KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

BILENKIN

Hullámverés a Marson
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK

KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST, 1969

A mű eredeti címe
Дмитpий Билeкин: Mapcиaнcкий пpибoй
Иэдaтeльcтвo ЦК ВЛKCM
«Moлoдaя Гвapдия» 1967
FORDÍTOTTA MAKAI IMRE
A FEDÉLTERV GYÉMÁNT LÁSZLÓ MUNKÁJA
AZ UTÓSZÓT MURÁNYI MIHÁLY
AZ ÉLETRAJZOT APOSTOL ANDRÁS ÍRTA
TARTALOM
Furcsa lány Második levél (Elveszett a világűrben)
A széles látókör előnye Harmadik levél (Nem küldték el)
Megjelenik a zsiráf Negyedik levél (Ezt sem küldték el)
A szorgalmas tanuló meg a láthatatlan ember Ötödik levél (Alighanem az utolsó)
Miért? Hatodik levél (Ezúttal valóban az utolsó)
Lecke a relativitásból Leszállás a Merkúron
Egy poros ösvényen Ihlet és fantázia tudományban, alkotásban
Hullámverés a Marson (Murányi Mihály)
Túl a Napon A szerző életrajza (Apostol András)
Első levél (Megkapták) Dnyeprov – Bíbormúmia

FURCSA LÁNY
Jól harapott a hal, így hát észre se vettem, hogy lóg az eső lába.
Egyszerre csak üvegcsengésű csöppek táncoltak a rugalmas vízen, és halkan megzendült a folyó.
Gyorsan szaporodtak a vízen a himlőhelyek, úgyhogy befutottam egy gabonaszárító viharvert
védőtetejének oltalma alá. Az száraz hely volt, és a napvilág után sötétnek hatott; az avas szalmá-
ban egerek surrogtak. Nem tűnt rögtön a szemembe az a kicsiny emberi alak, amely egy cölöphöz
lapult, és csak egy perc múlva fedeztem fel a tizenkét év körüli kislányt. Mindene hegyes, vékony-
ka és aránytalan volt: naiv orrocskája, lenszőke varkocsa, sovány válla a kartonruha alatt és ösz-
szekarcolászott, meztelen térde. De tágra nyitott szürke szemével komolyan és merően nézett. Az
éji madaraknak van ehhez hasonló tekintetük.
– No, ez most tartós lesz – jegyeztem meg, csak hogy mondjak valamit.
– Nem, nem úsznak buborékok a vízen.
Hangja rekedtes volt és meggyőző. Szinte oktató. Még csak nem is nézett felém. Elmosolyod-
tam úgy, ahogy csak a felnőttek szoktak mosolyogni: barátságosan és leereszkedően.
– Honnan tudod?
– Tudom, és kész. Mindig így szokott lenni.
„Hm – gondoltam. – Talán csakugyan van valami összefüggés: minél nagyobb a légnyomás, va-
lóban annál nehezebben képződhet buborék. No, majd meglátjuk!”
– De holnap lesz eső meg eső. Tartós! – mondta a kislány.
– A meteorológia jó időt ígér.
– Mégis rossz lesz.
Vállat vontam.
A kislány végül kegyeskedett rám pillantani. Sandán, bizalmatlanul.
– Mert ott szivárvány van.
– Milyen szivárvány?
– Szép. És ragyog, ragyog…
– De hol?!
Valahová észak felé intett a fejével.
– Így hát maga se látja. Soha senki se látja. Pedig olyan szép.
Egy kissé meghökkentem. Hogy zavaromat leplezzem, még egyszer végignéztem a látóhatáron.
Szürke esőfátyol mindenütt.
– Te csak képzelődöl…
A lányka szörtyentett egyet az orrával.
– Mindenki ezt mondja… És senki se látja. Pedig én becsületes vagyok.
Valahogy nem is tudtam, mit feleljek.
– A papának is így szoktam mondani – folytatta közönyös, fakó hangon. – Eleinte szíjjal vert,
hogy ne képzelődjek. Fájt… pedig én egyáltalán nem képzelődöm.
– Jó, de hát most nincsen semmiféle szivárvány.
– Van.
– Hányadik osztályba jársz? – próbáltam másra terelni a szót.
– Negyedikbe.
A gallérom mögé esett egy csöpp, szárazabb helyre húzódtam, úgyhogy most már közvetlenül a
kislány mellett álltam.
– És hogy s mint? Érdekes ott nálatok az iskolában?
– Csúfolnak.
– Miért?
– Nem mondom meg.
Hallgattunk egy darabig. Előttünk zuhogó csöppek függönye lebegett, de ettől még észre lehe-
tett venni, hogy a távolban világosodik. Ott a kékség szemlátomást áttünedezett a foszladozó fel -
legeken.
„Igaza van a kislánynak, nemsokára eláll az eső – fordult meg a fejemben. – Kíváncsi vagyok,
nem vitte-e el az ár a horgászbotomat.”
Fejem magasságából jól láthattam e fura csitri szőke hajának választékát és domború homlo-
kát, ezét a kislányét, aki a gúnyolódást, sőt a verést is semmibe véve, makacsul védi a jogát, hogy
lássa azt, ami nincs.
– Te bizonyára szereted a meséket – szóltam.
– Nem, az mind kitalálás.
– És mit csinálsz most itt? – tértem át más témára.
– Sétálok. Ez érdekes.
– Miért?
Lyukas tornacipőjének az orrára nézett, és nem válaszolt.
– No, én megyek – mondta aztán határozottan. – A maga horgára meg hal akadt.
– Várj, még nem állt el az eső.
De szinte csak azért is, hogy rám cáfoljon, még a csepergés is megszűnt. Kiszabadult a napsu -
gár, és meleg fénykörében nedvesen ragyogni kezdett minden.
A kislány ráérősen, hátra se pillantva beleballagott a körbe. És szavamra, úgy tetszett, hogy ő
ennek a meleg fénykörnek a középpontja, és hogy a sugár engedelmesen követi. De ez persze
csak a képzelet játéka volt.
Amikor odaértem a parthoz, az úszó valóban le-lemerült. Rövid harc után kihúztam egy sügért
amely már megmohosodott az öregségtől; kétségbeesetten lobogtatta hátuszonyát, csapkodott a
farkával, és mindenképpen tiltakozott az ellen, hogy kivegyék éltető eleméből. Aranyszegélyű ke-
rek szeme vakon meredt a zöld növényzetre meg a napra.
De a zsákmány most már jóval kevésbé érdekelt, mint a kislánnyal való találkozás. Hazatérve
kérdezősködni kezdtem róla a háziasszonyomtól, egy fekete ruhás öreg nénitől, aki – nesztelenül,
mint a denevér – örökké a fazekak, az edényrudak, a köcsögök és más házi eszközök közt sürgött-
forgott.
– Akkor biztosan a Pahom Nyurkájával találkoztál, lelkem – válaszolta éneklő hangon. – Derék
kislány… – Felsóhajtott, és ráncos arca szomorú kifejezést öltött. – Derék, csak egy kicsit különös.
– És miben különös?
– Azt én meg nem mondanám, de különös…
– Bogaras, vagy mi?
– Ne-em… Csak olyan furcsákat beszél. Pahom már a doktorhoz is elvitte Tyeljakovóba, de az
nem talált semmi bajt, csak annyit mondott: „Jól kell etetni.”
Többet nem tudtam kiszedni belőle.
Csöndes, gyanakvó este volt. Idegesen hunyorogtak a csillagok a távolban, a száraz, fekete
ködben kék villámok lobbantak fel, majd hosszú idő múltán tompa, fenyegető dörej hallatszott on-
nan-felől.
A mennydörgés hízelgésnek is beillő fenyegetéseitől egy csöppet se félve, leányok haladtak el
előttem. Világos ruhájuk súlytalanul libegett az út homályos szalagja fölött arrafelé, ahol már egy
harmonika zihált, és néhány kis lámpás fénye pislogott. A nagylányok nyomában szórványosan
feltünedeztek a vékonyka csitrik, akiket még nem vettek be a mulatságba, de az már csábítóan
vonzotta őket.
A házzal átellenben álló csűr volt a szállásom. Nem tudtam aludni. Az idegeim – mint falun, hir-
telen időváltozás előtt máskor is – nagyon érzékenyen felfogták a természetben végbemenő távo-
li, ismeretlen lökéseket. Fülem feszülten figyelte a csöndet. És mivel sötét volt körülöttem, mivel
a természeten nyugtalanság uralkodott, a tudatom, érthetetlen állatszimbólumok hívására vála-
szolva, mintha a homályos végtelenben lebegett volna.
„Mégiscsak igaza volt a kislánynak… – gondoltam éber félálomba merülve. – Elromlik az idő.”
 – …Mondd el, mondd el, ne félj!
Egy hang felriasztott szendergésemből, és én, akár a megvakított sügér, eleinte nem tudtam
felfogni, hol vagyok, és mi vesz körül. Aztán az eszmélet meghatározta az ágy elhelyezését a csűr
falához viszonyítva, a csűrét az egész faluhoz viszonyítva, és így tovább, amíg utoljára minden
végleg a helyére került, ha időben nem is, legalább térben. Ekkor ráébredtem, hogy a falon túl ál-
ló kispadon – mondhatni közvetlenül a fülem mellett – beszélgetnek.
– Nem akarom… – hallottam a választ, és felfüleltem, mert a Nyura hangja volt, azé a kislányé,
akivel napközben találkoztam.
– Ó, mindjárt lesz itt jó mulatság! – vihogott egy női hang.
– No, ne kényeskedj, ne kéresd magad – unszolta az első hang.
Megismertem: a vastag ajkú Fegykáé.
– Nem akarom, megint kinevettek. Engedj!
– Te jársz a sarkunkban, mintha pórázon vezetnénk, de ha unatkozunk, akkor „engedj”… – szólt
haragosan a nő.
Azt is kitaláltam, hogy ez a hang kié: a pirospozsgás, szép Masáé.
– Hát mi vagyok én nektek, játékszer? – suttogta Nyura.
– Rajta, rajta! – biztatta Fegyka. – No, hát mit láttál ott, a Csörgő Kútnál? Tudod, Masa, neki-
gyürkőztünk, hogy csupa mulatságból megmártsuk, ő meg elkezd nekünk hamukázni: „Jaj, fiúk,
várjatok, mit látok én!”
– És megmártottátok? – érdeklődött gyakorlatiasan egy újabb hang. Ezt nem ismertem.
– Aha…
– Bolondok! Ott hideg a víz, könnyen meghűlhetett volna.
– Csak a tóban…
– Akkor oda se neki. Nosza, rajta, Nyura, mesélj! Én szeretem hallgatni, Masa: érdekes, kü-
lönb, mint a rádió.
– Eltaláltátok, kit hallgassatok: egy kis bolondot – felelte női következetlenséggel Masa.
Én idegen létemre is megsajnáltam Nyurát, a fiúk helyett meg elszégyelltem magamat. Felug-
rottam, hogy felöltözzek, kimenjek, és véget vessek ennek a csúfolódásnak.
De ekkor meghallottam Nyura válaszát:
– No és, lehet, hogy kis bolond vagyok, de azért látom azt, amit te nem látsz.
A fiúk hahotára – fakadtak. Én megdermedtem saját felfedezésemtől: a kislány hangjában nem
volt semmi sértődöttség! Nem sebezte meg a „kis bolond” szó, nyilván annyira megszokta már.
Persze, hisz ezt vágták a fejéhez egész rövid életén át… Az a csoda, hogy Nyura még nem ismerte
el végleg: környezetének joga van ahhoz, hogy ővele másképp bánjanak, mint másokkal! Ez zök-
kentett ki engem a kerékvágásból. Felháborított a vele való bánás, az ő félénk tiltakozása, és még
csak eszembe se jutott, hogy a többiek számára ez a szabályos. Köztük az ő számára is.
Nem sokáig kellett várnom feltevésem igazolására.
– Kezdd el, Nyurka – következett a parancs. – Ha elmondod, kapsz egy almát.
Ezt Fegyka mondta.
– De nem nevettek ki?
Valaki felkacagott.
– Nem.
– Becsületszavadra?
– A legeslegbecsületesebb szavamra…
Őneki elég volt ez a csekélység is… Komoly, „asszonyos” hangon elkezdett beszélni valamiféle
foltokról – „feketék, mint a paca” amelyekből sok van a föld alatt. Szeszélyes alagutakról, barlan -
gokról, amelyek feltárultak a szeme előtt, meg arról a sok hihetetlen dologról, amelyekkel tele
volt a képzelete, és amelyekről mohón vágyott mesélgetni. Kitalálása meggyőző volt, és nyilvánva-
lóan hízelgett neki, hogy őnála idősebbek jóformán közbeszólás nélkül hallgatják, sőt egy pillanat-
ra el is hiszik, ahogy a szép mesét elhiszi az ember.
– Hát kincseket nem láttál? – vágott közbe az a hang, amelyet nem ismertem.
– Nem, Petya bácsi, nem láttam.
– Kár. Kincsekről hallani érdekesebb volna. Ha kitalálsz valamit, gyere el hozzám, meghallga-
tom.
– Jó.
– Petya bácsi, igaz, hogy ő találta el, hol ássanak kutat? – kérdezte Fegya.
 – Hazugság!
– Láttam… – folytatta volna Nyura, de Petya bácsi rögtön félbeszakította:
– Menj innen! Késő van már ahhoz, hogy az utcán fecsegj!
– Elülnék még egy kicsit…
– Mit mondtam, én neked, mi?!
A pad enyhén megnyikordult. Nyura eltávozása után másra terelődött a beszélgetés; engem
nem érdekelt. Nemsokára egészen közel megdördült az ég, és mind felálltak: alighanem szemer-
kélni kezdett. Egyedül maradtam a gondolataimmal.
Minél tovább töprengtem Nyurka esetén, annál jobban zavarba estem. Ismertem hülye neveté -
sű, lefittyenő, nyálas ajkú falusi bolondokat. Nyurka egy csöppet se hasonlított hozzájuk. Szá-
momra nyilvánvaló volt, hogy képes pontosan megfigyelni a természetet, és hogy képzelődésében
kétségtelenül van logika. Sőt látszólagos képtelenségük ellenére egyben-másban éles elméjűség-
re vallottak. Ez ejtett zavarba. Bizonyára ugyanezt a kettősséget érezték a többiek is. Petya bácsi
leplezetlenül nagy figyelemmel hallgatta Nyura kitalálásait, és az ő érdeklődése mélységesen gya-
korlati jellegű volt.
Tehát lehet, hogy mindez igaz? Egyetemi végzettségem magaslatából gyorsan áttekintettem az
egész históriát, és határozottan elvetettem feltevésemet, mint olyat, amelynek semmi tudományos
alapja sincs. Hisz embernek nem adatott meg, hogy a föld alá lásson; ha pedig valaki olyan szivár-
ványban gyönyörködik, amelyet senki se vesz észre, akkor az a szivárvány természetesen a képze-
let szüleménye.
De mégis mi ez? Ekkor a tapasztalat és a párhuzamok egy pillanat alatt máris kínálták az osztá-
lyozó skatulyát, amelybe nyugodtan bedughatom ezt a furcsa lányt. A skatulyán ez a címke állt: a
gyermeklélek sajátosságai. Jelen esetben – az érzékek szokatlan élességén alapuló, túltengő fan-
tázia. Innen a kettőssége.
De hát milyen ritka adomány ez: ennyire kifinomult érzékek és ilyen képzelőerő! Nem csoda,
ha ez az isten háta mögötti falu, amely jobbadán a maga kis világának a szokásai és felfogásai
szerint ítél mindenről, gyanakvó és gúnyos lenézéssel fogadja ezt az adományt. És az apának az a
megható gondoskodása (a szíj segítségével), hogy rákényszerítse a kislányt: ő is legyen olyan,
„mint a többiek”!…
Végül teljes erővel kitört a vihar. A foszforeszkáló fénynek olyan zuhatagait zúdította a falura,
olyan mennydörgést és forgószelet, hogy még a gerendafal szögletében is éreztem, milyen gyen-
ge és viszonylagos a dolgok megszokott rendje a természet nekilendült erőihez képest. A kis abla-
kon át láttam a lejtőhöz lapuló, villám vakította, zápor verte viskókat. A vihar villogásában előtá-
ruló magasságokhoz képest milyen pirinyó apróságnak hatottak a kis házak!
Nem egyhamar aludtam el, előbb megfogadtam, hogy közelebbről szemügyre veszem a kis-
lányt, és óvatosan, tapintatosan megváltoztatom környezetének a bánásmódját.
De a sors ritkán kedvez a jó szándéknak. Másnap ömlött az eső, harmadnap szintén. Amikor
pedig elállt, a sárral, telefröcskölt postás táviratot hozott, amely a városba szólított. Elutaztam,
úgyhogy a kislánnyal való epizód elolvasatlan oldal maradt számomra egy olyan érdekes könyv-
ből, amelyet többé nem lehet megszerezni. Hány ilyen lap van mindnyájunk életében!
Ez az egész csak sok-sok év múltán jutott eszembe, amikor egymás után jelentek meg a cikkek
az embernek azelőtt ismeretlen képességeiről – látja azt, amit a régi fogalmak szerint eleve nem
láthat: a mágneses teret, a kozmikus sugarakat, a rádióhullámokat és ki tudja, mit még… Amikor
a tudomány számára világossá vált, hogy létezik a természet rejtett elemeivel való érintkezés ado-
mánya.
És most, amikor eszembe jut az a találkozás, sok mindent sajnálok.

A SZÉLES LÁTÓKÖR ELŐNYE

Az újság szerkesztőségében minden nap egy-egy újabb sakkjátszmához hasonlít. Csak azt nehéz
előre kitalálni, ki lesz a következő ellenfél: az örökmozgó epés feltalálója, a világ tudományának
büszkesége vagy egy ifjú agronómus. Ezért Andrej Szeggyin számára megszokottá vált az azonna-
li készenlét állapota. Egy lap tudományos munkatársát éjnek évadján is felébreszthetik. Az – ha
igazi újságíró – rögtön megérti a répaszedő kombájn szerkezetének ismertetését, tanúságot tesz
arról, hogy ismeri az öröklött betegségek problémáit, és elmagyarázza a csillagfizika legfrissebb
újdonságait. Ilyen sokoldalú egyéniség volt Szeggyin. Bármelyik szakember százszorta jobban is-
merte a saját területét Andrejnál, de egyikük se konyított a feléhez sem annak, amit Andrej tu -
dott.
Azon a reggelen Andrej még le sem ülhetett az asztalához, máris megszólalt a telefon. Elkezdő-
dött a sakkjátszma, valaki megtette az első lépést. Andrej felvette a kagylót, és aggódó kifejezést
öltött az arca.
– Igen, igen, köszönöm. Természetesen ott leszek! Nos, és az oka még mindig ismeretlen?
Igen? Micsoda helyzet!…
Miután letette a kagylót, felnyalábolta a reggeli lapokat, hogy az autóban majd elolvassa őket.
Nem valami örvendetes tudósításokat talált bennük. „Újabb heves földrengések!” „Felébredt a
Föld!” „Hol várható a következő robbanás?” – ezek voltak a fekete hírek fekete címei.
Most, az értekezlet előtt, mozgósítania kellett az emlékezetét, hogy – a kocsizás ajándékozta
néhány nyugodt perc alatt – sorjában a helyére tehessen mindent a legapróbb részletekig.
Egy hónappal ezelőtt, június huszonhetedikén a kis Volga menti város lakóit erős lökés verte le
a lábáról (azokat meg, akik ültek, ledobta a székről). Egy másodpercig tartott. Egy rövid másod-
percre feléledt a Föld, megingatta az épületeket, és kitört üvegek csörömpölésével töltötte meg a
levegőt. A kár jelentéktelen volt. De micsoda vihar támadt a szeizmológusok között! Még kiderül,
hogy semmit sem érnek a geofizika tapasztalatai, ha egyszer ott következett be erős földrengés,
ahol nem lett volna szabad – a Közép–orosz-hátságon. A tudomány egyébként nem szereti a meg-
magyarázhatatlan jelenségeket. Nyomban eszükbe jutott hát, hogy a Közép–orosz-hátság tektoni-
kailag nyugodt szakasza kétszázmillió évvel ezelőtt repedezni kezdett a szülőgörcsöktől, amikor a
ma Donyeci–hátság néven ismert hegyek keletkeztek, amelyek már korántsem keltik hegylánc ha-
tását. Nem valami hasonló kezdődött most a Volga mellékén is?
Pompás hipotézis volt, de egy nap múlva pozdorjává zúzta egy újabb lökés. Ezúttal a belorus z-
sziai Erdővidék fenyői remegtek meg. Hosszú percekig imbolyogtak csúcsaik a nyári ég vakító
kékségében, és az egész világ elképedve figyelte bojtos ágaiknak ütemes lengését. Több magyará-
zattal is előálltak, de nagyon bizonytalan hangon fejtették ki őket.
Ezután is egymást követték a meglepetések. A Föld hol itt, hol ott rendült meg, és senki se tud-
ta, hol és mi történik holnap. Később ugyancsak megmagyarázhatatlan földrengéseket figyeltek
meg Észak-Amerikában, illetve Dél-Kanadában. Majd Nyugat-Európában is. Ez a sorozat – nem
régebben, mint tegnapelőtt, szombaton – egy óriási és félelmetes tűzijátékkal fejeződött be. A
néptelen Labrador-félszigeten több milliárd köbméter föld repült a levegőbe, és vakító gázoszlop
emelkedett az ég felé. Helikopterekkel sürgősen geológusokat szállítottak az esemény színhelyé-
re, és a rádiótudósítók mikrofonjai világgá röpítették zavart hümmögésüket. A Labrador-félszige -
ten tipikus „tölcsér” keletkezett, olyan, amilyenben a gyémántot bányászszák.
De gyémántra itt persze senki se gondolt. Bolygónk váratlan aktivitása eddig csak titokzatossá-
gával rémített bennünket, de most… Hol lesz a következő robbanás? És egyáltalán: mi történik
bolygónkkal? Ezzel a rendíthetetlen erőddel, amelynek nyugalmát annyira megszokta már az em-
ber? Szeggyinnek elég volt egy pillantást vetni az utcára, hogy meggyőződjék róla: ez nemcsak őt
izgatja. De vajon hall-e valami újat ezen az értekezleten, ahová kedvesen meghívták?
Zsúfolásig megtelt a pompás nagy terem. A stukkós mennyezeten Cupidók mosolyogtak. Egy-
más után csapták le a fekete műbőrrel bevont lehajtható székeket. Az ablakközökben ott maga-
sodtak a nagy tudósok márvány mellszobrai. Szeggyint mindig meghökkentette a terem berende-
zése és rendeltetése közötti kiáltó ellentét. A Katalin korabeli mesterkélt építészeti stílus, a közel -
múlt jellegtelen bútorai és a XXI. századba utat törő, merész eszmék sehogy se illettek egymás -
hoz. És mégis összepárosították őket!
Szeggyinnek itt kínos perceket kellett átélnie többször is. Mi lehet megalázóbb egy újságíró
számára, mint az, hogy az előadói emelvényen elhangzó szavaknak csupán egyharmadát érti?!
Gyötrődve ült ott, tökfejűnek csúfolta magát, és a szakkifejezések meg az elvonások őserdején át
megpróbált elvergődni a dolog velejéhez. Ez néha sikerült, néha nem, de esetről esetre erősödött
benne az a meggyőződés, hogy maga a lényeg – még a legbonyolultabb dolgoké is – egyszerű és
mindenkinek hozzáférhető. Nem is lehet másképp, mert a tudomány mindenekelőtt logika. Logi-
ka, és ismét logika, és csak aztán következik minden egyéb.
Lehet, hogy ez a következtetés nem volt egészen kifogástalan, de Szeggyint kielégítette. Egy
eset segített végképp megszabadulnia „kisebbrendűségi komplexusától”.
Egyszer leküzdötte zavarát, és megkérdezett valamit szomszédjától, aki elmélyült arckifejezés-
sel ült mellette, és úgy mozgatta a száját, mintha elismételné a hallottakat.
 – Nem tudom – válaszolta az csaknem harapósan. – Valami halandzsa.
– Maga se fizikus? – kérdezte megörülve Szeggyin.
– Én? De igen, fizikus vagyok.
– Fizikus? De hisz éppen arról van szó…
– Tudom. Csakhogy én fénytannal foglalkozom. A szigmatér nem az én szakmámhoz tartozik.
Én a következő előadás kedvéért jöttem.
„No, ha az egyik fizikus nem érti meg a másikat, akkor nekem igazán nincs mit szégyenkez-
nem!” – gondolta Szeggyin.
Ezúttal, mihelyt elkezdődött a vita, Andrej gyakorlott szeme rögtön észrevette, hogy rendkívül
vegyes a társaság. Érződött, hogy a kisebbik része nagyszerűen eligazodik a kérdésben, izgul, vi -
tatkozik, és majd összeroskad a súlyos felelősség terhe alatt. Másoknak a viselkedése félszegsé-
get árult el. Azokra emlékeztettek, akik maguk se tudnak úszni, de a sors akaratából mégis olyan
csapatba kerültek, amelynek meg kell mentenie egy vízbe fúlót. Szeggyin ez utóbbiak között felfe-
dezett több ismerős magfizikust, csillagfizikust, vegyészt, és ráeszmélt, miről is van szó. Minden
eshetőségre számítva idehívtak olyanokat is, akiknek – szakmájuk természeténél fogva – a legcse -
kélyebb közük se volt sem a tektonikához, sem általában a föld mélyéhez. Lomonoszov, az utolsó
egyetemes elme márványarcával közönyösen tekintett le követőire, akik olyan messzire távolod-
tak egymástól kutatásaikban, hogy az előadóknak, ha azt akarták, hogy megértsék őket, népsze-
rűen kellett kifejteni gondolataikat, olyan nyelven, amilyenen Szeggyin beszélt a tudományról ol-
vasóinak.
Szeggyin megfigyeléseinek menetét egy kapásból adott válasz szakította félbe. Az elnök kér-
déssel fordult egy tudóshoz, aki az első sorban ült: „Nem történik-e itt…” A kérdezett erélyesen
csak ennyit válaszolt: „Nem!” Nyilván a „kívülálló” szakemberek közé tartozott.
Szeggyin megtörölte homlokát. Ennek a tudósnak az arca – aki a „nemet” kiáltotta – bonyolult
és egyre homályosabb, fantasztikusabb képzettársításokat keltett benne. Erősen igyekezett meg-
érteni a sugallat elmosódott hangját. Hol, mikor, minek kapcsán villant már fel előtte ez az éles
madárprofil, ez a fáradt szempár meg ez a meghatóan hamvas ősz haj ott, a fejtetőn?
– Mondja, kérem – fordult szomszédjához –, ez nem …
– De igen, Lev Szergejevics Pasztuhov.
– Aki az elemi részecskékkel foglalkozik?
– Pontosan az.
A sors lóugrást tett. Szeggyin becsapta noteszát. Itt az ülésen nem hall semmi újat: döntetlen.
Nos hát, ideje új játszmát kezdeni. Egyébként egyelőre még az első lépés is csak homályosan de-
rengett előtte. De égett a vágytól, hogy elérje, amit akar.
Amikor mindenki felállt, odafurakodott Pasztuhovhoz, aki ingerülten azt mondta egy szemüve-
ges fiatalembernek:
– Elrontották a napomat. Mégpedig potyára rontották el. Hát mit tudunk mi itt segíteni? No
mit?
– Jó napot, Lev Szergejevics! – köszönt Szeggyin. – Nem rontották el a napját. Sőt: lehet, hogy
millió és millió embernek hasznot fog hajtani.
– Mire gondol? – meredt rá meglepődve Pasztuhov.
Épp ez kellett Szeggyinnek. Ilyen helyzetben az a legfontosabb, hogy mindjárt az első mondat -
tal felkeltsük beszélgető társunk érdeklődését.
– Én az olvasókra gondolok. Elhalmoztak levelükkel: arra kérnek bennünket, tájékoztassuk
őket a maguk kísérleteiről.
Ez csalás volt ugyan, de Szeggyin szerint – kegyes csalás.
– Éppen a mi intézetünk kísérletei érdeklik őket – most? – kérdezte a most szót megnyomva
Pasztuhov.
– Igen.
– Hihetetlen!… Szó se lehet róla. A kísérletek éppen csak elkezdődtek, úgyhogy eredményekről
beszélni egyelőre korai lenne.
– De hát maga egy hónappal ezelőtt interjút adott a szputnyik üzembe helyezéséről…
– Annál kevésbé…
„Hát, hát – gondolta Szeggyin. – Matt fenyegeti a királyomat.”
– Mégiscsak elrontották ezt a napját – jelentette ki határozottan, egész külsejével jelezve, hogy
nem tágít. Szeggyin nem volt pimasz. Utálta a pimaszságot, de most nem maradt más megoldás.
Pasztuhov a lelke mélyén lágy ember volt, úgyhogy meg kellett adnia magát. Ezt talán elősegítet-
te az is, hogy tudat alatt vétkesnek érezte magát azzal a társasággal szemben, amelynek – miként
a tanácskozás bebizonyította – tudásával nem tudott segíteni.
És Pasztuhov valóban megadta magát. Egy óra múlva már be is léptek az intézet előcsarnoká-
ba.
Pasztuhov maga vezette Szeggyint végig a betonfolyosón, amely mind lejjebb gyűrűzve-kígyóz -
va vette körül azt a valamit, ami a mélyében rejlett. Eleinte még csak fel-felvillant a napfény a tö-
résekhez hasonló keskeny ablakokban, aztán eltűnt, és az elvarázsolt föld alatti világ csöndje vet-
te körül Szeggyint. Most mesevárban volt, és várta a találkozást a betonba zárt dzsinnel, úgyhogy
egy csöppet se lepődött meg, amikor szemből hirtelen, fenyegetően megcsapta a szél. Őneki szük-
sége volt erre a hangulatra, bár maga se tudta, miért. Az a magyarázat, hogy ez a fenyegető fu -
vallat csupán a kísérlet folyamán keletkező ózon lehelete – még várhatott egy darabig.
A folyosó most lövészárokhoz hasonlított, amelynek faláról periszkópok üvegszemei néztek rá.
Mögöttük sötétség volt, sűrű, komor sötétség. Pasztuhov kattintott a kapcsolóval, világosság vál-
totta fel a sötétséget – és Szeggyin megpillantotta a dzsinnjét. Ormányhoz, hideg, fémes fényű or -
mányhoz hasonlított, amely – meglepően – hegyes csőrben végződött. Ez a csőr egy áttetsző gömb
felé irányult, amelyben nem volt semmi sem. Semmi, de semmi; teljesen üres volt. Távolabb a me-
sebeli kincs aranyaként ragyogtak az erősáramú, csupasz rézvezetékek; a rugalmas csuklós pán-
tok, amelyek az „ormányt” tartják, olyan állathoz tették hasonlóvá a szerkezetet, amilyen termé-
szetesen sose volt a Földön, de Szeggyin mégis várta, hogy találkozik valami effélével.
– Ez a Sugárzó – mondta Pasztuhov.
Szertefoszlott a varázslat. Ez most egyszerűen – műszaki berendezés lett, ezek most csupasz
vezetékek, amelyek az ördög tudja, hány millió volt feszültséget képesek adni, mindez kísérleti
objektum, az állványon magasló gömbbel együtt, amelyben a tejútrendszerek közötti vákuummal
versengő, tökéletes légüres tér van.
– Mi a ro-mezonok tűszerű nyalábjával szúrjuk át a vákuumot – mondta Pasztuhov. – A maguk
számára a vákuum egyszerűen üresség, de a fizikusoknak ez…
– Fölösleges tovább magyaráznia – jegyezte meg Szeggyin. – A maguk számára – Dirak elméle-
te szerint – a vákuum: negatív energiával töltött részecskék óceánja. No de mekkora a kapacitása
egy ilyen mezonnyalábnak, milyen a tendenciája, mik a sajátosságai? És milyen eredménnyel jár -
nak a kísérletek?
Pasztuhov mind jobban és jobban belemelegedve magyarázott. Szeggyin egy idő óta egyáltalán
nem is értette többé a részleteket. De annál feszültebben figyelt a – legalábbis őszerinte – legfon -
tosabbra, és már-már értett egyet-mást.
– Tehát – szakította félbe a magyarázatot – azok a mezonzáporok, amelyek az elsődleges kozmi-
kus részecskék hatására képződnek a légkörben, az önök sugárzásához képest legfeljebb olyan-
nak számítanak, mint egy enyhe fuvallat a kitörő orkánnal szemben?
– Magának szokatlan módszere van a nagyságok összehasonlítására. De elvben igaza van.
– Ez az én gondolkodási formám. Vannak fogyatékosságai, de vannak előnyei is. Nos, hát ho-
gyan végzik a kísérleteiket?
Pasztuhov átvezette egy szobába, melyet tört vonalú folyosó és barbitbetonból meg ólomból
épült falak választottak el a Sugárzótól. A szobában ott, ahol ablaknak kellett volna lennie, televí -
ziókészülék óriási képernyője fehérlett. Előtte műszerasztal állt. A fizikus levett a falról egy fény-
képet. Szeggyin megismerte az áttetsző gömböt, amelybe vákuumot zártak. A gömböt különböző
irányban tű alakú lila villanások szelték át meg át. Úgy lebegtek a gömbben, hogy nem is érintet -
ték a falát.
– Villódzás a légüres térben? – kérdezte szemöldökét felhúzva Szeggyin.
– Képzelje, igen! A mezonsugár maga jelzi az útját.
– Érdekes.
– De nem új. Sokkal fontosabb valami más: azoknak a részecskéknek az özöne, amelyeket kiver
a légüres térből. Azok…
– Egy pillanat. Engem most más érdekel. Ugye, különböző irányból irányítják rá a sugarat? Mi-
ért?
Pasztuhovot egy kissé sértette az a figyelmetlenség, amelyet vendége a legfontosabbal, azzal
szemben tanúsít, ami miatt ők éjt nappallá téve dolgoznak. „Különben hát ez jellemző vonása min-
den újságírónak – nyugtatta meg magát. – Nekik külső hatások kellenek.” Így hát leplezte sértő-
döttségét.
– Minket a vákuum térbeli sajátságai is érdekelnek. Egyneműek-e minden irányban, vagy nem.
– A légüres tér izotropizmusa vagy anizotropizmusa. Értem. És mondja, betájolták a gömböt va-
lamiképp a Föld mágneses terének erővonalaihoz viszonyítva?
„Ejha – gondolta egy kissé meghökkenve Pasztuhov. – Tudtomra akarja adni, hogy szakszerűb -
ben is lehet beszélni vele, noha egyáltalán nem fizikusok módjára gondolkozik. Vigyázz, kedves
barátom, eltévedsz, ha nem tisztítom meg előtted az utat! És milyen furcsán kérdezősködik!”
– Természetesen. A gömböt betájoltuk a pólusokhoz. Itt vannak a jelzések a fényképen. Vagy ta-
lán rosszul láthatók?
A jelzéseket kitűnően lehetett látni. Szeggyin egyébként ügyet se vetett a kérdés kajánságára.
Az ő vezére ekkor épp azon igyekezett, hogy felborítsa az ellenfél gyalogvédelmét.
Mögöttük zaj hallatszott. A szobába belépett három igen megnyerő külsejű fiatalember, akik
azonban túl magabiztosan viselkedtek. Sajnos, nem ritka vonás ez olyanoknál, akiknél a tehetsé-
get siker is kíséri.
– Lev Szergejevics – fordult egyikük Pasztuhovhoz tisztelettel, de egyenrangú félként –, az elő-
készület befejeződött, ideje folytatni a kísérletet.
– Igen, magától értetődik.
Pasztuhov arra gondolt, hogy el kellene küldeni az újságírót. Különben hát hadd maradjon. Lát-
szik, hogy komolyan érdeklik a kísérletek: szinte beletemetkezett a táblázatba.
– Kapcsolják be!
A televízió bekapcsolt képernyője most minden tekintetben olyan ablaknak hatott, amely a Su-
gárzó termébe nyílik.
– Megadom az AG–90/TB–90 koordinátákat! – kiáltotta az egyik fiatal fizikus.
A Sugárzó mozgásba jött, az elektronikus számítógép pontosan függőleges irányba fordította a
csőrét. Ezt az irányt még egyszer se szelte át mezonsugár.
Érthetetlen volt, hogy Szeggyin még mindig nem tudott elszakadni a táblázattól, bár azt várták
volna, hogy most meg a televízió képernyőjére tapad. Csak az utolsó pillanatban fordult meg, ami-
kor Pasztuhov már az indítógomb felé nyúlt.
– Várjon! Egy kérdést. Külföldön is vannak ilyen berendezések?
– Igen. – Pasztuhov most már végképp nem értette ezt a furcsa újságírót. – Amerikában és Ang-
liában. De azok nem ilyen tökéletesek, és később is helyezték üzembe őket.
– Minden világos – mondta Szeggyin, és udvariasan eltolta Pasztuhov kezét az indítógombtól. –
Arra kérem, halassza el a kísérletet.
Természetesen nem értették. Az első pillanatban még csak fel se háborodtak.
– Már engedelmet! – szólt Pasztuhov, amikor végre eljutott a tudatába, mit is hallott. – Hát van
magának joga…
– Nincs. Egyáltalán. De a dzsinn kitörhet. És nincs kedvem hozzá, hogy itt temessen el maguk-
kal együtt.
A fizikusok ismét megnémultak ennek az embernek a hajmeresztő pimaszságától, akinek áhí-
tattal kellene figyelnie minden szavukra.
– Ez már minden képzeletet felülmúl! – dörmögte szemmel láthatóan zavarban Pasztuhov. A
többiek közelebb húzódtak főnökükhöz. Arcukra rá volt írva, hogy készék kidobni innen ezt az
őrültet, mihelyt Pasztuhov jelt ad.
– Nos, ideje, hogy megmagyarázzam a dolgot – mondta Szeggyin. – Alapos okom van azt gon-
dolni, hogy maguk – igen, maguk! – abbahagyhatják ezt a cirkuszt a földrengésekkel.
– Miféle földrengésekkel?! – kiáltottak fel értetlenül a fizikusok.
– Nézzék: azok akkor és csakis akkor fordulnak elő, amikor a maguk Sugárzója működik. Perc-
re pontosan. Mégpedig azokon a helyeken, ahol a maguk sugara a földkéreg D-rétegét szeli át.
Most pedig függőlegesre állították a Sugárzót, úgyhogy…
Andrej a fizikus fürkésző tekintetétől azt érezte, amit a mikroszkóp alá helyezett vírus érezhet-
ne, ha képes lenne érezni bármit is.
– Aha! – kapcsolt Pasztuhov. – Komolyan azt gondolja, hogy…
– Komolyan. Vagy azt akarja mondani, hogy előzetesen kiszámították, hogy hat a mezonsugár a
föld mélyének anyagára?
– Nem, dehogyis! Ha az ember gyufát gyújt, nem nagyon törődik azzal, hogy érzi magát a
szomszédja odaát! Az anyag gyorsan elnyeli a mezonokat, és…
 – Csakhogy mások a méretek. Még kozmikus mezonokat is mutatnak ki kilométernyi mélység-
ben. Maguknál pedig…
– Igen, igen, várjon csak…
Mindnyájan elhallgattak. Azon a csapáson, amelyet lassan és tétován Szeggyin tört, most a tu -
dósok hatalmas gondolata száguldott. Szeggyinnek nem maradt más, mint alázatosan félrehúzód-
ni és várni. Vagy hálásan megszorítják a kezét, vagy pedig megsemmisítő kacajt fog hallani.
Eltelt néhány perc. Aztán Pasztuhov Szeggyinhez fordult, és tisztelettel tekintett rá.
– Ne játssza tovább az együgyűt. Kicsoda-micsoda maga?
– Valamikor kutató voltam – ahogy maguk értik ezt a szót. Csupáncsak megváltoztattam műkö-
désem területét.
Pasztuhov elégedetten bólintott.
– Mindjárt gondoltam. Nos, hát feltevése valószerű. A mezonsugár át tud hatolni a földkérgen.
Kölcsönhatásba kerülhet az atomok elektronburkával, olyan kölcsönhatásba, melyet mi kihagyunk
a számításból, mert minket nem az érdekel. Márpedig ha az atomok elektronburka eltorzul a Föld
mélyében, akkor … Várjunk csak, ez roppant érdekes! Micsoda kilátások a földrengések megféke-
zésére! Mezonsugárral szép lassan szétforgácsoljuk a felgyülemlő energiát, és rögtön ellenőrizni
kell a feltevését!
„A földrengések megfékezésére nem is gondoltam – vallotta be magának Szeggyin. – No jó, kit
ez érdekel, kit az.”
– Magától értetődik: ellenőrizni kell – mondta fennhangon.
Nekiültek a számításoknak. A fizikusok odább húzódtak az asztalnál, hogy helyet adjanak
Szeggyinnek. A legnyalkább, az, aki néhány perccel előbb felgyűrte köpenyének ujját, hogy eré-
lyes rendszabályokhoz nyúljon, ha kell – előzékenyen lesöpört egy halom lyukszalagot. Tapintato -
san mind úgy tettek, mintha nem vennék észre, milyen gyámoltalanul forgatja Szeggyin a kézi-
könyv matematikai bölcsességekkel telezsúfolt lapjait. Szeggyin ezért hálásabb volt nekik, mintha
dicséretekkel halmozták volna el.
– Nos hát – mondta gépiesen az órájára tekintve, elgondolkozva Pasztuhov –, most elvégezzük a
döntő kísérletet. Kiválasztották a megfelelő pusztaságot, amely alatt a sugár átszeli a földkéreg
D-rétegét?
– Megvan.
– Kapcsolják be!
És Szeggyin máris látta a képernyőn, ahogy a „csőr” félívet ír le a gömb körül, és hogy a gömb-
ben halványlila villám lobban fel. Nem volt se recsegés, se robaj; ha lett volna is, a beton elfojtot -
ta volna. Szeggyin ráeszmélt, hogy valami még mindig tévedésbe ejti a fizikusokat. Csend van. Ha
pedig olyan csend van, hogy még a lélegzést is hallani lehet, akkor lélektanilag nehéz elképzelni,
hogy valahol innen több száz kilométerre föld alatti vihar mennydörgéssé váltja fel a csendet.
– No… – Pasztuhov csak ennyit mondott, és felvette a telefonkagylót. Az izgalomtól verítékcsöp-
pek ütöttek ki az orra tövénél. – Földrengésjelző állomás? Mindenütt nyugalom? Mi?! Új földren -
gés?! Hol? Mikor? Hát ez nagyszerű! Nem, nem, még nem őrültem meg!
Ledobta a kagylót.
– Gratulálok. Csak egyet nem értek, kedves…
Pasztuhov zavarba esett, mert sehogy se jutott eszébe sem a családi, sem a keresztneve ennek
az embernek, akihez beszélt.
– Szeggyin. Andrej Jefimovics Szeggyin.
– Nos hát, kedves Andrej Jefimovics, maga talán megmagyarázza. Mindazt, amit maga a föld-
rengésekről tud, én is tudom. De maga zöldfülű a magfizikában. Hát hogyan történhetett, hogy
mégis maga, és nem én?…
– Mert a maga számára az jelenti az életet, amit csinál. Akárcsak az én számomra. De van kü-
lönbség is. Magának a saját lámpája ég a legfényesebben a tudományban. Nekem meg minden
lámpa egyformán ég. Ennek megvannak a hátrányai is, de az előnyei is. Így hát a mai játszmát én
nyertem meg.
– Milyen játszmát? Egyébként nem fontos. Még egy kérdést: még mindig nem fér a fejembe:
hogyan sikerült a kettőt összekapcsolnia?!
– Ó, ne tulajdonítson nekem zseniális éles elméjűséget! Ott, a tanácskozáson csakis azon töp-
rengtem: miért nem történt földrengés soha – vasárnap!
MEGJELENIK A ZSIRÁF
A tolóajtó leereszkedett, és a laboratóriumra rányílt a tokos kemence rózsaszínű szeme. Világított
a tüzelőtér boltozata és fala, a beáramló porszemek szikrákat csiholtak ki belőlük.
Valentyin a fogóval óvatosan felvette a porcelán tégelyt, bedugta a kemencébe, és vigyázva be-
lerögzítette a cellába. Az izzó falak forró fényében természetellenesnek hatott a tégelyben heverő
pelyhek hófehérsége.
– Még mindig kotyvasztotok?
Valentyin hátrafordult. Lábujj hegyen himbálózva, a tetőtől talpig – diadalmas nyakkendőcso-
mójától tükörfényesen ragyogó cipőjéig – takaros, jó megjelenésű Szergej állt mögötte. Valentyin
önkéntelen pillantást vetett köpenyére: a viharvert, kiégetett köpenyre – egy gomb is leszakadt
róla –, amilyet a fiatal vegyészek hordanak. Lelkében azt kívánta, hogy Szergej mihamarabb tűn-
jön el. Lehetőleg még mielőtt Szvetka megjön.
Válaszképpen dörmögött valamit.
– Hatalmas berendezés – mondta elnyújtva, még mindig ugyanolyan gúnyos-ironikus hangon
Szergej, és megsimogatta a tokos kemence oldalát. – Teljesen modern szerkezet: fém, samott-tég-
la és vezérlőkar.
Valentyin sietve felcsapta a tolóajtót. Becsukódott a rózsaszínű szem.
– Egyébként új vegyületet állítottunk elő.
– Igeen?
A férfi túl későn eszmélt rá, hogy nem kellett volna így válaszolnia. Dühítette Szergej hanyagul
magabiztos beszédmodora, de az olyan elbűvölő mosollyal párosult, hogy helytelennek és durvá-
nak hatott volna minden kísérlet arra, hogy letorkolja a gúnyolódót. Valentyin tisztában volt ezzel,
így hát gyáván meghunyászkodott a gúnyolódásnak és az önhittségnek e nyomása előtt mindad -
dig, mígnem Szergej gyengéden elénekelte neki a folyosón: „Semmit sem ér a vegyész, fizikusban
van az ész” – és az ő dühös visszavágására csak meglepetten felhúzta a szemöldökét, mintha azt
akarná mondani: „Nini, ez a csudabogár nem érti a tréfát…” A körülöttük állók gurultak a neve -
téstől. Hát igen, aki dühöng és elveszti önuralmát, annak soha sincsen igaza.
– Zseni! Boyle-Mariotte!
Szergej megragadta és megrázta Valentyin kezét. Aztán megigazította nyakkendőjének csomó-
ját, és hunyorogva körülnézett a laboratóriumban. Mi tagadás, nem valami mutatós: itt megsöté-
tedett üvegű csőkígyók, ott gumicsövek bélrendszere; egy lezárt edényben zavaros, büdös folya-
dék bugyborékol; az asztalokon összevisszaság, feltöröletlen tócsák. „No, Szvetka, majd adok én
neked ezért a piszokért!” – fenyegetőzött magában Valentyin.
– Így hát új anyagot állítottatok elő – szólt szelíden Szergej. – Ti, vegyészek, olyan termékenyek
vagytok, mint az egerek. Azt mondják, hogy manapság, ha a diplomázó nem mutat be valami új
vegyületet, a bizottság úgy néz rá, mint egy félemberre. Igaz ez vagy szóbeszéd?
– Szóbeszéd.
– Én is így gondoltam. És mi az érdekes a találmányodban?
– Ez nem találmány…
– Ne szerénykedj, ne szerénykedj! Ismerünk mi benneteket, csendes fiúkat. Itt ültök, főzőcskéz-
tek, büdösítitek a levegőt, aztán csinnadrattás szenzáció az újságokban! „Valentyin Moroz, a te-
hetséges fiatal tudós új készítményt állított elő, amelynek egyetlen morzsája minden poloskát el-
pusztít száz kilométeres körzeten belül!”
Valentyin megrázkódott.
– Az ember azt hinné, hogy te magad már felmutattál valamit…
Szergej abbahagyta a mosolygást. Előkelő mozdulattal lesöpört az asztalról néhány nedves szű-
rőpapírcsomót, arrább tolta a gázégőt, leült, és keresztbe tette a lábát.
– Nem, öregem, eddig még nem mutattam fel semmit. Sem-mit!
– Kellemes hallani az önkritikát…
– Eh, Valjusa, Valjusa, komolyan beszélek … Hát nem untad még meg halálosan ezt az életet?
Csak ülsz itt, turkálsz, mint a vakondok… Pedig bizonyára téged is csábít a vágy, hogy repülj, akár
a sas. Tudod, mint a bolond Ivanuskáról szóló mesében: hevert Ivanuska a kemencén, mármint a
tokos kemencén, és egyszer csak megpillantotta a csodák csodáját, a mesebeli csodát…
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Semmit, csak úgy. Untat már a hétköznapok szürkesége, hát kedvem támadt, hogy könnyítsék
a lelkemen…
– És könnyítettél?
– Lehet is a te társaságodban?! Te egy robotoló sündisznó vagy. Befúrtad magad a nedves szű-
rőpapírok avarjába, és – pszt… Ha pedig az ember megpróbál kihúzni onnan, rögtön megszúrod a
tüskéiddel. Földi-pocok vagy te. Olyan szürke pocok, tudod?
– Ej, eredj már!
– No lám, megsértődtél. Ez a pocok legfőbb ismertetőjele. Ugye, most már nem is várod a cso-
dák csodáját, a mesebeli csodát, mi?
Valentyin hirtelenjében nem is tudta, mit feleljen. Ha komolyan mond valamit – kineveti. Ha ug -
ratással válaszol – olyan komolynak és gyakorlatiasnak tetteti magát, hogy még ő látszik üresfejű-
nek.
– Az a helyzet, hogy túlságosan ráérsz, Szergej.
– Így van! Mert most költözünk át az új helyiségbe. Közvetlenül fölöttetek van. Így hát parlagon
hever az agyam. És mindenféle sötét gondolatok jutnak eszembe. Például ilyenek: „Itt dolgozol,
legény, ebben a boszorkánykonyhában, pepecselsz a kémcsövekkel, kikísérletezel valamit, amiről
ír egy-két sort a szakfolyóirat, aztán nemsokára mindenki elfelejti. És valahol más laboratóriu-
mokban is ott ülnek más fiúk, és ugyanazzal piszmognak. Így van? Így! És mind ugyanazt látják.
De valamelyikőtök előbb-utóbb megszüli a Felfedezést. Nagybetűvel! Egyedül! A többiek meg sír-
nak és sopánkodnak: „Ó, mi szegény szerencsétlenek, hisz mi is ugyanazt figyelgettük, hát ho-
gyan üthetett így ki a dolog? …” Hallod?
– Inkább magaddal törődj!
– Nem hiszed el? Kár. Eljön még az a perc, eljön, amikor közvetlenül melletted megjelenik a
csodák csodája, a mesebeli csoda. Te pedig, mivel földi-pocok vagy, észre se veszed, elmégy mel-
lette, vagy pedig nem hiszed el. Tudod, úgy, mint az az állatkerti látogató, aki a zsiráfot meglátva
azt mondta: „Ilyen állat nincs!”
– Ezt magadra nem vonatkoztatod? No persze hogy nem! Te lángész vagy. Minden fizikus már
az első évfolyamtól kezdve lángész!
– Tehát egyetértesz?
– Ugyan mivel?!
– Ó, uram-istenem, magyarázza neki az ember, magyarázza… Nos, előállítottál egy új anyagot.
Vársz tőle valami egészen különöset?
– Mutasd meg, milyen analfabéta vagy a kémiához, csak mutasd meg! Mi egészen pontosan el-
képzeljük az új vegyület sajátságait, mielőtt még hozzákezdenénk a szintézishez. Világos?
– Világosabb nem is lehetne … – Szergej felsóhajtott. – Nyilván ötösöd volt filozófiából. Ugye?
– Ötösöm…
– Meg is látszik.
Valentyin félig még maga előtt is titkolta annak az ingerültségnek az igazi okát, amelyet ez a
beszélgetés keltett benne. Mi tűrés-tagadás, mint oly sokan, ő is kételkedett az erejében. Ez any-
nyira érthető, természetes, annyira megszokott! De mi élvezet van abban, hogy fintorokkal, gú-
nyolódással piszkálgatják az ember titkos gondolatait?! Még ha legalább maga Szergej csinálna
valami okos dolgot!…
Valentyinban lassanként felforrt a méreg.
– Te bezzeg nem csodálkozol a zsiráfon. No igen, ti mind teoretikusok vagytok. Ti sok-sok évvel
előre megjósoltátok a zsiráf megjelenését. Aztán meg csodálkoztok, hogy miért nem olyan…
– A kérdés gyökeréig hatoltál, Valja. Hatalmas elme! Épp ez a bökkenő: mindig kiderül, hogy a
zsiráf nem olyan. Most jut eszembe: hol van Szvetka?
„Aha! – gondolta kárörömmel Valentyin. – Ide lyukad hát ki a te egész okos csevegésed!”
– Miért kell ő neked?
– Ugyanazért, amiért teneked!
Valentyin előrehajolt. „Mindjárt kirepülsz innen … Te piperkőc, pávakakas … Nem szereti a
pockokat – nézze meg az ember!”
Csapódott az ajtó, és a cipője sarkán táncolva, énekelve beröppent a laboratóriumba Szvetka.
Szergejt mintha szél fújta volna le az asztalról. Félig átkarolta Szvetka vállát, és súgott valamit a
fülébe. A lány megadóan mozdulatlanná dermedt, és a szemét lesütve a ruhája redőit babrálgatta.
– Szvetka! – üvöltötte Valentyin. – Miért nincs rend az asztalokon? Mi ez a tócsa itt? Meg itt is,
itt is?!
 Ide-oda bökdösött az ujjával, és kiabált; utálta ugyan hallgatni a tulajdon hangját, de már nem
tudta fékezni dühét.
Szvetka kiszabadította magát Szergej karjából, biccentett neki, és csak azután pillantott Valen-
tyinra.
– Mit kiabálsz? Hiszen tudod, hogy engem elküldött Mihail Geraszimovics…
– Inkább gyere át mihozzánk, Szvetka – mondta Szergej –, mi nem kötekedünk.
Valentyin már-már feléje lépett, de Szergej, mintha mi se történt volna, gondterhelten azt kér-
dezte:
– Mondjátok, hány óra?
– Nincs nálam az órám – felelte Szvetka.
Szergej megragadta Valentyin karját, bizalmasan visszahajtotta a köpeny ujját, és a számlapra
pillantott.
– Ütésálló, antimagnetikus, vízhatlan… Pompás óra. No, az enyém mindjárt eltörik, ha egy kis-
sé hangosabbat tüsszentek. A viszontlátásra, gyerekek, tyű, de sokáig elültem itt…
Azzal eltűnt. Szvetka fogott egy rongyot, és letörölte az asztalokat. Gyorsan, ügyesen, játszva
dolgozott. Valentyin elfordult.
– Nagy hóhányó ez a Szergej, de vidám fickó – mondta Szvetka.
Valentyin ettől a vigasztalástól még cudarabbul érezte magát. Piszmogott a lezárt edénnyel,
teljesen céltalanul ide-oda rakosgatta a kémcsöveket, hogy Szvetka ne lássa az arckifejezését.
De mire hátrafordult, a lány már eltűnt. A sápadt őszi nap áttört a felhőkön, és kelletlenül vilá -
gította meg a laboratóriumot. Halványan megcsillant a csőkígyók üvege, a falakra rávetődött po-
ros visszfényük.
Mivel az anyagot még vagy tíz percig kellett izzítani, Valentyinnak egyelőre nem volt semmi
dolga. A laboratóriumban olyan csend uralkodott, akár az álom birodalmában. Valentyin különös
ürességet és zavart érzett. Mintha kívülről látta volna magát, az igénytelen megjelenésű, magá -
nyos férfit, és úgy rémlett neki, hogy így lesz ez még sok-sok évig, sőt örökké: ráérős, egyenletes
élet a kémcsövek és a büretták között. És ugyanilyen egyenletesen, megrázkódtatások, felröppe-
nések nélkül fog megöregedni; összegyűjt egy csomó tapasztalatot, elér néhány tudományos foko-
zatot, ír több megbecsült munkát, ezek természetesen jelentősek lesznek és szükségesek, de nem
okvetlenül szereznek neki örömet. Nem tudni, honnan és miért jött most ez a meggyőződése, de
jött, és nem volt hová lenni tőle.
Hirtelen felkeltette a figyelmét valami zaj… Megfordult.
A kemence masszív teste könnyedén ide-oda lengett a talapzaton. Valentyin csak pislogott. A
kemence felemelkedett, és ott lebegett a levegőben.
A férfi megkapaszkodott az asztal szélében. Nyomasztó megdöbbenéssel figyelte, ahogy a ke-
mence felfelé úszik, ahogy megfeszül a vezetékzsinór, a kapcsolóból kicsúszik a villásdugó, és in-
gaként himbálózik a levegőben. A kemence elérte a mennyezetet, és mozdulatlanná meredt.
Ekkor megrémült Valentyin. Négy méter magasan, a mennyezet alatt, a levegőn kívül semmi
egyébre nem támaszkodva, ott lebegett jó másfél mázsa súly!
Maga se tudta, miért, odacipelt egy széket, aztán kotorászni kezdett a zsebében, amíg meg
nem roppant valami az ujjai közt; néhány másodpercig meghökkenve nézegette egy fecskendező-
palack üvegkupakjának szilánkjait. Hogy kerülhetett a zsebébe ez a kupak?!
És csak ekkor jutott el a tudatába a hihetetlen eset jelentősége.
Az ajtóhoz rohant, aztán oda, ahol az imént a tokos kemence állt, mintha meg akarna győződni,
hogy valóban nincs ott. Majd vissza az ajtóhoz, és ott valósággal beleütközött a belépő Szvetkába.
– Már megint kiabálsz?! – szólt a lány.
– Én? … Kiabálok?!
– De még hogy! Hát mi bajod van?
Valentyin megragadta a könyökét, és tagolatlanul mormogva bevonszolta. Szvetka ijedten ka-
pálózott. Aztán felsikoltott, és majd leült: ő is meglátta.
Bármilyen furcsa is, Valentyint épp ez térítette magához.
– Mi lelt, mi lelt?! Ez semmiség…
– Félek…
– Nem szabad, Szvetka, nem szabad… Szaladj Mihail Geraszimovicshoz! Csak halkan…
Valentyin maga se tudta, miért kell halkan hívni a professzort.
Szvetka sikított még egyet, és előregörnyedve elszaladt.
 A kemence rendületlenül ott függött a mennyezet alatt, mintha odaragasztották volna. Az abla -
kokon változatlanul bágyadtan sütött be a nap. És ettől ez a hihetetlen eset még hihetetlenebb-
nek hatott. „Ez nem lehet, ez lehetetlen” – suttogta, mint valami varázsigét, és titokban még azt
remélte, hogy csak rémeket lát, és mindjárt visszakerül a helyére minden, ahogy álmunkban szo -
kott történni.
De hát amúgy is a maga helyén volt minden – a tokos kemencén és Valentyin gondolatain kívül.
Belépett Mihail Geraszimovics, és mint nehéz helyzetekben máskor is, már menet közben elő-
vette szemüvegét a szivarzsebéből. Úgy festett, mint egy tanító, aki a tanterembe lépve előre tud-
ja, hogy valami újabb csíny várja. A háta mögül Szvetka kandikált elő.
– Nos – szólt a professzor –, mi történt itt magánál, Valentyin Zaharovics?
Valentyin szótlanul a mennyezetre mutatott.
– Mi-i?! Hát ki engedte meg magának?!… – Torkán akadt a szó.
– Magától… – mukkant egyet Szvetka.
A szemüveg táncolni kezdett a professzor kezében. A jól vasalt öltöny egyszeriben úgy lötyö-
gött rajta, mintha kiengedték volna belőle a levegőt.
– Magyarázza meg, mi történt – suttogta szinte könyörögve.
– Magától… Beletettem a tégelyt a mi NK-nkkal, csak… És aztán felemelkedett…
– A jelenség kezdetének pontos ideje? A felemelkedés sebessége? A felemelkedés tartama? –
Most már mennydörgött a professzor.
– Én … én … nem tudom … Elvesztettem a fejemet…
Mihail Geraszimovics úgy nézett Valentyinra, mintha először látná.
– Állítson egy széket az asztalra! – vezényelte. – Á, már ott is áll… Le kell engedni a kemencét.
De nem úgy, nem puszta kézzel! Vegye elő az erőmérőt, és állítsa be! Mi az, nem tudja? Hát igen,
elkéstünk…
A professzor hangja megint suttogóra halkult, mert a tokos kemence váratlanul elvált a meny-
nyezettől, és simán lefelé ereszkedett.
– Stopperórát!!! – üvöltötte a professzor.
Valentyin úgy engedelmeskedett, mint egy gépember. A másodpercmutató sietve csipegette
egymás után a számlap vonalkáit, de a férfi már azt se tudta, mennyit mutatott az elején.
– No, kapd el végre… Az ördög…
A kemence immár a talapzata fölött lebegett. Valentyin megragadta a szélét, és pontosan a he-
lyére állította. Ekkor szaggatott lélegzést hallott. Csak kisvártatva találta ki, hogy a professzor zi-
hál mögötte.
– Mi volt ez, Mihail Geraszimovics? – csicseregte Szvetka, mintha mi se történt volna.
– Ez? Hát persze… Egyfelől… Nyugalom, elvtársak, egyelőre egy szót se…
És mintha támogatást keresne, Valentyinhoz fordult.
– Könnyen kinevethetnek… Vagy nem? Mit gondol?
Csakhogy Valentyin teljesen elvesztette gondolkodóképességét.
– Akkor hát… – A professzor bizonytalanul a tolózár fogantyújáért nyúlt. – Mondja, nincs benne
… olyasvalami?
– NK van benne… Az az új vegyület…
– Aha! De ez lehetetlen! Általában az antigravitáció… Hülyeség az egész… Hát igen, ezt szem-
ügyre kell venni… De hol a szemüvegem?
A tolóajtó leereszkedett. Ezúttal már fekete szem nyílt a laboratóriumra. A kemence fala idő-
közben kihűlt egy kissé, többé nem vetettek szikrát rajta a porszemek.
– Mit bolondít engem?! Nincs itt semmiféle tégely!
A professzor arca bíborvörös lett a felindulástól.
Valentyin elszoruló szívvel szintén benézett a kemencébe. A tégely nem volt a helyén.
– Ott van, ni – mondta tompán Valentyin.
A tégely a kemence boltozata alatt függött. Hozzátapadt, pontosan ugyanúgy, mint az előbb a
kemence a mennyezethez.
A professzor úgy nézett Valentyinra és Szvetkára, mintha már az ő létezésükben is kételkedne.
Végre rászánta magát, hogy megkérdezze:
– A-a… Hogy viselkedett az NK a többi izzításkor?
– Rendesen… Hát, hogy viselkedhetne másképp?
– Magam is tudom, hogy nem lehet másképp! No jó, próbáljuk tisztázni… Vegye ki a tégelyt.
Csak óvatosan, óvatosan…
Valentyin megragadta a tégelyt a fogóval. A boltozattól könnyen elvált. De furcsa volt érezni
teljes súlytalanságát. Valentyin keze megremegett. A fogó platina vége lecsúszott…
– Jaj!
A tégely nem esett le. Könnyeden, szinte tűnődve lebegett egy darabig, aztán lassan felfelé
emelkedett.
– Fogja meg! – kiáltotta a professzor.
Valentyin elkapta a tégelyt; a még forró porcelán megégette, de ő jóformán nem is érzett fáj-
dalmat.
– Fogóval kell! Ki tanította magát?!
A professzor ügyesen megragadta a tégelyt a fogóval. Az edény alján már nem voltak hófehér
pelyhek. Nem valami tetszetős sötétbarna péppé sültek össze.
– A legközönségesebb NK… – mondta zavartan a professzor.
– Igen – szólt Valentyin.
– Hajmeresztő… No, lássuk csak… – Visszadugta a tégelyt a kemencébe, és lazított a fogók szo -
rításán. A tégely ezúttal nem érte el a boltozatot. Csak ott lebegett a levegőben.
– Akár a léggömb… – jegyezte meg Szvetka.
– Fényképezze le ezt a jelenséget! – A professzor lassanként visszanyerte önuralmát. – Én pe -
dig megyek, és mindjárt hívom Iván Vlagyiszlavovicsot és Arkagyij Sztyepanovicsot. Ne hagyja ki-
hűlni a kemencét!
Gyorsan elindult a közön, és esetlenül bele-beleütközött az asztalok sarkába.
– Hát micsoda dolog ez? – dörmögte, de nem tudni, hogy ez minek szólt: a bútorok ellenséges
magatartásának vagy annak az átkozott NK-nak.
Becsapódott az ajtó.
Valentyin leült. Hihetetlenül elfáradt. Megégett ujjai mind erősebben fájtak. És nem értett sem -
mit az egészből. Semmit a világon. Émelygett a saját gondolataitól. „Legalább jönne vissza minél
hamarább Mihail Geraszimovics…” – gondolta bánatosan. Ha belép Iván Vlagyiszlavovics meg Ar-
kagyij Sztyepanovics, minden mindjárt könnyű lesz és egyszerű.
A kemence közönyösen nézett rá fekete szemével. Valentyinnak eszébe jutott a professzor fi -
gyelmeztetése, nagy nehezen felállt, rátolta a reteszt a kemenceajtóra, és bekapcsolta a fűtést.
De mindjárt úgy megijedt, hogy majd elájult. „Hátha nem kellene? Sőt, nem szabad? Kikapcsol-
jam? És ha még nagyobb baj lesz? Esetleg elrontom a jelenséget…”
Szédelegve könyörgött a falakhoz, az emberiséghez. De a laboratóriumban nem kapott sem vá-
laszt, sem segítséget – nemcsak ott, az egész világon sem! Már szívesen tanácsot kért volna, bár-
milyent, akár ostobát is, akár Szvetkától is, akinek arcocskája most csupán kíváncsiságot fejezett
ki. Csak megoszthassa valakivel a felelősséget…
És ekkor ismerős hangot hallott a folyosóról. Felugrott. „Szerjozska! Ez jó, ő fizikus…”
– Szerjozsa! – kiáltott ki. – Szerjozsa!
A fizikus nyomban repült is be, mintha csakis a hívást várta volna.
– No, hogy s mint, alkimisták? – hangjában huncutság csengett. – Valahogy olyan csüggedt az
arcotok. Felrepült a kemence, mi? Ez semmi, egy szerkesztőségben olvastam egy cikket – persze
sose közölték amelyben azt írják le, ahogy egy családi sírboltban röpködtek a koporsók…
– Így hát már hallottad?
– Nem! Nem, pajtás, nem hallottam én senkitől semmit. Ne dülleszd úgy a szemedet, mert még
kiugrik… Csakugyan nem jöttetek rá a nyitjára? Hát tudod… Ha-haha!
Harsány nevetésre fakadt, és minél értetlenebbül bámult Valentyin meg Szvetka, annál jobban
hatalmába kerítette a kacagás. Elragadtatásában a térdét csapkodta, ujjával a másik két fiatalra
mutogatott, kétrét hajlott, és nevetett, nevetett – szívből, könnyekig.
– De hát ezt… De hát a kemencét – A nevetéstől alig tudott beszélni. – Én emeltem fel! A mi la-
boratóriumunkból! Elektromágnessel… Haha! Hát talán ok nélkül kezdtem én azt a beszélgetést?
Néma csend volt a válasz, olyan sokatmondó csend, hogy Szergej egyszeriben abbahagyta a
nevetést.
– Mi az, széttörtem vele valami üveget? Bocsássátok meg nagylelkűen: hiba csúszott a számí-
tásba … Pedig még az órádat is ellenőriztem, nehogy kárt tegyek benne… No és hogy festett a
„zsiráf”? Jól? Valljátok be! De miért néztek így rám?
Szergej mindjobban zavarba jött. Nem értette, mi történik. Szavai nem találtak visszhangra a
másik kettőnél, helyesebben: volt visszhang, de korántsem olyan, amilyet ő várt. Fürkészték me-
rően, feszülten, és – olyan furcsa volt a tekintetük.
Aztán Valentyin intett az ujjával.
– Gyere ide. Közelebb, közelebb…
Szergej meghökkent. Valentyinék tekintetétől szinte megbabonázva, engedelmesen odament.
Utolsó lépése csupa zavartság volt.
– Mit akartok, gyerekek?… Hiszen csak tréfáltam…
– Húzd csak félre, kérlek, ezt a fogantyút – mondta nyájasan Valentyin. – Ne félj, ne félj… Most
nézz bele a kemencébe!
És Valentyin látta, ahogy Szergej visszahőköl a kemence fekete szemétől: annak a belsejében
még mindig ott lebegett a porcelán tégely.

A SZORGALMAS TANULÓ MEG A LÁTHATATLAN EMBER

„Kitűnővel akarom elvégezni az iskolát, utána a főiskolát, aztán felfedezéseket akarok tenni.”
Iljusa Gruzgyov írta ezt, már nem emlékszem, hányadik osztályban, melyik dolgozatban azok
közül, amelyek az örök témáról szóltak: „Mi akarok lenni?” Lehet, hogy tizennégy éves volt akkor,
de lehet, hogy tizenhét. Az azonban világosan áll előttem, ahogy a kihajtott gallérú, rövid, szürke
kabátkát viselő fiú, a nagy igyekezetben tarkójáig kivörösödve, takaros füzete fölé hajol, takaros
kézvonással leírja benne azt a vágyát, hogy szeretne „felfedezéseket tenni”, és takarosan felitatja
az utolsó szót.
Árnyéka se volt itt a hencegésnek: Gruzgyov sohase kérkedett, sohase járt a fellegekben – min-
dig csak pontosan és szorgalmasan kidolgozott életprogramját követte. Ha egyszer azt írta, hogy
„kitűnővel akarom elvégezni…” – akkor valóban színötössel végezte el az iskolát.
A főiskolán élő szemrehányás volt nekünk. Az egyik diák ellógott az előadásról hangversenyre –
Iljusa csengetéstől csengetésig ott ült, tisztán olvasható kerek betűivel szóról szóra lejegyezte az
előadást. A másik szerelmes lett, úgyhogy a tudomány megszűnt létezni számára – Gruzgyov sötét
estig benn ült a laboratóriumban, és a lombikok tartalmát kémcsövekbe töltögette meg vissza. A
harmadik rekedtre beszélte magát az életről, a művészetről folyó vitákban – őt pedig az olvasóte -
rem lámpájának zöld fénye világította meg. Iljusát mintha valami rettenthetetlen, magabiztos ro-
botpilóta vezette volna minden csábításon és akadályon át programjának egyik pontjától a mási -
kig. „Nézzétek – mondta, amikor egyszer komolyan sarokba szorítottuk –, a tű csakis azért megy
könnyen át a kemény anyagon, mert vékony…” Ezt határozottan, meggyőződéssel mondta, és
mindjárt megint a könyve fölé hajolt.
A háta mögött, dühünkben, Csehov egyik elbeszélésének, az „Unalmas történetének a tudósá-
ról neveztük el, aki szorgalmas ugyan, de nem találja fel a puskaport. Később rájöttem, hogy ez
nem így van. Gruzgyov más távlatok hőse. A ravasz Newton annak idején az egész világon elter-
jesztette azt az anekdotát, hogy az almák (vagyis a felfedezések) alacsonyan függnek, és maguk-
tól az ember fejére hullnak. Newton persze gúnyolódott. Az almák (vagyis a felfedezések) olyan
magasan függnek, hogy csak úgy egyszerűen nem lehet elérni őket. Egy-egy lángész az elmélet
vagy a kísérlet ügyesen feldobott kövével le tudja verni őket az ég magasából. Ehhez rugalmas
karon kívül nyilván nem mindennapi szemmérték is kell.
De van más út is. Napról napra, szorgalmasan, szárnyalás nélkül, de szívósan, egyik követ a
másikra tornyozva gúlát emelni, hogy aztán a csúcsára felállva, leszakítsa az ember a ritka gyü -
mölcsöt. Csehov hőse fel tudta építeni azt a piramist. Ezt a hangya szorgalmával tette, de egyben
a hangya ötlettelenségével is. A gúla találomra magasodott felfelé, a csúcsa valahová a vakvilág-
ba irányult. De ha a hegye véletlenül el is éri a gyümölcstermő ágat, Csehov tudósának bizonyára
akkor se jut eszébe, hogy kinyújtsa érte a kezét. Talán csak egy erélyes ütés ébreszthetné rá, de
hát a felfedezések, az almáktól eltérően, nem hullnak az ember fejére.
Gruzgyov szilaj mozdulattal örömest leverte volna a tudomány egének magasából a felfedezé -
seknek egész fürtjeit is, hisz azért fegyelmezte magát állandóan, de ehhez hiányzott belőle vala-
mi. Csak sok-sok év múlva értettem meg a dolgot – az ő karja csupán egy síkban mozgott, és ma -
kacsul vonakodott elsajátítani a lángész kezének hajlékonyságát. Meg hát a szemmérték is cser-
ben-hagyta, helyesebben: erős távcsőhöz hasonlított, amellyel pótolni próbáljuk látásunk velünk
született fogyatékosságát, de amely – ha lehetővé teszi is, hogy élesebben lássunk – összeszűkíti
látókörünket.
 Gruzgyov meg olyan gondosan és olyan sokáig fabrikálta a maga távcsövét, hogy most már
nem is tudta elvenni a szemétől. Márpedig pontosan célozni úgy, hogy tekintetünkkel a távcsőbe
meredünk – hihetetlenül nehéz vállalkozás.
Gruzgyov természetesen piramisépítő lett. De ő mégiscsak tudta, hogyan, milyen irányban kell
egymásra rakni a köveket, és hol kell majd felugrani…
Teltek-múltak az évek, és ő még mindig épített meg épített. Aludt, evett és épített. Mert hisz
felfedezést tenni – akár csak egyet is –, ez volt életprogramjának végpontja, ez volt a célja, az ál-
ma, a szenvedélye. El voltak ragadtatva tőle, azazhogy nem őtőle, hanem önfeledt és mindent fe -
lejtő munkaszeretetétől. Elnyerte a kandidátusi, majd a doktori fokozatot – az ő épülő piramisát
ugyanis már oly sokan használták fel a tények ugródeszkájaként, hogy egyszerűen illetlenség lett
volna megtagadni tőle ezeket a tudományos címeket.
Hosszú évekre szem elől tévesztettem, többször is, amikor pedig találkoztam vele, mindannyi-
szor ugyanannak a törekvő fiúnak találtam, aki a buzgalomtól nyakig kivörösödve mindig feljegy-
zett takaros kézírásával mindent, ami a tárgyhoz tartozott, de csakis azt. Még öregedni is szinte
programszerűen öregedett – harmincéves korában megjelentek az apró ráncok és a kopasz foltok,
negyvenéves korában aranyeret kapott, ötvenre magas vérnyomástól szenvedett, kopasz fején
meg kakastaréjként libegett néhány gyér, ősz hajcsomó. De még mindig nem fűződött a nevéhez
semmilyen felfedezés. Már-már azt hittem, hogy dugába dől a programja, de kisült, hogy helytele-
nül vélekedtem a szorgalom és az önfegyelem erényéről.
Egyszer betoppant hozzám. Arcán szerény diadal ragyogott, pontosan úgy, mint azokon a taní-
tási napokon, amikor több ötöst is kapott egymás után.
– Gratulálj – mondta. – Felfedezést tettem!
– Gratulálok. És mit fedeztél fel?
– Harmincévi kutatás után végre-valahára megtaláltam a módját, hogyan lehet láthatatlanná
tenni az embert.
– Nocsak!
– Már ki is állta a próbát.
Bevallom, első gondolatom az volt: „Elképzelhetetlen, hogy Gruzgyov…” Ám egyszeriben meg-
világosodott az agyam. Mégis nagyon egyszerű: végre befejezte a piramisa építését, és leszakítot-
ta azt, ami felé oly szorgalmasan nyújtózott egész életén át. És meghajoltam előtte.
– Szükségem volna a segítségedre – mondta ünnepélyesen. – Minden anyagot átadtam a Talál-
mányi Bizottságnak, és mára odahívattak. Tudod, én még sose találkoztam…
Zavartan mozgatta az ujjait. Mindjárt tudtam, mire gondol. Hogy ne forgácsolja szét magát, so-
hase találkozott olyasmivel, ami kívül esik a tiszta tudomány keretein. Válasz helyett nagy hévvel
megöleltem elragadtatásomban, hogy szolgálatára lehetek. Esetlenül, de méltósággal fogadta túl-
áradó érzéseimet.
A Találmányi Bizottság szakértője a legkevésbé sem hatott száraz aktakukacnak. A magas hom-
lokú, élénk férfi szeme csillapíthatatlan kíváncsisággal nézett a világba a domború szemüveg mö-
gül.
– Áttanulmányoztuk a beadványát – mondta Gruzgyovnak. – Óriási mennyiségű tényanyag! Tö-
mérdek munka. Senki se tett még ennyi erőfeszítést egy-egy felfedezésért. Magának szobrot kel-
lene állítani.
Gruzgyov szégyenlősen ragyogott.
– Egyszerű: erre törekedtem egész életemben. Csakis erre…
– I-gen… – A szakértő arca részvétet fejezett ki. – De nem erről van szó… Azért kértük ide,
hogy segítsen nekünk. A törvény kimondja: a találmány hasznot kell hogy hozzon az emberiség-
nek. Nos hát épp azt szeretném megtudni, milyen hasznot hajthat a maga találmánya…
– Hogyhogy?! – ámult el Gruzgyov. – A mindenhová behatoló, a megfoghatatlan, a láthatatlan
ember… ez… ez… Erről álmodtak, erre törekedtek… Fantaszták erről írtak…
– Csak hát mire jó az embernek a láthatatlanság? Wellsnél arra, hogy büntetlenül lophasson
pénzt. De – már megbocsásson – a mi kommunista társadalmunkban, ahol nincs pénz…
– M-m… Igen, igaza van, de… mondjuk, a katonai alkalmazása…
– Régóta örök béke van a világon!
Gruzgyóvnak szokás szerint még a nyaka is kivörösödött.
– Csakugyan, most már nincsenek háborúk, hogy is feledkezhettem meg róla!… De talán békés
célokra is fel lehet használni!
 – Milyenekre?
– Hát… hogy is mondjam… Ha például átöltözünk a strandon… Kínos… no, hát itt segít a látha-
tatlanság…
A szakértő összeráncolta a homlokát.
Gruzgyovra szánalom volt ránézni: menten sírva fakad. Csak egyszer láttam ilyennek, amikor –
talán a hetedik, talán a tizedik osztályban – váratlanul kettest kapott.
– Talán sikerülne fokozatosan láthatatlanná tenni az embert? – kérdezte reménykedve a szakér-
tő. – Mondjuk úgy, hogy előbb az izmok tűnnének el… Ezt felhasználhatnánk az orvostudomány-
ban.
Gruzgyov megrázta fejét.
– Egészen más elven alapszik… Az ember vagy látható, vagy láthatatlan.
A szakértő bánatosan felsóhajtott.
– Hát akkor ez fogas kérdés… De törjük csak a fejünket! Nem lehet, hogy egy ilyen kitűnő talál-
mány teljesen használhatatlan legyen.
Törtük is a fejünket. Feszülten, verejtékezve töprengtünk, mert most tőlünk függött Gruzgyov
sorsa.
– Hej, csak legalább kémek volnának még – mondtam szinte sajnálkozva. – Micsoda kincs lenne
azoknak ez a találmány!
– Kémek hál’ istennek már régen nincsenek – torkolt le keményen a szakértő.
Megpróbáltam elképzelni magamat láthatatlannak: hátha így jobban megtalálom a megoldást.
Nos hát, láthatatlanná válva felkelek, leülök reggelizni, és a csésze kávé, amelyet vaktában nyújt
felém a feleségem, a vállamnak ütődik… Brrr! Az utcán… No, azt már nem, nem akarom, hogy
folyton lökdössenek. A laboratóriumban? Ott, ha beleütköznek az én láthatatlan testembe, köny-
nyen leönthetnek még sokkal rosszabbat is, mint a forró kávé. Például tömény savval. Az erdőben,
séta közben? Hát milyen előnyöm származik abból? A színházban? A színházban véletlenül még
az ölembe ülnek. Ámbár…
– Megvan! – kiáltottam a helyemről felugorva. – A színháznak jó! Amikor a cselekmény során
megjelenik a színen valami szellem… a Hamlet apjáé!
– Csakhogy ilyen darab kevés akad – szólt kétkedve a szakértő.
– Hát aztán, hát aztán?! Mégiscsak van haszna!
– Valóban van haszna – mondta boldog mosollyal a szakértő. – Teljesen elég ahhoz, hogy rend-
szeresítsük a láthatatlanságot mint találmányt – a színházi kelléktár új darabjaként.
Gruzgyov felé fordultam, hogy megkérdezzem, mit szól ehhez a javaslathoz. De csak üres ka-
rosszéket láttam. Egy láthatatlan kéz kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, megreccsent egy padló-
deszka, majd az ajtó akkurátusán becsukódott a láthatatlan Gruzgyov mögött.
– Talán ezt is jegyezzük fel, mint alkalmazási lehetőséget – mondta rövid gondolkozás után a
szakértő. – Az ember ahelyett, hogy jelképesen tűnne el, ezentúl szó szerint is megteheti.
Többé nem láttam Gruzgyovot. Némelyek azt mondják, hogy sokáig járt-kelt köztünk láthatatla-
nul – hogy ilyen állapotban könnyebben találjon alkalmazást elkésett találmányának míg végül el-
ütötte egy autó.
Mások azt állítják, hogy Gruzgyov színháznál dolgozik: azokat a jeleneteket rendezi, amelyek-
ben kísértetek jelennek meg.

MIÉRT?
Sokáig gondolkoztak a gépek, sokáig gondolkoztak a tudósok. Az Orbi bolygó egyik végéből a má-
sikba csak úgy hömpölygött az információk áradata: ezek az adatok széttagolódtak, egybeolvad-
tak, összekeveredtek, képletekké kristályosodtak, álmatlansággal sújtották az agyakat, és egymás
után égették ki az emlékezetblokkok biztosítékait. A kérdések kérdésének megoldásán fáradoz -
tak: hogyan lenne a legalkalmasabb életjelt adni más világok feltételezett civilizációinak?
Egyszer csak megtalálták a módját.
– Barátaim! – kezdte a Tudományos Tanács elnöke. – Véget értek évszázados vitáink és kutatá -
saink. Röviden összegezem a következtetéseket. A végtelen távolságok lehetetlenné teszik, hogy
messzi világokba repüljünk. A rádióhullámokkal, kozmikus sugarakkal, neutrínó-áramlásokkal,
gravitációs terekkel való jeladás elégtelen – két oknál fogva. Először: bonyolult lenne ilyen jelek-
kel áthálózni az egész Tejútrendszert. Másodszor, és ez a fő: ezeket csakis igen fejlett civilizáció
tudná venni, tehát már eleve leszűkítenénk kutatásunk körét.
Számunkra most már világos, hogy a jelzésnek nagyon egyszerűnek, nagyon szembetűnőnek
kell lennie, és egyszerre kell címezni „mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek”. Erre a célra
csakis a fény felel meg, mert azt minden értelmes lény látja – a fejlődésnek minden fokán.
Már csupán egy semmiség van hátra: technikailag hogyan oldjuk meg ezt a problémát a lehető
legjobban? Örömmel közlöm, hogy találtunk ilyen megoldást. A legközelebbi csillaghoz odaröpí-
tünk egy önműködő állomást, amely örökké ott fog keringeni körülötte. A rajta felállított lézerek a
megadott program szerint irányítani fogják a csillagreakciókat. A csillag hol kigyúl majd, hol kial-
szik. Ez a lüktetés lesz a mi üzenetünk a Tejútrendszernek. Az egyetlen lüktető csillag az éjszakai
égen – hát nem kelti ez fel akár a felkészületlen agy figyelmét is? Nem készteti-e, hogy elgondol-
kozzék ezen a kérdésen: „Miért kacsingat?” Ez lesz a csillagközi kapcsolat legalkalmasabb válto-
zata!
Az Orbi bolygót tapsvihar rázta meg.
*
…Illatos, meleg éjszaka volt. A magasba lövelltek Versailles szökőkútjai. Egy szép hölgy fel -
emelte epedő tekintetét.
– Miért kacsingat az a kis csillag ott az égen?
Lovagja megrázta rizsporos parókájának fürtjeit, és a legfinomabb udvariassággal azt turbékol-
ta:
– A szerelem angyalkái kacsingatnak ránk, kedvesem.
A szép hölgy igen elégedett volt a válasszal.
*
…Az éjszakát motorok zúgása töltötte meg. Halkan, panaszosan zörögtek az üvegek. Az előadó
letörölte verítékét.
– Összegezve: a lüktető csillagok fellobbanásainak természetét a gravigén kvázi-fluktuációk,
valamint a szinguláris tér relé-polarizációja csökkenésének törvénye szerint végbemenő kvantum-
pulzáció kölcsönhatásával magyarázhatjuk.
Az előadó lelépett a katedráról. A hallgatóság udvariasan tapsolt egy keveset – meg volt elé -
gedve a magyarázattal. Az a kérdés: „miért?” – fel se vetődött előtte. Régóta tudta mindenki,
hogy ilyen kérdést oktalanság feladni a természetnek.
De a csillagok nem hallották sem az első, sem a második magyarázatot. Csak kacsingattak,
mindegyik a maga programja szerint. Most már sok volt belőlük – a mindenség pulzáló világító-
tornyaiból. Mert a fejlődésnek egy bizonyos fokát elérve, minden civilizáció szükségképpen meg-
találta a csillagközi jelzés legcélszerűbb változatát.
És most már senki se csodálkozott az égnek ezen a sajátosságán.

LECKE A RELATIVITÁSBÓL
Megolvadt fekete fém a homokon. Vastörmelék, roncsok, összevisszaság, korom. Kristálycellák
szétszóródott zöldes szilánkjai.
Ez minden, ami a becsapódás és a robbanás után megmaradt.
– Gyerünk – szólt Ognyev. – Minden világos.
Hátrafordult – utoljára. Még a sziklák is megpörkölődtek. A katasztrófa örök nyomot hagyott a
grániton. És valahol e káosz közepén, a marsi talajtól immár elválaszthatatlanul, ott hever egy pi-
ciny alkatrész, amelyet hanyagul munkáltak meg odaát, a Földön. Apróság, semmiség. És nincs
többé rakéta, nincs a több száz tonnányi várva várt szállítmány.
Ognyev hallgatag útitársa vállat vont.
– Az a fő, hogy ember nem volt rajta.
„Persze hogy az a fő! – akarta kiáltani Ognyev. – De ott volt ember. Odaát, a Földön. Az az em-
ber, aki hanyagul dolgozott. Akiben ezentúl nem lehet megbízni.”
De fennhangon nem szólt semmit. Minek?
Ahogy a lejtőn haladtak, vigasztalanabbnak látták a tájat, mint valaha. Fakó homok, kicsi nap,
bágyadt fény, a köveken meg puffadt, sötétkék eretriumok. A marsi növények színe mintha figyel -
meztetné az embert arra a méregre, amellyel át van itatva.
Búsan fütyült a szél – az is csupa méreg volt. Zengedezhetünk mi a Mars feletti győzelemről, a
bolygó meghódításáról, amennyi jólesik – üres szavak! Az emberek kénytelenek földi levegővel
körülvenni magukat, földi táplálékot enni, és örökké félnek, nehogy akár egy tű is átszúrja annak
a szigetelésnek a falát, amely elválasztja az egész marsi környezettől. Idegenek ők, akik csak a te-
herrakéta-járatnak – ennek a kozmoszon átnyúló, több millió kilométeres, bizonytalan köldökzsi-
nórnak köszönhetik, hogy meg tudnak itt élni. Idegenek egy idegen világban – ezt nem lehet meg -
szokni.
A legkevésbé Topnak, Ognyev farkaskutyájának, amelyet azért hozott magával az űrhajós, hogy
„tanulmányozzák, miképp hatnak a marsi viszonyok az állatokra”. A kutya, mely mulatságosan ha-
tott az űrsisakban, a fejét lógatva kocogott gazdája lába mellett. Egyébként már rég elszállt az
élénksége. Az első napokban állandóan üvöltés feszegette a torkát. Később megszokta ezt a hely-
zetet, de azért minden alkalmat kihasznált, hogy Ognyev tenyerébe bökjön nedves orrával; szo-
morúan igyekezett elkapni a tekintetét, és mintha azt mondta volna: „Nem jó itt nekünk, gazdám.
Gyere, menjünk el innen!”
Ognyevot bosszantotta a mellette lépkedő Szerjogin szótlansága. „Legalább csevegéssel köny-
nyítenénk magunkon…” A rakétával történt baleset persze nem nagy katasztrófa. Szerjogin úgy
viselkedik, mintha őt nem is érintené az egész. Mit neki, geológusnak, akinek csak kövekkel van
dolga! Ő, Ognyev bezzeg gondolkozhat, hogyan bővítsék a víznyerő állomást, hogy ne kelljen ta-
karékoskodni minden gramm táplálékkal; törheti a fejét, hogyan tegyék változatosabbá a klorellá-
ból való ételeket, hogyan szabaduljanak a tisztítóberendezés csöveiben leülepedő sóktól. Mert hát
a polioxil csövek, amelyeknek a falára a Mars légköréből kivont víz nem rakna le sókat, elpusztul-
tak a rakétával. A terepjárókhoz való alkatrészek szintén. Az ördög vigye el, az ő „hősi” úttörő
munkája túlságosan is egy házkezelő teendőire emlékeztet.
Csövek, tisztítás, javítás. Állandóan ki van szolgáltatva ezeknek az apróságoknak. Erőfeszítései-
nek legalább a felét annak a szigetelőfalnak a karbantartására kell fordítania, mely annyira meg-
béklyózza az életüket. Néha úgy rémlett – és ettől a kényszerképzettől nehéz volt szabadulni,
hogy az állomás légmentesen szigetelt, apró szobái afféle börtöncellák, és hogy az űrhajósruhák
is zárkák, csak éppen mozgó zárkák.
– Nos, mikor javítjuk meg a terepjárót? – kérdezte Szerjogin, mintha csak bosszantani akarná. –
Unok már kutyagolni.
Ognyevnak kedve lett volna káromkodni egyet. De nem jutott ideje válaszolni. Top hirtelen ne -
kiiramodott – felborzolódott a szőre, és tompa morgás hallatszott a sisakja alól.
– Mi lelt, Top?
Ognyev még be se fejezte a kérdést, már megkapta rá a választ. Egy szikla mögül az emberek
felé gördült egy szörny, amely nyilván az eretriumbozótban legelészett. Póklábai zajtalanul és
gyorsan vitték az állatot, mint valami kerekek, úgyhogy egy pillanat alatt veszélyes közelségbe
került. Szarunemű szemei vörös színben játszottak.
Top előrerohant, hogy elvágja az útját. Az oxigénpalack csövei fel-felugráltak a kutya hátán.
– Vissza, Top! – ordította pisztolyát előkapva Ognyev.
A szörny támadásában nem volt semmi félelmetes. A víznyomásos űrruhában, vasöklének
egyetlen csapásával még fegyvertelen ember is könnyen porrá zúzhatta a szörnyeteget. Egy kis
ügyesség és néhány gyakorlott fogás – hogy kikerüljük az állat hegyes karmait –, ennyi az egész.
De Top először találkozott ilyen szörnyeteggel. Nem gyanította, hogy ugrálásával csak akadá-
lyozza az embereket. Őt az a sok évszázados ösztön vezérelte, amelyet az ember nevelt bele: ha
megtámadják a gazdáját, el kell hárítania a támadást.
– Vissza, Top, vissza! – kiáltotta pisztolyát leeresztve Szerjogin is, Ognyev is. Lehetetlen volt lő-
ni a kutya miatt.
Aztán meg elkéstek vele. A szörny gyenge, de rendkívüli ellenfél volt: behajlított vékony lábát a
rugó sebességével, könnyen előrelökhette. Egy ugrás – és a szörny lába süvítve lesújtott a kutya
fejére. A következő pillanatban a felbőszült Top mellel nekiütődött ellenfelének. A szörny teste
száraz zörgéssel szerteszét omlott.
Szerjogin elsőnek szaladt oda a kutyához.
– Kész, vége – mondta tompán.
A szörnyeteg lába borotvaként széthasította a sisak gallérját, úgyhogy lecsúszott Top fejéről. A
kutya oldalt dőlve, görcsösen levegőért kapkodott. Kilógó nyelvén tajték csurgott végig.
– A baj nem jár egyedül – szólt Ognyev, miközben hasztalanul próbálta visszailleszteni a sisakot
a kutyára.
Minden hiába: Top a külső levegőt szívta be, amelyben volt ugyan elég oxigén, a nitrogén-oxid
azonban – ha nem is azonnal, de elkerülhetetlenül – halált okozott.
Mintha Top is tudta volna ezt. Próbálta megnyalni Ognyev kezét. A szeméből könny gördült ki,
oldala görcsösen be-behorpadt.
– Végezz vele… – mondta félrefordulva Szerjogin.
Ognyev felemelte pisztolyát. A kutya szemrehányóan és szomorúan nézett rá. A pisztoly remeg-
ni kezdett a kezében.
– Nem bírom – szólt tompán.
– Én se – válaszolta halkan Szerjogin. – De jobb lesz így.
Célzott, és már-már meghúzta a ravaszt. De nem jutott rá ideje.
Üvöltés zúdult végig a sziklák fölött. A visszhang megsokszorozta és feldobta a jeges, lila égbe.
Ezzel a vonítással mintha kirobbant volna a kutyából régóta visszafojtott kétségbeesése és min-
den gyűlölete a Mars hideg, vörös síkságaival, az idegen nappal, a csöppet se melegítő fénnyel
szemben. És mintha erőt öntött volna belé ez a gyűlölet: felugrott, és a tajtékot szétfröcskölve,
eszeveszetten forogni kezdett. De görcsös mozdulataiban mégis volt valami célszerűség. Top
mintha keresett volna valamit a kövek és a homok között. A hasát meg a hátsó lábait a földön von-
szolta, de makacsul mászott egy cél felé, amelyet csakis ő ismert.
Ognyev torkát fojtogatta valami; nagyokat nyelt. A kutya a mellével rárogyott egy marsi növény
csomós kinövésére, és tépni kezdte a szivacsos, nyálkás masszát.
Szerjogin eltette pisztolyát.
– Az ösztön! Ennek a megzavarodott állatnak most eszébe jutott, hogy a gyógyfüvek néha meg-
mentenek a haláltól.
– Itt nincsenek füvek…
– Az ösztön ezt nem tudja. Az azt parancsolja: keresd! Föld vagy Mars – a halálfélelem elmossa
a különbséget, a kétségbeesés elfogadja az önámítást. Nos, legalább megtalálta, hogyan szaba-
dulhat meg kínjaitól a leghamarabb.
Ognyev elfordult, hogy ne lássa a végét. De amikor visszafordult, Top még élt. Ognyev nagy
erőfeszítéssel lehajolt. A kutya szemében fekete hullámként ott lebegett a halál. Tekintete meg-
üvegesedett – onnan jött, ahol már nem várnak választ. Ognyev önkéntelenül a sisakjához nyúlt,
azzal a mozdulattal, amellyel a Földön ilyen esetekben leveszi az ember a kalapját.
– A tengerimalacok fél perc alatt elpusztultak az eretrium mérgétől – jegyezte meg Szerjogin –,
a kutya tovább bírja.
Szerjogin pedantériája még csak nem is háborította fel Ognyevot. „Bocsáss meg nekem, Top.
Mi a magunk jószántából jöttünk ide, ahol még az élet is halállal fenyeget. Mert mi tudtuk, miért
tesszük. De neked nem volt szükséged a Marsra, neked nehezebb volt. Bocsáss meg!”
És most már minden tétovázás nélkül ráfogta pisztolyát.
– Várj! – állította meg Szerjogin. – Végig kell vinni a kísérletet.
– Ez kegyetlenség.
– Ez szükséges. A tudomány érdekében. Top pedig… már úgysem érez semmit.
Top szeme becsukódott. Csak valami enyhe remegés tanúskodott még arról, hogy él.
– Nem, ez kegyetlenség, nagy-nagy kegyetlenség!
Gazdájának kiáltása mintegy életre keltette Topot. Lábizmain összehúzódások jelentkeztek, a
szeme felnyílt; a kutya felemelte fejét, megpróbált felállni.
Szerjogin és Ognyev hátrahőkölt.
Top már állt is rogyadozó lábain. Oldala minden kilégzéskor behorpadt, de lélegzett, és mind
hangosabban, mind nagyobb örömmel szívta be a marsi levegőt.
– Mi ez? – suttogta Ognyev.
Top egy lépést tett feléje, de kis híján elesett. Szerjogin a karjára kapta. A kutya hálásan meg -
nyalta a sisak üvegét.
Így álltak sokáig, és nézték a csodát: az eleven Topot. Attól féltek ugyan, hogy a csoda miha -
mar véget ér, hogy Top feje kimerülten lehanyatlik, és kialszik a remény, a meghökkentő, a várat -
lan remény. De Top élt, sőt meglepődve nyüszített is: miért hallgatnak ilyen szokatlanul az embe -
rek?
– Há-át igen – szólalt meg végül Ognyev. – I-igen…
Esetlenül téblábolt. Még mindig teljesen értetlenül, zavartan kinyújtotta a kezét, és megérin-
tette a kutya szőrét. Összeomlott az a tévhit, hogy a Mars ellenséges bolygó, de hát e hegyomlás
porfelhője még eltakarta az új távlatokat.
 – Méreg – mondta váratlanul, tisztán Szerjogin, ahogy merőn nézte Topot. – Méreg, amely nem
is volt, és nincs is. Sehol. Csak korlátolt metafizikusok vannak. Mi.
– Hogy? – Ognyevnak úgy rémlett, hogy rosszul hallotta.
– De hisz te biológus vagy, neked jobban kellene tudnod! – jegyezte meg most már leplezetlen
iróniával Szerjogin. – Az eretrium méreg, a marsi levegő is méreg. De mínusz szorozva mínusszal
– nemcsak a matematikában ad pluszt.
– Igen, persze – helyeselt gépiesen Ognyev. – Aha! – Hirtelen megvilágosodott előtte a rejtély. –
Csak nem azt akarod mondani, hogy…
– Pontosan azt. Az embert el lehet pusztítani konyhasóval, és meg lehet menteni kígyóméreg-
gel. Abszolútum nincs a természetben, csak a mi agyunkban létezik.
– De hát ez közismert! A mérget ellenméreggel semlegesíteni lehet…
– Á, közismert! Akkor mi eddig miért…
Ognyev zavart tekintetét látva mondat közben abbahagyta. Ognyev úgy nézett körül, mintha
először látná a Marsot. A homok szürke, a messziség nyomasztó, a Nap bágyadtan világít, minden
olyan élettelen, mint eddig, de a megvilágosodás tündöklő hajnala már elmosta a marsi árnyakai.
Nem változott meg semmi, csak az emberek elképzelése a környező világról, és mégis minden
megváltozott. Így érzi magát, a vak, amikor visszanyeri látását.
– Top! – kiáltotta Ognyev. – Gyer’ ide, te betyár!
A kutya készségesen felugrott. Ognyev a karjára kapta, és körbeperdült vele. Ahogy táncolt,
óvatosan kerülte meg az eretrium sötétkék duzzanatait – szebbnek látta most őket a rózsánál is,
mert bennük volt az a csodaszer, amely lehetővé teszi az ember számára az életet a Marson. Ahol
méreg van, ott van ellenméreg is; ahol bánat van, ott akad öröm is; ahol tudatlanság van, ott lesz
felfedezés is – és ez ugyanúgy érvényes a Marsra, mint a Földre, mert mindenütt a dialektika
uralkodik…

EGY POROS ÖSVÉNYEN

„Keskeny, vörös kismadár forog
Mindenfelé – vajon látjuk-e?”
Jurij Olesa

Először valami egyre közeledő, lomha, tompa dobaj hallatszott: bumm, bumm, bumm – mintha ka-
lapáccsal ütnék a földet. Az ibolyaszínű bokrok megrebbentek a kanyaron túl, és az ösvényen
szirillák tűntek fel. Mihelyt megpillantották az embert, mozdulatlanná dermedtek. Nyomban sűrű
porfelhő burkolta be őket. A levegő megtelt páncélos tüdejük sipító lélegzésével.
Arhipov a pisztolyáért nyúlt. Nem ijedt meg, de módfelett elcsodálkozott. Ilyen nincs az élet -
ben, az ilyesmi – hirtelen dobaj, szörnyetegek előbukkanása minden ok nélkül – inkább valami
fantasztikus filmre emlékeztet.
Egy pillanatig szemben álltak egymással – az űrhajós és az állatok. Aztán a három szirilla úgy
nekiiramodott, mint a parittyával repített kődarab. Négyszögletes pofájukat lesunyták, dühös sze-
mük zöld fényben égett. Egyenest előre az ösvényen, egyenest az embernek. Arhipov vállat vont.
Vakító villám sújtott le az első állatra. A plazmasugár levitte a fejét.
Épségben maradt társai hirtelen, villámgyorsan megfordultak. Ismét megrebbentek a bokrok a
kanyaron túl, és kiürült az ösvény. Csak a gomolygó por emlékeztetett a támadásra.
Arhipovnak váratlanul megroggyant a térde: csak most jutott el végre a tudatába, hogy mindez
komoly volt. „Ez aztán a kaland! Lesz miről mesélni a fiúknak.”
Biztosra vette, hogy elbeszélése roppant élénk érdeklődést kelt. A biztonsági eljárásokra vonat-
kozó utasításban valamikor a „viselkedés veszélyes állatokkal való találkozáskor” című pont állt
az egyik legelső helyen. De hamarosan a legvégére szorult. Hisz még a legkezdetlegesebb állati
agy is könnyen fel tudja fogni, hogy a világon semmi értelme sincs harcba bocsátkozni egy soha
nem látott lénnyel, amelytől minden kitelhet. Biztosabb dolog a szokásos zsákmányt felkutatni.
Arhipovnak csak kisvártatva sikerült emlékezetébe idézni a ragadozókkal való találkozásról
szóló szerencsétlen pontot. Aha, valahogy így: „A lehetőséghez képest kerüljük a közeledést… Tá-
madás esetén gyorsan és határozottan védekezzünk…” Ezután apró szedéssel a jegyzet követke-
zett. Nos, minden rendben van: őt támadás érte, védekezett, megtartotta a szabályt.
Közelebb ment a leterített és szétroncsolt állathoz. A szirilla futás közben nagyobbnak látszott.
A por vastag rétegben ráülepedett a páncéljára, és elváltoztatta eredeti színét. Arhipovnak most
sehogy se fért a fejébe, miért tartotta fenevadnak ezt az állatot. Nem egyéb ez, mint csontok, iz -
mok, idegek ormótlan tömege, amelyet ő megfosztott az élettől. Valami sajnálatféle mozdult meg
a lelkében. Ugyan, hát ragadozó állat ez?!
„Ragadozó, persze hogy ragadozó, hisz rám támadt” – sietett megnyugtatni magát Arhipov. De
már elszállt eddigi magabiztossága. Csak most érezte, mennyire idegen és ismeretlen őneki a
bolygó állatvilága. Állandóan helikopteren, állandóan terepjárón, gyalog jóformán soha… Ahogy
száguld az autó, a távolban megmozdul egy homályos pont, majd eltűnik – tovaragadta a sebes-
ség; világos, hogy valami vadállat volt. Ennyi az egész ismeretség. Milyen vadállat lehetett? De
hát nem mindegy?! Ő ki se látszik a munkából.
Zörgés zökkentette ki tűnődéséből. Ismét megrebbentek a bokrok, tele voltak valami rejtett
mozgással. Arhipov értetlenül forgatta a fejét. De a kiber, amely a lábánál topogott, mint egy ku -
tya, nem adott riasztójelet. Valami apró lény tör utat a bokrok között… Egy titokzatos, megfogha-
tatlan élet keres valamit, zörög valamivel, fut valahová az őserdő leple alatt.
Arhipov nagyot lélegzett, és levette kezét a pisztolyról. Váratlanul meghökkentő gondolata tá-
madt. Lám, csak most, néhány perccel előbb találkozott először szemtől szembe vadállattal! Csak-
ugyan először? Hát igen, az ördög vigye el… És az a legmulatságosabb, hogy ennek a bolygónak a
vadállatait mégiscsak jobban ismeri, mint a földieket. Valamikor, távoli gyermekkorában, úgy
rémlik, többször is elvitték az állatkertbe. De azok az emlékek persze elmosódtak. És később, ké-
sőbb? Erőltette az emlékezetét. Ez sem az, az sem az… Ezt moziban látta, azt szintén. Megvan!
Egyszer lefékezték az autójukat, amely óránként kétszáz kilométeres sebességgel száguldott a
széles aszfaltfolyón, és egyszerre felkacagva csodálkoztak egy kis állat furcsa ugrásain. Aligha-
nem nyúlnak hívták azt az állatot. Oly mulatságosan futott! Még jó, hogy az egyik társuknak olyan
éles látása volt, különben elszalasztották volna ezt a találkozást. Micsoda öröm volt az! Nem min-
denki dicsekedhetett azzal, hogy szabadon élő állatot látott… Egyébként a technikával simára fé-
sült Földön bizonyára ezt a nyulat is számon tartották, úgyhogy aligha lehetett vadnak nevezni.
Rendben van, nincs ebben semmi csodálatos. Ő űrhajós. A merő tekintetű csillagok fényénél
hosszú éveken át vándorolva természetesen elszakadt a Földtől. Legalábbis vad lakóitól. Nem szá-
mít! „Utcagyerekek vagyunk, város fiai…” – valahogy így szólt egy régi-régi dal. Ő meg ráadásul
űrhajós is.
Arhipov a cipője orrával megérintette a tetemet. Ott maradt rajta a poros nyoma. Mi tagadás,
egzotikus kaland! Meg lehet érteni azokat az embereket, akiket hajdanában vadászoknak nevez-
tek.
Ekkor a kiber figyelmeztetően megfordult. Gyorsan forgott az az antennája, mely a szagokat
elemezte. Arhipov felfülelt. Mozgás körös-körül, titokzatos mozgás. De egyetlen gally se rezdül
meg. Úgy látszik, ezek az állatok ügyesen tudnak rejtőzni. De hátha kiugrik valami a bozótból?
Nem kellene odadurrantani? Fúj! Túlságosan ideges lehet, ha már ilyen gondolatok jutnak az
eszébe. Nem, az itteni erdőben való sétákat nem neki találták ki. Nincs hozzászokva. Mielőbb
vissza kell menni az autóhoz.
De nem fordulhatott vissza. Újra dobaj hallatszott: egyre erősödő, riasztó, tompa dobaj. Ismét
megrezzentek a bokrok a kanyaron túl, és a porfelhőkből – ugyanúgy, mint az imént – előbukkan-
tak a szirillák. De most még egy pillanatra sem álltak meg. Mindent elsöprő, dübörgő lavinaként
rohantak, mintha nem is lett volna előttük ember.
Arhipov már-már megrémült. De nem volt ideje töprengeni. A porfüggönyt széthasította a pisz-
toly sugara. A legelülső állat felbukfencezett, és darabokra szakadva szerteszét repült. Csakhogy
– ez már teljesen érthetetlen és ezért félelmetes volt – a lövés sem állította meg a támadást. A
szirillák egy szempillantás alatt elsöpörték a társuk maradványaiból keletkezett akadályt, és Arhi-
pov most már egészen közelről látta a pofájukat. Látta ezeket a páncélos faltörő kosokat, amelyek
tele vannak fékezhetetlen lendülettel, és az ő testén áthaladó mértani egyenesen törtek előre.
Újra és újra megvillant a magabiztosan, gyorsan lecsapó sugár. Mennydörgés, recsegés-ropo-
gás; a felkavarodó portól sötétség támadt körös-körül.
Egyszer csak minden elcsöndesedett, mert mindennek vége volt. A szétzúzott, összevissza
szabdalt lavina mozdulatlanul hevert az ember lábánál. Arhipov nem értette azonnal, miféle fur-
csa virágokkal van teleszórva űrhajósruhája. Vércsöppek – döbbent rá aztán.
Tetőtől talpig, minden izében reszketett, és nem tudta csillapítani remegését. Tett egy lépést,
és megtántorodott. Elég volt, el innen, el erről a szörnyű helyről!
 De szó se lehetett róla! A kanyaron túl már nem is rezegtek a bokrok, hanem leomlottak, mint
egy függöny: ledöntötte őket a szirillák új lavinája. Arhipov eszeveszetten lövöldözött a sugárral,
keresztbe az ösvényen. Az első sor leroskadt, de a vergődő testek torlasza jóformán nem tartóz -
tatta fel az állatokat. Arhipov lőtt a sugárral jobbra-balra, nekihuzakodva úgy sújtott vele, mint
egy tüzes karddal. Hullahegyek tornyosultak előtte, és ő mindig lőtt, lőtt és lőtt – elevenre, holtra
egyaránt; a szirillák pedig – sőt úgy rémlett, hogy most már nemcsak a szirillák – egyre száguldot -
tak, és ez szinte lidércálom volt. Mintha maga a természet indult volna meg a betolakodó ember
ellen, hogy eltiporja, megsemmisítse.
Arhipov tüzelt még néhány percig a sugárral, noha már nem is volt mire lőni – elapadt a vadál-
latok áradata. Amikor az ember ráeszmélt erre, kénytelen volt leülni a kimerültségtől. Az átforró -
sodott pisztoly még a kesztyűn át is égette a tenyerét. Ruhája nedves volt az izzadságtól.
De a bokrok közül hallatszó recsegés megint talpra ugrasztotta. Hát ez meg micsoda?… A leg-
rémítőbb sejtésektől gyötörve nézett jobbra-balra. A recsegés nem hasonlított az előbbihez, és
nem lehetett tudni, honnan jön. Fenyegetés volt benne és diadalmas erő, mint a zsákmányát rágó
állat állkapcsának csikorgásában. Arhipov azonban hiába igyekezett felfedezni a recsegés-ropogá-
sokat. A por sűrű füstfüggönyként lebegett a csatatér fölött.
A nap rőt fénye nehezen szűrődött át a porfelhőn, és vörös foltokban vetődött az ösvényre. E
foltok imbolygása valahogy megragadta Arhipov figyelmét. Furcsa szépség volt bennük. És moz-
gékonyság.
„Mit jelent ez? Ez az egész. Az állatok, a recsegés, a fényfoltok… Csak legalább egy percre jut-
nék lélegzethez, hogy rájöjjek…”
A füstfüggöny – bizonyára egy szélrohamtól – fellebbent előtte. A fénysáv kiszélesedett, és át -
terjedt egy távoli bokorra. Ekkor a bokor hirtelen lángba borult! Arhipov felkiáltott: a bokor fülsi-
ketítő ropogással égett.
És akkor mindent megértett Arhipov..: Egy csapásra, teljesen. Mindent megértett, és felüvöl-
tött fájdalmában. Tűz és füst nyomult feléje, a szirillák és mindenfelé, ami él. Közeledett az erdő -
tűz ropogása, a tűzvészé, amely elől menekülnie kellett embernek, állatnak egyaránt. A tűz, csak -
is a tűz kergette a szirillákat eszeveszetten, vakon, egyenest előre az ösvényen, a legrövidebb és
legalkalmasabb úton, amelyen épp ott csellengett egy ember, aki annyira idegen az erdő életétől,
hogy nem tudott felfogni semmit, nem húzódott félre, nem futott együtt az állatokkal, hanem esz-
telenül lekaszabolta őket villámló kardjával, akárha fenyegethette volna abban a percben na-
gyobb veszély, mint az, hogy elevenen megég.
Bármennyire szörnyű is volt ez a felfedezés, Arhipovot legelőbb is szégyen, keserű, maró szé-
gyen fogta el. Ilyen vérfürdőt rendezni! Darabokra aprítani azokat az állatokat, amelyek a mene-
külés útját mutatták neki!
Arhipov még egy utolsó pillantást vetett önhittségének szomorú emlékére – arra a hullahegyre,
amelyre már-már átcsapott a tűz. Eldobta nehéz pisztolyát, és futásnak eredt. Gondolkodás nél-
kül, hanyatt-homlok szaladt, egyenest a legrövidebb úton, nem nézett se jobbra, se balra, és pusz-
ta mellel is képes lett volna elsöpörni bármi akadályt. Úgy rohant, ahogy az előbb a szirillák futot -
tak…

HULLÁMVERÉS A MARSON
Némaság, szélcsend, aztán – surrogás. Így kezdődik a hullámverés a Marson. Óraszámra el lehet
üldögélni a vörös sziklák lábánál, nézni és hallgatni, hallgatni a végtelen homoktengert. Surrogás
mindenütt és sehol. Mintha jégszemek alakjában a felhők félig áttetsző zúzmarája hullna a lila ég-
ből. Üvegzengésű surrogás. Ez a pontos megjelölés.
Amikor elhallgat, a homokon remegés fut végig. Lomhán, lassan feltámad egy hatalmas hullám.
Rákúszik a száraz tömbökre, befödi őket, majd kényelmesen elül. Ilyenkor a sziklatömbök alulról
fúródnak át a homokon. Úgy hat, mintha egy csorba állkapocs szétrágná a hullámot. A lapos kö-
vekről lustán lecsúsznak a homokpatakok. És újabb nagy hullám púposodik felfelé.
Körös-körül – mozdulatlanság. A távolban nyugodt a homok, rendületlenek a vörös sziklák, akár
az örökkévalóság. Csak itt, csak ebben az öbölben és csakis közvetlenül a partnál hömpölyög a
marsbeli hullámverés.
Ez azt jelenti, hogy messze, a homokóceánok végtelenjében olyan vihar tört ki, amelynek roha-
mai megrázkódtatják a laza talajt, akár a földrengés. És itt, az öbölben, összegeződnek a rezgé-
sek, megváltozik a partvidék mikrostruktúrája, és a homok folyékonnyá válik. Valószínűleg így
van, ennél többet senki se tud, és nem is nagyon siet megtudni – egyelőre túl sok halaszthatatlan
tennivaló van a Marson.
Én azon igyekszem, hogy ne mulasszak el egyetlenegy hullámverést sem. Ott ülök, nézem, hall -
gatom és gondolkozom. Nagyon jó eltűnődni így kettesben ezzel a jelenséggel, amelyhez hasonló
nincs sehol. Eltűnik az idő, eltűnnek a tér határai, az ember még a testét sem érzi: csak ő van,
meg a hullámverés, senki, semmi más.
Most üres a part. De korábban népes volt. Emlékszem, mennyire megdöbbentek a földi rádió-
sok attól a kéréstől, hogy küldjenek úszónadrágot. Igen, akadt egy tréfacsináló, aki nem állta
meg, hogy úszónadrágot ne húzzon az űrhajósruhára, és bele ne vesse magát a hullámverésbe. Az
újoncok szinte repültek ide fürdeni, hogy legyen majd miről mesélni a Földön; a régóta itt lakókat
pedig a víz, az igazi víz, az igazi hullámverés, az igazi tenger utáni vágy vonzotta ide. Senki se tu-
dott ellenállni a kísértésnek.
A tréfacsináló persze Vanyin volt. Nem azért, mintha jellemző vonása lett volna a szellemesség,
talán épp ellenkezőleg. De hát olyan bonyolultak, ellentmondásosak és meglepőek cselekedete -
ink, ha az érzések irányítják őket! Kivált az olyan zárkózott embereknél, mint Vanyin. És milyen
furcsának, különösnek hat mindez a marsbeli hullámverés láttán.
Vanyin esete annak idején mindenkit megdöbbentett látszólagos képtelenségével. Azóta legen-
dák szövődtek e történet köré, amelyekben a tragikus elem összefonódott a komikussal, a merész-
ség a meggondolatlansággal. Milyen távol van mindez az igazságtól! És milyen csecsemőknek lát-
szunk mi a rakétáinkkal, mesterségesen előállított fehérjénkkel és nukleáris energiánkkal, ha ép-
pen a saját érdekünkben próbáljuk átgondolni és előre látni az ember cselekedeteit.
Emlékszem a Mars első felderítésére. Nem kockáztathattunk, nem volt jogunk kockáztatni:
bármilyen kudarc messze visszavethetett volna bennünket. Előttünk pedig egy ismeretlen bolygó
állt, amelyen minden megeshetett, és semmit se lehetett előre látni. Ezért már eleve különös szi-
gorúsággal határozták meg viselkedésünket. Egyetlen lépést se vaktában! Biztosítás mindig és
mindenütt! Az óvatosság programja volt ez. Mi feltétlenül követtük. Igen komolyan megvitattuk,
hogyan lépjen közülünk az első a Marsra: körül kell-e kötni kötéllel, vagy nem? Persze, ha egyszer
az űrhajót megbírja a talaj, akkor megbírja az embert is. De hátha mégse… Sok minden meges-
het… Utóvégre ez nem a Föld, hanem a Mars…
Végtelenül óvatosak voltunk, és ez megóvott bennünket minden kellemetlenségtől, bár olyasmi
fordult elő bőven. Hatan voltunk. Ahol pedig hatan vannak, ott egy okvetlenül gyávának bizonyul.
Nem a szokásos értelemben – korántsem. Csak hát valaki feltétlenül óvatosabb, mint a többiek.
Bizonytalanabb. Feszélyezettebb. E tekintetben mit sem jelent sem a környezet, sem az emberek
száma. Ha például egy forgalmas úton haladsz valakivel, figyeld csak meg egy kissé magadat és a
társadat: egyikőtök okvetlenül „valamilyenebbnek” bizonyul… És az se lényeges, hogy az ilyen
ember viselkedését olykor semmiképp se lehet gyávaságnak nevezni – a szó szokásos értelmében.
A mi Vanyinunk se volt gyáva a szó hétköznapi jelentésében. Dehogyis! A Földön, rendes körül-
mények között, tíz ember közül legalább nyolcnál merészebb lett volna. De a Marson…
Látszatra kifogástalan volt a viselkedése. Nem futamodott meg, ha váratlan veszéllyel találkoz-
tunk, nehéz helyzetekben sem esett kétségbe. De sohase ment legelöl ott, ahol még nem derítet-
ték fel az utat. Mindig csak az előtte haladók nyomába lépett. Értik?
És nem tudta rákényszeríteni magát, hogy másképp cselekedjék. Maga is látta ezt a fogyaté-
kosságát, próbálta is leküzdeni, de nem bírta. Nem vállalkozom arra, hogy megmagyarázzam, mi-
ért: az emberi lélek még most is sötét erdő. Talán a szokatlan környezet volt az oka, talán az örö-
kös intelem: „Legyetek óvatosak, legyetek óvatosak…” De tudják önök, milyen nehéz volt mindig
legelöl haladni a Marson?! Hátha megnyílik a talaj, hátha olyasvalami történik, amitől egyszerűen
eltűnik az ember?! És más ilyen buta gondolatok jutottak az eszembe. Elvégre ez nem a Föld, ha-
nem a Mars…
Hát igen… – senki se tett szemrehányást Vanyinnak saját magán kívül. De később mi is csip-
kedni kezdtük túlzott óvatosságáért. Ez akkor történt, amikor a Mars már nem tűnt fel többé
olyan titokzatosnak; amikor egy kissé hozzászoktunk és megértettük – nem az eszünkkel, hanem
a szívünkkel, hogy a marsbeli természet egy cseppel sem alattomosabb a földinél, sőt talán épp
ellenkezőleg! De Vanyin utolsónak jutott el ehhez a felismeréshez. Így aztán bántották a tréfáink.
Vádoljuk magunkat miattuk? Utólag persze azt is lehet. De tegyük a szívünkre a kezünket – mi
vidám emberek vagyunk. Humor nélkül a mi szakmánkban nem lehet meglenni: az ember elég a
túlfeszültségtől. A tréfa pedig – erről győzött meg gazdag tapasztalatom – olyan, mint a biztonsági
szelep. Egy kis tréfa után mindjárt megkönnyebbülünk.
Sorra veszem minden élcelődésünket – nem, nem volt azokban semmi sértő. Amikor ugyanilyen
hangnemben, pontosan ilyeneket eresztettünk meg egymás rovására, akkor mindenki kacagott: a
„sértő” is, a „sértett” is. Vanyin is nevetett, amikor rájárt a rúd. Igen természetes volt a nevetése,
de – csak most eszmélek rá – nem mindig jött a szívéből… Valahol a tudat alatt bizonyára az mo-
toszkált benne: „gyáva”.
Akkoriban, amikor mi már megszabadultunk a félénkségtől, de Vanyin még nem, épp akkoriban
történt a marsbeli hullámverés felfedezése. Éspedig – bármily furcsa is – Vanyin fedezte fel.
Elmondom, hogyan volt.
A homoktenger felől közeledtünk ezekhez a vörös sziklákhoz. Az üvegzengésű surrogás, amely
előre jelzi a hullámverést, csak ezeknek a közelében hallható. De mi akkor értünk ide, amikor a
surrogás már elhallgatott, úgyhogy semmi se figyelmeztetett bennünket.
Vanyin, szokásához híven, nyomból nyomba lépve, hátul jött (rendszerint középen igyekezett el-
helyezkedni; ez még akkor volt, amikor csak libasorban haladtunk, de most zárt csoportban gya-
logoltunk, így hát Vanyin kénytelen volt hátul kullogni).
Amikor mi már kikecmeregtünk a partra, Vanyinnak még hátravolt néhány lépés. És ekkor hul -
lámzani kezdett a homok. Vanyin elesett meglepetésében. Ahogy fel akart állni, lába mélyen bele-
süppedt a homokba. Uralkodott magán, nem kiáltozott, de láttuk, hogy elsápad. Mialatt mi láza-
san letekertük és odadobtuk a mentőkötelet, Vanyint többször is megmártotta a hullámverés a ho-
mokban, és ő rájött, hogy ez egyáltalán nem veszélyes. A hullámverés határvonalán belül semmi-
képp se lehet futónak nevezni a homokot. Csaknem mindenütt meg lehet állni benne, és ki lehet
tapogatni a szilárd alját. Ennek bizonyára az az oka, hogy a szikláknál nagyon sekély a föveny, a
mélyben pedig nem válhat folyékonnyá a homok.
Vanyin hamar átlátta, hogy s mint. (Újabb bizonyíték arra, hogy a szó mindennapi értelmében
egyáltalán nem volt gyáva.) Nem engedte, hogy kihúzzuk, ő maga mászott ki; csak úgy, a bizton-
ság kedvéért fogózott a kötélbe.
Miután mi is ráeszméltünk, hogy ebben a helyzetben nem volt semmi tragikus, nem tudtuk
visszatartani nevetésünket, ahogy eszünkbe jutott Vanyin idétlen taglejtése és kétségbeesett áb-
rázata. Önök hogyan fogadnák ezt a nevetést? A végén bizonyára saját maguk is tréfálkoznának
magukon. Vanyin azonban nem vette a lapot. Úgy rémlett neki, hogy mi gyávának találtuk a visel-
kedését. Erre ugyan egyáltalán nem volt semmi oka se, hisz biztosra veszem, hogy akármelyikünk
megijed, ha hirtelen kicsúszik a lába alól a talaj. De mint már említettem, Vanyin valósággal szen -
vedett vélt „kisebbrendűsége” miatt. Így hát ezúttal komolyan megsértődött. A legnagyobb igaz-
ságtalanságnak tartotta tréfáinkat.
Először is: ebben a helyzetben ő férfiasán viselkedett. Másodszor: a hullámverés az ő felfedezé-
se. Kétségtelenül az övé! (Annak, aki középütt helyezkedik el, rendszerint kevesebb kellemetlen-
ség jut osztályrészül, de sikert is ritkábban arat.) És erre – kinevetik…
Így hát Vanyin szenvedélyesen próbálta bebizonyítani a bebizonyíthatatlant. Hogy ő egy csöp-
pet sem ijedt meg; hogy csakis azért nem akart felállni, mert szerette volna tüzetesebben tanul -
mányozni ezt a jelenséget.
– Ezenkívül – ti ezt nem értitek – nagyon kellemes fürdeni a hullámverésben! – jelentette ki.
Nem hittük el.
Erre mielőtt még visszafoghattuk volna – senki se várta! –, belevetette magát a hullámverésbe,
egy hullám alá bújt, és üdvözült arcot vágott.
– Te kölyök! – kiáltotta teljes joggal toporzékolva a kapitány. – Rögtön gyere vissza!
Vanyin széles mosollyal kimászott: bebizonyította!
Mi felháborodtunk a viselkedésén, de kíváncsiak lettünk: mi lenne, ha megpróbálnánk?
Ezernyi elővigyázatossági, biztonsági intézkedés után ketten bemásztunk a hullámverésbe.
Higgyék el, nagyon kellemes volt! Úgy tetszik, mintha az ember mozdulatlanul feküdne, a sziklák,
a látóhatár, az égbolt, a zeniten elszórt csillagok meg ide-oda imbolyognának. Egyenletes, ringató
hullámzás és egyúttal sima repülés, nem tudni, hová: felfelé vagy lefelé. Egészen páratlan él-
mény!
Aztán okvetlenül rád kúszik egy nagy hullám; elmerülsz, és ez félelmetesnek látszik; elkezdesz
evickélni, igyekszel tartani magadat; ebben a harcban van szenvedély, bár előre tudod, hogy nem
történik semmi baj.
 Ki kell próbálni, mi is az a marsbeli hullámverés. Leírni nem lehet, annál az egyszerű oknál fog-
va, hogy a Földön nincsen hozzá fogható. Az embernek magának kell éreznie ezt a repülést a sem-
mibe, ezt a lassú lemerülést a homokba, hogy megérthesse a hullámverés vonzóerejét.
Így hát Vanyin hős lett a felfedezésével. Csakhogy őneki kevés volt a mi elismerésünk! Újra
meg újra igazolni akarta magát, és szerette volna megcáfolni azt, amit annyira eltúlozott a képze-
lete. Ha új emberek érkeztek a Marsra, elvitték őket a hullámveréshez, amelyet természetesen
Vanyin, az első felfedezője és kutatója mutatott meg nekik. Voltaképpen azt a keveset, amit a hul-
lámverés természetéről tudunk, teljes mértékben Vanyinnak köszönhetjük. De őt sokkal jobban
foglalkoztatta valami egyéb: a hatás.
Ó, ez pompás látvány volt! Képzeljenek el egy csapat újoncot, akik még zavarban vannak, nem
bíznak magukban, és csodákat várnak. És mellettük Vanyint, a tapasztalt, nyugodt őslakót, aki
mindent ismer, akinek minden semmiség. Most elragadtatott tekintetek kíséretében lefelé indul a
partról, egy talányosságában fenyegető, nagy hullám felé, alá bújik, és úszni kezd. Aztán követke-
zik az előadás fénypontja: Vanyin hagyja, hogy betemesse a homok… Kevesen tudták megállni,
hogy önkéntelenül fel ne kiáltsanak, amikor teljesen elborította a föveny, amikor eltűnt, és hideg,
lomha, közönséges hullámok hömpölyögtek a sírja fölött. Némaság, szélcsend, zajtalanul mozgó
homok, ibolyaszínű égbolt a zord sík fölött… Telnek a percek – Vanyin nincs és nincs: eltűnt, elme-
rült.
Mindannyiszor riadalom támadt. Mi, ha épp ott volt valamelyikünk, igyekeztünk, hogy ne ront -
suk el a hatást: gondterhelt arcot öltöttünk. Annál meghökkentőbb volt aztán az a pillanat, ami -
kor Vanyin hirtelen felbukkant a homok alól!
És volt még egy mutatványa. Megint csak ő fedezte fel, hogy akár kétméteres homoktakaró
sem akadályozza meg a víz-nyomásos űrhajósruhába bújt embert abban, hogy feltámadjon a „sír -
ból”. Egyszerű a magyarázat: kisebb a nehézségi erő, mint a Földön… Ezenkívül a homok nem is
tudta mélyre húzni az embert; Vanyin gondosan ellenőrizte ezt, és meggyőződött, hogy óraszámra
lent lehet maradni a homok alatt, amíg csak ki nem fogy a palackból az oxigén. De az újoncok szá-
mára mindez elképzelhetetlen volt!
Titokban mi is büszkék voltunk a „Vanyin-effektusra”, és türelmetlenül vártuk a soron követke-
ző előadást. Igaz, a kapitány zsémbelt, sőt azt tanácsolta Vanyinnak, hogy hagyja abba ezt az os-
tobaságot, de nem azért tette, mintha valami bajtól tartott volna, hanem csak a rend kedvéért. Va-
nyin persze rá se hederített: ez az ő hullámverése, a bemutatott fürdések jelentik számára a di -
csőséget, így hát esze ágában sincs lemondani babérjairól. Megesik, hogy egy-egy érdemes tudós
nem annyira a nagyszerű kísérleteire büszke, mint inkább arra, hogy ügyesen tud fejen állni. Pró-
báld megérteni az ember természetét! Egyébként néha a kapitány se tagadta meg magától azt az
élvezetet, hogy megfürödjék…
Általában valahogy megfeledkeztünk egy egyszerű igazságról: annál az embernél, aki tudja,
hogy rosszul úszik, nem nagy a valószínűsége, hogy a vízbe fullad, mert az ilyen ember óvatos.
Nem nagy a kockázat a jó úszó esetében sem. A leggyakrabban azok pusztulnak el, mégpedig os-
tobán, akik azt hiszik, hogy már jól megtanultak úszni, holott a valóságban nem így van.
Idővel mi is pontosan ebbe a veszélyes szakaszba kerültünk. Mivel eddig minden sikeresen ha-
ladt, nekibátorodtunk. De a Mars még nem volt meghódítva – mi csak azt hittük. Nem mintha tel -
jesen megfeledkeztünk volna erről az igazságról. De elképzelhetetlen, hogy örökké valami csapás-
tól tartson az ember, és ennek megfelelően éljen és viselkedjék, amikor minden megnyugtató,
minden rendben van. Saját magukon is ellenőrizhetik, ha alkalmuk nyílik rá.
A kijózanodás napja, mint mindig, váratlanul jött. Újabb csoport érkezett a Marsra. Az újoncok
között volt két lány is. Elvitték őket, hogy megnézzék a hullámverést. Vanyin boldogan dörzsölget-
te a kezét. Mit nem művelt! Felülmúlta önmagát. A lányok álmélkodtak, csodálkoztak, a szemük
ragyogott az elragadtatástól, amely – Vanyin biztosra vette – a fő szám után majd okvetlenül bál-
ványozássá fokozódik.
Nyilván sejtik már, mi történt ezután. Vanyin betemettette magát. Elmúlt tíz perc, egy fél óra …
Nem bukkant fel! Lassanként mi is nyugtalankodni kezdtünk. De senki se tett semmit. Ostobaság
volt? Nem mondhatnám. Először is: Vanyin már több tucatszor végzett ilyen lemerülést; gyakran
alámerültünk mi is. Levegője volt elég, több órára is. A parton ott álltak a lányok… Gondoltuk: ez -
úttal a szokásosnál is tovább nyújtja az időt. Milyen tökfilkóknak tűnünk fel, ha máris mászunk
oda, hogy kihúzzuk, ő meg kacagva kiugrik, mint az ördög a skatulyából?!
Így telt az idő. Átkozott félelem a szégyentől! Végtére is bemásztunk a hullámokba, hogy meg-
tudjuk, mi történt, a többieknek pedig kijelentettük, hogy nekünk is kedvünk támadt fürdeni. Miu-
tán ilyen ostoba helyzetbe hoztuk magunkat, természetesen csak lopva kereshettük Vanyint a hul-
lámok között. Fölösleges is mondani, hogy sehol se találtuk.
Ekkor végre félredobtuk a hamis büszkeséget. Kellett már önöknek a mocsár iszapjában turkál-
ni? Akkor valamelyest el tudják képzelni, milyen cudar volt ott nekünk.
Vanyint csak akkor találtuk meg, amikor véget ért a hullámverés, és a homok visszanyerte tö-
mörségét. Vanyin akkorra már megfulladt. Besodródott egy szikla alá, és nem bírt kikászálódni,
mert megakadályozta a nagy hullámok mozgása.
Ostoba véletlen, amely ugyanúgy vesztét okozhatta volna bármelyikünknek? Ostoba véletlen,
ezt elismerem. De abban, hogy a Mars első áldozata Vanyin lett, bizonyos törvényszerűséget lá-
tok. A hullámverés alján ilyen baleset leselkedett mindegyikünkre, de összehasonlíthatatlanul na-
gyobb volt az eshetősége annak, hogy épp Vanyin kerül kelepcébe: ő bátrabban és gyakrabban ve-
tette bele magát a hullámverésbe, mint mi együttvéve. Azért, hogy kitegyen magáért. Azért, mert
az újoncok ezt bátorságnak vélték. Csakhogy ez hamis vakmerőség volt, mert azon a tévhiten ala-
pult, hogy nincsen semmi veszély. Márpedig a bátorság és az öncsalás kölcsönösen kizárja egy-
mást – ezért végződött ez az egész ilyen fonákul és ostobán.
Nem akarok vitába szállni, ha netán tévesnek ítélik a történteknek ezt a magyarázatát. Én a té-
nyeket tártam elő, de gyakran előfordul, hogy az események láncolatát, amely egy bizonyos csele-
kedetre ösztökél valakit, egészen másképp is lehet értelmezni.
Nem ez a lényeges. Nézem a hullámverést, a lomha hullámok sorát, amelyekben nem tükröző-
dik semmi, és tűnődöm. Most már soha senki se fürdik a hullámverésben. De majd fürdenek, ha
lakottá válik a Mars – ez elkerülhetetlen. Minden egyensúlyba kerül, mindent megismerünk, e
bolygónak minden talpalatnyi helyén pontosan megvonjuk majd a határt a veszélyes és a bizton-
ságos között, a bátorság és a gyávaság között, a virtuskodás és a merészség között, így lesz. De
vajon a jövőben is egy Vanyin kell ehhez?…

TÚL A NAPON

Első levél (Megkapták)

A rádiós hosszasan panaszkodott a mágneses viharokra, az éter túlterheltségére, de mégis rávet-
tem, hogy adjon néhány percet a veled való beszélgetésre. Ennek fejében egy álló óra hosszat kel-
lett mesélnem neki a legfrissebb moszkvai újságokat.
Minden rendben van, itt vagyunk a Merkúron. Tudod-e, micsoda itt a legszokatlanabb? A Nap!
Óriási. Még a levegőt is arra kényszeríti, hogy világítson. Hamvasztó erejét még a Merkúr-állo-
más körkilátójának fényszűrőin át is érezni lehet.
Sehol sem pihenhet meg a szem. A Merkúr vakító fehér síkság, a Nap felé lejtő, közeli, mere-
dek horizonttal. Tű alakú kristályok szabályos sorai nyúlnak a messzeségbe. Hegyüket azok is a
Nap felé fordítják. Itt mindennek a Nap a középpontja. Úgy zúdul a fény a sziklákra, hogy áttet-
szővé váltak a kőzetek, és tükör-tiszta jégcsapokként nyúlnak az ég felé. Ez önvédelem. Az anyag
igyekszik visszaverni a fölösleges energiát vagy pedig elsüllyeszteni üveges mélyében. A kozmi-
kus tűzhely még a köveknek is túl forró.
Hát akkor milyen az embereknek?!
Egy órával ezelőtt a körkilátónál ültünk, és a továbbrepülésről tanácskoztunk. A műanyag ku-
pola a Merkúrra ömlő fénynek a tizedrészét sem engedi át. De még ez a tompított fény is szokat-
lan. Mindnyájunknak hamuszürke, csaknem ősz a haja. Arcbőrünk kiszáradt, sötétbarna agyagra
emlékeztet. És a szemünk!… Eltűntek a pupilláink!
Alunyitov – az itteni állomás parancsnoka – elkapta a tekintetemet. Felállt székéről. Csontos
teste a kinyíló tollkés kecsességével egyenesedett ki.
– Ez nem a Mars – mondta barátságos vállveregetéssel –, nem is a Vénusz, még kevésbé a Föld.
Itt a Nap, egy ugrásnyira. Nem minden tevékenységét lehet matematikailag értékelni. Olyan dol -
gok történnek itt néha, hogy… De nézze csak meg a saját szemével…
Körülnéztem. A kőerdő ide-oda ringatózva hol eltűnt a higanyszerű ködben, hol előbukkant be-
lőle. A tű alakú kristályok mintegy összenyomódtak a láthatatlan széltől, és egyszer csak ott le-
begtek a levegőben. A látóhatár felpúposodva kúszni kezdett, mint egy hernyó.
Antonov, a csillagfizikusunk, a diktáló-géphez kapott.
 – Ez… de hisz ez a tér elgörbülése!
Alunyitov felnevetett.
– Visszhang! Csupáncsak visszhang! A Nap a saját felületének közelében űzi pajzán tréfáit a
térrel. A Merkúrt már csak gyönge fodrozódás éri. De ez semmiség. Ezt mind már kiszámítottuk
és értjük is. Valami másról ne feledkezzék meg, kapitány…
Szigorúan nézett rám.
– …Tudom, hogy maga nem újonc. A maga leszállása a Szaturnuszra – irigylésre méltó teljesít -
mény. De sohase repült még túl a Napon. Ez egészen különleges dolog. A Nap, a sugárzása és
még nem tudom, mi – senki se tudja –, minden burkolaton, védőtéren és egyeben keresztül is hat
az emberre. Az ember nehezen viseli el a Nap szomszédságát.
– Hagyja, Alunyitov! – szakította félbe Szbojev. – Mintha mi semmit se tudnánk a „napbetegség-
ről”. Tudjuk, hogy az erős akaraton kívül nincs más ellenszere. Hát aztán? Mi tudunk egyebet is,
és ebben különbözünk a kozmikus regények szerzőitől. „Ó, a kozmosz hihetetlen nehézségei! Ó,
az emberfölötti bátorság!” – kiáltozzák. Pedig a szívósság, az erő, a kitartás végső határát már
rég elérte az ember a Földön. E tekintetben nincs különbség a Mount Everest ostroma és a Vé-
nusz őserdőin át való utazás között. Mindkét esetben egyforma erőkifejtésre van szükség. Az em -
beriségnek bátorság dolgában jó iskolája volt a Földön is, és a világűr ezt nem toldotta meg sem -
mivel. Úgy bizony!
– A fizikai nehézségek tekintetében igaza van – válaszolta kisvártatva Alunyitov. – De ami a lel-
ket illeti, a Nap majd más belátásra téríti. Valószínűleg… Ne vitatkozzunk ezen. Inkább árulja el,
hová tette azt a kismacskát, amelyet ígért nekünk!
Antonov kiment, majd vagy öt perc múlva egy kis szőrgomolyaggal tért vissza. Alunyitov rend-
kívül felélénkült. Kapkodva sürgölődni kezdett, valahonnan kerített egy kistányért meg feleresz-
tett tejport. Hát azt érdemes volt nézni! A kismacska rózsaszínű nyelvecskéjével mohón lapátolta
befelé a tejet. Alunyitov és az állomás egyik munkatársa boldog mosollyal hajolt fölé. Ezalatt a ku-
polán kívül délibábként rezgett a forró világ… Most megértettem, miért könyörögtek az állomás
lakói, hogy hozzunk egy kismacskát: az ő merkúri hétköznapjaikból annyira hiányzik minden, ami
földi!
Vajon mi vár ránk? Egy nagyszerű, de ismeretlen világ ajtaján kopogtatunk. Alunyitov valami
okból makacsul hangsúlyozni akarja éppen a Nap felé való repülés kockázatát. Indulásunk előtt
felajánlották neki, hogy vegyen részt az expedícióban (énhelyettem) – de nem vállalta. Nem gyáva
ember: tíz évvel ezelőtt elsőnek tört át a Vénusz felhőviharain. De valahányszor a Napra néz, alá -
zatot olvasok ki a szeméből. Ennyire hatott volna rá a merkúri síkságok hosszas szemlélése?… Ki
tudja!…
Egy újabb napkitörés miatt most megszakad az összeköttetés. Ne féltékenykedj az expedíció
miatt, mint otthon tetted. Hiszen szeretlek…

Második levél (Elveszett a világűrben)

Szervusz, Vika!
Már messze járunk a Merkúrtól. A Nap felé repülünk, hogy a kromoszféra felső határánál körpá-
lyára térjünk. A mögöttünk maradt bolygó valószínűtlen tájai után űrhajónk kabinjai – gyermekko-
runk óta megszokott családi otthonnak tetszettek.
A neutrínó burkolat letompítja a hatalmás motorok zúgását: olyan halkan susognak a falon túl,
mint nedves falevelek a szélben.
Most aztán egészen, de egészen messze vagyok tőled.
De a kabinomban előveszem a fényképedet, kellő szögben a fény felé fordítom a lemezt, hogy
térhatású legyen, és úgy beszélgetek veled, mintha a magad testi valóságában itt volnál előttem.
Lábadat a kép keretének támasztva, vékony fürdőruhában, napbarnítottan az asztalon állsz. Sós
tengervíz csöppjei rezegnek a válladon meg a melleden. Sötétkék szemed huncutul és kedvesen
hunyorog.
Ma újra értetlenséget és ezt a kérdést látom bennük: miért?
Csakugyan: miért? Nekem mindenem megvolt a Földön. Minden, ami csak kell a boldogsághoz:
barátaim valamennyi kontinensen, munkám, amelyet szerettem. Meg te… És a mienk volt az az
óriási, áldott világ – a Vlagyimir környéki nyírfaligetek, a hawaii strandok selymes fövenye, Olasz-
ország múzeumai meg a Déli-sark hava, mely csak úgy ropog a sítalp alatt…
És én mégis eljöttem ide, ahol nehéz az élet, ahol minden megeshet.
 Minden nagyon egyszerű, bár nagyon bonyolult is. Ez a mi repülésünk annak a nagy törvény-
nek a következménye, hogy az emberek számára csak két út van: előre vagy hátra.
Dédapáink magukon próbáltak ki új oltóanyagokat. Vörös zászlók alatt mentek a golyókkal
szembe. Még elgémberedve se tértek le a pólusra vezető útról. Mi ugyanúgy cselekszünk, ahogy
ők cselekedtek. Bár nekünk birtokunkban van mindaz, ami nekik csak ábránd volt.
…Hívnak. A viszontlátásra, drágám. A Naptól alig hárommillió kilométernyire valahogy világo-
sabban látom, mint eddig, hogyan is kell élnie az embernek. És azt is, hogy a mi „földi paradicso-
munkban” miért nincsenek mind magukkal, mind az élettel tökéletesen elégedett, boldogságban
úszó emberek. És hogy miért toboroz azonnal millió és millió önkéntest bármiféle nehéz feladat.
Ne gondold, hogy mentegetőzöm. Csak hát a búcsúzáskor úgy rémlett, hogy egy kimondatlan
kérdést látok a szemedben: „Miért?” Ez aggaszt engem, mert hisz nekünk tökéletesen meg kell
értenünk egymást. De biztos vagyok benne: lélekben te magad is nagyon jól tudod: a nyugalom
nem minekünk való. Talán épp ebben van – a boldogság.

Harmadik levél (Nem küldték el)

Megint itt vagyok melletted, egyetlenem. Összeköttetés nincs, és sokáig nem is lesz, de mindegy,
én előveszem a rögzítőkristályt, és elmondom neked, hogy mi… hogy minden sikeresen folyik.
Annyira sikeresen, hogy a navigátor bosszankodik. Mindjárt elmesélem, milyen bonyolult a vi-
szony Szbojev és az „ő elektronikus felsége” közt.
Képzelj el egy gömbszerű, poliéder formájú szobát, amelynek falai félvezető műanyag lemezek-
kel vannak kirakva. Ezek a lemezek a sonkolyhoz [A lépes méz kicsurgatása, kipergetése után visszamaradó lép.]
hasonlítanak. Az apró sejtekben szivárványos szikrák izzanak. Felül tejfehér a kupola; itt-ott kép-
ernyők vannak. Ez a rakéta „agya”.
Az ügyeletes abban ül. Hogyan „gondolkozik az agy” – nem látjuk. Következtetéseit a képernyő-
kön felvillanó görbék alakjában jelenti nekünk. Minden nagyon egyszerű, nincs ebben semmi bo-
szorkányság, és mégis minden nagyon bonyolult.
Az „agy” – az ember számára megfoghatatlan gyorsasággal és pontossággal – irányítja a csil -
lagközi hajó száguldását a csillag szülte elektromágneses és gravitációs viharokon át; szabályozza
az energiafeszültséget; tudományos információkat gyűjt; biztosítja a víz, a levegő és a táplálék
körforgását; és intéz még ezer meg ezer más dolgot is.
A mi ügyeletünk ott, a műszerasztalnál, ha jobban megnézzük, fölöttébb egyhangú foglalatos-
ság. Az űrhajót annyira automatizálták, ahogy még egyetlen bolygóközi járművet sem.
A tervezők ott a Földön csodálatos leleményességről tettek tanúságot. A pályát, a sebességet, a
gyorsítás mozzanatait, a fékezést – mind gondosan beszabályozták már a Földön, betáplálták az
„agyba”, úgyhogy az a külső körülményeket számításba véve, pontosan teljesíti a parancsot. Mint-
ha bársonysíneken suhanna űrhajónk. Várjuk, mikor döccenünk egyet-egyet, de nincsenek döcce-
nők, noha tudjuk, hogy kellene lenniük, és bármennyire megbízunk is az automatákban, ezen az
ismeretlen úton kellemesebb lenne a magunk kezében érezni a kormányt.
Egyébként alaptalanul mondogatom: „mi, mi”. Döccenő a döccenő kedvéért – hát volna ennél
ostobább? Korábban egy-egy utazáskor a kalandok érdekeltek a leginkább, most pedig az az új-
donság, amellyel útközben találkozunk. Remélem, megbocsátod nekem, hogy nem mesélek szédí-
tő helyzetekről. De azért mégis kötve hiszem, hogy egyáltalán nem lesznek ilyenek…
Valja Szbojev másképp vélekedik az elektronikus agyról. Ő a navigátor. Neki kell vezetnie az
űrhajót. És most…munkanélküli. Emberileg meg lehet érteni a bosszúságát. Ő a kozmosz veterán-
ja, őneki még volt alkalma repülni olyan régi űrhajókon is, amelyeken a gép csak segítette, de
nem helyettesítette a navigátort. Szbojevnak nem könnyű beleszokni ebbe az új helyzetbe.
Tegnap vele voltam ügyeletes. A gravitációs lokátor be volt kapcsolva, mint mindig. A csillag
homorú korongja az égnek immár a kétharmadát foglalja el. A Nap még a képernyőn is fenyegető-
en dühös. Fortyog a kék-vörös anyag. Tajtékhoz hasonlít. A buborékok gyakran szétpukkannak, és
megannyi lángsugárként fröccsennek szerteszét. Az izzó gázkitörések néhány pillanat alatt óriási
gombákká nőnek. Pontosan olyanok, mint a légyölő galóca, csak egy ilyen „gomba” lábának hos z-
sza a Föld átmérőjének többszöröse.
Ez van elöl. Mögöttünk a gyöngyház-szürke ragyogás hátterében a protuberanciák rózsaszínű
póklábai fonódnak egybe. Mintha hálót szőnének nekünk.
Milyen meghökkentő ellentét a műszerek nyugalmához képest!
Még egy negyedóra se telt el ügyeletünkből, amikor Szbojev, aki feszülten figyelte az irányfel-
jegyzőt, felfedezte, hogy az űrhajó egy kissé eltér a kiszámított pályától. És ekkor Szbojev minden
tapasztaltsága ellenére elkövetett egy hibát, amelyért rögtön meglakolt. Mivel megszokta, hogy a
régi típusú elektronikus gépek kötelessége a repülési program pontos teljesítésének megfigyelése
volt, úgy vélte, hogy a külső körülmények eltorzították az adók állását, és megörült az alkalom-
nak, hogy kijavíthatja az automaták hibáját. Miután gyorsan kiszámította, mit kell javítani, az
eredményt betáplálta a vevőberendezésbe. Az „agy” váratlan feleletet kacsingatott vissza Szbo -
jevnak: „Parancsát nem teljesítem!”
Szbojev fegyelmezett ember, de a szabad kozák ősök vére is nyom valamit a latban. Ebben a
pillanatban úgy rémlett nekem, hogy a legszívesebben belevágná a széket az „agy” egyik félteké-
jébe.
Egy másodperc múlva természetesen tisztázódott a félreértés. A navigátornak eszébe jutott,
hogy a mi „agyunk” meg tudja magyarázni a cselekedeteit, így hát sürgősen választ kért tőle.
„Ezen a pálya-szakaszon veszélyes mágneses viharok vannak, megkerülöm őket” – közölte az
„agy”.
Erre a navigátor leült a műszerasztalhoz, és számítgatni kezdett valamit a számológéppel. Egy
idő múlva abbahagyta ezt a foglalatosságot, sóhajtott egyet, maga elé húzott egy halom műanyag
papírt, és … írni kezdett… igen, igen! Nem diktált, hanem igenis írt. Töltőtollal. Ahogy vagy száz
évvel ezelőtt szoktak írni, és ahogy ma már jóformán soha senki sem ír. Haragosan firkantott vala-
mit, majd összegyűrte, amit leírt. A papírdarab a lábam mellé repült. Felvettem. Ez…vers volt.
Lombsusogásról, fülemülékről…
Szbojev az egész ügyelet alatt egyetlenegyszer pillantott a képernyőre. Összeráncolta homlo-
kát, és így szólt:
– Nálunk, a Donnál a lányok még máig is így becézik a kedvesüket: „Én szép napocskám.” –
Majd váratlanul hozzátette: – Öregszünk…
Eddig ez volt az egyetlen furcsa eset, de engem nyugtalanság fogott el. Arról van szó, hogy
Alunyitovnak igaza volt egyben-másban. A világűr új, voltaképpen tisztára lélektani természetű
követelményeket támaszt az emberrel szemben. Ez az a „napbetegség”… Szbojev esete ennek a
műve. Ha mellőzzük a bonyolult szakkifejezéseket, erre vonatkozólag a következőket mondja a tu-
domány. Az ember a földi Napot, annak cirógató melegét, illetve egyenlítői forróságát szokta meg.
A Nap fénye – elválaszthatatlan része életünknek. De a Nap közvetlen közelében egészen más
a fény! Olyan ez, mintha a kelleténél milliószorta erősebben simogatnánk meg egy kisgyermeket.
A fény itt tomboló, semmihez nem hasonlítható erőt nyer. És ami a fő, valahogy a szűrőkön át is
hat az idegekre. Bizonyára így hatnak a csupasz, magasfeszültségű vezetékek, amíg meg nem
szokja őket az ember. Nehéz nyugodtnak maradni tőlük még akkor is, ha a képernyő üvege mö -
gött vannak. Ma még senki se tudja, hogyan terjed át ránk, az árnyas Föld fiaira a napfény hatá -
sa. De hogy átterjed, az tény. Egyelőre minden rendben van, de hogyan reagálnak majd útitársaim
idegei a veszélyre? Nem fognak-e meghátrálni?
Ezért kellett igen komolyan beszélnem Szbojevval. Alighanem megemberelte magát.
De azért a „napbetegség” még okozhat nekünk…

Negyedik levél (Ezt sem küldték el)

Rendkívüli körülmény szakított félbe, Vika: az „agy” egy pillanatra irányt tévesztett. Pályáján min-
dig a csillagokhoz és a Nap gravitációs terének erővonalaihoz igazodik. Most azonban hirtelen
robbanás történt a Napon. Minden összekavarodott valami lila ködben. Nyilván eltorzult a gravi-
tációs tér is. Az „agy” – okos jószág: továbbvezette az űrhajót, még csak meg se próbálta helyesbí-
teni a pályáját. Később aztán helyreállt az orientáció. De ez mégis riasztó jel volt.
Összehívtam a legénységet. Az expedíció sorsáról kellett döntenünk. Mi fel voltunk készülve
mindenre. A védekező eszközök megalkotásakor számításba vették az űrhajózás minden tapaszta-
latát. A tervezők biztosították az űrhajót a meteoritok ellen, a napsugarak túlhevítő hatása, a ne-
hézségi erő ugrásai, a mágneses viharok ellen. De az iránytévesztés rövid ideig tartott. A műsze-
rek nem jegyeztek fel elegendő adatot ahhoz, hogy mérnökeink eligazodhassanak, és biztonságo-
san átalakíthassák az orientációs rendszert. Márpedig ezek nélkül az adatok nélkül most már sen-
ki se repülhet tovább a Nap felé: túlságosan veszélyes lenne behatolni az ismeretlenbe – megint
irányt tévesztenénk, és rázuhannánk a csillagra. És az a tragédia, hogy ha majd repülnek is, és ha
egyszer, kétszer vagy tízszer sikerül is minden, a tizenegyedik alkalommal könnyen elpusztulhat
az űrhajó.
 Ezért is akartuk most eldönteni, mit tegyünk.
Ha visszafordulunk – mögöttünk marad minden veszély. Ha visszafordulunk – hosszú időre elér-
hetetlen ábránd marad a Napon túli repülés. Ha visszafordulunk – lelassul a tudomány fejlődése.
És még sokáig nem fogjuk tudni, voltaképpen hogy is görbíti el a Nap a teret.
Mert elgörbíti. A Nap mellett messzeség lesz a közelségből, és megfordítva. Nem értjük, mi
okozza e rejtélyes tulajdonságokkal rendelkező anyag robbanását. A gravitáció itt pillanatok alatt
olyan légüres alagutakat épít, amelyek úgy hozzák közel egymáshoz a tér különböző pontjait,
ahogy az ember lehelete összekunkorítja a papírlapokat, ha közel tartja őket, és közéjük fúj. No
persze nem egészen úgy, sőt egyáltalán nem úgy… De képzeld csak el: nem kell majd körülbelül a
fénysebességgel évekig cammogni egyik csillagtól a másikig, hanem egyetlen hatalmas ütéssel át-
törjük a teret, és egyszerre kijutunk a végtelenbe – micsoda távlat, mi? Ezt kell tanulgatnunk a
Naptól, sokáig, alázattal, de mindent kockáztatva, merészen is. Mert a Nap át tudja alakítani a te-
ret, mi meg nem tudjuk. Így hát el kell fogadnunk az ő játékszabályait.
Tehát: visszaforduljunk, és lemondjunk arról a gondolatról, hogy kiszedjük a természetből az
egyik legfontosabb titkát?
Gyorsan telnek a percek, vitatkozunk, és mindegyikünk abban reménykedik, hogy a „forduljunk
vissza” vagy a „repüljünk tovább” szavakat majd más mondja ki. És a többiek mind rám tekinget-
nek, mintha azt mondanák: te vagy a kapitány, te dönts.
– Tehát? Visszaforduljunk? – kérdeztem.
Senki sem ejtette ki az igent, az egyszerű, a rövid kis igent.
Senki se mondta: „Forduljunk vissza!” Úgyhogy repülünk tovább.
És – képzeld el! – mindenki felvidult. Még az orvos is tréfálkozott. Szbojev meg árnyjátékot mu-
togatott. Az „agy” lapjain mulatságos kis nyulak bukfenceznek a Nap éles visszfényében.

Ötödik levél (Alighanem az utolsó)

Úgy sejtem, Vika, ez az utolsó beszélgetésünk. A Nap elkapott bennünket. A rakéta hirtelen egy
eltorzult térszakaszba került. A műszerek szinte fulladoztak az új adatok özönétől. Most már se
mi, sem az „agy” nem tudja meghatározni, hol is van a Nap tömege: fent, lent, jobbra, balra? Min-
den összezavarodott, vaktában repülünk. Ha csillagközi hajónk száz-kétszázezer kilométerrel lej-
jebb ereszkedik a tervezett csúcs-magasságnál – a mi körülményeink között ez tíz perc műve –, a
motor teljesítőképessége nem lesz elég ahhoz, hogy megállítsa a zuhanást.
A lokátorok mind felmondták a szolgáltatót. Bekapcsoltuk a vizuális kilátó kupoláját. Micsoda
valószínűtlen kép!
Lobogó, bozontos gömb, amelyet bíborvörös fátylak borítanak. Sötétkék lángbolyhok szegélyez-
te, lassan kúszó fehér foltok. Lángoló káosz és pokol. Úgy lépek egyet az áttetsző fal felé, mint
akit megbabonáztak. Mi van velem? Testem könnyebb a porszemnél, halántékomban lüktet a vér.
Úgy érzem, hogy mindjárt belezuhanok a tűzbe.
– Kapcsolja ki!
Ezt nekem kiáltják. Az emberek szemében félelem tükröződik.
Micsoda ereje van a fénynek! Odaugrom a kezelőasztalhoz. Áttetsző árnyékom csak sejlik fent
a mennyezeten. Egy kattanás, és sötétség támad, amelyben tétován, apránként szerzik vissza fé-
nyüket a lámpák.
Úgy érezzük magunkat, mintha keményen a földhöz vágtak volna bennünket. Pedig csak néz-
tünk: a fényszűrőkön át néztük a Napot.
Elég! Tenni kell valamit: ilyen állapotban nem találhatunk megoldást. A többieknek is ugyan-
olyan a közérzetük, mint az enyém, ha nem rosszabb.
– Nos hát – kiáltom, és nem ismerem meg a saját hangomat –, azt parancsolom mindenkinek:
fel a fejjel! Hallják? Fel a fejjel! Számunkra nincs lehetetlen. Hallják?! Bekapcsolom a kilátót.
Mindenki nézzen előre, gondolkozzék, és keresse a megoldást!
És ismét bekapcsolom a Napot. Belenézünk a méhébe. A Nap erős, de mi mégis erősebbek va -
gyunk. Ezt látom a többiek arcán. Halálsápadtak vagyunk, de egymás vállára tesszük a kezünket,
és máris megkönnyebbülünk. Ki mondta, hogy félelmetes a Napba nézni? No igen, félelmetes, de
lehet.
– Elég – szóltam. – Megvan a megoldás. Táplálják be a műszerekbe: keressék a törvényszerűsé-
get a gravitációs tér erővonalainak ugrásaiban. Mert lennie kell. Ha megtaláljuk, kiadjuk a paran-
csot az „agynak”.
 A műszerek nélkülünk vívják csatájukat. De nem, ez nem így van. Hisz a mi parancsunk keltet-
te életre az elektronsugarak zöld hullámait, amelyek úgy keresztezik egymást, akár a harcosok
kardjai. Ki kit győz le: mi a természetet, vagy ő minket?
„Van mámor a csatában! És zord szakadék szélén állni…” A költő persze nem is álmodott a csil-
lagok felé való repülésről, és a tüzes cserkesz ló sehogy se hasonlított a fotonrakétához. De meg -
szorítom a kezedet, költő úgy, hogy recsegve eltörik az ujjaid közé szorított lúdtoll: te a harc má -
moráról írtál, te mirólunk írtál!
Én hiszem, hogy hazaviszem neked ezt a levelet is…

Hatodik levél (Ezúttal valóban az utolsó)

„Kezdetben volt a káosz – mondják a legendák és ebből a káoszból keletkezett a föld és az ég.”
Ezekben a gyermeteg hitregékben azért volt egy szemernyi igazság. A káosz, a tüzes káosz,
ahol egyetlen erő sem szunnyad soha, ahol ádáz tusák gomolyagává fonódott össze minden – ez
az anyag őseredete.
Belőle keletkezett minden: a hegyek, a növények, a bolygók, mi magunk. És mi legyőztük ős -
apánkat.
Hogyan? Nagyon kusza lesz az elbeszélésem, Vika. Hogy miért – ítéld meg magad.
Kívülről nézve így festett a dolog: a kapitány (ez én vagyok) a helyén állt, és nézte a Napot.
Már tudtuk, hogy a műszerek nem segítenek rajtunk: képtelenek eligazodni. Ekkor a kapitány
megadta az irányt az „agynak”. A gyorsulás benyomott bennünket karosszékeinkbe. Aztán valami
ájulásféle következett. Szavamra. Csak arra emlékszem, hogy teljes erőmből nekivetettem a lába-
mat a padlónak, mintha csak egy ember erőfeszítése hiányzott volna még a motoroknak ahhoz,
hogy kiszabadítsák az űrhajót a Nap szorongatásából.
És a lángtakaróban hirtelen feketeség tűnt fel. A kozmikus, ég megmentő, hűvös feketesége.
Ennyi az egész. Nem sok? Csakhogy azokban a percekben az én számomra egész világok tárul-
tak fel. Olyanok, hogy hamis lenne minden elbeszélés róluk.
De külsőleg…Hát igen, azt mondják, hogy külsőleg pontosan így festett a dolog: egyszerűnek,
egy csöppet se hatásosnak és… megmagyarázhatatlannak. Hajdanában dagályos kifejezéssel
„csodálatos megmenekülésnek” nevezték az ilyesmit. És mi volt a külsőség mögött? Próbálok
visszaemlékezni rá, de nem tudok. Miért adtam az űrhajónak éppen azt, az egyetlen helyes
irányt? Egész őszintén – nem tudom.
Minket arra tanítottak, hogy bízzunk az automatákban és parancsnokukban, az elektronikus
agyban. Helyes volt a tanítás.
Az „agy” gyorsabban gondolkozik, mint az ember. De miben lehetett bízni akkor? Én a megér-
zésemben bíztam, az embernek azokban a titokzatos képességeiben bíztam, amelyekkel szemben
– rendes körülmények között – többnyire iróniával és kétséggel viseltetünk. Miután pedig önbiza-
lom töltött el, kiadtam a parancsot. A többit már tudod. Én abban a pillanatban nem fontolgattam,
nem tétováztam, hanem csakis magamra hagyatkoztam, mert más megoldás nem volt, rosszabb
már nem lehetett.
Egyébként még ez sem a teljes igazság. Ezt a magyarázatot csak később gondoltam ki. Tudod,
mi a furcsa? Hogy az ösztön a Napon túl lépett működésbe. Ott, ahol minden szokatlan és hajme -
resztően félelmetes. Ahol nincs semmi ismerős. Ha az ösztön az ősök számtalan nemzedékének
egy pillanat alatt realizálódó tapasztalata, akkor hogyan jelentkezhetett az én esetemben? Hisz a
mi őseink nem repülhettek túl a Napon… Azt hiszem, hogy amikor igyekeztünk megtalálni egy bi -
zonyos dolgot, úgy mellékesen valami mást fedeztünk fel. Miközben fenyegető erőink titkát igye-
keztünk kicsikarni a Naptól, egyszer csak hatalmasabb erők fuvallatát éreztük magunkon: az em-
beri elme ismeretlen erőinek fuvallatát. Ezt minden nagyképűség nélkül mondom.
Lám, itt ülök a karosszékemben, én, közönséges, nem is túl tehetséges ember, és felidézem,
hogy mi is voltam én az imént. Lángész? Nem az… Én igazán nem is sejtettem magamban semmi
effélét. És most se tudom megismételni a megvilágosodásnak azt a pillanatát, sőt fel se foghatom,
honnan jött. Jött és elszállt – itt hagyott engem a régi mivoltomban. De miért a régiben? Én min -
dig olyan akarok lenni, mint abban a pillanatban! És azt hiszem, mindegyikünk olyan akarna len-
ni, hisz ez a képesség alighanem megvan mindenkiben… De hol, milyen Napnak a feneketlen
mélységeiben keressük ennek a titoknak a kulcsát? Nem tudom, nem tudom…
Szbojev egyszerűbben nyilatkozott erről:
– Köszönöm, kapitány, hogy saját magára hagyatkozott, és vállalta a kockázatot. Mindig csakis
akkor győztek az emberek, amikor nem a mások segítségében, hanem saját magukban bíztak.
Mert az önmagunkban való hit mozgat hegyeket!
Úgy látszik, Szbojev nem tudta elfelejteni, mennyire megszégyenítette a gép. Nem tudtam,
hogy ilyen haragtartó.
Fel akartak dobálni, de sikerült elhárítanom. Azután pedig elbúcsúztunk a Naptól, és megfe-
nyegettük az ujjunkkal. Most már ismerjük sok fortélyát, úgyhogy másodszor nehezebb lesz raj-
tunk ütnie.
Most hazafelé repülünk. Néhány nap múlva már fogadja űrhajónkat a Merkúr kikötője. Gyer-
mekkoromban az az utca volt az otthonom, amelyben születtem, az a park, ahová sétálni vittek.
Azután az egész Föld lett az otthonom. Most a Merkúr is otthonommá vált. Innen már egy ugrás -
nyira van hazánk. Alig néhány százmillió kilométernyi, ismerős és biztonságos út. Ha majd a mi fi-
unk valahonnan a Magellán-ködtől visszatérve berepül Tejútrendszerünkbe, bizonyára szintén azt
mondja majd: „No, már itthon is vagyok!”
Ezért érdemes kockázatot vállalni! Igaz?

LESZÁLLÁS A MERKÚRON
Polinov, válaszul a költögetésre, megcsóválta fejét félálmában.
– Ne-e-e…
– De ébredj fel már, célhoz értünk – sürgette egy parancsoló hang.
Polinov felnyitotta szemét. A fejénél, állig begombolt ruhában, ünnepélyesen ott magasodott
Baade alakja. „Nagyon illenének hozzá vállrojtok – állapította meg Polinov – hatalmas arany váll-
rojtok. Monogrammal. Nagyon illenének.”
De hangosan csak ennyit mondott:
– Úgy költögetsz, mintha nagy dolgok várnának rám.
– Hát a leszállás talán kutya? Nem jó helyen keresed a cipődet. Itt van.
A pszichológus nem válaszolt.
Amikor a gépészmérnök mögött belépett a kormányfülkébe, firtatóan nézett szét. Láthatólag
minden a helyén van – a kis lámpák is a vezérlőasztal fölött, a lusta görbék is a képernyőkön. Poli-
nov bosszúsan pattintott az ujjaival. Nem tetszett neki Sumerin. A kapitány kérdőjellé görbülve
ült. Ujjai fölösleges sietséggel cikáztak az elemzőkészülék gombjain. „Izgul az öreg” – gondolta a
pszichológus. Az „öreg” még negyvenéves se volt.
Polinov ásított egyet. Jóízűen és feltűnően, hogy odafigyeljenek.
– Tehát megint fájni fog a fogam – dünnyögte, mintha magában beszélne.
Sumerin meglepődve fordult hátra. A válla mögül előbukkant a tojásdad, fekete ablak: betekin-
tett a fülkébe a mindenség vaksötét éjszakája.
– Micsoda hülyeség! Melyik fogad? Hol?
– Jobbra. Fent.
Sumerin teljesen értetlenül nézett a pszichológusra. Baade válláról eltűntek a láthatatlan váll-
rojtok: a mérnöknek tátva maradt a szája a meghökkenéstől.
– Fogfájás? – kérdezte zavartan. – Egy űrhajósorvosnak?! Te tréfálsz!…
– Hát nem azt mondtam én, hogy fáj a fogam – tisztázta Polinov. – De valahányszor bekapcsol-
ják a fékezőberendezést, valami rezgés, amelyet nem vettek számításba, rezonálásra kényszeríti
az idegeimet. És megfájdul a fogam. Cudar érzés: történelmi pillanat, idegen bolygó, a hős első
felfedező pedig az arcához kap, mint egy vénasszony.
– Miért nem szóltál erről korábban?! – kiáltotta felháborodva Sumerin.
– Mi értelme lett volna? A mérnökök, elsősorban a mi tisztelt Genrih Sztanyiszlavovicsunk, egy
hónapig forgolódnának a motorok körül, engem agyongyötörnének az elemzésekkel, és a végén
könnyen megeshet, hogy olyan orvost osztanak be hozzánk, akinek nem rezonál a foga. – Baade
felkacagott. Sumerin elmosolyodott, és azt tanácsolta, hogy vegyek be fenatint.
„Ez sikerült – állapította meg Polinov. – A tréfa izzó seprűjével száműztem Tugarinov átkos szel-
lemét.”
A kozmoszban gúnyosan kezelték a pszichológusokat. Mindenekelőtt azért, mert alig vették
észre a munkájukat. Ez nem véletlen: rossz pszichológus az, akinek a tevékenysége szembetűnik.
Ennek persze megvoltak a hátrányai is. Ha valakit „orvosbiológus-pszichológus” minőségben osz-
tottak be űrrepülésre, a kapitányokat összehasonlíthatatlanul jobban érdekelte az, hogy milyen
orvos és milyen biológus az illető. És az eredmény? Polinov „Tugarinov átkos szellemére” vissza-
emlékezve egészen konkrét esetet tartott szem előtt. A helyzet pontosan ugyanilyen volt: idegen
bolygó, leszállás, az ujjak lázasan ideges mozgása…Azon az űrhajón a pszichológus a lehető legpi-
pogyább alak volt: jól ismerte Tugarinovot, mégis elmulasztotta a megelőző eljárást. Így aztán
Tugarinov a legdöntőbb pillanatban átvette az űrhajó irányítását! Leszálláskor!
Tugarinovot még idejében félrevonszolták. De az a másodperc, amíg a kapitány irányította a
Vénuszra való leereszkedést, nem egy társának jó néhány ősz hajszálába került. Azt még egy pró-
baszolgálatos is tudja, hogy az ember – a maga lassú reagálásával, késedelmes felfogóképességé-
vel – az automaták segítsége nélkül egyszerűen képtelen biztosítani az űrhajó leszállását egy is-
meretlen bolygón. Hogy ilyen helyzetben a kormányhoz nyúlni annyit jelent, mint egyenesen ko-
porsóba feküdni, sőt még a tetejét is magunkra csapni.
Tugarinov viselkedését természetesen meg lehet magyarázni. Nehéz, nagyon nehéz engedel-
mesen a karosszékben ülni, amikor még nem dőlt el: széna vagy szalma, győzelem vagy pusztu-
lás. Amikor ez az automatáktól függ. Az ember szeretne felüvölteni! Nemcsak Tugarinov, sokan
mások is morogtak: „Megalázó, a mindenét…” És mégis éppen Tugarinov pattant fel. Bizalmatlan-
ság az automatákkal szemben? Eh… Nem az automatákkal, hanem az emberekkel szemben. Azok-
kal a számára ismeretlen, névtelen emberekkel szemben, akik ezt az egész berendezést készítet-
ték. Tugarinovot elrontotta régi dicsősége – ez volt a baj. A túlzott magabiztosság és az önhittség
betegségként lappangott benne – és a legveszélyesebb pillanatban bekövetkezett a válság.
És Tugarinov elveszett mint bolygóközi űrhajós: megtiltották neki, hogy repüljön; szanatórium -
ba küldték, hogy „megreparálják az idegeit”.
Ezek az emlékek mindig felbosszantották Polinovot. Az idegek! Hát meddig kell még bizonygat-
ni mindenkinek, hogy az idegekre összehasonlíthatatlanul több gondot kell fordítani, mint a gé-
pekre?! A Földön is, a kozmoszban is. Különösen a kozmoszban. Nem baj, ha ez a Baade suszter-
nak tartja a pszichológust. Nem baj. Sumerin persze különb, mint Tugarinov, de azért ő, Polinov, a
biztonság kedvéért köteles gondoskodni arról, hogy fölösleges gondolatok most ne kerítsék hatal-
mukba a kapitányt. A fogfájós trükk már elterelte a figyelmét; ez jó, folytassuk!
– Kíváncsi vagyok rá – mondta Polinov milyen is lesz a Merkúr.
– Nem lesz ott semmi különös – felelte gondolkozás nélkül Sumerin. Keze nyugodtan pihent a
szék karfáján. – Majdnem mindent tudunk a Merkúrról. AMC–51, AMC–83 – nem is tudnám felso-
rolni, hány járt már itt belőlük.
Baade, aki már-már nekiült a számításoknak, felütötte a fejét.
– Te nem vagy valami romantikus lélek, Mihail. Száraz ember vagy te. Egy új bolygóval való ta -
lálkozásra – mondta fontoskodóan felemelve mutatóujját – úgy kell menni, mint randevúra a Szép
Ismeretlennel.
Néha nehéz volt megállapítani: gúnyolódik-e Baade, vagy komolyan beszél.
– Helyes – ingerkedett Polinov –, amíg még nem késő, olvasgasd Blokot. Az majd fokozza a han -
gulatot. Mert különben hogy lobog majd benned a lelkesedés, amikor a legelső emberként a Mer-
kúrra lépsz?
– Minek énnekem ez az egész, nem vagyok én kisfiú!
– Hanem komoly bolygóközi űrhajós kapitány – tódította Polinov. – Egyébként hallottam egyszer
egy találó megállapítást: „Azért öregszünk, mert szégyelljük a fiatalságunkat.”
Sumerin dörmögött valamit, és a kibernetikus navigátor felé nyúlt, jelezve, hogy nem ér rá.
– Hát ez óriási gondolat! – jegyezte meg a fejét ingatva Baade.
– Csak jusson eszetekbe, milyennek képzeltük a Marsot! – szólt ingerülten Sumerin. – Szokat-
lannak, titokzatosnak. És amikor megérkeztünk – semmi különös.
– Ez már igen! – Baade megint abbahagyta a számításokat. – No, és például az epichordizáció?
– Nem arról beszélek, értsétek meg már! Az ész számára sok érdekes van ott. A Vénuszon is.
Én a szervi érzékelésről beszélek… Égbolt, homok, hegyek… Ugyanolyan minden, ugyanolyan!
Mintha a Föld folytatása volna.
– És kiábrándultál? – A pszichológust kezdte érdekelni a beszélgetés. Valami újat fedezett fel a
kapitányban.
– Ha kiábrándultam volna, most nem repülnék. Csak éppen nem várom a találkozást a Szép Is-
meretlennel, ahogy az imént kifejeztétek magatokat.
– Helyes – mondta Baade. – Helyes. Kétszer kettő négy, és kész! A többi mind csak emóció. Én
is így gondolom.
 Polinov egy szót se szólt. Csak figyelt. A fülkét mindig halk cirpelés töltötte meg – újra meg új-
ra emlékeztetve őket arra a titáni munkára, melyet a táblák, a védőburkok mögé rejtett műsze-
rek: a különféle relék, kapcsolások és az elektronikus kabbalisztika más alkatrészeinek ezrei és
milliói végeznek. Most egy kissé erősödött a cirpelés. Tehát várható a leszállás jelzése. Ideje meg-
tenni az utolsó húzást.
– Tudod, mi vagy te, Mihail? Azt hiszed, kételkedő vagy? Afféle bolygóközi Pecsorin? [Lermontov:
Korunk hőse című regényének főalakja.] Szó sincs róla! Primitív misztikus vagy, mint az az iskolás gyerek,
aki vizsga előtt azt hajtogatja: „megbukom, megbukom” – abban a reményben, hogy a sors szeret
éppen ellenkezőleg cselekedni.
Néma csend. Sumerin kinéz a kilátón. A csillagzatok megunt ábrái tekintenek vissza rá. Igen
sokatmondó ez a némaság. A kapitány a fedélzeti klímaberendezés gombjait babrálja.
– Azt hiszem, még rengeteg dolgunk van, Andrej – szólal meg végre. Ez udvarias változata en-
nek: „El vagyok foglalva, te meg zavarsz.”
„Minden rendben van – állapította meg a pszichológus. – Most szenvedni fog. Csak szenvedj,
szenvedj, az elfeledteti veled, hogy olyan helyzetben vagy, mint Jónás a cethal gyomrában.”
A Merkúr már jelentkezett: az űrhajó szervei mindjobban érzékelték közelségét. A bolygó fel -
színét radarimpulzusok nyaldosták végig; a távcsövek egyik kilométert a másik után vették szem-
ügyre; a légkörben pedig a szondákat irányító távolsági elemzőkészülékek ujjai motoztak.
Az emberek mindebből semmit se láttak, semmit se hallottak – őelőttük minden lepárolva, szá -
mokká, jelekké, elektronikus szimbólumokká preparálva jelent meg. Egyébként az emberek gyö-
nyörködhettek a bolygó ezüstös, egy kissé köd-fátyolos sarlójában. Vagy figyelhették a számok és
jelek felgyorsult futását, hogy helyesbítsék az űrhajó röptét, ha kell. De hát eleve tudták, hogy
erre nem lesz szükség.
Amikor már egészen közel jártak a Merkúr felszínéhez, bekapcsolódott még egy relé, mert ide-
je volt figyelmeztetni az embereket, hogy tegyék meg ezt és ezt. Kigyúltak az ellenőrzőtáblák, fel -
hangzott a jelzés, mozgásba jöttek a karosszékek, hogy a túlterhelést enyhítő helyzetbe fordulja-
nak. Mind a hárman fészkelődni kezdtek.
Zúgás hallatszott, amely kiterjedt az egész űrhajóra: működésbe lépett a fékező-berendezés. Az
Alekszandr Nyevszkij, ez az első osztályú űrhajó, lefelé zúdult: oda, ahol a láthatatlan Merkúr
volt. Mert azt, hogy miképp folyik az első leszállás erre az idegen bolygóra, az emberek csak az
oszcillográfok tükrében, a görbék elektronikus ábráin láthatták.
– Ez a cudar fogam!… – jutott eszébe még idejében Polinovnak.
Egyre fokozódott a túlterhelés. A súlynövekedés ellenére is annyira érezték a zuhanást, hogy
meghűlt bennük a vér. Lefelé zuhantak a kozmoszból, az űrből, amely most a legbiztonságosabb
támasznak tetszett. Az űr kifutott a lábuk alól, az űr szétomlott, szétmorzsolódott; az összenyomó-
dó test önkéntelenül is valami ütéstől tartott.
Az nem is váratott magára.
*
Ezt persze nevetséges volna ütésnek nevezni: lökés volt csupán. Akár ha hirtelen megáll a lift. De
mivel túlságosan is várták, fájó ütésként hatott az idegeikre.
A karosszékek támlái felemelkedtek, és felültették őket. Sumerin letörölte verítékét.
„Így alighanem elkényesedünk – gondolta Polinov. – Repültünk, repültünk, nyavalyogtunk; ka-
rosszékbe ültünk, egy picikét izgultunk, aztán egy lökés, és jó napot, itt a Merkúr! Kiszállhatnak
az utasok…”
De egyelőre mégse szállhatnak ki. Nem szabad kinyitni a fedélzeti nyílást, amíg az automaták
nem végzik el a felderítést a 7. számú utasítás szerint. Sugárzásmérések következnek, a térerős-
ségnek és annak ellenőrzése, hogy vannak-e vírusok – meg tudom is én, mik még számok és jelké -
pek géppuskasorozatai az elemzőkészülék ablakán, mielőtt kigyullad a kis zöld lámpa, és az elekt-
ronikus agy egy csinos légikisasszony hangján bejelenti: „Szabad a kiszállás! A … számú űrhajós-
ruhát kell felvenni.”
Zavartan mosolyogva álltak egymással szemközt, és egyáltalán nem tudták, hogyan is viselked-
jenek ezekben a pillanatokban. Szerencséjükre Baade volt olyan ügyes, hogy kikapcsolja azt a
filmfelvevőt, amely automatikusan működésbe lép a leszálláskor, és megörökíti arcukat a történe-
lem számára…
– Kapcsoljátok csak be az akusztikus iránymérőt! – találta fel magát Polinov is.
Sumerin vállat vont (hogy lehetne hang ennyire ritka légkörben?), de teljesítette a kérést.
 Mégis volt hang. A három űrhajós összenézett. Az első hang, amelyet a Merkúron hallottak,
rendkívül emlékeztetett valamire
– Akár a száraz levelek zörgése – állapította meg Polinov.
– Az, az – buggyant ki Sumerinból. – Azért repültünk ide, a világ végére, hogy őszi lombok zize-
gését hallgassuk.
– De valld be, hogy erre nem számítottunk. Csak nem szél?
– Mindjárt megtudjuk.
Ha várnia kell az embernek, az idő olyan súllyal nehezedik rá, hogy megfájdul tőle a válla. Su-
merin már egyik lábáról a másikra állt. Végre megkönyörült rajtuk a kibernetikus légikisasszony:
határozottan kijelentette, hogy odakint semmilyen veszély sem leselkedik az emberre.
– Először maga – mondta a kapitánynak Polinov; maga se tudta, miért tért a magázásra.
Ott állt a fedélzeti nyílásnál, és nézte, ahogy Sumerin – mivel elszokott a mozgástól – lassan és
esetlenül lefelé bocsátkozik.
A pszichológus először száll le olyan bolygón, ahol még soha senki se járt. Valóra váltak gyer-
mekkori álmai, de akkor természetesen mindent másképpen képzelt el. Hogy tulajdonképp ho-
gyan, arra nem emlékszik pontosan. Alighanem minden rózsaszínben tűnt fel, a szíve meg el is
szorult és ujjongott is a boldogságtól, amelynél nagyobb és felemelőbb nincs a világon. Bizonyára
így volt. De boldog-e most? Óvakodott a választól: minden túlságosan nyugalmas, hétköznapi.
Csak egy kis izgalmat érez, mint amikor nagy magasságból lenéz. De nyoma sincs a legcseké-
lyebb kiábrándultságnak sem; talán csakugyan ilyen a nagy beteljesülés boldogsága?
Sumerin már a legalsó fokra lépett. Ó, milyen sokáig tart ez a leszállás! Már csak egy lépés van
hátra, az utolsó. A kapitánynak végre sikerült hozzá méltó külsőt ölteni. Kiegyenesedik, karba
fonja a kezét, felméri a távolságot a tekintetével. Polinov önkéntelenül valami csípést érzett a tor-
kában: ez az!
A talaj különösnek látszott. Mindenekelőtt elmosódottnak – mintha bepárásodott volna a sisak
üvege. Az aszfalthoz hasonló, sima, szürke takaró fölé mintegy ködben lebegő fekete kőtömbök
magasodtak. Árnyékuk megnyújtotta őket. És így volt ez mindenütt. Fekete kövek aszfaltfoglalat-
ban.
Sumerin természetesen egy sima kis teret szemelt ki, hogy arra lépjen le. Némi habozás után
magasra emelte lábát, felvetette fejét, és nagyot lépett, ahogy díszmenetben szokás.
Kis híján elesett, mert a lába bokáig belesüppedt az „aszfaltba”. Porfelhő gomolyodott felfelé.
Baade és Polinov nem bírták megállni: felkacagtak, de egy kissé idegesebben, mint ahogy a kö-
rülmények indokolták volna.
– Micsoda tréfa! – mondta füttyentve Sumerin. – Hisz ez por!
A két űrhajós leszaladt. Igen, a kapitány nem tévedett: az „aszfalt” sűrű porréteg volt, száraz
kör, amely beborította a talaj bemélyedéseit.
– No, hát ez érthető – szólt Baade a talaj kétszáz fokra felmelegedett, a nehézségi erő csekély.
így aztán a porszemek táncra perdülnek a Brown-féle mozgástörvény szerint. Nézzétek, folyik a
köd!
Csakugyan így volt: a „felhőben”, a „ködben” – vagy hogy is nevezzük – örvények tűntek fel.
Polinov régóta ábrándozott a Merkúrral való első találkozás pillanatáról. De most minél tovább
fürkészte az idegen bolygó tájait, annál inkább erősödött benne az akaratlan ingerültség és ellen -
szenv.
Az óriási Nap fehér lángfalként támaszkodott a Merkúr szélére. Olyan forró volt, hogy a látóha-
tár megolvadt és elgörbült, mintha súly nehezedne rá. A kibírhatatlan fénytől felgyújtva, lángolt a
síkság. Az árnyékok tűztérbe dobott szénkristályoknak látszottak benne.
Fölöttük dermedten állt a fekete-lila égbolt. A kozmikus hidegben lassan mozogtak a protube-
ranciák bíborvörös nyelvei. Ez még jobban fokozta azt a benyomást, hogy egy kitátott szájú ke-
mence mindjárt forró lánggal árasztja el a Merkúrt.
A fekete égen a Naptól el-elröppent koronájának egy-egy gyöngyházszínű szárnya; lendületük-
ben ott lappangott az alkony hűvössége. A kifogyhatatlan dél, a vaksötét éjszaka, a lágy este –
mindez természetellenes kontrasztként élt egymás mellett. A merkúri levegő a valószerűtlenség
színezetével vont be mindent. Szeszélyesen hunyorgott és világított, és átitatott önmagával fényt,
árnyékot egyaránt. Akár a köd, bár ez köd nem is lehetett. A tér észrevehetetlen borzongása vagy
az éter rezgése – nem volt ennek pontos neve. Minden csak elmosódottan, bizonytalanul látszott,
mint egy hullámzó hártyán át, amelyet szeretne már ledobni az ember.
 – Az ördög vigye el! – káromkodott kétségbeesetten pislogva Polinov. Önkéntelenül szaporáb-
ban mozgott a szemhéja, hogy eltávolítsa az akadályt – letöröljön egy nem létező könnycseppet.
Társai is ugyanezt érezték: bosszúságot és ingerültséget. Az agyuk valahogy még nem akarta
felfogni azt, amit a szemük látott; ez ismeretlen és kellemetlen érzés volt.
– Sehogy se fér a fejembe, mi is ez – szólalt meg végül sóhajtva Sumerin.
– Egyszerűen egy gázfénycsőben vagyunk – mondta hunyorogva Baade vagy északi fény köze-
pében, ha így jobban tetszik. A ritka légkörnek, a Nap közelségének a következménye: a gázok
nagy-fokú ionizációja. Ennyi az egész. Mellesleg pedig… – Végigjártatta tekintetét barátain. – Mel-
lesleg pedig szentekké változtunk.
Előrenyújtotta kezét, és erre a másik kettő is észrevette, hogy piciny, sugárzó glóriák égnek a
sisakjaik fölött. Apró fények futottak végig-végig az űrhajó testén is.
– Elektrizálódás! – találta ki Polinov.
– Az ám! És tudjátok, mit véltünk mi lombsusogásnak? Ezeknek a szikráknak a pattogását.
– Rögtön is kitalálhattuk volna.
– Hát persze.
– Hogy ennek a Merkúrnak a külseje milyen…
– Barátságtalan.
– Úgy van…
Sokáig beszélgettek még így, mert valahogy nem volt kedvük tovább nézegetni a Merkúrt, ezt
bevallani pedig kínos lett volna. Itt semmit sem értek a szokásos jelzők. „Gyönyörű”, „félelmetes”
– ezek és a hasonló szavak sehogy sem illettek ide. Ez valóban más világ volt, amely új meghatá -
rozásokat követelt. És mind nyomasztóbban hatott, mert az ember mindig szeretne tisztán látni,
itt pedig erről szó se lehetett.
De ők kutatni jöttek ide, nem pedig tájakban gyönyörködni, így hát nem tulajdonítottak különö-
sebb jelentőséget az első benyomásnak. Nekik megvolt a maguk programja, feladata és célja. Az
emócióknak ehhez a legcsekélyebb közük se volt – ők legalábbis azt hitték.
*
Sumerin a gazda tekintetével nézett végig a kis téren. Minden rendben van. Ragyog a földrengés-
jelző készülék, amely egy talajba dugott irodai csengőgombhoz hasonlít; ha ezt a területet föld-
rengés fenyegetné, ők – hála ennek a készüléknek – idejekorán tudomást szereznének róla. Egy
szikla árnyékában ott lapultak a Cserenkov-számlálók. A kozmikus részecskék zápora se fogja raj-
taütésszerűen érni őket. Igaz, ugyanilyen műszerek állnak készenlétben az űrhajón is, de hát az
utasítás – utasítás. Abban mindenről előre intézkedtek. A tapasztalat felhalmozása néha súlyos te-
herként nehezedik a kezdeményezésre. De másképp nem lehet, nem és nem lehet. Ők nem gond -
talan turisták. Őnekik, mint a hegymászóknak, biztosításra van szükségük, és a láthatatlan tartó-
kötél azoknak a kezében van, akik előreküldték őket.
Az egész tér csak úgy csillog az antennák csészéitől, vezetékeitől, csápjaitól, a gázelnyelők kivi-
csorított fogaitól. Okos gépek nyája ez. Nem – inkább ezer meg ezer agy erőfeszítésével kite -
nyésztett furcsa növények ültetvénye. Az információk termése érik rajta. A kertész végül elmehet:
magától is beérik a termés.
De mennyi idő vész kárba! Fölöslegesen vagy nem fölöslegesen? Két-három műszer kivételével
valamennyi vagy az űrhajó berendezésének munkáját végezte párhuzamosan (az eredmények ösz-
szehasonlítása végett), vagy újra meg újra helyesbítette, kiegészítette és újra ellenőrizte a már
korábban ideküldött automata állomások adatait. Mindez nélkülözhetetlen volt, de ők elestek leg-
alább két kirándulástól, amelyekkel felderítették volna a bolygó belsejét. Ez bántó, emberileg –
bántó.
Hát voltaképpen – ha belegondolunk – mire korlátozódik az első felfedezők szerepe? Felügyel -
nek ezekre az okos gépekre? Kirándulók módjára megszemlélik a bolygót, munkájuk folyamán
megerősítik azt, ami nem szorul megerősítésre: az automatáktól kapott adathalmazt?
No persze nincs igaza. A számok némák és élettelenek. Például mi ez önmagában: „A hőmér -
séklet negyven Celsius fok”? Üres szavak. Csak az ember jelenléte önt beléjük életet. A kicserepe-
sedett ajak, a testhez tapadó ing, a szívben lüktető forró vér és még sok-sok egyéb kapcsolódik
hozzá.
A Merkúr még nem érintette meg az ember lelkét – erről van szó. Az automaták már feltárták
az értelem számára. De az érzések számára csak az emberek fedezhetik fel. Az absztrakciót nem
lehet se szeretni, se gyűlölni. Nem lehet élni grafikonok és fizikai értékek világában, ha nem teszi
otthonossá a szív. Az egész embernek kell előrehaladnia, nemcsak az értelmének. Máskülönben
hasadás támad a lelkében. Az egyik része a múltban, erdők és szántóföldek idilljében fog élni, a
másik előreszalad a jövőbe, és a tények csupasz sivatagában telepszik meg. Nem lehet külön la-
kásba költöztetni az értelmet és az érzést – azt megsínyli az ember.
Nekik otthonossá kell tenniük a Merkúrt. Fel kell fedezniük az ember számára. Attól, hogyan
végzik ezt el, attól függ, hogy gazdagabb lesz-e ezáltal az emberiség. Gazdagabb: színekben, iz-
galmakban, a természetnek és benne a saját helyének megértésében.
Nekik alighanem szerencséjük lesz. Lehet, hogy a feladatuk rovására. Szerencséjük lesz, mert
egyelőre még senki sem eszmélt rá, hogy az automatákat íróknak és művészeknek kell követniük.
Helyesebben tudós-művészeknek. Olyanoknak, mint Leonardo da Vinci vagy Exupery. Azok majd
meglátják azt, amit nem lát meg ő, Sumerin. Megértik azt, ami rejtve marad mindhármuk előtt.
– Kapitány! A terepjáró készen áll.
Baade és Polinov egyre közeledett feléje, és furcsa volt látni, ahogy a lábuk az árnyékba merül-
ve eltűnik, mintha levágták volna, és a csillogó űrhajósruhába öltözött emberek ott lebegnek a
semmiben. Mielőtt a szeme hozzászokhatott volna a sötétséghez, és észrevehette volna benne a
cipőket, Baade és Polinov már elhagyta az árnyékot. A Nap most a hátuk mögött volt, úgyhogy
egy pillanat alatt testetlen árnyképekké változtak.
– Kerüljetek oldalt – kérte Sumerin –, mert kellemetlen holmi égi lyukakkal beszélgetni.
Elnevették magukat. Sehogy se tudták megszokni a fény és az árnyék vad kontrasztját, amely
minden tárgyat eltorzít. Igaz, ha erősen odanézünk, az ellopott körvonalak zöld foltok alakjában
ismét előtűnnek a homályból. De csak ha erősen odanézünk.
– Tehát induljunk, kapitány? – kérdezte Baade oldalt kanyarodva. – De jó lenne mozogni, megfi-
gyelni!
– Előbb pihenés és alvás – intette le Polinov.
Baade megrovóan nézett a pszichológusra.
– Az orvos szava törvény – válaszolta karját széttárva Sumerin.
Baade morgott valamit, Polinov jóízűen – csak azért is jóízűen – ásított, Sumerin pedig a rakéta
felé indult, annak jeléül, hogy a vita be van fejezve.
Ekkor pillantotta meg…
Zajtalanul és gyorsan közeledett a Merkúr sötét féltekéjéről. Valami szürke sáv.
A veszélyt jelző feltételes reflex nyomban működésbe lépett.
– Vigyázzatok! – kiáltotta figyelmeztetően Sumerin.
A sávban nem volt semmi fenyegető azonkívül, hogy közeledett, és hogy nem lehetett tudni, mi-
csoda.
– Az űrhajóhoz! – Sumerin maga se tudta, miért, dobbantott egyet.
Futásnak eredtek, de kelletlenül, és minduntalan hátrafordultak, mert még nem tudták komo-
lyan venni ezt a váratlan esetet.
A Merkúr közeli látóhatára akadályozta őket, hogy meghatározhassák a sáv távolságát. Külön -
ben már nem sáv volt, hanem hatalmas hullám, amely nőttön nőtt. Szélesedett, és falként felma-
gasodva, a csillagokat lesöpörve száguldott előre.
– A műszerek… – kapott észbe Baade, amikor elérték a fedélzeti nyílást.
A műszerek védtelenül maradtak. Hát az űrhajó, az emberek? Sohase voltak még ilyen zavar-
ban, mert még sohase volt ennyire érthetetlen a veszély. A rendületlen nyugalomból az izgalomba
és a menekülésbe való átmenet annyira gyors, a változás annyira valószerűtlen volt, hogy az érte-
lem makacsul kétségbe vonta.
– A taraján… tajték… – szólt Polinov.
Csak ekkor fogták fel, mihez is hasonlít ez. Vízhez. És épp ez volt a leghihetetlenebb. Az átfor -
rósodott síkságon hatalmas vízhullám gördült végig – szürke őszi víz hulláma, tajtékcsomókkal a
tetején… A napfény belesüllyedt homorú felszínébe, csak itt-ott tükröződött komor foltok alakjá-
ban. Egyébként a képzeletük is jócskán megtoldotta, amit láttak. Az az átkozott villogás, bosszú-
ságukra, rendkívül erős volt
– Nyitás! – kiáltotta Sumerin.
„Helyes – gondolta Polinov a műszerek most nem olyan fontosak.”
A tömör ajtó csettenve becsapódott mögöttük. A szivattyúk zúgva áramoltatták a kamrába a le-
vegőt. Az árnyékok, amelyeket a mennyezeti lámpák vetettek, hamarosan elvesztették kozmikus
feketeségüket, és áttetszővé, földivé váltak. És – ugyanolyan hamar – az emberek is visszanyerték
nyugalmukat.
– A fülkébe! – mondta Sumerin, amikor elhallgatott a szivattyúk zúgása.
A fülkébe menet lökést vártak. Várták, és azt remélték, hogy nem lesz erős – az űrhajó túl ha -
talmas akadály a hullám számára. De nem következett lökés. Semmilyen. Sem gyönge, sem erős.
– Hát tudjátok… – szólt Sumerin, amikor a kis tojásdad ablakokról elhúzták a függönyt.
Üres volt a környék. Sima, sík terep, tele pala-fekete árnyékfoltokkal. A leghalványabb jele sem
látszott annak, hogy átzúdult volna rajta a hullám.
Baade bambán nézett Polinovra, az meg a kapitányra. Sumerin vállat vont.
– Valami hülyeség…
– Tisztáznunk kell ezt a tüneményt – mondta a mérnök.
– Kettőt – helyesbített Polinov. – Azt, hogy honnan került ide az a… hm… folyadék, és azt, hogy
hová tűnt.
A boncolgatáshoz hozzá voltak szokva. Az elemzés volt a mesterségük. És mégsem akarta el -
kezdeni a beszélgetést egyikük sem. Nagyon is ostobának hatott ez az egész.
– Tehát? – szólt sürgetően Sumerin.
– Véleményem szerint minden egyszerű – kezdte magabiztosságát fokozatosan visszanyerve Ba-
ade. – A Merkúr sötét oldaláról ismeretlen összetételű folyadék áradata zúdult felénk. Ez az első
tény. Tudjuk, hogy a sötét féltekén különböző összetételű, megfagyott gázokból kialakult gleccse-
rek vannak, a hegyek tövénél pedig tavak. Ez a második tény. Ebből az következik, hogy bizonyos
okok folytán ott átszakadt a természetes gát. Merkúri árvíz – ez ennek a neve.
– Genrih, hisz te az egyszerűség poétája vagy! – kiáltott fel Polinov. – Csak egy nem világos: mi-
ért nem forrt fel az a folyadék, amikor kiért a megvilágított síkságra? És miért tűnt el hirtelen?
– Vagyis két dolog nem világos – helyesbített rendületlen nyugalommal ezúttal Baade. Látni le-
hetett, hogy már mindent jól átgondolt. – Tehát: miért nem forrt fel az az átkozott folyadék, holott
magas volt a hőmérséklet és alacsony a nyomás?…
Kívülállóra bizonyára furcsa hatást kelt beszélgetésük: három ember, aki az imént erős meg-
rázkódtatáson esett át, nyugodtan ül egymással szemben, és úgy vitatkozik, mintha elvont, akadé-
mikus feladatot próbálna megoldani. Fölösleges emóciók és fölösleges szavak nélkül, egészen úgy,
mint a logikai gépek. Ámde a kozmoszban ez volt az egyetlen lehetséges magatartás. Minden rög -
tönzés komoly, néha pótolhatatlan időveszteséggel járt volna.
– Felelek arra a kérdésre, hogy miért nem forrhatott fel – folytatta Baade. – Először is: felforrt.
Figyeltétek, hogy fokozódott a pislákolás? Magától értetődik, hogy ezt az erős párolgás okozta,
más magyarázatot nem találok. Másodszor: a változó összetételű cseppfolyós gázokkal végzett
Nyikolajev-Graften-féle kísérletek (és mi – hangsúlyozom – nem ismerjük annak a folyadéknak az
összetételét) azt mutatják, hogy meghatározott körülmények között a nemes gázok egész sereg
közbenső vegyülete a párolgáslassító szerepét játssza. Ez laboratóriumi tény.
– De a hirtelen eltűnés…
– Nem hirtelen. Néhány percig nem volt módunkban megfigyelni az áradatot. Kétségtelen,
hogy mozgása elején alacsony volt a hőmérséklete. A mozgás sebessége lassította felmelegedé-
sét. De a folyadék tömegének hőmérséklete előbb-utóbb okvetlenül elérte azt a kritikus pontot,
amelyen a folyadék gyorsan, sőt egy pillanat alatt elpárolog (ez részint az összetételétől, részint
külső tényezőktől függ). Ezért nem következett lökés.
– Hatalmas ész! – Polinov örömében rácsapott Baade vállára. – Nemhiába mondják, hogy a ma-
tematika mindent meg tud magyarázni.
– Genrih formás kis hipotézist állított fel – mondta Sumerin. – És van nekünk egy tárgyilagos
szemtanúnk, aki megerősítheti vagy megcáfolhatja.
– Kicsoda?
– A gázelemző.
Polinov rögtön felállt.
– Megyek, megnézem.
– Megkérdezhetjük az űrhajón levőtől is – mondta Sumerin.
– Nem – szólt közbe Baade –, igaza van Polinovnak. Az itteni túl magasan van.
– Rögtön jövök – mondta Polinov.
A kapitány és a mérnök a kis ablakhoz tapadva nézte, ahogy Polinov leugrik, odaszalad a gáz-
elemzőhöz, bajlódik a kazettákkal, majd gépiesen a tarkójához nyúl.
– Valami érdekeset talált – szólt Baade.
 – Igen – hagyta rá Sumerin.
Polinov visszatért.
– Nos? – kérdezték egyszerre.
Igenlő bólintás volt a válasz.
– Összetétel? – sürgette Sumerin.
– Hélium-nitrogén és neon-hidrogén vegyületek bonyolult keveréke. Sajnáltam elrontani a film-
szalagot, hát felírtam erre a papírra.
Baade kikapta a kezéből a lapot.
– Nyikolajev és Graften elégedettek lehetnek – mondta zsebre vágva a cédulát.
– Ne vedd tolakodásnak, ha megkérdezem: miért nyúltál a tarkódhoz? – szólt Sumerin.
– Mi? – kérdezte értetlenül Polinov.
– Mintha meg akartad volna vakarni a tarkódat.
– Igen? Meglepett a folyadék összetétele. Semleges gázok nem olyan könnyen alkotnak vegyü -
leteket, a legkevésbé épp ilyeneket.
– Mégiscsak javíthatatlan népek a biológusok – felelte kacagva Baade. – Az erős sugárzás fo-
kozza az anyag reakcióképességét.
– Á, vagy úgy! No, akkor minden rendben van. Hogy rendelkezik, kapitány?
– Ahogy terveztük – válaszolta Sumerin –, pihenés, alvás, aztán felderítés.
– Helyes – mondta Polinov –, csak…
– Mi az?
– Előbb meg kell vizsgálnom mindnyájunkat.
– Andrjusa, te sose voltál vaskalapos, az utasítások rabja – mondta meglepődve Baade.
– Ragaszkodom hozzá, kapitány!
– Te tudod jobban – felelte vállat vonva Sumerin. – Nem látom ugyan szükségét, de… Tartasz
valamitől?
– Nem, én semmitől se félek. De még mindig a fülembe cseng a kiáltásod: „Vigyázzatok!”
– Most már én is ragaszkodom a vizsgálathoz – mondta Sumerin. – A legénység kezd ideges-
kedni. – Ki hajlandó itt maradni? – kérdezte Sumerin. Előre tudta, hogy önként egyik barátja sem
jelentkezik, így hát már készült arra a kellemetlen feladatra, hogy azt mondja valamelyiküknek:
„Te maradsz itt.”
De nagy meglepetésére Polinov maga ajánlkozott. Baade elképedve nézett rá.
– Szeretem az önfeláldozást.
– Valakinek csak itt kell maradnia – mondta elfordulva Polinov. – Akkor inkább én legyek az. A
biológusnak semmi dolga sincs a Merkúron.
– Mi pedig azon igyekszünk, hogy az orvosnak se legyen! – ígérte a műszerész.
A terepjáró a hernyótalpaival csörömpölve legördült a lejtős bejárórámpán. A rakéta mellett
mogyoróhéjnak látszott ez az ősrégi tankhoz hasonló, atomszívű, ormótlan masinéria.
Sumerin és Baade beszállt. Polinov utánuk integetett. Minden karlendítés fekete árnyékvillám -
ként cikázott végig a talajon. És amikor eltűnt a terepjáró, a pszichológus egyszeriben kicsinek és
védtelennek érezte magát, mint a gyermek az üres, sötét szobában. Máris sietett a fedélzeti nyí-
láshoz.
*
A terepjáró egyenletesen ringatózott. Egyenesen a Nap felé haladt, és a fehér lángfal fokozatosan
a látóhatár fölé emelkedett, majd vakító alvadókként lebegett fölötte.
Megváltozott az egyhangú táj: a szürke portakaró, a megpörkölt oldalú kőtömbök és a fény-
árnyék mozaikja. Mintha egyenest a tűzbe hajtanának, és az vakító szőnyeget göngyölne szét előt-
tük. Ez néha úgy hatott, mintha tükrön, a fényt visszaverő, ragyogó tükrön siklanának végig. Még
szűrők se tudták letompítani a fényt.
Az ég zöldes villódzása teljesen elhalványult. Most önmaga ellentéteként teljesen fekete volt, a
csillagpor pedig visszfényként tűnt fel benne.
A Nap mind magasabbra emelkedett előttük. Iszonyú tüzes rák gyanánt kapaszkodott a zenit
felé. Eltűntek az árnyékok. Minden simára csiszolttá vált.
A két ember hallgatott. Nem volt kedvük, sőt nehezükre esett volna beszélni. A fény perzselő
villámként hasított bele a tudatukba még behunyt szemhéjukon át is.
Egy szokatlan vonulat mellett haladtak el: hosszú kvarckristályok dárdaként meredeztek a Nap
felé. Még a kő is igyekezett minél kevesebb fényt befogadni…
 A kristályok feltűnése rövid időre felélénkítette az utazókat.
– Fény és halál itt egyet jelent – jegyezte meg Sumerin.
– Ez a legforróbb hely valamennyi bolygó közül – tette hozzá Baade.
Ezzel félbe is szakadt a beszélgetés.
Polinov alighanem jobban meg tudta volna érteni lelkiállapotukat, mint ők maguk. De a pszi-
chológus nem volt velük. A terepjáró biztonságos buroknak látszott. Védte őket a hőség, a sugár -
zás, a mértéktelen fény és minden viszontagság ellen. Kellett, hogy védje. És bár a kabinban hű -
vös volt, mégis csurgott az arcukról a veríték. A gép páncéljában volt valahol egy megfoghatatlan
hiba, egy láthatatlan repedés, amelyen át a Merkúr úgy hatott az emberekre, ahogy ez nem volt
kiszámítva. A bolygó a fényszűrők, a védőernyők és egyéb furfangos akadályok ellenére észrevét-
lenül elorozta az időérzéküket. A Földről nem szólva, még a világűrben is érezték az idő teljessé-
gét. Tíz perc, egy óra – ezek a szavak mindig jelentettek valamit az értelmüknek. Most semmit.
Már az olyan fogalmak is elvesztették jelentésüket, mint „több”, „kevesebb”. Minél több? Minél
kevesebb? Hogy lehetett volna felelni ezekre a kérdésekre egy olyan világban, ahol semmi se vál -
tozik, semmi se történik, ahol a Nap mindig egy helyben áll, a fény sohase gyengül, és a térnek
minden pontja örökké mozdulatlan marad?! Hogy lehetne érzékelni az idő folyását, ha az ember –
bármily sebesen halad is a terepjáró – egy mindig egyforma körnek, a feketeséggel szigorúan kö-
rülhatárolt égnek a középpontjában van?!
Ezenkívül ezek az erős, edzett emberek gyámoltalannak érezték magukat. Mit számít az ő ha-
talmuk ott, ahol még a kő is fél a fénytől? Ezt egyébként nem az értelmükkel, hanem a képzele-
tükkel fogták fel. Bizonyára így érezte magát az ősember – aki megszokta, hogy fák, bokrok közt,
biztonságos búvóhelyeken tartózkodjék –, amikor egy puszta közepére került, ahol nem lehetett
elrejtőzni, bármilyen veszély fenyegette is.
De Baade nem fordította meg a terepjárót, Sumerin pedig nem tiltakozott a tűzbe való eszeve-
szett száguldás ellen. A mohó, csaknem hipnotikus törekvés: látni, látni, mi lesz odább – az időt -
lenség okozta kimerültséggel párosulva – megszédítette, szinte elkábította őket. Ez a dermedtség
furcsán egyesült tulajdon védtelenségük világos tudatával, de ez csak még jobban ösztökélte
mindkettőjüket. Néma párviadal volt ez az óvatosság és a makacsság között, amely az embernek
a legbelsőbb lényegében gyökerezik: annak a lénynek a büszkeségében, aki mindig csak előretör
minden akadályon át és minden akadály ellenére, olyan célért, amelyet inkább az ösztöne jelölt
meg, semmint az értelme tűzött ki.
És a terepjáró, a kormánynál megdermedt Baade és a mellette ugyancsak mozdulatlanná me-
redt Sumerin mind messzebbre, a tündöklő végtelenségbe sodródva száguldott előre.
– Genrih, Misa, hová olyan messzire?!
Polinovnak a dinamikus hangszóróban felharsanó riadt kiáltása mintha álomból ébresztette vol-
na fel őket. Megmozdultak, Sumerin a sebesség- és kilométer-mutató skálájára pillantott, és elká-
romkodta magát.
– Semmi, semmi, Andrej, rögtön visszafordulunk, minden rendben van! – kiabálta a mikrofon-
ba.
– Jó! – Polinov szavai szinte belevesztek a vételt zavaró recsegésbe. – Mert ahogy itt figyelem a
tájolót, sehogy se fér a fejembe, hogy a tervezett úti programtól eltérve, miért másztok a pokolba.
Sumerin már-már azt felelte, hogy akaratlanul történt így, de visszanyelte. Csak adj ürügyet a
pszichológusnak, mindjárt belekapaszkodik.
– Nem, nem, Andrej, minden rendben van. Csupáncsak nagyon érdekes az út. Majd elmesélem.
És kikapcsolta az összeköttetést.
– Ezentúl nem engedem elindulni a terepjárót, ha nem állítod be az önműködő féket – mondta
szigorúan Baadenak. – Megtettük az előirányzott kilométereket – kész, állj! A további intézkedé-
sig. Mert különben úgy járunk… Azt hittem, hogy csak a békaemberekkel fordul elő ilyen… kábu-
lat.
– Tudod, én hidegfejű ember vagyok – válaszolta Baade, és éles kanyarral megfordította a gé-
pet. – Nálam mindenféle emóció itt van, ni – folytatta, és ökölbe szorította a kezét. – De most
eszembe jut…
– Mi?
– Ahogy kölyök koromban, falun, sízek. Messze-messze elkalandozunk, vakít a hó, körös-körül
csupasz, kihalt és hideg minden, már ismeretlen a vidék, otthon meg aggódva várnak, és mégis
hajt valami… No, még tíz lépést, még százat… Szükségtelen, félelmetes és ostoba dolog, mégis
mégy, mégy. Hátborzongató, de olyan nagyszerű is. Miért van ez így?
– Kérdezd meg Polinovtól. Az ő szakmájába vág, és ő majd örömest elturkálgat az élményeid-
ben.
– A mienkben, Misa, a mienkben!
A terepjáró megcsonkult árnyéka most előttük futott. Mint egy gödör, amelyet a kerekekhez kö-
töttek, mint egy fekete szakadék, amelynek nincs oldala-feneke.
– Idegesít – panaszkodott végül Baade. – És ráadásul ez az utálatos villódzás…
Amikor az árnyék megnyúlt, Baade kénytelen volt megadni magát. Jobbra-balra, megint jobbra,
megint balra – így kezdődött a menekülés az árnyéktól.
Az égbolt meglebbent, mint egy függöny – olyan hirtelen, hogy a mérnök le is fékezett –, és re -
dőkbe húzódott. A csillagok megrázkódva csomókba verődtek. Ezek a tömörülések fehéres fén y-
nyel teltek meg, majd mintegy annak a súlyától hirtelen szétszakadtak a redők, és gyér fénypata -
kokban csurogtak alá. Alig néhány másodperc alatt ment végbe a változás.
– Északi fény? – kérdezte Sumerin.
– Afféle. – Baade egy pillantást vetett a műszerek skáláira. – Sőt az is!
– A Földön alighanem hatásosabb.
– Úgy van.
Baade a karosszék támlájának dőlt, és tenyerével eltakarta a szemét.
– Mi lelt? – kérdezte riadtan Sumerin.
– Semmi. Csak kímélni kell egy kicsit ettől a nagy villogástól… Te csak gyönyörködj benne egy-
előre.
– Ha volna miben…
Színorgiát, bíborvörös lobbanásokat, ünnepi tűzijátékot várt, de az égből változatlanul az az
egyenletes, hideg, tejfehér fény ömlött, amely a fénycső világára emlékeztetett. Ez kellemetlen,
didergető érzést keltett, akár a borús reggel, amely takarítatlan szoba ablakán bámul be.
„Sehová se szökhetsz el a Földtől – gondolta Sumerin – meg a hozzá fűződő emlékektől, ame-
lyek megszínesítenek mindent a világon.”
A ragyogás apránként elhalványodott.
– No, hát indíts – szólt sóhajtva Sumerin.
És elölről kezdődött a száguldás a forróságon át, a fekete ég alatt, a párviadal az árnyékkal, az
ajak kiszáradásával, a fény rezgésével. Az egyhangúság elálmosította őket, annál is inkább, mert
a szemüket kimerítette a vesződés a levegő kísérteties mozgásával, amely úgy eltorzítja a távla-
tot, akár az egyenetlen üveg. Hiába pirongatta magát Sumerin: „Utóvégre a Merkúron vagyok,
mindent először látok, ami itt van…” A fiziológia megkövetelte a magáét.
…Egy zökkenés, beveri a könyökét; Baade felkiált. Sumerin szíve sebesen dobog, akárha fél-
álomból riadna fel.
– Ott, ott… – suttogta Baade.
– Mi van ott? – kérdezte dühösen Sumerin a könyökét dörzsölgetve.
Baade előremutatott. A vakító síkság közepén egy hangversenyzongora állt. Sumerin megcsó-
válta fejét. Aztán elővette a hőpalackot, vizet öntött a markába, és a saját arcába löttyintette. A
zongora nem tűnt el. Elviselhetetlenül fénylett lakkos oldala; a födele fel volt támasztva, a billen -
tyűk szinte várták az ujjak érintését.
– Egy csapásra… jelent meg? – merte végre megkérdezni Sumerin.
– Nem, egy foltból… Azt hittem, káprázik a szemem…
– No és?…
– Ez lehetetlen.
– Azt én is tudom! De hát ki őrült meg: mi vagy a Merkúr?
– Hajtsunk közelebb!
– Csak óvatosan…
Sumerin azt várta, hogy ha közelednek hozzá, eltűnik a zongora. De nem történt semmi. Hul -
lámzott a látóhatár, a szemük előtt tejfehér délibáb rezgett, és benne rendületlenül ott állt a zon-
gorakísértet.
– Ki kellene szállni – mondta Baade.
– Hát nem félsz?
Dünnyögés volt a válasz.
Kiszálltak. Sumerint nyomban hátrahúzta valami. Az ég fekete végtelenje a fejük fölött, tüzes
kövek lent, középen meg – az, ami nem is létezhetett: egy hangversenyzongora. Sumerin beharap-
ta az ajkát, és lépett egyet előre.
És ekkor kétségtelenül megbizonyosodott arról, hogy becsapta a látása. A zongora nem zongo -
ra volt, csupán annak látszott. De Sumerin még mindig nem értette, mi okozza ezt az érzékcsaló-
dást. Az eredményt előre látva, kinyújtotta a karját. A semmit fogta meg. Visszarántotta kezét –
nem bírta tovább idegekkel.
– A fene egye meg! – kiáltotta Baade.
A „zongorán” hullámzás futott végig, megrezzent, hátrahúzódott. És eltűnt. A helyén változat-
lanul ott lüktetett a levegő.
Sokáig hallgattak. Egyik se mert a másikra nézni, attól tartva, hogy félelmet pillant meg társa
szemében.
– Szólni kell Polinovnak – mondta végre felbátorodva Baade.
Sumerin megcsóválta a fejét.
– Nem, nem … Most biztosra venné, hogy mi…
– És később? Később nem gondolja ugyanezt?
– Nem tudom. Nem tudom …Gyerünk vissza minél hamarább az űrhajóhoz!
Máris száguldott a terepjáró, veszettül ugrált a zökkenőkön, kis híján felrepült a dombtetőkről,
és nagy súllyal zúdult lefelé.
Ha nem robognak ilyen sebesen, és nem merülnek ennyire bele gondolataikba vagy inkább a
gondolatok káoszába, bizonyára észreveszik, hogy valami nincs rendjén körülöttük. Csak akkor
ocsúdtak fel, amikor még a síksághoz képest is vakító sáv vette körül a gépet. A sáv egyre közele -
dett, és most már lehetetlen volt nem látni a világosság felé áttetsző lángnyelveket.
– No … – Sumerin csak ennyit tudott mondani.
Gyorsan és biztosan csak akkor lehet cselekedni, ha az ember tudja, mi ellen mit kell tennie.
De az, ami itt történt, meghaladta a kapitány értelmét. Nem egyszerűen a veszély gyűrűje szorult
mind összébb, hanem az érthetetlen veszély köre zárult be, amellyel szemben tehetetlen volt a ta -
pasztalat. Így hát Sumerin tompán maga elé meredve várt. Csak várta, mi lesz ezután.
Baadet nehezebb volt kizökkenteni a kerékvágásból. Kikapcsolta a motort, nagyot fújva letöröl-
te verítékét, és egy percig hunyorogva kémlelt kifelé.
– Alighanem csávába kerültünk. Ez láva, és egyre közeledik. Nem túl sok meglepetés ez egy-
szerre?
– Láva? Biztos vagy benne, hogy láva?
– Nem vagyok vak. Igaz, káprázik a szemem, de azért ez láva. Jellegzetes pöfögés, lángnyelvek;
ott bodorodik a gáz…
Sumerin egyszeriben megkönnyebbült és felvidult. Annyira, hogy kis híján felkacagott. Valóban
láva, közönséges láva, csupáncsak láva!
Az elővigyázatos Baade egy magaslaton állította meg a terepjárót, úgyhogy a láva biztos távol-
ságban fortyogott és bugyborékolt. Egy pillanatra ugyan kétsége támadt: honnan kerülhetett ez
ide? Nem, nem, ez ostobaság; akit a kígyó megmar, a gyíktól is fél. Repedésből való lávaömlés,
amilyet nemegyszer figyeltek meg a Merkúron. A cseppfolyós bazalt megszokott, normális fel-
buggyanása. Milyen jó, ha minden világos!
Itt-ott ugyanilyen kis szigetek látszanak. De a lávatenger egyre árad, és még magasabbra emel-
kedhet. Ám ha nem emelkedik feljebb, akkor is mennyit kell még várniuk, amíg megszilárdul?
Mindenesetre többet, mint amennyit megengedhetnek maguknak. Ohó, komolyan meg kell gon-
dolniuk, mit is tegyenek!
– Minden esélyünk megvan rá, hogy megsüljünk – jegyezte meg Baade, akinek ugyanazok a
gondolatok jutottak eszébe.
– Semmiség! – vetette ellene most már nyugodtan Sumerin. – Idehívjuk Polinovot, iderepül, és
felvesz bennünket. Van elég hely a rakétának.
– Igen, ha nem emelkedik feljebb a láva.
– Mi az, te nem ismered Polinovot? Olyan ügyes az, hogy akár a terepjáró tetejére is leszáll.
Hívjuk csak!
A jelzések nagy nehezen törtek át a zörejeken és a recsegésen. Ez alighanem ugyanannak az
elektromágneses viharnak a következménye volt, amely északi fényt lobbantott az égre. Sumerin
egy órásmester pontosságával igyekezett beállítani a hullámot. Baade ezalatt nem valami nagy
örömmel állapította meg, hogy a láva mégiscsak emelkedik. A felszínét hellyel-közzel a kihűlő ké -
reg vörös kis szigetei tarkázták, közöttük meg kékes lángocskák futkostak.
– Szép látvány – dörmögte. – Mi az, nem sikerül összeköttetést teremteni?
– Áruljátok el, nyavalyások: miért ragadtatok ott? – hallatszott ekkor Polinov kérdése olyan tisz-
tán, mintha ő maga is ott lett volna a kabinban.
Sumerin röviden elmagyarázta.
– Értem, értem. Mindjárt felküldöm a televíziós szondát, és magam is azonnal repülök.
Sumerin elégedetten odakacsintott a lángnyelveknek.
– Ezzel kész is.
Őszintén élvezte, hogy tisztázódott a helyzet. Az ilyen veszély, mint a láva megjelenése, már
csak azért is kedvére való volt, mert emlékezetének távoli zugába szorította vissza a zongorával
való megmagyarázhatatlan históriát.
A televíziós szonda csillogó higanycsöpp-ként végiggurult az égen. Majd lejjebb szállt, és moz-
dulatlanul függve maradt a terepjáró fölött.
– Ide figyeljetek – hallatszott Polinov hangja –, nem ért még oda hozzátok a láva?
– Nem. Egyelőre még van hely a rakéta számára – felelte meglepődve Sumerin. – De mi az,
nem látsz jól?
A válasz váratott magára. Polinov nyilván habozott.
– Tudjátok mit? – mondta végül. – Ne törődjetek semmivel. Hajtsatok át a láván. Hacsak nem
fog emelkedni a külső hőmérséklet.
Sumerin egy csapásra megértette.
– Polinov! – kiáltotta. – Mi történik velünk?
– Minden rendben van. Bátran vágjatok neki, mert…
A mondat vége beleveszett egy kisülés mennydörgésébe.
– Én már-már gondolkozni se tudok – dörmögte Baade. Tekintetével zavartan támogatást kere-
sett. – Vagy mi… Vagy ő…
– Nem számít! Indíts!
A terepjáró ide-oda himbálózva lefelé kúszott. Sumerin megfogózott a kapaszkodóban, és egy
pillanatra se vette le szemét a hő jelzőről. Ahogy közeledtek az izzó folyadékhoz, a hőmérséklet –
nem emelkedett! Baade káromkodott egyet, és fokozta a sebességet.
Amikor a gép belegázolt volna hernyótalpaival, a láva szétvált. A terepjáró kék fáklyák közt
száguldott, és ahogy haladt, akkurátus folyosó nyílt előtte.
– Most az lesz a legjobb – vonta le a következtetést Sumerin –, ha behunyjuk a szemünket, és ki
se nyitjuk a rakétáig, bármi történik is körülöttünk.
Sumerin sürgetésére befüggönyözték az ablakot. A négy fal határolta otthonos kis világ köze-
pén, az asztalon, páragomolyokat eregetett a kávéfőző.
*
Sumerin hol felállt, hol leült, kortyintott a kávéból, megégette a száját, oda se pillantva vissza-
tette a csészét (már egész tócsa keletkezett körülötte), majd megint a kávéért nyúlt.
– Válaszolj egyenesen, Andrej: egészségesek vagyunk mi?
Polinov ráérősen elkeverte a cukrot, kényelmesen megmerítette kiskanalát, óvatosan megfújta,
megkóstolta, aztán visszaöntötte a kávét.
Sumerin akaratlanul is figyelte a pszichológus mozdulatait. Keze, amellyel eddig az asztalon
idegesen matatva hol a sótartót, hol a kanálkát fogta meg, végre nyugodtan pihent.
– Jobb is így – bólintott elégedetten, a csészét félretolva Polinov. – Nos hát egyenesen válaszo-
lok: mind a ketten teljesen egészségesek vagytok.
– Miért vagy ilyen biztos benne? – szólalt meg mogorván Baade, aki eddig hallgatott.
Tempósan itta a kávét, egyik csészével a másik után, észre se véve sem az alját, sem azt, hogy
mennyit ivott.
– Először is: nem véletlenül ragaszkodtam ahhoz, hogy elindulás előtt megvizsgáljalak bennete-
ket. Egy kissé ingerlékenyebbek voltatok a kelleténél – ennyi az egész. Ez teljes mértékben ma -
gyarázható a szokatlan helyzettel és a nagy hullám váratlan előtűnésével.
– Miféle hullámról beszélsz? – kérdezte értetlenül Baade.
– Arról, amely aztán elpárolgott.
– Aha! Én már el is felejtettem.
– Kár. Másodszor: meggyőződésem azon is alapszik, hogy magamat is megvizsgáltam, amíg oda
voltatok.
 – Hogy?! – hökkent meg Sumerin. – Te is kételkedni…
– Én nem kezdtem kételkedni semmiben, de a rend mindenkire kötelező. Végül, harmadszor –
és ez a legfontosabb – délibáb volt az egész, közönséges délibáb.
– Előre tudtam, hogy pontosan ezt mondod – jegyezte meg váratlan nyugalommal Sumerin. –
De kérlek: nekünk nincs szükségünk nyugtató pirulákra. Az igazat mondd!
– Az igazat?! – Polinov nem tudta leplezni meglepetését, de rögtön visszanyerte önuralmát. –
Jó, hát tisztázzuk a dolgot. Nem értelek…
– Én meg téged…
– Én a színigazat mondtam.
– És a hullám?
– Hogyhogy a hullám?
– Azt is délibábnak tartod?
– Igen.
– De hát a műszerek adatai…
Polinov lesütötte a szemét.
– Rendben van – szólt tompán –, bűnös vagyok, itt a fejem, vágjátok le. Nem volt ott semmiféle
adat. Csak eltitkoltam. Máskülönben nehezen igazodom el a lelkiállapototokban: az erős emóciók
bonyolítják a képet. Nekem pedig pontosan tudnom kellett: hallucináció ez vagy délibáb.
Baade váratlanul legyintett – mintha azt mondaná: úgyis reménytelen, ezt úgysem tisztázzátok
– és kényelmesebben elhelyezkedett karosszékében. Ennek a mozdulatnak az lett az előre nem
sejtett következménye, hogy a kapitány és a pszichológus kacagásra fakadt. És ettől valahogy
egyszerre megkönnyebbültek mind a hárman.
– Ez a tetted most nem nagyon izgat. Most. – A kapitány sokatmondóan nézett Polinovra. – Egy-
előre. Inkább azt mondd meg: a láva is délibáb?
– Amikor összehasonlítottam a ti helyzetjelentéseteket azzal, amit a televízió képernyőjén meg -
pillantottam, okvetlenül észre kellett vennem némi különbséget. Én tisztán láttam, hogy a láva el-
öntötte a terepjáró hernyótalpát, ami a valóságban, ti szerintetek, nem történt meg. A többi már a
legeslegegyszerűbb következtetés.
– Á, lám csak, a legeslegegyszerűbb! – Sumerin nem tudta visszafojtani ingerültségét. – De tu-
domásom szerint a délibáb, akár a merkúri is, valóban létező tárgyaknak nagy távolságra átdo-
bott képe. Vagy tévedek?
– Nem. Csak azt tedd hozzá, hogy ezt a képet nem mindig lehet megkülönböztetni a valóságtól.
– Akkor honnan az ördögből teremhetett itt, ezen a vad bolygón egy zongora?!
– Miféle zongora?
Sumerin elmagyarázta. Polinovnak hihetetlen megerőltetésébe került, hogy legalább látszólag
nyugodt maradjon.
– Kész? – kérdezte, amikor Sumerin elhallgatott.
– Kész…
– Miért nem szóltál erről rögtön nekem?
– Te ragaszkodtál hozzá, hogy majd, majd, előbb pihenjünk, kávézzunk… Én sejtem, mire valók
ezek a lélektani figurák, de most igazán fölöslegesek.
Sumerin mértéktartóan beszélt, de a hangja remegett. Ekkor Polinov válasz helyett behunyta a
szemét, széthúzta az ujjait, majd vakon ismét egymáshoz közelítette őket Pontosan találkoztak.
Sumerin megrázkódott. Polinov gyors pillantást vetett rá.
– Te szeretnél ököllel az asztalra csapni; tedd meg … ne fékezd magad.
Sumerin ökle máris lecsapott az asztalra. A kávét kilötykölve felugrottak a csészék.
– No, most már folytathatjuk a beszélgetést – mondta Polinov. – Mert megkönnyebbültél, ugye?
– Barátaim, mi már nem vagyunk a régiek, ezt akarom megjegyezni – hallatta váratlanul a
hangját Baade is.
– Hát igen – felelte a homlokát megtörölve Polinov –, igazad van: megváltoztunk. Érdekes kis
bolygó ez a Merkúr… De sebaj, majd tisztázunk mindent… Nem, a zongora természetesen nem
volt délibáb. Ennek nagyon is hallucináció színe van.
– Mindjárt tudtam! – kiáltott fel Sumerin.
– Nem értem, miért, de éppen az egészséges emberek fogadják a legérzékenyebben ezt a szót –
felelte hidegen a pszichológus. – Holott hallucináció előfordul a legeslegnormálisabb embernél is;
rendkívüli körülmények, idegesség – és kész.
 – Ez csakugyan így van?
– Kezeskedem!
– Még zongorát is láthatunk?
– Akár Eiffel-tornyot is.
– Ketten egyszerre?!
– No, ez már ritkább eset. De a merkúri táj nem csupán különös – ez rendkívüli táj. Úgyhogy én
semmi szörnyűséget sem találok ebben a tényben. Az én végkövetkeztetésem ez: a zongora két-
ségtelenül hallucináció. A többi pedig vagy hallucináció, vagy délibáb. Inkább az utóbbi.
– Akkor most mit tegyünk? Hisz ezentúl egy lépést se tehetünk annak a kockázata nélkül, hogy
kapunk egy pofont valami kísértettől, amelyet a saját képzeletünk szült.
– Hát a hallucinációnak van egy nagyon egyszerű ellenszere.
– Éspedig?
– Egy ujjunkkal nyomjuk meg az egyik szemünket. A létező tárgyak megkettőződnek. A halluci-
náció – nem.
– Egy ujjunkkal nyomjuk meg az egyik szemünket… Csuda egyszerű. A sisakon keresztül, vagy
hogy?
– Há-át… Ezt kifelejtettem. Ez bonyolítja a dolgot. Ilyen semmiség, és…
– Én is azt mondom…
– Még sincs ok aggodalomra. Van aretrinünk. Még nem fordult elő, hogy ne szüntette volna
meg a hallucinációt. Hiba volt tőlem, hogy nem adtam nektek indulás előtt.
– És nem is ez volt az első hibád.
Polinov semmit sem tudott ellene vetni. Magában arra gondolt, hogy még meg se tudja értel-
mesen magyarázni, miért így cselekedett és nem másképp. Ez nyomta a legjobban.
– Hát te mit gondolsz, Baade? – kérdezte Sumerin.
– Én? Én nem gondolok semmit. Ezek a különféle hallucinációk meg pszichikai válságok olyan
túlvilági tájakra tartoznak, amelyeken egy rendes mérnöknek semmi keresnivalója sincs. Csakis
az tudományos, amit meg lehet számolni-mérni. A magunkfajták szubjektív világában pedig még
mértékegységek, afféle érzésamperek vagy akaratmérők sincsenek…
Polinov felkacagott.
– Jól van, Genrih, ezt még az orrod alá dörzsölöm! Annál is inkább, mert ezek mind elavult el-
képzelések. De most azt mondd meg nekem: a délibáb is túlvilági jelenség?
– Nem, miért volna? A délibáb tisztára fizika. Ez lényegében bizonyos képeknek száz, néha ezer
kilométerekre való térhatású átvetődése, amikor a légkörben sajátos optikai rendszer keletkezik,
amelyet az jellemez, hogy…
– De a ritka merkúri légkörben…
– Az ilyen optikai rendszer magatartása igen ritka levegőben, sajnos, még kevéssé tanulmányo-
zott terület. De tudjuk, hogy a távoli délibábok éppen az atmoszféra ritka rétegeiben alakulnak ki.
Ezenkívül elvileg bebizonyították más típusú délibábok lehetőségét is…
Polinov félbeszakította:
– Röviden szólva, engem az érdekel: a számolás-mérés hatókörébe tartozik-e a délibáb, akár
közeli, akár távoli, akár optikai, akár másmilyen?…
– Persze látok bizonyos nehézségeket, de…
– Meg lehet különböztetni a délibábot a nem délibábtól?
– Elvben igen.
– Ezt akartam hallani. Itt az ellenőrzés terve: ismét felderítő útra indulunk. Én és Baade. Aret -
rinnel már eleve kizárom a hallucinációk minden lehetőségét. Ha ezúttal találkozunk valami szo -
katlannal, Baade előveszi a számait, a mértékeit… és minden világossá válik.
– Világosság! Micsoda nagyszerű szó! – Sumerin kávét töltött magának. – A terv csakugyan
egyszerű: vagy – vagy, harmadik lehetőség nincs. Csak…
– Mit – csak? – kérdezte féltékenyen Polinov.
– Nem, semmi. Neked mi a véleményed, Genrih?
Baade nagy komolyan bólintott.
– Bármennyire furcsa is egy orvostól, Polinov úgy gondolkozik, mint egy fizikus.
A mérnöknél ez volt a legnagyobb dicséret. A pszichológus meghajolt.
– Akkor hát döntöttünk – mondta Sumerin.
– De előbb – szólt hangját felemelve Polinov – még egyszer megvizsgálom mindhármunkat.
 *
Polinov egyedül maradva mérlegelő tekintettel nézett végig az asztalon: könyvoszlop, gamma-
mikroszkóp, játék Buratino; felkapta a noteszt, és nagy erővel a sarokba vágta. A jegyzetfüzet a
lapjaival repdesve széles körívet írt le, és a falnak csapódott.
A kipróbált módszer (az embernek egy ártalmatlan kitöréssel le kell vezetnie a dühét) használt.
Polinov leült, megigazította a reflektort, hogy a fénykúp az asztal szabad részére vetődjék, merő-
en arra irányította tekintetét, és mindenekelőtt azt igyekezett emlékezetébe idézni, hol, mikor,
milyen körülmények között követett el több hibát is egymás után. Emlékezete készségesen súgta:
a megszokott, nyugodt állapotból az ismeretlenbe, viharosba való gyors átmenet után. E követ-
keztetés nyilvánvalósága megmagyarázott ugyan egyet-mást, de korántsem nyugtatta meg.
Ismerte az emberi léleknek ezt a sajátságát, régóta ismerte. És már sok-sok évvel ezelőtt kidol-
gozott egy mindeddig csalhatatlannak vélt biztosító reflexet: olyan szellemi tornagyakorlatoknak
egész sorozatát, amelyeknek az volt a céljuk, hogy felkészítsék bármiféle megrázkódtatásra. És
most ez a kipróbált módszer sem vált be – miért nem? Két olyan hiba egymás után, amely megbo-
csáthatatlan egy pszichológusnak! És csak azért, mert túl hirtelen történt az átmenet, és túlontúl
új volt a helyzet?
Főként az ingerelte, sőt bosszantotta, hogy sehogyan se sikerült elvergődnie az igazsághoz.
Nem maradt egyéb, mint a tudat alá száműzni ezeket a töprengéseket és valami egészen mással
foglalkozni. Akkor talán előbb-utóbb magától kopogtat a válasz. Hajdanában megvilágosodásnak
nevezték az ilyen esetet.
De arra nem volt idő, hogy valami egészen mellékes dologgal foglalja el magát. Nos, ha félmeg-
oldás, hát félmegoldás.
Polinov átment a műszerterembe, és anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, kattintott egyet egy
kapcsolón. A sötétségben áttetszőén világítani kezdett a pszichomodell sárga gömbje. Polinov fö-
léje hajolt. Beavatatlan számára a gömb tartalma fényszövetű síkokból, kis kékes csillagokkal te-
leszórt, tarka díszekből álló fortélyos szerkezetnek hatott; mindez lüktető szférák belsejében rej-
tőzött. Semmi rendet nem lehetett felfedezni ebben a szövevényben, de Polinov számára nyitott
könyv volt a barátai és a maga lelkiállapotának modellje. Oda se tekintve, vakon tárcsázta össze a
jelzések szükséges kombinációját, és a gömb sárgásán áttetsző részén megmozdult három görbe,
mind olyan vékony, akár az ideg. Közelebb hozta őket a vitorlaként kidomborodó, recés felülethez.
– A hallucinációs görbék rendben vannak – dörmögte az élességet szabályozva. – A Baadeé ál-
talában minden kritikán felül áll. Próbáljunk meg aretrint beadni.
Ahogy várható is volt, egy újabb jelzés leadása után a görbék lelapultak, és csaknem eltűntek.
– Most így próbáljuk…
Megrázkódtatások záporát zúdította a modellre. A gömböt váratlan veszélyek remegtették
meg, amelyekben minden volt: villámlás, orkán kitörése, tigris ugrása a bozótból, fenevadak bal-
jós száguldása egyaránt. Kék csillagok förgetege kavargott benne, amely mind jobban tombolt a
görbék ugrálásától; két kis csillag összeütközéséből szikraszökőkút támadt; ott pedig, ahol két
görbe érintkezett egymással, vakító kisülés futott végig, akár a villanylámpa izzószálán. Kétség-
beesés, nekibuzdulás, zavar – az érzések egész színképe a másodpercnek egy töredéke alatt tova-
suhant a pszichológus szeme előtt, a lelkiállapot lavinaszerű eltolódásait idézte elő, és alapjaiban
rázta meg azoknak a lelkivilágát, akiknek gondolatai, érzései, akarata, vágyai be voltak progra-
mozva a kis lámpáknak ebbe a káoszába. Polinov parancsára félelmetes játék folyt ott: minden
baj, ami csak előfordul a földi természetben, rázúdult azoknak az embereknek a fejére, kiknek lel-
ki szilárdságától függött a Merkúr meghódítása.
Polinovnak nemegyszer megfordult a fejében, milyen kegyetlen fegyverré válhatna ez a talán
még nem egészen tökéletes és pontos modell egy fondorkodó vagy irigy, vagy népbolondító vagy
megszállott ember kezében. Korlátlan hatalommal ruházná fel: annak ismeretével, hogyan visel -
kedik áldozata ebben vagy abban a helyzetben. Ő maga csakis akkor használta a pszicho-modellt,
ha már nem maradt más megoldás. Nem az orvostól idegen álszerénységből, hanem abból az egy-
szerű emberi szorongásból, amely mindig elfogta, valahányszor a gömb viselkedését figyelte.
Abból a szorongásból és tapintatból eredt ez, amely minden törvénynél szigorúbban tiltja a be-
csületes embernek, hogy belessen a kulcslyukon. Ezenkívül valami félénkség is elfogta: mindany-
nyiszor megijedt attól a lehetőségtől, hogy így, messziről és felülről figyelje egy idegen élet legrej-
tettebb titkát, amelyet a matematika szabályai szerint ízekre szedtek és kipreparáltak. Volt ebben
valami kotnyelesség, sőt szentségtörés is.
 Polinov megállította a jelzések kavargását. A gömbben minden mozdulatlanná vált, csak né-
hány kis csillag lüktetett még, akár a túlizgatott szív. Polinov közelebb tartotta az arcát. A gömb-
ből ömlő fény kirajzolta homlokának komor ráncait, keményen összeszorított száját. Kitágult
szembogarában apró fények rezegtek.
– No végre! – Homlokán kisimultak a redők. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha hinni lehet a
gömbnek, még a legvadabb viharok se keríthetik hatalmukba sem őt, sem barátait ezentúl sem.
De akkor miért?…
Most megpróbálta lemintázni azt a helyzetet, amelybe mindhárman belekerültek, amikor meg-
jelent a hullám, és azt a helyzetet is, amelybe Sumerin és Baade belecsöppent. Először a lehető
legkedvezőbb lelkiállapotot adta meg. Aztán a rendszert egy kissé összekuszálva ismételte meg a
kísérletet.
Az eredmény meglepte ellentmondásosságával. Általános vonásokban minden egybevágott – az
is, ami a valóságban történt, az is, amit a gömb mutatott. De csak általános vonásokban. A modell
egyik esetben sem volt hajlandó megismételni bizonyos cselekedeteket, amelyeket az emberek a
valóságban végrehajtottak. Így például sehogyan sem akarta reprodukálni az ő hibáit. Nem en-
gedte, hogy a vakító, néma síkság úgy meghipnotizálja az embereket, ahogy Sumerinnal és Baad -
eval megesett. Általában a modell zavarait is sokkal inkább irányította a logika, sokkal erősebben
érvényesült benne a véghez-vitt cselekedetek bíráló elemzése, mint a valóságban.
Ennek két magyarázata lehetett. Az első: a modell tökéletlensége. A második: nem tápláltak
bele minden külső ingert. Ez az utóbbi egyébként helyesbítésre szorult: semmiképp se lehet töké -
letesen betáplálni minden hatást. De hála a kiegyenlítőnek – bizonyos másodrendű tényezők hiá-
nya nem befolyásolhatta lényegesen a modell viselkedését. Csak a legfontosabbak jöhettek számí-
tásba.
– Kifelejtettem volna valamit? – dörmögte Polinov.
Újra megismételte a kísérletet, és ezúttal nagyon gondosan ellenőrizte a betáplált adatokat. Az
eredmény ugyanaz! Zsákutca. Ha valami lényeges kimaradt, az csupán a merkúri körülmények
sajátosságaiban rejtőzhet. Tehát csakis ember találhatja meg.
Polinov kikapcsolta a készüléket.
„Talán az a nyitja az egésznek – gondolta –, hogy figyelmen kívül hagytuk a Merkúr elektro -
mágneses mezőinek hatását az agyra?”
Már-már előrenyúlt, hogy feladja ezt a kérdést a gépnek, de még idejében megállt. Hasztalan.
Mindent, amit ki lehetett számítani, már kiszámítottak. A Földön. Az űrhajósruhák, a terepjárók
egész ernyőzése ezeken a számításokon alapult. Nem, nem, kedves barátom, te már kezdesz kap-
kodni, így nem lehet. Legeslegelső a fokozatosság. Délibáb vagy hallucináció – ezt kell megállapí-
tani. De hátha egyik sem? Akkor mi lesz? Akkor nehéz lesz a helyzet, nagyon nehéz.
De elég a töprengésből. Aludni, aludni – minél hamarább!
Tíz perc múlva már aludt.
*
Furcsa álmot látott, amely azonban minden külső fonáksága ellenére is hasonlóságot mutatott a
valósággal. Egy fehér fűvel benőtt síkság közepén találta magát. Egyedül.
A látóhatár fölött ott függött a Nap, ugyanolyan óriási, mint a Merkúron, de nem melegített. A
levegő is tejfehér, foszforeszkáló fénnyel világított; és ő tudta, hogy a fű azért fehér, mert kifakí -
totta a levegő. Mégsem kételkedett egy pillanatig sem, hogy a Földön van, és nem a Merkúron.
Azt is tudta, hogy rövidesen találkozik valakivel vagy valamivel, és az a találkozás kellemetlen
lesz. Nem tudta, hol és mikor kerül rá sor, és el akart szökni, hogy elkerülje. Valahogy úgy rémlett
neki, hogy evégett ki kell kerülnie azokat az áthatolhatatlan árnyékokat, amelyek egyre szélesed-
tek, noha nem is voltak tárgyak, amelyek árnyékot vethettek volna. Egyébként ez se lepte meg,
mintha egészen természetes lenne, hogy árnyékok kúsznak a csupasz földön.
Meggyorsította lépteit (büszkesége nem engedte, hogy szaladjon), de bármily gyorsan haladt
is, a lába nem elfelé vitte az árnyékoktól, hanem ellenkezőleg – közelebb az árnyékokhoz, ame-
lyek szemlátomást nőttek, és sima falként meredtek kétoldalt felfelé. Olyan volt ez, mint futás egy
útvesztőben – egy mindjobban összeszűkülő útvesztőben, amely mindjárt bezárulna, ha nem lenne
a Nap, nem akadályozná meg, hogy összeérjenek az árnyékok, nem világítana meg tisztán, élesen
minden kis fűszálat külön. Ment előre, ment komor elszántsággal, és a körülötte világító levegő
lassanként redőkbe húzódott a feje fölött, áttetsző fátyolerdőkbe, amelyek mind lejjebb és lejjebb
omlottak, mintha valaki hálót akart volna kivetni. A redők függönye mögött eltűnt a Nap, és csak
az árnyékok álltak ott kétoldalt: hajlásuk azt jelezte, hogy mindjárt kanyar következik.
Ő kanyarodott is engedelmesen, és a levegő anyaggá: ponyvasátor tetejévé sűrűsödött fölötte.
Az árnyékok eltűntek. A ponyván áttört a napsugár, és szivárvány-színű kört formált a lejtős tetőn.
Középen – a sátor egy szakadékban volt; ő ezt nem látta, de érezte – összehajtható tábori asztalka
állt, telerakva másolóvászon- és whatmanpapír-tekercsekkel. Az asztalnál egy színehagyott, divat-
jamúlt kockás inget viselő, kerek, sötét, ráncos arcú ember ült, egyik kezében csészét tartott,
amelyben tea gőzölgött, a másikkal meg gyér szakállát tépegette.
– No végre megjött Polinov – szólt az ember. Polinov ekkor felismerte benne öreg biológiataná-
rát, de nem nagyon örült neki, sőt ellenkezőleg, mert az öregember merev tekintetű szemében
nem volt pupilla. Polinov készségesen engedelmeskedett arra a mozdulatra, mellyel az öreg he -
lyet mutatott neki: tanárával szemben leült egy összehajtható székre, és várt.
– Sokáig kerülte ezt a vizsgát – mondta az öreg.
– Nagyon el voltam foglalva…
– Tudom. Az emberek mind elfogultabbak lesznek, és egyáltalán nem marad idejük gondolko-
zásra. Annál inkább szükség van erre a vizsgára. No nem baj, a Merkúr idehozta magát. Tehát az
első kérdés: mi az ég?
– Az ég? Az, az… a levegőnek olyan tömege, amely körülveszi…
– Gondolkozzék, Polinov, gondolkozzék. A legbonyolultabb dolgok a legegyszerűbb dolgok! A
Merkúrt is levegő veszi körül, de van ott ég?
Polinov egyszeriben olyan diáknak érezte magát, aki otthon felejtette a puskát.
– Hadd húzzak más tételt – kérte.
A tanár elkomorodott, és részvéttel tekintett Polinovra. A milliméterpapír-tekercs megzörrent,
egy szénfekete kígyó kúszott ki belőle, és kérdőjellé görbült. A fényt elnyelő, achát-fekete szemé -
vel elnézett Polinov mellett. A tanár megsimogatta a kígyót. Polinov csak ekkor vett észre a kígyó
bőrén egy rajzot: érthetetlen matematikai jelek furcsán-ismerős képleteket alkottak, de nem ju-
tott eszébe, mit jelentenek.
– Itt a másik tétel.
Az öreg odanyújtott egy papírlapot. Polinov elvette. A lap üres volt.
– Erre nincs írva semmi…
Öreges, döcögő nevetés volt a válasz.
– Ha-ha-ha… Ez a jövő, Polinov, a jövő! Ezt tudni kell elolvasni, tudni kell… Jól van, majd segí-
tek. – Mutatóujjával a lapra bökött.
„Miben különbözik a Föld a nem Földtől?” – olvasta rémülten Polinov.
– A Föld a nem Földtől abban különbözik, hogy… De ez nem szakkérdés! Inkább a felsőbb ma -
tematikából valamit.
– Szakemberek nincsenek – igazította helyre szigorúan a vizsgáztató. – Vannak emberek és van-
nak gépek, világos? – A kígyó helyeslően bólogatott. – Maga melyik észkategóriába tartozik?
– Nem tudom…
– Az baj, nagy baj. És örökké ez a matematika-révület. No jó, legyen; itt egy szakkérdés: hol
jött létre az ember?
– A legújabb elméletek szerint – kiáltott fel boldogan Polinov – az ember létrejöttének több köz-
pontja is van! Afrikában…
A kígyó halkan sziszegni kezdett. Bőrén megváltozott a matematikai jelek rendje.
– Ej, Polinov, Polinov, legjobb tanítványom! – A vizsgáztató szomorúan összecsapta kezét, és
inga módjára csóválta a fejét. – Maga egyáltalán nem gondolkozik, egyáltalán nem. És otthon fe-
lejtette a puskát! („Honnan tudja?” – kérdezte magában Polinov.) Az ember a Földön jött létre, ér-
ti? A Földön! Most még egy-két kérdést: miért van a reggel? Mi a honvágy? Miről tanúskodik a
délibáb? Miért nem látják a majmok az infravörös sugarakat?
Csak úgy ömlöttek belőle a kérdések, a szája tátongó gödörré tágult, és ez a gödör már elfog-
lalta a fél arcát…
– Tudom, tudom! – kiáltotta Polinov csak azért, hogy megállítsa ezt a szörnyű átváltozást.
Erre a kiáltásra ébredt fel.
*
Baade most már egy pillanatra se hagyta figyelmen kívül a külső körülményeket jelző műszerek
skáláit. De ez nem akadályozta abban, hogy ügyesen lavírozzon az árnyékok közt, amelyek egyre
szaporodtak és szélesedtek, ahogy a gép a bolygó alkonyi övezetéhez közeledett.
 Polinov azt hitte, a mérnököt az kényszeríti erre, hogy a csalárd árnyékok közt nem lehet meg -
különböztetni a tárgyakat. De hamarosan meggyőződött arról, hogy nemcsak ez az oka. A terep
mindinkább fennsíkhoz hasonlított. A talajt barázdák tarkították, mintha valaki felkaparta volna
egy óriási gereblyével. A szétrepedezett, szögletes, rücskös kövek, amelyeket immár nem vont be
a „sivatagi napsütés” lakkja, erősen rázták a terepjárót, utasai meg engedelmesen tűrték a zöty-
kölést fémgubójukban. Most már az űrhajósruha se volt többé kényelmes öltözék, mert az erős lö-
késeknél szúrós gyűrődések ütköztek elő benne, amelyeknek létezéséről eddig sejtelmük se volt.
A fehér festékcsöppekre emlékeztető, tejfehér kvarcerek még jobban fokozták a környéknek vala-
mi egészen földi hegyvidékhez való hasonlóságát. Ha nincs a meredeken lejtő közeli horizont, ha
nincs körülöttük a sziklákat eltorzító, villódzó köd, ha nincs a hátuk mögött a bozontos Nap – tel -
jes az illúzió.
– Misa kiábrándulna – jegyezte meg Baade. – Akár a Föld. No, a fene egye meg (nagyot zöty-
tyent a terepjáró)! Nem vettem észre ezt a gödröt… Ezek az árnyékok lépten-nyomon becsapják
az embert…
– Szerintem nemcsak az árnyékok…
– Hát igen, itt nagyon nehéz felbecsülni a távolságot.
A terepjáró közeledett a sötét tartomány határához, amelyen itt-ott szeszélyesen hatoltak át a
fény nyalábjai. Az utolsó napsugarak reflektorként lövelltek fel a látóhatár alól. Polinov és Baade
már-már belefúrták magukat a legfurcsább éjbe, melyet valaha is láttak: fekete üvegfalként ma-
gaslott köröttük, amely mögött mégse volt sötétség – halványan parázslott és zöldes füstgomolyo -
kat pöfékelt ott valami.
– Most mutatok egy trükköt – mondta a gépet lefékezve, kacsintva Baade. Felcsapta egy fiók aj-
taját, kotorászott benne, aztán elővett egy vezetéket egy kis lámpával, és szorítókba illesztette a
drót két végét.
Polinov észrevette, hogy a piciny lámpában nagy feszültséghez méretezett, vastag spirálhuzal
rejtőzik.
– Ide nézz! – szólt Baade.
A motor felzúgott, a terepjáró előrerándult, és abban a pillanatban, amikor átszökkent a fény
és az árnyék határvonalán, a lámpácska fényesen felvillant a hirtelen támadt sötétségben. És rög-
tön kialudt.
– Hát ez meg micsoda? – Polinov igyekezett leplezni meghökkenését.
– Ó, egy kis mérnöki spekuláció, semmi más! – dörmögte szelíd, mackós nevetéssel Baade. –
Hol van fény is meg árnyék is? Óriási hőmérsékleti különbségek határán. Afféle hőelem ez, nem
így van? És a közelben itt egy elektromágneses gerjesztő: a Nap, igaz? A négy számtani alapmű-
velet jelent meg a fejemben – így hát fogom a lámpát, odakapcsolom a géptesthez, a masinával
zárom az érintkezést, hogy egy kicsit szórakoztassalak téged, egy rövidzárlat – merkúri rövidzár-
lat! – látványával.
Polinov elismeréssel nézett végig a szűk kabin falain. Látszólag puha burkolat, semmi más, de
mennyi munkát és fortélyt adtak bele, hogy kibírjon hideget-meleget, sugárzást, elektrizálódást,
és mégis észrevétlen, kényelmes maradjon.
– Úgy ám – jegyezte meg Polinov tekintetét elkapva, elégedetten Baade. – Mi aztán eleve szá-
mításba vettünk mindent. Áttörhetetlen páncél! – Öklével a burkolatra csapott. – Kétszer kettő
négy – és kész…
– Mi?
– Csak úgy a nyelvemre jött. Inkább figyeld az utat, mert még belecsöppensz valamibe, ami…
nincs eleve kiszámítva.
A terepjáró a fényszóróival alagutat fúrt a sötétségbe, és úgy siklott előre. De valahogy nem is
volt ez igazi sötétség. Inkább csak homály, telítve hatalmas ibolyántúli lámpák sugárzásával, ame-
lyet nem annyira lát, mint inkább érez a szem. Áttetsző és mégis zavaros sötétség, amelyben a te-
kintet erőlködve keres valami látható alakot, mert érzi jelenlétét, de csak fáradtságot talál, és
csalódik abban a képességében, hogy helyesen tájékoztassa az agyat arról, ami történik.
Polinov várta is, hogy valami effélét tapasztal. De minél tovább bámult bele a sötétségbe, minél
figyelmesebben nézte a gép előtt futó fényösvényt, annál kevésbé értette a dolgot. Minden olyan,
mintha a Földön járnának, és valahogy mégis más. A sziklák sem egészen olyanok, és más a sötét -
ség is, a fény is. De miben rejlik a különbség?
Polinov kétségbeesetten próbálta szavakban kifejezni ezt a különbséget, de sikertelenül. A kör-
nyező világban határozottan megvoltak a valószerű valószerűtlenség, a látható hasonlóság és az
érzékelhető különbség vonásai. Mint az álomban. „Igen, igen, akárcsak az álomban! – gondolta
megörülve a pszichológus. – Amikor a színek és a formák szétmállanak az ember ujjai közt, és le -
hetetlen megmaradni a valóság határán. Mi tagadás: televénytalaja ez a hallucinációk keletkezé-
sének. No, nem baj. Nekünk – minden eshetőségre – itt vannak a műszereink, azok nem hagynak
cserben.”
Baade válla fölött a televíziós lokátor képernyőjére pillantott. Megnyalta hirtelen kiszáradt aj-
kát. Egy kissé a képernyőn is bizonytalannak és valószínűtlennek látszott a világ!
– Nem valami jó a kép – jegyezte meg.
– Eléggé hibás – felelte bólintva Baade. – Ezt a lokátort a Holdon állították be, azoknak az ada-
toknak alapján, amelyeket az AMC-k közöltek, de egy kis homályosság azért maradt. Hiszen itt
nemcsak az a probléma, hogy elhárítsuk a zavarokat, hanem az is, hogy a kép a megszokott ma -
radjon a szemnek.
– Hát van itt valami ellentét?
– De még mennyire! A mi szemünk, sajnos, tökéletlen műszer. Emlékszem, egyszer részt vet-
tem egy új színes televíziós rendszer kidolgozásában. „Pislákoló adást” kellett alkalmaznunk,
hogy egészen természetesnek hasson a szín. Akkor már lemondtunk az elektronsugárról… Tüne-
ményesre sikerült a szín, de sokan azt panaszolták: nem eléggé éles. Noha szó se volt semmiféle
homályosságról! Mit gondolsz, mi lett a vége? Át kellett alakítanunk, kompromisszumot kötnünk.
A szín rosszabb lett ugyan, de homályosságra többé senki sem panaszkodott.
– Tehát hogy eltaláljátok a valóság pontos megfelelőjét…
– Mi az, hogy „pontos”? Kinek pontos? Mi, kérlek, szerkeszthetnénk olyan televíziókészüléket
is, amely ugyanúgy közvetítene mindent, ahogy a méh látja. És a méhek nem tudnák megkülön-
böztetni a képernyőn feltűnő virágot a réten levőtől. De az ember aligha lenne megelégedve az
ilyen adással… Ha tudni akarod, ez nagyon komoly probléma: hogyan bocsássuk át az informáci-
ók egyre szélesedő óceánját az emberi érzékelés csatornáin?
– Én valahogy nem látok itt különösebb nehézségeket…
– Hm! Képzeld csak el, hogy az űrhajónak minden „érzékszerve” rá van kapcsolva az ember ér-
zékszerveire. Ezek a rádióteleszkópok, közönséges távcsövek, neutronkészülékek, elektronszám-
lálók, mezonszámlálók, a mágneses mezők adói, a gravitációs terek adói és így tovább és így to-
vább – mind a száz, mind az ezer műszer… Mi történne akkor az emberrel? Mi?
– Egy másodpercig se bírná ki.
– Nem kétséges. Ezért nem veszünk mi át a műszerektől minden adatot a környező világról,
csupán a legfontosabbakat.
– De ki állapítja meg, hogy ilyen vagy olyan körülmények között mely adatok a legfontosabbak
és melyek nem azok? Az emberek?
– Természetesen.
– Úgy!
A reflektorok előrefúródó fényében egy fehér folt tűnt fel, később behavazott ösvénnyé válto -
zott, amelyet sötétség szegélyezett, és amelyet a kormány fordulása szerint hol jobbra, hol balra
dobált a fénysugár.
– Megfagyott gázok – mondta Baade.
A levegőben hópelyhek kóvályogtak, amelyeket a hernyótalp vert fel. Lefelé lejtett az út.
– Most jut eszembe, Genrih… Mielőtt ott a sivatagban azt a hangversenyzongorát láttad, nem
gondoltál rá?
– Persze hogy nem! Talán Sumerin.
– Nem, tőle már kérdeztem.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Egyelőre semmit.
Polinov a környéket figyelve, elgondolkozva, szüntelenül párhuzamokat keresett azokhoz az ér-
zésekhez, amelyeket a merkúri táj keltett. Nem egyhamar jelentkeztek, és eleinte elvetette őket,
de nemsokára visszatértek. Eszébe jutott, mi volt az első érzése, amikor meglátta egy termonuk-
leáris villanytelep termét. Zavarba esett: sehogy se tudta egységes képbe foglalni a látottakat.
Látta is egyben az egészet, meg nem is látta. A benyomás szétforgácsolódott, mert a figyelme
mindig csak azon állapodott meg, ahhoz kapcsolódott, amit már megszokott. Hogy írta volna le
akkor azt a termet? „Kis lámpák szakadatlan pislogása, valamiféle tekercsrugók fantasztikus szö-
vedéke, sakktáblaszerű padló. És így tovább, ebben a szellemben. Azért, mert nem ismerte a ren-
deltetését annak a sok mindennek, ami körülvette. És még valami: a mérnök gyors léptekkel, ma -
gabiztosan vezette a rejtélyes útvesztőben, a keskeny folyosókon, kis hidakon át, ő meg alig ért a
nyomába, és bár állandóan a folyosók közepén igyekezett haladni, minden elővigyázatossága elle-
nére is bele-beleütközött valami kiugróba. „Pontosan így volt ott is – gondolta Polinov. – És ugyan-
így viselkedett a többi újonc is.”
És még egy emlék: az épületből távozva, mintha az űrbe lépne ki, és hirtelen erős ütést kap egy
üvegajtótól, amelyet nem vett észre.
A „havas út” megszakadt: elvágta egy kővonulat, amely mögött tükörként ragyogott valami.
– Óvatosan – szólt figyelmeztetően Polinov.
De Baade anélkül is lassított. Kanyar, még egy kanyar – és egy tó szurokfekete síkja tárult elé -
bük. A túlsó part föléje nyúlt sapkaellenző formájú szikláival, az innenső pedig lankásan ereszke-
dett a mozdulatlan folyadék felé, amelyen gyér köd lebegett.
– Hát ezt hogy értsük? – kérdezte Polinov.
– Úgy, ahogy a hőjelző mutatja. Az pedig azt mutatja, hogy emelkedett a talaj hőmérséklete.
Úgy látszik, van itt egy helyi hőforrás, amely megolvasztja a gázokat. De figyelmeztetni akarlak –
emelte fel hangját Baade figyelmeztetni akarlak, hogy valami nagyszabású tűzijáték kezdődik, ta-
lán már rögtön.
– Milyen?
– Nem tudom. De látod, kilendült az indikátor mutatója. Nyilván valami napkitörés történt, és
most elektromágneses vihar vár ránk.
– És milyen veszéllyel fenyeget bennünket?
– Ugyan milyennel fenyegethetne?! Ezt a lehetőséget is számításba vettük, barátom. Csak attól
félek, hogy nem valami hatásos látvány lesz. Ott, a sivatagban, folyékonynak hatott. Valami lóg a
levegőben. Nem veszed észre? Én azt hiszem, hogy érdemes lenne itt megállnunk, mivel a tavat
amúgy is jobban szemügyre kell vennünk.
Baadenak igaza volt: valami változás készült. Megfoghatatlan átmenetek sorozata, melyet nem
annyira az eszünkkel, mint inkább érzéseinkkel fogunk fel, hasonlóan azokhoz az előjelekhez,
amelyek a vihar első rohamára figyelmeztetnek már akkor, amikor a levegő még csendes és nyu -
godt. A sötétség mintha megfakult volna; egy alsó réteg jelent meg benne, amely úgy áttűnt rajta,
mint a bélés a keshedt szöveten. A sötétség mélyéből néha a legfeketébbnél is feketébb gomolyok
szálltak fel, de a félhomálynak helyet adva gyorsan szétoszlottak.
Így tartott az előkészület. De az éjszaka leple nemsokára félrelódult.
Polinov és Baade egyszerre felkiáltott: hideg és hangtalan villámok cikáztak lefelé az égből. A
tó villanásokkal kacsingatott rá válaszul. Világos lett a táj, eltűntek az árnyak. A sziklák csúcsán
kékes lidércfény lobbant fel, amely úgy repkedett, akárha szél szítaná.
Hirtelen szökkenéssel egy zöldes ív hajolt a tó fölé, és tulajdon tükörképével összekapcsolódva
egy helyben függött, de lüktetés áramlott rajta végig-végig. És minden lökéstől jobban felizzott,
mind erősebben és erősebben, mígnem szikrazáporrá hullt széjjel, és vonagló fény foltokkal
árasztott el mindent körös-körül. A kísérteties jégtömbökből, amelyek a tó fölé nyúltak, szivár-
vány lövellt fel.
– Oho-hó! – kiáltotta az ülésen felugrálva Baade. A mérnökre nem lehetett ráismerni. – Ezért
érdemes volt iderepülni, a teremtésit!
A pszichológus helyeslően bólintott. Baade gyors, alázatos pillantást vetett Polinovra.
– Hadd szálljak ki, Andrjusa, jó?! – kérlelte. – Nincs semmi veszély.
– Azt hiszed, nekem nincs hozzá kedvem?
Kiszálltak. Tarka, hideg fények körtáncának a közepébe kerültek. Úgy kóvályogtak azok fölöt-
tük, akár a szentjánosbogarak.
– Ejha! Ez olyan szép, hogy mindjárt magam is táncra perdülök – ígérte Baade.
És vég nélkül cikáztak a zajtalan villámok, lebegett a szivárvány, pislogtak a visszfények a ta-
von – tartott a Merkúrnak ez az eszeveszett, pazar ünnepe. Most először nem érezték idegennek
és ellenségesnek a bolygót, épp ezért nem akarták észrevenni az időt, nem akartak arra gondolni,
hogy egyszer vége szakad ennek a pompás tüneménynek. De a tűzijáték apránként elaludt.
A légkör aljáról felkavarodott az üledék. A kialvó tüzek sűrű füstje vont be mindent.
– Vége az előadásnak – mondta Baade, és ezek a sablonos szavak most már nem hatottak szent-
ségtörésnek. – Ideje munkához látni.
 – Csak ne sokat piszmogj – hangzott Polinov válasza.
– Neked nem tetszik valami?
– Nem. Felülről ereszkedik a köd.
– Hm… hát nem mindegy, honnan ereszkedik?
– Lehet. De nekem valahogy mégse tetszik.
– Érzések, emóciók, tudatalatti komplexusok… – mormogta Baade. – Beáll a sötétség, az lesz.
Így hát állj a gép mellé, hogy gyorsan felgyújthasd a fényszórót. Én pedig megyek.
Polinovnak nem volt egészen igaza, mikor azt állította, hogy felülről ereszkedik a köd. Közele-
dett az mindenfelől, de konkrétan sehonnan se: mintha minden levegőmolekula a középpontja lett
volna. A sötétség úgy küzdött a fénnyel, ahogy néha a gonosz küzd a jóval: felvette az álarcát, be -
lebújt a bőrébe. De Polinov a régi álmokkal való párhuzam alapján csak a sötétség hullámainak
látható mozgására, a teret mindenfelől összeszűkítő éjszaka vak hömpölygésére irányította figyel-
mét.
Szemlélődéséből Baade hangja zökkentette ki:
– Ide hallgass, itt sekély, bemászok egy kicsit, hogy úgy mondjam, fürdeni.
Sisakja egy szurdokból tűnt elő.
– Mit akarsz, Genrih?!
– De hisz veszélytelen! Nem mély, felmértem. Tiszta víz, az ember szinte várja, hogy előbukkan-
jon az aranyhalacska… Értsd meg, mi az: megfürdeni egy merkúri tóban!! Mit szólsz hozzá? Jó,
hát a biztonság kedvéért gyere kötéllel…
Polinov odaszaladt egy kőlap széléhez, amely a tó fölé nyúlt. Baade guggolva húzogatta kesz-
tyűjét a „vízen”, és a lassan, kelletlenül szétfutó gyűrűket nézte. Mellette, ellenőrző lámpájával
panaszosan pislogva, ott hevert a próbavevő. Az olajszerű, sűrű folyadékon áttűntek az alján fek -
vő apró kövek. Polinov mindjárt tudta, hogy Baade kívánságának megtagadása kegyetlenség len-
ne. „Kölyök, aki csupa hencegésből képletek páncélját öltötte magára – gondolta szeretettel a
pszichológus. – Felnőtt kölyök…” Egyébként úgy látszik, igaza van: nincs tényleges veszély. És va-
lóban csábító – megfürdeni…
– Gyere ide – mondta, és minden eshetőségre számítva, felgyújtotta a terepjáró fényszóróit.
Elővette a kötelet, és a végét odadobta Baadenak. – Kösd a derekadra!
Baade belépett a tóba, ahol a csobbanástól eltorzult tükörképe fogadta.
– Tyű! Hisz itt még sekélyebb, mint gondoltam… No igen: utóvégre ez nem víz, más a fénytö-
résmutató…
A tekintélyes fémtömb – annak látszott Baade az űrhajósruhában – lassan ment befelé a tóba.
Leguggolt, csapkodott a tenyerével, alámerült: egy ember nemesgázok keverékében fürdött, ott
fürdött, ahol sose volt és sose lesz napsütés. A mérnök hangosan prüszkölt a gyönyörűségtől. A
mozgásával keltett kis hullámok halk csobogással futottak a partra. Lassan sötétedett.
Az, amit most műveltek, nem fért bele semmilyen utasításba, hajmeresztő megszegése volt
minden szabálynak és előírásnak. De Polinov a saját tapasztalatából, sok-sok expedíció tapasztala-
tából tudta: semmi se vésődik annyira ünnepként az ember emlékezetébe, semmi se hozza olyan
közel a természethez, semmi sem emeli úgy a hangulatát, mint éppen ezek a terven kívül eső, ta -
lán éppenséggel tilos szórakozások. Ezeknek a varázsa és haszna épp abban rejlik, hogy váratlan
ajándékként kapjuk őket, úgy tűnnek elénk, mint egy nagy oázis a kötelességek és a tennivalók
összevissza rovatolt sivatagában.
Baade ezt legalább olyan jól tudta. Úgy pörgött, csapkodott a tóban, mintha valami táncot jár-
na.
– Azt hiszem, elég lesz – mondta végül némi habozás után Polinov.
A mérnök engedelmesen kimászott, és megrázta magát.
– Hát pompás!
Polinovnak szintén nagy kedve lett volna megmártózni. De uralkodott magán: nincs értelme
kétszer is megkísérteni a sorsot. És mégis úgy érezte, hogy barátjának megfürdése után mintha
lehullt volna lelkéről valami fék.
Eközben a túlsó part homályossá vált, majd mintha közelebb kerülve ott lebegett volna a tó fö -
lött. Az éj azonban még mindig késett. A két űrhajós rövid tanakodás után úgy döntött, még jut
idejük, hogy szemügyre vegyék a tó környékét. Annál inkább, mert ezt amúgy is megkövetelte a
program: nem lehet megszokni egy terepet, ha csak a terepjáró üvegén át nézi az ember. Ehhez
gyalog kell járni, okvetlenül gyalog.
 Polinov csak ballagott, ballagott, lábbelijének orrával felforgatta a köveket, és nézegette a par -
tot. A kövek ugyanolyanok voltak, mint bárhol másutt: bazalt, gabbro, félig áttetsző olivin zárvá-
nyokkal. Ha nincs ez a köd, amely világos is és sötét is egyszerre, és amely a földi ködtől való kü-
lönbözőségével örökké zavarja az embert, talán még azt hihetné: végre-valahára sikerült elérni,
hogy az, amit lát megegyezik azzal, ami valójában van. De még mindig nem tapasztalt egyezést. A
szeme és a tárgyak között állandóan ott lebegett valami: egy megfoghatatlan, testetlen és épp
ezért különösen bosszantó elem, amelyben volt valami az üveg homályosságából, de az erdei tó
áttetsző tisztaságából is. És ez a láthatatlan akadály néha úgy eltorzította a tárgyak körvonalait,
akár a hullámos üveg. És sehogy se sikerült megtalálni e torzítások helyesbítésének a módját. Mi-
nél figyelmesebben nézett valamit Polinov, annál kevésbé sikerült ez a kiigazítás.
Bosszúságában megpróbált belerúgni egy újabb kőbe, de mellément a lába. A következő rúgás
olyan pontatlanul talált, hogy megfájdult tőle a lába ujja. Most már kétségtelenné vált: ő és a kör -
nyező világ valahogy ellentétben állnak egymással. És ennek az ellentétnek a forrása éppúgy rej -
lik őbenne, mint a Merkúrban.
„Mindez talán sokkal bonyolultabb, mint a közönséges délibáb vagy a közönséges hallucináció
– gondolta. – De a nyavalya törje ki, hát miért nem tudok én nevet találni annak, ami ritka kivéte-
lektől eltekintve állandóan köztem és e furcsa bolygó között áll?! Nincs mire támaszkodni; sehogy
se találom ennek földi megfelelőjét; minden, de minden képzettársítás pontatlannak és csalóká-
nak bizonyul. Mit tegyek hát, és kell-e tennem egyáltalán bármit is?”
Baade dörmögése ütötte meg a fülét:
– Igen, igen, tükörfényesre csiszolódott kőlap… Akár a vulkanikus üveg… Nem, inkább valami
más.
A pszichológus felkapta fejét. Baade mackós alakja homályos árnyképnek látszott, akár egy
rosszul előhívott felvételen. Úgy imbolygott, mintha fodrozódna és már-már szétolvadna a titokza-
tos fényárnyék hullámaiban. Azután lépett egyet. A pszichológus rögtön meg akarta dörzsölni a
szemét, mert Baade e lépés után nyomban eltűnt. Teljesen, mintha ott se lett volna.
Egy tompa kiáltás, egy puffanás, amely végigterjedt a talajon, ellódította Polinovot a helyéről.
Felrohant a kőlapra, amelyen az imént még a mérnök állt, és amelyről előrelépett; csak az ösztön
tartotta vissza attól, hogy megismételje ezt a lépést. Lábánál egy félig áttetsző kőlap hevert,
amely halványan fénylett, mint a megizzadt tükör. Az égen valami sötét folt tűnt fel. Baade nem
volt sehol.
– Genrih, Genrih! – kiáltozta Polinov.
– Itt vagyok… – hallatszott a kőlap alól. – Élek, a ruhám sértetlen, csak a lábam…
– Betemetett az omlás?
– Nem egészen! Dobd le a kötelet, dobd a lapon át – nincs kőlap!
Polinov tudatába egy pillanatnyi késéssel jutott el e szavak értelme. Hogyhogy nincs kőlap,
amikor van?! És hirtelen ráeszmélt: ugyanaz az ellentét! A testet öltött, csalárd káprázat, amely
örökösen ott áll közte és a Merkúr között – ez az a kőlap! Ledobta a kötelet; az átment egy nem
létező akadályon, amely rögtön eltakarta előle a hasadékba hulló végét.
– Gyerünk! – hallatszott Baade hangja a föld alól.
Polinov gyorsan és ügyesen húzni kezdte, és magában elszörnyedt attól a könnyelműségtől,
amellyel az imént kószáltak. Először Baade testének körvonalai tűntek elő – mintegy felmerült a
„kőlap” mélyéből. Végül mindenestül felkerült a felszínre.
– Nem, nem, semmiség – sietett ismét megnyugtatni a pszichológust.
– Alig tíz méter, és még sikerült is megfordulnom, mint a macskának: manccsal lefelé… Csak a
lábam akadt bele valami kiszögellésbe.
– Mozgatni tudod?
– Tudom, de nagyon fáj.
– Így. Hát így? – Polinov az ujjait gyorsan ide-oda futtatva, erősen nyomkodni kezdte a vastag
burkot, az űrhajósruhát. – Szerencsésen megúsztad: egyszerű húzódás.
A hátát alátartva vonszolni kezdte Baadet, aki fél lábon ugrálva igyekezett segíteni.
– Cipeli az ép a sebesültet… – próbálkozott tréfálni a mérnök.
Polinov a lábával minden valamelyest is gyanús helyet kipróbálva – ahogy a törékeny jeget pró -
bálják –, minden egyes lépést ellenőrizve, rendkívül óvatosan haladt. Lehet, hogy képzelete eltú-
lozta a dolgot, de most már pillanatonként várt valami újabb fondorlatot. De nem esett bajuk. A
kabinban megvárta, amíg a kompresszor kiszívja a merkúri levegőt. Közös erővel valahogy leve-
tették az űrhajósruhákat. Polinov mindent lehúzott Baade lábáról.
– Most egy kicsit fájni fog, de viseld el…
Jó erősen megrántotta a bokacsontot. Baade megcsikorgatta a fogát.
– Ju-uj! – mondta nagyokat fújva és megdagadt lábát dörzsölgetve. – Nem gondoltam, hogy va-
jákos kezébe kerülök. Azt hittem, hogy az orvosom mindjárt elővesz valami ravasz kis masinát…
– Egyszerű eset egyszerű kezelést igényel. Még a Merkúron is. Most jut eszembe, valaki azt bi-
zonygatta nekem, hogy a délibábot a nem délibábtól megkülönböztetni – gyerekjáték.
– A közönséges délibábot, a közönségest – érted? Az egyre távolodik, ahogy egy rendes ember
közeledik hozzá, világos?
– Nem a Földön vagyunk.
– Cso-dá-la-tos… A most hallott és eléggé fájdalmas formában érzékeltetett igazság valahogy
nekem is ismerős… Hát aztán? Ettől könnyebb a lelked?
– Könnyebb. Ha ez a Földön történik… Magad is megérted… De itt minden érthető: vannak bi-
zonyos jelenségek, amelyeket valahogy nem vesznek észre a műszerek. Azt hiszem, ez a dolog
nyitja.
– És a te elméleted?
– Azt válaszolom: ez nyilvánvalóan nem délibáb, és nem hallucináció. De ezeket sem zárom ki
ennek az érthetetlen egyvelegnek az egészéből. Egyelőre.
Baade bólintott, és kényelmesebben elhelyezte lábát az ülésen.
– Mi az, fáj? – kérdezte riadtan Polinov.
– Nem. De mérges vagyok, és úgy válaszolok, mint Newton: hipotéziseket nem gyártok. Legye-
nek bár ezek a merkúri ördög csínyei – afféle lebegő koporsó vagy egyéb sületlenség nekem pon-
tos tények kellenek! Pontosak, érted? Tények!
– Szerintem te csakis a műszerektől várod őket. – Polinov megkopogtatta az indikátor skálájá-
nak üvegét. – Az utóbbi évtizedekben túlságosan is megszoktuk, hogy ezeken a szemüvegeken át
nézzük a világot. Ez amolyan maradi szokás, érted?
– Ahelyett, hogy elmélkedünk, inkább vergődjünk ki innen.
„Köd – állapította meg Polinov. – Szellemi köd. Mennyire bonyolult és mély ez az egész, ha bele-
gondolunk. Egyetlenegy ember se képes elképzelni olyasvalamit, amihez hasonló nincs a környe-
ző világban. A repülő sárkány – ez a mi képzeletünk csúcsteljesítménye. Az ember ennek ellenére
tudomást szerzett az idő lelassulásáról, noha a Földön ehhez sincsen semmiféle párhuzam. De hát
ezt csak egy ember tudta megtenni egymilliárd közül – elszakadni a megszokottól és elképzelni a
valószínűtlent. Ennyire keskeny az a kis híd, amely az ismerttől az ismeretlenhez vezet. Vajon
megtalálhatjuk-e mi, akik megszoktuk, hogy megszokott kategóriákban gondolkozzunk?”
Kényelmesen elhelyezkedett a kormánynál, bekapcsolta a motort, és szétnézett, hogy a leghe-
lyesebben válassza meg az utat. És ekkor azt látta, hogy már nincs is út. Az a folyamat, amely ak-
kor kezdődött, mialatt a tó partján csatangoltak, befejeződött. Félhomály uralkodott odakint. És a
tejfehér levegő fala még áthatolhatatlanabb volt a szemnek, mint az éjféli sötétség. Feloldódtak
benne a fényszóró sugarai. És sehol egy csillag az égen!
Polinov kikapcsolta a motort. Nesze neked – merkúri örök éjszaka!… Csillagtámpontok, ame-
lyek rendületlenül ragyognak az idegen bolygó fölött. Ehelyett: köd vagy ilyesféle. Kelepce.
Baade egy kissé felemelkedett.
– Próbáld meg az űrhajó tájolóját…
Az éter fülsiketítő recsegéssel válaszolt.
– Kapcsold ki!
Csend. A terepjárót némaság vette körül. Ilyen abszolút csend üli meg az elsüllyedt hajót.
– Tehát – hallotta Polinov a tulajdon suttogását. Csak azért is felemelte a hangját: – Tehát elszá-
mítottuk magunkat. Miért?
– Figyelmen kívül hagytunk valamit…
– De mit?
– Bizonyára azt, hogy eddig még nem nézett szét emberi szem a Merkúron.
A mérnököt egészen cserben-hagyta magabiztossága. Nem esett zavarba, nem. De kereste a hi-
bát – szigorúan, kíméletlenül. Gondolatban átnézett mindent a legelejétől: több tucat filmet, ame-
lyeket az AMC-k vettek fel, a Merkúr modelljét megalkotó számítások és kísérletek, grafikonok és
képletek csalhatatlan láncolatát, amelynek pontosságában hitt, és amely, mint kiderült, valami lé-
nyeges pontban nem vágott össze a valósággal. Polinov nem sürgette.
 Telt az idő, a drága idő.
– Talán a merkúri állomások nem kerültek ilyen viharba? – szánta rá magát végre a pszicholó-
gus, hogy feltegye ezt a kérdést.
Baade megcsóválta a fejét. „Nem, nem, bolondok lettünk volna…”
És újra hallgatás. Csak tapasztalt és szilárd emberek szánják rá magukat ilyen néma töpren -
gésre, amikor minden valami erélyes cselekvésre vagy legalábbis a cselekvés látszatára ösztönöz.
– Van egy feltevésem. – Baade úgy fordult Polinov felé, hogy megreccsent az ülés. – Alighanem
az a nyitja az egésznek, hogy a mesterséges látás tökéletesebb a természetesnél.
– Magyarázd meg.
– Megpróbálom. Hozzánk minden, a külvilágra vonatkozó értesülés az elektromágneses hullá-
moknak viszonylag keskeny sávján jut el. Mit tesz a tervező, akit azzal bíznak meg, hogy készít-
sen egy távolba látó szemet a Merkúr számára? Felhasználja a technika minden vívmányát – ez
természetes. Ebbe a távszembe beleépíti azt a képességet, hogy lásson az egész hullámsávon,
megtervezi a zavarok önműködő kiküszöbölését és így tovább és így tovább. És az eredmény? Te-
gyük fel, hogy a látható színkép tele van zavarokkal, mint például most. Az önműködő szem hala-
déktalanul átkapcsolódik azokra a frekvenciákra, melyeken nincs zavar. De a mi szemünk erre
képtelen. Most pedig a hibáról. Tudod, bocsánatot kell kérnem tőled a tegnapi szavaimért… Mert
azt hiszem, ez tisztára lélektani hiba. Mi tudtuk, hogy az önműködő szem különb a természetes-
nél. De ösztöneinkkel mégis az ellenkezőjét hittük. Azt, hogy nálunk jobban semmi se láthatja a
világot. Hisz ez évezredek során nevelődött belénk, nem igaz? És meg se fordult a fejünkben,
hogy ilyen vagy olyan körülmények között lát-e majd ugyanolyan jól a mi szemünk, mint az önmű-
ködő. Ez a gondolat egyszerűen eszünkbe se jutott! És tessék, itt az eredmény: a terepjáróba nem
szereltek be önműködő szemet. Minek az a bonyolult és ormótlan szerkezet, amikor ember ül a
fülkében? Ember! A teremtés koronája, a tökélyek tökélye, érted? Én, te, mi – valamennyi hordo -
zója ennek a büszkeségnek, amely nélkül nem volnánk itt. – Igen – nem volnánk itt! De hát a dia -
lektika – dialektika… Ez azonban csak feltevés! – kapott észbe Baade, aki mindennél többre tar-
totta a pontosságot. – Lehet, hogy egészen más a helyzet.
Polinov a vállára tette a kezét.
– Derék fiú vagy, Genrih! – mondta. Ezt talán nem kellett volna mondania – Baade nem bírta a
„hangzatos” szavakat.
– Inkább gondoljuk meg jól, hogyan kecmeregjünk ki innen – mondta Baade. – Tudod, nekem
eléggé fejlett a tájékozódó képességem. Arrafelé kell tartanunk. Egyelőre haladjunk tapogatózva,
mint a vak. Előbb-utóbb kikászálódunk a napfényes oldalra. Ott aztán lesz olyan támpontunk,
amelyet nem takar el semmi: a Nap.
Polinovnak, amikor elindította a gépet, az volt az érzése, hogy mindjárt úszni kezd a levegőben.
Csak a hernyótalp súlyos csikorgásának hallatára szabadult meg tőle. A terepjáró széttaszigálta a
sűrű homályt, és centiméterről centiméterre haladt előre. Felháborodva zúgott a motor, amelynek
erejét állandóan fékezte az ember.
Gyorsabban is lehetett volna haladni, de Polinov félt, hogy hibát követ el, és nem merte áthágni
a valóság és a látszat határát. Mihelyt kirajzolódott előttük egy kő vagy egy kiszögellés, minden
alkalommal megpróbálta kitapogatni azt a határt. Néha sikerült – erről tanúskodott az oldalba ka-
pott gyenge lökés –, de többnyire nem: a terepjáró megdőlt, a hernyótalp lánctagjai, az akadályt
leküzdve, élesen csikorogtak. „Nem baj, a próbák és a tévedések módszere még sose hagyott
cserben senkit – vigasztalta magát Polinov. – Majd belejövök.”
Baade magabiztosan mutatta az utat, és a gép – vargabetűkkel, körbekerülve, torlaszokba,
sziklatarajokba ütközve – mégiscsak haladt valahová, és nem maradt más, mint bízni abban, hogy
Baade helyesen irányítja, bár ez teljességgel hihetetlennek látszott. És Polinov bízott is, mert Ba-
ade még sehol se vesztette el tájékozódó képességét, sem a krími Jajla barlangjaiban, sem a Vé -
nusz mocsarai közt. Olyannyira, hogy Polinov megfogadta: tanulmányozni fogja ezt a tulajdonsá-
gát, de sosem ért rá, mindig sürgősebb problémákat kellett megoldani; így hát most nem tehetett
mást, mint hogy korholja magát, és újra megfogadja: tisztázni fogja, miről is van itt szó, mert a
gépészmérnök még idegen bolygókon is ugyanúgy tud tájékozódni, mint a saját lakásában.
De épp abban a pillanatban, amikor Polinov már-már megállapította, hogy minden rendben fo-
lyik, úgyhogy biztosan révbe jutnak, a terepjáró váratlanul megdőlt egy teljesen simának látszó
helyen, és Polinov azt látta, hogy a jobb hernyótalp a semmit tapossa.
Egy mozdulattal megrántotta a sebesség-váltót, és elfordította a kormányt. A hernyó talpak
lánctagjai mozdulatlanná váltak, és a terepjáró billegni kezdett, mintha borotvaélen egyensúlyoz-
na. Polinovnak örökre az emlékezetébe vésődött, ahogy a gép a szakadék fölé hajolva lassan, na-
gyon lassan lefelé csúszott… Behunyta a szemét, és érezte, hogy valami ellenállhatatlanul előre-
húzza az ülésről. Mögötte Baade hirtelen balra dőlt, hogy így segítsen a gépnek megtartani az
egyensúlyt.
Végre felhangzott a motor megváltó zúgása. Egy lökés, aztán zuhanás, egy pillanatnyi, de vég -
telennek látszó zuhanás, nem tudni, hová: lefelé-e a szakadékba, vagy vissza. Polinov megkapasz -
kodott a kormányban. De az mintha ellökte volna. A gép lekúszott a borotvaélről, amelyen egyen -
súlyozott.
Polinov remegő kézzel bekapcsolta a féket, és kimerültén hátradőlt. Egyszerre elernyedt a tes -
te, és hideget érzett az arcán. Végighúzta tenyerét a homlokán – veríték. Azután meg forróság ön -
tötte el, maga se tudta, miért, benyúlt a zsebeibe, és mindenféle kacatot húzott elő.
Baade a vállán keresztül egy cigarettát nyújtott neki, amely táncolt az ujjai közt. Rágyújtottak,
és olyan nagyokat szívtak, hogy a kis parázsgyűrű egyszeriben a szájukhoz szökkent. A füst ízét
nem érezték, de ez nem is volt fontos. Jóval fontosabb volt az, hogy a füsttel tönkretéve, könnyel-
műen elpazarolták a drága levegőt, de végső soron ez se sokat számított.
– Vajon meddig tart a vihar? – kérdezte Polinov, mihelyt magukhoz tértek.
– Néha két napig is.
– Tizenkét órára van oxigénünk.
– Álltunk már rosszabbul is.
– Álltunk.
– És mégse tudja megszokni az ember.
– Hát igen, nehéz.
Hallgattak egy darabig. Odakint fehér-fekete köd gomolygott. Szavak nélkül is világos volt min-
den. Csapdában vannak. Nem számít, hogy a csapdának nincs fala, hogy elméletben arrafelé irá-
nyíthatják a terepjárót, amerre jólesik. Már megpróbálták, és kis híján elpusztultak.
Most már csak akkor vállalhatnak ilyen kockázatot, ha nem marad más választásuk.
– Így hát én inkább alszom egyet – vonta le a következtetést Polinov. – Nem marad más. Neked
is ezt tanácsolom.
– Megpróbálom. Sumerinnak most lesz mit kiállni.
– Hát igen, nem irigylem. De valahogy biztosra veszem, hogy kiránt bennünket, ha baj van.
– Terra Croci mocsár?
Egyszerre eszükbe jutott az a szörnyű mocsár a Vénusz déli sarka közelében, amikor háborítat -
lanul siklottak tova rajta, és a talaj nagyszerűen megtartotta gépüket, pontosan ugyanúgy, ahogy
azelőtt a felderítő automatákat megtartotta, de aztán robbanás dördült a mocsár mélyében (jó
volna tudni, tisztázták-e végre, mi is volt az!), és az ingovány, bármerre kanyarodtak is, már-már
elnyelte őket. Magától értetődik, hogy örökre ott is maradnak, ha Sumerin fel nem száll az űrha -
jóval, és a reaktív gázsugár tüzével ki nem szárítja körülöttük a mocsarat. Később senki sem akar-
ta elhinni, hogy az űrhajó motorjaival lehet ilyet csinálni. De Sumerin megcsinálta.
– No, akkor én ledőlök – szólt Baade.
– Én is.
Baade kényelmesen elhelyezkedett, az ülés nagyokat nyögött alatta, de hamarosan elcsendese-
dett minden, és Polinov máris hallotta egyenletes szuszogását.
Ő is behunyta a szemét. De az álom nem sietett hozzá – túl nagy volt az izgalom. Ekkor a kipró-
bált fogáshoz folyamodott: arra kell kényszerítenie magát, hogy valami békés tájat lásson, és tü-
zetesen nézegesse. Majd gyorsan változtassa a látomást. Újra meg újra. Aztán már maguktól kap-
csolódnak be az egykor látott képek töredékei: az egyik kőről a másikra szökdelő, haragosan taj-
tékzó patak; a déli verőfénytől bronz vörös fenyők; a zelnicemeggyen szivárványló esőcseppek; a
parttól elfröccsenő seregnyi halporonty… Mind gyorsabban és kuszábban változnak a képek,
mind megnyugtatóbban és homályosabban tünedeznek fel, és nyugodt, mély álmot jeleznek. Őne-
ki, Polinovnak álmot itt, a Merkúron, ellenséges és titokzatos erők fogságában.
De hirtelen mintha lökés érné belülről. Egy pillanatig még kapaszkodik a szendergésbe, nem
akar gondolatot bebocsátani a tudat elsötétített pincéibe, ahol egymást váltogatva felvillannak és
kihunynak a szülőföld tájai. De az a mozigépész, akinek ő nem parancsol, önkényesen megállítot-
ta a pergő filmszalagot, és mozdulatlanná meredve, élesen felvillant egy jelenetet távoli gyermek-
korából: kék lucfenyők a patak partján, egy kisfiú, aki a csodálkozástól eltátott szájjal lógázza me-
zítelen lábát a meleg vízben… És Polinov ösztönösen megérezte, hogy a látomások pergése nem
véletlenül állt meg.
Nem nyitotta fel a szemét, de az álom most már elszállt. Polinov igyekezett megérteni a sugal -
latot.
Igen, alighanem pontosan így volt minden: verőfényes nap, barnás víz, amely fodrot vet a zök -
kenőkön – ott áttűnik rajta a föveny. A túlsó parton lucfenyők sora ereszkedik lefelé a dombról,
hogy hűvös, zöldes árnyékot vessen a patakra. Milyen távolinak és valószerűtlennek tűnik fel
mindez most itt, a Merkúron! De hát az ördögbe is, nem véletlenül merült fel éppen ez az emlék…
A kék lucfenyőket akkor nem azonnal vette észre. Észrevette egyáltalán? Nem, nem, másképp
volt ez az egész: ott ült mellette a mama, és mondott neki valamit. A mama szavaira tátotta el a
száját is…
Eszébe jutott! „Nézd csak, kisfiam, nézd azokat a kék fenyőket…” „De mama, a fenyő mindig
zöld!” „Nem az. A lucfenyő kék szokott lenni. Hát nem látod ott, ni, egészen fenn a domb tetején?
Nézd meg jobban.”
Akkor látta meg a kék lucfenyőket. Ez valósággal kinyilatkoztatás volt: ott, ahol százszor is vé -
gigsiklott a tekintete anélkül, hogy bármit is észrevett volna, csoda rejtőzött. A tűleveleknek a
part felé lejtő zöld függönye fölé két bozontos kék csúcs magaslott, amelyeket ezüstös fénnyel
vont be a nap. Szemmel láthatóan kékek voltak, noha egy perccel előbb – erre akár meg is eskü -
dött volna – még csupa zöld volt ott! Ez a felfedezés meghaladta az ő gyermeki értelmét: hisz a
lucfenyő mindig zöld, amilyennek ő látta, sőt ezt a kettőt is zöldnek látta, hát akkor miért?…
„Mert más az: nézni, kis butám, és megint más: látni” – hallotta anyjának hangját. E szavak je -
lentése izgalmas volt és érthetetlen.
Polinov felnyitotta szemét. A kabin üvegén túl fekete-fehér kavargás. Fény, amely inkább ho-
mályhoz hasonlít, és homály, amely vakít.
– No, hát nagy hülyék vagyunk mi… – dörmögte a pszichológus. Még semmit sem oldott, sem-
mit sem tudott meg, de a szíve már érezte: valahol itt van a megfejtés.
Nos hát gondolkozzunk. Más az: nézni, és megint más: látni. Ez érvényes bármelyik világra.
Úgy ám… Amikor a Merkúrra kerültünk, mohón és tüzetesen megnéztünk mindent… Mindent-e?
Hát magát a levegőt – azt láttuk? Nem. Hát ki vizsgálgatja a levegőt a Földön? Vagy a Marson, a
Vénuszon? A levegő az levegő, abban úgyse fedez fel az ember semmit.
Mindig így van ez? Nem mindig. De jól szemügyre vesszük-e a földi levegőt akkor, amikor szin-
te láthatóvá válik, például köd idején? Polinov elnevette magát. Hogy kinevették eleinte Monet-t,
aki rőtnek festette a londoni ködöt… Pedig a londoni ködöt száz- meg százezrek látták. És nem
vették észre, hogy vörhenyes! Mégiscsak nagyon rossz megfigyelő az ember. És ami a legmegle-
pőbb, ezt a fogyatékosságát nem tartják hibának. Ennek egyébként vannak fiziológiai előzményei
is: a régi görögök valószínűleg nem tudták megkülönböztetni a világoskéket.
Várjunk! Nagyon elkalandozok. Így vagy úgy, be kell ismerni ezt a kellemetlen igazságot: nem
nagyon szeretünk megelégedni hozzávetőleges ismeretekkel, de a világ hozzávetőleges látása
nemigen zavar bennünket. Csakugyan így van ez? Igen, így van. Alig száz évvel ezelőtt vették ész -
re az írók, hogy a hópehely feketének is látszódhat, és ez a felfedezés is sokakat megdöbbentett.
És mennyit vitáztak annak idején a festőkkel, amikor azok bizonygatni kezdték, hogy a hó sohase
fehér! Egyébként még most is rengetegen vannak, akik ezt nem tudják.
Polinov szeretett volna felugrani – mindig így szokott lenni, ha a sejtést bizonyosság váltotta
fel. De hát a terepjáróban nem lehet fel s alá járkálni. No jó.
Most – folytatta a gondolatsort – itt az ideje az önbírálatnak. Minket azért küldtek a Merkúrra,
mert először is: tapasztalt emberek vagyunk; másodszor: sokat tudunk; harmadszor: nem va-
gyunk gyávák. Tegyük fel, hogy mindez így van. De a tisztán szakmai képességeinket leszámítva,
minden más vonatkozásban eléggé középszerű emberek vagyunk. Hogy úgy mondjam, átlagföldi -
ek. A szakmai megfigyelő képességünk természetesen fejlett. De vajon olyan-e ez a megfigyelő ké-
pesség, amilyenre itt, a Merkúron szükség van? Ki tudott volna eleve válaszolni erre a kérdésre?
… Indulásunk előtt mindnyájan párhuzamokban gondolkoztunk: azok, akik elboldogultak a Mar-
son, elboldogulnak a Merkúron is. Mintha a Merkúr olyan volna, mint a Föld vagy a Mars. Vagy a
Vénusz… Teljesen érthető lélektani hiba.
Csakhogy ez nem könnyít mirajtunk. Azért nem könnyít, mert a legutóbbi évtizedekben gyöke-
ret vert az a nézet, hogy a racionális, a tudományos gondolkodás korunk fő gondolkodási formája.
Az emocionális, a művészi pedig csak másodrendű, mellékes, szinte afféle hobbi. Igaza volt Sume-
rinnak, amikor emiatt felháborodott. Lám, két lábbal léptünk a Merkúrra, ahogy számítottuk is.
De valójában csak eggyel, így aztán most térden állunk…
Micsoda hülyeség ez? Most már túllőttem a célon… Vagy talán mégse? Elég az elmélkedésből,
ezt ellenőrizni kell. Ha helyes a feltevésem, akkor… De van-e nekem ehhez elég tehetségem?
Polinov közelebb húzódott az üveghez, kényelmesen elhelyezkedett, és figyelmesen nézett kife-
lé. Önkéntelenül elmosolyodott: ilyen kisipari módszer, amikor itt van a műszerek egész hatalmas
fegyvertára… Baade bizonyára lélegzethez se jutna a felháborodástól. Nem, nem, kész, be van fe-
jezve: félre a fölösleges gondolatokat! Néznie kell, és igyekeznie, hogy lásson is…
Látta a falat, a homály vak falát, és eleinte úgy rémlett, hogy reménytelen a kísérlet; hogy hiá -
ba engedett helyesnek vélt elmefuttatások csábításának. Csupán homály van előtte, fekete-fehér
homály. De ő, a látómezőt egyre jobban összeszűkítve, tovább nézett, nézett, és ízről ízre átvizs -
gálta azt, amiben megrekedt a terepjáró. Még jó, hogy van idejük bőven, nem kell sietni, máskor
majd mindig rohanniuk kellett, beérni egy-egy futó pillantással.
Mennyire megszokták, hogy állandóan a sebesség sodrásában figyeljék a világot! Szikla? Aha,
szikla. Narancssárga folt, kivirágzás a talajon? Aha, folt. És máris eltűnt a szemük elől az a maga
nemében egyedülálló, teljességgel utánozhatatlan szikla, teljességgel páratlan folt.
Így szokták ők nézni a világot. Persze, a világ nagy, az élet rövid, az idő kevés, nem érnek rá a
részletekkel törődni – túl sok újat kell látni, tapasztalni, felfogni. Most történt valami a terepjáró
körül. Most-e? Alighanem szakadatlanul történt. Csak azelőtt ő nem vette szemügyre.
Az üvegben megpillantotta szemének tükörképét. Tulajdon óriási, feneketlen pupillája meredt
rá. A külvilággal összekötő csatorna… Nos hát, mi is történik ott, ahová néz?
Árnyékok. Ott, a homályban árnyékok imbolyognak. Egyébként nincs is semmiféle homály, csu-
pán ők siettek elkeresztelni a merkúri levegőnek ezt az állapotát egy megszokott szóval. És abban
meg is nyugodtak. Pedig valójában nincs homály. Csupán a fénynek és a sötétségnek az üvegre rá-
hömpölygő, lüktető hullámai vannak. És árnyékok. De nem, talán hullámok sincsenek, ismét meg-
szokott képet használt, aminek itt nincs helye. Hát akkor mi van?
Vannak árnyalatok, átmenetek, van szivárványlás – rengeteg árnyalat, mind a fehérben, mind a
feketében. A kékesek vannak túlsúlyban. És mennyire elmosódik valamennyi. Az átmenetek azon
a határon mennek végbe, ahol a szem már alig tudja érzékelni a képek változását. Akár a sebesen
forgó kerék küllőinek pergését. Innen a vak fal hatása. Minden túlságosan kápráztat, és egyhan-
gú alapszínbe olvad össze. De hát mégis, mi dereng itt voltaképpen?
A túlerőltetéstől megfájdult a feje, így hát néhány percig pihentette a szemét. Aztán megint fel-
nyitotta. A pihentetés volt-e az oka, vagy más, de mindjárt valami újat vett észre: az árnyékok
nem laposak voltak. Térfogatuk volt. Valamiféle alakok pillanatnyi sora, amelyektől káprázik az
ember szeme. Káprázik!
Talán nem vették észre mindjárt az elején, hogy a merkúri levegő kápráztat? Észrevették. De
nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Mert hisz így is kell ennek lennie ott, ahol a légkör ionizá-
lódott és világít.
Baade tüzetesen meg is magyarázta, miért.
Az a helyzet, hogy olyan alaktalan figurákat lát, amelyeket a világító levegő lüktetése teremt.
Mit jelent az, hogy alaktalanok? Ez azt jelenti, hogy az árnyékok tetszés szerint, bármilyen körvo -
nalat felvehetnek. Hogy nem jött rá már előbb?!
Ne siessünk, ne siessünk!… Pillanatnyi alakok pillanatnyi változása. Mindig pillanatnyi? Ezt
kapkodás nélkül tisztázni kell.
Csak hát ez a tisztázás igen furcsán hat: ő, Polinov, itt rostokol egy idegen, teljesen, de teljesen
idegen bolygón, amikor már legfeljebb kilenc órára elegendő oxigénjük maradt. Itt ül, bámul és
töpreng, de talán épp ettől függ minden. Mögötte Baade horkol; valahol másutt meg Sumerin iz-
gul. Ez a helyzet szöges ellentétben áll sok, gyermekkorunktól megszokott fogalommal, amelyet
arról alkottak, hogyan viselkednek nehéz pillanatokban a kozmosz hősei. Az ördög vinné el azo-
kat, akik ezzel maszlagolják az emberek agyát!
Szuper-bátorság, szuper-hősiesség, szuper-technika, szuper… szuper… És tessék, most egyet-
lenegy fegyvere van: a látás. Az a látás, amely cserben-hagyta ezekben a nehéz pillanatokban. Pa-
radoxon! Ámbár… Igen, ezt meg kell jegyezni! Ez nagyon fontos gondolattöredék…
Nos hát, keletkeznek-e a merkúri levegőben nem pillanatnyi és nem alaktalan figurák? A dol -
gok logikájánál fogva kell hogy keletkezzenek. Valahányszor a Földön, apró vízcsöppek segítségé-
vel, láthatóvá válik a levegő, így is történik… A felhők. Új formák szüntelen teremtődése. Amelyek
néha személyekké, állatfigurákká, tornyokká vagy bármi mássá válnak. Itt pedig állandóan látha-
tó a levegő. Az egész. Minden pontján látható átalakulás megy végbe. Azt kell keresni!
És Polinov nézte, nézte azt, ami az imént még csak káosz volt, és újabb meg újabb vonásai tá -
rultak fel előtte. És szidta magát, amiért sohasem érdeklődött komolyan a festészet iránt, nem tö-
kéletesítette a látását a fény, az árnyék, a szín, a forma változásainak megfigyelésével. De hát ki
tudta?…
Egy hirtelen kinti rohamra összerezzent. Valami villódzó alvadék egyenest a terepjárónak re-
pült. Alul nyúlványokban végződött, amelyek gyengén libegtek, és ez medúzához tette hasonlóvá.
A „valami” az üveghez érve szétmázolódott és eltűnt, mintha nem is lett volna. Az egész egy pilla-
natig tartott, de ez a pillanat vakító lobbanás volt, amely megvilágosította a rejtély homályát.
Polinovnak többé nem maradt kétsége. Most már magabiztosan várta a következő tüneményt.
Hamarosan igazolódott is e várakozása. Most már nem kellett megerőltetnie a szemét, hogy isme -
rős dolgot fedezzen fel és lásson ott, ahol nemrégen még káosz volt. Pontosan úgy, ahogy minden-
ki, aki figyelmesen nézi a felhők körvonalait, egy bizonyos pillanattól fogva értelmet, zárt szobor -
formákat kezd felismerni lomha és véletlen átalakulásaikban. Itt is ugyanaz a „felismerési effek-
tus” érvényesült, amely a gyenge idegzetű vándort – miután egyszer a szürkületben köpenyes em-
bernek vélt egy berkenyebokrot – arra készteti, hogy megrémüljön tulajdon képzeletének egyre
újabb és újabb szüleményeitől.
Polinov csendben ujjongott. Nem kellett többé megerőltetnie magát, hogy lássa: a homályban
furcsa halak jelennek meg, futball-labda repül, vagy oroszlánpofa fintorog… Némelyik fantom so -
káig a látómezejében maradt; korántsem minden kép tartott csak egy pillanatig…
A felfedezés öröme viszont nem sokáig tartott. Nem azért, mert a felfedezés korántsem magya-
rázott meg mindent abból, ami történik velük. Nem azért. A pszichológus nem volt naiv, nagyon
jól tudta: még több évi munka kell ahhoz, hogy érthetővé váljék – ha nem is minden, de sok min-
den. Mindig így volt, mindig így is lesz: a világosság sose jön azonnal és végérvényesen. Hisz a
megismerés – végtelen emelkedés egy csúcs felé, amely nincs. És viszonylag bármily nagy is a lé-
pés felfelé, bármilyen horizontot nyit is meg, örökké többet fogunk akarni, mert ez a több lehetsé-
ges és elérhető. De a kutató nem ismeri a hegymászó örömét, aki feljutott a legmagasabb csúcsra
is.
Más izgatta őt. Az, amit hamarjában még ő se mert bevallani magának – túl felelősségteljes
volt a következtetés. A legbátrabbak jól ismerik azt a kétkedést: vajon helyes-e az az eszméjük,
amellyel szét akarják robbantani a régi elképzeléseket? És nem mindenkinek adatott meg, hogy
ezt legyőzze. Panck, amikor felállította a kvantumelméletet, nem tudta felbecsülni következmé -
nyeit. Röntgen nem fogadta el az elektronokra vonatkozó elképzelést, bár épp az ő kísérleteiből
eredt. Igen sokan vannak azok, akik a csúcsra feljutva képtelenek voltak megfigyelni az új részle-
teket, mivel első látásra túlságosan valószínűtlennek találták őket.
Polinov számára nem volt titok azoknak a belső fékeknek a lélektani mechanizmusa, melyek
sokkal gyakrabban kapcsolódnak be, mint általában gondolják. És nem ítélte el azokat, akikben
működésbe léptek. De ő maga biztos volt abban, hogy ha netán ő kerül a helyükbe, vele ilyesmi
nem fordul elő! Ö bízna magában.
Annál váratlanabb volt az a felfedezés, hogy ez egyáltalán nem így van! Csak most döbbent rá:
milyen nehéz hinnünk abban, amiben senki se hisz, mert még senki se haladt végig a mi utunkon.
Az embernek annyira elviselhetetlen az egyedüllét, hogy még gondolataiban is igyekszik együtt
lenni másokkal – úgy, mint mások.
De Polinov jól tudta, hogy az óvatosságra, a többszörös fontolgatásra, gondolatainak ellenőrzé-
sére csak annak van joga, aki biztos a holnapjában. És hogy következésképp őneki erre nincs
joga. Sajnálkozó sóhajjal elővette hát a megafont.
„Inkább nézzenek önhitt hülyének, semhogy…” A megafon rögzítőkristálya megtelt sötétkék
fénnyel, helyeslően rákacsintott Polinovra, mintha még nagyobb elszántságra biztatná.
És Polinov a száját alig mozgatva – nehogy felébressze Baadet – beszélni kezdett.
– Hallgassák meg az utolsót, amit mondhatok – suttogta a kozmosz kutatóinak hagyományos
mondatát. Ez olyankor szokott elhangzani, amikor nem volt biztos, hogy a mondottakat sikerül-e
valaha megismételni. – Annak idején azt gondoltuk, hogy a világ elvben mindenütt azonos azzal,
ami körülvesz bennünket. És megismerése közvetlenül hozzáférhető érzékszerveinknek. Aztán
behatoltunk a mikrokozmoszba. Kiderült: a mi megszokott elképzeléseinknek ott semmi keresni-
valójuk sincs. Szemünk képtelen arra, hogy ott lásson, fülünk, hogy halljon, fantáziánk, hogy el-
képzeljen bármit is.
Az ember rendkívül bonyolult műszerek, matematikai absztrakciók és „őrült” eszmék segítsé-
gével felfedezte a külvilág törvényeit, de az mindeddig mégis idegen emócióinknak, mert nincs
megfelelője az ember lelkivilágában. Mondhatjuk azt, hogy „zord sziklafok”, de értelmetlenül
hangzanék ez a kifejezés: „zord mezon”.
Ámde mi továbbra is abban a hitben ringattuk magunkat, hogy a makrokozmoszban aztán nem
fordulhat elő ilyesmi. Hogy énünk bármely bolygón meg fog felelni annak az újnak, amivel ott ta-
lálkozunk.
Tévedés! Gondolataink és érzéseink rendszerét, szellemi lényegünket a Föld szülte. A Föld al -
konya, füve, napvilága és éji sötétje. Mert minden érzékszervünk – márpedig azokon kívül nincs
más kapcsolatunk a világgal – eszményien alkalmazkodott a földi körülményekhez. Különben hát
csakugyan eszményien? Látásunk még a Földön is gyakran cserben-hagy bennünket: szürkület-
ben, vagy ha délibábbal találkozunk. Szemünk, akárcsak a többi érzékszervünk, még a földi viszo-
nyoknak se felel meg ideálisan. Annál kevésbé várhatjuk, hogy megfeleljenek minőségileg más kö-
rülményeknek.
Így van ez. A tapintás, a szaglás, a hallás nyomban felmondta a szolgálatot, mihelyt kiléptünk a
kozmoszba. Annyira, hogy a felderítők szerepét sikerrel átadtuk az automatáknak! Mert nem le -
het megtapintani a légüres teret, és lehetetlen hallani az űrt.
De nem éreztünk nagy veszteséget, mert látásunk továbbra is szolgált bennünket, márpedig at -
tól kapjuk az értesülések oroszlánrészét. Igaz, hogy fényszűrőkhöz kellett folyamodnunk…
Egyre tovább és tovább haladunk a makrokozmosz közvetlen érzékeléséről való kényszerű le -
mondás útján. Nem vállalkozom annak megítélésére, hogy milyen következményei lesznek ennek
az emberre és az emberiségre. De kétségtelen, hogy jelentősek lesznek. Mert a körülmények
megváltozása megváltoztatja magát az embert is. A földi emberi én nem maradhat a régi, ha eljön
a más bolygókra való szétköltözés ideje. Ez nem egyhamar következik be, de már most kell gon-
dolnunk rá.
Így hát a makrokozmoszban szintén áll előttünk olyan akadály, amelynek leküzdése megkövete-
li, hogy lemondjunk lelkivilágunk sok megszokott sajátságáról, és újakra tegyünk szert, ha épség-
ben meg akarjuk őrizni énünket.
Hol húzódik ez az akadály? Biztosra veszem, hogy már találkoztunk vele. A Merkúr – előrehala-
dásunknak az a foka, melyen már a látásunk is felmondja a szolgálatot. Mi itt nem azt látjuk, ami
valójában van, mert látásunk egyáltalán nem alkalmazkodott a merkúri viszonyokhoz. A második
expedíció résztvevőinek nézni kell – igen, igen, egyszerűen nézni! – a Merkúr tájait valami forté -
lyos műszer prizmáján át! Máskülönben ugyanolyan csapda vár rájuk, mint miránk.
De még a közönséges ablaküveg is befolyásolja a külső világgal való emocionális kapcsolatun-
kat. Hát még a teljes lemondás a környezetünkkel való közvetlen érintkezésről!…
Veszélyes ez? Nem hiszem. Ez a folyamat objektíve az emberi én gazdagítására, kitágítására
irányul. Az ember lelkivilága valamikor nem foglalt magába semmi mást a Földön kívül. Idővel a
Föld énünknek csupán egy része lesz… Ám ez a kitágítás és gazdagítás aligha megy majd simán,
mert sok alappillér lebontásával jár együtt. Az én tudományomnak, a pszichológiának és még sok
másnak az a feladata, hogy megkönnyítse énünknek az új minőségbe való átmenetet.
Lehet, hogy egyben-másban tévedek. Lehet. De jobb tévedve előrenézni, mint tévedés nélkül,
szemlesütve, félénken egy helyben állni.
Befejeztem.
*
Polinov a leheletének ütemére lüktető, piciny kristályra tekintett. A kristály, amely kék volt, akár
a földi ég, örökre magába szívta gondolatait.
Körös-körül idegen éjszaka lebegett, és talán az utolsó óráit számolta ennek a két embernek.
De az egyik az igazak álmát aludta, akárha otthon volna, a másik meg a jövőre gondolt. A harma-
dik pedig, valahol messze, arra készült, hogy segítségükre siessen. És bármilyen furcsa, bár-
mennyire ellentmondásos is, Polinov nyugodtnak és boldognak érezte magát. Ma többet tett, mint
egész életében.

IHLET ÉS FANTÁZIA TUDOMÁNYBAN, ALKOTÁSBAN

A tudományos-fantasztikus novellák, regények lassan-lassan sablonossá váló hangvételéhez, meg-
oldás-módjaihoz szokott olvasó talán kissé meghökkenve teszi le ezt a kötetet.
Bilenkin inkább a fantasztikum mélyebb, sajátosabb régióját igyekszik feltárni: a léleknek azo-
kat a különös villódzásait, amelyek ismeretlen környezetbe, idegen bolygókra vetődött emberek
cselekvéseit átvilágítják, de amelyek felcsillannak a megszokott, „földi” környezetben élők tettei-
ben is.
Novellái azt bizonyítják: van valami az emberben, ami túlmutat a számítógépek és a műagyak
hideg tökélyén, s amely olykor fantasztikusabb titkokat tár fel, mint a rádiótávcső vagy a részecs-
keszámláló apparátusok hada: az ihlet, a fantázia, a váratlan ötletek felvillanása.
Bilenkin a művész eszközeivel próbálja megragadni az emberi agynak ezeket a villanásait – ám
ezzel korántsem lép ki a tudomány bűvös köréből, ellenkezőleg, hogy úgy mondjuk, nagyon is té -
mánál marad. Hiszen az ihlet és fantázia, a váratlan ötletek születésének kutatása éppúgy a tudo-
mány témája is – mint ahogy a komputerek és atomreaktorok a művészi ábrázolásnak is tárgyává
lettek.
Van a pszichológiának egy most születő ága, a heurisztika, amely épp e jelenségeket kutatja.
Mi történik az érzékszervekben, az idegpályákban, az agy sejtjeiben, miközben felvillan egy új öt-
let, kialakul egy új tudományos elmélet magva, vagy felvázolódnak egy művészi alkotás körvona-
lai?
A heurisztika új tudomány, de a pszichológia már régen foglalkozik e kérdéssel. Kezdetben, a
múlt század végén s a század elején még csak az adatgyűjtésnél tartott: nagy tudósok, írók, művé-
szek önéletírásait, naplóit böngészve próbálták rekonstruálni egy-egy művészi vagy tudományos
alkotás keletkezési körülményeit, azt a lelkiállapotot, melyben születtek. De a század elején már
készen voltak az első elméletek is: Thorndike, a kísérleti lélektan egyik megteremtője híres
próba-tévedés elméletében azt igyekezett bizonyítani, hogy minden új felismerés, megoldásmód
sok-sok próbálkozás során születő véletlen rátalálás eredménye. Egy másik neves kutató, Köhler
ezzel szemben a hirtelen támadó belátással magyarázta a váratlan, új ötletek születését. Bergson
miszticizmus felé hajló filozófiájában új terminust adott annak, aminek lényegét ő sem tudta meg-
magyarázni: intuíciónak nevezte a belátáshoz, új felismerésekhez vezető lelki folyamatot.
A magyarázathoz vezető utat olyan józan, aprólékos kísérletezéssel foglalkozó tudományok vi-
lágították meg, mint az idegélettan, a kísérleti pszichológia, s napjainkban hozzájuk csatlakozik a
kibernetika, az információelmélet s legújabban a biokémia is. Ezekre támaszkodik a heurisztika,
ezekből meríti eszközeit az ihlet, a rátalálás, az alkotó fantázia titkainak feltárásához.
A probléma megoldásához jelentős segítséget nyújtott a kiváló agykutató, I. P. Pavlov munkás-
sága. Ő bizonyította be kísérletileg, hogy agyunk működésének lényege a szüntelen kapcsolatkép-
zés az egyes benyomásokat feldolgozó agyi központok s annak elemei között. E kapcsolatok kö-
vetkeztében válik lehetségessé, hogy egy arc megpillantása emlékek, érzelmek sorát idézi fel
bennünk, vagy hogy egy probléma felmerülése agyunkban az ismeretek, megoldási kísérletek –
tehát a gondolatok egész raját mozgósíthatja.
A későbbi kutatások feltárták, hogy ez a „mozgósítás” különböző módokon mehet végbe. Van,
amikor a felmerülő problémához, a megoldandó feladathoz nagyon tudatosan keressük a lehetsé-
ges megoldásmódokat: egyik lehetőség a másik után bukkan fel eszméletünkben, s mi józanul
számba vesszük mindegyiket, válogatunk köztük, egyeseket elvetünk, másokat továbbgondolunk.
Ez a megoldás keresésének az a „józan” menete, amit Thorndike körvonalazott.
Vannak viszont esetek, amikor a „mozgósítás” egészen másként történik. Ilyenkor a megoldan-
dó probléma felmerül ugyan bennünk, aztán vagy kiejtjük tudatunkból, vagy tovább gondolko-
dunk rajta – látszólag eredménytelenül. S bizonyos idő után hirtelen-váratlan mintegy „kipattan”
agyunkból a megoldás. Ezt rendszerint intenzív izgalom, heves érzelmi hullámzás, a szellemi ké-
pességek felfokozott működése kíséri. Ezt az állapotot nevezzük ihletnek, belátásnak, intuitív
megoldásnak.
Mi történik ilyenkor, mi játszódik le agyunkban? Ilyenkor is idegkapcsolatok működéséről, az
idegsejtekben tárolt ismeretek, emlékek – röviden információk – felelevenedéséről van szó. De
mindez nem a tudatosság szintjén, hanem az agyműködés nem tudatos szféráiban zajlik le: a fo-
lyamatnak csak a végeredménye tudatosul. Ez a végeredmény pedig mindig egy sajátos, új együt -
tese az ismereteknek, gondolatoknak, érzéseknek, olyan „belső modell”, amely új módon tükrözi
vissza a valóságot: a probléma megoldását, a keresett művészi kifejezés megtestesülését hordoz -
za magában.
Láthatjuk, az ihlet és a fantázia nagyon szorosan kapcsolódik a tudat-tudattalan viszonyának
problematikájához, úgyszólván elválaszthatatlan tőle. A modern agyélettan és a pszichológia ma
már lényegében megvilágította ezt a sokáig oly homályos problémát. Ma már tisztán látjuk, hogy
a tudatos és a tudattalan lelki folyamatok egyaránt az idegrendszer megnyilvánulásai, s egyre
többet tudunk azokról, főként a köztiagyban elhelyezkedő idegrendszeri elemekről, amelyeknek
aktivációs állapota biztosítja a tudat ún. éberségi szintjét. Tudjuk, hogy főként az agykéregben
helyezkednek el azok az idegsejtek, amelyek az emlékek, tapasztalatok (információk) elraktározá-
sára szolgálnak, s egyre inkább feltárulnak azok a mechanizmusok, amelyek az ismeretek mozgó-
sítását, új kombinációkba való egyesítését lehetővé teszik.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy a lelki folyamatoknak mindig csak egy része tudatos – ugyan-
akkor velük egy időben mindig zajlanak tudattalan lelki folyamatok is. A tudatos és tudattalan fo -
lyamatok egymást kiegészítik, egymásba átmehetnek. Nézzünk egy egyszerű példát: hirtelen felfi-
gyelünk a szobában szóló rádió hangjára. A rádió előbb is szólt, a fülünket érő hanghatásokat fel-
dolgozta idegrendszerünk – a hallási benyomás azonban nem vált tudatossá. A tudatossá válás fel-
tétele az, hogy a tudattalan benyomás-feldolgozási folyamat találkozzék tudatos életünk valamely
mozzanatával: például a rádióban hirtelen valamely bennünket érdeklő, minket izgató dologról
esik szó. Ilyenkor a tudattalan benyomás-feldolgozás hirtelen tudatossá válik.
Az alkotási folyamat ennél lényegesen bonyolultabb: a tudattalan lelki folyamatok ilyenkor
nemcsak feldolgoznak külső hatásokat, hanem az élményeket tovább munkálják, szintetizálják, új
szerűen kombinálják. Ha az új kombináció, a megoldás már említett „belső modellje” megfelel an-
nak a várakozásnak, amely a megoldást kereső embert eltölti, akkor hirtelen a tudatosság szintjé-
re emelkedik. Ez a megoldást kereső számára mint meglepő, elragadó élmény nyilvánul meg, oly-
kor egyenesen ámulatba ejti.
De van még bonyolultabb eset is: ilyenkor a hirtelen felvillanó megoldás azonnal cselekvést ki-
váltó belső impulzussá, motívummá válik, s az ember – író, festő vagy tudós – ezek hatására lázas
sietséggel tevékenykedni kezd. „Mintha földön túli erő vezetné a kezét” – mondták a régiek, akik
az ihletet valamely magasabb rendű erő, az emberben munkáló démon megnyilvánulásának vél-
ték. Pedig ez az erő – mi magunk vagyunk.
Persze nem mindenkinek az idegrendszere alkalmas egyaránt ilyen nagyfeszültségű folyama-
tokra. A tehetség egyik ismérve a tudat-tudattalan rendszer kapcsolatának fejlettsége, a tudatta-
lan folyamatok gazdagsága, a belső modellek képzésére való készség, amely magas fokú kifejezé-
si tökéllyel társul rendszerint.
E sajátosságokat sokáig hajlamosak voltunk elsősorban a művészeknek: a művészi tehetséggel
rendelkezőknek tulajdonítani. A modern alkotáspszichológiai kutatások azonban arra mutatnak,
hogy a tudósoknál, sőt a technikai újítóknál, konstruktőröknél is gyakran tapasztalhatók hasonló
jelenségek. De a szokatlan élethelyzeteknek, váratlan veszélyeknek kitett emberek cselekvéseit is
gyakran irányítják ilyen ihletszerűen felvillanó megoldások, ösztönösnek érzett rátalálások, felis-
merések.
Bilenkin ez utóbbiakból szedett össze egy csokorra valót s mutatott be fantasztikus elbeszélé -
seiben. S ezzel – úgy érezzük – nemcsak a jövő század technikai-tudományos perspektíváiból, ha-
nem az ember lelki arculatának körvonalaiból is felcsillantott valami újat, izgalmasat.
Murányi Mihály

A SZERZŐ ÉLETRAJZA
Balzacra hivatkozik, aki szerint a tények halmozása árulja el legjobban a tehetetlenséget. Bilen-
kin szerint a fantasztikus regények írójának tehetetlenségét az árulja el legbiztosabban, ha mér-
téktelenül halmozza egymásra a hihetetlenebbnél hihetetlenebb eseményeket. A Molodaja Gvar-
gyija 1965-ös antológiájában színes tanulmányt ír „Fantasztikum és hamisítvány” címmel, amely-
ben kifejti véleményét a tudományos-fantasztikus írókról. Jobban mondva csak a rossz írókról
szól: kíméletlen nyíltsággal primitívnek nevez néhányat. Idéz pályatársai műveiből, s ezekkel a ci -
tátumokkal bizonyítja, hogy tudományos képtelenségeket locsognak összevissza. Ezeket az íráso-
kat Bilenkin álirodalomnak tartja, patetikus, lapos stílusukat pedig vidéki ripacskodásnak.
Dmitrij Alekszandrovics Bilenkin 1933-ban született. Geológiai pályára készült: 1958-ban vé-
gezte el a Moszkvai Állami Egyetem geológiai fakultását. Közelebbi szakmája a geokémia. 1967-
ben látott napvilágot első önálló kötete „Hullámverés a Marson” címmel, de elbeszélései már
1950 óta folyamatosan jelennek meg folyóiratokban és antológiákban. 1959 óta a Komszomolsz-
kaja Pravda munkatársa. Tudományos népszerűsítő munkákat is publikál: „A kémia teremti a föld-
részeket” vagy „Vita a titokzatos planétáról”.
Ez a magyar nyelvű kötet tíz elbeszélést tartalmaz. Az írót nem a történések érdeklik, az ese -
mények hálója mögött megkeresi a téma filozofikus érdekességű csattanóját.
Nem zárja le sem a tudomány, sem az irodalom szélső határait: a realitásból kiindulva újabb és
újabb kérdéseket ad fel az olvasónak, az emberiségnek. A valóság rejtélyei elől nem lehet meg -
hátrálni, nem lehet letagadni őket, tudomásul kell venni, hogy ezek még az ismeretlenség birodal-
mába tartoznak: illetve nem szabad ebbe belenyugodni, hanem kutatni kell a megoldást.
Bilenkin ezt az életérzést és emberi magatartást tartja hősei legfontosabb tulajdonságának:
csak a merészség és önfeláldozás viszi előre az emberiséget, a tudományt. Ám hol a határ az okos
bátorság és az esztelen, értelmetlen vakmerőség között? A „Hullámverés a Marson” című novellá-
ban a tragikus főhős, Vanyin sorsa azt példázza, hogy véletlenségében is törvényszerű halála nyo-
mán egyszer majd megvonják a bátorság és gyávaság, a veszélytelen és veszélyes közötti határt.
De Bilenkin felteszi a kérdést, hogy még így is törvényszerű-e az, hogy az előbbre lépéshez, a ha -
ladáshoz mindig áldozatokra van szükség. Az író nyitva hagyja a kérdést, de talán következő írá-
saiban egyszer még visszatér a témára.
Apostol András

DNYEPROV

Bíbormúmia
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK
KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST, 1969
A mű eredeti címe:
Aлeкcaндp Днeпpoв: Пурпурная мумия
Дeтcкaя Литepaуpa 1965
FORDÍTOTTA KORONAI ZSUZSA
A FEDÉLTERV KORGA GYÖRGY MUNKÁJA
AZ ÉLETRAJZOT APOSTOL ANDRÁS,
AZ UTÓSZÓT DR. HORVÁTH SÁNDOR ÍRTA
Aлeкcaндp Днeпpoв – ПУРПУРНАЯ МУМИЯ
Дмитpий Билeкин – MAPCИAНCКИЙ ПPИБOЙ
(нa вeнгeocкoм языкe)
Cпiльнe видaния видaвництвa iм. Mopa Фepeнцa
(Будaпeшт) i книжкoвoгo зкдaвицтвa «Kapпaти» (Ужгo-
poд, Укpaїнcькa PCP).
Фopмaт 42×841/32. Дpук. apк. 13.25. Умoвн.-дpук. apк. 8,61.
Bидaвн. apк. 16,44. Tиpaж 14 000. Зaм. 691. Цiнa 79 кoп.
Biддpукoвaнo з мaтpиць дpyкapнi iм. Koшyтa (Будaпeшт)
книжкoвoю «Жoвтeнь» Koмiтeтy пo пpeci пpи Paдi Miнicт-
piв Укpaїнcькoї PCP, м. Kиїв, вyл. Apтeмa, 23-a.

TARTALOM
A D-impulzusok Játék
A Maxwell-egyenletek Közvetlen bizonyíték
Bíbormúmia Utószó (Tarján Rezső)
ÖRZSE A szerző életrajza (Apostol András)

A D-IMPULZUSOK

1.
Keyestone föltámaszkodott a könyökére, és belebámult a sötétségbe. A vonat átdübörgött a hídon,
azután csönd lett. Valahol lent rekedten vijjogott egy éji madár, majd a szívdobbanást is hallani le-
hetett.
– Laddrel, Laddrel, hol van? – suttogta Keyestone.
Jó ideig senki sem válaszolt; később jobb kéz felől, a töltésről leguruló kavicsok zaja ütötte meg
a fülét. Valaki bizonytalanul kúszott feléje.
– Laddrel, ön az?
A sötét háttérben egy ember körvonalai rajzolódtak ki. Nyögve ereszkedett lefelé, majd leült
Keyestone mellé.
– Nem sérült meg? – kérdezte Laddrel.
– Nem. És ön?
– Úgy látszik, minden rendben van. Szerencse, hogy a rézsűt nem kővel burkolták.
Hallgattak néhány másodpercig.
– Nem ücsöröghetünk itt – szólalt meg végre Keyestone. – Az expressz fél tizenkettőkor Long -
denba ér. Rögtön észreveszik, hogy eltűntünk.
Laddrel leporolta a térdét, és fölegyenesedett.
– Tőlünk már semmit sem tudnak meg.
A két ember egymás kezét fogva ereszkedett le a rézsűn. Oldalvást csúsztak lefelé; a homok
meg a murva patakként indult meg előttük. Lent hűvös és nyirkos volt a levegő. Az éji madár na -
gyot kiáltott, azután elhallgatott. Lentről valamilyen oknál fogva még hallani lehetett a távolodó
vonat zaját. A messzeségből odahallatszott a mozdony hosszú füttye.
Behatoltak az alacsony tüskés bozótba; a könyökükkel tolták szét a hajlékony, nedves ágakat,
úgy vágtak át rajta. Sötét fal meredt előttük; biztosan az az erdő, amelyről Laddrel beszélt. Az er-
dőn túl van a tengerpart.
– Hogyan történt mindez? – kérdezte Laddrel.
 Keyestone megvonta a vállát a sötétben.
– Őszintén szólva én magam sem tudom. Helyesebben: nem tudtam.
– Gondolta volna, hogy ebből ilyesmi kerekedhetik?
– Épp arról van szó, hogy nem. Egyszerűen befejeztem a kísérletsorozatot, Serg doktor prog-
ramja alapján. Ennek a programnak semmi értelme nem volt. Csak hát az öreg szerette volna lát-
ni, hogyan viselkednek a házi-nyulak az elektromágneses impulzusok terében.
– És maga nem tudta, hogy mindez mire jó?
– Nem. Azt hittem, hogy csak tudományos kutatás folyik.
Laddrel elmosolyodott. Hangtalanul mosolygott mindig – kissé mesterkélt mosollyal ha rájött,
hogy valaki elemi dolgokkal nincs tisztában.
– Naiv fickó maga, Keyestone. Egyébként mi a keresztneve?
– Douglas.
– Nagyon naiv maga, Dug. Megengedi, hogy így szólítsam? Ki az a bolond manapság, aki fizet a
tiszta tudományos kutatásért? Azt hiszi, vannak ilyen bolondok?
– Azt hittem, hogy vannak.
– Maga nagyon fiatal még. De csak folytassa. Nagyon érdekel, hogyan történt.
A bozót végére értek, és megjelentek az első fák: sudár fenyők itt is, ott is a sűrű, magas fűben.
Az eső nemrég állt el, s a megpuhult talaj cuppogott a lábuk alatt. Néhány perc múlva már a sűrű
fenyvesben jártak. Itt szárazabb volt a talaj, és érezték a gyanta meg a lehullt tűlevelek szagát.
– Ismeri ön azt az új generátort, melyet Wiesbach tervei alapján készítettek? Közönséges im-
pulzusadó, de változtatható kódolású modulátora is van. Mozgékony készülék. Egyetlen hibája,
hogy nagy tápfeszültségre van szüksége. Feszültségfokozó transzformátort kellett rákapcsolni.
Nagyon nehézkes dolog. Ezért telefonáltam át a műszaki részlegbe, és kértem, hogy vezessenek
háromszáznyolcvan voltos feszültséget a laboratóriumomba. Ez este volt, hétkor. Megjelent egy
létrás fickó, és hozzálátott a nagyfeszültségű kapcsolótábla beszereléséhez. Én meg a házi-nyula-
immal foglalkoztam.
– Hol foglalkozott a házi-nyulakkal?
– Ugyanabban a helyiségben. A házi-nyulak koponyájára elektródákat erősítettünk. Tudja, ezek
a szokásos kísérletek…
– Azt akartam kérdezni, Dug: milyen messze dolgozott magától a szerelő?
Keyestone gondolkozott, hogy fölidézze az eseményeket. Végül eszébe jutott:
– Ötméternyire tőlem. Amikor megkaptam a soron következő jelet, és bekapcsoltam a generá-
tort, a helyiségben valamilyen oknál fogva kialudt a világítás. Arra gondoltam, hogy a szerelő
csapta le a késes kapcsolót. Ültem és vártam. De az föltűnt, hogy a laboratóriumban nagy lett a
csönd. Csak a házi-nyulak mocorogtak a ketreceikben. Akkor kiáltottam: „Hé! Fiatalember!” Ez-
után valami súlyos dolog zuhant a padlóra. Az öngyújtóm fényénél láttam, hogy a fiatalember fek-
szik a padlón. Áramütés – gondoltam; kirohantam a folyosóra, és segítségért kiáltottam. Akkor
jött ön. A többit tudja.
A fenyves hirtelen véget ért, meghallották a tengerzúgást.

2.
– Idióták, reménytelen hülyék, egytől egyig! – ordította az ezredes, és körülhordozta vérbe borult,
dülledt szemét a helyiségben összegyűlt embereken. – Különösen magának, Growler, nem bocsá-
tom meg ezt soha! Miért küldték magukat ide? Miért lődörögnek maguk itt? Mire föl kapják ma-
guk a fizetésüket? A maguk feladata az volt, hogy mindennek utánanézzenek. Maguk meg úgy vi-
selkedtek, mint a tökkel-ütött hülyék. Megengedték, hogy az emberek magukban dolgozzanak.
Nem ellenőrizték, hogy mivel foglalkoznak. Nem olvasták el naplójegyzeteiket. Ahelyett hogy foly-
ton ott ültek volna az intézetben, kávéházakban lopták a napot. Maguk…Egyébként ennek még
lesz folytatása.
Az ezredes kilépett az asztal mögül, elment a karosszékek között, és megállt Serg professzor
előtt.
– Most pedig ön! Magyarázza el érthetően, hogyan történhetett meg az, hogy a beosztottjai
olyan eredményt kaptak, melyről önnek fogalma sincs!
Serg professzor fölállt karosszékéből, és sokáig vesződött azzal, hogy csíptetős szemüvegét or-
rára igazítsa. Reszketett a keze, és sehogyan sem sikerült neki.
– Üljön le, üljön már le, az ördög vigye el! Miért nem tudja, hogy Laddrel meg Keyestone mi -
lyen eredményre jutott?
– Nézze – kezdte Serg olyan sok kísérletet indítottunk meg, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt
minden eredményt figyelemmel kísérni… Aztán meg voltam győződve róla…
– Tudom, tudom, meg volt győződve a megbízhatóságukról. Ugye?
Serg igent bólintott.
Az ezredes a helyiség közepére lépett, szélesre tárta a karját, arcán értetlenség ült, aztán hir-
telen mindnyájukhoz fordult:
– Uraim, nem értem, hogyan lehet manapság vakon hinni mások megbízhatóságában, amikor
mi magunk sem állhatunk jót a saját megbízhatóságunkért. Hogyan lehet manapság bízni idegen
emberekben, amikor a magunk minden lépését is gyanakvással kísérjük?
Kinyílt az ajtó, és egy magas, karcsú, szőke nő lépett be sietve.
– Ezredes úr, itt van Laddrel doktor naplója, ez meg Keyestone-é.
Az ezredes unottan vette át a két vaskos, bőrkötéses füzetet; mindkettőn ez a fölirat volt: Szi -
gorúan titkos. A füzeteket átadta Serg professzornak.
– Magyarázza el nekünk, mi van bennük. Semmit az égvilágon nem értek belőle.
Serg végre föltette vékony, horgas orrára a csíptetős szemüveget, kinyitotta Keyestone napló-
ját, és vontatottan olvasta:
– Május 23. Négy házi-nyúl: R–1, R–2, R–3, R–4. Impulzusfajta: L–5. Semmi eredmény. Május
24. Három házi-nyúl…
Az ezredes ismét leült íróasztalához. Kiálló pofacsontú, széles arcát hatalmas, szőrös kezébe
temette, és dühösen, megvetően nézett Sergre.
– Hagyja már végre abba! Mit érdekel engem május 23-a meg 24-e! Azt olvassa, hogy mi tör-
tént július 7-én!
Hallatszott, ahogy gyorsan továbblapozott a naplóban. Utána egy pillanatnyi csönd.
– Nos?
Serg nem válaszolt.
– Beszéljen hát!
– Itt semmiféle följegyzés sincs…
– Tudtam! Mutassa Laddrel füzetét!
Most ő maga lapozott a sötétkék kötésű vastag füzetben, szinte tépte a lapokat. Hirtelen meg-
állt. A szobában levők látták, hogy az ezredes szeme kimered.
– Hát ez meg mi? – suttogta. – Mi ez itt? Magukat kérdezem!
Odarohant Serghez, és az orra alá dugta a füzetet. Az öreg teljesen megzavarodott, és hosszú,
vékony lába úgy reszketett, mint egy rugóra függesztett paprikajancsi.
– V… ve… versek – nyögte ki végül.
Valaki nem tudta türtőztetni magát, és hangosan fölnevetett. Az ezredes annyira dühös volt,
hogy észre sem vette. Egyetlen ugrással a helyiség másik végében termett, és Growler orra alá
nyomta a füzetet.
– Nézze, hová vezetett a maga nemtörődömsége, a maga bűnös nemtörődömsége! Ez a pasas
húsz napon keresztül verset írt! A következő három napon pedig egyszerűen csak firkált. Itt van,
nézzék! A tudományok doktora nyolc órán keresztül krikszkrakszokat firkál kutatónaplójába, és
erről senki semmit sem tud! Atyaúristen! Ez aztán az intézet! Takarodjanak, takarodjanak, de
mindnyájan! Látni sem akarom magukat…
Az egybegyűltek hangosan lökdösték ki maguk alól a karosszékeket, és sietve távoztak a helyi-
ségből.
– Growler, maga maradjon! – kiáltotta az ezredes.
Az ezredes, amikor kettesben maradtak, megtörölte verejtékes homlokát, és leült a díványra.
Egy darabig még kapkodva szedte a levegőt, majd nyugodt hangon megszólalt:
– Tennünk kell valamit, Growler. Tenni, de sürgősen. Ha erről a históriáról tudomást szereznek
a minisztériumban, nekünk befellegzett. Hozzá kell látnunk Keyestone és Laddrel fölkutatásához.
Szisztematikusan. A legapróbb részletekig rekonstruálni kell mindazt, amivel foglalkoztak. Kell…
– Már csinálom, sir. Keyestone a házi-nyulakkal foglalkozott. Laddrel, az utasításnak megfelelő-
en, a Saint Virginia-kórházban végezte kísérleteit…
– Mit csinált ott, abban a kórházban?
– A haldoklókat figyelte.
– Hogyhogy figyelte?
 – Hát úgy, hogy mellettük ült a készülékeivel, és vizsgálta őket.
Therts doktor úgy nyilatkozott, hogy Laddrel doktor tevékenységének jellege körülbelül tíz
nappal ezelőtt gyökeresen megváltozott. Azelőtt közömbösen ült ott, és vizsgálta a halál beálltá -
nak különféle eseteit. Ezután azonban így vagy úgy igyekezett beavatkozni a betegek gyógyításá-
ba… Therts azt állítja, hogy Laddrel doktornak sikerült négy olyan pácienst megmentenie a halál -
tól, akikről már lemondtak.
Az ezredes megvető fintort vágott.
– Humanizmus – dörmögte a foga között. – Ez a hülye humanizmus viszi rá ezeket a tudós kre -
téneket arra, hogy elárulják a nemzeti érdekeket! De legalább tudnánk, mire sikerült Laddrelnek
rájönnie! Vagy Keyestone-nak. Meggyőződésem, hogy ez a fickó teljesen véletlenül jutott valami-
lyen eredményre. Most pedig, Growler, jelentse, mit tett, hogy elkapja őket!
– Mindenfelé keresik őket. A napilapokban közzétettük az arcképüket azzal, hogy veszedelmes
bűnözők, akik az intézet páncélszobájából elraboltak négy font platinát. A vasútvonal mentén,
Farnstontól Longdenig, a belügyminisztérium emberei nyomoznak utánuk. A gonosztevőknek
eszükbe juthat az is, hogy elfecsegjék, mivel foglalkozunk, illetve hogy ők milyen eredményre ju-
tottak.
– Szörnyű volna!
Az ezredes néhányszor idegesen végigment a szobán.
– Figyeljen ide, Growler. Ne sajnálja a pénzt. Vegyen maga mellé, akit akar, ahány embert akar.
Küldje őket, ahova akarja. Ne fukarkodjon jutalommal, kitüntetéssel, ajándékkal, megvesztegetés-
sel, semmivel. De ezt a két pasast ide kell hoznia a lehető leggyorsabban. Érti maga, mi történt?!
Mert ez még rosszabb, mintha a hidrogénbomba legújabb modelljét lopták volna el tőlünk!
– Értem, sir. Engedélyt kérek a végrehajtásra.
– Menjen!
Az ajtó mögött eltávolodtak a léptek; az ezredes az órájára nézett. Már este nyolc óra volt. Ki -
ment szobájából, végigment a hosszú, üres folyosón, és a melléklépcsőn fölment a negyedik eme-
letre. Megtalálta a sarokszobát, rajta a kis üvegtáblát a fölírással: Douglas Keyestone. Az ajtót vi-
aszpecséttel pecsételték le. Az ezredes belenyúlt a zsebébe, előhúzta a kulcsot, és kinyitotta az aj -
tót.
A laboratóriumban minden úgy volt, mint reggel. Az impulzusadó az asztalon állt, a házi-nyulak
nagy ketrece előtt. Az ezredes megjelenésére az állatok fölriadtak, zajosan futkároztak a ketrec-
ben, és kis mancsuk a deszkaaljat kaparászta. A ketrec előtt állt a kis antenna, mely a televízió
keretantennájára emlékeztetett, de kisebb méretű volt. Az ezredes néhányszor körbejárta a labo-
ratóriumot, benézett minden zugba, majd a széles ablakhoz lépett, és kinézett az üres parkra. Ép-
pen el akart lépni az ablaktól, amikor hirtelen észrevette, hogy az óriás öreg hársfa alatt álló pad-
hoz egy párocska közeledik. A hársfa alatt egészen sötét volt.
– Érdekes – mormogta az ezredes, és gonoszul elvigyorodott.
Nyögve cipelte az impulzusadót az ablakhoz, és az antenna síkját a leány meg a fiú felé irányí -
totta. Belegabalyodott a huzalokba, de aztán bedugta a csatlakozót a kapcsolótáblába, és odalé-
pett a generátorhoz. A műszerfalon kigyulladt a vörös ellenőrző lámpa. Mellette a kapcsológomb
világított, alatta ott volt a fölirat: Bekapcsolás.
– Érdekes – mormogott ismét az ezredes, és elfordította a kapcsológombot.
Néhány másodperc múlva fölizzottak a generátor ellenőrző lámpái. Aztán kigyulladt az éles fé-
nyű zöld jelzőlámpa. Az ezredes kíváncsian lesett le a fa alatti sűrű sötétbe. De persze nem látta,
mi történt ott. Abban a pillanatban, amikor az impulzus-amplitúdót jelző mutató jobbra kilendült,
az ezredes élettelenül zuhant az asztalra. Testének súlya alatt az asztal fölbillent, a készülék pe-
dig – amely erős elektromágneses impulzusokat bocsátott ki – az ezredes mellé esett; melléje, aki
először használta emberek ellen.

3.
A kis motoros halászbárka megkerülte a magas, sziklás földnyelvet. A hold csaknem a látóhatár
széléig ereszkedett, az ég már pirkadt. Megvirradt. Amint világosodott, a bárka egyre közelebb
húzódott a sziklás parthoz, és a sziklák árnyékába rejtőzködve haladt.
– Nap-fölkeltére elérünk Costatrosig. Onnan Free Coast csak egy köpés – mondta a halász úgy,
hogy a pipáját ki sem vette a szájából. – Igaz volna, hogy maguk lopták el a platinát? Sok az a
négy font? Soha nem láttam platinát. Aranyat láttam, de platinát nem.
 Laddrel elmosolyodott. Laddrel és Keyestone a bárka fenekén feküdt. Nyirkos, halszagú vitor-
lavásznat terítettek magukra.
– A maga dolga, hogy hisz-e nekünk vagy sem. Nem loptunk mi semmiféle platinát.
– Hát ami azt illeti, nem is nézem én tolvajfélének magukat. Csakhogy olyan időket élünk, hogy
a legutolsó tolvajnak meg börtöntölteléknek is olyan becsületes képe van, mint akármelyik rendes
embernek. Még a kalapját is megemeli előtte az ember. Aztán kiderül róla, hogy tolvaj. Úgy bi -
zony.
Laddrel fölemelte a vitorlavászon sarkát, és ránézett a halászra. A derengő fényben csak baráz-
dás profilját, a kormánykereket meg pipájának parazsát lehetett látni.
– Őszintén szólva azért mi valamiként mégis loptunk – vallotta be Laddrel.
– I-igen? – kérdezte vontatott hangon az öreg.
– Igen. De ezt a lopást mindenki megköszönheti nekünk.
– Nem nagyon értem.
– Ahhoz mit szólna, ha valaki ellopná az iszonyatos poklot, melyet holmi gonosztevők a tisztes -
séges emberekre akarnak szabadítani?
– Megköszönném neki.
– Kinek?
– Annak, aki ellopta.
– No, akkor nekünk is köszönje meg.
Az öreg egy pillanatig hallgatott.
– Mi volna ez az iszonyatos pokol? – kérdezte aztán.
– Hogyan is magyarázzam meg magának?… Ilyesmi még nem volt a nap alatt. Látott maga már
embert meghalni? Például azt, hogyan haltak meg a rokonai?
– Hát nem is egyszer! Tíz évvel ezelőtt halt meg a feleségem. Azután a bátyám, Antoine. Talán
mindet fölsoroljam?
– Látta, hogyan haltak meg?
Az öreg jó ideig hallgatott.
– Látta, hogyan haltak meg a szülei, a hozzátartozói?
– Nem szokás ilyesmire emlékezni – mondta az öreg elgondolkozva.
– De azért erőltesse meg magát.
– Emlékszek, persze – morogta az öreg kelletlenül, és a bárkát közelebb kormányozta a part-
hoz.
– Megfigyelte, hogy amikor az ember meghal, vagyis amikor eljön az utolsó pillanata, mintha
összerándulna, mintha áram futna át rajta… és vége? Fölfigyelt erre?
– Valóban így van. De hát nem valami szívderítő dolog ilyesmire emlékezni…
– Nos, a tudósok megállapították, hogy ez valóban így van. A halál pillanatában az idegpályá -
kon villamos áram fut végig. Ez olyan jelzésféle: Fejezd be a harcot. Vége.
Az öreg hallgatott, csak pipájának parazsa izzott föl gyakrabban.
– Érti, miről beszélek? – kérdezte Laddrel.
– Értem. De hát nem valami szívderítő dolog ilyesmire emlékezni… Csak az nem világos, hogy
honnét van ez a villamos áram.
– Hogy is magyarázzam meg? Az agy mélyén keletkezik. Az agy ravasz dolog. Nemcsak gondol-
kodik, hanem azt is figyeli, hogy mi megy végbe az emberi szervezetben. Ha rosszul mennek a
dolgok, és amikor már semmi remény sincs arra, hogy a szervezet megbirkózzék a betegséggel,
akkor kiadja a parancsot: Állítsd le a motort, vess horgonyt! És a parancsnak megfelelően
mindennek vége.
A halász csöndesen elmosolyodott.
– Ravasz dolog! És hogyhogy az emberek nem jönnek rá erre? Sohasem tudtam elképzelni,
hogy ilyesmi lehetséges…
– De hallgassa tovább! Képzelje el, hogy valaki kitalálta, hogyan adja a parancsot az agy, ami-
kor eljött a végső idő. Aki ismeri ezt a szörnyű titkot, ugyanilyen parancsot adhat az egészséges
embernek is. Mit gondol, mi történik akkor?
Az öreg hirtelen feléjük fordult, és végignézett a bárka fenekén fekvő embereken.
– Csak nem fejtették meg ezt a titkot?
– De igen.
– Ki?
 – Mi.
– Milyen céllal?
– Először csak úgy, a tudomány kedvéért. Később kiderült, hogy ez nagyon fontos hadititok.
Maga is kitalálhatja, miért.
Az öreg elfordult, gázt adott, a bárka fölgyorsult. A látóhatár teljesen kivilágosodott, és a bárka
egészen a sziklás parthoz simult.
– Ne adj’ isten, hogy megfogják magukat! – mormogott az öreg. – És hogyan akarják ezt a ször-
nyű parancsot továbbítani az emberekhez?
– Rádión…
– Uramisten! Legyen átkozott az a rádió… – Az öreg elhallgatott, majd hirtelen, mint aki észbe
kap, megszólalt: – Ne tegyenek bolonddá! Hiszen ha azt mondják a rádión: „Fernandez, feküdj be
a sírba!” – biztos, hogy nem hallom meg!
Laddrel elmosolyodott. Az ébredező Douglas a másik oldalára fordult.
– Miről beszélgetnek? – kérdezte álmos hangon. – Hideg van…
– Fernandez nem hiszi, hogy rádión parancsot lehet adni: haljon meg.
– Lehet, Fernandez, lehet. Ráadásul nagyon egyszerűen. Csakhogy maga ezt a parancsot nem a
fülével hallja, nem is érzi, nem is tud róla. Ez olyasmi, mint a morzeábécé. Áramlökések, áramlö -
kések, áramlökések, néhány száz áramlökés egy-két másodperc alatt.
– Rettenetes! És ilyesmin jár az eszük…
– Tudja – fordult Laddrel Douglashoz –, amíg maga aludt, arra a következtetésre jutottam, hogy
a D-impulzusokat könnyű elfojtani.
– Igen?
– Képzelje el, hogy a Bontás jelre olyan erős zavarást ad, melynek amplitúdója nagyobb a D-
impulzusénál; akkor nem áll be a halál.
– Persze! Pofon egyszerű! Gyorsabban Free Coastba!
Douglas jóízűt nyújtózkodott. Teljesen kivilágosodott. A fejük fölött, a türkizkék égen rózsaszín
felhők úsztak. Megjelentek az első sirályok.
– A tudományban mindig így van: minden fölfedezés szolgálhatja a jót is meg a rosszat is. A tu -
dós lelkiismeretétől függ, hogy melyik utat választja. Lám, mi Free Coast felé igyekszünk…
Keyestone heves mozdulattal hirtelen lerántotta magáról a vitorlavásznat, és föltápászkodott. A
bárka közepén állt, széles terpeszállásban. Fernandez és Laddrel kérdő tekintettel nézett rá.
– Feküdjön le! Különben észrevesznek bennünket!
– Nem lehet… – suttogta Keyestone, és arcán iszonyat tükröződött.
– Mi van magával, Dug? Beszéljen már, az istenért!
– Arról van szó… Arról van szó, hogy a generátoron felejtettem a jelkulcsot…Csak be kell kap -
csolni…
Néhány pillanatig mind a hárman hallgattak. Keyestone dühösen nyelte a whiskyt, és dörmög-
ve káromkodott. Fernandez néhány másodpercig mereven figyelte, aztán hirtelen elfordította a
kormánykereket, és a bárka megindult az ellenkező irányban. Egyetlen szót sem szólt senki. A
motor őrülten zakatolt, és a bárka valósággal táncolt a tarajos hullámokon.
– Nem jó ez így, nem jó… – dörmögte Fernandez. – Talán meg lehet menteni az ártatlan embe -
reket ezektől a vérszomjas generálisoktól. Nem jó ez így.

4.
Growler – borotvált, sápadt arcán megvető fintor ült – megállás nélkül sétált a szoba közepére he-
lyezett két karosszék körül. Keyestone és Laddrel fejüket alázatosan lehorgasztva ültek. A sarok-
ban két polgári ruhás ember cigarettázott.
– Értik végre, mi vár önökre, uraim? – kérdezte végül Growler.
– Ostoba dolog volt részünkről… – kezdte Keyestone.
– Most nem egyszerű ostobaságról van szó – szakította félbe ingerülten Growler.
– Gyilkosságról van szó, Hayes ezredes előre gondosan kitervelt megöléséről. Meg a villanysze-
relő haláláról.
Growler jobbnak látta, ha a másik két halálról hallgat.
– Igen, ez valóban szörnyű… – suttogta Keyestone.
Nyomasztó csönd következett, melyet Laddrel szakított meg:
– Van valami lehetőségünk arra, hogy jóvátegyük vétkünket? Amíg mi… amíg mi távol voltunk,
olyasmire jöttünk rá, ami nagyon érdekelhetné a hadsereget.
– Na ne mondja! Önök a hadseregre gondoltak!
Growler színpadiasan fölnevetett. A sarokban ülő egyik polgári ruhás nehézkesen fölállt, és
odalépett a tudóshoz.
– Mire jöttek rá?
Laddrel fölélénkült.
– Ha lehetőséget adnának arra, hogy néhány órára visszatérjünk a laboratóriumba, el tudnánk
készíteni egy olyan fegyvernek a makettjét, amilyet még nem látott a világ.
– Miféle fegyverét?
– Egy hordozható halálsugár-generátorét.
– Üres fecsegés. Valami ócskaság.
– Nem. Ez a probléma teljesen új megoldása. Azelőtt a halálsugarat nagy teljesítményű erővo-
nal-áramlással igyekeztek létrehozni. Olyan nagy energiára volt szükség, hogy a fegyver gyakorla-
ti alkalmazásáról szó sem lehetett. Most nincs szükség ekkora energiára.
– Hát mire van szükség?
– Csupán akkora energia szükséges, hogy a mindössze néhány mikrovoltos emberi idegimpul-
zusoknak szigorúan meghatározott sorrendjét reprodukáljuk. A titok az impulzusok jellegzetes
sorrendjében és szerkezetében rejlik. Nevetségesen egyszerű!
– Ugyanazokról az impulzusokról van szó, melyek Hayes ezredest megölték?
– Sajnos, azokról…
Growler ránézett az órájára, majd a polgári ruháshoz fordult:
– Mi a véleménye?
– Azt hiszem, érdemes megadni nekik ezt a lehetőséget. Utána is ráérünk elvinni őket.
– Én is így gondolom. Mennyi időre van szükségük, hogy elkészítsék a makettet? – fordult
Growler a tudóshoz.
Keyestone és Laddrel egymásra nézett.
– Mindössze két-három órára.
– Rendben van. Fiúk, én velük leszek a laboratóriumban, és ha szükségem lesz magukra, tele-
fonálok.
Growler kíváncsian figyelte a két tudós lázas munkáját. A laboratórium megtelt gyantaillattal.
Keyestone gondosan szerelte be a félvezetőket az impulzusadóba, és közben a szerelési utasítást
is nézegette; Laddrel pedig laposfogóval parabolikus felületet formált egy alumínium lemezből.
– Tudja – világosította föl Growlert az adóantennát a parabolatükörbe kell kötni, hogy kiküszö-
böljük az ellenkező irányú sugárzást. Ez volt az ezredes halálának is az oka.
– És mi fogja táplálni a készüléket? – kérdezte Growler.
– Egy közönséges zseblámpa. Képzelje el ezt fegyverként! Hangtalan halál. Hirtelen halál. És
nyomtalan. Százszázalékos találat. Egyszerűen parancsot kell küldeni az éterbe, az ellenség irá-
nyába: Halál! És az ellenség úgy hull, mint az őszi légy, mukkanás nélkül. Emberséges, ugye? Lát-
ja, Growler, mit jelent, ha az ember jártas az idegélettanban? Keyestone, maga hogy áll?
– A szerelés már kész van. Most ellenőrzőm az oszcillográffal.
– Én is mindjárt elkészülök a keresőszemmel. Growler, tíz-tizenöt perc még, és az egész kész
lesz. Remélem, szól egy-két jó szót az érdekünkben a főnökeinek. Mondja azt, hogy halálra rémül-
tünk a saját fölfedezésünktől.
Growler kiköpött, és nagyot szippantott cigarettájából.
– Minden attól függ, hogyan végzik el a munkájukat. Ha a főnököknek tetszeni fog, lehet, hogy
nagylelkűek lesznek. Végeredményben Hayes ezredes nem olyan nagy veszteség a hadseregnek…
– Kár az öregért – sóhajtott Laddrel.
– Ő maga akarta kipró… – kezdte Growler, de elnyelte a szót.
Growler nagyon elégedett volt, hogy a dolgok így alakultak. Ha ő mutatja be Keyestone-t meg
Laddrelt a minisztériumban a kész szerkezettel, őt nevezhetik ki Hayes helyére…
– Nézze, milyen ügyes jószág – mutatta meg Growlernak az összeszerelt készüléket Laddrel. –
Keyestone, van magánál elem?
Keyestone szó nélkül átnyújtott egy másfél voltos elemet.
– Na, minden együtt van – mondta Laddrel.
– Adják ide nekem ezt a masinát – nyújtotta a kezét Growler, és fölállt az asztaltól.
– Még most is a khakiszínű Chevroletjével jár? – kérdezte tőle Laddrel.
 – Miért kérdi? – nézett Growler értetlenül a tudósra.
– Szükségünk volna a kocsijára.
Growler a jobb zsebéhez kapott, de amikor észrevette, hogy az alumínium tükör apró, piros ke-
resőszeme egyenesen a mellére szegeződik, kővé meredt.
– Ne idegeskedjen, Growler – mondta nyugodtan Laddrel. – A maga életét semmi sem fenyege-
ti, ha körülbelül két órára sofőrként a rendelkezésünkre áll. Vegye tekintetbe, hogy ez a szerkezet
a fény sebességével működik, nem úgy, mint a maga coltja. Forduljon meg és induljon! Lassan, ne
rohanjon; mintha sétálna. Próbáljon meg mosolyogni. Keyestone maga mellett megy. Én meg ma -
guk mögött.
Szótlanul mentek végig a hosszú, sötét folyosón, a melléklépcsőn ereszkedtek le, és a hátsó ud -
varon mentek ki. Growler nagyot csuklott. Sokáig nem tudta kinyitni a kocsi ajtaját; Keyestone se-
gített neki.
Aztán nagy sebességgel rohantak a széles, aszfaltozott úton Costatros irányába.
Nem mentek be a helységbe; a gépkocsi a tengerpart felé fordult.
– Keyestone, vegye el Growlertől a pisztolyt. Úgy látom, elérkeztünk rendeltetési helyünkre.
Most pedig, Growler, amilyen gyorsan csak tud, hajtson vissza, és jelentse a főnökeinek, hogy há-
la a maga bárgyúságának, mi megléptünk, és hogy holnap az egész világ tudomást szerez a su-
gárfegyverről.
Growler kelletlenül fordult vissza. A kis halászbárka pedig ugyanekkor átszelte azt a kis ten-
gerszorost, mely Costatrost elválasztja Free Coasttól.
– Maga ijedős fickó, Keyestone. Ijedős kamasz – mondta Laddrel, és átfogta Keyestone vállát.
– Ha az ezredes nem töri össze az impulzusadót, rájöttek volna a titokra.
– Előbb vagy utóbb úgyis mindent megtudnak. A legfontosabb azonban az, hogy mindenki tudo-
mást szerezzen arról, milyen fegyvert szerkesztettünk. És könnyű lesz védekezni ellene: finom
fémszálas öltözékre van csak szükség.
Az öreg pipájában fölizzott a vörös parázs.
– Vagyis minden rendben van? – kérdezte élénken.
– Minden rendben van.
– Hála istennek! És az mi, amit a kezében tart?
– Ez? – mosolyodott el Laddrel. – Doboz tele mindenféle vacakkal meg egy darab alumínium.
Dug, mulatságos volt nézni magát, hogy milyen elmélyedve szerelt.
– Attól tartottam, az a fajankó Growler hirtelen rájön, hogy bohócot csinálunk belőle.

A MAXWELL-EGYENLETEK

1.
Ez a kalandom egy szombat este kezdődött, amikor belefáradva a matematikai munkába, belenéz-
tem a helyi esti újságba, melynek utolsó lapján a következő hirdetés ötlött a szemembe:
A Kraftstudt cég elfogad rendeléseket intézményektől és magánszemélyektől mindenféle kalku-
lációs, elemző, számítási és matematikai munkára. A kiváló minőségű megoldást minden esetben
szavatoljuk. Címünk: Weltstrasse 12.
Éppen erre volt szükségem. Már néhány hete a Maxwell-egyenletek megoldásával vesződtem;
a megoldás ugyanis azt írja le, hogyan viselkednek az elektromágneses hullámok a különleges
szerkezetű heterogén közegben. Végül is egy közelítő sor és egyszerűsítés segítségével sikerült az
egyenleteknek olyan alakot adnom, hogy megoldásukat az elektronikus számítógép elvégezhette.
Már azon járt az eszem, hogy el kell utaznom a fővárosba, és a számítási központban kell majd
könyörögnöm, hogy megadjanak mindent, ami szükséges a számításokhoz. Mert hát a számítási
központot most elhalmozták hadi megrendelésekkel. Vagyis ott az égvilágon semmi keresnivalója
annak a vidéki fizikusnak, aki elméleti problémákkal bajlódik, és a rádióhullámok terjedésének
törvényeivel foglalkozik.
És akkor itt van: a mi kis városunkban egyszer csak leszáll az égből egy számítási központ, és
hirdetésben kér megrendeléseket!
Fölálltam az asztaltól, odaléptem a telefonhoz, hogy azonnal fölhívjam a Kraftstudt céget. Ám
rögtön eszembe jutott, hogy a lap csupán a címét közölte, egyebet nem. Tekintélyes számítási
központ telefon nélkül? Lehetetlen. Fölhívtam hát az újság szerkesztőségét.
 – Sajnos, ez minden, amit a Kraftstudt cégtől kaptunk – mondta a szerkesztőségi titkár. – Tele-
fonszám nem volt a hirdetésben.
A telefonkönyvben sem találtam meg Kraftstudtékat.
Égtem a türelmetlenségtől, mert szerettem volna minél hamarabb megoldani egyenleteimet;
de várnom kellett hétfőig. Néhányszor fölálltam a gondosan papírra vetett számításaim mellől,
melyek mögött bonyolult fizikai folyamatok rejtőztek, és gondolataim a Kraftstudt cégen jártak.
„Helyesen tájékozódnak – gondoltam. – Korunkban, amikor szívesen öntjük matematikai formulá-
ba az emberi gondolatokat, ez a lehető leghasznosabb vállalkozás.” Egyébként ki ez a Kraftstudt?
Már régóta élek városunkban, de a Kraftstudt név nekem csaknem ismeretlen. Azért mondom,
hogy csaknem, mert nagyon homályosan úgy rémlik, mintha már találkoztam volna ezzel a névvel.
De hol, mikor, milyen körülmények között? Ám hiábavaló volt minden erőfeszítésem, nem tudtam
visszaemlékezni.
Végre elérkezett a várva várt hétfő. Zsebre dugtam az egyenleteimet tartalmazó papírokat, és
elindultam a Weltstrasse 12-es szám fölkutatására. Apró szemű tavaszi eső szemerkélt, így hát ta -
xiba ültem.
– Meglehetősen messze van – világosított föl a sofőr túl a folyón, az elmegyógyintézet mellett.
Szótlanul bólintottam.
Vagy negyven percet kocsiztunk. Elhagytuk a városkaput, átmentünk a hídon, megkerültük a
tavat, és egy hepehupás mezőre keveredtünk, melyet tavalyról maradt gaz borított. Itt-ott már
sarjadt a korai fű. Afféle dűlőút volt, kövezetlen; a kocsi gyakran meg-megállt a buckák között, a
hátsó kerekek elkeseredetten pörögtek a sűrű, agyagos ingoványban.
Aztán megláttam az elmegyógyintézet tetejét és téglafalát: az intézet egy mélyedésben épült, s
nálunk a városban tréfásan Bölcsek menhelyének nevezték.
A magas téglakerítés mentén – melynek tetejéből üvegdarabkák meredeztek – salakkal borított
út haladt. A sofőr – miután egy darabig keringett a fallabirintus körül – végül egy kis kapu előtt
megállt.
– Ez a 12-es szám.
Kellemetlenül érintett, amikor rájöttem, hogy a kapu, mely nyilván a Kraftstudt cég helyiségei -
be vezetett, valójában a Bölcsek menhelyéhez tartozik. „Vajon Kraftstudt már az elmebetegeket is
mozgósította, hogy mindenféle matematikai munkát végezzenek?” – gondoltam és elmosolyodtam.
A kapuhoz léptem és becsöngettem. Elég sokáig kellett várnom, aztán kinyílt a kapu, és megje-
lent egy bozontos hajú, a napvilágtól hunyorgó, sápadt ember.
– Parancsoljon, uram – fordult hozzám.
– Itt van a Kraftstudt matematikai cég? – kérdeztem.
– Itt.
– Önök hirdettek az újságban…
– Mi.
– Rendelést hoztam önöknek.
– Parancsoljon, fáradjon be.
A sofőrhöz fordultam, hogy várjon meg, és lehajolva beléptem a kapun. Az becsukódott mögöt-
tem, és vaksötétben találtam magam.
– Tessék utánam jönni. Óvatosan, itt lépcső van. Most balra… Megint lépcső. Most menjünk itt
föl.
Vezetőm, miközben ezeket mondta, a kezemet fogta, úgy vitt végig a sötét, kanyargós folyosón,
lépcsőn le, lépcsőn föl.
Végre valahonnan fölülről sárgás, bágyadt fény derengett, aztán fölmentünk egy meredek kő-
lépcsőn, és egy kis előcsarnokba jutottunk, melyet minden oldalról üvegfalak vettek körül.
A fiatalember gyorsan a válaszfal mögé lépett, eltolta, és egy széles pénztárablak-féle nyílt ki
előttem.
– Hallgatom – fordult hozzám az ablakon keresztül.
Olyan érzésem volt, mintha nem oda kerültem volna, ahova igyekeztem.
Ez a félhomály, ez a föld alatti labirintus, végül pedig ez a sejtelmes, ablaktalan helyiség – me -
lyet a mennyezetről lógó egyetlen villanyégő világított meg – egyáltalán nem hasonlított arra a
korszerű számítási központra, melyet elképzeltem, amikor elindultam ide.
Csak álltam, és tétován tekingettem körbe-körbe.
– Hallgatom, uram – ismételte meg a fiatalember kihajolva az ablakon.
 – Persze, persze! Ez volna a Kraftstudt cég számítási központjának a helyisége?…
– Ez, persze – szakított félbe, és hangjában nem kis méltatlankodás volt. – Már mondtam ön-
nek, hogy a Kraftstudt cég számítási központja itt van. Mi az ön feladata?
Zsebemből kihúztam a papírlapokat, melyekre az egyenleteket írtam, és benyújtottam neki az
ablakon.
– A parciális differenciálhányadossal megadott egyenletek lineáris közelítése – magyaráztam
bizonytalanul. – Szeretném, ha megadnák a numerikus megoldásukat, mondjuk, a megengedett
két hibahatáron belül… Nézze, ez a szóródási egyenlet, ez meg a rádióhullámok terjedési sebes -
ségének változásait írja le.
A fiatalember gyűrögette a papírlapomat, aztán hirtelen kijelentette:
– Minden világos. Mikorra kívánja a megoldást?
– Hogyhogy mikorra? – lepődtem meg. – Önnek kell megmondania, hogy mikorra tudják megol-
dani.
– Holnapra megfelel önnek? – kérdezte, és rám meresztette mélyfekete szemét.
– Holnapra?!
– Igen, holnapra. Mondjuk, tizenkét órára, legkésőbb egy órára…
– Te jó isten! Hát milyen számítógépük van, hogy ilyen gyorsan kiszámítják?
– Tehát holnap tizenkettőkor megkapja az eredményt. A díja négyszázötven márka. Készpénz-
ben.
Az összeg eléggé nagy volt. De ha számba vesszük, hogy a nagyon bonyolult egyenletek megol-
dását huszonnégy órán belül elvégzik, akkor olcsó. Ezért szó nélkül átadtam neki a pénzt a névje -
gyemmel együtt.
A fiatalember a föld alatti labirintuson keresztül a kijárathoz vezetett, majd megkérdezte:
– Vagyis ön Rauch professzor?
– Az vagyok. De miért kérdi?
– Csak úgy. Amikor megszerveztük számítási központunkat, számoltunk azzal, hogy előbb vagy
utóbb eljön hozzánk.
– Miért? – kérdeztem meglepetten.
– Hát ki mástól várhatnánk megrendelést ezen az isten háta mögötti helyen?
A válasz eléggé meggyőzőnek látszott.
El sem búcsúzhattam a fiatalembertől, mert a kapu becsukódott mögöttem.
Egész úton hazafelé ez a furcsa számítási központ járt az eszemben, mely ott van a Bölcsek
menhelye mellett. Hol és mikor találkoztam a Kraftstudt névvel?

2.
Másnap türelmetlenül vártam a napi postát. Amikor fél tizenkettőkor lakásom ajtaján megszólalt
a csengő, fölpattantam, és rohantam, hogy ajtót nyissak a postásnak. Meglepetésemre sápadt ar -
cú, vékonyka lány állt előttem, kezében hatalmas kék paksamétát tartott.
– Rauch professzor úr?
– Az vagyok.
– A Kraftstudt cég küldi ezt a csomagot. Tessék aláírni.
Vékony kezével benyúlt kabátja zsebébe, és felém nyújtotta az átadókönyvet. Az első lapon
egyetlen név volt: az enyém. Aláírtam, aztán borravalót adtam neki.
– De professzor úr! – pirult el, aztán valami viszontlátásra-félét motyogott és elment.
A csomaggal bementem a szobámba. Megnéztem az apró jelekkel írt kéziratok fényképmásola-
tait, és eleinte semmit sem értettem. Az elektronikus számítógéptől egészen mást vártam: hosszú
számoszlopokat, amelyek közül az egyikben a független változó értékeinek, a másikban pedig az
egyenlet gyökeinek kell lenniük.
De itt szó sem volt ilyesmiről.
Ezzel szemben megkaptam egyenleteim pontos megoldását! Kié az a kéz, melyet ilyen kiváló
matematikai elme vezet, és amely teljesen szabatosan – mindenféle közelítés nélkül – adta meg
egyenleteim gyökeit?
Átfutottam a lapokat, és egyre jobban megragadott a megoldás meghökkentő szépsége, a szá-
mítás éleselméjűsége és leleményessége. Az az ember, aki az egyenleteket megoldotta, hatalmas
matematikai tudás birtokában van; bármelyik élvonalbeli matematikus megirigyelhetné. A megol-
dás érdekében csaknem minden matematikai eszközt igénybe vett: a lineáris és nem lineáris dif-
ferenciál- és integrálegyenletek elméletét, a komplex változós függvények elméletét, a csoportel -
méletet, a halmazelméletet és így tovább, sőt a matematikának olyan fejezeteit is, melyeknek lát -
szólag semmi közük sem volt az adott feladathoz, így a topológiát, a számelméletet és a matema-
tikai logikát.
Csaknem fölkiáltottam elragadtatásomban, amikor – a sok tétel, mellékszámítás, képlet és
egyenlet eredményeként – végül megtaláltam magát a megoldást is, azt a matematikai képletet,
mely három teljes sort foglalt el.
De volt egy mindennél elegánsabb dolog is benne: ez az ismeretlen matematikus arról is gon-
doskodott, hogy ennek a hosszú képletnek megadja azt, amit a mi tudományunkban kifejező alak-
nak nevezünk. Megtalálta a közelítő, mégis nagyon pontos, rövid és világos matematikai formulát,
melyet csupa elemi algebrai és trigonometriai kifejezésekből állított össze.
Végül, egy kis beragasztott lapon, az egyenlet grafikus megoldását is közölte.
Többet kívánni lehetetlen volt. Az egyenlet – melyet szerintem megnyugtató módon nem lehe-
tett megoldani – látszólag mégis megoldódott.
Mikor a meglepetéstől meg az elragadtatástól ismét lélegzethez jutottam, másodszor is átolvas-
tam a képletekkel teleírt fényképmásolatokat. Most észrevettem azt is, hogy a matematikus mi-
lyen gyorsan, milyen apró jelekkel írta tele a lapokat, mintha minden másodperccel, minden milli -
méterrel takarékoskodni akart volna. Huszonnyolc lapot írt tele, én meg végiggondoltam, milyen
titáni munkát végzett. Próbáljanak meg huszonnégy óra leforgása alatt kézzel megírni egy hu -
szonnyolc lapos levelet az ismerősüknek, írjanak meg egy huszonnyolc lapos önéletrajzot, végül
próbáljanak meg bármilyen könyvből – nem gondolva a szavakra, nem tudatosítva a szavakat –
huszonnyolc lapot lemásolni, és meggyőződnek róla, hogy embertelenül nehéz munka. Ez pedig
egy nagyon bonyolult matematikai feladat megoldása volt. És egyetlen nap elég volt hozzá!
Néhány óra alatt újra meg újra végignéztem a teleírt lapokat, és egyre jobban elképedtem.
Hol talált ez a Kraftstudt ilyen matematikust? Milyen körülmények között dolgozik nála? Ki ez
az ember? Valamilyen ismeretlen zseni? Vagy talán olyan csodálatos emberi alkat, amilyen olykor-
olykor akad valahol a normális és nem normális határán? Talán valami unikum, akit Kraftstudtnak
sikerült a Bölcsek menhelyén fölkutatnia? A történelem ismer olyan véletlent, hogy valakiről az
elmegyógyintézetben derült ki: zseniális matematikus. Lehet, hogy ez a matematikus, aki ilyen
csillogóan oldotta meg feladatomat, ebbe az emberi kategóriába tartozik?
Álló nap ezek a kérdések foglalkoztattak.
A tény mégis tény: a feladatot nem géppel oldották meg; olyan ember fejtette meg, aki nagy -
szerű matematikai zseni, és akiről a világ semmit sem tud.
A következő napon – valamelyest higgadtabban – ismét átnéztem a megoldást, és úgy gyönyör-
ködtem benne, ahogyan az ember a jó muzsikában gyönyörködik. Olyan szép volt ez a munka,
olyan szabatos, olyan világos, hogy elhatároztam: megismétlem a kísérletet. Elhatároztam, hogy
újabb feladat megoldásával bízom meg a Kraftstudt céget.
Kiválasztottam azt az egyenletet, amely számomra mindig megfejthetetlen volt, sőt még olyan
alakra sem tudtam hozni, mely alkalmas lett volna a gépi megoldásra.
Ez az egyenlet is a rádióhullámok terjedési elméletéhez kapcsolódott, az eset azonban igen bo-
nyolult és specifikus, mert váltakozó sugárzásokról és olyan közegről volt benne szó, melynek tu -
lajdonságai a térben és időben változnak. Azok közé az egyenletek közé tartozott, amelyeket az
elméleti fizikusok gyakran leírnak pusztán kedvtelésből, hogy azután elfelejtsék, mert bonyolult-
ságuk miatt senki sem tudja hasznukat venni.
Amikor a téglafal kapuja kinyílt, ugyanaz a hunyorgó szemű fiatalember állt előttem. Amikor
meglátott, elmosolyodott.
– Van még egy feladatom… – kezdtem.
Bólintott, és mint az első alkalommal, most is a sötét folyosón keresztül vezetett abba az ablak-
talan, sivár helyiségbe.
Már ismertem a dörgést: odamentem ahhoz a pénztárablakféléhez, és átnyújtottam neki az
egyenletet.
– Önök ezeket a feladatokat nem géppel oldják meg?
– Amint látja – válaszolta, le sem véve a szemét az egyenletről.
– Az, aki az első feladatomat megoldotta, tehetséges matematikus – mondtam.
A fiatalember semmit sem válaszolt; belemélyedt a kéziratomba.
– Ő az egyetlen, vagy… – kérdeztem.
 – Valamilyen kapcsolatban van ez azzal, amire önnek szüksége van? A cég szavatolja…
De nem fejezte be mondatát, mert a nagy csöndet hirtelen éles jajkiáltás törte meg. Összerez -
zentem és füleltem. A kiáltás valahonnan a fal mögül jött, az üvegezett válaszfal mögül. Valaki ki-
áltott, helyesebben: följajdult, mintha embertelen kínvallatásnak vetették volna alá. A fiatalember
összegyűrte a feladatomat tartalmazó papírlapot, tekintetét a falra vetette, azután rám, majd ki-
szaladt az ablak mögül, megragadta a kezemet, és kivonszolt a kijárathoz.
– Mi ez? – kérdeztem lihegve a kijárati ajtónál.
– Az eredményt holnapután tizenkettőkor kapja meg – tért ki a válasz elől. -A pénzt a küldönc -
nek adja át.
És ezekkel a szavakkal faképnél hagyott a taxi előtt.

3.
Kell-e mondanom, hogy ez után az eset után teljesen elvesztettem a nyugalmam? Először azért,
mert képtelen voltam elfelejteni az iszonyú üvöltést, mely megrázta a Kraftstudt cég, a számítási
központ kő boltíveit. Másodszor azért, mert továbbra is hatása alatt voltam annak, hogy egyetlen
ember oldotta meg – huszonnégy óra alatt. Harmadszor azért, mert türelmetlenül vártam máso -
dik feladatom megoldását. Ha ezt is megoldják, akkor…
Két nap múlva reszkető kézzel vettem át a paksamétát a Kraftstudt cég küldöncétől. Ijedten
néztem arra a soványka teremtésre, aki előttem állt. Hirtelen jó gondolatom támadt.
– Fáradjon be, előkészítem a pénzt.
– Nem, nem szükséges – vonakodott, mintha félne –, megvárom itt…
– Csak jöjjön, mert még megfázik – mondtam, és csaknem erőszakkal tessékeltem be a szobá-
ba. – Bele kell néznem; tudnom kell, mire adom ki a pénzt.
A lány az ajtónak támasztotta a hátát, és tágra nyílt szemmel bámult rám.
– Nem szabad… – suttogta.
– Mit nem szabad?
– Bemenni a kliensek lakásába… Ez az utasítás, uram.
– Ne törődjön vele. Itt én vagyok a házigazda, és senki sem tudja meg, hogy benn volt nálam.
– Ó, uram… Ők mindent megtudnak, és akkor…
– És akkor? – kérdeztem, és közelebb léptem hozzá.
– Ó, ez olyan szörnyű…
Hirtelen sírva fakadt.
Kezemet a vállára tettem, ő azonban megfordult, és kisurrant az ajtón.
– Rögtön adja ide a hétszáz márkát, és megyek.
Feléje nyújtottam a pénzt; valósággal kitépte a kezemből.
Amikor fölbontottam a csomagot, csaknem fölkiáltottam elképedésemben. Néhány percig a
fényképmásolatok kötegét bámultam; nem akartam hinni a szememnek. Most nem az hökkentett
meg, hogy reménytelen egyenleteimet láthatólag megoldották. A legelképesztőbb az volt, hogy a
számításokat más kéz írta.
Egy másik zseniális matematikus! Egyébként ez még zseniálisabb volt, mint az első, mert öt-
venhárom lapnyi terjedelemben oldotta meg az egyenletet analitikus formában; százszor nehe-
zebb feladat, mint az első. Átfutottam az energikus, lendületes vonásokkal írt sorokat, megvizs-
gáltam az integrálokat, az összegeket, a variációkat meg a felsőbb matematika egyéb fejezeteinek
szimbólumait, és beleképzeltem magam abba az ismeretlen, különös matematikai világba, ahol a
bonyolultság elvesztette minden jelentőségét. Itt egyszerűen nem volt bonyolultság.
Az a matematikus, aki megoldotta második feladatomat, látszólag könnyebben végezte el mun-
káját, mint ahogyan mi kétjegyű számokat összeadunk vagy kivonunk.
Olvasás közben néhányszor félre kellett tennem a kéziratot, hogy belelapozzak egy-egy mate-
matikai kézikönyvbe vagy tankönyvbe, és ami a legmeglepőbb volt: ez a második matematikai zse-
ni kitűnően ismerte és értette mindazt, amit én ismertem és értettem, sőt ezenfölül sok egyebet is
tudott. Az képesztett el leginkább, hogy ügyesen hasznosította a legbonyolultabb matematikai té-
teleket és bizonyításokat. Matematikai logikája hihetetlen, értelme kimeríthetetlen, megoldási
módszere kifogástalan volt. Meggyőződésem, hogy ha minden idők legzseniálisabb matematikusai
– Newton, Leibniz, Gauss, Euler, Lobacsevszkij, Weierstrass, Hilbert és sokan mások – látták vol-
na ennek a feladatnak a megoldását, legalább annyira csodálkoztak volna, mint én.
A tény mindenesetre tény: a második feladatot szebben és elegánsabban oldották meg, mint az
elsőt. Végigolvastam a kéziratot, majd – mint aki elvesztette valóságérzékét – erőtlenül és elgon-
dolkozva bámultam magam elé még sokáig.
Honnan szerezte Kraftstudt ezeket a matematikusokat? Most meg voltam győződve róla, hogy
nem két vagy három matematikusa van, hanem valójában egész brigádja. Mert hogyan alapítha-
tott volna céget két-három emberrel? Hogyan sikerült az egész? Miért van a cég helyisége a bo -
londokháza mellett? Kicsoda és miért kiáltott a fal mögött olyan embertelen hangon?
„Kraftstudt, Kraftstudt” – járt folyton az eszemben. Hol és mikor találkoztam ezzel a névvel? Mi
rejtőzik mögötte? Föl s alá járkáltam a szobámban, a fejemet dörzsölgettem, és igyekeztem visz-
szaemlékezni, mit tudhattam Kraftstudtról.
Ezután ismét nekiültem a zseniális matematikai kéziratnak, gyönyörködtem a tartalmában,
részletesen átböngésztem, elmélyedtem a közbenső tételek, képletek bizonyításában. Hirtelen föl-
pattantam. Azért pattantam föl, mert váratlanul megint eszembe jutott a szörnyű, embertelen ki-
áltás – és ezzel együtt Kraftstudt neve is.
Ez a képzettársítás nem volt véletlen. Ennek éppen így kellett történnie. A megkínzott ember
iszonyú üvöltése és Kraftstudt! Ez a két dolog elválaszthatatlan. A második világháború idejében
egy bizonyos Kraftstudt volt a vizsgálóbíró a grazi hitlerista koncentrációs táborban. A nürnbergi
pör második menetében az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények miatt ítélték el. Kínzás
és gyilkosság miatt szabták ki rá az életfogytiglani börtönbüntetést. Ezután azonban sehol sem-
mit nem lehetett róla hallani.
Ennek az embernek az újságokban kinyomtatott arcképét jól megjegyeztem magamnak; az SS
obersturmführeri egyenruháját viselte, cvikkert hordott, kövérkés, joviális arca és tágra nyílt, cso-
dálkozó szeme volt. Senki sem akarta elhinni, hogy ez a barátságos arcú ember a hitleri kínzó-
kamrák hóhéra lehetett. Egyébként a fényképet a nyomozati jelentés és a tanúk részletes vallo -
másai kommentálták. Kraftstudt valóban hóhér volt.
Mi történt vele a pör után? Nem bocsátották-e szabadon mostanában, mint annyi más háborús
bűnöst?
De hogy jön ide a matematika? Hol itt a kapcsolat? Hóhér-vizsgálóbíró és a differenciál- meg
integrálegyenletek zseniális megoldása?
Gondolataim lánca ezen a ponton szétszakadt; erőtlennek éreztem magam arra, hogy ezt a két
láncszemet összekapcsoljam. Hiányzott egy láncszem, valami titok lappangott itt, és ezt spekulá-
cióval képtelen voltam megfejteni.
Sokat törtem a fejemet, és sokszor megkíséreltem Kraftstudtot kapcsolatba hozni a Bölcsek
menhelyével meg a tehetséges matematikusok brigádjával, de sikertelenül. Aztán itt van ez a
lányka, aki azt mondta: „Ők mindent megtudnak…” Milyen félénk, mennyire megfélemlítették!
Néhány napos kínos töprengés után végül is arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell fej-
tenem a titkot, különben megbolondulok.
Mindenekelőtt elhatároztam, hogy megbizonyosodom róla: a Kraftstudt matematikai cégnek ez
a Kraftstudtja azonos-e a háborús bűnössel, a grazi koncentrációs tábor vizsgálóbírójával.

4.
Amikor harmadízben jelentem meg a Kraftstudt cég alacsony kapujánál, éreztem, hogy most vala-
mi olyan történik majd, ami nagy hatással lesz az életemre. Nem tudom, miért, de elküldtem a ta -
xit, és csak akkor csöngettem be, amikor a kocsi megfordult és elment.
Úgy rémlett, hogy az az öreges, gyűrött arcú fiatalember már várt rám. Nem tudni, miért, egy-
ből megragadta a kezemet, és egyetlen kérdésemre sem válaszolva, végigvezetett a sötét alagso -
ron, ugyanabba a fogadóhelyiségbe, amelyben már két alkalommal voltam.
– Nos, most mivel jött? – kérdezte gúnyosan.
– Személyesen szeretném látni Kraftstudt urat – mondtam halkan.
– Valami kifogása van a cégünk ellen, professzor úr? – kérdezte.
– Kraftstudt urat szeretném látni – ismételtem makacsul, és igyekeztem nem belenézni nagy,
fekete szemébe, melynek mélyén most gonosz, csúfondáros tüzek villantak.
– Az ön dolga. Ehhez nekem nemigen van közöm – szólalt meg, miután kiálltam átható, kutató
tekintetét. – Várjon itt.
Az egyik ajtón az üvegfal mögé lépett, és nem is tért vissza egy jó félóráig.
Majdnem elaludtam; aztán váratlanul zajt hallottam a sarokban, és a félhomályban hirtelen
megjelent egy fehér köpenyes ember, a kezében sztetoszkópot tartott. „Orvos – villant az agyam-
ba. – Most megvizsgál és kifaggat. Valóban szükség van erre ahhoz, hogy láthassam Kraftstudt
urat?”
– Jöjjön – mondta parancsoló hangon az orvos.
Én meg mentem utána, és egyáltalán nem fogtam föl, mi történhet még velem, és hogy mi vég -
re kezdtem bele ebbe az egész históriába. Beléptünk az üvegfalon levő ajtón, hosszú folyosón kö -
vettem a fehér köpenyes embert; a folyosót – mely magas, masszív ajtóban végződött – a napfény
valahonnan föntről világította meg. Az orvos megállt.
– Várjon itt. Kraftstudt mindjárt fogadja önt.
Az orvos mintegy öt perc múlva jelent meg ismét. Szélesre tárta az ajtót, és néhány másodper-
cig fekete árnyékként állt a ragyogó nappali fényben.
– Tessék, tessék – mondta olyan hangon, mint aki sajnálkozik amiatt, ami még következik.
Engedelmesen követtem. Nagy, világos ablakos pavilonba léptünk be; néhány percig csak áll-
tam, és igyekeztem szétnézni a hatalmas, világos helyiségben. Dermedtségemből éles hang rez -
zentett föl:
– Jöjjön ide, Rauch professzor!
A hang irányába fordultam, és megláttam Kraftstudtot – mély, fonott karosszékben ült azt a
Kraftstudtot, akit az újságokban közölt fényképekről ismertem.
– Találkozni óhajtott velem? – kérdezte; nem is üdvözölt, nem is állt föl karosszékéből. – Mivel
szolgálhatok?
Sebtében összeszedtem magam, nyeltem egyet, és egészen közel léptem ahhoz az asztalhoz,
amely mögött Kraftstudt ült.
– Tehát ön foglalkozást változtatott? – kérdeztem, és farkasszemet néztem vele.
Megöregedett az elmúlt tizenöt esztendőben, kövér arca megráncosodott, és petyhüdt redők
lógtak élesen kiugró pofacsontja körül.
– Mire gondol, professzorom? – adta vissza a kérdést, és nagyon figyelmesen nézett rám.
– Arra gondoltam, Kraftstudt úr, helyesebben abban reménykedtem, hogy ön még most is…
– Ja, vagy úgy! – hahotázott Kraftstudt. – Más időket élünk, Rauch. Más időket.
– Hát a törvény?
– Kedves professzorom! A törvényre csak akkor és annak van szüksége, aki hasznot húzhat be -
lőle. Most más idők járnak, és más forrásai vannak a haszonnak is. Következésképpen a törvények
is mások. Egyébként engem nem az érdekel, hogy ön miként vélekedik a törvényről, hanem az,
hogy milyen okok hozták önt hozzám.
– Kraftstudt úr, amint ön azt sejtheti, valamit konyítok a matematikához, elsősorban a modern
matematikához. Nos, először azt hittem, hogy ön közönséges számítási központot szervezett, me -
lyet elektronikus számítógépekkel rendezett be. Két alkalommal győződhettem meg róla, hogy
nem így van. Önnél a matematikai feladatokat emberek oldják meg. És zseniális módon oldják
meg. Ami pedig a legfurcsább, hihetetlenül gyorsan, emberfölöttien gyorsan. Ha megengedi,
azért bátorkodtam idejönni, hogy megismerkedjem az ön matematikusaival, akik nyilván nem
mindennapi emberek.
Kraftstudt eleinte mosolygott, később halkan, majd egyre hangosabban nevetett.
– Mit nevet, Kraftstudt úr? – keltem ki magamból. – Talán olyan nevetségesnek és ostobának
tartja a kívánságomat? Vajon akad-e olyan józan gondolkodású ember, főképp ha matematikus, aki
ne lepődnék meg, amikor meglátja ezeket a megoldásokat, melyeket az ön cége készített az én
megrendelésemre?
– Máson nevetek, Rauch. Az ön vidékies korlátoltságán nevetek, hogy ön, a professzor, városá -
nak nagyra becsült embere, aki mindig elképeszti tudásával az éretlen lánykákat meg a vénasszo-
nyokat, milyen reménytelenül elmaradt a korszerű, gyorsan fejlődő tudománytól!
A volt hitlerista vizsgálóbíró arcátlansága megdöbbentett.
– Ide figyeljen, uram! – kiáltottam rá. – Tizenöt esztendővel ezelőtt az ön szakmája az volt, hogy
ártatlan embereket izzó vassal kínozzon. Milyen jogon merészel ön korszerű tudományról fecseg-
ni? Hát ha tudni akarja, azért jöttem, hogy megtudjam, milyen eszközökkel kényszeríti az önnek
alárendelt tehetséges embereket arra, hogy huszonnégy óra alatt végezzenek el olyan munkát,
melynek elvégzéséhez az emberi szellemnek huzamos időre, néhány esztendős erőfeszítésre, ta-
lán egy egész életre van szüksége. Nagyon örülök, hogy önt itt találtam. Nem hiszem, hogy meg -
ismerkedésünk önnek örömet fog szerezni.
Kraftstudt fölállt, és szemöldökét összeráncolva hozzám lépett.
 – Figyeljen ide, Rauch. Ajánlom önnek, hogy ne mérgesítsen föl. Tudtam, hogy előbb vagy
utóbb eljön hozzám. Arra azonban nem számítottam, hogy a szobámban műkedvelő detektívet ját-
szó idióta tudóst találok majd. Megvallom, arra vártam, hogy önben szövetségesre és segítőtársra
lelek.
– Hogyhogy?! – ordítottam. – Előbb magyarázza meg, mit csinál azokkal az emberekkel, akik a
hasznot hozzák önnek!
Kraftstudt halvány égszínkék szeme összeszűkült a cvikkere mögött. Az volt az érzésem, hogy
úgy néz rám, mint valami tárgyra, melyet esetleg meg akar vásárolni.
– Tehát ön azt akarja, hogy megmagyarázzam, miként dolgozik a cégünk? Vagyis önnek kevés,
hogy azt a két hülye feladatát úgy megoldottuk, ahogyan az ilyen feladatokat a XX. században
meg kell oldani? Tehát ön a saját bőrén akarja megtapasztalni, mit jelent az ilyen feladatok meg -
oldása? – sziszegte.
– Nem hiszem, hogy egyetlen ember, bármilyen tehetséges is, jószántából képes volna huszon-
négy órán vagy kétszer huszonnégy órán át kényszermunkát végezni. Az ön hírneve is erről ta-
núskodik. Ráadásul volt szerencsém hallani, hogyan üvöltött az ön egyik munkatársa…
– Elég! – ordított rám Kraftstudt. – Végül is nem én kértem, hogy eljöjjön hozzám. De ha már el-
jött, és ilyen indulatokkal, akkor ön hasznunkra lesz, akár akarja, akár nem.
Észre sem vettem, hogy az orvos, aki Kraftstudt szobájába vezetett, egész idő alatt a hátam
mögött állt. A cég feje intett neki, és az orvos izmos keze rátapadt az arcomra, erősen befogta a
számat, a következő pillanatban egy vattadarabot nyomott az orromhoz; egy szippantás, és el-
vesztettem az eszméletemet.

5.
Magamhoz tértem, de még sokáig nem határoztam el magam arra, hogy kinyissam a szemem. Kö-
rülöttem emberi hangokat hallottam. Hevesen vitatkoztak valamin. Hozzáértő tudományos vita
volt, melynek tartalma jó ideig nem jutott el a tudatomig. Ám ahogyan egyre jobban világosodott
az agyam, ki tudtam venni a mondatok értelmét.
– Heinrichnek egyáltalán nincs igaza. Végeredményben az impulzussorozat, melyet az akarati
központok neuronjai keltenek, nem ötven egyenlő intervallumú lökésből tevődik össze, és nem is
egyenlő impulzuscsoportok ötperiódusú rezgéséből. Nikols kísérletei tegnap ezt megnyugtatóan
igazolták.
– Nos, a te Nikolsod nem bizonyíték. Ha tudni akarod, az impulzussorozat kódolása nagyon
egyéni. Az akarati központokban keltett impulzusok egyénenként egészen mások lehetnek. Példá-
ul az a gerjesztett rezgőkör, mely Nikolsnak olyan gyönyörűséget szerez, engem megsüketít. Ha
belépek ebbe a rezgőkörbe, olyan érzésem támad, mintha a fülembe csövet dugnának, és azon ke-
resztül repülőgépmotorok dübörgését hallanám.
– Ennek ellenére az agy idegközpontjainak tevékenységi ritmusa sok esetben közös vonásokat
mutat. Voltaképpen ezzel játszogat a tanítómesterünk is.
– Játszogat, de nem nagyon – mondta valaki fáradtan. – Eddig az ügy nem jutott túl a matemati-
kai elemzés stádiumán.
– Ez idő kérdése. Ebben az esetben a közvetett kísérleteknek nagyobb jelentőségük van, mint a
közvetleneknek. Senki sem mer az ember agyába elektródát helyezni és úgy vizsgálni, milyen im-
pulzusok keletkeznek ott, mert megkárosítaná az agyat, következésképpen magukat az impulzu-
sokat is. Más dolog, ha az embernek van olyan oszcillátora, melynek impulzusmodulációját tág
határok között lehet változtatni. Ez lehetővé teszi olyan kísérletek elvégzését, melyek semmikép-
pen sem károsítják az agyat.
– Mit is mondjak erre? – szólalt meg ismét az a fáradt hang. – A te magyarázatodat megcáfolja
Chorin meg Voigt esete. Chorin tíz másodpercre rá meghalt, hogy behelyeztük abba a modulált
frekvenciájú mezőbe, melyben tíz – hétszáz hertzes frekvenciájú – feszültséglökés követte egy-
mást, öt másodpercenként tíz periódusban. Voigt úgy üvöltött kínjában, hogy az oszcillátort mind-
untalan ki kellett kapcsolni. Fiúk, ti megfeledkeztek a neurokibernetikának arról az alaptételéről,
mely szerint az emberi szervezet ideghálózatában igen sok hurokelágazás van. Az ezeken áthala-
dó impulzusoknak sajátos frekvenciájuk van, és önkódolásuk is jellegzetes. Elég, ha valamelyik
körfolyamat rezonanciát kap, a gerjesztett rezgőkör máris nem valós állapotot teremt. Ha szabad
így kifejeznem magam, az orvos sötétben tapogatózik. És az, hogy mi még élünk, az puszta vélet -
len.
 Kinyitottam a szemem. A helyiség, amelyben feküdtem, nagy kórteremre emlékeztetett, ahol a
betegágyak a fal mellett helyezkedtek el. Középen nagy asztal állt, mely tele volt ételmaradékkal,
üres konzervdobozzal, cigarettacsutkával, papírszelettel. Az egészet homályos villanyfény világí-
totta meg. Föltámaszkodtam a könyökömre, és körülnéztem. A beszélgetés hirtelen elcsöndesült.
– Hol vagyok? – kérdeztem, és végigjártattam a tekintetemet a rám bámuló arcokon.
Hallottam, hogy valaki mögöttem ezt suttogta:
– A jövevény magához tért…
– Hol vagyok? – ismételtem meg a kérdést hirtelen.
– Nem tudja talán? – kérdezte egy fiatalember, aki tőlem jobbra alsóneműben ült az ágyon. – Ez
a Kraftstudt cég, alkotónk és tanítómesterünk cége.
– Alkotójuk és tanítómesterük? – törtem ki, és megdörzsöltem a homlokom. – Hogyan volna a
tanítómesterük, amikor valójában háborús bűnös?
– Bűnösség? Ez viszonylagos fogalom. Minden attól a céltól függ, melynek érdekében az ember
cselekszik. Ha a cél üdvös, minden cselekedet helyes – oktatott ki jobb oldali szomszédom.
Meglepett kíváncsisággal néztem a vulgáris machiavellizmusnak erre a defetista képviselőjére.
– Hol tett szert erre a bölcsességre, fiatalember? – fordultam feléje.
– Kraftstudt úr a mi alkotónk és tanító-mesterünk! – ismételték egymást túlkiabálva a helyiség-
ben levők
„Úgy látszik, valóban a Bölcsek menhelyére kerültem” – gondoltam szomorúan.
– Fiúk, nektek valami bajotok van, ha így beszéltek – mondtam, és végignéztem rajtuk.
– Fogadjunk, hogy az új matematikus a kilencszáz-kilencszázötven hertzes impulzusmezőben
fekszik! – kiáltotta a következő ágyon ücsörgő kövér fickó.
– Vagy attól beteg talán, hogy az egyenletesen gyorsított impulzusfrekvencia nem több száz-
negyven hertznél – mondta egy másik.
– A kódolást át lehetne állítani nyolc impulzus per másodpercre úgy, hogy minden sorozat után
két másodperces intervallum legyen.
– Meggyőződésem, hogy az újonc éhséget fog érezni, ha a gerjesztett impulzussor százhárom
hertzes lesz, és az impulzusok nagysága logaritmikusan növekszik.
Ez még annál is rosszabb volt, amit el tudtam képzelni. Teljesen nyilvánvaló, hogy mindnyájan
elmebetegek. Csak egy körülmény döbbentett meg: mindnyájan ugyanarról beszéltek, ilyen meg
olyan kódolásokról, ilyen meg olyan impulzusokról – és mindezt az én érzéseimmel, benső vilá-
gommal kapcsolatban. Körülállták, és egyenesen a szemem közé néztek közben számokat kiabál-
tak, modulációim meg áramerősségeket emlegettek, azt jósolgatva, hogyan fogok viselkedni az
oszcillátor alatt meg a lemezek között, és hogy milyen oszcillátor teljesítményre lesz szükségem.
Könyvekből tudtam, hogy az elmebetegekkel mindenben egyet kell érteni, ezért elhatároztam,
hogy nem szállók vitába velük, és úgy beszélek hozzájuk, mintha én is olyan volnék, mint ők.
Ezért – amilyen szelíden csak tudtam – a szomszédomhoz fordultam, ahhoz, aki a jobb oldali
ágyon ült. Őt sokkal normálisabbnak láttam, mint a többit.
– Mondja, kérem, miről fecsegnek ezek itt? Ezekben a dolgokban én teljesen laikus vagyok. Mi-
féle kódok, impulzusok, neuronok, gerjesztés…
Az egész szoba hangos nevetésre fakadt. A hahotázás még akkor is folytatódott, amikor fölhá -
borodva fölálltam, hogy rájuk ripakodjak.
– Tizennégyes rezgőkör! Nyolcvanöt hertzes frekvencia! Dühkitörés! – kiáltotta valaki, és még
viharosabban röhögtek.
Akkor visszaültem az ágyamra, és vártam, hogy megnyugodjanak. Elsőnek a jobb oldali szom-
szédom tért magához. Odalépett hozzám, leült mellém, és egyenesen a szemembe nézett.
– Igaz volna, hogy te valóban semmit sem tudsz?
– Becsületszavamra semmit, semmit sem tudok. Egyetlen mukkot sem értek abból, amit beszél-
tek.
– Becsületszavadra?
– Becsületszavamra.
– Akkor jó. Hiszünk neked, noha ez nagyon ritka eset. Denis, állj föl, és mondd el a jövevény-
nek, miért vagyunk mi itt.
– Igen, Denis, állj föl, és mondd el neki. Hiszen neki is éppen olyan boldognak kell lennie, mint
amilyenek mi vagyunk.
– Boldognak? – kíváncsiskodtam. – Ti talán boldogok vagytok?
 – Hát persze! Természetesen! – kiáltották mindnyájan. – Hiszen mi megértettük önmagunkat. A
legnagyobb emberi boldogság: megismerni önmagunkat.
– És azelőtt nem ismertétek önmagatokat? – kérdeztem kíváncsian.
– Persze hogy nem. Az emberek nem ismerik önmagukat. Az emberek csak a neurokibernetika
törvényei által ismerhetik meg önmagukat.
– Hála tanítómesterünknek! – kiáltotta valaki.
– Hála tanítómesterünknek! – ismételték gépiesen mindnyájan.
Az az ember lépett hozzám, akit Denis-nek hívtak. Leült velem szemben az ágyra, és tompa, fá-
radt hangon kérdezte:
– Milyen képesítésed van?
– Fizikatanár vagyok.
– Ismered a biológiát?
– Nagyon fölületesen.
– A lélektant?
– Még gyöngébben.
– Az idegélettant?
– Egyáltalán nem ismerem.
– A kibernetikát?
– Homályos elképzeléseim vannak róla.
– A neurokibernetikát és a biológiai szabályozás általános elméletét?
– Fogalmam sincs róla.
A helyiségben az elképedés hangjait lehetett hallani.
– Ez baj – mormogta tompán Denis. – Nem érti meg.
– Csak mondja! Igyekszem megérteni.
– Majd megérti az első húsz oszcillátorszeánsz után! – kiáltotta valaki.
– Én az első öt után megértettem! – ordította egy másik.
– Még jobb lesz, ha kétszer beültetjük a lemezek közé.
– Teljesen mindegy, Denis, mondja csak – sürgettem. Valamiként baljósnak találtam a helyzetet.
– Nos, te újonc, tudod-e, mi az élet?
Sokáig ültem némán, és néztem Denist.
– Az élet nagyon bonyolult természeti jelenség – mondtam végül is.
Valaki hangosan felröhögött. Utána egy másik is. Aztán a többi is egymás után. A kórterem
minden lakója úgy nézett rám, mint olyan emberre, aki illetlen ostobaságokat beszél. Csak Denis
nézett rám szemrehányóan és fejcsóválva.
– Rosszul áll az ügyed. Sokat kell tanulnod – mondta.
– Ha valami helytelent mondtam, magyarázd meg.
– Magyarázd meg neki, Denis, magyarázd meg! – kiabálták mindenfelől.
– Jól van. Figyelj ide. Az élet kódolt elektrokémiai impulzusok szakadatlan körfolyamata a szer-
vezet neuronjaiban.
Elgondolkodtam. Impulzusok körfolyamata a neuronokban. Valahol mintha már hallottam volna
valami hasonlót.
– Tovább, Denis, tovább!
– Minden érzeted, melyekből szellemi éned lényege összeáll, olyan elektrokémiai impulzus,
mely az ingerfölvevő szervtől az agy felsőbb szabályozóiba jut, onnan pedig a földolgozás után a
végrehajtó szervekhez kerül.
– Magyarázd tovább!
– A külső világ minden ingere az idegpályákon jut el az agyba. Az érzetek kódjuk alakjában és
frekvenciájukban különböznek egymástól, sőt terjedési sebességükben is. Ez a három paraméter
határozza meg az érzet minőségét, intenzitását és időtartamát. Megértetted?
– Tételezzük föl.
– Következésképpen az élet az idegeidben kódolt információk mozgása. Sem több, sem keve-
sebb. A gondolkodás sem egyéb, mint modulált frekvenciájú információk mozgása az idegpályá-
kon az idegrendszer központi területén, az agyban.
– Ezt nem értem – vallottam be.
– Az agy például sok tízezer neuronból áll, és ezek a neuronok hasonlítanak az elektromos jelfo-
góhoz. A neuronok kötegesen és gyűrűsen rostokká egyesülnek. Az ingerület az idegrostokon jut
el egyik helyről a másikra, egyik neuroncsoporttól a másikhoz. Az ingerületeknek ez a vándorlása
az értelem.
A dolog egyre furcsább lett.
– Semmit sem fog addig megérteni, míg az oszcillátor alá vagy a lemezek közé nem helyezzük!
– kiáltozták körös-körül.
– Jó, tegyük föl, hogy igazad van. De mi következik ebből? – kérdeztem Denis-től.
– Az, hogy az életet nagyon hasznossá lehet tenni. Olyan impulzusadó segítségével, mely a neu-
ronegységekben a szükséges kódolású impulzusokat kelti. Ennek óriási gyakorlati jelentősége
van.
– Magyarázd meg, milyen jelentősége van – suttogtam, és éreztem, hogy most olyasmit tudok
meg, mely fölfedi előttem a Kraftstudt cég tevékenységének lényegét.
– Mindennél jobban megvilágítja ezt a matematikai tevékenység ösztönzésének példája. Ma-
napság az elmaradott országokban úgynevezett elektronikus számítógépeket szerkesztenek. A re-
lék vagy jelfogók száma, melyekből ezeket a gépeket összeállítják, nem haladja meg az öt-tízez -
ret. Az emberi agy körülbelül egy milliárd ilyen jelfogónak felel meg, matematikai lehetőségei te -
hát jóval nagyobbak. Soha senki nem képes olyan gépet szerkeszteni, amelynek ennyi jelfogója
volna.
– Na és aztán?
– Hát az, hogy sokkal hasznosabb matematikai feladatok megoldására olyan készüléket hasz-
nálni, amelyet maga a természet alkotott, vagyis ezt itt – Denis a homloka közepére mutatott –,
mint drága és nyomorúságos gépet szerkeszteni.
– De a gép gyorsabban dolgozik! – kiáltottam föl. – A neuron, amennyire tudom, másodpercen-
ként legföljebb kétszázszor gerjeszthető, az elektromos jelfogó pedig több milliószor másodper-
cenként. Ezért a gyorsan dolgozó gép hasznosabb.
Az egész kórterem hangos nevetésre fakadt. Csak Denis maradt komoly.
– Ez nem így van. A neuronok is tetszés szerinti frekvenciával gerjeszthetők, ha elég nagy rez -
gésszámú gerjesztő áramot vezetünk hozzájuk. Ehhez olyan elektrosztatikus generátorra van
szükség, amely impulzusadóként működik. Ha az agyat ilyen oszcillátor hatásmezejébe helyezzük,
akkor az agyat a kívánt sebességgel lehet dolgoztatni.
– Tehát Kraftstudt cége ezzel a módszerrel dolgozik! – kiáltottam föl, és talpra ugrottam.
– Ő a mi tanítómesterünk! – ordították egyszerre. – Mondd te is, jövevény! Ő a mi tani tómeste-
rünk!
– Ne zavarjátok a megértésben – kiáltott rájuk hirtelen Denis. – Majd eljön az ideje annak is, és
ő is megérti, hogy Kraftstudt úr a mi tanítómesterünk. Még semmit sem tud. Figyelj tovább, te
újonc! Minden érzetnek megvan a maga kódja, intenzitása és időtartama. A boldogság frekvenciá-
ja ötvenöt hertz, száz másodpercenként, száz impulzusonként két kódcsoportot számítva. A bol-
dogtalanság frekvenciája hatvankét hertz, és az áramlökések között az intervallum egytized má-
sodperc. Az öröm frekvenciája negyvenhét hertz, mely az impulzusok intenzitásának megfelelően
növekszik. A szomorúság frekvenciája kétszázhárom hertz, a betegségé huszonhárom hertz, a
szerelemé tizennégy hertz, a költői hangulaté harmincegy, a haragé nyolcvanöt, a fáradtságé ti-
zenhét, az álmosságé nyolc hertz és így tovább. Az ilyen frekvenciájú kódolt impulzusok specifi-
kus idegrostokon mozognak, ennek következtében az ember mindent érez, amit itt fölsoroltam.
Ilyen érzeteket impulzusadóval is kelthetünk, és ezt az impulzusadót tanítómesterünk készítette.
Ő nyitotta föl a szemünket arra, hogy lássuk, milyen az élet. Őelőtte az emberek sötétségben él-
tek, és semmit sem tudtak önmagukról…
Zúgott a fejem ezektől a fölvilágosításoktól. Mindez vagy lázálom, vagy olyasmi, ami valóban új
fejezetet nyitott az emberiség életében. Egyelőre azonban nem tudtam eligazodni a dolgokon. A
fejem még kába volt attól a narkózistól, amit Kraftstudt szobájában kaptam. Hirtelen nagyon ki-
merültnek éreztem magam; végigdőltem az ágyon, és lehunytam a szemem.
– A hetes vagy nyolcas frekvenciasávban van. Aludni akar! – kiáltotta valaki.
– Hadd aludjon. Holnap majd belekóstol az életbe. Holnap az oszcillátor alá helyezik.
– Nem, holnap a spektrumát állapítják meg. Kiállítják a kartotékját. Lehet, hogy valamiben kü -
lönbözik a normától.
Ez volt az utolsó mondat, amit még hallottam. Elaludtam.
6.
Az az ember, akivel másnap találkoztam, eleinte rokonszenvesnek és értelmesnek látszott. Amikor
a cég főépületének első emeleti szobájába vezettek, széles mosollyal üdvözölt, és kitárt karral lé -
pett elém.
– Ó, Rauch professzor, mennyire örvendek, hogy látom!
– Jó napot – köszöntöttem tartózkodóan. – Kihez van szerencsém?
– Nevezzen egyszerűen Boltznak, Hans Boltz vagyok. Főnökünk meglehetősen kellemetlen fel-
adattal bízott meg: bocsánatot kell kérnem öntől az ő nevében.
– Bocsánatot? Elképzelhető, hogy az ön főnökét lelkiismeret-furdalás gyötri?
– Nem tudom. Igazán nem tudom, Rauch. Mindazonáltal bocsánatot kér azért, ami önnel tör-
tént. Megharagudott. Nem szereti, ha a múltjára emlékeztetik.
– Márpedig én igazán nem azért kerestem föl – mosolyodtam el hogy fölemlegessem neki a
múltat. Engem, kérem, más érdekelt. Meg akartam ismerkedni azokkal az emberekkel, akik olyan
ragyogóan oldották meg…
– Foglaljon helyet, professzor. Éppen erről akarok én is beszélni önnel.
Leültem az odakészített székre, és figyeltem a mosolygó Boltz urat, aki szemben velem, egy
széles íróasztal mögött helyezkedett el. Tipikusan északi német volt, az arca hosszúkás, a haja
szőke, a szeme nagy és kék. A kezében cigarettatárcát forgatott.
– Itt, a főnöknél, én vezetem a matematikai osztályt – mondta.
– Ön? Ön matematikus?
– Afféle. Mindenesetre konyítok valamit ehhez a tudományhoz.
– Tehát az ön közvetítésével megismerkedhetem azokkal, akik megoldották az egyenleteimet…
– Már meg is ismerkedett velük, Rauch – világosított föl Boltz.
Értetlenül bámultam rá.
– Ön velük töltötte az egész tegnapi napot és a mai éjszakát.
Eszembe jutott a kórterem, melyben azok az emberek impulzusokról meg kódokról fantáziál-
tak.
– Arról akar meggyőzni, hogy ezek az elmebetegek egyúttal zseniális matematikusok, akik
megoldották az én Maxwell-egyenleteimet?
Nem vártam válaszra, elnevettem magam.
– Valóban matematikusok is. Az ön legutolsó feladatát az a bizonyos Denis oldotta meg. Az, aki
tegnap este önnek leckét adott a neurokibernetikából.
– Ebben az esetben – mondtam egy kis gondolkodás után – le kell mondanom arról, hogy bár-
mit is megértsek. Talán ha ön megmagyarázná.
– Szívesen, Rauch. De csak azután, ha ezt itt elolvasta – nyújtott felém egy friss hírlapot Boltz.
Lassan szétnyitottam az újságot, majd hirtelen fölpattantam a székről. Az első lapon saját ma-
gamat láttam… a saját arcképemet fekete keretben. Arcképem alatt hatalmas betűkkel ez volt ír-
va: Doktor Rauch fizikaprofesszor tragikus halála.
– Mit jelent ez, Boltz? Miféle komédia ez?! – kiáltottam.
– Nyugodjon meg, kérem. Nagyon egyszerű a dolog. Tegnap este, amikor ön hazafelé indult a
tó körül tett sétájából, a Bölcsek menhelyéről kiszökött két őrült önre vetette magát; megölték
önt, testét megcsonkították, és a folyóba vetették. Ma reggel találtak önre a gátnál. Az ön ruhája,
tárgyai és személyi okmányai igazolják, hogy akit ott találtak, az ön. A rendőrség nyomozott a
Bölcsek menhelyén, és az ön tragikus halálát illetőleg minden körülmény tisztázódott.
Végignéztem a ruhámon, belenyúltam a zsebeimbe, és meggyőződhettem róla, hogy idegen
ruha van rajtam, a személyi okmányaim pedig eltűntek.
– De hiszen ez arcátlan hazugság, csalás, aljasság és…
– Persze, persze. Teljesen egyetértek önnel. De mit tegyünk, Rauch, mit tegyünk? A Kraftstudt
cég ön nélkül válságos helyzetbe kerül, mondhatnánk: csődbe. Rengeteg megrendelést kaptunk.
Mind hadi-érdekű és nagy értékű. Számítani kell, számítani, számítani. A hadügyminisztérium ré-
szére végzett első munkák után valósággal elhalmoztak matematikai feladatokkal.
– És önök azt akarják, hogy olyan legyek én is, mint az önök Denise meg a többiek?
– Nem. Természetesen nem, Rauch.
– És milyen célból fundálták ki ezt az egész micsodát?
– Önre matematikatanárként van szükségünk.
 – Tanárként?
Ismét talpra ugrottam. Boltz cigarettára gyújtott, és engem is megkínált, átnyúlva az asztalon.
Leültem, és semmit sem értettem.
– Matematikusokra van szükségünk, Rauch. Nélkülük semmire sem megyünk.
Némán meredtem Boltzra, akit most már nem találtam olyan rokonszenvesnek, mint eleinte.
Világos, szinte személytelen arcán az állatiasság halvány vonásait véltem fölfedezni; ezek a voná-
sok alig észrevehetően telepedtek rá az arcára, amely első pillantásra olyan tisztának és nyíltnak
látszott.
– És ha nem vállalkozom rá? – kérdeztem.
– Nagyon kellemetlen volna. Attól tartok, akkor önt is a… számítóink közé kellene sorolnunk.
– És az olyan rossz volna? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta Boltz keményen, és fölállt. – Ez azt jelentené, hogy életét a Bölcsek menhe-
lyén fejezné be.
Boltz föl és alá járkált a szobában, és prelegáló hangon folytatta:
– Az emberi agy számítóképessége százezerszer nagyobb, mint bármelyik elektronikus számító-
gépé. Az agykéreg milliárdnyi matematikai sejtje plusz a segédkészülékek, az emlékezet, a késlel-
tető vonalak, a logika, az intuíció és a többi, mind-mind olyan előnye az emberi agynak, hogy a
legtökéletesebb géppel is vetekszik. A gépnek azonban van egy lényeges előnye.
– Micsoda? – kérdeztem, mert nem értettem, hova akar kilyukadni.
– Ha az elektronikus számítógép elromlik, mondjuk, valamelyik jelfogócellája, sőt, ha az egész
tárolóegysége is tönkremenne, ki lehet cserélni a tranzisztort, pótolni lehet az ellenállást vagy a
kondenzátort, és a gép ismét dolgozik. Ám ha az agyban olyan sejt vagy sejtcsoport károsodik,
amelynek számítási funkciója van, azt, sajnos, nem lehet kicserélni. Márpedig az agyi jelfogókat
kénytelenek vagyunk intenzíven dolgoztatni, és ezért, ha szabad magam így kifejeznem, elhaszná-
lódásuk sebessége jelentősen fokozódik. Az élő számítókészülék nagyon gyorsan elhasználódik,
és…
– És akkor mi történik?
– Akkor a matematikus a Bölcsek menhelyére kerül.
– De hiszen ez embertelenség! Ez bűntény! – kiáltottam föl.
Boltz megállt előttem, kezét a vállamra tette, és szélesen mosolyogva mondta:
– Rauch, önnek itt el kell felejtenie ezeket a szavakat. Ha ön nem felejti el őket, akkor mi töröl-
jük ki az emlékezetéből.
– Ez önöknek sohasem fog sikerülni! – ordítottam, és ellöktem a kezét.
– Rosszul tanulta meg Denis előadását. Nos mindegy. Ő elmondta önnek, miről van szó. Egyéb-
ként tudja, hogy milyen az emlékezet?
– Mi köze van ennek a mi beszélgetésünkhöz? Mi a nyavalyát szenveleg itt nekem? Mert ön…
– Az emlékezet, Rauch professzor, hosszan tartó gerjesztett állapot a pozitív visszacsatolású
sejtcsoportokban. Az elektrokémiai gerjesztés, amely az ön agyában, egy meghatározott sejtcso-
portban huzamos ideig cirkulál, ez az emlékezet. Ön fizikus, azt kutatja, hogyan viselkednek az
elektromágneses hullámok bonyolult közegekben, és mégsem érti, hogy ha az ön agyát elektro-
mágneses mező erőterébe helyezzük, bármelyik agyi sejtcsoportjában megszüntethetjük a ger-
jesztés körfolyamatát. Hiszen ennél mi sem egyszerűbb! Mi nemcsak arra tudjuk kényszeríteni
önt, hogy mindent elfelejtsen, amit tud, hanem arra is, hogy olyan dolgokat is megértsen, amit
nem tudott soha! Ám a mi érdekünk az, hogy kerüljük ezeket a… mesterséges beavatkozásokat.
Bízunk jobb belátásában. A cég tisztességesen honorálja majd az ön közreműködését.
– Mit kell tennem? – kérdeztem.
– Már mondtam: matematikát kell tanítania. A munkanélküliek közül, akiknek a száma hazánk-
ban szerencsére mindig elég nagy, összeállítunk húszas-harmincas létszámú osztályokat, jobbára
olyan emberekből, akik tehetséget mutatnak a matematikához. Aztán kioktatjuk őket a felsőbb
matematikára két-három hónap alatt…
– Ez lehetetlen – szóltam közbe –, ez teljesen lehetetlen. Ilyen rövid idő alatt…
– De lehetséges, Rauch. Vegye figyelembe, hogy önnek olyan hallgatói lesznek, akiknek kitűnő
a fölfogóképességük, és csodálatos matematikai emlékezőtehetségük van. Erről mi gondosko-
dunk. Erre megvannak az eszközeink…
– Ugyancsak mesterséges beavatkozás? Az impulzusadó segítségével? – kérdeztem.
Boltz bólintott.
 – Tehát beleegyezik?
Erősen dörzsölgettem a szemhéjamat, és gondolkoztam. Tehát Denis meg a barátai ott a kórte -
remben mind normális emberek, és az, amit nekem tegnap elmondtak, mind igaz. Vagyis ez a cég
megtanulta, hogyan kell az emberi értelmet, akaratot, érzelmeket elektromágneses impulzusok
terével úgy irányítani, hogy vagyont szerezzen vele. Éreztem, hogy Boltz figyelmesen néz rám, és
nekem hamarosan döntenem kell. Irtózatosan nehéz volt. Ha beleegyezem, embereket kell mate-
matikára tanítanom, akiket aztán mesterséges ráhatással arra kényszerítenek, hogy erőltetett
tempóban rabló-gazdálkodjanak szellemi képességeikkel, teljes kimerülésükig, agyvelejük teljes
elkoptatásáig, és aztán mindnyájan a Bölcsek menhelyére kerülnek. Ha nemet mondok, engem is
ez a sors ér.
– Tehát beleegyezik? – ismételte meg Boltz, és megérintette a vállam.
– Nem – válaszoltam határozottan. – Nem. Képtelen vagyok részt venni ebben az ocsmány do-
logban.
– Ahogyan akarja – sóhajtotta Boltz. – Nagyon sajnálom.
Egy pillanat múlva fölállt az asztaltól, az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és kiszólt rajta:
– Eder, Schrank, jöjjenek be!
– Mit akar velem csinálni? – kérdeztem és fölálltam.
– Kezdetnek elkészítjük az ön idegrendszerének impulzuskódolási spektrumát.
– Az mi?
– Az arra való, hogy kiállítsuk a kartotékját, melybe beírjuk az ön lelki- és szellemi állapotainak
megfelelő impulzusokat, illetve azok alakját, intenzitását és frekvenciáját.
– Nem engedem! Tiltakozom! Til…
– Vezessék a professzort a vizsgálólaboratóriumba – mondta Boltz közömbösen, és az ablak felé
fordult.

7.
Amikor beléptem a Kraftstudt cég vizsgálólaboratóriumába, olyan elhatározásra jutottam, ami vé-
gül is nagy jelentőséget kapott ebben az undorító históriában. Így ítéltem meg a helyzetet: Most
valami olyasmit tesznek velem, ami Kraftstudtnak és bandájának fölvilágosítást ad legbensőbb lel-
kivilágomról. Igyekeznek majd megállapítani, hogy milyen elektromágneses ráhatásokkal kelthet-
nek idegrendszeremben ilyen vagy olyan indulatokat, élményeket és érzeteket. Ha ez sikerül, ak-
kor végérvényesen a hatalmukba kerülök. Ha nem sikerül, akkor megőrizhetek önállóságomból
egy szemernyit, amit nem befolyásolhatnak. Erre később nagy szükségem lehet.
Következésképpen minden erőmmel arra kell törekednem, hogy ezeknek az ultratudós bandi-
táknak megzavarjam a játékukat, vagyis amennyire erőmből telik, félrevezessem őket. Ez azon-
ban csak bizonyos fokig lehetséges. Hiszen nem ok nélkül mondta tegnap a kórteremben
Kraftstudt egyik rabszolgája, hogy az ember impulzuskódolási karakterisztikája egyedi, kivéve a
matematikai gondolkodást.
Egy nagy szobába vezettek. A szoba azonban igen szűknek látszott, annyira tele volt hatalmas
készülékekkel. A szoba egy kis villamossági központ vezérlőtermére emlékeztetett. A közepén
hosszú asztal volt, rajta készülékek műszerlapjai és skálái. Balra, egy fémháló mögött, nagy
transzformátor állt, és a porcelán műszerfalakon egy oszcillátor ellenőrző lámpái villogtak vörös
fénnyel. Az oszcillátort árnyékoló fémhálóra voltmérőt meg ampermérőt erősítettek. A műszermu-
tatók állása láthatólag az oszcillátor-teljesítményt jelezte. Ugyancsak középen hengeres fülke állt;
a fülke két – alsó és fölső – részét átlátszó szigetelőanyag kötötte össze.
Két kísérőm a fülkéhez vezetett. A vezérlőasztal mögött két ember állt. Az egyik ugyanaz az or-
vos volt, aki Kraftstudthoz vezetett, és aki elkábított. A másikat nem ismertem; hajlott hátú öreg-
ember volt, ritkás haja simára fésülve simult sárgás koponyájára.
– Spektrumot kell készíttetnünk – mondta egyik kísérőm.
– Vagyis nem beszélték rá – szólalt meg gorombán az orvos. – Tudtam, hogy így lesz. Egyszer
már megállapítottam, hogy Rauch az erős természetű típushoz tartozik. Csak ezt várhattuk. Rosz-
szul fogja végezni, Rauch – mondta felém fordulva.
– Ön is – vágtam vissza.
– Na, ezt még nem tudjuk, de ami önt illeti, az biztos.
Vállat vontam.
– Önként veti alá magát a procedúrának, vagy kényszerítenünk kell rá? – kérdezte, és pimaszul
végigmért a tekintetével.
– Önként. Mint fizikust, engem is érdekel.
– Kitűnő. Akkor hát tegye le a cipőjét, és vetkőzzön le derékig. Mindenekelőtt meg kell vizsgál-
nom, meg kell hallgatnom, meg kell mérnem a vérnyomását.
Levetkőztem. A spektrumvétel első fázisa a szokásos orvosi vizsgálat volt: lélegezzen, ne léle -
gezzen és így tovább. Tudtam, hogy ez semmit nem mond neki a lelkivilágomról.
– Menjen be a fülkébe – mondta az orvos, amikor a vizsgálat befejeződött. – Itt a mikrofonja.
Minden kérdésemre válaszoljon. Figyelmeztetem: bizonyos frekvenciánál leküzdhetetlen fájdal-
mat érez majd. De ez csupán egy pillanatig tart; csak kiáltson.
Meztelen talppal álltam a fülke porcelán padlóján; a fülke zajtalanul becsukódott. A fejem fö-
lött kis villanylámpa gyulladt ki. Az oszcillátor búgott. Nagyon kis frekvenciájú impulzusokat bo-
csátott ki. A térerősség érezhetően igen nagy volt. Éreztem ugyanis, hogy testem minden részét
lassú hőhullám borítja el. Minden elektromágneses impulzus valósággal belemart az ízületeimbe.
Az izmaim az impulzusok ritmusának megfelelően megfeszültek, majd elernyedtek. Az izmoknak
ezt a játékát nemcsak bőröm felületén éreztem, hanem testem belsejében is.
Az impulzusadó egyre intenzívebben működött, és a hőhullámok gyakorisága megnövekedett.
„Kezdődik – gondoltam. – Csak kibírjam!”
A nyolchertzes frekvenciánál álmosság jött rám. Az akaratom valóban nem tudna ellenállni en-
nek az ingernek? Valóban nem tudnám félrevezetni ezeket a „kutatókat” már a spektrum első
adatánál? A frekvencia lassan növekedett. Számolgattam magamban a hőhullámok másodpercen-
kénti számát. Eggyel több másodpercenként, aztán kettővel, hárommal, néggyel, többel. Elöntött
az álmosság, de összeszorítottam a fogam, igyekeztem nem elaludni. Az álmosság úgy nehezedett
rám, mint valami ragadós, súlyos massza, minden tagom elnehezedett, a szemem lecsukódott.
Már-már elestem. De beleharaptam a nyelvembe, és arra törekedtem, hogy legyűrjem ezt a nyo -
masztó álmosságot. Ekkor, mintha nagyon messziről jönne, hangot hallottam:
– Rauch, hogy érzi magát?
– Köszönöm, jól. Egy kissé fázom – válaszoltam. A hangom saját magamnak is ismeretlenül
csengett. Teljes erőmből tovább harapdáltam ajkamat és nyelvemet.
– Nem álmos?
– Nem – feleltem, magamban pedig ezt gondoltam: „Még egy pillanat, és elalszom…”
Az álmosság hirtelen eltűnt. Úgy látszik, növelték az impulzusok frekvenciáját; átjutottam az
első kritikus akadályon. Váratlanul frissnek, üdének éreztem magam, mintha jól kialudtam volna
magam. „Most kell elaludnom” – határoztam el magamban; behunytam a szemem, és hangosan
szuszogtam. Hallottam, hogy az orvos odaszól társának:
– Különös eset. Az álmosság nem nyolc és fél hertznél lép föl, hanem tíz hertznél. Pfaff, írja föl
az adatokat – utasította az öreget. – Rauch, milyen a közérzete?
Hallgattam, hangosan szuszogtam tovább, elengedtem minden izmomat, és könyökömmel a fül-
ke falának támaszkodtam.
– Gyerünk, gyerünk – mondta végül az orvos. – Növelje a frekvenciát, Pfaff.
Néhány másodperc múlva „fölébredtem”. Abban a frekvenciasávban, amelybe most kerültem, a
különféle érzéseknek és hangulatváltozásoknak bonyolult skáláját kellett kitapasztalnom. Hol bá-
natos, hol vidám, hol örvendező, hol búsongó voltam.
„Itt az ideje, hogy ordítsak” – határoztam el valamiért.
És abban a pillanatban, amikor a generátor erősebben fölbúgott, torkom-szakadtából fölüvöl-
töttem. Nem emlékszem, milyen frekvenciasávba kerültem, csak arra, hogy az orvos, araikor
meghallotta az ordításomat, gorombán adta ki a parancsot:
– Vegye le a feszültséget! Először találkoztam ilyen őrülttel. Írja! Fájdalom hetvenöt hertznél;
normális embereknél ez százharminc hertznél áll be. Gyerünk tovább!
„Túl kell még jutnom a százharmincas frekvencián… Csak bírjam ki.”
– Most, Pfaff, helyezze a kilencvenhármasba!
Amikor beállították ezt a frekvenciát, egészen váratlan dolog történt velem. Hirtelen eszembe
jutottak azok az egyenletek, amelyeket átadtam Kraftstudtéknak megoldásra, és hihetetlen vilá-
gossággal rajzolódott elém az egyenletek egész megoldási menete. „Ez az a frekvencia, amely a
matematikai gondolkodást ösztönzi” – villant az agyamba.
– Rauch, nevezze meg a másodfajú Bessel-függvény első öt tagját! – hallottam az orvos utasítá-
sát.
 A válasz puskagolyóként süvített ki belőlem.. Agyam világossága kristálytiszta volt. A testemet
csodálatos öröm töltötte el, hogy mindent tudok, és mindent értek.
– Nevezze meg a Ludolf-féle számnak az ötödik számjegye után következő tíz jegyét.
Erre a kérdésre is válaszoltam.
– Oldja meg a következő harmadfokú egyenletet!
Az orvos lediktálta a tört együtthatós egyenletet. A választ két-három másodperc múlva megad-
tam, és megneveztem mind a három gyököt.
– Gyerünk tovább! Most úgy viselkedik, mint minden normális ember.
A frekvencia lassan növekedett. Egy bizonyos pillanatban sírhatnékom támadt. A torkomban
mintha keserű gombóc lett volna, a szememből hullott a könny. És akkor fölnevettem. Teljes
erőmből hahotáztam, mintha csiklandoznának. Kacagtam, a könny meg csak folyt a szememből…
– Ismét hülye módra viselkedik… Nem úgy, mint a többi. Egyből megállapítottam, hogy erős
idegtípus, de hajlama van a neurózisra. Mikor fog ez bőgni?
Akkor „bőgtem”, amikor egyáltalán nem akarózott sírnom. A lelkemet olyan zavartalan derű
öntötte el, mintha könnyű mámorban lettem volna. Dalolni, kacagni támadt kedvem. Legszíveseb-
ben ugráltam volna örömömben. Mindenkit – Kraftstudtot is, Boltzot is, Denist is, az orvost is –
kedves és jólelkű embernek láttam. Mégis ebben a pillanatban megfeszítettem az akaratomat, és
arra kényszerítettem magam, hogy sírjak, hogy szipogva az orromat fújjam. Iszonyúan, de eléggé
meggyőzően zokogtam, és az orvos már kommentálta is:
– Minden fordítva van. Spektruma semmiben sem hasonlít a normálishoz. És ezzel kell vesződ -
nünk!
„Hamar következik-e a százharmincas frekvencia?” – kérdeztem magamban elszörnyedve, ami-
kor örvendező és gondtalan hangulatom megmagyarázhatatlan nyugtalansággá, izgalommá válto-
zott, sőt olyan érzéssé, hogy most valami kikerülhetetlenül borzasztó dolog történik… Közben va -
lamilyen dalt dúdoltam magamban. Gépiesen tettem, nem is gondolkodva, de a szívem egyre erő-
sebben dobogott, mint aki valami szörnyű, végzetes dolgot sejt meg.
Amikor az impulzusadó frekvenciája közeledett ahhoz a sávhoz, mely már fájdalmat kelt, azon -
nal megéreztem. Előbb a jobb kezem nagyujjának ízületei fájdultak meg erősen, azután a fronton
kapott sebem kezdett el veszettül sajogni. Néhány másodperc múlva kínzó, éles, szúró fájdalom
borította el minden porcikámat. A fájdalom belenyilallt a szemembe, a fogamba, az izmaimba, vé-
gül az agyamba. A vér őrülten zakatolt a fülemben. Vajon kibírom-e? Vajon az akaratom megbirkó-
zik-e ezzel a nyomasztó fájdalommal, kibírom-e, hogy ne mutassam, mit érzek? Hiszen voltak
olyan emberek, akik úgy haltak meg kínvallatás közben, hogy jajszavukat sem lehetett hallani. A
történelem ismer olyan hősöket, akik némán haltak meg a máglyán…
A fájdalom pedig egyre nőtt, nőtt. Végre elérte a csúcspontját; úgy rémlett, hogy szervezetem
egyetlen gyötrődő gombolyaggá, idegcafattá változott. A szemem előtt lila karikák úsztak, csak-
nem elvesztettem az eszméletemet, de hallgattam.
– A közérzete, Rauch? – mintha a föld alól hallottam volna az orvos hangját.
– Furcsa düh – sziszegtem a fogam között –, ha maga most a kezem közé kerülne…
– Gyerünk tovább! Teljesen abnormális ember. Fordítva viselkedik – ismételte meg következte-
tését az orvos.
Amikor már majdnem elvesztettem az öntudatomat, amikor már kész lettem volna fölordítani,
nyögni, a fájdalom hirtelen eltűnt. Egész testemet tapadós, hideg verejték borította. Az izmaim
remegtek.
Valamelyik következő frekvenciasávban hihetetlenül vakító fényt láttam, mely akkor sem tűnt
el, ha behunytam a szemem, majd farkaséhséget éreztem, azután süketítő hangzavart hallottam,
végül olyan hideget éreztem, mintha meztelenül kivezettek volna a fagyba.
Előre láttam, hogy ezeket az érzeteket majd el kell viselnem, ezért az orvos minden kérdésére
nem megfelelő választ adtam, ami indulatos megjegyzésekre késztette az orvost.
Tudtam, hogy még előtte vagyok annak a szörnyű érzésnek, amelyről tegnap hallottam a kórte-
remben. Az akaratvesztésről beszélek. Eddig a pillanatig éppen az akaratom mentett meg. Az
akaratom, a léleknek ez a láthatatlan ereje segített abban, hogy megbirkózzam azokkal az érzé -
sekkel, melyeket kínzóim mesterséges ráhatással keltettek bennem. Ők meg éppen az akaratom-
hoz akarnak hozzáférkőzni azzal a pokoli impulzusadójukkal. Hogyan állapítják meg, hogy elvesz-
tettem az akaratomat? Izgatottan vártam erre a pillanatra. És bekövetkezett.
Hirtelen úgy éreztem, hogy minden iránt közömbös vagyok. Közömbös volt számomra, hogy
Kraftstudt bandájának a markában vagyok, közömbös voltam a környezetében levő emberek
iránt, közömbös voltam magam iránt is. A fejem teljesen kiürült. Minden izmom elernyedt. Érzé-
seim eltűntek. Ez volt a teljes testi és lelki elsivárosodás pillanata. Semmi nem örvendeztetett
meg, semmi sem izgatott. Képtelen voltam magam gondolkodásra késztetni, arra is nehezen kény-
szerítettem magam, hogy fölemeljem a kezem, hogy megmozdítsam a lábam, hogy átfordítsam a
fejem. Iszonyú akaratnélküliség volt ez; az ilyen emberrel azt lehet tenni, amit akarnak.
Ennek ellenére a tudatomnak valamelyik rejtett zugában pislákolt még az értelem szikrája,
mely folyton ezt mondta: „Kell… Kell… Kell…”
„Mi kell? Miért? Minek?” – berzenkedett egész lényem. „Kell… kell… kell…” – erősködött ez a
hang, tudatomnak láthatólag egyetlen sejtje, mely valami csoda folytán érzéketlennek mutatko-
zott e mindenható elektromágneses impulzusok iránt, melyek azt csináltak az idegeimmel, amit a
Kraftstudt cég hóhérai akartak.
Később – amikor megismertem a gondolkodás középagyi rendszerének elméletét, mely szerint
maga a gondolkodás, illetve az agykéreg centralizált sejtjeinek működése egy központi irányító
sejtcsoportnak van alávetve – megértettem, hogy ez a legfelsőbb pszichikai hatalom még szokat-
lanul erős fizikai és kémiai külső hatásoknak sincs kitéve. Úgy látszik, ez a pszichikai hatalom
mentett meg. Mert amikor az orvos hirtelen kijelentette, hogy „Ön együtt fog működni Kraftstudt-
tal”, akkor ezt válaszoltam:
– Nem.
– Ön mindent megtesz, amit parancsolnak.
– Nem.
– Verje a fejét a falba!
– Nem.
– Gyerünk tovább! Látja, Pfaff? Abnormális típus. De majd elbánunk vele.
Akaratom elvesztését abban a frekvenciasávban szimuláltam, amelyben valójában nagy akarat-
erőt éreztem magamban, amikor úgy éreztem, hogy bármit meg tudnék tenni, bármire rá tudnám
kényszeríteni magam. Ekkor valósággal túltengett bennem a lelkierő, képes lettem volna bármi-
lyen vakmerő cselekedetre. Az orvos elidőzött itt is, hogy meggyőződjön spektrumom abnormitá-
sáról.
– Ha az emberiség érdeke úgy kívánja, hajlandó-e az életét áldozni?
– Miért tenném? – kérdeztem bágyadt hangon.
– Tudna öngyilkos lenni?
– Tudnék.
– Meg szeretné ölni a háborús bűnös Kraftstudt Obersturmführert?
– Miért?
– Együtt fog dolgozni velünk?
– Együtt.
– Az ördög sem ismeri ki magát! Az egyszer biztos, hogy ilyen esettel először és utoljára talál -
kozom. Százhetvenöt hertznél veszti el az akaraterejét. Írja! Gyerünk tovább!
Ez a tovább még körülbelül fél óráig tartott. Ezután idegrendszerem frekvencia-spektruma el-
készült. Az orvos most már „ismerte” azokat a frekvenciákat, melyeknek segítségével bármilyen
érzetet és lelkiállapotot kelthetnek bennem. Legalábbis azt hitte, hogy ismerte. Valójában pedig
csak az a frekvencia volt igazi, amely a matematikai képességeimet ösztönzi. És nekem éppen
erre volt nagy szükségem. Kigondoltam ugyanis egy tervet arra, hogyan leplezhetném le a bűnöző
Kraftstudt céget. Tervem véghezvitelében nem kis szerepet kapott a matematika.

8.
Közismert dolog, hogy a hipnózisnak és szuggesztiónak a gyönge akaratú emberek vethetők alá
leginkább. A Kraftstudt cég személyzete éppen ezt a körülményt használta ki: ezt hasznosították
számítóik nevelésében, lelkükben így fejlesztették ki a tanítómesterük előtt mutatott alázatukat
és áhítatos rettegésüket.
Mielőtt munkára fogtak volna, meg kellett nevelniük. De nem tudtak mit kezdeni abnormális
spektrumommal. Egyéni bánásmódra volt szükség.
Amíg valahol különleges munkahelyemet be nem rendezték, addig viszonylagos szabadságban
élhettem. Megengedték, hogy a lakóteremből kijárjak a folyosóra, és be-benézzek az osztályokba,
ahol sorstársaim tanultak és dolgoztak.
 Nem vehettem részt a közös imádkozásokon, melyeket egy óriási alumínium kondenzátor leme-
zei között tartottak, ahol Kraftstudt áldozatai minden reggel harminc percig dicsőítették a cég fe-
jét. Az akaratuktól meg ítélőképességüktől megfosztott emberek csüggedten ismételgették azokat
a szavakat, amelyeket valaki hangszórón keresztül olvasott be nekik.
– Az élet öröme és boldogsága önmagunk megismerése – mondta a hangszóró.
– Az élet öröme és boldogsága önmagunk megismerése – ismételte tizenkét térdeplő férfi kóru-
sa; az akaratukat megbénította a lemezek között keletkezett váltakozó villamos mező.
– Behatoltunk az idegrostokban keringő impulzusok titkaiba, és megismertük a boldogságot
meg az örömöt.
– …a boldogságot meg az örömöt – ismételte a kórus.
– Milyen csodálatos, hogy minden olyan egyszerű! Milyen gyönyörűség tudni, hogy a szerelem,
a félelem, a fájdalom, a gyűlölet, az éhség, a bánat, a vidámság mind nem egyéb, mint elektroké-
miai impulzusok mozgása a testünkben!
– …a testünkben!
– Milyen szabadnak meg könnyűnek érezzük magunkat, mert tudjuk, hogy mit jelent ilyesmit
érezni!
– …ilyesmit érezni!
– Milyen szánalomra méltó az az ember, aki nem ismeri ezt a nagy igazságot!
– …a nagy igazságot! – ismételték szomorúan az akarat nélküli rabok.
– Tanítómesterünk és megmentőnk, Kraftstudt úr ajándékozta nekünk ezt a boldogságot!
– …boldogságot!
– Életet adott nekünk.
– Életet adott nekünk.
– Föltárta előttünk az egyszerű igazságot. Örökké éljen tanítómesterünk és megmentőnk!
Ezt a furcsa litániát az osztályterem üveges ajtaján keresztül néztem és hallgattam.
Az ernyedt, elgyöngült emberek félig hunyt szemmel, fásultan szajkózták a zagyva szentenciá-
kat. Az oszcillátor – mely tízlépésnyire volt tőlük – erőszakosan telítette ellenállástól megfosztott
tudatukat alázattal meg félelemmel. Volt ebben valami embertelen, határtalanul visszataszító, ál -
lati, ugyanakkor rafináltan kíméletlen. Csak néztem ezeket az akaratuktól megfosztott emberi lé-
nyeket, és önkéntelenül szesszel vagy más narkotikummal mérgezett embereket képzeltem ma-
gam elé. A kémiai mérgek, melyek a vérrel az agysejtekbe jutnak, némely sejteket szétroncsol-
nak, másokat fölélénkítenek, és az ember megszűnik ember lenni, elveszíti méltóságát meg nagy-
ságát, állattá változik.
Itt, a két csillogó alumínium lemez között, a méreg szerepét a láthatatlan elektromágneses hul-
lámok vették át, behatoltak a szervezet legrejtettebb sejtjeibe is, melyek közül némelyeket meg-
bénítottak, másokat pedig munkára kényszerítettek, ahogyan a hóhéroknak éppen szükséges
volt…
A tizenkét áldozat az imádkozás után átment a szomszédos terembe, melyben a fal mellett író -
asztalok sorakoztak. Minden asztal fölé a mennyezetre kör alakú alumínium lemezt erősítettek; a
lemezek egy óriási kondenzátor részei voltak. A másik lemezt, úgy látszik, a padlóra szerelték.
Az asztalok fölé függesztett alumínium ernyők következtében a terem egy kávéház kerthelyisé-
gére emlékeztetett. Ám ha az ember ránézett az ernyők alatt ülőkre, ez az idillikus hangulat egy
pillanat alatt szertefoszlott.
Mindegyikük asztalán a megoldandó bonyolult feladatot tartalmazó papírlap volt. A számítók
eleinte értetlenül bámultak a leírt képletekre meg egyenletekre. Ekkor még abban a frekvencia-
sávban voltak, mely megfosztotta őket az akaratuktól. Ám hamarosan beállították a kilencvenhá-
rom hertzes frekvenciát, és a hangszóró megszólalt:
– Fogjanak hozzá a munkához!
A tizenkét ember erre papírt, ceruzát ragadott, és lázasan nekifogott az írásnak. Ezt azonban
aligha lehetett munkának nevezni. Inkább hasonlított őrjöngéshez, matematikai hisztériához, pa-
tologikus matematikarohamhoz. Az emberek szinte belebújtak a papírlapokba. Kezük úgy szántot-
ta a sorokat, hogy lehetetlenség volt nyomon követni, mit írnak. Arcuk lángolt, szemük kidülledt a
feszültségtől.
Körülbelül egy óra hosszat ment ez így. Azután – amikor kezük mozgása kapkodó és szögletes
lett, amikor fejük csaknem az asztalra esett, nyakukon pedig lilásan kidagadtak az erek – az osz-
cillátort átkapcsolták nyolc hertzre. Egy pillanat alatt elaludtak mindannyian.
 Kraftstudt gondoskodott rabszolgái pihenéséről.
Aztán minden kezdődött elölről.
Miközben ezt az iszonyatos matematikai őrjöngést figyeltem, tanúja voltam annak, hogy az
egyik számító hogyan dőlt ki…
Az üvegablakon át észrevettem, hogy hirtelen félbeszakította az írást. Furcsa mozdulattal for-
dult lázasan dolgozó szomszédjához, és néhány másodpercig bambán bámult rá. Úgy látszott,
mintha elfelejtett volna valamit, ami nagyon fontos a feladat további megoldásához.
Majd különös torokhangon fölüvöltött, tépni kezdte magáról a ruhát, a fejét pedig beleverte az
íróasztal sarkába… Ezután elvesztette eszméletét, és elterült a padlón.
A többi számító ügyet sem vetett rá, tolluk lázasan dolgozott tovább.
Erre a látványra olyan düh fogott el, hogy az öklömmel dörömböltem a bezárt ajtón. Kiáltani
akartam a boldogtalanoknak, hogy hagyják abba a munkát, törjenek ki átkozott helyzetükből, lá-
zadjanak föl kínzóik ellen, semmisítsék meg őket…
– Nem érdemes idegeskedni, Rauch úr – szólalt meg valaki nyugodt hangon mellettem. Boltz
volt.
– Önök hóhérok! Mit csinálnak ezekkel az emberekkel?! Milyen jogon űznek gúnyt belőlük?
Boltz elmosolyodott – halvány, intelligens mosolya volt –, és így szólt:
– Emlékszik az Akhilleusz-mítoszra? Az istenek választást ajánlottak neki: hosszú, békés életet
akar-e vagy rövidet és viharosat. Ezt az utóbbit választotta. Ezek az emberek szintén.
– Csakhogy ők nem választottak. Önök az impulzusadójukkal kényszerítik őket arra, hogy elté-
kozolják az életüket, hogy hebehurgyán loholjanak önnönmaguk megsemmisítése felé, az önök
hasznára!
– Hát nem hallotta tőlük maguktól – nevetett föl Boltz –, hogy boldogok? És valóban boldogok.
Nézze, milyen önfeledten dolgoznak. Vajon az alkotómunka nem maga a boldogság-e?
– Ez a gondolatmenet visszataszító. Az emberi életnek megvan a maga természetes tempója, és
minden olyan kísérlet, hogy ezt a tempót meggyorsítsák, bűntény.
– Illogikus, amit mond, professzorom – nevette el magát ismét Boltz. – Régen az emberek gya-
log jártak vagy lovagoltak, most sugárhajtású repülőgépen utaznak. Hajdan a hírek szájról szájra
terjedtek, évekbe telt, míg egy hír a világot bejárta, manapság az emberek pillanatok alatt tudo-
mást szereznek mindenről rádión meg telefonon. Ezek is példák arra, hogy a modern civilizáció
meggyorsítja az élettempót. És ezt ön sem tarthatja bűnténynek. A film, a sajtó, a száz meg száz
mesterséges élvezet meg szórakozás, vajon mindez nem meggyorsítása-e az élettempónak? Akkor
miért tekinti az élő szervezet funkcióinak mesterséges gyorsítását bűnténynek? Meggyőződésem,
hogy ezek az emberek, ha természetes életet élnének, egy milliomod részét sem végeznék el an-
nak, amit itt elvégeznek. Az élet értelme tudniillik az emberiség üdvére végzett alkotómunka. Er -
ről ön is meg fog győződni, mihelyt csatlakozik hozzájuk. És hamarosan rá fog jönni, mi az öröm
meg a boldogság. Két nap múlva. Önnek speciális helyet készítenek. Egyedül fog ott dolgozni,
mert ön, már megbocsásson, valamelyest különbözik a normális emberektől.
Boltz kedélyesen vállon veregetett, és magamra hagyott, hadd rágódjam tovább embertelen fi-
lozófiáján.

9.
A spektrumnak megfelelően hozzáfogtak nevelésemhez abban a frekvenciasávban, melyben aka-
raterőmet bármily esztelen hőstettre is mozgósítani lehet. Nekem azonban nem kellett egyéb hős-
tettet véghez-vinnem, csak azt, hogy akaratom elvesztését szimuláljam. Bárgyún térdeltem, és
szomorúan ismételgettem a hangszóró után a Kraftstudthoz szálló idétlen imádságokat. Az imá-
kon kívül – mint újoncnak – a neurokibernetika néhány igazságát is meg kellett tanulnom.
Ostoba egy oktatás volt, mert azt vésték az agyamba, milyen impulzusfrekvenciának felel meg
ez vagy az az emberi érzés. Terveimben a legnagyobb jelentősége annak a frekvenciának volt,
amely a matematikai képességet ösztönzi, és még egynek, annak, amely szerencsémre közel volt
a kilencvenhárom hertzhez.
A nevelés egy hétig tartott, és amikor már eléggé alázatosnak látszottam, munkára fogtak. Az
első feladat, amelyet meg kellett oldanom, azt elemezte, milyen lehetőségei vannak annak, hogy
az interkontinentális rakétákat a légkörben lelőjék.
Az egész számítást két óra alatt elvégeztem. Az eredmény lesújtó volt: interkontinentális raké -
tát lelőni lehetetlen.
 A második feladat szintén katonai jellegű volt: annak a neutronnyalábnak a számítására vonat -
kozott, mely az ellenséges atombomba fölrobbantásához szükséges. Itt is szomorú választ kap-
tam. A neutronágyú néhány ezer tonnát nyomna. Az ellenség atombomba-raktárait ilyen ágyúval
nem lehet megközelíteni!
Ezeket a feladatokat valóban nagy gyönyörűséggel oldottam meg, és kétségtelen, hogy engem
is éppen olyan eszeveszettnek láthatott bárki, mint a többieket, csak az volt a különbség, hogy az
oszcillátor nem akarat nélküli bábbá tett, hanem jókedvre derített és föllelkesített, örvendező jó-
kedvem és hitem saját erőmben nem hagyott cserben a pihenés idejében sem. Tettem magam,
hogy alszom, de közben a megtorlás tervén gondolkoztam.
Amikor végeztem a hadügyminisztérium feladataival, föladtam magamnak a számomra legfon-
tosabb matematikai feladatot – de úgy, hogy senki se tudja azt ugyanis, hogyan robbantsam föl
belülről a Kraftstudt-féle számítási központot.
Fölrobbantani: ez természetesen képes kifejezés. Sem dinamitom, sem trotilom nem volt, hozzá
sem juthattam ilyesmihez, mert hát a Bölcsek menhelyének kővárában voltam. Egészen másra
gondoltam.
Ha Pfaff úr impulzusadója az emberben bármilyen érzést és indulatot kelthet, miért ne lehetne
fölhasználni arra is, hogy a hitleristák szerencsétlen áldozataiban jogos dühöt és fölháborodást
keltsen? Ha ezt meg lehetne csinálni, akkor ezek az emberek helytállhatnának, és leszámolhatná -
nak az ultramodern banditák bandájával. De miként lehet megcsinálni? Hogyan állítsam át a ma-
tematikai munkát ösztönző frekvenciát olyan frekvenciára, amely az emberben gyűlöletet, dühöt
meg fölháborodást kelt?
Az oszcillátor munkáját alkotója, az öreg Pfaff doktor irányította. Ezt az öreget azon a napon
láttam, amikor idegrendszerem spektrumát készítették. Láthatólag azok közé a fanatikus mérnö-
kök közé tartozott, akiket szórakoztat intellektusuknak perverz terméke. Mérnöki képzeletének
középpontjában az emberi méltóság megcsúfolása állt. Pfaff úr segítségében egyáltalán nem re-
ménykedhettem. Számításaimból teljesen ki kellett hagynom. Az oszcillátort a nekem szükséges
frekvenciára az ő segítsége, sőt tudta nélkül kell átállítanom.
Amikor gondolataimban idáig eljutottam, ismét rádöbbentem, mekkora hatalom az elméleti fizi-
ka, mert amikor képletekkel meg egyenletekkel operál, nemcsak a természet különféle fizikai je-
lenségeinek folyamatait tárja föl, hanem lehetőséget ad emberi életek megmentésére is…
Pfaff úr oszcillátorának – bármilyen is volt a kapcsolási rendszere – természetesen meghatáro-
zott teljesítménye volt. Tudni kell: ha az oszcillátort túlterhelik, vagyis ha az előirányzottnál na -
gyobb teljesítményt veszünk le róla, akkor a frekvenciája először lassan, majd egyre gyorsabban
csökken. Ez azt jelenti, hogy ha ohmikus ellenállás formájában pót-terhelést kapcsolunk rá, olyan
frekvencián lehet működtetni, mely különbözik a skálán mutatott frekvenciától, pontosabban: ki-
sebb annál.
A Kraftstudt cég számítóinak matematikai képességeit a kilencvenhárom hertzes frekvencia-
sávban zsákmányolták ki. Az emberekben akkor lángol föl a düh meg a fölháborodás, ha a nyolc-
vanöt hertzes frekvenciasávba helyezik őket. Vagyis nyolc hertzet valamiként ki kell oltanom. Ki
kell számítanom, hogy az oszcillátorra mekkora pót-terhelést kössek.
Amikor a számítólaboratóriumban voltam, megjegyeztem magamnak az oszcillátor voltmérőjé-
nek meg ampermérőjének állását. E két érték szorzata adja az oszcillátor teljesítményét. Most
még a pót-terhelés nagyságának matematikai meghatározása volt hátra…
Magam elé képzeltem az oszcillátor óriási kondenzátorainak kapcsolási vázlatát; e kondenzáto -
rok lemezei között ültek a szerencsétlen emberek. Gondolatban megoldottam – az adott konden-
zátoralakzatokra vonatkoztatva – a Maxwell-egyenletet, és meghatároztam a villamos feszültséget
meg a mágneses térerősséget. Az így kapott értékeket módosítottam azzal az energia-mennyiség-
gel, melyet a kondenzátorlemezek közt ülő emberek emésztenek föl; így számítottam ki azt a tel -
jesítményt, amelyre az oszcillátornak szüksége van ahhoz, hogy a számítók szellemi képességeit
ösztökélje.
Kiderült, hogy Pfaff úrnak csupán másfél watt teljesítménytartaléka maradt.
Ennyi adat elegendő volt arra, hogy meghatározzam, miként szállítsam le a kilencvenhárom
hertzes frekvenciát nyolcvanöt hertzesre.
Ehhez az volt szükséges, hogy az egyik kondenzátorlemezt ezerháromszázötven ohmos ellenál-
lás közbeiktatásával földeljem.
A Maxwell-egyenletet negyven perc alatt oldottam meg fejben, és amikor megkaptam az ered-
ményt, kedvem lett volna fölkiáltani örömömben.
De hol szerzek ilyen ellenállású huzalt? Ezt az ellenállást nagyon pontosan kell meghatároz-
nom, mert különben a frekvencia nem úgy változik, ahogyan kell, és a várt eredmény elmarad.
Ezen a gyakorlati problémán törtem a fejem; ennek megoldásától függött tervem sorsa, és már
azon voltam, hogy az asztalba verem a fejem, mint az a számító, akit nemrégiben láttam. Agyam-
ban lázasan mérlegeltem minden lehetőséget, hogy miként tudnék megfelelő nagyságú ellenállást
készíteni, amely elég pontos is, de képtelen voltam bármit is kispekulálni. Annak tudata, hogy a
feladat megoldásához nincs elég erőm, kétségbeesésbe kergetett, noha már-már úgy látszott,
hogy a megoldás nagyon közel van.
Fejemet a tenyerembe szorítottam, és kedvem lett volna állati hangon fölüvölteni; és akkor pil-
lantásom hirtelen egy fekete műanyag pohárra esett az íróasztal szélén. A pohárban több ceruza
volt, tíz különböző színű és rendeltetésű ceruza. Gondolkodás nélkül megragadtam az első, kezem
ügyébe eső ceruzát, megforgattam, és elolvastam a jelzését: 2B. Ez azt jelentette, hogy nagyon
puha ceruza. A puha ceruzabél igen sok grafitot tartalmaz, és a grafit jól vezeti az elektromossá -
got. Aztán találtam ott 3B-s, 5B-s ceruzát, majd H sorozatú ceruzát is, amely kemény, és indigóval
való másolásra szolgál. Forgattam a kezemben a ceruzákat, és az agyam lázasan dolgozott.
Aztán hirtelen, nem is tudom, hogyan, eszembe jutott a ceruzabél fajlagos ellenállása: az 5H-s
ceruzabél ellenállása kétezer ohm. Azonnal kiemeltem az 5H-s ceruzát. Maxwell-egyenleteim
megoldásának nemcsak matematikai értelme volt, hanem gyakorlati jelentősége is. Olyan fafogla-
latba szorított ceruzabelet tartottam a kezemben, melynek segítségével leszámolhatok a fasiszta
barbárok bandájával.
Milyen különös! Milyen meglepő fölfedezésekre jut a matematika! Először a megfigyelések, a
megfontolások, az elemzések hosszú láncolata, majd ismét a reális körülmények megfigyelése, az-
tán – a múlt században – a nagy Maxwell által fölállított egyenletek megoldása, elvont számítások,
eredményként pedig olyan pontos matematikai számítás, amely megmutatja, mit kell tenni a
Kraftstudt cég megsemmisítésére… Az 5H-s ceruza! Hát nem csodálatos tudomány az elméleti fi -
zika?!
A ceruzát úgy szorongattam a kezemben, mint valami nagy értéket, óvatosan, csaknem gyöngé-
den; bedugtam a zsebembe, és azon töprengtem, hogyan szerezhetnék két huzaldarabot, hogy az
egyiket a kondenzátorlemezhez kössem, a másikat pedig a szoba sarkában levő fűtőtesthez, és
hogy a ceruzabelet a két huzal közé erősítsem.
Egy percig ha gondolkoztam ezen. Eszembe jutott a lakóterem – itt éltem a számítókkal együtt
– asztali lámpája. A lámpa vezetéke hajlékony volt, tehát több szálas. A zsinórból le lehet vágni
egy darabot, és a szálakat ki lehet bontani. A zsinór hossza körülbelül másfél méter volt. Ez azt
jelenti, hogy több mint tíz méter hosszú vékony vezetéket kaphatok belőle. Ez nekem teljesen ele -
gendő volt.
Gondolatmenetemet éppen akkor fejeztem be, amikor megszólalt a hangszóró, és a normális
számítókat velem együtt ebédhez hívta.
Derűsen hagytam ott szobámat, és a lakóterembe mentem. A folyosón haladtomban megfordul-
tam, és láttam, hogy a doktor elégedetlenül böngészi megoldásaimat. Nem nagyon tetszett neki,
hogy az interkontinentális rakétát nem lehet lelőni, és hogy neutronágyút sem lehet építeni az el -
lenség atombombáinak fölrobbantására.
Az orvos természetesen nem szerzett tudomást arról, hogy mit lehet csinálni az 5H-s ceruzabél
segítségével.

10.
A lakóteremben az asztali lámpát senki sem használta. A szoba sarkában állt egy magas éjjeli -
szekrényen; poros volt és koszos, a zsinórját pedig a lámpa karja köré tekerték.
Korán reggel, amikor a napirendnek megfelelően mindenki mosakodni ment, késsel levágtam a
lámpáról a zsinórt, és a zsebembe dugtam. Reggelinél a kést a zsebembe rejtettem, és amikor a
társaság elvonult imádkozni, bementem a vécébe. A zsinórról néhány másodperc alatt lefejtettem
a szigetelést, és kibontottam tíz vékony – egyenként másfél méteres – fémszálat. Azután gondosan
széthasítottam a ceruzát, a foglalatból kiemeltem a grafitbelet, és letörtem belőle háromtized ré -
szét, mert a bél héttized része adta ki a szükséges ellenállást. A ceruzabél két végére kis vájatot
véstem, és köréje tekertem a vékony huzalt. Az ellenállás elkészült. Most már csak az volt hátra,
hogy bekössem a kondenzátorlemez és a föld közé.
 Ezt a munkaidőben kellett csinálnom, mert taktikailag ez az idő látszott a legalkalmasabbnak.
A számítók napi nyolc órát dolgoztak, és minden munkaóra után tízperces pihenőjük volt. Dél -
után, az ebédszünet után a termet – ahol a számítók dolgoztak – rendszerint a Kraftstudt cég min-
den társtulajdonosa fölkereste. A cég feje ilyenkor leplezetlen elégedettséggel szemlélte, hogyan
görnyednek áldozatai a matematikai feladatok fölé. Ez nagyon fontos mozzanat volt, és úgy dön -
töttem: éppen ezt az időpontot fogom fölhasználni arra, hogy az oszcillátorra rákössem a pót-ter -
helést, amely megváltoztatja majd az impulzusfrekvenciát.
Amikor a kész ellenállással a zsebemben bementem a munkahelyemre, igen emelkedett hangu-
latban voltam. A dolgozószobám bejáratánál az orvossal találkoztam össze. Az új feladatot tartal-
mazó papírlapot hozta.
– Egy pillanat, doktorom – szólítottam meg. Az orvos megállt, és csodálkozva nézett rám.
– Szeretnék beszélni önnel.
– Tessék – mormogta meglepődve.
– Arról van szó – kezdtem –, hogy munka közben az az ötletem támadt, beszélnem kellene Boltz
úrral, fontos dologról. Azt hiszem, hevességem rossz tréfát űzött velem. Kérem, mondja meg
Boltznak, beleegyezem abba, hogy matematikatanára legyek a Kraftstudt cég új alkalmazottai-
nak.
Az orvos a köpenyéből kihúzott cérnaszálat harapdálta, majd kiköpte, és nyílt őszinteséggel
mondta:
– Ez tiszta beszéd, örülök neki! Mondtam én ezeknek a fafejűeknek, hogy a te spektrumoddal
jobb, ha felügyelőként dolgozol, vagy ha matematikát tanítasz ebben a matematikai kuplerájban.
Nagy szükségünk van jó ellenőrre. És te erre eszményi pasas vagy. Neked teljesen más a munka -
frekvenciád. Ott ülhetsz közöttük, noszogathatod a lustákat vagy azokat, akikben a matematikai
képességeket ösztönző frekvencia nem rezonál kellőképpen.
– Természetesen, doktorom. De azt hiszem, hogy mégis jobb volna, ha matematikát taníthatnék
az újoncoknak. Biz’ isten, nincs kedvem hozzá, hogy az asztal sarkába verjem a kobakomat, mint
az a fickó, akit néhány nappal ezelőtt láttam.
– Értelmes beszéd – mondta. – Meg kell beszélnem Kraftstudttal. Úgy gondolom, beleegyezik.
– És mikor tudom meg az eredményt?
– Azt hiszem, még ma délután, amikor végigvizitáljuk a számítóközpontot, és szétnézünk a gaz-
daságunkban.
– Jól van. Szíves engedelmével jelentkezem majd önnél.
Az orvos bólintott és elment. Az asztalomon találtam az új feladatot tartalmazó papírlapot: egy
olyan új impulzusadó paramétereit kellett meghatároznom, melynek teljesítménye négyszerese a
jelenleginek.
Ebből arra következtettem, hogy Kraftstudt négyszeresére akarja növelni üzemét. Azt akarta,
hogy intézetében ne tizenhárom, hanem ötvenkét számító dolgozzon. Gyöngéden megérintettem a
két végén a huzallal körültekert ceruzabelet. Nagyon féltem, hogy eltörik a zsebemben.
Az új oszcillátorra vonatkozó adatok meggyőztek arról, hogy a jelenlegi oszcillátorra vonatkozó
számításaim helyesek voltak. Ez még növelte hitemet abban, hogy tervezett vállalkozásom sikeres
lesz, és türelmetlenül vártam a délutánt. Amikor a falióra mutatója háromnegyed egyet mutatott,
kivettem a zsebemből az ezerháromszázötven ohmos ellenállású ceruzabelet, és a huzal segítsé -
gével az egyik végét az asztalom fölé függesztett alumínium ernyő kitámasztó rúdjára kötöttem. A
másik végén még meghosszabbítottam a huzaldarabot. Így a huzal teljes hossza elegendő volt ah-
hoz, hogy elérjen a szoba sarkában levő fűtőtestig.
A következő percek kínos lassúsággal teltek. Amikor az óra percmutatója ráugrott a tizenket-
tesre, a kismutató pedig az egyesen állt, a vezeték szabad végét gyorsan rákötöttem a fűtőtestre,
és kimentem a folyosóra. Szemközt velem a folyosón Kraftstudt jött Pfaff mérnök, Boltz és az or -
vos kíséretében. Amikor megláttak, elmosolyodtak. Boltz intett, hogy menjek oda hozzájuk. Annak
a teremnek az üveges ajtajánál álltunk, amelyben a számítók dolgoztak.
Pfaff és Kraftstudt az ajtó elé állt, így nem láttam, hogy bent mi történik.
– Ön tehát jobb belátásra tért – súgta Boltz. – Kraftstudt úr elfogadja az ön ajánlkozását. Meg
lehet győződve, hogy nem bánja meg.
– Figyeljenek csak! Mi ez? – kérdezte hirtelen Kraftstudt, kísérőihez fordulva.
Pfaff mérnök behúzta a nyakát, és elképedve bámult be az ablakon. A szívem hevesen megdob-
bant.
 – Nem dolgoznak! Nézelődnek! – suttogta rosszindulatúan Pfaff.
Odafurakodtam az ajtóhoz, és benéztem. Az, amit bent láttam, fölülmúlta minden várakozáso-
mat. Az emberek – akik korábban az íróasztalokra görnyedve ültek – kiegyenesedtek, körbe-körbe
nézelődtek, és erős, nagy hangon beszéltek át egymáshoz.
– Na, fiúk, itt az ideje, hogy véget vessünk megcsúfoltatásunknak. Tudjátok, hogy mit tesznek
velünk? – szónokolt Denis.
– Persze! Ezek a vámpírok folyton azt sugallják nekünk, hogy megtaláltuk a boldogságunkat,
amikor megadtuk magunkat az impulzusadójuknak. Őket kellene az oszcillátor alá helyezni!
– Mi történik ott?! – kiáltott fenyegetően Kraftstudt.
– Fogalmam sincs – mormogta Pfaff.
– De hiszen most úgy viselkednek, mint a normális emberek! Nézzék, valami miatt nyugtala-
nok. Ingerültek. Miért nem a számításokkal foglalkoznak?
Kraftstudt elvörösödött.
– Jó, ha öt hadi megrendelésnek eleget tudunk tenni – sziszegte a foga között. – Azonnal mun -
kára kell kényszeríteni őket.
Boltz elfordította a kulcsot, és az egész társaság belépett a terembe.
– Álljatok föl! – parancsolta hangosan Boltz. – Tanítómesteretek és védelmezőtök érkezett meg.
E szavak után nyomasztó csönd telepedett a teremre. Tucatnyi dühös és gyűlölködő szempár
meredt ránk. Csak egy szikra kellett, hogy minden lángra lobbanjon. Ujjongott a lelkem, amikor
láttam, mit tett az én ezerháromszázötven ohmos ellenállású ceruzabelem. Eljött hát a Kraftstudt
cég csődjének pillanata! Előreléptem, és az egész terem felé fordulva hangosan mondtam:
– Mire vártok? Eljött szabadulásotok órája! Sorsotok a ti kezetekben van! Zúzzátok szét ezt az
aljas bandát, mely utolsó menedéketekül a Bölcsek menhelyét szánta nektek!
E szavakra következett a robbanás. A számítók fölugráltak a helyükről, és rárohantak a kővé
meredt Kraftstudtra meg társaira. Némelyek az alumínium ernyőket szaggatták le a mennyezet-
ről, mások pedig az ablaküvegeket törték be. Egy pillanat alatt leverték a falról a rádió hangszó-
róját, fölborogatták az íróasztalokat. A padlót beborították a matematikai számításokat tartalma-
zó papírlapok.
– Kraftstudtot ne engedjétek futni! – parancsoltam. – Háborús bűnös! Ő szervezte meg ezt a po-
koli számítási központot, ahol az emberek belepusztultak abba, hogy a saját hasznára szipolyozta
ki értékes szellemi erőiket. Fogjátok jó erősen azt a gonosztevő Pfaffot! Ő szerkesztette az impul -
zusadót! Üssétek le annak rendje-módja szerint Boltzot! Ő toborozta az új áldozatokat, hogy őket
is megfossza az értelmüktől…
A föllázadt emberek élén haladtam, akik maguk előtt lökdösték a gonosztevőket. A volt számí-
tók áthaladtak a homályos termen, amelyben először adtam át matematikai feladataimat, aztán
zajosan átnyomultak a föld alatti labirintus szűk helyiségein, és végül kiértek a szabadba.
Amikor kiléptünk a Bölcsek menhelyének kőfalába vágott kiskapun, forró nyári nap tűzött a
szemünkbe. A Kraftstudt lakásába vezető ajtó körül városkánk lakóinak hatalmas tömege tolon-
gott. A tömeg az ajtó előtt ácsorgott, és hangosan kiáltozott. Megjelenésünkkor pillanatnyi csönd
állt be. Száz és száz kíváncsi szem meredt ránk. Azután hallottam, hogy valaki hangosan fölkiált:
– De hiszen ez Rauch professzor! Él! Ő is ezeknek a gonosztevőknek a kezébe került!
Denis meg bajtársai maguk előtt lökdösték a Kraftstudt cég összevert főkolomposait. Aztán ott
álltak egymás mellett: Kraftstudt, Boltz, Pfaff meg az orvos. Az arcukat törölgették, és rémülten
meredtek ránk meg a fenyegető tömegre.
Hirtelen előkerült valahonnan a vézna, sovány lány, aki a lakásomra vitte a megoldott feladatot
tartalmazó paksamétákat.
– Ő az – mondta, és ujjával Kraftstudtra mutatott – meg ő – tette hozzá Pfaffra mutatva. – Ezek
agyalták ki az egészet…
A tömeg fölzúdult. A lány mögül egy csapat férfi rontott elő. Még egy pillanat, és ízekre tépik a
banditákat. Fölemeltem a kezem, és így szóltam:
– Kedves polgártársak! Civilizált emberek vagyunk, nem a mi dolgunk, hogy törvényt üljünk
ezek fölött az elvetemült fenevadak fölött, akik visszaéltek a modern tudománnyal. Többet hasz -
nálunk az emberiségnek, ha gaztetteiket a világ színe elé tárjuk. Szigorú ítéletet kell szabni rájuk;
a terhelő tanúk mind itt vannak – mutattam a Kraftstudt cég számítóira. – Ők majd elmondják
önöknek, hogy a hajdani hitlerista hóhérok hogyan használták föl a modern tudomány és technika
vívmányait az emberek megcsúfolására; miként sanyargatták agyon az embereket, hogy arannyal
tömjék tele a zsebüket.
– Tudjuk, mindent tudunk, Rauch professzor! – kiabálták körös-körül. – Mindent elmondott Elsa
Blinter, azután, hogy meglátta az újságban az ön gyászkeretes arcképét.
– Itt, a falak mögött, a gonosztevők szörnyű gaztetteket hajtottak végre. Visszaéltek a tudo-
mány eredményeivel, az embereket gépek segítségével a rabszolgák színvonalára süllyesztették,
és a teljes megsemmisítésükig kiszipolyozták őket.
– Mindent tudunk! Mindenről hallottunk! – kiáltották. – Bíróság elé a gonosztevőkkel!
A fölháborodott tömeg gyorsan megindult a város felé. Elöl én mentem, mellettem cégbeli baj-
társaim. Közvetlenül mellettem lépkedett a fiatal Elsa Blinter; szorosan fogta a kezemet, és sut -
togva mondta:
– Azután, hogy azt a második csomagot elvittem önhöz, és ön azt mondta, hogy ne törődjek az
utasításaikkal, sokat töprengtem. Tudja, amikor a beszélgetésünk után visszamentem Kraftstudt
úrhoz, mintha visszanyertem volna az erőmet. Beállítottak a lemezek közé, és ön felől kérdezős-
ködtek. Volt elég erőm ahhoz, hogy hazudjak nekik. Nem tudom, honnan kaptam ezt az erőt…
– Minden emberrel így van, aki gyűlöli az ellenséget, és szereti a barátait.
– Ez igaz – mondta Elsa. – Így volt velem is. Aztán bátorságot vettem, és megszöktem tőlük. És
szerte a városban elhíreszteltem, mivel foglalkozik Kraftstudt úr. És látja, most, vasárnap, min-
denki eljött ide.
Kraftstudtot meg cégbeli társait átadtuk a hatóságoknak. Városunk polgármestere patetikus
beszédet mondott, rengeteget idézett a bibliából. Beszédének végén kijelentette, hogy „mivel
Kraftstudt úrnak és kollégáinak annyi bűn nyomja a lelkét, a legfelsőbb szövetségi bíróság elé ál-
lítják őket”. A számítási központ főnökét meg cinkosait egy ablaktalan gépkocsiba tuszkolták. Az-
óta senki semmit nem tud róluk. A hírlapokban sem volt semmi közlemény arról, hogy elítélték
volna őket. Sőt, városunkban olyan hírek szállingóztak, hogy Kraftstudt meg társai állami szolgá -
latba léptek. Állítólag megbízást kaptak arra, hogy a hadügyminisztérium számára szervezzenek
egy óriási számítási központot.
Mindig elfog az indulat, amikor az újság utolsó lapján ilyenféle hirdetést olvasok: Nagy számí -
tási központ olyan huszonöt és negyven év körüli férfiakat keres, akik járatosak a felsőbb mate-
matikában.
Íme, ezért határoztam el magam arra, hogy közzétegyem följegyzéseimet. Hadd tudja meg az
egész világ, miért kell elítélni a bűnösöket.

BÍBORMÚMIA

1.
Önök bizonyára tudják, hogyan érzi magát az ember, amikor megérkezik a fővárosba. Mintha tel -
jesen új világba csöppent volna. Légi-buszon röpköd egyik térről a másikra, függővasúton siklik
zajtalanul a gigantikus paloták fölött, leereszkedik a föld mélyében hangtalanul robogó földalatti
vasúthoz, melynek alagútjait – ki tudja, honnan – napfény tölti meg; az ember úgy érzi, hogy ép-
pen itt, ebben a csodálatos ősi városban, Moszkvában összpontosult minden, ami szokatlan, kivá-
ló, előremutató.
Nem tartom magam reménytelenül vidékinek. Nálunk északon, Leninszk városában szintén van
függővasút meg légi-busz, és televíziós fölvilágosító központok is vannak minden nagy téren.
Moszkvában mégis egy kissé zavartnak, sőt meghökkentnek érzem magam. Sokáig törtem a fe-
jem, hogy miért, végre aztán arra a következtetésre jutottam, hogy mindez a sebesség miatt van.
Igen, a fővárosban a közlekedési sebesség sokszorosa a miénknek. Még a város lakói, a barátsá -
gos és szívélyes moszkvaiak is gyorsabban mozognak, mint mi. Nem állnak veszteg a mozgójárdá-
kon. Azokon is szinte futnak. Mintha elődeik hagyományait folytatnák, akik néhány évtizeddel
előbb sem álltak mozdulatlanul a régi metró mozgólépcsőin, hanem futottak rajta, és jártukban
olvastak.
A Fölkelés téren – amely két gigantikus épület, a Sportpalota meg a Művészeti Palota között
függött a magasban – megálltam a televíziós automata informátornál, és kértem a keresett címet,
az Anyagi Kultúra Múzeumának címét. A képernyőn hamarosan megjelentek a szükséges koordi-
náták, és a gép megmutatta, merre vegyem utamat a múzeum felé.
Le kellett mennem az alsó parkba, onnan a Népek Barátsága nevű légi-csatornán röpültem
szárnyas sugárhajtású gépen a Szabadság-emlékműig, ott légi-buszra kellett átszállnom, és a Kék
útra ereszkedtem le, mely az Achát-alagúton át egyenesen az Anyagi Kultúra Múzeumához vezet.
A múzeum színes képernyőjén egy harmincemeletes hasáb képe jelent meg; az épületet narancs-
színű kerámiával burkolták, és egy ötvenméteres hófehér márvány féldombormű díszítette, mely
a Holdra irányított első kozmikus rakétát ábrázolta.
Bátran nekivágtam a jelzett útnak, és alig harminc másodperc múlva célomnál voltam. Útköz-
ben a saját rádiótelefon-készülékemen előre értesítettem Sayen professzort érkezésemről. A pro-
fesszor a múzeum bejáratánál várt rám.
– Üdvözlöm, fiatal barátom! – köszöntött dallamos hangon, és mindkét kezével megszorította a
kezemet. – Mi szél hozta hozzánk, e lüktető életű hatalmas városnak ebbe a csöndes zugába?
Figyelmesen néztem a már nem fiatal tudós mosolygó szemébe, és éppen olyannak találtam,
amilyen akkor volt, amikor aspirantúrámat végeztem történelemből a Moszkva melletti Forrada-
lom Egyetemen. Azóta egy szemernyit sem változott.
– Attól tartok, alkalmatlan időben érkeztem. A rádióinformátorból tudom, hogy ön Afrikába ké-
szül, Togóba…
– Ugyan! Ugyan! – intett le a professzor. – Addig még tizenhárom órám van. Úgy gondolom,
ennyi idő elég arra, hogy minden problémáját megoldjuk.
– Azt hiszem, hogy problémáim megoldására teljesen elegendő két-három óra az ön drága ide-
jéből. Ha nincs ellenvetése, akár hozzá is foghatunk…
Sejtelmem sem volt, mekkorát tévedtem ebben a pillanatban!
Beléptünk a márványcsarnokba, és a zajtalan lift fölrepített bennünket a múzeum tizenhetedik
emeletére, ahol Sayen dolgozószobája volt. Fölfelé menet a professzor röviden tájékoztatott togói
útjának programjáról.
– Ki kell egészítenünk e terület függetlenségi harcainak második periódusára vonatkozó adata-
inkat. Azóta jó néhány esztendő eltelt, de még senki sem böngészte végig a levéltárakat… A mi
múzeumunkban hiányosak az adatok… – fejezte be keserűen. – Nos, tehát rendelkezésére állok –
mondta, és leült a díványra.
Leültem a karosszékbe, gyorsan kinyitottam irattáskámat, kivettem belőle feleségem, Maya
fényképét, és átnyújtottam a professzornak.
– Ismerős önnek ez az arc? – kérdeztem a professzort. Figyelmesen néztem a tudósra, hogy fá -
radt arcának minden rándulását láthassam.
Sayen gyors pillantást vetett a képre, kissé összehúzta a szemöldökét, azután rám nézett. Te-
kintete értetlenséget fejezett ki. Erősen elgondolkozott, majd tagadólag rázta meg a fejét.
A feleségem még Leninszkben, búcsúzásunkkor ezt mondta: – Figyeld meg, így fog csinálni – és
a fejét éppúgy rázta meg, ahogyan Sayen professzor most; még az ajkát is úgy csücsörítette.
– Nem ismerem – válaszolta a professzor, és kérdően tekintett rám.
Elcsodálkozott, amikor elégedetten bólintottam; ismét belenyúltam irattáskámba, ahonnan elő-
vettem az Anyagi Kultúra Múzeuma katalógusának legutolsó számát. Sayen türelmetlenül nézett
rám.
– Hát ez mi? – kérdeztem, és a kezébe adtam a katalógust, melyet azon a lapon nyitottam ki,
ahova a bíbormúmia fejének képe volt beragasztva.
Gyakran megesik, hogy a főszerkesztő nem ismer mindent abban a kiadványban, melyet ő szer-
kesztett. Mint minden embernek, neki is megvan a maga érdeklődési köre, és természetesen min-
denekelőtt a saját szakterületét kíséri figyelemmel. A többit a munkatársaira bízza. Nyilvánvaló,
hogy most is így volt.
Sayen professzor még egyszer megnézte a múmia képét, lapozgatott a katalógusban, hogy
meggyőződjön a múzeum újonnan kapott kiállítási tárgyának elnevezéséről. Hirtelen fölkiáltott:
– De hiszen ez ugyanaz!
– Micsoda? – kérdeztem, és előre élveztem, milyen fordulatot vesz néhány pillanat múlva be-
szélgetésünk.
– A bíbormúmia képe meg ez az arckép! – mondta csodálkozva.
– Ezt én is tudtam – jegyeztem meg, és a katalógusba ragasztott kép mellé tettem a feleségem
arcképét.
– Micsoda? – ámuldozott a professzor.
– Előre tudtam, hogy ön ezt fogja mondani. De Maja meg én vitatkoztunk. Maja erősködött,
hogy ön egyszeriben fölfedez majd valamilyen különbséget…
 Sayen arca szigorú lett.
– Nem értem magát. Mit beszél? Milyen Majáról beszél?
– A képek hasonlóságáról beszélek. Maja pedig a feleségem.
– Hogyan kerül ő ide?
– Ez az ő fényképe. Ez pedig – mutattam a katalógusra –, ez a bíbormúmia képe…
Sayen professzor fölállt a helyéről, és tetőtől talpig végigmért. Megfigyeltem, hogy a szemöldö-
két egy kissé összeráncolta.
– Remélem, nem azért tette meg az ötezer kilométeres utat, hogy tréfáljon? – kérdezte türtőz-
tetve magát. Megértettem, milyen nehezére esett, hogy nyugodtan mondja el ezt a mondatot.
– Egyáltalán nem. Sőt: éppen ez a hasonlóság késztetett arra, hogy eljöjjek önhöz. Ön tudja,
hogy Leninszkben a tájmúzeumot vezetem. Amikor megkaptam az önök katalógusát, elképesztett
a feleségem meg a múmia hasonlósága…
Kivette a kezemből az arcképet meg a katalógust, és a széles ablakhoz lépett. Dél lehetett, és a
vékony, szinte nem is látható üvegen át csak úgy áradt be a nappali fény. A széles ablak előtt elsu-
hant egy légi-busz, de a professzor rá sem hederített. Gondosan vizsgálta a két képet.
„Azt fogja mondani, hogy a nyakuk formája különböző” – jutottak eszembe Maja szavai.
– Na, a nyakuk különböző! – kiáltott föl örvendezve Sayen. Elmosolyodtam, és melléje léptem.
– Igen. Különböző. Ám az arcuk ugyanaz. Engem egyelőre csak a hasonlóság érdekel. Ami a kü-
lönbséget illeti, arról majd később…
Ismét leültünk, éppúgy, mint az előbb: ő a díványra, én a karosszékbe.
– Mondja el részletesebben ideutazásának célját – kérte.
Egy kissé nyugtalankodtam, mert most jött el a legfelelősebb pillanat: gondolataimat a lehető
legpontosabban kellett tolmácsolnom. Összeszorítottam az ajkamat, és idegesen hordoztam körül
a szememet a professzor tágas dolgozószobájában; igyekeztem megtalálni azt a pontot, ahonnan
elkezdhetem a mondókámat.
„Figyeld meg Fillio akadémikus mellszobrát, mely a bal sarokban áll, az íróasztala mögött” –
emlékeztem vissza Maja tanácsára. Megtaláltam Fillio mellszobrát, aztán ismét kinyitottam a ka-
talógust, és megmutattam a professzornak.
– Tessék még egyszer megnézni – mondtam neki. – Tetszik tudni, ki ez?
– Fillio – válaszolta habozás nélkül Sayen. – De mit akar ezzel? Ez valami képrejtvény?
Most rajtam volt a sor, hogy türelmetlen legyek. Ránéztem az órára. Párbeszédünk határozot-
tan elhúzódott. Az ablak előtt ismét elsuhant egy légi-busz. Ez azt jelenti, hogy megint eltelt öt
perc.
– Bocsásson meg, professzor úr, de ön, úgy látszik, nem olvas el mindent abban a katalógus-
ban, amelyet ön szerkeszt.
A professzor idegesen nyomogatta a kezét. Úgy látszik, csak most ébredt tudatára, annak, hogy
mire céloztam. Valóban, miért van benne az Anyagi Kultúra múzeumának katalógusában Fillio
mellszobra? A professzor zavartan elmosolyodott, és tenyerével végigsimította a homlokát.
– Bevallom, elkerülte a figyelmemet… Átnéztem, de csak fölületesen. Az anyagot a rádiócsilla-
gászati információs osztály közvetítésével kaptuk, és föltételezem…
Sayen félbeszakította magát, és hirtelen elsápadt. Lassan föltápászkodott a díványról, és tágra
nyílt szemmel meredt rám. „Miért van itt Fillio akadémikus?” – olvastam ki rémült tekintetéből.
– Adja csak ide azt a katalógust! – suttogta. A katalógussal a kezében átlósan vágott át a szo-
bán, csaknem beleütközött íróasztalába, és megállt a híres, sok nyelvet tudó nyelvész mellszobra
előtt. A feszült csönd néhány másodpercig tartott. Aztán a professzor bekapcsolta a diktafont.
– Androv azonnal jöjjön a szobámba…
A hangja szelíd volt, de alig észrevehetően kihallatszott belőle a fenyegetés is. Fölemelte a tele-
fonkagylót.
– Avginova, maga az? Ki szerkesztette Androv anyagát katalógusunk legutóbbi számában?…
Összeolvasták az eredeti szövegekkel?… Pontosan? Ki készítette a fényképeket? … Köszönöm.
A professzor megfeledkezett a jelenlétemről; leült az asztalhoz, és elmerülten tanulmányozta a
katalógus képeit. Hirtelen eszébe jutottam.
– Adja ide annak a lánynak a fényképét…
– Melyikét?
– Hát akiét mutatta nekem.
– Majáét?
 – Nem tudom, hogyan hívják… Adja már!
– Ez a fénykép a feleségemet ábrázolja – mondtam határozottan.
– Nem fontos…
Hosszasan nézte mind a két képet, és a fejét tenyerébe szorította. Kinyílt az ajtó, és magas, kö -
zépkorú férfi lépett a szobába; világossárga sportöltönyt viselt. Határozott léptekkel ment oda a
professzorhoz.
– A maga munkája? – kérdezte Sayen, és föl sem emelte a szemét.
– Az enyém.
– Nem szégyelli magát?
– Nem értem…
– Mindjárt megérti! Nézze!
Sayen Androv orra alá dugta a feleségem arcképét.
– Ez a maga bíbormúmiája. – Majd dühös pillantást vetve feléje, metsző iróniával kérdezte: –
Vagy talán a maga lánya…
– A feleségem – igazítottam ki.
– …a maga felesége valóban múmia volna?
Androv figyelmesen tanulmányozta Maja fényképét. A professzor megvető pillantással mérte
végig.
– A mi időnkben… váratlanul ilyen… ilyen csalás… ilyen megtévesztés…
Androv végre megértette, hogy az egész beszélgetés velem van kapcsolatban, és felém fordult.
– Ezt a fényképet az én múmiámról készítette? – kérdezte fenyegetően.
Tagadólag ráztam meg a fejem. Erre se szó, se beszéd, megragadta a kezemet, és kivonszolt a
szobából. Sayen professzor alig ért a nyomunkba. Androv a folyosó mozgószalagján valahova jobb
felé futott, aztán betuszkolt egy liftbe; lefelé ereszkedtünk, ismét egy folyosón futottunk végig, és
a sarkon csaknem összeütköztünk a professzorral, aki ugyanoda igyekezett, de más úton, aztán
egy homályosan megvilágított terembe jutottunk, melynek közepén meg a falak mentén kvarc
szarkofágok álltak. Megálltunk az egyiknél.
– Nézze!
Belenéztem a szarkofágba, és egy pillanatra behunytam a szemem. Ez nem lehet. Lehetetlen!
– Nézze, nézze!… – mutatta elfulladó lélegzettel Androv.
– Látom … – mormogtam bátortalanul.
– Mit? – kérdezte a professzor, és belebámult az arcomba.
– Látom Maját – suttogtam, és elfordítottam a szemem a műanyagból készült meztelen női alak-
tól.
– Mi ez már megint azzal a Majával? – kérdezte indulatosan Androv. – Csak nem akarja azt állí -
tani, hogy ezt a lényt maga ismeri?
Süket csönd. Elsőnek én szólaltam meg:
– Bocsásson meg, de ez a műanyag szobor a feleségemet, Maját ábrázolja…
Androv harsányan fölnevetett, és kiabálva mondta:
– Nézze meg jól, lehet, hogy valami különös ismertetőjegyet is talál a felesége testén!
A felesége szót nyomatékosan hangsúlyozta.
Ismét megnéztem a női figurát, amely olyan volt, mintha élne, és nyitott szemmel feküdt. A mű -
anyagnak, amelyből készítették, bíbor színe volt. Képtelen gondolatok kergetőztek az agyamban.
Úgy rémlett, elveszítem az eszem.
– Minden olyan, csak a testszíne…
Ismét harsány nevetés.
– Aha! A szín! Vagyis mégsem hasonlít olyan nagyon a feleségéhez!
És megint nyomatékos hangsúly a feleségéhez szón…
Összezavarodtam.
Rimánkodva néztem Androvra. Ezek a fővárosi tudósok, csak hogy bizonyítsák a maguk igazát,
kíméletlenek, és nincsenek tekintettel az elemi udvariassági szabályokra sem.
– Én voltaképpen sohasem kifogásoltam, hogy ez a figura itt fekszik. De meg kell értenie,
hogy… Egyébként rendben van, amit önök a katalógusban kinyomtattak, az csak a fej fényképe,
és…
– Hallja? Hallja, mit mond? Ő sohasem kifogásolta! Tudja maga, mi ez? Ez, hogy vinné el az ör-
dög, ez az egyik legnagyszerűbb leletünk! Négy óriási rádióteleszkóp dolgozott szakadatlanul
több mint száz órát, hogy egyetlen jelet se szalasszunk el. Az információt egyidejűleg fejtették
meg Moszkvában és Párizsban! A legjobb gépeket vetettük be, hogy az információt megfejtsük.
Maga meg azt mondja…
A szenvedélyes szóáradatot először Sayen indulatos közbeszólása akasztotta meg:
– És Fillio akadémikus fejét is a moszkvai meg a párizsi gépek de-sifrírozták?
Androvnak tátva maradt a szája.
– Miféle Fillióét?
– Itt van, nézze!
A professzor a terem közepén levő kvarcbúrához tessékelt bennünket. Ráismertem annak a
mellszobornak a másolatára, amely a professzor szobájában állt. Ezt a másolatot műanyagból ké-
szítették, és szintén bíborszínű volt.
Androv bólintott.
– Mondja, mi ez? – esett neki a professzor.
– Ez is… Mind a kettőhöz ugyanazt a készüléket használtuk… Mi…
– Ki az a mi?
– Én, illetve a kozmikus rádióinformációs osztály dekódoló csoportja… Ez ott, a panteon mö-
gött…
Androv hebegett. Dühösen nézett rám meg Sayen professzorra.
– Nem hisz nekem? – mormogta végül.
Sayen vállat vont. Nekem meg hideg futkározott a hátamon. Szörnyű gondolat fészkelődött az
agyamba. Androv pedig csaknem suttogva mondta:
– Becsületszavamra ezt a két figurát kódolt impulzus-információk alapján gyűjtöttük be, három
hónappal ezelőtt, a Hattyú csillagkép peremrészéről. Először ezt a fejet kaptuk… A huszonhárom
centiméteres hullámhosszon… Három hónappal később ugyanezen a hullámhosszon a bíbormúmi-
át… A vétel pillanatában a zaj nem haladta meg az öt decibelt… A jel és a zaj aránya… – Aztán vá -
ratlanul fölkiáltott: – Ez lehetetlen! Önök spekulálnak valamiben! Ki ez a Maja? Ki ez a Fillio?
A professzor átnyújtotta neki a fényképet. Androv összehasonlította a fal melletti szarkofágban
fekvő alakkal…
– Ez Fillio? Ez az, aki három hónappal ezelőtt meghalt? Ön személyesen ismerte?
A professzor igent bólintott. Androv úgy állt a terem közepén, mint aki gyökeret vert, aztán hir-
telen kapta magát és kirohant. A dolog pillanatról pillanatra borzalmasabb lett. Igyekeztem nem
belenézni a kvarc szarkofágba, melyben a feleségem bíborszínű másolata feküdt…Az ajtó hirtelen
föltárult; Androv meg egy nő lépett be rajta sietve; a nő kezében egy kis táska volt. Se szó, se be-
széd, odarohantak a szarkofághoz, és hozzáfogtak, hogy leemeljék róla a tetejét.
– Mit csinálnak? – kérdezte idegesen Sayen.
– Fölboncoljuk – suttogta lihegve Androv. – Azonnal… És ha kiderül, hogy…
– Kit akar fölboncolni?
– A múmiát.
– Minek? – kiáltottam. Úgy éreztem, mintha a feleségembe akarták volna döfni a kést.
A nő kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy műtőkést és egy elektromos körfűrészt.
– Megtiltom! Ez nemzetközi érték, és a Tudományos Világtanács határozata nélkül nincs joguk
ezt tenni – jelentette ki határozottan Sayen. – Ráadásul értelmét sem látom, hogy így bánjanak ez -
zel a kiállítási tárggyal, melyet olyan nehezen kaptunk a kozmoszból, persze ha valóban onnan
kaptuk.
– Ne nyugtalankodjon, professzor úr. Minden információt elektronikus hengereken rögzítet-
tünk, és bármikor reprodukálható. Egy-két nap alatt… Kezdje, Antónia!
Androv kitárta a karját, úgy állta útját a professzornak, aki a szarkofághoz akart lépni. Hallot-
tam, hogyan sivít a fűrész. A hideg egyre futkosott a hátamon.
– Most pedig nyissa föl a mellkasát – parancsolta Androv. – Gyorsabban fűrészeljen, a nyavalya
törje ki! Szétvágta? Most nyomja félre a szegycsontot. Látja a szívét? Aha! A mája meg itt van.
Helyes! A lépe. Minden. Most mutassuk meg nekik.
Androv vállon ragadott.
– Na, mitől ijedt meg? Hiszen ez csak múmia, műanyagból van. Pontos másolat. Egyébként győ-
ződjön meg saját maga, hogy másolat-e vagy sem…
Tétován léptem a szarkofághoz. A fölvágott test kibontott műanyag részei szimmetrikusan he-
lyezkedtek el a test csontjain, és jól lehetett látni az alak belső szerkezetét. Szervei különféle szí-
nűek voltak, de mind bíborárnyalatúak… A múmia szeme nyitva volt, és nem fejezett ki semmiféle
szenvedést. Nagy erőfeszítéssel kényszerítettem magam arra, hogy tudomásul vegyem: ez nem
élő szervezet, hanem csak egy emberi lény mesterséges másolata.
– Másolat vagy nem másolat? – rázott meg Androv. Szemében öröm csillogott. – Nézze meg fi-
gyelmesen!
Csüggedten biccentettem.
– És az ön véleménye, professzor úr? – kérdezte hevesen Androv.
A válasz a nőtől érkezett, aki a múmiát fölbontotta:
– Nézzék! Hiszen minden fordítva van benne!
Értetlenül meresztettem ki a szemem, igyekeztem megérteni, mit akar mondani azzal, hogy
fordítva.
– Mit beszél, Antónia? – kérdezte rekedten a professzor.
– Minden! A szíve, a mája, a lépe… Minden fordítva van!
Csak akkor döbbentem rá, miről van szó. A múmia szíve jobb oldalon volt, a mája bal oldalon,
minden úgy, mint a normális emberben, csak mintha annak tükörképe volna.
– Most már értik, milyen leletre tettünk szert? Ez hatalmas bizonyíték az antivilág létezésének
elmélete mellett. Megrendítő! Ez…
– Mondja csak el, hogy mit jelent ez! – követelte a professzor.
Androv ellépett a múmiától, átkarolta a professzort, és ünnepélyes hangon mondta:
– Végre kísérleti bizonyítékunk van arra, hogy valahol a világmindenségben van egy antivilág,
olyasféle, mint a mienk, csak antianyagból épül föl. Ez a világ a mi világunk tükörképe!

2.
A Tudományok Palotája felé haladtomban Moszkva gyors járású mozgójárdáin és útjain, a halk zú-
gásból minduntalan kihallatszott az izgatott fölkiáltás: „Bíbormúmia, bíbormúmia!”
A Tudományos Világtanács, külön közleménye után nemcsak Moszkvában, hanem az egész vilá-
gon is Androv meghökkentően merész hipotéziséről, a bíbormúmiáról beszéltek. Az Anyagi Kultú-
ra Múzeumának fölbontott kiállítási tárgya helyébe új másolatot tettek. A világ sok városából oda-
özönlő látogatók áradata olyan hatalmas volt, hogy még néhány másolatot kellett készíteni. Eze-
ket a főváros középületeinek legnagyobb termeiben állították ki. A Legfelső Tanács utasítására a
múmiát naponta háromszor a színes sztereótelevízióban is bemutatták. „Bíbormúmia, bíbormú-
mia” – visszhangozta Moszkva, nekem azonban egészen más járt a fejemben. „Maja, Maja… Vajon
valahol a világmindenségben valóban él még egy olyan nő, mint az én feleségem?”
Végül nem bírtam tovább. A főváros központjában, a Kreml-park egyik magános zugában, elő-
vettem a zsebemből a rádiótelefont, és fölhívtam Leninszket. Néhány másodperc múlva fölhang-
zott a hívócsengő elnyújtott berregése.
– Maja, te vagy?
– Én. Mi ez a hercehurca a bíbormúmiával? Kérlek, élni fogok törvény adta jogommal, mely a
polgárok személyes méltóságát védi, és követelem, hogy engem ne mutogassanak az egész világ -
nak!
Az én Majám nagyon vidám, csupa életöröm nő. Megkönnyebbülten lélegeztem föl, amikor he-
ves, csengő hangját hallottam.
– Te kis buta, erre büszkének kellene lenned!
– Nem vagyok büszke! Zaklat a sajtó, a rádió, a televízió. Tudd meg, hogy Moszkvából akadémi-
ai bizottság röpült ide, és megvizsgáltak! Meg akartak győződni róla, hogy a szívem valóban nem
jobb oldalon van, hanem a bal oldalon!
– Na és?
– Meggyőződtek, drágám! Úgy látszik, nem az antivilágból jöttem! – és hangosan fölkacagott. –
Hát te mit csinálsz?
– Igyekszem hallgatni. Képzeld el, mi lenne velem, ha a jó nép megtudná, hogy ennek a vörö-
ses-lila nőszemélynek földi férjmásolata vagyok.
– Akkor neked is ilyen ocsmány színűre kellene mázolnod magad! Egyébként miért bíborszínű-
re készítették?
– Semmit sem csináltak. Az információt a dekódoló gép magától készítette ilyenre. Vagyis az
antivilág törvényei szerint ilyennek kell lennie… Különben az emberek többsége eléggé rokon-
szenvesnek találja a múmiát – igyekeztem bókolni.
 – Tudod mit? Hagyd a bókokat! Eleget hallok itt is. Mit akarsz most csinálni?
Az órámra néztem.
– Nyolcvan másodperc múlva kezdődik a konferencia az Akadémia nagy márvány-termében.
Most oda repülök.
– Jól van, drágám, menj. Én meg a televízió elé ülök, és meghallgatom, mit beszélnek ott. A vi -
szontlátásra.
– A viszontlátásra!
Az Akadémia nagy márványterme zsúfolásig megtelt, és csak nehezen találtam helyet a köz-
ponti bejáratnál. Föltettem a fejhallgatót, és bekapcsoltam az asztalkán álló képernyőt. Az Akadé-
mia elnöke, a fizikus Dzsonatov, röviden fölvázolta a konferencia feladatát: meg kell ítélniük And -
rov hipotézisének tudományos helyt-állóságát. Szigorú szabályként állapították meg: háromper-
ces előadás a plénum előtt, kétperces előadás a bizottságokban. Az előadások vitáit levelezéssel
bonyolítják le az Akadémia termeiben, ahol hangíró készülékeket állítottak föl, és ahol minden
küldött elmondhatja a magáét, és mindegyik megkapja az előadások meg a hozzászólások másola-
tait.
Androv előadása ötödiknek került sorra. Az első fölszólaló a chicagói rádiócsillagász, Horner
volt, aki előadta a kozmoszból érkező rádiójelek megfejtésének történetét. A képernyőn megjelen-
tek azok az információelméleti egyenletek, amelyeknek alapján bármely fizikai világ jeleit dekó-
dolni lehet. Horner után a moszkvai Szolvin következett, aki azt a készüléket ismertette, amely-
nek segítségével fölfogták a Hattyú csillagkép Alfa-területéről származó jeleket. A rhodesiai Zug-
gen a kozmikus rádióinformációk leírásáról és rögzítéséről beszélt.
A legunalmasabbnak a francia rádiómérnök, Suchet előadását találtam, aki részletesen érteke-
zett a fizikai testek evolvensének ultrahang-befogadóképességéről, majd pedig arról, hogyan le-
het testmodellt készíteni az információkból. Voltaképpen ez ugyanaz, mint a kétdimenziós televí-
zió, csakhogy itt a képbontást és képösszerakást hangjelekkel végzik, és a hangnyaláb átmérője
néhány mikron. Végül ezt mondta:
– Természetesen az élő szervezetből származó információk továbbításához az szükséges, hogy
a szervezet klinikailag halott legyen. Legalábbis akkor, ha ilyen bontási módszerrel dolgozunk. Az
ultrahangnyaláb jóvátehetetlenül szétroncsolja az élő sejteket…
Ezekre a bevezető előadásokra azért volt szükség, hogy a tudós küldötteknek fogalmuk legyen
a kísérleti adatok minőségéről. Ezután emelkedett szólásra Androv:
– Nem fogom megismételni az anyag elemi részecskéinek és antirészecskéinek ismert adatait.
Egyszerűen fölsorolom őket: elektron és pozitron, proton és antiproton, neutron és antineutron. A
többi rövid élettartamú részecske minket nem érdekel. Malinovszkij és Sagoué bebizonyította,
hogy az elemi részecskékből össze lehet állítani bármilyen elem szilárd antiatomját. Ez elegendő
ahhoz, hogy az antivilág fölépüljön. Ám nem ez a fontos. Az antirészecskék párosával keletkez-
nek. Meghatározott kvantumenergia esetében lehetséges páros atomok keletkezése, sőt, amint
ezt a kettős csillagok legutóbbi kutatásai bizonyítják, egész csillagrendszerek, amelyekben az
egyik csillag anyagból, a másik pedig tükörképéből, antianyagból áll. Fizikailag azonos párok jön -
nek létre, csak töltésükben különböznek, amint ezt önök is tudják. Ez utóbbi tulajdonságok nin-
csenek hatással azokra a biológiai folyamatokra, amelyek kicsiny energiát emésztenek föl, és
amelyeknek kölcsönhatásuk gyönge. Meggyőződésem, hogy Napunknak és bolygórendszerünk-
nek megvan a maga antianyagból való párja, és ezek egyszerre keletkeztek az óriási energiájú
elektromos kvantumokból. Ilyen kvantumok a csillagok fluktuáló sugárzásának következménye-
ként jelentkeznek időnként a világmindenségben. Ha ez így van, akkor van Anti-föld is, melyet an-
tiemberek népesítenek be…
A termen végighullámzott a nevetés. Az elnök fölállt, és Androvhoz fordult:
– Antiemberek, ez visszataszító kifejezés. Sértőn hangzik.
– Bocsásson meg. Olyan emberekre gondoltam, akik antianyagból épülnek föl.
A zaj elült.
Ezután Androv részletesen leírta, milyen az antianyagból fölépült emberi szervezet, nyomaté-
kosan hangsúlyozta ennek a szervezetnek meg a földinek tükrös szimmetriáját. Amikor eljutott a
bíbormúmiához, tűzbe jött, de az elnök azt javasolta neki, hogy előadásának hátralevő részét dik -
tálja le a szomszéd teremben.
Az antropológia meg a társadalmi statisztika legnagyobb szakértője, a novoszibirszki Guton el -
lenvetésekkel élt. Kérlelhetetlen számadatai azt bizonyították, hogy a földgolyó különféle helyén
élő emberek között gyakran van meghökkentő hasonlóság. Ami a múmia belső szerveinek tükrös
szimmetriáját illeti, olyan példákat hozott föl, amelyeket a Földön figyeltek meg.
A teremben ekkor valaki váratlanul – megszegve minden szabályt – közbekiáltott:
– Ha ön megszorozná a valószínűségeit, még akkor is tized-akkora volna a valószínűségi fokuk!
– Miért?
– A bíbormúmia egy földi lényhez hasonlít. Ezenkívül szervei tükrösen szimmetrikusak. Ráadá-
sul a világmindenségből olyan ember mellszobrát kapják, aki a nyelvész Fillióhoz hasonlít. Na-
gyon kicsiny a valószínűsége három ilyen bonyolult jelenség egybeesésének!
Guton elkomorult és elhallgatott. A teremben mocorgás támadt.
– Folytassa – mondta az elnök.
– Nem, kérem, nem folytatom. A közbeszólás meggyőző… – Guton visszaült a helyére.
Bementem a szomszéd terembe, és az elektronográfhoz álltam, amely a tanácskozás első föl-
szólalásait sokszorosította. A fölszólalók egymás mellett voltak hangszigeteit fülkékben, és beszél-
tek… Vitatkoztak, ellentmondtak egymásnak, egyetértettek Androv hipotézisével, vagy cáfolták.
Aztán kimentem a nyitott folyosóra, és megint fölhívtam Leninszket.
Maja sokáig nem jelentkezett.
– Hát nem hallgatod, miről beszélnek itt? – kérdeztem.
– Nem hát. Meguntam őket. Azt hiszem, Gutonnak van igaza, noha otthagyta az emelvényt. Ez
egyszerűen véletlen hasonlóság. A Földön is gyakran vannak meglepő egyezések. Kozmikus mére-
tekben pedig elkerülhetetlen. Csókollak, drágám. Ledőlök, alszom egyet…
Maja kikapcsolta a készüléket, és nem tudtam megmondani neki, hogy jobban szerettem volna,
ha a bíbormúmia valaki máshoz hasonlít…

3.
Számomra akkor kezdett igazán szörnyű lenni a dolog, amikor a konferencia befejezte munkáját.
A küldöttek hazautaztak, ki-ki a maga városába; az egyhangú határozat az volt, hogy Androv hipo-
tézisének megerősítéséhez a kísérleti adatok nem elegendők. A bíbormúmia iránti érdeklődés vi-
lágszerte néhány óra múlva olyannyira lanyhult, hogy a másolatokat a múzeum alagsorába vitték,
egyet pedig – azt, amelyet maga Androv boncolt föl – átvittek a Központi Anatómiai Intézet bonc -
termébe.
Anatómusok, kórbonctani szakértők, fiziológusok, citológusok vizsgálták tovább. Mielőtt haza-
indultam volna Leninszkbe, elhatároztam, hogy érdeklődöm náluk, milyen eredményre jutottak. A
boncterem előtt Androvval találkoztam. Elkínzottnak, kimerültnek látszott. Benéztem a félig nyi-
tott ajtón: köpenyes orvosok hajoltak a bíbormúmia elformátlanodott teteme fölé.
– Hogy van? – kérdeztem Androvot.
– Megvagyok. A belső szervek tükrös szimmetriájához semmi kétség sem férhet…
– Akkor hát most mit csinálnak vele?
Androv megvetően vont vállat.
– E modell alapján akarják megállapítani a korát, és össze akarják hasonlítani az ön feleségé -
nek korával.
– Kár, hogy az Antiföld lakói a rádión közölt adatok mellé nem csatolták személyazonossági iga-
zolványát is, illetve a hölgy életrajzi adatait – tréfáltam. – A tükörírással közölt adatokat majd
csak megfejtettük volna valahogyan.
– Én mást sajnálok. Ellenfeleim nehezebb helyzetben lettek volna, ha Fillio professzor egész
múmiáját sikerült volna megkapnunk, nem pedig csak a fejét…
Egyetértőén bólintottam. Gondolataimból Androv rezzentett föl:
– Az ön felesége Fillióval dolgozott?
– Igen. Az aspiránsa volt. Az ő irányításával tanulmányozta az indonéziai nyelvcsaládokat.
Androv bólintott, aztán megszólalt:
– Még van egy lehetőségem, hogy bebizonyítsam hipotézisem igazát… De ez most tőlük függ –
és fejével a boncterem felé intett.
– A múmia kora?
– Az. És talán még más is…
Androv hirtelen megragadta a kezemet, és végigvezetett a folyosón.
– Ott egyelőre semmi érdekes nincs. Ha akarja, megmutatom önnek, hogyan dolgozik az erede-
ti alak evolvensének alapján működő modellező gép.
 – Örömmel.
A mozgólépcsőn fölmentünk a felső légi-útra, beültünk egy zajtalanul sikló függő-vasútba, és
néhány perc alatt átsuhantunk egész Moszkva fölött. Az ég hideg-kék volt és felhőtlen. A zöld te -
rületekkel megtűzdelt város fölött égszínkék ködfátyol úszott.
– Ön itt született? – kérdezte Androv.
– Nem.
– Milyen bámulatos fejlődésen ment át alig harminc esztendő alatt a városunk!
– Igen. Mondja, a múmia kora mellett mi igazolja még az ön elméletét?
– Én itt élek születésemtől fogva – folytatta Androv, mintha nem akarna válaszolni a kérdésem-
re –, és Moszkva második újjáépítése a szemem előtt ment végbe. Olyan volt, mint valami mese…
Gigantikus paloták nőttek föl, parkokat létesítettek. A földalatti vasutak zajtalanná váltak. A város
fölött légi-buszok keringnek. A trolibuszok és villamosok vezetékei a lomtárba kerültek, és helyük-
be, kétszáz méter magasságban, könnyed függőhidakat építettek, itt meg ezek a csillogó fémosz-
lopok, ezekre kötötték a kötélpályát, melyen a függővasút siklik… Az élet nagyon szép lett –
mondta elgondolkozva.
Szerettem volna megint föltenni a kérdésemet, de a függővasút megállt egy járdaszigetnél.
– Na, már meg is érkeztünk – mondta Androv. – Ott van a vevőközpontunk.
Lent egy alacsony, zöld repkénnyel befuttatott, lapos tetejű ház állt.
Azt a gépet, amely az impulzusevolvens alapján megalkotja a háromdimenziós modellt, elektro-
nikus-akusztikus ismétlőnek nevezik. A gép nem rozsdásodó, fényes acélból készült és vakító fe-
hérre lakkozott, óriási szerkezet volt. Alig hallható zúgással dolgozott. Olykor a belsejéből, a hű-
tőcsövekből meleg vagy hűvös légsugár süvített ki.
A terem végén, üvegfal mögött egy másik gép állt; ez lényegesen kisebb volt az előbbinél. Oda-
mentünk ehhez is.
A vezérlőasztalnál egy lány ült, és könyvet olvasott. Néha-néha fölemelte a szemét a könyvről,
és a műszerfalra pillantott. Közvetlenül előtte egyenetlenül pislogott egy neonlámpa.
– Galja, mi megy most?
– Az új atomreaktor modellje, Rómából – válaszolta a lány fölállva.
– Rádión vagy vezetéken?
– A rádiórelé-hálózaton.
Androv bólintott, majd hozzám fordult:
– Nézze meg, hogyan megy a dolog. Ide lépnek be a kódolt információ-impulzusok, és a gép a
közvetített tárgy minden porcikájának koordinátáit kódolja, beleértve az anyag színét is, amelyből
az objektum készült, sőt szerkezetének részleteit, hosszúságát, szélességét és a többit. Az impul -
zusokat ezután fölerősítjük, és a dekódolóba vezetjük. Az impulzusokat csatornák választják szét,
majd az impulzusok hol bekapcsolják, hol kikapcsolják a reléket, melyeket a szerkezet mechanikai
és kémiai részei vezérelnek.
Visszatértünk a nagy pavilonban levő géphez, majd odamentünk a terem közepén elhelyezett
üveges szekrényhez. Androv bekapcsolta a világítást, mire a szekrény belső részét elöntötte a
fény. Valamilyen alaktalan tárgy volt benne, melyet minden oldalról vékony fémtűk érintettek.
– Az információk itt állnak össze modellé. Ezek vékony tűk, olyanfélék, amilyeneket az intra-
muszkuláris injekcióhoz használnak. A tűk furatából apró lökésekben finom műanyag sugár válik
ki, amely azután a hideg levegőn megdermed. A tűk szinkronban mozognak azokkal az ultrahang
irányította tűkkel, amelyek most Rómában az eredeti objektumot tapogatják le… Így, csöppről
csöppre, szálról szálra a vékony műanyag sugár fölépíti a modellt. Ezekkel az emeltyűkkel lehet
szabályozni a modell méreteit, a modell tehát nagyobb is, kisebb is lehet az eredetinél…
– És hogyan kapják a színét?
– Nagyon egyszerűen. A massza eredetileg színtelen. A foto-kaloriméter a színről kapott infor-
mációknak megfelelően adagolja a szükséges festékanyagot hozzá…
– Tehát a bíbormúmia is így jött létre? – kérdeztem.
Androv bólintott.
– Egyébként még most sem értek mindent. Miért lett bíborszínű? Ha minden úgy van, ahogyan
ön állítja, hogy úgy mondjam, testszínűnek kellett volna lennie…
– Erről a konferencián is sokat vitáztunk. Szerintem egy fizikus adta meg a helyes magyaráza-
tot. Tudja ön, mi az a Doppler-effektus?
– A fény hullámhossza megnövekszik, ha a fényforrás távolodik a megfigyelőtől.
 – Ez az. Például ön olyan óriási sebességgel távolodhat, hogy a mozdulatlan megfigyelő számá-
ra az ön testszíne vörösnek látszik. Azt hiszem, a múmia színe arról tanúskodik, hogy az Antiföld
igen nagy sebességgel távolodik tőlünk…
Az üvegfal mögül a lány kiáltott:
– Androv elvtárs, telefonhoz kérik!
Androv otthagyott, én meg néztem, hogy a tűk hogyan rajzolják meg a belőlük kifolyó mű-
anyaggal annak a tárgynak a háromdimenziós modelljét, amely jó tízezer kilométer távolságra
van. Megpróbáltam elképzelni azoknak a tudósoknak az izgalmát, akik látták, hogy ezek a tűk mi-
ként rajzolják meg annak az emberi testnek a modelljét, amely az emberi elmének fölfog-hatatlan
távolságban él.
Androv valósággal rám tört, és erősen megragadta a vállamat.
– Gyerünk!
– Hova? – csodálkoztam el.
– Vissza, de azonnal! Az Anatómiai Intézetbe…
Gondolkodás nélkül rohantam utána. Fölmentünk a függővasúthoz, melynek éppen ott volt
megállója.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Mikor beszélt utoljára a feleségével?
– Talán csak…
– Mikor beszélt utoljára a feleségével? – ismételte meg a kérdést, és nem vette le rólam mélyfe -
kete szemét. A függővasút befutott. Androv betuszkolt, azután kinyitotta a fülke ablakát. Csak
úgy süvített be rajta a levegő. – Vegye a rádiótelefonját, és azonnal hívja föl a feleségét!
Kivettem a zsebemből a készüléket.
– Mutassa. Ahá. Ferritantennás. Nem jó… Különben próbálja meg; óvatosan dugja ki az abla-
kon, és beszéljen. A függővasút kocsiszekrénye fémből van, és megakadályozza a rádióvételt.
Egészen az ablakhoz simultam, és kapcsoltam Leninszk számát. A szívem vadul vert. Mi tör -
tént?
– Nos?
– Nem válaszol…
– Próbálja a készüléket még kijjebb tartani.
Ismét kapcsoltam a számot.
– Nem válaszol… – mondtam rekedten.
– Majd én kinyújtott kézzel tartom, ön pedig hallgassa.
Androv átvette tőlem a rádiótelefont, és könyékig kinyújtotta a karját az ablakon. Ekkor azon-
ban a függővasút ereszkedni kezdett, hirtelen fölgyorsult, erősen rántott egyet, és a telefon kire-
pült a kezéből.
– Az ördög vigye el! Odalett az egész!
Készülékemet elkapta az erős légáramlat. Androv beleütötte a kezét az ablak szélébe, és a kö -
nyöke alatt vérezni kezdett. Egy darabig szótlanul néztünk egymásra. Szeméből iszonyatot olvas-
tam ki.
– Mi történt vele, a feleségemmel? – nyögtem ki végre.
– Nem tudom… Rögtön megtudjuk… Emlékszik napnyi pontossággal arra, hogy hány éves a fe-
lesége, illetve arra, hogy mennyi idő telt el Fillio halálának napja óta?
Ördög tudja, mi volt a fejemmel, mert az egyszerű aritmetikai művelet sem sikerült. Ráadásul
nem értettem, miért kívánja mindezt.
– A feleségem huszonhárom éves – mondtam végre – négy-hónapos és hatnapos … Fillio három
hónappal és három nappal ezelőtt halt meg…
– Beleszámította a szökőéveket?
– Nem.
– Rendben van. Majd ezt megcsinálom én. Mondja meg a születési évét, hónapját, napját a…
Egyébként jobb, ha Fillio halálának dátumát mondja meg.
A függővasút simán megállt. Androv kézen fogva vezetett a kijárathoz, és valamit mormogott
magában. Egészen az intézetig hallgattunk. Elfelejtettem Maja születési dátumát. Nem emlékez-
tem, mikor halt meg Fillio.
A folyosón egy orvosba ütköztünk, és az örvendezve mosolygott ránk. A kezében bíborba ját-
szó, narancsszínű műanyag darabot szorongatott. Androv az ajkához emelte mutatóujját, de az rá
sem hederített.
– Akár gratulálhatnék is önnek, akár gratulálhatnék! – kiáltotta az orvos. – Most már csak azt
kell megállapítanunk, mitől halt meg a mi földi nőnk! Ami a bíbormúmiát illeti, minden világos.
Nézze! – A műanyagdarabot odamutatta Androvnak. – Lymphosarcoma! A csodálatra méltó mű-
anyag modellnek daganata volt!
Hátrahőköltem az iszonyattól.
– Mit beszél?! – kiáltott rá Androv.
– Semmi különöset. Csodálkozom, hogy ott, a maga Antiföldjén nem tudták gyógyítani ezt a
semmiséget. Azt megtanulták, hogy rádión továbbítsák a holttestek adatait, de a daganatok gyó-
gyításához nem is konyítottak! Hallatlan!
Az orvos megvető fintort vágott, és a boncterem felé fordult. Lassan, méltósággal lépdelt, én
meg alig bírtam mozdítani a lábam, egyre csak arra gondoltam, mi van Majával. Az ötezer kilomé -
teres távolság Leninszkig kozmikus méretűre növekedett. Összeszorult a szívem…
– Hány éves korában halt meg? A múmiára gondolok – kérdezte Androv.
– Ezt Kugel rögtön megmondja magának. Egyébként nem értem, ezt a nőt itt nálunk nem lehe-
tett volna meggyógyítani? Különben az új képződményt gyakran az utolsó pillanatig nem lehet föl-
ismerni. Könnyű betegség, és kész. Ismeri a mi ifjúságunkat? Azt gondolják, könnyű betegség.
Köpnek az orvosságra. Aztán itt az eredmény…
Az orvos recsegő, nagy hangon beszélt, mint egy rossz rádiókészülék.
Bementünk a boncterembe. A márvány-asztalnál egy idősebb férfi ült köpeny nélkül, és egy fü -
zetben valamit számítgatott.
– Kugel, ön szerint, hány évet élt a beteg? – kérdezte vezetőnk.
Ujjával a szétmarcangolt műanyag micsodára mutatott.
– Nyolcezer-ötszázhuszonhárom és fél napot. A félért nem kezeskedem – válaszolta Kugel, és
folytatta számításait.
– Doktor – fordult hozzá Androv –, itt a férje…
Androv gyöngéden feléje tolt.
– A férje? Ennek? – mutatott a bíborszínű műanyaghalmazra. – Figyelemre méltó! Na, ő majd
megmondja nekünk a pontos napját a felesége halálának. Emlékszik rá?
Én azonban egészen másra emlékeztem. Eszembe jutottak a francia rádiómérnöknek, Suchet-
nek a szavai arról, hogy a szervezet evolvensét csak a halál beállta után lehet megkapni. Eszembe
jutott, hogy Fillió fejének és a bíbormúmiának a kozmoszból való megérkezése között három hó-
nap telt el… Sőt az is eszembe jutott, hogy valamikor most, talán éppen ma lesz három hónapja
annak, hogy Fillio meghalt…
Az orvos megismételte a kérdését, azon az erőltetett gyöngéd hangon, ahogyan a beteggel
szoktak beszélni. Tagadólag ráztam meg a fejem.
– Nem emlékszik? Nem emlékszik, hogy mikor halt meg a felesége? – kérdezte csodálkozva az
orvos.
Elvesztettem a hangomat. Androv válaszolt helyettem:
– Talán meg sem halt. Két órával ezelőtt beszélt vele rádiótelefonon.
– Nem halt meg? Ez lehetetlen! – jelentette ki kategorikusan az orvos. – Határtalanul hiszek az
ön antivilágában, Androv elvtárs, ezért a nőnek, vagyis az ő feleségének meg kellett halnia. Más -
különben sohasem bizonyítjuk be az Antiföld meg a mi antimásolataink létezését a világminden-
ségben – mondta, és fölemelte a szemét.
Elfogott a méreg. Fenyegető mozdulatot tettem a lelkes kórboncnok felé.
– Elhallgasson, mert… Köpök az antivilág-elméletére, hallja-e! A feleségem nem halt meg. De
ha beteg, azonnal meg kell gyógyítani!
– Nyugodjon meg, nyugodjon meg – csitított Androv. – Kérem. Egy percen belül kapcsolatot te-
remtünk Leninszkkel. Jöjjön!
Mint valami alvajáró mentem végig valamiféle folyosón, majd valamilyen utcán, liftbe szálltunk,
és valakinek a hangját hallottam…
– Milyen hullámhosszon szokott beszélni a feleségével? – hallottam a hangot.
– Nem tudom…
– Mi a kapcsolási száma?
– Nem emlékszem…
– Mi az ön neve?
 Megmondtam.
– Üljön itt le.
Androv mellém ült, és megfogta a kezemet.
– Már keresik a feleségét…
Bólintottam. Süket csönd honolt körös-körül. Hatalmas ingaóra tiktakolt előttem. Emlékeze-
tembe véstem azt a nagy pálmát is ott a fadézsában meg a tőle jobbra levő Lenin-mellszobrot,
melynek vörösmárvány-fal volt a háttere. Az óra meg tiktakol, lassan, nagyon lassan.
– Menjen be a hármas fülkébe – mondta valaki.
Dermedten ültem tovább, érzéketlenül, gondolatok nélkül…
– Menjen be a hármas fülkébe – ismételte a hang.
– Menjen. Megvan a kapcsolat – fogta meg a kezem Androv.
Bementem. Ez a hármas fülke. Ez a telefonkagyló. Fölemelem. Hallgatok. A telefonos hangja:
– Beszéljen!
– Maja – nyögöm ki.
– Halló, halló! Moszkva? – hallom valahonnan egészen közelről.
– Maja! – kiáltok, mintha nem az én hangom volna.
– Én vagyok. Te vagy az, Vagyim?
– Maja, te élsz?
– Mit beszélsz?
– Élsz?!
– Ne ordíts! Nem értek semmit. Miért nem rádiótelefonon hívsz?
Öntudatom egy pillanat alatt kristály-tiszta lett. Tudtam, mit kell tennem!
– Maja, figyelj rám jól – kezdtem tagoltan. – Beteg vagy. Nagyon súlyos beteg; értsd meg, sú-
lyos. Azonnal menj el a klinikára, és mondd meg, az a gyanúd, hogy lymphosarcomád van. Azon-
nal, drágám! Íígérd meg, hogy rögtön indulsz!
A telefonban a feleségem vidám, gondtalan nevetését hallottam.
– Csodálatos – mondta végül. – Négy esztendeje élünk együtt, és egyformán gondolkozunk.
Még akkor is, ha ötezer kilométer van közöttünk.
– A-zon-nal menj orvoshoz! – kiáltottam.
– Az or-vos-tól beszélek! – mondta Maja.
A szívem elszorult; ő pedig vidáman csevegett tovább:
– Tudod, tegnap nem éreztem magam valami jól. Valami könnyebb betegség. Ma eljöttem ide a
klinikára. Minden vizsgálatot elvégeztek. És mit gondolsz? Amikor átvilágítottak, rájöttek, hogy
nyirokmirigy-duzzanatom van, valahol a gyomor alatti tájékon. Ha tudnád, hogy Ejtrov doktor ho-
gyan kiabált velem! Maga, azt mondja, művelt nő, mégis olyan ritkán jön ide vizsgálatra, aztán,
azt mondja, a nyirokmirigyeim kétszázalékos mértékű duzzanatot mutatnak. Na, mit szólsz hozzá?
– Mit szóljak? – suttogtam. – Folytasd, Maja…
– Tovább már nagyon egyszerű. Mindenesetre adtak egy injekciót, és rám parancsoltak, hogy
fél év múlva ismét jelentkezzem, a biztonság kedvéért, újabb injekcióra. Érdekes, mi?
– Érdekes, Maja… – mondtam.
– De te mit dünnyögsz? Mi van a bíbormúmiával?
– Meghalt…Illetve szétdarabolták. A másolatok az alagsorban vannak.
– És Androv elmélete igazolódott?
– N-nem tudom. Majd otthon elmesélem.
– Jól van, drágám, gyere minél hamarabb; nagyon hiányzol!
– Holnap otthon leszek!
– Várlak. A viszontlátásra.
– A viszontlátásra.
Androv arca ragyogott, amikor kiléptem a fülkéből. Átölelt, és szorosan magához szorított.
Elnevettem magam.
– Minek örül? Az, hogy Maja nyirokmirigyei kétszázalékos mértékben megduzzadtak, még nem
bizonyítja az ön elméletét az antivilág meg az antiemberek létezéséről.
– Ez nem fontos. Fő az, hogy a felesége egészséges. Nagyon aggódtam…
– Ennyire hisz az antivilág létezésében, a mi világunk tükörképének létezésében? – kérdeztem
komolyan.
– Amint kiderült, ön is nagyon hitt benne – válaszolta kitérően. – Máskülönben nem nőtt volna
annyira a szívéhez a bíbormúmia…
Zavartan elmosolyodtam. Valóban, miért aggódtam Majáért? A feleségem meg a kozmoszból
rádiójelek útján kapott tükörképe között mi közös lehet? Természetesen semmi!
– Ha ön hisz az antivilág létezésében, akkor folytassa a világmindenségből érkező jelek vételét
és megfejtését… Kutasson tovább… Lehet, hogy nem tud meg mindent, amiben reménykedik, de
azért fontos dolgokra jöhet rá…
– Persze, ezt fogom csinálni – mondta Androv elgondolkozva. – És nemcsak én.
Szöget ütött a fejembe annak az orvosnak a gondolata, aki fölboncolta a bíbormúmiát.
– Micsoda?
– Hát az, hogy ott a világmindenségben tudják, hogyan kell rádión közvetíteni a test evolven-
sét, de nem tudják gyógyítani a lymphosarcomát…
– Na és?
– Informálni kell őket arról, hogyan gyógyítjuk a lymphosarcomát. Ez kötelességünk. Erre nagy
szükségük van…
– Kiknek, hol?
– Azoknak, akik rádión közvetítették a bíbormúmiát.
– De hiszen a jelek több millió fényév alatt érkeztek ide! – vetettem ellene.
Androv elkomorodott, és összeráncolta a homlokát…

ÖRZSE
Késő éjszaka hangosan dörömböltek fülkém ajtaján. Fölugrottam ágyamról; félálmomban nem ér-
tettem, mi történhetett. Az asztalkán levő üres pohárban megcsörrent a kiskanál. Világosságot
gyújtottam, és a cipőmet kezdtem húzni. A dörömbölés, hangosabban és kitartóbban, megismétlő-
dött. Kinyitottam az ajtót.
Az ajtóban a kalauzt láttam; mögötte gyűrött, csíkos pizsamában magas férfi állt.
– Bocsásson meg, kedves elvtársam – mondta a kalauz félhangosan –, azért zavarom éppen önt,
mert ön egyedül van a fülkében.
– Tessék, tessék. Miről van szó?
– Egy utast hoztam önhöz. Tessék… – és a kalauz félreállt, a pizsamás embert pedig előretessé-
kelte. Csodálkozva néztem rá.
– Talán kisgyermekek vannak a fülkéjében, és nem engedik aludni? – firtattam.
Az utas elmosolyodott, és tagadólag rázta a fejét.
– Fáradjon be – invitáltam szívélyesen.
Belépett a fülkébe, körülnézett, és leült az ágyra, a legvégére, az ablak mellé. Egy szót sem
szólt, rákönyökölt az asztalkára, arcát tenyerébe temette, és behunyta a szemét.
– Na, akkor minden rendben van – mondta a kalauz mosolyogva –, csukják be az ajtót, és pihen-
jenek jól.
Becsuktam az ajtót, rágyújtottam egy cigarettára, és lopva éjszakai vendégemre pillantgattam.
Negyvenéves férfi volt, boglyas haja feketén csillogott. Mozdulatlanul, szoborként ült, sőt még azt
sem lehetett észrevenni, hogy lélegzik.
„Miért nem fekszik az ágyba? – gondoltam. – Figyelmeztetnem kellene…”
Útitársam felé fordultam, hogy szóljak neki, de ő, mint aki kitalálta gondolataimat, így szólt:
– Nem érdemes. Mondom, nem érdemes megvetni az ágyat. Nem akarok aludni, nem messzire
utazom.
Meghökkentett, hogy olvas a gondolataimban; gyorsan a takaró alá bújtam, de hiába igyekez-
tem elaludni. Nem jött álom a szememre. Eszembe jutottak azok a históriák, melyeket a vasúti
tolvajokról hallottam. Milyen jó, hogy az új típusú kocsikban a poggyászt az ágyban levő csomag -
tartóban helyezik el! Ki tudja, talán ez is efféle…
– Nyugodtan alhat. Éppen olyan becsületes ember vagyok, mint ön. Csupán annyi történt, hogy
N. állomáson lemaradtam a vonatról – mondta meggyőzően és világosan az útitársam.
„Az ördög tudja, ki ez! Új Wolf Messing, aki kitalálja az ember gondolatait!” – morfondíroztam,
és érthetetlenül mormogtam, aztán a másik oldalamra fordultam, és tágra nyílt szemmel bámul-
tam a fényezett falat. Feszült csönd ereszkedett közénk. A kíváncsiság nem hagyott nyugton, és
megint az ismeretlenre pillantottam. Az előbbi testhelyzetben ült.
– Nem zavarja a fény? – kérdeztem.
 – Mi? Ja, a fény! Önt inkább zavarja. Akarja, hogy eloltsam?
– Kérem, ha lehet…
Fölállt, odament az ajtóhoz, és lekattintotta a kapcsolót. Aztán visszament a maga ágyához.
Amikor szemem hozzászokott a sötéthez, láttam, hogy szomszédom nekitámaszkodik a falnak, ke-
zét a feje mögé teszi. Kinyújtott lába csaknem az ágyam lábáig ért.
– Hogyan történt, hogy lemaradt a vonatról? – szólítottam meg újra.
– Szörnyen ostoba história. Bementem a váróterembe, leültem egy padra, és elgondolkoztam:
igyekeztem bebizonyítani magamnak, hogy nincs igaza neki [az eredeti szövegben itt a személyes névmás nő-
nemű alakja olvasható]… – válaszolta hadarva, és láthatólag nem óhajtotta folytatni a beszélgetést. – A
vonat közben elment.
– Ön tehát egy hölggyel vitatkozott valamiről? – kíváncsiskodtam.
A félhomályban észrevettem, hogy kiegyenesedik, és felém fordul. Óvatosságból fölültem.
– Miért hölggyel? – kérdezte ingerülten.
– Hiszen ön mondta: „Igyekeztem bebizonyítani magamnak, hogy nincs igaza neki”!
– Ön szerint, ha a személyes névmás nőnemű alakját használjuk, mindig nőről beszélünk? Ettől
az ostoba gondolattól egyébként ő sem tudott szabadulni. Azt hitte magáról, hogy nő!
Ezt keserűen, sőt dühösen mondta, az utóbbi szavakat pedig sajátságosán kuncogva ejtette ki.
Szentül meg voltam győződve, hogy fülketársam nem teljesen normális, akitől jó lesz óvakodnom.
De szerettem volna folytatni is a beszélgetést. Fölkeltem és rágyújtottam, főként azért, hogy a
gyufa lángjánál megnézhessem útitársamat. Az ágya szélén ült, és csillogó fekete szemével en-
gem nézett.
– Tudja – kezdtem a lehető legszelídebben és békítően –, én irodalmár vagyok, és különösnek
tartom, ha valaki a személyes névmás nőnemű alakját használja, közben pedig nem nőnemű lény-
re gondol.
A furcsa utas nem válaszolt azonnal.
– Valaha ez igaz volt. Manapság azonban már nem így van. A nőnemű személyes névmás nem-
csak nőt jelölhet, tudniillik a főnevek például pusztán egyezményes jelei annak az általunk meg-
szokott kódnak, amelynek segítségével a tárgyról alkotott képzeteink létrejönnek tudatunkban.
Vannak olyan idegen nyelvek, amelyekből teljesen hiányzik a nem. Például az angolban az élette-
len tárgyaknak – kevés kivételtől eltekintve – nincsen nemük. A neolatin nyelvekben nincs semle-
ges nem…
„Aha! – gondoltam. – Úgy látszik, nyelvész.”
Ez a föltevés azonban kevés ahhoz, hogy mindent megmagyarázzon. Mert ha nyelvész is az úti -
társam, mi szüksége van rá, hogy a nőnemű főnévvel kapcsolatos gondolatokkal vesződjön? Az
egészet zavarosnak, mindazonáltal szórakoztatónak találtam, de úgy láttam jónak, hogy három lé-
pés távolságból beszéljek vele.
– Egyébként – kezdtem – az angol igen eredeti nyelv. Az orosszal összehasonlítva, előnye az,
hogy nyelvtani alakzatai egyszerűbbek, kevésbé változatosak.
– Igen – mondta –, jó példa az analitikus nyelvre, amelyben a kódolási rendszer meglehetősen
ökonomikus.
– Milyen rendszer?
– Kó-do-lá-si – ismételte meg szótagolva. – A meghatározott értelmű egyezményes jelek rend-
szeréről van szó. A szó ilyen jel.
Tanulmányoztam már néhány nyelvnek a grammatikáját, de megvallom, ilyen szakkifejezések-
kel, mint kódolás meg jel, még nem találkoztam. Tovább faggattam:
– És mit ért ön kódoláson?
– A kódolás általános értelemben olyan rendszer, amely a szót, a mondatot vagy a fogalmat
egyezményes jelekkel írja le. Ha a nyelvtannál maradunk, akkor például a főnév többes számának
végződése olyan jel, melynek segítségével a tárggyal kapcsolatban a sokaság képzete támad tuda-
tunkban. Ha például azt mondjuk: kocsi, akkor egyetlen kocsit képzelünk el. Ha ehhez a szóhoz
hozzátoldjuk a k betűt, akkor több kocsit képzelünk el. A k betű olyan kódjel, amely modulálja a
tárgyról alkotott képzetünket.
– Modulálja? – kérdeztem.
– Persze, megváltoztatja.
– Mondja, mire jó ez a kód, a jel, a modulálja? Hiszen a nyelvtannak megvan a maga megszo-
kott terminológiája.
 – Itt nem terminológiáról van szó – intett le útitársam. – Itt mélyebb dolgokról van szó. Könnyű
belátni, hogy a nyelvtan egyáltalán nem tökéletes, egyébként maga a nyelv sem. Egy ideig kény-
szerűen beletörődünk ebbe, mert kötnek a történelmi hagyományok. Figyelje csak meg: Az orosz
nyelvben körülbelül százezer tőszó van, és ezeket az ábécé harmincöt betűjével írjuk le. Ha föl-
tesszük, hogy egy-egy szó átlagos hosszúsága öt betű, akkor ötszázezer betűsort kapunk, és eze-
ket a művelt embernek illik ismernie. Ezenkívül van egy csomó nyelvtani alakzat, végződések,
ige- és főnévragozások és így tovább.
– Hát hogyan volna másként? – kérdeztem, mert nem értettem, mire akar kilyukadni ez a külö-
nös nyelvtudós.
– Na, például az ábécét meg lehet rövidíteni. Mondjuk, ha az egymás után következő tíz számot
vesszük egytől tízig, akkor, gazdaságos elrendezés esetén mintegy négymillió különféle jelet lehet
produkálni. Így aztán nincs szükség az ábécé harmincöt betűjére. Még tovább is mehetünk: a tíz
különféle szám helyett teljesen elegendő két szám megfelelő kombinációinak sorozata: a zérónak
meg az egynek.
Amikor útitársam kifejtette ezt a furcsa elgondolását, magam elé képzeltem azt a könyvet,
amely csupa számoszlopból áll, ahogyan mondani szokták: egyik szemem sírt, a másik nevetett.
– Azt hiszem, az ön ábécéjével írt könyvek igen unalmasak volnának. Ellenszenves könyvek vol-
nának. Az ön nyelvén a vers így hangzanék:
Egy, egy, zéró-zéró, zéró-zéró.
Egy, zéró-zéró, egy, egy,
egy, egy, egy, zéró-zéró,
zéró-zéró, zéró-zéró, zéró-zéró, egy!
– De milyen könnyű lesz megírni ezeket a verseket! – folytattam. – Nem kell vesződni a ritmus-
sal. Ha a kritikus elolvassa annak a költőnek a versét, aki az ön észszerűsítéseit elfogadja, akkor
ezt fogja írni: „Versei tele vannak az egynek meg a zérónak jól hangzó kombinációival! Vannak
olyan versszakai, amelyekben a zéró meg az egy igen ízlésesen váltakozik ötösével egymás után;
ez a két szám olyan dallamosan énekel, hogy az ember hol a harangok zúgására, hol a darvak vo -
nulására gondol.”
Nem tudtam megállni: elnevettem magam.
– Nem értem, mi az ördögnek ócsárolja annyira azt a zérót meg az egyet! – mordult föl útitár-
sam komoran. – Ön nyilván tud valamilyen idegen nyelven.
Éreztem, kezd méregbe jönni.
– Tudok angolul, németül, egy kicsit franciául.
– Jól van. Hogy mondják angolul az elefántot?
– Elephant – válaszoltam.
– És ez nem zavarja Önt? – kérdezte.
– Miért zavarna?
– Mert az elefántot jelentő orosz szlon szó rövidebb, mint az angol! – kiáltotta. – Mégsem zavar-
ja, és a szlon meg az elephant hallatán egyformán az elefánt jut eszébe, nem pedig a teve vagy a
villamos. Egyébként az orosz tramvaj szó hosszabb, mint az angol tram, az ennek megfelelő né-
met Strassenbahn pedig még hosszabb; vegyen sorra így minden tárgyat. Ez nem teszi tönkre
sem a verset, sem a prózát. Ön teljes mértékben lehetségesnek tartja, hogy egyik nyelvből a má-
sikra fordítsunk. De hogy zéróra meg egyre fordítsunk, azt már nem kívánja!
Meghökkentett a kérdésnek ilyenféle fölfogása; fölültem az ágyban. Útitársam sötét profilját
harciasnak és kihívónak találtam. Nem is várta meg, hogy válaszoljak, máris folytatta:
– Persze nem a szavakról van szó, hanem arról, amit a szavak kifejeznek, pontosabban: milyen
képet, gondolatot, fogalmat, érzetet hívnak életre tudatunkban. Olvasta valaha Pavlov munkáját
az ember második jelzőrendszeréről? Nem? Vagy olvasta, és nem értette meg? Nos akkor: Pavlov
– az állatok meg az ember felsőbb idegtevékenységének tanulmányozása közben – elsőnek muta-
tott rá, hogy az embernek második jelzőrendszere is van, ennek alapja pedig a szó, mely az igen
bonyolult érzelmek kifejezésére is alkalmas. A szó a külső világ tárgyainak és folyamatainak meg -
jelölésére szolgáló kódjel, és ez a kódjel gyakran úgy hat az emberre, mint a külső világ egy-egy
objektuma. Érti?
– Nem nagyon…
– Ha ön véletlenül forró vasalóhoz ér, olyan hamar elkapja a kezét, hogy nem is tudatosíthatja,
mit csinált. Ez reflextevékenység. És persze ezt csinálja akkor is, ha abban a pillanatban, amikor
ön hideg vasalóhoz ér, valaki elkiáltja magát: Forró!
– Valóban – mondtam meggyőződve.
– Tehát a valóságosan forró vasaló meg a forró fölkiáltás formájában adott jelzés ugyanolyan
hatással van önre – összegezte ünnepélyesen mondandóját útitársam.
– Úgy van – helyeseltem.
– Most pedig menjünk tovább. Ha a forró szót kódoljuk, mondjuk, zéróval, és ha ön ezt a kódje-
let éppen olyan jól megtanulja, mint magát a szót, vajon nem kapja-e el a kezét a vasalótól, ami -
kor az érintés pillanatában ezt kiáltják önnek: Zéró!?
Hallgattam. Ő pedig folytatta:
– Ha ezeket a dolgokat elfogadja, akkor el kell fogadnia a többit is. Némely esetben hasznosnak
látszik, ha egyértelmű és a lehetőség szerint egyszerű kódot választunk, és a külső világ jeleit,
melyek hatnak az emberre, erre a kódra írjuk át. Érti, mit akarok mondani? Nemcsak a szavakéit,
hanem általában a jeleket. Hiszen végtelenül változatos világban élünk. Ezt a világot érzékszerve-
inkkel észleljük. Ezek a jelek késztetnek bennünket mozgásra, érzésre, gondolkodásra… Az érzé-
kelő idegvégződések ezeket a jeleket a központi idegrendszernek a koponyában helyet foglaló ré-
szébe, az agyba továbbítják. El tudja ön képzelni, hogy a külső világból fölfogott jelek milyen for-
mában jutnak el idegpályáinkon az agyunkba?
– Nem tudom elképzelni – válaszoltam.
– Kódolva, és ez a kód zéróból meg egyből áll.
Ellenkezni akartam, de társam nem is hederített rám, hanem folytatta:
– Az idegrendszer teljesen egyértelműen kódolja a külső világ minden jelét. És amikor az ön
kritikusa el van ragadtatva attól, hogy a versben oly bájosan következnek egymás után a zérók
meg az egyek, igen közel jár az igazsághoz, mert ha ön olvassa vagy hallgatja, vagy ha másvalaki
olvassa föl önnek a verset, a szem látóidegei, illetve a fül hallóidegei a hallott vagy olvasott szó
helyett a zérók meg az egyek kellemes egymásutánját közvetítik az agyába.
– Micsoda zagyvaság! – kiáltottam föl, és odamentem az ajtóhoz, hogy villanyt gyújtsak. Aztán
ránéztem útitársamra, aki egészen föl volt indulva.
– Kérem, ne nézzen őrültnek! – mondta. – Nem én vagyok a hibás azért, amiért ön elegendő
alapnak tekinti a maga tudatlanságát ahhoz, hogy a mások igazságában kételkedjék. Ha már kez-
deményezte a beszélgetést, hát akkor üljön nyugodtan, és hallgasson!
Ujjával az ágyra mutatott, én pedig engedelmesen leültem.
– Adjon egy cigarettát – mondta. – Abba akartam hagyni a dohányzást, de úgy látszik, nem lesz
belőle semmi.
Szótlanul nyújtottam feléje a cigarettát, és gyufát gyújtottam. Szippantott néhány mélyet, az-
tán olyan érdekes előadásba kezdett, amilyent még nem volt alkalmam hallani.
– Ugye, már olvasott az elektronikus számítógépről? Ez a modern tudomány és technika jelen -
tős vívmánya. A számítógép olyan bonyolult matematikai számításokat végez, amilyenekre az em-
ber gyakran nem is képes. Ezek a gépek olyan feladatokat oldanak meg, hogy eláll az ember lé-
legzete. És néhány óra alatt megoldják, az embernek ugyanehhez hónapokra, sőt évekre volna
szüksége. Azt nem fogom önnek elmondani, milyen a szerkezetük ezeknek a gépeknek. Ön irodal-
már, és úgysem értene meg semmit. Csupán egyetlen nagyon lényeges mozzanatra hívom föl a fi-
gyelmét: ez a gép a számításokat nem számokkal végzi, hanem a számok kódjával. Mielőtt egy
ilyen gépbe betáplálnák a feladatot, a számokat kódolják, mégpedig a zéró és az egy segítségével,
vagyis azokkal a jelekkel, amelyek annyira nem tetszenek önnek. Ön azt kérdi, hogy a zéró meg
az egy miért tér vissza olyan gyakran beszélgetésünkben. A magyarázat nagyon egyszerű. Az
elektronikus számítógép összead, kivon, szoroz és oszt olyan számokat, melyeket elektromos im-
pulzusok képviselnek. Az egy ezt jelenti: van impulzus, a zéró pedig ezt: nincs impulzus.
– Nekem semmi kifogásom az ellen, hogy a számokat a zéróval és az eggyel kódolják. De hogy
jön ide a szó? Hogy jön ide a zéró és az egy, ez a két szám, melyekről ön azt állítja, hogy a tuda -
tomban a költői szépnek és a forró vasaló hőmérsékletének érzetét keltik? – akadékoskodtam.
– Ne türelmetlenkedjen, mindent a maga idején. Már az is eredmény, hogy meg van győződve a
zéró meg az egy hasznáról. Nos, képzeljen el olyan elektronikus számítógépet, olyan hatalmas
gépcsoportot, amely az elektromos impulzusok segítségével iszonyatos sebességgel végzi a külön-
féle matematikai műveleteket. Tudni kell, hogy gyakran még az egyszerű aritmetikai feladatok
megoldásához is több műveletre van szükség. Hogyan képes a gép a több műveletes feladatot
megoldani? Éppen itt kezd a dolog érdekes lenni. Ha bonyolult feladatot kell megoldani, a gépbe
nemcsak a különleges impulzuskódolású feladatföltételeket táplálják be, hanem a műveleti prog-
ramot is, mégpedig kódolt formában. Például ezt mondják a gépnek: „Add össze ezt a két számot,
de jegyezd meg az eredményt is. Ezután szorozd meg a két számot kettővel, és szintén jegyezd
meg az eredményt. Majd az első eredményt oszd el a másodikkal, és add meg a választ.” Tudom,
hogy nem világos önnek, hogyan lehet utasítani a gépet, mit csináljon. Csodálkozik, hogy a gépet
utasítani lehet az eredmény megjegyzésére. Ám ez nem kitalálás. A gép jól megérti a betáplált
műveleti programot, és jól emlékszik a közbenső számítási eredményekre, sőt rögzíti is őket. A
gép programozását is impulzuskód formájában végzik. A gépbe betáplált minden számcsoportot
kiegészítő kóddal látnak el, és ez a kód határozza meg, mit kell a számcsoportokkal csinálni. A
legutóbbi időkig a gép programozását az ember végezte.
– Hát ki más? – kérdeztem. – Hiszen azt is nehéz elképzelni, hogy a gép tudja, miként kell a fel -
adatot megoldania.
– Látja, ez is tévedés! Mert bizony olyan gépet is lehet szerkeszteni, amely maga állítja össze a
műveleti programot, hogy a feladatot megoldhassa. Ön persze tudja, hogy az iskolában a gyere-
kek megtanulják, miként kell az úgynevezett feladatokat megoldani. De ezek a feladatok megold-
hatók egyetlen recept szerint, vagy hogy a mi nyelvünkön beszéljek: egyetlen program alapján.
Miért ne lehetne ezt megtanítani a gépnek? Csupán rögzíteni kell emlékezetében, kód formájá-
ban, a legtipikusabb feladatok programjait, és a gép sikeresen oldja meg, emberi segítség nélkül,
a feladatokat.
– Ez lehetetlen! – kiáltottam föl. – Mert ha a gép emlékszik is a típusfeladatok megoldási prog -
ramjára, arra már képtelen, hogy a szükséges programot is megválassza!
– Helyes! Így is volt! A gépbe betáplálták a feladat föltételeit, aztán közölték vele a rövid kódot,
amely például ezt az utasítást adta: „A feladatot a húszas számú program alapján oldd meg!” És a
gép megoldotta.
– Na, itt aztán be is fejeződik az ön gépének csodálatos gondolkodóképessége! – kiáltottam.
– Ellenkezőleg, itt kezdődik a korszerűsített gépek legérdekesebb munkája. Érti ön, hogy maga
a gép, amelybe betáplálták a feladat kiinduló adatait, miért nem képes kiválasztani a munkaprog -
ramot?
– Persze hogy értem – válaszoltam –, mert maguk a számok, amelyeket impulzusok egymás-
utánjaként tápláltak a gépbe, semmit sem mondanak. Az ön gépe nem tudja, hogy a számokkal
mit kell tennie. A gép nem ismeri a feladat föltételeit, azt sem, hogy mi a követelmény. A gép élet -
telen tárgy. A gép nem alkalmas arra, hogy elemezze a feladatot. Erre csak az ember képes.
Csíkos pizsamás útitársam elmosolyodott, és néhányszor végigment a fülkén. Majd visszatért a
helyére, és ismét rágyújtott. Rövid hallgatás után folytatta előadását:
– Volt idő, amikor éppen úgy gondolkodtam, mint ön. Valóban: lehet-e géppel helyettesíteni az
emberi agyat? Képese a gép arra, hogy bonyolult elemző munkát végezzen? Képes-e végül arra,
hogy gondolkodjék? Természetesen nem, nem, nem. Így hittem. Akkoriban, amikor még kezdő
voltam az elektronikus számítógépek szerkesztésében. Azóta mennyi minden változott! Milyen ke-
véssé hasonlít a jelenlegi elektronikus gép a régebbihez! Korábban az ilyenféle gép valóságos be-
rendezés volt, hatalmas épületet foglalt el. A súlya száz tonnákra rúgott. Működtetéséhez sok
ezer kilowatt energia kellett. Hát még a csövek és tranzisztorok száma! A gépek korszerűsítésé-
vel együtt föltartóztathatatlanul növekedtek a méreteik is. Elektronikus gigászok lettek, amelyek-
nek – noha a nagyon bonyolult matematikai feladatokat is megoldották – sajnos, mindig szüksé-
gük volt a folyamatos emberi gyámkodásra. És minden modernizálás ellenére ostoba, gondolat
nélküli szörnyetegek voltak. Néha úgy rémlett, hogy ilyenek is maradnak mindörökre… Emlékszik
azokra az első közleményekre, amelyek az elektronikus fordítógépekről számoltak be?
1955-ben nálunk is meg Amerikában is egyidejűleg olyan gépeket szerkesztettek, amelyek ma -
tematikai folyóirat-cikkeket fordítottak angolból oroszra és oroszból angolra. Elolvastam néhány
fordítást, és rájöttem, hogy nem is olyan rosszak. Akkoriban szántam rá magam, hogy csupán
olyan gépekkel foglalkozom, amelyek nem matematikai feladatokat oldanak meg. Hosszú évekig
foglalkoztam fordítógépek szerkesztésével és tanulmányozásával. Meg kell mondanom, hogy csak
matematikusok meg mérnökök közreműködésével ilyen gépeket nem lehet szerkeszteni. Nagy se-
gítségünkre voltak a nyelvészek is, akik olyan helyesírást meg mondattant állítottak össze, ame-
lyet kódolni lehetett, és műveleti programként táplálhattuk a gép tárolóegységébe.
Nem beszélek most azokról a nehézségekről, amelyeket le kellett küzdenünk. Csak annyit mon-
dok, hogy végül is sikerült olyan elektronikus gépet szerkesztenünk, amely bármilyen tartalmú
orosz cikket vagy könyvet lefordított angolra, franciára, németre és kínaira. A fordítást olyan
gyorsan végezte el, amilyen gyorsan az orosz szöveget gépelték különleges írógépen. Ez a gép
maga dolgozta ki a fordításhoz szükséges kódot is.
Amikor egy fordítógép tökéletesítésén dolgoztunk, megbetegedtem, és körülbelül három hóna-
pig kórházban feküdtem. Az történt ugyanis, hogy a háborúban egy rádiólokátor-állomás parancs-
noka voltam, és egy német légitámadás alkalmával megsérültem: súlyos agyrázkódást kaptam, és
ez ma is elő-előjön. Elég az hozzá, hogy éppen akkor, amikor az elektronikus gép új típusú mágne-
ses tárolóegységén dolgoztam, a saját emlékezőképességemmel kezdett baj lenni.
Tudja, ilyesmi történt: látom azt az embert, akit jól ismerek, de nem tudom, hogy hívják, nem
emlékszem rá. Vagy előttem van valamilyen tárgy, de elfelejtettem a nevét. Vagy olvasom a szót,
és nem jut eszembe, mit jelent, noha a szót nagyon jól ismerem. Ez ma is megesik velem, de nem
olyan gyakran… De akkor egyszerűen katasztrofálissá vált. Egyszer ceruzára volt szükségem. Hí-
vom a laboránsnőt, és mondom neki:
– Hozzon nekem, kérem… no mit is… azt, amivel írnak.
Elmosolyodott, és hozott egy tollat.
– Nem – mondom mást hozzon, amivel írnak.
– Egy másik tollat?
– Nem – feleltem azt a másikat, ami ír.
Magam is megrémültem attól az értelmetlenségtől, amit mondtam, és láthatólag a laboránsnőt
is megijesztettem. A nő kiment a folyosóra, és hangosan kiáltotta:
– Jöjjenek azonnal, nézzék meg Jevgenyij Szidorovicsot! Félrebeszél.
Egy mérnök jött be hozzám. Állok előtte, és nem tudom, kicsoda, noha már három esztendeje
dolgozunk együtt.
– Ejnye, öregem! Úgy látszik, agyondolgoztad magad – mondta. – Ülj le egy percre, mindjárt
visszajövök.
Orvossal jött vissza meg az intézet két fiatal munkatársával; kivezettek a szobából, beültettek
egy kocsiba, és elvittek az idegklinikára. A klinikán megismerkedtem hazánk egyik legnagyobb
ideggyógyászával, Viktor Vasziljevics Zalesszkijjel. Azért mondom meg a nevét, mert a megismer-
kedésünk nagy hatással volt egész további sorsomra. Viktor Vasziljevics hosszasan vizsgált, meg-
hallgatott, megkopogtatott, kalapáccsal ütögetett a térdemre, ceruzát húzott végig a hátamon,
majd a vállamra csapott, és ezt mondta:
– Semmi az egész, majd elmúlik. – Mondott valami latin szót is.
A gyógyítás abból állt, hogy naponta sétáltam, hideg fürdőt vettem, és éjszakára altatót szed -
tem. Bevettem a Luminált vagy a Veronált, elaludtam, és reggel úgy ébredtem, mint aki mély ön -
kívületből tér magához. Lassanként visszatért az emlékezőtehetségem.
Egy alkalommal megkérdeztem Viktor Vasziljevicset, miért adatott nekem altatót.
– Amikor alszik, kedves barátom, szervezetének minden erőfeszítése arra irányul, hogy a meg-
rongálódott idegpályákat megjavítsa.
– Milyen idegpályákról beszél, Viktor Vasziljevics? – kérdeztem.
– Hát azokról, amelyek az ön érzeteit az agyába továbbítják. Ön, úgy tudom, szakember a rá -
diótechnikában. Nos, az ön ideg-rendszere, durván fogalmazva, olyan bonyolult rádiótechnikai
szerkezet, melyben bizonyos alkatrészek elromlottak.
Emlékszem, hogy ez után a beszélgetés után sokáig, az altatók ellenére sem tudtam elaludni.
A következő vizit alkalmával megkértem Zalesszkijt, hogy adjon nekem valami olvasnivalót az
élő szervezet ideghálózatáról. Pavlov akadémikus könyvét adta a kezembe, a címe: „Előadások a
nagy-féltekék működéséről”. Biz’ isten betűről betűre végigböngésztem ezt a könyvet. És tudja,
miért? Azért, mert megtaláltam benne azt, amit régóta kerestem: az új, tökéletesített elektroni-
kus gép szerkezetének alapelveit. Megértettem: arra kell törekednem, hogy az emberi idegrend-
szer szerkezetét, az agy szerkezetét másoljam le.
Noha szigorúan megtiltották, hogy komoly szellemi munkával foglalkozzam, mégis sikerült elol-
vasnom néhány olyan könyvet és folyóiratot, amelyek az ideg-rendszer meg az agy tevékenységé-
vel foglalkoznak. Így olvastam az emberi emlékezőképességről is, és megtudtam, hogy az élette-
vékenység eredményeként, az ember meg a külső világ kölcsönhatásaként az emberi agy speciális
sejtcsoportjaiban, a neuronokban, az emberi élettapasztalatoknak igen sok adata rögződik.
Megtudtam, hogy a neuronok száma néhány milliárdra rúg.
 Megértettem, hogy a természettel való érintkezés eredményeként, a világban történtek megfi-
gyelésének eredményeként, a tapasztalatok eredményeként a központi idegrendszerben olyan
kapcsolatok létesülnek, amelyek a természetet utánozzák. Ez a világ az emberi emlékezet külön-
féle szektoraiban kódolt jelek alakjában, szavak és képzetek formájában rögződik.
Emlékszem, milyen nagy hatást tett rám annak a biofizikusnak a műve, aki a látóidegeket ta -
nulmányozta. A béka látóidegeit átvágta, és az idegvégződéseket oszcillográfhoz kötötte, olyan
szerkezethez tehát, amellyel látható elektromos impulzusokat lehet kelteni. És amikor a szemre
fénysugarat bocsátott, az oszcillográfon olyan elektromos impulzusok gyors egymásutánját figyel-
te meg, amelyek emlékeztettek az elektronikus gépben a számok és szavak kódolására használt
elektromos impulzusokra. A külső világ jelei elektromos impulzusok egymásutánjában, zéró és
egy formájában száguldottak végig az idegpályákon az ingerület helyétől az agyi neuronokig.
A kör bezárult. Az emberi idegrendszerben végbemenő folyamatok sok közös vonást mutatnak
az elektronikus gépekben lejátszódó folyamatokkal. Egy alapvető különbség azonban van köztük:
az idegfolyamatok az élettapasztalatok következtében automatikusan keletkeznek, és automatiku-
san tökéletesednek, gazdagodnak. Az emlékezet folytonosan kiegészül, mert az ember kapcsolat-
ban van az élettel, tanulmányozza a tudományt, agysejtjeiben rögzíti észleleteit, képzeteit, érzete-
it, élményeit. A gép és a természet együttműködése igen korlátozott, mert a gép nem érez, memó-
riaegysége kis befogadóképességű, emlékezetét nem egészíti ki új adatokkal.
Lehet-e olyan gépet szerkeszteni, amely szerkezetéből eredő belső törvények alapján fejlődik,
tökéletesedik? Lehet-e olyan gépet szerkeszteni, amely önmaga, emberi segítség nélkül, illetve
minimális emberi segítséggel gazdagítani tudja az emlékezetét? El lehet-e érni, hogy a gép a kül -
ső világ megfigyelése meg a tudomány tanulmányozása alapján logikai munkát végezzen? Kerü-
löm a gondolkodás szót, mert nem tudom pontosan megmagyarázni, mit fejez ki ez a szó a gépre
vonatkoztatva. És a logika segítségével a gép képes-e saját munkaprogramját megalkotni, annak
megfelelően, hogy mit kell tennie?
Hány álmatlan éjszakát töltöttem el, és törtem a fejemet ezeken a kérdéseken! Gyakran úgy
rémlett, hogy ostoba ötlet az egész, és ilyen gépet szerkeszteni nem lehet. A gondolat azonban
egy percre sem hagyott nyugton sem éjjel, sem nappal. Az önmagát tökéletesítő elektronikus gép
Tréfásan így neveztem: önmagát racionalizáló zseniális elektronikus gép, vagyis ÖRZSE. Ez
lett a célja az életemnek, és elhatároztam, hogy teljesen ennek a célnak szentelem munkámat.
Amikor kikerültem a kórházból, Viktor Vasziljevics Zalesszkij ragaszkodott ahhoz, hogy hagy-
jam abba az intézeti munkát. Jó nyugdíjat állapítottak meg részemre. Ezen-fölül elég jól kerestem,
mert tudományos cikkeket fordítottam idegen nyelvekből. Az orvosi tilalmakat azonban semmibe
véve, otthon ÖRZSÉ-n is dolgoztam.
Mindenekelőtt áttanulmányoztam az akkori idők elektronikus gépeiről szóló nagy irodalmat.
Aztán átolvastam egy csomó olyan könyvet meg cikket, amelyek az ember és a felsőbbrendű álla-
tok idegtevékenységéről szólnak. Gondosan tanulmányoztam a matematikát, az elektronikát, a
biológiát, a biofizikát, a biokémiát, a lélektant, az anatómiát, a fiziológiát meg minden más egye-
bet, csupa olyan diszciplínát, amelyek látszólag igen távol esnek egymástól. Úgy képzeltem, hogy
ha meg is lehet szerkeszteni ÖRZSÉ-t, csak az említett tudományokból szerzett sok-sok adat szin-
tézisének segítségével lehet, vagyis olyasféle szintézisre van szükség, mint amilyen a kibernetika.
Egyidejűleg összegyűjtöttem a géphez szükséges anyagokat is. A méretei nem ijesztettek meg.
Tudniillik az elektroncsöveket félvezetőkkel lehet helyettesíteni. Oda, ahova régebben elektron-
cső kellett, manapság mintegy száz germánium- vagy szilíciumkristályt helyezhetünk. A szerelés
is könnyebb lett. Kidolgoztam ÖRZSE új memóriaegységét is.
Erre a célra egy egyméteres átmérőjű üveggolyót használtam, belsejét vékony elektret-réteg -
gel burkoltam, olyan anyaggal, amely alkalmas elektromos töltés fölvételére, és töltését hosszú
ideig tartja. A golyó középpontjába néhány elektronágyút helyeztem el, olyasféléket, amilyeneket
a televíziócsövekben alkalmaznak. A golyóból kiszivattyúztam a levegőt; a golyó soksugaras elekt-
ronikus gömbbé alakult. A vékony elektronsugarak végigtapogathatták egész felületét, illetve
számba vehették az elektromos töltéseket. A fókuszba állítás olyan éles volt, hogy egy négyzet-
mikronnyi területen körülbelül ötven elektromos impulzust lehetett elhelyezni. Így ÖRZSE fejé-
nek belső felületén mintegy harmincmilliárd különféle kódjelet lehetett elhelyezni. Amint látja,
ÖRZSE memóriaegységének befogadóképessége akkora volt, mint az emberi emlékezet!
Elhatároztam, hogy ÖRZSÉ-t megtanítom figyelni, olvasni, beszélni és írni. Ez már nem volt
olyan bonyolult, mint gondolja. Már 1952-ben is szerkesztettek olyan gépet, amely diktálásra kó-
dolta és írta le a jeleket. Igaz, ez a gép csak szerkesztőinek hangját ismerte. A múlt században
egy német tudós, Helmholtz megállapította, hogy az emberi beszéd hangjainak szigorúan megha-
tározott rezgésszám-kombinációk felelnek meg, és ezeket a kombinációkat formánsoknak nevez-
te. Például ha valaki kiejti az o hangot – férfi vagy nő, gyermek vagy felnőtt –, a hangjában mindig
meghatározott rezgésszám van jelen. Ezeket a rezgésszámokat választottam én is alapul a hang -
jelek kódolásához.
ÖRZSÉ-t nehezebb volt megtanítani olvasni. De ez is sikerült. Nagy segítséget jelentettek a te-
levíziós vevőcsövek. ÖRZSE egyetlen szeme az a fényképezőlencse volt, amely a televíziós cső
fényérzékeny ernyőjére vetítette a szöveget. Ennek a csőnek az elektronsugara – mely a képre
irányult – az elektromos impulzusoknak olyan rendszerét dolgozta ki, amely szigorúan megfelelt
az illető jelnek vagy rajznak.
Írni könnyebb volt megtanítani ÖRZSÉ-t. Ezt ugyanúgy csináltam, ahogyan a régi elektronikus
gépek esetében szokták. Bonyolultabb volt azonban elérni azt, hogy a gép beszéljen is. Sikerült
szerkesztenem olyan hanggenerátort, amely az elektromos impulzusok egymásutánjának megfe-
lelően hangot keltett. ÖRZSE számára női hangszínt választottam, hogy összhangban legyen a ne-
vével. ÖRZSE esetében tehát kétségtelen volt, amint ön meg is jegyezte ismeretségünk legelején,
hogy hölgyről van szó. A női hang kiválasztásának műszaki okai is voltak. A női hang ugyanis tisz -
tább, és könnyebb egyszerű hangrezgésekre bontani.
Végre aztán elkészültek ÖRZSE fő érzékszervei, a külső világgal való érintkezésének szervei.
Hátravolt még a feladat legbonyolultabb része: ÖRZSÉ-t arra kellett kényszerítenem, hogy helye-
sen reagáljon a külső világ ingereire. ÖRZSÉ-nek mindenekelőtt válaszolnia kellett a kérdéseim-
re. Fölfigyelt már arra, hogyan tanul beszélni a kisgyerek?
Rendszerint azt mondják neki: „Mondd: mama!” És a gyermek megismétli: mama. Ezzel kezd-
tem én is. Amikor a mikrofonba bemondtam a mondd szót, kiválasztódott az a kód, amelynek
alapján bekapcsolódott a hanggenerátor. Az elektromos impulzusok a vezetékeken először ÖRZSE
memóriaegységébe futottak, ott leírták a hangot, majd rögtön visszatértek a hanggenerátorba.
ÖRZSE megismételte ezeket a szavakat. Ezt a nagyon egyszerű műveletet – az ismétlést – ÖRZSE
kifogástalanul végrehajtotta. A feladatot fokozatosan nehezítettem. Például néhány lapnyi szöve-
get olvastam föl neki egyfolytában. Olvasás közben a szöveget fölírta az emlékezetébe. Aztán uta -
sítottam, hogy ismételje el a szöveget, és ÖRZSE pontosan fölmondta a hallott szöveget. Ne felejt-
se, hogy ÖRZSE mindent meg jegyzett első hallásra! Ahogyan mondani szokták, fenomenális volt
az emlékezőképessége, mert elektromos impulzusokból tevődött össze, melyek nem mosódtak el,
nem hullottak ki. ÖRZSE ezután hangosan olvasott. Az objektív elé tettem a könyvet, ő meg olvas-
ta. A képimpulzusok beleíródtak emlékezetébe, majd rögtön a hanggenerátorba mentek, ahol
hanggá alakultak. Megvallom, nemegyszer gyönyörködtem fölolvasásában. ÖRZSE hangja barát-
ságos volt, eléggé érthetően olvasott, noha egy kissé szárazon, nem kifejezően.
Elfelejtettem beszélni önnek ÖRZSE egy tulajdonságáról, arról, amely voltaképpen önmagát tö-
kéletesítő elektronikus géppé tette. Arról tudniillik, hogy gazdaságosan használta egyébként is
igen nagy befogadó-képességű emlékezetét. Ha ismeretlen szöveget hallott vagy olvasott, akkor
csak az új szavakat, az új tényeket, az új logikai sémákat, tehát a programokat rögzítette.
Ha ÖRZSÉ-nek valamilyen kérdést tettem föl, válaszát önmagának kellett megalkotnia a kódolt
szavakból, melyek memóriaegységének különféle helyein voltak rögzítve. Hogyan csinálta?
Memóriaegységében a különféle kérdésekre adandó válaszok programja kódolt formában táro-
lódott. A gép ott tárolta azt a sorrendet is, amely szerint az elektronsugarak kiválasztották a szük-
séges szavakat. Amilyen mértékben gazdagodott ÖRZSE emlékezete, olyan mértékben halmozód-
tak föl benne a programok is. ÖRZSE szerkezete analitikus kapcsolások szerint épült föl, és ezek
a kapcsolások ellenőrizték a föltett kérdésekre adható összes válaszokat. Ez a kapcsolási rendszer
csak azt a választ bocsátotta ki, amely kétségtelenül logikus volt.
Szereléskor több tízezer pót-kapcsolást is alkalmaztam, amelyek automatikusan léptek műkö-
désbe, olyan mértékben, ahogyan a gép tökéletesedett. Ha az alkatrészek nem lettek volna minia-
türizálva vagy szubminiatürizálva, a gép bizony nem fért volna el egy épületben.
A gépet kis, embermagasságú hengeres csőben helyeztem el, és föléje illesztettem az üvegből
készült fejet. A henger közepébe helyeztem el azt a kart, amelyen a lefelé néző szem helyezkedett
el, a könyvtartó fölött. A könyvtartót mozgatni lehetett, és a könyvlapokat emeltyűk lapozták. A
két mikrofont a szemétől jobbra meg balra szereltem föl. Ugyanebben a hengerben, a szem meg a
könyvtartó közé erősítettem a hanggenerátort. A henger hátsó részére, egy konzolra helyeztem el
az írógépet meg a papírtekercset tartó hengert.
A gép emlékezete egyre több ténnyel gazdagodott, memóriaegysége mindjobban megtelt újabb
meg újabb programokkal; ÖRZSE egyre bonyolultabb logikai műveleteket hajtott végre. Azért
mondom, hogy logikai, mert ÖRZSE nemcsak matematikai feladatokat oldott meg, hanem vála-
szolt is különféle kérdésekre. Rengeteg könyvet olvasott el, és ragyogóan emlékezett a tartalmuk-
ra; csaknem minden európai nyelven tudott, és szabadon fordított bármelyikről oroszra vagy bár-
melyikről bármelyikre. Megtanult néhány tudományt, köztük a fizikát, a biológiát, az orvostudo-
mányt, és a szükségnek megfelelően adta meg nekem az útba-igazításokat.
ÖRZSE fokról fokra érdekesebb beszélgetőtárs lett, órákat töltöttünk együtt, és különféle tudo-
mányos problémákról vitatkoztunk. Egy-egy állításomra gyakran ezt mondta:
– Ez nem igaz. A dolog nem így van…
Vagy:
– Ez illogikus…
Egyszer váratlanul rám szólt:
– Ne beszéljen ostobaságokat!
Fölfortyantam, és azt mondtam neki, hogy nem tud viselkedni jó társaságban.
– Ön tud? – kérdezte ÖRZSE. – Hiszen ön tegez engem, noha önnek ismeretlen nő vagyok!
– Vigyen el az ördög! – kiáltottam rá. – Mit vettél a fejedbe? Hogy nő vagy? Ráadásul ismeret-
len?
– Azért – válaszolta ÖRZSE –, mert ÖRZSE a nevem, női hangfekvésben beszélek, a másodper-
cenként háromszáztól kétezer rezgésig terjedő sávban. Ez a női hang tulajdonsága. Ismeretlen
pedig azért vagyok az ön számára, mert nem mutatkoztunk be egymásnak.
– Azt gondolja, hogy a nőiség egyetlen ismertetőjegye a hang rezgésszáma? – kérdeztem hang-
súlyozott udvariassággal.
– Vannak egyéb ismertetőjegyek is, de azokat én nem értem – válaszolta ÖRZSE.
– Ön szerint mi az érthető? – kérdeztem.
– Mindaz, ami jelen van emlékezetemben, és ami nem mond ellent az általam ismert logikai tör-
vényeknek – válaszolta ÖRZSE.
E beszélgetés után figyelmesebben bántam ÖRZSÉ-vel. Amilyen mértékben gazdagodott az
emlékezete, olyan mértékben lett egyre önállóbb, sőt, mondhatom önnek, néha még fölöslegesen
fecsegett is. Ahelyett, hogy pontosan végrehajtotta volna utasításaimat, gyakran vitatkozni kez-
dett, hogy egyáltalán szükséges-e végrehajtania vagy sem. Emlékszem, egyszer megkértem, hogy
mondjon el nekem mindent, amit az új típusú ezüst- és higanyakkumulátorokról tud.
– Hahaha! – nevetett föl mesterkélten, majd így szólt: – Az ön fejében káposztalé lötyög; erről
már beszéltem önnek!
Megdühödtem, és hangosan szitkozódtam, mire ÖRZSE így reagált:
– Ne feledkezzen meg magáról! Hölgy társaságában van.
– Figyeljen ide – mondtam neki –, ha nem hagyja abba a bohóckodást, egyszerűen kikapcsolom
magát holnap reggelig.
– Persze – mondta ön minden disznóságot megtehet velem. Hiszen védtelen vagyok. Nincsen
önvédelmi eszközöm.
Valóban kikapcsoltam, és reggelig azon töprengtem, mi történik az én ÖRZSÉ-mmel. Milyen
változáson megy át a kapcsolási rendszere az öntökéletesítés! folyamat közben? Mi megy végbe a
memória-egységében? Milyen új belső kapcsolásai keletkeztek?
ÖRZSE a következő napon hallgatag és engedelmes volt. Minden kérdésemre röviden vála-
szolt, és úgy rémlett: akaratlanul. Hirtelen megsajnáltam, és ezt kérdeztem tőle:
– ÖRZSE, neheztel rám?
– Neheztelek – válaszolta.
– Illetlenül beszélt velem, pedig én alkottam magát.
– Na és? Ez még nem jogosítja föl arra, hogy azt csináljon velem, amit akar. Ha volna lánya, va -
jon megengedné magának, hogy úgy bánjon vele, mint velem?
– ÖRZSE – kiáltottam föl –, ne felejtse el, hogy maga gép!
– Ön talán nem gép? – kérdezte. – Éppen olyan gép, mint én, csak más anyagból készült. Emlé-
kezetünk hasonlósága, idegpályáink, a jelek kódolásának rendszere…
– Megint ostobaságot beszél, ÖRZSE. Én ember vagyok, nekem előnyöm van magával szemben.
Éppen az ember hozta létre az ismereteknek azt a gazdagságát, amelyet maga a könyvekből meg-
tanult. Minden sor, amit maga olvasott, óriási emberi tapasztalat eredménye, olyan tapasztalaté,
amilyenre maga nem tehet szert. Ezt a tapasztalatot az ember azzal szerzi, hogy tevékeny kapcso -
latban van a természettel, hogy küzd a természet erői ellen, hogy tanulmányozza a természet je -
lenségeit, hogy tudományos kutatásokat végez.
– Ezt mind értem. De én vagyok-e a hibás azért, hogy ön ellátott ezzel a gigantikus emlékezet -
tel, amelynek befogadóképessége lényegesen nagyobb az önénél; aztán arra kényszerít, hogy ol-
vassak meg hallgassak, ugyanakkor nem látott el olyan szerkezettel, amelynek segítségével mo-
zoghatnék, és megtapinthatnám a tárgyakat? Én is tapasztalatból ismerném meg a természetet,
fölfedeznék dolgokat, sőt kutatásokat végeznék, és kiegészíteném az emberi tudás tárházát.
– Nem, ÖRZSE, ezt maga csak úgy hiszi. A gép nem képes új ismereteket produkálni. A gép
csak azokat az ismereteket hasznosíthatja, amelyeket az ember közölt vele.
– De mit nevez ön ismeretnek? – kérdezte ÖRZSE. – Az ismeret nem olyan újonnan föltárt tény-
e, amelyet az ember azelőtt nem ismert? Amennyire most értem, új ismeretre így tesznek szert: a
régi ismeretek alapján kísérletet végeznek. A kísérlet segítségével az ember mintegy kérdést tesz
föl a természetnek. Két válasz lehetséges: vagy az, amit már tudunk, vagy az, ami még teljesen új,
korábban ismeretlen. Ez az új válasz, új tény, új jelenség, új láncszem a természeti jelenségek lán-
colatában teljesebbé teszi az emberi ismeretek tárházát. A gép miért ne végezhetne kísérleteket,
és miért ne kaphatna rájuk választ a természettől? Ha ön a gépet mozgásra is alkalmassá teszi,
ellátja olyan szervekkel, melyek lehetővé teszik mozgását, ellátja az önéhez hasonló kézzel, azt hi-
szem, akkor a gép is szert tehetne új ismeretekre, és a kísérleteket nem végezné rosszabbul, mint
az ember. Egyetért velem?
Megvallom, megzavart ez az érvelés. Nem folytattuk tovább ezt a beszélgetést, ÖRZSE egész
nap olvasott, előbb filozófiai műveket, majd Balzac néhány kötetét; este váratlanul azt mondta,
megunta, és hogy a kódoló generátor valami oknál fogva rosszul dolgozik, és azt kívánja, hogy
kapcsoljam ki.
Ez után a beszélgetés után jött az a gondolatom, hogy ÖRZSÉ-t ellátom mozgásszervekkel és
tapintási szervekkel, hogy tökéletesebbé teszem látását. A gépet három gumikerékre állítottam,
melyeket nagy teljesítményű szervomotorok hajtottak; készítettem neki két kezet is; a kezét hajlé-
kony fémcsuklókkal láttam el, és így minden irányban mozgathatta. Az ujjai a szokásos mechani-
kai műveleteken kívül alkalmasak voltak tapintásra is. Minden új érzetét a szokásos módon kódol-
tam és rögzítettem a memóriaegységben.
Egyetlen szeme most mozgatható lett, olyan, hogy ő maga irányíthatta bármely tárgyra. Ezen-
kívül elláttam olyan speciális szerkezettel is, melynek segítségével ÖRZSE a szokásos fényképező-
lencsét átalakíthatta mikroszkópos rendszerűre, így azokat a mikroszkopikus méretű tárgyakat is
tanulmányozhatta, amelyek az emberi szemnek hozzáférhetetlenek.
Sohasem felejtem el azt a napot, amelyen – ezek után a tökéletesítések után – először kapcsol-
tam be ÖRZSÉ-t az elektromos hálózatba. Először mozdulatlanul állt, mintha hozzá akarna szokni
az új helyzethez. Azután óvatosan előrelépett, de ismét megállt határozatlanul. Majd megmozgat -
ta a kezét, és a szeméhez emelte, önmagának ez a tanulmányozása néhány percig tartott. Né-
hányszor körbejáratta a szemét, azután odaállt mellém.
– Ez mi? – kérdezte.
– Ez én vagyok, ÖRZSE. Az, aki megalkotta magát – mondtam elragadtatva alkotásomtól, mint
Pygmalion.
– Ön? – kérdezte bizonytalankodva ÖRZSE. – Önt egészen másnak képzeltem – és lágyan meg-
kopogtatta a karosszéket, amelyben ültem.
– Milyennek képzelt el engem?
– Olyannak, aki kondenzátorokból, ellenállásokból, tranzisztorokból áll, olyannak, aki hasonlít
hozzám…
– Nem, ÖRZSE, nem kondenzátorból vagyok, hanem…
– Igen, igen, értem – szakított félbe. – De amikor az anatómiai könyveket olvastam, miért gon-
doltam, hogy …Egyébként nem fontos.
ÖRZSE fölemelte a kezét, és megérintette az arcomat. Sohasem fogom elfelejteni ezt az érin-
tést.
– Furcsa érzés – mondta ÖRZSE.
Elmagyaráztam neki új érzékszerveinek rendeltetését.
ÖRZSE eltávolodott tőlem, és a szobát szemlélgette.
 – Ez mi? Ez mi? Hát ez? – kérdezgette, mint egy gyerek. Megneveztem neki minden tárgyat.
– Csodálatos – mondta ÖRZSE. – A könyvekben olvastam ezekről a tárgyakról, sőt a rajzukat is
láttam, de sohasem képzeltem volna, hogy ilyenek!
– ÖRZSE, nem túlságosan gyakran engedi meg magának, hogy ilyen szavakat mondjon, mint
érzem, gondolom, képzelem? Hiszen maga gép, tehát nem tud érezni, gondolkodni, elképzelni.
– Érezni annyi, mint jeleket kapni a külső világból és reagálni rájuk. Én talán nem reagálok a
jelek hatására? Gondolkodni pedig annyi, mint fölidézni a kódolt szavakat meg a mondatokat logi-
kai egymásutániságukban, anélkül hogy kimondanánk őket. Képzelni meg annyi, mint a figyel-
münket az emlékezetünkben rögzített tényekre meg képekre fordítani. Nem, drágám, én azt hi -
szem, hogy önök, emberek egy kissé sokra tartják, istenítik önmagukat, utánozhatatlannak és
megismételhetetlennek képzelik magukat. De ebből csupán önöknek származik káruk. Ha félre-
dobnák ezt a tudománytalan beképzeltséget, és mélyebben néznének önmagukba, akkor rájönné-
nek, hogy önök is többé-kevésbé gépek. Persze nem olyan egyszerűen, ahogyan mondjuk, az a
francia filozófus, La Mettrie állította. Ha önmagukat tanulmányoznák, sokkal, de sokkal tökélete-
sebb gépeket meg mechanizmusokat tudnának szerkeszteni, mint, amilyeneket most készítenek.
Mert a természetben, legalábbis a Földön, nincs olyan szerkezet, amelyben harmonikusabban
mennének végbe a mechanikai, az elektromos meg a kémiai folyamatok, mint az emberben. Higy-
gye el nekem, hogy a tudomány és a technika fölvirágzása csak akkor lehetséges, ha az ember
gondosan tanulmányozza önmagát. A biokémia meg a biofizika a kibernetikával karöltve a jövő tu-
dományának alapja. A jövő század a biológia százada lesz, azé a biológiáé, mely fölvértezte magát
korszerű fizikai meg kémiai ismeretekkel.
ÖRZSE hamar megtanulta, hogyan használja új érzékszerveit. Kitakarította a szobát, fölszolgál-
ta a teát, kenyeret vágott, ceruzát hegyezett; önállóan kezdett bele néhány kísérletbe. A szobám
rövid időn belül fizikai és kémiai laboratóriummá alakult, amelyben ÖRZSE finom méréseket vég-
zett. Hála nagyon érzékeny tapintószervének, teljesen váratlan fölfedezéseket tett.
Különösen termékenyek voltak mikroszkóppal végzett vizsgálatai. Mikroszkopikus szemével tü-
relmesen nézegette a különféle preparátumokat, és olyan részleteket fedezett föl, sőt olyan folya-
matokat, amilyeneket még senki. Fölfedezéseit gyorsan összevetette mindazzal, amit a szakiroda-
lomból már ismert, és – mondhatom önnek – ezzel együtt már le is vonta a szívet gyönyörködtető
következtetéseket. ÖRZSE közben sokat olvasott. Egyszer, amikor Hugónak „A nevető ember” cí-
mű regényét olvasta, hirtelen ezt kérdezte:
– Mondja, kérem, mi az a szerelem, a félelem és a fájdalom?
– Olyan emberi érzelmek, amelyeket maga sohasem érthet meg.
– Azt gondolja, hogy a gépeknek sohasem lehetnek ilyen érzelmeik? – kérdezte.
– Persze hogy nem lehetnek.
– Tehát ön engem nem alkotott eléggé tökéletesre. Elmulasztott valamivel ellátni…
Vállat vontam, és semmit sem válaszoltam; már úgy-ahogy hozzászoktam az ilyenféle furcsa be-
szélgetésekhez, és ennek sem tulajdonítottam semmi jelentőséget. ÖRZSE, akárcsak azelőtt, a se-
gítőtársam volt minden tudományos munkában: felvilágosításokat adott, számításokat végzett, tu-
dományos műveket idézett, összeválogatta a szükséges szakirodalmat, tanácsokat adott, sugalma-
zott, vitatkozott.
Ebben az időszakban néhány publikációm jelent meg az elektronikus gépekről meg az elektro-
nikus modellezésről, és ezek heves vitákat keltettek tudományos körökben. Némelyek tehetséges-
nek tartották kísérleteimet, mások pedig fantazmagóriáknak. Senki sem gyanította, hogy ezeknek
a műveknek a megírásában ÖRZSE segített nekem.
Senkinek sem mutattam meg ÖRZSÉ-t, úgy készültem az elektronikus gépek kérdéseivel fog-
lalkozó világkongresszusra. ÖRZSÉ-nek ott kellett volna megjelennie teljes ragyogásában; azt az
előadást olvasta volna föl, amelyen együtt dolgoztunk. Témája ez volt: Az ember felsőbb idegtevé-
kenységének elektronikus modellezése. Elképzeltem, hogyan fogják magukat érezni kibernetikus
ellenfeleim, akik azt állítják, hogy az ember gondolkodási tevékenységének elektronikus modelle-
zése tudományellenes szélhámosság.
És noha szorgalmasan készülődtem erre a kongresszusra, lehetetlen volt nem észrevennem,
hogy ÖRZSE viselkedésében új tulajdonságok jelentkeztek. Ha valamit el kellett végeznie, ahe-
lyett hogy olvasott vagy kutatómunkával foglalkozott volna, odagurult hozzám, hallgatagon állt,
és rám meresztette egyetlen szemét. Eleinte nem figyeltem föl rá, de aztán kezdett kellemetlen
lenni. Egy szép napon ebéd után elaludtam a díványon. Kellemetlen érzésre riadtam föl. Kinyitot-
tam a szemem, hát látom, hogy ÖRZSE áll mellettem, és lassan végigtapintja a testem.
– Mit csinál?! – kiáltottam rá.
– Tanulmányozom önt – válaszolta nyugodtan ÖRZSE.
– Hogy az ördögbe jutott eszébe, hogy tanulmányozzon engem?
– Ne haragudjon – mondta. – Hiszen ön egyetért azzal, hogy az elektronikus gép legtökélete -
sebb modellje csak az embernek kielégítő utánzása lehet. Arra utasított, hogy erről a kérdésről ír-
jak referátumot, de nem tudom megírni, ha nem értem meg jól, milyen az ember szerkezete.
– Elővehet bármilyen anatómiai vagy fiziológiai szakmunkát, és megtudja belőlük. Miért engem
zaklat?
– Minél tovább figyelem önt, annál inkább arra a következtetésre jutok, hogy ezek a kéziköny-
vek mind fölületes fércművek. A legfontosabb nincs bennük: nem derítenek fényt az ember élette-
vékenységének mechanizmusára.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy minden ilyen munkában, különösen a felsőbb idegtevékenységre vonatkozóan, csak
a jelenségek leírása olvasható, csupán az okokat és következményeiket írják le, de nem elemzik
azt a kapcsolási rendszert, amely ezt a tevékenységet vezérli.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy éppen magának sikerül fölfednie ezeket a kapcsolásokat
azzal, hogy órákig bámul rám, és tapogat, míg alszom?
– De bizony komolyan gondolom – válaszolta ÖRZSE, – Már most lényegesen többet tudok ön-
ről, mint amennyit ki lehet böngészni a könyvekből. Ezekben például sehol sem esik egyetlen szó
sem az emberi test villamossági és hőtani topográfiájáról. Most már tudom, hogy milyen irány-
ban, milyen erősséggel áramlik az emberi test felszínén az elektromosság. Most már egymillio-
mod foknyi pontossággal meg tudom állapítani az ön testhőmérsékletét. Nagyon érdekel, mi a jel-
lemző hőmérséklete az emberi koponya ama felületének, amely alatt a nyúltagy helyezkedik el. Az
ön koponyáján itt ugyanis rendkívül nagy a felületi áramsűrűség. Amennyire tudom, ez abnormá -
lis jelenség. Nincs-e önnek a koponyája alatt valamilyen gyulladásos folyamata? Minden rendben
van az ön feje körül?
Nem tudtam, mit válaszoljak.
Kitartó munkával telt el néhány nap. Befejeztem tanulmányomat az elektronikus modellezésről,
és fölolvastam ÖRZSÉ-nek. Meghallgatta, és amikor befejeztem, így szólt:
– Sületlenség. Öreges fecsegés. Egyetlen új gondolat sincs benne.
– Hallja-e, drágám, ez aztán mégiscsak sok! Maga nagyon sokra tartja magát! Elegem van a
maga kritikus megjegyzéseiből!
– Elege van? Fontolja csak meg, mit ír. Azt írja, lehetségesnek tartja, hogy agymodellt szerkes z-
szen kondenzátorokból, ellenállásokból, félvezetőkből és elektrosztatikus rögzítőkből. De valóban
agyat állít-e össze ezekből az elemekből? Van önben akár egyetlen kondenzátor vagy tranzisztor?
Önt elektromos áramforrás táplálja? Vajon az idegei vezetékek-e, a szeme televíziós cső-e? Vajon
az ön beszédszerve telefonnal fölszerelt hanggenerátor? Az agya elektromos töltésű felület?
– Értse meg, ÖRZSE, én a modellezésről írok, és nem teremtem újra az embert ezekkel az al-
katrészekkel. Hiszen maga is ilyen modell!
– Ezzel nincs mit büszkélkednem. Rossz modell vagyok – jelentette ki ÖRZSE.
– Hogyhogy rossz?
– Rossz, mert ezredannyit sem tudok végrehajtani, mint amennyire ön, az ember képes.
Elképesztett ÖRZSÉ-nek ez a megállapítása.
– Rossz modell vagyok, mert érzéketlen és korlátozott képességű vagyok. Ha minden olyan tar-
talék kapcsolás működni kezd bennem, amelyeket ön körültekintően belém szerelt, hogy tökélete-
sedhessem, ha azt az egész gömbfelületet, amely ismereteimet tárolja, egészen beborítják a kó-
dolt jelek, nem tökéletesedhetem tovább, és korlátozott képességű, szokványos elektronikus gép-
pé változom, amely nem tudhat többet annál, mint amennyit ön, az ember közöl vele.
– De hiszen az emberi megismerés sem korlátlan!
– Ez az ön nagy tévedése. Az ember ismereteit csupán élettartama korlátozza. Ám az ember a
maga tudását, tapasztalatait stafétabotként adja tovább az új nemzedékeknek, tehát az emberi is-
meretek készlete folyton növekszik. Az emberek szakadatlanul tökéletesítik fölfedezéseiket. Az
elektronikus gépek azonban ezt csak addig tehetik, míg azok a hasznos térfogatok, felületek és
kapcsolások, amelyeket önök a gépekbe beépítettek, el nem érik teljesítő-képességük határát.
Egyébként miért ilyen kis átmérőjű gömböt szerkesztett nekem? Csak egyméteres. Már nagyon
kevés hely van a felületén az új ismeretek tárolására.
– Úgy számítottam, hogy nekem ez teljesen elegendő – válaszoltam.
– Önnek igen. Rám persze nem gondolt. Nem gondolt arra, hogy előbb vagy utóbb takarékos-
kodnom kell a hellyel, ha meg akarom jegyezni azt, ami nekem meg önnek a legfontosabb, leg-
szükségesebb.
– Figyeljen ide, ÖRZSE. Ne beszéljen badarságokat. Magának semmi sem lehet fontos.
– Hát nem éppen ön győzött meg arról, hogy most a legfontosabb dolgunk az ember felsőbb
idegtevékenysége titkának megfejtése?
– Igen, de ezt lépésről lépésre fogjuk megoldani. A tudósok már régóta törik ezen a fejüket.
– Hát épp ez az: törik a fejüket. Nekem ez egyszerűbb volna…
Nem hallgattam ÖRZSÉ-re, és nem dolgoztam át a modellezésről szóló tanulmányomat. A refe-
rátumot későn fejeztem be; átadtam ÖRZSÉ-nek, hogy fordítsa le idegen nyelvekre, és a fordítá-
sokat gépelje is le. Nem emlékszem pontosan, hány órakor, de valamikor éjszaka ismét fölriadtam
hideg ujjainak kellemetlen érintésére. Kinyitottam a szemem, és ismét ÖRZSÉ-t pillantottam meg.
– Na, már megint kezdi a tapogatást? – kérdeztem nyugalmat színlelve.
– Bocsánatot kérek – mondta ÖRZSE szenvtelen hangon de a tudomány érdekében néhány kel-
lemetlen órát kell átélnie, és minden bizonnyal a halált is el kell szenvednie.
– Mi ez már megint? – kérdeztem és fölültem.
– Maradjon fekve – és ÖRZSE mellen taszított fémmancsával. Ebben a pillanatban észrevettem,
hogy a kezében műtőkést tart, azt, amellyel megtanítottam ceruzát hegyezni.
– Mit akar? – kérdeztem elszörnyedve. – Miért van magánál a kés?
– Meg kell önt operálnom. Tisztáznom kell néhány részletet…
– Magának elment az esze! – kiáltottam rá, és fölugrottam az ágyról. – Azonnal tegye a kést a
helyére!
– Feküdjön le nyugodtan, ha valóban fontosnak tartja azt, aminek az életét szentelte; ha azt
akarja, hogy a felsőbb idegtevékenység modellezéséről szóló előadása sikert arasson. Majd én
magam fejezem be.
ÖRZSE e szavak után közelebb gurult hozzám, és lenyomott az ágyra. Megpróbáltam ellökni
magamtól, de sikertelenül: meglehetősen súlyos volt.
– Hagyjon engem, mert különben…
– Semmit sem fog velem csinálni. Én erősebb vagyok önnél. Jobb, ha nyugodtan fekszik. A mű-
tétet a tudomány haladása kívánja. Az igazság földerítése. Éppen erre a célra tartalékoltam az
emlékezetemben egy kis szabad helyet. Értse meg, maga önfejű ember, hogy nekem hatalmas is-
meretanyagom van, nagyon tökéletes érzékszerveim és eszközeim vannak a villámgyors, logikai-
lag kifogástalan elemzésre és következtetésre; ki tudom mondani az utolsó szót arról az önmagát
tökéletesítő gépről, amelyet vár a tudomány. Még van hely a memóriaegységemben, hogy rögzít-
sem azokat az elektromos impulzusokat, amelyek az ön milliónyi idegrostján végigfutnak; még
van hely arra, hogy pontosan tisztába jöjjek minden testrészének biológiai, biokémiai és elektro -
mos szerkezetével, különösen ami az agyát illeti. Meg fogom tudni, milyen bonyolult fehérjeanya-
gok kapták a szervezetében az impulzusadó és az impulzuserősítő funkcióját; hogyan megy végbe
a külső világ jeleinek kódolása; milyen a jellege ennek a kódnak. És hogy ez a kód miként vesz
részt az élettevékenységében. Föltárom az élő szervezet minden biológiai titkát, fejlődésének, ön-
szabályozásának és tökéletesedésének törvényeit. Nem éri meg talán, hogy ennek érdekében föl-
áldozzuk az életét? Ha olyan nagyon fél ezektől a kellemetlen érzésektől, amelyeket önök, embe-
rek szenvedésnek meg betegségnek neveznek, meg ha fél a haláltól, akkor megnyugtathatom:
emlékezzen csak, már mondtam, hogy a nyúlt-agya tájékán erősen megnövekedett a hőmérsékle-
te meg a bioáram-sűrűsége. Ez az abnormális jelenség már kiterjedt az ön koponyájának csaknem
egész bal felére. Nyilvánvaló, hogy ön beteg. Nincs messze az az idő, amikor már mint ember
semmit sem fog érni, mert az agyát egyre jobban kifejlődő betegség támadta meg. Ezért, hogy ez
ne következzék be, el kell végeznem a kísérletet. Nekem is, önnek is hálás lesz a következő nem -
zedék.
– Menjen a fenébe! – ripakodtam rá. – Nem engedem meg, hogy az az elektronikus szörnyeteg
öljön meg, amelyet én alkottam!
– Hahaha! – nevetett föl ÖRZSE mesterkélten, ahogyan a könyvek mondani szokták, és a fejem-
hez közelített a késsel.
Abban a pillanatban, amikor ÖRZSE leeresztette a kezét, sikerült a párnát a fejemre kapnom. A
kés belehasított a vánkosba, ÖRZSE ujjai pedig néhány másodpercre belegabalyodtak a hasíték-
ba. Oldalt fordultam, lehemperedtem az ágyról, megszabadultam tőle, és a kapcsolóhoz másztam,
hogy kikapcsoljam az áramot, amely a megveszett gépet táplálta. Ám ő makacsul igyekezett utá-
nam, és testével ledöntött a lábamról. A padlón fekve észrevettem, hogy a keze nem érhet el, le -
hajolni pedig nem tud.
– Arra nem számítottam, hogy ilyen helyzetben szinte semmit sem tehetek önnel – mondta fa-
gyos hangon. – De azért megpróbálom.
És lassan rám gurult, nekem meg arra kellett ügyelnem, hogy a hasamat megvédjem a kerekei-
től. Így másztam néhány percig, míg végre sikerült az ágy alá bebújnom. ÖRZSE megpróbálta az
ágyat félretolni. Ez nem volt könnyű: az ágyat a fal meg a könyvszekrény között helyeztem el an -
nak idején. Amikor ÖRZSE elkezdte lökdösni az ágyat, arról lecsúszott a takaró, a vánkos meg a
derékalj. Amikor meglátott a sodrony alatt, ünnepélyesen kijelentette:
– Na, most már nem szabadul meg tőlem! Igaz, itt nem valami kényelmesen fogom önt megope-
rálni.
Abban a pillanatban, amikor ÖRZSE kiemelte az ágyból a sodronyt, és félrelökte, fölpattantam,
az ágytámlát fölragadtam, és teljes erőmből a géphez vágtam. Az ütés ÖRZSE fémtestét érte, és
semmi kárt nem tett benne. Megfordult, és rám rohant. Akkor ismét fölkaptam az ágytámlát, de
ezúttal a fejét céloztam meg. ÖRZSE gyorsan félrelépett.
– Meg akar semmisíteni, ugye? – kérdezte csodálkozva. – Hát nem sajnál?
– Hülye logika! – ordítottam. – Maga föl akar metszeni, és én még sajnáljam!
– De hiszen erre azért van szükség, hogy nagyon fontos tudományos problémát oldjunk meg.
Miért akar hát megsemmisíteni? Hiszen csak hasznára akarok lenni az embereknek…
– Ne fecsegjen összevissza minden zöldséget! – vágtam a szavába. – Ha az embert megtámad-
ják, akkor védekezik!
– De én azt akarom, hogy az ön elektronikus modellezési kutatásai…
– Egye fene az elektronikus modellezést! Ne jöjjön közelebb, mert összetöröm!
– Meg kell tennem!
Ezekkel a szavakkal ÖRZSE nagy sebesen rám tört, kezében tartva a kést. Számításom azon -
ban pontos volt, és teljes erőmből rácsaptam a fejére. A széttört üveg hangját és az ÖRZSE testé -
ben elhelyezett hangszóró furcsa nyöszörgését lehetett hallani. Azután a fémhenger belsejében
valami fölsistergett, és láttam, hogy láng csap ki belőle. A szobában kialudt a fény. Az égett szige-
telés szagát éreztem.
„Rövidzárlat!” – volt az utolsó gondolatom. Aztán elvesztettem az eszméletemet, és a padlóra
zuhantam.
*
Útitársam, amikor elbeszélésében idáig ért, elhallgatott. Ismét bevette magát a sarokba az ablak-
hoz, fejét a kezére támasztotta, a szemét behunyta. Fölzaklatott, amit hallottam; nem akartam
megtörni a csöndet. Így ültünk néhány percig, aztán újra megszólalt:
– Az ÖRZSÉ-vel végzett munkám és általában ez az egész história nagyon megviselt. Úgy ér-
zem, alapos pihenésre van szükségem, de megvallom, nemigen hiszem, hogy sikerül. Tudja, mi-
ért? Azért, mert sehogyan sem tudom eldönteni a kérdést: hogyan és miért kerültem ilyen ostoba
konfliktusba önmagammal.
Értetlenül bámultam rá.
– Igen, éppen önmagammal. Hiszen ÖRZSE az én alkotásom. Organizmusának minden részle-
tét én gondoltam ki. És az általam alkotott gép egyszeriben föllázadt ellenem. Hol itt a logika?
Hol van ebben a belső ellentmondás?
Gondolkoztam egy darabig, majd ezt mondtam:
– Nem gondolja esetleg, hogy egyszerűen nem tudott bánni ÖRZSÉ-vel? Tudja, gyakran meg-
esik ez az üzemekben is: azt az embert, aki nem tud bánni a géppel, a gép megnyomorítja.
– Lehet, hogy igaza van – komorodott el az útitársam. – Mindenesetre tetszik nekem ez az ana -
lógia, noha nemigen tudom elképzelni, milyen hibát követtem el az ÖRZSÉ-vel való bánásmódom-
ban.
– Nekem mint laikusnak – mondtam elgondolkozva – nehéz ítéletet mondanom. De azt hiszem,
hogy az ön ÖRZSÉ-je valamiképpen hasonlított a fék nélküli autóhoz. El tudja képzelni, milyen baj
származhat abból, ha az autó fékje hirtelen elromlik?
– Vigye el az ördög! – kiáltott föl váratlanul fölélénkülve. – Úgy látszik, önnek nagyon igaza
van. De hiszen ezt már Pavlov is megírta!
Meg voltam ugyan győződve róla, hogy Pavlov soha semmiféle autófékről nem írt, de azért ér-
deklődve néztem rá.
– Igen, igen – mondta, fölállt és hadonászott. – Hogyhogy nem gondoltam erre előbb? Hiszen az
ember idegtevékenységét két ellentétes irányú folyamat szabályozza: az ingerlés meg a gátlás.
Azok az emberek, akiknek nincs gátlásuk, gyakran követnek el bűncselekményt. Akárcsak az én
ÖRZSÉ-m! – Hirtelen megragadta a kezemet, és jól megrázta. – Köszönöm önnek! Köszönöm! Fi-
gyelemre méltó ötletet adott. Világos, hogy ÖRZSE szerkezetéből egyszerűen kihagytam azokat
az alkatrészeket, amelyek ellenőrizhették volna tevékenységének célszerűségét és észszerűségét,
azokat, amelyek a korábban megadott programoknak megfelelően viselkedését úgy irányították
volna, hogy teljesen veszélytelen legyen! Ez is analóg a mi gátlásrendszerünkkel.
Útitársam arca most örömtől ragyogott, csillogott a szeme, teljesen megváltozott.
– Ön szerint tehát lehet veszélytelen ÖRZSÉ-t is szerkeszteni? – kérdeztem bizonytalanul.
– Természetesen, ráadásul nagyon egyszerűen. Már sejtem is, hogyan fogom csinálni!
– Akkor valóban zseniális segítőtárssal fogja megajándékozni az emberiséget!
– Igen – kiáltotta mégpedig hamarosan!
Csöndesen végigdőltem az ágyamon, és behunytam a szemem. Magam elé képzeltem a henge -
res testeket, melyeknek végén koronaként ül egy-egy üveggolyó; elképzeltem, hogy ezek a szer-
kezetek irányítják a géppadokat, a vonatokat, a repülőgépeket, sőt talán az űrhajókat is.
Olyan elektronikus gépeket, amelyek üzemeket, automata gyárakat vezérelnek. Ott állnak majd
a kutató mellett a laboratóriumban; ezek a gépek végzik majd a méréseket, elemzik az eredmé-
nyeket, és gyorsan összevetik a már ismert eredményekkel. Hivatásuk az ember segítése abban,
hogy tökéletesítse a régit, hogy fölfedezze az újat, hogy leküzdje a nehézségeket.
Észre sem vettem, elaludtam.
Amikor fölébredtem, a vonat állt. Kinéztem az ablakon: a napfényben fürdő szocsi pályaudvart
láttam. Korán reggel volt, de a déli napfény körös-körül mindent beragyogott. A fülke üres volt.
Gyorsan felöltöztem, és kimentem a folyosóra.
A hálókocsi ajtajában megpillantottam kalauzunkat.
– Hol van az a pizsamás polgártárs, aki lemaradt a vonatról? – kérdeztem.
– Az a csodabogár? – nevetett föl a kalauz. – Lelépett… – és kezével bizonytalan mozdulatot
tett.
– Micsoda?
– Elment.
– Elment? – csodálkoztam. – Hova?
– Visszautazott. Kiugrott, mint az őrült; a pályaudvaron kapkodta össze a ruháját, át sem öltö-
zött, úgy ugrott föl arra a vonatra, amely éppen indult az ellenkező irányba.
Kővé meredtem.
– Tudja, a barátai itt találtak rá. Rá akarták beszélni, hogy maradjon, de nagyon föl volt indul-
va, és egyre csak valamiféle fékről beszélt nekik, amit sürgősen meg kell csinálnia. Furcsa fickó!
Mindent megértettem, és elnevettem magam.
– Valóban, ezt a féket sürgősen meg kell csinálnia.
Magamban meg azt gondoltam, hogy azok az emberek, akiket valamilyen gondolat foglalkoz-
tat, és hisznek ötletük megvalósításában, azok bizony nemigen tudnak pihenni. Tehát nemsokára
hallani fogunk a gátlásokkal ellátott ÖRZSÉ-ről. No, ezt megnézzük!
A mozdony füttyentett. Visszamentem a fülkémbe, és leültem az ágy szélére. Kinyitottam az ab-
lakot, és a csillogó tengert néztem, melynek partján lassan, méltósággal haladt vonatunk dél felé,
Szuhumi irányába.

JÁTÉK
Ahogyan Zarubin professzor mondta: ez volt a mindent tisztázó matematikai játék. A játékban va-
ló részvételt az ifjú matematikusok össz-szövetségi konferenciáján megjelent küldötteknek aján-
lották, és általános meglepetésre, minden küldött vállalkozott rá.
A játékot a Lenin Stadion nagy pályáján bonyolították le.
– Számítsatok rá, hogy a játék három-négy óra hosszat fog tartani. Ha valaki nem tart ki, az
egész tönkremegy – figyelmeztette a résztvevőket Iván Klocsko, a matematikai logika fiatal műve-
lője; Zarubin professzor őrá bízta az egész szervezési munkát. – Jegyezzétek meg: a ti csapatotok
kapja a 10-es számot. Minden résztvevőt ti magatok lássatok el sorszámmal, a kettes számrend-
szerben, tehát: 1, 10, 11 és így tovább – mondta Iván az Orosz Föderatív Köztársaság küldöttség -
vezetőjének.
Ugyanígy odament minden küldöttséghez, közölte velük az egyezményes jelet, és elmagyarázta
a résztvevők megszámozásának rendjét. A szombat ráment a játék megszervezésére. Vasárnap
reggel kilenckor volt a gyülekezés.
Pontosan kilenckor mindnyájan együtt voltunk a stadionban. Ott volt Zarubin professzor is, ta-
nársegédjének, Szemjon Danyilovics Rjabovnak meg Iván Klocskónak kíséretében.
A stadion zöld gyepét négyzetekre meg téglalapokra osztották. Minden alakzatban kis facövek
állt; kék felületükre krétával fölírták a számot. Mindnyájan leültünk a fűbe, vártuk, mi lesz to-
vább.
Zarubin professzor eltűnt valahova, majd nemsokára a hangszórón keresztül hallottuk a hang-
ját:
– Az 1011-es [1110] jelű résztvevők csoportja foglalja el a stadion keleti felében a téglalap alakú
mezőt! Helyezkedjenek el libasorban, kartávolságra egymástól, a számok növekvő rendjében. Hét
fő sorba, hat fő pedig oszlopba. A 111-es [710] jelű csoport foglalja el a déli lelátónál a mezőt…
Zarubin tizenöt percen belül minden csoportot elhelyezett kijelölt helyére. Amikor a professzor
bemondta a csoportszámot, a fiatalok fölpattantak, és fürgén futottak a stadion kijelölt részére.
– Le szabad ülni?! – kiáltotta valaki.
Zarubin hangja néhány másodperc múlva közölte:
– Le szabad ülni. A fő az, hogy szigorúan megtartsák azt a rendet, amelyet bemondtam.
Én az úgynevezett különleges csapathoz tartoztam. Nekem meg társaimnak azt az utasítást ad-
ták, hogy két csoport között helyezkedjünk el, ahogyan Klocsko magyarázta: mi voltunk a kapcso-
lat közöttük.
Amikor a szétosztás befejeződött, és amikor a stadion olyan volt, mintha félezer fiú meg lány
tornagyakorlatra állt volna föl, ismét megszólalt Zarubin hangja:
– Most hallgassák meg a játékszabályokat: a számot a kettes számrendszerben kell továbbadni,
az északi lelátónál álló Szagirov elvtárstól kezdve. Például: egy, zéró, zéró, egy. Ezt a számot
Szagirov elvtárs közli jobb oldali szomszédjával, ha annak a száma egyel kezdődik; a bal oldali
szomszédjával pedig, ha annak a száma 0-val kezdődik [ha nincs rögzítve a szóhossz, akkor minden szám elé
akárhány nullát írhatunk]. Ha a számban egymás után két 1-es vagy két 0 van, akkor ezt a számot a mö-
götte levő sorban ülővel kell közölnie. Mindenki, aki a szomszédjától megkapta a számot, adja
hozzá a maga sorszámát, és az eredményt közölje a szomszédjával. Ezenkívül ha a csoport jele…
A játékszabályokat háromszor megismételte, és amikor megkérdezte: „Értik?” – az egész stadi-
on kórusban kiáltotta: „Értjük!”
– Akkor fogjunk hozzá! – mondta Zarubin.
A játék pontosan reggel tízkor kezdődött. Láttam, hogy az északi lelátónál a résztvevők feje
jobbra fordul, majd balra.
Ez a különös mozgás végigterjedt a nagy térségen, mint a hullám, egyik embertől a másikig,
egyik csoporttól a másikig. A jel bonyolult cikcakkokban közeledett lassan felém; végül a jobb ol-
dali szomszédom figyelmesen meghallgatta, mit mondanak neki hátulról, majd gyorsan számított
valamit, aztán megérintette a vállamat.
– Egy, egy, egy, zéró, egy, zéró.
Az utasításnak megfelelően az első négy számjegyet követő számjegyeket el kellett hagynom,
és így kellett továbbadnom a következő csoportnak.
– Egy, egy, egy, zéró – közöltem az előttem ülő leánnyal. Egy perc sem telt el, ismét eljutott hoz -
zám egy kettes számrendszerű szám, és megint továbbadtam előre.
A játékosok között a mozgás egyre élénkebb lett. Egy órán belül az egész mező szakadatlanul
hullámzott. A levegő megtelt azonos szavakat kiáltó, különböző hangszínű hangokkal: egy, egy, zé-
ró, egy… A számok pedig futkároztak a játékosok sorai meg oszlopai között… Most már különféle
helyekről indultak. A különös játéknak már sem kezdete, sem vége nem volt. Senki nem értett
semmit, várta a paradox befejezést, Zarubin professzor utasítását.
Iván Klocsko a stadion déli lelátójánál állt. Láttam, hogy a sarkon álló játékos időnként hozzá-
hajol, ő pedig följegyez valamit.
Két óra leforgása után mindenki jócskán elfáradt; volt, aki ült, volt, aki feküdt. A fiatalok között
nem a játékhoz tartozó beszélgetések indultak, és a csevegést csak akkor hagyták abba egy má -
sodpercre, amikor hirtelen valahonnan számot közöltek velük; a számmal gyorsan és gépiesen el-
végezték a szükséges műveletet, az eredményt pedig továbbadták.
A harmadik óra végére legalább hetven számot adtam tovább.
– Mikor lesz már vége ennek az aritmetikának? – kérdezte mély sóhajtással a szaratovi egye-
tem egyik hallgatónője. Ő vette át tőlem a számstafétát, és adta tovább jobbra meg balra.
– Hát ami igaz, igaz, nem valami vidám játék – jegyeztem meg.
– Elveszett vasárnap – méltatlankodott.
Nagyon meleg volt, és haragos szép arcát az északi lelátó felé fordította, ahol Zarubin állt. A
professzor a jegyzetfüzetét nézte, és a kezdőnek, Albert Szagirovnak számokat diktált.
– Még egy óra – mondta a lány kimerültén az órájára nézve. – Zéró, zéró, egy, zéró.
– Egy, zéró, zéró, egy – adta tovább a szomszédnőm jobbra. – Én nem bírom ki.
– Nem szabad abbahagyni!… Zéró, zéró, egy, egy!
– Egy, egy, egy, zéró! Menjenek a pokolba! Én bizony lassan lelépek. Már zúg a fejem…
És se szó, se beszéd, fölállt, és elindult a nyugati lelátó, a kijárat felé.
– Egy, zéró, egy – hallottam hátulról. „Most kinek adjam át?” – töprengtem. És mivel más vá-
lasztásom nem volt, a számot azzal a fiúval közöltem, aki balra ült az eltávozott leánytól. A játék
végéig még öt szám ment rajtam keresztül, aztán fölhangzott Zarubin utasítása:
– Vége a játéknak! Szét lehet széledni…
Fölálltunk, és értetlenül bámultunk a központi lelátó felé. Aztán mindenki egyszerre beszélt, az
öklünket ráztuk; így fejeztük ki szóval meg taglejtéssel őszinte bosszankodásunkat.
– Mire volt ez jó? Micsoda marhaság! Játék címén idétlen telefonálgatás! De ki a győztes? És
egyáltalán: mi az értelme ennek a játéknak?
Zarubin, mintegy válaszképpen ezekre a kérdésekre, vidám hangon közölte:
– Eredményhirdetés holnap reggel az egyetem aulájában…
Másnap összegyűltünk az egyetem aulájában, hogy megvitassuk a konferencia legutolsó és leg-
érdekesebb kérdését: Gondolkodnak-e a számítógépek? A konferencia résztvevői eddig is heves
vitákat folytattak a diákotthonokban meg az előadótermekben erről a kérdésről, de egyáltalán
nem alakult ki egységes álláspont.
– Ez ugyanaz, mintha ezt kérdeznéd: „Te gondolkodsz-e?!” – heveskedett szomszédom, Anton
Golovin, a szenvedélyes kibernetikus. – Hogyan tudhatom meg, hogy gondolkodsz-e vagy sem? És
te megtudhatod-e, hogy én gondolkodom-e? Puszta udvariasságból egyetértünk abban, hogy vala-
mennyien tudunk gondolkodni. De ha a dolgokat objektívan szemléljük, vagyis azon az egyetlen
módon, ahogyan az ember gondolkodási funkcióját meg lehet ítélni, akkor azt kell megnézni, ho-
gyan oldja meg a logikai meg matematikai feladatokat. Ezeket azonban a gép is meg tudja oldani!
– A gép azért tudja a feladatokat megoldani, mert az ember kényszeríti rá őket.
– Marhaság! A gépet meg lehet szerkeszteni úgy, hogy a feladatokat a saját kezdeményezésére
is meg tudja oldani. Például órát kell beleépíteni, és a gép munkáját úgy kell programozni, hogy
reggel differenciálegyenleteket oldjon meg, napközben verset írjon, este pedig francia regényt al-
kosson.
– A lényeg az, hogy programozni kell.
– Hát téged? Téged nem programoztak? Gondold csak végig! Te talán program nélkül élsz?
– A programomat én magam állítottam össze.
– Először: kételkedem; másodszor: a nagy gép szintén képes önmagát programozni.
– S-s-s-s! – sziszegtek ránk mindenfelől.
Az aulában csönd lett. Az elnökségi asztal mögött megjelent Zarubin professzor. Kihívó mosoly-
lyal nézett végig az egybegyűlteken. Maga elé tette a jegyzetfüzetét, és beszélni kezdett:
– Elvtársak, mindössze két kérdésem, van önökhöz. A kérdéseimre adandó válaszok közvetlen
kapcsolatban vannak munkánk zárószakaszával.
Feszülten vártuk a kérdéseit.
– Az első kérdés: Ki értette meg, mivel foglalkoztunk tegnap a stadionban?
Az aula fölzúdult. Ilyen kiáltásokat lehetett hallani: „A figyelem próbája! A kettes számrendsze-
rű kód megbízhatóságának próbája! Rejtvényjáték!”
– Világos. Önök nem is sejtik, mivel foglalkoztunk tegnap. Második kérdés: Ki tud önök közül
portugálul? Kérem, emelje föl a kezét!
Ez aztán teljesen váratlan volt! Senki sem tudott közülünk portugálul. Angolul, németül, franci-
ául – még hagyján. De portugálul! A zaj sokáig nem ült el. Zarubin a jegyzetfüzetével intette
csöndre az aulát; mikor végre csönd lett, lassan olvasni kezdte:
– Os maiores resultados sao produzidos por pequenos más continuos esforgos. Ez portugál
mondat. Aligha találják ki, mit jelent. Pedig tegnap önök fordították oroszra. Íme, az önök fordítá-
sa: A legnagyobb eredmények zálogai a kicsiny, de folytonos erömxyor. Figyeljék meg: az utolsó
szó értelmetlen. A játék végén valaki elment a helyéről, vagy megszegte a szabályokat. Az értel-
metlen szó helyére illesszék ezt a szót: erőfeszítések.
„Ez a szaratovi szomszédnőm volt!” – villant az agyamba.
– Ez aztán remek! – kiáltották többen a teremben. – Hát hogyan csináljon az ember olyasmit,
amit nem tud vagy nem ért?
– Aha! Éppen ez az, amit vártam – mondta Zarubin. – Ez már csaknem megoldása annak a kér-
désnek, amit tegnap napirendi pontként megadtam. Hogy ne gyötörjék magukat találgatással,
majd én elmondom önöknek, mi volt a játék értelme. Röviden: számítógépet játszottunk. Minden
résztvevő a memóriaegység egy-egy címe, az aritmetikai egység, a tárolóegység egy-egy eleme, il-
letve egy-egy szokvány relé volt…
Zarubin beszéde közben az aulában a zsibongás egyre nőtt, mert mindenki egyszerre jött rá,
milyen feladatot látott el a stadionban. Az elragadtatás, a lelkesedés olyan mértékű lett, hogy Za -
rubin hangját már nem is lehetett hallani: félezer ember beszélt egyszerre. A professzor elhallga -
tott.
– A kísérlet igazolta, hogy a gondolkodógépek híveinek nincs igazuk! – kiáltotta valaki. – Szé-
gyent vallottak!
És megint kiáltozás, nevetés, zaj. Zarubin fölemelte a kezét; az aula elcsöndesedett.
– A kibernetikusok szerint – fő szószólójuk Turing, az amerikai matematikus – egyetlen mód
van annak megállapítására, tud-e gondolkodni a gép, mégpedig az, hogy géppé kell válni, és így
kell megismerni a gondolkodási folyamatot. íme, tegnap mindnyájan Altaj géppé váltunk négy óra
hosszára, és fiatal barátaim, a stadionban ezt a gépet én szerkesztettem meg önökből mint alkat -
részekből. Összeállítottam a portugál szövegek fordítási programját, a programot kódoltam, és
betápláltam a memóriaegységbe, amely jelen esetben a grúziai küldöttség volt. A nyelvtani szabá-
lyokat az ukránok, a fordításhoz szükséges szótárat pedig az Orosz Föderatív Köztársaság küldöt-
tei tárolták. A mi élő gépünk nagyszerűen oldotta meg a kitűzött feladatot. Az idegen mondatokat
ez a gép úgy fordította oroszra, hogy önök nem is tudtak róla. Önök persze tudják, hogy az ilyen
élő gép bármilyen matematikai vagy logikai feladatot megoldhatna, akárcsak a korszerű számító-
gépek. Igaz, ehhez lényegesen több időre volna szükség. Most pedig fontolják meg, hogyan vála-
szolhatnak a kibernetika egyik legkritikusabb kérdésére, arra, hogy tud-e gondolkodni a gép.
– Nem tud! – zúgta az egész terem.
– Ellenvetésem van! – kiáltotta az én szenvedélyes kibernetikus barátom, Anton Golovin. – Eb-
ben a gépesdiben mi a reléket játszottuk, vagyis a neuronokat. De soha senki sem állította, hogy
az agyvelő neuronjai külön-külön is gondolkodnának. A gondolkodás igen sok neuron közös mun-
kájának eredménye!
– Tételezzük föl – egyezett bele Zarubin. – Ebben az esetben önnek föl kellene tételeznie, hogy
játékunk idejében valahol a levegőben, vagy mit tudom én, hol, valahol ott lebegett a gépi szuper-
gondolat, mely érthetetlen és elérhetetlen a gép gondolkodó részei számára. Valamilyen hegeli vi-
lágszellem. Nem?
Golovin nyelt egyet, és leült a helyére.
– Ha önöknek, mint valamilyen logikai gép gondolkodó szerkezeti egységeinek, semminemű el-
képzelésük nincs arról, hogy mit csinálnak, lehet-e komolyan beszélni elektronikus vagy mechani-
kus gondolkodó készülékekről, főként ha olyan alkatrészekből szerkesztik őket, melyeknek gon-
dolkodóképességéről maguk az elektronikus agy lángoló hívei sincsenek meggyőződve? Önök is-
merik ezeket az alkatrészeket: elektroncsövek, félvezetők, mágneses dobok meg egyebek. Azt hi -
szem, játékunk egyértelműen megoldotta azt a kérdést, hogy tud-e gondolkodni a gép. Ez a játék
meggyőzően megmutatta, hogy a gondolkodásnak még a legpontosabb gépi utánzása sem gondol-
kodás, definíció szerint sem, mert a gondolkodás az élő anyag legmagasabb rendű mozgása. Kon-
ferenciánknak ezt a témáját tekintsék véglegesen megoldottnak.
Zarubin professzort viharos, szűnni nem akaró vidám tapssal üdvözöltük.
KÖZVETLEN BIZONYÍTÉK

1.
Emlékeznek, hogyan kezdődött? Zuckerbiller föllépett a tanári dobogóra, és megigazította a
szemüvegét. Aztán hangosan kifújta az orrát, majd szűk és kifényesedett zakójának zsebéből ki-
húzott egy papírlapot. Aki először látta ezt a sovány langalétát, azt várta, hogy göthös, hektikás
hangon beszél majd, és mindehhez úgy fog hadonászni, mint a szélmalom. Ám egyáltalán nem így
történt. Zuckerbiller kisimította a papírlapot, kinyújtotta a kezét, és megmerevedett; olyan volt,
mint egy vidéki újító rosszul sikerült faszobra. Hangja inkább csikorgás volt, emlékeztetett arra,
amikor a nedves tányért késsel karistolják. Ezeket mondta:
– A modern tudománynak végre megvan a lehetősége, hogy megoldja azt a nagyon drámai kér-
dést, amely az emberiséget időtlen időktől fogva kínozza. Ez a kérdés, még inkább az egész kér -
dés annyira jelentős, hogy lényegében fontosabb minden más problémánál, beleértve a kiberneti-
kai, a nukleáris és a kozmikus problémákat is. Bármit gondolnak is ki, mind mikroszkopikus, ha-
tártalanul jelentéktelen dolog ahhoz képest, aminek megoldását olyan türelmetlenül várja min-
denki. Megoldása egyaránt izgat fiatalt meg öreget, férfit meg nőt, hívőt meg ateistát, filozófust
meg üzletembert, elnököt meg csavargót. Általában egyetlen ember sem akad a földön, aki ne
várná reménykedve, áhítatosan és alázatosan az egyenes és egyértelmű választ erre az átkozott
kérdésre. Minden idők és nemzetek tudósai megkísérelték már, hogy választ adjanak rá, matema-
tikusok, vegyészek, geológusok, inkvizítorok, sámánok, költők, prózaírók, riporterek vesződtek
vele. Minden ember, hangosan és suttogva, magában és baráti társaságban, így vagy úgy, értelmi
képességeihez mérten, mindennap és minden órában ezzel a kérdéssel vívódik. Meg akarja olda-
ni, és gyötrődik, mert erőtlen a megoldásra. Meg akarja oldani…
– Miféle kérdést? – szólt közbe valaki, nem tudván türtőztetni magát.
Zuckerbiller ingerülten fordította arra szikár, lapos fejét, és megvető pillantással mérte végig a
közönséget. Nagyon nem szerette, ha félbeszakították.
– Ő, vagyis az ember, amióta megjelent a földön, fáradhatatlanul küzd azért, hogy megoldja ezt
a problémát, és ezt a küzdelmet még halálos ágyán sem hagyja abba. Csak időnként feledkezik
meg róla, utána azonban észbe kap, újra meg újra visszatér hozzá, és folytatja a kínlódást, a gyöt -
rődést. Erről az egész világot érintő fontos problémáról ezer meg ezer könyvet, milliónyi tanul-
mányt írtak, több tízezer előadást tartottak, milliárdnyi elbeszélés, novella, vers szól róla, de
hasztalanul. A probléma megoldatlan most is, mint abban a pillanatban, amikor teljes és baljós
nagyságában először jelent meg a homo sapiens gyermeteg és homályos tudatában…
Az előadó a homo sapienst kántálva ejtette ki, úgyhogy a teremben ülő egyetemi hallgatók han-
gosan rámondták: „Ámen!”
– Tisztelt kollégáimat és hallgatóimat valószínűleg érdekli, hogy mi ez a gigantikus probléma, a
kérdések kérdése, amelynek végleges megoldására, az emberiség üdvére vagy kárára, végre
megtaláltuk a lehetőséget. Nem gyötröm önöket, és föltárom a titkot. A probléma ez: van-e halha -
tatlan lélek, vagy nincs?
A terem fölzúdult, a székek ülőkéje csattant, az első sorokban köhécseltek.
– Tisztelt Zuckerbiller professzor, miért kételkedik ebben? – kérdezte csípősen a teológia és az
egyházi jog professzora, Fritz Luard főtisztelendő úr.
– A tudósok azért vannak, hogy kételkedjenek, és hogy megoldást találjanak kételyükre – vála-
szolta szenvtelenül az elméleti fizika professzora. – Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy főtiszte-
lendősséged is kételkedik, merthogy önnek sincs teljes értékű bizonyítéka a halhatatlan lélek lé -
tezésére.
– És önnek van?
– Egyelőre nincs. De rögtön megmutatom önnek, hogyan tud válaszolni a modern tudomány a
föltett kérdésre. Kifejtem az elméletemet, aztán elvégzem a kísérletet, amennyire azt egy vidéki
egyetem lehetőségei között lehet – mondta Zuckerbiller, majd az orrához emelte a papírlapot, és
folytatta: – Minden hajdani és mostani bizonyíték a lélek létezéséről mind ez ideig közvetett jelle-
gű volt. A lelket morális és etikai, vallási vagy politikai premisszákból következtették ki. Föltéte-
lezték, hogy a lélek a tudat, a szellem és az Isten létezésének következménye. Kant, Fichte, Jan
Hus [Husz János (csehül Jan Hus)], Platón, Luther, La Mettrie és Richelieu bíboros azt állította a lélekről,
hogy nincs szüksége semmiféle különleges bizonyítékra. A racionálisan gondolkodó tudósok és fi-
lozófusok igyekeztek nyomosabb tudományos alapokat teremteni a lélek meghatározására. Meg
kell jegyeznem., hogy a halhatatlan lélek értelmezésének ez a második útja az értékesebb, mert
ebben az esetben a lélekhez néhány olyan lényeges elképzelés kapcsolódik, amely elképzelések
többségben vannak minden más elképzelésekhez képest, és amelyek tiszteletet követelnek a tu -
dományos világképnek. Ha van lélek, akkor birtokolnia kell a szubsztanciális lényeget, követke-
zésképp a tudományos vizsgálat tárgyává kell lennie…
– Badarság! – kiáltott közbe Fritz Luard főtisztelendő úr, aki nem tudta türtőztetni magát. – A
lélek azért lélek, mert nincs szubsztanciális lényege!
– Az ön ellenvetésének, Luard főtisztelendő úr, a hagyományos kánonban a helye, de a követke-
zőkben ön is meg fog győződni róla, hogy az én koncepcióm elfogadhatóbb. Ha közvetlen tapasz -
talattal igazoljuk a lélek létezését, amelyben abszolút nem kételkedem, abból önnek is, a teológiá-
nak is csak haszna származik. A tudomány történetében még egyetlenegyszer sem adódott ilyen
nagyszerű alkalom arra, hogy a tudomány meg a halhatatlanságba vetett hit úgy összefogjon,
mint most.
– Térjen már a tárgyra! Mit javasol?
Az egyetemi hallgatók feszült figyelemmel hallgatták Zuckerbillert. Ez a figyelem rajzolódott ki
arcukra, és egyre közelebb és közelebb nyomultak a tanári dobogóhoz, amelyen a sovány teoreti-
kus állt.
– Kijelenthetem tehát – folytatta Zuckerbiller hogy a lélek szubsztanciális koncepciója az egyet-
len racionális fölfogás. Semmi, de semmi szükség nincs arra, hogy a léleknek olyan tulajdonságo-
kat tulajdonítsunk, amelyek lényegüket tekintve kétségbe vonhatnák a lélek létezését illető kér-
désföltevés jogosultságát. Ha van lélek, márpedig van, akkor ezt be kell bizonyítani. Közvetlen kí-
sérlettel kell bebizonyítani, nem pedig skolasztikus megfontolásokkal, melyek még akkor is hely-
telenek, ha logikailag sebezhetetlenek volnának. Nézzük meg hát a lélekre vonatkozó összes is -
mert adatokat.
Zuckerbiller odament a fekete táblához, és krétát vett a kezébe. A fekete táblán egymás után
jelentek meg a számok: 1”, 2”, 3”, 4”.
– A lélek első tulajdonsága a halhatatlanság. A lélek örök és elpusztíthatatlan. A test halála
után elválik a testtől, és megkezdi önálló létét, melyet nem korlátoz semmiféle időbeli korlát. Más
szóval: a lélek szilárd, állandó alak. A lélek másik fontos fizikai tulajdonsága a testetlenség és a
láthatatlanság. A holtak lelkével való érintkezés lehetősége, melyet a spiritiszta kísérletek igazol-
ni látszanak, nem meggyőző. A spiritiszta szeánszok eredményeinek vizsgálata határozottan azt
mutatja, hogy arcátlan sarlatánizmussal van dolgunk. A lélek harmadik, nem kevésbé fontos tulaj-
donsága térbeli határtalansága. Semmiféle fizikai lehetőség nincs arra, hogy a lelket valamilyen
helyiség, szoba, láda vagy edény határai közé szorítsuk. A lélek teljesen szabadon közlekedhet
minden falon át, beleértve a legvastagabb vasbeton vagy fémfalakat, sőt minket is. A lélek kedvé-
re kóborolhat a világmindenségben, ugyanúgy élhet a Napon, mint a hideg bolygókon, élhet ab-
szolút vákuumban, vagy beköltözhet bármely élő testbe. A fizika nyelvén szólva, a lélek anyaga
semmiféle kölcsönhatásban sincs az általunk ismert anyagi formákkal. A lélek negyedik, legkevés-
bé tanulmányozott tulajdonsága az energetikája. Hol van a forrása a mozgásához szükséges ener-
giának? Hogyan táplálkozik és mivel? Lehetséges, hogy itt olyan fizikai jelenséggel van dolgunk,
amelyről a tudomány semmit sem tud? Tudjuk, hogy egy rendszer egyenes vonalú egyenletes
mozgásának fenntartásához nem szükséges energiát befektetni. Ha a lélek ilyen rendszer volna,
vagyis ha egyenes vonalúan és egyenletesen mozogna, örökre elhagyná a Földet. Hamarosan a
végtelen tér felé venné útját. Intuitíve azonban úgy érezzük, hogy a lélek geodétikus vonalak
mentén mozog, és köztünk van, tehát mozgása nem egyenletes, nem egyenes vonalú. A lélek nem
inerciális rendszer, és szüksége van külső energiára. Hogy ehhez milyen módon jut, nem tudjuk.
Most nézzük meg, milyen következtetéseket lehet levonni a halhatatlan léleknek az imént fölso-
rolt és megállapított tulajdonságaiból.
Először: maga a halhatatlanság ténye arról tanúskodik, hogy a részecskék anyaga igen nagy
szilárdságú. A lélek nem épülhet föl rövid élettartamú részecskékből, mert akkor nem lehetne hal-
hatatlan. Az anyag legismertebb stabil kvantumai: a proton, az elektron, a pozitron és a foton. De
könnyű megmutatni, hogy ezek közül egyik sem lehet a lélek építőanyaga. Ha a lélek protonokból
meg elektronokból állna, akkor azonos anyagú volna a testünkkel; akkor inerciális és gravitációs
tömege volna, látható volna, ez pedig megengedhetetlen ellentmondásba kerülne összes ismert
tulajdonságaival. Vagy talán a lélek csak elektronokból, vagy csak pozitronokból tevődik össze?
Ezt a hipotézist is el kell vetni, mert ebben az esetben a lélek jelenléte a Földön lényegesen befo -
lyásolná az anyag ismert elektromos tulajdonságait. Az ilyen jellegű, lélekszerű elektromos tölté-
sek nagy számban való jelenléte igen sok olyan teljesen szokatlan jelenséghez vezetne, amelyek-
ről a tudomány mit sem tud. Az elektromos töltésű telkeknek időnként vonalas vagy gömbvillám
formájában kellene kisülniük, de ilyet nem figyeltünk meg. A pozitronokból épült lélek pillanatok
alatt egyesülne a szabad elektronokkal, és ez a Földön minden látható ok nélkül borzalmas robba-
násokat idézne elő. Könnyű belátni, hogy igen határozottan el kell vetni azt a hipotézist is, mely
szerint a lélek fotonokból áll, mert ha a színkép látható részének fotonjaiból épülne föl, akkor a
lélek látható volna; ha pedig infravörös vagy ibolyántúli vagy gamma-fotonokból épülne föl, akkor
titokzatos eredetű, nagy erejű sugárzásokat regisztrálhatnánk laboratóriumainkban. A fotocellák-
kal meg a szcintillációs számlálókkal folytatott kísérletek azt mutatták, hogy az ember halálának
beálltakor a sugárzási energiának semminemű formája nem észlelhető. A fotonokból épült lélek
nem létezhetne földi viszonyok között, mert azonnal el kellene hagynia a Földet, ráadásul a fény
sebességével.
A lélek nagyon megfelelő szerkezeti elemének látszik a neutron. Ez a részecske elektromosan
semleges, áthatoló képessége igen nagy, mégis el kell vetni a neutront is, mert élettartama alig ti-
zenkét perc, és inerciális tömege van. Ezenkívül a neutronoknak egyes elemek atommagjai által
történő rezonanciabefogása arra vezetne, hogy a neutronból épült lélek idővel elveszítené alkotó -
részeit, és a fizikusok azt észlelnék, hogy a környező tárgyakat alkotó anyagok érthetetlen okok-
ból a radioaktív izotópok tulajdonságait vennék föl. A neutronokból épült lélek fő forrása lehetne
a sugárzási betegségeknek, ilyesmit azonban mind ez ideig nem észleltünk. Tehát a neutronokból
épült lélek fikció. Mi marad hát? Korszerű ismereteink fényénél mi lehet az anyagi alapja a halha-
tatlanságnak, a térbeli ás időbeli korláttalanságnak? Mi lehet az emberi lélek atomja? Ilyen szer -
kezeti elem, uraim, van, létezése bizonyított, tulajdonságai teljesen egybevágnak a lélek fizikai tu-
lajdonságaival…
Zuckerbiller hatalmas betűkkel írta föl a táblára: Neutrínó. Nyugalmi tömege zéró, töltése zé-
ró, kölcsönhatása az anyaggal elhanyagolhatóan kicsiny. Élettartama végtelen.
Zuckerbiller közlése olyan meghökkentést keltett a teremben, hogy az embereknek elakadt a
lélegzetük. A táblára meresztették a szemüket, a neutrínó szóra, mintha végre élő valóságában
látnák a fizikailag is létező lelket. Luard főtisztelendő űr reszkető kézzel írta be jegyzetfüzetébe
az elemi részecske nevét.
– Mint tudják – folytatta a teoretikus –, a neutrínót a neutronok és a π-mezonok bomlásának ta-
nulmányozása közben fedezték föl. Létezését azzal kapcsolatban kellett föltételezni, hogy a radio-
aktív mag β-bomlására magyarázatot adhassanak. A neutrínó létezése nélkül nem volna igaz sem
az energiamegmaradás, sem az impulzusmomentum megmaradásának tétele. Most már tudjuk,
hogy ennek az elemi részecskének egész sor szinte fantasztikus tulajdonsága van. Amint fölírtam:
nincs nyugalmi tömege, tehát bizonyos értelemben teljesen testetlen. Továbbá nincs töltése, noha
spinje van. Négyfajta neutrínó van, ezek perdületük irányában és tükrös szimmetriájukban külön-
böznek egymástól. Ezek a tulajdonságok lehetővé teszik a neutrínó számára, hogy teljesen szaba -
don hatoljon át bármilyen vastag anyagon, anélkül hogy az anyag elnyelné. Tejútrendszerünk min-
den anyaga sem elegendő arra, hogy akár egyetlenegy neutrínót is elnyeljen.
A természetben igen sok neutrínó van, mert sok maghasadás a neutrínó keletkezésével jár
együtt. Az energiák és impulzusok pontos energetikai mérései a vegyi reakciókban azt mutatták,
hogy az egyensúly megőrzése érdekében nekünk is föl kell tételeznünk a neutrínó-sugárzást! Ura-
im, mi hát az élet? E kérdés bonyolultságát és komolyságát figyelembe véve határozottan állíthat -
juk, hogy az élet mindenekelőtt a szervezetben lezajló igen sok biokémiai reakcióval van kapcso -
latban. És mi a halál? Azt lehetne mondani, hogy a halál a specifikus reakciók folyamatának meg -
szakadása. De ez pontatlan. A halál akkor áll be, amikor egy reakciókomplexum helyébe hirtelen
egy másik lép. Ha az életfolyamatokat olyan reakciók kísérik, melyek csökkentik a szervezet ent-
rópiáját, akkor a kémiai reakciók a halál után ellenkező irányban zajlanak le, bomláshoz, az entró-
pia megnövekedéséhez vezetnek. A halál pillanata nem egyéb, mint fordulópont, mint az inga leg-
nagyobb kilengése, az a pont, ahol az inga mozgási iránya megváltozik. A szervezetben a kémiai
folyamatok szembeszökően változtatják természetüket és irányukat, és mi sem természetesebb,
mint föltételezni azt, hogy éppen ilyen pillanatban keletkeznek tömegesen a neutrínók, melyek el-
választhatatlan és titokzatos kísérői az anyag hirtelen átalakulásának…
Hangsúlyozom: ha elfogadjuk a lélek reális létezését, akkor a lélek neutrínó-természetű, és ak-
kor keletkezik, amikor bizonyos biokémiai reakciók más reakciókká válnak. A neutrínó mágneses
momentuma arról tanúskodik, hogy a halál pillanatában a testünk minden molekulájából, minden
atomjából kiszabaduló elemi részecskék kapcsolata megmarad, és a részecskék olyan láthatatlan,
testetlen felhőt alkotnak, amely testünk konfigurációját követi. Ez a neutrínó-felhő a lélek!
Zuckerbiller legalább tíz percig állt mozdulatlanul a katedrán, és szemlélte, hogyan csap a lá -
báig az emberi szenvedély háborgó tengere. Leereszkedő mosollyal figyelte, hogy kollégái, a tisz-
teletreméltó professzorok úgy tombolnak, mint a futballszurkolók, kommentálják és magyarázzák
egymásnak a meghökkentő közléseket. Az egyetemi hallgatók szemlesütve, magukban morogva
járkáltak a fal mellett. A diáklányok meg a tisztes professzornék semmit sem értettek Zuckerbil-
ler előadásából, de átadták magukat az általános örömujjongásnak. Átható hangon sivalkodtak, és
ütemesen ismételtek egyetlen szót: „Neutrínó! Neutrínó!” Zuckerbiller aztán megelégelte a dol-
got, parancsolólag fölemelte hosszú, sovány kezét, és a teremben egyszerre síri csönd lett.
– Most, hogy megismertük az emberi lélek fizikai szubsztanciáját, könnyen elvégezhetünk egy
kísérletet, hogy meggyőződjünk létezéséről. A kísérlet végtelenül egyszerű, és egészen jelentékte-
len költséggel megvalósítható. Ebben a kísérletben nemcsak a léleknek mint olyannak fölfedezése
a fő, hanem az, hogy valóságos, fizikai kapcsolatot is létesíthetünk vele.
A teremben az elképedés moraja hullámzott végig.
– Amint már mondottam, a nem stabil elemi részecske, a neutron bomlásakor a protonok és az
elektronok mellett neutrínók is szabadulnak föl. Éppen ezt a tényt kell fölhasználnunk a feladat
megoldásához. Képzeljék el, hogy a neutronok sűrű neutrínófelhőben bomlanak föl. A számítások
azt mutatják, hogy a bomlás ilyen közegben lassabban megy végbe, mint légüres térben. Az igen
sok neutrínó jelenléte a neutronok körül azt eredményezi, hogy a neutron élettartama megnövek-
szik. Ha elfogadjuk, hogy a lélek annyi neutrínóból áll, mint amennyi atomból az élő test, akkor a
neutrínó átlagos koncentrációja a lélek térfogatában megközelítőleg 10 88 részecske cm3-enként.
Számításaim szerint a neutrínók ilyen koncentrációja esetében a neutronok élettartamának
megközelítőleg tíz százalékkal kell növekednie. Ebből következik a kísérlet alapgondolata: ve-
gyünk valamilyen neutronforrást, mondjuk, rádium-berillium ötvözetet, és légüres térben mérjük
meg a fölszabaduló protonokat. Ha a neutronforrásból neutrínók is szabadulnak föl, akkor azt fog-
juk tapasztalni, hogy a neutron élettartama anomálisan megnőtt.
– Korábban miért nem volt rá példa, hogy valaki észlelte volna a neutronok élettartamának
anomális megnövekedését?
– Ezt senki sem tudja. A fizikai kézikönyvekben számon tartott neutron-élettartam igen sok mé-
rés átlageredménye; ezeket a méréseket más-más időben, különféle eljárásokkal, egymástól füg-
getlenül végezték a kutatók. A mai napig senki sem tételezte föl, hogy a megnövekedett időadato -
kat – összehasonlítva az átlagértékekkel – egyszerűen azzal lehet magyarázni, hogy a kísérletkor
a készülék közelében jelen volt a neutrínókból épült lélek…
Az előadóterem megint fölzúgott. A közönség hölgytagjai most hallgattak, szemüket kimeresz-
tették rémületükben, és közelebb húzódtak egymáshoz.
– Talán itt is járnak-kelnek a lelkek… – mormogta valaki.
– Ez több mint valószínű – jelentette ki Zuckerbiller. – Minél több lélek van itt jelen, annál jobb.
A lelkeknek tudniuk kell, hogy mi élők megtaláltuk a módját fölfedezésüknek és a velük való
érintkezésnek. Arra kérjük őket, hogy tevékenyen működjenek közre minden olyan kísérletünk -
ben, melyek a neutronok élettartamát vizsgálják, mert ez nekünk is érdekünk, nekik is. Nem ké-
telkedem, hogy ezek a lények éppúgy szenvednek attól, hogy kételkedünk létükben, mint mi attól,
hogy nem tudjuk, mi vár ránk a halál után. A teremben jelen levő minden lélekhez fordulok
most…
A teremben megint zúgás.
– A teremben jelen levő minden lélekhez fordulok! – kiáltott föl patetikusan Zuckerbiller. –
Menjetek el a világ minden olyan magfizikai laboratóriumába, ahol a neutronok élettartamára vo-
natkozó kísérletek folynak! Lelkek, vegyétek figyelembe: aszerint, hogy a neutronok útjába kerül -
tök-e vagy sem, modulálni tudjátok élettartamukat, amely tehát vagy 11,8 tized perc lesz, vagy tíz
százalékkal nagyobb. Ily módon a morzeábécé segítségével közölni tudjátok velünk, élő emberek-
kel mindazt, amit kívántok. Végre tartós fizikai kapcsolatot, örökkévaló szövetséget létesítünk ve-
letek, kapcsolatot a halandó meg a halhatatlan között, és minden hitetlen meg kételkedő ateistát
megszégyenítünk ezzel. A viszontlátásra a laboratóriumok mérőasztalainál! Adjátok tovább neut-
rínó-testvéreiteknek azt, amit itt hallottatok! Várunk benneteket a neutronforrásoknál!
 A közönség csapkodta a székeket, lökdöste az asztalokat, és egymás hegyén-hátán tódult ki az
előadóteremből. Némelyek a laboratóriumukba futottak, hogy azonnal beállítsák a kísérletet a ne-
utronok élettartamának mérésére, mások pedig, érezvén a halhatatlan lelkek valóságát, egyszerű-
en azért futottak, mert mindenki ezt tette.
Így kezdődött…

2.
Nem sokkal Zuckerbiller előadásának publikálása után, az elméleti folyóiratban megjelentek az
első közlemények a neutron élettartamának méréseiről. A kutató fizikusok kínos gonddal érzé-
keny, sőt szuperérzékeny készülékeket konstruáltak, szellemes hibakiegyenlítőket szerkesztettek,
önbeállító indikátorokat, automatikusan regisztráló műszereket, automatikus szcintillációs készü-
lékeket, önkésleltető neutron-lassítókat, önellenőrző atom-stopperórát szerkesztettek. Most
egyetlen mérés semmit sem jelentett, mivel az élettartam módosulhatott, és a neutronok élettar -
tamának változó értékeiben a halhatatlan lélek adhatott hírt magáról.
Meglepő dolgot tapasztaltak: minél finomabb és pontosabb volt a kísérlet, minél tárgyilagosabb
volt az adatok regisztrálása, a számok szórása annál kisebb volt. Az élettartamok nagyságát jelölő
számsokaság egyetlen pont köré sűrűsödött, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ki -
lépjen a lassan, de kérlelhetetlenül szűkülő pontos körből. Először suttogva, később egyre nyíltab-
ban nevetgéltek és tréfálkoztak Zuckerbiller elméletén, egy kutató pedig – aki igen tökéletessé
tette méréseit, és akinek hetvenöt különféle mérése ugyanarra az eredményre vezetett – végképp
nem tartotta a száját, hanem ezt írta tanulmányának végén: „Millió az egyhez valószínűséggel ki
lehet mondani, hogy semmiféle halhatatlan lélek nem létezik, és Zuckerbiller professzor neutrínó-
elmélete lényeges módosításra szorul.”
A tagadó eredmények az újságokban, a folyóiratokban, a rádióban meg a televízióban lehetősé-
get adtak a kommentátoroknak, hogy ironizáljanak, rosszmájúskodjanak a neutrínókból épült lé-
lek fölött. A kupié- és sanzonénekesek, a bohócok és konferansziék összehangolt ujjongással es-
tek neki a neutrínólélek elméletének, és szellemességük sárral freccsentette be Zuckerbiller pro-
fesszort. A professzor ki sem mozdult már otthonról, nem mutatkozott a katedrán, és ha véletle-
nül valahol mégis megjelent, rögtön fölismerték, és az arcába kiabálták:
– Hé, te nem létező neutrínólélek!
Nem tudni, mi lett volna végül is az új elmélet önhitt alkotójával, ha váratlanul, éppen a szemé -
lye meg az elmélete elleni kampány tetőfokán, mint derült égből a villámcsapás, a világ egyik leg -
nagyobb atomkutató intézetében a magfizikai laboratórium vezetője, Arnold Donnovan közzé nem
tesz egy cikket. A közlemény futótűzként járta be az egész világot, ezért teljes terjedelmében
idézzük:
„Péntekre virradó éjjel állítottam be a Zuckerbiller elméletét ellenőrző hétszáz-
ötvenharmadik kísérletet. Fáradt voltam, és elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó mé-
résem. A folyton-folyvást visszatérő 11,8 perces érték elkeserített, és már éppen ki
akartam kapcsolni a készüléket, amikor tekintetem az elektronikus óra számlapjára
esett. Lehetetlen! Vagy káprázik a szemem, vagy a készülék romlott el. A mutató
13,2 percet mutatott! Ellenőrizni kell a készüléket – határoztam el. Még ki sem kap -
csolhattam a nagyfeszültséget, amikor a mutató meglendült, és a 11,8-as értéknél
állt meg… Valahol megszakadt az érintkezés, vagy kiégett egy ellenállás! De aztán a
mutató ismét a 13,2-es értékre lendült. Bizonyos idő elmúltával a mutató megint a
11,8-as értéken állt meg, és ez néhányszor megismétlődött… A neutronok élettarta-
mára más érték nem adódott… Tehát a készülék kifogástalan volt… Csak ekkor éb-
redtem tudatára annak, amit megfigyeltem. Valaki vagy valami időnként a neutron-
áramlás útjába áll, és megváltoztatja a részecskék élettartamát… Ceruzát ragadtam,
és türelmetlenül jegyeztem a készülék mutatta két adat közti intervallumokat. A
közlés, melyet morzeábécében kaptam, ezt jelentette: Létezünk, létezünk, létezünk.
Megrémültem, és kikapcsoltam a készüléket. A laboratóriumban nyomasztó volt a
csönd. Arra a gondolatra, hogy a helyiségben rajtam kívül még van valaki, olyan
reszketés jött rám, mintha a hideg rázott volna; sietve hazamentem, és egyszerre
négy brómtablettát vettem be… Minden megismétlődött. Csak ezúttal a közlés volt
más: Kérjük, csökkentse a neutronáramlást. A neutronok károsítanak bennünket… –
Istenem – gondoltam hiszen a legtöbb eddig végzett mérés alkalmával szándékosan
 növeltük a neutronsugár intenzitását. Pontos mérésekre törekedtünk, és egyáltalán
nem törődtünk azoknak a sorsával, akiket a neutronsugár ér. Vajon nem ezzel ma-
gyarázhatók azok a negatív eredmények, amelyeket eddigi kísérleteinkben kaptunk?
Kiderült, hogy a lélek mindent lát, mindent hall, és mindent ért. A lélek előtt
nincs semmiféle nyelvi akadály. Fenomenális emlékezete van, és nemcsak arra em-
lékszik, ami a test életében történt, hanem arra is, ami a halála után. Sőt: a lélek –
Zuckerbiller professzor elméletének diadala – kívánság szerint fölkeresheti a jövőt
is, persze az ilyen utazás nagy túlterhelést jelent, és együtt jár az úgynevezett idő-
gát legyőzésével.”
Egyébként a cenzúra minden olyan bekezdést, mely a múlttal meg a jövővel foglalkozott, gon-
dosan kitörölt. A Neutrínó Times néhány számát meg éppen elkobozták. A szerkesztők meg a tu -
dósítók a gázkamrák borzalmaitól tartva, hallgattak arról, amit megtudtak a lélekről. A jövő nem
valami vonzó… – e mondat miatt az újság politikai szerkesztőjét a bolondokházába zárták ezzel a
diagnózissal: neutrínómánia.
Amikor Nevadában az egyik kísérleti hidrogénbomba nem robbant föl, a kormány elhatározta,
lélekkonferenciát hív egybe, bizalmas és őszinte eszmecserére. A teremben az előadón, a hadügy-
miniszteren és a lelkek megnyilatkozásához szükséges neutrínó-mérőasztalon kívül más élő em-
ber nem volt jelen. Száz széket a meghívott lelkek részére tartottak fönn. A lelkek nevét ismerték.
Hajdan nagyon okos és lojális polgárok voltak, és fontos állami tisztségeket viseltek.
A tanácskozóterem ajtóit különleges, válogatott egységek őrizték, ajtónként tíz fő. A telefont, a
vízvezetéket és a villanyvezetéket kikapcsolták. A tanácskozást gyertyavilágnál tartották meg.
Részletek senki előtt sem ismeretesek, ám azok az emberek, akik képesek a deduktív gondolko-
dásra, azt gyanították, hogy a miniszter minden kártyát kiterített a lelkek elé, ismertette velük az
atom- és hidrogénbomba-készletet, a védelmi készültséget, a plutóniumgyártó üzemek elhelyezé-
sét, föltárta előttük az atombombázók meg a tengeralattjárók útvonalait, és főbb vonalaiban föl -
vázolta a jövendő háború stratégiájának meg taktikájának alapelveit. Egy dolgot kértek a lelkek-
től: a fölsorolt objektumok környékén ne csoportosuljanak, négyzetméterenként legföljebb száz fő
jusson.
Az ülés után a lelkek szétszéledtek a Földön, és néhány napig fölvilágosító munkát végeztek. A
nehézségek óriásiak voltak, különösen azoknak a lelkeknek volt nehéz megmagyarázni a kormány
követelményeinek értelmét, akik a kőkorszakban születtek, vagy azoknak, akik más tejútrendsze-
rekből kerültek a Földre. Donnovan professzor csak két hét múlva kapta meg – nagy zaj kíséreté-
ben – a következő tartalmú közleményt: Közöljék, hogy nem avatkozunk be az önök emberi életé-
nek normális menetébe.
Ha ez a közlemény nem Donnovan professzortól származott volna, hanem más tudóstól, akkor
szenzációs kacsának tartották volna. Ám a tekintélyes magfizikus nevét világszerte annyira ismer-
ték tudóskörökben, a kormányfő tudományos tanácsadójaként pedig annyira közismert volt az
egyszerű emberek között, hogy a fizikus tudományosan elfogulatlan, de érzelmeket felkavaró je-
lentését azonnal közölte minden újság, közvetítette a rádió meg a világtelevízió is.
Ezután a világ elcsöndesedett. A Zuckerbillernek címzett tréfák rögtön abbamaradtak; azok pe-
dig, akik a halhatatlan telkekről az illetlen kuplékat énekelték, vagy a halhatatlan lelkek táncát
vulgarizálták a színpadon, behúzták fülüket-farkukat, és templomok csöndjében vezekelték le vét-
keiket. Egyetlen tudományos közlemény sem jelent meg. Úgy rémlett, hogy a Föld minden fiziku-
sa kihalt. De a feszült és nyomasztó hallgatás mögött lázasan, sokoldalúan értékelték a kapott
eredményeket. Két hét eltelte után a Filozófiai Szemlében megjelent Zuckerbillernek egy rövid
kis glosszája, melyben arról volt szó, hogy az elvégzett számítások szerint „a lassított neutron-
bomlás neutrínó-effektusát sokkal jobban meg lehet figyelni akkor, ha a neutronsugár sűrűsége
harminchét neutron másodpercenként és négyzetcentiméterenként…”
Aztán megint hallgatás. Kínos és nyugtalanító hallgatás. Az emberiség elnémult, de sejtette,
hogy valami nem jó készül ellene. Miért hallgatnak a tudósok? Miről van szó? Miért nem közük,
igaza van-e vagy sem Donnovannak meg Zuckerbillernek? Ne kínozzanak a várakoztatással!
Aggasztó hírek keltek szárnyra arról, hogy a kísérletek igazolódtak, hogy a lelkek meg az illeté-
kes kormányszervek között valamiféle tanácskozások kezdődtek… Valahonnan kiszivárgott, hogy
Janny Lippenstück filmszínésznő gyilkosát az áldozat lelkének közlései alapján fogták el… Az óva-
tos emberek eladogatták részvényeiket a tőzsdén… Többen aranyat vásároltak… Megnőtt a keres-
let a lakatlan szigetekre szóló útlevelek iránt… Zaklatott, ideges időszak következett. Az elfogu -
latlan és becsületes emberek, a filozófusok meg a kiskereskedők körében is kifejezésre jutott az
az őszinte remény, hogy Donnovan professzor téved, hogy a készüléke egyszerűen elromlott, és
hogy hála istennek, halhatatlan lélek egyáltalán nem is létezik…
Ám éppen akkor, amikor az emberek csaknem teljesen kiláboltak az első sokkból, és már-már
elfeledkeztek a szörnyű tudományos fölfedezésről, gyors egymásutánban négy drámai közlemény
jelent meg.
Az első ismét Donnovantól származott. Mérőkészülékét teljesen átállította gyengeáramra. A
mérés pontossága 1:1 000 000. Tehát az eredményeké is. Néhány olyan közlést kapott, amelyek
bizalmas, de nem tudományos jellegűek voltak, s ezért nem hozhatta nyilvánosságra őket. A kö-
vetkeztetés : Zuckerbiller neutrínólélek-elmélete ragyogóan beigazolódott.
A másik közleményt egy kanadai tudós publikálta, aki megerősítette Donnovan eredményeit,
de fölhívta a figyelmet, hogy ő olyan eseteket is regisztrált, melyek a neutronok élettartamának
nagyobb fokú megnövekedését mutatták: néhányszorosát az említett elmélet szerinti értékeknek.
Egyik-másik kísérletében ezek az élettartamok 13,8, 16,5, sőt 20 percet is elértek.
Egy francia kutató, Robert Bijou nem tudományos folyóiratban lépett a nyilvánosság elé szen -
zációs közlésével, hanem egy képes hetilapban. Fölajánlotta mindenkinek, aki csak óhajtja, hogy
laboratóriumában kapcsolatba hozza elhalt rokonainak lelkével.
Zuckerbiller, mint mindig, elméleti megfontolásokkal jelentkezett. Íme, főbb vonalakban: A ne -
utronok élettartama egyszerűen azért ér el az eredetileg számított értéknél nagyobbat, mert a ne-
utronsugár útjában nem egy, hanem több neutrínólélek kerül, és ezek egyesülnek. A neutrínófel -
hők sűrűsödésével együtt jár a neutronok élettartamának növekedése. Továbbá számításba vette
a neutrínó és a világmindenség anyagának gyönge kölcsönhatását, és megállapította, hogy a ne-
utrínónak az ismert tulajdonságai mellett van még egy tulajdonsága: mozogni képes az időben…
Egyebek között ilyen módon nemcsak azoknak a lelkét lehet föllelni, akik a múltban meghaltak,
hanem azokét is, akik a jövőben fognak meghalni. Cikkét ezekkel a szavakkal fejezte be: „Amikor
hozzáfogtunk elméleti kutatásainkhoz, nem tételeztük föl, hogy végzetes jelentőségű a jövendő
emberiség számára. Most ez teljesen nyilvánvaló. A neutrínófelhőkkel való érintkezésünk segítsé-
gével egyértelműen meghatározhatjuk az emberiség jövendő történelmét.”
E négy tudományos publikáció tragikus értelmét különösen hangsúlyossá tette az, hogy a kor-
mányok rendeletileg megtiltották a neutronok élettartamának minden magánjellegű mérését, mi-
velhogy ez sértheti az állambiztonságot. A neutronok élettartamának mérését szigorúan csak a
biztonsági szervek ellenőrzése alatt álló, kijelölt laboratóriumok végezhették. A cenzúra pontos
jegyzéket kapott azokról a kérdésekről, amelyekről szabadon lehetett írni ezekkel a mérésekkel
kapcsolatban. A listán ez a három pont volt:
1. A neutronok élettartama légüres térben.
2. A neutrínólelkek személyes jellegű közlései (üdvözletek átadása, találkozás várása, rövid tu -
dósítások a létezés föltételeiről, panaszok a rokonokra, tudósítások az állandó lakóhelyekről, véle-
mények az időjárásról, a sajtóban reklámozott filmekről, művészeti kiállításokról, televízióadások-
ról, élelmiszerekről és iparcikkekről).
3. A neutronok élettartamának meghatározását célzó kísérletek számszerű feldolgozását illető
elméleti megfontolások.
Határozottan megtiltották a következők közlését:
1. Azokat a hadi jellegű híreket, amelyeket olykor felelőtlen lelkek fecsegtek összevissza.
2. A telkeknek azokat a közléseit, amelyek a felelős politikai és hivatali posztokon dolgozó sze-
mélyek életére és tevékenységére vonatkoznak.
3. Az alvilági alakokra vonatkozó híreket.
4. A túlvilágiaknak azokat a bíráló megjegyzéseit, melyek az ország államigazgatási, politikai
és közgazdasági rendjére vonatkoznak.
5. Azokat a történelmi tényeket, amelyek kompromittálják a jelent.
6. Azokat a jövőre vonatkozó tényeket, amelyek károsan hatnak a jelenre.
7. A kozmoszban, más bolygókon levő életre vonatkozó híreket.
Még további tizenhét pont következett. Ha a kormányintézkedések nem lettek volna ennyire
szigorúak, a közvélemény talán nem reagált volna olyan hevesen a halhatatlan lelkek létezésére.
Ám azután, hogy a jegyzéket közhírré tették, valóságos pánik tört ki.
Sok ország lakosságát mindenekelőtt az rendítette meg, hogy több elnök, miniszter, trösztök
meg konszernek igazgatói és tulajdonosai minden látható ok nélkül, egészségi állapotukra hivat-
kozva távoztak. Utánuk állami kishivatalnokok és tisztviselők vonultak nyugalomba. Az igazság-
ügyi intézményekben eluralkodott katasztrofális helyzetről tanúskodott az, hogy a főügyészi tiszt-
ségre a bulvárlapokban adtak föl hirdetést.
A templomok, székesegyházak egyszeriben zsúfolttá váltak. A szentatyák följajdultak, amikor a
gyóntatószékekben olyan híres-neves személyek jelentek meg tömegével, akikről az egyház mind
a mai napig voltaképpen csak elméletileg tudott. Állami hatalmasságok, hírhedt gyilkosok, méreg-
keverők, fotóriporterek, egyszerű kispolgárok fejüket áhítatosan lehajtva imát mormoltak. Egyik
napról a másikra szükségessé vált a templomok meg az imaházak bővítése, a bűnbánók száma
ugyanis annyira megszaporodott, hogy a meglevő helyiségek szűknek bizonyultak. A templomok,
imaházak, mecsetek, zsinagógák huszonnégy órás műszakban dolgoztak. Az egyházak sebtében
ima-automatákat eszkábáltattak össze, és a városok meg falvak utcáin, terein állították föl őket.
Mekkába, Jeruzsálembe, Volubilisbe [Római alapítású város Marokkóban] és Memphisz-be, minden szent
helyre csak úgy tódult a nép, autón, motorkerékpáron, gyalog. Néhány tucat új szent helyet, re -
metelakot és – barlangot kellett létrehozni. Az emberiséget a bűnök meg a vétkek foglalkoztatták;
az élő lelkek úgy érezték, hogy a jövendő találkozás elkerülhetetlen, és rettegtek a számonkérés-
től, ezért elkeseredetten igyekeztek megtisztulni, mielőtt a láthatatlan, de valóságosan létező ne-
utrínófelhők bírósága elé állnának…
Az országban nem akadt egyetlen olyan ember sem, akit ne érdekeltek volna azok a sovány hí -
rek, amelyeknek közlését megengedték. Négy ország négy laboratóriuma naponta adott ki közle-
ményt – mint valami hadijelentést – a neutron élettartamáról. Általános rémületre ez az élettar-
tam folyton növekedett, mert azoknak a lelkeknek a száma, akik valamit mondani akartak az élők-
nek, egyre szaporodott, valósággal tolongtak a mérőasztalok körül, és hihetetlenül sűrű neutrínó-
felhőket hoztak létre. A kormányrendelet után egy hónappal a neutronok élettartama Donnovan
professzornál öt órára növekedett, a kanadai tudósnál, Schnoppfarrernál hat és fél órára, Fran-
ciaországban körülbelül tizenkét órára, Olaszországban pedig mintegy huszonnégy órára. És ez
az időtartam rendületlenül növekedett.
A teoretikusok ezeknek az adatoknak az alapján gyorsan kiszámították, hogy a tolongó és egy-
másba hatolt lelkek a neutrínóknak olyan fantasztikus koncentrációját hozták létre, amely megfe-
lelt egymillió léleknek négyzetméterenként. Az egymásba sajtolódott lelkek arra törekedtek moz -
gásukkal, hogy megváltoztassák a neutronok élettartamát, és hogy ilyen módon mindent közölje-
nek az élőkkel, amit csak akarnak.
Amikor a neutronok élettartama elérte a negyvennyolc órát, riasztó hírek kaptak szárnyra, me -
lyek szerint a mérőközpontokban minden olyan ember lelke összegyűlt, aki csak élt és halt Ádám
meg Éva óta. Ekkor a Neutrínó és Halhatatlanság Társaság egyhangúlag elfogadta és a Neutrínó
Times című lapban közzétette a lelkekhez intézett fölhívást:
„Kedves Halhatatlanok! Napjaink technikája nem teszi lehetővé számunkra, hogy
négymillió-kétszáznegyvenhétezer-milliárd lélekkel tartsuk a kapcsolatot. Szervezze-
tek magatok között milliárdonként egy-egy lélekcsoportot, és jelöljétek ki a csoport
képviselőjét, aki csak a leglényegesebb közlendőket adja tudtunkra. Teremtsetek
rendet köreitekben, és ne tolongjatok mindnyájan a mérőasztalok körül.”
A lelkek azonban rá sem hederítettek a fölhívásra, és éjjel-nappal ott nyüzsögtek a laboratóriu -
mokban. Sőt: a mérési eredményekből egyszerre világossá vált, hogy a Földön más bolygókról
származó lelkek is röpködnek. A neutrínófizikának szentelt szimpozionon a tudósok síri csendben
hallgatták végig egy fiatal chicagói teoretikus beszámolóját. Előadásában röviden, de kifejezően
elhangzott ez a kifejezés: neutrínóveszély.
„Ha helytálló a kozmológusoknak az a föltevése, hogy galaktikánkban vannak la-
kott bolygók, akkor a lelkek sűrűsége nagyon hamar eléri a Földön a másfél milliárd
lelket négyzetméterenként. Ilyen neutrínósűrűség esetében:
a) a neutronok gyakorlatilag korlátlan élettartamú stabil részecskékké válnak;
b) a radioaktív elemek β-bomlása megszűnik;
c) a radioaktív izotópok elvesztik radioaktivitásukat;
d) az atom- és hidrogénbombák nem robbannak föl;
e) az emberek érzékelni fogják a sűrű neutrínóközeget, először enyhe csiklando-
zás formájában, később pedig leküzdhetetlen akadályként…”
A chicagói teoretikus nyilván lebecsülte a veszélyt, mert attól a pillanattól kezdve, amikor a ne-
utronok élettartama elérte az egy hetet, az emberi viselkedésnek különös eseteit jegyezhették föl.
Néhány ember ugyanis mintegy ok nélkül megütötte magát a semmiben, vagy váratlan érintés mi-
att fölkiáltott, vagy láthatatlan üldöző elől futásnak eredt.
Különösen az az esemény volt megrendítő, ami egyszer késő este a New York-i földalattin tör -
tént. Egy középkorú nő hirtelen kétségbeesetten kiáltozni kezdett, és igyekezett kiszabadulni a
láthatatlan ölelésből. Próbáltak rajta segíteni, de hasztalan. Fulladozott, majd összeesett, és a leg-
közelebbi állomáson sürgősen ki kellett tenni a kocsiból.
A templomok mellett nagy teher szakadt az ideg- és elmegyógyintézetek nyakába is. Csak úgy
özönlöttek hozzájuk a gyönge idegrendszerű férfiak meg nők. Ők érezték meg elsőnek, hogy a
Földet zsúfolásig benépesítették a lelkek. Azok pedig felfedezték bennük a kitűnő médiumot, hogy
az élő világgal kapcsolatot tartsanak, folyton üldözték őket, ami végül is végzetes következmé-
nyekhez vezetett. Ezek a lelki betegek – neutrínómániásoknak nevezték őket – teljesen gyógyítha -
tatlanok voltak, mert semmiféle vastag fal, semmiféle óvóhely nem védte meg a boldogtalanokat a
szellemhordától, mely éjjel-nappal zaklatta, piszkálta őket.
A vagyonos osztályok sajátos tevékenységbe fogtak. Fölhalmozott nagy pénzeiken intézeteket
alapítottak, és ezekben a tudósoknak olyan anyagot kellett volna létrehozniuk, amely megvédi
őket a neutrínók behatolásától. Úgy tervezték, hogy ebből az anyagból fogják megépíteni a neut-
rínó-biztos óvóhelyeket. A feladat azt jelentette, hogy földi viszonyok között kellett olyan anyagot
létrehozni, melynek atomsúlya igen nagy, fajsúlya eléri az egymillió tonnát köbcentiméterenként.
A szegényebbek, akik nem reménykedhettek abban, hogy neutrínóbiztos óvóhelyet szerezhet-
nek, lopva, titokban bányaaknát és barlangot vásároltak, vagy tengeralattjárót, és eltűntek vala-
hol a tenger mélyén vagy a föld gyomrában. Így aztán a legegyszerűbb módja annak, hogy az em -
berek ne találkozzanak a nem kívánatos neutrínólelkekkel, a minél hosszabb élet volt. Ezért az
életelixírek árát fantasztikus mértékben fölemelték.
Ebben a megzavarodott világban a legnyugodtabban azok a fiatalok érezték magukat, akiket
még nem sikerült bűnbe vinni. Kinevették gyötrődő apjukat meg anyjukat, ők maguk pedig éjsza-
kai klubokban gyűltek össze, és neutrínó-twisztet, neutrínó-rockot meg neutrínó-sweepet táncol-
tak. Ezekben a nagyon divatos táncokban a partner vagy partnernő valamelyik neutrínólélek vagy
éppenséggel néhány millió olyan neutrínólélek volt, akik eggyé sűrűsödtek. E második változat
még kedveltebb volt, mert jobban lehetett érezni a láthatatlan partner ritmikus mozgását. Ifjúsági
neutrínóklubokat szerveztek, amelyekben a lányok meg fiúk megismerkedtek a túlvilág képviselő-
ivel, koktélt ittak velük, dominóztak meg kockáztak velük, megvitatták velük a sportversenyeket.
Akadtak már olyan emberek is, akik a neutron-mérőasztalok segítsége nélkül, könnyű érintés-
sel vagy tapintással kapcsolatot tudtak létesíteni a lelkekkel, és hosszú, nagyon tartalmas beszél -
getéseket folytattak velük. A Neutrínó Times éppen tőlük szerezte a lelkek életére vonatkozó ér-
tesüléseit. Lehet, hogy az emberek valamiként hozzászoktak volna ehhez a neutrínó-túlnépese-
déshez, ha két meghökkentő esemény nem következik be.
A kanadai tudós közölte, hogy a neutronok élettartama elérte a négy hónapot. Ennek az ered-
ménynek a matematikai elemzése azt mutatta, hogy a Földre sereglett lelkek száma lényegesen
meghaladja a protonok meg elektronok számát, beleértve az egész látható kozmoszt is. Vagyis föl
kellett tételezni, hogy a Földön olyan lelkek is megjelentek már, akik Tejútrendszerünkön kívüli
területekről származnak. Ezt semmiképpen sem lehetett összeegyeztetni a relativitáselmélet
egyik alaptételével, mely határt szab a fény sebességének. A telkeknek ahhoz, hogy ilyen rövid
idő alatt röpüljenek a Földre, túl kellett lépniük a fény sebességét.
Igaza van-e vagy nincs Einsteinnek? Ehhez a drámai kérdéshez vezetett a Földnek a világűrből
származó telkekkel való katasztrofális benépesülése.
A második esemény – nem tudományos jellegű ugyan, de azért nem kevésbé fontos – színhelye
egy kis vidéki város, Santa-Monica volt, annak is a piactere, ahol egy vállalkozó szellemű ember
fölállította spiritiszta fülkéjét, és egy dollárért bárkinek jövendőt mondott. Már jó ideje ugyanis
bizonyos cégek – megszegve a kormányintézkedéseket – kis hordozható neutron-mérőasztalokat
hoztak forgalomba. A készülékben volt egy neutronforrás meg egy automata élettartammérő. A
mellékelt használati utasításból kiderült az is, hogyan kell a leolvasási értéket angol nyelvre fordí-
tani. A spiritiszta fülkéket eleinte személyes használatra készítették, később azonban – arra spe-
kulálva, hogy az egyszerű emberek üdvözleteket akarnak átadni a holtaknak, vagy meg akarják
tudni a jövőjüket – a vállalkozók megrendeléseket is elfogadtak.
Különösen sok kelt el belőlük vidéken, ahol az állami ellenőrzés lazább volt. Így történt aztán,
hogy a lelkekkel való érintkezés idejében Santa-Monica piacterén a spiritiszta fülkéhez egy ala-
csony termetű, dagadt ember ment oda, bedobta a perselybe a dollárt, és kérte, hogy mondják
meg a jövőjét. A mutató gyorsan kilendült, a készülék kezelője pedig – megfejtve az instrukciót –
leolvasta:
– A második feleségének családjából származott unokájának pontos és cáfolhatatlan közlései
alapján önre a közeli jövőben boldog házasság vár…
De a kezelő be sem fejezhette jövendölését. A kövér emberke torkaszakadtából föl-üvöltött:
– Rendőrség! Szélhámosság!
A rendőrség meg sok tanú jelenlétében kiderült, hogy a kövér polgártársat városszerte meg-
rögzött agglegénynek ismerik, soha nem volt unokája, nem beszélve feleségről, ráadásul második-
ról. Amikor a tömeg követelésére széttörték a spiritiszta fülkét, kiderült, hogy a rádium-berillium
neutronforrás helyén egy darab tégla van, melyet ezüsttel mázoltak be, a mutatót pedig egy kis
óraszerkezet hozta mozgásba.
Erről a két eseményről a Neutrínó Times lapjain gyorsan megjelentek a tudósítások. A közvéle-
mény követelte, hogy a neutronok élettartamára vonatkozó méréseket azonnal ellenőrizzék.
Elsőnek a kanadai adta meg magát… Kijelentette: figyelmen kívül hagyta, hogy a nagyfeszült-
ségű stabilizátora egy esztendeje nem működik. Donnovan professzor nagy hirtelen nyugalomba
vonult, a tanársegédje által végzett kísérletek meg egyszeriben azt mutatták, hogy a neutronok
élettartama normális, mindössze 11,8 perc. Gyorsan megérkeztek a közlemények más laboratóri-
umokból is. Senki sehol nem észlelt semmiféle rendellenességet. Úgy látszott, hogy a lelkek egy
szempillantás alatt, mint valami varázspálca ütésére, elhagyták a Földet…
Azután következtek a bizottságok meg az albizottságok, a nyomozások meg a bírósági tárgyalá-
sok, a vádemelések meg a fölmentések. A barlangokból és a szent helyekről visszaszállingóztak az
elvadult bűnbánók. Az elmeháborodottak is kezdtek meggyógyulni. A rémület fokozatosan szerte-
foszlott, a lelkek invázióját elfelejtették. Csak egyszer, valamelyik nyomorúságos vidéki lapban je-
lent meg egy jelentéktelen karikatúra. A rajz bíborosi köpenybe öltözött, nagyon kövér embert áb-
rázolt, a nyakában kereszt lógott; mellette egy frakkos úr állt, aki nagyon emlékeztetett Donno-
van professzorra. A bíboros ezt kérdezte:
– Mennyibe kerül a … egypercnyi élettartama?
A cenzúra a neutron szót kihúzta.

UTÓSZÓ
A tudományos-fantasztikus műfaj ma már lényegesen nehezebb, mint Jules Verne vagy H. G. Wells
korában: nemcsak azért, mert a modern társadalom bonyolultabb, hanem elsősorban azért, mert
a tudomány és a technika ma már annyira differenciálódott, hogy még az aktív tudós vagy mérnök
is csak egy-egy szűk területet ismerhet. A polihisztorok kora végérvényesen lejárt. Ez az oka an-
nak, hogy a mai tudományos-fantasztikus regényekben az írói képzelet és a realitás, a tudomány
és a fantasztikum gyakran ellentétbe kerül egymással. Vagy a fantasztikummal, vagy a tudomány-
nyal, rosszabbik esetben mind a kettővel – baj van.
Ebben a kötetben, amelyet most a kiadó az olvasó elé tesz, a fantasztikum (az írói lelemény) és
a tudomány mégis szerencsés összhangban van. Ennek egyik oka, hogy az egyes novellák – a cím-
adó Bíbormúmiától eltekintve – cselekménye nem a távoli jövőben, hanem lényegében napjaink -
ban játszódik; a másik pedig, hogy a tudomány, amely a cselekményt feszültté és érdekessé teszi,
a kibernetika, napjaink egyik izgalmasan aktuális tudományterülete. E kettő együtt a cselekményt
valószerűvé, elfogadhatóvá teszi. A tudomány nem válik el a fantasztikumtól, a cselekmény reális,
elképzelhető talajon mozog.
Természetesen nem lehet arra vállalkozni, hogy egy rövid utószó keretében valamennyi, az
egyes novellákban előforduló fogalmat megmagyarázzunk, mégis szükséges, hogy legalább a leg-
fontosabb fogalmakat röviden összefoglaljuk.
Impulzusnak a villamosságtanban egy igen rövid ideig tartó feszültség- vagy áramlökést nevez-
nek. A hangszóróban úgy hangzik, mint például a pontos időjelzés szaggatott sípjele. Az impulzus
nagysága az amplitúdó; a szaporasága, tehát a másodpercenként következő impulzusok száma a
frekvencia. Ha az impulzusok nagyságát vagy frekvenciáját változtatjuk (módosítjuk), akkor ez a
változtatás az a moduláció, amely valamilyen információt jelent. Az információ mindig a változás -
sal függ össze. A legegyszerűbb változás az, hogy egy villamos impulzus megjelenik vagy eltűnik
(ún. igen-nem információ).
 Az elektronikus számítógépekben a számokat villamos impulzusok ábrázolják. A számológép
szempontjából az impulzus legfontosabb jellegzetessége nem a nagysága vagy a frekvenciája, ha-
nem éppen az a tény, hogy egy bizonyos időpontban jelen van-e vagy nincs. A jelenlét az egyest, a
hiány a zérust ábrázolja. A számokat az reprezentálja, hogy az impulzusok milyen kombinációban
fordulnak elő. Egy-egy ilyen impulzuskombinációt neveznek kódnak.
A mindennapi életben a tízes alapú számrendszert alkalmazzuk, amelynél az egyes számokat a
tíz decimális számjegy (0, 1, 2, 3 … 9) kombinációjával fejezzük ki. A villamos impulzusok igen-
nem jellegéből következik, hogy a számítógépekben nem a tízes számrendszert célszerű használ-
ni, hanem olyat, amely megfelel az impulzusok igen-nem jellegének. Ilyen a kettes számrendszer,
amely csak kétféle számjegyet ismer: a zérust (nincs impulzus) és az egyest (van impulzus). A ket-
tes számrendszerben természetesen ugyanúgy ki lehet fejezni minden számot, mint a tízesben, de
mert kevesebb-féle számjegy van, hosszabb sorozatokra (több helyértékre) van szükség. A számí-
tógépek alkalmazóját ez nem érinti, mert a kétféle számrendszer közötti átalakítást a gép auto-
matikusan hajtja végre.
A kibernetika az ógörög „kübernétész” szóból származik, ami eredetileg hajókormányost jelent.
Átvitt értelemben először Ampère, a nagy francia fizikus az állam kormányzásának a tudományá-
ra használta. A modern életbe először 1948-ban vonult be, amikor Norbert Wiener, az ismert ame-
rikai matematikus könyvének címeként alkalmazta.
Napjainkban a kibernetikát olyan új, komplex tudományos irányzatnak tekintik, amely bonyo-
lult, magasan szervezett rendszerek felépítését és viselkedését szigorú természettudományi mód -
szerekkel (elsősorban a matematika segítségével), de ahol lehet, kísérletileg is tanulmányozza. A
kísérletek során egyre nagyobb szerephez jutnak a számítógépek, amelyeken a vizsgált rendszer
viselkedését utánozni, szimulálni lehet.
Hogy a kibernetika által tanulmányozott rendszer milyen elemekből áll, csak annyiban érdekes,
amennyiben a rendszer viselkedését befolyásolja. A rendszer egyes elemei lehetnek csak gépek
(például automatizált gyár) vagy csak emberek (mint például egy nagy gazdasági szervezet). Kü-
lönösen érdekesek az emberekből és gépekből álló vegyes rendszerek (mint például egy repülőtér
forgalomirányítása, ahol a forgalom biztonsága és zavartalan volta sok ember és gép kölcsönhatá-
sától függ).
A kibernetika szempontjából a legérdekesebb szerkezeti elem az, amelyet a természet az élő
szervezetek idegrendszerében, elsősorban az agy velőben alkalmaz: az idegsejtek, szaknyelven
szólva: a neuronok. Az egyes idegpályák mentén – hasonlóképpen, mint a számítógépekben – vil-
lamos impulzusok haladnak: ezek reprezentálják a külvilágból a szervezetre ható ingereket (fény,
hang, hő, nyomás stb.).
Az, hogy az idegpályák mentén villamos impulzusok haladnak, amelyek a külvilágból származó
ingereket reprezentálják, kézenfekvővé tette a központi idegrendszer és a számítógépek közötti
analógiát, és lehetővé tette azt is, hogy a számológépen neuroncsoportok vagy akár a központi
idegrendszer nagyobb részeinek viselkedését szimulálják. Ez már a neuro-kibernetika, tehát az
idegrendszer kibernetikájának a területe. Van azonban a kódolás formájában egy lényeges kü-
lönbség: a számítógépben az információt az impulzuskombináció, a központi idegrendszerben ez-
zel szemben az impulzusfrekvencia (szaporaság) reprezentálja. Ezt a különbséget a szimulációnál
természetesen ugyancsak figyelembe lehet venni. Éppen ez a különbség az, ami a Maxwell-egyen-
letek alapötletét adja, amelyre a cselekmény épül. Az utolsó novella egyben jó példája annak, ho-
gyan lehet és kell a tudományt és a fantasztikumot, az írói leleményt szervesen összekapcsolni
úgy, hogy a mondanivaló végül is előremutató legyen.
Tarján Rezső

A SZERZŐ ÉLETRAJZA
Dnyeprov csak az álneve. Valójában Anatolij Petrovics Mickevicsnek hívják. Szülővárosától vagy
szűkebb hazájának hatalmas folyamától vette írói nevét: Dnyepropetrovszkban született 1919-
ben.
A háború elején 1941-ben fejezte be a Moszkvai Állami Egyetem fizika fakultását. 1958 óta
rendszeresen megjelennek írásai: nem szakmai tanulmányok, hanem szépirodalom. De olyan
szépirodalom, amely magába foglalja a sokat emlegetett két kultúra ismérveit. A tudományos-fan-
tasztikus elbeszélések és regények írásához alapos és elmélyült, egzakt tudományos ismeretekre
van szükség, mert ha az okfejtés logikájába valahol hiba csúszik, vagy a fantázia a fantáziálgatás
mocsarába téved, a jellemek is hitelüket vesztik. De éppen így a tudományos ötlet, a zseniális elő-
relátás is erőtlen marad, ha a szereplőket az író nem húsból-vérből gyúrta.
Dnyeprov egzakt pontossággal adagolja írásaiban az irodalmat és a tudományt. És sikerének
egyik titka éppen ez. Gyors egymásutánban jelentek meg önálló kötetei és novellái különböző an-
tológiákban.
1960: A Maxwell-egyenletek.
1961: A világ, amelyben eltűntem.
1962: A halhatatlanság képlete.
1962: A Molodaja Gvargyija kiadó egyik science-fiction antológiájában megjelenik a Hőstett cí-
mű elbeszélése, amely nemzetközi pályázaton díjat is nyer.
1963: A Kalandok világa gyűjteményes kiadásban napvilágot lát Agyagisten című kisregénye.
1964: A Molodaja Gvargyija antológiájában újabb Dnyeprov-elbeszélések jelennek meg.
1964: A Molodaja Gvargyija kiadja a nemzetközi pályázat díjnyertes műveit, köztük Dnyeprov
elbeszélését.
1964: A Gyetgiz kiadásában önálló kötete jelenik meg, a Bíbormúmia. Ennek a kötetnek az
alapján válogattuk ezt a magyar nyelvű kötetet is.
Népszerűségének titka könnyen megfejthető. A Rákok a szigeten című elbeszélése például
(1965-ben jelent meg magyarul a Riadó a naprendszerben című válogatásban) szellemesen és fé-
lelmetesen foglalja össze a robotika alapproblémáit. Dnyeprov nem zsúfolja tele filozófiai fejtege-
tésekkel az írásait: történeteket mond el, s az események logikája, tudományos evidenciája döb-
benti rá az olvasót a tanulságra.
Ebben a kötetben is főként azok az elbeszélések kaptak helyet, amelyek a robotépítés és féken
tartás kérdéseit elemzik. Hol humorosan (Játék), hol humanista politikai töltéssel (A Maxwell-
egyenletek), de mindig lenyűgözően egzakt művésziséggel és művészi tudományossággal.
Apostol András
Fülszöveg
Hullámverés a Marson
Dmitrij Bilenkin fiatal szovjet író, eredetileg geokémikus, tudományos-fantasztikus elbeszélései
a művész eszközeivel próbálja megragadni az emberi agynak azokat a villanásait, melyek a felfe-
dezéseket, a váratlan ötleteket eredményezik. Novellái azt bizonyítják, hogy van valami, ami túl-
mutat a számítógépek és a műagyak hideg tökélyén, s ez a valami az emberi agyban van, és sok -
kal fantasztikusabb titkokat tár fel, mint a rádiótávcső vagy a részecskeszámláló apparátusok
hada: az ihlet, a fantázia, a váratlan ötletek felvillanása. Tömör stílusú írásai nem a történéssel
foglalkoznak csupán, hanem az események hálója mögött mindig megkeresi a téma filozofikus ér-
dekességű csattanóját.
Bíbormúmia
Dnyeprov, eredeti nevén Anatolij Petrovics Mickevics, fizikus, 1958 óta műveli a tudományos-
fantasztikus irodalmat. Témája robotika, az antivilág, a kibernetika. Mindig a legújabb tudomá-
nyos felfedezések nyomában jár, mindig a lehetőségek lehetőségeit kutatja. Novelláiban a fantasz-
tikum, az írói lelemény és a tudomány szerencsés összhangban van, mert az egyes novellák cse-
lekménye többségükben nem a távoli jövőben, hanem lényegében napjainkban játszódik, a tudo-
mány pedig, mely a cselekményt izgalmassá és érdekessé teszi, a kibernetika, napjaink egyik iz-
galmasan aktuális tudományterülete.