Agnes St.

Clair
A Rózsalovag

SYLVIE 77
Copyright © 1998 by Agnes St. Clair
Fedélkép: Copyright © Corel Corporation
All rights reserved!

Hungarian edition and translation

Copyright © by Gold Book Kft.
Szedés, tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Terjeszti a Magyar Posta, a Hírker Rt.,

a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt.
Terjesztés gondozása: Zsíros Zoltán. Fax: 227-1557

ISSN 1215-2757
ISBN 963 9019 58 5

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Első
– Pruner kisasszony, maga ki van rúgva!
Az igazgató hangja szárazon, szinte egykedvűen csengett, amikor kimondta ezeket a szavakat.
Föl sem állt az íróasztalától, csak egy rövid és szenvtelen pillantást vetett az előtte álló alkalmazott-
ra. – Szedje össze a holmiját, és minél előbb Hagyja el az irodát! És ne is próbáljon meggyőzni az
igazáról!
– De én… igazgató úr, csak a-arra kérem, ho-hogy hallgasson meg! Én nem követtem el semmi
rosszat. Sőt, annak az úrnak csak szívességet akartam tenni, amikor utánamentem… – A hangja
szánalmasan elcsuklott, és képtelen volt folytatni a mondatot.
Az igazgató ingerülten megvonta a vállát. Végig olyan unott arcot vágott, mint aki mindennap
végrehajt legalább egy ilyen kivégzést, most azonban úgy tűnt, elvesztette türelmét. Rácsapott az
asztalra, és ingerülten felpattant.
– Ne vesztegessük feleslegesen egymás idejét! Még ha az ügyfelünk nem is ragaszkodott volna
hozzá, a cégünk irányelvei és politikája megköveteli ezt a lépést. Isten önnel, Pruner kisasszony!

Rose Pruner a zsúfolt, levegőtlen földalatti egy sarkában állt beszorítva, vállát húzta a sebtében ösz-
szeszedett holmijaival megtömött táska, és azon törte a fejét, mit mondjon a nagymamájának, ami-
kor idő előtt hazaér a munkából.
Istenem! Ha valahogy vissza lehetne forgatni az időt, ha újrakezdhetné a tegnapi munkanapot!
Akkor biztos nem hagyná magát rábeszélni…

– Rose! Megígértem az anyámnak, hogy kiugróm elé a pályaudvarra. Nem vennéd át a helyem?
Úgyis mindjárt vége a munkaidőnek, alig egy órácskáról van szó… – fordult hozzá a kezeslábasba
öltözött férfi, és közben, mint aki biztos a dolgában, már húzta is le a cég emblémáját viselő dzseki
cipzárját.
A lány kelletlenül megvonta a vállát. – Tudod, hogy mindig szívesen, de… a saját munkámat
sem fejeztem még be, egy csomó gépelni valóm van…
– Ugyan, nem lesz semmi dolgod, ma már nem várunk vissza több autót… csak az a fontos,
hogy legyen a placcon valaki. És amilyen villámkezű vagy, utána gyorsan befejezheted a pötyögést.
Biz' isten meghálálom! Mit szólnál egy kis házi sonkához az anyám kosarából? – Nelson győze-
delmesen elmosolyodott, búcsút intett, és rohant átöltözni.
Rose befejezte a kimutatást, kikapcsolta a számítógépet, és amikor magára kapva vékony kabát-
ját kiért a félig üres parkolóba, már csak kollégája kocsijának távolodó fényeit látta.
Tényleg nem volt túl hajszás az a csütörtöki nap, mármint a gépkocsikölcsönző műszaki embere-
inek, mert az irodában, akár sok autót adtak ki, akár keveset, mindig tele voltak munkával. Erre már
az itt eltöltött két év első heteiben rájött. De az a lényeg, hogy volt munkája, és a keresetéből el tud-
ta tartani saját magát, és fenntartani a házat, amihez nagymama úgy ragaszkodott. Persze, nem lenne
rossz megjavíttatni a tetőt, töprengett, amikor a sarkon túl felbőgött egy motor, és nemsokára beka-
nyarodott egy áramvonalas autó.
– Te vagy az? – csodálkozott a hosszú férfi, miközben kipattant a kormány mögül. – Mit művel-
tél Nelsonnal? Csak a garázsmester meg ne tudja! Nem baj, a kocsi tiszta, belül azért csekkeld le!
Nekem mennem kell…
Rose kinyitotta az ajtókat, bekukkantott elől-hátul. Semmi. A biztonság kedvéért lehajolt, hogy
ellenőrizze az ülések alatti teret, s ekkor valami hűvös, lapos tárgyat érintettek az ujjai. Kihúzta, és
kíváncsian forgatta kezében az elegáns fekete bőrtárcát. Vajon kié lehetett? A számítógépből né-
hány gombnyomással meg lehetne állapítani, kinél volt utoljára a kocsi… de nem biztos, hogy az
hagyta el, aki utolsóként vezette az elegáns Jaguárt.
 Még néhány másodpercig tétovázott, aztán kinyitotta a tárcát. Egy darabig nézte az átlátszó fólia
mögött öntudatosan mosolygó gyönyörű szőke nőt, aztán benyúlt a tárca zsebébe, és előhúzta az
elsőnek a keze ügyébe eső négyrét összehajtott papírt. Ez talán elárul valamit a tulajdonosról – nyi-
totta szét kíváncsian a lapot. Egy darabig értetlenül nézte a szavakat, betűket és számokat. Amikor
aztán talált egy olyan mondatot, ami megértette vele, miről tanúskodik az irat, reszketni kezdtek az
ujjai, és a számítógépes nyomtatvány leesett a szürke aszfaltra:
Ezt nem bízhatja rá senkire! – döntötte el rémülten, és alig tíz perc múlva már egy taxiban ült,
hogy a délutáni csúcsforgalomban a város egyik legelegánsabb szállodája felé hajtson.
Sőt, ezt még a Grosvenor recepciósaira sem meri rábízni! – határozta el, amikor a szálloda te-
nyérbe mászóan mosolygó alkalmazottja közölte vele, hogy a keresett úr a lakosztályában tartózko-
dik. Erről az emberről bármit el tudna képzelni, még azt is, hogy kíváncsian belekukkant a vendég
elveszett tárcájába… igen, az lesz a legjobb, ha személyesen adja át a tulajdonosának.
Az elegáns, brokátmintás tapétával borított ajtó előtt riadtan megállt. A kilincsen lógó NE
ZAVARJANAK! tábla megijesztette, de végül úgy döntött, nem hátrál meg. Idegesen lejjebb húzta
szoknyáját, hátrasimította azt a néhány fürtöt, amely a nap folyamán kiszabadult szigorú kontyából,
mély levegőt vett, és bekopogott.
A férfi, aki az ajtóban megjelent, egyáltalán nem felelt meg Rose elképzeléseinek. Középmagas,
kellemes arcvonású, fiatal, szőke férfit látott maga előtt elegáns nadrágban, hófehér, félig kigombolt
ingben. Élénk tekintetével végigfutott az ajtóban álló lány alakján, az egész napos ülőmunkától ösz-
szegyűrődött sötétkék kosztümön, a sápadt arcon, az izgatottan csillogó szempáron, hogy végül
rátapadjon Rose remegő ajkára.
A lány idegesen megnyalta a száját, és végre sikerült megszólalnia. – Mr… Mr. Van-van den
Brink?
– Nem rendeltem semmit – hangzott azonnal a válasz.
Legalább beszél angolul – könnyebbült meg Rose, és végre reszketegen bár, de sikerült elmoso-
lyodnia.
– Nem, uram, magamtól jöttem, hogy elhozzam önnek. ..
– Nincs szükségem semmire, pláne magára nem – szólt közbe elutasítóan a férfi. – Vagy talán
nem tud olvasni? – bökött hosszú, vékony ujjával a kilincsre akasztott cédulára. – Nem hiszem,
hogy a szálloda vezetősége örülne annak, hogy az alkalmazottai ennyire semmibe veszik a vendé-
gek kívánságát.
– Én-én nem vagyok alkal…
– Nicolaas! Gyere már, drágám, meddig várjak még rád? – csendült fel a férfi háta mögül egy
csábítóan búgó hang, és a következő pillanatban a szoba végében megjelent egy rövidke selyemkö-
penybe öltözött nő. Dús, fekete haja verdeste a hátát, száját élénkpiros rúzs hangsúlyozta.
Rose érezte, ahogy az arcát elönti a vér. Ez nem lehet igaz! – nyögte magában, és rémülten a tor-
kához kapott.
A férfi iránt érzett érzelmei egy pillanat alatt megváltoztak, az együtt érző sajnálatból átcsaptak
megvető gyűlöletbe. Ez a gátlástalan, felelőtlen szörnyeteg! Ez a gazember… pedig nem is úgy néz
ki, mint egy nőcsábász – futott át a fején a gondolat, miközben egy pillanatra lehunyta a szemét,
hogy elleplezze a szeméből sütő ellenszenvet. Szó nélkül belenyúlt a táskájába, és kihúzta a fekete
tárcát.
– Elhoztam önnek, személyesen, mert azt hittem, fontosak lehetnek… az iratok – nyögte ki, és
tekintetét a földre szegve sarkon fordult, hogy minél előbb eltűnjön a szállodából.
Egy kemény marok megragadta a karját, és megállította, még mielőtt el tudott volna indulni.
Ahogy a lendülettől visszaperdült, Van den Brink áthatolhatatlan maszkká merevedett arcába né-
zett. Karját megpróbálta kiszabadítani a férfi erős fogásából, de hamar rájött, hogy semmi esélye
sincs rá.
– Mit a-akar tőlem, uram? – nyögte ki ijedten.
– Maga mit akar éntőlem? – fordította meg a kérdést Van den Brink. – Hogy került magához a
tárcám? Érdekesnek találta a… dokumentumokat? Mi volt a szándéka? Kizsarolni egy kis pénzt a
hallgatásáért cserébe? Kicsoda maga egyáltalán?
 Rose kétségbeesetten próbálta magáról lefejteni a férfi kezét. Holnapra tele lesz kék foltokkal, de
ez a legkevesebb… meg kell győzni az idegent, hogy nem gondolt semmi rosszra…
– Szóval, ki maga, és mit forgat a fejében?
– Semmi rosszat, uram. Az Innes Autókölcsönzőtől jöttem, és vissza akartam adni magának a
tárcáját, amit a Jaguar ülése alá becsúszva találtam. És semmi mást nem forgatok a fejemben, mint
hogy minél előbb kiszabaduljak a… markolásából, és hazamehessek. Engedjen, el! – kiáltott fel a
lány.
A férfi fél kézzel kinyitotta a tárcát, és miután meggyőződött róla, hogy minden benne van, újra
a lány arcára szegezte bizalmatlan, fakószürke tekintetét.
– Érdekes olvasnivalókra bukkant a papírjaim között? Gondolom, az autókölcsönző irodájában
akad fénymásoló is…
– Hiszen éppen azért hoztam el személyesen, hogy senki más ne szerezhessen tudomást a… ben-
ne lévő iratokról. Ha akarja, megesküszöm, hogy senkinek sem mondom el… – védekezett a lány
vérvörösen.
– És higgyem is el, hogy nő létére betartja az esküjét… – vágott közbe gúnyosan a férfi.
– Hogy merészeli! – fakadt ki mérgesen Rose. – Maga hálátlan…
– Nicky! Mit trécselsz annyit azzal a penészvirággal? Gyere már, drágám! – csattant fel a hátuk
mögött a fekete hajú nő türelmetlen hangja.
– Még mindig nem tudom a nevét! – folytatta fenyegetően a férfi, mint aki meg sem hallotta a
háta mögül felcsendülő szirénhangot.
A lány átnézett a válla fölött a szobába, ahol a csinos nő türelmetlenül toporgott a hálóba vezető
ajtóban, majd lesújtó tekintetet vetett Van den Brinkre.
– Rose Pruner vagyok, maga pedig… egy fe-fe-fele-lőtlen, megvetésre méltó gá-gá-gátlástalan
alak.
– Rose? Rose Pruner? – a férfi szája felkunkorodott, ahogy csodálkozva-hitetlenkedve ismételte
a nevet, még a szorítása is meggyengült egy pillanatra.
A lány kiszabadította magát, és a felvonók felé sietett.

És másnap, délelőtt tíz órakor már munka nélkül volt. Ráadásul még a megígért házisonka-kóstolót
sem kapta meg a vállát zavartan vonogató Nelsontól…
Hibáztál – éreztették vele azok a tekintetek, amiket a kollégái rávetettek, amikor a történet vil-
lámsebesen szétterjedt a kölcsönzőben. Most már ő is bánta, hogy nem ragaszkodott szigorúan az
előírásokhoz… igen, tanúk jelenlétében jegyzőkönyvet kellett volna felvennie a tárca tartalmáról,
felsorolva minden egyes iratot az utolsó sajtcéduláig… tekintet nélkül a papírok tartalmára és tulaj-
donosukra…
A legjobb szándéktól vezetve hibázott, és most megfizet a… tapintatáért.
Egy éles könyök belefúródott az oldalába, és ő még hálás is volt figyelmetlen utastársának, mert
gondolataiba merülve majdnem túlment a megállóján.
Ahogy a zsúfolt földalattiból kijutott az utcára, vacogni kezdett a hideg levegőn. Egy pillanatra
megállt, hogy kabátján begombolja az utolsó gombot is, és közben szórakozottan ránézett az utca
túloldalán lévő vendéglő üvegezett ajtaján lógó táblára.
Nem sokat tétovázott, és egy fél óra múlva már egy majdnem tiszta kötényben segített leszedni a
későn reggelizők után az asztalokat.
A vendégek hisztisek, a főnök idegbeteg, a fizu vacak, de a borravalóból összejön némi suska –
ismételte magában a fiatal, fekete bőrű pincérlány szavait, aki bevezette a vendéglő működésébe.
Este egy fél órával később ért haza, de ez az autókölcsönzőben is gyakran előfordult. Így aztán
Rose a vacsoránál eldöntötte, hogy addig nem is szól a nagymamának, amíg valami normális állást
nem talál. Ezért csak a szokásos dolgokról beszélgettek az asztalnál
– Tudod, Rose, igazán hazaugorhatna már Tiffany legalább egy hétvégére. Borzasztóan hiányzik
– panaszkodott Mrs. Hilton. – Csak hát, szegénykém, annyit dolgozik… rettentő fárasztó lehet az a
sok utazás, meg minden…
 – Tudod mit, nagyi, szívesen cserélnék vele legalább egy hétre! Pláne most, hogy megyünk bele
a télbe…
Nagymamája szokatlanul éles pillantást vetett rá. – Rose, remélem, tisztában vagy vele, hogy…
felesleges dolog irigykedni, olyasmiről álmodozni… a te külsőddel… Sohasem lesz belőled fotó-
modell.
– Jaj, nagyi! A-azt hiszed, sohasem nézek tükörbe? Kicsi vagyok és hétköznapi, ezenkívül dado-
gok, Tiffany pedig sudár, gyönyörű és remek társalgó, slussz passz, ennyi – jelentette ki tettetett
vidámsággal. Már csak az hiányzik, hogy nagymama a maga tárgyilagos módján kielemezze gyen-
gébben sikerült unokája minden hiányosságát! Mert Rose tökéletesen tisztában volt saját fogyaté-
kosságaival, de ha mások figyelmeztették ezekre, mégis fájdalmas nyilallást érzett a szívében. Soha
senki sem állította, hogy az élet igazságos – emlékeztette magát édesanyja kedvenc szavajárására,
és tettetett jókedvvel felugrott, hogy leszedje az asztalt.
Most igazán nem ért rá arra, hogy lelki bánatát pátyolgassa! Hisz' munka nélkül maradt, annak a
kíméletlen, hollandusnak a jóvoltából!

Másnap délután már úgy érezte, leszakad a karja, a válla, és a nyakában talán örökre megmarad az a
fájdalmas görcs! Kimerülten emelte fel a piszkos edényekkel teli, nehéz tálcát, miközben azon törte
a fejét, hogyan tudna minél előbb valami normális álláshoz jutni. Egy pillanatra olyan érzés fogta el,
mintha valaki figyelné, aztán lerázta magáról ezt a furcsa szorongást. Végül is ez az egy előnye
megvan annak, ha valakinek hétköznapi, a külseje – nem kell tartania a tolakodó, szemtelen pillan-
tásoktól, vigasztalta magát gondolatban.
Nemsokára véget ér a munkaideje, és akkor még körbetelefonálhat néhány hirdetést.
Amikor végül késő délután hazaért, elcsigázva a sikertelenségtől, az előszobában meghökkenve
hallotta nagymamája hangját, amint valakivel beszélget. És legnagyobb meglepetésére a beszélgetés
tárgya nem Tiffany, hanem ő volt!
– Rose éppen a megbízhatósága és szorgalma miatt nagyon megbecsült munkaerő. Biztos most is
csak azért késik, mert az autókölcsönzőben annyira nélkülözhetetlen…
Jaj! – nyögött fel gondolatban a lány. Mihelyt a nagymama barátnője elmegy, kénytelen lesz ne-
ki elárulni az igazat, hogy a nélkülözhetetlen és nagyra becsült munkaerőt egyik napról a másikra
kidobták, és… Udvarias mosolyt kényszerített ajkára, és elindult a félig nyitott ajtó felé.
Ahogy belépett a régimódi hangulatot sugárzó nappaliba, és megpillantotta a nagymamájával vi-
dáman trécselő látogatót, egy pillanatra elfeketedett előtte a világ. Remegő kézzel megkapaszkodott
az ajtószárnyban, majd tágra nyitotta a szemét, és elképedve bámulta a gondosan kikeményített
csipkével díszített fotelben kényelmesen üldögélő sötétszőke férfit.
Ez csak valamiféle tévedés lehet! Nicolaas Van den Brink egyszerűen nem ücsöröghet Hilton
nagymama nappalijában!
– Na végre, Rose! – nézett fel az idős asszony. – Már azt hittem, sohasem érsz haza. Mondtam is
Brink úrnak, mennyire pótolhatatlan vagy…
Szóval mégiscsak ő az! Mintha valaki más vette volna át az uralmat a cselekedetei felett, Rose
reszkető térdekkel lassan közeledett az ülőgarnitúra felé. Még azt is észrevette, hogy a vendég, aki
jöttére udvariasan fölállt, a nagymama szavaira elmosolyodik. Másnak talán udvariasnak tűnhetett
ez a mosoly, Rose azonban észlelte a figyelmesség mögött megbúvó gúnyt. Még hogy pótolhatat-
lanság! Hiszen a férfi egyetlen szavára őt szó szerint kirúgták!
– Gyere már, üdvözöld a vendéget, te kis buta! – biztatta a nagymamája, majd bocsánatkérően a
felegyenesedett férfi felé fordult. – Tudja, az unokám olyan szégyenlős, majdhogynem félénk, per-
sze, ez érthető is, ha ismerné az unokanővérét…
– Nagyi! – nyögte ki elkínzottan Rose. Hát már sohasem lesz vége ennek a kínos jelenetnek? –
Ne-nem tudom, mi járatban van, uram, de nem… – szólította meg végül elutasítóan a holland férfit.
– Na de Rose! – hördült fel az idős hölgy, és zavarában a vékony falú porceláncsészékkel kezdett
el foglalatoskodni.
– Semmi gond, Mrs. Hilton! – nyugtatta meg udvarias mosollyal a látogató. – Miss Pruner bizo-
nyára fáradt az egész napos munkájától, a vendégek kiszolgálása… hm… kimerítő lehet. – Sötét-
szürke szemével somolyogva figyelte a fiatal lány reakcióját.
Rose tehetetlen dühében elpirult, és zavarában beleharapott az ajkába.
A nagymama válaszolt helyette. – Az ügyfelek… így mondják. Ön persze nagyon jól beszéli a
nyelvünket, Mr. Brink, és ezek végül is apróságok… az autókölcsönző, Innes Autókölcsönző ügyfe-
lei, ugye jól mondom, Rose? – fordult megerősítésért az unokájához.
A lány legszívesebben elsírta volna magát, vagy még inkább tíz körömmel esett volna neki a
szemtelen látogató arcának, ehelyett fáradtan lezöttyent a legközelebbi székre.
– Mit óhajt, uram? – kérdezte végül tehetetlenül.
– Azt reméltem, emlékszik még rám, Miss Pruner. Legalábbis az én emlékezetemben a találko-
zásunk eléggé élesen megmaradt. Tudja, a kikölcsönzött Jaguár… Ezzel kapcsolatban szeretnék
valamit megbeszélni önnel. – A kedvesen mosolygó férfi várakozóan az idős asszony felé nézett,
akiben jól láthatóan ádáz csatát vívott az illem és a kíváncsiság, majd miután hiába várt arra, hogy a
nő magukra hagyja őket, szinte észrevétlenül megvonva a vállát visszafordult a mellette ülő lány
felé.
– Mindaz, amit a kedves nagymamája mesélt, csak még inkább meggyőzött arról, hogy igazam
volt, amikor önre gondoltam – jelentette ki, miközben még kényelmesebben hátradőlt a fotelban.
– Nem-nem tudom, nem értem – habogta zavartan Rose.
– Én viszont egyre biztosabban tudom, hogy el akarom önt csábítani, hogy szükségem van magá-
ra – hangzott a válasz.
Rose az elképesztő szemtelenségtől elvörösödött, és meg sem tudott szólalni; Mrs. Hilton sértő-
dött arckifejezéssel és reszkető kézzel kapaszkodott a fotel karfájába, hogy aztán remegő hangon
kinyögje! – Na de… de hát ez…
Van den Brink szürke szemében apró csillagok gyúltak.
– Tudom, hogy mennyire ragaszkodnak magához a kölcsönzőben, én viszont a fejembe vettem,
hogy elcsábítom onnan. Ahogy múltkor olyan önzetlenül és felelősségteljesen a segítségemre sie-
tett, és talpraesetten helytállt abban a kellemetlen helyzetben, pontosan ilyen titkárnőre van szüksé-
gem a londoni irodámban.
Mrs. Hiltonból hangos nyögéssel szakadt ki a megkönnyebbülés. – Jaj, istenem, hát persze…
Brink úr… az irodája… titkárnő… – ismételgette összefüggéstelenül a férfi szavait.
Rose úgy érezte, golflabdányivá zsugorodik a gyomra, és a torka úgy összeszorul, hogy talán
már soha többé nem bír magából hangot kiadni. Néhányszor megköszörülte a torkát, és végül, hogy
folyamatosan tudjon beszélni, szándékolt lassúsággal megszólalt. – Számtalan titkárnő-közvetítő
működik Londonban. Biztosan olyan munkaerőt is tudnak ajánlani magának, aki beszél hollandul.
A férfi rezzenéstelen arccal hallgatta végig az elutasító szavakat, Mrs. Hilton viszont annál heve-
sebben vágott közbe. – Na de Rose, nem viselkedhetsz ilyen udvariatlanul! Mr. Brink csak…
– Nagymama, kérlek! Nagykorú vagyok, el tudom dönteni, hogy érdekel-e valamilyen… állás-
ajánlat vagy sem – fordult végül a lány kényszeredett mosollyal az idős asszonyhoz.
– Kedves Mrs. Hilton, az unokájának tulajdonképpen igaza van. Természetesen önállóan kell
döntenie, de előtte még szeretném tájékoztatni a körülményekről, a munkáról, az anyagi feltételek-
ről. Lehet, hogy négyszemközt több esélyem lenne arra, hogy meggyőzzem Pruner kisasszonyt –
közölte Van den Brink hűvös udvariassággal, és várakozóan figyelte az ősz hajú hölgyet.
Mire Rose tiltakozni tudott volna, Mrs. Hilton, korához képest szokatlan fürgeséggel felpattant,
és elindult a dupla szárnyú ajtó felé. A küszöbről idegesen visszaszólt. – Én csak egy ostoba, fecse-
gő öregasszony vagyok, csak nyugodtan beszéljenek meg mindent! – Mielőtt kilépett volna, feltű-
nően az unokájára kacsintott.
Rose kínjában elmosolyodott. A hetvenkilenc éves nagymama néha tényleg úgy viselkedett, mint
egy… gyerek – gondolta kétségbeesve, de aztán erőnek erejével a vele szemben ülő férfira összpon-
tosított. Egyszerűen nem értette, miért jött ide ez az ember, és mi volt á szándéka azzal a… kétér-
telmű ajánlatával. Mert nagymamájával ellentétben, Rose biztos volt abban, hogy látogatója szán-
dékosan fogalmazta mondanivalóját ilyen félreérthetően.
Rose kényelmesen hátradőlt, és figyelte a nagymama kimenetele után visszaülő embert. Remekül
szabott sötét üzleti öltöny, kézzel varrott fényes cipő, hófehér ing, klasszikus, átlósan csíkos selyem
nyakkendő, lapos aranyóra… egy sikeres és gazdag üzletember külsőségei. Sötétszőke haja a legdi-
vatosabban volt vágva, keskeny arca, egyenes orra, mélyen ülő szürke szeme határozottságot su-
gallt. Az arckifejezése viszont teljesen kiismerhetetlennek tűnt, tegnapelőtt elutasítás és kíméletlen-
ség sugárzott róla, ma határozottan olyannak tűnt, mint amikor valaki egy izgalmas és szórakoztató
játékba fog bele, és ezt az egész színjátékot hallatlanul élvezi. De mi ennek az egésznek a lényege,
és milyen szerepet szán ebben véletlen és főleg vétlen ellenfelének?
Amíg ezek a gondolatok cikáztak az agyában, Rose le nem vette szemét a férfiról.
– Nos, befejezte a szemlélődést? És mi az eredmény? Megfeleltem a vizsgán, Pruner kisasszony?
– szakította meg a csendet a férfi.
– Ho-hogyan? – kapta fel a fejét a lány. – Ja, én… csak gondolkoztam. Azon törtem a fejem, mi-
re jó ez az egész hazug színjáték. Mi-mit akar tőlem valójában…
– Ami az igazmondást illeti, nem tehet nekem szemrehányásokat… Amit pedig akarok magától,
azt már elmondtam. Hogy nekem dolgozzék.
– Csak nem azt akarja állítani, hogy eleve ezért rúgatott ki a cégtől? – csattant fel a lány, és dü-
hösen lecsapta a mostanáig kezében szorongatott táskáját az asztalra.
– Hízelgő, hogy ilyen intrikusi vénát tételez fel rólam, de ez így nem igaz. Viszont első felbuzdu-
lásomban talán kicsit keményebben bántam magával, mint ami indokolt volt, és ezt most jóvá aka-
rom tenni. Persze, ha maga annyira ragaszkodik ahhoz, hogy egész nap koszos tányérokkal és poha-
rakkal megrakott tálcát cipeljen egy harmadosztályú étteremben… – Van den Brink megvonta a
vállát, majd száraz hangon hozzátette – És amennyiben fél egy fe-felelőtlen, megvetésre méltó, gá-
gátlástalan alak társaságában dolgozni…
Rose zavarában elvörösödött, és erősen dadogva magyarázkodni kezdett – Ha ma-maga szelle-
mesnek ta-tartja azon gúnyolódni, hogy valaki da-dadog, ez csak még jobban alátámasztja a je-
jelleméről alkotott véleményemet… a tárcába meg csak… csak azért néztem bele, me-mert, hogy
tudjam, kié…
Ahogy a férfi türelmetlenül intett a kezével, a délutáni fényben megcsillant az arany mandzsetta-
gombja. – Igaza van, senkit sem szabad elítélni vagy kigúnyolni a fogyatékosságaiért, én csak azt
hittem, esetleg van olyan magabiztos, hogy képes tréfálkozni saját magán. Sajnálom, nem fog többé
előfordulni. Lezárhatnánk már ezt végre? Egyszer s mindenkorra felejtsük el a dadogását, a tárcát,
és beszéljünk inkább a magára váró munkáról.
A lány meghökkenve hallgatta a határozott szavakat. Már hogy lehetne egy ilyen dolgot ilyen
egyszerűen elfelejteni! És különben is… bár mostanában nem dobálóznak titkárnői állásokkal, a
történtek után hogyan lehetne ő képes ennek az alaknak dolgozni?
– Egyáltalán, honnan tudta meg, hogy most hol dolgozom?
– Nincs jelentősége, véletlen, egyszerűen arra jártam, és megláttam száz koszos tányér társasá-
gában – hangzott a fölényes válasz. – Nos, mi a válasza?
– Nem vagyok benne biztos, hogy… azt sem tudom, mivel foglalkozik. – Ahogy ránézett a vele
szemben ülő férfira, hatalmasra tágult szemében tanácstalanság tükröződött.
Van den Brink akarata ellenére elnevette magát. – Elvárásaival ellentétben semmi illegálissal
nem foglalkozom. Sem kábítószer-, sem fegyver-, de még csak lánykereskedéssel sem. Van egy
kereskedő cégem, és a termékeinket a világ sok országába exportálom, többek között ide is. És miu-
tán az itteni piac jól alakul, szükségem van egy megbízható állandó munkatársra, aki folyamatosan
intézi az ügyeket, akkor is, amikor én nem vagyok jelen. Vagyis valamivel többet várok el, mint
egy egyszerű titkárnőtől, de a fizetés is magasabb lenne, mint amit másutt kapna. Nos?
Rose idegesen kapirgálta a körmét. Most mit válaszoljon? A nagyobb fizetés persze jól jönne,
de… – Át szeretném gondolni az ajánlatát – közölte némi töprengés után.
– Ha a nagymamáján múlna, már nekem dolgozna – jelentette ki gonoszkás mosollyal a férfi,
majd elkomolyodva folytatta: – Holnap várom a válaszát, nem telefonon, személyesen. A címemet
tudja. Reggel kilencig a szállodában megtalálhat. Addig is viszontlátásra, Rose Pruner!
Rose egész éjszaka nyugtalanul forgolódott az ágyában. Újra és újra maga elé idézte a férfi sza-
vait, gesztusait, arckifejezéseit. Azok után, ahogy elbánt vele, minden mást el tudott volna képzelni,
csak azt nem, hogy egy állásajánlattal keresi fel. És egyáltalán, mi keresnivalója lehetett Van den
Brinknek azon a szegényes környéken, ahol ő ideiglenes kisegítőként az étteremben dolgozik!?
Ámbár ha jobban belegondol… miután saját sorsán látta, mekkora hatalma van, amit, ha úgy látja
jónak, a legkisebb kétely nélkül kíméletlenül kihasznál, és milyen mesterien tud bánni az emberek-
kel, hiszen az öregesen bizalmatlan nagymamát alig egy negyedóra alatt elbűvölte… Rose már
semmin sem tudott csodálkozni.
Természetesen a legszívesebben büszke sértődöttséggel utasította volna el a holland férfi ajánla-
tát… de megteheti ezt? Hiszen a büszkeségből nem lehet megélni, még kevésbé kifizetni a számlá-
kat. Mert itt van a nagy ház, és itt van nagymama is, akinek csekélyke életjáradéka alig fedezi a
megélhetését. És itt van Tiffany, aki időnként belibben, mint egy gyönyörűséges tarka pillangó,
hogy eldicsekedjék sikereivel, pár pillanatra elárassza őket a nagyvilági élet atmoszférájával, ra-
gyogásával, de a segítségére számítani nemigen lehet, mert másnap már el is repül valahova messzi-
re, New Yorkba, Tokióba vagy éppen trópusi tájakra, ahol világhírű fényképészek lencséinek pózol
áttetsző estélyikben, zsebkendőnyi fürdőruhákban.
Újra, vagy századszor másik oldalára fordult, és azon töprengett, amit a férfi mondott. Ha Mrs.
Hiltonon múlna, már régen neki dolgozna… igen, a nagymamának mindig is nagyon imponáltak az
ilyen magabiztos, sikeres üzletemberek. Olyanok, akik Tiffany körül szoktak forgolódni.
Már mindketten ágyban voltak, amikor az idős asszony virágos flanelköntösében átjött az unoká-
jához, hogy még egyszer latba vesse meggyőző erejét.
– Ahelyett, hogy örülnél, hogy ilyen szerencse ért, Rose, úgy viselkedtél, mint egy ostoba, szé-
gyenlős liba – korholta unokáját. – Nem mindennap kap az ember ilyen ajánlatot! És ha először tán
félreérthető is volt, amit Brink úr mondott, jusson eszedbe, hogy ő külföldi! Te sohasem fogsz ilyen
kitűnően beszélni idegen nyelveket… Azért viselkedsz ilyen lehetetlenül, mert… elástad magad
abban a poros irodában, ahol nem kell emberekkel találkoznod, mert szégyelled a dadogásodat…
Okvetlenül el kell fogadnod az állást! Lehet, hogy még külföldre is eljutsz, magával visz Brüsszel-
be, és…
– Amszterdam Hollandia fővárosa, Amszterdam, nagymama, és most már mindkettőnkre ráférne
egy kis alvás! – szakította félbe az asszony izgatott szóáradatát Rose. – Ha Van den Brink rám
hagyta, hogy holnapig gondolkozzam, te is adhatsz egy kis időt, hogy végleg eldöntsem.
Második
Másnap kialvatlan, karikás szemű tükörképe nézett vele farkasszemet a fürdőszobában. Nem áltatta
magát tovább. Még mielőtt kimászott volna az ágyból, és benyúlt volna legjobb szabású kosztümjé-
ért a szekrénybe, már kénytelen volt beletörődni abba, hogy az elkövetkező időben a holland férfi-
nak fog dolgozni. A fiókokból előrángatta unokanővére ott felejtett, félig elhasznált szépítőszereit,
és megpróbálta minél vonzóbbá sminkelni magát. Finom, sápadt bőrén furcsán hatottak a feltűnő
színek, de Rose azzal nyugtatta magát, hogy így sokkal felnőttebbnek, magabiztosabbnak érzi ma-
gát.
Egész úton a szálloda felé nagymamája lelkes szavai jártak a fejében.
– Istenemre mondom, Rose, egyszer még hálás leszel nekem, hogy rávettelek a helyes döntésre.
Csak tegyél meg szépen mindent, hogy Brink úr kedvében járj! – Egy pillanatra megakadt, majd
elvörösödve folytatta. – Úgy értem… tudod te, hogy értem. Nyugodt lehetsz, hisz neked nem kell
attól tartanod, hogy a férfiak… illetlen ajánlatokkal zaklatnának!
A lány keserű mosollyal nézte a földalatti ablakai mögött elsuhanó sötét alagút falát. Nagyszülői
jogaira, sőt kötelességeire hivatkozva a nagymama majdnem mindennap Rose tudtára adta, meny-
nyivel jelentéktelenebb hat évvel idősebb unokatestvérénél, a gyönyörű Tiffanynál. De akármilyen
hétköznapi is az arca – gondolta elkeseredetten – vajon mit szólna a nagyi, ha elárulná neki, hogy
unokája a sors furcsa szeszélyéből kénytelen egy… AIDS-beteg embernél munkát vállalni!
Újra vadul dobogni kezdett a szíve, ahogy eltöprengett a dolgok felett. Próbált visszaemlékezni
arra, amit a tárcából előrángatott papíron meglátott. Angolul íródott orvosi lelet volt… és egyértel-
műen a Van den Brink névre kiállítva. Hunyorítva próbálta lelki szemei elé idézni a szavakat. A sok
érthetetlen orvosi kifejezés mellett ott virított az a pár rémisztő betű… most már világosan látta
maga előtt, ujjával rá tudott volna mutatni arra a sorra a képzeletbeli papíron. Gondolatban kényte-
len volt helyesbíteni – más, de nem kevésbé elborzasztó betűk álltak ott: HIV pozitív!
Rose elkínzottan simított végig sajgó homlokán, és ijedten vette észre, hogy a tenyere nedves lett
a rátapadt izzadságtól. Hogy fogja kibírni a férfi mellett, ha már maga a gondolat is ennyire kiborít-
ja? Ahogy a földalatti az élesen megvilágított állomásból behajtott a sötét alagútba, úgy látta, mint-
ha a fekete háttéren vörösen izzó szemaforok lámpái helyett betűk parázslanának: HIV… HIV…
HIV…
Megkönnyebbülve kapkodott a friss levegő után, amikor végre kibotorkált az utcára. Lassan sé-
tált London egyik legelőkelőbb szállodájának épülete felé, és gondolatban még mindig megdöbben-
tő felfedezése felett töprengett. Megpróbálta felidézni azt a kevéske információt, amit erről a ször-
nyű kórról valaha hallott, olvasott. Van den Brink igazán nem tűnt betegnek, ez talán azzal magya-
rázható, hogy még csak fertőzött, vagyis még nem lobbant fel nála maga a betegség. Hiába törte a
fejét, képtelen volt visszaidézni a lelet dátumát, de tudta, hogy néha akár tíz év is eltelhet a felfede-
zéstől, mire megjelenik maga a pusztító betegség. Lehet, hogy a férfi azért ilyen optimista, azért
vannak távlati tervei, azért építi a vállalkozását… mert azzal számol, hogy még sok ideje van!
Amíg egyre lassuló léptekkel közeledett a szálloda csillogó-villogó bejárata felé, azzal próbálta
nyugtatni magát, hogy a hétköznapi életben, munkakapcsolatokban nem fenyeget fertőzésveszély,
de aztán újra eszébe jutott a selyemköntöst viselő kis fekete, és ideges görcsbe rándult gyomorral
tétovázva megállt az üvegajtó előtt.
Szinte megkönnyebbülve motyogta az orra alá: – Már nincs visszaút… – miután bekopogtatott
Van den Brink szobájának ajtaján, és a férfi kellemes baritonja azonnal válaszolt neki. A következő
pillanatban kinyílt az ajtó, és Rose máris bent találta magát a visszafogott eleganciával berendezett
lakosztályban.
– Szóval meggondolta magát, Pruner kisasszony. Vagyis inkább, a kedves nagymamája megdol-
gozta – fogadták a belépő lányt Van den Brink csipkelődő szavai.
– Miből, ho-honnan gondolja, hogy én-én… – dadogta zavartan Rose. Ahogy beljebb lépett,
megbotlott egy vastag perzsaszőnyeg rajtjaiban, és majdnem orra esett. Sikerült visszanyernie az
egyensúlyát, és vérvörös arccal szabadkozni kezdett. – Én… elnézést… mert… – majd tehetetlenül
elhallgatott. Borzasztó dühös volt magára, hogy ilyen ügyefogyottan viselkedik. Biztos, hogy egy
üzletembernek nem egy ilyen szánalmas teremtésre van szüksége, pláne nem egy dadogó titkárnőre!
Nem csoda, ha ez után a szégyenteljes bevonulás után a holland férfi ismét kirúgja. Tulajdonképpen
megkönnyebbülést kellene éreznie! – futott át rajta, de legnagyobb csodálkozására szinte sajnálta,
hogy mégsem fog ennek a nem hétköznapi embernek dolgozni.
Van den Brink rezzenéstelen arccal kivárta, amíg a lány elhallgat, aztán hozzá lépett, és a zsebé-
ből váratlanul előhúzott kezét látogatója arca felé emelte.
Rose rémülten behúzta a fejét, és védekezésképpen az arca elé kapta kezét.
Kedvetlen nevetés érkezett válaszul. A férfi, miközben a tenyerében tartott zsebkendőt végighúz-
ta a lány arcán, halkan megjegyezte: – Hogy a kérdésére válaszoljak, a nemleges válasszal nem
mert volna eljönni ide, telefonon utasított volna vissza, ugye jól mondom? És bármit is képzel ró-
lam, nem szoktam az alkalmazottaimat, pláne a nőket, verni. Azt viszont megkövetelem a munka-
társaimtól, hogy a tőlük elvárható lehető legjobbat, legtöbbet nyújtsák… és ebbe az is beletartozik,
hogy azok, akik ezt a céget képviselik, nem csúfítják el magukat mindenféle rikító és alkatuktól
teljesen eltérő, ízléstelen pingálmányokkal. Vagyis nem egy kimázolt utcalányt vettem fel. Remé-
lem, megértett, Rose Pruner kisasszony.
Miközben elégedetlenül összeszorította az ajkát, rosszalló tekintetével végigpásztázta az előtte
álló fiatal nőt. Viszolygó pillantást vetett az összemaszatolt zsebkendőjére, majd fejével egy oldalt
nyíló folyosó felé intett.
– Ott a fürdőszoba, menjen, és próbáljon emberi külsőt ölteni! De igyekezzen, szeretném már el-
kezdeni a munkát.
Rose, miután szinte magánkívül bebotorkált a fürdőszobába, nem mert a tükörbe nézni. Hiszen
tudta ő, hogy halvány arcához nem illik az az alapozó, amit Tiffany használt aranybarna bőrére,
sárgásbarna szivárványhártyájához azok a festékek, amikkel unokanővére árnyékolta babakék sze-
mét. És a mélyvörös rúzs… de hát ő csak egy öntudatos, felnőtt nő benyomását akarta kelteni…
Szappannal és meleg vízzel alaposan megmosta az arcát, majd papírtörülközővel csutakolta le a
maradék festéket, végül egy hófehér, pihepuha szállodai kéztörlővel szárította meg a bőrét. Csak
félig behunyt szeme sarkából mert a tükörbe nézni, és ahogy megpillantotta az elmosódott képet,
rémülten a kilincs felé nyúlt. Ha alaposan megvizsgálja a „tisztogatás” végeredményét, lehet, hogy
nem is merne Van den Brink elé lépni.
Jövőbeli főnöke – ha egyáltalán hajlandó lesz még ezek után őt foglalkoztatni, gondolta Rose –
egy dúsan faragott íróasztal előtt állt, és egy dossziéban lapozgatott. A zár kattanására felkapta a
fejét, és kíváncsian vizsgálgatta a bizonytalanul közeledő alakot. Látszott rajta, hogy most először
nézi meg igazán figyelmesen a lányt. Törékeny alakját, melyet a szigorú sötétkék kosztüm szinte
teljesen elrejtett, a feje tetejére csavarintott dús, gesztenyebarna hajkoronát, amit a csatok alig tud-
tak megtartani, és arcát, rózsaszínűre csutakolt, halvány arcát, túl kicsi orrával, túl apró szájával,
arcát, amelyben most szinte reflektorként világított a hatalmasra tágult, rémült sárgásbarna szempár.
Van den Brink egy darabig némán figyelte, aztán elégedetlenül összeráncolta a homlokát. – A
nagymamájának köszönheti, hogy… maradhat. A maga szavának, de még az igazolványainak sem
hinném el, hogy már nagykorú. De most már mindegy, lássunk hozzá! Az első feladata az lesz,
hogy felhívja az itteni legnagyobb vevőnket a legutolsó szállítmánnyal kapcsolatban…
Rose idegesen a torkához kapott. – De-de hát még azt sem tudom, hogy mivel kereskedünk… –
tiltakozott, miközben magában elcsodálkozott, hogy máris így többes számban beszél a cég tevé-
kenységéről.
Van den Brink fölényesen legyintett a kezével. – Ezt maga sem gondolhatja komolyan! Ne húzza
az időt! Az InterRose…
– InterRose? – hördült fel a lány. Mint akinek földbe nőtt a lába, döbbenten állt az íróasztal mel-
lett. – De hát ez… hogyan, miért?
A férfi ingerülten horkantott egyet, és leült a vastagon kipárnázott székre. – Olyan arcot vág,
mintha magáról neveztem volna el a cégemet. Csakhogy ez a vállalat már akkor létezett, amikor
maga még copfos kislányként a nagymama süteményes dobozából lopkodta a kekszet. Es ne mond-
ja, hogy nem tudta, miről van szó…
 Gyanakodva figyelte a lányt, aki némán ingatta a fejét, aztán sóhajtva vállát vont, és újra kezébe
vette a dossziét. – Szóval a minőségi kifogásokkal kapcsolatban írunk egy levelet, de előtte szóban
is fel szeretném hívni Bell úr figyelmét arra, hogy egy ilyen termék…
– Milyen termék? – tört ki a végképp megzavarodott lányból az ingerült kérdés.
– Az ég szerelmére, Rose Pruner! – csattant fel a férfi. – Hát mégis mivel kereskedjék az
InterRose nevű cég? Nem hallott még arról, hogy Hollandia a virágkereskedelem legjelentősebb
központja!? Virág, tudja, a magvas növények szaporítószerve, mindenekelőtt pedig a gumós és
hagymás növények, úgymint tulipán, sáfrány, nárcisz, gladiólusz és jácint, de természetesen foglal-
kozunk rózsával is… és hogy végképp világos legyen, nem azért vettem föl, mert Rose Prunernek
hívják! Hajlandó hát végre ostoba kérdezősködés helyett letenni a fenekét arra székre, és elkezdené
végrehajtani, amit mondok?

Amikor Rose az első két ledolgozott hét után péntek este végre hazaérve lerogyott a konyhában, a
krumpli hámozása közben csak arra tudott gondolni, hogy hiába szerepel a fizetési csekkjén egy
igazán nagyvonalú összeg, annak a pénznek minden fillérjéért megdolgozott, és valószínű a jövőben
sem lesz ez másként.
Van den Brink irányítása alatt rengeteg munkát sikerült elvégezni. Még úgy is, hogy a második
héten Rose egyedül volt, mert a főnök néhány napra visszautazott Amszterdamba. De onnan is
mindennap felhívta, számon kérte a feladatok elvégzését, és új tennivalókkal látta el. Ennek ered-
ményeképpen hétfőn már az újonnan kibérelt irodában fogja elkezdeni a munkát.
Egy kicsit izgult, hogy Van den Brink mit szól a berendezéshez, amiben Rose teljesen szabad
kezet kapott. Ha a főnök hétfőre egyáltalán visszaér, hiszen az már ez alatt a pár nap alatt kiderült,
hogy a férfi sokat utazik az egyes világvárosokban található kirendeltségei között.
Rendkívüli a munkabírása – ezt mindjárt az első napokban kénytelen volt elismerni Rose, és má-
sokból is képes a maximumot kihozni. Nagymamája kíváncsi kérdéseire is csak jókat mondott az új
főnökéről. Mert eltekintve az első napi szerencsétlen kezdéstől, a virágkereskedő kifogástalan udva-
riassággal bánt titkárnőjével. Igaz, Rose is mindent megtett azért, hogy kapcsolatuk korrekt marad-
jon. Megpróbált minél kevesebb kérdést feltenni, inkább beugrott a könyvtárba, és egy-vastag
könyvből próbált tájékozódni a dísznövényekről, és mindenekelőtt csak egy leheletnyi halvány pú-
dert engedélyezett magának.
Már sötétedett, amikor hétfőn Rose kicsit csalódottan pakolta össze a holmiját. Még egyszer elé-
gedetten körülnézett az új irodában. Ha Van den Brink nem is tudott a kezdésre iderepülni, azért a
lány remélte, hogy tetszeni fog neki a berendezés. Egy életre megjegyezte a holland férfi szemrehá-
nyó szavait, és konzervatív eleganciával rendezte be a két helyiséget.
Meggyúrta sajgó vállát, hiszen saját maga is segített tologatni a bútorokat, kipakolni a szállodá-
ból áthozott iratokat, és bánatosan arra gondolt, hogy véget ért ugyan a munkanap, neki mégis el
kell még menni a postára és a bankba. Még egyszer megigazította a reggel vásárolt három sárga
rózsát a kristályvázában, és éppen a kabátjába bújt bele, amikor a háta mögött megszólalt egy hal-
vány akcentussal beszélő hang.
– Még a végén kiderül, hogy egészen tűrhető az ízlése, Rose Pruner.
Ahogy a lány meglepetten megperdült, megpillantotta a sötétkék felöltőjét gombolgató Van den
Brinket, amint halvány mosollyal nézelődik az irodában.
Ő is óvatosan elmosolyodott. – Ezek szerint tetszik a látvány, uram? – kérdezte, és karjával nagy
ívet írt le a helyiségben.
Van den Brink szemével még egyszer végigpásztázta a konzervatív külsejű, de praktikus bútoro-
kat, az ezüstszürke tapétát, amelyet alig kivehető halvány rózsák díszítettek, a parkettán elterülő
mélyvörös szőnyeget, majd tekintete lassan felcsúszott az előtte álldogáló lányra. Miután őt is
szemügyre vette, elégedetten bólintott. – Tetszik a látvány, de mi van a Warrennel kötendő szerző-
déssel?
Rose meghökkenve fogadta a gyors témaváltást. És mint mindig, amikor zavarba jött, dadogni
kezdett.
 – Úgy-úgy tűnik, mi-minden rendben. Már csak egy utolsó egyeztetést kérnek, és utána hajlan-
dók aláírni, akár a héten.
Van den Brink elégedetten intett a fejével. – Remek, ezt akartam hallani. A részletek ráérnek ké-
sőbb is. Tudja mit? Elég késő van már… elviszem vacsorázni.
Rose keze megmerevedett a gombon. Érezte, ahogy az arcát elönti a forróság, és görcsösen ösz-
szehúzódik a torka.
– De-de én nem mehetek. Nem érek rá, mert…
– Szóval nem jöhet – vágta el mondanivalóját kurtán a főnöke, és besétált a saját szobájába.
– Aj-aj – sóhajtott fel alig hallhatóan a lány. Már megint sikerült úgy felbőszítenie az igazgatót,
hogy meg sem akarja hallgatni. Pedig tényleg létfontosságú, hogy még ma bemenjen a bankba. Be-
gombolta a kabátját, és homlokát ráncolva azon törte a fejét, miként békítse ki Van den Brinket
mielőtt elmegy, amikor halk kopogtatás után feltárult az ajtó, és illatfelhőbe burkolózva belépett
egy csodálatosan szép nő.
– Ti-ti…
– Édes istenem, hagyd már abba ezt a morzézást! Hát már sohasem szabadulsz meg ettől az os-
toba da-dogástól? – csattant fel Tiffany Hilton.
– Honnan, hogy kerülsz ide? – csodálkozott Rose, miközben titokban megbámulta unokatestvére
ezüstróka galléros kabátját.
– Tahitiról. Taxival, repülővel, repülővel, taxival. Tudod, Rose, a huszadik században élünk –
nevetett jókedvűen Tiffany, és hibátlan hófehér fogsora megcsillant a fényben. – Hallom, új mun-
kahelyed van, beugrottam hát, hogy megnézzelek.
– Nagyi nem is említette, hogy beszéltetek… – motyogta még mindig zavarodottan Rose.
– Biztos kiment a fejéből a drágának, tudod, ő sem lesz már fiatalabb – nevetgélt Tiffany, és
vizsgálódva körülnézett. – Mit is mondtál, milyen cégnek is dolgozol?
– Az InterRose-nak – válaszolt egy férfihang a másik teremből.
Tiffany megperdült, és kíváncsian figyelte az ajtóban megjelenő embert.
– InterRose, ez igazán illik az új titkárnőjéhez, uram. Pedig mennyire idegesítette mindig, hogy
ilyen egyszerű, hétköznapi keresztneve van. Egyébként Tiffany Hilton vagyok, Rose unokatestvére.
A fiatal nő öntudatosan nyújtotta a kezét az ismeretlen férfi felé.
Van den Brink szemében csodálat villant, ahogy végignézett az elegánsan öltözött látogatón.
Röviden megszorította a felé nyújtott kezet, bemutatkozott, majd a tekintete egy pillanatra a titkár-
nőjére ugrott.
Rose abban a pillanatban szeretett volna elsüllyedni. Egyszerűen túl kegyetlen volt az összeha-
sonlítás, a százhetvenöt centi magas, nádszálvékony, mesterien kisminkelt szőke fotómodell és a
több mint tíz centivel alacsonyabb, hétköznapi kis titkárnő így egymás mellé állítva.
Ráadásul Van den Brink megvető arckifejezéssel dünnyögte: – Nem értem, mi baja a nevével,
szerintem remek neve van, kimondottan illik hozzá.
– Hát persze, és őszintén, Van den Brink úr, el tudja a mi kis Rosie-nkat képzelni valamilyen…
elegáns, divatos névvel? De hát én mindig is hiába magyaráztam neki, amikor irigykedett rám, hogy
az ő szerény alkatához nem igazán illene a Tiffany, Beverly vagy Amanda. Tudja, mindig is köte-
lességemnek éreztem, hogy… vigyázzak rá, amióta mindkettőnk szülei meghaltak… Pár évvel idő-
sebb vagyok, így hát nekem kellett átvennem a családfenntartó szerepét, mert a nagymamánk, sze-
gény, már idős és gyenge… Szóval még mindig felelősséget érzek Rose iránt, ezért is állítottam be
ilyen váratlanul és hívatlanul, miután a drága nagyi rám telefonált, de ugye azért nem haragszik
rám?
Rose egy darabig úgy érezte, megfullad, aztán valahogy nagy nehezen visszagyűrte az ajkára ké-
redzkedő közönséges kifejezéseket. Egyszerűen fantasztikus, ahogy Tiffany elferdíti a tényeket!
Még hogy családfenntartó! Amióta tizennyolc évesen meglépett azzal a szakállas fotóssal, pénzt
alig-alig kaptak tőle, de még képeslapot is csak ritkán. Igaz, az utóbbi pár évben többször telefonált,
és néha, úgy mint most is, teljesen váratlanul beállított, de a busás honoráriumokból szinte semmi
sem jutott el a Hilton nagymama londoni háztartásába. Csak elvétve hozott magával egy-egy meg-
unt ruhát, amit Rose úgysem tudott felvenni.
 Végül is nincs min csodálkozni, nyugtatta magát Rose. Hiszen Tiffany modell, az egy kicsit
olyan, mintha színésznő lenne… hát persze, hogy képes eljátszani az önfeláldozó unokanővér sze-
repét!
Ezek szerint megtetszett neki a holland férfi – töprengett tovább Rose, de mielőtt kitalált volna
valamilyen kifogást, hogy minél előbb hazacipelhesse unokanővérét, legnagyobb meglepetésére,
Van den Brink kedves mosollyal válaszolt Tiffany kérdésére.
– Hát hogy lehetne haragudni egy ilyen gyönyörű vendégre, még ha meg is zavarra szorgalmas
titkárnőm sürgölődését? Tudja, éppen most érkeztem Amszterdamból, és miután a repülőgépen
adott ételt nem igazán kedvelem, vacsorázni szeret…
– Hát persze hogy elfogadom a vacsorameghívását! – kiáltott fel Tiffany jókedvűen. – Legalább
kikérdezhetem a virágokról. Rose-nak biztos sok dolga van még… tudja, metszés, locsolás, gyom-
lálás… a trágyázást már meg sem merem említeni – kacsintott pajkosan a férfi felé.
– De-de, Tiff! – jutott végül szóhoz a fiatalabb lány. Ennyi szemtelenséget még ő sem várt volna
unokanővérétől. – Nem mehetsz el! – nyögte ki dühösen.
A mostanáig mosolygó arccal álldogáló férfi ezekre a szavakra összevonta a szemöldökét. –
Ugyan miért ne jöhetne el velem Hilton kisasszony? Talán mert maga kifogásolja…
– Ugyan, dehogy – vágta el a szavait dühösen Rose.
– De hát most érkezett, és a nagymama olyan rég nem látta! És ha holnap elutazol…
– Jaj, te lány! – sóhajtott fel sajnálkozva Tiffany. – Ne legyél már olyan nehéz felfogású. Egy da-
rabig nem utazom sehova. Szabadságon vagyok, nekem is kell időnként pihenni. Úgyhogy lesz elég
időm a nagyival beszélgetni. Megnyugodtál már? Na, akkor zárj be, és szaladj, intézd a dolgaidat!
És nem félts engem! Tisztességes időben otthon leszek, ugye, Van den Brink úr? – Pajkosan a férfi-
ra kacsintott, és lekezelően megpaskolta Rose karját.
– Ezek szerint itt leszel szombaton, az ünnepségen? – érdeklődött Rose, mire Tiffany egy pilla-
natra ingerülten összeráncolta a homlokát.
– Hát persze hogy itt leszek! De miről beszélsz tulajdonképpen?
Rose bosszankodva a vállára akasztotta a táskáját. – Hetvenkilenc év, semmi sem rémlik? A na-
gyi születésnapja!
Tiffany zavart bosszúsággal kiáltott fel. – Tényleg! Hát ez borzasztó, teljesen kikészít az időelto-
lódás, minden kimegy a fejemből… a drága nagymama! Hisz miatta jöttem haza… még ajándékot
is hoztam! De ma este elsősorban egy kis kikapcsolódásra van szükségem, nehogy túl korán elalud-
jak, hogy minél előbb túltegyem magam a hosszú repülőúton. Maga is világutazó, biztos megérti,
hogy is van ez, Van den Brink úr!
A férfi kifejezéstelen arccal bólogatott, amit Tiffany egy ragyogó mosollyal hálált meg.
Rose kényszeredett udvariassággal kellemes szórakozást kívánt, és már az ajtó felé indult volna,
amikor Van den Brink komor arckifejezéssel az asztalhoz, lépett, kirántotta a virágokat a vázából,
hogy azok egy pillanat múlva már kettétört szárral a szemétkosárba vándoroljanak.
Rose a megdöbbenéstől meg sem tudott mukkanni.
A férfi mégis válaszolt ki nem mondott kérdésére. – Az InterRose üzletpolitikája, az imidzsünk
nem tűri meg, hogy ilyen osztályon aluli virágok csúfítsák az irodát. Soha többet nem akarok itt
idegen terméket látni, megértett?
– De-de, honnan veszi, hogy ez nem a… maga rózsája? – kérdezte a lány, miközben dühösen azt
számolgatta, hogy akár két harisnyanadrágot is vehetett volna a kosárban végzett virágok árából.
– Hát igen, Rose Pruner kisasszony, nem ártana, ha értene is egy kicsit ahhoz, amivel foglalko-
zik. Elég csak egy pillantást vetni erre a pajzstetves kóróra, ez teljesen nyilvánvaló… – hangzott az
ingerült válasz.
Amikor már a banki ügyintézőre várakozott, és még mindig Tiffany rámenőssége felett bosszan-
kodott, csak akkor jutott Rose eszébe, hogy megfeledkezett valami nagyon fontosról. Nem figyel-
meztette Tiffanyt, nem szólt neki, hogy vigyázzon, mert Van den Brink… az szinte biztos, hogy a
férfi önszántából nem fogja felhívni vacsoravendége figyelmét arra az apróságra… Jézusom, hiszen
ő gyakorlatilag megesküdött, hogy senkinek sem árulja el a titkot! Érvényes volt az az eskü egyálta-
lán? Rose egészen belesápadt a gondolatba – mi van, ha ezek ketten… még ma este… hiszen
Tiffany olyan impulzív!
Pocsék egy éjszakája volt. Egészen éjfélig járkált fel s alá idegesen a szobájában arra várva, hogy
unokanővére hazaérkezzék a vacsoráról. Közben, legnagyobb csodálkozására, a nagymama elége-
detten és nyugodtan lefeküdt aludni, cseppet sem nehezményezve Tiffany kimaradását.
Így aztán, amikor megcsördült a zárban elforduló kulcs, Rose, úgy ahogy volt, egy szál hálóing-
ben és mezítláb lerohant a lépcsőn.
– Mi az, hugi, lesed, hogy hányra érek haza? – nevetett fel gurgulázva Tiffany. – Nagykorú va-
gyok, ha nem tudnád.
– Igen, de mi volt? Úgy-úgy értem, mi történt? – támadta le türelmetlenül Rose.
A másik lány sokatmondóan elmosolyodott. – Az összes részletre kíváncsi vagy? Ejnye-bejnye,
kishúgom, nem gondolod, hogy olyasmibe ütöd az orrod, amihez semmi közöd? – hangzott a feddő
válasz.
Rose kínjában beleharapott a nyelvébe. Mi tegyen? Árulja el Tiffanynak a holland férfi titkát?
Lehet, hogy már későn is jönne a figyelmeztetés, mert már megtörtént a dolog… soha az életben
nem bocsátaná meg magának, ha valami baj történne a lánnyal. Hiába önző és beképzelt, akkor is az
unokatestvére.
– Igenis van közöm hozzá – jelentette ki végül. – Van den Brink a főnököm, és nem tudom mi
lenne, ha ti ketten… úgy értem… szóval ha…
Tiffany mély, érzéki hangon felnevetett. – Még csak ki sem mered mondani azt a szót, te kis
prűd liba! Pedig ma már egyszer figyelmeztettelek arra, hányadik században is élünk. Szóval félted
az állásodat, ha én és a főnököd lefekszünk egymással! Csak egyet hagytál ki a számításodból. Én
nem vagyok tökfej, majd csak akkor kap meg, ha én is megkapom, amit akarok.
Jelentőségteljes pillantást vetett a mellétté toporgó hálóinges lány zavarodott arcára, majd cini-
kus hangon folytatta. – A gyémántköves gyűrűt, természetesen. És ez egyben azt is jelenti, hogy
akkor a kishúgom állása is biztonságban lesz, érted már? Ha én Mrs. Van den Brink leszek, te kon-
ténerszámra kupeckedhetsz a virágokkal, Rose.
– De-de… ez lehetetlen, ez nem… most már tényleg el kell mondanom, hogy… – rebegte meg-
döbbenve és elkeseredve a lány.
– Tudod mit, Rose, tartsd meg magadnak a prédikációidat! Semmi, érted semmi sem tud eltánto-
rítani a célomtól. Ezenkívül, Nicolaas már most olyan szerelmes belém, mint egy ágyú. Úgyhogy
most menj, és álmodj szépeket a virágaiddal! Nekem is aludnom kell, hogy holnapra friss és üde
legyek, stílusosan, mint egy rózsaszál.
Harmadik
Amikor Rose másnap a reggelizőasztalnál figyelte Tiffany és nagymama izgatott csevegését, furcsa
gyanú kezdett érlelődni benne. Unokanővére olyan diadalmasan számolt be a tegnapi vacsorameg-
hívásról, és a nagymama olyan bölcs megelégedéssel hallgatta a lány szavait, hogy Rose-nak vég-
képp elment az étvágya. Eltolta maga elől a tányért, és köntörfalazás nélkül rákérdezett: – Nagyi,
csak nem Van den Brink miatt hívtad ide Tiffet?
Az idős hölgy gondosan megigazította hófehér fürtjeit, feljebb tolta az orrán szemüvegét, majd a
teáját kavargatva válaszolt. – Neked teljesen elment az eszed! Hogy feltételezhetsz rólam ilyet? Én
csak… amikor Tiffany telefonált, elújságoltam, hogy új helyen dolgozol, és megemlítettem a főnö-
ködet.
Rose egy darabig idegesen kapirgálta a körömágyát, majd kérdőn unokatestvérére pillantott. –
Akkor te miért mondtad azt, hogy a nagyi hívott fel?
Tiffany játékos felháborodással égnek emelte a szemét. – Te jó ég! Üldözési mániád van, vagy
csak egyszerűen féltékeny vagy? Nevetséges, hogy mindenütt összeesküvést szimatolsz…
– Én-én csak…
Mrs. Hilton nem győzte kivárni unokája dadogását.
– Ideje lenne leküzdeni ezt az irigységedet, Rose, mielőtt még megmérgezi az egész életedet.
Mindenkinek meg kell tanulni elfogadni magát olyannak, amilyen… ha őszinte vagy magadhoz,
kénytelen vagy belátni, hogy te nem is illenél Brink úrhoz. Viszont Tiffany, a nagyvilági jártassá-
gával, eleganciájával mindenféle feltételezett összeesküvés nélkül is tökéletes felesége lenne egy
ilyen tehetős úriembernek. És ne piszkáld állandóan a körmödet!

– Nos, Rose Pruner, sikerült tegnap este elintéznie a dolgait? – fogadta az irodában Van den
Brink.
Rose valahogy úgy érezte magát, mint az oroszlánok elé vetett keresztény mártírok. Mélyet só-
hajtott, és a táskájából kirántott dossziét hirtelen mozdulattal főnöke orra elé csapta az íróasztalra.
– Igen, Van den Brink úr. Elintéztem. Itt vannak az igazolások, a kiegyenlített számlák, és a fo-
lyószámla-kivonat a bankból. Az összes levelet is feladtam, sőt… még bélyegeket is vásároltam.
A férfi hátradőlt a székében, és elmélyülten vizsgálgatta titkárnője arcát.
– Ha ilyen hiánytalanul teljesítette a feladatait, akkor miért vág olyan bősz arcot? Csak nem az
unokanővérével elköltött vacsora feletti rosszallás tükröződik arcvonásain? – kérdezte jeges nyuga-
lommal, amitől Rose csak még mérgesebb lett, úgyhogy csak egy dühös felmordulásra futotta tőle.
– Végül is maga puskázta el a vacsorameghívást…
– Nézze, Van den Brink úr, titkárnőnek vett fel, nem vacsorapartnernek… egyébként is van any-
nyi önkritikám, hogy soha nem tápláltam magamban ilyen jellegű ambíciókat. Tehát mit csináljunk
a birminghami Greennel? Közvetlenül tőlünk akar rendelni, méghozzá tekintélyes mennyiséget.
– Lám-lám, a kötelességtudó titkárnő. Szóval Green úr el akar szakadni a nagykereskedőjétől…
nem lenne jó vele összerúgni a port. Talán ha valamivel elterelnénk a szóban forgó úr figyelmét,
rafinált módszerekkel… Nos, ezt az ügyet nagyon óvatosan, mondhatnám, diplomatikusan kell ke-
zelni…
És úgy is tett. És ugyanilyen diplomatikusan-hűvösen kezelte titkárnőjét is nyolctól ötig, hogy
aztán héttől tizenegyig, az elegáns ruhákban, gyönyörű frizurával, sminkkel és ékszerekkel feldíszí-
tett Tiffanyt kényeztesse a legelőkelőbb vendéglőkben.
Az unokanővére, amikor reggel találkoztak az asztalnál, olyan arcot vágott, mint egy macska,
miután éppen kinyalta a tejszínes köcsögöt, és Rose aggódva és idegesen figyelte minden rezdülé-
sét, próbálta Tiffany arcáról leolvasni, milyen messzire ment el Van den Brink.
Egyik nap a reggelizőasztalnál ültek éppen, amikor megszólalt a telefon, és Tiffanyt keresték. A
lány elégedett arckifejezéssel jött vissza az ebédlőbe.
– Munkát kaptam, el kell utaznom – jelentette ki, miközben bekapott egy gerezd narancsot.
 A nagymama arca elborult, Rose titkolni próbálta megkönnyebbülését.
Az unokanővére mégis valamit észrevehetett, mert vidáman felnevetett, és magabiztosan kijelen-
tette: – Ne örülj túl korán, kishúgom! Csak Brightonba megyünk, pár nap múlva már itt is vagyok.
De addig rád bízom a Rózsalovagot. Vigyázz rá, nehogy nőnemű lény a közelébe kerüljön!
– Ki-kicsodát? – hebegte Rose.
– Még ezt se tudod, te lány? – kérdezett vissza le-sajnálóan Tiffany. – Persze, honnan is tudhat-
nád… a mi köreinkben Nick jól ismert személyiség. A sajtóban Rózsalovagnak becézik, na nem
azért, mert a te főnököd! – hangzott a magabiztos válasz.
– Ugye megbízhatok ebben a kislányban? – fordult Tiffany tettetett aggodalommal Mrs. Hilton
felé. – Nem fogja nekem kifújni Nyugat-Európa egyik legígéretesebb vőlegényjelöltjét? – kérdezte
a hangjában akkora önbizalommal, hogy Rose dühében elvörösödött.
Amikor végre szóhoz tudott jutni, dadogással küszködve, nagyon lassan kijelentette: – Borzasztó
beképzelt vagy, Tiff, de én akkor sem akarom, hogy bajod essék, ezért el kell mondanom, hogy… a
terveid nem fognak…
– Mire végére érsz a mondatnak, én már úton leszek a fotózásra. De tudod mit, nem is vagyok
kíváncsi a kis cselszövéseidre. És még ha féltékeny is vagy rám, akkor is te vagy az egyetlen, akire
rábízhatom Nicket.
– De-de kell, hogy figyelmeztesselek…
Tiffanynak, mint mindig, most is igaza lett. Mire Rose végiggondolta, hogyan kellene elmonda-
nia a rossz hírt, az idősebb lány már éppen egy taxiba szállt be.
Még mielőtt elindult volna az irodába, Rose döntött. Ha megint csak kirúgás lesz a vége, akkor is
beszél Van den Brinkkel, megtiltja neki, hogy hitegesse Tiffanyt, vagy felelőtlenül tönkretegye az
életét.
De erre nem került sor, mert Van den Brink maga helyett csak egy üzenetet hagyott az irodában.
Rose az első pillanatban megrettent, hogy a férfi esetleg Tiffany után utazott Brightonba, aztán még
egyszer végigjátszotta az üzenetrögzítő szalagját, és a háttérben felhangzó furcsa torokhangokkal
tűzdelt beszéd hallatán megnyugodott – főnöke egészen biztosan a hazájából telefonált.
Negyedik
Amikor másnap délután átkapcsolta a telefonokat, hogy elindulhasson haza, a háta mögött megint
csak megszólalt a már jól ismert hang, Rose már meg sem lepődött. Van den Brink nyilván szeret
bejelentés nélkül, meglepetésszerűen jönni-menni, végül is szíve joga, ha egyszer ő itt a főnök.
– Nos, maga is belátja már, hogy mekkora tud lenni a különbség rózsa és rózsa között?
Rose kíváncsian megfordult, és a meglepetéstől el-tátott szájjal bámulta a férfi kezében pompázó
hófehér csokrot. Csodálatos virágok voltak, a széles harsányzöld páfránypallosok közül félénken
kikandikáló, éppenhogy bomladozó bimbók szirmai sohasem látott szépséget sugároztak magukból,
és a virág, finom megjelenésével ellentétben, erős, szinte bódító illattal töltötte meg a szobát.
A lány hitetlenkedve bámulta a fénylő selyemszalaggal átkötött csokrot; és valahogy valószerűt-
lennek érezte, hogy egy erős férfikéz ilyen törékeny szépséget foghasson anélkül, hogy azt össze ne
törje. Lassan magához tért furcsa révületéből, megköszörülte a torkát, majd még mindig némiképp
elfogódottan, és ezért egy kicsit dacosan kijelentette: – Tiffany nincs itt.
A tizenegy tökéletes virágszál lejjebb süllyedt Van den Brink kezében. Kifürkészhetetlen arcot
vágott, és közelebb lépett az asztalhoz.
– Nézze, sajnálom, hogy csalódott, de… – kezdte el Rose, anélkül hogy tudta volna, hogyan
folytassa.
– Igen, csalódott vagyok – hangzott Van den Brink kimért válasza. – Mindegy, ezt maga úgysem
értheti… mindegy. – Újra megemelte a csokrot, úgyhogy a virágok a bal felkarján nyugodtak. –
Ezek az én rózsáim! – jelentette ki mély hangon, és a szemében hamisítatlan büszkeség tükröződött.
Rose halkan felkuncogott, majd a férfi kérdő tekintetére reagálva magyarázkodni kezdett.
– Egy pillanatra olyan volt, mint egy büszke apa. Tudja, amikor hazajönnek a szülészetről, és
mereven tartott karjukon a hófehér pólyával először dicsekedhetnek el az elsőszülött csemetéjükkel.
– Nem, nem tudhatja, honnan is tudná… – tette hozzá pár másodpercnyi késéssel, együtt érzően
és kicsit szomorúan a lány. A férfi nyilván soha nem fogja megismerni ezt az érzést. De a legna-
gyobb valószínűség szerint nem is hiányzik neki egy ilyen élmény.
– Egyébként a rózsái tényleg tökéletesek, szinte ijesztő, mennyire… szemérmesek, szégyenlő-
sek, mintha nem is sejtenék magukról, milyen csodaszépek…
Van den Brink töprengő arccal hallgatta titkárnőjét, aztán lassan elmosolyodott.
– Szemérmesek, igen, ez nagyon találó kifejezés. Ennek a fajtának Virgo a neve. És gondolja,
hogy Tiffanyhoz illenének? – tette hozzá furcsa hangsúllyal.
Rose harciasan felkapta a fejét. – Hát persze, Tiff, olyan gyönyörű, hozzá minden virág illik. Szí-
vesen hazavinném neki az ön nevében, de nem hiszem, hogy még ma visszaér, egy ilyen fotózás
hosszadalmas és fárasztó… De ha személyesen akarja átadni neki…
– A rózsák itt maradnak – jelentette ki határozottan a férfi, és állával a polcon árválkodó üres vá-
za felé intett. – Hozzon vizet!
Rose a megtöltött vázát letette az íróasztalára, és már nyúlt volna a csokor után, de Van den
Brink maga látott hozzá a virágok elrendezéséhez. A lány meghökkenve figyelte, ahogy a főnöke
gyengéd mozdulatokkal szétszedi a csokrot, hogy aztán a vázában szinte cirógató ujjakkal újra ösz-
szeállítsa a rózsakompozíciót. Sokáig tartott, amíg az összes bimbó, levélke és csipkés páfrány a
helyére került, és Van den Brink a legvégén még a vázát is milliméternyi pontossággal addig forgat-
ta, amíg azt a véleménye szerinti legmegfelelőbb szögben sikerült beállítania. Még egyszer utoljára
hunyorítva megvizsgálta művét, aztán elégedetten összedörzsölte a kezét.
– Most már maga is tudni fogja, milyen az én… a mi rózsánk.
Rose kényszerítette magát, hogy megszabaduljon attól a szívét szorongató furcsa elérzékenyülés-
től, ami elfogta, amikor a virágokat gyengéden rendezgető, simogató férfikezet figyelte. Alig észre-
vehetően megrázta a fejét, és elszántan belevágott.
– Van den Brink úr, azt hiszem, itt az ideje, hogy tisztázzunk valamit. Ami Tiffanyt illeti, nem
szeretném, ha tovább folytatódna ez a játék. – Gondolatban elcsodálkozott saját merészségén, hogy
aztán megrettenjen, amikor megpillantotta a férfi elsötétülő arcát.
 – Nézze, én elhiszem, hogy… ön megszédült az unokanővérem szépségétől, de nem akarom,
hogy boldogtalanná tegye őt, vagy valami még nagyobb szerencsétlenség történjen… Én meges-
küdtem, hogy nem árulom el az ön titkát, de Tiffany biztonsága mindennél fontosabb nekem! – Mi-
közben befejezte mondanivalóját, meglepetten érezte, hogy az izgatottságtól reszket a keze, és nagy,
hűvösen csiklandozó izzadság-cseppek gurulnak le a mellkasán.
A férfi még mindig nem szólt egy szót sem, csak egyre jobban elboruló arca mutatta, hogy nincs
ínyére, amit a titkárnője közöl vele.
A csönd egyre nyomasztóbb lett, így hát Rose kínjában újra beszélni kezdett.
– Nézze, uram, nem hiszem, hogy a pillanatnyi mámor megérné… hogy egy olyan férfi, mint ön,
ne tudná leküzdeni pillanatnyi vágyait… a józan ész… erősebb kell, hogy legyen a röpke vágynál,
gyönyörnél…
Van den Brink váratlanul megmozdult. Fölkapta a kezét, mintha az éghez fohászkodna, és furcsa
torokhangokkal teli nyelvén mondott valami érthetetlent. Azután, mint aki rádöbbent, hogy a mon-
danivalóját nem érthetik meg, leengedte a karját, és haragtól elsötétülő tekintetét a vele szemben
álló nőre vetette.
– Szóval maga, Rose Pruner, gazdag élettapasztalatai birtokában azt állítja, hogy az ember soha-
sem hódolhat be pillanatnyi vágyainak, érzéseinek, sohasem tehet olyat, amit józan eszével nem
hagyna jóvá. Maga, maga még sohasem tett ilyet, és nem is fog, ugye? – kérdezte olyan fenyegető
hangsúllyal, hogy a lány hátán hideg futkározott.
Van den Brink egy gyors mozdulattal elé lépett, baljával átkarolta a lány derekát, jobbjával maga
felé fordította az arcát. Még mielőtt a lány tiltakozni tudott volna, ajka lecsapott Rose szájára.
A lány egy pillanatra megdermedt, és mire rémült bénultsága oldódni kezdett, Van den Brink
még közelebb vonta magához, szinte elválaszthatatlanul összetapasztva törzsüket. Rose ügyefogyot-
tan próbálta magától eltaszítani a forró testet, de csak annyit ért el, hogy látatlanban kapálózó keze
becsúszott a férfiing gombjai közé, és ujjaival rémülten tapintotta a kemény mellkast borító férfias
szőrzetet.
És a szája, jaj!, a szájában ott erőszakoskodott a férfi forró, nedves nyelve. Védekezni, ellenállni,
menekülni! – dübörgött a fejében, és ő megpróbálta, igazán megpróbálta ellökni magától támadóját.
Mégis, mint egy különös álomban, mintha kívülről látta volna testét, ahogy megadva magát a férfi
erejének végighanyatlik az íróasztalon, és támadója lassan rátapad. Meg akar erőszakolni! – futott át
rajta a rémület. Halálbüntetést mér ki rám, mert ellenkezni mertem! – dobolt a fülében az iszonyat.
Most végre képes volt kinyitni pánikban becsukott szemét, és ijedten bámulta azt a keveset, amit a
rátapadó férfi arcából láthatott simára borotvált arcának felét, egyenes orrát, és szenvedélyesen ösz-
szeszorított szemét.
Gyűlölöm, és azért sem adom meg magam – fogadkozott magában, miközben megpróbált bele-
harapni a férfi egyre szemtelenebbé váló nyelvébe. De Van den Brink erőszakos ölelése érthetetlen
módon egyre gyengédebbnek tűnt, csókja pedig édesnek és csábítónak…
Mi történik velem? – csodálkozott a lány kábán, miközben egyre mélyebbre zuhant valamilyen
furcsa bódító kábulatba, és már csak arra tudott gondolni, azt az egyet kívánta, hogy még szorosabb
közelségbe kerüljön ezzel a csodálatos, szenvedélyes testtel. Most már csak valahol a tudata pere-
mén sejtette, hogy valami veszélyes történik vele, de a két forró kéz, amely nemrégiben még a töré-
keny rózsabimbókat cirógatta, most éppen őróla simogatta le a legintimebb ruhadarabjait, az ő bim-
bóit simogatta… És minden, amit csináltak vele ezek a gyengéd ujjak, mindaz elképesztően gyö-
nyörű volt. Amíg az ölében valami soha nem tapasztalt, fájdalmasan lüktető üresség kínozta, vala-
hol a gerince tövében különös borzongató bizsergést érzett, ami egyre erősödött, és Rose kristály-
tisztán tudta, hogy csak akkor szabadulhat meg a kínzó hiánytól, ha a férfi megkegyelmez neki, és
beteljesül ez a varázslatos együttlét.
– Nos, Pruner kisasszony, megismétlem a kérdést: Maga még sohasem hódolt be pillanatnyi vá-
gyainak, sohasem tett olyat, ami ellen a józan esze teljes erejéből tiltakozik? Amíg töpreng a vála-
szon, használhatná a fürdőszobát, hogy egy kicsit rendbe hozza magát.
Az egyik pillanatban még ott feküdt rátapadva a férfi, és a szenvedély diktálta ütemben vonaglott
fölötte, a következőben pedig már tőle két méterre állt, és ruháját megigazítva, jéghideg arckifeje-
zéssel mondta neki ezeket a halálosan kegyetlen szavakat.
Rose, mint aki valamilyen rejtélyes dermedtségből tér magához, összerezdült, és rémülten pró-
bált feltápászkodni megalázó testhelyzetéből. Ahogy egyik kezével a szoknyáját húzta le, a másik-
kal az asztaltáblának támaszkodott, úgy érezte, mintha az ujjai valami finom, vékony selyemdarab-
kákat érintenének.
Zavart pillantást vetett a válla mögé, és döbbenten látta, hogy a fellökött vázából kiborult és a
háta alatt szétpréselt virágok szirmai lepik el az asztalt. Döbbenten nézte a pusztulást, és váratlanul
úgy érezte, ő is olyan, mint a szenvedély hevében megsemmisült rózsacsokor, ő is ugyanolyan visz-
szafordíthatatlanul tönkrement, összetört ez alatt a néhány perc alatt.
Felállt, lerángatta szoknyáját, felmarkolta a szétnyomott csokrot, és bedobta a szemetesbe. Nagy
ívben repültek a rózsaszálak, mint egy lassított filmben, hullottak, pörögve szálltak, szinte lebegtek
az épen maradt fehér szirmok. Felállította a felborult vázát, majd blúza gombolását igazgatva,
egyetlen szó nélkül, mint egy távirányítással vezérelt robot lépkedett a mosdó irányába. Nem bírt
ránézni a férfira. Tudta, hogy előbb vagy utóbb kénytelen lesz a szemébe nézni, de most még képte-
len volt erre.
Behúzta maga mögött az ajtót, rázárta a kulcsot, megengedte a vizet, és csak akkor tört ki belőle
a zokogás. Nem tudta, meddig állt ott a mosdó fölé borulva, a tökéletes megaláztatás, a teljes erköl-
csi megsemmisülés kínjaiban. Bár a könnyei már elapadtak, még mindig nem bírta felfogni, mi tör-
tént vele, hogy süllyedhetett ilyen mélyre; csak az volt számára teljesen világos, hogy attól a naptól
kezdve már sohasem lesz semmi olyan, mint azelőtt volt. Igen, ott az íróasztalon ugyanaz történt
vele, mint a rózsákkal, valami, talán az ártatlansága, végleg tönkrement, elpusztult. És – bár erről
Van den Brink tehet – mégsem egyedül az ő hibája az egész. Ha több kitartás, akaraterő lett volna
benne, gondolta Rose, ha jobban ellenkezik, ha nem engedi, hogy eluralkodjék rajta a vak szenve-
dély…
Teljesen felesleges azon gondolkodni, mi lett volna, ha… döntötte el végül, és hideg vizet mert a
tenyerébe, hogy lemossa az arcát. A víz kellemesen hűsítette kivörösödött bőrét, bedagadt szemét,
nem mintha egy pillanatig is érdekelte volna, milyen kép tárul a férfi elé, ha ő majd kilép a fürdő-
szobából. Az most már aztán tényleg teljesen mindegy, csak az számít, hogy mire hazakerül, vala-
hogy emberi külsőt öltsön, nehogy felkeltse a nagymama gyanakvását. Majd azt füllenti, hogy
megint elővette a fejfájása, és felsurran a szobájába, döntötte el, miközben még egyszer ellenőrizte,
hogy minden gombja túlélte-e a… férfi kegyetlen büntetését, majd néhány mély lélegzetvétel után
kinyitotta a kilincset.
Első pillantása az íróasztalára esett. Csodálkozva látta, hogy a széthullott virágszirmok, a víztó-
csa eltűnt az asztal lapjáról. A váza ott állt, megszokott helyén, az iratos szekrény egyik polcán.
Mintha varázspálca suhintásával tüntettek volna el minden nyomot… egy konzervatív iroda üres
titkársága tárult fel a szeme előtt. Egy pillanatra még az is átcikázott a fején, hátha nem is igaz az
egész, csak álmodta, képzelgett… aztán nyelvével végigsimított fájdalmasan megduzzadt ajkán, és
kénytelen volt visszatérni a rideg valóságba.
Ha egy kis szerencséje van – éledt fel benne a remény –, akkor Van den Brink volt olyan tapinta-
tos, hogy miután eltakarította a romokat, itt hagyta őt, és elvonult szállodai lakosztályába a bögyös
feketéhez, akivel nem a bizonyítás miatt műveli ugyanezt.
Még ennyi szerencséje sincs! – sóhajtott fel, amikor a szomszéd szobából lépteket hallott. Akkor
most jött el az a pillanat, amikor a férfi szemébe kell nézni. És nem elég nézni, ki is kell mondani a
szavakat.
Már éppen nyitotta a száját, amikor Van den Brink megelőzte.
– Megnyugodtál már, Rose? Azok után, amilyen közel kerültünk egymáshoz, azt hiszem, nyu-
godtan szólíthatlak így, nem? – kérdezte higgadtan, kicsit rekedtes hangon. Ruhája olyan makulát-
lan volt, mintha most került volna ki a szabó műhelyéből, haja elegáns hullámban simult koponyá-
jára.
– Itt a kabátod, gyere, hazaviszlek – közölte szinte társalkodó hangnemben.
Rose döbbenten nézett a főnökére, rémülten kikapta kezéből a kabátot, és remegő lábakkal elin-
dult az ajtó felé. A férfi a küszöbön érte utol, és elkapta a könyökét.
 Rose óvatosan kiszabadította karját, és végre ráemelte tekintetét. – En-engedjen, Van den Brink
úr! E-egyedül megyek ha-haza, é-és… – egyre nehezebben tudta kiejteni a szavakat, és egyre erő-
sebben dadogott. – É-én…
A férfi kelletlen arcot vágott. – Természetesen elviszlek – jelentette ki határozottan.
– Nem. Nagyon hálás vagyok önnek, igazán, Van den Brink úr, de elbo-boldogulok egyedül is,
– Hálás vagy, miért? – tört ki a férfiből a meglepődés.
Rose tekintete találkozott a szürke szempárral. Lassan, megfontoltan válaszolt.
– Természetesen azért, mert a… megleckéztetés közben még időben megállt. – Még egy hal-
vány, reszketeg mosolyra is futotta az erejéből. – Nem mintha azzal áltatnám magamat, hogy ez…
bármilyen nehézséget okozhatna magának. Mi-mindenesetre köszönöm a leckét, hatásos volt. És
természetesen felmondok.
Mielőtt a férfi bármit tudott volna mondani, Rose kipattant a folyosóra, és sietve elindult a felvo-
nók felé.
A munkaidő végeztével jó néhány ember igyekezett haza, így aztán, ha Van den Brink akart is
még valamit mondani, a szomszéd irodákból kisereglők láttán mondanivalóját inkább megtartotta
magának, és szó nélkül visszament a szobájába.

Még csak nem is kellett hazudnia, a migrén, mint aki tudja, mi a dolga, még aznap éjszaka megér-
kezett. Rose reggel olyan elgyötört arccal lépett be a konyhába, hogy Mrs. Hilton szó nélkül nyúj-
totta felé a hideg borogatást.
– Nagyon úgy néz ki, hogy ma nem tudsz bemenni dolgozni, Rose. Tényleg borzasztó ez a fejfá-
jás. Be kellene telefonálni, üzenetet hagyni Brink úrnak – javasolta.
– Nem is tudom, lehet, hogy nem nekem való ez a munka. Már olyan rég nem volt migrénes ro-
hamom, talán egyszerűen nem bírom ezt a tempót. Lehet, hogy fel kellene mondanom… – válaszolt
panaszos hangon alany.
Borzasztó, hogy még a nagymamája előtt is így kell ravaszkodni, de hát nem közölheti, hogy a
főnöke ledöntötte az íróasztalra, és ő képtelen volt ellenkezni, sőt ott a rózsák között lelkesen viszo-
nozta a férfi szenvedélyét… Előre kiszámított, gonosz szenvedélyét – bosszankodott, miután egy
szótárban megbizonyosodott arról, amit már úgyis sejtett. Virgo annyit tesz latinul, hogy szűz!
– Szó sem lehet róla, Rose, eszedbe ne jusson! Ilyen állás nem terem minden fán. Majd én beszé-
lek vele – döntötte el az idős hölgy, és energikusan kisietett a telefonhoz.
Rose ezalatt ült a konyhai széken, mint egy rakás szerencsétlenség, és tiltakozni sem volt ereje.
Pedig az átvirrasztott éjszaka folyamán már kitalálta, mihez fog kezdeni.
Nem messze tőlük működött egy kis pékség, ahol süteményeket is készítettek. A tulajdonosnő,
Evelyn Hendon anyai barátnője volt Rose-nak. Egy időben, amikor azt gondolta, hogy dadogása
miatt úgysem veszik fel a titkárnőképzőbe, kacérkodott azzal a gondolattal, hogy kitanulja a cuk-
rászmesterséget, és őnála fog dolgozni. Aztán másként alakultak a dolgok, bár azóta is gyakran át-
szaladt, ha a segítségére volt szükség a könyvelésnél vagy egy-egy levél megírásánál, de a sütemé-
nyek készítésénél is szívesen besegített.
Igen, Evelyn biztos felveszi. Hiszen a nagyra nőtt, de nem sok ésszel magáldott fia, Mick, ugyan
kitanulta a szakmát, de azért a műhelyben mindig elkel a segítség. Igaz, nagyon korán kell kelni,
hogy a reggeli nyitásra frissen sült kiflik, kalácsok, piték illatozzanak a pultokon, de ez egyúttal azt
is jelenti, hogy korábban végez, és főleg közel lesz az otthonához, bármikor haza tud ugrani meg-
nézni a nagymamát. És ha még a héten elkezdheti a munkát, ott helyben meg is sütheti a születés-
napi tortát. Igazi meglepetés lesz! Akármit is beszélt meg a nagyi Van den Brinkkel, az InterRose-
ba már soha többé be nem teszi a lábát.

– Úgy hallottam, migrénes rohamod volt – szólította meg másnap nem messze a házuktól az az
ember, akivel, fogadkozásai szerint, soha többet az életben nem akart találkozni.
Rose érezte, hogy felforrósodik és vérvörössé válik az arca, és a hideg őszi szél sem tudta lehű-
teni pirulását. Leszegte a fejét, és némán sietett az utcájuk félé. Csak minél előbb érjen haza!
– Rose! – kapta el a karját a férfi. – Ha már jobban vagy, bejöhetnél az irodába. Csak te tudsz
rendet vágni abban a levéldzsungelben, ami már elborította az íróasztalt.
Az íróasztal szóra a lány vadul kitépte magát, és futni kezdett.
Van den Brink pár lépéssel utolérte, és útját állta. – Rose, ami történt, megtörtént. De mindketten
felnőtt emberek vagyunk, ezért remélem, túl tudjuk magunkat tenni a dolgokon. .Megnyugodtál,
kipihented magad, elmúlt a fejfájásod, de most már értsd meg, hogy vár a munka!
A lány bedugta a kezét a kopottas kabát zsebébe, és még mindig lángoló arccal a kísérőjére
emelte tekintetét. Milyen különös – futott át rajta –, meg mert volna esküdni rá, hogy a férfinak fa-
kószürke a szivárványhártyája, most mégis a viharos óceán hullámaihoz hasonló élénk kékesszürke
szempár nézett vissza rá.
– Maga meg, Van den Brink úr, értse meg, hogy felmondtam! – Legnagyobb örömére sikerült
dadogás nélkül válaszolnia. Kikerülte a férfit, és már tovább indult volna, amikor a másik megszó-
lalt.
– És erről vajon a nagymamád is tud?
Ha mostanáig zavart és dühös volt, akkor ez után a mondat után Rose úgy érezte, csupasz kezé-
vel lenne képes széttépni az egy óvodás gyerek ártatlanságával mosolygó férfit. Hogy végkép le-
küzdje a kísértést, még mélyebbre süllyesztette a kezét, és még jobban kihúzta magát.
– Nem-nem tudja, és feltételezem, maga most ezzel akar megzsarolni. De engem ez az egész már
nem érdekel. Mondjon bárkinek, amit csak akar, engem már semmi sem érdekel. Inkább derüljön ki
minden, csak hagyja már végre abba a piszkos kis játékait velem, Tiffanyval és a nagyival!
Van den Brink összeráncolta a homlokát, pár pillanatig töprengve nézte a távolodó alakot, majd
kilépett utána.
– Ami Tiffanyt illeti, tulajdonképpen egy félreértésről van szó… Szükségem volt rá… bizonyos
célból, de rád egészen más okból van szükségem, úgyhogy szükségtelen, hogy ti ketten rivalizálja-
tok.
Magyarázkodása közben utolérte a lányt és szorosan mellette fordult be a sarkon. És mindketten
a meglepetéstől földbe gyökerezett lábbal álltak meg az előttük lejátszódó jelenet láttán.
A Hilton ház bejárata előtt, egy nyitott ajtajú Saab mellett állt Tiffany összeölelkezve egy bőr-
dzsekis férfival. Amikor véget ért a szenvedélyes csók, a férfi mély hangon felnevetett.
– Hűha, Tiff! Ebben mindig is első osztályú voltál. Kösz az… éjszakát, meg mindent, majd hív-
lak.
Tiffany hosszú ujjaival beletúrt szélfútta frizurájába.
– Kösz, Tom, de nem hiszem, hogy még valaha újrázhatnánk. Tudod, nagy terveim vannak, és
mostantól vigyázni kell a jó híremre.
Van den Brink a mellkasán keresztbe fonta a karját, és érdeklődő arckifejezéssel figyelte, amint a
bőrdzsekis bepattan az autóba, és elhajt.
Rose zavarában az ajkát harapdálta. Egyik szeme sírt, mert Tiffany tette teljesen romba döntötte
erkölcsi szemrehányásainak létjogosultságát, másik szeme nevetett, mert ezzel Van den Brink min-
den bizonnyal teljesen elveszítette unokanővére iránt tanúsított érdeklődését. Borzasztó kínosan
érezte magát. Legszívesebben nesztelenül visszahátrált volna a sarokig, de hívatlan kísérőjét még-
sem vonszolhatta magával!
A következő pillanatban már késő volt a menekülést fontolgatni. Tiffany elegánsan, úgy ahogy a
kifutón szokott, megfordult, hogy elinduljon a házba vezető lépcső felé. Öntudatos, kicsit gunyoros
mosoly játszadozott az ajkán.
Megpillantotta őket. A csábítóan nőies mosoly, amellyel rúzst, parfümöt, macskatápszert, de
még autót is el tudott adni, egy pillanatra elmélyült, hogy aztán annál gyorsabban kelletlen megértő
grimasszá ránduljon a tökéletes ajkán.
– Nick! Micsoda meglepetés! – trillázott fel ennek ellenére játékosan. – Úgy örülök, hogy elém
jöttél. Igaz, egy régi kolléga hazahozott, de olyan jólesik, ha így ilyen fárasztó munka után várják az
embert. – Ölelésre tárt karokkal sietett a férfi felé.
– Fárasztó munkának tartod „az éjszakát meg mindent”? Ezzel nagyon megsértenéd a jó öreg
Tomot… – válaszolt gunyorosan a férfi, és ügyesen kitért Tiffany ölelése elől.
– De Nick, én… én… ez csak egy fé… félreértés, megmagyarázom. Mi csak… csak… – kezdett
el szánalmasan habogni a mindig annyira magabiztos lány.
Van den Brink elnevette magát. – Tiffany, a dadogást hagyd meg a kishúgodnak, neki sokkal
jobban áll.
A nőnek megvillant a szeme, mintha csak most vette volna észre a járdán zavartan toporgó másik
lányt. – Szóval erről van szó! – sziszegte pengeélesre szorított ajakkal. – A kis Hamupipőke félté-
kenységből keveri a… Hát nem veszed észre, Nick, megpróbál téged ellenem hangolni, összeug-
rasztani minket!
Szemrehányó tekintettel fordult az unokahúgához. – Ide vonszoltad magaddal a főnöködet, hogy
kilessétek, amikor egy ártatlan puszit adok egy régi munkatársamnak. Szégyellhetned magad, Rose!
– E-ez nem is igaz, Tiff! Hiszen azt sem tudtam, mikor jössz haza – védekezett a másik lány el-
keseredetten.
De unokanővérét már nem lehetett megállítani. – Attól, hogy keresztbe teszel nekem, Nick még
nem lesz a tiéd. Nézz csak végig magadon, egy csúf kis manó vagy, egy kis… virágáruslány! Ne-
vetséges, hogy egy ilyen kis senki beleszeressen egy ilyen férfiba…
Mialatt Rose kínjában el akart süllyedni, Brink olyan arcot vágott, mint aki remekül szórakozik.
Mégis tett a kezével egy mozdulatot, amivel megállította Tiffany szóáradatát. – Nekem jobb dol-
gom is van, mint ezt a gyerekes civakodást hallgatni, de nyugodtan folytathatják, ha már elmentem.
Adják át üdvözletemet Mrs. Hiltonnak!
Úriember módjára meghajtotta magát, és már indult is, hogy magára hagyja a két lányt, amikor
váratlanul visszafordult.
– De azért egyvalami érdekelne. Tényleg belém szeretett, Eliza Doolittle?
Pár másodpercig várakozva figyelte az alacsonyabb lány arcán tükröződő érzelmeket, aztán csi-
bészesen megrántotta a vállát, és eltűnt a sarok mögött.
– Te idióta! – kiáltott fel Tiffany, és ettől kezdve aznap egy szót sem volt hajlandó szólni Rose-
hoz.

Másnap délután Rose óvatosan vitte magával hazafelé a születésnapi tortát tartalmazó dobozt. Be-
ugrott a közeli virágárushoz, és keserű sóhajjal kiválasztotta a legszebb szál sötétvörös rózsát. Azt
nem is remélhette, hogy az InterRose-tól megkapja azt a pár napi járandóságát, amivel még tartoz-
tak neki, Evelyn meg majd csak a jövő héten fog fizetni. De legalább ezt az egy szál virágot megve-
szi. Kit érdekelt most már, hogy honnan való az áru! Csak az a fontos, hogy nagymama örüljön, és
ha másért nem, akkor őmiatta sikerüljön kibékülni Tiffanyval. Amikor Rose hajnalban elindult ha-
zulról, az idősebb lány még természetesen az ágyban feküdt, de mostanra már remélhetőleg kialudta
sértődöttségét, és belátta, hogy ez az egész csak a fatális véletlen műve volt.
A nagymama is meglehetősen rosszkedvűen fogadta unokái civakodását, de most az egyszer ki-
vételesen nem adott egyértelműen Tiffanynak igazat. Fáradtnak és csalódottnak tűnt, és Rose csak
remélni merte, hogy a szépen becsomagolt mályvaszínű csipkekendő majd jobb kedvre deríti.
Halkan besettenkedett a házba, a konyhában a dobozából óvatosan kiemelte a hatalmas tortát,
amelynek díszítésével annyit kínlódott. De megérte! A rózsaszínű krémmel bevont kerek tortát fe-
hér cukormázból képzett hullámos fürtök díszítették. Az arcot jelképező korong közepére a nagyi
vonásait rajzolta, sötétbarna csokoládéval még szemüveget is varázsolt rá. A hetvenkilenc gyertya
most elmaradt. De megfogadta, hogy a nyolcvan majd jövőre mind egy szálig ott lesz.
A nappaliban megterített, és elővette Mrs. Hilton kedvenc vázáját. Kicsit nagy lesz az ő egy
szem rózsájához, de Tiffany is biztos hoz virágot… Meghallotta a nagymama lassú lépteit. Jó, hogy
időben mindent el tudott rendezni – sóhajtott fel megkönnyebbülve. Most már csak Tiffany hiány-
zik…
Mosolyogva fogadta a szobába belépő nagymamát.
Az idős hölgy meglepetten állt meg a küszöbön.
– Istenem, Rose! Szóval ez volt az a nagy titokzatoskodás. Most már értem! Ezért mentél úgy-
mond dolgozni Evelynhez! – kiáltott fel boldogan.
A lány arcára merevedő mosollyal karolta át nagymamáját. Ne most! – gondolta, majd az ünnep-
ség után mindent megmagyaráz… Mindent? Dehogyis! – borzadt el egy pillanatra, aztán újra a tor-
tát csodáló nagymamáját nézte. Közben hátrébb lépett, és felvette a celofánba csomagolt virágot.
– Már csak Tiffany hiányzik – jegyezte meg Mrs. Hilton, miután kigyönyörködte magát a cukrá-
szati remekműben. – Na, már itt is van! Megint nem vitt magával kulcsot – tette hozzá, amikor
csöngetést hallottak, és egy kézmozdulattal megállította Rose-t.
– Ne, majd én kinyitom. Megmondom neki, hogy béküljetek ki.
Rose töprengve forgatta kezében a rózsaszálat. Rajta nem fog múlni. Ő szívesen kibékül, de
hogy Tiffany hajlandó lesz-e? Gyors mozdulattal kibontotta a celofánt, és megborzongott, amikor
eszébe jutott egy másik csokor, egy másik váza. Hát már sohasem szabadul meg ezektől a kínos,
égetően fájó emlékektől?!
Amikor felnézett, ijedtében még á lélegzete is elállt egy pillanatra. Ez a férfi úgy sétálgat ki-be a
Hilton-Pruner család életében, ahogy éppen kedve tartja!
És Van den Brink kedve most éppen úgy tartotta, hogy egy hatalmas csokor vörös rózsával a ke-
zében állítson be hozzájuk.
Rose halkan felnyögött, és saját kis nyomorult osztályon aluli kóróját feltűnés nélkül a háta mögé
dugta. A holland férfi még attól az örömtől is megfosztja, hogy virággal kedveskedhessen nagyma-
májának. Mire képes lett volna bármit kinyögni, a nagymama boldogságtól ragyogó arccal betessé-
kelte a vendéget a szalonba.
– Jöjjön csak, Brink úr! Micsoda meglepetés! Micsoda csodálatos csokor, én… még soha ilyen
szépet nem kaptam… soha… – szipogta elérzékenyülve, miközben a zsebkendője után matatott.
– Mielőtt elfogadja a virágaimat, figyelmeztetnem kell, Mrs. Hilton, ennek a fájta tearózsának
Dame de Coeur, azaz „szívem hölgye” a neve, eszerint döntsön – közölte Van den Brink behízelgő
mosollyal.
Az idős hölgy könnyekig elérzékenyülve, kipirult arccal fogadta a férfi gáláns széptevését.
– Rose, hol az a váza? Vedd már át a virágokat, és tedd vízbe őket! – utasította az unokáját, miu-
tán megtörölte a szemét.
– Azt hiszem, ezt nyugodtan Van den Brink úr avatott kezeire bízhatjuk – hangzott a lány fanyar
válasza, akit mérhetetlenül felbosszantott, milyen könnyedén tudta a világfi elvarázsolni, könnyekig
meghatni á hetvenkilenc éves asszonyt.
Unokája szavaira Mrs. Hilton méltatlankodva felkapta a fejét, mielőtt azonban meg tudott volna
szólalni, újra megcsördült a csengő.
– Na végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a hölgy. – Ez most már tényleg Tiffany lesz. Én
nyitok ajtót – tette, hozzá határozottan, és kitipegett a szobából.
– Amíg Rose csalódottan bámulta a férfi kezében tartott hatalmas díszcsokrot, Brink az asztal
közepén álló tortát mosolyogta meg.
Azért köszönni csak kellene neki, gondolta a lány, és már szóra nyitotta ajkát, amikor a kővel bo-
rított folyosón tűsarkú léptek kopogása hallatszott.
Először egy illatfelhő hatolt be a szobába, amit Tiffany követett. Nyomában a nagymamával át-
lépte a küszöböt, egy pillanatig tágra meredt szemmel nézte Van den Brinket, aztán csengő hangon
felkiáltott?
– Tudtam, Nick, hogy meg fogod nekem bocsátani azt a buta kis félreértést! Drágám, ez csodála-
tos, még soha nem kaptam ilyen gyönyörű csokrot! Köszönöm!
Észre sem vette a háta mögött álló nagymama felhördülését, már lépett is előre a férfi felé.
Rose kínjában a szája szélét harapdálta. Ilyen egyszerűen nincs – gondolta. Hogy Tiffany átgázol
mindenkin, ezt már megszokta, de amit ma művel, ez mégiscsak túlzás!
Van den Brink egy szelíd, bocsánatkérő mosolyt eresztett meg a hátul a kezét tördelő Mrs. Hilton
felé, aztán egy másik, gunyoros mosollyal Tiffany felé fordult.
– És még jó pár évig nem is fogsz, kedves Tiffany. Ebben a csokorban ugyanis pontosan hetven-
kilenc szál virág van.
A szobában halálos csönd lett. Tiffany idegesen a torkára tapasztotta a kezét, és segélykérően kö-
rülnézett. Hatalmas szeme mint két reflektor, pásztázta végig a szobát, átsiklott a fal mellé szorult
Rose alakján, egy pillanatra megállt a tortán, és a mellette fekvő lapos csomagon.
Van den Brink a még mindig sértődött arcot vágó Mrs. Hilton felé fordult, és apró biccentéssel
megszólította.
– Mrs. Hilton, ugye megengedi, hogy vázába tegyem a virágait?
– Te jó ég, nagyi! Nem csodálnám, ha ezért a baklövésért megutálnál! Pedig én csak megzava-
rodtam egy pillanatra, tudod az utazás, munka, kialvatlanság… meg aztán, ha az ember egyszer
megszokja, hogy az, úriemberek szebbnél szebb virágokkal hódolnak neki, szóval ez nálam úgy-
mond foglalkozási ártalom…
Rose mindig is tisztában volt azzal, hogy ellentétben vele, Tiffany harcos alkat, de hogy ennyire
gyorsan, magához tér egy ilyen kemény kiütésből, ez még őt is meglepte.
– Meg aztán irigykedek is rád ezért a gyönyörű csokorért, nem csoda, hogy Nicket Rózsalovag-
nak becézik… Tényleg borzasztó, nagyikám, hogy ennyire meg vagyok keveredve, pedig csak mi-
attad, a születésnapod miatt jöttem haza. Még az ajándékra is gondoltam, direkt Rosie-val megbe-
széltük, milyen tortát rendeljünk, és ez a kis apróság ott az asztalon, remélem tetszeni fog?
Mrs. Hilton arcán boldog mosoly ömlött szét, és Rose ezért az elégedett arckifejezésért még en-
nél sokkal pimaszabb hazugságokat is képes lett volna lenyelni. De azért… amíg a nagymama izga-
tottan bontogatta a csomagolópapírt, majd megcsodálva a régimódi horgolást dicsérte Tiffany ízlé-
sét, Rose rezzenéstelen arccal, de sajgó szívvel lapult a komód mellett.
Van den Brink szórakozott mosollyal figyelte a három nőt, és Rose sokat adott volna azért, ha
abban a pillanatban képes lett volna olvasni a gondolataiban.
Végül Mrs. Hilton hangja törte meg a csendet. – Én mindent nagyon köszönök, tényleg csodála-
tos ez a születésnap. El is döntöttem, már csak azért is élek legalább még egy esztendőt, hogy lás-
sam, túl tudtok-e tenni a mai ünnepségen. Tiffany, légy szíves vágd fel a tortát!
Mindenki nevetett, és Tiffany a tányérok körül kezdett sürgölődni.
Mrs. Hilton hellyel kínálta a holland férfit, majd rászólt kisebb unokájára.
– Ugyan, Rose! Mit toporogsz ott, mintha valami rejtegetni valód lenne! Gyere már ide, és tedd a
te virágodat is vízbe!
A lány először makacsul összeszorította a száját, aztán mégis engedelmeskedett. Odalépett az
asztalhoz, háta mögül előhúzta a rózsát, és megpróbálta feltűnés nélkül az öblös vázába erőltetni.
Bármilyen széles is volt a váza szája, a hatalmas csokor teljesen megtöltötte. Rose pár pillanatig
rosszkedvűen küszködött a virágáradat jótékony takarásában, és már-már arra gondolt, hogy feltű-
nés nélkül leejti a rózsáját, majd lábával berúgja az asztalt fedő hosszú terítő alá, amikor valaki
meglepetésszerűen megérintette a karját.
– Várjon, segítek – jelentette ki Van den Brink, és kinyújtotta a kezét, hogy a lánytól átvegye a
virágot.
Rose egy másodpercig ellenkezett, aztán dacosan megmutatta szerény kis rózsáját.
A férfi néhány pillanatig némán nézte a lány kezében árválkodó, egy szál aszparágusszal díszí-
tett, kicsit hervadt, kicsit összenyomódott virágot, aztán melegen, bocsánatkérően rámosolygott
Rose-ra.
A lány ebből csak annyit vett észre, hogy a férfi már megint kineveti. Nem, akarta hallani piszká-
lódó megjegyzéseit, nem akarta látni gúnyos mosolyát… nem akarta érezni a férfi testmelegét, a
bőréről kipárolgó fanyar illatú kölnit… minél távolabb szeretett volna lenni onnan, távol mindenki-
től, egyedül, hogy összekucorodhasson, és kisírhassa magából minden bánatát.
Ehelyett ott áll mellette az az ember, aki tönkretette, megkeserítette az életét, és ráadásul most
rátapasztja forró tenyerét az ő ellenkezve elhúzódó, virágot tartó jobbjára. Rose ijedten megrántotta
a kezét, felszisszent a fájdalomtól, és a következő pillanatban halálra válva bámulta a lassan, mint-
egy magától szét-; nyíló tenyerét.
Közvetlenül az ő keze fölött, alig valamivel később szétnyíltak a férfi ujjai is, és Rose a rémület-
től elakadó lélegzettel és szinte megbénulva figyelte, ahogy a két, tüskéktől összeszurkált tenyér
sebeiből kicsorduló vér apró patakocskái összefolynak.
Még akkor is védekezésre képtelenül, mozdulatlanul bámulta az összevegyült vérpatakokat,
amikor Van den Brink óvatosan elvette tőle a rózsát, és becsúsztatta a többi mellé a vázába.
Aztán, még mindig a hatalmas csokor takarásában, zsebéből előhúzott egy hófehér zsebkendőt,
óvatosan letörölte a lány tenyerét. – Minden valamire való virágárus lecsípi a rózsa tüskéit – dör-
mögte halkan, és egy gyengéd csókot lehelt Rose tenyerére.
A születésnap fennmaradó része mintha valami sűrű, áthatolhatatlan homályba burkolva zajlott
volna. Megkóstolta a tortát, minden bizonnyal kortyolt egyet a pezsgőből is, mert később négy tá-
nyért és piszkos poharat talált az asztalon, sőt közben valamiről beszélgettek is, ámbár mint mindig,
most is Tiffany vitte a prímet.
Közben Rose fejében újra és újra egyetlenegy kép villant fel: a két sebből összefolyó bíborvörös
patak.
Végül arra riadt fel, hogy á többiek várakozóan figyelik őt.
– Már megint álmodozol? – kérdezte tőle feddően Mrs. Hilton. – Sohasem figyel oda ez a lány.
Brink úr éppen azt mondta, hogy egy órácskára szüksége lenne a segítségedre. Bevisz az irodába, és
vissza is hoz.
Rose homályos szemmel nézett a férfira. Még mindig nem tudta felfogni, ami ma történt vele.
Van den. Brink egy darabig várakozóan nézte a magába roskadtan ülő lányt, aztán megköszörül-
te a torkát. — Tudom, hogy vége a munkaidőnek, de van egy ügy, amit sürgősen meg kellene be-
szélni. Ha gondolja, Mrs. Hilton, megesküdhetek, hogy egy óra múlva épen és sértetlenül visszaho-
zom Primer kisasszonyt,
A lány arca összerezzent az eskü szóra. Segélykérően körülnézett, de miután megpillantotta
Tiffany dacosan összeszorított száját, szó nélkül fölállt.
A férfi előzékenyen besegítette az autójába, majd ő is beült, és elindította a motort.
Elégedetten megveregette a bőrrel borított kormányt – Megkedveltem a jaguárt, ezért is vettem
egyet, amikor végleg eldőlt, hogy több időt töltök itt. Na, induljunk!
Felkapcsolta a fűtést, sebességbe tette az autót, és. az úttestre kanyarodott. Pár percig némán ve-
zetett, majd letért egy közeli park irányába.
– Beszélnünk kell, Rose! Az utóbbi napokban történt néhány… dolog… meg kell magyaráznom.
Elég rosszul kezdődött az ismeretségünk, és utána még pocsékabbul folytatódott. Tettem néhány
dolgot, amit ma másképp csinálnék. Ami az irodában történt, és aztán ma a nagymamádnál…
Rose előrebukott fejjel ült a kellemesen melegedő autóban. Maga elé nézett a lassan leszálló ho-
mályban. Nézte a sötétedő bokrok, kopasz fák szürkületbe vesző körvonalait, a szélvédő felső sar-
kában egy lassan elhaladó repülőgép aprócska alakját. Nézte az utca túlsó oldalán emelkedő házak
világító ablakszemeit, a fölfelé törő lámpaoszlopok póznáit, a járda mellé felfestett cikcakkos sárga
vonalat. Nézte az úttest aszfaltjában éktelenkedő lyukat, és letompult agyával azon töprengett, vajon
meddig láthatja mindezt.
Ha megtörtént a legrosszabb, az, amitől úgy rettegett, akkor hogyan tovább? És egyáltalán, képes
lesz-e elmenni vérvizsgálatra, szembenézni a valósággal, elviselni a halálos ítélettel felérő igazsá-
got? És mi lesz a nagymamával, elmondhatja-e neki, és hogyan mondja el…
Miközben ezekkel a gondolatokkal volt tele a feje, valahol a tudata peremén hallotta, amint Van
den Brink mondatai lassan, megfontoltan peregnek… Mit érdekelte őt, hogy mivel magyarázza a
holland férfi, amit vele szemben elkövetett! És mit érdekelték őt a Rózsalovag bocsánatkérései!
– Rose, ezt mind előbb kellett volna elmondanom, de tudod… milyen gyarló az ember, egysze-
rűen… csak így történt, sajnálom.
A lány ijedtségtől megdobbanó szívvel kapta fel a fejét. Hiszen ő nem is figyelt oda! Nem mint-
ha a jelenlegi zaklatott állapotában különösebben kíváncsi lett volna Van den Brink magyarázkodá-
sára, de akkor is… most hogyan reagáljon?
Úgy érezte, taplószáraz nyelvét egyáltalán nem tudja megmozdítani a szájában, de végül nagy
nehezen mégis sikerült kinyögnie: – Haza szeretnék menni, Van den Brink úr.
A férfi még néhány pillanatig mozdulatlanul ült, mintha még valamire várna, aztán váratlanul a
lány felé fordult, és az állánál fogva óvatosan maga felé fordította Rose arcát. Egy darabig némán
tanulmányozta az elgyötört arc finom vonásait, aztán halkan mondott valamit az anyanyelvén, és a
slusszkulcs után nyúlt.
Rose-nak még éjszaka is bizsergett a bőre ott, ahol Van den Brink ujjai megérintették.
Ötödik
A cukrászdai munka, eltekintve a korán keléstől, nem is volt olyan borzasztó. Annál nehezebb volt
elviselni Tiffany sértődött duzzogását, és a nagymama megbántódott értetlenkedését. Főleg, amikor
a holland férfi még egyszer telefonált, és Mrs. Hilton segítségét kérte Rose meggyőzésére.
– Miért mondtál fel? Miért nem mész vissza? Egy ilyen kiváló állás! Hogy lehetsz ilyen ostoba?
Sehol sem kapsz ekkora fizetést! Egy ilyen remek főnöknél! Már csak Tiffany miatt is! Hogy le-
hetsz ilyen önző?
Az első két napon ezek a kérdések sorjáztak egymás után, ahogy csak Rose hazaért a munkából.
Aztán mintha a nagymama lassan beletörődött volna unokája makacsságába. Egészen péntekig,
amikor az Evelynnél sütött jobbnál jobb sütemények kíséretében elköltött teázás kellős közepén
újra beállított Van den Brink.
Remekül szabott finom szövetű kabátjával a tél friss szagát hozta be a vaníliától illatozó nappali-
ba. Felöltőjét nemtörődöm mozdulattal lerakta egy üresen álló fotelre, és rejtélyesen mosolyogva
leült a nagymamával szemben.
Rose gondolatban felmérte, mennyibe kerülhetett á férfi divatos öltönye, csináltatott selyeminge,
nyakkendője, kézzel varrott olasz cipője… amikor a szám már túlhaladta az ő egész évi jövedelmét,
gyorsan abba is hagyta, anélkül hogy felbecsülte volna a lapos Rolex órát, az arany mandzsetta-
gombokat, nyakkendőtűt.
A legfurcsább az volt az egészben, hogy nem irigykedett, sőt, még azt sem bánta, hogy ő maga a
legkopottabb farmernadrágjában és egy kitágult pulóverben üldögélt a rekamién. Bezzeg Tiffany
egy elegáns térdig érő mélykék gyapjúruhában és tűsarkú cipőben ücsörgött, egyik lábát kecsesen
átvetve a másikon. Ámbár, a-nagymama illemkódexe szerint egy úri nő sohasem ülhet egymáson
átvetett térddel…
Rose alig tudta elfojtani mosolyát. Nagyi, és az illemtan! amely még nem is ismerte a farmernad-
rág fogalmát…
– Örülök, hogy végre egy kicsit jobb hangulatban találom, Pruner kisasszony! – használta ki az
alkalmat az éles szemű Van den Brink. – Mert igazából megint csak magátjöttem megkörnyékezni.
Tudja, a régi nóta, szükségem van magára!
Mrs. Hilton megkönnyebbülten felsóhajtott, és reménykedve Rose-ra nézett. Tiffany bosszúsan
összeharapta az ajkát. A fiatalabb lány tehetetlenül belemarkolt a fotel karfájába. Hát ennek már
sohasem lesz vége?
– Nézze, Mr. Van den Brink! Már megmondtam, hogy nem megyek vissza az InterRose londoni
irodájába. Rá kellett jönnöm, hogy nem nekem való az a munka, nem tudom teljesíteni az elvárása-
it. Sajnálom. – Egy pillanatra megkönnyebbült, hogy folyamatosan el tudta mondani gondolatait,
aztán észrevette unokanővére pillantását. Ha Tiffany á tekintetével ölni tudott volna…
Amíg a nagymama összeráncolt homlokkal, dühös mozdulatokkal kavargatta a teáját, Van den
Brink ravaszul elmosolyodott.
– Hál' istennek, ebben tökéletesen egyetértünk. Maga bizonyos okokból teljesen alkalmatlan ar-
ra, hogy az InterRose képviselője legyen. Találtam valakit, aki százszor rátermettebb erre.
A levegő mintha megfagyott volna a szobában. Mrs. Hilton úgy markolta a kanalat, mintha a kö-
vetkező pillanatban a vendégbe akarná döfni, Tiffany korallpiros ajka gúnyosan felkunkorodott, és
Rose… Rose csak megrántotta a vállát. Tulajdonképpen megkönnyebbült, mert ez a kegyetlen kri-
tika egyúttal azt is jelentette, hogy Brink végre békén hagyja. Vagy mégsem? – futott át rajta. Mert
akkor miért mondta, hogy szüksége van rá?
– Magára tudniillik másutt van szükségem. Azt akarom, hogy eljöjjön velem Amszterdamba.
Az ezüstkanál nagyot koppant az asztalon.
– Na de… – hördült fel Mrs. Hilton.
– Micsoda? – kiáltott elvörösödve Tiffany.
Ezalatt Rose minden erejével arra összpontosított, hogy minél- nyugodtabbnak tűnjék. Elmélyül-
ten piszkált egy süteményt a tányérján, majd amikor úgy érezte, újra levegőhöz jut, elégedetlen
hanghordozással kijelentette: – Kicsit túl van szárítva ez a tészta, nem gondoljátok? Szólni kellene
Evelynnek, hogy öt perccel kevesebb sütési idő elég lesz.
A két nő úgy bámult rá, mintha hirtelenjében szarva nőt volna, Van den Brink szó nélkül a tá-
nyérjára emelt egy hasonló süteményt, és kíváncsian megkóstolta.
– Van benne valami, de mintha a mazsola mellett még a sütőpor ízét is kiérezném belőle. Gondo-
lom, szívesen megkóstolná a híres holland gyömbéres süteményt, és a poffertjes-t, ez egy finom kis
lepényke, ami minden pékségben kapható. Úgy készítik, hogy…
És mindenki legnagyobb meglepetésére hosszas gasztronómiai magyarázkodásba fogott. Amikor
befejezte, tréfásan rákacsintott Rose-ra, aki a mozdulat közepén megmerevedve, levegőben tartott
villával á kezében bámulta a holland férfit.
– Nahát, hogy a Rózsalovagnak ilyen házias erényei vannak! – szólalt meg ironikusan Tiffany.
– Szóval eljön egy… tanulmányútra Hollandiába? – ismételte meg a kérdést Van den Brink.
– Mégis mire gondol? – szólt közbe aggályosan a nagymama.
– Nem hiszem, hogy féltenie kellene az unokáját. Tud magára vigyázni – válaszolt gyorsan a fér-
fi, majd belevágott a magyarázatba.
– Egy továbbképzést tartunk az alkalmazottainknak. Egyhetes fejtágító, ahol megismerkedhetnek
üzleti politikánkkal, módszereinkkel, közeli és távlati céljainkkal. Előadások, szemináriumok, ki-
rándulások, nos, mit szól hozzá?
Kérdő pillantást vetett Rose-ra, majd minden figyelmét a kezében tartott süteményes tányérnak
szentelte.
– De-de én nem is tudok ho-hollandul – tört fel Rose-ból. – Ráadásul da-dadogok! És már nem
vagyok az alkalmazottja. És maga mondta, hogy nem vagyok alkalmas a munkára.
Van den Brink olyan elnézően mosolygott, mintha egy gyengeelméjűvel beszélne.
– Továbbképzés külföldi alkalmazottainknak. Ami egyben azt is jelenti, hogy miután az ön anya-
nyelve, az angol, a világnyelv, maga még ezzel az apró beszédhibájával együtt is előnyben lesz a
többi résztvevővel szemben. Egyébként a lakosság túlnyomó része ért és beszél angolul. És miután
én nem láttam magától semmiféle írásos felmondást, de még csak be sem fáradt, hogy felvegye a
járandóságát, azt a következtetést vontam le, hogy a migrén egy sajnálatos módon elhúzódó megfá-
zás első tünete volt, amiből most már, remélem, kigyógyult. És ha Amszterdamban végighallgatja
azt a sok okos dolgot, és meg is jegyez belőle valamit, még túlképzett is lesz ahhoz, hogy az irodá-
ban kapkodja a telefonokat. Más munkakört szánok magának… de ezt ki kell érdemelni…
Tiffany méltatlankodva közbevágott. – Mindez nagyon szép, de Rose akkor sem mehet az isme-
retlenbe… Nemigen járt még külföldön, és olyan ügyefogyott. Ha esetleg elkísérném, meggyőződ-
hetnék arról, hogy minden rendben van… nem pottyan bele egyik csatornába sem… – Erőltetett
vidámsággal felkacagott. – Tudod, Nick, én már sokszor jártam Hollandiában, imádom azt az or-
szágot… és a lakóit… olyan barátságosak.
Van den Brink rákönyökölt a fotel karfájára, öklére támasztotta az arcát, úgy figyelte a két lányt.
Végül-barátságosan megjegyezte. – Tudod, Tiffany, ha Pruner kisasszonynak csakugyan a te önzet-
len és önfeláldozó gardírozásodra lenne szüksége ahhoz, hogy pár napot eltöltsön egy szakmai kon-
ferencián, ez nem igazán tanúskodna arról, hogy alkalmas lenne az önálló, felelősségteljes munkára.
Rose úgy érezte magát, mintha egy óriási, nehéz párna nyomná, fojtogatná a mellkasát. Ijedten
nézett körül a szobában, mintha kapaszkodó után kutatna. Mit mondjon, mire hivatkozzék, amivel
egy ilyen látszólag fantasztikus ajánlatot vissza lehet utasítani? Még mielőtt kitalált volna valami-
lyen érvet, az előszobában megszólalt a telefon. Mrs. Hilton feltápászkodott. Rose csodálkozva vet-
te észre, milyen nehezen mozog. A saját gondjai miatt az utóbbi napokban nem figyelt oda a nagy-
mamájára, szegénynek biztos fájnak az ízületei – ébredt fel a lelkiismerete.
– Hívást várok. Felveszem, de nehogy döntsél, mielőtt visszajövök!
Mindhárman figyelték, ahogy az idős asszony kitipeg. Leghosszabb ideig Tiffany kísérte tekinte-
tével Mrs. Hiltont. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, a lány kényelmesen hátradőlt a székén,
majd a mennyezetre szögezett tekintettel, elgondolkodva megszólalt.
– Szegény mami. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelen, gyorsan megöregszik. Mindig
olyan fiatalos volt, és most pár hónap alatt mintha összement volna. Valamit ki kell találnunk, mert
igazad van, Nick, Rose-nak is meg kell adni az esélyt. Keresünk egy gondozónőt, vagy egy otthont,
ahol elégedett lesz… sokba fog kerülni, de én akár kétszer annyit is hajlandó vagyok dolgozni,
Ugye te is, Rose? Ketten biztosítjuk a nagyinak, hogy békésen, nyugalomban tölthesse utolsó napja-
it.
Bármilyen célból mondta ezt Tiffany, akkor is igaza volt. Rose majdnem elsírta magát. Nagy ne-
hezen visszaparancsolta a könnyeit, és homályos szemmel nézett Van den Brinkre.
– Nem mehetek, még ha akarnék sem. Tényleg nem.
Van den Brink töprengve vizsgálgatta Rose arcát, aztán Tiffanyra nézett. A szája megremegett,
és Rose legnagyobb felháborodására a férfi nevetni kezdett. Igaz, cseppet sem jókedvűen, inkább
szárazan, gúnyosan, de mégiscsak nevetett.
– Hát akkor ennyi volt a mai napra – jelentette ki, és felpattant a rekamiéról. Ahogy megkerülte
az asztalt, és közéi került a szintén felálló fotómodellhez, halkan, de érthetően megjegyezte – Ez
mesterfogás volt, szépségem, esküszöm, tanítani lehetne.
Néhány perc múlva kattant mögötte a bejárati ajtó. Rose sejtette, hogy utoljára látta ezt az em-
bert, aki alig pár hét alatt ennyire felforgatta az életét. És amikor két nap múlva megérkezett egy
csekk a járandóságával, már biztos volt benne.

Két nap múlva, panaszkodva a kellemetlen időre, unalomra és tétlenségre, Tiffany is otthagyta őket.
Az élet lassan visszatért megszokott kerékvágásba. Talán tényleg unalmas egy kicsit, gondolta
Rose, amikor munka után délutánonként együtt teázott a csipkékkel agyondíszített nappaliban az
ízületeit fájlaló nagymamával.
Viszont biztonságos – győzködte magát, miután az önmagával vívott szörnyű lelki tusa után vé-
gül elment a vérvizsgálatra, és néhány nap múlva kézbe kapta a negatív leletet. A pékségben ugyan
nincsenek kihívások, izgalmas tárgyalások, de az is biztos, hogy senkitől sem kaphat AIDS-
fertőzést. Ámbár az orvos, miután kikérdezte, a lelkére kötötte, hogy egy bizonyos idő után ismétel-
tesse meg a vérvizsgálatot.
– Nos, nem gondolta meg magát? – szólalt meg a fülében a halvány akcentussal beszélő hang,
amikor a következő napon felemelte a megcsördülő telefon kagylóját. ;
– Én… izé, most tényleg nem lehet. Tudja a nagymamám nincs igazán jól… – rebegte Rose, mia-
latt azon csodálkozott, miért is ilyen kitartó ez az ember.
– Értem, szóval a nagymama tovább gyengélkedik. És gondolom, Tiffany óvó szeretettel ápolja
az ágyában – hangzott a szarkasztikus válasz.
– Én… vagyis, hiszen tudja, miért nem lehet…
– Tudom, és magának, Rose Pruner, nagyszerű, sikerekkel teli karriert kívánok a pék szakmában.
Az ám az igazi búvóhely az olyan gyávák számára, mint maga. Az egyetlen veszély, ami ott fenye-
geti az, hogy a nyakába ugrik egy kövér svábbogár! Na, Isten vele, Rose Pruner! És javulást a
nagymamának!
– Ez nem igaz! Evelynnél nincsenek is csótányok! – tiltakozott felháborodva Rose, de aztán ész-
revette, hogy a süket kagylóba berzenkedik.

Egyik nap képeslapot hozott a posta. A képen nem is volt más, csak gyönyörű, színes egzotikus
virágok tömkelege. Rose behunyta a szemét, és szinte érezni vélte a buja, kábító illatot. És hátulján
a szöveg:

Lehet, hogy nem rózsák, nem is holland tulipánok, de mindennap friss csokrokkal van tele a szo-
bám. A Rózsalovag meg nyugodtan sármolhatja a fapapucsos kakaóslányokat! Tiff

Rose egy darabig töprengett azon, vajon a Föld melyik szegletében gyógyítgatja megsebzett
büszkeségét az unokanővére, mert ezt sem a lapról, sem a virágokból nem tudta kideríteni. Vissza-
adta a képeslapot a nagymamának, aki a délutáni napsütést kihasználva melegedett az ablak mellé
tolt fotelben, és kiment a konyhába megfőzni a vacsorát.
Amikor egy óra múlva visszajött, a nagymama a képeslappal az ölében még mindig szunyókált.
– Ébresztő, nagyi! Mindjárt tálalok. A kedvencedet főztem!
Finoman megszorította a nagymama törékeny vállát. A lap leesett a szőnyegre, és a szemüveg
halk csörrenéssel követte.

– Rose, hallgasson rám! Még ha kegyetlennek is érzi, amit mondok, ez nem tragédia. Szomorú do-
log, de nem igazi tragédia, nekem elhiheti. Mrs. Hilton majdnem nyolcvanéves volt. Sokat élt, és
amennyire én tudom, viszonylag boldogan. Felnevelte magukat, és annak is tanúja lehetett, hogy az
unokái boldogulnak, megállnak a saját lábukon. Egyszerűen lejárt az ideje, és nyugodtan, szenvedés
nélkül aludt el – mondta az orvos a kivörösödött szemű lánynak, miután kiállította a halotti bizo-
nyítványt.
– De-de, most volt a hetvenkilencedik születésnapja, és még meg akarta érni a nyolcvanadikat…
– magyarázkodott Rose, és kétségbeesetten nézett körül a hirtelen borzasztóan üresnek tűnő házban.
Mintha légüres térbe került volna… levegő után kezdett el kapkodni, és színes körök ugráltak a
szeme előtt.
Arra eszmélt, hogy ül egy széken, és valaki hátulról lefelé szorítja a fejét. Engedelmesen nyomni
kezdte fölfelé a tarkóját, és rövidesen jobban lett.
Az orvos, aki gyerekkora óta ismerte, homlokát ráncolva figyelte a hófehér arcú lányt.
– Figyeljen rám, Rose! Hívja ide Tiffanyt, ne kelljen egyedül megbirkóznia mindennel! És ha
vége lesz, a temetés után utazzon el valahova! Kikapcsolódásra van szüksége, mielőtt eldönti, mit
kezd az életével. Én aztán tudom, hogy… évekig maga gondoskodott Mrs. Hiltonról, gyakorlatilag
ide volt kötve…
– De én ezt szívesen tettem, nem kötelességből! – vágott közbe Rose.
– Tudom, tudom, de attól függetlenül az is igaz, hogy amíg Tiffany körberepülte a világot, maga
itt ücsörgött Watfordban.
Rose keserűen felnevetett. – Doktor Dobson! El tudja képzelni, amint köldökig kivágott estélyi-
ben pózolok a waikiki strandon a kamerák előtt?
A középkorú férfi visszapakolta iratait kopott fekete táskájába. Fürkésző pillantást vetett a lány-
ra, aztán nagy csattanással összecsukta a zárat.
– Ha tényleg minden fiatalember ennyire vak, akkor nekem kell elmondanom, Rose, hogy maga
egyáltalán nem csúnya. Más, mint a neonszínekben ragyogó unokanővére, maga olyan, mint egy…
finom árnyalatokkal festett németalföldi miniatűr.
Rose a hasonlat hallatán elkínzottan felnyögött, aztán gunyoros mosolyt kényszerített magára. –
Tisztára, mint a mesékben, ugye? És várhatom, hogy nemsokára bekopogtat a szép szőke herceg
hófehér paripán, és lábamra csúsztatja az üvegtopánkát. Köszönök mindent, doktor úr, és ne aggód-
jék, jól vagyok.

Pedig dehogy volt jól. És főleg miután kiderült, hogy Tiffany tényleg mintha eltűnt volna a föld
színéről. Az ügynökségen semmit sem tudtak róla, legközelebbi barátnője és New York-i volt lakó-
társa csak a negyedik napon válaszolt telefonon. Hangja kásásnak, elmosódottnak tűnt, amikor nagy
nehezen megígérte, hogy utánanéz, hol is bujkálhat a barátnője. Rose attól tartott, a lány alkohol
vagy kábítószer hatása alatt állhatott, ezért másnap újra telefonált, de ekkor már újra csak az üzenet-
rögzítő jelentkezett be.
Így aztán nemcsak az intéznivalók maradtak rá, de még a szomorú, szerény kis temetésen is
egyedül kellet részt vennie.
Tiffany épp akkor futott be, amikor a temetés másnapján Rose a legszebb kosztümjében elindult
intézkedni a hagyaték ügyében. A lépcsőn állt, és az ajtót zárta be, amikor fékek csikorgását hallot-
ta, majd Tiffany hangját.
– Hallom, égen-földön kerestél! Mi van, csak nem a Rózsalovag tért jobb belátásra? Esküszöm,
megkínzom egy kicsit, mielőtt indulhat a holtomiglan-holtodiglan.
Rose megremegett a szóhasználatra. Égő szemmel nézett a lépcső alján álló hófehér rókabundát
viselő lányra. Tiffany hibátlan aranyló színűre barnult bőre izgalmas kontrasztot alkotott a szikrázó-
an fehér szőrmével.
Gyűlölni akarta azt a csodálatos fiatal lányt, aki nőiességének biztos tudatában állt a lépcső alján,
de egyszerűen képtelen volt rá. Valahogy elhomályosult a képe, és a helyébe egy csupa láb, csupa
kéz, copfos szöszi csitri képe tolakodott, aki után ő kiskutyaként szaladgált, akit csodált és istenített,
és akivel együtt sírtak éjszakánkét Hilton nagymama házának padlásszobájában, amikor felidézték
az autóbalesetben közösen elhunyt szüleik egyre halványuló képét.
Csakhogy Tiffany hamarosan végleg kifonta copfját, és túl hosszúnak induló végtagjai és foto-
gén arca a hírnév és dicsőség záloga lett. Túl gyorsan lett túl szép, és a múló évekkel a különbség a
két unokatestvér között mintha csak növekedett volna.
– Szállingózik a hó – szólt végül rekedten Rose. – Ne küldd el .a taxit! És te is szállj vissza!
– Nocsak, a fukar Rose Pruner kirúg a hámból! És hova lesz a fuvar, hova megyünk?
– Mr. Wynne-hoz – hangzott a lakonikus válasz.
– Talán pereskedni akarsz a Rózsalovagoddal? – nevetett fel hitetlenkedve Tiffany.
– Nem, a végrendeletet felolvastatni. Gondolom, nem kaptad meg a teljes üzenetet. Tegnap volt
a nagymama temetése.
Hosszú évek óta most először fordult elő, hogy Tiffany képtelen volt megszólalni.
Hasonló érzés fogta el Rose-t, amikor a horgas orrú ügyvéd, akitől gyerekkorában rettenetesen
félt, mert egy képtárban látott festmény ördög alakjára emlékeztette, a rövid végrendelet végére ért.
– Miért? – vetett egy fájdalmas pillantást az unokatestvérére, aki hófehér, testhez álló bőrkosz-
tümjében rettenetesen kirítt a komor irodából.
Az ügyvéd zavartan krákogott, majd az ujjai között gyűrögetett papírlapot Rose felé tolta a meg-
kopott asztallapon.
Tiffany, aki becsületére legyen mondva, meglepődött, és zavartan elpirult, az asztalra szegezett
tekintettel válaszolt. – Azt hiszem, nagymama nem tudta megbocsátani Tom bácsinak… az apád-
nak, hogy ő vezette az autót, amikor… szóval, amikor karamboloztak.
Rose zaklatottan pattant fel a székből. – De-de hát még csak nem is ő volt a hibás! És… és ő is,
ők is, meghaltak, rajtam kívül mind meg-meghaltak.
– Te nem láttad a nagymama arcát, amikor becsöngetett két rendőr, és bejelentette a balesetet –
magyarázta komoran Tiffany. – Hirtelen senkije sem maradt, csak én, mert a rubeola miatt akkor
nem mehettem veletek, és hogy te élve maradtál, az is csak később derült ki.
– És ahogy nem tudta megbocsátani az apámnak, hogy a kormány mögött ült, amikor az a részeg
kamionos felöklelte az autót, ugyanúgy nekem sem bocsátotta meg, hogy életben maradtam? – kér-
dezte panaszosán, égő szemekkel Rose.
– Hm… Pruner kisasszony, amennyiben meg akarná támadni a végrendeletet… – kezdte el óva-
tosan Wynne, de Tiffany gyorsan félbeszakította.
– Dehogyis, ügyvéd úr! Szegény kis Rosie csak a fájdalom miatt mond ilyeneket. A végrendelet-
nek amúgy sincs különösebb jelentősége, végül is unokatestvérek vagyunk, már csak mi maradtunk
egymásnak. Majd én mindent elrendezek.
Rose sohasem unta meg figyelni, hogyan tud Tiffany hatni a férfiakra. Még most, csalódottsága
és fájdalma ellenére is észrevette, hogy a hatvanadik évét taposó férfi mély lélegzetet vesz, látható-
an kidülleszti mellkasát és behúzza a hasát, sőt, egy önkéntelen mozdulattal még a feje búbján kere-
kedő hajtincset is megtapogatja és visszatapasztja egyébként fénylő koponyájára.
– Azért furcsa ez az egész – folytatta Rose már a házukban. – Több mint két éve kelt a végrende-
let. A nagyi sem akkor, sem azóta nem szólt egy szót se erről az egészről. Te tudtál róla?
Tiffany ideges mozdulatokkal rángatta le magáról a szőrmebundát.
– Igazán, Rose! Hagyd ezt most abba! Te már megbarátkozhattál a gondolattal, én meg csak
most először lépek be a házba, amióta.
Rose szabad óráiban, amikor hazatért az üres házba, átválogatta a nagymama ruháit, és Tiffany se-
gítségével jó néhány felesleges holmitól megszabadultak. Még a nappaliból is elvitettek néhány
teljesen felesleges bútordarabot, amik csak Mrs. Hilton ragaszkodása miatt foglalták a helyet. Sok-
kal világosabb, levegősebb lett a ház, de még mindig fájóan üres.
Egyik délután Rose éppen a kabarjáról rázott le néhány hópelyhet, amikor hangokat hallott, aztán
a lépcsőn kopogó lépteket. Kíváncsian fordult a lépcső felé, vajon kit hozott magával Tiffany?
Először egy pár csillogóra fényesített cipő jelent meg, majd egy jól vasalt sötétszürke nadrág…
Csak nem Van den Brinket vitte fel magával Tiffany a hálószobába?
Döbbent állt a felakasztott kabát mellett, és úgy érezte, hogy vadul vágtázó szíve menten kisza-
kítja mellkasát. Hangos szuszogással tört ki belőle a bennrekedt levegő, amikor egy jól öltözött,
vörösesbarna, szemüveges férfi mosolygott rá udvariasan a lépcső aljáról.
– Don, kedvesem, amint már biztos kitaláltad, ő az én unokahúgocskám, Rose. Don Herbert, egy
kedves, régi ismerősöm.
Néhány udvarias frázis után a férfi elbúcsúzott, és Tiffany bejött Rose után a konyhába.
– Nehogy megint krumplipürét meg vastag szószt csinálj a húshoz! Borzasztóan hizlal! Legalább
egy kilót felszedtem, amióta itt vagyok – jelentette be egy görög tragédia hősnőjéhez méltó hang-
hordozással. – De már nem sokáig, majd New Yorkban leadom. Ott úgyis mindig mindenki koplal
vagy legalábbis vigyáz a vonalaira.
– El akarsz utazni?
A burgonya nagy csobbanással beesett a tálba,
– Hé, vigyázz! Még ráfröccsen a piszkos víz a Laura Ashley ruhámra. Igen, Rosie, tudod jól,
hogy én dolgozom. De ne aggódj, egy csomó időd marad, hogy elkészülj.
Most már a második krumpli pottyant ki Rose keze közül.
– Mi-mire idő? És mivel ké-készüljek el?
– De Rosie, hát a kiköltözéssel! Most mit nézel így rám? Hiszen az első perctől kezdve világos
volt, hogy… ne csináld ezt, Rose! – Tiffany elkezdett idegesen le-föl járkálni a konyhában. – Ne
nézz rám ilyen szemrehányóan! Mégis mit gondoltál? Világos, hogy a házat el kell adni! Túl nagy,
és régimódi. Don azt ígérte, hogy gyorsan talál rá vevőt. Még jó, ha az embernek mindenfelé van-
nak ismerősei…
– De-de hát, de te azt mondtad az ügyvédnél, hogy minden rendben lesz! – tiltakozott halkan
Rose. – Es-és ha eladod, ak-ak-kor… mi-mi lesz velem? – Idegességében egyre erősebben dadogott,
végül dühösen belevágta a kést a félig meghámozott burgonyába, és megfordult, hogy farkasszemet
nézhessen unokanővérével.
– Ne dadogj már, te szerencsétlen! Hát persze, hogy minden rendben lesz. Úgysem tudnánk
fenntartani egy ekkora házat. Szépen keresel magadnak egy kis lakást itt valahol a környéken. Hisz'
itt minden olcsóbb, mint a belvárosban, úgyhogy könnyen ki tudod majd fizetni a bérét, és a hőn
szeretett pékségedhez is közel maradsz. Ja, és jó indulatom jeléül kiválaszthatsz egy valamit, egy
tárgyat, apróbb bútort a házból, és emlékül magaddal viheted, hogy könnyebb legyen a kezdés. A
többiről, bútorokról, ezüstről, festményekről majd gondoskodik a drága John, tudod, ő meg a régi-
ség szakmában dolgozik. Na látod, hogy én már mindent átgondoltam, mindenről gondoskodtam! –
jelentette ki diadalmasan Tiffany.
Ahogy Rose lenézett a félig megtisztított krumplira, egy pillanatra azt képzelte, unokanővérét
tartja a keze között, az ő arcáról hámozza le a diadalmas vigyort. Még a végén viaszbábukat fogok
tűkkel teleszurkálni – gondolta keserűen, és kényszerítette magát arra, hogy higgadtan szemlélje a
történteket.
Túl szép lett volna, ha Tiffany hagyja itt lakni, vagy esetleg a ház árából hozzájárul az ő lakásvá-
sárlásához! Neki, aki annyira ismeri unokanővérét, mint talán senki más, az első pillanattól kezdve
tudni kellett volna, hogy a saját kárára Tiffany sohasem lesz vele nagyvonalú.
– Ez azt jelenti, hogy te végleg áttelepülsz Amerikába?
A fotómodell védekezően megvonta keskeny vállát. – Hát mi más marad nekem? Itt engem nem
ismernek el, ott pedig istenítenek – jelentette ki, miközben a szeme sem rebbent. – És miután voltál
olyan kedves, és merő féltékenységből, nem akarom mondani rosszindulatból, eltoltad azt az ígére-
tesen induló kapcsolatomat a Rózsalovaggal, igazán nem várhatod el, hogy itt maradjak és ajnároz-
zalak téged! Körülnézek New Yorkban, ott mindig jobb a felhozatal, és fogadni mernék, hogy egy
hónapon belül postázom neked az esküvői értesítést. Nem szeretném, ha kellemetlenül éreznéd ma-
gad, hisz ruhád sincs, meg hát tudod, az ott más világ, mint az Evelyn péksége, meg gondolom,
egyhamar pénzed sem lesz a repülőjegyre… De egyet megígérek: ha egyszer valahára te is találsz
egy szerencsétlen mamlaszt, aki hajlandó lesz elvenni téged, eljövök, és jelenlétemmel emelem a
szertartás fényét! Esetleg próbálkozhatnál Evelyn fiánál, lehet, hogy pék, de nincs neki sütnivalója!
Rose némán bámulta a gonoszan somolygó lányt, és egy nagy adag malíciával arra gondolt, hogy
más körülmények között Tiffany és Nicolaas Van den Brink, ez a két végtelenségig önző alak iga-
zán megérdemelné egymást!
– Azt mondhatnám, Tiff, szégyelld magad, de előtted ez az érzés teljesen ismeretlen, ahogy ez
nyilvánvalóvá vált számomra, amikor megláttam azokat a szép színes fotókat abban a bizonyos
amerikai magazinban – vágott vissza Rose, és elégedetten figyelte a másik lány elvörösödő arcát.
– Te-te, honnan, ho-hogy…
– Ne dadogj már, te szerencsétlen! – ismételte meg Rose Tiffany annyiszor hangoztatott monda-
tát, majd elgondolkodva folytatta: – És ha az a lap valamilyen módon a nagyi kezei közé került vol-
na, te is tudod, ma mi lenne a végrendelettel! Csakhogy mindenki magából indul ki. Nekem eszem-
be sem jutott volna kihasználni a nagyi érzéseit, régimódi gondolkodásmódját… úgyhogy élete vé-
géig megmaradt abban a hitében, hogy a kedvenc unokája kizárólag csodálatos estélyi ruhákban
fotóztatja magát… és csak hogy tudd, semmi sem kell az örökségedből, csak azt viszem magammal,
ami a szüleim házából került ide. De azt mind egy szálig. És ha kell, pereskedem érte, mert papí-
rokkal tudom bizonyítani, hogy a festmények az apámé voltak.
– Jó, akkor majd takarózhatsz az ócska vásznaiddal, pékné asszonyság! – csattant fel mérgesen
Tiffany, és kirohant a konyhából.

Miután két estén keresztül némán és ellenségesen kerülgették egymást, a harmadik napon Rose úgy
döntött, nem keres tovább. Alig tíz percre a régi háztól talált egy viszonylag olcsó kis lakást. Igaz,
keskeny lépcső vezetett le a szuterénben található helyiségekbe, és még nappal is világítani kellett,
de hát napközben úgysem nagyon lesz otthon, gondolta a lány, és kifizette egy hónapra a lakbért.

Két héttel később éppen végzett a leltárral, és elégedetten, de fáradtan kikapcsolta a számítógépet,
amikor egy tornádó erejével berobbant a hátsó helyiségbe a pékség tulajdonosa.
– Rosie, ha ezt láttad volna! – kiáltott fel jókedvűen. – A mi környékünkön, itt az Isten háta mö-
gött…
Rose mindig is csodálta Evelynt, aki egy házasságon kívül született enyhén értelmi fogyatékos
fiú felnevelésével iszonyatosan nehéz terhet vett magára, de ennek ellenére mégis megőrizte fiatalos
optimizmusát és lendületét.
A negyvenkét évesen is fiatalos nő átkarolta Rose vállát, és jókedvűen magyarázni kezdett.
– Fantasztikus vevőt szolgáltam ki. Épp most ment ki a boltból, ha sietsz, talán még megpillant-
hatod az utcán. Szuper férfi, tényleg… ha öt, csak öt évvel fiatalabb lennék, egy pillanatig sem této-
váztam volna.
– Jaj, Evelyn, hát te már sohasem fogsz megkomolyodni! Egy férfi miatt ilyen felhajtást csapni!
Egyébként az utolsó lisztszállítmánynál becsaphattak. Hiányzik egy ötvenkilós zsák.
– De milyen férfi! Álmaim hercege! Micsoda? Az a szemét Parker átvert? Na majd adok én ne-
ki… mindjárt felhívom, és ízekre szedem. De ez a hapsi akkor is remekbe szabott példány volt.
Négy mazsolás süteményt vett, kár hogy nem láttad, Rose, lehet, hogy megtetszettél volna neki, és
akkor…
Rose keserűen felnevetett. – Álmodozz csak, Evelyn! Szerintem besavanyodott vén aggszűzként
végzem.
Evelyn felháborodva felhördült. – Ne merészelj ilyet mondani! Tudom, hogy a nagymama halála
még nagyon közel van, és a szépséges Tiff hercegnő példaképe sem volt rád túl buzdító hatással, de
akkor is szükséged van valakire, egy barátra, egy férfira!
A nő beszéde alatt Rose szelíden mosolyogva nézett Mickre, aki két hatalmas tepsit cipelt ki a
műhelyből.
Evelyn is ránézett a fiára, és elkomolyodva hozzátette: – Persze, nem akarom, hogy úgy végezd,
ahogy én, de azért el kell járnod az emberek közé, itt a boltban nem tudsz ismerkedni!
Rose akarata ellenére felnevetett. – És amikor egy csodaférfi véletlenül betér ide, én éppen a
kuckóban a liszteszsákokat számolgatom. Micsoda pech!
– És még az orrod hegye is lisztes lett, tisztára Hamupipőke! Aki épp elszalasztottá a szép szőke
herceget! Szegénykém! Mára elegem van belőled! Pakolj össze, és szaladj haza!
Evelyn a kötényével letörölte Rose orrát, és játékosan megcsapta a hátát, így aztán a lány össze-
kapkodta a cuccait, és kilépett az utcára. Amíg hazafelé ballagott, azon töprengett, hogy újra elkezdi
böngészni az újságok álláshirdetéseit. Előbb vagy utóbb el kell döntenie, mihez kezdjen magával, és
jobb lesz ezt minél előbb megtenni.
Mielőtt befordult volna a sarkon, egy pillanatra megállt, megigazította a vállán a táskát, kifújta
az orrát. Ez a pillanat még mindig nagyon nehéz volt. Amikor el kellett menni az előtt a ház előtt,
amelyik több mint tizenkét évig az otthona volt. És amely most üresen várta, hogy az új tulajdonos
a beköltözés előtt a saját ízlése szerint átalakítsa.
Rose vett még egy mély lélegzetet, aztán leszegte a fejét, és elszántan befordult a keskeny ut-
cácskába. Minden egyes macskakövet ismert a járdán, fejből tudta, hány fa nő az út szélén, melyik
az a csatornalefolyó, amelyik a nagy esőzések alatt rendszeresen eltömődik, és visszaokádja a vizet.
Talán mégsem volt olyan jó ötlet, régi otthonához ilyen közel kivenni lakást, főleg úgy, hogy nap-
jában kétszer el kell menni a ház előtt. Talán tényleg jobb lenne gyökeresen megváltoztatni az éle-
tét, elköltözni innen, hogy könnyebben szakíthasson fájó emlékeivel, régi életével.
Miközben ezen; töprengett, majdnem megbotlott két fényes férficipőben. Meghökkenve emelte
fel a tekintetét, hogy megpillantsa… a szőke férfit, aki egy nagyon is ismerős emblémájú zacskóból
falatozott. Evelyn szőke hercege, Tiffany Rózsalovagja mazsolás süteménnyel tömi magát, miköz-
ben a volt Hilton ház lépcsőin üldögél.
Rose egyszerűen nem hitt a szemének. A komoly üzletember, egy többmilliós vállalat tulajdono-
sa sötétszürke öltönyében és kék kabátjában, csak egy újságot terítve maga alá ül a kertvárosi ház
előtt…
– Ez már valamivel jobban sikerült, nem olyan száraz, és az íze is kiváló. Nem kér egyet? – Ke-
zével Rose felé nyújtotta a zacskót.
– Egy ilyen nap után leginkább könnyű salátát vagy véres bélszínt ennék. Tele vagyok a tészták,
sütemények illatával – jött az önkéntelen válasz.
– Semmi akadálya! – vágta rá azonnal Van den Brink. – Kapjon magára valamit, és elviszem va-
csorázni. De hagyjon egy cédulát Mrs. Hiltonnak, nincs itthon, ezért is kuporgok itt szánalmasan,
mint egy kivert gyerek a lépcsőn.
Rose hosszasan tanulmányozta a lépcső repedezett fokait.
– Én nem… már nem… – nyögte keservesen.
Van den Brink rosszallóan összevonta a szemöldökét. – Már megint visszautasít? A nagymamá-
jára hivatkozva…
– A nagymama meghalt – vágott közbe Rose. Örült, hogy túl van rajta, sikerült kimondania.
A férfi kezéből kipottyant a zacskó. A következő pillanatban Rose-hoz lépett, és erős karjával
átkarolta alanyt.
Most az egyszer jólesett a közelsége. Rose belefúrta az arcát a kabát puha szövetébe, beszívta a
férfikölni illatát, és ellenkezés nélkül hagyta, hogy Van den Brink magához vonja. A férfi halkan
suttogott a fülébe, teljesen érthetetlen, de nyilvánvalóan vigasztaló szavakat, és Rose-nak nagyon
jólesett az együttérzés.
Egy idő múlva Van den Brink lassan eltávolodott tőle, miközben két száraz forró tenyerébe fogta
az apró arcot, és vizsgálódó szemekkel figyelte a lányt.
– Amit a telefonba mondtam, azt őszintén sajnálom. Olyan erősnek, életvidámnak tűnt… hihetet-
len, hogy ilyen váratlanul… de menjünk be! Majd ott beszélünk.
Lenyúlt a lépcső második fokán heverő süteményes' zacskó után, és a lány könyöke alá nyúlva
előzékenyen fel akarta segíteni a lépcsőn.
Rose automatikusan elindult. Csak az utolsó előtti fokon dermedt meg, és döbbent rá a valóságra.
Kivonta karját a férfi fogásából, lassan megfordult, és tétovázva visszalépett egyfoknyit. Mit nem
adott volna azért, ha elkerülheti ezt a helyzetet, ha nem kell a férfinak magyarázkodnia, elmondani,
mi történt közte s Tiffany között.'
A járdáról felnézett Van den Brink meghökkent arcára. Valamit muszáj mondani!
– Én m-m ár nem lakom itt – jelentette ki végül alig hallhatóan, majd behúzta a fejét, és szapora
léptekkel elindult új lakása felé.
Van den Brink persze követi! – füstölgött magában, amikor meghallotta a mögötte kopogó lépte-
ket.
De legalább nem tesz fel kérdéseket, és nem fogdossa a könyökét.
Mire odaért a házhoz, az idegességtől a torkában dobogott a szíve. Egy pillanatra megállt a ko-
mor épület előtt, és miközben reszkető kézzel előkotorta a kulcsot, szeme sarkából ránézett a mel-
lette megálló férfira.
Van den Brink arca teljesen rezzenéstelen volt, semmilyen érzelem nem tükröződött rajta. Kí-
váncsian végigpásztázta a szakadozó vakolatú házat, majd várakozó pillantást vetett Rose-ra.
Bárcsak ma korábban hagyta volna ott a munkát, bárcsak sikerült volna valahogy elkerülnie ezt
az embert! De hát ő már csak ilyen peches! Méghogy a szép szőke herceg! Élete tönkretevője!
Bosszúsan összeharapta az ajkát, majd elszántan elindult az oldallépcső felé.
Hangos csikorgással nyílt a megvetemedett ajtó, és Rose kelletlenül fintorgott, ahogy az orrát
megcsapta az alagsorban uralkodó dohos szag. Felkapcsolta a világítást, hátha azzal valamit javít a
rossz benyomáson, de a legalább húsz éve nem festett, foltos, repedezett falakon képződött éles
árnyak még komorabbnak mutatták a lakást. És már az apró előszobában hallotta kopogni Van den
Brink lépteit. Nem mintha bárki is beinvitálta volna őt!
Amíg Rose letette a táskáját, a holland férfi megállt az aprócska szobában, és még mindig kifeje-
zéstelen arccal körülnézett. Némán figyelte, ahogy a fiatal lány, anélkül hogy levenné a kabátját,
felkapcsolja a fűtést, majd a szobából nyíló apró alkóvban teavizet tesz fel forrni.
Amikor a megpakolt tálcával visszajött a szobába, a férfi az egyik sarokban állt, és töprengő arc-
cal tanulmányozta a falra felszögezett öt festményt.
Rose legszívesebben ordítani szeretett volna. Vagy a hajtókájánál fogva megragadni ezt az em-
bert, és kipenderíteni innen, vagy legalábbis minél előbb túlesni a tolakodó kérdéseken, kárörvendő
szavakon.
Van den Brink ehelyett odalépett az egyetlen fotelhez, két kezével megkapaszkodott a kopottas
háttámlában, és végre megtörte a csendet.
– Rose Pruner, maga még ma elkezd pakolni, és holnapután fél tízkor felszáll az Amszterdamba
induló gépre. – Nem kérdezett, nem javasolt, nem kért, egyszerűen kijelentette. Amikor észrevette a
lány megrökönyödött ábrázatát, meg elszántabban folytatta.
– Ne is próbáljon vitatkozni velem, most az egyszer azt fogja tenni, amit mondok magának. Gon-
dolom, ezt a lakást bútorozottan vette ki, ezért nyugodtan felmondhat, hisz csak a festményeit kell
elraktározni. Ide ugyanis többet nem jön vissza – tette hozzá, amikor Rose tiltakozva felkapta a fe-
jét.
A lány néhányszor kinyitotta a száját, mire végre sikerült megszólalnia. – De hát m-mit csinál-
nék én Amszterdamban, hiszen…
– Ilyen feledékeny lenne? A továbbképzés, előadások…
– De hát annak már vége! – kiáltott fel a lány, és megnyalta kiszáradt ajkát.
Van den Brink összeszűkült tekintettel figyelte az apró ajkakon végigsimító nyelvet, aztán alig
észrevehetően megrázta a fejét. – Hétfőn kezdődik – jelentette ki egyszerűen.
– Múltkor voltam olyan előzékeny, hogy elegendő időt akartam hagyni magának a felkészülésre.
De most már nem húzhatjuk tovább. Holnap fél kilenckor itt leszek, össze legyen ám pakolva a bő-
röndje! A képeit rám bízhatja, az egyik egy kellemes tizennyolcadik századi németalföldi zsáner-
kép, megér pár ezer fontot, a többinek inkább csak mint emléknek van érzelmi értéke, így döntse el,
hogy rám bízza-e őket! Ha nem, elvisszük őket egy ismerős galériatulajdonoshoz, aki szakavatottan
fel is tudja ezeket becsülni, és ott egyúttal el is raktározzák a képeit. Holnap délelőtt lesz még egy
kis elintéznivalónk, délután még tud magának venni egy-két holmit az út előtt. Természetesen kap
tőlem előleget, és a hollandiai tartózkodás alatt napidíjat. Ne is próbáljon tiltakozni, úgysincs sem-
mi értelme!
Rose úgy állt az ajtóban, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
– Tényleg azt képzeli magáról, hogy mindenkinél mindent jobban tud, mindenhez ért? – nyögte
ki végül elképedve.
– Van egy-két dolog, amiben világszerte elismert szakértő vagyok, van olyasmi, amihez tűrhető-
en értek, és van egypár dolog, amiről halvány fogalmam sincs. – Miközben az utolsó szavakat
mondta, zavartan beletúrt a hajába, majd a földre szegezett tekintettel, folytatta. – A női lélekről,
például. De ez nem akadályoz meg abban, hogy magát innen eltávolítsam. A legszívesebben azon-
nal magammal vinném, de nem akarom megkockáztatni, hogy a hátamba döfje a vajkenő kést, vagy
leforrázzon a teavízzel.
Rose lenézett a tálcára, amit már hosszú percek óta a kezében szorongatott, anélkül hogy tudott
volna róla.
– Nos, legnagyobb sajnálatomra nem tudok most magával teázni, és a vacsorát is el kell napol-
nunk. Közbejött egy-két dolog, amit sürgősen el kell intéznem. Mennem kell, de holnap a megbe-
szélt időben itt leszek. De egyet mondok, Rose Pruner: ne merészeljen megszökni, mert úgyis meg-
találom! És jó lenne, ha megpróbálna végre egy kicsit bízni bennem! Meglátja, szeretni fogja Amsz-
terdamot, és talán a lakosait is; tudja, nem mindegyik holland olyan felelőtlen, megvetésre méltó,
gátlástalan gazember, mint én!
A következő pillanatban Rose arra eszmélt, hogy egyedül áll a még mindig jeges szobában a ke-
zében görcsösen szorongatott tálcával.

A következő nap olyan volt, mint egy furcsa, zaklatott álom. Van den Brink az engedelmesen ösz-
szepakolt bőröndjeivel és képeivel együtt magával vitte London egyik elegáns villanegyedébe, ahol
egy ingatlanügynökkel találkozott, és megnézett három házat.
Rose-t is becipelte a villákba, mert úgymond női véleményre is kíváncsi volt, és a lány, miköz-
ben megcsodálta az elegáns házak belső elrendezését, egy kicsit irigykedve azon töprengett, milyen
lehet olyan gazdagnak lenni, hogy valaki az egyik héten gond nélkül vehessen egy Jaguárt, a mási-
kon berendezzen magának egy irodát, a harmadikon egy pazar villa tulajdonosa legyen. Milyen
érzés lehet úgy élni, hogy… Te jó ég! Egy pillanatra teljesen kiment a fejéből a férfi betegsége.
Azonnal elszállt a maradék irigysége is, de azért csodálattal töltötte el Van den Brink bátorsága, aki
a szörnyű végzet ellenére merészen építi az életét.
– Nos, magának Pruner kisasszony, melyik tetszik a legjobban? Tudja, női szemmel nézve, nem
gondolva sem az árra, sem az átalakítási gondokra, semmi gyakorlati szempontra? – fordult végül
hozzá a férfi, amikor elbúcsúzott az ingatlanügynöktől.
A zsebébe dugott kezével Rose idegesen tépegetett egy textil zsebkendőt. Nem érdekelte különö-
sebben a férfi házvásárlása, amikor olyan izgatott volt saját sorsának alakulása miatt. Holnap repül
Hollandiába! Vajon mi vár ott rá? Hogy fogadják az emberek? És mi lesz, ha végül mégsem tud
megfelelni Van den Brink elvárásainak? És egyáltalán, mik ezek az elvárások?
– Nekem úgy tűnik, egyik sem izgatta fel a fantáziáját – jegyezte meg a férfi.
– Dehogynem – felelte Rose –, az a gipszstukkós a bálteremnyi fogadószobával igazán nem
rossz. Kicsit hivalkodó, de ha valaki nagy házat akar vinni, vendégségekkel, meg minden…
– És ha valaki csak egy nyugodt kis helyet keres, ahol az utazások közötti szünetben meghúzná
magát, pihenne, olvasgatna, zenét hallgatna?
Rose csodálkozva viszonozta Van den Brink tekintetét. Lehet, hogy félreismerte ezt az embert?
Tényleg szeretné a nyugodt pillanatokat, zenét, könyveket?
– Akkor az üvegverandást. Sok növénnyel lehetne berendezni, és napsütéses napokon ott regge-
lizhetne, szép kilátás nyílik a kertre.
– És ha a szabadidőmben nem ragaszkodom a növényekhez, végül is egész életem a virágok kö-
rül forog!
– Hát akkor a harmadikat! A zöld márványkandallóval, mennyezetig érő könyvespolcokkal. Ott
igazán el lehetne ücsörögni – válaszolt most már egy kicsit kényszeredetten á lány.
– Maga aztán nagy segítség, Rose Pruner! – neve-, tett fel szárazon a férfi, és elindította az autót.
Hatodik
Amszterdam tényleg olyan színes, életvidám volt, mint ahogy azt a lapokban látott fényképek alap-
ján gondolta az ember. A komor idő ellenére úgy tűnt, az utcák tele vannak élettel. A vidám színek-
ben pompázó jellegzetes házak, a pompás paloták, a csatornákon átívelő sok-sok híd olyan csodála-
tos látványt nyújtott, hogy Rose, mint egy kisgyerek, a taxi ablakára tapasztott orral bámészkodott a
repülőtértől befelé vezető úton egészen addig, amíg a gépkocsi végül megállt egy fasorral szegélye-
zett rakparton.
Először el sem akarta hinni, hogy a Herengracht-csatorna rakpartját szegélyező keskeny, magas,
faragott oromdíszes házak egyikében fog lakni. Hiszen olyan volt az a sötétbarnára mázolt épület
hófehér ablakkereteivel, mintha a mesebeli mézeskalács házikót építették volna fel a város szívé-
ben. Lelke mélyén ki is nevette magát gyerekes gondolataiért, mert bibircsókos orrú. boszorkány
helyett a házban egy jól megtermett, vörös hajú, csupaszeplős háziasszony fogadta, aki szokatlanul
kedvesen és meglehetősen jó angolsággal üdvözölte új lakóját.
Amikor aztán felment a keskeny lépcsőn a hálószobájába, és az ablakon kinézve a csatornára
esett a tekintete, ahol éppen egy turistákat szállító hajó haladt el tőle alig tízméternyire, már tudta,
hogy teljesen beleszeretett ebbe a városba.
És abban is igaza lett Van den Brinknek, hogy a tanfolyamon nem kellett szégyenkeznie.
Tizenöten vettek részt rajta, a világ minden tájáról, és egy-két friss diplomás kivételével senki sem
tűnt beképzeltnek. Az előadásokat valóban angolul tartották, így aztán néhányan Rose-hoz fordul-
tak, ha valamit nem győztek lejegyzetelni: A közös beszélgetések folyamán az is kiderült, hogy a
többiek egy az InterRose irodaházához közeli szállodában vannak elszállásolva. Rose töprengett
egy kicsit a dolgon, de aztán azzal magyarázta magának és a többieknek is a dolgot, hogy ő csak a
legutolsó pillanatban került be a csoportba, valószínű ezért nem tudtak neki időben szobát foglalni a
hotelben. Egyáltalán nem bánta, hogy a Gerrit családnál kapott szobát, a háziak ugyanis rendkívül
szívélyesek és előzékenyek voltak, és az irodába vezető napi tizenöt perces útért bőven kárpótolta
az ablakából nyíló csodálatos kilátás.
Van den Brink, amióta kitette a szállása előtt, nem jelentkezett, és ez jobb is volt így, mert ahogy
egyre többet tudott meg a vállalatról, annál nagyobb zavarral gondolt arra, hogy az az ember, aki
gyakorlatilag egy kis kertészetből létrehozta ezt a hatalmas virágbirodalmat, néhány hete vele, a
szürke kis Rose Prunerrel hempergett az íróasztalon!
A sok, viszonylag száraz elméleti tudnivaló után az utolsó napon a továbbképzés vezetője autó-
busszal elvitte őket Aalsmeerbe, ahol a hét öt munkanapján a világ legnagyobb virágárverését tart-
ják. Rose sok más látogatóval együtt állt fent a hatalmas csarnokon körülfutó galérián, és figye-
lemmel kísérte az egész folyamatot, amikor a termelőktől beérkező színpompás virágokat kocsira
teszik, hogy aztán az árverési csarnokban a vevők licitálással megvásárolják és magukkal vigyék
azokat.
Éppen egy kocsi hófehér hajtatott rózsát kísért tekintetével, és valahogy újra csak oda tértek visz-
sza a gondolatai, milyen furcsa, leírhatatlan érzés volt a halovány szirmok között feküdni az íróasz-
talon, amikor valaki megszólalt mögötte.
– Nos, tényleg minden holland felelőtlen, gátlástalan és megvetésre méltó? És hogy tetszik
Amszterdam?
Rose boldog mosollyal fordult Van den Brinkhez. – De jó is lenne egyszer májusban visszajönni,
amikor kint is minden virágzik! Csodálatos lehet.
A férfi eltúlzott csodálkozással felvonta a szemöldökét. – Szerintem semmi akadálya. És ez az
oly ritkán megmutatott mosoly talán azt jelenti, hogy mégsem esett bele valamelyik csatornába?
Rose elpirulva kapta el a tekintetét a férfi arcáról. – Én… már mennem kell!
– Csakugyan?
– Igen, a többiek már biztos kint vannak. Még lekésem a buszt!
– Nem fogja lekésni a buszt – szögezte le Van den Brink.
– De… nem várakoztathatom őket – tiltakozott Rose.
 – Na jó, akkor siessünk! – válaszolt a férfi, és maga elé terelte a lányt.
Rose menet közben ránézett az órájára, és még gyorsabban szedte a lábát. Már csak az hiányzik,
hogy még ezzel is égesse magát! És egyáltalán, semmi szükség arra, hogy a főnöke a többiek szeme
láttára odakísérje a buszhoz. Mit fognak róla gondolni?
Nem tudta, hogy történt, de amikor a sok lépcső és folyosó után kilépett a parkoló területére, se-
hol sem látta az autóbuszt.
Ijedten rántotta meg Van den Brink karját.
– U-uram! Eltévedtünk! Ez nem a buszparkoló! Le fogom késni…
Brink abban a pillanatban, amikor megérezte magán a nő kezét, mintha megdermedt volna. Szó
nélkül bámulta a karját markoló kis kezet.
Rose rémülten és a haja gyökeréig elvörösödve elengedte á férfit. – Bo-bocsánat, én szörnyen
sajnálom, nem akartam… – szabadkozott, majd újra idegesen körülnézett. – Én csak azért, mert
megijedtem, hogy elkéstem…
– Először ért hozzám önszántából, csak ezen csodálkoztam – motyogta a holland, majd titokzato-
san elmosolyodott –, és csak hogy megnyugtassam, nem késte le a járművét. Íme, itt áll előttünk a
hintója. – Kezével rámutatott egy- hatalmas fehér autóra, amely mellett megálltak.
Rose némán nézte a kocsit, aztán magyarázatot várva gyanakvó tekintettel Van den Brinkre né-
zett.
– Nem késte le a buszt, mert már eleve úgy volt megbeszélve, hogy innen velem jön tovább –
magyarázkodott a férfi, és kinyitotta előtte az ajtót.
Rose még mindig némán és mozdulatlanul állt az aszfalton.
– Jaj, Rose, hát pontosan erről van szó! – sóhajtott fel panaszosan a férfi. – Ha meghívással pró-
bálkoztam volna, órák hosszat képes lett volna magyarázni, miért nem jöhet Velem. Ezért hát in-
kább kész tények elé állítottam. Velem jön és kész. Higgye el, túl fogja élni ezt a napot! Legyen jó
kislány, és szálljon már bel
– És méltóztatna legalább azt elárulni, hogy hova visz engem, igazgató úr? – kérdezte ellensége-
sen Rose, miután lezöttyent a bársonyülésre.
– Hát hová szokták az ilyen gálád gazemberek vinni az elrabolt nőket? Az odújukba vagy bar-
langjukba hurcolják őket, vagy a hetedik vasajtó mögé zárják. Szeretném, ha a Bizalmatlan kisasz-
szony valakivel megismerkedne.

Majdnem dél volt, amikor elérték úti céljukat. Van den Brink odúja egy csodálatos vidéki kúriának
bizonyult, hatalmas kerttel, amelyet néhány réginek tűnő kőszobor díszített.
Egy idős hölgy fogadta őket a ház előszobájában, de a belülről jövő zsivaj arról árulkodott, hogy
sokkal több vendég van a házban.
– Elhoztam! Egy darabig a hajánál fogva kellett ugyan vonszolnom, de végül csak sikerült ma-
gammal hozni! – szólt diadalmasan Van den Brink, és maga elé tolta a húzódozó lányt.
– Na de Nicolaas! – szólalt meg angolul a hölgy. – Sohasem voltál neveletlen, akkor most már ne
is kezdd el, jó! Mutass be minket, ahogy illik!
– Rose Pruner, Margaretha Van den Brink. Hihetetlen, de ő az én nagymamám.
A lány megremegett a nagymama szóra, aztán erőt vett magán, és reszketegen elmosolyodott. –
Örvendek, asszonyom.
– Ma igazán borzasztóan viselkedsz, Nicolaas. Ne is figyeljen rá, Rose, ha szabad így szólíta-
nom. Jöjjön, még ha nem is beszélek olyan… választékosan, mint az unokám, inkább én mutatom
be a… klánnak.
A következő pillanatban Rose belépett egy hatalmas, barátságos nappaliba, és ott azonnal körül-
vette őt egy futballcsapatnyi Van den Brink. Férfiak, nők, fiatalok és gyerekek vegyesen, mindany-
nyian keskeny arcúak, világosabb vagy sötétebb szőkék. És mindannyian kedvesen fogadták az ide-
gen lányt. A gyerekek az iskolában tanult angoljukat próbálgatták rajta, a felnőttek érdeklődtek
amszterdami élményeiről. És Nicolaas, mint egy bölcs családfő, jóindulatúan mosolyogva figyelte
rokonait, és időnként egy-egy buzdító pillantást vetett az angol lányra.
 Rose értetlenül és egyre dühösebben figyelte a körülötte zajló családi összejövetelt. Amikor a ha-
talmas ebédlőasztalhoz invitálták, arcizmai szinte remegtek a rájuk erőltetett udvarias mosolytól.
Egy gyilkos pillantást vetett az elégedetten helyet foglaló férfira, aztán engedelmesen leült a számá-
ra kijelölt székre. Ugyanolyan engedelmesen végigette a neki szokatlan ételsort, majd egyre mere-
vedő mosollyal kiitta az illatos kávét, és egyre kíváncsibban és türelmetlenebbül várta, hogyan foly-
tatódik a délután Van den Brink rendezésében.
A kandalló mellett üldögélt, és bátorítóan mosolygott a legkisebb Van den Brink kislányra, aki a
zongorán mutatta be frissen szerzett tudását, amikor Nicolaas melléült.
– Rettenetes klimpírozás, mi? De biztatni kell, mert a gyerekek lelkének nem tesz jót, ha fruszt-
rálják. Mellesleg a felnőtteknek sem – suttogta felé egy kacsintás kísértében a férfi, majd vigaszta-
lóan megpaskolta a karját. – Már nem tart sokáig, a banda hamarosan odébbáll.
És csakugyan, a családtagok lassan szedelőzködni kezdtek
Amikor elvonult a tömeg, és már csak Margaretha maradt, az is kiderült, hogy Van den Brink a
nagymamája házában lakik, amikor hosszabb ideig a hazájában tartózkodik. A férfi az utolsónak
elvonuló látgató után becsukta az ajtót, majd elégedetten elterült a kényelmes fotelban. Levetette a
zakóját, meglazította a nyakkendőjét, kezét összefonva a tarkója mögött lustán elterpeszkedett, és
szótlanul mosolyogva bámulta a vastag rönköt nyalogató lángokat.
– Nem akarok hálátlannak tűnni, Van den Brink úr, de azért nem vagyok annyira depressziós,
hogy erre a gyors beavatkozásra szükség lett volna – jelentette ki elszántan Rose.
A férfi nyakán kidagadtak az izmok, ahogy hirtelen felkapta a fejét. – Megmagyarázná ezt köze-
lebbről?
– Azt gondolta, hogy… biztos jólesne nekem, ha élőben látnám, milyen egy boldog család. Ha
bemutatna a melegszívű nővéreinek, a kedves nagymamájának… de-de én nem szorulok rá a szá-
nalmára. Jól megvagyok, boldogulok egyedül is – tette hozzá elutasítóan.
– Rose Pruner, maga időnként akkora ostobaságokat mond…
– Na-na látja, pontosan erről van szó. Ostobaságokat beszélek, műveletlen vagyok, fogalmam
sincs azokról a dolgokról, amiről a rokonai beszéltek, egyszóval kívülálló vagyok. Persze, mindenki
nagyon udvarias volt velem a maga kedvéért, de nem kellett volna ilyen szamaritánius okokból ide
cipelni magával.
Van den Brink tettetett elkeseredéssel beletúrt a hajába, és égnek emelte a szemét.
– Szóval feltérképezte, hogy a testvéreim és sógoraim többnyire kertészmérnök diplomával ren-
delkeznek, és ezért az önbizalma azonnal visszazuhant valahova a béka… izé, hogy is mondják…
szóval oda. Villámgyorsan elfelejtette, hogy sikerrel elvégezte a továbbképzést, hogy amíg… alapo-
san el nem toltam a dolgokat, gyakorlatilag egyedül hozott létre egy jól működő irodát. Meddig
akar még a csodaszép unokanővére árnyékában bujkálva élni, mit élni, tengődni… sínyvedni!
Rose akaratlanul is felnevetett. – Sínylődni vagy senyvedni – javította ki a férfit. – Azt hiszem,
ez az első alkalom, hogy hibázott.
– Én nem úgy gondolom – jegyezte meg halkan Van den Brink. – De a lényégen ez úgysem vál-
toztat.
– Nézze, én nem akarok senkinek sem az árnyékában élni, csak tudatában vagyok a lehetősége-
imnek. Nem ábrándozhatok…
– Dehogynem, mindenkinek szüksége van arra, hogy időnként álmodozzon. Anélkül néha lehe-
tetlen elviselni… az életet.
Rose hirtelen elszégyellte magát. Hiszen a férfi hatalmas teherrel kénytelen együtt élni. És úgy
tűnik, bátran, sikeresen birkózik meg a helyzettel. Bocsánatkérő mosollyal próbálta kiengesztelni
Van den Brinket. És vajon a népes család tudja, hogy kedvenc Nick bácsijuk halálra van ítélve? –
töprengett magában, de nem merte az őt izgató kérdéseket firtatni. Ehelyett mást kérdezett. – A szü-
lei már nem élnek?
A férfi felpattant, és megigazított egy kialvó félben lévő fahasábot. – Az apánk már több mint tíz
éve meghalt, a mama él, sőt nagyon is boldogan, második férjével, egy osztrák bankárral. Úgyhogy
helyette is Margaretha nagymama vette át a parancsnokságot. Ő is legalább olyan elszánt tud lenni,
ha valamit el akar érni, mint… – megszakította a mondatot, és zavartan megvonta a vállát.
 – Mint az én nagymamám? Mondom, hogy már feldolgoztam magamban a halálát. De egyben
azért téved; itt maga az igazi klánvezér, a mindenki által elismert és tisztelt családfő.
Van den Brink elégedett mosollyal fogadta az elismerő szavakat.
– Csakugyan? Akkor most mint parancsnok elrendelem, hogy készüljön a következő megpróbál-
tatásra – jelentette ki titokzatosan.
– Micsoda, további macskazenét kell végighallgatnom? – kérdezte tettetett kétségbeeséssel a
lány.
– Hát éppenséggel lesz. ott zongora is, de hagyja magát meglepni! Csak annyit árulok el, hogy az
előzőnél egy kicsit komolyabb zene lesz.
Rose elutasítóan megrázta a fejét. – Szó se lehet róla, már így is nagyon kedves, hogy gondosko-
dott a szórakoztatásomról, de… a továbbképzés többi résztvevőjének mért nincs része hasonló bá-
násmódban? És különben sincs ruhám, amit felvehetnék…
– Hiába tiltakozik, a mai napon minden úgy történik, ahogy én akarom – vágott közbe a férfi. –
A különleges bánásmóddal igenis tartozom magának, és ezt maga is tudja, Rose. A ruha pedig fent
várja az egyik vendégszobában, és mielőtt tiltakozni kezd, Hilda nővérem hozta, és csak kölcsönbe,
úgyhogy felesleges kifogásokat keresnie.
– E-ez valami összeesküvés…
– Az, Rose Pruner, és most már induljon fel, és készülődjön!
Van den Brink a vállánál fogva az ajtó felé tolta, és nem túl finoman meglökte.

– Elárulja már végre, hova cipel? – kíváncsiskodott a lány a kellemesen fűtött autóban ülve, miköz-
ben gyors tempóban suhantak el mellettük a fehér kilométerkövek.
– Szó se lehet róla! Bírja már ki, már csak egy fél óra – utasította el kérdezősködését ki tudja há-
nyadszor a férfi. – És hogy eltereljem a figyelmét, mondtam már, hogy egész csinos?
Rose sértődötten kihúzta magát az ülésen. Mi az, hogy egész csinos? Két órát töltött a vendég-
szobában azzal, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából. Hajat mosott, kifestette magát a fent
talált szépítőszerekkel, még a körmét is kilakkozta, pedig ezt sohasem szokta… és a kölcsönbe ka-
pott ruha igazán csodálatos volt. Bordó színű, testhez álló csipkeruha, melynek egyre bővülő szok-
nyarésze gazdag hullámokban ért le egészen a bokájáig. Életében először vett fel hosszú ruhát, és
úgy érezte magát benne, mint egy… hercegnő. És akkor Van den Brink kijelenti, hogy egész csi-
nos!
Még dühösebb lett, amikor észrevette, hogy a férfi ajka könnyedén megremeg, mintha nevetést
fojtana el. Szórakozik rajta! Dühösen megszorította az apró, a ruha anyagából készített estélyi tás-
kát. Van den Brink jót mulat a kis virágáruslányon! Csak legyen már vége ennek a napnak! Olyan
jól érezte magát Amszterdamban, és akkor jön a férfi, és beletenyerel… ámbár az is igaz, hogy az ő
jóvoltából tölthette itt ezt az egy csodálatos hetet – emlékeztette magát, miközben beértek a város-
ba, és ő kíváncsian figyelte a kivilágított utcákat.
Hamarosan megálltak egy hatalmas, palotának is beillő épület előtt. Mielőtt még folytathatta
volna a kérdezősködést, sok estélyi ruhába öltözött emberrel együtt ők is felfelé lépegettek egy szé-
les, faragásokkal díszített lépcsősoron. Bár körülöttük mindenki hollandul beszélt, mégis megértet-
te, ahogy sokan mosolyogva odaköszönnek, vagy pár barátságos szót szólnak a kísérőjének, aki
udvariasan visszabólintott, de megállás nélkül tovább vezette őt, hogy aztán egy páholyba üljenek
be.
Jó pár perce folyt már az előadás, amikor Rose végre felismerte, milyen daljátékot is néznek ép-
pen. Felkuncogott, mire Van den Brink a mutatóujjával lezárta a száját.
Így hát elfojtotta feltörő vidámságát, némán hallgatta és figyelte a Rózsalovag színpadon zajló
eseményeit.
– Maga azért rettenetesen beképzelt alak! – buktak ki belőle nevetés kíséretében a szavak, ami-
kor az előadás után beültek a hófehér autóba.
– Miért? Mert szeretem Strausst? Különben is elég ritkán adják elő az operáit, úgyhogy nem le-
hetett kihagyni ezt az alkalmat – érkezett a jó kedvű válasz.
 – Mire alkalmat, egy kis öndicsőítésre? – csúszott ki Rose szájából akarata ellenére. – Nem gon-
dolja, hogy inkább a Bolygó hollandit kellett volna megnéznünk?
– Buta kislány! Ha valaki beképzeltséggel vádol, csak annyit mondok neki, próbálja utánam csi-
nálni, amit az elmúlt tíz-tizenkét évben elértem! Pontosan tudom, mit, mennyit érek. Éppenséggel
elég sokat utazom, de ez a közeljövőben megváltozik, és ha annyira szereti Wagnert, majd utánané-
zek, hogy Európa operaházai közül hol van éppen műsoron. Na, de már itt is vagyunk.
Lehet, hogy valóban nem is annyira beképzelt, hiszen megdolgozott azért, amije van – töprengett
magában a lány –, de akkor is olyan fölényesnek hangzik, amikor az anyagi lehetőségeivel kérke-
dik. Még hogy elviszi őt, Rose Prunert valamelyik európai nagyváros operájába!
A behomályosodott üvegen keresztül Rose felismerte Gerriték házát. De most az egyszer sötét
ablakok fogadták. Lehet, hogy már olyan késő van… – töprengett a lány, miközben előkotorta az
eddig még sohasem használt házkulcsot.
– Köszönöm a meghívást! – fordult vissza kísérőjéhez. – A ruhát majd itthagyom a háziaknál, az
úgy rendben lesz?
– Nem hív meg egy… csésze kávéra? – A férfi karjával a ház ajtótokjának támaszkodott, és a
lány arcát vizsgálgatta.
– Nem lehet, még felébresztenénk Gerritéket. Majd leveszem a cipőmet, és mezítláb megyek fel,
úgy kopog az a lépcső – magyarázkodott Rose.
– Nem a lépcső kopog, hanem a cipő sarka! – javította ki Van den Brink. – Ha ezen múlik, én is
leveszem a cipőmet – javasolta nevetős szemmel. – Legalább tizenöt éve nem műveltem ilyesmit.
Közben Rose kinyitotta az ajtót, és ijedten fülelve belépett az előszobába. – Tényleg nem, Van
den Brink…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi már be is húzta maga mögött az ajtót. – Ne ideges-
kedjen, Rose, Gerriték szerintem nincsenek itthon.
A lány zavartan nézett fel a férfi sötétben derengő arcára. – De-de, én, mi…
– Na jó, még a kávéról is lemondok, csak felkísérem, nehogy nekem itt a sötétben leguruljon a
lépcsőről – közölte határozottan Van den Brink.
Mire a lány eszmélni vagy tiltakozni tudott volna, már mindketten a felső szinten voltak, és a
következő pillanatban a szobája ajtajában álltak. Újra csak tiltakozni akart, de akkor már ki is nyílt
előtte az ajtó, és… Rose megszédült a váratlanul rátörő illatfelhőtől.
Ijedtségtől merev ujjakkal felkattintotta a villanyt, és még a lélegzete is elállt, amikor megpillan-
totta a kis szobát ellepő virágtengert. Mindenütt rózsák, vázákban, köcsögökben, kosarakban a leg-
különfélébb színű, fajtájú, méretű rózsák. Az apró íróasztalon, a komódon, a párkányon, az éjjeli-
szekrényen, még a fésülködő asztalkán is.
Rose szinte kétségbeesetten kapaszkodott meg a ruhásszekrény sarkában.
Van den Brink látva a lány ijedtségét, bocsánatkérően elmosolyodott. – Még mielőtt veszekedni
kezd velem: Nem, nem mindegyik alkalmazottam kap ilyen… természetbeni juttatást. De azt szeret-
tem volna…
– Hogy rózsás kedvem legyen? – szakította félbe a lány. – És hogy sikerült… kié ez a ház egyál-
talán? – folytatta a kérdezősködést gyanakvóan.
Van den Brink a megadás jeléül felemelte a tenyerét. – Szembereflektorozás nélkül is mindent
beismerek. Bűnös vagyok, Gerriték a bérlőim. Csak egy kis szívességre kértem őket. Nem gondol-
tam volna, hogy ez az apró csínytevés ennyire felkavarja, Rose.
A lány úgy érezte, mindjárt összecsuklik alatta a lába. Mély lélegzetet vett, és tízig számolva
magában, lassan kifújta a levegőt. Amikor úgy érezte, képes elengedni a szekrényt, kihúzta magát,
és gyanakvó tekintetét a férfira szegezve megszólalt: – Tulajdonképpen mit akar tőlem, Van den
Brink úr?
– Azt reméltem, hogy erre már magad is rájöttél. Azt szeretném, hogy a Rózsalovag megállapod-
jék, a bolygó hollandi végre révbe érjen. Azt akarom, hogy feleségül gyere hozzám, kis Csipkeró-
zsikám, tudod, „együtt, amíg a sír el nem választ”.
Rose szinte megbabonázva hallgatta a férfi szavait. Amikor azonban elhangzott az a szó, hogy
„sír”, anélkül hogy tudatában lenne annak, amit tesz, sőt, mintha kívülről látná magát, Rose egy
hatalmas pofont kevert le a mosolyogva várakozó embernek.
– Hogy nem sül le a bőr a képéről, maga… gátlástalan, beképzelt, szemtelen, szerencsétlen gaz-
ember! Mégis mit képzel, ki maga, hogy… hogy… azért mert sok a pénze, elvárná tőlem, hogy fel-
áldozzam magam a-a-a… – kiabált Rose a dühtől eltorzult arccal.
– Ebből elég, Rose Pruner – szakította félbe a lány dühös litániáját Van den Brink. Nyugodtan,
rezzenéstelen arccal, csak egy kicsit feszesre húzott szájjal válaszolt a lány hisztérikus kiáltozására.
– Nem hittem volna, hogy ekkora áldozatnak számít, ha… de most. már mindegy, ne húzzuk tovább
az időt! Ami a munkakapcsolatot illeti, hacsak nem jön megint magára valamilyen dühroham, nem
gondolom, hogy ez a kis epizód befolyásolná az együttműködést. Higgye el, nem áll szándékomban
tovább zaklatni! Ha úgy gondolja tehát, hogy legalább munkáltatóként el tud viselni, Londonban
jelentkezzen az InterRose irodájában. Szép álmokat!
Merev testtartással az ajtó felé ment, hogy aztán meg egy mondat erejéig visszaforduljon.
– Ja, és ha zavarja a rózsák illata, nyugodtan dobálja ki őket, nehogy miattam még ráadásul mig-
rént is kapjon!

Rose egy darabig sem mozdulni, sem gondolkodni nem volt képes. Állt a gyönyörű rózsák illatával
telelehelt szobában, és lassan lecsúszott a szekrény mentén a padlóra, ahol aztán eleredtek a köny-
nyei.
Még másnap délután is, amikor a rózsatengert maga után hagyva elbúcsúzott a zavarodott arcot
vágó háziaktól, hogy egy vállalati sofőr kivigye őt a repülőtérre, még akkor is úgy érezte, mintha
tompán sajgó feje kóccal lenne kitömve.
Van den Brink megkérte a kezét! El akarta őt venni feleségül! A londoni villák nézése, az Amsz-
terdamba szóló ismételt meghívások, a férfi kedvessége, mind egy irányba mutattak, de ő ostoba,
ebből semmit sem értett meg! A Rózsalovag úgy találta, hogy számos kalandja, és szebbnél szebb
nagyvilági hölgyek meghódítása után, a szürke és igénytelen kis londoni titkárnőcske alkalmas arra,
hogy fennmaradó éveiben társa legyen, boldogítsa, és főleg ápolja a pórul járt világfit. Egyszerűen
felháborító, hogyan, milyen válogatott eszközökkel próbálta becserkészni a mit sem sejtő, együgyű
áldozatot! – füstölgött még a beszállópult előtti sorban várakozva is Rose. Idegesen várta, hogy
végre felszállhasson a gépbe, és itthagyhassa ezt az országot, amikor a csarnokban észrevett egy
ismerősnek tűnő alakot.
De miért üldögélne Van den Brink fagyos arccal az indulási oldal egyik lócáján? Pedig ő volt,
igaz, most az egyszer farmernadrágban és szőrmegalléros dzsekiben, de sötétszőke haját, jellegzetes
keskeny arcát Rose ezer más között is azonnal felismerte volna. Még csak felém sem néz, lehet,
hogy valaki mást kísért ki, vagy máris akadt másik jelöltje, akire itt vár? – tűnődött a lány, miköz-
ben megint eggyel közelebb került a pulthoz.
– Rose, szabad egy szóra? – szólította meg egy hang, és valaki megragadta a karját.
A lány ijedten fordult az ismerősnek tűnő hang irányába. Margaretha Van den Brink! A feszült
arcú idős hölgy elegáns szövetkabátjában most valahogy évekkel idősebbnek tűnt, mint a tegnapi
jókedvűen tréfálkozó nagymama.
Mielőtt még a lány bármit tudott volna mondani, a nő idegesen megszólalt: – Mit művelt maga,
Rose, az én unokámmal?
A lány, mint egy partra vetett hal, tátogott, és rémülten nézett a padon ülő férfi felé. Szerencsére
nem vette őket észre, vágy talán… ő uszította rá a nagymamáját? Nem, Nicolaas nem az az ember,
aki mással intézteti el a dolgait. De mi dolguk van még egyáltalán kettejüknek?
Margaretha, miután hiába várt a lány válaszára, türelmetlenül megrázta Rose könyökét. – Ma
reggel Nicolaas olyan volt, mint egy sértett vadkan, pedig tegnap olyan gondtalannak, jókedvűnek
tűnt, olyannak, mint régen, mielőtt… tudja, mielőtt Norbert… mielőtt elvesztettük őt.
Rose megütközve ráncolta össze a homlokát. – Norbert? – ismételte meg a számára ismeretlen
nevet.
– Hát Nicolaas öccse. Nem hiszem, hogy nem tudna róla. Két éve halt meg… AIDS-ben. Az
egész családnak rettenetes volt, de leginkább Nicolaasnak, mert ők ketten különösen közel álltak
egymáshoz. Nem igen szeret erről még most sem beszélni, de ő volt az, aki az utolsó pillanatig vele
volt, fogta a kezét…
Az idős hölgy tovább beszélt, de Rose már egyetlenegy szavát sem hallotta meg. Úgy állt a pult
mellett, mint akibe villám csapott. És hirtelen rettenetes düh öntötte el. Szóval nem Nicolaas a be-
teg, de szándékosan meghagyta őt ebben a tudatban. Kihasználta a félreértést, szadista módon él-
vezte, hogy őt rettegésben tarthatja! Játszadozott vele, csak egy jót szórakozott, amikor ott az író-
asztalon bebizonyította… hogy ő is ugyanolyan esendő, sőt még akkor is, amikor felsértették a te-
nyerüket! Amikor ő napokig halálos rettegésben élt! Ez az ember tényleg szörnyeteg! Megkérte a
kezét, és elvárta volna, hogy Rose annak tudatában rebegjen hálásan igent, hogy egy halálosan be-
teg emberhez megy feleségül… a biztos fertőzés tudatában!
Úgy érezte magát, mintha a csarnok mennyezete a fejére szakadt volna. Miközben újabb és újabb
részletek villantak fel lelki szemei előtt, a férfi minden egyes szava, gesztusa új értelmet nyert. Ha
ott az irodában csak a bizonyítás kedvéért képes volt úgy megalázni, akkor lehet, hogy ez a lányké-
rés is csak valamiféle rafinált játék, csel volt… Ha sikerült volna megkapni beleegyezését, Van den
Brink fölényesen és gúnyosan kinevette és kioktatta volna a… a józan ész parancsaival szöges el-
lentétben hozott döntésekről!
Rose kimerülten megmasszírozta sajgó homlokát. Úgy érezte magát, mint egy űzött vad. Ha nem
hagyja abba az önkínzást, még a végén belebolondul. Minden ízében remegve még egy pillantást
vetett a padra, de a férfi már nem ült ott.
– Sa-sajnálom, Mrs. Va-van den B-brink – hebegte elgyötörten; kitépte magát az asszony kezé-
ből, és menekülésszerűen belépett a belső váróterembe.
Hetedik
Több mint egy napig tartott, amíg magához tért a sokkból. Csak ült Hendonék nappalijában, hallgat-
ta Mick jókedvű fecsegését, aki nagyon örült az ajándékba hozott klumpának, és egy szót sem volt
képes elmondani abból, ami vele törtérit. Szerencsére Evelyn volt annyira okos, hogy nem is eről-
tette őt.
Csak, amikor a kezébe nyomott egy takarót és párnát, halkan megjegyezte: – Néha még a szép
szőke hercegek is férgesnek bizonyulnak. Ha még egyszer ide meri dugni azt a csinos képét, eskü-
szöm, egy tíznapos zsúrkenyérrel vágom fejbe!
A következő napokban Rose olyan tehetetlenül téblábolt a hirtelen beszűkült kis életében, mintha
a súlytalanság állapotába került volna. Tudta, hogy sürgősen lakást kellene keresnie, munkáról gon-
doskodnia, de egyszerűen képtelennek érezte magát bármilyen céltudatos cselekvésre. Ráadásul az
újságosstandon meglátott egy színes magazint, amelynek a címlapján Tiffany pózolt egy csodálatos
szép, romantikus esküvői ruhában, és ettől annyira megzavarodott, hogy csak úgy, cél nélkül elin-
dult valamerre.
Amikor aztán vagy húsz perc gyaloglás után körülnézett, megütközve vette észre, hogy valami-
lyen rejtélyes módon arra a helyre keveredett, ahol pár héttel ezelőtt Van den Brink megállt az au-
tóval, hogy elmondja… de miről is beszélt akkor a férfi? Nem igazán figyelt oda, annyira megrázta
az a kis baleset a tüskékkel, csak magával, félelmeivel volt elfoglalva…
De azért mintha most valami, pár szófoszlány, mondattöredék felidéződött volna… nem lehet,
hogy Van den Brink akkor a leletről beszélt, hogy kié az, és miért tartja magánál?
Ha ez tényleg így van – töprengett pipacspirossá vált arccal – akkor nem csoda, hogy Nicolaas
annyira megsértődött! És akkor elnézést kell tőle kérnie, magyarázatot adnia, legalább ennyivel
tartozik neki! De hogyan derítse ki, hogy mi történt valójában itt a park szélén, a Jaguár utasfülké-
jében? Nem állíthat be csak úgy egyszerűen Nicolaashoz – érdekes, már csak így gondol rá, és nem
mint Van den Brinkre –, és nem szegezheti neki a kérdést, hogy mit is mondott neki akkor, a nagyi
születésnapjának estéjén az autóban.
Hosszas tépelődés és győzködés után a torkában dobogó szívvel felhívta a londoni InterRose-t
Egy szépen modulált, cseppet sem dadogó női hang szólt bele a kagylóba, és közölte, hogy Van
Den Brink úr jelenleg nem tartózkodik Angliában, és nem is tudják, mikor jön legközelebb Lon-
donba.
Rose idegesen csavargatta az ujja körül a telefonzsinórt, majd még nagyobb lelki tusa után
Amszterdamba telefonált. Ott sem járt sikerrel. A harmadik hívás előtt hosszasan le-föl járkált a
keskeny előszobában, mire végül rávette magát a telefonálásra.
Margaretha szólt bele a kagylóba. Ahogy Rose bemutatkozott, az asszony hangja azonnal tartóz-
kodóvá vált.
– Nem tudom, miért érdeklődik Nicolaas után, hiszen maga már Amszterdamban eldöntötte,
hogy hallani sem akar róla.
– Én… nekem okvetlenül beszélnem kell vele. A repülőtéren nagyon ideges voltam, de közben
rájöttem, kiderült, hogy…
– Terhes? – koppant szárazon a kurta kérdés.
– Dehogy! – tiltakozott Rose. — De volt köztünk egy félreértés, azt szeretném tisztázni.
– Azt az egyetlen szerencsétlen félreértést Nick teljes egészében tisztázta magával, ezt biztosan
tudom. És elnézést is kért magától az autóban… talán csodálkozik, hogy ilyesmiket elmesélt egy
öregasszonynak, de… ő tudja, hogy megbízhat bennem.
– Nem úgy, mint bennem, ezt akarta mondani? – kérdezte keserűen Rose. – Én csak egy esélyt
szerettem volna, hogy tisztázzak vele mindent, Mrs. Van den Brink. Megtudni, hogy mikor lesz újra
Londonban.
Azt már nem tette hozzá, hogy szíves örömest elrepülne Amszterdamba, de nincs egy fityingje
sem!
A telefonkagyló sokáig néma maradt, aztán kicsit rekedten és bizonytalanul megszólalt.
 – Úgy tudom, holnapután átugrik egy napra. A szokásos szállodájában fog lakni. De ha még egy-
szer fájdalmat okoz neki. Rose, akkor az Isten legyen irgalmas magának!
És mielőtt Rose bármit tudott volna mondani, a vonal megszakadt.

Már megint ugyanabba a sötétkék kosztümbe öltözve toporgott Rose izgatottan á férfi szobája előtt.
Egyszer már állt itt így, akkor katasztrofálisan végződött a látogatása. Ma vajon szintén kudarcot
vall? Csak nehogy megint a bögyös fekete legyen a lakosztályban – rettegett gondolatban a lány,
mert azt a szégyent már nem tudta volna elviselni.
A kopogás után majdnem egy perc telt el, mire kinyílt az ajtó. Van den Brink egy szál hófehér
frottírköpenyben, zuhanyozástól vizes hajjal állt a küszöbön.
– Nocsak. Ma sem rendeltem semmit – jelentette ki mogorván.
Jaj, csak most ne dadogjak! – fohászkodott magában a lány, miközben készült az első mondatra.
– Senki sem tudja, hogy itt vagyok – szögezte le még ellenségesebben a férfi.
– Be-bemehetek? – nyögte ki nagy nehezen Rose.
Van den Brink kitárta az ajtót, és kelletlen arccal beintette látogatóját.
A lány titokban szoknyájába törölte izzadó tenyerét, és lopva körülnézett a lakosztályban. – Nem
zavarok?
– Dehogynem – hangzott a válasz. – De nem azért, mert ma fekete szexbombáknak tartanék fo-
gadónapot – válaszolt gúnyosan a férfi.
Rose dühösen érezte, hogy ezekre a szavakra az arcát elönti a vér. Miért kell neki minden kelle-
metlen megjegyzésre elpirulni?
Harciasan előrébb lépett, és elszántan belevágott: – Beszélnünk kell arról a szerencsétlen be-
beszélgetésről. Én akkor nem voltam olyan állapotban, hogy bármit felfoghassak abból, amit el-
mondott. De közben töprengtem, és megértettem, hogy ez az egész… egy félreértés… vagyis hogy
ostobán viselkedtem, mert azt hittem, sz-szóval…
– Talán azt hámozzam ki ebből a zagyvaságból, hogy megbántad a döntésedet? – szögezte neki a
kérdést Van den Brink, miközben két lépéssel közelebb jött hozzá.
Rose hiába köszörülte a torkát, nem bírt megszólalni, ezért csak némán bólintott.
A férfi még közelebb lépett, egy váratlan mozdulattal beletúrt a fizurájába úgy, hogy a nehezen
feltűzött konty azonnal szétesett, és a kiszabaduló hajtincsek a hátára omlottak, aztán kifejezéstelen
hangon megszólalt: – Akkor mire vársz még? Vetkőzz, és irány az ágy!
Rose, ahogy később megrendülve visszaemlékezett, automatikusan a ruhájához nyúlt, és enge-
delmesen gombolni kezdte a kosztümöt. Csak a második gombnál döbbent rá, hogy valami nincs
rendjén. Lassan leengedte a kezét, és bizonytalanul a férfira nézett.
Van den Brink felsóhajtott, aztán saját kezébe vette az előtte álló nő levetkőztetését.
A lány tudta, hogy nem így kellene történni az egésznek, mégsem volt képes ellenkezni. Állt,
mint egy bábu, és hagyta, hogy a férfi tapasztalt kezei villámgyorsan megszabadítsák ruháitól. Mire
elkezdett volna szégyenkezni, már anyaszült meztelenül feküdt a hatalmas ágyon, és mellette állt
Nicolaas, aki ráérős mozdulatokkal vette le a köpenyét.
Szép, szikár, férfias teste volt, valahol meleg éghajlatú tájakon járhatott nemrégen, mert a fürdő-
nadrág helye fehéren elütött az aranyszínűre barnult bőrétől. Haja a homlokába lógott, ahogy fölé
hajolt az ágyon.
Rose érezte, tudta, hogy el kellene mennie, még ha újabb gúnyos szavak is követnék visszakozá-
sát, magára kapkodni holmiját, és elfutni, mert ennek nem így kell történni… de egyszerűen képte-
len volt rá, hiszen már annyiszor menekült a férfi elől, és mégsem kapta vissza lelki nyugalmát.
Legalább az egyre előrébb tolakodó könnyeit próbálta visszapislogni.
Van den Brink valamit mégis észrevehetett, mert miközben forró tenyerével végigsimított a lány
törékeny testén, rekedt hangon megkérdezte: – Meggondoltad magad?
Rose beleharapott az ajkába, és némán nemet intett a fejével.
Még azt sem lehetett volna állítani, hogy figyelmetlen, önző vagy durva lett volna, hisz végigsi-
mogatta, megcsókolta, forró, szappanillatú testével beborította, mielőtt a magáévá tette volna, sőt,
még különösebb fájdalmat sem okozott, Rose mégis úgy érezte magát, mintha egy precíz sebészeti-
beavatkozás szenvedő alanya lett volna.
Nem is olyan borzasztó, vigasztalta magát, hiszen a végén jómaga kellemesen beleborzongott a
szokatlan, gerincét bizsergető érzésekbe, amikor Nicolaas végül szabad folyást engedett vágyainak,
hogy aztán egy robbanásszerű csúcspontban megkönnyebbüljön, de mégis valahogy üresnek, csaló-
dottnak érezte magát.
– Ez-ez mindig ilyen lesz? – kérdezte félénken, miután a férfi ernyedten hátradőlt mellette az
ágyon.
– Mindig? Miből gondolja, hogy velem még valaha sor kerülne egy következő alkalomra? Amit
meg mások művelnek magával, az engem egyáltalán nem érdekel.
A férfi elutasító szavaira Rose-t olyan érzés fogta el, mintha egy jeges kéz markolná a szívét. –
Még mindig haragszol rám, azért csinálod ezt velem, Nicolaas? – suttogta elkeseredetten.
– Nocsak, hát Nicolaas lett belőlem! Összeszedheti a cuccát, Pruner kisasszony, és mehet, mert
nekem a mai napra még van programom.
Rose riadtan maga elé kapta a takarót. Hitetlenkedve bámulta a rideg arcot vágó férfit.
– Természetesen lezuhanyozhat, ha nagyon akar, de… biztosíthatom, hogy gondoskodtam véde-
kezésről, mindkettőnknek nyugodt álmaink lehetnek. De azért igyekezzen, nem érek rá a végtelen-
ségig.
Ez után Rose már szó nélkül berohant a fürdőszobába, ahol reszkető kezekkel húzta magára a
ruháit. Ez nem lehet igaz, Nicolaas csak tetteti magát, még mindig meg van sértődve… kimegy
hozzá, kibékíti, és minden rendbe jön – vigasztalta magát, mialatt gyorsan feltűzte a haját.
– Nicolaas, tudom, hogy megbántottalak, amikor olyan csúnyán elutasítottam a házassági ajánla-
todat, de értsd meg, nekem előtte fogalmam sem volt az érzéseidről, teljesen meg voltam döbbenve,
és én mindent jóváteszek, mert tudom, hogy szeretsz, és… hadarta kétségbeesetten, miközben kö-
nyörgő tekintettel nézte a köpenyét újra magára öltő férfit.
– Én egyáltalán nem vagyok megsértődve, sőt inkább megkönnyebbültem, hogy ilyen simán
végződött ez az egész. És ami azt az ajánlatot illeti, ne próbálkozzon még egyszer előhúzni, mert
akkor azt kellene gondolnom, hogy maga még a szépséges és rafinált unokanővérénél is ostobább,
pedig az igazán nagy szó! Ja, és ha jól emlékszem, én egyetlenegyszer sem mondtam azt, hogy sze-
retem magát. Most pedig, ha megbocsát, Pruner kisasszony!
Mielőtt bármit tudott volna mondani, Rose a szálloda folyosóján találta magát. Csak a maradék
büszkesége akadályozta meg abban, hogy még egyszer megalázkodva bekopogtasson, és megpró-
bálja meggyőzni Van den Brinket, hogy ő végig arról volt meggyőződve, a férfi HIV-fertőzött. Kü-
lönben is, biztosan be sem engedné – gondolta keserűen, és elindult haza.

– El kellene innen utaznom, új életet kezdenem – jelentette ki búskomoran Rose, amikor másnap
hármasban Hendonékkal vacsorához ültek.
– Remek ötlet, de csak akkor, ha tudod, mit akarsz csinálni, és nem a gondjaid elől akarsz mene-
külni. Mert az úgysem sikerülne – válaszolt fanyarul Evelyn.
– Ne-ne menj el, Rosie! – kérlelte fancsali arccal Mick. – Lehet, hogy esni fog a hó, és akkor ki-
vel megyek szánkózni?
A többiek mind kinevetnek.
Rosie tekintetével végigbarangolta a majdnem százkilencven centis tizennyolc éves fiatalembert,
akinek csak egy tizenkét éves gyerek értelme jutott. Szomorúan rámosolygott. Ezek az igazi tragé-
diák – gondolta magában –, és nem az, amikor egy férfiasságában vérig sértett ember bosszút áll, ha
még oly kegyetlen is az a bosszú… Egyszer majd talán sikerül túltennie magát a fájdalmon, ezzel
szemben Mick tragédiáját nem gyógyítja be az idő. Ránézett a fiú anyjára bárcsak ő is ilyen erős
tudna lenni!
Ha le is esik a hó, legfeljebb csak egy fél napig marad meg – oktatta ki fiát Evelyn, de Mick tíz-
percenként makacsul az ablakhoz ugrott, hogy figyelje az égen gomolygó szürke felhőket.
– Te Rosie, ugye nem vagy terhes? – súgta oda neki aggodalmasan az idősebb nő, miközben szo-
morkásán figyelte az ablak előtt álló fia széles vállát.
A lány vérvörösen mormolta: – Nem, biztos, hogy nem, legalábbis azt mondta, hogy… vigyá-
zott…
– Vigyázott vagy védekezett, te naiv liba? Nem mindegy. Nehogy úgy járj… hiszen tudod. A vi-
lág tele van gazfickókkal, akik a legkisebb gond hírére azonnal felkapják a nyúlcipőt. És amilyen
szerencsétlen arckifejezéssel jöttél tegnap haza, nemigen sikerülhetett a kibékülés.
– Esik a hó, anya! Esik a hó – szakította félbe őket Mick lelkendezése.
– Aha, három pehely gomolyog a lámpa körül, és máris olvad – nézett fel Rose, és fáradtan fel-
tápászkodott. – Elteszem magam holnapra.

De amikor másnap felébredtek, vastag, szikrázóan fehér hóréteg borította az utcákat. Vasárnap lé-
vén nem kellett hajnalban felkelni a műhelybe, ezért aztán Rose egy kis meggyőzés után engedett
Mick könyörgésének, és legmelegebb ruháit magára húzva hagyta magát kivonszolni az utcára. A
friss levegő, a vakítóan fehér hótakaró felvidították, és más gondolatokra hangolták. Ahogy ült a
szánkón, és hagyta, hogy Mick húzza a hóban, újra gondtalan gyereknek érezte magát. És amikor
vad hógolyócsatába kezdtek, hosszú idő után újra vidáman felkacagott.
Fél óra múlva, a fagytól pirosra csípett arccal berontottak a lakásba. Evelyn egy konyharuhával
csapkodva nevetve terelgette őket a konyhaasztal felé.
– Esküszöm, néha úgy érezem magam, mintha két gyerekem lenne! Na, gyertek reggelizni! Az-
tán várom a becses társaságot a műhelyben, ha nem igyekszünk, vasárnapi sütemény nélkül marad a
környék!
Hátul a szokásos meleg fogadta őket. Rose gyorsan átöltözött, és egy vékony fehér nadrágban és
trikóban látott neki a munkának. Mick kantáros nadrágjában a lisztport sepregette mellőle össze a
padlón. Rose éppen könyékig benne volt a kelt tésztában, amikor egy hideg fuvallat jelezte, hogy
valaki belépett a helyiségbe.
– Hé, Mick, ne lökdöss! Még a végén belepottyanok az üstbe.
Rose a csípőjével odébb lökte a nagydarab fiút, és csak utána nézett fel az ajtó felé.
– Pedig a tésztáért igazán kár lenné, a meglehetősen sajátos töltelékért már kevésbé. Egyébként
örömmel látom, hogy hamar megvigasztalódtál, és még gyorsabban találtál magadnak pótlékot.
Úgyhogy, ha lettek volna kétségeim, ezektől most egy csapásra megszabadultam – jelentette ki a
műhelybe belépő Van Den Brink komoran.
Mick, aki az idegenektől mindig tartott egy kicsit, gyorsan kisurrant a hátsó ajtón. Rose kiemelte
a kezét a nagy edényből, és hatalmasra tágult szemekkel bámult a jövevényre.
– El-eljött ide? – kérdezte, és a férfi barátságtalan szavai ellenére a szívében újra feltámadt a re-
mény.
– Csinos, széles vállú legényt találtál magadnak. Együtt bohóckodtok a hóban, együtt dolgoztok,
együtt is laktok, nyilván olyasmit tud neked nyújtani, amit én nem – mondta a férfi, és fölényes pil-
lantással végigbarangolta a túlzsúfolt műhelyt.
– De hiszen ez Mick! Evelyn tizennyolc éves fia! – kiáltott fel rémülten a lány.
– Jó kor, tele életerővel és energiával.
– De hát ő, ő… csak egy nagy gyerek!
– Jó nagy fiúcska!
– Jézusom! Úgy értem, Mick szellemileg visszamaradott!
– Nyilván más képességei miatt esett rá a választásod – vágott vissza végül mogorván a férfi.
– A fenébe is, Van den Brink! Azok után, ami történt, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy
idejön, és meggyanúsít… hogy én Mickkel…
A férfi viszolyogva nézte a lány kezéről lecsöppenő nagy tésztacsomókat. Megrázta a fejét, aztán
töprengő hangon megszólalt: – Pár nappal ezelőtt még minden a legnagyobb rendben volt. Küzdöt-
tem valamiért, és már-már elnyertem, amikor mint derült égből a villámcsapás ért a felismerés,
hogy életem legnagyobb tévedését készültem elkövetni. És amikor a sors-különös szeszélye folytán
mégis elnyertem a jutalomvirágomat, kiderült, hogy csak egy száraz, szúrós bogáncs az, amit én
illatos rózsabimbónak véltem.
Rose a sértő szavak hallatán legszívesebben elsírta volna magát. Ehelyett idegességtől remegő
hangon nyögte: – Maga igazságtalan, szándékosan az. Úgy tesz, mintha még soha életében nem
tévedett volna! Tényleg sohasem hibázott, Van den Brink?
– Dehogynem, és életem legnagyobb hibája volt, amikor először eljöttem utánad – koppantak ri-
degen a szavak.
Erre már Rose nem bírta tovább türtőztetni magát. Megragadta a férfi öltönyét, és az elkeseredés
által megsokszorozott erővel alaposan megrázta a nála legalább egy fejjel nagyobb embert. – Med-
dig akar még kínozni? Tévedtem, és megfizettem az árát! Maga meg szadista módon élvezi, hogy
megalázhat, hát tényleg azt hiszi, hogy nekem olyan nagy élmény volt az a… klinikai deflorálás az
ágyában?! Tűnjön már el innen örökre!
Van den Brink arcán remegés futott át a lány szavaira, aztán viszolyogva lerázta magáról Rose
kezét.
– Nem hiszem, hogy az itt fizetett béredből egyhamar meg tudod téríteni a káromat.
Rose könnyektől égő tekintetével csak most vette szemügyre a férfi öltönyét. A sötétzöld zakó
hajtókáin kivehető volt a két apró női kéz nyoma, és a világos színű tészta nagy ragadós csomókban
folyt le a kabát elején. Rose nem tudott ellenállni a látványnak. Hangosan hahotázni kezdett. Még
azután sokáig is hisztériásán nevetett, amikor a férfi dühösen kirohant a műhelyből.
Aztán arra gondolt, vajon mennyibe kerül egy ilyen öltöny, és egyből elkomolyodott.

Egy hét múlva Evelyn kelletlen grimasszal hívta telefonhoz albérlőjét. – Miss Világ Szépe telefonál
– közölte gunyorosan, és még arra sem ügyelt, hogy lehalkítsa a hangját.
– Szóval még mindig ott vagy annál a boszorkánynál – hangzottak Tiffany üdvözlő szavai.
– Sohasem tudtam megérteni, hogy ti ketten miért nem bírjátok elviselni egymást – bosszanko-
dott Rose.
– Ez most nem fontos, Rose. Azért hívlak, mert… szóval úgy tűnik, mégiscsak lesz esküvő.
Rose rémületében levegő után kapkodott. – Ho-honnan veszed ezt, nekem semmilyen esküvő…
– Rose, te hülye! Hát persze, hogy neked nem lesz egyhamar esküvőd, de nekem annál inkább!
Hiszen megmondtam, nem? – vágta el unokahúga szavait diadalmasan.
A lány a megkönnyebbüléstől felnyögött, aztán megpróbálta összeszedni a gondolatait- – Hát
szívből gratulálok, majd küldök egy táviratot.
A kagylóban csak néhány néma pillanat után csendült fel újra Tiffany kicsit elbizonytalanodott
hangja. – Hát tudod, Rosie, változott egy kicsit a helyzet. Én ugyan figyelmeztettem Williamet,
hogy te… de azért szeretném, ha megismerkednél a vőlegényemmel. Végül is a sógorod lesz – ma-
gyarázkodott a lány olyan kedves hangon, hogy Rose-ban felébredt a gyanakvás.
Nem szólt egy szót sem, várta, hogy kiszámíthatatlan unokatestvére mivel rukkol elő.
– Szóval, szeretném, ha találkoznátok, vagyis William nagyon kíváncsi rád.
– De Tiff, én semmiféleképpen nem tudok New Yorkba utazni.. – És magában arra gondolt,
hogyha lenne is annyi pénze, akkor sem ilyen célra költené.
– De hát arról szó sincs, csak egy közös vacsoráról. Nem mondtam volna, hogy itt vagyunk Lon-
donban? – csilingelt győzedelmesen Tiffany hangja. – Ennyit csak megtehetsz az unokatestvéredért!
Rose idegesen gyűrögette zsebkendőjét. Közös vacsora Tiffanyval és a ki tudja milyen előkelő
vőlegényével! – Tudod, hogy nincs olyan ruhám, amit… – Eszébe jutott a gyönyörű mélyvörös es-
télyi, és elhallgatott. Mikor szabadul már meg ezeket a makacs emlékeket kísérő fájdalomtól?
– Hisz annyi ruhát ajándékoztam neked! – bosz-szankodott az idősebb lány.
– Hármat, tíz év alatt. És mindegyik olyan szabású, hogy nem lehetett átalakítani az én… töké-
letlen alakomra – jegyezte meg száraz hangon. – Ha tényleg ragaszkodsz hozzá, majd valamit kita-
lálok. Mondd meg, mikor és hova menjek, szerzek ruhát, és előveszem jobbik modoromat, nehogy
szégyent hozzak rád.
Evelynnek a több mint húszéves ruhájában Rose úgy nézett ki, mint egy tizenöt éves kislány. Rá-
adásul hosszas rábeszélések után megengedte, hogy barátnője besüsse a haját, amely most ezer csi-
gában göndörödött a vállán. Még Mick is észrevette, milyen csinos a lány. Az igaz, hogy mire a
földalattitól eljutott a vendéglőig, a latyakos hóban átázott a cipője, de a bevonulása ennek ellenére
sikeres volt.
Szeme sarkából észrevette, hogy a férfi vendégek érdeklődve figyelik, ahogy végigmegy az ét-
termen a hátsó asztalig, ahol már messziről feltűnően világított Tiffany szőke hajkoronája.
– Úristen, hiszen ez egy gyerek! – nyögte ki az üdvözlésére felpattanó férfi.
Rose nem kisebb meglepetéssel vette szemügyre Tiffany jegyesét. Nem ilyen embert képzelt
unokanővére élettársának. Először is már negyven felé közeledett, kicsit testes, a kívántnál kicsit
magasabb homlokkal, és az arcvonásai sem voltak rendkívüliek, de szeme élénken és intelligensen
csillogott dús szemöldöke alatt.
– A gyerek huszonkét éves – nevette el végül magát Rose, megpuszilta a meglepettnek tűnő
Tiffanyt, és megrázta William Ross kezét. – És mivel én vagyok, Tiff egyetlen rokona, bizton
mondhatom – isten hozta a családban, William! Meséljetek, mindent tudni akarok rólatok!
Borzasztó büszke volt magára, hogy egyetlen elakadás nélkül sikerült végigmondani szavait.
Alig tíz perc alatt elégedetten megállapította, hogy mégiscsak pontosan ez az ember az, akire
Tiffanynak szüksége van. Nyugodt, kiegyensúlyozott, határozott és sokat tapasztalt férfi, aki – leg-
alábbis neki úgy tűnt – átlát a csodaszép fotómodell apró trükkjein, sok mindent ráhagy, hogy aztán
úgyis a saját elképzelése szerint döntsön a fontos dolgokban. Kérdés, hogy ez meddig fog közöttük
működni, de ez nem az ő gondja.
– És tulajdonképpen mivel foglalkozol, William? – kíváncsiskodott a desszertnél Rose.
Tiffany eltolta maga elől a sült fagylaltot. – Üzletember, egy nagy vállalkozása van – vágott
közbe gyorsan.
Jegyese szelíden mosolyogva apró csókot pöttyintett Tiffany kézfejére, aztán Rose felé fordult. –
Előre csomagolt süteményeket gyártunk, fél Amerikát ellátjuk, ha úgy vesszük, pék vagyok.
Rose nagy nehezen lenyelte a torkában felágaskodó falatot, és nem mert a zavartan fészkelődő
Tiffanyra nézni, mert már anélkül is úgy érezte, mindjárt szétreped az arcbőre. Végül mégiscsak
kénytelen volt elvigyorodni. Szóval még a végén Tiffanyból lesz pékné! Elnéző fintort vágott a lány
felé, aztán az őket értetlenül figyelő férfihoz fordult.
– Majdnem kollégák vagyunk. Én most éppen egy barátnőm sütödéjében dolgozom, mint admi-
nisztrátor, kisegítő pék, cukrászsegéd meg minden, A lángosunk egészen különleges, na meg a ma-
zsolás sütemé…
Magán érezte a meglepődött William érdeklődő mosolyát, de képtelen volt befejezni a mondatot.
A vendéglő egyik asztalánál ugyanis megpillantotta a mazsolás sütemény egyik lelkes hívét, amint
egy négyfős társaságban költi el vacsoráját.
– Bo-bocsánat – motyogta zavartan.
Tiffany kíváncsian forgolódott, amíg csak meg nem látta Rose zavarának kiváltóját.
Egy pillanatra ő is megmerevedett, aztán annál nagyobb vehemenciával próbálta visszahozni a jó
hangulatot. Amikor Rose továbbra is az asztalkendőjébe rejtve arcát motyogva válaszolgatott
William érdeklődő kérdéseire, Tiffany egy idősebb nővér határozottságával magával hurcolta a
lányt a mosdóba.
– Szerencséd, hogy nem nevettél ki hangosan! – közölte vele a vörös bársonnyal borított, elegáns
budoárra hasonlító helyiségben. – Williamnek kiterjedt élelmiszeripari vállalkozása van, és kész! És
ne zaklasd a pitéiddel meg a mazsolás kalácsokkal!
Gondosan megigazította az ajkán a sötétvörös rúzst, és elégedetten megszemlélte tökéletes alak-
jának tükörképét. – Egyébként egész csinos vagy. És nem akarom, hogy szó essék Van den
Brinkről. Azt az ügyet lezártam, vége.
– Lehet hogy te igen, de én nem – szaladt ki Rose száján akarata ellenére.
Tiffany elnéző mosollyal legyintett. – Ugyan, Rosie, ilyesmi mindennap megesik, hogy a kis bu-
tuska titkárnő belepistul fess főnökébe! Szerencsére volt annyi eszed, és felmondtál, mielőtt még
valami ostobaságot követtél volna el. Én is szerencsére elég hamar rájöttem, hogy csak arra használ
engem, hogy az üzletfeleit kábítsam el a jelenlétemmel.
Néhány pillanatig figyelte a fiatalabb lány arcára telepedő szomorúságot, aztán tőle teljesen szo-
katlan módon magához vonta Rose-t. – Hé, Rosie, nehogy már elsírd magad! Meglátod, gyorsan
elfelejted, hidd el nekem, hogy semmi, abszolút semmi esélyed sem lett volna nála, hiszen gyakor-
latilag észre sem vett!
– Észrevett, csak mire én észrevettem, hogy ő észrevett, addigra alaposan elpuskáztam a dolgot –
motyogta a lány.
Tiffany anyáskodva maga felé emelte Rose arcát. Figyelmesen nézte a sárgásbarna szemekben
tükröződő fájdalmat, aztán kihúzta magát, újra belepillantva a tükörbe.
– Ha én, egy ilyen ostoba, üresfejű, karrierje végére érő fotómodell, meg tudtam kaparintani
Williamet, akkor te, akit mindenki azonnal megkedvel, mért ne tudnád meggyőzni a Rózsalovagot?
Beszélj vele!
Rose a megdöbbenéstől még a száját is elfelejtette becsukni. Hogy Tiffany ilyeneket mondjon
saját magáról!
– Most mit bámulsz, Rosie? Szép vagyok, de ez borzasztó kérészéletű dolog, és most, hogy kö-
zeledem á harminchoz, egyre inkább látom minden egyes szaporodó ránccal, gyarapodó dekával,
hogy a szépség mennyire mulandó. És nehogy azt hidd, hogy valójában olyan sikeres vagyok. Min-
den ügynökségen ott toporognak, ott lihegnek a nyakunkba a húsz-, sőt tizenhat-tizennyolc éves
lányok Szóval, ha nem lenne William, nem tudom, mihez kezdenék. Azért is kellett olyan sürgősen
eladnom a házat, mert… szóval nem mind arany, ami fénylik.
Kihúzta magát, és tőle szokatlan kedvességgel megigazította Rosie fürtjeit. – Eddig tartott az ön-
ostorozó hegyibeszéd, úgyhogy vigyázz, mert mostantól kezdve már megint a gonosz és önző
Tiffany leszek!
Miközben az asztalok között visszatértek a türelmesen várakozó vőlegényhez. Van den Brink
éppen felnézett a tányérjából. Először Tiffanyt vette észre, és egy apró gunyoros mosollyal üdvözöl-
te, aztán néhány pillanatig a másik lányt figyelte anélkül, hogy felismerés villant volna a tekinteté-
ben. Végül hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel meredt a közeledő nőre, a villájáról lepottyant a
falat, miközben ő tett egy váratlan mozdulatot, mintha fel akarna pattanni az asztaltól.
– Hoppá! – suttogta Tiffany, amikor észrevette Van den Brink akaratlan reakcióját. – Ez most
tényleg nem nekem szólt.
– Tudjátok, lányok, olyan sokat törtem már a fejem egy számomra rejtélyes kérdésen – fogadta
őket William csibészes vigyorral. – Mi a fenét művelnek a nők, amikor ilyen ügybuzgalommal és
általában kollektíven kivonulnak a… mellékhelyiségbe.
– Na de Will! – csattant fel felháborodva Tiffany. – Csak nem akarod zavarba hozni Rosie-t?
Természetesen bepúderezzük az orrunkat.
– Ő állította, hogy már nagykorú. És aki ennyire ért a sütési technológiához, azt semmivel sem
lehet zavarba hozni. De akkor miért olyan fényes Rosie orra, és miért piros a szeme? Remélem,
nem én ríkattam meg. Tudom, hogy nem vagyok éppenséggel egy szép szőke herceg, de őszintén
szeretem Tiffanyt…
Ahogy elhangzott a „szép szőke herceg” kifejezés, Rose szeméből szinte kispricceltek a köny-
nyek. Nemsokára mind a hárman egy taxiban ültek, és a jegyespár szállodája felé hajtottak.
– Semmi gond, majd lent a lobbyban megisszuk a kávét – nyugtatta eljövendő sógornőjét a bűn-
tudatos arcot vágó William. – Sajnálom, hogy kiborítottalak, viszont vigasztal, hogy nem miattam
vagy szomorú. Azt a fickót, aki ekkora bánatot okozott neked, a legszívesebben saját kezűleg dug-
nám be a legnagyobb sütőkemencémbe.
– Kétszáz fokra felfűtve? – kuncogott Rosie. – Sőt, ha nem tévedek, a kekszeket, háromszáz fok
körül készítik. Kösz az együttérzést, de azt hiszem, nem kívánom a kávét – mormolta Rose, amikor
kiszálltak a taxiból. – Köszönöm a meghívást, és elnézést a… hisztiért. Még egyszer gratulálok, és
majd értesítsetek, hogy küldhessek táviratot.
William olyan megdöbbent arcot vágott, hogy Rose bocsánatkérően Tiffany felé fordult, aki
mérgesen a lányba karolt, és magával vonszolta őt a szálloda bejárata felé.
– Butaságokat beszélsz, Rose, természetesen meg vagy híva az esküvőre. Nyugi, küldünk neked
repülőjegyet. És most már gyere végre, nekem is kell az a kávé!
Így aztán Rose üldögélt a szálloda kávézójában, szürcsölte az illatos feketét, és hallgatta a jegye-
seket, ahogy az esküvő előkészületeiről beszélnek. A kellemes melegben és kényelmes karosszék-
ben a kávé ellenére elálmosodott, és gondolni sem mert arra, hogy fog innen hazajutni.
Tiffany, valamit az orra alatt motyogva, kettesben hagyta őket, és William nevetve kísérte tekin-
tetével feltűnést keltő menyasszonyát. – Pedig nem is fénylik az orra. De hát nála sohasem lehet
tudni, mi jut a következő pillanatban az eszébe. Úgy néz ki, mint egy angyal, de annál nehezebb
természete van… Most mit nézel ilyen meglepetten rám, tisztában vagyok az unokanővéred termé-
szetével. De szeretem, és bízom abban, hogy meg tudok vele birkózni. Te pedig, kislány, ásítozol,
ahogy az egy valamirevaló, korán kelő pékinashoz illik. Ahogy Tiff visszatér titokzatos útjáról, hí-
vunk egy taxit, és hazaküldünk.
Rose-t egy pillanatra elfogta az irigység. Milyen szerencséje van Tiffanynak, hogy egy ilyen re-
mek férfit fogott ki magának!
Éppen a soron következő ásítást nyomta el, amikor végre valahára visszatért a másik lány. Titok-
zatos arcot vágva közeledett feléjük.
– Gyere, Rosie, bírd még ki egy negyed óráig! Meg akarok neked mutatni valamit, megbeszélni
veled a ruhákat! – Megragadva a tiltakozó lány felkarját magával cipelte a felvonók felé. – Meny-
asszonyi ruha, meg ilyesmi, női dolog, Will! – közölte a vőlegényével, és jelentőségteljesen intett a
bár felé. – Addig nyugodtan igyál meg még egy whiskyt, csak a bártündéreket hagyd békén!
– De Tiff, én már tényleg haza szeretnék menni! – tiltakozott Rose, ám közben hagyta magát be-
tuszkolni a felvonóba, és néhány pillanat múlva egy tompán kivilágított folyosón találta magát.
– Túl fogod élni, legalábbis remélem – nyugtatta Tiffany, amikor odaértek az egyik kipárnázott
ajtóhoz.
Kinyitotta az ajtót, aztán bependerítette Rose-t a félhomályban derengő szobába.
– A portás egy régi barátom, nem szeretném, ha kirúgnák, úgyhogy nehogy elrontsd a dolgot!
Nem akarom, hogy bajkeverő boszorkányként gondolj rám életünk végéig! Sok szerencsét, Rosie!
Mire az értetlen lány tiltakozni tudott volna, a másik ajtón keresztül belépett a lakosztály tulaj-
donosa.
Ahogy Rose megpillantotta a magas szőke férfit, azonnal megértette, miben sántikált Tiffany.
Rémült pillantást vetett az egyre közeledő, komor arcot vágó alakra, és pánikszerűen a csukódó ajtó
felé nyúlt. Meg akarta állítani, hogy kicsúszhasson rajta, és elmenekülhessen a férfi haragja elől, de
elkésett a mozdulattal, és a Tiffany által becsapott ajtószárny nagyot csattant a csuklóján.
Rose fájdalmasan felnyögött, Tiffany annál hangosabban felsikoltott, Van den Brink egy hatal-
mas lépéssel hozzá ugrott, és kiszabadította a karját az ajtóból. Óvatosan kezébe vette Rose balját,
és közben dühös pillantást vetett a kinyíló ajtóban megjelenő falfehér Tiffanyra.
– Te jó ég! É-én csak azt akartam, hogy nyugodtan megbeszéljétek, hogy kibéküljetek, én ezt
igazán nem akartam! – Rosie, nagyon fáj? Biztos eltört, hisz te olyan madárcsontú vagy! Jézusom!
– sopánkodott halálra váltan.
– Nem tört el, tudom mozgatni – bizonygatta Rose, és sikertelenül próbálta kihúzni kezét Van
den Brink tenyeréből.
– Ha lehet, te se tördeld itt olyan stílusosan a kezedet, mert még a végén neked is bajod esik! –
fordult Tiffanyhoz ellenségesen a férfi. – Eltűnhetnél már végre, és másutt próbálkozhatnál a bajke-
veréssel!
– De én… én is el akarok.,. – rebegte Rose, amikor látta, hogy Tiffany mögött újra becsukódik
az ajtó.
– Nem sok férfi dicsekedhet azzal, hogy kezét-lábát törik érte a nők. Ha már ezen az áron beju-
tottál, hadd élvezzem még egy ideig a tudatát! – dörmögte Van den Brink, és egy fotel felé vezette
látogatóját.
– Én nem akartam…
– Én sem akartam sok mindent elkövetni, mégis megtörtént – jelentette ki rejtélyesen a férfi,
majd a bárszekrényhez lépett, és máris törülközőbe csomagolt jégkockákkal tért vissza. Letérdelt a
lány elé, finoman megfogta a sebesült kezét, és óvatosan beborogatta.
 – Ha bedagad, vagy véraláfutásos lesz, úgyis meg kell röntgenezni, akármennyire is tagadod,
hogy fáj – morogta bosszúsan.
Valóban fájt, de nem olyan élesen, mint amikor a szüleit elpusztító baleset után eltörött az alkar-
ja. És van, ami ennél sokkal jobban fáj! – gondolta magában Rose, de hangosan nem merte kimon-
dani.
Amikor Van den Brink végzett a borogatással, térden állva maradt előtte, és alig egy félméternyi
távolságból vizsgálgatta a lány arcát. – Nem kérdezem meg, miért jöttél, mert elég fájdalmas bizo-
nyítékát adtad annak, hogy nem a te fejedből pattant ki ez az ötlet Csak egy Tiffany kaliberű intri-
kus képes ilyesmit összehozni – jelentette ki dühösen.
– De hát… hogyhogy ebben a szállodában, szállt meg? – értetlenkedett Rose, mintha ez lenne a
legfontosabb kérdés ebben az egész ügyben.
Van den Brink bosszúsan megvonta a vállát. – Elegem volt a Grosvenorból. Rossz emlékek fű-
ződnek hozzá.
Rose megmerevedett, és hirtelen mintha csuklójába is élesebben nyilallt volna a fájdalom.
– El-elmegyek – jelentette ki rekedten. – Már jól vagyok, elmegyek – ismételte meg, és felállva a
karosszékből kikerülte a férfit, és fürgén az ajtó felé haladt.
– Egy fenét mész el! – kiáltott rá. haragosan a férfi. – A szálloda vezetősége nem szereti, ha ille-
gális látogatók lábon viszik el a törülközőket.
Rose a kezéhez kapott, és jobbjával elkezdte letekerni az emblémás frottírt.
Abban a pillanatban mellette termett Van den Brink, és lefogta a kezét. – Egy fenét mész el! –
ismételte meg most halkabban. – Most, hogy végre ott vagy, ahova tartozol. A karomban.
És valahogy rejtélyes módon, Rose tényleg a férfi karjában találta magát.
Tiltakozásra nyíló ajkát a férfi rövid, kemény csókja elhallgattatta, majd ugyanaz a száj halkan,
de nagyon tagoltan és érthetően kimondta a varázsszavakat. – Fogalmad sem volt róla, egyszerűen
olyan sokkban voltál akkor, hogy nem hallottad, amit magyaráztam, képtelen voltál rám figyelni.
Szent ég, mennyi félelmet okozhattam neked! Amikor észrevettem, mennyire megrettentél attól,
hogy megfertőztelek, már tudtam, hogy azonnal véget akarok vetni annak az ostoba, kegyetlen já-
téknak. Egyáltalán nem kellett volna belekezdeni, de olyan elítélően néztél rám akkor első este,
lerítt rólad, hogy mennyire megvetsz, így aztán nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy megbüntes-
selek. Ha fogalmam lett volna arról, hogy hogyan végződik ez a szerencsétlen kis játék, esküszöm,
nem fogok bele!
Miközben Rose szinte beitta magába a gyógyírként ható szavakat, észre sem vette, hogy közben
a férfi karjában a hatalmas franciaágyhoz érkezett. Csak akkor ijedt meg, amikor a háta alatt hullá-
mozni kezdett a matrac.
– Azt szeretném, ha soha többet nem néznél rám ilyen riadt szemmel, Rose. Nem tudom, sike-
rül-e valaha is kiérdemelnem a bizalmadat… ha velem, vagy ne adj isten, a nővéreimmel tette volna
ezt valaki, én… két kezemmel tépem szét, esküszöm. Borzasztó elbizakodott voltam, amikor sike-
rült Amszterdamba csábítani téged, azt hittem, hogy már nyert ügyem van. Annak a biztos tudatá-
ban vittelek a házamba, hogy a jövendőbelimet mutatom be a családomnak. Annál nagyobb sokk
ért, amikor olyan felháborodva utasítottad vissza az ajánlatomat. Próbáltam úgy tenni, mintha nem
izgatott volna különösebben a dolog, játszottam a kemény fickót, ahelyett hogy elgondolkoztam
volna a reakciód felett.
Van den Brink közben letérdelt az ágy mellé, és finoman babusgatta Rose borogatás által lehűtött
ujjait.
– Én kis jégvirágom… Tényleg szörnyen felelőtlen, önző alaknak tarthattál, ha azt képzelted,
hogy halálosan betegen képes lennélek magamhoz láncolni. Én meg szívtelen perszónának gondol-
talak, mert amikor lerohantalak az ajánlatommal, azzal a hatalmas pofonnál utasítottál el. Kemény-
nek akartam látszani, – mégis utánad mentem, egyszerűen ott kellett lennem a repülőtéren, hogy
lássalak eltűnni az életemből. Nem én küldtem oda a nagymamámat, önszántából támadott le té-
ged… amikor látta, hogy a szerelemtől teljesen elhülyült unokája milyen boldogtalan volt aznap
reggel.
Igen – folytatta elkínzott hangon a férfi – már akkor és ott a repülőtéren meg kellett volna min-
dent értenem, amikor a nagymamát hallgatva hirtelen olyan rémült, megdöbbent arcot vágtál. Rá
kellett volna jönnöm, hogy valójában csak akkor szereztél tudomást arról, hogy az a lelet nem az
enyém, nem én vagyok AIDS-es, hanem szegény öcsém, Norbert volt az.
Rose érezte, ahogy sajgó keze ellenére mennyei nyugalom árad szét testében-lelkében. Feljebb
csúszott az ágyon, és feje alá tömve a párnát csendesen közbeszólt: – Én igazán nagyon sajnálom…
A férfi e szavakra felkapta fejét. – Te sajnálod? Hát akkor én mit mondjak? Hogyan tegyem jó-
vá, amit ellened vétettem… amikor eljöttél hozzám a Grosvenorba. Elrontottam azt, aminek a leg-
szebb élménynek kellett volna lenni az életedben…
– Meg voltál bántódva, vérig sértve…
– Te meg feküdtél az ágyon, mindenre elszánva, de belül rettegve, mint egy kis áldozati bá-
rány… életem végéig szégyellni fogom magam. Ezt sehogy sem lehet jóvátenni! – rázta a fejét ma-
kacsul Van den Brink.
Rose már nem akarta tovább hallgatni a férfi önostorozását. Végül is, fontosabb dolgokról kelle-
ne beszélni, a közös jövőről, ha van egyáltalán olyan.
– Én esetleg tudnék egy módszerről – vetette közbe halkan, miközben saját maga is meglepődött
hirtelen feltámadt merészségén.
– Ho-hogyan? – kérdezte meglepődve és bizonytalanul Van den Brink.
– Há-hát itt már mindenki plagizál! A dadogás az én pri-privi-lé… kiváltságom. Mi lenne, ha a
változatosság kedvéért megmutatnád…
– Milyen az igazi szeretkezés? – fejezte be helyette a mondatot Nicolaas. – Szó sem lehet róla –
rázta a fejét elutasítóan, majd, amikor észrevette a lány megremegő ajkát, gyorsan hozzátette –, leg-
alábbis az esküvőig.
– Milyen esküvőről beszélsz? – mosolyodott el csibészesen Rose. – Az unokanővéremé egy hó-
nap múlva lesz, és megígérte, hogy küld nekem repülőjegyet.
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy elengedlek egyedül az Egyesült Államokba. Az a lökött,
kelekótya Tiffany ki tudja, mit művelne veled! Elkísérlek, természetesen, mint szerető férjed, úgy-
hogy az ingyen jegyre sem lesz szükség. Kíváncsi lennék, kit sikerült végül annak a bolond lánynak
kifognia – vidult fel Van den Brink.
– Csodálkozni fogsz, Nicolaas, még egy pék kerül a családba, lassan túlsúlyban leszünk a kerté-
szekkel szemben – kuncogott Rose.
– Szóval mégiscsak a feleségem leszel, Rose? És kimondod végre, hogy a történtek ellenére te is
szeretsz egy kicsit? – vetett egy kutató pillantást a lány arcára Van den Brink. – Annak tudatában,
hogy akkor aztán vége a kora reggeli kenyérsütéseknek, merthogy hajnalok hajnalán kizárólag en-
gem gyúrhatsz, dagaszthatsz, simogathatsz?
– A mazsolás kalács sem kivétel? Nem szeretnéd, ha reggel a tányérodon illatozna? Egyébként
pedig, addig szó sem lehet házasságról, amíg nem sikerül bebizonyítanod, hogy… szóval, hogy
tudod te azt jobban is csinálni. – Annak a tudatában provokálta a férfit, hogy most már soha többet
nem kell tőle félnie.
Van den Brink is kiérezte a szavaiból a játékosságot, így hát megengedte magának, hogy egy pil-
lanatra fenyegető arccal hajoljon az ágyban fekvő lány fölé, amit aztán azzal folytatott, hogy gyen-
géden megcsókolta, de ezután bánatos arcot vágva elutasítóan megrázta a fejét.
– Megsérült a kezed, nem akarok még nagyobb fájdalmat okozni. Azt akarom, hogy a következő
együttlétünk tökéletes legyen.
– És arra nem gondoltál, szép szőke hercegem, hogy ezzel az eljárással éppen ellenkezőleg, fáj-
dalmat, sebeket, bánatot lehet gyógyítani? – szurkálódott tovább a lány. Fogalma sem volt, honnan
jött ez a merészség, ami számára is meglepő módon ilyen hirtelen megszállta, de valahogy tudta,
hogy ma igazán közel kell kerülniük egymáshoz, hogy végleg elmulasszanak minden félreértést és
bánatot.
– Vakmerő kis jószág vagy, Rose, kis törékeny roos – ismételte meg hollandul Nicolaas. – Rose
Van den Brink, ugye jól hangzik? Amikor először bemutatkoztál, majd hasra estem a pimasz kis
betolakodó nevétől, hogy a rákövetkező pillanatban lelki szemeim előtt lássam ezt a sokkal von-
zóbb, kívánatosabb nevet. Egyébként, csak hogy tudd, azonnal búcsút mondtam a… az akkori ven-
dégemnek, soha többet nem találkoztam vele. Szeretnék majd egy újonnan kinemesített fajtát elne-
vezni rólad, mert a szűzies Virgo már… sajnos vagy hála az égnek, nem igazán illik hozzád. A csá-
bító nőhöz, szenvedélyes szeretőhöz, imádott feleségemhez, Rose Van den Brinkhez illő virágot…
és akár hiszed, akár nem, szerelemből követtem el azt a sok ostobaságot. Úgyhogy ennyi baklövés
után egy törött kéz igazán nem lehet akadály. Most pedig szeretni foglak, kis rózsaszálam.
– Nos, hogy hangzik az ítélet, Rose? – kérdezte még levegő után kapkodva egy fél órával később
a férfi.
A karjában megpihenő lány gyengéden a férfi hajába túrt, és újonnan felfedezett nőiességének
tudatában kacéran felnevetett. – Valami azt súgja nekem, hogy túlságosan is óvatosan bántál velem,
mintha tényleg valami törékeny rózsaszál lennék, de… azért kezdetnek megteszi, sőt határozottan
biztató.
– Te szemtelen kis pékinas! – hördült fel Van den Brink, és elszántan újra a lányra vetette ma-
gát.

Reggel, amikor Rose kielégülten és boldogan ébredt a férfi karjában, és szemét kinyitva egy mazso-
lás sütivel és flamingószínű tearózsával megpakolt reggelizőtálcára esett a tekintete, egyszerre csak
tudta, hogy képes lesz kimondani a várva várt szavakat. – A feleséged leszek, Ró-rózsalovagom.