KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

FRED HOYLE

Osszián küldetése
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST 1969
A mű eredeti címe: Ossian’s Ride.
The Berkley Publishing Corporation, 1961 Copyright © 1959 By Fred Hoyle
FORDÍTOTTA BARANYI GYULA
A FEDÉLTERV KORGA GYÖRGY MUNKÁJA
AZ ÉLETRAJZOT ÉS AZ UTÓSZÓT MARX GYÖRGY ÍRTA

PROLÓGUS
Az Öreg nyakig pácban volt. Geoffrey Holtum, a személyi titkára legalábbis erre következtetett a
vele folytatott rövid telefonbeszélgetésből. Alighanem abban sem tévedett, hogy a megdöbbentő
ír problémának köze van a miniszterelnök kedélyállapotához. De hát a válság miért éppen ebben
a vonatkozásban mérgesedett volna el tegnaphoz vagy a múlt héthez vagy akár a múlt évhez ké -
pest?
Holtum halkan kopogtatott a szentély ajtaján.
– Tessék! – mordult a miniszterelnök. – Hál’ istennek, végre visszajött, Geoffrey – folytatta –,
éppen jókor, hogy megmentsen az ideggyógyászok karmaiból!
– Mi történt, uram?
– Mi történt! Ez ni! – A miniszterelnök öklével rácsapott az asztalon heverő vastag gépírásos
kötegre. Majd fölmarkolta, és meglobogtatta a lapokat Holtum orra előtt. – Ez az átkozott vacak.
Talán a legfontosabb dokumentum, amit valaha is kézhez kaptam, de az is lehet, hogy az egész
nem ér egy fabatkát sem. Egyszerűen nem tudom, hányadán állok vele.
– De hát…?
– Hogy mi ez? Nem kevesebb, mint az Í.I.T.-rejtély tökéletes megoldása. Legalábbis ezt akarja
elhitetni magáról.
– Ejha! De hogyan…?
– Hogyan tettem rá szert? Ide hallgasson!
Holtum arra gondolt, hogy vajon tett-e valaha is egyebet, minthogy hallgatott, ha a miniszterel-
nök beszélt.
– Körülbelül egy évvel ezelőtt az egyik hírszerzőnknek „agyrohama” támadt. Az ötlet, amit ki-
fundált, valóban nem volt rossz. Ahelyett, hogy mint addig, a szokásos ügynököket küldözgetné
Írországba, szerzett magának Cambridge-ből egy fiatalembert, okos fickó volt az illető, természet-
tudomány és matematika meg miegymás. Thomas Sherwood a neve, egy devoni farmer fia, jóféle,
keménykötésű szabad paraszti származék. Alaposan ellenőriztettem az elhárítókkal.
A miniszterelnök fölmarkolt egy vastag dossziét, aztán visszadobta az asztalra.
– A vizsgálati anyagból ítélve tűzbe merném tenni a kezem Sherwoodért. Száz százalék, hogy
abszolút megbízható! Mégis, saját bevallása szerint, szőröstül-bőröstül átállt az Í.I.T.-hez! És nem
elég, hogy eladott bennünket: ezt a jelentést küldi nekem, amely, ha hinni lehet neki, kolosszális
horderejű. Abszolút kolosszális!
– Közli az indítékait is, uram?
– Az ég szerelmére, persze! Még azért sem ítélném el, ha az ördögnek adta volna el a lelkét, ha
mindaz igazi, amit itt leír.
– De van valami kézzelfogható indoka annak, hogy elküldte ezt a jelentést?
– Nagyon jól tudja, hogy az amerikaiakkal és az oroszokkal együtt jókora nyomást gyakorolunk
az Í.I.T.-re. Ha hinnék a Sherwood-jelentés valódiságában, tüstént javasolnám, hogy hajítsuk tűz-
be ezt a politikát.
Holtum füttyentett.
– Ugyanúgy lehet egy kolosszális blöff is.
– Vagy figyelmeztetés. Magam sem tudom.
– De hát egy ilyen terjedelmes dokumentumból csak kiderül, hogy át akar-e verni bennünket ez
a Sherwood vagy sem.
– Pontosan ez az, amire meg akarom kérni, Geoffrey fiam, hogy ítélje meg maga is. Nekem már
kialakult a véleményem, így hát nem is akarok többet mondani, nehogy befolyásoljam a dolog lé-
nyegét illetően. Van egy másodpéldányom a jelentésből. Vonuljon el valahová, ahol nyugodtan, há-
borítatlanul végigolvashatja. Tegye el ezt a hírszerzői anyagot is.
A miniszterelnök néhány testes dossziét nyújtott felé.
– Ne vesztegesse az időt a tények ellenőrzésével. Ezt már én elvégeztem. Minden a legnagyobb
mértékben helytálló. Arról is tudunk, hogy a jelentésben szereplő néhány különös figura valóban
létezik. Mégpedig egy bizonyos nemzetközi hírű zongoraművész vallomásából, akit nem akarok
megnevezni. Ezt az illetőt az Í.I.T. hangverseny-sorozatra hívta meg, minek folytán módjában volt,
ha futólag is, találkoznia a szervezet néhány nagyágyújával. Különös ugye, hogy legjobb értesülé-
sünket egy muzsikustól szereztük be. Ez is mutatja, milyen alaposan elbántak ezek az Í.I.T.-embe-
rek a mi hírszerző szolgálatunkkal. Felhívom rá a figyelmét, hogy igen agyafúrt fiatalemberrel van
dolga. Ügyeljen rá, nehogy megtévessze magát a mód, ahogyan a tényeket előadja.
– Úgy gondolja, uram, hogy ez inkább jellem, mint logika dolga?
– Pontosan úgy. Próbálja meg beleélni magát a fickó gondolkodásmódjába. Hiszen maguk nagy-
jából egyidősek. Könnyebben megítélheti őt, mint én.
Holtum a tömött aktatáska társaságában megebédelt egy csendes vendéglőben. Taxival hazavi-
tette magát. Egy jókora csésze forró kávé mellett elővette a miniszterelnök iratcsomóit. Még egy
hörpintés a cointreau-ból [narancslikőr], aztán belemélyedt az első oldalba.

1. LONDONI ELŐZMÉNYEK
A Devon grófságban levő ashburtoni iskolám matematikai ösztöndíjjal Cambridge-be küldött, a
Trinity College-ba. 1969 júniusában elnyertem a baccalaureatusi fokozatot, miután szakvizsgát
tettem algebrából, funkcionális analízisből és topológiából. Mindez lényeges az elkövetkező ese-
mények szempontjából.
1970 kora nyarán már jócskán előrejutottam egy csoportelméleti probléma kutatásában. Éppen
azon törtem a fejem, hogy mivel töltsem el a vakációt, amikor különös levelet kaptam egy white-
halli [Whitehall – londoni kormánynegyed] címről. A levél érdekes foglalatossággal kecsegtetett július és
augusztus hónapra. Teljesen homályba hagyott azonban a megbízás természetét illetően. Bizonyá-
ra ügyet sem vetettem volna a levélre, ha valami apró furcsaság szöget nem üt a fejembe. A levél -
író ugyanis közölte velem, hogy ha netán hajlandó lennék elfogadni az ajánlatát, akkor június 27-
én, pontban 13 óra 15 perckor rendelkezésemre áll. Az aláírás teljesen olvashatatlan volt.
Több elintéznivalóm is akadt Londonban, ezért úgy gondoltam, semmit se veszítek, ha megtu-
dom, miféle közhivatalnok az, aki éppen ebédidőben hajlandó fogadni. Talán fogyókúrázik az ille-
tő, mert hízásnak indult? Így hát azt válaszoltam, hogy a megadott időpontban tiszteletemet te-
szem nála. A második levél megnevezte a hivatalt, ahol tudakozódnom kell; az aláírás ezúttal is
ugyanolyan olvashatatlan volt.
Egy igen csinos, barna hajú lány üdvözölt.
– Ó, Mr. Sherwood – fordult felém mosolyogva –, szíveskedjék velem jönni.
Vagy háromszáz métert kanyarogtunk egy csomó folyosón át, és megmásztunk le és föl vagy
hetven méter lépcsőt, mire eljutottunk egy helyiségbe, amely inkább hasonlított magánlakosztály-
ra, mint hivatali szobára. Napbarnított, ruganyos, hatvan év körüli alacsony és kopasz férfi muta -
tott helyet egy széken. Arca cserzett volt, halántékát ráncok sokasága pókhálózta be, fogai hara -
pófogóként szorongattak egy jókora tajtékpipát.
Vagy egy percig szótlanul pöfékelt, és közben rám meresztette szúrós tekintetét. Aztán neve -
tésbe tört ki.
– Lám, lám, Mr. Sherwood, mégiscsak beugrott a jó öreg 13:15-ös trükknek!
– Örömmel konstatálom, hogy a trükk nem holmi közönséges elírás eredménye, Mr…?
– Parsonage, Percy Parsonage, szolgálatára.
Kopogtatás az ajtón, és a barna hajú leányzó, tálcával a kezében, benyitott a szobába.
– Ebéd Mr. Sherwood részére – mondta.
– Helyes, etesse csak meg – biccentett Parsonage. – Én nem eszem: fél tizenkettőkor reggeliz-
tem.
Alighogy bekaptam az első falatot, amikor megszólalt:
– És mit szólna egy írországi utazáshoz?
Gondosan lenyeltem az ételt.
– Abból, amit Írországról hallok, arra lehet következtetni, hogy az embert rengetegszer megöl-
hetik egy hét alatt – ha az ön üzletében utazik, Mr. Parsonage!
– És mit tud maga az én üzletemről?
– Az égvilágon semmit. Éppen ezért volna ostobaság a részemről, ha beleegyezésemet adnám,
hogy az ön megbízásából menjek Írországba.
Percy papa (hamarosan megtudtam, hogy így becézik) megmarkolta hatalmas pipáját, és így
szólt:
– Én nem olyan embernek látom magát, aki megfutamodik a veszély elől.
– Az attól függ, hogy magam kerestem-e a veszélyt, avagy sem.
Parsonage elgondolkodva az egyik falhoz lépett, amelyen egy nagy-méretű Írország-térkép füg-
gött. A térképre bökve megszólalt:
– Hadd mutassam meg magának azt a záróvonalat, amelyen egyetlen közönséges írországi láto-
gató sem képes áthatolni, sőt amelyet még az írek sem léphetnek át, csak ha átesnek a legszigo-
rúbb biztonsági ellenőrzésen. Látja, itt kezdődik északon Tarbertnál, aztán Athea-n, Kanturkon át
déli irányban fölkapaszkodik a Boggeragh hegyekre, majd Macroomon és Dunmanway-n keresztül
a tengernek kanyarodik, amelyet a Dunmanus-öbölnél ér el.
Ádázul pöfékelni kezdett szörnyűséges pipájából, aztán így folytatta:
– Ezen az áthatolhatatlan falon belül hihetetlen dolgok történnek. A jelek szerint a fő tevékeny-
ség a középső félszigetre, Kerryre összpontosul, a Caragh-tótól közvetlenül délre, ahol egykor a
hagyomány szerint Osszián is átlovagolt a nyugati hegyeken, az Ifjúság Földjét keresve.
– Nos, Mr. Sherwood, szeretném magát, egy abszolút személyes küldetéssel megbízni. A legke-
vésbé sem kívánnám, hogy belekeveredjék akár a mi, akár mások közönséges kémkedési históriá-
iba. A föld összes államai Írországra összpontosítják titkos tevékenységük kilencvenöt százalékát.
Az ország szinte hemzseg az ügynököktől. És csak természetes, hogy maguk az írek is alaposan
megerősítették az elhárításukat.
– Én nem látom ebben az egészben azt a lőállást, amely speciálisan énrám várna – vetettem
közbe két harapás között.
– Isten óvjon! Írország ma egyetlen fantasztikus örvény – orgyilkosok leskelődnek mindenütt
titkos ügynökségek megbízásából. Ha nem vigyáz és belekeveredik, akkor szerencsésnek mond-
hatja magát, ha pár napig is életben tud maradni.
Úgy éreztem, hogy a torkomon akadt egy csirkecsont.
– Ne legyen türelmetlen – mondta Percy papa. – A magam körülményes módján mindjárt a lé-
nyegre térek. Nézze csak meg ezeket.
Három irományt vett elő egy kisebb páncélszekrényből, és ledobta elém az asztalra. Az első
bakteriológiai témával foglalkozott; a második egy első látásra kohóra emlékeztető valaminek a
tervrajza volt. A harmadik matematikának látszott, inkább vágott az én szakmámba.
Alighogy elmélyedtem benne, Parsonage kitört:
– Hagyja, gyalázatos humbug az egész. Hadd mondjak el magának valamit erről. – Fölvette az
asztalról az első dokumentumot. – A lehető legmerészebb operáció során tettünk rá szert. Leg -
jobb két emberem életébe került. És az egész nem ér egy fabatkát sem. – Dühödten rágta a taj -
tékpipát, miközben föl és alá rohangált a szobában. – Látja, minden hírszerző tudományunk cső -
döt mond, mihelyt ilyen tudományos anyaggal van dolgunk. – Meglebegtette a papírokat. – Embe-
reink képtelenek megítélni a valódiságukat. Ami tőlük telik, csak az, hogy harcoljanak a megszer-
zésükért, és nem mondom: harcolni harcolnak, nemritkán fűbe is harapnak.
– Ezek szerint azt várja tőlem, hogy ellenőrizzem az anyagokat. De hát nem vagyok még kész
tudós, hiszen tudja.
– Sokkal több, amit magától várok! Tegyük föl, hogy ez a kacat valódi. Akkor is mit tudnánk
meg belőle? Alig valamit abból, ami ott folyik. – Pipájával a fali térkép felé bökött. – Nem, ennél
többet várok, sokkal többet. Most egy előadást fog tőlem hallani. Ne szakítson félbe! Mit tud
maga az Í.I.T.-ről? Kezeskedem róla, hogy vajmi keveset. Ami azt illeti, egyikőnk sem tud valami
sokat. Elmondom, amit én tudok.
Fura volt látni, amint a kis emberke hátrakulcsolt kézzel föl és alá járkált a gomolygó füstfelhő-
ben.
– Töltsön nekem is kávét – bődült rám. – Az Í.I.T., az Írországi Ipari Társulat, mintegy tizenkét
évvel ezelőtt alakult meg. Egy jó nevű tudósokból álló kisebb társaság egészen észszerűnek látszó
javaslattal kereste meg az ír kormányt. Bejelentették, hogy felépítenek egy ipari üzemet, amely
kivonná a tőzegben – vagy ahogy az írek nevezik: a turfában levő szerves anyagból a benne talál-
ható nagyszámú kémiai anyagot. Tekintettel arra, hogy a kezdőtőkéjük nem volt valami nagy, azt
kérték, hogy tízéves időtartamra a profit teljes összegét visszaruházhassák a vállalkozásba, mi-
nekutána pedig alávetnék magukat a rendes adózásnak, föltéve, hogy az adó összege nem halad -
ná meg az évi öt millió fontot. Ez többé-kevésbé elfogadhatónak tűnt az ír kormány számára,
ezért áldását adta az ügyre.
Eltelt egy kis idő, és az Í.I.T. meglepően sokféle értékes vegyszert gyártott, állítólag a tőzegből,
ámbár a nyersanyagot illetően alapos kétségek merültek föl. Úgy tudom, az Í.I.T. történetének ab-
ban az időszakában sok dühös arcot lehetett látni a brit vegyipari konszerneknél. Ám senki sem
gondolt valami rendkívüli dologra. Néhány ravasz fickó leleményességének tulajdonítottak min-
dent, akik – hogy minél nagyobb darabot szelhessenek le maguknak – ügyesen kivonták a kalácsu-
kat az Egyesült Királyság adózási törvényei alól.
A profit gyorsan nőtt. Az írek már-már bánni kezdték, hogy azokkal a föltételekkel belementek
az ügyletbe, de ekkor az Í.I.T. önszántából kétmillió fontot fizetett be a kormány pénztárába, és
ezzel jókora rokonszenvet ébresztett maga iránt. Ez a negyedik évben történt, röviddel azelőtt,
hogy bedobták a nagy slágert, amely az igazi föllendülésüket megalapozta.
– A fogamzásgátló tablettára gondol? – szúrtam közbe.
– Igen, a fogamzásgátló tablettára. Amire égetően szüksége volt a világnak, hogy népesedési
problémáját megoldja. Az üzleti forgalom soha nem látott méreteket öltött. A nyolcadik év végére
az Í.I.T. vagyona meghaladta az egymilliárdot.
– A mai napig sem értem, hogy az egyház mért nem állította le. Mármint a fogamzásgátló üzle-
tet.
– A nevetség miatt, fiacskám. Ha szabad módosítanom Schiller, a költő szavait: A nevetés ellen
még a hierarchia is hasztalan csatázik. Gondold csak el: fogamzásgátló a tőzegből! Az egyház év-
tizedeken át mennydörgött a használata ellen, miközben minden ház mellett valóságos hegyek
magasodtak belőle! Különben érdekes fényt vethet az emberi megátalkodottságra, hogy amióta
általánosan elterjedt a fogamzásgátló használata, Írországban nemhogy csökkent volna a születé-
sek száma, hanem egyenesen emelkedett. Kérek még egy csészével.
Parsonage egy hajtásra fölhörpintette a kávét, és folytatta az előadást:
– Hol is tartottunk? Még mindig csak a hat évvel ezelőtti időben. Minden vonatkozásban ez volt
az Í.I.T. fejlődésében a kritikus szakasz. A hangsúly kezdett eltolódni a kémiáról a fizikára. Fiziku-
sok és matematikusok suba alatt csinos ajánlatokat kaptak, és nem kevesen engedtek a csábítás -
nak. A bevándorló tudósok száma emelkedni kezdett, és ez az emelkedés ma is folytatódik.
– És ezt a bevándorlást nem lehetne kitűnően fölhasználni arra, hogy megtudják, mi történik
odaát! Vagyis néhány saját emberüket is beküldhetnék, nemde?
– A kérdés indokolt. Az a kevés, amit tudunk, jórészt ezen az úton jutott birtokunkba, de erőfe-
szítéseink java nyomtalanul elillan, mint az eső a sivatagban. Azok ott ördögien ravaszok. Szinte
egyszer sem fogtak mellé. Mintha tudnák, ki az, akiben megbízhatnak, és ki az, akiben nem. Hat
évvel ezelőtt az Í.I.T. ráállt a fémimportra. Mint említettem, akkoriban vált érezhetővé a fizika elő-
térbe nyomulása a kémia rovására, ami valamivel több mint egy évvel ezelőtt abban csúcsosodott
ki, hogy üzembe helyeztek egy sor termonukleáris reaktort.
Elképedésemben füttyentettem. A termonukleáris kutatómunkát természetesen a legszigorúbb
titoktartás övezte, így hát semmi pontos ismeretem nem volt róla, hogy halad az ügy itt Nagy-Bri-
tanniában vagy az Egyesült Államokban vagy egyebütt. De nyílt titok volt, hogy az egész dolog a
vártnál keményebb diónak bizonyult.
– Hogy tudták ezt megcsinálni? – kérdeztem. Parsonage dühösen lecsapta a pipáját. Ide-oda
kapkodva próbáltam eloltani a szertezáporozó szikrákat.
– Itt vagyunk az egész istenverte ügy lényegénél. Hogy tudták ezt megcsinálni?! Pontosan ez
az, amit ki kell derítenie! – szegezte nekem bőszült tekintetét. – Jól figyeljen rám. Egyáltalán nem
azt kérem, hogy a termonukleáris dolog technikai megoldását fürkéssze ki. Ha ezt is földeríti,
tiszta haszon, de semmi körülmények között sem szabad ezt tekintenie a fő céljának.
– Nem látom elég tisztán a dolgot – sikerült közbevetnem.
Parsonage szinte táncolt a türelmetlenségtől, amint ott ágált előttem.
– Figyeljen ide! Valakinek van ezer fontja. Spekulálni kezd a tőzsdén, és öt év alatt milliomos
lesz. Ne nevessen ki, ez könnyen megeshet, ha valaki pontosan előre látja az esélyeket. És az Í.I.T.
éppen ezt tette! Vegyük azt, hogyan építették föl ezt a reaktort! Semmiféle kiterjedt előzetes ku -
tatómunka, ehelyett szisztematikusan legyártják az összes szükséges alkatrészeket. Sherwood
fiam, itt van a kutya elásva. Honnan tudták előre olyan tévedhetetlenül, hogy mit kell tenniük?
Ezt kell kiderítenie. Ne törődjön a műszaki részletekkel, a titkos ügynökökkel – semmivel, csak a
dolog lényegével. Honnan tudják, amit tudnak?
Végre kezdett derengeni előttem, mire is akar Percy papa kilyukadni.
– De miért én?
– Miért ne?
Miközben ezt a lehetetlen választ mérlegeltem, így folytatta:
– Ami szaktudásra szükség van, maga rendelkezik vele.
No, ez azért mégis túlzás.
– Mint ahogy a csecsemőre ráragad az anyanyelv, ugyanúgy szedegeti föl a maga korabeli fia-
talember az információkat. Magának alaposan a fejébe verték a helyes gondolkodást. Itt logikai
problémával, és nem valami tudományos vagy műszaki részletkérdéssel állunk szemben. – A tér-
képre mutatott: – A színhely vad vidék. Maga vidéki legény; városi ember könnyen bajba juthatna
ott. Mi kell még?
 Meghánytam-vetettem magamban a dolgot; ezalatt ő jól megtömködte öblös pipáját. A maga
körülményes és lármás módján Parsonage elmondta hát, amit akart tőlem.
– Tulajdonképpen tehát a logikai vezérgyökér…
Nem hagyta tovább mondanom.
– Úgy van, úgy van, úgy van! Amire kíváncsi vagyok, az a vezérgyökér, az erőforrás, a mozgató
rugó. Most már a tiéd, fiam. Ne hidd, hogy egyszerű egyetemi gyakorlatról van szó. Öt évvel ez-
előtt még elmehetett volna egyetemi gyakorlat gyanánt. Akkor még akár katonaságot is küldhet-
tünk volna Írországba. Fokról fokra fölmorzsolhattuk volna az Í.I.T.-t. Ezt ma már nem tehetjük
meg, de még az amerikaiak vagy a ruszkik sem.
– Nem értem, mért ne, ha egyszer drasztikus lépésre határoznák el magukat.
– Gondolkozzon, fiatalember. Használja a kobakját. Ha azt látja, hogy valaki egy dologban
messze elhúzott előttünk, akkor egy vagyont tehet rá egy skatulya giliszta ellenében, hogy egyéb
téren-közön, úton-módon, mit tudom én, szintén jócskán előttünk jár. Ha az Í.I.T. képes termonuk -
leáris reaktort építeni, akkor interkontinentális rakétát is tud csinálni. Ha fogamzásgátló tablettát
gyárt, akkor olyan tablettát is előállíthat, amelytől egytől egyig halálra röhögjük magunkat.
Parsonage a térkép előtt állt, szétterpesztett lábbal, fittyet hányva a füstmentes övezetre vo-
natkozó mindenféle rendeletnek.
– Bejuttathatjuk magát Írországba a szokásos csatornán, vagy ha ez nincs az ínyére, beutazhat
nyíltabban is. Ezt magára bízzuk. Most menjen el, és néhány napig gondolkozzon a dolgon. Szük-
sége van pénzre?
Bólintottam, mire fölajánlott egy köteg bankjegyet.
– Nem kérek sokat, elég lesz úgy tizenöt font is. Nem szeretnék föltűnést kelteni. Akár most ne-
kivághatok.
Volt még egy kérdés, amit szerettem volna nekiszögezni, de nem tudtam elég bátorságot gyűj -
teni hozzá. Mindig azt hallottam, hogy egy ügynököt a saját táborából fenyegeti a legfőbb veszély.
Attól féltem, hogy Parsonage a pipájával együtt föl talál robbanni, ha megkérdem, így áll-e a do -
log.
Azt sem mondtam el neki, hogy a dédelgetett álmaim között szerepelt, hogy eljussak Írország-
ba. Éppen azt latolgattam, vajon elég lenne-e a pénzem egy ilyen utazásra, amikor az első levelét
megkaptam.
Azt sem kötöttem az orrára, hogy – egy-két szükséges holmi megvásárlásán túl – a tőle kapott
tizenöt fonton kétszer is sikerült kiruccantanom irodájából a barna hajú leányzót.

2. BEHATOLÁS AZ ELLENSÉGES TERÜLETRE

Egy-két perccel az indulás előtt ugrottam föl a Paddington pályaudvaron a háromórás fishguardi
expresszre, akár egy hebehurgya diák. Találtam egy üres ülést a kocsi közepe táján, földobtam a
hátizsákomat a csomagtartóra, helyet foglaltam, és úgy tettem, mint aki elmerül a The Times ol-
vasásában. Az újság jótékony leple mögött meghánytam-vetettem magamban a körülményeket.
Kézenfekvő volt az a döntés, hogy a lehető legnyíltabb módon próbáljak behatolni Írországba.
Ha kudarcot vallanék, még mindig beszivároghatnék Parsonage „csatornáján”. Ha viszont sikerül,
akkor kisebb lenne annak a veszélye, hogy az ír elhárítás összezavarja a kártyáimat. Másrészt azt
is bizonyosra vehettem, hogy bár még Anglia területén, de már az ütközet kellős közepén vagyok.
Az íreknek ugyanis minden bizonnyal vannak embereik a vonaton, akik figyelik az utasokat és szó-
ba elegyednek velük; akiket arra képeztek ki, hogy el tudják választani a juhokat a kecskéktől,
ami elvégre nem is olyan nehéz dolog. Elegendő most a legkisebb hibás mozdulat, és biztos a le-
bukás néhány óra múlva, az ír határellenőrzés vesszőfutása során.
Leginkább a vízum miatt aggódtam. Egy valódi beutazási engedélyre három hónapot kellett
várni, ha egyáltalán megadták. Én amellett voltam, hogy várjuk ki ezt az időt, Parsonage azonban
hallani sem akart róla, mondván, hogy egy óra alatt az eredetitől tökéletesen megkülönböztethe-
tetlen hamisítvánnyal képes szolgálni. Ebben nem is kételkedtem; lelkesedésem azonban egyből
lelohadt, ha arra gondoltam, vajon képes lesz-e Percy papa néhány nap alatt rácsempészni a ne-
vemet a határőrizeti szervek kezében levő listára. Ha nem sikerült jól és pontosan véghez-vinni
ezt a bűvészmutatványt az iratokkal, akkor én nyakig benne leszek a pácban. A Parsonage-iroda
fedezékében olyannyira meggyőzőnek ható érvelés most eléggé elnyűtt benyomást keltett.
 – Még ha elhatároznánk, hogy várunk a vízumra, akkor sem volna semmi biztosíték rá, hogy
meg is kapná, de ha kapna is vízumot, akkor sem volna rá semmi biztosíték, hogy valaha is bejut
Írországba – hangzottak az érvei. – Az írek nagyon bölcsen megjátsszák, mintha nevetségesen
képtelenek lennének az egész vízumügylet intézésére. Ez lehetővé teszi számukra, hogy bárkit el -
utasítsanak vagy kiutasítsanak, akit csak a kedvük tartja. Az igazi turisták így jobbnak látják távol
maradni, részünkről pedig szinte lehetetlen bármiféle diplomáciai tiltakozás.
Ez volt az egyik gondom. A másik a pénz volt. Mivel az ír valuta most olyannyira szilárd,
amennyire bármely valuta egyáltalán szilárd lehet, rá voltam szorulva, hogy kijöjjek a meglehető -
sen szűkös hivatalos napidíjamból. Persze kockáztathattam volna, hogy többet is viszek magam-
mal, ez esetben azonban ha megmotoznak: a játszma egykettőre szégyenteljes véget ér, mivel egy
brit utas azon nyomban a legsúlyosabb gyanút vonja magára, mihelyt több pénz van a zsebében,
mint a kormánya által kiutalt összeg.
Parsonage azzal intézte el a dolgot, hogy ha egyszer már Írországban leszek, akkor annyi pénzt
veszek föl, amennyit csak akarok egy bizonyos Mr. Seamus Colquhoun nevű ügynöktől, aki Dub-
linban lakott, a Marrowbone Lane-en. Lehet, hogy ez a dolog tökéletesen rendben volt, nekem
azonban az volt a határozott érzésem, hogy annál jobb lesz rám nézve, minél messzebbre elkerü-
löm az ilyen alakokat.
Mire eddig jutottam gondolataimban, addigra körülbelül a The Times nyújtotta lehetőségeknek
is a végére értem, így hát belekezdtem egy fűzött regény olvasásába, amelyet egy dühös fiatal
szerző írt, aki néhány évvel korábban végezte el Cambridge-i tanulmányait, méghozzá – szégyel-
lem bevallani – ugyanabban a college-ban, ahol én. Kemény dió volt a könyv, de eltökélten végig-
rágtam magam rajta, mire a vonat Cardiffba ért.
Cardiff után kimentem a kocsi közelebb eső végén levő mosdóba. A fülke zárva volt. A fülem
mellett valaki megjegyezte, hogy „fura dolog: valahányszor eljövök mellette, már Reading óta
folyton zárva találom”.
Kalauz volt az illető, azazhogy pontos legyek: egy kalauz-egyenruhába öltözött egyén. Kemé-
nyen megdöngette a mosdó ajtaját, és bekiabált: „Hé, ki van ott?!” Miután néhány perces dönge -
tésére és kiabálására sem válaszolt senki, megjegyezte – ahogy én éreztem: dicséretes módon kö-
zömbös hangon:
– Azt hiszem, jobb, ha kinyissuk eztet az ajtót. Elővett a zsebéből egy szerszámot, amihez ha -
sonlót még nem láttam, elfordította vele a reteszt, kitárta az ajtót, benézett, és némileg meghök -
kent hangon így szólt: – Hülye egy eset. Senki sincs bent. Nem t’om hogy a fenébe csukódhatott
be. – Majd hozzátette: – Ja igen, uram, most már szabad a fülke.
Nem tévedett: senki sem volt bent. De nem kellett hozzá alapos vizsgálódás, hogy kiderüljön:
valami nincs rendjén, vagy pontosabban: valami nem volt rendjén. Ugyanis a helyiségben itt-ott
sötét pöttyök éktelenkedtek. Megérintettem egyet: az ujjam ragacsos és vörös lett.
– Itt valami nagy disznóság történt – mondtam, mihelyt kiléptem a folyosóra. Úgy látszik, a ka-
lauz átment a következő vagonba, gondoltam, és utána siettem az összekötő ajtón. Elég volt egy
pillantás végig a hosszú folyosón, hogy lássam: a fickó alig egy-két másodperc alatt fölszívódott. A
ösztönöm azt súgta, hogy rohanjak utána, az eszem azonban közbeszólt, hogy nem árt előbb gon-
dolkodni. Valami magyarázatának kell lennie, miért nyitotta föl a kalauz a mosdó ajtaját, és miért
tűnt el utána. A nadrágomra pillantottam, és hangosan elkáromkodtam magam: az egyik sötét
folthoz hozzáérhettem. Az ördög vinné el.
Az első gondolatom az volt, hogy fölveszem a rövidnadrágomat. Szándékosan nem öltöztem ki-
rándulóruhába és bakancsba, mert éreztem, hogy nem volna helyes túlságosan hangsúlyoznom a
természetjáró diák külsőt. Most viszont úgy látszott, nem volt más választásom. Néhány ugrással
a fülkémnél termettem, amelyben még mindig három férfi foglalt helyet (ketten leszálltak Cardiff-
nál); a hátizsákomnak azonban nyoma veszett.
Azt tartják, hogy a haldokló néhány másodperc alatt újból átéli az egész életét. Dőreség persze,
mégis meglepő azonban, milyen gyorsan képes az ember gondolkodni, ha a szükség úgy hozza. Az
a gondolat robbant bele az agyamba, hogy történjék bármi, úgy kell viselkednem, mint egy ártat-
lan ifjú diáknak. Egyszóval: ki kell vernem a balhét. Alig fogva vissza a lépteimet, benyitottam a
fülkébe, fölpillantottam a csomagtartóra, és amilyen meglepett hangon csak tudtam, megszólal-
tam:
– Mi történt a hátizsákommal?
Útitársaim közül ketten – harminc és harmincöt év közötti férfiak – szunyókáltak, vagy leg-
alábbis úgy tettek, mintha szunyókálnának. A harmadik fickó jóval idősebb volt, lehetett úgy öt-
venöt körüli. Kérdésemre letette a könyvét, kérdőn rám emelte kék szemeit, és hangsúlyozott ír
kiejtéssel így szólt:
– De hiszen maga vitte el, alig egy perce.
– Eszem ágában sem volt! Önnek látnia kellett, hogy bejött valaki és magával vitte.
– Valaki bejött az biztos. Én elmerülten olvastam, s így természetesnek vettem, hogy maga volt
az. Termetre és külsőre magához hasonlított.
– Jobban tenné, ha megkeresné a vonatkísérőt – mondta az egyik fiatalember.
– Szólok a vonatkísérőnek, és a legközelebbi állomáson a rendőrnek is.
A fickónak persze igaza volt: azonnal meg kell keresnem a vonatkísérőt. De előbb mindenáron
időt kellett nyernem, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Az kizárt dolognak látszott, hogy olyasvalaki lopta volna el a hátizsákomat, aki tudott utazásom
valódi céljáról. De valóban olyan kizárt lenne? Nem lehet, hogy az írek már ismerik Parsonage-
hoz fűződő kapcsolatomat? Beépültek volna a hivatalába? Még ha így is van, az írek aligha léptek
volna akcióba már itt a vonaton. Minden bizonnyal vártak volna, amíg Rosslare-be érek. Nem, ez
a dolog független az én személyemtől: a hátizsák miatt tették: a hátizsákban viszont semmi sem
volt, kivéve néhány könyvet meg a kirándulóöltönyt, ami álruhaként jól jöhet egy embernek, aki -
nek sürgősen át kell öltöznie – netán egy olyasvalakinek, akinek a ruhája alaposan befröcskölő-
dött vérrel? De mit ér az álruha, ha pokoli lármát csapok, mihelyt megpillantom valakin saját in-
gemet, nadrágomat és a bakancsomat? Ebből az következett, hogy könnyen kaphatok a fejemre,
vagy még rosszabb is, amíg a vonatkísérő után futkosok.
Az csak természetes, hogy amikor idáig jutottam gondolataimban, tekintetemet meredten rá-
szögeztem arra a férfira, aki a vonatkísérőre fölhívta a figyelmemet. Az is természetes, hogy miu-
tán pillantásom váratlanul érte, el kellett, hogy árulja a cinkosságát. De sem olyasmi, hogy „hirte -
len összerezzent” – amit annyira kedvelnek a regényírók –, sem hogy „hirtelen elsápadt”, nem
volt, és nem jelentek meg „gyöngyöző izzadságcseppek” sem. Mindössze annyit láttam, hogy egy
érzelemfodor suhan át a fickó arcán, lengén, akár a fuvallat a rét felett. A helyzet azonban világo -
sabb volt, mintha egy lepecsételt, aláírt és hitelesített vallomást tartottam volna a kezemben.
Mindhárman fölpattantak. Erős kezek ragadtak meg a derekamnál és a vállamnál, és próbáltak
lerántani a padlóra. A jobb kezem azonban már elérte a vészfék zsinórját, és a belém kapaszkodó
testek súlya alatt még vadabbul megrántottam a zsinórt. Fölsikoltottak a fékek.
Bármily hihetetlen, de az egyik fickó azt hitte, elblöffölheti a dolgot.
– Nézze csak, mit tett! Ez öt fontjába fog kerülni.
A társának azonban más volt a véleménye:
– Ne hülyéskedj, Karl! Tűnjünk el innen!
Túlságosan meg voltam lepve, hogysem bármit is tudtam volna tenni a föltartóztatásukra, az
egyik lábam azonban még idejében ki tudtam nyújtani, hogy elgáncsoljam az ajtó felé siető Karlt.
Végighasalt a folyosón, és a feje hangos koppanással ütődött az ablakok alatt húzódó rézkapasz-
kodónak. A társa dühös pillantást vetett rám, erősen megragadta Karlt a vállánál, és elvonszolta a
folyosón. Jobbnak láttam, ha futni hagyom őket. Alkalmasint fegyver van náluk, no meg hamaro-
san más bajnak nézek elébe.
A külső ajtó fölcsapódott, és egy hang kiáltott be:
– Lássuk hát, mi történik itt?
A markosabb hatósági személyek, úgy látszik, képtelenek más hangon beavatkozni az ilyen ösz-
szetűzésekbe.
– Ez az, amit fölöttébb szeretnék tudni magam is – feleltem. Egy jól megtermett vonatkísérő
nyomakodott be a fülkébe. Az ablak alatt pedig a mozdonyvezető, a fűtő és vagy három-négy
egyéb hivatalos személyiség sorakozott föl. A vonat hosszában fejek hajoltak ki fürtökben az abla-
kokon: férfiak és nők, kalapban és hajadonfőtt; szőke, fehér, barna és fekete fejek.
– Egyikük meghúzta a vészféket! – állapította meg a vonatkísérő, szemügyre véve az ír férfit és
engem.
– Én voltam.
– Miért? Mi a baj? Nem látok itt semmi rendellenességet.
– Ösztönösen tettem.
A vonatkísérő hajolt ki az ablakon.
– Azt mondja, hogy ösztönösen tette – szólt a mozdonyvezetőnek.
 – Le van sz… az ösztöne, késésben vagyunk – ennyi volt a mozdonyvezető véleménye az ügyről.
A vonatkísérő rám förmedt:
– Ez nem gyerekjáték, fiatalember. Öt fontjába fog kerülni a dolog.
Fölvillant bennem a gondolat, hogy száz évvel ezelőtt öt font igen nagy pénz lehetett. Akkori-
ban valóban nem volt gyerekjáték, ha valaki komoly ok nélkül megállította a vonatot. De most,
százévi pénzhígulás után, öt font meg se kottyan az olyannak, aki szereti az ínyenc szórakozáso-
kat.
– Azt nem mondtam, hogy az ösztönöm nem volt indokolt.
Az ír elhatározta, hogy megment a további félreértésektől.
– Ennek a fiatalembernek éppen most lopták el a hátizsákját.
– Ez még nem ok arra, hogy meghúzza a vészféket. Mért nem keresett meg, ahelyett hogy meg-
állítsa a vonatot?
– Ezzel, már megbocsásson, csak azt árulja el, hogy halvány fogalma sincs az ügyről. Ha az ön
keresésére indulok, kétségkívül fejbe kólintanak; vagy ha önnek jobban tetszik: letaglóznak, és bi-
zonyára nyomtalanul eltüntetnek.
A vonatkísérő ismét odaszólt a kollégájához:
– Jobb, ha bejössz, Alf. Állati habókos a pasas.
Alf, a fűtő, figyelemre méltó fürgeséggel kezdett befelé csörtetni. Jobbnak láttam, ha késede -
lem nélkül kirukkolok az aduval.
– Egyébiránt közölhetem az urakkal, hogy a közeli mosdó, mindjárt balra, a folyosó végén, jócs-
kán tele van fröcskölve vérrel.
– Nem megmondtam, hogy dilinós? – morogta borízű hangon a vonatkísérő.
– Én mindenesetre célszerűbbnek látnám, ha elsétálnának a mosdóig, és ellenőriznék, igazat
mondok-e. Mindez csupán néhány másodpercet rabolna el drága idejükből, viszont megmentené
Alfot és engem attól, hogy komoly kárt tegyünk egymásban.
A vonatkísérő dicséretre méltó tudományos szellemről tett tanúbizonyságot.
– Ohó – mondta –, majd utánanézünk a dolognak!
S miközben kifurakodott a folyosóra, amelyen alig néhány perccel korábban Karl a társával
együtt eliszkolt, eszembe ötlött, hogy hátha nem is vér az ott a mosdóban? És ha kiderül, hogy pa-
radicsommártás? Akkor semmi kétségem se lehet, hagy a legelső két orvos készséggel aláírja a
vonatkísérő hevenyészett helyzetelemzését. De vajon a paradicsommártás is ilyen ragacsos, ha
megszárad?
Vagy ami ennél is rosszabb gondolat: mi van, ha a dolgok a rémtörténetek vagy a detektívregé-
nyek bevett fordulatát követik, és a mosdóból eltűnt mindenféle állítólagos vérnyom? Mihez fogok
akkor, hacsak nem hívom föl a figyelmet a fülke szokatlan tisztaságára?
Aggodalmaim azonban alaptalanoknak bizonyultak. A férfi a következő pillanatban már vissza
is jött.
– Ez súlyos eset – jelentette ki. – Mi történt itt?
Úgy véltem, elég a bohóckodásból.
– Láthatnám, kérem, a meghatalmazását?
Kérdésemre sebes pislogásba fogott, amely eltartott vagy tíz másodpercig. Aztán:
– Micsodámat? – robbant ki belőle.
– A meghatalmazását, az igazolványát, amely a rendőrséghez való tartozását tanúsítja.
– Én nem vagyok a rendőrség tagja, maga nyomorult holdkóros.
– Éppen ez az, amire gyöngéden célozni bátorkodtam. Nem gondolja, hogy ez az ügy a rendőr -
ségre tartozik? Eddig már minden bűnöző, aki a vonaton volt, legalább néhány megyényi egérutat
nyert. Alf, van még gőz ebben a vén teknőben?
Az utóbbi kérdés előcsalta Alf nyers primitívségét.
– Majd adok én gőzt abba a gané kenyérlesődbe, ha nem fogod be mindjárt! – ordította, miköz-
ben leugrott a lépcsőről. A vonatkísérő kiment a folyosóra, és becsapta maga után az ajtót. Oda-
kint posztolt egészen Swansea-ig.
Azt hiszem, nem is nagyon lehetett a szemére vetni, amiért kételkedett a józan eszemben, mi-
vel még saját magam számára is hihetetlenül hangzott, amikor a swansea-i rendőrségen előadtam
az esetet Harwood felügyelőnek. Persze semmit se mondtam el írországi utazásom valódi céljáról,
minden másról azonban a lehető legpontosabban, a valósághoz híven számot adtam.
– Nos, Mr. Sherwood, sajnálom, de arra kell kérnem, hogy maradjon Swansea-ban egy-két na-
pig, amíg le nem ellenőrizzük ezt a furcsa históriát. Sajnálom, hogy el kell halasztania a vakációja
megkezdését, tudom magamról, hogy én se nagyon örülnék az ilyesminek, de hát biztosra ve-
szem, hogy megérti, hogy erre szükség van.
Fölmerült bennem az a gondolat, hogy talán fölhívhatnám Parsonage-ot: szabadítson ki ebből a
nevetséges helyzetből, de aztán elhessegettem magamtól ezt az ostoba ötletet.
– Az igazat megvallva, felügyelő úr, nem örülök a föltartóztatásomnak, de ha így kell lennie, hát
igazán semmit sem nyernék a tiltakozással. Megkérhetném arra, hogy szerezzen nekem egy olcsó
szállást? Tudja, nem sok pénzt hoztam magammal, hiszen egy-két óránál többet nem szándékoz-
tam Walesben tölteni.
– Semmi probléma, uram. Megfelelő összeget is kölcsönözhetünk önnek a kiadásaira. Egész
tűrhető szállást ajánlhatok – reggelivel együtt a Cromwell Roadon. Örülnék, ha szolgálatára lehet-
nék a szobarendelésben.
– Hol vehetnék egy borotvát meg egy fogkefét?
– Ez nem lesz könnyű ebben az időpontban, de ne aggódjon: el fogjuk intézni.
Éjjeli tíz óra is elmúlt, mire eljutottam Mrs. William Williams vendégfogadójába. A ház úrnője
szívélyesen fölajánlotta, hogy szalonnás rántottát készít, amikor megtudta, hogy ebéd óta nem
volt egy harapásnyi sem a számban. Átmentem az ebédlőbe, ahol az én ír útitársam éppen egy ki-
adós vacsora utolsó maradékait takarította be.
– No lám, magát is ide irányították – fordult hozzám. – Most legalább mindkettőnket szemmel
tarthatnak.
Kezével intett, hogy foglaljak helyet az asztalánál.
– A nevem George Rafferty. Nem hangzik valami írül, de ennél jobbal nem szolgálhatok.
– Thomas Sherwood, szolgálatára. A rendőrségen ajánlották önnek ezt a helyet?
– Ajánlották! Túl szép is lenne. Közölték, hogy ide kell jönnöm. Fiatalember, az a rendőr még
felelni fog a törvény előtt. Még hogy egy írt a Cromwell Roadra küldeni!
Raffertynek, úgy látszik, nem volt sietős dolga, mert mindvégig szóval tartott, amíg ettem.
– És sok minden volt a hátizsákjában?
– Semmi, ami igazán értékes lett volna. Néhány személyi holmi meg két könyv. A kellemetlen
az, hogy aligha tudom pótolni a könyveket.
– Nem tudom fölfogni, miért ne, hacsak nem antikváriushoz van szerencsém önben, ami aligha
hihető, nemde-bár?
Elnevettem magam.
– Hova gondol! Matematikus vagyok, azazhogy inkább csak leszek. Van Dublinben olyan köny-
vesbolt, ahol műszaki matematikai könyveket vehetnék?
– Nem tudnám megmondani. De mindent, amit Londonban árulnak, azt Dublinben is megsze-
rezheti, azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésére.
Mr. Raffertynak, úgy látszik, szintén az volt a szokása, mint Parsonage papának, hogy magához
ragadja a társalgás irányítását. Nyilvánvaló beszélhetnékje az adott esetben nem nagyon volt a
kedvemre, mivel mindenekfölött Mrs. Williams jókora tányér szalonnás rántottája kötötte le a fi-
gyelmemet.
– És ha nem vagyok udvariatlan, miért akar Írországba látogatni?
Figyelembe véve az időpontot, a helyet és a körülményeket, a kérdés nem volt valami udvarias,
de elhatároztam, hogy Mr. Raffertyt kísérleti nyúlként használom föl. Hamarosan el kell monda-
nom ezt a mesét a határőrizeti szervek előtt is. A történet a legtöbb részletében megfelelt a való -
ságnak. Tudtam ugyanis, hogy nem tudok meggyőzően hazudni, ezért jobbnak láttam, ha a célsze-
rűség határain belül az igazsághoz tartom magam.
– Ó, két okból is; ezek közül, azt hiszem, az őszinte kíváncsiság az első. Úgy vélem, ez eléggé
természetes, tekintettel azokra a figyelemre méltó változásokra, amelyek Írországban végbemen-
nek.
– Magam is úgy gondolom. Valóban nagy változások mennek végbe Írországban. És nem szé-
gyellnivaló-e Anglia egyre szembeötlőbb elmaradottsága?
Az utóbbi megjegyzést elengedtem a fülem mellett.
– Nagyapámat Emmetnek hívták. A családi hagyomány szerint Robert Emmet leszármazottja
volt. Nem vagyok bizonyos benne, hogy így volt-e vagy sem, annyi azonban kétségtelen, hogy ki-
terjedt rokonságom él Yorkshire-ben, ahonnan tudásom szerint Robert Emmet is elszármazott.
– Ó, ennél jobb útlevél nem is kell Írországban! – ragyogott föl Mr. Rafferty arca. – Ezek szerint
bizonyára föl akarja keresni a Wicklow hegységet és a legutóbbi fölkelés színhelyét?
– Úgy van, szándékomban áll egy rövid kiruccanás a hegyekbe. Időm nagy részét azonban Dub-
linben akarom eltölteni.
– Nagyon helyes – kiáltott föl Mr. Rafferty kis melegséggel a hangjában. – Dublin a kútforrása
mindennek, ami Írországban történik. Nem sok idő kell hozzá, és a legnagyszerűbb város lesz szé-
les e világon.
Másnap reggel Mrs. Williams azzal az üzenettel állított be, hogy menjek el a rendőrőrsre: meg-
találták a hátizsákomat.
Harwood felügyelő figyelő tekintete előtt csomagoltam ki. Minden a helyén volt, a két könyvem
is. A viszontagságoknak mindössze egyetlen nyomát viselte: egy jókora folt éktelenkedett rajta,
méghozzá kívül, a legszembetűnőbb helyen.
– Nos, uram, meg van elégedve, már ami a holmiját illeti? Bár minden hírem ilyen jó volna.
– Sajnálattal hallom, felügyelő úr, hogy nehézségei merültek föl.
– Meg is van az oka a sajnálatra, ugyanis attól tartok, újból el kell halasztania az utazását.
– Mi történt?
– Nos, uram, megvallom: nem lenne szabad elmondani önnek, de gondolom amúgy is sejti már,
hogy egy hullát dobtak le a vonatról. A Severn-alagútban bukkantunk rá.
– Ez valóban nagyon kellemetlen – mármint a hullának, természetesen.
Harwood felügyelő arca halvány mosolyra rándult erre a gyerekes megjegyzésre.
– Mára végeztünk is, Mr. Sherwood, de szeretném, ha holnap reggel megint meglátogatna. Re -
mélem, addigra többet megtudunk erről az ügyről. Csak egyetlen kérdést szeretnék addig is tisz -
tázni önnel.
– Éspedig?
– Teljesen bizonyos ön benne, hogy nem látta még egyszer a kalauzt, azt, aki kinyitotta a mosdó
ajtaját? Amikor ön megállította a vonatot, ő nem jött oda a fülkéjéhez?
– Tökéletesen bizonyos vagyok benne, hogy nem jött oda. Természetesen, hogy rajta tartottam
a szemem a fickón, de másodjára nem láttam őt.
– Köszönöm. Mindössze szerettem volna teljesen világosan látni ebben a részletben.
A kikötő közvetlen közelében egy kávéházban walesi kagylót ettem ebédre barna kenyérrel.
Délután fölfedeztem, hogy az egyik busz a Gower-félszigetre visz. Oxwich Beach-nél jót úsztam a
nyugodt tengerben, és farkasétvággyal tértem meg Cromwell Road-i szállásomra. Mr. Rafferty
sem este, sem másnap a reggelinél nem mutatkozott. Harwood felügyelő nyilván útjára engedte.
Az utóbbi napok izgalmai tették-e vagy a kagyló, netán az úszás, de az éjszaka közepén arra a
tökéletes bizonyosságra riadtam föl, hogy valaki motoszkál a szobámban. A félelemtől dermedten
feküdtem egy percig, várva, hogy mikor ragadnak torkon vagy mikor fog a kalauz különféle véres
részleteket suttogni a fülembe. Aztán akaraterőm végső megfeszítésével ledobtam magamról a ta-
karót, odaugrottam, ahol a villanykapcsolót sejtettem, s némi matatás után rá is akadtam. Persze,
senki sem volt a szobában. Csak jó órai görcsös hánykolódás után voltam képes ismét álomba me-
rülni.
Reggel barátságos napsütés fogadott és Harwood felügyelő egy nagy halom fényképpel a kezé-
ben.
– Nos, fiatalember, szeretném, ha azonosítaná azt a bizonyos Karlt vagy a cinkosát, vagy a kala-
uzt ezek között a fényképek között.
Gondosan végignéztem a fotókat, de sem Karl, sem a társa, sem a kalauz nem volt közöttük.
Fölismertem azonban Mr. George Rafferty arcmását. Ledobtam Harwood felügyelő elé az asztal-
ra.
– Ez az egyetlen arc, amelyet valaha is láttam.
– Ó, igen, Mr. George Rafferty – jegyezte meg Harwood felügyelő szárazon. – Talán érdekelheti
önt, hogy Mr. Rafferty meglépett; a kis ír madárka elröppent.
A nap a végét járta, amikor a hajó kipöfögött velem a fishguardi kikötőből. Néztem a távolodó
földet, Wales derűs földjét, amíg bele nem veszett a leszálló éjszakába. Lehet, hogy pár óra múlva
megint ott leszek azok között a zöld mezők között, a széljárta dombok alatt, egy hirtelen vereség
szégyenével a vállamon. De az is lehet, hogy sohase térek vissza többé. Ezek a gondolatok forog -
tak a fejemben, mialatt a nyugati égbolt felé fordítottam a tekintetemet, ahol még mindig ott le-
begett a távolban az aranyglória. Végre megindultam lefelé, a másodosztályú étterembe.
Míg elfogyasztottam a szalonnából, paradicsomos kolbászból, vajas kenyérből, gyümölcsízből
és egy bögre teából álló vacsorámat, az a négy nap járt az eszemben, amit Swansea-ban eltöltöt -
tem. Furcsa mód, ahelyett hogy a késedelem miatt bosszankodtam volna, annak örültem, hogy
megálltam a sarat, hogy ellenálltam a csábításnak, hogy kapcsolatba lépjek Parsonage-dzsal.
Ez a beszámoló izgalmasabb olvasmány lehetne, ha a hajóút leírását is olyasféle különös kalan-
dokkal fűszerezhetném, mint amilyenek közé Cardiff és Swansea között belekerültem. Becsülete -
sen meg kell azonban vallanom, hogy – legalábbis tudtommal semmi különös esemény nem tör-
tént az éjszaka folyamán. A hajó minden bizonnyal tömve volt ügynökökkel. Kétségtelen, hogy a
mélyben feszült dráma zajlott, a látható felszínre azonban semmi sem tört föl belőle. Röviden: ké -
nyelmetlen éjszakát töltöttem a szalonban, az ébrenlét és az álom között hánykolódva.
S hogy még nagyobb legyen az olvasó csalódása: őszintén be kell vallanom, hogy az ír határbe-
lépő állomáson nevetségesen könnyen átjutottam. Még is érdemes talán megemlíteni, hogy első
találkozásom az ír hatóságokkal nem volt érdekesség híján. Engem egy testes, pirospozsgás férfi
vallatott ki – pontosan az a típus, aki könnyen a kelepcébe csalhat egy gyanútlan áldozatot, külö-
nösen egy átvirrasztott éjszaka után.
– Neve?
– Thomas Sherwood.
– Született?
– 1948. augusztus 29.
– Foglalkozása?
– Egyetemi hallgató.
– Hol?
– Cambridge.
– Apja neve és születési helye?
– Robert Sherwood, Halberton, Devon.
– A beutazás célja?
– Kíváncsiság.
– Hol szándékozik kiélni a kíváncsiságát, Mr. Sherwood?
– Három hét Dublinban és a környékén. Egy hét a Wicklow hegységben.
– Mért oly kíváncsi?
– Nincs szükség magyarázatra. Mindenkit érdekel az a fejlődés, amely Dublinben végbemegy.
– És a Wicklow hegység?
Elmeséltem neki nagyapám esetét.
– Hm, az ön nagyapja egy Mr. John Emmet? – Átlapozott egy halom papírt, és egy pillantást ve -
tett az egyik iratra. Aztán, mint aki mindent rendben talál: – Mutassa a hátizsák tartalmát.
Lassan és gondosan kiraktam mindent: a két könyvet eléje helyeztem az asztalra.
– És hol szerezte ezt a nagy foltot elöl a hátizsákján?
Belekezdtem a vonaton történt hátborzongató események ecsetelésébe, de nem jutottam túl
messze, amikor láttam, hogy az arca kidagad, és pulykavörösre válik. Aztán dörgő hahotára fa-
kadt.
– Elég, Mr. Sherwood, elég! Tudunk mindenről, ami a vonaton történt. Tudja, nyitva tartjuk a
szemünket és a fülünket.
Megtörölte pulykavörös képét, és komoly kifejezést öltve beütötte a pecsétet az útlevelembe.
– Tessék. És most menjen. Ügyeljen rá, hogy programjához tartsa magát. Ismeri a szabályokat.
Minden héten jelentkezik a legközelebbi rendőrőrsön. Ne higgye, hogy kedvünkre vannak ezek a
jó-szándékú beutazókat is sújtó korlátozások, de hát ránk kényszeríttették az emberi nemnek
azok a fölöttébb kétes elemei, akik az utóbbi időben elözönlik a partjainkat. Maradjon meg Dub-
linben és a Wicklow hegységben, Mr. Sherwood, és akkor igen kellemesen fogja eltölteni a sza-
badságát.
Kiléptem a kikötői rámpára, és még mindig hallottam fölcsukló nevetését. A maga szempontjá-
ból persze hogy igaza volt. Nincs olyan ügynök, aki józan ésszel úgy viselkedne, mint ahogy én vi-
selkedtem. Az ügynöknek azt súgja legelső ösztöne, hogy kerüljön mindenféle gyanút keltő lépést.
Senki se csapott volna lármát, mint én.
Rövid vonatozás következett Rosslare-ból Dublinbe. A ragyogó napot ígérő tiszta reggeli fé-
nyességben gyalog tettem meg a Liffay-től az O’Connel Streetre vezető rövid utat. A Guinness-
sörgyár három nagy kamionja robogott el mellettem. Ami igaz, az igaz: nagy ivók lehetnek az itte -
ni népek.
 Egy percre megálltam a hídnál, majd gyorsan továbblépkedtem College Green felé. A Trinity-
ben a portáshoz fordultam.
– Ha nem tévedek, egy szobát foglaltak a nevemre. A másik, a Cambridge-i Trinityből vagyok. A
nevem Sherwood.
Végigböngészett egy listát, pontosan úgy, ahogy a világ minden portása szokta.
– Igen, uram, a szobája a 24., a lépcsőházból nyílik, a második emeleten, a könyvtár mellett.
Jim, megmutatnád ennek az úrnak az utat a huszonnégyeshez? – szólt oda egy ott őgyelgő kollégi-
umi szolgának.
A szobámban mosdótál volt egy korsó vízzel. Alaposan lemostam az arcomat, utána levetkőz-
tem, és bebújtam az ágyba. Az utolsó gondolatom az volt, mielőtt az álom köde elnyelt volna, hogy
vajon Percy papa igazi vért használt-e.
Mert hát szinte biztosra vehette, hogy bejutok Írországba. A vonaton megrendezett ostoba ko -
média teljesen tévútra vezette Mr. George Raffertyt, a kicsi ír madárkát – vagy inkább a kicsi ír
ügynököt! Az viszont rosszul esett, hogy Percy papa nem tartott méltónak rá, hogy engem is be -
avasson a terveibe; úgy látszik, túl ostobának tartott hozzá. Talán igaza is volt, hiszen egészen a
Harwood felügyelővel történt második összejövetelemig fogalmam sem volt róla, mi történik.
Mindennek a teteje az volt, hogy orrom alá dugta a jó öreg Mr. Rafferty fényképét. Lehet, hogy
ostoba vagyok, elismerem, de azért nem annyira, mint gondolja.
Egy dolog azért nem hagyott nyugton: honnan tudták, hogy pont az én kupémban lesz egy ír
ügynök? Vagy minden Fishguardba menő vonat tömve van velük?

3. A MARROWBONE LANE-I HÁZ

Első napom Dublinben elég eseménytelenül múlt el. Késő délutánig aludtam, haraptam valamit a
Grafton Street-i palotaszerű önkiszolgáló étteremben, egy-két órát pedig arra szántam, hogy az
egyetemi negyed részletes helyrajzát tanulmányoztam az aula előtt.
A vacsoránál a nyári vakáció izgalmában égő diákok főleg medikusok és ttk-sok egy csoportja
üdvözölt. Később felmentünk egyikük szobájába ahol rojtosra beszéltük a szánkat egészen éjfél
után egyig.
Túl ezen a jólesően ismerős légkörön, minden okom megvolt rá, hogy elégedett legyek. Ugyan-
is, – jó-e rossz-e? – gyanakvó természettel vagyok megáldva. Nos, nem játszotta-e túl Parsonage a
szerepét? Nem volt-e túlságosan könnyű belépésem a határon? Tegyük föl, hogy az írek átlátnak a
szitán, ahogy mondani szokták. Akkor vajon kiutasítanak, lecsuknak, vagy csak megfigyelés alatt
fognak tartani? A kézenfekvő az, hogy követni fognak, s megfigyelik, kivel lépek kapcsolatba. Ak-
kor régen rossz Mr. Colquhounnak! Mindenesetre a vonaton történt kalamajka után részükről az
látszik a legokosabbnak, ha – legalábbis egy-két napig – rajtam tartják a szemüket. És itt megfi-
zethetetlen szolgálatot tesz nekem a Trinity College diákjaival való ismeretségem. Senki, még a
legügyesebb színész sem képes megjátszani előttük a diákot. Minden ilyen kísérlet dugába dőlne
egyetlen perc alatt. A hatóságok láthatják, hogy legalább ebben a vonatkozásban az vagyok, aki-
nek kiadom magam.
És most néhány szót közbevethetnék a terveimről, ha az akkori csökevényes állapotukban egy-
általán így lehet nevezni őket. Színleg körülbelül egy hónapot töltenék el Írországban, nagy ré-
szét Dublinben és a környékén. A maradékot a Wicklow hegységre szánnám. És minden hét végén
jelentkeznem kell a rendőrségen. Akkor ez volt a hivatalos rendelkezés.
Úgy döntöttem, hogy az első két héten tartom magam ehhez az útitervhez. Az első hetet Dub-
linben töltöm. Ez az idő nem veszne el hiába, mivel Dublin hasznos barométer lehet. Igaz, hogy az
ír gazdaság fő ereje nyugaton van, de a főváros képén is meg kell mutatkoznia a hatásának. Hosz-
szú sétákat tennék, hogy földerítsem azokat a hatalmas építkezéseket, amelyek sok jelből ítélve a
városban folynak. Az építkezések gyorsasága némi képet adhat a mozgató rúgó hatékonyságáról.
Miután az első hét végén kötelességszerűen jelentkezem a rendőrségen, leutaznék a Wicklow
hegységbe. Ez az egész csak mentségül szolgálna arra, hogy miért van nálam kirándulóruha és
hegymászóbakancs. Ezekre igazából csak odaát nyugaton lesz szükségem. Ez volt természetesen
az Emmet mese hátterében is.
Aztán meg a hegyekben nem lesz nehéz fölfedni, hogy követnek-e. Ha nem követnek, akkor
visszatérek Dublinbe, jelentkezem a rendőrségen, és utána végre elindulok Kerry felé. Abban re-
ménykedtem, hogy ily módon egy egész hét áll majd a rendelkezésemre, hogy összekuszáljam a
nyomaimat, mielőtt a hatóságok gyanúja egyáltalán fölébredhet, ami természetesen azon nyom-
ban megtörténik, mihelyt elmulasztom a harmadik hét végén esedékes jelentkezést.
Csak Seamus Colquhoun volt a bökkenő. A Marrowbone Lane-i látogatást nem lehetett elkerül-
ni, egyszerűen mivel nem volt elég pénz a zsebemben. De akárhogy is kerülgetem ezt az akadályt,
mindenképpen marad egy kényes lépés. Talán az lenne a legjobb, ha a második hét végére halasz-
tanám Colquhoun fölkeresését. Akkorra kisebb lenne az eshetősége annak, hogy követnek. De ha
nem találom otthon Seamust? Dühítő lenne, ha emiatt el kellene halasztanom az utazást, és meg -
rövidíteném az ajándékba kapott magányos hetemet. Viszont ha elsietem a dolgot, és nyomban
fölkeresem Colquhount a lakásán, akkor még többet kockáztatok. Mondjuk, ha Seamust figyelik?
Minél többet rágódtam a dolgon, annál inkább borsódzott tőle a hátam. Ezzel a gondolattal végre
álomba merültem.
Bármily sokat hallottam a Dublint magával ragadó hatalmas változásokról, a látottak minden
várakozásomat fölülmúlták. A várost átgondolt terv alapján lebontják és újra építik. Akár terv -
meggondolásokból, akár érzelmi okokból, de az építkezési hullám még nem érte el az egyetemi
negyedet. Ez volt az oka, hogy az első napon nem tűnt a szemembe.
Az új városterv egészen egyedülálló volt, ugyanis a város helyét fokozatosan tágas füves térsé-
gek, virágágyások és facsoportok vették át. Csak itt-ott volt látható néhány középmagas – körül -
belül húszemeletes – épület, lakó-, iroda- és üzletház. Az építőanyag jórészt üveg és fém; a fémet
igen tetszetős színekre: bronzra, tengerkékre és a tavaszi virágokra emlékeztető sárgára festet-
ték.
Az építőket persze egyszerű meggondolás vezette. A középmagas épületek sokkal gazdaságo -
sabban használják ki a teret, mint a Londonhoz hasonló szélesen elterpeszkedő, lapos városok. De
ahelyett, hogy az amerikai nagyvárosok módján minél több embert zsúfolnának össze kis terüle-
ten: a dubliniek bölcsen virágos parkokkal és fasorokkal szegélyezett széles utakkal tagolták vá-
rosukat.
Mindez önmagában is eléggé meglepett; viszont nem tudtam hova lenni az ámulattól, amikor
megtudtam, hogy egy év se telt el az újjáépítési program elindítása óta. Mintegy tíz hónap alatt a
városnak a folyó északi partján elterülő negyedei szinte teljesen újjászülettek. Elhatároztam, hogy
ha lehet, földerítem a módszereiket, amelyeknek egészen újszerűeknek kellett lenniük.
Szándékom végrehajtása őrjítően nehéznek bizonyult. Az még csak ment valahogy, hogy bejus-
sak a befejezéshez közeledő épületekbe, és ez is igen sok érdekességgel szolgált. Órákat töltöt-
tem azzal, hogy tanulmányoztam a házak belső elrendezését, a lakások világítási, hangszigetelési
megoldásait és így tovább. De bármennyit is próbálkoztam, nem sikerült közel férkőznöm olyan
építkezésekhez, amelyek még csak az elején tartottak. Minden új konstrukciót föltétlenül palánk-
kal zártak körül, méghozzá nemcsak közvetlenül az alapok közelében, hanem jókora távolságra
onnét.
Ami azt illeti, nem lett volna nehéz kijátszani az őrök éberségét, és bejutni a palánkok mögé.
Ezt a könnyelműséget azonban nem engedhettem meg magamnak. Már így is kezdtek fölfigyelni
rám. Bárhol is jártam, minduntalan föltűnt a közelemben egy fickó, akit én detektívnek vagy biz -
tonsági tisztnek véltem. Önmagában véve ez inkább kedvező, mint kedvezőtlen jel volt a számom-
ra. Ez az ember ugyanis egyáltalán nem volt valami ügyes. Ahhoz még csak megfelelt, hogy szem-
mel tartson egy kíváncsi diákot, de nincs az a kémelhárítás, amely fontos föladatot bízna rá. En -
nek ellenére sem akartam fölöslegesen kockáztatni, mivel semmi értelme sem volna összeütkö-
zésbe kerülni a hatóságokkal egy viszonylag jelentéktelen incidens kapcsán.
Mindenesetre nagyon kevés kellett hozzá, hogy az ember rájöjjön a dolog nyitjára: Azt hiszem,
a harmadik reggel lehetett, amikor az egykori Winetavern Street közelében sétálva megpillantot-
tam a távolban egy mozogni látszó hegységnyi monstrumot. Először azt hittem, hogy a szemem
káprázik. Később azonban, amikor végiggondoltam a dolgot, rájöttem a dolog nyitjára. A későbbi-
ek során számos ilyen mozgó hegyet láttam, ezért most nem is időzöm tovább ennél a részletnél,
csupán azt akarom ezúttal megjegyezni, hogy ebből is látszik, mennyire hiábavaló próbálkozás az
egész ügyet titokban tartani. Mire jó az egész, ha egy alkalmi látogató is kiszaglászhatja három-
négy nap alatt? Az írek most ugyanazt a hibát ismétlik meg, amelyet a világ többi része is elköve-
tett az elmúlt ötven év folyamán. Mert hát nem nevetséges-e az a konokság, amellyel az angol, a
szovjet, az amerikai vagy a francia kormány kotlott a tudományos titkok fölött, persze ugyanazok
fölött az állítólagos titkok fölött, abban a szent meggyőződésben, hogy a többiek nem ismerik
őket. Mint valami vén kotlóstyúkok.
Egy bizonyos épület különösen magára vonta a figyelmemet, mégpedig az új központi pályaud-
var. Ez az építmény meghazudtolt mindenféle statikai normát. A merész eleganciával ívelő, hosz-
szú fémtraverzeket semmi sem támasztotta alá, és még a leglaikusabb nézőnek is az lehetett a
benyomása, hogy nyomban összeroskadnak a rájuk nehezedő súly alatt.
Amennyire tudtam, fölbecsültem a szerkezetek hosszát, szélességét és egyéb adatait. Este az-
után föllapoztam a Trinity könyvtárában az elemi szilárdságtant (amit, szégyenszemre be kell val-
lanom, elfelejtettem). Egy-két óra is beletelt, mire rendbe szedtem gondolataimat, és kikerestem
a megfelelő fizikai állandókat – azt hiszem, a jó öreg Smith-táblázatokat használtam ehhez. Az
eredmény azonban megérte a fáradságot: a szemem nem tévedett. A központi pályaudvar fémkar -
jaira nehezedő súly nagyjából százszor akkora volt, mint amennyit elviselhettek.
Pontosabban: ezek a fémszerkezetek nagyjából százszor akkora haránt-irányú terhelést hordoz-
tak, mint a hasonló fémszerkezetek bárhol Írország határain kívül. A rejtvénynek csak egy megol-
dása lehetett. Az Í.I.T. megoldotta azt a problémát, hogy a fém öntése közben megakadályozza a
sok kis légzárvány keletkezését, amelyek nagymértékben csökkentik a közönséges fémek szilárd-
ságát.
Azért említem meg ezt a műszaki dolgot, mivel ez erősített meg abban az elhatározásomban,
hogy a végére járjak az Í.I.T.-ügynek. Ezzel egyidőben az önbizalmamat is fölpiszkálta egy furcsa
körülmény: a szobámat átkutatták.
A dolog nem volt túlságosan szembetűnő. Normális körülmények között talán észre sem vettem
volna, hogy a ruháim egy picit elmozdultak a helyükről. A lefekvés előtti teámat szürcsölgetve
meghánytam-vetettem magamban az ügyet. Nyilvánvaló, hogy ha komolyan gyanakodnának rám,
nem követték volna el azt az ostobaságot, hogy átvizsgálják a holmimat. Ezzel csak azt érték vol -
na el, hogy még óvatosabb leszek. De tételezzük föl, hogy egy kissé túlbuzgó diáknak tartanak.
Ebben az esetben nem lehetne zokon venni tőlük, ha a körmömre néznek, még annak az árán is,
hogy fölfedem a dolgot. A legészszerűbbnek az a következtetés látszott, hogy az ír elhárítás ér-
deklődik utánam, de nem túlságosan, hanem csak úgy kutyafuttából.
Ez a gondolatmenet olyannyira fölajzott, hogy elhatároztam: lóvá teszem őket. Másnap reggel
egyik múzeumból és képtárból a másikba loholtam. Ha jól emlékszem, jártam a Kildare Streeten
és a Merrion Streeten is. Aztán még jobb módját találtam ki annak, hogy vért izzadjon bárki is,
akit a kísérőmnek rendeltek ki. Sorra látogattam a régi dublini hírességek emlékhelyeit. Ott vol -
tak mindjárt az irodalmárok: Shaw, Joyce, Wilde, Le Fanu, Synge. Mohóságom azonban nem is-
mert határt. Fölkerestem sok olyan személyiséget is, mint Sam Lover, vagy a híres Buck Whaley.
Mindennek a teteje volt aztán William Conyngham Plunket a St. Stephen’s Green 18. alatt. A né -
ma bosszúállás örömét leltem az efféle bolondozásban.
Addigra el is telt az első hét, és én rendben lejelentkeztem a rendőrségen. Nem kelhettem
azonban mindjárt útra a déli hegyek felé, mivel a Trinity fiúk beleerőszakoltak egy krikettjátszmá-
ba egy bizonyos Dun Laoghaire Wanderers nevű csapat ellen. A játszmát jókora fölénnyel meg-
nyertük, bár nem éppen az én erőfeszítéseim árán. Már biztos öt pontra álltam, amikor egy nagy
melák ízzé-porrá törte a kapumat. Később a délután folyamán ugyanez a fickó egy hallatlanul erő -
set ütött egyenesen felém, és én bolond, kézzel próbáltam kivédeni.
E baljós kezdet ellenére egész jól sikerült az este. Együtt vacsoráztunk az ellenféllel, aztán sört
ittunk, és énekeltük azokat a nótákat, amiket a krikettjátékosok énekelni szoktak. Éjfél felé járt az
idő, mire autóba ültünk és a csapatunk visszaindult Dublinbe – a mérkőzés idegenben zajlott. Az
autó, amelyben ültem, lefékezett a Merrion tér északi sarkánál. Két fiú kiszállt, és hirtelen elhatá -
rozásból én is követtem őket, megnyugtatva a vezetőt, hogy a Trinity már itt van egy kőhajításnyi-
ra.
Nem tudom, a sör tette-e velem vagy az a szerencsétlen közbenyúlás – a kezem még mindig
sajgott tőle –, de hirtelen úgy éreztem, hogy eljött végre a Marrowbone Lane órája. Mikor talál -
hatnám otthon Seamus Colquhount, ha nem a vasárnapra virradó éjszaka kellős közepén?
Az építkezési hullám még csak St. Patrick környékéig hatolt el. Ennek folytán a széles, világos
sugárutak elmaradtak mögöttem, amikor rátértem a régi Főútra. Ettől kezdve a régi belváros zsú -
folt viskói között vitt az utam.
Azon meditáltam magamban, hogy hamarosan mindez eltűnik. Eltűnik a Marrowbone Lane is.
És mihez kezd akkor Seamus Colquhoun, szegény feje? Rövidesen őt is kifüstölik a maga-fajtájú-
akkal egyetemben. Talán az egyik ragyogó új épület irodáiban fognak tovább ügyködni? És abba-
hagyják a madáreledel vagy egyéb hasonlók árusítását, amivel színleg most foglalkoznak?
Városi sétáim során már szemrevételeztem a Marrowbone Lane-t, így hát pontosan tudtam, hol
keressem az én emberemet: a főútvonal egyik csendes, félreeső mellékutcájában. Nem részlete -
zem, hogyan mentem végig, a legalkalmasabb ütemre fogva lépteimet, a Thomas Streeten, majd
keresztül a hasonló nevű udvaron, mígnem egy háztömböt elhagyva ott álltam a cél előtt.
És most mihez kezdjek? Nem olyan egyszerű a dolog. Halkan bekopogtassak a kapun? És ha
nem hallják meg? Akkor újból és újból megkocogtassam az ajtót? Nem föltűnőbb-e ez, mint egy
egyszeri, hangos dörömbölés?
Ezen a nehéz problémán meditáltam éppen, amikor mögöttem valaki halkan megszólalt corki
tájszólással:
– Egy hangot se, uram, ha kedves az élete!
Valami a veséim közé nyomakodott.
– És ez a mordály nem csap-e lármát, ha netán el talál sülni?
– Fogd be a büdös hápogódat! – szólalt meg egy másik hang.
Valaki előttem hozzálátott, hogy kinyissa a kaput. A pisztoly a hátamba nyomódott.
– Gyorsan, befelé!
– De hisz épp ezért jöttem ide, ugyanis be akartam menni!
Erős kezek ragadtak meg, és berántottak a küszöbön, a szükségesnél jóval nagyobb lármát
csapva. Hárman begyömöszölődtünk egy szűk kis előszobába. Kinyílt egy ajtó, és a gyér világos-
ságban jobb kéz felől föltűnt egy lépcső.
– Mi történt, fiúk? – szólalt meg odafönt egy harmadik hang.
– Egy ipsét találtunk az ajtó előtt.
– Hozzátok föl. – A szoba, amelybe betuszkoltak, kevésbé nyomasztó volt, mint azt az előzmé-
nyek után várni lehetett volna. Meglepő módon egész jó vadászjelenetek másolatai függtek a fala-
kon. Az egyik sarokban régi állóóra tiktakolt, a kandallóban lobogott a tűz, és egy fél pohár whis -
ky állt egy kis asztalkán. – Álljon oda! – mondta a harmadik hang.
Szembefordultam velük. A két foglyul-ejtőm fiatal volt. Az, akinél a pisztoly volt, jól öltözött,
majdnem elegáns, akár egy közhivatalnok; a másik, az izomember, aki beráncigált, olyan volt
mintha egy ötven évvel ezelőtti ír színdarabból lépett volna ki: vászonsapka, durva, vastag nadrág
és gallér nélküli ing. A harmadik férfi, akit magának Colquhounnak véltem, középkorú, sötét hajú,
élénk szemű, köpcös, középtermetű.
– Mr. Seamus Colquhoun?
– Mi köze hozzá?
– A téli viharok idején a hullámok magasra csapnak a nyugati partokon.
– Ez a megfelelő időszak arra, hogy zöldséget vásároljunk a londoni piacon.
– Vagy halat, aki szereti.
Colquhoun láthatóan megkönnyebbült.
– Elteheted, Liam – mondta, a pisztolyra mutatva. – Ez a fickó azok közül van, akiket vártunk.
Mióta Parsonage ellátott a jelszóval, először volt alkalmam méltányolni a hatását; nincs az a
szélhámos, aki véletlenül ráhibázhatott volna erre a valószínűtlen párbeszédre.
– Jó lesz, ha körülnéztek odakint, fiúk.
Miután a két jómadár ment a lépcsőn, Colquhoun dühösen rám förmedt:
– Hogy az ördögbe jött ide ilyen időben! Elment az esze?
– Talán nem számított rám?
– Nem, mint ahogy arra se számítottam, hogy netán a Folies-Bergéres-ből jön látogatóm. Azt
akarta, hogy ránk hozza a kopókat? Vagy talán a kocsmában volt, és csődbe itta a Guinness csalá-
dot?
– Ha nem számított rám, akkor nyilvánvalóan ez a lehető legjobb időpont, amikor a rendőrség-
nek sem jut eszébe, hogy valaki jöhet magához.
– Ez még nem zárja ki, hogy megláthatják. Azt hiszem, olyan föltűnést kelthetett az utcán,
mintha maga a Nelson-diadaloszlop sétált volna rajta végig.
– Persze hogy föltűnést keltettem. Nem vagyok bolond, hogy itt őgyelegjek a ház körül. Ha bár-
mi oknál fogva megállítanak, akkor egyszerűen azt mondom, hogy eltévedtem. Mi lehet ebből?
Colquhounnak szemmel láthatóan alaposan inába szállt a bátorsága. Gondoltam, se vége, se
hossza nem lesz a szemrehányásoknak, ha nem lépek fel erélyesen. Minden perc, amit erre az os-
tobaságra fecsérelünk, növeli a veszélyt, amellyel a Trinitybe való visszatérésem járhat.
 – Egyébiránt azt hiszem, szinte tökéletes példáját adjuk annak, amit Shakespeare „haszontalan
csevegés”-nek nevez. Azért jöttem ide, hogy pénzt kapjak magától. Szeretném most mindjárt, mi -
nél kevesebb huzavonával.
Colquhoun hagyta, hogy a dühe kissé lecsillapodjék.
– Mennyit akar?
– Hétszázat.
– Nem lesz egy kicsit sok?
– Ez az én dolgom, nem a magáé. Legyen szíves minden további teketória nélkül átadni.
Colquhoun kelletlenül elhagyta a szobát. Pár perc múlva egy köteg bankóval tért vissza. Meg-
számoltam, aztán gondosan elrejtettem egy külön erre a célra készített belső nadrágzsebbe.
– Még valami. Szükségem volna a Clare és a Galway parton levő ügynökeink névsorára.
– Ó, persze, szüksége volna rá! Szép kis kérés, nem találja?
– Ez nagyon is gyakorlatias kérés, ezért is fordulok vele magához. Nem kell aggódnia, nem
szándékozom magammal hurcolni egy papírlapon a névsort; a fejemben fogom őrizni a neveket.
Elég jó a memóriám, Mr. Colquhoun.
– Elhiszem, Mr. Hogyishívják. Talán jó lecke is lenne magának, ha átadnám ezt a listát. Talán
hamarosan ott hűsölne a börtönben, vagy netán alulról táplálná Írország zöld füvét, ha nem lenne
ilyen szerencsés.
– Lehetséges egyáltalán, hogy köntörfalazás nélkül közölje velem, mire akar kilyukadni?
Colquhoun tekintete megvillant, amint rám nézett:
– Hiszen erről beszélek, maga kis mitugrász. Nincs többé semmiféle ügynöklista, egyáltalán
semmi sincsen. Kisöpörtek, összemorzsoltak bennünket. Hát ide akarok kilyukadni.
– Hogyan történhetett?
– A G.H.P. – mondta Colquhoun rejtélyesen. A dühe már lecsillapodott. Egy kortyintással fölhaj-
totta a maradék whiskyt és ledobta magát egy székre a kandalló előtt. Bármilyen kíváncsi is vol-
tam, mit tud még mondani, jobbnak láttam, ha eltávozom, mielőtt újabb zavaros magyarázatba
kezdene.
– Várjon csak, addig nem megy el, amíg meg nem hallgatja a végét – förmedt rám, mielőtt elbú-
csúzhattam volna. – Azonkívül várja még egy föladat.
– Ki vagy mi az a G.H.P.?
– Az ördögbe is! – tört ki Colquhoun csodálkozva. – Ahhoz képest, hogy milyen nagyra tartja
magát, szörnyen keveset tud. Vagy tán rossz tréfát akar űzni velem?
– Nézze, Mr. Colquhoun, engem egyetlen megbízatással küldtek ide. Maga az egyedüli kapcso-
latom. Mihelyst kilépek ebből a házból, az égvilágon semmi közöm se lesz többet mindahhoz, ami-
vel most maga traktál engem.
– Meg fog lepődni, fiam, de nagyon.
– Minden perc, amit ezzel az ostoba fecsegéssel töltünk, közelebb hozza annak a veszélyét,
hogy elkapnak. Ha tehát van valami fontos mondanivalója, nagyon kérem, szorítkozzék a lényeg-
re.
Megfontoltan fölállt a székből, kivett egy másik poharat, és jócskán töltött mindkettőnknek.
– Szó se lehet róla, hogy ma elmenjen innen. Csoda folytán elkerülte a rendőröket idefelé, má-
sodszor azonban már nem lesz ilyen szerencséje.
Ebben nyilván igaza volt. Reggel, amikor megtelnek az utcák emberekkel, könnyebb lesz
odébbállni a Marrowbone Lane-ről. A Trinityben sem fog föltűnni a távollétem, hiszen egyébként
is el akartam utazni a hegyekbe.
– Okulnunk kellett volna a franciák példáján. Őket tavaly számolták föl, és bizonyos, hogy a
G.H.P. volt a háttérben. A G.H.P. egy szervezet, amely itt Dublinben alakult meg egy ügyvédi iroda
leple alatt. Ghilleto, Harway és Porson volt a cégtulajdonos. G.H.P.: a Gyors Halál Postásai – így
hívják őket mostanában.
– Az ír kémelhárítás egyik szerve talán?
Colquhoun idegesen fölnevetett.
– A kémelhárításé, mi? Kár, hogy a fiúk nincsenek itt, hogy hallják. Még hogy kémelhárítás! –
Hörpintett a whiskyjéből. – Nem, fiatal barátom, a G.H.P. kémszervezet a javából. Az egyetlen do-
log, amit „elhárítanak”: az ingyenmunka. Profitért dolgoznak. Ami Nyugaton végbemegy, milliár-
dokat ér a világ iparvállalatainak.
– Azt akarja mondani, hogy a G.H.P. ipari titkokat lop és árusít?
 – Pontosan ez az, amit mondani szerettem volna, ha nem venné ki folyton a számból a szót.
Arra gondoltam, hogy ez idáig még nem találkoztam olyasvalakivel Parsonage cégében, aki
köntörfalazás nélkül képes végigmondani egy történetet.
– Mi többiek, az angolok, amerikaiak, oroszok, németek talán egy kicsit az izgalom kedvéért,
de az is lehet, hogy kicsit hazafiságból dolgozunk, a G.H.P. ellenben csak a pénzért. Üzletről van
szó, nagy üzletről. Látom, kíváncsi, mi az én szerepem ebben a dologban. Ne legyen tévedésben
felőlem: én angol vagyok, a londoni nagyharang árnyékában születtem. Idestova harminc éve va -
gyok már hírszerző ideát.
Ez volt hát a magyarázata annak az enyhén garabonciás levegőnek, amely körüllengte ennek
az embernek minden megnyilatkozását. Hogy mű-ír volt. Ez a fölismerés kissé lehűtötte azt az el-
határozásomat, hogy nem keveredem bele Colquhoun ügyeibe.
– Ha jól értem, ezek szerint a G.H.P. föl akarja számolni az összes potenciális versenytársait.
Hogyan csinálják ezt?
– Úgy, hogy nagy pénzeket ígérnek a mi embereinknek. Mihelyt elegendő információt gyűjtöt-
tek rólunk, mindössze azt kell tenniük, hogy átadják az anyagot a rendőrségnek. Megvásárolták
három kulcsemberünket, akikről azt hittük, számíthatunk rájuk.
– Milyen jellemző az összes titkos szolgálatokra! Akiket barátainak hitt, épp azok adják el az
embert – jegyeztem meg.
Colquhoun barátságtalanul mért végig.
– Ide figyeljen, mister, az írek előbb-utóbb lecsapnak erre a házra, lehet, hogy holnap vagy a jö-
vő héten vagy a jövő hónapban. Könnyen megtehetném, hogy hagyom az egészet az ördögbe, és
lelépek innen, de nem teszem, mert dolgom van itt, hogy pontos legyek: öt ügyet kell elintéznem.
A magáé volt az egyik. Hol volna most, ha itt helyettem a rendőrség karjaiba futott volna? Meg-
mondom: tíz év kényszermunka várna magára, mister.
Egy kis jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből.
– Ezt a füzetet el kell juttatni a legjobb megmaradt emberünkhöz. Ha nagyrészt ki is rámoltak
bennünket, azért egy-két zseb még érintetlen maradt itt-ott, főleg Nyugaton. Ezeket haladéktala-
nul át kell szervezni. Információra, nevekre, rejtjelekre van szükség. Késedelem nélkül el kell jut -
tatni őket a megfelelő személyekhez.
Felém nyújtotta a füzetet.
– Én magam nem mehetek, és a fiúkat sem küldhetem, mivel biztos, hogy a rendőrség rajtuk
tartja a szemét. Nem marad más, mint ön, Beképzelt úr. Átadja ezt a kis könyvecskét Shaun Hous-
emannak, a longfordi Egyszarvú Hotel vezetőjének. Huszonnégy órán belül nála kell lennie. Reg-
gel tíz órára várja önt egy gépkocsi. Azt állítja, jó a memóriája, nos: Houseman, Egyszarvú Hotel,
Longford.
Letettem a füzetet az asztalra.
– Ide hallgasson, Colquhoun, jobb, ha világosan szót értünk egymással. Először is kifejezett
utasításom van Londonból, hogy ne keveredjem bele az ön ügyeibe.
– Megengedem, de a lehető legnagyobb válságba jutottunk, és íratlan törvény, hogy mindegyi-
künknek meg kell tennie mindent a többiek védelmében, mint ahogy én is itt maradtam az ön biz-
tosítására.
Ezúttal alig lehetett észrevenni Colquhoun beszédében az ír beütést. Egy percig sem kételked-
tem, hogy nem ez a valódi neve. A magabiztossága is megháromszorozódott. Nem tudom persze,
mennyire játszott közre ebben a Power-féle whisky, amit jócskán leeresztett a torkán.
– Aztán meg ha kész lennék is elvinni a füzetet, egyáltalán nem garantálhatnám, hogy huszon-
négy óra elegendő volna rá. Az autóötlet mindenképpen nevetséges. Szegény diák látszatát keltve
jöttem ebbe az országba; mit keresnék hát az autóban? Ha a rendőrség föltartóztatna, abban a
pillanatban gyanúba keverednék. Ha pedig nem tartóztatnak föl – nos, abban az esetben akár Lia-
mot is elküldhetné helyettem.
Sosem tudtam meg, mit válaszolt volna erre Colquhoun. Félbeszakított bennünket a lépcsőkön
fölhangzó vad lábdobogás. A színpadi ír figura rontott be a szobába.
– Elkapták Liamot! – hörögte.
– Hol? – kérdezte Colquhoun izgatottan.
– Mikor a Thomas-udvaron jött át.
Egyetlenegy dolgot tehettem: minél gyorsabban kijutni a kikötőhöz. Fölkaptam a whiskys üve-
get, és végigöntöttem tartalmával a kabátomat. Aztán kivettem egy kis szerkezetet a zsebemből,
amelyet a hét elején eszkábáltam össze a Trinity kémiai laboratóriumában. Jó régen, utoljára kis-
iskolás koromban játszottam ilyesmivel. Átkoztam magam, hogy matematikára adtam a fejem; ha
kísérleti tudománnyal foglalkozom, jobban bíznék ebben az átkozott vacakban, hogy jól fog mű-
ködni. Szinte biztos, hogy csütörtököt mond, gondoltam sötéten, mialatt kiélesítettem.
Seamus Colquhoun túl sokat ivott ahhoz, semhogy képes lenne gyors cselekvésre, így hát ma -
gára hagytam, boldoguljon, ahogy tud. Néhány pillanat alatt ismét az utcán voltam, és amilyen
gyorsan csak mertem a sötét utcában, loholtam a Cork Street felé. Kis idő múlva jobb kéz felé egy
keskeny sikátort pillantottam meg. Ha el tudnék jutni a csatornához anélkül, hogy őrjáratba bo-
tolnék, akkor még van egy eshetőségem.
Azt hiszem, száz métert se futottam, mégis jóval hosszabbnak tűnt a távolság, amikor egy szé-
les térség nyílt meg az orrom előtt. Jobbra mozgó fénypontokat láttam, és hirtelen ötlettől vezé-
relve feléjük vettem a lépteimet, ahelyett hogy az ellenkező irányba mennék.
Úgy láttam, egy rendőrkülönítmény kutatta végig a csatornapartot. Okosabbnak véltem, ha
egyenesen feléjük tartok, mint ha az őrjáratok csípnének el az utcán. Valószínűleg minden utat el -
zártak a Marrowbone Lane felé.
Tántorogva, bizonytalan léptekkel megindultam előre, rekedtes gajdolással.
– Hé!
Mentem tovább, mintha nem hallanám. A felszólítás megismétlődött, most már hangosabban.
Bizonytalanul megálltam, és imbolyogva körbepislogtam. Vakító fénycsóva villant a szemembe.
– No, midakars?
Végigtapogatták az oldalamat, a hónom alját. Ki volna bolond fegyvert hordani magánál? Liam,
azt hiszem.
– Rendben van. Csak úgy bűzlik a fickó.
Ami igaz is volt. A whisky szaga erős volt, sőt túlságosan is erős, ha elég sütnivalójuk lett vol-
na, hogy ez föltűnjön nekik.
– Biztos, ami biztos: vigyétek be. Kevin és Paddy, menjetek, és gyertek vissza, amilyen gyorsan
csak tudtok.
Botladozva elértünk a mólóhoz, miközben a két férfi erősen tartott a két karomnál fogva. Itt há-
rom nagy gépkocsi várakozott. Belöktek az egyikbe, és az egyik férfi behuppant mellém. Néhány
száz métert tehettünk meg a vár irányába, amikor nyögdécselve megszólaltam:
– Állj! Hánynom kell.
A vezető rátaposott a fékre: senki sem örül egy hányó utasnak. Egy ugrásra kint termett, és ki -
tárta az ajtót. A társa kituszkolt a járdára.
– Fordítsd ki magad, az anyád mindenit! Sikerült kirántanom az apró csomagot a zsebemből, és
bár fogták a karomat, le tudtam ejteni a földre, miközben a kocsi elejéhez tántorogtam. Noha szo -
rosan becsuktam a szemem, a hirtelen fény csaknem megvakított. Mindössze néhány pillanat mű-
ve volt, hogy beugrottam a vezető helyére, begyújtottam a motort, és elrobogtam az elvakított
rendőrök orra elől. Ötpercnyi egérutat nyertem: két-három perc kellett hozzá, amíg Kevin és
Paddy visszanyerik a látásukat, és másik két perc, amíg visszajutnak a kocsihoz.
A St. Stephen’s Greenen állítottam le a kocsit, és gondosan letörülgettem a volánt, a külső és
belső ajtókilincseket, a sebességváltót, a slusszkulcsot, a lámpakapcsolót – azt hiszem, semmi
máshoz nem nyúltam. Eközben már megindult az üldözés, de nem sok reménnyel kecsegtetett a
számukra.
Száz métert mehettem, amikor géppisztolyropogást hallottam. A hang nyugatról jöhetett, köny-
nyen lehet, hogy éppen a Marrowbone Lane felől. Szegény öreg Colquhoun! A fegyver csúnya do-
log. Sokkal okosabb, ha az ember egy kevés magnézium villanóporra bízza magát. Szerencse,
hogy működött ez a vacak.
Egy akadály még hátravolt. Még be kellett másznom a kollégiumba. Az egyik fiú megmutatta
nekem az utat, de nem nagyon fűlt hozzá a fogam. Előbb egy alacsony kapu, aztán végigkúszni
egy közepesen nehéz tetőn, végül pedig egy állati középkori rácskerítés, forgó vasdárdákkal a te -
tején, amelyet több-kevesebb biztonsággal csak a kezein csüngve mászhatott meg az ember. A
gondviselés kegyességéből átjutottam rajta, anélkül hogy veszélyeztettem volna a Sherwoodok
következő nemzedékét.
Hogy lecsillapítsam az idegeimet, főztem egy kanna teát, és elfogyasztottam néhány szelet lek-
város kenyeret. A helyzet alapos vizsgálatra szorult. Kimostam pálinkától bűzlő kabátomat. Egy-
két óra alatt jóformán nyoma sem marad a whiskynek. Az igaz, hogy láttak, de csak gyenge világí -
tásban. Föltéve, ha nem köpnek be a Marrowbone Lane-en, fölöttébb valószínűtlen, hogy a nyo -
momra akadjanak. Ha Colquhount élve fogják el, aligha fog elárulni, de még ha elárul is, mire
mennek azzal, amit ő mondhat rólam? Az volt a benyomásom, hogy semmit se tudott a megbízatá-
somról, a tartózkodási helyemről, sőt még a nevemet sem ismerte.
Pénzem volt. Ezenkívül másvalamim is volt. A riadalom közepette bolond módra fölragadtam a
jegyzetfüzetet. Így most erkölcsi kötelességemnek tartottam, hogy fölkeressem Shaun Hous-
emant.

4. A ZENÉSZFIÚ
Kicsit furcsának tűnhet, hogy egészen jól aludtam. Mire másnap reggel megborotválkoztam, ti-
zenegy óra is elmúlt, túl késő volt ahhoz, hogy a kollégiumban reggelizzek. Így hát megint elmen -
tem a Grafton Street-i kávézóba; útközben vettem egy reggeli lapot. Nem volt valami szívderítő
számomra, ahogyan az Irish Times beszámolt „Egy rendőr halálá”-ról:
„Lapunk gyakran hangsúlyozta az elmúlt hónapok során, hogy országunk egysze-
rű törvénytisztelő polgárai egyre inkább szembetalálják magukat az erőszak emelke-
dő hullámával.
Nincs olyan hét, hogy ne lennénk tanúi valamilyen újabb bűnténynek, amely –
akár egy csúnya bőrkiütés – veszélyes kór előhírnöke lehet.
A kora hajnali órákban elkeseredett összecsapásra került sor a rendőrség és egy
banda között, amelynek rajtaütöttek a főhadiszállásán a kikötő mellett, a régi város-
részben. Sajnálatos módon az akció során elesett az egyik rendőr, Paddy Kilpatrick.
S noha a halálában közvetlenül vétkes banditák megfizették a végső árat gyalázatos
tettükért, úgy tudják, hogy a banda egyik tagjának sikerült a zűrzavart kihasználva
elmenekülnie. Azonban bizalmasan közölték velünk, hogy kézre kerítése csak órák
kérdése lehet.”
Szegény öreg Colquhoun! Vajon valóban bandita volt, vagy a hazájáért a veszélyt vállaló hazafi,
aki az életéért harcolva elesett? Nem először tapasztaltam, hogy vannak kérdések, amelyekre
nincs megfelelő válasz. Csak ámulni tudtam, hogyan is hihetnek a logika művelői a „tertium non
datur” [harmadik lehetőség nincs] elvében. Hiszen az ember lépten-nyomon ennek ellentmondó példák-
ba botlik.
Az újság rám vonatkozó állítása teljesen megalapozatlan volt. A rendőrség csak abban az eset -
ben tesz hasonló nyilatkozatot, ha nem számít rá, hogy be tudja váltani ígéretét; gondolom, az a
céljuk ezzel, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból.
Jobban izgatott a rendőr halála. Vajon visszanyerte-e egészen a szeme világát a magnéziumvil-
lanás után? Persze, Paddy elég elterjedt név; lehet, hogy nem az én emberemről van szó.
Az volt a szándékom, hogy mérsékelten összekuszált útvonalon megyek Langfordba. Semmi-
képpen sem akartam elsietni az utat, amint azt a leghatározottabban megmondtam Colquhoun-
nak is. A legbölcsebbnek az látszott, hogy ameddig csak észszerű, ragaszkodni fogok diák mivol-
tomhoz. Az elmúlt héten magatartásom arra vallott, hogy fölöttébb érdekel Írország történelme.
Ez az érdeklődés minden további nélkül elvihet Armagh-ba, ahol Szent Patrick fölépítette katedrá-
lisát, vagy hogy ne csak az egyházi dolgoknál maradjak: ahol a Fájdalmas Deirdre állítólag leélte
ifjúságát. Igaz, hogy az armagh-i kirándulás eltérítene Longfordtól, ez azonban semmiség volt ah-
hoz mérten, hogy biztonságban elhagyjam Dublint és némi tapasztalatot szerezzek arra nézve, mi-
lyenek a közlekedési viszonyok Írország belsejében.
A dolog meglepetéssel kezdődött. Ugyanis jobbnak láttam, ha a buszt választom, amely – külö-
nösen a távoli vidékeken – gyakrabban közlekedik és több helyre eljut. Beugrattam az egyik köny-
vesboltba, hogy menetrendet vásároljak, de azzal fogadtak, hogy az engedélyt kérték. Bambán rá-
bámultam a kiszolgálólányra.
– Elnézést kérek, de föltétlenül engedélyre van szükség, hogy autóbusz-menetrendet vásároljon
az ember?
– Ó, igen uram! Mindenféle jöttment csavargó bejönne ide menetrendet venni, ha a vásárlása
nem volna engedélyhez kötve.
– Így hát engedélyt kell szereznem, azt hiszem. Hol kaphatom meg?
 – Bármelyik rendőrőrszobán, uram.
Első gondolatom az volt, hogy beállítok az egyik rendőrőrsre, de aztán másképp döntöttem:
bármily kicsi is a kockázat, nem éri meg az eredmény. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy ismét
szembetalálkozzam Kevinnel, ha mégoly kicsi is a fölismerés lehetősége.
Aztán még jobb ötletem támadt. Szégyellem bevallani, de egyszerűen elemeltem a Trinity-
könyvtár példányát meg vagy fél tucat térképet a nyugati részekről. Ha egy menetrend vásárlásá-
hoz rendőrségi engedély kellett, akkor egy térkép megvételéhez biztosan legalábbis külön kor-
mányjóváhagyásra volt szükség.
Különben a hatóságok alaposan megfontolták ezeket a korlátozásokat. Később ugyanis úgy ta-
láltam, hogy semmi akadályt se gördítettek a helyi forgalom elé. Bárhova is vetődött az ember,
mindenütt tudakozódhatott a helyi autóbusz-közlekedésről. A lakosságnak ennélfogva semmiféle
kényelmetlenségben nem volt része. Csak az olyasféle jöttment csavargókat, mint jómagam, za-
varták a korlátozások, ami – gondolom – helyénvaló is volt.
Ebéd után sapkát és tweed-zakót öltöttem magamra, és hátamon a hátizsákommal elindultam
az autóbusz-állomásra. Azt hiszem, a külsőm alig tért el egy tipikus ír diákétól.
Amikor a busz elhagyta a várost, valósággal fejbe kólintott az út látványa: lenyűgöző kettős au -
tópálya húzódott előttünk a messzeségbe, vagy száz méter szélesen. Még az amerikai méreteket
tekintve is lenyűgöző volt az út, amely minden eddig látottaknál szembetűnőbben érzékeltette
számomra az ír gazdaságot mozgató erő nagyságát.
Belém döbbent a tudat, hogy egy nemzet jövőbe vetett hitét megközelítő pontossággal meg le-
het ítélni arról, hogy milyen utakat épít. A nagy-britanniai gyalázatos útrendszernek semmi értel-
me sincs, akár gazdasági, akár kényelmi szempontból, hacsak az nem, hogy maga a civilizáció kö-
zel áll az összeomláshoz. A busz méretei is jóval fölülmúlták minden addig látottakét. Armagh-ig
az utat kényelmesen megtette egy óra alatt.
Szerencsém volt: az egyik kis szállodában kaptam szobát. Mielőtt nekiindultam volna a város-
nak, úgy négy óra tájban beugrottam az egyik kávéházba egy csésze teára. Azért említem meg ezt
a részletet, mert itt egy különös esemény történt, amely jelentősen kihatott a továbbiakra is. Két
asztallal odább hárman ültek: két markáns arcú alak, úgy negyven körül, és egy üde arcú, jó kül-
sejű ifjú, akit nálam három évvel fiatalabbnak néztem. Szembeötlő volt a kapcsolatuk különössé-
ge. Előbb végeztek, mint én. Elsőnek a fiatalember állt föl, és odament a kasszához. Tulajdonkép -
pen túlzás azt állítani, hogy az esemény, amelyről beszámolok, különös volt. Mindössze annyi tör-
tént, hogy az idősebb férfiak arcán furcsa kifejezés villant át, amikor a fiatalember magukra hagy-
ta őket. Nem tudnám megnevezni ezt a kifejezést, csupán azt mondhatom róla, hogy határozottan
nem szeretem az ilyen arckifejezéseket. Láttam, hogy mindhárman beültek egy közvetlenül a kijá-
rat előtt várakozó Chevrolet-ba.
Sajna, Armagh-ban nincs többé semmi jel, ami Deirdre-re vagy a Vörös Ág lovagjaira emlékez-
tetne. Tegnap még büszkén taposták a földet, élvezték a nyári nap melegét, a frissen kaszált szé -
na illatát. De hol vannak ma már, gondjaikkal, szerelmeikkel és gyűlöleteikkel, félelmeikkel egye-
temben! Hamarosan rajtunk is átgázol az idő őrült, fejvesztett iramodása, és bennünket is elnyel
a múlt sötét mélye. Ti is, ti kalmárok, akik itt koptatjátok mellettem a járdát, ti is hamarosan elté-
kozoljátok a rövid percre fölvillanó életet, eltékozoljátok arra, hegy megszállottan futtok a fontok,
shillingek és pennyk után. És ti lányok, hamarosan teljesen közömbös lesz mindenkinek, hogy ki
vesz el benneteket: Dick-e, avagy Harry, esetleg Tom. És te is, Thomas Sherwood, hamarosan te is
olyan leszel, akár egy homokvár a parton, amelyet elmos a rohanvást közeledő dagály. Hamarosan
eltűnik nyomtalanul az egész mostani nemzedék, az egész kor – nem, mégsem nyomtalanul, hi-
szen itt-ott megmarad egy-egy gondolat, amely beleépül a jövő évszázadok emberi örökségébe.
És természetesen ez volt Deirdre történetének is a magva. Nem sokat számít, hogy kivel élt
együtt: Naisival-e vagy Conchobarral. Ami igazán számít, az abban az eszmében él tovább, hogy
még a király sem helyezheti magát saját törvényei fölé. Érvényes volna ez az egész világegyetem -
re?
Ez azonban kémjelentés, és nem filozófiai értekezés. Így hát nem is kell többet mondanom Ar -
magh-ban töltött estémről. Korán reggel fölszálltam a cavani buszra. Monaghan közelében utolért
bennünket két rendőrségi autó. Úgy látszik, beleestünk azoknak a villámrazziáknak az egyikébe,
amelyekről már hallottam, és amely alaposan próbára tette az idegeimet. Micsoda ostoba dolog
egy buszmenetrenddel és egy rakás térképpel horogra akadni! Hirtelenében arra gondoltam,
hogy kihajítom ezeket az átkozott vackokat. Talán könnyen megszabadulhatok tőlük, amikor leve-
szem a hátizsákomat a csomagtartóról, ugyanis az egyik külső zsebébe dugtam őket. Aztán átvil-
lant rajtam, hogy pontosan ez az, amire a rendőrök számítanak. Különben is, ha alaposan átkutat-
nak, megtalálják nálam a pénzt.
– Kérem, mindenki maradjon a helyén! – szólt a kalauz.
Két rendőr fölszállt a buszra, míg ketten kívül őrködtek. Sorra-rendre átvizsgálták az utasok
papírjait. A legtöbb esetben gyorsan továbbmentek, néha azonban kérdéseket tettek föl és a cso -
magokat És is megnézték. Többé-kevésbé hasonlított a dolog a vámvizsgálathoz. Ugyan jobb volt-
e az íreknek a mostani korlátozásokkal kísért jólétben, mint a régi szabad szegénységükben?
Avagy a korlátozások elkerülhetetlen kísérői a jólétnek?
Már éppen rám került volna a sor, amikor beütött az a szerencse, amire szükségem volt. Gon-
dolom, minden autóbusz utasai között akadt egy-két kétes egyén. Mindenesetre a rendőrök most
rá bukkantak egyre. Egy szempillantás alatt letuszkolták a buszról, és beültették az egyik várako-
zó kocsiba. A két rendőr pszichológiailag már kielégített emberként szállt vissza a buszra, hogy
befejezze a munkáját. Elkaptak egy alakot, teljesítették a normájukat, következésképpen már ké-
szek voltak arra, a hogy némi nagylelkűséget tanúsítsanak.
Átnyújtottam az útlevelemet és tartózkodási engedélyemet.
– Hé, fiatalember, a vízuma Wicklow-ra és Dublinre érvényes. Milyen jogcímen tartózkodik itt?
– Látni szerettem volna Armagh-t. Van talán valami rossz ebben?
– Egyáltalán nincs, ha a vízum rendben lenne.
– De hát fogalmam se volt róla, hogy én Armagh-ba akarok menni, amikor beléptem a határon.
Az ember a legjobb akarattal sem képes előrelátni, hogy mihez támad kedve, mondjuk, három hét
múlva.
– Jelentkeznie kellett volna a belügyi hatóságoknál, mielőtt elhagyja Dublint.
– Most már tisztában vagyok vele, de sajnos akkor nem is gondoltam rá.
– És hová szándékozik menni ezzel a busszal?
– Megyek vissza Dublinbe.
– Ez a busz éppen hogy nem Dublinbe megy.
– De igen, ha nem néz mindent hivatalból gyanakvó szemmel.
Láttam, hogy fölhúzta az orrát, de hát ez olyasféle megjegyzés volt, amilyenre, akinek vaj van a
fején, nem merné ragadtatni magát. Nem hagytam szóhoz jutni.
– Tegnap a közvetlen járattal jöttem el Dublinből, ezért nyilvánvaló, hogy nem akarok ugyan-
azon az úton visszatérni. Ha Cavonon át megyek, többet látok az országból.
– Honnan tudhatnám, hogy tegnap jött el Dublinből?
– Nos, könnyen ellenőrizhetik, hogy tegnap távoztam el a Trinityből.
– A Trinityben lakik?
– Igen, az az állandó tartózkodási helyem.
Átkutattam a zsebeimet, és elővettem egy használt buszjegyet.
– Talán ez a jegy is bizonyíthatja az állításomat. Először alaposan szemügyre vette a jegyet, az -
tán előrement a kalauzhoz. Amikor visszajött, láttam rajta, hogy megúsztam.
– Ide figyeljen, Mr. Sherwood, adok magának egy lehetőséget. Talán jót tenne magának, ha az-
zal a másik pasassal együtt bevágnám néhány napra hűsölni a sittre. Jól jegyezze meg, hogy mint
látogató tiszteletben kell tartania a törvényeinket. Ha megint kedve kerekedne, hogy elmenjen
valahova, legyen gondja rá, hogy előzőleg bejelentse szándékát az illetékes hatóságoknál.
Csak észre ne vegye rajtam a megkönnyebbülést! – futott át agyamon a gondolat.
Mikor továbbment, a szomszédom megjegyezte:
– Hát igen, alaposan rászállt magára.
– Igen, egy kicsit kellemetlen, ha az ember nincs szokva ezekhez a szabályokhoz és előírások-
hoz.
Semmi kedvem sem volt ehhez a beszélgetéshez, amely több-kevesebb megszakítással egészen
Cavanig folytatódott. Mégis igyekeztem elfogadható válaszokat adni, és egyúttal meghányni-vetni
magamban a helyzetet.
Nyilvánvaló, hogy változtatnom kell úti elgondolásaimon. A busz ugrik, legföljebb végszükség
esetére marad. Egyszerű a megoldás: gyalog megyek, miért is ne? Egy hét alatt végiggyalogolha-
tok egész Írországon, és minél távolabb kell maradnom ezektől a széles főútvonalaktól. A gyalog-
utakon és az ösvényeken kell mennem, mint emberemlékezet óta a bárdok és bádogosok. Nem
lennék biztonságban ezekben az óriás buszokban, ezekben a gyors, modern herkentyűkben, még
ha eldobnám is a térképeimet, ami szóba se jöhet. Azonkívül bizonyos voltam benne, hogy sem
Seamus Colquhoun (Isten nyugosztalja a lelkét, ahogy az írek mondanák), sem a G.H.P. vagy az
Í.I.T. sohasem közlekedik másként, mint szuper-áramvonalas autókon. Igen, semmi kétség: a
csendes út a biztos út.
Volt egy busz azonban, amelyet még el kellett kapnom, a Cavanból Dublinbe járót. Több mint
valószínű ugyanis, hogy a rendőrség veszi a fáradságot, és utánanéz, vajon elutaztam-e Cavanból
Dublin felé, amit én meg is tettem néhány perccel délelőtt 11 után, mint aki rohan haza, akár egy
leforrázott macska.
A busz Stradon közelében állt meg, hogy utasokat vegyen föl. Én éppen erre vártam. Sikerült
különösebb feltűnés nélkül egérutat nyernem. Nem valószínű, hogy a kalauz a rendőrség bizalmi
embere lett volna, mégsem volt semmi értelme fölhívnom magamra a figyelmét azzal, hogy kér-
jem, állítsa le a buszt.
Most körülbelül negyven mérföldre lehettem Longfordtól. Úgy számítottam, hogy napszálltáig
megteszek jó tizenöt mérföldet, s a fönnmaradó huszonötöt nem lesz nehéz legyűrnöm a rá-követ-
kező napon. Még így is ígéretem szerint három napon belül kézbesíthetem Colquhoun jegyzetfü-
zetét. Dombokon át vitt az utam, Bellananagh felé. Ott gyorsan átvágok a főúton, és délnek ka-
nyarodom, aztán Arvagh után nyugat felől megkerülöm Lough Gownát, majd a hátságon át eljutok
Longfordba.
Abban a percben, mihelyt ráléptem egy fák szegélyezte mezei útra, éreztem, hogy helyesen
döntöttem: mintha elfújták volna az utóbbi két hét feszültségét. Persze Dublinből nehezebb lett
volna gyalog kisurranni. Jól tettem, hogy busszal indultam útnak, és szerencsém volt, hogy ilyen
hamar megtanultam a leckét.
Az egyik útba eső faluban vettem magamnak ennivalót, és egy füves réten megebédeltem. Saj -
náltam, hogy nem tudom a nyári virágok neveit. Furcsa, hogy az ember mennyivel jobban ismeri
a tavasz virágait.
Alkonyat felé jócskán magam mögött hagytam a főútvonalat. Egy vég nélkül kanyargó, hosszú
mérföldeken át hegyre föl, völgybe le kígyózó ösvényt róttam, s közben azon törtem a fejem, hogy
hol lelek ebben a vadonban éjjeli szállásra. Nem mintha a legkisebb ellenvetésem is lett volna a
szabadban alvás ellen, csak hát ez esetben egykettőre gondozatlan külsőt ölt az ember. Ezt pedig
szerettem volna elkerülni; legalábbis addig; amíg nem teljesítem longfordi küldetésemet.
A nap már nyugovóra hajlott, amikor egy ötven vagy hatvan holdnyi legelőoázis közepette meg -
pillantottam egy kisebb majorságot. Az ifjúság önbizalmával erélyesen kopogtattam a félig nyitott
ajtón. Egy viharvert öreg farmer jött elő.
– Vándor vagyok, nem volna-e egy sarok, ahol éjszakára nyugalomra hajthatnám a fejem?
– Fáradjon beljebb – hangzott a válasz, amelynek udvariassága mögött ott érződött kétezer év
kelta kultúrája. – Egy idegen kér éjjeli szállást – tette hozzá a felesége számára, akit az előbb ész-
re sem vettem a szoba félhomályában.
– Megalhat a tűzhely mellett. Kérdezd meg, nem akar-e harapni valamit?
Nem voltam biztos az itteni etikettben, de mivel úgy tűnt, hogy ők ketten már megvacsoráztak,
azt feleltem, hogy van nálam ennivaló, viszont egy korty tea igen jól esne ilyen hosszú, torokszárí-
tó úttal a hátam mögött. Úgy látszik, eltaláltam a megfelelő hangot, mert hamarosan kiderült,
hogy a farmer is, a felesége is szíves örömest meginna még egy-egy csésze teát.
Kis híján torkomon akadt a falat, amikor egyszerű vacsorám közepette az asszony bekapcsolta
a televíziót. A készüléket észre sem vettem a félhomályban, de antennát sem láttam a házon, ide-
felé jövet. Azt hihetné az ember, hogy két különböző világ nem férhet meg egymással, de hát mi-
ért ne? Pontosan ez az, amiért a televízió véget vetett a lakosság városba áramlásának. Itt van ez
a két ember, látszólag elszigetelve ebben a távoli sarkában a világnak, és elegendő egy kapcsolás
a készüléken, és azon nyomban ott találják magukat az emberiség ügyeinek leg-sűrűjében.
Mennyire helytelen is azt képzelni, hogy a gazdaság a történelmi változások legfőbb mozgató
rugója. Adjatok mindenkinek ötven fontot, hogy költsék el sörre, cigarettára és lóversenyre, és
semmiféle említésre érdemes történelmi változás nem következik be. De adjatok minden ember-
nek egy ötven fontba kerülő televíziókészüléket, és egyszerre jelentős változás áll be, olyan válto-
zás, amely idővel akár mélyrehatónak is bizonyulhat. Nem a pénz számít önmagában, hanem azok
a dolgok, amelyeket a pénzen vásárolni lehet. Ez eddig elcsépelt közhely. De az már nem közhely,
hogy a technikától, és nem a gazdaságtól függ, mit vásárolhat az ember. A társadalmi változás
kulcsa a technika.
 Kezdtem összeszedni magam, ezért hát nem esett nehezemre rögtönzött ágyamban végigalud-
nom az éjszakát. A farmert a napkelte már talpon találta, és ez az időpont nekem is megfelelt, a
gyalogutas ugyanis jól teszi, ha az idő múlását a nap járásához méri. Megmosakodtam és megbo-
rotválkoztam az udvaron a nyomós kút mellett, utána megreggeliztem – kását, szalonnás rántot-
tát, és persze az elmaradhatatlan bögre teát. Az öreg házaspár alig fogadott el valami ellenszol-
gáltatást a szíves vendéglátásért, ami írországi tapasztalataim során mindaddig tipikusnak bizo-
nyult, amíg földközelben éltem.
A farmtól nem messze az ösvény rátért a köves útra. A hajnali harmat még nem száradt föl a
fűről, és a madarak is hangosan csiviteltek. Amikor egy-két óra múlva kiegészítettem az élelmi-
szerkészletemet Arvagh-ban, örömmel tapasztaltam, hogy nem fenyeget a tegnapi buszbeli kalan-
dom megismétlődése. Ügyet sem vetett rám senki, mialatt végigsétáltam az álmos kisvárosi ut-
cán. Bármennyire szívesen megtenné ugyanis a rendőrség, mégsem tarthat szemmel minden fér-
fit, nőt és gyereket, aki csak megfordul Írországban. A rendelkezésére álló erőből csak arra futot-
ta, hogy megfigyelje és átfésülje azokat a helyeket, ahol a leginkább remélhette, hogy bűnös tevé-
kenység nyomára bukkanhat. És Arvagh nem tartozott az ilyen helyek közé.
Szeretnék arról számot adni, hegy ez a kis pásztori idill egészen Longfordig eltartott. Ám nem
így történt. Pontosan olyasfajta esemény vetett véget neki, amitől Percy Parsonage óva intett. A
szélirány miatt nem hallottam meg egy közeledő autó zaját. Egy keskeny útkanyarulatban kis hí-
ján elgázolt. Alig volt időm, hogy a közeli árokba ugorjak. Ugyanaz a Chevrolet volt, amelyet az
armagh-i kávézó előtt láttam, de most csak két utas ült benne.
Rossz sejtelmektől űzve csaknem futólépésben folytattam az utamat. Körülbelül egy mérföld
után észrevettem egy nagy kocsi keréknyomait, amint egy nagyobb csalitos irányában letértek az
útról. Vagy száz méteren követtem az abroncslenyomatokat a fűben, egészen addig, ahol a kocsi
nyomai megszakadtak. A sűrű aljnövényzeten csak gyalog lehetett továbbvergődni, s valóban a
megtépázott bokrok és félrehajlított ágak arról árulkodtak, hogy valaki nemrégen járt erre. A le-
tépett lomb nyomát követve mintegy öt perc múlva egy tisztásra jutottam. Itt, a földön, amelyet
alig egy hónapja még minden bizonnyal vastagon befedett a harangvirág szőnyeg, feküdt az üde
arcú fiatalember, akit Armagh-ban a két gengszter társaságában láttam.
Még azzal sem törődtek, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban halott-e; egyszerűen magára
hagyták meghalni. Megpróbáltam, ami tőlem tellett, hogy elsősegélyben részesítsem a szegény
ördögöt, de rögtön láttam, hogy reménytelen. Vagy tíz percig ülhettem mellette, amikor meglepe-
tésemre fölnyitotta a szemét.
– Ne hagyjon… magamra – suttogta alig hallhatóan.
Szorosan megragadtam a kezét.
– Persze hogy nem hagylak itt, öregfiú.
Ismét szóra nyitotta a száját, de minden, amit ki tudtam venni, egy név volt: Cathleen, meg va-
lami olyasféle, hogy „a kanok a koronával”… Aztán vége volt mindennek.
Lezártam a szemeit, és betakartam a hálózsákommal. Ha valódi, százszázalékos ügynök lettem
volna, azt hiszem, átkutatom a zsebeit, de nem tudtam rászánni magam. Megrendített ez a tragé -
dia, és semmi másra nem telt az erőmből, mint hogy leverten megforduljak, és elinduljak visszafe-
lé az útra.
A közvetlen gondom az volt, hogyan értesítsem a rendőrséget. A személyes följelentés nyilván -
valóan szóba se jöhet; a névtelen levél jobbnak látszott; ám a legjobbnak azt tartottam, hogy rábí -
zom ezt a dolgot Shaun Housemanra. Ez igazán nem sok, amit cserébe megtehet azért, hogy el-
hoztam neki a jegyzetfüzetet. Az volt a szándékom, hogy beteszem egy borítékba, ráírom, hogy
„Mr. Shaun Houseman figyelmébe”, és egyszerűen bedobom az Egyszarvú Hotelba, amikor elme-
gyek mellette. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy még jobban belebonyolódjam a brit elhárítás
vagy a G.H.P. vagy mit tudom én, milyen kémszervezetek ügyeibe, nem is beszélve az olyasféle
alakokról, akik a fiatalembert elintézték. Az én dolgom az Í.I.T. volt, és annál boldogabb leszek,
minél előbb hozzá tudok látni.
Az idő délután négy órára járt, és alig két mérföld választott el Longford északi részétől. Hat
előtt kényelmesen elérek az Egyszarvú Hotelhoz. Három-négy mérföld volt mögöttem, amikor
kénytelen voltam megállni, mert elfogott a hányinger: megkésett reakció, azt hiszem. Az elveszett
időt azonban gyorsan behoztam, ugyanis a hányingert fölváltotta egy olyan indulat, amelyről nem
is sejtettem, hogy tanyát verhet bennem. Fogcsikorgató düh sarkallt előre.
Ám Longford első házai megnyugtatólag hatottak rám, ennélfogva az Egyszarvú Hotelt már ki-
egyensúlyozottabb lelkiállapotban kereshettem meg. A szálloda előtt egy Chevrolet várakozott.
Nagyon hasonlított arra a Chevrolet-ra, amellyel három órával korábban találkoztam, de ha azo -
nos volt is, a rendszámtáblát mindenesetre kicserélhették.
Már említettem, hogy gyanakvó természetű vagyok. Nem láttam hát semmi értelmét annak,
hogy föltárjam a kártyáimat, legalábbis egyelőre. Célravezetőnek tűnt viszont, hogy alaposan kö-
rülnézzek az Egyszarvú Hotelben és a lakói között, és különösképpen megnézzem magamnak azt
a Mr. Shaun Housemant.
Kértem egy egyágyas szobát egy éjszakára; szerencsémre valaki lemondta a rendelését. Aláír-
tam a vendégkönyvet, és a portás fölkísért egy első emeleti szobába. Mialatt megmutatta a beren-
dezést, induló kocsi zaját hallottam odalentről. Mire az ablakhoz rohantam, a Chevrolet már távol
az utcán robogott.
Vacsora előtt lementem a bárba. Elég sokan voltak a helyiségben, ismerőst azonban nem lát-
tam, ami talán jó is volt az adott körülmények között. A pult mögött egy tulajdonosi benyomást
keltő férfi sürgölődött. Housemannak véltem az illetőt, magatartásából azonban nem tudtam sem-
mit kiolvasni. Ötven körülinek látszott, magas, testes, hízásnak indult, szürkülő hajú, átlagos kül-
sejű férfi volt.
A vacsoránál több szerencsével jártam. Említettem, hogy Deirdre-t és bizalmas barátait nyom
nélkül elnyelte az idő. Ez a véleményem azonban egy szempillantás alatt megváltozott, mihelyt
beléptem az étterembe. Mert őt magát pillantottam meg, élő valójában, és hajdani szépségében,
igaz, hogy ezúttal nem királynőként, hanem mint pincérnőt. Bizonyára azokból a régmúlt időkből
származott alá ebbe a környezetbe. Úgy látszik, az időközben letűnt generációk is rajta hagyták a
bélyegüket, mivel az arca barátságos melegséget sugárzott, és képtelennek látszott arra a gyűlö-
letre, ami ősének arcán tükröződött azon a végzetes utolsó napon.
Még mindig gyötört a szomjúság a hosszú gyaloglás után, amikor elment az asztalom mellett.
– Deirdre, kaphatnék kérem egy pohár vizet?
A lány megtorpant, és kissé meglepetve rám nézett.
– Nem Deirdre-nek hínak, hanem Cathleennek.
Persze hogy annak, ugyanis az arca eszembe idézett valamit, ami távolról sem volt olyan szív-
derítő, mint a Deirdre-legenda. Ez a lány nem lehetett más, mint az erdőben holtan fekvő fiú hú -
ga.

5. HAJSZA A MEZŐN
A helyzet kényes volt és kellemetlen. Cathleennel közölnöm kell fivére megrendítő halálát, és mi-
nél előbb. Ám amikor megpróbáltam rávenni, hogy menjünk ki egy percre, úgy nézett rám, mint
egy türelmetlen idegenre, akinek kétes szándékai vannak, amin szerintem nem is nagyon lehetett
csodálkozni. Durcásan faképnél hagyott; hogy aztán tettetett volt-e a haragja vagy valódi, nem
tudnám megmondani. Kis híján két óra is beletelt, mire sikerült szóba elegyednem vele.
A konyhából jött kifelé, amikor föltartóztattam.
– Ide figyeljen, mister, ha nem kopik le rólam, segítségért kiáltok.
Szemlátomást nem abból az anyagból voltam gyúrva, mint a buja amerikai regények hősei,
azok a férfiak, akiket a nők címlapról címlapra üldöznek.
– A bátyjáról szeretnék beszélni magával. Van egy bátyja, nemde?
E szavakra rögtön megtorpant.
– Mi van vele? – kérdezte fojtottan.
– Menjünk el valahova, ahol nem hallhat meg bennünket senki. Öt perc múlva jöjjön föl a szo -
bámba. A 17-es az enyém.
Nem akartam, hogy kihallgassák a beszélgetésünket, és szükségtelen volt, hogy nyilvánosan
együtt lássanak bennünket. Képletesen szólva, a szálloda minden zugában patkányt szimatoltam.
Halk kopogtatás után Cathleen besurrant a szobámba. A lehetőség szerint rövidre fogva és
nyugodtan elmondtam neki mindazt, aminek a délután tanúja voltam. Többször is megismételtet-
te velem a fiú leírását, amíg semmi kétsége sem maradt, hogy az ő bátyjáról van szó. Ekkor leros -
kadt az egyik székre, és halk, de szűnni nem akaró zokogás vett erőt rajta.
Én ott toporogtam mellette, de nem tehettem semmit, legfeljebb a zsebkendőmet ajánlhattam
föl neki. Aztán hirtelenül, olyan hirtelenül, hogy megkövültem a meglepetéstől, talpra ugrott.
 – Várj, te kis bolond… – kezdtem volna, de már eltűnt a szobából.
Halkan káromkodni kezdtem. Diákkoromban, de még az egyetemen is vissza-visszatért egy
nyomasztó álmom. Álmomban kezembe nyomtak egy papírt a vizsgatételekkel, és azonnal láttam,
hogy a kérdések kidolgozása gyerekjáték lesz számomra.
Ekkor, abban a pillanatban, ahogy az első kérdés kidolgozásának nekifogtam volna, a felügyelő
tanár megszólalt: „Elnézést egy pillanatra, valamit be kell jelentenem.” A bejelentés eltartott egy
darabig, s utána rögtön jött egy második, majd egy harmadik – mindaddig, amíg letelt az egész
három óra, és akkor újból hallottam a felügyelő tanár dörgő hangját: „Uraim, az idő letelt.”
És amikor benyújtottam az üres dolgozatpapírt, izzadságban fürödve a szorongástól, felébred-
tem. Attól a pillanattól kezdve, hogy megkezdtem küldetésemet, egyik közbeszólást a másik után
szenvedem el. Első volt Parsonage, aki nem engedte, hogy a magam módján jöjjek be Írországba.
Aztán a szerencsétlen Colquhoun, akiből hiányzott a legelemibb belátás, hogy rájöjjön: ha egyszer
a szervezet, amelynek dolgozott, már három árulót fiadzott, akkor minden eshetősége megvolt rá,
hogy négy, öt vagy hat további árulót is fiadzani fog… És most Cathleen, aki eszeveszett kétség -
beesésében elrohan, anélkül hogy a legcsekélyebb lehetőséget adná nekem a segítésre. Gyanítot-
tam, hogy mit tehet, de hát csak nem lopódzhatok keresztül-kasul egy idegen szállodán abban a
reményben, hogy a véletlen majd csak a segítségemre lesz. Jobb, ha veszteg maradok. Így leg-
alább ő megtalál, ha szüksége lesz rám.
Számítottam rá, hogy visszatér, ezért összecsomagoltam a hátizsákomat. Jobb, ha minél hama-
rabb megszabadulok az Egyszarvú Hoteltól és Mr. Housemantól. A szálloda személyzete három-
szor is kérte az útlevelemet. Mindhárom alkalommal kitérő választ adtam – eszem ágában sem
volt, hogy kiadjam a kezemből. Tudtam, hogy Houseman – a körülményeket figyelembe véve – so-
hasem adna föl a rendőrségen, de már fölfigyelhetett rám, mint akit nem árt megfigyelés alatt
tartani.
Csodás véletlen folytán Cathleen rábukkant arra, amit keresett. Lihegve nyitott be hozzám egy
nyaláb papírral a karjában.
– Tegyük be a hátizsákjába.
Várakozáson fölüli bizalommal átnyújtotta nekem a köteget.
– Jöjjön gyorsan. A hátsó ajtón talán kisurranhatunk.
Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Mint kiderült, igen. Azért, persze, mert ebben az időben,
esti 10 óra körül, Houseman ki se látszott a munkából a bárban. Egy óra is beletelik, amire a for-
galom leapad, és tán újabb egy-két óra is, mire fölfedezi, hogy eltűntek az iratok. De az is lehet,
hogy reggelig sem jön rá.
Cathleen két kerékpárt készített ki az utcára.
– Adja ide a hátizsákját, ezt pedig fogja meg – mondta, és a kezembe nyomott egy ásót. Elöl a
csomagtartóján észrevettem egy pokrócot. Közös vállalkozásunk további része szomorúan egyér-
telmű volt.
Szótlanul kikarikáztunk a városból. Nehézség nélkül mutattam visszafelé az utat: különös
ugyanis, mennyire emlékszik az ember az út minden részletére, amelyen végiggyalogolt, nem úgy,
mint a sajnálatra méltó rohanó autós, aki alig lát valamit és alig emlékszik valamire.
Rábukkantunk a csalitosra, a kerékpárokat ott hagytuk, ahol a gépkocsi is megállt, és áthatol -
tunk a sűrűn. A fiú ugyanúgy hevert, ahogy ott hagytam. Az egyik biciklilámpával világítottam,
amíg Cathleen leemelte róla a hálózsákomat. Nem sírt, csupán nézett rá vagy fél percig.
– Szegény Mickey fiú – suttogta, aztán a haragtól elcsukló hangon hozzátette: – Ezért megfizet-
nek!
Most ő világított, amíg én ástam a sírt. A felső tőzegréteg alatt puha, zsíros volt a föld. Becslé -
sem szerint beletelt egy óra is, mire háromlábnyi [91,44 cm] mély árkot sikerült kiásnom. A halottat
becsavartuk a pokrócba, és gyöngéden leeresztettük a gödörbe. A lány sírt, amíg én betemettem
a sírt és visszaraktam a gyeptéglákat.
Átfogtam a vállát, és visszavezettem a kerékpárokhoz. Elindultunk az úton, ám nem sokat me-
hettünk, amikor észrevettem, hogy a lány csaknem összeroskad a kimerültségtől. Nyilvánvaló
volt, hogy nem tölthetjük keréken az egész éjszakát. Ugyancsak nyilvánvaló volt az is, hogy nem
térhettünk vissza az Egyszarvú Hotelba. A legjobb megoldásnak az kínálkozott, hogy néhány mér -
földnyire eltávolodunk a csalitostól, és ott éjszakázunk majd.
Elég keserves volt az első pár mérföld. Az ásótól természetesen megszabadultam, így egy kissé
támogathattam Cathleent, ami nem is volt olyan könnyű a sötétben. Aztán meglepetésemre na-
gyon erőteljesen beletaposott a pedálba, és hamarosan átvette a vezetést.
– Van fogalma róla egyáltalán, hova megyünk?
– A Morag-tanyára akarok eljutni – felelte szorongva.
Mivel fogalmam sem volt, hol lehet ez a Morag-tanya, nem volt más választásom, minthogy kö -
vessem őt. Már majdnem visszaérkeztünk Longfordba, amikor a város keleti oldalát megkerülve
átvágtunk a Mullingarba vezető széles országúton, és egy-két mérfölddel odébb rátértünk egy
földútra, amely jó fél mérföld után elvezetett bennünket egy magányos tanyához.
Kopogtatásunkra egy idős asszony nyitott ajtót. Amikor Cathleent megpillantotta, összecsapta
a kezét.
– Szűzanyám, ilyen későn!
Mialatt Cathleen bement a házba, hogy elmondja az öregasszonynak, amit szükségesnek látott,
addig én kívülről terepszemlét tartottam a tanya összes kijáratai fölött. A kerékpárokat olyan
helyre állítottam, ahonnan egykettőre eljutnánk az útra, ha égne a talpunk alatt a föld, mivel az
igazat megvallva nekem nem tetszett ez a tanya-dolog. Ha ugyanis Houseman észreveszi, hogy el-
tűntek a papírjai, bizonyosan elkeseredett hajszát indít utánunk.
Persze azt nem tudtam, hogy miféle szervezet áll a rendelkezésére, biztonságunk érdeke azon -
ban azt követelte, hogy minél erősebbnek tekintsem. Valószínűnek látszott, hogy minden elképzel-
hető helyen kutatni fog Cathleen után, és a Morag-tanyát nem lehetett számításon kívül hagyni.
Okosabb lett volna, ha az erdőben alszunk, de Cathleen olyan fáradt volt, hogy nem volt szívem
rábeszélni. A kezünkre játszott viszont, hogy mindenféle gépkocsilámpát már messziről észreve-
hettünk. Fölöttébb valószínűtlennek véltem ugyanis, hogy azon az éjszakán bárki megkockáztat-
ná, hogy legalább némi világítást ne kapcsoljon be a kocsiján.
Morag természetesen föltette a teáskannát. Az asszony elém tett egy csészével, amikor belép-
tem a házba.
– Most pedig tessék lefeküdni – szólt oda Cathleennek.
– Próbáljon meg aludni, de ne vetkőzzék le – tettem hozzá. – Előfordulhat, hogy hirtelen kell ke -
reket oldanunk. Ne aggódjon, majd én őrködni fogok.
Cathleen biccentett, annak jeléül, hogy megértette a dolgot.
– Morag, észre tudja venni, ha egy kocsi befordul a dűlőútra? – kérdeztem az öregasszonytól.
Igennel válaszolt. – Ez esetben hajlandó lenne átvenni az őrködést, ha engem elnyomna az álom?
– Legyen csak nyugodt, meg fogom tenni.
Én azonban nem akartam aludni. Elővettem az iratcsomót, és töviről hegyire átvizsgáltam.
Egyik része fizikai, a másik pedig – meg a függelék – matematikai tárgyú volt. Nem kellett elmé -
lyült tudományos ismeret ahhoz, hogy az ember értékelni tudja az első rész fontosságát: nem ke-
vesebb állt benne, mint egy termonukleáris reaktor leírása és rajza, a mágnesek elhelyezésével,
az elektromos hálózatokkal és feszültségértékekkel stb. egyetemben. Eszembe jutottak Parsonage
szavai, hogy az Í.I.T. üzembe helyezett egy csomó termonukleáris reaktort, és lám, az egyik rejt -
vény megoldását itt tartom a kezemben.
Egyébként hogy az ügy titokzatosságát kissé eloszlassam, megemlítem, hogy Colquhoun jegy-
zetfüzetében az egyik bejegyzés ez volt:
Michael O’Rourke (I.), húga Cathleen
Az I. valószínűleg az Í.I.T. rövidítése volt. Föltehetően az volt a helyzet, hogy Michael az Í.I.T.
alkalmazásában állott, vagy legalábbis bejárása volt az Í.I.T. területére. Michael lehetett az, aki
megszerezte a dokumentumot. Aztán, mint rendesen, ezt is átadta Shaun Housemannak, aki
azonnal megérezte annak fantasztikus piaci értékét. Amikor pedig Michael megsejtette, hogy mit
forgat Houseman a fejében, egyszerűen eltették őt láb alól. Ebben a gondolatmenetben volt vala-
mi logika, legalábbis olyanfajta logika, amilyen ebben az üzletágban egyáltalán elképzelhető.
Ahogy előre haladtam az olvasásban, annál inkább nőtt a bizonytalanságom. Már a matemati-
kai résznél tartottam, és vagy az emlékezetem hagyott ki, vagy pedig valami nem stimmelt a kü-
lönféle levezetésekben. Eleinte arra gondoltam, hogy az elmúlt hónap, de különösen a legutóbbi
nap feszültségei túlságosan az agyamra mentek, de aztán lépésről lépésre rábukkantam olyan
dolgokra, amelyek mindenképp hibásak voltak. Sőt még egy elemi hibát is találtam: az egyik tétel
azt állította, hogy egy additív állandótól eltekintve minden megszakítás nélküli folytonos függvény
egyenlő határértékének az integráljával. Egyszóval ez is egyike volt azoknak a halandzsadoku-
mentumoknak, csak jóval nagyobb méretekben, mint amilyeneket már Parsonage hivatalában is
láttam.
Ez az egész dolog azonban némi ízelítőt adott ezeknek az embereknek a körmönfontságáról,
akikkel hamarosan összehoz a sors. Úgy látszik, az Í.I.T. szándékosan gyártja ezeket a hamis do-
kumentumokat, hogy megetesse velük a külföldi ügynököket, hasonlóan ahhoz, hogy valaki mér-
gezett húscafatokat dobál az acsarkodó farkascsorda közé. Szegény Michael! Gondom lesz rá, ne-
hogy Cathleen megsejtsen valamit a dologból.
Hajnal felé elszunyókálhattam, mert Morag kíméletlen rázására tértem magamhoz:
– Tűnjenek el! Jönnek a dűlőn.
A kocsiút valamivel hosszabb lehetett, mint fél mérföld. Még ha fel is tesszük, hogy az autó se-
besen közeledik a hepehupás úton, legalább egy perc, hatvan értékes másodperc kell, hogy ideér-
jen. Ebből Morag elvett tízet. Nekem újabb öt másodpercre volt szükségem, hogy fölrohanjak
Cathleenért, másik öt másodperc, hogy kirángassam az ágyból, tíz, hogy letuszkoljam a lépcsőn,
és végül tíz, hogy fölkapjam a hátizsákomat, a papírcsomót, és kirohanjak utána a kerékpárokhoz.
Így húsz másodpercünk maradt arra, hogy elérjünk a tanya mögötti útkanyarulathoz, mielőtt az
autó a házhoz érkeznék. Másodpercre ki is jött a lépés.
Az autó nyilván megáll a háznál, de csak rövid időre. Még ha sikerül is Moragnak ügyesen tév -
útra vezetni őket, lehetetlen, hogy ne hagytunk volna hátra áruló nyomokat a menekülésünkről.
Eszembe jutott, hogy ott kellett volna hagynom az iratokat. Ez talán föltartóztatta volna őket, sőt
az is lehet, hogy végleg le is mondtak volna az üldözésről.
Elhagytuk a ritkás erdőt, és nyílt mezőn találtuk magunkat. Ijedten vettem észre, hogy az utat
kerítéskapuk zárják el. Míg az első kinyitására pazarolt értékes másodpercek miatt bosszankod-
tam, az autó újból nekiindult. Mégis a kapuk mentettek meg bennünket. Mert tovább tart egy ka -
put kinyitni az autó előtt, mint a kerékpár előtt, s az így nyert idő kiegyenlítette azt az előnyt,
amit az autó nagyobb sebességével szerzett a kapuk közötti távon.
Fura egy versenyfutás tanúja lehetett volna, ha valaki lát bennünket. Én teljes gőzzel rohanok
előre, lábam átvetem a nyergen, leugrok a földre, félig kinyitom a kaput. Cathleen beér, átsiklik a
résen, és lélekszakadva iramodik a következő kapu felé. Ezalatt én becsapom az ajtót, és gondo-
san bereteszelem magam mögött. Mire a következő átjáróhoz érek, addigra már Cathleen kinyi-
totta a kaput, én átkarikázok rajta, és irány a következő kapu és így tovább. Ezen az úton-módon
sikerült néhány térköznyire elszakadnunk az autótól, mindenesetre lőtávolon kívülre.
Végre, mint ahogy reméltem, eljutottunk egy masszív kapuhoz, amelyet nem lehetett kinyitni. A
kerékpárokat átemeltem rajta, ez némi időbe került, már meg tudtam különböztetni Housemant a
vezető melletti ülésen. De ami a fő: az autót nem emelhették át a kapun, ha viszont mégis meg-
próbálnának rést törni rajta, időbe telne, amellett, hogy a jármű épségét is kockáztatnák.
Hátrapillantottam, és mindjárt láttam, hogy nyertünk. A dög-nagy kocsi lassan megfordult. Pár
száz méterrel odébb rájöttem az okára is. Az út – egy idő óta már csak dűlőút – kőfalak közé szo-
rult, és helyenként annyira elkeskenyedett, hogy csak a legkisebb járművek fértek el rajta.
Kijutottunk egy szabad térségre, amelyet Angliában közlegelőnek lehetne nevezni. Tudtam,
hogy délkeleti irányban egészen a cavan-athlone-i országútig húzódik. Az volt a tervem, hogy
megpróbálunk minél messzebb eljutni ebben az irányban. De erről majd később.
A legközvetlenebb veszély az volt, hogy Houseman valamilyen más úton kijut az autóval a lege-
lőre. Ennélfogva teljes erőnkből nekifeküdtünk a pedáloknak. Egy-két mérföld után zsombékos
helyek kezdtek föltünedezni. Ez nekünk kedvezett, mivel gépkocsival rendkívül kockázatos lenne
a nyomunkba eredni. És valóban, színét se láttuk autónak; föltehetően Houseman tisztában volt a
terep nehézségeivel – ami azt illeti, elég egy közönséges akadály, mint ez a rövid ingoványos sza -
kasz, ahhoz, hogy a közlekedésnek ez a formája tökéletesen csődöt mondjon. Kétszer is vállunkra
kellett kapnunk a kerékpárjainkat, hogy átláboljunk a zsombékos részeken és a tőzeglápokon,
amelyek, gondolom, még egy nagy terepjárót is föltartóztatnának.
Cathleen elmondta, hogy a főút előtt egy-mérföldnyire a mostani nyílt terepet fás-bokros liget
váltja föl, ami elegendő búvóhelyet kínál. Hiszen ezzel meg vagyunk mentve! Houseman hiába is
próbálna elkapni bennünket az országúton. Semmi mást nem kell tennünk, mint meglapulni a
bokrokban, amíg a menetrend szerinti busz odaér – a zsebemben volt a kincset érő menetrendem.
A megfelelő pillanatban egyszerűen fölkapaszkodunk az útra, intünk a busznak, és illa berek! (Ez
volt az az eset, amikor meg kellett kockáztatnom közhasználatú jármű igénybevételét.) Mi sem
könnyebb ennél. Azt az eshetőséget, hogy kerékpárral utánunk jöhetnek, eleve kizártnak tartot-
tam: túl nagy volt közöttünk a távolság ehhez. Lovon még csak el tudtam képzelni, kérdés viszont,
hogy találnak-e felnyergelt hátaslovakat.
Mindezt számba véve, megengedhetőnek tartottam, hogy csökkentsük az iramot, ha nem is a
cammogásig, de legalábbis olyan mértékig, amely inkább összhangban van egy fáradt kislány ere-
jével. És ezen a ponton súlyosan alábecsültem az ellenfelemet. Szükségesnek tartom ezt hangsú -
lyozni, mivel jócskán megittam a levét tévedésemnek. Mint ahogy két folyó, amelyet alig pár száz
méter választ el egymástól, de közéjük ékelődik a vízválasztó, s így kérlelhetetlenül eltér az útja
kinek-kinek a maga tengere felé, így fordul meg itt az én történetem. Ha siettettem volna Cath-
leent, azt hiszem, elvettem volna feleségül. Előbb-utóbb szép állást kaptam volna az Í.I.T.-nél
(ahogy a dolgokat most ismerem), és érzésem szerint nyugodt és békés családi otthont alapítot -
tunk volna a Kerry partján. De mivel hagytam őt lélegzethez jutni, rövidesen borzalmasnál borzal-
masabb élményekben lett részünk, hosszabb távon viszont lehetőségem nyílt rá, hogy megfejtsem
az Í.I.T. rejtélyét.
Igencsak lassan világosodott meg előttem Houseman támadásának módja. Először azt hittem,
hogy valamelyik szorgos farmer fogott munkához ilyen korán. Vagy tíz perc is eltelt, mire szöget
ütött a fejembe, hogy egy traktor nem csaphat ekkora lármát. Csak nem szállt föl tán a környék
összes farmerja reggeli hat órakor a masinájára?
Csak amikor fölkapaszkodtunk egy dombtetőre, akkor hívhattam föl Cathleen figyelmét a ve-
szély igazi nagyságára. Két-mérföldnyire mögöttünk, de lehet, hogy valamivel távolabb, négy her-
nyótalpas traktor tartott felénk.
De még most sem láttam riadalomra okot, mivel úgy véltem, hogy erőltetett tempóban tartani
tudjuk a távolságot köztünk és a traktorok között. Nem lehetünk sokkal messzebb, mint hat-mér -
földnyire az úttól, öt mérföld után pedig már elérjük az erdőt.
Nem számoltam azonban a talaj hirtelen megváltozásával. A sima mezőt váratlanul durva, he-
pehupás rét váltotta föl. A kerekek ugrálni kezdtek a buckákon, és kénytelenek voltunk csökken -
teni a sebességet. A traktorok viszont alig érzik meg a változást. Helyzetünk kezdett reménytelen-
né válni.
Mit volt mit tenni: elhagytuk a kerékpárokat. Gyalogosan gyorsabban futhatunk. Ekkor mint-
egy három-mérföldnyire lehetünk az út menti búvóhelytől, a traktorok még mindig két-mérföld-
nyire voltak tőlünk, öt-mérföldnyire a búvóhelytől. Ezen a nehéz talajon fél óra is beletelhet, míg
megteszik az öt mérföldet. De mi megtudunk-e tenni három mérföldet fél óra alatt? A hátizsák
nélkül és egyedül, azt hiszem, le tudnám gyűrni. De Cathleen képtelen volt gyorsabb iramra, mint
én a hátizsákkal, így hát nem volt semmi értelme, hogy eldobjam.
Nem fogom fölöslegesen tölteni az időt, hogy a most következő percek kínos lassúságáról el-
mélkedjem. Vagy az „ólomlábakon cammogó időről”. Mindaddig rohantunk, amíg úgy nem érez-
tem, hogy a tüdőm kiszakad a mellemből. És mégis, a traktorok lépésről lépésre közelebb nyomul-
tak.
Egy hosszú, egyenetlen talajú emelkedőhöz értünk, amelyet ráadásul élénk szél ellenében kel-
lett leküzdenünk. Minden azon múlott, hogy milyen a domb másik oldala. Erőnk megfeszítésével
elérhetjük a dombtetőt, és még mindig lehet két-háromszáz méternyi előnyünk. Ha megfelelő bú-
vóhelyet találunk a másik oldalon, akkor megmenekültünk.
Maradék erőnk is kifogyott, mire fölkapaszkodtunk a dombtetőre. Előttünk jó mérföldnyi nyílt
terep, aztán és csak aztán következett a sűrű, bokros erdő. A traktorok eltipornak bennünket, mi -
előtt az út felét megtehetnénk.
Ha siettünk volna ott a mezőn! Ha csak tíz percet nyertünk volna. Ez a ha – egy életre szóló
lecke volt, egyetlen órába sűrítve.
Ekkor mentő ötletem támadt. Cathleennek odakiáltottam, hogy fusson tovább. Reszkető ujjak-
kal kibogoztam a hátizsákom, és előhúztam az iratcsomót. Már láttam a traktorok vezetőit, ko-
mor-arcú, vászonsapkás alakok. Houseman utasként jött az egyik géppel, akárha egy nagy, kövér
csiga tapadna rá a dübörgő monstrumra. De mindjárt föladok neki egy leckét, amelyen elgondol -
kozhat. Az iratcsomót szélnek eresztettem. A friss szellő azon nyomban hátára kapta a lapokat, és
mintha csak utálatát akarná kifejezésre juttatni ezzel az undorító szeméttel, ezzel a szentségtörő
pogánysággal szemben, egy szempillantás alatt több holdnyi területen szétszórta őket. Ha vissza
akarja szerezni őket, akkor Housemannek azonnal cselekednie kell, mert a lapok még a földön is
vidáman szökdécselve egyre távolodtak tőlünk abba az irányba, amerről idejöttünk.
Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy most mi fog történni. Houseman leugrott, hogy elkapjon
egy papírlapot, gyors pillantást vetett rá, és parancsokat kezdett kiáltani a társainak. Nem törőd-
ve a kockázattal, kis ideig visszamaradtam, hogy lássam mit csinálnak. A színjáték nevetségesebb
volt, mint remélhettem. Akár valami fantasztikus pólójátszmában, a traktorok ide-oda cikáztak.
Minden pillanatban leugrott valaki az ülésről, és fölemelt a földről egy lap badarságot. Sátáni ka-
cajjal Cathleen után eredtem, akár egy modern Milanion, hogy megszerezzem magamnak Atalan-
támat.
Ötven méterre se voltam Cathleentől, amikor éreztem, hogy valami baj van. A szeméből vad
düh csapott felém.
– Maga…! – rivallt rám.
Nem azért pontozom ki azt a szót, mintha különösképpen illetlen lett volna, volt alkalmam
elégszer ennél csúnyább szavakat is hallani, hanem mert ez volt az egyetlen eset, hogy ilyen kife-
jezésre ragadtatta magát.
– És az én szegény bátyám holtan fekszik a sírjában már tizenkét órája – tette hozzá.
Most már én is láttam, milyen gyalázatos dolgot cselekedtem. Csak úgy könnyedén eldobtam
azokat az iratokat, amelyekért Michael az életét adta. Odadobtam a gyilkosai elé, és még nevet-
tem is közben. Belekezdtem, hogy megmagyarázzam, de aztán beláttam, hogy hasztalan lenne
minden szó. Mert szent igaz, hogy a legjobb társaságban sem integrálja az ember egy függvény
határértékét, hogy aztán azt várja, hogy minden esetben visszakapja az eredeti függvényt. De hát
számíthatna-e rá az ember, hogy ezek a szavak elnyerhetnék egy csinos kislány tetszését, aki
majd szétrobban a haragtól? Mérget lehetne venni rá, hogy nem.
Ezért hát megpróbálkoztam a józan észre hivatkozni.
– Ide figyeljen, Cathleen, ha én nem eresztettem volna szélnek a maga bátyja iratait, abban az
esetben utolértek volna bennünket a traktorok. Ha pedig elcsípnek bennünket, akkor Houseman
mindenképpen megszerezte volna a papírokat. Így aztán nehezebb lesz neki kifogdosnia a lápból,
mint ha egyszerűen kiveszi a hátizsákomból.
Ez a hideg logika kissé lecsillapította a lányt. De azért belecsapott az öklével a tenyerébe.
– Legalább harcolt volna érte!
Nem mondhatott volna megsemmisítőbbet ennél. Megint nevetésben törtem ki. Eszembe jutott
a gyerekkorom. Jó pár évig próbáltam megfejteni egy rejtvényt, amely valahogy így hangzott:
A – akarta.
B – bekapta.
C – cincogott érte.
D – dobálta.
Emlékszem, hogy H harcolt érte, K kereste, G gyászolta, és az M se szó, se beszéd, egyszerűen
megszerezte magának. Gyerekésszel azon törtem a fejem, hogy mi lehet az a valami, amiért ennyi
hercehurca folyt a mondókában:
– Úgy, ha ez a véleménye rólam, akkor én megyek a magam útján – mondta Cathleen.
A nevetéstől elment a kedvem.
– Ebből semmi sem lesz. Az országút felől is fenyeget veszély.
Ami tökéletesen igaz is volt. Könnyen lehet, hogy Houseman előreküldött az útra egy kocsira-
kományra való haramiát, hogy elvágják az utunkat. De el fognak késni, amennyiben nem fogunk
itt ácsorogni és mindenféle ostobaságon vitatkozni. Megragadtam Cathleen karját.
– Jöjjön, kislány, akkor is kiöntheti a szívét, ha biztonságos távolban leszünk ettől a helytől.
Szépen megkoronázhatná ezt az epizódot, ha arról adhatnék számot, hogy a fák és bokrok kö-
zött még egyszer összeakaszkodtam a Houseman-bandával. De akár százan is kutathattak volna
utánunk reggeltől estig ezen a kitűnő rejtekhelyen, és sohasem akadnak ránk. Így zavartalanul el-
értük az országutat, és leheveredtünk a legközelebbi athlone-i buszig. A menetrend szerint vala -
mikor reggeli 8:00 és 8:30 között kell erre mennie. Csak fél órát kellett várnunk. Úgy gondoltam,
hogy egy Tang nevű kis falunál lesz a legjobb, ha leszállunk a buszról. Cathleen azonban más vé-
leményen volt:
– Én Athlone-ba megyek.
– De éppen ez az a hely, ahol Houseman keresni fogja, ha keresni akarja.
– Hátha éppen én akarom őt megkeresni.
Ezt a megjegyzést elengedtem a fülem mellett.
– A városokat legjobb elkerülni, Cathleen. Kétlem, hogy még egy közönséges rendőri ellenőr-
zést is meg tudok úszni.
 – Ez esetben jól teszi, ha leszáll Tangnál, én meg elmegyek Athlone-ba.
– Nem volna jobb mégis, ha együtt maradnánk?
– Azok után, ami ott a mezőn történt, verje ki a fejéből, hogy én magával megyek.
Láttam, amint a papírcsomó lapjai – Michael eleven vére – ott libegnek a szélben.
– Mondja meg, mi mást tehettem volna?
A lány elkerülte a tekintetemet.
– Ha én egy férfival megyek, akkor az olyan férfi lesz, aki tudja, hogyan viselkedjék a bajban.
Megütötte a fülem egy gyorsan közeledő nehéz jármű zaja, ami talán így is volt jó, mert nem
hinném, hogy tudtam volna válaszolni ezekre az utolsó szavakra.
– Maradjon itt, míg nem látja, hogy sikerült megállítanom a buszt.
Lemásztam az árokba, aztán fölkapaszkodtam az úttestre. Semmi értelme sem volt mindkettőn-
ket kitenni egy esetleges lövésnek.
Vettem két jegyet, egyet Athlone-ba, egyet Tangig. Amikor a busz elindult, még egy utolsó kí -
sérletet tettem, hogy lebeszéljem Cathleent Athlone-ról. Az idő gyorsan elröppent. Közeledett a
leszállás időpontja, és eszembe jutott, hogy Cathleennél nincs pénz, így átnyújtottam neki egy
bankjegyet.
– De hogy fogom megadni?
– Ne törődjön vele, semmiség az egész. – Aztán epésen hozzátettem, miközben leemeltem el-
maradhatatlan hátizsákomat: – Ha találkozik valakivel, aki jól viseli magát a bajban, adja át neki
üdvözletemmel együtt.
Leugrottam a buszról, és ráfordultam egy dűlőútra. Így esett meg első elválásunk Cathleennel.

6. UTAZÁS DÉLNEK
Életem legnehezebb döntése az volt, amikor Tangnál leszálltam a buszról. Szinte ellenállhatatlan
volt a csábítás, hogy Houseman után eredjek. Cathleen velem tartott volna, hiszen égett a vágy-
tól, hogy bosszút álljon Michael haláláért. Nálam volt Colquhoun jegyzetfüzete. Ennek segítségé-
vel lehetségesnek látszott egy megbízható mag összehozása, minek-után nem tűnt volna túlságo-
san nehéz föladatnak, hogy túljárjunk Houseman eszén.
Nehéz lenne kielemeznem az okát, mért nem ezt tettem. Semmi esetre sem Parsonage intelmei
és kívánságai miatt. Az ő szervezete olyannyira recsegett-ropogott, hogy ha valaha is egyáltalán
tartottam tőle, most ezt végképp elfújta a nyugati szél. Akkor azt hittem, hogy végül is az Í.I.T. bil-
lentette át a mérleg nyelvét. Kezdett ugyanis derengeni előttem, hogy az Í.I.T. egyszerűen orránál
fogva vezeti az ellenfeleit, és végeredményben jót mulat rajtuk. Ennélfogva meddő erőfeszítés lett
volna életet lehelni egy szervezetbe, amely már mindjárt az elején vereségre volt ítélve, Mi lenne,
ha az ellenség fellegváránál kezdeném az ostromot? Mondom, akkor ezzel okoltam meg magam-
nak a lépésemet. Visszatekintve azonban úgy látom, hogy a sértődöttségnek is volt némi szerepe
benne.
A tervem fölöttébb egyszerű volt, ami akkor szintén jó ajánlásnak bizonyulhatott. Ám hamaro -
san tapasztalnom kellett, hogy a túlontúl egyszerű terv könnyen lehet együgyű elme szüleménye
is. Utam nagyjából egy derékszögű háromszög két oldala mentén vitt volna, először vagy százhúsz
mérföld gyalog déli irányban Tipperary alá, onnan meg hegynek föl nyugat felé. Ez az utolsó neki-
rugaszkodás – amelynek során elkerülném a tanyákat és a farmokat – elvezetne Mallow és Cork
környékéről Írország legmagasabb hegyein át a középső félsziget, Kerry belsejébe. Úgy tervez-
tem, hogy az utolsó nyolcvan mérföldet két vagy három erőltetett menettel, ha kell, éjszakánként
gyűröm le.
Egyik első teendőm az volt, hogy szertartásszerűen elégettem a jegyzetfüzetet. Jó részét elrak -
tároztam a fejemben, így hát semmi értelme sem volt, hogy továbbra is magammal cipeljek egy
ilyen veszedelmes dokumentumot. Talán át kellett volna adnom Cathleennek, de aztán úgy vél -
tem, hogy mégsem. Miközben a lapok hamuvá égtek, az járt az eszemben, hogy végre-valahára
megszabadulok nyomasztó kapcsolataimtól. Ezúttal is tévedtem. Az ezután következő hét na-
gyobb lelki megkönnyebbülést hozott, mint a későbbiek, amelyek az egész ügy befejezéséig eltel -
tek. A nappal keltem, füves réteken heverésztem, olvasgatva, és az esőtől óva könyveimet. Éjsza-
kánként jókat aludtam a kemény ágyakon, néha a még keményebb földön. Barátságos tájon vitt
az utam, semmi sem emlékeztetett a lápok, a vihar-járta hegyek és a tenger közelségére, amely
ott húzódott nem is olyan messze jobb kéz felől.
Útközben időről időre összeraktam magamban mindazt, amit sikerült megtudnom az Í.I.T.-ről.
A szervezet műszaki vívmányaiból már egész listát állíthattam össze. Valahogy így:
Először: A kohászat mesterei. Tanúság a dublini pályaudvar vízszintes fémáthidalásai.
Másodszor: Hatalmas földmozgató gépezeteket szerkesztenek, amelyekkel többek között
impozáns utakat építenek. Példa a Dublinben látott „mozgó hegyek”. Valószínűleg nukleá-
ris energia hajtja őket.
Harmadszor: Óriási mennyiségű villamos energiát termelnek. Saját szükségleteik kielégíté-
se mellett árammal látják el a legeldugottabb tanyákat is. A villamos energiának nukleáris
forrásból kell származnia, mivel Írország nem importál jelentős mennyiségben szenet vagy
olajat. Valószínűleg vízből állítják elő termonukleáris úton.
Negyedszer: Nagy mennyiségű műtrágya gyártása. A körülöttem látott szántóföld nagy ré -
szét a mocsártól hódították el.
Mindez együttvéve nem csupán egy nagy ipari szervezetről tanúskodott, hanem egy új világról,
egy új civilizációról. Lehet, hogy furcsán hangzik, de rám még nagyobb benyomást tett az, hogy
mit nem csinál az Í.I.T. Nem csinálnak autókat vagy akár traktorokat. Mindezt külföldről hozták
be. Miért? Úgy hittem, tudom a választ. Mivel ezek olyan dolgok voltak, amelyeket másutt is meg-
felelően tudtak gyártani. Az Í.I.T. szinte hihetetlenül magabiztos volt, olyannyira, hogy csak azt ál-
lította elő, amire mások képtelenek voltak. Méltóságán alulinak tartotta, hogy közismert ipari mű-
veletekkel foglalkozzék.
De hogyan csinálták mindezt – erről nem sikerült szereznem egy fikarcnyi információt sem.
Tudtam persze, hogy sok neves tudós elszegődött az Í.I.T.-hez. Elég soknak a nevét is ismertem.
De ha mégoly jó nevűek is voltak, nem kisebb tudósok maradtak Írországon kívül is, vegyük akár
az én egyetememet. Így hát aligha ez a legfőbb magyarázat. Meghánytam-vetettem magamban
minden lehetséges választ, de a legnagyobb megerőltetéssel sem találtam köztük olyanra, ami
akár a legnagyobb jóindulattal is hihetőnek tűnhetett volna.
Tipperaryt nyugat felől kerültem meg abból a meggondolásból, hogy a Galty-hegység lábánál
haladjak tovább. Az volt a szándékom, hogy míg csak magam mögött nem hagytam Fermoyt, dél -
nek tartok, és csak ott fordulok éles szögben nyugatnak. Ennek az útnak a megválasztásával
(amely nem volt a legrövidebb) elértem azt, hogy nem jutok közel túl korán az Í.I.T.-zónához. Való-
színű, hogy a határt széles sávban ellenőrzik. Ennélfogva jobbnak láttam, ha egyenesen vágok
majd neki, mint a kapura törő csatár. Semmiképpen sem akartam, hogy oldalról bekerítsenek.
Mint említettem, Tipperaryt nyugatról kerültem meg, becslésem szerint jó tíz-mérföldnyire.
Este hatfelé járt az idő, ezért éjjeli szállás után néztem. A Slievenamuck lankái alatt fölfedeztem
egy tanyát. Jóval nagyobb volt, mint szerettem volna, de más választási lehetőség nemigen kínál -
kozott. Fekvőhely iránti kérésemet visszautasítás fogadta.
– Sajnálom, de már vannak vendégeink – magyarázta a háziasszony.
– Ez nem probléma – szólalt meg egy öblös hang a hátam mögött. Megfordultam: egy pap mo-
solygott felénk. – Ugyan miért ne oszthatná meg az emeleti szobát Csöpivel?
– Ez nagyszerű volna, ha tisztelendőségednek nincs kifogása ellene.
– Örömömre szolgál, hogy segítségére lehetek egy vándornak. Mrs. O’Reilly majd ide küldi a
kisfiát, hogy megmutassa önnek a járást. Miután lemosta az út porát, megtisztelne vele, ha velem
vacsorázna.
Melegen megköszöntem, és Mrs. O’Reilly kisfia nyomában fölmentem a padlásszobába. Ebben
két ágy volt, az egyiken ült Csöpi, egy hatalmas növésű fickó, olyasféle, mint a középcsatárok az
amerikai rögbicsapatokban, megvolt vagy százhúsz kiló. Meghökkent tekintetemre lusta mosolyra
húzta a száját, amelyből cigaretta lógott alá.
A sarokban mosdótál és vizeskorsó állt; derékig levetkőztem, és mosakodni kezdtem. Mialatt az
arcomat szappanoztam és a szemeim csukva voltak, mintha satu szorította volna össze mindkét
felső karomat. Elkeseredett erőfeszítéssel próbáltam kiszabadítani magam, de minden eredmény
nélkül. Hirtelen engedett a szorítás. Kinyitottam a szemem, de szappan került bele, és kegyetle -
nül marta. Nagy nehezen megtaláltam a törülközőmet.
– Átkozott gorilla! – ordítottam rá. Mert Csöpi volt az. Nesztelenül mögém settenkedett, és
megragadott lapátmancsaival. Most bambán röhögve nézett rám.
 Ahogy tőlem telt, igyekeztem közömbösséget színlelni. Befejeztem a mosakodást, tiszta inget
vettem föl, és szívből kívántam, bárcsak messzire elkerültem volna ezt a házat – semmi kedvem
sem volt az éjszakát egy gorilla társaságában tölteni, akinek a humorérzéke nem múlta fölül egy
nyolcéves gyerekét. Magamban azt fontolgattam, nem kellene-e rögvest csomagolnom és fölkere-
kednem, de aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ez a legnagyobb mértékben udvariatlan
dolog lenne újdonsült tisztelendő barátom iránt. Jobb, ha kitartok.
Vacsoránál úgy vettem észre, hogy a pap némi tartózkodást vél fölfedezni a magaviseletemben.
– Csak nem Csöpi idegesítette föl? – kérdezte.
– Nem, nem, semmi különös.
– Mert hajlamos némi játékosságra. De majd én beszélek a fejével. Biztosíthatom, hogy nem
lesz oka több nyugtalanságra. Tudja, különben nagyon jó fickó, rendkívül odaadó.
– Sok időt szokott errefelé tölteni, uram? – kérdeztem, jobbnak látva témát változtatni.
– Elég gyakran járok erre, ha el tudok szabadulni Cork városából, ahová a szolgálat köt. De az
ön beszédéből úgy veszem ki, hogy Angliába való, a nyugati részekre, nemde?
– Igen. Devonból származom. Néhány hétre átjöttem ide kószálni, miután Cambridge-ben letet-
tem az utolsó vizsgáimat.
– Aha, Cambridge-ből, nagyszerű hely, amint hallom. Maga, fiatalember, jó csillagzat alatt szü-
letett. Egy szomorú elrendeltetés folytán mostanában alig jön errefelé valaki külföldről.
– Meg tudná magyarázni az okát, uram? – kérdeztem, igyekezvén elterelni a beszélgetést rólam
és az én dolgaimról.
– Attól tartok, semmi rejtélyes sincs benne. Az istentelenség átka nehezedik mireánk.
Nem sok teteje volt ennek a magyarázatnak, ezért hagytam, hadd evickéljen ki belőle a maga
erejéből, ami nem is okozott neki nehézséget.
– Sajna, nagy-nagy bűn nyomja a lelkünket, bár volna inkább egy malomkő.
– Én semmit nem láttam, uram, ami megerősítené az ön véleményét.
– Higgye el, Mr. Sherwood, a fiatalok csak a külső jelekre figyelnek. De nem veszik észre a fér -
get, amely szorgosan őröl nemzeti létünk szívében.
– Úgy értsem, uram, hogy az Í.I.T.-re gondol?
– Úgy van, úgy van! – kiáltott föl. – A bűn szörnyetege, amely megrabolja ősi életformánkat.
– Útközben csak azt láttam, hogy megszűnt a szegénység.
– Nemcsak kenyérrel él az ember. Ez ugyanúgy igaz ma, mint egykoron. A növekvő jóléttel
együtt gyorsan, visszavonhatatlanul elvésznek az ősi erények, a régi értékrend.
– Úgy gondolja hát, hogy a jólét és az erények kölcsönösen ellenségei egymásnak?
– Emlékezzen a Mi Urunk szavaira, Mr. Sherwood. „Könnyebb a tevének átjutnia a tű fokán…”
Boldogabb a szegény, ám testben-lélekben egészséges ember, mint a föld fényes palotáinak lakó-
ja.
– Egyszerűen nem tudok egyetérteni azzal, hogy a szegénység kívánatos cél lenne, uram. A
szegénység gyakran csak azért látszik erényesnek, mivel nincs lehetősége, hogy másmilyen le-
gyen. Én inkább azt mondanám, hogy az igazi erény csak a gazdagságban és jólétben mutatkoz -
hatik meg.
Öblösen elnevette magát.
– Milyen kellemes vitatkozók maguk, mai fiatalok!
– Úgy tudom, az egyház egyöntetű álláspontra jutott az Í.I.T. megítélésében.
– Egy jó dolog, de csak egy jó dolog származott a sátán seregeinek növekedéséből: egyházam
és a római egyház ma közelebb került egymáshoz, mint valaha is hihettem volna.
Az utóbbi szavak megoldottak számomra egy rejtélyes dolgot. Vitatársam reverendája különbö-
zött a Dublinben látott papokétól. Most jöttem rá, hogy az ír egyház csuháját viselte. A sok vidéki
levegő, úgy látszik, eltompította megfigyelő és következtető képességeimet.
Meg sem kísérlem, hogy leírjam a (hogy őszinte legyek) kissé unalmas társalgás további mene-
tét. Magam is meglepődtem egy kicsit, amikor azon kaptam rajta magamat, hogy az Í.I.T. elvhű
védelmezőjének csaptam föl, de hát még semmi olyasmit sem láttam ettől a szervezettől, ami föl -
háborította volna erkölcsi érzékemet, bármilyen is legyen az.
Itt volt az ideje, amikor illedelmesen jó éjszakát kívánhattam. Semmi kedvem sem volt hozzá,
hogy fölújítsam nem sok jóval biztató ismeretségemet a gorillával, de hát ennek előbb-utóbb be
kellett következnie. Némi megkönnyebbülést éreztem, hogy egyházi barátom nem feledkezett
meg arról az ígéretéről, hogy mond egy-két figyelmeztető szót „Csöpi”-hez: Fölkísért a padlásszo-
bába, néhány percre félrevonta a gorillát, míg én megvetettem az ágyamat, aztán így szólt:
– Azt hiszem, most már minden rendben lesz, Mr. Sherwood. Hány órakor óhajt reggelizni?
– Fél nyolc nem lesz túl korán?
– Semmi esetre sem. Mennyi lehet most az idő? – Előhúzott egy láncon csüngő zsebórát, amely-
nek föl kellett kattintani a födelét, hogy a számlap láthatóvá váljék. – Ó, még csak fél tíz. Ilyen ko -
rán nyugovóra tér, Mr. Sherwood?
Igen nagy erőfeszítésembe került, hogy értelmes választ adjak a kérdésére, ugyanis az órafödél
belső részén futólag megpillantottam egy fölöttébb nyugtalanító rajzolatot. Egy korona volt a fém-
be vésve.
Most már értettem, legalábbis részben, mit akart mondani a haldokló Michael. „A kanok a ko-
ronával.” Hogy jönnek ide a „kanok”? Persze hogy azt mondta: „A kanonok a koronával.”
Valami erősen azt súgta, mihelyt a kanonok kiment, hogy csomagoljak össze, és szedjem a sá-
torfámat, de minél gyorsabban. Nem tudhatom, nem árultam-e el a meglepetésemet, amikor meg-
pillantottam az órát, de könnyen megeshetett. Mindenesetre nem tudtam legyűrni a gyanúmat,
hogy a gorilla azt az utasítást kapta, hogy tartsa rajtam a szemét. Ott állt az ajtónál cigarettával a
szájában, bamba mosolyával az arcán. Kénytelen-kelletlen úgy döntöttem, hogy jobb, ha maradok,
mint ha megpróbálnék elmenekülni.
Lefekvés után ocsmány gondolatok forogtak a fejemben, miközben lestem a gorilla minden
mozdulatát. A kanonok vacsora utáni társalgása valahogy hamisan csengett. Mindezt a frázist,
hogy az „istentelenség átka” meg „a föld fényes palotái” – ezt elmondhatja egy pap a szószéken,
de ma már semmiképpen sem normális társasági beszélgetésben. Ez az ember gazfickó, semmi
kétség.
Az éjszaka kellemetlen, hogy ne mondjam: rémisztő volt. A gorilla végül is lefekvésre szánta rá
magát; föltűnt, hogy az ágya köztem és az ajtó között állott. A fény kialudt. Figyeltem a lélegzé -
sét, nehogy észrevétlenül kikeljen az ágyából. Vagy egy óráig semmi sem történt. Akkor lopakod-
va fölkelt. Hallottam, ahogy szinte nesztelenül ide-oda mászkál a szobában, és rémülten vártam,
mikor fog ismét megragadni. Könnyű elképzelni, hogyan fogott el a szinte leküzdhetetlen vágy,
hogy az ajtót vagy legalább a villanykapcsolót elérjem, de mintegy isteni sugallatra éreztem, hogy
az egyetlen dolog, amit el kell kerülnöm: hogy félelmet mutassak ennek a teremtménynek a sze-
me előtt. Egészen közel settenkedett hozzám, aztán hirtelen fülsiketítő kacajra fakadt a sötétben.
Akaraterőm végső megfeszítésével ráordítottam:
– Takarodj vissza az ágyadba! Ha még egyszer csinálsz valamit, lemegyek a gazdádért!
Szót fogadott. Arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel nem támadott meg, a legbiztosabb
dolog, ha közönyt színlelek, és megpróbálok aludni. Végül sikerült is valamiféle lidérces álomba
merülnöm.
Végre-valahára megvirradt, és én jókor kiugrottam az ágyból. Abban a pillanatban a gorilla is
fölkelt. Megborotválkoztam, megmosakodtam, elcsomagoltam a hátizsákomat, mindezt sietség
nélkül. Aztán lementem az udvarra. Noha még csak hét órára járt az idő, mégis úgy döntöttem,
hogy bemegyek a házba, és ott várom meg a reggelit. Ily módon azt reméltem, hogy kikerülök az
éber gorilla figyelő szemei elől.
Történetemben ez idáig több olyan eset is előfordult, amikor a szerencse határozottan az én ol-
dalamra állott. Egyszer-kétszer meg is fordult a fejemben, hogy nem túlságosan egyoldalúra sike-
rül-e ebben a vonatkozásban a beszámolóm. Nos, ebben a pillanatban haladéktalan fölszólítást
kaptam, hogy fizessem vissza az adósságomat, méghozzá uzsorakamatostul. A kanonok már ébren
volt. Az ebédlőasztalnál ült. Mikor beléptem, nyájas mosollyal pillantott rám. Az oldalánál Shaun
Houseman foglalt helyet. Belém döbbent, micsoda balfogást követtem el. Gyanútlanul besétáltam
a G.H.P. barlangjába.
Emlékszem, egyszer olyan ellenféllel kellett kiállnunk krikettezni, akik között egypár ördöngö-
sen ügyes labdavető játszott. Mielőtt ránk került volna az ütés sora, csapatunk egyik tagja sorra
járt bennünket, és azt tanácsolta, hogy egyetlen reményünk az lehet, ha „kíméletlenül rámenős
játékot játszunk”. Ehhez is tartottuk magunkat, aminek az lett a vége, hogy alig harminc ponttal
hagytuk le szégyenszemre a mezőnyt.
Hasonlóképpen most is éreztem, hogy egyetlen reményem az lehet, ha magamhoz ragadom a
kezdeményezést.
– Nicsak, Mr. Houseman! Sikerült a papírokat kihalásznia a mocsárból?
Houseman mogorva arccal fogadta ezt a gunyoros-vidám üdvözlést, a kanonok pedig, gondosan
vizsgálgatva manikűrözött körmeit, így szólt:
– Ami azt illeti, Mr. Sherwood, egy-két lap valóban hiányzik. Bízom benne, hogy saját érdeké -
ben meg tudja nekem mondani, mi volt azokon a lapokon.
– Melyik részét gondolja annak a badarságnak?
A kanonok még mindig a körmeit szemlélte.
– Azt tanácsolnám önnek, nagyon világosan fejtse ki, mit akar mondani ezzel a megjegyzésével,
Mr. Sherwood, különben könnyen rájöhet, hogy nem vagyok az a türelmes ember, akinek látszom.
– A legkisebb kétértelműség sincs a szavamban – feleltem vakmerő magabiztossággal. – A kéz-
irat elejétől végig értéktelen limlom.
Azt hiszem, néhány milliója forgott kockán ebben az ügyletben, így hát semmi meglepő sincs
benne, hogy utolsó megjegyzésem hirtelen végét vetette a körmök vizsgálatának.
– Houseman, adja ide a táskát.
Houseman az asztalra tett egy irattáskát, kivett belőle egy dossziét, és átadta a kanonoknak.
– Nos, mutassa meg, hogy mire gondol. Fölnyitottam a dossziét. Azok a papírok voltak benne,
semmi kétség, jócskán bepiszkolódva a szelek szárnyán a láp fölött megtett utazástól. Egész las-
san olvasni kezdtem az elejét.
– Nincs szándékomban sokáig itt ülni és várakozni, Mr. Sherwood. Ha vége szakad a türelmem-
nek, ide fogom hívni Csöpit – jelentette ki a kanonok. Ez volt a válságos lélektani pillanat. Nekem
csupán egyetlen ütőkártya volt a kezemben: a szakismeretem. Úgy kell játszanom, hogy ez az
egyetlen lap a lehető legmagasabb értékre tegyen szert.
– Ide figyeljen, uram, én már adtam önnek erről a dokumentumról egy futólagos értékelést.
Most viszont részletes értékelésnek akarom alávetni. De csak én szabhatom meg, mennyi időbe
fog ez telni, és nem ön.
Beadta a derekát, másként nem is tehetett, ha egyáltalán megbízható információhoz akart jut-
ni. Akkor is hívathatta Csöpit, ha már megkapta az információt.
Munkához láttam, se túl sietve, se túl lassan. Housemannak és a kanonoknak behozták a reg-
gelit.
– Lesz szíves nekem is egyet, Mrs. O’Reilley – mondtam anélkül, hogy föltekintettem volna. Be-
hozták a reggelimet. A kezemben levő egyetlen ütőkártyával máris megnyertem az első menetet.
De mi lesz a további menetekkel?
Valaki behozta a hátizsákomat. A kanonok átvizsgálta a tartalmát. A könyvek fölkeltették az ér -
deklődését, és alaposan szemügyre vette őket. A könyveimben ugyanis széljegyzeteket szoktam
firkálni.
Végére jutva az olvasásnak, lecsaptam a dossziét az asztalra.
– Hát igen. Nem szavatolhatom, hogy minden hibát megtaláltam, de amiket megtaláltam, azok
is elégségesek arra, hogy ön is megítélhesse: az egész papírhalmaz nem ér egy fabatkát sem.
A kanonok, ahelyett hogy próbált volna eligazodni abban, amit leírtam, mindössze a kézíráso-
mat vetette egybe a széljegyzetekéivel. A két írás azonossága, úgy látszik, súlyos érvként esett
latba a Houseman-féle dokumentum ellenében, annál is inkább, mivel egyébiránt is eléggé sok fal
dokumentum forgott közkézen: Valami egyéb is magára vonta a hátizsákomban a kanonok figyel-
mét, nevezetesen egyetlen fegyverem, a zacskó magnéziumpor. A kanonok kibontottaá, gyufát
gyújtott, és egyetlen fényes villanással ellobbantotta.
– Egész ügyes. Egy ismeretlen egyén (legalábbis a rendőrség szerint) egy-két héttel ezelőtt va-
lami hasonló anyag segítségével fölöttébb találékony módon meglépett a dublini rendőrök karmai
közül. Ha jól emlékszem, július 16-án. Hol volt maga azon a napon, Mr. Sherwood?
– Ami azt illeti, Dublinben.
– Furcsa véletlen, nemde? Most pedig lenne olyan szíves, és tájékoztatna engem, miért jött
egyáltalán Írországba?
– Ó, semmi titokzatos sincs ebben. A mi embereinket odaát Londonban nagyon aggasztja az in-
nen kikerülő hamisítványok magas aránya. És engem egyszerűen azért küldtek át, hogy segítsek
szétválasztani a tiszta búzát az ocsútól.
A pap tökéletesen visszanyerte a nyugalmát, a hangja dorombolt, akár egy nagy macskáé:
– A maga szempontjából, Mr. Sherwood, igen szerencsés dolog, hogy összetalálkoztunk, félek
ugyanis, hogy kevés foglalatosságot találhatott volna a képességei számára, ha a kegyes gondvi-
selés nem vezérelte volna ide tegnap este az ajtóm elé.
– Magam is kezdek erre a véleményre jutni, uram. Örülnék, ha hallhatnám a föltételeit.
 Dallamos, de hamisan csengő nevetésre fakadt.
– Kedves fiatalember, emlékeztessem rá talán, hogy a maga múlt havi csínyje során egy rendőr
meghalt? És maga még föltételekről beszél – föltételekről!
– Nem látom be, mi szokatlan van ebben, és azt sem hinném, hogy a többi emberei csak úgy,
szívességből dolgozzanak.
– Micsoda haszonleső fiatalember! Jó, jó, majd meglátjuk. Szép számmal van olyan irat, amit át
kell rostálni. Ha végzett velük, és én is áttanulmányoztam a jelentéseit, akkor esetleg újra kezd-
hetjük ezt a beszélgetést.
Houseman nem szólt egy árva szót sem az egész társalgás folyamán. Savanyú arckifejezéséből
arra következtettem, hogy nem sok kedve volt velem együttműködni. Szólásra akarta nyitni a szá-
ját, de a kanonok egy kézmozdulattal belé fojtotta a szót.
Sok minden egyáltalán nem volt megnyugtató a helyzetemben. De legalább a gazfickóknak volt
rám valamelyes szükségük. A gondolataim mélyén pedig egy sokat ígérő ötlet kezdett formát ölte-
ni. Egyszóval nem voltam hajlandó kiszolgáltatni magamat a kanonok kényére-kedvére.
Reggeli után betuszkoltak egy kocsiba, ezúttal nem Chevrolet-be. Houseman vezetett, a kano-
nok mellette foglalt helyet. Én hátul ültem, Csöpi oldalán. Meg se próbálták titkolni előttem az út-
vonalat. Galbally közelében rátértünk egy közvetlen hegyi útra, amely nem sokkal volt szélesebb
az autónál. Az út keleties irányban kanyargott fölfelé; Galtymore magasabb lejtői jó két-mérföld-
nyire délre húzódtak.
Vagy ezerlábnyit [304,8 m] emelkedhettünk, mire elértük a célunkat, amelyet nem árt, ha egy kis-
sé részletesebben leírok. A főépület, egy terméskőből rakott, földszintes, viharállóan megépített
ház, egy épületcsoport közepén magasodott. Mint hamarosan kiderült, három aprócska, doboz-
szerű hálószobából és két, egyenként tizenöt négyzetlábnyi [1,39 m² – ??] alapterületű helyiségből ál-
lott. Az egyik társalgóul, a másik konyhául szolgált. A társalgó a hegycsúccsal ellenkező irányba
északra nézett. Az ablakból egy széles lápra lehetett látni, amely egészen az Aherlow folyó fő sod -
ráig húzódott. Az évnek ebben a szakában ez az északra néző táj elviselhetőnek tűnt, télen azon -
ban szörnyű egy hely lehetett.
A melléképületek egyike garázs volt, a másik pedig egy szögletes betonépítmény, magasan el -
helyezett apró ablakkal – csak sejteni lehetett a rendeltetését, és nem mondhatnám, hogy ez a
sejtés, enyhén szólva, a kellemesek közé tartozott. A következőkben azonban beigazolódott. A
mellékhelyiségek a garázs egyik oldalán, a főépülettől mintegy harmincméternyire foglaltak he-
lyet.
A kanonok bevezetett a házba, pontosabban a társalgóba. Houseman a nyomában lépkedett,
két jókora irattáskával a kezében, amelyeket nyomban kibontott. Nagy halom irat került napvilág-
ra. A kanonok a papírkötegekre mutatott.
– Gondolom, egyetért velem, Mr. Sherwood, hogy ez az a hely, ahol tökéletes nyugalomban le-
het, távol mindenféle kellemetlen háborgatástól. Csöpi vigyázni fog rá, hogy minden rendben le-
gyen, és gondoskodni fog ételről-italról is.
– Még mindig nem állapodtunk meg a munkafeltételekben. Szörnyű sok munka lesz ez, uram.
– Kétségtelen, Mr. Sherwood, kétségtelen. És mégis úgy gondolom, hogy készségesen el fogja
végezni, mert tudja, egy kicsit bosszantani szoktak az agyafúrt fiatalemberek. Csöpi egészen
rendkívüli az irántam való odaadásában, Mr. Sherwood. Mint sejtheti, egyszerűen gyűlöli azokat
az embereket, akik gondot okoznak nekem.
– Úgy vélem, uram, hogy rossz végén fogja meg a dolgot. Kényszer alatt nem lehet megfelelő
tudományos és matematikai munkát végezni.
– Érdekes vélemény, de meggyőződésem szerint alapjaiban téves. Körülbelül két hét múlva
visszajövök ide, és elvárom magától, hogy addigra erről az egész anyagról készít nekem egy ösz-
szefüggő, pontos értékelést.
Hogy enyém legyen az utolsó szó, megjegyeztem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, bár
nem kis fába vágom a fejszémet. Houseman az egész tárgyalás alatt izgatottan föl-alá járkált.
Szemmel látható volt, hogy aggasztotta a kanonok bőbeszédű simulékonysága. Az is nyilvánvaló
volt, hogy ha Houseman okot látott aggodalomra, akkor nekem kétszeresen okom lehetett a nyug-
talanságra.
Valóban, kezdtem úgy érezni, hogy szívesebben vagyok Csöpi, mint a kanonok társaságában,
ami rendben is volt – ugyanis röviddel déli tizenkét óra után Houseman és a kanonok eltávozott.
Én pedig itt maradtam egy isten háta mögötti, elhagyatott helyen, ahol nyugat, észak és kelet fe-
lől a vad mocsár, dél felől pedig a kietlen hegy és szikla vett körül; egyedül ezzel a szörnyeteggel,
aki elég erős volt ahhoz, hogy ha kedve tartja, a legnagyobb könnyedséggel összemorzsoljon.

7. A. G.H.P. VÉGE
Az az ötlet, amely még a tanyán kezdett testet ölteni bennem, minden bizonnyal használható volt:
együtt játszani a kanonokkal és haramiabandájával mindaddig, amíg a bizalmukba nem férkőzöm.
Ekkor önként adódna számukra az elhatározás, hogy az Í.I.T. területére küldjenek, mivel ott több
hasznomat vehetnék. Ily módon a G.H.P.-szervezetet használhatnám föl ugródeszkául, hogy eljus-
sak oda, ahová valójában el akartam jutni.
De különböző meggondolásokból most elvetettem ezt a tervet. Ennek részben Csöpi volt az
oka, akitől irtóztam, részben a hegyi lak elhagyatott környezete, leginkább azonban maga a kano-
nok. Azt a szót, hogy „gonosz”, ez idáig sohasem használtam, mert eddig még nem tudtam, mit je-
lent az. A kanonok gonosz ember volt; egyetlen más szóval sem lehetne jellemezni őt. Még Hous-
eman is, aki kétségkívül áruló és gyilkos volt, szemmel láthatóan mélységes szorongást érzett bal-
jós alakja jelenlétében.
A szörnyeteg nyilván utasítás szerint ügyelni fog rám, hogy szorgalmasan végezzem a rám bí -
zott munkát. Láttam, hogy ha rögvest nem teszek ellene valamit, rá fog kényszeríteni, hogy reg-
geltől késő estig robotoljak. Akár a labdát elütni készülő krikettjátékos, én is igyekeztem kiter-
jeszteni magam körül a mezőnyt. A papírhalmot tizenkét adagra osztottam el, és mindegyikre rá-
írtam, a gorilla kedvéért, hogy első, második, harmadik stb. nap. Amikor végeztem a napi adag-
gal, az anyagról írtam egy elfogadható jelentést, és ráhelyeztem az iratcsomó tetejére. Ezután ha-
tározottan visszautasítottam minden további munkát, ehelyett inkább saját könyveim és a valami
módon idejutó néhány folyóirat olvasásával töltöttem a késő délutánt meg az estét.
A kanonoktól persze mindenféle hülyeséget összeírhattam volna, éltem azonban a gyanúpörrel,
hogy egynémely iratot már tőlem függetlenül is megvizsgáltathatott. Nagyon valószínű, hogy pró-
bára akart tenni. Könnyen egyenlő lehetett volna az öngyilkossággal, ha helytelen véleményt
mondok az anyagról.
Az volt a szándékom, hogy a gorillát hamis biztonság érzetébe ringatom. Az első négy napot a
házban töltöttem. Az ötödik napon azonban fölhúztam a bakancsomat meg a zekémet, azzal a
nyilvánvaló szándékkal, hogy teszek egy túrát. Álmomban sem számítottam rá, hogy Csöpi el fog
engedni, ezért meglepődtem, hogy esze ágában sincs visszatartani. Elmaradhatatlan cigarettájá-
val a szájában megindult a nyomomban.
Nem siettem, mivel csak előnyömre szolgált, ha nem árulom el, milyen gyorsan járok. Ugyanis
elég gyorsan tudok menni a hegyekben, különösen lefelé a lejtőn. Úgy gondoltam, hogy egy egy-
szerű tervvel is túljárhatok a gorilla eszén. Csak az kellett hozzá, hogy följussak a Galtymore csú -
csára, legalább ötven méter előnnyel, onnan pedig szélvészként lerobogni a hegy déli lejtőjén.
Jobban sikerült a dolog, mint reméltem. Legalább kétszázötven méter előnyöm volt a szörnye-
teggel szemben, amikor elértem a csúcsot. De valóban ilyen könnyű lenne a dolog? Azt még csak
elhittem volna, hogy Csöpi elég együgyű ahhoz, hogy meglépjek tőle, ha eszembe nem jut, hogy a
kanonok minden további nélkül megbízható foglárnak tartotta őt. Pedig a kanonok tudta, hogy
túljártam a dublini rendőrök eszén, tudott a Housemannal történt kalandomról is. Éreztem, hogy
valahol kell még lennie egy csapdának. Elég az hozzá, hogy minden okom megvolt rá, hogy óvatos
legyek. A vége az lett, hogy elhatároztam, visszamegyek a házhoz, abból a meggondolásból kiin-
dulva, hogy ha Csöpi valóban olyan ostoba, hogy egérutat adjon, akkor nyilván elég ostoba ahhoz
is, hogy egy második lehetőséget is nyújtson.
Azt hiszem, ez volt életem legbölcsebb döntése. Ereszkedőben a ház felé már jó mérfölddel ve -
zettem, amikor messze fönt kiáltást hallottam. Csöpi képtelen volt magát tovább türtőztetni. Meg-
indult lefelé a legmeredekebb lejtőn, olyan iramban, amire képtelennek tartottam. Cikcakkban
futva, ugrálva, hihetetlenül rövid idő alatt utolért. Lefékezett, és lustán himbálva magát megin-
dult felém. Arcul legyintett, de ez elég volt ahhoz, hogy leverjen a lábamról. Sajgó fejjel átkokat
szórtam rá, de ő csak nevetett a maga mániákus, természetellenes módján. Nem szólt egy szót
sem, de éreztem, hogy keserű csalódást okoztam neki, hogy nem próbáltam megszökni.
Ettől fogva minden ravaszságomat és hidegvéremet arra összpontosítottam, hogy megszökjek
Csöpitől meg ebből a házból. Izomerőben meg gyorsaságban reménytelenül hátrányban voltam.
Hiábavaló is lett volna ezekre számítva kiutat keresni. Két dolgot kellett tennem: a ház és a kör -
nyék alapos föltérképezése és Csöpi lélektani megfigyelése. Az észnek és az erőnek kellett meg-
birkóznia, mégpedig olyan helyzetben, amikor a mérleg nyelve erősen a nyers testi erő javára bil -
lent.
Fokozatosan rájöttem, hogy Csöpiben van egy adag agyafúrt ravaszság, de csak bizonyos hatá-
rok között. Volt a garázsban egy autó, amelyre fölfedező utaim egyikén bukkantam rá, amit szük-
ségtelen lett volna ellepleznem, ugyanis minél bonyolultabb a magatartásom, annál nehezebb lesz
felismerni a valódi tervemet, mihelyt lesz. Vacsoránál Csöpi elővett egy kulcscsomót meg egy
gyújtáselosztó fejet. Orrom elé tartotta a maga undok nevetésével, aztán visszadugta őket a zse-
bébe. Így hát tudott róla, hogy fölfedeztem az autót, de azt már nem érte föl ésszel, hogy másra is
fölhasználhatom, mint az eredeti rendeltetésre.
Eleinte azt hittem, hogy csak két dolog érdekli őt, hogy elejét vegye a szökésemnek, és hogy di -
csekedjék baromi erejével. Pedig volt a képnek egy harmadik, sötétebb árnyalata is. Éppen úgy,
mint ahogy nekem ellenszenves volt az ő állati ereje, ő ugyanúgy gyűlölt engem azokért a tulaj-
donságaimért, amelyek őbelőle hiányoztak. Abban bízott például, hogy megszököm, és így alkal-
mat adok neki arra, hogy kásává gyúrjon. Halálosan félt a kanonoktól, ezért ok nélkül nem meré -
szelt komolyan belém kötni. Akár a macska az egérnek, továbbra is igyekezett alkalmat teremteni
a szökésemhez, mint ott fönn a hegyen. És akár egy macska, olyan gyorsan és meglepően neszte-
lenül mozgott.
A tervemet néhány pókháló-vékony fonálból szövögettem: egy darab gumicső, egy kőrakás,
ahol apró tárgyat el lehet rejteni, egy befüggönyözetlen ablak a társalgón, és egypár üres whis -
kysüveg. Előkészületeimet sietség nélkül végeztem. A tizedik nap estéjére minden készen állott,
és azt hittem, hogy jócskán van még időm a gorillával való leszámolásra, mielőtt a kanonok vis z-
szajönne.
Az események azonban sokkal megdöbbentőbb fordulatot vettek, mint amire számítani mertem
volna. Csak a sors kegyetlensége lehetett az oka, hogy a szörny sehogy sem akarta elkövetni azt
az apró hibát, amely mindent megoldott volna. És ekkor a tizenkettedik napon estefelé a völgy fe -
lől közeledő gépkocsi zúgására figyeltem fel. A baj csőstül jön: két nappal előbb tért vissza a ka-
nonok.
A szörnyeteggel együtt kimentünk a kocsi elé. Ezúttal a Chevrolet jött föl, méghozzá az eredeti
rendszámtáblákkal. Négyen ültek benne: a kanonok, Houseman, egy ismeretlen férfi és – Cath-
leen. A lányt kirángatták az autóból. Miközben elvezették a szögletes betonépítmény felé, tekinte-
tünk összetalálkozott. Nem volt szükség szavakra, hogy megértsem szemének esdeklő kifejezését.
Elérkezett az a „baj”, amit Cathleen az athlone-i buszban emlegetett.
A kanonok kedélyeskedő hangulatában volt. A társalgóban foglalt helyet egy vizespohár whis-
kyvel a kezében, és körmeit fürkészgetve kifaggatott féltett irományai felől. Csöpi nekitámaszko-
dott az ajtófélfának. Houseman meg a másik fickó vacsorát készített a konyhában.
– És most, Mr. Sherwood, térjünk rá egy másik témára. Örülnék, ha elmondaná, mi köze van
ahhoz a lányhoz odakint.
Közöltem vele, hogy nagyon keveset tudok Cathleenről. Elmondtam neki longfordi találkozá-
sunkat és menekülésünket a mocsáron át. Ezzel nem árthattam semmit, hiszen Houseman tudott
róla. Michaelről nem szóltam egy szót sem.
A kanonok egyre a körmeit tanulmányozta.
– Maga, mint egy kétségkívül értelmes fiatalember, megértheti, hogy ez nagyon kevés.
– Az igazság nem mindig szenzációs, uram.
A kanonok rám emelte nyájas mosolyát.
– Gondolom, át fogok menni a lányhoz, és fölteszek neki néhány kérdést. Ő talán egyenesebben
fog beszélni.
– Ő se mondhat semmi mást, mivel én az igazságot mondtam.
– Jó, jó, hamarosan ki fog derülni. Nem árt, ha fölteszek néhány kérdést. – Mosolyogva hozzá-
tette: – Sőt egyenesen élvezni fogom, ha egy ilyen elragadó fiatal teremtéssel társaloghatom.
Kész örömest megalkudtam volna olcsóbb árban is az ördöggel, mint Faust. Megelégedtem vol-
na azzal is, ha ismételten lesújthatok az öklömmel erre az álnokul mosolygó arcra. De Csöpi ott
támogatta az ajtót egyméternyire tőlem.
Három perc telhetett el azóta, hogy a kanonok elhagyta a szobát, amikor Cathleen első kiáltá-
sát meghallottam. Csöpi az ajtónak dőlve állt, szájában hanyagul most is ott csüngött a cigaretta.
Minden izmom megfeszült a vágytól, hogy nekirontsak, de tudtam, hogy ez több mint haszontalan
lenne. Ő éppen erre várt. Itt lett volna hát az alkalom, hogy ízzé-porrá törjön. Kétségbeesetten
kutattam a tekintetemmel valamilyen fegyver után. A kandallónál megpillantottam egy piszkava-
sat. Csöpi, mintha csak olvasna a gondolataimban, odébb lépett – nem a piszkavas felé, hanem az
ellenkező irányban. Szinte fölkínálta nekem, hogy ugorjak oda érte.
Fél óra telt el, vagy talán csak húsz perc. A kanonok visszatért, az arca égett. A „baj” megérke -
zett, el is múlt, én pedig gyalázatosan csődöt mondtam. Igaz, hogy hasztalan lett volna. Igaz,
hogy füstbe ment volna minden lehetőségünk a szökésre. Igaz, hogy végeredményben a legjobban
viselkedtem. De inamba szállt a bátorságom.
Behozták a vacsorát, és rákényszerítettek, hogy én is oda üljek, és velük egyek. A hányinger
környékezett, mire nagy nehezen magamba erőltettem az ételt. De nem volt más választásom, mi -
vel odakünn még nem volt olyan sötét, amilyen a tervemhez kellett.
– Úgy látom, Mr. Sherwood, hogy rossz véleménnyel van rólam – szólalt meg a kanonok öblös,
borízű hangon. – Maga olyan embernek tart, aki utat enged magában olcsó, alantas szenvedélyek-
nek.
Nem szóltam semmit, mire tovább folytatta:
– Nem szeretem, ha a vendégeim udvariatlanok, Mr. Sherwood.
Intett a fejével, mire a gorilla odajött, és lekevert egy hatalmas pofont.
– Attól tartok, hogy ez nem az a kifinomult mozdulat, mint amilyet én szeretnék – hallottam a
kanonok hangját. – Nem olyan kifinomult, mint az én módszereim, Mr. Sherwood, ám mindamel-
lett hatékony.
Éreztem, hogy egész valóm megdermed a dühtől. Az émelygés elmúlt, és helyet adott ugyanan-
nak a jeges, bősz haragnak, mely a longfordi úton vett erőt rajtam. Rázott a hideg, noha a hátam
mögött lobogott a tűz.
– Rajta, Mr. Sherwood, hadd halljam, hogy maga is örül neki, milyen önmérsékletet tanúsítok.
Nosza, hadd halljam.
Újabb fájdalmas ütés csattant az arcomon. Minden bizonnyal falfehér voltam, leplezetlenül
reszkettem. E jeleket félremagyarázhatták.
– Csöpi – mondta a kanonok –, vidd ki gyorsan ezt az anyámasszony katonáját, mielőtt leokádja
az asztalt.
A szörnyeteg megragadott a kabátomnál, és durván kiráncigált a szobából.
– A klozetra kell mennem – nyögtem ki, miután nagy nehezen kiszabadítottam magam a szorítá-
sából.
Kijutva a szabadba, megindultam az illemhelyhez vezető kövezett járdán; a szörnyeteg halkan
lépkedett a nyomomban. El kell mondanom, hogy az utat mintegy húszméternyire a háztól három
fölfelé vezető betonlépcső szakította meg. Gyorsan fölrobogtam rajtuk, abban a tudatban, hogy
Csöpi is meg fogja gyorsítani a lépteit. Ekkorra már meglehetősen besötétedett, és csak az elma-
radhatatlan cigaretta parazsából tudtam következtetni rá, hol van a feje.
Amint az utolsó lépcsőhöz ért, én kicsavartam a testem, mint a diszkoszvető dobás előtt. Jobb
kezem, tenyérrel lefelé, mereven előrenyújtottam.
Mind a hetvenöt kilómat beleadva, és megtoldva egy őrjöngő dühével, tenyerem csontos élével
lesújtottam az ádámcsutkájára. Ettől a szörnyű dzsúdóütéstől, amely átszakította a torokizmait,
hang nélkül leroskadt. A feje a lendülettől tompán nekiütődött a köves talajnak. Meg se moccant,
amikor lehajoltam hozzá. Szerencséjére, mert ha a gazfickó életjelt ad magáról, istenemre mon -
dom, ízzé-porrá zúzom a fejét az éles lépcsőfokokon.
De még így is alig tudtam türtőztetni magam, az őrjöngő düh annyira úrrá lett rajtam. Kezem
iszonyúan remegett, miközben átforgattam a zsebeit – s nem eredmény nélkül – a kulcscsomóért.
Most már csak az volt hátra, hogy alapos fölfordulást rendezzek. Ez esetben kiszabadíthatom
Cathleent, és odébb állhatunk a Chevrolet-val. És a fölforduláshoz megvoltak a legjobb eszköze-
im.
Megkerestem a kőrakást, és kitapogattam a két whiskysüveget. Semmi baj, itt van mind a ket-
tő. Ezután nesztelenül odalopakodtam a befüggönyözetlen társalgóablakhoz. Háromméternyi tá-
volságból teljes erőmet beleadva behajítottam az egyik üveget. A hatás leírhatatlan volt. A löve-
dék átütötte az ablak fölső bal sarkát, átröpült a szobán, és a szemben levő falon darabokra hul-
lott. A benzin szétfröccsent a szobán, egy része a kandallóba, s egy szempillantás alatt máglyává
lobbant a szoba egész belseje. Hogy teljesebb legyen a fölfordulás, bedobtam a második palackot
is. Ez pontosan középen ütötte át az ablakot. Élete utolsó koktélja a kanonoknak.
Az egyik kulccsal kinyitottam a négyszögletes betonépítmény ajtaját.
– Helló, Deirdre, hogy érzi magát?
– A kezem össze van kötve – suttogta.
A vadállat valami vaságyféléhez kötözte a lányt, és percekig tartott, míg a sötétben ki tudtam
bogozni a kötelet. Szipogásából azt vettem ki, hogy könnyebben kiheveri a testi, mint a lelki meg -
próbáltatásokat. Fölkiáltott, amikor megdörzsöltem a csuklóit, hogy helyreállítsam a vérkerin-
gést.
Aztán vállára terítettem a kabátomat, és kitámogattam a szabad levegőre.
– Hol vannak? – kérdezte.
A ház már vadul égett.
– Ez a halotti máglyájuk, kedvesem.
– Azt akarja mondani, hogy meghalt?
Megszorítottam a karját.
– Biztos, hogy többet nem fogja bántani.
– Istennek hála! – és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy pontosan úgy is gondolja, ahogy
mondta.
Jobbnak láttam minél előbb eltűnni innen, mivel semmi jó nem származhatott a késlekedésből.
A tüzet észrevehetik a völgyből, és ez megnehezítheti a helyzetünket: semmi kedvem sem volt
szembetalálkozni a hegyi úton egy ide tartó autóval. Nem valószínű, hogy a gorilla órákon belül
magához térne; bár sose lehet tudni egy ilyen baromnál.
A Chevrolet elektromos berendezését nem ismertem, és nem volt könnyű zseblámpa nélkül ösz-
szekapcsolni a megfelelő vezetékeket. Amíg én az elosztófejjel bajlódtam, azalatt Cathleen magá-
ba roskadtan ült az első ülésen. Örökkévalóságnak tűnő idő után végre beindult a motor.
A hegyi szerpentin alaposan próbára tett. Az automatikus áttétel egész idő alatt mintha előre-
lökte volna a kocsit, ahelyett hogy fékként szolgált volna a meredek lejtőkön. De mint akihez vis z-
szapártolt a siker, a szerencse ismét kegyeibe fogadott. Elég az hozzá, hogy baj nélkül elértem az
országutat.
A legközelebbi teendő az volt, hogy minél messzebbre kerüljünk innen, és aztán valami enniva-
lót szerezzünk Cathleennek. A legcélszerűbbnek az látszott, hogy a Mitchelstownnál rátérünk a
cork-dublini műútra. Bár egész valóm berzenkedett ettől a kockázatos vállalkozástól, ám más le-
hetőség nem kínálkozott, mivel csak a főútvonal mellett remélhettem, hogy kávézóra vagy ven-
déglőre bukkanunk.
Egy Kildorrery nevű kisváros előtt fékeztem le. A nagy turistaétteremből áradó világosságban
azonban rájöttem, hogy Cathleent nem vihetem be. Arca dagadt volt az ütésektől, szemei vörösek.
Így hát nagy halom szendviccsel és két csésze erős kávéval tértem vissza a kocsihoz. Cathleen til-
takozása ellenére beleerőltettem a kávét és egy szendvicset.
A szerencse ismét a mi oldalunkra szegődött, mivel jó tíz mérföldön át nem ütköztünk őrjárat-
ba. Ezután bonyolult kitérőkkel tarkított útvonalon délnek fordultam: Killawillinen át ráhajtottam
egy a Nagles-hegységtől nyugatra vivő mellékútra.
Hamarosan találtam egy helyet, ahol lehajthattam az útról egy kis erdőbe. Ez megfelelő éjsza-
kázó helynek ígérkezett. Átültünk a kocsi tágas hátsó ülésére, és mivel a sors kegyéből hullafá-
radtak voltunk mindketten, sikerült jókora időt átaludnunk. Reggel felé jócskán lehűlt a levegő,
ezért be kellett indítanom a motort, hogy a fűtést működésbe hozzam. Nem bántam, ha a benzin
elfogy, ugyanis a gépkocsira már nem volt szükségem.
Pitymallatkor megreggeliztünk a szendvicsekből. Cathleen étvágya olyannyira megjavult, hogy
tudtam: nem telik bele sok idő, és testileg is egészen rendbe-jön.
Kettőnk sorsa szorosan összefonódott, ezért hát semmi értelme sem volt, hogy továbbra is el-
rejtsem előle valódi céljaimat. Amikor befejeztem a mondókámat, szerényen így szólt:
– Ha a záróvonal mögé akar jutni, akkor én magával megyek. Halálosan elfáradtam ettől az
élettől ideát.
Ekkor körülbelül húsz-mérföldnyire lehettünk a Boggeragh hegységtől; csekély húsz mérföld
választott el bennünket az Í.I.T. területétől. Mielőtt útra keltünk, átkutattam az autót, és igen fon-
tos leletre bukkantam, egy látcsőre, amelyet rögvest zsebre vágtam. Sajnos, a hátizsákom nem
volt többé.
Így esett, hogy kettesben nekivágtunk az alacsony domboknak nyugat felé.
8. ELSŐ TALÁLKOZÁS AZ Í.I.T.-VEL
Az első öt mérföldet egészen lassan tettük meg. A vidék lágyan ereszkedett alá a mallow-corki
műút felé. Szerencsére ott, ahol az utat kereszteztük, találtunk egy üzletet, amelyben a legszük-
ségesebb dolgokat – kenyeret, sajtot, vajat, gyufát és almát – beszerezhettük. Egy darab spárgá-
val és némi leleményességgel hosszú ujjú pulóveremet rögtönzött hátizsákká alakítottam át,
amelyben a vásárolt holmit elhelyezhettük. Fura, hogy milyen gyámoltalan az ember, ha a szabad
természetet járva nincs olyan eszköz a keze ügyében, amelyben többé-kevésbé kényelmesen szál -
líthatja élelmét; mondanom se kell, hogy kézben cipelni nem a legjobb megoldás, és még egy ír
zeke öblös zsebei is kevésnek bizonyult.
Most már Cathleen is jóval magabiztosabban lépegetett. De még így is nyilvánvaló volt, hogy
utunk a „záróvonal”-ig két napba fog telni; első nap tizenöt mérföld, míg a hátralevő öt mérföldet
másnapra hagyjuk. Uzsonnaidőben egy füves tisztásra bukkantunk, ahol letelepedtünk egy kis pi-
henőre. Én kezdeményeztem a pihenőt, mivel az előző este megrázkódtatásai most kezdtek kiüt -
közni rajtam. Talán ez volt az oka, hogy ellenállhatatlan vágyra gyúltam Cathleen iránt. Nem tilta-
kozott, amikor átöleltem. De ez teljesen magánügy, semmi keresnivalója egy hírszerző beszámoló-
jában, ezért hát ne is essék róla több szó.
Két ösvény vezetett tovább, nagyjából észak-déli irányban. Két mérfölddel odébb egy roskatag
juhászkunyhóra bukkantunk. Nem valami ideális éjszakázó hely, de legalább tisztább volt, mint
amilyen esetleg egy jobb karban levő építmény lett volna. A falak háromlábnyi [91,44 cm] magassá-
gig épek voltak, a padlót pedig fű borította.
Mialatt Cathleen füvet gyűjtött fekhelyül, addig én a lápon összeszedett lágy tőzeggel beta-
pasztottam a kőfalak hézagait, hogy védve legyünk a széltől. Az est leszálltával (nagy szeren-
csénkre) körös-körül a láp is ködbe burkolózott. Ez azt jelentette, hogy nyugodtan tüzet gyújthat -
tunk. A közelben jókora rakás száraz tőzeg volt fölhalmozva, abból a fajtából, amelyet Írország
nyugati részén lépten-nyomon láthat az ember. Hamarosan jó étvággyal elköltöttük egyszerű va-
csoránkat a lobogó tűz jóleső melegében.
A köd megmaradt, és ez jól jött: egyrészt a tüzet egész éjjel fönntarthattuk, másfelől így sokkal
könnyebben besurranhatunk az Í.I.T. területére. Elvetettem azt a korábbi tervemet, hogy Cathle-
ennel az éjszaka leple alatt lépjük át a határt. Ez túlontúl körülményes lett volna. A köd viszont
mindazt az előnyt fölkínálta, amit egy éjszakai akció adhat.
Egész délelőtt megszakítás nélkül mentünk az iránytű után igazodva. A talaj folyamatosan
emelkedett egészen kétezer láb [609,6 m] magasságig, ami azt jelentette, hogy a Boggeragh hegy-
ség gerincére érkeztünk. Déltájban biztosra vettem, hogy már átjutottunk a „záróvonal”-on.
Ebéd közben fölszakadozott a köd. Először nem is akartam hinni a szerencsénknek. De amikor
másodszorra is föllebbent a ködfátyol, akkor megpillantottam az óriási forgó antennákat. Hat-
mérföldnyire voltak tőlünk nyugati irányban, a Millstreet városától délre húzódó dombvonulat ge-
rincén. A Chevrolet-ból elhozott látcső leleplezte igazi mivoltukat és rendeltetésüket.
Átkoztam magam ostobaságomért, hogy nem gondoltam rá: az Í.I.T. radarral is ellenőrizheti a
határait, olyasféleképpen, ahogy az angolok tették a legutóbbi háborúban. Amíg mi az ellenséges
repülőgépeket derítettük föl, addig az Í.I.T. nem pusztán a repülőgépeket, hanem az embereket is
fölfedi. Igaz, hogy a terep zavaró egyenetlenségei miatt technikailag sokkal nehezebb azonosítani
egy lassan mozgó embert, a probléma megoldása azonban gyerekjáték lehet egy ilyen fantaszti-
kus szervezet számára.
– Sajnálom, kedvesem, de vissza kell fordulnunk – mondtam Cathleennek. – Egész biztosan el-
kapnak, ha továbbmegyünk.
Mikor megmagyaráztam neki a dolgot, így szólt:
– Én a vonal mögött akarok dolgozni, bánom is én, ha elfognak vagy nem.
– De hiszen egyszerűen visszadobnak, ahelyett hogy munkát adnának.
– Kötve hiszem, azok után, amiket én tudok.
Haját fölborzolta a szél, ugyanaz, amely elkergette a reggeli ködöt. Ránéztem, és gondolatban
igazat adtam neki. Lehet, hogy Szent Péter elkergetné őt a mennyország kapujából, de ezek nem
fogják.
– Engem viszont semmiképpen sem engednek be, kedvesem.
– Én is azt hiszem. Az bizonyos, hogy a maga részéről, igen nagy hiba lenne, ha megpróbálkoz -
na vele.
 Nem jött szó a számra, annyira tanácstalannak és döbbentnek éreztem magam arra a gondolat-
ra, hogy el kell válnunk.
Megragadta a kezemet.
– Ennek így kell lennie. A szívem azt súgja, hogy minden, ami köztünk volt, rossz, rossz volt az
első naptól kezdve. – Hirtelen megcsókolt. – Én nem felejtelek el téged, Thomas Sherwood, nem
fogom elfelejteni soha, amit ott a dombok között értem tettél.
A szeszélyes köd újból leereszkedett. A lány eltépte magát tőlem, és kegyetlen gyorsasággal el-
nyelte őt a köd. Utána vetettem magam, de már késő volt. Szólítottam a nevét, de a fehér falról
visszahullott a hangom.
Könnyes szemmel kiáltoztam a nevét, és futottam abba az irányba, amerre eltűnt előlem. Egy-
szerre csak rádöbbentem, hogy neki van igaza, és akár egy automata, hátrafordultam, és megin-
dultam keletnek, amerről jöttünk. Néhány perccel ezelőtt még kettesben lépkedtünk ezen az
úton.
A köd foltokban gomolygott. Egyszer úgy rémlett, mintha nyugati irányban Cathleen elmosó-
dott alakját is megpillantottam volna. De többé nem fordultam meg, mert tudtam, hogy minden
reménytelen. Igaza volt, amikor azt mondotta, hogy köztünk minden rossz volt. Betű szerint én
szélnek eresztettem a bátyja vagyonát – a szerencsétlen irományokat –, és nem siettem azonnal a
segítségére, hogy kimentsem a kanonok karmai közül. Ott a dombok között pedig Florestan trom-
bitái túlságosan későn hangzottak föl.
Elkeserített a felismerés, hogy minden nagy szerelmi történeten végigvonul egy állandó motí-
vum. Nem szabad engedni, hogy a hősnő fizikai megpróbáltatásokat szenvedjen, és mindenekfö-
lött a hősnek teljes élhetetlenségéről kell tanúbizonyságot adnia. Ha Orpheusz nem lett volna egy
élhetetlen szamár, és visszaszerezte volna magának Eurüdikéjét, ki az ördögöt érdekelné egyálta-
lán boldog családi együttesük? Vagy vegyük az olyan derék izomembereknek az együgyűségét,
mint Naisi és Tristram, akiket a legátlátszóbb trükkökkel csapdába ejthettek. Sajnos, rá kellett
jönnöm, hogy képességeim inkább illettek a The Times társasági rovatába, mint az irodalomba
vagy a nagyoperába.
Most azonban kevésbé elvont gondolatok foglalkoztattak. Ezek arra késztettek, hogy léleksza-
kadva északkeleti irányban rohanjak. A nap meg a szél a köd utolsó maradványait is fölszárította.
Már messziről meghallottam a helikopter berregését. Gyorsan lehasaltam két szikla közé a ma-
gas fűbe. A köd felszálltával a pilóta szinte a talajt súrolhatta a gépével. A motor bőgése hol föl -
erősödött, hol elhalkult. Ebből arra következtettem, hogy lépésről lépésre, rendszeresen átfésüli
az ingoványt.
A fülsiketítő hang elárulta, hogy a fickó szinte a fejem fölött lebeg egy helyben, akár egy óriási
sas. Meg sem moccantam. Durva öltözetem beleolvad a hangafűbe. Az értelmem azt súgta, hogy
az álcázásom tökéletes, de úgy éreztem, hogy kiállok, mint egy fájó hüvelykujj.
A helikopter elrepült nyugat felé. A lárma erősödéséből rájöttem, hogy ezúttal több átkozott
masinát is bevetettek. Végül távoli kiáltások ütötték meg a fülemet, amitől furcsa módon hirtelen
megkönnyebbülés fogott el. Jó volt tudni, hogy olyan ellenféllel állok szemben, amely agyafúrt és
okos is egyszerre. És nem valami Parsonage papa-féle kontárok gyülekezete. Ez nem olyan szer-
vezet, amelynek egy csipetnyi magnéziumporral túl lehet járni az eszén, vagy amelyet egy-két pa-
lack benzinnel meg lehet semmisíteni.
Az Í.I.T. terve ravasz és következetes volt. Mihelyt fölszállt a köd, a helikopterek földre tettek
egy csapat embert, akik most átfésülik a hegyoldalt. A helikopterek közben fönt lebegnek, és nyil-
ván rádiótelefon útján kapcsolatban állnak a kutató különítménnyel. Ha megmoccanok, abban a
pillanatban észrevesznek fölülről, és rögvest rám vezetik a lentieket, akik vagy elcsípnek vagy el-
intéznek.
Mindamellett az esélyeink nagyjából egyenlőek voltak. Nem könnyű tíz vagy még több négyzet-
mérföld nehéz terepet átfésülni. És nekem egy hallatlan pszichológiai előny is a kezemre játszott,
ugyanis a jelek szerint kívül estem a fő kutatási zónán. Abban a pillanatban, amint elértem a hegy
keleti lejtőjét, kijutottam a radar hatósugarából, így üldözőim nem is sejthették, mekkora egér-
utat nyertem, amikor nekiiramodtam a keleti ereszkedőn. Mintha egy apró tárgy után kutatnának
a magas fűben: nem egykönnyen akadhatnak rá, ha nem tudják pontosan, hol keressék.
Mozdulatlanul és némán hevertem órákon át a fakó délutáni napsütésben. Sokszor eljutott hoz-
zám az emberek hangja, kétszer bakancsok csikorgását is hallottam a köveken. Viselőik legalább
száz méterre voltak tőlem, de megesküdtem volna rá, hogy közelebbről hallom őket. Nem néztem
föl vagy hátra, mint ahogy Orpheusz bizonyára tette volna. Cathleen azóta már bizonyosan fönn-
akadt ezen a finom szövésű hálón. Vajon mennyit mond el nekik? Remélem, nem túl sokat.
Lassan végére járt a nap. Szürkült és végre úgy éreztem, hogy megmozdulhatok. De azon túl,
hogy fájó izmaimon könnyítettem, nem hagytam el a sziklák közötti búvóhelyemet. És jól tettem,
hogy végig elővigyázatos voltam, mivel egy utolsó helikopter úszott el fölöttem, a szürkület utolsó
perceit kihasználva. Rájöttem, hogy nem csupán agyafúrt és erős ellenféllel állok szemben, ha-
nem olyannal, amely ráadásul kérlelhetetlen, és szándékában teljességgel megingathatatlan.
A délután eseményei megfeleltek egy kérdésre, amely előzőleg elég aggodalomra adott okot
számomra. Nem tudtam megmagyarázni, mi az oka, hogy az Í.I.T. határait olyan gyengén őrzik.
Azt várhatta volna az ember, hogy legkevesebb tíz-mérföldnyire a határtól meggyűlik a bajom az
őrökkel. Most már tudtam, mért keltették azt a látszatot, hogy semmiség az egész: hogy az óvat-
lan látogató besétáljon az egérfogóba. Engem megmentett a szerencse meg a köd.
A helyzetem viszont nekem kedvezett, mivel egy gyakorlatilag őrizetlen vidék felé tartottam.
Egy éjszaka erőltetett menetével kijutok a határőrség látóköréből, legalábbis ez volt a reményem.
A sziklák közötti rejtőzés órái kiváló alkalmat adtak arra, hogy alaposan átgondoljam az egész
Í.I.T.-ügyet. Három lehetőség közt választhattam: megpróbálni besurranni a lakatlan lápon és
hegyvidéken át; csellel és félrevezetéssel élve a főútvonalakat használni; végül: a tenger felől tá -
madni. Arról már meggyőződhettem, hogy az első módszer szinte a lehetetlenséggel határos. De a
másodikban sem volt semmi bizodalmam. Amit láttam és hallottam az Í.I.T.-ről, bizonyossá tette
számomra, hogy ezt a lehetőséget csak a legvégső esetben kockáztathatom meg.
Így hát kizárásos alapon arra a következtetésre jutottam, hogy nem marad más hátra, mint
hogy megpróbáljak a tenger felől bejutni a tiltott övezetbe. Ennek legalább az az előnye is meg-
volt, hogy semmi bizonytalanság nem maradt fönn a legközelebbi teendőket illetően. Ezek szerint
amilyen gyorsan csak lehet, el kell innen mennem északkeleti, majd északi irányban, s megkerül-
ve Limericket, nyugatra fordulok, s valahol Kilkee környékén elérem a clare-i partokat. Ott fölve -
hetem a kapcsolatot néhány ügynökünkkel a halászok között, akiknek a nevére még emlékszem
Colquhoun füzetéből.
De ez még a távoli jövő zenéje. Most még egy hosszú éjszakai menetelésnek nézek elébe,
amely egy csöppet sem lett kellemesebb attól a szitáló, hideg esőtől, amely kilenc óra körül el -
eredt. Meg sem kísérelem leírni a lassú bandukolás óráit, megint az iránytű segítségével, mivel
sem a hold, sem a csillagok nem látszottak. A legnagyobb óvatosságra volt szükség. Többször is
jókora kerülőt kellett tennem a süppedő ingoványok miatt. Napkeltekor még mindig csak öt-mér -
földnyire voltam Mallow-tól.
Alig tudtam ellenállni a csábításnak, hogy útba ejtsem a várost, annyira kívántam valami meleg
ételt. De ez nyilvánvalóan az ostobaság netovábbja lett volna. A bakancssomról meg az öltözé-
kemről lerítt, hogy nemrég még a hegyekben és a mocsarakban barangoltam. És Mallow lesz az
első hely, ahol keresni fognak, ha ugyan egyáltalán én vagyok az, akit keresnek.
Hamarosan tapasztalnom kellett, hogy alaposan előkészített hajsza van folyamatban. Egy-mér-
földnyire arrébb hosszan ráláttam a dublini országútra, amelyen két nappal korábban Cathleen-
nel végighajtottunk. Fél perc se telt bele, amikor észrevettem, hogy valósággal hemzseg az őrjá-
ratoktól. Lépten-nyomon megállították az autókat és a buszokat. Minden arra járót kikérdeztek.
Talán sikerült volna átsurrannom az úton, ez azonban nem érte meg a kockázatot. Mit volt mit
tennem: el kell bújnom estig.
Gyanítom, hogy a hajszához közvetlenül nincs köze az Í.I.T.-nek. Valószínűleg az történt, hogy
az Í.I.T. fölvette a kapcsolatot a közönséges rendőrséggel, és ez most mindenáron bizonyságát
akarja adni hatékonyságának.
Az idő egészen elromlott. Az eső most már megszakítás nélkül zuhogott, alig maradt valami
élelmem, testem átjárta a hideg. Talán mégis Cathleennel kellett volna mennem. Talán föl kellett
volna ajánlanom a szolgálataimat az Í.I.T.-nek.
De ha az Í.I.T. szolgálatába szegődök, akkor erkölcsileg lekötelezném magam, hogy hagyjak föl
ezzel az egész üggyel, amire viszont nem voltam hajlandó. Tulajdonképpen az intellektuális kíván-
csiság hajtott, hogy kiderítsem, mi is az a rugó, ami az Í.I.T.-t mozgásban tartja. Az az eltökéltség,
hogy ezt a problémát megoldjam, adott erőt ahhoz, hogy kiálljam ennek a napnak meg a rá-követ-
kező éjszakának a szakadatlan megpróbáltatásait.
Mihelyt besötétedett, baj nélkül átlopóztam az úton. Először az volt a szándékom, hogy hajna-
lig meg sem, állok, de aztán a megerősödő jeges szél kis híján kifújta belőlem a szuszt. Körülbelül
félúton Mallow és Buttevant között kereszteztem a Cork-Limerick közötti északi utat. Doneraile-
től egy-mérföldnyire nyugatra kiterjedt erdőségre bukkantam, amely némi védelmet nyújtott a
széltől; ez aztán arra csábított, hogy az éjszaka hátralevő részét is itt vészeljem át, lévén, hogy
már a nem sok jót ígérő nyári nap harmadik órájában jártam. Egy jól védett tisztáson akkora tüzet
raktam, amekkorára rávitt a merészségem.
A tűz fénykörén kívül könyörtelen sötétség vett körül. A rendőrség vagy egy kíváncsi farmer,
vagy akár maga az ördög ott ólálkodhat, hogy kézre kaparintson. A fák koronái között a szél vijjo-
gása úgy hangzott, akár az elátkozott lelkek sikoltozása, és ez makacsul arra emlékeztetett, hogy
tegnapelőtt éjszaka megöltem három embert.
Hajnalhasadtával az eső újból rázendített. Egy falat étel nélkül nekivágtam az északra húzódó
Ballyhourn-dombságnak. Üggyel-bajjal vonszoltam magam előre a nehéz mocsaras terepen. Jócs-
kán elmúlt dél, mire Kilmallocktól délre valóságos útlabirintus torpantott meg. Jöjjön, aminek jön-
nie kell, eltökéltem, hogy valamelyik út menti tanyán szállást kérek.
Annak idején arra az elhatározásra jutottam, hogy a legjobb, ha csavargóként barangolom vé -
gig Írországot. Nos, most úgy festettem, akár egy csavargó; csuromvizes, mosdatlan, a láp sarától
piszkos, ápolatlan. Az igazat megvallva a zuhogó eső még jól is jött nekem, mivel legalább némi
magyarázattal szolgált a külsőmre.
A hármat is elüthette, amikor éppen egy nekem való tanyához érkeztem egy útkereszteződés
közelében.
– Ah! – csapta össze a kezét az asszony, aki ajtót nyitott: – Úgy néz ki, mintha Kilfinnane-től idá -
ig végighengergőzött volna a mocsáron.
– A kocsim elromlott Ballyhournál. Próbáltam megjavítani, azzal koszoltam úgy össze magam.
Bekísért egy kicsiny hálószobába. Az eső szűnni nem akaró sortűzzel ostromolta az ablakot.
– És semmi más ruhája nincs, amit fölvenne, amíg ez megszárad?
– Egész éjjel úton voltam, Mrs. O’Callaghan, és alig állok a lábamon. Szeretnék ledőlni vacsorá-
ig. Mit gondol, megszáradnak addig a ruháim?
– Az összes szentekre, csoda, hogy maguk fiatalemberek nem törik ki a nyakukat idő előtt. De
pár perc múlva ideküldöm Paddyt, és ő majd lehozza a ruháit.
Ha már egyszer kelekótya alaknak néz, jobb, ha magam is megjátszom.
– Dublinből jövet otthon felejtettem a borotvámat, aztán meg annyi bajom volt az öreg tragacs-
csal, hogy semmi másra nem tudtam gondolni.
– Ezek szerint borotvára volna szüksége. Csak vigyázzon, össze ne cserélje a nyakkendőjével –
mondta, és vihogva eltávozott.
Gyorsan kivettem a pénzt a zsebemből, és elrejtettem a takarók közé, ahol minden bizonnyal
kiszárad reggelig. Egy szempillantás alatt levetkőztem. Paddy, nyilván a nő férje, fölmarkolta csö-
pögő öltözékemet – van-e undorítóbb valami a csöpögő ruhánál? Borotvaszappant, ecsetet és egy
toroknyiszáló borotvát hagyott ott. Óriási lelki erőfeszítéssel megmosakodtam és megborotválkoz-
tam. Már aludtam is, mire az ágyba dőltem.
Mintha csupán egy másodperc telt volna el, amikor Paddy bekopogott, és elhozta a ruháimat,
mondván, hogy rövidesen kész a vacsora.
Micsoda élvezet volt újból meleg, száraz ruhába bújni. Gondosan beágyaztam a pénz miatt, mi-
előtt lementem volna. Lent majd hanyatt estem, ugyanis kiderült, hogy nem egyszerű tanyára, ha-
nem egy vendégfogadóba kopogtattam be. Más vendégek is vártak. Egyikük most lépett be a hall-
ba, lerakta a horgászfelszerelését, és levetette az esőköpenyét. Alacsony, köpcös, kedélyes külsejű
emberke volt. És az ír egyház kanonoki reverendáját viselte.

9. ÚT A TENGERHEZ
Az összes vendég helyet foglalt a vacsorához: a kanonok, a felesége és két gyereke meg két elég-
gé hallgatag fiatal tanítónő és jómagam.
A bemutatkozásnál a dublini, és nem a cambridge-i Trinity-kollégium hallgatójaként neveztem
meg magam. Más lehetőségem nem volt, mert most már mindent elrontott volna, ha azt állítom,
hogy Angliából jöttem. A kiejtésem okozott némi nehézséget, de ezt azzal hidaltam át, hogy kije -
lentettem: azért választottam a dublini egyetemet, hogy könnyebb legyen az Í.I.T. szolgálatába
lépnem.
 Ennek a taktikának az volt a veszélye, hogy a kanonok maga is nyilván a Trinityben végzett, és
esetleg egy-két ártatlan kérdéssel pőrére vetkőztethet. Ezt a kockázatot azonban szándékosan
magamra vállaltam, mivel a későbbiek során amúgy is ugyanezt a mesét kell majd elmondanom
egy fürkészőbb hallgatóság előtt is.
Ezek az aggályok azonban fölöslegeseknek bizonyultak, mivel alighogy megemlítettem az Í.I.T.-
t, a kanonok fölült a vesszőparipájára.
– Azt tanácsolnám, hogy nagyon alaposan gondolja meg, mielőtt erre a lépésre szánná rá ma-
gát – mondta.
Kissé meghökkentettek ezek a szavak: túlságosan is emlékeztettek a hamis pap szavaira. Én
azonban most is azzal tértem ki, hogy ez idáig semmi rosszat sem láttam az Í.I.T. tevékenységé-
ben. Ezúttal azonban sokkal határozottabb választ kaptam:
– Harminc évvel ezelőtt egy nagy világháború zajlott le. És ennek a háborúnak az volt a célja,
hogy egy ugyanolyan rendszert semmisítsünk meg Németországban, mint amilyen most itt Íror-
szágban megvetette a lábát.
– Lehet, hogy van párhuzamosság a kettő között, uram, de ha még így volna is, aligha lehet az
egyezés valami szembetűnő.
– A párhuzamosság abban van, hogy néhány ember rákényszerítheti akaratát a többiekre. Le-
hetséges, hogy az, ami most folyik, nem minden részletében egyezik meg azzal, ami egy emberöl-
tővel ezelőtt Németországban végbement, az alapelv azonban ugyanaz: fölül néhány ember eldön-
ti, mit kell tenni, a többieket pedig szánalmas engedelmességre kényszerítik.
A kanonok felesége rámeredt a férjére, mintha belé akarná fojtani ezt a veszélyes témát, én
azonban nem akartam, hogy ez az ígéretes forrás elapadjon. Ez volt ugyanis az első olyan véle-
mény, amely némi magyarázatot próbált adni a valódi problémáról, tudniillik az Í.I.T. mögötti moz-
gató erőkről. Nehogy túlzott kíváncsiságot áruljak el, kissé eltereltem a beszélgetést az engem ér-
deklő dologról.
– Nem egészen értem, miért kell harminc évvel visszanyúlnia példáért. Az oroszok talán nem
ugyanezt csinálják?
Ebben a pillanatban behozták a pudingot. Mivel a kanonok, úgy látszik, fogyókúrát tartott, és
ez a fogás nem nagyon érdekelte, akadálytalanul kifejthette a véleményét.
– Fölöttébb érdekes megfigyelés – mondta fölcsillanó érdeklődéssel. – Számomra, kedves bará-
tocskám, az orosz rendszer sem kevésbé ellenszenves, ám ne felejtsen el egy finom különbséget.
Oroszországban maga a hitelv uralkodik, amelynek fent és lent mindenki aláveti magát. Itt Íror-
szágban ellenben a felsőbbség az, amely megszabja a hitelvet.
– Hát igen, bevallom, sohasem érdekelt különösképpen, kik és mifélék azok, akiknek majd dol-
gozom. De vajon ezek itt, az Í.I.T. élén, valóban olyasféle alakok, mint Hitler és bandája? Mármint
személyükben?
– Ezt nem tudom megmondani, mivel én magam sohasem találkoztam senkivel ezek közül az
emberek közül.
– Akkor…
Jobb kezének mozdulatával félbeszakított:
– … Honnan tudom, hogy léteznek, mi? Nos, Mr. Sherwood, én már majdnem húsz éve itt élek
Írország nyugati felében. A munkám sokféle emberrel összehoz, az egyházon belül és kívül egy-
aránt. Én láttam az Í.I.T. első csíráit, és láttam az utóbbi tíz év rohamos növekedését.
Fölemelt ujjával hangsúlyozta a szavait:
– És ezalatt az idő alatt még egyszer sem találkoztam olyan Í.I.T. alkalmazottal, aki saját mun -
katerületén maga döntötte volna el a fontosabb kérdéseket. Csupa rabszolga, Mr. Sherwood. Pon-
tosan ezért tanácsoltam magának, hogy alaposan fontolja meg, mielőtt összeköti a sorsát ezekkel
az emberekkel.
– Ezek szerint mindenki utasításokat hajt végre, kivéve persze azokat, akik az utasításokat ki-
adják. De van valami elképzelése arról, uram, hogyan késztetik engedelmességre az embereket?
Hiszen majdnem úgy fest az egész, mint egy hadsereg.
– Pontosan úgy van: ez egy hadsereg. Szó szerint értse a dolgot: a vonalon túl egy nagy hadse -
reg dolgozik. De csúnyább dolgokat is suttognak, mindenféle szerekről, sőt még baktériumokról
is. Azt mondják, hogy azok az emberek, akik átesnek az Í.I.T.-orvosok kezén, többé már nem
ugyanazok az emberek.
– De most már elég legyen, John! – szólt közbe a felesége. – Méghozzá vacsoraidőben! – tette
hozzá, hogy leplezze a nyugtalanságát.
A kanonok szavai igen nagy, sőt megrendítő hatással voltak rám. A szerekről elejtett megjegy-
zése, ha üres szóbeszéd is, de valahogy egybevágott Parsonage-nak azzal az állításával, hogy az
Í.I.T. valami módon jó néhány ügynököt átcsábított magához. Mindig is fúrta az oldalamat, hogyan
sikerült annyi (az ő szempontjukból) megbízható tudósra szert tenniük, és miért van az, hogy
ezek közül alig akadt megbízhatatlan. Ez volna hát a dolog nyitja? Mindenesetre erősen megcsap-
pantak azok a reményeim, hogy ennek a hihetetlen szervezetnek a bennfentesei közé befurakod-
jam.
– Azt azonban nem tagadhatja senki, hogy Írország egyszerű népének most sokkal jobban megy
a sora, mint azelőtt – jegyezte meg az egyik tanítónő.
– A helyzet az, hogy bizonyos területen sokkal jobban állunk, más területeken viszont jóval
rosszabbul – felelt a kanonok. – A régi jó időkben hírét se láttuk ezeknek a rendőrségi zaklatások-
nak – tette hozzá. – Se ezeknek a járőröknek a maguk vég nélküli kérdezősködéseivel, nappali ki -
járási tilalmak se voltak, se az, hogy minden idegennek a nyomába akaszkodnak.
A tanítónő hallgatott, és a pap végre más témába kezdett:
– Paddy azt mondja, hogy elromlott a kocsija – fordult vissza hozzám. – Holnap néhány órára Li-
merickbe szándékozom menni. Nem segíthetném ki talán valamivel?
Megköszöntem a szívességét, és azt mondtam, hogy egy új feszültségszabályozóra lenne szük -
ségem. Vacsora után pedig átmentem Mrs. O’Callaghanhoz, hogy használhatom-e a telefont. Ez-
után csatlakoztam a többiekhez a kicsiny társalgóban. A ház mögötti dombokon üvöltött az orkán.
A kandallóban kellemesen lobogott a tőzegből rakott tűz. A társalgás egy pillanatra sem lan-
kadt, a kanonok ugyanis nagyszerű anekdotázónak bizonyult, és ki nem fogyott hátborzongató
történeteiből. Ahogy az est előrehaladt, úgy tért rá ő is a harmadkézből hallott szellemekről a má-
sodkézből hallottakra, végül az olyanokra, amelyekről személyesen eskü alatt kezeskedett. A höl-
gyek határozottan idegesek lettek, és az igazat megvallva én sem kevésbé, mivel a szellemvilág
egyáltalán nem hatott rám megnyugtatólag. Itt volt hát megint ez az istenverte alak nem elszene -
sedett csonthalomként, mint gondoltam, hanem életnagyságban, és meséli a maga mesterien ke-
rek természetfölötti történeteit.
A kis szoba annyira átmelegedett, hogy ki kellett nyitnunk az ajtót. A tűz még mindig fényesen
lobogott, és az ablakot vadul csapkodta az eső. Ekkor a pillanatnyi csendben a szemem sarkából
észrevettem, amint egy sugár kiugrik a kandallóban fényes-vörösen izzó tőzeghalomból. Egy villa-
nás alatt átsuhant a szobán, és eltűnt a nyitott ajtóban. A nők élesen fölsikoltottak; a két tanítónő
átvetette magát a szobán, és kikötöttek az ölemben, és szinte belapítottak a karosszék párnái kö -
zé.
A kanonok arca holt-fehérre vált, mert azt hiszem, azzal sikerült ilyen tökélyre fejlesztenie me -
semondó művészetét, hogy félig maga is elhitte hajmeresztő históriáit.
– Érdekes, mi lehetett ez? – mondta magára erőltetett nyugalommal.
– Szeretnék körülnézni egy kicsit – válaszoltam börtönöm mélyéről. A két tanítónő zavartan el-
nézést motyogott, és kiszabadította magát a kupacból – iménti sikoltozásuk bőven kárpótolt ko-
rábbi hallgatásukért.
– Azt hiszem, macska lehetett – mondta a kanonok.
– És hogy került volna egy macska a tűz kellős közepébe? – vetette ellen a felesége megingat-
hatatlan logikával.
A vége az lett, hogy a kanonok meg én kimentünk, hogy megkérdezzük Paddyt. Ez kijelentette,
hogy a házukban nem tartanak macskát. Viszont reszkető hangon azt bizonygatta, hogy amit lát-
tunk, az egyáltalán nem macska volt, hanem „ő maga”, ezt a véleményt azonban a kanonok szem-
mel láthatóan nem tudta összeegyeztetni protestáns meggyőződésével. Kettesben körüljártuk a
házat, de nem találtunk semmit. Visszamentünk a társalgóba.
– Eh, semmiség az egész – mondta a kanonok rosszul leplezett nyugtalansággal. – Csak azt bi -
zonyítja, hogy már régen le kellett volna feküdnünk.
Elővette a zsebóráját, és fölkattintotta. Rémülten odapillantottam, hogy vajon látok-e rajta ko-
ronát bevésve, ilyesmi azonban nem volt.
Az álom köde már lassan beburkolt, amikor tompa puffanást éreztem az ágyon, és visszafojtott
nyávogás ütötte meg a fülemet. Mégiscsak macska volt hát!
Reggelre elcsöndesedett a szél, és az eső is alábbhagyott. Amikor lementem, a kanonok már
reggelinél ült.
 – Macska volt! – fogadott diadalmasan. – Láttam a lépcsőn ülni a kis koldust. Azt hiszem, a vi-
har elől keresett menedéket, valahogy bemászott a kéménybe, és lecsúszott a szobába, akár egy
keleti tűzvarázsló. Gondolom, kilenc életéből a felét rászánta erre az egy vállalkozására.
A kanonok fölszabadultan nevetett, és az egyik tanítónő halvány mosollyal nyugtázta jókedvét.
– Vajon nincs-e a macskának egészen sajátságos jelentősége a boszorkányság mesterségében?
– jegyeztem meg.
Senki sem érzett rá kedvet, hogy fölvegye a kesztyűt. Sőt a kanonok éles fordulatot adott a be -
szélgetésnek:
– Gondolom, tíz óra körül útra kelhetek Limerick felé. Volna kedve velem tartani, avagy rám
bízza, hogy elhozzam, amire szüksége van?
Azt feleltem, hogy szívesen elmennék vele, mivel nem tudnám pontosan leírni, milyen feszült-
ségszabályozó kell a kocsimba, de ha meglátom, ki tudom választani.
Kicsit körülményes volt megmagyaráznom Mrs. O’Callaghannak, hogy bár visszajövök a kocsi-
mért, de nem biztos, hogy a házába is vissza fogok térni. Szerencsére még mindig kelekótya alak-
nak tartott, akit nem kell komolyan venni. Így hát sikerült kifizetnem a számlákat, és tizenegy
előtt tíz perccel útra kelhettünk a kanonokkal.
Limericktől hat-mérföldnyire délre sorompó állta utunkat.
– Razzia – jegyezte meg a kanonok meglepő nyugalommal, miközben lefékezte az autóját. Egy
rendőr zöld papírlapot nyomott a kezébe.
– Mutassa föl ezt, uram, amikor vissza akar jönni. Gondolom, az iratai magánál vannak, ugye?
– Persze, természetesen – felelt a kanonok.
– És önnél, uram? – a kérdést hozzám intézte.
– Persze, természetesen – feleltem.
A kocsi megiramodott, és én besétáltam a csapdába, egy nappali kijárási tilalom alatt álló vá-
rosba, ahol minden idegen eleve gyanús. Nem először sajnálkoztam miatta, hogy nincsenek ír sze-
mélyazonossági irataim. Nem akartam a határon áthozni Dublinbe ilyen iratokat, Seamus Colqu-
hounra pedig ebben a vonatkozásban nem nagyon számíthattam. Brit útlevelemnél rosszabb pa-
pírt nem is kívánhattam magamnak. Súlyos hiba volt, hogy a kanonokhoz csatlakoztam, Limerick
azonban csaknem félúton volt a célomhoz, aztán meg az előző napok nyomorúságos vándorlása
után kapóra jött ez az ajánlat.
A kanonok kitett a városban, és azt mondta, hogy négy óra körül várni fog rám a Hilton Hotel
előtt. Sajnáltam, hogy nem búcsúzhattam el tőle, ugyanis eszem ágában sem volt négykor ott len-
ni a Hilton Hotel előtt.
Késedelem nélkül megkerestem a Pan American légitársaság városi irodáját.
– Tegnap telefonon rendeltem helyet az esti gépre Londonba – mondtam a tisztviselőnek.
– A neve, uram?
– Sherwood, Thomas Sherwood.
Végignézte a listát, aztán helyeslően bólintott.
– Lesz szíves az útlevelét?
Azt a nyugtalanságot, amelyet az útlevél átadásakor éreztem, csak az a gondolat enyhítette,
hogy nagyon is rosszul állna a szénám, ha már egy repülőtéri tisztviselőt sem tudnék átejteni. Egy
pillantást vetett a fényképre, letépett egy szelvényt a tartózkodási engedélyről, és visszaadta az
útlevelet. Gondolom, semmi különös nem volt abban, hogy valaki brit útlevéllel Londonba vált re-
pülőjegyet.
A tisztviselő kitöltött egy jegyet, és kezembe nyomott egy zöld fölszállási kártyát. Kifizettem a
jegyet, és megkérdeztem:
– Úgy láttam, hogy az előttem álló embernek sárga kártyát adott. Miért?
A tisztviselő lehalkította a hangját:
– A rendőrség utasítására sárga kártyát adunk mindenkinek, aki a kijárási tilalom kihirdetése
után rendel helyet. Az ön kártyájával, uram, rendben lesz minden. Ha elfogad tőlem egy tanácsot,
én a maga helyében minél előbb buszra szállnék, és kimennék a repülőtérre.
– Miért?
– Azért, mert a rendőrség azt akarja, hogy mindenki, akinek érvényes iratok vannak a birtoká -
ban, minél előbb hagyja el a várost. Ez megkönnyíti a többiek ellenőrzését.
Fölszálltam a buszra, áldva a szerencsés csillagzatomat, hogy valami hatodik érzék sugallatára
tegnap este telefonon megrendeltem a jegyemet. A legrosszabb esetben visszaröpülök Londonba.
A küldetésemet nem fejeztem be, de legalább elfogadható mesével állhatok elő. Mindenesetre né-
mileg megkönnyíthetem a dolgát annak, aki utánam jön.
A rendőrség minden bizonnyal észreveszi, hogy alaposan letértem a helyes útról, legalábbis
ami az útitervemet illeti. Számíthattam rá, hogy ki fognak kérdezni, de nem hittem, hogy bármi-
lyen komoly vádat szögezhetnének nekem. Ha okot látnak alapos gyanúra, akkor kellő erőfeszí-
téssel kétségkívül le tudnák nyomozni egész tevékenységemet, bár nem tudtam volna meglelni az
okát az ilyen mélyreható vizsgálatnak. A legvalószínűbbnek az látszott, hogy rajtam tartják a sze-
müket mindaddig, amíg föl nem szállok a gépre, nehogy meglépjek.
De mindettől megmentett buszbeli szomszédom, egy alacsony, megítélésem szerint hatvanöt
körüli férfi, kék viharkabátján a New Jersey Sno Club jelvényével. Elmondta, hogy kis gyára van
Elizabeth városában, és először látogat Írországba. Amikor a rendőrök fölszálltak a buszra, és el-
kezdték az előttünk ülők papírjait ellenőrizni, hangosan méltatlankodni kezdett. A rendőrök ránk
sandítgattak, és minden fej felénk fordult. Ekkor a kis emberke kijelentette:
– Sőt mi több, még azt sem engedték meg, hogy lássak valamit ebből az Í.I.T.-dologból. Pedig
amint hallom, sok olyasmi van náluk, amit mi is fölhasználhatnánk odaát az Államokban.
Amikor a rendőrök hozzánk érkeztek, rájuk mordult:
– Egy percre sem hagyják nyugton az ártatlan embereket! Lesz majd néhány kérdésem, amikor
visszaérek New Jerseybe.
A rendőröket annyira izgatta, hogy minél előbb sort keríthessenek az öregfiúra, hogy elég fö-
lületesen átsiklottak rajtam. Csak a zöld kártyám, az útlevelem és a vízumbélyegzőm érdekelte
őket.
Az öreg fickó holmiját azonban alaposan átfésülték, beleértve a csomagjait is. Ő közben egy pil -
lanatra sem hagyta abba a méltatlankodást. Hogy írni fog a képviselőjének a Kongresszusba.
Hogy a feleségét is fölhergeli, hogy nyújtson be panaszt a helyi nőklubnál – ennek a fenyegetés -
nek a súlyosságáról két másik amerikai férfi is biztosította a rendőröket. Végre a rendőrök zavar-
tan eltávoztak. Az volt a benyomásom, hogy nem én voltam az egyedüli utas, aki megkönnyebbül -
ten sóhajtott föl.
A repülőtéri látogatás nem volt ellenemre. Első látásra az látszott a legegyszerűbb útnak az
Í.I.T. területére, hogy leszáll az ember a repülőtéren, aztán egy kis csónakkal leereszkedik a
Shannonon, és kiköt valahol a folyó déli partján. A kémkedéstől függetlenül bizonyára a repülőté-
ren keresztül vezetett az Í.I.T.-termékek kicsempészésének gyümölcsöző útja. Egyszer olvastam
azt a szabályt, hogy ha valahol hasznot hajtó panama lehetősége áll fönn, akkor bizonyosra vehe -
tő, hogy ezt a panamát maradék nélkül ki is használják. Ha ez igaz, akkor kétségkívül kell egy út-
nak lennie a Shannon repülőtéren keresztül az Í.I.T. földjére.
Az nyilvánvaló, hogy aligha tudok meg sokat, ha a főcsarnokban ődöngök, és az sem lenne ta -
nácsos, hogy a repülőtéren csámborogjak, mielőtt jobban megismerném a terepet. Egy alkalom-
mal a nyári szünetben egy strathpefferi hotelben dolgoztam, hogy megkeressem az északnyugati
hegyvidék bebarangolásához szükséges pénzt, így volt némi ismeretem a konyhai és éttermi mun -
kában. Tudtam, hogy mindig akad valamilyen konyhai munka, amit nem szívesen vállal senki, úgy
döntöttem, jelentkezni fogok. A külsőm illett a szerephez (úgy néztem ki, akár egy útonálló), és
tudtam, hogy az ajánlásaimat sem fogják alaposan átvizsgálni. Azt is tudtam, hogy aligha adnak
olyan munkát, amelyben kapcsolatba kerülhetnék a vendégekkel. Az ilyen munkakörökre sokan
pályáznak a borravaló reményében. Ezért nemigen volt meg annak a kockázata, hogy buszbeli
útitársaim fölismernének.
Volt a zsebemben néhány megfelelően szurtos levélpapír az Egyszarvú Hotel cégjelével. Az
egyikre ráfirkantottam az alábbi komikus közleményt:
Ajánlás Joe McCloy részére. Hasznos ember lehet a ház körül.
Shaun Houseman
igazgató
Jól számítottam: a konyhafőnök fölfogadott. Méghozzá olyan munkára, amit vártam, és amibe
bele is vetettem magam a tőlem elvárható kétes ügybuzgalommal.
A gépem elment, és ezzel nagyobb szabadsághoz jutottam. A városban majd kereshetik Thomas
Sherwoodot, a pontos, pedáns diákot, de nem fog föltűnni nekik a durva, faragatlan Joe McCloy,
aki élelmiszert trógerol a konyhaajtó előtt.
Megismerkedtem egy lehetetlen nevű kazánfűtővel (Rory Parnellnek hívták), aki talált számom-
ra egy lyukat, ahol meghúzhattam magam éjszakára, ezért úgy döntöttem, hogy egy időre megbú-
jok új álcám mögött. Vásároltam magamnak borotvakészletet, egy darab szappant meg egy tiszta
inget, amely szörnyűséges kockás-zöld színével egész jól illett a szerepemhez.
Három nappal később történt, úgy tíz óra tájban este, hogy az egyik bárpincér félrevont.
– Joe fiam – szólított meg –, szeretnék pár órára lelépni. Mint igaz barátot kérlek, nem ugranál
be addig helyettem?
Mivel ez volt az első alkalom, hogy szóba elegyedtünk, nem tudom, hogy lettem egyszerre az
igaz barátja, de ő egy csöppet sem zavartatva magát, így folytatta:
– Ne félj, csak egy-két piszlicsáré rendelést kell fölvenned, teát, kávét, esetleg egy pohár whis -
kyt. Viszont zsebre vágod a borravalót.
Megjátszottam a részvétlen, szinte az ostobaságig csökönyös fajankó szerepét, és csak akkor
álltam kötélnek, miután a pasas alaposan „megkent”. A vesztegetés nagyságából arra következ-
tethettem, hogy vagy valamilyen sötét üzletben sántikál, vagy pedig lány van a dologban. Fölvet-
tem fehér kabátját, és a helyére álltam.
Persze a munka nem volt nehéz. Minden géppel újabb és újabb vendégsereg érkezett. Össze -
gezve a dolgot, magam is elcsodálkoztam, mennyi borravaló gyülekezett a zsebemben.
Nem csoda, hogy így törték magukat ez után az állás után, és az sem csoda, hogy szerencsés
birtokosai egyhamar szert tesznek arra a nyájas és kedélyes arcátlanságra.
Éjfél után fél három lehetett, amikor az egyik ablakfülkében magához intett egy magányos fér-
fi. Odaléptem hozzá, hogy fölvegyem a rendelést. A tekintetünk összetalálkozott, és fölismertem a
New Jersey Sno Club tagját, bár ezúttal nem volt rajta a viharkabátja.
– Így hát megint találkoztunk, fiatalember. Lenne szíves kijönni velem? Lenne egy ajánlatom a
számára, de nem szeretném mindenkinek az orrára kötni.
Miután találtunk egy nyugalmas helyet, így folytatta:
– Ha azt hiszik, hogy Hiram Q. Savage-nek elveszik a kedvét ezekkel a szabályokkal meg előírá-
sokkal, akkor alaposan tévednek, a rohadt életbe. Azt mondtam, hogy megnézem magamnak ezt
az Í.I.T.-t, és én állom a szavamat. Eszem ágában sincs, hogy kiröhögjenek, ha visszamegyek Eli -
zabethbe, azt már nem, uram! De szükségem van a segítségére, fiatalember.
– Hogyan lehetek én a segítségére?
– Ebben akarok megegyezni magával. Ott áll a folyón kikötve a csónakom. Majd hanyatt estem,
amikor közölték velem, hogy nem használhatok motorcsónakot a zaj miatt, én viszont túl vén va-
gyok ahhoz, hogy messzire elevezzek.
– Azt akarja, hogy én is átevezzek önnel a folyón?
– Azt. Talán meg kellett volna mondanom, hogy élek a gyanúperrel, miszerint maga nem egé-
szen az, aminek kiadja magát. Talán el kellene mennem egy bizonyos helyre, és közölni velük a
gyanúmat. De nem teszem. Inkább fölajánlok magának egy tisztességes üzletet.
Némi huzakodás után abban állapodtunk meg, hogy ötven ír fontért átviszem Í.I.T.-területre.
Két dolog nyilvánvaló volt: az egyik, hogy semmi bűnös szándéka nem volt, a másik, hogy égetően
szüksége volt rá, hogy átjusson a vonalon, ha meg merte kockáztatni a folyón való veszélyes átke-
lést. Mert egy percig sem kételkedtem benne, hogy fölöttébb kockázatos vállalkozás lesz éjszaka,
egy kis lélekvesztőben átvergődni a Shannon sodrán, nem beszélve az őrjáratokról, amelyek föl-
tétlenül ott fognak cirkálni körülöttünk.
Persze, könnyen lehetett volna beugrató ügynök is, de ezt a gyanúmat, mint elég valószínűtlent
elvetettem, azzal, hogy nekem is jól jön, ha együttműködöm vele. Az volt az elgondolásom, hogy a
csónakkal nem a Shannonon, hanem a Fergus folyó széles torkolatán vágok át. Ezzel jókora kerü-
lőt takarítok meg a szárazföldön.
Ha sikerül Kildysart közelében partot érnem, akkor már csak alig egy napi járóföld választ el
Kilkee-től.
– Honnan tudja, hogy nem megyek el az illetékesekhez, és nem árulom be magát? – szögeztem
neki a kérdést.
– Ha valaki olyan sokat élt, mint én, és annyi üzletet bonyolított le, mint én, akkor megtanulja
megítélni az embereket. Vagy megtanulja, vagy kihull az üzleti életből, én viszont még nem hul-
lottam ki belőle.
– Honnan szerezte a csónakot?
– És azt is megtanulja, hogy ne adja ki a barátait. Vésse gondosan az emlékezetébe ezt, fiatal-
ember.
 – Rendben van. Lássuk a csónakját.
Elrejtettem a fehér pincérzakót, mivel túlságosan szembetűnő lett volna. Végigmentünk a repü-
lőtér szélén; a kis emberke egy törpe fürgeségével baktatott előttem. Végre elértük a kelet-nyuga-
ti csatornát, amely a szárazföld és egy északra fekvő sziget között húzódik. Leselkedő őrjárat he -
lyett a csatorna nyugati torkához közel valóban egy kis csónak volt kikötve. Az evezői be voltak
bugyolálva. Megítélésem szerint alkalmasnak látszott rá, hogy baj nélkül átjussunk vele a Fergus-
öblön. Legalábbis följogosítottnak éreztem magam ilyen véleményre azoknak a kiterjedt tapaszta-
latoknak az alapján, amelyeket az Első és Harmadik Trinity Evezős Klub hetes számú nyolcasában
megszereztem.
Holdtalan éjszaka volt, de a csillagok derengésében elég jól ki tudtam venni útitársam mozdu -
latait, mihelyt ellöktem magunkat a parttól. Láttam, hogy egy kerek valamit, bizonyára egy irány -
tűt vesz ki a zsebéből.
– Túlságosan letért nyugat felé. Fordítsa a bal kezem irányába a csónakot, amíg azt nem mon-
dom, hogy elég.
Persze hogy nyugatnak tartottam, már amennyire a csillagok alapján meg tudtam ítélni az
irányt. Szavait elengedtem a fülem mellett.
Ekkor azonban egy másik holmit is elővett a zsebéből. A csillagok fényében fölismertem, hogy
revolver.
– Semmi ostobaság. Fordítsa meg a csónakot, ahogy mondom.
Ezúttal is rá kellett jönnöm, hogy bakot lőttem. Megfordítottam a csónakot az általa diktált
irányba.
– Tisztában van vele, hogy mennyire kockázatos, amit művel? – kérdeztem.
– Már hogyne lennék – felelte gúnyosan.
– De hiszen ez őrültség. Ez azt jelenti, hogy át kell vágnunk a Tarbert zuhatagon.
– Természetesen, de a dagály bennünket segít, ha igyekszik, és nem tölti fecsegéssel az időt.
Rajta, húzza meg az evezőket!
– Örömest átengedem a helyem, ha úgy hiszi, hogy jobban boldogul. Mondom, hogy ez őrült-
ség. Kell lennie könnyebb útnak is az Í.I.T. területére.
– Ha van, úgy én nem leltem rá, holott jó ideje próbálkozom vele.
– Ez még nem ok ilyen hallatlan kockázatra.
– Az én esetemben igen. Én már öreg ember vagyok, és nincs sok időm hátra. Ha én a maga
helyében lennék, fiatal barátom, tán én is másként gondolkodnék.
– Én másként gondolkodom.
– De a gondolkodás most nem a maga dolga – mondta kurta kis nevetéssel.
Vajon rám lő-e, ha megfordítom a csónakot? A kockázat nagyjából egyenlő volt azzal, mintha
nekivágok a folyónak. Ha sikerül átvergődnünk az Í.I.T. partjára, akkor én is oda jutok, ahová ere-
detileg is akartam jutni. A mérleg serpenyője végeredményben afelé billent, hogy folytassam az
utat lefelé a folyón, ámbár nem nagyon tetszett, ahogy a sodrás máris kezdte magával ragadni a
csónakot.
– Minden bizonnyal nem számított arra, hogy a véletlen összehozza valakivel, aki evezni fog ön
helyett, nemde? – jegyeztem meg kíváncsian.
– Minden bizonnyal nem – felelte. – Az a fiatalember, akinek a helyére maga belépett a repülő -
téren, beleegyezett, hogy elkísér engem. Csinos kis összeget kapott ezért, így hát amikor visszalé-
pett az üzlettől, sajnálatos módon kénytelen voltam alaposan elbánni vele.
– És hogy jutott eszébe nekem fölajánlani a boltot?
Újabb nevetés. Ekkor már a sodrás jócskán fölerősödött, és alaposan dobálta a csónakot.
– Tudtam, hogy kompromittálva van. Már a buszon is sejtettem.
– Akkor hát meg kell köszönnöm önnek, amit tett. Azzal akarom visszafizetni, hogy fölajánlok
önnek egy jó tanácsot.
Elhallgattam, hogy visszatérítsem a csónakot, amelyet a sebes áradat letérített az útjáról.
– És mi lenne az? – kérdezte.
– Dobja el a pisztolyt. Tapasztalataim szerint a fegyver mindig csak bajt hoz a gazdájára.
– Jó, jó, majd meglátjuk – mondta az előbbi nevetéssel.
Most már éppen ideje volt, hogy abbahagyjuk a csevegést, és minden figyelmemet a csónakra
összpontosítsam. Közeledtünk a Shannon fő sodrához, és itt több sziget is volt az öböl nyugati
szárnyán. Sikeresen megkerültük őket, és kiértünk a folyóra. Igyekeztem az északi part közelé-
ben tartani a csónakot, hogy ameddig csak lehet, elkerüljem a középső sodrást.
Az ár húzása már jócskán érződött, és azt hiszem, már közel lehettünk Foyneshez, amikor nem
messze tőlünk éles fénycsóva lobbant föl. Egy őrhajó kapcsolta be a fényszóróját; ez a jármű jóval
nagyobb volt a mi kis csónakunknál, talán hat ember volt a fedélzetén. Én gyorsabban fölocsúd-
tam, mint az öreg fickó, és egy szempillantás alatt rávágtam az egyik evezőlapáttal a pisztolyt tar-
tó kezére. Szerencsére a fegyver belepottyant a vízbe anélkül, hogy elsült volna.
A következő pillanatban megfordítottam a csónakot, és teljes erőből evezni kezdtem az északi
part felé.
Hosszú, kimerítő küzdelem után el is értem a partot, mielőtt a hajnal első sugarai megmutat -
koztak. Alaposan kidöglöttem, az öreg fiú meg csak egyre nyögdécselt, hogy eltörtem az ujját.
Morcosan belegázoltam a sekély vízbe, és partra rántottam a csónakot. Miután szárazra segítet-
tem az öreget, kitálaltam előtte:
– Semmi remény sem volt arra, hogy ezen az úton átjussunk. Nem tudja, hogy a folyó hemzseg
az őrhajóktól, amelyek radarral is föl vannak szerelve? Azután meg mondtam önnek, hogy nem
szerencsés dolog fegyvert hordani.
Felkötöttem az öregfiú kezét, ahogy tudtam (nem történt komoly baja), és elkísértem a Kildy-
sartba vezető útra. Aztán amikor kissé összeszedtem magam, betértem egy kis tanyára reggelizni.
Bár a reggelitől kissé erőre kaptam, továbbra is kimerültnek éreztem magam, egyrészt a hosz-
szú evezéstől, másrészt pedig a vizes bakancsokban való gyaloglástól. Ezért hát szinte fölvillanyo-
zódtam, amikor – öt-mérföldnyire Kilrush előtt – megpillantottam egy embert, amint az autóján
matatott.
– Segíthetek valamiben? – fordultam hozzá.
A férfi valamiképp ismerősnek tűnt. Fölemelte a fejét a motorházból, és felém fordította az ar -
cát.
Az sem hökkentett meg jobban, amikor Slievenamucknál azon a végzetes reggelen megláttam
együtt Housemant meg a hamis papot. Az igazi pap hite a szellemekben beigazolódott. Mert nem
más állott előttem, mint Seamus Colquhoun.

10. A VONALON ÁT
– Nicsak, Mr. Colquhoun! És milyen érzés az, ha a holtából föltámad valaki?
– Nicsak, Mr. Fején-találja-a-szöget, aki viccelődni próbál.
Persze, az Irish Times közleménye nem említette név szerint Colquhount. Én pusztán csak egy
valószínűnek látszó következtetéshez jutottam el. Amennyire tudtam, kimagyarázkodtam előtte.
– Akárcsak az Okos Tóni, nem? Vagy tán rajtam kívül senki sem volt egész Dublinben, akire a
rendőrség rá akarta tenni a kezét?
– Az időpont meg a hely elég egyértelműnek látszott.
– Igazán?
Colquhoun fenyegetően fölegyenesedett, kezében egy franciakulccsal.
– És hol van a jegyzetfüzet? – kérdezte.
– Mr. Housemannál, Longfordban, az Egyszarvú Hotelban, természetesen.
– Szerencsétlen flótás – ordított rám –, ki kellett volna találnia, hogy az a senkiházi eladta a lel -
két az ördögnek!
– Ami azt illeti, erre én is rájöttem, de a parancs az parancs. Az én dolgom engedelmeskedni és
meghalni, hiszen tudja.
– Hamarább fog meghalni, mint gondolja – dörögte, felém lépve.
– Elég az ostobaságból, Colquhoun. Ha nem dobja el azt a kulcsot, kirázom magából a lelket.
Amikor rájöttem, hogy Houseman összeszűrte a levet a G.H.P. társasággal, elégettem a könyvecs-
két. Valamelyik paraszt földjét trágyázza már.
Ledobta a kulcsot, és nekitámaszkodott a kocsi oldalának.
– Igazat beszél?
– Hát persze.
– Átkozottul sajnálom, hogy nem tartotta meg.
– Ne adja itt az ostobát. Legalább fél-tucatszor elkaphatták a grabancomat az elmúlt három hét
folyamán. Vagy azt akarta volna, hogy a rendőrség kezébe kerüljön az az átkozott holmi?
 – Azt nem. Azt hiszem, műkedvelő létére megtett mindent, ami magától kitelt – mondta engedé-
kenyen.
– Mi hír Housemanról?
– A legjobb – felelte. – Jó esélyeink vannak rá, hogy eltávozott eme siralomvölgyéből.
– Honnan hallotta ezt? Nekem eléggé meggyűlt a bajom ezzel az alakkal!
– Nicsak, a kis Mr. Ökörszem, a Madarak Királya! Hallja csak, mit csicsereg! Még hogy meg-
gyűlt a baja azzal az alakkal!
– Úgy látom, Mr. Colquhoun, hogy jókora gyalogút áll maga előtt, hacsak nem sikerül rendbe
hozni az autóját.
– Furcsa história. A napokban egy különös szerzet, egy törött állkapcsú emberhegy jelent meg
Tipperary városában.
– A legvalószínűtlenebb állítás, amit valaha is hallottam.
– Még egyszer mondom, és utoljára, hogy ne szakítson folyton félbe. Amint mondottam, ez a
szörnyűséges fickó megjelent Tipperaryben, többszörös koponyatöréssel. Ami különösképpen fi-
gyelemre méltóvá teszi ezt az esetet, az az, hogy ezt a fickót úgy ismerték, mint a G.H.P. főembe -
reinek a testőrjét.
– Ami egyúttal még valószínűtlenebb színben tünteti fel számomra a történetet. Vagy maga
nem így látja?
Colquhoun most már kezdett valóban dühös lenni. De azért tovább mondta a magáét:
– Ez a fickó furcsa történetet mesél, amikor végre sikerül szóra bírni.
– És ki az, aki szóra bírja?
– A rendőrök, természetesen. Mire aztán fölkapaszkodtak egy magas hegyi tanyára, ahol ret-
tentő látvány, egy szörnyűséges dáridó látványa fogadja őket. A jelek szerint a tivornyázó társa-
ság annyira lerészegedett, hogy a ház kigyulladt, és egytől egyig hamuvá égtek, még mielőtt ész -
revették volna, hogy közeledik a halál.
– Colquhoun, maga olyan, mint a lidércnyomás. Nem gondolja, hogy hasznosabb dolog lenne,
ha nekiesnénk a motornak? Houseman is a társaságban volt?
– Ez nem biztos, de azt hiszem, hogy közöttük volt. Nem sok nyom maradt, ami alapján azono-
síthatták volna az ördögfajzatokat, kivéve ezt ni.
Nem tudtam visszatartani egy meglepett fölkiáltást. A tárgy, amelyet Colquhoun a kezében tar-
tott, egy zsebóra tartozéka volt. A fém részben összeolvadt, de egy korona lenyomatát még min-
dig ki lehetett venni rajta. Colquhoun rosszallóan csettintett a nyelvével.
– Mire jutna maga a dajkája nélkül, fiatalember? – mondotta. – A hamu közül el kellett távolíta -
nom egy hátizsák fémtartozékait, egy hátizsákét, amely Angliában készült. A rendőröknek esetleg
fölkelthette volna egy kissé a kíváncsiságát az a hátizsák.
Elkacagta magát, mivel olyasféle képet vághattam, akár egy hízó, mikor ölik.
– De hát… – makogtam.
– Hogyan találtam ki? Természetesen a maga fiatal hölgyismerőse segítségével, Mr. Mindenttu-
dó. Kapcsolatba lépett velem az után a longfordi kaland után. Sajnos nem várta meg, hogy csatla-
kozzam hozzá, és elrobogott, hogy kiüsse a játszmából Housemant, és maga is csapdába esett a
fáradozása jutalmául. Én néhány napi késéssel eredhettem csak a nyomába, de azért sikerült sza-
got fognom magukról.
– Számított rá, hogy erre jövök?
– Ne ringassa magát abban a hitben, hogy nekem egyéb gondom sincs, mint hogy kitaláljam a
maga szándékait, ámbár elismerem, némileg furdalja az oldalamat, hogyan sikerült megrepeszte-
nie annak a fickónak a koponyáját.
– Gondolom, azt is tudja, mi lett Cathleennel.
– Átvette a bátyja szerepét a vonal mögött. Van még valami, amire kíváncsi, maga csodagye-
rek?
Lehetséges volna ez? Ezek az emberek úgy élik le egész életüket, hogy vagy ezt, vagy azt a sze-
repet játsszák?
– Gondolom, most össze akarja kaparni, ami a szétszórt szervezetéből megmaradt, nemde? –
kérdeztem.
– És miféle szellemi erőfeszítés során jutott erre a következtetésre?
– Nem jutottam, csak kérdezem.
– Akkor kérdezzen.
 Odaléptem a kocsihoz, és megkérdeztem:
– Mi a baja?
– A gyújtás nincs rendben.
– Nemcsak a gyújtás, ha tudni akarja.
– Nem akarom tudni – dörmögte, tanácstalanul lóbálva a kulcsot.
Belehajoltam a motorházba. Néhány perccel később fölegyenesítettem az evezéstől még min-
dig sajgó hátamat, és kijelentettem:
– Minden hiába, bedöglött a feszültségszabályozója.
– Mit jelent ez, Jankó?
– Ez azt jelenti, hogy újat kell szereznie, és föl kell töltenie az akkumulátort, mert reménytele-
nül kimerült. És ez azt jelenti, hogy gyalog kell mennie. Van száraz zoknija?
– Mire kellene nekem a száraz zokni?
– Magának semmire, nekem volna rá szükségem. Colquhounból egész Kilkee-ig olyan ádázul
ömlött a panasz, hogy végül rám is átragadt a hangulata. A zoknik ellenére alig álltam a lábamon,
mire beértünk a városba. Az utolsó mérföldön útitársamból végre kifogyott a szó. Magabiztosan
letért a kis halászkikötő felé. Bár az én szememben eléggé föltűnő figura volt, úgy láttam, semmi-
féle érdeklődést nem váltott ki az emberektől és állatoktól hemzsegő utcákon. Egy-egy teherautó
vagy személygépkocsi furakodott át a sokaságon. A hamisítatlan régi Írországba csöppentünk
bele. Alig néhány mérföldre innét, a Shannon folyó déli partján pedig a legmodernebb ipari léte-
sítmények kezdődtek, amilyeneket valaha is látott a világ.
Colquhoun befordult egy mellékutcába, megkerülte az úttesten heverésző kutyákat, és belépett
az egyik nyitott ajtón. Szinte észre sem vettem, amikor átvette a vezetést, és én ellenkezés nélkül
követtem őt. Eszembe se jutott, hogy hátha a rendőrök karjaiba futunk.
Rendőrök nem voltak, a házban tett látogatásunk azonban mégsem volt némi drámai színezet
híján. Egy tagbaszakadt, sötét hajú, halászkinézetű fickó, éppen késői reggelijénél ült. Egy taka-
ros asszonyka a tűzhelynél foglalatoskodott. Olyan tekintetek fogadtak bennünket, amelyeket ta-
lán ezekkel a szavakkal lehetne lefordítani: „A múlt visszajár kísérteni bennünket. Édes istenem,
hát örökkön örökké bűnhődnünk kell azért, hogy egyszer elkövettünk egy kis ostobaságot?” Egy-
szóval, lerítt róluk, hogy nem szívesen látnak bennünket.
Én nem kapcsolódtam be rögtön az izgatott, csapongó beszélgetésbe. Ha megfosztjuk a fölösle-
ges szószaporítástól, amely úgy látszik, már elkerülhetetlen velejárója minden Colquhounnal foly-
tatott társalgásnak, akkor röviden az derült ki, hogy Mike és Mary O’Dwyer – férj és feleség – a
múltban Colquhounnak dolgozott, most azonban mindenáron meg akarják szakítani ezt a kényel-
metlen kapcsolatot. Tulajdonképpen már azt hitték, mielőtt mi betoppantunk hozzájuk, hogy Col-
quhoun csoportjának széthullásával az ő kapcsolatuknak is vége szakadt. Colquhoun viszont a
maga részéről azon volt, hogy újból összeforrassza a láncot, amelynek O’Dwyer nélkülözhetetlen
láncszeme volt, mint elismert szakértője annak, hogy ügynököket juttasson be az Í.I.T. területére.
Egyszóval; O’Dwyer pontosan az én emberem volt.
Nem volt nehéz megérteni O’Dwyer szempontjait. Saját hajóval rendelkezett, és délen bőséges
piaca volt mindenféle töményes halászati terméknek. Így minden kockázat nélkül megtalálhatta a
számítását. Valójában az látszott megmagyarázhatatlannak, hogy tulajdonképpen miért is kevere-
dett bele egyáltalán Colquhoun ügyeibe annak idején. Talán ez volt az útja annak, hogy hajóra te -
gyen szert, vagy talán a kalandvágy.
Mindenesetre ezúttal már semmi vonzóereje nem volt O’Dwyer számára a kalandnak.
– Higgye el, Mr. Colquhoun, erről szó sem lehet – jelentette ki ismételten. – Elmúltak azok a ré -
gi idők, amikor nyugodtan hajózhattam végig a part mellett vagy be akármelyik öbölbe. Most már
minden helyet villamos hullámokkal figyelnek. Az őrhajók még éjjel is képesek elcsípni bármilyen
tengeri járművet, amely öt mérföldre megközelíti a partot. Még a tengeralattjárók elől is hálók
zárnak el minden öblöt, így hát még a víz alatt sem lehet besurranni.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy én is bekapcsolódjam.
– Ez mind igaz, kivéve ha vihar van. A magas hullámok ugyanúgy visszaverik a rádiósugarakat,
mintha egy sereg apró hajó volna ott. Ez esetben teljességgel lehetetlen megkülönböztetni egy
valódi hajót a tengeri hullámoktól. Ezért kecsegtet jóval nagyobb sikerrel egy tenger felőli út,
mint a szárazföld irányából, föltéve természetesen, ha viharos a tenger.
– Ez azt jelenti, hogy maga az ő álláspontját támogatja? – kiáltott föl Colquhoun.
Éreztem, hogy még egy ilyen közbeszólás, és én mehetek egyenesen a bolondok házába, mert
egyszerűen lehetetlen volt, hogy Colquhounnal bármit is normálisan megbeszéljen az ember.
– Én nem támogatok és nem vitatok semmiféle álláspontot – tört ki belőlem türelmetlenül. – En-
gem nem érdekelnek az álláspontok. Én pusztán közlöm magával, mi a helyzet.
Mary O’Dwyer elém rakott egy étvágygerjesztő tálat, és egyszerre az volt az érzésem, hogy in -
gerlékenységemben legalábbis részben az éhség volt a ludas.
– Elismerem, hogy van igazság abban, amit mond – szólt Mike, és közben nagyokat kortyolga-
tott egy jókora bögre teából. – De ki az, aki a viharos tengeren meg meri közelíteni az itteni par-
tokat? Szerintem csak az, akinek elment az esze.
– El tudna oda juttatni egy könnyű motorcsónakot, anélkül hogy fölfedeznék? – kérdeztem.
– Ezt meg lehetne próbálni.
– Akkor hát van egy módja, hogy a dolgot nyélbe üssük. Ahelyett, hogy az utasával egészen be -
hajózna a partig; a nyílt vízen, mondjuk, négy mérföldre a szárazföldtől beülteti a motorcsónakba.
Ettől kezdve rábízza az utasára, hogyan vergődik baj nélkül partra.
O’Dwyer fürkészőn rám nézett.
– Ez mind nagyon szép, egy dolgot kivéve.
– Éspedig?
– A tenger. El tudja képzelni, milyen egy vihar az ír partoknál? A tavalyelőtti télen egy világító-
torony őre belefulladt a tengerbe, a hullám lesodorta a szikláról, vagy százötven lábnyira [45,72 m]
a szokásos vízszint fölött.
– Két malomban őrölünk. Én nem olyan vihart kívánok, amely ötven lábra [15,24 m] is fölkorbá-
csolja a hullámokat. Körülbelül tizenöt láb [4,57 m] magas hullámok már elrejtenek az Í.I.T. lokáto-
rai elől egy halászbárkát. Hat lábnyi [1,83 m] hullámok pedig már egy kis motorcsónakot is eltakar-
nak.
O’Dwyer még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Még nyugodt vízen is nagyon kockázatos lenne egy idegen számára, ha egy kis csónakban éj -
szaka akarna partra szállni.
– Maga nem kockáztatna semmit.
– Ez igaz, de a veszélyt nem hallgathatom el. Aztán hol szereznék motorcsónakokat? Minden al-
kalommal egy újra volna szükség.
– Ez Colquhoun dolga. Ha számít a maga segítségére, akkor szállítania kell a fölszerelést.
– Hát nem gyönyörű – vágott közbe Colquhoun –, hogy énhelyettem minden dolgomat elrendezi
és tisztába rakja egy kotnyeles ifjonc? Még hogy én szállítsam a fölszerelést, ugye? És maga mi a
fenét fog szállítani, Mr. Kisokos?
– Én vásárra viszem a bőrömet. Ha maga megszerzi a motorcsónakot, Mike pedig fölveszi a
bárkájára, akkor én vállalkozom rá, hogy kitapasztaljam, járható-e egyáltalán ez az út.
– Hál’ istennek, most már tudom, hogy osztogatja a parancsot egy játék katona, akár ez a kis
Mr. Paprikajancsi itten.
Ritkán veszítem, el az önuralmamat, most azonban gyorsan áthajoltam az asztal fölött, és ök-
lömmel rácsaptam a Colquhoun előtti tányér túlsó szélére. A tányér fölpattant, megfordult a leve-
gőben, és az étel ráborult a kabátjára.
– Ha valóban érdekli, hogy vertem szét annak a fickónak a fejét, akkor boldogan tartok magá-
nak egy bemutatót – mondtam.
Az az ellenszenv, amelyet Colquhoun táplált irányomban, azt hiszem, a profi ellenszenve volt
egy nagyképű műkedvelővel szemben. És a legutóbbi kudarcok során elég indulat gyülemlett föl
benne ahhoz, hogy kész örömest belevesse magát egy olyan erőpróbába, amely győzelemmel ke-
csegtetheti, ugyanis semmi kétségem sem volt aziránt, hogy elég ügyesen bánik a késsel.
O’Dwyer azonban megfosztotta ettől a lehetőségtől.
– Semmiféle verekedést nem tűrök meg a házamban! – bömbölte O’Dwyer. Elég testes és fürge
volt ahhoz, hogy mindkettőnket móresre tanítson, és továbbra sem tudtam fölérni ésszel, miért iz-
gatta föl őt egyáltalán Colquhoun megjelenése. Hogyan láncolja magához egy kémszervezet az
ügynökeit? A följelentéstől való félelemmel?
Fölálltam, hogy elbúcsúzzam.
– Nagyon szépen köszönöm a vendéglátást, Mrs. O’Dwyer. Sajnálom, hogy az étel egy részét
így elkótyavetyéltem.
– És ha szabad kérdeznem, hová megy a Mr. Pumpa?
– Hogy vegyek két pár zoknit – feleltem, magamba fojtva a kikívánkozó visszavágást.
 Megvettem a zoknikat meg egy zacskó almát, és ezeket majszolgatva föl-alá sétálgattam a mó -
lón, a halászbárkákat tanulmányozva. Ha nem kerülnek igazi orkánba, eléggé viharállóaknak lát-
szottak. A mellvéd közelében leültem egy padra. Észre sem vettem, és elaludtam a napon. A helyi
rendőrhatóság kebelében aligha fog gyanút ébreszteni egy kissé gondozatlan külsejű figura, aki
békésen horkol a parton, a régi Írországnak ebben a hal- és lószagú zugában.
Jó három órával később ocsúdtam föl, azzal az érzéssel, hogy vízcsap alá kell dugnom a feje -
met. Amint visszaballagtam a mólón, az járt a fejemben, hogy mindenekelőtt munkát kell talál -
nom az egyik bárkán; ebben nem láttam különösebb nehézséget, mivel a déli ipar elszívó hatása
folytán mindenütt hiány volt munkáskezekben. Talán O’Dwyernél kellene először megpróbálnom.
Legalább elkerülném azt a veszélyt, hogy fölad a rendőrségen. A holmimért amúgy is vissza kell
mennem hozzá.
O’Dwyeréknél megtudtam, hogy Colquhoun már elment, amit leírhatatlan megkönnyebbüléssel
vettem tudomásul, mivel valójában már nagyon elcsigázott voltam: az utóbbi rendkívül megerőlte-
tő hét alatt tulajdonképpen csak egyetlen éjszakát sikerült rendesen végigaludnom. Viszont
aránytalanul aggasztott, hogy nem tudom visszaadni a zoknikat.
– Nem volna szüksége egy emberre? – kérdeztem.
– És hogyan jelentsem be?
– Hogy dublini diák vagyok, és néhány hetet munkával töltök a nyári szünidőből. A nevem Tho -
mas Sherwood.
– Örvendek, Tom fiam. Gyakorlat?
– Félek, hogy nem sok; néhány kiszállás Bidefordból.
– Hát igen, több nem is várható egy dublini diáktól – mondta nevetve. – Az öreg Slugeamusnál
van egy üres szoba, ahol elalhat. Bízhat benne, mint saját magában. Később majd elviszem a há-
zához.
– Oda nem viheted – szólt közbe Mary O’Dwyer. – Aszongyák, hogy akkora legyek vannak a há-
za körül, mint a darazsak.
– Hallgass, asszony! Nem lesz semmi baja – intette le Mike.
Seamus McCarthyról, akit „öreg Slugeamus”-nak ismertek, kiderült, hogy többé-kevésbé állan-
dó tagja O’Dwyer legénységének, és egész éjszakán át tartó halászatok után képes átinni az egész
napot. Eleinte azt hittem, hogy sohasem alszik, de aztán rájöttem, hogy az alvás nem zavarja a
munkavégzésben. Ha pedig rossz volt az idő, egyfolytában végigaludt két éjt és két napot. Háza
leírhatatlan rendetlenség benyomását keltette, s egy lármás papagáj még csak növelte a ház
amúgy is élénk mozgalmasságát. A Kilkee-ben eltöltött két hét alatt csak valamelyes felszínes
rend látszatát sikerült megteremtenem nála. Mindenesetre az a gyanúm, hogy a Danaidák hordó-
jának megtöltése sem jelenthetett nehezebb föladatot: előbb-utóbb bekövetkezett volna az az álla-
pot, amikor Slugeamus ugyanolyan gyorsan fölforgatna és beszemetelne mindent, mint amilyen
gyorsan én képes volnék rendbe rakni a házat. Ez az állapot azonban sohasem következett be, mi -
vel Slugeamus folyton megelőzött néhány nagyságrenddel.
Külsejét tekintve a közepesnél magasabb termetű, keménykötésű, jó erőben levő, homokszín
hajú férfiú volt. Bő fekete pulóvert, gumicsizmát és ellenzős sapkát viselt. Gondolom, volt rajta
ing is, erre azonban nem mernék megesküdni, mivel a pulóver magasan eltakarta tömzsi nyakát.
Azt hiszem, nagy sikerem volt az öregnél, mert az egyik este, miután fölöntött a garatra, elő -
vett egy kis méretű vízhatlan kazettát.
– Egy tetemről van – jelentette ki büszkén.
– Ki, mi, és hol volt ez a tetem?
– Szűz Máriám, beszél, mintha könyvből olvasná! Ez a fickó egészen fölpüffedt a víztől, leg-
alább egy tucat misét végig úszkált és hánykolódott ott kint.
– Azt akarja mondani, hogy a holttest kis híján két hétig lebegett a vízen – fordította le
O’Dwyer.
– Hánykolódott, akár egy kis kagyló a sziklák között – helyeselt Slugeamus –, mint egy hájtö-
meg.
– És mi volt a szelencében? – kérdeztem.
– Avagy nem arra várunk-e, hogy mit fog mondani a professzor?
Ezt minden további nélkül fölhívásnak vehettem, ezért üggyel-bajjal fölnyitottam a dobozt. Egy
kis papírtekercs volt benne. Azon egy rövid, rejtélyes üzenet:
Kettős spirál. Hatásuk ellentétes
 Az egyetlen kettős spirál, amire emlékeztem, az a Crick-Watson-féle DNS modell. De mért kell
egy tengelyen hánykolódó hullának a nukleinsav fölépítésére vonatkozó üzenetet hordoznia ma-
gával? A „hatásuk ellentétes” kitétel viszont nagyon is homályos volt. Úgy látszik, egyike volt ez
az élet azon apró titkainak, amelyeknek a megfejtése nem adatik meg az embernek. Mint kiderült
azonban, tévedtem.
Az előző hét undorító időjárása után joggal lehetett viharos tengerre számítani. Ezzel szemben
egyik nap múlt a másik után, az idő viszont szép volt és a tenger nyugodt. Belezökkentem egy új
életritmusba. Egy órával naplemente előtt erős Diesel-motor hajtotta bárkánk kisiklott a kikötő-
ből. Visszapillantva a szárazföld felé, az öböl olyannak látszott, mint valami csordultig telt kék
medence.
A hajónk egyenesen a nyugati égbolton alacsonyan lebegő nagy vörös gömb felé pöfögött. Ki-
tartóan figyeltem a lemerülő napot, hogy elkapjam a „zöld villanást”, de sikertelenül. Ezután kö-
vetkezett a hálók kivetése és a homárcsapdák ellenőrzése. Furcsa, hogy modem ipari civilizációnk
oly keveset módosított a halászat technikáján. A bárka meghajtása persze modern, a tulajdonkép-
peni halászat azonban nem változott semmit.
Az éjszaka folyamán főztünk magunknak valamilyen zamatos halat vagy egy rákot, amelyet az-
tán jócskán leöblítettünk teával; az emésztésére senki sem panaszkodott. Napkeltekor bevontuk a
hálót, és hazafelé menet ládákba szortíroztuk a halat. A mólónál a ládákat kiraktuk a partra, s on-
nan egy várakozó teherautóra. Ezután esetleg nekiálltunk a háló javításának; ennek a mesterség -
nek a fortélyaiba Slugeamus igyekezett beavatni. Nem hiszem, hogy valaha, még ha életem végé-
ig gyakorolnám is, utol tudnám érni ujjai ördöngös fürgeségét.
Arra azonban könnyen rájöttem, hogyan lehetne észszerűsíteni a ládák kirakodását. Csak az
egyik árbócra kellett volna egy ideiglenes darut fölszerelni, aztán egy csigasor segítségével a lá-
dákat a hajófenékről egyenesen a teherautóra emelhetnénk. Megemlítettem a dolgot Mike
O’Dwyernek.
– Igen, így csinálják a piktek. De hát érdemes ilyen csekély fogással, mint a miénk?
– És mért ne gondolkodna azon, hogyan növelhetné a zsákmányt, most, amikor a piac mindent
fölvesz?
– Ez viszont igaz – helyeselt.
Végül is azonban nem adódott rá alkalom, hogy ezt az elgondolásomat átültessük a gyakorlat-
ba. Az egyik napon Mike fölhívta a figyelmemet egy kisebb motorcsónakra, tízlábnyi [3,05 m] lehe-
tett a hossza, és elmésen volt megszerkesztve, hogy a fölcsapó hullámok sem tehettek kárt a mo -
torban. Magamba fojtottam a kíváncsiságomat a csónak eredetét illetően, ugyanis nem sok kétsé-
gem lehetett afelől, hogy Colquhoun békeajánlatával állok szemben. A fölösleges vitát elkerülve
néhány délutánt azzal töltöttem, hogy szétszereltem és újból összeállítottam a motort. Habár szí-
ves örömest fordultam volna egyet-kettőt az öbölben, nyilvánvaló ostobaság lett volna reklámozni
a csónakot meg jómagam.
Hamarosan erős, délnyugati szelet jelzett a rádió. Velünk együtt csak három másik bárka hajó -
zott ki azon a sorsdöntő éjszakán. Esett az eső, és csaknem kihalt volt a part, ezért Mike egysze -
rűen vontatókötélre fogta a kis járművet. De még így sem maradt egészen észrevétlen; egy másik
bárka legénységének gúnyolódását Slugeamus hárította el:
– Hát mi lenne más, mint a mentőcsónakunk!
Reméltem, hogy az Isten beszélt az öregből. Tervünk egyszerű volt. Csak rá kell pillantani Ker -
ry térképére, hogy meggyőződjön az ember: egy hajó mélyen behatolhat a Dingle-öbölbe anélkül,
hogy öt mérföldnél közelebb kerülne a parthoz. Dingle-től délre eloldjuk a motorcsónakot, és én
északkeletnek fordítom a kormányt, s a szél meg a tengeráramlat segítségével kikötök az öböl
északi partján, amely eléggé mentes a szikláktól.
O’Dwyernek elég hosszú útra kellett fölkészülnie: majdnem száz mérföld oda és ugyanannyi
vissza. Ha tizenkét csomó maximális sebességet veszünk, akkor is tizenhat óra hosszat fog táncol-
ni a hajó a hullámokon, még ha az idő nem is fordul rosszabbra. Ez azt jelentette, hogy legkoráb -
ban másnap reggel tíz vagy tizenegy órára vergődhet vissza a kilkee-i kikötő menedékébe. Azért
említem ezt, hogy fölmentsem őt az esetleges vádak alól, amelyek az elkövetkező események
okán netán őt érhetnék.
Az idő rosszabbodott. A Shannon torkolatát már elhagytuk, és valahol a Kerry-fok magasságá-
ban hajózhattunk, tíz-mérföldnyire a nyílt tengeren. Döntenünk kellett: folytassuk-e az utunkat,
vagy visszaforduljunk, most, amikor már ilyen közel vagyunk a célhoz. Úgy határoztunk, hogy
folytatjuk az utat; O’Dwyer azzal vigasztalta magát, hogy visszafelé segíteni fogja a hátszél, ha
pedig vihar törne ki, akkor befut Dingle-be. Ott persze letartóztatnák őket, de joggal hivatkozhat -
nának a rossz időre, ezért minden bizonnyal kitoloncolnák őket a Shannontól északra levő vizek-
re. Én mindenesetre már Dingle előtt eloldoznám magam, és megcéloznám a Dingle-öböl déli
partját.
Hajnali háromkor O’Dwyer végre elérkezettnek látta az időt az akcióra. Kijelentette, hogy meg-
próbál ugyanazon az útvonalon visszatérni, mint amelyen jöttünk. Slugeamus nedves öleléssel bú-
csúzott tőlem.
– Reménykedjünk, hogy nem fogunk megsiratni – kiáltotta a fülembe.
A tenger nagyon csúnyán háborgott. A kis motorcsónakot olyan közel húztuk, amennyire csak
lehetett. A jelzőlámpa fényében szinte lehetetlennek tűnt, hogy átszálljak rá. Az egyik pillanatban
két hullám közötti völgyben ringatózott, hogy a következő pillanatban a bárka félmagasságába
emelkedjék föl. Nem volt értelme tovább halogatni a dolgot: meg kell várnom, amíg a csónak is-
mét a legmagasabbra hág a hullám hátán, és akkor ugranom kell.
Kötelet kötöttem a derekamra, akár a hegymászók; a mentőöv ugyanis gátolt volna a mozgá-
somban. O’Dwyer a kormánynál állt, és igyekezett tartani a bárka és a csónak között a legalkal-
masabb távolságot. Így Slugeamusnak adtam oda a kötél végét, ügyelve arra, hogy ne feszüljön
meg túlságosan. Aztán a jelzőlámpával kezemben figyeltem a csónakot, amely fölemelkedett, le-
süllyedt, föl, le, megint föl – ekkor leugrottam. Fájdalmasan próbálgattam a kezemet meg a lába-
mat, egyiket a másik után, hogy meggyőződjek róla: szerencsére csak zúzódásokat szenvedtem.
Mihelyt a hajón látták, hogy átjutottam a csónakba, és mozgóképes vagyok, O’Dwyer megnö-
velte a távolságot a két jármű között, de csak akkor adta ki a parancsot a vontatókötél elvágásá -
ra, amikor dermedt, érzéketlen kezeimmel végre nagy nehezen sikerült beindítanom a motort.
A kis ladik parafa dugóként hánykolódott a vízen. Nincs az a radar, amelyik föl tudna fedezni,
ebben legalább biztos lehettem. A motort nem kapcsolhattam teljes fordulatra, így hát minden fi-
gyelmemet az irány tartására összpontosíthattam: a délnyugatról közeledő vihar mindenképpen
be fog sodorni az öbölbe. A vihart most már biztosra vettem.
Iránytűvel észak-északkeleti, inkább északi irányt tartottam, mivel éreztem, hogy minél előbb
elkerülök a Dingle-öböl közepéről, annál jobb. Kétségtelen, hogy a tervemben végrehajtott kis vál-
toztatásnak köszönhetem az életemet.
Nincs rá szó, amely érzékeltetni tudná, mennyi rettenet fér bele egyetlen rövid időbe, így hát
meg sem próbálkozom semmiféle rikító leírással. A meztelen tény az volt, hogy átfagytam, sajog-
tak a tagjaim, bőrig áztam, és kavargott a gyomrom a csónak himbálózásától, amikor jó órányi
hánykolódás után a szél süvítésén keresztül elölről hullámtörés zaja ütötte meg a fülemet. A hang
után ítélve nem sima part volt előttem: a magas hullámok valamilyen meredek sziklafal talapzatá-
ról csapódtak vissza.
Gyorsan megfordítottam a kormányt, és teljes gázra kapcsoltam. Abban a hitben, hogy
O’Dwyer túlságosan mélyen behatolt az öbölbe, és valahol Anascaul közelében járhatok, nyugat-
nak fordítottam a csónakot. Most a hullámok oldalról ostromoltak, és csak idő kérdése volt, hogy
a motor is befullad.
Már-már úgy éreztem, hogy mindennek vége; és O’Dwyer intelme beválik. Minden erőmmel
azon igyekeztem, hogy nyugodtabb vizekre leljek, és távol tartsam a kis lélekvesztőt a szikláktól.
Legnagyobb meglepetésemre a motor még mindig működött, és hirtelen úgy éreztem, mintha a
csónak hánykódása alábbhagyott volna. Az iránytű tanúsága szerint délnyugatra fordultam, vissza
a nyílt tengerre. Túlságosan össze volt zavarodva bennem minden, hogysem meg tudtam volna
fejteni ezt a rejtélyt. Csak azt éreztem, hogy minden perc nyugalmasabb vizekre visz.
A szuroksötét éjszakában semmit se láttam, legfeljebb a motor hangjának tisztább csengése fi -
gyelmeztethetett volna a veszélyre. De már késő volt: a csónak keményen nekiütődött egy sziklá-
nak. A meglepetéstől mozdulni sem bírtam, és csak akkor ocsúdtam föl, amikor a hullám leemelte
és másodszor is nekicsapta a csónakot a sziklának. Kétségbeesetten ellöktem magam, az ülésről,
a térdemet bevertem egy kőbe, véresre téptem a körmeimet, végre mégis megkapaszkodtam egy
szikla peremén, amely némileg kiemelkedett a csapkodó vízből.
Óvatosan tapogatózva mászni kezdtem fölfelé a sziklafalon. Ha legalább tízlábnyival [3,05 m] föl-
jebb tudom küzdeni magam, akkor a dagály sem érhet el. Hamarosan azt éreztem, hogy inkább
kúszok, mint mászok. Néhány pillanat múlva füvet éreztem a kezeim alatt. Úgy látszik, egy kisebb
sziklazátony lapos tetejére jutottam. Addig kúsztam előre, amíg a tenger morajlása csak halkan
szűrődött hozzám. Akkor kimerülten elterültem a földön, várva, amíg megvirrad.
Hajnalodott. Tágas, füves térséget láttam magam előtt, amely lankásan emelkedett déli irány-
ban. Kegyetlenül reszketve, óvatosan visszabandukoltam a partra. Az a szikla, amely olyan mere -
deknek tűnt, kiderült, hogy nem is olyan nehezen megmászható, ugyanis egy viszonylag lépcső-
sen emelkedő partok övezte sziklás öbölben szenvedtem hajótörést.
Lassan végigvonszoltam magam a füvön, és mindinkább kikerültem a szélárnyékból: a délnyu-
gati orkán még egyre tombolt, egyre dühöngött.
Az erősödő világosságban fény derült az éjszakai kalandomra is: három-négy mérföldnyire
északkeleti irányban sziklák sora nyúlt föl az alacsony felhőkig. Great Blasket sziget sziklái vol-
tak. O’Dwyert jobban visszafogta a szél és a hullámverés, mint ahogy számította, és egyáltalán
nem Dingle-től délre bocsátott utamra, hanem jó tíz-mérföldnyire nyugatabbra, a nyílt tengeren.
És én most egy lapos, sík szigetre: Inishvickillane-re kerültem. Most már érthető, miért szerelte
le az Í.I.T. a Tearaghton levő világítótornyot. Ha ez működik, akkor mi semmiképpen sem téve-
dünk el.
Abban a tudatban, hogy valahol már hallottam hasonló esetről, nekifogtam a sziget földerítésé-
nek. Végre háromnegyed óra múlva – bár jóval hosszabbnak tűnt az idő – végre rábukkantam egy
tekintélyesnek látszó házra. Megindultam feléje, homályosan érezve, hogy ámbár nem sikerült be-
jutnom a vonal mögé, a helyzetem mégis teljesen kilátástalan. Ekkor eszembe jutott, hogy Steven-
son Emberrablásában olvastam, hogy David Balfour egyszerűen elsétált Earraid szigetéről, ami-
kor a dagály visszahúzódott. Inishvickillane-ról azonban nem lehet száraz lábbal elmenni. A csó -
nakom ripityára tört, és nekem nem marad más hátra, mint az első adandó alkalommal föladni
magam. Elfogták minden lapomat, mielőtt egyet is üthettem volna.

11. INISHTOOSKERT SZIRTJEIN

Nem volt semmi értelme, hogy átfagyva, csuromvizesen és éhesen tovább folytassam a küzdel-
met. Jobb volna haladéktalanul föladni magam, járt a fejemben, miközben a kanyargó ösvényen
cammogtam a kőház felé. Bárki lakik is benne, nem fog örülni, ha ebben a korai órában fölébresz-
tem, de ez kétségkívül azok közé az esetek közé tartozott, amikor ha már veszni kell, hát legyen is
miért.
Dörömbölésemre egy középkorú, fürdőköpenyes, álmosan pislogó férfi nyitott ajtót. Azt hiszem,
arra számítottam, hogy egy helyi kisgazdára bukkanok, aki a birkanyája jövedelmét némi halá-
szattal egészíti ki, és a mesémet is egy ilyen személy használatára eszeltem ki. Ezért jókora meg-
lepetést okozott nekem, amikor egy amerikai kiejtésű hang förmedt rám:
– Honnan a pokolból került ide?
– Ó, többé-kevésbé egy közönséges ördög vagyok, akit a tenger vetett partra.
– Akkor hát kerüljön beljebb. De hát, hogy került ide?
– Mondom, hogy a tengerből.
– De az, isten szerelmére, csak nem azt akarja mondani, hogy egy ilyen éjszakán hajótörést
szenvedett?
– Más úton-módon nem is jöhettem volna ide. A bárkánk elsüllyedt.
– Hányan vannak még, az ég szerelmére?
– Ketten elmerültek a hullámokban, azt hiszem. A hangom eléggé gyászos lehetett, mert való-
ban komolyan aggódtam Mike és Slugeamus miatt. Még jó, hogy végső esetben meghúzódhatnak
a Brandon-fok mögött. Ez menedéket nyújt nekik a délnyugati szél elől, így hát van esélyük rá,
hogy megmenekülnek.
– Akkor hát haladéktalanul meg kell keresni őket.
– És én vajon mit csináltam az elmúlt óra folyamán, ha nem a barátaim után kutattam?
A férfi eltűnt, hogy kisvártatva egy fürdőköpennyel térjen vissza.
– Vegye magára ezt a köpenyt. A fürdőszoba jobbra a második ajtó. Ha végzett, jöjjön vissza
erre a folyosóra. Ez elvezeti egyenesen a konyhába.
Köszönetet mormoltam, és úgy tettem, ahogy tanácsolta. Mondhatatlan megkönnyebbülést
éreztem, hogy végre megszabadulhattam sóval átitatott ruháimtól. Eleinte egész hideg vizet en-
gedtem magamra, nehogy leforrázzam a bőrömet. Végül kellemes fáradtság érzésével a tagjaim-
ban beburkolóztam a fürdőköpenybe, és csöpögő gönceimmel a kezemben kimentem a konyhába.
Itt a sülő szalonna illata fogadott.
– Elrendeltem a légi kutatást. Semmi értelme, hogy föladjuk a reményt.
Ez kellemetlen volt, mivel nem szerettem volna, ha Mike-ot fölidézik. Néhány dolog nyilvánvaló
volt. A fürdőszoba meg a konyha ragyogó fölszereléséből ítélve ez semmi esetre sem volt paraszt-
ház. Inkább egy luxusvillává átalakított parasztház. Az is világos volt, hogy egy viszonylag befo-
lyásos személyiséggel hozott össze a sorsom, legalábbis az utóbbi megjegyzése erről tanúskodott.
Úgyszintén bizonyosra vehettem, hogy a mesém aligha fog meggyőzően hatni, de túlságosan ki-
merült voltam ahhoz, hogysem ebből gondot csináltam volna magamnak.
Mialatt mohón faltam az ételt, a férfi kíváncsian méregetett.
– Ha megszakadok, sem értem, hogyan került a tengerre – szólalt meg. – Honnan jött?
– Kilkee-ből.
Mint várható volt, meglepődött.
– De hiszen az ötven mérföldre van innen; túl az Í.I.T.-övezeten! Hogyan keveredhetett el ennyi-
re? Fiú, maga eltévesztette a házszámot.
– Orvhalászat.
– Engedelmet, nem értem.
– Az egész partvidéken a Dingle-öbölben található a legjobb nyelvhal. Ha az idő rosszra fordul,
de nem túlságosan, akkor gyakorta lejárunk ide szerencsét próbálni. Sok hasznunk nincs belőle,
az igaz, de a határvonalon kívül mi halászok valamennyien űzzük ezt a sportot.
– Gondolom, nem számítottak ilyen viharra.
– Nem, uram. Az időjárás-jelentés fodrozódó tengert és mérsékelt szelet ígért, de nem vihart.
– Mindez újdonság számomra.
Ebben egy percig sem kételkedtem. Ostoba volt a mesém, de legalább a jelenlétem némiképp
valószínűsítette. Ha ez a barátságos fickó nem leli örömét benne, ám rajta: találjon ki jobb magya-
rázatot. Az igazság még ostobábbnak tűnt volna.
Mikor végeztem a reggelimmel, a házigazdám kezembe nyomott egy pizsamát, és fölkísért az
egyik hálószobába. Az idő már fél hétre járhatott. Beestem az ágyba, és azonnal álomba zuhan-
tam.
Sötét volt, mire fölébredtem. Fölgyújtottam a villanyt, és észrevettem, hogy egy öltönyt – nem
az enyémet – hoztak be, amíg aludtam, meg borotvát, szappant és fogkefét. Mire rendbe szedtem
magam, hogy lemenjek, egész tekintélyes külsőt öltöttem, jószerivel először az elmúlt két hónap
folyamán, pontosabban amióta elhagytam Dublint.
Talán nem árt, ha elmondom, hogy az emeleten hat vagy még több hálószobája volt a háznak, a
földszinten viszont, a konyhán meg a fürdőszobán kívül, amelyet én is használtam reggel, mind-
össze egy igen nagy szoba volt.
Beléptem ebbe a terembe, és jócskán meglepődtem, hogy hat embert találtam odabent. Ott
volt a reggeli amerikai, két lány meg egy furcsán vegyes színű férfi (sötét bőr és világos haj); egy
harmadik lány, csinos, valódi szőke; végül egy harmadik férfi, úgy harminc év körül.
Senki sem mutatkozott be. A harmadik férfi megszólalt:
– Ez hát a te tengerből előbújt legényed, mi, Homer? – Aztán felém fordult, és parancsoló han -
gon rám szólt: – Kimehet a konyhába, és készítsen magának, amihez kedve szottyan.
– Köszönöm, uram.
Eltávoztam a konyhába, és ez a hirtelen és lekezelt elbocsátás sem tudta letörni jó hangulato -
mat. A valódi szőke utánam jött.
– Ha nincs ellenére, megmutatom magának, mit hol talál – mondta.
Kicsit restelkedve adtam tanújelét farkasétvágyamnak, amikor társaim minden valószínűség
szerint a hullámsírban fekszenek. Még rosszabb volt, hogy a szőke faggatni kezdett, hogyan sza-
kadtam el tőlük, és hogyan vetődtem partra a szigeten. Azt a taktikát választottam, hogy egy szó-
tagú szavakkal felelgettem, és elszántan fújtam az orromat. A lány végül is magamra hagyott én
pedig nekifoghattam fejedelmi vacsorámnak.
A jelek szerint a vihar a végét járta, aminek igen megörültem. Mike és Slugeamus bizonyára
úton vannak hazafelé, még ha a napot az öböl menedékében kellett is eltölteniük. Lelkiismerete-
sen elmosogattam magam után, mivel a lehető legnagyobb szerencsét sikerült kifognom. Az ame-
rikai már a hajnali világosságban is ismerősnek tűnt. Persze hogy Homer Hertzbrun volt, a Nobel-
díjas atomfizikus. Sőt mi több, a harmadik férfiú, aki kiparancsolt a konyhába, nem volt más, mint
Arthur Mitchell, a Királyi Akadémia tagja, a cambridge-i vegyész. Ez volt az az ember, akin nekem
megbízatásom szerint különösképpen rajta kellett tartanom a szememet, mint egyikén azoknak a
tudósoknak, akik legkorábban csatlakoztak az Í.I.T.-hoz, és aki esetleg az egész ügyhöz megadhat-
ja a kulcsot.
Így fordulván a dolog, a világért sem akartam eltemetkezni a konyhában. Bármilyen pimasznak
és arcátlannak néznek is, elszántam magam, hogy visszamegyek a szalonba. A tőzeg gyorsan ég
és hamar elfogy, különösen ilyen viharos estén. Mindenféle társaságban örömmel fogadják, ha va-
laki bevisz egy újabb nyalábbal. Körülnéztem hát, míg ráakadtam a fáskamrára meg egy jókora
kosárra. Aztán megrakodva, a tőlem telhető legnagyobb önbizalommal benyitottam a szalonba.
Rögtön láttam, hogy a társaság két férfival gyarapodott. Valószínűleg odakint sétáltak, amikor
először megjelentem. Halkan becsuktam az ajtót, és rakni kezdtem kifelé a tőzeget. Hamarosan
megfeledkeztek rólam, mert úgy látszik, éppen egy forró vita közepébe csöppentem bele. Csend-
ben leültem a tűz mellé, és nyitva tartottam a fülemet.
Eleinte nemigen értettem, miről. folyik a szó. A vita azonban nagyon is egyenlőtlennek tűnt.
Úgy vettem ki, hogy öten vannak egy ellen, ketten tartózkodnak. A valódi szőke meg az egyik
újonnan jött férfi volt a semleges állásponton. A magányos harcos szerepét pedig az egyik barnás-
szőke lány játszotta.
Az öt, egy véleményt valló vitázó nagyon magabiztosnak érezte magát. Hasonlóképpen a magá-
nyos leány. Bármennyire homályos is volt a szőnyegen levő fizikai (vagy matematikai?) probléma,
a lány replikáiból kétséget kizáróan kiviláglott, hogy alaposan ismeri a tárgyát. A megjelenése
elég különös volt: első látásra vidám tekintetű arca határozottan híján volt a vidámságnak. Ez a
vidámság nélküli vidám lány egyre jobban belelovalta magát a vitába, mint az az ember, aki meg-
próbál meggyőzni egy fölöttébb ostoba és makacs társaságot. Azok öten viszont, a többség nyúj-
totta önbizalommal, mindenféle ellenérvvel lövöldöztek vissza rá.
A vita egyre jobban elmérgesedett, amikor hirtelen eloszlott az a szellemi köd, amely addig rá-
telepedett az értelmemre. Egyszerre tisztán láttam, hol van a tévedés. De jobb, ha megmagyará-
zom:
Két dimenzióban a kör két részre osztja a síkot, a körön belül és a körön kívül levőre, amelyek
között egyértelmű kapcsolat áll fönn. Ez eddig világos. Ugyanez érvényes két dimenzióban min-
den olyan zárt görbére, amelyet folytonos egy az egyhez megfelelésbe hozhatunk a körrel. Ez is
igaz.
Nos, az ötfőnyi többség a vita folyamán megpróbálta átvinni ennek a tételnek az érvényét ma-
gasabb dimenziókra is, holott tudtam, hogy az már három dimenzióban sem áll. Anélkül, hogy
mérlegeltem volna a következményeket, a pillanatnyi megvilágosodás ingerével hangot is adtam
ennek. A barnás-szőke lány kimérten bólintott.
– Végre valaki, aki nincs híján az elemi józan észnek.
– Mit tudhat maga erről? – csattant föl Mitchell.
– A tudományban és a matematikában nem az számít, hogy ki mondja, hanem hogy mit mond –
feleltem.
– Nem számítottam rá, hogy egy halászban lelek szövetségesre – mondta a lány.
Ekkor ébredtem tudatára, micsoda ostobaságot követtem el. De hát elsősorban matematikus
voltam, és csak azután, nagyon hátul következett az ügynök, és ezen nem volt szándékomban vál -
toztatni.
Mikor láttam fölsorakozni magam ellen a támadást, tudtam, hogy egyetlen módon vezethetem
félre őket, ha hajszálnyira megmaradok az igazságon belül.
– Tisztázzunk valamit. Maga azt mondta, hogy halász, nemde? – szögezte nekem a kérdést
Hertzbrun.
– Persze hogy azt mondtam.
– És vajon lépten-nyomon rábukkanhatunk manapság olyan halászlegényekre, akik tisztában
vannak a topológia finomságaival?
– Ide figyeljen, uram, nem várhatta el tőlem, hogy kiöntsem a küszöbe elé egész élettörténete-
met. Kénytelen voltam egyet-mást kiemelni, és a legkézenfekvőbb nyilvánvalóan az a tény volt,
hogy hajótörést szenvedett halász vagyok. Ne feledje, hogy juhászra vagy halászra, nem pedig
egy tudósra számítottam ebben a házban; azt viszont lényegtelennek véltem közölni magamról,
hogy tulajdonképpen diák vagyok, aki a nyári vakációra elszegődött halásznak.
– És hol lenne maga diák?
– Cambridge-ben.
 – Ide nézzen, Mr…?
– Sherwood, Thomas Sherwood.
Pillanatnyi döbbent csend után Mitchell folytatta:
– Nézzen ide, Mr. Sherwood, magával mint halászlegénnyel, két szempontból is nagyon furcsa
a helyzet. Először, mert tilos övezetben szenvedett hajótörést, másodszor, mert igen jól fölkészült
matematika szakos hallgatónak látszik Cambridge-ból. Amit tisztán szeretnék látni, az ennek a
két különös dolognak a kapcsolata. Gondolom, nem fogja tagadni, hogy a kettő kapcsolatban áll
egymással?
– Persze hogy nem. Az a teljesen magától értetődő kapcsolat van köztük, hogy minden önmagá-
ra valamit is adó tudósjelölt szívesen kibújna a bőréből is, hogy eljusson ilyen helyre, mint ez itt.
Mihelyt megtiltanak neki valamit, csak azért is, pusztán dacból is meg fogja tenni.
– Ez rávilágít a tett lélektani hátterére, de homályban hagyja a kivitelezés hogyanját – szólt
közbe a barnás-szőke férfi, ugyanazzal az enyhén különös akcentussal, mint a matematikus észjá-
rású lány. Olyasféle volt a kiejtésük, mint akiknek a gael az anyanyelvük.
– Van engedélye rá, hogy a nyugati partokra lépjen? – kérdezte Hertzbrun.
– Természetesen nincs. Az engedélyem Dublinre meg néhány keleti helységre szól. De én meg-
találtam az utat nyugatra, és attól félek, nem tartottam magamat valami szigorúan a különböző
szabályokhoz és regulákhoz. Amikor megtudtam, hogy a zónán kívüli halászok le szoktak járni a
part mentén orvhalászatra, úgy döntöttem, hogy csatlakozom hozzájuk. Tudja, elég nagy hiány
van munkáskézben, így hát nem volt nehéz elhelyezkednem. Az volt a tervem, hogy amennyire
csak lehet, megközelítem azt, amit maguk előszeretettel hívnak „tilos terület”-nek. Tudtam, hogy
előbb-utóbb adódik rá alkalom, hogy bekerüljek.
– És azt akarja, hogy elhiggyük, miszerint a hajótörés véletlen volt, és a társai vízbe fulladtak?
– Korántsem. Hamarosan rájöttem, hogy legkönnyebben egy kis motorcsónakkal juthatok be.
Rábeszéltem a bárka kapitányát, segítsen hozzá, hogy szerencsét próbáljak egy kivénhedt csó -
nakkal, amelyet sikerült rendbe hoznom. Balszerencsénkre a viharos szél letérített az utunkról, és
amikor csónakba szálltam, túlságosan messze kint tartózkodtunk a nyílt tengeren. Dingle mellett
akartam partra szállni, nem pedig ezen a helyen. És őszintén sajnálom, hogy így elszámítottam
magam, mert ebből kifolyólag sajnos vissza kell élnem a vendégszeretetükkel.
– Ezt könnyen megszolgálhatja azzal, hogy részletesen elmondja, melyik halászbárka hozta ma-
gát ilyen közel a partjainkhoz.
– Tudhatja, hogy ezt nem tehetem meg. Annak alátámasztására, amit reggel mondtam, legyen
elég kijelentenem, hogy hárman voltunk, és Kilkeeben szedtük föl a horgonyt.
Úgy éreztem, hogy ügyesen kivágtam magam. Nem fogják elhinni ezt az utolsó dumámat, és ez
lesz Mike számára a legjobb menedék. Kilkee lesz az utolsó hely, ahol keresni fogják ezt a kóbor
bárkát. A kihallgatás a vidámság nélküli vidám lány epés nevetésével ért véget. A másik barnás-
szőke lány szintén elnevette magát.
– Fura, nem, hogy micsoda véletlenek vannak! – Fogalmam sincs, hogy mire értette ezt a lány.
Mint gyakran megesik nyári viharok után, másnap ragyogó tiszta időre virradtunk. Amikor be -
mentem reggelizni, a valódi szőke egyedül volt a konyhában.
– Valami hivatalos megbeszélésük van ma – fordult hozzám. – Én nem vagyok érdekelve benne;
ezért azt gondoltam, elmehetnénk egyet csónakázni, ha nem elégelte meg egy életre az effajta al-
kalmatosságot.
Bosszantó volt, hogy nem tölthetem a napot a társasággal, mivel a lelkem mélyén éreztem,
hogy már csak egy kőhajtásnyira vagyok az egész probléma kulcsától. De ha tanácskoznak, akkor
mégse szemtelenkedhetek be hozzájuk, és különben is ott lesz még az egész este.
– És hova gondolja, hogy menjünk? – kérdeztem.
– Egész jó hegymászó hely van az egyik szigeten. Látom a bakancsain, hogy alpinista. Mi volna,
ha átruccannánk oda egy-két órára? A szikla meglepően jó.
Csomagoltunk valamit ebédre, és útra keltünk. A csónak összehasonlíthatatlanul erősebb jó-
szág volt annál, mint amilyet összetörtem. Egyik hullámról a másikra hágva könnyedén siklott
előre a még mindig háborgó tengeren, a táncoló-csillogó napsugarak közepette.
– Ez az a hely, ahol a spanyol Armada egyik vitorlás gályája áthaladt – kiáltott a lány, miközben
Blasket és a szárazföld között szeltük a hullámokat. A Tearaght nyugati irányban látszott, elöl pe-
dig Inishtooskert bércei magasodtak.
Most már a lehető legjobban éreztem magamat. A több hetes gyaloglás meg a háló vonszolása
és kiemelgetése után valósággal duzzadtam az erőtől. A világ fényesen és millió színben ragyo-
gott körülöttem, és ráadásul egy fölöttébb csinos kislánnyal fogom tölteni a napot.
Inishtooskert déli partjánál kötöttünk ki.
– Menjen csak előre – szóltam oda a lánynak. Nem árt, ha megnézem még egyszer a köteleket.
A lány ment elöl; az út szinte a víz színével egy magasságban vezetett, mígnem egyszerre ott
magasodott a fejünk fölött a szirt. Kibontott egy nejlonkötelet.
– Kezdjük ezzel. Nem lesz nehéz följutni rá.
Magunkra kötöttük a kötelet, a lány elsőnek indult neki, és könnyedén fölkapaszkodott a har -
minclábnyi [9,14 m] magasan levő első kiugróra. Három túrát tettem a Cambridge-i Alpinista Klub-
bal, és bár nem vagyok tapasztalt hegymászó, habozás nélkül követtem a lányt.
A sziklafal legrosszabb esetben is csak mérsékelt nehézséget jelentett, és mindenesetre erköl-
csi támaszt leltem a kötélben.
Eleinte nem próbáltam átvenni a vezetést, mert szemmel látható volt, hogy a lány jól ismerte a
terepet. Hamarosan azonban arra az örvendetes felismerésre jutottam, hogy igazi szakértő nyo -
mában járok ugyan, de a feladat nem haladja meg az én képességeimet sem.
Könnyed, kecses, szinte táncos mozdulatait magam is utánozni tudtam. Ilyen föltételek köze-
pette az ember a legjobbat nyújtja, gyakran még saját képességein túl is.
Három különböző útvonalon kapaszkodtunk föl a szirtre; az egyik ilyen út a sziget nyugati ré-
szén, egy sasfészekkel koronázott különös oromhoz vezetett. Ezután a sziget legmagasabb csú-
csán letelepedtünk ebédelni. Csupa szín volt a világ. A szárazföld szinte lángolt: az ingovány, a
tarlók, a berkenyefa-sorok, a Sas-hegység vonulata. A tenger mélykék volt, s helyenként úgy ra -
gyogott és tündökölt, mint megannyi óriási ékkő.
Ebéd után a lány így szólt:
– Még egy mászás, és aztán szerintem induljunk is vissza. Mire hazaérünk, befejezik a tanács -
kozást. Mi a véleménye?
Azt mondtam, hogy szerintem jó gondolat még egy sziklát megmászni. Valóban kitűnő formá-
ban éreztem magamat.
Az újabb útvonal keletebbre húzódott, közel a sziget „uszony”-ához. Viszonylag könnyű húsz
láb [6,1 m] után nyaktörővé vált az út. Egy ilyen vezető mögött azonban nem aggódtam. Az első
„komoly” szirtre körülbelül az út első harmadánál bukkantunk. Ez már túlhaladta tényleges ké-
pességeimet, és igazság szerint tiltakoznom kellett volna és visszatérnem. De melyik fiatalember
tiltakoznék egy gyönyörű lánynál, aki ilyen könnyed gráciával mászik előtte? Nem lehet semmi
bajom, hiszen itt a biztosítókötél! A lány úgy vette a szirtet, akár egy Olümposzra tartó istennő.
A következő szirtfal semmivel sem volt jobb: az egész, hosszú darabon jószerivel még a lábun -
kat sem volt hol megvetnünk. Az elején levő alkalmas lábtámasz után hosszú sima lapként emel-
kedett előttünk mintegy hatvanfokos szögben. A támasztékok kicsik voltak, alig nagyobbak egy-
egy apró gombnál a sziklafalon. Már a nekiindulás fölöttébb kényelmetlen volt: a lábtámaszról
csaknem a vállunk magasságában levő kis kidudorodásra kellett föllépnünk. Ha már lent szembe-
találom magam ezzel a nyaktörő fallal, akkor félredobom a büszkeségemet, és szilárdan nemet
mondok. De most már szinte ugyanolyan nehéz lenne a visszatérés, mint az előrehaladás. Vala-
hogy azért fölvergődtem. Egy „nagyon nehéz” minősítésű szakasz következett. Túl sok nyers erőt
kellett rá elfecsérelnem.
Ekkor már vagy kétszáz lábnyi [60,96 m] magasan voltunk, hál’ istennek, már nem messze a
csúcstól. De a neheze még előttünk volt, egy kegyetlenül meredek kapaszkodó egy kiszögellésen,
jóformán semmi támasztékkal. Erősen ziháltam, mire ezen a kiszögellésen túljutottam, és megve-
tettem a lábam egy széles pihenőn. A lány fölhúzta a kötelet, és mosolygott.
– Remek – mondta. – Ez volt az utolsó kemény szakasz. Tudom, hogy előszörre elég kellemet-
len. Most már csak a sziklatömb van hátra.
Egy eléggé lankásan futó bevágásban álltunk, amelyet jókora sziklatömb torlaszolt el. Ez az
utolsó akadály első látásra leküzdhetetlennek tűnt. Igaz, hogy a tömb egyik oldala kinyúlt a bevá-
gásból, és tűrhető fogódzók is látszottak messze a túlsó oldalon, de lehetetlen volt elérni őket.
– Hogy az ördögbe fog ez menni?
– Egynek lehetetlen, kettőnek gyerekjáték. Tökéletes érv a magányos hegymászás ellen – volt a
felelet. – Tartsa a vállát, hogy elérjem a tetejét, és föltornásszam magam rá. Ott megerősítem, a
kötelet, és maga áthintázhatja magát azokra a jó kapaszkodókra.
És valóban ezzel a kombinált megoldással egyszerűnek látszott az egész, szinte „gyerekjáték”-
nak. Mindenesetre összehasonlíthatatlanul könnyebbnek, mint a nemrég leküzdött szakaszok. A
lány a vállamra lépett, és némi üggyel-bajjal fölvergődött a sziklatömb kerekre csiszolódott tetejé-
re. „Az övé a nehezebb feladat” – gondoltam, amint ránéztem a négyméternyire balra levő ka -
paszkodókra. Ezek igen jóknak látszottak.
– Én fönt vagyok! – kiáltott, és szedni kezdte fölfelé a kötelet, míg meg nem feszült a dereka-
mon.
– Túl feszes lesz. Engedjen le vagy három métert! – kiáltottam föl hozzá. A kötél lesiklott a szik-
lán, és megláttam a végét, nem a rendes végét, mert ez szépen el volt metszve. És engem szépen
lépre csaltak, és kelepcébe ejtettek.
Magamra maradtam, fölül egy megmászhatatlan sziklatömbbel, alul pedig egy majdnem le-
küzdhetetlen sziklafallal. És a lány, ördögi előrelátással, mindössze egy tizenkét lábnyi [3,66 m]
hosszú hasznavehetetlen kötéldarabot hagyott nálam. Dühös ordítozásomra nem jött semmi fele -
let. Még hallottam a bakancsok elhaló kopogását a köveken, aztán ennek is vége lett.
Még hónapok múltán is elönt a veríték, ha akkori helyzetemről kell írnom. A megmászandó
sziklát gyalázatos ravaszsággal választhatták meg. Ha le akarok jutni, akkor először a meredek
kiugrót kell magam mögé tudnom, és ez azok közé az útszakaszok közé tartozik, amelyeken köny-
nyebb fölmászni, mint lejutni. A leereszkedés nehézsége abban van, hogy nehéz támaszt találni a
lábnak, mivel nem lát maga alá az ember. Egy meredek és csaknem sima sziklafalon az ember
csak találomra tapogathat a lábával támaszték után, miközben az ujjain csüng – ameddig bírja.
Mindez eszembe jutott, miközben bambán bámultam az elmetszett kötélre. Amit viszont nem
fogtam föl, az az volt, hogy már minden kulcsot a kezemben tartottam, minden kulcsot, amellyel
megfejthetem az Í.I.T. rejtélyét. És ennek ellenére még kis híján egy évig nem találtam rá a meg-
oldásra, alkalmasint azért, mivel kézenfekvőbbnek tűnő, de a dolog lényegét illetően félrevezető
nyomokra csábítottak el.
E pillanatban azonban oda voltam bilincselve a sziklához, ahonnan se föl, se le nem mozdulhat-
tam. És ahogy ott lapultam mozdulatlanul és tanácstalanul, egyszerre élesen belevágott a tuda-
tomba a szikla talapzatát csapkodó tenger morajlása, 250 lábnyi [76,2 m] mélységben, közvetlenül
alattam. Igyekeztem nem lepillantani, de a tekintetemet mintha egyenesen a kék víz felé vonzotta
volna valami. A fölcsapódó víz fehér tajtékot hányt alattam.
Attól tartottam, hogy úrrá lesz rajtam a szirtgörcs, egyfajta bénultság, amikor a sziklamászó
teljesen elveszti az egyensúlyérzékét. Ilyenkor kétségbeesetten kapaszkodik a sziklába, mígnem a
teljes kimerültségtől alázuhan, és halálra zúzza magát. Ehelyett ádáz düh fogott el. Hirtelen ellen-
állhatatlan vágyat éreztem, hogy utolérjem ezt a szőke pokolfajzatot. Csak kerüljön a kezembe: is-
tenemre, elmegy a kedve a boszorkánykodástól.
Bakancs nélkül, zokniban könnyebb lesz leereszkedni, ugyanis a lábammal így kitapogathatom
a szikla egyenetlenségeit. Sikerült levetnem a lábbelimet, de az egyik kicsúszott a kezemből. Zu-
hanás közben egyszer nekiütődött a sziklafalnak, aztán halk csobbanással elmerült a tengerben.
A bátorságomat alaposan fölcsigázhatta a lángoló gyűlölet, amely eluralkodott rajtam, mert a má-
sikat is szándékosan utána küldtem hullámsírjába. Hűséges bakancsaim, amelyekben végiggyalo-
goltam Írországon, elhagytak, és velük lezárult egy fejezet is.
Már szinte űzött a vágy, hogy mielőbb lejussak, de egy dolgot még meg kellett tennem. Igen jó
a vizuális memóriám. Megfeszítettem az agyamat, hogy minden kapaszkodót fölidézzek, amelyet
fölfelé használtam. Fejemben föltérképeztem az egyes szakaszokat. Ekkor végre megindultam le -
felé.
A kiugró szörnyen nehéz volt. Egész testsúlyommal a lábujjaimra nehezedtem. Egyik lábammal
kitapogatok alattam valamilyen bemélyedést, megkapaszkodom benne, aztán fokozatosan áthe-
lyezem a testsúlyomat erre a lábamra. Nagyon lassan haladtam lefelé; ellen kellett állnom annak
a veszélyes csábításnak, hogy túl sokat használjam a kezeimet. Még most is, csaknem egy év el-
teltével, amikor papírra vetem ezeket a szavakat, apró verítékcsöppek ütköznek ki a hüvelykujjai-
mon.
A „nagyon nehéz” szakasz könnyebbnek bizonyult, mint fölfelé; nem is csoda, hogy a meredek
kiugró után szinte lesétáltam rajta. Elértem a nagy kőtábla tetejét. Innen föntről azonban köny-
nyebben észrevettem a támasztékokat, és ráadásul két vonatkozásban is előnyben voltam a föl-
felé-úttal szemben. Harisnyás lábam könnyebben kitapintotta a szikla rovátkáit és kidudorodásait,
no meg a szövet jobban megtapadt a kövön. Az utolsó lépés viszont a kőtábla alján levő tágas pi-
henőre fölöttébb nehéznek bizonyult. Észrevehetően reszkettem, mire leértem a pihenőre, mert
izmaimat túlságosan is sokáig kellett megfeszítenem.
De most már biztos voltam benne, hogy lejutok. Még hátravolt két rövid, de elég nehéz sza-
kasz, hogy lejussak az alsó, könnyebben mászható sziklákra. Fölösleges sietség nélkül, de azért
igen gyorsan magam mögött hagytam őket.
– Most aztán, kisasszony, jó lesz, ha vigyázol magadra! – sziszegtem a fogaim között, amint be-
nyúltam a kabátom belső zsebébe. Ujjaim megmarkolták a motorcsónak motorjáról való elosztófe-
jet. Akkor emeltem le, még reggel, amikor azzal az ürüggyel, hogy megnézem a köteleket, vissza -
mentem a partra, ugyanis, mint már említettem, gyanakvó természetű vagyok. Meg kell hagynom,
a lány ravaszul betessékelt a csapdába, de most egy-egyre állunk. Az elosztófej nélkül nem indít-
hatta el a csónakot, és most jön az én dobásom, igen hamar méghozzá.

12. AZ ÍRORSZÁGI IPARI TÁRSULAT

Így hát jó hangulatban, sebesen lépegettem a part menti sziklákon, hogy minél előbb a kikötő-
helyre érjek. De még jókora távolság választott el tőle, amikor egy ismerős berregés ütötte meg a
fülem – megint egy átkozott helikopter! A valódi szőkeség valahogy közölhette odaátra, hogy a
szigeten rekedt. Úgy látszik, most jönnek érte.
Fölrohantam az emelkedőn, hátha sikerül fölérnem a sziget csúcsára, mielőtt fölszedik a lányt.
Az emberi izmok azonban nem versenyezhetnek a belső égésű motorral, így én még messze vol -
tam a csúcstól, amikor a helikopter újból a levegőbe emelkedett, és elszállt a tenger fölé. Nekem
meg kellett elégednem azzal a meddő és hatástalan mozdulattal, hogy az öklömet ráztam a nyo-
morult felé, amikor elhúzott fölöttem.
Ezúttal semmi szükség sem volt rá, hogy elrejtőzzem, mivel úgyis rájönnek sikeres leereszke -
désemre abban a pillanatban, amint a csónak elhagyja a szigetet; helyesebben: ha elhagyja, mert
az is lehet, hogy a lány végleg elrontotta a motort. Nem sok érv szólt amellett, hogy ezt tegye,
mégis nyugtalanul ereszkedtem lefelé a lankán a kikötőhely felé.
Milyen könnyen falra festi az ember az ördögöt: aggodalmam alaptalannak bizonyult. A csónak-
ban minden érintetlen volt, mindössze egy kis hordozható rádiótelefon hiányzott a tokjából. Ez
hát a magyarázata, hogyan sikerült a lánynak olyan gyorsan segítséget hívnia. Ostoba voltam,
hogy elkerülte a figyelmemet ez a kis rádióberendezés.
Öt percbe sem tellett, amíg visszatettem a helyére az elosztófejet, kinyitottam a benzincsapot,
és begyújtottam a motort. Ámbár űzött a türelmetlenség, hogy minél előbb visszajussak Inishvick-
illane-re, tettem egy kerülőt a sziget végéhez, ahonnan látható volt a nemrég megmászott ször -
nyű szakasz. Negyed mérföldnyire onnan, a tengerről nézve hihetetlennek tűnt, hogy akár egy
légy is lejusson onnan. Hát-borzongva vettem észre valamit, ami korábban elkerülte a figyelme -
met, hogy tudniillik a szirtnek ez a része olyan bemélyedést alkot, hogy nem látható a szárazföld
felől. Ha fönt rekedtem volna azon a sziklán, senki sem vett volna észre, és semmi reményem sem
lehetett volna a segítségre.
A csónak szökdécselve és dülöngélve szelte a hullámokat, amikor teljes sebességgel nekieresz-
tettem a nyílt víznek. Valahogy olyasféleképpen, mintha egy gépkocsi a kátyús úton rohanna. De
én nem törődtem a csónakkal, csak jussak vissza rajta épségben a szigetre. Egy dolog érdekelt
csak ebben a percben: hogy elcsevegjek dr. Mitchell-lel meg a barátaival. A düh túlságosan elön-
tötte az agyamat akkor, hogysem méltányolni tudtam volna az Í.I.T. módszereit. Ha a lány hagyta
volna, hogy áthintázzam magam a kőtömbre, és akkor vágta volna el a kötelet, miközben én rajta
lengek, ebben az esetben semmi sem menthetett volna meg. De ez nyílt gyilkosság lett volna, és a
vak is látja, hogy ezt a határt nem akarták átlépni. Finom tapintattal olyan helyzetbe hoztak hát,
hogy én magam öljem meg magamat, és csak magamat okolhatom ezért, olyan helyzetbe, amely-
ből ki kellett tudnom vágni magamat – ugyanis a sziklamászás alapszabálya, hogy senkinek sem
szabad megmásznia olyan szirtet, amelyről nem tud leereszkedni.
Miért akartak megszabadulni tőlem? Mivel árultam el magam? Az volt a benyomásom, hogy el-
fogadható mesét adtam elő. Lehetséges, sőt valószínű volt, hogy még így is maradt bennük gya-
nakvás irántam, de óriási távolság választja el a gyanút a bizonyosságtól. Avagy csak azok gyilkol-
nak, akik abszolút bizonyosak a dolgukban? Erkölcsileg mindenképpen gyilkossági kísérlet volt
ez, bárhogyan is csűrjük-csavarjuk a dolgot.
Ekkor rádöbbentem, hol követtem el a hibát – most már ragyogóan tiszta minden. Amikor előző
reggel levetkőztem a fürdőszobában, és kivittem a nedves ruháimat a konyhába, ostoba fejjel ben-
ne hagytam a nadrágomban a Colquhountól kapott pénzt. És a pénz vált árulómmá. Egyetlen diák
sem fog magánál hordani ekkora összeget. Átkoztam magam ostobaságomért.
Most viszont valóságos őrült voltam. Űztem a csónakot, amely ugyanazon az útvonalon bukdá-
csolt és csapkodta a vizet, amelyen négyszáz évvel ezelőtt az Armada egyik gályája végigvitorlá-
zott, aztán délnyugatra fordultam, egyenesen Inishvickillane-nek. A csónak futása simábbá vált,
mihelyt olyan vizekre értem, amelyek védve voltak a délnyugati széltől. Sebesen bekanyarodtam
a móló mögé, kikötöttem, és megindultam a ház felé.
Kopogtatás nélkül dühösen fölvágtam az ajtót. Nem volt senki a házban, sem a konyhában, sem
a nappaliban, sem odafönt. Látnivaló, hogy a madarak elröpültek, helikopterrel vagy valami eh-
hez hasonlóval. Visszamentem a konyhába, ahol a nadrágom még mindig ott lógott a tűzhely
előtt. Gyorsan meggyőződtem róla, hogy a pénz a helyén van, de ez sem térített észhez. Már rajta
voltam egy logikai mellékvágányon.
Épp hogy eldöntöttem magamban, hogy a nadrágom, amely ott lógott, szemmel láthatóan rosz-
szabb állapotban volt, mint az, amelyét most viseltem, és épp hogy átraktam a pénzt, amikor hir-
telen összerezzentem egy mögöttem megszólaló hangtól.
– Mr. Sherwood, ha nem tévedek.
Tüstént hátrafordultam, és egy alacsony, javakorabeli emberkén – vérbe borult szemeim úgy
látták: egy sunyító menyéten – akadt meg a tekintetem a nappali ajtójában. Az adrenalin még
mindig ködbe vonta az agyamat, minek folytán ösztönösen olyan mozdulatot tettem, mintha fel
akarnám kapni és jól megrázni az ipsét. Tettem is néhány lépést feléje, de ekkor, és csak ekkor,
három jól megtermett férfi körvonalait pillantottam meg a menyét háta mögött. Mind a négyen
beléptek a konyhába; a menyét társai az Í.I.T.-rendőrség egyenruháját viselték. Az adrenalin lehú -
zódott, és győzedelmeskedett a belátás.
– Nos, Mr. Sherwood, itt fogunk társalogni, vagy a nappali inkább a kedvére van?
– Ha már itt vagyunk, ne zavartassuk magunkat – feleltem, és helyet foglaltam.
– Rendben van. Az a véleményem, hogy beszéljünk meg nyugodtan mindent. Hadd mutatkoz-
zam be: a nevem Earnshaw, Howard Earnshaw.
Fölösleges volt a bemutatkozás, ugyanis Howard Earnshaw, a Londoni Egyetemen egykor a me-
tallurgia professzora, egyike volt azoknak az embereknek, akikre különösképpen fölhívták a fi-
gyelmemet. „Egy fanatikus őrült” – bömbölte Parsonage, mikor a neve szóba került:
– Föltételezem, hogy az én nevem már ismeretes önöknek – jegyeztem meg.
– A neve is meg az életútja is. Ha szabad azt mondanom: ragyogó karrier kezdetén áll.
Bólintottam, és a patkányfogó így folytatta:
– De vajon miért, mi végre kell önnek, Mr. Sherwood, ilyen különös kerülő utakat megjárnia?
Mért nem kopogtat mindjárt a főkapun, ha egyszer érdekli az Í.I.T. – és abból, hogy itt van, arra
következtetek, hogy érdekli. Nem szokásunk, hogy ígéretes fiatal tehetségeket üres kézzel enged-
jük el, éppen ellenkezőleg.
– Még nem döntöttem el, hogy esetleg Cambridge-ben maradok-e, és megszerzem a bölcsész-
doktori diplomát. De úgy gondoltam, nem árt, ha körülnézek, mielőtt végleges elhatározásra jut-
nék.
– És arra nem gondolt, hogy netán az ön „körülnézése” némi ellenvetésbe ütközhetik? Képzelje
el, hogy mindenki, aki állásra pályázik az Í.I.T.-nél, előbb itt szaglászna körülöttünk, mint ahogy
ön tette?
– Sajnálom, de eszembe se jutott, hogy ebből a szemszögből nézzem a dolgot.
– Nos hát, Mr. Sherwood, nyílt kártyákkal fogok játszani. Rendes körülmények között igen szi-
gorúan elbánunk azokkal, akik szántszándékkal belopóznak a Kerry-félszigetre. De hajlandó va-
gyok elsőnek elismerni, hogy az ön esetében ennek semmi értelme sem volna. Ha bezárnánk önt,
abból egyikőnknek sem volna semmi haszna. Ennélfogva az a szándékom, hogy pontosan úgy ke-
zelem az ön ügyét, mintha közvetlenül Cambridge-ből folyamodott volna állás után.
Nagy nehezen sikerült magamba fojtani meglepődésemet. Az utóbbi percek folyamán fokozato-
san derengeni kezdett előttem, hogy Mr. Menyétnek halvány fogalma sem lehetett az Inishtoos -
kert bércein történtekről. De hát akkor mire volt jó ez az egész? Ki tesz olyat józan ésszel, hogy
megpróbál valakit eltenni láb alól, majd miután ez nem sikerült, mintha mi sem történt volna, a
következő percben munkát ajánl föl neki? A helyes magyarázat egy pillanatra fölrémlett bennem,
de rögtön el is hessegettem magamtól. Reménytelenül összezavarodott bennem minden, és ponto-
san ezt akarták elérni az Í.I.T. korifeusai.
Hangosan azonban ezt mondtam:
– A körülményekhez képest, uram, ez igen tisztes ajánlatnak tűnik. De gondolom, nem árt, ha
fölhívom rá a figyelmüket, hogy igencsak szeretek úgy dolgozni, ha a magam feje után igazodha-
tom.
Ismét szilárd talajt kezdtem érezni a lábam alatt.
– Úgy vélem, meg fog győződni róla, miszerint az Í.I.T. elég rugalmas ahhoz, hogy még sokkal
furcsább embereknek is, mint ön, Mr. Sherwood, megfelelő munkafeltételeket képes teremteni.
– Ön azt mondta az imént, hogy úgy fogja kezelni az én ügyemet, mintha a szokásos módon fo-
lyamodtam volna állásért. Meg tudná nekem magyarázni, mit jelent ez?
– Ez azt jelenti, hogy jogot formálhat a megfelelő fizetési kategóriára, azaz évi ezerötszáz ír
fontra, amennyit egy jó egyetemi diplomával rendelkező kezdő nálunk kaphat. Ez önre is vonatko -
zik. A további fizetésemelések aztán nagyrészt öntől függnek. Ha ön hasznára lesz a társaságnak,
a társaság is hasznára lesz önnek.
– Ez fölöttébb tisztes ajánlatnak látszik.
– Kíváncsi vagyok rá, vajon van-e elképzelése arról a szervezetről, amelyhez ön, Mr. Sherwood,
csatlakozni óhajt?
– Hogy őszinte legyek, uram, éppen azért haboztam, hogy a szervezethez csatlakozzam, mivel
nem tudok semmit sem válaszolni erre a kérdésre.
Earnshaw hátradőlt a széken, és olyasféle grimaszt vágott, akár egy halálfej, kétségkívül abban
a szent meggyőződésben, hogy kellemes mosolyra nyitja az arcát.
– A jelek szerint sokan titokzatosságot sejtenek ott, ahol valójában egyáltalán nincs semmi ti -
tokzatos. Az Í.I.T. tudomány, tudomány, amely önmagát ellenőrzi, olyan szervezet, amelyet tudó-
sok irányítanak. Kint a nagyvilágban a tudományt rákényszerítik, hogy különféle gazdáknak szol-
gáljon; itt a tudósoktól azt várják el, hogy csak magát a tudományt szolgálják. Ez a valódi magya-
rázata annak, hogy miért törtünk olyan messzire előre, és egy-két éven belül nem lesz senki, aki
velünk versenyezhet.
– Ez sok mindent megvilágít számomra.
– Örömmel hallom. Engedje meg, hogy a pénz rideg nyelvére fordítsam le a dolgot. A világ
nagy országai olyan kevésre becsülik a tudományt, hogy erőfeszítéseiknek alig egytized százalé -
kát fordítják tudományos alapkutatásra. Ezzel szemben mi körülbelül a húsz százalékát. Ténylege-
sen mi most többet költünk alapkutatásra, mint a föld összes országai együttvéve. Ez meghökken -
tő állításnak tűnhet, mégis igaz, mivel a világ többi része által erre a célra fordított összeg alig
haladja meg az évi egymilliárd fontot. Említésre se méltó összeg, kedves fiatal barátom.
Közbevetettem, hogy mindez olyan benyomást kelt, mintha egy fiatalember nem is kívánhatna
magának ennél jobb lehetőségeket.
– A lehetőségek ragyogóak. Nincs rá szó, milyen magasra emelkedhetik egy önhöz hasonló te-
hetséges fiatalember.
Ha másban nem, ebben az egyben prófétának bizonyult. Azt hiszem, ha képes lett volna előre -
látni az események alakulását, nyomban megütötte volna a guta.
– Hát akkor rendben is lennénk – dorombolta. – Ezt a néhány papírt most aláírom az ön részé -
re. Utána röpülhet egyenesen a főhadiszállásra. Ideadta a papírokat.
– Reméljük, most már nem lesz semmi baj, Mr. Sherwood.
Két rendőr kikísért a házból, a sziget gyönyörű füves fennsíkjára. Mintegy pontot téve az előbbi
beszélgetésre, itt már várt egy helikopter.
Még mindig megvolt a – bármilyen csekély – lehetősége annak, hogy valamilyen „baleset”-et
megrendeznek.
A gép fölszállt, és magasra emelkedett az öböl fölött. Végig a part szegélyén fehér habcsík em-
lékeztetett az alig elcsitult viharra. A többi sziget is hasonló foglalatban hevert a kék víztenger
közepette. Magasan fönt még mindig sebesen űzte a felhőket a szél, és a szárazföld égőbíbor szí-
ne most még élénkebben kihangsúlyozódott.
Én azonban nem sok ügyet vetettem a természetnek eme vad szépségére. A légi út nagyszerű
alkalmat adott rá, hogy képet alkossak magamnak azokról az Í.I.T. ipari létesítményekről, ame-
lyek egymást érték a Cahirciveen körüli sík rétségeken. Nagyszerűen kivehettem őket jobb kéz
felől; hatalmas méreteik és kiterjedésük érdekes gondolatokat sugallt. Nagyon könnyű volt nyo-
mon követni őket, mivel az egész gyárrendszert széles úthálózat fűzte egybe.
 Ami azonban igazán magára vonta a tekintetet, az Caragh volt, az új város, egy gyönyörű
völgyben, öt-mérföldnyire délre attól a tótól, amelytől a nevét kapta. Caragh sokszínű ragyogása
szöges ellentéte volt a városok megszokott képének, amelyek mind egyformán unalmas szürkének
és barnának látszanak a levegőből. Míg más városok szürkeségükkel ütnek el a környező tájtól,
addig ez sokszínűségével vált ki abból. Ezt elsősorban a virágoknak köszönheti, amelyek a város
területének nagy részét elborítják. Magukra az épületekre a rajtuk megcsillanó napfény hívja föl
a figyelmet: aranyszínű csillogásukat valamilyen áttetsző és a fényt szétszóró anyag okozza.
Az épületek megelevenedő színeikkel egyszerre uralkodóvá válnak, mihelyt leszáll az ember.
Caragh, a világ minden más városától eltérően nem apró házikók elterpeszkedő, otromba halma-
za. Alig van benne több épület hatvannál, ezek is a széles sugárutak mentén magasodnak, egy-
egy sorban hét-nyolc házzal. A talaj természetes lejtését és a bőségesen rendelkezésre álló vizet
kihasználva kis folyócskák futnak az épületek lábánál. Éjjelenként az egész várost lágy szűrt fény
világítja be.
Hadd számoljak be most már apró ügyes-bajos dolgaimról. Leszállás után elirányítottak egy fel-
sőfokú toborozóirodának látszó helyre. Kaptam egy ideiglenes szobát valami szállodaféleségben,
és húsz ír font előleget, nem mintha szűkében lettem volna pénznek. Megvásároltam a szükséges
holmikat meg Shakespeare vígjátékainak egy kötetét. Ezután megkerestem a város legjobb ven-
déglőjét, és fejedelmi lakomával ünnepeltem meg új életem kezdetét.
Vacsora után elbűvölve sétáltam néhány órát a városban. Végre-valahára ott vagyok, ahová tö-
rekedtem – itt vagyok „belül”.
Most pedig ki kell térnem egy dologra, amely esetleg szöget üthet e jelentés olvasójának fejé-
be. Nem lett volna vajon sokkal egyszerűbb eljutnom Caragh-ba egyenes úton, úgy, hogy állásért
folyamodom az Í.I.T.-hoz? Mire volt jó a fantasztikus kalandsorozat?
Két oka is volt annak, hogy erre a nyilvánvalóan kerülő útra szántam el magam, mindkettő igen
nagy súllyal esett a latba. A természetemmel nem fér össze a szándékos félrevezetés. Egyszerűen
nem lettem volna képes olyan munkaadó ellen dolgozni, aki jóhiszeműen elfogadta a szolgálatai-
mat. Aztán meg a legcsekélyebb önbizalomnak is híján lettem volna, ha úgy jövök Caragh-ba,
mint egy magányos személy, akit ráuszítottak egy mérhetetlen hatalmú szervezetre.
Persze, a helyzet most is hasonló volt ehhez. Furcsa mód mégsem éreztem semmiféle szoron -
gást. Úgy látszik, az inishtooskerti bércekről való sikeres leereszkedés hatalmas önbizalmat ön-
tött belém. Sőt mi több, ez az utóbbi kalandom őrült harci kedvre gyújtott, és talán ez volt a fon -
tosabbik ok azok közül, amelyekre föntebb hivatkoztam. Ha nincs bennem ez az eszeveszett hideg
düh, akkor azt hiszem, hamar elcsábított volna ez a gyönyörű város. Akkor hamarosan fölgyűrtem
volna az ingujjamat, és tiszta szívből dolgozni kezdtem volna az Í.I.T.-nak.
Nagy sokára visszatértem a szobámba. Elalvás előtt elolvastam vagy két fölvonást a Vízkereszt -
ből. Elgondoltam, hogy íme, ilyen volt négyszáz évvel ezelőtt a legelőkelőbb társaság. Sok olyan
dolog van, amit manapság nem vagyunk képesek megtenni: nem tudunk például úgy írni, mint
Shakespeare. De az is kétségtelen, hogy egyetlen korábbi nemzedék sem építhetett volna ilyen
várost, mint Caragh. A négy évszázaddal ezelőtti társaság azt hinné, hogy egy másik bolygóra
csöppent, ha valamilyen csoda folytán most idevetődne. Vagy talán nem úgy fest-e vajon a mi ko-
runk embereinek a szemében is, mint valami valóra vált science fiction? De Caragh, bármilyen
különös is, mégis valóság, mivel ez a harmadik évezred városa, a jövő városa.

13. NÉHÁNY KÖVETKEZTETÉS

Beképzeltségemben biztosra vettem, hogy az Í.I.T. logikai vezérgyökere hamarosan föltárul előt-
tem. Sőt már azon kezdtem törni a fejem, hogyan jussak ki Kerryből, miután már sikerült meg-
érintenem ennek a nagy vállalkozásnak az idegközpontját, és összegyűjtenem a szükséges adato-
kat. Sejtelmem sem volt róla, hogy csak most léptem rá az egész kaland legfélrevezetőbb ösvé-
nyére.
Szerencsére a Caragh-ban eltöltött első hónapok elmélyült munkában teltek el. Bizonyos idő
óta ugyanis kedvet kaptam rá, hogy kiismerjem magam a modern fizikai mezőelméletekben, és a
tél előrehaladtával mindjobban belemerültem ebbe a témába. Ennek köszönhettem, hogy nagyjá-
ból sikerült megőriznem a lelki egyensúlyomat, amikor a hullámok kezdtek összecsapni fölöttem.
De mellékesen különös ismeretmorzsákra is szert tettem. Egyszer úgy adódott, hogy az Ast-
rophysical Journalban kellett valamilyen kérdésnek utánanéznem. Amint a kérdéses kötetben la-
pozgattam, föltűnt, hogy az egyik helyen valaki több felkiáltójelet írt a margóra. Akkor túlságosan
lekötött a megoldandó probléma, hogysem valami nagy figyelemre méltattam volna ezt az aprósá-
got. Néhány nappal később azonban, amikor egy részletkérdés tisztázása végett megint föl kellett
lapoznom ugyanazt a kötetet, eszembe jutottak a felkiáltójelek, és arra gondoltam, megnézem
már, mit keresnek ezek ott. A jelek azonban eltűntek a margóról.
Még mindig nem éreztem különösebb kíváncsiságot, de azért próbáltam megkeresni a radíro-
zás nyomait, ám eredménytelenül. Jó az emlékezőképességem – azt hiszem, erről már említést
tettem –, ezért egy-két oldalnyi tévedéssel meg tudtam határozni, hol kellett lennie eme beavatko-
zásnak. A margókon a papír teljesen sima volt, semmi nyomát sem mutatta a legcsekélyebb radí-
rozásnak sem. Egy egészen más példány volt a kezemben, bár a kötés ugyanaz. Mit jelentsen ez?
Természetesen végigolvastam azt a cikket, amelyet hitem szerint a felkiáltójelekkel megjelöl-
tek. A cikk a naplégkör elektromos csapdáit taglalta. A gondolatmenet abból indult ki, hogy a nap
légkörét cső alakú mágneses mezők járják át, amelyek a fotoszféra alól nyúlnak ki. Ezeket a csö -
veket a tövüknél levő sűrűbb anyag örvénylése megcsavarja, ez a torzulás azonban önmagában
még nem bontja meg jelentős mértékben a stabilitásukat. Ha mondjuk, egy ilyen cső annyira meg-
csavarodik, hogy egyes pontokon megrövidül, magának a csapdának a működése fokozza a csa-
varmenet meredekségét, és így szilárdsága helyreáll.
No már most tegyük fel, hogy két ilyen cső valahol érintkezik egymással. Ekkor, ha az érintke-
zési pontban a mezők áthatják egymást, heves összehúzódásnak kell bekövetkeznie, amikor a csi-
gavonalak annyira egymásba tekeredtek, hogy a mágneses mező hosszanti erővonalai kioltódnak,
és a kör alakú erővonalak megnövekednek. Ebben az esetben az így létrejött labilis zónát szilár -
dan a nap felszíne fölött tartják a csövek stabil pillérei, akár a boltívet az oldalfalak.
Eszembe villant a tenger hullámain hánykolódó „tetem” – hogy is volt csak? Kettős spirál, hatá-
suk ellentétes! Hiszen könnyen lehetséges, hogy ez a termonukleáris reaktor kulcsa. Ez egyik
módja annak, hogyan tartható távol a magas hőmérsékletű zóna, mágneses rugókkal, az edény fa-
lától.
Nyilvánvaló, mi történt. Egy hozzáértő valakinek föltűnt ez a cikk, amely akaratlanul is rátapin-
tott a helyes megoldásra. És nem tudván türtőztetni magát, idebiggyesztette a felkiáltójeleket.
Egy másik dolog is hasonlóan nyilvánvaló volt. Nevezetesen, hogy minden mozdulatomat alapo-
san ellenőrzik. Ettől függetlenül ezt az Astrophysical Journal-ügyet elég ügyetlenül intézték. Visz-
szaraktam a felkiáltójeleket, és a kötetet visszahelyeztem a polcra.
Azt hiszem, nem árt, ha röviden kifejteni, milyen elképzelések alakultak ki bennem ezekben a
kezdeti időkben az Í.I.T.-ről. Bizonyos vonatkozásban az általános kép nem is volt nagyon hamis,
bár a leglényegesebb kérdést illetően még sötétben tapogatóztam. A helyzetet a következőképp
ítéltem meg.
Hogy a tényekkel kezdjem, az Í.I.T. akkoriban mintegy félmillió személyt foglalkoztathatott,
akik többségükben a Dingle-öböl déli partvidékén dolgoztak és laktak. Eleinte kíváncsi voltam rá,
hogyan tudnak ekkora népességet elhelyezni, anélkül hogy legalább egy közepesen nagy várost
ne építsenek föl.
Gondolom, egy szokásos lakóházban minden egyes személyre átlagosan mintegy 90-100 köb-
méter lakótér jut. Egy nagy épület, mondjuk 200 000 légköbméteres, amelyet lakásokra osztanak
föl, ezek szerint körülbelül 2000 embernek adhat otthont. Ebből az következik, hogy az egész la-
kosságot el lehet helyezni körülbelül 250 ilyen épületben, és ezek összesen nem foglalnak el 400
acre-nél [1 acre = 0,7 kat. hold = 1600 négyszögöl = 0,575464 hektár = 5754,64152861 négyzetméter] nagyobb terüle-
tet. Mivel azonban föltevésem szerint legalább 30 000 acre állott rendelkezésre, hallatlanul leve-
gős városképzés volt lehetséges: minden egyes épületet több mint 100 acre kerttel, erdővel és
tengerparti sétánnyal övezhettek.
Véleményem szerint rengeteg ostobaságot összehordanak arról, hogy ilyen körülmények között
állítólag hiányzik az elkülönülés lehetősége. Ezt azonban el lehet érni egy mindennél fontosabb
előfeltétellel: a teljes hangszigeteléssel. Ha ezt biztosítják, akkor nem tudom, mért ne érezhetné
magát valaki ugyanúgy elkülönítve, ugyanúgy elszigetelve a szomszédaitól egy lakásban, mint
akár egy különálló házban. Erre már akkor rájöttem, amikor három évig a cambridge-i kollégium-
ban laktam.
Az a gyakorta hangoztatott érv, hogy a lakóházak nem alkalmasak gyermekes családoknak,
persze igaz abban az esetben, ha a lakóház a nagyváros forgalmas utcái közepette épül föl. Ez az
érv azonban abban a pillanatban megdől, mihelyt a lakóházat erdős és füves környezetben, folyó-
parton helyezik el.
Elég az hozzá, hogy félmillió jól fizetett, megelégedett Í.I.T.-alkalmazottal kellett számolnom.
Első látásra túl nagynak tűnhetett ez a szám.
Mégis aránytalanul kicsi volt az Í.I.T. ipari tevékenységéhez képest. Ez csak azt jelenthette,
hogy kiterjedten alkalmazzák az automatizálást.
Most pedig néhány szót ennek az iparnak a méreteiről. Ekkor már világosan láttam a különbsé-
get az Í.I.T. meg Európa és Amerika régebbi keletű ipara között. Ez utóbbi bizonyos ásványi lelő-
helyek körül alakult ki, főleg a szén, az olaj, a fémtartalmú ércek közelében. Ezek nélkül a régeb-
bi típusú iparosítás teljességgel elképzelhetetlen volt. Politikai és gazdasági vonatkozásban a vi-
lág „gazdagokra” és „szegényekre” oszlott föl, attól függően, hogy a véletlen szeszélye folytán hol
feküdtek ezek a különleges készletek.
Nagy-Britannia először Spanyolországot, majd Franciaországot is megelőzte, mert „gazda-
gabb” volt vetélytársainál. Amerika elhúzott Nagy-Britannia mellett, mivel még annál is „gazda-
gabb” volt. Oroszország nem annyira új műszaki fölfedezésekre, mint inkább az addig még ki nem
használt erőforrásaira támaszkodva kezdte meg a versenyfutást az élmezőnybe jutásért. Svédor-
szág „gazdag” volt, Ausztria „szegény”. Mindez az iparosításnak korai kezdetleges foka volt.
Az iparosodás második szakaszában, amelyet úgy látszik, az Í.I.T. fejlesztett ki, semmiféle spe -
ciális lelőhelyekre nincs szükség. A második szakaszhoz vezető út kulcsa a gyakorlatilag korlátlan
energiaforrásban rejlik. Itt minden a termonukleáris reaktoron múlik, amelynek éppen most jöt-
tem rá a nyitjára. A magfúziós reaktorban egyetlen tonna közönséges vízből annyi energiát lehet
nyerni, amennyit több száz tonna szénből – és a tengerben nincs hiány vízben. Az igazság az,
hogy egyre gazdaságtalanabbá és kezdetlegesebbé válik az az ipar, amely mint fő hajtóerőre, a
szénre és az olajra épül.
A korlátlanul rendelkezésre álló energia birtokában nincs többé szükség gazdag fémtartalmú
érckincsekre. Föl lehet használni a sovány érceket is, ilyen pedig mindenütt bőviben található. A
szenet szervetlen vegyületekből is ki lehet nyerni, a levegőből nitrogént, a tengervízből pedig a
vegyi anyagok széles skáláját kaphatjuk.
Így hát eljutottam az iparosítás e második szakaszának dús koncepciójához, amikor semmi
másra nincs szükség, mint a legközönségesebb anyagokra: vízre, levegőre és az eléggé közönsé-
ges kőre. Ez az a szakasz, amelyre mindenki, bármelyik ország eljuthat egy föltétellel: ha ponto-
san tudja, mit kell tennie. Ez a második szakasz szemlátomást összehasonlíthatatlanul hatéko-
nyabb és nagyobb távlatokat nyitó volt, mint az első.
Ebben a koncepcióban persze nem volt semmi eredeti. Legalább harmincéves volt. Ennélfogva
jobban érdekelt a második elv. Mégpedig az információ elve, az információé, mint egészé, mint
heves társadalmi robbanások erőforrásáé. Helyezzünk vissza két-háromszáz mérnököt, vegyészt a
régi római időkbe, és adjunk nekik alkalmat, hogy megmutassák, mit tudnak! Tíz-húsz év alatt az
egész római civilizációt fenekestül fölforgatnák, és nevetségessé tennének minden látszólag ége-
tő korproblémát.
És ennél a pontnál találtam szembe magamat a nagy problémával. Hogyan jutott az Í.I.T. birto-
kába az új információknak ez a nagy tömege, amikor pedig a régebbi ipari nemzetek nem ismer-
ték őket?
Earnshaw álláspontja egy helyütt szilárdan megalapozottnak tűnt. Tagadhatatlan, hogy az ipari
nagyhatalmak csupán morzsákat költenek nemzeti jövedelmükből az új információ tömegének
megszerzésére – vagyis az alapkutatásra. Az Egyesült Államok esetében például ez az összeg az
egy százalék harmincad részét tette ki. Earnshaw-nak ebben teljesen igaza volt.
Mért kell egy országnak ennyire ímmel-ámmal kezelnie ezt az ügyet? Mért nem tesz meg min -
dent azért, hogy minél előbb élvezhesse a második iparosodási fázis gazdag lehetőségeit? Azt hit-
tem, megfelelő választ találtam erre a kérdésre.
Általánosan elfogadjuk azt a nézetet, hogy a társadalmi és gazdasági stabilitást csak akkor
őrizhetjük meg, ha az új tudást nem oltjuk be túlságosan gyors ütemben a társadalomba. Lehetsé -
ges volna, hogy ha a régi ipari országoknak választaniuk kell a tudományos haladás és a szociális
status quo között, akkor kivétel nélkül az utóbbi mellett döntenek? Ha ez igaz, akkor kétségkívül
nagymértékben Mr. Menyét álláspontja felé billen a mérleg nyelve.
De még így sem tudtam ezt legfőbb magyarázatként elfogadni. Még a leggyorsabb tudományos
haladás is csak azt eredményezhetné, hogy az egyik nemzet lassan megelőz egy kevésbé haladó
nemzetet. A kettő közötti rés fokozatosan, évtizedről évtizedre tágulna; végeredményben igen
szélesre tárulna ez a szakadék, de ehhez legalább egy emberöltőre volna szükség. Egyáltalán
nem következnék be az Í.I.T. robbanásszerű előreugrása. Ezt csak nagy mennyiségű új információ
hirtelen és tömeges behatolása okozhatja. De honnan? Ez volt az a kő, amelyen folyton megbotlot-
tam, valahányszor megpróbáltam eljutni egy végkövetkeztetéshez.

14. KETRECBE ZÁRVA

Az csak természetes, hogy mit nem adtam volna érte, ha visszajuthatnék Kerry északi félszigeté -
re. Ez a félsziget azonban, úgyszintén az Adrigole-tól nyugatra eső félsziget legdélibb csücske,
teljesen el volt zárva nemcsak előlem, hanem mindenki elől, akivel kapcsolatba kerültem. Ez a kö-
rülmény mindennél jobban megerősítette azt a gyanúmat, hogy sok minden, amit tudni szeretnék,
Mitchell és barátai kezében van. Ám bármennyit is próbálkoztam, nem tudtam a nyomukra buk-
kanni.
Nagy volt a csábítás, hogy megpróbálkozzam a korábbi portyázó módszerrel. Arra gondoltam,
hogy nekivágok a Dingle-től északra emelkedő hegységnek. Az is eszembe jutott, hogy esetleg
csónakkal leevezek a Kenmare folyón, körülvitorlázom a Valencia szigetet, és besurranok a
Dingle-öbölbe. Az a gondolat is fölmerült bennem, hogy helikoptert lopok. De elég volt egy pilla-
natnyi megfontolás, és mindezek a tervek légvárakként szertefoszlottak. Az efféle módszerek már
akkor is fölöttébb körülményeseknek bizonyultak, amikor még kívül voltam az Í.I.T.-zónán, nem
beszélve arról, hogy még nem voltam ismert az Í.I.T. rendőrsége előtt. Most viszont, amikor nyil -
vánvalóan szigorúan rajtam tartják a szemüket – mint ahogy az Astrophysical Journal esete vilá-
gosan mutatta –, merő ostobaság volna újabb kalandos vállalkozásba bonyolódni. Most a puszta
logikai elmélkedésnek van itt az ideje.
Ami az anyagiakat illeti, nem volt okom semmi panaszra. Fölöttébb kellemes lakásom volt Ca-
ragh-ban. Sikerült szereznem egy nyugalmas házikót a Ballinskelligs-öbölnél, ahová gyakorta lejá-
rogattam a hétvégeken.
A karácsonyt megelőző három hónap során sok ismerőst szereztem magamnak, de egyetlen kö-
zeli barátot sem. Meghökkentő volt, mennyire nem érdekelt senkit az Í.I.T. belső szervezete. A
legtöbben azt ismételgették, amit Earnshaw kifejtett nekem. Ezen túl, úgy tűnt, senki sem törő-
dött semmivel. Mért legyen kíváncsi az ember, ha jól megy a sora? Mért kellene fölboncolni egy li-
bát, amely aranytojást tojik?
Vagy talán volt ennek baljóslatúbb magyarázata is? Mert egyáltalán nem volt természetes,
hogy a magam korabeli fiatalemberek közül látszólag a legkisebb mértékben sem izgatott senkit
az a probléma, amely nekem már szinte az agyamra ment, hogy tudniillik mi volt valójában az
Í.I.T. hátterében. Sőt mi több, az is teljesen nyilvánvaló volt, hogy senkinek sem engedték meg,
hogy túl sokat beszéljen velem. Ha barátkozni kezdtem valakivel – néhány hétvégét együtt töltöt -
tünk a hegyekben, esetleg a tengernél –, akkor rendszerint áthelyezték valamilyen más munkára,
vagy egyszerűen nem jött el a megbeszélt találkozóra. Ez jó néhányszor megismétlődött, és bár
eleinte bosszantott a dolog, végül is beletörődtem. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy eljus-
sak Caragh-ba, most hát, hogy itt vagyok, nyilvánvalóan nem volna okos, ha akadékoskodnék.
Eszembe jutott, mit mondott az igazi kanonok az Í.I.T.-orvosokról. Lehetséges volna, hogy eze-
ket az embereket kivétel nélkül valami módon kondicionálták? Alaposan megfigyeltem fiatal kollé-
gáim munkáját. Vajon több volt ebben a szaktudás, mint az eredetiség? Az igazat megvallva, nem
volt elég tapasztalatom ahhoz, hogy ebben megbizonyosodjam, de ahhoz elég tapasztalt voltam,
hogy a gyanúm fölébredjen. Annak mindenesetre örültem, hogy az egészségemmel semmi baj. El-
tökéltem, hogy nem adok módot rá, hogy valamilyen gyógyszert adjanak be nekem.
Az evés jelentette az egyetlen problémát, nem mintha falánk lennék, hanem hogy egyáltalán
táplálékot kell magamhoz vennem. Mindent megtettem, hogy kieszeljek valamilyen tervet, amely
fölöttébb megnehezíti bárkinek is, hogy az ételeimmel manipuláljon. Szigorú szabályt dolgoztam
ki magamnak, hogy minden ételt és italt kizárólag nagy forgalmú önkiszolgáló étteremben veszek
magamhoz. Sohasem választottam olyan fogást, amely nem volt kirakva, és ne lett volna elég nép-
szerű, mert azt mégsem gondolhattam, hogy egy egész embertömeget megmérgeznek valamilyen
szerrel, csakhogy engem kezelésbe vehessenek. És még azzal is összebonyolítottam a dolgot,
hogy étkezéseim helyét és idejét rendszertelenül váltogattam – saját szórakoztatásomra a Ludolf-
féle szám nem ismétlődő tizedes reprezentációi szerint ejtettem meg a választásaimat, étkezésen-
ként két tizedest véve.
Egyetlen kivétel volt a kezdődő barátságok fölbomlása alól: egy Womersley nevű fiatalember
makacsul próbált meghívni vacsorára. Én viszont eltökéltem, noha ideig-óráig eléggé udvarias ki-
fogásokkal, sorra-rendre elutasítottam a meghívást. Amikor azonban ennek ellenére is tovább
erőszakoskodott, rászántam magam, hogy a további zaklatások elkerülése végett teszek egy pró-
bát. Tulajdonképpen hibát követtem el ezzel, még akkor is, ha könnyedén megnyertem az első
menetet.
December elejének egyik estéjén találkoztam Womersleyvel, ezzel a huszonnyolc év körüli, ma-
gas, sápadt fiatalemberrel. Az ő kocsiján hajtottunk ki egy Caragh-tól három-mérföldnyire levő
vendéglőbe. Mint várható volt, előételek, lazac és hideg hústálak voltak a pultokon, így hát nehéz-
ség nélkül, megfelelő biztonságban túljutottunk a vacsora első fogásain. Az édesség meg a kávé
még így is tartogatott azonban csapdát.
Womersley az általa választott vadkacsasült kiválóságáról dongott a fülembe. Azt feleltem,
hogy az egyetlen étel, amelyet szívesen fölcseréltem volna a lazaccal, az az ürühús lett volna,
Curryval. De nem értette el a tréfát, szemmel láthatóan nem lévén a nagy Sherlock Holmes tanít-
ványa. Mielőtt kiválasztottam magamnak a lazacot, egy percre magára hagytam Womersleyt, és
fölhívtam telefonon a Caragh-i Információs Irodát. Megkértem őket, hogy fél óra múlva hívjanak
vissza egy eléggé komplikált tudakozódás ügyében, hogy tudniillik vannak-e üres nyaralók a St.
Finan-öbölnél, a nevem helyett pedig Womersleyét adtam meg.
Asztaltársam csokoládéfagylaltot és kávét rendelt magának, ugyanezt rendeltem én is, abban
reménykedve, hogy az időzítés be fog válni. Szerencsém volt. Womersleyt szóval tartottam né-
hány percig, miután a pincér meghozta a rendelést. Ez elég is volt: a fölszolgáló azzal jött vissza,
hogy dr. Womersleyt várják a telefonhoz. Eközben kicseréltem a fagylaltot meg a kávét.
Womersleynek föl kellett, hogy ébredjen a gyanúja, ha nem az az együgyű fickó, akinek mutatja
magát. Lehet, hogy észre is vették, amikor kicseréltem az édességet, bár igen gyors mozdulattal
csináltam, és az asztalunk is egy eléggé félreeső sarokban volt. Mindez azonban nem nagyon iz-
gatott, ugyanis Womersleynek most már meg kell ennie az édességet, ha nem akarja elárulni ma -
gát. És valahogy az volt a benyomásom, hogy nem mer majd lármát csapni. Azt hiszem, azt a pa -
rancsot kapta, hogy mindenáron kerülje a nyilvános botrányt. Elég az hozzá, hogy megette a fagy-
laltot, és kiitta a kávét – ez utóbbit, ahogy láttam, nem teljesen.
Ragaszkodtam hozzá, hogy vacsora után az én lakásomra menjünk, mivel szívesebben ittam az
én pálinkámból, mint az övéből. Belekezdtünk egy sakkjátszmába, azt hiszem, a legfurcsábba,
amelyet valaha is játszottam, mert mindketten azt lestük, hogy mikor lesz rosszul a másik. Figyel-
mesen tanulmányoztam Womersley arcát, amíg a lépésein törte a fejét, hasonlóképpen rám bá-
mult ő is, amíg én léptem – bár én alig hagytam neki időt.
Az átmenet meglepő volt. Az egyik percben a sakktáblát tanulmányozta, a következőben rám-
meresztette a szemét, miközben az arcát a düh és utálat különös keveréke torzította el.
– Te alávaló csaló! – visította. – Ezért még meglakolsz, ne félj!
Aztán fölpattant, és megindult az ajtó felé, én azonban elkaptam a karját, és egy székre pende-
rítettem. A homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek ki. Hasztalan próbált felállni, én vissza-
nyomtam.
– Kórházba kell jutnom, nem érted?
– Már hogyne érteném. Idejében el fogsz jutni a kórházba. Először azonban szeretném tudni, ki
vett rá erre a disznóságra.
– Nem tudom.
– Ne add a hülyét. Ki volt az?
– Nem tudom. Hidd el, hogy nem tudom – nyögdécselte.
A szer riasztó gyorsasággal hatni kezdett. Szerintem megérdemelte volna a fickó, hogy móres-
re tanítsam, de a rosszullét szemmel láthatóan annyira elhatalmasodott rajta, hogy nem vitt rá a
lelkem.
Fölhívtam a kórházat, és közöltem az ügyeletessel, hogy Thomas Sherwood rosszul van.
Alig telt bele néhány perc, az orvos máris megérkezett: egy negyven felé járó, nem valami kel-
lemes megjelenésű fickó. Becsörtetett a lakásba, és érzésem szerint kenetteljes hangon megkér-
dezte, hol van a beteg.
– Maga pedig menjen le – fűzte hozzá –, egy-két perc múlva itt lesz a mentőkocsi, és legalább
megmutatja az embereknek az utat.
Becsaptam a lakásajtót, de nem távoztam el: lábujjhegyen visszalopakodtam a nappaliba. A
doktor éppen valamilyen injekciót adott be a nyomorúságos állapotban levő Womersleynek. A
gyenge nyögdécselés elhalt, és a doktor ezt dünnyögte:
– Lám, csak, lám, Mr. Sherwood, végre megjuhászodtunk! Most pedig majd meglátjuk, mi lesz
tovább.
Elöntötte a fejemet a vér. Megragadtam a fickót, és teljes erőmből a falhoz teremtettem.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Thomas Sherwood.
– De… én azt hittem – hebegte.
– Azt hitte, hogy ez a tökfilkó itt Thomas Sherwood. Maguk orvosok annyira el vannak foglalva
a gyógyszereikkel meg a tűikkel, hogy fogalmuk sincs róla, milyen kellemetlen tudna lenni egy fi-
zikus, ha akarna. Példának okáért, mit szólna hozzá, ha megetetnék magával egy kis bórt?
Az arcán meglepetés tükröződött. – De hiszen a bór…
– A bór nem veszélyes méreg kis adagban, ezt akarja mondani? De az lehet, ha közepes neut -
ronsugárzásnak tesszük ki, maga kis huncut. Elvinném magát olyan helyre, ahol a neutron ben -
nem nem sok kárt tenne, de magának viszont kiégetné az egész belsejét.
Újból megragadtam, és lekevertem neki egy jókora pofont.
Kezdtem volna oda süllyedni, ahova az a nyomorult Csöpi? Aligha. Ezt az egész ügyet a kon-
centrációs táborok meg a titkosrendőrség bűze lengte be. Most azonban valaminek történnie kell.
Az Í.I.T. biztonsági szolgálata nem tűrheti el, hogy szárazon ússzam meg ezt a dolgot. Azonkívül a
kártyák ki voltak terítve, és többé nem volt számára nagy jelentősége az óvatosságnak.
Mint ahogy annak idején a Marrowbone Lane-en, most is egy villanásnyi idő alatt kész voltam a
tervemmel. Egy szempillantás múlva már kint is voltam a lakásból. A mentőkocsi személyzete
még ott ődöngött a ház előtt. Fölküldtem őket a 619-es lakásba. Először az volt a szándékom,
hogy elrobogok a mentőautóval, amely bizonyos értelemben ideális eszköz a menekülésre. De ak-
kor eszembe jutott, hogy Womersley komolyan beteg lehet, és életfontosságú számára, hogy mi-
előbb kórházba kerüljön. Az biztos, hogy a szer meghökkentő gyorsasággal hatott, amiből esetleg
alapos túladagolásra lehetett gyanakodni. Ezért úgy döntöttem, hogy busszal elmegyek Killar-
neyig, onnan pedig tovább gyalogosan.
Talán hebehurgyaságnak tűnhet a részemről, hogy megváltoztattam a szándékomat, de hát én
már régen eldöntöttem magamban, milyen föltételekkel vagyok hajlandó harcolni az Í.I.T. ellen.
Hajlandó voltam, hogy egy-szál magamban szembeszálljak ezzel a nagy hatalmú szervezettel. Haj-
landó voltam börtönbe jutni, sőt még arra is hajlandó voltam, hogy alaposan helybenhagyjanak,
arra azonban semmi szín alatt sem voltam hajlandó, hogy megváltoztassák az egyéniségemet. Én
már ilyen megátalkodott bűnös vagyok: szívesebben pokolra megyek úgy, ahogy vagyok, mintsem
másmilyen alakban a mennyországba jussak.
Még egy jó óra volt a busz indulásáig, ezért addig is beültem egy zsúfolt kávéházba. Így nehe -
zebben csípnek el, mintha egy órát a buszállomáson lődörgök. Olyan asztalhoz vezettek, ahol már
egy férfi ült szendvics meg kávé mellett. Nem voltam éhes, de a látszat kedvéért én is rendeltem
kávét meg szendvicset.
A legcélravezetőbbnek az látszott, hogy a Boggeragh-hegységben illanok át a határon, ott, ahol
már ismerem a terepet. A határőrizet egész jellegéből kifolyólag sokkal könnyebb kijutni, mint be-
surranni. Úgy gondoltam, ha sikerül eljutnom Killarneyig, akkor már van némi eshetőségem.
Hirtelen észrevettem, hogy az asztalomnál ülő férfi elmélyülten tanulmányozza az arcomat.
– Én nem kockáztatnám – szólalt meg.
– Mit nem kockáztatna?
– Én nem kockáztatnám meg, hogy meglépjek egy busszal, például azzal, amely Killarneybe in-
dul. – Az arcomba nevetett. – Nincs egy fia eshetősége sem, fiacskám. Én már a J. épülettől köve -
tem magát. – Majd hozzáfűzte: – Mihelyt láttam, hogy hova tart, magát megelőzve belopóztam
ide, és megkértem a pincérnőt, hogy kísérje az én asztalomhoz. Egyszerű, nem?
– Dicséretes módon az. Ha szüksége lenne ajánlásra az előléptetéséhez, kész örömest állok a
rendelkezésére.
– Talán mehetnénk is, vagy előbb még megissza a kávéját? Azt mondanom sem kell, hogy sem-
mi értelme sem lenne a szökési kísérletnek. Be van kerítve, és egy perc kell csak hozzá, hogy min-
den utat elzárjunk.
Hát igen, gondoltam magamban, megint ott vagyok, hogy apró lépésenként kell megpróbálnom
teret nyerni. Fennhangon viszont ezt mondtam:
– Azt hiszem, megiszom a kávémat, ha nincs ellene kifogása.
– Ó, a legkisebb mértékben sem.
Behúzott vállakkal, lassan megindultam a férfi előtt. Mihelyt kiértünk az ajtón, forgószélként
megfordultam a sarkamon, mint annak idején a nyomorult Csöpi orra előtt. Ezúttal azonban ösz-
szehasonlíthatatlanul könnyebb dolgom volt. Az első ütést gyönyörűen elhelyeztem. Az ipse hang-
talanul összecsuklott, akár egy vásári szalmabáb. A következő pillanatban már a város központja
felé szedtem a lábamat. Több mint valószínű, hogy a pasas blöffölt, és egyáltalán nem voltam –
legalábbis ebben a percben – sarokba szorítva. Hisz alig volt idő arra, hogy egy ember is a sar-
kamba eredjen, nem is beszélve egy egész őrjáratról.
Kétszáz métert haladhattam, amikor két gépkocsi jött szembe velem, és elrobogott a kávéház
felé. Átkoztam magam az ostobaságomért, hogy annyi időt elvesztegettem a kávézóban. Most már
csak egy esztelenül rendhagyó húzás segíthet rajtam. A közelben helikopterállomás volt, és én lé -
lekszakadva megindultam feléje, abban bízva, hogy találok menetkész gépet. Fogalmam se volt
róla, hogy kell bánni ezekkel az istenverte masinákkal, de nyilvánvalóan ez volt az a perc, amikor
megtanulhattam.
Fantasztikus szerencsesorozatot fogtam ki. Már az állomásnál jártam, amikor meghallottam,
hogy az egyik gép éppen leszállni készül. Lelassítottam a lépteimet, és magabiztosan megindul-
tam a tér felé. Sikerült akadálytalanul bejutnom. A gépből két utas szállt ki. A pilóta elment a dol -
ga után, és én pillanatnyi habozás nélkül a géphez mentem. Még mindig nem zavart senki, akkor
sem, amíg az ajtóval bajlódtam, amely a vártnál jóval keményebb diónak bizonyult. Végre föltárult
előttem, és én benyomakodtam a fülkébe. Ekkor azonban éreztem, hogy valami baj van, nagyon
nagy baj. A kávé, amelyet még meg akartam inni, mérgezett volt. Lehanyatlottam a pilótaülésre.
Utolsó gondolatom az volt, hogy akaraterőm megfeszítésével megpróbálom áthidalni az öntudat-
lanság szakadékát, amelyről tudtam, hogy meg fog nyílni előttem.
Egyetlen látomásom volt csupán: erős fényeket, hangokat érzékeltem, és meglepően tisztán
láttam azt a barnás-szőke férfit, akivel Inishvickillane szigetén összetalálkoztam. Aztán arra éb-
redtem, hogy teljesen jól érzem magam, és a saját ágyamban fekszem, a J. épület 619-es lakásá-
ban.
Úgy tudtam, vasárnap van, ezért borotválkozás és zuhanyozás után könnyű utcai ruhába búj -
tam. Kicsit meglepődtem, hogy a reggelinél nem kaptam vasárnapi lapokat. Azt is furcsállottam
egy kicsit, hogy bár szomjas voltam, alig kívántam az ételt. Hideg elemózsiát csomagoltam ma-
gamnak, gondolván, hogy teszek egy három-négy órás sétát. Éreztem, hogy halaszthatatlanul
szükségem van friss levegőre.
Csak a J. épület előtt, az utcán ébredtem rá a valóságra. Nem volt semmiféle vasárnap. Minden
rossz volt: az ég túlságosan komor, a levegő túl hűvös, és nyoma sem volt virágoknak. Mindez in -
kább illett egy kora decemberi, mint egy október elejei naphoz. Vettem egy újságot, és kiderült,
hogy 1970. december 9-e volt. Valami oknál fogva több mint két hónap kiesett az emlékezetem -
ből. Az utolsó kép, amelyre tisztán emlékeztem, az volt, hogy október elején repülőgépen megér -
keztem Dublinbe.
Bár egy kicsit furcsának tűnt a helyzet, de valójában nem nagyon aggasztott. Ha már eltervez-
tem, hogy sétálok, hát nekiindultam. Két óra körül megpillantottam a napot, alacsony állása meg-
felelt a decemberi dátumnak.
Miután visszatértem a lakásomra, átböngésztem az irataimat, hátha valami fény derül a kiesett
hónapokra. A Trinity College-nek címzett levelekre bukkantam, amelyekben az Í.I.T. pontosan kö-
rülhatárolta alkalmazásom föltételeit. Bizonyságképpen itt volt a saját levelem másolata is, ebben
tudattam, hogy október 2-án érkezem, repülőgéppel, mint ahogy emlékeztem is rá. Itt volt a Lon -
donban kiállított repülőjegyem is.
A problémát egy joviális öreg doktor oldotta meg, aki este meglátogatott.
– Örülök, hogy viszontlátom végre az élők birodalmában – mondotta.
– És miért ne lennék az élők birodalmában?
– Fiacskám, maga jókora ütést kapott a fejére. Szerencséje, hogy acélból van a koponyája.
– Hol történt?
– Elfelejtette?
– Egy egész két-hónapi időszak kipárolgott a fejemből.
– No igen, ez aligha meglepő. Időleges amnézia eléggé gyakran előfordul ilyen esetekben, bár
egy kicsit meglep, hogy két egész hónapra kiterjed. Néhány heti teljes nyugalomra van szüksége.
Talán egy kevés óvatos sétát tehet, de nehogy túl messzire elkódorogjon. Intézkedni fogok, hogy
az ételt hozzák föl magának. Aztán különféle nyugtatókat kell szednie, naponta kétszer. Nem árt
egy kis ebéd utáni alvás sem. Ettől begyógyulnak a fejében az esetleg megsérült véredények.
– De az ég szerelmére, mi történt velem?
Fölemelte az ujját, és atyailag megfenyegetett.
– Nem maga az első fiatal legény, akit óvatosságra kellett intenem. Kerülje a gyors autókat,
fiam. Legközelebb nem biztos, hogy megússza.
Ez a magyarázat jókora követ vett le a vállamról, és mivel majd leragadt a szemem az álmos -
ságtól, kilenc óra körül ágyba bújtam.
Másnap reggel ébredés után még egyszer meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Öröm-
mel tapasztaltam, hogy tisztán és élesen emlékszem az elmúlt nap eseményeire, az agyam tehát
nem károsodott, kivéve az elvesztett két hónapot, ami elvégre is nem sokat számít.
Zuhany helyett teleengedtem a kádat. A vízben véletlenül kitapintottam a tomporomban a bőr
alá adott injekciók nyomait. Szórakozottan elméláztam rajta, vajon miért kell egy fejsérülés ellen
injekciókat adni. Talán zúzódások is voltak. Végignéztem magamon, de nem találtam egynek sem
a nyomát. Még csak horzsolások sem látszottak. Különös! Csak a fejem sérült meg, méghozzá ala-
posan. Lassan és elővigyázatosan végigtapogattam a fejemet. Sehol semmi fájdalom, ami még kü-
lönösebb. Nyomkodni kezdtem; semmi fájdalom. Úgy látszik, valóban acélból van a fejem, mint
ahogy az öreg pasas mondta. Elgondolkodva megborotválkoztam.
Reggeli után még egyszer átböngésztem a levélköteget, azokat a leveleket, amelyeket én ír-
tam, és azokat, amelyeket én kaptam az Í.I.T.-től. Két újabb furcsaság. Az egyik Í.I.T.-levél fizikát
emleget, én viszont fizikából nem szigorlatoztam. Aztán meg már májusban átköltöztem a Trinity
College Bishop’s Hostel nevű épületéből a Great Courtba. Mégis, az augusztusban és szeptember-
ben kelt leveleim Bishop’s Hostelből voltak címezve.
Hihetetlen, de legalább egy óra hosszat ültem ott, és próbáltam összerakni magamban ezeket a
tényeket, mielőtt a gyanú első csírái megfogantak volna bennem. De amikor megfogantak, egy-
szerre szárba szökkentek. Nyomban bizonyos lettem benne, hogy semmiféle autóbaleset nem tör-
tént velem. Kényszerítő bizonyossággal tudtam, hogy a hiányzó két hónapot a végzetes balesettel
deszkázták körül. És ezek a kétségek fölélesztették bennem azt a gyanút, hogy a leveleim hami-
sítványok, és talán az sem igaz, hogy október másodikán Dublinből repültem Caragh Citybe. Hogy
hogyan kerültem ide, azt nem tudtam volna megmondani, ugyanis nemcsak homályos foltok, ha-
nem számos hamis tény is elfelhőzte az agyamat. Az első győzelmemet azonban már learattam.
Fölébredt a kíváncsiságom.
Az idős doktor még egyszer meglátogatott, és ellátott az előbbiekhez hasonló tanácsokkal meg
új orvosságokkal. Ahelyett, hogy átvenném őket, kimentem a fürdőszobába, és behoztam az első
adagokat is abból a valamiből, amit le akart nyeletni velem. Azzal adtam vissza neki őket, hogy ő
nyilván jobb hasznát veszi ezeknek a szereknek, mint én. Nyájasan rám mosolygott, mintha azt
mondaná: „jó szerencsét”, azzal meghajtotta magát, és szó nélkül elhagyta a lakást.
Az ezután következő napokban életemben először kis híján ideg-összeroppanást kaptam, mivel
ha megfeszültem, sem voltam képes áthatolni a hiányzó emlékeket övező falon. Meg voltam győ-
ződve róla, hogy valahol az agyam egyik sarkában voltak elzárva, de bárhogyan is próbáltam,
képtelen voltam visszahozni őket a tudatomba. Hasonlított ahhoz a reménytelenséghez, amit ak-
kor érez az ember, amikor egy elfelejtett névre akar visszaemlékezni, csak ezerszer rosszabb an-
nál.
Az irataim között volt olyan is, amely a Ballinskelligs-öbölben levő nyaralóra vonatkozott, ezért
a fölébredésem utáni harmadik hétvégén elhatároztam, hogy lemegyek oda. Pénteken szép idő
volt, így hát busz helyett végiggyalogoltam a Kenmare folyó torkolatára néző dombsoron. A Mul-
laghbeg fölső lejtőjén leheveredtem egy kiugró sziklára, és elmerültem a tenger örökké változó
varázsában, – amint szünet nélkül ostromolta a sokszínű sziklákat. Ujjaim hozzáértek egy durva
kavicshoz, és ebben a pillanatban fölelevenedett az emlékezetemben az Inishtooskert bérceiről
való szörnyű leereszkedésem. Akár a sziget, ez a magányos emlék is élesen és tisztán kiemelke-
dett a feledés tengeréből.
Egy szép napra gyakorta következik szél vagy vihar. Így volt ezen a bizonyos hétvégén is. A leg-
erősebb szélviharban fölvettem az esőköpenyemet, és leereszkedtem a bömbölő tenger partjára.
Bolond fejjel túl közel mentem a vízhez, és kis híján elsodort egy nagy hullám partra szökő taréja.
Amint a vízpermet vadul fölcsapott az arcomba, éreztem, hogy egy újabb húr is rezgésbe jön ben-
nem. Ráébredtem, hogy a tenger felől jöttem Kerrybe, méghozzá a mostanihoz hasonló tomboló
viharban.
Vacsora után tőzegből nagy tüzet raktam. Egy csésze kávé mellett azon erőlködtem, hogy kitá -
gítsam azt a két repedést, amely megjelent a fekete bizonytalanság falán. Slugeamus volt a követ-
kező diadalom, vele betört hozzám Mike O’Dwyer, majd Colquhoun is. Elszállt belőlem a remény-
vesztettség érzése is. Akár egy mozaikjátékot, módszeresen összeraktam az egész képet. Előre-
hátra kutattam az emlékezetemben, és egyik részletet a másik után sikerült kihalásznom. Néha
egész élménytömbök ugrottak hirtelen a helyükre. Reggel négy óra volt, mire kimerülten, de dia-
dalittasan ágyba kerültem.
A rá-következő napokban mindjobban megvilágosodott a memóriám, míg egy hét elteltével az
egész mese minden részletében olyan tisztán állt előttem, mint annak előtte. Tudtam azonban,
hogy a győzelem csak félgyőzelem. Tudtam, hogy valamilyen finom részletet tekintve, aminek
nem tudtam nevet adni, már nem voltam az, aki azelőtt. Valami megváltozott bennem, és a titok-
zatos bizonytalanságnak az érzése egyáltalán nem csökkentette szellemi nyugtalanságomat. Ma-
gam is elismerem, hogy gyalázatosan lassan leltem rá az Í.I.T. legbenső titkának a megfejtésére,
amiatt azonban nem érzek szégyent, hogy nem tudtam kikövetkeztetni annak a változásnak a ter-
mészetét, amely még most is munkál bennem. Mindenesetre nem olyan változásról van szó, amely
a legkisebb mértékben is lelohasztotta volna eltökéltségemet.

15. CHANCE BETOPPAN

[Chance – szójáték, itt családnév, de a köznyelvi jelentése: alkalom, véletlen szerencse]

Ahogy a január átadta a helyét a februárnak, egyre inkább kezdtem érezni teljes elszigeteltsége-
met. „Madarat tolláról…” Sajnos, úgy látszik, egész Caragh Cityben nem volt az enyéméhez ha-
sonló tollú madár. Hébe-hóba tudtam csak szót váltani egy-egy paraszttal, akivel összetalálkoztam
egész napos dombvidéki túráimon, vagy egy-egy halásszal a Ballinskelligs-öbölben töltött hétvé-
geken.
Az egyik délután azonban egy üzletben ismerős arcra esett a pillantásom.
– Szent isten, csak nem Thomas Sherwood! – kiáltott föl Cathleen. – Bull, a férjem, gyakran em-
legeti magát – fűzte hozzá.
– Bull?
– Most Bradleynek hívnak.
Ekkor eszembe jutott Bull Bradley, egy kísérleti fizikus, még a cambridge-i napokból. A nevét
(amely bikát jelent) nem a szexuális hajlamai miatt kapta, hanem bömbölő hangjáról ragadt rá,
amellyel a Clare Kollégium rögbi tizenötösének csatársorát irányította. Pontosan az a fajta fickó
volt, aki ott Slievenamuckban megbirkózhatott volna a szörnnyel, és vállalta volna, hogy fáradozá-
saiért beverjék a fejét.
Cathleen meghívott vacsorára, a lakásukra, ahol Bull Bradley kitörő szívélyességgel üdvözölt.
– Sherwood, öreg fiú, de jó, hogy találkoztunk. – Aztán hangos hahotára fakadt: – Emlékszel
arra a Cathy-féle dokumentumokra, amelyet szélnek eresztettél? Hát ami azt illeti, nem ért egy fi-
tyinget sem. Szándékos hamisítvány. Tucatjával gyártjuk a részlegünkön.
Ez a megjegyzés arra intett, hogy jobb lesz, ha a beszélgetésünk megmarad a társasági cseve -
gés határain belül.
Az este kellemesen telt el, és a végén természetesen viszonoztam a meghívást. Azonban, bár a
viszont-látogatást megígérték, valójában sohasem került rá sor. Egyik délután fölhívott Cathleen,
hogy láthatna-e pár percre.
Amikor később találkoztunk, ezzel fogadott:
– Thomas, aggályaim vannak, csütörtöki látogatásunkkal kapcsolatban. Bull miatt, tudod…
– Szóba kerültem tán Bull részlegében?
Bólintott.
– Nagyon gyanakszanak rád, Thomas. Légy óvatos. Mielőtt harmadszor is elváltunk, megérin-
tette a karomat.
– Nagyon sajnálom, hogy azok miatt a papírok miatt…
 Colquhoun nagyon magabiztos volt Cathleent illetően. Lehetséges lenne, hogy ebben a Bull
Bradleyvel való közösségben több is van, mint ami szemmel látszik? Bárhogy is áll a dolog, a ve-
lem való ismeretség csak nyűgükre van, így hát jobb, ha távol tartom tőlük magamat.
Ami azt illeti, ez volt az utolsó próbálkozásom, hogy valamelyes társasági életet alakítsak ki
magam körül. Beláttam, hogy el kell fogadnom Izmael helyzetét: egy mindenki ellen. Elvégre is
ezt kerestem, nem? – és most megkaptam csőstül. Ahogy múltak a hónapok, egyre jobban kínzott
az egyedüllét, de legalább egy hasznom volt a helyzetemből: nyakig belevethettem magam a mun-
kába. Ha ez nincs, akkor nagyon könnyen behódoltam volna annak a szokatlan fényűzésnek,
amelyben most éltem.
Az idő ekkortájt ritkán volt szép, nagy néha azonban előfordult, hogy a hét végére csendes,
tiszta és nem túl hideg időre virradtunk. Ilyenkor elsétáltam a tengerparti házikómba.
Az egyik ilyen kiránduláson különös kalandban volt részem. Hogy érthető legyen a dolog, meg
kell mondanom, hogy a ház a Ballinskelligs-öböl eléggé félreeső, eldugott csücskében állt. Gyak-
ran megfordult a fejemben, hogy mi sem volna könnyebb, ha az Í.I.T. valóban meg akarna szaba -
dulni tőlem – ám a szőke hölgy már Inishtooskert bércein is lezárhatta volna az ügyet azzal, hogy
a megfelelő pillanatban elvágja a kötelet. Valami furcsa érzés azt súgta, hogy valójában szellemi
ütközet folyik közöttünk, és az Í.I.T.-hatóságok, bárkik is legyenek ezek, szívesebben alkalmaznak
lélektani, mint fizikai fegyvereket.
Az egyik szombat estén, úgy tizenegy óra tájt, kopogtattak az ajtómon. Alighogy ajtót nyitot-
tam, egy férfi esett be a küszöbön át. Fejét vastag kötés takarta, ruhái cafatokban lógtak, és
ahogy meg tudtam ítélni, a teste, ha nem is súlyosan, de több helyütt meg volt sérülve. A bal tér-
dét azonban annyira fájlalta, hogy kénytelen volt jó darabon négykézláb kúszni a ház felé.
A szegény ördög némileg magához tért, miután belé-öntöttem egy nagy pohár whiskyt.
– Maga a Thomas Sherwood? – kérdezte devoni tájszólásban, amitől meleg lett a szívem körül.
– Igen, én.
– Tudja ezt valamivel igazolni?
– Levelek, könyvek, útlevél. De ezek akkor is nálam lehetnének, ha nem én volnék Thomas
Sherwood.
– Ez látja igaz. De a személyleírás megegyezik. Nincs sok időm, ezért vállalnom kell a kockáza-
tot.
– Ahogy látom, már eleget vállalt. Mielőtt többet is magára venne, jobban tenné, ha elmonda-
ná, miért jött ide.
– Azért, mert véletlenül ugyanaz a főnököm, mint a magáé.
– Éspedig?
– A téli viharok idején a hullámok magasra csapnak a nyugati partokon.
– Ez megfelelő időszak arra, hogy zöldséget vásároljunk a londoni piacon.
– Vagy halat, aki szereti.
– Úgy. És honnan tudta, hogy itt vagyok lent, ebben a házban?
– Sherwood, maga egy gyanakvó ördög, mondhatom!
– Csak szeretek tisztán látni, semmi több.
– Ha jól tudom, ön futólag ismeri Cathleen O’Rourke-ot, vagy ahogy most hívja magát, Mrs.
Bull Bradleyt. Vagy más is van maguk között?
– Látom már, hova akar kilyukadni, Mr…?
– Chance, John Chance.
– Jól van, Mr. Chance, mit akar tőlem?
– Menjen ki, ott talál egy hátizsákot. Vigyen zseblámpát is magával.
Ráakadtam a hátizsákra. Tömött és igen súlyos volt. Becipeltem a házba.
– Pontosan ez az, amit kérek öntől.
– Nem értem.
– Azt kérem öntől, semmi mást, hogy vigye el a hátizsákot, innen hét mérföldre, a St. Finan-
öbölhöz vezető út elágazásához. Ott már várni fogja egy autó.
Töltöttem neki egy újabb pohár whiskyt.
– Mi lenne, ha részletesebben beavatna a dologba. Mi van a hátizsákban?
Válasz helyett nagyokat kortyolt a whiskyből. Kibontottam a hátizsák száját, és bedugtam a ke-
zemet.
– Rádiófölszerelés, mi? Gondolhattam volna a súlyából.
 – Maga nem tanult meg titkot tartani, igaz?
– Fején találta a szöget. De addig, amíg sokkal többet meg nem tudok önről és erről a hátizsák-
ról, Mr. Chance, addig lelkemre mondom, egy tapodtat sem viszem innen.
– Még mindig nem bízik bennem?
– Dehogynem! Csak azt szeretném tudni, miféle játszmába akar belecsalogatni.
– És ha elkapják? – kérdezte Chance. – Nem gondolja, hogy jobb magára nézve, ha nem is sejti,
milyen játszmában vesz részt?
– Lehet. De én nem szeretek vaktában játszani.
– Rendben van, Tom, maga akarta. Azt hiszem, sejti, hogy ejtőernyővel ugrottam le. A térdem
kész, a fene enné meg.
– Hol ereszkedett le?
– Majdnem a Coomakista-átjáró tetejénél. Éppen elég volt onnan idevergődnöm.
– De minek kell egy zsák rádiófölszerelést végigcipelni az egész vidéken?
– Ez a mi ébresztőóránk. Hajnal előtt el kell juttatni a St. Finan-öbölhöz.
– Azt akarja mondani, hogy ez egy gyújtókészülék?
– Az hát, az ördögbe is, Tom öcsém.
Arcát eltorzította egy fájdalomroham.
– Még egy kis whiskyt, ha lehet. Megőrjít ez az átkozott lábam.
– Hol van a bomba?
– Természetesen Castletown mellett. Itt vannak az Í.I.T. összes védelmi berendezései. Ha ezek
a levegőbe röpülnek, akkor a mi fiaink könnyedén besétálhatnak ide.
– Ezt meg tudom érteni. Csak azt nem értem, mért kell egy rádióadót ejtőernyővel ledobni. Ha
az embereink képesek voltak egy bombát összeszerelni, akkor bizonyára megbirkózhatnak egy rá-
dióval is.
– Megpróbált valaha is valamit kicsempészni Castletown vidékéről?
– Nem lehetett volna időzítőt használni?
– Gondolom, ez is szóba került, de nem bizonyult járható útnak. Elvégre is nem én vagyok a tá -
bornok. Én csak egy közkatona vagyok a lövészárokból, aki azt teszi, amit parancsolnak neki.
– De minek ez az egész hercehurca? Mért ne lehetne a levegőből begyújtani a bombát?
– Hogy biztos legyen a kódolás. A végső kódot csónakkal hozzák át, ezért kell ezt a micsodát el-
juttatni a St. Finan-öbölhöz.
Tapasztalatból ismertem az efféle kelekótya vállalkozásokat. Ennek azonban szörnyűséges esé-
lye volt a sikerre. Fölmarkoltam a hátizsákot.
– Hol van pontosan az az autó? Hullafáradt leszek, mire elcammogok oda.
Lassan vánszorogtam az úton. Valahányszor autó robogott el mellettem, ledobtam a hátizsákot,
és elrejtettem az út mentén, és nélküle folytattam az utamat. Mihelyt az autó eltűnt a szemem
elől, visszamentem, és újból a hátamra emeltem. A legnagyobb veszélyt Waterville jelentette,
amelyen végig kellett haladnom. Nem tehettem mást, vállalnom kellett, hogy meglátnak. Hátbor-
zongató tíz percbe tellett, mire magam mögött hagytam ezt a kisvárost.
Ekkor már méltányolni tudtam Chance érveit. Vannak olyan helyzetek, amikor nem okos dolog,
ha túl sokat tud az ember. Emberek tízezreit fogják megölni. Az Í.I.T. problémája megoldódik, ha
nem is intellektuálisan, de úgy, hogy eltörlik a föld színéről. És ekkor egyszerre bizonyos lettem
benne, hogy ez nem fog megtörténni. Az út két oldalán ingoványos láp terült el. Pár perc múlva
vagy százméternyire letértem bal kéz felé. Ledobtam a nehéz terhet, kiráncigáltam belőle vagy
fél tucat fémkazettát, és egyiket a másik után belesüllyesztettem a cuppogó talajba. Visszatértem
az útra, és jó mérföld után magától a hátizsáktól is megszabadultam.
Reménytelenül gyalázatosnak éreztem magam ahhoz, hogy hazatérjek, reménytelenül gyaláza-
tosnak ahhoz, hogy bármi másra rá tudnám szánni magam, mint hogy belefussak azoknak a min-
denre elszánt embereknek a golyóiba, akik pár mérföldre ott elöl várnak rám az autóban.
Végre elértem a St. Finan-i út csatlakozását. Az autó sötét foltja épp hogy csak kivehető volt az
út világos szalagján. Meggyorsítottam a lépteimet. Az autó üres volt. Éppen idejében fordultam
meg, hogy észrevegyek egy sötét árnyékot, amint fölemelkedik az út széléről. Fénycsóva villant a
szemembe. Már éppen előre akartam vetni magamat, amikor egy homályosan ismerős hang állí-
tott meg:
– És mi a csudát keres maga itt, uram?
A fénycsóva kialudt. Bekapcsoltam saját lámpámat, és ennek a fényében egy waterville-i rend -
őrre esett a pillantásom, akivel futólag ismertük egymást.
– Ó, Mr. McSweeney, nem ismertem meg magát. Késői sétámról térek hazafelé, és jócskán elfá-
radtam. Megláttam a kocsit, amikor elhaladtam az útkereszteződésnél, és kíváncsi voltam, nem
vinne-e el egy darabon.
McSweeneyhez odajött egy másik rendőr is, és megkérdezte:
– Hát ez miféle?
– Mr. Sherwood. Itt lakik Waterville másik végében.
– Elég későre jár ahhoz, hogy valaki az úton járjon, azonban…
– Úgy igaz. Alig várom, hogy ágyba kerülhessek – szakítottam félbe.
– Nem látott senkit az úton?
– Elment mellettem egy-két kerékpáros meg több autó.
– Maga melyik úton jött?
– Ballaghossianon át Caragh-ból.
– Jókora távolság.
– Ezt mondják a lábaim is.
– A kerékpárosok közül nem cipelt valaki egy nagy hátizsákot?
– Én legalábbis nem vettem észre.
– Azt hiszem, nem vétünk vele, ha Mr. Sherwoodot hazavisszük. Üljön be, Mr. Sherwood. Meg-
könnyebbüléssel láttam, hogy mind a két rendőr az első ülést foglalja el. Lehet, hogy gyanús vol -
tam, letartóztatva azonban nem. De mi van akkor, ha ezek John Chance cinkosai, akikkel nekem
találkoznom kellett volna? Lesz, ami lesz, meg kell akadályoznom, hogy a rendőrök belépjenek a
házamba. Chance-szal még csak elbánok, de aligha reménykedhetem abban, hogy három minden-
re elszánt dühös férfit elintézzek.
A keskeny gyalogösvény elejénél, amely leereszkedik a ház felé, kiszálltam az autóból. A rend-
őrök úgyszintén.
– Lekísérjük az ösvényen, Mr. Sherwood. Csupán hogy megbizonyosodjunk róla, hogy minden
rendben van – mondta McSweeney.
– Ez nagyon kedves magától, de nem lesz semmi baj. Én csak fáradt vagyok ugyanis, és nem
sebesült.
– Furcsa szerzetek mászkálnak ma éjszaka, és nem a rendes emberek közül valók – mondta a
másik rendőr röhintve.
– Szeretnénk hazakísérni magát, Mr. Sherwood, nemcsak a maga, hanem a mi érdekünkben is
– fűzte hozzá McSweeney.
Így hát nem maradt más választásom, mint hogy előttük haladjak. Hála az égnek, a házban sö-
tét volt. Kinyitottam az ajtót – valójában nem is volt bezárva, de úgy tettem a kulcsommal, mintha
most nyitnám föl a zárat. Fölgyújtottam a villanyt, áldva a szerencsés csillagzataimat, hogy elég
rendszeretőnek születtem, és elmostam az edényt vacsora után. Az asztalon ott állott a whiskys -
üveg meg Chance üres pohara. Két tiszta poharat vettem elő.
– Hörpintsenek egy kortyot, elmenés előtt – kínáltam őket, és bőkezű adagokat töltöttem a
szeszből, mielőtt szóhoz juthattak volna, mert féltem, hogy megérzik a szobában a szagát.
– Ami azt illeti, egy ír ember nem szokta visszautasítani.
Észrevettem, hogy ivás közben körbefürkészték a szobát. De hát nem volt könnyű fölfedezni,
hogy már estefelé is jártam itt – ha Chance csöndben marad, akkor még megúszhatjuk.
– Köszönet a vendéglátásért, Mr. Sherwood. Mi el is megyünk. Úgy látjuk, minden rendben van.
Kiléptek az ajtón, és én kikísértem őket, azzal az ürüggyel, hogy még egyszer megköszönjem a
fuvart. Megindultak az ösvény felé. Én bementem a házba, de az ajtót nyitva hagytam, hogy meg-
bizonyosodjam róla, valóban eltávolodnak-e az ösvényen. Hallottam, hogy begyújtották a motort,
és az autó elrobogott, de könnyen lehet, hogy csak az egyikük hajtott el, a másikuk pedig visszajö-
het, ezért bezártam az ajtót és behúztam a függönyöket. Föltettem a teafőzőt a kályhára, ami ter-
mészetesnek tűnhet egy hosszú séta után. Alig tudtam legyűrni magamban a vágyat, hogy fölro-
hanjak vagy fölkiáltsak a lépcsőn, de eszembe jutott, hogy Chance talán nem húzta be a függönyt,
és egy óvatlan fény könnyen láthatóvá teheti odakintről.
Vártam, ameddig bírtam, talán egy fél órát, amíg tűrhetetlenné nem vált a feszültség. Akkor az-
tán szarvánál fogva megragadtam a bikát. Fölkattintottam egy emeleti lámpát, és benyitottam a
hálószobákba. Chance eltűnt. Pironkodva vallom be, hogy még az ágyak alá és a szekrényekbe is
bekukkantottam, de Chance elpárolgott, se híre, sem hamva nem volt. Nem szeretek magamban
inni, de akkor kitöltöttem a maradék whiskyt egy bögrébe, és néhány nyelet-re kiittam az egészet.
Csak akkor aludtam el, amikor vagy egy órán keresztül forgattam és hánytorgattam magamban
az este történteket, próbálva beilleszteni őket valamilyen mintába, amely legalább némileg ma-
gán viseli az észszerűség jegyeit. Éppen hogy pirkadni kezdett az ég alja, amikor hangos telefon-
csöngetésre riadtam föl. Némi nyugtalanságtól űzve, amilyen gyorsan csak tudtam, lesiettem a vi-
déki ház meredek lépcsőin. Egy női hang Mr. Sherwood után érdeklődött. Amikor bemutatkoztam,
a nő fölkacagott, és nyomban letette a kagylót.
Addigra alaposan megéheztem, ezért kóválygó fejjel reggelit készítettem, közben azon morfon-
díroztam magamban, hogy amióta elhagytam Cambridge-et, úgy látszik, egyfolytában eszeveszett
holdkórosok kószálnak körülöttem. Ha előítélet nélkül szemügyre vettem volna a legutóbbi nyolc
óra eseményeit, azt hiszem, rájöttem volna az értelmükre. De az egyetlen gondolatsor, amelyről
azt hittem, hogy legalább messziről van valamilyen valóságszíne, ahhoz a nyilvánvalóan bődületes
ellentmondáshoz vezetett, hogy nem volt elég bátorságom végiggondolni.
Ebben a különös kalandban a legjobban az a makacsul vissza-visszatérő érzés zavart, hogy nem
először találkoztam Mr. Chance-szal. De képtelen voltam rájönni, hol és mikor akadtam össze
vele. Úgy látszik, memóriám még mindig rossz tréfát űz velem.

16. VÉGRE ÁTTÖRÉS

Gyorsan át fogok siklani néhány hónap eseményein, nem mintha terméketlen lett volna ez az idő -
szak – nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen keményen dolgoztam volna –, ám tevékenységem-
nek nagyrészt csupán személyes vonatkozásai voltak.
Kettőt érdemes futólag megemlíteni azok közül a tudományos eredmények közül, amelyekbe
betekintést nyerhettem. Nagy számban láttam újabb „mozgó hegyeket”, abból a fajtából, amely-
ből még Dublinben megpillantottam néhányat. Ezek a kisebb hajó nagyságú gépek természetesen
nukleáris energiával működtek. „Neuclida” néven ismerték és földmunkára használták őket. Jó-
részt ezeknek az óriás masináknak volt köszönhető az a szinte elképzelhetetlen gyorsaság, amely-
lyel az új épületek kinőttek a földből, és egyúttal a táj is megváltozott körülöttük.
Nagy dolgok történhettek a biológiában is. Egy vívmányt, amelyről könnyű volt megbizonyo-
sodni, érdemes megemlíteni: teljesen kiirtották a legyeket és általában a kártevő rovarokat. Le-
het, hogy akad, aki sajnálja a szúnyogok meg a muslincák letűnését, én azonban nem fogok köny-
nyet ejteni értük.
Rendszeresen eljártam a Caragh-ban tartott heti tudományos szemináriumra, abban a remény-
ben, hogy hátha itt sikerül Mitchellnek meg a barátainak a nyomára bukkannom. Itt nem érvénye-
sült semmiféle biztonsági korlátozás, ezért könnyű volt belépőt szereznem. És bár a tudományos
elit szép számmal látogatta ezeket az összejöveteleket, Mitchell és társai egyszer sem bukkantak
föl.
Mégis ekkor kezdődött el – eleinte alig észrevehetően – egy fontos eseményláncolat. Azon vol-
tam, hogy lehetőség szerint a legtöbb zavart és kalamajkát idézzem elő. A korlátozásokkal való
nyílt szembeszegülés ostoba és haszontalan dolog lett volna, mivel túlságosan is szembeötlő volt,
hogy az esélyek nem az én oldalamon vannak. Azt azonban nem ártott megpróbálni, hogy a tudo-
mányos alkalmazottak körében elhintsek némi alsóbbrendűségi érzést, és úgy véltem, tudom is a
módját, hogyan.
Föltűnt ezeknek a heti tudományos összejöveteleknek egy furcsa ellentmondása. Bárki, aki
okos kérdéseket tudott föltenni a soros előadónak, igen nagy tekintélyre tett szert. Még ennél is
jobban járt az, aki helyre tudta igazítani az előadó valamilyen tévedését. Ám bármilyen nagy is
volt az a hírnév, amelyet ezen az úton-módon el lehetett érni, mégsem vette magának senki a fá-
radságot, hogy előre fölkészüljön az ülésre – leszámítva persze az előadót. Pedig nem lett volna
nehéz fölkészülni, ugyanis a szőnyegre kerülő témát legalább egy héttel előre közzétették.
Ennélfogva napi munkámon fölül jó előre gondosan átrágtam magam az éppen napirenden levő
téma részletein. Időnként többé-kevésbé matematikai témát is vitára tűztek. Ezek; amellett, hogy
könnyebben megbirkóztam velük, a legjobb ugródeszkának bizonyultak a hírnév magaslatai felé.
Keményebb dió volt a kísérleti fizika meg a kémia és a biológia. Egy-két napi búvárkodás azonban
elegendő volt néhány kérdés megfogalmazásához. Az volt a szerencse, hogy tíz hallgató közül ki-
lenc csak fél füllel figyelt az előadóra. Ezért ha valaki föltett egy-két precízen megformált kér -
dést, nyomban azt a benyomást keltette, hogy tökéletesen otthonos a tárgyban.
A második sor közepén szoktam helyet foglalni; az első sort meghagyva a szaktekintélynek.
Magam is meghökkentem, milyen gyorsan gyümölcsöt érlelt a taktikám. Egy hónap múlva a döly-
fös nagyurak elgondolkodva méregettek. Két hónap múlva már nyíltan biccentettek. Három hó-
nap múlva elismert helyem volt az első sorban.
Ennek a politikának két következménye lett. A legközvetlenebb, hosszú távon azonban a kevés-
bé fontos, hogy fölkértek engemet is egy szeminárium vezetésére, vagyis arra, hogy meghatáro-
zott napon tartsak előadást egy magam választotta témáról. Most láttam kézzelfogható hasznát az
utóbbi öt hónap kemény munkájának, mivel tudtam valami újat mondani, ha nem is teljesen kiér -
lelt, de azért mindenesetre érdekes problémáról. A következő témát választottam „Az elektromos
töltés torációs értelmezése.”
Egy napon elkapott az egyik idősebb tudós: nem volna-e kedvem megpróbálkozni egy egyenlet-
sor megoldásával, amelybe már többeknek beletört a bicskája? Nem lineáris, parciális típusú
egyenletekről volt szó, amelyeket numerikusan csak egy nagy sebességű digitális számítógépen
lehetett megoldani. Kapva kaptam az ajánlaton, mivel éppen egy ilyen számítógép alkalmazásá-
ban szerettem volna gyakorlatra szert tenni.
Az egyenletek különleges nehézsége abból fakadt, hogy az egyes változókra vonatkozó határér-
tékek a változók bizonyos tartományaiban olyan nagyra nőttek, hogy lehetetlennek látszott egy
olyan mátrix fölépítése, amelyben a mátrix szomszédos pontjai között a függvényérték változása a
szokott módon kicsi.
Ha már elvállaltam a probléma megoldását, akkor nagy erővel nekifeküdtem, már csak azért is,
nehogy az újonnan megszerzett tekintélyem elhalványuljon. Az első és a legnehezebb lépés volt
annak eldöntése, hogy milyen matematikai módszerrel induljak támadásra. Ezután jött a progra-
mozás a számítógép számára; ugyanis egy ultra-nagy sebességű, szupravezető típusú gépről volt
szó. Természetesen azzal kezdtem, hogy szubrutinokra bontottam a munkát. Ezeket újból és újból
ellenőriztem, amíg hibátlan megoldásokat nem kaptam. Ekkor következett a nagy munka: az
egyes részeket egymáshoz illesztettem, és kidolgoztam az egész művelet ellenőrzésének logikai
programját.
Jócskán vége felé járt a nyár, mire minden a helyére zökkent. Most már kész voltam rá, hogy
produkáljam az eredményt. Ez azt jelentette, hogy az addigi néhány perces igénybevétel helyett
most már hosszabb, egy-két órás üzemszakaszokra kell megkapnom a számítógépet. Hamarosan
ki fog derülni, hogy az Í.I.T.-t valóban érdekli-e ennek a problémának a megoldása, avagy pusztán
arra kellett az egész, hogy lekössék az időmet. Ebben az esetben vissza fognak hőkölni attól, hogy
ilyen hosszú üzemidőkre rendelkezésemre bocsássák a gépet.
Kiderült, hogy nem volt okom sok panaszra. Elég szép időt adtak a számológépre, ha nem is
annyit, amennyit kértem, de hát ki az, aki annyi időt kap, amennyit szeretne. Mivel a program
elég jól haladt, hamarosan jó viszonyba kerültem a gépfőnökkel meg a személyzettel. Megállapod-
tam velük, hogy bármikor átvehetem a gépet, ha éppen szabadon áll. Ez elég gyakran előfordult,
mivel az előzetes gépi menetrendek rendszerint föl szoktak borulni. Így történt sokszor azokkal
is, akik be voltak tervezve a számítógépre. Valami hiba csúszik a kalkulációba, a gép üresen áll,
és ilyenkor belépek én. Ezen a módon elég tekintélyes időre le tudtam foglalni magamnak a gé -
pet.
Mindezt azért említem meg, hogy világos legyen, miért kezdtem alaposan figyelemmel kísérni
a gép munkarendjét. Eléggé bosszantott az a dolog, hogy a hétvégeken rendszerint üresen állt a
számítógép. Ez a pazarlás botrányosnak, már-már egyenesen ostobának tűnt. Azt mondták azon-
ban, hogy egyszerűen nem volt annyi föladat, ami kifizetővé tette volna, hogy szombat-vasárnapra
külön személyzetet alkalmazzanak. Azt hiszem, ez így is van, ugyanis egy ilyen gyors komputerrel
ötnapos munkahét alatt is fantasztikus mennyiségű számítást lehet elvégezni. Mégis ijesztő po-
csékolás volt.
Hétfőn, kedden és csütörtökön a számítógép reggel 9-től este 6-ig és este 8-tól reggel 7-ig
használták. A közbeeső rövid időszakokat – este 6 és 8, illetve reggel 7 és 9 között – karbantartás-
ra fordították. Szerdán és pénteken viszont reggel 9-től délután fél 5-ig dolgozott a gép, éjszakai
műszak nélkül. Csak természetes, hogy szöget ütött a fejembe, mi az oka ennek az eltérésnek, és
a kíváncsiságomat még csak fölcsigázta, hogy nem kaptam rá semmiféle magyarázatot. Amikor
megpendítettem ezt a dolgot a gépfőnöknek, olyan dühösen ugrott föl a helyéről, hogy jobbnak
láttam elkerülni a további érdeklődést.
 A legkézenfekvőbb taktikának az látszott, hogy megpróbálok olyan műszakot kifogni az egyik
ilyen napon, amely fél ötkor végződik. Hosszú időbe telt, mire a szerencse a kezemre játszott,
méghozzá két véletlen esemény egybeesése folytán. A főnök szabadságra ment, a helyettesének
pedig gyereket várt a felesége. Az egyik pénteken a helyettes fölhívott, hogy a számítógép három
és negyed öt között hozzáférhető, de semmi szín alatt se lépjem túl a negyed ötös időpontot. Elég
könnyelműen hozzátette, hogy azon a délutánon ő maga nem lesz bent a laboratóriumban. Ez azt
jelentette, hogy csak a fiatal gépkezelőt kell leráznom, aki minden bizonnyal alig várja, hogy le -
léphessen – ha igaz: a feleségével – víkendezni a tengerpartra.
Átlátszó ravaszkodással sikerült meggyőznöm a fiatalembert, hogy már négy órakor elmehet.
Úgy tettem, mint aki szedelőzködik, és azt mondtam neki, hogy már nincs rá szükségem, mert
csak a táblázataimat, kártyáimat meg a szalagjaimat rakom el, utána pedig új tekercset teszek a
kinyomtatóba. Erre az időre már elég jól elsajátítottam a gép kezelését, és ezzel a fickóval is több-
ször dolgoztam együtt. A tetejébe ír volt az illető, ennélfogva nem volt a vérében a szabályok és
előírások szőrszálhasogató betartása, így hát négy után öt perc körül magamra hagyott.
Kissé borzolt lelkiismerettel újból bekapcsoltam a masinát. Elérkezett negyed öt, de én hagy -
tam dolgozni. Lassan vánszorogtak a percek. Tűkön ültem, nehogy valaki bedugja az orrát. A
most következő negyedórában először tapasztaltam, amióta az Í.I.T. szolgálatába léptem, hogy
szakadás támadt a biztonsági óvintézkedések hálóján. Valakit minden bizonnyal megbíztak azzal,
hogy megbizonyosodjék róla, valóban fölszabadították-e a számítógépet. Valóban különös, hogy
egy ilyen egyszerű elővigyázatossági szabályról milyen könnyű megfeledkezni, ha jön a hétvége,
méghozzá az üdülési szezonban, s ráadásul az idő is nagyszerű.
A mutató fél ötre kúszott, és még mindig semmi. A számítógép vidáman zümmögött, és csattog-
tatta kifelé magából a végeredményeket. Ekkor megéreztem, hogy valaki halkan belépett. Éppen
a kinyomtató berendezésen tanulmányoztam az eredményt, és vagy harminc másodpercig rákény-
szerítettem magam, hogy a papírszalagra figyeljek.
– Ó, fogalmam se volt, hogy a gép foglalt.
– Nem, dehogy, azonnal átveheti – feleltem.
– Ha be akar fejezni valamit…
– A világért sem, szalagra veszem a számítást, és majd máskor folytatom.
Elkattintottam egy kapcsolót, és az egyik mágneses egység nyomban működni kezdett.
– Már meg is van. Én végeztem. Visszapörgettem a befejezetlen számításaimat tartalmazó te-
kercset, teljes tudatában annak, hogy éppen most sikerült megnyernem egy fordulót ebben a
hosszúra nyúlt játszmában. Ugyanis az újonnan jött személy nem volt más, mint Fanny, a barnás-
szőke leány, akinek régen, Inishvickillane szigetén öt ellenfelével szemben igaza volt abban a bi-
zonyos topológiai problémában.
Szemem sarkából figyeltem, amint a lány egymás után behelyezte lyukkártyáit a „leolvasó”
egységbe. Egyből látszott, milyen nagy a program: legalább háromszorosa az enyémnek. És mivel
egy program bonyolultsága körülbelül a betáplált utasítások számának négyzetével arányos, az
övé nagyjából tízszer olyan bonyolult volt, mint az enyém. „Adja az ég, hogy ne működjön – gon-
doltam magamban önző módon –, mert egyébként én maradok alul az Í.I.T.-vel szemben.”
A gép tíz másodperc után leállt. A lány félhangon elkáromkodta magát, manuális utasítást
adott a gépnek, és a következő pillanatban a kinyomtató lekattogott egy számcsoportot. A lány
félrevonult, és a kapott számokat összevetette a programmal.
Lassan múlt az idő. Öt óra, és én halálra izgultam magam, nehogy valamelyik illetékes rajta -
kapjon, hogy itt maradtam. Ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy valamiképp elégtételt vegyek
az inishtooskerti sziklákon átélt napért, amelyet egyáltalán nem felejtettem el. Csöndben meghúz-
tam magam azonban, míg a lány dolgozott. Azt hiszem, legalább háromnegyed óráig tétlenül állt
a gép, mielőtt a lány odament hozzá egy hosszú ív új utasítással, amelyeket ezúttal manuálisan
kellett betáplálnia. Ezen a módon a gép hasznos idejének óriási mértékű elfecsérlésével lehetett
csak korrigálni a programot.
– Nem lenne jobb, ha maga olvasná az utasításokat, és mondaná, hogy mely részeket számoljon
ki a gép, én meg kezelném a kapcsolókat? – fordultam oda hozzá.
Vagy fél órán át kattintgattam a kapcsolókat. Keményen megfeszítettem a figyelmemet, nehogy
hibát kövessek el, ami könnyen megeshetik ilyenkor. Ezután a lány listája alapján végrehajtott
változtatásokat a gépről leolvasva egyeztettük. Mikor végre a lány úgy találta, hogy minden rend -
ben van, még egy utasítást kapcsoltunk be: hogy a gép kezdje el újból a számítást. „Lehetetlen,
hogy sikerüljön – gondoltam magamban –, ezután a sok hercehurca után.” Mégis sikerült. Leg-
alábbis ezúttal nem állt le a gép.
A lány odaült a kinyomtató géphez, és figyelte a számokat, amelyek időről időre megjelentek a
papírszalagon. Ezeket összevetette egy dossziéból kivett táblázattal.
– Úgy látszik, rendben megy a dolog, legalábbis amennyire én meg tudom ítélni.
– Ami azt illeti, halászlegény létére, maga fölöttébb sokoldalúnak látszik – felelte.
– Attól tartok, hogy az én programomat nem is lehet egy napon említeni ezzel – mondtam a gép
folyamatban levő számításaira utalva.
– Mivel foglalkozik?
Röviden vázoltam megoldandó problémámat.
– Tudja, abból gondoltam, hogy Caragh környékén van, mert megláttam egy értesítésen a
maga nevét, és hogy az elektromos töltés természetéről tart szemináriumot. Mi lenne, ha ebbe
vacsora mellett engem is beavatna. Nekem még van itt egyórányi munkám. Nincs kifogása ellene,
ha megvárakoztatom?
Az adott esetben a várakozás volt az utolsó dolog, ami ellen kifogásom lehetett volna.
Amikor a lány kikapcsolta a gépet, és összeszedtük a holminkat, megkérdeztem tőle, hogy hová
menjünk. Ekkor láttam elmosolyodni először, amikor azt felelte:
– Valamilyen nyilvános helyre.
Beraktuk a holmijainkat a laboratórium közelében parkoló autó csomagtartójába. A nő veze-
tett, és én egy öt-mérföldnyire innét délnek levő kitűnő és elég csendes étteremhez irányítottam.
Belépésünket egyik-másik asztal mellől kíváncsi tekintetek kísérték.
Ezeket én a nő megjelenése iránti csodálat számlájára írtam; külseje valóban rászolgált erre:
ibolyaszín szemek, selymes haj és nap-barnította bőre, amely olyan volt, mintha legalább egy hó-
napig simogatta volna a napsütötte havasok éles levegője. Alig látszott többnek húszévesnél, gya -
nítottam azonban, hogy ennél idősebb.
Minden okom megvolt rá, hogy ne társalogjak fizikáról. De amilyen mértékben kivertük az éh-
ség mardosó fogait, a nő egyre furcsábban követelőbb hangnemben érdeklődött az elektromos
töltés természete iránt. Így hát mit volt mit tenni, a csevegés műszaki fordulatot vett, messze el -
kerülve azokat a vágányokat, amelyekre én szerettem volna ráterelni.
Az étlap hátát telefirkáltam ábrákkal meg különféle egyenletekkel. Amikor a fejtegetéseim vé-
gére értem, a lány megszólalt:
– Ezzel a megközelítéssel elég messzire eljuthat, egyébként azonban nagyon csúf.
– Tud valami jobbat?
– Persze, de ez gyökeres módosításokkal jár. Meg kell fordítani az elmélet egész felírási módját.
Hogy ne mondjam: a tétel kiindulópontját. Ahelyett, hogy az alapváltozók helyett tér-időt használ -
na, a részecskéket leíró egyenletekbe független változókként mezőkvantumokat helyezzen.
– Ami azt illeti, homályosan megfordult az én fejemben is, hogy a tér-időt derivált mennyiség-
ként a mezőváltozókból származtassam le, a szokásos invarianciaföltételekkel megegyező önké-
nyességgel.
– Nos hát, oszlassa el a homályt a fejéből. Én majd később megmutatom magának, honnan in-
duljon el, ámbár az igazat megvallva nem volna szabad mindezt az orrára kötnöm.
A pincér fölszolgálta a csemegét. Megvártam, amíg eltávozik, és akkor nekiszögeztem a lány -
nak a kézenfekvő kérdést: – És mért nem volna szabad ezt az orromra kötnie?
Nyugodt hangon felelte:
– Mivel azt mondták nekem magáról, hogy maga egy mindenre elszánt és veszélyes fickó. – Az-
tán szívből elnevette magát.
– Jó sok ostobaságot összehordhattak magának rólam.
– Gondolja? Körülbelül egy hónappal ezelőtt egy vaskos és szórakoztató dossziét olvastam vé-
gig magáról.
Megint elkacagta magát, de én bárgyú fejjel nem tudtam fölismerni a tréfát.
– Mi hozta magát Írországba, Mr. Halászlegény?
– Talán maga.
– Akkor hát, miután engem megtalált, mik a további szándékai?
– Természetesen, hogy megtaláljam azoknak az egyenleteknek a megoldását.
– Ugye, maga sem szereti, ha kinevetik? Egy fikarcnyival se jobb, mint a többiek.
– Mellékesen, a maga keze is benne volt abban a inishtooskerti sziklaügyben?
 A kérdés belé-fojtotta a nevetést.
– Nem, és nem is tudtam róla akkor semmit. Azt a fölöttébb hiábavaló ötletet Arthur vagy a fe -
lesége főzte ki. De én tettem róla, hogy többé semmi ilyesmit meg ne próbáljanak.
– Amiért fogadja hálámat! A szőke hegymászó Mitchell felesége volt?
– Most is az, az igeidő nem helyénvaló.
– Legyen boldog vele, ezzel a…
– Pszt!
– És mi volt abban az ötletben hiábavaló, hogy engem ott hagyjanak lógni azon az átkozott szik-
lán?
– Nyilvánvaló volt, hogy le fog onnan jönni. Ha meg nem, akkor meg is érdemli, mert hagyta
magát beugratni egy ilyen tökfejtől.
– Ha szükségét érzik, akkor nem kell a szomszédba menniük némi oktalanságért, ugye?
– Ide figyeljen, azt hiszem jobb, ha visszamegyünk a kocsihoz. Nem szeretek sötétedés után
visszatérni a szigetre, ámbár ha maga velem van, Mr. Halászlegény, akkor nincs okom aggodalom-
ra, nem igaz? Fizessen. Maga fizeti a számlát, ugye?
– Igen, én ki szoktam egyenlíteni a számlámat.
– Helyes. Én is ki szoktam egyenlíteni.
A lány sebesen hajtott északnak. Killorglin irányába.
– Gondolom tudja, hogy az északi félszigetre nem tehetem be a lábamat?
– Fél? Ki akar talán szállni?
– Mindkét kérdésére tagadó a válaszom. Csak azért említem meg ezt a dolgot, mert magára bí -
zom, hogy átjuttasson a biztonsági gyűrűn.
– Azt hiszi, hogy ez nekem nem jutott eszembe?
– Az imént egy dossziét emlegetett. Meg tudná mondani, honnan szerezték az adatokat?
– Ha barátságtalan akarnék lenni magához, ha fejbe akarnám kólintani, hogy néhány percre el-
csendesedjen, és én az útra összpontosíthassam a figyelmemet, akkor azt mondanám magának,
hogy Seamus Colquhoun egyike a mi legjobb ügynökeinknek – tudja, van néhány belőlük. Mond
magának valamit ez a név? Azt hiszem, fején találtam a szöget.
Íme, egy kisebb titokról föllebbent a fátyol. Most már érthető volt, hogy jutott hozzá John
Chance a Parsonage-tól kapott jelszóhoz, és ennek az ismeretnek a birtokában pontosan vissza-
emlékeztem rá, hol találkoztam korábban Mr. Chance-szal. Sőt most már betoppanásának az indo-
ka is világossá vált előttem.
Kitört belőlem – nem a düh, hanem a visszafojthatatlan nevetés.
– Így hát mégiscsak van humorérzéke.
– Ilyen körülmények között valóságos csoda volt, hogy egyáltalán eljutottam valahová is.
– A legnagyobb mértékben bámulatra méltó volt. Álmunkban se jutott eszünkbe, hogy valaki
olyan elszánt – vagy mondjam azt: olyan vakmerő legyen, hogy csónakkal bemerészkedjék Inish -
vickillane-re egy olyan éjszakán, mint amikor maga betoppant. Most már tudja, miért tartottam
nevetségesnek azt az ötletet, hogy magát azzal a sziklatrükkel el lehet tenni láb alól. Ha valakiről
kiderül, hogy az ördög a barátja, akkor egy értelmes ember levonja ebből a kézenfekvő következ -
tetést.
– Hogyan tett szert a dossziéra?
– Talán előbb megmagyarázok néhány dolgot. Nem volt szándékomban, hogy sokáig csellenge-
ni hagyjam Caragh környékén. De néhány hónapig ki se látszottam a teendőkből, és mire kézbe
tudtam venni az ügyet, addigra a mi embereink ostoba sportot csináltak abból, hogy magával in-
cselkedjenek.
– Maga incselkedésnek nevezi azt, hogy megfosztottak az emlékezőképességemtől?
– Majd ha megismeri az egész memóriaügyet, akkor rá fog jönni, hogy két oldala van az érem -
nek. Gondolom, egyet fog velem érteni abban, hogy igen jó vásárt csinált.
– És Mr. John Chance?
– Hát igen, azt ügyesen megrendeztük, nem? Ám távolról sem volt okos dolog, hogy elszigetel-
jük magát, hogy talonba rakjuk. Azok után, ami már eddig is történt, teljességgel nyilvánvaló volt,
hogy maga előbb-utóbb össze fogja illeszteni a képet. A játék izgalmát az adta meg, hogy figye-
lemmel kísérjük, hogyan csinálja ezt, hogy hol bukkan föl legközelebb. Majd meghaltam a neve-
téstől, amikor ma délután megpillantottam magát a számítógépteremben. De nem mondok töb-
bet, mert még beképzelt lesz, ha már eddig nem az.
 Nem fenyegetett az a veszély, hogy fölfuvalkodom a beképzeltségtől, mivel ennél hatásosabban
aligha lehetett volna kiengedni belőlem a gőzt, mint ezzel a megjegyzéssel. Ha ez a lehetetlen le -
ányzó rajtam nevetett, akkor hogyan volt képes a számítógépnél egy ilyen nagy és bonyolult prog -
ram korrigálására?
Útba ejtettük Miltownt és Castlemaine-nél letértünk Dingle felé. Három helyen is találkoztunk
ellenőrző sorompóval, de úgy látszik a lányt meg a kocsiját jól ismerték, mert szinte megállás nél-
kül átengedtek bennünket.
A felhők rőt lángra lobbantak, mire magunk mögött hagytuk Dingle-t. Azt hiszem, mindketten
tudatában voltunk, hogy a leszálló nappal futunk versenyt, mialatt rátért a kocsink a Ballyferriter
előtti emelkedőre. A fejemben kavargó gondolatok nem voltak képesek elvonni a figyelmemet a
lángoló nyugati égbolt lenyűgöző látványától. Ballyferriter és Dunquin között leállítottuk a kocsit,
és begázoltunk az út menti rekettyésbe. Alattunk hullámzott az olvadt lánggal villódzó tenger.
A lányt hirtelen heves, visszafojthatatlan zokogás rázta meg. Azt hittem, hogy már beoltottak
mindenféle meglepetés ellen, erre azonban még legvadabb álmaimban sem mertem gondolni. Át-
öleltem a vállát. Vadul megpróbálta lerázni a karomat, de erősen fogtam, és végül abbahagyta a
tiltakozást.
Visszamentünk a kocsihoz, és a Dunquin-kikötőig hátralevő utolsó szakaszon én vettem át a
kormányt. Szörnyen nehéz volt a vezetés a fejemben őrült táncot járó gondolatok miatt, ugyanis
váratlanul vakító fényben a szemem elé robbant a legfőbb rejtély hihetetlen megoldása.

17. ÚJBÓL INISHVICKILLANE-EN

Gyorsan leszállt az est, mialatt a Blasket sziget déli partja irányában eltávolodtunk Dunquintől.
Sok minden járt a fejemben, mindenekfölött sok olyan kérdés, amelyet szerettem volna föltenni
ennek a különös lánynak. A helyzet és a körülmények azonban nem kedveztek a kérdezősködés-
nek: a motor is bőgött, meg a hullámok is hangosan paskolták a csónak oldalát.
Azonkívül még mindig nem tudtam megemészteni Seamus Colquhoun álnokságát. Nem mintha
most már valami jelentősége is volna ennek. De micsoda tökfilkó voltam, hogy beugrottam ennek
a nyomorultnak! Igaz, hogy mindig éreztem némi feszélyezettséget, ha vele beszéltem, de éppen
ez a nyugtalanság vezetett tévútra. A meglepő az volt, hogy sohasem firtatta, ki küldött hozzá és
milyen célból, sőt azt hittem, még a nevem se tudja. Ha csak egyszer is tanújelét adja a legkisebb
kíváncsiságnak, akkor talán a gyanúm is fölébredt volna vele szemben – legalábbis remélem, hogy
igen.
Aztán egy szempillantás alatt rájöttem a magyarázatra is. Mert minden, amit én közölhettem
volna Colquhounnal, már ismeretes volt az Í.I.T. előtt. Arról fogalmam se volt azonban, hogy mi-
lyen úton-módon és honnan. Percy Parsonage? Ebben kételkedtem, egyszerűen kételkednem kel-
lett benne, ha nem akartam, hogy a józan eszem végképp beadja a kulcsot. Mr. Rafferty? Ezt se
tudtam elhinni. Rafferty nem az a káposzta. De ha Colquhount félreismertem, mért nem történhe-
tett ez meg Rafferty esetében is? Nem, nem, ez teljességgel lehetetlen.
Aztán próbáltam az egész ügyet az Í.I.T. szemszögéből visszapörgetni. Először, a fishguardi vo-
naton történt fantasztikus história. Percy papa vérfoltjai révén simán bejutottam Írországba, az
igaz, de egyáltalán nem az ő elgondolásai szerint. Kinek lett volna szíve azok után lecsapni előt -
tem a sorompót? Hogy nevethettek rajtam! Gyanítottam azonban, hogy a dolog homéri oldala kis-
sé megkopott az első Dublinben töltött hetem folyamán. Kisszerű régiséghajhászásom, a múzeu-
mok, a St. Stephen’s Green 18; Sam Lover és Buck Whaley emlékhelyei – mindez egyáltalán nem
illett bele a kalauz, Karl, Harwood felügyelő meg az állítólagos hulla markánsabb elképzeléseibe.
Szerintem az Í.I.T. kifogyott a türelemből az után az első szelíd hét után. Azt hiszem, arra az el-
határozásra jutottak, hogy rám teszik a hurkot, mihelyt megjelenek a Maxrowbone Lane-en. És
nyilván megirigyelték a Parsonage-féle csetepatét a vonaton, és ezért rendezték meg azt az ocs-
mány színjátékot Liammal és az ír színpadi figurával meg a rendőrkülönítménnyel. Nekem viszont
sikerült előszörre néhány ütéshez jutnom a játszmában; kievickéltem a hálóból, méghozzá olyan
módon, amit aligha láthattak előre.
Ezután szemmel láthatóan jó hosszúra megeresztették a pórázt. És miért ne, hiszen Colquho -
unnak tudnia kellett Housemanról meg a G.H.P.-ról. Tudnia kellett, hogy Longfordba irányításom-
mal mesteri húzást tett.
 Mégis; attól a perctől kezdve, hogy Tangnál leszálltam a buszról, a játszma egyre inkább az én
javamra kezdett alakulni. Azt hiszem, elvesztették a nyomomat, amikor komótosan bebarangol-
tam Írország mezőit és dűlőit. Azt hiszem, hogy a slievenamucki undorító és szerencsétlen közjá -
ték és annak rémes kimenetele több volt, mint amire számítottak. Azt hiszem, csak a shannoni re -
pülőtéren bukkantak ismét a nyomomra, és minden bizonnyal annak következtében, hogy jegyet
rendeltem Londonba. Nem csoda, hogy Seamus Colquhoun ott várt rám a Kilkee-be vezető úton!
És itt fény derült egy újabb baklövésemre. Colquhoun kocsijában valóban rossz volt a feszült-
ségszabályozó – pompás figyelmes húzás a részéről, és nem véletlen egybeesés, mint ahogy én
gondoltam. Valójában már ebből az egyedüli esetből rá kellett volna jönnöm, hogy Colquhoun ket -
tős játékot játszik. Nyilván kikérdezték az igazi kanonokot, aki elárulta, hogy feszültségszabályo-
zó vásárlása ürügyén megyek Limerickbe.
Mégis, a szerencsés kimenetelű inishvickillane-i hajótörés jelentős győzelmet hozott számom-
ra; ennek már akkor is a tudatában voltam. De csak egy pillanatig tartott a diadalom, addig, amíg
készségesen el nem árultam a nevemet. Ez úgy érhette őket, mint derült égből, a villámcsapás.
Eszembe jutott most a néma csönd, amely bemutatkozásomat követte, és azt is tudtam már, hogy
ha akkor elszántan a kellő irányba sújtok, a játszma egyetlen óra alatt eldőlhetett volna. Ehelyett
egy kisszerű dajkamesével álltam elő. Azután, hogy olyan briliánsan beleavatkoztam abba a topo-
lógiai vitába, ez annál szánalmasabb benyomást kelthetett. Ezzel volt magyarázható Fanny epés
nevetése, és ennek köszönhetem, hogy Mr. John Chance kezébe kaparintotta a kezdeményezést.
Mr. Chance-ra csak a legnagyobb szégyenérzéssel tudtam visszagondolni. Mentséget találhat-
tam garmadával, hogy csak egyszer láttam őt, rövid időre, egy félhomályos szobában; hogy el -
vesztettem az emlékezetemet; hogy a kötés a fején kitűnő álcának bizonyult; hogy ragyogóan
megváltoztatta a hangját. Viszont már Personage hivatalában egész dossziéra való anyagot elol-
vastam Arthur Mitchellről. Kitűnően tudtam, hogy a devoni Barnstaple-ben született, 1925-ben.
Tudtam róla, hogy ösztöndíjjal Winchesterbe került, amiből következik, hogy egyaránt jól beszéli
a köznyelvet meg szülőhazája tájnyelvét.
A csónak közeledett a sziget apró kikötőjéhez. Néhány percen belül talán újból összetalálko-
zom Arthur Mitchell-lel. Eltökéltem magamban, hogy e harmadszori találkozás fölött érzett meg-
tiszteltetésen ezúttal kicsit egyenlőbben fogunk osztozkodni. Hanyatt estem volna a rémülettől,
ha akkor tudom, milyen hajszálon múlt, hogy alul maradok ebben a harmadik szóváltásban is, mi-
vel még mindig nem tanultam meg, hogy semmivel se lehet hatásosabban elfojtani egy komoly
összezördülést, mint a pezsgősüveg dugójának a pukkanásával.
Befutottunk a révbe. Kikötöttünk, fölkapaszkodtunk a lapos sziklára, és rátértünk a kőházhoz
vezető ösvényre.
– És sikerült mindent a helyére raknia, Mr. Halászlegény?
– Nem egészen, de jó úton vagyok hozzá.
– Furcsa fickó maga.
– Konkrétan melyik furcsaságomra gondol?
– Nem sok ember van, aki valamit is sejt rólunk, de azok, akiket beavatunk, első pillanatban… –
megakadt a mondat közepén.
– Hátrahőkölnek?
– Nem annyira testben, mint lélekben.
– Én viszont nem?
– Nem.
– Mondja, nem azért óvakodott fölkeresni engem, mert azt hitte, hogy esetleg én is úgy teszek?
Karomba öltötte a karját.
– Ide figyeljen, halász barátom, szép dolog, hogy maga ilyen okos, de semmi szükség, hogy
ilyen józan is legyen.
„Ők” már vártak ránk: Mitchell meg Harriet, a felesége; Hertzburn és a másik barnás-szőke
lány – az utóbbi társa, úgy látszik, odavolt valahol. Érdekes, hogy már híre kelt a jövetelünknek;
vagy a vendéglőből, vagy az egyik biztonsági sorompó őrségétől kaphattak drótot.
Fanny szemmel láthatóan tökéletesen visszanyerte az önuralmát. Nem titkolt kajánsággal mu -
tatott be engem.
– Arthur, ez itt Mr. Sherwood. Két régi cambridge-i kolléga együtt. Lesz miről szót váltaniuk.
– Remélem, rendbe jött a térde? – kérdeztem.
– Köszönöm, már semmi baja. Fanny árulta el?
 – Nem, mindenre magától jött rá. Ez pedig Harriet, Arthur felesége. De hisz maguk régi bará-
tok, nemde?
A két lány egymás mellett állt, mindkettő nagyjából egyforma magas, nagyjából egyforma színű
a hajuk, az egyik bőre világos, a másiké sötét, az egyik szeme kékes-ibolyaszín, a másiké zöld –
két egymást méregető macska.
– Homer Hertzbrun – Mr. Sherwood. Homer, meg kell hallgatnia, mi a véleménye Mr. Sher-
woodnak az elektromos töltés geometriájáról.
Aztán a másik barnás-szőkéhez fordult:
– Most pedig bemutatom az ikertestvéremet – Mr. Sherwood – Mary Ann.
– Szóval úgy döntöttél, Fanny, hogy mégiscsak megszerzed magadnak?
– Muszáj ezt ilyen haramia-mód emlegetni?
– Dehogy vagyok haramia, csak örülök, hogy végre nyugalmunk lesz.
Könnyen lekenyerezhetett volna ez az ártatlan évődés. Ezúttal is meglepett Mitchell fiatalos
megjelenése. Nem látszott többnek harmincnál, valójában pedig már negyvenöt felé járhatott.
Csak egy magyarázata lehetett ennek. Ezek az emberek megoldhatták az öregedési folyamat
megállításának rendkívül bonyolult biokémiai problémáját.
Különös, hogy a régi legenda egy szigetre, Kerry partjaitól nyugatra helyezi az Ifjúság Földjét.
Hirtelen rájöttem, mit akart Fanny mondani az érem másik oldalával, és végre megtudtam, mi az
az új érzés, ami fölébredésem után belém költözött.
Hertzbrun gyorsan italt és poharakat hozott be egy tálcán.
– Eltalálta kívánságomat, Homer – ujjongott Mitchell. – Inni akarok arra, hogy véget ér a hiva -
talom.
– Nem értem.
– Dehogynem érti. Ölbe akarom tenni a kezemet, meg akarok szabadulni a gyomorfekélyemtől,
egy ragyogó hosszú nyaralást akarok nyélbe ütni. Homer, fiam, öntsön nekem egy nagy pohárral –
mit pohárral: egy egész kancsóval.
– De…
– Semmi de. Mi sem kézenfekvőbb ennél. Itt van ez a Sherwood fiú, valóságos évei számát te-
kintve húsz évvel fiatalabb nálam, és erős, mint a bivaly. Miért ne vegye le ő a vállamról a gondo-
kat? Majdnem annyit ért a tudományhoz, mint én, a tetejébe sokkal gátlástalanabb, mint én;
mondhatnám úgy is: rémes egy alak.
– Megengedi, hogy véleményt nyilvánítsak… – próbáltam szóhoz jutni.
– Nem engedem meg. Igen, sokkal gátlástalanabb. Azonkívül ővele szót ért Fanny, nem úgy,
mint énvelem. A fejlődés következő fázisa Fannytól függ, és mi ketten túl gyakran összerúgjuk a
patkót.
Mary Ann fölkacagott, és egy újabb apró titokról is föllebbent a fátyol. Ezt a nevetést hallottam
a telefonban, a Mr. Chance látogatását követő reggelen.
– Szegény Arthur, ha azt hiszi, hogy ők nem fognak civakodni egymással, akkor nagyon téved.
Vagy lesz közöttük néhány ragyogó csetepaté, vagy Fanny egyszerűen le fogja őt nyelni.
– Már megbocsássanak, de maguk úgy beszélnek, különösen Mitchell, mintha már minden el
volna intézve – vetettem közbe tiltakozóan.
– Lehet, hogy mindez hebehurgya benyomást tesz magára, pedig nem ez a helyzet. Kíváncsi
lennék, van-e fogalma arról, hogy mit jelent a semmiből fölépíteni egy ilyen szervezetet, mint ez,
fölépíteni lépésről lépésre. Olyan ez, mint egy csecsemőt fölnevelni. Eleinte azt gondolja az em-
ber, hogy egy-két év, és minden gondnak vége szakad, de téved. Aztán azt hiszi, hogy tíz év, és
sima vizeken hajózik, de megint csak elszámította magát. Ekkor rádöbben, hogy a gondoknak so-
hasem szakad végük, bármeddig tartson is az út.
– Hagyja abba a siránkozást – szólt közbe Mary Ann. – Némely asszony hat gyereket is fölnevel.
– Én nem siránkozom. Csak azt akarom megmutatni Sherwoodnak, hogy egy idő óta mért mor-
fondírozok azon, hogy találni kéne valakit, aki levenné a vállamról a felelősséget. És már kezdet-
től fogva Sherwoodot szemeltem ki erre, vagy legalábbis attól kezdve, hogy elintézte azt a pokol-
fajzat G.H.P.-népséget.
– Kezdettől fogva? Így hát Londonban is vannak ügynökeik?
– Micsoda naivság! Persze hogy vannak ügynökeink Londonban! Mért volna ez olyan meglepő?
– Nagy kő esne le a szívemről, ha megtudnám, ki volt az a személy, aki informálta önöket ró-
lam.
 – Nem tudom, hogy ki kell-e elégítenem a maga morbid kíváncsiságát. De azt készpénznek ve-
heti, hogy már néhány nappal azelőtt tudtunk magáról mindent, hogy elhagyta Londont.
– Véletlenül nem Personage volt az?
– Á, dehogy, nem Percy papa. Ő egy igazi fanatikus vén bolond. Elég sok bajom volt vele, míg
aztán egy igen jó képességű leányt nem sikerült beépítenem a hivatalába, ha nem tévedek, éppen
azt, akit maga volt olyan szíves, és kicsempészett vacsorázni.
Hangosan felnyögtem.
– Valami baja van? – lépett hozzám Mary Ann.
– El a kezekkel! Mert különben… – ugrott oda Fanny.
– Az isten szerelmére, hagyjátok már abba! Kutya és macska, szünet nélkül kutya és macska –
förmedt rájuk a zöld szemű Harriet.
– Kíváncsi vagyok, melyikőnk a macska – mondta Mary Ann, kivillantva teljes fogsorát.
– Hölgyeim! – kiáltott föl Hertzbrun.
– Mondja azt, hogy „szép hölgyeim” – jegyeztem meg szórakozottan.
– Igaza van: mért nem azt mondja – helyeselt Mary Ann. – Mért nem mondja azt, hogy „szép
hölgyeim”, Homer?
– Hiába akarod rábeszélni a szelet, hogy ne fújjon. Hagyni kell, hogy kifújja magát – mondta
Fanny sóhajtva.
– Hogy szereztek tudomást a benzinbombáimról?
– Amikor egyik emberünktől – Seamus Colquhountól, ha érdekli – megkaptuk a jelentést, ki-
küldtük a szakértőinket. Azt hiszem, elég pontosan rekonstruálták, mi történt. Közbevetőleg: mért
használt két bombát? Egy nem tette volna meg a magáét?
– Azért használtam kettőt, mert én egy rémes alak vagyok.
– Ilyesmit gondoltunk mi is. Nos, hogy fölvegyem az elejtett fonalat: abban az időben maga na-
gyon érdekelni kezdett, különösen miután a Boggeragh-hegységben meglépett a határőreinktől.
Még most sem értem, hogy az ördögbe sikerült magának, vagy hogy tudta szétverni a fejét egy
embernek, aki több tucat kilóval nehezebb magánál.
Mitchell elnevette magát.
– Csak nézzen rá, Homer! Itt ül, teljes életnagyságban, és azt képzeli magáról, hogy egy szelíd,
engedelmes, törvénytisztelő fiatalember. – Aztán gyorsan hozzátette, nyilván hogy belefojtsa a
szót az elnémíthatatlan Mary Annbe: – Természetesen arra számítottam, hogy elkapják, amikor
megpróbál besurranni Kerryre. Az egész őrséget riadókészültségbe helyeztük. Majd hanyatt es-
tem, amikor mégis sikerült belógnia, méghozzá éppen Inishvickillane-re.
– Nem lett volna egyszerűbb, ha Kilkee-ben megfigyeltet? Akkor rájött volna, hogy a tenger fe-
lől próbálkozom.
– Mi azt vártuk, hogy a tenger felől fog próbálkozni. Azt viszont álmunkban se gondoltuk, hogy
egy ilyen bőszült éjszakán kel útra, vagy hogy elég őrült legyen ennek a partvidéknek nekivágni.
Lehajtott egy pohár italt.
– Amikor fölbukkant a tengerből, és előadott egy fölöttébb meggyőző mesét egy püspök rábe -
szélőkészségével, akkor már gyanítottam, hogy maga az én emberem.
– Ennélfogva nyomban intézkedett, hogy tegyenek el láb alól az inishtooskerti sziklákon?
– Be kell ismernem, hogy abban az ügyben a céljaink keresztezték egymást. De nem volt az ko -
moly dolog.
– Nem volt komoly dolog?
– Persze hogy nem. Ha hiányzott volna magából az elszántság, hogy lejöjjön arról a szikláról,
akkor nem is lett volna a mi emberünk.
– És ha a tengerbe esem, és ott pusztulok?
– Nos, abban az esetben még kevésbé lett volna a mi emberünk, nemde, kedves fiatal barátom?
– Rosszul hallottam volna, hogy maga az imént valami olyasmit mondott rólam, hogy én vagyok
a gátlástalan?
– Én azt mondtam, hogy maga gátlástalanabb, mint mi, ami szerintem így is van. Nézzen ide,
Sherwood, és feleljen nekem őszintén. Ha maga meg akarna ölni valakit azokon a sziklákon, vajon
adna-e neki, akár a legparányibb esélyt is a menekülésre?
– Én sohasem próbálnék ezen a módon megölni valakit.
– Á, dehogy, maga biztosan bórt etetne az emberével – ugye, bór volt az?
– Én semmiféle bórról nem tudok – szólt közbe Hertzbrun.
 – Á, ez csak egyik példája annak, milyen módszerekkel dolgozik Sherwood. Azzal fenyegette
meg az egyik orvosunkat, valami dr. Fiddlestickset vagy hogy hívják, hogy bór-kását etet vele. És
miután halálra rémítette a szegény kis öreget, alaposan helybenhagyta őt.
– Hát, Arthur, én kétszer is meggondolnám, hogy egy ilyen vérszomjas fiatal ördögre ruházzuk
rá az ügyeinket, mint amilyennek ez a Sherwood látszik. Bór és neutron, mi? Mondhatom, pokoli
egy ötlet.
– Azt hiszem, nincs igazad, Homer. Támadóbb politikát kell folytatnunk. Sherwood pontosan az
az ember, aki élesre köszörüli azt a fegyvert, amit mi kovácsoltunk. Mondja csak, Sherwood, fölte-
hetek magának egy egyenes kérdést?
– Csak rajta, kérdezzen bármit. Mit mondott, hány pint véremet akarja?
– Nem kell megsértődnie, ember! Engem tulajdonképpen csak az lep meg, hogy mért kellett
magának olyan sok idő – kis híján egy év – ahhoz, hogy visszajöjjön Inischvickillane-re: Ez engem
közelről érintett, mivel úgy döntöttem, hogy addig tovább viszem az ügyeket, amíg maga vissza
nem jön ide. Már kezdett elfogyni a türelmem. Sőt még arra is ráfanyalodtam, hogy fölkereked -
jem, és magam menjek el magához – Ballinskelligsbe, ha nem tévedek?
– Remélem, meg volt elégedve az akkori viselkedésemmel?
– Teljes mértékben, bár tudja, igazság szerint föl kellett volna ismernie!
Már-már azt hittem, hogy a következő pillanatban fölrobbanok, amikor Fanny elnevette magát,
és megfogta a karomat.
– Ha nem vetted volna észre, a bolondot járatja veled. Hozzá kell szoknod ehhez a rettenetes
őrültekházához. Gyere, sétáljunk egyet a tengerparton.

18. A PARTSZEGÉLYEN
Apály volt, ezért a homokos partszegélyen bandukoltunk.
– Ne tévesszen meg Mary Ann. Valójában ő nagyon okos.
– Egyáltalán nem tévesztett meg. Nem ő volt az, aki megoldotta az öregedés problémáját?
– Hát semmi se kerüli el a figyelmedet? Ámbár csak rá kellett nézni Arthurra. De honnan tud-
tad, hogy épp Mary Ann?
– Ó, mindössze néhány beszélgetésfoszlány meg jó adag megérzés. Ellenben jól kieszelték ezt a
bunyót. Csak nem azalatt, amíg mi úton voltunk Caragh-ból idefelé?
– Nagyrészt igen, azt hiszem. De nagyon jól álltad a sarat.
– Ostoba helyzet volt. Mintha egyetlen valamirevaló ütőkártya sem lett volna a kezemben.
– Ami azt illeti, Arthur nemcsak bolondozott. Valójában nagyon belefáradt már ebbe a hosszú
ütközetbe. És nemcsak neki, hanem mindannyiunknak nagyon nehéz volt.
– Miért volt nehéz?
– Arthurnak azért, mert az ő vállára nehezedik az egész kulimunka. Mary Annek, mert semmit
sem képes komolyan venni. Nekem pedig azért, mert néha nagyon elkeseredem.
Gyönyörű, tiszta este volt. Végre eljött az alkalom, hogy választ kapjak első kínzó kérdésemre.
– Idelátszik? – kérdeztem.
A lány fölmutatott a Delta és Omikron Herkules közötti csillagfüzérre.
– Nem nagyon látszik – suttogta –; szabad szemmel legfeljebb egy halvány fénypont vehető ki.
Néztem az eget. Ez volt hát a forrása ennek a tudományos előretörésnek, az ismeretek e robba-
násának, amely fenekestül föl fogja forgatni a mi kis emberi világunkat. Nincs mit csodálkozni,
hogy éppen ez nem jutott eszembe.
– Mi volt a baj? A növekvő forróság?
– Igen, fokról fokra elevenen megfőttünk, ahogy a napunk egyre fényesebb lett. Nemzedékről
nemzedékre próbáltunk alkalmazkodni az új körülményekhez. Hatalmas hűtőházakba költöztünk,
de a végén már ez sem segített. A kövek megolvadtak és lángra lobbantak, pontosan úgy, mint ma
este a tenger, amikor kiszálltunk a kocsiból. Ezért borultam úgy ki. Ami itt gyönyörködtet, az ott
halálos fenyegetés volt. A bolygónkon a halál lett az úr. Egyik napról a másikra vége szakadt egy
ezermillió éves fejlődésnek.
Ismét átkaroltam a vállát. Ezúttal nem ellenkezett. Elnevette magát.
– Ha tudnád, milyen voltam azelőtt, aligha csinálnád ezt. Egyáltalán nem hasonlítottam ember-
re.
 Most már kezdtem látni az indítékokat. Semmi értelme sem lett volna fizikai testet útnak indí -
tani az űrön át. Az volt a fontos, hogy az információt átjuttassák, az információtömeget. Minden-
esetre ez sokkal könnyebben megoldható.
– Ezek szerint fölcseréltétek a testeteket, személyiségetek kémiai részét, de meghagytátok az
elektronikus oldalát. A számítógép nyelvére lefordítva, előző agyatok programját emberi agyba
tápláltátok be.
– Hasonló volt ez ahhoz, mintha egy nagyon nagy számítógép programját akarnánk betáplálni
egy kis számítógépbe, mintha nagy mennyiségű drága folyadékot akarnánk egy kis térfogatú
edénybe beletölteni: közben rengeteg elcsorog és kárba vész. Képzeld el, ha megpróbálnád a te
fölfogóképességedet egy kutya agyába belesűríteni. Minden homályos és elmosódott lesz, mint
amikor hirtelen ködbe borul a táj. Elvégre is mi valahol a harmadik és a negyedik rend között tar -
tottunk a fejlődés lépcsőjén.
– Bocsáss meg, de nem értem, mi az a harmadik meg negyedik rend – szakítottam félbe.
– Ó, csupán egy durva mércéje az intelligenciának. Mi meg tudtunk birkózni olyan problémák-
kal is, amelyek nagyjából egymilliárdtól tízmilliárd információegységet tartalmaznak. Most vi-
szont mintegy százmillió egységre futja csak az intelligenciámból.
– Oszd el az információegységek számát egymillióval, és vedd a tízalapú logaritmusát, mi?
– Hagyd abba ezt a gyerekes fecsegést! – toppantott Fanny, miközben alaposan rátaposott a lá-
bamra.
– Fene nagy erő van a lábadban. Honnan van? Úgy értem, milyen nyersanyagokból gyúrták ösz-
sze, vízből, közönséges szénből, nitrogénből és más hasonlókból?
– Biztos vagyok benne, hogy nem. Embert konstruálni közvetlenül szervetlen anyagokból ne-
gyedrendű probléma, és ez úgy hiszem, meghaladta volna erőnket. Sokkal egyszerűbbnek látszott
természetes úton előállított testeket szerezni, venni, és aztán betáplálni az információt az agyba.
Véleményem szerint ez harmadrendű probléma, semmi esetre sem nehezebb annál. De kérdezd
meg inkább Dickeyt. Vele még közelebbről nem ismerkedtél meg, de ez az ő területe. Mint látha -
tod, mi hárman eléggé kiegészítjük egymást: Mary Ann meg Dickey birtokolja a kémiai és a bioló-
giai ismereteket, míg én a fizikaiakat. Kétségkívül jobb így, mintha mindhárman egyformák vol-
nánk.
– Ezek szerint az Í.I.T. korai, kémiai fázisában a többiek fogták a kormányt, míg most te vagy a
felelős az összes új fizikai eredményekért.
– Így is lehet mondani.
– Vagyis ha én most bedobnálak a vízbe, akkor ügynöki feladatomat ezzel végrehajtottam vol -
na, nem? Emlékezz csak, mit mondtál rólam, hogy milyen veszélyes fickó vagyok.
Alig tudtam elkapni a másik lábamat.
– Ugye, nem szereted, ha kinevetnek? Egy fikarcnyival se jobb a többinél – mondtam évődve.
– Nem szeretem, ha hülyének tartanak.
– Ne légy már olyan undorítóan emberi – zártam le a vitát.
A lány hangos, csengő nevetése túlszárnyalta a tenger morajlását.
Lassan, karonfogva folytattuk a sétát, és a fejemben szüntelenül tovább kergetőztek a gondola-
tok. Egy halálraítélt fajtának élete utolsó tetteként valahogyan sikerült átjuttatnia egy másik boly-
góra tapasztalatai és tudása egy részét. Ez eddig világos. De hogyan?
Az egyik csillag körül keringő bolygóról információt juttatni egy másik csillag bolygójára nem
megoldhatatlan föladat. Már mai műszaki tudásunkkal is elképzelhetőnek tartunk ilyesmit. Ez a
Fanny nevű lány szemlátomást közönséges emberi lény, akinek az agyára valamilyen úton-módon
egy más fajtól származó információt másoltak át.
A gyermekkel nem születik vele a fizika és a matematika ismerete. Mindez úgy íródik rá a föl-
növekvő gyermek agyára, az elolvasott könyvekből, tanárai szavaiból, no meg természetesen a
környező világ megfigyeléséből. Valamilyen úton-módon, amelyet még mindig nem ismerek, ezt a
normális folyamatot egy sokkal hatékonyabb módszerrel cserélték föl, olyan módszerrel, amely fe-
lett egy idegen fajta rendelkezik. Az indok világos: hogy el ne enyésszen nyomtalanul, át akarta
örökíteni az emlékét.
Megálltunk, és egy percig némán figyeltük, amint a hullámok lágyan simogatják a homokot.
– Nagyon szép itt. Nem hiszem, hogy pontosabb elképzelésünk lett volna a szépségről, gondo-
lom, nem is nagyon bővelkedett ebben a mi világunk, ez a forró, égő salakhalom.
Lábával bepöccintett egy kavicsot a vízbe.
 – Nem siránkoztunk, ehelyett eltökéltük, hogy továbbadjuk, amit lehet. De most, furcsa mód,
mintha lanyhult volna bennem ez az eltökéltség. Mi értelme van az egésznek? Itt ugyanaz a sors
vár ránk. A Föld is már megtette a fél utat a pusztulás felé. Az évek múlásával a Nap elkerülhetet -
lenül egyre fényesebb lesz, akár a mi csillagunk, és a Földön is menthetetlenül meg fog szűnni az
élet.
– Szerintem megvan a lehetősége, hogy valami értelmes dolgot műveljünk, csak elég okosak le-
gyünk hozzá, hogy észrevegyük ezt a lehetőséget – mondtam.
– De hogyan lehetnénk elég okosak? Engem a legjobban az egyensúly hiánya döbbent meg: a
világmindenség döntő befolyással van ránk, anélkül hogy mi a legkisebb befolyással is lehetnénk
a világmindenségre.
– Én viszont azt mondom, hogy lehetnénk, ha eleget tudnánk.
– Hogy átláthassuk az egész logikai elgondolást?
– Hogy megláthassunk egy jobb logikai elgondolást, mint amilyen a valóságos. Ebben az eset-
ben, úgy hiszem, lehetne esélyünk.
– Lehet, hogy igazad van. De fogalmunk sincs róla, hogy ehhez milyen magasra kell fejlődnie az
intelligencia szintjének – mondta Fanny.
– Az az egy biztos, hogy az ember messze alatta van ennek a szintnek. A te fajtád sem érte föl,
talán csak kevés hiányzott, talán nagyon sok. De elkövetkezhet – a te szavadat használva – a ne-
gyedik rend vagy a tizedik vagy a milliomodik.
– Én azt hiszem, hogy ha egy fajta nem jut eléggé előre, akkor elpusztul, mint ahogy mi elpusz -
tultunk.
– Ti nem pusztultatok el. Ami most a fejedben van, az túlélte a pusztulást. Ez egy évszázadot
vagy egy évezredet is megtakaríthat az emberiségnek. Ez előbbre lök bennünket a hosszú úton.
De lehet, hogy mi se jutunk el sehová. Lehet, hogy végül mi is átadjuk az információ töredékét
egy másik teremtménynek. És lehet, hogy a végén valaki mégiscsak elér a mindenki más számára
elérhetetlennek bizonyult célhoz.
– Jól van, Mr. Halászlegény, megértettem a leckét. Csak olyankor butulok meg, ha elkeseredem.
Elindultunk felfelé a partról. Keskeny ösvény vitt fel a szirtre. Ha nehezen is, de kettesben sike -
rült fölkapaszkodnunk rá.

EPILÓGUS
Geoffrey Holtum rég befejezte az olvasást. De csak ült az üres cointreau-s üveg, a kihűlt kávé
meg a rég kialudt tűz mellett, és vakarta a fejét.

A SZERZŐ ÉLETRAJZA
A földi életet megteremtő és tápláló energiaforrás, a Nap változatlan fénnyel ragyog évmilliárdok
óta. Ha felpillantunk az esti égboltra, ott is olyan csillagokat látunk (ritka kivételtől eltekintve),
amelyek a Naphoz hasonló tartós energiaforrások. A csillagászat és atommagfizika 1940 táján de-
rítette fel ezeknek a fősorozatbeli csillagoknak a működési elvét. A Nap-szerű csillagok gyomrá-
ban 15-20 millió fokos meleg van. Óriási forróság ez a világűr hidegéből nézve, mégis alacsony
hőmérséklet az atommagfizikusok szemében. Éppen csak arra elegendő, hogy a legkönnyebb
atommagok egymásba hatoljanak. Hans Bethe, George Gamow, Teller Ede számításai mutatták
meg, hogy a hélium felépülése hidrogénből annyi energiát szabadít fel, amennyi tízmilliárd esz-
tendőn keresztül tudja a Nap (és a hozzá hasonló csillagok) fénylését táplálni. Megoldódott az
asztrofizika alapproblémája. Megértettük az átlagcsillagok szerkezetét.
Az univerzum azonban nem merev arcú állókép, hanem változó, alakuló világ. A mai égitestek
lépten-nyomon mutatják annak bizonyítékait, hogy mindegyikük történeti fejlődés terméke. Egy-
szerű számítás győz meg arról is, hogy minden csillag, minden bolygórendszer szigorú természet-
törvények szerint sodródik kozmikus végzete felé. A Nap anyagának 15%-a fémekből és más ne-
hezebb atomokból tevődik össze, a Föld szinte kizárólag ilyeneket tartalmaz. Ezek az atomok itt, a
Naprendszer területén nem keletkezhettek: sehol nincs meg a szükséges (százmillió fokos vagy
még magasabb) hőmérséklet. A Földön ma fellelhető radioaktív elemek (az uránium, tórium atom-
jai) bomlékonyak, nem létezhetnek 6-7 milliárd évnél régebben. Honnan származnak ezek az ato -
mok? Milyen forró vegykonyhában született meg a mai égitestek anyaga? És mi lesz a Napból, a
többi csillagból azután, ha elfogy bennük a hidrogén, kimerül a nukleáris tüzelőkészlet? Olyan
problémák, amelyek összefüggnek az emberi lét fennmaradásának kérdésével is. Évszázadok óta
foglalkoztatják ezek a problémák az emberiséget – gondoljunk Az ember tragédiájára. De csak a
XX. század közepén jutott a természettudomány arra a fejlettségi fokra, hogy egzakt módszerek-
kel szerkeszthették meg a választ.
A csillagászati kutatás és a magfizikai felfedezések találkozásának nagyszerű pillanatában egy
széles tudású és fantáziadús tudós, Fred Hoyle felírta a csillagok nukleáris történelmének diffe-
renciálegyenleteit. Ezeket számítógépbe lehetett betáplálni. A számítógépek a jelen helyzetből el-
indulva felrajzolták a csillagok múltját és jövőjét. A csillagászat a háromdimenziós tér mélységei-
nek feltárása után elkezdte a negyedik dimenziónak, az időnek a feltérképezését is. Ezáltal a jelen
pillanatot magyarázó tudományból múltat és jövőt feltáró egzakt tudománnyá vált.
1950 táján elsőként Fred Hoyle állapította meg, hogy a szupernóva-fellángolások, az égbolt
ezen csodálatos tüneményei a csillagóriások haláltusáját mutatják, azt a döbbenetes pillanatot,
amikor az anyag végleg belehull a saját maga által teremtett gravitációs sírba. Ezenközben szüli
meg a nehéz atomokat, a vasat és az uránt, amelyre az emberiség jelenét és jövőjét építi. 1950-
ben a konvencionális csillagászok hitetlenkedő mosollyal fogadták ezt az állítást. Az utolsó húsz
esztendőben azonban a csillagászati világkép megváltozott. Kiváló fizikusok fordultak a csillagok
felé, amikor azt látták, hogy künn az univerzumban a modern fizika törvényei – amelyeket itt, lan-
gyos Földünkön alig akartunk észrevenni – a jelenségek elsődleges mozgatói. A csillagászok ma
már az egyetemen tanítják a nukleáris asztrofizikát, az atommagok és csillagok történelmét. Öt
esztendővel ezelőtt Hoyle és Fowler a tejútrendszerek sajátságait vizsgálva arra a következtetés -
re jutott, hogy azok centrumában a csillagoknál milliószorta nagyobb égitestek alakulhattak ki, és
ezek felfokozva, felgyorsítva rohannak végig az anyag fejlődéstörténetén. Hoyle és Fowler tanul-
mányának megjelenése után pár héttel fedezték fel a kvazárokat, a világmindenség legmesszebb
ragyogó jelenségeit. A Napénál billiószorta ragyogóbb fényük a tér és idő irdatlan mélységeiből
ér szemünkbe. E felfedezés adott lendületet annak a kutatásnak, amely a csillagok után a tejút -
rendszerek életét és halálát, az univerzum egész történelmét tette egzakt vizsgálat tárgyává. E
kutatások vezéralakja, ötlettára Fred Hoyle. A csillagkongresszusokon ő a legérdekesebb ember,
az ő előadásain legzsúfoltabbak az előadótermek.
Fred Hoyle, a cambridge-i egyetem egykori diákja, mai professzora, ötvenöt éves. Jelenleg a
csillagtörténelem még pontosabb differenciálegyenleteinek felírásán, elektronikus számítógépek-
kel való megoldásán dolgozik. A nagy angol természettudósok sorában Newtont, Maxwellt, Dar -
wint, Eddingtont követi. A tapasztalattól indult el, de briliáns matematikai készséggel kihántja an-
nak összes konklúzióit, így nem követi, hanem vezeti az empirikus kutatást.
Abban is méltó utóda a nagy elődöknek, hogy e konklúziókat nem tartja meg magának és tudós
kasztjának. A modern természettudományok tanulságai túlságosan súlyosak ahhoz, hogy a csillag-
vizsgáló tornyokba lehetne őket zárni. Könyvei („Az univerzum természete”, „A csillagászat hatá-
rai”, „A döntés évtizede”, „Ember és materializmus”, „Ember és galaxis”) a gondolkodó emberek
széles körében elterjedt olvasmányok. A tudományos megalapozottság, az univerzum önmagában
való létének, objektív megismerhetőségének biztos tudata mellett élvezetessé teszi e köteteket
írójuk ragyogó stílusa, bátor fantáziája. Milyen kár, hogy egyik könyvét sem fordították még ma-
gyarra. Reméljük, egy esszégyűjtemény hazai kiadása nem várat már soká magára.
A tudósok közül senki nem érzi Hoyle-nál erősebben, hogy az emberiség sorsa összeforrott az
univerzum sorsával. Az Értelmes Ember ugyanannak az univerzumnak a törvényes gyermeke,
mint az üstökösök és galaxisok. A csillagász szemével nézve a félmillió éves emberiség túlontúl la-
bilis alakulat. Hogy mi lesz a végzete, azon múlik, milyen gyorsan találja meg helyét az univer-
zumban. A most elszabadult tudományos-technikai forradalom olyan jövő felé sodorja az emberi
társadalmat, amelyre még nem készült fel. Az ember kezébe kapta a tudomány eredményeit (az
atomenergiát és molekuláris genetikát), de pszichológiailag, etikailag még nem nőtt hozzá. A XX.
század második felében még lokális pártpolitikusok döntenek embermilliók sorsáról. Kinek volna
több mondanivalója, több figyelmeztetni-valója, mint annak a csillagásznak, aki először tanult
meg tájékozódni évmilliárdos időtartományokban anélkül, hogy eltévedt volna.
Fred Hoyle tudományos közleményeit százak tanulmányozzák. Esszékötetei ezrekhez jutottak
el. Tudományos-fantasztikus regényeit azonban millióan olvassák. Hoyle tudja, hogy a természet -
tudományos felfedezések társadalmi következményeinek levonása már korántsem olyan egzakt
művelet, amelyet egy számítógép csalhatatlanságával lehet elvégezni. A témáról nem lehet tanul-
mányt írni, legfeljebb esszét, még inkább regényt. Így írta meg a cambridge-i egyetem professzo -
ra, a Royal Society tagja korunk intellektuálisan legizgalmasabb utópisztikus kalandregényeit. El-
sőként a „Fekete felhőt” (1957), amelyben az emberiség – először történelme folyamán – egy szu-
per-intelligenciával találja magát szemben, és azon dől el a Föld léte, hogy képesek vagyunk azt
megérteni, vagy sem. (Ez a regény a Szovjetunióban is nagy sikert aratott.) Az „Ötödik bolygó”
szatirikusan kritizálja az űrkutatás visszásságait (1963). Az „A mint Androméda” (1962) és az
„Androméda-áttörés” (1964) két legújabb és talán legmélyebb problémákat felvető regénye.
Elénk tárja, miként nőhet fel az emberiség rendkívüli megpróbáltatások árán saját jövőjének tu -
datos formálójává. Itt közreadott könyve, az „Osszián küldetése” (1959) pedig egy fordulatos
kémhistória keretében mutatja meg, hogy érdemes megtanulnia a homo sapiensnek agya telje-
sebb használatát.
A regényíró Fred Hoyle nem választható el a tudós Fred Hoyle-tól. Töprengő, vitatkozó, saját
tévedéseit kijavító embere a XX. századnak, aki a jövőt kutatja értelmével. Minden írása a körül a
kérdés körül forog, amelyet a „Fekete felhő” epilógusában így fogalmazott meg: „Nagy nép aka-
runk maradni egy szűk világban, vagy inkább leszünk egy parányi nép egy hatalmasabb univer-
zumban?”
Marx György

ÉRINTKEZÉS A CSILLAGOK KÖZÖTT

Kietlen, életidegen világ az univerzum. A csillagok izzó pokla, a csillagközi tér dermesztő hide-
ge elpusztít minden életcsírát, mielőtt megelevenedhetne.
Csupán elszigetelt zugokban, a meleget árasztó csillagok langyos környezetében adódhat lehe-
tőség arra, hogy élet támadjon. Ha egy csillagtól megfelelő távolságban elegendő méretű bolygó
kering, ha a csillag sugárzása tartós ahhoz, hogy évmilliárdokon át melengesse a bolygóbölcsőt,
csak akkor lehet remény arra, hogy ott az univerzum legszebb tüneménye: az élet megszülessék.
Ha további évmilliárdokon keresztül langyos légkör óvja az újszülött életet, akkor lehet remény
arra, hogy az kibontakozzon, értelmes lények társadalma váljék belőle. Olyan lényeké, akik kutat-
va néznek körül a mindenségben, meg akarják érteni azt, és akik magukhoz hasonló értelmes lé -
nyek nyomát keresik.
A Nap körül kilenc bolygó és ezernyi apró égitest köröz. Talán a Mars bolygón is tengődik vala-
mi primitív élet, de értelmes lények csak a Naprendszer egyetlen égitestjén léteznek: itt a Földön,
mi, emberek. A csillagászok, fizikusok, biológusok egyetértenek abban, hogy tíz fényévnyi távol -
ságon belül szinte kizárt hozzánk hasonló értelmes társadalom előfordulása. A Naprendszer többi
bolygói túlságosan forrók vagy túlságosan hidegek. A közeli csillagok vagy nem elég nyugodtak
ahhoz, hogy a szükséges évmilliárdokon át költögessék egy bolygó-melegházban az életcsírát,
vagy túlságosan aprók ahhoz, hogy esély lehetne közelükben élethordozásra alkalmas bolygó elő-
fordulására.
A legközelebbi csillag, amely hasonlít a Naphoz, amelynél reménykedhetünk, hogy feltételezett
bolygóján értelmes lények létezhetnek, a Tau Ceti, 11,8 fényévnyi távolságban. Elképzelhetetlenül
nagy távolság ez, százbillió km-nél is több. Mai leggyorsabb rakétáinknak is százezer esztendeig
tartana az út, amíg eljut odáig. És a Tau Ceti a legkedvezőbb eshetőség. Szigorúbb becslések sze-
rint tízszer, talán százszor nagyobbnak ítélik meg azt a távolságot, amely a Tejútrendszer értel-
mes társadalmait egymástól elválasztja. De még úgy is sok ezerre, talán millióra tehető azoknak a
bolygóknak a száma a Tejútrendszer korongjában, amelyek értelmet hordoznak.
Az emberiség egyik legmerészebb álma, hogy kapcsolatot találjon a testvértársadalmakkal.
Hogy megossza velük tudását, gondjait. Hogy amikor a Nap öregedése pusztulással fenyegeti a
Földlakókat (öt-hatmilliárd év múlva), átadhassuk nekik kulturális örökségünket, vagy megkér-
dezzük tőlük, a tapasztaltabbaktól, milyen módon kerülhetjük el a végzetet.
Utópisztikus kalandregények szerzői könnyen megoldják a csillagközi érintkezés problémáit.
Egy ügyes feltaláló űrhajót épít, és egyszerre csak ott terem a másik életszigeten. A jövőről mesé-
lő szerzők el sem tudják képzelni a 3. évezredet a csillagközi űrt átszelő rakéták nélkül.
Sajnos, a tudomány határozottan szertefoszlatja ezeket az álmokat. A csillagközi térben nincse -
nek sínek, amelyekbe a csillagközi jármű kerekei kapaszkodhatnának. Egyedüli közlekedési esz-
köz a rakéta, amely maga épít pályát magának a kifújt égéstermékekből. Ez viszont elkerülhetet-
lenül olyan üzemanyag-pocsékolással jár, ami a rakétát nagyon is rövid járatú utazóeszközzé te-
szi. A fizika alaptörvényein (az energia- és impulzusmegmaradás tételén) alapuló számítás elke-
rülhetetlenül azzal a szomorú konklúzióval jár, hogy még a Föld összes (kémiai és nukleáris) ener-
giakészlete sem volna elég többre, mint egy fényéves kirándulásra. A Tau Cetiig és vissza a Nap -
rendszer bolygóin fellelhető összes uránium feláldozásával sem tehetnénk meg az utat egy em-
berélet alatt. A probléma minden komoly tudósa egyetért abban, hogy a legközelebbi értelmes vi-
lágok meglátogatása aligha lesz valaha is lehetséges.
Fred Hoyle, az „Osszián küldetésé”-nek írója kitűnő és lelkiismeretes tudós. Ő science fiction
regényt írt, de egyikben sem tételezett fel olyan fizikai lehetetlenséget, mint a rakétaút egy távoli
csillagig. Az ember találkozását az univerzum mérhetetlen lehetőségeivel mindig másként: a ra-
kétautazásnál realisztikusabban oldja meg.
Ebben a regényében az ír tudósok egy üzenetet fognak fel, amelyet elektromágneses hullámok
továbbítanak a Földre. Az 1960-as évek fejlett rádiótechnikája alapján azt kell mondanunk, hogy
ez már mai technikai ismereteink mellett is lehetséges. A híradástechnikus mérnökök egybehang-
zó kijelentése szerint lehetőség van 10-100 fényéves távolságok áthidalására, ha meglevő techni-
kai lehetőségeinket maximálisan kihasználjuk. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy információhidat
verhessünk legközelebbi szomszédainkig!
Tekintsük át, milyen feltételeknek kell teljesülniük. A rádióadóból kisugárzott energiából akko-
ra hányadnak kell eljutnia a felfogó antennára, hogy az ott észrevehető jelet produkáljon, mert az
üzenet csupán így emelkedik ki a kozmikus zajból, így válik ki a rendszertelen rádiózörejek közül.
Tudjuk, hogy a légkör az elektromágneses hullámok két tartományában átlátszó: a látható fény
hullámhosszán és az ultrarövid rádióhullámok hullámhosszán. A látható fényt ma kevésbé ítéljük
alkalmasnak jelközvetítésre, hiszen a Nap fénye elvakítaná a Tau Ceti észlelőit, a Tau Ceti csillag
fénye viszont bennünket kápráztatna olyan erősen, hogy nem vennők észre a csillaghoz közel ke-
ringő bolygóról küldött fénytelefont. (Igaz, hogy ez a következtetés nem feltétlenül meggyőző. A
lézer felfedezése óta komolyan fontolgatják azt a lehetőséget is, hogy a napszínkép egy sötét vo-
nalának helyén észrevehető fényjel volna továbbítható.)
Ma mindenesetre egyszerűbbnek látszik, ha a fényablak helyett a légkör rádióablakán keresz-
tül kíséreljük meg az érintkezést. Az univerzum legsötétebb, legcsendesebb a deciméteres rádió-
hullámok tartományában. Legérdemesebb itt próbálkozni vétellel és adással. Arra gondolhatunk,
hogy a Keresett Nép is ugyanabban az univerzumban él; mint mi, így az ő tudósaik ugyanúgy íté-
lik meg az esélyeket. Reméljük, ők is a radarberendezések által használt deciméteres hullámhosz-
szat választják.
Egy normális URH-adó energiája már a Naprendszeren belül annyira szétfoszlik, hogy belevész
a kozmikus rádiózajok óceánjába. Véletlenül kapcsolat létre nem jöhet. Csak céltudatos munka ve-
zethet célhoz. Először is koncentrálnunk kell az adást egy megadott irányba. Százméteres átmé-
rőjű vagy még nagyobb antennával (ilyenek már léteznek!) elérhető, hogy a kisugárzott rádiójel
tűként fúrja át az univerzumot, egész energiája szűk szögben halad, így számottevő (ugyan még
mindig kicsiny) hányad eljuthat a Másik Nép ránk irányzott nagy kiterjedésű vevőantennájára.
Vagy ha Ők sugároznak irányítottan felénk, a mi megfelelően álló óriásantennánk felfoghatja az
adást.
Másik követelmény: az adást nagyon szűk hullámhossztartományba kell koncentrálnunk. A ter-
mészetes zajok egyenletesen oszlanak el a különböző hullámsávokon. Minél élesebb hullámhosz-
szon adunk, annál nagyobb lehet a reményünk, hogy jelünk kiemelkedik a zajtengerből. 10 10
Hertz frekvencián 1 Hertz frekvenciaszélesség ma már elérhető.
Az antennaméret, adóenergia, sávszűkítés optimumát választva rádiójellel áthidalható 10 vagy
100 fényév, ha az egymást kereső két nép olyan technikával rendelkezik, amilyen a mai földi tech-
nika csúcsa, és ha céljaik, gondolataik összetalálkoznak. Ha Ők keresnek bennünket itt, a Földön,
a Nap-csillag szomszédságában, és ha mi is megsejtjük a Másik Nép helyét, talán ott, a Tau Ceti
körül. De nemcsak az antennákat kell egymás felé irányítani, hanem az adás és vétel időpontjá -
nak és hullámhosszának is össze kell illeszkednie. Sok milliárd lehetőség közül kell megtalálnunk
azt az egyet, amelyet az ő tudósaik is legmegfelelőbbnek ítélnek…
1962-ben amerikai rádiócsillagászok megpróbálkoztak azzal, hogy jeleket fogjanak a Tau Ceti
irányából 21 cm-es hullámhosszon, a csillagközi hidrogéngáz hullámhosszán. Az első kísérlet si-
kertelen volt, anyagi fedezet hiányában néhány hét múltán a próbálkozást abba kellett hagyni. De
a híradástechnika intellektuális kihívása elhangzott. A technikai lehetőségeket elértük. Már csak
értelmünknek kell találkoznia a Másik Nép (talán a Tau Ceti népe) értelmével, és ha a két távoli
világ társadalma egyet akar, ha tudósaik egyforma logikával gondolják végig a lehetőségeket,
egyszer talán megvalósul a kozmikus találkozás, az emberi történelem egyik legnagyobb pillana-
ta.
Hogy ez mit jelenthet az emberiség számára, nem kell külön megmagyarázni azoknak, akik
„Osszián küldetésé”-t olvasták.
Marx György
Tartalomjegyzék
Prológus 11. Inishtooskert szirtjein
1. Londoni előzmények 12. Az Írországi Ipari Társulat
2. Behatolás az ellenséges területre 13. Néhány következtetés
3. A Marrowbone Lane-i ház 14. Ketrecbe zárva
4. A zenészfiú 15. Chance betoppan
5. Hajsza a mezőn 16. Végre áttörés
6. Utazás délnek 17. Újból Inishvickillane-en
7. A. G.H.P. vége 18. A partszegélyen
8. Első találkozás az Í.I.T.-vel Epilógus
9. Út a tengerhez A szerző életrajza
10. A vonalon át Érintkezés a csillagok között

Felelős kiadó: Kováts Miklós – Felelős szerkesztő: Millok Éva

A szöveghűséget ellenőrizte: Elek István – Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Lantos Zsuzsa – Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc
16900 példány, 9,4 (A/5) ív, MSZ 5601-59
68.4366 Athenaeum Nyomda, Budapest – Íves magasnyomás
Felelős vezető: Soproni Béla igazgató
IF 981 – f – 7072

Fülszöveg
1970-ben vagyunk. Írországban különös dolgok történnek. Az Ír Ipari Társaság cégére alatt
egyedülálló technikai, gazdasági és tudományos teljesítmények születnek. A nagyhatalmak ügynö-
kök seregét küldik az országba, hogy kifürkésszék az ÍIT titkát. Sikertelenül. Az angol titkosszol -
gálat egy Sherwood nevű fiatal fizikust bíz meg azzal, hogy hatoljon be a titokzatos területre, és
szaktudása segítségével fejtse meg a különleges produkciók okát. Sherwoodnak azonban nem
annyira szaktudásra, mint inkább körmönfont ügyességre van szüksége ahhoz, hogy veszedelmes
kalandok egész sorozata után céljához érkezzen. Fred Hoyle, a világhírű angol csillagász, ebben a
regényben elismerésre méltó tehetséggel ötvözi egybe a legizgalmasabb krimi fordulatokat a me-
részen szárnyaló tudományos képzelettel.