Tóth Krisztina

Bevezető
A kortárs irodalom
A 60-as években született generációtól a napjainkig élő és alkotó szerzők és műveik tartoznak
ide. A kortárs irodalom a válságélményre épül: válságban az értékrend, így az önkifejezés is.
A korábbi világrend atomjaira hullott, ezt a széthullást csak dekonstruktív nyelvezettel,
művészettel lehet leképezni.A korszakot posztmodernségnek is nevezik. Nincs általánosan
elfogadott definíciója.
A posztmodernség a mintegy másfél évszázada fennálló modern kultúra napjainkban is tartó
legutolsó periódusa. Kezdete az 1970-es évtizedre tehető. Történelmi hátterét a
posztindusztriális társadalom adja, a technikai fejlődés új vívmányai. Általános jelenség lett
a kétség, a jövőkép bizonytalansága, a személyiség tartalmainak és kibontakozásának
kérdésessége.
A posztmodern kultúrában a modernitás általános jellemzői változatlanul érvényesek: a
hagyományos (klasszikus) világkép válsága, az egyén (és így a művész) helyzetének
problematikussága, valamint a nyelv kifejező erejének korlátozottsága. Mindehhez
hozzájárul a posztmodern kultúrában: a modernizmus (főképp az avantgárd) általános
kritikája, ill. korrekciója és újraértelmezése, a modernség és a tradíció kapcsolatainak
keresése, a szubjektivitás és a személyi autonómia előtérbe kerülése, a kontinuitás és a
történetiség szempontjainak érvényesítése, valamint a társadalmi élet egészében a
konformizmus és a szolgáltató szerepkör általánossá válása.
Az irodalom posztmodern jelenségei: az intertextualitás, a szövegtípusok vegyítése, a
nézőpontok és hangnemek váltogatása. A hangnem és a beszédmód személyes lesz, a
regionális sajátosságok és színezetek a látótérben kerülnek és kifejeződnek, a történetiség és
a szűkebb-tágabb helyi tradíciók is reflektorfénybe kerülhetnek. A kultúrtörténet korábbi
szakaszai, mozzanatai mint a jelen identitás megértéséhez segítséget adó tényezők fontosak.
Szerepet kap a kultúrtörténeti kontinuitás és a kultúra komplexitása, a különféle
tudatformák (művészet, tudomány, teológia, pragmatika stb.) kölcsönviszonya. A
posztmodern nyelvszemlélet kérdőjele miatt az irodalmi szöveg jelentése
meghatározhatatlannak látszik, az újraolvasások és újraértelmezések a mű relativizmusát
csaknem végtelenné növelik. Előtérbe kerül a szöveg poétikai megformáltsága. Az
epikában a történet helyett szövegek újraírása, újraértelmezése, szövegek közti kapcsolatok
keresése uralkodik.
„ A világ értelme kijelenthetetlen.” (Esterházy Péter)
A modernség utáni kor emberének önkifejezési módja –
„megelőzöttség”
Nincsenek új témák, minden csak variációja a már megírtaknak.
Nem lehet eredetit teremteni, csak eredeti módon.
A nyelvhez merészen kell nyúlni, az irodalmi nyelvhasználat kitágul.
„Egykettedes-nyelv”: a szleng és a rontott verbalitás kifejezi a roncsolódott világot.
Idézettechnika – átvételek, egész szövegrészek átemelése, így is utalva a megelőzöttségre
A szövegek beszélgetnek egymással (intertextualitás) – minden mindennel összefügg.
Az író nem mindentudó vátesz, hanem hajótörött, aki roncsokból építkezik; vagy
játékos, aki a saját örömére alkot.
Nincsenek abszolút értékek, sem biztos ismeretek, a szövegeknek sokféle olvasata is van
A líra lefokozza magát, szerep nélküli verses beszéd jellemző.
Életrajz
1967 Budapest
1986 Érettségi – 1989 első kötet: Őszi kabátlobogás címmel
1990-1992 ösztöndíjasként Párizsban – kortárs francia költőket fordít
1993 Tanári diploma (ELTE BTK)
2000 – József Attila-díj
2001 – Porhó – válogatott verseinek kötete
2003 – Londoni mackók (gyerekversek) az Év könyve elismerés
2006 – Vonalkód novelláskötet
2009 – Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj életművéért.
2011 – Pixel
2016 – Világadapter Bálnadal, 2021
Fogjunk verebet!; 2021
Témái: nő, nőiség, asszonyi sors, anyaság, érzékiség.
A mítosz és a hétköznapiság együttese.
A múlt és a jelen összevetése: a gyermeki lét mint aranykor, a felnőtti létezés a
hétköznapiság ellentétes érzelmeit, élményeit tartalmazza
Hangsúlyos a felejtés problematikája: szabad –e , lehet-e?
Rendkívüli változatosság: versformákban, műfajokban, hangnemekben
Játékosság, szellemesség, nyelvi lelemények, nyelvi humor sora
Példaképei, a megidézett szerzők (hagyomány, intertextualitás): Ady, Arany, Juhász Gyula,
Kosztolányi, Babits, József Attila, Petri György
Kedvelt műfaja a dal – régi toposzok, örök érzelmek szintézise
Nyelve összetett: emelkedett versbeszéd; dialógus-töredékek; az élőbeszéd fordulatai.
Tóth Krisztina:
Porhó
Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt

nemigen ad már a jelen.

Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.

De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is

pólyálta hűlő életem,

s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét

leélve: őrzöm arcomat,

s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),

beszélni is kezd majd ez év
telén
 talán,

de hogy mit történt, mire volt jó

harminckét éven át a porhó,
havam,
hevem

hová gomolygott nyomtalan,

és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,

így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl

bonyolult léten, túl ezen

egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott?!

A mű József Attila egyik legismertebb, legnépszerűbb művére játszik rá (Születésnapomra/32

éves lettem én)
Sok evokációt ihletett: Kovács András Ferenc: Bírálóimhoz; Varró Dániel: 32 éves múltam
Az összes közül a legszemélyesebb Tóth Krisztina verse. Nála a versforma és a verskezdet
tökéletesen felidézi József Attila alkotását, de tartalmában eltér attól: a költészet nem merül
fel témaként, nála az idő múlását nem ellensúlyozza a művészet, vagy valamiféle morális
tartás.
A hetyke, dacos, támadó József Attila-versből elégia lett
Tóth Krisztina műve egy témakör köré épül: mi az értelme az életnek, mit jelent élni,
hogyan tudjuk a bennünket roncsoló időben megőrizni magunk- mindez szervesen
illeszkedik az életmű korábbi darabjaihoz.
Az első versszak „hitel” szava aktualizálja a verset.
„Nem voltam benne jelen” – autentikus lét- életelégedetlenség? Játékosság ugyan, de felidéz
a nagy irodalmi hagyományokból (Tolsztoj).
„Amit nem tettem, tervezem” – a megélés hiánya, a kihagyott lehetőségek szomorúsága –
sztoikus rezignáció
Ehhez kapcsolódik a nyomtalanul eltűnés gondolatköre (József Attila: Talán eltűnik hirtelen ,
mint erdőben a vadnyom…) – mivel telt az eddigi 32 év, ha nincs igazi nyoma.
Talán a legkínzóbb kérdés: ilyen lesz az élet most már mindig?
A verset az ittlétem/ átlátom ott rímpár zárja, mely játék a magas és a mély magánhangzókkal
illetve a hosszú és rövid mássalhangzókkal.
Üzenet: A mű fájdalmas, szomorú, elégikus szembenézés az élet mulandóságával, ugyanakkor
tisztelgés is József Attila és az irodalmi hagyomány előtt: az ebbe belehelyeződés adhat valódi
értelmet a létnek.

Tóth Krisztina: Szilveszter

Hát elkergettem ezt az évet is,

hónak öltözve most megy éppen el.

Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,

de minden rendben mégis: létezel,

képzelt és fogható helyek

határán ott egy másik este,

és most, hogy gondolatban néztelek,

csupa idegent láttam benne,
de én is, ha a táskám kipakolnám,

csupa idegen holmi volna:

zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,

egyáltalán, felismernél-e róla?

Mondanád-e cipőmről kapásból,

hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy

fogasra akasztott kabátból,

vagy még előbb, még mielőtt belépek?

Mintha tükörből nézném a szobát:

milyen tágas és ismerős idegenség,

nem lévő másik létem – át

kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.

Merülj, merülj, ne juss eszembe,

hogyha a nevem kérdezik,

ne gondoljak a te nevedre.

Költőkkel, írókkal kapcsolatban sokszor megfogalmazzák, képzőművészekről szólva

ritkábban, hogy milyen „jó szemük van”. Illetve a nyelvüket is szokták dicsérni. Tóth
Krisztina maga is elmondta már, de általában maguk a versek és a prózai művek sem
csinálnak titkot belőle, hogy sokszor valami látvány vagy egyetlen szó – például
„homokakvárium”, „küllőgyöngy” – indítja be az alkotás folyamatát. Ezek az impulzusok
azonban sohasem statikus élményt jelentenek, hanem a képzelet reflexeit bekapcsolva
elindítanak valamit. Az ihlet, aztán az alkotás ebben az esetben ahhoz hasonlóan alakul,
ahogy a kagyló dolgozik a szervezetébe került idegen anyaggal egészen addig, amíg gyöngyöt
nem épít köré.
Pályájának kezdetén Tóth Krisztinát ezek a benyomások versekre ihlették, de az eddigi
életmű ismeretében szinte magától értetődik, hogy ennek a költészetnek az elbeszélés felé is
eleve vannak szabad vegyértékei. Ferencz Győző volt az első, aki már majdnem harminc éve,
Az Őszi kabátlobogás című első kötet egyik verse, a Sárvári fénykép olvastán rátapintott
ennek a költészetnek az epikus vonatkozásaira: „A talált mondatokból valamiféle történet
sejlik fel, narratív elem, a dalformától balladai tónust kap a vers, és ennek megfelelően nem
is válik világossá, mi történt, mi nem történt”. Majd hozzáteszi: „A kép mégis éles.”
A Szilveszter című versben sem világos minden, csak annyi, hogy egy elmúlt szerelemről
szól, amely azonban még mindig képes éles fájdalmat okozni.
A címadás is valaminek – az évnek – a végére utal, a vers első igéje pedig arra, hogy a lírai én
cselekvő részese ennek a lezárásnak, magyarul, hogy ő fejezte be. Ez annál is érdekesebb,
mert az évet nem kell befejezni, az a vers címéül szolgáló Szilveszter napján magától is
menetrendszerűen befejeződik. Érdekes az „elkergettem” szó is: van benne valami a fiatal
Tóth Krisztina egyszerre magabiztos és sebezhető, okos és vagány villoni gesztusaiból,
másrészt az első versszak leghosszabb szavaként a befejeződött évnek vagy az év
befejezésének a nehéz voltát is ábrázolja.
A második sor trükkje a „hónak” öltözés. „Hóba öltözött a város” – az ilyesmi nem költészet,
hanem zsurnaliszta közhely lenne. Ráadásul egy teljes év nem is öltözhetne „hóba”, „hónak”
azonban igen: a megfogalmazás a jelmez képzetét idézi fel. A második személy, akihez a vers
szól, a harmadik sorban jelenik meg, és szemlátomást nem olyan könnyű megszólítani: a
nyolc – két kivétellel egy szótagos – szóból álló sor az egész vers leginkább elaprózott,
leginkább dadogós sora.
A negyedik ezzel szemben ismét magabiztosabb: az utolsó kivételével minden egyes szó
hangsúlya egybeesik a sajátos lüktetésből fakadó vershangsúllyal: „de MINden RENDben
MÉGis: LÉteZEL”.
Ezt a létezést azonban rögtön árnyalja a második versszak első szava, a „képzelt”. A vers
bizonyos értelemben ezzel a második versszakkal indul. Egy gondolatkísérlet részesei
leszünk: a lírai én elképzeli volt szerelmét az új környezetében, amelyben persze minden új
szereplő idegen. Érdemes észrevenni a versforma finom módosítását is: hogy a keresztrímek
szerkezete ugyanaz, de a sorok, a harmadik kivételével, rövidebbek, mint az első versszakban
voltak.
A képzelet játéka után a harmadik versszak a „fogható” konkrétumok világában játszódik, a
női táska kipakolásának ötlete egészen remek, a bagatell apróságok nem is lehetnének
jelentéktelenebbek, kevésbé költőiek – miközben a „kipakolnám”-ra az „igazolvány” olyan
tökéletes és egyéni rím, hogy nem hinném, hogy Tóth Krisztina után valaki még egyszer csak
úgy versbe emelhetné.
A következő szakaszban szereplő cipő és kabát már sokkal alkalmasabb az egyéniség
kifejezésére, mint a kulcs, a zsebkendő és a hivatalos irat: joggal merül fel a kérdés, hogy a
két egykori szerelmes ráismerne-e ezekről egymásra.
Talán a negyedik versszakban látszik a legélesebben a költő szeme, tükörből látni a szobát
olyan, mint egy tükörben látott tükörből látni saját magunkat: egyszerre ismerős és mégis
furcsa érzés. Ez az élmény az evidencia erejével szól a versben, amit az is jelez, hogy milyen
természetességgel simul bele a lehető legsúlyosabb tartalmak terhét cipelő „lét” szó.
A vers a negyedik versszakkal – „át kéne aludnom ezt az estét” – akár véget is érhetne. Az
olvasónak nem biztos, hogy hiányérzete lenne. De úgy a lezárás a maga
megoldásszerűségében valahogy túl józan lenne, ezért érdemes a férfit, akivel a harmadik
versszakban találkoztunk utoljára, ismét felidézni. Ennek módja az elmerülés itt kézenfekvő
képzetét leszámítva sem különösebben láttató, inkább a ráolvasásszerű hangzás veszi át a
főszerepet, a két erős érzelmi töltetű, sor eleji és verset záró szóismétléssel: „Merülj, merülj”
és „nevem … nevedre”. Az utolsó szó viszont, összeolvasva a vers címével, mégis szöget
üthet az olvasó fejébe: vajon nem egy igazi, boszorkányosan megoldott ráolvasásról van-e
szó, vagyis hogy a Szilveszter nemcsak az év utolsó napjának, hanem annak a férfinak is
a neve, akiét a műszubjektum, mint feleség, valaha viselte, és akitől itt végleg
elbúcsúzunk azzal, hogy ezután már mindig egy nagyszerű vers jut róla az eszünkbe?

KŐRIZS IMRE