszáznál is több a sebesültek száma.
Ukrajna önjelölt új hatalomgyakorlói a törvényesen megválasztott
elnököt, Janukovicsot tették felelőssé az értelmetlen vérengzésért.
2014. március 12-én, szerdán az orosz kormány lépéseket tett a
szélsőséges terroristák által elkövetett bűncselekmények
kivizsgálására. Az Európa Tanács parlamentje is kezdeményezte
annak megállapítását, hogy mennyire tekinthető legitimnek a
fegyveres puccsal hatalomra került ukrán kormány.
Az ukrán események megértésének kulcsa az, hogy kik voltak
azok, akik Kijevbe rendelték a terrorista osztagokat, és parancsot
adtak nekik, hogy lőjék a tüntetőket, valamint a rendfenntartó
erőket. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy semmissé tegyék a sok
nehézség árán elért kompromisszumos megállapodást. Egyre több
bizonyíték van arra, hogy a terrorista orvlövészeket az UNA-UNSO
szélsőségesen jobboldali fegyveres szervezet küldte a Maidanra, a
Függetlenség terére.
 Janukovics három ellenzéki vezetővel, Arszenyij Jacenyukkal,
Vitalij Klicskóval és Oleh Tyahnibokkal tárgyalt, majd kiadott egy
közleményt, amelyben bejelentette, hogy megállapodtak a
fegyvernyugvásban, valamint a tárgyalások felújításában a vérontás
leállítása és a helyzet stabilizálása érdekében. 2014. február 19-én is
legalább tízezren gyűltek össze a Függetlenség terén. Vitalij Klicsko,
az Udar Párt vezetője elmondta az újságíróknak, hogy csütörtökön
folytatják a tárgyalásokat. Arszenyij Jacenyuk, a Haza Párt
frakcióvezetője cáfolta, hogy a sok halottat is követelő vérontást az
ellenzék provokálta volna ki. Janukovics elnök február 20-ra,
csütörtökre országos gyásznapot rendelt el a halálos áldozatok
emlékére.
Február 20-án Angela Merkel – német kancellár – telefonon
tárgyalt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, és arról is tájékoztatta,
hogy a – fentebb már említett – három külügyminiszter még aznap
Kijevbe utazik. Nemcsak a kormány, de az ellenzék képviselőivel is
tárgyalnak, majd Brüsszelbe repülve tájékoztatják uniós
partnereiket. Az uniós külügyminiszterek kijevi látogatása kezdetben
sikeresnek látszott. Az ukrán parlament megszavazta a
rohamrendőrség – a Berkut – kivonását Kijevből, és azt is, hogy
leállítják csütörtök este az antiterrorista akciókat. Ezen a véres
csütörtökön napközben halálosztagok tartották rettegésben az ukrán
főváros utcáit: gyilkolták a civileket, a fotoriportereket, az
újságírókat, az egyszerű tüntetőket. Senkit nem kíméltek. Az
ellenzéki vezetők ekkor már nem voltak képesek irányítani a
szélsőséges csoportokat.
Urmas Paet észt külügyminiszter Kijevbe látogatott 2014.
február 25-én, miután a feszültség az EU-párti tüntetők és a
biztonsági erők között némileg enyhült. Az észt külügyminiszter
ezután telefonon beszámolt az általa tapasztaltakról Catherine
Ashtonnak, az EU külügyekben illetékes főmegbízottjának. Ez a
telefonbeszélgetés az interneten is meghallgatható. Ebben Urmas
Paet többet között ezt mondta Ashtonnak: „Most már egyre
erőteljesebb az egyetértés, hogy az orvlövészek mögött nem Janukovics
állt, hanem valaki az új koalícióból.” Erre Ashton csak annyit
válaszolt: „Úgy látom, hogy ez rendkívül figyelemreméltó. Istenem.”
Paet felidézte azt a beszélgetést is, amit azzal az orvosnővel
folytatott, aki elsősegélyben részesítette az orvlövészek által célba
vett embereket. A mentőorvos hangsúlyozta, hogy a tüntetőkre és a
rendőrökre ugyanazok lőttek. Paet megemlítette azt is, hogy az
orvosnő fényképeket mutatott neki, amelyek tanúsították, hogy
ugyanazokról a kézifegyverekről és töltényekről van szó. Az új
kormányzó koalíció azonban nem akarja ezeket kivizsgálni, mintha
nem érdekelné, hogy pontosan mi történt.
Az orvosnő – Olga Bogomolec – irányította a Maidanon működő
mozgóklinikát, amikor a tüntetések erőszakosságokba torkollottak.
A sebesülteket elsősegélyben részesítette, majd intézkedett az
elszállításukról olyan országokba, amelyek felvállalták a súlyos
sebesültek kezelését. Olga Bogomolec kezdettől fogva az
orvlövészeket tette felelőssé a halottak nagy számáért. A
doktornőnek felajánlották, hogy vállaljon miniszteri beosztást a
puccsista kormányzatban, de visszautasította. Az észt
külügyminiszter hangsúlyozta, hogy az orvlövészek tevékenysége
kezdettől fogva hitelteleníti Ukrajna új hatalomgyakorlóit.
Paet hangsúlyozta, hogy az ukrán nép nem bízik a Maidan-
tüntetések vezetőiben, mert valamennyi kormányzati pozícióba
került ellenzéki politikusnak piszkos múltja van. Ezt a
telefonbeszélgetést a hatalmától jogellenesen megfosztott elnökhöz –
Viktor Janukovicshoz – hű ukrán biztonsági szolgálat hallgatta le és
tette fel az internetre.

Dennis Kucinich a kijevi hatalomátvételről

Dennis Kucinich – amerikai politikus, aki különböző testületekben

képviselte Ohio tagállamot és kétszer az amerikai elnökválasztáson
is indult – a Fox Newsnak nyilatkozva kijelentette, hogy az Egyesült
Államok felelős azért, ami Ukrajnában történt. Kucinich úgy
fogalmazott, hogy az ukrán forradalom az Egyesült Államok
titkosszolgálatai által szervezett fedőakció volt. Ukrajnában az
amerikai beavatkozás gyorsította fel a folyamatokat, és emiatt
következtek be a tragikus fejlemények Kijevben. Kucinich úgy véli,
hogy ez egyfajta befektetés. A washingtoni kormány azt képzeli,
hogy az amerikai adófizetők pénzéből finanszírozza a törvényesen
megválasztott elnök eltávolítását. Az államcsínybe befektetett pénz
azonban a hiteltörlesztéseken keresztül majd többszörösen megtérül.
Dennis Kucinich szerint az ukrajnai helyzet nem érinti
közvetlenül az amerikai érdekeket, ezért nem kellene erőltetni sem
az ország NATO-csatlakozását, sem az Európai Unióhoz való
társulást. Kucinich azért is az amerikai vezetést tette felelőssé, hogy
az orosz elnök kénytelen volt megerősíteni a Krím félszigeten
legálisan állomásozó orosz egységeket.

A Nemzetközi Valutaalap már előterjesztette ajánlásait

A Valutaalap Ukrajnában is megszorításokat javasol. Az

államcsínnyel hatalomra jutott kijevi bábkormány törvényjavaslatot
készített a Nemzetközi Valutaalap által diktált megszorító
intézkedések haladéktalan bevezetéséről. Elsőként a felére
csökkentik a nyugdíjakat azon nyugdíjasok esetében, akik
kisnyugdíjukat kénytelenek munkavállalással kiegészíteni. A
Kommerszant Ukrajna információi szerint a pénzügyminisztérium
által készített terv tartalmazza az adókedvezmények eltörlését,
valamint a szociális kiadások csökkentését is. Ukrajnában az
átlagnyugdíj harmincötezer forintnak megfelelő összeg, emiatt
kénytelen sok nyugdíjas kiegészítő munkát vállalni. A Valutaalap
úgy akar álláslehetőségeket létrehozni, hogy a nyugdíjas
munkavállalókat ki akarja szorítani a munkahelyekről. Készülnek
arra is, hogy megtiltják a nyugdíj melletti munkavállalást. Ezek az
intézkedések szükségszerűen kiélezik a szociális konfliktusokat
elsősorban Nyugat-Ukrajnában.
Az ukrán belpolitikai válság kirobbanásának fontos kiváltó oka
az üres államkassza volt. Ukrajna a pénzügyi és gazdasági
összeomlás szélére sodródott. Ebből a válságos helyzetből akarta
Oroszország kisegíteni. Az Európai Unió, amely korábban csak
négymilliárd eurós hitelt helyezett kilátásba, már márciusban azt
mérlegelte, hogy tizenegymilliárd euró hitelt ad. A Nemzetközi
Valutaalap szintén jelentős kölcsönöket helyezett kilátásba, ha a
NATO által hatalomra segített új kormányzat cserébe felvállalja a
szociális kiadások csökkentését, illetve megszüntetését. Az IMF által
erőszakolt feltételek a legkiszolgáltatottabb emberektől veszik el a
pénzt. Ukrajnában számos szélsőjobboldali és nacionalista fiatal
jutott fegyverhez, ezért a fiatalok megélhetéséhez egyelőre nem
akarnak hozzányúlni. A legvédtelenebb hátrányos helyzetű
csoportot a nyugdíjasok alkotják, és az ő kifosztásukkal kezdik. Az
IMF valójában mélyíti a nemzedékek közötti szakadékot. Az IMF az
Ukrajnának adott hitelért cserébe a nyugdíjkorhatár megemelését
kéri a férfiaknak kettő, a nőknek pedig három évvel. Az összes
nyugdíjkorkedvezményt meg kell szüntetni, beleértve a fokozott
egészségügyi kockázattal járó munkát végzők korkedvezményes
nyugdíját is. Hasonló módon meg kell szüntetni az összes
nyugdíjkiegészítést, beleértve a tudományos munkát végzők, a
kormánytisztviselők és az állami vállalatok vezetői számára
biztosított kiegészítéseket is. A nyugdíjasok csak igen korlátozott
módon végezhetnek kiegészítő munkát. A katonatisztek esetében is
fel kell emelni a nyugdíjkorhatárt hatvan évre.
A gáz árát is meg kell emelni, az önkormányzati vállalatok
számára ötven százalékkal, az egyéni fogyasztóknál pedig két
szakaszban kell ezt az eredményt elérni. A villamos energia árát és a
benzin jövedéki adóját is negyven százalékkal kell növelni.
Ötvenszázalékos adót kell kivetni a szállítmányozásra és a korábban
biztosított kedvezményeket meg kell szüntetni. A létminimumot
szinten kell tartani és bővíteni kell a legszegényebbek segélyezését.
Privatizálni kell az ország összes bányáját és el kell törölni a
bányászoknak járó juttatásokat. Hasonló módon meg kell szüntetni
az önkormányzati közművekkel és a közlekedéssel kapcsolatos
támogatásokat, az államilag finanszírozott ingyenes étkezést és
tankönyvellátást. Korlátozni kell az egyszerűsített adózást és fel kell
számolni az elmaradott térségekben elérhető adómentességet. A
gyógyszereket és a gyógyszertárakat is meg kell adóztatni. A
mezőgazdaság terén moratóriumot kell hirdetni. Fel kell számolni a
baromfi- és sertéságazat állami támogatását. Csökkenteni kell a
minisztériumok méreteit és az állami foglalkoztatottak számát. A
fogyasztóvédelmet és az állami vagyonkezelő alapot a
pénzügyminisztérium hatáskörébe kell helyezni. Az állami
alkalmazottak béreit be kell fagyasztani. Munkanélküli ellátásokat
csak hat hónapi munkavégzés után lehessen igénybe venni. A
táppénzt hetven százalékra kell csökkenteni úgy, hogy az ne érhesse
el a mindenkori létminimumot és a táppénz kifizetése csak a
betegség harmadik napjától kezdődjék. Erre számíthat az ukrán
lakosság attól a Nyugattól, amelyhez oly nagyon szeretne
csatlakozni.
Boros Imre állapítja meg egyik írásában (Ukrajna értékes földje –
2014. április 26.), hogy Ukrajna évszázadok óta a térség éléskamrája
volt. Ez az ország rendelkezik Földünk fekete termőföldkészletének a
harmadával, olyan termőföldekkel, amelyekkel százmilliókat lenne
képes gabonával ellátni, elsősorban az oroszokat. Ukrajnában egy
főre egy hektár kitűnő termőföld jut, és ezzel átlagos gazdálkodás
esetén is képesek négy-öt embert ellátni. Ukrajna saját lakóin kívül
még százmillió embernek tudna élelmiszert biztosítani. Az ország jó
minőségű kőszénnel és a közelében lévő vasérccel is rendelkezik, s
ez jelentős ipari bázist biztosít a számára. Ha folytatódik az orosz
földgázra alapozott ukrán műtrágyagyártás, akkor az is erősítheti
Ukrajnát.
 A történelem során a hagyományos orosz és ukrán területek
között mindig szoros volt a gazdasági összefonódás. A cári
rendszerben az állam egy és oszthatatlan volt. Ukrajna csak az első
világháború után volt rövid ideig független. Valójában soha nem
húzták meg egyértelműen az államhatárokat Oroszország és Ukrajna
között. Az évszázados orosz–ukrán szimbiózissal nem volt gond
egészen addig, amíg Oroszország és Ukrajna világpiaci integrálása a
kívánalmaknak (értsd a pénzhatalmi világelit által működtetett
pénzuralmi világrendnek) megfelelően folyt. Amíg ezekből az
országokból stabilan áramlottak a dollár százmilliárdok a Nyugat
centrumországaiba, addig lényegében rendben volt a helyzet.
Oroszország már régóta leállította a pénzszivattyúkat, de az elmúlt
néhány évben Ukrajnában is akadozott a jövedelem- és
kamatkiáramlás. Moszkva saját érdekből is támogatta Ukrajna
közeledését az eurázsiai integrációhoz, s így komoly versenytársává
vált az ország Európai Unióhoz történő integrációjának. A Nyugat
szélsőséges nacionalista segédlettel olyan államcsínyt hajtott végre,
amely a Kijevnek tett orosz ajánlatot lesöpörte, ugyanakkor pedig
nem tett versenyképes ellenajánlatot. Továbbra sem látható az a
gazdasági és pénzügyi csomag, amely az évszázados orosz–ukrán
gazdasági együttműködést át tudná alakítani kölcsönösen előnyös
európai–ukrán kapcsolatokra. Boros Imre szerint csak illúziókeltés
az, hogy Ukrajna – belátható időn belül – tagja lehet az Európai
Uniónak. A Nemzetközi Valutaalap a súlyosan beteg Ukrajna
költségeire akarja elvégezni a szokásos „gyógykezelését”. A
világpiaci szintre emelt energiaárakat nem ellensúlyozza az Európai
Uniónak a mezőgazdasági termékek exportjára adott
vámkedvezménye.

Hol van Ukrajna aranytartaléka?

2014. március 15-én az Iszkra (Szikra) nevű orosz internetes
hírmagazin, amely Zaporozsjéban, Kelet-Ukrajnában működik, arról
számolt be, hogy 2014. március 7-én az ukrán állam aranytartalékát
titokban felrakták a kijevi Borispol repülőtéren egy felségjelzés
nélküli repülőgépre, és az Egyesült Államokba szállították. Ezt a hírt
a legkülönfélébb internetes honlapokról megerősítették. Mindez
azonban nem jelent bizonyosságot. Így például a New York-i Federal
Reserve Bank nem erősítette meg, hogy hozzá került volna az ukrán
állam aranytartaléka.
Az egyes nyugati internetes hírforrások arról számoltak be, hogy
március 7-én éjjel két órakor egy jelzés nélküli szállítógép
állomásozott a Kijev keleti részén fekvő Borispol repülőtér
kifutópályáján. A repülőtér személyzete elmondotta, hogy még
mielőtt a repülőgép leszállt, már négy teherautó és két Volkswagen
minibusz érkezett, valamennyiről leszerelték a rendszámtáblát.
Tizenöt fekete uniformist és maszkot viselő fegyveres szállt ki az
autókból, néhányuknál gépfegyver is volt. Ők voltak azok, akik
felraktak a repülőgépre több mint negyven nehéz ládát. Ezt
követően egy ismeretlen személy érkezett, aki felment a
repülőgépre, amely ezután a szokásos eljárást mellőzve felszállt.
Azok, akik ennek a rendkívül gyorsan végrehajtott berakodásnak
akaratlanul is a szemtanúi voltak, haladéktalanul riasztották a
repülőtér irányítóit. Meglepetésükre azt a választ kapták, hogy ne
avatkozzanak bele mások ügyeibe.
A korábbi adóügyi minisztérium egyik vezetője később azt
válaszolta a betelefonálónak, hogy Ukrajna új vezetőinek egyike
rendelte el az aranytartalék elszállítását azért, mert az Egyesült
Államok vállalta magára Ukrajna aranytartalékának a megőrzését. A
GATA (Gold Anti-Trust Action Committee), az arany és egyéb
pénzügyi értékpapírok árának és kínálatának ellenőrzésére
létrehozott szervezet titkára, Chris Powell megkérdezte a New York-
i Federal Reserve és az amerikai külügyminisztérium illetékeseit,
hogy vajon igaz-e, hogy a New York-i FED átvette biztonsági őrzésre
Ukrajna aranytartalékát. A NY FED szóvivője csak annyit válaszolt,
hogy: „Az aranyszámlákra vonatkozó minden megkeresést a számla
tulajdonosához kell intézni. Ezért vegye fel a kapcsolatot az Ukrán
Nemzeti Bankkal, és tisztázza vele ezt a jelentést.” A GATA
megkeresésére a külügyminisztérium nem válaszolt.
Ezért 2014. március 14-én a GATA az országos
tömegtájékoztatási intézmények harminc pénzügyi szakújságíróját
tájékoztatta az esetről abban a reményben, hogy majd utánajárnak a
történteknek. A pénzügyi szakújságírók tisztában vannak azzal, hogy
aranyra vonatkozóan soha nem tesznek fel kritikus kérdést az
aranypiac szerepelőinek és a központi bankok vezetőinek. Ezért az
aranyra vonatkozó jelentések rendszerint érdektelenek,
megtévesztőek. Az aranytartalékok tényleges lokációja pedig
érzékenyebb titkot képez, mint a nukleáris fegyverek elhelyezése.
Ilyen megfontolások alapján a tömegtájékoztatási intézmények
nem számoltak be az esetről. Ez alól kivételt képez a sanghaji
nemesfémpiac és a működéséről tájékoztató Metal.com. Ez utóbbi
idézte az ukrán kormány jelentését, miszerint Ukrajna
aranytartalékát légi úton elszállították Kijevből az Egyesült
Államokba negyven lepecsételt ládában, egy azonosító jel nélküli
repülőgéppel. A Metal.com egy neve elhallgatását kérő hivatalos
személyre hivatkozva azt közölte, hogy Arszenyij Jacenyuk
ügyvezető miniszterelnök intézkedett az ukrán aranytartalék
megőrzésre történő átadásáról a NY FED-nek, mert számítani lehet
egy orosz invázióra, amely Ukrajna aranytartalékának elkobzásához
vezethet.
Ami Ukrajnában történt, az nem egyedülálló eset. Az Egyesült
Államok mint hadizsákmányt elkobozta Irak és Líbia aranytartalékát
is. Egyes hírportálok szerint 31,1, mások szerint 36 tonna aranyat
szállítottak el a Borispol repülőtérről. Ennek a 2014-es átlagáron
számolva 1,5 és 2 milliárd dollár lehet az értéke. Ezt úgy is fel lehet
fogni, mint első törlesztési részletet az után az ötmilliárd dollár
után, amit az Egyesült Államok már elköltött Ukrajna
destabilizálására, és amellyel Victoria Nuland amerikai
külügyminiszter-helyettes el is dicsekedett.
Az egykori Szovjetunióból kivált utódállamokban a „demokrácia
előmozdítását” szolgáló programokra az Egyesült Államok
kormányzata – nagyrészt szürke csatornákon keresztül – ötmilliárd
dollárt költött. Ezek nem tartalmazzák a fekete alapokból történő
kifizetéseket, amelyekkel a hírszerzőket és más titkos ügynököket
finanszírozzák. Ukrajna kiemelten részesült ezekből a pénzekből.
Nehéz pontosan megmondani, miként költötték el ezeket a
milliárdokat, de a már eddig is elérhető információkból tudhatjuk,
hogy jelentős részüket választási és politikai akciók finanszírozására,
a korábbi narancsos forradalomra és a 2014-es barna terrorizmusra
költötték. Ha közelebbről szemügyre vesszük az amerikai politikai
választások finanszírozását, akkor már lehet elképzelésünk arról,
hogyan költötték el ezt a pénzt, például Ukrajnában. A pénzt
megkapják a politikusok, és azt az általuk képviselt párt
kampányára, valamint közkapcsolati, vagyis PR-propagandára
költik. Utólag nehéz az oknyomozó-tényfeltáró újságíróknak és a
kutatóknak felderíteni, hogy mely politikusokra és milyen politikai
kampányokra mentek el a tíz- és százmilliók. Ugyanez a helyzet az
Ukrajnára elköltött ötmilliárd dollárral is. Ebből a hatalmas
összegből nem épültek iskolák, autópályák, erőművek, elektromos
hálózatok, nem oktattak magas képzettségű szakembereket. Ez a
pénz nyomtalanul tűnt el.
William Kaye, a Hongkongban működő Pacific Group kockázati
alap tulajdonos ügyvezetője szerint az Egyesült Államok hatalomra
juttatott egy korábbi bankárt Ukrajnában, aki nagyon barátian
viszonyul a Nyugathoz és központi banki tapasztalatai is vannak.
Első fontos döntése lehetett az ukrán aranytartalék átszállítása az
Egyesült Államokba. Arra is érdemes utalni, hogy a logisztikai
követelmények akadályozták meg a NY FED-et abban, hogy
visszaszállítsa Németországba az Egyesült Államokban őrzött több
mint háromszáz tonna német aranytartalékot. Egyévi várakozás után
a New York-i Federal Reserve csak öt tonna aranyat küldött vissza…
Úgy vélem – mondta William Kaye –, minden gondolkodó ember
tudja, ahogyan Németországnak, úgy Ukrajnának is sokáig kell majd
várakoznia, és igen valószínű, hogy soha nem fogja látni újból
aranytartalékát.

Amerika a Kremlt vádolja az ukrán válságért

Moszkva többször is válaszolt Washington vádaskodásaira. Az orosz

külügyminisztérium szóvivője, Alexander Lukasevics 2014. március
7-én elsősorban azt hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok kettős
mércét alkalmaz. Az Egyesült Államoknak nincs erkölcsi joga, hogy
Moszkvát bírálja, mert az elmúlt évtizedekben úgy szállt meg
országokat, hogy arra semmilyen jogalapja nem volt. Ezek az
országok nem fenyegették az Egyesült Államok szuverenitását és
lakosságát. Vietnamban, Irakban, Libanonban, a Dominikai
Köztársaságban és Panamában Amerika milliók halálért felelős.
Megemlítette Lukasevics Jugoszláviát is, ahol a NATO a nemzetközi
jogot megszegve avatkozott be.
Ezzel szemben Ukrajnában sok millió orosz nemzetiségű
emberért kell Moszkvának felelősséget vállalnia. Ők az orosz
nemzethez tartoznak, és éppen olyan oroszok, mint akik
Oroszországban élnek. Moszkva eddig csupán ezeknek az
embereknek a biztonságát igyekezett szavatolni. Az Egyesült
Államok 1958-ban megszállta Libanont, 1965-ben Dominikát, 1983-
ban Grenadát, 1986-ban bombázta Líbiát és három évvel később
megszállta Panamát. Washington Irakban is a nemzetközi jog
megszegésével avatkozott be.
A szélsőjobboldali ultrasoviniszta erők Ukrajnában embereket
öltek meg és sok ezer oroszt elüldöztek a lakóhelyéről. Washington
ennek ellenére tárgyal a lázadókkal, a fegyveres puccsot pedig
elismeri kormányalakításnak. Amerika a háttérből kezdettől fogva
támogatta a szélsőségeseket, de az irányítás részben kicsúszhatott a
kezéből és ezért elvesztette a folyamatok feletti kontrollt. Megszólalt
a puccsista kormány feje, Arszenyij Jacenyuk is. Közölte: kész
tárgyalni az orosz kormánnyal, de ehhez Moszkvának ki kell vonnia
csapatait, másrészt be kell tartania az általa aláírt két- és többoldalú
megállapodásokat. Jacenyuk telefonon tárgyalt Dmitrij Medvegyev
orosz miniszterelnökkel, s azt a feltételt szabta az orosz–ukrán
párbeszéd megindításához, hogy Moszkva szüntesse be a krími
szeparatisták támogatását.
Brüsszelben 2014. március 20-án és 21-én kétnapos
csúcsértekezletet tartottak, amelynek a legfontosabb témája az
ukrán helyzet megvitatása volt. A tanácskozáson az Európai Unió
széles körű gazdasági büntető intézkedéseket helyezett kilátásba, ha
a konfliktust nem sikerül békés eszközökkel rendezni, illetve ha
Oroszország lépéseket tenne Ukrajna destabilizálására. Merkel
német kancellár közölte, hogy az EU kész jelentős pénzügyi
támogatást nyújtani az új ukrán kormányzatnak, ha az megállapodik
a Nemzetközi Valutaalappal. 2014. március 17-én az EU-
tagországok külügyminiszterei tizenhárom oroszországi orosz,
valamint nyolc krími oroszbarát tisztségviselőt helyeztek
feketelistára. Az Európai Tanács akkori elnöke – Herman van
Rompuy – megerősítette, hogy az EU-tagországok állam- és
kormányfői nem vesznek részt a 2014 júniusára tervezett EU–orosz
csúcstalálkozón. Rompuy egyúttal további alkotmányos reformokat
sürgetett Ukrajnában, és egyértelművé tette, hogy az új kijevi
vezetésnek minden érdekelt fél nézőpontját figyelembe kell vennie,
és tiszteletben kell tartania az országban élő összes nemzeti
kisebbség jogait is. Az átmeneti ukrán kormány vezetője, Arszenyij
Jacenyuk arra kérte az Európai Uniót, hogy rendeljen el gazdasági
szankciókat Oroszországgal szemben. Arra hivatkozott, hogy a
stabilitásnak ára van, és ezt az árat vagy emberi áldozatokkal, vagy
euróval és dollárral lehet megfizetni. Az illegitim módon hatalomra
jutott politikus azzal érvelt, hogy előnyösebb eurót és dollárt
befektetni, mint egy véres háború áldozatait gyászolni.
A jelek szerint az Európai Unió a soron kívül tető alá hozott
társulási szerződéssel egyoldalúan megnyitotta a piacait az ukrán
vállalkozások előtt. Az ukrán vállalatoknak a piacnyitás után nem
kell vámot fizetniük az EU számára, miközben az Európából érkező
termékek továbbra is vámkötelesek maradnának. A Nyugat-barát
hatalomátvételig a Janukovics elnök köreihez tartozó oligarchák
kezében összpontosult a gazdaság, és a jelentősebb vállalatok
ezeknek az oligarcháknak a tulajdonában voltak. Most várható, hogy
a Nyugat hozzálát a privatizáció felgyorsításához és a még meglévő
ukrán közvagyon kisajátításához. Ez elősegíti azt, hogy a nyugati
üzletemberek szabadon exportálhatnak Ukrajnából az Európai
Unióba. A Nyugat új gazdasági elitet hoz létre Ukrajnában, mert
hatalmát és befolyását csak gazdasági kontrollal tudja
megszilárdítani. A hatalomból eltávolított Janukovics idején vezető
szerepet játszó oligarchák közül nem mindegyik megbízható a
Nyugat számára.

A szervezett magánhatalom és a kijevi államcsíny

Az Egyesült Államok katonai gépezete – és az általa irányított NATO

– az elmúlt tizenhárom évben Közép-Ázsia és a Közel-Kelet nagy
térségeit taszította anarchiába. Ez a félelmetes gépezet azonban
ellenállásba ütközött a Krím félszigeten, ahol az orosz hadiflotta
fekete-tengeri támaszpontja van. A Krím félsziget több évszázadon
át Oroszországhoz tartozott. 2014. március 16-án kivált Ukrajnából
és ismét Oroszország része lett. A Krím félsziget azonban
Washington számára is stratégiai fontosságú hely. Ha az Egyesült
Államok és a politikai rendszerét irányító pénzhatalmi világelit
tovább akar nyomulni Eurázsia szíve felé, akkor meg kell szereznie
az ellenőrzést a döntő fontosságú erőforrások és az azok
továbbításához szükséges kőolaj- és földgázvezetékek felett. Ez
szükséges ahhoz, hogy a pénzhatalmi világelit informális birodalma
megőrizze a XXI. században is vezető világhatalmi státuszát.
Oroszország azonban ellenáll ennek a világstratégiának. Ez
természetesen olyan konfliktust jelent, amely elvezethet a fennálló
globális biztonsági rendszer összeomlásához. Ezután új világrend
következik, amely azonban másfajta világrend lesz, mint amilyent a
szervezett magánhatalomnak az olyan intézményei elterveztek, mint
a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a Council of Foreign
Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) és angliai testvérintézménye, a
Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Intézet).
2001 óta a pénzhatalmi világelit a „War on terror” jelszavával hajtja
végre világstratégiáját az általa elképzelt új világrend létrehozására.
A szervezett magánhatalom a XIX. és a XX. században elsősorban
forradalmak és háborúk kirobbantásával törekedett elérni a határok
átrajzolását, a dinasztikus államok eltávolítását. A forradalmak
erőltetése helyett a pénzhatalmi világelit most a magánérdeket
érvényesítő neoliberális-globalista demokráciát terjeszti, ha kell,
véres erőszakkal. A pénzuralmi gazdasági rendszer létrejöttével a
szervezett magánhatalom céljainak az elérését sokkal jobban
szolgálja a kozmopolita-globalista demokrácia világszintű erőszakos
terjesztése, mint a világforradalom további erőltetése. A
pénzhatalmi elit globalista demokráciája lehetővé teszi, hogy a
pénzvagyon tulajdonosai az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzve
láthatatlanul gyakorolják diktatórikus hatalmukat.
A pénzhatalmi világelit által erőltetett neoliberális demokrácia a
közösség szükségleteivel, érdekeivel és jogaival szemben az egyes
ember érdekeinek és jogainak ad elsőbbséget. Ezért a globalista
demokrácia agresszív terjesztésének stratégiája nemzetközileg a
valódi közösséget jelentő nemzetállamok felszámolására, és az egyes
társadalmakon belül pedig a család, mint legszilárdabb közösség
felbomlasztására és kiiktatására törekszik. A globális média és helyi
kiszolgálói által megtévesztett ukránok tehát egy olyan közösséghez
akarnak tartozni, amelyben az ukrán nemzetállamnak nincs jövője.
Magának a Nyugatnak és fegyveres szervezetének, a NATO-nak az
egyik hosszú távú stratégiai célja az orosz nemzetállam
feldarabolása. Így akarja kiterjeszteni a hegemóniáját a geopolitika
megalapítói által az eurázsiai világtérség központjának nevezett
Közép-Ázsiáig.

Lehetséges-e az orosz nemzetállam feldarabolása?

A tervek elkészültek és a szovjet birodalom felbomlása óta

Oroszország folyamatosan hátrál a Nyugat elől. 1990. február 9-én
Moszkvában az akkori amerikai külügyminiszter – a szabadkőműves
James Baker – megígérte a szabadkőműves Gorbacsovnak, hogy a
NATO, a Nyugat katonai szövetsége nem fogja kiterjeszteni befolyási
övezetét keleti irányba. Azt kérték Gorbacsovtól, hogy egyezzen bele
Kelet-Németország – a volt NDK – NATO-tagságába az egyesült
Németország részeként. Gorbacsov korábban már minden feltétel
nélkül kivonta a szovjet csapatokat Kelet-Németországból, és
mindössze azt a csekélységet kérte Kohl kancellártól cserébe, hogy
az NDK-ból hazatérő szovjet tisztek családjainak építsenek a
Szovjetunióban lakásokat. A francia elnök – Francois Mitterand – és
a brit miniszterelnök – Margaret Thatcher, a Vas Lady – szívesen
megakadályozta volna Németország egyesülését, de mivel
Gorbacsov ehhez hozzájárult, így az mégiscsak létrejött.
1990. február 10-én Hans-Dietrich Genscher német
külügyminiszter hasonló ígéretet tett a Szovjetunió utolsó
külügyminiszterének, Sevardnadzénak. A Nyugat által agyba-főbe
dicsért Gorbacsov azonban nem ragaszkodott ahhoz, hogy a NATO
ígéretét – miszerint nem terjeszkedik keleti irányba – nemzetközi
jogilag is érvényes formális szerződésben rögzítsék. A
szabadkőműves Gorbacsov megbízott a nemzetközi
szabadkőművesség hegemóniája alatt működő nyugati
politikusokban. A NATO azonban hamarosan beindította a „Drang
nach Osten” (Nyomulás Kelet felé) politikáját. A Kelet felé
terjeszkedésnek ezt a hódító politikáját a középkorban a Német
Lovagrend képviselte. Most pedig a NATO vállalta magára.
1999-ben a NATO ígérete ellenére felvette a tagjai sorába
Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot. 2004-ben tovább
bővült a NATO Romániával, Bulgáriával, Szlovákiával, valamint a
három baltikumi állammal, Észtországgal, Lettországgal és
Litvániával. A 2008. április 2–4. között megtartott bukaresti NATO-
csúcsértekezleten már konkrét formában felmerült Ukrajna, Grúzia
és Macedónia csatlakozása az Észak-atlanti Szövetséghez. A NATO fő
erejének számító Egyesült Államok azt szerette volna, ha Ukrajnát és
Grúziát bevonják a NATO-csatlakozás előszobájának tekintett
tagsági akciótervbe. A Pentagon által szorgalmazott lépést azonban
a franciák, a németek, és néhány más európai NATO-tagállam
megakadályozta. Mind Párizs, mind Berlin azzal érvelt, hogy a két
egykori szovjet tagköztársaság még nem érett meg a csatlakozásra.
Ennél nyomósabb ok volt az, hogy a folyamatosan becsapott oroszok
egyre erőteljesebben fejezték ki nemtetszésüket. A bukaresti NATO-
csúcson hivatalosan meghívták a tagok sorába Albániát és
Horvátországot. Ez a két ország a csatlakozási és ratifikációs
folyamat lezárultával válhat a NATO 27., illetve 28. tagjává.
Tényként állapíthatjuk meg, hogy mindkét ország 2009 óta már
tagja az Észak-atlanti Szövetségnek.
Moszkva üdvözölte az ukrán és grúz NATO-tagság elhalasztását,
de az orosz vezetők aggodalmukat fejezték ki a rakétavédelmi
rendszerrel kapcsolatos döntések miatt. A NATO ugyanis hozzájárult
a rakétavédelmi rendszer európai kiépítéséhez. Bukarestben
megvitatták azt is, hogy az amerikaival párhuzamosan létrehoznak
egy olyan NATO-rendszert, amely az amerikai rakétapajzs által nem
védett országokat, nevezetesen Törökországot, Romániát, Bulgáriát
és Görögországot is lefedné. Ekkor még arról is szó volt, hogy az
amerikai, illetve a NATO rakétavédelmi rendszereket a jövőben
összekapcsolják az oroszokéval. Az erre irányuló erőfeszítések
azonban nem jártak sikerrel.
Putyin 2014 márciusában hozott intézkedéseit több külpolitikai
elemző is ésszerűnek és logikusnak tartja. Az orosz elnök nem tett
mást, mint erőpolitikát alkalmazott a NATO „Drang nach Osten”,
keleti irányban terjeszkedő erőpolitikájával szemben. A NATO már
tíz éve Oroszország határainál áll a Baltikumban. A Krím félsziget
Oroszországhoz csatolásával Moszkva most megakadályozta, hogy
fekete-tengeri flottájának legfontosabb támaszpontja egy NATO-
ország területére kerüljön. Hans-Ulrich Jörges, a Stern című német
hetilap szakkommentátora szerint:

„Az Európai Unió ostobaságot követett el azáltal, hogy a mélyen

megosztott Ukrajnának társult tagságot ajánlott fel, és ezáltal
rákényszerítette, hogy válasszon a Nyugat vagy Oroszország között –
ez szétszakadáshoz vezet.
Jörges ehhez hozzáteszi, hogy mivel a hatalomváltásról szóló,
és orosz részvétellel megkötött, kompromisszumos megállapodás még
24 óráig sem tartott ki, ezért Moszkvában úgy érezték, hogy a
Nyugat megint becsapta őket. Mivel Oroszország Ukrajna egészét
elveszítettnek tekintette, ezért bekebelezte a Krímet.”

A NATO és a mögötte álló amerikai vezetés nem vette kellően

számításba, hogy Ukrajnát két világkultúra törésvonala is
kettéosztja. Itt érintkezik a nyugati kereszténység a keleti ortodox
kereszténységgel. A lakosság tehát nemcsak nyelvileg, de
kulturálisan is megosztott. Egy részük az ortodox Kelethez, egy
másik részük pedig a katolikus kultúrájú Nyugathoz tartozónak érzi
magát. A NATO-hoz való tartozást azonban a közvélemény-
kutatások adatai szerint a lakosság hetven százaléka ellenzi. Ennek
ellenére a pénzhatalmi világelit propagandistái állandóan arról
beszélnek, hogy az ukránoknak joguk van csatlakozni a NATO-hoz.
Arról azonban már nem esik szó, hogy még több ukrán van, akinek
meg ahhoz van joga, hogy ne csatlakozzon a NATO-hoz. Kijevnek a
NATO-hoz való csatlakozása együtt jár azzal a követelménnyel, hogy
Ukrajna egész területéről el kell távolítani a külföldi katonai
támaszpontokat. Ez azt jelentette volna, hogy Oroszországnak fel
kellett volna adnia történelmi tengeri bázisát Szevasztopolban,
amely megbénította volna az orosz fekete-tengeri hadiflotta
működését. Nyilvánvaló, hogy ezt az orosz vezetés meg akarta
előzni. Ha a Nyugat, és konkrétan a NATO ragaszkodik ahhoz, hogy
Ukrajna egészét ellenőrzése alá vegye, ez előbb vagy utóbb háborús
konfliktushoz vezethet. Oroszország egyszerűen nem engedheti meg
magának, hogy Ukrajna bekebelezésével a NATO és légi bázisai,
valamint rakétakilövő állomásai az egykori Oroszország belsejébe
kerüljenek. A NATO aktivitása az elmúlt években megerősödött.
Újabb és újabb kiképző táborok, katonai támaszpontok létesültek.
Neves értelmiségiek – mint például Steven Cohen professzor és
Paul Craig Roberts – arra figyelmeztetnek, hogy rendkívül veszélyes
vég nélkül provokálni Oroszországot, és szinte minden körülöttük
lévő országot beszervezni a NATO-ba. A NATO-nak valójában
egyetlen potenciális ellensége van, és ez Oroszország. Az
Oroszországot körülvevő szomszédos államok közül egyetlenegy sem
áll hozzá olyan közel nyelvében, történelmében, geopolitikai
kapcsolataiban, vallásilag és érzelmileg is, mint Ukrajna. Már
utaltunk rá, hogy Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-
helyettes eldicsekedett azzal, hogy Amerika álcivil szervezetek
felhasználásával ötmilliárd dollárt költött arra, hogy felépítse
befolyását Ukrajnában. Ennek a hatalmas összegnek az volt a célja,
hogy leszakítsa Ukrajnát természetes háttérországáról,
Oroszországról, és bevonja a Nyugat katonai szervezetébe. Az
amerikai vezetés még európai szövetségeseit is mellőzte, akik egy
kölcsönös érdekeket figyelembe vevő, kompromisszumos megoldást
kerestek a gazdasági összeomlás és államcsőd előtt álló Ukrajna
számára.
Kinek állt érdekében a véres hatalomátvétel
Ukrajnában?

Scott Rickard korábbi amerikai hírszerző tiszt azt állította, hogy az

Egyesült Államok éveken át készítette elő a forradalomnak nevezett
lázadást. A National Endowment for Democracy (Demokrácia
Alapítvány) munkatársai évekig dolgoztak azon, hogy rózsás
forradalommal megbuktassák Eduard Sevardnadze elnököt
Grúziában. Ebben az időben legalább ezer álcivil szervezet, NGO
működött ebben a kaukázusi országban. Ezeket a színes
forradalmakat Soros György és hálózata finanszírozta. Mára ez
bizonyos fokig bevett gyakorlattá vált.
2013 végén és 2014 elején lényegében ugyanaz történt
Ukrajnában, mint tíz évvel ezelőtt a narancsos forradalom idején.
Benne van az eseményekben a USAID (United States Agency for
International Development, az USA Nemzetközi Fejlesztési
Hivatala), valamint a már említett National Endowment for
Democracy, amely ötven nonprofit civil szervezetet irányít.
Közreműködtek a Tyimosenkóhoz kapcsolható szervezetek és
Szemjon Mogiljevics, a főnökök főnöke is. Mogiljevics baráti
viszonyban állt az amerikai kormányzattal, még az oroszok
afganisztáni háborúját megelőzően. Ő tartotta kézben a
fegyverszállításokat az 1980-as években.
A „big business” fontos szerepet játszott, de a legtöbb pénz az
ukrán hatalomváltás előkészítésére az USAID-től és a ténylegesen a
kormány által finanszírozott nonprofit civil szervezetektől jött.
Ugyanis az amerikai kormány finanszírozza a Demokrácia
Alapítványt. Max Shachtman, az egykori trockista már Nixon idején
foglalkozott ilyen típusú tevékenységgel. Carl Gershman, aki most a
Demokrácia Alapítványt irányítja, maga is Shachtman követőjének
számít. A mai Ukrajnában a leghatalmasabb és legismertebb külföldi
nem más, mint Yaakov Bleich rabbi. Ő az, akit a washingtoni
külügyminisztérium elsőnek megkeres, ha megbízható
információkhoz akar jutni arról, hogy valójában mi is történik az
ukrán hatalom berkeiben. Már tizenöt éve él Kijevben. Legutóbbi
látogatása során John Kerry külügyminiszter is hosszú
magánbeszélgetést folytatott vele. Bleich rabbi közismerten szorosan
kapcsolódik a Demokrácia Alapítvány szervezeteihez.
Társadalmi csoportok és szervezetek finanszírozása
természetesen nem ugyanaz, mint az utcai lázadások és véres
tüntetések szervezése és finanszírozása. Ha olyan társadalmi
akciókat és vitaesteket szervezünk, amelyek végül utcai tüntetésekbe
és véres harcokba torkollnak, a propaganda is lehet „forradalmi”
tevékenység. A nemzetközi jog azonban tiltja olyan szervezetek
támogatását, amelyek erőszakosságra buzdítanak egy hivatalban
lévő, legitim kormányzat ellen. Ilyen értelmezésben illegálisnak
lehet tekinteni a narancsos és színes rezsimváltásokat is.
A Maidan téren tüntetők között igen sokan voltak, akik a
lakosság jogos elégedetlenségét fejezték ki a korrupt politikai elittel
és kormányzattal szemben. Az elégedetlenség kifejezése azonban
lényegesen eltér az utcai harcok kiprovokálásától és gyilkos
fegyverek használatától. Az erőszakos provokációkkal szemben mind
az ukrán, mind az orosz kormány szokatlanul türelmes és tartózkodó
magatartást tanúsított. Enyhén fejezzük ki magunkat, ha a kijevi
eseményekkel kapcsolatban olyan megfogalmazásokat használunk,
hogy gondosan meg voltak tervezve, s csak bizonyos fokig
kicsúsztak az ellenőrzés alól. Kijevben jól kiképzett személyek
szakszerűen hajtották végre megbízatásukat. Az álcivil szervezetek
minden szinten jól működtek.
Scott Rickard azt is megemlítette, hogy Izrael is beavatkozott
Grúzia politikai életébe, és Amerika csaknem háborúba sodródott az
olyan szenátorok miatt, mint amilyen John McCain. Eddig azonban
senkit sem vontak felelősségre az ilyen tevékenységekben való
részvételért.
Kijevben ma virágzik a fegyverek adásvétele a feketepiacon. Ez
súlyos problémákat jelent, mert egy nem kellően felügyelt
társadalomban kaotikus viszonyok alakulnak ki. Erre jó példa az a
polgárháború, amely Szíriában három éve tart, és ahol külföldi
hírszerzők és zsoldosok azért harcolnak, hogy megdöntsék a szír
államot és törvényes kormányát. Ez megtörténhet Ukrajnában is, ha
az oroszok nem védik meg ezt az országot a külföldi beavatkozóktól.
2014. március első hetében gyakran lehetett hallani
Moszkvában, hogy „Putyin megnyerte Szocsiban a játékokat, és
elveszítette Ukrajnát”. Kétségtelen, hogy Putyint lekötötték a téli
olimpia eseményei, és közben megtörtént a „barna hatalomátvétel”
Ukrajnában, amely akkora méretű, mint Franciaország, és az egykori
Szovjetunió második legnagyobb tagállama volt Oroszország után.
Viktor Janukovics – a törvényes államelnök – menekülni
kényszerült, miközben az ukrán parlament maradó tagjait a
puccsisták arra kényszerítették, hogy őket támogassák. Szavazataik
biztosítása végett túszul ejtették a képviselők családtagjait és
fegyveresek keresték fel otthonaikat. A „tetőtől talpig demokratikus”
Nyugat azonnal elismerte a fegyveres erőszakkal hatalomra került
kormányzatot. Moszkva ezt megtagadta, de az elkerülhetetlen
kapcsolattartást továbbra is folytatta.
Már többször utaltunk rá, hogy a gazdasági és a pénzügyi
helyzet annyira kritikus Ukrajnában, hogy az 1990-es évek
Oroszországának a helyzetéhez hasonlítható. Putyin és munkatársai
hatalomra kerülésével Moszkvában megváltoztak a viszonyok, de
Ukrajnában folytatódott az 1990-es évek gyakorlata egészen
napjainkig. A szupergazdag oligarchák éveken át fosztogatták ezt a
jobb sorsra érdemes országot, és a profitot a nyugati országok
bankjaiba vitték ki. Moszkva 2014-ben tizenötmilliárd euró
kedvezményes hitelt ajánlott fel Kijevnek, hogy Ukrajna elkerülhesse
az államcsődöt. Ekkor hajtotta végre a Nyugat – közelebbről a NATO
és az Egyesült Államok – az államcsínyt Kijevben. Napokon belül
megjelentek az IMF képviselői és előterjesztették az illegitim
kormányzatnak a követeléseiket. Ezek lényege, mint már
részleteztük, a gazdasági és társadalmi élet szinte minden terére
kiterjedő megszorítások kikényszerítése. Az IMF feltételeit csak
további hatalmas kölcsönök felvételével tudja Ukrajna teljesíteni. Az
eladósítás és a nyomában járó adósságszolgálat viszont a nemzetközi
pénzügyi közösség legfontosabb jövedelemforrása.
Az Egyesült Államok álcivil szervezeteivel szorosan
együttműködtek a helyi oligarchák. A legtöbb pénzt a Maidanon
tüntetőknek és az ott bevetett zsoldosoknak – a többszörös
dollármilliárdos – Igor Benya Kolomojszkij adta. Jutalmul ő lett az
oroszok által lakott Dnyepropetrovszk kormányzója. Hasonló módon
kaptak kormányzóságokat oligarchatársai is Harkovban,
Donyeckben és más területeken.
Kolomojszkij nem egyszerűen „zsidó származású” oligarcha. Az
ukrajnai zsidó közösség egyik fontos vezetője, Izrael és számos
ukrajnai zsinagóga pénzügyi támogatója. Kolomojszkijnak nem
okozott különösebb problémát, hogy az illegális hatalomátvételben
együttműködött az ukrajnai neonácikkal, még olyan személyekkel is,
akik ki vannak tiltva az Egyesült Államokból nyíltan hirdetett
antiszemitizmusuk miatt. Az oligarchák esetében a zsidó lelkiismeret
alulmaradt a hatalomátvételhez fűződő politikai és pénzügyi
érdekeikhez képest.
Az illegitim kormányzat első napjaiban a szélsőséges
nacionalisták keményen felléptek az oroszul beszélő ukrán
állampolgárokkal szemben – elsősorban az ország keleti és déli
iparvidékein. A hatalom új urai betiltották a kommunista pártot és a
vidék legnagyobb politikai erejét, a Régiók Pártját. Az orosz nyelv
használatát megszüntették az iskolákban és a tömegtájékoztatásban.
A kulturális miniszter egyenesen gyengeelméjűnek nevezte azokat az
országlakókat, akik orosz nyelven beszélnek. Elfogadtak egy olyan
rendeletet is, amely tízévi szabadságvesztéssel bünteti azokat, akik
mind az orosz, mind az ukrán etnikumhoz tartozónak vallják
magukat és kettős identitással rendelkeznek. Elkerülhetik a
szankciókat, ha orosz identitásukat feladják.
 Ez a fenyegetés fontos magyar nemzeti érdeket is sért.
Kárpátaljának – amely ezer éven át a történelmi Magyarország része
volt – még ma is mintegy kétszázezer magyar anyanyelvű lakosa
van. További több százezer katolikus rutén is lakja, aki a magyar
kultúrkör részének tekintik magukat. A kisebbségek
nyelvhasználatának korlátozása nemcsak a tizenegymillió
Ukrajnában élő oroszt érinti, de a Kárpátalján élő magyarokat is.
Vlagyimir Zsirinovszkij – az Orosz Állami Duma alelnöke – egyes
jelentések szerint levelet írt a lengyel, a magyar és a román
külügyminiszternek, amelyben állítólag azt javasolta, hogy országaik
osszák fel egymás között Ukrajnát. E nem hivatalos kezdeményezés
szerint Magyarországnak Kárpátaljára, míg Romániának Csernivcire
kellene igényt formálnia. Zsirinovszkij levelét a TVP1 lengyelországi
TV híradása szerint a lengyel, a román és a magyar
külügyminisztérium megkapta. A szélsőségesen populista orosz
Liberális Demokrata Párt elnöke állítólag azt javasolta Varsónak,
hogy követelje népszavazás kiírását öt nyugat-ukrajnai terület, a
volhini, lvovi, az ivano–frankivszki, a ternopili és a rivnei megye
Lengyelországhoz történő csatlakozásáról.
Zsirinovszkij levelét állítólag Budapest és Bukarest is megkapta.
Az orosz alsóház alelnöke szerint Magyarországnak Kárpátaljára és –
mint már említettük – Romániának Csernivire kellene előterjesztenie
az igényét. Ukrajna számára az ország középső része maradna,
amely a hivatkozott lengyel tévéállomás honlapján látható térképen
az ukrán zászló színeivel, kékkel és sárgával volt feltüntetve. A
TVP1 azt állította, hogy a lengyel külügyminisztérium „illedelmes”
választ adott Zsirinovszkij „furcsa” levelére. Az orosz politika
fenegyerekének számító Zsirinovszkij már korábban is javasolta
Ukrajna felosztását. Úgy vélte, hogy Kijev sosem fog beleegyezni
Ukrajna föderalizációjába, amit egyébként az amerikai politika nagy
öregjének számító Henry Kissinger is javasolt.
Akár igazak ezek a hírek, akár nem, a történelem tanulsága
szerint a trianoni diktátum nyomán elszakított magyar közösségeket
a legerőszakosabb módon elnyomták és beolvasztották az egykori
magyar területekhez jutott államok. Nem tartották be a nemzetközi
szerződésben foglalt kötelezettségeiket a területi autonómiára és a
teljes spektrumú anyanyelvi oktatási rendszer fenntartására
vonatkozóan. Az ENSZ Alapokmánya és a Helsinki Záróokmány
lehetővé teszi a határok békés eszközökkel – tárgyalások útján
történő – megváltoztatását. A mindenkori magyar kormányoknak
követelniük kellene a határok etnikai elv szerinti megváltoztatását
békés eszközökkel, tárgyalások útján. Erről a követelésükről
lemondhatnak, ha az illető állam vállalja a területi autonómia és a
teljes spektrumú magyar oktatási rendszer bevezetését. Fontossága
miatt megismétlem: a magyar nemzet érdeke vagy az etnikai alapú
határkiigazítás, vagy a területi autonómia és a teljes spektrumú
magyar oktatási rendszer. Azok a magyar kormányok, amelyek ezt
nem vállalják – noha az érvényes nemzetközi jog ezt megengedi –
nem tesznek eleget a magyar nemzet megmaradásához fűződő
alapvető nemzeti szükségleteknek és érdekeknek.
Scott Rickard, a Russia Today televízió munkatársának, Sophie
Shevardnadzénak 2014. március 17-én adott interjújában arra a
kérdésre is válaszolt, hogy a NATO terjeszkedésén túl még milyen
más érdeke fűződhet az Egyesült Államoknak Ukrajnához. (Az
interjú készítője az egykori Szovjetunió utolsó külügyminiszterének,
a független Grúzia korábbi elnökének, Eduard Shevardnadzénak az
unokája.)
Rickard elmondotta, hogy az amerikai beavatkozás mögött
nyomós gazdasági érdekek is meghúzódnak. Óriási jövedelemhez
juthatnak azok, akik a térségen keresztül haladó
gázvezetékrendszert ellenőrzik. A glasznoszty és a peresztrojka
idején hatalmas vagyont szereztek azok, akik jó időben voltak a
megfelelő helyen. A Gorbacsov-korszak volt az, amikor számos,
mesés vagyonra szert tett oligarcha a hatalmat is megszerezte
magának. Hasonló folyamatok indultak be Ukrajnában is, mert ez az
ország nemcsak rendkívül gazdag erőforrásokkal rendelkezik, de
rajta keresztül haladnak az energiahordozó tranzitvonalak Európa
irányába. A gázexportból származó jövedelem tette lehetővé, hogy
Oroszország háromszor is talpra tudott állni a gazdasági
összeomlásból, amelybe a Nyugat taszította. Ha beszámítjuk az első
és a második világháborút, akkor már öt ilyen összeomlásról
beszélhetünk. Az oroszoknak azonban sikerült talpra állniuk annak
ellenére, hogy a NATO többször is a földre szorította őket.
Rickard arra a kérdésre válaszolva, hogy az ukránok miért
akarnak a NATO-hoz csatlakozni, elmondotta, hogy Ukrajna a
szétesés állapotában van. A lakosság mintegy húsz százaléka orosz,
de a Krímben ez eléri a hetven százalékot. Az ukránok jelentős része
azért oroszellenes, mert Sztálin uralma idején szörnyű bűnöket
követtek el velük szemben. Oroszellenesek azok is, akiket
deportáltak Ukrajnából, mert a második világháború során
együttműködtek Hitlerrel. Különösen Ukrajna nyugati részein van
sokféle népesség. Ukrajnának ez a része mezőgazdaságból él, az
ipari területek az ország keleti részén találhatóak. Jövedelmet
ténylegesen a keleti rész termel, a mezőgazdasági termékek zöme
viszont Nyugat-Ukrajnából származik.
Úgy gondolom, hogy az ukránok csapdahelyzetbe kerültek. Az
EU nem tud vállalni egy újabb süllyedő hajót. Nincs szüksége még
egy összeomló gazdaságra. Ami a NATO katonai szempontjait illeti,
ez a szervezet folyamatosan olvasztja magába a korábbi
Szovjetunióhoz tartozó államokat. Mindezt annak ellenére teszi,
hogy ígéretet tett az ellenkezőjére. Az EU elvileg pénzügyi
támogatást adhat Kijevnek, a NATO pedig azt nyújthatja, amit
minden új NATO-tagállamnak biztosított. Ukrajna hozzájuthat
jelentős katonai célú pénzügyi támogatáshoz, amely sok
munkahelyet teremthet. A katonai infrastruktúra kiépítése és
fenntartása, a légi bázisok, fegyveres létesítmények létrehozása
mind jelentős pénzeket mozgat. A NATO tehát igen nagyvonalú,
amikor az új partnereit segíti, mert ez a segítség szinte mindenre
kiterjed az üzemanyag biztosításától a stratégiai
kezdeményezésekig. Ennek ellenére nem lehet azt állítani, hogy
Kijevnek a NATO-hoz való csatlakozása csak pozitív fejleménnyel
járna Ukrajna számára.
Ha egy ország csatlakozik a NATO-hoz, elkerülhetetlenül együtt
jár a nyugati bankrendszerhez való csatlakozással. Ukrajnának
integrálódnia kell a NATO-országok gazdaságához és
pénzrendszeréhez. Ez azt jelenti, hogy társulnia kell valamilyen
módon az Európai Unióhoz. Átmenetileg tehát, bizonyos körök
számára előnyös lehet pénzügyileg is a NATO-hoz való csatlakozás.
Scott Rickard szerint Ukrajna csatlakozásának a költségeit végül is
az amerikaiaknak kellene viselniük. Az Európai Unió képtelen
harmincmilliárd dollár támogatásra, amit Moszkva Janukovicsnak
korábban már felajánlott. Amerika azonban erre maga sem lesz
képes teljesen fedezetlen papírpénzével. Ezt felismerve az
ukránoknak gazdaságuk rendbetételére és nem a Nyugat pénzuralmi
rendszeréhez való csatlakozásra kellene törekedniük.

A Nyugat folytatja az előrenyomulást Kelet felé

2014. március 21-én az Európai Unió csúcsértekezletén aláírták azt

a társulási megállapodást, amelyben Ukrajna kötelezi magát az
emberi jogok tiszteletben tartására, a szabad piacgazdaság
megteremtésére és az Európával való szoros együttműködésre. Az
európai értékekre és a demokrácia szabályaira rendkívül kényes
Európai Unió egy fegyveres államcsínnyel hatalomra került,
semmiféle legitimitással nem rendelkező kormánnyal kötött hosszú
távra szóló stratégiai megállapodást Brüsszelben azzal az Arszenyij
Jacenyukkal, aki az aláírás idején a legitimitás látszatával is alig
rendelkezett.
Az EU–ukrán társulási megállapodás az EU és Ukrajna közötti
szabadkereskedelmi egyezmény politikai részét képezi. A teljes
megállapodást 2013 novemberében Vilniusban, a keleti partnerségi
csúcstalálkozón akarták aláírni. Viktor Janukovics – Ukrajna legitim
elnöke – azonban ehelyett a hazája számára lényegesen előnyösebb
megoldást, az Oroszországgal való együttműködést választotta,
miután Moszkva vállalta, hogy nagy összegű pénzügyi támogatásban
részesíti és az Ukrajnának szállított energiahordozók árát is
egyharmadával csökkenti. Erre volt a válasz, hogy a Nyugat
mozgósította ügynökeit és heteken át tartó tüntetési akciókat
tervezett részben saját fizetett embereivel, részben pedig a korrupt
politikai vezetés ellen tiltakozókkal.
A társulási megállapodás egyelőre csak a politikai vonatkozású
fejezetekre vonatkozik, de a 2014. május 25-re megtartott ukrán
elnökválasztás után a szabadkereskedelmi egyezményt is aláírták.
Az EU kész volt egyoldalú vámkönnyítésben részesíteni az ukrán
árucikkeket. Ukrajnának tehát egyelőre nem kellett megnyitnia
piacát a vámok eltörlésével az uniós termékek előtt.
Werner Faymann – osztrák kancellár – azt ajánlotta Ukrajnának,
hogy Ausztriához hasonlóan válassza a semlegességet. Ezt 2014.
március 27-én megerősítette Sebastian Kurz osztrák
külügyminiszter, aki szerint Ukrajnának a tömbön kívüliségre
kellene törekednie a NATO-tagság helyett. Kurz úgy vélte, hogy
Ukrajna csatlakozása a NATO-hoz provokáció lenne Oroszországgal
szemben. A német közszolgálati rádiónak adott nyilatkozatában az
osztrák politikus azt fejtegette, az Európai Unió távlatot kínál ahhoz,
hogy Ukrajna megtalálja annak a módját: miként működhetne
hosszú távon együtt mind az Európai Unióval, mind Oroszországgal.
Egy szabadkereskedelmi övezet létrehozása elősegítheti az ez irányú
törekvéseket.

Miért erőlteti a Nyugat Ukrajna NATO-tagságát?

A NATO és Ukrajna az 1997. júliusi madridi csúcstalálkozón kötött

megállapodást a megkülönböztetett partnerségről. Az
együttműködés szorosabbá tétele érdekében az érintett felek
létrehozták a NATO–Ukrajna Bizottságot. A NATO és Ukrajna
képviselői rendszeresen részt vettek az Ukrajna tagsági törekvéseiről
és az ezzel kapcsolatos reformokról folytatott intenzív párbeszédben
is. Az együttműködés 2007-re már annyira elmélyült, hogy Ukrajna
válaszúthoz érkezett a NATO-hoz fűződő viszonyában. Az egyik
irányt az jelentette, hogy Ukrajna nyugati orientáltságú állammá
válik, amely a nyugati integráció részeként védelmet élvez a
szuverenitását és nemzetbiztonságát érintő veszélyekkel szemben. A
másik lehetőség az, hogy Ukrajna lemond az euroatlanti
integrációról és tömbön kívüli, el nem kötelezett államként
együttműködik mind Oroszországgal, mind az Európai Unióval.
Az euroatlanti integráció alternatívája tehát az Eurázsiához, a
Független Államok Közösségéhez, a FÁK-hoz való tartozás. A Nyugat
ezen államközösség tagjaira úgy tekint, hogy azok részben vagy
teljesen tekintélyuralmi rendszerű országok, ahol a szürkegazdaság a
viszonylag fejletlen civil társadalmi struktúrákkal párosul.
Számításba kell venni azonban, hogy az ukránok és az oroszok az
elmúlt két évszázadban ugyanazon államban éltek, s a két keleti
szláv nép közeli rokonnak és természetes szövetségesnek tekinti
egymást. A közös történelmi sors arra készteti az ukránok többségét,
hogy a függetlenné vált Ukrajna továbbra is szoros gazdasági,
politikai és kulturális kapcsolatot tartson fenn Oroszországgal. A
szoros ukrán–orosz együttműködést azok támogatják, akik Ukrajna
társulását az EU-hoz és partneri kapcsolatait a NATO-val
Oroszország létfontosságú geopolitikai érdekeivel ellentétesnek
tartották.
Ukrajna 1997-ben a Megkülönböztetett Partnerségről szóló
NATO–Ukrán egyezményben már kifejezte azt a szándékát, hogy el
akarja mélyíteni kapcsolatát az euroatlanti szervezetekhez való
integrálódással. A NATO–Ukrán Bizottság létrejöttével folyamatossá
vált a felek közti konzultáció és az együttműködés területeinek
konkretizálása. 2002 novemberében fogadták el a NATO–Ukrajna
Akciótervet, amely felsorolja Ukrajna euroatlanti integrációs
célkitűzéseit. Ezek kiterjednek a politikai, gazdasági, biztonsági,
védelmi, katonai ügyekre, az információs, illetve nemzetközi jogi
szempontokra. Azt is felsorolja, hogy melyek azok a feladatok,
amelyeket Kijev a NATO-val együttműködésben magában
Ukrajnában – tehát belföldön – szándékozik végrehajtani.
A meghirdetett cél az volt, hogy Kijev garanciákat kapjon a
NATO-tól Ukrajna szuverenitásának, nemzeti identitásának és
területi integritásának megőrzésére. Ezzel párhuzamosan segítse a
NATO konszolidálni és tovább mélyíteni Ukrajna demokratikus
reformjait. A Nyugat döntéshozói úgy vélték, ha Kijev csatlakozna a
NATO-tagsági Akciótervhez, az hozzásegítené Ukrajnát, hogy NATO-
tagjelölt lehessen.
2004-ben Leonyid Kucsma elnök bejelentette, hogy nem indul az
elnökválasztásokon. Két jelölt mérkőzött meg: Viktor Janukovics,
aki mind Kucsma, mind Oroszország támogatását maga mögött
tudhatta. A másik jelölt, Viktor Juscsenko a Nyugatra nyitás
politikájának adott elsőbbséget. A lezajlott választásokon minimális
többséggel Viktor Janukovics győzött. Ezt az ellenzék nem fogadta
el és hívei tüntetéseket kezdtek Kijev utcáin. Új választásokat
követeltek arra hivatkozva, hogy a keleti – főleg orosz
nemzetiségűek által lakott – részeken választási csalásokat követtek
el. Ez volt az úgynevezett „narancsos forradalom”. Az
alkotmánybíróság végül megsemmisítette a választási eredményeket,
és az Európai Unióhoz, valamint a NATO-hoz való közeledést
szorgalmazó Viktor Juscsenko lett Ukrajna elnöke.
Mintegy négy hónapos politikai válság után azonban Viktor
Janukovics lett Ukrajna miniszterelnöke, de csak rövid ideig maradt
a kormány élén, mert a 2007-es választásokat a narancsos
forradalmat vezető pártok nyerték meg. Ekkor Julia Tyimosenko
alakított kormányt.
2010-ben Viktor Janukovics – a Régiók Pártjának vezetője – a
szavazatok 48%-ával megnyerte az ukrán elnökválasztást. Mikola
Azarovot nevezte ki miniszterelnöknek, és 2011 augusztusában
letartóztatták Julia Tyimosenkót. Az volt ellene a vád, hogy korrupt
politikusként visszaélt hivatali hatalmával és ezért az ukrán bíróság
jogerősen hét év szabadságvesztésre ítélte. Konkrétan az volt a bűne,
hogy előnytelen szerződést kötött a 2009-es orosz–ukrán gázvita
lezárásakor Vlagyimir Putyinnal.
Viktor Juscsenko elnöksége alatt új ukrán vezetés került
hatalomra. Ez a politikai elit a NATO-csatlakozást tekintette az
ukrán külpolitika legfontosabb céljának. Ennek nyomán a nyugati
szövetségesek a NATO–Ukrajna Bizottság (NATO–Ukraine
Commission, NUC) 2005 áprilisában, Vilniusban tartott
külügyminiszteri találkozóján felkérték Ukrajnát: kezdjen
tárgyalásokat tagsági szándékairól és a hozzájuk kapcsolódó
reformokról. A cél az volt, hogy megismerjék mindazt, amit
Ukrajnától – mint az EU és a NATO potenciális tagjától –
elvárhatnak. Az intenzív párbeszéd elindításával elfogadtak egy
intézkedési csomagtervet az ukrajnai reformfolyamat
felgyorsítására. A célok között szerepelt a demokratikus
intézmények megerősítése, a politikai párbeszéd elmélyítése, a
védelmi és biztonsági szektor megreformálása és a közvélemény
hatékonyabb tájékoztatása. 2005 decemberében Viktor Juscsenko
elnök utasította a kormányt, hogy erősítse meg az együttműködést a
végrehajtó hatóságok és a parlament között. Így biztosított
elsőbbséget a NATO-hoz fűződő kapcsolatoknak.
2006 januárjában a Cseh Köztársaság, Magyarország,
Lengyelország és Szlovákia honvédelmi miniszterei Budapesten
bejelentették, hogy országaik készek támogatni Ukrajna NATO-hoz
való csatlakozását. Azt is elmondták, hogy külön bizottságot
szerveznek az ukrán katonai reform elősegítésére. 2006
februárjában Juscsenko Brüsszelben közölte vendéglátóival, hogy
Ukrajna készen áll csatlakozni a Tagsági Akciótervhez, a MAP-hoz
(Membership Action Plan). Juscsenko márciusban létrehozott egy
kormányközi bizottságot, amelynek az volt a célja, hogy felkészítse
Ukrajnát a NATO-hoz való csatlakozásra. A Nemzeti Biztonsági és
Védelmi Tanács felelős a stratégiai célkitűzések és a NATO–Ukrajna
együttműködéssel kapcsolatos koncepciók kidolgozásáért.
A minisztertanács pedig Ukrajna és a NATO együttműködésére
vonatkozó politika megvalósításáért felelős, elsősorban a tagsághoz
fűződő feltételek teljesítését illetően. A NATO-ba belépni óhajtó
országoknak olyan piacgazdaságon alapuló politikai rendszert kell
kialakítaniuk, amely méltányosan bánik a kisebbségi lakossággal, és
szomszédaival békésen rendezi kapcsolatait. Ukrajnának vállalnia
kell a szükséges katonai hozzájárulást, továbbá a demokratikus civil-
katonai kapcsolatok és struktúrák iránti elkötelezettséget.
2006 márciusában Anatolij Gliscsenko ukrán védelmi miniszter,
már arról beszélt, hogy Ukrajna számára a tagság biztosításával
kapcsolatos döntés a lehető legközelebbi jövőben megszülethet.
„Ukrajna átmeneti időszakot kapna, hogy az előkészítő munkát
befejezze, amely máfél-két év lenne, ezért a teljes jogú tagság 2010-re
lehetséges.” Már utaltunk rá, hogy a 2006-ban megtartott parlamenti
választásokat követően csak hónapokig tartó belpolitikai feszültség
után jött létre az új kormány. Ez alatt az idő alatt a közvélemény
körében tapasztalható, és a NATO-t elutasító érzéseket igyekeztek
politikai előnyök szerzésére kihasználni. Így 2006 nyarán az
amerikai–ukrán „Sea Breeze” gyakorlat ellen is tüntetéseket
szerveztek.
Az úgynevezett válságkoalíció, amely Viktor Janukovics
miniszterelnök vezetésével jött létre, lefékezte a NATO-tagság felé
tett lépéseket. Helyébe az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok
megerősítése lépett. Janukovics ez év szeptemberében látogatást tett
a NATO-központban, és igyekezett megnyugtatni a NATO
illetékeseit, hogy Ukrajna változatlanul elkötelezett a szervezettel
való szorosabb kapcsolatok létrehozása iránt. Azzal érvelt, hogy az
ukrán nép még nem áll készen arra, hogy csatlakozzon a Tagsági
Akciótervhez, és a NATO-tagság kérdéséről népszavazáson kell
dönteni. Janukovics arra is ígéretet tett, hogy kormánya jelentős
felvilágosító kampányt indít, hogy a lakosság jobban megismerhesse
a NATO és Ukrajna együttműködését. Az államelnök, Juscsenko
továbbra is támogatta a NATO-tagságot, de integráció helyett a
NATO-val való együttműködést hangoztatta. Moszkva is
figyelmeztette Ukrajnát a NATO-hoz való csatlakozás
következményeire. Az orosz védelmi miniszter, Szergej Ivanov
elismerte Ukrajna szuverén jogát biztonsági politikájának
meghatározására, de figyelmeztette Kijevet, hogy Ukrajna NATO-
csatlakozása kedvezőtlenül fogja befolyásolni Oroszországhoz való
viszonyát.

Ukrajna és az Eurázsiai Unió

A Nyugat a Keleti Partnerséget ajánlotta fel három kaukázusi

országnak – Örményországnak, Azerbajdzsánnak és Grúziának –,
továbbá Ukrajnának, Fehéroroszországnak és Moldovának. Moszkva
viszont határozottan arra törekedett, hogy Ukrajna az Eurázsiai
Unióhoz csatlakozzon. Szergej Glazijev még 2014. február közepén
is arról beszélt egy gazdasági konferencián, hogy Ukrajna
felgyorsítja az integrációs folyamatot. Glazijev szerint Ukrajna
számára nem is jöhet szóba más út, mert az EU-hoz való csatlakozás
teljesen kiszolgáltatná Ukrajnát az EU centrumországainak.
A szovjet utódállamokat újraegyesítő Eurázsiai Unió a tervezett
időpontban létrejött és 2015-ben megkezdte a működését. Kijev
időben meghívást kapott az új szövetségi rendszerbe. Ez volt az
egyik oka annak, hogy Janukovics elnök nem írta alá az Európai
Unióval 2013. november 29-én a társulási szerződést. Bejelentette
azt is, hogy bővítik a kereskedelmi kapcsolatokat Oroszországgal, és
ez a keleti integrációt segítő folyamat részét képezi. A Moszkva által
létrehozott Vámunióban jelenleg Fehéroroszország, Kazahsztán és
Oroszország vesz részt. Ez a Vámunió alakult át Eurázsiai Unióvá,
amelyhez Ukrajna is csatlakozhatott volna.
 Putyin 2013 decemberében megerősítette, hogy Moszkva kész
folytatni a tárgyalásokat Ukrajnával a Vámunió Egyezményhez való
csatlakozásról. Azt is érzékeltette, hogy Ukrajnának az Eurázsiai
Unióban lenne a helye. Ez az Eurázsiai Unió Közép-Európa keleti
határaitól a Csendes-óceánig húzódna. Délről pedig az
Afganisztánnal határos Pamír-hegységig terjedő államok
szövetségével egészülne ki, amely szorosan együttműködne az
Eurázsiai Unióval.

A Nyugat tovább nyomul Kelet felé

2013 novemberében azért kezdődtek meg Kijevben, a Függetlenség

terén, a Maidanon a tüntetések, mert Janukovics elnök nem írta alá
az Európai Unió társulási szerződésre vonatkozó ajánlatát.
Ukrajnának 2013 novemberében, a litván fővárosban, Vilniusban
kellett volna aláírnia a társulási megállapodást a Keleti Partnerség
csúcstalálkozóján. Janukovics elnök azonban időközben igen
kedvező ajánlatot kapott az orosz kormánytól. Eszerint Moszkva
tizenötmilliárd dollár hitellel és az Ukrajnának szállított földgáz
árának jelentős csökkenésével segítette volna a gazdasági
összeomlás és fizetésképtelenség határán álló Ukrajnát. Az orosz
ajánlat lényegesen kedvezőbb volt, mint amit az Európai Unió tett a
társulási szerződéssel. Ezért Janukovics döntése racionálisnak és
pragmatikusnak tekinthető.
Egy külföldről finanszírozott és irányított, jól szervezett
kisebbség, amely csak néhány ezer embert képviselt, nem fogadta el
Janukovics döntését. Az EuroMaidan nevű ellenzéki társulás 2013.
december 1-jén beindított tüntetései tartósnak bizonyultak. A
tüntetések február közepén már elmérgesedtek és többször is véres
összecsapásokra került sor az EuroMaidan-tüntetők, és a
rendfenntartó erők között. 2014. február 18-án már húsz halálos
áldozata volt az összecsapásoknak. A halottak száma február 21-re
virradó reggel meghaladta a nyolcvanat. A rendfenntartó erők és a
rendőrség csak akkor kapott engedélyt éles lőszer használatára,
amikor erre önvédelmi okokból rákényszerült. Bizonyított tény,
hogy egy harmadik erő is jelen volt a Maidanon, amelynek az
orvlövészei mind a rendfenntartó erőket, mind a tüntetőket lőtték.
Kijevből átterjedtek a tüntetések Nyugat-Ukrajna több városára.
Így a kárpátaljai Ungváron is békésen lezajlott hatalomátvételre
került sor. Az Európai Unió Radoszlaw Sikorski lengyel, Frank-
Walter Steinmeier német és Roland Fabius francia
külügyminisztereket küldte Kijevbe, hogy közvetítsenek az
EuroMaidan ellenzéki tüntetőinek a vezetői és Janukovics elnök
között. Oroszország képviselője is jelen volt a tárgyalásokon,
amelyen sikerült konszenzussal kompromisszumos megállapodást
kötni. Ezt 2014. február 21-én, péntek délután írták alá. A
tárgyalófelek megegyeztek abban, hogy előrehozott elnökválasztást
tartanak még 2014-ben, továbbá visszaállítják a 2004-es
alkotmányt, amely korlátozta az elnöki jogköröket és megerősítette
a parlament ellenőrzését a kormány felett. A megállapodást mind
Janukovics, mind az ellenzéki vezetők, és a három EU-s
külügyminiszter is aláírta. Egyedül az orosz küldött tartózkodott,
mert fenntartásai voltak a megállapodás legitimitásával szemben. Az
EuroMaidan vezetői aláírták az egyezményt, de tüntetői továbbra is
a téren maradtak. A tüntetők nem fogadták el az egyezményt. A
törvényesen megválasztott elnök azonnali lemondását követelték,
valamint azt, hogy a halálos áldozatokkal járó összecsapások
felelőseit haladéktalanul tartóztassák le és büntessék meg.
Az elnököt támogató Régiók Pártja bomlásnak indult, és egyre
több parlamenti képviselő lépett ki belőle. Arra hivatkoztak, hogy
Janukovics gyengekezűnek bizonyult, és túlzottan engedékeny volt a
tüntetők követeléseivel szemben. Janukovics még a február 22-re
virradó éjszaka során testőreivel Harkovba menekült. Ugyanezen a
napon a csonka parlament megmaradt képviselői felmentették
Janukovicsot, és határoztak Julia Tyimosenko szabadon
bocsátásáról. Janukovics Harkovban konferencián vett részt, majd a
Krím félszigeten keresztül Oroszországba távozott. Itt február 28-án
sajtótájékoztatót tartott, és a Kijevben történteket államcsínynek
nyilvánította. Felszólította az ellenzéket, hogy tartsa be az EU
három külügyminisztere közreműködésével létrejött megállapodást,
és törekedjenek a konfliktus békés rendezésére.
Megint csak utalunk rá, hogy 2014. március 16-án sor került a
függetlenné vált Krímben a népszavazásra a félsziget
hovatartozásáról. A szavazáson résztvevők 93%-a az Oroszországgal
való egyesülést választotta. Március 21-én az orosz elnök aláírta a
Krím csatlakozásához szükséges alkotmánymódosítást, mivel
korábban a Szövetségi Tanács és a Duma is már elfogadta a
dokumentumot, ezzel a Krím félsziget csatlakozása Oroszországhoz
Moszkva szempontjából befejeződött.

Ki volt a gyilkosságokat elkövető harmadik erő?

Az Európai Unió által létrehozott kompromisszumos megoldást a

NATO és a NATO mögött álló Egyesült Államok nem fogadta el. Az
Egyesült Államok felett a főhatalmat gyakorló pénzhatalmi világelit
már a II. világháború óta egyik stratégiai céljának tekintette, hogy
akár háborúval is, de megakadályozza, hogy Európa és Oroszország
szorosabb kereskedelmi, gazdasági és politikai kapcsolatokat építsen
ki. Egy ilyen helyzet kialakulása veszélyeztetné a pénzhatalmi elit
érdekeit képviselő Washington hegemóniáját a transzatlanti
térségben. Ahhoz, hogy az amerikai dollár továbbra is betölthesse a
világvaluta szerepét, ugyancsak szükséges Európa és Oroszország
szoros kapcsolatának a megakadályozása.
Ezt a világstratégiai célkitűzést egy magas rangú európai
katonatiszt közölte Christof Lehmannal, a NSNBC International
vezető szerkesztőjével. A magas beosztású európai admirális (ma
már nyugdíjas) azt mondta Lehmann-nak, hogy az Ukrajna miatt
Oroszország és a nyugati hatalmak között kialakult feszültség
mélyén ez az amerikai stratégia húzódik meg. Az 1980-as években
ez volt a meghatározó célkitűzés Washingtonban, és nem valószínű,
hogy ez azóta megváltozott volna. Az amerikai háborús stratégia
logikája ugyanaz maradt.
Lehmann így ír a kapott tájékoztatásról: „Az 1980-as évek elején a
NATO egyik európai haditengerészeti parancsnoka elmondotta, hogy
amerikai kollégái a Pentagonban egybehangzóan közölték vele: az
Egyesült Államok és az Egyesült Királyság habozás nélkül kirobbantana
egy új európai háborút, ha olyan helyzet állna elő, hogy Európa és
Oroszország – akkor még a Szovjetunió – szoros kapcsolatokat építene ki
egymással.” Az amerikai elgondolás az energiahordozókra
összpontosított. Washington nem akarta, hogy Európa és
Oroszország gazdasága az olaj- és gázellátás vonatkozásában
integrálódjon, mert ez képezi a gazdasági és társadalmi fejlődés
alapját.
Az Amerika által vezetett Nyugat és a Szovjetunió között folyt
hidegháború vége óta Európa és Oroszország jelentősen fokozta
gazdasági kapcsolatait. Moszkva hatalmas olaj- és gázmennyiséget
szállított Európának, amely meghaladja az ezermilliárd dollárt
évente. Ez tízszer akkora, mint az amerikai–orosz kereskedelem.
Oroszország biztosítja Európa teljes szénhidrogén-fogyasztásának
egyharmadát. Németország, Európa legnagyobb gazdasága
vonatkozásában, ez a mennyiség eléri a 40%-ot. Az Északi Áramlat
gázvezetéken, valamint a megépítendő Török Áramlat
vezetékrendszeren keresztül az orosz energiahordozók még nagyobb
mennyiségben érkeznek majd Európába.
Az Európa és Oroszország közötti gazdasági kapcsolatok további
erősödése veszélyezteti Amerika vezető szerepét az euroatlanti
térségben. Németország és a Cseh Köztársaság a hidegháború vége
óta számottevően megerősítette gazdasági és egyéb kapcsolatait
Oroszországgal. Ausztria és Olaszország is szorosabb
együttműködésre törekszik Moszkvával. Ezt a fejleményt
Washington stratégiai fenyegetésnek tekinti. Arról lehet vitatkozni,
hogy az 1945-től 1990-ig tartó hidegháborúban, amelyet nagyrészt
az Egyesült Államok szított, ez a megfontolás jelen volt-e vagy sem.
Tény az, hogy Amerika mindig törekedett az Európa (Németország)
és Oroszország közötti szorosabb integráció megakadályozására. A
két térség együttműködése természetes következménye annak, hogy
Oroszország hatalmas energiahordozó tartalékai igen közel vannak
Európához.
Washington, és az őt ellenőrző pénzhatalmi elit számára
Moszkva és Európa (Németország) szerves összefonódása
feleslegessé tenné Amerika meghatározó szerepét a NATO-ban, és
ezáltal csökkentené befolyását Európában. Egy további szempont az,
hogy az energiahordozókkal történő kereskedés aláássa az amerikai
dollár mint a világ első számú tartalék valutájának szerepét. Az
energiahordozók szállítása a világpiacnak ebben a fontos térségében
szükségszerűen elvezet az euro-rubel valuta használatához. Ez pedig
a globális amerikai pénzügyi hegemónia végét jelentené. De
nemcsak Amerika pénzügyi hegemóniája érne véget, hanem a
felmérhetetlenül eladósodott amerikai gazdaság is összeomlana. Az
amerikai gazdaság máris a csőd széléhez érkezett, mert
tizenhéttrillió dollár adósságteher alatt nyög, és ez még tovább
növekszik. (Egytrillió itt ezermilliárdot jelent).
Az amerikai gazdaság csődje és a társadalmi összeomlás olyan
fenyegető realitás, amely eddig azért nem következett be, mert a
dollár – meggyengülve ugyan – továbbra is a nemzetközi
kereskedelem közvetítő eszköze maradt. Ez annak tudható be, hogy
az amerikai Federal Reserve rendszer korlátlan mennyiségben
bocsáthat ki fedezetlen dollárt. Az orosz–európai partneri
kapcsolatok megerősödése huszonöt éven belül izolálná az Egyesült
Államokat politikailag, kulturálisan, és gazdaságilag is. Ez magával
vonná azt is, hogy az Egyesült Államok katonailag is elszigetelődne
Oroszország és Kína körülkerítése vonatkozásában, a dollárrendszer
pedig összeomlana.
 Külön érdemes foglalkozni az Egyesült Királyság (Nagy-
Britannia) szerepével. A már hivatkozott európai NATO-parancsnok
többször is utalt rá, hogy Amerika háborús terveit Európával
kapcsolatosan Anglia támogatta. Ez részben azért van, mert az
angol–amerikai kapitalizmus kölcsönösen függ egymástól történelmi
okokból. Ha az euroatlanti térséget összetartó tengely meggyöngül,
azt is jelenti, hogy jelentősen csökken a brit befolyás Németország
és Franciaország vonatkozásában. Ezek a stratégiai meggondolások
szerepet játszottak abban, hogy Washington kirobbantotta az
ukrajnai válságot. Ismételjük, mert a hivatalos tájékoztatás tagadja:
Bizonyítottnak tekinthető, hogy a NATO és a washingtoni vezetés
kulcsszerepet játszott a kijevi események előkészítésében és
végrehajtásában, s hogy a fegyveres államcsíny nyomán olyan
szélsőséges vezetés került hatalomra Kijevben, amely komoly
fenyegetést jelent Moszkva számára. A hatalomra jutott demagógok
nyíltan szították a terrorizmust, és Oroszország elleni merényletek
elkövetésére biztattak.

A pénzügyi háború a modern hadviselés egyik változata

Ami Ukrajnában történik az pénzügyi háború is. Az ellentétes

pénzügyi érdekek összeütközése valójában háború, amely nem
hagyományos fegyverekkel folyik. Nyugat-Európa, pontosabban az
Európai Unió centrumországai ugyanazokat a célokat akarják elérni,
amelyeket korábban háborúkkal értek el. Területeket akarnak, meg
akarják szerezni a meghódított ország infrastruktúráját és lehetőleg
valamennyi természeti monopóliumát. Minderre azért van szükség,
hogy működtessék a jövedelemelvonást szolgáló szivattyúkat. Az
adott országot eladósítják és az a hűbéri adót adósságszolgálat
formájában fizeti a gyarmatosító nyugat-európai pénzhatalmi
elitnek. Az Európai Unió centrumországait irányító pénzhatalmi elit
részesülni akar Ukrajna korábbi nemzeti vagyonából, amely 1991
után csaknem teljesen az ukrán kleptokraták tulajdonába került. A
dúsgazdag ukrán oligarchák csak néhányan vannak, de ők ellenőrzik
a pénzrendszert, a gazdaság egészét, és időről időre kinevezik
egymást különböző fontos állami tisztségekbe.
Ezek a szupergazdag emberek lényegében különböző trükkökkel
ellopták a közvagyont és a saját nevükre írták át a vas- és
acélműveket, a mezőgazdasági földeket, a gyárakat. Szinte minden
jelentős vagyon már az ő nevükön van. Ennek az oligarchikus
rendszernek a következtében Ukrajna Európa egyik legszegényebb
országává vált, ahol igen kevés a munkalehetőség és nagy a
társadalmi szintű szegénység. A nyugat-európai pénzuralmi elit
azonban úgy döntött, hogy Ukrajnában is végrehajtja ugyanazt, amit
korábban Oroszországban.
Moszkva egy idő után talpra állt és jelentős mértékben
helyreállította a szuverenitását. Oroszország a kínaiakhoz hasonlóan
úgy védte meg érdekeit az expanzionista Nyugattal szemben, hogy
kompromisszumos megállapodást kötött a Nyugat befektetőivel.
Mind Moszkva, mind Peking megengedte, hogy a transzatlanti elit
tagjai nagy beruházásokat eszközöljenek országaikba,
felvásárolhassák a nyersanyagok, a termőföld és a monopóliumok
egy részét. Ily módon a nyugati korporációs és pénzelit is
érdekeltségeket szerzett, amelyeket nem akar kockáztatni
Oroszország vagy Kína elleni lépésekkel.
Az ukrán pénzügyi-gazdasági és politikai elit azonban nem ezt az
utat választotta. Ők mindent maguknak akartak. A nyugat-európai
pénzhatalmi elit ezt nem fogadta el, és alkut ajánlott az ukrán
oligarcháknak. Ennek az volt a lényege, hogy megtarthatják azt az
ukrán közvagyont, amely most az ő magántulajdonuk lett, de ennek
egy részét el kell nekik adni. Tudatták az ukrán oligarchákkal azt is,
hogy stratégiai céljuk Oroszország bekerítése, és elvárják tőlük,
hogy oroszellenes lépésekkel segítsék ezt a stratégiát. Ilyen lépésnek
tekintik például az orosz nyelv hivatalos használatának a
korlátozását, illetve betiltását. Ez az apartheid bevezetését jelentette
Ukrajnában, amely nyomban kiváltotta az oroszul beszélők
szembenállását és közbelépésre kényszerítette Moszkvát.
Amikor a Nyugat utcai lázadás szításával és véres terrorral
megbuktatta Ukrajna demokratikusan megválasztott elnökét és
kormányát, Moszkva valóban azzal válaszolt, hogy leállította a
földgáz kedvezményes áron történő szállítását Ukrajnának és
visszavonta a megígért nagy összegű pénzügyi támogatást. Ukrajna
mindig egyfajta gazdasági tehertételt jelentett Oroszország számára.
A nyugati tömegtájékoztatás arról beszél, hogy Oroszország
felemelte a földgáz árát. Valójában csak visszatért a világpiaci
árakhoz, amikor megvonta a nagyarányú ártámogatást Kijevtől. A
pénzhatalmi világelit a Nemzetközi Valutaalapon keresztül hajlandó
nagyobb összegű hitelt nyújtani a fizetésképtelenség előtt álló kijevi
kormányzat számára, ezt azonban, mint láttuk, olyan feltételekhez
kötötte, amelyek megszüntetik az ukrán lakosság számára az eddig
nyújtott állami támogatásokat.
A Nemzetközi Valutaalap időközben ígéretet tett
tizennyolcmilliárd dollár hitel nyújtására Ukrajnának, hogy Kijev
stabilizálhassa összeomlás előtt álló gazdaságát. Ez az összeg is csak
a fele annak a harmincötmilliárd dollárnak, amelyre az országnak
szüksége lenne Arszenyij Jacenyuk szerint. Az ukrán kormány azt
állítja, hogy a megbuktatott Victor Janukovics és családja, valamint
a hozzájuk kapcsolódó érdekcsoportok elsikkasztották Ukrajna
aranytartalékának nagy részét, továbbá hetvenmilliárd dollár
nagyságrendben vittek ki az országból offshore bankokba és cégekbe
ukrán nemzeti vagyont. Az így elsikkasztott pénzeknek részleges
visszaszerzéséhez is hosszú időre van szükség.
Óriási vagyonok offshore bankokba való kimenekítése, és a
pénzmosás más módszerei ellen rendkívül nehéz küzdeni, mert az a
nemzetközi szervezet, az FATF (Financial Action Task Force –
Nemzetközi Pénzügyi Akciócsoport), amely 1989-ben azért jött
létre, hogy ezt a feladatot elvégezze, rendkívül nehézkesen működik.
A rendelkezésünkre álló adatok szerint 2014-ben tizenegy olyan
állam van, amely nem tesz eleget az FATF ajánlásainak. Így például
az Ukrajnából kicsempészett, „offshore-olt” pénzek és vagyonok a
Seychelles-szigetekre, a British Virgin Islandra, az ausztriai
bankokba, az Angliában bejegyzett korlátolt felelősségű
társaságokba, valamint Oroszország és Közép-Ázsia bankjaiba és
egyéb cégeibe áramlottak. Ukrajna politikai és gazdasági elitjének
túlnyomó része korruptnak tekinthető. Nemcsak a most eltávolított
ukrán elnök, de elődei is aktívan részt vettek az ukrán nemzeti
vagyon elsikkasztásában, és nehéz megmondani, hogy melyik elnök,
miniszterelnök és kormány volt korruptabb, mint a másik.
2014. április 15-én az Ukrán Központi Bank arra kényszerült,
hogy drasztikusan megemelje a kamatokat a hrivnya árfolyamának a
gyöngülése miatt. Mivel a hrivnya elvesztette értékének majdnem
kétötödét 2014 eleje óta, ezért a befektetők folyamatosan menekítik
ki pénzüket Ukrajnából. Az ukrán jegybank 6,5%-ról 9,5%-ra emelte
fel a hitelköltségeket. Ezt a lépését azzal indokolta, hogy
elkerülhetetlen volt az infláció visszaszorítása és az árak
stabilizálása végett. Ukrajna devizatartalékai 14%-kal zuhantak.
Megkezdték az előkészületeket a hrivnya árfolyamának
lebegtetésére is. Ezek az adatok azt mutatják, ha az Európai Unió és
a NATO magához akarja kötni Ukrajnát, vállalnia kell a gazdasági
összeomlás szélére sodródott ország pénzügyi stabilizálását is,
amelyet eddig Oroszország vállalt magára egyrészt az Ukrajnának
szállított földgáz rendkívül kedvezményes árával, másrészt a
kilátásba helyezett tizenötmilliárd euró kedvezményes hitel
nyújtásával.

A pénzhatalmi elit részesedni akar Ukrajna vagyonából

Ukrajnában tehát arra kényszerülnek a hazai kleptokraták, hogy a

tulajdonukban lévő vagyon egy részét átengedjék a nyugat-európai
bankok és korporációk tulajdonosainak. Ez Ukrajna erőforrásai egy
részének az elvétele, amit azonban úgy hajtanak végre, hogy közben
minden nehézségért az oroszokat teszik felelőssé. A Nyugat-
Ukrajnában megszervezett tüntetések, utcai zavargások csaknem az
egész országot megbénították. A Nyugat által Ukrajnára
kényszerített szigorú megszorításokért és a nyomukban járó
életszínvonal-csökkenésért mégis Oroszország a felelős.
A pénzhatalmi elit azért tért vissza a hidegháborús
módszerekhez Ukrajnában, hogy az orosz fenyegetés rémével
megfélemlítse Közép-Európát. A globális média által is terjesztett
hisztéria nyomán már nemcsak a balti államok – Észtország,
Lettország, Litvánia –, de Lengyelország is attól tart, hogy
Oroszország megtámadja.
Az amerikai tömegtájékoztatás élen jár az oroszellenes
uszításban és Moszkvát tünteti fel agresszornak. Ténylegesen pedig a
Nyugat alakította át apartheid jellegű országgá Ukrajnát, amikor
drasztikusan korlátozta az orosz anyanyelvűek jogait. A Nyugat
hatalmi elitje elérkezettnek látta az időt arra, hogy az ukrán
kleptokrata oligarchák tudomására hozza: vagyonuk egy részét át
kell nekik adniuk, és csak közösen gyakorolhatják a pénzügyi,
gazdasági és politikai hatalmat Ukrajnában.
A pénzhatalmi világelit Ukrajnába küldött tanácsadói ugyanazt
ajánlották az ukránoknak, mint az oroszoknak. Adják el bárkinek a
közvagyont, mert hiszen a magánvagyonnak megvan a maga saját
logikája és a piac majd elrendezi a viszonyokat. A szovjet
utódállamok közül Ukrajna belső viszonyai a legigazságtalanabbak.
Itt lett a legnagyobb a vagyoni különbség és itt a
leggátlástalanabbak a kleptokraták. Ukrajna oligarchái oly
mértékben kirabolták az országot, hogy a kormánynak nem maradt
pénze a közfeladatai ellátására. Ez újabb és újabb külföldi kölcsönök
felvételére kényszerítette. A Nemzetközi Valutaalap pedig szigorúan
ragaszkodott az adósságszolgálat teljesítéséhez és a kamatok
fizetéséhez.
 A Nemzetközi Valutaalap – amely a pénzhatalmi világelit egyik
végrehajtó intézménye – a szokásos módon közölte az új kijevi
kormányzattal „ajánlásnak” nevezett utasításait. Abba kell hagyni a
gázár állami támogatását, és piaci árakat kell alkalmazni. Úgy
képzelték, hogy Oroszország – tekintettel az Ukrajnához fűződő
szoros baráti és rokonai kapcsolatokra – vészhelyzet esetén akár
ingyen is kész lesz majd gázt szállítani Ukrajnának. Így Ukrajna havi
ötszázmillió dollár extrajövedelemhez juthat, amiből már telik a
fegyverkezésre is, sőt a NATO behívására az országba és akár
hidrogénbombák elhelyezésére is az orosz–ukrán határ közelében.
Már többször előfordult, hogy Ukrajna megcsapolta a területén
áthaladó orosz gázvezetékeket. A NATO által támogatott Gladio
típusú Jobb Szektor pedig egyenesen azzal fenyegetett, hogy
felrobbantja ezeket az Ukrajnán áthaladó, orosz tulajdonban lévő és
Európának gázt szállító vezetékeket. Oroszországnak nem maradt
más, minthogy szorosabbra fűzze a Kínához fűződő gazdasági
kapcsolatait és keleti irányban fokozza gázszállításait. Az is
nyilvánvaló, hogy Oroszország szeretné megtartani az európai
piacait és nem akar egyetlen fogyasztó kényétől-kedvétől függeni.
Az, ami Ukrajnában zajlik, arra kényszerítette Moszkvát, hogy
Európa rovására Kína felé forduljon. Ennek természetesen Peking
lesz a haszonélvezője. Az igazi vesztes Németország. Ezt Berlin is
tudja, és ezért máris jelezte, hogy az, amit a pénzhatalmi világelit
Ukrajnában tesz, sokkal jobban sérti a német érdekeket, mint
Oroszországot.
A világ ma is legnagyobb területű országának számító
Oroszország így vagy úgy képes önerőre támaszkova önellátó
gazdaságot működtetni, de az orosz energiaszállítás kikapcsolása
rendkívüli mértékben megdrágítja a német ipar költségeit és rövid
idő alatt nem is pótolhatóak az elmaradt orosz energiahordozók. A
pénzhatalmi világelit mindig is fontos érdekének tartotta, hogy ne
legyen szoros kapcsolat Németország és Oroszország között. Az a
mód, ahogy ennek a világelitnek az ellenőrzése alá került Egyesült
Államok – még Angela Merkel német kancellár telefonbeszélgetéseit
is lehallgatta –, jelzi, hogy az egykor a demokrácia mintaállamának
számító Egyesült Államok már mennyire átalakult orwelli típusú
rendőrállammá.
Fordult a helyzet: ma az Egyesült Államok viselkedik a
nemzetközi politikában úgy, ahogyan korábban a Szovjetunió, és ma
a kommunista diktatúrától megszabadult Oroszország az, amelyik
higgadt és racionális reálpolitikát folytat és megtesz minden
lényeges lépést egy nukleáris háború elkerülése érdekében. A
második hidegháború egyre erőteljesebben bontakozik ki, de ennek
a valódi célpontja az önálló európai politika felszámolása, az
európai–ázsiai együttműködés lehetetlenné tétele és Európa
visszakényszerítése a pénzhatalmi világelit ellenőrzése alatt álló
euroatlanti térségbe azért, hogy továbbra is függő helyzetben legyen
Amerikától, valamint az irányítása alatt álló NATO-tól.
Érdemes megemlíteni, hogy Brzezinski legutóbbi könyvében, a
Stratégiai vízióban, amely 2013-ban Magyarországon is megjelent,
megállapítja, hogy a pénzhatalmi világelit stratégiája arra irányul,
hogy az Európai Unióhoz és a NATO-hoz hasonló intézményekkel
Oroszországot és Törökországot – átalakításuk mellett – ahhoz a
Nyugathoz kapcsolja, amely egyaránt magába foglalja az Európai
Uniót és az Egyesült Államokat. A pénzhatalmi világelit
stratégiájának lényege az, hogy csak egy Amerikához kapcsolt
Európa tud magabiztosan lépni Kelet felé. Brzezinski úgy látja, hogy
a világnak a XXI. században is szüksége van az erős Amerikára és
csak rátámaszkodva lehet szavatolni a fejlődés fenntartását.

Kissinger a diplomáciai megoldást szorgalmazza

Az Egyesült Államok korábbi külügyminisztere óvta a nyugati

döntéshozókat attól, hogy démonizálják Putyin orosz elnököt az
ukrajnai válság miatt. Véleménye szerint a démonizálás nem
politika, hanem pontosan politika hiányát jelzi. Kissinger nem tesz
arról említést, hogy az erőszakos hatalomváltásra Kijevben olyan
UNA-UNSO fegyveres csoportokkal került sor, amelyeknek szoros a
kapcsolatuk a NATO titkosszolgálatával és a Gladio néven ismertté
vált titkos NATO fegyveres erővel.
Kissinger a The Washington Postban nonszensznek nevezte a
háborút Amerika és Oroszország között. Kissinger, aki 1973-tól
1977-ig az Egyesült Államok külügyminisztere volt és megtartotta
korábbi beosztását is mint nemzetbiztonsági főtanácsadó, megemlíti,
hogy élete során tanúja lehetett négy – Amerika által
kezdeményezett – háború megindításának. Ugyanakkor azt is látnia
kellett, hogy a háború elindítóinak nem volt elképzelésük arról,
hogy azt miként fejezzék be. Egy politika helyességét nem az
bizonyítja, hogy miként kezdődik, hanem az, hogy miként végződik.
Az ukrán konfliktust arra egyszerűsítik, hogy Kijev a Kelethez vagy a
Nyugathoz csatlakozik-e.
Ukrajnának a túléléshez azonban arra van szüksége, hogy
egyiknek se legyen a helyőrsége a másik ellen, hanem hidat
képezzen közöttük. Moszkvának el kell fogadnia, hogy nem
kényszerítheti Ukrajnát vazallusi helyzetbe, és így nem terjesztheti
ki nyugati irányba a határait. Ez Moszkvát kitenné Európa és az
Egyesült Államok közös ellenállásának.
A Nyugatnak is meg kell értenie, hogy Oroszország és Ukrajna
soha nem lehet csak egy külföldi ország a másik számára. Az orosz
történelem a Kijevi Rusznál kezdődött. Az orosz ortodox vallás is
onnan terjedt el. Ukrajna évszázadokon át Oroszországhoz tartozott,
és történelmük szétválaszthatatlanul összefonódott. Az oroszok
szabadságáért folytatott fontos történelmi csaták színtere is ukrán
földön zajlott. A fekete-tengeri flotta, amely az orosz katonai
hatalom egyik fontos részét alkotja, már hosszú ideje a Krím
félszigeten, Szevasztopolban állomásozik. A Nyugat olyan barátai is,
mint Alexandr Szolzsenyicin és Joszif Brodszkij is hangoztatta, hogy
Ukrajna az orosz történelem, sőt Oroszország szerves része.
 Az Európai Uniónak el kell ismernie, hogy bürokratikusan
késlekedett és a stratégiai fontosságú kérdéseket alárendelte a
belpolitikának, amikor tárgyalásokat folytatott Ukrajnának az
Európai Unióhoz való társulásáról. Ez a késlekedés hozzájárult
ahhoz, hogy a tárgyalási folyamat válságba torkollott. A feladatok
megfelelő sorrendjének kialakítása fontos része a külpolitikának. A
döntő tényező az, hogy az ukránok soknyelvű országban élnek,
amelynek rendkívül összetett a történelme. Az ország nyugati részét
csak 1939-ben csatolták a Szovjetunióhoz, amikor Sztálin és Hitler
megosztozott Kelet-Európán. A hatvan százalékban oroszok által
lakott Krím félsziget csak 1954-ben lett Ukrajna része, amikor az
ukrán Hruscsov azt Ukrajnához csatolta az oroszoknak a kozákokkal
kötött megállapodásának 300. évfordulója alkalmából. Ukrajna
nyugati része nagyrészt katolikus, a keleti pedig orosz ortodox
vallást követ. Az ország nyugati részén élők ukránul, a keleti részén
élők pedig oroszul beszélnek. Minden olyan kísérlet, amely arra
irányul, hogy az egyik rész uralja a másikat, vagy polgárháborúhoz,
vagy az ország felbomlásához vezet.
Ha Ukrajna a kelet–nyugati szembenállás részévé válik, az
évtizedekre hátraveti Oroszország és a Nyugat – különösen Európa –
közeledését és együttműködő nemzetközi rendszerbe való
integrálódását. A mindössze huszonhárom éve független ország
vezetői még nem tanulták meg a kompromisszumok művészetét. A
hatalmat gyakorló politikai elit két szárnya nem hajlandó
megosztozni a hatalmon. Kissinger úgy látja: az lenne a bölcs
amerikai politika, amely arra törekedne, hogy az ország két része
együttműködjön egymással.
Oroszország nem képes kikényszeríteni egy katonai megoldást
anélkül, hogy el ne szigetelődne, mivel ma is bizonytalan a helyzet
több határtérségénél. Putyin azzal is tisztában van, hogy egy katonai
megoldás újabb hidegháborúhoz vezetne. Az Egyesült Államoknak el
kell kerülnie, hogy Oroszországot úgy kezelje, hogy meg kell
tanítani a Washington által kialakított rendet. Putyin komoly
stratéga, aki az orosz történelem feltételeiből indul ki. Nem erős
oldala az amerikai értékek és gondolkodásmód megértése. De
ugyanezt el lehet mondani az amerikai politika irányítóiról az orosz
történelem és gondolkodásmód vonatkozásában. Mindkét oldal
vezetőinek a folyamatok végkimenetelét kell szem előtt tartaniuk.
Kissinger több olyan kibontakozási módot ajánl az ukrán
válságra, amely összeegyeztethető a két fél értékrendjével és
biztonsági érdekeivel. Az első: Ukrajnának jogában áll szabadon
döntenie arról, hogy milyen gazdasági és politikai társulásokhoz
csatlakozik, és joga van az Európai Unióhoz való társuláshoz is.
Másodikként Kissinger a leghatározottabban leszögezi, hogy
Ukrajnának nem szabad csatlakoznia a NATO-hoz. Az amerikai
külpolitika nagy öregjének számító politikus emlékeztet arra, hogy
ez a kérdés már hét évvel ezelőtt is felmerült, és ő akkor is
határozottan elutasította.
Kissinger harmadikként leszögezi, hogy Ukrajnának joga van
ahhoz, hogy a lakosság akaratának megfelelő kormányt válasszon
demokratikusan magának. A kijevi vezetésnek Ukrajna különböző
részeinek az összebékítésére, nemzetközileg pedig Finnország
példájának a követésére kellene törekednie. Finnország szilárdan
ragaszkodik függetlenségéhez, a legtöbb területen együttműködik a
Nyugattal, ugyanakkor rendkívül vigyáz arra, hogy jó viszonyban
legyen Oroszországgal.
Kissingernek ez az ismertetett írása 2014. március 5-én jelent
meg a Washington Postban, így érthető, hogy Kijevet a Krím
autonómiájának növelésére biztatta, Moszkvát pedig óvta a Krím
félsziget annexiójától. Hangsúlyozta viszont, hogy semmi
bizonytalanság sem maradhat az orosz fekete-tengeri flotta
szevasztopoli bázisa vonatkozásában.
Dr. Christof Lehmann a „The 4th Media” nevű kínai web-site
angol nyelvű változatában válaszolt Kissingernek. Hivatkozott arra,
hogy a NATO európai erőinek korábbi parancsnoka – James G.
Stavridis tengernagy – a politikailag elutasítandó nukleáris háború
helyett a nem konvencionális háborút tekintette elfogadhatónak. Az
ilyen hadviselés akkor lenne lehetséges, ha Ukrajna a NATO tagjává
válna. Ez megkönnyítené a szélsőséges nacionalisták számára, hogy
olyan provokációkat intézzenek Oroszország ellen, amely már
közbelépésre kényszerítené a NATO-t, így válaszolva az esetleges
orosz provokációkra. Egy ilyen helyzet azonban pontosan olyan
hagyományos háborúhoz vezetne, amit a NATO megpróbált
elkerülni. Lehmann is kitér arra, hogy Urmas Paet – észt
külügyminiszter – jelezte, hogy a NATO által hatalomra segített
csoportok vezetőitől kapták az orvlövészek a parancsot több mint
száz tüntető és rendőr meggyilkolására.
A nyugati tömegtájékoztatás nem foglalkozott kellően azzal a
telefonbeszélgetéssel, amelyet az észt külügyminiszter az EU külügyi
irányítójával, Catherine Ashtonnal folytatott. Ugyancsak elhallgatta
a globális média, hogy az UNA-UNSO milyen fontos szerepet játszott
a kijevi tüntetések véres utcai lázadássá való átalakításában. Az
UNA-UNSO jól kiképzett, modern fegyverekkel ellátott
kommandósokból áll. Fontos szerepet játszottak már Grúziában is,
amikor a tbiliszi kormány támadást rendelt el a függetlenségét
kikiáltó és Oroszország védelmét kérő Dél-Oszétiával szemben. Az
UNA-UNSO a NATO által létrehozott „Stay Behind Armies” ukrajnai
részlegének tekinthető. Ezeket a titkos fegyveres csoportokat – mint
már utaltunk rá – Churchill javaslatára hozták létre Nyugat- és
Kelet-Európában 1954-től kezdődően.
Leginkább az olasz Gladio vált ismertté, de a többi európai
országban is szerveztek ilyen titkos fegyveres csoportokat, amelyek
aztán bekapcsolódtak az 1968-at megelőző, és azt követő időkben
kibontakozó különböző terrorista mozgalmakba a hidegháború
csaknem egész ideje alatt. A NATO titkos fegyveres csoportjainak a
fő funkciója olyan terrorista cselekmények megszervezése és
lebonyolítása volt, amelyekért aztán a baloldali pártokat és
szervezeteket lehet felelőssé tenni. Az egyik legismertebb ilyen
terrorista cselekmény volt az olaszországi nagyvárosban,
Bolognában elkövetett bombamerénylet a város nagy forgalmú
pályaudvarán. De ide lehet sorolni a Belgiumban iskolás gyermekek
halálával végződő bűncselekményeket, és az olaszországi vörös
brigádok, valamint a nyugat-németországi Vörös Hadsereg Frakció
által elkövetett terrorista cselekményeket.
Ezek közül is kiemelkedik az Aldo Moro meggyilkolásával
végződő merénylet. Az olasz keresztény politikus életét meg lehetett
volna menteni, de ezt nem tették meg. Már utaltunk rá, hogy az
eredeti elképzelés az volt, hogy ha a Szovjetunió lerohanná Nyugat-
Európát, ezek a hátramaradó, titkos fegyveres szervezetek vegyék át
az ellenállás irányítását. Mivel ilyen invázióra nem került sor, ezért
arra kezdték használni ezeket a titkos fegyveres csoportokat, hogy
destabilizálják elsősorban Nyugat-Európa baloldali, kommunista és
szocialista politikai erőit.
A BBC 1992-ben tényfeltáró dokumentumsorozatot készített és
sugárzott, amelyben bemutatta a Gladio részletes történetét nemcsak
Olaszországban, de egész Európában. A műsor készítői azt az
üzenetet sugalmazták a közvélemény számára, hogy a Gladio
létezett, de a hidegháború végével ezt a titkos szervezetet
feloszlatták. A tények ennek az ellenkezőjét látszanak bizonyítani.
Feloszlatás helyett újjászervezték, és új stratégiai célok elérésére
használták. A pénzhatalmi elit által szorgalmazott globalizáció
korszakában a Gladio is globalizálódott. (Itt a Gladio szót jelképesen
használjuk a pénzhatalmi világelit fegyveres testületének, a NATO-
nak az irányítása alatt álló titkos fegyveres csoportok szervezésére
és irányítására vonatkozóan.)
A globalizálódott Gladio-tevékenységhez lehet kapcsolni az Al-
Kaida és a Muszlim Testvériség szervezeteit. Ezeknek kulcsszerepük
volt a Líbiában polgárháborút kirobbantó iszlamista fegyveresek
tevékenységében is. De ma már az is dokumentálható, hogy szoros
kapcsolatok épültek ki a NATO-államok hírszerző szervezetei és
titkosszolgálatai, valamint a szaúdi hírszerzés és a csecsen
terroristák között is. A Gladio tehát soha nem lett feloszlatva, hanem
modernizálták, és globalizált Gladio II-vé alakították át.
Az euroatlanti értékek és a kijevi puccsisták

2014. április első heteiben tanúi lehettünk, hogy a kijevi junta

felfegyverzett és símaszkot viselő milicistákat küldött Kelet-Ukrajna
nagyvárosaiba. A fegyveres milicisták feladata a kijevi propaganda
szerint az ott kibontakozott terrorizmus megfékezése. Az utcai
terrorizmussal Kijevben hatalomra került Turcsinov ideiglenes elnök
a Harkovban, Donyeckben, Luganskban az autonómiát követelő
orosz anyanyelvű lakosokat terroristának és bűnözőknek
minősítette. A Kijevben hatalomra került csoport napok alatt
jogszabályt fogadott el. Ezek az utcáról bekerült átmeneti
hatalomgyakorlók a 2014. május 25-én megtartandó előrehozott
elnökválasztást megelőzően is számos jogszabályt, és rendeletet
hoztak. Ezek feljogosították Kijev önjelölt politikusait arra, hogy aki
nem fogadja el illegitim, diktatórikus hatalmukat, az ellen büntető
eljárást indíthassanak.
A NATO és az EU folyamatosan figyelmeztette Moszkvát, hogy
hagyjon fel állítólagos katonai agressziójával, amelyet érdekes
módon a saját határain belül követ el Ukrajnával szemben. Az
Egyesült Államok által irányított szövetség fokozta fegyveres
jelenlétét az Oroszországgal szomszédos államokban. Rasmussen, a
huszonnyolc tagú NATO főtitkára sürgette, hogy gyorsítsák fel
Grúzia, Macedónia, Montenegró és Bosznia-Hercegovina
csatlakozását a szervezethez. Az illegitimnek és illegálisnak
nevezhető önjelölt kormányzat Kijevben ahhoz is hozzájárult, hogy
rövid időn belül közös hadgyakorlatra kerüljön sor Ukrajnában a
NATO-egységek és az ukrán fegyveres erők részvételével.
A hidegháború évtizedei alatt érvényes reálpolitika – cinizmusa
ellenére is – az objektív valóságon nyugodott, és ezért
működőképesnek bizonyult. Az új típusú reálpolitika már inkább
nevezhető valóságon túlinak, mert a valóságnak csak bizonyos
vonatkozásait hajlandó figyelembe venni. Ezzel akadályozza a
szembenálló felek közt az érdemi párbeszédet és a konszenzus
megtalálását.
2014 februárjában a NATO államcsíny megszervezésével
döntötte meg a választott kormányzatot, és egy önjelölt csoportot
juttatott hatalomra. Washington és a NATO döntéshozói ezt a
közismert tényt átalakították „demokratikus forradalmi
küzdelemmé”, amely a csúcspontját véres terrorista
cselekményekben és a törvényes elnök elűzésével érte el. Arról nem
esik többé szó, hogy a puccsot végrehajtó önjelölt politikusokat,
akik diktatórikus hatalmat gyakorolnak, a NATO-hoz kapcsolható
fegyveres terrorista csoportok segítették hatalomra több mint száz
halott és több száz sebesült áldozat árán.
A terrorista orvlövészek segítségével hatalomra került önjelölt
kormányt a demokráciára és az euroatlanti értékekre oly kényes
nyugati fővárosokban teljes jogú legitim partnernek fogadták el.
Nem sok idő kellett hozzá, hogy a puccsisták az orosz
titkosszolgálatot és az erőszakkal eltávolított törvényes elnököt,
Victor Janukovicsot tegyék felelőssé az orvlövész terroristák
bűntetteiért. A globális média csaknem teljesen elhallgatta azt a
nyilvánosságra került telefonbeszélgetést, amelyet 2014. február 26-
án folytatott Urmas Paet észt külügyminiszter Catherine Ashtonnal,
az EU külügyi főbiztosával. Ha a szavakat eredeti értelmükből nem
fordítjuk ki, akkor a kijevi kormányzatot nyíltan fasiszta juntának
nevezhetjük, amelynek első lépése az volt, hogy elnyomó
intézkedéseket vezessen be a kisebbségek ellen, és azoknak a szabad
nyelvhasználatát is betiltsa.
Julia Tyimosenko korábbi miniszterelnök – akit jogerősen
szabadságvesztés büntetésre ítéltek sikkasztásért – szabadlábra
kerülve azonnal az oroszok legyilkolására biztatta az EuroMaidanon
tüntetőket. Amikor azonban Kelet-Ukrajna nagyvárosaiban ment a
lakosság az utcákra, akkor a kijevi junta nyomban terroristáknak
nevezte azokat, akik csak ugyanazt tették, mint azok a tüntetők
Kijevben, akiknek ez az önjelölt kormányzat a hatalmát köszönhette.
Tyimosenko cinikusan azt is kijelentette, hogy nukleáris fegyvereket
kellene bevetni az orosz tüntetőkkel szemben, aztán pedig
Moszkvára kenni az egészet.
Az amerikai külügyminiszter is gépiesen ismételgette, hogy
Oroszország megfélemlítést alkalmaz Ukrajnával szemben.
Csatlakozott hozzá Jay Carney, a Fehér Ház szóvivője, aki szerint
Moszkva felelős az utcai zavargásokért és a tüntetők erőszakos
cselekményeiért. A puccsista kijevi kormányzatot ez arra bátorította,
hogy neonáci fegyveres csoportokat küldjön Donyeckbe és Harkovba
a tüntetések elfojtására. Az említett városok tüntetői azonban
azoknak a példáját követték, akik Kijevben megszerezték a
hatalmat, és mindvégig élvezhették a Nyugat diplomáciai, pénzügyi
és médiatámogatását. Az alkotmányos szabályokat, a nemzetközi jog
egész rendszerét félresöpörték. Ha ezt ilyen sikeresen meg lehetett
tenni Kijevben, miért ne lehetne megtenni ugyanezt Kelet-Ukrajna
nagyvárosaiban is? Bátorítóan hatott rájuk az is, hogy a krímiek a
kijevi politikai banditizmus elől menekülve visszatértek
Oroszországhoz.
A Moszkva által hozott biztonsági intézkedéseket a kijevi junta
és fegyveres milíciáinak láttán racionálisnak tekinthetjük. Az ukrán
neonáci párt, amely felvette a Szabadság (Svoboda) nevet, és a Jobb
Szektor elnevezésű fegyveres szervezet egyértelműen azoknak az
ukrán fasisztáknak a hagyományait követik, akik a II.
világháborúban együttműködtek a megszálló német erőkkel, és részt
vettek több millió honfitársuk megsemmisítésében.
A nyugati kormányok, a NATO, valamint a kijevi junta május 25-
ig, Porosenko elnökké választásáig olyan vakmerő és kockázatos
politikát folytatott, amely teljesen elszakadt a valóságtól. A Nyugat
által támogatott puccsisták Moszkvát vádolták agresszióval és
Ukrajna szuverenitásának megsértésével. A NATO ezt még
megtetézte olyan uszító vádakkal, amely szerint Oroszország
biztonsági aggodalmai Európa egészének békéjét és stabilitását
fenyegetik.
 Ebből vonták le azt a következetést, hogy a NATO-nak fel kell
gyorsítania erőinek átcsoportosítását az orosz határok közelébe. Ez
viszont a hidegháború utáni nemzetközi szabályok nyílt megszegése.
Megismételjük: Washington és Moszkva 1989-ben, 1990-ben, és
1991-ben szóban megállapodott arról, hogy a NATO nem
terjeszkedik keletre az Oroszország számára nemzetbiztonsági
szempontból rendkívül érzékeny zónába. Ezt rögzítették a tárgyalási
a jegyzőkönyvekben is, de formális nemzetközi szerződésben nem,
mert Gorbacsov és Sevardnadze megbízott nyugati
tárgyalópartnereik ígéreteiben. Később, amikor Szergej Lavrov orosz
külügyminiszter emlékeztette a NATO-t a Római Deklarációból
adódó kötelezettségeire, így fejezte ki magát: „Nemcsak valamiféle
választ várunk erre, hanem olyan választ akarunk kapni, amely teljes
mértékben tiszteletben tartja a megállapodásban foglalt szabályokat.”
1991. november 7-én és 8-án Rómában került sor a NATO 12.
csúcsértekezletére. Az Egyesült Államok Németország támogatásával
javaslatot tett a NATO katonai szervezetének teljes átalakítására. Az
elképzelések szerint kisebb, rendkívül mozgékony erők jönnének
létre, amelyek képesek a gyors reagálásra. Felhagynának azzal a
koncepcióval, hogy Európát nagy létszámú, konvencionális
haderővel védenék meg támadás esetén. Az újjászervezett NATO
kellően rugalmas lenne ahhoz, hogy nagy távolságra is gyorsan be
tudjon avatkozni. Noha a franciák is támogatták elvileg ezt a
megállapodást, nem írták azt alá.
2002. május 8-án is Róma volt a színhelye egy fontos
tanácskozásnak. Ezen a NATO és Oroszország legfelső szintű
képviselői vettek részt. Ezen a tanácskozáson ratifikálták a NATO és
Oroszország közötti történelmi jelentőségű megállapodást. Ezen a
tanácskozáson húsz állam ígéretet tett arra, hogy a jog uralma és a
demokrácia elvei alapján szembeszáll mindenféle terrorista
fenyegetéssel a békeszerető nemzetek és polgáraik védelme
érdekében. A NATO-nak korábban szembe kellett néznie a globális
háború fenyegetésével. 2002-re azok az európai politikusok, akik a
transzatlanti kapcsolat megerősítésén fáradoztak, végül is sikerrel
alakították át a NATO-t az új világstratégiának megfelelően. Az
egész tanácskozásnak a fő üzenete az volt, hogy a NATO és
Oroszország, mint két békeszerető nemzetközi erő képes olyan
együttműködésre, amely minden résztvevő, valamint a világ
egészének az érdekeit szolgálja.
Lavrov ebben a szellemben akart a Nyugattól választ kapni a
megkötött megállapodásokra. Rasmussen NATO-főtitkár azonban
kitért a kérés teljesítése elől, és az orosz külügyminiszter szavait
merő propagandának és megtévesztő információnak minősítette.

NATO-terv Oroszország „befalazására”

1990-ben nemcsak James Baker – akkori amerikai külügyminiszter –

ígérte meg Gorbacsovnak, hogy ha visszavonja az NDK-ban
állomásozó 380 ezer főnyi szovjet haderőt, akkor a NATO nem
terjeszkedik keleti irányban. Az idősebb George Bush elnök
nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brent Scowcroft szintén egyetértett
ezzel. Az amerikai vezetés és Gorbacsov között létrejött szóbeli
megállapodás azonban nem akadályozta meg azt, hogy a
washingtoni külügyminisztérium 1994-ben ne kötelezze el magát a
NATO kibővítése mellett. 1997-re tehát a Gorbacsov–Baker–Bush
megállapodás félre lett téve és 1999-ben Magyarország,
Lengyelország és Csehország a NATO tagja lett. 2004-ben a három
balti állam, Litvánia, Észtország és Lettország, 2009-ben
Horvátország és Albánia is csatlakozott a NATO-hoz. 2014-ben pedig
már napirenden van Ukrajna, Grúzia, Moldova, Kazahsztán,
Örményország és Azerbajdzsán csatlakozásának előkészítése.
Az egykori közép-ázsiai szovjet tagállamok – Kirgízia,
Tádzsikisztán, Turkménia, Kazahsztán és Üzbegisztán – logisztikai
támogatást nyújtottak a NATO-nak az afganisztáni háborúban
résztvevő amerikai erők számára. A NATO erősítette kapcsolatait a
kaukázusi országokkal is. Az amerikai közvéleményt nem
tájékoztatták megfelelően az ukrán parlamentnek arról a döntéséről,
amely engedélyezte a NATO számára Ukrajna területén olyan
hadgyakorlatok megtartását, amelyek keretében amerikai csapatok
vonulhatnak fel az orosz–ukrán határra. Mindezt Kijev úgy
engedélyezte, hogy Ukrajna még nem tagja a NATO-nak. Ilyen
hadgyakorlat a Rapid Trident (Gyors Háromágú Szigony), amelyben
tizenkét ország katonai együttműködését próbálják ki egy
amerikaiak által vezetett hadgyakorlat keretében. Ukrajnát már
felkérték, hogy vegyen részt a Magyarországon tartandó Trident
Juncture 2015 NATO-gyakorlaton. Ezen a hadgyakorlaton a NATO-
tag Románia, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, illetve a NATO
regionális partnerei, Ausztria, Szerbia, Montenegró és Ukrajna vesz
részt. Egy másik hasonlót, a Sea Breeze (Tengeri Szellő)
haditengerészeti gyakorlatot Oroszország haditengerészeti
támaszpontjai közvetlen közelében tartják. A NATO vezérkara 2014-
ben döntött arról, hogy megkezdik az „Egyesített erők” elnevezésű
projekt megvalósítását, amelynek célja a fenyegetésekre való gyors,
nemzetközi együttműködéssel történő reagálás.
A NATO felgyorsította előretolt állásainak kiépítését Moldovában
és Romániában is. Rasmussen – NATO-főtitkár – bejelentette, hogy a
szövetség megszakított minden polgári és katonai együttműködést
Oroszországgal, és fokozta a légtér felügyeletét a Balti-tenger
térségében. Az AVACS megfigyelő repülések megkezdődtek
Lengyelország és Románia légterében. Ezek a gépek mozgó
radarállomások, nagy hatósugarú megfigyelésre és riasztásra
képesek. Mindez kiegészíti a már Lengyelországban állomásozó
amerikai csapatokat és F–16-os repülőgépeket, valamint a
Litvániában lévő F–15C egységeket, továbbá a Balti-tengerre,
valamint a Fekete-tengerre érkezett repülőgép-anyahajókat.
Felmerül a kérdés, hogy ezen fejlemények láttán mit érnek az 1991-
ben elhangzott ígéretek – „gentleman agreement”-ek –, amelyeket
felelős politikusok csak diplomáciai kézrázásokkal erősítettek meg.
 A NATO Review 1999-ben közölte Goldgeier Not When but Who?
(Nem az a kérdés, hogy mikor, hanem hogy ki?) című írását, amely
egyértelművé tette, hogy a NATO kibővítésének a motorja az
Egyesült Államok. Az új stratégiai irányt Bill Clinton elnök jelentette
be az 1994-ben megtartott NATO-csúcsértekezleten. Többé már nem
az volt a kérdés, hogy kibővítik-e a NATO-t, hanem az, hogy ezt
miként teszik és hogyan. Clinton nem adott magyarázatot arra, hogy
a Baker–Gorbacsov megállapodás miért nem érvényes többé. A
bejelentést szándékosan elhúzták Boris Jelcin 1996-ban történő
újraválasztásáig. Az alkoholista Jelcint nagy felelősség terheli
Oroszország jelenlegi nehéz helyzetéért. Nem volt erős akaratú
személyiség, és ennek következtében a felbomlott Szovjetunió
utódállamai szervezés és irányítás nélkül maradtak 1991. december
8-át követően.
Jelcin tett sikertelen kísérletet arra, hogy 1997 márciusában
Clinton vállaljon kötelezettséget: a balti államok soha nem lesznek a
NATO tagjai. Ismeretes, hogy 2004-ben azok lettek, és a jobban
felkészült amerikai diplomáciának sikerült félrevezetnie Moszkvát.
Megtévesztő diplomáciai nyelvezet segítségével komoly erőfeszítés
folyt a csúcstalálkozók mögött a NATO kibővítése érdekében. A
washingtoni külügyminisztériumban létrehozták a NATO
Enlargement Office-t (a NATO Kibővítése Hivatal). Ez a hivatal azt a
feladatot kapta, hogy Amerika által ellenőrzött és Oroszországot
bekerítő fal legyen, azaz olyan korlát Oroszország határai mentén,
amely megakadályozza Moszkva hozzáférését szárazföldi és tengeri
befolyási övezeteihez. A háborúra készen álló NATO pedig
folyamatosan elszigeteli és fenyegeti a fallal körülvett
Oroszországot.
Az új hivatal munkatársait Richard Holbrooke külügyminiszter-
helyettes válogatta ki 1994-ben. Ez időben egybeesett a neoliberális
gazdasági rendszer uralkodóvá válásával és egy orosz lázadás
megelőzésével. Az amerikai közvélemény nem tudja, hogy a NATO
keletre terjeszkedésében a hangsúly nem csupán a Varsói Szerződés
országainak a kezdeményezésén volt, hanem azt döntő módon
elősegítette a washingtoni külügyminisztérium által a NATO
kibővítésére kidolgozott terv. A NATO és annak vezető hatalma, az
Egyesült Államok jelenleg olyan kiterjedt fegyverkezést hajt végre a
Kaukázus térségében, amely a legnagyobb a II. világháború óta. Ez
is a Nyugat katonai terjeszkedésének és Oroszország politikai
megfélemlítésének a része.
A NATO jelenlegi stratégiáját Ronald Asmus, az Egyesült
Államok európai biztonsági kérdésekben illetékes külügyminiszter-
helyettese vezetésével dolgozták ki. Victoria Nuland jelenlegi
külügyminiszter-helyettes valójában ezt a stratégiát igyekszik
végrehajtani Ukrajnában. Ronald Asmus – mint hivatásos külügyi
bürokrata – mindent annak rendelt alá, hogy Amerika szupremáciája
földgolyónk minden részén érvényesülhessen.
Asmus gondolkodásmódját az amerikai kivételezettség,
rendkívüliség, illetve különleges státus jellemezte. Az „amerikai
kivételezettség” a mai értelmezés szerint azt jelenti, hogy az
Egyesült Államok lakói a történelem, illetve az isteni gondviselés
révén egy olyan egyedülálló nemzetet alkotnak, amelyet nem a
hagyományos vérségi kötelékek tartanak össze, hanem az amerikai
Függetlenségi nyilatkozatban megfogalmazott politikai alapelvekbe
vetett hit. Az élethez, a szabadsághoz és az egyenlőséghez
kapcsolódó jogok egyetemes érvényűek, és nemcsak egy-egy
nemzetre vagy népcsoportra vonatkoznak. Az amerikai népnek az a
kivételes és egyedülálló sors jutott, hogy ezeket az értékeket a
világgal megismertesse és elfogadtassa. Ma már bizonyos fokig
kötelessége megtenni ezt akár vérontással és erőszakkal is. Az
amerikai kivételezettség érvényesülhet a nemzetközi politikai
rendszeren vagy pénzügyi rendszeren keresztül. Egyesek a
diplomáciát, mások az erőt tartják hatékonyabb eszköznek. A cél
azonban ugyanaz: az amerikai hegemónia fenntartása, a
demokráciába öltöztetett pénzuralmi diktatúra működtetése.
 A korábban marxista-baloldali és trockista amerikai ideológusok
az 1980-as években átváltottak a demokráciát véres erőszakkal is
terjesztő neokonzervatív álláspontra. Ezek a neokonzervatív
értelmiségek azt hirdették, hogy Amerika egy „jótevő hegemón” és
annak is kell maradnia. Ebből a neokon tantételből következik, hogy
Amerika a nemzetközi jog felett áll és a második világháború után
érvényes nemzetközi jogrend szabályai sem kötelezőek rá. Amerika
ezt bármikor megszegheti kivételezettségére és rendkívüliségére
hivatkozva, ugyanakkor megkövetelheti, hogy a nemzetközi
rendszer minden más szereplője azt szigorúan betartsa. Amerika
küldetése, hogy globálisan érvényt szerezzen Pax Americana
világrendjének.
2010-ben a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) konferenciát tartott az
amerikai kivételezettség értelmezéséről. Ezen a tanácskozáson
Asmus tett néhány kijelentést, amelyből most néhányat idézünk:

„Meg kell győznünk az oroszokat arról, hogy nem mi vagyunk a

legnagyobb problémájuk. Potenciális partnerük vagyunk, de ennek a
partnerségnek vannak meghatározott előfeltételei és be kell tartani
bizonyos szabályokat. Ezért nyitva kell tartanunk az ajtókat még
akkor is, ha keménynek kell lennünk velük szemben bizonyos
kérdésekben, amikor olyasmiket tesznek, amelyek nem helyesek, s
megszegik ezeket a szabályokat.”
„Ha Ukrajna közeledik Európához, az hatalmas befolyást fog
gyakorolni Oroszországra pozitív értelemben. Végső soron jó irányba
fogja húzni Oroszországot.”
„Ha ehhez hasonló kérdéseket intéztek volna hozzám 1990-ben,
amikor a külügyminisztériumban a NATO-kibővítéssel foglalkozó
főosztályt irányítottam, gondolom-e például azt, hogy Ukrajna és
Grúzia valaha is csatlakozik a NATO-hoz, őszinte válaszom az lett
volna, hogy »nem igazán…« Ez a kérdés nem volt a radarom
ernyőjén. Csodának tekintettem, hogy meg tudtuk szerezni
Lengyelországot, a balti államokat és más országokat.”
 „Többet kell befektetnünk és hatékonyabban kell jelen lennünk,
és erősebb aktivitást kell kifejtenünk Ukrajnában, Grúziában és
valamennyi fontos helyen anélkül, hogy ezzel kiváltanánk
Oroszország határozott ellenlépéseit.”

Amikor Asmustól megkérdezték, nincs-e igaza Oroszországnak,

amikor vállalta az együttműködést egy biztonságos és megbízható
európai rend érdekében, Asmus így válaszolt:

„Mindig azt mondtam, hogy ez a projekt még nem teljes. És ez a

munka, amelynek az életemet szenteltem, egészen addig nincs
befejezve, amíg Oroszország nem lesz az Európai Biztonsági Rendszer
része. Az eddigi tevékenységemből azt a következtetést vonták le,
hogy oroszellenes vagyok.”

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét, a NATO-t (North Atlantic

Treaty Organization), ahogy a neve is mutatja, az euroatlanti térség
védelmére hozták létre. 2014-re már ez a szervezet messze túllépett
az atlanti térségen, és jelenleg az Oroszország feletti hegemónia
megszerzése jelenti számára a legnagyobb kihívást és csábítást. A
NATO folyamatos terjeszkedése keleti irányban azért gyorsult fel,
mert még mindig Oroszország ellenőrzi a legfontosabb
energiahordozó útvonalakat és szállítórendszereket, és még mindig
nála vannak e vezetékek kulcsai. Amikor a pénzhatalmi világelit
legfontosabb hatalmi eszköze, a dollár alapú pénzrendszer
felbomlóban van, egyre fontosabbá válik, hogy ugyanez a
pénzhatalmi világelit a hegemóniája alá tudja vonni a közép-ázsiai
térséghez vezető útvonalakat.

A globális média megtévesztő stratégiája

A főáramlatú tömegtájékoztatás, amely az Egyesült Államokban a

pénzhatalmi világelit tulajdonában van, egyértelműen dicsérte a
2014. február 22-én végrehajtott államcsínyt. Úgy szóltak a
tájékoztatások, hogy ami Kijevben történt, az a demokrácia
győzelme. Ami Kelet-Ukrajnában történik, az pedig nem más, mint
oroszok által kezdeményezett puccs. A globális média nemcsak az
Egyesült Államokban, de Európában is olyan tájékoztatást ad,
amelynek már alig van köze a valósághoz és a szavak eredeti
értelméhez. Azt sugalmazzák, hogy ami 2014. február 22-én történt,
az nem államcsíny, hanem egy inkompetens államelnök távozása
hivatalából, aki ellen az ukránok már hetek óta tüntettek, és ezek a
tüntetők a jó kormányzatot támogatták és a korruptat pedig
ellenezték.
A 2014. február 22-én végrehajtott neonáci hatalomátvételről
már nem esik szó és az „államcsíny”, vagy „puccs” szó eltűnt a
tömegtájékoztatás és a közvélemény emlékezetének a fekete
lyukában. Ehhez a megtervezett emlékezetkieséshez társult a
bőséges tájékoztatás a Krím félsziget Oroszországhoz csatlakozásáról
és az egyre erőszakosabbá váló kelet-ukrajnai tüntetésekről. A
pénzhatalmi világelit ellenőrzése alatt álló globális média a feszült
kelet-ukrajnai helyzetért az orosz „agressziót” tette felelőssé. Az
elfogult tájékoztatások említést sem tesznek arról, hogy a nyelvi és
önrendelkezési jogaikért tüntető oroszok esetleg a kijevi példát
követték, amikor is a Nyugat a NATO által megszervezett fegyveres
csoportok segítségével erőszakosan döntötte meg a demokratikusan
megválasztott legitim elnököt és kormányát.
A Kelet-Ukrajnában lévő orosz etnikumú lakosság úgy érezte,
hogy a NATO által támogatott államcsíny megfosztotta őket az
általuk megválasztott politikai vezetéstől. Az őket is képviselő
államelnök menekülni kényszerült, és egy illegitim csonka
parlament vette át formailag a hatalmat. Ez a testület azonnal
megindította a büntetőeljárást ellene és olyan törvényeket fogadott
el, amelyek csorbítják az orosz anyanyelvűek jogait az ország keleti
és déli tartományaiban.
 A csonka ukrán parlament – mint már utaltunk rá – elfogadta a
Nemzetközi Valutaalap, az IMF kemény megszorításokat tartalmazó
feltételeit is, hogy minél előbb megkapja a garanciát a kilátásba
helyezett tizennyolcmilliárd dollár kölcsönre. Az ideiglenes
miniszterelnök, Arszenyij Jacenyuk – akit Victoria Nuland amerikai
külügyminiszter-helyettes jelölt ki erre a tisztségre – nemcsak
elfogadta az IMF rendkívül kemény feltételeit, de hozzájárult ahhoz
is, hogy titokban New Yorkba szállítsák az ukrán állam harminchat
tonna aranytartalékát. Ezt megerősítette a World Gold Council
(Világ Arany Tanács) is. Porosenko új államelnök meghagyta
Jacenyukót a kormány élén. Jó lenne, ha utólag beszámolna az
ukrán népnek arról, hogy miért adott engedélyt a harminchat tonna
ukrán aranytartalék elszállítására New Yorkba a FED-hez.
A NATO államcsínyével hatalomra került rezsim új
kormányzókat nevezett ki Ukrajna keleti és déli tartományaiba.
Amikor az ott élő lakosság ezt a személyi változást nem fogadta el, a
globális média nyomban jogtalannak nevezte a tiltakozásokat és
bűnözőknek a tüntetőket. A Washington Post 2014. április 8-án
például így számolt be az eseményekről:

„Oroszbarát tüntetők Kelet-Ukrajnában, hétfőn, két városban

kikiáltottak két szeparatista köztársaságot. Az ukrán kormányzat
képviselői azzal vádolták Moszkvát, hogy ez egy küszöbönálló
invázió első lépése. Washingtonban az Obama-kormányzat mély
szkepticizmusának adott hangot, hogy a Donyeckben és Harkovban a
középületeket elfoglaló tüntetők spontán módon cselekedtek. A Fehér
Ház sajtótitkára – Jay Carney – kijelentette, hogy »nyomós
bizonyítékok arra utalnak, hogy ezek a személyek fizetett tüntetők
voltak«.”

Ezekkel a megnyilvánulásokkal a legfőbb probléma az, hogy

semmilyen ténybeli bizonyítékkal nem támasztották alá őket. John
Kerry amerikai külügyminiszter pedig azt állította, hogy a kelet-
ukrajnai ellenállás a puccsista kijevi kormányzattal szemben
valójában Oroszország titkos akciója. Kerry így fogalmazott a
washingtoni szenátus külkapcsolatokkal foglalkozó bizottsága előtt:

„Azt látjuk, hogy Oroszország illegális és illegitim erőfeszítéseket tesz

azért, hogy destabilizáljon egy szuverén államot és mesterséges
válságot idézzen elő lefizetett ügynökökkel egy nemzetközi határon
keresztül.”

2014. április 15-én Dmitrij Medvegyev orosz kormányfő úgy

nyilatkozott, hogy Ukrajna a polgárháború szélére sodródott.
Reményét fejezte ki, hogy az ukrán hatóságok párbeszédet
kezdeményeznek a lakossággal és elismerik valamennyi etnikai
csoport jogait. Medvegyev hangsúlyozta, hogy a Kelet-Ukrajnában
élőknek éppúgy joguk van véleményük kifejtésére, mint ahogyan azt
a kijevi Függetlenség terén, a Maidanon tüntetők tették. A független
Ukrajna 1991-től több száz milliárd dollárt takarított meg azáltal,
hogy kedvezményes áron jutott orosz földgázhoz – mondta
Medvegyev, hozzátéve, hogy az ukrajnai helyzet stabilizálódásának
egyetlen útja, ha normális feltételeket teremtenek az ország
fejlődéséhez.
Vitalij Csurkin, Oroszország ENSZ-nagykövete 2014. április 14-
én a Nyugat közbenjárását kérte a polgárháború megelőzése
érdekében. Az oroszpárti aktivisták Kelet-Ukrajna nagyvárosaiban
már napok óta megszállva tartottak fontos középületeket. Az
ideiglenes ukrán államfő, Olekszandr Turcsinov ekkor bejelentette:
kész bevetni ellenük az ukrán hadsereget, ha nem változtatnak
álláspontjukon, és nem ürítik ki a középületeket. A választást
követelő oroszbarát aktivisták nyomban elutasították a kijevi
ideiglenes kormány ultimátumát.
A Kijevet elutasító függetlenség pártiak azt követelték a
rendőröktől, hogy tegyék le a fegyvert, és adják meg magukat. A
Nyugat és a globális média egyre nyilvánvalóbban kettős mérce
szerint ítéli meg a történteket. Ezt fogalmazta meg Szergej Lavrov is:

„Emlékezhetünk arra, hogy a Maidanon (az Európa-párti tüntetők

kijevi központjában) történt erőszakot, amely halottak tucatjaival
járt, demokráciának minősítették, míg a délkeleten jelenleg folyó
békés tüntetéseket illetően erőszakról beszélnek.”

Lavrov arra biztatta Turcsinov ideiglenes ukrán elnököt, hogy az

általa szóba hozott kelet-ukrajnai népszavazás lehetőségéről adjon
bővebb tájékoztatást. Lavrov megerősítette, hogy Oroszországnak az
áll érdekében, ha Ukrajna egyben marad, de az új ukrán alkotmány
kidolgozásába a keleti országrészek lakosait is be kell vonni.
Turcsinov a csonka kijevi parlament tanácskozásán (2014. április
14.) jelentette ki, hogy

„nem ellenezzük a népszavazás megtartását, mi több,

meggyőződésem, hogy az ukránok túlnyomó többsége ezen a
referendumon, amelyre a parlament megfelelő döntése esetén az
elnökválasztással egy időben kerülne sor, az osztatlan, független,
demokratikus és egységes Ukrajnára adná a szavazatát.”

Turcsinov fenyegetett is, mert közölte, hogy Kelet-Ukrajnában a

hadsereg bevetésével egy időben kezdetét veszi a terrorellenes
művelet, ha a lázadók nem teszik le a fegyvert. Azt állította, hogy ez
összhangban van azokkal az ukrán törvényekkel, amelyek arról
rendelkeznek, hogy mit kell tennie az államnak a terrorizmus elleni
harc esetén.
Az Egyesült Államok, Oroszország, Ukrajna, valamint az Európai
Unió képviselői 2014. április 17-én Genfben állapodtak meg abban,
hogy széles körű nemzetközi párbeszédet folytatnak az Ukrajnában
kibontakozott konfliktus rendezésére. A megállapodásról kiadott
közös közlemény sürgeti valamennyi illegális fegyveres csoport
lefegyverzését. A dokumentum felszólítja a tüntetőket, hogy a
törvénytelenül elfoglalt középületeket adják vissza és a köztereken
emelt barikádokat és útakadályokat bontsák le. Lavrov minden
kelet-ukrajnai félkatonai szervezetet felszólított arra, hogy tegye le a
fegyvert:

„Ukrajnának el kell érnie, hogy minden polgára az általános

törvények szerint civilizált társadalomban élhessen függetlenül attól,
hogy melyik régióban lakik. Csak a biztonsági erőknél, a
rendőrségénél és a hadseregnél lehetnek fegyverek a nemzetközi
jognak megfelelően.”

Amerikai részről fenntartották az Oroszországgal szembeni további

szankciók lehetőségét, de a Genfben elért eredményeket üdvözölték.
Az ideiglenes kijevi kormány ügyvivő külügyminisztere – Andrij
Descsitszja – közölte, hogy Ukrajnában folytatódik a
terroristaellenes hadművelet és az offenzívát csak akkor állítják le,
ha a kormányzat által szélsőségesnek minősített csoportok
tiszteletben tartják a genfi megállapodás feltételeit és visszaadják az
elfoglalt épületeket. Tény az, hogy az ukrajnai válság kirobbanása
óta ekkor került sor először olyan nemzetközi tanácskozásra, amely
konkrét eredményekkel végződött.
Az államcsínnyel hatalomra került kijevi kormányzat nem
kötelezte el magát alkotmányos reform végrehajtására. Ugyancsak
nem vállalt kötelezettséget arra, hogy nem lépteti be Ukrajnát a
NATO-ba. Az amerikai külügyminisztérium a „deeszkalációt” a
Kelet-Ukrajnában működő antifasiszta, autonómiapárti és oroszbarát
csoportokhoz intézett ultimátumnak tekintette. Ez nagyon hasonlít
ahhoz a szégyenletes gondolkodásmódhoz és eljáráshoz, amikor a
Nyugat és a NATO döntéshozói 2011-ben az ENSZ égisze alatt
repüléstilalmi zónát jelöltek ki Líbia légterében, amelyet aztán a
Kadhafi-rezsim saját légi ereje nem használhatott, a NATO viszont
használt.
 A genfi megállapodással Moszkva elismerte legitim
tárgyalópartnernek az államcsínnyel hatalomra került kijevi
kormányzatot. Ezt addig következetesen elutasította. Moszkva
közvetve azt is elismerte, hogy a kelet-ukrajnai félkatonai
szervezeteket – legyenek azok függetlenség pártiak, autonómiát
követelők, vagy csak egyszerűen oroszbarátok – le kell fegyverezni.
Arról viszont nincs rendelkezés, hogy az ország nyugati felében
működő neonáci fasiszta csoportokat és illegitim félkatonai
szervezeteiket is le kell fegyverezni. A kettős mérce itt is jelen van.
További problémát jelent annak a biztosítása, hogy az EBESZ
(Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet; OSCE,
Organisation for Security and Co-operation in Europe)
békefenntartói semlegesen végezzék az ellenőrzést és képesek
legyenek távol tartani a nyugati hírszerző szolgálatokat. Ez fontos
azért, hogy a Nyugat-Ukrajnában működő újfasiszta Kijev-barát
félkatonai szervezetek ne jussanak támogatáshoz.
Aki napról napra nyomon követi az eseményeket,
megállapíthatja, hogy az Egyesült Államok és a NATO által
támogatott ukrán kormányzat olyan intézkedéseket hozott, mintha
az lett volna a célja, hogy provokálja Oroszországot, és arra
kényszerítse, hogy avatkozzon be az orosz anyanyelvű lakosság és a
föderalizációt támogatók védelmében. Egy ilyen politikának vagy az
a következménye, hogy Ukrajna egy elhúzódó véres polgárháború
színhelyévé válik, vagy az, hogy egy kikényszerített orosz
beavatkozás színtere lesz. Amerikai szempontból mindkét
következmény előnyös lehet.
Szergej Glazijev közgazdász-matematikusnak, aki 1993-ban az
orosz kormány tagja volt, az a véleménye, hogy a szankciók több
kárt okoznak az Európai Uniónak, mint Oroszországnak. Glazijev
kiszámította, hogy az Európai Uniót a szankciók miatt ezermilliárd
euró veszteség éri, nagymértékben csökkenti az euró értékét.
Az Egyesült Államok számol azzal, hogy a dollár elveszíti
világpénz és tartalék valuta státuszát. Amerika Európa feletti
hegemóniáját csak úgy tudja fenntartani, ha véget vet az Európai
Unió, elsősorban Németország és Oroszország szoros gazdasági és
pénzügyi együttműködésének. Egy ilyen megfontolás magyarázatot
adhat arra, hogy az Egyesült Államok pénzuralmi elitje és az
ellenőrzése alatt álló kormányzat miért vállalta fel erőszakos
államcsíny támogatását Kijevben.

John Brennan CIA-igazgató látogatása Kijevbe

2014. március első napjaiban John Brennan, a CIA igazgatója nem

hivatalos, titkos látogatást tett Kijevbe. Ezzel egy időben került
nyilvánosságra, hogy Washington mérlegeli „halált nem okozó
fegyverek” (no-lethal weapons) szállítását a NATO államcsínyével
hatalomra került kijevi vezetésnek. Ilyen fegyvernek számít az
úgynevezett IED (Improvised explosive device – improvizált
robbanószerkezet), amely olyan anyagból is előállítható, amely
beszerezhető a civil életben. A „halált nem okozó fegyverekhez”
szokták besorolni a mortarokat, vagyis az aknavetőket, a rövid távú
robbanószerkezet-kilövőket, a gránátokat stb., de ma már a „no-
lethal” fegyverek csoportjába tartoznak a digitális és virtuális harci
eszközök is. A küzdelem az elektronika, a kibernetika, az
informatika, a robotika területén is folyik, és gyakran előbb kell a
virtuális térben megvívni a csatákat, mint a reális küzdőtéren. Ha
Moszkva felkészültsége a digitális és a virtuális küzdelemre
alulmarad a Nyugat képességeinél, valószínűleg az orosz vezetés
nem teszi kockára rendkívül drága fegyvereit.
John Brennan 2014. március 11-én beszédet mondott a CFR
tanácskozásán. Megerősítette, hogy Kijevben járt, és tanácskozott
Ukrajna új vezetőjével. Ezt követően a kijevi kormány bejelentette,
hogy csapatokat küld Kelet-Ukrajnába az oroszbarát félkatonai
szervezetek felszámolására. A CIA igazgatója az NBC hírműsorában
válaszolt arra a kérdésre is, hogy van-e Oroszországnak annyi ereje,
hogy bevonuljon Kelet-Ukrajnába. Brennan igennel válaszolt,
hozzátéve, hogy Putyinnak és a többi orosz vezetőnek azt kell
eldönteniük, hogy be kell-e vonulniuk Ukrajnába alapvető érdekeik
védelmében, vagy sem.
Az oroszok valószínűleg csökkentették sebezhetőségüket a
Grúziában vívott háború óta. Az orosz harci gépek már képesek
megzavarni a támadási célpontokat kijelölő elektronikát, és olyan
illuzórikus allokációs egységeket létrehozni, amelyek például
eltérítik a vállról indítható rakétákat. Brennan valószínűleg
tájékoztatást adott azokról az adatokról, amelyeknek a segítségével
ki lehet küszöbölni a zavarást. Hasonló megoldások a légi harcban
alkalmazhatóak. Ezekre manapság ritkán kerül sor, de döntő
jelentőségük lehet a hadszíntéri küzdelemben, ha a rakéták nem
jutnak célba. Az oroszok már bizonyították, hogy képesek feltörni
bármilyen hosszú távú beszélgetést közvetítő elektronikai rendszert.
Ezért tudták lehallgatni azt a telefonbeszélgetést, amelyet Nuland
folytatott az Egyesült Államokból az amerikai nagykövettel
Kijevben.
Brennan valószínűleg személyesen adta át azokat az eszközöket
ukrán tárgyalópartnereinek, amelyek egy ilyen telefonlehallgatást
megakadályoznak. A digitális hadviselés természeténél fogva a
színfalak mögött a homályban folyik. Ha valaki elveszíti kapcsolatát
a központi irányítással, vagy ha gyanút fog, hogy az ellenfél
beavatkozik a kommunikációjába, az egész folyamat leblokkol,
elszigetelődik. Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy az egyik
harcoló fél például a saját repülőgépeit lövi le.
Ukrajnában pillanatnyilag nem lehet tudni, hogy a kódolt
üzenetek valódiak vagy színleltek. A CIA igazgatójának biztosítania
kellett vendéglátóit, hogy az Egyesült Államok támogatja a NATO
által hatalomra segített kormányzatot. Ez utóbbinak pedig meg
kellett győznie a CIA igazgatóját, hogy Ukrajna katonai helyzete
nem reménytelen. Ha az ukrán fegyveres erők felkészületlenek az
elektronikus hadviselésre, a kibernetikai csúcstechnológia
használatára a nehézfegyverekhez, az akadályozhatja, hogy
Washington döntő módon segítséget nyújthasson. Brennan alternatív
módszereket ajánlott olyan technikai megoldásokra, mint amilyen
például az aszimmetrikus hadviselés, a zavarkeltés, vagy Putyin
népszerűségének aláásása. A CIA vezetője valószínűleg segítette
Ukrajnát abban is, hogy katonai jelzőrendszerét megerősítse.
Tovább bonyolítja az ukrajnai konfliktust a zsidókérdés
felmerülése. John Kerry és Catherine Ashton közösen tartott
sajtóértekezletükön elítélték a Kelet-Ukrajnában feltűnt groteszk
röplapokat, amelyek számára nincs hely a XXI. században. A
szórólapokon az volt olvasható, hogy az Ukrajna keleti
tartományában élő zsidóknak névjegyzékbe kell vétetni magukat. Az
amerikai külügyminisztérium tudja, hogy nem tényleges uszításról
van szó, hanem a CIA egyik tipikus lélektani hadműveletéről. A
kevésbé leplezett cél az volt, hogy kapcsolatot teremtsenek az
oroszgyűlölet és az antiszemitizmus között.
Folytatódott Moszkva és Putyin démonizálása, miközben a
valódi tényekről nem kapott tájékoztatást a világ közvéleménye.
Arról szóltak a tudósítások, hogy Kijev határozott antiterrorista
kampányba kezdett. A röplaphadművelet nyitányaként három,
símaszkot viselő ismeretlen személy az orosz föderáció zászlóját
lobogtatva olyan feliratot viselt, amelyen az szerepelt, hogy a
„Donyecki Köztársaság Népe”. Így nevezik magukat az autonómiát
és az Oroszországhoz csatlakozást követelő oroszok. Az antiszemita
röplapokat egy Denis Pushilin nevű személy írta alá mint „népi
kormányzó”. Azt közölte az ukrán tömegtájékoztatással, hogy a
röplapokat a szervezet azonosítási jelével valóban osztogatták
Donyeckben. Tagadta viszont a szöveg tartalmát, és nem tudta
megmondani, hogy valójában ki volt a provokáció mögött. Az izraeli
tömegtájékoztatás első helyen közölte ezt a provokációt
híradásaiban, miközben arról nem tájékoztatott, hogy a kijevi
Maidan-tüntetésen és az államcsíny után valóban sor került
antiszemita megnyilvánulásokra neonáci, újfasiszta, szélsőjobboldali
szervezetek részéről.
Netanjahu és kormánya nemcsak támogatja a rendszerváltást
Kijevben, de számol azzal is, hogy az ukrán zsidók tömegesen
vándorolnak ki Izraelbe. A Zsidó Ügynökség elnöke – Nathan
Saranszkij – szerint meg fog kétszereződni az Izraelbe kivándorló
ukrán zsidók létszáma.
A beavatott tudósítók szerint létezik az amerikai
külügyminisztériumban egy olyan neokonzervatív csoport, amelyet
„Khanate of Nuland”-nak neveznek egymás között. A hivatalos
washingtoni álláspont az volt, hogy az egyébként törvényesen
megválasztott Janukovics-kormányzat semmilyen körülmények
között nem vethet be erőszakot a békés tüntetőkkel szemben. Ezek
közül a „békés tüntetők” közül nem egy Molotov-koktélokkal
dobálta a rendfenntartó biztonsági embereket, felgyújtott számos
középületet és ledöntött köztéri szobrokat. Őket nem nevezték
terroristának. Azok az orosz anyanyelvű emberek azonban
„terroristák”, akik az autonómiát akarják kiharcolni maguknak.
Ukrajnát tartományokból álló szövetségi köztársasággá szeretnék
átalakítani.

Újabb hidegháború vagy csak minimális

együttműködés?

Obama még első elnöki ciklusa kezdetén komolyan mérlegelte, hogy

szorosabb partneri viszonyt épít ki Oroszország és az Egyesült
Államok között. Ezen a téren több komoly eredmény is született.
Most viszont már az a kérdés, hogy mennyit lehet még megmenteni
az elért eredményekből. Obama volt az, aki hozzásegítette
Oroszországot, hogy felvegyék a Világkereskedelmi Szervezetbe, a
WTO-ba. Jelenleg már arra törekszik, hogy korlátozza Moszkva
hozzáférését a globális pénzpiachoz.
 A két fél azonban nem szakította meg teljesen a kapcsolatait. Az
amerikai csapatok fegyverzettel együtt még mindig orosz
területeken közelítik meg Afganisztánt, és onnan visszatérőben is
orosz területeken utaznak át. Mindkét ország űrhajósai továbbra is
együttműködnek a Nemzetközi Űrállomáson, amelyekhez az
utánpótlást orosz rakéták szállítják. Nem állították le azt a közös
programot sem, amelynek keretében leszerelik az elavult orosz
fegyverrendszereket. Obama még első elnöki ciklusában aláírta a
New Start arms control treaty (Új Start megállapodás a fegyverzet
ellenőrzésről) nevű szerződést, amelynek célja mind az Egyesült
Államokban, mind Oroszországban lényegesen csökkenteni a
nukleáris fegyverek számát úgy, hogy mindkét ország nukleáris
elrettentése ne csökkenjen.
Az amerikai légierő még mindig orosz gyártmányú
hajtóművekkel működő rakétákkal lövi fel katonai célzatú
műholdjait a világűrbe, noha ezek motorjainak további szállítást
Moszkva átmenetileg felfüggesztette válaszul az Oroszország elleni
szankciókra. Washington és Moszkva még mindig kooperál Szíria
vegyi fegyverrendszereinek leszerelésében és együttműködnek
abban is, hogy korlátozzák Irán nukleáris programját. Utoljára, de
nem utolsósorban nemcsak Oroszország számára fontosak a
Nyugattal fenntartott pénzügyi és gazdasági kapcsolatok, hanem ez
fordítva is igaz. Ezt támasztja alá, hogy az Obama-kormány egyelőre
nem tett lépést az iránt, hogy Oroszországot kizárják a WTO-ból.

Lehet, hogy a pénzhatalmi világelit háborút akar

Oroszországgal?

2014. április 23-án és 24-én a Pentagon bejelentette, hogy amerikai

ejtőernyős egységeket küld Lengyelországba és a három balti
köztársaságba: Észtországba, Lettországba és Litvániába. Ezzel az
amerikai csapatok az orosz határ közvetlen közelébe kerültek.
Ukrajnába is telepítenek amerikai erőket, és 2014 őszén
megtartották az Operation Rapid Trident (Gyors Háromágú Szigony)
nevű hadgyakorlatot. A NATO említett lépéseire olyan helyzetben
került sor, amikor az ország a polgárháború szélére sodródott.
A Genfben aláírt megállapodásban az érintett felek
kötelezettséget vállaltak arra, hogy közös erőfeszítéssel véget vetnek
az erőszakosságoknak Ukrajnában és lefegyverzik az illegális
fegyveres csoportokat. A kijevi bábkormány viszont bejelentette,
hogy antiterrorista műveletekbe kezd az ország délkeleti ipari
területein élő orosz anyanyelvű lakossággal szemben. Az ország
föderalizálását és a nyelvi jogok helyreállítását követelő tüntetőkkel
szemben nemcsak az ukrán hadsereg egységeit, páncélosait és harci
gépeit vetették be, de odairányították a NATO ukrajnai Gladio-
szervezetével is kapcsolatban álló újfasiszta Jobb Szektor terroristáit
is.
Putyin és kormánya kitartó erőfeszítéseket tett a Washingtonnal
való kompromisszumos együttműködésre, mert felismerte a helyzet
rendkívüli súlyosságát. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter 2014.
április 23-án az RT Televízióban közölte, hogy ha támadás érné az
Ukrajnában élő oroszokat, Oroszország saját maga elleni
támadásnak tekintené. Megemlítette, hogy Grúziában 2008
augusztusában megtámadták a Dél-Oszétiában élő oroszokat, és
Moszkvának nem maradt más lehetősége, minthogy megvédelmezze
őket. Lavrov a kijevi kormány akciói kapcsán megállapította, hogy
annak tevékenységét közvetlenül az amerikaiak irányítják. Vitán
felül áll, hogy a kijevi kormányzat annak a hosszú ideje tartó
amerikai intervenciónak az eredménye, amelyre 1991 óta
Washington több mint ötmilliárd dollárt költött a „demokrácia
elősegítése” címén.
Amikor a NATO, az EU, a törvényes kormány és a tüntetők
vezetői kompromisszumos megállapodást kötöttek, Washington
gondoskodott arról, hogy a megállapodás a süllyesztőbe kerüljön és
a legitim elnököt újfasiszta félkatonai csoportok eltávolítsák a
hivatalából. A 2014. február 22-én hatalomra került bábkormány
vezetője, Arszenyij Jacenyuk a washingtoni külügyminisztérium
jelöltje volt. Victoria Nuland, aki most az eurázsiai ügyekben
illetékes amerikai külügyminiszter-helyettes, korábban Dick Cheney
alelnök biztonsági tanácsadója volt. Azt is érdemes megemlíteni
róla, hogy annak a Robert Kagannak a felesége, aki a Project for a
New American Century (PNAC) nevű politikai műhely alapító
elnöke és a hasonló elnevezésű globális stratégia egyik kidolgozója.
Nuland ugyanazt a politikát alkalmazta Ukrajnával és
Oroszországgal szemben, amelyet az Egyesült Államok 2003-ban az
Irak elleni invázióban követett. John Brennan, a CIA igazgatója és
Joseph Biden alelnök látogatását követően Donbászban kezdetét
vette a „terroristaellenes” leszámolás. Ez alátámasztja, hogy
Washingtonban hozzák meg a döntéseket.
A világválsággá átalakult ukrajnai belső konfliktusban kezdettől
fogva meghatározó szerepe volt a pénzhatalmi világelitnek, amely
nemcsak Amerika pénzrendszerét, de politikai rendszerét is
irányítja. A jelek szerint Washington a válság súlyosbításában és
fokozásában volt érdekelt. Minél tovább tart a válság, annál inkább
beigazolódik az a feltételezés, hogy valójában nem is Ukrajna,
hanem maga Oroszország a célpont. Ukrajna csak ürügyül szolgál az
Oroszország elleni teljes spektrumú hidegháború kirobbantásához,
amelynek célja Oroszország feldarabolása. Az ukrán válság
kikényszerítheti Moszkva megalázó kapitulációját, ami lehetővé
teszi a Nyugat számára, hogy még nagyobb nyomást gyakoroljon
Oroszországra. Ha sikerül megvalósítania a világ ma is legnagyobb
területű országának a feldarabolását, a pénzhatalmi világelit el tudja
érni azt a régóta dédelgetett tervét, hogy Oroszország önállótlan,
félgyarmati státuszú utódállamai a hegemóniája alá kerüljenek. Erre
vonatkozóan már számos stratégiai terv készült, de ezek átültetése a
gyakorlatba még soha nem volt olyan fenyegető lehetőség, mint
2015-ben az ukrán válság idején.
 Egy nukleáris háború lakhatatlanná tenné az északi féltekét. A
pénzhatalmi elit, a Fehér Ház és a Pentagon arra számít, hogy
nukleáris összecsapásra nem kerül sor. A NATO-nak azért fontos
minél közelebb kerülnie Oroszországhoz, hogy megfossza
rakétaelhárító rendszerek telepítésétől és a nukleáris válaszadás
lehetőségétől, ha elsőként támadó félként mégis atomcsapást mérne
rá. A háborús propagandagépezet beindult, és a globális média
ugyanúgy démonizálja Vlagyimir Putyint, ahogyan azt korábban
tette Szaddám Huszein iraki és Muammar Kadhafi líbiai elnökkel.
Az ukrán válságot megelőző időszakban Washington egyre
ingerültebbé vált, amiért Moszkva megakadályozta háborús
terveinek a megvalósítását Szíriában és Iránban. Ezt Putyin még
megtetézte azzal, hogy menedékjogot biztosított Edward
Snowdennek, az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal egykori
munkatársának. Mély nyomokat hagyott az is, ahogyan Moszkva
válaszolt a Grúzia által indított háborúra Dél-Oszétiában. Az
ukrajnai események arra utalnak, hogy a pénzhatalmi világelit
beindította annak a régóta kidolgozott stratégiájának a
megvalósítását, amelynek célja Oroszország „kikapcsolása”, továbbá
a közel-keleti és közép-ázsiai térség feletti hegemónia megszerzése.
A washingtoni döntéshozók következetesen dolgoznak azon,
hogy felhúzzák a vasfüggönyt Berlin és Moszkva között. Így akarják
megakadályozni az eurázsiai térség kereskedelmi és gazdasági
integrációját. Egy nagyobb méretű konfliktus Ukrajnában
elősegítheti ennek a célnak az elérését. A pénzhatalmi világelit
egyelőre azt akarja, hogy Angela Merkel német kancellár a helyén
maradjon és eldöntse: a Nyugatnak vagy Oroszországnak ad
elsőbbséget? Bismarck kancellár is tisztában volt azzal, hogy ha
Németország és Oroszország tartós szövetséget köt, a pénzhatalmi
világelit nem tudja az eurázsiai térségre kiterjeszteni hegemóniáját.
II. Vilmos német császár és kancellár utódai ezt nem értették meg
időben, és végzetes hibát követtek el, amikor hagyták megromlani a
német–orosz kapcsolatokat.
A világelit Németországgal tartja sakkban Oroszországot

Az elmúlt száz évben a pénzhatalmi világelit arra kényszerítette

Németországot és Oroszországot, hogy kölcsönösen pusztítsák el
egymást. Az első világháború sem törhetett volna ki, ha nem sikerül
a háttérhatalomnak az irányítása alatt álló titkos hálózatok
segítségével szembeállítani Németországot és Oroszországot, amely
ha szövetséges, akkor gyakorlatilag legyőzhetetlen. A világuralomra
törő érdekcsoportnak a második világháborúban is két ellenfele volt,
noha csak az egyik ellen háborúzott. Hosszú távon a Szovjetunió
részeként háborúzó Oroszország is gyöngítendő, sőt legyőzendő
ellenfélnek számított kezdettől fogva.
Amikor a Nagy-Britanniát is ellenőrzése alatt tartó pénzuralmi
elit Neville Chamberlain brit miniszterelnök útján Hitler tudomására
hozta, hogy a náci Németország szabad kezet kap a Kelet felé való
terjeszkedésre, akkor is az igazi célpont Szovjet-Oroszország
meggyöngítése, valamint a nemzetközi kommunista szocializmus
elpusztítása volt. Ma már bizonyítható, hogy mind a náci rendszert,
mind a bolsevizmust ugyanez a szervezett magánhatalom segítette
hatalomra. A pénzuralmi kapitalizmus az 1930-as évek elején mély
válságot élt át, és a Nyugat vezető országaiban a belső feszültség
olyan szintű volt, hogy az egész nyugati kapitalista rendszer került
végveszélybe. Az uralkodó elit számára a legnagyobb fenyegetést
saját nyomorgó tömegei jelentették. A pénzhatalmi világelit ezért
támogatta az európai fasizmus hatalomra kerülését Olaszországban,
Németországban, Spanyolországban, Portugáliában és másutt.
Ennek a könyvnek nem az a tárgya, hogy a szervezett
magánhatalom miként készítette elő a második világháborút. Arra a
világégésre, amelyben hatvanmillió ember halt meg, nem
kerülhetett volna sor a pénzhatalmi világelit nélkül. Az áldozatok
fele Szovjet-Oroszországból származott. A Vörös Hadsereg tizennégy
millió katonája vesztette életét, míg az Egyesült Államok és Nagy-
Britannia külön-külön kevesebb mint négyszázezer katonát veszített.
A náci Wehrmacht katonáinak kilencven százalékát a keleti fronton
veszítette el. Ez mutatja, hol volt a háború súlypontja. A nyugati
világbirodalom-építők azért tettek meg mindent a náci Németország
megerősítéséért, hogy képes legyen döntő csapást mérni
Oroszországra.
A pénzuralmi elit tudta, hogy Németország katonailag
legyőzhető. Azt is tudta azonban, hogy Oroszországról – területének
a méretei miatt – ez nem mondható el. Oroszországot kívülről meg
lehet gyengíteni, de csak belülről lehet legyőzni. Amikor 1990
decemberében a nemzetközi szabadkőművesség hálózatának a titkos
közreműködésével (a szabadkőműves Alexander Jakovlevvel, Mihail
Gorbacsovval, Borisz Jelcinnel és társaikkal) sikerült felbomlasztani
a Szovjetuniót és Oroszországot pénzügyi technikákkal kirabolni, a
pénzhatalmi világelit azt hitte, hogy sikerült tartósan megszereznie
a hegemóniát Oroszország felett is.
Ma már nyilvánvaló, hogy ez a stratégia kudarcot vallott. Ezért
még mindig az a háttérhatalom fő célja, hogy valamilyen módon
eltávolítsa geopolitikai riválisát, az újból erősödő Oroszországot,
mert különben nem tarthatja meg a világhegemóniát és az egy
központból irányított világrendszert, a Globális Uniót, amelynek az
EU csak az egyik régiója. A második világháború stratégiai célja –
hogy Németország és Oroszország is a világhatalmi elit hegemóniája
alá kerüljön – még nem valósult meg. Ezért a szervezett
magánhatalom felélesztette történelmi gyűlölködését Oroszország
iránt, és beindította ellene a hidegháborút.
Nehéz racionális magyarázatot adni arra, hogy a demokratikus
rendszer értékeit hangoztató országok miért adnak segítséget egy
fasiszta rendszer létrejöttéhez Ukrajnában, amely véres
államcsínnyel került hatalomra, és első intézkedéseként betiltotta
Ukrajna nagy létszámú orosz ajkú lakói számára anyanyelvük
használatát. (Más kisebbségekkel, köztük a magyarokkal is ezt
tették.)
 Gerhard Schröder, aki Angela Merkel előtt Németország
kancellárja volt, 2014. április 5-én hetvenedik születésnapját
Vlagyimir Putyin vendégeként Szenpéterváron ünnepelte. Amikor a
két politikus szívélyesen átölelte egymást, azt nem lehet egyszerűen
magángesztusnak tekinteni. Szimbolikusan két olyan nép
találkozott, amelyet az államok feletti hatalmak egy évszázaddal
ezelőtt már arra kényszerítettek, hogy egymást megsemmisítsék.
Úgy is felfoghatjuk, hogy ez az ölelés reménysugár volt arra
vonatkozóan, hogy a két nép kikerülhet a számukra mesterségesen
létrehozott történelmi zsákutcából.
A magát értékközösségnek hirdető Nyugat úgy tűnik, most is
szívesen látná, ha Németország és Oroszország ellenséges viszonyba
kerülne és kölcsönösen lerombolná egymást. Németország annak a
NATO-nak az engedelmes kiszolgálója, amelynek az államok feletti
pénzhatalmi elit világstratégiáját kell végrehajtania. Ezt a
Németországot Angela Merkel irányítja kancellárként, de ettől még
nem ő „a világ leghatalmasabb asszonya”, aminek a NATO-országok
sajtója előszeretettel nevezi. Mintha csak azért hízelegnének neki,
hogy vállalja fel a konfliktust Oroszországgal.
Helmut Schmidt – aki 1974 és 1982 között volt Németország
kancellárja – egyértelműen megértést tanúsít Oroszország
álláspontja iránt. Schmidt, aki katonatisztként az orosz fronton
harcolt a második világháborúban, világosan látja, milyen sorsdöntő
jelentősége van annak, hogy Németország és Oroszország között
szilárd gazdasági alapokon nyugvó jó politikai kapcsolatok
legyenek. Megállapíthatjuk, hogy két tekintélyes korábbi német
kancellár Oroszország oldalára állt a pénzuralmi elit hegemóniája
alatt álló Egyesült Államokkal szemben. A pénzhatalom
tulajdonában álló tömegtájékoztatás teljes hangerővel panaszkodik a
„Putyint megértő” németek miatt, és valósággal uszít ellenük.
Obama amerikai elnök azonban úgy érezte, hogy bizonyos fokig
tudomásul kell vennie a német lakosság tartózkodó álláspontját, és
ennek hangot is adott, amikor Merkel kancellár 2014. május elején
Washingtonba látogatott. Az amerikai elnök a Fehér Házban
folytatott megbeszélés után úgy fogalmazott, hogy „az Egyesült
Államok és Németország az ukrajnai válság diplomáciai megoldására
törekszik és egységes abban, hogy Oroszországnak nagy árat kell majd
fizetnie, ha nem változtat magatartásán”. Obama szerint Moszkvának
kell megfékeznie a kelet-ukrajnai oroszbarát fegyvereseket. Merkel
kényszerűen egyetértett azzal, hogy elkerülhetetlenek lesznek az
újabb szankciók Moszkvával szemben, ha az ukrajnai helyzet nem
stabilizálódik. Sem az amerikai elnök, sem a német kancellár nem
tett említést arról, hogy ők mit kívánnak tenni a saját népe ellen
háborút indító kijevi kormányzat megfékezése érdekében. Obama
úgy fogalmazott, hogy a Kremlnek nincs „vétójoga” a kijevi
kormánnyal szemben. Arról nem tett említést, hogy Washingtonnak
viszont van beleszólása az általa hatalomra segített kormányzat
döntéseibe. A káoszt a Nyugat okozta az általa támogatott puccsal,
most pedig egyedül Moszkvától várják, hogy állítsa helyre a rendet
Ukrajnában. Ha ezt Putyin megteszi, fegyveresen kell beavatkoznia,
és akkor agresszornak minősíthető, ha nem teszi meg, úgy a saját
népe fordul vele szembe, mert nem védi meg az ukrajnai oroszok
életét.
Berlinbe visszatérve Merkel azt hangsúlyozta, hogy az Európai
Uniónak egységesen kell fellépnie Oroszországgal szemben, s ha
szükségessé válik, akkor gazdasági büntető intézkedések
bevezetésével. Az esetleges szankciók eltérő hatással lehetnek a
tagállamokra, mert a földgázellátást tekintve az EU hat tagállama
teljes mértékben függ az orosz szállításoktól. További tizenkét
országban pedig ez a függőség ötven százalék.
Merkel elfogadhatatlannak nevezte a Krím félsziget annektálását,
mert álláspontja szerint ez figyelmen kívül hagyta a második
világháború utáni nemzetközi rend egyik alapelvét, amely szavatolja
az országok területi sérthetetlenségét. Nemcsak államhatárok,
hanem befolyási övezet és katonai szövetséghatárok is vannak.
Ezeknek a határoknak a sérthetetlensége legalább olyan fontos az
erőegyensúly fenntartása érdekében, mint az államhatárok
sérthetetlensége. A Washington–NATO–EU-trojka a kijevi
államcsínnyel önhatalmúlag módosította az érdekszféra és katonai
szövetséghatárokat és elsőként ő rúgta fel a második világháború
utáni nemzetközi rend alapelvét.
Angela Merkel üdvözölte, hogy Putyin felhívással fordult a kelet-
ukrajnai tartományok vezetőihez az önrendelkezésről szóló
népszavazás elhalasztása érdekében. Putyin az Európai Biztonsági és
Együttműködési Szervezet (EBESZ) elnökével tartott tanácskozás
után arra kérte a donyecki és luganszki tartomány Moszkva-barát
aktivistáit, hogy ne tartsanak népszavazást a keleti tartományok
függetlenségéről. Csak a harkoviak teljesítették az orosz elnök
kérését.

Tragikus hiba, ha a Nyugat megalázza Oroszországot

A pénzhatalmi elit uralma alatt álló Washingtonnak belpolitikai okai

is lehettek a nemzetközi feszültség kiélezésére és a második
hidegháború beindítására. A társadalmi ellentmondások veszélyesen
kiéleződtek Amerikában. A pénzuralmi rendszer válságának
következményeit döntő módon a munkájukból élő emberek viselik.
A Wall Street bankjainak sikerült visszanyerni a 2008-ban
bekövetkezett pénzügyi összeomlás során elszenvedett
veszteségeiket, és felgyorsult a szélsőséges vagyoni különbségek
növekedése. Már a legtekintélyesebb közgazdászok is a társadalom
szupergazdag egy százalékát okolják Amerika hanyatlásáért.
A történelem során a háború gyakran bizonyult hatékony
eszköznek a belső társadalmi feszültségek levezetésére. A lakosság
túlnyomó többsége azonban határozottan ellenzi a katonai
beavatkozást. Egy Oroszországgal szembeni háború megpecsételné
az amerikai alkotmány sorsát. A hatalom gyakorlói bevezetnék a
rendkívüli állapotot, hatályon kívül helyeznék a demokratikus
jogokat, betiltanák a politikai ellenzéket és az alkotmányos
rendszert rendőrállam váltaná fel. És ez még a kedvezőbb helyzet.
Az igazi tragédiát az jelentené, ha a pénzuralmi világrend
feloldhatatlan ellentmondásai miatt olyan háborúkra kerülne sor,
amelyekben már bevetnék a nukleáris fegyvereket is.
George F. Kennan – aki a XX. században Amerika egyik
kiemelkedő diplomatája és társadalomtudósa volt – hosszabb időn át
foglalkozott az orosz történelem tanulmányozásával. Averell
Harriman nagykövet kérésére részt vett a Moszkvában működő
amerikai misszió irányításában is. Kennan dolgozta ki a szovjet
expanzionizmus megfékezésének politikáját. 1998-ban a Nyugat
hidegháború utáni stratégiájának a kidolgozásában is részt vett.
Kennan már ekkor figyelmeztetett arra, hogy a Nyugat tragikus
hibát követ el, ha a NATO terjeszkedésével megalázza
Oroszországot.

Csak vihar előtti csend a furcsa háború?

Amióta a Krím félsziget lakossága úgy döntött, hogy csatlakozik

Oroszországhoz, Putyin és Obama rendszeresen beszélt egymással
telefonon, hogy megoldást találjanak a válság enyhítésére. 2014.
április 26-án azonban Washington és Brüsszel újabb szankciókat
jelentett be, ezért Moszkva leállította a párbeszéd folytatását.
Obama sürgette Putyint, hogy Moszkva ne támogassa a
felfegyverzett csoportokat Kelet-Ukrajnában. Putyin tagadta, hogy
Oroszország beavatkozott volna a kelet-ukrajnai eseményekbe, és az
erre vonatkozó információkat alaptalan hírekre támaszkodó
spekulációknak nevezte. A két államfő tárgyalt egymással március 6-
án, 16-án és 28-án is. Ez a kapcsolat lett befagyasztva.
John Kerry külügyminiszter 2014. április 25-én bejelentette,
hogy további szankciókat léptetnek életbe Oroszországgal szemben.
Moszkvai diplomaták megerősítették, hogy Putyin már nem érdekelt
abban, hogy tárgyaljon Obamával. Az új helyzet annak a
következménye, hogy az USA, az EU, Oroszország és Ukrajna
részvételével megkötött genfi megállapodás nem hozta meg a várt
eredményt.
Már Chuck Hagel, a korábbi amerikai védelmi miniszter hívására
sem válaszolt orosz kollégája, Szergej Sojgu. Lavrov orosz és Kerry
amerikai külügyminiszter telefonbeszélgetései is fagyossá váltak és
most már ők is csak a sajtón keresztül kommunikálnak egymással.
Kerry szerint az orosz fél egyetlen konkrét lépést sem tett a helyes
irányba. Egyetlen felhívást sem intéztek a szeparatistákhoz, hogy
támogassák a genfi megállapodást, állítsák le a tüntetéseket, adják le
a fegyvereiket és vonuljanak ki a megszállt középületekből. Ehelyett
Oroszország tovább támogatta, koordinálta és tüzelte a
felfegyverzett szeparatisták mozgalmát Donyeckben.
A furcsa háború újabb éleződését jelezte, hogy a kijevi puccsista
kormányzat átmenetileg elzárta a Krím félszigetet édesvízzel ellátó
észak-krími csatornát. Ez a csatorna a Dnyeper folyó főágát köti
össze a Krímmel. Ez biztosítja a félsziget édesvízellátásának 85%-át.
A 403 km hosszú csatornát tíz évig építették, és a félsziget keleti
csücskén fekvő Kercs városánál ér véget. Másodpercenként 300
köbméter vizet szállít a félszigetre. Nemcsak az okoz problémát,
hogy a Krím vízellátása külső forrástól függ, hanem az is, hogy a
vízvezetékrendszer nagyon elavult, és ezért az ivóvíz fele kárba vesz.
Medvegyev orosz miniszterelnök már intézkedett csővezeték
lefektetésére a félszigettől keletre, de kútfúrással, illetve a tengervíz
sótalanításával is készülnek a vízellátás biztosítására.
A Krím félsziget csatlakozott Oroszországhoz, de valamennyi
életfontosságú forrását Ukrajnától kapja. A félszigetet a 30 km
hosszú és 9 km széles Perekopi-földszoros köti össze Ukrajnával.
Ezen áramlik a kőolaj, a földgáz, a villanyáram és az élelmiszer. Az
olaj és a gáz zömét Moszkva szállítja Ukrajnának. Az
élelmiszerellátást vízi úton is meg lehet oldani. Az ukrán
atomerőművek orosz fűtőelemekkel működnek. Ha Moszkva
leállítaná ezek pótlását, komoly zavar keletkezne Ukrajna
áramellátásában. A legkomolyabb problémát az édesvíz biztosítása
jelenti. A félsziget saját ivóvízforrásai rendkívül szűkösek. A
csatorna nemcsak az ivóvizet, de mintegy negyedmillió hektárnyi
termőföld öntözését is biztosítja. Ha ez elmarad, a térség homok- és
kősivataggá válik a nyári hőségben. Úgy is fel lehet fogni ezt az
akciót, mintha bizonyos erők kényszeríteni akarnák Oroszországot
egy nagyobb méretű beavatkozásra. Az ivóvízellátást két és fél
millió ember számára csak úgy lehet biztosítani, ha működik az
eddigi ellátórendszer. Ha azonban a kijevi bábkormány ezt leállítja,
Moszkva nem tehet mást, minthogy az immáron Oroszországhoz
tartozó Krím lakosainak a segítségére siet.
Az Obama-kormányzat neokonzervatív irányítóinak rövid idő
alatt sikerült az ukrán válságot Oroszországgal szembeni
konfliktussá átalakítaniuk. Az Obama-kormányzat ahelyett, hogy
mérsékletre intette volna a puccsal hatalomra segített embereit, még
bátorította is őket arra, hogy erőszakkal fojtsák el azoknak az
ellenállását, akik népszavazást követeltek az Oroszországhoz való
csatlakozás kérdéséről. A NATO egyelőre nincs abban a helyzetben,
hogy Ukrajnában megmérkőzzön az orosz hadsereggel. Nem könnyű
megválaszolni azt a kérdést, hogy a NATO és az azt irányító Obama-
kormányzat miért mélyítette el Oroszországgal a katonai
szembenállást. Egyik lehetséges válasz az, hogy Washington az
ellenőrzése alá akarta vonni Oroszország fekete-tengeri
haditengerészeti bázisát. Az eredeti tervet azonban fel kellett adnia.
Ha sikerül kiprovokálni egy Ukrajna elleni orosz inváziót,
lehetőséget adna Oroszország további démonizálására és a NATO
katonai előrenyomulásának fokozására a növekvő orosz veszélyre
való hivatkozással.
Az új hidegháború beindítása ezermilliárd dolláros
nagyságrendben biztosíthat további megrendeléseket a hadiipar és
az azt irányító katonai, pénzügyi, biztonsági érdekcsoportok
számára. A Washingtont irányító pénzhatalmi elit azért nem tud
valóban kemény ellenlépéseket foganatosítani, mert a szankciók
több kárt és hátrányt okoznának a Nyugatnak, mint Oroszországnak.
Washington azt követeli Moszkvától, hogy állítsa le Kelet- és Dél-
Ukrajnában a lakosság tiltakozását, és kényszerítse az itt élő orosz
milliókat, hogy szervilisen engedelmeskedjenek a kijevi
bábkormánynak.
Nehéz elhinni, hogy Washington komolyan gondolja: elég
csupán követelni, és Moszkva máris vissza fogja adni a Krím
félszigetet Kijevnek, hogy az aztán továbbadhassa Washingtonnak az
eredeti terv szerint. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a
pénzhatalmi elit közli Moszkvával: mi káoszt és anarchiát okoztunk
a közvetlen szomszédságodban, ezért most azt akarjuk, hogy teremts
rendet számunkra és garantáld annak a stratégiának a sikerességét,
amelynek a célja Oroszország meggyöngítése. A pénzhatalmi
világelit tulajdonában lévő globális média természetesen ezt az
arrogáns és irreális elképzelést hangoztatja. Arra nem adnak választ,
vajon milyen haszna lenne Németországnak, Angliának és
Franciaországnak, valamint Európa többi országának abból, ha
Washington rájuk kényszeríti a gazdasági és biztonsági
konfrontációt Oroszországgal.

Mit akarnak elérni a neokonzervatív körök Oroszország

provokálásával?

Ha a pénzhatalmi világelitnek sikerül az ukrán állam

meggyöngítését és kaotikus viszonyait kiterjeszteni Oroszországra –
például úgy, hogy egy „színes forradalommal” megbuktatják Putyin
elnököt és kormányát –, tulajdonképpen földgolyónk, az egész
emberiség létezése kerül veszélybe. Ha az izraeli Oded Yinon
stratégiája szerint nem sikerül feldarabolni kisebb államokra az
Izrael körüli országokat, azok ellen kell fordulni, amelyek ennek a
stratégiának a végrehajtását megakadályozták. Obama már kész lett
volna szétbombázni Szíriát, amely az Irán elleni háborút is
megkönnyíthette volna, ha az orosz kormány nem ajánl fel
Obamának egy békés megoldási lehetőséget. Szíria kész volt
lemondani vegyifegyver-készletéről, Irán pedig megerősítette, hogy
maximálisan korlátozza nukleáris programját.
A pénzhatalmi világelit számára Ukrajna tűnt megfelelő
területnek az Oroszország elleni revánsra. Eldöntötte, hogy puccsal
eltávolítja a megválasztott Janukovics elnököt, és e cél érdekében
igénybe veszi az ukrajnai neonáci félkatonai szervezeteket is. A
pénzhatalmi elit rutinszerűen el tudja érni, hogy a washingtoni
külügyminisztérium azonnal ismerje el az államcsínnyel hatalomra
segített klikket, és támogassa minden nemzetközi fórumon.
Putyin kénytelen volt fellépni az orosz anyanyelvű lakosság
érdekében. Ez lehetővé tette, hogy most már a pénzhatalmi világelit
magát Moszkvát szemelje ki egy színes forradalom és rendszerváltás
helyszínéül. Azok a neokonzervatív körök, akik ennek a pénzhatalmi
világelitnek a politikáját hajtják végre az amerikai kormányzat
rendszerén belül, mindenáron destabilizálni akarják Oroszországot.
Úgy gondolják, hogy gazdasági szankciók és az információs
hadviselés kombinálásával alá tudják ásni Oroszország politikai
rendszerét. Oroszország már megtapasztalta a Nyugat sokkterápiáját
a közismerten alkoholista Borisz Jelcin elnöksége idején, és az orosz
lakosság már tudja, hogy milyen a pénzuralmi világrend
„piacgazdasága”.
A szervezett magánhatalom túlkapásaival szemben a moszkvai
vezetésnek meg kellett erősítenie a közhatalmat, a közérdek
védelmét. Ehhez ismét erős államra volt szükség, amely azonban
erejét nem a lakosság ellen, hanem a szervezett magánhatalom
korlátozására használja, pontosan a lakosság érdekeinek a
védelmében. Putyinnak ezzel az ismét cselekvőképes állammal
kellett biztosítania a felemelkedést a nyomor közelébe jutott sok
millió orosz számára. A lakosság megtapasztalhatta, hogy miként
tette lehetővé a vadkapitalizmus a közvagyon szétrablását, és azt,
hogy néhány év alatt kleptokrata oligarchák tulajdonába került a
közszükséglet kielégítésére létrehozott közvagyon. Putyin kemény
vezetésére és autokrata módszereire volt szükség ahhoz, hogy a
gátlástalan oligarchákat meg lehessen fékezni.
A pénzhatalmi világelit neokon döntéshozóinak tehát sikerült
elérni, hogy ne folytatódhasson az a fajta együttműködés a Fehér
Ház és a Kreml között, amely Szíria kapcsán kibontakozott. Most
azon munkálkodik, hogy olyan feszültséget teremtsen Oroszországon
kívül és belül, amely elég lehet Putyin és kormánya eltávolításához
a Kremlből. Ha az államok feletti elitnek ez sikerül, egy belülről
fellazított, meggyöngített Oroszország már könnyebben zsarolható
lesz. A világelit egyik célja közvetlen hozzáférés a közép-ázsiai
térséghez, és az ott lévő öt állam erőforrásaihoz. A világelit
mindenáron meg akarja szerezni e térség gáz- és olajcsapjainak az
ellenőrzését. A megoldatlan probléma az, hogy Oroszország
esetében a világ második legnagyobb nukleáris fegyverezettel
rendelkező államáról van szó, s amely még mindig a világ
legnagyobb területű országa. Az orosz lakosság többsége már
tisztában van azzal, hogy mi valódi nemzeti érdekük, és ezért
egykönnyen nem fogják lecserélni Putyint egy újabb szervilis
Jelcinre.

Miként válhat nukleáris háborúvá a Nyugat és

Oroszország konfliktusa?

Tanúi lehettünk, hogy az elmúlt évtizedekben az Egyesült Államok

miként keveredett egyik katonai kalandból a másikba. Ez több más
okkal is magyarázható. Az egyik ilyen ok az, hogy a washingtoni
kormányzat nem képes igazán jól elemezni a hírszerző szolgálatok
által összegyűjtött információkat. Még akkor is, amikor
életbevágóan fontos adatok állnak a rendelkezésre, ezeket olyan
szűrőkön engedik át, ahol a prekoncepciók és a bürokratikus
beavatkozások annyira eltorzítják az eredeti információkat, hogy
azokból döntéshozói szinten nem megfelelő következtetéseket
vonnak le. Ez a hibaforrás Moszkvában is létezett. Erre a legjobb
példa a kubai rakétaválság 1962-ben, amelyre részben azért került
sor, mert Hruscsov rosszul mérte fel Kennedy elnököt, akit sokkal
engedékenyebbnek gondolt, mint amilyennek a valóságban
bizonyult. Hruscsovnak ez a tévedése majdnem nukleáris
világháború kirobbanásához vezetett. Nem lehet kizárni hasonló
téves helyzetfelmérést Ukrajna esetében sem. Washington és
Moszkva teljesen más módon közelíti meg a történteket. Amerikai
erők nagyarányú felvonultatása a térségben oly mértékben
provokálhatja Oroszországot, hogy az is háborúhoz vezethet a NATO
és Oroszország között.
A másik ok lehet az, amikor félreérthető jeladások érkeznek
mindkét oldalon a döntéshozókhoz. Feszült helyzetben a rivalizáló
vezetők gyakran küldenek jelzéseket a szándékaikról, amelyek
befolyásolhatják az események menetét. Ezeknek az üzeneteknek a
jelentését könnyen el lehet torzítani a különböző címzettek
befolyásolása érdekében. A hivatkozási és értelmezési rendszerek
jelentősen eltérnek egymástól. Még a fordítás is változtathat az
üzenet valódi tartalmán. Amikor Lavrov – orosz külügyminiszter –
angol nyelven említést tesz a Kelet-Ukrajnában élő orosz lakosság
megsegítéséről, Washington azt úgy értelmezheti, hogy egy tervbe
vett orosz invázió jogszerűségét fejti ki a világközvélemény számára.
Úgy is fel lehet fogni: ez csak egy figyelmeztetés Kijev számára,
hogy belső terrorelhárító kommandósait ne vesse be az ukrajnai
orosz kisebbséggel szemben. Az ehhez hasonló jelzések
félreértelmezése olyan hatást válthat ki, amely tovább növeli a
szembenálló felek közötti feszültséget, s odáig fajulhat, hogy
elkerülhetetlennek látszik a nukleáris fegyverek bevetése.
Harmadik ok lehet az a körülmény, hogy a konfliktusok többsége
az egyik fél győzelmével és a másik vereségével ér véget. Ha az
ukrajnai konfliktus a NATO és az Oroszország közötti katonai
szembenállássá alakul át, amelyben sor kerülhet hagyományos
fegyverekkel végrehajtott cselekményekre, az egyik vagy a másik
félnek számolnia kell a vereséggel. Oroszországnak látható számbeli
fölénye van az Ukrajna körüli térségben. Az orosz haderő azonban
nagyrészt besorozott katonákból áll, és a felszerelésüket sem lehet a
Nyugat jól kiképzett professzionális fegyvereseihez hasonlítani.
Bármelyik fél kerül abba a helyzetbe, hogy számolnia kell egy
vereség hátrányos következményeivel, mérlegelheti, hogy taktikai
nukleáris fegyverek bevetésével akadályozza meg. Moszkva
kénytelen azzal számolni, hogy vereség esetén a NATO-erők
állandóan jelen lesznek hátországa közvetlen közelében.
Washingtonnak viszont számításba kell vennie a NATO esetleges
felbomlását. Ilyen kiélezett helyzetben néhány taktikai nukleáris
fegyver bevetése jó eszköznek tűnhet egy rendkívül hátrányos
következmény megelőzésére. Mindkét oldalnak vannak ugyanis
ilyen kisebb romboló erejű taktikai nukleáris eszközei. Mindkét
oldalon kifejlesztették a bevetésükhöz szükséges katonai
doktrínákat.
Negyedik ok lehet az, amikor a katonai irányítási rendszer
megbénul, és nem a legfelső szintű parancsnokok hozzák meg a
döntéseket. Az olyan stratégiai nukleáris fegyvereket, mint
amilyenek az interkontinentális rakéták, szigorúan ellenőrzik a
legfelső szintű katonai vezetők mind Oroszországban, mind
Amerikában. Ezért ezeknek a felhatalmazás nélküli vagy
véletlenszerű használata csaknem kizártnak tekinthető. Ez már nem
érvényes a nem stratégiainak tekintett nukleáris eszközökre,
amelyek bizonyos esetek bekövetkeztével kikerülhetnek a legfelső
szintű katonai irányítás ellenőrzése alól, és a bevetésükre vonatkozó
döntést helyi parancsnokok hozhatják meg, ha olyan
kényszerhelyzetbe kerülnek, hogy annak bevetését célszerűen ítélik.
Az Egyesült Államok még azt is számításba vette, hogy
szövetségeseinek is megengedi taktikai nukleáris
robbanószerkezetek bevetését ellenséges célpontok ellen. A Kreml
eddig nem bízott meg szövetségeseiben ilyen mértékben, de egyre
több taktikai nukleáris fegyvert helyezett el különböző helyeken. Így
nőtt annak a valószínűsége, hogy az orosz haderő helyi
parancsnokai lehetőséget kapnak arra, hogy ők nyúljanak a
nukleáris eszközökhöz egy kiéleződött konfliktus kaotikus viszonyai
közepette. Az orosz katonai doktrína engedélyezi nukleáris
fegyverek használatát, ha a hagyományos fegyverzettel elkövetett
agresszió az ország egészét fenyegeti. Amikor az ellenségeskedés
kiéleződik, a helyi kezdeményezéseket korlátozó felső szintről
érkező parancsáramlás gyakran nem működik.
Ha tehát számításba vesszük mindezeket az okokat, nem lehet
kizárni, hogy a NATO és Oroszország konfliktusa odáig fajulhat,
hogy valamelyik fél végül is beveti néhány taktikai nukleáris
fegyverét. Az orosz–ukrán határ mindössze 410 km-re van
Moszkvától. A hidegháború idején alakultak ki olyan
szakkifejezések, mint „nukleáris tűzgátak”, az „eszkaláció
fokozatai”, a „megnövelt elrettentés” és ehhez hasonlók. Ezek egy
Európában megvívott nagyobb háború forgatókönyvében használt
fogalmak voltak. Mindkét oldal döntéshozóinak szükséges
újragondolni ezeket, még mielőtt az egyre éleződő feszültség
tényleges háborús cselekményekbe torkollik a NATO és Oroszország
között.
Az Ukrajna miatt kirobbant válság Washington és Moszkva
között máris arra kényszerítette az Obama-kormányzatot, hogy
alapvetően felülvizsgálja a tájékoztatási és propagandarendszerét.
Washington ma már nem tudja egyedül formálni a világ
közvéleményét, mert állandóan ellenérvekkel kell védelmeznie
álláspontját az orosz kormány saját értelmezésével szemben,
amelyhez az internet következtében már a világ bármely táján hozzá
lehet férni. Ezért az amerikai külügyminiszter máris
propagandafőnököt nevezett ki Richard Stengel – a Time Magazin
szerkesztője – személyében. Stengel elkészítette a Putyin érveire
adott 10 ellenigazság címet viselő úgynevezett ténymegállapító
dokumentumát, amelyet 2014. április közepén kiegészített 10
további ellenigazság című ténymegállapító adatlappal.
Ezek a meglehetősen színvonaltalan érvgyűjtemények kísérletet
tesznek arra, hogy igazolják a kijevi utcai lázadás nyugati verzióját
és lejárassák azt az orosz érvelést, hogy az új kormányzatban
meghatározó módon jelen vannak a szélsőséges ukrán neonáci
szervezetek. A világ közvéleménye azonban ma már tudja, hogy ez a
„demokratikus forradalomnak” nevezett tüntetéssorozat valójában a
NATO által megszervezett és finanszírozott államcsíny volt,
amelynek a végrehajtásában közreműködött Lengyelország és Izrael
is. Az államcsíny előkészítői szakszerűen ötvözték a „színes
forradalmakból” és az „arab tavaszból” szerzett tapasztalataikat. A
lehallgatott telefonbeszélgetésekből mindenki meggyőződhetett
arról, hogy Washington miként változtat meg egy legitim rendszert
az Európai Unió hátrányára, és hogy valójában a NATO Ukrajnában
is létrehozott gladiós terroristáinak soraiból kerültek ki azok az
orvlövészek, akik több mint száz embert lelőttek Kijev főterén, a
Maidanon. A Nie című lengyel hetilap tudósított arról, hogy két
hónappal az ukrán neonáci lázadást megelőzően hogyan képezték ki
az ukrán terroristákat a lengyel rendőrakadémián Varsó közelében.
Zbiginiew Brzezinski az amerikai fővárosban a vezető eliteket
informáló tájékoztató szervezet (Politico) fórumain a támogatásáról
biztosította Obama Ukrajnával kapcsolatos intézkedéseit. Hiányolta
azonban, hogy az amerikai elnök nem tárta a közvélemény elé, hogy
milyen nagy horderejű nemzetközi válsággá mélyülhet az ukrajnai
belső konfliktus. Obamának azonban nemcsak az amerikai
közvéleményt, de a Nyugat egészét kell meggyőznie arról, hogy
közös felelősséget viselnek a fejleményekért.
Ha a Nyugat el akarja rettenteni az oroszokat attól, hogy
bevonuljanak Ukrajnába, meg kell győzni őket, hogy ez elhúzódó és
költséges lesz számukra. Ez azonban csak akkor következik be, ha
Ukrajna ellenáll. Ezért tárgyalni kell Moszkvával, miközben Amerika
lényegesen több segítséget nyújt Ukrajnának ahhoz, hogy támadás
esetén hatékonyan tudjon védekezni. Olyan fegyvereket kell
szállítani az ukránoknak, amelyekkel a városokban tudnak ellenállni
a fölényben lévő oroszoknak. Ilyen körülmények között drámaian
megnövekednének az ukrajnai katonai beavatkozás költségei.
Brzezinski tehát azt ajánlotta a Pentagonnak, hogy küldjön
tankelhárító fegyvereket, kézirakétákat, és segítse elő a hatékony
ellenálláshoz szükséges szervezettséget.
Brzezinski ugyanakkor hangsúlyozta a tárgyalásos megoldás
fontosságát, és azt ajánlotta, hogy Ukrajnának ugyanolyan viszonya
legyen Oroszországhoz, mint amilyen jelenleg fennáll Moszkva és
Helsinki között. Finnország nem tagja a NATO-nak, de teljes jogú
tagként részt vesz az Európai Unióban. Egyszerre van jó kapcsolata
a Nyugattal és normális viszonya Oroszországgal.
Obamának világosan Putyin tudomására kell hoznia, hogy az
Egyesült Államok kész befolyását latba vetni, hogy egy független,
területileg egységes Ukrajna Finnországhoz hasonló viszonyban
legyen Oroszországgal. Kijev egyidejűleg tartana fenn a kölcsönös
tiszteleten és érdekeken alapuló politikai és gazdasági kapcsolatokat
Oroszországgal és az Európai Unióval. Ukrajna nem lehetne tagja
semmilyen katonai szövetségnek, amelyet Moszkva ellene
irányulónak tekint, de erősíthetné Európához való kötődését. A finn
modell tűnik még a legelfogadhatóbbnak Ukrajna, az Európai Unió
és Oroszország számára.
Azokra az orosz aggodalmakra, hogy az EU beolvasztaná
Ukrajnát, Brzezinski azt válaszolta, hogy nem olyan egyszerű egy
ilyen csatlakozás, mert a pályázónak harminckét különböző
vizsgálaton kell keresztülmennie. Törökország már 1960 óta
benyújtotta kérelmét a csatlakozásra, és még mindig nem tagja az
EU-nak. Ezért nem kell Moszkvának attól tartania, hogy Ukrajna
túlságosan gyorsan EU-taggá válhatna. Brzezinski szerint komoly
fenyegetést jelent, hogy Oroszország erővel kíván változtatni a
hidegháború után kialakult biztonsági elrendeződésen.
 Brzezinski álságos módon Moszkvát hibáztatja azért, hogy az
ukrajnai belső konfliktusból egy rendkívül veszélyes nemzetközi
konfliktus alakult ki rövid idő alatt. Arról nem tesz említést az
egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó – a Trilaterális Bizottság
alapító elnöke –, hogy valójában ezt a válságot a Nyugat robbantotta
ki. A NATO és a mögötte álló Egyesült Államok döntő szerepet
játszott Ukrajna demokratikusan megválasztott törvényes elnökének
és kormányának megdöntésében, amely oroszbarát volt. Ennek a
törvényes elnöknek a Nyugat által irányított fegyveres lázadással
történt eltávolítása ténylegesen Oroszország elleni agresszió volt.
Moszkva erre a Nyugat által elkövetett agresszióra válaszolt, mert
nemzeti érdekei védelmében nem tehetett mást.
A Nyugat, a NATO és a ma is működő Gladio típusú titkos
fegyveres szervezetek szakszerűen hajtják végre a színes
forradalmaknak nevezett kormány- és rendszerváltoztatásokat.
Ezeknek a Nyugat által támogatott mesterséges lázadásoknak a
szerves részét képezi az elégedetlen csoportok bátorítása, kiképzése,
pénzügyi és anyagi támogatása, propagandisták felkészítése, a
disszidens csoportok közvetlen irányítása a célba vett kormány
leváltására és a hatalomból való eltávolítására. Ez a tevékenység a
demokratikus értékekre hivatkozva történik, de az esetek
többségében akadályozza az érdemi demokrácia működését.
Obama 2014. március 23-án Brüsszelben mondott beszédében
védelmébe vette a nyugati értelmezésű demokrácia fegyveres
erőszakkal történő terjesztését. Ha összehasonlítjuk az amerikai
elnöknek ezt a beszédét Putyinnak a 2014. március 18-án elmondott
beszédével, ez utóbbi sokkal meggyőzőbb érveket tartalmaz.
Oroszországot a Nyugat részéről komoly támadás érte és továbbra is
fenyegetve érzi magát az egyre terjeszkedő Egyesült Államoktól.
Azok a neokonzervatív döntéshozók, amelyek Amerika globális
stratégiáját meghatározzák, nem tűrnek meg komoly riválisokat, és
minden lehetséges ellenfelet ki akarnak kapcsolni. Az úgynevezett
Wolfowitz-doktrína határozza meg Washington Oroszország és Kína
irányába tanúsított politikáját. Ennek a doktrínának az a lényege,
hogy bármely hatalmat, amely eléggé erős ahhoz, hogy
Washingtontól független legyen, ellenséges hatalomnak kell
tekinteni. Ez a neokonzervatív tantétel kimondja:

„Első célunk megakadályozni, hogy létrejöhessen egy új rivális – a

korábbi Szovjetunió területén vagy másutt –, amely hasonló
fenyegetést jelenthet a fennálló rendre, amilyet korábban a
Szovjetunió jelentett. Ez a megfontolás az új regionális védelmi
stratégia alapja, és megköveteli annak megakadályozását, hogy egy
ilyen ellenséges hatalom uraljon olyan térséget, amelynek az
erőforrásai – szilárd ellenőrzés alatt – elégségesek ahhoz, hogy ez a
rivális globális hatalommá váljon.”

A Wolfowitz-doktrína igazolni akarja azt, hogy Washingtonnak

minden világrégiót dominálnia kell. A neokonzervatív ideológia
ezért az Egyesült Államokat nélkülözhetetlen, kivételes jogokkal
rendelkező országnak tünteti fel, amelynek egyedül van joga a
világhegemónia gyakorlására. Oroszország és Kína ennek a
hegemóniának az útjában áll. Az eddig történteket úgy is lehet
értelmezni, hogy Washingtonnak nem áll szándékában az
Ukrajnában kibontakozott válságot gyorsan megoldani. A NATO-nak
és a mögötte álló neoliberális stratégáknak nem sikerült egész
Ukrajnát magukhoz ragadniuk és megfosztaniuk Oroszországot
fekete-tengeri haditengerészeti támaszpontjától.
Az Egyesült Államok hatalmi struktúrájába beépült
neokonzervatív hálózat – együttműködve a pénzhatalmi világelit
angliai központú európai hálózatával – több szempontból is
kívánatosnak tartja a konfliktus kiéleződését Ukrajna kérdésében az
Egyesült Államok és Oroszország között. Ukrajnát nemcsak
geopolitikai támpontnak, hatalmi tengelynek tekinti, hanem egy
tényleges robbanószerkezetnek, amely adott helyzetben lángba
boríthatja az egész régiót.
 Brzezinski A nagy sakktábla című könyvében már 1998-ban
kifejtette, hogy Ukrajnának mint független országnak a puszta
létezése is segíti a Nyugatot Oroszország átalakításában, amely
Ukrajna nélkül nem tekinthető többé eurázsiai birodalomnak. Ezért
fontos, hogy újabb hatalmi központ ne jöjjön lére Eurázsiában,
amely képes ennek a térségnek az ellenőrzésére, és így Amerika
kihívója is lehet. Ezért a Wolfowitz-doktrína igazi megalkotójának
Brzezinski tekinthető.
Brzezinski kifejti, hogy Ukrajna nélkül egy birodalom létesítése
az egykori Szovjetunió tagállamaira alapozva nem lehetséges. Az
Ukrajna nélküli Oroszország már csak ázsiai birodalom lehet, távol
Európától. Brzezinski szerint Oroszország számára a lehetséges jövő
az, ha Európa részévé válik, máskülönben sem európai, sem ázsiai
hatalom nem lehet igazán. Brzezinski elképzelése szerint Európa
magába foglal egy olyan egyesített területet, amely Angliától az Urál
hegységig terjed. Ebben az új geostratégiai elrendeződésben
Oroszországnak csak másodosztályú szerep juthat.
Putyin 2010-ben már a nagy francia államférfi, De Gaulle
elképzeléseihez hasonló jövőt vizionált. Az orosz elnök egy
Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő, harmonikusan fejlődő
gazdasági közösségről beszélt. Ennek a megvalósulása súlyos csapást
mérne az Egyesült Államok gazdasági és politikai érdekeire mind
Európában, mind Eurázsia egészében. Egy olyan Egyesült
Kontinentális Piac jönne létre, amely sok trillió eurónyi kapacitással
rendelkezne. Ezzel a pénzhatalmi világelit által ellenőrzött Egyesült
Államok már nem tudná felvenni a versenyt. Ez a világelit Amerikát
ma arra kényszeríti, hogy világszerte erőszakkal exportálja a
demokráciát fegyveres államcsínyek, narancsos forradalmak és
közvetlen katonai intervenciók formájában.
Washingtonnak a pénzhatalom hegemóniája alatt sem megfelelő
eszközei, sem ambíciói nincsenek arra, hogy erősítse az Európai
Unió gazdaságát és új piacokat szerezzen számára. A Brzezinski–
Wolfowitz-doktrína célja: ne legyen egyetlenegy olyan hatalom sem
Eurázsiában, amely az Egyesült Államok versenytársa lehet. Egy
Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő Európa aláásná a NATO
biztonsági rendszerét is. Egy szoros együttműködés az EU és
Oroszország között hosszú távon meggyöngítené Amerika befolyását
Európában.
A NATO erőszakos terjeszkedésének nemcsak Ukrajna
megszerzése volt a célja, de Oroszország és az EU kapcsolatának a
megbénítása is. Az eddig bevezetett pénzügyi-gazdasági-
kereskedelmi és személyi szankciók azonban súlyos károkat okoztak
Amerikának és Európának is. Az új hidegháború hatékonyan
szolgálhatja a pénzhatalmi világelit és az őt kiszolgáló Amerika
vezetése alatt álló NATO geostratégiai céljait. Gyengíti mind
Európát, mind Oroszországot, erősíti a NATO-t a katonai költségek
kikényszerített növelésével, és fokozatosan kiépíti azt a struktúrát,
amellyel a pénzhatalmi világelit ellenőrizni tudja Európa
energiaellátását. A legjobb geostratégák sem tudnak azonban
mindent előre látni, és úgy tűnik, ezúttal is alulértékelték
Oroszország képességeit. Ezt támasztja alá a 2014. május 20-án
megerősített orosz–kínai együttműködés.

Az IMF politikai követelései Ukrajnában

A Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) is szerepe volt az ukrajnai

helyzet kiéleződésében. Eddig számos megfélemlítésre és
szankciókkal való fenyegetésre került sor. Az IMF 2014. április
végén 17 milliárd dollárt ígért Ukrajnának, amit azonban egy fontos
és különleges feltételhez kötött. Ez a feltétel kényszerítette a kijevi
puccsista kormányzatot arra, hogy fokozott agresszivitással lépjen
fel az ország föderalizációját és a nagyobb autonómiát követelő
oroszlakta keleti tartományokkal szemben.
Az IMF azt követelte a 17 milliárd dollár hitelért cserébe, hogy a
kijevi kormányzat verje le a keleti tartományokban kirobbant
lázadásokat, és számolja fel a központi kormányzattal szembeni
regionalizációs törekvéseket. Ha helyreállította a fellázadt keleti
tartományokban a kijevi kormány hatalmát, fel kell emelnie az
adókat és növelnie kell a kőolaj árát. Azaz a közteher viselését teljes
mértékben a lakosságra kell áthárítani. A kijevi bábkormánynak így
nem maradt más hátra, mint a NATO által Ukrajnában is létrehozott
Gladio típusú terrorista csoportokat bevetni Kelet-Ukrajnában, és
segítségükkel a központi kormányzat hatalmát visszaállítani. Az
ukrajnai Gladio-terroristák azonban széles körű népi ellenállásba
ütköztek. Ennek nyomán számos nagyvárosban vezetett véres
összecsapásokhoz a puccsista kormány rendteremtési kísérlete. A
külső beavatkozás fokozása a Nyugat részéről csak tovább mélyítette
az ukrajnai válságot.
Ha a külső erők tartózkodnának attól, hogy fegyveresen,
pénzügyileg és tömegtájékoztatással beavatkozzanak Ukrajna
belügyeibe, az elősegítené, hogy ezt a válságot az ukránok maguk
oldják meg tárgyalásokon kialkudott kompromisszumokkal. A
pénzhatalmi világelit ellenőrzése alatt álló globális média
állításaival szemben a tények bebizonyították, hogy a tüntetések, a
lázadások és az erőszakosságok a nyugati felforgató tevékenység
következményei. A CIA által támogatott tüntetők és terrorista
csoportok meg akarták ismételni azt a 2004-es „narancsos
forradalmat”, amellyel akkor a Nyugatnak sikerült a rezsimváltást
végrehajtania.
A kijevi bábkormány második terrorellenes leszámolására azután
került sor, hogy John Brennan, a CIA főnöke 2014. április 12-én és
13-án látogatást tett Kijevben. A következő leszámolást
Ogyesszában, Ukrajna harmadik legnagyobb városában hajtották
végre. Ötven, Kijev ellen tiltakozó ember vesztette életét, másik
ötven ember eltűnt. Szemtanúk elmondották, hogy amikor a
felgyújtott épületből az ablakon keresztül próbáltak elmenekülni a
tüntetők, a Kijevből érkezett fegyveresek a földön végeztek velük.
Ezek a terroristák a Jobb Szektor kommandós csoportjaihoz
tartoztak.
A nyíltan fasiszta Jobb Szektor rohamosztagai azért érkeztek
Ogyesszába, hogy leszámoljanak a kijevi kormány helyi
ellenfeleivel. A regionalizációt követelő oroszbarát tüntetők
ellenállását akarták megtörni, és olyan véres pogromot csinálni,
mint amilyet Kijevben is végrehajtottak 2014. február 20-án. A Jobb
Szektor kiképzett kommandósai már előre beszivárogtak a
szakszervezeti székházba. Felmentek az épület tetejére, és ők voltak
azok, akik lőtték az utcán maradt társaikat, utánozva azt, ahogyan
Kijevben is végrehajtották a vérfürdőt. A Jobb Szektor terroristái
miután a ház tetején elfoglalták a helyüket, elbarikádozták a
lépcsőket, hogy a felfelé menekülők útját elzárják. Amikor ezzel
elkészültek, akkor elrejtőztek. A Jobb Szektor épületen kívüli
terroristái ezalatt rárontottak a mintegy háromszáz főnyi hazafias
civil tüntető sátraira, akik a közeli téren táboroztak. Többségük
asszony, illetve idős ember volt. A vad roham elől a szakszervezeti
székházba menekültek, fogalmuk sem volt arról, hogy gyilkos
csapdába kerültek. Az épületben elrejtőzött neonáci terroristák
ekkor előjöttek és először a földszinti szobákban lévő menekültekkel
végeztek. Lőtték őket, gyújtóbombákat hajigáltak rájuk. Ekkor több
Kijev-ellenes tüntető a lépcsőn felfelé próbált elmenekülni. A Jobb
Szektor terroristái azonban utánuk mentek és többet agyonvertek,
főbe lőttek vagy megfojtottak. Néhány menekülőt gyújtófolyadékkal
öntöttek le és elevenen megégettek.
Az interneten sok olyan kép és videofelvétel van, ahol ezek a
megégett holttestek láthatóak. Olyan helyen is voltak égett tetemek,
ahol nem is volt tűz. A Jobb Szektor kommandósai az emberek fejét
és felsőtestét gyújtották meg. Alsóbb testrészeiket nem is érte tűz. A
Kijevből érkezett neonáci terroristáknak sokan estek áldozatul.
Azokat, akik próbáltak kimenekülni az épületből vagy kiugrani az
ablakon, a Jobb Szektor épületen kívüli terroristái már lesben állva
várták. Néhány szerencsés menekülőnek sikerült olyan kijáratot
találnia, ahol nem álltak lesben terroristák. Arra is vannak
bizonyítékok, hogy a menekültek közül több nőt megerőszakoltak,
mielőtt megölték őket. Az egyik íróasztalon fekvő fiatalasszony – a
székház véletlenül benn tartózkodó munkatársa – terhes volt. Őt is
megerőszakolták, mielőtt megfojtották.
Azokról a Kijev-ellenes aktivistákról is részletesen beszámoltak a
helyszínen lévő oknyomozó és tényfeltáró újságírók, akiknek
sikerült élve megúszniuk ezt a szörnyűséget. A rendőrség nem vette
védelmébe a Kijev ellen tüntető oroszbarát civileket, hanem több
százat őrizetbe vett közülük. Az Ukrán Független Tájékoztató
Ügynökség (UNIAN) szerint a Kijev-barát tüntetők kezdték el
Molotov-koktélokkal dobálni az oroszbarát tüntetőket. A rendőrség
mégis a megtámadottakat tartóztatta le. Mintegy ezer felháborodott
ogyesszai követelésére azonban a rendőrség meghátrált és másnap
szabadon engedte őket.
A nyugati tömegtájékoztatás ezt a véres akciót már nem tudta
elhallgatni, hanem igyekezett a felelősséget az oroszbarát tüntetőkre
áthárítani. A globális média nem ismerheti el, hogy a NATO által
hatalomra segített kijevi kormányzat szándékosan vet be hivatásos
terroristákat az uralmát kétségbe vonó civil lakossággal szemben. A
puccsista miniszterelnök, Jacenyuk, akinek Porosenko megerősítette
a pozícióját, a BBC-nek azt mondta, hogy a helyi hatóságok felelősek
a történtekért, mert nem akadályozták meg az erőszakot. Ezért az
ogyesszai régió rendőrfőnökét már el is bocsátották. Az ukrán
válságot államcsínnyel előidéző Nyugat továbbra is Oroszországot
tette felelőssé az erőszak terjedéséért. Washington egyidejűleg
növelte a kijevi kormány támogatását.
A Németországban megjelenő Bildzeitung 2014. május 4-i
számában arról tudósított, hogy a CIA és az FBI is segítette az ukrán
kormányt: a két amerikai szervezet munkatársai tanácsokat adtak
Kijevnek, hogy miként vessen véget a kelet-ukrajnai oroszbarát
lázadásoknak. Az ogyesszai vérengzést követően oroszbarát tüntetők
szállták meg Donyeckben az Ukrán Biztonsági Szolgálat székhelyét.
Luganszkban, egy másik kelet-ukrajnai városban a Moszkva-barát
ellenállók lefegyverezték és buszokkal ismeretlen helyre szállították
az ellenük fellépő ukrán katonákat. Ukrajnában időközben
bevezették az általános hadkötelezettség alapján a sorozást. A
hadseregnek azonban csak egy kis része volt kész fellépni az ország
regionalizációját követelő autonóm párti tüntetőkkel szemben.
Május 5-ig az ukrán hadsereg Szlovjanszk környékén volt aktív,
majd magában a városban bekerítette az oroszbarát aktivistákat. Az
ellenálló autonomistáknak nemcsak katonai egységekkel, de a
szélsőjobboldali ukrán fegyveresekkel is meg kellett és meg kell
küzdeniük.
Az amerikai elnök szerint Ukrajnának joga van a rend
helyreállításához, csak azt mulasztotta el megemlíteni, hogy a
rendet egy véres puccsal hatalomra került illegitim kormány akarta
helyreállítani saját rendszere megszilárdítása érdekében. A nyugati
média azt akarta elhitetni a világ közvéleményével, hogy egy
tüntetőkkel teli épület felgyújtása és több mint ötven ember
megölése megfelelő és arányos válasz, ha békés tüntetők tartományi
autonómiát követelnek. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy 2014.
május 23-án a Szentpétervári Gazdasági Fórumon Putyin azt is
megemlítette, hogy további ötven személy eltűnt, és őket is
halottnak tekinthetjük. Így a halálos áldozatok száma száz főre
emelkedett, a sebesülteké pedig több mint kétszázra.
2014. május 6-án, kedden, a délkelet-ukrajnai Mariupolban a
kijevi kormányzat fegyveres egységei vegyi fegyvereket vetettek be
az Ukrajna szövetségi állammá történő átalakításáért tüntetők ellen.
Az önvédelmi fegyveresekre, akik ellenőrzésük alatt tartották
Mariupol közigazgatási központjának épületét, a Kijev által
ellenőrzött fegyveres osztagok mérgező fojtogató gázfegyverekkel
támadtak. A Donyecki Népköztársaság népi kormányzója, Pavel
Gubarev nyilatkozatban szólította fel a világ közvéleményét, hogy
folytasson vizsgálatot a kijevi hatóságok által engedélyezett vagy
nem megtiltott mérgesgáz-támadás ügyében. A város kórházaiba
szállított önvédelmi milicisták közül legalább heten súlyos égési
sérüléseket szenvedtek. A mérges gáz bevetését követően az
épületbe érkező emberek közül többen elájultak. A városi tanács
épületén a támadás után is kitűzve maradt az orosz zászló,
ugyanakkor a kijevi puccsista kormány belügyminisztere, Arszen
Avakov azt nyilatkozta, hogy egész Mariupol a kijevi kormányzat
ellenőrzése alatt áll.
A montreali központtal működő Global Research munkatársa,
Stephen Lendman ugyancsak 2014. május 6-án arról tudósított,
hogy Szaúd-Arábia nemzetbiztonsági szolgálatának egy volt tisztje
elmondotta neki, hogy a Szaúd-Arábia által a szíriai felkelőkhöz
küldött kiképzőket áttelepítették Ukrajnába. Riad az általa
finanszírozott zsoldosoknak, valamint hadfelszerelésüknek az
Ukrajnába való küldésével akarta segíteni az oroszbarát felkelők
elleni harcot. Ezek a kiképzők már részt vettek Kramatorszk
térségében az autonómiát követelő oroszbarát ellenállók
leverésében. Riad korábban magántulajdonban lévő és fegyveres
szolgáltatást nyújtó cégek segítségével vett részt a szíriai
kormányellenes háborúban. A riadi politika irányítóinak egy része
meg akarta büntetni Moszkvát, amiért támogatta a szíriai
kormányzatot az odaküldött külföldi zsoldosokkal folytatott
küzdelmében.
Ismert tény, hogy 2013 nyarán Bandar Bin Szultán herceg, a
riadi hírszerző szolgálat vezetője azt javasolta Putyinnak, hogy
Oroszország vonja meg támogatását Szíria törvényes kormányától,
ezért Szaúd-Arábia cserében garanciát vállal arra, hogy a Szocsiban
rendezett téli olimpián semmilyen merényletre se kerüljön sor
iszlám terroristák részéről. A szaúdi herceg tudtára adta Putyin
elnöknek, hogy vannak olyan csecsen csoportok, amelyek a radikális
iszlám hívei, és készek öngyilkos merényletekre. Arra is ajánlatot
tett, hogy Moszkva és Riad működjön együtt az olaj világpiaci
árának kialakításában és a kőolaj-kitermelés közös szabályozásában.
Az orosz elnök a riadi politikus egyetlenegy ajánlatát sem fogadta el,
és továbbra is támogatta Szíria törvényes kormányát. Több
hírforrásból is arról értesülhettünk, hogy Obama fokozta az
együttműködést a riadi kormányzattal abból a célból, hogy Szaúd-
Arábia növelje olajtermelését. Ez lehetővé tette az Egyesült Államok
számára az olaj világpiaci árának csökkentését, ami viszont
érzékenyen érinti Oroszország bevételeit, mert azok jelentős része a
kőolajból származik.
A jelenlegi ukrajnai helyzet több vonatkozásban is emlékeztet
arra az Amerika és a NATO által támogatott akcióra, amelyre 2008-
ban került sor Dél-Oszétiában. A NATO által támogatott grúz
csapatok megtámadták Dél-Oszétiát, amely Oroszország
szövetségese. Moszkva gyorsan válaszolt és visszaverte a támadást.
Washington akkor meghátrált. Most azonban nem várható, hogy
Putyin döntő módon azonnal beavatkozik. A helyzet túlságosan
komoly és bonyolult ahhoz, hogy hasonlóan lehessen
közbeavatkozni, mint 2008-ban Grúziában. Ukrajnában sok millió
ember élete forog kockán, és a Nyugat által hatalomra segített
csatlós kijevi kormányzat növekvő mértékben használja a NATO
által létrehozott ukrajnai Gladio terrorista csoportjait.
A New York Times 2014. április 19-én tájékoztatott az Obama-
kormányzat új stratégiájáról Moszkvával szemben, amely
lényegében a hidegháború visszaszorítási stratégiája felújított
változatának tekinthető. Eszerint Washington olyan kiközösített
pária álammá akarja átalakítani Oroszországot, amely meg lesz
fosztva gazdasági és politikai kapcsolataitól. Mivel az ukrajnai
konfliktust jórészt Amerika beavatkozása okozta, most azt akarja
kikényszeríteni, hogy Ukrajna a NATO hegemóniája alá kerüljön. A
kijevi kormányzat eddig a legdurvább erőszakkal lépett fel Kelet-
Ukrajnában a spontán népi ellenállással szemben, miközben a
neonáci Jobb Szektor kommandósai pogromokat rendeztek az orosz
anyanyelvű lakosság körében.
Az általános választások túl gyors megtartása azt a célt szolgálta,
hogy legitimizálja a puccsista kormányzatot Kijevben. Washington
és Brüsszel nem volt hajlandó elismerni, hogy Kijev nem teljesítette
a genfi megállapodásban foglalt kötelezettségeit. A konfliktus
diplomáciai eszközökkel történő megoldása ezért látszik egyre
reménytelenebbnek. Moszkva nem térhetett ki az elől, hogy minden
rendelkezésére álló eszközzel óvja az Ukrajnában élő orosz lakosság
biztonságát. Ha viszont Moszkva mégis rákényszerülne a
beavatkozásra, éles nemzetközi bírálatoknak és újabb gazdasági
szankcióknak tenné ki magát. Ez alkalmat nyújt a Nyugat számára,
hogy a „fenyegető orosz imperializmusra” hivatkozva új erőt öntsön
a NATO-ba, és tovább folytassa a katonai szövetség keleti irányú
terjeszkedését. A hatalombitorló kijevi kormányzat regnálása óta
Amerika és a NATO újabb csapatokat telepített a balti államokba és
Lengyelországba. Azok jelenleg az orosz határ közvetlen közelében
állomásoznak. Mivel Washington gyakorlatilag ellenőrzi a kijevi
kormányzatot, ezért döntően rajta múlik, hogy sikerül-e
kompromisszumos megoldást találni a háborúval fenyegető ukrajnai
konfliktusra.
1989 után Oroszország több fontos vonatkozásban is a Nyugat
megbízható partnerének bizonyult, sikerült számos területen
konszenzusos megállapodásokat kötni és együttműködést
kialakítani. Ilyen volt többek között a nukleáris fegyverek
terjedésének megakadályozása és a terrorizmus elleni fellépés
világszerte. Moszkvának is érdeke, hogy együttműködjön egy átfogó
rendezés érdekében Ukrajnában. A megreformált ukrán
alkotmánynak nagyobb hatáskört kell biztosítania a kijevi
parlamentnek, szavatolnia kell az együtt élő népek és népcsoportok
egyenjogúságát Ukrajna egészében, beleértve az őshonos nemzeti
közösségek önkormányzatát és szabad nyelvhasználatát is. Nemcsak
a sokmilliós orosz lakosság szabad nyelvhasználatáról van tehát szó,
hanem például az olyan kisebb létszámúakéról is, mint a most az
Ukrajnához tartozó Kárpátalján élő őshonos magyarok és ruszinok.
2014. május 14-én került sor Kijevben az ukrán parlament
épületében az első Nemzeti Egység Kerekasztal tanácskozásaira. Az
EBESZ állandó bizottságának elnöke, Didier Burkhalter – aki Putyin
elnökkel is tárgyalt – előterjesztette az Európai Biztonsági és
Együttműködési Szervezet (EBESZ) által készített cselekvési
programot az ukrajnai válság megoldására. Ez a program sürgette az
érintett feleket, hogy tárgyalások útján tegyenek kísérletet a
kialakult polgárháborús helyzet enyhítésére. A kijevi kerekasztalon
részt vett Leonid Kravcsuk és Leonid Kucsma, Ukrajna két korábbi
elnöke, valamint Arszenyij Jacenyuk. A kerekasztalt a kormány
tagjai, a csonka parlament képviselői, a május 25-i elnökválasztás
jelöltjei, a tartományi közigazgatás vezetői, üzletemberek, a civil
szervezetek és a nemzetközi szervezetek képviselői ülték körül.
Jacenyuk kijelentette, hogy rendkívül fontos a nemzeti párbeszéd
elkezdése, mert Ukrajna mai vezetői felelősek egy Európa szívében
fekvő negyvenötmillió lakosú állam sorsáért. Hangsúlyozta, hogy a
polgárháborúval fenyegető krízist kizárólag politikai és diplomáciai
eszközökkel szabad megoldani, Kijev pedig kész mindenkivel
tárgyalni Ukrajnában, aki nem tart fegyvert a kezében.
A közrend helyreállítását és az állampolgárok biztonságának
szavatolását meg kell különböztetni egy illegitim módon hatalomra
került kormány fegyverhasználati monopóliumától. Nem lehet úgy
demokratikus kerekasztal-tárgyalásokat folytatni, hogy egy kétes
legitimitású kormány egyidejűleg belháborút folytat az állam
hadseregével és a kormány rendelkezésére álló többi fegyveres
szervezettel a fegyvertelen civil lakosság ellen. A kijevi kormányzat
egyelőre ezt teszi, s ez nem más, mint terrorizmus, állami bűnözés a
demokrácia ellen. Nemcsak egyes személyek és csoportok, de maga
az állam is követhet el terrorista bűncselekményeket saját
polgáraival szemben.
A kerekasztal-tárgyaláson Jacenyuk panaszkodott, hogy az
emberek félnek, és nem kommunikálnak egymással. Arról viszont
hallgatott, hogy a félelem egyik legfőbb okozója a Jacenyuk által
vezetett kormány és az a mód, ahogy a kijevi kormányzat az állam
fegyveres erőit bevetette Ukrajna keleti tartományaiban. Jacenyuk
nem zárkózott el attól, hogy az ukrán alkotmányt kiegészítsék, és ily
módon decentralizálják a túlságosan nagy hatalmú központi
államhatalmat és a közigazgatást. A kijevi kormány hatalmát és a
tartományi hatóságok hatáskörét olyan kompromisszummal kell
egyensúlyba hozni, amelyhez Ukrajna egész lakossága hozzájárult.
Jacenyuk felszólította Ukrajna két korábbi elnökét, Leonyid
Kravcsukot és Leonyid Kucsmát, hogy keressék fel Ukrajna
tartományait és kezdjenek nemzeti párbeszédet a lakossággal. Pjotr
Porosenko parlamenti képviselő, akit május 25-én megválasztottak
államelnöknek, a kerekasztal-megbeszélésen kijelentette, hogy
célszerű lenne nemcsak Kijevben, hanem Harkovban és a Donbász
régióban is kerekasztal-tárgyalásokat tartani. Reményét fejezte ki,
hogy elnökként közreműködhet a rend helyreállításában Kelet-
Ukrajnában, és meg lehet tartani az ország egységét is.

Mi volt a Nyugat célja a kijevi hatalomátvétellel?

A NATO-nak és az EU-nak több stratégiai célja is volt a hatalom

erőszakos megragadásával Kijevben és Ukrajna egészében. Az egyik
ilyen cél volt az, hogy Oroszországot eltávolítsa a fekete-tengeri
haditengerészeti támaszpontjából és a Krím félszigetet NATO-
támaszponttá építse ki Oroszországgal szemben. A másik célkitűzés
az volt, hogy Ukrajnát ugródeszkává átalakítva a NATO be tudjon
hatolni Dél-Oroszországba és a Kaukázusba. Ez megkönnyíti azt is,
hogy az orosz nagyvárosokban aktivizálódjanak azok a politikai
erők, amelyek támogatják Oroszországban a neoliberális pártokat és
az úgynevezett nem állami, de erősen Nyugat- és NATO-barát civil
szervezeteket. A harmadik célkitűzés az volt, hogy felbomlasszák az
orosz hadiipar legjelentősebb szektorait, elsősorban azokat az
ukrajnai nagyüzemeket, amelyek eddig kulcsfontosságú motorokat
és alkatrészeket szállítottak Oroszországnak.
 Ukrajna fontos része volt a Szovjetunió katonai-ipari
rendszerének. A NATO-puccs tervezői tisztában voltak azzal, hogy a
szovjet hadiipar egyharmada Ukrajnában maradt a Szovjetunió
felbomlása után. Azt is tudták, hogy az ukrán export negyven
százaléka Oroszországba irányul, és ennek túlnyomó része
hadifelszerelés a hozzá tartozó gépekkel. Így például az orosz
katonai helikopterek motorjait is Kelet-Ukrajnában gyártják. A
NATO-stratégák ezért azonnal leállították az ukrán katonai
szállításokat Oroszországnak, beleértve a közép-hatósugarú levegő-
levegő rakétákat, valamint az interkontinentális rakétákat, a szállító
repülőgépeket és az űrrakétákat. A kijevi államcsínyt úgy
tekintették, mint amely alkalmas Oroszország légi, tengeri és
határvédelmi rendszerének a gyöngítésére felbomlasztására. Putyin
elnök arról biztosította Oroszország polgárait, hogy két éven belül
képes lesz az orosz hadiipar pótolni a leállított ukrajnai
szállításokat. Ez természetesen óriási csapás a kelet-ukrajnai képzett
munkaerő számára, mert azt jelenti, hogy több millióan veszítik el
állásukat.
A negyedik stratégiai cél Oroszország bekerítése volt. A NATO
előre akarta tolni támaszpontjait Ukrajnában ugyanúgy, ahogy azt
már megtette a Balti-tengertől a Balkánig, Törökországtól a
Kaukázusig. A NATO és az EU bekerítő stratégiájának az a célja,
hogy Oroszország többé ne férhessen hozzá az északi-tengeri, a
fekete-tengeri, valamint földközi-tengeri hajóutakhoz. A stratégia
tervezői Oroszországot meg akarták fosztani tengeri kikötőitől, és
izolált, karanténba zárt szárazföldi országgá akarták tenni. Meg
akarták akadályozni Moszkvát abban, hogy komoly rivális hatalom
legyen, amely ellensúlyt képezhet a Közel-Keleten, Észak-Afrikában,
Délkelet-Ázsiában és az észak-atlanti térségben a pénzhatalmi
világelit euroatlanti birodalmával, konkrétan a NATO-val és a
mögötte álló Egyesült Államokkal szemben.
A Kijevben végrehajtott Washington–NATO–EU-államcsíny a
pénzuralmi világrend terjeszkedésének szerves részét képezte. A
NATO és az EU nem titkolt célja: világszerte eltávolítani a független,
nemzeti és el nem kötelezett kormányokat, s valamennyit a
pénzimpérium csatlósává átalakítani minden rendelkezésre álló
eszközzel. Az államcsínnyel egész Ukrajnát akarták bekebelezni. A
birodalmi stratégák multiplikátor hatásként északi irányban
Oroszországra, déli irányban pedig a Közel-Keletre akartak és
akarnak nyomást gyakorolni az erőforrások, elsősorban az
energiahordozók feletti ellenőrzés megszerzése érdekében. Az
Egyesült Államoknak és a NATO-nak a „demokratikus választások”
és a „szabad piac” jelszavával sikerült Oroszország közvetlen
közelébe jutnia Kelet-Európában. A továbbhaladáshoz Ukrajnában, a
Kaukázusban, a Közel-Keleten és Ázsiában már katonai erőre,
fegyveres zsoldosokra, terrorista rohamcsapatokra és pénzügyi-
gazdasági szankciókra is szüksége volt.

A terjeszkedő pénzbirodalom Moszkvában is

rendszerváltást akar

A NATO és az EU mögött meghúzódó pénzhatalom már többször is

próbálkozott Oroszországban az ukrajnaihoz és a grúziaihoz
hasonló, Saul Alinsky technikájával végrehajtott álforradalom
kirobbantására kiképzett tüntetésszervezőkkel, napidíjas
tüntetőkkel, profi zsoldosokkal, s ha nem ment másként, jól
megfizetett terroristákkal. A pénzhatalmi elit még mindig szeretne
bábkormányt hatalomra juttatni Moszkvában, hogy Oroszországot is
engedelmes csatlós állammává tegye. Ezért törekszik a NATO
Oroszország elszigetelésére, katonai képességének aláaknázására, az
orosz gazdaság megbénítására, és minden lehetséges módon való
gyöngítésére.
A Washingtonban ismét döntési helyzetben lévő neokonzervatív
irányítók erősíteni akarják a NATO-val kollaboráló érdekcsoportokat
Oroszországon belül. Ugyanaz a céljuk, ami Kijevben is volt:
neoliberális, globalista, orosz kollaboránsokat akarnak kormányra
segíteni Moszkvában. Egy ilyen kozmopolita bábkormánynak az
lenne a feladata, hogy ugyanolyan szervilis módon kiszolgálja a
Nyugatot, ahogyan azt a Jelcin-kormányzat tette Oroszország
nemzeti vagyonának szétrablása és pénzügyi csődbe juttatása idején.
Az a mód, ahogy a NATO és az EU a törvényes kormányzat
megdöntésével magához ragadta a hatalmat Ukrajnában, fontos
lépés volt Oroszország csatlós állammá süllyesztése irányában. Az is
fontos körülmény, hogy a NATO és az EU terjeszkedése számos
akadályba ütközött.
A Kijevben hatalomra juttatott bábkormány nyíltan felmondta az
Oroszországgal kötött, Krímre vonatkozó katonai szerződéseket, és
arra kényszerítette Moszkvát, hogy a túlnyomóan oroszokból álló
helyi lakosság támogatásával egy szabad és demokratikus választás
nyomán a Krím félszigetet egyesítse Oroszországgal, és így biztosítsa
jelenlétét ebben a stratégiai fontosságú térségben.
A kijevi bábkormány egyidejűleg nagyméretű katonai offenzívát
indított az államcsínyt ellenző és részvételi demokráciát, valamint
autonómiát követelő Kelet-Ukrajnában. A többségében orosz
anyanyelvű lakosság – élve önrendelkezési jogával – elutasította az
illegitim kijevi kormány utasításait. A NATO és az EU arra
bátorította kijevi ügynökeit, hogy a katonaság bevetésével adjanak
választ a tömegmozgalom legitim követeléseire. Így került sor arra,
hogy a kijevi kormányzat neonáci terrorcsoportokat küldött a
helyszínre az ellenállás letörésére. A keleti tartományok lakosai
önvédelmi bizottságokat és fegyveres milíciákat hoztak létre. Ezek
sikeresen ellenálltak a Kijevből küldött fegyveres erőknek, annál is
inkább, mert az ukrán hadsereg katonáinak többsége nem volt
hajlandó lőni saját honfitársaira egy puccsal hatalomra került kijevi
kormányzat érdekében.
A Nyugatnak egyelőre bele kellett törődnie, hogy az általuk
támogatott neoliberális-neofasiszta koalíció nem képes a hatalom
gyakorlására az ország egész területén. Ukrajna felbomlása már
megkezdődött. Ezen a helyzeten az sem változtatott, hogy a CIA
igazgatója, John Brenner tanácsára a helyszínre küldték a CIA és az
FBI által kiképzett különleges osztagokat. Ennek lett egyik tragikus
következménye a már említett ogyesszai vérengzés.
Az Obama-kormányban döntő szóhoz jutott neokonzervatív
érdekcsoport erőszakos politikája némi ellenérzést váltott ki az
Európai Unión belül. Különösen az Oroszországgal szoros gazdasági
kapcsolatot fenntartó európai multinacionális cégek fejezték ki
rosszallásukat. A pénzhatalmi elit erőszakos terjeszkedése
nagyméretű katonai konfliktust idézhet elő, amely felbomlaszthatja
a jól működő gazdasági együttműködést az EU és Oroszország
között. Belpolitikailag a kijevi puccs radikalizálta és elmélyítette az
ellentéteket az ukrán társadalmat megosztó egyrészt újfasiszta,
másrészt a részvételi demokráciát és nagyobb regionális autonómiát
követelő erők között.
Kijev már elveszítette Ukrajna egyharmada felett a politikai
ellenőrzést, mert ezeken a területeken az érdemi demokráciát akaró,
államcsínyellenes mozgalmak és önvédelmi erők gyakorolják a
hatalmat. Az Oroszországba irányuló stratégiai jelentőségű áruk
exportjának betiltása amerikai katonai érdekeket is szolgál. Ezzel
Ukrajna olyan piacát veszítette el, amelyet nem lehet pótolni. Ha az
ország a NATO hegemóniája alá kerül, Ukrajnának a NATO által
használt fegyverekre kell áttérnie. Ukrajna már 2013-ban is a
gazdasági összeomlás szélére jutott. Ha a Nyugat stratégái mégis
csak arra kényszerítik Ukrajnát, hogy a NATO-hoz csatlakozzon, sok
millió dollár veszteség éri, mert Oroszországtól többé nem várható
el, hogy mélyen a világpiaci ár alatt szállítson neki
energiahordozókat.
Fentebb már volt róla szó, hogy az IMF és az EU milyen
megszorító intézkedéseket írt elő Kijevnek. Ahhoz, hogy Ukrajna a
felszínen tarthassa magát, legalább harmincmilliárd dollár
kamatmentes pénzügyi támogatásra lenne szüksége. A NATO-
stratégák, amikor megszervezték az államcsínyt, csak Oroszország
katonai gyöngítését tartották a szemük előtt, és nem mérték fel egy
ilyen egyoldalú és erőszakos akció politikai-gazdasági-pénzügyi és
társadalmi következményeit.
A kelet-ukrajnai nagyobb autonómiát követelő mozgalom
vezetői a sikeres 2014. május 11-i választást követően kikiáltották a
Donyecki Népköztársaságot. Előzőleg azt tervezték, hogy Új-
Oroszország néven független államot hoznak létre Luganszk és
Donyeck tartományokból, amely egyelőre nem csatlakozna
Oroszországhoz. Oleg Carjov, az ukrán parlament képviselője, aki
egyben a Délkelet Mozgalom vezetője is, arra számított, hogy az
Ukrajnától elszakadt két tartomány példáját követni fogja a többi
délkelet-ukrajnai tartomány is. Carjov az ukrajnai Régiók Pártjának
volt az elnökjelöltje, és a megbuktatott Viktor Janukovics elnök
jobbkezének számított. 2014. április végén azonban bejelentette,
hogy nem indul a Régiók Pártja elnökjelöltjeként a május 25-i
ukrajnai elnökválasztáson, mert a Délkelet Mozgalom vezetőjének
tekinti magát.
A május 25-i elnökválasztás győztese Petro Porosenko lett, aki a
Forbes Magazin ukrán milliárdosokat tartalmazó listáján a hetedik
helyen szerepel és vagyonát 1,4 milliárd dollárra becsülik. Amikor a
NATO és az EU által kezdeményezett tüntetések nyomán Viktor
Janukovics kormánya megbukott, a Maidan téren tiltakozók
kijelentették, hogy nem akarnak visszatérni a korábbi oligarchák
által irányított politikai rendszerhez. A NATO által kijelölt és
hivatalba segített kormány azonban semmibe vette a tiltakozóknak
ezt a fontos követelését.
Olekszander Turcsinov ideiglenes államelnök és Arszenyij
Jacenyuk miniszterelnök valamennyien a milliárdos Julia
Tyimosenko Haza Pártjának vezetői. Turcsinov is úgy kezdte
politikai karrierjét, hogy üzlettársa volt Szerhij Tihipkónak, aki a
Forbes-lista gazdagjainak kilencedik helyén található, valamint
annak a Leonyid Kucsmának, aki 1994-től 2005-ig Ukrajna elnöke
volt. A Maidan-tüntetések jóhiszemű résztvevői tiltakoztak
Turcsinov ideiglenes államfővé való kinevezése ellen, de hiába. Az
egyik tüntető így fogalmazott:

„A vezetőknek ez az új csoportja ugyanolyan, mint az elődje, meg

annak az elődje volt… De mi nem hagyjuk abba, amíg nem találunk
olyan vezetőket, amilyeneket akarunk.”

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter 2014. május 15-én interjút

adott a Bloomberg hírügynökségnek. Lavrov elmondotta, hogy az
Egyesült Államok és a NATO valamennyi 1990-ben és 1991-ben tett
ígéretét megszegte Moszkvával szemben. Kötelezettséget vállalt,
hogy nem növeli az Észak-atlanti Szövetséget, de a NATO
folyamatosan terjeszkedett keletre. Ígéretet tett, hogy jelentős erőket
nem állomásoztat az új NATO-tagországok területein. Ezt sem
tartotta be. Aztán azt ígérte, hogy a NATO infrastruktúráját nem
telepíti az orosz határ közelébe. Ezt is megszegte. Ukrajnának a
NATO-hoz való csatlakozása pedig aláásná az európai biztonsági
rendszer egészét.
A berlini fal leomlását követően George H. W. Bush elnök
Máltán tanácskozott Gorbacsovval, a Szovjetunió akkori első
emberével. Az 1989. december 3-án tartott sajtóértekezleten
Gorbacsov kijelentette:

„A tartós és békés korszakhoz vezető út kezdetén állunk. Az erővel

való fenyegetés, a bizalmatlanság, a lélektani és ideológiai harc a
múlt része kell, hogy legyen.”

Bush elnök is hasonló módon beszélt a tartós békéről és a kelet-

nyugati együttműködésről. Jack Matlock, aki ebben az időben az
Egyesült Államok nagykövete volt Moszkvában, részt vett a máltai
csúcsértekezleten. Két alapvető kérdésben állapodtak meg.
Gorbacsov kötelezettséget vállalt arra, hogy nem veszi igénybe a
Kelet-Németországban állomásozó huszonnégy szovjet hadosztályt,
Bush elnök pedig arra tett ígéretet, hogy az Egyesült Államok nem
használja ki magának a szovjet kivonulást Kelet-Európából.
1990 februárjában James Baker amerikai külügyminiszter
megállapodott a német egyesítés részleteiről Gorbacsovval és
Sevardnadze külügyminiszterrel. Matlock elmondotta, hogy Baker
így érvelt:

„Tegyük fel, hogy a NATO egyetlenegy inchet sem terjeszkedik keleti

irányba. Mit részesítene előnyben: egy NATO-hoz csatlakozott
Németországot, vagy egy bármely irányban cselekvőképes független
Németországot?”

Baker itt arra gondolt, hogy Németország akár nukleáris

fegyverekhez is juthat, ha nem lenne NATO-tagként a szervezet
ellenőrzése alatt. Gorbacsov komolyan vette Baker érvelését, és
elfogadta az amerikai ajánlatot. Matlock elmondotta Ray
McGovernnek, aki huszonhét éven át volt a CIA szovjet ügyekben
illetékes egyik vezetője, hogy a megállapodás lényege egyértelműen
ez volt: a Szovjetunió nem használ fegyveres erőszakot, Amerika
viszont nem terjeszkedik kelet felé.
1996 októberében a második elnökségi ciklusra pályázó Bill
Clinton a NATO kibővítését használta arra, hogy demonstrálja,
mennyire határozott külpolitikát folytat, és hogy Amerika a világ
egyedülálló és nélkülözhetetlen nemzete. Clinton azzal dicsekedett,
hogy ő már 1994-ben javasolta a NATO kibővítését, leszögezve,
hogy a katonai szervezetet magabiztosan, tudatosan és nyíltan ki
kell terjeszteni keleti irányba. Clinton így akarta demonstrálni, hogy
még republikánus riválisánál, Bob Dole-nál is keményebb a
külpolitikában. Bob Dole már ekkor követelte Lengyelország, a Cseh
Köztársaság és Magyarország beléptetését a NATO-ba teljes jogú
tagként. Az említett országok 1999-ben a NATO tagjai lettek, és tíz
év múlva már tizenkét új tagja volt a NATO-nak, vagyis ugyanannyi,
mint a hidegháború idején már meglévő eredeti tagok.
 Clinton volt az, aki elkövette a George Kennan által tömören
„végzetes tévedésnek” nevezett hibát. A New York Times 1997.
február 5-én megjelent írásában Kennan így fogalmazott:

„Arra lehet számítani, hogy egy ilyen döntés feléleszti a nacionalista,

nyugatellenes és militarista tendenciákat az orosz
közgondolkodásban; ez kedvezőtlen hatással lesz az orosz
demokrácia fejlődésére; a kelet-nyugati viszonyban visszaállítja a
hidegháború légkörét, és olyan irányba kényszeríti az orosz
külpolitikát, amely egyértelműen nem kedvez számunkra.”

Nemzetközi Gazdasági Fórum Szentpétervárott

Putyin elnök a Szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórum 18.

tanácskozásán (2014. május 21–23.) mondott beszédében kitért
néhány fontos problémára. Feltette a kérdést: ki az, aki nyer azon,
ha megszakad a normális együttműködés Oroszország és az Európai
Unió között? A kölcsönösen egymástól függő országok és világrégiók
számára a gazdasági szankciók a politikai nyomásgyakorlás eszközei
lehetnek, de végső soron mindkét fél érdekét súlyosan sértik. Az
orosz kormány nem tudja megváltoztatni a globális politikai és
gazdasági viszonyok logikáját – tette hozzá. Egy multipoláris
világban valamennyi nép maga szeretne dönteni a sorsáról. A
geopolitikai és geoökonómiai világtérkép folyamatosan változik. Új
integrációs szervezetek jönnek létre és egyre nagyobb az igény a
közös döntéshozatalra.
Ukrajnáról szólva kijelentette, hogy ott már folyik a
polgárháború. Kijevben nem forradalom történt, hanem államcsínyt
hajtottak végre az amerikaiak támogatásával a legitim elnök ellen.
Alaptalan az a nyugati állítás, hogy az ukrán válság oka Moszkva
beavatkozása. Az orosz elnök már ekkor kijelentette a május 25-i
választással kapcsolatban, hogy tiszteletben fogja tartani az ukrán
nép akaratát, és együtt fog működni a megválasztott vezetőkkel. A
választás ugyan nem tükrözi teljesen az egész lakosság akaratát,
mert a délkelet-ukrajnai tartományok nem vesznek rajta részt.
Putyin arra is kitért, hogy Ukrajnának meg kell fizetnie azt a három
és fél milliárd dollárt, amellyel tartozik a már leszállított földgázért.
Az orosz elnök az Ukrajnával kapcsolatos legsúlyosabb problémának
a bizalom hiányát nevezte, amelynek a visszanyeréséhez
párbeszédre van szükség.
A Novorosszija (Új-Oroszország) hat oroszul beszélő ipari
tartományából kettő már 2014. május 11-én kinyilváníthatta
véleményét. Az itt élők elutasították a jelenleg hatalmon lévő kijevi
rezsimet, és sokan szövetségi állammá akarják átalakítani Ukrajnát,
ahol az egyes tartományok (megyék, régiók) nagy autonómiával
rendelkeznek. Még Moszkva számára is meglepetés volt, hogy
Donyeck és Luganszk tartományokban a lakosság kilencven
százalékot meghaladó többséggel az Ukrajnától való elszakadást és
az önálló államalakítást választotta.
Izrael Shamir erre azt a magyarázatot adta, hogy a választók
véleményét erősen befolyásolták az ogyesszai események.
Ugyancsak nagy hatást tett rájuk az, ami 2014. május 9-én
Mariupolban történt. Itt a Kijevből érkezett Fekete Gárda rátámadt a
fegyvertelen városra, felgyújtotta rendőrségi épületeit és megölte a
helyi rendőröket, akik nem voltak hajlandóak a békés tüntetőkre
rátámadni. Shamir szerint azonban egy harmadik esemény is
befolyásolta a választók véleményét, ez pedig az Eurovízió
dalfesztiválja, ahol egy transzvesztita lett a győztes. Azt fűzzük ez
utóbbihoz, hogy egy ilyen döntés jelezhette a pravoszláv
gyökereihez visszatért lakosság számára, hogy Európa – erkölcseit
illetően – alapvetően megváltozott. Európa a kulturális marxizmus
hatására eltávolodott a keresztény kultúrkörtől és az univerzális
erkölcstől, s jelenleg már morbid és dekadens irányt követ, amely
több vonatkozásban a természeti törvényekkel is ellentmondásba
került. A hanyatló és enervált Nyugat szinte teljesen szembefordult
még huszonöt évvel ezelőtt is vallott és gyakorolt korábbi
értékrendjével: az univerzális erkölccsel, a szociális piacgazdasággal,
valamint a közérdeket és a közjót érvényesítő jóléti állammal.
Shamir azt is hangsúlyozza, hogy Ukrajna nem külföldi ország az
oroszok számára, hanem annak nyugati része. 1991-ben
mesterségesen választották le róla a Szovjetunió összeomlásakor. A
két országrészen élőket családi, kulturális és vérségi kapcsolatok
kötik össze. Gazdaságilag is mély és szövevényes a viszony a két
országrész között. Egy külön ukrán állam létezése elképzelhető, de
egy olyan független Ukrajna, amely ellenséges viszonyban van
Oroszországgal, nem lehetséges, és azt Oroszország egyetlen
vezetője sem fogadhatja el. Ez katonai és kulturális okokból van így.
Ha Hitler a jelen határok mentén indít támadást Oroszország ellen,
néhány napon beül már elfoglalhatta volna Sztálingrádot, és hetek
alatt lerohanhatta volna egész Oroszországot.
Oroszország korábbi irányítói a XVII., valamint a XVIII.
században nem haboztak csapatokat küldeni Kijevbe válságos
helyzetekben. Ugyanezt tette Lenin 1918-ban, majd később Sztálin is
1941-ben. Putyin egyelőre bízik a békés megoldásban, és abban,
hogy az ukrán nép többsége támogatja őt. Tény az, hogy a Krím
félsziget csatlakozását megelőzően az ukránok többsége támogatta
az Oroszországgal való unió valamilyen formáját. Ez volt az egyik
igazi ok, amiért a Nyugat szükségesnek tartotta az államcsínyt. A
Krím félsziget egyesülése Oroszországgal nem szüntette meg, csak
csökkentette az Oroszországhoz való csatlakozás vonzerejét az
ukránok körében.
A washingtoni héják továbbra is abban reménykednek, hogy rá
tudják kényszeríteni Putyint a katonai beavatkozásra, ami
lehetőséget nyújt számukra Oroszország elszigetelésére és
kiközösítésére, a katonai kiadások lényeges felemelésére, valamint
Európa és Oroszország viszonyának megrontására. Számukra nem az
ukránok a fontosak, hanem az a geopolitikai stratégia, amelyet
Brzezinski és a neokonok megfogalmaztak, és amelynek a
végrehajtásához a NATO és az EU hozzáfogott.
A jelenlegi orosz vezetés folytatni akarja Oroszország
modernizációját, mert az ország infrastruktúrája húsz-harminc évvel
le van maradva a Nyugathoz képest. Putyin szeretné megtartani
Ukrajna és a többi volt szovjet tagállam függetlenségét, és az
Európai Unióhoz hasonló módon szeretné a kölcsönös érdekeken
alapuló integrációs folyamatot folytatni. Ez nem egy új birodalom
létrehozását jelentené. Egy békés korszak feleslegessé tenné a
hatalmas kapacitású amerikai hadiipart, és aláásná Amerika és a
NATO világhegemóniájának a bázisát. Ehhez hozzátehetjük, hogy a
globális média számára sem kifizetődő a béke.

Petro Porosenko Ukrajna új elnöke

Az érvényes alkotmány szerint 2015 márciusában lett volna

elnökválasztás Ukrajnában. A NATO és az EU által végrehajtott
államcsíny eredményeként azonban Viktor Janukovicsnak el kellett
menekülnie Kijevből, és ekkor a hivatalba lépett, lényegében
illegitim kormányzat a csonka parlament jóváhagyásával úgy
döntött, hogy 2014. május 25-én tartják meg az elnökválasztást.
Ukrajnában félprezidenciális rendszer van, öt évre választják az
államfőt, aki legfeljebb két egymást követő ciklusban töltheti be ezt
a tisztséget. A választást az 1965-ben született dollármilliárdos Petro
Porosenko nyerte meg, aki a Vitalij Klicsko Udar Pártja (Ütés Párt)
jelöltjeként indult. Jellemző nemzetközi reputációjára, hogy Daniel
Patrick Welch amerikai kommentátor a csalásokkal teli ukrajnai
elnökválasztásról szóló elemzését azzal indította, hogy „Orwellnek és
Kafkának volt egy közös gyermekük, akit elneveztek Petro
Porosenkónak”.
Porosenko a választási győzelmét követően tartott
sajtótájékoztatóján elkötelezte magát az európai integráció mellett,
mert az szerinte összhangban van a választók többségének
akaratával. Kijelentette, hogy helyreállítja a belső rendet az
országban. Első útja Kelet-Ukrajnába vezetett, ahol megismételte:
Ukrajna soha nem fogja elismerni a Krím félsziget függetlenségéről
rendezett népszavazást. Az orosz–ukrán viszonnyal kapcsolatban
Ukrajna szuverenitását és területi egységének fontosságát
hangsúlyozta. Közölte: kizárt dolog, hogy tárgyaljon a kelet-ukrajnai
szakadárokkal, amíg azok nem teszik le a fegyvert. Azt is
hangoztatta, hogy az ukrán nép a választásokon az ország európai
jövőjét, Ukrajna állami egységének a megtartását, az unitárius
államformát támogatta. Az ukránok – tette hozzá – ellenzik az
ország nagy autonómiával rendelkező tartományokból álló föderatív
állammá (államszövetséggé) történő átalakítását.
Porosenko nehéznek nevezte Kijev kapcsolatát az Oroszországi
Föderációval. „Nem emlékszem arra, hogy az utóbbi kétszáz évben lett
volna ilyen válságos helyzet a két ország között.” Arra is kitért, hogy a
tárgyalási folyamat már megkezdődött Moszkvában, méghozzá a
genfi keretek között.

„Úgy hiszem, hogy ma az Egyesült Államok és az Európai Unió

részvételével folytathatunk tárgyalásokat az Oroszországi
Föderációval.”

Azt is kijelentette, hogy Kijevnek új biztonsági megállapodást kell

kötnie Moszkvával, amely a Budapesti Memorandum helyébe lépne.
(Porosenko arra az 1994-ben Budapesten aláírt nemzetközi
okmányra utalt, amelyben az Egyesült Államok, Oroszország és
Nagy-Britannia közösen vállalta Ukrajna határainak a garantálását
cserébe azért, hogy Ukrajna lemond a nukleáris fegyverekről és
csatlakozik az Atomsorompó Szerződéshez.) Porosenko
hangsúlyozta, hogy Oroszország olyan szomszéd állam, amely nélkül
nem biztosítható Ukrajnának a biztonsága. Ukrajna kész
együttműködni Oroszországgal a kétoldalú kapcsolatokban
mutatkozó problémák ellenére, amelyek nem Ukrajna hibájából
keletkeztek.
Putyin Szentpétervárott már jelezte, hogy tiszteletben tartja az
ukrán nép – választáson kifejezésre juttatott – akaratát, és kész
érdemben tárgyalni Ukrajna új elnökével. Putyin azonban azt is
elmagyarázta, hogy miért tekinti továbbra is Viktor Janukovicsot
Ukrajna legitim elnökének. Ukrajna jelenleg is érvényes alkotmánya
szerint Janukovicsot csak négy esetben lehetett volna legitim módon
– vagyis az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően – eltávolítani a
hatalomból: az egyik, ha meghal, a másik, ha olyan súlyosan
megbetegszik, hogy nem képes hivatali teendőinek ellátására. A
harmadik az, amikor az erre illetékes törvényhozó és bírói szervek
felelősségre vonják és eltávolítják tisztségéből. Egy negyedik eset, ha
lemond. Janukovics esetében egyik alkotmányos ok sem következett
be, tehát elmozdítása alkotmányellenes, illegitim módon történt.
Putyin azt is elmondotta, hogy helyesebb lett volna előbb
népszavazást tartani az új alkotmány elfogadásáról, majd ezt
követően megválasztani az új feltételek közt működő parlamentet és
az államfőt. Moszkva számos jelét adta, hogy a feszültség
enyhítésére törekszik.
Az ukrán nép valószínűleg nem azért választotta meg Porosenkót
elnöknek, hogy elnöki jogai gyakorlását nyomban átadja az Egyesült
Államoknak és az Európai Uniónak. Az a kijelentés, hogy Ukrajna és
Oroszország között csak az Egyesült Államok és az EU közvetítésével
lehetségesek tárgyalások, az ukrán nép szuverenitásának a
korlátozását jelenti. Porosenko honnan tudja, hogy ezt akarták a
választók? Honnan tudja azt, hogy az ukránok hazájuk – autonóm
tartományokból álló – szövetségi köztársasággá történő átalakítása
helyett a túlcentralizált unitárius államot választották? Erről nem
volt szó az elnökválasztáson. Ezt a kérdést kellett volna egy új
alkotmány elkészítésével és az arról tartott népszavazással
eldönteni. Porosenko olyan politikusként szólalt meg, aki kész
hazája szuverenitását és életbe vágó döntések meghozatalát olyan
külföldi hatalmaknak átengedni, amelyek eddig alig tettek valamit
Ukrajna pénzügyi és gazdasági összeomlásának megakadályozására.
Porosenko kormánya 2014. május 26-án ultimátumot intézett a
kelet-ukrajnaiakhoz, elsősorban Donyeck önvédelmi erőihez: vagy
leteszik a fegyvert és megadják magukat, vagy meghalnak.
Alekszander Boroday, a Donyecki Népköztársaság képviselője május
27-én azt közölte a RIA Novosti hírügynökséggel, hogy a donyecki
repülőtér ellenőrzéséért vívott harcokban – a Kijev által elrendelt
offenzívában – több mint száz fegyveres és polgári személy vesztette
életét.
Orwell és Kafka közös „virtuális gyermeke”, Porosenko, egyelőre
politikai kaméleonnak bizonyult, aki nézeteit folyamatosan
változtatja, de aki éppen meggyőződés nélküli pragmatizmusa miatt
bizonyulhat reálpolitikusnak, akivel Moszkvának könnyebb lesz
kompromisszumra jutnia, mint a hasonló oldalon álló és a NATO
érdekeit képviselő Turcsinovval, Jacenyukkal vagy Azarovval.
Obama jelezte, hogy az Egyesült Államok kész együttműködni
Porosenkóval, hozzátéve, hogy ez a választás fontos lépés volt
Ukrajna egységének helyreállítása, a politikai és gazdasági reformok
megvalósítása felé.
Putyin, ameddig csak lehetséges, elkerüli, hogy katonailag
beavatkozzon. Nem térhet viszont teljesen ki a függetlenségét
kikiáltott két tartomány óvatos támogatásától. Ezt közvetett módon
is megteheti. Ha az új elnök változtat jelenlegi álláspontján, és
leállítja a hadsereg és a nemzeti gárda bevetését az önállóságukat
kikiáltó tartományokkal szemben, akkor az orosz hadsereg nem fog
beavatkozni. Az orosz elnök valószínűleg továbbra is arra fog
törekedni, hogy kompromisszumot kössön a Nyugattal egy
sikertelen, csődbe jutott ukrán állam megsegítése érdekében. Magát
az államot működőképesebbé lehetne tenni szövetségi állammá
történő átalakítással vagy koalíciós kormányzással. Ha ez nem
lehetséges, elkerülhetetlenné válik az orosz anyanyelvű tartományok
önállósodása. Harkov, Nyikolajev, Ogyessza, Donyeck és Luhanszk,
valamint Dnyetropetrovszk, Zaporozsec és Kherszon létrehozhatja
Novorosszija néven a saját független államát. Ez a középméretű,
független állam csatlakozhat vagy az Orosz Föderációhoz és
Fehéroroszországhoz, vagy az Oroszország által vezetett
Vámunióhoz. Az így megmaradt tulajdonképpeni Ukrajna tovább
működhetne független államként.
Az Európai Unió talán el tudná ezt fogadni, de az Egyesült
Államok csaknem bizonyos, hogy nem járulna ehhez hozzá. Az így
kialakult patthelyzetben döntő jelentősége van annak, hogy az
Egyesült Államoknak sikerül-e teljesen a maga oldalára állítania az
egyébként Amerikától eltérő sajátos szükségletekkel és érdekekkel
rendelkező Európát. Egyelőre nem lehet megmondani, mi lesz ennek
a válságnak a kimenetele. Az Európai Unió több vezető
politikusához hasonlóan orosz politikusok is vannak, akik Ukrajnát
olyan reménytelen helyzetben lévő államnak látják, amelyeknek a
problémáit csak túlságosan nagy költséggel lehetne rendezni.
Nincs irigylésre méltó helyzetben az orosz elnök. Az orosz
nacionalisták nem fogják megbocsátani neki, ha harc nélkül
átengedi Ukrajnát a NATO-nak és az EU-nak. Putyinnak minden
államférfiúi képességére szükség van ahhoz, hogy Oroszországot
távol tartsa egy háborús konfliktustól.
A NATO és Oroszország azáltal került közvetlen konfliktusba
egymással, hogy Washington megbuktatta Ukrajna demokratikusan
megválasztott elnökét és kormányát. Nem lehet kizárni, hogy ez a
konfrontáció rosszul végződik és egy nagyobb háborúvá alakul ál. A
második világháborút követően az amerikai dollár világpénzzé vált.
A dollárnak ez a világvaluta szerepe tette lehetővé Washington
számára, hogy az egész világ felett pénzügyi hegemóniát
gyakoroljon. Ez a pénzhatalom biztosította Washingtonnak a
világuralmat. Ha bárhol egy rivális hatalom jelenik meg, az
veszélyezteti Washingtonnak és a felette a főhatalmat gyakorló
világelitnek a hegemóniáját.
 Már volt róla szó, hogy Brzezinski, valamint a Wolfowitz-
doktrína egyértelműen azt mondja ki, hogy Washingtonnak az egész
eurázsiai térséget ellenőriznie kell. Ehhez Oroszországot is a
Washington által vezetett birodalomhoz kell kapcsolni valamilyen
módon. Egy laza részekből álló orosz konföderáció, amely erősen
decentralizált, már nem tudna a transzatlanti pénzbirodalom
nyomásának ellenállni. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy
Oroszországot fel kell darabolni korlátozott autonómiával
rendelkező államocskák szövetségévé, melyeknek a vezető
politikusait a világelit pénzével meg lehet vesztegetni, s akik
kiszolgálnák Washington igényeit. A pénzhatalmi világelit
gondolkodásmódját az vezérli, hogy uralkodni kell mindenki más
felett. Létezésének értelme az abszolút hatalom megszerzése.
A XXI. század háborúiban a neokonzervatívok ezt az
irányvonalat követték. Láthattuk, hogy miként buktatott meg
Washington egy demokratikusan megválasztott kormányt
Ukrajnában, és hogyan idézett vele elő közvetlen háborús veszélyt.
A neokonzervatívok egyértelműen a katonai erőszakra
támaszkodnak, amit kombinálnak a belső felforgatással. Erre a célra
felhasználják az ugyancsak Washington és a NATO által
finanszírozott NGO-kat vagy terrorszervezeteket.
Tanúi lehettünk annak is, hogy háttérbe szorultak a békés
diplomáciai módszerek és helyükbe a nyers erőszak lépett. Egy ilyen
magatartás elkerülhetetlenül háborúhoz vezet. Azzal, hogy a
pénzhatalmi világelit biztosítani tudja Washington agresszív
lépéseihez a nagy európai államok tekintélyes vezetőinek a
támogatását, csak a közvélemény megtévesztését szolgálja. A
tömegtájékoztatásban többé már nem háborús bűncselekményekről
van szó, hanem a nemzetközi közösség egyeztetett akciójáról, amely
a terjeszkedő birodalomnak ellenálló országokra rákényszeríti a
demokráciát.
Szentpétervárott Putyin Európa szemére vetette, hogy
engedelmes csatlósként szervilisen kiszolgálja Washingtont és a
mögötte álló világelitet. Putyin figyelmeztetett: ha Washington és az
európai kormányok továbbra is ignorálják Oroszország aggodalmait,
és semmibe veszik életbevágó érdekeit – úgy, mintha ez az ország
nem is létezne –, akkor az nagy bajokat okozhat. Az érdemi
párbeszéd hiánya Oroszországgal azt eredményezheti, hogy a
Nyugat bevonja Ukrajnát a NATO-ba, és rakétatámaszpontokat
létesít az orosz–ukrán határon. Egy ilyen fejlemény azonban
Oroszország számára elfogadhatatlan.
Az agresszívan terjeszkedő világelit valószínűleg továbbra is
mellőzi majd Oroszországot. Az európai országok vezetőinek
azonban előbb-utóbb be kell látniuk, hogy a NATO és Oroszország
konfliktusa súlyosan sérti az európai érdekeket. A pénzhatalmi
világelitnek sikerült irányítása alá venni Európát az EU
létrehozásával, amelynek a bürokráciája már kisajátította magának
döntő hatáskörökben az egyes tagállamok szuverenitását.
Az európai kultúra két pilléren nyugszik: a görög-római
magaskultúrán és a kereszténység által képviselt univerzális
erkölcsön. A pénzhatalmi világelit arra kényszerítette Európát, hogy
tagadja meg keresztény gyökereit. A szervezett magánhatalom
hálózatai által integrált politikai technokraták engedtek ennek a
kényszernek Európában. A kommunista diktatúrától megszabadult
Oroszország viszont egyre inkább visszatér keresztény gyökereihez
és az emberi életet – minden egyes ember életét – fontosnak tartó
univerzális erkölcshöz. Az Európába vágyó ukránoknak is fel kellene
ismerniük, hogy a keresztény erkölcsön alapuló szociális
piacgazdaságot és közjót szolgáló jóléti államot ma már nem találják
meg nyugaton. A történelmi fejlődés iránya arra mutat, hogy ami
meghalt a Nyugaton, az Keleten születhet újjá. A közérdek és a
közjó érvényesülése, a jóléti állam, amelyre vágytak, sokkal inkább
elérhetővé válik a számukra, ha szorosra fűzik kapcsolatukat azzal a
testvérnéppel, amellyel évszázadokon át együtt éltek.
 Válaszút előtt Ukrajna: a Kelet és
a Nyugat határán

A Nyugat 1989-től kezdődően következetesen nyomult keletre és

bekerítette Oroszországot. Ez a folyamat – az Ukrajna
bekebelezésére végrehajtott NATO-államcsínnyel – riasztó fejlemény
Oroszország számára. A washingtoni döntéshozók – kihasználva a
szétesett Szovjetunió nyomán kialakult kaotikus állapotokat és
Oroszország belső összeomlását – lényegében megszegték csaknem
minden ígéretüket, amit Gorbacsovnak tettek.
2014. november 9-én, a berlini fal ledöntésének 25. évfordulója
alkalmából a német fővárosban rendezett nemzetközi tanácskozáson
Gorbacsov – volt szovjet pártfőtitkár, valamint a Szovjetunió első és
utolsó elnöke – ismételten azzal vádolta a Nyugatot, elsősorban az
Egyesült Államokat, hogy az 1989-ben Moszkvának tett ígéreteket és
szóbeli kötelezettségvállalásokat megszegte. A nyugati országok a
hidegháború vége és a Szovjetunió szétesése után szinte
megrészegültek vélt győzelmüktől. Nem tudtak ellenállni annak,
hogy hasznot húzzanak Oroszország gyengeségeiből.

„Az utóbbi hónapok eseményei egy rövidlátó politika

következményei, amely politika arra irányult, hogy kész tények elé
állítsa Oroszországot és figyelmen kívül hagyja más partnerek
érdekeit”

Ezt mondta a nyolcvanhárom éves Gorbacsov, akinek a nyitási

politikája jelentős mértékben hozzájárult nemcsak a berlini fal
leomlásához, de a Szovjetunió felbomlásához is. Gorbacsov
szemrehányást tett a Nyugatnak, hogy a NATO keleti bővítésével, a
délszláv háborúba és a koszovói válságba történő beavatkozással, az
európai rakétaelhárító rendszerek telepítésével, az iraki háborúval, a
líbiai és szíriai intervencióval aláásta azt a kölcsönös bizalmat,
amely 1989-ben és 1990-ben lehetővé tette a békés forradalmakat
Kelet-Közép-Európában és Németországban.
Gorbacsov így fogalmazott: „A világ egy újabb hidegháború
küszöbén áll. Egyesek szerint ez a háború már el is kezdődött.”
Gorbacsov korábban bírálta Putyin orosz elnököt, de Berlinben most
sürgette a Nyugatot, hogy oldja fel minél előbb az Oroszországra –
az ukrán válság miatt – kivetett gazdasági szankciókat.
A nyolcvanhét éves Hans-Dietrich Genscher, aki a berlini fal
ledöntése idején a Német Szövetségi Köztársaság külügyminisztere
volt, kijelentette: „Európának új kezdetre van szüksége az ukrán
feszültségek miatt.” Sajnálkozott amiatt, hogy azok a lehetőségek,
amelyek az 1989-es év változásai nyomán olyan ígéretesek voltak,
nem lettek kihasználva. Genscher azt is hangsúlyozta, hogy
haladéktalanul össze kellene ülnie a NATO–Oroszország Tanácsnak.
(A hidegháború befejezése után 2002-ben Rómában létrejött
NATO–Oroszország Tanács fontos kelet-nyugati tárgyalási fórum. A
Nyugat és Oroszország a közös fenyegetettségekre a közös érdekek
alapján akartak együttes választ találni. Az együttműködésnek ezt a
formáját a szkeptikus megfigyelők látszattevékenységnek
tekintették. Az ukrán konfliktus és az Oroszország ellen beindított
szankciók arra utalnak, hogy a szkeptikusok nem ok nélkül
kételkedtek. De az sem vonható kétségbe, hogy a politikai párbeszéd
folytatására szükség van, különösen az olyan kiélezett nemzetközi
helyzetben, amilyen a jelenlegi. Ezért Genschernek a NATO–
Oroszország Tanács összehívására vonatkozó kezdeményezését csak
üdvözölni lehet.)
Eric S. Margolis, a New York Times és számos más tekintélyes
amerikai lap vezércikkírója számol be1 arról, hogy többször is
készített interjút Moszkvában Eduard Shevardnadzéval, a
Szovjetunió külügyminiszterével, aki elmondotta neki, hogy
Gorbacsov és Shevardnadze titokban megállapodott George H. W.
Bush amerikai elnökkel és legfőbb stratégiai tanácsadóival (köztük
James Baker külügyminiszterrel), hogy a Szovjetunió visszavonja
csapatait Kelet-Európából és a balti államokból. Ezért cserébe az
Egyesült Államok kötelezettséget vállal arra, hogy a NATO-t nem
terjeszti ki Kelet-Európára, illetve bárhol másutt az orosz határok
közelébe.
Margolis ehhez hasonló módon nagy fontosságot tulajdonít
annak, hogy Gorbacsov azt is elutasította, hogy felhasználja a
szovjet fegyveres erőket a Szovjetunió felbomlásának a
megakadályozására.
A szovjet vezetők meg voltak róla győződve, hogy egy
megbízható és kötelező erejű megállapodást kötöttek. Ez a
feltételezésük tévesnek bizonyult. A Bill Clinton-, George W. Bush-
és a Barack Obama-kormányzat folyamatosan megszegte a befolyási
övezetekre és érdekszférákra vonatkozó eredeti megállapodást, és
megkezdte az amerikai hatalom kiterjesztését Oroszország határai
irányába. A legutóbbi NATO-előrenyomulás – az oroszbarát ukrán
kormányzat megbuktatása – olyan ügyetlen és meggondolatlan lépés
volt, amely csaknem kirobbantotta a harmadik világháborút.
Washington számára ellenállhatatlan csábítást jelentett a
meggyöngült Oroszország továbbgyöngítése és korábbi csatlós
államainak a saját hegemóniája alá helyezése. Gorbacsovot a
neokonzervatív és neoliberális elit köreiben kigúnyolták mint naiv
idealistát, aki a keresztény erkölcsöt komolyan vevő Jimmy Carter
szovjet változatának tekinthető.
Huszonöt év múltán Amerika már visszavonta a szóbeli
megállapodások során tett ígéreteit. Washington elhatározta, hogy
aláássa az Orosz Föderációt, és folytatja további feldarabolását. A
neokonzervatív washingtoni politikai elit egy olyan kisebb
hatalomnak tekinti Oroszországot, amely már nem méltó a
tiszteletre. Gorbacsovnak pedig látnia kell, hogy mindaz, amire
törekedett, hamuvá vált, és honfitársai őt teszik felelőssé a
Szovjetunió összeomlásáért.
A Nyugattal szemben védtelenné vált Oroszország számára a
mélypontot az 1997–98-as és 1999-es esztendők jelentették. Amikor
Putyin kormányfő lett, érthető módon új, megbízhatóbb barátok
után nézett munkatársaival. Elsősorban Kína jöhetett ebből a
szempontból számításba. A Nyugat azonban tovább folytatta
agresszív terjeszkedését kelet felé. 2008 áprilisában a NATO-államok
vezetői deklarálták, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete
üdvözli Ukrajnának és Grúziának azt a törekvését, hogy a NATO
tagjai lehessenek. Bejelentették azt is, hogy megállapodtak a két
ország kormányával, és ennek értelmében Ukrajna és Grúzia a
katonai szövetség tagjai lesznek. Ez a bejelentés is hozzájárult
ahhoz, hogy az akkori Grúz elnök, Szaakasvili fegyveres támadást
intézett Abházia és Dél-Oszétia ellen, beleértve az ott tartózkodó
orosz békefenntartó csapatokat is. Putyin erre a provokációra gyors
és kemény választ adott.
A Nyugat által az Ukrajnában 2013 novemberében beindított
eseménysorozat végül is a törvényes elnök, Viktor Janukovics
eltávolításával járt, és a véres utcai tüntetések nyomán egy Nyugat-
barát érdekcsoport került hatalomra Kijevben. A NATO által
támogatott kijevi államcsíny azonban megkongatta a vészharangot
Oroszország számára. 2014. május 23-án Putyin a következőket
mondta a CNBC (Consumer News and Business Channel)
Amerikában és Kanadában működő televíziónak adott interjújában:

„Államcsínyre került sor. Elutasítják, hogy beszéljenek velünk. Úgy

gondoljuk, hogy a következő lépés Ukrajna bekebelezése lesz és a
NATO tagja lesz. Elutasították, hogy párbeszédet folytassanak
velünk. Kijelentjük, hogy a NATO katonai infrastruktúrája közeledik
a határunkhoz. Azt mondják, ne aggódjunk. Ennek semmi köze sincs
Önökhöz. De holnap Ukrajna a NATO tagjává válhat és holnapután
 a NATO rakétavédelmi egységei betelepíthetők lesznek ebbe az
országba.”

Másnap az orosz elnök újból felhozta ezt a témát, és szemrehányást

tett a Nyugatnak, hogy semmibe veszi Oroszország érdekeit. Feltette
a kérdést: „Mi a garancia arra, hogy egy erőszakos hatalomváltást
követően Ukrajna nem lesz a NATO tagja?”
Putyin ismételten visszatért a rakétavédelmi egységek
telepítésére. Úgy látja, hogy ez létében fenyegeti Oroszországot.
Korábban, 2014. április 17-én erről részletesebben is beszélt a
sajtónak:

„Felhasználom az alkalmat, hogy szóljak néhány szót a

rakétavédelemről. Ez nem kisebb, inkább nagyobb jelentőséggel bír,
mint a NATO keleti irányú terjeszkedése. Egyébként a Krím
félszigettel kapcsolatos döntésünket részben ez váltotta ki. Bizonyos
logikát követtünk. Ha nem teszünk semmit, akkor Ukrajnát bevonják
a NATO-ba és NATO-hadihajók fognak Szevasztopolban
állomásozni.” (A legutóbbi rakétavédelmi rendszerek kulcselemei
már hadihajókra vannak telepítve – D. J.)

Putyin így folytatta:

„Tekintettel az amerikai rakétavédelmi rendszer részeinek a

telepítésére, ez nem védelmi rendszer, hanem egy olyan támadó
potenciálnak a telepítése, amely messze van Amerikától. Szakértői
szinten mindenki jól tudja, ha ezeket a rendszereket közelebb
telepítik a határainkhoz, a mi szárazföldi telepítésű stratégiai
rakétáink az ő hatósugarukba kerülnek.”

Amerika és a NATO részéről azzal a nem nagyon meggyőző

feltételezéssel álltak elő, hogy ez nem Oroszország ellen irányul,
hanem az Irán által a jövőben kifejlesztett rakéták ellen.
 Az Egyesült Államok korábbi védelmi minisztere, Robert Gates
Duty című könyvében azt állítja, hogy tekintettel az orosz vezetés
érzékenységére, javasolta az európai rakétavédelmi rendszer
átdolgozását. Az új szisztéma már tartalmazta a hajókról indított
rakétákat, amelyek olcsóbbak voltak, mint a szárazföldi
telepítésűek, mert könnyebben és kevesebb költséggel lehetett őket
előállítani. Gates meg volt arról győződve, hogy az új program
hatékonyabb és összhangban áll az Európában kialakult politikai
realitásokkal, továbbá Iránnal szemben is jobban alkalmazható.
Az orosz vezetés természetesen felismerte, hogy az átdolgozott
stratégiai terv számukra hátrányosabb és veszélyesebb, mert
megbéníthatja Oroszország interkontinentális rakétarendszerének
működtetését. 2012 márciusában Szöulban Obama tárgyalt
Medvegyevvel, aki akkor Oroszország államfője volt. Obama arra
célzott az orosz elnöknek, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat
több megértést tanúsíthat a jövőben Oroszország aggodalmai iránt,
és Obama az elnökválasztás után rugalmasabb lehet ezekben a
kérdésekben.
2013 februárja óta John Kerry vette át az amerikai külpolitika
irányítását. Most ő az az amerikai politikus, aki a kemény vonalat
képviseli a Kremllel szemben. Az orosz vezetők szemtanúi lehettek
annak, hogy Kerry milyen közel vitte az Egyesült Államokat ahhoz,
hogy nagyobb háborút indítson Szíriával szemben, teljesen átlátszó
ürügyekre hivatkozva. Kerry olyan megjegyzést tett, hogy az
ukrajnai válság esetleg nukleáris konfrontációhoz is vezethet. A Wall
Street Journal 2014. április 28-i számában Kerry úgy fogalmazott,
hogy az Obama-kormány és az amerikai katonai és hírszerző
szervezetek tisztában vannak azzal, hogy az ukrajnai válság további
kiéleződése nukleáris háborúhoz vezethet.

Világpolitikai irányváltozás Ázsiában

Az amerikai hírszerző szolgálatok 1964-ben már tudták, hogy a
szovjet–kínai viszály mögött ténylegesen mély ellentétek húzódnak
meg, és ennek a konfliktusnak a kimenetele az egész világ sorsát
befolyásolja. Ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt a két óriás
közti kibékülés és együttműködés. Amikor Gorbacsov került a
szovjet birodalom élére, Moszkva és Peking viszonya gyors ütemben
vált egyre barátságosabbá. Már Gorbacsov elődei is értek el némi
sikert a két ország közti feszültség enyhítésében, de az igazi áttörés
akkor következett be, amikor a két óriás meg tudott egyezni a 7500
kilométeres közös határ kérdésében.
Az elmúlt két évtizedben Moszkva és Peking közeledését
felgyorsította az, hogy együttesen ellensúlyozzák az egyetlen
megmaradt szuperhatalom, az Egyesült Államok világhegemóniáját.
Amikor George W. Bush és neokonzervatív agytrösztje erőteljesen
érvényesítette hatalmát a Közel-Keleten és Afganisztánban – de a
világ más részein is –, Kína és Oroszország még több ösztönzést
kapott ahhoz, hogy normalizálja kapcsolatait és szorosabban
együttműködjön. Már nem vádolták egymást nagyhatalmi
sovinizmussal, de egyre többször hangoztatták ezt az Egyesült
Államok politikájával kapcsolatosan.
2004 októberében Moszkva és Peking rendezte azt a
határviszályt, amely az 1960-as és az 1970-es években több véres
határincidenshez is vezetett. Itt elsősorban az Amur folyón lévő
szigetek hovatartozásáról folyt a vita. A konfliktus hátterében az a
pekingi sérelem volt, hogy Kína az 1689-ben kötött nercsinszki
békeszerződés keretében kénytelen volt az akkor katonailag erősebb
cári Oroszországnak másfél millió négyzetkilométer területet
átengedni. A megerősödött Kína nem ismerte el ezeket az
egyenlőtlen szerződéseket, és erre alapozta irredenta területi
követeléseit. Amikor azonban normalizálódtak Peking és Moszkva
viszonyai, már nem hangoztatták többé ezeket a követeléseket, és
teljesen megváltozott a két ország közti hangnem.
 Washington felismerte a tényleges háborúval fenyegető szovjet–
kínai konfliktusban a számára kínálkozó lehetőségeket, és az akkori
külügyminiszter, Henry Kissinger 1971-ben Pekingbe látogatott,
amit aztán 1972-ben Nixon elnök látogatása követett. Nixon és
Kissinger ügyes diplomáciával jól kihasználta Kína és a Szovjetunió
kölcsönös félelmét egymással szemben. A hármas
kapcsolatrendszerben Washington nyomást tudott gyakorolni
Moszkvára, hogy fontos stratégiai megállapodásokat kössön a
Nyugattal, amelyek jól ellenőrizhetőek. Kína és a Szovjetunió
egyaránt túl akarta szárnyalni a másikat az Amerikával való jó
viszony kialakításában. Ez természetesen erősítette az Egyesült
Államok tárgyalási pozícióit.

Geopolitikai fordulópont Eurázsiában

A kínai–orosz gazdasági kapcsolatok elmélyülése meghatározóan

befolyásolja egész Eurázsia fejlődését. A 400 milliárd dolláros
gázszállítási szerződés, amelynek keretében újabb gázlelőhelyek
feltárásáról és gázvezetékrendszer építéséről is megállapodtak,
világpolitikai jelentőségű fordulatnak számít. Az 1960-as években
még a két ország közti kereskedelem volumene csak 200–400 millió
dollár között mozgott. Ez a kapcsolat 2008-ra elérte az 57
milliárdot, 2013-ra pedig a 93 milliárd dollárt. Egyre erősödik a
katonai együttműködés is. Kína lett Oroszország fegyvervásárlója.
Peking évről évre sok millió dollárért vásárol csúcstechnológiájú
orosz fegyvereket. Moszkva számára ez nemcsak exportjövedelmet
jelent, de lehetővé teszi, hogy az orosz hadiipar jövedelmező és
versenyképes legyen. Peking 2014-ben már szinte teljesen áttért a
csúcstechnológiájú orosz haditechnika és fegyverzet használatára.
Oroszország ultramodern S–500 légvédelmi rakétaelhárító rendszere
2018-ban már bevethető állapotban lesz. Peking ebből is akar
vásárolni. Oroszország már sok SU–35-ös lökhajtásos vadászgépet
adott el Kínának, és a két ország aláírt egy partneri megállapodást a
repülőgép-ipari együttműködésről.
Az amerikai döntéshozók – úgy tűnik – nincsenek tisztában
azzal, hogy az orosz–kínai kapcsolatokban beállt közeledés
minőségileg új helyzetet teremtett. Eddig az volt a tudományos élet
és a kormányzati döntéshozók közös álláspontja, hogy bármennyire
is közeledett egymáshoz Moszkva és Peking, még mindig az az
érdeke Kínának és Oroszországnak is, hogy minél jobb viszonyt
tartson fenn az Egyesült Államokkal.
Anatol Lieven, a londoni King’s College tanára írta:

„Az euroatlanti és az ázsiai, csendes-óceáni térségben a nagyhatalmi

viszonyok kérdésessé válnak, ha egy laza eurázsiai koalíció jön létre,
amely csökkenti az Egyesült Államok uralkodó helyzetét a globális
politikában. Az ukrajnai válság első szakaszának fontos
következménye Oroszország Ázsia felé fordulása, amely átalakítja a
globális stratégiai helyzetet.”

Az okozza az erőviszonyok globális átalakulását, hogy megváltozott

az Egyesült Államok stratégiai doktrínája. Washingtonban az a
hivatalos irányvonal, hogy a nukleáris háborút meg lehet nyerni, és
ezért folyamatban van Oroszország körbekerítése támaszpontokkal.
A tervezők úgy vélik, hogy lehet sikeres első csapást mérni
Oroszországra, esetleg Kínára is, és így meg lehet előzni azt, hogy a
két rivális nagyhatalom veszélyeztesse Washington jelenlegi
világhegemóniáját. Ennek a tervnek a kivitelezése már elkezdődött,
és végrehajtása az elmúlt néhány évben felgyorsult.
Az Egyesült Államok új stratégiai doktrínája szerint megváltozott
a nukleáris rakéták szerepe. Eddig a támadó megtorlása volt fő
funkciójuk válaszként az első csapásra. Az Oroszország körül
létrehozott rakétavédelmi támaszpontokról kilőtt amerikai elfogó
rakéták (anti-ballistic missile, ABM) képesek ellencsapás kivédésére.
A rakétavédelmi bázisok már készen állnak a lengyel–orosz határon.
További ilyen támaszpontok építését is tervezik. Ha ezek is
felépülnek, Oroszország körül lesz véve komplett rakétaelhárító
rendszerrel. Az antiballisztikus rakétákat arra a célra fejlesztették ki,
hogy azok repülés közben elérjék az interkontinentális támadó
rakétákat, még mielőtt célba érnek és elpusztítják azokat. Az új
washingtoni doktrína azon alapul, hogy az Egyesült Államok úgy
tud elsőként csapást mérni Oroszországra, hogy az nem képes erre
hasonló erejű választ adni. Megmaradt csapásmérő rakétáit a NATO
anti-ballisztikus rakétákból álló védelmi rendszere elfogja és
megsemmisíti, mielőtt még azok elérnék az Egyesült Államokat.
Azok a neokonzervatív stratégák, akiknek sikerült ezt a nagy
horderejű stratégiaváltást elérniük, már nem voltak olyan sikeresek,
amikor ezt meg kellett indokolniuk. Azzal érveltek, hogy terroristák
juthatnak nukleáris fegyverhez, és ezzel akár egy egész várost
elpusztíthatnak Amerikában és másutt. Ez a magyarázat azonban
nem meggyőző. A terroristák vagy egyes személyek vagy kisebb
csoportok, és képtelenek egy egész országot fenyegetni. A neokonok
másik magyarázata az volt, hogy a lengyel–orosz határra telepített
antiballisztikus rakéták Európát védelmezik az Irán felől fenyegető
interkontinentális rakétákkal szemben. Közismert tény, hogy
Iránnak nincsenek interkontinentális rakétái, és Teherán semmilyen
jelét sem adta, hogy meg kívánná támadni Európát.
A neokonzervatív-neoliberális döntéshozók érvei azért erőtlenek,
mert azt a tényt próbálják álcázni, hogy az Egyesült Államok olyan
körülményeket akar teremteni, amelyek lehetővé teszik egy
nukleáris háború megnyerését. Moszkva tisztában van ezzel az
amerikai szándékkal, és egyre erőteljesebben ad hangot
aggodalmainak, megtéve az önvédelméhez szükséges
intézkedéseket.
Kína hasonló módon megértette Washington szándékait, és azt
is, hogy nemcsak Oroszország, de Kína is célpont. Peking már
jelezte, hogy megteszi a szükséges ellenlépéseket. Kína a
világközvélemény tudomására hozta: rendelkezik azzal a
képességgel, ami az Egyesült Államok elpusztítását eredményezheti,
ha Washington nukleáris támadást indítana ellene. A washingtoni
neokonzervatív uralkodócsoport úgy akar megnyerni egy nukleáris
háborút, hogy Amerikának nem, vagy csak egy kisméretű
ellencsapással kell majd számolnia. Ez a feltételezés teszi
valóságossá 2015-től kezdődően egy nukleáris háború fokozott
veszélyét.

A nukleáris háborút nem lehet megnyerni

Steven Starr, a Physicians for Social Responsibility (Orvosok a

Társadalmi Felelősségért) nevű szervezet vezető tudósa – a Missouri
Egyetem (University of Missouri) klinikai laboratóriuma
tudományos programjának az igazgatója – egyértelműen leszögezte:
az a tévhit, hogy egy nukleáris háborút meg lehet nyerni, a
tudatlanságon alapul. Még abban az esetben is, ha az amerikai és az
európai városokat meg lehetne óvni az interkontinentális rakétákkal
végrehajtott ellentámadástól, az Oroszországra és Kínára kilőtt
atom- és hidrogénfegyverek felrobbanása nyomán keletkezett
radioaktív sugárzás és nukleáris tél elpusztítaná Európát és Észak-
Amerikát is, továbbá az egész északi félteke lakhatatlanná válna.
A pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő globális média nem
tájékoztat erről az emberiség egész sorsát érintő kérdésről, és
ennyiben bűnrészes a jelenleg kialakult helyzet létrehozásában.
Felelősség terheli a washingtoni neokonzervatív elitet szervilis
módon kiszolgáló Nyugat- és Kelet-Európát, Kanadát, Ausztráliát és
Japánt is, mert minden ellenállás nélkül elfogadták Washington
stratégiáját, és engedelmes csatlósként a neokonok rendelkezésére
bocsátották a területeiken található támaszpontokat.
Különösen szervilis magatartást tanúsítottak a Varsót irányító
liberális politikusok, akik a globalista-kozmopolita érdekeket a
lengyel nép, a lengyel nemzet érdekei elé helyezték. Az amerikai
törvényhozás is felelős a jelenlegi helyzet kialakulásáért, mert nem
tartotta meg a szükséges meghallgatásokat és nem vizsgálta ki a
rendelkezésére álló jogi eszközökkel, hogy a végrehajtó hatalom
milyen terveket dolgozott ki egy nukleáris háború esetleges
megindítására.
Ily módon rendkívül veszélyes helyzet jött létre. Mivel
Oroszország és Kína lenne a Nyugat első csapásmérésének a
célpontja, érthetően mindkettő fenyegetve érzi magát. Ilyen
helyzetben Moszkva és Peking is mérlegelheti azt, hogy megelőzze a
Nyugat első csapásmérését. Nem várható el sem Oroszországtól, sem
Kínától, hogy ölbe tett kézzel várja sorsának beteljesedését,
miközben Amerika és a NATO befejezi az őt védelmező és a
megtámadott ellencsapását megakadályozó rakétavédelmi rendszer
kiépítését.
A logika törvényei szerint, ha Washington elkészül a rakétapajzs
kiépítésével, Oroszországnak és Kínának számolnia kell a
támadással, hacsak előre nem adja meg magát a NATO-nak és a
mögötte álló pénzhatalmi világelitnek. A Nyugat első csapásmérésre
vonatkozó titkos tervei már részben ismertté váltak a
világközvélemény számára, elsősorban az internet alternatív
információs csatornáin, az úgynevezett társadalmi médián keresztül.
Az Obama-kormányzat második elnöki ciklusában egyre
nagyobb befolyáshoz jutott neokonzervatív hálózatnak sikerült
meggyőznie a Fehér Házat, hogy az orosz stratégiai nukleáris erők
sebezhető állapotban vannak. Ez a megfogalmazás azt jelenti, hogy
lényegében felkészületlenek egy első csapásmérés elhárítására. Ez
azonban téves helyzetfelmérés. Azon az idejétmúlt információkon
alapul, amelyet két szerző – Keir A. Lieber és Daryl G. Press –
publikált a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) hivatalos lapjában, a
Foreign Affairs 2006. áprilisi számában The Rise of U.S. Nuclear
Primacy (Az Egyesült Államok nukleáris fölényének a kialakulása)
címmel.
 A már korábban kifejtett érvek alapján megállapíthatjuk:
függetlenül attól, hogy milyen állapotban vannak az orosz nukleáris
erők, és tekintet nélkül arra, hogy mennyire sikeres más
szempontból az első csapásmérés, Steven Starr – a The Lethality of
Nuclear Weapons (A nukleáris fegyverek halált okozó képessége)
című írásában2 – bebizonyította, hogy egy nukleáris háborúban
nincsenek győztesek, mert mindenki meghal.
Három, atmoszférát kutató tudós a Physics Today szakfolyóirat
2008. decemberi számában publikált tanulmányában kifejtette, hogy
a nukleáris fegyverek lényeges csökkentése az 1986-os hetvenezer
robbanófejről 1700–2200 robbanófejre 2012-re nem hárította el azt
a veszélyt, hogy egy nukleáris háború mindenképpen elpusztítaná az
életet a Földön, akkor is, ha annak első fázisában a támadó lenne a
győztes. A háború első fázisában a robbanások közvetlen hatásaként
százmilliók pusztulnának el, de a háború második fázisában a
közvetett hatások elpusztítanák az emberiség többségét. A
tűzviharok nyomán keletkező füst- és porfelhő nukleáris telet idéz
elő, és a mezőgazdasági termelés lehetetlenné válik. Akik nem
pusztulnak el a robbanásoktól és a radioaktív sugárzástól, azok éhen
halnak.
Reagan amerikai elnök és Gorbacsov, a Szovjetunió első embere
felismerte ezt a veszélyt, és ennek megfelelően hozott
világtörténelmi jelentőségű döntéseket. A két nagyhatalom között
megkötött SORT (Strategic Offensive Reductions Treaty)
megállapodás azonban csak 2011-ig volt hatályban, és nem hozta
meg a kívánt eredményt. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató
Intézet adatai szerint 2014-ben kilenc nukleáris fegyverrel
rendelkező állam tulajdonában még mindig 16 300 nukleáris
robbanófej és fegyver van. Washingtonban azok a döntéshozók
kerültek fölénybe, akik megnyerhetőnek tartják a nukleáris háborút
és alkalmas eszköznek arra, hogy megakadályozzák Oroszországot és
Kínát abban, hogy ellenállhassanak Washington egyeduralmának a
világ felett.
 Az európai államok nem képeznek ellensúlyt Washington
hegemóniájával szemben, mert nincs külön európai hadsereg és
külpolitika. Az Egyesült Államokat irányító pénzhatalmi világelit
hivatalos doktrínává tette az Amerikát megillető kivételes és
elengedhetetlen szupremáciát a világ egésze felett. Egyedül a XXI.
században a Nyugat hét országot pusztított el egészben vagy részben
a hegemóniája alá tartozó tömegtájékoztatás teljes támogatásával.
Az univerzális erkölcsöt és az általános emberi értékeket megtagadó
dekadens Nyugat elfogadta a pénzhatalmi világelit hamis
doktrínáját a nukleáris fölényről és a megnyerhető nukleáris
világháborúról.
Számos jel arra utal, hogy a neokonzervatív döntéshozók
irányítása alatt álló Washington megkezdte a felkészülést a
harmadik világháborúra, és az Európai Unió ahelyett, hogy ennek
ellenállna, szervilisen kiszolgálja Washingtont. A NATO helyettes
főtitkára, Alexander Versbow 2014 májusában kijelentette, hogy
Oroszország a NATO ellensége, és az amerikai, valamint az európai
adófizetőknek nemcsak saját hadseregeiket kell megerősíteniük, de
gondoskodniuk kell Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország és
Azerbajdzsán katonai erejének modernizációjáról is. A stratégiai
döntéseket hozó neokonzervatívok azonban nem csupán a pénzügyi,
katona, biztonsági komplexum profitját akarják növelni: távoli
céljuk Washington világhegemóniájának biztosítása. Az ukrajnai
konfliktus a nukleáris világháború közvetlen közelébe sodorta a
világot Oroszország szükségtelen provokálásával.
Ha a Fehér Ház neokon döntéshozói és az őket szolgaian
kiszolgáló tömegtájékoztatás, valamint az engedelmes vazallussá
vált európai államok meggyőzik Moszkvát arról, hogy a nukleáris
háború is benne van a pakliban, akkor az a valóságos viszonyokban
is benne lesz. A nukleáris háború a lehetőségek és a valószínűségek
részévé válik. A NATO nem képes hagyományos fegyverekkel sikeres
háborút vívni Oroszországgal, ezért egy támadó háború csak
nukleáris háború lehet. Ez viszont – mint már kifejtettük – a jelenleg
ismert emberi civilizáció megsemmisülését jelenti.

Kik a világelit ukrajnai kiszolgálói?

A XX. században Oroszország és Németország is az uralma alá

hajtotta Ukrajnát. A két világháború között a bolsevik
hatalomátvételt követően a túlnyomórészt zsidó bolsevikok által
irányított kommunista diktatúra tizedelte meg az ukránokat. Az
ukrán parasztság kolhozosítással szembeni ellenállását a
mesterségesen előidézett éhínséggel – a Holodomorral – törték meg
az 1930-as években. Ennek következtében mintegy nyolcmillió
ukrán halt éhen. A német hadsereg bevonulását a második
világháború során sok ukrán felszabadításként élte meg. A
Holodomort kieszelő és végrehajtó Kaganovics és bűntársai csak
átmenetileg távoztak Kijevből. A második világháború végén a
sztálinista rendszer visszatért és tovább folytatta kegyetlen uralmát.
Ukrajna lakosainak 78%-a ukránokból, 17%-a oroszokból, a
maradék 5% tatárokból, lengyelekből, románokból, ruténokból,
zsidókból és magyarokból áll. Az orosz anyanyelvű lakosság Ukrajna
keleti megyéiben él. A Krím félsziget, amely több száz éven át
Oroszországhoz tartozott, és amelyet 1954-ben Hruscsov – aki ukrán
származású volt – a lakosság megkérdezése nélkül csatolt több más
orosz anyanyelvű megyével Ukrajnához, ma már ismét
Oroszországhoz tartozik. Az autonóm Krím tartomány lakói elsöprő
többséggel szavaztak arra, hogy visszatérnek Oroszországhoz. Ezt a
döntésüket erőszakmentesen hozták és egyetlenegy véres incidensre
sem került sor.
Csak utalunk rá, hogy az ukránok és az oroszok történelmük
kezdetén egy népet alkottak és a Kijevi Rusz tekinthető az első orosz
államnak. Ukrajna orosz lakossága természetesen őrizte
Oroszországhoz fűződő rokoni és kulturális kapcsolatait. Moszkva is
igyekezett Ukrajnával kapcsolatos politikájában támaszkodni rájuk.
Ukrajnát azonban egy olyan pénzügyi, gazdasági és politikai
érdekcsoport sajátította ki magának, akiket a lakosság csak
„oligarcháknak” nevez, és akik szoros kapcsolatokat ápolnak az
Oroszországban élő hasonló „oligarchákkal”. Csak becslésekkel
rendelkezünk arról, hogy mennyi olyan lakosa van Ukrajnának, aki
származási vagy vallási alapon zsidónak tekinthető.
Arra viszont már pontosabb választ tudunk adni, hány olyan
dollármilliomos és dollármilliárdos él Ukrajnában, aki zsidónak
tekinthető. A szovjetrendszerben a hivatalos kommunista ideológia
szerint egy ország vagyonának a tulajdonosa a nép egésze, és ezért a
tulajdonviszonyokat az állam szabályozta és irányította a lakosság
egésze érdekében. Amikor a kommunista diktatúra megbukott, és a
közvagyon az állam kezéből magántulajdonosok kezébe került,
elvileg a közvagyont a lakosság egésze között kellett volna
igazságosan felosztani, minthogy a nép egésze volt elvben korábban
is a tulajdonos. A rendszerváltás nyomán azonban a közvagyonnal
már nem az állam, hanem az egyes állampolgárok és azoknak a
társulásai rendelkeztek volna. De Ukrajnában is a demokrácia úgy
köszöntött be, hogy mindenki egyenlő, de azért vannak egyenlőbbek
is.
Néhány zsidó, orosz és más üzletember, akik között akadt ukrán
nemzetiségű is, rövid idő alatt multimilliomossá, sőt
multimilliárdossá vált, miközben Ukrajna lakói és az ország egésze
is egyre jobban eladósodott. Olyan személyek váltak ismertté, mint
Szemjon Mogiljevics, Dmitro Firtas, Hrihorij Szurkisz, Vadim
Rabinovics, Igor Kolomojszkij, Viktor Pincsuk, Vadim Noviszkij,
Jurij Ivanyuscsenko, Vaszilij Hmelnyickij, Szerhij Kljujev és Henadij
Bohuljubov, akikről ezúttal csak azt emeljük ki, hogy valamennyien
zsidók vagy zsidó származásúak.
Ezekhez az ukrán oligarchákhoz még hozzászámolhatjuk azokat
is, akikről a lakosság csak gyanítja, hogy az előző csoporthoz
tartoznak. Ilyen például a tatár Rinat Ahmetov, vagy a „lett” Júlia
Tyimosenko. Vannak olyanok is, akik etnikai gyökereiket tekintve
zsidók, de már más vallásúak, vagy kifejezetten ateisták. Ezek közé
sorolható Arszenyij Jacenyuk kormányfő és Petro Porosenko
államelnök. Az a néhány szupergazdag ukrán ukrán, aki bekerült az
oligarchák kiválasztott csoportjába, sem rendelkezik makulátlan
múlttal. Így például Viktor Medvegycsukot szoros kapcsolatok fűzték
a KGB-hez már joghallgató korában az 1970-es évek elején. A
felvételi vizsgán megbukott, de a KGB jóvoltából mégiscsak felvételt
nyert.
A szupergazdag ukránok többsége a pártállami nómenklatúra
tagjaként már a szovjetrendszerben aktívan részt vett a politikai
életben. Sokan a különböző törvényhozó és közigazgatási testületek
tagjaiként magas állásokat töltöttek be. Amikor a Szovjetunió
felbomlott, ezek a „jó időben jó helyen” lévő pártállami
apparatcsikok hirtelen sikeres üzletemberré és dúsgazdag
kapitalistává váltak. Sok közülük továbbra is megtartotta képviselői
mandátumát a kijevi parlamentben és rotációs alapon a kormányzati
intézmények vezető állásait is ők töltötték be.
Az ukrán oligarchák nem pénzügyi-gazdasági teljesítményeikkel
lettek dúsgazdagok, hanem azzal, hogy a kommunista pártállam
korábbi vezetőiként abban a helyzetben voltak, hogy a közvagyont a
saját maguk javára tudták magánosítani. Így Ukrajnának a nemzeti
vagyona, amelynek a közérdeket és a közjót kellett volna szolgálnia,
kivezetve az országot a csődbe jutott kommunista tervgazdaságból,
olyan magánvagyonná vált, amelynek a nagy része pénzzé
átalakulva százmilliós nagyságrendben hagyta el az országot. Kelet-
Európa más országaiban is ez volt az újgyarmatosító pénzhatalmi
világelit egyik hatékony módszere. A fizikai vagyont likviddé tették,
magánosították, és különböző pénzügyi technikákkal offshore-olták.
A kelet-európai országokban ezt már nagyrészt korlátozták, illetve
megszüntették. Ukrajnában azonban változatlanul folyik az ország
kirablása ezzel a módszerrel.
 Ez többek között azért volt lehetséges, mert az új uralkodó elit
továbbra is részt vett a politikai életben és a hatalom gyakorlásában.
Ezt fontosnak tekintették a közérdek és a törvények kijátszásával és
a korrupció legváltozatosabb technikáival szerzett vagyonuknak a
megtartására. Az ukrán oligarchák ismét bebizonyították, hogy a
vagyon hatalom és a hatalom vagyon.
Ukrajna első elnöke, Leonid Kravcsuk egész életében a Szovjet
Kommunista Párt hivatásos politikusa volt. Amikor távozott
hivatalából, ahhoz az üzleti és politikai csoporthoz csatlakozott,
amelyet a Kijevi Holdingnak, vagy a Dinamo Csoportnak neveztek.
Ennek lét oligarcha volt a vezetője: Viktor Medvegycsuk és Hrihorij
Szurkisz. Ez a csoport hivatalosan Ukrajna Szociáldemokrata
Pártjának nevezte magát. Ez a párt centrista, szociáldemokrata
jelszavakat hangoztatott, de egyértelműen a nagyvállalkozók, a
szervezett bűnözés, a korrupció és a megvásárolt tömegtájékoztatás
pártjának tekintették. Ez a párt háttérbe szorult a narancsos
forradalom óta, de Medvegycsuk és Szurkisz továbbra is a hatalmat
gyakorló csoport központi magjához tartozik. Medvegycsuk azzal is
eldicsekedett, hogy személyesen is ismeri Vlagyimir Putyint és egy
másik kisebb oroszbarát pártnak az elnöke, amelynek megtévesztően
az a neve, hogy Válaszd Ukrajnát. Szurkisz 2006-ban már egy másik
párt színeiben indult, s noha alulmaradt, befolyása továbbra sem
csökkent.
Ukrajna második elnöke Leonid Kucsma Kravcsuk elnöksége
idején a kormány élén állt. Viktor Medvegycsuk vezette Kucsma
elnöki irodáját. Kucsma elnökségére árnyékot vetett az a gyanú,
hogy állítólag bűnöző tevékenységet folytató cégekkel áll
kapcsolatban. Arról terjedtek el hírek, hogy kapcsolatban áll
maffiózókkal, a kolumbiai drogbárókkal, a nemzetközi
pénzmosással, és a korrupció más formáival. Kucsma elnöksége
idején volt miniszterelnök Pavlo Lazarenko, aki a hírek szerint
ellopott az ukrán államtól kétszázmillió dollárt. Lazarenkót az
Egyesült Államokban hat év szabadságvesztésre ítélték
pénzmosásért, távközlési csalásért és zsarolásért.
Egyetlen nyugati kormány vagy más hatóság sem tett semmit
annak érdekében, hogy a bűnöző oligarchák által ellopott pénzeket
visszaszolgáltassák az ukrán államnak. A pénzhatalmi világelit által
irányított politikusok és kormányok együttműködve a zsidó
oligarchák tulajdonában lévő ukrán tömegtájékoztatással arra
kényszerítették Ukrajnát, hogy tűrje folyamatos kirablását. Az
oligarchák biztonságban tartják a likviddé tett és az országból kivitt
vagyonukat külföldön, de továbbra is Ukrajnában élnek és a
kezükben lévő politikai hatalommal folyamatosan működtetik a
jövedelem átcsoportosítását végző szivattyúkat. A negyvenhatmilliós
ország folyamatos kirablásáról semmit sem lehet hallani a nyugati
tömegtájékoztatásban. Ukrajna már rég csődbe ment volna, ha
Oroszország nem támogatja hatalmas összegekkel és az Ukrajnának
szállított földgáz árának nagyarányú csökkentésével.
A narancsos forradalomra akkor került sor, amikor a választási
eredmények nyomán le kellett volna cserélni Kucsma elnököt. Ebben
az időben Viktor Janukovics volt a miniszterelnök, vagyis az a
politikus, akit 2014 februárjában a NATO által támogatott
államcsínnyel távolítottak el a hivatalából. 2004. november 22-én
arra utaló jelek váltak ismertté, hogy Janukovics választási csalással
nyert. Ez arra ösztönözte az ellenzéket és a független megfigyelőket,
hogy kétségbe vonják a hivatalos választási eredményeket. Ez
vezetett ahhoz a tüntetéssorozathoz, amely a narancsos forradalom
nevet kapta. Kucsmát Janukovics és Viktor Medvegycsuk
felszólította, hogy vezesse be a rendkívüli állapotot és tartsa meg
Janukovics elnöki beiktatását. Kucsma ezt a kérést elutasította,
amiért Janukovics árulással vádolta az államfőt.
Kucsma azonban hivatalosan nem váltotta le Janukovicsot a
miniszterelnöki tisztségéből, amikor a kijevi parlament
bizalmatlansági indítványt nyújtott be 2004 decemberében a
kormány ellen. Kucsma ekkor távozott az országból, de 2005
márciusában visszatért. 2009 októberében Kucsma visszavonult
politikusként azonban kiállt Viktor Janukovics mellett, és közölte,
hogy a 2010-es elnökválasztáson ő rá fog szavazni. Ezt a választást
valóban Janukovics nyerte meg.
2010. február 2-i dátummal nyilvánosságra került egy
lehallgatott diplomáciai beszélgetés, amelyben Kucsma kijelenti az
Egyesült Államok ukrajnai nagykövetének, John F. Tefftnek, hogy a
választóknak a rossz és a nagyon rossz között kellett dönteniük,
amikor Janukovics vagy Julia Tyimosenko közül kellett
választaniuk. Kucsma ekkor Arszenyij Jacenyukot – a jelenlegi
miniszterelnököt – dicsérte, aki a 2010-es elnökválasztás első
fordulóján kiesett a versenyből. 2011 szeptemberében Kucsma még
mindig arról volt meggyőződve, hogy a 2004-es választások valódi
győztese Janukovics volt. A narancsos forradalom idején számos
amerikai NGO tevékenykedett Ukrajnában, és sok ukrán-amerikai
szervezte a tüntetéseket. Több nyugati megfigyelő és kommentátor
is tudósított arról, hogy a Narancsos forradalmat a CIA és több más
nyugati ügynökség szervezte meg, mert Janukovics túlságosan
oroszbarát orientációt képviselt, és az Egyesült Államok olyan ukrán
elnököt akart az ország élére, aki belépteti az országot az Európai
Unióba és tovább közeledik a NATO-hoz.
Már az eddigiekből is látható, hogy Kravcsuk, Kucsma,
Janukovics és a két oligarcha politikus – Medvegycsuk és Szurkisz –
ugyanabba a politikai-hatalmi körbe tartoztak és kölcsönösen
segítették egymást. Ez az érdekcsoport gyakorolja a hatalmat 1991
óta, amikor Ukrajna ismét függetlenné vált. Ha az oligarchák közül
valamelyik éppen nem töltött be magas állami tisztséget akár a
végrehajtó, akár a törvényhozó hatalomban, akkor rendszerint az
ellenzéki színekben politizáló társaik irányították a kormányt.
Amikor a narancsos forradalom kikényszerítette az új
választásokat, Juscsenko legyőzte Janukovicsot. A választók 52%-a
szavazott rá, míg Janukovics csak 44%-ot kapott. Juscsenkót 2004-
ben egy merényletet követően megmérgezték, és a nyomait nem
sikerült eltüntetni. 2010-ben, amikor kísérletet tett újraválasztására,
csak 5%-ot ért el. Juscsenko korábban, 1993-tól az Ukrán Nemzeti
Bank kormányzója, Kucsma elnöksége alatt pedig 1998-tól 2001-ig
miniszterelnök volt. Juscsenko a bankári karrierjét 1976-ban
kommunista pénzügyi bürokrataként kezdte. Szoros kapcsolatban
állt az ukrajnai zsidó körökkel, és a 2004-es választási sikereit
jelentős mértékben ennek köszönhette. Juscsenko választási
kampányában a közvetlen kommunikációra támaszkodott, így
próbálta ellensúlyozni, hogy a kormányzat nem biztosított egyenlő
részvételi lehetőséget a tömegtájékoztatási intézményekben.
Riválisa, Janukovics, viszont gyakran szerepelt az elektronikus
médiában. Jellemző az is, hogy Janukovics azt vetette Juscsenko
szemére, hogy apja a Vörös Hadsereg tisztjeként lett az auschwitzi
tábor lakója. A „náci” befolyás alatt állt. Juscsenkót azonban aktívan
támogatta az ukrajnai zsidó közösség, és még az is választási téma
volt, hogy édesanyja az élete kockáztatásával rejtegetett három
zsidó leányt másfél évig a második világháború alatt.
A kommunista pártállami nómenklatúrából származó politikusok
alternatívájának szánt Juscsenko is pártállami funkcionárius volt,
aki semmilyen lényeges vonatkozásban sem különbözött elődeitől.
Ukrán mércével mérve Juscsenko liberálisnak számított a többi
oligarcha között, és Julia Tyimosenko – egy másik liberális oligarcha
– volt a miniszterelnök az elnöksége alatt. Juscsenko kezdeményezte
a Nemzetközi Valutaalap reformjainak végrehajtását és az Európai
Unióhoz való csatlakozást. Mindkét kezdeményezése a szuverenitás
fontos részeinek feladását jelentette volna, ha sikerül azokat
megvalósítania.
Juscsenkót szoros szálak fűzték egy másik oligarchához, David
Zványijához, aki korábban az SZKP központi bizottsága agitációs
propaganda osztályának vezetője volt. Oleg Turcsinov, aki a 2014.
februári puccs után átmenetileg betöltötte az államfői tisztséget,
ugyancsak itt kezdte politikai pályafutását. Juscsenko azzal vádolta
Zványiját – aki ráadásul gyermekei keresztapja is –, hogy ő is felelős
az ellene dioxinnal végrehajtott mérgezésért. Zványija viszont azt
állította, hogy Juscsenko hamisan informálta a közvéleményt a
mérgezéséről. Svájcban és másutt azonban tudományosan
megerősítették a mérgezés tényét.
2002-ben Juscsenko, a leendő államelnök, és Julia Tyimosenko,
a leendő miniszterelnök, Olexandr Moroz, az Ukrán Szocialista Párt
és Petro Szimonenko, az Ukrán Kommunista Párt vezetője közös
közleményben jelentette be az állami forradalom kezdetét
Ukrajnában. A kommunisták később kiléptek ebből a szövetségből,
de a másik három párt egészen 2006-ig együtt maradt. Juscsenko
riválisai közül kiemelkedett Petro Porosenko, a dollármilliárdos
üzletember, aki a Biztonsági és Védelmi Tanács titkára volt. Az
oligarcha Porosenko – Ukrajna jelenlegi elnöke – alakította a Régiók
Pártját, amely a 2014 februárjában államcsínnyel eltávolított
Janukovics elnöknek is a pártja volt.
2005-ben egy politikai válság nyomán Juscsenko lecserélte
kormányát, és leváltotta Tyimosenkót és Porosenkót is. Szjatoszlav
Piskun, aki Ukrajna főügyésze volt, azt állította, hogy Juscsenko
azért váltotta le, mert nem volt hajlandó büntetőeljárást
kezdeményezni Tyimosenko ellen, és megtagadta a Porosenko ellen
folyamatban lévő büntetőeljárás leállítását. Tyimosenko 2007-ben
újból miniszterelnök lett. 2007 februárja óta pedig Porosenko az
Ukrán Nemzeti Bank egyik irányítójaként tevékenykedett. Juscsenko
később külügyminiszterré nevezte ki Porosenkót, aki kezdettől fogva
NATO és Európai Unió-párti volt. Juscsenko kinevezte Porosenkót a
Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács élére is. Amikor 2010-ben
Janukovics lett Ukrajna elnöke, leváltotta Porosenkót erről a
tisztségéről.
Ugyanebben az évben Kravcsuk, Ukrajna korábbi elnöke azzal
vádolta a száműzetésben élő orosz iparmágnást, Borisz
Berezovszkijt, hogy ő finanszírozta Juscsenko elnökségi kampányát.
Állítását olyan dokumentumok kópiáival támasztotta alá, amelyek
szerint Berezovszkij vállalatai nagy összegeket utaltak át a
Juscsenkót támogató nagytőkések vállalataihoz. Berezovszkij
elismerte, hogy a választások előtt találkozott Londonban Juscsenko
képviselőivel, és azt is, hogy a pénzátutalásokra sor került. Azt
azonban tagadta, hogy ezeket a pénzeket Juscsenko választási
kampányára költötték.
2006 augusztusában Juscsenko egykori riválisát, Viktor
Janukovicsot nevezte ki miniszterelnöknek, miután a Régiók Pártja
megnyerte a parlamenti választásokat. Ez ugyanaz a párt és ugyanaz
a személy, akit azzal vádoltak 2004-ben, hogy elcsalta a
választásokat.
A felsorolt tények megvilágítják, hogy mi is volt az a narancsos
forradalom, és hogy a megnevezett üzletember-politikusok és
politikus-üzletemberek egy színpadi társulathoz tartoztak és
valamennyien a pénzhatalmi világelit ukrajnai bázisát alkották.
Ukrajna negyedik elnöke, Viktor Janukovics a választáson
legyőzte Juscsenkót és Tyimosenkót is a többi riválisával együtt.
2009 közepén Tyimosenko azzal vádolta Viktor Juscsenkót,
Arszenyij Jacenyukot és Viktor Janukovicsot, hogy valamennyien
egy választási központot használtak és mindhármukat a dúsgazdag
Dmitrov Firtas finanszírozta.
Amikor Janukovics politikai karrierje a csúcsára ért, egyre
többet foglalkozott korábbi életével a sajtó. Ezek szerint
Janukovicsnak ifjú korában több büntetőeljárással is szembe kellett
néznie. Azt is megírták róla, hogy több egyetemi bizonyítványa
hamisítvány. Az is kitudódott, hogy őrnagyi rangja van, ugyanakkor
nincs nyoma annak, hogy katonai szolgálatot teljesített volna. Ő volt
1997-től 2002-ig Donyeck megye kormányzója, és mint már korában
utaltunk rá, miniszterelnök is volt mind Kucsma, mind Juscsenko
elnöksége idején.
Janukovics szavakban mindig a nyugati orientációt tartotta
szükségesnek és támogatta Ukrajna társulását az Európai Unióhoz.
Ugyanakkor közismerten oroszbarát volt, és például az orosz nyelvet
hivatalosan is Ukrajna második államnyelvévé akarta minősíteni.
Azt ellenezte, hogy Ukrajna a NATO tagja is legyen. Arra törekedett,
hogy el nem kötelezett, tömbön kívüli államként katonailag mind a
NATO-val, mind Oroszországgal jó viszonyban legyen.
2013 novemberében Janukovics nem írta alá az Európai Unióval
a társulási szerződést, ehelyett Moszkvához közeledett, amely nagy
összegű pénzügyi támogatást, valamint a földgáz kedvezményes
áron történő szállítását ígérte Kijevnek. A Régiók Pártja – amely
Janukovics politikai bázisát alkotta – a Krím félszigeten, valamint a
Kelet- és Dél-Ukrajnában élő orosz nyelvű lakosság körében volt
népszerű.
Az EuroMaidan tüntetetőinek többsége nem helyeselte a
Moszkvához való közeledést, mert sok ukrán számára Oroszország
az elnyomást és a korrupciót jelentette. 1991 óta legtöbbször olyan
oligarchacsoportok gyakorolták a hatalmat Ukrajnában, akik közel
álltak Oroszországhoz. Ezeknek az oligarcháknak a többsége zsidó
volt vagy orosz. Különösen Medvegycsuk, Ahmetov, Firtas,
Novinszky, Ivanyuscsenko és Janukovics vált ismertté közülük. Ezek
az oligarchák szoros üzleti és politikai kapcsolatban álltak
egymással. Részt vettek Leonyid Kucsma elnök kormányában, de
sokan még a szovjetrendszerben kezdték politikai karrierjüket. A
Régiók Pártjának a 450 tagú parlamentben 128, az utána következő
nagy pártnak, a Haza Pártnak, pedig 88 képviselője volt.
2014 februárját megelőzően a Régiók Pártjának számos tagja
kilépett a kormányból. Janukovics bukását követően az átmeneti
kormány elsősorban a pártok vezetőiből tevődött össze. A Haza Párt
börtönből szabadult vezetője, Julia Tyimosenko mindössze 12,8%-ot
ért el a 2014. május 25-én tartott elnökválasztáson. Julia
Tyimosenko politikai karrierje kezdetén az ukrajnai kőolaj-
korporációt irányította a férjével. Ő lett az Ukrán Egyesített
Energiarendszer elnevezésű magáncég elnöke, amely a földgázt
importálta Oroszországból Ukrajnába. Ebben az időben szorosan
együttműködött Pavlo Lazarenkóval, aki Kucsma elnöksége alatt
miniszterelnök volt.
 Tyimosenkót olyan korrupciós tevékenységéért ítélték el később,
amelynek a szálai ide nyúlnak vissza. Arszenyij Jacenyuk, aki az
átmeneti kormány miniszterelnöke lett, és akit az új elnök,
Porosenko is megerősített hivatalában, a Haza Párthoz csatlakozott.
Olexandr Turcsinov, aki Ukrajna ideiglenes elnökének a tisztét is
betöltötte, ugyancsak a Haza Pártnak volt a tagja. Turcsinov is még
a szovjet korszakban kezdte karrierjét. 1987-től 1990-ig ő volt a
Komszomol agitációs és propagandaügyekben illetékes vezetője
Dnyepropetrovszkban. A Komszomol titkára Szerhij Tyihipko volt.
Turcsinov Tyihipkóval együtt Leonid Kucsma politikai tanácsadói
voltak, aki ebben az időben az ottani rakétákat gyártó hadiüzemet
irányította, és aki hamarosan Ukrajna elnöke lett. A megnevezettek
csak 1992-ben költöztek Kijevbe, amikor Kucsma a kormány élére
került.
Arszenyij Jacenyuk, a jelenlegi miniszterelnök azt állítja
magáról, hogy az ukrán etnikumhoz tartozik. Hivatalos
dokumentumok szerint azonban egy ukrajnai zsidó családban
született. A The Guardian azt írta, hogy a Haza Párt, amelyhez
Jacenyuk tartozik, meglehetősen antiszemita beállítódású, és ezért
hallgatott zsidó származásáról. Kucsma azt szerette volna, ha
Jacenyuk nyeri meg a választásokat 2010-ben, nem pedig
Janukovics vagy Tyimosenko. Kucsma Turcsinovnak is a mentora
volt. A Haza Párt nyugati orientációt követ. A felsorolt szereplők
valamennyien dúsgazdag emberek, akik szoros üzleti és politikai
kapcsolatban állnak egymással. Kormányzásuk egész ideje alatt saját
üzleti és politikai érdekeiket követték és a közérdekre csak
propagandacélokból hivatkoztak.
2013 novembere óta a globális média arról akarta meggyőzni a
világ közvéleményét, hogy az EuroMaidan téren tiltakozók célja:
kiharcolni az Európai Unióhoz való csatlakozást. Ez megtévesztő
propaganda volt. Számos liberális ukrán vett részt a hónapokon át
tartó tüntetéseken, de a többségük nacionalista volt, aki azt akarta,
hogy Ukrajna tartsa távol magát mind Oroszországtól, mind az
Európai Uniótól. A tüntetők többségének azonban ennél is fontosabb
célja volt véget vetni annak a korrupt bürokratikus kormányzásnak,
amely még a szovjet korszakból öröklődött át.
A lakosság többsége már tudja, hogy Ukrajnát korrupt és
többségükben zsidó származású oligarchák egy szűk csoportja a
saját tulajdonaként irányítja. Ezek az oligarchák voltak a tüntetők
valódi ellenfelei, noha néhány oligarcha valóban támogatta azokat,
akik az Európai Unióhoz való csatlakozásért tüntettek. Moszkva az
orosz nemzeti érdeket követve tett ajánlatot Janukovicsnak, hogy ne
írja alá a társulási megállapodást az EU-val. Tizenöt milliárd dollár
támogatást ajánlott fel Kijevnek, ha meghagyja Ukrajnát az orosz
érdekszférában. Janukovics csak a szólás- és a gyülekezési szabadság
korlátozásával tudta keresztülvinni Moszkva kívánságát. Az
EuroMaidanon tüntetők viszonylag hosszú ideig békésen
protestáltak. Ma már tudjuk, hogy a NATO és a mögötte álló
Egyesült Államok fel akarta gyorsítani az eseményeket, és a
tüntetések egyre erőszakosabbá váltak. Ez Janukovicsot is arra
kényszerítette, hogy keményebben lépjen fel a tüntetőkkel szemben.
Azt fontos hangsúlyozni, hogy a tüntetők túlnyomó része elsősorban
az Ukrajnában több mint két évtizede érvényesülő korrupció és
bürokratikus elnyomás ellen tiltakozott.
2014 februárja óta a Szvoboda Pártnak (Szabadság Párt) is hat
képviselője van a kijevi parlamentben. Ennek a pártnak a
brosuráiból és egyéb dokumentumaiból egyértelműen kiderül, hogy
az Ukrajnában élő zsidóságot egy külön népnek tekintik, amelynek
az érdekei eltérnek a többi ukrán érdekeitől. A Szvoboda Párt tagjai
nyugati orientációt követnek, mert az ukránokat európaiaknak
tekintik. Azért oroszellenesek, mert a történelem tényei alapján az
Oroszországhoz fűződő szoros viszony nem volt jó Ukrajna számra.
A szvobodások előnyben részesítik Ukrajna függetlenségét az EU-
tagság függőségével szemben. A Szvoboda azonban nemcsak egy
népi-nemzeti, vagyis etnikai alapon álló nacionalista párt. Olyan
nézeteket is képvisel és hagyományokat ápol, amelyek egy neonáci
pártra jellemzőek.
Az Ukrán Demokratikus Szövetség a Reformokért Párt (UDAR –
Ütés) élén Vitalij Klicsko áll, akit május 25-én megválasztottak az
ukrán főváros főpolgármesterének. Klicsko március elején
visszalépett az elnökjelöltségtől Porosenko javára. Hivatalába
történő beiktatásakor a korrupció elleni harcot és a főváros
lakhatóbbá tételét ígérte a kijevieknek. Kijelentette, hogy fontos
megőrizni a hatalomváltó Maidan-tüntetések szellemét.
Az EuroMaidan-tüntetések fontos szereplője volt a Právüj
Szektor (Jobb Szektor) nevű párt. Tagjai erősen baloldalellenesek és
meg akarják tartani Ukrajna függetlenségét. Etnikai, népi-nemzeti
kizárólagosság alapján nem lehet egyértelműen nacionalista pártnak
tekinteni. Ennek a pártnak a képviselői több ízben is nyíltan elítélték
az antiszemitizmust. Nem ez a helyzet a Szvoboda Párt (Szabadság
Párt) vonatkozásában. Egyelőre nem világos, hogy kik állnak egy
olyan párt mögött, akik a zsidókat támogatják, miközben nem
etnikai kötődésű, nacionalista pártként vesznek részt a politikai
küzdelemben.
Vannak kevésbé ismert nemzeti irányvonalat követő pártok is
Ukrajnában. Az egyik a Szpilna Szprava, a Közös Ügy mozgalomból
kinőtt párt, amelyet a jobboldal uniójának is nevezhetünk. Ennek a
pártnak a tagjai sokkal nagyobb ellenszenvvel viseltettek az
EuroMaidan-tüntetések során a Szvoboda Párttal, mint a kormányon
lévő Régiók Pártjával szemben. Ha az ukrán nemzet közös érdekeit
és értékeit képviselő nemzeti pártok nem működnek hatékonyan
együtt, nem lesznek képesek felvenni a versenyt az oligarchák és az
ő tulajdonukban lévő tömegtájékoztatás által támogatott politikai
pártokkal.
A Szpilna Szprava vezetője, Olexandr Daniljuk polgárjogi
aktivista jogász, aki már a Leonyid Kucsma elnök elleni
tüntetésekben, valamint a 2004-es narancsos forradalomban is
vezető szerepet játszott. Daniljuk szerint a Szpilna Szprava egy
demokrácia párti civil mozgalom, amely azonban fel akarja
számolni az Ukrajnában hatalmon lévő korrupt hatalmi rendszert.
Az EuroMaidan tüntetői körében a Szpilna Szprava egy különálló
radikális csoportot alkotott. A tüntetők számos sátrat és bódét
tartottak fent és saját jelképeiket használták. A közvetlen cselekvést
tartják hatékonynak, és még a mérsékelt tiltakozókat is azzal
vádolták, hogy titokban együttműködnek a Janukovics-
kormányzattal. A Szpilna Szprava milicistái egyenruhát és símaszkot
viseltek, botokkal, ütőkkel, kábító fegyverekkel, késekkel és
Molotov-koktélokkal voltak felszerelve. Lelkesen vettek részt az
ukrán rendőrökkel és biztonsági emberekkel folytatott utcai
küzdelmekben. Utcai sátraikat és bódéikat éjjel-nappal őrizték, és
mindig készen álltak a bevetésre. Erre a szervezetre akkor figyelt fel
a nemzetközi közvélemény, amikor 2014 februárjában elfoglaltak
több fontos középületet Kijevben, így az Igazságügyi Minisztérium, a
Mezőgazdasági Minisztérium és az Energiaügyi Minisztérium
épületét. A Szpilna Szprava megrohamozta Kijevben az ötemeletes
„Ukrajna Házat”, ahol az ukrán belügyi csapatok néhány egysége
tartózkodott.
Tény az, hogy a Szpilna Szprava az EuroMaidanon szembeszállt
az önvédelmi erőkkel, amelyek megpróbálták őket féken tartani. A
Szpilna Szprava mozgalomnak különösen sok konfliktusa volt a
Szvoboda Párt aktivistáival. A két jobboldali szervezet viszonya
azután is feszült maradt, hogy Viktor Janukovicsot elmozdították a
hatalomból.

Putyin és az oligarchák

Putyin eddigi politikai pályafutása során az orosz nemzeti érdekeket

képviselő pragmatikus reálpolitikusnak bizonyult. Nemzeti
politikusként tiszteletben tartotta az ukrán nemzeti érdekeket és az
új állam jogát az önrendelkezéshez és a függetlenséghez. Az
EuroMaidan-tüntetők soraiban azonban az ukrán hazafiak mellett
valóban jelen voltak nácinak nevezhető szélsőséges politikai erők is.
Nem véletlen, hogy amikor a NATO támogatásával végrehajtott
véres államcsínnyel hatalomra kerültek, első intézkedéseik közé
tartozott a kisebbségekkel szembeni fellépés és a nyelvhasználatuk
korlátozása. Kétségtelen, hogy mind Oroszországban, mind
Ukrajnában az egykori közvagyon kisajátításából meggazdagodott
oligarchák túlnyomó többsége zsidó, vagy zsidó származású, és
sokan közülük kettős állampolgárok.
Putyinnak saját hazájában jó a viszonya a zsidó oligarchákkal
még akkor is, ha néhányukkal szemben a nemzeti érdekek
védelmében és a közhatalom megszilárdítása érdekében fel kellett
lépnie. Vitája volt Borisz Berezovszkijjal és Mihail Hodorkovszkijjal
(ez utóbbi hosszú szabadságvesztésből csak 2014-ben szabadult
elnöki kegyelemmel, és távozhatott Svájcba), de kifejezetten baráti
kapcsolatban állt például Roman Abramoviccsal. Az orosz elnök
Abramovicsnak lehetővé tette, hogy az orosz jelképnek számító
Gorkij Parkot egy turista Mekkává építse át. Putyin a korrupt és
gyengekezű Borisz Jelcintől vette át Oroszország irányítását, és több
kísérletet is tett a törvénytelenül kisajátított közvagyon egy részének
a visszaszerzésére. Oroszországban és Ukrajnában a pénzrendszer és
a gazdaság irányítása mindössze néhány száz, túlnyomórészt zsidó
oligarchának a kezében van. Kettős állampolgárként szabadon
közlekednek Izrael és Kelet-Európa között.
Putyin elnök évente rendszeresen találkozik a Chábád
(bölcsesség, értelem, tudás) szervezet vezetőivel is. A Chábád a
haszidista ortodox zsidóság mozgalmaként indult 1775-ben, de ma
már a legnagyobb zsidó szervezet a világon, és azt hirdeti, hogy a
modern kor minden eszközét meg kell ragadni a zsidó vallás
évezredes tanításainak a megismertetésére.
Ha 1991. december 8-án már Putyin irányította volna az orosz
politikát, minden bizonnyal követte volna Alexandr Szolzsenyicin
tanácsait. Szolzsenyicin azt javasolta, hogy a három keleti szláv nép
– az orosz, az ukrán és a fehérorosz – maradjon egy államban.
Legyenek függetlenek a balti államok (Észtország, Lettország,
Litvánia), a kaukázusi államok (Grúzia, Örményország és
Azerbajdzsán), valamint a közép-ázsiai köztársaságok (Kazahsztán,
Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgízia és Tádzsikisztán), de a három
keleti szláv testvér nép maradjon egy állam keretein belül.
Figyelemre méltó, hogy a Nobel-díjas szentpétervári zsidó orosz
költő, Joszif Alekszandrovics Brodszkij is ugyanezt javasolta.
A Nyugat által az orosz pártállami struktúrába beépített és az
1970-es évektől kezdve fokozatosan aktivizálódott szabadkőműves-
hálózat azonban a pénzhatalmi világelit szolgálatában álló
nemzetközi szabadkőművesség hosszú távú stratégiai céljait követve
leválasztotta Fehéroroszországot (Belaruszt) és Ukrajnát is
Oroszországról.
Az 1991. december 8-án Borisz Jelcin orosz elnök, Leonid
Kravcsuk ukrán államfő és Sztanyiszlav Suskevics fehérorosz
parlamenti elnök bámulatos gyorsasággal megegyezett egy éjszaka a
Szovjetunió megszüntetésében, és egy laza államszövetség, a
Független Államok Közössége (FÁK) létrehozásában. 1991.
december 21-én a volt Szovjetunió tizenegy tagállamának elnökei
összeültek Alma-Atában, hogy kidolgozzák az új államközösség
alapelveit rögzítő szerződést. Miután Oroszország, Ukrajna és
Fehéroroszország államszövetségéhez további nyolc köztársaság
(Azerbajdzsán, Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova,
Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán) is csatlakozott, a
Szovjetunió hivatalosan is megszűnt létezni. A tanácskozáson nem
vettek részt a balti államok képviselői, Grúzia pedig csak
megfigyelővel képviseltette magát.
A tanácskozás résztvevői deklarálták, hogy a FÁK a tagországok
egyenlőségére épülő szövetség. Azt is rögzítették, hogy elismerik és
tiszteletben tartják egymás területi épségét és a meglévő határok
sérthetetlenségét. A nemzetközi katonai egyensúly és biztonság
szavatolása érdekében egyelőre fenntartják a hadászati fegyveres
erők egységes parancsnokságát, valamint a nukleáris fegyverek felett
gyakorolt egységes ellenőrzést. A legfőbb koordinációs szerv az
Államfők Tanácsa, a gazdasági és a szociális ügyekben pedig a
Kormányfők Tanácsa illetékes.
A Szovjetunió tagságát az ENSZ-ben és annak legfontosabb
szervében, a Biztonsági Tanácsban, illetve más nemzetközi
szervezetekben Oroszország folytatja. Négy napra rá, 1991.
december 25-én Mihail Gorbacsov szovjet elnök lemondott, és
december 26-án a Legfelsőbb Tanács felsőháza kihirdette a
Szovjetunió megszűnését. Az Orosz-Szovjet Föderatív Szocialista
Köztársaság (CCCP) hivatalos neve ettől kezdve Oroszországi
Föderáció. December 30-án Minszkben tanácskoztak a FÁK államfői.
Ekkor Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldova megvétózta a közös
fegyveres erők megteremtésére irányuló törekvéseket.
1992. január 11-én jött létre az ukrán–orosz katonapolitikai
megegyezés. Ennek értelmében az Ukrajna területén található
stratégiai fegyverek a FÁK egységes irányítása alatt maradnak a
fekete-tengeri hadiflotta egy részének a kivételével. Ez a rész az
ukrán fegyveres erők kötelékébe megy át. Nem beszélnek ma már
róla, de 1992. február 9-én Moszkvában, több tízezer tüntető
követelte a Szovjetunió helyreállítását, a Jelcin-kormány
feloszlatását, a gazdasági reformok leállítását, valamint Mihail
Gorbacsov felelősségre vonását.
1992. február 14-én Minkszkben a FÁK tagállamainak vezetői
egyezményt fogadtak el a hadászati erők státuszáról, a Védelmi
Miniszterek Tanácsának feladatairól, a fegyveres erők ellátásáról, a
katonák szociális jogairól, a volt Szovjetunió és az Egyesült Államok
közötti leszerelési egyezmények ratifikálásáról, a gazdasági és
kereskedelmi együttműködésről, továbbá a kulturális és történelmi
értékek megőrzéséről. Ezeket a dokumentumokat azonban nem
mindegyik FÁK-tagállam írta alá.
Fontos fejlemény az is, hogy 1992. február 17-én a Törökország,
Irán és Pakisztán által létrehozott Gazdasági Együttműködési
Szervezet Teheránban felvette a soraiba Azerbajdzsánt,
Üzbegisztánt, Türkmenisztánt, Tádzsikisztánt és Kirgizisztánt. A
tulajdoni ügyekben létrehozott Fehérorosz Állami Bizottság ezekben
a napokban nemzeti kezelésbe vette a Belarusz területén található
összes volt szovjet tulajdont. 1992. március 2-án az ENSZ tagja lett
önálló államként nyolc volt szovjet tagköztársaság. Március 10-én a
Szovjetunió volt tagállamait felvették az Észak-atlanti
Együttműködési Tanácsba, amelynek létszáma ezzel 35-re nőtt.
Ugyanebben az időben Eduard Sevardnadzét, a Szovjetunió volt
külügyminiszterét kinevezték az új grúziai legfelsőbb államhatalmi
szerv, az Államtanács elnökévé.
1992. március 20-án a FÁK tizenegy államfője kijevi
tanácskozásán megegyezett az államközösség fő védelmi szerveinek
a jogkörében, az egyesített fegyveres erők főparancsnokságában, a
közös hadsereg működésének jogi alapjaiban, a bevonultatás
rendjében, az államközösség határainak és tengeri-gazdasági
övezeteinek a védelmében, továbbá az államközösség békefenntartó
erőinek létrehozásában.
1992. március 31-én Moszkvában a volt autonómiák és a
nagyobb régiók vezetői aláírták az oroszországi föderációs
szerződést. A 20 nemzetiségi köztársaságból 18, és a 68 területi
közigazgatási egység vezetői közül pedig mind a kézjegyével látta el
az okmányt a Kremlben. Ezen az aktuson nem vett részt Tatárföld és
a Csecsen Köztársaság. A föderációs szerződés értelmében az
autonóm területek szabadon rendelkezhetnek természeti kincseikkel,
hivatalos határaikkal, önálló külpolitikát és külkereskedelmet
folytathatnak. Ide tartozik az is, hogy Baskíria külön szerződést
kötött Oroszországgal.

Érdemes volt-e Ukrajnának elszakadnia Oroszországtól?

Ukrajna, amely tehát 1991-ben szakadt el formálisan
Oroszországtól, nem volt képes megteremteni valódi független
államiságát. Ennek számos oka volt. Most ezek közül azzal
foglalkozunk, hogy a bolsevik államcsíny utáni Oroszországhoz és az
első világháborúból vesztesként kikerült Németországban
létrehozott Weimari Köztársasághoz hasonlóan Ukrajnát is sikerült a
pénzhatalmi világelitnek és helyi kollaboránsainak pénzügyileg és
gazdaságilag az ellenőrzésük alá venniük.
A nemzetközi zsidó bankárdinasztiák támogatásával a helyi zsidó
közösség tagjainak sikerült mélyen áron alul megszerezniük Ukrajna
állami nagyvállalatait, köztük a nehézipari vállalatokat is, és egész
ipari szektorok kerültek bámulatosan rövid idő alatt
magánszemélyek tulajdonába. A 2001-ben végrehajtott ukrán
népszavazás szerint abban az időben 103 ezer zsidó élt Ukrajnában,
amely a lakosság 0,2%-át tette ki. Ukrajnában 130 különböző
nemzetiség él és közülük a zsidó közösség létszáma alapján a 204
ezer fős bulgár, a 156 ezer fős magyar, a 151 ezer fős román és a
144 ezer fős lengyel közösség után következik. A zsidó közösséghez
tartozó oligarchák elsőként a tömegtájékoztatási intézmények
ellenőrzését szerezték meg.
Vaszil Jaremenko, a Kijevi Állami Egyetem etnopolitikai
intézetének igazgatója, 2003-ban írt egy tanulmányt Zsidók
Ukrajnában ma: valóság mítoszok nélkül címmel. Ebben megállapítja,
hogy „az ukránoknak tudniuk kell, hogy a tömegtájékoztatás teljes
mértékben a zsidók kezében van és mindent, amit látnak vagy olvasnak,
a zsidó ideológiának a terméke”. Jaremenko professzor ezután
konkrétumokkal is alátámasztja állítását.
Az első nemzeti televíziót, az UT-1-et a szociáldemokrata párt
elnöke, Viktor Medvegycsuk irányítja. Az Inter TV és a Studio 1+1
TV, amely angolul, ukránul és oroszul is sugároz 1990 óta Viktor
Medvegycsuk és Gregorij Szurkisz tulajdonában van. Az Alternatíva
TV és a TET Műsorszóró Vállalat, valamint az UNIAN (Ukrán
Független Információs Hírügynökség) ugyancsak Medvegycsuk és
Szurkisz vagyonát gazdagítja. Az STB TV-t és az IC TV-t Viktor
Pincsuk, Ukrajna leggazdagabb embere tulajdonolja. Pincsuk
vagyonát már 2003-ban is több mint hárommilliárd dollárra
becsülték. A Novij Kanal TV-t is Pincsuk tulajdonolja orosz-zsidó
oligarchák egy csoportjával, amelynek Alpha Group a neve.
Jaremenko professzor ezután az írott sajtó tulajdonosi
szerkezetét világította át. A Rabinovics-Kacman Kiadó tulajdonosa a
Sztolicska, a Sztolicsnie Novosztyi, a Jewish Review, a Jewish Reviewer,
a Vek, a Mig és a Zelkalo nevű újságoknak. Egy amerikai zsidó, Jed
Sandes, a Korrespondent és a Kijev Post kiadója. Gregorij Szurkisz
publikálja a Kijevszkije Vedomosztyi és a 2000 című hetilapot. Az
ugyancsak zsidó Dmitro Gordon adja ki a Bulvart és Viktor Pincsuk
publikálja a Tényeket és a Kommentárokat. Az orosz zsidó
oligarchákból álló Donyeck Csoport adja ki a Szegodnyát.
Vegyük közelebbről szemügyre, hogy kik ezek az ukrán
oligarchák. A zsidó Viktor Pincsuk Leonid Kucsma, volt ukrán
elnöknek a veje. Kucsmát a Magyarországról származó amerikai
zsidó milliárdos, Soros György választotta ki Ukrajna elnökének.
Jelenleg számos kőolaj-, földgáz- és energiahordozók export-
importjával foglalkozó cég tulajdonosa. Övé Ukrajna legnagyobb
acélműve és bankhálózata. Gazdasági vállalkozásai nemcsak
ukrajnai zsidó szervezetekkel állnak szoros kapcsolatban, hanem
Amerikában és Izraelben működő zsidó érdekeltségekkel is.
Kucsma ma is aktívan részt vesz az ukrán közéletben. A zsidó
Vádim Rabinovics izraeli állampolgárt 1980-ban az állami vagyon
fosztogatásáért elítélték és kilenc hónapot börtönben töltött. 1984-
ben feketepiaci tevékenységért tizennégy évre ítélték. 1990-ben
szabadlábra került és három év múlva az osztrák Nordex nevű cég
főképviselője lett Ukrajnában. Kucsma elnök kizárólagos jogot
biztosított a Nordexnek az orosz kőolaj árusítására. Rabinovics az
Összukrán Zsidó Kongresszus elnöke lett 1997-ben, és két évre rá
megválasztották az Ukrajnai Egyesült Zsidó Közösség vezetőjének.
Ebben az évben Rabinovics létrehozta az Ukrán Zsidó Konfederációt.
Az Associated Press Rabinovics vagyonát egymilliárd dollárra
becsülte. Ekkor már ő volt a tulajdonosa a Central Europe Media
Enterprises nevű cégnek, amely hét kelet-európai országban
rendelkezik televízió-állomásokkal.
A zsidó Viktor Medvegycsuk Leonyid Kucsma elnök kabinetjének
a főnöke volt. A Medvegycsuk–Szurkisz érdekcsoport ellenőrzi
Ukrajna energiaszektorát, összesen nyolc regionális
energiavállalatot, de az olaj- és a gázpiac mellett ők kontrollálják az
alkohol- és a cukortermelést, a hajóépítést is. Medvegycsuk aktívan
részt vesz képviselőként és pártpolitikusként az ukrán politikai
életben.
Gregorij Szurkisz az Ukrán Szociáldemokrata Párt második
vezetője. Ő a Dinamo Kijev labdarúgócsapat tulajdonosa, valamint a
hivatásos labdarugók ligájának az elnöke. Arra is jut ideje, hogy a
Szlavutics nevű nagyvállalatnak az ügyvezetője legyen. Ez a cég
számos regionális energiavállalatot – KirovogradEnergo,
PoltavEnergo – ellenőriz. Szurkisz is részt vesz az ukrán politikai
életben mint képviselő.
Jaremenko professzor megállapítja, hogy 2003-ban az Ukrán
Parlament 400 képviselőjéből 158 volt zsidó. Ez a nagyarányú
jelenlét annak köszönhető, hogy az ukrán bankok 90%-a zsidó
tulajdonban van és ezek a bankok fedezték a választási kampány
költségeit a zsidó képviselőjelöltek számára. Ukrajna jó példája
annak a pénzuralmi világrend által erőltetett áldemokráciának, ahol
a demokrácia kifejezés alatt egy kis létszámú etnikai alapú
érdekcsoport uralmát tüntetik fel a többség uralmának. Ez az etnikai
kisebbség az ellenőrzése alatt álló tömegtájékoztatás segítségével
hatékonyan tudja manipulálni az ukrán választókat. Az ukrán
közvélemény teljesen ki van szolgáltatva nekik.
Amikor 2003. szeptember 30-án Jaremenko professzor írása
napvilágot látott a Szelszkije Vesztyi című lapban, amely ötszázezer
példányban jelent meg, az ukrán zsidó kongresszus pert indított
ellene, és arra kérte a bíróságot, hogy tiltsa be a lapot. 2004. január
28-án a kijevi bíróság elrendelte az újság betiltását arra hivatkozva,
hogy gyűlöletirodalmat terjeszt, amely Ukrajnában
bűncselekménynek számít. Az ítélet szerint a lap antiszemita
anyagokat közölt, amelyek fokozzák az etnikai és vallási
ellenségeskedést.
Eduard Hodos – ismert zsidó közösségi vezető és anticionista –
védelmébe vette a Szelszkije Vesztyit és Vaszilij Jaremenkót, a cikk
szerzőjét. Eduard Hodos a Kijevi Fellebbviteli Bíróság előtt
elmondandó beszédében hivatkozott Mel Gibson „The Passion of the
Christ” című filmjére is, amelyet emberjogi aktivisták ebben az
időben keményen támadtak. Mielőtt még betiltották a Szelszkije
Vesztyijt, az közreadta néhány olvasójának a levelét. Ezeket később
zsidó szervezetek újranyomtatták és az antiszemitizmus
bizonyítékaként terjesztették.
Ezekből az olvasói levelekből idézünk néhány részletet:

„Az Ukrajnában élő zsidó közösség ma nem egy nemzeti kisebbség

újjászületését éli át, hanem mint egy apolitikus gazdasági struktúra
legalizálja önmagát átgondoltan, szervezetten és kellően
finanszírozva. Ez az úgynevezett kisebbség szélsőséges agresszivitást
tanúsít. Fokozott fenyegetést jelent Ukrajna nemzetbiztonságára.
Külföldi politikai testületként gyakorlatilag felügyeli a nemzetközi
kereskedelmet, a nemzeti pénzrendszert, a tömegtájékoztatást és a
kiadási tevékenységet. Szigorú kormányzati és állami ellenőrzés alá
kellene helyezni, és meg kellene rendszabályozni őket.”
„Az ukrán bankok 90%-át zsidó »specialisták« irányítják.
Másképp fogalmazva az ukrán pénzügyek zsidó kezekben vannak.
Ukrán állampolgárként és etnikai ukránként származásom arra
kényszerít, hogy megkérdezzem: rendjén van ez?”
„Az 1930-as években valamennyi ukrán arany, amely
nemzedékről nemzedékre továbbadásra került, zsidókhoz került a
zsidók által szervezett éhínség nyomán, és az ukránoknak mélyen a
zsebükbe kellett nyúlniuk. A zsidók mindazonáltal nem tudták
 élvezni ezeket a lopott jószágokat, mert a német fasiszták
megváltoztatták az események menetét. Az ukrán zsidóknak, az
ukrán Klondike aranyásóinak az aranya ma svájci bankokban van.”
„Az ukránoknak tudniuk kell, hogy az ukrán tömegtájékoztatás
zsidó kezekben van, és mi valamennyien a zsidó ideológiai
konyhában készített információt és lelki táplálékot fogyasztunk.”
„A zsidó publicisták tagadják azt a tényt, hogy (zsidó bolsevikok)
szervezték az ukrán éhínséget 1933-ban. Szemtanúk azonban mást
állítanak. Egyetlen zsidó származású személy sem halt éhen 1933-
ban.”
„Nem vagyunk antiszemiták. Úgy gondoljuk azonban, hogy
tisztességtelen és megalázó passzívnak maradni, amikor a cionisták
átveszik országunk politikai és gazdasági rendszerének az irányítását.
Tudatnunk kell a néppel az igazságot arról, hogy mit tesznek a
cionisták Ukrajnában.”

Végezetül álljon itt még egy rövid olvasói vélemény:

„Nem engedhetjük meg a cionistáknak, hogy elpusztítsák Ukrajnát.”

Soros György és az ukrán válság

Aaron Klein, a WorldNetDaily, WND jeruzsálemi szerkesztőségének

főnöke számolt be 2014. április 3-án arról, hogy Soros György
jelentős összegeket fordított az ukrajnai tüntetések finanszírozására.
Kijevben létrehozott egy központot, amely rendszeresen támogatta
az ukrajnai NGO-kat, amelyek fő tevékenysége az Európai Unióhoz
fűződő kapcsolatok erősítése melletti agitáció volt. Soros György
áprilisban sürgette az Európai Uniót, hogy avatkozzon be Ukrajnába
a pénzügyi piacok működésének a fenntartása érdekében. Soros a
Project Sydicate nevű információs központnak – amelynek a
kommentárjait 154 ország 500 újságja használja és 300 millió
olvasója van – adott interjújában úgy vélte, nem elég Ukrajna
egységének a megőrzése. Az Európai Uniónak segítenie kell ezt az
országot gazdasági szakértőkkel, valamint a piacokra jutásban.
Soros György 1989-ben hozta létre az ukrán Nemzetközi
Reneszánsz Alapítványt, az IRF-et, még két évvel azelőtt, hogy
Ukrajna független állammá vált. Soros eddig több mint 100 millió
dollárt költött az ukrán civil mozgalmak támogatására az IRF-en és
az Open Society Institute (Nyílt Társadalom Intézet) útján. Az IRF
központja Kijevben van, és nemcsak az NGO-kat támogatja, hanem
rendszeresen tart szemináriumokat és kiképzési tanfolyamokat a
helyi csoportok számára. Kiemelt célja programjának a lakosság
meggyőzése a nyílt határok előnyeiről és Ukrajna egészének
átformálása az Európai Unió közreműködésével. 2012 májusában
például arról folyt az oktatás, hogy miként lehetne erősíteni az
ukrán NGO-k kapacitását, hogy be tudják fogadni az EU pénzügyi
támogatását. Az IRF kezdeményezte az elektronikus kormányzás
elterjesztését, amely biztosítaná az interaktív kapcsolatot a
közigazgatás és a polgárok, a kormány és az üzletemberek között
egy erre a célra létrehozott kormányzati komputerhálózat
segítségével. Soros szorgalmazta, hogy minél előbb szüntessék meg a
vízumkorlátozásokat Ukrajna és az EU között. Soros hozta létre a
Politikai Tanulmányok Nemzetközi Központját, amely ma
Ukrajnában az első számú gondolati műhelyének számít, amely a
politikai struktúra elemzésével foglalkozik.

Ki követett el háborús bűncselekményt Ukrajnában?

Az Orosz Föderáció Külügyminisztériuma Fehér Könyvet adott ki

2014 júliusában az emberi jogok és a jog uralmának a megsértéséről
Ukrajnában. A globális média arról akarja meggyőzni a
világközvéleményt, hogy Ukrajnában egyedül Oroszország követett
el erőszakosságokat. Az említett Fehér Könyv azonban pontosan
követi és dokumentálja azokat az erőszakos cselekményeket,
amelyekre Ukrajnában 2013 decemberétől 2014 márciusáig került
sor.
A bizonyított tények ellentmondanak a Nyugat álláspontjának,
amelyet a pénzhatalmi világelit irányítása alatt álló globális média
unos-untig ismétel. A Washington által hatalomra segített NATO-
ügynökökből álló kormány – amelyben a nyugati titkosszolgálatok
munkatársaitól a beépített embereken át a besúgókig mindenki
megtalálható – egyre véresebb eszközökkel próbálja megszilárdítani
helyzetét abban a Kelet-Ukrajnában, amelynek lakói ezt a kijevi
puccsista kormányt nem fogadták el legitimnek. A kialakult
polgárháborús helyzet következtében 2015 márciusáig másfél
millióan menekültek Ukrajnából Oroszországba. Ennek legfőbb oka,
hogy a kijevi puccsista kormányzat nem habozott légierőt és
tüzérséget, valamint páncélosokat is bevetni a helyi önkéntes
fegyveres erők ellen.
Az orosz kormány maximális önmérsékletet tartva igyekezett
bevonni Washingtont, az Európai Uniót és Kijevet is azokba a
tárgyalásokba, ahol békés úton kompromisszumos megállapodást
lehetne kötni a nagyobb önrendelkezést követelő kelet-ukrajnai
felkelőkkel. A Kremlnek ez a próbálkozása eddig csak csekély
eredménnyel járt. A washingtoni kormányt irányító neokonzervatív
döntéshozók nem érdekeltek az ukrajnai konfliktus békés
rendezésében. Zavarja őket az a tény, hogy az őket és a NATO-t
engedelmesen kiszolgáló Európai Unió túlságosan is függ az orosz
energiahordozóktól. Olyan, egyébként félfüggetlen országok,
amilyen például a két világháborúban is legyőzött Németország,
egyre szorosabb gazdasági kapcsolatot építettek ki Oroszországgal.
Németország és Oroszország szoros kapcsolatát Washington
mindenáron meg akarja akadályozni, és világpolitikai szinten ez az
egyik fő oka az ukrajnai válságnak. A kijevi csatlós kormányzat
ezért gátlástalanul gyilkolta egészen a minszki megállapodásig saját
állampolgárait Kelet- és Délkelet-Ukrajnában, amely területek a
történelmi Oroszország részei voltak, és amelyen ma is orosz
anyanyelvű lakosság él. A közismert orwelli kettős beszédet
alkalmazva Washington, a NATO és a kijevi csatlós kormány
terroristának nevezi a nagyobb önrendelkezést, valamint a Kelet- és
Dél-Ukrajna föderalizálását szorgalmazó helyi erőket.
Kijevnek a légierővel és nehézfegyverzettel is támadó hadserege
szeretné kikényszeríteni Moszkva katonai beavatkozását. Ha sok
orosz nemzetiségű kelet-ukrajnai hal meg, akkor Putyin már nem
tud ellenállni a rá nehezedő nyomásnak – hogy védje meg őket –, és
így minden békés szándéka ellenére igénybe kell vennie az orosz
fegyveres erőket. Ebben az esetben viszont a konfliktust okozó
NATO és a mögötte álló pénzhatalmi világelit azonnal invázióról és
annexióról beszélne. Washington az orosz agresszióra hivatkozva
kényszerítette az EU-hoz tartozó vazallusait, hogy járuljanak hozzá
az Oroszország ellen alkalmazott kemény szankciókhoz. A
pénzhatalmi világelit így akarja eléri azt a stratégiai célját, hogy
lerombolja az Oroszország és Európa között létrejött és
gyümölcsözőnek bizonyult gazdasági kapcsolatokat. Ezzel Európa
még inkább kiszolgáltatottabbá válik annak a pénzhatalmi
világelitnek, amelynek legfőbb eszköze stratégiai céljainak elérésére
az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági és fegyveres potenciálja.
Az orosz energiahordozók nélkül az Európai Unió még inkább
kiszolgáltatott helyzetbe kerül az Egyesült Államokkal szemben.
Nem azért tartott hosszú ideig Washingtonnak kemény szankciókat
érvénybe léptetnie Moszkvával szemben, mert olyan függő helyzetű
politikusok, mint Merkel német kancellár, nem lettek volna
hajlandóak Washington szervilis kiszolgálására. Az igazi nehézséget
az okozta, hogy az üzleti világ meghatározó szereplői gazdasági
érdekeik védelmében ezt ellenzik Németországban,
Franciaországban és Olaszországban is.
A Washingtont irányító neokonzervatív körök úgy gondolják, ha
sikerül Oroszországot hadseregének bevetésére kényszeríteni, ez
lehetővé teszi Oroszország olyan mértékű démonizálását a
világközvélemény szemében, ami már elég a nagyhatalmi üzleti
körök ellenállásának a megtörésére az EU-ban. Maga az EU többek
között azért van teljesen kiszolgáltatva a NATO-nak és a mögötte
álló washingtoni hatalomgyakorlóknak, mert az Európai Uniónak
nincs saját hadserege, és ezért nincs kellő ereje saját érdekei
érvényesítésére és önálló külpolitika folytatására.
Putyin erőfeszítéseket tett Oroszország békeszerető
magatartásának a bizonyítására, és ezért kérte az orosz
törvényhozást, hogy vonja vissza azt a döntését, amely
felhatalmazta az elnököt az orosz fegyveres erők igénybevételére
Ukrajnában. Az Egyesült Államokban is az alkotmány arra kötelezi
az elnököt – aki egyben a hadsereg főparancsnoka –, hogy csak a
Kongresszus felhatalmazásával vethesse be az amerikai hadsereget.
Ezt az alkotmányos rendelkezést azonban ma már lényegében nem
tartják be.
A Washingtont irányító pénzhatalmi elit és az azt kiszolgáló
kijevi csatlósok Putyinnak erre a megbékélést szorgalmazó lépésére
a kelet-ukrajnai polgárok elleni katonai fellépés fokozásával
válaszoltak. A civil lakosság ellen bevetették a légierőt és a
tüzérséget is, ugyanakkor az ellenőrzésük alatt álló sajtó és a
globális tömegtájékoztatás is hallgatott az elkövetett
gyilkosságokról. Washington és Kijev tagadta és tagadja, hogy
terrorista állami módszerekkel követnek el tömeggyilkosságokat. A
kijevi csatlósok nem mernének ilyen erőszakosan fellépni és
provokálni Oroszországot, ha Washington ezt nem támogatná.
A Nyugat stratégái egy számukra „nyerő-nyerő helyzetet” hoztak
létre. Ha Putyin beavatkozik, akkor agresszor, és így lehet véget
vetni Oroszország és Európa kölcsönösen előnyös
együttműködésnek, ha pedig nem avatkozik be, akkor véresen
leverik a puccsista kormányzatnak jogosan ellenálló kelet-ukrajnai
lakosságot, és fegyveres erőszakkal változtatják meg az
önrendelkezési jogával élő krími lakosság békés választással hozott
döntését arról (amelynek során egyetlen ember sem veszítette
életét), hogy visszatérnek Oroszországhoz. A Krím félsziget elleni
katonai támadással is, mint lehetőséggel számolni kell. Putyin
mérlegelte, hogy az európai üzleti körök az EU-ban meg tudják
győzni a Washingtont szervilisen kiszolgáló lakájpolitikusokat, hogy
ezúttal Európa valódi érdekeit képviseljék.
Washington azonban kampányt indított az európai üzleti
érdekeltségek meggyöngítésére. Az amerikai kormányzat
kilencmilliárd dollár bírsággal sújtotta Franciaország legnagyobb
bankját arra hivatkozva, hogy Washington által tilalmi listán lévő
országokkal bonyolított üzleteket. A francia bank elleni fellépést a
pénzhatalmi világelit figyelmeztetésnek szánta. Hogy ez a lépés még
érthetőbb legyen, közölték a francia kormánnyal: ha nem szállítja le
Oroszországnak az általa már kifizetett két helikopterhordozó hajót,
akkor a bírságot vagy mérsékelik vagy teljesen törlik. Az amerikai
kormányzat más hasonló lépéseket is kilátásba helyezett.
Az a körülmény, hogy Franciaország elfogadja a pénzhatalmi
világelitnek ezt az arrogáns zsarolását, jelzi, hogy mennyire ki van
szolgáltatva az Európai Unió Washingtonnak és a NATO-nak.
Egyelőre úgy tűnik, hogy Putyin túlbecsülte az üzleti körök
érdekérvényesítő erejét az EU olyan meghatározó országaiban, mint
Németország és Franciaország.
Ha Putyin tovább tűri a kijevi lakájkormányzat állami
terrorizmusát, végül is bűnrészessé válik olyan emberiségellenes
bűncselekmények elkövetésében, amelyekre Oroszország keményebb
fellépése esetén talán nem került volna sor. Moszkva passzivitása
Oroszország lakosságát is az elnök ellen fordíthatja, és ez
aktivizálhatja a Nyugat által már évek óta megszervezett
kormányellenes civil szervezeteket. Az idő Kijevnek dolgozik, mert
lehetővé válik számára olyan új fegyveres erő felépítése, amely
máris létezik, és létszáma elérheti hamarosan a 250 000 főt is. Ezt a
csatlós kormánynak elkötelezett fegyveres erőt a NATO, illetve az
Egyesült Államok új modern fegyverekkel láthatja el.
Amikor a Krími Autonóm Köztársasághoz hasonlóan a kelet- és
délkelet-ukrajnai megyék orosz anyanyelvű lakossága is választással
– tehát demokratikusan – kikiáltotta önálló államiságát, akkor még
kis erőfeszítéssel meg lehetett volna oldani, hogy ezek az egykori
orosz területek visszatérjenek az anyaországhoz. Ahogyan az idő
múlik, ez már csak nagy emberáldozatok árán lesz lehetséges. A
kijevi bábkormány és a még ma is érvényes alkotmány
megszegésével megválasztott ukrán elnök 2014-ben folyamatosan
arról beszélt, hogy nem fogják elfogadni az orosz anyanyelvű
lakosság kívánságait, és Oroszország érdekeit nem veszik
figyelembe.
A kijevi bábkormánynak ez a merev elutasító magatartása nem
lett volna lehetséges, ha Washington és az általa kényszerített EU
támogatását nem tudta volna maga mögött. Putyinnak rá kellett
jönnie, hogy sem Merkel, sem Hollande nincs abban a helyzetben,
hogy nemet tudjon mondani Washingtonnak és a mögötte álló
pénzhatalmi világelitnek. Az elmondottakból következik, hogy
Putyinnak mégiscsak az önrendelkezésükért vérüket ontó kelet-
ukrajnai oroszok segítségére kellett volna sietnie, ahogyan azt a
Krími Autonóm Köztársaság esetében tette. Az érvényes alkotmány
megszegésével megválasztott Petro Porosenko 2014. évi
tevékenysége alapján háborús bűnösnek tekinthető, és valójában a
nemzetközi bíróságon kellene felelősségre vonni ugyanúgy, ahogyan
ez történt Jugoszlávia felbomlása idején a véres erőszak mellett
döntő akkori politikusok esetében. Ez nemcsak politikailag, de a
közvélemény meggyőzése szempontjából is fontos lépés lenne, és az
emberi jogokért és a politikai szabadságjogokért síkra szálló civil
szervezeteket is meggyőzné arról, hogy Putyin nem agresszor,
hanem valójában az emberi jogok védelmezője.
Arra is figyelmeztetni kell az Európai Unió függő helyzetű
politikusait, ha nem tanúsítanak ellenállást, és Washington minden
kívánságát szervilisen teljesítik, előbb-utóbb olyan nagyobb
háborúba sodródnak, amely nemcsak Oroszország, hanem Kína ellen
is folyik. Egy ilyen háború pedig nemcsak Európa népeinek, de az
egész világ tragédiája lenne. Putyin józan mértéktartását
Washington eddig semmivel sem viszonozta. Az orosz elnökre
azonban egyre nagyobb belső nyomás nehezedik, és azt sem lehet
kizárni, hogy végül is rákényszerül arra a politikára, amit Grúzia
agressziójára válaszolva követett.
A pénzhatalmi világelit ellenőrzése alatt álló globális média
valósággal ünnepelte, hogy a kijevi bábkormány újonnan felállított
fegyveres egységeinek – a légierő és a tüzérség bevetésével – sikerült
visszafoglalnia 2014. július 5-én Szlovjanszkot. A New York Times
tudósítója, David M. Herszenhorn szeparatista lázadásról beszél,
amely a legvéresebb fejezete volt a 2013 novemberében kiéleződött
ukrán válságnak. Ez ugye azért tört ki, mert Janukovics nem írta alá
az Európai Unióval a társulási megállapodást, hanem Oroszországgal
akarta szorosabbra fűzni a kapcsolatokat. A tiltakozók utcai
tüntetésekkel elűzték hivatalából Janukovicsot, mire Oroszország
egy héten belül megszállta és annektálta a Krím félszigetet.
Ez a fajta újságírás annyira elfogult, hogy még csak kísérletet
sem tesz a tisztességes és tárgyilagos tájékoztatásra. Így például egy
szót sem ejt arról, hogy az EU-társulással egy időben Kijevnek meg
kellett volna állapodnia az IMF-vel egy olyan megszorító
intézkedéscsomagról, amely az amúgy is ezer sebből vérző országot
további pénzügyi és gazdasági terhekkel sújtotta volna. A
posztszovjet rendszer korrupt oligarchákat segített hatalomra. Az
IMF-megszorítások – ahogyan az 2015 márciusában már meg is
történt – a lakosságot sújtották, leértékelték a hrivnyát és
megvonták a gázártámogatást. Az ukrán közvagyont kisajátító
kleptokraták azonban ezúttal is kivonták magukat a közteherviselés
alól.
Az alkotmányosan megválasztott Janukovicsnak tekintettel
kellett lennie az ukrán lakosság többségének érdekeire, és ezért nem
tehetett mást, mint azt, hogy a Moszkva által felajánlott 15 milliárd
dolláros, kedvezményes feltételekkel nyújtott hitelt válassza. A New
York Times rendszeresen elhallgatta, hogy milyen fontos szerepet
játszottak a neonáci milíciák a kijevi államcsínyben, amely a NATO
teljes támogatását élvezte. A terrorista csoportok százfős egységekbe
voltak megszervezve, ezek közül az egyik mesterlövészekből álló
egység volt az, amely a Maidan téren egyszerre lőtte a rendfenntartó
biztonsági embereket és a tüntetőket. Ezt a terrorista vérengzésért
Janukovicsot tette a globális média felelőssé, így a legitim elnök
távozni kényszerült. A New York Times nem számolt be arról sem,
hogy a véres államcsínyben való részvételük jutalmául a neonáci
milicisták vezetői számos miniszteri tisztséghez jutottak az új
kormányban. Andrij Parubij, a Maidan parancsnoka személyében a
nemzetbiztonsági hivatal élére is neonáci milicista került.
A Krími Autonóm Köztársaság tehát békés demokratikus
választással tért vissza Oroszországhoz. A New York Times azonban
invázióról tudósított, amelyről csak akkor lehetne beszélni, ha az
inváziós erők a nemzetközi határt átlépve foglalnak el területeket.
Az orosz fegyveres erőnek erre nem volt szüksége, hiszen a Krím
félszigeten nemzetközi szerződés alapján állomásoztak az orosz
haditengerészeti egységek. A visszatérést Oroszországhoz a helyi
kormányzat kezdeményezte, és a lakosság túlnyomó többsége
támogatta. A tömegtájékoztatás irányítói jól tudják, ha kellően
ismételgetik az „invázió”, „annexió”, „okkupáció” és hasonló
szavakat, az megteszi hatását az amerikai közvéleményben.
A globális média arról sem írt, hogy a február 22-i államcsíny
után az új bábkormány engedelmesen elfogadta az IMF kemény
megszorító feltételeit, amelyekre még a Washington és a NATO által
kiválasztott Jacenyuk kormányfő is azt mondta, hogy nagyon nehéz,
kemény és népszerűtlen.
Az IMF 17 milliárd dolláros kölcsönt ígért Ukrajnának. Az első
részletet – több mint hárommilliárdot – 2014-ben már át is utalták.
A második részlet azonban felfüggesztésre került. Ukrajna eddig is a
csőd szélén állt, de a kijevi bábkormány által folytatott
polgárháború az ország délkeleti részén az iparilag legfejlettebb
területeket pusztítja, lerombolva az infrastruktúrát és az ipari
üzemeket. A Reuters hírügynökség arról tudósított, hogy Ukrajna
gazdasága összeomlott a 2014 májusa óta tartó belháború miatt. A
polgárháború sújtotta tartományokban a legtöbb házban nincs víz,
akadozik az elektromos áram és a gázszolgáltatás. A tüzérségi tűz és
a légi csapások következtében romba dőltek a víztornyok és
megsemmisültek a villany- és a gázvezetékek. Egyedül a vasútnak
okozott kár meghaladta a 100 millió dollárt. Az IMF nyomására a
kijevi bábkormány csökkentette az állami alkalmazottak számát,
befagyasztotta a béreket és a szociális juttatásokat. A gáz, a fűtés és
a villamos energia díját viszont megemelték. Ukrajna 2014-es
fizetésimérleg-hiányának a kiegyenlítésére 20 milliárd dollárra lett
volna szüksége. Ez több mint az a hitel, amelyet az IMF felajánlott.
Ukrajna aranytartalékából 36 tonnát 2014. március 7-én egy
felségjelzés nélküli repülővel elszállítottak New Yorkba. Erre
Arszenyij Jacenyuk, akkori ideiglenes és 2015 márciusában is
hivatalban lévő miniszterelnöke adott engedélyt. Az ukrán
vállalatok veszteségei 2014-ben több mint ötszörösére növekedtek
az előző év azonos időszakához képest. Gondot okoz az is, hogy a
mezőgazdasági munkák fontos részeit, például a vetést csak részben
végezték el az üzemanyagárak 35-40%-os emelkedése miatt. Az
ukrán lakosságnak a mindennapi megélhetése is veszélybe került. A
kenyér 30-70%-kal lett drágább, és a főbb élelmiszerek mintegy a
háromszorosára drágultak. Ez arra utal, hogy a Nyugat nagyarányú
segítsége nélkül rendkívül ingatag a kijevi kormány helyzete, és azt
sem lehet kizárni, hogy Porosenko is hamarosan Janukovics sorsára
jut.
A Washingtont irányító neokonzervatívok Ukrajnában
demonstrálták, hogyan kell a demokráciát elősegíteni egy
demokratikusan megválasztott elnök megbuktatásával, kiképzett
terroristák bevonásával végrehajtott utcai államcsínnyel és kemény
megszorításokat tartalmazó IMF-csomagnak a lakosságra való
kényszerítésével.
A kijevi „demokrátorok” nukleáris fegyvereket is
bevetnének

A NATO államcsínyével hatalomra került újdemokraták – „a

demokrátorok” – az ukrán neonáci szervezetek milicistái
segítségével folytattak terrorháborút Kelet-Ukrajna lakossága ellen.
Lehallgatták a szélsőjobboldali Haza Párt vezetőjének és
helyettesének, Julia Tyimosenkónak és Nesztor Sufricsnek a
telefonbeszélgetését. Ez utóbbi azt kérdezte, hogy mit tegyünk
nyolcmillió orosz anyanyelvűvel Ukrajnában? Mire Tyimosenko egy
tőmondattal válaszolt: meg kell őket ölni nukleáris fegyverekkel.
A nyíltan neonáci Szvoboda Párt, amelyet Oleg Tyahnyibok
vezet, hat miniszteri posztot kapott. Az ő emberük lett az ukrán
fegyveres erők irányítója is. A Szvoboda Párt hivatalos
nyilatkozatban szólította fel az ukrán kormányt, hogy mondja fel az
Atomsorompó Szerződés elfogadását, készüljön fel nukleáris
fegyverek előállítására, és mérjen Oroszországra hadüzenet nélkül
megelőző nukleáris csapást.
Ukrajna másik nyíltan náci irányvonalat követő szervezete, a
Jobb Szektor, 2014 júliusáig több kísérletet is tett arra, hogy
Ukrajna legnagyobb nukleáris erőművébe behatoljon. A neonácik
azért tesznek rendszeresen látogatásokat a nukleáris erőművekben,
hogy azokat az ellenőrzésük alá vonhassák. Felderítő céllal keresték
fel a bakteriológiai laboratóriumokat is. Az ott dolgozó szakemberek
szerint el is vittek olyan bakteriológiai anyagokat, amelyeket
biológiai fegyverek készítésére lehet használni. Az ukrán neonáci
terroristák nagy valószínűséggel felülről jött parancs alapján
cselekedtek.
Ankara is tárgyalt a kijevi kormányzattal olyan dokumentációk
megvásárlásáról, amelyek lehetővé tennék számára nagy erejű
nukleáris stratégiai fegyverek, köztük a NATO által Satannak
nevezett interkontinentális ballisztikus rakéták gyártását.
 Michael Hudson professzor – az amerikai Missouri Egyetem
tanára – szerint Kijevben chilei típusú katonai államcsínyt hajtottak
végre. Ukrajna lakói nem hajlandóak elfogadni az IMF rájuk
kényszerített megszorító intézkedéseit és az államadósság fejében
átadni a pénzhatalmi elitnek és Ukrajna kollaboránsainak a még
köztulajdonban lévő nemzeti vagyont.
A kijevi bábkormány elfogadta az IMF diktátumát. Ezeknek nem
az a céljuk, hogy segítsék a csődbe jutott Ukrajnát, hanem a
pénzhatalmi világelit külföldi és belföldi oligarchái tovább akarnak
gazdagodni az ukrán közvagyonból. Ezt a közvagyont privatizálva és
likviddé téve ki akarják vinni az országból Londonba, New Yorkba
és más pénzügyi központokba.
A washingtoni neokonzervatív klikk Viktoria Nuland
külügyminiszter-helyettes útján Julia Tyimosenkót, a Haza Párt
elnökét akarta Ukrajna elnökévé tenni. Tyimosenko üzleti partnere,
Pavel Lazarenko azonban a közvagyon sérelmére elkövetett
bűncselekményekért hatévi börtönre lett ítélve. Tyimosenko maga is
hatalmas összegeket sikkasztott el az ukrán közpénzekből és
helyezte el londoni bankokban. A BBC szerint büntetőeljárás indult
ellene azért is, mert bűnsegédként és felbujtóként részt vett az
Ukrán Nemzeti Bank elnöke, parlamenti képviselők, valamint üzleti
versenytársak életének a kioltásában. Rákerült az Interpol által
körözött személyek listájára is. Tyimosenko mindezt tagadja, és a
választási kampány során a „küzdelem az oligarchák ellen” jelszót
választotta.
Scott Rickard – volt amerikai hírszerző tiszt – szerint a
pénzhatalmi elit nemcsak támogatta és pozícióba helyezte
Tyimosenkót, de lehetővé tette számára az elsikkasztott pénzek
elhelyezését a Man-sziget, a Kajmán-szigetek, továbbá Ciprus
bankjaiban. Itt a nyugati oligarchák a szokott technikákkal
elvégezték a szükséges pénzmosást.
Tyimosenko pártja támogatásáról biztosította Porosenkót,
amikor Ukrajna elnökévé választották. Scott Rickard azonban azt is
hangsúlyozta, hogy Porosenko egyáltalán nem self-made-man,
vagyis nem olyan vállalkozó, aki sikeres üzleti tevékenységével
alapozta meg vagyonát. Úgy lett gazdag, hogy fegyveres bandákkal
fosztogatta az ukrán állami vagyont apja közreműködésével, akit
hosszú idejű szabadságvesztésre ítéltek a közvagyon sérelmére
elkövetett bűncselekményekért. Ami pedig a „csokoládémilliárdos”
elnevezést illeti, a csokoládé mellé még oda lehet tenni a
fegyvercsempészést, a kábítószer-kereskedelmet és a prostitúciót is.
A Forbes magazin listája szerint 2014 májusában Petro Porosenko
volt a világ 130. leggazdagabb zsidó milliárdosa. Porosenko eredeti
neve Waltzman volt, az édesanyját hívták Porosenkónak, aki szintén
zsidó származású volt. A múltban Porosenko a Mi Ukrajnánk pártot
és Viktor Juscsenkót támogatta. Ő volt a tulajdonosa az 5-ös TV-
csatornának, amely szélsőséges oroszellenességéről ismert.
Hazájában Porosenkót Ukrajna egyik legkorruptabb embereként
tartják számon. Az amerikai külügyminisztérium egyik diplomatája
Ukrajnát a gonoszság „globális központjának” nevezte. Az is
rekordnak minősül, ha valaki a „gonoszság globális központja
legkorruptabb emberének” számít.
Lehallgatott telefonbeszélgetésekből tudjuk, hogy a kijevi
államcsínyt megelőzően az Egyesült Államok kijevi nagykövetével,
más magas rangú személyiségekkel, köztük Hillary Clinton
külügyminiszterrel is több megbeszélésre került sor. Clinton asszony
többek között azt hangsúlyozta a nagykövetnek, hogy Ukrajnát a
lehető leggyorsabban be kell vonni a NATO-ba tagállamként. A
jelenlegi ukrán kormányzat már a látszatra sem ad. Nyíltan az
oligarchák kormányának tartja magát, ahol az oligarchák
gyakorolják a hatalmat az oligarchák érdekében. A huszonnégy
közigazgatási régióból tizennyolc élére oligarcha vagy
oligarchalakály került.
Igor Kolomojszkijt, akit az ukránok egyszerűen „az ukrán maffia
főnökének” neveznek, a kijevi bábkormány – Washington
akaratának megfelelően – az egyik legfontosabb keleti régió
kormányzójának nevezett ki. Kolomojszkij a tulajdonosa a
legnagyobb ukrán bankoknak, a filmipari üzemeknek, nyersanyag-
erőforrásoknak, az élelmiszeripar döntő részének, szállításnak,
katonai üzemeknek és jelentős részesedése van a kőolaj-
feldolgozásban is. A sokszoros dollármilliárdos hobbija az
aranyszobrok gyűjtése. Svájcban él, természetesen biztonságban és
luxusban. Azok közé a szupergazdag emberek közé tartozik, akik a
közvagyon ellopásából, megvesztegetésből és a riválisok életének
kioltásából lett oligarcha.
Kolomojszkijnak saját magánhadserege is van, és ő állította fel
az Azov zászlóaljat, amely a magukat nyíltan neonácinak valló
zsoldosokból áll. A londoni Sunday Times megírta, hogy a
lakosságban éles visszatetszést kiváltó vérontások mögött ezek a
neonáci zsoldosok álltak. Az Interpol felvette Kolomojszkijt a
nemzetközileg körözött bűnözők listájára. Az a vád ellene, hogy
Kelet-Ukrajnában tiltott háborús eszközöket és módszereket
alkalmazott, minősített gyilkosságoknak számító bűncselekmények
elkövetésében és emberrablásokban vett részt.
William Engdahl tényfeltáró és oknyomozó újságíró 2014. július
8-án elmondotta a Russia Today adásában, hogy látta azokat a
jelentéseket, amelyek szerint a kijevi kormány már aláírta azokat a
dokumentumokat, amelynek alapján a Chevron amerikai energetikai
világcég kapja meg Ukrajna földgázelosztó rendszerét. A Chevron
központja a kaliforniai San Ramonban van, és több mint 180
országban van vezető szerepe a kőolaj-, a földgázszektorban és a
geotermikus energiatermelésben. A Chevron a világ hatodik
legnagyobb olajipari vállalata. A Fortune Global 500 listáján 2013
óta a Chevron a világ harmadik legnagyobb korporációja.
A német vállalatok kapták meg Kelet-Ukrajna kohóit, fémipari
nagyüzemeit, szénbányáit rendkívül alacsony áron. Már a német
cégek rendelkeznek Ukrajna legjövedelmezőbb nagyvállalataival és
hozzájuk áramlik az extraprofit. A kijevi bábkormány minden
kívánságukat teljesíti. Ezek az előnyök nem azt jelentik, hogy
Németország kész lenne meggondolatlanul háborúba keveredni
Oroszországgal. Berlinnek azonban fel kell ismernie, hogy a
döntéseket hozó neokonzervatív körök Washingtonban ezt
szeretnék. Nem az Egyesült Államok népe akar újabb hidegháborút
és ennek folytatásaként egy tényleges nagy háborút. Egy kis
létszámú, a neoliberális-globalista pénzhatalmi világelit által
hivatalba helyezett zárt elit csoport tesz meg mindent azért, hogy
feszültség legyen az Európai Unió és Oroszország között.

Putyin és az Ukrajnában élő oroszok

A Hruscsov által 1954-ben Ukrajnához csatolt orosz területek

lakossága a Krími Autonóm Köztársaság példáját követve
népszavazással, demokratikus közakarat-nyilvánítással akart
visszakerülni Oroszországhoz. Az egyoldalú nyugati orientációt
követő Porosenko azonban az ukrán hadsereg bevetésével,
erőszakkal akarta rendezni a konfliktust. A függetlenség párti szabad
csapatok sikeresen védték az elszakadni kívánó területeket. 2014.
július elején azonban az ukrán kormányerőknek sikerült bevenniük
Szlovjanszkot és Kramatorszkot. A függetlenség párti erők pedig
visszavonultak Donbász felé.
Az történt, hogy Igor Sztrelkov, aki a donbászi önvédelmi erők
vezetője, kiadta a parancsot: ki kell üríteni Szlovjanszkot, mert az
ukrán hadsereg parancsnoksága bejelentette: nehéztüzérséggel
szétlövik a várost civil lakóikkal együtt, ezért a városvédők fő ereje
átvonult Kramatorszkba, majd az ottani helyőrséggel együtt a
donbászi központba. A Kijev által küldött fegyveresek így
vonulhattak be Szlovjanszkba. Ezt követte Kramatorszk feladása is.
Két és fél kilométer hosszú harckocsikból és katonai teherautókból,
valamint buszokból álló konvoj vonult át Donbászba több ezer
katonával. Sztrelkov azt üzente a város lakóinak, hogy nem adják fel
a harcot.
 A Kijevből érkezett fegyveresek egységeit a Jobb Szektorból
feltöltött Nemzeti Gárda támogatja. A függetlenség párti erők nem
elszórt védekező hadműveletekre rendezkedtek be, hanem
csapatösszevonásokat hajtottak végre. Ennek egyik oka az volt, hogy
esélytelennek látták a további védekező harcokat Moszkva
támogatása nélkül. Donbászban összpontosítva erőiket akarták
felvenni a harcot. Sztrelkov elsősorban azért vonult keletre, mert az
ukrán kormányerők nehéztüzérségi fölényével nem tudta felvenni a
harcot. Megtartott csapataival viszont eredményesen folytatta
észak–déli irányban a gerillaháborút.
A Nyugat által kikényszerített megszorító intézkedések miatt
fokozódott a csalódott lakosság ellenállása a kijevi kormányzattal
szemben. Ebben a helyzetben a Kijevnek engedelmeskedő ukrán
hadsereg harci morálja is jelentősen csökkent. A hadsereg
megőrzését szolgáló ideiglenes visszavonulás mindig is az orosz
hadviselés gyakorlatához tartozott. 1812-ben Kutuzov tábornok is
visszavonult a döntetlenre végződő borogyinói ütközetből, és
átengedte Napóleonnak a felgyújtott Moszkvát. Kutuzov ezzel az
átmentett orosz hadsereggel vette üldözőbe a kemény tél beálltakor,
felmorzsolva a visszavonuló francia hadsereget.
A kijevi bábkormánynak valójában érdeke lenne a kelet-ukrajnai
polgárháború minél gyorsabb befejezése. Ezt a háborút a pénzügyi
csődbe jutott kormány nyugati kölcsönökből folytatja, amelyek
valószínűleg nem sokáig folytatódnak, hiszen a Nyugat is tudja,
hogy ezeket a pénzeket soha nem fogják visszafizetni. Ha a hadsereg
finanszírozása és ellátása nincs biztosítva, az általános zendüléshez
vezethet.
Az Európai Unióval kötött társulási egyezmény rendkívül
kemény feltételeket tartalmaz. Az ukrán cukortermelést és a
cukorexportot a jelenlegi szint tíz százalékára kell csökkenteni.
Ukrajnának meg kell szüntetnie a hús, a vaj, a tojás és más
mezőgazdasági termékek előállítását. A kijevi kormánynak meg kell
kezdenie a vasútvonalak összekapcsolhatóvá tételét az európai
vasúti rendszerrel. A szélesebb nyomtávú síneket és járműveket le
kell cserélni az európai keskeny nyomtávúra. Az ukrán vasutakat
azonnal privatizálni kell és a teljes hálózat átalakítására európai
pályázatot kell kiírni.
A megállapodás értelmében hatezer vasúti kocsit és vonatot is be
kell szerezni. Szerepel az EU társulási szerződésben az ukrán gyárak,
nagyüzemek megközelítéséhez szükséges úthálózat átalakítása
európai cégekkel. Ukrajnának azonnal meg kell szüntetnie a vámot
az európai ruházati termékekre, továbbá az energiahordozók
fogyasztói árát európai szintre kell emelnie. Ez a 900 oldalas
dokumentum rögzíti Ukrajna szuverenitásának a felszámolását, az
ország kiárusítását, termelőkapacitásának a leépítését. Már
részletesen írtunk arról, hogy Ukrajna 1991 óta földrészünk egyik
legkorruptabb állama volt. Ma is a korrupció jellemzi a csőd
széléhez jutott állam működését minden szinten.
Az orosz kormányra óriási belső nyomás nehezedik azért, hogy
támogassa a függetlenség párti szabadcsapatokat. Nem lehet kizárni,
hogy a kijevi kormány által Kelet-Ukrajnába küldött légierő elleni
sikeres harcban orosz önkéntesek is részt vettek. A kelet-ukrajnai
tartományok által megszervezett népszavazás, a függetlenség
kikiáltása, az önvédelmi erők megszervezése, a sikeres
szabadságharc indítása nem csupán önszerveződésnek tudható be.
Lehet, hogy a kijevi államcsínyt követően az volt az első elképzelés,
hogy a kelet-ukrajnai megyékből létrehozzák Novorosszijját, amely
aztán a Krím példája nyomán visszatér Oroszországhoz. Valószínű,
hogy ezt az elképzelést meg kellett változtatni, mert az orosz
kormányra olyan erős nyomás nehezedett az Egyesült Államok, a
NATO és az EU részéről, hogy a kibontakozásnak egy másik
változatát kellett előnyben részesíteni.
A Nyugat már 1989-ben mérlegelte a keletre való terjeszkedést,
és ezt sikeresen meg is valósította. Vannak olyan politológusok, akik
azt állítják, hogy a Kelet pedig Nyugatra akar terjeszkedni. Ezzel az
állítással az a probléma, hogy míg az előbbit bizonyított tények sora
támasztja alá, az utóbbi egyetlen ténnyel sincs alátámasztva. A Krím
félszigetre vonatkozó érvek azért nem állják meg a helyüket, mert
ha Moszkva nem lép időben, akkor a NATO az általa támogatott
államcsínnyel hatalomra került kijevi bábkormánnyal el tudta volna
venni Oroszországtól azt a haditengerészeti támaszpontot, amelyet ő
hozott létre és a történelem során mindig Oroszországhoz tartozott.
Ezt nem lehet összehasonlítani a Nyugat és a NATO folyamatos
keleti irányban történő terjeszkedésével.
Az Európai Unió, valamint Moszkva nyomására Petro Porosenko
2014. július 11-én újabb tűzszünetre vonatkozó ajánlatot tett. A
függetlenség párti erők azért utasították el a tűzszünetet, mert
Porosenko azt követeli az önvédelmi fegyveresektől, hogy a
tárgyalásokat megelőzően tegyék le a fegyvert. Moszkva előzetes
feltételek nélküli fegyverszünetet szeretne. Az ukrán elnök telefonon
tájékoztatta július 10-én Joe Biden amerikai alelnököt a tűzszüneti
javaslata elutasításáról. Biden az ismert amerikai álláspontot
ismételte meg, amely szerint Oroszország felelős a konfliktusért,
mert nehézfegyverekkel és felszerelésekkel támogatja a felkelőket.
Az ukrán elnök és az amerikai alelnök abban egyetértett, hogy
független megfigyelőkre lesz szükség a megkötendő tűzszünet
betartásának az ellenőrzésére.

Izrael és az ukrán válság

Netanjahu többször is felhívta telefonon Putyin elnököt, aki mindig

fogadta hívását és udvarias hangnemben tárgyalt vele. Izrael
hangsúlyozottan semleges az ukrajnai válságban. Képviselője nem
vonult ki az ENSZ Közgyűléséről, amikor a Krím kérdéséről hoztak
határozatot. Arra az átlátszó kifogásra hivatkozott, hogy sztrájkolt a
külügyminisztérium. Israel Shamir számol be The Fateful Triangle:
Russia, Ukraine and the Jews (A sorsdöntő háromszög: Oroszország,
Ukrajna és a zsidók) című írásában3 arról, hogy Putyin és Netanjahu
tisztázta egymás között az izraeli semlegesség okait. Izrael aggódott
amiatt, hogy Moszkva – válaszul az amerikai szankciókra –
leszállítja legújabb légvédelmi rendszereit Iránnak és Szíriának. Irán
és Oroszország évekkel ezelőtt fegyverszállítási szerződést kötött,
amelyet Irán pontosan fizetett. A leszállítást mégis felfüggesztették.
Irán bírósági úton nagy összegű kártérítést követelt szerződésszegés
címén. A szíriaiak is arra számítottak, hogy megkapják az S–300
föld-levegő rakétarendszert, amely képes védelmet nyújtani egy
izraeli légitámadással szemben. Ennek a leszállítása megkezdődött.
Netanjahu azt szerette volna elérni, ha Putyin továbbra sem tesz
eleget a szerződésnek.
Netanjahu azt is elmondta Putyinnak, hogy ez a S–300-as
rakétarendszer Észak-Izrael egészét elérné Haifa irányában. Ez
használhatatlanná tenne fontos repülőtereket, és még a polgári
repülést is veszélyeztetné. Putyin ezért leállította ennek a
rendszernek a leszállítását Szíriának. Az orosz elnök egyértelműen
barátságos Izraellel szemben. Hangsúlyozta, hogy nem fogja
megengedni Izrael elpusztítását. Megígérte, hogy a lakosság
segítségére siet, ha végzetessé válik a helyzet. Netanjahu arra is
ajánlatot tett, hogy Izrael szoros szövetségre lépjen Moszkvával.
Putyin szerint Izrael és Amerika kapcsolata túlságosan szoros ahhoz,
hogy egy ilyen orosz–izraeli szövetség létrejöhessen. Ezért elégséges
a jelenlegi kapcsolatok barátságos szintje.
Putyin a szentpétervári liberális elitből érkezett a politikába, aki
Borisz Jelcin mellett lett miniszterelnök, és barátian viszonyult
mindig a zsidókhoz és Izraelhez. Tény, hogy néhány zsidó
oligarchának – Berezovszkijnak, Guszinszkijnak és
Hodorkovszkijnak – távoznia kellett Oroszországból, de több zsidó
oligarcha megmaradt a barátjának. Putyin azonban nem fogad el
minden zsidó kezdeményezést. Leállította az S–300-ok leszállítását
Iránnak, de nem volt hajlandó eltávolítani az iráni vagy a szíriai,
vagy a Hamasz vezetését. Amikor Netanjahu újabb bizonyítékokról
beszélt Irán nukleáris programját illetően, Putyin udvariasan a
Nemzetközi Atomenergia Ügynökséghez irányította. Mindössze abba
egyezett bele, hogy az izraeli szakértők mutassák meg neki ezeket a
bizonyítékokat. A kiéleződött gázai helyzet kapcsán fontos
körülmény, hogy Oroszország következetesen támogatja a
Palesztinokat és azoknak nagykövetségük is van Moszkvában.
Az ukrán válság miatt Oroszország nem akar teljesen
elszigetelődni, és érdekében áll, hogy a maga oldalára állítsa a
zsidókat. Ez bizonyos fokig kiszolgáltatja őt az Izrael részéről érkező
manipulációknak. 2014. június elején Martin Van Creveld
Moszkvába látogatott. Ő az, aki 2003-ban publikálta a Samson-Opcio
című írását, amely nukleáris elpusztítással fenyegette meg Európát:

„Izraelnek megvan rá a képessége, hogy magával rántsa az egész

világot, és erre sor kerül, még mielőtt Izrael megsemmisülne.”

Martin Van Creveld ezúttal így fogalmazott az Izvesztyija orosz

napilapban:

„Miközben az Egyesült Államok a hanyatlás korszakába lép,

Izraelnek sokoldalú kapcsolatokat kell kiépítenie, és el kell döntenie,
kire fogad, közeledve Moszkvához, Pekinghez és Delhihez.”

Izrael egyelőre ragaszkodik a semlegességéhez. Ez nem okoz túl sok

nehézséget, mert az izraeli lakosság – kivéve az Oroszországból
származókat – nem érdeklődik az orosz és az ukrán ügyek iránt, és
viszonylag barátságtalan mindkettő irányában. Ez igaz a baloldalra
és a jobboldalra is. Az izraeli baloldal még inkább Amerika-barát,
mint az izraeli jobboldal. Az Oroszországból származó izraeliek egy
része Oroszországot támogatja, egy másik része a kijevi rezsimet. Az
ukrajnai zsidó oligarchák – Kolomojszkij, Pincsuk, Rabinovics –
beépültek a kijevi kormányzatba, és erőteljesen támogatják az
izraeli jobboldalt. Izraeli üzletemberek nagy befektetéseket
eszközöltek Ukrajnában, az oligarchák pedig ugyanezt tették
Izraelben. Kolomojszkij tulajdonában van a YuzhMash nevű
rakétagyártó nagyvállalat Dnyepropetrovszkban.
Ennél a cégnél vannak a már említett Satan elnevezésű
ballisztikus rakétáknak a gyártási titkai. Ez a leghatalmasabb orosz
stratégiai fegyver. Kolomojszkij már közölte, hogy ennek a
rakétának a gyártási titkait meg kívánja osztani Izraellel. Ha Izrael
Moszkva oldalára állna Ukrajna vonatkozásában, akkor
elkerülhetetlen lenne a szakítás Washingtonnal. Ezt azonban Izrael
nem akarja.
Néhány szélsőjobboldali izraeli Oroszország támogatójaként
tünteti fel magát. Azt állítják, hogy valójában az izraeli
közvéleményt és a kormányzatot képviselik. Israel Shamir
véleménye szerint azzal kísérleteznek, hogy úgy tüntessék fel
Oroszországot, mint amely támogatja a jobboldali cionizmust.
Közéjük tartozik az orosz-izraeli Avigdor Eskin, aki szerint az izraeli
kormány már eldöntötte, hogy Amerika helyett Oroszországgal lép
szorosabb kapcsolatra. Eskin azt is tudni véli, hogy izraeli
kommandósok segítik az orosz önvédelmi erőket Donyeckben, és
hogy folyamatban van Kolomojszkij izraeli állampolgárságának
visszavonása. A jelenleg Oroszországban élő Eskin egy hálózatot
szervezett Izrael támogatóiból, akik azt hangoztatják, hogy Izrael
Oroszország igaz barátja, míg a muszlimok Oroszország ellenségei.
Eskin együttműködik Vlagyimir Szolovjevvel, aki visszatérve
Oroszországba, az orosz tévé egyik főműsorának készítőjeként fontos
médiaszemélyiség lett. Szolovjevet, aki részben zsidó származású,
megválasztották az Orosz Zsidó Kongresszus tagjává is. A
közvélemény orosz hazafinak tartja, aki Putyin politikájának
szókimondó támogatója. Ukrajnával kapcsolatban álláspontja az,
hogy oroszként és zsidóként zéró toleranciát tanúsít az ukrán
nacionalistákkal, a neonácikkal és a banderistákkal szemben. Ezért a
kijevi rezsim meggyőződéses ellenfele.
Shamir szerint az ukrán zsidók különböznek az orosz zsidóktól.
Azok a közösségek, akik ma zsidóknak nevezik magukat, mintegy
ezer évvel ezelőtt érkeztek erre a vidékre, feltehetően Kazáriából.
Ezek a zsidók nem alkotnak egységes népet, sokféle kisebb közösség
keretében élnek. Jelentős részük kivándorolt Izraelbe, de még
többen Oroszországba költöztek. Oroszul beszélnek és nem ukránul,
noha az elmúlt húsz év során elsajátították az ukrán köznyelvet.
Nem nagyon érdekli őket Ukrajna függetlensége, és rendszerint
mindig az erősebb oldalhoz integrálódnak: legyenek azok lengyelek
a lengyel uralom alatt, az oroszok Moszkva hegemóniája alatt, vagy
a németek, amikor Bécs vagy Berlin gyakorolta az államhatalmat. Az
ukrán zsidók közül sokan úgy döntöttek, hogy az Egyesült Államok
vagy az Európai Unió oldalára állnak. Az egyik oka annak, hogy a
zsidó származásúak igen sikeresek, az, hogy az uralkodó etnikai
csoportok bíznak a zsidókban és számítanak a lojalitásukra, s azt is
tudják róluk, hogy nagyobb részvétet nem éreznek nem zsidó
szomszédaik iránt.
A zsidók három-négy nemzedéke már szabadon kötött vegyes
házasságot, és igen sok a vegyes házasságból származó utódok
száma, akiket gyakran „zsidónak” tekintenek, holott nemegyszer
négy nagyszülőjük közül csak egy volt zsidó. 1991 után Ukrajna
fokozatosan Nyugat felé orientálódott és Ukrajna nyugati részében
fokozatosan nőtt Amerika és Európa befolyása. Kelet-Ukrajna, vagy
más néven Novorosszija azonban megőrizte orosz jellegzetességeit
és kapcsolatrendszerét. A zsidók Ukrajna mindkét részén sikeresnek
bizonyultak. A már többször is emlegetett Kolomojszkij a zsidó
közösség tekintélyes vezetője és a jelenlegi kijevi rendszer fő
támogatója. Kolomojszkij kérges szívű üzletember, aki hírhedt arról,
hogy támadásokat intéz mások tulajdona ellen, és jó kapcsolatokat
ápol a maffiával. Közszájon forognak azok a híresztelések, hogy több
üzleti riválisát is eltette az útból.
Harkovban a polgármester és a közigazgatási terület
kormányzója zsidó. A lakosság oroszbarátnak tekinti őket. Ezért arra
számítottak, hogy a novorosszijai függetlenségért vívott küzdelem
központja Harkov lesz. Janukovics is ebbe a városba menekült
támogatást keresve. De a két zsidó vezető elfordult tőle, úgyhogy az
elűzött elnöknek tovább kellett menekülnie Rosztovba. Lojalitásuk
az új kijevi kormányzatokhoz nem fizetődött ki. Az egyiket lelőtték,
a másikat bebörtönözték és megakadályozták, hogy indulhasson az
elnökválasztáson.
Harkovban él Hodos, a gazdag és tekintélyes zsidó, aki bátran
felvette a küzdelmet a Hábád elnevezésű zsidó spirituális
mozgalommal, amelynek Kolomojszkij az egyik vezetője volt.
Novorosszija zsidósága általában oroszbarát, noha vannak kivételek.
Szinte minden ukrán zsidónak vannak rokonai Oroszországban és
orosz nevelésben részesültek.
Izraelnek számos ügynöke van Ukrajnában. Ismert az az eset,
hogy Ukrajnában elfogtak egy palesztin mérnököt, és repülővel egy
izraeli börtönbe vitték. Ha az ukrajnai biztonsági szolgálatok nem
támogatták volna az izraeli ügynököket, ezt nem lehetett volna
megtenni. Túlzás azt állítani, hogy izraeli katonák harcolnának
Ukrajnában. Ebből annyi fogadható el, hogy vannak olyan kettős
állampolgárságú személyek, akik saját akaratukból teszik ezt, nem
pedig állami megbízásból.
Ukrajna vonatkozásában az Amerikában élő zsidó közösségek is
erősen megosztottak ahhoz hasonlóan, ahogy nagyon eltérően
viszonyulnak Palesztinához. Olyan személyiségek, mint Noam
Chomsky és Steven F. Kohen, jól ismerik Kelet-Európa történelmét,
és szilárdan ellenzik a pénzimpérium terjeszkedését. Az izraeli lobbi
szigorúan oroszellenes. A washingtoni külügyminisztériumban ismét
a neokonzervatívoké az irányítás. Emlékeztetünk rá, hogy Victoria
Nuland külügyminiszter-helyettes volt az, aki kinevezte Ukrajna
jelenlegi vezetőjét. Az ő férje, Robert Kagan, a Külpolitikai
Kezdeményezés (Foreign Policy Initiative, FPI) megalapítója, amely
az Új Amerikai Évszázad Terve (Project for a New American
Century, PNAC) nevet viselő cionista kutatóintézet és program
folytatója.
 A PNAC döntő szerepet vállalt az iraki és az afganisztáni háború
előkészítésében és kirobbantásában, majd pedig sürgette az Irán
elleni fegyveres fellépést. A pénzhatalmi világelit neokonzervatív
hálózata most Oroszországot támadja. Mindez egy nagy
világstratégia része, amelyben Izrael érdekeinek érvényesítése és
politikájának támogatása meghatározó szerepet játszik.
A Külpolitikai Kezdeményezés (FPI) egy olyan nonprofit, kétpárti
és adómentes szervezet, amely fontos feladatának tekinti az Egyesült
Államok vezető szerepének a fenntartását a világban, és az
izolacionizmus elutasítását. Az FPI erőteljesen támogatja Amerika
demokratikus szövetségeseit, és fellép minden olyan rendszerrel
szemben, amely veszélyezteti Amerika érdekeit. Az FPI arra ösztönzi
az amerikai politikai rendszer vezetőit, hogy világszerte terjesszék a
politikai szabadságot, és gondoskodjanak az ehhez szükséges
globális katonai erő fenntartásáról és finanszírozásáról, hogy a
Nyugat képes legyen megbirkózni a XXI. század kihívásaival.
A hivatalos Izrael semleges Ukrajna vonatkozásában, ugyanakkor
Izrael barátai az EU-ban és az Egyesült Államokban ellenségesen
viszonyulnak Oroszországhoz, és az amerikai világhegemóniát
támogatják. A palesztinbarát zsidók viszont Oroszország mellé álltak
a pénzhatalom imperialista terjeszkedésével szemben. Israel Shamir
szerint a cionisták kellemetlen és kemény ellenfelek, de talán még
rosszabbak barátként. Edward N. Luttwak barátságos
Oroszországhoz, és arra szólította fel Washingtont, hogy béküljön ki
Moszkvával. Oroszország és Amerika stratégiai uniója szükségszerű.
Kit érdekel Ukrajna? Mondanivalójának lényege: Oroszország
harcolhatna Kína ellen az Egyesült Államok érdekében. Tony Blair –
volt brit miniszterelnök – az Oroszországgal való békét sürgeti.
Ebben az esetben Oroszország küzdhetne az iszlám világgal Izrael
érdekében. A lényeg az, hogy Izrael egyelőre semleges. Az egyes
zsidók eltérően viszonyulhatnak Ukrajnához, de álláspontjukat
meghatározza, hogyan viszonyulnak Palesztinához és Szíriához.
Miért akartak a neokonzervatívok polgárháborút
Ukrajnában?

Nem szorul bizonyításra, hogy a polgárháború annak a 2014.

februári államcsínynek a következménye, amelyet az Obama-
kormányzat a NATO közreműködésével hajtott végre Kijevben. Ez
hasonlít a CIA által 1953-ban Iránban végrehajtott államcsínyhez az
Eisenhower-kormány idején. Teheránban is megdöntötték a
törvényes kormányt és hatalomra segítették a saht, Reza Pahlavit. A
kijevi államcsíny vagy meghosszabbítja „az amerikai évszázadot”,
amelyet az amerikai dollár világvalutaként történő használata tett
lehetővé, vagy véget vet annak. A globális világelit szeretné
fenntartani a pénzuralmi világrendet, de ehhez szükség van a dollár
mint világvaluta megtartására, mert ez a pénzhatalmi világelit
hegemóniájának a biztosítéka. Korábban Nagy-Britannia is
ragaszkodott ahhoz, hogy az angol font világvaluta maradjon, mert
azt a brit világbirodalom megmaradása szempontjából
létfontosságúnak tekintette.
A kijevi államcsíny a nyomában járó kelet-ukrajnai etnikai
tisztogatással brutálisabbnak tűnik, mint a pénzhatalmi világelit
által – Amerika és a NATO segítségével – végrehajtott puccsok,
színes-gyümölcsös-bársonyos forradalmak a világ más tájain. A
nemzeti szocializmust, sőt a hitlerizmust nyíltan vállaló politikai
erők a többi államcsínynél nem szerepeltek.
A legaggasztóbb azonban az, hogy erre az államcsínyre és a
nyomában járó polgárháborúra egy olyan ország tőszomszédságában
került sor, amely a világ második legnagyobb nukleáris hatalma, és
amely a Szovjetunió felbomlása után is a világ legnagyobb területű
országa. A Nyugat keletre történő nyomulásának ténylegesen
Oroszország a célja. Ha a szembenálló felek nem tanúsítanak
önmérsékletet, nem lehet kizárni egy olyan nagyobb háborúnak a
kitörését, amely az egész emberi civilizáció pusztulásával járhat.
Korábban egyetlenegy államcsíny sem fenyegetett ilyen veszéllyel. A
globális média által következetesen elhallgatott tény, hogy Kelet-
Ukrajnában előre megtervezett etnikai tisztogatás folyik. Ennek nem
a Kelet-Ukrajnában élő orosz lakosság faji alapon történő kiirtása a
célja, hanem a szülőföldjéről történő elüldözése Oroszországba a
terület megszerzése végett.
A véres epizódokkal teli konfliktust alaposan megtervezték és
szigorúan végre is hajtották. Washington a CIA és a NATO által
megszervezett államcsínyben egy olyan demokratikusan
megválasztott elnököt távolítottak el, amelynek a szavazói bázisa
Kelet-Ukrajnában volt. A kijevi bábkormány tárgyalások helyett ezt
a lakosságot terroristának minősítette és légierejével bombázta őket.
A cél egyértelműen az volt, hogy Ukrajna vazallus kormányzata
megszabaduljon Janukovics szavazóitól. Haljanak meg, vagy
meneküljenek Oroszországba. A Nyugatra menekülésüket kezdettől
fogva megakadályozták. A pénzhatalmi elit kívánságait teljesítő
Obama nem akarja, hogy ezek a kelet-ukrajnaiak véleményt
nyilváníthassanak egy valóban demokratikus összukrán választáson.
Ahhoz, hogy Kelet-Ukrajnába lehessen telepíteni a NATO
infrastruktúráját a nukleáris rakétakilövő és elhárító rendszerekkel,
az akkor biztonságos, ha ezen a területen többé nem oroszok élnek.
M. F. de Noli, a svédországi Karolinska Institute professzora
elemző tanulmányt készített az ukrán demokráciát megbuktató
NATO-államcsínyről. Megállapította, hogy Amerika és a NATO
támogatásával, valamint az EU asszisztálásával két neonáci és két
fasiszta párt négy-párti koalíciója kormányozza Ukrajnát. A
nemzetiszocializmus, vagy nácizmus a fasizmus rasszista változata.
A jelenlegi ukrán kormány ilyen értelemben teljesen fasisztának
nevezhető, de nem teljesen neonácinak. A két náci párt közül az
egyik Ukrajna Szocialista-Nacionalista Pártja. Ez lényegében a
Német Nemzeti Szocialista Párt nevének egy változata. Ezt a pártot
nevezték át Szvoboda Pártra azért, hogy rokonszenvesebbnek tűnjön
az amerikai libertáriánusok számára, akik hangsúlyozottan az
egyéni szabadságot és a politikai szabadságjogokat támogatják. A
másik neonáci párt neve Jobb Szektor, mint azt már korábban
említettük. Az elnevezés arra utal, hogy jobboldali pártról van szó,
amely nem a libertáriánus ideológiát, az üzlet- és
szabadpiacpártiságot hangsúlyozza. Ez a két neonáci párt igyekszik
elkülöníteni magát a másiktól, de a lényeget illetően nincs
különbség köztük.
A fasiszta, de nem neonáci párthoz tartozik a Haza Párt,
amelynek Julia Tyimosenko a vezetője. Ez egy szélsőségesen
nacionalista párt, de tartózkodik attól, hogy nyíltan Sztyepán
Bandera politikai követőjének tartsa magát. A Szvoboda Párt és a
Jobb Szektor Sztyepán Banderát Ukrajna nemzeti hősének tartja, és
a két párt nyíltan az ő hagyományát és kultuszát vállalta fel. A
negyedik fasiszta párt egy kisebb politikai szerveződés, vezetője
Vitalij Klicsko, aki ezt a pártot (UDAR – Ütés) megszervezte és
vezeti. Ez a párt az amerikai republikánus párthoz, Angliában pedig
a brit tory párthoz hasonlítható. Az UDAR nem kapott kormányzati
posztot, de Petro Porosenko ennek a pártnak a támogatásával indult
az elnökválasztáson.

A malajziai utasszállító gép tragédiája. Ki húzhatott

hasznot belőle?

2014. július 17-én, csütörtökön, Kelet-Ukrajna felett lelőtték (nagy

valószínűséggel a levegőből) a Malajziai Légitársaság Boeing 777
típusú gépét (MH–17 jelzésű járatát) 298 személlyel a fedélzetén. A
tragikus eseményt követően azonnal beindult a nyugati
propagandagépezet, és mind a politikusok, mind a
tömegtájékoztatás azt állította, hogy a tragédiáért az oroszbarát
milicisták a felelősek. Anélkül, hogy bármilyen vizsgálatra sor került
volna, már megvolt a tettes: Oroszország és annak elnöke, Putyin.
Két tényt bizonyítottnak tekinthetünk: az egyik az, hogy a kelet-
ukrajnai önvédelmi milicisták nem rendelkeztek a drága BUK M–1
föld-levegő légvédelmi rakétákkal. Ezt megerősítette 2014. július 17-
én a kijevi kormány belügyminisztere, Anton Gerasenko, aki azt is
közölte, hogy a malazjiai Boeing 777-et BUK rakétarendszerrel
lőtték le. Vitalij Jarema – Ukrajna főügyésze – július 18-án a
következőket mondta az ukrán Pravdának:

„Miután az utasszállítógépet lelőtték, a hadsereg parancsnoksága

jelentette az elnöknek, hogy a terroristák nem rendelkeznek a mi
BUK védelmi rakétarendszerünkkel és S–300-as rakétákkal. Ilyen
fegyvereket nem foglaltak le tőlünk.”

A másik tény, hogy a szeparatista önvédelmi erőknek nem volt

indítékuk az utasszállítógép lelövésére ugyanúgy, ahogy
Moszkvának sem. A kijevi vezetés két magas rangú vezetője
megerősítette: Ukrajna rendelkezik a BUK légvédelmi
rakétarendszerrel, és a szerencsétlenség térségében már telepítve
voltak a működőképes BUK rakétaütegek. Ezekről a helyekről már le
lehetett volna lőni a malajziai utasszállítót.
A kijevi kormányzatnak – eltérően az önvédelmi milíciáktól és
Oroszországtól – volt oka egy ilyen terrorcselekmény elkövetésére,
különösen akkor, ha ezért Oroszországot lehet felelőssé tenni. Egy
orosz tábornok szerint elképzelhető, hogy a rosszul kiképzett ukrán
hadsereg tévedésből lőtt le egy polgári repülőgépet. A kérdés az,
hogy miért voltak ilyen BUK típusú föld-levegő légelhárító rakéták a
hadszíntérnek tekinthető kelet-ukrajnai területen hadrendbe állítva.
A függetlenségért harcoló önvédelmi milíciáknak nincs légierejük.
Nem tűnik logikusnak, hogy Ukrajna költséges rakétarendszert
telepít egy olyan területre, ahol katonailag nem veszi hasznát,
ellenben ezeket a drága fegyvereket a milicisták elfoglalhatják a
maguknak. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy ez a
bizonyos BUK M–1 rakétarendszer miért volt abba a zónába
telepítve, ahol a polgárháború folyik, akkor az egyik válasz az lehet,
hogy a szélsőséges neonáci csoportok le akarták lőni Putyin elnök
repülőgépét, de összetévesztették a malajziai utasszállítóval. A légi
irányítók jelentették, és az Interfax hírügynökség is tájékoztatott
róla, hogy a malajziai utasszállító és Putyin elnöki gépe csaknem
azonos útvonalon haladt és mindössze néhány percnyi repülés
választotta el őket egymástól.
Az Interfax idézi a hozzá érkezett jelentést:

„Kijelenthetem, hogy Putyin gépe és a malajziai Boeing keresztezte

egymást ugyanabban a repülési sávban, ugyanazon a ponton. Ez
közel volt Varsóhoz, a 330-m repülési sávban 10 100 méter
magasságban. Az elnöki gép moszkvai idő szerint 16 óra 21 perckor,
a malajziai gép pedig 15 óra 44 perckor volt ott. A repülőgépek
körvonalai hasonlóak, és a hosszirányú kiterjedésük is igen közeli
egymáshoz, emiatt a színüket és a meglehetősen nagy távolságot
tekintve a két gép csaknem azonosnak látszik.”

Az orosz kormány annyit reagált az Interfax hírügynökség

jelentésére, hogy az ellenségeskedések kitörése óta Putyin elnöki
gépe már nem halad át az ukrán légtéren. Moszkva nem ismerheti
el, hogy Ukrajna le akarta lőni az orosz elnököt, mert az háborús
okot jelent. A háborút viszont Oroszország el akarja kerülni. De
Washington bűnrészessége is felmerül közvetve, mert valószínűtlen,
hogy a NATO által hatalomra segített kijevi bábkormány vállalkozna
egy ilyen kockázatos akcióra Washington jóváhagyása nélkül. Ezért
az orosz kormánynak nem maradt más hátra, minthogy cáfolja az
Interfax jelentését.
Egy másik lehetséges magyarázat, hogy az ukrán hadsereg
kötelékein kívül működő szélsőségesek kiterveltek egy olyan
terrorista cselekményt, amelyért Oroszországot felelőssé téve
lejárathatják Putyint és kormányát. Ha valóban volt egy ilyen
konspiráció, valószínűleg vagy a CIA-tól, vagy valamilyen titkos
szervezettől jöhetett, és az lehetett a célja, hogy csökkentse az EU
tagállamainak az ellenállását a Washington által kezdeményezett
Oroszország elleni szankciókkal szemben. A pénzhatalmi elit azért
robbantotta ki az ukrajnai válságot, hogy megszakítsa Európa és
Oroszország gazdasági együttműködését. Washington ez irányú
erőfeszítéseit NATO szövetségesei csak „tessék-lássék” támogatták.
A Youtube videomegosztón található egy video, amely állítólag
rögzíti egy orosz tábornok és a szeparatista milicisták beszélgetését.
Eszerint tévedésből lőttek le egy polgári utasszállító gépet. Ezzel a
videóval az a probléma, hogy szakértők megvizsgálták a kódjelzést a
videóban, és ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy ezt a beszélgetést
egy nappal azelőtt folytatták, hogy lelőtték a malajziai utasszállító
gépet. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy az önvédelmi
milicisták könnyen összekeverhetnek egy tízezer méter magasságban
repülő utasszállítót egy katonai géppel, amit azonban a magasan
képzett orosz légvédelem biztosan elkerülne. Ezek az információk
arra utalnak, hogy már a tragikus esemény bekövetkezte előtt
minden felelősséget az oroszokra akartak hárítani.
Putyin elnök többször is hangsúlyozta, hogy az MH–17
tragédiáját a lehető legalaposabban és objektíven kell kivizsgálni. A
globális média hallgat arról a tényről, hogy az MH–17-et
ténylegesen eltérítették a kijevi légi irányítók 200 kilométerrel
északabbra a megszokott repülési útvonaltól, amelyet a malajziai
légitársaság a korábbi napokban követett. A 200 kilométeres
eltérítés azt jelentette, hogy a malajziai utasszállító a háborús zóna
közepébe került. Fontos tehát kivizsgálni, hogy az MH–17 milyen
utasításokat kapott a kijei légi irányítási központból. Kijev gyanúsan
hallgat, noha viszonylag könnyen tisztázni lehetne a kérdést. A
kijevi hatóságoknak egyszerűen nyilvánosságra kellene hozni a légi
közlekedést ellenőrző központ és az MH–17 rögzített beszélgetéseit.
Amikor egy másik malajziai gép, az MH–370 eltűnt, a malajziai légi
irányító központ a légi irányítók és a repülőgép személyzete közti
beszélgetést teljes terjedelemben nyilvánosságra hozta.
Az Ukrán Biztonsági Szolgálat, az SBU (Szluzsba Bezpjeki
Ukrajni), elkobozta ezeket az elektronikusan rögzített
dokumentumokat, így nehéz illetéktelen beavatkozás nélkül
megvizsgálni, hogy milyen útvonalon haladt az MH–17, mit láttak a
pilóták, és milyen beszélgetés folyt a robbanást megelőzően. Az
orosz védelmi minisztérium megerősítette, hogy a Kijev által
telepített BUK légvédelmi rakétaüteg működőképes volt az MH–17-
es lezuhanási helye közelében. A kijevi hadvezetés legalább 27
kilövőt telepített, és valamennyi alkalmas egy 10 000 méter feletti
repülőgép lelövésére.
A kijevi légi irányító központban dolgozott egy spanyol légi
irányító, akit Carlos néven ismerünk. Ő volt, aki a kijevi légi
irányítótoronyból közvetlenül – reális időben – végig követte az
MH–17 repülését. Carlosszal kapcsolatban számos állítás
megalapozott és helyes. Egyesek azonban kételkednek benne. Sőt
olyanok is vannak, akik azt állítják, hogy soha nem is élt és
dolgozott Ukrajnában. Tény azonban, hogy a Twitter internetes
közösségi portálon több üzenetet is közzétett. Az sem tekinthető
véletlennek, hogy felhasználói fiókját zárolták, használatát
felfüggesztették. Ezt követően Carlos eltűnt. Barátai kétségbeesve
keresik. Pepe Escobarnak (aki számos világlap tudósítójaként bejárta
az egész világot és több fontos könyvet is írt) sikerült elolvasnia
Carlos spanyol nyelven írott bejegyzéseit, amikor még felhasználói
fiókja online elérhető volt. A spanyol szöveg kópiái jelenleg is
megvannak és természetesen angol fordítás is készült. Idézzük
Carlos néhány tweet-bejegyzését4:

1. „A B777-et elkísérte két ukrán harci gép másodpercekkel azt

megelőzően, hogy eltűnt a radarról.” (du. 5:48)
2. „Ha a kijevi hatóságok meg akarják mondani az igazságot, el
kell ismerniük, hogy két lökhajtásos vadászgép repült nagyon
közel az incidenst megelőző néhány percben, de nem lőtték le
az utasszállítót.” (5:54)
3. „Mihelyt a malajziai légitársaság B–777-ese eltűnt, a kijevi
katonai hatóság tájékoztatott minket a lelövéséről. Honnan
 tudták ezt?” (6:00)
4. „Mindent rögzített a radar. Azok, akik ezt nem hiszik, hogy
Kijev által lettek lelőve; mi tudjuk ezt itt (a légi irányításnál)
és a katonai légi irányítás is tudja.” (7:14)
5. „A belügyminisztérium tudta, hogy harci gépek voltak a
térségben, de a védelmi minisztérium nem.” (7:15)
6. „A katonaság megerősítette, hogy Ukrajna volt, de azt nem
lehet tudni, hogy honnan jött a parancs.” (7:31)

Carlos értékelése szerint az ukrán hadsereg lőtte ki a rakétát a

belügyminisztérium és nem a védelmi minisztérium parancsára. A
belügyminisztériumnak a biztonsági ügyekért felelős irányítója
Andrij Parubij volt, aki viszont szorosan együttműködött a
washingtoni neokonzervatív döntéshozókkal és az EuroMaidanon
tüntető neonáci szervezetekkel. Ő volt az EuroMaidan tüntetések
parancsnoka. Ha bebizonyosodik, hogy Carlos igaz információkat
tweetelt, tudomásul kell vennünk, hogy az ukrán hadsereg maga is
megosztott. Egy részük Petro Porosenko elnök oldalán áll, akiben
van hajlandóság valamilyen kiegyezésre Moszkvával, megtalálva a
kölcsönös kompromisszumon alapuló „modus vivendi”-t. (Ez olyan
megoldás, amely megpróbálja áthidalni a különböző érdekeket és
képes biztosítani két ellentétes érdek egymás melletti
érvényesülését.)
Az ukrán hadsereg egy másik része viszont a Porosenkónál
szélsőségesebb Julia Tyimosenkót támogatja, aki már olyan
kijelentést is tett, hogy Kelet-Ukrajna orosz lakóit el kell üldözni,
meg kell semmisíteni. A pénzhatalmi világelit bizalmi embereinek
számító neokonzervatív politikusok Washingtonban a Fehér Házban
és a Capitoliumban, valamint a Pentagonban már 2014 májusa óta
mérlegelték, hogy vajon Porosenko irányvonalát, vagy a
Tyimosenko-frakciót kellene-e nekik támogatniuk.
Arra a kérdésre, hogy kinek az érdekében állt ez a tragédia, ki
tudott politikai előnyöket szerezni általa, nem marad más válasz,
mint az, hogy csak a kijevi junta számára volt ez hasznos. A kijevi
puccsista kormánynak rendelkezésére álltak az eszközök, megvolt
hozzá a motívuma és az alkalom is a rendelkezésére állt. A
Novorosszijának nevezett Kelet-Ukrajna ellenállói számára ez a
tragédia szörnyű csapást jelentett. Ugyanez mondható el az
oroszokról is. Amikor az államcsínnyel hatalomra került kijevi
kormányzat ellen fellázadtak Novorosszija függetlenség párti lakói,
győzni tudtak anélkül, hogy Moszkva nyílt segítséget adott volna
nekik. Amikor az orosz kormánynak sikerült fokozatosan felhívnia a
világközvélemény figyelmét arra, hogy Porosenko légierővel,
páncélosok és tüzérség bevetésével próbál egy politikai kérdést
rendezni, akkor került sor egy ilyen tragédiára, amelyért a globális
média a szokásos technikáival Oroszországot tette felelőssé. Ez
megkönnyítette Porosenko és a mögötte álló erők számára, hogy
tovább gyilkolják a felkelőket és Novorosszija civil lakóit. 2015
márciusáig nem sikerült Kijevnek Moszkvára hárítani az MH–17
tragédiájáért a felelősséget.
Az utasszállító gép lelövésének időzítése is több mint gyanús. Az
MH–17 katasztrófájára két nappal az után került sor, hogy a BRICS-
országok bejelentették: kiépítik új pénzügyi rendszerüket, és
mellőzik a Nemzetközi Valutaalapot, a Világbankot, valamint a
dollárban történő elszámolást. Ugyancsak az időzítéshez tartozik,
hogy Izrael épp ekkor látta az időt arra, hogy szárazföldi inváziót
hajtson végre a szabadtéri koncentrációs tábornak tekinthető Gázai
övezet ellen. Ez a Föld legsűrűbben tartott területei közé tartozik.
Még Malajziával kapcsolatban is megemlíthetjük, hogy fővárosában,
Kuala Lumpurban működik az a háborús bűnöket kivizsgáló
bizottság, amely Izraelt bűnösnek mondta ki emberiség elleni
bűncselekmények elkövetésében.
Washington számára is jól jött a malajziai gép lelövése. A
pénzhatalmi világelit által irányított Egyesült Államok és a NATO
megkapta azt, amire már nagy szüksége volt Ukrajnában: a
tűzszünetet. Az így nyert idő lehetővé tette a szervezetlen kijevi
milíciák kaotikus helyzetének megszüntetését és újrafelfegyverzését.
A kijevi puccsista kormányzat továbbra is „terroristáknak” nevezte a
kelet-ukrajnai önvédelmi erőket, a washingtoni neokonzervatív
körök pedig tovább rágalmazhatták Oroszországot és annak elnökét.
Ez felgyorsította Európa és Oroszország együttműködésének a
fokozatos felszámolását.
A kelet-ukrajnai konfliktus kiéleződése óta az orosz hírszerző
szervezetek is szoros ellenőrzés alatt tartják az orosz–ukrán határ
közeli területeket. Óriási mennyiségű adat áramlik az
elemzőközpontokba telemetrikusan, radar útján, műholdas
nyomkövetéssel. Ezekből meg lehet állapítani, hogy milyen típusú
rakétát lőttek ki, honnan, és még a rakétaüteg kommunikációja is
rendelkezésre áll. Az MH–17 tragédiájával kapcsolatosan beindult
nemzetközi vizsgálat eredményeit ki lehet egészíteni az így meglévő
bizonyítékokkal.
A globális média csak Washingtonra hivatkozik, ahol viszont az
illetékesek már mindent tudtak, még mielőtt bármilyen bizonyítási
eljárást lefolytattak volna. Moszkvának is időre volt szüksége ahhoz,
hogy válaszolni tudjon arra: mi történt, hol, mikor és kik követték el
a bűncselekményt, továbbá milyen bizonyítékok támasztják alá a
tényállításokat. Csak így lehet megerősíteni vagy cáfolni, amit
Washington és a szolgálatában álló globális média állít.
Történelmi tapasztalatból már ismeretes, hogy Washington
egyszerűen nem hozza nyilvánosságra azokat az adatokat, amelyek
azt bizonyítanák, hogy olyan rakéta találta el az utasszállító gépet,
amelyet az ő kijevi vazalluskormányának az egységei lőttek ki. Nem
lehet kizárni azt sem, hogy egy bombát helyeztek el az MH–17
fedélzetén, amelyet távirányítással robbantottak fel.
Putyinnak teljes mértékben igaza van, amikor azt hangsúlyozta,
hogy erre a tragédiára nem kerülhetett volna sor, ha Porosenko
hozzájárult volna a tűzszünet meghosszabbításához, ahogyan arról a
német kancellár, a francia elnök és Putyin is meg akarta győzni
június végén. Kijev felelős az Ukrajnán átrepülő utasszállító gépek
útvonalának a biztonságáért, mert nemzetközi jogilag ő ellenőrzi az
ország légterét.
Ha arra keressük a választ, hogy elkövethették-e ezt a
bűncselekményt a kijevi puccsisták az Egyesült Államok tudomása
nélkül, határozott nemmel kell válaszolnunk. A NATO
államcsínyével hatalomra segített kijevi rendszer teljes mértékben
Amerika támogatásától függ. Ha mégis az bizonyosodna be, hogy a
kijevi vezetés szándékosan követte el ezt a bűncselekményt, úgy is
tekinthetjük, hogy ténylegesen Washington akarta, hogy erre a
terrorakcióra sor kerüljön.

A Nyugat újabb „hamis zászló alatt” végrehajtott

támadása

A malajziai utasszállító tragédiája nem tekinthető nagyszabású

„hamis zászló alatti” harci cselekménynek, de beleillik a
társadalomkutatók által SCAD-nak (State Crime Against Democracy)
nevezett állam által elkövetett bűncselekmények sorába. Olyan
kutatók, mint Lance deHaven-Smith, Matthew Witt és James Tracy
már feltárták, hogy az Egyesült Államokban hány szervezet
foglalkozik az adott kormányzat politikáját szolgáló – természetesen
jól álcázott – törvénytelen cselekmények előkészítésével és
elkövetésével. Legutóbb az NSA globális lehallgatási hálózata
lepleződött le Edward Snowden bátor magatartása nyomán.
Egy tipikus amerikai SCAD-akció például a Közel-Keleten úgy
zajlik le, hogy Washingtonban megtervezik, megszervezik, a szaúd-
arábiaiak, katariak finanszírozzák, és izraeli szakértők végrehajtják.
Mindezt a megtörtént események mélyebb elemzéséből tudhatjuk.
Ma már szinte minden érintett és felelős személy tudja, hogy
valójában kik és hogyan tervezték meg és követték el 9/11-et, azaz a
2001. szeptember 11-i merényleteket a New York-i World Trade
Center és a washingtoni Pentagon ellen. Azok, akik hosszú távú
világuralmi stratégiájuk érdekében készek voltak megölni
háromszázezer embert, miért éreznének lelkiismeret-furdalást, hogy
egy másodperc töredéke alatt megöljenek, mondjuk 298 embert?
Különösen így van ez akkor, ha igen csekély a kockázata annak,
hogy az igazi felbujtókat és tetteseket felelősségre vonják.
9/11 esetében a kormányzat és a politikai elit teljes vezetése
vagy hozzá nem értésből, vagy gyávaságból egy óriási
bűncselekmény társ-tettesévé vált. A lelőtt malajziai utasszállító
esetében a tettesek minden támogatást meg fognak kapni az
oroszgyűlölő kijevi kormányzattól, amely egészen addig félresöpri
az igazságot, amíg büntetlenül folytathatja az Oroszország elleni
gyűlölet szítását.
Azoknak az információknak az alapján, amelyek e sorok írásakor
rendelkezésünkre állnak, az a valószínű, hogy ezt a bűncselekményt
soha nem fogják teljesen kivizsgálni, és a valódi tetteseket nem
fogják megbüntetni. Mivel a történelmet nemcsak szakértők,
kutatók, hivatásos történészek írják, hanem mindenekelőtt a
győztesek, a hatalmat gyakorló elitek, az oligarchák, a
bankárdinasztiák, ezért semmi garancia nincs arra, hogy valaha a
teljes igazság kiderüljön. 9/11 bebizonyította, hogy ma már
nemcsak az amerikai társadalom, de szinte a transzatlanti világrégió
egésze közömbösen viszonyul a tényekhez és a bizonyítékokhoz.
A globális média által ismételgetett ideológiai dogma lépett a
tényfeltáró és oknyomozó, objektivitásra törekvő tájékoztatás
helyébe. Az MH–17 kötelező dogmája az, hogy Novorosszija (Kelet-
Ukrajna) lakói terrorista lázadók, és a politikai célszerűség azt
diktálja, hogy ezért a gyalázatos bűncselekményért nem lehet a „hős
euroukrán szabadságharcosokat” vádolni, még kevésbé a mögöttük
álló amerikai pénzhatalmi elitet.
Robert Parry – az Associated Press korábbi munkatársa, a
tekintélyes George Polk Award kitüntetettje – 2014. július 21-én
beszámolt arról, hogy az Egyesült Államok illetékes hatóságainak a
rendelkezésére áll olyan műholdas felvétel, amely pontosan mutatja,
hogy Ukrajnában melyik rakétaüteg volt felelős a malajziai MH–17-
es utasszállító gép lelövéséért. Már írtunk róla, hogy megfelelő
nyomozás híján a pénzhatalmi elit tulajdonában lévő
tömegtájékoztatás azt tálalja egyfolytában a közvéleménynek, hogy
a Moszkva által támogatott ukrán ellenállók felelősek a tragédiáért.
Az Egyesült Államok hírszerző szervezetei rendelkeznek olyan
műholdas felvételekkel, amelyek tartalmaznak minden fontos
részletet. Parryval azt is közölte informátora, hogy a felvételen
látható egység katonái fegyelmezetlenül viselkedtek, és valószínűleg
részegek voltak, mert rengeteg sörösdoboz volt szétdobálva
körülöttük. A főáramlatú tömegtájékoztatás azokat az
információkat, amelyek eltérnek a hivatalos magyarázattól,
lekezelően összeesküvési elméletnek minősíti. A hitelességéről
ismert Robert Parryt azonban nem lehet ezzel a lekicsinylő
minősítéssel egyszerűen félresöpörni.
Parry nagy tekintélyt szerzett magának az Irán-Contra ügy
idején, amikor ő tudósította az Associated Presst és a Newsweeket.
Parry ezúttal azt ajánlotta, hogy a megbízható hírszerzői forrásból
származó értesüléseit érdemes komolyan venni. Az amerikai és az
ukrán hatóságok egyelőre kitartanak amellett, hogy Moszkva-barát
lázadók felelősek a tragédiáért. Ehhez hozzáteszik, hogy BUK
rakétarendszert használtak a repülőgép lelövéséhez. Ezt az
álláspontot azonban maga Vitalij Jarema ukrán főügyész cáfolta, aki
arról tájékoztatta a sajtót, hogy „a hadvezetés – miután lelőtték a
repülőgépet – jelentette az elnöknek, hogy a terroristák nem rendelkeztek
BUK rakétakilövő rendszerrel.”
Az illetékes hatóságok megvizsgálták a – már ugyancsak említett
– hangrögzítés hitelességét, amelyet az ukrán hatóságok hoztak
nyilvánosságra. Azt akarták vele bizonyítani, hogy oroszbarát
lázadók felelősek az MH–17 lelövéséért. Az audio-szakértők azonban
megállapították5, hogy ez a hangrögzítés hamisítvány:
 „A rögzítés második részlete három darabból áll, noha úgy állították
be, hogy egyetlen megszakítatlan hangrögzítés legyen. A spektrum- és
az időanalízis azonban kimutatta, hogy a párbeszédet darabokra
vágták, majd pedig újra összerakták. A rövid szünetek a
hangrögzítőn nagyon sokat mondóak: az audio file megőrizte az
időjelzéseket, amelyek mutatják, hogy a párbeszédet más epizódokból
rakták össze.”

Az MH–17, vagy az MH–370 lajstromszámú gép zuhant

le Ukrajnában?

A Malaysia Airlines MH–370-es járata, amely Kuala Lumpurból

Pekingbe indult, 2014. március 8-án, hajnalban, a kora reggeli
órákban eltűnt. A 9–M MRO lajstromszámú Boeing 777-200-as
típusú utasszállító gép a Thai-öböl felett már nem volt látható a
radarok képernyőjén. A gépen 227 utas és 12 főnyi személyzet
tartózkodott. A 10 600 méter magasan repülő gép 25 fokos haladási
iránya 40 fokra változott. Mivel ez az irányváltoztatás szerepelt a
repülési tervben és a repülőgépről vészjelzés nem érkezett, a
repülőgép-irányítók nem találtak magyarázatot arra, hogy miért tűnt
el a gép a radarok képernyőjéről. A gép keresését nyomban
megkezdték a malajziai, kínai, vietnami, Fülöp-szigeti, amerikai,
ausztráliai, indonéziai, szingapúri, thaiföldi és az új-zélandi
hatóságok. Az Egyesült Államok részéről az NTSB, a Nemzeti
Közlekedésbiztonsági Felügyelet, valamint az FBI kapcsolódott be.
Március 9-én már negyven hajó és huszonkét repülő is részt vett
a keresésben. Mindössze egy úszó szeméthalomra bukkantak. A
keresés folytatódott március 10-én, most már harmincnégy
repülővel és negyven hajóval. A keresést március 11-én
kiterjesztették a Malaka-szoros környékére is, mert a malajziai
légierő parancsnoka szerint radarjuk ott érzékelte utoljára a gépet.
Ezt az állítást azonban később cáfolta. Március 12-én Kína közzétett
három nappal korábban készült műholdfelvételeket, amelyeken
három úszó tárgy látható a Dél-kínai-tengeren. India is
bekapcsolódott az eltűnt MH–370-es gép keresésébe március 13-án
az Indiai-óceánon. Amerikai kutatók úgy vélték, hogy a gép
hajtóművei jeleket sugároztak az eltűnést követő négy órán át, és
így az MH–370 még 4000 km-t repülhetett. A Malaysia Airlines ezt a
tájékoztatást nem erősítette meg.
Március 15-én az a verzió is felmerült, hogy a gépet az egyik
pilóta térítette el, esetleg valaki más, aki repülési tapasztalatokkal
rendelkezett. A szóban forgó jármű műszakilag az egyik
legmegbízhatóbb utasszállító repülőgépnek számít. A kutatásban
résztvevő szakemberek arra is gondoltak, hogy a gép
kommunikációját valaki szándékosan kikapcsolta. Ezzel úgy
változtatták meg a haladás irányát és magasságát, hogy a radarok
már nem tudták követni. Március 20-án Ausztrália miniszterelnöke
bejelentette, hogy egy kereskedelmi műhold által március 16-án
készült felvételeken látható két úszó tárgy az Indiai-óceán déli
részén. A keresést még aznap megkezdték, de ez sem vezetett
eredményre.
Március 24-én a maláj miniszterelnök közölte a sajtóval, hogy
brit adatok szerint az eltűnt gépet utoljára az ausztráliai Perth
közelében látták a levegőben, és a bizonyítékok arra utalnak, hogy
az MH–370-es gép az Indiai-óceán déli részén zuhant le. Április 5-én
és 6-án több kutatóhajó is pulzáló jeleket észlelt a repülőgépeken
alkalmazott fekete doboz frekvenciáján. A déli szélesség 25. és a
keleti hosszúság 101. foka körül.
A maláj hatóság ellenőrizte az utaslistát is. Kiderült, hogy az
egyik osztrák utas hazájában tartózkodott a gép eltűnése idején, és
útlevelét még 2012-ben lopták el Thaiföldön. Egy olasz utas
Thaiföldön tartózkodott, az ő útlevelét is korábban ellopták. Az
egyik kínai utas útlevélszáma pedig egy olyan kínai állampolgáréval
egyezik, aki szintén nem volt a gépen. Mivel ismeretlen
személyazonosságú utasok is voltak az eltűnt repülőgépen, ezért
terrorcselekmény lehetőségét sem zárták ki a hatóságok.
Március 14-én nyilvánosságra hozták, hogy a lopott útlevelekkel
két iráni férfi szállt fel a gépre. Az egyik Frankfurtba, a másik
Koppenhágába akart eljutni. Érdemes még megemlíteni, hogy a
maláj hatóságok március 21-én arról tájékoztattak, hogy a gép
rakterében nagy mennyiségű lítium-ion mobiltelefon- és számítógép-
akkumulátor volt. Azért részleteztük a nyilvánosság számára
elérhető információkat, mert széles körben elterjedt az a nézet is,
hogy az eltűnt repülőgép esetleg csak virtuálisan létezett, és
valójában egy összehangolt kísérlet történt. Erről a verzióról a
főáramlatú tömegtájékoztatás természetesen hallgatott.
Az újabb malajziai repülőgép-katasztrófa – az MH–17 lezuhanása
– arra enged következtetni, hogy a nyugati hírszolgálatok és a NATO
közösen egy olyan „hamis zászló alatti” terrorcselekményt hajtott
végre, amelynek célja csapást mérni Oroszországra. Néhány
hónapon belül a malajziai légitársaságnak két repülőgépe is a
világközvélemény figyelmébe került. Lehet ezt puszta véletlennek is
tekinteni, de mégis szükséges a kötelező szkepticizmussal felvetni,
hogy nincs-e valami köze a malajziai légitársaságnak e két légi
katasztrófa bekövetkezéséhez.
Korábban más légitársaságok repülőgépeivel is történtek tragikus
balesetek. A századforduló körüli évtizedekben a TWA repülőgépei
tűntek el sorozatosan: vagy eltérítették, vagy lelőtték őket. Később
kiderült, hogy valamennyi mögött a Nyugatot irányító világelit
valamilyen fontos érdeke húzódott meg. Azt is meg kell vizsgálni,
hogy kik a tulajdonosai a malajziai légitársaságnak. Ezt azért is
fontos megtenni, mert bizonyos hírszerző szervezetek a
tulajdonosokon keresztül jól tudják a maguk céljaira felhasználni a
légitársaságot. A globális média ezt a szempontot fel sem veti, és így
eleve kizárja nagyon fontos összefüggések feltárását.
A Malaysian Airlinest egy Liverpoolban működő vállalkozói
csoport hozta létre 1937-ben az Imperial Airways-zel. Malajzia
ebben az időben a brit világbirodalomhoz tartozott, és
természetesen a brit hírszerző szolgálatok ebben az országban is
működtek. Az említett vállalat viszonylag rövid idő alatt felbomlott,
és különböző részvénytársaságok részeiként folytatta működését.
Ezek a társaságok szoros kapcsolatban álltak a maláj kormányzattal
és az ottani hírszerző szolgálatokkal is.
Így például Idris Jala – a Malaysian Airlines ügyvezető
igazgatója – korábban a Shell olajipari világcég egyik igazgatója
volt. A Malaysian Airlines kormányzati kötődésű vállalat, azaz
kapcsolatban áll a maláj hírszerző szolgálatokkal is. Az Egyesült
Államokban például a CIA olajipari cége az Evergreen volt, amely
később megszerezte az Air Amerikát. A Times Magazin 1986. április
7-i számában megírta, hogy a CIA hivatalosan nem tartotta nyilván
George Doolt mint munkatársát, de a szervezethez tartozó régi
munkatársak egybehangzóan állítják, hogy legendás hírszerző volt,
aki egy nehezen meghatározható hivatalban dolgozott a Connecticut
Avenue-n. Egy légitársaságokból álló óriási hálózatot hozott létre,
amelyet a CIA világszerte igénybe vett titkos műveletei
végrehajtására. Ennek a légitársaságokból álló hálózatnak a Pacific
Corp. nevű holding volt a tulajdonosa, amely valójában azonos volt
a CIA-val. Dool birodalmához tartozott az Air America, a Civil Air
Transport, a Southern Air Transport, az Air Asia és még egy tucat
kisebb légitársaság. Ez a cégbirodalom az 1960-as években volt a
legnagyobb, és közel húszezer alkalmazottal, továbbá mintegy
kétszáz repülőgéppel rendelkezett.
Richard Helms, aki a CIA helyettes igazgatója volt ebben az
időben, elmondotta, hogy a Dool által irányított rendszerben az
egyes munkatársak három hónapot dolgoztak egy projekten, és
egyikük sem volt biztos százszázalékosan, hány gép áll a
rendelkezésükre. Ez azért volt, mert Dool folyamatosan bérbe adott
gépeket a Shell Corpnak és állandóan megváltoztatta a jelzésüket,
valamint a lajstromszámukat.
 Malajzia ma is a nyugati hírszerző szolgálatok egyik központja –
a bennfentesnek számító – Peter Levenda szerint. A Sinister Forces
(Baljóslatú erők) című munkájának harmadik kötetében írja (443.
old.):

„Kuala Lumpurban élő barátaim, akik egyébként intelligens,

racionális emberek, akik szeretik a bizniszt, a könnyű és jó életet
trópusi paradicsomukban, bizonyítottnak tekintik, hogy a
mohamedán Malajziát gazdasági sikerei miatt való féltékenységből
támadják… Tévesen úgy vélik, hogy egyszerűen nem igazak azok a
jelentések, hogy Malajzia a terroristák menedékhelye lenne. És ez
akkor is így van, ha az egyik politikai párt dicsérte a Baliban
elkövetett bombamerényletet, a világkereskedelmi központ és a
jakartai Marriot Hotel elleni terrortámadást, valamint azt, hogy
2002 májusában Malajziában tanácskoztak a Hamasz és a
Hezbollah vezetői.”

Malajzia az Asian Times tudósítása szerint több bombamerénylet

kiindulópontja volt. Kuala Lumpurban határozták el, hogy 2000
októberében támadást hajtanak végre a USS Cole ellen a jemeni
Ádenban. Malajziának köze van a 9/11 merénylethez is. Az
American Airlines 77-es járatát a Pentagonba irányító szaúdi
terroristák is vízummentesen utazhattak Malajziába, mert az Iszlám
Konferencia Szervezethez tartozó államok polgárai voltak. Malajziai
ügynökök a CIA felső szintjén is dolgoztak az Osama bin Ladent
üldöző egység, az „Alec Station” tagjaként.
Az említett információk alapján nem teljesen alaptalan arra
következtetni, hogy a Malaysian Airlinesnak ma is kapcsolatai
vannak a nemzetközi hírszerző szolgálatokkal. Így elképzelhető,
hogy az Ukrajnában lezuhant MH–17-es repülőgép tragédiájában is
közreműködött a malajziai légitársaság és a Kuala Lumpur-i
titkosszolgálat, hogy sikeresen végrehajtsák ezt a „hamis zászló
alatti” műveletet. A CIA és a SIS (Secret Intelligence Service, vagy
MI6 (Military Intelligence, Section 6, a brit titkosszolgálat) régóta
együttműködött a malajziai hírszerző szervezetekkel a délkelet-
ázsiai műveletekben.
Az interneten (www.veteranstoday.com) olvasható volt 2014.
július 22-én az a verzió, hogy Afganisztánból és Irakból visszatért
katonai szakértők szerint elképzelhető, hogy Ukrajnában valójában a
2014 márciusában eltűnt malajziai repülőgép, az MH–370-es zuhant
le. Stew Webb (www.stewwebb.com), aki magas szintű
kapcsolatokkal rendelkezik az Egyesült Államok hírszerző
szervezeteinél, az egyik informátorától azt a tájékoztatást kapta,
hogy a három hónappal ezelőtt eltűnt malajziai utasszállító, az MH–
370-es a Diego Garciában lévő amerikai katonai támaszponton szállt
le. Az MH–370-es később Európába repült, az volt az elképzelés,
hogy egy hamis zászló alatti műveletben felhasználják. Stew Webb
ezt az információját több közszolgálati rádióban is elmondotta. Az ő
verzióját látszanak alátámasztani olyan dokumentumfotók, amelyek
a veteranstoday.com által közreadott információkat erősítik meg.
Harold Saive, aki megvizsgálta a 2014. július 22-én a világhálón
elérhető fotókat, megállapította, hogy a Boeing 777-200 típusú
gépnek a végén lévő lajstromjel, amely a repülőgép rendszámának
tekinthető (9M-MRD), ki volt jelölve arra, hogy az MH–17-es
útvonalán repüljön. Egy másik fényképfelvétel is ábrázol egy MRD-t
(lajstromjelet), hangsúlyozva, hogy ez egy fontos része a lezuhant
gép roncsának. Harold Saive szerint nagy valószínűséggel ezt
újrafestették, hogy ne téveszthesse senki össze az eltűnt MH–370-es
járatot a feltehetően „halálra ítélt” MH–17-es járattal. Michael
Holmes a CNN-től twitteren keresztül közreadott egy képet, amely a
Malaysia Airlines sugárhajtású gépét ábrázolta egy füves területen.
A malajziai lobogó világosan látható, és ugyancsak láthatók a
Malaysian Airlines System (MAS) vörös és kék színei.
A lezuhant gép roncsainál készített fotó azt látszik bizonyítani,
hogy az az utasszállító gép, amelyet MH–17-tel jelöltek, nem azonos
azzal, amelynek a lezuhanás színhelyén megtalálták a roncsait. A
lezuhant gép roncsainál az ablak elhelyezkedése teljesen más, mint a
Boeing 777-200 típusú repülőgépnél, amelyről ugye azt jelentették,
hogy az fog repülni, mint MH–17-es járat 9M-MRD lajstromjellel a
repülőgép farokrészén. A repülőgép törzsének a jobb oldali része az
elkészült fényképfelvételen sokkal inkább megfelel az MH–370-es
utasszállító gépnek, amelyről csak annyit tudhatunk, hogy még
márciusban eltűnt nyom nélkül.
Aki ezeket a sorokat olvassa, és még elérhetőek lesznek a
világhálón a megjelölt dokumentumok, meggyőződhet arról, hogy
az első fotó mutatja a zászló hátsó szélét, ahol láthatóak a vörös és a
fehér csíkok, és a zászlónak ez a része párhuzamosan fut az
Ukrajnában lelőtt gép roncsainak egy darabján látható fém
ablakfedővel. Aki megtalálja a világhálón ezeket a fotókat, azt is
megállapíthatja, hogy a zászló elhelyezkedése az MH–17 számára
nem lehetséges, de tökéletesen megfelel az MH–370-esnek. Ez
utóbbin a zászló hátsó része közvetlenül a fém ablakfedő fölött van.
Egyelőre csak spekulációkkal rendelkezünk arra vonatkozóan,
hogy mi történhetett a 2014 márciusában eltűnt malajziai
utasszállítóval. Azzal is csak a hipotézisek szintjén foglalkozhatunk,
hogy mi történhetett az MH–370-es járat utasaival, akiknek a
többsége kínai volt. Az MH–17-es gépnek az utasai viszont jelentős
számban hollandok voltak. Az MH–370-es járatról többen azt
feltételezik – köztük háborúból visszatért veteránok – hogy a
fedélzetén lévő amerikai különleges erők térítették el, és 2014.
március 8-án a Diego Garcia-i légi bázisra szállt le. Az MH–17-tel
kapcsolatban viszont az egyik verzió az, hogy az ukrán hadsereg
egyik rakétavédelmi egysége lőtte le. A másik verzió, amit a
Moszkva részéről eddig közzétett dokumentumok sugallnak, az,
hogy egy ukrán harci gép levegő-levegő rakétával lőtte le. Ezt olyan
radarfelvételekkel támasztják alá, amelyek bizonyítják, hogy az
MH–17 nyomában egész közel repült egy ukrán katonai gép.
Oroszország teljes spektrumú megfigyelés alatt tartja Ukrajna
egész területét. Ugyanezt teszi a NATO is. Ezért nagyon fontos az,
hogy az orosz védelmi minisztérium milyen tények nyilvánosságra
hozatalával próbálja az igazság kiderítésén fáradozó szakértőket
segíteni. Az MH–17 sérült jobb oldali hajtóműve arra utal, hogy
levegő-levegő rakéta találta, nem pedig a BUK M–1 föld-levegő
légvédelmi rakéta. Az orosz védelmi minisztérium grafikusan
bizonyítja, hogy az ukrán SU–25 közelről követi az MH–17-et. A
pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő globális média ismételgeti,
hogy a földről lőtték le a malajziai utasszállítót BUK föld-levegő
légvédelmi rakétával. Az irányított propagandistákat nem zavarja az
a tény, hogy egyetlenegy szemtanú sem látta a megtalált repülőgép-
maradványokon a rakéta által ütött erős nyomot, amely szembeötlő
lenne, ha az MH–17-et BUK rakétával lőtték volna le. Ezt a tényt
bizonyítottnak tekinthetjük, mégis számos megválaszolatlan kérdés
merül fel. Milyen lehet Amsterdam Schiphol repülőterén a
biztonsági eljárás? Ezen a repülőtéren a biztonsági rendszert az ICTS
International működteti. Ezt az izraeli céget 1982-ben a Shin Bet, az
izraeli titkosszolgálat korábbi tagjai alapították. Az ICTS-nek számos
leányvállalata van, amelyek mind a repülési biztonsági
szolgáltatásokra, a működő repülőterek ellenőrzésére és elektronikai
felszerelésekkel való ellátására specializálódtak. El lehet
gondolkozni azon, hogy miért van izraeli kézben ez a rendkívül
fontos szakterület, mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy a kijevi
légiforgalmi irányítók az ellenőrző toronyban miért dolgoztak
külföldi tanácsadók jelenlétében.

Harci gépek lőtték le az MH–17-es utasszállítót?

Gerhard Wisnewski 2014. augusztus 1-jén fontos információkat tett

közzé a német Kopp Kiadó honlapján. Írásából lassan összeáll a
malajziai MH–17-es utasszállító gép tragédiájának hiteles verziója.
Egy nagy tapasztalatokkal rendelkező repülési szakértő, Peter
Haisenko alaposan elemezte a repülőgép roncsairól készült fotókat.
Az egykori repülőgép-parancsnok arra a következtetésre jutott, hogy
az MH–17-es járatot két lökhajtásos harci gép lőtte le. Nem mindig
az az igaz, amit sokan gondolnak. A globális média kezdettől fogva
azt sulykolja a közvélemény számára, hogy a malajziai utasszállítót
föld-levegő rakétával lőtték le.
Ennek azonban az ellenkezője az igaz. A „földről kilőtt rakéta”
verziónak csupán az az előnye a Nyugat propagandistái számára,
hogy ily módon az oroszbarát ellenállókra lehet terelni a gyanút.
Elméletileg ugyanis fennáll a lehetőség, hogy a kelet-ukrajnai
önvédelmi csapatok lehetnek a felelősek az MH–17 2014. július 17-
én történt lezuhanásáért.
Olyan lényeges körülmények szinte nem is számítanak, hogy
ezek a polgári ellenállók nincsenek megfelelően kiképezve, és nem
rendelkeznek föld-levegő rakétafegyverekkel. Az a lehetőség, hogy
egy harci gép lőhette le, számításba sem jöhet, mert a kelet-ukrajnai
önvédelmi harcosok egyetlen harci géppel sem rendelkeznek. Azt,
hogy Oroszország hatvan kilométer mélyre behatoljon ukrán
légtérbe csak azért, hogy egy utasszállító gépet lelőjön, még a
pénzhatalmi világelit legszervilisebb lakájai számára sem hihető.
Peter Haisenko harminc éven át vezette a legkülönbözőbb
repülőgéptípusokat (B 727, DC 8, B 747, B 737, DC 10, A 340). Ezt
követően kezdett tényfeltáró-oknyomozó újságírással foglalkozni, és
2007-ben létrehozta az AnderweltVerlagot, majd pedig 2013 óta
online magazinját, az Anderweltonline.com-ot.
Az MH–17 esetében feltűnt neki, hogy a roncsdarabokról milyen
kevés fotót lehet a Google-on találni. Az elérhetőek is alacsony
felbontásúak, egy fotó kivételével. Ez a fotó a pilótafülkét ábrázolja
a kapitány oldalán lévő ablak alsó részén. A kép mindenesetre
sokkoló hatású. Ha alaposan megnézzük a jól kidolgozott nagyítást,
arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a pilótafülkét szabályosan
szitává lőtték. Itt most nem spekulációkról van szó, hanem
egyértelmű tényekről – írta Haisenko, hozzátéve: a pilótafülke olyan
lövések nyomait mutatja, amelyek két különböző luktípusba
sorolhatóak. A kisebb lukak kerekek és tiszták, mintegy 30 mm
kaliberűek, és a szélük befelé hajlik. A nagyobb, kirojtosodott lukak
szélei kifelé hajlanak. A kisebb darabok mind kifelé hajlanak. Tehát
egyértelműen befelé haladó és kifelé haladó lukakat látunk. A kicsi,
kerek, befelé hajló szélűek a befelé irányuló lukak; a nagy,
kirojtosodott és kifelé hajló szélűek a kifelé irányuló lukak. A kisebb
darabok – Haisenko véleménye szerint – a repeszek irányában
mozdultak el, amelyek áthatoltak a pilótafülkén és kirepültek belőle.
Ha ugyanazon a roncsdarabon egyszerre találhatóak befelé és kifelé
irányuló nyílások, azok arra utalnak, hogy a pilótafülkét egyszerre
két oldalról lőtték: az egyikről és a vele szemben lévőről.
Miközben ily módon szitává lőtték a pilótafülkét, a repülőgép
többi részén lövés nyoma nem található, kivéve egy hosszú
karcolást, amely a repülőgépet csak súroló lövéstől származhatott. A
repülőgép többi része nem kapott lövéseket, hanem egyszerűen
szétesett, összetörve a leggyöngébb helyeken. A pilótafülke mögötti
roncsrészek nagymértékben épen maradtak, ha eltekintünk attól,
hogy egy nagyobb egésznek a részeiről van szó. Csak a pilótafülke
részei roncsolódtak szét teljesen. Ebből arra következtethetünk,
hogy a repülőgépet nem egy rakéta találta el a közepén. A roncsolás
csak a pilótafülke területére korlátozódott.
Az orosz radarfelvételek egyértelműen bizonyítják egy ukrán
SU–25 típusú harci gép jelenlétét az MH–17-es malajziai gép
közelében. Ez megfelel annak a tájékoztatásnak, amit az eltűnt
spanyol repülőgép-irányító (Carlos) adott, aki „a két ukrán harci
gépet az MH–17-es közvetlen közelébe látta”. A SU–25 egy harminc
milliméteres GSch–302/AO–17A típusú, kétcsövű löveggel van
felszerelve. A fegyver működésekor a páncéltörő és a
repeszlövedékek meghatározott sorrendben követik egymást.
Amikor egy sorozat páncéltörő és repeszlövedék eltalálja a
pilótafülkét, amelyet minden esetben olyan erősnek készítenek el,
hogy maga is át tudna törni egy páncélost, akkor a páncéltörő
lövedék részben átrepül a pilótafülkén a másik oldalra, ahol aztán
részben deformálódva elhagyja a pilótafülkét. A repeszlövedékek
ezzel szemben a pilótafülke belsejében felrobbannak. A gyors
lövéseket leadó GSch–302 löveg képes igen rövid idő alatt sorozatos
robbanásokat előidézni a pilótafülkében. Ezek közül egy is elegendő
egy páncélos felrobbantásához. Az utasszállító repülőgépek belső
tere sűrített levegővel teli elzárt térség. Ha a légnyomás
szélsőségesen nagy lesz, a repülőgép kipukkad, mint egy léggömb.
Haisenko arra a meggyőződésre jutott, hogy a pilótafülkét két
harci gép is tűz alá vette, miközben a gép hátsó részei a
leggyöngébb pontokon szétestek. A szétszóródott roncsdarabokról
készült kép és a brutálisan szétroncsolt pilótafülkerész kiegészíti
egymást.
Haisenko kitér arra is, hogy Washingtonban tragikus tévedésről
beszélnek: egy hibáról, amit a lázadók követtek el. Emlékeztet
azonban a tapasztalt pilóta arra a körülményre is, hogy néhány
kilométerre távolabb repült Putyin gépe a tengeren túlról hazafelé
Moszkvába. Az érvelés úgy szól, hogy az orosz elnök gépe és a
malajziai utasszállító festése, színe nagyon hasonlított egymásra.
Haisenko szerint minden pilóta meg tudja különböztetni az orosz
elnök Iljuschin–96 és a malajziai Boeing 777-es utasszállítót
egymástól. Előbbinek rövid, tömzsi törzse van, a másiknak pedig
hosszú, karcsú törzse. Ezenfelül világosan fel voltak festve a
„Malaysian” és a „Rossija” elnevezések, ez utóbbi cirill betűkkel.
Mivel két harci gép is támadott, mind a kettő tévedett?
Aki a háborús stratégia logikáját követi, teljesen világos, hogy
egy védtelen orosz elnök lelövése teljesen alkalmatlan lenne a kellő
háborús légkör felszítására Oroszország ellen. Egy ilyen merénylet
valójában Oroszország oldalára állította volna a világ
közvéleményét. A történelemből tudjuk, hogy az agresszornak úgy
kell elindítania egy háborút, hogy megtámadottnak tüntesse fel
magát, aki valójában önvédelemből fog fegyvert. Egy ilyen
koncepciónak az felel meg, ha elhitetik a világ közvéleményével,
hogy ezt a bűncselekményt oroszbarát erők követték el.
 Aki ismeri az Operation Northwoods tervet – amelyet a CIA és a
Pentagon készített, de végrehajtását Kennedy elnök nem
engedélyezte – az jól tudja, hogy lényegében ezt hajtották végre
Ukrajnában Oroszország lejáratására. (Az Operation Northwoods
tervezői szerint a Pentagon lelövetett volna egy amerikai utasszállító
gépet és a bűncselekményért Kubát tették volna felelőssé. Ez pedig
lehetővé tette volna a Kuba elleni inváziót és Fidel Castro
rendszerének a megdöntését.)

Egyelőre nincsenek kemény bizonyítékok

A Kreml – az orosz védelmi minisztérium útján – már nyilvánosságra

hozta hiteles bizonyítékait. A Nyugatot is felszólította, hogy járuljon
hozzá egy pártatlan, nemzetközi vizsgálat lefolytatásához. 2015
márciusáig Washington egyik kérést sem teljesítette. Az Egyesült
Államok hadihajói, amelyek fel vannak szerelve rakétavédelmi
radarokkal, már 2014. június eleje óta nyomon követtek minden
Ukrajna légterében mozgó tárgyat. Az NSA (National Security
Agency – Nemzetbiztonsági Ügynökség) az Amerikai Egyesült
Államok Rádióelektronikai Hírszerző Szervezete. Ez az intézmény
Amerika Hírszerző Szervezetei Közösségének az egyik legnagyobb
költségvetésű és létszámú résztvevője. Az NSA a Pentagonnak van
alárendelve, és tevékenységi körébe tartozik a külföldre irányuló
rádiófelderítés tervezése, koordinálása, beleértve az internetes
forgalom ellenőrzését, valamint az amerikai információbiztonság
védelmét. Szinte minden elektronikus jelet összegyűjt hírszerzési
célokból.
Egy másik szervezet, a Nemzeti Térinformatikai Hírszerző
Ügynökség (National Geospatial-Intelligence Agency, NGA) az
Egyesült Államok Távérzékelési és Térképészeti Hírszerző Szervezete
közvetlen harci támogatást nyújt a fegyveres erőknek. Az NGA
hírszerző szervezetként pedig az amerikai kormány felügyelete alatt
gyűjt és elemez valós idejű távérzékelési, képi és digitális
térinformatikai adatokat. Az NGA által gyűjtött adatok segítségével
Washington minden kétséget kizáróan pontosan tudná bizonyítani,
hogy mi is történt Ukrajna légterében, amikor lelőtték a malajziai
légitársaság utasszállító repülőgépét.
A Fehér Ház rendelkezésére állnak a Védelmi Hírszerző
Ügynökség és a Központi Hírszerző Ügynökség kellően alátámasztott
és szakmailag is ellenőrzött bizonyítékai. Ukrajna esetében is fontos
bizonyítékokat lehetne beszerezni az emberi kapcsolatok
felhasználásával, azaz a Humint (Human Intelligence) segítségével.
Az MH–17 tragédiájának a kivizsgálásánál különösen a speciális
ismeretekkel rendelkező szakértőket nem szabad mellőzni. Már
önmagában is elgondolkodtató az a tény, hogy ennyi hivatásos
szervezet miért nem képes legalább néhány meggyőző bizonyítékot
a világ közvéleménye elé tárni. Washington mély hallgatásba
burkolódzik és 2015 márciusáig nem tette közzé a saját adatait.
Pepe Escobar írja (Asia Times, 2014. július 30.), hogy az általa
megismert rengeteg információ alapján legvalószínűbbnek azt tartja,
hogy egy R–60M levegő-levegő rakétával lőtte le egy ukrán SU–25
az MH–17-es utasszállítót. De nincs kizárva az a lehetőség sem, hogy
párhuzamosan a földről is lőttek rá BUK M–1 rakétával. Gyanús az
is, hogy az Ukrán Biztonsági Szolgálat, az SBU miért kobozta el a
kijevi légi irányító központban az MH–17-tel folytatott beszélgetés
rögzített anyagát. Ha az SBU az elkobzott hangrögzítést
nyilvánosságra hozná, arra is magyarázatot kaphatnánk, hogy miét
repült az MH–17 háborús zóna felett? Túlságosan nagy képzelőerő
nem kell ahhoz, hogy az elkobzott hangrögzítést esetleg
manipulálják. Michel Chossudovsky, aki egyetemi tanár, a Global
Research fórumán 2014. július 21-én közzétett elemzésében arra a
következtetésre jutott, hogy az MH–17-et utasították arra, hogy a
kelet-ukrajnai háborús zóna felett repüljön. Az útvonal
megválasztását nem az Eurocontrol rendelte el.
Nem lehet kizárni, hogy mégiscsak Putyin volt a célpont

2014. augusztus 10-én Robert Parry újabb elemzést készített az MH–

17 katasztrófájáról (Consortiumnews.com). Az amerikai hírszerző
szervezetek elemzői komolyan mérlegelik azt a verziót, hogy a
malajziai utasszállító gépet az ukrán szélsőségesek összetévesztették
azzal a repülőgéppel, amelyen Putyin elnök tért vissza Dél-
Amerikából Moszkvába. Ha ez igaz, akkor egészen más irányban kell
folytatni a július 17-i katasztrófa kivizsgálását. Ez a verzió ugyanis
drámaian eltér attól, amit az amerikai kormányzat szinte azonnal
hirdetni kezdett, hogy kelet-ukrajnai lázadók lőtték le az MH–17-et
oroszok által szállított légvédelmi rakétával.
A washingtoni kormányzat ezzel az állításával nyomban elkezdte
az oroszellenes hisztéria felkorbácsolását. Erre azért volt szükség,
hogy megszerezze a nyugat-európai közvélemény támogatását a
Moszkva elleni keményebb szankciókhoz. Az amerikai elemzők
azonban elutasították az eredeti magyarázatokat, mert nem találtak
bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy Moszkva valóban szállított
föld-levegő rakétaütegeket a lázadóknak. Ezután az ukrán vezetésen
belüli szélsőségeseket vették közelebbről szemügyre, akiknek
kapcsolataik voltak az ukrán légierővel. Putyin repülőgépe hasonló
színeket visel, mint a malajziai utasszállító gép: mindkettő vörösre,
fehérre és kékre van festve. Putyin gépe azonban kikerülte Ukrajnát
és más útvonalon tért vissza Moszkvába.
Július 17-e után az amerikai hírszerző szolgálatok alaposan
átnézték a lehallgatott telefonbeszélgetéseket és más hírszerzési
adatokat. Ezt követően megerősödött az a gyanújuk, hogy a lelövés
motívuma az lehetett, hogy néhány ukrán szélsőséges valóra akarta
váltani azt a fogadalmát, hogy eltávolítja Putyint az élők sorából.
Ezek a kijelentések kezdetben üres dicsekvésnek tűntek, de a
megismert információk alapján már komolyan kell venni ezeket.
Ha néhány ukrán illetékes valóban rajta akart ütni lesből Putyin
repülőgépén, akkor néhány percen belül kellett a tűzparancsot
kiadniuk, hiszen csak igen rövid idő állt rendelkezésükre a célpont
észlelésére és beazonosítására, ezért hitelesnek tűnik, hogy a
támadók elhamarkodott döntést hoztak, és Putyin gépe helyett az
utasszállítót találták el.
Az MH–17 lezuhanását követőn az ukrán kormány gyorsan
összegyűjtötte a „social mediá”-ban, vagyis az interneten elérhető
információkat, hogy a felelősséget a kelet-ukrajnai lázadókra és
közvetve az orosz kormányra hárítsák. Az előzőekben már megírtuk,
hogy nemcsak a kelet-ukrajnai lázadók állították, hogy nem
rendelkeznek BUK M–1 típusú légvédelmi rakétákkal, de ezt
erősítette meg a kijevi kormány belügyminisztere és Ukrajna
főügyésze is. Ezeket a cáfolatokat azonban az Egyesült Államok
főáramlatú tömegtájékoztatása és a washingtoni kormányzat magas
rangú képviselői is mellőzték.
John Kerry külügyminiszter három nappal a katasztrófa után a
különböző tévéállomások öt vasárnapi beszélgetőműsorában is
elismételte az ukrán kormány verzióját, holott a katasztrófa
hivatalos kivizsgálása csak akkor kezdődött. Július 22-én a hivatalos
Washington továbbra is a kijevi változatot ismételgette a főáramlatú
tömegtájékoztatás képviselőinek. Néhány újságíró azonban
rámutatott, hogy nincsenek valóságos bizonyítékok a hivatalos
verzió alátámasztására, és csodálkoztak, hogy az interneten egymást
önkéntes alapon tájékoztató bloggerek információi, vagyis a „social
media” második nyilvánossága jelenti azokat a hírforrásokat,
amelyekre a washingtoni kormányzat támaszkodik. Hiányolták,
hogy a külügyminisztérium miért nem a légi elektronikus
megfigyelőrendszerek, a lehallgatott telefonbeszélgetések és más
hivatalos források alapján ad tájékoztatást.
Nyilvánvalóvá lett: az amerikai kormányzat felső szintje abból
indul ki, hogy Oroszország a felelős. Ezért a hírszerző szervezetek
elemzői csak rendkívül óvatosan járhatnak el egy új verzió
kidolgozásában. Tovább folyik annak a verziónak a vizsgálata,
amely szerint az ukrán hadsereg lőtte le az utasszállítót, hogy a
lázadókat felelőssé téve az ukrán, az európai és az amerikai
közvéleményt is Oroszország ellen fordítsa.
A hivatásos hírszerzők számára a Putyin elleni merénylet
verziója meggyőzőbbnek tűnik, figyelemmel az orosz elnökkel
szembeni gyűlöletre, amelynek a jelenlegi ukrán vezetők már
nemegyszer hangot adtak. Elképzelhető, hogy Ukrajna jelenlegi felső
vezetői nem tudtak a szélsőségeseknek erről a szándékáról, de ha ezt
a merényletet egy nukleáris hatalom elnökével szemben
végrehajtják, az világméretű krízist válthatott volna ki. Oroszország
esetleg olyan ellenlépésekre szánta volna el magát, amelyek
konfrontációt eredményeztek volna nemcsak Ukrajnával, de az
Egyesült Államokkal is.
2014. február 22-e óta, amikor az alkotmányos rend
megszegésével megfosztották hatalmától az ország legitim elnökét,
folyamatosan kísért egy nagyobb fegyveres konfliktus lehetősége.
Washington nyomban legitimnek ismerte el az államcsínnyel
hatalomra került bábkormányt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy
az ukrán választópolgárok is – elsősorban a Kelet-Ukrajnában élő
orosz anyanyelvűek – automatikusan legitimnek fogadják el az
alkotmányellenesen hatalomra került kormányzatot.
Már volt arról szó, hogy a Krími Autonóm Köztársaság hogyan
tért vissza Oroszországhoz az önrendelkezési elv érvényesítésével,
demokratikus választások útján. Ezt a mintát akarták követni Kelet-
Ukrajna, azaz Novorosszija lakói is. Indokolt lett volna, ha Moszkva
a demokratikusan kifejezett népakarat nyomán Novorossziját is
visszafogadja Oroszországba, ahonnan a bolsevik diktatúra 1954-
ben önkényesen elszakította. Putyin abban bízott, ha enged
Washington és a NATO nyomásának – vagyis Novorossziját nem
fogadja vissza Oroszországba –,megtarthatja a nyugat-európai
kormányok és a kijevi államcsínyt kritikusan fogadó európai
közvélemény egy részének a jóindulatát. De legalábbis azt, hogy fair
módon, a józan ész által diktált racionalitás szerint viszonyuljanak
Oroszországhoz.
 Ez az elgondolás abból indult ki, hogy a Nyugat döntéshozó
körei magukra vonatkozóan is érvényesnek tekintik a nemzetközi
jog, a jogállamiság és az univerzális erkölcs elveit. Mivel az Európai
Uniónak az Oroszországgal fenntartott jó kapcsolat az érdeke, ezért
a nagy európai országok csak kelletlenül tettek eleget Washington és
a NATO követeléseinek. A Nyugat által kikényszerített ukrán
rendszerváltás egyik célja épp Oroszország és az Európai Unió
kapcsolatának a felbomlasztása volt. Ehhez volt szükség az újabb és
újabb pénzügyi, gazdasági és politikai szankciókra Moszkva ellen.
Washington azonban elégedetlen volt azzal, ahogyan az Európai
Unió vezető országai csak fél szívvel támogatták. Érdekében állt a
feszültség növelése az EU és Oroszország között. Ennek a logikájába
már beleillett, hogy legyen egy véres háború Kelet-Ukrajnában,
amely végül is arra kényszeríti Oroszországot, hogy fegyveresen
beavatkozzon és teljesítse Novorosszija lakóinak azt a kívánságát,
hogy visszatérhessenek Oroszországhoz. Ha Putyin ennek eleget
tesz, agresszornak minősítve tovább lehet démonizálni, és el lehet
érni olyan szankciók életbe léptetését, amelyek teljesen szétszakítják
Európa és Oroszország gazdasági kapcsolatait, még jobban
kiszolgáltatva Európát az Egyesült Államoknak és a felette álló
pénzhatalmi világelitnek.
Európa politikai vezetői nem álltak ki saját népük alapvető
szükségletei és érdekei mellett. Washington engedelmes csatlósainak
bizonyultak. Ennek egyik oka, hogy az Európai Unió nem
rendelkezik saját fegyveres erővel. Az NSZK és az NDK azzal a
feltétellel egyesült, hogy az egyesült Németországban továbbra is ott
marad a második világháború nyugati győztes hatalmainak a
hadereje a NATO égisze alatt. Csak a második világháborút döntő
módon megnyerő Szovjetunió utódállama, Oroszország szorult ki
Európából. A NATO úgy is felfogható, mint a globalista Új
Világrendet építő pénzhatalmi világelit fegyveres ereje, amelynek a
vazallusává lett Európai Uniót is megszállva kell tartania. Amíg az
EU-nak nem lesz önálló hadserege, nem lesz tényleges
érdekérvényesítő ereje és saját külpolitikája.
Az Európai Unió cserbenhagyta Oroszországot. Miközben a
NATO kijevi puccsista bábkormánya a nemzetközi jog alapelveinek
megszegésével – minden fegyvernem bevetésével – polgárháborút
visel saját népe ellen, a demokratikus Európai Unió nem állt ki a
nemzetközi jog és az emberi jogok érvényesítése mellett.
Szankciókat ugyanis a háborús bűnöket elkövető kijevi puccsista
kormányzat ellen kellene érvényesíteni. Az EU-nak rá kellett volna
vennie a hozzá csatlakozni kívánó kijevi rendszert arra, hogy
tárgyalások útján oldja meg a kelet-ukrajnai lakosság sérelmeit.
Novorosszija lakói eredetileg csak nagyobb autonómiát, orosz
anyanyelvük szabad használatát és igazságosabb közteherviselést
akartak, azaz a befizetett adók Kijev általi aránytalan elvonásának a
megváltoztatását. Mindezt a puccsista kijevi bábkormány, ha
valóban a lakosság érdekeit tartja szem előtt, kompromisszumokkal
is rendezhette volna. Ehelyett bátorította a legszélsőségesebb
nacionalistákat, hogy vérengzést rendezzenek Ogyesszában. Ez
annak a megfélemlítést szolgáló belháborúnak az előjátéka volt,
amely hamarosan kibontakozott Kelet-Ukrajnában.
A kijevi áldemokraták 2015 márciusáig nem ültek le tárgyalni a
jogos érdekeiket, valamint az önrendelkezéshez való jogukat
védelmező kelet-ukrajnaiakkal. Putyin bármit tesz, fel lehet ellene
használni. Ha nem nyújt segítséget az áldozattá vált kelet-ukrajnai
orosz lakosságnak, saját népe fordul el tőle. Ha pedig megteszi ezt a
kötelességét, a Nyugat és globális médiagépezete minősíti
agresszornak.
2014 júliusában az ukrajnai eseményeket a háttérből irányító
legmagasabb körökben felmerült az igény olyan sokkoló esemény
iránt, amivel rá lehet venni a vonakodó Európai Uniót keményebb
szankciók elfogadására, amelyek egyszerre gyöngítik Oroszországot
és az EU-t. Washington már hosszabb ideje létre akarja hozni azt a
szabadkereskedelmi övezetet, amely megkönnyítené a pénzhatalmi
elitnek, hogy Európa még meglévő reálvagyonát a saját maga által
kibocsátott fedezetlen dollármilliárdokkal felvásárolja. Ezzel
befejeződne Európa teljes pénzügyi, gazdasági és katonai alávetése a
pénzhatalmi világelit eszközévé vált Egyesült Államoknak.
Ilyen logika alapján azt sem lehet kizárni, hogy a legmagasabb
helyről hagyták jóvá azt a terrorista cselekményt, amelyért aztán
Oroszországot, személy szerint Putyint tették felelőssé. Az MH–17
tragédiája – úgy néz ki – beváltotta ezeket a reményeket, mert
Oroszországot erre hivatkozva sújtották további szankciókkal. Az
orosz kormánynak és Putyin elnöknek talán mégiscsak meg kellett
volna engednie az orosz ajkú lakosság csatlakozását Oroszországhoz.
Ezt a lehetőséget Putyin abban a reményben utasította el, hogy így
megtarthatja a Nyugat – elsősorban az EU – vezető államainak
maradék jóindulatát. Ez a remény hiábavalónak bizonyult.
Novorosszija Oroszországhoz csatlakozása helyett sor került egy
utasszállító gép lelövésére, amely 298 ember halálát okozta. Ezzel a
terrorcselekménnyel váltották ki azt a sokkhatást, amely már
lehetővé tette a súlyos szankciók kikényszerítését az eddig vonakodó
Európai Uniótól. Ezekre Moszkva már kénytelen volt saját szankciók
életbe léptetésével válaszolni.
Jellemző a Nyugat képmutatására, hogy az általa hozott
sorozatos szankciókat összhangban lévőnek találta a
Világkereskedelmi Szervezet (WTO) előírásaival. Mihelyt azonban
Moszkva is a szankciók eszközéhez nyúlt, azonnal tiltakozott, hogy
azok sértik a WTO előírásait.
Számos körülmény arra utal, hogy a NATO a 2014. február 22-i
államcsínynél bevetette az Ukrajnában is működő Gladio típusú
neonáci milicistákat. A kiképzett orvlövészekből és
mesterlövészekből álló szélsőjobboldali nacionalisták játszották a
rohamcsapat szerepét Kijevben. A NATO bábkormánya ezért több
minisztérium irányításának átengedésével jutalmazta meg
vezetőiket. A szélsőjobboldali rohamosztagok tagjait demokratikus
forradalmároknak nevezték, ugyanakkor az új kijevi rezsim az
önrendelkezésükhöz ragaszkodó orosz ajkú ellenállókat kezdettől
terroristának nevezte. Kijev a szélsőségesen nacionalista neonáci
milíciákból hozta létre az új nemzeti gárdát. Ennek a tagjai hajtották
végre az ogyesszai vérengzést, amelynek sok ártatlan ember esett
áldozatul.
2014 áprilisától augusztus 8-ig a Kelet-Ukrajnában folyó
polgárháborúnak már több ezer halálos áldozata6 volt az ukrán
parlament A békéért és a stabilitásért nevű csoportjának jelentése
szerint. A sebesültek számáról nem közöltek adatokat, de becslések
szerint ez is elérte a több ezret. Orosz részről két ukrán vezető
személyt is megvádoltak gyilkosság elkövetésével. Az egyik Arszen
Avakov belügyminiszter, a másik pedig Ihor Kolomojszkij dollár-
multimilliárdos oligarcha, akit az államcsínnyel hatalomra került
kijevi vezetés a Dnyepropetrovszki Régió kormányzójának nevezett
ki. Kolomojszkij közismert arról, hogy fizetett terroristákkal félemlíti
meg üzleti riválisait. Hatalmas vagyonát most félkatonai
rohamosztagok finanszírozására fordítja. Az egyik ilyen rohamosztag
az agresszivitásáról vált hírhedté, mert brutális kegyetlenséggel
bánik a lakossággal. Miután Putyin gyilkossággal vádolta, azóta
Kolomojszkij több halálos fenyegetést is intézett az orosz elnök
címére.
Julia Tyimosenko, korábbi miniszterelnök – Kolomoszkij
politikai szövetségese – pedig egy lehallgatott telefonbeszélgetésben
egyenesen azt mondta, hogy „eljött az idő, hogy fegyvert ragadjunk és
öljünk. Menjenek, öljék meg azokat az átkozott oroszokat vezetőikkel
együtt”. Az amerikai hírszerző szolgálatok tisztában voltak vele,
hogy rengeteg életveszélyes fenyegetés hangzik el Putyinnal
szemben, de ezeket nem vették elég komolyan. Amikor azonban az
MH–17-et lelőtték, a helyzet változott. A washingtoni hírszerzők ma
már a tragédia egyik lehetséges motívumaként foglalkoznak a
Putyin elleni fenyegetésekkel.
Sokatmondó fejlemény, hogy 2014. augusztus 7-én váratlanul
lemondott az ukrán nemzetbiztonsági szolgálat vezetője, Andrij
Parubij. Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy Parubij volt az ukrán
neonáci milicisták vezetője, és ő volt a 2014. február 22-én
végrehajtott véres államcsíny idején a parancsnok Kijev Maidan
Nezalezsnosztyi (Függetlenség tere) nevű főterén, amelyet röviden
csak Maidannak szoktunk nevezni. Parubij nem volt hajlandó
magyarázatot adni gyors távozására. Néhány politikai elemző
azonban összefüggést lát a malajziai utasszállító gép lelövése és
Parubij váratlan lemondása között. Az amerikai hírszerzők
informálisan egyelőre csak annyit közöltek Robert Parryvel, hogy
Porosenko államelnök és Jacenyuk kormányfő nem érintettek az
ügyben. Nem tisztázták viszont a kormány többi szélsőséges
politikusának a felelősségét.
A Moszkva által az amerikai kormány részére átadott technikai
bizonyítékok – valamint más forrásból származó adatok –
megerősítették, hogy az ukrán hadseregnek számos orosz
gyártmányú BUK M–1 típusú légelhárító rakétaütege volt az MH–17-
es, valamint a közelében haladó két vadászgép repülési vonala alatti
területen. Szemtanúk is jelentették, hogy láttak a malajziai gép
közelében egy vagy két ukrán vadászgépet, mielőtt az felrobbant a
levegőben. Két munkahipotézist is figyelembe vesznek az elemzők:
az egyik szerint a vadászgépek megpróbálták beazonosítani az MH–
17-et, a másik pedig az, hogy nekik kellett a gépet lelőniük abban az
esetben, ha a kilőtt rakéta célt tévesztett volna.
A BUK M–1 légelhárító rakétának a specialistája, aki alaposan
elemezte az orosz bizonyítékokat, megállapította: az egyik ukrán
légelhárító üteg olyan helyzetben volt, hogy ahhoz hasonló
lövésnyomokat okozhatott, amelyek megfelelnek az eddig megtalált
repülőgéproncsokon található sérüléseknek.

A Nyugat Oroszország inváziójára készül Ukrajna

militarizálásával?
Az eddig ismertté vált adatokból az a verzió a valószínű, hogy egy
ukrán vadászgép rajtaütést hajtott végre egy – az orosz légtér felé
haladó – utasszállító gép ellen, amelynek a jelzései nagyon
hasonlítottak Putyin elnök gépének a jelzéseire. Mindez logikusnak
tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy Ukrajnától az Egyesült
Államokig a legmagasabb szinteken hasonlították Putyint Hitlerhez
és Sztálinhoz. Az Obama-kormányzat azonban akkor sem
fogadhatná el ezt a vizsgálati eredményt, ha az amerikai hírszerzési
szervezetek ezt egyértelműen bebizonyítják. Ez olyan drámaian
különbözik az eredeti vádaskodásoktól, hogy nemcsak
tekintélyveszteséget jelentene, de politikai felelősségre vonást is
magával vonna. Egy ilyen fejlemény arra emlékeztetné a világ
közvéleményét, ami 2013-ban Szíria vonatkozásában történt. Akkor
minden bizonyíték nélkül az volt a vád, hogy Bashar al-Assad szír
elnök volt a felelős több száz ember szarin mérges gázzal való
meggyilkolásáért Damaszkuszban. Később bebizonyosodott, hogy ezt
a bűncselekményt a terrorista iszlám szélsőségesek követték el azért,
hogy így vonják be az Egyesült Államokat a szíriai polgárháborúba.
A washingtoni kormány magas rangú képviselői oly messze mentek
Moszkva és az oroszbarát felkelők megrágalmazásában, hogy aligha
lehet számítani vádaskodásaik visszavonására.
Az ukrajnai események jobb megértéséért érdemes idézni Wesley
Clark tábornokot – korábban a NATO főtitkára volt –, aki
elmondotta, hogy néhány héttel a 2001. szeptember 11-i
merényleteket megelőzően kapott egy emlékeztetőt az amerikai
védelmi miniszter hivatalától. Ebben le volt írva, hogy elkészült egy
terv hét ország megtámadására és kormányaik eltávolítására öt év
alatt. Ez a haditerv Irakkal kezdődik, Szíriával, Libanonnal, Líbiával,
Szomáliával, Szudánnal és Iránnal folytatódik. Clark szerint ennek a
stratégiának alapvetően az volt a célja, hogy ellenőrzés alá vegyék
ennek a térségnek a hatalmas kőolaj- és földgázerőforrásait. (Erről a
részleteket a The Guardianban lehet elolvasni.)7
 A szír elnököt 2009-ben, Katarban próbálták meggyőzni arról,
hogy támogassa ezt a programot. Aszad azonban elutasította, mert
védeni igyekezett orosz szövetségese érdekét. Ha akkor a szír elnök
elfogadta volna a Nyugat ajánlatát, minden bizonnyal nem indítanak
be egy polgárháborút a hatalomból való eltávolítására. Az, hogy a
szíriai polgárháború eddig nem hozta meg a Nyugat számára a
kívánt eredményt, jelentős mértékben hozzájárult az ukrajnai
konfliktus kirobbantásához.
A Washingtont irányító pénzhatalmi világelit az iszlamisták
szíriai győzelmével egy Nyugat-barát bábkormányt akart
Damaszkuszban hatalomra segíteni. Ily módon akarta
megakadályozni egy Irán–Irak–Szíria földgáz- és kőolajvezeték-
rendszer megépítését. Christof Lehmann fejti ki a Route Magazinban,
hogy az iráni és az orosz földgáztartalékok hosszú időn át fedeznék
az Európai Unió energiahordozó szükségletének az ötven százalékát.
Ebben az esetben Moszkva és Teherán egyre erősebbé válna
gazdaságilag és politikailag, ami viszont jelentős mértékben aláásná
az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek – elsősorban Katar és
Izrael – a befolyását. Ezért fogtak össze, hogy polgárháború
kirobbantásával ennek elejét vegyék. Ezt írja Lehmann:

„Megjósolható (elkerülhetetlen?) volt a háború Ukrajnában, amikor

a nagy Muzlim Testvériség Projekt Szíriában kudarcot vallott 2012
nyarán… 2012 júniusában és júliusában a NATO 20 000 zsoldost
toborzott és képzett ki Líbiában, és helyezte át őket Jordániába, Al-
Mafraq határvárosba. Ezután két nagy kampányt indított abból a
célból, hogy megszerezze a szíriai Aleppót. Mindkét támadás
eredménytelen maradt és a szíriai arab hadsereg szó szerint eltörölte
a »Líbiai Brigádot«.
E döntő vereség után Szaúd-Arábia széles körű kampányba
kezdett dzsihád harcosok toborzására a Muszlim Testvériség bűnöző
ikertestvére, az Al-Kaida hálózatán keresztül. A Nemzetközi Válság
Csoport (The International Crisis Group) a Kísérleti Szentháború
 (Tentative Jihad) címet viselő jelentés publikálásával válaszolt.
Washingtonnak lépéseket kellett tennie a szélsőségesektől való
politikai elhatárolódásra. A B tervet, a vegyi fegyverekre vonatkozó
tervet dolgozták ki, de nyilvánvalóvá vált, hogy a Szíria elleni háború
többé nem nyerhető meg.”

Más tényezők is arra szorították a pénzhatalmi világelit uralma alatt

álló Egyesült Államokat, hogy vállaljon nyílt konfliktust Moszkvával
Ukrajnában. A világuralomra törő pénzhatalmi elit felismerte, hogy
Oroszország és Irán a világméretű energiaháború meghatározó
szereplői, akik ellent tudnak állni Washingtonnak, és ez tovább
gyengíti az Egyesült Államok és a felette álló pénzhatalmi világelit
hatalmát. Európa és Oroszország további gazdasági integrációja
közvetlen fenyegetést jelent a világhatalmi elit azon tervére, hogy az
uralma alatt álló Egyesült Államokat Ázsia felé fordítsa, a NATO
infrastruktúráját az orosz határokra telepítse és kikényszeríthesse,
hogy továbbra is a dollár maradjon a világkereskedelem első számú
tartalék valutája, amelynek az értékét az biztosítja, hogy elsősorban
dollárért lehet megvásárolni a világpiacon a legfontosabb
energiahordozókat: a kőolajat és a földgázt.
Visszatérve Christof Lehmannhoz, érdemes újra idézni az
alábbiakat abból a bizalmas beszélgetésből, amelyet egy észak-
európai ország NATO-admirálisával folytatott, aki tömören így
foglalta össze az Egyesült Államok Európa-politikáját:

„Amerikai kollégák a Pentagonban egybehangzóan azt mondták,

hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság soha nem fogja
megengedni, hogy az európai–szovjet kapcsolatok olyan szorossá
váljanak, hogy kihívást jelentsenek az Egyesült Államok és az
Egyesült Királyság politikai-gazdasági vagy katonai elsőbbségére és
hegemóniájára az európai kontinensen. Egy ilyen fejleményt minden
szükséges eszközzel meg fognak akadályozni, ha szükséges, akkor
egy háború kiprovokálásával Közép-Európában.”
A kérdés lényege az, hogy az Egyesült Államok nem fogja
megengedni semmilyen államnak, vagy államok szövetségének azt,
hogy megkérdőjelezzék Európa feletti uralmát. Washingtonnak nincs
szüksége riválisokra, mert az egyetlen globális szuperhatalom akar
maradni. Paul Wolfowitz, aki az ifjabb Bush elnök idején a Pentagon
egyik felelős vezetője volt, a neokonzervatív elvek szerint dolgozta
ki az Egyesült Államok Nemzetvédelmi Stratégiáját. Több tervezet is
készült ehhez a stratégiához. Az első változatok egyikében
Wolfowitz így fogalmaz:

„Első célunk megakadályozni új rivális hatalom létrejöttét a korábbi

Szovjetunió területén vagy másutt, amely akkora fenyegetés lehet,
mint amilyet korábban a Szovjetunió jelentett. Ez a döntő szempont
határozza meg az új regionális védelmi stratégiát és kényszeríti ki,
hogy megakadályozzuk bármely ellenséges hatalom kiemelkedését
egy olyan régióban, ahol az erőforrások vannak, s amelyek szilárd
ellenőrzése elégséges egy globális hatalom létrejöttéhez.”

A pénzhatalmi világelit parancsait követő Obama-kormányzat meg

fog tenni minden lehetségest azért, hogy leállítsa az Európai Unió és
Oroszország gazdasági együttműködését, és továbbra is életben
tartsa a több évtizeden át számára rendkívül előnyösen működő
petrodollárrendszert. 1971-ben a pénzhatalmi világelit kívánságára
Nixon elnök megszüntette a dollár aranyfedezetét. 1974-ben pedig
Washington meggyőzte az olajtermelő országok – az OPEC – tagjait,
hogy a kőolajat kizárólag dollárért hozzák forgalomba a világpiacon,
és az így keletkezett többletjövedelmet amerikai állampapírokba
fektessék. Ez a megállapodás óriási jövedelmet biztosított az
Egyesült Államoknak, pontosabban a pénzrendszerét a
magántulajdonának tekintő nemzetközi pénzügyi közösségnek.
A petrodollárrendszer naponta több mint egymilliárd dollárhoz
juttatja az Egyesült Államokat. Ez viszont lehetővé teszi Amerika
számára, hogy jóval teljesítménye felett fogyasszon és magas
külkereskedelmi és költségvetési hiányt halmozzon fel. Más
államoknak teljesítmény ellenében kell a dollárt tartalék valutaként
és világpénzt felhalmozniuk azért, hogy aztán energiahordozókat
vásároljanak érte, amellyel gazdaságukat működtetni tudják.
Az Egyesült Államok tetszés szerint állít elő fedezetlen dollárt,
amelyet a világpiacon értékes termékekre és munkával fedezett
árucikkekre, nyersanyagokra tud becserélni. Az így forgalomba
került dollárért a többi ország ismét energiahordozókat kénytelen
vásárolni, de ennek a profitja is visszaáramlik az amerikai
kincstárba: dollárban fekvő értékpapírrá, részvénnyé, kötvénnyé,
ingatlanvagyonná alakulva át az ETF-be, azaz nyílt végű befektetési
alapokba, vagy a tőzsdén kereskedő alapokba kerül. Röviden úgy is
megfogalmazhatjuk, hogy az Egyesült Államok előállítja a dollárt, a
világ többi része pedig megtermeli mindazt, amit ezért a dollárért
vásárolni lehet.
A petrodollárrendszer lehetővé teszi, hogy fennmaradjon a dollár
monopolhelyzete a világpiaci árak kialakításánál, továbbá azt is,
hogy a dollár továbbra is a világ tartalék valutája legyen. Ez óriási
keresletet hoz létre a dollár iránt. Így lehetővé válik a FED (amely
egy magánbank, de ellátja az Egyesült Államok központi bankjának
a szerepét) számára, hogy folyamatosan pénzt bocsáthasson ki és
hiteleket nyújthasson. Ha a legfontosabb energiahordozókat – a
kőolajat és a földgázt – nem amerikai dollárban forgalmazzák, ez a
százszázalékosan fedezetlen pénz rohamosan elveszíti értékét. Ennek
nyomán a dollárkötvények piaca összeomlik és az Egyesült Államok
gazdaságának az egészét hosszú és mély válság bénítja meg.
Oroszország jelenlegi vezetői tisztában vannak azzal, hogy ez a
pénzhatalmi világelit ellenőrzése alatt álló Egyesült Államok gyenge
pontja. Moszkva ezért mindent megtesz, hogy ezt a gyenge pontot
használja ki a rátámadó Washingtonnal és a NATO-val szemben. Már
eddig is több fontos lépést tett azért, hogy csökkentse a dollár
használatát a nemzetközi kereskedelemben. Moszkva rábeszélte
Pekinget és Teheránt, hogy kétoldalú kapcsolataikban szüntessék be
a dollárelszámolást. Azt tapasztalták, hogy számos más ország is
késznek mutatkozott a dollár mellőzésére a kereskedelmi
partnereikkel kötött megállapodásoknál.
A petrodollárrendszer radikális gyöngítése annak az
aszimmetrikus stratégiának a része, amellyel Moszkva védekezik az
agresszíven előnyomuló Washingtonnal és NATO-val szemben. A
multipoláris világrend és a nemzetközi jog uralmának visszaállítása
érdekében Moszkva szorgalmazza az intézményi változásokat is. Így
többek között a Nemzetközi Valutaalap helyébe, amely megszigorító
intézkedéseivel rengeteg kárt okozott, elsősorban a gazdaságilag
gyengébb államoknak a barterrendszer kiszélesítését és a BRICS által
már bevezetett intézményeket ajánlja. A BRICS 2014 júliusában
megállapodott, hogy létrehoz 100 milliárd dolláros méretű kezdő
alappal olyan fejlesztési bankot, amely az IMF és más globális
bankok és hitelszervezetek helyébe lépne. (A dollárra utalást, mint
számosítást, csak az összehasonlítás érdekében használtuk. Az egész
rendszer a dollár szerepének a csökkentését célozza a nemzetközi
kereskedelemben.)
A washingtoni pénzhatalmi elit agressziója Ukrajnában arra
kényszerítette Moszkvát, hogy védekezésként ellenlépésekhez
folyamodjon. A Kreml számos okból kerüli, hogy katonailag
konfrontálódjon Amerikával és a NATO-val. Putyin és munkatársai
ehelyett a Nyugat pénzuralmi rendszerének gyengéit vették célba. A
BRICS fejlesztési bankja megkérdőjelezi az IMF meghatározó
szerepét, mint „lender of last resort” (utolsó menedékhely), amely
jelentős mértékben megnövelte a gazdag nyugati országok hatalmát.
Szergej Glazijev matematikus-közgazdász az (Jelcin elnök
kormányában miniszterelnök-helyettes volt és jelenleg Putyin elnök
egyik tanácsadója), aki 2014. június 20-án a RIA Novosti által
rendezett kerekasztalon mondotta el mindazt, amit aztán írásban is
megjelentett Az Egyesült Államok militarizálja Ukrajnát azért, hogy
inváziót hajtson végre Oroszország ellen címmel. Ebből idézünk:
 „A háború leállításához le kell állítani a mögötte álló mozgatóerőket.
Ebben a szakaszban a háború túlnyomóan a gazdaság, a propaganda
és a politika terén folyik. Az Egyesült Államok gazdasági fölényéből
származó hatalom az adósság pénzügyi piramisán nyugszik, és ez
már régen túljutott a fenntarthatóság állapotán. A legfőbb
kölcsönadók többé nem képesek finanszírozni dollárjaikkal és
államkötvények vásárlásával az amerikai piacot. Az amerikai
pénzügyi rendszer összeomlása természetesen komoly veszteségeket
okoz mindenkinek, aki tartalék valutáját amerikai devizában és
értékpapírokban tartja. Először is, ezek a veszteségek kevesebb kárt
fognak okozni Oroszországnak, Európának és Kínának, mint
amennyit okoznának geopolitikailag Amerikának, ha beindítana egy
másik világháborút. Másodsorban, minél gyorsabb a kikerülés a
pénzügyi kötelezettségeknek ebből az amerikai piramisából, annál
kisebbek lesznek a veszteségek. Harmadszor, a dollárral űzött Ponzi
jellegű piramisjáték összeomlása lehetőséget teremt végre a globális
pénzrendszer megreformálására az egyenlőség és a kölcsönös előnyök
alapján.”

Washington és a NATO keleti offenzívája igénybe vette Ukrajnában

a neonáci belső erőket, a közel-keleti térségben pedig a szélsőséges
iszlamista fegyveres csoportokat. Az Oroszországot most irányító elit
másképp gondolkodik, mert elsősorban az ellenfél háborúviselési
képességének a meggyöngítésére törekszik azzal, hogy folyamatosan
támadja a hatalma alapját képező pénzt és pénzrendszert, annak
intézményeit, így a kötvény- és részvénypiacot. Moszkva egyre
sikeresebben győzi meg szövetségeseit, hogy Washington és a
mögötte álló pénzhatalmi világelit már nem képes a világgazdaság
felelősségteljes irányítására.
Washington és a csatlósává vált európai országok hisztérikusan
ellenezték, hogy Moszkva humanitárius segítséget nyújthasson
augusztus közepén a háború áldozatává vált kelet-ukrajnai
tartományok lakóinak. Félnek attól, hogy ennek révén a
félrevezetett nyugati közvélemény tudomást szerez arról a hatalmas
méretű pusztításról, amit a NATO kijevi csatlósai okoztak a civil
lakosság ellen indított nagyméretű katonai akciókkal. A NATO-
tábornokok, a Pentagon vezetői és a Capitolium törvényhozói azt
sulykolják a megtévesztett amerikaiak fejébe, hogy küszöbön áll az
orosz invázió nemcsak Ukrajna, de a három balti ország,
Lengyelország, sőt egész Európa ellen. A tudatbefolyásolás minden
eszközét használó globális média semmilyen bizonyítékokkal nem
rendelkezik e megtévesztő állításai alátámasztására.
Az egyik ilyen minden alapot nélkülöző állítás, hogy a Putyin a
Szovjetunió helyreállítására törekszik. Ezt arról az orosz elnökről
mondják, aki Grúziából is önként távozott, noha ezt a kaukázusi
államot, amely megtámadta Oszétiát, Oroszországhoz csatolhatta
volna, miután legyőzte. De nem tette ezt.
A hazug propaganda erejére mutat az, hogy az amerikai
közvélemény többsége hitelt ad neki. E sorok írójának a New York
University egyik professzorának az előadása jut az eszébe, aki a
propaganda erejéről a következőket mondta: ha valakinek azt
mondják, hogy disznó, akkor a leghatározottabban kikéri magának,
és esetleg pofon is üti azt, aki sértegeti. Ha több ezerszer hallja,
hogy disznó, akkor már közömbösen reagál, mert megszokta. Ha
azonban több milliószor hallja, hogy disznó, akkor elkezd röfögni.
A hazugságot tehát nem kell bizonyítani, csak vég nélkül
ismételgetni. Ma ez a nagy hazugság így hangzik az amerikaiak
számára: „Hogyan állítsuk meg az oroszokat?” Ez a kérdés ugyanúgy
a háborúra készíti fel az amerikai társadalmat, ahogyan az ország
felett a főhatalmat gyakorló pénzhatalmi elit hazugsággal készítette
elő az Afganisztán, az Irak, a Szomália, a Líbia, a Szíria elleni
háborúit is. Ezek a háborúk kizárólag a pénzhatalmi elit világuralmi
stratégiáját szolgálták, és ellentétesek voltak Amerika valódi
érdekeivel. A Nyugat Oroszországot bünteti a saját maga által
okozott ukrajnai válságért. A Moszkva által érvényesített
válaszszankciók már súlyosan érintik a Washington hegemóniája alá
került EU-tagállamok lakóit. A felszín alatt egyre nagyobb
Európában az elégedetlenség Az európaiak előbb-utóbb megértik,
hogy Washington saját terjeszkedését álcázza azzal, hogy
mindenáron meg akarja őket védeni a nem létező orosz
fenyegetéstől. Ez a szükségtelen védelem egyelőre igen sokba kerül
az európaiaknak. Az igazi nagy ár azonban az lesz, ha az európaiak
kénytelenek lesznek meghalni a pénzhatalmi világelit, a Hegemon –
Amerika és a NATO útján – kirobbantott háborújában. Ha nem
sikerül leállítani a Nyugat folyamatos agresszióját, nem lehet kizárni
egy nagyobb háború kitörését. A harmadik világháborúnak,
amelyben már nukleáris fegyvereket is bevethetnek, európaiak
lesznek az első áldozatai.

A hanyatló Nyugat ismét a háborúba menekül?

Az ukrajnai tragédiával egy időben folyó gázai szárazföldi

hadműveletekben több mint kétezer palesztin civilt öltek meg. Ez
nem késztette Washingtont arra, hogy nyomást gyakoroljon Izraelre
az emberi életek védelme érdekében. A lezuhant MH–17-es
malajziai repülő esetében sem a civil áldozatok jelentik a problémát.
Az a pénzhatalmi elit, amely a tulajdonában lévő pénzrendszer
segítségével teljesen átvette a kontrollt az Egyesült Államok politikai
rendszere felett, elhatározta, hogy pénzügyi és gazdasági
szankciókkal megbénítja Oroszországot. Ehhez azonban
kényszerítenie kell az Európai Unióban és a NATO-ban lévő
szövetségeseit, hogy engedelmes vazallusként csatlakozzanak
Oroszország megbénításához. Ezt úgy lehet elérni, ha a transzatlanti
pénzhatalmi elit megsemmisíti az Európa és Oroszország között
kialakult és nagyon gyümölcsözőnek bizonyult kereskedelmi és
geopolitikai integrációt.
A pénzhatalmi elit egyre jobban aggódik amiatt, hogy a tőle
függő Európai Unió, és annak vezető államai – Németország és
Franciaország – nem hajlandók engedelmesen követni a
Washingtonból érkező utasításokat. A pénzhatalmi világelit egyik
stratégája, Zbigniew Brzezinski, aki az Obama-kormányzatnak is a
szürke eminenciása, azt hirdeti, hogy a jelenlegi feszültségért Putyin
politikája felelős. Brzezinski így fogalmaz:

„Nem mi indítottuk a hidegháborút, Putyin kezdte, csakhogy egy

rettenetes akadályba ütközött. Azt gyanítom, hogy Oroszországban is
sokan, még olyanok is, akik nincsenek messze tőle, aggódnak
Oroszország helyzetéért a világban, amely drámaian romlott,
Oroszország gazdaságilag hanyatlik, és magát Oroszországot is
fenyegeti az, hogy Kína csatlósává válik, és így Oroszország
elszigeteltté és hiteltelenné válik.”

A pénzhatalmi világelit stratégája hallgat arról, hogy a BRICS a

világkereskedelem egyre fontosabb részévé válik, amely a
dollárrendszer valószínű felbomlása után átveheti a vezető szerepet
a világgazdaságban. Brzezinski, a Stratégiai vízió: Amerika és a
globális hatalom válsága című könyvében azt fejtegette, hogy a
Nyugatnak tovább kell terjeszkednie keleti irányban. Elképzelése
szerint a pénzimpérium, – a Hegemon – részévé kell tenni
Törökországot és Oroszországot. A Nyugat így eljátszhatja a segítő, a
garanciát vállaló, a szorosabb egységet biztosító világhatalom
szerepét. Ez még jól is hangozhatna, ha a tények nem mondanának
neki ellent. A pénzimpérium, például 2012 óta, mindent megtett,
hogy rendszerváltást érjen el Líbiában, Szíriában – most Ukrajnán
van a sor – és gyorsított ütemben folytatja nemcsak Oroszország, de
Kína körülkerítését is. A pénzhatalmi világelit tisztában van azzal,
hogy túljutott hatalma zenitjén, és az elkerülhetetlen hanyatlás elől
a terjeszkedésbe, hegemóniájának minden eszközzel való
kiterjesztésébe menekült. Úgy néz ki, hogy a régi, klasszikus
megoldást – egy nagyobb háború kirobbantását – is kész felvállalni.
Ez azonban csaknem bizonyos, hogy nukleáris konfliktussá alakul át
még akkor is, ha eredetileg ezt nem akarták a kirobbantók.

Az emberiség nincs felkészülve egy nukleáris

világháborúra

Washington a CIA közvetlen irányításával uszító kampányt folytat

Oroszország és annak elnöke ellen. Egyre több jel utal arra, hogy
ennek a kampánynak a célja közvetlen katonai konfrontáció a világ
második legnagyobb nukleáris hatalmával. Már nem kétséges, hogy
a CIA minden rendelkezésére álló eszközt mozgósított a háború
kirobbantását célzó kampányához. Az Egyesült Államok eddig nem
hozta nyilvánosságra bizonyítékait az MH–17-es gép katasztrófájára
vonatkozóan. Az amerikai társadalom tízmilliárdokat költ globális
elektronikus megfigyelésre annak dacára, az amerikai hírszerző
szervezetek még semmilyen bizonyítékokkal nem támasztották alá,
hogy Oroszország felelős az MH–17 tragédiájáért. A fizikai
bizonyítékok egyelőre ismeretlenek. Más a helyzet, ha a politikai
folyamat egészét vesszük közelebbről szemügyre.
2014. július utolsó hetében a Nyugat három nagy példányszámú
hetilapja – az amerikai Time Magazin, a brit The Economist és a
német Der Spiegel – egymást erősítve intézett támadást személy
szerint Putyin ellen, és harciasan követelte az Oroszországgal való
leszámolást. Megmosolyogtató, hogy a három hetilapban hasonló
magyarázatokat olvashatunk szinte azonos megfogalmazásokban.
Ezek arra utalnak, hogy egy helyről, nevezetesen a CIA
agytrösztjéből származnak, ott állították elő őket. A szövegek
ugyanazokat az előre gyártott elemeket és sértegetéseket
tartalmazzák. Putyin szemére vetik, hogy hazugságokat terjeszt, és
úgy tüntetik fel, mintha tömeggyilkos lenne.
A pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő tömegtájékoztatás
most pontosan azt teszi vele, amit korábban Szlobodán Milosevics
szerb elnökkel, Szaddám Huszein iraki elnökkel, Muammar Kadhafi
líbiai elnökkel, és Bassar al-Aszad szíriai elnökkel tették. A független
szerbeket bombázással kényszerítették térdre. Demokratikusan
megválasztott elnöküket pedig Hágában vonták felelősségre, ahol
tisztázatlan körülmények között meghalt. Irakot hazug vádak
alapján támadták meg és elnökét kivégezték. Líbia Afrika egyetlen
jóléti állama volt, elnökét durván megkínozták és megölték.
Szíriában a Nyugat támogatásával véres polgárháború folyik,
amelyben eddig már több mint százezren veszítették életüket.
Putyin a propagandaössztűz és a szankciókkal való zsarolás nyomán
joggal gondolhatja, hogy most Oroszországon és rajta a sor. A három
említett folyóirat türelmetlen hangnemet üt meg amiatt, hogy az
orosz elnök nem eléggé agresszív, holott ők igazán mindent
elkövetnek a provokálása és megfélemlítése érdekében.
Valamennyien hangoztatják, hogy a tárgyalások ideje lejárt. A
Spiegel egyenesen azt írja, hogy „az MH–17-es roncsai egyben a
diplomáciának is a roncsai”. Ha tehát a diplomáciának már vége,
mert kimerültek az eszközei, akkor nincs más alternatíva, mint a
háború, amely bármikor bekövetkezhet.
Az amerikai Time Magazin keményen bírálja Obamát, amiért
Putyin közreműködését kérte az MH–17 katasztrófájának a
kivizsgálására. A Time szerint az amerikai elnöknek azonnal
háborúval kellett volna megfenyegetnie Moszkvát. Így fogalmaz:

„A legkevesebb, amit Putyin megtehetett, a legtöbb volt, amit Obama

képes volt kérni. Az amerikai elnök nem jelentett be határidőket, nem
húzta meg a vörös vonalakat és nem fenyegetett.”

Aki járatos a háborúra uszító írások szóhasználatában, az tudja,

hogy a határidők, vörös vonalak, fenyegetések emlegetése mind
háborúra utal. A Time Magazin támadja az olasz és a francia
kormány magatartását is, azonban nem kíméli az Obama-
kormányzatot és az amerikai népet sem, amiért nem követelik
eléggé a kemény fellépést Oroszországgal szemben. Így ír a Time:

„Putyinnak nem kell sokat aggódnia, amikor látja az ellene

felsorakozó erőket. Obama, egy háború által kimerült nemzet
vezetője kizárt minden katonai opciót, beleértve Ukrajna fegyverekkel
való ellátását.”

Ez a megfogalmazás egyértelműen azt jelenti, hogy a Time a katonai

megoldást részesíti előnyben. A brit The Economist ugyanezt a
gondolati sémát követi A web of lies (Hazugságok hálója) című
szerkesztőségi cikkében. Azt veti a Nyugat szemére, hogy túlságosan
habozik és bizonytalan. Így fogalmaz:

„A németek és az olaszok azt hangoztatják, hogy nyitva akarják

tartani a diplomáciai csatornákat. Részben azért, mert a szankciók
erősen sértik kereskedelmi érdekeiket. Nagy-Britannia sürgeti a
szankciókat, de vonakodik attól, hogy kárt okozzon a City of London
nagy haszonnal járó orosz üzleti kapcsolatainak. Amerika kemény
szavakat használ, de semmi újat nem tesz.”

A központilag irányított nemzetközi médiakampány már megtette a

kívánt hatást a világ közvéleményére. 2014. július 29-én
Washington és Brüsszel bejelentette, hogy megállapodott egy sor – a
korábbinál lényegesen keményebb – szankcióban Oroszország ellen.
De ezek a szankciók is csak átmeneti jellegűek egészen addig, amíg
be nem vetik a „pénzügyi háború atombombáját”. Ezt a kifejezést a
német Wolfgang Münchau használta, aki jelenleg a Financial Times
munkatársa. A katonai fenyegetés és a gazdasági zsarolás ötvözése
egyértelműen politikailag akarja destabilizálni Oroszországot.
Folyamatosan hivatkoznak az orosz oligarchákra, nem is titkolva azt
a szándékukat, hogy a kemény szankciók végül arra ösztönzik ezeket
az oligarchákat, hogy buktassák meg Putyin elnököt esetleg úgy is,
hogy eltávolítják az élők sorából. A pénzhatalmi világelit – amely
ellenőrzése alatt tartja az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági és
politikai rendszerét – azt akarja elérni, hogy Washington alakítsa át
Oroszországot egy protektorátussá, amely teljes mértékben alá van
rendelve a pénzhatalmi világelitnek és terjeszkedő impériumának.
Valószínű, ha Putyin meghajolna a nyomás előtt és
engedelmeskedne a pénzhatalmi világelit követeléseinek, a globális
tömegtájékoztatás kampánya is változtatna a verbális hadviselés
hangnemén.
Az Oroszország belső felbomlasztására irányuló kockázatos
politika nem veszi kellően figyelembe, hogy ez az ország rendelkezik
a világ második legnagyobb nukleáris fegyverkészletével. A kelet-
európai államokban, a Fekete-tenger térségében, továbbá
Ukrajnában és Oroszországban készültségbe helyezték a fegyveres
erőket. Ilyen feszült helyzetben a legkisebb téves helyzetfelmérés is
kirobbanthat egy nagyobb háborút.
Az a politikai stratégia, amelyet az Egyesült Államok és európai
szövetségesei folytatnak, azt jelenti, hogy a világ elkerülhetetlenül
sodródik olyan háború felé, amelynek katasztrofálisak lesznek a
következményei. Az emberiség számára nagy veszélyt jelent, hogy a
sorsára vonatkozó döntéseket a színfalak mögött hozzák meg, és a
globális média megtévesztő propagandája miatt az emberiség nagy
része nincs is tisztában azzal, hogy milyen veszély leselkedik rá.
A kijevi kormány lényegében működésképtelen hatalombitorló
intézmény. Kijev a demokráciájára oly büszke Nyugat adófizetőinek
pénzéből gyilkos háborút folytat Dél-Ukrajna orosz anyanyelvű
polgárai ellen Donbászban. Történelmi véletlen, hogy ez a
hagyományos nehézipari terület ma Ukrajnához tartozik. Sztálin
volt az, aki az 1930-as években erőltette a terület iparosítását. Az
orosz anyanyelvű lakosságot további orosz betelepítéssel erősítette,
mert bennük jobban bízott, mint az ukránokban. A Vörös Hadsereg
űzte ki erről a vidékről a náci megszállókat óriási véráldozatok árán
a második világháború során. Tény az, hogy Donbász és Oroszország
gazdaságilag, kulturálisan és politikailag is több évszázadon át élt
sziámi ikerként egymás mellett.
A kijevi puccsista kormányzat hadserege és milíciája
működésképtelen lenne a Nemzetközi Valutaalap, az EU és az
Egyesült Államok által megígért 35 milliárd dollár hitel nélkül. Ha
az amerikai elnök és kormánya le akarná állítani a vérengzést Kelet-
Ukrajnában, csak annyit kellene tennie, hogy felfüggeszti a megígért
hitelek folyósítását. Ebben az esetben a polgárháború azonnal véget
érne. Megkezdődhetnének a tárgyalások az érdekelt felek, a
főhatalmat gyakorló Egyesült Államok, a közelről érdekelt
Oroszország, a kijevi kormányzat, valamint az önrendelkezést
követelő kelet-ukrajnai felkelők között, hogy a tárgyalóasztal mellett
találják meg azt a kölcsönösen elfogadható kompromisszumot,
amely biztosítaná a szembenálló felek számára a „modus vivendi”-t.
Nehéz meggyőző érvekkel alátámasztani, hogy miért kell
szentnek és sérthetetlennek tekinteni egy olyan ország határait,
amely határok évszázadokon át mozgásban voltak. Miért kell egy
olyan állam lakóiból nemzetállamot létrehozni, akiket szélsőségesen
megosztanak a mélyreható etnikai, törzsi, kulturális és vallási
különbségek? Ukrajna jelen határai a XX. század háborúinak,
valamint egy totális diktatúra önkényes döntéseinek a
következményei.
Mitől szentebbek Ukrajnának ezek a történelmi
esetlegességekből előálló határai, mint mondjuk az egykori
Csehszlovákia vagy Jugoszlávia határai? Tudomásul kell venni, hogy
a sztálinista elnyomás, a hidegháború, a prágai tavasz és korábban
az első és második világháború, valamint az azt lezáró
békediktátumok végül is egy működésképtelen államot hoztak létre,
amelyet ma Ukrajnának neveznek. Ezért nem lehet másnak, mint
szenteskedő képmutatásnak tekinteni, amikor a Nyugat – elsősorban
a szupergazdag bankárdinasztiák által irányított Washington –
Ukrajna területi integritásáról mint szent és sérthetetlen
követelményről beszél. Az államhatároknál is fontosabb katonai
szövetségi és uniós határokat azonban a Nyugat sértette meg a kijevi
puccsal, mert Ukrajna NATO-ba való beléptetésével (ezt a szándékát
2008-ban Bukarestben nyíltan meg is hirdetette) önkényesen kitolta
az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének a határait 400 kilométerre
Moszkváig. Erre a katonai egyensúlyt alapjaiban felborító agresszív
lépésre volt kénytelen Moszkva – védekezésként – a Krím Autonóm
Köztársaság Oroszországhoz történő visszafogadásával válaszolni.
Washington képmutató magatartása mögött jól kitapintható
érdekek húzódnak meg. Az Egyesült Államok a második világháború
után nem számolta fel óriási hadiiparát és hadigépezetét. Ennek
működésben tartásához folyamatos háborúkra volt szüksége, mert
nemcsak hidegháború volt a második világháború után, hanem
tényleges háborúk egész sorozata, a koreai háború, a vietnami
háború, és más háborúk Afrikában és a Közel-Keleten. Egy háborús
gépezet, amelyet Eisenhower elnök katonai-ipari komplexumnak
nevezett, elveszíti a létjogosultságát, ha nincs ellenség. Ezért – az
NSA globális elektronikus kémhálózatától a washingtoni
külügyminisztériumon és a segélyügynökségeken át egészen a
színes-gyümölcsös-bársonyos álforradalmak kirobbantására használt
NGO-hálózatokig – létszükséglet az ellenség és a háború szinte
minden formájának a megléte. Ez, ha az összes költséget összeadjuk,
ezermilliárd dollárt jelent minden évben Amerikának.
Az, hogy az Egyesült Államok nem tartotta be, amit két elnök és
két külügyminiszter is megígért a Szovjetunió akkori vezetőinek,
jelentősrészt annak tudható be, hogy a háborús gépezetté vált
Egyesült Államoknak szüksége volt a védelmi feladat nélkül maradt
NATO offenzív háborús gépezetté való átalakítására és keleti irányba
történő folyamatos kiterjesztésére. A NATO-nak az eredeti 16
tagállama helyett ma már 28 tagja van. Az ukrajnai válság az
Egyesült Államok és az irányítása alatt álló NATO húsz éven át
folytatott terjeszkedésének a következménye. Ez az idejétmúlt
szervezet ma már Oroszország közvetlen közelében építi
támaszpontjait és szítja a háborús feszültséget.
 Putyin már tizenöt éve Oroszország irányító politikusa, és a
Nyugat csak az utóbbi két évben elégedetlen vele. 2008-ban
Grúziában keményen fellépett Dél-Oszétia érdekében, mégsem érte
annyi támadás, mint 2014 tavasza óta. Tény, hogy Washington –
saját beismerése szerint is – ötmilliárd dollárt költött az ukrán
politikai rendszer átalakítására. Végül beindította és finanszírozta az
alkotmányosan megválasztott elnök és kormánya államcsínnyel való
megdöntését. Ennek csak az egyik következménye a Kelet-
Ukrajnában folyó véres polgárháború. A kijevi csatlós kormányzat
működésképtelen a Nyugat folyamatos pénzügyi, gazdasági,
politikai és katonai támogatása nélkül.

Az atlanticizmus és az eurázsizmus konfliktusa

Ukrajnában

Alexander Dugin, a moszkvai Lomonoszov Egyetem tanára szerint

Ukrajnában nem az Európa-barát demokratikus és liberális ellenzék
került konfliktusba egy tekintélyuralmi rendszerrel, amelyben az
elnök töltötte be a diktátor szerepét. Ez a megközelítés azért téves,
mert ma már nem lehet a világot felosztani úgy, ahogyan az a
hidegháború idején történt. Nincs demokratikus világ, amely
szemben áll az antidemokratikus világgal, amelynek az élén az orosz
elnök, Putyin áll. Oroszország nyugati mércével is a liberalizmus
klasszikus értelmezése szerint liberális demokrácia, elég, ha az orosz
alkotmányt vesszük közelebbről szemügyre. (Az átértelmezett
liberalizmus, a globalista-kozmopolita neoliberalizmus szerint van
Oroszországnak tekintélyuralmi rendszere.) A klasszikus értelmezés
szerint azért liberális Oroszország, mert demokratikus választási
rendszere és működőképes parlamentje van, gazdasága pedig a
szabad piacgazdaság szabályai szerint működik. Az orosz alkotmány
nyugati minták szerint készült, és Vlagyimir Putyin mint elnök, a
demokratikus országok mintájára gyakorolja hatalmát. Oroszország
többé nem monarchia, nem is diktatúra és a jelenlegi rendszer nem
hasonlítható a szovjet kommunista rendszerhez.

Milyen ideológia húzódik meg Nyugat- és Kelet-Ukrajna

szembenállása mögött?

A pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő globális média mégis azt

sulykolja a világ közvéleményének a tudatába, hogy Ukrajnában az
Európa-párti, demokratikus és liberális oldal áll szemben a
tekintélyuralmi rendszerrel, amelyet egy diktátori hatalommal
rendelkező elnök irányít. Azok, akik diktátornak nevezik Putyint,
nem ismerik az orosz gondolkodásmódot. Még azok sem
tagadhatják, hogy Oroszország liberális demokrácia, akik nem
szeretik a jelenlegi orosz politikai vezetést.
Ennek megértéséhez világos geopolitikai és civilizációs szintű
elemzésre van szükség. A történelmi tényekből kell kiindulni még
akkor is, ha az elemzésnek ez a módja manapság nem divatos. Tény,
hogy a jelenlegi ukrán állam soha nem létezett a történelem
folyamán. Újonnan létrehozott képződmény, amelynek legalább két
teljesen különböző része van. Ennek a két különböző résznek
teljesen eltérő az azonosságtudata és a kultúrája. Nyugat-
Ukrajnának kelet-európai azonosságtudata van. Az itt élők többsége
kelet-európainak tekinti magát. Ez az azonosságtudat elutasítja a
pánszláv eszmét és vele együtt Oroszországot. Ezek a nyugat-
ukrajnaiak meg vannak győződve arról, hogy az oroszok a létükben
fenyegetik őket. Ezért gyűlölik az oroszokat, az orosz kultúrát és
természetesen az orosz politikát is. Mindez identitásuk szerves részét
képezi.
Dugin professzor a német Manuel Ochsenreiterrel folytatott
beszélgetésében8 megértéssel szólt a nyugat-ukrajnaiak
oroszellenességéről. Ez végül is identitásuknak meghatározó része.
Nem azt jelenti, hogy szükségszerűen háborút akarnak viselni az
oroszok ellen. Csupán azt jelenti, hogy nem szeretik őket. És ezt
tiszteletben kell tartani. Az amerikaiakat is sokan gyűlölik, és ebbe
bele kell törődniük. Így hát, amikor a nyugat-ukrajnaiak gyűlölik az
oroszokat, az önmagában véve se nem rossz, se nem jó, hanem egy
tény, amit tudomásul kell venni. Nem mindenkinek kell a másikat
szeretnie.
Az sem olyan egyszerű, hogy a kelet-ukrajnaiak jobban kedvelik
az oroszokat. A Kelet-Ukrajnában élő emberek többsége az
oroszokkal közös történelemmel, civilizációs hagyománnyal és
geopolitikai feltételekkel rendelkezik. Kelet-Ukrajna teljes
mértékben orosz és eurázsiai ország. Le kell vonni a következtetést,
hogy két Ukrajna létezik. Ezt nagyon jól lehet látni a választásoknál
is. A lakosság megoszlik minden fontos politikai kérdésben. Ez
különösen így van, amikor az Oroszországhoz való viszonyról van
szó. Ukrajna egyik része teljesen oroszellenes, a másik része pedig
teljesen oroszbarát. Két különböző társadalom, két különböző ország
és két különböző nemzeti, történelmi hagyományközösség él egy
rendszeren belül.
Az ukrán politika fontos kérdése, hogy melyik rész uralkodik a
másik felett. Ukrajnának két különálló része van, de csak egy
fővárosa, Kijev. Kijevben mindkét közösség megtalálható. A főváros
azonban nem tartozik sem Nyugat-Ukrajnához, sem Kelet-
Ukrajnához. A nyugati rész fővárosa Lvov, a keleti részé pedig
Harkov. Kijev, a főváros: mesterséges képződmény. Ha valaki ezeket
a fontos tényeket nem érti, a konfliktus lényegét sem érti. A
tényeken az sem változtat, ha a nyugati tömegtájékoztatás és az
ukrán nacionalisták azt nem ismerik el.
Az ukrán állam létrejötte a jelenlegi határok között nem szerves
történelmi fejlődés eredménye. A Szovjetunió kozmopolita-bolsevik
és internacionalista bürokratái döntöttek így. Az Ukrán Szocialista
Szovjet Köztársaság a Szovjetunió létrejöttekor, 1922-ben az uniót
alkotó tizenöt tagköztársaság egyike volt egészen 1991-ig.
Hetvenkét év alatt Ukrajna határai sokszor változtak. Egy jelentős
részt, amely most Nyugat-Ukrajna, a Vörös Hadsereg csatolt hozzá
1939-ben. Ehhez jött még a korábbi orosz Krím félsziget 1954-ben.
Egyesek úgy gondolják, hogy a problémát megoldaná Ukrajna
felosztása egy keleti és egy nyugati államra. Ez azonban nem olyan
egyszerű, mert figyelemmel kell lenni a nemzeti kisebbségek
problémáira. Ukrajna nyugati részén sok olyan ember él, aki magát
orosznak tekinti. Kelet-Ukrajnában a lakosság egy része nyugat-
ukrajnainak tekinti magát. Egy nagyobb állam kettéosztása
valójában nem oldaná meg a problémát, csupán egy újra cserélné
fel.
Milyen motívumai vannak az Európai Uniónak arra, hogy
Ukrajnával együtt annak súlyos problémáit is felvállalja? – tette fel a
kérdést Ochsenreiter. Dugin erre röviden annyit válaszolt, hogy ez
nem érdeke az európai szövetségnek. Ez az Egyesült Államok
érdeke. Most egy politikai kampány folyik Moszkva ellen.
Brüsszelnek az a felhívása, hogy Ukrajna csatlakozzon a Nyugathoz,
nyomban kirobbantotta a konfliktust Moszkva, valamint Kelet- és
Nyugat-Ukrajna között. Ez nem jelent meglepetést azok számára,
akik ismerik az ukrán társadalmat és az ország történelmét.
Az EU csatlakozási ajánlatát Janukovics elutasította. Nem
tehetett mást – folytatta Dugin –, mert az oroszbarát kelet-
ukrajnaiak és nem a nyugati országrész lakói választották meg.
Janukovics nem mehetett szembe azokkal, akik megválasztották. Ha
engedett volna a Nyugat felszólításának, saját választói nyomban
árulónak minősítették volna. Janukovics választóbázisa az
Oroszországgal való egyesülésre törekszik. Ezért Janukovics
egyszerűen azt tette, amit tennie kellett. Ez volt az egyetlen logikus
politikai lehetőség számára.
Az interjúkészítő ezután arra tért rá, hogy számos irányzatot
követő politikai erő szövetkezett Janukovics megbuktatására.
Megtalálhatóak voltak ebben az ellenzéki összefogásban a tipikus
liberálisok, az anarchisták, a kommunisták, a homoszexuális
csoportok, a nacionalisták egészen a neonáci csoportokig. Dugin
szerint őket az Oroszország elleni gyűlölet egyesítette. Janukovics a
szemükben Oroszország képviselője volt, Putyin barátja, a Kelet
embere. Ez az ellenzék gyűlölt mindent, ami orosz. A gyűlölet tartja
őket együtt. Úgy is mondhatjuk, hogy ők alkotják a gyűlölet
blokkját. A Janukovics ellen tüntetők meghatározó erejét a neonáci
csoportok alkották az EuroMaidan téren. Ők kezdeményezték a
nyers erőszakot, mert polgárháborús helyzetet akartak létrehozni
Kijevben. Az EU és az európai kormányok támogatták ezeket a
szélsőségeseket, akik nyíltan rasszisták és neonácik. Ugyanezek a
kormányok ezeket a szélsőségeseket saját határaikon belül
keményen megfékezik, kerüljön, amibe kerül.
Ochsenreiter ezután az iránt tudakozódott, hogy a
homoszexuális érdekvédő, valamint a balliberális csoportok együtt
tüntettek az újfasisztákkal, akikről közismert, hogy nem kedvelik a
melegeket. Dugin ezt a jelenséget azzal magyarázta, hogy
mindhárom csoport gyűlöli Oroszországot és az orosz elnököt. Ez
teszi őket szövetségesekké. A balliberálisok semmivel sem kevésbé
szélsőségesek, mint a neonáci csoportok. Hajlamosak vagyunk azt
hinni, hogy liberálisok, de ez óriási tévedés. Kelet-Európában és
Oroszországban a homoszexuális lobbi, valamint az ultranacionalista
és neonáci csoportok szövetségesek. A meleg lobbi meglehetősen
szélsőséges eszméket hirdet arról, hogyan kell átformálni,
újranevelni és befolyásolni a társadalmat. Szem előtt kell tartani,
hogy a meleg és a leszbikus lobbi semmivel sem kevésbé veszélyes
egy társadalomra, mint az ultranacionalista neonácik.
Moszkvában a liberális Alexej Navalnij bloggert a homoszexuális
érdekvédelmi szervezetek és a neonácik csoportok egyaránt
támogatták. Ezt a Navalnij-koalíciót a Nyugat is felkarolta. A Nyugat
számára nem az ideológiai szempont a meghatározó ezeknél a
csoportoknál. Ha például a neonáci csoportok Putyint támogatnák,
az EU irányítói azonnal politikai kampányt indítanának, a nyugati
tömegtájékoztatás botrányosnak nevezné ezt és elítélné. Ha egy
csoport Putyin ellen, Janukovics ellen, vagy Oroszország ellen van,
akkor az ideológiája nem jelent problémát. Ha ugyanez a csoport
támogatja Putyint, Oroszországot vagy Janukovicsot, az ideológia
azonnal súlyos problémává válik. Fontos az is, hogy a csoport
milyen geopolitikai nézeteket képvisel. Hogy mennyire a geopolitika
számít, arra jó példa az, ami Ukrajnában folyik. Levonható az a
tanulság, hogy a geopolitika határozza meg ezeket a konfliktusokat.
Hasonló konfliktusok robbantak ki Szíriában, Líbiában,
Egyiptomban, a Kaukázus térségében, Irakban, Iránban is.

„Ha tehát az adott csoport a Nyugatot támogatja, akkor nem számít,

hogy szélsőséges” – vetette közbe Ochsenreiter. Dugin határozott
igennel válaszolt. „Bármely csoport, amely a Nyugattal szemben
foglal állást – még akkor is, ha szekuláris és mérsékelt –, a nyugati
propaganda szélsőségesnek minősíti. Ez a megközelítés érvényesül a
geopolitikai küzdőtereken. Lehet valaki a legradikálisabb és
legkegyetlenebb Salafi-harcos, gyűlölheti valaki a zsidókat és ehet
emberi testrészeket videokamera előtt, amíg a nyugati érdekekért
harcol, a szíriai kormánnyal szemben, akkor az illető megmarad a
Nyugat tiszteletre és támogatásra méltó szövetségesének. Ha valaki a
vallásszabadságot megengedő szekuláris és mérsékelt társadalmat
védelmezi – amelyek egyébként a Nyugat eredeti eszméi –, de
politikailag a Nyugat érdekei ellen lép fel, mint például a szíriai
kormány, akkor az ellenségnek minősül. Senkit sem érdekel az, hogy
ki miben hisz. Csak a geopolitikai oldal számít, amikor a Nyugat
kialakítja álláspontját.”

Ochsenreiter ezután rátért arra, hogy a Kijevben hatalomra került

ellenzéki csoportok, akik nacionalistának tekintik magukat, azt
állítják, hogy ellenzik Oroszországot és az Európai Uniót, és ők egy
harmadik pozíciót képviselnek. Ez hasonlít ahhoz, amit a Szíriában
küzdő Salafi-harcosok is mondanak: „Legalább annyira gyűlöljük az
amerikaiakat, mint a szíriai kormányt.” Létezik-e lehetséges harmadik
álláspont a jelenlegi geopolitikai háborúban?
 Dugin azt válaszolta: nagyon elterjedt az, hogy egy harmadik –
független – álláspontot képviseljünk két meghatározó oldal között. A
csecsen szeparatista mozgalom egyik vezetője elmondotta, hogy
tényleg hitt egy független, szabad iszlám Csecsenföld lehetőségében.
Később azonban megértette, hogy harmadik álláspont nincs. Ha
Oroszország ellen harcol, akkor a Nyugat oldalán áll. Nem más, mint
egy geopolitikai eszköz a Nyugat a NATO kezében. Ez az igazság az
ukrán nacionalisták és arab Salafi-harcosok esetében is. Nem mások,
mint a Nyugat kiszolgálói. Nehéz ezt elfogadni, mert senki sem látja
be szívesen, hogy nem más, mint Washington hasznos idiótája.
Nincs lehetőség egy harmadik utas pozíció elfogadására. A
geopolitikában létezik a kontinentális és a tengeri hatalom. A
kontinentális hatalmat ma Oroszország képviseli, a tengeri hatalmat
pedig Washington. A második világháború során Németország
megpróbált elfoglalni egy harmadik pozíciót. Pontosan azokat a
politikai tévedéseket követte el, amelyekről most szólt. Németország
egyszerre folytatott háborút a tengeri hatalom, amelyet akkor Nagy-
Britannia, és a kontinentális hatalom ellen, amelyet akkor
Oroszország képviselt.
Berlin háborút folytatott a két globális hatalom ellen és veszített.
Tévedéseinek következménye Németország teljes elpusztítása lett.
Noha az erős és hatalmas Németország ebben az időben elég erős
volt ahhoz, hogy egy harmadik pozíciót foglaljon el, ezt egy sokkal
kisebb és gyengébb csoport aligha teheti meg sikeresen. Az ilyen
törekvés nevetséges illúzió.
Ochsenreiter végül azt tudakolta, hogy Oroszország nem
támogat-e ilyen helyettesítőket, például az EU-n belül. Dugin erre
azt válaszolta, hogy Oroszországnak nincsenek imperialista céljai.
Moszkva tiszteletben tartja a szuverenitást, és nem kíván
beavatkozni más országok belügyeibe. Ezt tisztességes és jó
politikának tekinthetjük. Ukrajnában is ennek vagyunk a tanúi.
Láthattuk, hogy egyre több politikus, diplomata, katonatiszt utazik
az Egyesült Államokból és az Európai Unióból Kijevbe. Az
államcsíny előtt az ellenzéket, azután pedig az új kormányt
támogatták. Oroszország nem törekszik hegemóniára Európában, az
amerikaiak viszont igen. Őszintén megvallva az EU nem eredeti
európai képződmény. Inkább tekinthető egy birodalomépítő
transzatlanti projekt termékének. Nem az európaiak, hanem a
washingtoni kormányzat érdekeit szolgálja. Úgy is
megfogalmazhatjuk, hogy az EU ténylegesen Európa-ellenes. Az
EuroMaidan-tüntetések pedig valójában Európa-ellenes tüntetések
voltak. A neonácik által uralt Ukrajna sem nacionalista, sem
patrióta, sem európai. Pusztán Amerika kiszolgálója.

Az ukrán út a háborúhoz vezet

A háborús kardcsörtetés erőteljesen folyik a Nyugat vezető

országainak fővárosaiban. A pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő
transzatlanti média egyre hangosabban uszít Oroszország ellen,
mintha nem lenne tisztába azzal, hogy ez az ország a világ második
legerősebb nukleáris hatalma. A háború egy ilyen hatalommal olyan
halálos következménnyel járna, amelyek nemcsak Oroszországot és
a transzatlanti térséget, de az egész világot érintenék. A globális
média szüntelenül árasztja az előre gyártott konfekcióhazugságokat
a világra, hogy démonizálja Oroszországot és gyűlölet tárgyává
tegye annak elnökét. A pénzhatalmi világelit nem törődik azzal,
hogy ez a felelőtlen és lelkiismeretlenül vakmerő politikája az
emberiség egészének az életét veszélyezteti. A pénzhatalmi elit
tulajdonában lévő tömegtájékoztatás korrupciója elérte a szellemi
prostitúció szintjét.
Ebben a gátlástalan hazugságözönben különösen nagy figyelmet
érdemel, ha megszólal egy tiszta hang. Ilyennek tekinthetjük Karel
van Worferennek, az Amszterdami Egyetem nyugalmazott
professzorának, az NRC Handelsblad korábbi munkatársának, a
legnagyobb holland újságírói kitüntetés birtokosának az írását9.
Wolferen kimutatja, hogy a világ hegemón hatalma, Washington
bezárta Európát egy atlanticista ideológia ketrecébe, amely
lehetetlenné tesz bármely független gondolkodást, illetve független
külpolitikát az európaiak részéről, akiket ez a hegemón hatalom az
engedelmes csatlós helyzetébe kényszerített. Wolferen ebből azt a
követeztetést vonja le, hogy miközben Washington egyre hajszolja
Európát a háború irányába, az európaiak képtelenek felfogni az
amerikai állam hihetetlen mértékű működési zavarát és
felelőtlenségét.
A pénzhatalomnak alárendelődött amerikai állam működését
belülről már nem képesek ellenőrizni a megvásárolt törvényhozás
tagjai, ahogyan nem képes erre a függő helyzetű tömegtájékoztatás
és ugyancsak képtelenek rá a hadsereg és önálló külpolitika nélküli
szövetséges államok sem. Az egyetlen korlátot a háborúba rohanó
Amerikával szemben Oroszország, Kína, India és a dél-amerikai
államok diplomáciai fellépése jelenti. Ha ezek a diplomáciai
erőfeszítések sikertelenek maradnak, az emberiségnek a
legrosszabbal kell szembenéznie.
Oroszország egykori történelmi területein egyre nagyobb
méreteket ölt az a mészárlás, amelyet a Washington által hatalomra
segített kijevi bábkormány és a Washingtonnak szervilisen
alárendelődött Európai Unió vazallusai jóváhagytak és támogatnak.
A prostituálódott tömegtájékoztatás pedig ezért a felelőtlenségért –
minden bizonyíték nélkül – automatikusan Moszkvát teszi felelőssé.
Washington háborús politikája máris felháborodást keltett az orosz
nép millióiban. Ez olyan nyomást gyakorolhat a kormányra, hogy
Putyin már nem lesz képes tovább folytatni a konfrontáció
kikerülésére és a konfliktus diplomáciai úton, tárgyalásokkal történő
megoldására törekvő politikáját.
Németországnak és kormányának is színt kellett vallania. Berlint
szervilis engedékenysége bűnrészessé tette a háborús helyzet
kialakulásában. Németország elbukott a tesztvizsgán, amikor a
háború réme hirtelen visszatért Európába. Még csak nem is tett
kísérletet arra, hogy ellenálljon neki, hanem megalázkodva földig
hajolt a pénzhatalmi világelit és a parancsait követő Washington
előtt. Európa államai csatlóssá, irányítói pedig kiszolgáló
személyzetté váltak. Az orosz társadalom, az orosz nép nem érti,
hogy Merkel kancellár és kormánya miért hajtja végre Washington
minden parancsát. Ehhez csak annyit fűzünk hozzá, hogy
Németország katonailag ma is meg van szállva, és 1945 óta sem
pénzügyileg, sem gazdaságilag, sem katonailag, sem politikailag
nem nyerte vissza teljesen a cselekvőképességét és függetlenségét.
A világ közvéleménye is felelős az emberiség sorsáért. A
közvélemény-kutatások már kimutatták, hogy a világbékét
legjobban veszélyeztető két állam: az Egyesült Államok és Izrael. De
ha az emberiség mindent elfogad, és minden hazugságot elhisz,
azzal saját megsemmisülését készíti elő. Minden egyes embernek,
aki felismeri a jelenlegi világhelyzet veszélyességét, össze kell
fognia, hogy a halál erőit megfékezze. Első lépésként meg lehetne
tenni, hogy a bűnöző kormányok tagjait diplomáciailag,
gazdaságilag karanténba zárják, és személyesen felelősségre vonják.
A második világháború után létrejött nyugati pénzügyi és
gazdasági rendszer összes hibája és fogyatékossága ellenére
évtizedeken át működött. Az elmúlt három évtizedben azonban az
Egyesült Államokat irányító pénzhatalmi elit fokozatosan visszaélt
ezzel a rendszerrel saját szűk pénzügyi és politikai érdekeit követve.
Amikor ellenállásba ütközött, a pénzhatalmi elit elővette a Theodor
Roosevelt által emlegetett „nagy botot”, amely nem más, mint az
Egyesült Államok óriásira növesztett hadereje. Amerika egyidejűleg
engedte meg magának a legszélsőségesebb pénzügyi-gazdasági
visszaéléseket, és indította be a háborúk egész sorát. Ha
ragaszkodunk a tényekhez, az Egyesült Államok a koreai háború óta
valójában egyetlen háborúját sem nyerte meg.
A XXI. század első évtizedében tanúi lehetünk a nyugati
pénzügyi-gazdasági rendszer fokozatos leépülésének és az elrettentő
amerikai katonai hatalom gyöngülésének. A legfontosabb fejlemény
az ázsiai antant katonai szövetség, a SCO és a BRICS gazdasági
közösség létrejötte. (A legújabb fejlemény az, hogy Oroszország és
Argentína fogott össze egy Amerika- és dollármentes gazdasági és
pénzügyi rendszer létrehozása érdekében.) Tény az, hogy Kína és
Oroszország katonai és gazdasági-pénzügyi együttműködése
megerősödött. Ezt az ellenpólust nemcsak a BRICS, de számos más
szervezet is támogatja, így az ALBA (a latin-amerikai és karib-
tengeri országok közössége), a Mercosur (a dél-amerikai országok
kereskedelmi szervezete), a CSTO (a kollektív biztonsági szerződés
szervezete, amelyhez az egykori Szovjetunió hat utódállama
tartozik), valamint az EAEC (a délkelet-ázsiai országok
szabadkereskedelmi szervezete). Ezek ma már a világ lakosságának
a többségét tömörítik.

A harmadik világháború reális veszély

Miért fenyegeti az emberiséget a harmadik világháború veszélye?

Mindenekelőtt azért, mert a pénzhatalmi világelit által irányított
amerikai kormányzat ezt akarja.
Másodszor azért, mert ez a hatalmi elit a csődbe juttatta az
Egyesült Államokat, amely a világ legeladósodottabb országává vált,
és amelynek a gazdasága emiatt bármikor megbénulhat.
A harmadik tényező az, hogy a BRICS-országok által létrehozott
új bankrendszer véglegessé tette a Wall Street és a Pentagon által
irányított kapitalizmus bukását.
Negyedszer azért, mert a történelem tanúsága szerint az Egyesült
Államok, ha pénzügyi-gazdasági válságba került, azt mindig háború
kirobbantásával rendezte.
Ötödször azért, mert a Wall Streetnek a Fehér Házban és a
Pentagonban működő kiszolgálói a pénzhatalmi elit abszolút
hatalmát biztosító Új Világrendet rövid időn belül létre akarják
hozni.
 Hatodszor azért, mert a világközvélemény egy jelentős része
elhitte az arab tavasszal kapcsolatos hazugságokat. Sokan nem
vették észre, hogy valójában egy demokratikusnak álcázott terrorista
támadó háború indult be, és nem egy védelmi jellegű háborúról van
szó.
Hetedszer azért, mert a globális tömegtájékoztatás a pénzhatalmi
világelit kiszolgálójaként nyílt háborús propagandával készíti elő a
népeket egy nagy háború vállalására.
Nyolcadszor azért, mert a nemzetközi közvélemény Ukrajna
vonatkozásában is hagyta magát megtéveszteni.
A kijevi puccsista kormányzatot azért nem szabad támogatni,
mert az alkotmányellenesen, véres államcsínnyel jött létre.
Washington által felbérelt, kiképzett és finanszírozott személyek
hajtották végre. A NATO szolgálatában állnak a szélsőséges
nacionalista és neonáci csoportok tagjai is. Ezek a
szélsőjobboldalinak nevezett csoportok ugyanazokat a feladatokat
hajtják végre, mint a fizetett zsoldosok és a felbérelt terroristák. A
háttérben pedig ugyanazok a pénzhatalmi elithez tartozó erők
húzódnak meg, amelyek mindig beavatkoznak, ha a globálisan
megszerveződött magánhatalom érdekei veszélybe kerülnek.

Mit akar elérni Washington az ukrán válság

kirobbantásával?

Amikor a Szovjetunió felbomlott, a pénzhatalmi világelit a

Szovjetunió elleni stratégiáját Oroszország ellen folytatta tovább. A
Gorbacsovnak és Sevardnadzénak tett ígéretek ellenére a NATO
nyomult keleti irányba, és terjeszkedését ma is folytatja. Washington
egyoldalúan felmondta az 1972-ben megkötött ABM-szerződést,
amely korlátozta a rakétaelhárító rendszerek kiépítését. A NATO
támogatta az oroszellenes vezetőket Grúziában és Ukrajnában. Az
oroszellenes stratégiához tartozik akadályozni Oroszországot abban,
hogy Európa energiaellátója legyen. 2014-ben is folyt olyan álcivil
szervezetek létrehozása Oroszországon belül, amelyekkel
Moszkvában is létre lehetne hozni „színes forradalmat” a jelenlegi
kormányzat lecserélésére.
Az Obama által Oroszországra kirótt szankciók célja: elszigetelni
Oroszországot és rákényszeríteni arra, hogy mégiscsak vonuljon
vissza a Krím félszigetről. A pénzhatalmi világelit Obamán keresztül
jelezte Moszkvának, hogy a jövőben is további nyomást fog rá
gyakorolni. Moszkva azonban nem engedhet a Krím státuszát
illetően, mert ezzel feladná a Fekete-tengeren lévő legfontosabb
haditengerészeti támaszpontját. Oroszország az Ázsiához és Dél-
Amerikához fűződő kapcsolatainak megerősítésével is válaszolt, ami
világstratégiai jelentőségű fordulatot jelent.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mit akar ténylegesen
Washington Oroszországtól, tömören úgy válaszolhatunk: meg
akarja szerezni a hegemóniát a világ második legerősebb nukleáris
hatalma és legnagyobb területű országa, valamint annak
kimeríthetetlen nyersanyagkincsei felett. Az Új Világrend
kikényszerítéséről van szó, amelyben nem lehet megkérdőjelezni a
pénzhatalmi világelit globális dominanciáját. Az Új Világrend olyan
intézmények rendszere, amelyek biztosítják a globális hegemóniát a
pénzelit számára. E terv sikeréhez a pénzhatalmi elitnek meg kell
tartania egyeduralmát a világ pénzrendszere felett, és ellenőrzését ki
kell terjesztenie a világ anyagi erőforrásaira is. Hegemóniáját a
kulturális, a vallási és az ideológiai szférában is meg kell tartania.
A pénzhatalmi elit az Egyesült Államok segítségével van jelen a
világ minden fontos térségében. Washington áltathatja magát azzal
az öncsalással, hogy képes katonailag ellenőrizni a világ minden
régióját. A neokonzervatív politikai elitnek sikerült belehajszolnia
Amerikát hosszan tartó és költséges helyi háborúkba, de az
elszenvedett vereségek nem győzték meg, hogy lemondjon az Új
Világrend erőszakos megteremtéséről.
 A tények azt bizonyítják, hogy még az Egyesült Államok
pénzügyi, gazdasági és katonai ereje sem elég a globális hatalmi elit
világuralmi stratégiájának megvalósításához. Amerika valójában
nem nyerte meg sem a vietnami, sem a koreai, sem az iraki, sem az
afganisztáni háborút, mégsem változtatott a „war on terror” – idő-
és területi korlátokat nem ismerő – expanzionista stratégiáján.
Gorbacsov, de különösen Putyin arra törekedett, hogy
Oroszországot integrálják Európával. A pénzhatalmi elit Amerikája
azonban ezt mereven elutasította. Az Egyesült Államok akarja
ellenőrizni a közel-keleti és a közép-ázsiai térség erőforrásait,
elsősorban energiahordozóit. Amerika azonban ebben a térségben
sem nyerte meg egyik háborúját sem. A neokon döntéshozók nem
hajlandóak beismerni kudarcaikat és mérsékelni az Amerika
lehetőségeit is meghaladó ambícióikat.
Magatartásukban semmilyen lényeges változás sem következett
be nyilvánvaló vereségeik ellenére sem. Továbbra is a
világhegemónia megszerzésére törekednek. Az afrikai országokban
is folyamatosan beavatkoznak a helyi konfliktusokba. De
stratégiájuknak talán legirracionálisabb része az a célkitűzés, hogy
Oroszországot körülkerítsék, elszigeteljék, és ha lehet, feldarabolják.
Nem mondtak le arról, hogy „színes és gyümölcsös forradalmak”
módszerével belülről változtassák meg Oroszország jelenlegi
rendszerét.
A pénzhatalmi elit saját globalista-kozmopolita demokráciáját
terjeszti erőszakkal. Gondolati műhelyeiben számos program készült
a legkülönbözőbb országok és népek manipulálására. A jog
uralmától a környezetvédelmen át a szabadkereskedelemig, az
emberi jogokig és a politikai szabadságjogokig, beleértve a
homoszexuálisok jogait is, minden verzióra készült program. A
legfontosabbak azok a programok, amelyek a pénzrendszer feletti
ellenőrzés további megtartását szolgálják. A globális elit szilárdan
kezében tartja a központi bankokat, a bázeli Nemzetközi Fizetések
Bankját, a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot és a többi
nemzetközi pénzügyi szervezetet. Ma már a fegyveres erőket is
globalizálták, és itt nemcsak a hadseregekről van szó, de a
nemzetközi rendőri erőkről és a fegyverkereskedelemről is.
A pénzhatalmi elit nem tűri meg az övével versengő jövőformáló
elképzeléseket. Meg van róla győződve, hogy ezek akadályozzák
saját világstratégiájának a végrehajtását. Ezért törekszik arra, hogy
ezeket az elképzeléseket megsemmisítse, ignorálja, vagy pedig
megváltoztassa.
A pénzhatalmi világelit Oroszországot ugyanúgy az ellenőrzése
alatt akarja tartani, mint az Egyesült Államokat. Ennek az
öntörvényű, nagy múltú országnak is az ő elképzelései szerint
kellene működnie az erőforrásai rendelkezésére bocsátásával. A
hatalmi elit a világ többi országától is ugyanezt várja el. Ahol
azonban elérte a célját, ott nem a közjó valósult meg, hanem a
közérdek mellőzése és az univerzális erkölcs tagadása.
A Szovjetunió összeomlását követő huszonhárom évben az
oroszoknak megváltozott a véleménye a Nyugatról. A hidegháború
idején még bíztak az emberi jogok, a politikai szabadságjogok
nyugati eszméiben. Ma már az orosz nép és az orosz kormány is
megértette, hogy Washingtonban és a mögötte álló pénzhatalmi
elitben nem lehet megbízni. A Washington által államcsínnyel
hatalomra segített kijevi bábkormány nem hozta nyilvánosságra az
MH–17 pilótáinak beszélgetését a légi irányító központtal.
Washington pedig titkosította azokat a műholdfelvételeket, amelyek
rögzítették a katasztrófát. Mindebből csak arra lehet következtetni,
hogy a nyilvánosságra hozatal nem támasztaná alá, hogy orosz
rakétaegység lőtte le az utasszállítót. A globális média nem
érdeklődik a bizonyítékokon alapuló válaszok iránt. Csak az
Oroszországgal szembeni konfliktus elmélyítése érdekli.
Oroszország közreadta bizonyítékait, de ezt nem vette át a
globális média. A nemzetközi tömegtájékoztatás az angol nyelvet
használja. Emiatt az orosz és a kínai álláspont nem jut el a
világnyilvánosság egészéhez. A propaganda terén Washington óriási
előnyöket élvez Moszkvával és Pekinggel szemben. A pénzhatalmi
világelit által irányított Washingtont már a diplomácia sem
különösebben. Sokkal hatékonyabb eszközöket használ: a
megvesztegetést, a fenyegetést és a kényszerítést. Moszkva
diplomáciai erőfeszítései eddig ezért sem hoztak eredményeket.
Ennek ellenére az orosz kormány továbbra is a tényekre alapozott
diplomáciával törekszik az ukrán válság megoldására.
Paul Craig Roberts megerősíti10 mindazt, amivel írásunkban már
részletesen foglalkoztunk, miszerint az ukrán válság elmélyülését
meg lehetett volna előzni, ha Moszkva elfogadja az orosz lakta
tartományok visszatérését Oroszországhoz ugyanúgy, ahogyan azt a
Krími Autonóm Köztársaság esetében megtette. Putyin azért
tartózkodott ettől a megoldástól, mert elejét akarta venni, hogy
Washington ezt megtévesztően inváziónak és annexiónak nevezze
félrevezetve az európaiakat.
P. C. Roberts szerint az orosz kormány túlbecsülte a nyugati
diplomácia erejét. Washington és a mögötte álló erők azonban nem
a válság megoldásában, hanem annak a fokozásában érdekeltek.
A kijevi bábkormány fegyveres agressziója saját népe ellen nem
fog azért befejeződni, mert az európaiak most már világosan látják
Washington céljait. A meghunyászkodó európaiak tizenhárom év óta
nemcsak nem tettek semmit a polgári lakosság gyilkolásának a
megakadályozásáért Afganisztánban, Irakban, Líbiában,
Szomáliában, Pakisztánban, Jemenben, Szíriában, de valójában még
támogatták is. Ugyanezek a földig hajoló európaiak félrenéztek,
amikor Izrael gyilkolta a palesztinokat. Moszkva az európaiak
erkölcsös magatartására számítva olyasmiben bízott, ami nem
létezik. Az orosz lakosság folytatódó lemészárlása és otthonainak az
elpusztítása Oroszország egészét demoralizálja, s elfordítja őket
Putyin elnöktől, aki nem állt ellen minden rendelkezésére álló
eszközzel. Az oroszok gyilkolása Kelet-Ukrajnában azt sugallja, hogy
Oroszország gyenge, és ez csak bátorítja az agresszorokat.
 P. C. Roberts szerint az orosz kormánynak erőteljesebb
eszközökhöz kell nyúlnia, ha meg akarja oldani az ukrán problémát,
és elejét akarja venni, hogy Washington tovább bomlassza
Oroszország politikai és gazdasági kapcsolatait Európával.
Moszkvának be kell jelentenie, hogy minden eddigi erőfeszítése
sikertelen maradt a lakosság további gyilkolásának a leállítására, és
a diplomáciai megállapodás emiatt nem jöhetett létre. Ezért
Moszkva ismét megfontolja az orosz nyelvű tartományok kérését, és
kész őket egyesíteni Oroszországgal. Ha ezt követően a kijevi
bábkormány hadserege továbbra is folytatja háborúját, az
Oroszország elleni támadásnak minősül, és megfelelő katonai választ
kap.
P. C. Craig szerint egy másik lehetőség az, ha Putyin – nem
hivatalosan – közvetlen tárgyalást folytat a kijevi puccsistákkal,
valamint az oligarchákkal, hogy „ami elég, az elég”, és ha tovább
folytatják ezt a véres háborút, akkor teljesíti a lakosság szabad
választáson kifejezett akaratát, és megvédelmezi a megtámadott
kelet- és dél-ukrajnai tartományokat. E verziónak az a lényege, hogy
Washington kijevi ügynökei megtarthatnák Ukrajna részeként az
1954-ben Hruscsov által Ukrajnának adományozott orosz
területeket, ha készek e tartományok jogos követeléseire kielégítő
megoldást találni. Másképp fogalmazva ez azt jelenti, hogy
Putyinnak ultimátumot kell intéznie Kijevhez, és gyorsan cselekedni.
Nem szabad megengedni, hogy a kijevi puccsisták Washingtonhoz
fussanak, és azt sem, hogy Washingtonnak ideje legyen egy új
propagandaháború beindítására.
P. C. Roberts arra is kitér, hogy Putyinnak külön-külön
tárgyalnia kellene Merkel német kancellárral és Hollande francia
elnökkel, megmagyarázva nekik: Oroszország nem fogadhatja el
azokat a szankciókat, amelyek hazugságon és propagandán
alapulnak. Ehhez azt is hozzáteheti, ha Európa továbbra is
meghunyászkodik és teljesíti Washington minden kívánságát
Oroszországgal kapcsolatban, Moszkva tényleg korlátozza, vagy le is
állítja az energiahordozók szállítását Európának. Washingtonnak az
a törekvése, hogy démonizálja Oroszországot, egy bizonyos fokon
kicsúszhat az ellenőrzés alól, és ez olyan háborút eredményezhet,
amely elpusztíthatja egész Európát. Putyin megmagyarázhatná azt is
az európaiaknak, hogy Oroszország kész szavatolni Európa
biztonságát, és éppen ezért nincs szükségük a nem létező orosz
fenyegetés elleni garanciára. P. C. Roberts úgy látja, ha Putyin
mindezeket az ésszerű lépéseket megtenné, és Európa felelős vezetői
mégis elutasító magatartást tanúsítanának, Oroszország és Kína
biztos lehet abban, hogy fel kell készülniük a háborúra.

Van-e más lehetőség is a kibontakozásra?

A Novorosszijában létrejött köztársaságok és a kijevi kormány

háborúja eddig egyik fél számára sem hozta meg a győzelmet.
Mindkét oldalon kimerültek az erőforrások. A gazdasági helyzet
folyamatosan romlik Ukrajnában, és a kijevi rendszer támogatói
egyre fogynak. A kormány által ellenőrzött területeken
kibontakozóban van a partizánmozgalom, amely egy nagyméretű
polgárháború lehetőségére utal. Ez már nemcsak Ukrajna keleti és
déli tartományaiban folyna, hanem Ukrajna egészében. A Kijevből
küldött csapatok 2014. augusztusi offenzívája patthelyzetet
eredményezett. A nyugati tömegtájékoztatás, amely sokáig
hallgatott, hirtelen rákapcsolt az optimista beszámolókra. A
helyzetet jól ismerő szakértők azonban úgy látják, hogy
Novorosszija eredményesen állt ellen, és ezért már van lehetőség a
politikai kibontakozásra. Az elmúlt hetekben Donyeck és Luhanszk
Köztársaság szinte teljes vezetése kicserélődött. Menesztették az
Önvédelmi Milíciák parancsnokát, Igor Sztrelkovot is. Ezt a döntést
akkor hozták, amikor Sztrelkov éppen Moszkvában tartózkodott. Az
Önvédelmi Milíciák két hónapon át tartó harcban védelmezték
Szlovjanszkot, áttörték az őket körülkerítő ukrán erőket, és Donyeck
felé távoztak. Ebben a városban a Kremlhez közel álló politikai
vezetők éppen arra készültek, hogy átadják a várost a kijevi
kormánycsapatoknak. A milíciák érkezése után azonban jelentős
tisztogatást hajtottak végre a hatalmi struktúrában.
Sztrelkov sokat tett azért, hogy Donyeckben és Luganszkban a
valóságban is átültessék a társadalmi igazságosság követelményeit.
Ehhez az is hozzátartozik, hogy az oligarchák vagyonát
köztulajdonba kell venni, és olyan reformokat kell végrehajtani,
amelyek a munkát végző lakosság érdekeit szolgálják. Sztrelkov
támogatta a radikalizálódást annak ellenére, hogy szimpatizált a
bolsevik forradalom előtti monarchiával és az Orosz Birodalommal.
Sztrelkov és munkatársai nyomatékosan hangoztatták: nem fogják
megengedni, hogy Novorossziját átalakítsák egy második – Maidan
előtt létező – Ukrajnává.
Nem lehet pontosan tudni, miért ment Sztrelkov Moszkvába,
mert ezt korábban – eltérően a többi donyecki és luganszki vezetőtől
– nem tette. Feltételezhető, hogy azt közölték vele: Oroszország
leállítja a Novorosszija felszabadított területei számára ígért
szállítmányokat. Augusztusban a helyzet annyira megromlott, hogy
az oroszországi élelmiszer- és fegyverszállítmányok elmaradása már
összeomlással fenyegetett. Valószínű, Moszkvában ezzel érték el
Sztrelkov visszalépését.
Az orosz sajtóban arról szóló jelentéseket lehet olvasni, hogy a
moszkvai bürokraták megállapodtak Rinat Ahmetov ukrán
oligarchával. Úgy tűnik, hogy a Kreml bürokratái feláldozták a
felszabadított területeket cserébe azért, hogy új vazallusuk
közvetítsen Kijev és várhatóan a Nyugat között. Folynak a viták
arról is, hogy mi legyen Dél- és Kelet-Ukrajna végső sorsa. Miután
Kijev legutóbbi offenzívája sikertelen maradt, és tovább fokozódtak
a belső nehézségek, elképzelhető, hogy Kijev most már hajlandó lesz
egy kompromisszumos megoldás elfogadására.
Ennek a forgatókönyvnek a szerzői azonban figyelmen kívül
hagyták Novorosszija és Ukrajna lakóinak a véleményét. A
függetlenségüket kikiáltó köztársaságok harcosai és aktivistái új
államot akarnak, amely többé nem lesz engedelmes csatlósa sem
Moszkvának, sem Kijevnek, sem valamilyen külföldi hatalomnak
vagy érdekcsoportnak. Novorosszijában az Oroszország iránti elvont
rokonszenvet, amely az ellenállás első hónapjaiban még
meghatározó volt, fokozatosan a Kreml elleni neheztelés váltotta fel.
Növekedett a harag a Kreml bürokratái iránt, akiket szabotálással és
árulással vádoltak a függetlenség hívei. Magában Oroszországban is
érezhető ez a hangulatváltás. Mindez arra figyelmeztette Putyint,
hogy saját hatalma megtartása érdekében is gyorsan lépnie kell,
esetleg úgy, ahogyan azt P. C. Roberts javasolta.
 A pénzhatalmi világelit
hazugságokkal készíti elő
a III. világháborút

Az Amerikában egyre nagyobb tekintéllyel rendelkező szervezet, a

Veteran Intelligence Professionals for Sanity, a VIPS (az Egyesült
Államok Felderítő Szerveinek Veteránjai a Józanságért) 2014. július
30-án memorandummal fordult Obama elnökhöz, amelyben a lelőtt
malajziai utasszállító gép, az MH–17 tragédiája kapcsán felkéri az
elnököt, hogy állítsa le azt a propagandaháborút, amely
bizonyítékok nélkül Moszkvát, illetve az önrendelkezésükért harcoló
kelet-ukrajnai ellenállókat teszi felelőssé a tragédiáért. Ha azonban
vannak az illetékes amerikai szerveknek meggyőző bizonyítékai, azt
hozzák a közvélemény tudomására.
A korábban magas állami beosztásokban dolgozó szakértők azt
ajánlják az amerikai elnöknek, hogy az Egyesült Államok nyilvánítsa
ki: nem kívánja, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz, és a
konfliktus békés megoldása érdekében kész találkozni Putyin orosz
elnökkel. A két ország tárgyalásainak azon az elven kell alapulnia,
hogy mindkét félnek kölcsönösen tiszteletben kell tartania a másik
legitim érdekeit.
2014. augusztus 31-én a VIPS-veteránok Angela Merkel német
kancellárhoz intéztek memorandumot nyílt levél formájában. Arra
figyelmeztették a kancellár asszonyt, hogy legyen kellően óvatos
azokkal a hírszerzési állításokkal szemben, amelyek szerint
Oroszország nagyobb méretű inváziót hajtott végre Kelet-
Ukrajnában az ottani lázadók támogatása érdekében. A hírszerző
szakemberek szerint az Egyesült Államok és a NATO által terjesztett
műholdas felvételek nem támasztják alá kellő módon azt az állítást,
hogy Moszkva valóban inváziót hajtott volna végre. A veteránok
véleménye szerint az orosz invázióra vonatkozó megalapozatlan
állítások célja az volt, hogy eltereljék a figyelmet az önállóságukért
harcoló lázadók katonai sikereiről.
A propagandaháborúban a veteránok szerint azért a nyáron
került sor az „invázióval” történő riogatásra, mert a hadi helyzet
kedvezőtlenül alakult a kijevi kormányzat számára. Az új rendszer
vezetői korábban még biztosak voltak abban, hogy a hadsereg és a
légierő bevetésével gyors győzelmet aratnak a lázadók felett. 2014.
augusztus 18-án Porosenko elnök felszólította az ukrán haderő
egységeit, hogy az új körülményekhez alkalmazkodva mérjenek
döntő csapást a függetlenségükért harcoló milíciákra. Amikor Kijev
offenzívája megindult, a fellázadt federalisták sikeresen ellenálltak,
és fokozatosan felmorzsolták a puccsista kormány támadó reguláris
erőit. Az ukrán hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett el, és
vissza kellett vonulnia az offenzívával elfoglalt területekről. Tíz
napra az offenzíva kezdetétől a kormányerőket bekerítették, ezt
nevezték el „orosz inváziónak”. Ekkor készültek azok a megtévesztő
fényképek, amelyeket a NATO juttatott el a sajtónak, és ismét
szerephez jutott Michael Gordon, a New York Times tudósítója, aki
az állítólagos „orosz invázióról” adott hírt. Michael Gordon
korábban az iraki háború egyik vezető propagandistája volt.
Az államcsínnyel hatalomra került kormányzatot ellenző
federalistákat Dél-Ukrajnában támogatja a lakosság. Ennek egyik
oka az, hogy a kijevi kormányzat nehéztüzérséggel lőtte több
nagyváros központját. A memorandumot készítő veteránok úgy
látják, hogy az oroszok valószínűleg információval és szakszerű
katonai hírszerzéssel segítik a kormányellenes erőket. Nincs
bizonyítva, hogy tankokkal és tüzérséggel is támogatták őket.
Számos amerikai katonai műhold követi nyomon az eseményeket, és
még nem tettek közzé hiteles felvételeket. A federalisták katonai
sikerei a képzett és motivált vezetésnek köszönhetőek. Az amerikai
veteránok arról is meg vannak győződve, ha a federalistáknak erre
szükségük lesz, az orosz tankok is meg fognak érkezni. Ennek
megelőzése végett sürgették a mielőbbi tűzszünetet, amit azonban
Kijev 2014 nyarán következetesen elutasított. Az amerikai felderítő
szervek veteránjai végül megismételték azt az álláspontjukat, hogy
Ukrajna nem lehet a NATO tagja, és ezt egyértelműen Porosenko
elnök és Jacenyuk kormányfő tudomására kell hozni.

Hollandiai értelmiségiek levele Putyin orosz elnökhöz

Cees Hamelink, az Amszterdami Egyetem emeritus professzora

2014. augusztus 31-én nyílt levélben fordult Vlagyimir Putyinhoz,
amelyet számos holland közéleti személyiség és értelmiségi írt alá.
Ezt a levelet11 rövidítve ismertetjük. Hamelink professzor
bocsánatot kér Putyintól az MH–17 utasszállító gép tragédiájával
kapcsolatos ferdítésekért, amelyekért szerinte a holland kormány és
tömegtájékoztatás képviselői felelősek. Azért ferdítették el a
tényeket, hogy ezzel lejárassák Oroszországot és elnökét. Így ír erről
Hamelink:

„Tehetetlen szemlélői vagyunk annak, ahogyan a nyugati nemzetek

az Egyesült Államok vezetésével olyan bűncselekményekkel vádolják
Oroszországot, amelyeket mindenki mást megelőzve ők követnek el.
Elutasítjuk az Oroszországgal és a Nyugattal szemben használt kettős
mércét. A mi társadalmunkban elegendő bizonyítékra van szükség a
meggyőzéshez. Az a mód, ahogyan Önt és a nemzetét bizonyítékok
nélkül vádolják »bűncselekményekért«, kíméletlen és aljas.
Megmentett minket egy konfliktus során Szíriában, amely
világháborúvá válhatott volna. Az ártatlan szír polgárok tömeges
meggyilkolása mérges gáz bevetésével, »Al-Kaida« terroristák által,
akiket az Egyesült Államok képzett ki és fegyverzett fel, Szaúd-
Arábia pénzelt, és amiért Aszadot tették felelőssé. A Nyugat abban
reménykedett, ha így tesz, a közvéleményt Aszad ellen tudja
fordítani, előkészítve az utat egy Szíria ellen intézett támadáshoz.
Nem sokkal ezután a Nyugat erői felépítettek, kiképeztek és
felfegyvereztek egy »ellenzéket« Ukrajnában, hogy előkészítsenek egy
államcsínyt a legitim kijevi kormány ellen. A nyugati kormányok
gyorsan elismerték a puccsisták hatalomátvételét. Ellátták őket
kölcsönökkel az általunk fizetett adókból, hogy megszilárdítsák az új
kormányt.
A Krím lakói ezzel nem értettek egyet, és ezt békés tüntetéseken
ki is fejezték. Ismeretlen orvlövészek és az ukrán fegyveresek
erőszakos fellépése következtében ezek a tüntetések a Kijevtől való
függetlenség követelésévé alakultak át. Az, hogy támogatja-e ezeket a
szeparatista mozgalmakat vagy sem, lényegtelen, tekintve a Nyugat
otromba imperializmusát.
Kellő vizsgálati eljárás és bizonyítékok nélkül alaptalanul
vádolják Oroszországot azzal, hogy ő szállította azokat a
fegyvereket, amelyekkel állítólag lelőtték az MH–17-et. Erre
hivatkozva állítják a nyugati kormányok, hogy joguk van gazdasági
nyomást gyakorolni Oroszországra. A Nyugat aggódó polgáraiként,
akik szembesülni kénytelenek kormányaik hazugságaival és
mesterkedéseivel, szeretnénk bocsánatot kérni azért, amit a
nevünkben elkövetnek.
Sajnos igaz, hogy tömegtájékoztatásunk elveszítette
függetlenségét, és a hatalommal rendelkezők szócsövévé vált. Emiatt
a Nyugaton élő embereknek meghamisított képük van a valóságról, és
képtelenek felelősségre vonni politikusaikat. Minden reményünk az
Ön bölcsességében van. Békét akarunk. Tanúi vagyunk annak, hogy
a nyugati kormányok nem a népet szolgálják, hanem egy Új
Világrendet akarnak létrehozni. A szuverén nemzetek elpusztítása és
ártatlan emberek millióinak megölése, úgy látszik, megfelelő ár a
számukra azért, hogy ezt a célt elérjék.
Mi, Hollandia lakói, békét és igazságosságot akarunk
Oroszország számára. Reméljük, hogy egyértelművé tettük: a holland
 kormány csak a maga nevében beszél. Azért imádkozunk, hogy
erőfeszítéseink segítsenek enyhíteni a növekvő feszültséget nemzeteink
között.
Tisztelettel, Cees Hamelink egyetemi tanár”

NATO-csúcstalálkozó Walesben

2014. szeptember 4-én és 5-én került sor a walesi Newportban a

NATO kétnapos csúcstalálkozójára. A tanácskozás résztvevői
elítélték Oroszországot, amiért – álláspontjuk szerint – önhatalmúlag
és jogellenesen elcsatolta a Krím félszigetet. Ezzel destabilizálta
Kelet-Ukrajnát és megsértette a nemzetközi jogi normákat is.
Felszólították Moszkvát, hogy vonja vissza a Krím annexióját,
amelyet a NATO-tagországok állam- és kormányfői nem ismernek el.
A nyilatkozat követelte, hogy Moszkva szüntesse be a kelet-ukrajnai
fegyveresek támogatását, hagyjon fel az ukrán határ mentén átnyúló
hadműveletekkel, tartsa tiszteletben a helyi lakosság jogait –
beleértve a krími tatárokét is – és tartózkodjon az Ukrajna elleni
agresszív akcióktól. A humanitárius ürüggyel végrehajtott egyoldalú
katonai lépések Ukrajna területén megsértik a nemzetközi jogot.
Ukrajna biztonságának aláásása veszélyezteti az euroatlanti térség
egészének a stabilitását és biztonságát is. A NATO-tanácskozás
résztvevői üdvözöltek minden olyan kezdeményezést, amely
lehetővé teszi a konfliktus békés rendezését.
A newporti NATO-tanácskozáson tervbe vették, hogy az egyes
NATO-tagállamok egymást rendszeresen váltva, több ezer fővel
növeljék a szövetség katonai jelenlétét a NATO leginkább
fenyegetett keleti tagországaiban.
Németország ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy az
állandó támaszpontok létrehozása ellentmond annak a korábbi
NATO-kötelezettségvállalásnak, amely szerint az atlanti szövetség
nem viszi közelebb Oroszországhoz saját katonai infrastruktúráját.
Angela Merkel emlékeztetett erre a kötelezettségvállalásra. A német
kancellárnak ellentmondott Butkevicius litván miniszterelnök, aki
szerint NATO-csapatokat kell állomásoztatni a szövetség keleti
tagországaiban.
A NATO tizenötmillió eurós támogatást ajánlott fel Kijevnek az
ukrán hadsereg logisztikai, irányítási és védelmi fejlesztésére.
Porosenko arról beszélt, hogy a partnerek mindig fontos szerepet
játszanak a nemzetközi és regionális biztonság és stabilitás
megteremtésében. Szerinte ezt a biztonságot és stabilitást aknázta
alá az orosz agresszió. Porosenko Ukrajna európai integrációja
fontos részének nevezte a NATO-val való szoros kapcsolat
létrehozását. Merkel ugyanakkor elutasította, hogy Ukrajna
csatlakozzon az Észak-atlanti Szervezethez. A német kancellár azt is
hangsúlyozta: támogatja Kijevet a konfliktussal kapcsolatban, és a
NATO-tagállamok egyetértenek abban, hogy a válságot békés úton
kell megoldani. Merkel így fogalmazott:

„Támogatjuk Ukrajnát, szolidárisak vagyunk Kijevvel. Készen állunk

további szankciókra, de azt az üzenetet is küldtük, hogy készen
állunk a politikai megoldásra, készek vagyunk tárgyalni
Oroszországgal.”

David Cameron brit kormányfő a NATO-csúcson bejelentette, hogy

létrehoznak egy többnemzetiségű, gyors reagálású katonai erőt a
NATO-n belül. Ennek az alakulatnak a központja Lengyelországban
lenne és az egység két-öt napon belül bárhol bevethető lenne. Nagy-
Britannia 3500 főt küld az egységbe. Cameron hangsúlyozta: a
NATO-nak biztosítani kell a kelet-európai szövetségesek védelmét,
mert minden esetben tartja magát a Szövetség Alapokmánya 5.
cikkelyében foglalt kötelezettségvállaláshoz, amely a kollektív
önvédelemről intézkedik. Cameron úgy vélte, ehhez meg kell
reformálni az Észak-atlanti Szervezet reagálóerejét a NATO keleti
tagállamainak a területén.
 A NATO megfelelő eszköznek bizonyult az elmúlt 65 évben,
hogy biztosítsa az Egyesült Államok meghatározó katonai, politikai
és gazdasági jelenlétét Európában. A NATO nélkül jelentősen
csökkent volna Amerika befolyása szövetségesei felett. Az elmúlt két
évtizedben azonban az európaiak hozzájárulása a NATO
finanszírozásához 30%-ról 20%-ra csökkent. Ebben is megnyilvánul,
hogy az európai NATO-tagállamok ráutaltsága a NATO-ra a
hidegháború vége óta lényegesen csökkent. Washington azonban
mindenáron új lelket akar önteni a szervezetbe, és ezért vált
fontossá hangsúlyozni, hogy Oroszország milyen nagy fenyegetést
jelent Európára. Ha sikerül ismételten erőssé tenni a NATO-t, az
biztosítja Washington további hegemóniáját a földrészen és globális
méretekben is. A kiéleződött konfliktus Ukrajnában lehetővé tette
Moszkva és Európa kapcsolatának az aláásását. Ez a kapcsolat az
elmúlt két évtizedben kölcsönösen előnyösnek bizonyult
diplomáciai, gazdasági és kereskedelmi vonatkozásban is. A
pénzhatalmi világelit közvetlen ellenőrzése alatt álló londoni
kormányzat természetesen szívvel-lélekkel Washington mellé állt.
Ugyanez mondható el más okból Lengyelországról, a balti
államokról és az új kijevi kormányról.
A walesi NATO-csúcsot megelőzően Obama Észtországban
kifejtette, hogy eljárt az idő az 1997-ben a NATO és Oroszország
között kötött Alapszerződés felett. Ezt a megállapodást azért nem
kell betartani, mert megváltozott a geopolitikai helyzet. Az észt
elnök szerint 1997-ben, amikor Borisz Jelcin volt Oroszország
elnöke, az ENSZ Alapokmányát és az 1975-ös Helsinki Záróokmányt,
valamint az 1990-es Párizsi Charta az új Európáért című
dokumentum rendelkezéseit nem szegték meg. A Párizsi Charta
1990-ben ünnepélyesen kinyilvánította az európai konfrontáció és
megosztottság megszűnését.
Thierry Meyssan 2014. szeptember 8-án a TND
(http://thenewsdoctors.com/) honlapján azt emelte ki, hogy a
Newportban tartott NATO-tanácskozás számos fontos döntését nem
hozták nyilvánosságra. Ezek a titkos határozatok Oroszországra,
Kínára és Indiára vonatkoznak. Céljuk a felsorolt államok
fejlődésének a lassítása. A NATO ebben az erőfeszítésében számíthat
az iszlám szélsőségesek terrorizmusára, amely ellen nyilvánosan
harcol, és amelyet elítél. A newporti NATO-csúcs a 2002-ben
Csehországban tartott tanácskozás óta a legnagyobb volt.
Prágában döntöttek a közép- és kelet-európai államok
felvételéről. 2014-ben viszont egy olyan hosszú távú stratégiát
fogadtak el, amely megakadályozza Oroszországot és Kínát abban,
hogy az Egyesült Államok kihívója legyen. Minden NATO-t érintő
kérdés vitát vált ki.
Az Észak-atlanti Szövetség 1949-ben jött létre azzal a céllal,
hogy megakadályozza a Szovjetunió terjeszkedését. A szovjet
érdekszféra védelmi szövetségére, a Varsói Szerződés létrehozására
csak hat évvel később, 1955-ben került sor. Ennek meghirdetett
célja az volt, hogy a szovjet érdekszférába tartozó államokat
védelmezze az angolszász fenyegetéssel szemben. Nevével
ellentétben a NATO nem egyenlő jogú tagok szövetsége, mert
különleges vezető szerepet játszik benne az Egyesült Államok és az
Egyesült Királyság.
Ténylegesen a szövetség minden tagja egyetlen amerikai
tábornok parancsnoksága alatt áll. A NATO titkos fegyveres
szervezetét, a Gladiót pedig Washington és London közösen
felügyeli. Ennek a titkos szervezetnek a célja, hogy a pénzhatalmi
világelittel szemben álló politikai erők egyik tagállamban sem
kerülhessenek hatalomra. A NATO e cél elérése érdekében soha nem
mondott le törvényen kívüli eszközök alkalmazásáról, beleértve
államcsínyek szervezését is (Franciaországban, Olaszországban,
Görögországban, Cipruson és Törökországban).
A NATO-tagállamok nem tekinthetők függetlennek külpolitikájuk
és védelmi politikájuk tekintetében. Ez érinti az ENSZ
Alapokmányában lefektetett elveket is. Erre nemcsak az egykori
Szovjetunió, de Charles De Gaulle francia elnök is felhívta a
figyelmet. De Gaulle ellen az OAS (Titkos Francia Hadsereg az
algériai háború idején) negyven, NATO által finanszírozott
merényletet követett el. Ezt követően De Gaulle felfüggesztette
Franciaország NATO-tagságát és a francia felségterület azonnali
elhagyására szólította fel a Franciaországban állomásozó
hatvannégyezer NATO-katonát.
Jacques Chirac francia elnök újra beléptette Franciaországot az
Észak-atlanti Szövetség Miniszteri Tanácsába, valamint a Katonai
Tanácsába. Nicolas Sarkozy elnöksége alatt, 2009-ben, a francia
hadsereg ismét a NATO parancsnoksága alá került. A NATO-t
szervesen egészíti ki gazdasági és pénzügyi vonatkozásban az
Európai Unió. A két szervezet együtt tartotta távol Európát a
szovjet, most pedig az orosz befolyástól. Ez a stratégiai cél a
Marshall-terv titkos záradékaiban is meg van fogalmazva. A két
szövetség kapcsolatában a NATO az elsődleges és a meghatározó. A
NATO nemcsak katonai szövetség, de gazdasági vonatkozásban is
fontos szerepe van. A katonai-ipari komplexumnak, a hadiipar
tulajdonosának a NATO az egyik fő megrendelője. 2014-ig az
Egyesült Államok fedezte a NATO költségvetésének a
háromnegyedét. Ez biztosította azt, hogy a NATO lényegében
Washington nagy hatalmú politikai eszközévé vált. A pénzhatalmi
világelit, amely ma már teljes ellenőrzése alatt tartja Amerika
politikai rendszerét, a NATO segítségével gyakorolja a főhatalmat
Európában.

Mennyire bizonyult tartósnak a szeptember 5-i

tűzszünet?

A NATO-tanácskozással egy időben fontos tárgyalásokra került sor

Minszkben is. Ezen az ukrán elnökön kívül Oroszország, és az
önrendelkezésükért küzdő federalisták képviselői, valamint az
EBESZ megfigyelői is részt vettek. A tárgyalás eredményeként
Porosenko tűzszünetet rendelt el 2014. szeptember 5-től, és
reményét fejezte ki, hogy a harcok végeztével béketerv léphet életbe
Ukrajna keleti részén. Ha a fegyvernyugvás tartós lesz, sor kerülhet
az Oroszországgal szembeni szankciók feloldására. A fegyverszünet
kezdetben ingatagnak bizonyult, mert a szembenálló felek azzal
vádolták egymást, hogy szórványosan ugyan, de mégiscsak sor
került fegyveres összecsapásokra.
Erre a válasz az Information Clearing House nevű honlapon
olvasható12 kérdés-felelet formájában megírt elemzésben véltük
megtalálni. Ezt a The Saker13 álnevet használó elemző készítette, aki
rendkívül szkeptikusan, de mindvégig a tényekhez ragaszkodva
fejtette ki véleményét. The Saker a honlapján14 kísérletet tett arra,
hogy még a NATO-csúcstalálkozót, továbbá a minszki fegyverszüneti
megállapodást megelőzően (2014. szeptember 2-án) általános
értékelést adjon az ukrajnai konfliktusról.
Írásában előrebocsátotta, hogy nincs megoldási javaslata
Novorosszija, azaz Új-Oroszország végső státuszára. Ezt kizárólag az
ott élőknek kell eldönteniük. Másodszor, utalt arra, hogy nagyon
körültekintően elemezte mindazt az információt, amely a Minszkben
folyó fegyverszüneti tárgyalásokról elérhető volt számára.
Harmadszor, utalt arra, hogy az orosz elitek megosztottak abban a
kérdésben: mi lenne Oroszország számára a legjobb megoldás az
ukrán válságra, mivel nagyon fontos orosz érdekek forognak kockán.
Negyedikként azt hangsúlyozta, hogy Oroszország és Novorosszija
érdekeit nem lehet automatikusan azonosítani egymással, mint
ahogy az orosz nép és a Novorosszijában élő emberek érdekei sem
esnek teljesen egybe. Novorosszija végső státusza csak sok
érdekcsoport kompromisszumaként jöhet létre, és egyik érdekelt fél
sem kaphatja meg mindazt, amit szeretne.
A Kelet-Ukrajnában élők hat hónappal ezelőtt egyrészt
garanciákat akartak az orosz nyelv teljes jogú használatára, másrészt
pénzügyi autonómiát szerettek volna elérni. Oroszország olyan
egységes és semleges Ukrajnát szeretett volna, amely tiszteletben
tartja valamennyi lakója emberi jogait és politikai szabadságjogait.
Ami az ukrán ellenzéket illeti, el akarták távolítani az oligarchák
által ellenőrzött kormányt, és alá akarták írni az Európai Unióval a
társulási megállapodást. Ezeket a különböző célokat
kompromisszumos módon úgy lehetett volna elérni, hogy hatalomra
segítenek egy új kormányt, amely nem áll az oligarchák ellenőrzése
alatt, és amely aláírja az EU-val a társulási szerződést, és
kötelezettséget vállal valamennyi ukrán emberi jogainak és politikai
szabadságjogainak a betartására. Ebbe beletartozik a Kelet-
Ukrajnában élők nyelvi és kulturális jogainak a biztosítása is.
Janukovics elment odáig, hogy az ellenzék egyik vezetőjének –
Jacenyuknak – még a kormány vezetését is felajánlotta.
Azért nem jöhetett létre konszenzussal ez a kompromisszumos
megállapodás, mert az ellenzéki mozgalmat teljes mértékben az
ellenőrzése alá vonta, manipulálta, finanszírozta és irányította az
Egyesült Államok. Washington arra biztatta az EU politikai elitjeit és
a szalonképes neonácik egy csoportját, hogy hajtsanak végre
rendszerváltást Kijevben és integrálják Ukrajnát az angolszász
cionista érdekszférába. Olyan Ukrajnát akartak és akarnak, amely
felett az EU uralkodik gazdaságilag, katonailag pedig Washington.
Ennek a tervnek a lényegéhez tartozott, hogy le kell választani
Ukrajnát Oroszországról, és fel kell számolni gazdasági
együttműködését Belarusszal, Kazahsztánnal, Örményországgal,
továbbá a 2015. január 1-jével létrejött Eurázsiai Gazdasági Unió
többi országával. Még ennél is fontosabb cél volt meglazítani
Oroszország és Európa gazdasági kapcsolatait. Ez utóbbi
Amerikának már olyan régi stratégiai célja volt, amely visszanyúlik
a hidegháború kezdeteihez. Az Egyesült Államok ekkor szinte
mindent megtett azért, hogy megakadályozza a Szovjetunió
földgázeladásait Nyugat-Európa számára.
Ami az ukrán neonácikat illeti, őket az Al-Kaida és az ISIS ukrán
megfelelőinek lehet tekinteni. Elvakult, gyűlölködő, a gyilkosságtól
sem visszariadó holdkórosok, akik szó szerint képtelenek féken
tartani indulataikat, előre megfontoltan nyomják el és gyilkolják
ellenfeleiket. Amerikai nyomásra megpróbáltak normális és civilizált
módon viselkedni, de újból és újból kudarcot vallottak: Tyimosenko
például azt ajánlotta, hogy nukleáris fegyverekkel semmisítsék meg
„az átkozott moszkálokat!” (azaz az oroszokat). Eszelősen
visszautasították, hogy Ukrajna autonómiával rendelkező
tartományokból álló szövetségi állam legyen. Ragaszkodnak ahhoz,
hogy kizárólag az ukrán legyen a hivatalos nyelv az egész
országban. Mihelyt ezek a szélsőségesek hatalomra kerültek, azonnal
bevezettek egy sor ostoba és provokatív jogszabályt, így például újra
engedélyezték a náci propagandát és visszavonták az orosz
nyelvhasználat hivatalos státuszát. A keleten élő lakosság helyesen
vonta le a következtetést, hogy „visszatértek a nácik”.
A neokonok, az amerikai szélsőségesek az Egyesült Államokban
Oroszország életbevágó érdekeit, míg az ukrán neonáci
szélsőségesek a Kelet- és Dél-Ukrajnában élő lakosság alapvető
érdekeit fenyegették közvetlenül. Oroszországnak és
Novorosszijának nem marad más választása, minthogy kellő erővel
védelmezze létérdekeit. Mind Oroszország, mind Novorosszija a
túlélésért küzd, amelyet csak ezen egzisztenciális fenyegetések
megszüntetésével lehet elérni. Ezt The Saker úgy fogalmazza meg,
hogy „az Amerikai Birodalom AngloZionist Projectjét és az ukrán nácik
kísérletezését feltétlenül és véglegesen le kell győzni, és olyan feltételeket
kell teremteni, amelyek véglegesen kizárják a megismétlődésüket”.
The Saker vitatta, hogy a kijevi junta megtorló erőit sikerült
volna legyőzni. Egyrészt Novorosszija milicistái erői óvatosan jártak
el, és nem kényszerítették Kijev fegyveres erőit túlságosan Nyugatra.
Másrészt, a kijevi kormányzat politikai vereséget is szenvedett.
Korábban oligarchák által ellenőrzött kormány volt hatalmon
Ukrajnában, most viszont maguk az oligarchák alkotják a kormányt.
Ezt a nép tudja. Az ukrán nácik is megmutatták igazi arculatukat
Ogyesszában, Mariupolban, az MH–17 lelövésénél, és akkor, amikor
a civileket foszfor- és fürtös lövedékekkel támadták sorozatvető
rendszereik és a ballisztikus rakétáik segítségével. Harmadszor,
Ukrajna gazdasága gyakorlatilag összeomlott. Mindezért elsősorban
a NATO-államcsínnyel hatalomra segített kijevi junta felelős.
The Saker szerint Amerika sem volt sokkal sikeresebb. A Krím
félszigetet végleg elveszítette és Donbászról is gyakorlatilag
ugyanezt lehet mondani. Putyin népszerűbb, mint valaha, és
növekszik a feszültség az Európai Unió és az Egyesült Államok
között. Csehország és Szlovákia már bejelentette, hogy meg fog
vétózni miden további szankciót Oroszország ellen. A helyzet
ellenőrzése teljesen kicsúszott a kijevi bábkormány kezéből.
Kedvező fejlemény, hogy Donald Tusk lett az EU-tanács elnöke,
Federica Mogherini pedig az EU külügyi biztosa, de ezek megkésett
lépéseknek tekinthetőek. Az az örökség, amelyet Catherine Ashton,
Herman Van Rompuy hagyott hátra, még sokáig megköti az EU
cselekvőképességét. A helyén van még Anders Fogh Rasmussen, a
NATO főtitkára, aki eddig hangosan követelte Oroszország
megfékezését, sürgette a fokozott fegyverkezést és a további
dollármilliárdokat az amerikai katonai-ipari komplexum számára.
Mindez már nem váltott ki Oroszországból heves reakciókat
egyszerűen azért, mert már évek óta csúcsra van járatva az Egyesült
Államok és az Európai Unió oroszellenes politikája. Ebből a
politikából csak azon oroszellenes intézkedések hiányoznak,
amelyek sokkal jobban sértenék az AngloZionist Empire érdekeit,
mint Oroszországét. A Nyugat nem engedhet meg magának tartósan
további szankciókat Moszkva ellen, mert azok több kárt okoznának
neki, mint a Kremlnek.
Az angolszász cionisták az izraeli „Samson-Option” elnevezésű
harci módszer egy variánsát képviselik. Ennek az a lényege, hogy
akkor is csapást kell mérni az ellenségre, ha az az épület teljes
összeomlásával és mindkét harcoló fél elpusztulásával járna.
The Saker szerint az amerikaiak nem olyan ostobák, hogy
szándékosan háborút, még kevésbé nukleáris támadást indítsanak
Oroszország ellen. Elég arrogánsak azonban, hogy olyan helyzetbe
manőverezzék magukat, amelyből már csak katonai erő
alkalmazásával lehet kikerülni. Képesek olyan rendkívül veszélyes
katonai helyzetet teremteni, amelyben már egy petárda felrobbanása
is kirobbanthatja a háborút. Az oroszoknak ezért rendkívül oda kell
figyelniük erre a veszélyre, és nem indulhatnak ki abból, hogy az
amerikaiak racionálisan és józanul fognak eljárni. A történelem azt
bizonyítja, hogy gyakran meggondolatlanok és teremtenek olyan
helyzetet, amely háborúhoz vezet.

Milyen jövője van Novorosszijának?

Az egyik lehetőség, hogy ténylegesen is és jogilag is függetlenné

válik. A másik, hogy gyakorlatilag független lesz, de jogilag nem.
The Saker nem hisz abban, hogy bármilyen megoldás, amely nem
biztosítja a tényleges függetlenséget, tartós lehetne. Új-Oroszország
lakói nem óhajtanak a kijevi rendőrállam ellenőrzése alatt élni, nem
óhajtanak katonáskodni a hadseregében, és legfeljebb csak jelképes
adót hajlandóak a kijevi bábkormánynak fizetni. A legkevésbé
fogják elfogadni, hogy kulturális, nyelvi és gazdasági jogaikat,
beleértve az Oroszországgal folytatott üzleti kapcsolatokat, Kijev
korlátozhassa. A teljes függetlenség előnyös lenne Novorosszija
biztonsága szempontjából. Az új állam csatlakozhatna
Oroszországhoz, vagy aláírhatna egy kölcsönös segítségnyújtási
szerződést, amelynek alapján orosz erők állomásozhatnának az
országban. Ez maximális védelmet nyújtana a kijevi kormányerők
jövőbeni támadásaival szemben. Gazdaságilag lehetővé tenné, hogy
lakói ne fizessenek adót Kijevnek, társuljanak Oroszországgal, és
élvezzék a hatalmas eurázsiai piac előnyeit.
Fennmaradhatna a szoros együttműködés az orosz iparral, és
részesülhetnének az orosz szociális juttatásokban. Nem lennének
részesei a Nyugat-Ukrajnában zajló zűrzavaros eseményeknek, és
teljes mértékben megszabadulhatnának a neonáciktól. A teljes
függetlenség hátránnyal is jár. Ez nem ad lehetőséget a kijevi
kormányzat és Washington számára, hogy nagyobb
tekintélyveszteség nélkül kerüljön ki a konfliktusból. Ez viszont
megnehezíti a teljesen függetlenné vált Új-Oroszország nemzetközi
elismerését. További következmény, hogy Ukrajna többi része teljes
mértékben az angolszász cionisták ellenőrzése alatt marad, és az
ukrán neonácik folyamatosan felforgató tevékenységet folytatnak
majd Novorosszijában. Sokan eltávoznának olyan városokból és
régiókból, mint Ogyessza, Dnyepropetrovszk, Harkov, Csernyigov,
Nyikolajev és a maradék Ukrajna történelmileg orosz más részeiből.
A teljes függetlenség nem hagy sok mozgásteret Kijev számára a
tárgyalásra.
Vannak előnyei a tényleges függetlenségnek is, amely jogilag
fenntartja az ukrán állam egységét. Novorosszija máris többet elért,
mint amit hat hónappal ezelőtt akart. Ukrajna jelképes egységének
megőrzése lehetővé teszi, hogy a válság minden főbb szereplője –
Oroszország, az Egyesült Államok, az Európai Unió, az ENSZ és az
EBESZ – aláírhassa a megállapodást és garanciát vállalhasson a
betartásáért. Ha Novorosszija névlegesen Ukrajna része marad,
lehetővé teszi Kelet-Ukrajna lakosai számára, hogy ellensúlyozzák a
neonácik uralmát Kijevben, és hozzájáruljanak a jelenlegi
„Banderastan” átalakításához, egy kettes változatú Ukrajnává.
Az Egyesült Ukrajna sokkal könnyebben juthatna a
nélkülözhetetlen nemzetközi segítséghez és kölcsönökhöz, hogy
újjáépítkezhessen. Ha abból indulunk ki, hogy a neonáci
szélsőségesek maradnak hatalmon Kijevben, csaknem bizonyosak
lehetünk abban, hogy tovább fogják pusztítani, ami még megmaradt
„Banderastan”-ból, és hogy hamarosan újabb rezsimváltásra kerül
majd sor. Ha a jelenlegi rendszer képes többé-kevésbé józanul bánni
a hatalommal, Kelet-Ukrajnának lehetősége lesz arra, hogy követelje
azoknak a felelősségre vonását, akik számonkérhetők a jelenlegi
válságért, és valamilyen módon megtalálják a kompromisszumos
kiegyezés lehetőségét. A reális fejlemények közé kell sorolni azt is,
hogy „Banderastan” déli területei elszakadnak Kijevtől, és létrejön
egy olyan államalakulat, amelyet „Kolomojszkijsztán”-nak (Igor
Kolomojszkij neonáci zsidó oligarcháról van szó, akit
Dnyepropetrovszk kormányzójává nevezett ki a puccsista kormány,
és aki a Kijevben végrehajtott államcsíny egyik finanszírozója) is
nevezhetünk.
Áttekintve a lehetőségeket, szükségszerűségeket és
valószínűségeket, azt sem lehet kizárni, hogy a Porosenko-rezsim
összeomlik. Egy ilyen fejlemény is elősegítheti a polgárháború
folytatódását Donbászban. Novorosszijában már az is bénító hatású,
ha a náci szélsőségesek képviselik őket Kijevben, vagy ha ukrán
zászlót kell felvonni a középületeikre. Mindez elfogadhatatlan azok
hozzátartozóinak, akik Novorosszija függetlenségének védelmében
lettek rokkantak vagy veszítették életüket. Ha a tűzszünet nem lesz
tartós, az Oroszországba menekült kelet-ukrajnaiak nem fognak
visszatérni, ellenkezőleg, még többen fognak a „lábukkal szavazni”
és Oroszországba emigrálni.
The Saker úgy véli, Oroszország szívesebben látna egy második
változatú Ukrajnát. Moszkva könnyebben tudná elérni, hogy ez a
kettes változatú Ukrajna teljesen független, el nem kötelezett,
tömbön kívüli állam legyen. Oroszország nem akarja Ukrajnát, de
nagyon is szüksége van egy stabil, semleges, gazdaságilag életképes
Ukrajnára. Nem azért, mert Putyin és köre szentekből áll, hanem
azért, mert objektíve ez szolgálja a legjobban Oroszország érdekeit.
Zaharcsenko és a jelenlegi novorosszijai vezetők a Kreml
támogatásával kerültek pozícióikba, ezért szoros szálak fűzik őket
Moszkvához. Az új vezetés hatalma azonban döntően azon alapul,
hogy Novorosszija lakóinak túlnyomó többsége támogatja őket.
Különösen azok, akik részt vesznek az önkéntes fegyveres erők
alakulataiban. Oroszország nem fogja kiárusítani Novorossziját
ellenszolgáltatásokért, hiszen ez súlyos válságot idézne elő Putyin
számára az oroszországi lakosság körében. The Saker ezért meg van
győződve arról, hogy Putyin és kormányzata egy ténylegesen
független, de jogilag csak félfüggetlen Új-Oroszországot részesítene
előnyben, amelyet csak laza kötelékek fűznek a kettes változatú
Ukrajnához. Novorosszija függetlenségének végső szavatolója nem
Putyin vagy Oroszország, hanem az ország önkéntesekből létrejött
fegyveres ereje.
Ez a nemzeti haderő Új-Oroszország teljes függetlenségét
szeretné kivívni. A jelenlegi bonyolult helyzetben számos érv szól
amellett, amelyek szerint egy kettes változatú Ukrajna előnyösebb
lenne. Ez fordítva is igaz. A tél közeledtével felerősödtek a
gáztárgyalások. Korea, Ciprus, Koszovó, Transznyisztria példája arra
utal, hogy gyakran nem jelent megoldást „az egyedül lehetséges
megoldás”. Írország és Csecsenföld esetében láthattuk, hogy teljesen
más megoldások is adódnak, mint amelyekre eredetileg gondoltak.
Oroszország igazi célja egy valódi rendszerváltás elérése lenne
Kijevben. Csak ez elégítené ki Moszkvát, és nem világos, hogy
Novorosszija teljes függetlensége ezt elősegítené. El lehet azon is
gondolkodni, hogy Új-Oroszország népének mi az előnyösebb: a
teljes elszakadás Ukrajnától, vagy egy tartós rendszerváltás
Kijevben?
The Saker úgy látja, hogy azok nem értékelik kellően az időzítés
fontosságát, akik 2014 tavaszán és nyarán hisztérikusan árulással
vádolták Putyint, aki mondhatni hátulról tőrt döfött Novorosszija
Oroszországhoz csatlakozni kívánó népének a hátába. Nyugaton
olyan kultúrában nőnek fel az emberek, amely az azonnali akciókra
és válaszreakciókra készíti fel őket. Ahhoz vannak hozzászoktatva,
hogy a rövid idő alatt elérhető gyors cselekvési módokat részesítsék
előnyben. Oroszország és még inkább Kína egészen másképp
viselkedik ebben a vonatkozásban. Ez a két nép lassan, folyamatosan
előrehaladva építette fel hatalmas országát, nem lökésszerűen. Az
utca embere Oroszországban is előnyben részesítené az ukrán
probléma gyors megoldását, de a Kreml hatalomgyakorlói,
különösen az olyanok, mint Putyin, akik korábban hírszerző tisztek
voltak, tisztában vannak azzal, hogy az ukrán kérdés négyszáztól
nyolcszáz évre terjedő időszakra tekint vissza attól függően, hogy
miként határozzuk meg az ukrán probléma lényegét. Éppen ezért
egy életképes ukrán állam létrehozását nem lehet néhány hónap
alatt megoldani. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy a
jelenlegi válságos helyzetet az AngloZionist Empire, vagyis az
angolszász cionista világbirodalom erői idézték elő.
Ha még egy szinttel tovább megyünk, Oroszország igazi végcélja
világméretű rendszerváltás. Nem kétséges, hogy Oroszország és Kína
Új Világrendet akar, amelyik azonban teljesen más lenne, mint amit
Bush, Fukuyama, Obama és az AngloZionist érdekközösség – a világ
népességének egy százaléka – képzelt el. Moszkva és Peking teljes
mértékben le akarja bontani az angolszász cionista birodalmat, ki
akarják vezetni a világgazdaságból a dollárt, és többpólusú
nemzetközi világrendet akarnak, amelyben érvényesül a jog uralma,
mivel ez a legelőnyösebb mód az emberiség problémáinak a
megoldására. Oroszország a jövőjét Északon és Szibériában látja,
Kína pedig globális méretűvé akarja növelni gazdaságát, beleértve a
Távol-Keletet és a csendes-óceáni térséget, Afrikát, valamint Latin-
Amerikát. Oroszország is szeretne nagyobb mértékben jelen lenni
Latin-Amerikában és Közép-Ázsiában, hogy növelje befolyását, mert
enélkül a kontinensek és régiók nélkül nem jöhetne létre a
multipoláris világrendszer.
The Saker vitatja, hogy Oroszország és Kína elutasítja a nyugati
civilizációs modellt és annak meghatározó dogmáit, és hogy
mindkettő nemcsak egy másfajta világrendet szeretne létrehozni, de
egy új civilizációt is. Ebben a történelmi pillanatban a globális
civilizációs háború frontvonala Ukrajnán keresztül húzódik, de ez
csak egy csata a sokkal nagyobb méretű és több időt igénylő
háborúban. Tudomásul kell vennünk, hogy egy bonyolult, összetett,
sokdimenziós kérdéssel van dolgunk, és el kell kerülnünk a
nagyvonalú általánosításokat. A kijevi hatalomgyakorlók és nyugati
támogatóik 2013 ősze óta valamennyi megállapodást megszegtek.
Az ismételt tárgyalási próbálkozások ellenére folytatódtak az
Ukrajnától elszakadt területek szomalizálására tett erőszakos
kísérletek, így Novorosszijában fennmaradtak a kaotikus viszonyok.
Putyin véleménye szerint „mindegy, hogy az Egyesült Államok hol
avatkozik be, mindig ugyanaz lesz az eredmény: Líbia”. „Banderastan”-
ban is a líbiaihoz hasonló viszonyoknak kell kialakulniuk, mielőtt
minden érintett belátja, hogy a túléléshez ésszerű
kompromisszumokat kell kötnie.

A pénzhatalmi világelit háborúban áll Oroszországgal

The Saker 2014. szeptember 28-án honlapján közzétett hosszabb

elemzésében15 megállapítja, hogy a pénzhatalmi világelit kettős
hadüzenetet intézett Oroszországhoz. Ténynek lehet tekinteni, hogy
az angolszász cionista világbirodalom háborúban áll Moszkvával.
Sokan keveslik, és túl enyhének tartják azt a módot, ahogyan az
orosz politika az ukrán válságra reagált. The Saker szerint Putyint
soha nem választották meg a világ rendőrének vagy
megmentőjének. Őt Oroszország elnökének választották meg. Mégis
sokan vannak, akik úgy vélik, hogy Putyinnak erkölcsi kötelessége
megvédeni Szíriát, Novorossziját, vagy a világ más konfliktusaiban
rendet teremteni. Ez azonban nem így van, még akkor sem, ha
Oroszország ténylegesen a SCO- és a BRICS-országok vezető állama.
Putyinnak elsősorban az a jogi és erkölcsi kötelezettsége, hogy saját
népével törődjön.
Az elemző második megjegyzése, hogy Oroszország most már az
angolszász cionista világbirodalom célkeresztjében van hivatalosan
is: ehhez a birodalomhoz nemcsak három nukleáris hatalom
(Egyesült Államok, Egyesült Királyság és Franciaország) tartozik, de
ide kell sorolni a NATO-t, amely Amerikával a leghatalmasabb
katonai erő jelenleg, valamint a világ két legerősebb gazdasági
térségét, Észak-Amerikát és az Európai Uniót. Ha egy ilyen hatalmas
erő támad, arra Oroszországnak nagyon óvatosan kell reagálnia.
Ugyanazok, akik Putyin szemére vetik, hogy félénk és gyenge,
aki mindent kiárusít vagy túlságosan naiv, azt is állítják, hogy a
Nyugat nukleáris háborút készít elő Oroszország ellen. Ha ez a
helyzet, Putyin nem a leghelyesebben cselekszik, ha óvatos és nem
tanúsít fenyegető magatartást? Egyesek válasza erre az, hogy a
Nyugat – függetlenül attól, hogy mit tesz Putyin – háborút akar. Ha
ez igaz, akkor viszont helyesen jár el, ha időt nyer.
Azt is Putyin szemére vetik, hogy hátba döfte Aszadot, amiért
Oroszország nem támogatta az ENSZ Biztonsági Tanácsában az
amerikai határozattervezetet. Putyin és Aszad ténylegesen ugyanazt
az álláspontot foglalta el. Tiltakozni kell az Egyesült Államok
egyoldalú bombatámadásai miatt, követelve egy biztonsági tanácsi
határozatot. Hagyni kell, hogy Washington saját teremtménye ellen
forduljon és elpusztítsa. Lavrov orosz külügyminiszter úgy
fogalmazott, hogy „nincs jó terrorista”. Az ISIL (ISIS) a Szíriában
amerikai támogatással létrejött fegyveres lázadókból nőtte ki magát.
Ezek a lázadók viszont az Amerika által létrehozott Al-Kaida
utódszervezeteinek tekinthetők.
Orosz szempontból az a kérdés, hogy mi jobb: ha az Egyesült
Államok saját erőit veti be az eszement vahabitákkal szemben, vagy
Aszad harcol ellenük? Miért kockáztassa az életét egy orosz vagy
szír katona, ha a feladatot elvégzi helyettük az amerikai légierő? Ha
az Egyesült Államoknak most a saját kreatúráját kell lebombáznia,
hát tegye azt. Az ENSZ-szel vagy az ENSZ nélkül Washington
meghozta a döntését, hogy bombázza az ISIL-terroristákat. Nincs
értelme egy jó ENSZ-határozatot megakadályozni. Oroszország is
hivatkozhat erre a határozatra, hogy megakadályozza: az Egyesült
Államok és az Egyesült Királyság ne legyen háttérbázis a szélsőséges
vahabiták számára.
The Saker válaszolt azoknak is, akik Novorosszija miatt
támadták a Kremlt. Az egyik bíráló azzal kezdte, hogy a háború
soha nem Novorosszijáról vagy Ukrajnáról szólt. Ez az álláspont
túlságosan tartalmatlan és kényelmes mentegetőzés. Feltette a
kérdést: komolyan hiszi, hogy a bombázással meggyilkolt több ezer
ember, a sok ezer besorozott ukrán fiatal, aki elpusztult a
„húsdarálóban”, a lerombolt otthonok ezrei, a több mint egymillió
menekült, mindezeknek semmi közük nem volt Novorosszijához és
Ukrajnához? Hogy mindez csak Oroszország miatt volt? The Saker
megjegyezte, hogy ő az angolszász cionista világbirodalomra
gondolt, amelynek soha nem Ukrajna vagy Novorosszija volt a célja,
hanem Oroszország. Oroszország mindössze annyit tett, hogy ezt
felismerte.
The Saker – hivatkozott elemzésében – úgy látta, hogy egy
időben három különböző jelenséget is figyelembe kell venni. Az első
az, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság kormányai
szervezett kampányt folytatnak Putyin lejáratására az ellenőrzésük
alatt álló globális média segítségével. Célul tűzték ki a társadalmi,
vagyis öntevékeny tömegtájékoztatás manipulálását is saját céljaik
érdekében. (A közösségi tömegtájékoztatás olyan médiaeszköz, ahol
az üzenetet közösségi interakciókon keresztül szórják szét. Ez a
tájékoztatási forma az internetet és az online megjelenési
lehetőségeket aknázza ki, elősegítve az interaktív párbeszédek
létrejöttét. Ily módon az információ befogadóiból egyidejűleg aktív
szerkesztők is lesznek.)
A második jelenség az, hogy a spontánnak feltüntetett Putyin-
ellenes kampányt bizonyos orosz nacionalista körök is irányítják.
The Saker idesorolja Limonovot, Dugint és munkatársait. A
harmadik jelenség az őszinte aggodalom, a csalódottság és
reményvesztettség azon jó szándékú és becsületes emberek részéről,
akik a jelenlegi orosz állásponttal nem tudnak egyetérteni. The
Saker valójában ehhez a harmadik csoporthoz fordulva fejti ki saját
véleményét. Arra törekszik, hogy ezeket a becsületes embereket
meggyőzze arról, hogy Oroszország ellen háború indult, amely
egyelőre hidegháborús eszközökkel folyik, de nem teljesen úgy, mint
az előző hidegháború.
Ma már sokak számára egyértelmű, hogy mire törekednek az
angolszász cionisták és több orosz elemző is arra a következtetésre
jutott, hogy Washington olyan háborút indított Oroszország ellen,
amelyben az Egyesült Államok az utolsó ukránig harcolni fog. A
pénzhatalmi világelit számára a siker nem Ukrajnában fog
kibontakozni, mert ez a háború nem Ukrajnáért folyik. Az eredeti
terv nagyon egyszerű volt és jellemző az amerikai neokonok
gondolkodásmódjára: meg kell buktatni Janukovicsot, Ukrajnát be
kell vonni az EU-ba és a NATO-ba, ez utóbbi infrastruktúráját el kell
vinni az orosz határig és katonailag be kell nyomulni a Krím
félszigetre. Ez a terv nem sikerült. Oroszország elfogadta a Krími
Autonóm Köztársaság csatlakozását, és Ukrajnában egyszerre tört ki
a polgárháború és bénult meg a gazdasági élet. Ezért a washingtoni
neokonok a Moszkva elleni háború második verziójához nyúltak
vissza.
Ez a B terv is egyszerű: rá kell szorítani Oroszországot, hogy
avatkozzon be katonailag Donbászban, és ehhez ürügyként be kell
vetni a hidegháború minden eszközét. Így létre lehet hozni az 1950-
es évekre jellemző feszültséget Kelet és Nyugat között, félelmet
keltve a Nyugaton, és megbénítani az Oroszország és az EU közötti
jól fejlődő gazdasági kapcsolatokat. Moszkva azonban közvetlenül
nem avatkozott be Donbászban, hanem rejtett módon támogatta
Novorosszijában a neonáci-ellenes erőket. Az orosz terv sikeresnek
bizonyult, és a kijevi junta elnyomó erőit legyőzték a novorosszijai
fegyveres erők, noha ez utóbbiaknak súlyos veszteségeket kellett
elszenvedniük a tűzerő, a fegyverzet, a specialisták és a hadra
fogható személyek vonatkozásában.
Ekkor az angolszász cionista plutokrácia tényleg dühös lett, mert
stratégiája sikertelennek bizonyult, és katonai megoldás nem állt a
rendelkezésükre, hogy azt megmentsék. Ekkor több szakaszban
gazdasági szankciókat léptettek életbe, ez azonban arra
kényszerítette Putyint, hogy végrehajtsa a már rég esedékes
reformokat. A neokon stratégákat megzavarta, hogy minden
alkalommal, amikor meghatározott válaszintézkedéseket akartak
kicsikarni, Putyin pont az ellenkezőjét tette.
Senki nem számított arra, hogy Putyin villámgyorsan és
sikeresen beveti csapatait a Krím félszigeten. Mindenki arra
számított, hogy Putyin hasonló módon elküldi csapatait
Novorosszijába, de ezt nem tette. Senki nem számított arra, hogy
Moszkva ellenszankciókkal sújtja az Európai Unió mezőgazdasági
szektorát. Ezek után azt várták, hogy Putyin megtorolja a szankciók
legutóbbi sorozatát, de az orosz elnök ezt sem tette. Kibontakozik a
hadviselés alapszabálya: először is soha ne jelezd szándékaidat.
Másodszor használd a színlelést, harmadszor akkor és ott támadj,
amikor az ellenfeled arra nem számít.
A nyugati gondolkodásmódban mélyen gyökerezik, amit Putyin
soha nem tesz: nem fenyegetőzik és nem pózol. Miközben az
Egyesült Államok lényegében háborút visel Oroszország ellen,
Moszkva készségesen támogatja az Iszlám Államra vonatkozó
amerikai javaslatot, ha az hasznos Oroszország számára. Az orosz
diplomaták udvariasan „amerikai partnereinkről” vagy „amerikai
barátainkról” beszélnek, miközben többet tesznek, mint bárki más
azért, hogy legyőzzék az angolszász cionista világbirodalmat.
The Saker ezután pedánsan sorra veszi, hogy milyen döntéseket
hozott eddig Putyin. A hosszú felsorolásból most csak ötöt említünk
meg: megtörte az angolszász cionista oligarchák hatalmát
Oroszországban, sikerre vitte a béke megteremtését Csecsenföldön,
újjáélesztette az orosz gazdaságot, újjáépítette az orosz fegyveres
erőket, és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre Kínával a
gazdaság, elsősorban a pénzügyi rendszer terén. Már ez a néhány
tény is jól szemlélteti, hogy az angolszász cionista körök miért
gyűlölik Putyint.
Oroszországnak győznie kell a pénzhatalmi világelit által ellene
indított háborúban A pénzimpérium rendszerváltást akar
Oroszországban, amelyet aztán a Nyugat benyomulása követne,
kiterjesztve érdekszféráját egy olyan Oroszországra, amelyet
valószínűleg fel is darabolna. Ez az orosz civilizáció létezését
veszélyezteti.
További fontos szempont, hogy Oroszország soha nem érezné
magát biztonságban, ha Kijevben az oroszgyűlölő újnáci rendszer
marad hatalmon. Ezek a szélsőségesen nacionalista csoportok már
kellően bizonyították, hogy velük nem lehet tárgyalni, és eddig
minden velük kötött megállapodást megszegtek. Gyűlölik
Oroszországot, és ismételten emlegetik, hogy nukleáris fegyvert
kellene bevetni ellene. Mindebből következik az, hogy Oroszország
csak úgy tudja megvédeni alapvető létérdekeit, ha kiharcol egy
rendszerváltást Kijevben, amely biztosítja Ukrajnában a szélsőséges
neonáci erők eltávolítását a közéletből.
Mindebből látszik, hogy a jelenlegi ukrán konfliktusban nem
Novorosszija a tét, és még csak nem Ukrajna egészének a jövője. Egy
planetáris méretű konfrontáció forog kockán. Az emberiség jövője
attól függ, hogy a BRICS és a SCO országai képesek-e felváltani az
angolszász cionista világbirodalom uralmát egy lényegesen eltérő
multipoláris nemzetközi renddel. Oroszország elengedhetetlen a
többpólusú világrend létrehozásához. Ezért sok múlik azon, hogy
mit tesz Oroszország Ukrajnában. Az, hogy miként alakul Ukrajna
jövője, abban viszont döntő szerepe lehet, hogy mi történik
Novorosszijában. Ebben a vonatkozásban Novorosszija fontosabb
Oroszország számára, mint Ukrajna.
The Saker úgy véli, hogy Novorosszija máris elveszett Ukrajna
többi része számára. És ezen még egy közös Putyin–Obama
erőfeszítés sem tud már változtatni. A kijevi kormányzat és
kiszolgálói tisztában vannak ezzel, és ezért nem is tesznek
erőfeszítést arra, hogy megnyerjék a helyi lakosság lelkének és
szívének a támogatását. Azért pusztítják Novorosszija ipari-
gazdasági-tudományos és kulturális infrastruktúráját, hogy ha
katonailag nem tudnak győzelmet aratni, akkor így álljanak bosszút.
Moszkva valószínűleg alá tud majd íratni Novorosszija politikai
vezetőivel olyan okmányokat, amelyek formálisan elfogadják Kijev
szuverenitását, de ez nem változtat a tényeken. Ha jogilag nem is,
de ténylegesen Novorosszija soha nem fogja ismét elfogadni Kijev
uralmát, és ezt mindenki tudja Kijevben, Novorosszijában és
Oroszországban is.
A ’de facto’ függetlenség azt jelenti, hogy Novorosszijában nem
lesznek ott az ukrán hadsereg egységei, a nemzeti gárda csapatai, az
oligarchák által finanszírozott zászlóaljak, vagy az Ukrán Biztonsági
Szolgálat, az SBU szervezetei. Novorosszija gazdaságilag,
kulturálisan, vallási szempontból a nyelvhasználat és az
iskolarendszer vonatkozásában teljesen független lesz, a
közigazgatást helyileg megválasztott személyek irányítják,
hasonlóan a helyi ellenőrzés alatt álló tömegtájékoztatáshoz. Mindez
azonban ukrán zászlók alatt történik, nem lesz hivatalosan
Novorosszijának hadserege és független államisága. Lesz viszont
regionális biztonsági erő, esetleg rendőrség és a rubel lesz
forgalomban a dollárral és az euróval együtt helyileg használatos
pénzként. A legfelsőbb tisztségviselőket Kijevnek jóvá kell hagynia,
amit nyilvánvalóan meg fog tenni, mert különben láthatóvá válik,
hogy valójában tehetetlen és nincs igazi hatalma. Ez egy időleges,
átmeneti és ingatag megoldás, amely azonban lehetővé teszi Kijev
számára, hogy presztízse érdekében a látszatot megmentse. Kijevnek
és Moszkvának közös érdeke Ukrajna egységének látszólagos
fenntartása. Ez lehetővé teszi Kijevnek, hogy ne kerüljön a
megalázott vesztes szerepébe.
Ha arra keressük a választ, mi előnyösebb egy rendszerváltás
elérésére Kijevben – ha Novorosszija Ukrajna része, vagy pedig nem
–, több megfontolás is amellett szól, hogy Novorosszija ne legyen
független. Az ukrán politikai folyamatok szerves részévé teszi az
országos szintű választásokat és egy nemzeti tömegtájékoztatás
működését. A novorosszijai régió önrendelkezése példa a többi
ukrán megye és tartomány részére, megkönnyíti a kereskedelem, az
üzleti kapcsolatok és a közlekedés befolyásolását. Alternatívát mutat
egy nácimentes politikai központ működésére. Megkönnyíti az orosz
érdekek érvényesítését Ukrajnában. Nem teszi lehetővé egy
hidegháborús fal létrehozását. És végül, de nem utolsósorban,
hitelteleníti azokat a vádakat, hogy Oroszország Ukrajna
feldarabolására törekszik. Ha tehát Novorosszija „de jure”, azaz
jogilag Ukrajna része marad, és látszólag eleget tesz az angolszász
cionista kívánságoknak, az sikeresen alááshatja a jelenlegi kijevi
kormányzat hatalmát.
Moszkva politikailag bírálhatja az államcsínnyel hatalomra
került rendszert az ENSZ-ben, a tömegtájékoztatásban, a
közvélemény befolyásolásában. Politikailag támogathatja
Novorossziját és az ukrán ellenzéket, vagyis folytatódhat az
információs háború. Rejtett katonai támogatással megelőzhető, hogy
Novorosszija védtelenné váljék. Hatásosan lehet gazdasági nyomást
gyakorolni Ukrajnára. Bomlasztólag hat az Egyesült Államok és az
Európai Unió Ukrajnát támogató együttműködésére. Elősegíti
viszont, hogy a Krím félsziget és Novorosszija gazdaságilag és
pénzügyileg sikeres lehessen.
Egy független Novorosszija nem élhet békében és biztonságban,
ha nem kerül sor rendszerváltásra Kijevben. Ahogy Moszkva sem
engedhet meg magának egy náci kormányzatot Kijevben, ugyanúgy
Novorosszija sem teheti meg ezt. Az ukrán válság nem oldható meg
tankokkal. Amerika és a NATO nagy erőt képvisel, és mind
katonailag, gazdaságilag és politikailag sok kárt tud okozni
Oroszországnak. Moszkva könnyedén legyőzhetné az ukrán
hadsereget, de ez aligha lenne jelentős győzelem. Nemzetközi
vonatkozásban lényegesen rontaná a politikai légkört, belföldi
vonatkozásban pedig az oroszoknak el kellene nyomniuk az ukrán
nacionalistákat. Ezt Oroszország megtehetné, de milyen áron?
Az Egyesült Államok és a CIA régi módszereihez tartozik, hogy a
közösségi médiában és a blogoszférában felkorbácsolja a
nacionalista szélsőségességet Oroszországban. Egy ismert orosz
hazafi, Maxim Sefcsenko munkatársaival leellenőrizte az IP-
számokat. (Az IP, azaz Internet Protocol cím olyan egyedi hálózati
azonosító, amelyet az egymással kommunikáló számítógépek
egymás azonosítására használnak.) Az orosz internetet használó
legbefolyásosabb radikális nacionalista szervezetek, honlapok,
bloggerek és egyéni posztereknek a központjai az Egyesült
Államokban, Kanadában és Izraelben voltak.
Az angolszász cionista világelit támogatja Oroszországban a
szélsőségeseket és az elvakult nacionalistákat. Nekik kell
befolyásolniuk a közvéleményt, másrészt ők azok, akiket a
legkevésbé lehet mozgósítani a fennálló kormányzat megdöntésére.
Putyin nem árusította ki és nem is döfte hátba Novorossziját.
Porosenko az, aki alig hogy hatalomra került, a fegyverhez nyúlt.
Az orosz és az ukrán helyzet elemzésénél tudomásul kell venni
azt a tényt, hogy az oligarchák is jelen vannak. Akár Putyin, akár
Porosenko, ha valamit tenni akar, kénytelenek számításba venni az
érdekeiket és a véleményüket. Kijevben az oligarchák által
ellenőrzött rendszert lecserélték az oligarchák közvetlen
hatalomgyakorlásával. Oroszországban az oligarchák képesek
befolyásolni a Kremlt, de nem képesek a közvetlen ellenőrzésük alatt
tartani. Hodorkovszkij és Jevtusenkov példája jól szemlélteti, hogy a
Kreml képes lecsapni az oligarchákra, hogyha az szükségessé válik a
számára. Lehet egyik vagy másik oligarchára haragudni, de mint
meghatározó hatalmi tényezőt, nem lehet eltávolítani a hatalmi
szférából. Putyinnak számolnia kell ennek a nagy hatalmú réteg
jelenlétével mind Ukrajnában, mind Oroszországban.
Az oligarchák valójában csak önmagukhoz lojálisak, és igazi
hazájuk az, ahol a vagyonuk van. Putyin, mint egykori magas
beosztású KGB-tiszt, tisztában van azzal, hogy az embereket lehet
manipulálni ideológiával, egoista beképzeltséggel, szexszel,
valamilyen rejtegetett bűncselekménnyel (csontváz a szekrényben)
és természetesen pénzzel. Így például Rinat Ahmetov, akit Ukrajna
leggazdagabb emberének tartanak, szinte mindennel foglalkozik az
acélipartól a bankszférán át a gyógyszergyártásig, és az ellenőrzése
alatt van számos újság, rádió- és tévéadó. Érdekeltségi körébe
tartozik a magyarországi Dunaferr részvénytársaság is. 31,1 milliárd
dollárra becsült vagyonával 2008-ban Európa leggazdagabb
emberének számított. Ő is bekapcsolódott a politikai életbe, 2006-
ban a Viktor Janukovics vezette Régiók Pártja parlamenti
képviselője lett.
Ahmetov kétszázezer munkavállalót foglalkoztat Donbászban.
Hivatalosan lojális Kijevhez, de ténylegesen a saját vagyonát helyezi
mindenek fölé. Putyinnak nem kell sem szeretnie, sem tisztelnie
Ahmetovot, ugyanakkor nélkülözhetetlenül fontos személy a
konfliktusok megoldásához, és nélküle rendkívül nehéz elérni
Oroszország stratégiai céljait Novorosszijában. Az orosz hagyomány
része, hogy tárgyalnak ellenfeleikkel. Ez még inkább igaz az olyan
személyekre, mint Putyin, aki alapos kiképzést kapott kényes
kapcsolatok ápolására és tárgyalások folytatására. Putyin számára
Ahmetov olyan személyiség, akit lehet manipulálni Oroszország
érdekei számára. Kétségtelen, hogy szükség van a Kreml és a helyi
ukrán oligarchák közti tárgyalásokra, de ezt Saker ahhoz hasonlítja,
mint amikor az Egyesült Államok felvette a kapcsolatot az olasz
maffiával az amerikai csapatok olaszországi partraszállásakor.
Putyin maga is két egymással rivalizáló erő – a titkosszolgálatok
és a pénzhatalmat gyakorló szervezetek – kompromisszumaként
került hatalomra. Kétségtelen, hogy Putyin nagymértékben
meggyengítette a pénzhatalom, vagyis az atlantista integrácionisták
erejét. Ez a hatalmi képződmény még mindig jelen van, és bár
óvatosabb és kevésbé arrogáns, mint volt, érdekeivel és
véleményével számolni kell. A legnagyobb változás az, hogy az évek
óta tartó küzdelem az „Eurázsiai Szuverenisták” és a Nyugat „Ötödik
Hadoszlopa” között most már nyíltan folyik, és előreláthatólag még
sokáig fog tartani. A pénzhatalmi világelit szolgálatában állók erejét
nem szabad lebecsülni. Nagy hatalommal rendelkeznek, szinte
korlátlan pénzforrásokkal, és bámulatosan értenek a korrupcióhoz, a
fenyegetéshez, a lejáratáshoz, a szabotázshoz, az álcázáshoz, a
befeketítéshez és az ehhez hasonlókhoz.
Rendkívül ravaszok és fel tudják bérelni a szolgálatukra a
különböző területeken dolgozó legkiválóbb szakembereket is,
gátlástalanságuknak betudhatóan nagyon eredményesek a
legaljasabb politikai kampányok sikerre vitelében is. Miközben az
„Ötödik Hadoszlop” álcázott harcosai objektív hatásában tekintve
eleget tesznek az amerikai CIA kívánságainak, ezt többszörösen
álcázva, szakszerűen teszik. A legtöbb összeesküvés a gyakorlatban
ténylegesen összejátszás, és ezt rendkívül nehéz bizonyítani. Az
érdekközösség nyilvánvaló és letagadhatatlan az amerikai
titkosszolgálatok, valamint az orosz és az ukrán oligarchacsoportok
között.
The Saker a már többször hivatkozott írásában kitér arra is, hogy
mi jelenti a tényleges veszélyt Oroszország számára. Putyinnak
egyszerre kell harcolnia legalább nyolc különböző fronton. Az első
az a stratégiai lélektani hadviselés, amelyet az angolszász
titkosszolgálatok folytatnak ellene. Ehhez tartozik a pénzhatalmi
világelit tulajdonában lévő globális média hadjárata Putyin
démonizálására, valamint az a kampány, amit a társadalmi
tömegtájékoztatás folytat az orosz elnök lejáratására, amiért passzív,
és nem ad megfelelő választ a Nyugat provokációira.
A második frontot egy kicsi, de nagyon hangos – főleg nemzeti
bolsevikokból álló – csoport alkotja, akik Novorosszija sorsában jó
alkalmat találtak Putyin támadására, amiért nem osztja nézeteiket és
egyszerű, valamint világos megoldási javaslataikat.
A harmadik frontot a leghatalmasabb oligarchák hálózata jelenti,
akik ki akarják használni a két előbb említett csoport akcióit a saját
érdekeik előmozdítására.
A negyedik front az „Ötödik Hadoszlop”, akiknek a kialakult
konfliktus kiváló lehetőség az „Eurázsiai Szuverenisták”
gyengítésére.
 Az ötödik frontot azoknak az őszinte millióknak a csalódása
jelenti, akik szerint Oroszország úgy cselekszik, mint egy passzív
bokszzsák.
A hatodik frontot Novorosszija lakóinak a többsége alkotja, akik
teljes, vagyis ténybeli és jogi függetlenséget akarnak Kijevtől, és
akik őszintén meg vannak győződve arról, hogy minden
megállapodás az államcsínnyel hatalomra került kormányzattal az
orosz Novorosszija érdekeinek az elárulásához vezet.
A hetedik front az a tény, hogy Oroszország és Novorosszija
érdekei nem ugyanazok.
A nyolcadik front az az objektív valóság, hogy az angolszász
cionista birodalom még mindig nagyon erős és rendkívül veszélyes.
Ebből a felsorolásból is jól érzékelhető, hogy Putyinnak
szimultán hány erő között kell megtalálni a kényes egyensúlyt úgy,
hogy a vektorok kombinációja végül is Oroszország stratégiai
érdekeit szolgálja. Nem biztos, hogy e kényes feladat megoldásához
feltétlenül szükség van Oroszország hivatalosan deklarált
politikájának és ténylegesen végrehajtott akcióinak a teljes
szétválasztásához. Jó példa erre az a gondosan álcázott támogatás,
amelyben Moszkva Novorossziját részesíti. Ezúttal azonban többről
van szó, mert Oroszországnak világosan egy irányba mutató
döntéseket kell hoznia, miközben pontosan az ellenkezőjét cselekszi.
Jól szemlélteti ezt Putyinnak az egyik 2014 áprilisában tett
zseniális lépése: az orosz állam ezzel néhány nap alatt több mint
húszmilliárd dollárt keresett, és megerősítette monopóliumát az
oroszországi energiahordozók piacán. Sikerült visszaszerezni
Moszkvának az energiahordozók piacán a részvények mintegy 30%-
át. A krími helyzettel összefüggésben a nemzetközi pénzügyi
közösség spekulációi miatt a rubel erősen esni kezdett. Az Orosz
Központi Bank azonban nem tett semmit annak érdekében, hogy
megtámogassa a rubel árfolyamát. Tény az, hogy Oroszország
energiatársaságainak részvényei erősen estek, mert ezeknek a
cégeknek a részvényeit pánikszerűen kezdték eladni. Putyin egész
héten át várt, de amikor az árak és az értékek elérték a mélypontot,
azt az utasítást adta, hogy ezeket a részvényeket mind az
európaiaktól, mind az amerikaiaktól fel kell vásárolni. Mire a
spekulánsok észbe kaptak, már késő volt, mert a részvények az orosz
állam tulajdonába kerültek. Ennek nemcsak az az előnye, hogy
húszmilliárd dollár hasznot hozott, de e cégeknek a részvényei is
visszakerültek Oroszországba. Ennek eredményeként a kőolajból és
a földgázból származó bevételek jelentős része már nem áramlik
külföldre, hanem Oroszországban marad. A rubel értékének a
támogatására nem kell Oroszországnak az aranykészleteit
felhasználni.
Ehhez kapcsolódik az a hír, hogy 2014. október 10-én Moszkva
monetáris ellentámadásba ment át. A valutakiáramlás
Oroszországból szeptember végén rekordmagasságot ért el, és
Moszkva ötvenhárommilliárd dollárral csökkentette külföldi
adósságát. Az eladott dollármilliárdokat a rubel stabilizálására
fordította, így védve meg legfontosabb ipari szektorát attól a
deflációtól, amelyet Amerika okozott nagy mennyiségű kőolaj piacra
dobásával azért, hogy csökkentse a világpiaci árát. Mivel
Oroszország legfontosabb jövedelmi forrása a kőolaj és földgáz
exportjából adódik, e két energiahordozó világpiaci árának
csökkenése meg tudja bénítani az orosz gazdaságot. Washington az
ukrán konfliktus elmélyülésével és a BRICS-országok
kereskedelmének bővülésével egyidejűleg titkos megállapodást
kötött Szaúd-Arábiával a kőolaj világpiaci árának a csökkentésére.
Moszkva úgy döntött, hogy kétmilliárd dollárt közvetlenül az
orosz nemzeti valuta, a rubel megtámogatására fordítja. Az OKB azt
is jóváhagyta, hogy jelentős összegeket félretesznek az orosz kőolaj-
és földgázkitermelő cégek pénzügyi likviditásának a biztosítására.
Oroszország nem az egyedüli eurázsiai állam, amely gyorsított
ütemben vezeti ki a dollárt a pénzrendszeréből. Az Egyesült Államok
szövetségesének számító Dél-Korea 2014 októberében
nyilvánosságra hozta, hogy jüanban (renminbiben) fekvő tartalék
valutáját a 2013 végén mért 13,7%-ról a kétszeresére növelte. Ezek
a tartalékok léptek a korábbi dollármegtakarítások helyébe. E
tények világosan jelzik, hogy a Távol-Kelet ipari központja is
gyorsan integrálódik az eurázsiai kereskedelmi táborba, távolodva a
Nyugat pénzügyi-gazdasági hegemóniájától.
Az Egyesült Államok már az 1980-as években is arra használta a
kőolaj világpiaci árának drasztikus csökkentését, hogy ezzel
meggyöngítse a rubelt, és válságba sodorja az egykori Szovjetunió
gazdaságát. A jelenlegi orosz vezetés tisztában van azzal, hogy az
orosz gazdaság legsérülékenyebb pontja az energiahordozók
világpiaci árának alakulása. Moszkva ezért egyre több dollárt fordít
nemzeti valutájának és iparának megvédésére a Nyugat által indított
spekulációs támadásokkal szemben. A pénzhatalmi világelit már
nem tudja szokásos monetáris technikáival megbénítani
Oroszországot.
Saker – hivatkozott tanulmányában – hat pontban foglalta össze
Oroszország 2013/2014-ben kiemelkedő fontosságúnak tekinthető
stratégiai érdekeit: elsőként tárgyalásos megoldást kell találni egy
tömbön kívüli egységes Ukrajna létrehozására, amelyben
valamennyi régió széles körű autonómiával rendelkezik, egyidejűleg
pedig politikailag bírálni kell rendszerét az ENSZ-ben, a
tömegtájékoztatásban, a közvélemény-formálásban és támogatni kell
mind Novorossziját, mind az ukrán ellenzéket. Másodikként
Moszkvának érdekeltté kell tenni az orosz és az ukrán oligarchákat
abban, hogy ha nem is támogatják, de legalább ne ellenezzék ezt a
megoldást. Például ne államosítsák Ahmetov vagyonát Donbászban.
Egyidejűleg gondoskodni kell arról, hogy legyen elég „tűzerő” az
oligarchák ellenőrzés alatt tartására.
Harmadikként tárgyalni kell az Európai Unióval az Ukrajna és az
EU között létrejött társulási megállapodás végrehajtásáról, miközben
hozzá kell segíteni Ukrajnát gazdasági öngyilkosság elkövetéséhez,
bizonyossá téve, hogy van elég gazdasági erő ahhoz, hogy a rezsim
ne tudjon erőre kapni. Negyedszer tárgyalni kell az EU-val és a
kijevi juntával a földgázszállításokról, biztosítva, hogy a Nyugat
által hatalomra segített rezsim elég magas összeget fizessen érte,
hogy csődbe menjen.
Ötödikként a konfrontációt kerülő barátságos magatartást kell
tanúsítani az Egyesült Államokkal szemben, miközben el kell
követni mindent, hogy feszült legyen a viszony az Egyesült Államok
és az Európai Unió között. Hatodikként olyan magatartást kell
tanúsítani, amely hajlandóságot mutat az angolszász cionista
birodalommal való üzleti kapcsolatok fenntartására, ugyanakkor
kitartó erőfeszítéseket kell tenni egy olyan alternatív nemzetközi
rendszer létrehozására, amelynek a középpontjában nem az Egyesült
Államok és a dollár alapú pénzrendszer áll.
Ha Saker elemzése helytálló, tanúi lehetünk annak, hogy az
orosz érdekek érvényesítése messze túlmegy egy szokásos, kellően
álcázott akcióprogramon. Rendkívül összetett, sokrétegű programra
van szükség ahhoz, hogy Oroszország elérhesse legfontosabb céljait
Ukrajnában – a rendszerváltást és a nácitlanítást –, és egyidejűleg
meggátolja, hogy az angolszász cionista világerők újra létrehozzanak
egy hosszan tartó, mély válságot Kelet és Nyugat között, amelynek
eredményeként az EU lényegében egyesülne az Egyesült Államokkal.
Legtöbben ahhoz szoktunk hozzá, hogy szuperhatalmi
kategóriákban gondolkodjunk. Reagan elnöktől Obamáig
hallhattunk történelminek szánt kijelentéseket, tanúi lehettünk
olyan katonai műveleteknek, amelyek szinte azonnal követték a
Pentagon által adott jelentéseket. Saker kétségbe vonja, hogy ez
lenne a jellemző a nyugati diplomáciára a keresztes háborúk korától
egészen az Iszlám Állam jelenlegi bombázásáig.
Oroszországnak és Kínának homlokegyenest mások a
hagyományai. Lavrov orosz külügyminiszter gyakran ismétli ezt az
alapelvet: „ellenségeinket semlegessé akarjuk átalakítani, a semlegeseket
a partnereinkké és a partnereinket pedig a barátainkká.” Az orosz
diplomaták feladata nem a háború előkészítése, hanem annak
elkerülése. Oroszország harcolni fog, de csak akkor, ha a diplomácia
sikertelen. Míg az amerikai diplomácia szinte csak a fenyegetések
továbbítására szolgál, addig Oroszország számára a diplomácia a
hatástalanítás elsődleges eszköze. Ezért nem lehet csodálkozni azon,
hogy az amerikai diplomácia néha oly mértékig primitív, hogy az
gyakran már a nevetségességet súrolja. Nem sok szakértelmet
igényel, hogy „engedelmeskedj vagy lövök”. Ezt minden közönséges
utcai bűnöző is tudja.
Az orosz diplomaták sokkal inkább a robbanószerkezeteket
hatástalanító tűzszerészekhez hasonlíthatóak. Rendkívül türelmesen,
óvatosan és maximális koncentrációval kell eljárniuk. Nem
engedhetik meg, hogy bárki siettesse őket, mert akkor az egész
szerkezet felrobbanhat. Oroszország tisztában van azzal, hogy az
angolszász cionista világbirodalom háborút indított ellenük és a
megadás többé már nem választható megoldás a számukra.
Oroszország azzal is tisztában van, hogy nem igazi szuperhatalom,
sőt nem is birodalom. Oroszország csak egy erős ország, amely
megpróbál úgy kitérni a birodalom szorításából, hogy frontálisan ne
kerüljön összeütközésbe vele. Ukrajnában Oroszország nem lát más
megoldást, mint rendszerváltást Kijevben. E cél elérésére
Oroszország mindig előnyben fogja részesíteni az erővel
kikényszerítettel szemben a tárgyalásos megoldást. Ha azonban nem
marad más választása, akkor erőt is fog alkalmazni.
Saker arra a következtetésre jut, hogy Oroszország hosszú távú
célja az angolszász cionista világbirodalom legyőzése. Oroszország
középtávú célja olyan feltételek megteremtése, amelyek
rendszerváltáshoz vezetnek Kijevben. Oroszország rövid távú célja
megakadályozni a kijevi juntát abban, hogy lerohanja Novorossziját.
Oroszország ezeket a céljait minden érdekelt fél bevonásával tartott
tárgyalásokon szeretné elérni. E célok eléréséhez meg kell
akadályozni a birodalmat abban, hogy létrehozzon egy azonnali
megoldást igénylő kontinentális válságot. Ennek tökéletesen
tudatában van a birodalomban működő „rejtett állam”, ezért került
sor kettős hadüzenetre Obama és Porosenko részéről. Ha szem előtt
tartjuk ezeket az alapvető elveket, az orosz politikának a cikcakkjai,
ellentmondásai érthetővé válnak.
Ha a kijevi junta sikeres támadást intéz Novorosszija ellen,
rákényszerítheti Moszkvát, hogy avatkozzon be. Van lehetőség egy
másik „hamis zászló alatti”, esetleg nukleáris műveletre is. Saker
szerint az orosz politika józan, és a legjobb, ami a jelenlegi
körülmények között megvalósítható. Erről azonban csak az idő
mondhat ítéletet.

Az az Ukrajna, amit eddig ismertünk, már nincs többé

2014. október 15-én olvashattuk a Washington államban élő Mike

Whitney interjúját16 Sakerrel. A nemcsak az alternatív sajtóban és
elektronikus fórumokon, de a főáramlatú tömegtájékoztatásban is
egyre jobban ismert Whitney azt kérdezte Sakertől, hogy az Egyesült
Államok felelős-e Ukrajna válságáért. A válasz határozott igen volt,
kiegészítve azzal, hogy ehhez nem férhet kétség. Az ukrán nép nem
volt megelégedve a korrupt Janukovics-rendszerrel, de az
államcsínyt egyértelműen a CIA vezényelte le. Az Európai Unió is
részt vett benne, különösen Németország, de ők távolról sem
játszottak olyan fontos szerepet, mint az Egyesült Államok. Viktoria
Nuland lehallgatott telefonbeszélgetése világosan mutatja, hogy kik
húzogatták a szálakat a színfalak mögött.
Whitney azt is tudni akarta, hogy milyen szerepet játszott az
Obama-kormányzat Kijevnek abban a döntésében, hogy háborút
indítson saját népe ellen Ukrajna keleti területén. A válasz itt is
tömör: központi szerepet. Tudomásul kell venni, hogy nincs „ukrán”
hatalom Kijevben. Porosenkót és a körülötte lévő embereket szász
százalékig az Egyesült Államok irányítja. A hírhedt ukrán
titkosrendőrség, az SBU vezetője, Valentyin Nalivajcsenko ismert
CIA-ügynök. Washington úgy hivatkozik Porosenkóra, hogy „a mi
ukrán bennfentesünk”. Porosenkónak a Washingtoni Kongresszusban
elmondott beszédét egyértelműen egy amerikai írta.
Whitney ezután azt tudakolta: Oroszországnak milyen szerepe
volt abban, hogy Novorosszija milíciái sikeresen verték vissza az
ukrán hadsereget és újnáci támogatóikat? Saker szerint Oroszország
döntő szerepet játszott. Oroszország nem vonultatott fel csapatokat
a határok mentén, de lehetővé tette, hogy önkéntesek és
fegyverszállítmányok átlépjék a határt. A különböző
magáncsoportok nyújtottak közvetlen segítséget, nem pedig az
Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat vagy a hadsereg. A Kremlnek
megvan a módja arra, hogy segítsen, ha így dönt. Egyetlen esetben,
úgy tűnik, volt egy közvetlen tüzérségi támogatás az orosz határon
keresztül, de a legtöbb segítségre rejtett módon került sor. Moszkva
ezen túlmenően hírszerzési, logisztikai és politikai támogatást is
nyújtott Novorosszijának. Orosz támogatás nélkül Novorosszija nem
lett volna képes megfordítani a háború menetét.
Whitney ezután azt akarta tudni, hogy mi az igazság a Krím
félszigettel kapcsolatosan: illegálisan foglalta-e el, vagy ez is csak a
nyugati média által terjesztett fikció? Putyin valóban küldött
egységeket a Krímbe, de ezek soha nem lépték túl azokat a
határokat, amelyeket a jelenleg érvényben lévő orosz–ukrán
egyezmények lehetővé tesznek. A fekete-tengeri orosz flotta
központja Szevasztopolban volt, tehát rendelkezésre álltak a
szükséges csapatok. Számos helyi önkéntes is volt, akik fontos
feladatokat hajtottak végre. Több ilyen önkéntes olyan szakszerűen
lépett fel, hogy tévesen az Orosz Speciális Erők tagjainak vélték
őket. Tény az is, hogy a döntő pillanatban Putyin valóban küldött
speciális egységeket is a félszigetre.
Technikai értelemben Moszkva nem szegte meg az érvényes
megállapodásokat, de megsértette Ukrajna szuverenitását. Moszkva
ezt azért tette, mert szilárd bizonyítékkal rendelkezett arról, hogy
Kijev közvetlen ellenőrzése alá akarja vonni a Krímet, esetleg
Törökország és a krími tatárok bevonásával. Ha Putyin nem
kezdeményez, akkor a Krím félszigeten nagyobb vérfürdőre
kerülhetett volna sor, mint Novorosszijában. Mire Putyin úgy
döntött, hogy megvédelmezi a Krímet, addigra már a
demokratikusan megválasztott Janukovics elnököt elmozdították a
hivatalából és ez törvényes vákuumot okozott Kijevben.
Putyin tehát elsőbbséget adott a béke biztosításának. Ezért
döntött úgy, hogy lehetővé teszi a Krím félsziget lakóinak: szabad
választáson döntsenek saját jövőjükről. Az angolszász cionista
propaganda természetesen azt sulykolja, hogy a lakosságot
fegyverrel kényszerítették a népszavazáson való részvételre, de ez
nonszensz. Nem lehet kétségbe vonni, hogy a Krím lakóinak a 95%-a
ki akart válni Ukrajnából és Oroszországhoz akart csatlakozni. Az
„udvarias zöld fegyveresek” tették lehetővé, hogy a lakosság
élhessen az önrendelkezés jogával, amelyet a kijevi junta soha nem
engedett volna meg neki.
Whitney ezután azt akarta tudni, hogy kinek engedelmeskedik
Porosenko? A válasz: Obama adja az utasításokat és Porosenko
engedelmeskedik. Mindenütt ez a helyzet, ahol az Egyesült Államok
a helyi oligarchák segítségével gyarmatosít egy országot. Ez volt a
helyzet 1991 és 1999 között Oroszországban is. Oligarchák
gyakorolták a hatalmat egy alkoholista bábfigura, a politikus Borisz
Jelcin mögött. Mindenki tudta, hogy Oroszország amerikai
gyarmattá vált, és Washington bármit megtehetett, amit akart. Most
ez a helyzet Ukrajnában. Janukovics nem volt erősebben oroszbarát,
mint a többi ukrán elnök.
Egyike volt az oligarcháknak, akit most lecseréltek egy másik
oligarchára, Porosenkóra, aki tudja, hogy túlélése attól függ,
mennyire engedelmeskedik Washingtonnak. Nem zárom ki annak a
lehetőségét, hogy Obama ejtené Porosenkót, hogy lecserélje valaki
másra, ha az Egyesült Államok érdekei ezt kívánnák. Ilyen eset lehet
az, ha a Jobb Szektor átvenné a hatalmat Kijevben. 2015 márciusáig
Porosenko egyértelműen Washington emberének bizonyult, ez
azonban megváltozhat.
 Ami Washingtonnak azt a célját érinti, hogy NATO-bázisokat
létesítsen Ukrajnába, Saker úgy látta, hogy ilyen NATO-
támaszpontoknak valójában csak a Krím félszigeten lett volna
értelmük. Erre azonban most már nincs lehetőség. Ha azonban az
Egyesült Államok folytatja NATO-támaszpontok létesítését az orosz–
ukrán határon, akkor Moszkva fel fogja mondani a közép-
hatótávolságú nukleáris erőkre vonatkozó INF-szerződést, amelyet
Reagan amerikai elnök és Gorbacsov, a Szovjet Kommunista Párt
főtitkára 1987. december 8-án írt alá Washingtonban, és amely a
szükséges megerősítések után 1988. június 1-jén lépett életbe.
Az INF-szerződés a földi indítású és nukleáris robbanófejekkel
felszerelt közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákról és
robotrepülőgépekről rendelkezett. A hatótávolságot 5000-től 5500
kilométerig terjedően határozták meg. 1991. június 1-ig 2692 darab
ilyen fegyvert semmisítettek meg közös ellenőrök felügyelete alatt:
846-ot az amerikai, és 1846-ot a szovjet rakétakészletből. A
szerződés értelmében mindkét szerződő fél engedélyt kapott a másik
fél ilyen kategóriájú fegyvereinek az ellenőrzéséhez is. Az Egyesült
Államok már a 2000-es évek elejétől arra törekedett, hogy
rakétavédelmi erejét kiterjessze Csehországban és Lengyelországban
is. Putyin 2007. február 10-én bejelentette, hogy az INF-szerződés
nem lesz hatályos Oroszországra nézve, ha Washington folytatja ez
irányú törekvéseit. Négy nappal később az orosz hadsereg vezérkari
főnöke, Balujevszki tábornok bejelentette: Oroszország kivonul az
INF hatálya alól, ha az Egyesült Államok rakétaelhárító rendszereket
épít ki Lengyelországban és Csehországban. Azért nincs tehát
értelme támaszpontokat telepíteni az orosz–ukrán határra, mert ez
könnyen közvetlen konfrontációhoz vezethet két hatalom között.
Az EU-bizottság akadályozza a Déli Áramlat gázvezeték
megépítését, pedig az elősegíthetné az orosz fölgáz eljutását Közép-
és Dél-Európába. Brüsszel döntése mögött az Obama-kormányzat áll,
mert az óriás amerikai energiavállalatok egyrészt akadályozni,
másrészt ellenőrizni akarják az energiahordozók áramlását
Oroszországból Európába. Mike Whitney ezért azt kérdezte, hogy
lehet-e az ukrajnai válságot egy kibontakozó energiaháború
részének tekinteni. Ez a kialakult helyzet fontos része, de nem a
központi kérdése.
A konfliktus mélyén Brzezinskinek az a téves feltételezése van,
hogy Oroszország nem lehet szuperhatalom Ukrajna nélkül.
Hasonlóan téves, amit Hillary Clinton fogalmazott meg, hogy Putyin
fel akarja támasztani a Szovjetuniót. Az angolszász cionisták
számára Ukrajna zérus összegű játéknak számít. Az ilyen
kétszemélyes zérus összegű játékoknál a jutalmak egyenlők és
ellentétesek. Ez a politika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy
Washingtonnak vagy teljesen az ellenőrzése alá kell vennie
Ukrajnát, vagy el kell pusztítania, de nem engedheti meg, hogy
Oroszországé legyen. Ezzel a matematikai elmélettel az a probléma,
hogy Oroszország valójában nem akarja Ukrajnát, és nincs is rá
szüksége.
Oroszország egy stabil, megbízható és semleges partnert akar,
amellyel fair módon üzletelhet és tarthat fenn más gyümölcsöző
kapcsolatokat. Még amikor Novorosszija teljes függetlenséget akart,
Oroszország akkor is egy más tervet részesített és részesít e sorok
írásakor (2015 márciusában) előnyben. Moszkva egységes Ukrajnát
akar, amelyben minden térségnek ténylegesen autonómiája van, de
ugyanannak a szövetségi államnak a részét alkotja. A Nyugat
hatalomgyakorlói mániákus megszállottsággal akarják az
ellenőrzésük alá vonni egész Ukrajnát, és nem tudják elképzelni,
hogy Moszkva nem ugyanezt akarja. Oroszország nem akar
uralkodni Ukrajnában. Nincs szüksége egy csődbe jutott,
rendellenesen funkcionáló, működésképtelen államra, amely tele
van súlyos társadalmi feszültséggel, és amelynek az újjáépítésére sok
milliárd dollárra lenne szükség hosszú időn át. (Soros György 2015
januárjában személyesen mérte fel a helyzetet Kijevben, és
megállapította, hogy Ukrajnának évi negyvenmilliárd dollár
támogatásra van szüksége ahhoz, hogy talpon maradjon és
működőképesen fejlődhessen.)
Oroszországot és Ukrajnát erős kulturális, történelmi, vallási, sőt
családi kapcsolatok kötik össze, ez azonban nem jelenti azt, hogy
Moszkva akarja gyakorolni a hatalmat ebben a testvérországban.
Oroszország már megkapta, amire valóban szüksége volt: a Krím
félszigetet. Moszkva magatartása az ukrán vezető réteg felé így
foglalható össze: „Ti tettétek tönkre, legyen a tiétek!”
A Krím félsziget véglegesen Oroszországé. Novorosszija esetében
Kijev megtarthat bizonyos fokú szuverenitást a terület felett. Sor
kerülhet még helyi összetűzésekre, de a második minszki
megállapodás nyomán várhatóan megállapodás születik arról, hogy
Novorosszijának olyan államjogi státusza legyen, amely nagyon
közel van a függetlenséghez. Ehhez azonban két feltételt teljesíteni
kell:
Az első, hogy Kijevben rendszerváltást kell elérni, amelynek a
nyomán eltávolítják a neonáci szélsőjobboldalt a közéletből. Sem
Oroszország, sem Novorosszija nem érezheti magát biztonságban,
amíg a szélsőséges nacionalisták-soviniszták hatalmon vannak
Kijevben. Ezeket az oroszgyűlölő, fanatikus nacionalistákat el kell
távolítani a hatalomból, mielőtt rendezni lehet Ukrajna végső
státuszát. Van némi különbség Moszkva és Novorosszija álláspontja
között ebben a vonatkozásban is. A két donbászi népköztársaság
függetlenséget akar és ragaszkodik a kijevi neonáci-szélsőjobboldali
hatalomgyakorlók eltávolításához. A Kreml viszont elsősorban
rendszerváltást akar, mert ezt tartja létkérdésnek nemzetbiztonsága
szempontjából.
A másik feltétel, hogy közös erőfeszítéseket kell tenni Ukrajna
mielőbbi talpra állítására. Ez az ország 2015-ben romokban hever.
Évekre és hatalmas mennyiségű pénzre van szükség az
újjáépítéséhez. Az Egyesült Államoknak, az EU-nak és
Oroszországnak egyaránt ki kell vennie a részét a támogatásból. Ha
az angolszász cionisták ragaszkodnak a megszerzett maximális
előnyök megtartásához és tovább támogatják a náci kormányzatot
Kijevben, akkor Moszkva nem fog fizetni. Ebben az esetben
Oroszország kizárólag Novorossziját fogja támogatni.
Az Egyesült Államok és az Európai Unió előbb-utóbb felismeri,
hogy orosz segítség nélkül nem rendezhető hosszú távon Ukrajna
helyzete. Miután ezt felismerték, akkor már elérhető az átfogó
politikai rendezés. A Nyugat most elsősorban Putyin
megbüntetésével van elfoglalva, mert gazdasági szankciókkal és
politikai elszigeteléssel akarják bizonyítani a világnak, hogy a
pénzhatalmi elit birodalmával nem lehet ujjat húzni.
Ukrajna, ahogy mi ezt eddig ismertük, valószínűleg a múlté. A
Krím félsziget Oroszország része marad, Novorosszija függetlenné
válik, és végül valamilyen formában társul Oroszországgal. A
fennmaradó részben, a tulajdonképpeni Ukrajnában valószínűleg
éles küzdelem lesz a különböző oligarcha és neonáci csoportok
között. Ennek a társadalom igényeit jobban figyelembe vevő
pragmatisták vethetnek majd véget. Saker így jut el ahhoz, hogy
végül is egy új állam jön majd létre, de azt már nem tudja
megmondani, hogy ehhez mennyi időre lesz szükség.

A Nyugat felgyorsította Ukrajna integrációját az EU-hoz

és a NATO-hoz

2014. szeptember 16-án a globális média első helyen hozta a

világközvélemény tudomására, hogy az Európai Parlament
Strasbourgban megszavazta az EU és Ukrajna közötti társulási
megállapodás ratifikálását. 535 EP-képviselő szavazott a
megállapodás mellett, 127 ellene, 35 pedig tartózkodott. A társulási
megállapodás értelmében Ukrajna kötelezte magát az emberi jogok
tiszteletben tartására, a szabad piacgazdaság megteremtésére, és az
Európával való szoros együttműködésre. Az elfogadott dokumentum
politikai társulást és gazdasági integrációt is létrehoz az EU és Kijev
között, továbbá magába foglal egy átfogó szabadkereskedelmi
övezetről szóló egyezményt is, amely biztosítja a piacokhoz való
kölcsönös hozzáférést. A 2014. szeptember 8-tól 13-ig lefolytatott
tárgyalások az EU, Oroszország és Ukrajna közötti
szabadkereskedelmi övezetről szóló egyezménynek az életbe
léptetését 2015 végéig elhalasztják.
A társulási megállapodás nagyobb mozgásszabadságot biztosít az
ukrán munkavállalók számára, mert fokozatosan bevezeti a
vízummentességet és elkezdődik az uniós és az ukrán szabályozás
összehangolása. Tartalmazza az uniós joganyag ukrajnai
átültetésének és hatályba léptetésének az ütemtervét. A
megállapodás megszünteti az importvámokat és megtiltja a további
kereskedelmi korlátozásokat, de a mezőgazdasági termékek
vonatkozásában fenntart bizonyos korlátozásokat. A 2014.
szeptember 16-án ratifikált társulási egyezmény politikai részét még
2014 márciusában, a gazdasági vonatkozásokkal kiegészített teljes
megállapodást pedig 2014. június végén írták alá az EU-tagállamok
legfőbb képviselői, valamint Ukrajna elnöke. Az átfogó
szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról szóló rendelkezések életbe
lépéséig, azaz 2016 elejéig is élvezheti Ukrajna az EU autonóm
kereskedelmi intézkedéseiből fakadó előnyöket. Az ukrán árucikkek
nagy része így vámmentesen juthat az EU-országok piacaira,
ugyanakkor Ukrajnának nem kötelessége ugyanilyen
kedvezményeket nyújtani viszonzásként.
A ratifikációról szóló törvényjavaslatot 355 képviselő támogatta
a 450 fős ukrán törvényhozásban. A szavazást követően Kijevben
Olexandr Turcsinov házelnök és Petro Porosenko államfő még az
ülésteremben aláírta a szavazás után, és az másnap már életbe is
lépett. A ratifikálás előtt az ukrán parlament zárt ülést tartott,
amelyen elfogadta a Donyeck és Luganszk megye különleges
jogállásáról, valamint a kelet-ukrajnai ellenállóknak nyújtandó
amnesztiáról szóló törvényjavaslatot. Mindkettőt Porosenko
államelnök nyújtotta be.
 Már utaltunk rá, hogy az ukrán állam a fizetésképtelenség
határához jutott, és ha nem részesül sürgősen nagyarányú nyugati
kölcsönökben, működésképtelenné válik. 2014 áprilisában, egy
hónappal a február 22-i államcsíny után, és egy hónappal a május 2-
i ogyesszai vérengzés előtt a Nemzetközi Valutaalap elfogadott egy
17 milliárd dolláros kölcsönprogramot a kijevi puccsista kormányzat
számára. Az IMF gyakorlata szerint csak annyi kölcsönt nyújt egy
tagállamnak, amely nem nagyobb, mint az évi kvótája kétszerese.
Ukrajna évi kvótája 1 372 000 SDR (Special Drawing Rights –
Különleges Lehívási Jogok). Amit Ukrajnának az IMF felajánlott,
nyolcszorosa ennek az összegnek.
Négy hónappal később, 2014. augusztus 29-én Kijev lényegében
katonai vereséget szenvedett Donbászban a térség függetlenségéért
küzdő felkelőktől. Az IMF történetében először hagyott jóvá kölcsönt
egy olyan országnak, amelyben polgárháború van, amelyből
menekül a tőke és összeomlás előtt áll a fizetési mérlege. A kölcsön
lehetővé tette az ukrán oligarchák bankjai számára, hogy a náluk
lévő pénzt nyugati kemény valutába konvertálják.
Az IMF-kölcsön megerősítette, hogy a Nemzetközi Valutaalap
ténylegesen a pénzhatalmi világelit globális stratégiájának a
végrehajtója. Kijev a kapott pénzt a Washington által irányított
hidegháború céljainak megfelelően katonai kiadásokra fordította, és
ebből finanszírozta a keleti tartományokban harcoló
kormánycsapatokat. A Valutaalap ezúttal is előírta a költségvetési
megszorításokat arra hivatkozva, hogy az majd stabilizálja Ukrajna
pénzügyeit. A háború sújtotta keleti tartományokból a kijevi
kormányzat már nem jut jövedelemhez, mert ezeken a területeken
lerombolták az áramtermelő erőműveket, a vízellátást, a kórházakat
és rengeteg lakóépület is megsemmisült.
2014. szeptember közepéig a polgárháborúban több mint 3200
(2015. márciusáig 5500) ember vesztette életét és egymillió (2015.
márciusáig másfél millió) felett van azoknak a száma, akik
Oroszországba menekültek. A Nemzetközi Valutaalap mégis dicsérte
a kijevi kormányt, mert elkötelezte magát a gazdasági reformok
bevezetése mellett. Az ukrán export egynegyede normális
körülmények között Kelet-Ukrajnából származik és Oroszországba
irányul. A kormánycsapatok azonban bombatámadásokkal
megbénították az ipari üzemeket és megszűnt a szénbányák
áramellátása.
A Kijevnek nyújtott kölcsön még nagyobb feszültséget vált ki az
IMF közgazdászai körében, mint a Görögországnak nyújtott 47
milliárd dollár kölcsön. Az IMF alapszabálya tiltja, hogy olyan
országoknak nyújtson az alap kölcsönt, amelyek egyértelműen nem
tudják azt visszafizetni. Ez már komoly vita tárgya volt a pénzügyi
szervezet 2013. októberi évi közgyűlésén is Washingtonban. Az IMF
gyakorlatban azért juttat pénzt a kormányoknak, hogy azok
pénzügyi segélyben részesítsék a bankárokat és a
kötvénytulajdonosokat. Abból a téveszméből indulnak ki, hogy a
szigorúbb megszorítások növelik a fizetőképességet, nem pedig
csökkentik. Ukrajnában, úgy tűnik, megismétlődik az, ami
Görögországban történt. A fenntartható adósságszolgálat olyan
téveszme, amely nem állja ki a tudományos elemzés próbáját.
A Moszkvában független kutatóként működő tekintélyes
oroszspecialista, az ausztrál John Helmer számításai szerint az IMF
által 2014 májusában az ukrán pénzügyminisztériumnak folyósított
3,2 milliárd dollárból 2014. augusztus közepéig 3,1 milliárd dollár
eltűnt az offshore bankok dzsungelében. Itt emlékeztetünk, hogy
2014. március 7-én Kijev Boriszpol repülőteréről egy felségjelzés
nélküli gép elszállított az ukrán állam aranytartalékából negyven
ládában harminchat tonna aranyat mintegy kétmilliárd dollár
értékben. Több forrásból is megerősítették, hogy ezt Arszenyij
Jacenyuk akkori ideiglenes kormányfő engedélyezte. Jacenyuk ma is
Ukrajna miniszterelnöke.
Az IMF-kölcsönt az államcsínnyel hatalomra segített katonai
kormányzat kapta, de mint láttuk, azt csaknem teljesen lenyúlták a
kijevi rendszer bennfentesei. Az IMF már beismerte, hogy az Ukrán
Központi Bank egyszerűen átadta a pénzt az ukrán kleptokratáknak,
akik mellékesen az ország bankjait is irányítják. Ugyanezek az
oligarchákból és kiszolgálóikból álló kleptokraták finanszírozzák
nagyrészt a Kelet-Ukrajnában folyó polgárháborút.
Az Ukrán Nemzeti Bank (UNB) által az ország bankjainak
nyújtott állami értékpapírok és kölcsönök nagysága 2014. április
végéig elérte az UNB összes pénzeszközeinek 56%-át. Ahhoz, hogy
az ukrán bankrendszer ne omoljon össze, további ötmilliárd dollárra
lenne szükség a már jóváhagyott 17 milliárd dollár IMF-kölcsönön
felül.
Kelet-Ukrajnában nem volt alkalmas a helyzet a 2014 októberére
kitűzött parlamenti választások megtartására. A kijevi kormányzat
nemcsak a kommunista pártot tiltotta be, de az orosz nyelvű
tömegtájékoztatást is. A polgárháborút szorgalmazó pártok
támogatottsága még Nyugaton is igen alacsony. Ez figyelmeztetés a
kormányzó junta számára, hogy a Jobb Szektor és a szövetséges
neonáci ukrán nacionalisták újabb államcsínyt hajthatnak végre. A
zsidó Igor Kolomojszkij nemcsak finanszírozza a radikális és neonáci
nacionalistákat, de létrehozta a saját magánhadseregét is. Egyre
nyilvánvalóbb, hogy Kolomojszkij erős magánhadseregével máris
nyomást gyakorol Porosenkóra.
Az ukrán állam és társadalom dollárban és euróban van
eladósodva. Ahhoz, hogy a most felvett IMF-hiteleket
visszafizethesse, devizához kell jutnia. Csak természeti
erőforrásainak, továbbá gázjogainak és mezőgazdaságilag művelhető
területeinek eladásával juthat kemény valutához. Az egyre
fontosabb szerepet játszó Kolomojszkijt az Egyesült Államok
támogatja. Az amerikai Szenátus 2014 nyarán elfogadott 2277.
számú törvénye értelmében az Egyesült Államok Nemzetközi
Fejlesztési Ügynöksége köteles garanciát vállalni azokra a
kölcsönökre, amelyek a kőolaj és a földgáz feltárására és
kitermelésére vonatkoznak Ukrajnában, Moldovában és Grúziában.
 Joe Biden alelnök fia, R. Hunter Biden került a BURISMA – egy
ukrán kőolaj- és földgázvállalat – élére, amely Ciprusban van
regisztrálva, és amelyik már régóta a Szovjetunió utáni korszak
vállalkozóinak a kedvence. Ennek a vállalatnak elég nagy a
befolyása a kijevi politikára, hogy katonai célokra vegyék igénybe a
földgáz és a kőolaj hidraulikus technológiával történő kitermelését.
A Novorosszijában lévő Szlovjanszk város közelében ukrán
katonák segítségével szerelték fel a palagáz előállításához szükséges
berendezéseket. Ezeket aztán ugyancsak az ukrán katonák három
hónapon keresztül bombázták és ágyúzták. Az Egyesült Államok és
az IMF csökkenteni akarja függőségét az orosz földgáztól. Az az
elképzelés, hogy ha Moszkva kevesebb földgázt szállít, akkor
kevesebb jövedelemhez jut. Ehhez a stratégiához azonban együtt
kell működni Kolomojszkijjal, aki a BURISMA fő tulajdonosa a saját
magánbankján keresztül. A puccsista kormányzat Kolomojszkijt
kinevezte Dnyepropetrovszk terület kormányzójává, és fontossága
miatt újra megemlítjük, hogy Kolomojszkij hozta létre, szervezte
meg és finanszírozza azokat a félkatonai alakulatokat (Azov,
Dnyipro), amelyek számos orosz anyanyelvű lakost megöltek Kelet-
Ukrajnában. Költséges lesz helyreállítani a lebombázott elektromos
létesítményeket és az ivóvízhálózatot Donyeckben, és az itt élő
embereknek hosszú, kemény téllel kell szembenézniük. A kijevi
kormányzat leállította a nyugdíjak fizetését és más közfeladatok
finanszírozását Kelet-Ukrajnában.
A kelet-ukrajnai lakosság már az EuroMaidan-eseményeket
megelőzően tiltakozott a „gas fracking”, azaz a hidraulikus
töréstechnológiával történő palagázkitermelés ellen. Hasonló
tiltakozásokra került sor korábban Németországban és más európai
országokban is. A lakosság ellenezte, hogy a kleptokrata oligarchák
kisajátítsák a mezőgazdasági földterületeket az olyan világcégekkel
közreműködve, mint a Monsanto. Ez utóbbi nagy összegeket
fektetett Ukrajnában a genetikailag módosított gabonatermelésbe. A
Világbank és a Nemzetközi Valutaalap arra kényszeríti Ukrajnát,
hogy a tiltó jogszabályok megváltoztatásával tegye szabaddá a
külföldi befektetők számára az ukrán termőföld felvásárlását. A
Bretton Woods-i ikrek azt is kezdeményezték, hogy a kijevi
kormányzat mellőzze az élelmiszertermelésre vonatkozó kötelező
hatósági igazolásokat.
Sem Oroszország, sem a többi európai ország nem engedélyezi a
génmódosított élelmiszerek forgalomba hozatalát. Ukrajna is csak
akkor tud szállítani génmódosított gabonát az Európai Unióba, ha
Washington kényszeríti erre az unió tagországainak a kormányait.
Ez tovább nehezítheti az Egyesült Államok és az európai NATO-
tagországok együttműködését az Oroszország elleni szankciók
kikényszerítésében.
Ukrajna több milliárd dollárral tartozik Oroszországnak az eddig
leszállított földgázért és azért a gázért, amire a téli időszak
beálltával szüksége lesz. Az Egyesült Államok és a mögötte álló
pénzhatalmi elit arra törekszik, hogy Kijev lehetőleg minél
kevesebbet törlesszen Oroszországnak az IMF-től és a NATO-tól
kapott kölcsönökből. Az amerikai külügyminisztérium korábbi
szakértője – Anna Gelpern – már kidolgozott egy javaslatot, amely
megfosztaná Moszkvát attól, hogy jogi úton hajtsa be Ukrajna
tartozásait. Ily módon Kijev hárommilliárd dollárhoz juthatna. A
londoni parlament is elfogadhat egy olyan törvényt, amely
kimondaná, hogy az orosz állam vagyoni alapjából nyújtott kölcsön
külföldi segély, nem valódi szerződéses kereskedelmi kölcsön,
amelyet jogi úton is be lehet hajtani. Ily módon az Egyesült
Királyság megfosztaná Oroszországot, hogy nem fizető adósától
behajtsa jogos pénzügyi követeléseit.
Ezzel a pénzügyi trükkel az a probléma, hogy az orosz állami
vagyonalap szigorú pénzügyi biztosítékokkal kölcsönzött eurót
Ukrajnának azzal a feltétellel, hogy Ukrajna külföldi adósságát
nemzeti össztermékének a 60%-ára korlátozza. Ha Ukrajna külföldi
adóssága e szint fölé nő, Oroszországnak joga van azonnal követelni
a teljes összeget. Ez viszont szerződésszegést eredményez Ukrajna
külföldi adósságszolgálata vonatkozásában. 2013 végén az ukrán
államadósság a GDP 40%-a volt, 73 milliárd dollár. Az ukrán
államadósság minősítése (B+), azonban az orosz állami alap által
megkövetelt AA adósminősítés alatt van. Az orosz kölcsön behajtása
kiválthatja más ukrán kötvények behajthatatlanságát, mert
valamennyi állampapír össze van kapcsolva egymással.
Az Ukrajnában folyó polgárháború rendkívül költséges, és ebbe
belerokkant az ukrán valuta. A feketepiacon máris csak az
egyharmadát éri. Anna Gelpern javaslatában utal rá, hogy normális
esetben a kormányok nem a nemzeti bíróságoknál hajtják be
tartozásaikat. Ha mégis ilyen eljárásra kerül sor, érvényesül az
úgynevezett „pari passu” szabály. Ez előírja a hitelezők
vonatkozásában az azonos elbánást, és a meglévő hitelezőnek az új
hitelezőkkel való azonos rangsorolását. Gelpern szerint van
lehetőség arra, hogy ne az IMF- és a NATO-hitelből elégítsék ki az
Oroszországnak a leszállított földgázért járó vételártartozást.
Ukrajna hivatkozhat arra, hogy egy korrupt politikus – Janukovics –
adósította el az országot, és Ukrajna adósságának kifizetése
megtagadható.
Nyilvánvaló a kettős mérce, mert 1991, a függetlenség elnyerése
óta Ukrajnának folyamatosan olyan kormányai voltak, amelyeknek a
vezetői kivétel nélkül korruptak voltak, akik elherdálták a
közvagyont. Ezek közül a politikusok közül egyedül Janukovicsot
kiválasztani nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Egy demokratikusan
megválasztott ukrán elnök és kormánya szerződött az orosz állami
vagyonalappal, és Ukrajna kedvezményes áron jutott orosz
földgázhoz. Görögországban például eltávolították azt a kormányt,
amely népszavazásra akarta bocsátani, hogy a kormány vegyen fel
további kölcsönöket vagy sem. Még Gelpern is elismeri, hogyha
Ukrajna megtagadja az adósságszolgálatot Moszkva felé, az egy sor
jogi-politikai és kereskedelmi problémát okozhat a
világgazdaságban, és ez mind előnyös lehet Oroszország számára.
 Gelpern mégis arra a következtetésre jut, hogy bírósági úton ne
lehessen érvényt szerezni olyan szerződéses kötelezettségeknek,
amelyek katonai és politikai célokat szolgálnak. Ilyen alapon
Amerika, Anglia és egy sor más ország szerződését is ki kellene zárni
a bírói úton történő érvényesítés lehetőségéből, mert az állam- és
kormányközi kölcsönök vagy katonai, vagy politikai jellegűek
voltak.

Hatékonyak lehetnek-e az Oroszországgal szemben

alkalmazott nyugati szankciók?

2014. szeptember elején Washington és Európa újabb szankciókat

léptetett Oroszországgal szemben. Az orosz kőolaj- és
földgáztermelő ipari szektor, valamint a hadiipar nagy
valószínűséggel nem függ annyira az európai pénzpiacoktól, hogy ne
tudna nélkülük is tovább működni. Ha ez nem így lenne, stratégiai
hiba lenne az orosz vezetés részéről. Az orosz vállalatok képesek
biztosítani maguknak az orosz bankoktól és az orosz kormánytól is a
működésükhöz szükséges pénzeszközöket. Ha pedig mégis külföldi
kölcsönökre lenne szükség, Moszkva beszerezheti Pekingtől, mert
Kínának jelentős devizatartalékai vannak. A nyugati szankciók
valójában arra kényszerítik Oroszországot, hogy a maradék
függőségét is számolja fel a Nyugattal szemben.
A nyugati szankciók célja: aláásni és megszakítani Oroszország
és Európa gazdasági és politikai kapcsolatait. A történelem tanúsága
szerint, amikor szándékosan számolnak fel egy jól működő és
kölcsönösen előnyös kapcsolatot, előbb-utóbb háborúra kerül sor.
Washington és a mögötte álló pénzhatalmi világelit addig erőlteti az
Oroszország elleni szankciókat, amíg Moszkva be tudja bizonyítani
Európának, hogy milyen sokba kerül neki, ha továbbra is
Washington szervilis kiszolgálója marad. Oroszországnak le kell
állítania az egymást követő szankciók alkalmazását, ha meg akarja
akadályozni a háború felé való sodródást. Moszkva Európa
tudomására akarja hozni: azok, akik büntetik a kőolajvállalatokat,
ne szeressék a gázszállító vállalatokat sem. Vagyis Moszkvának el
kell zárnia a gázcsapokat. Ehhez Moszkva még azt is hozzáteheti,
hogy nem szállít földgázt NATO-tagállamoknak, vagy szállít ugyan
földgázt, de akkor rubelban kell érte fizetni, nem dollárban. Ez
utóbbi esetben megnőne a kereslet a rubel iránt, amelyhez az
Oroszországgal fenntartott pénzügyi kapcsolatok révén lehet jutni.
Egy ilyen intézkedés megnehezítené a spekulánsoknak az orosz
valuta leértékelését.
Oroszország számára veszélyt jelenthet, ha továbbra is
önmérsékletet tanúsítva enyhe válaszokat ad az agresszív nyugati
szankciókra. Ez ugyanis bátorítja a még durvább szankciók életbe
léptetését. A szankciókkal történő folyamatos provokálást
Oroszország csak úgy tudja leállítani, ha maga is elszánja magát
olyan ellenlépésekre, amelyek már sokba kerülnek Európának.
Moszkva leállíthatja a rakétamotorok szállítását az Egyesült
Államoknak, és ezzel megbéníthatná az Egyesült Államok
műholdprogramját. Washingtonnak 2016-tól 2022-ig ilyen motorok
hiányában be kellene fagyasztania műholdas rendszere kielégítő
működtetését és továbbfejlesztését.
Moszkvának nyilván szüksége van a rakétamotorok eladásából és
a gázexportjából befolyó jövedelemre. Európa nem tud meglenni az
orosz földgázszállítások nélkül, és ez arra kényszerítené, hogy ne
vegyen részt a szankciók alkalmazásában. Ténylegesen tehát
megmaradnának a földgázexportból befolyó jövedelmek. Az
amerikaiak máris elkezdték saját rakétamotorjuk kifejlesztését, így
Moszkva csak további hat évig számíthat jövedelemre a
rakétamotorok eladásából. Az amerikai műholdprogram korlátozása
visszafogná az amerikai kémműholdakkal folytatott hírszerzést. Ez
megnehezítené, hogy az Egyesült Államok 2022-ig katonai támadást
intézzen Oroszország ellen.
 Moszkva rendkívül mérsékelt magatartását – az ellene intézett
provokációkra – úgy is értelmezhetjük, hogy így próbálja
hitelteleníteni Washingtonnak azt a törekvését, hogy Oroszországot
agresszornak állítsa be. Oroszország azt akarja, hogy békeszerető
államnak tekintsék az EU tagjai. Van egy más magyarázat is
Moszkva feltűnő tartózkodására: ez egy erős „Ötödik Hadoszlop”
jelenléte Oroszországon belül, amely Washington érdekeit képviseli
és korlátozza az orosz kormány mozgásterét.
Saker szerint két hatalmi csoport rivalizál Oroszországon belül.
Az egyik az eurázsiai szuverenisták, akik Putyin és egy független
Oroszország pártján állnak. A másik hatalmi csoportot az atlantista
integrácionisták alkotják, akik az „Ötödik Hadoszlop” harcosaiként
arra törekednek, hogy integrálják Oroszországot az amerikai
hegemónia alatt álló Európába. Ha ez nem valósítható meg, akkor
pedig felosztják az Orosz Föderációt több kisebb országra, amelyek
aztán már gyengék ahhoz, hogy ellenálljanak Washington hatalmi
törekvéseinek.
Az atlantista integrácionisták a Brzezinski és Wolfowitz által
kidolgozott külpolitikai doktrínának a hívei, amelynek célja:
megakadályozni Oroszországot és Kínát, hogy korlátozhassa
Washington hegemóniáját. A pénzhatalmi világelit ki tudja
használni magának a két oroszországi hatalmi csoport ellentéteit.
Washington kiélezheti a vitákat az eurázsiai szuverenisták körében
is, bizalmatlanságot keltve Putyinnak a nyugati provokációkkal
szemben tanúsított magatartása iránt.
Amikor a hidegháború véget ért, és a Szovjetunió felbomlott,
Oroszország bizalommal fordult a Nyugat felé. Oroszország
hiszékenysége elősegítette, hogy a Nyugat számos megvásárolt
szövetségesre tegyen szert az orosz hatalmi elit körében. Ezek a
kompromittált személyek adott esetben képesek arra is, hogy
merényletet kövessenek el Putyin ellen, és államcsínnyel
megdöntsék a hatalmát. Ha az orosz elnök e fenyegetések láttán
nem tesz megelőző lépéseket, az arra utal, hogy Putyin nem ismerte
fel a fenyegető veszély nagyságát, illetve kormánya nem elég erős
ahhoz, hogy megvédje magát ettől a belső fenyegetéstől.
Az európai politikai osztály szolgalelkűen engedelmeskedik
Washingtonnak, és Putyinnak kevés esélye van arra, hogy
Oroszország jó szándékát hangsúlyozva sikert érjen el. Európát
egyelőre megbénítaná, ha Moszkva teljesen leállítaná a
földgázszállításokat. Egy ilyen helyzetben Európa valószínűleg
beszüntetné a szankciók alkalmazását. Ha Európa mégis alárendelné
magát Washington akaratának – akár az energiaellátása
kockáztatásával is –, nem marad más Moszkva számára, minthogy
eddigi eredménytelen diplomáciai erőfeszítéseit abbahagyja, és
felkészüljön a háborúra.
Paul Craig Roberts, aki már hosszabb ideje elemzi az Ukrajnában
kialakult helyzetet, úgy látja17, hogy Peking sem maradhat tétlen,
mert Kína a washingtoni stratégák következő célpontja, és hasonló
bánásmódra számíthat. Washington mindkét országot le akarja
győzni: vagy belső konfliktus szításával, vagy háborúval.
Sem Obama, sem kormányzatának bármely tagja, sem az
amerikai törvényhozás egyetlen képviselője vagy szenátora nem
adta a jelét annak, hogy le akarja állítani Washington
előrenyomulását az egész világ feletti hegemónia megszerzéséért. Az
Egyesült Államok gazdasága ma már rá van utalva arra, hogy más
országokat fosztogasson. Washington egyeduralmi helyzete 2015-
ben nélkülözhetetlen az amerikai kapitalizmus korrupt pénzuralmi
formájának a fenntartásához.
A Szocsiban 2014. szeptember 19-én rendezett Nemzetközi
Befektetési Konferencián Dmitrij Medvegyev orosz kormányfő
kifejtette, hogy az ukrajnai konfliktus nyomán az európai biztonsági
rendszer egésze került veszélybe. Az alapvető európai értékek
mehetnek veszendőbe azzal, ha a nyugati hatalmak továbbra is
zsarolják Oroszországot. A NATO arra hivatkozva növeli jelenlétét
Oroszországgal határos tagállamaiban, hogy azokat meg kell
erősíteni az orosz fenyegetéssel szemben. A NATO felfüggesztette az
együttműködését Moszkvával. Az EU és az Egyesült Államok arra
hivatkozva vezetett be szankciókat, hogy az orosz vezetés
beavatkozik az ukrán válságba.
Medvegyev hangsúlyozta, hogy Oroszország szuverén állam,
amelynek joga van meghatározni és érvényesíteni saját nemzeti
érdekeit. Az Oroszország elleni szankciók hiábavalóak, és csak az
lesz a következményük, hogy meggyengül a világgazdaság
stabilitása. Medvegyev emlékeztetett arra, hogy Oroszország még
mindig a világ legnagyobb területű országa, amely nukleáris
nagyhatalom, és százötvenmilliós lakosságával, jelentős természeti
erőforrásaival nagy fogyasztói piacot jelent. Nem lehet megjósolni,
milyen hatása lesz a világ hatodik legnagyobb gazdaságával
szemben érvényesített szankcióknak. 2014 szeptemberében már
észrevehető, hogy megszűnt a világ pénzügyi és kereskedelmi
rendszereinek a stabilitása. Moszkva azonban nyitva hagyta a kaput
a Nyugat előtt, és kész tárgyalni a nézeteltérésekről. Moszkva azért
nyitott Kelet felé, mert ez az átalakulóban lévő világ gazdasági
folyamataiból következik. Az orosz kormány egy másik tagja, az
energiaügyi miniszter pedig azt közölte, hogy a következő években
megduplázhatják a kőolaj- és a földgázkivitelt az ázsiai–csendes-
óceáni térségbe. 2014 szeptemberében elkezdték a Szibériát Kínával
összekötő háromezer kilométer hosszúságú gázvezeték csöveinek
lefektetését.

Mi Washington igazi problémája Putyinnal?

A pénzhatalmi világelit irányítása alatt álló Washingtonnak azzal az

erős és független Oroszországgal van baja, amely Putyin elnöksége
alatt képes volt arra, hogy megvédelmezze nemzeti érdekeit,
kikényszerítse a tiszteletet a nemzetközi normák betartása iránt, és
amely nem hajlandó minden további nélkül kiszolgálni az Egyesült
Államok önző érdekeit, így többek között megmenteni az összeomlás
előtt álló dollárrendszert.
Sokatmondó, hogy Ilves észt elnök arra a Jelcinre hivatkozott
Obama jelenlétében, aki azért volt Amerikának és európai
szövetségeseinek a kedvence, mert gyenge, könnyen kezelhető
politikai figura volt, aki mindent megengedett a nyugati rabló tőke
képviselőinek a kapuit kitáró Oroszországban. Jelcin idején példa
nélkül álló méreteket öltött a korrupció, és ekkor szerezték az orosz
oligarchák mesés vagyonukat, együttműködve a nyugati
finánctőkével. Ennek a szabadrablásnak vetett véget Putyin.
Obama szerint az 1997-es NATO–orosz megállapodás
rendelkezései azért nem alkalmazhatóak, mert a körülmények
megváltoztak. „Következetesen hangsúlyoztam – tette hozzá –, hogy
egy erős, produktív és együttműködő Oroszországot szeretnénk. De ennek
az eléréséhez be kell tartani a nemzetközi normákat, fejleszteni kell a
gazdaságot, arra kell összpontosítani, hogyan tudnak ipari termékeket és
szolgáltatásokat előállítani, amelyekre más embereknek szükségük van…
Nyilvánvaló, hogy nem így tesznek, ha az Ukrajnában alkalmazott
stratégiájukat nézzük.”
Merkel német kancellár azonban azt hangsúlyozta a walesi
NATO-csúcs előtt tartott sajtótájékoztatóján, hogy nemcsak a NATO
Alapokmányát, de a NATO–Oroszország Partnerségi Megállapodást
is be kell tartani.
Washington tehát nem Ukrajnáért aggódik és nem is az
állítólagos orosz agressziótól tart, hanem a gazdasági és a pénzügyi
együttműködés a fő gondja, vagyis a nyugati tőkével való szoros
kooperáció. Oroszország azonban az utóbbi években nem ezen az
úton haladt, azaz Moszkva – Putyin elnöksége alatt – nem engedett
meg mindent a nyugati finánctőkének. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy
a putyini Oroszország nem az amerikai meccset játssza.
Michael McFaul, aki korábban az Egyesült Államok moszkvai
nagykövete volt, még 2014. március 23-án cikket írt a New York
Timesban, amelyben sajnálkozását fejezte ki, hogy a Szovjetunió
összeomlása nem vezetett simán a demokráciához és a
piacgazdaságoz Oroszországban, vagyis ez az állam nem úgy
működik, ahogyan az leginkább megfelelne az amerikai érdekeknek.
McFaul Putyint teszi felelőssé, amiért Oroszország nem az
elképzelések szerint integrálódott a Nyugathoz. Azt veti a szemére,
hogy autokrata vezető, aki visszatérne az egykori Szovjetunióhoz. A
már említett NATO–orosz Alapszerződést egy Jelcin-féle vezetés
alatt álló Oroszországgal akarták megkötni. Ezért akarja Washington
papírronggyá nyilvánítani az Alapszerződést, és kiterjeszteni a
NATO-t az ukrán–orosz határig.
Azt sem véletlen, hogy az ukrán konfliktus akkor éleződött ki,
amikor Putyin kezdeményezte az Eurázsiai Unió létrehozását és a
BRICS-országok együttműködése is erősödött. Putyin kezdeményezte
a dollár mellőzését az energiahordozók kereskedelmében, amely
már közvetlenül fenyegeti az Egyesült Államok pénzügyi
hegemóniáját. Moszkva Szíria megbízható szövetségesének
bizonyult, és eddig meg tudta akadályozni, hogy Washington és a
NATO végrehajtsa az erőszakos rendszerváltást Szíriában. Az igazi
probléma tehát az, hogy Putyin önálló és független politikusnak
bizonyult, és nem szolgálta ki szervilisen a pénzhatalmi világelit
által diktált amerikai érdekeket.

Az ukrán konfliktus három dimenziója

Az első dimenzió a globális szintű geopolitikai megközelítés. A

Szovjetunió szétesését követően Alexandr Dugin fogalmazta meg
Moszkvában a NATO-val és az EU-val rivalizáló geopolitikai
stratégiát. Az az offenzív geopolitikai gondolkodásmód, amely
Dugin 1997-ben íródott A geopolitika alapjai című munkájában
megjelenik, rendkívül elgondolkodtató. Dugin elképzelései,
javaslatai, előírásai szélsőségesek és ellenérzést váltanak ki.
Ugyanakkor nagyon is mélyen be vannak ágyazódva a két
világháború közötti politikai írásokba és az európai Új Jobboldal
gondolkodásmódjába.
Az Új Jobboldal (francia nevén Nouvelle Droite) az 1960-as
években a francia és olasz egyetemeken jött létre. Kiemelkedő
gondolkodója az 1943-ban született Alain de Benoist, aki Jobbról
nézve (Vu de droite) című könyvével 1978-ban elnyerte a francia
akadémia nagydíját. Az Új Jobboldal felvette a harcot a baloldali
marxista mozgalmakkal, ideológiákkal. A múltban kereste azokat a
szellemi forrásokat, amelyekre támaszkodva akart választ adni a
jelen problémáira. Ez a szellemi mozgalom a „Kutatói és
Tudományos Csoport az Európai Civilizációért”, francia kezdőbetűi
GRECE kutatócsoportban öltött szervezeti formát. Ennek a
mozgalomnak az irányítói nem vettek részt a napi politikai
harcokban és társadalmi, gazdasági, valamint ökológiai nézeteiket a
2000-ben közzétett kiáltványukban ismertették.
A kiáltvány szerint ez a szellemi mozgalom az európai nemzetek
megbékélésére és összefogására törekszik. Európa őstípusa a Római
Birodalom, és ha az öreg kontinens újra naggyá akar válni, vissza
kell térnie a Római Birodalom bukása után már üldözött és
elavultnak nyilvánított társadalmi normákhoz. Az Új Jobboldal
szembehelyezkedett mind a kommunizmussal, mind a kapitalizmus
eddig ismert formáival. Ideológiájára Friedrich Nietzsche, Oswald
Spengler és Ernst Jünger volt nagy hatással.
A Nouvelle Droite elveit megtalálhatjuk több európai jobb- és
szélsőjobboldali párt szóhasználatában, mert ezeknek a pártoknak a
vezetői gyakran hivatkoznak e szellemi mozgalom képviselőinek az
írásaira. Az Új Jobboldal lényegesen eltér más konzervatív
irányzatoktól, mert pogány értékeket hirdet, és szembehelyezkedik a
kereszténységgel. Azt hangsúlyozza, hogy az európai népeknek
vissza kell találniuk eredeti hitvilágukhoz, és a kereszténység által
hirdetett viselkedésminták – alázat, bűnbocsánat, vezeklés – helyett
újra a görög-római kultúrkör értékeinek, a tudásnak, a szépség és
bátorság kultuszának, a hazaszeretetnek kell elsőbbséget adni.
 Vannak kutatók, mint például John B. Dunlop – a kaliforniai
Stanford Egyetem tanára és a Hoover Intézet vezető munkatársa –,
akik szerint a Nouvelle Droite gondolatvilága fasisztának nevezhető,
és ez az eszmerendszer már többször is robbanásszerűen
terjeszkedett. Dunlop szerint Alexandr Dugin például nem a katonai
eszközökre összpontosít, amikor el akarja érni, hogy Oroszországnak
legyen vezető szerepe az eurázsiai térségben, hanem az orosz
különleges szolgálatok által alkalmazott felforgatást, a
destabilizációt és a dezinformációt részesíti előnyben. Ezt kell
alátámasztani az orosz földgáz, kőolaj és más nyersanyagok
megfelelően adagolt szállításával, és így elérni azt, hogy más
országok is alkalmazkodjanak Moszkva érdekeihez. Dugin tehát
Oroszország geopolitikai céljait háború nélkül szeretné elérni.
Dugin álláspontja szerint alapvető ellentét van az atlanticizmus
és az eurázsizmus között. Előbbihez tartoznak a tengeri államok és
civilizációk, amilyen például az Egyesült Államok és Nagy-Britannia,
az utóbbihoz pedig az olyan szárazföldi államok és civilizációk, mint
amilyen az eurázsiai Oroszország. Dugin geopolitikai megközelítése
első látásra racionálisnak és tudományosnak tűnik. Ha azonban
mélyebb elemzésnek vetjük alá, akkor geopolitikai nézetei
misztikusak és közel állnak az okkultizmushoz, vagyis a láthatatlan
spirituális erők meghatározó befolyást gyakorolnak a
világcivilizációkra és a történelem menetére.
Dugin közel áll a belga Jean Thiriat nézeteihez, aki az
eloroszosított Szovjetuniót a civilizáció végső bástyájának tekintette
Európában, amelyet elárasztott a gyökértelen amerikai
konzumerizmus. Thiriat korábban egy új „Szent Szövetséget” akart
létrehozni a Szovjetunió és Európa részvételével egy „Európai-
Szovjet Birodalom” létrehozásával, amely Vlagyivosztoktól Dublinig
terjedne, és déli irányban kikötővel rendelkezne az Indiai-óceánon.
Dugin számára az az időszak, amikor Gorbacsov hatalmon volt
(1985-től 1991-ig), a súlyos geopolitikai vereség évei voltak
Oroszország-Eurázsia-Szovjetunió számára. 1989 óta senki nem volt
képes a szovjet vezetésben megmagyarázni a hagyományos szovjet
külpolitika logikáját, és ennek eredményeként került sor a
gigantikus eurázsiai szervezet villámcsapáshoz hasonlító
szétrombolására. Így ír Dugin, könyve 95–96. oldalán:

„A Szovjetunió teljesen váratlanul ugyanolyan helyzetben találta

magát, mint amilyenben 1945 után Németország volt, amikor
világhatalmi befolyása semmivé vált, területileg megcsonkították,
gazdasága és társadalma romokban hevert.”

Az 1989–1991-es szovjet összeomlás hasonlóan Németországéhoz,

abból adódott, hogy az ország vezetői nem hallgattak
geopolitikusaik tanácsára. Hitler semmibe vette Karl Haushofer és
más szakértők véleményét 1941-ben, amikor megtámadta a
Szovjetuniót. A szovjet katonai hírszerzés – a GRU – egyes titkos
részlegei hasonló módon azt javasolták a szovjet vezetőknek, hogy
forduljanak Eurázsia irányába, de javaslataikat nem vették
figyelembe. A moszkvai reformereknek az a törekvése, hogy
nyugatosítsák Oroszországot a gorbacsovi és a jelcini években, ma
már teljesen hitelét vesztette.
A nyugatosok programja elutasította az olyan értékeket, mint a
nép, a nemzet, a történelem, a geopolitikai érdekek, a társadalmi
igazságosság, a vallásos tényező. Kizárólag a maximális gazdasági
hatékonyságot, az egyént, a magánérdeket, a fogyasztást és a szabad
piacot hangsúlyozta. Az atlanticisták – különösen az Egyesült
Államok – tudatosan készítették elő a Varsói Szerződés és a
Szovjetunió összeomlását. A szárazföldi hatalmat képviselő
eurázsistáktól elvárható, hogy ezt hasonló módon adják vissza a
tengeri hatalomnak. Ezért újra kell éleszteni és meg kell erősíteni
Eurázsia-Oroszországot a csaknem halálos geopolitikai csapások
után, amelyeket 1989–1991-ben el kellett szenvednie.
Az orosz föderáció jelen formájában nem egy teljesen kifejlődött
államalakulat, hanem a nagy ívű és globális geopolitikai folyamat
átmeneti alakzata. A korábbi Szovjetunió területén létrejött új
államok – Örményország kivételével – nem rendelkeznek a hiteles
államiság jegyeivel. Mesterséges és átmeneti politikai alakzatoknak
lehet tekinteni őket.
Az orosz etnikum ezzel szemben egy sajátos, egyedülálló és
kivételes civilizáció hordozója. Az orosz nép egy óriási birodalom
központi etnikuma. Az orosz nép soha nem tűzte ki maga elé azt a
célt, hogy egy fajilag egységes, egyetlen nemzet által lakott államot
alkosson. Ezt a törekvést az atlanticisták képviselték, akik orosz
nacionalistának nevezik magukat. Az orosz népnek mint történelmi
realitásnak és civilizációs jelenségnek a végét jelentené, ha
lemondana a birodalomépítés funkciójáról. Egy ilyen elutasítás
egyenlő a nemzeti öngyilkossággal. Megfosztva a birodalmuktól az
oroszok eltűnnek mint nemzet. Ahhoz, hogy Oroszország talpra
álljon az 1989–1991-ben elszenvedett összeomlásból, az egyetlen
járható út, ha újraalkotja nagy nemzetek feletti birodalmát,
amelyben az orosz etnikum foglalja el a vezető helyzetet. Az
újjáépítés eredményeként egy óriási kontinentális állam jönne létre,
amelynek a közigazgatásában az oroszok játszanák a központi
szerepet. Ez a modell hasonló ahhoz, amely a korábbi
Szovjetunióban is működött.
Egy oroszok által irányított szárazföldi birodalom létrehozásához
szükség van az orosz nemzeti érzés egy specifikus változatára. Ez az
orosz nacionalizmus nem nemzetállami, hanem kulturális-etnikai
meghatározásokkal írható le, amelyekben a hangsúly a népiségen
(narodnoszty) és az orosz ortodoxián van. A vallási érzést kell a
központba helyezni. Az oroszoknak fel kell ismerniük, hogy
elsősorban ortodoxok és csak másodsorban oroszok, és csupán
harmadsorban alkotnak egy népet. Nincs szükség Oroszország teljes
egyházi állammá alakítására, mert az orosz nemzet maga alkotja az
egyházat. Egy ilyen hangsúlyeltolódás a dicső múlt és az orosz nép
ragyogó jövője központba helyezésével elősegíti a demográfiai
felemelkedést, amelyre ma rendkívül nagy szüksége van az
oroszoknak. A gazdasági ösztönzők önmagukban nem elégségesek a
demográfiai mélypontból való elmozduláshoz, a népesség
növekedéséhez. Folyamatosan hangoztatni kell azt a jelszót, hogy „a
nemzet minden és az egyén semmi”. Ez Dugin egyik legsajátosabb
hitvallása.
Dugin az atlanticizmus lényegének kifejezéséhez az „Anaconda-
stratégia” kifejezést használja. Ez alatt azt érti, hogy az Egyesült
Államok és szoros szövetségesei óriáskígyóként szakadatlanul
nyomást gyakorolnak Eurázsia part menti övezeteire. Az Egyesült
Államok arra törekszik, hogy saját politikai és gazdasági rendszerét
kényszerítse az egész világra. E célból kísérletet tesz arra, hogy
Oroszország státuszát egy regionális hatalom szerepére csökkentse.
Oroszországot át akarja alakítani egy etnikai rezervátummá, hogy
ily módon szerezze meg a világ feletti ellenőrzést.
Dugin arra próbál választ adni, hogy egy Eurázsiai-Orosz
Birodalom létrehozása miként tudna geopolitikai győzelmet aratni
az Egyesült Államok felett. A fenyegető atlanticista veszélyre a
megfelelő válasz egy Eurázsiai-Orosz Birodalom feltámasztása,
amely valamennyi hatalmat abba az irányba befolyásolna, hogy
szálljanak szembe az „atlanticista Anacondával”. Az Eurázsiai
Birodalom geopolitikai bázisát a közös ellenség alapelvére kell
helyezni. Az atlanticizmus tagadása az Egyesült Államok stratégiai
kontrolljának elutasítása, a gazdasági főhatalom és a liberális piaci
értékek elvetése. Ezek jelentik azt a közös civilizációs bázist, a közös
impulzusokat, amelyek előkészítik az utat egy erős politikai és
stratégiai unióhoz. Szabadjára kell engedni a japánok Amerika-
ellenes érzelmeit, akik jól emlékeznek a nukleáris népirtásra és a
politikai megszállás szégyenére, valamint a fundamentalista
mohamedán Irán heves Amerika-ellenességét.
Oroszország a rendelkezésére álló nyersanyag-erőforrásokat
okosan használva képes jelentős befolyást gyakorolni más
államokra, hogy azok forduljanak szembe az atlanticizmussal.
Kezdetben Oroszország felajánlhatja potenciális partnereinek
Keleten és Nyugaton egyaránt ellenszolgáltatásként, ha azok kiélezik
kapcsolatukat az Egyesült Államokkal. Különösen fontos geopolitikai
feszültséget kelteni Amerika belső szervezetében, bátorítva
mindenfajta szeparatizmust, entikai-társadalmi és faji konfliktust,
támogatva a disszidens mozgalmakat, a szélsőséges rasszista
csoportokat, ily módon ingataggá téve a belső politikai folyamatokat
az Egyesült Államokban. Ezzel párhuzamosan érdemes támogatni az
amerikai politikán belül az elszigetelődési törekvéseket.
Az eurázsiai stratégián belül gyengíteni lehet az Egyesült
Államokat Közép- és Dél-Amerikából. Az Eurázsiai Projekt
tartalmazza Eurázsia terjeszkedését Dél- és Közép-Amerikában azzal
a céllal, hogy felszabadítsa őket az észak kontrollja alól. Egy ilyen
kitartó destabilizációs nyomás arra kényszerítheti az Egyesült
Államokat és Nagy-Britanniát, hogy távozzon Eurázsia és Afrika part
menti területeiről. Így az atlanticizmus egész gigantikus építménye
összeomolhat. Ez váratlanul is megtörténhet, ahogyan a Varsói
Szerződés és a Szovjetunió is hirtelen összeomlott. Ha sikerül elűzni
az Egyesült Államokat Eurázsia partjaitól, követelni kell tőle, hogy
befolyását Amerikára korlátozza.
Dugin három úgynevezett hatalmi tengely létrehozását javasolja:
az első Moszkva–Berlin, a második Moszkva–Tokió és a harmadik
hatalmi tengely Moszkva–Teherán. Moszkva feladata, hogy
kiszabadítsa Európát az Egyesült Államok és a NATO ellenőrzése
alól. Moszkvának támogatnia kell Európa egyesülését, és azért
erősítenie kell a Közép-Európához fűződő szálakat a kiemelkedően
fontos Moszkva–Berlin tengely fennhatósága alatt. Eurázsiának egy
egységes és baráti Európára van szüksége. Utaltunk rá, hogy
Duginra nagy befolyást gyakorolt az Európai Új Jobboldal, amely
már az 1970-es évek óta szorgalmazta, hogy Európa maradjon
szigorúan semleges és lépjen ki a NATO-ból. A Moszkva–Berlin
tengely azon az elven nyugszik, hogy a közös ellenség az Egyesült
Államok.
 Németország együttműködését Kelet-Poroszország, azaz a
kalinyingrádi terület visszaadásával lehetne meghálálni. Az orosz és
német szövetség nyomán a két ország ténylegesen befolyási
övezetekre osztaná fel a köztük lévő területeket. Nincs szükség
egészségügyi (biztonsági) övezetre. Az eurázsiai programhoz erre
nincs szükség. Oroszországnak és Németországnak előre kell
eldöntenie a vitás kérdéseket. Eurázsia-Oroszország közvetlenül
elősegíti, hogy Nyugat- és Közép-Európa egésze a német befolyási
övezet részévé váljon. Különösen fontos támogatni egy francia–
német tömb létrejöttét. Németországban és Franciaországban ma is
létezik egy erős antiatlanticista hagyomány. Németország befolyása
nagy valószínűséggel a délre, Olaszországra és Spanyolországra is
kiterjed. Egyedül Nagy-Britannia marad az Egyesült Államok
területein kívülre eső úszó támaszpontja. Kelet felé haladva Dugin
lényegében felajánlja Németországnak a Közép- és Kelet-Európában
lévő protestáns és katolikus államok feletti politikai dominanciát.
Az egyedüli kivétel a bizonytalan helyzetű Finnország, amely
történelmi okokból Oroszország geopolitikai teréhez tartozna.
Finnország az Orosz Föderáció részét képező Autonóm Karéliai
Köztársasággal egyesülne és egységes etnikum által lakott területet
alkotna maximális kulturális autonómiával, de stratégiailag az
eurázsiai tömbhöz tartozna. Finnország északi régiói pedig
Murmanszk területhez lennének csatolva.
A balti államok vonatkozásában Dugin azt javasolja, hogy
Észtország tartozzon a német érdekszférába. Lettországnak és
Litvániának pedig speciális státuszt kellene adni, ami lényegében azt
jelenti, hogy ez a két ország az ugyancsak speciális státuszt élvező
Lengyelországgal együtt Eurázsia-Oroszországhoz tartozna. Ami a
Balkánt illeti, a félsziget Szerbiától Bulgáriáig az Orosz-Délhez
tartozna. Szerbiát lényegében Oroszország részének tekinti. Az
ortodox kollektivista Kelet valamennyi állama idővel kiépíti a szoros
kapcsolatokat Moszkvával, a Harmadik Rómával, és így utasítja el a
racionális individualista Nyugat csapdáját.
 Az olyan államok, mint Románia, Macedónia, Bosznia-
Hercegovina, sőt még a NATO-tagállam Görögország is idővel az
Eurázsiai-Orosz Birodalom részeivé válnának. Az egykori
Szovjetuniót alkotó államok – az egyetlen Észtország kivételével –
valamennyien beolvadnának az Eurázsiai-Orosz Birodalomba. Ami
Belorussziát (Fehéroroszországot) illeti, az Oroszország része.
Hasonló a helyzet Moldova esetében is, amelyet Dugin az Orosz-
Délhez sorol.
A kulcskérdés Ukrajna. Dugin szerint Ukrajnának mint államnak
geopolitikailag nincs értelme. Ukrajnának nincs sajátos kulturális
hozzájárulása vagy egyetemes jelentősége, nincs geográfiai
különlegessége, és nincs etnikai különállósága. Ukrajna mint
független állam bizonyos területi ambíciókkal, óriási veszélyt jelent
Eurázsia számára és az ukrán probléma megoldása nélkül
értelmetlen kontinentális politikáról beszélni. Ukrajna független
létezése – különösen a jelenlegi határai között – csak annyiban lenne
elfogadható, ha egészségügyi (biztonsági) övezetet (sanitary cordon)
képezne, de Dugin épp egy ilyen „sanitary cordon” létezését tartja
elfogadhatatlannak.
Ukrajna három legnyugatibb térségében (Volhínia, Galícia és a
Kárpáton túli terület–Kárpátalja) görög és római katolikusok élnek,
akik létrehozhatnának egy független „Nyugat-ukrajnai Föderációt”.
De ez a térség semmilyen körülmények között sem kerülhet
atlanticista ellenőrzés alá. A felsorolt három nyugati régió
kivételével Ukrajna Fehéroroszországhoz hasonlóan az Eurázsia-
Oroszország szerves részét alkotja. Figyelemre méltó, amit Dugin
könyvének 369. oldalán árul el, hogy valamennyi a Németország
által vezetett eurázsiai kontinentális Nyugattal kötött megállapodás
csak átmeneti és időleges. A végső cél egész Európa finlandizációja.

A negyedik politikai elmélet

Dugin értelmezése szerint a XX. században három politikai elméleti
rendszer rivalizált egymással. Az első a liberalizmus, a második a
kommunizmus és a harmadik a fasizmus. Az utóbbi kettő
egyértelműen megbukott, de az első sem alkalmas érték- és
eszmerendszer az emberi társadalom jövője számára. A negyedik
politikai elmélet az, amely megfelelő választ adhat azokra a
kérdésekre, amelyekre az első három nem volt képes.
E sorok írója úgy látja, hogy a liberalizmus individualista, és az
egyes ember jogait és érdekeit hangsúlyozza a közösség kollektív
jogaival és érdekeivel szemben. A kommunizmus a nemzetközi
szocializmus, a fasizmus pedig a nemzetiszocializmus. Mindkettő
kollektivista az individualista liberalizmussal szemben. De az igazi
hatalommegosztás a szervezett magánhatalom és a szervezett
közhatalom között van. A pénzhatalmi világelit megszerezheti a
világuralmat a szervezett magánhatalom s ideológiája – a
kozmopolita-globalista liberalizmus – útján, és irányíthatja a világot
a szervezett közhatalom és ideológiája – a nemzetközi
kommunizmus – segítségével is. A szervezett magánhatalom
ellenpólusa a szervezett közhatalom. Mindkettő alkalmas arra, hogy
a pénzhatalmi világelit ellenőrzése alá kerülve biztosítsa a globális
uralmat az emberiség felett.
A XIX. században eredetileg három jól elkülöníthető
eszmerendszer versengett egymással: a konzervativizmus, a
liberalizmus és a szocializmus. Az 1789-es francia forradalom
nyomán kibontakozó liberalizmus elkerülhetetlennek tekintette a
szüntelen változást. Erőszakolta mind a technikai, mind a társadalmi
modernizmust és progressziót. A változás abszolutizálása azonban
ellenállást váltott ki, mert elutasított olyan bevált értékeket is,
amelyeket az emberiség tapasztalata igazolt a történelem során. Az
abszolutizált és erőszakolt változásra az emberiség egy része a
konzervativizmussal válaszolt. A konzervativizmus megkísérelte
feltartóztatni a kierőszakolt változásokat. A konzervatívok meg
akarták tartani az államhatalmat, mert tudták, hogy céljaikat az
állami intézmények segítségével érhetik el. A liberálisok erőltették a
haladást, de a forradalmak helyett a folyamatos és ésszerű
reformizmust részesítették előnyben.
A szocializmus csak 1848 után vált önálló ideológiává. 1789
után a szocialisták a forradalom olyan örököseinek tekintették
magukat, akik semmilyen lényeges vonásban sem különböznek
azoktól, akik liberálisnak nevezték magukat. A szocialisták azonban
a haladás felgyorsítása érdekében az erőszakos forradalmakat
részesítették előnyben a békés reformokkal szemben. A
konzervatívok az egyénnel szemben a hagyományos
kisközösségeknek, a családnak, a nagyobb családnak, a nemzetnek
adtak elsőbbséget. A szocialisták viszont az egyénekkel szemben a
társadalom egészének mint kollektívának. Valamennyi ideológiának
szüksége volt az államra mint erőszakszervezetre. Az államhoz való
viszony vezetett ahhoz, hogy a három ideológia végül is kettőre
csökkent. A liberálisok és a konzervatívok 1848 után egyeztek ki. A
konzervatívok felismerték, hogy a liberálisokkal együtt a
magántulajdon alapján állnak, ez pedig elősegíti a folyamatosságot,
a család és nemzeti összetartozás és a társadalmi szolidaritás
erősítését.
A konzervatívokat és a szocialistákat közel hozta egymáshoz az,
hogy az individualizmussal szemben az egyéni jogok, a magánérdek
és a magántulajdon helyett a közösségi jogokat és tulajdont
hangsúlyozzák. Közeledtek egymáshoz a liberálisok és a szocialisták
is, és így létrejött a szociálliberalizmus. Kialakult a három
ideológiából kettő. A konzervatív liberalizmus és a
liberálszocializmus. Ez utóbbi egyszerre volt népi és szocialista.
Ugyanakkor megtartották a változás és a haladás elvét, amely a
liberalizmus alapvető tanítása. Így érkeztünk el a XX. századba,
amikor szinte minden ideológiában a liberalizmus eszméi jutottak
vezető szerephez. A liberális pártok fokozatosan háttérbe szorultak,
de a nagy pártok lényegében a liberális programot valósították meg.
A XX. század a klasszikus liberalizmus elveinek érvényesülését
általánossá tette, de kitermelte a kozmopolita-globalista,
nemzetállam- és közösségellenes, erkölcsközömbös, amorális
neoliberalizmust, amely már a klasszikus liberalizmus tagadása. A
szabadságot felváltotta a pénzuralmi elit korlátlan szabadsága a
mások szabadságával való visszaélésre.
1989-cel a liberalizmus társadalmi és gazdasági ideológiaként is
kiélte lehetőségeit, ezzel megkezdődött fokozatos átalakulása és
felbomlása. 1989 után a hagyományos liberalizmus szélsőséges
neoliberalizmussá alakult át. A szükségleteket kielégítő közgazdaság
helyébe a forgalomnak, a fogyasztásnak és a pénzzel való
spekulációnak elsőbbséget adó pénzgazdaság, a krematisztika lépett.
A közérdeket és a közjót szolgáló funkcióitól megfosztott,
karcsúsított állam elsősorban a nemzetközi pénz és korporációs
oligarchiát, a szervezett magánhatalmat kiszolgáló állammá alakult
át.
A Moszkva–Tokió-tengely

Visszatérve Duginhoz, úgy látja, hogy a Távol-Kelet vonatkozásában

a Japánhoz való viszony a meghatározó. Ez is azon az alapelven
nyugszik, hogy a közös ellenség az Egyesült Államok.
Németországhoz hasonlóan Japán is kapna ellenszolgáltatást,
mégpedig a Kurill-szigetek kerülnének vissza Japánhoz ahhoz
hasonlóan, ahogy a Kalinyingrád (Königsberg) is visszakerülne
Németországhoz. Japán is bátorítva lenne arra, hogy a saját új
rendjét terjessze ahhoz hasonlóan, ahogyan azt az 1939-es években
tette a Csendes-óceán térségében.
Az Eurázsia-Oroszország fontos szövetségese India, amely
Japánhoz hasonlóan csatlakozna Oroszország erőfeszítéseihez és
esetleg Kína feldarabolásához. A két Korea és Vietnam szintén
meghívást kapna, hogy csatlakozzon a közös erőfeszítésekhez.
Mongólia Oroszország stratégiai szövetségeseként közvetlenül
beolvadna az Eurázsia-Oroszországba.
A Kínai Népköztársaság az Egyesült Államokhoz hasonlóan –
Dugin szerint – óriási veszélyt jelent az Eurázsia-Oroszország
számára. Kína elutasította Mao Ce-tung parasztszocializmusát és
olyan gazdasági reformokat vezetett be, amelyeket a Nyugattal
kötött széles körű kompromisszumok árán hajtott végre. Olyan közel
került a Nyugathoz, hogy Dugin szerint egyfajta atlanticista
mindenessé vált. Dugin nem titkolja, hogy fél Kínától, amely egy
bizonyos idő után Északra nyomulhat Kazahsztánba és Kelet-
Szibériába.
A geopolitika alapjai című munkájában Dugin egész fejezetet
szentel Kínának „Kína bukása” címmel. Ebben kifejti, hogy Kína a
legveszélyesebb geopolitikai szomszédja Oroszországnak déli
irányban. Kína az atlanticizmus geopolitikai bázisa, és olyan ország,
amely népsűrűsége révén nyomul előre, keresve a „senki földjét”,
hogy kibővítse életterét. Mivel Kína komoly fenyegetést jelent
Oroszország életbevágó geopolitikai érdekeire, ezért Dugin úgy véli,
hogy a Kínai Népköztársaságot fel kell osztani. Úgy gondolja, hogy
Tibet–Sinkiang–Mongólia és Mandzsúria együttvéve egy biztonsági
övezetet képezhetne Oroszország számára.
Azt állítja, Eurázsia-Oroszországnak minden eszközzel
törekednie kell a kínai állam szétesésére, feldarabolására, hogy
területén autonóm politikai és közigazgatási egységek jöjjenek létre,
mert Sinkiang és Tibet nélkül Kína nem tud benyomulni
Kazahsztánba és Szibériába. Az északi terjeszkedés elvesztéséért
Kínát Indokínával (Vietnam kivételével), a Fülöp-szigetekkel,
Indonéziával és Ausztráliával kellene kárpótolni, mert ezek alkotják
Kína valódi befolyási övezetét.
A geopolitika alapjai 1999-es változatához fűzött kiegészítéseiben
Dugin megerősíti, hogy Eurázsia-Oroszországnak szüksége van Kína
felosztására. 2001 júliusában Dugin interjút adott, és ebben némileg
visszakozott ettől az állásponttól. Ezt Putyin Kínával szemben
képviselt álláspontjára való tekintettel tette, de csak bizonyos fokig
tért el korábbi állításától. Kitartott amellett, hogy Oroszország
számára a Kínához fűződő viszonynál fontosabb a Japánnal, Iránnal
és Indiával fenntartott kapcsolat.
Déli irányban a legfontosabb a Moszkva–Teherán-tengely
erősítése. A kontinentális Oroszország és az Iszlám szövetsége képezi
az antiatlanticista stratégia alapját. Ez a szövetség az orosz és az
iszlám civilizáció hagyományán nyugszik. Az iszlám övezet egésze
természeténél fogva barátságosan viszonyul az Eurázsiai
Birodalomhoz. Az iszlám hagyomány számára világos, hogy
Amerika és a vallás spirituálisan összeegyeztethetetlen. Az
atlantisták maguk is potenciális ellenfelüknek tekintik az iszlám
világ egészét. Irán és Eurázsia-Oroszország Nagy Szövetsége
elősegíti annak az évszázados orosz álomnak is a megvalósulását,
hogy kijuthasson a meleg tengerekhez az Indiai-óceán partjaihoz. Ez
lehetővé tenné tengeri támaszpontok létesítését Irán partjainál, és
Eurázsia biztonságban érezhetné magát az „Anaconda-stratégia”
szorításával szemben.
Eurázsia-Oroszország és az Iráni Birodalom ugyanazt a
geopolitikai törekvést érvényesíteni. A Nagy Szövetségnek fel kell
osztania egymás között a meghódított területeket. Az Orosz-Délhez
tartozik a Kaukázus egésze, a Kaszpi-tenger keleti és északi partjai,
Közép-Ázsia, beleértve Kazahsztánt, Üzbegisztánt, Kirgíziát,
Tádzsikisztánt és a már említett Mongóliát. Ezeket a térségeket a
további terjeszkedés kiindulópontjainak kell tekinteni, nem pedig
Oroszország örökös határainak. Az Orosz Föderációtól délre fekvő
hatalmas térségeket ezért meg kell osztani egy jövőbeni Iráni
Birodalommal.
Örményországnak Dugin különleges geopolitikai szerepet szán.
Ez az ország hagyományosan megbízható szövetségese a
Kaukázusban. Örményországnak fontos stratégiai szerepe van az
északi és keleti irányú török terjeszkedés megakadályozásában.
Ezért szükség van egy Moszkva–Jereván–Teherán-tengelyre. Az
örmények árják ugyanúgy, mint az irániak és a kurdok.
Azerbajdzsán felosztásra kerülne Eurázsia-Oroszország, Irán és
Örményország között. Ha Azerbajdzsán továbbra is fenntartja a
jelenlegi török orientációját, akkor fel lesz osztva Irán, Oroszország
és Örményország között. A Kaukázus többi régiójára, így
Csencsenföldre, Abháziára és Dagesztánra is ez érvényes.
Azerbajdzsánt pedig Iránhoz kellene csatolni.
Kazahsztán egy Oroszországgal közös kontinentális tömb része
lenne. Abházia pedig közvetlenül kapcsolódna Oroszországhoz. Az
egyesült Oszétia közvetlenül Eurázsia-Oroszországhoz tartozna.
Grúzia megmaradó része pedig Iránhoz kerülne. Oroszországnak az
Iránnal kötendő Nagy Szövetségre azért van szüksége, hogy legyen
egy mohamedán szövetségese a szekuláris Törökországgal szembeni
harcában és az iszlamista Szaúd-Arábiával, a veszélyes wahabizmus
központjával szemben. Törökországgal ugyanolyan keményen kell
bánni, mint az Egyesült Államokkal és Kínával. Dugin a bűnbak
szerepét szánja Törökországnak az Eurázsiai Projektjében.
A kurdokat, az örményeket és más török kisebbségeket fel kell
lázítani. Így szükséges geopolitikai sokkhatást kiváltani
Törökországon belül. Azerbajdzsánhoz hasonlóan Törökországot is
fel lehet osztani Eurázsia-Oroszország, Irán és Örményország között.
Ha azonban egy ilyen felosztásra nem kerül sor, akkor Kínához
hasonlóan arra kell bátorítani Törökországot, hogy dél felé, azaz
Bagdad, Damaszkusz és Riád irányában terjeszkedjen.
Könyvében a szerző azt is elárulja, hogy az oroszok harca a
világuralomért még nem ért véget. Ki kell mondani a kendőzetlen
igazságot, hogy Dugin, aki az orosz parlament, a Duma elnökének a
tanácsadója, szélsőséges álláspontot képvisel. Dugint szoros
kapcsolatok fűzik az elnöki hivatalhoz, a titkosszolgálatokhoz, a
hadsereghez és a törvényhozáshoz. Az orosz geopolitikus befolyását
természetesen nem kell eltúlozni, de alábecsülni sem. Nem tekintjük
Dugint orosz fasisztának – ahogyan több nyugati bírálója teszi,
köztük John B. Dunlop –, hanem az új politikai gondolkodásmód
radikális képviselőjének. Dugin 2001 májusában a hadsereg
lapjának, a Krasznaja Zvjezdának adott interjúban úgy fogalmazott,
hogy „az eurázsiai térség Oroszország területe, a Független Államok
Közössége országainak a területei Nyugaton és Keleten, amelyeken nem
érvényesül világos geopolitikai orientáció; mindezek együtt alkotják
szélesebb értelemben az eurázsiai stratégiai térséget”.
A geopolitika alapjaiban megfogalmazott törekvések elutasítják a
második világháború után létrejött nemzetközi rendszert, amelyben
már fontos szerepet játszanak a nukleáris fegyverek. 2001.
szeptember 11-e után Dugin keményen bírálta az orosz vezetést,
amiért nem lépett fel Amerika afganisztáni intervenciójával
szemben, és nem akadályozta meg, hogy Amerikának katonai
bázisai legyenek a korábban a Szovjetunióhoz tartozó Közép-
Ázsiában. Az orosz geopolitikus szerint a XXI. század az Egyesült
Államok hegemóniáját érvényesítő egypólusú világrendszerben
kezdődött.
(Dugin már kezdetben is azon a véleményen volt – e sorok
írójával megegyezően –, hogy 2001. szeptember 11-ét a pénzhatalmi
világelit érdekeit szolgáló és az amerikai kormányzatrendszerbe
beépült titkos struktúrák hajtották végre. Ma már cáfolhatatlan
természettudományos bizonyítékok vannak arra, hogy például a
World Trade Center tornyait speciális anyaggal – thermittel –
robbantották fel, és nem a nekik ütköző repülőgépek miatt omlottak
össze.)
Dugin szerint 9/11 után Oroszországnak be kellett volna
jelentenie, hogy az afganisztáni konfliktus vonatkozásában
fenntartja semlegességét és kitart a multipoláris világmodell mellett.
Moszkvának azonnal megállapodást kellett volna kötnie Kínával,
Indiával, Iránnal és más, iszlám világhoz tartozó országgal egy közös
védelmi stratégia kidolgozására. 2002-ben Dugin eltűnt az orosz
közéletből. Putyin 2002. január közepén hivatalos látogatást tett
Varsóban, és egyértelműen leszögezte: Oroszország európai és nem
eurázsiai ország, ha azokat a kulturális ismereteket tekintjük
meghatározónak, amelyeket a néhai Dmitrij Lihacsov akadémikus
fogalmazott meg. 2002 tavaszán azonban Dugin ismét visszatért a
közéletbe. Ez év május 30-án tartotta alapító kongresszusát
Moszkvában az Eurázsia Politikai Párt, amelynek Dugin lett az
elnöke.
Az Eurázsia Politikai Társadalmi Mozgalom politikai párttá
alakult át. Az összesen tízezer taggal rendelkező párt indult a 2003.
decemberben tartott parlamenti választásokon. Dugin ekkor már azt
hirdette, hogy új pártja a geopolitikára alapozott tudományos
patriotizmust fogja támogatni. Kezdeményezte a FÁK és az Eurázsiai
Gazdasági Közösség átalakítását Eurázsiai Unióvá. Ennek lett volna
feladata, hogy szembeszálljon az Amerika-centrikus globalizmussal
és a térségben élő népek történelmi és kulturális hagyományait,
valamint az általuk gyakorolt vallásokat az eurázsiai térség egészét
átfogó harmonikus eszmerendszerré ötvözve megalkossa az
eurázsizmus ideológiáját.
Dugin felismerte, hogy Putyinnak össze kellett kapcsolnia
azokat, akik erős kormányzást és hazafias orientációt követeltek
azokkal, akik a nyugati liberális értékeknek adtak elsőbbséget. Az
iraki háború hatásaként Dugin ismét enyhített radikalizmusán és
közeledett a politikai spektrum közepe felé. 2003 májusában
kijelentette, hogy Oroszország két nagy ellensége a két Bush,
valamint Bill Clinton. Ebben az évben Dugin megállapodott Szergej
Glazijev képviselővel, hogy létrehoznak egy baloldali hazafias
koalíciót, amely az Eurázsia Pártot és Glazijevnek a pártját, az Orosz
Régiók Pártját egy koalícióban egyesíti.

Az ukrán konfliktus harmadik dimenziója: az országot

kettéhasító kulturális törésvonal

Az ukrán konfliktus elemzéséhez azért van szükség az Ukrajnát

kettéosztó geopolitikai és gazdasági ellentéteken túlmenően a
kulturális és vallási törésvonal következményeinek a megértésére,
mert enélkül nem lehet tartós megoldást találni a konfliktusra. Ha
elemezzük a Szvoboda Párt, a Jobb Szektor és más radikális
szervezetek vezetőinek és aktivistáinak a beszédeit, valamint e
szervezetek által kibocsátott kiáltványokat, az internetfórumokon
elérhető megnyilatkozásaikat, képet alkothatunk arról, hogy miként
gondolkodnak Ukrajnáról és saját sorsukról.
A második világháborút követően a nacionalista ideológia
jogfosztottá vált és betiltották Európában. A megerősödött és
előrenyomuló európai kommunizmus csak az 1980-as évek végén
szenvedett vereséget. A neoliberalizmussá torzult klasszikus
liberalizmus szabadságellenes, egyenlőségellenes és
testvériségellenes világnézetnek bizonyult. A neoliberalizmus
valójában a társadalmat maga alá gyűrő szervezett magánhatalom
szabadságát jelenti. Megismételjük: A neoliberális szabadság
lényegében a pénzhatalmi elit korlátlan szabadságát jelenti a mások
szabadságával való visszaélésre.
Nyilvánvalóvá vált az ukránok számára is, hogy ez a fajta
szabadság nem elégítheti ki az emberiség szükségleteit, és valami
többre és másra van szükség. A többség szabadságával való
visszaéléssé degenerálódott politikai liberalizmus és spirituális
ateizmus az ukránok számára is egy olyan erkölcsi ürességet
eredményezett, amely új utak keresésére kényszerítette ennek az
országnak a lakóit. A gondolkodó ukránok láthatták, hogy a XXI.
század posztmodern korszakát az egyre növekvő kulturális,
gazdasági és politikai globalizáció, másrészt pedig a nagyobb
struktúrák szétesése és a regionalizmus jellemzi.
Láthatták, hogy a hegemóniára jutott neoliberális ideológia a
társadalmak teljes atomizálására törekszik, és olyan viszonyok
kialakítására az egyes emberek között, amelyet csak a gazdasági
kötelékek kapcsolnak össze. Ez szükségszerűen vezet az emberek
közti bizalom hanyatlásához és aláássa az emberiség közös
tapasztalatán nyugvó közös érdekeket és értékeket. Megértették,
hogy az univerzális erkölcs nem érvényesülhet olyan viszonyok
között, ahogyan a diadalmaskodó neoliberalizmus értelmezi a
szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget.
Az izolált egyén állandó félelem közepette él, és védtelennek érzi
magát. Ezért szükségszerűen elkezdi saját közössége létrehozását,
ahol biztonságban érezheti magát. Ez az egyik oka annak, hogy oly
sok szubkultúra, filozófiai és vallásos mozgalom is létrejött. A XXI.
század posztmodern és elmagányosodott embere, aki elveszítette
gyökereit, így próbálja megtalálni helyét a tőle elidegenedett
világban. Ezért szükségszerű, hogy biológiai családja mellé egy
nagyobb családot akar, a nemzetet, hogy keresi ennek a nemzetnek
a történelmi gyökereit. Mítoszokat alkot nemzeti nyelvéről és
kultúrájáról. Ilyen vonatkozásban már nincs betiltva a nemzetépítés,
a modern nacionalizmus Európában. Az sem kerüli el az európaiak
figyelmét, hogy Nagy-Britanniában és Németországban sikertelennek
bizonyult egy szilárd alapokon nyugvó multikulturális társadalom
kialakítása.
Ukrajnában többek között ezzel volt magyarázható a
nacionalista Szvoboda Párt akkori gyors megerősödése és választási
győzelme. A Szovjetunió felbomlásával létrejött független
Ukrajnában elhatalmasodott a gazdasági és politikai bizonytalanság,
amely bizalmatlanná és aggodalmaskodóvá tette az ukránok jelentős
részét. Kapaszkodót keresve fordultak a Szvoboda Párthoz és a Jobb
Szektorhoz, amelyek az általuk gyakorolt rituálékkal is vonzották a
radikális ukrán nacionalistákat: a német NSDAP beavatási
szertartásait, eskütételeit, jelképeit és jelvényeit vették mintául.
Ezek mind alkalmasak voltak a radikális nacionalisták
összegyűjtéshez, érzelmi és ideológiai aktivizálásához.
Egyre-másra tartottak felvonulásokat az ukrán felkelő hadsereg
emlékére. A Szvoboda Pártba belépéshez egy év próbaidőre van
szükség. A pályázónak egy sor beavatási teszten kell
keresztülmennie. Részt kellett vennie a szervezeti élet szinte minden
formájában. A párttagoknak kötelességük, hogy minden lehető
módon kinyilvánítsák nemzeti és kulturális identitásukat, és ennek
megfelelően kell öltözködniük is. Hivatalosan semlegességet
hirdetnek az orosz etnikumú honfitársaik iránt, akiknek az
anyanyelve orosz, de a Szvoboda Párt fiatal tagjai még Ukrajna
hagyományosan orosz anyanyelvű részein is kizárólag ukránul
beszélnek. Arra hivatkoznak, hogy már nem tudnak jól oroszul. De
amikor maguk között vannak, akkor visszatérnek az „elfeledett”
orosz nyelvhez.
Az ukrán nacionalisták szinte minden történelmi, illetve az
orosz–ukrán viszonyra vonatkozó tényt az „orosz imperializmus”-
hoz viszonyítva értelmeznek. Ezek a moszkálok (ahogyan ők az
oroszokat nevezik) mindig Ukrajna elfoglalására, elnyomására és
szolgaságba hajtására törekedtek, és ezért a kis Ukrajna
évszázadokon át hiába küzdött függetlenségéért. Amikor a Krím
félsziget lakói óriási többséggel megszavazták, hogy visszatérnek
Oroszországhoz, ez az ukrán mítosz jelentősen felerősödött, és még
olyan ukránok között is elterjedt, akik korábban nem politizáltak.
Az orosz politikában még néhány évvel ezelőtt is bevett módszer
volt azzal vádolni az ellenzéket, hogy az amerikai
külügyminisztérium számára dolgozik. Ma az a divatos Ukrajna
politikai életében, hogy az ellenfeleket megvádolják: a Kreml
számára dolgoznak. Ukrajna egyik korábbi elnöke, Juscsenko
például azzal a választási jelszóval kampányolt, hogy ő az egyedüli,
akit nem a Kremlből irányítanak. Az ukrán politikusok – beleértve a
Szvoboda Pártba tömörülő nacionalistákat is – nem akarnak
megválni a „nagy testvér” képmásától. Az ukrán nacionalisták is
szemüket Moszkvára vetik, és látni akarják Oroszország reakcióját.
Oroszország számukra a mítosz és a félelmes hatalom kombinációja.
A Szvoboda-aktivisták jelentős többsége egyetemi hallgató.
Sokan közülük Kijevben diákként léptek be a pártba. A Szvoboda
Párt kialakította saját „testvéri közösségét”, amelynek a tagjaként az
egyén soha nem marad magára. Ezek a fiatalok kulturálisan
rasszistának tekintik azokat a kijevieket, akik oroszul beszélnek. Az
ukrán vidékekről származó fiatalok sznoboknak tekintik a
moszkvaiakat vagy a szentpéterváriakat, akik éreztetik kulturális
fölényüket a vidékiekkel szemben. Ide nyúlnak vissza a gyökerei az
ukránosításnak még az olyan hagyományosan orosz nyelvű városban
is, amilyen Kijev.
A Szvoboda Párt oroszellenes mitológiája az állami politika
rangjára emelkedett. Eszerint az ukránokat erőszakkal
eloroszosították. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a
szélsőségesen nacionalista Szvoboda Párt azt hirdeti, hogy az ukrán
főváros lakói azzal fejezik ki kulturális fölényüket a vidékiek felett,
hogy úgy viselkednek, mint ahogy az oroszok viselkedtek, amikor az
Orosz Birodalom és a Szovjetunió fennállása idején erőszakkal
oroszosították az ukránokat.
 Az erőszak és a keménykezű karizmatikus vezető kultusza
jellemzi a neonáci gondolkodásmódot és magatartást Ukrajnában.
Ma is dicsőítik a „Sich Riflemen” tagjait, akik még az első
világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében
azoknak a hadosztályoknak voltak a tagjai, akik az oroszok ellen
harcoltak. Hősöknek tartják az Ukrán Felkelő Hadsereg, valamint a
14. Waffen SS Galicia Hadosztály tagjait, akik a második
világháború idején küzdöttek a független Ukrajnáért. Ez népszerűvé
tette a Szvoboda Pártot, de még inkább a Jobb Szektort a fiatalok
körében. Az ukrán fiatalok látva a központi kormányzat
gyengeségét, vezetőinek a tehetetlenségét, még inkább
hajlamosabbak az erőszakra, mert ezt tekintik a megfelelő válasznak
a központi kormányzat tehetetlenségére.
Oleg Tyahnyibok „Dicsőség Ukrajnának!” felkiáltással üdvözli a
tömeggyűléseken pártja tagjait, jobb kezének három ujját feltartva,
amely a Kijevi Rusz által használt „Tryzub”-ot szimbolizálja, és
amely az ukrán karpaszományon is látható. Erre a tömeg azzal
válaszol, hogy „Dicsőség a hősöknek!” Ennek a párbeszédnek – vezér
és követői között – van egy másik változata is: „Dicsőség a
Nemzetnek!”, mire a tömeg így válaszol, „Halál az Ellenségre!”
Nem az ország területét tekintik hazának, hanem a hősi tettek
sorozatát. Hősöknek azonban csak azok az ukránok számítanak, akik
az Orosz Birodalom és utána a Szovjetunió ellen harcoltak. Azok az
ukránok, akik az oroszok oldalán harcoltak az első és második
világháborúban, nem számítanak hősnek. A Szvoboda Párt tagjai
elutasítják, hogy Ukrajnában megkülönböztessék a nyugati részt a
keletitől, arra hivatkozva, hogy ez az ukrán nép ellenségeinek
érdekeit szolgálja. Ez a megkülönböztetés azonban ténylegesen
létezik, és jól látható volt abban is, hogy kik támogatták az
EuroMaidan tüntetőit, és kik nem.
Az ukrán nacionalizmusban is jelen van a történelmi
mítoszteremtés. Ez egyrészt abból áll, hogy „a mi népünk nagy és
hatalmas volt korábban”. Másrészt „ellenségeink elfoglalták
országunkat, megfosztották annak népét a hatalmától és a nagyságától”.
Végül „nemzetünk erősödik, vagy erősödnie kell, és legyőzi a
megszállókat és újból olyan nagy és hatalmas lesz, amilyen korábban
volt”. A nagy és hatalmas jelzőket rendszerint kiegészítik azzal is,
hogy gazdag, virágzó, szép és ehhez hasonlók. Mivel a közkeletű
történelem rendszerint háborúk története, gyakran mindenki
háborúja mindenki ellen, ezért nem okoz különösebb nehézséget
megtalálni a legfontosabb megszállót, a legnagyobb ellenséget.
A negatív tartalmú és érzelmi töltetű mítoszok a megszálláshoz,
a népirtáshoz, a tömeges erőszakhoz, az erőszakos népességcseréhez
kötődnek. A szélsőséges nacionalista ma már Oroszországot és az
oroszokat tartja kizárólag olyan negatív tényezőnek, és az oroszokat
olyan embereknek, akik azért jöttek Ukrajnába, hogy azt kirabolják,
az ukránokat legyilkolják, erőszakosan kollektivizálják és
megfeledkeznek arról, hogy az oroszok segítették az ukránokat,
hogy elűzhessék a hódító lengyeleket, tatárokat, németeket és más
betolakodókat, továbbá iparosították az országot és annak egész
infrastruktúrájához orosz támogatással jutottak az ukránok. Az
oroszellenesség ma már odáig ment, hogy az oroszokat nem az
ukránok testvéreinek tekintik, amely a pánszlávizmus alapvető
tétele volt, hanem sokkal inkább finnugor és tatármongol
keveréknek, amely kisajátította magának a Rusz orosz kifejezést,
amely valójában csak az ukránokra vonatkozik, és ezért Oroszország
egy ukránoktól elvett nevet használ.
Antiszemita kijelentéseket kevésbé használnak a Szvoboda Párt
képviselői, ugyanakkor az oroszellenes retorikájuk folyamatosan
növekszik. A Szvoboda Párthoz és a Jobb Szektorhoz újonnan
csatlakozott ukránok egyre kevésbé szemlélik kritikusan a két párt
szélsőségesen nacionalista gondolkodásmódját és hirdetett nézeteit.
Mind a Szvoboda Párt, mind a Jobb Szektor tagadja, hogy
oroszellenes lenne. Azt hangoztatják, hogy nem az oroszok ellen
vannak, hanem a Moszkva-bolsevik megszállók ellen. Ez a bizonyos
„megszállás” azonban kezdettől fogva létezett, hiszen a történelem
folyamán az oroszok és az ukránok mindig egy államban éltek és
ezért a „megszálláshoz” szervesen hozzátartozott az orosz nyelv és
kultúra is. Az orosz helyett a szláv szó használata került előtérbe.
A Jobb Szektor és a Szvoboda Párt korábban erős antiszemita
retorikát is használt. A russzofóbia azonban fokozatosan kiszorította
az antiszemitizmust. Ennek egyik oka, hogy bizonyíthatóan ukrajnai
zsidó oligarchák pénzelik a Szvoboda Pártot. Ellenségképre szükség
van a közösségépítéshez. De ez az ellenség ne a zsidók vagy a zsidó
oligarchák legyenek, hanem a nagyoroszok. Antiszemitizmus helyett
az antirusszizmus legyen az ukránok közösségformáló és
nemzetépítő ideológiája.

Ki finanszírozza az ukrán szélsőjobboldalt?

Már 2008-ban olvashattuk a Novij Region (Új Régió) című ukrán

internetes hírportálon, hogy Oleg Tyahnyibok, a Szvoboda Párt
vezetője szilárd pénzügyi alapokkal rendelkezik, a pénz pedig Igor
Kolomojszkijtól, a Privát Csoport tulajdonosától jön. Kolomojszkij
arra számít, hogy Tyahnyibok lesz a hangadó Tyimosenko helyett.
Igor Kolomojszkij (1963, Dnyepropetrovszk) ukrán-izraeli kettős
állampolgár és több nagy bank felügyelőbizottságának a tagja, saját
kőolajtermelő és olajfinomító cége van, és egyben az Európai Zsidó
Tanács elnöke. A Szvoboda Párt választási kampányát Ternopol
területen Kolomojszkij pénzelte, állította Pjotr Simonenko, az Ukrán
Kommunista Párt vezetője. Emlékeztetett arra is, hogy 1932-ben
Hitlert is támogatták zsidó pénzemberek. A Szvoboda Pártot, mielőtt
felvette ezt a nevet, Szocialista Nemzeti Pártnak nevezték, és Hitler
Nemzeti Szocialista Pártjához hasonló nézeteket hirdetett.
Az Ukrajnai Zsidó Bizottság sajnálatát fejezte ki Simonenko
állításai kapcsán:
 „Az Ukrajnai Zsidó Bizottság álláspontja szerint az ilyen provokatív
állítások elfogadhatatlanok, és követeli, hogy a kommunista vezető
kérjen bocsánatot az ukrán zsidó közösségtől. Simonenko ezzel a
kijelentésével magát Hitlert ismételte, aki több alkalommal állította,
hogy a zsidók voltak azok, akik a bolsevikokat hatalomra segítették,
és zsidók voltak azok, akik a második világháborút kirobbantották.”

Szergej Ratusnyak Ungvár korábbi polgármestere és a 2010-es

elnökválasztáson induló egyik jelölt szintén azt állította:

„Ami Tyáhnyibok Szvobodáját illeti, őket is a zsidók finanszírozták.

Kolomojszkij zsidó. Miért kellene neki a zsidók ellen fellépnie, ha
azok finanszírozzák őt? Az oligarchák kapzsisága nem ismer
határokat. Sem a nyugdíjakat, sem a béreket nem emelték. Ez
veszedelmes mind a zsidók, mind az ukránok számára.
Éhséglázadások esetén a zsidók lesznek az elsők, akik szenvedni
fognak.”

2010 decemberében maga Kolomojszkij jelentette ki, hogy a

Szvoboda lehet a vezető politikai erő Nyugat- és Közép-Ukrajnában:

„Kiindulva abból, amit látok a tévében, a Szvoboda, úgy tűnik, az

ultranacionalizmusból közelebb került a centrumhoz, hogy
mérsékeltebb politikai erővé váljék. Választói bázisa a két-három
százaléknyi marginalizálódott választókból tevődik össze, de
potenciális választóinak a köre növekedett. Hamarosan Nyugat- és
Közép-Ukrajna vezető erejévé válhat a Szvoboda a narancsos
mozgalom vezetőinek a bukása után.”

2010-ben Viktor Nebozsenko szociológus úgy fogalmazott, hogy

Kolomojszkij, amikor a Szvobodát finanszírozza, megismétli a német
oligarchák tévedését, akik úgy gondolták, hogy a fasizmus nem
jelent fenyegetést. Nebozsenko azt is állította, hogy a Szvoboda több
különböző forrásból kap támogatást. Oleg Tyáhnyibok, a Szvoboda
vezetője 2010 októberében a TBI TV (egy üzleti információs TV)
által készített interjúban így fogalmazott:

„Senki sem tudja megmondani: mi irányíthatja az Összukrán

Szvoboda Uniót és Oleg Táhnyibokot. Hivatalosan megerősíthetem,
hogy nem függünk senkitől pénzügyileg.”

Ehhez még hozzátette, hogy a szocialista nacionalistákat sem a

Régiók Pártja nem támogatta 2006–2007-ben, sem Igor Kolomojszkij
2007-ben. A kijevi parlament több tagja is úgy vélte, hogy az
oligarchák több vasat is tartanak a tűzben. Így például Kolomojszkij
Nyugat-Ukrajnára vetette ki hálóját, ahol ő finanszírozza a
Szvobodát. Az Ukrajnában megjelenő Ukraine Forbes Magazin 2012
szeptemberében arról írt, hogy a Szvoboda-politikusok szerint az
különbözteti meg őket a többi politikai erőtől, hogy ők
finanszírozzák saját magukat. A Szvoboda-szponzorok valamennyien
a párt gazdasági tanácsának a tagjai. Ezt az az Igor Krivetzki
irányítja, akinek Lvovban kaszinója van és egy sor más vállalkozása.
Az említett gazdasági tanácsnak 2012-ben kétszáz tagja volt, és
ez az érdekcsoport nyújtja a szükséges pénzügyi támogatást a
Szvoboda Pártnak. A párt és az érdekcsoport közötti megállapodás
értelmében a képviselői helyek 25%-át ők kapják meg a párt
listáján. Ehhez hasonló gazdasági tanácsok minden területi és városi
pártszervezet mellett működnek.
Amikor 2012 októberében a Szvoboda Párt bekerült az ukrán
törvényhozásba – a Verhovna Radába –, Kolomojszkijt ismét
megválasztották az Ukrajnai Egyesült Zsidó Tanács vezetőjének.
Kolomojszkij politikai nyilatkozatban szólította fel a zsidókat, hogy
ne essenek pánikba.
Kemény bizonyítékokkal alátámasztani nehéz, hogy Kolomojszkij
hogyan és milyen mértékben finanszírozta, vagy pénzeli a mai napig
is a Szvoboda Pártot. Az viszont megállapítható, hogy a Párt
lényegesen óvatosabbá vált „a zsidókérdés” vonatkozásában. Egy
kézen meg lehet számolni, hol lépték túl a határokat a Szvoboda
vezetői. A fokozott óvatosság kapcsolatban áll a zsidó támogatással
és a Szvoboda-vezetőknek azzal a törekvésével, hogy
szalonképesebbek legyenek a Nyugaton. A Párton belül szigorúan
meg lett tiltva a zsidókérdés feszegetése. Az az irányvonal, hogy
minden nemzeti gyűlölködést a Kreml ellen kell fordítani, vagyis a
moszkálok és a komcsik ellen.
A Maidan-tüntetők nemcsak a Janukovics-érdekcsoport, de
valamennyi korrupt politikus és oligarcha ellen tüntettek. Olexandr
Turcsinov – a Haza Párt (Batkivcsina) képviselője, aki az ukrán
parlament elnökeként Ukrajna ideiglenes elnöke is volt – más
megoldást választott. Eltávolította Dnyepropetrovszk közigazgatási
vezetőjét, és helyére a dollármilliárdos Igor Kolomojszkijt nevezte
ki, aki Ukrajna legbefolyásosabb és második leggazdagabb
emberének számít a 3,645 milliárd dolláros vagyonával.
A 2012-es parlamenti választások után egyre többször merült fel
a Szvoboda Párt belső finanszírozásának a kérdése. Az Express-
Online 2013-ban cikkeket tett közzé Tyáhnyibok fillérei címmel.
Ezekben keresték, honnan van pénze a Szvobodának. 2009-ben
Tyáhnyibok még arról akarta meggyőzni a közvéleményt, hogy
Adrián Gutnik nagyvállalkozó az, aki a Szvobodát támogatja. Ma is
nyitott kérdés, hogy a Szvoboda Párt honnan kapja azt a bőséges
pénzügyi támogatást, amivel finanszírozni tudja nagyszabású
rendezvényeit és aktivistáit. A párt vezetője maga is
luxuskörülmények között él Lvovban, és drága autókon közlekedik.
Azok az oknyomozó újságírók, akik meg akarták fejteni a rejtélyt,
arra a következtetésre jutottak, hogy gyakorlatilag két Szvoboda
Párt létezik. Az egyik, amely be van jegyezve az igazságügyi
minisztériumban, és amelyet jól öltözött, ismert személyek
képviselnek. A másik Szvoboda Párt különleges előélettel rendelkező
személyekből áll, akik csak nemrég csatlakoztak a Szvobodához, de
máris átvették a közép- és felső szintű vezető pozíciókat.
 Az Express újságírói tényfeltáró munkájuk nyomán arra az
eredményre jutottak, hogy a Szvoboda Párt pénzforrásai az
alábbiak:
A Szvoboda parlamenti képviselőinek juttatott megvesztegetési
pénzek, amelyeket a köztulajdonnak kétes ügyletek keretében
történő eladásáért különböző bérleti, haszonbérleti engedélyek
megadásáért kapnak.
A Szvoboda Párt által irányított helyi közigazgatás ellenőrzése
alatt álló és a költségvetés által finanszírozott programokból
visszaadott jutalék.
Fantomnevekre kiállított okmányok, engedélyek adása a
köztulajdonban lévő föld és más közvagyon eladásához,
bérbeadásához.
A csempészárukkal való kereskedés védelmezése a Szvoboda
többségű helyi közigazgatás által úgy, hogy a Szvoboda
együttműködik a megvesztegetett és korrupt közrendészeti és
igazságszolgáltatási szervekkel.
Készpénz kivonása a köztulajdonban lévő gazdaságból, amelyet a
párt tagjai irányítanak, olyanok, akik a Szvoboda segítségével
kerültek pozícióba.
Vállalatok által végrehajtott banki csalások, amelyeket a
Szvoboda Párt pozícióban lévő tagjai megvédelmeznek.
Oligarchák és nagy pénzügyi csoportok által fizetett hűségpénzek
azokon a közigazgatási területeken, ahol a Szvoboda ellenőrzi a
helyi közigazgatást.
Piszkosnak számító politikai tevékenység végrehajtása pénzügyi
támogatásért cserébe.

Nyilvánvaló, hogy lehetne sorolni a további pénzszerzési

módszereket. De már ennyi is érthetővé teszi, hogy a Szvoboda Párt
és vezetője, Tyáhnyibok miért olyan érzékeny, ha felmerül a párt
pénzügyi forrásainak a kérdése. Megalapozott azt feltételezni, hogy
sok mindent kell eltitkolniuk és sok a vesztenivalójuk.
 A Szvoboda Párt névlegesen nyitva áll mind a görög katolikusok,
mind az ortodoxok számára. A párt vezetői azonban nincsenek jó
viszonyban a moszkvai patriarkátushoz tartozó ukrán ortodox
egyházzal. Még inkább rossz a viszonyuk az ortodox orosz
egyházzal. 2006-ban a Szvoboda kampányt folytatott az ukrán
ortodox egyház alkotmányellenessé nyilvánításáért. 2012. július 26-
án a Szvoboda Párt tömegtüntetést tartott az ukrán elnök hivatala
előtt, így tiltakozva Kirill, Moszkva és Oroszország pátriárkájának
látogatása ellen. A tüntetők olyan táblákat vittek, amelyen az volt
olvasható, hogy „le Moszkva gyarmatosító papjaival!”, „le az orosz
imperializmussal!”, „le a moszkvai megszállókkal!”.
2013. április 23-án ismeretlenek a Szvoboda Párt és az Udar
zászlait lobogtatva el akarták foglalni Novoarchangelszk Szent
Vladimir nevű katedrálisát. Az agresszívan fellépő tüntetőket a
Szvoboda Párt egyik parlamenti képviselője vezette. Betörték a
kapukat, bántalmazni akarták a templom előtt álló papokat,
szidalmazták őket, miközben letépték ruháikat.
2014-ben Ukrajnában egyetlen államnyelv van, és ez az ukrán. A
2004-ben végzett közvélemény-kutatás szerint, amelyet a Kijevi
Nemzetközi Szociológiai Intézet végzett, azoknak az embereknek a
száma, akik otthon az orosz nyelvet használják, lényegesen
meghaladja azoknak a számát, akik a népszámláláskor orosz
anyanyelvűnek vallották magukat. A hivatkozott felmérés szerint a
lakosság 43–46 százaléka használja az orosz nyelvet a közvetlen
közelében. Ez az arány megfelel azoknak, akik az ukrán nyelvet
használják. Kelet- és Dél-Ukrajnában viszont a lakosság többsége
orosz anyanyelvű. Dnyepropetrovszk területen 72 százalék, Donyeck
területen 93 százalék, Luganszk területen 89 százalék, Ogyessza
területen 85 százalék és Harkov területen pedig 74 százalék az
oroszul beszélő lakosság létszáma.
A Gallup által 2008-ban végzett felmérés szerint a kérdésekre
válaszoló ukránok 83 százaléka az orosz nyelvet részesítette
előnyben az ukránnal szemben. Az orosz tannyelvű iskolákat
folyamatosan csökkentették 1991 óta, és így a számuk jóval kisebb,
mint amennyinek az orosz nyelvet használók aránya szerint lenniük
kellene. Az ukrán fővárosban az orosz nyelv használata dominál az
informális kommunikációban, de csak hét orosz nyelvű iskola
működik és felsőoktatású intézmény pedig egy sem. A Szvoboda
Párt parlamenti képviselői már hajlandónak mutatkoztak, hogy az
orosz nyelvet betiltsák az ukrán iskolákban.

A Jobb Szektor

Az ukrán válság megértéséhez meg kell ismerkedni a Jobb Szektor

villámgyors felemelkedésével is. Ez a marginalizált politikai
csoportosulás bámulatos gyorsan vált az ukrán politikai élet
meghatározó erejévé. Nem régen még igen sok ukrán, aki korábban
a középutas mérsékelt liberálisokat támogatta, most a Jobb Szektor
követője lett. Hiba lenne ezt a jelenséget a közoktatás hanyatló
színvonalával és a szélsőséges nemzetállami propagandával
magyarázni.
A Maidan-tüntetők eklektikus módon három eszmerendszer
jelszavait kombinálták: a nacionalizmusét, a liberalizmusét és a
konzervativizmusét. Ugyanazok az emberek dicsérték a Jobb
Szektort, akik támogatták a Google-t, mert fellépett a
homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetése ellen
Oroszországban. Egyáltalán nem vettek tudomást arról, hogy a Jobb
Szektor radikálisan idegenkedik a homoszexualitástól és a
homoszexuálisoktól.
A Jobb Szektor 2014. március 23-án politikai párttá alakult át.
Formálisan annyi történt, hogy a korábbi Ukrajna Nemzeti
Egyesülés Pártja felvette a Jobb Szektor nevet. A párt vezetése
számos más szervezet irányítóiból tevődött össze. A Sztyepán
Bandera Tryzubot Dmitrij Jaros, Andrij Stempickij és Andrij
Tarasenko képviselte. Az UNA-UPSD-t (Ukranian National Assembly
– Ukranian People’s Self-Defence, vagyis Ukrán Nemzeti Egyesülés –
Ukrán Népi Önvédelem) pedig Valerij Voronov és Olexandr
Muzicsko (akit később megöltek), valamint Konsztantin Fustein és
Jurij Sukevics. Az Ukrán Szocialista Nemzeti Egyesülés Hazafiai
nevű szervezetet Oleg Odnorozsenko és Andrij Bileckij, a „Szokira
Peruna” elnevezésű Fehér Hatalom rockegyüttest pedig Arszenyij
Klimacsev képviselte, de más csoportok is csatlakoztak.
A Jobb Szektoron belül megváltoztak az erőviszonyok, és ez már
más szervezet volt, mint amelyik az EuroMaidanon aktív szerepet
játszott. Az igazi változást a Sztyepán Bandera Tryzubbal való
egyesülés jelentette, amelynek csak egyetlen vezetője volt, Dmitrij
Jaros. A legtöbb ukrajnai régióban az UNA-UPSD tagjai képviselik a
Jobb Szektort. Erősítette befolyását az is, hogy az Ukrán Szocialista
Nemzeti Egyesülés Hazafiai nevű szervezet vezetői is visszanyerték
szabadságukat és bekapcsolódhattak az aktív politizálásba.
Világnézetileg a Jobb Szektor két frakcióból áll: a nemzeti
konzervatívokból és a neofasisztákból. Az elsőt a Sztyepán Bandera
Tryzub testesíti meg, míg a másodikat az Ukrán Szocialista Nemzeti
Egyesülés Hazafiai. A 2006-ban elfogadott program szerinti céljuk: a
nemzetépítés az ukrán nemzeteszme alapján. Ezt a Tryzub által
létrehozott szerzői csoport fogalmazta meg. A Jobb Szektor
hivatalos honlapján ez a kötelező ideológiai irányvonal a szervezet
tagjai számára. A dokumentumban az „államiság” kifejezés szinte
minden bekezdésben szerepel. A Tryzub véleménye szerint Ukrajna
nem tekinthető fenntartható nemzetállamnak, és ezért az ukrán
nemzetnek nincs állama. A Tryzub arról ismert nacionalista
körökben, hogy szélsőségesen dogmatikus, akik szó szerint
értelmezik azt az ideológiai örökséget, amelyet a második
világháború utáni emigráns szervezet – amelyet Sztyepán Bandera
vezetett –, az Ukrán Nacionalisták Szervezete hagyott rájuk.
Egy növekvőben lévő nacionalista mozgalom számára fontos
arra hivatkozni, hogy a nemzet még nem rendelkezik saját
államával. Ezért kell minél előbb ezt a nemzetállamot létrehozni. A
hangsúly a „nemzet” szón van, mert a Tryzubosok meg vannak
győződve arról, hogy az az Ukrajna, amely 1991-ben létrejött, egy
államok feletti kozmopolita képződmény. A kozmopolitizmus a
jelenlegi Ukrajnában nem azt jelenti, hogy az ukrán nemzetnek
jogcíme lenne más ott élő népek feletti uralomra. Elsősorban arról a
több millió oroszról van szó, akiket az ukrán nacionalisták
„úgynevezett nemzetnek” neveznek. Úgy gondolják, hogy az
„úgynevezett oroszoknak” vagy ukránokká kell válniuk, azaz fel kell
adni orosz anyanyelvüket és imperialista-soviniszta örökségüket
(ami lényegében a történelmük megtagadását jelentené), vagy pedig
távozniuk kell Ukrajnából Oroszországba.
Figyelemre méltó a szervezetnek a kisebbségekkel szembeni
magatartása. Jaros folyamatosan idézi Banderát, aki szerint az ukrán
nacionalizmus barátságos azokkal az idegenekkel szemben, akik
harcolnak az ukrán államért, és türelmes azokkal szemben, akik nem
akadályozzák ezt a célt, de ellenséges mindazokkal szemben, akik
ezt akadályozzák. Bárki, aki hátráltatja Ukrajna egyetnikumú
állammá történő átalakítását, az szemben találja magát az ukrán
nacionalizmussal.
A Tryzub tanúsítja a legkövetkezetesebb birodalomellenes
magatartást a „moszkálokkal” szemben. Támogatja a különböző
szeparatista nemzeti mozgalmakat az Oroszországhoz tartozó Észak-
Kaukázusban és a Volga térségében. A szélsőjobboldali Tryzub
álláspontja a „zsidókérdésben” is szokatlan. A szervezet tagjai és
követői szilárdan támogatják a zsidó mozgalmat. Jaros többször is
elítélte az antiszemitizmust az EuroMaidanon, amely teljes
összhangban van az OUN-UIA (Ukrán Felkelő Hadsereg – Ukrán
Nacionalisták Szervezete) hagyományaival.
1943-ban, amikor a hadi helyzet megváltozott a szövetségesek
javára, akkor az OUN Hitlertől eltávolodva Nagy-Britanniával és az
Egyesült Államokkal működött együtt. Ez nem változtat azon, hogy
az OUN-UIA továbbra is legyilkolta a zsidókat és a lengyeleket
egészen addig, amíg a második világháború után teljes mértékben le
nem győzték őket. Sztyepán Bandera már az amerikai
titkosszolgálatok védelmét élvezve üdvözölte Izrael
nemzetállamának a létrejöttét. A Tryzub tehát könnyen folytathatja
Izrael-barát politikai vonalát. Ebben a vonatkozásban a Tryzub
sokkal rugalmasabb, mint a Szvoboda Párt, amelynek a vezetői
ismételten tettek antiszemita és rasszista kijelentéseket.
A Tryzub világnézetét nem lehet megérteni a kereszténységgel
szemben elfoglalt álláspontja nélkül. A Tryzub radikálisan
keresztény szervezet. Ezt jelszava is kifejezi: „Isten. Ukrajna.
Kereszténység.” Elsősorban a katolikus egyházhoz állnak közel,
holott az ukránok többsége vagy ortodox, vagy görög katolikus. A
Tryzub vezetői előnyben részesítik a katolicizmuson belül működő,
a hagyományokhoz szilárdan ragaszkodó áramlatot. Ezzel
magyarázható a homoszexualitás ellenzése és a ragaszkodás a
hagyományos családhoz és annak értékeihez.
Dmitrij Jaros hangsúlyozza a Tryzub intellektuális beállítódását,
amely megkülönbözteti a szélsőjobboldali rasszistáktól. Egy
interjújában kijelentette:

„Az ukrán nacionalisták és Bandera követői nem szadista hajlamú

csőcselék. Értelmiségiek, akik írnak, kiemelkedő emberek, akik
nemcsak katonai téren dolgoznak. A Tryzub olyan szervezet,
amelynek van víziója a világról.”

A Tryzubnak saját szervezeti struktúrája van, és tagjai rangjelzéseket

viselnek. A szovjet időkből ismert lovasszázad, repülőszázad,
rohambrigád, hadosztály helyett a Tryzub a „százak”, a „kurins” és
ehhez hasonló új szervezeti formákat használ. Ilyen szervezeti
rendbe osztották be Kijevben az EuroMaidanon tüntetőket, akiket
„Maidan-önvédelemnek” neveztek, a százas osztagokat pedig
„sotnik”-ok, azaz századparancsnokok irányították. A Jobb Szektor
maga is egy ilyen önvédelmi századot alkotott, noha nem száz,
hanem több száz tüntető volt a tagja.
 A társadalmi szerveződés vonatkozásában tipikus korporációs
irányvonalat követ a Tryzub. Ennek szerves részét alkotja a nemzet
valamennyi képviselőjének együttműködése, az osztályharc
leállítása, a munkavállalók és a munkaadók integrációja, és egységes
egészként a konfliktusok csökkentése, valamint a viták békés
megoldása. A Tryzubnak azonban nagyon szegényes a társadalmi
programja. Általában csak kulturális, nemzeti és történelmi
kérdéseket vet fel. A Tryzub igyekszik változtatni ezen, hogy
hatékonyabban tudja befolyásolni az egész ukrán nemzetet érintő
trendeket. A Tryzub tehát azokhoz a kvázi fasisztának tekinthető
tekintélyuralmi mozgalmakhoz hasonlítható, amelyek Salazar
rendszerét jellemezték Portugáliában, Spanyolországban pedig
Franco tábornokét. Ide sorolhatjuk Tiso Szlovákiáját és Smetona
Litvániáját is.

A Szocialista Nemzeti Egyesülés Ukrajnában

Az Egyesült Pártnak ez a szervezete lényegesen eltér a Tryzubtól.

Oleg Odnorozsenko mint a Jobb Szektor hivatalos szóvivője 2013
telén és 2014 tavaszán szinte állandó szereplője volt az ukrán
tévének. Az „Ukrán Szocialista Nacionalizmus” mint kanonizált
eszmerendszer a Szocialista Nacionalista Egyesülés ideológiai
bibliájának számít. Ez az ideológiai alapvetés hivatalosan az Ukrajna
Patriótái szervezethez tartozik sokkal inkább, mint a Szocialista
Nacionalista Egyesüléshez. Az Ukrajna Patriótái szervezet ez utóbbi
katonai szárnyát alkotja. Az Ukrajna patriótái korábban a Szvoboda
ifjúsági szervezete volt. Ukrajnában szokássá vált, hogy a
nacionalista szervezeteket felosztják egy politikai és egy katonai
szárnyra.
A Szocialista Nacionalista Egyesülés – Ukrajna Patriótái
nyilatkozatot tettek közzé, amely elismeri az ukrán nemzet
nemzetállamát. A nyilatkozatból kiderül: ahhoz, hogy Ukrajna teljes
mértékben nemzetállammá legyen, előbb szuperhatalommá kell
válnia. Regionális hatalommá kell erősödnie a Közép-európai
Konföderáció formájában. Ez az állam felölelné azt a háromszöget,
amely összekapcsolja a Baltikumot, a Balkánt és a Kaukázust. Ez
biztosítaná Nagy-Ukrajna uralmát az Eurázsiai kontinens felett. A
manifesztum külpolitikai fejezetének hetedik cikkelye kimondja:
„Ukrajna külpolitikájának végső célja a világuralom.”
Az ukrán politika a történelem során eddig soha nem tartott
igényt a világuralomra. Az ukrán imperializmus a szocialista
nemzeti ideológia egyik pillére. Az ukrán nacionalisták szerint a
Kárpátoktól az Urálig csak egy hatalmi központ lehet. A kérdés
csupán az, hogy hol lesz ez a központ: Kijevben, Moszkvában vagy
Varsóban? Ez az ukrán szuperhatalom lesz a XXI. században az Új
Kijevi Rusz. A nacionalisták meg vannak győződve arról, hogy ez a
kulcsa Európa és a fehér faj megmentésének.
Oleg Odnorozsenko, a szervezet szellemi irányítója, az Ukrán
Szocialista Nacionalizmus című kiadványban úgy fogalmazott, hogy
csak a kaukázusi emberek tartoznak ahhoz a fajhoz, mint az
ukránok. Még pontosabban: csak a dél-kaukázusi népek, akik egy
külön fajt alkotnak. És ami még ennél is több, csak a kaukázusi
embereknek van joguk embernek vagy személynek nevezni
magukat. Tartózkodniuk kell a más fajokkal való kapcsolattól, hogy
elkerüljék a faji keveredést. Azoknak a más fajoknak a képviselőit,
akik Ukrajnában élnek, a lehető leghamarabb deportálniuk kell
anyaországukba.
A nacionalista politikusok radikális képviselői próbálják álcázni
rasszista nézeteiket, ezért az illegális bevándorlásra, az iszlám
térhódítására és a kulturális identitás gyöngítésére hivatkoznak.
Ugyanakkor a faji kérdés a Szocialista Nacionalista Egyesülés
ideológiájának a lényege. Sokatmondó a jelszavuk is: „Társulás.
Rasszizmus. Nagyhatalom.”
Andrij Bileckij, az ukrán szocialista nacionalisták egyik vezetője
cikket jelentetett meg Nyelv és faj címmel, amelyet az Ukrajna
Patriótái internetes honlapján tett közzé. Bileckij szerint a faji jelleg
az, amely teljes mértékben meghatározza egy nemzet kulturális
arculatát. Ezért valamennyi nemzeti kulturális jelenség – legyen az
nyelv, nemzeti építészet, öltözködés és hasonlók – a fajnak mint
alapnak a felépítménye. Bileckij úgy véli, hogy az ukrán faj
jellegzetességei már negyvenezer év óta léteznek változatlanul. Ezért
kell az ukrán nacionalistáknak küzdeniük azért, hogy megőrizzék az
ukrán nemzet faji tisztaságát még inkább, mint az ukrán nyelvet. Ha
ez sikerül nekik, akkor nem lesz túlságosan nehéz tovább
ukránosítani az ukránokat, valamint az ukránokkal fajilag rokon
országlakókat.
A Szocialista Nacionalista Egyesülés, SZNE, másik világnézeti
különlegessége, hogy tekintélyuralmi és antidemokratikus, ezzel
szemben a Tryzub a demokratikus eszmék mellett kötelezte el magát
még akkor is, ha ezt „demokrácia az ukránok számára” változatban
képzeli el. Az SZNE oly messzire ment a tekintélyuralom
népszerűsítésében, hogy vezetőjét, Andrij Bileckijt vezérnek nevezi.
Autoriter törekvéseit tipikusan fasiszta módra fejezi ki. Ragaszkodik
a szigorú hierarchiához. Az állam elnöke, vagy a vezér feladata az
állam kemény kézzel való irányítása. A vezér egyben a kormánynak
is a feje. A parlament szakmai szervezetek képviselőiből állna,
amelyben nem a politikai pártok, hanem a szakszervezetek
játszanának döntő szerepet.
Az SZNE ideológusai elgondolásaikat Mikola Scsiborszkijtól
vették, aki még a háború előtt írott Náciokrácia című munkájában
részletesen leírta egy korporációs fasiszta típusú állam működését. A
Nemzet Vezére személyesíti meg azt a hatalmat, amely a
korporációs államot irányítja. A hivatásrendi parlament védelmezi
az alkalmazottak és a munkáltatók érdekeit, akik hivatásrendi
testületekbe, szindikátusokba tömörülnek. Ez volt a jellemző az
Olaszországban, Németországban, Spanyolországban, Portugáliában
és a vichyi Franciaországban működő rendszerekre a két
világháború között. A korporációs állam lényege, hogy kibékíti
egymással a munkáltatókat és a munkavállalókat.
Az SZNE következetesen bírálja a kapitalizmust, ugyanakkor azt
is hangsúlyozzák, hogy a marxizmust is elutasítják, és ellene vannak
a magántulajdon megszüntetésének. A kis- és közepes vállalatok
támogatása mellett vannak, a nagy és stratégiai fontosságú
vállalatokat viszont államosítani akarják. Az SZNE azt is hirdeti,
hogy az önigazgatás és az önszerveződés elkötelezett híve. Az ilyen
állami és kormányzati modell nagyon korlátozott és csak helyi
szinten életképes.
Az SZNE az egész tömegtájékoztatást államosítani akarja,
betiltva minden külföldi médium működését ukrán területen. Az
SZNE manifesztuma szerint a tömegtájékoztatási intézményeket meg
kell fosztani a közvélemény formálásában érvényesülő
monopolhelyzetüktől. A manifesztum egy szóval sem említi az
internetet, noha maga a Szocialista Nacionalista Egyesülés erősen
jelen van a világhálón. Ennek az lehet az oka, hogy az internet nem
létezhet egy totalitárius társadalomban. Ez fordítva is igaz, mert egy
totalitárius rendszer sem életképes, ha a lakosság meg van fosztva a
világháló használatától.
A hagyományos értékek vonatkozásában az SZNE
szélsőjobboldali nézeteket vall, és az egészséges életmódot, a
militarizmust, a hősiességet és a családi összetartást hirdeti. Egy
agresszív fasiszta rendszer nem maradhat fenn háború vagy
háborúra való készülődés nélkül. Az SZNE nyíltan törekszik a
szomszédos országok beolvasztásával egy Ukrán Birodalom
létrehozására. Ez a birodalom lenne a bázisa a világ fehér népeit
egyesítő Árja Konföderációnak.
E küldetés teljesítéséhez sok vért kell ontani. Szükség van az
emberekben a soviniszta és harcias attitűd kialakítására. A
sovinizmus nemcsak a saját országra, de a fajra is kiterjedhet.
Szükség van olyan képzett és kellően motivált jó minőségű
emberanyagra, amely nélkül ez az ambiciózus cél nem érhető el.
Ezért el kell érni a magas születésarányt. A haza védelmezőit kora
gyermekkoruktól erre a küzdelemre kell felkészíteni, bevonva ebbe
még a katonai jellegű sportszervezeteket is.
Figyelemre méltó, hogy a SZNE-nek szociáldemokrata programja
is van. Ez a jóléti állam létrehozására törekszik ingyenes
egészségügyi ellátással, iskolarendszerrel, és más fontos társadalmi
funkciók ellátására. Az SZNE központja Harkovban, nem pedig
Lvovban vagy Ternopolban működik. Tagjainak jelentős többsége
orosz anyanyelvű. Ez ellentétben áll a Tryzubbal és az ukrán
nacionalista hagyományokkal. Ez utóbbi elsősorban Nyugat-
Ukrajnában népszerű.
Az idegengyűlölet mindig kedvezett az elégedetlenség és a
sikertelenség levezetésére. A Szocialista Nacionalista Egyesülés
azonban ezen továbbmegy, és rendkívül élesen bírálja a spekulációs
tőkét, valamint a korrupt pártokra alapozott politikai rendszert. A
párturalom helyett a társadalom és a nép egészét felölelő nemzet
diktatúrát ajánlja. Az EuroMaidan-tüntetések aktivizálták a
szélsőjobboldali fiatalok szervezeteit, és bekapcsolták őket a
nagypolitikába. Az EuroMaidan-tüntetések fő iránya a
liberálnacionalizmus volt, szemben a 2004-es narancsos
hatalomátvétellel, amely liberális demokrata irányt követett. Kijev
lakóinak többsége a szélsőjobboldali beállítódás miatt volt
tartózkodó a 2013-ban beindult EuroMaidan-tüntetésekkel szemben.
A helyzet erőszakosabbá és veszélyessé vált, mert egyre több
erőre volt szükség a szilárdnak bizonyuló kormányzat
megbuktatásához. A liberálisok egymagukban nem tudtak ilyen erőt
megmozgatni, ezért volt elengedhetetlen szükségük a
szélsőjobboldali szervezetek erőszakosságára. Az ukrán kozmopolita
liberálisok állandóan emlegették a neonácikat Dél- és Kelet-Ukrajna
vonatkozásában. A saját neonácijaikról viszont hallgattak.
Milyen kapcsolat volt az ukrán titkosszolgálatok és a
neonácik között?

A Jobb Szektor az EuroMaidan-tüntetések kezdetén már létrejött. A

tüntetések kezdeményezői így akarták megerősíteni a különböző
tiltakozó csoportok közötti szervezettséget. Az együttműködés
kezdetben spontán volt, de a Jobb Szektor milicistái hamarosan
megszervezték a hatékony együttműködést. A Jobb Szektor
parancsnoka Dmitrij Jaros „ezredes”, helyettese pedig Andrij
Stempickij lett, mindketten a Tryzubtól. A Jobb Szektoron belül
működik a „Fehér Kalapács” (Bilij Molot), amely különleges
megbízatásokat teljesített.
Valentyin Nalivajcsenko – az Ukrán Biztonsági Szolgálat, angolul
az SSU (Security Services of Ukraine), ukránul SBU (Sluzhba
Bezpeky Ukrayiny) jelenlegi vezetője – tekinthető a Tryzub legfőbb
irányítójának a háttérből. Nalivajcsenko képzett és tapasztalt
diplomata, aki több más országban, köztük az Egyesült Államokban
is tevékenykedett. Négy éven át vezette az ukrán titkosszolgálatot,
és személye körül sok vita folyt mind belföldön, mind külföldön. Ez
nagyrészt annak tudható be, hogy rendkívül szoros kapcsolatban állt
a CIA vezetésével. 2008-ban, amikor kiosztották a Titkosszolgálati
Akadémián végzetteknek a diplomát, azon nemcsak az ukrán
titkosszolgálat vezetője, de az amerikai nagykövet is részt vett.
Mivel a kémelhárító szakon végzettek is ekkor kapták meg a
diplomájukat, Nalivajcsenkónak ez a döntése, hogy meghívja az
amerikai nagykövetet, erős bírálatot váltott ki. Ismertté vált 2014
tavaszán, hogy milyen fontos szerepet játszott az Egyesült Államok
kijevi nagykövete – Geoffrey Pyatt – az alkotmányos ukrán
kormányzat megdöntésében. Az SSU vezetése 2006 és 2010 között
kiállításon mutatta be a Holodomort, a sztálinista rendszer által
megrendezett éhínség szörnyűségeit. Büntetőeljárásokat is
kezdeményezett azok ellen, akik ebben az 1932-ben és 1933-ban
elkövetett népirtásban részt vettek. 2013-ban az ukrán parlament
több képviselője is azzal vádolta Nalivajcsenkót, hogy átadott
titkosított anyagokat az Egyesült Államoknak. Nalivajcsenko mint az
SSU vezetője részt vett a Tryzub 2013 nyarán tartott kiképzésein.
Dmitrij Jaros, a Tryzub vezetője 2013. július 17-én kijelentette,
hogy Ukrajnának nemzeti forradalomra van szüksége, mert egészen
addig, amíg az Orosz Birodalom bármely formában létezik, Ukrajna
függetlensége lehetetlen. Az ukrán Pravda 2014 áprilisában
megjelentetett egy riportot A Jobb Szektor: a színfalak mögött
címmel. Ez idéz olyan dokumentumokból, amelyekből kiderül, hogy
amikor Nalivajcsenko maga is képviselő volt, Dmitrij Jaros a segédje
volt, és nem fizetett tanácsadója.
Jaros helyettese a Tryzub élén Andrij Tarasenko, a lengyel
Rzsezspospolita című lapnak kijelentette:

„Mi csak azt akarjuk, ami a mienk. Az igazat megvallva Ukrajnának

vissza kell kapnia azokat a területeket, amelyeken több ezer éve
ukránok éltek. Egyesíteni kell az ukrán nép által lakott területeket,
amelyeket az ukránoknak kényszerből el kellett hagyniuk.”

Tarasenko itt utalt a Visztula műveletre, amelyre a második

világháború után került sor. Ennek keretében 140 ezer ukránt
áttelepítettek a jelenlegi Lengyelország délkeleti részéből az Ukrán-
Szovjet Köztársaságba.
Oroszországban az Ukrán Nemzeti Egyesülés–Ukrán Népi
Önvédelem vált a legismertebbé. 1990 nyarán jött létre az Ukrán
Pártközi Egyesülés. Ezt olyan diákok alapították, akiket jól ismertek
nacionalista körökben. 1991 nyarán Moszkvában az augusztusi
puccs idején az Ukrán Pártközi Egyesülés létrehozta az önvédelmi
erőket Lvovban, Kijevben, Rovnoban, Ternopolban és más
városokban. 1991 végén az Ukrán Pártközi Egyesülést átnevezték
Ukrán Nemzeti Egyesülésnek, és ettől kezdve hívták úgy, hogy
Ukrán Nemzeti Egyesülés–Ukrán Népi Önvédelem.
 A szervezet által kiképzett milicisták részt vettek a Moldovához
tartozó Transznyisztriában (Dnyeszteren túli területen) folyó
harcokban. A szervezet harcosai számos Ukrajnán kívüli véres
konfliktusban is részt vettek. Kezdetben nem tudtak magyarázatot
adni arra, miért harcolnak olyan vidékeken, ahol nem is élnek
ukránok. Később azt a magyarázatot adták, hogy „az orosz
imperializmus”, Ukrajna örök ellensége ellen küzdöttek. Itt is van
ellentmondás, mert Jelcin elnök idején készek voltak harcolni az
orosz imperializmus ellen, de amikor Vlagyimir Putyin került
hatalomra, ezt már nem tették. Erre a helyzet ismerői azt a választ
adják, hogy ennek oka a pénz volt.
1993-ban az ukrán milicisták Grúzia oldalán harcoltak az
abházok ellen. 1994–1995-ben részt vettek a Csecsenföldön folyó
háborúban. Az az Olexander Muzicsko, akit az ukrán rendőrség
2014 márciusában Rovnoban meggyilkolt, arról vált híressé, hogy
példátlanul kegyetlenül viselkedett az orosz hadifoglyokkal
szemben. Ugyanennek a szélsőjobboldali szervezetnek az aktivistái
1996 áprilisában Lukasenko ellenzékének oldalán akartak részt
venni a fehéroroszországi választásokban.
2000 decemberétől 2001 márciusáig Kucsma ellen
kampányoltak. Ekkor kerültek szoros kapcsolatba Julia
Tyimosenkóval. Sok írásos anyag olvasható arról: hogyan működött
együtt az ukrán titkosszolgálat és az orosz belügyminisztérium az
Ukrán Nemzeti Egyesülés–Ukrán Népi Önvédelem befolyásolásában.
2001 márciusában, amikor ezt a szervezetet lényegében
semlegesítették, a Tryzub és az Ukrajna Patriótái szilárdították meg
a radikálisokat.
Az EuroMaidan-tüntetéseken feltűnt „Fehér Kalapács”
professzionális szervezetnek bizonyult, amelynek a tagjai főállású
fegyveresek, akiket a náci eszmék elfogadása a zsidók, a feketék és a
rendőrök elleni gyűlölet egyesít. Ukrán nacionalista körökben a
„Fehér Kalapács” tagjai agresszivitásukról ismertek, akik készek
bármilyen kampányban részt venni bárki ellen. A csoport tagjainak
többsége büntetett előéletű. A „Fehér Kalapács” volt az, amely nem
szívesen látta azt, hogy az ukrán zsidó közösség képviselői
beszédeket mondjanak az EuroMaidanon. A „Fehér Kalapács” tagjai
megtámadták a zsidókat a Maidanon.
A „Fehér Kalapács” vezetője, Olesz Váhnij 1990 óta ismert
szélsőséges nacionalista. Egyike volt a második világháború után
létrehozott „Ukrán Ifjúsági Unió” kijevi vezetőinek, és tevékenységét
a hidegháború alatt a nyugati különleges szolgálatok finanszírozták.
Váhnij nevéhez fűződik a kommunista múlt emlékműveinek
eltávolítása, például Lenin szobrának a ledöntése. Váhnij irányította
a Szocialista Nacionalista Párt egyik szervezetét, ahová sok szkinhed
és nyílt neonáci csatlakozott. Többször letartóztatták és elítélték. Öt
évet börtönben töltött. A Jobb Szektornak azonban számos tagja
rendelkezik priusszal.
Az EuroMaidan-tüntetések – eltérően a korábbi narancsos
Maidantól – gyorsan átalakultak népi megmozdulásból olyan
gyűléssé, ahol a résztvevők vég nélküli nacionalista tüntetés
keretében követelték a csatlakozást az EU-hoz a közös európai
értékek alapján. Amikor az EuroMaidan-tüntetések demokratikus
tiltakozásból szélsőséges nacionalista demonstrációvá alakultak át, a
Szvoboda Párt vált az irányváltás meghatározó erejévé. Hamarosan
azonban még attól is radikálisabb erők tűntek fel még
szélsőségesebb követelésekkel. Ezután már a korábban alig ismert
Jobb Szektor volt a meghatározó erő. 2013. december 1-jén
támadtak rá a rendfenntartó erőkre és a Berkut-egységekre. Sikert
először 2014. január 19-én értek el, amikor a Jobb Szektor
milicistáinak az agresszív fellépése nyomán elhúzódó utcai harc jött
létre a Grusevszkogo utcában.
Január 19-én egy nagygyűlést terveztek, de a Jobb Szektor erről
nem vett tudomást. Az volt a céljuk, hogy minden eszközzel
fokozzák az anarchiát. Ekkor döntötték el a különböző tüntető
csoportokat koordináló irányítók, hogy megvalósítják stratégiai
céljukat, a hatalom erőszakos átvételét Kijevben.
 A Jobb Szektor aktivistái fémből készült katonai sisakot, míg a
többi tüntető a motorosok vagy építőmunkások által használt
fejfedőket viselték. A neonáci milicisták rendelkeztek gumibotokkal,
láncokkal és vértekkel is. Ezt a fegyverekkel és lőszerekkel együtt
kapták a tüntetés utolsó heteiben. Megfigyelők tapasztalták, hogy
szokatlanul jól megszervezett csapatmunka folyt a Jobb Szektor
egységeiben. Szervezetten támadtak, kis csoportokban, majd
hirtelen visszavonultak, nem adva lehetőséget a Berkut-
egységeknek, hogy ellentámadásba menjenek ellenük. Molotov-
koktélokat is először a Jobb Szektor tagjai használták a különböző
gyújtogató eszközökkel kombinálva.
Megbízható forrásból tudjuk, amit maguk az érintettek is
megerősítettek, hogy az EuroMaidan résztvevői kezdettől fogva
díjazásban részesültek. Minden aktív fegyveres napi kétszáz dollár
zsoldot kapott és további ötszáz dollárt, ha a csoport tíz fő feletti
létszámmal rendelkezett. Az összekötők és szervezők további napi
kétezer dollárt kaptak akkor, ha az alájuk rendelt csoportok
közvetlen támadást intéztek a rendfenntartó erők és az állami
tisztségviselők ellen. Jelentések szerint ez a pénz diplomáciai
csatornákon érkezett a Kijevben működő amerikai nagykövetségre,
onnan pedig a Szvoboda és a Haza Párt (Batkivcsina) vezetőihez.
(Mintegy húszmillió dollár hetente.) Ezt a pénzt használták az
EuroMaidan egészét működtető rendszer finanszírozására, az egyes
állami vezetők és rendfenntartó egységek irányítói
megvesztegetésére, valamint a médiumok és a propaganda
lefizetésére. A tüntetések irányítói a pénzt bankátutalással kapták
meg. Az is bizonyítást nyert, hogy azok a jobboldali szervezetek,
akik operatív szerepet játszottak az EuroMaidanon, garanciát kaptak
arra, hogy szükség esetén segítenek nekik elmenekülni Ukrajnából,
és abban az országban gondoskodnak róluk, ahova menekültek.18

Ukrán parlamenti választás új pártok részvételével

A kijevi törvényhozásban, a Verhovna Radában patthelyzet alakult
ki, és ezért a tervezettnél hamarabb kellett megtartani a parlamenti
választásokat. A 2014. október 26-i választásokon egy sor új párt
vett részt. Nem végleges adatok szerint a Vitalij Klicsko által
vezetett Petro Porosenko Blokk (BPP) érte el a legjobb eredményt.
Szorosan követte az Arszenyij Jacenyuk vezette Népfront (NF). Az
Önsegélyezés nevű párt – amelynek vezetője Andrij Szadovij – lett a
harmadik. Az Ellenzéki Koalíció – élén Jurij Bojkoval – futott be
negyediknek. A Radikális Párt – amelynek vezetője Oleg Ljasko –
lett az ötödik, az Oleg Tahnyibok vezette Szvoboda Párt a hatodik és
hetediknek bekerült még a parlamentbe Julia Tyimosenko Haza
Pártja is.
Az előrehozott választások időpontját Porosenko 2014.
augusztus 25-én jelentette be. A választásokat nem tartották meg
Donbászban, valamint a Krím félszigeten, amely már korábban
választások útján visszatért Oroszországhoz. Nem tartottak
választást Donyeck terület kilenc és Luganszk terület hat
választókörzetében. A 450 tagú Verhovna Radában így 27 hely
üresen maradt. Az érvényes ukrán alkotmány szerint csak 2017.
október 29-én kellett volna parlamenti választást tartani. Az
államcsínnyel alkotmányellenes módon hatalomra került új rezsim
azonban soron kívüli elnökválasztást tartott 2014. május 25-én.
Porosenko már júniusban kijelentette, hogy minél előbb
parlamenti választásokat is szeretne Ukrajnában a lehető
legdemokratikusabb módon. Az a parlamenti koalíció, amely
támogatta a Jacenyuk-kormányt, 2014. július 24-én felbomlott. Ha
nem alakul harminc napon belül új koalíció, az elnöknek joga van
feloszlatni a törvényhozást és kiírni az előrehozott parlamenti
választásokat. Porosenko 2014. augusztus 14-én azt állította a
közszolgálati televízióban, hogy a Verhovna Rada nem volt hajlandó
az önállóságát kikiáltó Donyeck és Luganszk Népköztársaságot
terrorista szervezetnek minősíteni. Porosenko így fogalmazott:
 „Nem tudom, miként lehet együttműködni egy parlamenttel,
amelyben nagyszámú képviselő »Ötödik Hadoszlopot« alkot, amelyet
külföldről irányítanak.”

Porosenko Oroszországra célzott. Azt is hozzátette, hogy az

újraválasztás a legjobb és leghatékonyabb formája az átvilágításnak,
ha nem is a törvényhozók, de a politikai erők szempontjából. Ekkor
jelentette be, hogy október 26-ra tűzte ki a parlamenti választásokat,
és hogy mert meg kell tisztítania a törvényhozást a korábbi elnök,
Viktor Janukovics támogatóitól. Porosenko szerint ezek a képviselők
nem képviselik azokat, akik megválasztották őket. Porosenko azzal
is megvádolta ezeket a képviselőket, hogy közvetlenül támogatták a
donbászi ellenállókat, és ezért a szeparatisták bűntársai. A jelenleg
érvényes vegyes választási rendszer értelmében a képviselők 50%-át
pártlistán, a másik 50%-át pedig az egyes választási körzetekben
választják meg, a választási küszöb pedig 5%.
A választáson induló pártok a Kelet-Ukrajnában folyó
függetlenségi háború és a külföldi orientáció vonatkozásában két
csoportra oszlottak. Az elsőbe tartoztak az EU-hoz való társulást
támogató pártok, akik azt akarták, hogy a kijevi kormányzat
fegyveres erővel fojtsa el az önrendelkezésükért harcoló helyi
milíciákat. Ide tartozott a Haza Párt, a Polgári Álláspont (NGO-párt),
a Radikális Párt és a Népfront. (Ez utóbbi nem támogatta
egyértelműen az erő alkalmazását.) A Szvoboda Párt is véget akart
vetni Donbászban a háborúnak, de ezt a hadsereg bevetésével akarta
elérni. A második csoporthoz tartozott az Erős Ukrajna és az
Ellenzéki Koalíció. Mindkettő oroszbarát és a fegyveres konfliktus
befejezését sürgette békés megoldással, tárgyalások útján. Az Ukrán
Kommunista Párt ugyancsak támogatta a Délkelet-Ukrajnában az
önrendelkezésükért harcoló ellenállókat.
A BPP csak második lett 21,8%-kal. Az Arszenyij Jacenyuk
vezette NF 0,3 százalékponttal előzte meg. Az NF a leadott
tizenötmillió listás szavazatból 35 ezerrel többet szerzett, mint a
BPP. Ezért a koalíció nagyobbik tagjának tekinti magát, és át akarja
írni az együttműködés lehetséges forgatókönyvét. A harmadiknak
befutott párt, az Önsegélyezés azt jelezte, hogy egyelőre nem kíván
részt venni a koalíciós tárgyalásokon. Andrij Szadovij (a lvovi
polgármester) Önsegélyezés Pártjának a 11%-os eredménye
meglepetés volt. Valószínű, hogy ezért kapott az ugyancsak Lvovból
induló Szvoboda Párt a két évvel korábbi 10% helyett olyan keveset,
hogy még az 5%-os küszöböt sem lépte át.
A 225 mandátum arányosan oszlik meg az 5%-ot elért hat párt
között. Más a helyzet az egyéni mandátumok esetében. A már
kiosztott 198 mandátumból 68-at a BPP színeiben indult jelölt nyert
el. Az NF csupán 18-at. Hatot kapott a parlamentből kiesett
Szvoboda és egyet Dmitrij Jaros, a Jobb Szektor vezetője. A
korábban nagy pártnak számító Régiók Pártja (PR) a listán 9,3%-ot
szerzett. Az Ellenzéki Blokk két egyéni mandátumhoz jutott, a
parlamenten kívül maradt Erős Ukrajna pedig csak egyet.
Ezekből az adatokból látható, hogy a BPP és az NF mintegy 210
parlamenti helyet kapott a felerészt listás, a felerészt egyéni
képviselőkből álló Radában. Az alkotmánymódosításhoz a szükséges
kétharmad nem lenne meg sem a politika második vonalába szorult
Haza Párttal, sem az Önsegélyezéssel. A két párt külön-külön
azonban elég az egyszerű többséghez.
Az ukrán parlamentnek számos népszerűtlen intézkedést kellett
hoznia. Ezek közül kiemelkedik, hogy fel kellett emelnie a gáz árát.
A költségvetési hiány csökkentéséhez megszüntették a lakossági és
az ipari fogyasztók közti árszintkülönbséget. Ez 70%-kal emelte a
földgáz árát.
2014. november 2-án tartottak választásokat az
önrendelkezésüket kimondó Donyecki és Luganszki Népköztársaság
területén. Putyin elnök már kifejtette, hogy nem tartja legitimnek az
Ukrajnában október 26-án megtartott választást, mert az nem áll
összhangban az orosz és az EU közvetítésével az önállóságukat
kihirdető elszakadt tartományok és a kijevi kormányzat között
létrejött Első Minszki Megállapodással. Putyin jelezte, hogy nem
egyszerűen az ukrán törvény szerint kellett volna megtartani a
parlamenti választást, hanem figyelembe kellett volna venni a
donyecki és a luganszki vezetés álláspontját is. Mivel ezt nem tették,
ezért kell elfogadni azt, hogy az önrendelkezést választó Délkelet-
Ukrajnában különutas választáson döntöttek. Moszkva igényt tartott
arra, hogy az EU minél előbb enyhítse az Oroszországgal bevezetett
szankciókat, és adja jelét annak, hogy kész tudomásul venni a Krími
Autonóm Köztársaság döntését arról, hogy visszatért
Oroszországhoz.
A 2014. november 2-i választások a Kijev engedélye nélkül
kikiáltott Donyecki és Luganszki Népköztársaságokban incidensek
nélkül folytak le és objektíve megerősítették az új hatalom
legitimitását. Emlékeztetünk rá, hogy a kelet-ukrajnai szavazók által
is megválasztott törvényes elnököt, Janukovicsot és kormányát az
államcsínyt végrehajtó puccsisták alkotmányellenesen, terrorista
módszerekkel távolították el. Mivel Ukrajnában még mindig az az
alkotmány van érvényben, amelyet az államcsínnyel súlyosan
megszegtek, így a kijevi rendszer még két választás után sem
nevezhető alkotmányos kormányzatnak. Ha pedig a kijevi
kormányzat az alkotmány megkerülésével gyakorolja a hatalmat,
milyen jogon tart igény arra, hogy tőle kérjenek engedélyt
Novorosszija választópolgárai ahhoz, hogy élhessenek
önrendelkezési jogukkal?
Az orosz külügyminisztérium nyilatkozatban állapította meg,
hogy a szavazás szervezetten folyt le a választók aktív részvétele
mellett. A megválasztott képviselők mandátumot kaptak a
gyakorlati feladatok megoldásához és az élet normalizálásosához.
Fontos feladat, hogy megkezdődjön a párbeszéd a Donyec-medence
képviselői és a központi ukrán hatalom között a Minszkben elért
megállapodások alapján.
Moszkva kész hozzájárulni az ukrajnai helyzet rendezéséhez
nemzetközi partnereivel együtt. Az Egyesült Államok elítélte az
önhatalmúlag kikiáltott népköztársaságokban tartott választásokat,
mert Washington álláspontja szerint azok ellentmondanak a Minszki
Megállapodásoknak. A Novorosszijában jelenlevő megfigyelők
kijelentették, hogy a választások megfeleltek az európai
gyakorlatnak, mert átláthatóak és demokratikusak voltak,
betartották a titkosság és a függetlenség követelményeit. A Donyecki
Népköztársaságban a miniszterelnöki tisztséget betöltő Alekszandr
Zaharcsenko szerezte meg a szavazatok több mint 70%-át. A
Luganszki Népköztársaságban a köztársaság jelenlegi vezetője, Igor
Plotnyickij győzött.
Porosenko ukrán elnök kijelentette, hogy a kijevi kormányzat
nem ismeri el legitimnek a választást, mert annak megrendezése
ellentmondásban van Kijev és a szakadárok képviselői között 2014.
szeptember 5-én Minszkben létrejött megállapodással:

„Az a bohózat, amelyet harckocsik és gépkarabélyok árnyékában

rendezett meg két terrorista szervezet (értsd: a választással
hatalomra került két elnök és kormányzata a
népköztársaságokban – D. J.) a Donyec-medence egy részében,
szörnyű esemény, aminek semmi köze a szabad akarat valódi
kinyilvánításához.”

Ehhez Porosenko még hozzátette, hogy sem Ukrajna, sem a civilizált

világ nem ismeri el ezt a „bohózatot”.
Az Ukrán Biztonsági Szolgálat, az SZBU büntetőjogi eljárást is
kezdeményezett a szervezők ellen államcsíny gyanújával. Arra
hivatkoztak, hogy a Donyeckben és Luganszkban rendezett választás
sérti Ukrajna alkotmányát és jogszabályait, valamint „az
államhatalom megszerzését célzó cselekedetekre utaló jeleket
mutat”.
A donyecki és a luganszki vezetők új népi tanácsok
(parlamentek) és azok elnökeinek megválasztására kérték fel a
népköztársaságok polgárait. Az Európai Biztonsági és
Együttműködési Szervezet (EBESZ) és más nemzetközi szervezetek
nem küldtek megfigyelőket az önrendelkezésüket kimondó
népköztársaságok választásaira.
Zaharcsenko a választásokkal kapcsolatban ezt mondta: „A
Donyecki Népköztársaságban senkit nem fog érdekelni, ha az európai
országok nem ismerik el az országgyűlési választások és az
államfőválasztás eredményeit. A lényeg az, hogy Oroszország elismeri.”
Emlékeztetünk arra, hogy a Novorosszijának is nevezett Donyecki és
a Luganszki Népköztársaság 2014. május 11-én nyilvánította ki
függetlenségét. A két függetlenné vált kelet-ukrajnai tartományban
május közepe óta november végéig mintegy négyezer polgári
személy vesztette életét. Az államcsínnyel hatalomra juttatott
atlantista kormányzat Novorossziját is be akarta vonni az Európai
Unióba, és később – feltételezhetően – a NATO-ba is. 2014.
szeptember 15-én az EBESZ közvetítésével tűzszüneti megállapodás
született, de kisebb összetűzésekre a tűzszüneti megállapodás
ellenére is folyamatosan sor került.

Porosenko és a minszki tűzszüneti megállapodás

A 2014. szeptember 5-én Minszkben megkötött első tűzszüneti

megállapodás óta a Kijev által Novorosszijába küldött fegyveres erők
közel száz tagja vesztette életét. A fegyverszüneti megállapodás arra
kötelezte az ukrán haderőt, hogy vonuljon vissza a frontvonaltól.
Porosenko november első napjaiban többször is hangoztatta, hogy
Ukrajna ragaszkodik a Minszki Megállapodás betűjének és
szellemének a szigorú betartásához. Ezt annak dacára ismételte meg,
hogy a kijevi rezsim bizonyíthatóan folyamatosan megszegte a
Minszki Megállapodást, a „Minszk-1”-et. Kijev visszavonta azt az
ígéretét, hogy autonómiát biztosít a donyecki és a luganszki régió
számára, a térségben pedig folytatódott a sűrűn lakott területek
ágyúzása és bombázása. Számos iskolát, kórházat, középületet,
lakóházat is találat ért. Az ukrajnai polgárháborúban 2015
márciusáig kizárólag az kijevi fegyveres erők rendelkeztek
légierővel, ezért a nagyvárosoknak (később a kisebb településeknek
is) a bombázásáért, a polgári lakosság elűzéséért és megöléséért
egyedül a kijevi hatóságok felelősek. A nehéztüzérség bevetését is a
Kijev által Donbászba küldött erők kezdték. A függetlenségüket
védelmező helyi fegyvereseknek csak 2014 végén lett saját
tüzérségük, amelyhez a fegyverzetet nagyrészt a legyőzött kijevi
csapatoktól zsákmányolták.
Andrej Kelin, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet
(EBESZ) kiküldöttje megállapította, hogy a kijevi rendszer
megszegte a minszki protokollban vállalt valamennyi
kötelezettségét. Így nem hozta meg az amnesztiára vonatkozó
jogszabályokat, nem biztosított különleges státuszt Donyecknek és
Luganszknak.
Porosenko arra kérte John Kerry amerikai külügyminisztert,
hogy Washington hívja újra össze a Genfi Fórumot. A Genfi
Megállapodás a „Minszk-1”-hez hasonlóan felszólította az összes
érdekelt felet arra, hogy kössenek fegyverszünetet és vonuljanak
vissza a konfliktus övezetéből. A kijevi kormányzat a minszkihez
hasonlóan a Genfi Megállapodást is megszegte, és sok áldozatot
követelő offenzívát indított Novorosszija lakói ellen, ugyanakkor
tagadja, hogy megszegte volna a tűzszünetet. Újból és újból arra
hivatkozik, hogy Oroszország hajtott végre inváziót. Ezt azonban
semmilyen bizonyítékkal nem támasztotta alá.
Porosenko azért tett kísérletet a Genfi Fórum felelevenítésére,
mert azon nem vettek volna részt a két donbászi népköztársaság
2014. november 2-án megválasztott elnökei és képviselői. A két,
önállóságát kikiáltó államot nemcsak a kijevi kormányzat, de
Washington és Brüsszel sem ismeri el. A Nyugat itt is kettős mércét
alkalmaz. Az október 26-i parlamenti választást egy februárban
illegális módon hatalomra került kormányzat írta ki. Ezt mégis
törvényesnek tekinti a Nyugat. Mivel Genfben nem vehetett még
részt a Donyecki és Luganszki Népköztársaság, mert 2014. április
17-én ez a két államalakulat nem létezett, ezért a felújított Genfi
Fórumra sem kellett volna meghívni őket. Ez egyértelművé teszi,
hogy a kijevi vezetés nem az érdemi párbeszédre és a valódi békés
megoldásra törekedett.

A Nyugat elutasítja Ukrajna tömbönkívüliségét

Ukrajnával kapcsolatban is felmerült a tömbön kívüli státusz

megtartása. Putyin egyértelművé tette, hogy Ukrajna NATO-tagsága
összeegyeztethetetlen Oroszország alapvető biztonsági igényeivel.
Példaképül Finnország szolgál. A pénzhatalmi világelit belső
intézményének számító Council on Foreign Relations, a CFR
(Külkapcsolatok Tanácsa) szakértői úgy látják, hogy a finn modell, a
„Finlandization” (finlandizáció, vagy finnesítés) nem alkalmazható
Ukrajnára.
(A finlandizáció fogalma a szovjet korszakban használt és a
Szovjetunió érdekeit túlzottan figyelembe vevő politizálási stílust
jelentette a világháborút követő idők nyugati szóhasználatában. A
keleti tömbben „a pozitív semlegesség” kategóriát is használták
Finnországgal kapcsolatosan. A nyugati politikusok és
társadalomkutatók az 1960-as évektől kezdték használni a
finlandizáció kifejezést. Ezt kapcsolatba hozták az el nem
kötelezettség és a tömbön kívüliség politikájával.)
Henry Kissinger már 2014. március 5-én egyértelművé tette,
hogy Ukrajnának biztosítani kell a jogot, hogy szabadon döntse el,
milyen gazdasági és politikai szövetséghez társul, ugyanakkor
Ukrajnának nem szabad csatlakoznia a NATO-hoz, hanem a híd
szerepét kell betöltenie a Nyugat és Oroszország között.
A CFR két munkatársa, Mark P. Lagon és Will Moreland úgy
látja19, hogy azok, akik a tömbönkívüliséget ajánlják Ukrajnának,
félreértik a finn modellt. Az SZKP Politikai Bizottságát annak idején
elméletileg kielégítette Helsinki óvatos és alkalmazkodó
külpolitikája. A Putyin vezette orosz kormányzat számára azonban
már Ukrajna belső fejlődése is nagy kockázatot jelent.
Egy semleges, tömbön kívüli, de gazdaságilag virágzó és
demokratikus rendszerű Ukrajna fenyegetést jelentene a Putyin-
rendszer számára, mert alternatívát mutatna fel Putyin
tekintélyuralmi és államközpontú értékrendjével és világképével,
véli a CFR két elemzője. Ha a transzatlanti közösség elfogadja
Ukrajna finlandizációját – az ukrán válság megoldásaként –, akkor
feláldozza a Nyugat értékeit egy olyan politika megvalósítása
érdekében, amely a CFR szakértői szerint kudarcra van ítélve, mert
lemondana Ukrajnában a nyugati típusú demokrácia sikerre
viteléről. A CFR-ben folyó vita középpontjába a NATO kibővítésének
orosz ellenzése került, és ez háttérbe szorított más fontos kérdéseket.
John Mearsheimer a Foreign Affairs 2014. szeptemberi számában
abból a forgatókönyvből indult ki, hogy a NATO tartózkodik minden
további keleti irányú terjeszkedéstől, és a Nyugat átvált egy virágzó,
de semleges Ukrajna létrehozására. Ez az Ukrajna már nem
fenyegetné Oroszországot, és lehetővé tenné a Nyugat számára,
hogy rendezze kapcsolatait Moszkvával. Mearsheimer
megvilágította, hogy Moszkva miért tekinti alapvető stratégiai
érdekeivel ellentétesnek a NATO terjeszkedését, és elemezte a finn
tapasztalat tanulságait. (Mearsheimer a Chicagói Egyetemen tanít.
Stephen Walttal a szerzője volt az Izraeli lobby és az Egyesült Államok
külpolitikája című [2007] könyvnek, amely hosszú ideig vezette a
New York Times bestsellerlistáját.)
A sztálinista Moszkva az 1948-as finn–szovjet szerződésben azért
ragaszkodott Helsinki semlegességéhez, mert így kívánta területi
hódításait védelmezni. A finnek elhatárolódtak az Orosz Birodalom
részeként is, és úgy is, mint a Szovjetunió szomszédos állama. Nem
kötötte őket Oroszországhoz sem a nyelv, sem a kultúra, sem a
közös történelem. Ezzel szemben Ukrajna lényegesen különbözik az
északi mintától. Az oroszok számára a Kijevi Rusz lényegesen több,
mint a birodalom egyik előretolt állása. Az ukrán lakosság 17,3%-a
orosz és 30%-uk az oroszt tekinti első nyelvének. Ezzel szemben
Finnországban csak a lakosság 0,2%-a beszél oroszul. Az Ukrajnához
fűződő szoros kötelékek miatt a Putyin-rendszer nem tekintheti
lényegtelennek saját működése szempontjából Ukrajna belső ügyeit.
Putyin számára több forog kockán Ukrajnában, mint a katonai
biztonság. Egy életerős, demokratikus és gazdaságilag virágzó
Ukrajna alternatívát jelent az orosz népnek a Putyin által választott
úttal szemben. Ezért egzisztenciális fenyegetés a putyini
rendszernek. Kijevnek az a döntése, hogy közeledik az euroatlanti
közösség felé, közvetlen kihívást jelent azon rendszer, amelyet
Putyin mintaként ajánlott a szláv és ortodox vallású népek számára.
Egy olyan Ukrajna, amelyben érvényesül a jog uralma, amely
lényegesen csökkenti a korrupciót, és idővel gazdaságilag is
megerősödik, versenytársává válhat az állítólag a „civilizációk
összecsapását” hirdető putyini kormányzásnak. Nem a
tekintélyuralom az egyedüli út a szláv civilizációk stabilitásához és
gazdagságához. A Kreml most úgy tekint Ukrajnára, mint amely
kiinduló bázisa egy Moszkvában kirobbantott színes forradalomnak.
A CFR két munkatársa – hűen a pénzhatalmi világelit
ideológiájához – úgy látja, hogy illúzió az a feltételezés, hogy egy
semleges Ukrajna hozzájárulhatna a Nyugat és Oroszország közti
feszültségek megoldásához. A transzatlanti közösségnek, vagyis a
pénzhatalmi világelit irányítása alatt álló kormányoknak meg kell
érteniük, hogy egy liberális, megreformált és erős kormányzat
Kijevben ütközik Putyin érdekeivel.
Jellemző, hogyan látja a Nyugat e két védelmezője a 2014.
szeptember 5-i tűzszüneti megállapodás sorsát. Ha érvényben marad
a Minszki Megállapodás, Ukrajna csupán a konfliktus egy új
szakaszába kerül. Oroszország arra fog törekedni, hogy
megakadályozza Ukrajna felépülését, az új rendszer
megszilárdulását. A Nyugat arra számíthat, hogy Oroszország
erőfeszítéseket tesz a keleti régiókban a konfliktus fenntartására,
hogy így térítse el a figyelmet és a pénzügyi támogatásokat a
korrupció elleni küzdelemtől és a gazdaság újjáépítésétől.
A folytatódó erőszak arra ösztönzi az ukrán törvényhozásba
bejutott szélsőjobboldali nacionalistákat, hogy egyenetlenséget
szítsanak és aláássák a demokratikus rendszert. A putyini modell
addig elfogadható Oroszország számára, amíg az alternatív
megoldások rosszabbnak tűnnek. Az orosz elnök azért törekszik az
erőszakra, a káoszra és a szegénységre Ukrajnában – vélik a CFR-
elemzői –, hogy ily módon biztosítsa magának a hatalmat saját
országában.
A pénzhatalmi világelit agytrösztjének ez a két tagja azt ajánlja a
Nyugatnak, hogy hosszú küzdelemre készüljön fel Ukrajna
demokratikus fejlődésének biztosítása érdekében. Az erőszak még
nem ért véget, az áttérés a hadszíntérről a politikai arénába nem
jelenti azt, hogy a Nyugat elfordulhat Ukrajnától. Ukrajnának nincs
lehetősége arra, hogy lemondjon saját külpolitikájáról cserébe azért,
hogy Oroszország nem avatkozik be többé a belső ügyeibe. A Kreml
nem éri be kevesebbel, mint a demokrácia összeomlásával
Ukrajnában. Ezért a finlandizáció csak arra szolgálna, hogy
lemondjunk a nyugati értékekről.
Az Egyesült Államok és az Európai Unió önelégülten azt
gondolta, hogy Ukrajna vonatkozásában is megmarad az a vonzerő,
amely a kelet-európai tömb országait korábban az Európai Unió felé
vonzotta.
2014-ben a Nyugatnak súlyos gazdasági nehézségekkel,
társadalmi megosztottsággal kellett szembenéznie. Ez pedig már
nem teszi elkerülhetetlenné egy demokratikus és egyesült Európa
létrejöttét. A demokrácia és a demokráciaellenes erők közti
frontvonal ma Ukrajnában és Magyarországon húzódik – véli Lagon
és Moreland. Az a stratégiai program, amely 1941-ben kezdődött a
zsarnokság és az elnyomás felszámolására Európában, meg lett
támadva. A Nyugat többé nem hagyhatja figyelmen kívül a
tekintélyuralmat mint politikai rendszert, amely összekapcsolódott
az európai történelemmel. Hatékonyabb irányítással és nem katonai
egyensúllyal kell szembeszállni ezzel az alattomos veszéllyel.
Azért ismertettük részletesen a CFR két szakértőjének az ukrajnai
konfliktusról készített elemzését, mert azok teljes mértékben
mellőzik azt a tényt, hogy a pénzuralmi világrendet irányító
szupergazdag bankárdinasztiák alkotják a globálisan
megszerveződött magánhatalom elitjét. A pénzhatalmi világelit
elsősorban az egyes ember önző érdekeit érvényesíti gátlástalanul a
közérdekkel szemben. Ez a magánérdek akkor tud korlátozás és
ellenőrzés nélkül működni, ha a közérdeket egy gyenge állam
képviseli. Amit becsmérlően tekintélyuralomnak minősítenek, az
valójában az az erős állam, amely képes ellensúlyt képezni a
túlerőre szert tett magánhatalommal szemben. Európa népei jól
tudják, hogy a korlátlanná vált egyéni érdek önzése mérhetetlen
károkat tud okozni, és emiatt erős államra van szükség a szervezett
magánhatalom túlkapásainak megakadályozására. Ezt az erős
államot tekinti a pénzhatalmi világelit olyan intézménynek, amelyet
hatalmi monopóliuma biztosítása érdekében fel kell számolnia.
A jelenlegi orosz kormánnyal is az a problémája, hogy az már
nem biztosítja neki Oroszország erőforrásainak korlátlan kifosztását,
és az orosz társadalom munkájának az eredményét már nem tudja
úgy kisajátítani, ahogyan azt a szervilis Jelcin-kormányzat idején
megtehette. A tanulmány szerzői azonban nem hajlandók elismerni,
hogy létezik szervezett magánhatalom, amelynek az egyensúlyát
csak az erős közhatalom képezheti. Ez utóbbi pedig nem más, mint a
közérdeket érvényesíteni képes nemzetállam, amely a gátlástalan
magánhatalommal szemben védelmezi az adott ország nemzeti
vagyonát és lakói munkájának az eredményét.

Hogyan gyakorolja az uralmat a szervezett

magánhatalom Kijevben?
A legutóbbi még mindig alkotmányellenesnek minősíthető
parlamenti választás lehetőséget nyújtott ennek a bemutatására.
Mivel magyarázható a szélsőjobboldal veresége? A kérdést úgy is
megfogalmazhatjuk, hogy kinek vált terhessé a Szvoboda Párt és
vezetője, Oleg Tyáhnyibok. A szélsőjobboldali politikus közismert
antiszemita és oroszgyűlölő. Az oroszokat lenézően csak
„moszkáloknak”, a zsidókat pedig „jídeknek” nevezi. A Szvoboda
Párt nem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-ot, és így
csak öt képviselője lesz a kijevi törvényhozásban, akik egyéni
jelöltként jutottak mandátumhoz. Ennek az eredménynek az
elemzésénél figyelembe kell venni, hogy a színfalak mögötti
döntéshozók a képviselőjelöltek számát ténylegesen még a
választások előtt eldöntötték, másrészt a döntéshozók fontosnak
találták bizonyítani, hogy az államcsíny utáni Ukrajnában nincs
helye a fasizmusnak a főáramlatú politikában.
A 2014. október 26-án megtartott előrehozott egyfordulós
parlamenti választás eredménye azonban több vonatkozásban is
zavarba ejtő. A Porosenko-blokk teljesen váratlanul lemaradt a
Jacenyuk miniszterelnök által vezetett Népfronttól. Az Oleg Ljasko
által vezetett Radikális Párt, amelyet csaknem minden elemző a
második befutónak tekintett, hirtelen zsugorodni kezdett, és átadta a
helyét egy új politikai erőnek, a Számopomosnak, vagyis az
Önsegélyezés Pártjának, amelyet Andrej Szadovij, a nyugat-ukrajnai
nagyváros, Lvov (Lviv) polgármestere hozott létre, és amely
váratlanul nagy sikerrel mutatkozott be. A politikai elemzők
számára az igazi meglepetést a Szvoboda Párt gyenge eredménye
jelentette, mert arra számítottak, hogy könnyűszerrel átlépi az 5%-
os küszöböt, és az előrejelzéseknek megfelelően parlamenti párt lesz.
Tyáhnyibok és a Szvoboda tagjai kudarcukat azzal magyarázzák,
hogy partnereik cserbenhagyták őket és elárulták Ukrajnát. Még azt
is mondogatták, hogy megrohamozzák a Központi Választási
Bizottság épületét, de fenyegetésüket nem váltották be. A Szvoboda
kudarcának több oka is volt. A bizonytalan politikai pártokkal –
amelyek folyamatosan változtatják politikai irányzatukat – ez
gyakran megtörténik. Az a Szocialista Párt, amely 2004-ben
Juscsenkót támogatta, két évvel később átpártolt Viktor
Janukovicshoz. Ugyanez történt a Vlagyimir Litvinov vezette
Néppárttal, amelyet minden urat kiszolgáló szervezetnek neveztek.
A szocialista-nacionalista párt, amely 2010-ben vette fel a
Szvoboda nevet, lehűtötte a radikális fellángolást, mivel nem tudott
felmutatni sok eredményt. Az ekkor kormányzó Régiók Pártja
stratégái már ebben az időben elkezdték felkészíteni Tyáhnyibokot –
a Szvoboda vezetőjét –, hogy ő legyen Janukovics elnök egyik küzdő
partnere az 2015-ben esedékes elnökválasztáson. A Janukoviccsal
kötött megállapodás miatt Tyáhnyibok elveszítette sok
ultranacionalista támogatását. Amikor az államcsíny előkészületei
már teljes erővel folytak, Tyáhnyibok tűnt a legóvatosabbnak az
EuroMaidan-mozgalomban résztvevő többi vezetőhöz képest. Sok
radikális szavazót veszített, és mindössze csak néhány mérsékelt
nacionalista támogatót szerzett.
Amikor a Krími Autonóm Köztársaság csatlakozott
Oroszországhoz, és beindultak a fegyveres büntetőakciók
Novorosszija ellen, a Szvoboda Párt retorikája olyan agresszívvé
vált, hogy teljesen elidegenítette Tyáhnyiboktól a mérsékelt erőket.
A szélsőjobboldali ultranacionalisták viszont nem tértek vissza
hozzá, mert új vezetőket találtak a maguknak. Már írtunk róla, hogy
a Szvoboda 2010-ben megváltoztatta pénzügyi forrásait. A kis- és
közepes nyugat-ukrajnai cégek korlátozott támogatásai azokhoz az
oligarchákhoz fordult pénzügyi támogatásért, akik a Régiók
Pártjához tartoztak. Ez annak a „könnyű győzelem” összeesküvésnek
a részét képezte, amely biztosítani akarta Janukovicsnak a
győzelmet egy további elnöki ciklus elnyeréséért. Amikor
Janukovicsot megbuktatták, megszűnt ugyan ez a finanszírozás, de a
Szvoboda már két éve parlamenti párt volt, és ez lehetőséget
nyújtott, hogy az üzleti körök más mérsékelt nacionalistáitól
szerezzen támogatást. Ezek az üzleti körök azonban átálltak olyan
ígéretesebb pályázókhoz, mint Jacenyuk és Porosenko. Emiatt a
választási kampányt megelőzően egyre zsugorodott a Szvoboda
pénzügyi támogatása. A Nyugat kezdetben többé-kevésbé egyformán
bánt az EuroMaidan-mozgalom vezetőivel, Európa később Vitalij
Klicsko mellé állt, az Egyesült Államok pedig Jacenyuk mögé, és így
Tyáhnyibok gazda nélkül maradt.
Volt azonban más ok is arra, hogy a Szvoboda Párt háttérbe
szoruljon. Sem Washington, sem Brüsszel nem akarta, hogy az ukrán
törvényhozásban jelen legyenek olyan képviselők, akik látható
módon a fasiszta ideológiához kötődnek. Így a náci szavazókat a
színfalak mögötti döntéshozók felosztották más politikai pártok
között. A Szvoboda legharcosabb aktivistái azonban nem ütötték
meg a mércét, amikor összeállították a pártlistákat, és így
kimaradtak a parlamentből. Ezért mondják a csalódott Szvobodások,
hogy partnereik elárulták őket.
Valójában senki nem árult el senkit. A Tyáhnyibok által vezetett
neonáci Szvoboda Párt továbbra is a hatalom berkeiben maradt. A
kijevi puccsot követően számos tagja jól fizető állásokhoz jutott az
államigazgatás különböző intézményeiben. Többen kulcsfontosságú
pozíciókba kerültek. Így például Jurij Mihalcsisin, aki közismert
Hitler- és Mussolini-rajongó és az ukrán fasizmus egyik ideológusa,
parlamenti képviselőből az Ukrán Biztonsági Szolgálat helyettes
vezetője lett, aki a politikai elemzésekért és az ideológiai
kérdésekért felelős. Várhatóan Oleg Tyáhnyibok is fontos
államigazgatási pozícióba kerül.

Gázmegállapodás Oroszország, Ukrajna és az Európai

Unió között

A háromoldalú megállapodást az EU energiaügyi biztosa, Günther

Oettinger, ukrán részről Jurij Prodan, Oroszország képviseletében
pedig Alekszandr Novak energiaügyi miniszter írta alá. A Gazprom
orosz gázipari vállalat 1000 köbméterenként 100 dollár
kedvezményt ad Ukrajnának a gáz árára a jelenleg is hatályos
gázmegállapodásban rögzített árhoz képest. 2014 végéig 1000
köbméterenként 378 dollárért szállított gázt Ukrajnának. 2015.
januártól március végéig pedig 365 dollárért. Erre az időszakra nem
kell kifizetni a megállapodásban rögzített minimális mennyiség árát,
ha a vevő annál kevesebbet vesz át.
A gázszállítások 2014 novemberében megindulhattak, és
Kijevnek az év végéig ki kellett fizetnie 3,1 milliárd dollárt kitevő
gázárhátralékot. Oettinger megerősítette, hogy Kijevnek volt erre a
célra elkülönített pénze. Az EU-tól és a Nemzetközi Valutaalaptól
kapott 1,5 milliárd dollárt, amelyből 2015. március végéig 4
milliárd köbméter gázt tudott vásárolni Moszkvától.
Moszkva szerint Ukrajna 5,3 milliárd dolláros gáztartozást
halmozott fel vele szemben. Novak azonban utalt arra, hogy a 3,1
milliárd fölötti tartozás kérdése csak a Stockholmi Döntőbíróság
ítélete után kerül napirendre. A 2015 áprilisától kezdődő időszakról
Brüsszelben nem tárgyaltak az érintett felek. Az orosz fél abból
indult ki, hogy a 2015 áprilisától a jelenleg is érvényes – 2009-től
2019-ig – szóló gázmegállapodás szerint történik a gáz árképzése és
a gázszállítás. A jegyzőkönyv aláírásakor jelen volt José Manuel
Barroso, az EB azóta távozott elnöke, aki reményét fejezte ki, hogy a
megállapodás növelni fogja a bizalmat Oroszország és Ukrajna
között, ami alapvető fontosságú a minszki megállapodások
végrehajtása szempontjából.
Az orosz–ukrán gázviszály akkor éleződött ki, amikor a kijevi
kormányzat fegyveres erőszakkal akarta elfojtani a Kelet-Ukrajnában
kibontakozó önrendelkezési törekvéseket. Orosz részről jelentős
mértékű áremelést jelentettek be, amit az új kijevi kormányzat
gazdasági agressziónak minősített, és közölte, hogy a megnövelt árat
nem hajlandó fizetni. Moszkva arról biztosította európai vásárlóit,
hogy velük szemben teljesíti szállítási kötelezettségeit. Azt kérte
cserébe, hogy oldják meg az ukrán tartozás ügyét. Moszkva 2014
júniusában felfüggesztette a gázszállítást Ukrajna számára, Kijev
viszont azzal fenyegetett, hogy leállíthatja az Európába irányuló gáz
és kőolaj tranzitszállítmányokat. A Brüsszelben aláírt átmeneti
kompromisszumos megoldás biztosította az energiaellátást a téli
hónapokra, de a fizetési garanciákat is tartalmazó tartós
megállapodás bizonytalan időre elhalasztódott.

Hogyan lehet elkerülni, hogy az ukrán válság globális

konfliktussá váljon?

Szergej Glazijev szociálisan mélyen elkötelezett matematikai

közgazdász, az Orosz Tudományos Akadémia levelező tagja, aki
Jelcin elnök első kormányában miniszterelnök-helyettes is volt,
2014. szeptember 26-án kísérletet tett annak a megválaszolására,
hogy miként lehetne elkerülni egy globális konfliktus kirobbanását
és elhárítani egy harmadik világháború fenyegetését. Glazijev látva
a korrupciót és a visszaéléseket, tiltakozásul távozott Jelcin
kormányából, most azonban ismét fontos közéleti szerepet tölt be az
Orosz Föderáció új elnöke, Putyin tanácsadójaként.
Glazijev az Egyesült Államok akcióit Ukrajnában nemcsak
ellenségesnek tekinti Oroszországgal szemben, de olyan folyamat
részének is, amely a világ egészét destabilizálja. Az Egyesült
Államok lényegében nemzetközi konfliktus kirobbantására törekszik
azért, hogy megmentse geopolitikai, pénzügyi és gazdasági
tekintélyét. Ezért tevékenységére olyan szisztematikus és átfogó
választ kell adni, amely nemcsak leleplezi, de véget is vet az
Egyesült Államok politikai dominanciájának, és legfőképpen aláássa
az amerikai katonai, politikai hatalom bázisát, amely azon alapul,
hogy korlátlanul tudja előállítani a világvaluta szerepét is betöltő
fedezetlen dollárt az elektronikus „bankóprés” segítségével.
A világnak szüksége van olyan erők szilárd koalíciójára, amelyek
a stabilitás mellett szállnak síkra. Egy ilyen háborúellenes globális
koalíció újra szabályozná a nemzetközi pénzügyi rendszert, és a
gazdasági életet a kölcsönösen előnyös, tisztességes, érték-előállító
tevékenységre alapozná, amely tiszteletben tartja az egyes országok
nemzeti szuverenitását. Egy ilyen koalíció nagy, független államok
társulása lehetne. Ilyen országokból áll a BRICS. A globális
koalícióhoz tartozhatna a fejlődő világ, amelyhez Ázsia, Afrika és
Latin-Amerika többsége tartozik, és amely hátrányos
megkülönböztetést kénytelen elviselni a világ jelenlegi pénzügyi és
gazdasági rendszerében. A Szovjetunió felbomlása után létrejött
Független Államok Közösségéhez (FÁK) tartozó országok is
érdekeltek abban, hogy egy kiegyensúlyozott fejlődést biztosító
rendszer tagjai legyenek.
Ugyanez mondható el azokról az európai nemzetekről, amelyek
még nincsenek teljesen alárendelve az Egyesült Államok
diktátumának. Az így létrejött széles koalíció meghozná a szükséges
intézkedéseket a globális válság alapvető okainak megszüntetésére.
Ezek közül Glazijev hármat emel ki: az első a globális tartalék
valuták ellenőrizetlen kibocsátása, amely lehetővé teszi a kibocsátók
számára, hogy visszaéljenek uralkodó helyzetükkel, így növelve
aránytalan mértékben befolyásukat és erősítve a globális pénzügyi
és gazdasági rendszer destruktív tendenciáit. Második okként azt
jelöli meg, hogy a banki és pénzügyi intézmények működését
szabályozó rendszer képtelen elhárítani a hatalmas kockázatokat és
a pénzügyi buborékok kialakulását. Harmadik okként Glazijev a
növekedési potenciál kimerülését jelöli meg a fennálló
technológiaalapú gazdasági rendszerben, amelyben nincsenek meg a
lehetőségek egy meghatározóan új technológia létrehozására. Nincs
elegendő beruházás az alapvető technológiai megoldások
bevezetésére.
Ezért meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek lehetővé
teszik az egyes országok pénzügyi hatóságai számára, hogy ők
nyújtsanak pénzkölcsönt olyan gazdaság megalapozására, amely az
új technológiákat alkalmazza, végrehajtja a gazdasági
modernizációt, elősegíti az innovációt és ott ösztönzi a gazdasági
tevékenységet, ahol lehetőség van a növekedésre. A tartalék valuták
kibocsátóinak garantálniuk kell azok stabilitását, mégpedig úgy,
hogy meghatározzák az egyes nemzetek eladósodásának mértékét, a
fizetési és kereskedelmi mérlegek egyensúlyát. További fontos
követelmény: a világ valutatartalékainak kibocsátói legyenek
kötelezve a versenyszabályok betartására és a pénzpiacokhoz való
hozzáférés vonatkozásában az egyenlő esélyek fair biztosítására.
A többi ország is – betartva hasonló korlátozásokat –
használhassa nemzeti valutáját külkereskedelmi és pénzügyi
tranzakciói lebonyolításához. Lehetővé kell tenni, hogy a
világkereskedelem résztvevői tartalék valutaként használhassák a
partnerországok valutáit. Célszerű ezért egyesíteni azokat a nemzeti
valutákat, amelyek arra törekszenek, hogy globális vagy regionális
valutává válhassanak attól függően, hogy a pénz kibocsátója eleget
tesz-e meghatározott standard követelményeknek.
A világszintű tartalék valuta kibocsátóinak fokozottan kell
ellenőrizni a tőke áramlását, hogy elejét vegyék a spekulációs
támadásoknak, amelyek célja a nemzetközi és a nemzeti
pénzrendszerek aláásása. Ezért e globális koalíció tagjainak meg kell
tiltaniuk az offshore ügyleteket és meg kell akadályozniuk, hogy az
így létrehozott bankok és vállalatok újrafinanszírozhatók legyenek.
Azokat a nemzeti valutákat, amelyek kibocsátói nem tartják be
ezeket a szabályokat, tilos legyen használni a nemzetközi
elszámolásokban.
Szükséges a nemzetközi pénzügyi intézményeknek az alapvető
átalakítása a világszintű tartalék valutákat kibocsátók
ellenőrzéséhez. A résztvevő országok képviseletét aszerint kell
kialakítani, hogy ezek az országok milyen mértékben vesznek részt a
világméretű termelésben, kereskedelemben és pénzügyekben.
Tekintettel kell lenni természeti erőforrásuk és lakosságuk méreteire
is. Ezeket az ismérveket kellene alkalmazni az olyan valutakosárként
kialakított pénzeknél is, mint amilyen az új SDR (Special Drawing
Rights) lenne. Ez lehetne a nemzeti valuták értékének a
megállapításához használt mérce. Kezdetben a valutakosárban a
koalíció azon tagjainak a pénzei lennének, akik elfogadták ezeknek
a szabályoknak a betartását. Ilyen ambiciózus reformhoz megfelelő
jogi és intézményi támogatásra van szükség.
Ezért a globális koalíció által hozott döntéseket nemzetközi
kötelezettségvállalásnak kell tekinteni. A tagországoknak létre kell
hozniuk egy nemzetközi stratégiai tervezési rendszert, amely hosszú
távú és tudományos előrejelzéseket adna a világgazdaság egészének,
a regionális társulásoknak és a vezető országoknak a kilátásairól.
Feladatuk lenne továbbá az aránytalanságok leküzdése, beleértve a
fejlett ipari és a fejlődő országok közötti szakadék csökkentését, a
fejlesztési prioritások meghatározását.
Glazijev szerint az Egyesült Államok és a többi G7 ország
valószínűleg elutasítja a nemzetközi valutára és a pénzrendszer
megreformálására vonatkozó javaslatokat, mert attól tart, hogy azok
alááshatják monopolhelyzetét, amely jelenleg lehetővé teszi, hogy
minden kontroll nélkül bocsásson ki a világ tartalék valutájául is
szolgáló pénzt. Ebből a rendszerből a Nyugatnak óriási haszna van,
lehetővé teszi a nyugati országoknak, hogy korlátozzák a hozzáférést
a saját vagyonukhoz, technológiájukhoz és a munkaerőhöz, lehetővé
téve egyre több korlátozás bevezetését.
A hét legnagyobb fejlett ország, a G7 elutasíthatja a nemzetközi
pénzügyi szervezetek irányító testületeiben a háborúellenes koalíció
törekvéseit, de ez utóbbinak kell rendelkeznie olyan egymást
kiegészítő képességekkel, hogy létre tudjon hozni világszintű
alternatív szabályozókat. A BRICS ennek a mintapéldánya lehet, és a
gazdasági és pénzügyi biztonság érdekében bevezetheti a következő
intézkedéseket: létrehozhat egy egyetemes fizetési rendszert a
BRICS-országok számára és bevezethet egy olyan fizetési kártyát,
amely egyesítené Kína UnionPay, Brazília ELO, India RuPay és
Oroszország fizetési rendszerét. Ez kiegészülne egy bankközi
információcsere-rendszerrel, amely hasonló a SWIFT-hez, és amelyik
független az Egyesült Államoktól és az Európai Uniótól, valamint
kiegészülne egy saját hitelminősítő intézettel.
A vonakodó Oroszországnak nincs más lehetősége, minthogy
vezető szerepet vállaljon a pénzhatalmi világelit uralma alatt álló
Egyesült Államok elleni koalíció létrehozásában, mert ő a
legsebezhetőbb és nem lehet sikeres a folyamatban lévő
konfrontációban egy ilyen szövetség nélkül. Ha Oroszország
elmulasztja a kezdeményezést, az Egyesült Államokkal most
létrehozott oroszellenes tömb el fogja nyelni vagy semlegesíteni
fogja Oroszország jelenleg még meglévő potenciális szövetségeseit.
Az Egyesült Államok által Európában beindított háború Oroszország
ellen hasznára lehet Kínának, mert az gyengíti az Egyesült
Államokat, az EU-t és Oroszországot. Ez pedig megkönnyíti
Pekingnek a globális vezető szerep megszerzését. Brazília is
engedhet az Egyesült Államok nyomásának, India pedig saját belső
problémái megoldásával kötheti le magát.
Oroszországnak, ahogy az Egyesült Államoknak is, sok
tapasztalata van a világpolitikában. Rendelkezik a szükséges erkölcsi
és kulturális tekintéllyel, valamint a szükséges katonai, műszaki
képességekkel. Az orosz közvéleménynek azonban meg kell
szabadulnia alacsonyrendűségi komplexusaitól, ismét büszkének kell
lennie azokra az évszázados erőfeszítéseire, amikor számos nemzet
és kultúra segítségével közös civilizációt hozott létre, amely
többször is megmentette Európát és az emberiséget a
megsemmisüléstől. Meg kell ismertetni azt a történelmi szerepet,
amelyet Oroszország játszott abban, hogy a Kijevi Ruszból
egyetemes kultúrát tudott létrehozni. Oroszország a Bizánci
Birodalom lelki örökösének számító Kijevi Rusz folytatója, és a mai
Orosz Föderáció, a Szovjetunió és az Orosz Birodalom utódállama.
Eurázsia integrációját olyan világszintű tervként kell az érintett
országok és nemzetek elé tárni, amelynek a célja a Lisszabontól
Vlagyivosztokig és a Szentpétervártól Srí Lanka fővárosáig,
Colombóig terjedő hatalmas térségben élő népek felemelkedésének
elősegítése, hiszen évszázadokon át együtt éltek és dolgoztak. Az így
létrejött Új Világrend nem azonos a pénzhatalmi világelit
pénzuralmi világrendjével. Az így értelmezett Új Világrend
ideológiailag a szociális és a konzervatív értékek szintézisén
alapulhat. Ez az ideológia ötvözi a világvallások értékeit a jóléti
állam teljesítményeivel és a fenntartható fejlődés tudományosan
megalapozott paradigmájával, azaz a XXI. században elfogadott
általános tudományos tételek együttesével.
Ezt a koncepciót konkrét stratégiaként kellene használni a
háborúellenes koalíció létrehozásához szükséges programhoz, amely
egyetemes alapelvekre támaszkodva világszinten fogalmazza meg és
hozza összhangba a társadalmi, a kulturális és a gazdasági
viszonyokat. A nemzetközi viszonyokat csak olyan alapvető
értékekre támaszkodva lehet összhangba hozni, amelyeket az összes
nagyobb kultúrkör és civilizáció elfogad. Ezekhez az univerzális
értékekhez tartoznak az egyenlőség, a hátrányos megkülönböztetés
tilalma és ennek kölcsönös elfogadása, mert ezt az elvet valamennyi
vallásfelekezet elfogadja anélkül, hogy „mi”-re és „ők”-re osztaná fel
az embereket. Ezek az értékek fejeződnek ki az igazságosság és a
felelősség fogalmaiban, az emberi jogokban, a politikai
szabadságjogokban pedig jogi formát öltenek.
Az egyes ember alapvető értékét és valamennyi ember
egyenlőségét – tekintet nélkül vallási, etnikai, társadalmi osztálybeli
vagy más szempontú megkülönböztetésre – az összes vallásnak el
kell ismernie. Az egyistenhitű vallásoknál ez az egy Isten fogalmából
adódik, mert minden felekezet a saját útját ajánlja az üdvözüléshez.
Ez a szemlélet fel tudja számolni az erőszakos vallási és etnikai
konfliktusokat, és lehetővé teszi minden egyes ember számára, hogy
szabadon döntsön. Szükség van jogi mechanizmusokra is, hogy az
egyes vallási szervezetek részt vegyenek a közéletben és a
társadalmi konfliktusok megoldásában. Egy ilyen megközelítés
lehetővé teszi azoknak az Egyesült Államok által alkalmazott
globális háborús módszereknek a semlegesítését, amelyeket vallási
és etnikai viszályok szításához használ, amelyek aztán
polgárháborúkba és regionális háborúkba torkollnak.
Szergej Glazijev úgy véli, hogy a nemzetközi politikában a
valláserkölcs és az ideológia bázisul szolgálhat az etnikai
konfliktusok megelőzéséhez és ellentétek megoldásához
társadalompolitikai eszközökkel. Az univerzális erkölcs alapján
működő vallási szervezetek részvétele a társadalompolitikában
lehetővé teszi, hogy a hatalomgyakorlók az egész társadalom
érdekét és a közjót tartsák szem előtt, továbbá ezért felelősséggel is
tartozzanak. Ha a jóléti állam megrendült értékei ismét erős
ideológiai támogatást kapnak, a politikai pártoknak el kell
ismerniük az erkölcsi korlátok fontosságát azért, hogy az emberi élet
alapvető értékeit védelmezhessék. Glazijev ezt az elvi megalapozást
szociális-konzervatív szintézisnek nevezi, amely kiindulópontjává
válhat a nemzetközi valuta-, pénzügyi és gazdasági viszonyok
megreformálásához, a becsületesség, a nemzeti szuverenitás
tiszteletben tartása, valamint a kölcsönösen előnyös árfolyamok
meghatározása alapján. Ehhez szükség van a piaci erők
szabadságának bizonyos korlátozására, amelyek állandóan
hátrányos megkülönböztetést alkalmaznak a legtöbb néppel és
országgal szemben úgy, hogy korlátozzák számukra a gazdagsághoz,
az anyagi javakhoz való hozzáférést.
A neoliberális globalizáció megfosztotta az egyes országokat
attól, hogy befolyásolhassák a nemzeti jövedelem és a nemzeti
vagyon elosztását. A transznacionális óriáscégek ellenőrzés nélkül
rendelkeznek azokkal az erőforrásokkal, amelyekkel korábban a
közérdeket képviselő nemzeti kormányok rendelkeztek. Ezek arra
kényszerültek, hogy csökkentsék a társadalombiztosítási és jóléti
kiadásaikat azért, hogy vonzóvá tegyék gazdaságaikat a
magánberuházók számára. Az állami társadalombiztosítási
juttatások már nem hatékonyak, mert azok, akik belőle részesülnek,
többé nem rendelkeznek a nemzeti hovatartozással és
azonosságtudattal.
 A pénzhatalmi világelit, amelynek a központja az Egyesült
Államokban van, a világgazdaság jövedelmének egyre nagyobb
részét sajátítja ki magának. A nyílt gazdaságokban az élet minősége
egyre csökken és mélyül a közösségi erőforrásokhoz való hozzáférés
szakadéka. Ezeknek a romboló tendenciáknak a leküzdéséhez
elengedhetetlen a pénzügyi és gazdasági viszonyok teljes
építményének átalakítása és a tőke szabad mozgásának korlátozása.
Csak így lehet a transznacionális cégeket megakadályozni abban,
hogy kivonják magukat a társadalmi felelősség, a közteherviselés
alól, és ki lehessen egyenlíteni a nemzetállamok által viselt szociális
politika költségeit.
Glazijev gyakran használja az „offshore jurisdictions” kifejezést.
Az offshore szó szerinti jelentése parton túli, parton kívüli.
Gazdasági és pénzügyi vonatkozásban az offshore tevékenység azért
alakult ki, mert a történelmileg brit fennhatóság alá tartozó
Csatorna-szigeteknek (Guernsey, Jersey és a Man-sziget) London
adómentességet adott, amelyet aztán a pénzintézetek maximálisan
kihasználtak. Az offshore műveleteket általában adóelkerülésre
használják, de fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapott más
pénzügyi tevékenységekben is, továbbá az ingatlanszektorban,
valamint a nemzetközi kereskedelemben és az e-kereskedelemben.
Az offshore területek jogalkotása igyekszik a legnagyobb jogi
szabadságot biztosítani a tulajdonosoknak. Az Európai Unió az
adóelkerülést és az offshore cégekkel való visszaélést károsnak
tartja, és igyekszik azt kiküszöbölni. Offshore cégek alapítása és
működtetése azonban nem jogellenes. Mégis egyre inkább terjed az
a felfogás, hogy az offshore cégalapítás és felhasználás illegális. A
törvényeket betartó offshore adótervezés így már egyre kevesebb
ilyen cégnek kifizetődő.
Azért tértünk ki az offshore tevékenység megvilágítására, mert
Glazijev ezt összeegyeztethetetlennek tartja az általa javasolt
szociális-konzervatív szintézis koncepciójával. A háborúellenes
koalíció világszinten átalakíthatná a társadalombiztosítási rendszert.
Az életszínvonal globális méretű kiegyenlítése érdekében olyan
nemzetközi mechanizmus létrehozását javasolja, amelynek a
működését a valutamozgások szerény méretű megadóztatásával
kívánja finanszírozni. Elgondolása szerint a világszintű
valutamozgások után be lehetne szedni 0,01% díjat nemzetközi
megállapodás és a nemzeti adójogszabályok alapján.
A matematikus-közgazdász Glazijev számításai szerint ez az
összeg elérheti az évi tizenötezermilliárd dollárt. A pénz olyan
nemzetközi szervezetekhez kerülne, mint a Vöröskereszt, a Világ
Egészségügyi Szervezet, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, a
Világbank, az UNIDO – az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete, az
UNESCO – az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális
Szervezete. Az ENSZ közgyűlése által elfogadott költségvetés alapján
használhatnák fel a megnevezett szervezetek a kijelölt célokra a
nekik átutalt összegeket.
Már első látásra is hasonlít Glazijev javaslata James Tobin
Nobel-díjas amerikai közgazdász felvetésére, aki az 1970-es években
úgy gondolta, hogy a nemzetközi pénzügyi tranzakciók
megadóztatásával fékezhetőek a spekulációs pénzmozgások. A
működő tőke mozgása változatlan maradna. Tobin elképzelése
szerint a 0,01-től 0,25%-ig terjedő tranzakciós adó a spekulációra
jellemző napi többszöri átutalásokat sújtaná. Ez többletbevételhez
juttatná az adót kivető államokat. Tobin terve a piaci szereplők és a
politika ellenállása miatt nem került bevezetésre. Az EU Bizottsága
2011-ben elfogadta a pénzügyi tranzakciókra kivetendő illetékekre
vonatkozó javaslatot, de ennek a bevezetéséhez szükség van a
tagállamok jóváhagyására. A tervet ellenezte Nagy-Britannia,
Olaszország, Svédország és Franciaország, de Németország
támogatta. A javaslat szerint a tranzakciós adó mértéke a kötvény-
és részvénypiaci ügyletekre 0,1%, a származtatott pénzügyi
eszközökkel történő kereskedésnél pedig 0,01%. Ez az uniós adó
nem terjed ki a valutaügyletekre, noha Tobin eredetileg ezekre
akarta alkalmazni. Az okoz gondot, hogy egy ilyen rendelkezés
akadályozná a tőke szabad áramlását, és így uniós szabályokba
ütközne.
A környezetvédelem világméretű megszervezését is
elengedhetetlennek tartja Glazijev. Egy hatékony rendszer
létrehozását a környezetszennyezőknek kellene viselniük. További
fontos civilizációs feladatnak tekinti az analfabétizmus globális
felszámolását és az információs korszak valamennyi eszközének
bekapcsolását a modernizált világszintű képzésbe. A Glazijev által
elképzelt világrend szükségessé teszi a válság leküzdését szolgáló
erőfeszítések összehangolását. A gazdag és a szegény országok közti
szakadék már nemcsak a fejlődés akadálya, de az emberiség
egészének a létét fenyegeti. Ezt a szakadékot az Egyesült
Államokban és szövetségeseinél működő intézmények hozták létre
és tartják fenn. Ezek jogot formálnak a saját érdekeiket szolgáló
nemzetközi gazdasági funkciókra.
Monopolizálták a világvaluta kibocsátását és az ebből származó
haszonnak a saját céljaikra történő felhasználását. Ezek közé
tartozik, hogy saját bankjaiknak és korporációiknak korlátlan
hiteleket és kölcsönöket nyújtanak. Kisajátították a műszaki
követelmények szabályozását, így tartják fenn saját iparuk
technológiai fölényét. Rákényszerítették a világra a nemzetközi
kereskedelmi szabályaikat, melyek következtében az egyes
országoknak meg kellett nyitniuk piacaikat. Ez erősen korlátozta
saját nemzetgazdaságuk versenyképességét. Azt is elérték, hogy az
országok többsége megnyissa tőkepiacait, így téve lehetővé azt,
hogy saját pénzoligarcháik kerüljenek uralkodó helyzetbe, így
megsokszorozhassák vagyonukat a valutamonopólium segítségével.
Nem lehet fenntartani a sikeres társadalmi-gazdasági fejlődést a
gazdasági közvetítőrendszer – a nemzetközi pénzrendszer –
monopóliumának változatlanul hagyásával. Mind világszinten, mind
az egyes államok szintjén korlátozásokat kell alkalmazni a
fenntartható fejlődés, a közügyek harmonizálása és a nemzetközi
gazdasági viszonyokban érvényesülő hátrányos megkülönböztetés
megszüntetése érdekében.
Glazijev újból és újból visszatér ahhoz, hogy egy globális
pénzügyi katasztrófa elhárításához sürgős szükség van egy új,
biztonságos és hatékony világpénzre és egy olyan pénzügyi
rendszerre, amely a nemzeti valuták kölcsönösen előnyös
árfolyamán alapul. Egy ilyen rendszer megakadályozná, hogy egyes
érdekcsoportok kisajátítsák maguknak a globális irányítást. Egy
olyan nemzetközi mechanizmus, amely megakadályozza, hogy
multinacionális vállalatbirodalmak visszaéljenek
monopolhelyzetükkel, lehetővé tenné, hogy tisztességes verseny
jöjjön létre a világgazdaságban. Egy erre vonatkozó megállapodás,
amely kötelező valamennyi tagállam számára, lehetővé tehetné,
hogy a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) trösztellenes kontrollt
gyakoroljon.

A fair versenyhez protekcionizmusra van szükség

A transznacionális óriásvállalatok visszaélnek monopolhelyzetükkel

a világpiacon. Csak ezeknek a multinacionális óriásoknak a
megfékezésével lehet biztosítani a tisztességes versenyt. A WTO
kulcsszerepet játszhatna abban, hogy az óriáscégek ne élhessenek
vissza monopolhelyzetükkel. A világgazdaság szereplőinek lehetővé
kell tenni, hogy követelhessék a visszaélések megszüntetését és az
emiatt elszenvedett veszteségeikért kártérítést kapjanak. Nemcsak a
túl magas vagy túl alacsony árakat, a minőségrontást, a hamisítást
és ehhez hasonló tisztességtelen versenyt kell visszaélésnek
tekinteni, hanem azt is, ha a nemzetközi munkaügyi szervezet által
meghatározott minimális munkabérnél is lényegesen kevesebbet
fizetnek. Szükség van ésszerű árszabályozásra a globális és
regionális természetes monopóliumok termékei és szolgáltatásai
vonatkozásában.
 Az egyenlőtlen gazdasági csere miatt az egyes országoknak
biztosítani kell azt a jogot, hogy maguk szabályozzák
nemzetgazdaságaikat azért, hogy ki tudják egyenlíteni a társadalmi-
gazdasági színvonalban meglévő különbségeket. A WTO-nak
védelmeznie kell a tagállamok belső piacait a tisztességtelen külföldi
versenytől. Ezeket el lehet érni a tudományos és műszaki fejlesztés
állami támogatásával, a természeti erőforrások vonatkozásában az
állami monopólium bevezetésével, a tőke kivonást korlátozó valuta-
ellenőrzés bevezetésével és a nemzeti valuták elleni spekulációs
támadások kivédésével.
Lényeges, hogy az információs technológiában tisztességes
legyen a verseny. Valamennyi embernek biztosítani kell az
információs hálózatokhoz való globális hozzáférést. Ezt a piacot
szigorú trösztellenes szabályozással nyitva kell tartani minden
ország, minden egyes ember számára. Ennek a betartásához is
szükség van arra, hogy megfelelő nemzetközi szabályozás létezzen a
megszegők megbüntetésére. A Glazijev által felvázolt világrendben
is a nemzetközi megállapodások elsőbbséget élveznének a nemzeti
törvényhozással szemben. Azok, akik ezt nem tartják be, nem
vehetnének részt nemzetközi gazdasági tevékenységben, és nemzeti
valutájukat nem lehetne használni a nemzetközi elszámolásokban.
Erős koalícióra van szükség ahhoz, hogy legyőzzék az Egyesült
Államok és a G7 országok ellenállását ezekkel az alapvető
változásokkal szemben. A G7-ek hatalmas hasznot húznak abból,
hogy ők dominálják a világpiacot és a nemzetközi szervezeteket. Ez
a koalíció szankciókat érvényesíthetne az Egyesült Államok,
valamint a többi olyan ország ellen, amely nem ismeri el a
nemzetközi kötelezettségek elsőbbségét a nemzeti szabályozással
szemben. Az Egyesült Államokat úgy lehetne a legjobban rászorítani
arra, hogy működjön együtt a tervezett koalícióval, ha elutasítanák
az amerikai dollár használatát a nemzetközi elszámolásoknál.
A háborúellenes koalíciónak a fegyverkezési verseny
alternatívájaként bátorítania kell a tudományos és műszaki fejlődés
új korszakának beindítását. Ennek keretében olyan nemzetközi
együttműködés intézményesülne, amely megköveteli az erőforrások
összpontosítását újabb csúcstechnológiák létrehozásához. Nincs kész
megoldás a bolygónkat a távoli világűrből fenyegető veszélyekkel
szemben. Ehhez újabb tudományos és technológiai áttörésre lenne
szükség.
A fenntartható fejlődés elutasítja a háborút. Szembenállás és
versengés helyett az együttműködésre, az erőforrások
koncentrálására helyezi a hangsúlyt. A geopolitika által kiprovokált
fegyverkezési versennyel szemben jobb tudományos és szervezési
bázist nyújt egy új technológiai működési rendszer irányításához. Ez
utóbbi átvenné az egészségügy, az oktatás és a kultúra irányítását,
amelyeket nem lehet a hadikiadásokkal elérni. Ezek a „nem
termelő” szektorok és a tudomány fogják előállítani az ipari
országok bruttó hazai termékének a felét az elkövetkező években.
Ezért a katonai kiadásokról át kell térni a humán erőforrások
finanszírozására, elsősorban az orvosi és biológiai tudományban.
Mivel államilag finanszírozzák az egészségügyi, oktatási és
tudományos kutatásra fordított költségek több mint felét, egy ilyen
fordulat megkönnyítené a társadalmi-gazdasági fejlődés tervszerű
irányítását és felszámolná a destruktív trendeket.
Glazijev fontosnak tartja, hogy 2017-ben az Egyesült
Államokban új választási ciklus indul be, amelyben nagy
valószínűséggel olyan oroszellenes retorika fog érvényesülni, amely
ideológiai bázisul szolgálhat egy világháborúhoz, amelyet
Washington azért próbál beindítani, hogy ily módon őrizze meg
világhatalmát. Erre az időpontra az amerikai pénzügyi rendszer
válsága lehet, hogy már szükségessé teszi a nagyarányú
költségvetési megszorításokat, a dollár leértékelését és az
életszínvonal csökkentését. A belső problémák és a külpolitikai
válságok rákényszeríthetik az amerikai kormányt, hogy fokozza
agresszív taktikáját, miközben gyöngülnek pozíciói. Ha Oroszország
mozgósítja intellektuális, gazdasági és katonai képességeit,
lehetősége van arra, hogy 2015 és 2018 között átküzdje magát a
konfliktusokon, szem előtt tartva azt a tényt, hogy az Egyesült
Államok és szövetségesei nem készek a közvetlen agresszióra.
Oroszország 2020-ban fog szembesülni a legveszélyesebb
időszakkal, amikor a fejlett ipari országok és Kína megkezdik
technológiai modernizációjukat, az Egyesült Államok és más nyugati
országok pedig kikerülnek a pénzügyi válságból és nagyméretű
technológiai ugrást tesznek előre. Oroszország drámaian lemaradhat
műszakilag és gazdaságilag 2021 és 2025 között. Ez korlátozza
védelmi képességeit, és elősegítheti belső társadalmi és etnikai
konfliktusok kialakulását hasonló módon, ahogyan az az 1980-as
évek végén a Szovjetunióban történt.
Ezeket a konfliktusokat mind külföldről, mind belföldről szítani
fogják, felhasználva a társadalmi egyenlőtlenséget, az egyes régiók
fejlődési szintjei közti különbségeket és a gazdasági problémákat.
Azért, hogy el lehessen kerülni a legrosszabb forgatókönyvet, amely
az ország széteséséhez vezethet, Oroszországnak olyan rendszeresen
átgondolt bel- és külpolitikát kell elfogadnia, amely megerősíti
nemzetbiztonságát, biztosítja gazdasági függetlenségét, fokozza
nemzetközi versenyképességét, gyorsítja a gazdasági fejlődést és
mozgósítja a társadalmat. Szükséges továbbá hadiiparának a
felértékelése és megújítása.
2017-re várható, hogy az Egyesült Államok minden lehetséges
fronton nyíltan fogja fenyegetni Oroszországot. Az orosz
hadseregnek ezért modern és hatékony fegyverekre van szüksége, az
orosz társadalmat meg kell szilárdítani és meg kell erősíteni az
önbizalmát saját erejében. Az orosz értelmiségnek már értenie kell
az új technológiai üzemmódban működő korszak irányításához, a
gazdaságnak növekednie kell, és az orosz diplomáciának fel kell
építenie egy széles alapokon nyugvó háborúellenes koalíciót, amely
képes az amerikai agresszió megfékezésére.
Putyin az ukrán konfliktusról

A Valdai Klub, amely 2004-ben alakult és nevét a Novgorod

közelében lévő Valdai nevű tóról kapta, 2014-ben a Fekete-tenger
partján, Szocsiban tartotta meg immáron 11. háromnapos
tanácskozását. A tanácskozás fő témája a világszintű problémák
elemzése volt Világrend: Új szabályokkal vagy szabályok nélkül
címmel. Száznyolc szakértő, történész és politikai elemző vett rajta
részt huszonöt országból. A konferencia zárónapján Putyin orosz
elnök beszédet mondott, majd pódiumbeszélgetésen vett részt
Dominique de Villepin volt francia miniszterelnök és Wolfgang
Schüssel volt korábbi osztrák kancellár társaságában. Putyin ezután
két órán át válaszolt a jelenlévő újságírók és politikai szakértők
kérdéseire. Többek között kijelentette, hogy az Egyesült Államok,
amely megnyerte a hidegháborút „úgy viselkedett, mint egy újgazdag,
aki hirtelen hatalmas vagyonra tett szert – ebben az esetben a
világhatalomra –, és ahelyett, hogy hatalmát bölcsen használta volna,
egy egypólusú és igazságtalan világrendet alakított ki”. Ehhez még
hozzátette: „Valóban hasznos-e az Amerikai Egyesült Államok
kivételezettsége azzal, ahogyan megvalósítja vezető szerepét? Valóban
békét és stabilitást eredményeznek-e a világszerte történő beavatkozások?
Haladás-e ez és tekinthető-e a demokrácia csúcsának?”
Putyin beszédéből elsősorban az Ukrajnával kapcsolatos
kijelentéseire térünk ki részletesebben. Neil Buckley, a The Financial
Times kelet-európai szerkesztője azt kérdezte, „valóban úgy
gondolja, hogy Ukrajna nem egy igazi szuverén ország”?
Putyin erre a következő választ adta:

„Először is hadd mondjam el, mi a véleményem Ukrajna

szuverenitásáról. Soha nem vontam kétségbe, hogy Ukrajna egy
modern, teljes jogú, szuverén európai ország. Más kérdés az, hogy az
a történelmi folyamat, amelynek keretében Ukrajna jelenlegi határai
között létrejött, különösen összetett volt. Talán nincs kellő tudomása
arról, hogy 1922-ben annak az országnak egy részét, amelyre
hivatkozott, úgy hívták, hogy Novorosszija. Honnan van ez az
elnevezés? Onnan, hogy volt egy országrész Novorosszijszk
központtal, és innen jött az elnevezés, hogy Novorosszija. Ez az
országrész magába foglalta Harkovot, Luganszkot, Donyecket,
Nyikolajevet, Kerzont és az Ogyessza régiót.”
„1921 és 1922 között, amikor a Szovjetunió létrejött, ezeket a
területeket Oroszországtól átcsatolták Ukrajnához. A kommunisták
egyszerű logikája az volt, hogy növelni kell Ukrajnában a
proletáriátus létszámát úgy, hogy ők több támogatáshoz jussanak a
különböző politikai folyamatokban, mert a kommunisták
ideológiájában a parasztság kispolgári csoportot alkotott, amely
ellenségesen viszonyult a céljaikhoz, és így szükségük volt egy
nagyobb létszámú proletariátus létrehozására. Ez az első, amit
fontosnak tartok. A második azzal kapcsolatos, ami a polgárháború
idején történt. Nacionalista csoportok megpróbálták magukhoz
ragadni ezeket a térségeket, de nem sikerült nekik, és a bolsevikok
azt mondták ukrán támogatóiknak: »íme, ez az, amit fel tudtok
mutatni az ukrán népnek. A nacionalisták nem tudták megtartani
ezeket a területet, ám nektek sikerült«. De ebben az időben az egész
egy ország volt, úgyhogy ez nem számított Oroszország számára nagy
veszteségnek, mert valamennyi terület ugyanannak az államnak a
részét alkotta.”
„1951-ben Hruscsov, aki a cipőjével verte az asztalt az ENSZ-
ben, bizonyos okból úgy döntött, hogy a Krím félszigetet is
Ukrajnához csatolja. Ez a Szovjetunió saját jogrendszerét is sértette.
Hadd magyarázzam ezt meg: az akkor érvényes szovjet törvények
szerint területeket csak úgy lehetett átcsatolni az egyik köztársaságtól
a másikhoz, ha azt előzőleg mindkét tagköztársaság Legfelső Tanácsa
jóváhagyja. Ezt nem tették meg, ehelyett az orosz és az ukrán
Legfelső Tanács elnöksége bólintott rá a döntésre, vagyis csak az
elnökség, nem pedig maga a parlament. Ez az abban az időben
hatályos jog nyílt megszegésével történt.”
 „1990-ben, miután a Szovjetunió felbomlott, a Krím félsziget
követelte és kinyilvánította széles körű autonómiáját. Sajnos a kijevi
hatóságok akkor megkezdték az autonóm hatáskörök felszámolását,
és ténylegesen a zéróra redukálták, centralizálva minden politikai,
gazdasági és pénzügyi folyamatot. Ugyanez érvényesült Délkelet-
Ukrajnával szemben is. Ami Nyugat-Ukrajnát illeti, talán nem
teljesen tájékozottak arról, hogy Ukrajna jelentős területekhez jutott
a második világháború után. Bizonyos területeket Lengyelországtól,
másokat Magyarországtól kapott. Mi volt Lvov, ha nem lengyel
város? Nem ismertek Önök számára ezek a tények? Miért kérdeznek
engem erről? Lengyelországot kárpótolták Németországtól elszakított
területekkel, amikor a németeket kitelepítették számos keleti régióból.
Ha körülnéznek, látni fogják, hogy az elűzött németeknek hány
szervezete működik, nem tudom itt és most megítélni, hogy ez jó vagy
rossz volt. De ez történt. Ebben a vonatkozásban nem nehéz belátni,
hogy Ukrajna egy bonyolult, több komponensből létrejött
államalakulat. Egyszerűen így alakultak a történelmi folyamatok.”
„A Krím lakói féltették jövőjüket és gyermekeik jövőjét attól, ami
olyan államcsíny után következhet, amelyet nyugati partnereink
támogattak. Úgy döntöttek, hogy érvényesítik a nemzetközi jogban
rögzített önrendelkezéshez való jogukat. Ez azonban egyáltalán nem
azt jelenti, hogy mi nem tiszteljük Ukrajna szuverenitását. Igenis
tiszteljük, és így fogunk tenni a jövőben is. Nagyon remélem, hogy
normalizálódik és fejlődni fog az orosz–ukrán viszony, és úgy
gondolom, hogy ez megkerülhetetlen folyamat.”

Az Akin Gump Strauss Hauer & Feldnek, a világ legnagyobb ügyvédi

cégének képviselője, Toby Gati Putyinhoz intézett kérdésében kitért
arra, hogy Obama elnök három kihívásról beszélt: az eboláról, az
Iszlám Államról és Oroszországról. Ez utóbbiról az ukrán események
kapcsán. Toby Gati ezután így részletezte kérdését:
 „Ön azonban most nem beszélt három kihívásról, hanem csak
egyetlen globális problémát körvonalazott – az Egyesült Államokat.
Lesznek olyanok az Egyesült Államokban, akik üdvözlik majd, amit
mondott. Mert ezek nem »a puha hatalomról«, nem a hidegháborúról
és nem a »meleg háborúról« szólnak egy olyan globális rendszerben,
amelyet az Egyesült Államok hozott létre.
Mások meg fognak lepődni az Ön szavain és hangnemén, mert
úgy gondolják, hogy nem jó elgondolás aláásni teljesen az Egyesült
Államok és Oroszország kapcsolatait és én ezek közé tartozom. Nem
hiszem, hogy a külpolitikát olyan alapokra kell helyezni, amelyek
nem veszik figyelembe Oroszország érdekeit. Úgy gondolom azonban,
hogy Amerika érdekeit is tisztelni kell.
Azt szeretném tudni, hogy amikor »őket« említ, kire gondol?
Obama elnökre? Az amerikai elitre, amely kialakítja a külpolitikát?
Vagy az amerikai népre? Hogyan jellemezné »az Egyesült Államok
genetikai kódját a háború utáni világban«? Arra utalt, hogy
általában nem tud együttműködni az Egyesült Államokkal és annak
szoros szövetségeseivel. És még egy kérdés: látna-e bármilyen
szerepet, amilyet más országok játszhatnának, különösen Kína?
Végül milyen választ vár az amerikaiaktól?”

Putyin válaszában elsőként azt hangoztatta, hogy Oroszország

vezetői nem tekintik az Egyesült Államokat fenyegetésnek. Obama
elnök az, aki Oroszországot fenyegetésnek tekinti. Az orosz elnök
ezután így folytatta:

„Úgy gondolom, hogy agyoncsépelt közhelyeket használni a politika

irányítóira megtévesztő. A közhelyek nem szolgálják érdekeinket, és
aláássák a bizalmat az Egyesült Államokban. Ebben az értelemben
károsak Amerika saját érdekei számára is, mert aláássák a bizalmat
az Egyesült Államokban mint globális gazdasági és politikai
vezetőben. Nagyon sok kérdést elrendezhetünk csendben. Már
 utaltam erre, és Dominique (de Villepin volt francia
miniszterelnök – D. J.) említette ugyanezt.
Egyoldalú akció, amelyet szövetségesek keresése követ, és
létrehozni egy koalíciót, miután már minden el lett rendezve, nem az
a mód, amely megállapodáshoz vezet. Ez a fajta egyoldalú cselekvés
mára gyakorlattá vált az Egyesült Államok politikájában, és ez
válságokhoz vezet. Obama elnök egyik fenyegetésként az Iszlám
Államot említette. De ki segítette felfegyverezni azokat, akik Aszad
ellen harcolnak Szíriában? Ki hozott létre kedvező politikai és
információs klímát számukra? Ki szorgalmazta a
fegyverszállításokat? Nincs tisztában azzal, hogy kik is harcolnak
ott? A fegyveresek többsége zsoldos. Valóban nem látja, hogy
fizetésért harcolnak? És mindig odamennek, ahol több pénzt kapnak.
Fegyvereket és fizetést kapnak a harcokban való részvételükért.
Hallottam, mennyit kapnak. Ha egyszer fegyverhez jutottak és
megfizetik a szolgálataikat, ezt nem lehet egyszerűen nem létezőnek
tekinteni. Aztán hallják, hogy másutt sokkal több pénzt kaphatnak.
Ezért odamennek, elfoglalják az olajmezőket Irakban, Szíriában,
kitermelik a kőolajat, mások pedig ezt megvásárolják, elszállítják és
eladják. Miért nem részesülnek szankcióban azok, akik ilyen
tevékenységet folytatnak? Az Egyesült Államok nem tudja, hogy ki a
felelős? Nem az ő szövetségesei teszik ezt? Nincs hatalmuk és
lehetőségük befolyásolni szövetségeseiket, vagy rávenni őket arra,
hogy ezt ne tegyék? Miért bombázzák az Iszlám Államot? Ők kezdték
ott kitermelni a kőolajat, fizettek többet, és a lázadók, akik Szíriában
az úgynevezett civilizált ellenzéket támogatták, hirtelen csatlakoztak
az Iszlám Államhoz, mert az többet fizet.”

Putyin ezután kitért arra, hogy nagyon rövidlátó és hozzá nem értő
politika az ilyen, amelynek nem sok köze van a valósághoz. Ezeket a
fejleményeket lehetett volna előre látni, így megelőzni. Így folytatta:
 „Elleneztük ezt a fajta amerikai politikát. Úgy gondoljuk, hogy téves
és káros mindenki számára, beleértve Önöket is. Ami a mi érdekeink
figyelembevételét érinti, örömmel látnánk felelős pozícióban a
külügyminisztériumban olyan személyeket, mint Ön. Ez talán segítené
a helyzet megfordítását. Ha erre nem kerül sor, arra kérem, hogy
továbbítsa ezt az üzenetet partereinknek, az amerikai elnöknek,
külügyminiszternek és más tisztségviselőnek, hogy mi nem akarjuk és
nem is keressük a konfrontációt.
Úgy látja, hogy érdekeink iránti bizonyos tisztelettel számos
probléma megoldható. Ehhez azonban tettekre is szükség van, a
szavak nem elégségesek. Mások érdekeinek a tisztelete azt jelenti –
ahogy azt bevezetőmben már mondottam –, hogy nem szabad
másokat szorongatni, kihasználva különleges gazdasági és katonai
erejüket. Nem helyes, hogy háborút viselnek Irakban. Líbia pedig
olyan állapotba került, hogy megölték az Önök nagykövetét. Mi
vagyunk a felelősek ezekért?
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa hozta meg azt a döntést, amely
elrendeli a repülési tilalmat Líbia légterében azért, hogy Kadhafi
légiereje ne bombázhassa a lázadókat. Nem tartottuk ezt a
legbölcsebb döntésnek, de hozzájárultunk. És mi történt a végén? Az
Egyesült Államok kezdte meg a bombázást, beleértve a földi
célpontokat is. Ez az ENSZ Biztonsági Tanácsa döntésének súlyos
megszegését jelentette, és lényegében agressziónak számított, mivel
semmilyen határozat nem engedélyezte. Ki a hibás ezért? Önök tették
ezt saját kezükkel. Csak maguknak tehetnek szemrehányást. Jó volt
az Egyesült Államok számára, hogy megölték az egyik nagykövetét?
Ez szörnyű dolog volt, borzalmas tragédia.”

Putyin azzal folytatta, hogy nem kell bűnbakokat keresniük

azoknak, akik maguk követték el a hibákat. Úrrá kell lenniük azon a
vágyukon, hogy mindig saját imperialista ambícióiknak megfelelően
cselekedjenek. Abba kell hagyniuk milliók agyának a mérgezését
azzal, hogy az Egyesült Államok politikája soha nem lehet más, csak
olyan, amely imperialista ambíciókat szolgál. Oroszország nem
felejti el, hogy miként segített az Egyesült Államoknak kivívnia
függetlenségét, és azt, hogy a két nép szövetséges volt mindkét
világháborúban. Putyin azzal fejezte be válaszát, hogy az amerikai
és az orosz embereknek nagyon sok közös és mély stratégiai érdekük
van, és a két nép kapcsolatát ezekre a közös érdekekre kell alapozni.

Mit üzent Putyin a pénzhatalmi világelitnek?20

Elsősorban azt, hogy a nemzetközi viszonyokban alkalmazott

játékszabályoknak meg kell változniuk. Eddig az volt a gyakorlat,
hogy a politikusok a nemzeti szuverenitás látszatát keltették
propagandacélokból. Az alibidemokrácia színfalai mögött pedig
titkos tárgyalásokon hozták meg a valódi döntéseket, és alakították
ki a stratégiai irányokat. A Nyugathoz integrálódni óhajtó Putyin és
köre is ezek szerint a szabályok szerint vett részt a nemzetközi
életben. Cserébe annyit várt, hogy a pénzhatalmi világelit ismerje el
Oroszországot egyenrangú félnek.
2014-ben bebizonyosodott, hogy ez az út zsákutca, és ezért
Putyin felmondta ennek a megalkuvó politikának a folytatását a
Nyugattal. Az orosz elnök ezért döntött úgy, hogy átlépve a tabukat
nyíltan a pénzhatalmi világelit érdekcsoportjai és a politikai vezetők
feje felett fordul a világ közvéleményéhez.
Üzenetének lényege így foglalható össze:
Oroszország nem játssza tovább a megszokott játékokat és nem
folytat többé titkos, zárt ajtós tárgyalásokat másodrangú ügyekben.
Moszkva ugyanakkor készen áll a komoly párbeszédre és
megállapodásokra, amennyiben azok a kollektív biztonságot
szolgálják, igazságosak és mindkét fél érdekeit figyelembe veszik.
A második üzenet az, hogy a globális kollektív biztonság
valamennyi alrendszere működésképtelen. Nincsenek többé
nemzetközi biztonsági garanciák, és az Egyesült Államok volt az,
amely ezeket felszámolta.
A harmadik üzenet az, hogy az Új Világrend rákényszerítése az
emberiségre nem sikerült. A pénzhatalmi világelit tervei
összeomlottak. Egy olyan Új Világrend létrehozása, amelyet az
emberiség egésze elfogad, nem Oroszországon múlik, de nem
születhet meg Oroszország nélkül.
A negyedik üzenet az, hogy a létrejövő Új Világrendben
Oroszország olyan konzervatív, a történelem által igazolt, bevált
értékeken alapuló társadalmi rendet akar, ahol csak olyan újításokat
szabad bevezetni, amelyeket előzetesen alaposan megvizsgáltak, és
amelyek bevezetését a szakemberek és a lakosság többsége
indokoltnak tartja.
Az ötödik üzenet szerint Oroszországnak nincs szándékában,
hogy halásszon azokban a zavaros vizekben, amelyeket a
folyamatosan terjeszkedő Egyesült Államok, „a káosz birodalma”
hozott létre. Oroszország új birodalmat sem akar alapítani, mert már
meglévő területeit kell fejlesztenie. Oroszország nem kíván
tetszelegni a világ megváltója szerepében sem, ahogyan ezt a
Szovjet Birodalom vezető erejeként tette.
A hatodik üzenet lényege, hogy Oroszország nem kívánja a saját
képére átformálni a világot, de azt sem engedi meg, hogy mások
próbálják meg a saját képmásukra átformálni Oroszországot. Az
orosz nép nem kívánja elzárni magát a világtól, de aki kísérletet tesz
Oroszország elszigetelésére, az kemény ellenállásba fog ütközni.
A hetedik üzenet megerősíti, miszerint Oroszország nem kívánja
a káosz terjedését, nem akar, és nem is szándékozik kirobbantani
bármilyen háborút. Sajnálatos módon azonban úgy látja, hogy egy
globális háború kitörését ma már nem lehet kizárni. Ezért fel van
készülve ennek a megvívására és a készülődését tovább folytatja.
Oroszország nem akar háborút, de nem is fél tőle.
A nyolcadik üzenet az, hogy Oroszország egészen addig nem
tartóztatja fel azokat, akik még mindig az Új Világrendjüket építik,
amíg erőfeszítéseik nem sértik Oroszország kulcsfontosságú érdekeit.
Oroszország türelmesen vár és figyel. Ha azonban bárki megkísérli
Oroszországot is belerángatni ebbe a folyamatba, s figyelmen kívül
hagyja alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit, akkor az
fájdalmas tapasztalatokra tehet szert.
A kilencedik üzenet leszögezi, hogy Oroszország
külpolitikájában, de még inkább belpolitikájában nem a hatalmi
elitekre és azok zárt ajtók mögött folyó alkuira kíván támaszkodni,
hanem a társadalom demokratikusan kifejezett akaratára.
Elemezve Putyin gondolatait, úgy látjuk, hogy továbbra is
fennáll annak a lehetősége, hogy a világot irányító erők
megegyezzenek egy olyan világrendszer létrehozásában, amely
elejét veheti az emberiség pusztulását okozó nukleáris
világháborúnak. A transzatlanti pénzhatalmi világelitnek, és legfőbb
uralmi eszközének, az Egyesült Államoknak azonban le kell arról
mondania, hogy jelenlegi formájában, azaz egyetlen
szuperhatalomként nélkülözhetetlen az egész emberiség számára, és
kivételezett státuszánál fogva nem kötelezőek rá az érvényes
nemzetközi jog intézményei és normái.
 Hogyan reagált az amerikai sajtó
Putyin beszédére?

A Washington Post 2014. október 24-én így fogalmazott: „Világossá

téve, hogy a Kremlnek nem áll szándékában visszakozni a hidegháború
óta legmélyebb orosz–nyugati válságtól, Vlagyimir Putyin orosz elnök egy
szenvedélyes beszédben, amely az egyik leginkább Amerika-ellenes volt
abban a tizenöt évben, amelyben ő volt Oroszország legfőbb vezetője,
azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy a saját érdekének megfelelően
megpróbálja átformálni az egész világot.”
Peter Hart, a FAIR Magazin elektronikus változatában nem vonja
kétségbe, hogy Putyin valóban erősen kritikus volt az amerikai
külpolitikát illetően, de felszólította a Washington Postban megjelent
cikk szerzőit: vizsgálják meg konkrétan, mit is állított Putyin. Az
Egyesült Államok fővárosában megjelenő lap a Valdai Vitaklub
zárórendezvényén elhangzott Putyin-beszédet tömören „az orosz
elnök Amerika-ellenes retorikája keserű kivonatának” nevezte.
Megállapították, hogy „komor, de őszinte beszéd volt, amely
szemrehányást tett az Egyesült Államoknak, mert kihasználva a
hidegháború utáni hatalmi helyzetét diktálta a világ többi részére a
félrevezető és előnytelen feltételeket. Putyin az Egyesült Államokat
hibáztatta a terrorizmus világméretű növekedéséért, a globális
fegyverkezési verseny folytatásáért és a nemzetközi biztonság
rosszabbodásáért.”
„Minduntalan ámulatba ejt, ahogy partnereink újból és újból
elkövetik ugyanazokat a hibákat – mondta Putyin, s azzal vádolta az
Egyesült Államokat, hogy megdöntve a fennálló rendet Szíriában,
Líbiában, Irakban és Afganisztánban, valósággal szaporítja a
terroristákat”.
„Miért lázító Amerika-ellenesség azt feltételezni, hogy az Egyesült
Államok olyan egypólusú világrendet szeretne, amelyben egyedül ő
parancsol?” – kérdezi Peter Hart, azt tudakolva, hogy „ki az, aki kétli,
hogy nem pontosan így gondolkodik az amerikai hatalmi elit?”
A New York Times 2012. augusztus 26-i számában részletesen írt
arról, hogy az Egyesült Államokat is felelősség terheli a globális
fegyverkezési verseny folytatódásáért: „US Arms Sales Make Up
Most of Global Market” (Az USA fegyverkereskedelme teszi ki a
globális piac túlnyomó részét). Egy másik amerikai lapban – a
Defense News 2014. július 19-i számában – olvasható, hogy „US
Doubles Down on Foreign Military Sales” (Az USA megnövelte
külföldi katonai eladásait). Tehát nemcsak Putyin állítja, hogy az
Egyesült Államok a világszintű fegyverkezési verseny meghatározó
szereplője, hanem tekintélyes főáramlatú amerikai lapok is.
Az amerikai–orosz kapcsolatokban kulcsfontosságú a nukleáris
fegyverkezés kérdése. A New York Times 2014. szeptember 21-én
számolt be arról, hogy az Egyesült Államok tervbe vette nukleáris
fegyverkészletének a növelését „az atomfegyverek országos
modernizációjának beindításával”, amely több mint ezermilliárd
dollárba kerülhet.
Az amerikai Bristolban (Connecticut) megjelenő The Bristol Press
a tények gátlástalan mellőzésével és kifordításával azt írja, hogy
Putyin a külföldi újságírók udvarias kérdéseire – amit Oroszország
ukrajnai agressziójával kapcsolatban tettek fel – „a hazugságok,
összeesküvési elméletek és az alig leplezett agresszióval való fenyegetés
mérgezett keverékével válaszolt, mindenekelőtt az Egyesült Államok
iránti nehezteléstől eltelve”.
A Putinoia on full display (A putyinmánia teljes valóságában)
című írás szerzői elmulasztják felsorolni, hogy konkrétan Putyin
milyen „hazugságokat” mondott. A Washington Post is mellőzi „a
hazugságok, összeesküvési elméletek és alig leplezett fenyegetések”
felsorolását, ehelyett látszólagos objektivitással csak idéz tőle
néhány mondatot: „Az Egyesült Államok által kialakított egypólusú
világ egyszerűen a más népek és országok feletti diktatúra igazolásának
az eszköze.”
Putyin szerint Washington világszintű káoszt idézett elő,
összeesküdve forradalmak szítására, beleértve az ukrajnai
konfliktust is, mert a kijevi hatalomátvételt az orosz elnök a NATO
fegyveres államcsínyének tekinti. Bizonyított tény, hogy Ukrajnában
Washington támogatta a demokratikusan megválasztott kormányzat
fegyveres erőszakkal történő megbuktatását. Ezen a tényen nem
változtat az, hogy államcsínynek vagy valami másnak nevezzük.
Láthatjuk, hogy még főáramlatúnak tekinthető sajtótermékek
sem veszik maguknak a fáradságot, hogy ha mérgező hazugságokra
és összeesküvési elméletekre hivatkoznak, akkor állításaikat
legalább minimális mértékben támasszák alá bizonyítékokkal.

Milyen tények támasztják alá Putyinnak a Valdai

Vitaklubban elhangzott állításait?

Az Egyesült Államok a hidegháború végén nem hajtott végre

semmilyen leszerelést. Ehelyett új stratégiát dolgozott ki hadserege
és az azt kiszolgáló hadiipar számára. Az új hidegháború utáni
stratégia nyomán Amerika újabb és újabb háborúkat indított,
amelyek hatalmas költségeket emésztettek fel. Obama és ifjabb Bush
elnök háborús politikája szerves folytatása volt az idősebb Bush és
Bill Clinton politikájának. Ezek közös jellemzője volt, hogy
változatlanul fenntartották a hidegháborús mentalitást. Ennek
lényege, hogy az Egyesült Államok folyamatosan fegyverkezzen, és
hadereje bármely ellenség ellen a világ különböző részein bevethető
legyen.
A Pentagon tervezői a hidegháború globális fenyegetését
átalakították regionális kihívásokká és lehetőségekké. Az Egyesült
Államok katonai erői háborús készenléti állapotban maradtak, és
nem igazodtak a Szovjetunió felbomlását követő lényegesen
békésebb világhelyzethez. A Pentagon tervezésében a Szovjetuniót
egy sor más „mumussal”, illetve igazolható céllal helyettesítették.
Ezekhez sorolható egyes világrégiók stabilitásának fenntartása, az a
képesség, hogy Amerika egyszerre két háborút is vállalhasson a
tengerentúlon a természeti erőforrások feletti ellenőrzés
megszerzéséért és megtartásáért. Az új stratégia szerves része
maradt a külföldi fenyegetés elhárítása, amely kiegészült a
terrorizmus elleni küzdelemmel és új riválisok felemelkedésének a
megakadályozásával. A Pentagon tervezői tehát alaposan
kibővítették a fegyveres erők feladatait, és ezzel jelentősen
megnövelték azok fontosságát.
A második világháborút megelőzően az Egyesült Államok a
különböző háborúk végeztével mindig leszerelt és visszatért a
haditermelésről a békés gazdasághoz. A második világháború után
ez már nem így történt. Ennek ellenére az Egyesült Államok nem
tekintette magát az egyedüli szuperhatalomnak. Nem képezte a
hivatalos politika részét mindannak a funkciónak az ellátása, amit
felsoroltunk.
A legújabb katonai stratégia már úgy készült, hogy alátámassza a
hadsereg és a katonai-ipari komplexum egyre növekvő szerepét. Az
ismertté vált tervekkel az a probléma, hogy egy sor vonatkozásban
nincsenek összhangban a világpolitikai realitásokkal. Amikor a
gyakorlatban alkalmazták őket, sorozatosan kudarcot vallottak. A
tervezők stratégiai céljaikat a háborúra és az erőszakra alapozták. A
kitűzött feladatok túlságosan széles körűek és meghatározatlan
időtartamúak voltak, homályosak és tetszés szerint értelmezhetőek.
Ezek lehetőségeket biztosítottak az új kezdeményezésekhez.
Ezeket a terveket gyakran ártalmatlannak és ésszerűnek tűnő
módon fogalmazták meg, mégis sok vonásban nyugtalanítóak
voltak. Naivan úgy hivatkoztak a demokráciára, mintha az a közjó
ismérve lenne és a béke csak úgy tartható meg, ha a demokráciát a
világ minden táján elterjesztik. Magától értetődőnek tekintették,
hogy Amerikának a világ összes térségében megvannak a saját
érdekei. Ezért a stratégiai tervek az egész bolygót figyelembe véve
készültek el. Így hozták létre a váratlan első csapásméréssel
indítandó megelőző háború előfeltételeit. Az Egyesült Államok kül-
és katonapolitikáját meghatározó neokonzervatív és neoliberális
politikai elit egy jövőbeni, nagy háborúra kondicionálta a világot.
Az 1993 januárjában nyilvánosságra hozott Defense Strategy of
the 1990s (Az 1990-es évekre vonatkozó Védelmi Stratégia) című
dokumentumban Dick Cheney – mint védelmi miniszter – így
fogalmazott:

„Szövetségeseinkkel együtt eleve ki kell zárni annak a lehetőségét,

hogy ellenséges, nem demokratikus hatalmak domináljanak olyan
térségeket, amelyek kritikusak érdekeink szempontjából, és más
módon is együtt kell működni olyan nemzetközi környezet
kialakítására, amelyek kedvezőek értékeink szempontjából.”
Már készen voltak a NATO kiterjesztésére vonatkozó tervek is:
„A második cél megerősíteni és kiterjeszteni azokat a védelmi
struktúrákat, amelyek összekötik a demokratikusan és hasonló
módon gondolkodó nemzeteket a közös védelemben az agresszióval
szemben…”

Az Egyesült Államok tehát eltervezte a hatalomgyakorlás minden

részére kiterjedő uralmi rendszer létrehozását. Bármely ország,
amelyet Washington nem tekintett demokratikusnak, automatikusan
fenyegető veszélyforrássá vált. Különösen így van ez olyan térségben
lévő állam esetében, ahol az USA és a pénzhatalmi világelit számára
fontos erőforrások vannak:

„A harmadik cél annak a megakadályozása, hogy bármely ellenséges

hatalom uralhasson olyan térséget, amely kritikus fontossággal bír
érdekeink vonatkozásában. Ezért erősíteni kell a korlátokat olyan
 világszintű veszélyhelyzet kialakulásával szemben, amelyek globális
fenyegetést jelentenek az Egyesült Államok és szövetségeseink
érdekeire. Ezekhez a térségekhez tartozik Európa, Kelet-Ázsia, a
Közel-Kelet és a Perzsa-öböl, valamint Latin-Amerika. Az ilyen
kritikus térségek erőforrásai feletti szilárd és nem demokratikus
ellenőrzés jelentős fenyegetéssé válhat biztonságunkra.”

(Az a rendszer, amit a „nem demokratikus” kifejezéssel illetnek, nem

biztosítja a globálisan megszerveződött magánhatalom számára a
teljes szabadságot az erőforrások kisajátítására. „Demokratikus”
viszont minden olyan rendszer, amelyben a közhatalom – az állam –
a közérdek és a közjó rovására is biztosítja a nemzetközi bankok és
transznacionális korporációk korlátozástól mentes tevékenységét.
Ennek a privilegizált státusznak szerves részét alkotja az
energiahordozók és más erőforrások magántulajdonba vétele, a
pénzrendszer teljes alárendelése a pénzhatalmi világelitnek,
valamint a profit és a kamat akadálytalan kivitele. Ha a
közérdeknek van elsőbbsége, az a rendszer már populista, és ha az
állam – mint közhatalom – védekezik a szervezett magánhatalom
túlsúlyával szemben, az az állam tekintélyuralmi és illiberális.
Csupán jelezni kívántuk, hogy milyen fontos a szavak helyes
értelmezése, mert csak így lehet megérteni az idézett
dokumentumokat.)
Az 1990-es évekre vonatkozó Védelmi Stratégia átértelmezi a
védelmi politika tartalmát is. Eszerint a külföldön bekövetkező
társadalmi és politikai változások is az amerikai védelmi politika
részét képezik. Erre jó példa, ha a fegyveres beavatkozás
következménye olyan „ismert jó”, mint az adott térség
instabilitásának a csökkenése. Az Egyesült Államoknak ezért globális
érdekei védelmében terjesztenie kell a liberális (globalista,
kozmopolita, komprádor, pénzuralmi) demokráciát. Washingtonnak
Amerika nemzetbiztonsági érdekeire hivatkozva kell beavatkoznia a
világ különböző térségein az egyes államok belügyeibe:
 „A negyedik cél elkerülni a konfliktusokat a helyi instabilitást okozó
tényezők és az ilyenkor létrejövő erőszak korlátozásával. Átfogó
nemzetbiztonsági politika keretében kell elősegíteni a demokratikus
kormányzás és a nyílt gazdasági rendszer elterjedését és
megszilárdítását. A Védelmi Minisztérium e célok elérését a
terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem és a nemzetközi demokratikus
rendet fenyegető más veszélyek elleni küzdelemmel, valamint a
békefenntartáshoz nyújtott támogatással segíti. Fenntartja a
humanitárius és biztonsági segítségnyújtást; korlátozza a katonai
szempontból fontos technológiákhoz való hozzáférést és a
tömegpusztító fegyverek terjedését a célba juttatási eszközökkel
együtt; s végül felhasználja a védelmi szervezetek közti kapcsolatokat
a polgári és a katonai intézmények erősítésével, valamint a katonai
kiadások gazdasági terheinek a csökkentésével.”

Ebből a megfogalmazásból egyértelmű, hogy az Egyesült Államok

stratégiájának szerves részévé vált a megelőzés (beleértve a
megelőző háborúkat is) és a demokrácia erőszakkal való terjesztése.
Az idézett dokumentumot Dick Cheney, Paul Wolfowitz, Colin
Powell és Donald Rumsfeld irányításával fogalmazták meg. A benne
foglalt stratégia határozta meg az Egyesült Államok katonai
politikáját eddig a XXI. században. Ez vezetett többek között az
Afganisztán, az Irak és Líbia elleni háborúkhoz, a szíriai
polgárháború kirobbantásához, az Irán és Oroszország elleni
szankciókhoz, a Jemen, a Szomália és a Pakisztán elleni robotokkal
vívott hadviseléshez. Erre vezethető vissza 2001. szeptember 11.
tragédiája és a vérgőzös Iszlám Állam gyilkos ámokfutása. De ennek
a stratégiának a nyomán szervezték meg a Belbiztonsági
Minisztériumot és alakították át az Egyesült Államokat
nemzetbiztonsági állammá, pontosabban rendőrállammá, ahol olyan
szervezetek működhetnek, mint például a TSA, vagyis az Amerikai
Közlekedésbiztonsági Hatóság. Ez a stratégia vezetett az ukrán
válság kirobbantásához és az Oroszországgal való konfrontációhoz,
a csendes-óceáni térségben pedig a Kínával való konfliktus
lehetőségéig. Ennek az eredményeként jött létre az AFRICOM, az
Egyesült Államok Hadseregének Afrikai Regionális Parancsnoksága.
A tervezők részt vettek a Projekt for a New American Century, a
PNAC szervezetének és programjának kidolgozásában is.
Stratégiájukat érvényesnek tekintik az elkövetkező száz évre
vonatkozóan. A PNAC már eddig is hatalmas hibákat és tragikus
eseményeket okozott, de ezt az amerikai neoliberális és
neokonzervatív politikai érdekcsoportok nem hajlandók elismerni.
Még kevésbé hajlandók arra, hogy változtassanak hibásnak
bizonyult stratégiájuk alapelvein. Változatlanul hatalmas méretű
hadsereget működtetnek, és Washington egész politikáját a
fegyveres erők és az őket kiszolgáló hadiipar igényeihez igazították.
Óriási méretű hadseregre békeidőben nincs szükség, és ennek a
természetellenes állapotnak több káros hatása van. Az Egyesült
Államok irányítóinak folyamatosan rendelkezésére áll az a
lehetőség, hogy katonai erőt alkalmazzanak a világ szinte bármely
részén. Washington azt is megteheti, hogy egy időben a világ több
térségében is háborút viseljen, és a háborús állapot folyamatosan
tartson. A tetszés szerinti helyzetekben megindítható háború
azonban nemcsak hátrányokkal, de bizonyos belpolitikai és
külpolitikai előnyökkel is jár. Lehetővé teszi a belpolitikában olyan
politikai szövetségek létrehozását, amelyekkel választásokat lehet
megnyerni. A kiszemelt országok hatalmi elitjének azok a csoportjai,
amelyek készek fegyveres erőt alkalmazni érdekeik érvényesítésére,
előre rendelkeznek az ehhez szükséges hadsereggel. A PNAC
kidolgozói pontosan ezek szerint a célok szerint jártak el.
Még abban az esetben is, ha háborúra nem kerül sor, a lehetőség
fennáll arra, hogy az amerikai kormány szinte bármely országban,
bármely okból fegyveresen beavatkozzon. Ennek azonban az esetek
túlnyomó többségében igen magas ára van. Nemcsak azért, mert
nehéz a beindult helyi háborúkat leállítani és a folyamatot
visszafordítani, hanem azért is, mert ezek lekötik az Egyesült
Államokat olyan világtérségekben és országokban, amelyeknek a
problémáit Washington nem tudja megoldani. Az Amerikát irányító
hatalmi elitnek tudomásul kellene vennie, hogy amit a globális
szuperhatalom, az Egyesült Államok nem tud megoldani, arra képes
lehet egy regionális hegemóniával és befolyással rendelkező
középhatalom.
A neokonok stratégiája nyomán létrejött egy olyan bevethető
háborús gépezet, amelynek a puszta léte arra csábítja a hatalmi
elitet, hogy háborús erőszakkal érvényesítse akaratát. Ezért egyre
több háborúra került sor rossz helyen, rossz időben és téves okokból.
Ennek a stratégiának egyik következménye, hogy háborúk indultak
különböző országok és népek ellen azért, hogy állítólag „jót
tegyenek velük”, vagyis akár százezrek és milliók halála árán is, de
részesüljenek a liberális (globális, kozmopolita, amorális,
pénzuralmi) demokrácia áldásaiban. Ebből következik az is, hogy a
világ, amelyben élünk, a neokon stratégia nyomán nem
biztonságosabbá, hanem egyre veszélyesebbé vált.
A NATO folyamatos keletre nyomulása következtében
Oroszország sem lett együttműködőbb. Ellenkezőleg: egyre
gyanakvóbbá vált a határaihoz erőszakosan közeledő NATO-val
szemben. Ugyanezt lehet mondani arra is, hogy Washington
felmondta az 1972-ben megkötött rakétavédelmi rendszerek
fejlesztését korlátozó megállapodást, az Antiballisztikus
Rakétaegyezményt, az ABM-et. Ez is csökkentette Washington és
Moszkva együttműködését. Az Egyesült Államok által létrehozott és
folyamatosan bővített „demokratikus biztonsági közösség” sem tette
békésebbé a világot. Ha az Egyesült Államok egyre erősödik, akkor
azok, akik nem tudnak vele lépést tartani, egyre inkább fenyegetve
érzik magukat. Amerika igénye a kivételezettségre nem szünteti meg
ezt a természetes emberi reakciót. Különösen így van ez, amikor
Amerika folyamatosan háborút visel, megszegve az emberi jogokat
és az érvényes nemzetközi normákat. Elég itt emlékeztetni Szerbia
NATO általi bombázására 1999-ben, a NATO líbiai beavatkozására,
és a NATO szerepére az ukrajnai konfliktus kirobbantásában és
folytatódásában.
A pénzhatalmi világelit nem tudná sikeresen végrehajtani ezt a
világstratégiáját, ha nem szolgálná ki maximálisan a tulajdonában
lévő, illetve az ellenőrzése alatt álló nyugati tömegtájékoztatás. A
transzatlanti elit médiájával az a probléma, hogy megtagadta saját
korábbi értékeit, és teljesen elvtelenné, korrupttá vált. Erre az
opportunista és szervilis tömegtájékoztatásra a pontatlan, téves és a
hiányos tájékoztatás a jellemző, amely a valóság tényeinek
ellentmondó képet fest például Oroszországról, az ukrán
konfliktusról, és megtévesztő módon értelmezi a Szovjetunió
felbomlása utáni két évtized történelmét. Ez nagymértékben
hozzájárult a világközvélemény félrevezetéséhez, de azokhoz a
súlyos hibákhoz is, amelyeket az Egyesült Államok és Európa
politikai döntéshozói elkövettek. A szervilis propagandagépezetté
vált tömegtájékoztatás számos félreértést és zavart okoz a
közgondolkodásban. Különösen igaz ez Oroszország
vonatkozásában, amely 1991 óta sokkal több pozitív, sőt vonzó
törekvést is fel tud mutatni, mint ahogyan erről az elfogult és
egyoldalú nyugati tömegpropaganda a világ közvéleményét
tájékoztatta.
Még olyan tekintélyes államférfi is, mint Henry Kissinger, arra
kényszerült, hogy bírálja a nyíltan elfogult nyugati
tömegtájékoztatást. A Der Spiegel (A tükör) című német hetilapnak
adott interjújában (2014. november 13.) kijelentette, hogy a Nyugat
eltúlozza a Krím Autonóm Köztársaság annexiójának a kérdését,
mert nem veszi figyelembe, hogy az a történelem során hosszú időn
át Oroszország szerves részét alkotta:
„A Krím félsziget annektálása nem a világuralomra való igény
bejelentése volt. Nem szabad összehasonlítani Hitler Csehszlovákia elleni
inváziójával” – mondta a kilencvenegy éves amerikai politikus, aki
1969-től 1977-ig két elnöknek volt a nemzetbiztonsági
főtanácsadója, majd pedig betöltötte a külügyminiszteri tisztséget is.
Amikor Hillary Clinton – korábbi külügyminiszter – Hitler
inváziójához hasonlította a Krím Oroszországhoz csatlakozását,
akkor Kissinger azt hangsúlyozta, hogy Putyinnak nem áll
szándékában a válság szítása Ukrajnában.
Putyin több milliárdot költött a téli olimpiai játékokra Szocsiban.
Oroszország meg akarta mutatni a világnak, hogy haladó nemzet.
Semmi értelme sincs azt feltételezni, hogy egy héttel később háborút
indít Ukrajna ellen. Kissinger a Nyugatot tette felelőssé, amiért
elhatározta, hogy kiterjeszti hegemóniáját Ukrajnára, és bevonja az
Európai Unióba. A Nyugat felelős a válság kirobbantásáért, mert
nem értette meg az oroszok érzékenységét Ukrajnával
kapcsolatosan, és elkövette azt a fatális hibát, hogy előzetes
tárgyalások nélkül elhamarkodottan a konfrontációs stratégiát
választotta. Kissinger Putyint is hibáztatta, mert álláspontja szerint
nem a legmegfelelőbb módon reagált a kirobbant válságra. Kissinger
tragédiának minősítette, ha egy újabb hidegháború kezdődne,
hozzátéve: „Szem előtt kell tartanunk, hogy szükségünk van
Oroszországra más válságok megoldásához, mint amilyen a nukleáris
kérdésben folyó vita Iránnal, vagy a polgárháború Szíriában.”
A pénzhatalmi világelit nagy öregjének számító Kissinger részt
vesz a Bilderberg Csoport, CFR és a Trilaterális Bizottság irányító
testületeiben, s eddig tizenhét könyvet írt a világelit és a vele
szinkronban működő globális média számára. Ha még ő is arra
kényszerült, hogy bírálja az elfogult politikusokat és a
propagandistává vált nyugati tömegtájékoztatást, fogalmat
alkothatunk arról, hogy mindkettő milyen mélyre süllyedt.
A tényeket mellőző politikusi megnyilvánulást jól szemlélteti,
amit Barack Obama a G20-as csoport 2014. november 15-i brisbane-
i tanácskozása előtt mondott a Queensland Egyetemen: „Az orosz
agresszió fenyegetés a világnak, ahogy azt a maláj utasszállító repülőgép
megdöbbentő lelövése is jelzi.”
Obama együttérzését fejezte ki az MH–17 utasszállító gép 38
ausztrál áldozata hozzátartozóinak, hallgatott viszont arról, hogy
azért olyan lassú az MH–17 tragédiáját vizsgáló hollandiai bizottság
tevékenysége, mert az Egyesült Államok eddig nem volt hajlandó
átadni azokat az adatokat, amelyeket az amerikai műholdak
rögzítettek. Ezekből több is a tragédia színhelyéhez közeli röppályán
mozgott a légi katasztrófa időpontjában. Vajon mi akadályozza a
Pentagon illetékeseit, hogy ugyanolyan módon átadják a katonai
adatokat, ahogyan azt orosz részről már néhány nappal az MH–17
utasszállító lezuhanása után megtették?
Obama – utalva Amerika pótolhatatlanságára és kivételezettségi
státuszára – kijelentette, hogy „az Egyesült Államok a világ egyetlen
szuperhatalmaként vezetni fogja a nemzetközi közösséget Oroszország
Ukrajna elleni agressziójával és más veszélyekkel szemben is”. Az
ugyancsak Brisbane-ben tartózkodó Herman Van Rumpoy – az
Európa Tanács távozó elnöke – felszólította Oroszországot, hogy
„vesse latba minden befolyását a kelet-ukrajnai szakadároknál a béke
érdekében”.
Aki figyelemmel kísérte az ukrajnai események alakulását, nem
érti, hogy miért nem volt agresszió a NATO „stay behind army”
kiképzett terroristáinak – az „ukrán Gladiónak” – a bevetése az
alkotmányos kijevi kormány megbuktatására. Amíg a
világközvélemény nem fogadja el, hogy az ukrán konfliktust a
Nyugat robbantotta ki, addig nem lehet méltányos és tartós
megoldást találni az ukrán válságra.
A pénzhatalmi világelit és olyan frontszervezetei, mint a CIA,
gondosan megtervezett stratégia részeként azt ismétli, hogy
Oroszország beavatkozása Ukrajnába Európa egészének a
biztonságát veszélyezteti. A NATO új norvég főtitkára – Jens
Stoltenberg – agresszióval és expanzióval vádolja Oroszországot.
Ehhez csatlakoztak propagandaszócsőként a nyugati
tömegtájékoztatási intézmények, amelyek 2014. október 23-án
például arról tudósítottak, hogy orosz felderítőgép hatolt be
Észtország légterébe. Arra a NATO-ra hivatkoztak
információforrásként, amely ezt az állítását semmivel nem
támasztotta alá. A NATO szóvivője az Amerika Hangja
kormányrádióra hivatkozva pedig azt állította, hogy a NATO
vadászgépeinek 2013-hoz viszonyítva már háromszorosan kellett
közbeavatkozniuk.
Folyamatosan szembesülünk azzal a ténnyel, hogy mind a
politikusok, mind a tömegtájékoztatási intézmények olyan vádakat
ismételgetnek, amelyeket tényekkel nem támasztanak alá. Michael
Burgess – amerikai köztársaságpárti képviselő – 2014 novemberében
beterjesztett egy olyan törvényjavaslatot, amelyet provokatív módon
„Ukrajna szabadságát támogató törvénynek” nevezett. Ebben
olvashattuk, hogy „Ukrajnának szüksége van fegyverekre, lőszerekre,
golyóálló mellényekre és kommunikációs eszközökre. Természetesen a
pénzügyi támogatás is fontos, de nem annyira, mint a fegyverek és a
lőszer, hogy harcolhassanak az orosz csapatok ellen, akik inváziót
hajtottak végre egy szuverén ország ellen”. Michael Burgess a legkisebb
mértékben sem érezte szükségesnek, hogy állításait egyetlen ténnyel
is alátámassza.
A puccsal hatalomra került kijevi kormányzat polgárháborút
indított saját országa lakói ellen, és ez a gazdasági összeomlás
szélére sodorta az országot, amely amúgy is működésképtelenné vált
eladósodottsága miatt. Egyik legnagyobb hitelezője Oroszország.
Washington azonban nem pénzügyileg támogatja a
működésképtelenné vált országot, hanem egyre több fegyvert küld
Ukrajnába, ezzel is bátorítva a puccsista kormányzatot, hogy
agresszívan viselkedjen azzal az Oroszországgal szemben, amely
2006 óta lényegében eltartotta Ukrajnát. Washington és Brüsszel
azzal vádolja Oroszországot, amit saját maga követett el. Ugyanis a
kijevi véres hatalomátvétel tekinthető olyan inváziónak, amelynek
következménye a jelenlegi polgárháborús helyzetet Ukrajnában.
Nem Washington és Brüsszel Oroszországgal szembeni
terjeszkedő és agresszív politikájáról írta Bibó István, de
megállapítása a Nyugat jelenlegi hazugságon alapuló
propagandájára is érvényes: „A politikában hazudni nem lehet”,
pontosabban, „lehet hazugságokat mondani itt-ott, de nem lehet
hazugságokra politikai konstrukciókat építeni.” A lényeg az, hogy
sikeres politikát hazugságra építeni nem lehet.
Brüsszel 2014 folyamán alázatosan követte Washingtont az
Oroszország elleni szankciók alkalmazásában. Hivatalosan az volt az
indokolás, hogy Moszkva állítólag megszegte Ukrajna szuverenitását
és területi integritását. Egyszerűen nem vették tudomásul, hogy a
Krím Autonóm Köztársaság lakói szabadon, elsöprő többséggel
döntöttek úgy, hogy elszakadnak a kijevi bábrezsimtől, és
Oroszországhoz csatlakoznak. Hasonló népszavazás után még két
régió döntött így Délkelet-Ukrajnában: Donyeck és Luganszk.
A nyugati szankciók és Moszkva ellenszankciói a
legérzékenyebben azokat az országokat érintik, amelyeket már
amúgy is megviselt az immáron hat éve tartó gazdasági válság
Európában. Már 2014 augusztusában és szeptemberében is több
német hírforrás számolt be arról, hogy a német ipari és üzleti körök
keményen lobbiznak Berlinben azért, hogy megváltoztassák a
szankciópolitikát, mert sok tízezer német munkahely szűnhet meg,
ha ezeket a szankciókat nem állítják le. Ami Németország számára
egyértelműen rossz, az káros egész Európa számára.
Washington és a NATO célja éket verni Európa és Oroszország
közé. Amerika teljes mértékben ellenőrizni kívánja Európát.
Nemcsak az Európai Unió energiapiacát kívánja megszerezni, de a
földrész pénzrendszerét és gazdaságpolitikáját is alá akarja rendelni
a Wall Street és a Federal Reserve hegemóniájának.
Szergej Ivanov, aki a Kreml elnöki hivatalát vezeti, 2014
novemberében úgy fogalmazott, hogy „az amerikai ellenségességet az
motiválja, hogy Oroszországnak önálló véleménye van arról, milyen
irányban fejlődjék a világ. Moszkva arra törekszik, hogy egy alternatív
nemzetközi bankrendszer jöjjön létre a Washington által dominált
Nemzetközi Valutaalap helyébe, és a dollár helyett a résztvevő országok
valutáit is lehessen használni az eurázsiai térség kereskedelmi
kapcsolataiban, különösen az energiamegállapodásoknál.”
 Önmagában véve ezek az orosz törekvések legitimek és
kívánatosak, mert elősegíthetik egy kiegyensúlyozottabb
világgazdaság létrejöttét. Ehelyett a pénzhatalmi világelit Amerikát
kivételezettnek és nélkülözhetetlennek minősítve a nemzetközi jog
megszegésével vádolva démonizálja Oroszországot. A pénzhatalmi
világelit azért, hogy megtarthassa eddigi domináns szerepét a
transzatlanti térségben, úgy döntött, hogy offenzív politikába kezd
Oroszország meggyöngítésére és visszaszorítására. A washingtoni
stratégák úgy vélik, csak nyerhetnek azon, ha európai
szövetségeseiket egy új hidegháborúba manőverezik Oroszországgal
szemben. Az Egyesült Államok politikai rendszere a transznacionális
korporációk ellenőrzése alá került. A politikai elit tudatilag
kényszerpályán mozog, az egész politikai élet intellektuálisan
kiüresedett, és a politikai építmény veszélyessé vált. A 2014
novemberében tartott választásra a nagyvállalatok és a bankok
négymilliárd dollárt költöttek. Az „amerikai demokrácia” valójában
plutokrata uralom, amelyben a szervezett pénzhatalom gyakorolja a
hatalmat.

Kijev miért akarja folytatni a polgárháborút Délkelet-

Ukrajnában?

A puccsistáknak azért van szükségük a polgárháború folytatására,

mert a vérengzéssel el akarják űzni az ottani orosz nyelvű
lakosságot. Az etnikai tisztogatással hozzájutnak azokhoz a
területekhez, amelyekre a NATO-nak szüksége lehet. Ha jelentős
számban elmenekülnek az orosz anyanyelvűek, akkor a helyükre
Kijevhez hű, neonáci beállítottságú nyugat-ukrajnaiakat lehet
telepíteni. Ebbe a stratégiába illik bele az, hogy a NATO-államcsíny
egyik aktív résztvevője, Vitalij Klicsko, aki jelenleg Kijev
főpolgármestere, 2014. november 30-án követelte az Oroszország
elleni szankciók kiterjesztését és megszigorítását. Az egykori
ökölvívó világbajnok Klicsko, aki jól ismert Németországban,
keményen bírálta a német gazdaság azon vezetőit, akik lazítani
akarnak a szankciókon. Nyíltan azt a sértést vágta a fejükhöz, hogy
Németországban egyes gazdasági vezetőknek fontosabb a pénz, mint
az emberélet. Az ukrán válság kezdetét – szokott módon – a krími
népszavazástól datálja, megfeledkezve arról, hogy a Nyugat már az
1990-es évektől kezdve – ígéreteit megszegve – nyomult kelet felé a
NATO-val, és a krími népszavazást egy véres puccs előzte meg NATO
által kiképzett terroristák részvételével Kijevben, amelyben a
képmutató Klicskónak is vezető szerepe volt.
A bokszbajnok-polgármester is azok közé tartozik, aki állításait
semmilyen ténnyel nem támasztja alá. Arról beszél, hogy azok a
németek, akik kétségbe vonják az Oroszország elleni büntető
intézkedéseket, valójában közömbösek az áldozatok sorsa iránt.
Klicsko közelebb kerül az igazsághoz, amikor arról beszél a Bild
am Sonntagnak adott interjúban, hogy a válság nemcsak Ukrajnát
érinti. A Nyugat későn ismerte fel, hogy nem két ország közötti helyi
konfliktusról, hanem a nemzetközi viszonyokat is meghatározó
kérdésről van szó. Klicsko szerint Putyin egy új birodalmat akar
felépíteni, s ez a törekvése az egész orosz társadalomra veszélyes.
A kijevi polgármester nyilatkozata csak megerősíti azt, amit
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter is megfogalmazott 2014.
november 23-án Moszkvában egy tudományos tanácskozáson:

„A nyugati vezetők nyíltan állítják, hogy a szankcióknak kárt kell

okozniuk az orosz gazdaságnak, és így tömegtiltakozáshoz kell
vezetniük. A Nyugat nem Oroszország politikáját akarja csak
megváltoztatni, hanem rendszerváltást akar. Gyakorlatilag ezt már
senki nem tagadja.”

Oroszország és a Nyugat közti feszültség már évekkel az ukrán

válságot megelőzően kialakult és fokozatosan növekedett. 2014-ben
az európaiak is úgy döntöttek, hogy csatlakoznak ehhez a „mindent
vagy semmit” játékhoz, kiderítve, hogy kiknek jobbak az idegei.
Moszkva nem akarja megszakítani kapcsolatait Európával, de
Oroszország nem fog egyszerűen ugyanoda visszatérni, ahol a válság
előtt volt.

„Az Európai Unió a legnagyobb partnerünk. Senki nem fogja lábon

lőni magát, és elutasítani az együttműködést Európával, de mindenki
tudja, hogy az üzleti kapcsolatok már nem lesznek olyanok, mint
korábban. Nincs szükségünk olyan kapcsolatokra, amelyek előírják,
hogy Oroszországnak ezt meg azt kell tennie, mert mi egyelőként
akarunk együttműködni.”

Lavrov az EU tagállamainak egy agresszív kisebbségét tette felelőssé

a konfliktus növekedéséért. E néhány állam neoliberális
ideológiájától vezérelve ragadta meg a hatalmat Kelet-Európában,
beleértve Ukrajnát is ahelyett, hogy azokra a komoly problémákra
összpontosított volna, amelyek miatt egész Észak-Afrika és a Közel-
Kelet is súlyos válságban van. Mindenfajta ideológiának az exportja,
legyen az demokratikus, kommunista, vagy bármilyen más, nem tesz
jót. Az ideológia elvonja az európaiak figyelmét azokról a
problémákról, amelyeket meg kell oldani. Így például az Európai
Unió vezetői nem akarnak beszélni arról, hogy harcias muszlim
csoportok keresztényeket gyilkolnak Irakban, Szíriában és másutt,
mert a kereszténységre hivatkozás ma politikailag inkorrekt
beszédnek számít. Ugyanakkor egyre növekszik a kereszténygyűlölet
a világban. Az EU irányítói elutasították, hogy az unió
alkotmányában Európa keresztény gyökereire való utalás is benne
legyen.
Lavrov bírálta az Egyesült Államokat, amiért olyan időszakban
tart igényt a globális irányításra, amikor az ehhez szükséges
erőforrásai már nem állnak a rendelkezésére és vezetői képességei is
hanyatlóban vannak. Washington választási ciklusokhoz hangolja
politikáját, és ezzel feláldozza a hosszú távú érdekeket rövid távú
választási előnyökért. Lavrov úgy véli, Amerika globális
befolyásának az orosz bírálata még nem jelent Amerika-ellenességet:

„Nem antiamerikanizmusról és nem egyfajta Amerika-ellenes

koalíció létrehozásáról van szó. Egyre több nemzetnek természetes
törekvése az, hogy érvényesítse alapvető érdekeit, és ezt úgy tegye,
ahogy azt jónak látja, ne pedig úgy, ahogyan azt külföldről diktálják
neki.”

Ha az Egyesült Államok nem abból a téves felfogásból kiindulva

töltené be vezető szerepét, hogy Isten által rendelt küldetésének tesz
eleget, hanem úgy, hogy kifejleszti a konszenzushoz szükséges
képességeit, akkor Moszkva lenne az első, aki támogatná. Most
Washington erőszakkal kényszerít más nemzeteket az általa
előírtaknak a követésére, és kevesen mernek nyíltan nemet
mondani, mert félnek a megtorlástól.
A kijevi kormányzat – Washington és a NATO támogatása,
valamint az EU hallgatólagos jóváhagyása nélkül – nem folytathatná
az etnikai tisztogatást Kelet-Ukrajnában. 2014. szeptember végéig
730 ezer kelet-ukrajnai menekült Oroszországba, és közülük 90
ezren kértek ideiglenes tartózkodási engedélyt. (2015 februárjára a
halálos áldozatok száma meghaladta az ötezret és a menekültek
száma is egymillió fölé emelkedett.) A menekültek egynegyede
gyorsan integrálódott az orosz társadalomba, mivel a befogadó
társadalommal azonos kultúrkörből származnak, azonos nyelvet
beszélnek és a képzettségük is hasonló.
A 2014. szeptember 5-i minszki tűzszüneti egyezményt követően
igen sok menekült visszatért szülőföldjére. A 2014. december 1-jei
adatok szerint az Oroszországban létrehozott menekülttáborokban
több mint 35 000 kelet-ukrajnai menekült tartózkodott, akik közül
11 200 volt gyermek. A többségük szeretne visszatérni szülőföldjére
és elhagyott otthonába. Ezt azonban az ingatag tűzszünet 2015
márciusáig nem tette lehetővé.
 A kijevi fegyveres erők nem tettek eleget a minszki
megállapodásban foglalt visszavonulási kötelezettségüknek, és
emiatt az önvédelmi milíciák is nagyrészt a helyükön maradtak. A
legtöbb ukrán bizalmatlan mindkét féllel szemben, és attól tart,
hogy a háborúskodás ismét kiújul. Ezt erősítette meg az Európai
Biztonsági és Együttműködési Szervezet, az EBESZ helyszíni
ellenőrzést végző bizottságának a vezetője.
A puccsista kijevi kormányzat nem akar tárgyalni és
kompromisszumos megállapodást kötni azzal a két keleti
tartománnyal, amelynek a lakói népszavazáson fejezték ki, hogy
nem akarnak egy alkotmányellenesen hatalomra került kormányzat
fennhatósága alatt élni. Ez azonban nem zárja ki azt a lehetőséget,
hogy a régiók autonómiájának a megadásával és Ukrajna szövetségi
állammá való átalakításával és más kompromisszumokkal ne lehetne
elvileg konszenzusos megoldást találni a konfliktusra. A kijevi
kormányzat 2015 februárjáig a fegyveres megoldást és az etnikai
tisztogatást választotta. A Kelet-Ukrajnába küldött katonákkal
közölték, hogy mindenki, aki ebben a két tartományban él, az
ellenség, és legyilkolásuk ezért hazafias tett.
Ezzel magyarázható, hogy oly sok rakétát lőttek polgári
célpontokra, bombázták a városokat és a falvakat, lerombolva a
családi házakat és a lakásokat. Az volt a nem titkolt cél, hogy minél
többen meneküljenek el és egyre kevesebben maradjanak azokból,
akik a jövőben a kijevi kormányzat ellen szavaznának. A kijevi
puccsisták megfélemlítési célból engedélyezték a fehérfoszfor
fegyverként történő bevetését is. Fehérfoszforral támadtak azokra az
ellenállókra, akikre nem sikerült nagy robbanóerejű
repeszgránátokkal csapást mérni. Így is el lehet érni, hogy Donyeck
és Luganszk tartományoknak a kijevi juntának engedelmeskedő
lakói legyenek. Porosenko elnök és Jacenyuk miniszterelnök
tisztában van azzal, hogy amíg orosz anyanyelvű és oroszbarát
többsége lesz Délkelet-Ukrajnának, addig az oroszellenes Kijev nem
szerezheti vissza a hatalmat Donyeckben és Luganszkban. Az etnikai
tisztogatás azonban nemzetközi jogilag elfogadhatatlan. Álcázás
végett állítják a puccsisták, hogy a szeparatisták fenyegetik Ukrajna
állítólagos kulturális és állami egységét, ezért kell fegyveres
erőszakkal leszámolni velük.
A megfélemlítést szolgálta az is, hogy a kijevi kormányzat egyik
tagja – aki történetesen Ukrajna ötmilliárd dolláros vagyonnal
rendelkező oligarchája – tömeggyilkosságot rendezhessen 2014.
május 2-án Ogyesszában. Az ogyesszai vérengzés – amelyet a kijevi
kormányzat a mai napig nem vizsgált ki, és a tetteseket sem vonta
felelősségre – arra ösztönözte Délkelet-Ukrajna lakóit, hogy
fegyveres önvédelmi egységeket alakítsanak és kivonják magukat a
kijevi kormányzat alól. Ezt követően a NATO bábkormánya
terroristának minősítette őket, és úgynevezett „antiterrorista
hadműveletet” indított ellenük. A hadműveleti tervet így foglalta
össze a kijevi kormányzat védelmi minisztere:

„Az emberek ki lesznek válogatva. Különleges átvilágítási módszert

alkalmazunk. Kiszűrjük a nőket is, beleértve azokat, akik
kapcsolatban vannak a szeparatizmussal, akik bűncselekményeket
követtek el ukrán területen, és terroristatevékenységet folytattak. Sok
információval és félelmetes eszközökkel rendelkezünk ennek
leküzdésére. Ezt a feladatot egy erre létrehozott erőszakszervezet
hajtja végre. Nagyon komoly kérdésről van szó, amely kapcsolatban
áll a lakosság más térségekbe való áttelepítésével is.”

A kijevi puccsista kormányzat azzal oltja be az ukrán fiatalokat,

hogy Ukrajna számára az oroszok megsemmisítése elkerülhetetlen
nemzetmentő feladat. A nyári táborokban náci ideológiát tanítanak.
A fiatalok ukrán és náci zászlók alatt menetelnek és hitlerista
köszöntéssel üdvözlik egymást. A pénzhatalmi világelit tulajdonában
lévő globális média mindezekről nem tájékoztat. Elhallgatták azt is,
hogy milyen véres terrorral került hatalomra 2014. február 22-én az
új kormányzat, és milyen tömeggyilkosságot hajtott végre május 2-
án. Emiatt az amerikai közvélemény jelentős része nincs tisztában
azzal, hogy nemcsak Ukrajna sorsa forog kockán, de az amerikai
demokrácia jövője és a világ sorsa is.

Kísérletek a Nyugat és Oroszország közötti

„szankcióháború” befejezésére

Az elmúlt huszonöt évben Oroszországban több ezer milliárd dollár

értékű közvagyon került magántulajdonba, és az új tulajdonosok
jelentős része gengszter módszerekkel vált tulajdonossá a
tervgazdaságból a kapitalizmusba történő átmenet során. 1990 és
1999 között több mint hatmillió orosz halt meg idő előtt a gazdaság
katasztrofális összeomlása következtében. A várható élettartam 67
évről 55 évre csökkent Borisz Jelcin elnöksége időszakában. Az
orosz nemzeti össztermék 60%-kal lett kevesebb, ami békeidőben
történelmi rekordnak számít.
A nemegyszer szabadkőműves kötényben tetszelgő Jelcin az
orosz alkotmány nyílt megszegésével ragadta magához a hatalmat,
amikor fegyverrel támadt az orosz parlamentre. Jelcin 1993.
szeptember 21-én írta alá a népi küldöttek és a Legfelső Tanács
feloszlatásáról szóló rendeletét. Arra hivatkozott, hogy lehetetlen az
együttműködés a törvényhozással, mivel az békétlen ellenzékké
változott, amely katasztrófába taszítja Oroszországot. 1993.
december 11-re parlamenti választásokat írt ki. A Legfelső Tanács
válaszul felfüggesztette Jelcin elnöki jogköreit, és Alekszandr Ruckoj
alelnököt tette meg az ország vezetőjének. Az elnök és az orosz
törvényhozás ellentétei fegyveres konfliktussá fajultak. Kétszáz
ember meghalt, négyszáz pedig megsebesült. A Nyugat hűséges
kiszolgálójává lett alkoholista Jelcin megerősítette a
tekintélyuralmat, az önkényes kormányzást és számos
antidemokratikus rendeletet adott ki. Ekkor került sor az elnök
számára szinte diktátori hatalmat biztosító alkotmány elfogadására
1993 decemberében. Mindez Oroszország belső összeomlásához
vezetett 1998-ban, majd pedig 1999-ben a belső erők
konszenzusaként Vlagyimir Putyin vette át a hatalmat a Kremlben.
A liberális Nyugatnak döntő szerepe volt Oroszország jelenlegi
politikai rendszerének a kialakításában.
A Nyugat vazallusává vált Jelcin-kormányzat gyorsított
tempóban privatizálta a gazdaság szinte minden szektorát. A
tényleges értékük egytizedéért, vagy annál is kevesebbért árusították
ki a világ még ma is legnagyobb területű országának energiaiparát,
természeti erőforrásait, pénzintézeteit, szállítási és kommunikációs
szektorát. Az új tulajdonosok a szervezett magánhatalom
struktúráihoz tartozó, jó kapcsolatokkal rendelkező személyek és
érdekcsoportok, valamint a külföldi magán- és jogi személyek lettek.
A gátlástalan szerzésvágy szinte polgárháborús állapotot
eredményezett. Az ország szétrablását a hirtelen meggazdagodott
oligarchák és az általuk szervezett fegyveres bandák fejezték be
zsarolással, fenyegetésekkel és számos esetben gyilkosságokkal.
Idős nyugdíjasok százezrei veszítették el házaikat, lakásaikat a
legalattomosabb ingatlanszerzések következtében, és tömegesen
váltak spekulánsok áldozataivá. Képzett, amerikai és európai
pénzügyi szakemberek adtak tanácsokat az egymással rivalizáló
oligarcháknak, és a Jelcin-kormányzat különböző szintű vezetőinek.
Kioktatták őket, hogyan kell a gazdaságot a leghatékonyabb piaci
technikákkal fosztogatni, mivel maguk is jelentős jövedelmeket
húztak tanácsadói díjak és jutalékok formájában. A mértéket nem
ismerő, gátlástalan rablás következményeként az életszínvonal
nagymértékben csökkent, és az orosz háztartások kétharmada a
szegénységi szint alá süllyedt. Az öngyilkosságok száma
megnégyszereződött, és járványos méreteket öltött az alkohol- és
kábítószer-függőség, valamint az AIDS terjedése. Újból tömegesen
pusztítottak olyan betegségek (szifilisz, tuberkulózis), amelyeket a
Szovjetunióban lényegében már felszámoltak.
 A transzatlanti szervezett magánhatalom tulajdonában lévő és
irányítása alatt álló nyugati tömegtájékoztatás a szabadrablásnak ezt
a korszakát úgy állította be, mint amelyben érvényesültek a politikai
szférában a szabad választások, a gazdaságban pedig az egymással
az egyenlő esélyek alapján versengő piaci erők. Lelkes cikkekben
dicsérték az oligarchák hatalomra kerülését, mint a kiépülő liberális
demokrácia diadalát. Így alakították át az orosz államot globális
szuperhatalomból a szervezett magánhatalomnak alárendelt függő
helyzetű országgá. Jelcin Oroszországában teljes szabadságot
élveztek a nyugati titkosszolgálatok. A megbénított kormányzat nem
volt képes ellenállni és elérni, hogy a nyugati hatalmak tartsák be az
Oroszországgal kötött szerződéseiket és megállapodásaikat.
Washington és Brüsszel igen rövid idő alatt felszámolta Moszkva
befolyását Kelet-Európában, és szinte akadálytalanul terjesztette ki
hegemóniáját a kelet-európai országok ipari szektoraira,
tömegtájékoztatására és pénzügyi intézményeire. Kelet-Európában
minden olyan személy, aki megpróbált a közérdek védelmében
fellépni, el lett bocsátva, és olyan engedelmes személyekre lett
kicserélve, akik szervilisen kiszolgálták a neoliberális piac- és NATO-
párti politikusokat. Washington és Brüsszel lényegében minden
megállapodást megszegett, amelyet a Szovjetunió első és utolsó
elnökével, Gorbacsovval és kormányával kötött. A kelet-európai
államok egymás után léptek be a NATO-ba. A Német Szövetségi
Köztársaság egyesülve a Német Demokratikus Köztársasággal úgy
lett a NATO tagja, hogy Oroszország semmilyen ellenszolgáltatást
nem kapott érte cserébe. Számos NATO-barát gondolati műhely
(think-tank) jött létre, amely felvállalta az oroszellenes propaganda
terjesztését. Washington létrehozott Oroszországban olyan álcivil,
NGO-knak nevezett szervezeteket, amelyeknek az volt a feladatuk –
és ma is az –, hogy támogassák a neoliberális globalista,
kozmopolita politikusokat és a kormány ellen fellépő mozgalmakat,
szervezeteket.
 A Nyugatot irányító pénzhatalmi világelit – a globális szervezett
magánhatalom birtokosa – szeparatista mozgalmakat indított be a
Kaukázusban, valamint Oroszország távol-keleti térségeiben, de
fegyveres felkeléseket is kirobbantott. Ennek egyik közelebbről
ismert epizódja a Csecsenföldön folyó háború. Tényként
állapíthatjuk meg, hogy Oroszország egészét lényegében félgyarmati
sorba taszították, és ennek a gyarmatosítási folyamatnak az egyik
segítője egy olyan politikus volt – az alkoholista Jelcin –, aki
rendeleteivel tovább bomlasztotta az egzisztenciálisan súlyosan
meggyöngült társadalmat és államot. Nem véletlen, hogy a Jelcin-
korszakra úgy emlékeznek az orosz emberek, mint egy pusztító
katasztrófára.
Az Egyesült Államok és az Európai Unió, valamint az orosz
oligarchák azonban a szabadrablásnak és fosztogatásnak ezt a
korszakát „aranykornak” tekintik. Az orosz lakosság többsége
azonban úgy élte át, mint azt a sötét korszakot, amikor az orosz
tudomány és kultúra katatón bénultságba és lepusztult állapotba
került. Világklasszisú tudósok, művészek és mérnökök maradtak
jövedelem nélkül, és szó szerint éheztek. Sokan közülük
kétségbeesve külföldre menekültek a szegénység elől. Az amerikai és
európai pénzuralmi elit és az oligarchák számára ez a könnyű
meggazdagodás korszaka volt. Minden szféra – a gazdasági, a
kulturális és az intellektuális – a gátlástalan és mértéktelen
szabadrablás martaléka lett. Rövid idő alatt jöttek létre
dollármilliárdos vagyonok. Nem kellett tartani az elszámoltatástól és
a felelősségre vonástól. A bűnözés az élet szerves részévé vált, és a
Nyugat minden diktátumát tudta érvényesíteni. Ez volt az az
egypólusú világrend, amelyben az Egyesült Államok, az igazi
Hegemón, a pénzhatalmi világelit eszközeként gyakorolta a
világuralmat.
A Jelcin-korszak rendkívül káros öröksége, hogy a Nyugat és az
azt irányító pénzuralmi elit számára ez vált a követendő mércévé.
Többek között ezért van az, hogy az az időszak, 2000-től 2014-ig,
amikor Putyin irányította Oroszországot, már nem tűnik olyan
kedvezőnek a Nyugat számára. Putyin kemény kézzel véget vetett a
jelcini évtizedet jellemző korlátlan manipuláció és szabadrablás
időszakának. Az orosz elnök legfontosabb feladata az volt, hogy
leállítsa Oroszország felbomlását, több részre szakadását. Az orosz
állam és a gazdaság fokozatosan kezdett visszatérni a
törvényességhez és a normális működéshez. A gazdaság növekedése
beindult, nőtt a foglalkoztatás, emelkedtek a bérek és javult az
életszínvonal. A halálozási arányszám is mutatott némi javulást. (A
Jelcin-időszak idején minden évben egymillióval csökkent a
lakosság létszáma.) Többé-kevésbé normalizálódtak a kereskedelmi
és pénzügyi kapcsolatok a Nyugattal. A fosztogatás legkirívóbb
eseteit felülvizsgálták.
A pénzhatalmi világelit azonban vegyes érzelmekkel tekintett
Oroszország felépülésére és felemelkedésére. A multinacionális
cégek és a normális gazdasági kapcsolatokat folytató üzletemberek
üdvözölték a törvényesség és a rend helyreállítását, a gengszter
módszerek és a szabadrablás megfékezését. A neoliberális és
neokonzervatív politikai irányítók mind Washingtonban, mind
Brüsszelben azonban elítélték az új politikai kurzust, és Putyin
kormányzását tekintélyuralomnak, etatizmusnak, a gazdasági és
társadalmi életbe való túlzott állami beavatkozásnak minősítették.
Különösen az váltott ki éles kritikákat, hogy Moszkva elkezdte
kivizsgálni az oligarchák adócsalásait, a pénzek külföldre
menekítését, a nagyarányú pénzmosást, a köztisztviselők
korrumpálását és zsarolását, sőt megölését.
Putyin olyan időszakban került hatalomra, amikor a
világgazdaság fellendülőben volt. A pénzpiacokon szinte korlátlan
mértékben lehetett hitelekhez jutni. Az orosz kőolaj és földgáz,
valamint a többi nyersanyag világpiaci ára látványosan emelkedett,
és ez lehetővé tette 2003 és 2013 között az orosz gazdaság gyors
ütemű növekedését. Az orosz állam hatékonyabban szabályozta a
gazdaság működését, és nekilátott a hadsereg újjászervezésének is.
Putyin véget vetett a szabadrablásnak és helyreállította az orosz
állam szuverenitását. Ez olyan népszerűvé tette, hogy nagy
többséggel ismételten újraválasztották. Oroszország távol tartotta
magát a jelcini évekre jellemző csatlós politikától. Ezt a pénzhatalmi
világelit azonban megelégelte.
Washington és Brüsszel olyan politikai stratégiát fogadott el,
amelynek az volt a célja, hogy aláássa Putyin hatalmát, és
helyreállítsa a meghunyászkodó és engedelmes Jelcin-korszak
neoliberális politikáját. Mintegy tízmilliárd dollár költséggel
programot dolgoztak ki az Oroszországban működő álcivil
szervezetek finanszírozására. A pénzeszközöket amerikai
alapítványok és más rejtett pénzforrások biztosították. A CIA
frontszervezeteiként működő álcivil szervezetek egyre-másra
szerveztek tömegtüntetéseket, amelyek a választott vezetők
lemondását követelték. A Nyugat által támogatott szélsőségesen
liberális politikai pártok sikeresen vettek részt az országos és a helyi
választásokon. Az olyan amerikai pénzből finanszírozott gondolati
műhelyek, mint a Carnegie Center, megrendelésre elkészítették
azokat a pamfleteket, amelyek uszító hangnemben bírálták Putyin
„sátáni, tekintélyuralmi politikáját”, azt a „tűrhetetlen módot”,
ahogyan eljárt egyes oligarchákkal szemben, s hogy ez a démonizált
politikus valójában visszatért a szovjet típusú parancsuralmi
gazdasághoz és politikai rendszerhez.
A pénzhatalmi világelit nemzetközi segéderők igénybevételével
próbálta visszaállítani a „szabadrablás aranykorszakát”, és ezzel
párhuzamosan olyan agresszív külpolitikát dolgozott ki, amelynek
az volt a célja, hogy meggyöngítse Oroszország szövetségeseit és
kereskedelmi partnereit. Elsősorban a Közel-Kelet térségét tartotta
ebből a szempontból fontosnak. Inváziót hajtott végre Irak ellen, és
eltávolította azt a szekuláris nemzeti kormányzatot, amely Moszkva
szövetségese volt a térségben. Washington szankciókat vezetett be
Irán ellen is, amely fontos kereskedelmi partnere volt
Oroszországnak. A pénzhatalmi világelit engedélyezte a Bassar al-
Aszad kormány elleni fegyveres felkelést Szíriában. Szíria
Oroszország szövetségeseként még ma is haditengerészeti
támaszpontot biztosít Moszkvának a Földközi-tengeren. A NATO
által megdöntött líbiai rendszer is Oroszország egyik fontos
kereskedelmi partnere volt. Washington ösztönzésére támadta meg
Szaakasvili grúz elnök az orosz protektorátusnak számító Dél-
Oszétiát 2008-ban, amelyre Moszkva erőteljes és gyors választ adott.
A pénzhatalmi világelit Oroszország elleni offenzívája
Ukrajnában érte el a csúcspontját. A Washington és a NATO által
finanszírozott, fizetett tüntetők és hivatásos terrorista zsoldosok által
végrehajtott államcsíny eltávolította hivatalából Janukovics elnököt,
aki nemzeti érdekből ellenezte, hogy az Európai Unió annektálja
Ukrajnát, a NATO pedig csatlakoztassa a katonai szövetséghez. Az új
Nyugat-barát bábkormány nemcsak Oroszországgal szemben
ellenséges, de Kelet-Ukrajna orosz anyanyelvű lakosaival szemben
is. A kelet-ukrajnai tartományok nem ismerték el az államcsínnyel
alkotmányellenesen hatalomra került kijevi kormány legitimitását,
és ezért önrendelkezésüket érvényesítve választással kikiáltották
függetlenségüket. A Krím Autonóm Köztársaság lakói is választással
döntöttek a függetlenség mellett, majd pedig csatlakoztak ahhoz az
Oroszországhoz, amelyhez évszázadokon át, egészen 1954-ig
tartoztak. A Krím félsziget különösen fontos lett volna a NATO
számára, mert Szevasztopolban van Oroszország fekete-tengeri
haditengerészeti támaszpontja. A pénzhatalmi világelit a Krím
félsziget csatlakozását Oroszországban ürügynek használta arra,
hogy nyugati büntető szankciókkal aláássa Oroszország kőolaj- és
földgázexportját, pénzügyi rendszerét és ipari szektorát. Így
megbénítva az orosz gazdaság egészét.
A washingtoni és a brüsszeli irányítók megszegték a Putyin-
kormányzattal korábban kötött valamennyi megállapodást. Ennek
egyik fontos célja volt az, hogy az orosz oligarchákat szembefordítsa
Putyinnal. Arra számítottak, hogy az immáron tíz éve tartó nyugati
offenzíva eredményeként bekövetkezik a gazdasági visszaesés
Oroszországban, csökken a rubel értéke, megdrágul a nyugati
import, és ez már komoly károkat okoz a fogyasztóknak. A
nehézségekért pedig Putyint és az ő hajthatatlan magatartását tették
felelőssé. A szankcióháború hatékonynak bizonyult, de az orosz
társadalom nem fordult el a Putyin-kormányzattól, mert a lakosság
több mint 80%-a ma is szilárdan támogatja. A NATO katonai
támaszpontokkal vette körül Oroszországot, és Ukrajnába is be
akarja telepíteni infrastruktúráját.

Miért vált sebezhetővé Oroszország?

Bebizonyosodott, hogy Oroszország mind gazdaságilag, mind

katonailag sebezhető. A vagyon hatalom. Az orosz oligarchák
rendelkeznek ma az óriási kiterjedésű ország vagyonával. Putyin
megkülönböztette a politikai hatalomra törő és a gazdasági
hatalommal megelégedő oligarchákat. Ez utóbbiak készek támogatni
a kormányt a gazdaság újjáépítésében, és elfogadják Putyin
korlátozásait. Ezek az oligarchák hatalmas vagyonnal rendelkeznek,
és az övék annak hozama. Politikai hatalomra nem tarthatnak
igényt, cserébe Putyin lemondott arról, hogy kétséges módszerekkel
szerzett üzleti birodalmaikat visszaszerezze a társadalom egésze és
az állam számára. Azoknak az oligarcháknak viszont, akik a
politikai hatalmat is maguknak követelték és finanszírozták a Jelcin-
korszakban az őket kiszolgáló politikusokat, szembesülniük kellett a
felelősségre vonással. Többen elveszítették a vagyonukat, és egyesek
ellen büntetőeljárás is indult pénzmosástól kezdve az adóelkerülésen
és csalásokon át a vagyonuk jogellenes külföldre síbolásáig.
Putyin stratégiájának másik fontos eleme volt az, hogy minél
szorosabban együttműködjön a Nyugattal, de a kölcsönös előnyök és
a viszonosság alapján. Nem engedélyezte, hogy a Nyugat továbbra is
olyan mértéktelenül és gátlástalanul tulajdonítsa el Oroszország
erőforrásait, ahogyan az Jelcin idején történt. Putyin szorosabb
politikai és katonai integrációt akart mind az Egyesült Államokkal,
mind az Európai Unióval. Ezért ellenszolgáltatásként igényt tartott
Oroszország határainak és befolyási övezetének a tiszteletben
tartására. E stratégia keretében Putyin lehetővé tette azoknak a
katonai támaszpontoknak és hadtápvonalaknak a használatát,
amelyekre a NATO-erőknek szükségük volt az afganisztáni
háborúban. Ebbe a stratégiába illeszkedett az is, hogy Moszkva nem
ellenezte az Egyesült Államok és az Európai Unió által bevezetett
szankciókat Irán ellen. Putyin beletörődött Irak amerikai inváziójába
annak dacára, hogy Szaddám Huszein rendszerét szoros gazdasági
kapcsolatok fűzték Oroszországhoz.
Moszkva csatlakozott ahhoz az öt hatalomhoz, amely vállalta,
hogy figyelemmel kíséri az izraeli–palesztin béketárgyalásokat, és
követte Washingtont Izrael egyoldalú támogatásában. Moszkva még
abba is beleegyezett, hogy a NATO bombázhassa Líbiát, mert naivan
elhitte, hogy ez csak egy korlátozott humanitárius beavatkozás lesz.
Putyinnak ez a politikai és diplomáciai együttműködése a
Washingtont és a NATO-t irányító pénzhatalmi elittel bizonyos fokig
kifizetődött, mert Oroszország kereskedelmi kapcsolatai kibővültek,
egyre több nyugati hitel és beruházás érkezett az országba. Számos
multinacionális közös vállalkozás jött létre, és mindennek
következtében az általános életszínvonal is emelkedett. A
munkanélküliség csaknem a felére csökkent és a fogyasztás is
folyamatosan nőtt.
Az orosz elnök stratégiájának harmadik része a kőolaj- és a
gázszektor állami ellenőrzésének helyreállítása, a közérdeket
szolgáló állami tulajdon megerősítése volt. A visszaállamosítás
azonban piaci módszerekkel történt, vásárlással és ellenszolgáltatás
nyújtásával. Mivel az állami tulajdon túlnyomó részét gengszter
oligarchák sajátították ki maguknak, ezért bizonyos esetekben
hatósági ellenőrzéssel és elkobzással gyarapodott a közvagyon. A
moszkvai kormányzatnak sikerült az ellenőrzése alá vonnia a kőolaj-
és földgázszektort.
 Az újraállamosított cégek közös vállalatokat alapítottak a
nyugati kőolajipari óriáscégekkel, és ez hatékonyabbá tette az orosz
exportot egy olyan időszakban, amikor világszerte nagy volt az
energiahordozók iránti igény. Ebben az időszakban megnőtt az
importáruk iránti kereslet szinte minden fogyasztási cikk
vonatkozásában. Ez megszilárdította Oroszország integrálódását a
nyugati piacgazdaságba, belföldön pedig Putyin választói bázisát
erősítette.
Moszkva ebben az időszakban elsősorban az Európai Unióval és
az Egyesült Államokkal való együttműködést tartotta szem előtt, és
csak másodlagosnak tekintette az Ázsiával, Kínával és Latin-
Amerikával való kapcsolatait. Ez az egyoldalúság fokozatosan
láthatóvá tette Oroszország stratégiai sebezhetőségét. A Nyugat
határozottan támogatta azokat a korrupt oligarchákat, akik
összefogtak Putyin eltávolítására, és az ellenőrzésük alatt álló
tömegtájékoztatással démonizálták Oroszország igazságügyi
rendszerét, amely felelősségre vonta és megbüntette az olyan
gengszter oligarchákat, mint amilyen Mihail Hodorkovszkij volt.
(Hodorkovszkij Jelcin csapatába tartozott és 1992-től 1993-ig ő
volt az energetikai és üzemanyagügyi miniszter. 1993-tól 2005-ig a
Jukosz olajipari vállalat főrészvényeseként az akkori Oroszország
leggazdagabb emberének tartották. 2003 novemberében
letartóztatták, majd 2005-ben nyolc év szabadságvesztésre ítélték
pénzmosásért, sikkasztásért és csalásért. Az volt a vád ellene, hogy
részt vett több millió tonnányi kőolaj ellopásában és 23,5 milliárd
dollár nagyságrendű pénzmosásban. Az Egyesült Államok,
Németország és az Európai Unió is szót emelt Hodorkovszkij
elítélése ellen. Büntetésének egy részét letöltötte és 2013. december
20-án elnöki kegyelemmel szabadult, majd Németországba, illetve
Svájcba költözött.)
Putyin stratégiájának a sebezhetőségét jelezte az is, hogy a
Nyugat egyre nyíltabban részesítette pénzügyi és politikai
támogatásban a jelcini időszak neoliberális politikusait, akik
kampányba kezdtek azért, hogy kivegyék a kormányzást Putyin
Egyesült Oroszország Pártjának a kezéből. Ekkor már látni lehetett,
hogy Putyinnak az orosz szuverenitás helyreállítására vonatkozó
erőfeszítései ütköztek a Nyugat elképzeléseivel, amelyek
Oroszországot mint egy vazallus kliens államot akarták integrálni a
transzatlanti térségbe. A Nyugat a jelcini korszakot – ahol
korlátlanul fosztogathatta Oroszországot – olyan aranykorszaknak
tüntette fel, amely éles ellentéte a putyini korszaknak. Ez utóbbit a
függetlenség és a dinamikus fejlődés jellemzi. Ezt a Nyugat
neoliberális csoportjai azzal próbálták lejáratni, hogy az orosz elnök
valójában a működésképtelen Szovjetuniót próbálja feltámasztani.
2010-ben a washingtoni neokonok biztatására Szaakasvili grúz
elnök – aki Gene Sharp- és Saul Alinsky-módszerrel végrehajtott
színes forradalommal lett államelnök – támadást intézett az orosz
protektorátusnak számító Dél-Oszétia ellen. Ez a tény már világosan
jelezte, hogy a Nyugat elégedetlen Putyinnal. A neoliberális
washingtoni elit nyíltan akcióba kezdett Oroszország határai,
szövetségesei és befolyási övezetei ellen. Putyin gyorsan és
eredményesen védekezett, de a rend helyreállítása után nyomban
visszavonta csapatait Grúziából.
Ami Dél-Oszétiában történt, csak egy katonai jellegű főpróbának
tekinthető. Egymás után hajtottak végre Washington és a NATO által
eltervezett és finanszírozott akciókat, amelyeket hol színes
forradalmaknak, hol humanitárius beavatkozásoknak neveztek.
Korábban ilyenre került sor a Balkán-félszigeten, amikor a NATO
Szerbiát bombázta. Ukrajnában is több színes felkelést szerveztek,
amelyből csak az utolsó az, ami véres polgárháborúvá változott.
Washington, a NATO és az EU Putyin békülékeny gesztusait a
gyengeség jelének tekintette. A stratégiai tervezők úgy gondolták,
tovább haladhatnak ebben az irányban, új frontokat nyithatnak és
eltávolíthatnak a hatalomból más Moszkva-barát kormányzatokat is.
2008-ban Bukarestben már döntés született arról, hogy
előkészítik Ukrajna és Grúzia felvételét a NATO-ba. 2013-ban az
Egyesült Államok és az EU úgy döntött, hogy meggyöngíti
Oroszország katonai és gazdasági szuverenitását. Ebbe beletartozott
Ukrajna ellenőrzés alá vétele és az orosz haditengerészet eltávolítása
a Krím félszigeten lévő támaszpontjáról. Ukrajna ily módon a NATO
előretolt helyőrségévé lett volna. Kelet-Ukrajna megszakítva
gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, Moszkva nem jutott volna
többé azokhoz a hadiipari termékekhez, amelyeket Kelet-Ukrajna
ipari bázisaiban állítanak elő. A kijevi államcsínyt egyértelműen a
Nyugat finanszírozta, továbbá az erre a célra kiképzett és
felfegyverzett szélsőjobboldali és neonáci csoportokból szerveződtek
a rohamosztagok. Ezután a kijevi bábkormány az állam fegyveres
erejét használta fel arra, hogy polgárháború keretében az ellene
fellázadt keleti tartományokra kiterjessze hatalmát.
Amikor Putyin felismerte, hogy milyen szorongatott helyzetbe
került, és Oroszország nemzetbiztonsága forog kockán, akkor
döntött úgy, hogy a Krím félsziget népszavazással visszakerülhessen
Oroszországhoz. A Nyugat tehát nemcsak létrehozta Oroszország
sebezhetőségét, de azt maximálisan ki is használta a maga javára. Az
orosz gazdaság megbénítására bevezetett nyugati szankciók pedig
abból indultak ki, hogy Putyin egyoldalú nyugati orientációjú
gazdaságpolitikája lehetővé teszi ilyen eszközökkel Oroszország
megbénítását.

Oroszországnak új alapra kell helyeznie gazdasági és

politikai stratégiáját

James Petras, a New York-i Binghamton University emeritus

professzora arra kereste a választ21, hogy miként lehetne felszámolni
Oroszország sebezhetőségét. Az Oroszországgal szemben alkalmazott
szankciók, párosulva a Nyugat katonai nyomásgyakorlásával több
vonatkozásban is világossá tették Putyin gazdasági és politikai
stratégiájának gyenge pontjait. Oroszország gazdasági növekedése
túlságosan függ a nyugati orientációjú oligarcháktól. Túlnyomórészt
elfogadta a jelcini korszak rabló privatizációja nyomán kialakult
vagyoni viszonyokat. Sebezhetővé tette ezt a stratégiát az is, hogy
egyoldalúan a Nyugattal való kereskedelemre összpontosított és
sokáig mellőzte a kínai piacot. Hátrányosnak bizonyult, hogy nem
volt elég változatos, túlságosan a földgáz és kőolaj exportjára
koncentrált. Külön is említeni kell, hogy az állami vagyon
magánvagyonná átalakításában élen járó újsütetű oligarcháknak
nem volt kellő felkészültségük és tapasztalatuk egész iparágak
irányításában és az árutermelő szektor piacának a működtetésében.
Kínában nem volt megengedve a szabadrablás, és ott szervesen
fejlődött ki a gazdaságot irányító új elit. Az orosz oligarchák teljesen
a nyugati piacoktól, a nyugati hitelektől és technológiától függtek,
és alig tettek valamit a belső piac létrehozására a befolyt profitok
befektetésére és a kutatás-fejlesztés finanszírozására. Amikor a
Nyugat beindította a szankcióháborút, a Putyinhoz közelálló
oligarchák nem voltak képesek megfelelő választ adni rá.
Nyomást gyakoroltak Putyinra, hogy teljesítse Washington
követeléseit úgy, ahogyan ők is igyekeztek rávenni a nyugati
bankokat, hogy mentesítsék tulajdonukat és számláikat a szankciók
alól. Kétségbeesve védelmezték érdekeiket Londonban és New
Yorkban, miközben nyomást gyakoroltak az orosz elnökre, hogy ne
támogassa az önrendelkezésükért harcolókat Délkelet-Ukrajnában,
és állapodjon meg a kijevi bábkormánnyal.
Ezek az oligarchák beleegyeztek abba, hogy nem ellenzik, hogy a
politikai hatalmat Putyin gyakorolja Oroszországban, ugyanakkor
folyamatosan a nyugati bankokban helyezték el pénzüket, és
luxusingatlanokat vásároltak Londonban, Párizsban, New Yorkban.
Tény, hogy ezer szálon kötődnek Oroszország jelenlegi politikai
ellenségeihez. Az oligarchákkal való taktikai együttműködés a
gazdaságban sikeresnek, de stratégiailag hátrányosnak bizonyult,
mert akadályozza a szankciók elleni hatékony védekezést. A Jelcin-
korszak rabló privatizációjából származó vagyon nem maradt
Oroszországban, hanem a nagyobb hozam reményében külföldön
fektették be.
Moszkvának 2015-ben már sokkal nehezebb belső erőforrásait
mozgósítva beindítani a gazdasági növekedést és ellenállni a Nyugat
birodalmi nyomásának, mint lehetne akkor, ha Oroszország vagyona
továbbra is a közérdeket szem előtt tartó állami ellenőrzés alatt
állna. Putyinnak meg kell győznie a kulcsiparágak
magántulajdonosait, hogy hozzanak áldozatokat az orosz állam, az
orosz társadalom egésze érdekében. Ezek az oligarchák elsősorban
ahhoz szoktak hozzá, hogy az állam nekik kedvező szabályozókkal
és biztos profitot garantáló szerződésekkel támogatja őket. Az orosz
pénzügyi és gazdasági oligarchák nyomást gyakoroltak a
kormányzatra, hogy teljesítse adósságszolgálati terheit, és azzal
fenyegetőztek, hogy nem nyújtanak újabb hiteleket. 2015 elején már
csőddel, a termelés csökkentésével és elbocsátásokkal is
fenyegetőztek.
Putyinnak már a NATO folyamatos keletre való terjeszkedése és
Szerbia 1999 márciusában történő bombázása nyomán fel kellett
volna ismernie, hogy bármilyen egyoldalú engedményt is tesz, a
Nyugat nem fogja egyenlő partnernek tekinteni. Ha már ekkor
beindítja Moszkva a gazdaság változatossá és önellátóvá tételét,
valamint Ázsiában keres piacokat, elsősorban a gyorsan növekvő
kínai gazdaságban, akkor most jóval hatékonyabban tudna ellenállni
a nyugati szankcióknak. Oroszország 2014-ben megtette ezt a
fordulatot, de mintegy tizenöt évet veszített. Újabb évtizedre lesz
szükség az orosz gazdaság átállítására, amelyet továbbra is a jelcini
korszakból örökölt közepes felkészültségű oligarchák és kleptokraták
irányítanak.
A nyugati piacok elzáródásával Putyinnak kényszerűen Kína,
valamint Ázsia és Latin-Amerika más országai felé kellett irányt
váltania. Ennek sikere azonban nagyrészt attól függ, hogy miként
alakul a kőolaj és a földgáz világpiaci ára. Hátrányt jelent az is,
hogy a gazdaságot irányító oligarchák nem igazi vállalkozók, akik
alkalmasak arra, hogy versenyképes termékeket állítsanak elő, és a
kieső importot orosz termékekkel pótolják. Ezek az oligarchák nem
saját teljesítményükkel építették fel ipari birodalmaikat. Ezek
túlnyomó részét az állami szektorból tulajdonították el és
kedvezményes állami szerződésekkel működtették. Moszkva most
arra kényszerült, hogy új tengerentúli piacokat találjon, innovatív
módon fejlessze saját technológiáját és fel tudja venni a versenyt a
német csúcstechnológiával.
Az orosz kapitalista réteg tehát nem vállalkozókból áll, a
többségük Nyugathoz vonzódó járadékot szedő tőkés. Ezek az
oligarchák, amikor már megszilárdították magántulajdonosi
helyzetüket a korábbi közvagyon felett, fizetett kampányokat
kezdtek azért, hogy elfogadhatóvá váljanak a közvélemény számára.
Megszerzett vagyonuk irányítását és gondozását pedig tanácsadókra
és menedzserekre igyekeztek bízni. Tény az, hogy függő helyzetben
maradtak a nyugati tőkétől, technológiától, a nyugati importtól és a
Putyin-kormányzat támogatásától. Az orosz kapitalisták tehát
lényegesen különböznek a kínai vállalkozóktól, akik az Egyesült
Államoktól, Japántól, Tajvantól és Németországtól vették át a
technológiát, és amit versenyképesen továbbfejlesztettek. Az orosz
ipart ezért felkészületlenül érték a nyugati szankciók. Putyinnak
emiatt kellett haladéktalanul kereskedelmi és
importmegállapodásokat kötni Kínával és más országokkal.
Az orosz elnök szorosabb integrációra törekedett a Nyugattal, és
ezért együttműködött a NATO-hatalmakkal a politikai kapcsolatok
elmélyítésében. Washington és Brüsszel azonban csak taktikailag
működött együtt Moszkvával. A Nyugat a kapcsolatokat attól tette
függővé, hogy Oroszország hajlandó-e ellentételezés nélkül
egyoldalúan engedményeket tenni a Balkánon, a Közel-Keleten,
Észak-Afrikában és a Kaukázusban. Amikor Oroszország saját
érdekeinek adott elsőbbséget, a Nyugat azonnal ellenségessé vált.
Oroszországnak nyomós okai voltak arra, hogy ne fogadja el
legitimnek az államcsínnyel hatalomra került rezsimet Kijevben.
Ugyanakkor nem szakította meg Kijevvel a párbeszédet és kereste a
mindkét fél számára elfogadható kompromisszumos megoldásokat.
A Nyugat azonban egyértelműen arra törekedett, hogy megbuktassa
Putyint és rendszerét. Az egyre erőteljesebbé váló nyugati offenzívát
Oroszország ellen nem lehet átmeneti jellegűnek tekinteni. Egy
többdimenziójú gazdasági és politikai konfrontáció indult be, amely
a jelek szerint még hosszú időn át tart majd. Oroszország sebezhető,
de erőforrásokban gazdag, és képes arra, hogy egyidejűleg
ellenálljon, védelmezze biztonsági érdekeit és fejlessze gazdaságát
önerőre, Kínára, más ázsiai és latin-amerikai országra támaszkodva.

A NATO megszilárdítja hatalmát Ukrajnában

A kijevi kormányzat és újonnan kiválasztott vezetői a NATO

felügyelete alatt nagyszabású tisztogatásba kezdtek, hogy így
konszolidálják Porosenko alig álcázott diktátori hatalmát. A Nyugat
által kezdeményezett választásokból számos politikai pártot
kizártak, amelyeket a különböző etnikai kisebbségekhez tartozó sok
millió választó támogatott. Bojkottálták a választási színjátékot
Donbász régióban is. Ezzel a színlelt választással indult be a NATO-
nak az a stratégiája, hogy átalakítja Ukrajnát egy óriási és több célra
alkalmas katonai támaszponttá Oroszország központi területei és
hátországa ellen. Ukrajna a pénzhatalmi világelit ellenőrzése álló
német tőke gyarmataként ellátná Berlint gabonával,
nyersanyagokkal és egyben a német iparcikkek felvevőpiaca lenne.
A kijevi kormányzat fokozza a háborús propagandát, és ez egyre
veszélyesebb következményekkel fenyegeti Európát.
A háborús uszítás élén a bábkormány és a szolgálatában álló
fasiszta milíciák állnak. A pénzhatalmi világelit globális médiája a
kijevi narratívát ismételgeti minden ténybeli bizonyíték nélkül. A
főbb tömegtájékoztatási intézmények és a pénzhatalmat kiszolgáló
kormányzatok propagandistái újabb és újabb koholt vádakkal állnak
elő Oroszországgal szemben. Azt állítják, hogy Moszkva katonai
fenyegetést jelent a szomszédai számára, és le akarja rohanni
Ukrajnát. Szinte mindennap érkezik valamilyen riasztó hír a
Baltikumtól a Kaukázusig terjedő határok mentéről. Svédországban
titokzatos orosz tengeralattjáró után kutatnak. Észtországban és
Litvániában orosz harci gépek berepüléseiről szólnak a hírek. Ezek
abban megegyeznek, hogy egyik sincs tényekkel alátámasztva.
Az viszont tény, hogy nagyarányú NATO-hadgyakorlatokat
tartanak az orosz határok mentén a Balti államokban,
Lengyelországban, Romániában és Ukrajnában. A NATO
folyamatosan küldi a fegyverszállítmányokat a kijevi junta számára
és speciális erőket kiképző katonai tanácsadók kezdték meg a
munkát Ukrajnában. Ezek a lázadások leverésére képzik ki a
kormányerőket, azt tartva szem előtt, hogy egy általános támadást
intéznek az önvédelmi erők ellen Délkelet-Ukrajnában.
A kijevi kormányerők kezdettől fogva nem tartották be a
Minszkben megkötött tűzszüneti megállapodást. Az ENSZ Emberi
Jogi Hivatalának jelentése szerint a tűzszünet ideje alatt átlagban
naponta tizenhárom ember vesztette életét 2014. november végéig.
Nyolc hét alatt tehát 957 ember halt meg, és a többségüket a kijevi
fegyveres erők ölték meg. A NATO által hatalomra segített
bábkormány beszüntette az alapvető szociális juttatások folyósítását
Délkelet-Ukrajna két önállóságot választó népköztársaságában.
A központi kormányzat leállította az áram- és gázszolgáltatást, a
közhivatalok dolgozóinak a fizetését, megszüntette a nyugdíjak
folyósítását, az egészségügyi rendszer és az iskolarendszer
finanszírozását. Nem működnek a bankok és a közlekedési rendszer
is blokkolva lett. Ennek a stratégiának az a célja, hogy tovább
szorongassa a gazdaságot, lerombolja az infrastruktúrát és még több
lakost kényszerítsen menekülésre a sűrűn lakott ipari városokból
Oroszországba. Ezt követné egy nagy erejű légi csapás
repülőgépekkel, rakétákkal, tüzérséggel, majd pedig egy szárazföldi
támadás az önvédelmi milíciák bázisai és a városi központok ellen.
 Újabb módszer az etnikai tisztogatásra az, hogy a kijevi
puccsista kormányzat a Nyugat-Ukrajnából átirányított
szélsőjobboldali fegyveresekből úgynevezett partizánegységeket
hozott létre. Egy ilyen szélsőjobboldali álpartizánokból álló csapat
Donyeck megyében két nap alatt száztíz oroszbarát felkelőt gyilkolt
meg a reguláris ukrán hadsereggel együttműködve 2014. december
1-jén és 2-án. A hírt a kelet-ukrajnai kormánycsapatokat irányító
ukrán parancsnokság jelentette be Kijevben.
Dmitro Timcsuk, a kelet-ukrajnai harcokról információt gyűjtő
katonai szakértői csoport tagja is jelezte, hogy Donyec-medencében
létrejöttek ilyen álpartizán egységek, de állítása szerint ezeket helyi
lakosokból szervezték meg. Kijev szerint a partizánok a Donyecktől
nyugatra lévő egyik mezőgazdasági telepen ötven szakadárnak
minősített személlyel végeztek december 1-jén. December 2-án
további tíz szeparatistának nevezett személyt öltek meg Donyecktől
északra. Ugyanazon a napon pedig Petrivka településnél öltek meg
ötven embert. A kijevi kormányzat felgyorsította az etnikai
tisztogatást, minél több orosz anyanyelvű lakost akar elűzni
szülőföldjéről.
Ukrajna nyugati térségeiben pedig általános katonai mozgósítást
rendeltek el, fokozták az oroszellenes kampányt és beindult a
propaganda a keleti ortodox egyház ellen is. Mindkettőnek az a
célja, hogy mozgósítsa a legszélsőségesebb sovinisztákat és rávegyék
a fanatikus fiatalokat, hogy csatlakozzanak a neonáci osztagokhoz és
menjenek harcolni kelet-ukrajnai honfitársaik ellen. A NATO és a
Németország által is támogatott stratégia célja, hogy álpartizán
erőket vessenek be a polgárháború frontvonalán. Ezzel akarják
mentesíti az elkövetett atrocitások miatti felelősség alól a NATO-t és
Németországot.
Kijev villámháborús sikere érdekében Washington, a NATO és az
EU fokozta gazdasági, katonai és diplomáciai nyomását Moszkvára.
Arra akarják kényszeríteni, hogy tagadjon meg minden támogatást a
születőben lévő népi demokratikus államalakulatoktól. A Nyugat
úgy tervezte meg az újabb szankciók érvényesítését, hogy
Oroszország egyre kevésbé legyen képes a Donbászban ellenálló
önvédelmi harcosok támogatására. Ők valójában szülőföldjüket,
otthonaikat, ősi falvaikat és városaikat védelmezik. Oroszország
nélkülözhetetlen gyógyszerekkel és élelmiszerrel támogatta eddig
Novorosszija ostromlott lakóit. Azonban minden egyes
segélyszállítmány hisztérikus rohamokat váltott ki az ukrajnai
konfliktus kirobbantóiból, mert ellenkezik a NATO és Kijev közös
stratégiájával. Ki akarják éheztetni a felkelőket és az őket támogató
lakosságot, így kényszerítve őket az elmenekülésre.
Kijev és a NATO a minszki tűzszüneti megállapodás
megkötéséhez csak azért járult hozzá, hogy időt nyerjen.
Megállították vele a győztesen előrenyomuló felkelőket, és meg
tudták védelmezni a legyőzött kormányerők maradványait. A
Minszki Megállapodás lehetővé tette Kijev számára, hogy
átcsoportosítsa fegyveres erőit, újjászervezve azok parancsnoki
hálózatát, integrálva a különböző neonáci rohamosztagokat. Mindez
egy nagy offenzíva előkészítését szolgálta. A mozgósítás és a
hadsereg gyorsított felszerelése, valamint a Moszkva elleni
szankciók bővítése ugyanannak a stratégiának a két részét képezte.
A novorosszijai demokratikus ellenállás megtörésére indított
hadművelet sikere részben azon is múlik, hogy sikerül-e a
nemzetközi szankciókkal annyira meggyöngíteni Oroszországot,
hogy az ne tudjon megfelelő támogatást nyújtani. A Nyugat a G20-
ak ausztráliai tanácskozását is arra használta fel, hogy a
személyeskedésig menően támadja és megalázza az orosz elnököt.
A kijevi kormányzat teljes mértékben a NATO segítségére van
utalva. A Nyugat kemény szankciói nélkül Kelet-Ukrajnában erős
fegyveres ellenállással kellene szembenéznie. A NATO folyamatosan
olyan korszerű fegyverekkel látja el Kijev fegyveres erőit, hogy azok
meg tudják semmisíteni a felkelők ellenállási központjait. Mindebből
az a NATO-stratégia bontakozik ki, hogy „mindent vagy semmit”. A
Nyugat vagy szerezze meg egész Ukrajnát, vagy ha erre nem képes,
akkor el kell pusztítani az ország délkeleti részét kiűzve és kiirtva
annak őshonos lakóit.
2014 decemberében elemzők úgy látták, hogy Angéla Merkel a
német ipar irányítóinak ellenzése dacára támogatja a NATO
stratégiáját. A francia elnök is engedett az amerikai neokonzervatív
hatalomgyakorlók nyomásának. David Cameron brit miniszterelnök
helyeselte gazdasági háború folytatását Moszkvával szemben, és
reményét fejezte ki, hogy a City of London bankárai találnak majd
új csatornákat az orosz oligarchák jogellenes jövedelmeinek tisztára
mosására.
Moszkva komoly erőfeszítéseket tett eddig is, hogy olyan
kompromisszumos megoldást találjon, amely lehetővé teszi Kelet-
Ukrajna orosz etnikumú lakosai számára az önrendelkezés
biztosítását. Ha sikerülne Ukrajna regionalizációja vagy
föderalizációja, az lehetővé tenné, hogy a kijevi puccs után létrejött
rendszerben is fennmaradjon az orosz befolyás. Moszkvának eddig
sikerült megakadályoznia, hogy Novorosszijában is olyan
vérengzésre kerüljön sor, mint Ogyesszában.
Az orosz vezetésnek az az érdeke, hogy a NATO csatlósává vált
új kijevi kormányzatnak ne legyenek katonai támaszpontjai
Donbászban. Ha lennének kijevi erők ebben a térségben, a NATO
blokád alá tudná venni a Krím félszigetet, valamint menekülésre
kényszeríthetné Novorosszijából az orosz etnikumú lakosságot.
Putyin támogatta azt a kompromisszumot, hogy a Krím kivételével
egész Ukrajna politikailag és gazdaságilag a Nyugat
érdekszférájához, befolyási övezetéhez tartozzon, azt azonban
következetesen ellenezte, hogy Kijev csatlakozhasson a NATO-hoz és
a katonai szövetség infrastruktúrája kiépülhessen az orosz–ukrán
határig.
2014. november 17-én tették közzé azt az interjút, amit Putyin
az ARD-nek adott. Az orosz elnök itt célzást tett arra, hogy azt a
kártyavárat, amely a puccs utáni ukrán rendszer, viszonylag
könnyen meg lehetne dönteni. Moszkva azonban elsősorban azokat
az óriási összegeket szeretné legalább részben megkapni, amelyekkel
Ukrajna tartozik neki. Putyin egyértelműen leszögezte a német
közszolgálati tévé szerkesztő-riporterének, hogy Moszkva nem fogja
hagyni Donbász lerohanását és a lakosság tömeges elűzését:

„Ma harc folyik Kelet-Ukrajnában. Ukrajna központi hatóságai

fegyveres erőket küldtek a térségbe, és ezek még ballisztikus
rakétákat is bevetnek. Van erről említés bárhol is? Egy szó sem. És
mindez mit jelent? Mit közöl ez velünk? Ez mutat arra a tényre, hogy
Önök (a Nyugat – D. J.) azt akarják, hogy Ukrajna központi
kormányzata semmisítsen meg ott mindenkit, az összes politikai
ellenséget és ellenállót. Ezt akarják? Mi biztosan nem. És nem fogjuk
megengedni, hogy ez megtörténjen.”

A kijevi kormányzat adatai szerint a Donbász régió lakóépületeinek

65%-a és iskoláinak, óvodáinak a 10%-a le lett rombolva. Több mint
negyvenezer közepes méretű vállalat működésképtelenné lett téve. A
munkanélküliség egész Ukrajna vonatkozásában 40% felett van. A
külföldi adósság elérheti a 80 milliárd dollárt, s nem lehet arra
számítani, hogy a Nemzetközi Valutaalap – amely most már Ukrajna
tényleges tulajdonosa – majd könyörületes lesz. Mindezen felül Kijev
képtelen dollármilliárdokra rúgó gázszámláit törleszteni a
Gazpromnak, mert elképesztő összegeket költ Kelet-Ukrajna
polgárainak terrorizálására.
Oroszország figyelmeztette a NATO-t, hogy melyek azok a „vörös
vonalak”, amelyeket nem léphet át. A washingtoni neokonok és a
Wall Street pénzelitje azonban még nem elégedett, és több háborút
szeretne. Több tényfeltáró és oknyomozó újságíró hívta fel a
figyelmet arra, hogy nem lehet eléggé alábecsülni a neokonzervatív
körök hatalomvágyát és korlátoltságát.
Az általuk kezdeményezett és elmélyített új hidegháborúnak
nincs köze Európa biztonságához és stabilitásához. A neokon
befolyás alatt álló Obama-kormányzat azért indította be keleti
offenzíváját, mert meg akarta akadályozni a Moszkva által
kezdeményezett eurázsiai integrációt. Rohamléptekben felépítette az
új berlini falat, de ezúttal Kijevben. A közvetlen cél az orosz
gazdaság aláásása. Hosszú távon pedig egy rendszerváltás
végrehajtása erre a célra megszervezett álcivil szervezetekkel
Moszkvában, Szentpétervárott és más nagyobb orosz városokban. E
cél finanszírozására már biztosították a Washington–NATO–EU-
tengely irányítói a szükségesnek ítélt tízmilliárd dollárt. A NATO
továbbra is nyomul keletre, és ez mérhetetlen károkat okoz az
Európai Uniónak. A washingtoni neokonok számára azonban csak a
NATO számít, és ezért folyik a propaganda szócsövévé vált
tömegtájékoztatás bevonásával Putyin démonizálása, akit úgy
állítanak be, mint az orosz Milosevicset vagy Szaddám Huszeint.

Németország a pénzhatalmi világelit szolgálatában

Az egységes Németország a Szovjet Birodalom felbomlásának egyik

legnagyobb haszonélvezője. Nyugat-Németország egyesülve Kelet-
Németországgal több millió magasan képzett munkaerőhöz,
hatalmas ipari és mezőgazdasági termelőüzemekhez és nem
utolsósorban sok milliárd dollár értékű kelet-európai és orosz
piachoz jutott. Németország ezzel a fordulattal ismét Európa
legdinamikusabban fejlődő országává vált. A német tőkének sikerült
korrupt privatizációval egész vállalatbirodalmakat szereznie a kelet-
európai országokban. Németországnak már nem kellett az
egyenlőség alapján folytatnia kereskedelmi kapcsolatait
Oroszországgal, hanem fokozatosan átalakította azokat gyarmati
jellegű kapcsolatokká. Németország exportálta a nagy értékű,
csúcstechnológiájú ipari termékeket cserébe földgázért, kőolajért és
más nyersanyagokért.
Németország vált a haszonélvezőjévé annak is, hogy a kelet-
európai országok készek voltak alávetni magukat a németek által
dominált Európai Uniónak és a Washington által irányított NATO-
nak. Miközben a NATO egyre terjeszkedett keleti irányban, és ezzel
megnövelte az Egyesült Államok katonai jelenlétét Kelet-Európában
egészen az orosz határokig, Németország szinte lopakodva Európa
első számú gazdasági hatalmává vált. Az Egyesült Államok Bush,
Clinton és Obama elnöksége alatt is az egypólusú világ létrehozásán
fáradozott, amely az amerikai katonai fölényen alapul. Egyidejűleg
Németország folytatta saját gazdasági terjeszkedését, kihasználva
növekvő politikai és gazdasági befolyását. Mindkét hatalmi központ
– az Egyesült Államok és Németország is – arra törekedett, hogy
Európa új kapitalista rendszereit minél gyorsabban integrálja az
Európai Unióba és a NATO-ba. Ez utóbbi regionális védelmi
szervezetből a pénzhatalmi világelit globális illetékességű
erőszakszervezetévé alakult át.
Az így létrejött amerikai–német katonai és gazdasági hegemónia
Európában azon a feltételezésen alapult, hogy Oroszország
megmarad egy kvázi vazallus államnak, és továbbra is elő fogja
segíteni saját gazdaságuk növekedését. Amíg Oroszországban a
Nyugatot szervilisen kiszolgáló kliensek gyakorolták a hatalmat,
addig szabadon folyt az ország kirablása. Egész iparágak, fontos
köztulajdont képező javak kerültek magánkézbe. A pénzuralmi elit
úgy képzelte, hogy Oroszország olyan függő helyzetű, kimerült
állam, amely már nem képes független külpolitikát folytatni és a jog
uralmát fenntartva egy modern gazdaságot működtetni.
Oroszországot működésképtelen államnak tartották, amelyet a
Nyugat politikusai és az őket kiszolgáló újságírók leereszkedően
liberális demokráciának becéztek.
Ekkor jelent meg a színen Putyin, aki fokozatosan megvált a
neoliberális hivatalnokoktól, és rendbe téve az eladósított ország
pénzügyeit egy működőképes államot hozott létre. Ezt a tényt
fenyegetésként érzékelte a katonai főhatalmat gyakorló Egyesült
Államok és a gazdaságilag terjeszkedő Németország. Nyomban
beindult egy amerikai–EU ellentámadás. Elkezdődött a neoliberális
oligarchák által támogatott politikai ellenzék létrehozása azzal a
céllal, hogy utcai tüntetésekkel és a választások kombinációjával
visszaállítják Oroszország csatlós státuszát. Ez a kísérlet azonban
nem sikerült. Ami korábban jól működött Jelcin idején, Putyinnal
szemben sikertelennek bizonyult.
Az oroszok többsége nem akart visszatérni a szégyenteljes és
csődbe vezető jelcini időszakoz. Putyin és kormányzata új
szabályokat vezetett be. Ezek szerint az oligarchák megtarthatják
törvénytelenül szerzett vagyonukat, ha nem törekednek a politikai
hatalom megszerzésére. Putyin újjászervezte a tudományos-
technikai, katonai, ipari és kulturális intézményrendszert, és
központosította a döntéshozatalt a kereskedelmi és beruházási
szférában. Ezeket nem hozhatták meg nyugati döntéshozók.
Megerősítette az orosz biztonsági ügynökségeket a Nyugat által
megszervezett szeparatista mozgalmak féken tartására. A nyugati
finanszírozású civil szervezetek felforgató tevékenysége
sikertelennek bizonyult és Putyin a helyén maradt.
A Nyugat a sikertelen belföldi után külföldi stratégiával
próbálkozott. Igyekezett elszigetelni, bekeríteni és aláásni az orosz
államot szövetségesei és kereskedelmi partnerei eltávolításával.
Moszkva számos kérdésben támogatta Amerikát és a NATO-t. Így a
NATO-nak sikerült megszereznie Moszkva támogatását az Irán elleni
szankciókhoz, a Líbia ellen alkalmazott repüléstilalmi zónához.
Németország az egypólusú világrend szolgálatában fellépett olyan
kelet-európai országokban, mint Magyarország, Szerbia, Szlovénia,
valamint Moldova és Bulgária az alternatív irányvonalakkal
szemben. Ellenezték a Déli Áramlat megépítését, holott
Németországnak már működik egy külön vezetékrendszere, az
Északi Áramlat, amely közvetlenül szállít földgázt Oroszországból
Németországba.
Németország azonban a kétoldalú német–orosz kapcsolatoknál
fontosabbnak tartja a német gazdasági terjeszkedést kelet felé, és
keményen érvényesíti birodalmi érdekeit az EU struktúráján
keresztül. A Balkán és a balti térség államai feláldozták alapvető
gazdasági érdekeiket, és ez jelzi, hogy már milyen erős gazdasági
hatalommá vált Németország. Az Egyesült Államok a NATO-n
keresztül erőteljes fegyverkezésbe kezdett. Mindebből levonható az
a következtetés, hogy Washington és Berlin vissza akarja szorítani
Oroszországot az 1990-es éveket jellemző vazallusi függőségbe. A
német gazdasági döntéshozók egy erős Amerika-barát részre és egy
gyengébb – Oroszországgal normális gazdasági kapcsolatokat akaró
– másik részre oszlanak.
Az első kész feláldozni a jövedelmező orosz kereskedelmi
kapcsolatokat azért, hogy az orosz gazdaság egészét szabadon
fosztogathassa. Ugyanakkor Németország tart attól, hogy Kelet-
Európában, elsősorban a Balkánon az egyes kormányzatok nem
tudnak úrrá lenni azokon a feszültségeken, amelyek a fokozódó
gazdasági nehézségek és a gazdasági megszorítások következményei.
Berlinnek ezért előnyös, ha a NATO megerősíti fegyveres erőit, mert
azokra nem a nem létező orosz fenyegetés elhárítására, hanem a
nagyon is létező, alulról jövő elégedetlenség elfojtására van szükség.
Amikor Washington, a NATO és Brüsszel helyi megbízottai útján
megragadta a hatalmat Kijevben, már megvoltak egy nagyobb és
elhúzódó válság feltételei. A korrupt oligarchák által támogatott és
neonáci ideológián nevelt fegyveresek csak beindították a már
előkészített folyamatot.
A kijevi erőszakos hatalomváltás Oroszország biztonságát
közvetlenül fenyegette. Beindult az önrendelkezésükért kiálló
délkeleti tartományok katonai elfoglalása, amit követhetne az
Oroszországhoz csatlakozott Krím Autonóm Köztársaság
visszafoglalása és Oroszország fekete-tengeri haditengerészeti
bázisának felszámolása. A fizetett propagandistává süllyedt
korporációs tömegtájékoztatás szakadatlanul ismételgette és
ismételgeti azt a valótlan állítást, hogy Oroszország az agresszor.
Valójában húsz éven át együttműködött Washington és
Németország azért, hogy sikeres legyen a NATO és az EU
terjeszkedése az ukrán–orosz határig. Innen már a NATO viszonylag
könnyen támadást tud indítani Oroszország belseje ellen. Legalább
annyira fontos az a tény is, hogy Németország az ukrán konfliktus
kirobbantásával jutott a német egyesítés óta a legnagyobb területi
befolyáshoz. Washington és Berlin Ukrajna meghódításával, a
Moszkva elleni szankciókkal, valamint a kőolaj árának tartós
lenyomásával meg tudta szorongatni az orosz gazdaságot. A
stratégiai cél az orosz nép elszegényítése és fellázítása az álcivil
szervezetek aktivizálásával Putyin eltávolítására és Oroszország
visszatérítésére az állandó félgyarmati függőségbe.
A végső cél természetesen az, amire már többször is utaltunk,
hogy a vazallussá tett és körülkerített Oroszországgal elszigeteljék
Kínát és kiterjesszék a Nyugat hegemóniáját a világ legnépesebb
országára is. Az amerikai–német birodalmi terjeszkedést az
állítólagos orosz fenyegetéssel indokolják, és erre a nyilvánvalóan
hamis állításra hivatkozva követelnek az európaiak millióitól újabb
és újabb áldozatokat.
Oroszország szorongatott helyzetében több engedmény
megtételére is rákényszerült. Putyin elnök azonban az Orosz
Szövetségi Gyűlésben 2014. december 6-án mondott beszédében
egyértelműen leszögezte, hogy mi az a négy feltétel, amit a Nyugat
nem tud Oroszországra rákényszeríteni, és amelyeket nemcsak az
orosz kormány, de az egész orosz nép szilárdan el fog utasítani.
Az első az, hogy a Nyugat nem veheti el többé a Krímet
Oroszországtól. A Krím visszatérése Oroszországhoz végelegesnek
tekintendő. Erről így beszélt Putyin:

„Az ország és a nép számára különleges jelentőségű esemény volt,

mert a Krím, ahol népünk él, és a félsziget stratégiai fontosságú
Oroszország számára, mint a sokoldalú, de egységes orosz nemzet és
a központosított orosz állam fejlődésének a spirituális forrása. A
Krímben – Kherzoneszusz, vagy Korszun ősi városában, ahogyan azt
az orosz krónikák nevezték – keresztelték meg Vlagyimir
 nagyherceget még azt megelőzően, hogy a kereszténység elterjedt
Oroszországban.
Túlmenően az etnikai hasonlóságon, a közös nyelven, az anyagi
kultúrának a közös elemein, a közös területen (még akkor is, ha a
határokat ekkor még nem jelölték ki), a születőben lévő közös
gazdaságon és kormányzaton a kereszténység volt az a hatalmas
szellemi-lelki egyesítő erő, amely segítette a nagy kiterjedésű keleti
szláv világ néptörzseit és törzsszövetségeit az orosz nemzet és az
orosz állam létrehozásában.
Ennek a szellemi egységnek volt köszönhető, hogy őseink első
ízben akkor és azóta oly sokszor egységes nemzetnek tekintették
magukat. Ennek alapján jelenthetjük ki, hogy Krím, az ősi Korszun
vagy Kherzoneszusz, és Szevasztopol felbecsülhetetlen civilizációs, sőt
szakrális jelentőségű Oroszország számára, miként a jeruzsálemi
Templom-hegy az iszlám és a judaizmus követői számára. És ezt mi
mindig így fogjuk tekinteni.”

Az orosz elnök másik kulcsfontosságú mondanivalója az volt, hogy

Oroszország mindig el fogja utasítani a Nyugatnak azt a feltételét,
hogy az Európai Unió gyarmata legyen. Putyin ezzel kapcsolatban
fontos adatokat sorolt fel:

„Mellesleg Oroszország máris hatalmas mértékben járult hozzá

Ukrajna megsegítéséhez. Hadd emlékeztessek arra, hogy az orosz
bankok már 25 milliárd dollárt fektettek be Ukrajnába. Az elmúlt
évben az orosz pénzügyminisztérium meghosszabbított egy újabb 3
milliárd dolláros kölcsönt. A Gazprom pedig további 5,5 milliárd
dollár kölcsönt nyújtott és felajánlott minden előre tett ígéret nélkül
további árengedményt csupán 4,5 milliárd dollárt kérve Ukrajnától.
Ha mindezt összeadják, akkor láthatják, hogy Ukrajna 32,5-től 33,5
milliárd dollárig terjedő kölcsönben részesült az utóbbi időben.
Természetesen jogunk van kérdéseket feltenni. Miért került sor az
ukrán tragédiára? Nem lett volna lehetséges rendezni a kérdéseket,
 még a vitás témákat is párbeszéd útján jogi keretek között, legitim
módon? Most azt mondják nekünk, ez ténylegesen egy hozzáértő,
kiegyensúlyozott politika volt, amelyhez nekünk minden további
nélkül és vakon alkalmazkodni kellett volna.
Ez soha nem fog így történni. Ha néhány európai ország már rég
elfelejtette a nemzeti büszkeség elvét, és a szuverenitás ma már
túlságosan nagy luxusnak számít, az igazi szuverenitás abszolút
szükséges Oroszország túléléséhez.”

A harmadik üzenet az volt: Oroszország nem tűri el, hogy a Nyugat

belülről és kívülről felbomlassza. A pénzhatalmi világelit által
ellenőrzött AngloZionist Empire (az Egyesült Államokból, NATO-ból
és EU-ból álló angolszász cionista világbirodalom) már jóval a Krím
csatlakozását megelőzően az önérdekét képviselő Oroszország
ellensége volt. Putyin elnök ezt mondta az orosz törvényhozás
tagjainak:

„Jól emlékszünk arra, hogy kik és hogyan, csaknem nyíltan

támogatták a szeparatizmust, sőt a leplezetlen terrorizmust
Oroszországban, vettek igénybe gyilkosokat, akiknek véres volt a
kezük, és lázadóknak nevezve őket, magas szintű fogadásokat
rendeztek a számukra. Ezek a »lázadók« aztán ismét feltűntek
Csecsenföldön. Biztos vagyok benne, hogy a helyi fiúk, a helyi
rendfenntartó hatóságok kellő módon járnak el velük szemben. Azon
munkálkodnak, hogy elhárítsanak egy újabb terrorista támadást.
Segítsük őket.
Szeretnék emlékeztetni azokra a magas szintű fogadásokra,
amelyeket terroristák számára rendeztek, akiket a szabadságért és a
demokráciáért küzdő harcosoknak neveztek. Megértettük, hogy minél
több mozgásteret adunk és minél inkább mentegetőzünk, ellenfeleink
annál szemtelenebbé, cinikusabbá és agresszívabbá válnak.
Akkoriban tanúsított példátlan nyíltságunk és mindenben, még a
legérzékenyebb kérdésekben való együttműködési készségünk ellenére
 is – noha korábbi ellenfeleinket közeli barátokként, sőt
szövetségesekként fogadtuk, mindennek dacára segítették a
tengerentúlról a szeparatizmust Oroszországban, beleértve az
információk küldését, a politikai és a pénzügyi támogatást, a
speciális egységek által nyújtott szolgálatokat – teljesen nyilvánvaló
és nem fér hozzá semmilyen kétség, hogy boldogak lettek volna, ha
Oroszország a Jugoszláv forgatókönyvet követve szétesik és
feldarabolódik. Ennek az Oroszország lakóit sújtó valamennyi
tragikus következményével.
Ez így nem valósulhat meg. Nem hagyjuk, hogy megtörténjen.
Ahogyan Hitler számára sem hoztak sikert fajgyűlölő eszméi,
amelyek célul tűzték ki Oroszország elpusztítását és az Urál mögé
történő visszaszorítását. Mindenkinek emlékeznie kell arra, hogy ez
mivel végződött.”

Az orosz elnök negyedikként elutasította az angolszász cionista

világbirodalom igényét az Oroszország feletti katonai hegemóniára.
„Oroszországot nem lehet megfélemlíteni” – fejtette ki Putyin – majd
így folytatta:

„Soha senki nem fogja katonai uralma alá hajtani Oroszországot.

Rendelkezünk modern, harcra kész hadsereggel. Ahogy ezt ma
mondják – egy udvarias, de félelmetes hadsereggel. Rendelkezünk az
erővel, az akarattal és a bátorsággal, hogy megvédelmezzük
szabadságunkat. Védelmezni fogjuk a világ sokféleségét. Elmondjuk a
külföldön élő embereknek az igazságot, hogy mindenki láthassa a
valódi, torzítás- és hamisításmentes képet Oroszországról. Aktívan
támogatjuk az üzleti és a humanitárius, valamint a tudományos,
nevelési és kulturális kapcsolatokat. Még akkor is ezt tesszük, ha
egyes kormányok megkísérlik egy új vasfüggöny lebocsátását
Oroszország körül. Soha nem lépünk az önelszigetelődés, az
idegengyűlölet, a gyanúsítás és az ellenségkeresés útjára. Ez mind a
gyengeség jele, mi pedig erősek és magabiztosak vagyunk.”
Az orosz elnök és külügyminisztere korábban nem mondott ehhez
hasonlókat. 2014 nyara óta azonban tapasztalni lehet az oroszok
részéről egyre inkább nyíltan is kifejeződő ellenérzést. Mára már
egyértelmű, hogy az Egyesült Államok arrogánsan erőszakoskodik,
amit Oroszország le tudna állítani, az Európai Unió hatalmon lévő
kormányai pedig meghunyászkodva hallgatnak. Az oroszoknak már
elegük van abból, hogy bárkinek is magyarázkodjanak a Nyugaton.
Az amerikaiak túlságosan agresszívek, az európaiak pedig
túlságosan gerinctelenek.
Eltérően az amerikaiaktól az oroszok mindig tárgyalnak
ellenfeleikkel és csaknem biztos, hogy valamilyen kapcsolattartás
lesz a Nyugattal a jövőben is. Az azonban nyilvánvaló: a Kreml
szkeptikus lett, s már csaknem lemondott arról, hogy bármi
érdemlegeset is el tud érni párbeszéd útján. Oroszország saját
egyoldalú lépéseire fog támaszkodni, és mivel az oroszok nem
fenyegetőznek, ezek az akciók mindig meglepetésként fogják érni a
Nyugat pénzhatalmi világelitjének döntéshozóit.
Az angolszász cionista világbirodalom nagyon is komolyan
veendő háborút indított Oroszország ellen. Ebben a háborúban
egyelőre nem a fegyveres erők játsszák az elsőleges szerepet, de
ettől még ez egy nagyon is valóságos háború. A transzatlanti
térségben a főhatalmat gyakorló pénzhatalmi elitről elképzelhető:
nem ismerte még fel, hogy az általa kirobbantott konfliktus nyomán
nem egy rövid, hanem meglehetősen hosszú ideig tartó háború vette
kezdetét. A Nyugat mint támadó fél, már számos eszközét bevetette,
ezzel szemben az oroszok csak most kezdték meg átgondoltan és
higgadtan a védelmi műveleteiket. Ennek a hosszú háborúnak
valószínűleg csak akkor lesz vége, ha a szembenálló felek egyike
felőrlődik az elhúzódó konfliktusban. A tények azt mutatják:
Oroszország nem akart háborút, de azt rákényszerítették egy olyan
időszakban, amikor Oroszország egyáltalán nem volt felkészülve egy
ilyen háborúra. Putyin elnök év végi helyzetértékelése azt hozta a
világközvélemény tudomására, hogy Oroszország nem hajlandó a
Nyugat csatlósa lenni és vállalja a kihívást a győzelem reményében.

Lesz-e orosz Maidan Moszkvában?

A pénzhatalmi világelit washingtoni központjában egyszerre több

szinten és több oldalról is beindították az offenzívát Oroszország
ellen.22 A meghatározó támadást most a pénzügyi fronton
indították. Ismert tény, hogy Szaúd-Arábia olajügyi minisztere
kezdeményezésére beindult az olaj árának mesterséges csökkentése.
Az olajárak manipulálása lehetővé teszi az orosz gazdaság
gyengítését, és előkészítheti egy színes vagy gyümölcsös
álforradalom kirobbantását Moszkvában is. A pénzhatalmi világelit
oroszországi kozmopolita szövetségesei, akik maguk is globalisták és
liberálisok, fegyverként vetették be az olaj árának a manipulálását.
Ezzel gyengítik Oroszországot, Iránt és Venezuelát. A cél továbbra is
a megnevezett országoknak és szövetségeseiknek a világelit uralma
alá kényszerítése.
Több szakértő is úgy látja, hogy elsősorban a befektetési alapok
felelősek a rubel nagyarányú értékvesztéséért. A történet nem az
olajról, hanem a dollárról szól. Bizonyításra szoruló evidenciának
számít ma már, hogy az Egyesült Államok hatalmának fő
eszközrendszere a dollárrendszer. Az egyes országok jegybankjai
még ma is amerikai dollárban képzik tartalékaikat. Ezzel folyamatos
keresletet támasztanak a dollár és az amerikai államkötvények iránt.
Ily módon Amerika folyamatosan erőforrásokat tud elszívni a világ
többi országából. Washington dollárt, illetve államötvényt nyomtat,
más országok pedig termékeket adnak érte cserébe.
Az energiaárak világszintű manipulálása és a rubel elleni
koordinált támadás, továbbá a NATO katonai jelenlétének
nagyarányú fokozása Kelet-Európában, valamint a terrorista
cselekmények újraindítása Oroszország kaukázusi térségében mind
arra utalnak, hogy folyik a kijevihez hasonló „Orosz Maidan”
előkészítése. Erre elsősorban Moszkvában kerülne sor. Az orosz
politikai rendszer megdöntéséhez az erre felkészített Nyugat-barát
álcivil szervezetekkel tüntetéseket szerveznek Oroszország nagyobb
városaiban. Washington, elsősorban a Külügyminisztérium és a
nagyobb alapítványok már biztosították a finanszírozásra szánt
tízmilliárd dollárt.
További feladat olyan eszközökkel ellátni „a békés tüntetőket”,
hogy egyre erőszakosabbá tehessék az utcai gyűléseket,
megakadályozva a biztonsági erőket a közrend fenntartásában.
Egyes tüntető csoportokat ki kell képezni a fegyverek használatára,
hogy a biztonsági erőket megtámadhassák.
Mindezt nem lehet alaptalan feltételezéseknek tekinteni, mivel
mindennek szemtanúja lehetett a világ Ukrajnában. A The Guardian
című brit napilap a Kijevben, még a 2004-ben végrehajtott
„gesztenyés” álforradalom kapcsán ezeket írta az Amerikai kampány
a kijevi felfordulás mögött címmel:

„Miközben a naranccsal betakart »gesztenyés forradalom«

eredményei az ukránoké, a kampány azonban amerikai kreáció, egy
olyan kifinomult és briliánsan kigondolt nyugati márkájú és piacra
dobott termék, amelyet négy év alatt négy országban használtak,
hogy ily módon orvosolják a választási csalásokat, és döntsék meg a
nemkívánatos rendszereket.
Ezt a kampányt először Európában, Belgrádban használták
2000-ben, Szlobodán Milosevics legyőzésére a választási fülkékben
amerikai tanácsadók, polszterek, diplomaták, a két nagy amerikai
párt és amerikai nem kormányzati szervezetek bevetésével, a
washingtoni kormányzat által szervezve és finanszírozva.
Richard Miles, az Egyesült Államok belgrádi nagykövete
kulcsszerepet játszott. Az elmúlt évben (2003) mint az USA
nagykövete Tbilisziben megismételte Grúziában is ezt a trükköt,
 rábeszélve Mihail Saakasvilit arra, hogy miként buktassa meg
Eduard Sevardnadzét.
Tíz hónapra a belgrádi siker után a minszki amerikai nagykövet,
Michael Kozak, aki már számos hasonló műveletet hajtott végre
Közép-Amerikában, nevezetesen Nicaraguában, megszervezett egy
csaknem azonos kampányt Fehéroroszország erős embere, Alexander
Lukasenko eltávolítására. Ez a kísérlet nem sikerült,
»Fehéroroszországban nem lesz Kostunica« – jelentette ki Belarusz
elnöke a belgrádi győzelemre utalva.
A Szerbiában, Grúziában és Belaruszban szerzett tapasztalat
azonban felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult Kijevben a Leonyid
Kucsma-rezsim elleni összeesküvés sikerében. A műveletet – a
demokrácia formálását szavazatokkal és a polgári engedetlenséggel –
ma már oly könnyű végrehajtani, hogy a módszerek mintául
szolgálnak más népek választásainak a megnyerésére.”

Nemcsak Ukrajna vált az Amerika által támogatott politikai

fellazítás célpontjává az elmúlt évek során, de Kelet-Európa egésze
is áldozatul esett a külföldről támogatott felforgatásnak,
manipulációnak és rendszerváltásnak. Ha a tényekből indulunk ki,
akkor a Wall Streetnek (amely a pénzhatalmi világelit első számú
központja) és a washingtoni neokon döntéshozóknak azt a
célkitűzését, hogy Oroszországban is sikerre vigyék a színes-
gyümölcsös-bársonyos álforradalom valamilyen változatát, nem
lehet irreálisnak tekinteni.
A kőolaj világpiaci árának leszorítása jól szemlélteti, hogy itt egy
központilag megszervezett akcióról van szó, nem pedig a piaci erők
működéséről. Az Egyesült Államok közel-keleti szövetségesei,
elsősorban Szaúd-Arábia, egyeztetett és sikeresnek bizonyult
akciójára került sor. Rövid távon rendkívül nehéz az ilyen
koordinált manipulációt kivédeni. A gazdasági instabilitás ezért a
politikai felforgató tevékenység egyik leghatékonyabb eszköze az
utcai tömegtüntetések szervezése mellett.
 Moszkvában már beazonosították azokat a Nyugat-barát,
kozmopolita, kollaboráns álcivil szervezeteket, amelyek majd
kiviszik a megtévesztett, vagy napidíjjal megfizetett tüntetőket az
utcákra. Ezek a potenciális orosz tüntetők hasonlítanak az
Ukrajnában tüntető ultranacionalista és szélsőjobboldali
csoportokra. Közéjük tartoznak a rasszista neonácik is. Az egyik
Washington által támogatott szélsőjobboldali csoport ismert alakja
Alekszej Navalnij, akit a Nyugaton egyszerűen „korrupcióellenes
aktivistának” neveznek, ő azonban olyan újfasiszta, aki nyíltan a
Wall Street szolgálatában áll.
Alekszej Navalnij a „Skull and Bones” titkos társaság
központjának számító Yale Egyetemen vett részt az úgynevezett
„Yale World Fellows” nemzetközi ösztöndíjprogram keretében
posztgraduális képzésen. Ilyen programon évente tizenöt-húsz olyan
pályázó vehet részt, aki már sikereket ért el az üzleti, politikai
életben alkalmas vezetőnek bizonyult civil szervezetek
irányításában, vagy már sikeres katonai, újságírói vagy művészeti
karriert tudhat maga mögött. A 83 országból ily módon kiképzett
257 résztvevő a külön számukra szervezett globális témákat
feldolgozó szemináriumokon kívül elvégezhetik a Yale Egyetem
egyéb kurzusait is.
Az egyetem Navalnijról készített minősítésében ez olvasható:

„Navalnij jogi védelmet nyújt a Kisebbségi Részvénytulajdonosok

Unióján keresztül az olyan nagy orosz vállalatok kisebbségi
részvénytulajdonosainak, mint a Gazprom, a VTB Bank, a Sberbank,
a Rosneft, Transneft és a Surgutneftgaz. Sikeresen kényszerített
vállalatokat arra, hogy több információt adjanak a részvényeseknek,
és pert indított több nagyobb korporáció vezetőjével szemben korrupt
tevékenység gyanúja miatt. Navalnij a Demokratikus Alternatíva
mozgalom társalapítója és a Jabloko (jelentése: alma, a Putyin
ellenzékének számító liberális párt neve Oroszországban – D. J.)
nevű politikai párt moszkvai szervezetének az alelnöke. 2010-ben ő
 indította be a RosPil programot, amelyet Oroszországban példa
nélkül álló pénzgyűjtéssel finanszíroztak. 2011-ben Navalnij indította
be a RosYamát, amely az útépítési szektorban tapasztalt csalásokkal
szemben vette fel a harcot.”

A Demokratikus Alternatívát, a DA-t, az Egyesült Államok

Külügyminisztériumához tartozó alapítvány, a National Endowment
Democracy (NED) támogatja. Ha abból a közkeletű vélekedésből
indulunk ki, hogy „mondd meg, ki finanszíroz, és én cserében
megmondom, mi lesz a véleményed”, akkor Navalnijjal
kapcsolatosan elvárható, hogy az Egyesült Államok kiszolgálója
legyen. A washingtoni külügyminisztérium listáján, amelyen
nyilvántartják az Oroszországban működő és a hivatalos Amerika
által támogatott ifjúsági mozgalmakat, szerepel a Demokratikus
Alternatíva is.

„Marija Gajdar – Jegor Gajdar korábbi miniszterelnök leánya –

vezeti a Demokratikus Alternatívát. Ő a demokrácia terjesztésének
lelkes támogatója, de reálisan méri fel azokat az akadályokat,
amelyekkel szembe kell néznie. Gajdar kijelentette, hogy a DA a
pártok nélküli tevékenységre összpontosít, és célja a politikai
tudatosság növelése. Támogatást kapott a NED-től. Ezt a tényt nem
hozza nyilvánosságra attól való félelmében, hogy kompromittálódhat
az amerikai kapcsolat által.”

A NED hivatalos honlapján közzétett listán nem található a DA

finanszírozása. Ez arra utal, hogy a lista nem teljes és a State
Department alapítványa letitkosítva is nyújt pénzügyi támogatást.
Navalnij közvetlenül is részt vett egy olyan mozgalomnak a
megalapításában, amelyet az amerikai kormány finanszírozott.
Navalnij a mai napig szorosan együttműködik azokkal, akik a DA-t
létrehozták, és ők azok, akik a nyugati tömegtájékoztatásban
védelmezik őt. Figyelemre méltó az is, hogy Marija Gajdar a
társalapító, mivel ő hosszabb ideje együttműködött Ilja Jasinnal, a
NED által finanszírozott orosz „ellenzéki” csoport vezetőjével.
Ilja Jasin vezeti a Népi Szabadság Párt moszkvai részlegét, és a
„Stratégia 31” kampány egyik irányítója. Ez a kampány számos
olyan kiképzett aktivistát foglalkoztat, akiknek a tevékenységét a
NED által támogatott NGO-k, álcivil szervezetek koordinálják.

„Az orosz fővárosban működik a Helsinki Megállapodás

Végrehajtását Segítő Moszkvai Csoport. Ez arra törekszik, hogy
felhívja a figyelmet a gyülekezési szabadság fontosságára
Oroszországban, valamint az alapjogok védelmét szorgalmazó
»Stratégia 31« mozgalomra. A csoport kiképzi a helyi aktivisták
hálózatát, és koordinálja tevékenységüket miniszemináriumokkal,
helyszíni látogatásokkal, információs kampányt szervez a gyülekezési
szabadságra vonatkozó oktatási anyagok, poszterek és
sajtókonferenciák segítségével, és a helyi partnerek útján
gondoskodik ezek szétosztásáról az érdeklődők számára.”

A NED Democracy Digest nevű blogjában és közlönyében már nem

olvasható a Stratégia 31: A civil szervezet rugalmasságának jele című
írás. Ebben a Moszkvai Helsinki Csoport egyértelműen közli, hogy a
„Stratégia 31”-hez tartozik, és már hosszú ideje részesül a NED
pénzügyi támogatásában. A Democracy Digestben arról sem
tájékoztatnak, hogy az oroszországi NED-hálózat aktivistái jelentős
anyagi támogatásban részesülnek. A tájékoztatásnak ez a hiánya
megnehezíti a tájékozódást, és így nem derül ki elég gyorsan az
utcai zavargások kitörésekor, hogy ezek a tüntetések Washington
által gondosan megtervezett, előidézett és finanszírozott felforgató
tevékenység részei.
Ilja Jasin Népi Szabadság Pártja nemcsak a NED által
finanszírozott ifjúsági szervezetekhez, de hivatásos politikusokhoz,
és olyan üzletemberekhez is kapcsolódik, akik együttműködnek
külföldi érdekcsoportokkal. Közéjük tartozik Vlagyimir Rizskov, az
ugyancsak a NED által washingtoni központtal működő World
Movement for Democracy (Világmozgalom a Demokráciáért) nevű
szervezet tagja. Itt kell megemlíteni Borisz Nyemcovot is, akinek
Vlagyimir Kara-Murza a tanácsadója. A Szolidarnoszty egyik
vezetőjeként Kara-Murza 2011 szeptemberében részt vett a NED
által szponzorált konferencián, amelynek az volt a címe, hogy
„Választások Oroszországban: szavazás és perspektívák”.
Az amerikai külügyminisztérium által mesterségesen létrehozott
politikai frontot úgy tüntetik fel, mint az orosz nép egy részének a
törekvéseit. Valójában ezek a Wall Street és a washingtoni
kormányzat törekvései. Tények bizonyítják, hogy az Amerika által
fizetett civil szervezetek politikai felforgató tevékenysége nem
spekuláció. A tekintélyes Brookings Intézet 2009-ben tanulmányt
készített Wich Path to Persia? (Milyen utat járjon Perzsia?) címmel
arról, hogyan kell megbuktatni az iráni politikai rendszert. A
tanulmány készítői így fogalmaznak:

„A sikerhez vezető egyik módszer lehet az álcázott erőfeszítések

fokozása a rendszerváltás érdekében abban a reményben, hogy
Teherán nyíltan vagy félig nyíltan megtorolja őket, amit aztán úgy
lehet beállítani, mint indokolatlan iráni agressziót.”

Az amerikai politika formálói nyíltan megtervezik egy állam

politikai rendszerének aláásását, és azt, hogy a megtámadott fél
védekezését hogyan állítsák be olyan válasznak, amely nem volt
kiprovokálva. Ugyanezt a módszert alkalmazták Ukrajnában,
Moszkvát tüntetve fel agresszorként.
Az említett tanulmány részletesen kitér arra is, hogyan kell
előidézni politikai nyugtalanságot. Külön fejezetet szentel a
megfelelő segítőtársak megtalálásának, mivel a mesterségesen szított
álforradalom nem lehet sikeres jól kiválasztott helyi partnerek
nélkül. A tanulmány ezután részletesen is kifejti, hogy milyen
támogatást kell nyújtani ezeknek a segítőtársaknak:
 „A diákok és más csoportok tüntetéseihez álcázott támogatást kell
nyújtani. El kell látni őket faxgépekkel, biztosítani kell számukra az
internet-hozzáférést, támogatni kell írásos anyagaik sokszorosítását,
továbbá finanszírozni kell azokat az önkénteseket, akik megvédik
őket a veréstől. Ezen túlmenően az USA által támogatott médiumok
felnagyíthatják a rendszer hiányosságait, ráirányítva a figyelmet a
másként rejtve maradó bírálatokra. Az Egyesült Államok már
finanszíroz egy perzsa nyelven sugárzó műholdas televíziót (Voice of
America Persian) és rádiót (Radio Farda), amely cenzúrázatlan
híreket továbbít az irániaknak. Amerika gazdasági nyomása (és
esetleg a katonai nyomás is) lejárathatja a rendszert, előkészítve a
lakosságot egy rivális vezetésre.”

A dokumentum szerzői végül kitérnek azokra a fegyveres

csoportokra, amelyek feladata az Amerika által kezdeményezett
lázadás támogatása:

„Néhányan, akik támogatnának egy rendszerváltást Iránban,

utópiának tartják egy bársonyos forradalom kirobbantását. Ehelyett
azt javasolják, hogy az Egyesült Államok forduljon azokhoz az iráni
ellenzéki csoportokhoz, amelyek már léteznek és kifejezték azt a
szándékukat, hogy harcoljanak a rendszer ellen, és akik már
hajlandóak elfogadni az amerikai segítséget.”

A Brookings Intézetnek ebben a jelentésében foglalt valamennyi

ajánlás nemcsak Irán ellen került beindításra, de hasonló taktikát
alkalmaztak az „Arab Tavasz” alkalmával Egyiptomban és más
észak-afrikai országban, valamint Szíriában és Ukrajnában. Kína
ellen is kipróbálták ezt a taktikát 2014-ben Hongkongban.
Valószínű, hogy Moszkvában is ugyanezt a forgatókönyvet
alkalmazzák. A neokonzervatív döntéshozók Washingtonban egyre
nyíltabban vállalják, hogy konfliktusokat provokáljanak. A
célországban az első feladat megakadályozni azokat az akciókat,
amelyekkel kormány- és rendszerváltásokat akarnak kikényszeríteni.
Ez nemcsak Oroszországra, de a többi olyan országra is érvényes,
amely a Wall Street és Washington célkeresztjébe került. A
pénzhatalmi világelit ellenőrzése alatt álló globális
tömegtájékoztatás Moszkvát tünteti fel agresszorként, így akarják
igazolni a beindított politikai felforgatást Oroszországban. Ezzel
nemcsak az ellenzéki csoportokhoz fűződő közvetlen kapcsolatokat
akarják igazolni, hanem az egyre agresszívebbé váló helyettesekkel
vívott fegyveres harcot, és a NATO által e felforgató csoportoknak
nyújtott támogatást is.
A második világháború idején alkalmazott villámháborús
módszerek felett eljárt az idő. A XXI. század második évtizedében az
álcivil szervezetek és a művi úton előállított ellenzéki csoportok
aktivizálása a divatos módszer, amelyhez szükség esetén álcázott
katonai támogatás, mindenre kiterjedő gazdasági, politikai és
információs hadviselés is társul. 1998 óta Oroszország fokozatosan
talpra állt, és kifejlesztette a hadviselés ezen új formái elleni
védekezés módszereit. A pénzhatalmi világelit uralma alatt álló
Nyugat stratégiájának és taktikai módszereinek nyilvánvalóvá
tételével Oroszország még győztesen is kikerülhet szorongatott
helyzetéből.
Lyndon LaRouche 2014. december 3-án figyelmeztette az
amerikaiakat, hogy a NATO helyzete a XXI. század második
évtizedében viszonylag gyengének tekinthető. Oroszország ezzel
szemben modernizálta stratégiai erőit és felkészültebb egy nagyobb
háború sikeres megvívására, mint ahogyan azt egyes stratégák
gondolják. Az amerikai gazdaság csak árnyéka önmagának, mert a
világtörténelem legnagyobb pénzügyi spekulációs buboréka
tönkretette. A transzatlanti térség derivátumokkal finanszírozott
ügyletei meghaladják 1,7 quadrillió dollár nagyságrendet. Egyedül
az Obama-kormányzat idején a Federal Reserve magánbank
felhalmozott több mint öttrillió (európai számítás szerint
ötezermilliárd) dollár értéktelen és eladhatatlan kötvényekből álló
portfóliót. Valójában a transzatlanti térség egésze csődbe jutott, csak
ezt egyelőre sikerült eltitkolni a széles közvélemény elől.

A Nyugat célja: háború Oroszország ellen

Oroszország tudatában van annak, hogy rendkívül erős hadigépezet

célpontjává vált. Azok, akik hatalomra kerültek Kijevben,
hivatalosan is bejelentették, hogy céljuk a háború Oroszország ellen.
Egyelőre olyan modern háborúról van szó, amely nem úgy indul,
hogy megindulnak a páncélos hadosztályok, és elfoglalják Kijevet.
Oroszországnak azonban nemcsak joga, de kötelessége is, hogy a
Kelet-Ukrajnában beindított etnikai tisztogatást és folyamatos
öldöklést legalább leállítsa. Ehhez elég lenne a légtér lezárása, azaz
ugyanazoknak a módszereknek az alkalmazása, amelyeket a NATO
és az amerikaiak alkalmaztak Líbiában. Először lezárták a légteret,
aztán pedig tűz alá vették a líbiai fegyveres egységeket. Ennek
nyomán azok alkalmatlanná váltak a harc folytatására.
Az önrendelkezésüket kikiáltó délkelet-ukrajnai tartományokban
még lehetséges ez a fajta segítségnyújtás. A Luganszk és Donyeck
Népköztársaságban már működnek azok az állami intézmények,
amelyekkel Kijev érdemi tárgyalásokat folytathatna, de erre nem
hajlandó. Washington és a NATO ezt egyelőre nem engedélyezi
nekik. Moszkvában ezért tekintenek úgy Ukrajnára, mint a Nyugat
által ténylegesen megszállt területre. Ha viszont Ukrajna az Egyesült
Államok de facto megszállt területe, és a megszálló hatalom
kényszeríti az általa hatalomra segített és fenntartott bábkormányt,
hogy harcoljon Oroszország ellen, folytassa megújult erővel a
polgárháborút, számításba véve egy világháború lehetőségét is,
akkor más értelmet nyer a Kelet-Ukrajnában folyó háború.
A kijevi vezetés nem független. Lényegében amerikai ügynökök
hálózata irányítja a kormányt és az államszervezetet. Az ország
területe ténylegesen Amerika ellenőrzése alatt áll. Az ukrán
hadsereget amerikai katonai tanácsadók irányítják. Az Ukrán
Biztonsági Szolgálat is a CIA ellenőrzése alatt tevékenykedik. Az
ukrán tömegtájékoztatás a náci hisztériakeltés eszközévé vált. Már
elemeztük, hogy Washington és a NATO miért élesztette fel a
nácizmust Ukrajnában, és az miként segíti egy Oroszország elleni
háború megindítását. A cél Oroszországot belekényszeríteni egy
közvetlen katonai konfrontációba az ukrán fegyveres erőkkel. Ily
módon regionális háborút lehetne létrehozni Európában, amely
elvezethet egy világháború kirobbantásához.
A hosszú távú stratégia nemcsak Oroszország ellen irányul. Az
első cél Európa végleges alávetése a pénzhatalmi világelitnek. Az az
uralkodóréteg, amely ma Amerikát irányítja, az első és második
világháború igazi nyertese is volt, és a hidegháború győztesének is
tekinthette magát. Ezek az európai háborúk nagyban hozzájárultak
ahhoz, hogy a pénzhatalmi világelit által ellenőrzött Egyesült
Államok a világ első számú pénzügyi, gazdasági és katonai
hatalmává válhatott. Ezúttal is emlékeztetünk arra, hogy ami
Ukrajnában beindult, az nemcsak Oroszország, de Kína ellen is
irányul. Már Japán és a Koreai-félsziget is bekapcsolódott a
fegyverkezési versenybe. Mindkét térségben modernizálják a
rakétavédelmi rendszereket. A tényekre alapozott elemzés arra
mutat, hogy az ukrán konfliktus megoldásának a kulcsa
Washingtonban van.
2014. december 13-án a David Rothkopf által szerkesztett
Foreign Policy Ukrajna felfegyverzésével foglalkozott a Who Will Foot
the Bill in Ukraine? (Ki fizeti a számlát Ukrajnában?) A tudósító arról
panaszkodott, hogy kevés támogatás érkezik a kijevi kormány
megsegítésére. A segély azonban ténylegesen már nemcsak úton
van, de meg is érkezett Ukrajnába amerikai katonai szállítmányok
formájában, amelyeket adományként az amerikaiak adódollárjaiból
fizetnek, de amely busás jövedelmet hoz a teljes kapacitással
működő amerikai hadiipar számára. Az ukrán nyomorúság azonban
sokkal több, minthogy nincs elég utánpótlás a hadsereg számára.
 A Forbes Magazin 2014. április 15-én már arról tudósított, hogy
Ukrajna a gazdasági összeomlás szélén áll. A központi bank
kénytelen volt kétségbeesett lépéseket tenni, mert az ukrán pénz – a
hrivnya – már eddig az időpontig 35%-ot veszített a dollárhoz
viszonyított értékéből. A csőd még azért nem következett be, mert a
nemzetközi valutaalap 18 milliárd dolláros segélycsomagot állított
össze, amelyhez Washington és Brüsszel is ígért további 9 milliárd
dollárt. Ukrajnának azonban nem egyszeri segítségre van szüksége,
hanem folyamatos támogatásra. Ezt mutatja, hogy 2014. november
közepére a hrivnya már elveszítette múlt évi értékének a 91,5%-át.
December 11-én pedig az ukrán gazdasági miniszter közölte, hogy
Ukrajna egésze csődbe jutott.
Az amerikai és az európai adófizetők folyamatosan adják a
„kölcsönöket”, amelyeket azonban soha nem fognak visszafizetni.
Ténylegesen ezek segélyadományok. Ukrajna már a Nyugat
hatalomátvétele előtt is dollár tízmilliárdokkal el volt adósodva. A
2014-ben nyújtott kölcsönöket csak azután lehetne törleszteni, ha a
korábbiakat már megfizették. Az újabb dollármilliárdokat egy
kétszázötvenezer fős ukrán hadsereg létrehozására fordítják, amely
nem tekinthető produktív beruházásnak.
Korábban a saját oligarchái által kirabolt Ukrajna
működőképességét Oroszország pénzügyi támogatása tartotta fenn.
Az egyik legnagyobb orosz kölcsön szerződési feltételei között van
az, hogyha Ukrajna eladósodása meghaladja a nemzeti össztermék, a
GDP 60%-át, a hitelt nyújtó Oroszországnak joga van nyomban az
egész összeget készpénzben követelni. Ez a méretű eladósodás már
bekövetkezett, de csak 2015 márciusában közlik az adatokat. Ha
ezek ismertté válnak, Ukrajna más nemzetközi kötvényei is
elértéktelenedhetnek. A rubel értékvesztése miatt Oroszország
minden bizonnyal követelni fogja az esedékessé vált dollár-
milliárdok visszafizetését, és a nyugati hitelezők aligha jutnak
pénzükhöz.
 Washington és a NATO Ukrajnát lényegében felvonulási
területnek használja egy Oroszország ellen irányuló nagyobb
háborúhoz. Először azok a Délkelet-Ukrajnában élő lakosok lesznek
az áldozatok, akik elutasították, hogy a Washington által hatalomra
juttatott kormányzat alattvalói legyenek, majd pedig jönnek a
további áldozatok. Az amerikaiaknak 2014-ben már kevés
lehetőségük volt arra, hogy befolyásolni tudják akár a Fehér Ház,
akár a kongresszus döntéseit. Az Oroszország elleni háborús
stratégiát mind a Demokrata Párt, mind a Republikánus Párt
támogatja. Mindkét párt felelős döntéshozói az Egyesült Államok
felett a főhatalmat gyakorló pénzhatalmi elit támogatásával kerültek
pozícióba. Obama elnök is nyíltan a Wall Street és a katonai-ipari
komplexum érdekeit képviseli. A pénzhatalmi elit számára a
hidegháború valójában soha nem ért véget, mert ebben a háborúban
nem a kommunizmus állt harcban a kapitalizmussal. A pénzhatalmi
világelit segítette hatalomra a bolsevikokat Oroszországban, és a
kommunista kísérlet a világhatalom megszerzésének az egyik
lehetséges módja volt a számára. A pénzhatalmi világelit pénzuralmi
eszközökkel is a világ feletti hegemóniát akarja a magának
biztosítani. Igazi célja a világ feletti uralom biztosítása és a
lehetséges ellenfelek legyőzése. Ez másképp megfogalmazva annyit
jelent, hogy semmilyen olyan erőközpont, regionális hatalmi
centrum ne legyen, amely ellen tudna állni és meg tudná
akadályozni döntéseinek a végrehajtását.
Oroszország, mint a világ második legerősebb katonai hatalma,
többször is ellenállt az amerikai pénzhatalmi elit világstratégiai
döntéseinek. Oroszország eddig úgy tudott nemet mondani, hogy a
világelit nem tudta érte hatékonyan megbüntetni. Ezért döntött úgy,
hogy ezt a fajta Oroszországot átalakítja, belső rendszerét
megváltoztatja. De ehhez olyan belső és külső nyomás alá kell
helyezni, amelyet nemcsak az amerikai, de az európai közvélemény
is támogat.
 Obama elnök 2014. május 28-án az Egyesült Államok
legtekintélyesebbnek számító katonai akadémiáján, West Pointban,
ezt így fogalmazta meg: „Oroszország agressziója a korábbi szovjet
tagállamokkal szemben elbátortalanítja az európai tőkét, miközben Kína
gazdasági növekedése és katonai lehetőségei megijesztik a szomszédjait.
Brazíliától Indiáig a felemelkedőben lévő középosztályok versenyeznek
velünk.”
Az amerikai elnök világossá tette a West Point Akadémia
hallgatói számára, hogy a BRICS-országok jelentik az ellenséget az
Amerikát irányító pénzhatalmi elit szempontjából. Oroszország és a
függetlenség támogatói az egypólusú világ ellenségei. Az amerikai
hadseregnek a pénzhatalmi világelit uralmi igényeit kell
kiszolgálnia, mellőzve a közérdeket.
Obama, aki engedélyt adott Líbia és Szíria megszállására,
valamint az afganisztáni és iraki háború folytatására, jóváhagyta a
legitim ukrán elnök, valamint kormánya megbuktatását, és egy
rasszista, fasisztoid kormányzat hatalomra kerülését Ukrajnában.
Nos, ez a politikus nevezte Moszkvát agresszornak, amiért elfogadta
a Krím visszatérését Oroszországhoz, ahová ez a félsziget
évszázadokon át tartozott. Egy West Point-i kadétnak azonban vagy
nagyon naivnak, vagy pedig gyávának kell lennie ahhoz, hogy
mindezt elhiggye. Obama a pénzhatalmi elitnek köszönheti, hogy a
Fehér Házba kerülhetett, és ezért nemcsak hálás ennek az elitnek, de
minden rendelkezésére álló eszközzel kiszolgálja és védelmezi a
tagjait. Ez ad arra is magyarázatot, hogy Obama miért emelte az
Egyesült Államokat a világ egyetlen kivételezett és nélkülözhetetlen
nemzetének a rangjára.
2014. december 11-én a washingtoni szenátus egyhangúlag
jóváhagyta, hogy az Egyesült Államok fegyvereket szállítson a kijevi
kormányzatnak az Oroszország elleni háborúhoz. December 4-én a
képviselőház már hasonló döntést hozott. A Capitoliumon elfogadott
mindkét törvény azzal vádolja Oroszországot, hogy elfoglalta
Ukrajnát, és ez nyújt ürügyet ahhoz, hogy az Egyesült Államok
megtámadhassa Oroszországot.
A Washington és a NATO által hatalomra segített új kijevi
kormányzat szembefordulva Ukrajna korábbi semleges vagy
mérsékelten oroszbarát politikájával egyértelműen oroszellenes
irányra váltott át. Nem lehet eléggé ismételni, hogy a 2014. február
22-i puccsot olyan álarcos fegyveresek, felbérelt mesterlövészek
hajtották végre, akik az ukrán biztonsági erők egyenruhájába
öltözve nyitottak tüzet azokra az ukránokra, akik valójában az
országot elöntő korrupció ellen tüntettek. Az államcsínnyel
hatalomra került kormányzat, amelynek az élére tizennyolc nappal
korábban Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes
Arszenyij Jacenyukot jelölte ki, azonnal betiltotta az orosz nyelv és
más kisebbségi nyelvek használatát, és egyidejűleg felmondta
Oroszországnak a Krím félsziget negyvenkét éven át tartó
használatára szóló bérleti szerződését. Mivel a krími
Szevasztopolban található az orosz haditengerészet egyetlen fekete-
tengeri támaszpontja, a bérleti szerződés felmondása létfontosságú
orosz biztonsági érdeket sértett.
Amikor Oroszország békésen, a lakosság demokratikus
választáson hozott döntése nyomán visszafogadta Krímet, azt nem
lehet agressziónak tekinteni. Oroszország valójában védelmébe vette
a Krímben élő orosz lakosságot a CIA által irányított kijevi
kormányzat inváziójával szemben. Emlékeztetni kell arra is, hogy
amikor az ukrán Hruscsov Ukrajnához csatolta Oroszországtól a
Krímet 1954-ben, a lakosság többsége ellenérzéssel fogadta. Mégis
az amerikai Kongresszus által 2014 decemberében elfogadott
törvény indokolásában az egyetlen konkrét hivatkozás az, hogy az
Orosz Föderáció erőszakkal és illegálisan annektálta a Krímet. Ez az
egyetlen konkrét hivatkozás pedig egy nyilvánvalóan hamis állítás,
mert az ott élő emberek túlnyomó többsége egyértelműen
Oroszország védelmét kereste az Obama-kormányzat által Ukrajnára
kényszerített új hatalommal szemben.
 Óriási a különbség az amerikai törvényhozók és az amerikai
közvélemény álláspontja között. Az előbbiek csaknem egyhangúan
helyeselték az Oroszország elleni háborút, míg az amerikai
választópolgárok 67%-a ellene van egy ilyen háború
megindításának. A demokrácia oly módon átalakult az Egyesült
Államokban, hogy a törvényhozás 99%-a és az elnök kényszerítheti
az adófizetőket, hogy finanszírozzák az ukrán hadsereget, miközben
az amerikai polgároknak csak az egyharmada lenne erre hajlandó.
Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy adót kell fizetniük az
amerikaiaknak a hozzájárulásuk nélkül. Amikor az Egyesült Államok
alapító atyái szembeszálltak az akkor Angliában működő
pénzhatalmi elittel, akkor is az volt a fő sérelmük, hogy a brit
uralkodó és a mögötte álló akkori pénzhatalmi elit a hozzájárulásuk
nélkül akarta adóztatni őket. Az Egyesült Államokban a szervezett
magánhatalom diktatúrája épült ki, amely már csak egy alibi
képviseleti demokráciát működtet.
Fontossága miatt azt sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az
ukrajnai konfliktus könnyen vezethet nukleáris összecsapáshoz. A
nukleáris háború olyan súlyos kérdés, hogy az afelé való sodródást
az amerikai társadalomnak azonnal le kellene állítania. Minél
később kerül sor erre a beavatkozásra, annál nehezebb lesz a
folyamatot megszakítani.
Az ukrajnai konfliktus nyomán előálló feszültség arra
kényszerítette Moszkvát, hogy változtasson katonai doktrínáján. Az
Orosz Nemzetbiztonsági Tanács 2014. december 26-án bejelentette,
az új védelmi doktrína egyértelműsíti, hogy Oroszország az ukrajnai
konfliktust és a NATO keleti bővítését a saját biztonságát fenyegető
veszélynek tekinti. A módosított szöveg sem változtat a doktrína
védelmi jellegén.
Az új védelmi stratégia válasz az észak-afrikai, szíriai, iraki és
afganisztáni helyzetre. Az expanzionista Nyugat saját érdekei
érvényesítése céljából különféle módszerekkel fenyegeti az önálló
államokat. Az Orosz Nemzetbiztonsági Tanács veszélyes
fejleménynek tekinti, hogy a NATO támadófegyvereket helyezett át
Oroszország nyugati határai közelében. A Kreml új katonai
doktrínája bevezeti a „nem nukleáris elrettentés koncepcióját”,
amely a hagyományos fegyveres erők fokozatos készültségben
tartásán, továbbá a Független Államok Közössége (FÁK) és a
Sanghaji Együttműködési Szervezet (SESZ) kooperációján alapul.
Oroszország azt is kinyilvánította, hogy fenntartja magának a
nukleáris fegyverek bevetésének a jogát egy ellene vagy
szövetségesei ellen irányuló agresszió esetén.
Figyelemre méltó körülmény, hogy a „megelőző csapás”
kifejezés nem szerepel a szövegben. Bekerült viszont a doktrínába az
a kitétel, amely szerint a fegyveres erők egyik fontos hivatása az
orosz nemzeti érdekek biztosítása az Északi-sarkvidéken. Az ottani
kontinentális talapzatban rejlő erőforrások, ásványkincsek és
energiahordozók stratégiai jelentőségűek Oroszország számára.
Oroszország katonai hírszerző szolgálata (a GRU) 2014.
december 6-án jelentette, hogy Francois Hollande – francia
köztársasági elnök – a Kazahsztánban tett hivatalos látogatásáról
visszatérőben megszakította útját Moszkvában. A vnukovói
nemzetközi repülőtéren találkozott az orosz elnökkel, akivel a
repülőtér kormányzati leszállóhelyének biztonsági szobájában
többórás tárgyalást folytatott. A GRU-jelentés elemzői szerint
Hollande elmondta Putyinnak, hogy a DGSE-től, a francia
titkosszolgálattól kapott információk szerint az Obama-rezsim
miként készít elő egy nagyszabású terrorista akciót, amelyért aztán
Oroszországot tennék felelőssé. Hollande úgy vélte, hogy
Oroszország kénytelen lenne válaszolni az Egyesült Államok
provokációjára. Félelmének adott hangot, hogy Franciaországra
nézve katasztrofális következményekkel járhatna egy ilyen
konfliktus. Az nem ismert, hogy Putyin mit válaszolt a francia
elnöknek. Tény viszont, hogy az orosz elnök elrendelte az S–400
„Győzelem” rendszerek, a Pancir S–1 föld-levegő rakéták, valamint a
Moszkva központjában lévő Kasta radarállomás készültségbe
helyezését.
A francia elnök egy nappal azután figyelmeztette Putyint, hogy
az Egyesült Államok Kongresszusa olyan határozatot fogadott el,
amelyet az elemzők Oroszországhoz intézett hadüzenetként
értelmeztek. Ezt a határozatot (HR-758) az amerikai törvényhozás
tagjai 2014. december 5-én úgy szavazták meg, hogy az
amerikaiakat erről nem tájékoztatták. Erről a tényről Michel
Chossudovsky – az Ottawai Egyetem professzora – azt mondotta,
hogy „ezt a történelmi szavazást, amely az egész világon több százmillió
ember életétre hathat ki, a tömegtájékoztatás figyelemre sem méltatta. A
médiumok vészjóslóan hallgattak róla”. Elítélte a Képviselőház
döntését Ron Paul, tekintélyes republikánus politikus is. A HR-758
szerint Oroszország agresszív politikát folytat a szomszédos
országokkal szemben.
Szergej Rjabkov – orosz külügyminiszter-helyettes – szerint az
Oroszországgal szemben alkalmazott szankciók igazi célja: kedvező
társadalmi és gazdasági helyzet létrehozása egy oroszországi
hatalomváltáshoz. A GRU viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy az
Obama-kormányzat háborúra készül, és a NATO illetékesei szerint is
jelentős katonai összpontosítást hajtott végre Nyugat-Európában.
Peter Koenig, aki három évtizeden át a Világbank közgazdásza és
geopolitikai elemzője volt, már többször figyelmeztette Európát,
hogy harmadszor is öngyilkos háborúba keveredhet egy évszázadon
belül. 2014. december 29-én közzétett írásában23 abból indult ki,
hogy Washington egyértelműen háborút akar Oroszországgal. Ez az
„új amerikai évszázad projektnek”, a PNAC-nak a része. Oroszország
után Kína következik, amely már körül van kerítve. Oroszország és
Kína ezért szoros pénzügyi és katonai szövetséget kötött egymással.
Az orosz–kínai szövetség az az Eurázsiai Birodalom, amely átvitt
értelemben a Medve és a Sárkány DNS-ének az egyesüléséből jött
létre. Ez a szimbolikus kettőscsavar olyan hatalmas erőt képvisel,
amely már sikeresen szembeszállhat a jelenleg a világhatalmat
egyedül gyakorló pénzhatalmi világelit hegemóniájával. 2014
legfontosabb történelmi eseménye, hogy létrejött egy olyan
szuperhatalom, amely ha megerősödik, már nem lehet legyőzni.
Ez csak akkor igaz, ha a pénzhatalmi világelit (Washington,
NATO, EU, vagyis a Nyugat) nem szánja el magát egy mindenre
kiterjedő globális konfrontációra, amely nukleáris fegyverekkel
vívott világháborút jelent, elpusztítva az emberiséget, beleértve
önmagát is. Mindenekelőtt azonban az újra hadszíntérré vált
Európát tenné lakhatatlan sivataggá.
A NATO 28 tagállamából 26 európai, és ebből 12 kelet-közép-
európai ország. Ez utóbbiak valamikor a korábbi Szovjetunió
hegemóniája alatt éltek. A berlini fal leomlásakor a pénzhatalmi
világelit washingtoni megbízottai azt ígérték, hogy a NATO egy
hüvelykujjnyit sem fog Kelet felé terjeszkedni. Ezt az ígéretét a
Nyugat kezdettől fogva megszegte.
A Nyugat tovább provokálta Oroszországot azzal, hogy gyors
ütemben építette ki a NATO támaszpontjait Lengyelországban és
Lettországban arra hivatkozva, hogy a Washington által
államcsínnyel hatalomra segített kijevi kormányzat mielőbb szeretne
a NATO védernyője alá kerülni. A NATO-nak már 26 európai
országban vannak támaszpontjai, ebből egyértelműen következik,
hogy egy nagyobb háború egyik fő hadszíntere Kelet-Európa lenne.
Európa népei immáron harmadszor lennének egy öngyilkos
testvérháború áldozatai.
A világhegemóniával rendelkező pénzhatalmi világelit máris
háborút visel Oroszországgal számos fronton. Az egyik a tényeket
gátlástalanul meghamisító orosz- és Putyin-ellenes propaganda. A
világelit tulajdonában lévő és ellenőrzése alatt álló
tömegtájékoztatás mélyen a szintje alá süllyedve a nyílt hazugságtól
sem visszariadó propaganda eszközzé vált. Washington és a NATO
azonban folyamatosan szállít fegyvereket az általa Ukrajna élére
állított vazallusainak. Ez a lakájkormány a megegyezés keresése
helyett nyomban háborút indított Délkelet-Ukrajna lakói ellen,
bevetve ellenük a hadsereg valamennyi fegyvernemét.
A Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung 2015. február 8-i
számában közli a német hírszerző és titkosszolgálatok által
összesített adatokat, amelyek szerint a kelet-ukrajnai
polgárháborúban eddig ötvenezer katona és polgári személy
vesztette életét. Ez a szám majdnem tízszer magasabb, mint a
hivatalos adat. Egy nappal korábban Porosenko teljesen más
adatokat közölt a világsajtóval. Azt állította, hogy az elesett katonák
száma 1432. 2014 áprilisa óta összesen 5638-an haltak meg a kijevi
kormányzat adatai szerint. Az áldozatok száma mindennap
növekszik. Az ukrán hadsereg parancsnoksága szerint a konfliktus
kezdete óta 2014 decemberében és 2015 januárjában érte a
legnagyobb veszteség a Kijev által Donyeckbe küldött fegyveres
erőket. A donyecki milícia parancsnoksága szerint 1569 katona halt
meg a három hete tartó offenzívában. A Donbászban fekvő
Debalcevo községnél az önvédelmi milíciák bekerítettek és katlanba
zártak mintegy 8000 ukrán katonát. Kijev 2015-ben százezer fővel
akarja megnövelni a hadsereg létszámát, s ezért felgyorsították a
sorozást és a kötelező katonai szolgálatra szóló behívók kiküldését.
Az Oroszország elleni háborúban érdekelt körök több, „hamis
zászló alatti műveletet” is beindítottak, elég itt most csak egyre, a
malajziai légitársaság MH–17-es utasszállító gépének lelövésére
emlékeztetni, amelyről német szakértők már kimutatták, hogy az
ukrán légierő hajtotta végre azért, hogy Oroszországot és annak
elnökét lehessen érte felelőssé tenni. Ezt megerősítette 2014 végén
egy ukrán bennfentes is, aki Oroszországba menekült. A
szankciókkal és a rubel elleni támadással csúcspontot ért el a
pénzügyi és gazdasági hadviselés is. Az eddig ismertté vált
tényekből arra lehet következtetni, hogy az újabb nagyobb
háborúnak – mint már utaltunk rá – ismét Európa lehet a színtere. A
pénzhatalmi világelit nem tud lemondani sem a pénzről, sem az
abszolút hatalomról. Nem lehet kizárni, hogy inkább elpusztítja
önmagát, semhogy elveszítse hatalmát és a „Samson-option”-t
részesíti előnyben, vagyis „ha pusztulnom kell, akkor pusztuljon az
egész világ velem együtt”.

A zsidóság és az ukrán konfliktus

2014. március 18-án a The Times of Israel hasábjain olvashattuk24: az

izraeli kormány mérlegeli annak a lehetőségét, hogy a megszállt
palesztin területekről telepeseinek egy részét átirányítja – legalábbis
időlegesen – Ukrajnába. Az új kijevi rezsim erről arra hivatkozva
állapodott meg, hogy a zsidókat történelmi szálak fűzik Ukrajnához,
másrészt pedig Ukrajnának sürgősen katonai segítségre van szüksége
Oroszországgal szemben. Ezt a fordulatot azok a genetikai kutatások
készítették elő, amelyeket izraeli tudósok végeztek az európai,
askenázi zsidóság eredetével kapcsolatosan.
A cikk szerzője – Jim Wald professzor – utal arra a közismert
tényre, hogy a VIII. században a kazárok (egy türk eredetű nép)
kollektíven áttért a judaizmusra. A Kazár Birodalom nagy
kiterjedésű volt, és magába foglalta a későbbi európai Oroszország
déli vidékeit és Ukrajnát. Három fővárosa is volt: először Balanjar,
később Samaran, majd Khazaran-Atil a Volga torkolatának a
közelében. Ma még vitatkoznak a történészek azon, hogy mi történt
a kazárokkal a XI. század körül, amikor Oroszország elfoglalta a
birodalmukat. A legelfogadottabb feltételezés az, hogy az ő utódaik
az Európában élő askenázi zsidók. Erre a körülményre arab tudósok
már hosszabb ideje hivatkoztak, mert gyengítette a nemzetközi zsidó
közösségek történelmi igényét a jelenlegi Izrael területére.
Koestler Arthur 1976-ban írta meg A tizenharmadik törzs című
könyvét. Azt remélte, ha sikerül megcáfolnia a közös zsidó népi
önazonosságot, a faji identitással együtt eltűnik az antiszemitizmus
is. Koestlernek ez a vágya nem teljesült. Nézeteit azonban felkarolta
Shlomo Sand izraeli történész, aki a Hogyan alkották meg a zsidó
népet? című munkájában azt igyekezett bebizonyítani, hogy a zsidók
vallási közösségként különböző népekből származó, zsidó hitre
áttért emberek leszármazottai, és így nem alkotnak egy őshonos
nemzetet és nincs is szükségük arra, hogy saját nemzetállamuk
legyen. A tudományos közvélemény azonban nem fogadta el a kazár
hipotézist, mert a genetikai bizonyítékok nem álltak rendelkezésre.
2012-ben azonban Eran Elhaik izraeli kutató közzétett egy
tanulmányt, amely bebizonyította, hogy a kazár vérvonal az
egyedüli meghatározó alkotórésze az askenázi génkészletnek.
Shlomo Sand úgy tekintett erre az eredményre, mint amely az ő
kutatásait erősítette meg. A Haaretz és a The Forward is fontos
hírként kezelte. Az izraeli kormány is beadta a derekát. Elsőrendű
tudósok ezt követően készítettek egy titkos jelentést a kormány
számára, amely elismeri, hogy az európai zsidók valójában kazárok.
Első látásra úgy tűnt, hogy ez rossz hír Netanjahu számára, aki
kitartóan azt követelte, hogy a palesztinok ismerjék el zsidó
államnak Izraelt.
A magát meg nem nevező kormányközeli hírforrás elmondotta,
hogy először úgy érezték, ha elismerik, hogy ők kazárok, akkor a
palesztinok vezetője, Abbasz ragaszkodni fog ahhoz, hogy egyetlen
zsidó se maradjon a palesztin államban. Amikor azonban Abbasz
más álláspontra helyezkedett, jobb megoldásokat kellett keresni.
Ukrajnának az a felszólítása a zsidókhoz, hogy térjenek vissza
történelmi hazájukba, isten adományának volt tekinthető
Valamennyi telepes átköltöztetése Izraelen belül rövid idő alatt
rendkívül nehéz lenne mind logisztikai, mind gazdasági
szempontból.

„Nem arról van szó – folytatta a kormányközeli hírforrás –, hogy

valamennyi askenázi zsidó visszatérjen Ukrajnába, hanem csak
arról, hogy mindenki, aki vissza akar térni, az megtehesse ezt
anélkül, hogy állampolgár lenne. Ez még inkább indokolt, ha az
áttelepülés a nagyszabású izraeli katonai segítségnyújtás – beleértve a
 csapatok és felszerelés küldését, valamint új támaszpontok építését –
keretében történik. Ha a kezdeti átköltöztetés sikeres, akkor a
nyugati parti telepeseket arra bátorítanánk, hogy költözzenek
Ukrajnába is. Miután az így támogatott és megerősített Ukrajna
helyreállítja a szuverenitását egész területe felett, akkor a Krími
Autonóm Köztársaság ismét egy autonóm zsidó területté válhat. A
középkori Kazár Birodalom e kis utódát jiddisül ismét Chazerainak
hívnák.”

Jól tájékozott kormányközeli hírforrás ehhez még hozzátette:

„A miniszterelnök újból és újból elmondta, hogy mi, zsidók, olyan ősi

és büszke népet alkotunk, amelynek a történelme négyezer évre megy
vissza. Ugyanez igaz a kazárokra vonatkozóan is, akik Európában
éltek, de nem oly sokáig. Ha megnézzük a térképet, látjuk, hogy a
kazároknak nem kell »’Auschwitz határain belül» élniük. Senki nem
mondhatja meg a zsidóknak, hol élhetnek és hol nem szuverén
népként azon a területen, ahol történelmük során éltek.”
Az izraeli miniszterelnök többször kijelentette – folytatta
hírforrásunk –, hogy „kész fájdalmas áldozatokra a béke érdekében
még úgy is, ha az a bibliai haza egy részének a feladását jelenti
Júdeában és Szamariában, de ezt követően elvárjuk, hogy
gyakorolhassuk máshol történelmi jogainkat. Úgy döntöttünk, hogy
ez a Fekete-tenger partjai mentén legyen, ahol mi őshonos nép
voltunk több mint kétezer éven át. Még a nagy történész, Simon
Dubnow is, aki nem volt cionista, azt mondotta, hogy jogunk van
gyarmatosítani a Krímet. Ez mind benne van a
történelemkönyvekben, le lehet ellenőrizni.”
„Úgy képzeljük el, mint egyfajta hazát távol az otthontól, vagy az
eredeti hazát – jegyezte meg, hozzátéve: – Végül is Herzl Tivadar
írt a Régi-Új Országról, nemde? A telepesek számára nem lesz
túlságosan nehéz az átkötözés, mert ők még érzik, hogy milyen
pionírnak lenni: megtapasztalni a veszélyt, új otthont építeni, fegyvert
 viselni, az asszonyok folytathatják a kendő viselését, és az élelem
nem fog nagyon eltérni attól, amit már esznek.”

Az amerikai külügyminisztérium arabszakértője azt fűzte ehhez,

hogy érkezett korábban egy csekély figyelmet keltett jelentés arról,
hogy Oroszország szigorúan fellépett azokkal az izraeliekkel
szemben, akik kazár műtárgyakat, történelmi emlékeket
csempésztek ki az országból. Ez az arabista emlékeztetett arra is,
hogy Spanyolország és Portugália már kész állampolgárságot adni az
Ibériából száműzött zsidók leszármazottainak, és azt is
megemlítette, hogy az ukrán kormányt támogató milíciák irányítói
között az Izraeli Védelmi Erők számos korábbi tagja található.
Jim Wald már hivatkozott írásában (www.timesofisrael.com)25
idézi a Fatah ramallahi szóvivőjét – aki felemelve egy kazár harcost
ábrázoló archeológiai műtárgyat – a következőket mondotta:

„Folyamatos a hódítás és a kegyetlenség. A genetika nem hazudik.

Láthatjuk az eredményeket: a cionista rendszer és a brutális
megszálló erők harcias barbárok leszármazottai. A palesztinok békés
pásztorok utódai, valójában az ősi izraelitáktól származnak, akikről
a mai zsidók tévesen állították, hogy az ő őseik. Azt is kijelenthetjük,
hogy a kazár zsidók őseinek soha nem volt templomuk
Jeruzsálemben.”

Ukrajnában (amit most már „második Izraelként” is emlegetnek) a

kijevi kormányzat és Igor Kolomojszkij az izraeli hadsereg számos
volt tagját alkalmazta az Önkéntes Zászlóaljakban. Az elsőként
felállított egyik önkénteseknek nevezett zsoldosokból álló katonai
egységet – az Azov zászlóaljat – Igor Kolomojszkij ukrajnai zsidó
oligarcha finanszírozta kezdettől fogva. Kolomojszkijt a kijevi
hatalomváltást követően az ugyancsak zsidó származású
Alekszander Turcsinov ideiglenes államfő nevezte ki
Dnyetropetrovszk terület kormányzójává. (Az 1963-ban született
Valerijovics Kolomojszkij 2,5 milliárd dollár vagyonnal rendelkezik
és Ukrajna harmadik leggazdagabb embere. Egy tévéállomás, a
Privat Bank, továbbá kőolajipari üzemek és számos ingatlan
tulajdonosa. Az Azov zászlóaljnak mintegy 500 jól felszerelt és
páncélozott járművekkel is ellátott zsoldosa van. Az Azov katonai
egység zászlajára az van írva, hogy „szabadság vagy halál”.)
Egy másik izraeli egység is ismertté vált, amely a „Maidan
Kéksisakosai” nevet viseli. Ennek a parancsnoka is egy izraeli
veterán, aki a „Delta” álnevet használja. Ha Izraelnek nem lennének
hosszú távú céljai ukrajnai befolyásának a kiterjesztésével,
könnyedén meg tudná akadályozni, hogy az izraeli hadsereg egykori
tagjai zsoldosként vegyenek részt az ukrajnai polgárháborúban.
Donbász oroszul beszélő lakosai nem bíznak az Izrael-barát
kijevi kormányzatban, és aggodalommal figyelik Kolomojszkij
tevékenységét is. Az oligarcha az egyik kelet-ukrajnai tartomány
kormányzója, mégis Nyugat-Ukrajnában, Európában és Izraelben
toborzott a magánhadseregébe zsoldosokat. Privát hadseregében
számos nyugat-ukrajnai neonáci harcol, akik mindig lelkes hívei
voltak annak, hogy legyen egy nagy harc Oroszország és az egykori
Kazár Birodalom utódai között, akik ma Ukrajnában,
Lengyelországban, Izraelben, Grúziában, Amerikában és még több
más országban élnek. Így kellene bosszút állni azért a vereségért,
amelyet a kazárok a XI. században elszenvedtek az Orosz
Birodalomtól.
Ismert tény, hogy Izrael Mihail Szaakasvili korábbi grúz elnök
kormányának nagyarányú katonai segítséget nyújtott nemcsak
fegyverek szállításával és hírszerzési támogatással, de úgy is, hogy
grúz–izraeli kettős állampolgárok töltöttek be fontos kormányzati
posztokat. Izrael – Ukrajnához és Grúziához hasonlóan –
Azerbajdzsánnal is jó viszonyt épített ki, mert ennek a kaukázusi
országnak szoros kapcsolata volt az egykori Kazár Birodalommal, és
területén most is őshonos zsidó közösségek élnek, akiket
szombatosoknak (subbotniks) hívnak.
 Izraelben most már komolyan foglalkoznak azzal a titkos tervvel,
hogy a zsidók egy része a kazárok utódaként visszatér Ukrajnába és
fokozatosan átveszi ott a hatalom gyakorlását. Az Egyesült
Államokban 2007-ben bizonyította be John Mearsheimer és Stephen
Walt, hogy Amerika külpolitikáját az Izraeli Lobbi irányítja. A
szervezett zsidóság ezt a nagy hatalmú bankárdinasztiák és pénzügyi
érdekcsoportok, valamint az olyan szervezetek, mint az AIPAC
(Amerikai–izraeli Közügyek Bizottsága), az ADL (Rágalmazás Elleni
Liga) és az AJC (Amerikai Zsidó Bizottság) segítségével érték el. A
pénzrendszer útján az ellenőrzésük alá vették az Egyesült Államok
politikai rendszerét, és már hosszabb ideje teljes mértékben az
ellenőrzésük alatt tartják mind a Republikánus, mind a Demokrata
Pártot, valamint a Fehér Házat is, amelynek lakóját lényegében az
Izraeli Lobbi választja ki.
Az askenázi zsidóságnak, mint az egykori kazárok
leszármazottainak a részbeni visszatelepülése Ukrajnába azzal járna,
hogy két nemzeti otthona lenne a zsidóságnak. Izrael megmaradna a
vallási őshazának, a mitikus szellemi alapokon nyugvó nemzeti
otthonnak. És lenne egy másik nemzeti otthon, a történelmi őshaza,
amelyre történelmi és származási alapon tarthatnak igényt. A vallási
és a származási őshaza együtt alkotná az askenázi zsidóság két
nemzeti otthonát.
Az itt leírtak fényében jobban érthetővé válik, miért volt szükség
a hatalomváltás kikényszerítésére Kijevben. Az egyik motívum
lehetett az, hogy a nemzetközi zsidóság egy része vissza akart térni
ősei földjére, amelyhez a mai Ukrajna is tartozott. Ehhez
megszerezték a pénzhatalmi világelit zsidó dinasztiáinak és a
hegemóniájuk alatt lévő Egyesült Államok politikai vezetésének
támogatását. Washington figyelmeztette Putyint, hogy tartsa távol
magát Ukrajnától, és mondjon le azokról a történelmi kötelékekről,
amelyek a nagyoroszokat a kisoroszokhoz (az ukránokhoz) fűzik. Az
askenázi zsidóság újabb honfoglalását zavarja Moszkva közelsége,
ugyanakkor az ukrán állam működőképességéhez Oroszország
segítsége nélkülözhetetlen.
Az alkotmányosan megválasztott oroszbarát elnök, Janukovics
államcsínnyel való eltávolítását Washington és Izrael, valamint a
CIA és a Moszad együtt hajtotta végre. Oleg Turcsinov lett az
ideiglenes államfő, és Arszenyij Jacenyuk a kormányfő, mindketten
zsidó származásúak. Hamarosan követte őket, de már választott
elnökként az ugyancsak zsidó származású Petro Porosenko (Petro
Waltzman). Jacenyuk titokban engedélyezte az ukrán állam
aranytartalékának elszállítását New Yorkba 2014. március 7-én éjjel.
A szervezett zsidóság a pénzügyi és gazdasági hatalom mellett
átvette Ukrajna közvetlen politikai és katonai irányítását is. A Kelet-
Ukrajnában folyó polgárháborúban pedig a nem zsidó lakosság
veszti életét, vagy kénytelen Oroszországba menekülni. Ukrajnában
ismét működnek a koncentrációs táborok, ezúttal azonban
bennszülött ukránokat őriznek bennük. A hatalom átvétele nyomán
a pénzhatalmi világelit közvetlen irányításával osztják szét az ukrán
nép nemzeti vagyonát. Nemzeti tragédiának minősíthető az, ami a
sokat szenvedett ukrán néppel a kijevi államcsíny óta történt.

Kik akarják Washingtonban a háborút?

A neoliberálisok és neokonzervatívok olyan jól megszervezett, erős

pénzügyi háttérrel rendelkező érdekcsoportot alkotnak, amely
szorosan együttműködik a pénzhatalmi világelittel, a katonai-ipari
komplexummal és Izraellel. A két ideológiának azonban nem sok
köze van a konzervativizmushoz, sem pedig a klasszikus
liberalizmushoz. A neoliberálisok és a neokonzervatívok elődei a
trockisták, akik a kommunizmus világgyőzelméig tartó permanens
forradalom ideológiáját és gyakorlatát követték. Amikor átváltottak
a neokonzervativizmus ideológiájára, a permanens forradalom
stratégiájának helyébe a liberális demokrácia erőszakkal történő
permanens terjesztése lépett.
Az ismert amerikai neokonzervatív ideológusok közül többen is
az amerikai trockista Max Shachmant követték. A neokonzervatívok
harcos kommunisták voltak, mielőtt végrehajtották ideológiai
fordulatukat. Az amerikai külpolitika vonatkozásában – a
hagyományos konzervatív izolacionizmussal és protekcionizmussal
szemben – ekkor még az aktív beavatkozást támogatták.
Az elmúlt három évtizedben a neokonzervatívok egyre nagyobb
befolyást gyakoroltak Amerika külpolitikájára. Agresszív és offenzív
külpolitikai gyakorlatukban erősen támaszkodtak az államra,
vállalva a globális szintű birodalmi terjeszkedés politikáját is.
Ideológiájukban azonban az állam szerepének csökkentését hirdetik.
Miközben folyamatos háborúkkal ráerőszakolják a világra a liberális
demokráciát, egyidejűleg követelik az állam szerepének
korlátozását. A hegemóniájuk alá került országokban kikényszerítik
az állam gazdasági szerepének csökkentését, a liberalizációt, a
deregulációt és a közvagyon széles körű privatizációját.
Gazdaságpolitikájuk szélsőségesen neoliberális.
A neoliberalizmus gazdaságpolitikai nézetrendszert jelent, a
neokonzervativizmus pedig politikai mozgalmat. A neoliberális
közgazdászok még 2015-ben is elutasítják, hogy az állam
beavatkozzon a gazdaságba, és csak a névlegesen szabad piac
eszközeivel akarják megoldani a szociális problémákat. Ma is
hirdetik azt a téveszméjüket, hogy a gazdasági növekedés magától
orvosolja a társadalom hátrányos helyzetű, lemaradó rétegeinek
szociális problémáit. A neokonzervatívok azért terjesztik agresszíven
– háborúk útján is – az amerikai típusú neoliberális demokráciát,
mert úgy vélik, hogy az általuk feltételezett szabad versenyt és
piacgazdaságot csak a neoliberális eszmék érvényesítésével lehet
megvalósítani.
A konzervativizmus a változás és a haladás abszolutizálásával
szemben a bevált értékek megőrzését tűzte ki célul. A konzervatívok
tudták, hogy az államhatalmat kell megtartaniuk, mert az állami
intézmények útján érhetik el céljaikat. A konzervatívok azt is
tudták, hogy a bevált értékek megőrzéséhez szükség van ahhoz,
hogy a történelem a maga természetes menetét kövesse, ezért
törekedni kell a tudatos és folyamatos reformizmusra és az arányos
változásra. A konzervatívok tehát az egyén szerepének
túlhangsúlyozása helyett a természetes és hagyományos
közösségeknek – a családnak és a nagyobb családnak, a nemzetnek –
adtak elsőbbséget.
Az amerikai társadalom hagyományos értékei védelmében a
konzervatív oldal is bírálta a neokonzervativizmust. Azt vetették az
„új jakobinusoknak” nevezett neokonok szemére, hogy nem igazi
konzervatívok. Az igazi konzervatívok ugyanis tagadják, hogy
létezik olyan társadalmi-politikai-gazdasági berendezés, amely
egyformán megfelel a legkülönbözőbb népeknek, országoknak és
társadalmi osztályoknak. A mindenkori társadalmi rendet hozzá kell
igazítani egy-egy nép sajátos kultúrájához. A neokonzervatívok azért
is hasonlíthatók a bolsevikokhoz – elsősorban a trockistákhoz –,
mert a permanens forradalommal a kommunizmust akarták az egész
világon uralomra juttatni. A neokonzervatívok pedig a
szabadversenyes kapitalizmust és a liberálisnak nevezett
„pénzdemokráciát” akarták és akarják – folyamatos háborúkkal – az
egész világon elterjeszteni.
A neokonok a pénzuralmi világrendért küzdenek

A jelenlegi pénzuralmi világrend csak akkor maradhat fenn, ha

továbbra is dollárért lehet beszerezni az alapvető
energiahordozókat. A pénzhatalmi világelitnek ehhez szüksége van a
Közel-Kelet egészének ellenőrzésén túlmenően a szabad hozzáférésre
a közép-ázsiai országok és Szibéria nyersanyagkincseihez is. Ennek
azonban a nemzeti érdekeit védelmező Oroszország az útjában áll. A
dollárrendszer megrendülése miatt szánta el magát a világelit arra,
hogy mielőbb kikényszeríti a rendszerváltást Oroszországban, hogy
így érje el célját: a világ feletti hegemóniájának a megtartását.
Hosszú időn át, ötmilliárd dollár ráfordítással készítette elő a
hatalom megragadását Kijevben, azt remélve, hogy ezzel ki tudja
szorítani Oroszországot Ukrajnából. Mivel az országot nemcsak az
Európai Unióba akarta bevonni, de a NATO-ba is, ezért ettől a
lépéstől azt is remélték, hogy Oroszországot meg tudják fosztani
egyetlen fekete-tengeri haditengerészeti támaszpontjától.
A washingtoni stratégák tisztában voltak azzal, hogy Ukrajna
gazdaságilag működésképtelen ország, amelyet lényegében
Oroszország tart el. Azt remélték, hogy majd a nyugati
hatalomátvétel után is Oroszország eltartja Ukrajnát ugyanúgy, mint
eddig. Mindezt persze úgy kellett végrehajtani, hogy az ukrán válság
kirobbantásáért Oroszországot és annak elnökét lehessen felelőssé
tenni. Az EU keleti irányú terjeszkedése párhuzamosan folyt a NATO
keleti irányú terjeszkedésével. Moszkva kezdettől fogva ellenezte a
NATO keleti irányú terjeszkedését, különösen Ukrajna és Grúzia
NATO-tagságát. Putyin kezdettől fogva illegálisnak tekintette a
demokratikusan megválasztott ukrán elnök és kormánya fegyveres
erőszakkal történő megdöntését. Krím vonatkozásában pedig lépni
kényszerült, mert nem engedhette meg, hogy Szevasztopol a NATO
haditengerészeti támaszpontja legyen.
 Amikor a Nyugat Oroszország legitim érdekeinek a mellőzésével
folyamatosan nyomult az orosz határok közelébe, Moszkva
folyamatosan adta a diplomáciai jelzéseket. Ezt a washingtoni és az
európai döntéshozók nem vették figyelembe, mert már hosszabb
ideje elfordultak a reálpolitikától és azoktól a törvényszerűségektől,
amelyeken az alapul. Az ukrajnai fejlemények azonban
bebizonyították, hogy a reálpolitika továbbra is érvényes, és azok az
államok, amelyek erről nem vesznek tudomást, komoly válságokat
idézhetnek elő. A Washington–NATO–EU-trojka most kénytelen
megoldást találni hibás döntései következményeire. Ez nem más,
mint egy újabb hidegháború lehetősége.
A Nyugat a neoliberális demokrácia értékeire hivatkozva költött
1991-től az ukrán rendszerváltás kikényszerítésére ötmilliárd
dollárt, amire már többször hivatkoztunk. Az ukrán társadalom
nyugati technikákkal történő manipulálását aggodalommal figyelték
Moszkvából, mert alappal tartottak és tartanak attól, hogy Kijev
után Moszkva következik. Ukrajna átvételével a Nyugat tovább
akarta bővíteni a NATO-t és az EU-t a saját liberális
demokráciamodelljével együtt. A stratégiai változás elő volt
készítve, amikor Moszkva ellenajánlatot tett Kijevnek 15 milliárd
dollár támogatás és kölcsön felajánlásával. A reálpolitikus
Janukovics elnök számára az orosz ellenajánlat tűnt kedvezőbbnek.
A Nyugat erre beindította azt a tiltakozássorozatot, amely végül is
véres erőszakba torkollott. Ekkor került sor a német, a francia és a
lengyel külügyminiszter kijevi tárgyalásaira, amelyekbe bevonták az
ellenzék és a tüntetők vezetőit is. Ekkor vetették be a NATO és a
Nyugat által támogatott fegyvereseket, akik a Gladio eddig ismertté
vált akcióihoz hasonló módon jártak el Kijevben is. Kiképzett
mesterlövészek a rendfenntartó erőket és a tüntetőket egyaránt
támadva megöltek több mint száz embert. Ezért bizonyítékok nélkül
az alkotmányos ukrán elnököt tették felelőssé és Janukovicsnak
menekülnie kellett. A puccs utáni kijevi Nyugat-barát és oroszellenes
kormányzatban neonácinak és fasisztának minősíthető szélsőséges
elemek is vezető szerephez jutottak.
John Mearsheimer állapítja meg a Foreign Affairsben26, hogy
„noha az USA részvételének a teljes terjedelme még nem került
nyilvánosságra, az már világos, hogy Washington támogatta a puccsot.
Nuland és John McCain republikánus szenátor részt vett a
kormányellenes tüntetéseken, és Geoffrey Pyatt, az Egyesült Államok
ukrajnai nagykövete Janukovics megbuktatása után kijelentette, hogy ez
történelmi jelentőségű nap volt. Ahogyan az a lehallgatott
telefonbeszélgetésből kiderült, Nuland támogatta a rendszer megdöntését,
és azt akarta, hogy Arszenyij Jacenyuk legyen a miniszterelnök az új
kormányban, ami meg is történt. Nem lehet azon csodálkozni, hogy az
oroszok egyértelműen úgy látják: a Nyugat kulcsszerepet játszott
Janukovics megbuktatásában.”
Putyin cselekvésre kényszerült. 2014. február 22-ét követően
elrendelte, hogy a Szevasztopolban tartózkodó orosz erők az ottani
lakosság támogatásával – népszavazás megtartásával – szakítsák el a
Krímet Ukrajnától, hogy az visszatérhessen ahhoz az
Oroszországhoz, ahova 1954 előtt tartozott. Putyin nyomást
gyakorolt az új kijevi rezsimre, hogy ne szövetkezzen a Nyugattal
Oroszország ellenében. Moszkva nem engedheti meg, hogy Ukrajna
NATO-erődítmény legyen Oroszország közvetlen közelében. Putyin
végül tanácsadókkal, fegyverekkel és diplomáciai eszközökkel
támogatta az önrendelkezésüket kikiáltó kelet-ukrajnaiakat. Katonai
erőket vont össze az ukrán határ közelében Kijev tudomására hozva,
hogy nem nézi tétlenül, ha leszámol a felkelőkkel. Ezzel
párhuzamosan világpiaci szintre emelte fel az Ukrajnának szállított
földgáz árát, és követelte a már leszállított földgáz ellenértékét.
Figyelemre méltó, hogy Mearsheimer Putyin akcióit érthetőnek
minősíti a Foreign Affairs hasábjain. Ukrajna létfontosságú
ütközőállam Oroszország számára, mert az ő sík vidékein keresztül
özönlöttek a napóleoni Franciaország, a birodalmi Németország és a
nemzetiszocialista Németország csapatai Oroszországba. Egyetlen
orosz vezető sem engedheti meg, hogy az a katonai szövetség, amely
a közelmúltig Moszkva halálos ellensége volt, bevonuljon
Ukrajnába. Azt sem engedheti meg, hogy tétlen maradjon, amikor a
Nyugat hatalomra segít egy olyan kormányt, amelynek az az eltökélt
szándéka, hogy Ukrajnát egyesítse a Nyugattal.
Washington elutasíthatja Moszkva álláspontját, de akkor is meg
kell értenie a mögötte meghúzódó logikát. Ez a geopolitika
egyszeregye („This is Geopolitics 101”). A legfontosabb megállapítás
az, hogy „az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek el kell vetniük azt
a tervüket, hogy nyugatosítják Ukrajnát, ehelyett arra kell törekedniük,
hogy egy semleges ütközőzónát alakítsanak ki a NATO és Oroszország
között, amely hasonló Ausztriának a hidegháború idején betöltött
szerepével. A nyugati vezetőknek be kell látniuk, hogy Ukrajna olyan
sokat számít Putyinnak, hogy nem támogathatnak egy oroszellenes
rendszert ebben az országban. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőbeni ukrán
kormánynak oroszbarátnak és NATO-ellenesnek kell lennie. Ellenkezőleg.
Arra kell törekedni, hogy a szuverén Ukrajna ne tartozzon sem az orosz,
sem a nyugati táborhoz.”
A Chicagói Egyetem tanára az EuroMaidanon tüntetőinek is
üzent:

„Halljuk azt az állítást, hogy Ukrajnának joga van meghatározni:

kivel akar szövetségre lépni, és az oroszoknak nincs joguk
megakadályozni, hogy Kijev a Nyugathoz csatlakozzon. Veszélyes
Ukrajna számára, ha így gondolkodik külpolitikai választási
lehetőségeiről. A szomorú igazság az, hogy gyakran a hatalomnak
van igaza, ha a nagyhatalmi politika érvényesül. Olyan elvont jogok,
mint önrendelkezés, lényegében jelentés nélküliek, amikor a
nagyhatalmak kerülnek konfliktusba gyengébb államokkal. Volt-e
joga Kubának a hidegháború idején, hogy katonai szövetségre lépjen
a Szovjetunióval? Az Egyesült Államok bizonyára nem így gondolta,
és az oroszok hasonló módon gondolkodnak Ukrajna Nyugathoz
történő csatlakozásáról. Ukrajna érdeke, hogy megértse az élet
 tényeit, és óvatosan járjon el, amikor nagyobb erejű szomszédjával
intézi ügyeit.”

Az amerikai és európai döntéshozók azt állítják, hogy megpróbálták

enyhíteni az oroszok félelmeit, és Moszkvának meg kellene értenie,
hogy a NATO-nak nincsenek Oroszország ellen irányuló tervei. A
Nyugat terjeszkedése nem Oroszország visszaszorítását célozta és a
NATO ezért állandó jelleggel nem is állomásoztatott katonai erőket
új tagállamaiban. Szakértők számos érvet hoztak fel a NATO-bővítés
javára és ellenzésére is. Nem jutottak azonban megegyezésre. A
reálpolitikusok következetesen ellenezték a keleti irányú
terjeszkedést, arra hivatkoztak, hogy Oroszország hanyatló
nagyhatalom folyamatosan öregedő lakossággal, és olyan
monokultúrás gazdasággal, amelyet valójában nem kell féken
tartani. Attól tartottak, hogy a Nyugat terjeszkedése csak ürügyet
szolgáltat Moszkvának, hogy nyomást gyakoroljon Kelet-Európára.
Már a Clinton-kormányzat idején a legtöbb kulcspozícióban lévő
liberális támogatta a NATO keleti irányú terjeszkedését. Úgy vélték,
hogy a hidegháború befejeződése alapvetően átalakította a
nemzetközi politikát, és az új nacionalizmus eszméi léptek a realista
logika helyébe, amely korábban kormányozta Európát. Az Egyesült
Államok nemcsak nélkülözhetetlen, ahogyan azt Madeleine Albright
korábbi külügyminiszter megfogalmazta, de egy olyan jó szándékú
Hegemón, amelyet Moszkva valószínűleg nem fog fenyegetőnek
tekinteni. Az átfogó cél az egész kontinens olyan átalakítása volt,
hogy az hasonló legyen Nyugat-Európához. Amerika és
szövetségesei erőteljesen segítették a neoliberális demokráciát a
kelet-európai államokban, növelték a kölcsönös gazdasági
függőséget közöttük, és bevonták őket a nemzetközi
intézményrendszerbe. A neoliberálisok és neokonzervatívok, miután
átvették az irányítást az Egyesült Államokban, különösebb nehézség
nélkül győzték meg európai szövetségeseiket a NATO kibővítésének
a támogatásáról. Úgy vélték, hogy a geopolitika realitásai már nem
számítanak, és a mindent felölelő neoliberális – kozmopolita
globalista – pénzuralmi világrend fenn tudja tartani a békét
Európában.
A XXI. század első évtizedében a neoliberálisok és a neokonok
határozták meg a biztonságról folyó közéleti vitákat Európában. A
Nyugat a gazdasági növekedésben a nyílt kapu politikáját fogadta el,
és a NATO keleti terjeszkedése nem ütközött a realisták
ellenállásába. Az amerikai hatalomgyakorlók számára a neoliberális
világnézet az elfogadott dogma. Obama elnök, amikor 2014
márciusában Ukrajnáról beszélt, a hangsúlyt azokra az eszmékre
helyezte, amelyek a Nyugat politikáját motiválják, és amelyekre
veszélyt jelentenek a hatalom régebbi és hagyományosabb
felfogásai. Ez a szemléletmód nyilvánult meg John Kerry
külügyminiszternek a krími válságra adott válaszában: „Nem
viselkedhet valaki a XXI. században XIX. századi módon, megtámadva
egy másik országot koholt ürügyekre hivatkozva.”
Putyin és munkatársai aszerint gondolkodnak és cselekednek,
hogy mit diktálnak a reálpolitikai megfontolások. Ezzel szemben
nyugati partnereik a nemzetközi politikában is a neoliberális-
kozmopolita-globalista eszméket követik. Ennek az élesen eltérő
gondolkodásmódnak a következménye az a nagyméretű krízis,
amely Ukrajnában kibontakozott.
A nyugati politikai elit természetesen Putyint tette felelőssé az
ukrajnai válságért. Még Angela Merkel német kancellár is
egyértelműen utalt arra, hogy Putyin irracionális, mintha „nem e
világról való lenne”. Putyin azonban nagyon is e világról való, aki
tisztában van a reálpolitika törvényeivel és a realitásokkal.
Mearsheimer is úgy gondolja, hogy az orosz elnöknek vannak
tekintélyuralmi megnyilvánulásai, de nagyon is józan és első
osztályú stratéga. Mindenkinek komolyan fel kell készülnie, ha
versenyre akar kelni vele a külpolitikában.
Több elemző is arra hivatkozik, hogy Putyin sajnálja a
Szovjetunió felbomlását és ezen a helyzeten Oroszország határainak
kiterjesztésével akar változtatni. Ezen elemzők szerint Putyin azért
csatolta vissza a Krímet Oroszországhoz, mert így tesztelte a
Nyugatot, hogy alkalmas-e az idő Ukrajna visszaszerzésére, vagy
legalábbis a keleti részeinek annektálására. Ha pedig ezt megteheti,
várható, hogy agresszívan fog viszonyulni a többi szomszéd
állammal szemben is. E propagandisták szerint Putyin egyfajta „XXI.
századi Hitler”. Minden megállapodás vele a Müncheni Szerződés
hibáit ismételné meg. Ezért a NATO-nak minél előbb fel kell vennie
a tagjai sorába Ukrajnát és Grúziát. Így kell elejét venni, hogy
Oroszország fenyegethesse szomszédjait és Nyugat-Európát.
Ez az érvelés azonban nem állja ki a tárgyilagos elemzés
próbáját. Ha Putyin egy nagyobb Oroszország létrehozására
törekedne, annak a jelei már a 2014. február 22-i államcsínyt
megelőzően is megnyilvánultak volna. Nincs azonban semmilyen
bizonyíték arra, hogy a Kreml már a kijevi puccsot megelőzően is
Oroszországhoz akarta volna csatolni a Krímet. Ez még inkább igaz
Ukrajna más tartományaira.
A Krím félsziget visszacsatolását az alkotmányos elnök,
Janukovics eltávolítása váltotta ki. Oroszországnak nincsenek meg
azok a képességei, hogy könnyedén elfoglalja és annektálja Kelet-
Ukrajnát, ez még inkább igaz az ország egész területére. Katonailag
sem lenne ezt könnyű megtennie, de az igazi nehézséget a csődbe
jutott ország működőképessé tétele és gazdasági helyzetének a
konszolidálása jelentené.
Mearsheimer hivatkozott tanulmányában a kiutat is keresi az
ukrajnai zsákutcából. A Nyugat döntéshozói tagadják, hogy Putyin
döntéseit legitim biztonsági érdekek határozták meg. Ezért
megkétszerezték eddigi erőfeszítéseiket, amellyel büntetni akarták a
Kremlt és arra kényszeríteni, hogy változtassa meg eddigi
politikáját.
Washington eddig fenntartotta, hogy minden válasz lehetősége
fennáll, de 2015 januárjáig sem az Egyesült Államok, sem NATO
szövetségesei nem alkalmaztak fegyveres erőt Ukrajna védelmében.
A Nyugat ehelyett gazdasági szankciókkal akarta rákényszeríteni
Moszkvát, hogy ne nyújtson segítséget az önállóságukat kikiáltó
keleti tartományoknak. A fokozatosan kiterjesztett és szigorított
szankciók azonban nem érték el hatásukat. A nyugat-európai
országok – különösen Németország – ellenálltak a washingtoni
nyomásnak, mert attól tartottak, hogy Oroszország válaszképpen
olyan megtorló intézkedéseket hoz, amelyek komoly károkat
okozhatnak az EU-nak. A történelemből tudjuk, hogy azok az
országok, amelyek alapvető stratégiai érdekeiket védelmezik, készek
hatalmas áldozat vállalására. Oroszország sem kivétel ez alól.

Miért éleződött ki az amerikai–orosz rivalizálás?

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi az igazi oka az

amerikai–orosz rivalizálásnak Ukrajnát illetően, akkor vissza kell
menni az 1980-as évek végéhez, amikor a hidegháború a végéhez
közeledett. Az Egyesült Államok már ekkor olyan hosszú távú
megoldásra törekedett, amely lehetővé tenné a számára, a keleti
irányú terjeszkedést és a behatolást Oroszországba katonai bázisok
létesítésével a Balkánon, Közép-Ázsiában és Kelet-Európában. A cél
az volt, hogy felnyissa ezeket a térségeket az amerikai és az európai
befektetők, vagyis a transzatlanti térségben a hegemóniát gyakorló
pénzhatalmi világelit számára. 2015-ben Ukrajna fontos szerepet
játszik az új hidegháborúban, mert geopolitikai helyzeténél fogva
számos következménye van annak, hogy Moszkva érdekkörébe
tartozik-e, vagy pedig az Európai Unióval és a NATO-val társulva a
Nyugat befolyási övezetébe kerül.
A globális média hallgat arról, hogy washingtoni stratégák már
az 1990-es években kidolgozták azokat a rövid, közép- és hosszú
távú terveket, amelyeknek a célja Ukrajnának a nyugati
érdekszférába történő bevonása volt. Nemcsak Zbigniew Brzezinski
fogalmazta meg azt az átfogó és integrált eurázsiai geostratégiát,
amely Ukrajnát Azerbajdzsánnal, Dél-Koreával, Törökországgal és
Iránnal együtt kulcsfontosságú geopolitikai pillérnek minősítette.
Hasonló módon gondolkodtak az amerikai külügyminisztérium
stratégái is, akik Ronald D. Asmus (élt 1957–2011) az európai
ügyekben ekkor illetékes külügyminiszter-helyettes vezetésével
részletesen is kidolgozták a NATO keleti irányban való
kiterjesztésének a tervét.
Brzezinski A nagy sakktábla27 című könyvében állapítja meg,
hogy Ukrajna független országként való puszta léte is már segít
Oroszország átalakításában. Úgy vélte, hogy Ukrajna nélkül
Oroszország többé nem eurázsiai birodalom. Törekedhet ugyan
Ukrajna nélkül is birodalmi státuszra, de egy ilyen birodalom
lényegileg ázsiai lenne. Moszkva így nagyobb valószínűséggel
keveredne saját magát gyengítő konfliktusokba a közép-ázsiai
országokkal. Ezek az országok neheztelnének függetlenségük újbóli
elvesztése miatt, és támogatást kapnának a tőlük délre elhelyezkedő
iszlám országoktól.
Brzezinski szerint ha Moszkva visszanyeri a több mint 46 milliós,
erőforrásokban gazdag Ukrajna feletti uralmát, akkor újra birtokába
kerülnek azok az eszközök, amelyek Európára és Ázsiára kiterjedő
hatalommá tehetik. Ha Ukrajna elveszítené függetlenségét, az
hatással lenne Közép-Európára is. Geopolitikai szerepét ebben az
esetben Lengyelország venné át.
2004 áprilisában Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült
Királyság Védelmi Minisztériuma közzétett egy jelentést arról, hogy
a Nyugatnak egyértelművé kell tennie Ukrajnára vonatkozó
elképzeléseit és stratégiáját: elsősorban azt kellene megvilágítania,
hogy miként akarja integrálni az új keleti határai mentén fekvő
országokat. A jelentésnek az volt a címe, hogy Stratégia Ukrajna
Nyugathoz történő integrációjához, és a szerzője az a Ronald D. Asmus
volt, akinek kulcsszerepe volt a NATO keleti expanziójában. Asmus
azzal érvelt, hogy Ukrajna a nagyobb közel-keleti térség
szempontjából stratégiai fontosságú ország. Ahhoz, hogy el lehessen
hárítani a transzatlanti térség biztonságát fenyegető veszélyeket, a
Nyugatnak szilárdan magához kell kapcsolnia Törökországot,
Ukrajnát és a Fekete-tenger térségét. A felsoroltak a nyugati
államközösség részeként lehetővé tennék, hogy erősítsék maguk
körül a stabilitást, és kiindulópontul szolgáljanak a befolyás
kiterjesztésére keletre és délre. A Nyugatnak nem szabad úgy
tekintenie erre a térségre, mint messze fekvő keleti perifériájára.
Stratégiai tengelynek kell tekintenie, amelynek a segítségével a
nyugati szövetség befolyást tud gyakorolni a nagyobb közel-keleti
térség egészére is.
Egy másik cél Oroszország regionális befolyásra törekvő
esetleges ambícióinak a korlátozása. Egy demokratizált és a
Nyugathoz szorosan kötődő Ukrajna garancia arra, hogy
Oroszország lemond birodalmi törekvéseiről Európa és a Nyugat
viszonylatában. Nyugati szempontból tekintve Asmus hosszú távú
víziója ésszerűnek látszik, és abban az amerikai külügyminisztérium
elképzelései fogalmazódtak meg. A cél nem volt kevesebb, mint
rendszerváltás kikényszerítése Oroszországban. Ezt így fogalmazta
meg Asmus:

„Az 1990-es években a külügyminisztériumban dolgoztam, és

gyakran említettem munkatársaimnak, hogy tíz-, huszonöt és
ötvenéves távlatokban kell gondolkodnunk politikai tervezésünkben.
Ez azt a meggyőződésemet tükrözte, hogy a Nyugat sikertelennek fog
tűnni, ha nem tudja magához kapcsolni és integrálni Közép- és Kelet-
Európát a kommunizmustól való felszabadulását követő évtizeden
belül. A huszonöt éves tervezés hosszabb időszakként Ukrajna, az
ötvenéves időszak pedig Oroszország Nyugathoz történő
integrációjára utalt.”

Asmus ezután cselekvési programot is megfogalmazott:

 „El kell kezdenünk és meg kell nyernünk a nagyobb Európa – amely
Ukrajnát is magába foglalja – új meghatározásáért folytatott
intellektuális és politikai küzdelmet. Ukrajnának segítenie kell
nekünk megnyerni ezt a harcot saját tetteivel és teljesítményével. Úgy
gondolom, hogy ennek a tágabb horizontnak magába kell foglalnia
Törökországot, és helyet kell benne biztosítani a Dél-Kaukázusnak
is.”

A NATO stratégiája végrehajtásához elengedhetetlen, hogy Európa

aktívan támogassa az Egyesült Államok előrelátó vezetését. Az
amerikai stratégiának a realitását bizonyítja az, hogy az Egyesült
Államoknak sikerült az euroatlanti szövetségi rendszer hegemóniáját
kiterjeszteni a közép-ázsiai köztársaságokra is. Washington politikai
befolyását és kisebb mértékben segítségnyújtását katalizátorként
használhatja az egyes országok belső politikai rendszerének
demokratizálására. Az amerikai NGO-k és más civil szervezetek
ugyancsak kulcsszerepet játszhatnak Ukrajna megsegítésében is. A
súlyos emberjogi problémák, a demokratikus deficit és a járványos
méreteket öltő korrupció mindenütt megtalálható Közép-Ázsiában az
Amerika-barát rendszerekben. Ezért tisztázni kell, hogy milyen
demokráciát és milyen mértékben kell az Egyesült Államoknak
érvényesítenie regionális céljai elérése érdekében.
Ronald D. Asmus jelentését az Egyesült Királyság Védelmi
Minisztériumának a Konfliktusokat Tanulmányozó Kutatóközpontja
és a Védelmi Akadémia tette közzé. Ez alátámasztja, hogy Nagy-
Britanniának központi szerepe volt egy olyan stratégiának részletes
kidolgozásában, amelyet eredetileg az Egyesült Államok
Külügyminisztériumának az egyik vezetője fogalmazott meg.
Washington Ukrajnával kapcsolatos céljait kezdettől fogva a
diplomáciai, politikai, gazdasági és más jellegű nyomásgyakorlás
eszközeivel akarta érvényesíteni. Egyértelműen arra törekedett,
hogy Ukrajnát kivonja az orosz befolyás alól, és a NATO hatáskörébe
helyezze át.
 A demokrácia és a liberalizmus fogalmának az átértelmezése a
Nyugat fontos ideológiai és propagandaeszközévé vált az Amerikát
ellenőrzése alatt tartó pénzhatalmi világelit kelet-európai
terjeszkedésében. Gerald Sussman – a Portlandi Állami Egyetem
tanára – állapította meg a Branding Democracy: U.S. Regime Change
in Post-Soviet Eastern Europe (A demokrácia minősítése: amerikai
rendszerváltás a posztszovjet Kelet-Európában; 2010) művében,
hogy az Egyesült Államok aktívan segítette és koordinálta a politikai
destabilizációt és az utcai tüntetések megszervezését a térségben. A
cél a neoliberális rendszer uralomra juttatása volt. A lényege olyan
mozgékony és rugalmas korporációk által irányított információs
gazdaság kiépítése, amely teljes mértékben kiszolgálja a pénzuralmi
világelit pénzügyi-gazdasági, politikai és kulturális igényeit.
Ezek a színes-gyümölcsös-bársonyos mozgalmak segítették, hogy
a globális pénzuralmi elit a helyi politikai vezető csoportokat
lecserélje hozzá hű, minden kívánságát teljesítő Nyugat-barát
politikusokra, akik az átértelmezett demokrácia nevében
engedelmesen végrehajtják azokat a reformokat, amelyek az
Egyesült Államok, az Európai Unió, a Világkereskedelmi Szervezet
(WTO) és a NATO érdekeit szolgálják. A demokráciából a
pénzuralmi diktatúrát álcázó alibidemokrácia lett. A mindenkit
megillető emberjogokat és a politikai szabadságjogokat védelmező
klasszikus liberalizmus átalakult a pénzuralmi világrend elitista
neoliberális ideológiájává. Ez az elfajzott kozmopolita-globalista
álliberalizmus – napjaink neoliberalizmusa – már csak a
szabadsággal való korlátlan visszaélés szabadságát jelenti a
pénzhatalmi világelit számára. A neoliberalizmus a klasszikus
liberalizmus tagadásává, antiliberális eszmerendszerré vált.
Abban az évben, amikor Asmus publikálta jelentését, a brit
Védelmi Minisztériummal együtt az amerikai kormány 65 millió
dollár segélyt nyújtott ukrán ellenzéki vezetők és politikai aktivisták
„demokráciatréningjére”. Ennek az összegnek egy része akkor Viktor
Juscsenkóhoz került, aki nagyon vitatott választás nyomán került
hatalomra. 2013 decemberében a Nemzeti Sajtóklubban –
Washingtonban – hangzott el Viktoria Nuland külügyminiszter-
helyettesnek már többször is idézett kijelentése, hogy az Egyesült
Államok ötmilliárd dollárt fordított arra, hogy létrejöjjön egy
biztonságos, virágzó és demokratikus Ukrajna.
2013. november 20-án Oleg Carev, a Volya (a korábbi Ifjúság
Pártja) képviselője beszédet mondott a kijevi parlamentben, a
Verhovna Radában. Carev elmondotta: cáfolhatatlan
bizonyítékokkal rendelkezik arra vonatkozóan, hogy Ukrajna
területén az amerikai nagykövetség támogatásával és közvetlen
részvételével Kijevben megvalósították a „TechCamp” projektet,
amelynek a lényege egy polgárháború előkészítése Ukrajnában.
Ebben a tervben kidolgozták, hogyan kell felkészíteni a
specialistákat az információs hadviselésre, lejáratva a modern
tömegtájékoztatási intézmények segítségével az állami
intézményeket. Miként kell kiképezni a potenciális forradalmárokat
tüntetések szervezésére és az államrend megdöntésére. Ennek a
tervnek a végrehajtását az Egyesült Államok ukrajnai nagykövete
felügyeli. Oleg Carev parlamenti beszédében kitért arra, hogy a
Volya néhány tagjának sikerült részt vennie a „TechCamp”
projektben IT (information technology) specialistáknak adva ki
magukat. A rendezvényen a modern média különleges lehetőségeiről
adtak tájékoztatást. Az amerikai instruktorok megmagyarázták,
miként működnek a közösségi hálók és a különböző
internettechnológiák. Ezeket fel lehet használni a közvélemény
célzott befolyásolására, országszerte tiltakozások és erőszakos
megmozdulások szervezésére, konfliktusok szítására, az ukrán
lakosság fellázítására.
Az amerikai instruktorok példákkal szemléltették, hogy milyen
sikeresen használták a közösségi hálókat Egyiptomban, Tunéziában
és Líbiában tömegtüntetések szervezésére. A „TechCamp”-program
keretében 2013. november 20-ig öt sikeres konferenciát tartottak,
amelyen háromszáz résztvevőt képeztek ki kormányellenes
megmozdulások szervezésére. Ők már aktívan tevékenykednek egész
Ukrajnában. Az utolsó „TechCamp”-konferenciára 2013. november
14-én és 15-én Kijevben, az Egyesült Államok Nagykövetségén
került sor. Oleg Carev ezután feltette a kérdést képviselőtársainak:

„A világ melyik állama engedné meg, hogy egy civil szervezet az

Egyesült Államok Nagykövetségéből működhessen? Ez tiszteletlenség
az ukrán kormánnyal szemben, és az ukrán nép ellen van. Kérem az
ukrán alkotmányos intézményeket, válaszoljanak arra a kérdésre:
elképzelhető, hogy az Egyesült Államok Nagykövetségének az
alkalmazottai, akik a TechCamp-konferenciákat szervezik,
visszaélnek diplomáciai küldetésükkel?”

A képviselő végül hivatkozott az ENSZ 1965. december 21-én hozott

határozatára, amely megengedhetetlennek minősíti az államok belső
ügyeibe való beavatkozást, továbbá megerősíti a tagállamok
függetlenségének és szuverenitásának védelmezését, összhangban a
határozat 1., 2., és 5. paragrafusával. Mindezt azért ismertettük
részletesen, mert alátámasztja azt a feltételezést, hogy Kijevben
hosszú tervezés és előkészület után Washington, a NATO és az EU
hajtott végre államcsínyt.
2015. februári állapot szerint a Nyugat továbbra is támogatja az
általa hatalomra segített kvázi fasiszta kormányzatot és annak
neonáci milíciáit. Ez utóbbiakat segítik az amerikai hadsereg, a CIA
és az FBI szakértői John Brennan CIA-direktor irányításával. Mindez
sajnálatos, de logikusan következik abból, hogy az Egyesült Államok
informálisan már hosszú ideje beavatkozik Ukrajna belügyeibe az
ultranacionalista, nacionalista és neonáci csoportok burkolt
támogatásával.
A felszínen Ukrajna 2015-ben kedvezőbben viszonyul a
Nyugathoz és mindenhez, ami amerikai. Ez a változás megnyilvánult
abban is, hogy 2014 végén új törvényt fogadtak el, amely lehetővé
teszi, hogy más országok állampolgárai közvetlenül részt vehessenek
az ukrán kormányban. Ezt azzal indokolták, hogy így akarnak
hatékonyabban küzdeni a korrupció ellen. Arszenyij Jacenyuk – a
Viktoria Nuland által kiszemelt kormányfő – most már három
külföldi állampolgárt is tudhat maga mellett a kormányában
miniszterként. Az amerikai Natália Jaresko lett a pénzügyminiszter,
a litván Aivaras Abromavicius lett a gazdasági és kereskedelmi
miniszter és a grúz Alekszander Kvitasvili pedig az egészségügyi
miniszter. Mindhárman föladták korábbi állampolgárságukat és
szimbolikusan csak kétszáz dollár bért fogadnak el azért, hogy részt
vehessenek egy életképes és demokratikus új Ukrajna
létrehozásában. Mivel nem tudnak, vagy csak gyengén beszélnek
ukránul, az új miniszterek oroszul kommunikálnak a kormány többi
tagjával.
Abromavicius tudja, hogy Ukrajna gazdaságilag és pénzügyileg
működésképtelen. Az új ukrán költségvetés pedig üres papír, mert az
abban leírtakat nem lehet végrehajtani. Ez a költségvetés csupán
azért készült, hogy kölcsönöket lehessen felvenni az Európai
Központi Banktól és a Nemzetközi Valutaalaptól.
Az ukrán törvények nem teszik lehetővé, hogy kettős
állampolgárok töltsenek be magas kormánytisztségeket. Ennek
ellenére a dnyetropetrovszki régió kormányzója, Igor Kolomojszkij
hármas állampolgár. A legutóbbi választások eredményeként először
fordul elő, hogy az ukrán parlamentben nem lesznek kommunista és
posztkommunista képviselők. Ez egyben azt is jelenti, hogy a
jelenlegi államelnöknek és miniszterelnöknek nem lesz ellenzéke az
ukrán törvényhozásban. Az új képviselők között számos
milíciavezető, utcai aktivista található, akik a tüntetések
szervezésében érdemeket szereztek. Dmitro Jaros – a Jobb Szektor
korábbi vezetője – azzal dicsekedett 2015 januárjában az ukrán
közszolgálati tévében, hogy ő, miközben képviselőként résztvesz a
parlament munkájában, azt a kézigránátot simogatja, amelyet
mindig magánál visel a zsebében.
2014: Megszületett az Eurázsiai Világbirodalom

A Medve (Oroszország) és a Sárkány (Kína) egymásra találásával

2014-ben megszületett a világtörténelem legerősebb birodalma,
amely ha szervesen integrálódik, olyan erőközponttá és hatalmi
centrummá válhat, amelyet már nem lesz képes legyőzni a jelenleg a
világhegemóniával rendelkező pénzhatalmi világelit. Tanúi lehetünk
annak, hogy a ránehezedő óriási nyomás ellenére is Oroszország
felemelkedőben van, és az Egyesült Államok, amely az elmúlt két
évtizedben az egy központú világrend vezető hatalma – a Hegemón
– volt, hanyatló szakaszba lépett. Egyre több megfigyelő teszi fel a
kérdést, hogy a pénzhatalmi világelit, amely az ellenőrzése alatt
tartja Washingtont, elszánja-e magát egy nagy háborúra, hogy
megfordítsa Amerika hanyatlását és döntő csapást mérjen
kihívójára, a Medvére, még mielőtt az a Sárkánnyal összefogva
olyan eurázsiai világhatalmat hoz létre, amely ha megerősödik,
többé már nincs esélye az egypólusú világrend megtartására.
Washington és a NATO az ukrán válság kirobbantásával,
amellyel gyengíteni akarta Oroszország további erősödését és
ismételt felemelkedését a nagyhatalmak sorába, ténylegesen
felgyorsította a világtörténelem legnagyobb birodalmának a
létrejöttét. A pénzhatalmi világelit Ukrajnára is olyan csapást mért
az általa kezdeményezett és finanszírozott államcsínnyel, hogy a
gazdasági és pénzügyi csőd, valamint a felbomlás állapotába
szorította ezt az országot, amely az elmúlt két évtizedben,
függetlenné válása óta folyamatosan rosszul működő államnak
bizonyult. 2014-ben pedig teljesen működésképtelenné vált
gazdaságilag és pénzügyileg egyaránt. A Krím félsziget lakói, élve
önrendelkezési jogukkal, demokratikus választás útján visszatértek
Oroszországhoz. Két másik tartomány pedig kikiáltotta
függetlenségét, mert nem ismerte el legitimnek a NATO által
államcsínnyel rájuk kényszerített kijevi bábkormányt. A puccsisták
tárgyalások helyett az ukrán hadsereggel és az oligarchák által
finanszírozott terroristaosztagokkal próbálták a függetlenséget
választó tartományokat az uralmuk alá kényszeríteni. Eddig
sikertelenül.
Washington azzal vádolta meg Moszkvát, hogy fegyveres erőit
egyre közelebb állomásoztatja a NATO-hoz, mintha Oroszország
tolta volna ki határait nyugati irányba, nem pedig a NATO
terjeszkedett volna folyamatosan Oroszország felé. A washingtoni
neokonzervatív döntéshozók dollármilliárdokat fektettek be azért,
hogy szabadság, demokrácia és nyílt társadalom legyen Ukrajnában.
Amit azonban létrehoztak, az egy szélsőjobboldali, fasiszta és
neonáci terrorcsoportokra támaszkodó kormányzat és az egyre
véresebbé váló polgárháború.
A globális média nem tájékoztatta a világközvéleményt arról,
hogy ezek a nacionalista és neonáci terroristaosztagok milyen
vérfürdőt rendeztek Ogyesszában. Mint ahogyan azt is elhallgatják,
hogy Donyeckben és Luganszkban miként végeztek ki polgári
személyeket és temették őket tömegsírokba. A világelit tulajdonában
lévő tömegtájékoztatás Oroszországot tette felelőssé az ukrajnai
konfliktusért, hogy aztán szankciókkal lehessen büntetni Moszkvát.
E szankciókat már megszüntetnék, hangoztatják a propagandisták,
ha Oroszország visszavonná csapatait Ukrajnából. Ezt azonban azért
nem teheti, mert nincsenek orosz csapatok Ukrajnában. Ami pedig
nincs, azt nem lehet visszavonni. Ma már pontosan látni lehet a
műholdakról, mi történik a frontvonalakon. A nyugat eddig nem
bizonyította hiteles felvételekkel, hogy több ezer orosz katona
harcolna páncélos egységekkel Novorosszijában.
Az Oroszország ellen alkalmazott szankciókról hamar kiderült,
hogy súlyosan sértik a Nyugat érdekeit is. A szankciók hátrányosan
érintették az orosz energiavállalatokat, mert elvágták őket nyugati
technológiai és pénzügyi forrásaiktól, de ez súlyosan sértette a
nyugati energiacégeket is, miközben rendkívül előnyösek voltak
kínai versenytársaik számára. Washington kilátásba helyezte
Oroszország kizárását a SWIFT-rendszerből, amely gyakorlatilag
lehetetlenné tenné pénzügyi transzferek lebonyolítását Oroszország
és a Nyugat között. De ez a fenyegetés is előnyösnek bizonyult
Moszkva számára, mert arra kényszerítette, hogy a lehető
legrövidebb időn belül kiépítse a saját RUSSWIFT-rendszerét, amely
nemcsak Oroszország számára lenne előnyös, de például Teheránnak
is, mert semlegesítené Amerika erőfeszítéseit, hogy továbbra is
szankciókat alkalmazzon Iránnal szemben.
Az ukrán konfliktus tehát épp az ellenkezőjét érte el, mint amiért
kirobbantották. Oroszország belső és külső gyengítésével meg
akarták akadályozni az eurázsiai szuperbirodalom létrejöttét, de
valójában felgyorsították azt, és a pénzelit uralma alatt álló
angolszász világbirodalom veszítette el hegemóniáját és szorult ki
Eurázsiából. A neoliberális pénzuralmi világelit olyan álliberális és
álkapitalista rendszert épített ki, amely korlátlan lehetőséget
biztosított a beavatottak számára – a folyamatos háborúkkal is – a
világ erőforrásainak a megszerzésére.
A pénzhatalmi világelit és elődszervezetei több évszázados
stratégiát követve törekedtek az egyes országok pénzrendszereinek a
kisajátítására és a pénzrendszer segítségével az egyes országok
feletti politikai hatalom megszerzésére. A világ feletti hegemónia
megszerzését szolgáló stratégiájuk azonban a történelem folyamán
számos nehézségbe is ütközött. Amikor olyan helyzetbe kerültek,
hogy egy-egy országot már nem tudtak kellően az ellenőrzésük alatt
tartani, és távozniuk kellett az adott területről, mindent elkövettek
azért, hogy meggyöngítsék az elhagyni készült régiót. Számos
módszert alkalmaztak azért, hogy tartósan megosszák,
gyógyíthatatlan sebeket okozva az elhagyni kényszerült területnek
és lakóinak.
Amikor a jelenlegi pénzhatalmi világelit elődei még a Brit
Birodalomban rejtőzködve gyakorolták a hatalmat, minden
rendelkezésükre álló eszközzel előkészítették azt a polgárháborút
Amerikában, két olyan államra akarták feldarabolni az Egyesült
Államokat, amelyek lehetővé tették volna az egyik kijátszását a
másikkal szemben, így biztosítva a pénzelitnek a mindkettő feletti
hegemóniát.
Amikor az angolokat Írországból távozásra kényszerítették, a
bevált módszernek megfelelően Észak-Írországban létrehoztak egy
olyan másik, protestáns Írországot, amellyel a katolikus Íreket
továbbra is sakkban lehetett tartani. Ehhez hasonló volt az is,
amikor a Brit Birodalmon belül rejtőzködő City of London
kormányzat (a pénzhatalom álcázott birodalmának, a
koronagyarmatoknak az irányítója) távozni kényszerült Indiából. Az
„oszd meg és uralkodj” elvének megfelelően távozásuk előtt
létrehoztak Indiából vallási alapon kiszakítva egy ellen-Indiát, a
mohamedán Pakisztánt, amely ma is konfliktusban áll Indiával
Kasmír hovatartozása miatt.
Amikor a második világháború után az Egyesült Államok Mao
Ce-tung kommunistáival szemben alulmaradt, és az Amerika által
támogatott nacionalista Kuomintang távozni kényszerült a
szárazföldi Kínából, létrehozta az ellen-Kínát Tajvan szigetén,
biztosítva magának érdekérvényesítő eszközként. Még azt is
elintézte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a Kínát megillető
tagságot Tajvan képviselője kapja meg. E felsorolt példákból is
látható, mi volt a cél: ha a pénzhatalmi világelit már nem tudott egy
területet az ellenőrzése alatt tartani, olyan helyzetet teremtett, hogy
ezt más se tehesse. Ha tehát az Amerikát és Nagy-Britanniát
ellenőrző pénzhatalmi világelit valahonnan távozni kényszerül, sok
erőfeszítést tesz milliárd dolláros ráfordításokkal azért, hogy olyan
körülmények alakuljanak ki, amelyek tele vannak megoldhatatlan
problémákkal. A pénzhatalmi elit tehát nem azért költ milliárdokat
megoldhatatlan problémákra, hogy azt maga oldja meg, hanem
azért, hogy azokat más se tudja megoldani.
A 2014-ben történteket úgy is értelmezhetjük, hogy a
pénzhatalmi világelit, elszakítva Ukrajnát természetes
szövetségesétől, létrehozott belőle egyfajta ellen-Oroszországot. Ez a
két szláv testvér nép most már ellenségként áll szemben egymással.
A pénzhatalmi világelit ötmilliárd dollárt költött az ukrán
politikusok felvásárlására és a politikai rendszer egészének a
korrumpálására, hogy az egyébként az oroszokhoz rokonként
viszonyuló ukrán lakosságot oroszgyűlölővé tegye. Amikor
Washington és a NATO beindította a kijevi tüntetéseket, egy átlagos
ukrán egyetlen tüntetésen való részvételért annyi pénzhez juthatott,
amely megfelelt egyhavi fizetésének. Az ukránok meg is mondták,
hogy ingyen nem hajlandóak tüntetni. Ezért az Egyesült Államok
Külügyminisztériumának alapítványa és más amerikai civil
szervezetek jól megfizették a tünetőket, amint azt már részletesen
ismertettük is.
Az így végrehajtott véres hatalomváltás és a nyomában járó
polgárháború tovább sodorta Ukrajnát a totális csőd irányába. 2015
elején szénhiány miatt egymás után álltak le az erőművek,
gyakoriak lettek az áramkimaradások, és egyre több ukrán fiatalt
soroztak be a hadseregbe, hogy harcoljanak „Moszkva-barátnak”
minősített honfitársaik ellen.
Moszkva a Krím esetében csak azt a példát követte, amit a
világelit Koszovóban mutatott. Megfontoltan járt el Moszkva akkor
is, amikor mérsékelt és arányos támogatást nyújtott a Donyeckben
és Luganszkban az önrendelkezését védelmező orosz ajkú
lakosságnak. Moszkva elutasította, hogy belerángassák egy nagyobb
katonai konfliktusba, ezért hivatalosan nem ismerte el ezeknek a
tartományoknak a függetlenségét. Elutasította Ukrajna
feldarabolását, és nemzeti párbeszéd keretében tárgyalásos
békerendezésre törekedett kezdettől fogva. Az angolszász cionista
világbirodalom azonban egyfajta ellen-Oroszországot csinált
Ukrajnából, amire Moszkva úgy válaszolt, hogy a Donyecki és
Luganszki Népköztársaságot alakította át Ukrajnán belül hasonló
módon ellen-Ukrajnává.
A pénzhatalmi világelit természetesen nem hagyta ezt válasz
nélkül. Mindent megtett azért, hogy démonizálja Oroszországot,
Putyint pedig Hitlerhez hasonlítsa. Ennek csak az egyik oka az, hogy
ötmilliárd dollárt úgy fektettek be az ukrajnai rendszerváltásba,
hogy az nem fizetődött ki a számukra. 2014. március 8-án elvitték
Kijevből New Yorkba Ukrajna aranytartalékát, mintegy 36 tonna
aranyat, ez azonban csak kétmilliárd dollár biztos megtérülését
jelentette. A nagy haszon, amire számítottak, elmaradt. A
függetlenségüket kikiáltó tartományok Ukrajna nehéziparral
rendelkező területei, amelyek a nemzeti össztermék egynegyedét
állították elő. Kelet-Ukrajnában vannak azok a szénbányák,
amelyekkel az áramszolgáltató erőművek működnek. Ezzel szemben
Nyugat-Ukrajna központja Galícia, ahol a legerősebbek a
szélsőjobboldali és a neonáci csoportok. A Nyugat számára maradt
egy gazdaságilag működésképtelen és egymással nemcsak
politikailag rivalizáló, de fegyveresen is harcoló, megosztott
lakosság. Moszkva tölti be a békeközvetítő szerepét. Elképzelhető,
hogy a konfliktust kirobbantó nemzetközi érdekcsoportok, ha nem
kapják meg azokat az előnyöket, amelyekre számítottak, akkor
ezúttal is távoznak, hogy csökkentsék veszteségeiket. Ezt a
megoldást az angolszász pénzhatalmi elit már a közelmúltban is
többször alkalmazta. Amikor távoztak Irakból, létrehoztak a kurdok
lakta országrészből ellenerőként egy iraki Kurdisztánt. Ugyanerre
tettek kísérletet Szíriában és Líbiában, korábban pedig
Afganisztánban is.
Egyre több tény utal arra, hogy felgyorsultak azok a folyamatok,
amelyek eredményeként az angolszász cionista világbirodalom
kiszorulhat Eurázsia egészéből. Oroszország, Kína, India, Irán és a
közép-ázsiai országok egyre szorosabbá fűzik kapcsolataikat a
Sanghaji Együttműködési Szervezet keretében, amelyben az Egyesült
Államok még megfigyelőként sem vesz részt. Az Európai Uniót,
mivel saját hadserege nincs, a NATO-ban pedig a döntő szó
Washingtoné, a pénzhatalmi világelit által pozícióba helyezett
szervilis politikusok irányítják. Az Európai Unió azonban jelen
formájában fejlődésképtelen, és számolni kell a szétesésével. Ha a
pénzhatalmi világelit irányító hálózatainak távozniuk kell
Európából, valószínűleg az EU-ból kilépő Nagy-Britanniából hoznak
létre egy ellen-Európát. Az Egyesült Királyság gazdasági
nehézségeiért természetesen a kontinentális Európa lesz a felelős.
Amikor Washington és a NATO úgy döntött, hogy végrehajtják
az államcsínyt Kijevben, olyan szellemet szabadítottak ki a
palackból, amely felett elveszítették uralmukat. A segítségül hívott
szélsőjobboldali és neonáci csoportok önálló életet élő politikai
tényezővé váltak. 2014 második felében a gazdaság és az
államhatalom folyamatos gyengülésével az anarchia is országossá
vált. A szélsőséges nacionalisták és neonácik reális cél hiányában
egyre inkább a bűnöző tevékenység irányába fordultak. Az
ellenzéket alkotó szélsőséges erők, amelyek most már formálisan
hatalomra kerültek, kénytelenek ígérgetés helyett eredményeket is
felmutatni. Ha ezt nem tudják teljesíteni, kiéleződnek ellentéteik és
egymással szembenálló csoportokra esnek szét.
A legerőszakosabb fasiszta csoportok, amelyeket a nyugati
tömegtájékoztatásban nacionalistának neveznek, egyre több
befolyást szereznek maguknak. Akik ismerik az ukrán történelmet,
már a tüntetések és az államcsíny idején figyelmeztettek erre a
veszélyre. 2015. január 1-jén a Washington Post is arról írt, hogy az
igazi fenyegetést Ukrajna számára nem Oroszország jelenti, hanem a
függetlenül működő hadurak vezetése alatt álló fegyveres csoportok.
A cikk szerzője – az Atlanti Tanács egyik tagja – szerint számos
fegyveres csoport, különösen azok, amelyek egyes oligarchákhoz
vagy a szélsőjobbhoz kötődnek, jelentik az ukrán valóság sötét
oldalát. Az elmúlt hónapokban megfenyegettek és elraboltak
kormánytisztviselőket, és azzal dicsekedtek, hogy átveszik a
hatalmat, ha Ukrajna elnöke, Petro Porosenko nem lesz képes
legyőzni Oroszországot. Ezek a csoportok fegyveres támogatást
nyújtottak a vállalatok és helyi önkormányzatok feletti ellenőrzés
illegális megszerzéséhez.
2015. január 1-jén fasiszták és neonácik ezrei tartottak fáklyás
felvonulást Kijevben és más ukrán városokban, így emlékezve meg
Stefán Banderáról, aki a második világháború idején
együttműködött a németekkel, a lengyelek és a zsidók elleni
harcban. Ezek az erők nem fognak visszavonulni, és egyre inkább a
szélsőjobboldal irányába szorítják az ukrán társadalmat.

A Hegemón Kínában is próbálkozott rendszerváltással

A Nyugat – a stratégái által kidolgozott és színes-gyümölcsös-

bársonyos forradalmaknak nevezett – rendszerváltással már Kínában
is próbálkozott. Tény, hogy a nyugati titkosszolgálatok fontos
szerepet játszottak az 1989. június eleji tüntetések szervezésében és
finanszírozásában. A Tienanmen téren (Mennyei béke terén) tüntető
diákok a Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka és glasznoszty,
vagyis a „gazdasági és társadalmi megújulás” és a „nyíltság”
jelszavaival akartak hasonló változást elérni, mint ami a
Szovjetunióban bekövetkezett. 1982-től 1987-ig Hu Jao-pang, a KKP
főtitkára személyében olyan vezető állt Kína élén, aki maga is
szimpatizált a demokratikus reformokkal. Hu Jao-pangot a
keményvonalas kommunista vezetők lemondatták. Utóda Csao Ce-
jang lett. Hu Jao-pang 1989. április 15-én meghalt. Az ő tiszteletére
tartottak megemlékezést az egyetemisták 1989. április 22-én. Ez a
gyászünnepség azonban néhány óra alatt tömegtüntetéssé változott,
amelyen a Hu Jao-pangot méltató fiatalok egymás után
nyilvánították ki reformköveteléseiket a kommunista párt felé.
Ezeket petíció formájában át is adták a Nép Nagy Csarnokában,
amely a kínai törvényhozás, az Országos Népi Gyűlés székhelye. Itt
találkozót kezdeményeztek Li Peng miniszterelnökkel is. A tüntetők
követeléseire a Kommunista Párt reformellenes tagjai az egyetemek
bezárásával és az oktatás bojkottjával válaszoltak. A fiatalok nem
adták fel követeléseiket és további százezrek vonultak a Mennyei
Béke terére. A Nyugat által elfogadott reformokat elfogadó
Gorbacsov 1989 májusában látogatást tett Pekingbe. A tüntetők
kitörő lelkesedéssel üdvözölték. A kínai kormány válaszul katonai
szükségállapotot vezetett be május 20-tól Pekingben. Eközben a
tüntetők száma már meghaladta az egymillió főt.
Május 20-a után a hadsereg kísérletet tett a rend helyreállítására,
de a tüntetők ellenálltak és a rendvédelmi erőket a külső
kerületekbe szorították. Ekkor döntött úgy Teng Hsziao-ping, aki
1976-tól 1989-ig Kína tényleges vezetője volt, hogy lecserélik a
Pekingben állomásozó katonai egységeket vidékről felrendelt
páncélos és ejtőernyős alakulatokkal. Ezek szétverték a tüntetőket,
és becslések szerint 1500-3000 ember vesztette az életét közülük. A
tüntető fiatalok közül több ezer ellen büntetőeljárás is indult. A
pekingi vérfürdőt követően az Egyesült Államok és több európai
ország is embargót hirdetett Kínával szemben.
A pekingi tüntetők tipikusan olyan követelésekkel léptek fel,
mint amelyek aztán a színes-gyümölcsös-bársonyos álforradalmak
szerves részeivé váltak. Teng Hsziao-ping kezdeményezte a kínai
gazdaság piacosítását, de a pekingi tüntetők törekvéseinek ellenállt.
A demokráciamozgalom erőszakos elfojtása több évre megbénította
a társadalmi reformok bevezetését, viszont stabilizálta a párt és
állami vezetést. Ez lehetővé tette Teng Hsziao-ping számára, hogy az
1990-es évek elején ismét meghirdesse a profitorientált, kapitalista
gazdálkodás bevezetését, és lehetővé tegye a később rendkívül
sikeresnek bizonyult gazdasági reformfolyamat újraindítását. Ennek
következtében nyomult be a nemzetközi tőke Kínába és tette
lehetővé Kína bámulatosan gyors gazdasági felemelkedését.
A KKP vezetése alatt Kínában az államhatalom elég erősnek
bizonyult ahhoz, hogy ellensúlyozni tudja a tőkés piacgazdasággal
együtt járó negatív következményeket. A szervezett közhatalom
képes volt ellenőrzése alatt tartani a magánvagyonra és versenyre
támaszkodó szervezett magánhatalmat. Ennek az egyensúlynak
számos előnye volt. Az egyik legfontosabb, hogy a globálisan is
megszerveződött magánhatalom, a pénzuralmi világelit nem tudta
úgy kirabolni vadkapitalista módszerekkel Kínát, mint ahogyan azt a
felbomlott Szovjetunió utódállamaiban, elsősorban Oroszországban
és Ukrajnában megtette.
2014-ben a Hegemón ismét próbálkozott a színes-gyümölcsös-
bársonyos álforradalom valamilyen újabb változatával Kínában,
konkrétan annak nagy autonómiával rendelkező tartományában,
Hongkongban. 2014. szeptember 29-én – a 2013-ban alakult Occupy
Central mozgalom stratégiáját követve – nagyszabású tüntetésre
került sor. Az „egy állam, két rendszer” elve szerint a főhatalmat
gyakorló pekingi vezetés 2014 augusztusában a hongkongiak
tudomására hozta, hogy ez a tartomány Kína része, és Pekingnek
joga és kötelessége felelősen segítenie a demokratizálódási
folyamatot. Ez azt jelentette, hogy engedélyezi a választások
megtartását 2017-ben, de a jelöltállítás jogát fenntartja magának. A
hongkongiak fenyegetésnek tekintették Pekingnek ezt a
nyilatkozatát.
A diákszervezetek szeptember második felében sztrájkot
hirdettek, de ebben sokan nem vettek részt. A szeptember 28-i
rendőri erődemonstráció azonban megváltoztatta a közhangulatot.
Másnap fiatalok vezetésével tüntetők lepték el a város több
stratégiai pontját, barikádokat állítottak a főútvonalakon és még
éjszakára sem mentek haza. Sor került Hongkong újkori
történelmének legnagyobb tömegmegmozdulására, a mesterségesen
előidézett álforradalmak egyik újabb változatára: az esernyős
forradalomra.
A színes forradalmak szervezését is meghatározza az elektronika,
a kibernetika és az informatika. Az átlagos hongkongi ember ma
már nemcsak esernyőt visz magával, de úti felszereléséhez
rutinszerűen hozzátartozik az okostelefon, a tablet, az mp3 lejátszó
és még a védőszemüveg is. Bárhol is tartózkodnak, ezeken az
eszközökön már folyamatosan nyomon tudják követni az immáron
ipari termékként szabadalmaztatott „forradalom” híreit. Az
elektronikus tájékoztatás a közösségformálás fontos eszközévé vált.
Kína egészében még korlátozzák a társadalmi tájékozódást,
Hongkongban azonban az internetelérés nemcsak teljes, de olcsó is.
A Gene Sharp-féle módszerrel megszervezett hongkongi „esernyős
forradalom” főszereplői gimnazisták, egyetemi hallgatók voltak,
akik önkéntesként professzionálisan szervezték meg a tüntetést. A
tankönyvben előírt módon biztosították az italokat, a gyümölcsöt, a
papír zsebkendőt, az esőkabátot, az esernyőt, vagyis mindazt, ami
előírt kelléke egy modern álforradalomnak. Az elmélet úgy szól,
hogy mindezt a lakosság finanszírozza: az elsősegélyt is önkéntes
orvosok biztosítják. Nem voltak részegek, hangoskodók, és a
félmilliós tüntetések másnapján már minden tiszta volt, a szemét el
lett tüntetve. Mivel civilek harcolnak politikai célokért, ezért a
demonstrációkon nem voltak zászlók, sem pártjelvények.
Még az ilyen forradalom sem béníthatja meg azonban a világ
egyik legfontosabb pénzügyi központját. A városvezetés 2014.
október 2-án jelezte, hogy nem enged a tiltakozók követeléseinek,
ám kész tárgyalni velük. A tüntetések idején a rendőrök háttérbe
vonultak, de október 2-a után visszatértek az utcákra. A
rendfenntartók mellett megjelentek az ellentüntetők is, akik október
3-án már a város különböző pontjain törtek és zúztak, kék szalagot
viseltek, és igyekeztek minél több és durvább összetűzést
kirobbantani. A hatalom a rendőrség helyett az ellenzéket tolta a
frontvonalba, akik viszont a diákok és a lakosság kulturált és békés
fellépésével szemben az erőszakosságot részesítették előnyben.
Megfigyelők szerint a politikai vezetés csak arra várt, hogy
elcsattanjanak az első pofonok, és a sebesültek képeivel legyen tele a
világsajtó. Az ilyen álforradalmaknál mindig az a gyakorlat
érvényesül, hogy először békések, majd az erre felkészített csoportok
egyre erőszakosabbak lesznek, és ily módon már el lehet érni, hogy
a lakosság többsége ne támogassa, illetve a hatalomnak indoka
legyen azok – adott esetben véres – elfojtására.
A pekingi kormányzat 2015-ben el akarja érni, hogy Kína
áttérjen a dollár alapú pénzrendszerről a jüan alapú pénzrendszerre.
Ebben a termékek cseréjének, a fizikai aranynak és a nemzeti
valutának van meghatározó szerepe. Ha ez a fordulat végbemegy,
Kína pénzügyi központja nem a dollárrendszerhez tartozó Hongkong
lesz, hanem Sanghaj, amely a jüant (renminbit) használó kínai
nemzeti pénzrendszer központja. Ha a hongkongi „esernyős
forradalmat” ebből a szempontból elemezzük, úgy is értelmezhetjük,
hogy a pénzhatalmi világelit tett Hongkongon keresztül destabilizáló
kísérletet arra, hogy lelassítsa Kínának a pénzügyi szuverenitása
helyreállítására irányuló törekvését.

Larchmonter elemzése az „Orosz–kínai

kettőscsavarról”28

(A biológiában a DNS-nek, vagyis dezoxiribonukleinsavnak, a

nukleinsavak csoportjába tartozó összetett molekulának van
kettőscsavar szerkezete. Ez a szerkezet tárolja magában a genetikai
információt. A DNS kettősspirálja teszi lehetővé az információ stabil
tárolását, pontos megkettőződését. A DNS-molekula két spirálisan
egybekapcsolódó cukorfoszfát láncból és az ezeket összekapcsoló
bázispárokból áll. A spirális cukorfoszfát láncon meghatározott
szekvencia szerint négyféle bázis található, amely aztán aminosav
szekvenciává alakul át. A DNS tehát a sejtmag, ezen belül a
kromoszómák egyik legfontosabb, a fehérjeszintézist irányító
alapanyaga, amelynek döntő szerepe van az öröklődésben. Ebben az
írásban metaforaként, két egymásra utalt, egymást kölcsönösen
kiegészítő állam, társadalom, gazdaság és haderő szerves
egybekapcsolódását, összenövését jelezzük vele.)
2014. április 17-én Putyin kijelentette: „Oroszország és Kína
jelentős befolyást fog gyakorolni a nemzetközi rendszer egészére.” Az
orosz elnök sajtóértekezletén ehhez még hozzátette: „Oroszország és
Kína még soha nem volt olyan bizalmon alapuló közeli viszonyban
egymással katonai téren, mint most. A két ország tengeren és
szárazföldön közös hadgyakorlatokat tartott mind Oroszországban, mind
Kínában.”
Putyin hangsúlyozta, hogy „a két ország között megkötött
nagyszabású kereskedelmi megállapodások és közös hadgyakorlatok
lényegesen nagyobb jelentőségűek, mint a szokásos kereskedelmi és
együttműködési kapcsolatok két partneri viszonyban álló szomszédos
ország között. Ez a viszony már a világhelyzet egészére döntően kihat. A
két ország ellenállási frontot hozott létre a káosz egypólusú
világrendjének fegyveres destabilizációjával szemben.”
Történelmi fordulatot jelez az, ahogy Oroszország és Kína máris
együttműködik a nemzetközi kereskedelem, a diplomáciai
kapcsolatok és a katonai erőegyensúly megszilárdításában. Ironikus
módon ez mégis bomlasztóan hat. Oroszország és Kína olyan
szuverén államok, amelyek harcosan szembeszállnak a
Hegemónnal29. A „Hegemón” szóval Larchmonter a cionista
pénzhatalmi világelit ellenőrzése alatt álló Egyesült Államok és a
NATO egypólusú uralmát jelöli.
A geopolitikai stratégiáknak kiemelkedő fontosságuk van. A
Hegemón gazdaságilag azzal fenyegeti mind Oroszországot, mind
Kínát, hogy kizárja őket a TPP-ből (Trans Pacific Partnership –
Csendes-óceáni Partnerség), valamint a TTIP-ből (Transatlantic
Trade and Investment Partnership – Transzatlanti Kereskedelmi és
Beruházási Partnerség), illetve háttérbe szorítja őket és mindkettő
csak másodrangú tagként jöhet számításba. Ugyanakkor Kína és
Oroszország is katonailag „határos”, vagyis rakétákkal és nukleáris
fegyverekkel elérhető kapcsolatban áll a lehetséges kereskedelmi
partnerekkel, a Hegemón szövetségeseivel és vazallusaival. (Ez a
Nyugat úgynevezett rakétavédelmi ernyője.)
A TPP és a TTIP kereskedelmi megállapodásokkal a Hegemón
kizárná Kínát és Oroszországot a további integrációból. Ez a szellemi
tulajdon monopóliumán keresztül megnehezítené a két ország
gazdasági növekedését, akadályozná őket a tiszta energiára és a
környezetszennyeződés tilalmára vonatkozó szigorú szabályozással,
gátolná az építkezéseket, a kereskedelmi kapcsolatokat és bizonyos
fogyasztási javak előállítását. Akadályozná továbbá az infrastruktúra
modernizálását nemcsak Kínán és Oroszországon belül, de
korlátozná azt is, hogy más országok ezekben a projektekben részt
vehessenek. Ez utóbbiak azok a felemelkedő országok, amelyek a
Nyugat partnerei.
A Hegemón stratégiai célja, hogy korlátozza a szegénység
világszintű felszámolását a világkereskedelem globális
ellenőrzésével. Az egypólusú világrendszer az az Új Világrend,
amelyet a pénzhatalmi világelit a saját uralma alatt akar véglegessé
tenni. A pénzhatalmi elit világrendjében az emberiség két részre
oszlik: a hatalmat gyakorló és a privilégiumokat élvező kiválasztott
1%-ra, valamint az őt eltartó, neki dolgozó 99%-ra, amelynek a
többsége azonban szegénységben él.
Moszkva és Kína ellenállása miatt – valamint a Medve és a
Sárkány kettőscsavarjából 2014-ben és 2015-ben létrejövő Eurázsiai
Birodalom következményeként – lehetetlenné vált a pénzhatalmi
világelit hegemóniájának a bebetonozása. A pénzimpériumnak, a
Hegemónnak nem maradt más lehetősége, csak az, hogy
destabilizálja Oroszországot és Kínát, és ha lehet, mindkettőben, de
legalább az egyikben rendszerváltást tudjon kikényszeríteni.
Mindkét ország olyan gazdasági és katonai kihívással néz szembe,
amely egyértelműen a létében fenyegeti. Ezen a listán Oroszország
az első és Kína a következő. Mindkét államnak teljes spektrumú
hadszíntéren kell helytállnia. Ez felöleli a levegőben, a tengeren, a
világűrben folyó kibernetikus hadviselést, de számolni kell a vegyi,
biológiai és a nukleáris konfrontációval is, amelyhez hamarosan
csatlakozhatnak a lézer- és a hiperszonikus fegyverek, valamint a
totális gazdasági háború. A háborúkat helyettes hadseregek – köztük
civil szervezetek, álcázott irányítók és ügynökök – vívnák a globális
tömegtájékoztatás lélektani hadviselésével és démonizáló
propagandájával kiegészülve.
 Az ellenállási szövetség minden tagjának meg kell engednie,
hogy a másik megismerhesse, igénybe vehesse legféltettebb katonai
titkait is. Egykor egymás ellen is fegyverkeztek, de most egy új
partnerrel léptek szövetségre a közös ellenféllel szemben.
Mindketten tudják, hogy ugyanaz az ellenség fenyegeti őket, és hogy
a másik nélkül egyikük sem képes a hatékony védekezésre és a
túlélésre. A Hegemón még soha nem volt olyan reménytelen és
alapvetően gyenge helyzetben, mint most, ugyanakkor
rendelkezésére áll minden – az egész emberiség elpusztítására is
alkalmas fegyverzet – amit igénybe vehet túlélése érdekében. Ezért
Kínának és Oroszországnak meg kell védeni egymást, majd pedig az
egész emberiséget egy működőképes világgal együtt.
A Hegemón kezdő támadása nem katonai, hanem pénzügyi,
gazdasági és propagandaeszközökkel történt, és Oroszországot
sújtotta. Sem Moszkva, sem Peking nem lépett fel nyíltan riválisként
a Hegemónnal szemben, mert elsősorban kereskedelmi partnereknek
tekintették magukat és együtt kívántak működni geopolitikai
kapcsolataikban, mivel számos közös érdek kapcsolta őket össze.
Voltak ugyan a perifériákon súrlódások, de egyik sem volt
konfrontációnak tekinthető. Kivételt képeztek a Hegemón által
kezdeményezett, megtervezett, finanszírozott és irányított
incidensek, amelyeket a vazallusaival hajtatott végre. A Hegemón
két nagy riválisa féken tartásának és visszaszorításának a fő területei
a gazdasági szféra, a fegyveres erő fejlesztése és a terrorizmus
módszereinek az alkalmazása.
2014-ben, amikor sor került Szocsiban a téli olimpia látványos
megszervezésére és sikeres lebonyolítására, a washingtoni neokonok
beindították az újabb színes álforradalmat Ukrajnában. Az amerikai
Külügyminisztérium és a CIA stratégiai tervezőinek nyolc évük volt
arra, hogy a sikertelen narancsos forradalom utáni Ukrajnát egy
sikeres EuroMaidan-lázadással vegyék az ellenőrzésük alá. Az
elfogulatlan megfigyelő világosan láthatta, hogy a kijevi
tömeghisztéria művi úton lett előállítva, és egy rossz szándékú,
illegális, gyilkos és alkotmányellenes akció. Egyetlen célja
Oroszország zsarolása volt az ukrán lakosság felfegyverzett,
fellázított és idegengyűlölő kisebbségével. Amikor a szélsőséges,
nacionalista és neonáci csoportok a hatalom közelébe kerültek,
elsőként betiltották az orosz nyelvet, így az orosz anyanyelvű
lakosok a nagyvárosokban és Kelet-Ukrajnában már nem
használhatták a közéletben az orosz nyelvet. Ukrajna keleti
tartományai és Oroszország között csak virtuális határ van, hiszen
egy államhoz tartozó területek voltak oroszul beszélő lakossággal.
Az ötven milliárd dollárba került téli olimpia Szocsiban sikeres
volt, és mind külföldön, mind belföldön Oroszország békés és sikeres
felemelkedését jelezte nemcsak a Nyugatnak, de az egész világnak.
Jó alkalom volt arra, hogy demonstrálja Kína és Oroszország
egymásra találását. A két ország együtt akadályozta meg Amerikát,
hogy pusztító erejű légi csapást mérjen Szíriára: mindkét ország
nemcsak megvétózta az amerikai szándékot az ENSZ Biztonsági
Tanácsában, de követelte is a konfliktus békés úton, diplomáciai
eszközökkel történő megoldását. A világ közvéleménye láthatta,
hogy Kína és Oroszország együtt halad és azonos álláspontot
képvisel a béke és a háború, a sport és a kereskedelem, valamint a
kétoldalú és a többoldalú kapcsolatok kérdéseiben.

Ukrajna és Kína

Az Ukrajnában végrehajtott államcsíny Kína ellen is irányult, hiszen

Pekingnek nagyszabású tervei voltak Kelet-Ukrajnában és a Krím
félszigeten. Kína és Ukrajna kapcsolatának már hosszú története van
és visszanyúlik az 1960-tól 1989-ig terjedő időszakra. Ukrajna ebben
az időben annak a Szovjetuniónak volt a része, amellyel Kína ebben
az időszakban két határháborút is vívott az Usszuri folyó egyik
szigetén, amelyet oroszul Damanszkijnak, kínaiul pedig Csenpaónak
neveznek.
 2013. december 5-én Kína és Ukrajna stratégiai partnerségről
szóló megállapodást kötött, amely Ukrajna számára nukleáris
fegyverek elleni védőernyőt is garantált. Kijev ugyanis függetlenné
válását követően aláírta az atomsorompó-egyezményt, amelyben
Ukrajna kötelezettséget vállalt arra, hogy atomfegyvermentes
marad. Kína teljes védelmet garantált Ukrajnának minden
agresszorral szemben, ami nem volt bevett gyakorlat a kínai
külpolitikában.
Számos kínai mérnök és tudós tanult Ukrajnában a Szovjetunió
fennállása idején. Kína rendszeresen vásárolt rakétákat, irányított
rakétákat, repülőgépmotorokat, szoftvereket és kohászati
rendszereket Ukrajnától, mert a Szovjetuniónak ezek a bázisai
Ukrajnában voltak. A Szovjetunió több száz milliárd dollár
nagyságrendben fektetett be Ukrajnában nemcsak a
csúcstechnológiájú ipari üzemekbe, de a tudományos intézményekbe
is, amelyek kiszolgálták a fegyvergyártás tudományos igényeit a
matematika, a kibernetika, az elektronika és az informatika terén.
Peking még egy nem teljesen kész repülőgép-anyahajót (ez a
Varjag, illetve Liaoning nevet viseli) is vásárolt Kijevtől, amelyet
aztán Kína fejezett be, és ma ez a kínai haditengerészet első aktív
repülőgép-anyahajója. (További repülőgép-hordozó hadihajók
építése folyamatban van.) A kínaiak a Szovjetunió felbomlását
követően 2013-ban tértek vissza Ukrajnába és a Fekete-tengerhez,
de már erős és gazdag nagyhatalomként. Felajánlották Ukrajnának,
hogy kiépítik infrastruktúráját cserébe a termékeny ukrán föld
termékeiért, élelmiszerekért, gabonáért, zöldségért és gyümölcsért.
Kína vállalta, hogy a Krímben részt vesz a kercsi híd projektben, és
kész megépíteni a Krím félszigetet Oroszországgal összekötő
alagutat.
Kína erős az infrastruktúra fejlesztésében, az utak, vasutak,
kikötők, hidak építésében, az Eurázsiai Gazdasági Övezet, az Új
Selyemút létrehozásában. Kína tisztában volt azzal, hogy Ukrajna
orosz kultúrájú ország, s keleti és délkeleti területein orosz
anyanyelvű lakosság él. A szerződéseiket azonban Ukrajnában orosz
és kínai nyelven kötötték meg. A 2014-ben megkötött
megállapodásokban testet öltött Hszi Csin-ping kínai elnök álma egy
új és modern Eurázsiai Selyemút létrehozásáról Putyin orosz
elnöknek azzal a tervével szinkronban, hogy létrehoz egy Eurázsiai
Uniót.
Ezek a nagy horderejű változások természetesen Ukrajnát is
mélyrehatóan érintik. Ukrajna úgy is funkcionál, mint egy forgó
tengely Európa északi és déli, továbbá nyugati és keleti részei
között. Ukrajna számára rendkívül előnyös volt, hogy a fő
gázvezeték Európába a területén keresztül haladt. Megvolt minden
esélye annak, hogy Ukrajna gazdag tranzitországgá váljon. Az
államcsíny után hatalomra került vazallus kormányzat azonban saját
érdekei követése helyett a washingtoni neokon vezetés öngyilkos
politikáját választotta, és saját polgárai ellen fordult. Gazdaságilag
az összeomlás széléhez jutott, szuverenitását elveszítette, és egy
furcsa, zombiszerű, hátborzongató játékot űz. A puccsista Kijev
felvállalta a fasizmust, a nácizmust, és fokozatosan felmorzsolta az
ország egészét. Kijev tragikus módon már csaknem teljesen
elveszítette a háborút saját országával, Ukrajnával szemben.
Leállította a kínai beruházásokat, elhalasztotta Ukrajna fejlesztési
projektjeit, és csak azokkal kereskedik, akikhez a Hegemón
hozzájárul.
Kína már 58 együttműködési szerződést kötött különböző
államokkal. Az Oroszországgal kötött megállapodásnak azonban –
fontossága miatt – új nevet adtak: Átfogó Stratégiai Együttműködési
Partnerség. Egy új korszakot nyitó stratégiai eseményről van szó,
amely nem csupán egy ellenállási szövetség a Hegemónnal szemben.
A természetben általánosan érvényesülnek az élet továbbadásának
és megmaradásának a törvényszerűségei. Az emberiség egésze is
ennek az élő természetnek a része, és a természeti törvények
érvényesülnek Kína és Oroszország új viszonyában: ezt nevezte el
Larchmonter kettősspirálnak vagy kettőscsavarnak (Double Helix).
 Ha a Medve és a Sárkány metaforikus kettősspiráljában benne
rejlő DNS-t dekódoljuk, akkor láthatjuk, hogy a kettőscsavarok
valamennyi része kölcsönösen kiegészíti egymást, amely ezt az új
genetikus társulást működőképessé teszi. Egyedül egyik sem
rendelkezik sem a közös, sem az eltérő jellemzőkből annyival, hogy
folyamatosan fejlődhessen, elkülönülve a Hegemóntól.
Biztonságukat is együttesen tudják optimálisan biztosítani. Ezért jött
létre Kína és Oroszország kettősspirálja.
Az új világbirodalomnak a két részét több mint 4000 kilométer
hosszú közös határ kapcsolja össze. Természeti erőforrásaik,
soketnikumú népességük, hatalmas védelmi erőt képező
hadseregeik, gyorsan növekedő gazdaságuk, önerőre támaszkodó
piaci kapitalista rendszerük – amely államilag kontrollált –,
milliomosaik és milliárdosaik, és viszonylag szerény középosztályuk
van. Mindkét társadalom mélyen bizalmatlan a kommunizmussal
mint gazdasági rendszerrel szemben, de ugyanakkor a
kulcsiparágakban meghatározó módon jelen van a köztulajdon az
állami tulajdonban lévő vállalatok révén.
Ami az egyik országnak hiányzik, az megvan a másiknak.
Amiben az egyik kiemelkedik, arra a másik csak törekszik. Amire az
egyiknek azonnal szüksége van, a másik nyomban szállítani tudja.
Amire az egyiknek hosszabb távon szüksége van, azt a másik kész
szolgáltatni hosszú időn keresztül. Mindkét országnak ugyanattól a
szuperhatalomtól származó fenyegetéssel kell szembenéznie, amely
hasonló eszközökkel fenyegeti őket. Már ez a rövid felsorolás is
mutatja, hogy itt egyedülálló partneri viszonyról van szó. De
nemcsak gazdasági kényszerűségek hozták létre a szoros kapcsolatot
Kína és Oroszország között. Az egymásra találás létrejöttében döntő
szerepe volt a politikai szükségszerűségnek és egymásrautaltságnak.
A szankciók és a rubel árfolyamesése ellenére a világ vezető
pénzügyi elemzői, befektetői és minősítőintézetei Oroszországot még
ma is a világgazdaság egyik meghatározó tényezőjének tekintik.
Oroszország négy-öt éven belül gyors növekedésnek indul, és
nemzeti összterméke az előrejelzések szerint évi 5-6%-kal növekszik
majd. Kína hatalmas összegeket fektet be a nagy szektorokba, amiért
kitűnő hozamokra számíthat. További tíz-tizenöt év múlva
Oroszországnak erős, szilárd gazdasága lesz jó növekedési
kilátásokkal, változatos termékekkel és szolgáltatásokkal,
amelyekkel könnyedén el tudja látni a közelében lévő eurázsiai
piacot.

A Medve és a Sárkány egyesülése – Eurázsia biztonsága

A Sanghaji Együttműködési Szervezet (SESZ) már most is az

eurázsiai térség kulcsfontosságú szervezete, amelyben olyan eltérő
nemzetek érdekekeinek sikeres integrálása kezdődött el, mint India,
Pakisztán, Kína, Oroszország, Irán és Vietnam. Az Eurázsiai
Gazdasági Övezet közös gazdasági felemelkedésének az igénye hozta
közel egymáshoz ezeket az államokat és népeket. A Sanghaji
Együttműködési Szervezet foglalkozik olyan biztonsági kérdésekkel,
mint a terrorizmus, a szeparatizmus, a kábítószer-bűnözés és az
emberkereskedelem. A SESZ (angolul: SCO) elsősorban nem katonai
szövetség, de figyelemre méltó sorrendben közös katonai és politikai
tevékenységet is folytat.
A SESZ védelmi tevékenységet fejt ki olyan destabilizáló
szervezetekkel szemben, mint az ISIS, a Talibán, az Al-Kaida, a
Kelet-turkisztáni Iszlám Mozgalom, a Kurdisztán Dolgozók Pártja, a
Kurdisztán Hazafias Unió, amelyek veszélyeztetik a tagállamok
biztonságát. Ha Törökország is csatlakozik a SESZ-hez Iránnal
együtt, akkor a NATO már nem veszélyeztetheti a SESZ tagállamait.
Ezekkel a lehetőségekkel mind számolni kell. Időre van ahhoz
szükség, hogy India és Pakisztán megjavítsa kapcsolatait, hogy
2015-ben a szervezet teljes jogú tagjaivá válhassanak. Ezután Irán és
Törökország is taggá válhat különböző kultúrájuk és ideológiájuk
ellenére.
 A wahhabi irányzatú iszlám – és az általa irányított Al-Kaida,
ISIS, Talibán – a destabilizáció eszköze. Az álcázott szeparatista
programok már közvetlenül érintik Oroszország közel-keleti
kereskedelmi partnereit és szövetségeseit. Kína esetében a központi
hatalom gyengíthető a perifériák destabilizálásával. Ilyen területek:
Hszincsiang, Tibet, Tajvan, Hongkong és talán még belső Mongólia
is. Eurázsiában számolni kell etnikai, törzsi, vallási és más felforgató
tevékenységekkel annak kapcsán, hogy Kína következetesen nyomul
Közép-Ázsia irányába, együttműködve Afganisztánnal és
Pakisztánnal. Az Egyesült Államoknak és a NATO-nak még vannak
megvásárolt szövetségesei Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban. Ezek
még biztonsági problémákat okozhatnak. A nyugati
titkosszolgálatokkal együttműködő Al-Kaida, ISIS, és bizonyos török
csoportok is még komoly problémákat okozhatnak. Az Új Selyemút
megvalósítása sem fog simán menni.
A Medve és a Sárkány kettősspirálja azonban nem jelent globális
katonai szövetséget. Mindekét ország csak regionális katonai
szövetségekben vesz részt. A két óriásállam szövetségének a katonai
együttműködésre is ki kell terjednie, mert másképp nem tudják
elhárítani a Hegemón fenyegetését, agresszív előrenyomulását. A
kettőscsavar birodalmának képesnek kell lennie olyan struktúrák
létrehozására, amelyek egyesítik a védelmi erőket és rendszereket: a
hírszerzési tevékenységet és a kommunikációt, valamint az irányító
parancsnokságokat. Ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, évekre van
szükség. De nincs vesztegetnivaló idő. Az integráció nem lehet
felületes, és lehetővé kell tennie az eszközök és információk
mélyreható megosztását. Ezt olyan akadályok is lassíthatják, mint a
számos különböző nyelv használata. Ezeken a nehézségeken
azonban túl kell lépniük, mert ez a túlélés szükségszerű előfeltétele.
Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnöknek ugyanarra van
szüksége. A Hegemón ugyanis a szövetségeseivel együtt
folyamatosan nyomást gyakorolt országaikra minden irányból
minden eszközzel a hét minden napján.
 A Hegemónnal folytatott intenzív kereskedelem és a tőle
származó nagyarányú befektetések a fenyegetés komolyságát
látszatra csökkentették, a valóság azonban az volt, hogy a
Hegemónnak sietnie kellett, hogy ne fusson ki az időből. Kína és
Oroszország egyre erősebbé és gazdagabbá vált, miközben a
Hegemón gazdasági bázisa egyre inkább csökkent. A Hegemónnak
az egykor hatalmas gazdaságát kimerítették a vég nélküli háborúk,
az egyre nagyobb eladósodás, a pazarlás és a korrupció.
Putyin és Hszi Csin-ping között 2014-ben öt találkozóra is sor
került. Ehhez társultak a gazdasági és a katonai vezetők tárgyalásai.
A kormányfők is tanácskoztak. A legfigyelemreméltóbb
tanácskozásra Pekingben került sor Szergej Sojgu orosz védelmi
miniszter és Li Ko-csiang miniszterelnök között. Ezt követően Sojgu
tanácskozott a kínai védelmi miniszterrel is. Megállapodtak az orosz
és a kínai katonai-ipari komplexum integrációjában. Kölcsönösen
tájékoztatták egymást a fegyverrendszereikre vonatkozó szigorúan
titkos információkról.
Li Ko-csiangnak mint kormányfőnek hatáskörébe tartoznak a
legfontosabb gazdasági kérdések, és ő a nagyméretű kormányzati
szervezet irányítója. Ezen túlmenően a Nemzetvédelmi Mozgósítási
Bizottság elnökeként az ő hatáskörébe tartozik a döntéshozatal a
hadifelszerelések, a légvédelmi és kommunikációs berendezések,
valamint a hadiipar feletti legfontosabb döntések meghozatala. Ez
katonai vonatkozásban mindent felölel, kivéve magát a hadsereget.
Hszi Csin-ping államelnök irányítja a Katonai Bizottságot, mert a
Kínai Kommunista Párt elnökeként a hadsereg vezetése neki
esküszik fel. Ha elemezzük a kettősspirál erejét, akkor láthatjuk,
hogy Oroszország katonai képességei, valamint Kína ipari kapacitása
és pénzügyi lehetőségei egyeztetésre kerültek.
A részletekről Sojgu hadseregtábornok, orosz védelmi miniszter
Li Ko-csianggal állapodott meg. Oroszország nehézhelikoptereket,
harci repülőkbe való lökhajtásos motorokat, új rendszerű
tengeralattjárókat, mikroelektronikai rendszerekbe való
komponenseket szállít Kínának, és rendelkezésére áll az Észak-
Kínában fekvő Zsongnanhaiban lévő gyártási kapacitás. Azt
pontosan nem lehet tudni, hogy milyen fegyvereket fognak itt
gyártani, mert ezek a tárgyalások rendkívül bizalmas természetűek
voltak. Valószínűleg további tárgyalásokat is folytat majd Sojgu és
Li. Kína az orosz fegyverrendszerekért készpénzzel fizet.
A Balti-tengertől, a Fekete-tengertől és a Kaszpi-tengertől
egészen a Csendes-óceánig, a Sárga-tengerig és a Japán-tengerig
terjedő óriási kelet–nyugati terület most már kiegészült Kelet-
Ázsiával, Délkelet-Ázsiával, Dél-Ázsiával, Közép-Ázsiával és Kínával.
Oroszország ma már nagyobb, mintha csak földrajzilag vesszük
számításba. Csővezetékrendszerei, távolsági útvonalai, repülőterei,
kikötői és fegyverrendszerei egybekapcsolódnak valamennyi SESZ
(Sanghaji Együttműködési Szervezet) tagország hasonló
struktúráival. Az új óriási komplexum mögött ugyanazok az érdekek
a meghatározóak, függetlenül attól, hogy az óriási rendszerhez
tartozó egyes országoknak, alrendszereknek milyen különbözőek a
kulturális hagyományai és ideológiai nézetei.
Oroszország egész gazdasági és katonai infrastruktúrája most
már az Északi-sarktól az Indiai-óceánig, Kelet-Európa határaitól
Vlagyivosztokig a kínai határt követve kapcsolódik össze szerves
egészként.
Kína kétszer is meglepetést okozott szupermodern fegyvereivel a
Hegemónnak. Az egyik műhold lelövésére alkalmas fegyver volt,
amellyel Peking 2007-ben az egyik kínai műholdat lőtte le. A
műholdromboló rakétát (ASAT, Anti-satellite Weapons) pedig 2013-
ban lőtték ki egy közúti közlekedésre alkalmas, mozgatható járműre
szerelt rakétaindító állványról. A másik meglepetést Kína akkor
okozta, amikor szárazföldi bázisról indítva 1900 km távolságban is
ki tudott lőni egy repülőgép-anyahajót. Ez a kínai romboló rakéta
(Mach 10 DF–21D) védhetetlen, hacsak nagy szerencsével nem lehet
elektronikusan hatni rá. Mindkét fegyverre azért volt Kínának
szüksége, hogy félelmet keltsen az Egyesült Államok
űrparancsnokságának és az amerikai haditengerészetnek a
vezetőiben. A Pentagon irányítói még ma is meg vannak döbbenve
hírszerzésük hibái miatt, és aggodalommal tölti el őket Kínának
újonnan kifejlesztett katonai képessége.
Oroszország is okozott meglepetést a Hegemónnak a Krím
félsziget esetében, valamint amikor törölte a Déli Áramlat nevű
nagyszabású projektet. Ezeket megelőzően Putyin kezdeményezte a
szíriai vegyifegyver-konfliktus diplomáciai megoldását,
megszüntetve azt az okot, amiért légi csapásokat lehetett volna
mérni Szíriára. Moszkvának az volt a dilemmája, hogy nyíltan Szíria
védelmére keljen, vagy ismét gyengeséget mutasson, ahogyan azt
Medvegyev tette Líbiában. Egy időre a Washington–NATO-offenzíva
leállt és rejtett agresszió formájában folytatódott egészen addig,
amíg színre nem lépett az ISIS.
Oroszország kezdeményezései meglepetésként érték a Hegemónt
és jelezték számára, hogy hírszerzése nem látja el időben a
megfelelő információkkal. Oroszország hatékony regionális
hatalomnak bizonyult, amely lövés nélkül képes volt sikeresen
kimanőverezni a NATO-t és a szolgálatában álló erőket két
különböző geopolitikai térségben.
Kína olyan hatalmas tömegekkel rendelkezik, amelyeknek az
egyharmada az elmúlt három-négy évtizedben emelkedett fel a
legmélyebb sorból a középosztály életszínvonaláig. A kínaiak
mesteri módon nyitották meg gazdaságukat a vállalkozó tőke, az
iparosítás és a szolgáltatói szektor számára. Mindezt úgy tették,
hogy megtartották a külföldi érdekeltségek feletti kontrollt,
megtartották központi bankjukat, elválasztva a Nemzetközi
Valutaalaptól és a Federal Reserve-től, valamint a központi bankok
nyugati rendszerétől. Az állam szilárdan ellenőrizte a stratégiai
iparágakat. Látványosan jól használták ki a külföldi közvetlen
befektetéseket. Kényszerítették a közös vállalatokat, hogy végső
soron osszák meg velük az intellektuális tulajdont, a szabadalmakat,
a szellemi tulajdont és a szerzői jogokat.
 A kínaiak kikényszerítették a technológia átadását bárhol, ahol
erre szükségük volt. Elsajátítottak minden kapitalista trükköt,
mélyrehatóan elemezve Amerika sikeres felemelkedését
mezőgazdasági országból a világ legnagyobb gazdasági hatalmává.
A kínaiak örülnek Amerika felemelkedésének, ugyanakkor félnek
globális hegemóniájától. A kínaiak védelmezték a renminbit (a
yüant) a spekulációtól és a manipulálástól. Óvatosan vezették be a
yüant a kereskedelmi partnereikkel való tranzakcióknál. Kína
fokozatosan hozzákapcsolta a yüant az amerikai dollárhoz, és így
elejét vette az árfolyammal való spekulációnak. Nincs
lebegőárfolyam és a kamatok mértékét az állam szabályozza. A yüan
fokozatosan konvertibilissá vált a dollárral, a jennel, a svájci
frankkal, az euróval, a hongkongi dollárral és a rubellel.
Valószínűleg még néhány évre van szükség ahhoz, hogy Kína
megengedje a yüan árfolyamának a lebegését a pénzpiacokon. A
Nemzetközi Valutaalap a yüant be akarja vonni az SDR-be (Special
Drawing Rights), abba a valutakosárba, amelybe a tartalék valuták
tartoznának. A yüan máris megfelel minden erre vonatkozó
követelménynek. Ha erre sor kerül, Kína és Oroszország könnyebben
tudja megszüntetni a dollár uralkodó szerepét a világ
pénzrendszerében. A kínai–orosz terv szerint a nemzetközi tartalék
valuta egy sor nemzeti valutából állna. Nem úgy, mint a dollár,
amelyet egyetlen ország bocsát ki és a világ többi országának a FED
döntéseibe nincs befolyása.
Kínának számos támogatója van ebben a kérdésben. Peking
egyértelművé tette, hogy Kína ugyan a legnagyobb gazdaság, de
nem kíván uralkodó helyzetbe kerülni, vagyis nem arra törekszik,
hogy az Egyesült Államok jelenlegi uralkodó szerepét átvegye.
Nemzetközi pénzügyi együttműködést akar új intézményekkel.
Peking előrelátóan arra használta a hongkongi dollárt és a
hongkongi tőzsdét, valamint a korábbi brit koronagyarmat bankjait,
hogy egészen addig játszanak irányító szerepet, amíg maga Kína
elkészül ennek a szerepnek az átvételére. Még Teng Hsziao-ping
választotta ki a Hongkonggal szomszédos Sencsen tartományt arra a
szerepre, amit aztán egész Kína átvenne. 2015-ben már Kína
pénzügyi és banki tevékenységének központja Sanghaj. Ennek a
kínai nagyvárosnak a tőzsdéje és a yüan fogja hamarosan uralni
Ázsiát, mert Pekingnek erre vonatkozóan megvannak a tervei.
Már foglalkoztunk azzal, hogy a 2014-ben Hongkongban
megrendezett „esernyős forradalom” igazi oka az volt, hogy
Hongkong hamarosan a második helyre szorul Sanghajhoz képest, és
még erősebben fog függni Pekingtől, mint eddig. Tíz-tizenöt év
múlva Sanghaj lesz a világ új banki és pénzügyi központja. Ezt
megerősítették azok a projektek – Eurázsiai Unió, Új Selyemút,
Tengeri Selyemút, Kettőscsavar Államszövetség Kína és Oroszország
között – amelyek 2014-ben konkrét formát öltöttek és gyors
kibontakozásukra 2015-ben kerül sor..
A City of London szinte az utolsó pillanatban kapcsolódott be
ebbe a nagyszabású pénzügyi átrendeződésbe. Londonban lesz a
jüan/renminbi egyik klíringháza (elszámolóháza). New York
lemaradt, mert az amerikai pénzvilág központja, a Wall Street
egyelőre nem akarja tudomásul venni, hogy néhány éven belül neki
is meg kelljen hajolnia Kína értékteremtésből származó
vagyongyarapodása és annak pénzügyi következményei előtt.
Mindez arra készteti a Hegemónt, hogy akadályozza a
kibontakozást, és destabilizálja új riválisait. A pénzhatalmi világelit
tisztában van a bekövetkezett változásokkal és azok elkerülhetetlen
következményeivel. A Kettőscsavar nemzetközi jogilag, formálisan
még nem államszövetség, de ténylegesen az, és máris olyan
centrifugális erőt képez, amely Ázsia és Eurázsia javára változtatja
meg az erőviszonyokat.
A mérték és az arány igen sokat számít, ha valaki ismeri és
alkalmazza őket. Kína kiválóan ért a helyes arány megtalálásához.
Egy üzem termékkibocsátása, a munka ára, a magas megtakarítási
arány, a nagyarányú infrastruktúra-fejlesztés és az optimális
logisztika mind összhangban van egymással. Ilyen összhangot
Amerika még a második világháború alatt sem tudott létrehozni
gazdaságában. A kínai bankokban óriási mértékű megtakarítás gyűlt
össze. Kína egyaránt felhalmozza a készpénzt, az amerikai
államkötvényeket, és vásárolja a fizikai aranyat. Kína ma már
nemcsak a világ gyárüzeme, hanem ő rendelkezik a legképzettebb
bankárokkal is.
Pozitív szerepet játszik a közérdeknek elkötelezett állam, amely
nemcsak a szabályok szabályozásával, de közvetlenül is irányítja a
gazdaságot, és így az ország olyan teljesítményekre képes,
amelyekre más országok nem. Egy kínai állami vállalat befektethet
belföldi és külföldi projektekbe is. Ez ténylegesen a geopolitikai
pénzhatalom másik megjelenési formája. Az állami vállalatok
pénzügyi részlegei hasonlóak a bankokhoz és a számláikon tartott
pénz a központi kormány rendelkezésére áll. Ezért Li Ko-csiang a
jelenlegi miniszterelnök, a gazdaság legfőbb irányítója. A KKP
Politbürójának az Állandó Bizottsága hajtja végre az ötéves terveket,
amelyeket elvileg Hszi Csin-ping államelnök tűz ki, és a
miniszterelnöknek az államszervezet egészének, a bankoknak és az
állami vállalatoknak kell végrehajtaniuk.
Kína új kapitalista osztálya számára a legfontosabb a gazdasági
növekedés, mert a profit gyakran még a vagyonnál is fontosabb. A
profit napról napra, hónapról hónapra, évről évre jelzi a gazdaság
gyors növekedését. A vagyon hatalom, s ha az értékhordozó vagyon
nem növekszik, akkor a hatalom is gyöngül. A Hegemón
birodalmában épp ellenkező folyamatok bontakoztak ki. 2015-ben
már az EU-ban is megfordult a gazdaság fejlődésének iránya. Az
Egyesült Államok egyre inkább fantomgazdaságot működtet, amely
felmorzsolja a középosztály gazdasági bázisát és elszívja a
jövedelmét. Az amerikai gazdaság túlzottan vertikális formában
növekszik egy függő helyzetű bázison. Minden a pénzhatalmi elit
tulajdonában van. Eltűntek a jó állások és a sikeres karrierek. A
társadalmi feszültségek egyre növekednek. Amerikából fokozatosan
kiveszett, ami naggyá tette. Nincsenek már növekedést szolgáló
tervek. Az Egyesült Államok gazdasága az elit érdekeit és annak
gátlástalan önzését szolgálja.
A piaci folyamatokat eltorzítják a zárt, nem átlátható és nem
nyilvános üzleti fórumok, ahol ellenőrzés nélkül lehet a
derivátumokkal spekulálni, és a pénzügyi bűnözés minden
ellenőrzés nélkül folytatható. Ezt támasztják alá azok a tények, hogy
a 2008-as pénzügyi összeomlás okozóit nem vonták felelősségre.
Mindössze néhány, bennfentes kereskedelmet folytató bankár ellen
volt eljárás, és azok is olyan pénzbüntetésekkel végződtek,
amelyeket nem az elkövetőnek, hanem a banknak kellett
megfizetnie.
Kínában ezzel szemben a vagyon és a vagyon működtetése az
állam – a közhatalom – ellenőrzése alatt áll. Az ország egészének és
lakóinak a megtakarításait a kínai gazdaság folyamatos növelésére
fordítják. A kommunista Kínában 2015-ben már százával vannak
nemcsak dollármilliomosok, de dollármilliárdosok is. Ez az újgazdag
kínai elit azonban nem ellenőrzi a gazdaságot. Az irányítást végzik
mind az állami, mind a magánszektorban, mind a külföldi
beruházásoknál és a turizmusban, de nem változtathatják meg az
állam által elfogadott gazdasági terveket, nem manipulálhatják a
lakosságot kiszolgáló piacokat. Ezt annak ellenére sem tehetik meg,
hogy többször megkísérelték, mert hiszen a kínai kapitalisták is az
általános emberi természet révén hajlamosak az önző szerzésre, a
felelőtlenségre és a bűnözésre.
Kína 2015-ben olyan nagyságrendben rendelkezik szabad
pénzeszközökkel, hogy képes nagy volumenű külföldi projektek
finanszírozására is. Ő látja el pénzzel a BRICS Fejlesztési Bankját, az
Ázsiai Infrastruktúra Beruházási Bankot, valamint az Eurázsiai
Gazdasági Övezetet és a Tengeri Selyemút Projektet. Ezt akár a
második világháború után sikerrel alkalmazott Marshall-terv
többszörösen nagyobb változatának is felfoghatjuk, amelyet azonban
nem előzött meg katonai hódítás. A cél a szegényebb kereskedelmi
partnerek gazdasági felemelése arra a szintre, hogy képesek
legyenek kínai termékeket fogyasztani a kínai szakértelem
átvételére, továbbá a Kína által nyújtható szolgáltatások
megvásárlására. A pekingi vezetés már tudja, hogy a gazdasági
felemelkedéshez beruházásokat kell eszközölni, az infrastruktúrát ki
kell építeni, bővíteni kell a kereskedelmet és felső szinten is ki kell
képezni a fiatalokat. Ennek nyomán az adott ország kiemelkedik a
szegénységből, kifejleszti saját termelési kapacitását. Ezzel
szinkronban pedig egyre nő a Kína által felajánlott termékek és
szolgáltatások értéke.
Kína mindezt olyan nagyságrendben képes megvalósítani,
amelyre eddig a történelem során nem volt példa. Sikeresen halad
ezzel a gazdasági stratégiával Afrikában, Latin-Amerikában,
Délkelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten is. Itt azonban
előrenyomulását átmenetileg lefékezte az ISIS, amely a Nyugat
közvetett támogatásával hatalmas pusztítást végzett Irakban és
Szíriában. Líbiából az Al-Kaida szorította ki Kínát, ahol nagyméretű
infrastruktúra és kőolaj-kitermelési és feldolgozási beruházásokat
hajtott végre. Kína korábban (mint már utaltunk rá) Ukrajnában és a
Krím térségében is nagy volumenű befektetéseket eszközölt
fejlesztési programokba még a Washington–NATO–EU által
megszervezett kijevi puccsot megelőzően.
Larchmonter szerint az Egyesült Államoknak és a NATO-nak
Mihály arkangyalnak, a mennyei hadak vezérének a segítségére
lenne szüksége ahhoz, hogy legyőzzék Kína és Oroszország
„Kettőscsavarját”. A közeljövőben nem lesz olyan fegyver, stratégia
és taktika, amely le tudná állítani az új államszövetség gazdasági
felemelkedését, mert optimálisan kiegészítik egymást. Kína egyre
nagyobb és egyre erősebb lesz. Ugyanezt lehet elmondani
Oroszországról is. Öt-tíz éven belül a nemzetközi pénz- és
bankrendszer, a világkereskedelem, a felhasznált valuták és hitelek,
a hozzájuk kapcsolódó hitelminősítés és beruházási kölcsönök mind
gyökeresen átalakulnak. Ez a változás azt jelenti, hogy a Hegemón
meg lesz fosztva leghatékonyabb és legveszélyesebb fegyvereitől.
Lényegében csak a katonai hatalma marad meg. De már nem lesz
övé az a pénzügyi és gazdasági fegyver, amellyel függőségbe taszítva
az emberiség túlnyomó részét az alattvalójává tudta tenni.
A népek és nemzetek más keretrendszerben más viszonyt
alakítanak ki egymással. Az új paradigmában a problémák
megoldása kerül előtérbe. Ismét fontos lesz a nemzetek
szuverenitása és a világrégiók decentralizált és autonóm működése.
Az erőszakolt verseny helyébe az együttműködés lép. A profit által
kikényszerített és az erőforrásokat pusztító úgynevezett
„fenntartható növekedést” az élet fennmaradásához szükséges
erőforrások megtartása váltja fel. Egy kisebbség uralma helyébe
olyan rendszer lép, amelynek minden résztvevője nyerő helyzetbe
kerül. Az emberek elfordulnak attól a Hegemóntól, aki csak káosszal
és anarchiával, végső soron háborúval tudja fenntartani uralmát, azt
a világrendszert, amelyben már nem érvényesül az univerzális
erkölcs.
Kína mint sokszorosan strukturált élő organizmus, szintén a saját
érdekeit követi. Eme óriás számára a kőolaj és a földgáz jelenti az
életmegtartó vért. Abban a korszakban, amikor a kibernetika,
elektronika, informatika tölti be az idegrendszer szerepét, az életben
maradás előfeltétele ezeknek a rendszereknek a biztonságos
működtetése. Ehhez tartoznak az információs technológiák, a
biztonsági és radarrendszerek, a műholdak és a földön működő
védelmi rendszerek. Ezeknek a stabilitása közvetlenül kihat mintegy
1500 millió ember életére.
Oroszország, amely a világ egyik legerősebb nukleáris erejével
rendelkezik, most már maga mögött tudhatja Kína támogatását. A
világ legnépesebb országa el tudja látni minden szükséges kellékkel
katonáit, működtetni tudja digitális és elektronikus berendezéseit,
meg tudja erősíteni azokat a földrajzi, gazdasági és pénzügyi
célpontokat, amelyeket a Hegemón felhasználhatna Kína
visszaszorítására, fellazítására, rendszerváltás kikényszerítésére
Pekingben. Az elkövetkező évtizedekben semmivel nem lehet
pótolni azt az erős köteléket, amit a „Kettőscsavaron” nyugvó
világhatalom létrejötte jelent.
Oroszország hozzájut a gazdaság vérkeringését biztosító jüanhoz,
kölcsönökhöz, használhatja az egyesített hitelkártyarendszert,
fellendülhetnek a közös vállalkozások, létrejöhetnek a kölcsönösen
előnyös és megbízható szerződések, valamint a hatékony és gyors
logisztikai megoldások. Kína területi védelmet biztosít és
megsokszorozhatja Oroszország kibernetikai-informatikai
idegrendszerének a kapacitását. Oroszország felemelkedéséhez
nélkülözhetetlen a tartós stabilitás. Az építőipar, különösen a
lakásépítkezés is erős támogatást kap Kínától. Néhány hónap alatt
lakások tízezreit lehet megépíteni. Az élelmiszer-ellátás is új és
választékos forrásokhoz juthat. Kína Amerika legnagyobb sertéshús-
termelőjeként és -feldolgozójaként máris hatalmas mennyiségben
szállít Oroszországnak.
A „Kettőscsavar” szövetség nem változtatja meg a résztvevő két
állam belső társadalmi viszonyait. A két óriásnak ez a társulása
olyan organikus, új államstruktúra, amellyel szemben a Hegemón
már nem tud hatékonyan fellépni. Nincs szó formális egyesülésről,
sem nemzetközi jogilag megkötött szerződésről, sem az érdekek
azonosságáról. Két, továbbra is szuverén állam és nemzet él és
cselekszik szimbiózisban. Mindez a Sanghaji Együttműködés
Szervezetén, az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági
Együttműködésen (APEC, Asia-Pacific Economic Cooperation),
valamint más szervezeteken keresztül nyilvánul meg. Lényegében az
erők megsokszorozódásáról van szó. Ezt úgy is felfoghatjuk, mint a
geopolitika egy új dimenzióját.
Fontossága miatt megismételjük, hogy a „Kettőscsavar”
szimbiózisában együttműködő Oroszországot és Kínát katonailag
nem lehet legyőzni. Nem lehet megbénítani szankciókkal, a
gazdasági élet aláásásával, embargóval, blokáddal. Kína és
Oroszország közös vállalkozásban hozzáfogott egy új nemzetközi
építmény létrehozásába, amely két szuverén állam felelősségén és
népeik együttműködésén alapul.
Oroszország és Kína a három és fél milliárd lakossal rendelkező
Eurázsiai Gazdasági Övezet alapítója, amely harminc évet átívelő
stratégiával indul. Három évtized alatt fel akarják építeni az Új
Selyemutat a szárazföldön, kiegészítve a Tengeri Selyemúttal. Létre
akarják hozni az Eurázsiai Gazdasági Övezetet, bekapcsolva Indiát,
Iránt, Pakisztánt, Bangladest, a közép-ázsiai országokat, Mongóliát,
Délkelet-Ázsiát és Kelet- és Dél-Európa, esetleg Észak-Afrika néhány
országát.
Visszatérve Sojgu tábornok kínai tárgyalásaira, az orosz
vezérkari főnök Pekingből Pakisztánba utazott. Kína támogatja
Pakisztán függetlenedését az Egyesült Államoktól, és együtt akar
működni Iszlámábáddal a terrorellenes erőfeszítésekben. A NATO és
az Egyesült Államok csökkenti jelenlétét Afganisztánban.
Oroszország, Kína és Pakisztán készül az Afganisztánnal való
együttműködésre, mert e nélkül nem lehet létrehozni az Eurázsiai
Selyemutat és a Gazdasági Övezetet. Dél-Ázsiában is felgyorsultak a
változások. Az ezek nyomán előálló vákuumot Kína és Oroszország
tölti majd be. Peking arra bátorítja Moszkvát, hogy küldjön jelképes
üzeneteket olyan országoknak, mint Irán és Észak-Korea, amelyek
regionális fenyegetést jelenthetnek. A „Kettőscsavar” azonban
partnerekké akarja átalakítani őket.
A biztonság megszilárdításán túlmenően az Észak-Koreához való
közeledés erősítheti a „Kettőscsavart”, amennyiben a Hegemón
továbbra is fitogtatná erejét a Csendes-óceán térségében. Ha sikerül
elérni, hogy Észak-Korea lemondjon a nukleáris fegyverkezésről, az
azt is jelenti, hogy ezt a páriaként kezelt országot be lehet vonni az
Eurázsiai Gazdasági Övezetbe. Ez azzal járna együtt, hogy többé
nem jelentene fenyegetést a Hegemón olyan szövetségeseire, mint
Japán és a Fülöp-szigetek. Amerikának az az évszázada, amikor ő
dominálta a Csendes-óceán térségét, véget ér, ha Oroszországnak és
Kínának együttesen sikerül eltávolítani a nukleáris fegyvereket
Észak-Koreából.
Ilyen nagy horderejű változást csak a „Kettőscsavar” együttes
erejével lehet kikényszeríteni. Más hatalom egyedül nem képes
döntő befolyást gyakorolni az Észak-Koreát uraló Kim-dinasztiára.
Ez a dinasztia többször is frusztrálta Kínát, amelynek a
közvéleménye leereszkedő mosollyal veszi tudomásul az észak-
koreai rendszer színpadias túlzásait. Peking azért támogatja a
phenjani kormányzatot, mert puszta léte megakadályozza az
Egyesült Államokat abban, hogy felfelé terjeszkedjen a Koreai-
félszigeten. Az Eurázsiában most kialakuló hatalmi viszonyok
azonban megakadályozzák a Hegemónt abban, hogy elmozdítsa
Észak-Korea vezetését. Ha Phenjan lemond atomfegyvereiről, az
Egyesült Államok többé már nem hivatkozhat arra, hogy Ázsia
biztonsága érdekében kell katonailag jelen lennie a csendes-óceáni
térségben. A dél-koreaiak is nyomást gyakorolhatnak Washingtonra,
hogy vonja ki ott állomásozó hadosztályait. Hasonlóan alakulhat a
helyzet a Japánhoz tartozó Okinaván is. Az Egyesült Államok
csupán a Csendes-óceán vizeit és Ázsia partjait használó egyik
hatalommá alakul át, és jelenlegi különleges státusza fokozatosan
erodálódik. Amerikának ismét a Hawaii-szigetek lesznek a
legnyugatibb területei, hiszen nem kell már senkit védelmeznie a
térségben. Oroszországhoz és Kínához, mint a béke és a stabilitás
regionális védelmezőihez délről csatlakozhat India és Vietnam is. Az
Egyesült Államok megmarad a csendes-óceáni nemzetek egyikének
hasonló státusszal, mint Mexikó vagy Chile. Az Egyesült Államok
azonban se nem ázsiai, se nem eurázsiai nemzet. Az Egyesült
Államok észak-amerikai nemzet.

Az Eurázsiai Birodalom hatása környezetére

Ha optimista forgatókönyvből indulunk ki, akkor a hatása pozitív
lehet a gazdaságra. Ennek lényege, hogy felgyorsul a pénzrendszer
átalakulása és meghatározó szerepe lesz ismét az értéktermelő
reálgazdaságnak. A munka alapú gazdaság és társadalom lép a
pénzviszonyok által meghatározott gazdaság és társadalom helyébe.
Erre a változásra Japánnak is szüksége van, de Eurázsia segítsége
nélkül nem tudja végrehajtani ezt a nagy fordulatot. A Nyugat Japán
két nemzedékét is sikeresen használta arra, hogy a pénzuralmi
világrend igényeinek megfelelően alakítsa át Japán gazdasági és
kormányzati rendszerét. Ez kezdetben dinamizálta a szigetországot,
de ez már a múlté. Japán egyre inkább osztozik a Nyugattal a
dekadens kultúrában és a hanyatló gazdasági teljesítményben.
Ami a Fülöp-szigeteket illeti, nem lehet kizárni, hogy az
továbbra is szoros kapcsolatban marad az Egyesült Államokkal. Ha
ez valóban így történik, egyedül ez az ország marad a Dél-kínai-
tenger térségében az Egyesült Államok vazallusa. Manila szövetségre
léphet Ausztráliával, de a létrejövő Tengeri Selyemút és az Ázsiai
Infrastruktúra Beruházási Bank arra késztetheti, hogy válasszon a
nagyobb önállóságot és önérdek-érvényesítést biztosító Eurázsiai
Együttműködés Szervezete, vagy pedig a jelenlegi félgyarmati függő
helyzet fenntartása között.
Tajvan státusza továbbra is kényes kérdés, amely súlyos
konfliktust idézhet elő, de csak akkor, ha Kína nem tanúsít továbbra
is türelmet és önmérsékletet. A legutóbbi önkormányzati
választásokon a Kuomintang (Csang Kaj-sek, a nemzeti Kína egykori
vezetőjének a pártja) választóbázisa meggyöngült és előretörtek az
amerikaiak által támogatott „Szabad Kínát” követelő agitátorok. Ez
kétségtelenül lefékezi a szárazföldi Kína és Tajvan közeledését. Ha
azonban Peking keményebben akar fellépni, ehhez elégséges
gazdasági eszköz áll a rendelkezésére, és nem lesz szüksége katonai
erő alkalmazására. Tajvanon már hosszabb ideje tart a gazdasági
visszaesés. Dél-Korea az elektronikai csúcstermékeivel már rég
túlszárnyalta és hamarosan versenytársként jelentkezik Vietnam és
Malajzia. Ezért a tajvani tőke a szárazföldi Kínában és Brazíliában
keres befektetési lehetőségeket.
A Hegemón eddig könnyen tudta manipulálni a tajvani diákokat.
Ha azonban az Egyesült Államok fokozatosan kiszorul a térségből,
azok a tajvaniak, akik ellenezték a „Kettőscsavar Birodalom”
létrejöttét, látva Eurázsia, s benne Kína gyors felemelkedését, meg
fogják változtatni véleményüket. Ez nem zárja ki, hogy az internet
segítségével rendeznek majd „színes” és „esernyős” kvázi
forradalmakat, ezek azonban nem fogják Tajvanra vonzani a
külföldi beruházókat, mert a meggyengült pénzhatalmi világelitnek
már más régiók sokkal fontosabbak lesznek, mint Tajvan. Hszi Csin-
ping, a Hongkongban bevált „egy Kína, két rendszer” megoldást
szeretné Tajvanon is megvalósítani. Ehhez azonban már szükség van
ahhoz, hogy az Egyesült Államok visszavonuljon a saját
felségterületének számító Hawaiira.
Ha az új eurázsiai világhatalomnak – a duálisan kormányzott
Moszkva–Peking „Kettőscsavarnak” – sikerül Észak-Koreából
eltávolítani a nukleáris fegyvereket, akkor már hozzáfoghat ahhoz,
hogy a világközvélemény tudomására hozza Japán titkos nukleáris
fegyverkezési programját. A fukushimai óriás atomerőmű leolvadása
kétszeresen is katasztrófát jelentett Tokió számára.
(Ahogyan Izraelben a dimonai kettős rendeltetésű atomerőmű
esetében is történt, Tel-Aviv mindent megtett azért, hogy titokban
maradjon atomfegyverkezési programja, amelyet Franciaország és
Johnson amerikai elnök, elődjétől eltérően, már támogatott.
Kennedy elnök meg akarta akadályozni, hogy Izraelnek saját
atomfegyvere legyen, ezért szakértőivel folyamatosan ellenőriztette
a Dimonában folyó építkezéseket. Ben Gurion, Izrael akkori
miniszterelnöke arra kényszerült, hogy egy másik nukleáris erőmű
építését is elkezdjék álcázás céljából, amelyet aztán az amerikai
szakértők rendszeresen ellenőrizhettek. Ez a „Patyomkin” erőmű
lehetővé tette, hogy Dimonában titokban tovább épülhessen a
másik, a nukleáris fegyverkezéshez szükséges erőmű is.)
 Úgy is fel lehet fogni, hogy az emberiség egészének 2014 több
jót eredményezett, mint ahogy az 2015-ben látszik. A Hegemón
számára azonban épp fordított a helyzet. Útközben az egypólusú
világrendszerből a többpólusú világrend irányába egyszerre vannak
jó és rossz fejlemények. Ukrajnában véres államcsínyre,
Ogyesszában szervezett tömeggyilkosságra, Kelet-Ukrajnában
polgárháborúra, etnikai tisztogatásra került sor, és hivatalosan több
mint ötezren vesztették életüket. Ezt még csak tetézi a malajziai
utasszállító gép tragédiája. A Közel-Keleten tovább terjedt a
terrorizmus a tömeggyilkos ISIS („Iszlám Állam”) megjelenésével.
De 2014 nemcsak ezek miatt a szörnyűségek miatt emlékezetes,
hanem azért, mert létrejött a pénzhatalmi világelit igazi
versenytársa, egy eurázsiai nagyhatalom, a „Moszkva és Peking
Kettőscsavarja”.
2015-ben tanúi lehetünk a nemzetközi viszonyok globális
átrendeződésének. Nemcsak földrajzi, de geopolitikai értelemben is
tektonikus változások indultak be. A pénzhatalmi világelitnek,
amely három évszázada meghatározó módon befolyásolta a
világtörténelem menetét, tudomásul kellett vennie, hogy az általa
létrehozott pénzuralmi világrend a végéhez közeledik. Az eddig
alkalmazott féken tartási és visszaszorítási politikája, a csak neki
előnyöket biztosító kereskedelmi gyakorlata és álcázott
destabilizációs programjai és akciói nem tudják eltéríteni azt a
három és fél milliárd embert, aki két messze tekintő politikai elit
által ösztönözve elindult egy új világhatalom létrehozása felé.
A Hegemónt irányító pénzhatalmi világelit elgyöngült, enervált,
morbid, dekadens és hanyatló világerővé vált. Már nincsenek olyan
eszméi és értékei, amelyekkel megnyerhetné magának az
emberiséget. Nem maradt más hátra neki, mint az, hogy
hazugságokkal, fegyveres erőszakkal, robotbombákkal, „hamis
zászló alatti” terrorakciókkal, zsoldosokkal és helyettesekkel vívott
háborúkkal tartsa meg az emberiség feletti hatalmát. Hiába
tulajdonosa a globális médiának, ez a kolosszális méretű agitációs és
propagandaeszköz sem képes felülkerekedni az igaz tények felett,
amelyek a kibernetika jóvoltából egyre több ember számára
elérhetőek.
Az új ázsiai birodalomnak saját civilizációján belül kell keresnie
a megoldásokat azokra a kihívásokra és fenyegetésekre, amelyeket a
pénzhatalmi világelit támaszt vele szemben. A Hegemón még
mindig az első számú katonai világhatalom. Ha az optimista
prognózist tartjuk szem előtt, akkor a Medve és a Sárkány
szimbiózisából született új államszövetség nem fegyveres erővel fog
érvényesülni, s nem lesz célja a világuralom megszerzése. Visszatér
majd az univerzális erkölcs érvényesítéséhez mind a gazdasági és
pénzügyi viszonyokban, mind a világkereskedelemben.
Mélyen gyökerezik Kína és Oroszország történelmében, hogy
ellenálljon egy másik hatalom hegemóniájának. A Nyugat nagy
hatású eszméi – demokrácia, szabadság, egyenlőség, testvériség,
barátság, szövetség, partnerség, siker, progresszió, biztonság –
kiürültek, és elkoptatott, tartalom nélküli közhelyekké váltak. Mind
Oroszország, mind Kína egykor virágzó, nagy civilizáció örököse.
Mindkét ország kultúrája és intézményei évszázadok alatt szervesen
kifejlődött és a népeik tudatába, művészetébe és tudományába
mélyen beágyazott és időállónak bizonyult alapelveken nyugszanak.
Optimista jövőkép szerint a többpólusú világban a nemzetközi
együttműködésnek az egyes országok önrendelkezésén,
szuverenitásán és önkéntességén kell alapulnia. Az egyetlen
Hegemón világhatalom által gyakorolt kényszerítés korszaka véget
ért.

Hogyan lehet értelmezni Putyin 2014 végéig folytatott

politikáját?

Elsőként kell megemlíteni, hogy Putyin csakis fizikai aranyért ad el

orosz kőolajat és földgázt. Közbülső fizetési eszközként elfogadja a
dollárt, de az így befolyó dollárokat azonnal átváltja természetes
aranyra. 2014 harmadik negyedévében Oroszország fizikai
aranyvásárlásai rekordszintet értek el. Ugyanezen időszakban a világ
valamennyi országának a központi bankjai összesen 93 tonna
aranyat vásároltak, ebből Oroszország részesedése 55 tonna.
Brit tudósok számították ki, és az Egyesült Államok nagy
geológiai szolgálata hozta nyilvánosságra, hogy Európa nem tud
meglenni az Oroszország felől érkező energiahordozók nélkül. A
világ tehát nem képes a túlélésre, ha az energiahordozók
világméretű egyenlegéből kimaradnak az Oroszországból érkező
energiahordozók. Az olajdollár hegemóniájára épülő nyugati világ
szorongatott helyzetbe került. A Nyugat nem tud meglenni az orosz
kőolaj és földgáz nélkül, de Oroszország 2015-től kezdve fokozott
mértékben már csak természetes aranyért cserében hajlandó eladni a
kőolajat és a földgázt.
Oroszországnak ez a döntése már nem függ attól, hogy a Nyugat
hajlandó-e arra, hogy az önmaga által mesterségesen leszállított árú
arannyal fizessen az Oroszországtól vásárolt energiahordozókért.
Moszkva folyamatosan jut dollárbevételekhez, és ezért tetszés
szerint vásárolhat fizikai aranyat, méghozzá a Nyugat által
leszorított aranyáron. Az Egyesült Államok központi bankjának a
szerepét is ellátó magánpénzkartell, a Federal Reserve System és az
amerikai kormány ellenőrzése alatt álló Exchange Stabilization Fund
(Deviza Stabilizációs Alap) az arany árát a töredékére szorította le,
miközben az olajdollár vásárlóértékét piaci manipulációkkal,
mesterségesen megnövelték.
1971. augusztus 15-én Nixon akkori amerikai elnök
megszüntette a dollár szabad átválthatóságát aranyra. Ez az 1944-
ben létrejött Bretton Woods-i rendszer gyökeres átalakítását
jelentette. 2014-ben azonban Putyin orosz elnök kinyitotta a Nixon
által bezárt „aranyablakot”. Ezt olyan időpontban tette, amikor a
Nyugat nagy erőfeszítéseket tesz arra, hogy lenyomja az arany és a
kőolaj árát. A dollár felértékelésével a dollár alapú pénzrendszer
javára változtat a gazdasági realitásokon. A Nyugat másik célja
Oroszország gazdaságának a megbénítása, mert Moszkva nem volt
hajlandó felvállalni a neki szánt vazallusi szerepet.
2015-ben már úgy alakult a világgazdaság helyzete, hogy az
olyan csereeszközök, mint a fizikai arany és a fosszilis
energiahordozó a dollárhoz képest alulértékeltté váltak. Putyin a
Nyugat által mesterségesen felerősített dollárokért adja el az orosz
energiahordozókat. Ezekért nyomban fizikai aranyat vásárol, amely
most viszont mesterségesen leértékelt. Az orosz urán is keresett
orosz exportcikk. Orosz nukleáris fűtőanyaggal működik az Egyesült
Államok minden hatodik villanykörtéje. Oroszország az uránért is
dollárbevételhez jut.
A Nyugat tehát azzal a dollárral fizet Oroszországnak a kőolajért,
a földgázért és az uránért, amelynek a vásárlóértéke a Nyugat
spekulációja következtében mesterségesen magas a kőolajhoz és a
földgázhoz viszonyítva. Putyin lényegében felvásárolja a Nyugat
természetes aranyát, amelynek a világpiaci ára 2015-ben éppen a
Nyugat miatt mesterségesen alacsony. Ez az elgondolás nagy
valószínűséggel Szergej Glazijev matematikus-közgazdásztól
származik, aki jelenleg Putyin gazdaságpolitikai tanácsadója.
Glazijev elgondolásának a megvalósítása előtt az orosz elnök
megszerezte Hszi Csin-ping kínai elnök támogatását is.
Az Orosz Központi Bank első elnökhelyettese 2014
novemberében bejelentette, hogy szükség esetén a bank
felhasználhatja aranytartalékait az import kifizetésére. Ez a
nyilatkozat elsősorban a BRICS-országoknak, mindenekelőtt Kínának
szólt. Kínának nagyon is jól jött Moszkvának ez a döntése.
Kína is bejelentette 2014 végén, hogy nem növeli tovább
dollárban kifejezett arany- és valutatartalékait. Az amerikai–kínai
kereskedelmi kapcsolatokban az Egyesült Államok deficitje
állandóan növekszik. Kína tehát várhatóan már nem fogad el az
áruszállításaiért dollárt. Pontosabban ezután is átveszi áruiért járó
közbülső fizetőeszközként. Amikor Kína megkapta a dollárt, azt
nyomban továbbadja. Arany- és valutakészletében folyamatosan más
valutára váltja át a dollárt. Konkrétan arról van szó, hogy Kína a
különböző országokkal folytatott kereskedelméből befolyó dollárért
többé nem vásárol amerikai államkötvényeket, kincstárjegyeket. A
kínai pénzügyi politika elemzéséből arra következtethetünk, hogy
Peking a kereskedelméből befolyó dollárjait aranyra fogja átváltani.
Oroszország aranyért, annak világpiaci árán vásárol árukat
Kínától, Kína pedig az aranyért megint csak annak a folyó világpiaci
árán orosz energiahordozókat vesz. A szükségletek és az érdekek
optimálisan találkoznak. Oroszország megkapja a kínai árukat, Kína
az orosz energiahordozókat, és az arany a kölcsönös megbízható
elszámolási eszköz. Ebben a rendszerben nincs szükség a fedezetlen
fiat pénznek számító dollárra. A dollár ma már csak közbülső
elszámolási eszköz. Egy feleslegessé vált közvetítő. Oroszországot és
Kínát is végső fizetőeszközként csak a fizikai arany érdekli.
Oroszország és Kína gyors ütemben integrálja és szinkronizálja
gazdaságát és kereskedelmét. Ezzel felgyorsult az a folyamat is,
amely megszünteti az olajdollár eddig meglévő hegemóniáját. A
Nyugat tehet erőfeszítéseket a dollár vásárlóerejének növelésére az
energiahordozók és az arany vásárlóerejének leszorítására. A
természetesen meglévő aranykészletei azonban végesek. Ha a
pénzhatalmi világelit továbbra is erőlteti a kőolaj és az arany árának
a csökkentését, annál gyorsabb ütemben fognak apadni az egyre
olcsóbb árú aranyból a rendelkezésére álló tartalékai.
Az, amit a BRICS-országok, élükön Oroszországgal és Kínával
most gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi kapcsolataikban
beindítottak, gyakorlatilag megváltoztatja a dollár szerepét a világ
valutáris rendszerében. A dollár végső csere- és felhalmozási
eszközből közbülső csereeszközzé változik. Rendeltetése arra
szorítkozik, hogy mint közbülső csereeszközt átváltsák egy végleges
csereeszközre, a fizikai aranyra. A dollár tehát már nem töltheti be a
csere és felhalmozás végső eszközének a szerepét.
 A Nyugatnak két módszere volt arra, hogy megvédje az
olajdollárra épülő világmodell hegemóniáját és az ebből származó
széles körű privilégiumait. Az egyik ilyen védelmi eszköz a kihívást
jelentő kormányok megdöntésére a színes-gyümölcsös-bársonyos
álforradalmak szervezése a pénzhatalom által finanszírozott álcivil
szervezetekkel. A másik eszköz a helyi háborúk kirobbantása,
fegyveres támadások és bombázások végrehajtása professzionista
zsoldosokkal vagy reguláris haderővel. Oroszország esetében
azonban a Nyugat egyiket sem tudja alkalmazni. Az orosz
társadalom és vezető elitje már jól ismeri a színes és bársonyos
álforradalmak technikáit, ideológiáit és következményeit. A
fegyveres konfliktus pedig bármikor helyi vagy kontinentális méretű
háborúvá növekedhet.
Oroszország ellen nem lehet olyan közvetlen katonai agressziót
alkalmazni, amelyre a Nyugat elszánta magát Jugoszlávia, Irak vagy
Líbia esetében. A Nyugat valóság talaján álló reálpolitikusai
tisztában vannak azzal, hogy egy nem nukleáris háborúban az
Egyesült Államok és szövetségesei nem arathatnak győzelmet több
okból sem: az orosz szárazföldi erőkkel szemben nincs esélye a
nyugati szárazföldi erőknek. A másik tényező az, hogy a jelenlegi
Oroszország még mindig a világ legnagyobb területű országa,
amelynek a megszállása lehetetlen.
Nincs esélye egy Oroszország ellni nukleáris háborúnak sem,
noha a tekintélyes amerikai CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa
folyóiratában, a Foreign Affairsben lefolytatták egy esetleges
nukleáris háború megnyeréséről a vitát. A NATO nem rendelkezik
olyan megelőző nukleáris csapás technikai lehetőségével, amely
teljesen megsemmisítené Oroszország atompotenciálját. Nemcsak
egy pusztító erejű válaszcsapásra kell számítani, hanem arra is, hogy
az atomfelhők következtében beállhat a nukleáris tél, és ez
lakhatatlanná teheti Földünket. A nukleáris tűzpárbaj tehát nem
oldaná meg az olajdollárra alapozott pénzuralmi világrend
összeomlásából fakadó problémákat.
 A pénzhatalmi világelit és az azt kiszolgáló szakértő szervezetek
tisztában vannak a felvázolt dilemmákkal. A nemzetközi pénzügyi
közösség és az általa vezetett nyugati világ Oroszország
szorongatásával kilátástalan helyzetbe került. Még a Jelcin-
kormányzat idején jelentette ki Soros György Moszkvában, hogy „a
nagy pénzek csinálják a történelmet”. A Bretton Woods-i
megállapodások óta ismert az a szabály, hogy „akinek több az
aranya, az állapítja meg a játékszabályokat”. Válaszolni kell arra,
hogy meddig lesz képes a Nyugat fizikai aranyért vásárolni
energiahordozókat és uránt Oroszországtól. Mi lesz az olajdollárral,
ha a Nyugatnak elfogy az aranya, amellyel kifizethetné az Amerika
számára nélkülözhetetlenné vált kínai árucikkeket.
Washington folyamatos agressziója Oroszország ellen a Project
for a New America Century (az új amerikai évszázad terve), a PNAC
szerves részét alkotja. A pénzhatalmi világelit neokon stratégái
ebben a tervben nem kevesebbet tűztek ki, mint a világhegemónia
végleges megszerzését. Ez a terv azonban összeomlik, ha a dollár
már nem világvaluta és a világkereskedelemben nincs dominanciája.
A dollárrendszer megingásával olyan zsákutcába került, amelyből
nem találja a kiutat. A pénzügyi és katonai Hegemón még képes
arra, hogy magával együtt elpusztítsa a világot, de ebben az esetben
elpusztulna az emberiség jelentős része a világuralmat gyakorló elit
tagjaival együtt.
A keleti, értékteremtő munkára és reálgazdaságra alapuló
világpénzt mielőbb létre kell hozni, mert enélkül tisztességes
kereskedelmet nem lehet folytatni. A világbéke megteremtésének
előfeltétele a visszatérés az univerzális erkölcshöz és az értékek
igazságos cseréjéhez. Ezért az emberiség legfontosabb érdeke, a
világbéke biztosítása is megköveteli, hogy Oroszország és Kína
minél előbb kiépítse közös bank- és pénzrendszerét. Az ukrán
konfliktussal beindított és gazdasági-pénzügyi eszközökkel folytatott
világháborúnak így nem kellene fegyverekkel vívott véres háborúvá
átalakulnia. Ez pedig a Nyugat egészének is érdeke.
A Nyugat és az Eurázsiai Integráció

A pénzhatalmi világelit Amerika politikai rendszerét a saját

megbízottjainak számító neokonzervatív politikusok és
érdekcsoportok segítségével irányíja. 2015-ben több olyan
dokumentum is napvilágot látott, amelyek arra utalnak, hogy ezek a
neokonzervatív és neoliberális döntéshozók felismerték, hogy
agresszív stratégiájukkal létrehoztak egy olyan hatalmi ellenpólust,
egy olyan ellenfelet, amelyet a Washington–NATO–EU, azaz a
Nyugat nem képes az ellenőrzése alatt tartani.
A pesszimista forgatókönyv arra kényszerítheti a pénzhatalmi
világelit döntéshozóit, hogy akkor mérjenek megelőző nukleáris
csapást Oroszországra, amikor még az orosz–kínai integráció,
valamint annak egyesített hadereje és parancsnoksága nem teljesen
működőképes. Ahhoz, hogy az ázsiai „Kettőscsavar” meg tudjon
akadályozni egy ilyen alattomos támadást, 2015-ben már teljes
riadókészültségbe kell helyezni – az egyelőre még nem integrált –
nukleáris erőiket.
Az Egyesült Államok és a Japántól az Európai Unióig terjedően
az egész nyugati gazdaság olyan kártyavárhoz hasonló
pénzrendszeren nyugszik, amely bármikor összedőlhet. A Nyugat
gazdasági hanyatlása már 2007 óta tart. A pénzhatalmi világelit úgy
alakította át gazdasági politikáját, hogy az minden szempontból
néhány óriásbanknak kedvezzen, folyamatosan terhelje
adósságokkal az államokat, és az amerikai dollár maradjon a
világvaluta. A Nyugat pénzügyi diktatúrájának eredményeként
gyengült a nemzetgazdaságok és a népek védelmi képessége az
egyre rosszabbodó körülményekkel szemben. A gazdasági életet
irányító pénzügyi piacok továbbra is a pénzügyi manipulációkra és a
derivátumokkal folytatott spekulációkra támaszkodnak a
reálgazdasági fundamentumok helyett. Az eladósodás ugrásszerű
növekedése miatti negatív reálkamatoknak (vagyis amikor az
infláció nagyobb, mint a kamat) nincs értelmük.
 Oroszország, Kína és a BRICS-országok fokozatosan lépnek ki a
dollárrendszerből. Oroszország befejezi saját SWIFT, bankközi
információcsere-rendszerének üzembeállítását, a BRICS-országok
pedig létrehozzák a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank
alternatíváját. Valamennyien a saját hitelkártyarendszerüket fogják
használni. Az amerikai dollár, a japán jen, az angol font és az euró,
amelyeket nagy volumenben hoztak forgalomba a dollár mint
világvaluta alátámasztására, drámai mértékben veszítenek
értékükből.
Az Oroszországot és Kínát irányító döntéshozók megkésve
ismerték fel, hogy milyen veszélyeket jelent számukra az a tény,
hogy a pénzhatalmi világelit korlátlan hatalomhoz jutott
Washingtonban. Késlekedésük egyik következménye lehet, hogy –
esetleg nukleáris fegyverek bevetésével is – támadás értheti őket,
még mielőtt egyesített védelmi rendszerük optimális üzemmódban
működhetne. Oroszország és Kína beindíthatja a dollárrendszer
összeomlását, mielőtt még a pénzhatalmi világelit neokonzervatív
döntéshozói kirobbanthatnak egy újabb világháborút.
Oroszországnak és Kínának minden joga megvan ahhoz, hogy
védelmi intézkedéseket foganatosítson.
A szankciókkal az Egyesült Államok és az EU gazdasági háborút
indított Oroszország ellen. Moszkva hivatkozhat arra, hogy az orosz
gazdaság megbénításával a Nyugat megfosztotta Moszkvát attól a
képességétől, hogy visszafizesse az európai bankoktól felvett
kölcsönöket. Ha ez nem juttatná csődbe az alultőkésített európai
bankokat, akkor Oroszország további lépéseket tehetne. A Kreml új
védelmi doktrínája értelmében a NATO-országok most már
hivatalosan is az orosz állam potenciális ellenségeinek számítanak.
Moszkva ezért a továbbiakban nem támogathatja a nyugati katonai
szövetség Oroszország elleni agresszióját azzal, hogy földgázt szállít
a NATO-tagállamoknak. Ha ez sem eredményezné az európai ipari
üzemek jelentős részének a leállását, a munkanélküliség ugrásszerű
növekedését, a bankok fizetésképtelenné válását, végül is a NATO
felbomlását, és ily módon az Oroszország ellen irányuló fenyegetés
felszámolását, akkor még mindig átvehetné a kezdeményezést Kína.
Kína igen nagy mennyiségű dollárban megnevezett pénzügyi
eszközzel, amerikai államkötvénnyel, más értékpapírokkal,
bankbetétekkel, dollár alapú kintlevőséggel és követeléssel
rendelkezik. Kínának módjában áll szinte percek alatt annyi
amerikai állampapírt a piacra dobni, mint amennyi dollárt a Federal
Reserve több év alatt bocsátott ki a Quantitative Easing, a FED
eszközvásárlási programjai keretében. A FED-nek módjában áll
gyorsan kibocsátani annyi dollárt, amellyel fel lehet vásárolni a
Peking által piacra dobott hatalmas mennyiségű amerikai
államkötvényt. A kínaiak ezután eláraszthatják az
államkötvényekért kapott dollárokkal a pénzpiacokat. A FED
azonban nem tud az elektronikus „bankópréssel” kibocsátani és
forgalomba hozni külföldi valutákat, amelyekkel felvásárolhatnák a
kínaiak által piacra dobott dollármilliárdokat. Ez után már csak a
dollárra alapozott pénzügyi rendszer összeomlása következhet,
amely a pénzhatalmi világelit hegemóniájának is véget vet.
Befejeződik az a világháború, amelyet a szembenálló felek pénzügyi
fegyverekkel vívtak. A pénzuralmi világrendben úgy is lehet
győzelmet aratni, hogy nem vetjük be a hadseregeket és a pusztító
fegyvereket.
Paul Craig Roberts, aki nemcsak a gazdaságpolitikáért felelős
pénzügyminiszter-helyettes volt Reagan elnöksége idején, de a Wall
Street Journal, a Business Week és más lapok szerkesztője és
munkatársa, írja30:

„Véleményem szerint Oroszország és Kína tartozik azzal a világnak,

hogy megmentse attól a nukleáris háborútól, amelyre a
neokonzervatívok törekednek, egyszerűen úgy, hogy pénzügyi
eszközökkel válaszol Washington gazdasági hadviselésére.
Oroszország és Kína kezében van valamennyi ütőkártya, nem
Washingtonéban.
 Oroszországnak és Kínának nem kell előre figyelmeztetést adnia.
Nekik csak cselekedniük kell. A lépésről lépésre történő cselekvés
helyett Oroszország és Kína egyszerre alkalmazhatja az
ellenintézkedéseket. Ha egyszerre lépnének fel négy amerikai bankkal
szemben, amely a világ GDP-jének a négyszeresét kitevő
derivátumokkal rendelkezik, az így bekövetkező pénzügyi robbanás
egy nukleáris bomba felrobbanásához lenne hasonló. Ez földre
kényszerítené az USA-t és Európát és a világ meg lenne mentve.”

Larchmonter a prognózisában a 2015-ös esztendőt az emberiség

egészének reményteljesnek tekinti. A pozitív fejleményekhez
szükség van ahhoz, hogy Moszkva és Peking megtegyen néhány
elengedhetetlenül fontos megelőző lépést. Putyin ismertté vált
stratégiája a Nyugattól való elfordulást jelzi, mellőzi a
provokációkra való válaszolást, és Oroszország stratégiai és
gazdasági érdekeit Ázsiához kapcsolja. Ez ésszerű és humánus
irányvonal, amely azonban elvonja a Nyugat figyelmét gazdasági
sebezhetőségéről. Egy háborítatlanul hagyott, éberségétől
megfosztott Nyugat komoly veszélyt jelent nemcsak Oroszország és
Kína, de az amerikaiak és az egész világ számára is.

Miért újultak ki a harcok Délkelet-Ukrajnában 2015

elején?

A pénzhatalmi világelit számára az egyik fontos cél Oroszország

meggyengítése és belső konfliktusok kiélezésével kormány-, illetve
rendszerváltás kikényszerítése. E stratégiai cél elérése szempontjából
szükség van polgárháborús viszonyok fenntartására Délkelet-
Ukrajnában. Ha sikerül Moszkvát egyre nagyobb mértékben
belerángatni a harcokba, akkor bizonyítani lehet a világ
közvéleményének, hogy a Kreml jelenlegi vezetői az agresszorok. Ha
Putyin elnök és kormánya távol tartja magát az ukrán
polgárháborútól, és csak a legszükségesebb humanitárius segítséget
adja meg, akkor viszont az orosz lakosságot lehet fellázítani az elnök
és kormánya ellen, mert hazaáruló módon viselkedve nem adja meg
azt a segítséget a Novorosszijában élő honfitársainak, amit minden
igaz orosznak meg kellene tennie. A pénzhatalmi világelit számára
tehát mindenféleképpen előnyös, ha Délkelet-Ukrajnában nincs
tűzszünet, hanem egyre véresebb háború zajlik. A tűzszünetnek csak
hátrányai vannak a számukra, a polgárháború folytatásának pedig
számos előnye.
Nem véletlen, hogy az öngyilkos háború újabb szakaszát
megelőzőn Soros György Kijevbe látogatott. A washingtoni
külügyminisztériummal szorosan együttműködő pénzember feladata
volt, hogy felmérje a kijevi rendszer pénzügyi helyzetét, és eldöntse,
vajon van-e értelme a puccsista kormányzat életben tartásának.
Soros György diagnózisa szerint pénzügyi és gazdasági értelemben a
kijevi kormányzat a klinikai halál állapotában van, és nem sok
értelme van a mesterséges életben tartásának. Soros véleménye
szerint a haldokló felélesztéséhez minimálisan 50 milliárd dollár
infúzióra lenne szükség egyedül 2015-ben. A nemzetközi pénzügyi
közösség e frontemberének véleménye szerint az Egyesült Államok,
az Európai Unió és a nemzetközi Valutaalap össze tudna kaparni
nagy nehezen 20 milliárd dollárt az elkövetkező három évben.
2014-ben Kijev mindössze 8 milliárd dollár hitelhez jutott. Ennek a
fényében valóban csodával lenne határos, ha 2015-ben sikerülne
előteremteni a szükséges 50 milliárd dollárt.
Soros egyértelműen az Európai Unió értésére adta, hogy
kötelessége Ukrajnát finanszírozni. Az EU tömegtájékoztatása ettől
kezdve gyökeresen más hangot kezdett használni az ukrán válsággal
kapcsolatban. Kiderült, hogy a Soros által remélt csoda nem fog
bekövetkezni. A német tévék és az olyan kozmopolita-globalista-
neoliberális civil szervezetek is, mint a Human Rights Watch, arról
kezdtek beszélni, hogy a kijevi rendszer a saját állampolgáraival áll
háborúban, és ezzel megszegi az érvényes nemzetközi jognak a
háború folytatására vonatkozó jogszabályait és szokásait. Már olyan
hangok is elhangzottak, hogy Kijevben a hatalmat egy fasiszta junta
gyakorolja, amely semmibe veszi az ország alkotmányát. Európa
tehát nem hajlandó előteremteni a szükséges pénzt. Az Egyesült
Államok szintén. Ha ezt akarta volna tenni, akkor a Nemzetközi
Valutaalap nem halogatja a segítségnyújtást úgy, hogy hónapról
hónapra csak kisebb kölcsönöket nyújt.
2014 augusztusában és szeptemberében az ukrán politikai elit
többségi csoportja meg akarta buktatni Porosenkót bizonyos
előnyökért cserébe. A kisebbség semleges álláspontra helyezkedett.
Porosenko államelnöknek nem volt saját támogató csoportja, mert
valójában annak az Egyesült Államoknak köszönheti pozícióját,
amely ezúttal megakadályozta az államcsíny végrehajtását. A
washingtoni neokon döntéshozók jól tudják, hogy Porosenko
tárgyalni próbál Moszkvával a békés rendezés érdekében, mert
csupán egy ilyen megállapodás révén tarthatná meg nemcsak az
államelnökséget, de az életét is.
Washingtonnak azonban továbbra is szüksége van az ukrajnai
polgárháborúra, és elemzők szerint nem akarja megtartani Ukrajna
elnökének a megfélemlített és elbizonytalanodott Porosenkót. Az
orosz diplomácia ügyesen manőverezett. A béke előnyös
Oroszország számára, mert arra kényszeríti az Egyesült Államokat és
európai szövetségeseit, hogy tartsák életben a kudarcot vallott
ukrajnai tervüket, és továbbra is erre költsék szűkös erőforrásaikat.
A washingtoni neokon döntéshozók azért indították be ukrajnai
programjukat és hajtották végre az államcsínyt, hogy Kijevet
Oroszország és az Európai Unió közti ellenségeskedés örökös
forrásává tegyék. Ukrajnát olyan fekete lyuknak tekintették, amely
elnyeli Oroszország erőforrásait. Az Ukrajnában kirobbantott
konfliktusnak azonban egyik stratégiai célt sem sikerült elérnie,
mert Ukrajna továbbra is az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági
és katonai támogatására szorul.
 A pénzhatalmi világelitnek azonban hegemóniája megtartása
érdekében nemcsak Moszkvával van konfliktusa, hanem a világ más
területein is szükség lenne az itt elvesztegetett erőforrásaira.
Washington azonban nem távozhat dolgavégezetlenül, mert a
hatalmi vákuumba benyomul Oroszország, és ez már geopolitikai
vereséget jelentene számára. Ezért döntött valószínűleg úgy a
washingtoni neokon elit, hogy Ukrajnát le kell rombolni. Ezek a
romok legyenek a győztesé. Ha nem sikerült Oroszországot
belerántani az Ukrajna egészét átfogó konfliktusba, akkor Moszkva
erőforrásait le kell kötni a hanyatló és bomlásnak indult
Ukrajnában.
Rosztyiszláv Iscsenko ukrán politológus, a kijevi Rendszerszerű
és Prognózis Kutatási Központ elnöke szerint31 Ukrajna külső
irányítás alatt áll, és Délkelet-Ukrajnában minden véres fordulat
befolyásos amerikai személyiség látogatása után következett be.
Oroszország számára azonban az a kedvezőbb, ha Ukrajnát az
Egyesült Államok minél később rombolja le. Az orosz diplomácia
ezért 2014-ben gyengeséget, zavart mutatott, késznek a
kompromisszumra, sőt a megadásra. A washingtoni neokon vezetés
számára Oroszország megadása, a kormány lemondása, zavargások
kirobbanása Moszkvában megoldaná az ukrán dilemmát.
Washington tehát úgy kalkulált, hogy Oroszország legyőzése után a
kijevi rendszer eltartásának kérdése is az eredeti, az amerikai
elképzelések szerint oldódjon meg, azaz továbbra is Oroszország
tartsa el Ukrajnát.
2014 decemberére világossá vált, hogy Washington meg tudja
szorongatni Oroszországot, de nem tudja lemondatni annak elnökét
és megbuktatni kormányát. Nem tudja legyőzni. A pénzhatalmi
világelitnek szüksége van a geopolitikai frontvonalak csökkentésére,
hogy a rendelkezésére álló erőforrásokat a számára legfontosabb
feladatokra tudja koncentrálni. Ezért újból felmerült a kérdés: mi
legyen Ukrajnával? Amikor Soros György egyértelművé tette, hogy
az eredeti projekt végrehajtásához szükséges összegek nem
teremthetők elő Kijev számára, ezzel az államcsínnyel létrehozott
rendszernek a sorsa megpecsételődött. Ez egyben a polgárháború
újabb szakaszának a kezdetét is jelentette.
A neokon vezetés alatt álló Pentagon tisztában van azzal, hogy
az ukrán hadsereg alkalmatlan arra, hogy felvegye a harcot a
Donyecki és a Luganszki Népköztársaság (DNK/LNK) fegyveres
erőivel, amelyek a tűzszünet alatt rendezték soraikat. Az intenzív
harcok 2015. január 18-án kezdődtek újból. Iscsenko szerint ezek
néhány héten belül véget érnek. Az ukrán tüzérség lesz az első,
amelyik levonul a hadszíntérről. A 2015. februári állapot szerint a
DNK/LNK tüzérség bizonyult erősebbnek. A két, függetlenségét
kikiáltó köztársaság folyamatosan kapott utánpótlást, míg a kijevi
kormánycsapatok nem jutottak hozzá kellő gyorsasággal a szükséges
lőszerekhez.
A tartalékok kimerülésével a front összeomlik. A kijevi kormány
ezen nem tud a mozgósítással segíteni, mert a besorozott újoncokat
nem lehet azonnal bevetni, ha a front már összeomlott. Az amerikai
illetékesek ezt mind tudták, mégis arra ösztönözték az ukrán
hadsereget, hogy indítsa be ezt az értelmetlen támadást. Ez a
kormányhadsereg azért jött létre, hogy romboljon, a front pedig
azért, hogy összeomoljon. Iscsenko felteszi a kérdést, hogy miért
volt erre szüksége az Egyesült Államoknak? Rögtön válaszol is rá:
azért, mert Washingtonnak nem kell egy elérhetetlen győzelem,
viszont szüksége van Ukrajna lerombolására valaki más által, de a
számára elérhető legnagyobb haszonnal.
Iscsenko felvázolja a háborús fejlemények egyik lehetséges
változatát is. A kijevi politológus forgatókönyve szerint három-négy
heti intenzív harcokat követően nemcsak elvérzik az ukrán
hadsereg, de jelentős veszteségeket szenvednek a DNK/LNK
fegyveres erői is. A függetlenségüket kikiáltó köztársaságok
fegyveres erői 30-40 ezer katonával rendelkeznek. Ebből 20-25 ezer
a harcra fogható. Ha ezek közül elesik 3-5 ezer, az már drámai
módon csökkenti a harci erejüket.
 Február közepére az ukrán hadsereg szétesik, és szervezetlen
módon elkezd visszavonulni. A DNK/LNK milicistái, miután maguk
is nagy veszteséget szenvedtek, nem lesznek képesek ellenőrzésük
alá venni a kijevi csapatok által kiürített területeket. Ezeken hatalmi
vákuum keletkezik, amelyet hol az egyik, hol a másik oldal katonái
tartanak megszállva. A novorosszijai fegyveres erők többsége
reguláris egységekben harcol. A kijevi hadsereg folyamatosan
felbomlik, és a kisebb irreguláris egységek folytatják az ellenállást.
Ezekben többségben vannak azok a neonáci és szélsőjobboldali
csoportok, akiknek egy része veteránokkal és zsoldosokkal együtt
önként vett részt az „antiterrorista hadműveletben”.
Iscsenko forgatókönyve szerint azok a neonáci zászlóaljak,
amelyek azért tartózkodnak Délkelet-Ukrajna városaiban, hogy
fenntartsák a kijevi junta hatalmát, egyre elégedetlenebbek lesznek
az Ukrajnát irányító politikai csoporttal. Azt vetik a kijevi
hatalomgyakorlók szemére, hogy elárulták őket. Az oroszbarát
aktivistákra meg azért haragszanak, mert ők alkotják az „ötödik
hadoszlopot”, amely hátulról támadt rájuk.
A szélsőjobboldali, nacionalista, neonáci csoportok aktivizálására
meg lehet szervezni szakszerűen olyan terrorakciókat, amelyekért az
„oroszbarát partizánokat” lehet felelőssé tenni. Ezen túlmenően arra
is szükség van, hogy az ukrán kormány meg legyen bénítva. A
kiprovokált incidenseknek kellően véresnek kell lenniük, hogy
hatással legyenek az ukrán társadalom egészére. Egy ilyen helyzetet
egyetlen látványos terroristacselekménnyel nem lehet elérni. Ezért
szükség lehet néhány vezető közéleti személyiség, politikus
meggyilkolására, akiket a cselekvőképtelen ukrán kormányzat nem
tudott megvédeni. Iscsenko szerint erre a szerepre Porosenko elnök
alkalmas lehet. Utána jöhet a jelenlegi miniszterelnök, Arszenyij
Jacenyuk.
De ha például egy nagyszabású terroristacselekmény keretében
felrobbantanák az ukrán parlamentet, ahol Porosenko és Jacenyuk is
az életét vesztené, az már valószínűleg kellő mozgósító hatást érne
el. Nem követjük tovább Iscsenko forgatókönyvét, mert az csak a
sokféle lehetőség egyik verziója. Figyelemre méltó azonban, mert
szerzője ukrán politológusként hazája valóságának tényleges
helyzetéből kiindulva vette figyelembe a meglévő
szükségszerűségeket, a reális lehetőségeket és a várható
valószínűségeket.
Iscsenko ugyanígy járt el egy másik írásában, ahol 2014. február
21-ről 22-re virradó éjszaka eseményeit elemezte hét hónap
távlatából. Ennek a tragikus éjszakának lehettek volna még
tragikusabb következményei is. Az ukránok többségének
emlékezetében már csak olyan egyszerű magyarázatok élnek, hogy
„mindenért a gyáva és gazember Janukovics a hibás, mert nem merte
szétkergetni a Maidant, mert fejvesztetten elmenekülve sorsára hagyta az
országot, a saját híveit, a védelmére kelt ezreket”. Az ukrán politológus
szerint azonban az igazi kérdések másról szólnak: „Képes lett-e volna
Janukovics felszámolni a Maidant? És ha igen, attól jobb helyzetbe
kerültünk volna?”
Az első kérdésre az a válasz, amelyet a tüntetők, a Maidan
harcosai is megerősítenek, hogy „felkészültek a feloszlatásra, és ma
sem értik, hogy az miért nem történt meg”. Iscsenko úgy látja, ha a
korábban és az azóta történteket időrendben néznénk, akkor
kiderülne, hogy az oszlatással még rosszabb körülmények jöttek
volna létre. Janukovics ugyanis már nem volt hatalmi helyzetben. A
hadsereg, amely felesküdött az alkotmányra, lényegében megszegte
az esküjét és passzív maradt. Az ország függetlenné válása óta eltelt
huszonhárom év során a hadsereget erőteljesen nacionalizálták, a
tisztikar náci érzelműekből állt, és a Janukovics megdöntése előtti
fél évben elkezdődött „tisztítás” sem antifasiszta irányban történt,
hanem a náci tiszteket „üzletemberek” váltották fel. A hadsereg
árulása mellett nem kisebb szerepet játszott a belügyi szervek
kivárása, amelybe az is beletartozott, hogy szemet hunytak a
banderovisták egész országra kiterjedő illegális felfegyverzése felett.
 Iscsenko azt is keményen bírálja, hogy az oligarchák, köztük a
Janukovics család tagjai is, hűbéri állapotokat hoztak létre
Ukrajnában. Így történhetett meg a Nyugat által szellemileg és
materiálisan támogatott államcsíny. Ha az EuroMaidan tüntetőit a
kormányzat szétzavarja, akkor az egész Ukrajnára kiterjedő
fegyveres felkelésre adott volna jelzést, amely kiterjesztette volna a
terrort a már összeállított listákon szereplő orosz nemzetiségű
állampolgárokra. Ez azt jelenti, hogy már 2014 februárjában kitört
volna az egész Ukrajnára kiterjedő polgárháború. Ez pedig sokkal
véresebb és pusztítóbb következményekkel járhatott volna, mint az,
ami 2015 februárjáig ténylegesen bekövetkezett.
A Nyugat minden rendelkezésére álló eszközzel gyöngíti
Oroszországot. Ez alól kivétel az Oroszország területén végrehajtott
közvetlen katonai intervenció. A pénzhatalmi világelit azért döntött
Oroszország külső és belső meggyöngítése, esetleges feldarabolása
mellett, mert így próbálja megelőzni saját pusztulását. Legfontosabb
számára az orosz gazdaság és állam megbénítása.
E cél elérése érdekében arra törekszik, hogy szakadást érjen el az
orosz kormányzaton belül, terjessze a gyűlöletet a lakosság körében.
A folyamatos provokációknak és az „oszd meg és uralkodj”
politikája alkalmazásának ez a motívuma. Közéjük tartozik az egyes
etnikumok közti ellenségeskedés kiélezése. Gyűlöletkeltés az állam
és a kormány iránt, az oroszbarát nagytőke, az ortodox egyház, az
orosz nép és mindenki ellen, aki ráuszítható Oroszországra.
Mindennek az a nyíltan és bevallott célja, hogy Oroszországot
belülről bomlasszák fel.
2015 elején csak olyan tények váltak ismertté, amelyek azt
erősítették meg, hogy épp ez az összeomlás nem fog bekövetkezni.
Az orosz kormány elleni akciók eddig sorra kudarcot vallottak, mert
a lakosság elsöprő többsége kiáll Putyin elnök és kormányzata
mellett. Még olyan szupergazdagok is, mint Uszmanov, Wekszelberg
és Nyugat-barát társaik sem vitték ki vagyonukat, hanem offshore
számláikról visszautalták millióikat Oroszországba. Igor Suvalov – a
kormány első alelnöke – még a davosi világgazdasági fórumon is a
legteljesebb lojalitásáról biztosította Putyint. Sok híresztelés kavarog
a „milliárdos” Putyinról és megvásárolható kormányáról, az egyre
rosszabb pénzügyi helyzetről, és mégis, nem gyöngült, hanem
erősödött a szolidaritás az ország megtámadott vezetőjével, és
népszerűsége már hónapok óta eléri a 80%-ot. 2014. november
elején a Jurij Levada által alapított független elemzőintézet
felmérése szerint a választók 85%-a újra Putyint választotta volna
meg. A megkérdezett választópolgárok azt akarják, hogy elnökük
még keményebb és kompromisszummentesebb magatartást
tanúsítson a Nyugattal szemben, bármibe is kerül. Ez aggodalommal
tölti el a washingtoni neokon döntéshozókat. Elkövettek mindent
azért, hogy megosszák az orosz társadalmat, káoszt és anarchiát
idézzenek elő Oroszországban, de ez nem sikerült nekik.
Megmaradt még számukra a gazdaság megbénítása, Oroszország
dollárhoz jutásának megakadályozása, és így az életszínvonal
csökkentése. Így akarják meggyőzni az oroszokat, hogy Putyin
valójában az ellenségük, és helytelen, ha továbbra is támogatják. A
tervbe vett „moszkvai Maidan” tüntetéssorozatnak ez lenne az
ideológiája. A Nyugatról irányított hisztériakeltésnek nem volt sok
esélye 2015 tavaszáig. Ha a Nyugat mégis erőltetné, akkor némi
sikert csak azzal tudna elérni, ha a fizetett tüntetésszervezőknek
folyamatosan ismételgetnék: „Putyin cserbenhagyta Donbászt”,
„csupa idióta van a Kremlben”, „Szurkov kiárusította az országot” és
ehhez hasonlókat.
(A negyvenkilenc éves Vlagyiszlav Szurkovról csak annyit, hogy
Putyin kabinetfőnöke és egyben a Kreml szürke eminenciása. Őt
tartják a szuverén vagy irányított demokráciának nevezett hatalmi
modell szellemi megalkotójának.)
Az egyik – interneten olvasható – forgatókönyv szerint Putyint
először csak közvetve támadnák, és az egészet úgy tüntetnék fel,
hogy „a jó szándékú Putyint félrevezették és elárulták az ellene
lázadó palotaforradalmárok”. Továbbra is kézben tartják a másik
verziót, hogy Putyin elárulta a Novorosszijában élő oroszokat, és
elhangzik a csatakiáltás: „Nincs igazi cárunk! Le a hamis cárral!”
Az ukrajnai konfliktus beindítóinak egyik fő célja a Putyin-
rendszer megbuktatása volt. A Donbászban folyó polgárháború
pedig alkalmas eszköz a Kremllel való elégedetlenség fokozására.
Putyin bármit tesz, az hátrányos a számára. Ha növeli az orosz
beavatkozást, Hitlernek kiáltják ki. Ha pedig nem ad támogatást,
saját honfitársai fogják az orosz nép árulójának minősíteni. Azt
látjuk, hogy Moszkva egyelőre a Nyugat előrenyomulásának
feltartóztatása mellett döntött. Ennek részét képezi az is, hogy
támogatást nyújt a függetlenségét kikiáltó két orosz lakosságú
Délkelet-Ukrajnai tartománynak. Novorosszija lakói valószínűleg
ezzel nincsenek megelégedve. Moszkvának azonban – eddig
folytatott reálpolitikájához híven – a lehetségesnek és nem a
kívánatosnak kell elsőbbséget adnia. Oroszország mint regionális
hatalom, nem érhet el gyors győzelmet a hanyatló, de még mindig a
világ legerősebb pénzügyi és katonai hatalmával – a pénzhatalmi
világelit által irányított Washingtonnal és NATO-val – szemben.
Azok, akik ki akarják kényszeríteni az ukrán válság katonai
megoldását, valójában a Nyugatot segítik, mert egy ilyen döntő
csapásmérésre Oroszországnak most nincs elég ereje. Az idő
azonban nem a Hegemón számára dolgozik. Az erőviszonyok arra
utalnak, hogy a Nyugatnak nem lesz elég ereje a moszkvai politikai
rendszer megdöntésére és Oroszország, mint egységes állam
felbomlasztására.

Ki hazudik és ki mond igazat az ukrán konfliktusról?

A nukleáris korszak egyetlen amerikai elnöke sem járult hozzá olyan

provokatív akciókhoz Oroszország határainál, mint amilyenekre az
elmúlt két évtizedben – de különösen az ukrán konfliktus kapcsán –
sor került. Obama azonban nem követte elődeit, Harry Trumant,
Dwight Eisenhowert, John F. Kennedyt, Lyndon Johnsont, Richard
Nixont, Gerald Fordot, James Cartert, Ronald Reagant, George H.
Busht, Bill Clintont és Georg W. Busht, és szabad kezet adott
kormányzatában a neokon héjáknak Oroszország provokálására. A
Fehér Ház nem követelte meg, hogy legalább a legtekintélyesebb
tömegtájékoztatási intézmények tárgyilagosan informálják az
amerikai közvéleményt.
A globális média – elfogult propagandagépezetként – mellőzte
azt a tényt, hogy a Washington és a NATO által hatalomra segített
kijevi kormányzat neonáci rohamcsapatokat vetett be Ukrajna keleti
tartományaiban az orosz etnikumú lakosság ellen. Ez olyan
bűncselekmény, amelyhez hasonlóra a második világháború óta nem
került sor Európában. A nyugati tömegtájékoztatás, amely azonnal
lecsap a legkisebb neonáci jelenségre is, teljesen elhallgatta, hogy a
puccsista Kijev előre megfontoltan neonáci halálbrigádokat vetett be
a kelet-ukrajnai lakosság tömeggyilkosságokkal való
megfélemlítésére. Amikor az orosz kormány újból és újból
tiltakozott a halálosztagok gyilkosságai miatt, a puccsista Kijev és az
amerikai tömegtájékoztatás erről hallgatott, vagy az egészet orosz
propagandának minősítette.
Fennállása óta ez az írott és elektronikus amerikai sajtónak a
legszégyenteljesebb teljesítménye. Elveit megtagadva mélyen a saját
szintje alá süllyedt, és megvásárolt propagandaterjesztővé vált. Az
oroszok tisztában vannak azzal, hogy nagy befolyással rendelkező
amerikaiak nyüzsögnek Ukrajnában a természeti kincsekben gazdag
ország kifosztásának a reményében. Hunter Biden, az alelnök fia lett
a Burisma Holding egyik igazgatója, amely Ukrajna legnagyobb
magántulajdonban lévő gázszolgáltató vállalata. A Burisma egy
ciprusi központú offshore cég, amely szoros kapcsolatban van a
Privat Bankkal, amelynek viszont Igor Kolomojszkij a tulajdonosa.
Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy Kolomojszkij Dnyepropetrovszk
kormányzója, saját fegyveres félkatonai szervezettel rendelkezik, egy
magánhadsereggel, amely aktívan részt vett a kelet-ukrajnai orosz
lakosság elüldözésében és legyilkolásában. A Burisma lobbistái
szoros kapcsolatban állnak John Kerry külügyminiszterrel, beleértve
Kerry korábbi stábjának főnökét, David Leitert is.
Az oroszoknak teljesen más a véleményük az ukrajnai
„reformokról”, mint ahogyan azt az amerikai tömegtájékoztatás
tálalja. Moszkva azonban hajlandó lenne tudomásul venni, hogy
ezek a jó kapcsolatokkal rendelkező amerikaiak tovább gazdagítják
magukat Ukrajnában, és arra kényszerítik Kijevet, hogy tovább
mélyítse gazdasági kapcsolatait az EU-val.
Azt azonban nem tudják elfogadni, hogy a NATO erői
bevonuljanak Ukrajnába, és folytatódjék az orosz anyanyelvű kelet-
ukrajnaiak gyilkolása az újnáci halálosztagok bevetésével. Putyin
követeli, hogy ezeket a félkatonai terroristacsoportokat a Nyugat és
a parancsait teljesítő kijevi kormányzat fegyverezze le.
Elfogadhatatlan az is, hogy a kijevi hatalomgyakorlók azzal büntetik
a kelet-ukrajnaiakat, hogy elvágták őket a bankoktól, és semmilyen
pénzügyi szolgáltatást nem tudnak igénybe venni. Egyre
veszélyesebbé vált az orosz anyanyelvűek számára az is, hogy
Ukrajna olyan területeire költözzenek, amelyek a kijevi hatóságok
ellenőrzése alatt állnak. Sokat visszaküldtek közülük, mások pedig
menekülni voltak kénytelenek, mert a neonáci milicisták megöléssel
fenyegették őket.
Emiatt a helyzet miatt a kelet-ukrajnaiak minden állami
támogatás nélkül maradtak, nem kapják meg még a nyugdíjaikat
sem. Teljes mértékben az Oroszországból érkező segélyre vannak
utalva. Ukrajna Donbásznak nevezett térségébe szakadatlanul
érkeznek fegyverek és harcoló alakulatok. Ez a tény arra
kényszerítette Moszkvát, hogy a humanitárius segélyen kívül
fegyverekkel is segítse az orosz ajkú kelet-ukrajnai önvédelmi
erőket. Ez a helyzet riasztotta azokat az európai vezetőket is, akik
akaratlanul a Washington és a Moszkva közti élesedő konfliktus
harapófogójába szorultak.
 Angela Merkel német kancellár és Francois Hollande francia
elnök arra kényszerült, hogy 2015. január 7-én Kijevben
tárgyaljanak az ukrán vezetőkkel, és még aznap tovább utazzanak
Moszkvába, hogy ismertessék béketervüket Putyin elnökkel. A Kreml
most már arra törekszik, hogy Ukrajnát két nagy autonómiával
rendelkező keleti és nyugati zónára osszák, amelyeknek a közös
pénzügyeit és más, országos politikát érintő feladatait a kijevi
központi kormányzat látná el. Moszkva kész elfogadni azt is, hogy
Ukrajna legyen nagy önállósággal rendelkező régiók szövetségi
köztársasága. A Kreml azt sem ellenzi, hogy Ukrajnát szoros
gazdasági kapcsolatok fűzzék az Európai Unióhoz. Putyin még azt is
fölajánlotta, hogy tartsanak a Krímben egy új népszavazást, és
kérdezzék meg az ott élőket, hogy el akarnak-e szakadni Ukrajnától
és csatlakozni akarnak-e Oroszországhoz. Azt azonban nem tudja a
Kreml elfogadni, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz és a
Nyugat katonai szövetségének az infrastruktúrája kiépüljön a határai
mentén.
A másik, amihez Putyin ragaszkodik, hogy a Nyugat vegye rá a
kijevi kormányzatot: fegyverezze le a neonáci fegyveres milíciákat,
és gondoskodjon az orosz etnikumhoz tartozó ukrán polgárok
védelméről. Ha ezeket a feltételeket a Nyugat, a NATO és a
szolgálatukban álló kijevi kormányzat nem hajlandó elfogadni, nem
lehet kizárni egy nagyobb katonai offenzíva lehetőségét sem. Ez már
akár Kijevig is elérhet. Egy ilyen méretű orosz lépés minden
valószínűség szerint hasonlóan erős amerikai válaszban részesülne.
A neokon politikai csoportok követelnék, hogy Amerika nagyszabású
csapásméréssel válaszoljon. Obama, hogy ne vádolják gyengeséggel,
engedne a nyomásnak. Ez viszont az egész világot sodorná tovább
egy nukleáris háború kitörése felé.
A washingtoni külügyminisztérium és az amerikai
tömegtájékoztatás továbbra is minden felelősséget Oroszországra
hárít. Nuland, aki személyesen részt vett a Janukovics-ellenes
tüntetések megszervezésében, finanszírozásában és irányításában,
mindent megtett azért, hogy Arszenyij Jacenyuk személyében a
pénzhatalmi világelit teljes bizalmát élvező neokon politikusként
kerüljön a kijevi kormány élére.

Biztonságpolitikai Konferencia Münchenben

Az 51. Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián, 2015. február 7-

én az ukrán válság volt a téma. Az elhangzott előadások azt
bizonyították, hogy a Nyugat és Oroszország továbbra is egymást
hibáztatja az egyre több áldozatot követelő konfliktus kitöréséért és
elhúzódásáért. Angela Merkel néhány órával az után érkezett
Münchenbe, hogy a francia elnökkel együtt Moszkvában tárgyalt. A
német kancellárnak és a francia elnöknek az volt a véleménye, hogy
a válságnak nincs katonai megoldása és ezért tovább kell
próbálkozni a válság tárgyalásos rendezésével. Merkel szerint nem
lehet annyira felfegyverezni az ukrán hadsereget, hogy Putyin
elrettenjen a konfliktustól.
Joe Biden úgy fogalmazott, hogy Putyin túl sokszor ígért békét
és küldött helyette fegyvereket és csapatokat Ukrajnába. Ezért
Washington folytatja Ukrajna biztonsági támogatását. Nem azért
teszi, hogy háborúra ösztönözze, hanem azért, hogy meg tudja
védeni önmagát. Biden szerint az ukrán népet is megilleti az
önvédelem joga. Úgy vélte, hogy a szakadárok soraiban lévő képzett
katonák Putyin irányítása alá tartoznak, ezért az orosz elnöknek
választania kell, hogy vagy visszavonja erőit Ukrajnából, vagy még
inkább elszigetelődik és tovább gyengül az orosz gazdaság.
Putyinnak számolnia kell azzal, hogy a Nyugat folytatja az
Oroszországnak nagy veszteségeket okozó nyomásgyakorlást, ha
nem változtat politikáján.
Lavrov orosz külügyminiszter viszont a Nyugatot tette felelőssé a
válságért. Emlékeztetett arra, hogy az Egyesült Államok már
huszonöt éve globális dominanciára törekszik. Ennek részét képezi a
Washington európai fölényének biztosítását szolgáló rakétaelhárító
rendszer, amely nem veszi figyelembe Oroszország jogos biztonsági
érdekeit. Washington közreműködött a Viktor Janukovics elnök
elleni államcsínyben, és ennek nyomán az ukrán neonáci erők
szerezték meg a hatalmat. Porosenko ukrán elnök viszont azt
állította, hogy a konfliktus azért húzódik el, mert Ukrajna nem kap
elég katonai támogatást a Nyugattól. Megismételte, hogy Kijev is
fegyvernyugvást akar, de nem hajlandó tárgyalni a szakadárokkal.
Arról nem beszélt, hogy miért nem hajlandó, és mi a békés rendezés
akadálya Kijev részéről.
A müncheni fórumon egyes résztvevők mindent elkövettek azért,
hogy provokálják Lavrovot, aki azonban mindvégig megtartotta
hidegvérét, és erkölcsi alapokon állva, higgadt érvekkel válaszolt. A
megfigyelők tanúi lehettek annak, hogy mély civilizációs szakadék
van a NATO és Oroszország narratívája között. A szemben álló felek
között két különböző valóság létezik, amelyekben már nincs sem
erkölcsi, sem logikai értelemben közösen értelmezett jó és rossz. A
globalista, kozmopolita pénzhatalmi világelit egzisztenciális
küzdelmet vív az általa kialakított pénzuralmi világrendszer
fennmaradásáért. Globális stratégiája számára Oroszország
meggyöngítése, politikai és kormányzati rendszerének a megdöntése
és az ország esetleges feldarabolása kívánatos céllá vált.
Azok, akik azzal érvelnek: „Nem engedhetjük meg, hogy Európa
határait ágyúcsővel rajzolják át”, figyelmen kívül hagyják, hogy a
Washington, NATO, EU által közösen végrehajtott államcsínye
Kijevben is határváltoztatás volt. A Nyugat egyszerűen egy általa
finanszírozott és kiképzett kisebbség segítségével – az ukrán nép
megkérdezése nélkül – egész Ukrajnára kiterjesztette hegemóniáját
azzal a nyílt szándékkal, hogy új hódítását nemcsak az EU-ba, de a
NATO-ba is teljes jogú tagként integrálja. Ez egyben azt is jelentette,
hogy Oroszország elveszti egyetlen haditengerészeti támaszpontját,
amely a Krím félszigeten, Szevasztopolban volt. (És amelyet az orosz
állam épített fel, s évszázadokon át orosz fennhatóság alá tartozott.
Ukrajna NATO-tagságával Szevasztopol NATO-támaszponttá vált
volna.) Moszkva lehetővé tette a Krímben élők számára, hogy az
önrendelkezési elv alapján visszatérhessenek Oroszországba.
Moszkva ahhoz hasonlóan járt el Krímben, ahogy azt a Nyugat tette
Koszovóban, csak demokratikusabban. Koszovóban ugyanis nem
tartottak népszavazást, csak a választott politikai vezetés döntött.
Krímben viszont demokratikusan megtartott szabad választáson élt a
lakosság önrendelkezési jogával.
Megtévesztő érvelés, hogy a Krím demokratikus
visszacsatolásával Oroszország megszegte a területi sérthetetlenség
elvét és határsértőként egyedül Moszkva veszélyeztette az európai
békerendet. Nemcsak államhatárok vannak. Léteznek befolyási
övezetek, érdekszférák, katonai szövetségek, gazdasági régiók,
szabadkereskedelmi zónák, kulturális és vallási régiók, és ezeknek
mind tiszteletben tartandó határaik vannak. Aki önkényesen
megváltoztatja egy befolyási övezet, egy érdekszféra, egy politikai
unió vagy katonai szövetség határait, az valójában olyan
törvénytelen határmódosítást hajt végre, felrúgva a nemzetközi
jogilag szavatolt státus quót, amelynek a következményei sokkal
súlyosabbak, mint egy államhatárnak a közvetlen demokráciával
legitimált megváltoztatása.
A NATO, a Nyugat katonai szövetsége, 1989-től kezdve
folyamatosan tolta keletre a határait az ellenérdekelt fél
megkérdezése nélkül, és annak a kifejezett akarata, sőt tiltakozása
ellenére. Amikor az érdekelt fél jelezte, hogy nem ért egyet a
katonai szövetség határainak az önkéntes és egyoldalú
megváltoztatásával, keletre tolásával, azt válaszolták, hogy ez nem
tartozik rá és ne szóljon bele.
A Washington–NATO–EU-trojka Kijevben néhány ezer fő általa
kiképzett és finanszírozott tüntetővel, médiapropagandával,
valamint terrorista zsoldosok bevetésével véres államcsínyt hajtott
végre, és ezzel egy fontos szövetségi határt változtatott meg
önkényesen.
 Amikor a Nyugat által kezdeményezett rendszerváltásra sor
került Kijevben, egy kisebbség erőszakosan – a többség
hozzájárulása nélkül – helyezte egész Ukrajnát Washington és a
NATO fennhatósága alá. Ha valóban a demokratikus elveket tartjuk
szem előtt és mellőzzük a kettős mércét, akkor ez is
határváltoztatás, amit a XXI. században a demokratikus erők nem
nézhetnek tétlenül. Joggal vélték úgy a kelet-ukrajnai orosz
anyanyelvű polgárok, hogy ha az általuk alkotmányosan
megválasztott rendszert egy kisebbség megdönti, nem kötelesek egy
ilyen illegitim hatalomnak engedelmeskedni. Minden okuk megvolt
az ellenállásra, hiszen a véres puccsot végrehajtó és a Nyugat által
megvásárolt néhány ezer tüntető szorosan együttműködött a
neonáci szélsőjobboldali erőkkel, amelyek kormányra kerülve
azonnal betiltották az orosz nyelv és a többi kisebbségi nyelv
használatát.
A kelet-ukrajnai orosz anyanyelvű tartományok eredetileg azt
követelték, hogy Ukrajna alakuljon át nagy autonómiával
rendelkező tartományok szövetségi, föderális államává, a régiók
országává. Ezt a Nyugat által hatalomra segített erőszakos kisebbség
kezdettől fogva elutasította, és 2015 tavaszán is még ragaszkodott
ahhoz, hogy Ukrajna erősen központosított állam maradjon. Ezért a
Nyugat által hatalomra segített kormányzat kezdettől fogva nem
volt hajlandó érdemben tárgyalni a tartományi autonómiát és
föderatív államot kívánó kelet-ukrajnai tartományokkal. Ennek a
hajthatatlan magatartásnak lett az a következménye, hogy akkor két
tartomány – Donyeck és Luganszk – kikiáltotta függetlenségét és
népköztársasággá alakult. A kijevi puccsisták válasza a fegyveres
erőszak volt tárgyalások helyett. Nem lehet eléggé hangsúlyozni,
hogy a polgárháborút a kijevi kormányzat kezdete el saját népe
ellen reguláris csapatok és neonáci fegyveres osztagok bevetésével
gyilkolva a kelet-ukrajnai lakosságot.
Az ukrán válság nem Oroszország egyoldalú és váratlan
akciójával kezdődött. Moszkva még csak nemzetközi joggal
ellentétes illegitim követelésekkel sem állt elő. Az ukrán konfliktus
úgy kezdődött, hogy az Egyesült Államok, a NATO és az EU közös
erőfeszítéssel kísérletet tett Ukrajna kiszakítására Oroszországgal
fenntartott természetes kapcsolatrendszeréből, amely történelmi
alapokon és mélyen gyökerező közös kultúrán és valláson alapult.
A Nyugat felelőtlen vakmerőséggel tett kísérletet arra, hogy
Ukrajnát a saját érdekszférájába kényszerítse. Moszkva már a 2000-
es évek elejétől kezdve világossá tette, hogy Ukrajna integrációját a
NATO-ba nem tudja elfogadni, mert azok alapvetően sértik
nemzetbiztonsági érdekeit. A washingtoni neokon döntéshozók
ignorálták ezeket a figyelmeztetéseket, amelyek nem Oroszország
terjeszkedési igényeit, hanem alapvető biztonsági érdekeit fejezték
ki. Azok az amerikai diplomaták, akik végül az ukrajnai válságot
kiváltó intézkedéseket meghozták, súlyos szakmai hibát követtek el,
amikor nem mérték fel helyesen, mi lesz az általuk kiváltott
konfliktus következménye.
Ukrajna felfegyverzése, továbbá az ukrán haderő kiképzése és
modernizálása nem lesz képes kikényszeríteni, hogy Oroszország
mondjon le alapvető biztonsági érdekeiről. A modern fegyverek
tömeges megjelenése Ukrajnában csak tovább élezi a konfliktust, és
még több szenvedést okoz az ukrán népnek. Ukrajna életbevágóan
fontos Oroszország szempontjából, ugyanez Washington és az EU
vonatkozásában nem mondható el.
Azok, akik 2015 februárjában azt mérlegelték, hogy
felfegyverzik Ukrajnát, valójában azt akarják, hogy Oroszország
hagyjon fel érdekeinek a legitim érvényesítésével Ukrajna
vonatkozásában. Követelik, hogy vonuljon ki a Krím félszigetről és
támogassa Ukrajna csatlakozását az EU-hoz és a NATO-hoz. Ezt a
kapitulációt nemcsak Putyin nem fogadhatja el, de egyetlen orosz
elnök sem.
A Nyugat hibás ukrajnai politikájának nem kívánt
következménye: arra kényszerítette Moszkvát és Pekinget, hogy még
szorosabbra fűzze együttműködését. Az egyesült orosz és kínai „DNS
Kettőscsavarjából” megszületett de facto az Eurázsiai Birodalom. Ezt
nem lehet a Nyugat hosszú távú érdekének tekinteni.
A szükségtelen ukrán konfliktus véget vetett annak is, hogy
Washington és Moszkva továbbra is szorosan együttműködjön az
Oroszországban található, nem kellően őrzött és raktározott
nukleáris anyagok védelmében.
Mindebből az következik, hogy a Nyugat irányítóinak le kellene
mondaniuk arról, hogy tovább folytatják a NATO veszélyes és
szükségtelen terjeszkedését keleti irányban. Ukrajnának el nem
kötelezett, tömbön kívüli, semleges államnak kell maradnia. Ekkor
megnyílna a lehetőség arra, hogy Oroszország, az EU és az Egyesült
Államok is közösen kidolgozzanak egy olyan gazdasági programot,
amely nemcsak megmentené ezt a jobb sorsra érdemes országot az
összeomlástól, de hosszú távú felemelkedését is lehetővé tenné.

A második minszki megállapodás

Az orosz, az ukrán, a francia államfő és a német kancellár a – a

normandiai négyek – 2015. február 12-én a tizennyolc órán át tartó
maratoni tárgyalássorozaton végül is kidolgozták a második minszki
megállapodás, a Minszk-2 szövegét. Ennek legfontosabb pontja az,
hogy 2015. február 15-én helyi idő szerint nulla órakor tűzszünet
lép életbe a függetlenségét korábban kikiáltó két kelet-ukrajnai
tartományban, Donyeckben és Luganszkban. A Kijev által bevetett
haderőnek vissza kell vonulnia a jelenlegi frontvonalról, az
önrendelkezésüket kikiáltó tartományoknak pedig a 2014.
szeptember 19-i első minszki megállapodásban rögzített állásaik
mögé.
A 100 mm-nél nagyobb űrmértékű lövegeknek legalább 50, a
sorozatvető rakétáknak 70, a legnagyobb tűzerőt képviselő
rendszereknek pedig 140 km-re kell lenniük egymástól. Ennek a
rendelkezésnek a végrehajtását a tűzszünet utáni második napon
meg kell kezdeni, a végrehajtásra két hét áll az érintett felek
rendelkezésére. A megállapodás e két kiemelkedően fontos részének
a végrehajtását az EBESZ képviselői ellenőrzik. A Minszk-2
megállapodás szerint párbeszéd indul a helyi választások
előkészítéséről, valamint Donyeck és Luganszk tartományok
jövőbeni státuszáról.
A megállapodás szerint amnesztia jár a harcok miatt eljárás alá
vont személyeknek, a túszokat és a többi jogtalanul fogva tartott
személyt szabadon kell bocsátani. Folytatni kell a humanitárius
segélyek célba juttatását nemzetközi felügyelet mellett. A kijevi
kormányzatnak újból folyósítania kell a szociális és a gazdasági
juttatásokat. Előírja a Minszk-2 a határellenőrzés visszaállítását a
kelet-ukrajnai határszakaszon. Külön rendelkezés szól a külföldi
fegyverek és zsoldosok kivonásáról, illetve az illegális fegyveres
csoportok leszereléséről. A megállapodás előírja azt is, hogy 2015
végéig alkotmányreformot kell végrehajtani Ukrajnában, különös
tekintettel a decentralizációs folyamat végrehajtására.
A megállapodásról a „normandiai négyek” valamennyien nagyon
óvatosan nyilatkoztak. De úgy vélték, hogy a megállapodás utat
nyithat a békés kibontakozás irányába. A Minszk-2 szövegezése
rendkívül homályos. Nem lehet tudni például, hogy miként lehet
érdemi tárgyalásokat folytatni a függetlenséget, de legalább nagy
autonómiát követelő két keleti megye közjogi státusáról, ha
Porosenko ukrán elnök szerint autonómiáról szó sem lehet.
Nyilvánvaló, hogy a súlyos áldozatokat hozó két kelet-ukrajnai
tartomány lakossága nem fog megelégedni némi kibővített
önkormányzati jogkörrel.
Az egyik legkényesebb kérdés: hogyan tudja a kijevi kormány
visszaállítani a határellenőrzést, mert a Minszk-2 értelmében ezt
csak a helyi választások megtartása után lehet foganatosítani. Nem
szól a megállapodás az esetleges amerikai katonai segítségnyújtásról
és arról sem, hogyha erre sor kerül, azt hogyan lehet összhangba
hozni a külföldi fegyverek és zsoldosok kivonásáról szóló
rendelkezéssel.
A Nemzetközi Valutaalap már a Minszk-2 aláírását megelőzően
hozzájárult egy 17,5 milliárd dolláros pénzügyi mentőcsomag
folyósításához Ukrajna számára, amely a Nyugatnak az IMF-en
keresztül folyósított 40 milliárd dolláros támogatásának a része.
Az IMF támogatása ellenére Kijev aligha lesz képes arra, hogy
újraindítsa a szociális juttatásokat – köztük a nyugdíjfizetést – az
érintett területeken élő több mint ötmillió lakosnak. Ukrajna a
pénzügyi és a gazdasági összeomlás széléhez érkezett. Az ország
valutája rövid idő alatt elveszítette értékének több mint az 50%-át.
Ha az érintett felek betartják a Minszk-2 megállapodásban vállalt
kötelezettségeiket, a kijevi kormányzat elismeri a függetlenségüket
kikiáltó tartományok által elfoglalt területek elvesztését. A két
elszakadó tartománynak sem jelent győzelmet a Minszk-2, mert
hiszen nekik is vissza kell vonulniuk a 2014. szeptemberben kötött
minszki megállapodásban rögzített határok mögé.
Itt kell emlékeztetni arra is, hogy a kijevi kormányzat hatalomra
kerülése óta kivétel nélkül valamennyi megállapodást megszegett.
Ezért csak erős fenntartással lehet fogadni azt, hogy ezúttal másképp
fog viselkedni. Nem véletlen, hogy Porosenko még az aláírás napján
azt hangsúlyozta, hogy Kijev nem egyezett bele a Donyec-medence
autonóm területté nyilvánításába, sem abba, hogy Ukrajna
szövetségi állammá alakuljon át.
Porosenko esetében arra is tekintettel kell lenni, hogy
Ukrajnában a főhatalmat gyakorló igazi hatalom Washington,
valamint az általa ellenőrzött maidanista szervezetek és politikusok
kezében van.
Feltűnő az is, hogy a Minszk-2 megállapodás nem tér ki arra,
hogy milyen kritikus helyzetbe került nyolcezer kijevi fegyveres
Debalcevóban. Miután a kijevi egységek kimerültek, a donyecki
csapatok indítottak ellentámadást. Luganszktól északra számos
ellenőrzőpontot számoltak fel a milicisták, és ellenőrzésük alá
vonták a legfontosabb autópálya-szakaszt. Már utaltunk rá, hogy
Mariupol irányába haladva számos átkaroló műveletet hajtottak
végre. A Debalcevónál kialakult katlanban csapdába ejtettek
mintegy nyolcezer kormánykatonát. A katlannak csak egy keskeny
kijárata van, amelyet mindkét oldalról tüzérség figyel. Ezért nem
lehet utánpótlást eljuttatni a bekerített egységek számára.
Alekszander Zaharcsenko kijelentette: „Addig nem lesz tűzszünet,
amíg az ukrán tüzérség el tudja érni a civil lakosságot.” Azért
említettük külön Debalcevót, mert az itt kialakult helyzet is nyomást
gyakorolhatott a Minszk-2 megállapodás elfogadására.
A német–francia–orosz–ukrán csúcstalálkozóval egy időben
tanácskozott az úgynevezett kontaktcsoport, amelyen részt vett
Denisz Pushilin Donyecki, valamint Vladiszlav Dejneho, a Luganszki
Népköztársaság képviselője. Kijevet Leonyid Kucsma volt ukrán
elnök, az EBESZ-t Haidi Tagliavini különleges meghatalmazott,
Oroszországot pedig Mihail Zubarov kijevi nagykövet képviselte.
Ennek a kontaktcsoportnak a tagjai látták el kézjegyükkel a Minszk-
2 megállapodást.
Figyelemre méltó tehát az, hogy ezt a fontos dokumentumot nem
a legfőbb állami vezetők írták alá. Első észrevételünk az, hogy a
kijevi kormányzatnak nincs tényleges szuverenitása. Második
megjegyzésünk, hogy a megállapodás hallgat Debalcevóról, a
sürgősség igazi okáról. Harmadik kifogásunk, hogy rendelkezéseit
szinte lehetetlen végrehajtani. Nem szól a megállapodás arról, hogy
Kijev leül-e érdemben tárgyalni a két novorosszijai tartomány
választással legitimált vezetőivel. Hallgat a Minszk-2 Ukrajna
jövőbeni államformájáról is, valamint arról, hogy az ország
ténylegesen a csőd szélén áll. Nem szól a megállapodás arról, hogy
miképpen gondoskodnak a béke fenntartásáról. Még a kijevi
hivatalos szóhasználat megváltoztatását sem írja elő: a
függetlenségüket védelmező novorosszijai lakosok nem terroristák,
hanem olyan állampolgárok, akik éltek demokratikus önrendelkezési
jogukkal. A Minszk-2 megállapodás azonban időt biztosított a
konfliktusban résztvevők és a többi érintett fél számára ahhoz, hogy
soraikat rendezzék és újragondolják követendő, hosszú távú
stratégiájukat.
A szélsőjobboldali, nacionalista és neonáci Nyugat-Ukrajna,
valamint az orosz és ortodox hagyományaihoz ragaszkodó
Novorosszija két olyan civilizációt képvisel, amely a feszültté vált
nemzetközi helyzetben nehezen fér meg egy központosított és
egységes állam keretében.
Taktikai okokból átmeneti kompromisszumok lehetségesek,
hosszú távon azonban ennek a két kultúrának az együttélése nem
lehet konfliktusmentes. Ahhoz, hogy a kelet-ukrajnai oroszok
biztonságban érezzék magukat Ukrajnában, a neonáci
szélsőségeseket el kellene távolítani az ukrán állam és társadalom
irányításából. Amíg ez nem történik meg, a kelet-ukrajnaiak
ragaszkodni fognak önrendelkezésükhöz, mert félnek. Kijev és a
felette álló Washington–NATO–EU-trojka de facto, ki nem mondott,
de közvetett válasza erre az, hogy Kelet-Ukrajnából etnikai
tisztogatással el kell űzni az oroszokat és így biztosítani új életteret
a magukat felsőbbrendűnek tartó nacionalista nyugat-
ukrajnaiaknak, akik nyíltan alacsonyabb rendű embereknek tartják
orosz anyanyelvű honfitársaikat.
Dmitrij Jaros, a Jobb Szektor harcias vezére már a Minszk-2
megállapodás másnapján bejelentette, hogy a hozzájuk tartozó
félkatonai fegyveres egységek tovább folytatják a harcot a saját
terveik szerint Kelet-Ukrajnában. Jaros a Facebookján is
nyilvánosságra hozta, hogy a vezetése alatt álló ultranacionalista
Jobb Szektor nem ismeri el a fegyverszüneti megállapodást, amit a
kontaktcsoport írt alá az általa továbbra is terroristának nevezett
kelet-ukrajnai vezetőkkel. Jaros szerint a Minszk-2 megállapodás
jogilag is érvénytelen, mert ellentétes az ukrán alkotmánnyal.
A Minszk-2 megállapodás legnagyobb fogyatékosságának
azonban azt tartjuk, hogy létrehozásában az ukrán válság stratégiai
irányítója, Washington nem vett részt. Az amerikai kormány
Viktoria Nuland külügyminiszter-helyettesnek a washingtoni
Nemzeti Sajtóklubban tett kijelentése szerint (2013. december)
ötmilliárd dollárt költött az elmúlt másfél évtizedben arra, hogy
rendszerváltást hajtson végre Ukrajnában. Washington számos olyan
döntést hozott, amelynek az volt a célja, hogy létrehozzon egy
helyettesekkel folytatott háborút, végső soron az Egyesült Államok
és Oroszország között.
Az új minszki megállapodás nem említi, hogy Ben Hodges
altábornagy, az Európában állomásozó amerikai hadsereg
parancsnoka 2015. február 11-én bejelentette Szczecinben, hogy az
Egyesült Államok egy zászlóaljat küld Ukrajnába az ukrán erők
kiképzésére, amely márciusban kezdődik, és célja: megtanítani az
ukrán reguláris katonaság és a félkatonai szervezetek tagjait, miként
harcoljanak a kelet-ukrajnai és az orosz katonákkal. Hodges
altábornagy azt is hangsúlyozta, hogy Donyeck és Luganszk
fegyveresei nem szeparatisták, hanem valójában Putyin elnököt
képviselő helyettes harcosok. Kétségeket támaszt a Minszk-2
betartásával szemben az, hogy napirenden van továbbra is az a
lehetőség, hogy az Egyesült Államok halált okozó fegyvereket szállít
Ukrajnába.
A megállapodást létrehozó négy állam – Németország,
Franciaország, Ukrajna és Oroszország – vezetői nem vállaltak
formálisan kötelezettséget a megállapodás betartására. A tűzszüneti
feltételek teljesítése nagyrészt a kijevi parlamenten és az ukrán
miniszterelnökön múlik. Egyik felett sem gyakorol ellenőrzést
Porosenko, aki maga is Washington ellenőrzése alatt áll. Azt is
figyelembe kell venni, hogy az ukrán hadsereg nem tartja a
kontrollja alatt a szélsőséges neonáci milíciákat. Ezért a Minszk-2
nem egyéb, mint óhajok és elvárások felsorolása. Mind Putyin, mind
Porosenko ezért tartotta a megállapodás legfontosabb részének a
tűzszünet létrehozását. A Donyecki és Luganszki Népköztársaság
erői februárban offenzívában voltak, ezért a fegyvernyugvás és a
visszavonulás a 2014 szeptemberi vonalakig nem előnyös számukra.
 A Minszk-2 tehát visszaadja a kijevi kormányzatnak mindazokat
a veszteségeket, amelyeket ez a kormány az általa kezdeményezett
konfliktussal idézett elő. A kockázat viselése a két, függetlenségét
kikiáltó köztársaságra és Putyinra hárul. Donyecknak és
Luganszknak fel kell adnia valamennyi kiharcolt eredményét,
miközben Washington beindítja az ukrán fegyveres erők kiképzését
és a nehézfegyverek szállítását. A 2015. februári helyzet
elemzéséből az tűnik valószínűnek, hogy a Minszk-2 megállapodás
kudarcáért Putyint és a két népköztársaságot fogják felelőssé tenni.
Egy évre visszatekintve az állapítható meg, hogy Washington
azért kezdeményezte államcsínnyel a rendszerváltást Ukrajnában,
hogy végső célként megszilárdítsa a megingott egypólusú
világrendszert a saját hegemóniája alatt. Oroszország független
külpolitikája és erősödő gazdasági és politikai kapcsolatai Európával
problémát okoztak az Egyesült Államok számára. Washington az
ukrajnai konfliktust arra igyekezett kihasználni, hogy aláássa
Oroszország és az EU gyorsan fejlődő gazdasági és politikai
kapcsolatait. Ezért egy olyan megállapodás, amely nem biztosítja
Oroszország háttérbe szorítását, nem elfogadható Washington
számára.
Egyes elemzők – Paul Craig Roberts, Larchmonter, Rosztyiszlav
Iscsenko, The Saker és mások – szerint az orosz kormány stratégiai
hibát követett el, amikor nem fogadta el az önrendelkezésükkel élő
kelet-ukrajnai tartományok csatlakozását Oroszországhoz. A két
tartomány lakóinak túlnyomó többsége Krím példáját akarta
követni. Ha csatlakozhattak volna Oroszországhoz, az ukrán
konfliktus már véget ért volna. Sem Ukrajna, sem Washington nincs
abban a helyzetben, hogy frontális támadást intézzen Oroszország
ellen. Azzal, hogy Putyin ezt az orosz békülékenység és jó szándék
jeleként elutasította, elősegítette, hogy a nyugati propaganda
lejárassa és kikiáltsa „új Hitlerként” a konfliktus okozójának.
A Nyugat Washington vezetésével folytatja a felkészülést
Ukrajna nagyarányú felfegyverzésére és kiképzésére. Ennek
meghirdetett célja Oroszország európai ambícióinak a korlátozása.
Ezért a pénzuralmi világrendhez ragaszkodó neokon stratégák
szerint az Egyesült Államoknak meg kell szüntetnie az
energiahordozók exportjának a korlátozását Európába, fel kell
mondani az új stratégiai fegyverkorlátozási szerződést (New
START), erősítenie kell a NATO-t, hogy az bármilyen, a balti
államok vagy a kelet- és közép-európai szövetségesek felé irányuló
orosz fenyegetést hatékonyan el tudjon hárítani.
Ebből is látható, hogy két egymással kibékíthetetlen ellentétben
álló magyarázata van az ukrán konfliktusnak és lehetséges
következményeinek. Arra törekedtünk, hogy tárgyilagosan mutassuk
be a tényeket és a bizonyítható összefüggéseket, valamint a róluk
szóló nyugati és keleti narratívát.

Mennyire adnak hitelt az emberek a hivatalos

tájékoztatásnak?

A Washington által irányított fasisztoid államcsíny egyéves

évfordulóján született meg az új fegyverszüneti megállapodás. A
pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő globális média teljes
üzemmódban működik, és már jó előre meggyőzze a világ
közvéleményét arról: minden jövőbeni erőszakért egyedül
Oroszország felelős. A Washington–NATO–EU-propaganda a
megtámadott, gyengébb felet kiáltja ki agresszornak, és
folyamatosan sürgeti amerikai nehézfegyverek szállítását a kijevi
bábkormány megsegítésére.
A brit Guardian hasábjain Timothy Garton Ash közvetlenül az új
fegyverszünet megkötését és az államcsíny évfordulóját megelőzően
írta: „Putyint meg kell állítani. A fegyverek fontosak lesznek.” A Nyugat
elfogult propagandistájává vált Ash minden bizonyíték nélkül azt
állítja, hogy Putyin és Oroszország nem tesz egyebet, mint „okádja a
Nyugat-ellenes propagandát”, és „ha a NATO-fenyegetés nem létezne,
akkor az orosz televízió kitalálná azt”.
A nyugati propaganda megfordítja a szerepeket, és az erősebb
támadó által elkövetett bűnökért a megtámadott gyengébb felet
teszi felelőssé. A magát tárgyilagosnak feltüntető nyugati sajtó
folyamatosan és kénye-kedve szerint vádaskodik, rágalmaz,
miközben Putyin és az orosz tömegtájékoztatás meglepően
mérsékelt, sőt udvarias hangnemet használ.
A tények nem gátolják az olyan hamisítások és a hazugságok
gátlástalan terjesztését, minthogy „’Putyin az energiahordozókkal
zsarol”, és „ő a felelős a véres polgárháborúért Kelet-Ukrajnában”. A
New York Times 2015. február 15-i száma hallgat arról, hogy
Oroszországot a Washington által irányított NATO-erők hat
országban körülkerítették. Arról továbbra sem számol be a globális
média, hogy Kelet-Ukrajnában kizárólag a kijevi puccsista kormány
bombázta a polgári lakosságot és nehéztüzérséget is ő vetett be
(egészen 2014 decemberéig) a polgári lakosság ellen. Nemcsak a
középületeket és a közműveket rombolta le, de tömegesen bombázta
szét az iskolákat, a kórházakat és a lakásokat is. Ezt kizárólag a
puccsista kijevi kormány légiereje és tüzérsége tette.
Elhallgatják ennek a brutális pusztításnak az igazi okát is.
Megtervezett módon az Ukrajna felett a főhatalmat gyakorló
pénzhatalmi elit a XXI. század eddig legnagyobb méretű etnikai
tisztogatását hajtotta végre. A szülőföldjükről elűzött orosz lakosság
létszáma már eléri a másfélmilliót. A kijevi puccsisták által
szétbombázott és szétlőtt kelet-ukrajnai területeken élő lakosság
helyzetét nem lehet összehasonlítani azokkal a Kijev által ellenőrzött
nyugat-ukrajnai területekkel, ahol senki nem bombázza és ágyúzza a
lakosságot. A donyecki és a luganszki felkelőknek ma sincs
légierejük, a tüzérségük is csak 2014 végén lett, és azt sem
támadásra, hanem védekezésre használták. Ténylegesen a nyugat
által hatalomra segített bábkormány hajt végre agressziót
Ukrajnában, és őt kellene az érvényes nemzetközi jog alapján
agresszornak minősíteni.
A Washington által megszervezett államcsínyt megelőzően a
Régiók Pártját támogatta az ukrán szavazópolgárok többsége. Ez a
párt volt a puccs által elűzött alkotmányos elnök politikai bázisa. Ha
a Régiók Pártja végre tudja hajtani az ország decentralizálására az
egyes tartományok nagyobb autonómiájára és a közvetlen
demokrácia kibővítésére szolgáló programját, akkor elejét lehetett
volna venni a polgárháborúnak. A kijevi bábkormány washingtoni
irányítói nem óhajtották föderalizálni, szövetségi állammá átalakítva
demokratizálni Ukrajnát. Nekik az egész Ukrajna feletti korlátlan
hatalomra volt szükségük. Ezért úgy döntöttek, hogy nemcsak a
föderalizációt teszik lehetetlenné, de azt a lakosságot is elűzik
szülőföldjéről, amely ennek a legfőbb támogatója.
Ezt az etnikai tisztogatást azonban megnehezítette az, hogy
Donbász térségében hozzák felszínre az ukrán szén 90%-át, és ez a
nehézipari térség az, ahol a legtöbb exportterméket előállítják. Az
etnikai tisztogatáshoz először meg kellett fosztani az itteni
lakosságot kulturális identitásától, és be kellett tiltani anyanyelvük
használatát. Amikor az államcsíny után a neonáci vezetés
hatalomhoz jutott, nyomban beszüntette a korábbi nyelvhasználati
jogokat. A Washington által támogatott szélsőjobboldali, neonáci
kormány élére egy olyan bábfigura került, aki korábban bankár volt,
most pedig a neokonzervatív washingtoni hatalomgyakorlók
legszervilisebb kiszolgálója.
A nagyszabású etnikai tisztogatáshoz meg kellett szervezni a
szélsőségesen nacionalista, fasiszta bandák és milíciák
felfegyverzését. Ezeket a reguláris hadsereg egységeivel együtt
vetették be Kelet-Ukrajnában, akik hasonló módon gyilkolták a
Donbászban élő embereket, ahogyan azt az ISIS terroristái teszik a
Közel-Keleten. A különbség az, hogy az ukrajnai népirtásról a
pénzhatalmi elit tulajdonában lévő tömegtájékoztatás nem számolt
be.
 Novorosszija lakóinak tömeges elüldözéséhez a kijevi puccsisták
szándékosan kiéheztették a lakosságot. Megtagadtak minden állami
szolgáltatást a kelet-ukrajnaiaktól a társadalombiztosítástól a
nyugdíjak folyósításáig. Donbász lakóinak befagyasztották a
bankszámláit, leállították az áramszolgáltatást. Amikor Oroszország
élelmiszer-, ivóvíz- és gyógyszerszállítmányokkal sietett a
kiéheztetett lakosság segítségére, azt orosz inváziónak nevezték el. A
NATO civil és katonai vezetői naponta nyilatkoztak arról, hogy
Moszkva felvonultatja fegyveres erőit, és támadásra készül. Mindez
párosult azzal, hogy a pénzhatalmi világelit szankciókat
kényszerített ki Oroszország ellen, és a világpiac manipulálásával is
igyekezett Oroszországot megbénítani.
A neonáci uralom alá került puccs utáni Ukrajnában a
szupergazdag oligarchiák megtartották privilégiumaikat, a
gyűlöletkeltő propaganda pedig elárasztotta a közvéleményt, a
tömegtájékoztatást, az egész politikai szférát.
Több mint egy éve folyik a Washington–NATO–EU-trojka
gazdasági háborúja Oroszország ellen, és a kibontakozott
stratégiából egyértelműen az látható, hogy a Nyugat csak átmeneti
fegyverszünetben érdekelt, hogy időhöz jusson a háború és a
rombolás hatékonyabb folytatásához. A kudarcért azonban
automatikusan Putyint és az orosz kormányt teszik felelőssé. A
pénzhatalmi világelit ismét ahhoz a technikához nyúlt, amelyet az
egy központú világrend létrehozását célzó stratégiájához eddig is
használt. Azt kell vádolni a világuralomra való törekvéssel, aki a
pénzhatalmi világelit ez irányú törekvésének ellenáll.
Ezt támasztja alá, hogy a legfelsőbb ukrán vezetés hivatalosan is
felkérte az Egyesült nemzeteket és az Európai Uniót, hogy küldjenek
békefenntartó erőket Ukrajnába. A kijevi kormányzat Moszkvát
vádolja a második minszki megállapodás megszegésével.
Ugyanakkor az ukrán kezdeményezés békefenntartó erők Kelet-
Ukrajnába való állomásoztatására megszegi a minszki
megállapodást, amelyben a felek megállapodtak arról, hogy a
Donyecki és Luganszki Népköztársaságban felállítják a népi
milíciáknak nevezett fegyveres erőket. Az EBESZ pedig gondoskodik
arról, hogy az ukrán kormányerők és a két népköztársaság fegyveres
erői el legyenek választva egymástól.
 A budapesti bunraku

A szervezett magánhatalom színes utcai rendezvényei

látható szereplőkkel és „nem látható” főszereplőkkel

A bunraku a japán bábművészet egyik ősi formája. Attól különbözik

e művészet nyugati változataitól, hogy a bábokat mozgató művészek
jelen vannak a színpadon, feketébe vannak öltözve, hogy a közönség
azt képzelje, nem látja őket. A nézők, miközben azt színlelik, hogy
nem tudják, kik mozgatják a bábokat, valójában az egész előadás
alatt látják őket. Ilyen nemzetközi bunraku bábszínháznak lehetett
tanúja az emberiség Egyiptomban, Líbiában, Szíriában és legutóbb
Ukrajnában is. Most a magyarokra került a sor.
A budapesti bunraku főszereplői olyan tökéletesen vannak
álcázva, hogy garantáltan csak az nem látja őket, aki nem akarja.
Nos, kik rendelték meg a budapesti bunrakut? Kik írták meg a
forgatókönyvét, kik szervezték és rendezték, s végül kik voltak a
statiszták és kik játszották el a főbb szerepeket? Csak néhány nap
kellett ahhoz, hogy megtudjuk, honnan jött a pénz, kik dolgozták ki
a koncepciót és tervezték meg a részleteket. Ha közelebbről
szemügyre vesszük, hogy kik kerültek reflektorfénybe, már azt is
tudjuk, hogy a budapesti bunrakunak kik voltak a bábokat a
színfalak mögött mozgató „feketébe öltözött” valódi főszereplői. A
forgatókönyvírók jóvoltából a tapasztalatlan, manipulált és
megtévesztett fiatalok többségének (szerencsére nem mindenkinek)
sajnos a zombi és a birka szerepe jutott. A neten felnőtt és a világra
most rácsodálkozó, naiv, politikailag azonban éretlen „Y és Z
generáció” utcára csalt tagjainak többsége nem is sejtette, hogy
milyen sötét erők vonzásába került, amikor elment tüntetni
lényegében saját hosszú távú érdekei ellen. Az idő múlásával
azonban egyre több tény ismertté válik, és ezek alapján a fiatalok is
újraértelmezhetik a történteket.
A politikai bunrakuban a bábokat mozgató fekete ruhásoknak a
céljai és motívumai is feketék. Ők a transzatlanti pénzhatalmi elit –
a nemzetek feletti szervezett magánhatalom – áldemokrata, álcivil,
álliberális kiszolgálói. Jó pénzért uszítanak a közérdeket, a közjót
képviselő – a többség által támogatott – legitim módon
megválasztott kormányzat ellen: önkényuralomról, a hatalommal
való visszaélésről, a végtelen etatizmusról, a korlátozott
önkormányzatiságról, egyszemélyi diktatúráról, az esélyegyenlőség
hiányáról, korrupt maffiaállamról beszélnek, miközben begyakorolt
technikákkal lázítják a többségükben naiv fiatalokat a szervezett
magánhatalom számára nemkívánatos, a közérdeket képviselő
szervezett közhatalom és az azt irányító kormányzat megdöntésére.
Az egyik saját eszén is túljáró neoliberális újságíró hölgy
egyenesen azt ismételgette, hogy nemcsak a szétesett és alulteljesítő
ellenzéknek nincs jövőképe, de a kormányzó elit sem képviseli az
általa hangoztatott keresztény-konzervatív értékeket. A fideszesek
mondhatni erkölcstelenek és idióták, akik valójában csak a
helyezkedéssel és a lopással vannak elfoglalva. Érzelgősen hiányolta,
hogy a magyar társadalom új nemzedékeinek nincsenek közösségi
terei, pedig joguk lenne hozzá. A felülmúlhatatlan trágárságáról
közismertté vált kollégája ezúttal sem volt többre képes, minthogy
cinikus és mocskos megjegyzésekkel kontrázzon neki. Voltak
azonban a kozmopolita-neoliberális véleményformálók között
olyanok is, akiknek az érvein érdemes elgondolkodni. Ezért
elsősorban velük szeretnénk polemizálni.

Hogyan kell színes és gyümölcsös álforradalmak

szításával kormányokat dönteni?
A világ eseményeit aggodalommal figyelő kortársaink, köztük a
magyarok is, az új információs technikáknak köszönhetően egyre
inkább látják, hogy kik a gyakran véres események irányítói, a
politikai dráma igazi szereplői. Még akkor is, ha nem lehet őket
mindig pontosan beazonosítani, az emberiség egyre nagyobb része
tudja, hogy ezek a bábjátékos irányítók, akik a szálakat húzogatják,
léteznek. A pénzhatalmi világelit hegemóniája alatt álló
transzatlanti térség tömegtájékoztatása azonban következetesen úgy
számol be a drámai történésekről, hogy hallgat a megrendelőkről és
a finanszírozókról, a felbérelt forgatókönyvírókról, a rendezőkről, és
nem nevezi nevén a valódi főszereplőket. Ez a tömegtájékoztatás
csak a bábuk látható mozgásáról tájékoztat, és hallgat arról, hogy mi
történik a színfalak mögött, holott tudja, hogy kik a bábuk
mozgatói, és hol vannak.
Elképzelhető, hogy a pénzhatalmi elit Kijev után most
Budapestet választotta újabb neokon bunrakujának a színterévé. Azt
sem lehet kizárni, hogy most majd Orbán Viktornak kell eljátszania
azt a szerepet, amelyet Ukrajnában Viktor Janukovicsra osztottak ki.
Az Egyesült Államok egyik internetes üzleti portálja, az
International Business Times (IBT) 2014. november 18-án arról írt,
hogy Magyarország az Oroszország és Európa (vagyis a pénzhatalmi
világelit transzatlanti birodalma) közti konfliktus új frontjává
válhat. Az IBT, ez a szervezett pénzhatalom médiabirodalmába
tartozó portál úgy vélte, hogy a magyarok a kormányzat oroszbarát
külpolitikája és a korrupcióval szemben elnéző belpolitikája miatt
tiltakoztak Budapesten és több vidéki városban.
Az IBT azonban kénytelen volt azt is megállapítani, hogy
Magyarország belső helyzete lényegesen szilárdabb, mint Ukrajnáé
volt a 2014. február 22-i kijevi államcsíny előtt, és amilyen maradt e
véres puccs után. Dennis Lynch, a portál egyik munkatársa ezért
nem tartja valószínűnek, hogy a belpolitikai küzdelem erőszakossá
válik. Mégis úgy látja, hogy a kormányellenes megmozdulások
Magyarországot a Nyugat és a Kelet harcának újabb csataterévé
tehetik. Több olyan jelszó is hallható volt a budapesti bunrakun,
amelyek a kijevi EuroMaidanon elhangzott jelszavakra
emlékeztettek. A forgatókönyvírók szemforgatóan a
„Közfelháborodás napjának” keresztelték el a 2014. november 17-i
tüntetést, ahol valóban többen is elővették az Európai Unió
zászlóját, azt kiabálva, hogy „Európa! Európa!” és „Ruszkik haza!”.
Mások azt skandálták, hogy „Orbán mondjon le!” Úgy láttuk, hogy
az erre kiképzett rejtőzködőknek sikerült Saul Alinsky és Gene Sharp
technikáival felszítania a dühöt, de még nem tudták a tüntetők
elégedetlenségét egyértelműen a nemzeti kormány ellen fordítani.
Magyarországon, amely nem közvetlen szomszédja
Oroszországnak, és nem is függ úgy tőle, mint Ukrajna, a lakosság
72%-a 2010-ben úgy vélte, hogy rosszabbul él, mint a kommunista
rendszerben, amikor Magyarország a szovjet tömb része volt. A
magyaroknak csak a 46%-a gondolta úgy, hogy jó volt a társadalom
számára az áttérés a piacgazdaságra 1989 után. 42%-uk azonban
jobbnak tartotta az állami irányítás alatt álló tervgazdaságot. 71%-
uk szerint pedig az európai integráció gyengítette Magyarországot,
és az EU-tagság mindent összevetve inkább hátrányos Magyarország
számára. Ennek kapcsán szeretnénk néhány tényre a tüntetésen részt
vett fiatalok figyelmét felhívni:

Magyarország pénzügyi és gazdasági nehézségei arra

vezethetők vissza, hogy a pénzuralmi világelit tudatosan
eladósította más országokkal együtt: 1973 és 1989 között
a magyarországi pártnómenklatúra technokratái felvettek
összesen mintegy ötmilliárd dollár hitelt, amelyből csak
egymilliárd érkezett be az országba. Az MNB 2-es számú
műhelytanulmánya szerint erre 1989-ig kifizettünk 11
milliárd dollár kamatot, és még maradt 22 milliárd dollár
kifizetetlen adósság. A magyar eladósodás 1979-ben
többszöröződött meg, amikor a szervezett magánhatalom
két pénzügyi központja – a City of London nyáron, majd
decemberben a FED – egyoldalúan felemelte a 4-5%-os
kamatlábat 20-21%-ra. (Az elmúlt évtizedben
Magyarországon is e nemzetközi pénzügyi közösség
tulajdonában lévő bankok írták át önkényesen a hírhedté
vált devizahiteles szerződéseket, és okoztak több
ezermilliárdos kárt honfitársainknak.)

A Nyugatot kiszolgáló magyar technokraták már 1988-ban

olyan jogszabályokat hoztak (társasági törvény), amelyek
lehetőséget nyújtottak a közvagyon szabad elrablására.
Ezen az ideiglenesen elfogadott alkotmány sem
változtatott, mert szankció nélküli csonka szabályokból
állt, amelyek szándékosan védelem nélkül hagyták a
közvagyont, a nemzeti önrendelkezés és a szabadság
bázisát. A Tax Justice Network szakemberei szerint ezért
Magyarországról a 2010-et megelőző 25 évben 242
milliárd dollár likviddé tett magyar közvagyont vittek ki
offshore bankokba. Így Európában Magyarország lett az
első, világszinten pedig a tizenkettedik legkifosztottabb
ország. A magyar munka eredményének ez a rekordméretű
ellopása az a korrupció, amely szegénnyé tette a magyar
társadalom túlnyomó részét. Emiatt nem képes a magyar
állam és társadalom egyszerre fizetni az óriásai
adósságszolgálatot, teljesíteni az EU-nak a külföldi
eladósodás mértékére és a költségvetési hiányra vonatkozó
korlátozásait, fenntartani azt a szervezett magánhatalom,
az EU által ránk kényszerített gazdasági szerkezetet és
tulajdoni struktúrát, amely miatt a magyar GDP 30%-a
minden évben kiáramlik a transzatlanti térség
centrumországaiba. A szegénység növekedésének ez az
igazi, rendszerbeli oka. A szégyenletes korrupció csupán
„hab a tortán”.
Csak azért nem soroljuk fel a nemzetközi pénzügyi közösség és hazai
kiszolgálóinak a magyar társadalom és a magyar nép egészének a
sérelmére elkövetett cselekményeit, mert ezt már megtettük az
eddig publikált könyveinkben. Meg kell azonban említeni, hogy az
Európai Unió jelenlegi formájában a pénzuralmi világelit
hegemóniáját kiszolgáló intézményrendszer. A kozmopolita-
globalista pénzügyi közösségnek azért van szüksége az EU-ra, hogy
segítségével fokozatosan felszámolja a számára már feleslegesé vált
szuverén nemzetállamokat. Az EU-s zászlókat lobogtatóknak
megismételjük: az Európai Unió által Magyarországra kényszerített
gazdasági struktúra és szabályozórendszer következtében a magyar
nemzeti össztermék, a GDP 30%-a minden évben kiáramlik az EU
centrumországaiba profit és kamat formájában.
Ezzel szemben az, amit Brüsszel EU-s támogatásként visszajuttat,
csak az évi GDP 1%-ának felel meg. Egyetlen kormány, egyetlen
tudományos intézmény sem készített megalapozott tanulmányt
arról, mibe kerül Magyarországnak az EU-tagság. Mindig csak arról
van szó, hogy Magyarország támogatást kap Brüsszeltől. Követelni
kell annak a szakszerű kimutatását, mibe kerül ténylegesen
hazánknak az, hogy megtévesztő propagandával bekényszerítették
az EU-ba.
Ha például a jelenlegi kormányzat már végzett volna
tudományosan megalapozott vizsgálatot arról, hogy gazdaságilag és
pénzügyileg mennyi hátrányt okoz az EU-s tagság, akkor a zászlót
lobogtatóknak tényekkel lehetne bizonyítani: azért tüntet, hogy a
GDP tőle elvett 30%-áért továbbra is csak 1%-ot kapjon vissza
ellenszolgáltatásként. Amíg az Európai Unió jelenlegi struktúrája és
szabályrendszere marad, addig Magyarország nem lesz képes ebből
a félgyarmati függésből kikerülni. (Ezeket az adatokat Pavics Lázár
pénzügyi szakértő többéves kutatómunkájára, valamint, Hossó
Andrea – aki pénzügyi diplomáját a London School of Economics
Egyetemen szerezte, s aki a City of London bankára – számításaira
támaszkodva közöltük.) Ha a tüntetők ismernék az EU-tagság
hátrányait is, aligha lobogtatták volna olyan lelkesen az EU
zászlaját.
Az Európai Unió az erőltetett vertikális integráció túlzásai
következtében egy olyan nemzetek feletti struktúrává alakult át,
amelyet a pénzhatalmi elit által pozícióba helyezett bürokrácia
irányít. Ha az Európai Uniót vissza lehetne alakítani alapítói
szándékainak megfelelően olyan decentralizált szervezetté, amelyet
az egyenjogúság és a mellérendeltség alapján az egyes tagállamok
politikai felelősséggel tartozó legitim vezetői irányítanak, akkor még
lenne létjogosultsága az ilyen demokratikus integrációnak. Ehhez
azonban vissza kell térni a horizontális integrációhoz, amelyben az
egyenjogú felek a mellérendeltség alapján konszenzussal hozzák
meg a kompromisszumos döntéseket, és ahol ismét érvényesül a
szubszidiaritás elve, amely szerint minden kérdést azon a szinten és
akkor kell eldönteni, ahol és amikor az információk optimálisan
rendelkezésre állnak.
Nekünk, magyaroknak, rendkívül nagy csalódást okozott, hogy
az Európai Unió semmilyen formában nem állt a Kárpát-
medencében a határainkon túl rekedt magyarok védelmére. Az
Európai Uniót irányító hatalmi erők az első és a második
világháborút lezáró európai békerendszer létrehozóinak a jogutódai
is. A monarchia népei közül csak a magyarokkal szemben tagadták
meg a történelmi, az etnikai és az önrendelkezési elv alkalmazását.
Ezért elvárható lett volna, hogy azok a döntéshozók, akik ma az
Európai Uniót irányítják, valamilyen formában korrigálják a
Magyarország számára tragikus következményekkel járó
diktátumoknak legalább a legkirívóbb igazságtalanságait. Az EU
döntéshozói segíthették volna, hogy az elszakított tömbben élő
magyarság területi autonómiához, államilag finanszírozott teljes
spektrumú egyetemekhez jusson. A hatalmat gyakorló brüsszeli
bürokrácia ehelyett még arra sem volt hajlandó, hogy az olyan
kirívó jogtalanságok ellen fellépjen, mint amilyen a magyar
állampolgárságot felvevő Szlovákiában élő magyarokkal szemben
alkalmazott a szlovák kormányzat.

A szervezett magánhatalom és a korrupció

Szeretném néhány sorban megvilágítani az Y és Z generáció

szabadságszerető tagjainak, hogy tudomásul kell venniük: a jelenlegi
pénzuralmi világrendszerben minden társadalmat, minden államot
egyszerre két hatalom irányít. Az egyik a szervezett magánhatalom,
amely úgy működik, mint egy globális korporáció. Legfelső szintjén
a stratégiai döntéseket mintegy háromszáz szupergazdag
bankárdinasztia képviselői hozzák. Ez a háromszáz bankárdinasztia
a tulajdonosa annak a 147 óriásbanknak és pénzintézetnek, amely
viszont keresztbetulajdonlással 43 ezer transznacionális korporációt
mondhat magáénak. A pénzuralmi rend felső szintjének a bázisát az
az 1%-a alkotja, amelynek a lakosság 99%-a dolgozik. A felső szint
közvetlen irányítása alá tartoznak a legfontosabb pénzintézetek,
elsősorban az olyan központi bankok, mint a FED, a Bank of
England, az EKB és a Bázelban működő BIS, a központi bankok
központi bankja.
A globális korporáció második szintjét az igazgatók alkotják,
akiknek az a feladata, hogy ellenőrizzék a felső szint döntéseinek a
végrehajtását. Az igazgatókhoz lehet sorolni az Egyesült Államok
elnökét, más nagyobb országok kormányfőit, az ENSZ főtitkárát, a
Világkereskedelmi Szervezet, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap,
a NATO, az EU élén álló személyeket. A szervezett magánhatalom
struktúrájának fontos részét alkotják az olyan szervezetek, mint a
Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok
Tanácsa, a több mint harmincezer alapítvány, a kerekasztal-
hálózatok, a Lions, Rotary és a hasonló klubok, valamint a
különböző szabadkőműves-szervezetek, amelyeken keresztül elér
minden döntési központot. A világszintű óriásvállalat – a szervezett
magánhatalom – harmadik szintjét a menedzserek alkotják, akik
már konkrétan végrehajtják a legfelső szint döntéseit.
A szervezett magánhatalom individualista és saját egyéni
érdekeit követi. Ideológiája a neoliberalizmus, egy átértelmezett
fogalom, amely ma már a klasszikus liberalizmus elveinek, az
emberi jogoknak és a politikai szabadságjogoknak a tagadása. Mivel
a vagyon hatalom, és a szervezett magánhatalom óriási vagyonnal
rendelkezik, ezért az a szabadság, amit követel magának, valójában
már a többség szabadságával való visszaélés – a korlátlan önzés –
szabadsága.
A szervezett magánhatalom magának követeli a közérdek
szolgálatában álló állam irányítását is. A társadalom vagyontalan
többsége csak az állam – mint erőszakszervezet – segítségével képes
a szervezett magánhatalommal szemben a saját érdekeit
érvényesíteni. A profitorientált szervezett magánhatalom –
gátlástalanul és mértéktelenül – csak a saját magánérdekeit követi.
Ha az állam gyenge, akkor a társadalom vagyontalan, hátrányos
helyzetű többsége nem tud védekezni a szervezett magánhatalom
önzésével szemben. A szervezett magánhatalom ezért arra törekszik,
hogy gyengítse a közérdek és a közjó szolgálatában álló államot, s
ha lehet, azt a saját szolgálatába állítsa. Mint „éjjeliőr állam” az a
feladata, hogy a szervezett magánhatalom vagyonát és előjogait
védelmezze az alul lévők féken tartásával. A szervezett
magánhatalom ezért az állam gyöngítésére, a társadalom
polarizálására, atomizálására és multikulturális mozaikká való
átalakítására törekszik.

Miért van korrupció?

A szervezett magánhatalom óriási pénzügyi és vagyoni fölényét a

korrupció legváltozatosabb formáival és technikáival alakítja át
politikai-közhatalmi döntésekké. Nem lehet eléggé ismételni, hogy a
pénzuralmi rendszerben olyan pénzügyi és gazdasági struktúrák
működnek, amelyek az érték-előállító munka eredményét a
vagyonnal rendelkező 1%-hoz szivattyúzzák át. A pénzuralmi rend
ezért nem lehet más, mint kevesek uralma a többség felett, vagyis
szükségszerűen oligarchikus rendszer.
A szervezett magánhatalom, valamint az arctalan
pénzviszonyokba elrejtett irányító szervezetei oligarchikus
struktúrák. Csak úgy tudnak létezni, hogy eladósítással,
kamatszedéssel és más technikákkal elvonják a termékeket és
szolgáltatásokat azoktól, akik azt előállítják. A szervezett
magánhatalom rendszerében az uralmat gyakorló oligarchikus
kisebbségnek a vagyon koncentrációján és centralizációján nyugvó
hatalma egyre növekszik, miközben a függő helyzetű
vagyontalanoké egyre csökken. Ezért kell elhitetni a magyar nép
felnőtté vált Y és Z generációjának tagjaival, hogy a szervezett
magánhatalom majd az egyenlő esélyek megújításával folyamatosan
biztosítja számukra a társadalmi mobilitást, azt a lehetőséget, hogy
hozzájuthassanak a pénzügyi, gazdasági és politikai hatalomhoz. Ez
átlátszó megtévesztés mindazok számára, akik már tanulmányozták
és a gyakorlatból is ismerik a hatalmi viszonyok működését.
Hogy mennyire korrupttá vált az ellenőrzés nélkül maradt
szervezett magánhatalom, azt jól szemlélteti az Egyesült Államok
mai valósága. A híres „Amerikai Álmot” ténylegesen úgy lopták el
az amerikaiak millióitól, hogy szinte észre sem vették. A szervezett
magánhatalom Wall Street nevezetű egyik központja például olyan
mértékben vált korrupttá és bűnözővé, hogy nehéz róla
tárgyilagosan és higgadtan beszélni. A meghatározó pénzügyi
szereplők ma már bármit megtehetnek, mert a második világháború
után fokozatosan felvásárolták maguknak a politikai osztályt. A
közérdek képviseletére kötelezett államhatalom rendeltetésellenesen
a magánhatalom kiszolgálójává vált. A pénzhatalmi világelit ma már
nemcsak a világ legnagyobb gazdasági gépezetét képes megbénítani,
de az egész világgazdaságot is.
 A Wall Street korrupt működését számos körülmény tette
lehetővé. Az óriásbankok először csak könyvelésüket manipulálták,
később elérték, hogy a szabályozást és ellenőrzést végző állami
szervek helyett a bankok felügyeletét maguk a bankok lássák el. Így
vált általános gyakorlattá a tudatos megtévesztés és csalás.
Közvetlenül a 2008-as válság kirobbanása előtt kiadott
beszámolóikban az önmagukat ellenőrző bankároligarchák
elhallgatták, hogy a legtöbb vezető bank az összeomlás szélén áll, és
ezért több százmilliárd dollár állami segítségre szorulnak
közpénzekből. Az Amerikában már ekkor is érvényben lévő törvény
bűncselekménnyé minősítette, ha a bankok vezérigazgatói
elhallgattak fontos információkat a befektetőik elől. 2008-ban ez az
elhallgatás és megtévesztés ténybeli bizonyítást nyert. Az amerikai
Igazságügyi Minisztérium egyetlen bűnvádi eljárást nem
kezdeményezett bármelyik Wall Street-i bank ellen sem. A
minisztérium bűnügyi osztályvezetője elismerte, hogy az egész
világot megrengető pénzügyi válság egyetlen nagy szereplője ellen
sem emeltek vádat, mert ehhez igazolni kellett volna, hogy a
gyanúsított szándékosan követte el a csalást. Pénzügyi kutatók
tényekkel támasztották alá, hogy az elmúlt huszonöt évben alig
indult eljárás pénzintézetekkel, bankokkal szemben. A bankárok
nem kerültek börtönbe súlyos bűncselekményeknek minősülő
csalásaikért. Évek múlva is csak az erkölcsi alanyoknak nem
tekinthető jogi személyeket szankcionálták a kolosszális méretű
csalásokhoz képest enyhének tekinthető pénzbüntetésekkel.
Richard Bowen, aki 2008-ig volt a Citigroup egyik alelnöke, már
2006-ban rájött, hogy a jelzáloghitelek 60%-a problematikus.
Felfedezését minden illetékessel közölte, a vezetőség azonban nem
vette figyelembe figyelmeztetéseit. Az amerikai pénzügyi válságot
vizsgáló bizottságnak Bowen több ezer oldalnyi iratot adott át, de
ebben az esetben sem történt semmi. Mivel a bankok önmagukat
ellenőrizték, a Citigroup vezetői továbbra is igazolták, hogy a bank
pénzügyei életképesek és a belső ellenőrzés hatékony. Alig telt el
kilenc hónap, és a Citigroupnak 45 milliárdos gyorssegélyre és
további 300 milliárdos garanciára volt szüksége a szövetségi
kormánytól – az adófizetők pénzéből – ahhoz, hogy talpon
maradhasson. A Wall Street-i vezetők máig meg vannak győződve
arról, hogy sosem kerülhetnek börtönbe.
A Bank of America akkori elnöke 2008. november 26-án azt írta
a részvényeseknek, hogy a világ legerősebb és legstabilabb
bankjának a tulajdonosai. Azt nem említette, hogy a Bank of
America azon a napon 86 milliárd dollárral tartozott a FED-nek, és
ezt a FED is elhallgatta. Az Egyesült Államok központi bankjának
szerepét is ellátó, de száz százalékban magántulajdonban lévő FED
rekordméretű pénzügyi mentőakciót hajtott végre. Ezzel a FED
biztosította a bajba került pénzintézetek számára a túlélés
lehetőségét. A FED elhallgatta, hogy mely bankok kaptak összesen
1200 milliárd dollár segítséget egyetlen napon, 2008. december 5-
én. A FED 2009 márciusáig 7770 milliárd támogatást nyújtott a
bűnöző gyakorlatot folytató pénzügyi rendszer megmentésére. Ezzel
a FED megakadályozta a pénzrendszer teljes összeomlását, de
elősegítette, hogy azok tovább folytathassák korrupt működésüket.
A mértéktelen spekuláció miatt csődbe jutott bankok
megmenekültek az összeomlástól, sőt tovább növekedhettek a
szupergazdag pénzügyi elit magántulajdonát képező FED titkos
finanszírozásának köszönhetően. Jelenleg is az a helyzet, hogy ezek
a közpénzből megmentett nagy bankok olyan kockázatokat
vállalnak, amelyeket nem mernének megtenni, ha nem lennének
biztosak abban, hogy az ellenőrzésük alatt álló állam az adófizetők
pénzéből megmenti őket.
Voltak az amerikai Kongresszus, a tudomány és a szakma
képviselői részéről is erőfeszítések arra, hogy állítsák le a „forgóajtó
rendszert”, a monetáris felségjogokat gyakorló FED, a spekulációs
tranzakciókat lebonyolító Wall Street, valamint a szabályozást és az
ellenőrzést végző kormányzati szervek között. Aki a spekulációs
ügyleteket irányítja, holnap már a szabályozást végzi, hogy aztán ő
lássa el a hatósági felügyeletet a Wall Street spekuláns bankárai
felett. Több konkrét személyt is megnevezhetnénk, de itt csak arra
utalunk, hogy e sorok írója más munkáiban már ezt megtette.
Ezzel csak jelezni akartuk, ami ma már közhelynek számít, hogy
az egész világ egyik legkorruptabb országává vált az Egyesült
Államok. Csak terjedelmi okokból nem szóltunk arról a még
nagyobb korrupciós „forgóajtóról”, amely a hadiipari komplexum, a
szövetségi kormányzat – beleértve a törvényhozást is –, valamint a
bankrendszer legfelsőbb szintjei között működik. Valaki az egyik
nap korporációs elnök, majd miniszter, majd bankelnök, hogy aztán
törvényhozó legyen.

Van-e korrupció Magyarországon?

Amíg van szervezett magánhatalom, addig csak korlátozni lehet, de

teljesen felszámolni nem lehet a korrupciót. Akik elemezték a
jogállam intézményrendszerét szétzüllesztő korrupciót, gondosan
elhallgatták, hogy létezik nemzetközileg megszerveződött
magánhatalom, és a pénzhatalmi világelit az a felvilág, amely az
Európai Unióval együtt Magyarországot is a saját pénzügyi
gyarmatává tette. A szervezett magánhatalom már 1988-tól
(társasági törvény elfogadása) elkezdte a maffiajellegű működést, és
az egész rendszerváltás alatt folyamatosan működött. Létezik
posztkommunista maffiaállam? Létezik, de ez már létezett az Antall
József- és a Boros Péter-kormányzat, a Horn-kormány, a balliberális
Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok idején is, nemcsak a
jelenlegi nemzeti kormány alatt.
A Magyarországon működő „szervezett felvilág”, amely csak a
„globális szervezett felvilág” helyi kozmopolita-komprádor
képviselete, folyamatosan jelen volt 1988 (sőt 1982) óta
Magyarországon. A jelenlegi pénzuralmi világrendben a magyar
társadalom felső osztálya nem is Magyarországon él. A „szervezett
felvilág” külföldi döntési központjai útján eddig el tudta érni, hogy
Magyarországnak olyan kormányzata legyen, amely lényegesen nem
változtatott az általa kialakított pénzügyi és gazdasági struktúrán.
Így gondoskodott arról, hogy hatékonyan működjön az a struktúra-
és szivattyúrendszer, amely minden évben a magyar GDP 30%-át
juttatta el hozzá profit és kamat formájában. A magyarországi
milliárdosok vagyona eltörpül a „globális szervezett felvilág”
vagyonához képest. Magyarország félgyarmati helyzetének az igazi
haszonélvezője a pénzhatalmi világelit. Ez a szervezett
magánhatalom azonban nem akar beletörődni abba, hogy legyen
egy helyi felső osztály is, amely nem az ő globális maffiahálózatához
tartozik.
Amikor a kozmopolita-komprádor balliberális érdekcsoportok
használták az államot maffiamódszerekkel történő gazdagodásra,
akkor ezt a pénzhatalmi világelit rendben valónak talált. Azt
azonban ellenzik, ha a közhatalom szolgálatában lévő állam akarja
megszilárdítani helyzetét a középosztály erősítésével, gazdasági
bázisának kiépítésével. Az ilyen közhatalom hirtelen
„maffiamódszereket” alkalmazó állammá lényegül át.
A szükségszerűen kontroll nélküli szervezett magánhatalom,
amelynek a vezetőit nem lehet demokratikusan választani, és amely
emiatt nem is ellenőrizhető, mindent megtesz azért, hogy létezését
letagadja. A demokráciát is át kellett értelmeznie. Egy rendszer
akkor demokratikus, ha a szervezett magánhatalom nem ütközik a
közérdeket és a közjót szolgáló államhatalom korlátaiba. A
liberalizmust is átértelmezte. Ma ez nem valamennyi állampolgár
emberi jogait és politikai szabadságjogait jelenti, hanem a szervezett
magánhatalom szabadságát a mások szabadságával való korlátlan
visszaélésre.
Egyelőre nem ismerjük, hogy a Magyar polip kötet szerzői milyen
érvekkel támasztják alá azt az állításukat, hogy csak 2010 óta
működik maffiaállam Magyarországon. A második Orbán-kormányt
megelőzően a mai állapotokhoz képest csak kisebb volumenű és
kevésbé veszélyes volt a korrupció.
Korrupció sajnos a jelenlegi nemzeti kormányzás idején is van
Magyarországon. Az ismertetett tények alapján azonban arra kell
következtetnünk, hogy lényegesen nagyobb korrupció volt 2010
előtt, mint után. Pontos, bizonyított adatokra támaszkodó választ
azonban csak tudományos módszerekkel végzett alapos kutatás
adhat.

Vannak-e valódi civil szervezetek?

A transzatlanti térségben, Amerikában, Európában és

Magyarországon is sok ezer NGO és más civil szervezet működik.
Minden szervezet hatékony működéséhez azonban minimális anyagi
bázisra van szükség. Ha ezt az anyagi bázist az adott szervezet tagjai
önkéntes hozzájárulásukkal biztosítják, akkor ez a szervezet többé-
kevésbé függetlennek tekinthető. Ha viszont ezeknek a polgári
kezdeményezéseknek, mozgalmaknak, civil szerveződéseknek a
szervezett magánhatalom különböző struktúrái, vagy pedig a
szervezett közhatalom, az állam különböző szervezetei a
finanszírozói, akkor már valódi civil szervezetről nem beszélhetünk.
Annak a civil szervezetnek, amelyet a magánhatalom
finanszíroz, lényegében a megbízóit kell kiszolgálnia. Az általa
kapott célokat kell követnie és az azt szolgáló feladatokat kell
ellátnia. Ha a magánhatalom adott intézménye bőkezű, akkor egy
ilyen álcivil szervezet nagyon hatékony is lehet. Lényegében arról
van szó, hogy a szervezett magánhatalom rejtve akar maradni, és
helyette ez az álcivil szervezet végzi el a kitűzött feladatot.
Ha a közhatalom finanszírozza a civil szervezetet, az nem más,
mint az állam meghosszabbítása, és ebben az esetben olyan
közfeladatot lát el, amelyet az állam nem akar különböző okokból
közvetlenül maga elvégezni. Itt is lényegében egy álcivil szervezettel
van dolgunk. Az ilyen államilag finanszírozott álcivil szervezetek is
nagyon hasznosak és hatékonyak lehetnek.
Sok igazi civil szervezet van, amelyeket maguk a civilek
finanszíroznak. Ezek azonban rendszerint rövid életűek, mert
működési feltételeik bizonytalanok. Ez különösen igaz olyan
országokra, amelyben a társadalom jelentős része szegény.
Magyarországon is számos igazi civil szervezet létezik, de
tevékenységük hatásfoka csekély, mivel alulfinanszírozottságuk
következtében nem tudnak hatékonyan működni. Sok van belőlük,
de kevés eredményt tudnak felmutatni. Az őszi tüntetéseket az eddig
ismertté vált információk szerint a szervezett magánhatalom által
finanszírozott és az ő szolgálatában álló álcivil szervezetek és
mozgalmak kezdeményezték.
Az amerikai jogvédő szervezet – a Soros György által is pénzelt
Human Rights First, HRF – 2014 augusztusában írt százharminc
oldalas összefoglaló tanulmányában azt állítja, hogy
Magyarországon előtérbe kerültek a radikális gyűlöletpártok. Azt
ajánlják az Egyesült Államok elnökének: tegyen lépéseket annak
érdekében, hogy a magyarok visszataláljanak a demokráciához és a
jogállamisághoz. Véleményük szerint az amerikai ügynökségeknek
össze kellene állítaniuk egy anyagot, amely a magyarországi
politikai és üzleti vezetőket érintő korrupciós ügyekről szól. Még
ebben a hónapban meg is érkezett Washingtonból az Orbán-
kormánynak küldött figyelmeztetés a Szabadság téri megszállási
emlékmű kapcsán. A HRF emberjogi szervezet arra is kérte az
amerikai titkosszolgálatokat, hogy derítsék fel a magyar
szélsőjobboldal orosz és iráni kapcsolatait. Kitértek arra is, hogy
támogassák a független tömegtájékoztatást és a civil szervezeteket.
A HRF ajánlásait megelőzően Charles Gati ismét kezdeményezte
Orbán Viktor „megfékezését”. A politológiával foglalkozó Gati 2012-
ben már öt pontban foglalta össze, hogy miként lehetne a magyar
kormány vezetőjét megbuktatni. Többek között úgy fogalmazott, „ha
demokratikusan nem megy, akkor másképp”. Ezt követően a magyar
sajtóban vita folyt arról, hogy az amerikai egyetemi oktató vajon a
polgárháború kirobbantására gondolt-e vagy sem?
A HRF említett dokumentumában szorgalmazza a fellépést az
antiszemitizmus, az idegengyűlölet és a korrupció ellen. Bírálták a
magyar miniszterelnök Tusnádfürdőn elhangzott beszédét is,
amelyben a liberalizmus utáni korszakról fejtett ki néhány
gondolatot. A HRF egyik legbefolyásosabb pénzügyi támogatója a
Soros György által létesített Open Society Institute (Nyílt
Társadalom Intézet), amely számos országban működik. Közismert,
hogy Soros György Magyarországon is támogat ellenzéki
szervezeteket, köztük Bajnai Gordon alapítványát is finanszírozta.
Soroshoz köthető az amerikai Demokrata Párt egyik fontos
alapítványa, a Center for American Progress, a CAP. Ez az
alapítvány juttatott Bajnai alapítványának 2011-ben 110 millió,
2012-ben pedig 106 millió forintot. De Soros Obama választási
kampányaira is 1,1 millió dollárt költött.
Az eddig ismertté vált tények arra utalnak, hogy a szervezett
magánhatalom külföldi és magyarországi hálózatai gondosan
kidolgozott stratégia szerint próbálják lehetetlen helyzetbe hozni,
majd pedig távozásra bírni Orbán Viktort és kormányát. Földi László
ezredes, az Információs Hivatal egykori műveleti igazgatója
kijelentette: „Az elmúlt hónapok eseményei egyértelművé teszik: jól
finanszírozott folyamatot láthatunk, amelyben nem voltak spontán
elemek.”
A Magyar Nemzet 2014. november 20-i számában Földi László
kifejtette: „Ami történt, az már súrolja azt, hogy egy idegen állam a
pénzügyi hátterét is felhasználva megpróbálja az ország belpolitikai
viszonyait drasztikusan befolyásolni, megváltoztatni.”
Utalt Földi arra is, hogy a tüntetéseken való részvétel
egyeseknek egzisztenciális kérdés lehet. A büntető törvénykönyve
ütköző hazaárulásnak is tekinthetjük, ha valaki pénzért cserébe
idegen hatalom érdekét szolgálja. Sokan nem tudhatják, akik pénzt
kaphatnak a megjelenésért, hogy honnan származik az összeg, mert
aki ezzel tisztában van és fizet neki, nem fedi fel sem kilétét, sem
céljait. (Itt csak utalunk arra, amit Ukrajnáról szóló írásunkban
forrásmegjelöléssel alá is támasztunk, hogy a Washington és a NATO
által szervezett kijevi államcsíny során az EuroMaidan-tüntetések
résztvevői heti 20 millió dollár összjuttatásban részesültek.)
Felmerül a gyanú – vagy legalábbis nem lehet kizárni –, hogy a
TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) jogvédő és fejlesztő civil
szervezet, valamint a Krétakör Alapítvány is részben a szervezett
magánhatalom által finanszírozott álcivil szerveződés.

1989 vagy 2010?

Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a tüntetőknek vajon a

rendszerváltástól eltelt huszonöt évből lett elegük, vagy csak azzal
az öt évvel elégedetlenek, amikortól a jelenlegi jobbközép,
keresztény-konzervatív kormány irányítja Magyarországot? A
transznacionalista szervezett magánhatalom helyi politikai és
ideológiai képviselőit rendkívül érzékenyen érintette, amikor
kiderült, hogy egyes fiatalok nemcsak az Orbán-kormányt, de az
egész rendszerváltást illették kemény és jogos kritikával.
A 2010-ig terjedő időszak egyik SZDSZ-es kulcsszereplője
vállalta a tévútra tért tüntetők kioktatását az egyik országos
tévében. Ennek lényege: 2010-ig jó rendszer volt, demokratikus és
liberális, csak akik éppen kormányon voltak, rosszul gyakorolták a
hatalmat. 2010-ben azonban már nem az történt, hogy áttértek a
rosszul működtetett, hibás kormányzásról a jó kormányzásra, hanem
a jó rendszert, a liberális demokráciát alakították át tekintélyuralmi,
illiberális, túlcentralizált rendszerré az állam túlzott
megerősítésével.
Most csak utalunk rá, hogy az a bizonyos „jó rendszer”, amely
1988–1990-ben kialakult, megengedte a pénzhatalmi világelit és
helyi kiszolgálói számára Magyarországon a szabad rablást,
valamint a korrupció minden változatát. Ez valóban vonzó rendszer
volt a szervezett magánhatalom minden rendű-rangú struktúrája és
képviselete számára. Ehhez képest lényeget érintő változás, hogy az
erős, demokratikus legitimációval működő új kormány lehetővé
tette a közérdeket és a közjót szolgáló állam megerősítését, és
hozzáfogott a szervezett magánhatalom (a multik és a bankok,
valamint kiszolgáló hálózataik) túlkapásainak a korlátozásához és
felszámolásához. Ez ellen természetesen a szervezett magánhatalom
hazai és külföldi hálózatai minden rendelkezésükre álló eszközzel
tiltakoztak és felvették ellene a harcot.
Azt a körülményt, hogy Magyarország szembe mert szállni a
szervezett magánhatalommal és európai képviseletével – a brüsszeli
bürokráciával –, finoman kifejezve súlyos kisiklásnak minősítették.
Arra hivatkoztak, ha Európában megtörténhet olyasmi, mint
Magyarországon, hogy a kétharmados többséghez jutó legitim
kormány át merészeli írni a választási törvényt csak azért, hogy
megszilárdítsa a közhatalmat és benne a legitim többség pozícióját, s
amely arra vetemedik, hogy korlátozza a központi bank és a
bankrendszer függetlenségét, ha először történik, még bocsánatos
bűn. Ha azonban ugyanezt a nemzeti elkötelezettségű politikai
csoportot másodszor is megválasztják, már nem egyszerű botlás
történt, hanem olyasmi, amiből követendő modell bontakozhat ki.
Ez pedig veszélyezteti a szervezett magánhatalom eddigi korlátlan
hatalmát. Úgy látszik, hogy valami nagyon komoly baj van a magyar
választókkal, s róluk is ki kell majd mondani, amit Bertold Brecht
más alkalommal, de hasonló helyzetben így fogalmazott meg: „Le
kell váltani a népet!”
A tömeges csalásokat elkövető bankrendszerrel szemben a
nemzeti kormány megkísérelt keményen fellépni, és bizonyos
szerény sikereket el is ért. De emiatt mégis nemcsak
Magyarországon, de külföldön is kemény támadások érték Orbán
Viktor személyét. A pénzvilág megítélése ambivalens. Az, hogy
rendbe tudta tenni a rekord módon eladósított ország pénzügyeit és
a költségvetési hiányt 3% alá tudta szorítani, még a Wall Street
köreiben is elismerést váltott ki.
A szervezett magánhatalom szolgálatában álló és neoliberális
téveszméikhez folyamatosan ragaszkodó közgazdászok továbbra is
azt hangoztatják, hogy a kormány pénzügyi és gazdasági programja
nem lesz eredményes. A nemzeti kormány azonban háromszor is úgy
nyert választásokat, hogy a piaci szereplőknek is tudott gesztusokat
tenni. A jóindulatúak szerint Orbán Viktor annak köszönheti
sikereit, hogy meghallja az idők szavát. Gyors helyzetfelismeréssel,
lényegmegragadással tudja kombinálni a határozottságot és a
keménységet a rugalmassággal és az alkalmazkodással.
Nem érvényes már a rendszerváltás során létrejött liberális
konszenzus. Ekkora liberalizmus még az emberi jogokat, a politikai
szabadságjogokat és a mindenki számára biztosítandó jog- és
esélyegyenlőséget, az érdemi demokráciát jelentette. Ma már a
liberalizmus azt jelenti, hogy a szervezett magánhatalomnak az az
elitje, amely kooptálta és integrálta a korábbi kommunista
nómenklatúra technokratáit, igényt tart a szabadsággal való
visszaélés szabadságára is és továbbra is minden akadály nélkül
érvényesíteni akarja akaratát. A rendszerváltás magyarországi
vesztesei, az alulmaradottak, a hátrányos helyzetűek joggal
távolították el a hatalom gyakorlásából azokat, akik mindent
alárendeltek saját gazdagodásuknak és 2010-ig lényegében teljesen
kirabolták az országot. 2010-ig, és nem azután. Ezt már a
fiataloknak üzenem.
Akkor sértette volna a magyar nép alapvető szükségleteit,
érdekeit és értékeit a 2010-ben az ország irányítását átvevő nemzeti
koalíció, ha a korábbi gyalázatos rendszeren nem változtat. Mert ha
nem változtat, akkor egy újabb választás után a szervezett
magánhatalom ugyanott folytatja, csak más emberekkel, ahol
korábban abbahagyta. A közérdek szempontjából a közhatalomnak
ezt kellett valamilyen módon megnehezítenie, mert teljesen
megakadályozni nem lehetséges.
 A szervezett magánhatalom neoliberális képviselői minduntalan
a nemzeti kormány szemére vetik, hogy az állam hatalmát részben
kiterjesztette a tömegtájékoztatási intézmények ellenőrzésére is.
Erre azért van szükség, mert az elektronikus és nyomtatott
tömegtájékoztatás túlnyomó része magántulajdonban van. Ha a
tulajdonában lévő médiumokat az ellenőrizetlen magánhatalom
használja saját közérdekkel ellentétes, partikuláris érdekei
érvényesítésére, az miért nem antidemokratikus? Különösen akkor
miért nem, ha a szervezett magánhatalom minden rendelkezésére
álló eszközzel korrumpálja és befolyásolja a tömegtájékoztatást. Ezt
bizonyította be a Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa, Udo
Ulfkotte a Gekaufte Journalisten (Megvásárolt újságírók) című 2014-
ben megjelent könyvében. Ezt kellene az elégedetlen fiataloknak
elolvasniuk, mielőtt hagynak zombit és birkát csinálni magukból és
kimennek az utcára saját érdekeik ellen tüntetni.

„Demokrácia még van, de a jogállam már megszűnt”

Már többször is elhangzott országos tévéműsorokban ez a vitatható

és megtévesztő állítás. Nem az alkotmányos demokrácia szűnt meg
Magyarországon 2010 után. Csupán a pénzhatalmi világelit által
Magyarországra kényszerített álliberális selejt alkotmány lett egy
lényegesen korszerűbb, a közérdeket és a közjót jobban szolgáló
alaptörvénnyel felváltva. Az 1989-ben készült neoliberális
alkotmány azért volt rendkívül kártékony, mert semmilyen akadályt
nem gördített Magyarország kifosztásához, amely felülmúlta a
második világháború okozta összes kárt és veszteséget.
A közhatalom, a közérdek szolgálatában álló magyar állam csak
szervezettsége és hatékonysága miatt mondható ma erősebbnek,
mint 2010 előtt. A szervezett magánhatalom most már nem tud
bármit megtenni és nem tudja olyan szabadon fosztogatni a magyar
társadalmat, ahogyan erre korábban lehetősége volt. Azok a nagy
transznacionális struktúrák, amelyekbe Magyarországot – a lakosság
hiteles és tényeken alapuló tájékoztatása nélkül, tehát
félrevezetéssel – belekényszerítették (elsősorban a NATO-ra és az
EU-ra gondolunk), olyan mértékben leszűkítették a magyar állam
mozgásterét, hogy bármilyen új kormánya is lenne az országnak,
aligha tudna jobban teljesíteni a nemzetközi környezet és az
uralkodó erőviszonyok miatt.
A jogállam nem meggyöngült, hanem megerősödött 2010 óta. A
plutokrácia szervezett magánhatalmának az államra, a közigazgatás
és az igazságszolgáltatás egészére gyakorolt korlátlan befolyása
gyöngült meg Magyarországon az elmúlt négy és fél évben. Ez nem
a jogállam felszámolását, hanem a jogállam hatalmával való
visszaélés korlátozását jelenti.
Ha megmaradunk a bizonyított és konkrét tények mellett,
ténylegesen nagyságrendekkel kisebb ma Magyarországon a
korrupció, mint 2010 előtt volt. Ez nem azt jelenti, hogy nincs
korrupció, csak azt, hogy nem dollármilliárdokban, hanem annak a
töredékében mérhető. Ez a korrupció is azonban rendkívül
kártékony, és a kormánynak ragaszkodnia kell a korrupció ellen
meghirdetett zéró toleranciájához.

A tüntetők közvetlen demokráciát követeltek

Ez érthető, hiszen a többségük a rendszerváltás egészét tekinti

elhibázottnak. Az ellenzéki pártokat és azok emblematikus figuráit is
elutasítja. De elutasítja magát a pártrendszert is, amely
szükségszerűen egy pártokba szerveződött kisebbségnek biztosítja a
monopolhelyzetet a közügyek irányításához. A pártrendszer
működhet egypárti és többpárti formában is. Azonban mind a kettő
egy privilégiumokkal rendelkező elit hatalom gyakorlását jelenti. A
tüntetőknek ez sem tetszik. Az, hogy mint a leprától, irtóznak a
pártoktól, jelzi, hogy a szervezett magánhatalomnak ez az uralmi
technikája is ellenszenves nekik, noha ezzel inkább csak a
háttérirányítók vannak tisztában.
A tüntető fiatalok az antidemokratikusnak tartott képviseleti
demokráciával szemben egyértelműen a közvetlen részvételi
demokráciát követelték. A közéletbe belépő új nemzedék igénye
hasonlít arra, amit Petőfi így fogalmazott meg: „Sors, nyiss nekem
tért, hadd tehessek az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon
nélkül e nemes láng, amely úgy hevít.”
Nemcsak gyakorló politikusokra és társadalomtudósokra, hanem
a tüntetéseken résztvevő új nemzedék képviselőire is tartozó feladat
megtalálni Magyarországon is a közvetett képviseleti és a közvetlen
részvételi demokrácia egy korszerűbb és hatékonyabb változatát.
Erre a kibernetika, az elektronika és az informatika szinte korlátlan
új lehetőséget biztosít. Egy-egy konkrét és a társadalom egészét
érintő kérdésről internet útján is lehetne a hatalomnak és a
társadalomnak párbeszédet folytatni, és akár ügydöntő szavazást is
tartani. Ne csak a négy évenként tartott parlamenti választásokon és
az öt évenként tartott önkormányzati választásokon nyilvánulhasson
meg a demokratikus közakarat.

Miért mennek Nyugatra a magyar fiatalok?

A pénzuralmi világelit akarta azt, hogy Európa olyan politikai

egység legyen, ahol biztosítva van a tőke, az áru, a munkaerő és az
információ szabad áramlása. Ezek közül igazán a tőke és az áruk
szabad áramlása az, amely kiemelten fontos a számára. Ma már
kijelenthetjük, hogy nemcsak meggondolatlanul, de bűnös módon
kapcsolt össze olyan országokat, amelyekben a gazdaság egésze, de
különösen a termelékenység színvonala oly mértékben eltért
egymástól, hogy igazságos versenyhelyzet nem alakulhatott ki.
Azonos feltételek szélsőségesen különböző fejlettségű gazdaságok
számára olyan igazságtalan viszonyokat teremtenek, mint amikor
egy telepen egyszerre nyitják ki a ketreceket a baromfik és a rókák,
a farkasok, a nyestek és a görények számára. Ebből már láthatjuk,
hogy az ily módon alkalmazott egyenlő feltételeknek az lett a
következménye, hogy az erősek visszaélve erőfölényükkel, azt önző
módon maximálisan kihasználták a gyengékkel szemben.
Az EU fejlett centrumországaiban lényegesen magasabb a
termelékenység és az életszínvonal. Nem az Orbán-kormány tehet
arról, hogy a magyar munkaerő, amelynek a termelékenysége eléri
az EU centrumországaiban dolgozó szakképzett munkaerő
teljesítményének a 70%-át, csak a centrumországokban fizetett
munkabér 20–25%-át kapja a multiktól Magyarországon. Ha az
Európai Unió nem a szervezett magánhatalom, vagyis a nagy
bankok és a multinacionális cégek érdekérvényesítő intézménye
lenne, akkor ezt az igazságtalanságot már felszámolta volna. Ebben
a fontos kérdésben is kikényszerítette volna a harmonizációt:
egyenlő teljesítményért egyenlő ellenszolgáltatást. A szervezett
magánhatalom önzése az első számú ok, amiért nem érvényesül az
egyenlő teljesítményért egyenlő bér elve. A centrumországokban
fizetett három-négyszer magasabb munkabér alig kivédhető elszívó
hatást fejt ki az EU perifériájához tartozó olyan országokban, mint
hazánkban.
A szervezett magánhatalom az első világháború után beindította
azt a programját, amely az európai kultúra gyökeres átalakítását
tűzte ki célul, többek között felbomlasztva a családi viszonyokat, és
drasztikusan csökkentve a lakosság reprodukcióját. A szervezett
magánhatalom ezt a kultúrabomlasztó programját a kulturális
marxizmus segítségével vitte sikerre, amelyet a Frankfurti Iskola
dolgozott ki és terjesztett el a transzatlanti térségben. Ennek a
kultúrabomlasztó programnak az egyik következménye, hogy az
európai országok népszaporulata olyan alacsony, hogy ma már több
országban a reprodukciót sem tudja biztosítani.
Az Európai Unió centrumországai ezért folyamatosan
munkaerőimportra szorulnak, és természetesen olyan kelet-
európaiakkal akarják a hiányzó munkaerőt pótolni, akik fiatalok,
képzettek, és európaiak lévén könnyen integrálhatók, sőt
asszimilálhatók. Ezért a szervezett magánhatalomnak az az érdeke,
hogy az EU-n belüli, szinte áthidalhatatlan fizetési és szociális
ellátási különbségek fennmaradjanak. A centrumországokban
egyrészt azért nem csökkenthetik a munkabéreket az ott már
kialakult színvonal alá, mert az aláásná ezeknek az országoknak a
belső stabilitását és tömeges tiltakozásokhoz, sztrájkokhoz vezetne.
További előnyt jelent a centrumországoknak, hogy a
szakképzetlen kelet-európaiak számára is valamivel többet tudnak
fizetni, mint amennyit a saját hazájukban kereshetnek. Ezzel
lehetővé válik, hogy a gazdag nyugat-európai országok olyan
munkák elvégzésére is találjanak kelet-európai vállalkozókat,
amelyeket már egy angol, francia, holland, német vagy skandináv
munkavállaló nem hajlandó elvégezni.
Azok a fiatalok, akik az Orbán-kormány lemondását követelik,
mert nem biztosítja számukra azt, hogy Magyarországon élhessenek,
nem árt, ha ezeken a tényeken elgondolkodnak. Nem szabad
azonnal felvállalniuk a „hasznos idióta” szerepét, és eljátszaniuk a
szervezett magánhatalom álcázott hálózatai által kidolgozott
forgatókönyvben a nekik szánt megalázó szerepet.

Magánnyugdíjpénztár vagy önálló és független nyugdíj-

előtakarékosság?

A „magánnyugdíjpénztár” kifejezés megtévesztő. Itt ugyanis olyan

pénzről van szó, amelynek eredetileg közfeladat ellátása volt a
rendeltetése, és ennek a teljesítésétől vonták el. 2001-ben vetődött
fel az egyéni számlás nyugdíjrendszer bevezetésének a lehetősége.
Az volt az elképzelés, hogy az első pillérnek tekintett felosztó-kirovó
rendszerben is szorosabb kapcsolat jöjjön létre a járulékfizetés és a
vele megszerezhető nyugdíjjogosultságok között.
 Az egyéni számla arra szolgál, hogy a nyugdíjjal kapcsolatos
jogszerzés adatainak folyamatos nyilvántartásával alkalmas legyen a
nyugdíj meghatározására. A nyilvántartás adjon tájékoztatást az
elért nyugdíjjogosultságról, tegye kiszámíthatóvá a várható
nyugdíjemelkedést. Az egyéni számlás nyugdíjrendszer azonban
több az egyéni számlákon alapuló nyilvántartásnál. Az egyéni
számlás nyugdíjrendszerben a nyugdíj egyetlen, a számlán vezetett
és a jogszerzés során felhalmozódó értékmutatótól függ. Másrészt az
elérhető nyugdíj arányos a biztosítási teljesítménnyel. A nyugdíjak
arányai követik a számlák arányait, továbbá a nyugdíj
megállapításakor nem csupán a megszerzett jogosultság egészét,
hanem a nyugdíj-részjogosultságokat is figyelembe veszik. Az egyéni
számlás nyugdíjrendszert nem lehet a nem egyéni számlás rendszer
fejlettebb változatának tekinteni. Attól, hogy egy nyugdíjrendszer
egyéni számlás, nem biztos, hogy jobb is.
Amikor megalakultak a magánnyugdíjpénztárak, lényegében
kötelezővé tették igénybevételüket. Ez nagyjából azt jelentette, hogy
a befizetett nyugdíjjárulékok összege már nem fedezte az állam által
kifizetendő nyugdíjak összegét. Az állam ezért évről évre
sokmilliárdos nagyságrendben kölcsönök felvételére kényszerült,
hogy fizetni tudja a nyugdíjakat. Ezeket a kölcsönöket jelentős
mértékben a magánnyugdíjpénztáraktól vette fel, akik megbízható
befektetést láttak az állampapírokban. A végeredmény az lett, hogy
továbbra is az állam fizette a nyugdíjakat, de a kifizetett nyugdíjak
egy jelentős része után még kamatot is kellett fizetnie a
magánnyugdíjpénztáraknak.
Mitől lehet magánpénznek tekinteni azt a pénzt, amely abból a
közérdeket szolgáló bevételből lett átcsoportosítva egyéni számlára,
amelyből az állam a nyugdíjat fizeti? Ráadásul az állam az
átcsoportosított pénzből folyósítandó nyugdíjra is teljes garanciát
vállalt. Azaz ha a magánpénzeket kezelő nyugdíjpénztárak ezért
vagy azért nem tudták gyarapítani a hozzájuk átcsoportosított
közcélokat szolgáló pénzeket, akkor az államnak ugyanúgy helyt
kellett és kell majd állnia, mintha a nyugdíjjárulékokat továbbra is ő
szedte volna be.
Az igazi nyugdíj-előtakarékosság az, amikor valaki valóban a
saját pénzéből csatlakozik egy önálló és független, önkéntes
nyugdíjpénztárhoz, köt nyugdíjbiztosítást, vagy nyit egy nyugdíj-
előtakarékossági számlát. Ez az igazi magántulajdon, amely nem
közcélokat szolgáló bevételből van elvéve. Ezért azok a tüntetők,
akik 2014. november 25-én a magánnyugdíjpénztárak
fennmaradásáért tüntettek, nem árt, ha ismét elgondolkodnak azon,
hogy nyugdíjfizetésre rendelt közpénzből különítették el saját
befizetéseiket. Ha pedig az a nyugdíjpénzár, amely kezeli a
pénzüket, nem eredményes, akkor mégiscsak az állam köteles
helytállni és ugyanannyi nyugdíjat fizetni a magánnyugdíj-pénztári
tagoknak is, mintha folyamatosan a közös állami nyugdíjalapba
fizették volna be nyugdíjjárulékaikat. Ezért a kormányzatnak az az
igénye, hogy a nem működő, vagy rosszul működő
magánnyugdíjpénztárakat egyesítsék, illetve a veszteségeseket
fokozatosan kivezessék, ésszerű és méltányos megoldásnak tűnik.
Nem volt indokolt az az uszító, rágalmazó hangnem, amit egyes
magánnyugdíjpénztár-tagok megütöttek a tüntetésen. Tisztában
vagyunk vele, hogy kősziklára épít az, aki a tudatlanságra és a
tájékozatlanságra épít, de még a leghangosabb hangerő sem pótolja
az érvek erejét.

Kit képviselnek a tüntetők?

A közérdek és a közjó képviselete közösséghez kötődik. Melyek a

szilárd közösségek? Ezek a természetes közösségek: a család és a
nagyobb család, a nemzet. Vannak más természetű közösségek is,
ilyenek az etnikai, a vallási, a hasonló világnézetet valló, a
lakóterületi, a munkahelyi, a szakmai, a hivatásrendbeli közösségek.
Megemlíthetjük még a különböző érdekcsoportokat is mint
közösségeket. Önmagától értetődőnek tartjuk, hogy ez utóbbiak
mesze nem olyan szilárdak, mint az első kettő, és viszonylag gyorsan
változnak.
A tüntetések elemzésekor az is felmerül, hogy vannak-e
nemzedéki alapon szerveződő generációs közösségek, amelyeket a
hasonló élethelyzetből fakadó közös szükségletek, érdekek és
értékek integrálnak. Vannak. A magyar társadalmat mélyen
megosztó törésvonal azonban nem a különböző nemzedékek között
húzódik. A nemzedéki ellentét természetes életjelenség, és változása
is együtt halad az idő múlásával, vagyis átmeneti és viszonylag
gyors.
Hol húzódik tehát ma a magyar társadalmat megosztó igazi
törésvonal? Ez a szervezett magánhatalom és a szervezett
közhatalom között húzódik. Az első a világuralmat gyakorló
pénzhatalmi világelit magyarországi kirendeltségeiből és az itt
működő hálózataiból áll. Ezek szorosan együttműködnek azokkal a
kozmopolita, komprádor, kollaboráns érdekcsoportokkal, amelyek
egyik természetes közösséghez sem tartoznak. Mivel a
magánérdeknek vannak elkötelezve, és nem tartják kötelező
érvényűnek az univerzális erkölcs szabályait, ezért nem vállalják fel
a családok és a nagyobb család, a nemzet alapvető szükségleteinek,
érdekeinek és értékeinek a képviseletét, azaz a közérdek és a közjó
szolgálatát az univerzális erkölcs szabályainak a betartásával.
Ezek a családokhoz és a nemzethez nem kötődő, csakis önző
magánérdekeiket érvényesítő érdekcsoportok nem tudták a magyar
társadalom tömegeit maguk mögé állítani. Ahhoz volt erejük, hogy a
baloldali ellenzék irányítását átvegyék, és azt a pénzhatalmi világelit
érdekeinek a helyi képviselőivé tegyék. Ezzel fel kellett adni a
mindenkit megillető esélyegyenlőséget, a szociális igazságosságot, a
szociális piacgazdaságot, vagyis mindazt, amivel meg lehetett volna
akadályozni, hogy tömeges szegénység alakuljon ki
Magyarországon. Ki kell mondani, hogy a Magyarországon jelenlévő
tömeges nyomor oka a szervezett magánhatalom gátlástalan és
mértéket nem ismerő szerzésvágya és az a gazdasági struktúra,
amelyet Magyarországra rákényszerített, s amely a magyar nemzet
felemelkedésének az igazi akadálya. Vegyük tudomásul, hogy
Magyarországon a szervezett magánhatalom is ugyanúgy gyakorolja
a hatalmat, mint a szervezett közhatalom, az állam!
A szervezett közhatalom, az államszervezet egésze az egyedüli
olyan eszközrendszer ma Magyarországon, amely a közérdeket és a
közjót szolgálja. Igazi közösségi bázisa van, amikor védelmezi a
családokat és erősíti a magyar nemzetet mint közösségi tudattal
rendelkező emberek közösségét. Ezért csak egy nemzeti kormány
képes felvállalni a magánönzés túlkapásaival szemben a
rendszerváltás veszteseinek, az alulmaradottaknak, a hátrányos
helyzetűeknek, egyszóval a gyengéknek a védelmét a vagyonnal és
pénzzel rendelkező erősek önző túlhatalmával szemben. A mai
helyzetben nem várható szociális érzékenység a finánctőke
hálózatának részévé vált, azt kiszolgáló álbaloldali pártoktól. A
nemzeti-konzervatív erők is részben azért nem tudnak hatékonyabb
és igazságosabb közpolitikát folytatni, mert folyamatosan –
külföldről és belföldről egyaránt – szorongatja és zsarolja őket a
szervezett magánhatalom.
A tüntetőknek el kellene azon gondolkodniuk, hogy igazságos-e
a jelenlegi tulajdonrendszer, amely lehetővé teszi, hogy személyes
teljesítmény nélkül –mások munkájának pénzügyi és más
módszerekkel történő kisajátításával – egyesek milliárdosok
legyenek. Saját munkájából senki nem lehet milliárdos. Ez nem azt
jelenti, hogy nem kell a legerősebb jogvédelemben részesíteni azt a
magántulajdont, amely a saját teljesítménye révén jött létre. Ebben
a vagyonban létrehozójának az élete objektiválódott, és ezért ennek
a tulajdonnak a védelmét az élethez való jog védelméhez kell
kapcsolni. Minden egyéb teljesítmény az emberiség közös öröksége
úgy, ahogy közös örökségünk a Föld és a Naprendszer. Ahogy ezt
sincs joga senkinek a magántulajdonává tenni, úgy egyik embernek
sincs joga arra, hogy a köz tulajdonából azt csak őhozzá tartozó
magántulajdonná tegye, amelyből kizár másokat. Mindenkinek
legyen a magántulajdona az, ami a saját teljesítmények az
eredménye. Azért írtuk, hogy ezen el kell gondolkodni, mert ezek a
problémák ma megoldhatatlannak tűnnek. De valamikor mégiscsak
meg kell oldani őket, ha az emberiség fenn akar maradni.
Kedves tüntetők, gondolkodjatok el ezeken a problémákon,
mielőtt eljátsszátok a budapesti bunrakuban a nektek szánt
megalázó szerepet.
 A szerzőről

Dr. Drábik János a Szabad Európa Rádió nyugdíjas vezető

programszerkesztője.
1938. június 9-én született Budapesten. Csellistának készült.
Zenei tanulmányait a budapesti Erkel Ferenc Zeneművészeti
Szakiskolában és Zenei Gimnáziumban végezte Banda Ede
növendékeként. Ugyanitt érettségizett 1956-ban. Kéztörés miatt
azonban pályaváltoztatásra kényszerült. 1960-ban fejezte be
tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 1968-ban
pedig az ELTE Bölcsészkarán, ahol filozófiát tanult. 1971-ben
ügyvédi-jogtanácsosi vizsgát tett, előzőleg pedig a MÚOSZ Újságíró-
iskoláját is elvégezte.
1979 novemberéig különböző jogi, szerkesztői és államigazgatási
munkakörökben dolgozott. Amerikába történő távozását megelőzően
az ERBE jogi osztályát vezette. A New York Universityn folytatta
tanulmányait és 1981-ben bejegyzett jogtanácsos lett New York
államban. 1983-ban Münchenbe került a Szabad Európa Rádióhoz,
ahol Kézdi Pál néven számos műsort írt és szerkesztett. Sorozatot írt
többek között a sztálinizmusról, az amerikai alkotmányról, a
neokonzervativizmusról, a Szovjetunió történetéről. Öt éven
keresztül szerkesztette a Világgazdasági magazint és a demokratikus
intézmények működését elemző „Nyugati Úton” című programot.
1989 februárjában a Szabad Európa és a Szabadság Rádió elnöke a
„Superior Performance Award” kitüntetésben részesítette az 1988-
ban nyújtott teljesítményéért, elsősorban az amerikai alkotmányról
készült 32 részes sorozatáért.
1983-tól aktívan részt vett a müncheni Széchenyi Kör
tevékenységében, ahol több előadást is tartott. 1993–1998-ig a
Széchenyi Kör titkára volt. Rendszeresen írt a Münchenben
megjelenő Nemzetőr című lapba, és más magyarországi napi- és
hetilapokba. Tanulmányait több folyóirat is közölte. Az 1999-ben
megindult Leleplező című könyvújság főszerkesztő-helyettese.
Rendszeresen tart előadásokat az emberközpontú társadalom, a
demokrácia és a pénzrendszer összefüggéseiről. Alapító tagja a 2000
áprilisában megalakult Összefogás a Fennmaradásért Szövetségnek,
amelynek célja a magyar föld megőrzése és Kert-Magyarország
feltételeinek megteremtése, Magyarország gazdasági és pénzügyi
szuverenitásának visszaállítása, a részt vevő demokrácia
megvalósítása, a népszavazás hatáskörének kiterjesztése, valamint a
pénznek a nemzet alapvető fontosságú közintézményeként való
kezelése.
2002-ben jelent meg a Miért kellett meghalnia a három
Kennedynek című könyve. Ezt követte még ebben az évben az
Uzsoracivilizáció első kötete, majd 2003-ban a második és a
harmadik kötete. Az Uzsoracivilizáció köteteiből már több kiadás
elfogyott. 2004-ben jelent meg a Tudatmódosítás, amely az
agyműködés befolyásolásának veszélyeire hívja fel a figyelmet. Az
egy központból irányított világrendszer létrejöttének folyamatát
elemzi az Új világrend? Világzsákutca című tanulmánygyűjtemény.
2005-ben 1956 – A magyarok harmadik útja címmel jelent meg
könyve, amelyben a kiutat keresi a kommunizmus és a pénzuralom
zsákutcájából; A pénz diktatúrája című kötet szintén 2005-ben
rámutat, hogy milyen haszonnal járna a közpénzrendszer
visszaállítása. A 2006-ban megjelent Világdemokratúra című
könyvében részletesen taglalja, hogyan tette lehetővé a
világdemokratúra rendszerének globális térnyerését a hitelpénz-
monopólium agresszív terjeszkedése. 2007-ben az Orwellia című
művében mélyrehatóan elemezte századunk igazi szuperhatalmát, a
pénzimpériumot, a világ leghatalmasabb uralkodó csoportját. Az
emberközpontú világrend című könyvében részletes elemzését adja
annak, miként válthatja fel a kártékony globalizmust az egész
emberiség érdekeit szolgáló hasznos globalizmus, az emberközpontú
világrend. 2008-as Örvénylés című írása az életellenes világerők –
elsősorban a korlátlan pénzhatalom – pusztító örvényléséről szól,
amelyben az emberiség élet-halál küzdelmet vív a túléléséért. A
2009-ben megjelent Korszakváltás az egész emberiséghez szóló
ajánlás, miképpen lehet összefogással korszakváltást, a harmonikus
világrend új történelmi korszakát megvalósítani. 2010-ben foglalta
össze A sötét újkor címen meglátásait a világelitről és jogelődjeiről,
amelyek döntő szerepet játszottak a sötét újkor pénzuralmi
viszonyainak kialakításában, s hogy ebből a sötét újkorból miképp
lehet kikerülni harmonikus világrend létrehozásával. 2011-ben A
kiválasztottak (A szemitizmus – elkülönülés és kettős mérce)
gyűjteményes formában tartalmazza a más kötetekben előzőleg már
megjelent írásokat, amelyeket a közös problematika – az emberiség
és a zsidóság kapcsolatának elemzése – kapcsol össze. 2012-ben
feltette a mindenkit érintő kérdést: Kié a magyar állam? A
pénzkartellé és hálózatáé, vagy pedig a magyar nemzet érdekeit a
választók túlnyomó részének akaratából képviselő nemzeti
kormányé? 2013-ban megjelent gondolatébresztő művében: A nagy
összeesküvés (Kié legyen a XXI. század?) hangsúlyozza, hogy a
pénzuralmi világrend egészét kell gyökeresen átalakítani ahhoz,
hogy ennek a rendszernek a létrehozói és haszonélvezői ne
fejezhessék be sikeresen a nagy összeesküvést, az egy központból
irányított pénzhatalmi világrendszer bebetonozását,
visszafordíthatatlanná tételét. 2014-ben Egyenlők és egyenlőbbek (Az
antiszemitizmus szervezett magánhatalom) címen választ keres arra,
hogy mi szolgálja a pénzhatalmi világelitet kiszolgáló szervezett
zsidóság érdekeit.

Drábik János 1997-től 2000 márciusáig a Németországban működő

magyar egyesületek, a BUOD elnökségének tagja, 1996-tól az MVSZ
választmányába is beválasztották, ahol Dél-Németországot
képviselte. Az 1998-as parlamenti választásokon a KDNP
képviselőjelöltje volt Budapest 1. számú választási körzetében. 2004
óta részt vesz a magyar történelmi alkotmány hatályának
helyreállítására törekvő Országos Nemzeti Bizottmány – egy civil
szervezet – elnökségének munkájában.
Nős, felesége vegyész, tudományos kutató.
1http://ericmargolis.com/2014/11/eddy-chevvy-gorby-and-the-fall-
of-the-wall/
2http://www.globalresearch.ca/the-lethality-of-nuclear-weapons-
nuclear-war-has-no-winner/5385611
3http://www.globalresearch.ca/the-fateful-triangle-russia-ukraine-
and-the-jews/5386602
4 http://www.informationclearinghouse.info/article39162.htm
5http://www.infowars.com/whistleblower-u-s-satellite-images-
show-ukrainian-troops-shooting-down-MH-17/
6 http://rt.com/news/179048-ten-thousand-killed-ukraine/
7 http://www.theguardian.com/environment/earth-
insight/2013/aug/30/syria-chemical-attack-war-intervention-oil-
gas-energy-pipelines
8 http://manuelochsenreiter.com/blog/2014/1/29/united-by-hatred
9 http://www.karelvanwolferen.com/44-ukraine-corrupted-
journalism-atlanticist-faith-9aug-2014/
10 http://www.informationclearinghouse.info/article39465.htm
11http://thenewsdoctors.com/dutch-intellectuals-apologize-to-
putin-for-lies-on-mh17-syria-ukraine/
12 http://www.informationclearinghouse.info/article39604.htm
13The Saker korábbi hivatásos katonai elemző, aki orosz emigráns
család tagjaként Európában született. Az orosz–ukrán konfliktus
idején Floridában szerkesztette a Vineyard of the Saker blogot.
Rendszeresen ír a Russia Insider című internetes újságban, amely
2014 nyara óta olvasható a világhálón. Az orosz viszonyokat
alaposan ismerő nyugati szakértők felismerték, hogy a
tömegtájékoztatás pontatlanul, szelektíven és irreálisan negatív
képet festve tájékoztat Oroszországról már több mint húsz éve, a
kommunizmus bukása óta. Ez súlyos politikai hibákhoz vezetett az
Egyesült Államokban és Európában. Ezért döntöttek The Saker és
társai úgy, hogy létrehozzák a Vineyard of the Saker blogot. A The
Saker bloghoz csatlakoztak francia, német, óceániai és szerb
szakemberek, továbbá várható latin-amerikai munkatársak
közreműködése is.
14http://vineyardThe Saker.blogspot.hu/2014/09/novorussia-
independent-associated-or.html
15 http://www.vineyardThe Saker.blogspot.hu/
16http://www.counterpunch.org/2014/10/14/the-ukraine-as-we-
know-it-is-gone-forever/
17http://www.paulcraigroberts.org/2014/09/14/washingtons-war-
russia-paul-craig-roberts-2/
18 Stainslav Byshok, Alexey Kochetkov: NEONAZIS & EUROMAIDAN
– From democracy to dictatorship [second edition] (2014), p. 128.
19http://shadow.foreignpolicy.com/posts/2014/11/03/finlandizati
on_abandons_ukraine
20 http://chipstone.livejournal.com/1219546.html
21http://www.globalresearch.ca/russias-vulnerability-to-eu-us-
sanctions-and-military-encroachments/5412884
22Tony Cartalucci, The „Impending” Russian Maidan
(http://journal-neo.org/ 2014/12/20/the-impending-russian-
maidan/)
23http://vineyardsaker.blogspot.hu/2014/12/europe-beware-wwiii-
could-destroy.html
24http://blogs.timesofisrael.com/leaked-report-israel-acknowledges-
jews-in-fact-khazars-secret-plan-for-reverse-migration-to-ukraine/
25http://blogs.timesofisrael.com/leaked-report-israel-acknowledges-
jews-in-fact-khazars-secret-plan-for-reverse-migration-to-ukraine/
26
http://www.foreignaffairs.com/articles/141769/john-j-
mearsheimer/why-the-ukraine-crisis-is-the-wests-fault
27Zbigniew Brzezinski (1999): A nagy sakktábla; Európa
Könyvkiadó, Budapest, 65. old.
28 http://www.serendipity.li/China-Russia%20Double%20Helix.pdf
29A Hegemón itt a pénzuralmi világelit ellenőrzése alatt álló
globális pénzimpériumot jelenti, a Nyugatot, amelynek geopolitikai
központja az Egyesült Államok, de szerves részét alkotja Kanada, az
Európai Unió, Japán, Ausztrália és más nyugati ellenőrzés alatt álló
ország is – D. J.
30http://www.paulcraigroberts.org/2014/12/29/outlook-new-year-
paul-craig-roberts-2/
31 http://ke-
elemzokozpont.blog.hu/2014/10/03/_egy_szornyu_ejszakan_a_hatalo
m_varatlanul_eltunik_-#more6755961
http://hungarian.ruvr.ru/2014_08_04/Amerikai-szuverenitas-a-
szabad-Europa-szamara-1658/
http://vineyardsaker.blogspot.hu/2015/01/and-hell-was-following-
them.html