Ez a könyv a képzelet szüleménye.

A benne szereplő alakok, események és

párbeszédek a szerző képzeletének termékei, nem valósak. Minden élő vagy
korábban létezett személyhez vagy eseményhez való hasonlóság a véletlen műve
csupán.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Barry Lyga: Game
Little, Brown and Company
Hachette Book Group
1290 Avenue of the Americas, New York, NY 10104

Copyright © Barry Lyga, 2013

Hungarian translation © P. Simon Attila, 2019

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni
vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és
tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2020

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrakiado.hu
www.moobius.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Ferenczy Zsófia
A kiadványt Király Zsolt tördelte
A borítót Tóth Gábor tervezte

ISBN 978 963 447 472 2

KATHYNEK. VÉGRE.
 ELSŐ RÉSZ

3 JÁTÉKOS, 2 TÉRFÉL
 1. FEJEZET

A nő sikított, de nem sírt.

Ez fog róla megmaradni az emlékezetében, gondolta a férfi.
Nem a haj- vagy szemszíne. Nem a csípője lejtése vagy ajkainak
íve. Semmi ilyesmi. Még a neve sem.
Sikított. A közönyös, csillag-himlőhelyes égbolt felé sikított.
Mindannyian sikítottak. Mindenki sikított.
De ő nem sírt.
Nem mintha a sírás segített volna. Arra készült, hogy bármi
is történjék, megölje, ezért mindegy volt, hogyan viselkedik. És
mégsem tudott elmenni mellette: se könnyek, se zokogás. A nők
mindig sírtak. Ez a végső és leghatásosabb fegyverük. Ez
készteti a pasikat bocsánatkérésre, a férjeket arra, hogy
karjukba zárják őket. Ezzel tudják rávenni apucit, hogy költsön
még a szalagavatós ruhára.
Ez a nő sikított. És szép volt a sikítása.
De őszintén szólva hiányolta a sírást.

Később, amikor végzett, lenézett a nőre. A kora reggel meleg

volt – a nap még fel sem kelt –, és a motorolaj szúrós szagából is
megtartott valamennyicskét a levegő. Most, hogy a nő csöndes,
halott és mozdulatlan volt, már nem emlékezett, miért is ölte
meg. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ez furcsa, de
azonnal elhessegette a kétségeit. Egy volt abból, amiből később
sok lesz. Voltak már mások, és még lesznek is.
Letérdelt mellé, majd előhúzta rövid, éles kését. Gyorsan
végigfuttatta rajta az ujjhegyeit.
A csípő bal fele mellett döntött. Elkezdte felvágni.
 2. FEJEZET

A haldokló férfit úgy hívták, hogy…

Hát, nem számított. Többé nem. És már ebben a pillanatban
sem. A gyilkos tudta, hogy a nevek dolgokra aggatott címkék.
Főnevek. Személy, hely, dolog, fogalom: ahogy az iskolában
tanultad. Látod ezt a dolgot, amiből iszom? A „bögre” címkét
aggatom rá, na és? Látod ezt a dolgot, amivel a testemet fedem?
A „póló” címkével látom el, na és? Látod ezt a dolgot, amit
felnyitottam a sötétedő ég alatt, hogy a gyönyörű holdfény
beragyoghassa? Az ő címkéje „Jerome Herrington”, és akkor mi
van?
A gyilkos állt, hátát homorítva nyújtott. A „Jerome
Herrington” címkével ellátott dolgot nem volt könnyű öt
lépcsőfordulónyit cipelni; izmai sajogtak. Szerencsére a „Jerome
Herrington” címkével ellátott dolgot nem kell majd levinnie.
A dolog feje jobbra-balra ingott, szemei pislogás nélkül
meredtek előre. Pislogás nélkül, mivel nem volt más választása:
a gyilkos először a szemhéjat távolította el. Elsőnek mindig a
szemhéjat. Ez nagyon fontos.
A gyilkos a dolog feje közelében leguggolt, és ezt suttogta:
– Most nagyon közel vagyunk. Nagyon közel. Felvágtam a
hasadat, és azt kell mondanom, szép vagy holdfénynél. Olyan
nagyon szép!
A „Jerome Herrington” címkéjű dolog semmit sem mondott,
és a gyilkos ezt udvariatlanságnak találta. A gyilkos mégsem
volt dühös. Tudta, mi a düh, de sohasem tapasztalta meg. A düh
idő- és energiapazarlás. A düh haszontalan. A „düh” olyan
érzelemre aggatott címke, ami semmire sem jó.
A „Jerome Herrington” címkével ellátott dolog talán egész
egyszerűen nem értékelte, és nem is tudta értékelni önnön
szépségét. A gyilkos eltűnődött egy pillanatra, aztán lenyúlt, és
egy halom vértől sikamlós belet emelt ki a dolog felnyitott
testéből. A holdsugár megcsillant a fényes, szürkés-pirosas
hurkokon.
A „Jerome Herrington” címkéjű dolog haláltusáját mély,
elnyújtott nyögések kísérték. Megemelte a fejét, úgy rándult
össze, mintha szökni akarna, de a fejét is alig tudta a levegőben
tartani.
A dolog bőgött. Könnyek patakzottak az arcán, és
megpróbált beszélni.
A gyilkos felvillanyozódva mosolygott. A dolog, úgy
hallatszott, boldog. És ez jó volt.
– Mindjárt vége – ígérte a gyilkos, és visszaejtette a beleket.
Ugyanebben a pillanatban a dolog nyaka is felmondta a
szolgálatot, és a feje visszahuppant. Kopp! – hangzott az egyik.
Placcs! – hangzott a másik.
A gyilkos kicsi, éles kést húzott elő a csizmájából.
– Legyen a homlok – mondta, és nyesni kezdett.
 3. FEJEZET

Billy Dent a tükörre meredt. Nem igazán ismerte fel magát, de

ebben nem volt semmi újdonság. Billy egészen gyerekkorától
kezdve egy idegent látott a tükörben. Először félt tőle; utálta ezt
az alakot, aki úgy tűnt, mindenhová követi, utána lopódzik a
tükrökön és kirakatüvegeken keresztül. De végül megértette,
hogy amit a tükörben lát, az nem más, mint amit mások látnak,
amikor ránéznek.
Mások valahogy nem látták az igazi Billyt. Valami olyasmit
láttak, ami úgy nézett ki, mint ők. Valamit, ami emberinek és
halandónak tűnt. Valamit, ami áldozatjelöltnek nézett ki.
Kintről behallatszott egy hulladéktömörítő csikorgó, fémes
hangja. Billy félrehajtotta a függönyt, és kinézett. Három
lépcsőfordulóval lejjebb egy kukásautó újrahasznosítható
dobozokat és üvegeket préselt össze.
Billy vigyorgott.
– Ó, New York! – suttogta. – Annyit fogunk még szórakozni!
 MÁSODIK RÉSZ

4 JÁTÉKOS, 3 TÉRFÉL
 4. FEJEZET

Jazz édesanyjának temetésére hideg, tiszta januári napon

gyűltek össze.
A „temetés” valószínűleg rossz szó, mivel nem volt holttest.
Janice Dent több mint kilenc éve, Jazz nyolcéves korában tűnt
el, és azóta nem látták. A világ tudta, hogy halott; a bíróság
kivárta a szükséges hét évet, és csak utána nyilvánította
halottnak. Jazz egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy
megtegye az utolsó lépést.
Temetés.
A világ leghírhedtebb sorozatgyilkosának fiaként úgy nőtt
föl, hogy közben igen közeli ismereteket szerzett a halálhoz
vezető folyamatokról és okokról. Furcsa módon azonban
mindeddig sohasem vett még részt temetésen.
Bizonyos értelemben ez költői igazságszolgáltatás. Apja
áldozatai közül is sokaknak volt holttest nélküli temetésük. Bár
természetesen több gyászolójuk is akadt. Billy feleségének,
Janice Dentnek a temetésén tucatnyinál is kevesebben voltak. A
sajtót szerencsére a temető kapujában visszatartották.
Senki sem fogja megsiratni Janice Dentet. Ma semmiképpen.
A szülei rég meghaltak, és egyke volt. Lobo’s Nodban nem
maradt barátja, akiről Jazz tudott volna, vagy legalábbis senki
sem akadt, aki a gyászhirdetés megjelenése után jelentkezett
volna. Jazz szerint stimmelt a dolog: egyedül tűnt el, és most
egyedül is temetik el.
Connie, a barátnője mellette állt és a kezét szorította. A
másik oldalán G. William Tanner állt, a Lobo’s Nod-i seriff, az
ember, aki több mint négy éve bíróság elé állította Billy Dentet.
Azok közül, akiket Jazz ismert, ő állt a legközelebb egy
apafigurához. Ezen az irónián Billy valószínűleg röhögött volna.
Ilyen volt Billy humorérzéke.
– Ó, Uram – mondta a pap –, kérünk, hogy királyságodban
továbbra is figyelmezz szeretett testvérünkre, Janice-re. Jó ideje
eltávozott már közülünk, ó, Uram, de tudjuk, hogy mindezen
idő alatt vigyáztál rá. Most arra kérünk, hogy vigyázz ránk is,
miképpen mi is gyászoljuk őt.
Jazz abba a furcsa helyzetbe került, hogy szeretett volna túl
lenni ezen az egészen, amilyen gyorsan csak lehet. A pap
gyorsan mondja el, amit akar, és hagyja, hogy mindenki menjen
a dolgára. Mióta az Impresszionista – Billy Dent utánzója –
lecsapott Lobo’s Nodban, és mióta néhány hónapja Billy
kiszabadult a börtönből a nagyvilágba, Jazz égető szükségét
érezte, hogy a múltjából, amennyit csak lehet, lezárjon. Tudta,
hogy durva leszámolás készül (Billy csöndes volt, de ez nem tart
sokáig), ezért le akarta zárni a múltját. Végül anyja halálának
elismerése volt a legnagyobb lépés, amit ez idáig megtett.
Jazzt nem érdekelte, melyik egyház temeti el az anyját.
McKane atya a helyi templomból mutatta a legtöbb
hajlandóságot, hogy levezényelje a gyászszertartást, úgyhogy
Jazz a katolikus egyházhoz fordult. Most, hogy a pap csak
mondta és mondta, Jazz azon gondolkodott, hogy talán kevésbé
bőbeszédű vallást kellett volna választania. Sóhajtott,
megszorította Connie kezét és egyenesen a koporsóra nézett.
Egy halom tök új plüssállat volt benne. Jazz emlékezett rá, hogy
az anyukája ilyeneket vett neki gyerekkorában. És volt még
benne egy csomó citromos süti, amiket Jazz sütött. Ez volt a
legélénkebb emléke az anyjáról – a citromos sütik, amiket sütni
szokott. Jazz rendelhetett volna egyszerűen egy istentiszteletet
sírkővel, de át akarta élni a temetési szertartás egészét.
Szemtanúja akart lenni annak, ahogy szó szerinti eltemeti a
múltját.
Szentimentális? Valószínűleg. És akkor mi van? Eltemeti az
emlékeit és az érzéseit, és továbblép.
Tudta, hogy a temető körül egy tucatnál is több rendőr és
szövetségi ügynök várakozik. A hatóságok, amint megneszelték,
hogy Jazz anyja gyászszertartását tervezi, ragaszkodtak hozzá,
hogy megfigyeljék az eseményt. Biztosak voltak benne (vagy
talán reménykedtek), hogy Billy nem tud majd ellenállni a
lehetőségnek, és előbújik a rejtekéből. Jazz megmondta nekik,
hogy időpazarlás, de ezzel annyit ért, mint kalapáccsal a
szökőár ellen.
 Billy sosem tűnne fel olyan köznapi és kiszámítható
eseményen, mint egy temetés. Alkalmanként ellátogatott ugyan
áldozatai temetésére, de az még azelőtt volt, hogy a
tévécsatornák az egész világon HD képernyőkön mutogatták
volna az arcát. „Hentes Billy” túl okos volt ahhoz, hogy pont itt
tűnjön föl ezzel a híres arccal.
– Azért adunk a dolognak egy esélyt – mondta az FBI-
ügynök Jazznek, aki csak megrándította a vállát, és ezt
válaszolta:
– Ha szeretne közpénzt pazarolni, tegye, gondolom,
megteheti.
A pap végre a végére ért. Megkérdezte, hogy a sírnál
szeretne-e valaki mondani valamit, s közben Jazzre nézett. De
Jazznek nem volt mondanivalója. Legalábbis nyilvánosan. Már
évekkel ezelőtt megbékélt anyja halálával. Nem maradt
mondanivalója.
Legnagyobb meglepetésére azonban a pap bólintott, és
rámutatott valakire mögötte. Jazz és Connie is megfordult –
pont elcsípte barátnője döbbent arckifejezését –, és nézték,
amint Howie Gersten, Jazz legjobb barátja elslisszan G. William
és Jazz között, szándékosan kerülve Jazz pillantását. Fekete
öltöny volt rajta sötét, olívazöld nyakkendővel. Tizenhét évesen
már két méter magas volt, úgy nézett ki, mint Bron Samdi, a
halottak voodoo csontvázistene azokon a képeken, amiket Jazz
látott róla. Az öltönyzakó egy kicsit rövid volt Howie
nevetségesen hosszú karjaihoz, és fehér ingjének kézelőjéből,
valamint sápadt csuklójából pár centi kilógott.
– Howie Gerstennek hívnak – mondta, amikor már a
sírkőnél volt. – Nem ismertem Mrs. Dentet. De amikor
eltemetnek valakit és elbúcsúznak tőle, egyszerűen azt érzem,
hogy valakinek mondania kell valamit. És gondolom, Jazz
legjobb barátjaként ez az én feladatom – Howie megköszörülte
a torkát, és most először nézett Jazzre. – Ne haragudj, haver –
mondta halkan Jazznek.
Halk nevetés hullámzott végig az egybegyűlteken. Connie a
fejét csóválta:
– Ez a srác…
– Amúgy – folytatta Howie – a lényeg ez: amikor kicsi
voltam, gyakran bántottak. Vérzékeny vagyok, ezért mindig
nagyon vigyáznom kell, és ha ehhez még hozzáadjuk ezt a
langaléta testet, akkor, tudják, ez olyan, mintha házhoz mennék
a pofonért. És azt kívánom, bárcsak elmondhatnám, hogy Mrs.
Dent rendes volt velem és kedves, bátorító dolgokat mondott,
amikor mindezeken keresztülmentem, de ahogy mondtam, nem
ismertem őt. Amikor megismerkedtem Jazz-zel, hát, értik, már
nem volt a közelben… De a lényeg… a lényeg az, és szerintem ez
egyértelmű, csak valakinek ki kell mondania, és mindannyian
tudjuk, hogy Jazz apja nem volt, vagyis nem túl jó szerepmodell.
De egy napon ott voltam, úgy tízéves lehettem, és ezek a
kölykök jó régimódian összecsipkedték a karomat. És akkor
érkezett Jazz. Kisebb volt, mint a kölykök, és ők többen is voltak,
és be kell vallani, tőlem sem számíthatott sok segítségre…
Újabb nevetéshullám.
– …de Jazz nekiment azoknak a gennyládáknak – őőő,
bocsánat, atyám. Egyszerűen nekik ment, és szétrúgta a… őőő,
hátsójukat, és tudom, hogy ez nagyon nem keresztény dolog
meg minden, de megmondom maguknak, hogy elég vagányul
nézett ki onnan, ahol akkor álltam. És azt hiszem, az a lényeg,
az egyértelmű dolog, amit korábban említettem, hogy bár soha
nem találkoztam Mrs. Denttel, de tudom, hogy jó ember kellett,
hogy legyen, mert az tuti, hogy Billy Dent nem arra nevelte
Jazzt, hogy védtelen vérzékenyeket mentsen ki a bántalmazói
karmai közül. Ezt szerettem volna elmondani. Hiányozni fog,
Mrs. Dent, még akkor is, ha soha nem találkoztunk. Bárcsak
ismertük volna egymást! – Visszaindult a gyászolók csoportja
felé, majd megállt, és azt mondta: – Hát, Isten áldja, ámen meg
minden –, végül visszament a helyére.
Ezek után leengedték a földbe a koporsót. A sírkőn ez állt:
JANICE DENT, ANYA. Nem szerepelt rajta dátum, mert Jazz nem volt
biztos benne, hogy Billy mikor ölte meg.
Átvette a kis ásót a paptól, és néhány hantot lapátolt a sírba.
A hantok koppantak.
G. William, Connie, majd Howie is követték a példáját.
Utána hátrébb álltak, így a temető munkásai igazából is
betemethették a gödröt.
Jazz észrevette, hogy úgy bámul az ásókra, mintha mocskot
dobáltak volna a koporsóra, ami nem tartotta meg az anyja
testét; csak akkor ocsúdott fel, amikor Connie megbökte, hogy
figyeljen rá. A lány zsebkendőt nyújtott felé.
– Minek kell ez? – kérdezte, és automatikusan elvette.
– A szemed – mondta, és Jazz észrevette, hogy – legnagyobb
meglepetésére – sír.
 5. FEJEZET

Jazzt már várta a nagymamája, amikor hazaért. Hintaszékben

ült a tornácon, lábára pokrócot terített. Ránézésre olyan volt,
mint bármelyik másik idős hölgy, aki élvezi a januári napsütést.
– Hát itt vannak – suttogta, amikor Jazz felért a tornác
lépcsőin. – Eljöttek az apádért.
Jazz nem volt biztos benne, kire gondolt, amikor az apját
emlegette. Nagyi mentálisan már elég rossz állapotban volt, és
néha azt hitte Jazzről, hogy Billy, amiből következően azt is
gondolhatta, hogy Jazz régóta halott nagyapjáért „jöttek”. Vagy
még pislákolhatott benne annyi fény, hogy azt higgye, a
kérdéses rendőrök – jelenleg Michael Erickson, aki önként
vállalta nagyi felügyeletét a temetés idejére – Billyért jöttek.
Ami azt jelentette, hogy nagyi és az FBI esze manapság
ugyanazon járt. Nem tudta eldönteni, hogy ez szomorú volt-e
vagy vicces.
Jazz látta, hogy Erickson az ablak sarkából nézi őket. Nagyi
utálta anyut, ezért a világon semmiért sem szerette volna, hogy
ott legyen a temetésen. És még ha nagyi szerette volna is Janice-
t, ha választania kell, hogy a fekete barátnőjét vagy a bolond,
rasszista nagymamáját hívja-e meg, akkor Jazz kivétel nélkül
minden esetben Connie-t választaná.
– Kémeket küldtek – folytatta nagyi suttogva –, úgy néznek
ki, mintha csak egy ember lenne, de kettő, négy és még többfelé
tudnak hasadni. Már láttam ilyet a háború alatt. Kommunista
trükk, és megtanították a demokratáknak, így el tudják venni a
fegyvereinket. Visszavertem volna őket, de már el is tüntették a
shotgunt.
Nem, a shotgunt Jazz tüntette el. Nagyapa régi
vadászfegyvere volt, de Jazz mindkét csövét eldugaszolta és
eltávolította az ütőszeget, így nagyi valójában nem tehetett kárt
senkiben. De amikor hosszabb időre elment valahova – mint
ahogy ma is –, elrejtette előle. Jó volt tudni, hogy washingtoni
politikusokat okol, nem pedig őt.
Évek óta gondját viselte az egyre romló mentális állapotban
lévő nagyinak, így elég ellenálló volt ahhoz, hogy ezen ne
döbbenjen meg.
– Szóval komcsi kém van a házban, és aput keresik, mi? –
mondta. Egy mondat, amiről soha nem hittem volna, hogy
egyszer majd hallom, ahogy kimondom. – Ne aggódj, bemegyek,
és kifüstölöm! Nem mer majd visszajönni, miután lerendeztem.
Úgy suhogtatta meg a kis ásót, amit a szertartás végén a pap
adott neki, mint egy szamurájkardot.
Nagyinak elkerekedett a szeme, és összecsapta a kezét.
– Belezd ki! – üvöltött. – Belezd ki, mint azt a mosómedvét
valamelyik év július negyedikén!
Miközben Jazz bement, nagyi a levegőbe ütött és szúrt.
– Hogy ment? – kérdezte Ericksont. – Nem épp a szokásos.
Erickson vállat vont.
– Úgy egy órája vonult ki. Úgy döntöttem, hagyom. Amíg
innen bentről is szemmel tarthatom, arra gondoltam, jobb, ha
hagyom, hadd üljön kint.
– Jó ötlet. Amúgy azt hiszi, hogy maga valamiféle
kommunista klón.
Erickson nevetett.
– Ez sok mindent megmagyaráz.
– Amúgy óriási szívességet tenne, ha kifelé menet úgy
rohanna ki, mintha kergetnék.
– Neked bármit!
Jazzbe szinte belenyilallt a bűntudat. Erickson jó rendőr
volt, viszonylag új az apró Lobo’s Nodban, és épp akkor érkezett
ide, amikor az Impresszionista sorra követte el a Billy Dent
ihlette gyilkosságokat. Jazz, örök szégyenére, Ericksont
gyanúsította, és ezt még a seriffnek is elmondta. Mindezek után
úgy gondolta, hogy tartozik Ericksonnak, de a körzeti megbízott
nem így látta a dolgot. A szemében Jazz hős lett, amiért nem
csak rájött, ki lesz a következő áldozat, de meg is mentette.
– Köszönöm, hogy vigyázott rá.
– Vigyázz magadra, Jasper – Erickson kinyitotta az ajtót,
majd egészen a járőrautójáig szaladt, mintha démonok
kergették volna, s közben mulatságosan magas hangon kiabált.
 Nagyi óvatosan betipegett a házba, és körülnézett.
– Nem hagyott itt pici bébipókokat, ugye? Irányítják a
gondolataidat, amíg alszol, bemásznak a füledbe, és annyira
átdrótozzák az agyadat, hogy a végén már azt sem tudod, ki
vagy.
Á, szóval ez történt nagyival… Jazz felsóhajtott.
Nagymamája egyre rosszabb állapotban volt. Tudta, hogy
romlik a helyzet, de valahogy meggyőzte magát, hogy őrülete
kezelhető és ártalmatlan. Egyszer volt, hol nem volt, nem is
olyan régen egy Melissa Hoover nevű szociális munkás, aki
minden követ megmozgatott, hogy Jazzt elvigyék nagyi házából,
és állami gondozásba kerüljön. Jazz ellenállt, aztán Billy, miután
megszökött a börtönből, megölte Melissát, mielőtt elküldhette
volna a beszámolóját, és pontot tehetett volna az ügy végére.
Egyelőre ez volt a helyzet.
Valójában azonban a Gyermekvédelmi Szakszolgálat
hamarosan találni fog egy másik szociális munkást Jazz
ügyéhez. Még hat hónapja volt a tizennyolcadik szülinapjáig:
még mindig kirángathatják nagyi házából. És Jazz kezdte azt
gondolni, hogy Melissának végül is igaza volt. Talán ki kell őt
emelni ebből a közegből. Távol a nagyitól. Távol még Lobo’s
Nodtól is. Távol gyerekkora és Billy összes emlékétől.
Ó, de hát kit akar átverni? Billy kint volt valahol a világban.
Amíg apja szabadlábon van, Jazz sohasem szabadulhat ki
emlékei fogságából. Tudta, hogy apja meg fogja találni, és
kapcsolatba fog lépni vele. Valahogyan. Mindegy, hány rendőr
és FBI-ügynök keresi őt és figyeli Jazzt, Billy meg fogja találni a
módját.
Jazz a nappaliban, a tévé előtt ültette le nagyit. Elsőként a
helyi hírcsatornára kapcsolt. Doug Weathers – a par excellance
tetű riporter – beszélt a kamerába:
– …Jenice Dent annak a hírhedt William Cornelius Dentnek
a felesége, akit Művész, Krampusz, Kesztyűskéz és még
megannyi néven ismernek. A sajtót ugyan kizárták, de
elmondhatjuk önöknek, hogy a szertartás rövid volt, és alig
néhányan jelentek meg…
Jazz gyorsan átváltott egy televíziós vásárlást sugárzó
csatornára. Nagyi szerint ezek mulatságosak.
 A konyhában nekiállt elmosni az edényeket, amiket nagyi
használt, amíg Jazz nem volt otthon. Erickson csinos kupacba
rendezve hagyta őket a mosogatóban, nem úgy, mint nagyi, aki
újabban a grillsütőben szokta felhalmozni a piszkos edényeket.
Miközben mosogatószeres szivaccsal elmosogatta őket, az
ablakból a hátsó udvart nézte.
És a madáritatót.
Ott van a régi madáritató anyám hátsó kertjében, tudod,
melyik az?
Billy a Wammaket Állami Fegyház beszélőjében.
Nyugati fekvéssel helyezte el. Érted? Reggel nem süt rá a nap,
pedig a madarak ezt akarják. Át kell tenni a gyep túlsó oldalára.
Veszekedtek. Jazz hülyének érezte magát, amiért kifinomult
sorozatgyilkos apjával egy madáritatón veszekszik…
Csak tedd odébb azt a vacakot. Menj ki, amikor alszik, és
akkor csináld. Tudod, oda, ahol az a nagy, öreg platán áll.
És ez – mondta Jazz hitetlenkedve – ez az ára a
segítségednek?
És ez volt. És Jazz úgy tett, ahogy Billy mondta. Még most,
hónapokkal később sem volt biztos benne, hogy miért. Billy
végső soron semmilyen módon sem tudta kikényszeríteni, hogy
megtegye a szívességet. De Jazz úgy érezte, hogy a becsület ezt
követeli meg. Mintha az, hogy nem teszi odébb azt a nyavalyás
madáritatót, azt bizonyította volna, hogy ő is ugyanolyan
érzéketlen, közönyös szociopata, mint a Jó Öreg Apu, és ez
megpecsételte volna a sorsát. Úgyhogy odébb tette még aznap
éjjel, amikor Billy megszökött a börtönből.
Röviddel a szökés és szörnyű következményei után Jazz
őszintén bevallotta G. Williamnek, hogy szívességet tett
Billynek.
– Nem értem, hogyan kapcsolódhatna össze a kettő –
mondta –, de azt sem, hogy miért ne lehetne összekötni őket.
Másnap – nagyi legnagyobb megdöbbenésére – egy helyi
rendőrökből és az FBI elemzőiből álló csapat ment ki Jazzék
hátsó udvarára. Felásták a földet ott, ahol a madáritató
eredetileg állt. Felásták a földet egészen a mostani helyéig.
Földmérő eszközökkel vizsgálták meg több szögből, hogy ki és
mi láthatott rá zavartalanul a madáritatóra.

É
 És magát a madáritatót is megvizsgálták, és végül
felfedezték az igazságot, ami megsemmisítette Jazzt.
A madáritató csobogó részét négy csavar tartotta a helyén.
Ebből három régi volt és már megfakult, egy azonban új volt és
fényes. A biztonság kedvéért tűzszerészeket is hívtak. Amikor a
csavarokat eltávolították és a szerkezet darabokra hullott,
találtak benne egy…
– GPS jeladó – mondta aznap éjjel kicsit később G. William
az irodájában, ahová behívatta Jazzt. – Elég jó kis kütyü. Öt
méter pontossággal működik.
– Vagy egy hátsókertnyivel – motyogta Jazz.
– Hát…
G. William láthatóan nem akarta ezt megerősíteni. A
nagydarab férfi pirospozsgás, eltorzult orra – amit az egy életen
át tartó rendőri szolgálat során rámért csapások deformáltak el
– égővörössé vált, arca többi része pedig elhalványult.
– Hát igen.
– Tehát odébb teszem a madáritatót, és Billy elmebeteg
szövetségesei valahol a világban megpillantják a Batman – jelet,
és ebből tudják, hogy ideje kiszabadítani Urukat és Mesterüket a
Wammaketből. A következő dolog, amiről értesülsz, hogy őrök…
– Nevelőtisztek – javította ki G. William.
– …jó, nevelőtisztek haltak meg, Billy pedig meglépett. Billy
szökése miatt fúróval furdalta a lelkiismeret. Evidens, hogy
jobban szerette volna, ha Jó Öreg Apu rács mögött marad, és
csak akkor hagyja el a Wammaketet, ha már szépen
becipzárazták a csinos kis hullazsákját. De Melissa… és a
nevelőtisztek halála… Ah, most már fúrótoronnyal furdalta a
lelkiismerete. Ő volt felelős a halálukért? Bizonyos értelemben
kétség sem férhetett ehhez – ő indította be az eseményeket,
amelyek Billy szabadulásához vezettek, a nevelőtisztek és
Melissa halála pedig a szabadulás következménye. De nem Jazz
ölte meg őket. A nevelőtisztek a minizavargásban haltak meg,
amivel elterelték a figyelmet arról, hogy Billy megszökik a
betegszobából, majd a fegyházból. És Melissa kegyetlen halált
halt Billy kezei közt. De ha Jazz tudta is volna, hogy a
madáritató elmozdítása Billy szabadulását jelenti, vajon joggal
feltételezhette volna, hogy eközben emberek fognak meghalni?
 Nem tudta, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy
bűntudata legyen.
Bár igazából nem bűntudata volt.
Mindenféle érzelmeik vannak, mondta egyszer Billy, mint a
szeretet, a félelem, az együttérzés és a megbánás. Mélyen bennük
van, úgy tekereg bennük és olyan szoros, mint az élő kígyók
szorítása. Azt hiszik, a saját maguk urai, de valójában csak azt
teszik, amit a kígyók parancsolnak nekik.
Az „ők” alatt természetesen a „köznapi embereket” értette. A
birkákat. A lehetséges áldozatokat. „Áldozatjelölteket”, ez volt
Billy szava rájuk. És az érzelmeik? Hát, az ilyesmi teljesen
haszontalan volt a Billy-félék számára, de fontos volt tudniuk,
hogyan játszhatják meg őket.
Én is ezt teszem?, tűnődött Jazz. Tudom, hogy bűnösnek
kellene éreznem magam, amiért azok az emberek meghaltak. És
Billy egész életemben arra tanított, hogyan tettessek olyan
érzelmeket, amelyeket valójában nem érzek. Vajon csak
becsapom magamat? Csak azért viselkedek bűnösként, mert
tudom, hogy így kellene viselkednem? Mit kellene valójában
éreznem?
Connie talán tudná. Connie talán körül tudná neki írni, és
segítene neki megérteni.
Talán.
Szinte akarata ellenére már így is többet árult el Connie-
nak, mint amennyit valaha is szeretett volna. Beszélt neki
például az álmairól, az álmairól, amelyekben kést fog, és
felvág… valamit. Vagy valakit. Nem tudta eldönteni. Nagyon
sokáig gondolkodott azon, hogy vajon ki lehet az, akit feldarabol
álmában. Talán az anyját. Lehet, hogy megölte az anyját…
De amikor legutoljára találkozott Billyvel, az apja, úgy tűnt,
tagadta a feltételezést, és azt mondta, hogy Jazz gyilkos… aki
még nem ölt. Ez Billy tipikus kettős beszéde, ilyesmikkel tömte
Jazz fejét egész életében. Definiálta a szavakat, majd újra- és
félredefiniálta őket, hogy megtörje Jazz természetes gátlásait.
Az emberek odakint nem igaziak, mondogatta Billy. Valójában
nem igaziak, nem igaziak, mint ahogy te vagy én igaziak
vagyunk. A maguk saját, hamis módján azok. Azt gondolják, hogy
igaziak, de csak azért gondolják ezt, mert hagyjuk nekik, érted?
 Klasszikus agymosási taktika. A szektások használták, és
basszus, még az elismert egyházak is! Az emberi elme ijesztően
törékeny dolog: elkeserítően könnyű darabjaira törni, majd új
rend szerint megint összerakni.
Az emberek igaziak, mondta magának Jazz a mantráját
ismételve. Az emberek számítanak.
Az álmában azonban semmi sem számított. Semmi, kivéve
az, hogy lesújtson a késsel, apja sürgető hangja, a kés
találkozása a hússal… aztán feldarabolja…
Ez az álom elég rossz volt. De az új… Amit épp azon az
éjszakán látott először, amikor Billy kiszabadult, az éjszakán,
amikor találkozott az Impresszionistával, és legyőzte…
– érintés –
– a kezét hirtelen végighúzza –
– Ó, igen, tudod –
– érintés –
– tudod, hogyan –
Csöngettek. Hála istennek.

Jazz az ajtóban termett, mielőtt nagyi odaérhetett volna, és

miközben átvágott a szalonon, megnyugtatta:
– Csak a csengő – mondta.
– Légitámadás! – üvöltötte nagyi. – Légitámadás! Komcsi
rakéták!
– Csengő – nyugtatta Jazz. – Nézd, kondigépeket mutat a
tévé!
Nagyi megpördült, és lélegzet-visszafojtva nézte a
beolajozott, fekvenyomó testépítőt.
– Izmok! – kiabálta, és úgy tapsikolt, mint egy kislány.
Jazz kikukucskált az ajtó melletti pici ablakon, és
megkönnyebbülten sóhajtott, amiért nem nagyi ért oda elsőnek:
egy fekete férfi állt a tornácon, és nagyi fogalma a rasszok
elfogadásáról nem haladta meg a késő negyvenes évek
színvonalát. Mármint az ezernyolcszáznegyvenes évekét.
 A férfi nem volt ismerős, de Jazz felismerte a testtartást, a
pózt. Hála istennek, nem riporter. A pasas valamiféle rendőr
lehetett. Még az is lehet, hogy FBI-ügynök. Mindenesetre
olyasvalaki, akivel Jazz nem szeretett volna beszélni. Szerette
volna elküldeni – ha csak nem vesz róla tudomást, akkor megint
csönget, és akkor robban a nagyibomba.
Résnyire nyitotta az ajtót, és elővette a legszigorúbb
tekintetét.
– Már adakoztunk. Nem szeretem a jótékonysági sütiket.
Nem, nem szeretnék példányt az Őrtoronyból – buddhisták
vagyunk. Köszi, viszlát.
Mielőtt becsukhatta volna az ajtót, a zsaru gyakorlott
mozdulattal a résbe nyomta a lábát.
– Nem adakoztál. Evangélikusnak neveltek. És mi a fene
bajod van a sütikkel?
Jazz újból rányomta az ajtót. Semmit sem használt. A
yardon acélbetétes bakancs volt, egész nap ott állhatott volna.
– Megfogott. Csak nem bírom a zsernyákokat.
– Én sem – mondta a férfi erőltetett kedélyességgel. – Ne
hülyéskedj, kölyök – hangja hirtelen komoly, szinte kérlelő lett.
– Adj öt percet. Ígérem, utána békén hagylak.
– A legutóbbi emberről, akit beengedtem ezen az ajtón,
kiderült, hogy a lehető legjobban szeretné utánozni apámat.
Megérti, miért vonakodom.
A férfi egy mozdulattal kinyitotta apró, bőr irattartóját, és
megmutatta a jelvényét.
– Egészen New Yorkból utaztam idáig, hogy találkozzak
veled. Úgy két óra repülőút lenne, de azok akkora szarrágók ott
a szervnél… Elhinnéd, hogy kétszer is át kellett szállnom? Öt
óránál is többet utaztam. Ráadásul autót kellett bérelnem, és
annyira utálom a vezetést, mint amennyire te a zsarukat. Öt
perc, a jelvényemre esküszöm.
Jazz szemügyre vette a jelvényt. Amennyire meg tudta
mondani, hitelesnek tűnt. Még sosem látott igazi NYPD-jelvényt,
de tisztában volt az alapokkal. A mellé tett azonosítón a
tornácon álló férfi csapnivaló fényképe látszott, s vele együtt a
neve és a beosztása: Louis L. Hughes, 2. fokú detektív, Dél-
Brooklyn.
Gyilkossági Osztály.
 Akarata ellenére is kombinálni kezdett. New York. New
York-i rendőr. Mi lehet…
Á, á igen, megvan.
– A Hat-Dogról van szó, ugye?
– Csak öt perc.
Nem mozdította el a lábát, és amíg ott maradt, Hughes is
marad. Jazz sóhajtott, és ajtót nyitott. Mielőtt beléphetett volna,
Jazz hátranyomta, és kiment a tornácra, majd becsukta maga
mögött az ajtót.
– Kezd hideg lenni itt kint – panaszkodott Hughes.
– Behívnám, de a nagymamám eszetlen rasszista.
Morgás.
– Szemben a többi eszes rasszistával?
Jazz összefonta a kezét a mellkasán.
– Az öt perce harminc másodperccel ezelőtt kezdődött.
Beszélgethetünk a történelmi igazságtalanságról, ami
sorozatosan érte az afroamerikai közösséget egészen a
napjainkig, vagy beszélhetünk a Hat-Dogról.
Hughes bólintott.
– Mit tudsz eddig?
Jazz vállat vont.
– Csak azt, ami a híradóban is volt. Ami azt jelenti, hogy
valószínűleg semmi valósat vagy fontosat – a média említésére
mindketten megvető arcot vágtak. – Az első gyilkosság
nagyjából nyolc hónapja történt. Azóta már összesen
tizennégynél járunk. A legtöbbet Brooklynban követte el.
Minden jel arra utal, hogy a gyilkos nem minden területen
ugyanolyan összeszedett: jól tünteti el a nyomait, de a testekkel
állat módjára bánik. Rengeteg a csonkolás. A rendőrség
visszatart bizonyos részleteket, „hogy kizárja a félrevezető
jeleket”.
Jazz elgondolkodott egy pillanatra.
– Fogadok, hogy kibelezte őket.
Hughes ügyesen leplezte meglepettségét, de nem elég
ügyesen ahhoz, hogy Jazz észre ne vegye.
– Ja. Honnan tudtad? Ez az egyik, amit nem árultunk el a
híradásokban.
– Olvasok a sorok között. Az egyik lap idézte az igazságügyi
orvosszakértőt, aki „igazán durva dolgokról” beszélt. És az egyik
újságban közölt fényképen a háttérben egy helyszínelő letakart
vödröt tart. Megkockáztattam a feltételezést.
Hughes összeszorította az ajkait.
– Nem rossz. Hát ja, újabban kibelezi őket.
– És megjelöli őket, ugye? Talán olvastam róla valahol.
Valakiket kalappal, valakiket kutyával. Beléjük vágja a jelet.
– Ja, de nincs benne rendszer. Először azt hittük, hogy
váltogatja őket, a nőket kalappal, a férfiakat kutyával jelöli meg.
Ez megfelelne bizonyos mintázatoknak. De aztán egy kutyát
találtunk egy nő holttestén. Aztán két kalapot egymás után.
Aztán kalapot egy férfin. Utána sorozatban egy csomó kalapot.
Teljesen rendszertelen.
– Rendszertelen – mondta Jazz. – Inkább csak nem veszi
észre a rendszert.
– És te?
– Nem ezt mondtam. Viszont számára van benne rendszer.
– Tudom – mondta Hughes ingerülten. – Nem most jöttem le
a falvédőről. Értem, hogy ennek az embernek a fejében a
legfontosabb dolog, hogy elkapjon, megkínozzon és megöljön
embereket, majd kalapokat és kutyákat vagdosson beléjük.
Jazz az órájára nézett.
– Megvolt az öt perce. Remélem, megérte.
– Várj! – Hughes vaskos karját a bejárati ajtó elé tartotta. –
Nézd, nem azért jöttem idáig, hogy a tornácon csevegjünk.
Szükségem van… Azaz szükségünk van a segítségedre.
Jazz felnevetett.
– A segítségemre? Miért? Mert elkaptam az
Impresszionistát? Ez elég sajátos körülmények között történt.
– Tényleg? Miért?
– Az apámat utánozta. Gyakorlatilag a hátsó udvarban
gyilkolászott.
– Értem, szóval csak a könnyű esetek érdekelnek. És a New
York-i emberek egyszerűen nem számítanak. Talán számodra
nem is igaziak.
Az emberek igaziak. Az emberek számítanak.
E szavak szerint élt Jazz. Nem volt más választása – a
pillanat, amikor elvesztené ebbéli hitét (és attól tartott, hogy ez
elkeserítően könnyen menne), abban a pillanatban egyben az
apja nyomdokaiba is lépne.
 Hát igen, az emberek igaziak, az emberek számítanak, de
Jazz nem menthetett meg mindenkit. Az Impresszionista
elfogásán felbuzdulva elment, és gigantikus gót betűkkel a
mellkasára varratta, hogy GYILKOSOKRA VADÁSZOM. AZ új mantrát
egyenesen a húsába írták, így aztán nem feledkezhetett meg
róla.
De az Impresszionista letartóztatása óta eltelt hónapokban
csak a saját önbizalomhiányára vadászott. Persze a
„Gyilkosokra vadászom” remekül hangzott és jó kis szlogen volt,
de végül mégiscsak be kellett látnia, hogy tizenhét éves. Még
mindig az egyre rosszabb állapotban lévő nagymamájával és a
rozoga házával volt elfoglalva. És még mindig az iskolát
próbálta befejezni. Igyekezett kitalálni, hogy mi a francot fog
csinálni, ha levizsgázott. A hétköznapi élet milliónyi
földhözragadt problémájától úgy érezte, idejekorán megvénült,
mintha a tetoválás ígérete már abban a pillanatban halványulni
kezdett volna, amikor a tinta megszáradt. Vagy talán amikor
még friss volt.
Jazz sóhajtott, és nézte, amint a párafelhő szétterjed, majd
semmivé foszlik.
– Nézze, Hughes nyomozó. Szerencsém volt. Egyszer. Biztos
vagyok benne, hogy megteszik, amit tudnak. Ott van az FBI és
az NYPD összes erőforrása. Nem jelentenék túl nagy segítséget.
– Nem értek egyet – Hughes közel hajolt, szeme tágra nyílt,
tekintete elszánt volt. – Érted ezeknek az arcoknak az
észjárását, ugye? Egész életnyi tapasztalatod van ezekről,
olyasmit tudsz róluk, amit még a legjobb, legelhivatottabb
profilozók sem. Mi csak annyit tehetünk, hogy kérdéseket
teszünk fel, miután már megtörtént. És ki tudja, hogy az igazat
mondják-e, és hogy mennyire foglalkoztatja őket egyáltalán az
igazság. Te más vagy. Vele nőttél fel. Amikor még áldozatokat
szedett. És mindent elmondott neked, ugye?
– Vadászott… – suttogta Jazz, mielőtt még feleszmélhetett
volna.
– Az mi?
– Semmi.
– Azt mondtad, hogy „vadászott”. Így hívta apád?
– Azt mondtam, hogy semmi – Jazz ellökte Hughes karját az
ajtó elől. – Nem tudok magának segíteni. Tizenhét vagyok,
ember! Pár nap múlva kezdődik az iskola.
– És? Majd írok igazolást. Jó igazolásokat írok – Hughes
vigyorgott, nagy fogai, akár egy ragadozóé. – Figyelj, pár napról
van szó. Eljössz, belenézel az eset aktáiba. Elmész néhány
gyilkosság helyszínére, és varázsolsz valamit – Hughes úgy
mozgatta a kezét, mint egy varázsló. – Visszaérsz még a
karácsonyi szünet vége előtt. Talán kihagysz egy napot az
iskolából. Komolyan mondom, hogy írok igazolást, NYPD-s
fejléccel, meg minden. Aláíratom a főnökkel. A nagyfőnökkel.
Eladhatod eBay-en, ha egyszer elindul az elnöki székért.
– Nagyon sajnálom.
Ezt mondta Jazz, pedig annyira azért nem sajnálta a dolgot,
de nem volt nagy dolog elhitetni Hughes nyomozóval. A
„sajnálom” szónak mágikus ereje van. Mondd a megfelelő
hanglejtéssel, lesütött szemmel, és az emberek mindig el fogják
hinni.
– A névjegyem – mondta Hughes távozás előtt. – Arra az
esetre, ha meggondolnád magad.
Jazz a zsebébe tette, de rá sem nézett.
– Nem fogom – mondta, és bement.
 6. FEJEZET

Érj hozzám
mondja a hang
így
folytatja
És megteszi.
Megérinti.
Ujjai meleg, porhanyós húson siklanak.
Így érints meg
Bőre a nő bőrén.
Tovább
mondja a hang
így
És a lábai, ahogy dörzsölődnek…
És olyan meleg
Olyan meleg
így

Jazz felébredt. Remegett, de nem a hidegtől. Nagyi háza olyan

huzatos és lyukacsos volt, mint egy megtorpedózott
vontatóhajó, de az ágya melletti fűtőtest elég meleget adott.
Az álom miatt remegett. A jelentésétől. Vagy attól, amit nem
jelentett. Vagy amit jelenthetett.
Fogalma sem volt róla. Az ilyen napokon, az ilyen
éjszakákon önvizsgálatot tartott, és úgy érezte, mintha semmit
sem tudna. Semmit az ég egy adta világon.
Az új álom…
A szexről szólt.
Huhh.
 Egyértelmű.
A régi álmában – az álmában, ami most visszahúzódni
látszott a meghívott vendég szerepébe, miközben az új vette át a
főszerepet, hurrá! – bántott valakit. Késsel darabolta fel
valakinek a testét. És korábban ez volt számára a nagy kérdés:
ha még senkit sem daraboltam fel egy késsel, akkor honnan
tudhatom, hogy milyen érzés? Hogy lehet ennyire… ennyire…
valósághű?
Jazz szűz volt. Függetlenül attól, hogy Billy mit hitt róla, még
soha nem feküdt le senkivel. A lehetőségétől, de még a
valószínűségétől is megrémült.
Természetesen már nagyon vágyott rá. Mégiscsak tizenhét
volt és életerős. Hormonok árasztották el a véráramát, mint
bármelyik másik tizenhét évesét. Néha annyira vágyott a
szexre, hogy már azt hitte, elájul a vágy okozta feszültségtől,
szinte beleszédült, annyira akarta.
De attól is tartott, hogy hova vezethet. Igen, voltak olyan
sorozatgyilkosok a világon, akiknek a vadászatait nem a
szexualitás motiválta, de nagyon kevesen: olyan ritkák voltak,
hogy szinte nem is léteztek. És egyiküket sem William Cornelius
„Billy” Dent programozta születésüktől fogva.
Jazz nem igazán tudott visszaemlékezni a gyerekkorára. Ki
tudja, miféle időzített bombát rejtett el Billy mélyen a
tudattalanjában.
Igen, jobb volt elkerülni a szexet. Mindegy, mennyire akarta.
Mindegy, mennyire volt dögös a barátnője.
Örökké fog tartani? Vagy csak amíg a tinédzserkori
hormontúltengés alábbhagy? Nem tudta volna megmondani. De
nem is akart ezen filózni. A papok viszont kibírnak egy egész
életet szex nélkül, ugye?
Hát, legalábbis egy részük.
Szegény Connie. Úgy tett, mintha nem zavarná a testi
szerelem hiánya, de különösen az elmúlt néhány hónapban
egyértelművé vált Jazz számára, hogy már készen áll, sőt már
türelmetlenül várja, hogy előrébb lépjenek, de egyszerűen
képtelen volt rá.
Mindkettejük érdekében erősnek kellett lennie.
Kifordult az ágyából, és lelopódzott a lépcsőn. Volt mosdó az
emeleten, de az egyik fala közös volt nagyi szobájával, és ha
lehúzza a vécét, arra felébredt volna.
Miközben kezet mosott, a tükörben meglátta meztelen
felsőtestét, és ott állt a tetoválás nagy, gótikus betűkkel, V
alakban a kulcscsontja mentén: GYILKOSOKRA VADÁSZOM. Visszafelé
tetoválták rá, így el tudta olvasni a tükörben.
Azt hittem, ez vagyok. Vadászok vadásza. Ragadozókat
zsákmányoló ragadozó.
Jól hangzott. Elméletben. De a valóságban zűrös gyerek volt,
aki egy kisvárosban, Lobo’s Nodban lakott. Mit tehetne?
Hirtelen felpattan egy New Yorkba tartó repülőre? Jó. Ki
vigyázna nagyira? Ki viselné gondját, és ki tartaná titokban
egyre romló mentális állapotát, amíg ő a nagyvárosban
mozgolódna… miért is? Hogy egy tanácskozóteremben
ücsörögjön valahol, és egy csapat rendőrt szórakoztasson a
meséivel arról, hogy milyen volt Billyvel felnőni? Ezzel tényleg
elérne valamit?
A tükör előtt forgolódott. A saját tetoválása mellett még négy
másik volt rajta: hónaljától lefelé, széles hátizmán jókora Rissz-
Rossz Sam, stilizált CP3 (Chris Paul, a kosaras miatt) az egyik
vállán, jobb bicepsze körül koreai karakterekből álló fekete
szalag, és a legújabb, egy lángoló kosárlabda a másik vállán.
Ezek valójában nem az ő tetoválásai voltak, hanem inkább
bérelt felületek a testén. Howie-nak a vérzékenysége miatt nem
lehettek tetoválásai, ezért Jazz önként felajánlotta neki a testét
személyes hirdetési felületnek. Mindig is úgy érezte, hogy ez
ékes bizonyítéka a nagylelkűségének, olyasmi, amit egy igazi
szociopata sohasem tenne meg. Most már nem volt ennyire
biztos ebben. Felajánlani a testét? Így? Úgy csúfítja el, hogy
közben egyáltalán bele sem gondol? A barátság vagy inkább az
őrület csúcsa ez?
Megtörölte a kezét, majd visszalopódzott az emeletre úgy,
hogy közben nem ébresztette fel nagyit.
Az Impresszionistával szerencséje volt. Ennyire egyszerű. A
férfi rajongott Billyért, és a rajongása Jazznek is szemet szúrt.
Szinte lehetetlen lett volna nem elkapni az Impresszionistát,
hiszen szó szerint bekopogott az ajtaján.
Nem vadászom gyilkosokra. Nem tudtam megmentem Ginny
Davist. Nem tudtam megmenteni Melissa Hoovert. És majdnem
engem is elkapott. Kit próbálok becsapni?
 g p p p
Az Impresszionista levideózta és lefényképezte Jazzt, amíg
Lobo’s Nodban volt. Jazznek elképzelése sem volt, hogyan
kerített erre időt Helen Myerson, Jazz drámatanára és mások
meggyilkolása közben. De a rendőrök megtalálták a képeket és a
videókat a gyilkos telefonján, miután letartóztatták. Jazz, amint
tudomást szerzett erről, látni akarta őket.
G. William természetesen ellenkezett, de Jazz nagyon
meggyőző volt. Magától értetődő ajándék egy szociopata
ivadékának.
Mi vagyunk a világ legmeggyőzőbb emberei, mondogatta
előszeretettel Billy. Mindenki szívességeket akar nekünk tenni.
Mindenki boldoggá akar tenni minket. Amíg meg nem tudják,
hogy mi tesz minket igazán boldoggá. Aztán általában felveszik a
harcot. Ennél a résznél vigyorgott. De ekkorra a legtöbbször már
túl késő harcolni. Szerintem az gondolják, hogy meg kell
próbálniuk.
Szóval Fait accompli volt. Jazz látta, amit a vadásza látott:
Jazz a rendőrőrs előtt. Útban a Coff-E-Shop felé. Ahogy Howie-
val lóg. Kézen fogva Connie-val úton a próbára. Homályos
éjszakai kép a hálószobája ablakáról.
– Szóval ilyen érzés – suttogta Jazz, amíg végigpörgette a
képeket G. William számítógépén.
– Mi ilyen érzés? – kérdezte a seriff.
Jazz megállt, mielőtt válaszolt.
– Ha vadásznak rád.
De ez csak a finomított, G. William számára elfogadható
válasz volt. És persze elfogadta, mert Jazz mondta, és Jazz, ha
kellett, a világ legmeggyőzőbb embere volt.
Az igazság – az igazi válasz –, amit ki szeretett volna
mondani, de nem tette: ilyen érzés, ha valaki egy közületek.
Ilyen érzés sebezhetőnek lenni. És gyengének. És csupán
embernek.
Ilyen érzés áldozatjelöltnek lenni.
Jazz most az ágyában hánykolódott és forgolódott. A falán
ott volt annak a százhuszonhárom embernek a fényképe,
akiknek a megölését Billy beismerte. Plusz az édesanyja képe.
Az anyja is áldozatjelölt volt.
 Az ébrenlét és az álom közötti homályos mezsgyébe
csúszott, ahol minden képlékeny, nyúlékony és bizonytalan.
A saját anyja…
Morgolódott, miközben kiment az álom a szeméből. A földre
dobott farmerjáért nyúlt. Addig matatott, amíg meg nem találta
a zsebét és benne a névjegyet.
A bal oldalán dombornyomásos pajzs volt, rajta a felirattal:
NEW YORK VÁROS RENDŐRSÉGE. A Louis L. HUGHES név alatt a DETEKTÍV
felirat és két telefonszám, egy faxszám és egy e-mail-cím.
Jazz a telefonért nyúlt. Ha tényleg megteszi, legalább annak
is örülhet, hogy felébreszti Hughest az éjszaka közepén.
 7. FEJEZET

– Hát – mondta Connie Jazznek, s közben igyekezett egyszerre

erélyesnek és természetesnek is tűnni –, egyértelmű, hogy veled
megyek.
Jazz arckifejezése változatlan maradt. Connie magában
mérgelődött: akár a kedvében járt, akár nem, nehéz volt
kitalálni az arckifejezése alapján. Olyan jól tudta színlelni vagy
épp elrejteni az érzelmeit, hogy többnyire még ő sem – ő, aki
közelebb áll hozzá, mint bárki más a világon – tudta, mi zajlik a
szexi és sejtelmes szempár mögött. Könnyebb lett volna
leolvasni valami reakciót a portréjáról, mint az igaziról.
– Nem jössz velem – mondta a fiú nyugodtan, halovány
mosollyal az arcán.
Ez a mosoly… Annak szólt, hogy meglepte? Vajon ezzel
előnyt szerzett? Azt akarta, hogy Connie azt higgye, hogy Jazz
előnyt szerzett? Vagy…
– Néha olyan idegesítő vagy – jelentette ki a lány. –
Belehalnál, ha kimondanád, amit gondolsz, és esetleg nem
próbálnál manipulálni?
– Nem próbállak manipulálni. De nem jöhetsz velem New
Yorkba. Például apud fel fog robbanni, és ez a hang nem
hiányzik az életemből.
Connie apja nem rejtette véka alá, milyen mélyen és
kitartóan viszolyog Jazztől. A lány úgy fogta fel a helyzetet, hogy
Jazz rasszista nagymamája és a saját apja között minden adott,
hogy modern Rómeó és Júlia váljon belőlük. Csak épp több
vérrel és halállal, mint amennyit akár Shakespeare élénk
fantáziája elő tudott varázsolni.
– Tudok bánni apámmal – mondta magabiztosan.
A Kuckóban, Jazz titkos szentélyében voltak a Lobo’s Nodon
kívüli erdőben. Régi, rogyadozó kunyhó volt, amit Jazz
helyrehozott, és rejtekhelynek rendezte be a
legszükségesebbekkel. Connie biztos volt benne, hogy egyedül
vele osztotta meg. Igyekezett nem mutatni, mennyit jelentett ez
neki: Jazz alapból is nehezen nyílt meg más emberek előtt, és
Connie nem akarta elijeszteni. Egy babzsákfotelben bújtak
össze. Annyira össze voltak gabalyodva, amennyire ruhában
lehetséges, és a nagyi házának alagsorából kimentett űrtakarót
terítették magukra.
– Senki sem tud bánni apáddal. Ráadásul nem tudom,
mennyi időre kell elmennem, és nem kéne hiányoznod az
iskolából. És a ráadáson túl, mit fogsz csinálni, amíg a
rendőrökkel leszek?
– Hűha – csicsergett pompomlányos hangon –, talán
elmegyek shoppingolni, és veszek cipőt, cuki szoknyát meg
sminkeket! Tökfej – mondta, és vállon ütötte a fiút, majd
mélyebb hangon folytatta. – Segíteni fogok neked. Azt hitted,
városnézésre mennék?
– Úgy hallottam, elég magas épületek vannak arrafelé.
– És metrók.
– És múzeumok.
– És még egy tucatnál is több fekete. Tiszta csodák földje.
– Modern korunk csodája – mondta Jazz egyetértően, és
megcsókolta a lány nyakát.
– Ne csináld ezt – figyelmeztette Jazzt olyan hangon, hogy
azzal még önmagát sem győzte meg. – Próbálod elterelni a
figyelmemet.
Jazz megcsókolta a nyakszirtjét.
– Mea culpa.
Connie-val forgott a világ. Utálta is és szerette is, hogy ilyen
őrületesen kiszolgáltatott Jazznek. Soha nem érzett így más fiú
iránt, és tudta, hogy Jazz sem más lány iránt. A barátai folyton
azt mondogatták neki, hogy azért zúgott bele Jazz Dentbe, mert
felülmúlhatatlan rosszfiú volt: míg egy csomó lány odavan az
önző gyökerekért, addig Connie egy olyan fiúba volt szerelmes,
aki szó szerint halálos.
De nem erről volt szó. Connie épp a múltja ellenére, a sötét
oldala ellenére szerette, nem pedig ezek miatt. Látta benne a
fényt, a fényt, ami olyan mélyen rejtőzött benne, hogy ő maga
sem vette észre. De ő meglátta benne. Nem mindig. Voltak órák,
napok, néha egész hetek, amikor nyomát vesztette, de végül
mindig újból rábukkant. Connie jobban hitt Jazz emberségében,
mint maga a fiú.
Egy szexi és titokzatos pasi, aki nem volt tudatában annak,
hogy mennyire szexi és titokzatos? Isten óvja Connie-t! Néha
csak arra volt képes, hogy ne siettesse mohón, de tudta, hogy a
fiú még nem áll készen, függetlenül attól, hogy mennyire
viselkedett vagy érzett úgy, mintha az lenne. Soha nem
beszéltek róla, de ez világos volt számára. És megértette. Már
attól is kirázta a hideg, ha csak olvasott Billy Dent bűneiről. Egy
olyan apával felnőni, akinek az apa-fiús beszélgetéseiben
kötözésről és kínzásról volt szó, még rosszabb lehetett.
– Mire gondolsz? – kérdezte a fiú.
– Arra gondolok – kezdett bele –, hogy ha tovább folytatod
ezt a nyelveddel a vállamon, akkor rád mászok.
Jazz játékosan belecsípett a vállába, majd egy kicsit
eltávolodott tőle, és felkelt, hogy megigazítsa az űrtakarót.
– Fogy a kerozin. Hamarosan nagyon hideg lesz itt.
Indulnunk kéne.
Connie lábujjheggyel sípcsonton rúgta.
– Dilinyós! Átlátok rajtad! Azt hitted, addig enyeleghetsz
velem, amíg elfelejtem, miről beszéltünk? Kizárt. Megyek veled
New Yorkba.
Jazz felsóhajtott, méghozzá azzal a különleges sóhajjal, ami
arról árulkodott, hogy dühös, amiért nem tudja úgy
manipulálni Connie-t és a hatása alatt tartani, mint ahogy Jó
Öreg Apu azt megígérte neki.
– Már Hughesnál van a repjegyem. Ma este indulunk.
– Akár hiszed, akár nem, Louis L. Hughes nyomozótól
függetlenül is lehet repülni. Már ha tényleg így hívják.
Jazz felmordult.
– A középső betű a Lincolnt rövidíti. Hogy honnan tudom?
Felhívtam a kerületi parancsnokot, hogy kiderítsem, igazi zsaru-
e. Nem vesznek megint hülyére, mint Fulton.
Mindketten elhallgattak. Az Impresszionista egyszer már
simán megszívatta Jazzt: Jeff Fultonnak adta ki magát, Billy
Dent egyik áldozata apjának. A fiú hitt a férfinak, és nem
ellenőrizte a kilétét. Soha nem lehet már biztosra venni, de Jazz
meg volt győződve, hogy ha egy kicsit megpiszkálta volna Jeff
Fulton hátterét, akkor Ginny Davis, Helen Myerson és Irene
Heller még életben lenne.
– Nem mehetsz egyedül!
– Miért nem? – kérdezte Jazz dühös magabiztossággal,
mintha a kérdés már felmerült volna, és akkor sikerült volna
lebeszélnie a lányt.
– Még soha életedben nem jártál Nodnál nagyobb városban.
Én már háromszor voltam New Yorkban és Charlotte közelében
nőttem fel, mielőtt ideköltöztünk volna.
Jazz morgolódott, majd felsegítette a lányt a
babzsákfotelből.
– Az NYPD egyik nyomozójával leszek. Szerintem valahogy
meg fogom oldani, hogy ne vesszek el a metróhálózatban. És ha
még el is vesznék…
A zsebébe nyúlt, és büszkén mutatta fel az új mobilját.
Miután lecsapott az Impresszionista, Connie, Howie és még
Tanner seriff is beleadott valamennyit, hogy Jazznek új mobilja
legyen.
– Ennyit értesz hozzá, okostojás: a mobilok nem működnek
a metróban. Howie-t viszed magaddal helyettem, ugye? Két srác
a nagyvárosban?
– Hé, hülyéskedsz? Miután megkéselték, az anyja testőr és
golyóálló mellény nélkül nem engedné tíz kilométeres körön
kívülre. El kéne rabolnom, hogy magammal vihessem New
Yorkba… – Jazz az állát simogatva morfondírozott. – Hmm…
Elrabolni…
Ha bárki más mondja, még vicces is lett volna. Csöppnyi
szellemesség. De Jazz szájából nem hangzott jól, és Connie meg
is mondta neki.
– Ja, értem, hogy mit akartál, de engem akkor is kirázott a
hideg.
– Tényleg? – pillázott Jazz. – Nem volt vicces?
– Minden az előadáson múlik. És te nem tudod jól előadni az
ilyen vicceket. – Connie megcsípte Jazz ajkát.
Nem akarta elárulni neki, hogy egy pillanatra tényleg
féltette Howie életét.
– Gyerünk, menjünk! Meg lehet itt fagyni!
– Ez azt jelenti, hogy már nem akarsz meggyőzni arról, hogy
velem gyere?
 Connie elgondolkodott, majd szavait jól megválogatva,
precízen válaszolt:
– Igen. Azt jelenti, hogy már nem akarlak meggyőzni.
Viszont – és ezt a lány is tudta – ez nem jelentette azt, hogy
nem fog elmenni.

Azon az estén Connie csak piszkálgatta a vacsoráját a Hall-

házban, étvágyát elvette a tervezett utazás Jazz-zel és Hughes
nyomozóval.
– Valami baj van, Conscience? – kérdezte kedvesen az apja,
miközben a lány egyenként bökdöste bele a borsószemeket az
érintetlen krumplipürébe.
Csak az apja hívta a teljes nevén. Mindenki más, az anyját is
beleértve, Connie-nak hívta. Jerome Hall viszont úgy hitte, a
nevek erőt hordoznak, és azt akarta, hogy a gyerekei a névvel
járó minden előnyből részesüljenek. Így lett Connie Conscience,
öccse pedig, akinek a beceneve Whiz volt, Wisdom.
– Megvagyok – Connie úgy hazudott, hogy még csak nem is
gondolt rá. – Azt hiszem, csak nem vagyok éhes.
– Ma a barátjával volt – mondta Whiz szinte énekelve. –
Láttam az üzenetet a telefonján. Valahol van egy rejtekhelyük.
Connie felkapta a vizet. Whiz tízéves volt, és úgy tűnik,
mostanában az volt a legfőbb időtöltése, hogy a nővére után
kémkedett.
– Te sunyi kis dög! – mondta Connie.
Whiz, ügyet sem vetve Connie-ra, egy jó adag sonkát és
krumplit lapátolt a szájába.
– Most, hogy már neki is van mobilja – folytatta –, folyton
írogatnak egymásnak. Mármint Jasper Denttel – tette hozzá
segítőkészen, ha valaki még nem tudná.
– Whiz, tudom, hogy még találkozgat azzal a Dent gyerekkel,
nem kell árulkodni.
– De apu…
– A valagad, amin ülsz, azt fogom szétrúgni, ha nem
vigyázol.
 Connie igyekezett nem vigyorogni. Az apja nagy szájhős
volt. Még egy pofonra sem emlékezett a Hall-házban, ami
elcsattant volna. Tényleg kellemetlen, hogy az apja volt a
legkedvesebb és legbölcsebb ember, akit ismert… kivéve azt a
különleges kivételt, amit a barátja jelentett.
Persze értette, Jazz nem éppen ideális barát. Legalábbis
szülői szemmel. Sorozatgyilkos nevelte fel – és nem csak úgy egy
sorozatgyilkos, hanem a sorozatgyilkos –, és Jazznek megvoltak
a maga bajai, de nem gondolta, hogy az apja bűnei miatt rosszat
kéne gondolnia róla. Jazz persze akár a helyi szent fia is lehetett
volna, az apja akkor is ellenezné a kapcsolatukat. Ez a fekete-
fehér dolog, a faji kérdések emlékezete még élénken élt, nem
felejtődött el. Jerome Hall egyszerűen nem bírta elviselni, hogy
ilyen helyzetben látja a lányát.
Connie a maga részéről szerette volna, ha valaki feltalálja a
drogot, amitől a világ elfelejti a múltat, és elkezd a jövővel
foglalkozni. A szerelmi életét komolyan megterhelte a múlt, és
ezt nem bírta tovább. Most ott állt a szinte lehetetlen feladat
előtt: hogyan győzze meg a szüleit, hogy a téli szünet utolsó pár
napjára elengedjék New Yorkba Jazz-zel. Jazz hallani sem akar
erről, de hát ki ő, hogy parancsolgasson neki? Képes meghozni a
saját döntéseit, és most így döntött. Jazznek nincs választása, el
kell fogadnia. Nem ütközik törvénybe, hogy elmenjen New
Yorkba. Jazz nem állíthatja meg.
Csak a szülei.
– Tudom, hogy nem sokat tehetek az ellen, hogy
találkozzatok – mondta az apja –, mert hamarosan tizennyolc
leszel, és mindig is felnőttként kezeltelek. De szeretném, ha
kicsit lehiggadnál.
– Apádnak igaza van – vágott közbe anyu, mielőtt Connie
megszólalhatott volna. – Tudom, hogy komolyak az érzéseid
Jazz iránt, de még fiatal vagy. Ő az első igazi barátod. Talán
felmérhetnéd a terepet. Megnézhetnéd, milyen a felhozatal.
Connie felsóhajtott. A szülei nem beszéltek hülyeséget,
amennyiben feltételezzük, hogy nem szerelmes Jazzbe. Nem
tudta, mit tartogat a jövő – nem engedte meg magának, hogy az
elkövetkező pár évnél előbbre tervezzen –, de azt tudta, hogy
szeretne Jazz mellett lenni, amikor kiderül.
 Mit tenne Jazz ebben a helyzetben? Egyszerű: manipulálná
őket. Ami persze udvarias kifejezés volt a hazugságra.
És a hazugság, ismerte fel, igazából színjátszás. És jó vagyok
színjátszásból.
Szinte nem is volt tudatában annak, amit tett, amikor a
villáját letéve egyenesen az apjához kezdett beszélni. Őt volt
nehéz meggyőzni.
– A probléma a következő – mondta, és terve homályos
részletei szinte maguktól rajzolódtak ki, miközben beszélt; a
szíve hevesebben kezdett verni, amikor rájött, hogy mit csinál.
Megbillyzte a szüleit. Hát ilyen érzés.
– A probléma a következő. Pár nap maradt csak a téli
szünetből, és ezt tényleg Jazz-zel szeretném tölteni – észrevette
apja megkeményedő arckifejezését és az anyja szeme körül az
aggodalomtól elmélyülő ráncokat –, a Columbián viszont
hatalmas orientációs hétvége lesz. Tudom, hogy még korai, de a
Columbiára akarok továbbmenni, és az őszi jelentkezéshez már
most leszűkíthetném a listámat. De a lényeg: holnap el kéne
indulnom – mielőtt a szülei egy szót is szólhattak volna, sietve
folytatta: – Emlékeztek Larissára? Mariát játszotta a West Side
Storynak abban a furcsa verziójában, amiben szerepeltem a
Charlotte-i drámatáborban. Ő már a Columbiára jár, és ő beszélt
nekem erről. Egyszerűen remekül hangzik, és végig nála
maradhatnék. De… – tette hozzá, profin eljátszva, mintha csak
most jutna eszébe – így nem találkozhatnék Jazz-zel az
iskolakezdésig.
A szülei összenéztek.
– Mennyibe kerül az út? – kérdezte az apja, Connie pedig
már tudta, hogy megpuhította őket.
– Larissánál ingyen lesz szállásom. És mobilon mindig
elérhető leszek.
Néhány SMS-sel könnyen ráveheti Larissát, hogy falazzon
neki, és arra számított, hogy Jazz kap egy hotelszobát.
Kettesben… egy hotelszobában… A gondolattól szédülni kezdett,
és a testében olyan folyamatok indultak be, amiket nem
élvezhetett ki most rögtön.
– Valószínűleg foglalás nélkül meg tudom venni a jegyet,
mivel last minute út, és be tudok szállni az árába: van még
pénzem a bébiszitterkedésből és nagypapa karácsonyi
ajándékából.
Az apja az állát simogatta, és megint összenézett az
anyjával.
– Nem kéne egyedül New Yorkba mennie! – reklamált Whiz.
– Ez nem ér! Én bezzeg nem mehetek sehová!
Apu bosszúsan forgatta a szemét, Connie pedig tudta, hogy a
zsebében van.
Tehát ilyen érzés volt Jazznek. Mindig. Mindennap.
Connie-nak el kellett ismernie, hogy ez az érzés nagyszerű.
 8. FEJEZET

– Nem mondanám, hogy odalennék az ötlettől – mondta G.

William Jazznek, majd sóhajtva letelepedett az asztala mögött
álló székre.
A szék panaszosan nyikorgott-nyekergett, Jazz pedig, mint
mindig, most is azon tűnődött, vajon itt lesz-e az elkerülhetetlen
napon, amikor a szék teljesen feladja, és a földre dobja gazdáját.
Jól láthatóan azonban nem ma jött el ez a nap.
– Connie egyetért veled – mondta Jazz. – Szerinte nem kéne
egyedül mennem.
– Akkor ez azon ritka alkalmak egyike, amikor nem értek
egyet a barátnőddel, mert szerintem egyáltalán nem kéne
elmenned. Tizenhét vagy, és…
– …a főiskolai jelentkezésen kéne gondolkodnom, meg azon,
hogy hogyan jussak be a barátnőm bugyijába, nem pedig
ismeretlen vidékeken csatangolnom – idézte Jazz, befejezve a
szöveget, amit G. William rendszeresen a fejére olvasott. –
Tudom. Hallottam már.
– Nem tagadom, sokat segítettél Frederick Thurber ügyében
– ez volt az Impresszionista igazi neve, amit G. William kotort
elő hosszú nyomozással –, de az különleges eset volt, mert az
apádat utánozta. Olyasvalakit, akinek a módszerét és a
kattanásait elég jól ismerted. Miből gondolod, hogy lenne bármi
különös rálátásod erre a Hot Dogra?
– A Hat-Dogra – javította ki Jazz.
– Nem minden őrült gondolkodik ugyanúgy – folytatta G.
William. – A te hübriszed, ha ezt másként gondolod.
– Hübrisz? Hozzád vágtak egy Minden napra egy új szó
naptárt, G. William?
A seriff arcán először jelent meg mosoly, mióta Jazz besétált
az irodába, és elmondta, hogy New Yorkba fog utazni
Hughesszal.
 – Ez a trükk nem hat rám. Megsértesz valakit, így próbálod
kizökkenteni, ugye? Raktározd el mint olyan módszert, amivel
nem tudod manipulálni az öreg G. Williamet.
– Nézd – mondta Jazz, s közben hirtelen úgy hajolt előre,
mintha még sohasem próbálta volna manipulálni a seriffet –,
elkaptad Billyt, ugye? Rájöttél, mi az összefüggés a Lobo’s Nod-i
és a többi áldozat között, aztán nekiálltál és elkaptad, és rajtad
kívül senki a világon nem tudta volna elkapni. De ha valaki más
– valaki, aki nem az Impresszionista, és aki nem másolja Billyt –
megint hullákat kezdene hátrahagyni Nodban, nem dőlnél
hátra feltartott kézzel, és nem mondanád, hogy „Hát igen, nem
minden őrült gondolkodik ugyanúgy, úgyhogy, azt hiszem, meg
sem próbálom elkapni az új fószert”. Ugye?
A seriff előhúzta az egyik tökéletesen tisztára mosott,
monogrammal ellátott zsebkendőjét a zsebéből, és erőteljesen
beleprüszkölt.
– Ejj. Csak annyit mondok, hogy nekem kéne New Yorkba
mennem, nem neked.
Ez valami vicc? Jazz néha nem volt benne biztos. A seriff
megesküdött, hogy sorozatgyilkosokból már Billy Dentet is sok
volt elkapni, de G. William talán irigy volt, amiért Jazzt hívták el
a nagypályások közé.
– Szólhatok néhány jó szót az érdekedben – mondta lazán.
G. William még az ötletet is úgy legyezte el, mint valami
rossz szagot.
– Ha abba a városba akartam volna menni, akkor
elfogadtam volna az FBI ajánlatát, amikor még jóval fiatalabb
voltam, és a csinos lányokat még le tudtam venni a lábukról. Ha
New Yorkba akarsz menni, hogy segíts ezeknek a srácoknak, az
a te dolgod.
– Hát, igen.
– De – és G. William ekkor áthajolt az asztalon, és tömpe
ujjával egyenesen rá mutatott. – Ide hallgass, Jasper Francis.
Semmi jó nem fog kisülni ebből. Azt hiszed, valamit majd
megtalálsz New Yorkban.
– Valóban. Egy sorozatgyilkost.
– Nem. Ennél többet. Azt hiszed, hogy meg fogod találni a
lelkedet. Mióta csak ismerlek, az járt a fejedben, hogy egy nap
majd megroppansz, és úgy végzed, mint az apád. És kerested a
bizonyítékot, hogy nem így fog történni. Amit nem vettél észre,
az az, hogy a keresés maga a bizonyíték. Higgy nekem, amikor
azt mondom, hogy Billy Dent egy pillanatra sem kételkedett
abban, ki ő és mit csinál. A kétely a lelked, kölyök.
Nagy igazság volt a szavaiban, és Jazz szerette volna elhinni.
De túl sokat tudott. Túl sok sorozatgyilkosról tudott, akik
megrettentek saját tetteiktől, akik hirtelen felindulásból
cselekedtek, de később nem értették saját felindulásukat. És
persze olyanokról is, akik hirtelen felindulásból cselekedtek,
majd – legnagyobb örömükre – rájöttek, hogy szeretik csinálni,
hogy a vér, a kínzás és az ilyesmi elégedettséggel tölti el őket, és
a felismerés után úgy csillapították mohó vágyukat, ahogy csak
bírták.
– Csak egy gyilkost keresek New Yorkban. Emellett úgy
hallottam, jó náluk a bagel.
G. William egy pillanatig némán nézte, majd sóhajtott.
– Majd hozz nekem knish-t – mondta végül. – Már vagy tíz
éve nem ettem belőle rendeset.

Eljutni New Yorkba nem lett volna bonyolultabb, mint

bepakolni a bőröndöt és kimenni a reptérre, de Jazznek még
bőröndje sem volt. Ami a legjobban hasonlított ilyesmire a
házban, az nagyi molyirtótól bűzlő útitáskája volt, amit
valószínűleg a nászútján használt még valamikor 1887-ben.
Vagy akármikor is volt fiatal. Az nem játszott, hogy nagyi
lestrapált, bűzlő útitáskájával kísérje el az NYPD egyik
nyomozóját, úgyhogy azt tette, amit mindig, amikor segítségre
volt szüksége.
– Ez itt – mondta Howie, s közben úgy méregetett egy fénylő,
fekete gurulós bőröndöt, mintha lopott gyémántok lettek volna
benne egy mesebeli királyságból – a legfrissebb és legtutibb
utazási technológia. Garantáltan nem borul fel. Hálós zseb a
vizespalacknak. Elkülönített rész a laptopnak…
– Nincs laptopom.
 – …egyszerű kialakítású fogantyú húzáshoz és toláshoz –
Howie rendíthetetlenül folytatta: – Síkosított csapágyak, mert
úgy mindig könnyebben célt érsz. – Howie felhúzta a
szemöldökét. – Ha érted, mire gondolok.
Jazz elvette a bőröndöt Howie-tól, kicipzározta, és
belekukkantott.
– Sok hely van benne, és nem fog zavarni a reptéren. Ennyi
érdekel.
– Ki fog felügyelni a nagyidra, amíg nem leszel itt? –
kérdezte szárazon, miközben már tudta a választ.
– Hát, ha már szóba hoztad…
Jazz hosszan és erősen, majd még hosszabban és erősebben
gondolkodott azon, mit kezdjen nagyival a következő pár
napban. Még arra is gondolt, hogy magával viszi New Yorkba,
de a gondolattól is, hogy az út idejére össze legyen zárva vele,
kész lett volna kiugrani a repülőből ejtőernyő nélkül. Ráadásul
ott lebegett a szeme előtt, hogy nagyi egyedül marad a világ
legnagyobb, legőrültebb városában, amíg Jazz vadászra
vadászik az NYPD-nek. Volt rá egy csöppnyi esély, hogy a nagyi
és New York őrülete jól kiegészítik majd egymást, de Jazz nem
bízott ebben. Lelki szemei előtt látta, amint nagyi turistákra
támad, és szinte hallotta, ahogy rikácsol: „Mondd meg annak a
ribancnak, hogy ne bámuljon”, s közben a Szabadság-szoborra
mutat.
Nem, nagyinak Lobo’s Nodban kellene maradnia. És nem
számíthatott a nagyi felügyeletéhez a megszokott jelöltekre: egy
dolog, hogy Ericksont hagyja elücsörögni vele pár órát, de ha G.
William csapatából vigyázna rá valaki, akkor a seriff pillanatok
alatt a gyámügy listájának élére tenné Jazz esetét… és Jazzt
állami gondozásba, nagyit pedig öregek otthonába juttatná. Ezt
egyszer már megúszta, amikor Billy – senkiéhez sem
hasonlítható szülői védelemről téve tanúbizonyságot – szörnyen
megkínozta és lemészárolta Melissa Hoovert, és megnyugtatóan
kitörölte a Jazz körülményeiről felhalmozott aktákat.
Hónapokig tartana, amíg a gyámügy emberei bármi rá nézve
terhelőt rekonstruálni tudnának. Remélhetőleg eltartana addig,
amíg Jazz betölti a tizennyolcat, amikortól pedig már mindegy
is lenne.
 Korábban a rendőrök, akik jóindulatúak voltak Jazz-zel, de
munkaköri kötelességük volt jelenteni nagyi egyre lazább
kapcsolatát a Földdel, már voltak kint náluk bébiszitterkedni. És
Howie is mutatott hajlandóságot, de túl gyenge volt. Nagyi
súlyosan megsebezhetné, ha megint ámokfutásba kezdene.
Jazznek az az egy választása maradt, hogy Samanthát, a
nagynénjét hívja.
Furcsa érzés volt nagynéniként gondolni rá. Még életében
nem találkozott vele: Billy nővére rögtön a gimnázium
elvégzése után elköltözött Lobo’s Nodból, aztán vissza se nézett.
Mióta Billy ámokfutása az esti híradók fő műsorszáma lett,
minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a rivaldafényt és a
sajtót. Egyetlen kommentárja akkor hangzott el, amikor a sajtó
egy hosszú napon keresztül loholt utána. Ugyanolyan precízen
cserkészték be, ahogy Billy a vadászatai során az áldozatait. Egy
riporter a stábjával végül egy bevásárlóközpont
mélygarázsában kapta lencsevégre, ahol a nehezen nyíló ajtóval
küzdött, miközben még a válltáskájával, a bevásárlószatyrával,
egy ingatag kávéspohárral és egy vörös ruhát rejtő műanyag
ruhazsákkal próbált egyensúlyozni. Miközben a riporter
megpróbált belőle kicsikarni valamit, Samantha határozottan
ismételgette, hogy „Nem nyilatkozom”, mintha ez valami
védelmező mantra lenne a démonok ellen.
De az ajtó végül kinyílt, hátralökte, és a szép új ruha
kicsusszant a zsákból és a szutykos padlóra került, a kávé pedig
rajta landolt. Hogy bebizonyosodjon, hogy az Univerzum
kedveli a véletlen egybeeséseket – akár jók, akár rosszak –, ez
épp akkor történt, amikor a riporter azt kérdezte:
– Mit gondol, mi kellene, hogy történjen a testvérével?
Szegény Samanthának ekkor elege lett. Elege lett a
testvéréből. A riporterből. Abból a nyamvadt ruhából, mert az
egész napja ráment, mire megtalálta. Belerúgott az autó
ajtajába, majd kiabált:
– Nincs a világon elég forró pokol annak (sípszó)szfej
testvéremnek! Ha meg akarnák ölni, én megnyomnám azt a
(sípszó)rva kapcsolót!
A sípolás természetesen a csatorna munkatársainak
figyelmessége volt. Az egyébként jól érthetően „felnőttes
nyelvhasználatát” nyilván túlságosan sértőnek és megrázónak
találták azon nézők kifinomult érzékenységéhez, akik amúgy
rendszeresen azért kapcsoltak oda, hogy Billy jelentős, főként
fiatal nőkön elkövetett erőszaktevői, kínzói és gyilkosi
karrierjének részleteiről értesüljenek.
– Van némi segítségem – mondta Jazz Howie-nak –, de be
kéne, hogy ugorjál.
– És így a gyámhivatal nem középkoriaskodik veled –
mondta Howie távol-keletiesen misztikusnak szánt stílusban. –
Megoldhatnád ezt az egészet, vágod, egy kis papírmunkával…
Jazz morgott. Nem akart még egyszer nekifutni ennek a
beszélgetésnek. Howie újabban azzal kezdte rágni a fülét, hogy
töltsön ki néhány papírt, és nyilváníttassa magát önálló
életvitelre képes felnőttnek. Ez azt jelentené, hogy nem kellene
többé a gyámügy miatt aggódnia, és a nagymamája
gondozásában is nagyobb szabadságra tehetne szert.
– Nem. Egyszer már átrágtuk ezt a témát…
– Korábban nem figyeltél oda rendesen. Nem ugyanezt
rágtuk végig, tesó.
– Hülyén hangzik, amikor azt mondod, hogy „tesó”. És
amúgy is túl bonyolult. Egyedül a hátterem leellenőrzése és a
meghallgatások alapján is lecsapnának a házra. A nagyim
idősek otthonában végezné, én meg azt a pár hónapot, amíg
betöltöm a tizennyolcat, állami gondozásban tölteném,
miközben a rohadt papírmunka még mindig folyamatban
lenne. Nem, Howie. Felejtsd el. Egyszerűbb meghúznom
magam, amíg tizennyolc nem leszek.
– Hát, először is – és közben az ujjaival mutatta, hogy
hányadik pontnál tart –, amikor azt mondom, „tesó”, kajak úgy
hangzik, mintha Ice-T mondaná. Másodszor: mégis ez a legjobb
választásod. Nem tarthatod ezt fenn örökké – ezzel a házra
mutatott, amivel meg is ragadta Jazz életének egész
összetettségét.
– Nem is kell örökké fenntartanom. Csak ki kell még
húznom egy kicsit. És csak annyi kell, hogy varázsolj pár napig.
Nagyi szeret téged.
– Általában szeret engem – mondta Howie baljósan. – Néha
meg azt hiszi, hogy valami óriási csontváz vagyok, aki azért jött,
hogy megegye a lelkét.
 – Néha úgy is nézel ki, mint egy csontváz – emlékeztette
Jazz.
– Na ja, de a lélekevős része mégiscsak túlzás. Na de
rendben, még egyszer és utoljára leszek a Sancho Panzád.
– Szerintem ez nem egészen azt jelenti, amit…
– De természetesen a bébiszitterkedésem árát még meg kell
beszélnünk…
– Az isten szerelmére, Howie! Hány tetoválást akarsz még
rám varratni? Kezd elfogyni rajtam a hely.
– Au contraire, mein Freund. Ott van még például a lábad
vagy az alkarod.
– Mire elfogy rajtam a hely, úgy fogok kinézni, mint egy
komplett idióta. Ki tudnál találni legalább valami tök jót?
– A lángoló kosárlabda tök jó! – tiltakozott Howie.
– Nem, egyáltalán nem. Egy tízévesnek tök jó a lángoló
kosárlabda. És Rissz-Rossz Sam csak SpongyaBob
Kockanadrághoz képest jó. Úgyhogy kérlek, gondold át jól. Találj
ki valami király dolgot.
Howie összefonta hosszú karját beesett mellkasán.
– A szavaid fájnak, Jazz. Olyan fájdalmat okoznak, mintha
vattapamacsokkal dobálnál. De megfontolom a kérésedet, és ha
visszaértél New Yorkból, a legkirályabb ötletek
legkirályabbikával fogok előállni, hogy kipingáljuk a testedet.
– Alig várom – Jazz arra gondolt, hogy talán New Yorkban
kéne maradnia. – Figyu, nem marad rád minden. Samantha
nagynéném is itt lesz.
Howie tényleg lihegni kezdett. Pont úgy, ahogy a szereplők
azokban a viktoriánus korban játszódó filmekben mellkasra tett
kézzel, meg minden. Hogy a hatás teljes legyen, már csak azt
kellett volna mondania, hogy „Ó, lelkem!”.
– Samantha? A legendásan nem őrült Dent, akiről mítoszok
és mesék szólnak? Az egyetlen tinilány, aki látta Billy Dent
fütykösét, és még él, hogy továbbadja a történetet? Az a
Samantha?
Jazz sóhajtott. Sohasem találkozott még Samanthával. Soha
nem beszélgetett vele. Nagyi jegyzetfüzetében találta meg a
számát. Igazából tíz áthúzott és átírt telefonszámot talált. Az
egyetlen, ami olvasható volt, viszonylag újnak tűnt, és a
körzetszám indianai volt; a riporter itt vizslatott utána. Jazz
arra fogadott, hogy nagyinak sikerült megszereznie a helyes
számot, és felhívta.
– Halló? – mondta egy bizonytalan női hang.
– Samantha Denisszel beszélek?
Nem házasodott meg, de évekkel ezelőtt hivatalosan nevet
változtatott.
– Igen – mondta csipetnyi gyanúval a hangjában. – Ki
beszél? Hogyan szerezte meg ezt a telefonszámot?
Jazz számára a valóság cseppfolyós pillanata volt ez. Mintha
a világ olyan helyeken kezdett volna olvadni, ahol egyébként
szilárd szokott lenni. Az egyetlen vér szerinti rokonához beszélt,
aki nem volt teljesen őrült. Fogalma sem volt, hogyan
viselkedjen. Hogyan beszélnek az emberek a rokonaikhoz, ha
ezek a rokonok nem szociopaták vagy teljes mértékben
szenilisek?
– A nevem… – Megállt. Ez túl hivatalosnak tűnt. – Jazz
vagyok – mondta. – Úgy értem, Jasper, az unokaöcséd.
A vonal másik végéről érkező csönd belefúródott az agyába,
és szinte kivájta a fejéből.
– Jasper – mondta végül, de a hangja olyan természetesen
semleges maradt, hogy még Jazz gyakorlott fülének is titok
maradt, hogy mit gondolt vagy érzett.
– Kicsit győzködni kellett – mondta Jazz Howie-nak –, de
holnap reggel érkezik, és marad, amíg az iskola el nem
kezdődik. Csak arra kérlek, hogy délutánonként és esténként
gyere át és segíts neki. Ebben a két időszakban a legrosszabb
nagyi állapota. Reggelenként általában rendben van.
– Szóval ki kell segítenem a rossz órákban. Remek.
Hagynom kellett volna az Impresszionistának, hogy kinyírjon –
zsörtölődött Howie.
– Nem akart megölni.
– Csak azért, mert nem tudja, milyen vagy igaziból.

Pár órával később nagyit már biztonságosan ágyba dugták,

Howie pedig odébb húzódott a kanapéra, és mivel engedélyt
kapott rá, a felügyelettel töltött időt fizetős csatornák nézésével
igyekezett elütni. Jazz legörgette a kölcsönkapott bőröndjét a
felhajtón egészen Hughes bérelt kocsijáig. Hívta Connie-t, hogy
elköszönjön tőle, de a lány nem vette fel. Talán mérges volt,
amiért Jazz nélküle utazik New Yorkba, de hát most nem
aggódhatott emiatt.
– Essünk neki – mondta, és beszállt.
A reptérig tartó úton nem igazán beszélgettek. Jazz azt hitte,
hogy a nagydumás New York-i nyomozó rögtön a Hat-Doggal
kapcsolatos információkkal kezd majd, de úgy tűnt, Hughes
elégedett volt attól, hogy a számára ismeretlen kis utcácskákra
koncentrálhat. Amikor kifordultak az autópályára, Jazz nem
tudta megállni, hogy ne nézzen vissza. Alig tudta kivenni a
Harrison-birtok határát, ahol megtalálták Fiona Goodling
holttestét, és ahol kezdetét vette vadászata az Impresszionista
után.
– Nem kell hanyatt esni a várostól – mondta hirtelen
Hughes.
– Mi?
– Már most úgy nézel ki, mintha honvágyad lenne. Csak
annyit mondok, hogy készülj fel. A város sok lehet elsőre.
Honvágy? Jazz felhorkant.
– New Yorkot már láttam a tévében. Szerintem nem okoz
majd gondot. Nem lehet rosszabb, mint Billy mellett felnőni.
– Ó – vont vállat Hughes. – Azért elég nagy város.
– És?
– Összezavarhat.
– Nem érdekel. Ott leszel velem.
– Lesz egy rakás ember, aki nem úgy néz ki, mint te.
Jazz felhorkant.
– Csak azért, mert a nagymamám… – de itt megállt, és
újrakezdte. – Nem vagyok olyan, mint ő. Nem vagyok rasszista.
Haver, fekete a csajom.
– Komolyan? Jó neked. Az enyém is.
Jazz felemelt kézzel folytatta:
– Remek. Vesztettem. Te nyertél. Tök mindegy.
Hughes vigyorgott, Jazz pedig hirtelen ráébredt, hogy mi
folyt itt valójában. A detektív a gyengeségeit keresve
piszkálgatta. Meg akarta keresni Jazz gyenge pontjait. És Jazz
egyet elárult. A zsaruk és a bűnözők, suttogta Billy, mindig
egymás eszközeit használják.
Hát jó. Megvolt a lecke. Hughes szeret mások fejében
turkálni. Jazz ebben nem volt épp tehetségtelen, és rendesen
helytállt, amikor a Wammaketben nem engedte, hogy Billy
belelásson a gondolataiba. Nehéz volt Jazzt kétszer átejteni
ugyanazzal a trükkel. Könnyen alkalmazkodott. Egy szociopata
legjobb trükkje az alkalmazkodás, és Jazz nem tudott nem
baromi jó lenni ebben.
– Kölyök – mondta Hughes most már barátságos hangon –,
nem kéne mindent olyan komolyan venned, különben elvisz a
magas vérnyomás, mielőtt a virgonc hímivarsejtjeid esélyt
kaphatnának.
Á, magas vérnyomás. Micsoda halál. Valahogy egy
szívroham vagy stroke sokkal békésebbnek vagy idillibbnek
tűnt ahhoz képest, amire Billy Jazz tudomása szerint képes volt.
Jazz mégsem félt az apjától. Vagy még pontosabban: nem
személyében félt az apjától. Billy meg volt győződve, hogy Jazz
egy nap majd továbbviszi a családi vállalkozást, és olyan
sorozatgyilkos lesz, akire a többi sorozatgyilkos felnéz. Tudta,
hogy ezt soha nem tenné kockára azzal, hogy árt az egyetlen
fiának. Billy túl sokat adott át magából – az egóját, az őrületét, a
zsenijét – Jazznek ahhoz, hogy megkockáztassa, hogy megöli.
– Apám soha nem bántana. Legalábbis fizikai értelemben
nem.
– Tehát nem vert, amikor kicsi voltál? – kérdezte Hughes
olyan ügyesen megjátszott lazasággal, hogy még Jazz is azt
gondolta egy pillanatra, hogy ez csak érdeklődő csevegés.
De nem az volt. Tehetséges detektívvel, képzett kihallgatóval
beszélgetett, aki információk után kutakodott. Jazzt lenyűgözte
– nehéz volt palira venni őt, de Hughesnak majdnem sikerült.
– Nem. Egyetlenegyszer sem.
Ártalmatlan és elégséges információ volt, ennyit el lehetett
mondani neki. És igaz is volt. Billy sohasem emelt rá kezet
gyerekkorában.
– És szerinted hol van mostanában az apád?
Na most. Jazz a legjobb nem-beszélek-az-apámról nézésével
nézett. És Hughest ez láthatóan meg is zavarta.
 – Bocs. – Hamar visszazökkent; az NYPD-nél kemény
kiképzést kaphattak. Újból az útra koncentrált. – Csak
beszélgetni akartam.
– Úgy beszélgetsz, mint egy inkvizítor.
Hughes nevetett.
– Szakmai ártalom. De lehetne rosszabb – egyszer randiztam
egy csajjal, aki a Diabétesz Szövetség tagja volt. Azt se
kérdezhette meg tőlem, mit akarok vacsorára, anélkül hogy ne
éreztem volna keresztkérdésnek. Nagyon szúrósan tudsz nézni.
De gondolom, erre fel kell készülnöm.
Jazz megvonta a vállát, és kinézett az ablakon.
– Figyelj, nem akarok belőled információkat kiszedni, vagy
ilyesmi. Nem akarom megkeresni apádat. De gyilkossági
nyomozó vagyok. Olyan, mintha Cristiano Ronaldo személyi
edzője ülne a kocsimban; hogyan ne tennék fel kérdéseket? És
tudom, hogy az FBI emberei már súgtak neked róla. Csak
kiváncsi vagyok. Nem akarok ebből ügyet vagy ilyesmi.
Jazz felsóhajtott.
– Elmondom, amit nekik is elmondtam. Nem ott van, ahol
számítani lehetne rá. Nod közelében sincs, nem vigyáz rám
vagy nagyira. Nincs egyik régi vadászhelyén sem. Oda mehetett,
ahol láthatatlanná tud válni. Egy városba.
– New York?
Jazz vállat vont.
– Lehet. Ha a gyilkosságok nem a szökése előtt kezdődtek
volna, azt mondanám, hogy talán ő a Hat-Dog.
– Garantálhatom, hogy nem erről van szó. Több helyszínről
van egyező DNS-ünk, ami nem Billyé. Az íténk tehát nem Billy.
Jazz újból felhorkant. „Íté”. Tudta, hogy az „ismeretlen
tettes” rövidítése volt, amit a rendőrök használtak a célpontjuk
leírására.
– Ti és a zsargonotok. Ettől azt hiszitek, tudtok valamit. Ettől
azt hiszitek, mérlegre tehetitek, osztályozhatjátok és
meghatározhatjátok az egész láthatatlan világot.
Arra számított, hogy ezzel összezavarja Hughest, de a
rendőr még csak az ujjait sem mozdította meg a kormányon.
– Én is olvastam a Salemi boszorkányokat, kishaver. Ez nem
boszorkányüldözés. Ez igazi.
 Erre az út hátralevő részére mindketten elhallgattak. A
reptéren Jazz közelről nézte végig, ahogy Hughes tárgyal a
biztonságiakkal, és így felvihette a gépre a szolgálati fegyverét.
Jazz még sohasem repült. Hallott róla, hogy a reptéri biztonsági
intézkedések szigorúbbak, mint korábban voltak, de ha ez igaz,
akkor elképzelhetőnek tartotta, hogy régen akár kézben is fel
lehetett vinni automata fegyvereket a gépekre. Állt, figyelt és
döntött.
Amikor a holmijai már a röntgenes átvizsgáló szalagján
voltak, Jazz megvárta, hogy a biztonsági őr áttessékelje a
szkenneren. Jazz nem mozdult.
– Nem megyek át ezen az izén – mondta. – A barátnőm azt
mondta, hogy ezek az egésztestes szkennerek soha nem lettek
orvosilag teljesen letesztelve.
Az őr láthatóan kiakadt, majd ezt mondta:
– Biztosíthatlak, hogy teljesen biztonságosak.
– Jó. Orvos vagy, és garantálod, hogy ha hagyom, hogy
végigszkennelje a golyóimat, nem leszek tőle steril? Vagy nem
születik majd a gyerekem hat ujjal?
– Szóval megtagadod az átvizsgálást?
– Igen.
– Egy férfi megtagadta az átvizsgálást – hívta a biztonsági őr
a felettesét.
Jazz félreállt. Hughes már keresztülment a biztonsági
ellenőrzésen, összeszedte a cuccaikat, várt, és felhúzta a
szemöldökét. Jazz nem reagált. Csak ácsorgott, amíg a második,
gumikesztyűs őr meg nem érkezett.
– Megtagadod az átvizsgálást? – kérdezte.
– Igen – mondta Jazz orrhangon, eldugult orral. Részben
színlelt, másrészt mielőtt sorba állt volna, felszippantott egy kis
sampont. – Megtagadom.
Majd köhögni kezdett. Nagyon meggyőző volt az a slejmes
hang, amit kiadott, és ettől a biztonsági őr össze is rezzent, majd
kicsit el is fordult.
Részletesen elmondta neki, hogy mit fog csinálni és hol fog
hozzáérni. Amikor megkérdezte, hogy van-e valami a zsebében,
Jazz ezt mondta:
– Csak a zsepim – majd szép lassan elővette, és jó hangosan
belefújta az orrát.
É
 Épp csak addig hagyta nyitva, amíg az őr megláthatta az
undorító, sárgás sampon-flekket, majd összehajtotta.
– Ööö… Csak tartsd magadnál… – mondta az őr, és nekilátott
a leggyorsabb, legfelületesebb motozásának a motozások
történetében. Jazz legalább három pontot tudott volna a testén,
ahová elrejthetett volna valami csempésznivalót.
Amikor Hugheshoz ért, a rendőr nevetve ingatta a fejét.
– Te vagy a biztonsági őrök legrosszabb rémálma – mondta,
miközben keresztülmentek a kapun.
– Közbeléphettél volna.
– Ja, de tudom, hogy ártalmatlan vagy.
Jazz megvonta a vállát.
– Emlékszel, mondtad korábban, hogy neked is fekete a
barátnőd? Hazudtál. Nincs fekete barátnőd. És soha nem
randiztál Diabétesz Szövetséges csajjal sem. Csak nem akarod,
hogy beleláthassak a gondolataidba, mert tudod, honnan jövök.
Épp eleget tudsz ahhoz, hogy tudd, minden vagyok, csak
ártalmatlan nem. Úgyhogy viccelődsz meg bedobsz ilyen
személyesnek tűnő dolgokat, hogy eltereld a figyelmemet – Jazz
elővette azt a vigyorát, amit akkor szokott, amikor meg akarja
nyugtatni az embereket. – Elég jó vagy ebben. De én jobb
vagyok.
Hughesnak leesett az álla.
Jazz előbb még kitartotta egy kicsit a vigyorát, majd így
szólt:
– Felszállás előtt beugrom a mosdóba – és otthagyta Hughest
a gondolataival.
Később, a repülő szűkös belső terében önmaga legnagyobb
meglepetésére szinte azonnal elaludt. Még akkor sem ébredt fel,
amikor a repülő felszállt.
Álmodott.

Érj hozzám
mondja a hang
még egyszer
Az ujjai
Ó
 Ó, a hús
Olyan meleg
Olyan finom
Így érints meg
Bőre a nő bőrén.
A nően.
Ismeri a testét.
így
olyan meleg
így
semmi gond
ez így nincs rendben
ez így jó
nem, ez rossz
épp a rossz teszi jóvá
és a jó teszi rosszá
és

Jazz arra ébredt, hogy leszáll a gép. Erőtlenül vette le a feje fölül
a táskáját. Egy órát kellett várakozniuk a csatlakozásig. Hughes
megpróbált beszélgetésbe elegyedni, de Jazz nem volt vevő rá.
Nem volt jó passzban, még légibetegségtől és különösen
álombetegségtől szenvedett.
Kiről álmodott? Mit csinált? Miért tér vissza ez az álom?
Igazából a régi jobban tetszett neki, amiben feldarabolt, vagy
talán meg is ölt valakit. Az legalább ismerős volt. Már
hozzászokott a gyomorforgató részleteihez. Az új álom mindig
padlóra küldte, amikor megpróbált talpra állni.
Mit jelenthetett? Mi ólálkodott emlékei hideg, sötét
bugyraiban? Milyen titkokat rejtett a múltja? Jazz úgy érezte,
hogy az élete aknamező, amelynek elhagyta a térképét. Egy
rossz lépés, és elveszíti az egyik lábát.
Vagy az eszét.
Amikor Jazz felébredt a darabolós álmából, zavarodottnak
érezte magát. Bűnösnek. Kissé betegnek. Amikor a szeretkezős
álmából ébredt, volt némi bűntudata, persze. Másfelől azonban
csak… feszült volt. És utálta magát emiatt. Biztosan más, vele
egykorú srácoknak is voltak ilyen álmaik, de nekik ez nem
okozott gondot. Nem úgy Jazznek.
Mert… Mindig így kezdődik, gondolta. Álmok. Fantáziák.
Először ártalmatlannak tűnnek. De aztán már nem lesz elég az
álom és a fantázia. Azon kapod magad, hogy te vagy Jeffrey
Dahmer, lyukat fúrsz a holttestek fejébe, hogy megpróbálj
belőlük szexzombit gyártani. Az egészben nem az az őrület,
hogy fejekbe fúrsz, hogy legyen egy szexzombid. Az őrület az,
amikortól ez szükségesnek és teljesen normálisnak tűnik.
– Hihetetlenül csöndes vagy – mondta Hughes, és megint
beszélgetni próbált, miután már órák óta meg sem szólaltak.
Jazz tisztelte, amiért össze tudta szedni magát, miután
lezúzta, de most fontosabb dolgokon járt az esze. Amikor nem
válaszolt, Hughes feladta és békén hagyta.
Felszálltak a második repülőre, és Jazz ezúttal ébren
maradt. Kifelé bámult az ablakon, s közben érezte a hirtelen
nehézkedést és dőlést, amint felhúzták a gép orrát, majd
elrugaszkodott a földtől. Egy kicsit megszédült, olyan érzés volt,
mintha megint az álmából ébredt volna. Becsukta a szemét,
megmarkolta a karfát, és azt mondta magában, hamarosan túl
lesz rajta.
Nem igazán zavarta a leszállás. Elsőre szinte gyengédnek
tűnt, de aztán a légnyomásváltozástól szúró fájdalmat érzett a
fülében, és a gép földet ért, a kabin felmordult a hirtelen
sebességváltozástól. Tényleg szinte erőszaknak érződött.
Kínnak.
Összeszedték a csomagjaikat, majd fölmentek a John F.
Kennedy reptér termináljába. Amint átjutottak a biztonsági
ellenőrzésen, Jazz lefagyott, és nem hitt a szemének.
– Mi az? – kérdezte Hughes. – Mi a baj?
Connie vigyorogva vetette oda nekik:
– Mi tartott ilyen sokáig, srácok?
 HARMADIK RÉSZ

5 JÁTÉKOS, 3 TÉRFÉL
 9. FEJEZET

A gyilkos csöndesen üldögélt a lakásában. A falak vékonyak

voltak. Két különböző tévéadást hallott a szomszédból: az egyik
a hangokból ítélve egy zenés vetélkedő volt, a másik valamiféle
film vagy rajzfilm is lehetett: magas hangon süvített valami, de
se lézerágyú, se valami gyorsan mozgó dolognak a süvítése nem
volt.
Mindegyik gyerekfilm.
A gyilkos beleremegett.
Négy mobiltelefon volt előtte az asztalon. Olcsók.
Eldobhatók. Nem tudta, melyik fog megcsörrenni, ezért
mindegyiket bekapcsolva tartotta. Valahonnan az északi
államrészből szállították őket több másikkal együtt egy
dobozban, és úgy szólt az utasítás, hogy tartsa őket mindig
feltöltve és bekapcsolva. „Észak” a gyilkos számára akár a Hold
is lehetett volna.
New Yorkban volt otthon.
New York biztonságos volt.
New York volt a vadászterülete.
Az egyik telefon megcsörrent. Balról a harmadik. Várt még
két csörgést, aztán felvette.
– Halló? – a gyilkos kíváncsian várta, hogy most melyik hang
fog beleszólni.
– Tizenegy – érkezett a válasz.
Megint az új hang. Egy ideje már az új hang szólt bele.
Nem érdekelte, mi történt a régivel.
– Tizenegy – ismételte meg a hang nyugodtan. – Hat és öt.
Tizenegy.
A gyilkos az asztal telefonokon túli részére pillantott. Ajka
hang nélkül mozgott… Nyolc… kilenc… tíz… és…
– Tizenegy – ismételte meg a telefonba. – Tizenegy… Ahogy a
varjú repül – tette hozzá hirtelen ihlettől vezérleve.
 A hang a vonal másik végén már letette, és csöndet hagyott
maga után a gyilkos fülében.
A gyilkos kivette az akkumulátort a telefonból, majd a
padlón darabokra zúzta a készüléket egy kalapáccsal.
– Tizenegy – ismételte meg.
Akkor így lesz.
 10. FEJEZET

Billy az egyik kezében egy mobilt tartott, a másikban egy pár

dobókockát. Kabátzsebébe tette a kockákat és a telefon
akkumulátorát.
Körülnézett. Január elején éjjel háromkor senki sem
gondolta, hogy kiruccanása kellemes helyszíne lehetne a Union
Square Park Manhattan alsó részén. Mégis ott volt néhány
drogos, rángatózva táncoltak az árnyak között, és várták, hogy
végre beüssön a cucc.
Billyt nem érdekelték a drogosok. Körülnézett, hogy kívül
van-e az utcai lámpa fénykörén, majd eldobta a telefont, és
rátaposott. Lehajolt a darabokért, és féltucatnyi különböző
szemeteszsákba dobta ki őket, miközben az NQR metrólejáró
felé tartott.
Tizenegy, gondolta. Tizenegy, ahogy a varjú repül…
 11. FEJEZET

Howie arra számított, hogy majd páncélt kell viselnie Jazz

nagymamájának társaságában. Látta, hogyan pofozza vagy
ütlegeli Jazzt, vagy hajigál felé mindent a plüssmacitól a
serpenyőig. Ahhoz képest, hogy úgy nézett, ki, mint aki fél
lábbal már a sírban van, elég erős nő volt. Talán valamiféle
haláladrenalin tette. Akárhogy is, de Howie nem tervezte, hogy
hagyja neki, hogy a vérzékeny testét boxzsáknak használja.
Mivel január volt, hosszú ujjú flaneling volt rajta. Kellően
vastag ahhoz, hogy megvédje. A biztonság kedvéért csuklóvédőt
is húzott. Eredetileg olyanoknak volt, akik sokat gépelnek, de
mivel fémmerevítő is volt benne, ezért jól jöhet, ha hirtelen
védeni kéne az arcát. Kesztyűt is viselt, és megígérte magának,
hogy még bent is a kezén hagyja. És persze az erős anyagú
farmernadrág; szinte páncélnak érződött. Howie úgy számolt,
hogy ebben a mindent kibíró farmerban akár a keresztes
hadjáratokban is részt vehetett volna. Addig kutakodott a
házban, amíg meg nem találta apja vadászsapkáját a
fülvédőjével együtt. Ez az! Iszonyatosan bénán fog benne
kinézni, de nem érdekelte – meg fogja védeni a koponyáját.
– Hihetetlen, hogy mennyi hülyeséget bevállalok ezért a
srácért… – morgott magában, miközben leparkolt a Dent-ház
elé.
Telefonon beszélt pár szót Jazz nagynénjével, Samathával,
mielőtt átjött. A repülőútról, az autókölcsönzésről és a Nodig
tartó vezetésről alig ejtett szót, csak Howie végeérhetetlen, de
segítőkész karattyolását lehetett hallani. A szótlanság családi
vonás. Billyt leszámítva. Howie emlékezett rá, hogy amikor
gyerekek voltak, gyakran átment hozzájuk. Billy folyton beszélt.
Howie anyukája szerint „járt a szája, mint a kacsa feneke”. De
talán még az sem lett volna túlzás, ha egy twerkelő kacsa
fenekéhez hasonlítja. Te csak szóba hoztál valamit, Billy Dent
már rá is kezdett. Soha nem fogta be.
 Howie fölment a bejárat előtti néhány lépcsőfokon,
óvatosságból kopogott, majd bement a Jazztől kapott kulccsal, és
előre felkészült Dent nagyi őrületére.
Viszont amikor belépett, látta, hogy Dent nagyi és Samantha
törökülésben ülnek a földön a szalonban, és tapsolósat
játszanak.
– Süti-süti-pogácsát – mondta nagyi Samanthával együtt –,
mamának, papának, Sammy J-nek, A-nak.
Jazz nagymamája szinte huhogott a gyönyörűségtől.
– Josephine – magyarázta Samantha Howie-nak.
– És az A? – kérdezte.
Sam vállat vont.
– Szereti a rímeket.
Végül Howie is csatlakozott hozzájuk a padlón, és szinte az
örökkévalóságig játszották a tapsolós játékot. Az egésznek csak
az vetett véget, amikor nagyi azt motyogta, hogy „Alukálás”,
majd felmászott a kanapéra, és álomba szenderült.
– Még soha nem láttam ilyennek – mondta Howie
Samanthanak pár pillanattal később a konyhában, miközben
Jazz nagynénje mosogatott. – Néha úgy viselkedik, mint egy
gyerek, de a végén általában mindig dührohamot kap.
– Nem igazán tudtam, mire számítsak – vallotta be
Samantha. – Tudtam, hogy romlott az állapota. Már jó ideje nem
tartottuk a kapcsolatot akkor, amikor megtörtént… tudod…
szóval nem írtam neki, nem hívtam. De tudtam, hogy az idő
múlásával nem fog javulni.
– Mindig ilyen volt?
Samantha vállat vont.
– Mindig bolond volt. De tudod… az egész család bolond,
úgyhogy nem lógott ki. Úgy értem, Billy mindig is olyan billys
volt. És a hetvenes években lehettél bolond öregasszony, akiből
ömlik a lökött, rasszista duma, és az emberek legfeljebb
ingatták a fejüket, és udvariasan úgy tettek, mintha nem
hallották volna. Nem voltak tévképzetei, mint most. De bolond?
Mindig is az volt – Samantha közben szomorúan mosolygott. –
Szerinted hogy lett Billy végül olyan, amilyen?
Howie viszonozta a mosolyt. Tudta, hogy Samantha a
negyvenes évei végén jár, de jól nézett ki. Elsőrangú MILF-
alapanyagnak tűnt, és el kellett ismernie, hogy tetszett neki a
látvány. Kiskorától megbélyegezték a vérzékenysége miatt, és
nem sok lány törődött vele Lobo’s Nodban, és még kevesebb
vágyott arra, hogy egy ágyban legyen vele meztelenül és
csatakosan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. De talán
megpróbálkozhatna valakivel, akinek nincsenek meg azok a
berögződései, mint azoknak, akik már évek óta ismerték.
– Csodával határos, hogy végül normális lettél – mondta
Howie olyan lágyan, ahogy csak tudta, s közben a tőle telhető
legfesztelenebb pózban dőlt a konyhapultnak.
Számítása szerint elég okosnak tűnhetett ebben a
farmerban és a vastag melegítőben. És kesztyűben. És
sapkában. Nem úgy, mintha egy katalógusból lépett volna elő,
hanem látszott, hogy előre gondolkodott. Felkészült. És a nők
csípik a felkészült pasikat.
De felkészültsége nem igazán hatott Samanthára, aki inkább
a mosatlannal volt elfoglalva.
– Normális? – Samantha röviden és élesen nevetett. –
Normális. Esélytelen. Olyan gyorsan léptem le ebből a házból és
ebből a városból, ahogy csak tudtam, de nem számított. Akkorra
már nem tudtam, hogyan kell normális emberek között
viselkedni. Az egész életemet azzal töltöttem, hogy ezt
kiderítsem. És amikor Billyt végre elkapták, úgy éreztem, hogy
újból kell kezdenem az egészet.
Howie ekkor meglátta a lehetőséget. Levette a kesztyűjét, és
finom mozdulattal elvett egy tiszta, de még nedves tányért
Samanthától, s ujjait közben egy pillanatra a nő ujjain felejtette.
Rendkívül finom mozdulat volt, korábban egy csomó filmben
látott ilyet.
– Mi a francot csinálsz? – kérdezte Samantha.
– Elveszem a tányért.
– Miért?
Ujjai még mindig a nőhöz értek. Rájött, hogy nincs is nála
konyharuha, amivel eltörölhetné a tányért.
– Hát ööö…
– Howie, annyi idős vagy, mint az unokaöcsém.
– Igazából hat héttel idősebb vagyok.
A nő csak ingatta a fejét.
– Ez nem fog megtörténni.
– Most ezt mondod.
 – Most megmondom.
– Mindketten magányosak vagyunk – mondta Howie
csábítóan –, olyan világ tart fogva minket, amit Billy Dent
alkotott.
Samantha szinte huhogva nevetett. Howie sejtette, hogy ez
nem jó előjel.
 12. FEJEZET

Jazzt is meglepte, hogy utálja New Yorkot.

Nem, ez így nem egészen pontos. Nem volt meglepő, hogy
valaki, aki egy olyan kisvárosból jön, mint Lobo’s Nod, utálja
New Yorkot. Az lepte meg igazán, hogy mennyire utálja. Nem a
kisvárosi srác szégyellősége vagy egy vidéki tragikus ostobasága
miatt nem tetszett neki New York: az az egész valami
ellenkezett benne, amiről azt remélte, hogy a lelke.
Az utcák: zsúfolásig telve autókkal és buszokkal; ebben a
forgalomban majdnem két órába telt, mire eljutottak egy Red
Hook nevű helyre, ami úgy nézett ki, mint bármelyik „rossz
környék” bármelyik akciófilmben, amit Jazz valaha is látott.
Az épületek: vagy annyira lepukkantak voltak, hogy már
rogyadoztak, vagy annyira mesterkélten kifinomultak, hogy az
volt az érzése, megépítésüknek csak annyi volt a célja, hogy
megmutassák, képesek megépíteni.
A szag: Jazz úgy tippelt, hogy a New York-iak is utálhatják a
szemét- és húgyszagot, de nem csak erről volt szó. A város még
a finom illatokat is elrontotta. Amikor a taxiból kiszállva a hotel
felé gyalogoltak, Jazz a legínycsiklandóbb sülőkenyér-illatot
érezte, de az illat olyan gyorsan illant el, amilyen gyorsan
érkezett, és nem tudta újból elcsípni. Még soha nem tűnt föl
neki, hogy Lobo’s Nod mennyire szagtalan. Az alkalmi
kipufogófüsttől eltekintve a város teljesen semleges szagú volt.
A zaj: szüntelen.
De a legrosszabb a városban, a dolog, ami tényleg letaglózta,
és amire Hughes figyelmeztette, amire fel kellett volna
készülnie, de – el kellett ismernie – képtelen volt…
Az emberek.
Nézd meg jól mindet, jazz, suttogott Billy a fejében.
Annyira… sok… ember.
Nézd meg jól mindet. Elkaphatnál egyet. Simán. Vagy többet
is. Amennyit csak akarsz, de tényleg! Annyi van belőlük, hogy ha
egy eltűnne, senkinek sem hiányozna. Több százan tűnnek el
évente ebben az országban: férfiak, nők, gyerekek. Rengetegen. A
legtöbbjüket senki sem ismeri. Senkit nem is érdekelnek. Olyan,
mintha letépnél egy fűszálat a parkban. Eggyel több vagy
kevesebb, senkit nem érdekel.
– Jól vagy? – kérdezte váratlanul Hughes, mire Jazz úgy
fordult oda, mint egy gyerek, akit rajtakaptak, hogy pornót néz.
– Megvagyok – mondta Jazz halkan és nem túl meggyőzően.
– Kicsit sok neki a város – lépett közbe Connie. – De jól lesz.
Connie. Járt már itt korábban néhány rövidebb út
alkalmával, és úgy tűnt, beleszeretett New Yorkba. Sikerült
jegyet szereznie egy korábbi, közvetlen járatra, így megelőzte
Hughest és Jazzt, és előbb ért a JFK-re. Fontos lecke Jazz
számára: Connie nem marad a fenekén csak azért, mert azt
mondja neki.
Ezt meg lehet változtatni, Jasper. El lehet érni, hogy
hallgasson rád. És a legjobb az egészben, hogy már tudod,
hogyan. Nagyon is jól tudod…
– Megvagyok – ismételte meg Jazz, és picit megszorította
Connie kezét, miközben Hughes bekísérte őket a hotelbe.

A filmek és a tévéműsorok kétféle nagyvárosi hotelre

készítették fel Jazzt. Voltak a hivalkodó, aranyfényben úszó
helyek a tehetősek számára, valamint bűzlő, lepukkant
patkánylyukak a csavargóknak, a drogosoknak és a prostiknak.
Ezért egy kicsit csalódott volt, amikor kiderült, hogy szállása
ezek közül egyiknek sem felel meg. Az NYPD választása egy
átlagos szobára esett egy egyszerű szállodában, ami a Lobo’s
Nod mellett futó autópálya mellett sem lenne feltűnő.
– Minden oké?
– Ja.
– Iszonyatosan szorítod a kezemet.
– Bocs. – Jazz ekkor elengedte Connie kezét. – Próbálok
valami szórakozást találni ebben a helyzetben.
Connie körbenézett.
 – Ja, nincs annyira New York-fílingje, ugye?
Ez viszont lehet, hogy inkább jó volt.
Hughes odalépett hozzájuk, és meglóbált két belépőkártyát.
Tétován megállt egy pillanatra, majd végigmérte őket.
– Hány évesek is vagytok?
– Tizenhét – válaszolta Connie.
A nyomozó csettintett a nyelvével, majd vállvonogatva
hozzátette:
– Csak egy szobátok van. Majd védekezzetek.
Miután átadta nekik a kártyákat, magukra hagyta őket, hogy
megkereshessék a szobájukat, és lepakolhassanak. Más
elfoglaltságai után nézett, de megígérte nekik, hogy ebédre
visszajön, és akkor nekiállhatnak dolgozni az ügyön.
Jazz leesett állal nézett Connie-ra, miután Hughes elvonult.
Hosszú idő óta először rázta meg valami igazán, amiben nem
volt semmi véres.
– Ez hihetetlen. Egyszerűen hagyná, hogy ugyanabban a…
– Gyakorlatilag már felnőttek vagyunk – mondta Connie
hamiskás udvariassággal. – Mit hittél, mit fog csinálni? Felhívja
a szüleinket? Ez New York! Ez egy másik világ – meglengette a
kártyáját, majd a lifthez vezette Jazzt.
Két ágy volt a szobában. Jazz nem tudta, hogy ez jó vagy
rossz. Csak gyerekkorában, a Billyvel tett alkalmi utazások
során járt hotelekben. Billy, ha tehette, nem repült. Túl sok a
biztonsági procedúra. Túl sokan ellenőrzik a
személyazonosságodat. A rohadt sok zaj, Jasper. Úgyhogy
akárhány helyre is mentek autóval, Billy mindig valamilyen
leckét adhatott a fiának. A közvetlen tapasztalat, ahogy Billy
nevezte, Jazzből többször is asszisztenst, sőt inkább tettestársat
faragott.
Azok a hotelek általában eldugott, út menti szállók voltak
dohszagú ágyneművel; a zuhany már azelőtt mocskos volt, hogy
Billy lemosta volna a legújabb áldozatától származó szennyet és
vért. Ez a hely viszont ugyan unalmas volt, de kellemes. Az ágy
fölött nagy, bekeretezett kép a Szabadság-szoborról.
– Miért akarnád a Szabadság-szobor képét nézegetni, ha
egyszer New Yorkban vagy? – kérdezte Connie. – Megnézheted
az igazit is.
 Jazz vállvonogatással válaszolt, és benézett a fürdőszobába.
Már-már arra számított, hogy meglátja az apját, ahogy vizesen,
vigyorogva kilép a zuhany alól.
– Egytől tízes skálán mennyire vagy rám kiakadva? –
kérdezte Connie.
– Nincs időm kiakadni rád – vetette oda Jazz sokkal
szenvtelenebbül, mint ahogy szerette volna. – Segítenem kell az
NYPD-nek, aztán le kell lépnem ebből a városból.
– Nyugi, nagyfiú. A taxiból láttál valamennyit Brooklynból,
és legalább két háztömböt séta közben. Adj neki esélyt, mielőtt
megutálod!
– Nem erről van szó – lökte odébb a lány vigasztaló kezét, s
közben ügyelnie kellett, hogy finoman tegye. – Nem jó nekem
itt. Vadászterület. Ez… áldozatjelöltek élőhelye.
– Nem vagy gyilkos – mondta a lány, majd két kezébe zárva
Jazz egyik kezét, a mellkasához emelete azt. – Figyelj! Nem vagy
gyilkos. Tökmindegy, hogy mi ez a hely.
A fiú a Szabadság-szobrot nézte. A két ágy közti
éjjeliszekrényen álló lámpára nézett. Bárhová, csak ne kelljen
Connie-ra néznie.
– Emlékszel, amikor arról beszéltem, az a baj az
emberekkel, hogy amikor túl sok van belőlük, többé már nem
különlegesek? – A lány bólintott. – Hát, nézz körül, és add össze
a dolgokat.
Jasper, fiacskám, százakat mészárolhatsz le anélkül, hogy
elkapnának. Véghezviheted mindazt, amire megtanítottalak.
Véghezviheted…
Connie a szoba közepére húzta.
– Tudod, mit? Lobo’s Nodban tízből tíz srác már a
gondolattól is lyukat fúrna az alsógatyájába, hogy felügyelet
nélkül kettesben lehet velem egy hotelszobában. És most nem
az ego beszél belőlem, láttam valakinek a Facebook-oldalán.
Úgyhogy akadj le a gyilkolászásról, és kezdj el azon
gondolkodni, hogy még van pár óránk, mielőtt Hughes
visszajön, és el kell menned dolgozni – és a hatás kedvéért
felhúzta a szemöldökét.
A lány megpróbálta kizökkenteni. Megpróbálta elszakítani
benne az öröklött félelmek zsinórjait. És Jazz szerette ezért.
 Sajnálta őt ezért. Tudta, hogy ezeket a zsinórokat ugyan meg
lehet lazítani, át lehet rendezni, de nem lehet őket elvágni.
– Hughes azt mondta, védekezzünk – mondta Jazz halvány
mosollyal. – De nincs nálunk óvszer.
– Odáig azért nem megyünk el – mondta a lány, majd
keményen és magabiztosan szájon csókolta. – Csak
összegabalyodunk kicsit, és leszakítjuk az egyik ágyat.
Jazz megadta magát neki.

Hughes ígéretéhez híven pár órán belül visszajött. Jazz és

Connie ekkorra már visszatették az ágyat a helyére, és olyan
ártatlanul mosolyogtak, mintha egy centit sem mozdították
volna el, mióta Hughes elment.
Hughest azonban nem ejtették a fejére. Amint belépett az
ajtón, elmosolyodott, de aztán felöltötte a szokásos zord
arckifejezését. Hatalmas, lapos pizzásdobozt hozott magával,
aminek a tetején még egy doboz volt, egyik vállán pedig a
táskája lógott.
– Pizzát hoztam és a halál képeit – jelentette be.
Az aktákat hamarosan kitették az egyik ágyra, a pizzát és az
italokat pedig az apró asztalkára rakták. Jazzt meglepte, hogy
csak ennyi akta volt: tizennégy gyilkossághoz jóval több
papírmunka kellett volna.
– A legtöbbet beszkenneltük – mondta Hughes, és átadott
nekik egy iPadet. – A helyszínekről készült fotók és videók,
beszámolók, a bizonyítékokról készített fényképek meg minden.
Így egyszerűbb átlátni az egészet, és nem kell magammal
cipelni egy tonna papírt.
– Miért itt dolgozunk? – kérdezte Jazz. – Miért nem megyünk
a… – nem, New Yorkban nem a seriff irodája – az őrsre?
Hughes a fejét ingatta.
– Hidd el nekem, hogy nem akarsz odamenni. Az egész egy
katasztrófa. A különleges egység elfoglalta az összes helyet.
Őrültekháza.
 Jazz arra gondolt, hogy milyen állapotban volt G. William
irodája, miután az Impresszionista után nyomozó egység
bevonult. Hát ja, talán tényleg jobb itt dolgozni.
– Ha úgy látod, hogy valamit elfelejtettem, vagy valamire
még szükséged van, akkor szólj – mondta Hughes –, és elhozom
neked.
– Hol kezdjük? – kérdezte Connie.
Hughes felhúzta a szemöldökét.
– Hogyhogy „kezdjük”?
– Ó, ez a munka túlságosan férfias egy magamfajta
hercegnőnek?
Connie szarkazmusa már-már mérgező volt.
– Jó-jó – mondta Hughes feltartott kézzel, s közben
segélykérően nézett Jazzre.
Jazz úgy vigyorgott, mintha azt mondaná: „egyedül vagy,
haver”.
– A mindenit, nem gondoltam volna, hogy van ezen a
bolygón olyan lány, aki tud bánni Billy Dent gyerekével, de
tévedtem. Figyelj, Connie – Connie, ugye? –, ennek semmi köze
ehhez a fiú-lány dologhoz. Jasper tulajdonképpen az én, vagyis
hát az NYPD kérésére van itt. Te nem. Nem turkálhatsz csak úgy
az aktákban.
Connie összekulcsolta karját a mellkasán, és tekintetéből ki
lehetett olvasni, hogy ezt nem vette be. Jazz arra gondolt, talán
jobb, ha közbelép, mielőtt Hughes eléggé fenyegetve érzi magát
ahhoz, hogy előkapja a fegyverét.
– Figyelj, lehet, hogy nem nézheti át velünk az aktákat –
mondta Jazz –, de senki sem mondta, hogy nem maradhat a
szobában, ugye? És ha hallja, ahogy beszélgetünk, és közben
valami eszébe jut, végül is ez még egy szabad ország,
elmondhatja, amit akar.
Nem volt biztos benne, hogy Hughes vevő erre a
szőrszálhasogatásra, de végül széles, elégedett vigyor ült ki az
arcára.
– Hágd át a szabályokat, Jasper! Hágd át!
Connie lehuppant az egyik ágyra, Hughes és Jazz pedig az
asztalnál telepedett le.
– Először is címkével kell ellátnunk az összes adatot –
mondta Jazz. – Például elrendezhetnénk mindent az akták
típusa szerint – kép, videó, akármi –, aztán az áldozatokhoz
társíthatnánk őket.
– Már megcsináltuk – vett elő egy halom összekapcsozott
papírt. – A Fő_index nevű fájlban van az elektronikus változata.
– Oké, utána kell egy táblázat az áldozatokról abban a
sorrendben, ahogy megtalálták…
– Aldozat_Idorend.xls – mondta Hughes, és elővett egy
másik nyomtatványt. – Elektronikusan és halott fák
maradványain – vigyorgott Jazzre. – Kölyök, ez a bajnokok
ligája. Értjük a dolgunkat.
Jazz bólintott. Ez nem Lobo’s Nod.
– Oké, a papírokkal kezdem, ezek a legújabbak, ugye? –
Hughes biccentett. – Jó. Ez azt jelenti, hogy ezek a
legszervezettebb, legkifinomultabb formáját mutatják. Connie,
te kezded az elejéről. Én a végéről állok neki.
– És én? – kérdezte Hughes.
– Te már láttad az összeset. Segíthetsz tisztázni a felmerülő
kérdéseket. De csakis a tényéknél maradva. Nem szeretném,
hogy a feltételezéseid és a találgatásaid befolyásolják a
gondolataimat.
– Vettem.
Rávetették magukat a beszámolókra és a fényképekre, és
persze a pizzára. Elég hamar kezdett kirajzolódni a kép.
A gyilkosságok nyolc hónapja kezdődtek, vagyis jóval
azelőtt, hogy Billy kiszabadult volna a Wammaketből, és jóval
azelőtt, hogy az Impresszionista elindította volna egyszemélyes
támadássorozatát Lobo’s Nod ellen. Nyáron, New Yorkban.
Hughes elmondása alapján a nyári napforduló óta tikkasztó
hőség volt, amelyet egy-egy hirtelen jött heves zápor szakított
meg.
Az első két áldozatot egy Connecticut Bagels nevű hely, a
Carroll Gardens nevű negyedben található kis vegyesbolt
közelében találták meg. Két hét különbséggel bukkantak rájuk,
és elsőre semmi sem kapcsolta össze a két esetet. Az első
áldozatot – egy Nicole DiNozzo nevű nőt – a kisbolt mögötti
sikátorban ölték meg, és olyan precízen vágták el a torkát, hogy
Jazz nem tudta nem elismeréssel nézni a fényképet. Vázlatos
kalapot vágtak a nő mellkasába. Mivel a testen található
sérülések mind hasított vágások voltak, ezért nem lehetett
megállapítani, hogy milyen pengét használtak, így aztán
zsebkéstől a szamurájkardig bármi lehetett. A horzsolások és
általában a sérülések arra utaltak, hogy a nőt megerőszakolták,
azonban nem találtak testnedveket, vagyis a gyilkos nagy
valószínűséggel használt óvszert.
Elég egyszerű. A kalap alakú vágást leszámítva bármelyik
random nemi erőszak/gyilkosság is lehetett volna.
– De a Carroll Gardensről van szó – mondta Hughes. – Ha a
‘80-as években lennénk, és DiNozzo átállt volna egy másik
bandába, akkor azt mondanám, hogy kiszúrt valakivel, és
példát statuáltak vele. Akkoriban ez gyakran megtörtént.
Kiterjedt volt errefelé a maffia. Olasz környék. Évente párszor
holttestet találtak a Carroll Parkban. De ma már máshogy
mennek a dolgok.
– És DiNozzo nem állt át másik bandába a saját adataitok
szerint – mondta Jazz. – Mi van a többi áldozattal? Gyorsan
foglald össze nekem, hány volt köztük a fehér!
– Tizennégyből tizenhárom – mondta Hughes. – Szinte
biztos, hogy akit keresünk, fehér.
– Valószínű. Az első gyilkosságnál semmit sem bízott a
véletlenre.
– Ja. Nézzük meg a másodikat.
A második áldozatot, Harold Spencert ugyanannak a
sikátornak a másik végében találták meg. Levágták a nemi
szervét, amit azóta sem találtak meg. Ő is a torkát ért vágástól
halt meg, de az övé nem volt olyan pontos, mint DiNozzóé.
– És mekkora annak az esélye, hogy az embereid egyszerűen
nem találták meg a péniszt a helyszínen? – kérdezte Jazz.
Hughes a fejét ingatta.
– Nulla. Hülyéskedsz? Két gyilkosság ugyanabban a
sikátorban két hét alatt? Nagyítóval vizsgáltuk át az egész
helyet. Ha ott lett volna, megtaláltuk volna.
– És akkor mi történt? – vágott közbe Connie az ágyról. –
Elvitte magával?
– Talán – mondta Jazz. – Vagy talán eldobta valahol máshol.
– Az FBI-os profilja szerint megrémült a saját erejétől.
Megerőszakolja a nőket, és úgy teszi jóvá, hogy kasztrálja a
férfiakat. Bünteti magát.
 – Nem – vágta rá Jazz. – Ez így nem stimmel. Ha erről van
szó, akkor miért vitte magával? Ha büntetné magát, akkor nem
vinné el. Elkerülné. Nem rémült, hanem büszke a férfierejére.
Lubickol benne, és farkakat vág le, hogy így mutassa meg a
dominanciáját.
– De a nyolcadik áldozat esetében a helyszínen hagyta a
péniszt – mutatott rá Hughes. – Levágta és eldobta. Ugyanígy a
tizenegyes esetében. A profilunk szerint…
– Nincs tökéletes profil.
Jazz és Hughes egymásra néztek. Jazz egész éjszaka folytatni
tudta volna, de megvonta a vállát, és áttért a második áldozat
fényképére. Elnagyolt kutyát metszettek Spencer vállába.
– Ezek az arcok jobban érzik magukat minden gyilkosság
után, ugye? – kérdezte Connie. – De a vágás, ami végzett a
második fickóval, inkább rojtos, nem olyan finom, mint az
elsőé.
– Szerintünk Spencer visszatámadhatott. Harcolt.
Megnehezítette a gyilkos dolgát. Idősebb volt, és férfi. A rajta
hagyott jel alapján rögtön összekapcsoltuk a két esetet –
folytatta Hughes. – Elvágott torkok és ugyanabban a
sikátorban… Túl sok egybeesés. Ellenőriztük, hogy van-e
kapcsolat a két áldozat között, de nem találtunk semmit.
– Semmit?
– Bizony. Azon kívül, hogy mindketten fehérek voltak,
semmit. Spencer negyvenéves volt, DiNozzo a húszas éveiben
járt. DiNozzo a környéken lakott, Spencer Manhattanben, és a
barátait jött meglátogatni Brooklynba. Nem volt köztük
munkakapcsolat. Semmi, de semmi közük nem volt egymáshoz.
Jazz tudomásul vette, majd csöndben újból munkához
láttak. A szobában csak lapozás, néha szürcsölés és csámcsogás
hallatszott. Connie végül bekapcsolta a tévét, néha pedig
hozzászólt a munkához, ha hallott valami érdekeset.
Ahogy emelkedett az áldozatok száma, a gyilkosságok egyre
erőszakosabbak lettek. A vágott sebek helyét számos szúrt seb,
fojtogatás, majd belezés vette át. A nőket megerőszakolták
(néhány esetben többször is). Meglepő módon a gyilkos nem
mindig bajlódott az óvszerrel: a halottkém vizsgálatai során
használható spermamintákra bukkant. Lehet, hogy a gyilkos
néhány áldozata esetében használt óvszert és másokkal nem,
bár spermaölőnek vagy síkosítónak nem találták nyomát.
– De ez nem jelent semmit – mondta Hughes –, mert
gyártanak spermaölő és síkosító nélküli óvszereket. Szóval
ebből nem derül ki semmi.
– Meglévő DNS-mintával való egyezés? – kérdezte Jazz. A
szövetségi kormány fenntartott egy adatbázist, amelyben
nyilvántartották a bűnözők DNS-ét, és amit az állami és helyi
szervek is használhattak a lehetséges bűnelkövetők
azonosítására. Jazz már tudta a választ: ha lett volna egyezés,
már megnevezték volna a Hat-Dogot. De látni akarta, hogyan
reagál Hughes.
A gyilkossági nyomozó vállat vont.
– Nincs, de ez nem meglepő. Ez a fazon nagyon odafigyel.
Eddig még nem került be a rendszerbe.
Realista. Nem kapta fel a vizet és nem is szomorodott el.
Oké, ez jó volt.
– Biztos, hogy csak „erről a fazonról” van szó? Két jel, két
elkövető?
– Csak egyről van szó. Először azt a lehetőséget vitattuk meg,
hogy talán utánzóról van szó. De a második gyilkosságnak
voltak olyan, az elsővel megegyező jellemzői, amelyeket soha
nem hoztunk nyilvánosságra. És a DNS-minták sem ezt
igazolják.
Jazz átfutotta a kijelzőt.
– Nem mindegyik helyszínen volt DNS-minta.
Azzal ellentétben, amit a tévé és a filmek elhitettettek az
emberekkel – és a Locard-féle anyagátadási szabály ellenére –
nem minden tetthelyszín tocsog a bűnözők DNS-étől. Néha
egyszerűen nincs mód a DNS-minta megtalálására. Vagy a több
különböző elkülönítésére. Néha a vakszerencse játszik közre,
máskor meg semmi.
– Ez igaz – ismerte el Hughes –, de van DNS-mintánk egy
csomó helyszínről, ideértve a kutyás és a kalapos gyilkosságokat
is. És a minták egyeznek, függetlenül a gyilkosság módjától vagy
a bevágott mintától. Nem bandák jelei. Nincs utánzó. Ugyanaz a
pasas.
Jazz a homlokát ráncolva vizsgálta az előtte lévő aktát.
 – Hát, ha van egy jó gyanúsítottad és van tőle DNS-mintád,
akkor kell valami, amivel össze tudod vetni. Úgy látom, nem
ejakulált bele az összes áldozatába…
– Ez undorító – mondta Connie, mintha csak magában
mérgelődne, és kicsit felhangosította a tévét; Jazz szinte hallotta,
ahogy felfordul a lány gyomra.
– Hm-hm – fejezte ki egyetértését a fiú.
És az is volt. A fényképek. A beszámolók. Az összes. Kétség
nem férhet ehhez. De Connie-tól eltérően Jazz értette, nem
pedig érezte ezt az undort. Egy kép, amin egy felvágott hasú
ember látható, akinek a belsőségei úgy lógnak ki, mint a
gumicukor, nyilvánvalóan undorító. Groteszk. De Jazzből nem
váltott ki zsigeri reakciót. Semmi sem késztette arra, hogy ne
vizsgálja meg jobban a képet. Halott emberek rémisztő
mozdulatlanságban, semmi több. Billy Dent fia számára eddig
tartott a történet.
– Videofelvételek is vannak a gyilkosságok helyszíneiről –
mondta Hughes, és közben megtörölte zsíros kezét a szobában
található egyik törülközőben. – Szeretnéd, hogy feltöltsem a
laptopra?
Jazz átgondolta, hogy a rendőröket nem szokta
különösebben zavarni a tetthelyszín, és hogy nem szociopaták.
Megint arra gondolt, hogy ezek mögött az emberek mögött
hosszú karrier, többévnyi tapasztalat áll, amely során
hozzászokhattak a megbecstelenített emberi testek látványához.
Jazzt sem zavarta különösebben: egyrészt köztük nőtt fel,
másrészt a kegyetlenség a vérében volt.
– Mit gondolsz? – kérdezte Connie. – Feltétlenül látnod kell a
videót?
Jazz nem mondhatta el Connie-nak, amit valójában gondolt,
ezért csak vállvonogatással válaszolt, és meglengette az egyik
fotót a levegőben. Egy nő, a tizedik áldozat, Monica Allgood volt
rajta, akit egy templomhoz közel találtak meg a Park Slope nevű
környéken. Megerőszakolták, a torkát olyan mélyen vágták el,
hogy szinte lefejezték, felmetszették a hasát, és a beleit lazán
összehajtogatták a teste mellett. A homlokába kalapmintát
vágtak.
– Ez volt az első áldozat, akit megbénított? – kérdezte Jazz a
képet forgatva.
 – Mit mondasz? – kérdezte Hughes úgy, hogy az álla is majd
leesett.
– Azt kérdeztem, hogy ez volt-e az első, akit megbénított.
Vagy, bocsi, ezt még nem kellett volna kitalálnom? Átmentem a
teszten, nyomozó?
Hughes elvörösödött, de volt benne annyi tartás és
illemtudás, hogy Jazz szemébe nézve bocsánatot kért.
– Bocsánat. De biztosra kellett mennem. A beszámolók
másolataiból kitöröltem a megbénításra tett utalásokat. Eggyel a
nyolcadik áldozat előtt kezdte megbénítani őket. A hetedik
Harry Glidden volt. Egy szerencsétlen adószakértő, el tudod ezt
hinni? Így hal meg a világ legunalmasabb embere – és átadott
Jazznek egy lapot. – Itt vannak a hiányzó részletek.
– Látni akartad, hogy rájövök-e. Rendben, megértem. Jazz
Hughes iránt érzett tisztelete nőtt egy hangyányit. Remélte,
hogy a detektív viszonozni fogja.
Connie előrehajolt.
– Bénulás? – kérdezte szemügyre véve a fotót. – Honnan
tudod? Ez egy kép, semmi sem moccan rajta.
Hughes nem szólt rá Connie-ra, úgyhogy Jazz hagyta, hogy
továbbra is nézze a képet a válla fölött.
– A hiányzó vér mintája – mondta Jazz.
Néhol a hiányzó vérmintákat rajzolt ki ott, ahol amúgy
vérnyomnak kellett volna lennie… ami azt jelentette, hogy a
kivéreztetés idején volt valami azon a helyen, majd az a valami
odébb került. A fotón emberi lábszár nyoma rajzolódott ki.
Méghozzá az áldozaté.
– A korábbi helyszíneken a vér beborított mindent,
miközben kibelezte őket, ők pedig rúgkapáltak és
visszatámadtak. De a későbbieken ehelyett foltokban hiányzik a
vér, ami azt jelzi, hogy nem mozdították meg a lábukat,
miközben elvéreztek.
– Talán begyógyszerezte vagy kiütötte őket – dobta föl
Connie.
– Nem. A toxikológia semmi különöset nem jelez a
szervezetükben. És a fejükön sincs olyan ütésnyom, ami az
eszméletvesztéshez kellően erős ütésre utalna. – Jazz észrevette,
hogy Hughes ránézett, ezért kijavította magát. – Vagy legalábbis
a fejre mért ütések nem következetesek. Némelyik erős
Ú
csapásra enged következtetni, de nem mindegyik. Úgyhogy
szerintem bénulás. Valószínűleg nem nehéz előidézni, ha tudod,
mit csinálsz – mondta, majd átfutott gyorsan egy másik
jelentést. – Késtől származó vágásnyomok a thoracolumbalis
átmenetnél… T12, L1… Késsel bevágott a gerincoszlopba,
gondolom. Pont oda, ahol a köldök lenne hátul – kicsavarodott
testhelyzetből, amennyire tudta, megnézte a pontot a saját
hátán. – Igazam van? – kérdezte Hughestól.
– Jaja. A halottkém szerint elvágták a gerincvelőt L1/L2-nél –
mondta Hughes. – A mindenit – mondta szinte önkéntelenül.
– Csak apróság – mondta Jazz szerényen.
A kis dolgok kétfélét jelenthetnek: mindent vagy semmit,
suttogta Jó Öreg Apu. És csak én tudom biztosan, hogy melyiket.
Hát nem különös?
– Jó, de ez mit jelent?
– Jelent? – Jazz megvonta a vállát. – Valószínűleg elege lett
abból, hogy rúgkapálnak és mindent összevéreznek, miközben
kibelezi őket. Csak megkönnyítette a saját dolgát, ennyi.
– Megkönnyítette a saját dolgát? – Hughes hosszan, dühösen
fújta ki a levegőt, és Jazz végre meglátta a felszín alatt megbúvó
dühöt. – Csak megkönnyítette a saját dolgát? Tehát egy lusta
sorozatgyilkos után nyomozok? Erről van szó? Ennek semmi
értelme. Ennek az egésznek semmi értelme.
Számunkra van értelme, mondta Billy. És csak ez számít.
Tökmindegy, hogy mások mit gondolnak.
– A gyilkos számára nagyon is van értelme – mondta Jazz. –
Valószínűleg igazából ez az egyetlen dolog a világon, aminek
van értelme számára.
– Figyelj, össze tudnék… – s ezen a ponton Hughes habozott,
mintha tudná, hogy amit mondani fog, súlyos lehet. – Össze
tudnék hozni egy találkozót néhány áldozat családjával. Ha te is
benne vagy. És ha ez segítene.
Jazz hosszabb ideig nézett rá, mint ameddig az emberek
általában szoktak.
– Mi a francért akarnék találkozni az áldozatok családjával?
– Néha ettől valóságosabbnak tűnik a dolog – mondta
Hughes.
– Így is elég valóságos. Ne aggódj emiatt.
 Meredten néztek egymásra egészen addig, amíg Connie meg
nem köszörülte a torkát, és vissza nem rángatta őket az aktuális
ügy valóságába.
– Nem akarom megszakítani ezt a macsó
farkasszemnézést… Csak azon töprengtem, hogy miért épp
kalapok és kutyák? – kérdezte Connie. – És miért váltogatja
őket?
– Nem váltogatja őket – vágta rá Hughes. – Egy darabig ezt
csinálta, de ha ránézel a listára, amit összeállítottunk, akkor
látni fogod…
– A hetedik áldozatig váltogatta – mondta Jazz. – Ő és a
következő áldozat is kalapot kapott, majd visszaváltott kutyára.
És ezt később megismételte: két kalap egymás után, aztán egy
kutya.
– De miért? – tette föl a kérdést Connie.
– Nem tudom – mondta Jazz, majd az ágytámlának dőlt, és a
plafont nézte.
Az úriemberek hordanak kalapot, mondta halkan Billy.
Apám fején élete minden napján kalap volt. Jazz lelki szemei előtt
nagyapja képei suhantak át.
– Az úriemberek hordanak kalapot – suttogta Jazz.
– De nőkbe is vágott már kalapot – panaszolta Hughes.
– Cilindert – pontosította Connie.
Odahúzott egy széket az ágyukhoz, és most már a csapat
tagjaként ült ott:
– Legalábbis arra hasonlítanak. És igazából nem is rosszak,
ha azt nézed, hogy valakinek a bőrébe vágták bele, meg ilyenek.
– Láttál már börtöntetkókat? – kérdezte Hughes, s ekkor
Jazznek bevillantak a Billy ujjaira tetovált szavak, MERSZ és FÉLSZ,
amiket a Wammaketben látott. – A legtöbbet gémkapoccsal
készítik – folytatta Hughes. – Vagy tűzőgépkapoccsal. Igazi
művészeti alkotást lehet létrehozni egy egyszerű…
– Az úriemberek hordanak kalapot – vágott közbe Jazz –, a
kutyák pedig…
– …a szukáké – mondta Connie ellentmondást nem tűrően.
Előbb egymásra, aztán Hughesra bámultak.
– Nem – mondta a nyomozó, s a fejét ingatva adott
nyomatékot a szavainak. – Nőkbe is vágott kalapot, és férfiakba
is kutyát, ez így nem stimmel…
 – Nem az igazi nemükről van szó – tiltakozott Jazz –, hanem
arról, hogy a gyilkos minek tekinti őket. A percepciójáról van
szó. Lehet, hogy eldönti, melyik melyik, mielőtt megöli őket; az
is lehet, hogy mindez része annak, ami beindítja. Vagy talán az
alapján dönt, hogy hogyan haltak meg. Hogy hogyan
viselkedtek. Mint ő itt… – gyorsan átnézte az adatokat a
tableten. – Nézd csak: a hatodik áldozat, egy nő. Elana Gibbs.
Egy kutyát vésett bele. Megerőszakolta, de a halottkém
kevesebb nedvet talált a hüvelyben, és kevesebb sérülést, mint
Marie Leydeckernél, akit három héttel később erőszakolt meg,
és akibe kalapot vágott.
– Tehát ha nem hagyják magukat, akkor úriemberek, ha
meg igen, akkor szukák? – mondta Hughes kétkedve. –
Szerintem ez épp az ellenkezője annak, mint ahogyan lennie
kéne.
– Igen, szerinted – mondta Jazz. – Számodra az ellentettje
tűnik észszerűnek: egy nő, aki harcol, nem szuka. De mi van, ha
azt akarja, hogy harcoljanak? Talán azt akarja, hogy
ellenálljanak, mert ettől még jobban felizgul. Ha védekeznek,
akkor van mentsége: egyfajta igazolás az elméjében,
racionalizálás, hogy így még durvább, még erőszakosabb
lehessen velük. Vagyis megadják neki, amit akar, tehát
úriemberek. Tehát kalapot kapnak.
Connie reszketett mellette. Az arca elszürkült.
– Azt hiszem, hozok még egy kis jeget. És talán valamit inni.
Srácok, kértek valamit?
Jazz és Hughes is azt a hatos csomag kólát nézte, amit még
Hughes hozott, és aminek a fele bontatlan volt. A három doboz
pedig egy majdnem teli vödör jég mellett állt.
– Jó ötlet – mondta Jazz némi késéssel. – És a lábadat is
mozgasd meg egy picit.
Amint becsukódott az ajtó Connie után, Hughes ingatni
kezdte a fejét.
– Meg tud birkózni ezzel?
– Rendben lesz – remélem. – Mi ez itt a negyedik
gyilkosságnál? Valami egy felvillanó fényről?
– Igen, ez az egyetlen igazi szemtanútól származó
vallomásunk. A szemtanú éles fényt látott megvillanni a
metrósínen, ahol később megtaláltuk a holttestet. Először azt
hitte, hogy egy szerelvény, de nem abból az irányból jött,
ahonnan kellett volna.
– Fényképezett… – tűnődött Jazz.
– Igen, mi is ezt gondoljuk. Ez a trófeája.
– De ez… nem stimmel.
– Hogy érted?
– Úgy értem, hogy már van trófeája. A nemi szervek.
Hughes megdörzsölte a szemét.
– Nem mindig viszi őket magával. Néha elviszi, néha nem.
– Igen, de… – ráncolta a homlokát Jazz. – Mire kell neki két
trófea? Nem mintha még nem hallottunk volna ilyesmiről, de
jelentenie kell valamit.
Hughes elvette az utolsó szelet pizzát. Hideg volt és kemény,
mint egy merev hulla.
– Bárcsak többet mondhatnék… De épp ezért akartalak
bevonni a nyomozásba.
– „Akartalak”?
– Igen, én. Mindegy. Én lobbiztam, hogy vegyünk be, ennyi.
Hughes jelentőségteljes arckifejezéssel majszolta a pizzát.
– Oké, figyelj, vegyük át még egyszer, amit biztosan tudunk,
jó? – és közben ujjal számolta a tényeket, amiket fejből mondott
el. – A vágás iránya és szöge, valamint a harmadik helyszínen
talált lábnyom alapján százötvenöt és száznyolcvan centi
közötti, 85-90 kiló. Jobbkezes. Valószínűleg fehér. Egyre több
környéken bukkan fel és okos, tehát valószínűleg idősebb, a
harmincas évei közepén járhat. Eléggé rendezett, házas lehet.
Legalábbis az a legvalószínűbb, hogy valamiféle stabil
kapcsolata van. A vadászterülete a Red Hook és a Carroll
Gardens környéke, de elmerészkedett egészen Coney Islandig is.
A komfortzónája nyilvánvalóan Brooklyn, vagyis helyi lehet.
Ezeket tudjuk biztosan.
– Tévedés – mondta Jazz. – Ezeket nem tudjátok biztosan.
Csak azt gondoljátok, hogy biztosan tudjátok őket. Csak annyit
tudunk, hogy azt szeretné, ha ezekről azt gondolnátok, hogy
tudjátok őket. Úgy rendezi el a helyszíneket, hogy a lehető
legjobban összezavarjon titeket. Mint itt – mutatott rá Jazz egy
fotóra –, ezen a helyszínen, ennél a gyilkosságnál. Egy KFC-s
dobozba hajigálta a beleket. Miért tette? Garantálom, csak azért,
hogy összezavarjon benneteket.
 – Vagy csak szereti a KFC-s kaját, mivel kicsivel később
ugyanezt tette egy másikkal. Nem lehet mindent meghamisítani
– csipkelődött Hughes.
– Tévedés – erősködött Jazz. – Bármit meg lehet hamisítani.
Billyt évtizedeken keresztül nem kapták el. Minden alkalommal,
amikor megölt valakit, egy rendőr leült valahol, és ezt mondta:
„Ezeket tudjuk biztosan”. És minden alkalommal tévedtek, Billy
túlélt egy újabb napot. Erről van szó, Jasper, kisfiam: túlélni még
egy napot, mert minden nap, amit túlélünk, újabb lehetőség arra,
hogy gyilkoljunk.
Hughes megsemmisülten süppedt a székébe.
– Négy hónapja üldözöm ezt a barmot, és most azt mondod,
hogy semmivel sem kerültem közelebb hozzá.
– Nem. Csak azt mondom, hogy nem feltételezheted, hogy
közelebb kerültél hozzá. Amint feltételezni kezdesz dolgokat,
már a zsebében is vagy. Egy dologban azonban igazad van:
nagyon összeszedett. De… utcán lévőkre is lecsapott:
hajléktalanokra, prostituáltakra. Magas kockázattal járó
áldozatok, ha tényleg nős, mint ahogy gondolod.
– Egy random középosztálybeli arc, aki hajléktalanokkal lóg,
tényleg feltűnő lenne – ismerte el Hughes. – Viszont eddig még
nincs szemtanúnk.
– Elterjeszthetnéd, hogy van szemtanúd – mondta Jazz. – Így
egyszer majdnem elkapták Billyt. A zsaruknak semmijük sem
volt, de megszellőztették, hogy van szemtanú, és hogy már
nyomon vannak. Billy már úgy érezte, be kell mennie, és elő
kell nekik adnia valami mesét, hogy miért volt épp arrafelé, és
hogy miért nem lehetett ő a gyilkos.
– És mi történt?
Rájöttem, hogy jobb futni, Jasper, hangzott fel Billy nevetése
az emlékei mélyéből. Emlékezz erre: néha jobb futni. Ne nézz
vissza. Ne pillants hátra. Akár ott vannak, akár nem, ettől ez nem
fog megváltozni. Fuss.
– Meggondolta magát. De nem sokon múlt.
– Kiderítem, mit tehetek a kamu szemtanú ügyében.
Meglátjuk – közben Hughes felállt, és kihúzta magát.
Jazz kihasználta a pillanatnyi szünetet, és témát váltott.
 – Ez minden, amit papírokról és monitorokról leolvashatok.
Látnom kell a helyszíneket. Ott kell lennem, ahol mindez
megtörtént.
Hughes lassan bólogatott.
– Igen. Igen, tudom. Meg kell értened: olyan helyszíneink is
vannak, ahol a tettes csak letette a holttestet, vagyis nem
mindegyik gyilkossági helyszín.
Jazz nagyon is értette. A legtöbb gyilkosságnak valójában
három „helyszíne” van: ahol kitervelik, ahol megtörténik, és
ahol végződik. Ezek néha egybeesnek.
– Ráadásul – folytatta Hughes – a gyilkosságok legtöbbje
hónapokkal korábban történt. Néha hetek teltek el közöttük.
Most gyorsít.
– Annál több okunk van…
– Csak azt akarom mondani, hogy ezek a helyszínek főleg
közterek voltak. Miután végeztünk a helyszíneléssel meg
mindennel, ismét meg kellett őket nyitnunk az emberek
számára.
– Igen, értem. De akkor is látnom kell őket.
– Nem gond. Mindent meg fogok mutatni, amire szükséged
lehet.
 13. FEJEZET

Jazz első gyilkossági helyszíne egy nagyvárosban. Talán

különlegesnek vagy emlékezetesnek kellett volna lennie, de
csak egy sikátor volt. Semmi említésre méltó nem volt benne.
Semmi sem különböztette meg bármelyik ország bármelyik
városának bármelyik másik sikátorától.
Azt leszámítva, hogy a Hat-Dog épp itt hagyta első két
áldozatát.
A „gyilkosság helyszíne” sok mindent jelent. Gyakorlati
értelemben az a hely, ahol elkövették a gyilkosságot. De a
gyilkosság helyszíne nem feltétlenül az egyetlen hely, ahol a
gyilkosságot elkövették. Minden egyes gyilkossághoz több más
helyszín kapcsolódhat: ahol az áldozatot elkapták. Ahol az
áldozatot megerőszakolták vagy megsebesítették. Ahol az
áldozatot ténylegesen meggyilkolták. És ahol a testét hagyták.
Mindegyik különböző helyszín is lehet. Vagy egy helyszín ezek
közül többnek, vagy akár mindnek az együttese is lehet.
A nap már nyugodni készült, de még vöröslött, a sikátor
pedig hideg volt. Jazz megpróbálta elképzelni úgy, ahogy
hónapokkal korábban volt, a nyár legforróbb, legnyirkosabb
heteiben: a nap már lement, a hold magasan az égbolton, a hő
pedig kiszámíthatatlan hullámokban száll fel az utcákról. Mi
hozhatta ebbe a sikátorba a gyilkost, ide, a – hogy is hívják? –
Connecticut Bagels mögé? És Jazz agyának egy különösen
makacs része nem tudott elmenni amellett, hogy miért hívják
Connecticut Bagelsnek a helyet, ha egyszer New Yorkban van?
– Mindkettőt itt hagyta – mormogta.
Állítólag a villám sosem csap kétszer ugyanoda, suttogta Billy
hangja. De valójában ez nem igaz. Képes is rá, és meg is történik;
ez tudomány. De mi nem teszünk így. Nem hagyunk holttestet
kétszer ugyanazon a helyen. Nem szedünk áldozatot kétszer
ugyanonnan. Ez rutin, jasper. És a rutinokba belehalsz.
 – Nem tudjuk biztosan, hogy miért – vallotta be Hughes. –
Talán csak itt volt alkalma. Gyilkossághoz ideális, sehol egy
térfigyelő kamera.
– Ott a metrólejáró – mutatott felé Jazz. – Tehát gondolom, a
metróból kifelé jövet szedte össze az áldozatait. Mindenki
fülhallgatóval a fülében jön ki, vagy az első dolog, amit
csinálnak, hogy megnézik a telefonjukat. Semmire sem
figyelnek. Könnyű zsákmány.
Hughes odafordult, és úgy nézte a metró lépcsőit, mintha
most látná őket először.
– Van benne valami, de… nem. Ez a megálló egész nyáron
zárva volt. Karbantartás és felújítás miatt. A legközelebbi
működő megálló úgy nyolctömbnyire volt arrafelé – mutatott a
nyomozó nyugat felé.
Vagy legalábbis Jazz azt gondolta, hogy nyugat felé mutat. A
tájékozódással gondban volt: Brooklyn minden irányban
ugyanúgy nézett ki.
Tehát: nem volt itatója az oroszlánnak nyáron. Szárazság
volt. Miért épp itt, ebben a sikátorban hagyta a zsákmányát?
– A sikátor valamit jelent számára – mondta Jazz, s közben
lépéseivel megmérte a szélességét.
Úgy simította végig az ujjait a betonfalon, mintha le tudott
volna olvasni valamit onnan, ami Braille-írással volt ott.
– Jelentősége van számára. Különben miért hozta volna őket
ide?
– Ahogy mondtam: jó kis gyilkossági terület…
– Nem csak lerakodott ide. Itt is ölte meg őket.
– Hogy mi? – mondta Hughes fejrázva. – Nem. Emlékezz a
történések sorrendjére! Kezdetben átvitte a holttesteket
máshová, csak utána kezdte a gyilkosság helyszínén hagyni
őket.
– Tévedés.
– „Tévedés? „„Tévedés? „És azt is be akarod adni nekem,
hogy a nap nyugaton kel fel? Tényekről beszélek, Jasper. Nem
volt bizonyíték, nem volt vér, nem…
– Nem is lehetett volna. Az első gyilkosság éjszakáján esett,
ugye?
Hughes megállt, majd láthatóan frusztráltan kezdett lapozni
a tableten.
 – A francba. Oké, igen, ezt elfelejtettem, már egy hónapja
volt. Első holttest, esett, tehát nem volt vér, de a másodiknál…
Jazz csöndre intette Hughest, és becsukta a szemét. A
gyilkosság helyszínén készült fényképek jelentek meg előtte,
felvillanó, kísérteties jelenések.
– DiNozzo sarka. A cipője bal sarka le volt törve.
– Te emlékszel erre? Komolyan? – Jazz kis híján jobban
felingerelte, mint amennyire lenyűgözte. Kis híján.
– Látszik a helyszínen készült harmadik fotón – mondta
Jazz, majd elsétált oda, ahol megtalálták a nő holttestét.
Természetesen most már nem volt ott a nyoma. Hónapokkal
korábban elvitték onnan. Mégis fél térdre ereszkedett, tenyerét
pedig oda tette, ahol a nő mellkasa volt valamikor, mintha
valahogy érezhetné az utolsó szívveréseit.
– Pont itt. És a bal cipője sarka le volt törve. De nem
találtátok meg. Nem volt rajta a jelentésen.
Hughes tabletjével a kezében magasodott Jazz fölé, és az
adatokat böngészte.
– Nem mintha nem bíznék a memóriádban…
– Nem találtátok meg, és az eső sem mosta volna el.
Legalábbis egy ilyen lapos területről nem. A vért persze igen. De
egy szilárd tárgyat nem. Akkor törhetett le, amikor a gyilkos
elkapta valahol máshol. Vagy amikor iderángatta.
– Akkor is letörhetett, amikor a holttestét cipelte – mutatott
rá Hughes.
– Nem, a kék-zöld foltok félrevezetnek. Ha úgy rángatta
volna, hogy a bokája már a halála után törik el, akkor a vér
felgyülemlett volna a bal felén. De nem volt vérnyom. Még élt,
amikor idehozta.
– A jó ku… – Hughes tekintete úgy elborult, mintha szó
szerint magába akarna rúgni. – Akkor Spencer is? Élt még?
– Nem tudom. Valószínűleg – Jazznek eszébe jutott valami. –
Az újságok szerint az első gyilkosságnál elcipelték a holttestet a
gyilkosság helyszínéről, ugye?
– Igen.
– A helyszínelők – mondta Jazz a sikátor végén lévő
konténer felé fordulva – Spencertől származó vércseppet
találtak a konténeren, ugye?
 Hughes nagyot nyelt, és úgy nézett, mintha mondani akarna
valamit Jazz memóriájáról… aztán megnézte a tabletjét.
– Így van. Vércsepp. Valószínűleg… Azt gondoltuk, hogy a
holttestről csöppenhetett le, amikor a gyilkos letette.
– Nem. Látta a hírt az újságban, és rájött, hogy mit tett,
vagyis hogy mázlija volt, és sikerült félrevezetnie titeket. A
gyilkosság helyszíne után kutattatok, miközben az végig itt volt.
Úgyhogy folytatta. Másodszorra már felkészült. Talán
vászondarabot hozott, és letakarta vele a sikátor földjét, hogy
úgy tűnjön, nem itt gyilkolta meg. De egy apró vércsepp mégis
elszabadult és a konténeren landolt, amikor elvágta az áldozat
torkát.
– Elég sok mindent alapozol egy vércseppre és egy kis esőre
– mondta Hughes, de hangja nem árult el ellenkezést.
– Hughes, ez a hely több volt neki lerakodónál. Idehozta az
embereket, kimondottan ide, hogy megölje őket. Valamilyen
okból számára ez szent föld.
– Igen, hallom, amit mondasz. Az egyetlen probléma a
tucatnyi másik gyilkosság… ami Brooklyn területének úgy a
felét érinti.

A szövetségiek és az NYPD azt feltételezték, hogy a Hat-Dog az

első áldozatait megölte, majd átcipelte őket máshova, és amint
egyre biztosabb lett képességeit és a késelést (és persze a
helyszín kiválasztását) tekintve, onnantól ott hagyta az
áldozatait, ahol megölte őket.
Jazz megfigyelése megsemmisítette a feltevést.
Miközben Jazz bejárta a helyszíneket, ahol a különböző
holttesteket megtalálták, világossá vált, hogy nem volt kapcsolat
aközött, hogy hol hagyja a holttesteket, és aközött, hogy
gyilkosként miként fejlődik. Döntései csakis számára bírtak
jelentéssel.
Például egy brooklyni háztető nem tűnt túl jó választásnak
gyilkosság elkövetéséhez, de a halottkém meg volt győződve
róla, hogy Marvin Candlesst ott ölték meg, és Jazz hajlott rá,
hogy egyetértsen vele. Szó szerint literszámra vette körbe a vér,
és középen az üres folt épp megegyezett a holttest körvonalával.
Szegény Marvin Jerome Harringtont követve a második volt az
áldozatok közül, aki egy tetőn halt meg. Jazz megjegyezte, hogy
a halottkém a helyszínen talált vér mennyiségére alapozott
vélekedése szerint az áldozat még élt, amikor eltávolították a
belső szerveit. Ez valószínűleg így volt.
– Miért nem kötözi le őket egyszerűen, ahelyett hogy
bénulást okoz? – kérdezte Hughes, és közben fölfelé emelte a
tekintetét.
Nyilvánvalóan nem akarta még egyszer megnézni ezt a
helyszínt, szüksége sem volt rá, még akkor sem, ha már hetek
teltek el Candless halála óta, és senki sem találhatna semmiféle
arra utaló nyomot, hogy egyszer itt gyilkosság történt.
– Így valószínűleg jobban szórakozik – mondta Jazz, és
körbenézett. – Amikor Candless meghalt, még melegebb volt.
Ott mi van?
– Hol? – kérdezte Hughes.
Jazz két nagy, négyszög alakú, műanyag fóliával letakart
építményre mutatott.
– Ó. Tetőkertek.
– Tetőkertek? – Jazznek, a vidéki fiúnak ez annyira
egzotikus elképzelés volt, mint az élet egy lakatlan szigeten.
Hughes némi vállvonogatás után válaszolt:
– A városiak is szeretik a zöldet. Itt oda telepíted, ahová
tudod.
– Nincs itt semmi, menjünk tovább.
És továbbmentek. És tovább, és tovább, és megint tovább.
Sikátorok. Szabadtéri parkoló egy régi, roskatag kerítés mögött,
ami azonban épp eleget takart a piszkos üzletekhez. Jazz úgy
hitte, hogy a helyszínek közül néhányat jó előre, néhányat pedig
– legalábbis úgy tűnt – rögtönözve választott ki a gyilkos. Mint a
sikátort, amiben most is állt.
– Nem kapkod – motyogott Jazz, miközben felidézte az
ötödik áldozat, Aimee Ventnor aktáját.
Aimee épp hazafelé tartott egy barátja házából. Egy jól
elhelyezett térfigyelő kamera felvételén látszik, ahogy rossz felé
fordul, miután leszáll a metróról, és egy lezárt kapuhoz jut. A
rendőrök és Jazz is úgy hitték, hogy a Hat-Dognak ezek után
valószínűleg már „a markában volt”, és nézte, amint a lezárt
járatban halad, tudta, hogy majd vissza is kell jönnie.
– Pont akkor kapta el, amikor elhagyta a kamera által
belátható részt – mondta Jazz.
– Mi is ezt gondoljuk – mondta Hughes egyetértően. – Innen
egyenesen feljutsz a sikátorhoz, ha a sarki bolt szemetesei körül
szeretnél táncolni.
Ó, lefogadom, hogy szeretne táncolni, gügyögte Billy.
A Hat-Dog több gyilkosságának helyszínéhez hasonlóan ez is
közterület volt. Hónapok teltek el azóta, hogy megtalálták
Ventnort, ezért a hely már rég visszakerült a közhasználatba.
Hughes a sikátor végében állt, hogy távol tartsa a
kíváncsiskodókat, amíg Jazz alaposan körülnézett.
– Találtál valamit? – kérdezte végül Hughes, majd
csatlakozott a fiúhoz.
– Bűzt.
– Egy brooklyni sikátorban vagyunk. Nem tudom, mire
számítottál.
– Nem az, csak… Még télen is bűzlik. Nyár végén ölte meg, és
akkor még büdösebb lehetett, ugye?
– Valószínűleg igen.
– Kimutatta a megvetését. Nem hagyta a holttestet valami
szép helyen. Semmit sem jelentett neki.
– Hát igen, mégiscsak megölte.
– Néhány gyilkos érez valamit az áldozatai iránt. Vigyáz a
holttestükre, lecsukja a szemüket, meg ilyenek.
– Hát, ez a tag levágta a szemhéját, szóval ez pont nem
izgatta – anélkül, hogy egyáltalán az aktákba nézett volna,
Hughes sorolni kezdte a gyilkosságokat, amiket itt követett el a
Hat-Dog. – Aimee után következett az első áldozat, akinél
spermát találtunk.
– Szóval Aimeenél még használt óvszert, de utána már nem?
– Talán volt, akiről azt feltételezte, hogy tiszta, másokról
meg nem? Gibbs, a következő áldozat férjnél volt.
Feltételezhette, hogy nem fertőzték meg semmilyen nemi
betegséggel.
Nem volt butaság, de Jazz ezt most nem tudta kideríteni.
– Azt hiszem, itt végeztem.
 Körbejárták a többi gyilkosság helyszínét is, s leszállt rájuk a
kora téli éjszaka.
Az egyik gyilkosság helyszíne nem szabadtéren volt: régi,
elhagyatott irodaépület, amit rendbe hoztak és lakóházzá
alakítottak. Hughes megvillantotta a jelvényét a biztonsági
őrnek, és benyomultak az épületbe. A helyszín egy mostanra
már félig kifestett, félig felújított stúdiólakás volt.
Hughes átadta Jazznek a tabletet.
– Amikor ez történt, már bevontuk az FBI-t. Varázsolgattak
valamit a számítógépeikkel az itt készített fotókon, azt hiszem,
úgy működött, mint valamiféle kiterjesztett valóságos cucc…
Jazz matatott egy picit a kütyün, és hamarosan meglátta,
mire gondolt Hughes: a tablet előlapján lévő kamera elemezte a
látványt, majd a kijelzőjén látni lehetett, milyen volt a stúdió
adott része, amikor a rendőrség megérkezett. Vagány. Jazz
kilépte a lakás átmérőjét, mozgásával szinte kicsomagolta a
múltat.
– Törött ablak – a képen ablakszilánkok jelentek meg, és a
többi helyszínen találttal megegyező lábnyomok.
– Ja. Betörte az ablakot, és azon keresztül jutott be.
Jazz az előtte megjelenő múltra meredt. Valami nem
stimmelt.
Mindig van valami, ami nem stimmel, mondta Billy.
Gondoskodom róla…
– Nem az ablakon jött be, hanem a gyilkosság után törte ki.
– De Jasper – tiltakozott Hughes –, a szilánkok belül voltak.
Ez azt jelenti, hogy kívülről kellett betörnie…
– Így van. Tehát belülről kinyitotta, kimászott a tűzlétrára,
majd betörte.
– Miért mondod ezt? Egy dekányi bizonyítékot sem találtak
erre a helyszínelők…
– Á, tudod, mit szokott mondani Billy a helyszínelők
bizonyítékairól? „A fenébe is – és itt Jazz hátborzongatóan
tökéletesen kezdte utánozni apja hangját –, a helyszínelők
bizonyítékai olyanok, mintha egy százdarabos puzzle-ből ötöt
összegyűjtenél, és azt mondanád, hogy ez elég jól közelít az
egészhez.” Nem bízhatsz a megtalált dolgokban – folytatta most
már a saját hangján. – Főleg a nyilvánvaló dolgokban nem. Nézd
meg ezt a képet. Egy lábnyom részlete látszik rajta, de a nyom a
szilánkok alatt van. Ha előbb törte volna be az ablakot, és csak
utána jön be, akkor vagy rálépett volna, vagy kikerüli. Csak úgy
kerülhetett a lábnyom a szilánk alá, hogy már a szobában volt.
Hughes csak bámult.
– Billy azt szokta mondani, hogy minden következtetés, amit
levonsz, olyasmin alapszik, amit találtál.
Ha elkezded befolyásolni, amit találnak, azzal a
konklúzióikat is megváltoztatod, Jasper. Alapvető káoszelmélet: a
végeredmény a bemeneti feltételeken alapszik.
– Mit tudsz a káoszelméletről? – kérdezte Jazz, Hughes pedig
sóhajtott. – Mindegy. Nem fontos.
– Valójában mindent tudok a káoszelméletről – mondta a
nyomozó. – A kimenet érzékenysége a bemeneti feltételekre,
ugye? Csak azon lepődtem meg, hogy valahogy elkerülte a
figyelmünket.
– Nem tudom biztosan, hogy mit jelent. Annyi tuti, hogy
megpróbál átejteni minket. Nem biztos, hogy ezzel közelebb
kerülünk hozzá, de így látszik, hogyan gondolkodik. Egy kicsit.
Hughes feljegyzett valamit a mellzsebében hordott
noteszébe.
– Megkérem majd a srácokat, hogy beszéljenek holnap a
munkásokkal. Meglátjuk, hátha valaki észrevett valamit,
amikor elkezdtek dolgozni. És megkérdezünk pár itt lakót,
körbeszaglászunk, hátha ki tudjuk deríteni, hogyan juthatott be
máshogy.
– Most mi következik?
Hughes az órájára pillantott.
– Késő van. Csak a Coney Islanden lévő egyirányú utcát nem
láttad még.
– Messze van?
– Eléggé. Inkább visszaviszlek a hotelbe, hogy pihenhess.
Holnap nekiesünk a helyszínnek, jó?
Jazz is megnézte az időt.
– Oké. Fel kéne hívnom a nagynénémet, ma teljesen kiment
a fejemből.
Amikor kiszállt Hughes kocsijából a hotelnél, a hallban talált
egy csendes zugot, ahonnan hazatelefonálhatott. Samantha
vette fel. Röviden beszéltek nagyiról, aki jól volt, de most épp
elfelejtette, hogy a lánya évtizedek óta nem él otthon.
 – Hogy úgy mondjam, ott folytattuk, ahol abbahagytuk –
mondta.
– Azt hiszem, jó ez így. És Howie segít?
– Ööö, igen. Nagyon… barátságos.
Erről rá lehetett ismerni Howie-ra.
– Jó. Még egy dolog, Samantha néni. Nem hinném, hogy
gondot fog okozni, de ne beszélj egyetlen riporterrel sem,
rendben?
– Ó – mondta, mintha ez eddig eszébe sem jutott volna. – Jó.
Oké. Nem fogok – megállt egy pillanatra, majd folytatta: – Még
annak sem, aki a barátod?
Barát?
Mielőtt a nagynénje válaszolhatott volna a következő
kérdésére, vagy mielőtt egyáltalán feltehette volna, Jazz már
tudta, hogy mi készül.
– Milyen barátom?
Megfogadta, hogy soha nem lesz olyan barátja, aki a
médiában dolgozik.
– Az a pasas… – mondta Samantha bizonytalanul. – A pasas
a helyi laptól, Weathers.
Hát persze. Doug Weathers. Jazzt szinte elvakította a düh.
– Doug Weathers. Te beszéltél Doug Weathersszel.
– Délután átjött. Nem tűnt államinak. Azt mondta, csak be
akart nézni. És hogy egy ideje már nem beszélt veled, és…
Jézusom, Jasper, mit tettem?
Információt adtál az ellenségnek, te idióta!, üvöltötte volna
legszívesebben a telefonba Jazz.
Nagy levegőt vett, majd még egyet. Nem tudhatta.
Samanthát egyszer telibe találta a média, és ezzel vége is lett,
nem volt kitéve a Jazzéhez hasonló állandó fenyegetésnek, hogy
a média betör az életébe.
– Mit mondtál neki?
– Nagyon sajnálom – mondta Samantha. – Istenem, hülye
voltam, ugye? Olyan kedvesnek tűnt. És azt hittem, hát, szóval
azt hittem, hogy csak a helyi laptól van. És azt is mondta, hogy
ismer téged, hogy barátok vagytok.
– Amit mondott, az féligazság. Ami, el kell ismerni, ötven
százalékkal több, mint a szokásos. Mint mondtál neki?
 – Semmit. Na jó, annál azért többet. De semmi fontosat.
Megkérdezte, hogy itt vagy-e, de én mondtam, hogy elutaztál.
– Ez minden? Elmondtad neki, hogy hova mentem?
Samantha megadóan és megsemmisülten sóhajtott.
– Azt mondtam, hogy New Yorkban vagy, de… nem
mondtam meg, hogy a rendőrség miatt vagy ott – tette hozzá
hadarva.
Most már mindegy. Weathers jellemtelen alak, egy hiéna,
igénytelen firkász, de nem hülye. Tudta, hogy ha összeadod
Jasper Dentet és New Yorkot, akkor csak egy lehet a megoldás: a
Hat-Dog.
– Rendben, köszi, Samantha néni – mondta Jazz olyan
nyugodtan, ahogy csak tudta.
Connie épp visszaért, két üveg üdítő volt nála és egy újabb
doboz jég. Felhúzta a szemöldökét, amikor meglátta.
– Annyira sajnálom – ismételte meg Samantha.
– Ne aggódj emiatt. Takard be jól nagyit, holnap beszélünk.
Connie az asztalnál ült, és egy kupac alig rendezett papír
hevert előtte.
– Nem hiszem el, hogy idejöttem titkárnőt játszani – kezdte a
lány, de amikor meglátta Jazz arckifejezését, abbahagyta a
megjátszott zsörtölődést, odalépett a fiúhoz, és a karjaiba zárta.
– Mi történt?
– Azt hiszem, ez az egész nyilvánosságra fog kerülni.

Valamivel később már egymásba gabalyodva feküdtek az

ágyban. Korábban is történt ilyen Jazz terepjárójának hátsó
ülésén, és volt, hogy együtt szenderedtek el a Kuckóban, esetleg
Connie-éknál, amikor a lány szülei és Whiz nem voltak otthon.
De ez volt – lesz – az első egész együtt töltött éjszakájuk. Jazz
hirtelen arra gondolt, bárcsak hozott volna óvszert.
Ugyanakkor örült is, hogy nem hozott. Connie nem lett
volna hajlandó szexelni vele óvszer nélkül, így Jazz
biztonságban érezte magát.
 Ledumálhatod róla a bugyit, ha akarod, mondta Billy a száját
nyalogatva. Már nagyon akarja a kislány, szinte megőrül érte. És
ezt te is tudod. Tudod a zsigereiddel és a golyóiddal. Olyan jó
érzés, és a legjobb az egészben, hogy te indítod be, tőled jön lázba.
Ez a legjobb az egészben. Amikor nem bírnak magukkal.
– Mire gondolsz? – kérdezte Connie.
– Nem akarod tudni.
– A gyilkosságokon jár az eszed.
– Ja – hazudta.
Könnyebb volt hazudni, mert így megkímélte. A lány felült
az ágyban.
– Szeretnél róla beszélni?
– Nem. Nem akarlak ezzel terhelni.
– Nem gond. Segíteni jöttem.
Keresett gyorsan valami témát, amiről beszélhetnének. Nem
volt nehéz. Az akták dugig voltak ellentmondó és értelmetlen
információval, és ezek közül választott egyet.
– A belezés – mondta.
– Mert nem rögtön az elejétől csinálja – mondta Connie, és
Jazz büszkén mosolygott a sötétben.
– Igen. A hatodik áldozatig nem metszette fel a hasukat.
– És az zavar, hogy nem tudod, miért kezdte el később?
Lebénítani is csak később kezdte őket.
– Ja, de az gyakorlati dolog. Nem vágyik arra, hogy
megbénítsa őket. Tényleg azt hiszem, hogy meg akarja
könnyíteni a dolgokat.
– „Dolgok” alatt azt érted, hogy kibelezi őket?
– Ja.
– De ha megbénítja őket, akkor nem éreznek fájdalmat. Azt
hittem, hogy az ilyen arcok attól élveznek el, ha fájdalmat
okoznak.
– Deréktól lefelé bénítja meg őket, és csak utána vágja fel a
hasukat. Hidd el, elég fájdalmat éreztek.
Connie reszketett mellette.
– Ez azt jelenti, hogy egyre rosszabb dolgokat csinál?
– Az ilyesfajta bedurvulás nem ismeretlen. Sokan közülük
rengeteg időt töltenek a fantáziáik finomításával. Ő is sokáig
agyalt ezen az egészen. Talán azt gondolta, elég lesz, ha gyilkol,
erőszakol és péniszeket vág le. De amikor elért a hatodik
áldozatig, mindez már nem volt elég. Valami másra volt
szüksége.
– És ezért kezdte felvágni a hasukat.
– Pontosan. De a furcsa az, hogy amikor kibelezte a
hatodikat, nem remegett meg a keze, magabiztos volt. Szinte
sebészien precízek voltak a vágások. A hetediknél azonban
bizonytalanságra utaló jelek voltak.
– Mintha nem bízott volna magában. Vagy talán nem volt
biztos abban, amit csinált?
Jazz megszorította a lány kezét.
– Igen. És ez fura. Ezek az alakok általában egyre jobbak,
nem rosszabbak. Vajon miért bizonytalanodott el a hetediknél?
Connie gondolkodott egy darabig. Jazz élvezte a csöndet és a
lányból áradó melegséget.
– Talán valami megzavarta vagy megijesztette. Senki sem
lehet mindig következetes. Még apukád sem.
A változatosság az élet sója, ismerte el Billy.
De Jazzt nem elégítette ki a válasz.
– Nem csak a belezésről van szó – mondta. – Másról is,
például a nemi erőszakról.
Connie összerezzent, Jazz pedig belül átkozta magát.
Számára a nemi erőszak csak egy másik bűncselekmény volt,
amit a Hat-Dog áldozatai elszenvedtek, de Connie-ból
természetesen zsigeri reakciókat válthatott ki.
– Nem kell erről most beszélnünk – mondta olyan lágyan,
ahogyan csak tudta.
– Segíteni akarok – mondta a lány. – Folytasd.
Jazz nagy levegőt vett.
– Oké. A nemi erőszak a hatalomról szól. A hatalomról és a
dominanciáról. – És a szórakozásról, kuncogott Billy. A
szórakozás végtelen forrása! – De úgy néz ki, hogy ez az arc nem
élvezi a hatalmát. Legalábbis nem mindig. Ha megnézed a
halottkém beszámolóit, kétféle nemi erőszakot követett el: az
egyik erőszakos és többszöri, és az áldozat még élt közben. A
másik perimortem nemi erőszak.
– Az mit jelent?
– Azt jelenti, hogy a halál beálltakor vagy a körül.
– Holttesteket erőszakol meg? Jézusom!
 – Nem, nem holttesteket. Hanem amikor már nagyon
legyengültek, és így nem kell annyit harcolnia velük. Az idő egy
részében tehát arra élvez, hogy hatalma van fölöttük, miközben
még élnek és küzdenek. A maradék időben megvárja, amíg
gyakorlatilag meghalnak, és így már gond nélkül csinálhatja.
Nem sok értelme van ennek.
– Ez egy őrült, Jazz. Nem kell, hogy mindig értelme legyen.
Hughes ugyanezt mondta korábban. És neki is így válaszolt:
– Neked nem. De nekik – nekem – igen. Mindig kell, hogy
legyen értelme.
– Úgy érted, hogy annak is volt értelme számodra, amit apád
csinált? – kérdezte rémülten a lány.
– Csak azt mondom…
Különleges dolog, Jasper. Nekünk, és csak nekünk. Másoknak
nem.
– Csak azt mondom, hogy képes vagyok megérteni. Hogy
tudok a fejével gondolkodni. Ez nem jelenti, hogy egyet is értek
vele.
Nem hinném.
Hiszen tudatának egy részében mindig fölbukkan Billy
hangja. Már előre. És vágyat ébreszt benne, hogy szétnyissa
Connie lábait, és besurranjon közéjük…
– Tudok gondolkodni az ő fejével – mondta a lánynak –,
mert ebben nőttem fel. Ezzel a gondolkodásmóddal. Nekem ez
volt a normális. Azt hiszem, ez olyan, mintha szektás lennél.
Minden normális dologról, mindenről, ami neked vagy Howie-
nak értelmesnek tűnik, nekem azt tanították, hogy nem
érvényes rám. Mondjuk… Mondjuk a szüleid meséltek neked?
– Olyasmire gondolsz, mint az Aranyfürtöcske és a három
medve vagy a Csipkerózsika? Persze.
– Nos, Billy is mesélt nekem. Történeteket az áldozatairól. És
még…
Jazz elhallgatott, és hirtelen elmerült a múltjában. A
Varjúkirály… Teljesen megfeledkezett A Varjúkirályról. Hogyan
felejthette el? Gyerekkora meghatározó élménye volt ez a
történet. Ez a mítosz. Nem magáért a történetért szerette,
hanem inkább azért, ahogyan Billy elmondta, elváltoztatva a
hangját és az arcát, hogy jobban illeszkedjen az egyes
szereplőkhöz.
– Itt vagy még? Föld hívja Jazzt…
– Csak elméláztam. Amikor kisgyerek voltam, anyám halála
után Billy gyakran mesélte el ezt a történetet. Mint egy tündér-
vagy állatmesét. Egy varjúról szólt. Vagyis a varjak királyáról.
– A varjak királya?
– Igen. A Varjúkirállyal kezdődött, aki figyelte a
királyságát…
…és látta, hogy jó volt, Jasper. Béke volt ott, ahol békének
kellett lennie, és háború, ahol háborúnak. Mivel a varjú bölcs
madár, tudja, hogy valaki valahol mindig megöl valakit, így
működik a világ. Ez a dolgok természetes rendje. És a Varjúkirály
volt a legbölcsebb mind közül, ezért ki volt zárva, hogy
megkérdőjelezze a dolgok természetes rendjét. És így működött a
világ a maga rendje szerint, a varjak dögöket ettek, a kismókusok
a fészkeikben aludtak, a zöldségek pedig növekedtek a földeken
(és neked is szükséged van zöldségekre, hogy nagy és erős légy).
Egy nap aztán megérkezett ebbe a tökéletes és természetes
világba egy vörösbegy. Olyan vörös volt, mint az alkonyi pír,
Jasper. Olyan gyönyörű madár, amit a világ minden
képzelőerejével sem bírnál elképzelni. És a vörösbegy elhatározta,
hogy olyan lesz, mint egy varjú. Ráadásul ő akart lenni a
Varjúkirály.
Így hát a vörösbegy útnak indult, és gyilkolni kezdett.
Rengeteg madarat megölt. Vérfürdőt rendezett, és háborút szított
ott, ahol béke honolt.
És a Varjúkirály így szólt: „Ezt csakis én tehetem meg, te
nem.” És vadászni kezdett a vörösbegyre. Amikor megtalálta,
lefogta, átszúrta a mellkasát a csőrével, ivott a véréből, s addig
szipolyozta, míg a vörös tollak fehérré nem váltak.
Így lett, Jasper, az első galamb. És ezért lett a béke madara:
mert tudja, hol a helye.
– Ez… rettenetes történet! – mondta Connie.
– Ez volt az esti mesém – mondta Jazz szenvtelenül.
Connie átölelte, Jazz pedig hagyta, majd – szerencsére –
elaludt, mint egy kisfiú, akinek esti mesét olvasott az apja.
 14. FEJEZET

A vállán
(ó, igen)
az ajka, és érzi meleg leheletét
(ó)
lefelé halad, és ujjaival valami puhát és ismerőset tapint
(ott, érints meg ott)
és valami ismeretlent is és nyögés
az ő nyögése?
vagy
a lányé?
Nyúl érte, majd vissza, és körbe
(Ó, igen)
és kinyitja a száját megnyalja

Szorosan Connie-hoz bújva ébredt, rémült és ijedt, ugyanakkor

izgatott is volt. Ő sem aludt már, akár miatta, akár nem, Jazz
nem tudhatta, de rögtön megcsókolta, a lány pedig ugyanakkora
hévvel csókolt vissza, és előbb pizsamanadrágja fűzőjén, majd
ott kezdett matatni, és Jazz hagyta is volna, hagyni akarta, de az
utolsó pillanatban nagy levegőt vett és
– mintha csirkét vágnál –
Ó, igen, érints meg –
hátrálni kezdett, visszavonulót fújt, és erősebben lökte el
magától Connie-t, mint ahogy tervezte.
Mindkét álom egyszerre –
Kezével hadonászva perdült ki az ágyból, nekiütődött az
éjjeliszekrénynek, és magával rántotta a földre az ébresztőórát
és a telefont.
 Mindkettő. Gyilkosság és szex és…
– Sajnálom – mondta. – Bocsánat.
Sosem elég sajnálni. Soha. Soha, de soha…
Connie átkúszott az ágy túlsó oldaláról, hogy lenézzen
Jazzre. Haját beburkolta az a szaténsapka, amit alváshoz szokott
viselni. A vékony sötétítőkön keresztül beáramló szűrt fényben
csokikrémnek tűnt, Jazz pedig szerette volna felfalni mind az
utolsó cseppig, szerette volna végigfuttatni rajta a nyelvét,
belemélyeszteni a fogát, és kiszippantani belőle mindent, majd
magába nyelni.
Ne! Ne! Hagyd abba! Ez őrültség!
Vedd el, Jasper, búgta Billy. Vedd el, a tiéd. Ő az áldozatod.
Erre vártál. És a legjobb az egészben, Jasper? A legjobb az
egészben, hogy ő is erre várt.
Nem igaz. Nem tudta elhinni, hogy ez igaz.
De aztán ott volt a puszta vágy, Connie szemében az
áhítozás, az enyhén szétnyíló ajkaiban, az ágyban felvett
testhelyzetében. A köztük lévő delejes vonzás már nem is
emberi, hanem állati volt, ahogy annak lennie is kellett.
Ez a legjobb része, Jasper. Amikor odajönnek hozzád. Amikor
annyira akarják, hogy meg akarod nekik adni.
– Miért ijedtél meg? – suttogta Connie, hangja pedig olyan
lágy volt, mint a meleg pite. – Miért félsz ennyire tőlem?
– Nem félek tőled – és ez tényleg így volt.
Jazz saját magától félt.
– Tudom, hogy nem könnyű – mondta a lány. – Tudom, hogy
bonyolult ez neked. De ez… ez a dolog, ez a pillanat…
egyszerűnek kéne lennie. Tök egyszerűnek.
– Nem lehet.
– Hoztam óvszert – mondta, és szavai szinte áramként
csaptak a szívébe. – Arra gondoltam… Tudtam, hogy itt
kettesben leszünk.
Jazz becsukta a szemét. Olyan volt, mintha látta volna a
jövőt. De nemcsak egyet, hanem többet is. Látta magát boldogan
Connie-val, két normális embert, akik normális életet élnek, és
akiket közelebb hoz egymáshoz és összekapcsol az egymással
megosztott intimitás: ez az, ahogy működni szokott, és ahogy
működnie kellene az ilyesminek.
 De azt is látta…
De van itt valami, Jasper, dorombolta Billy hangja, amikor
emlékezetébe idéződött a legutóbbi találkozásuk a
Wammaketben. Fogadok, hogy rendes, felelősségteljes srác vagy,
mert így neveltelek, de mindig te veszed a gumit? Hm? Vagy
tablettát szed? Mert nem bízhatsz meg bennük mindig, Jasper. Jó
közelről megnézed azokat a gumikat? Látod, amikor beveszi a
tablettát? A fenébe is (Billy itt harsogó nevetésben tört ki), mit
gondolsz, te hogyan születtél?
Úgy is tekintett a szexre, mint döntő pillanatra, olyan
pontra, amely körül sorozatgyilkosi karrierje forogni fog.
Billy egyik áldozata sem volt fekete. Voltak köztük latin és
ázsiai nők, a legtöbbjük pedig fehér volt, de egyik sem
afroamerikai. Jazz azt gondolta, hogy Connie épp emiatt nem
jelent kockázatot.
Ezt gondolta… egészen idáig.
De most már nem volt biztos benne.
Iszonyatosan kívánta. Vajon azért, mert ő fiú volt, Connie
pedig lány, szeretik egymást, és ennek az egésznek így kell
működnie?
Vagy valahol legbelül a Billy hatása alatt álló része ki volt
éhezve, el akart szabadulni, mohón vágyott a szabadságra, hogy
elkezdhesse, amire született, és amire idomították?
Amennyire csak tudta, összezárta a szemhéját. Olyan
szorosan, mint azon az éjszakán, amikor Billy élve megnyúzta
szegény Rustyt. Megint képek villantak be lehunyt szeme előtt,
de ezúttal nem úgy jelentek meg a helyszínek, ahogy a fotókon
látta őket, hanem mintha ma éjszaka járt volna ott.
Ma éjjel csináltam valami jót. Segítettem. Ez nem azt jelenti,
hogy jobban kéne magam éreznem, nem pedig rosszabbul?
Szex és gyilkosság. A két álom összekeveredve. Mit jelentett
mindez?
Amikor Jazz kinyitotta a szemét és megszólalt, hangja mély
volt, magabiztos és érzelmektől mentes.
– El kéne dobnod az óvszert.
Aztán átvonult a másik, üres ágyra aludni.
 15. FEJEZET

Billy Dent Brooklynban barangolt, a hajnal tiszta volt és hűvös.

Feltűrte kabátja gallérját, sapkáját lehúzta egészen a füléig.
Hidegben még könnyebb volt elbújni. Mindenki mindenét
bebugyolálta. Mindenki sietett, hogy eljusson oda, ahová indult.
Senki sem állt meg, hogy a másikra nézzen. Mindenkin kesztyű
volt, mi sem természetesebb. A kesztyű elrejtette a
börtöntetoválásait. Elrejtette a MERSZ és a FÉLSZ feliratot.
Elrejtve, de még ott voltak. Mersz és félsz. Egyenlők. Talán
még ugyanazok is.
Amúgy az sem számított volna, ha valaki ránéz. Billy nem
félt az emberi szempároktól. Az emberi szem megbízhatatlan,
bolondos dolog. Kecskeszakálla, bajsza a formára nyírt
pajeszával együtt megváltoztatta arcélét, arca arányait. Szeme
még kiugróbb lett attól, hogy megnyírta a szemöldökét. És
persze a haját is befestette.
De csak kuncogott magában, amikor a női hiúságra gondolt,
és arra, hogy ezzel mennyire megkönnyítették a hozzá hasonló
emberek dolgát. Isten áldja a hajfestékek gyártóit, a hajszínek és
árnyalataik végtelenségét! Billynek bizonyos színek
összekeverésével sikerült sötétszőke hajából őszbe hajló barnát
varázsolnia. Miután elektromos hajvágóval megritkította, jó tíz
évvel idősebbnek nézett ki. Új kinézetéhez még hozzácsapott
egy vastag fekete keretes szemüveget, olyat, amilyet egyszer
még az apja hordott. Az idióta brooklyni hipszterek szerint ez
„divatos”. Úgy változtatta meg Billy külsejét, hogy egyszerre
tetszett is neki, és nehezebb is volt felismerni. Ó, dicsőség a
divatnak!
Az álcázás nemcsak arról szól, hogy megváltoztatod a
külsődet, hanem arról is, hogy nem az elvárásoknak
megfelelően teszed. A rendőrök nyilván gondoltak arra, hogy
Billy szakállat növeszt, vagy épp leborotválja, vagy
megnöveszti, esetleg befesteti a haját. De gondoltak volna arra,
hogy öregebbre maszkírozza magát?
Élete jelentős részében az FBI és a rendőrség gyakorlatát
tanulmányozta. Tudta, hogyan gondolkodnak a zsaruk, és ami
ennél is fontosabb, hogyan gondolkodnak az ő észjárásáról. És
mivel szerintük ő mérhetetlenül hiú, sohasem gondoltak volna
arra, hogy elcsúfítja magát, nehogy megint lekapcsolják.
Billy bármit megtett volna azért, hogy ne csukják le újból.
A börtönben edzéssel töltött évek után csúcsformában volt,
de úgy öltözött, hogy mindezt elrejtse. Görnyedten járt. Amikor
emberek közé ment, mindig karórát viselt, és folyton
rápillantott, ezzel is jelezve, hogy el van merülve a saját
világában.
Ráadásul tökéletes álcája volt: egy babakocsi és egy
pelenkázótáska.
Brooklynnak ezt a részét Park Slope-nak hívták, és Billynek
gyorsan feltűnt, hogy itt mindenki vagy kutyával, vagy
babakocsival, esetleg mindkettővel mászkál. Valójában egyetlen
élőlényről sem akart gondoskodni, de szeretett volna
elvegyülni, ezért vett egy használt babakocsit, majd
teletömködte takarókkal, mintha egy baba lenne benne. Mivel
tél volt, lecsukhatta a tetejét, és ha valaki átnézett a kis
műanyag ablakon, olyasmit láthatott, ami egy jól bebugyolált
gyereknek tűnt.
És a pelenkázótáskában tényleg pelenkák voltak. A
pelenkák alatt Billy három különböző méretű kést hordott
magánál, egy utcán vásárolt pisztolyt és egy kötelet.
Brooklyn utcáin senkit sem érdekelt egy idős apuka.
Ilyenek az emberek.
Billy nem igazán aggódott amiatt, hogy az emberek
felismerik a tévéből. Jobban aggódott az arcfelismerő szoftverek
miatt. A „szabad” Amerika be van kamerázva: az ATM-ek, a
kereszteződések, a bankok, az áruházak. Azoknak a baromarcú
FBI-ügynököknek és a rendőrségnek körözés és bírósági végzés
kell ahhoz, hogy belenézzenek a felvételekbe, de Billy nem volt
hülye. Tudott a Patriot Actről. De tudott egy ennél is vészjóslóbb
dologról: ismerte a félelmet, ami az áldozatjelöltek szívét
irányította. A baromarcú zsaruknak csak egy bírósági végzés
kell, ha valaki nemet mond nekik. Manapság elég meglengetni a
nemzeti zászlót, vagy azt mondani, hogy az emberek
biztonságáról gondoskodnak, hogy a kamerák tulajdonosai
átengedjék a felvételeket a yardoknak. Vita nélkül. Semmi
balhé, semmi rendetlenkedés. Úgyhogy Billy semmit sem bízott
a véletlenre. Amikor csak lehetett, sapkát és napszemüveget
viselt.
És mosolygott.
Az arcfelismerő szoftvereknek valamilyen okból gondot
okoz egy arc azonosítása, ha két kép közül az egyiken az illető
mosolyog. Egyes államokban még a jogosítványhoz készült
arcképen sem szabad mosolyogni. Ezért aztán Billy mindenütt
mosolygott.
Rutinmunka volt ez számára. Szeretett mosolyogni, hiszen
vidám fickó volt.
A kabátja zsebeiben összesen öt különböző eldobható
mobiltelefon volt. Az egyik rezegni kezdett, amikor elhaladt egy
kávézó előtt a Negyedik utcában. Billynek feltűnt, milyen
rengeteg kávézó van errefelé – a helyiek egyszerűen imádják
őket. Minden tömb aljában volt belőlük három, és akkor még
nem is említettük a Starbucksokat.
Megállt, amíg a megfelelő telefont keresgélte. Egyetlen
ember tudta a telefonokhoz tartozó számot, és ő is csak
vészhelyzetre. Nem akarta, hogy bárki is felhívja, ő hívott
embereket.
Amikor megtalálta a telefont, felnyitotta, és mielőtt bármit
mondhatott volna, egy hang a vonal másik végén szinte
szemtelenül szólt bele:
– Kitalálod, ki van a városban?
Majd elmondta neki.
És Billy Dent mosolya még szélesebb lett.
 16. FEJEZET

A dörömbölés az ajtón mély álomból ébresztette fel Jazzt, és úgy

kapkodott levegő után, mintha elfelejtette volna, hogyan kell
lélegezni. Connie riadtan ugrott fel a másik ágyban.
– Ki… – kezdte el a kérdést.
– NYPD! – üvöltötte egy hang. – Azonnal nyissák ki!
– NYPD? – suttogta Connie. – Mi?
Jazz kirázta az álmot a fejéből, és fölpattant. Hughes
hülyéskedik velük? Vagy…
Vagy megint megfultonolták?
A láncot az ajtón hagyta, és csak annyira nyitotta ki, hogy
kipillanthasson. Két egyenruhás rendőr állt ott egy idősebb,
öltönyös-nyakkendős fehér pasival. A fehér pasi nyomni kezdte
az ajtót.
– Jasper Dent!
Nem kérdés volt. Inkább parancsnak hangzott, mintha arra
utasította volna az ajtóban álló fiút, hogy legyen Jazz.
– Láthatnám a jelvényüket? – mondta Jazz, de még mielőtt a
szavak elhagyták volna a száját, már ott volt az orra előtt
Stephen Long detektív jelvénye.
– Gyilkosság – vetette oda Long –, Dél-Brooklyn. Nyisd ki az
ajtót.
Dél-Brooklyn. Gyilkosság. Ugyanaz a terület, ahonnan
Hughes jött.
Vagyis azt állította, hogy onnan jött. A jelvény Hughes-éhoz
hasonlóan nézett ki. Mennyire lehet nehéz meghamisítani?
Valószínűleg könnyebben, mint gondolná, de igazán jó
hamisítványt készíteni nehéz.
– Mit tehetek önért, nyomozó? – kérdezte Jazz
mozdulatlanul.
Hallotta, ahogy mögötte Connie öltözködni kezd.
– Azt mondtam, hogy nyisd ki azt a rohadt ajtót, különben
betörjük! Komolyan beszélek!
 – Van bírósági végzése?
Long unottan sóhajtott.
– Jó, akkor betörjük.
– Várjanak, várjanak!
Connie befejezte a motoszkálást, Jazz pedig elhúzta a láncot,
és hátralépett.
– Jöjjenek be. Miben segíthetek?
– Velünk jössz – mondta a detektív, miközben két rendőrrel
belépett a szobába.
Long körülnézett, és alaposan megnézte Connie-t, aki még
az ágyban volt, állig felhúzott takaróval. A férfi felhúzta a
szemöldökét.
– Nézzétek át a szobát és a lányt. Dent, öltözz fel normálisan.
Velünk jössz.
– Mi folyik itt? – kérdezte Jazz.
Long az órájára nézett.
– Harminc másodperced van, hogy magadra kapjál valamit.
Felöltözve vagy sem, de magammal viszlek.
Jazz zsörtölődve kapta fel az előző napi ruháit, majd elment
velük a fürdőszobába átöltözni. Hallotta, hogy a szobában a
rendőrök átkutatják a ruhásszekrényt és az asztal fiókjait.
Valamelyik nekiállhatott átnézni Connie bőröndjét, mert
egyszer csak kiabálni kezdett a lány:
– El a kezekkel a bugyiktól, perverz disznó!
Arra jött elő felöltözve a fürdőszobából, hogy az egyik
rendőr diadalmasan lengeti a tabletet és a papírokat, amelyeket
Hughes az előző este hozott át. Connie elszontyolodott
arckifejezéséből rájött, hogy amíg az ajtóban állt, a lány
megpróbálta elrejteni őket a bőröndjében.
– Itt végeztünk – mondta Long, és képzeletbeli kalapját
megemelte Connie előtt. – Hölgyem – mondta komikusan
elnyújtva, majd megragadta Jazz karját, és kivezette az ajtón.

Connie magabiztosan kezelte a helyzetet, hogy a barátját

elvitték a rendőrök, és ez egyszerre volt számára kellemes és
kellemetlen meglepetés. Jól van, gondolta. Nem jött elő belőled a
sikítozó barátnő, miközben elrángatták a pasidat, bár eléggé
rangon aluli is lett volna.
Jazzt tehát már megint elvitte a rendőrség, bár az ilyesmiből
mindig szerencsésen kimászott. Az Impresszionista-ügy alatt
egyszer már letartóztatták, amíg Howie, akit megkéseltek, az
életéért küzdött. És ott volt az iskola színjátszós termében azon
a délutánon is, amikor Erickson elrángatta Jazzt a próbáról csak
azért, mert túl pontosan jósolta meg az Impresszionista
következő áldozatát. Mindkét alkalommal épen és biztonságban
tért vissza.
Ahogy otthon is minden reggel, most is bekapcsolta a tévét,
hogy meghallgassa a híreket és az időjárást, amíg felöltözik.
Természetesen ki kellett derítenie, hová vitték Jazzt. Bár mindig
visszatért hozzá, ez még nem jelentette azt, hogy ne lenne
szüksége segítségre. Az Impresszionistának végül sikerült Jazzt
túszul ejtenie a saját házában, és csak Connie és Howie hőstette
mentette meg az utolsó pillanatban.
Vajon tényleg ők mentették meg? Lehet, hogy Jazz magától
is megoldotta volna. Ezt hozzáadta azon dolgok listájához,
amelyeket már soha nem fog megtudni. Sóhajtott. Könnyebb
életet is választhattál volna magadnak annál, Conscience Hall,
mint hogy belezúgsz Jazzbe, aki elég súlyos terheket cipel
magával az életben.
Csak ugratta magát. Nem volt választása: már nagyon korán
hihetetlenül beleszeretett. Megpróbálta elrejteni az érzéseit
még maga elől is, és különösen az apja elől. Pont a világ
leghírhedtebb sorozatgyilkosának fiába szeretett bele?
Komolyan? Talán ő nem hibbant, de te biztosan az vagy, Connie!
Amúgy amikor először csókolóztak…
Az az első csók, te jó ég!
Connie-ék autófelhajtóján történt. Az estét szokatlanul
hűvös nyári éjszaka követte. Tizenhat éves volt ekkor, és nem
Jazz volt az első srác, akit megcsókolt, de ő volt az első, akitől
egyszerre futkosott a hideg a hátán és öntötte el a melegség, és
először szerette volna, hogy egy srác igazán belezúgjon.
Miközben csókolóztak, valahonnan a torka mélyéből
sóhajtás tört fel, és Connie azt hitte, hogy ezzel megadta magát.

É
 És ha már megadásról van szó, gondolta, miközben a
bőröndjében póló után kutatott, mi a franc történt tegnap este?
Egy kevésbé magabiztos lány ezek után sírdogálva és szipogva
egy sarokba kuporodott volna a Cosmójával a kezében, és
valami hülye cikket olvasott volna olyasmi címmel, hogy
Hogyan tedd a játékszereddé. De nem így Connie. Nem volt
beképzelt, de nem is volt vak. Tudta, hogy jól néz ki, és két jó
kifogása lehetett egy fiúnak, ha nem kap az alkalmon, amikor ő
is benne lenne: vagy melegnek, vagy halottnak kell lennie.
Megnézte magát a tükörben. Nem mintha számított volna.
Vastag kabát lesz rajta, amikor kimegy majd. És amúgy sem
ismer senkit Brooklynban.
A tükörben látható Connie meglehetősen jól nézett ki.
Mélyen belenézett a saját szemébe, csücsörített, majd dobott
magának egy csókot. Aztán úgy érezte magát, mint egy buta
kislány.
Igazságtalan volt Jazz-zel az előző éjszaka? És azóta is az
vele? Eléggé világossá tette, hogy még nem áll készen a nagy
lépésre az Igazi Szex felé. És ugyan miféle barátnő, ha nem érti
meg ezt és tartja tiszteletben?
Vagy… talán Jazz volt igazságtalan vele. Mindenkinek
vannak múltbéli traumái, de nem mindenki képtelen arra, hogy
kapcsolatba lépjen más emberekkel. És Jazz már számtalanszor
bebizonyította, hogy nem okoz neki gondot az ilyesmi:
csókolóztak, simogatták egymást, és minden elképzelhető
módon felfedezték és végigtapogatták egymás testét. Jazz
meghúzott egy vonalat, amit érthetetlen módon nem hajlandó
átlépni. Connie ennek a vonalnak a túloldalán van, és azért
könyörög neki, hogy lépje át.
Miért nem tudja…
És ekkor a háttérben duruzsoló tévé bemondta a barátja
nevét.
Connie megpördült, a távirányítóért nyúlt, és
felhangosította.
– …Billy Dent fia – mondta egy feltűnően jólfésült bemondó.
– Magától értetődő, hogy a hírek megrázták New York
lakosságát, és rögtön felmerült a kérdés, hogy vajon Billy
Dentnek lehet-e köze a Hat-Dog-gyilkosságokhoz.
 Te gyökér! A Hat-Dog már gyilkolt, mielőtt Billy kiszabadult
volna a börtönből.
– Közben pedig rendőrségi források megerősítették, hogy
Jasper Dent hamarosan megérkezik a Carroll Gardensbe, a 76.
kerületi rendőrőrsre, hogy tárgyaljon az ügyről. Úgy tudjuk,
Niles Montgomery kapitány, az esetet vizsgáló különleges
egység vezetője ma a későbbiekben sajtótájékoztatót tart.
Természetesen honlapukon elérhetik majd az ott közölt
részleteket összefoglalónkkal és kommentárunkkal együtt ma
délután öttől.
Connie lekapcsolta a tévét: a bemondók furán, szinte
énekelve beszéltek, föl-le vitték a hangjukat, és furán
hangsúlyoztak, amitől hányingere támadt. Épp csak addig tudta
elviselni, amíg reggelente gyorsan fölöltözött.
Jazz tehát biztonságban van. Az NYPD-vel. Szokás szerint
senki sem vette a fáradságot, hogy tájékoztassa, és arra tippelt,
hogy nem is fog hallani felőle, amíg nem végeztek. Nagy rá az
esély, hogy egész nap el fog tartani. Mit is csináljon ez idő alatt?
Ne hülyéskedj, Connie! Egész nap a világ legkirályabb
városában vagy!
Egy pillanattal később megcsörrent a mobilja. Az apja volt
az.
– Szia, apu! – csiripelte, és mindent megtett, hogy a hangja
olyan legyen, mint egy lányé, aki nem szökött el New Yorkba a
barátjával, és nem hazudott erről a szüleinek. Annyi volt csak a
probléma, hogy Connie nem igazán tudta, milyen hangja is
lehet egy ilyen lánynak.
– Van valami, amit szeretnél nekem elmondani? – kérdezte
az apja bevezető vagy köszönés nélkül.
Így működött az apja. Mindig megadta a lehetőséget a
gyerekeinek, hogy tisztázzák magukat. A büntetésben viszont
Connie soha nem vett észre különbséget, így aztán mindig
megpróbálta kimagyarázni magát.
– New York csodálatos – áradozott, és próbálta eljátszani,
hogy teljesen odáig van. – Tegnap este elmentünk a Rockefeller
Centerbe, ami sokkal királyabb, mint a tévében…
– Olvasom tegnap az újságot, nem fogod kitalálni, mit írtak
benne.
 – Hát – mondta Connie –, fogadok, hogy semmit nem írtak
arról, hogy milyen remek kínait ettem tegnap este.
– Azt írják, hogy Jasper New Yorkban van. Épp most.
Hoppá. Hát persze. Így már érthető. A hírek valószínűleg
Lobo’s Nodból szivárogtak New Yorkba, és nem fordítva.
– Tényleg? – próbálta adni a meglepettet, de sokkal inkább
úgy hangzott, hogy „ó, lebuktam”.
Megköszörülte a torkát, majd másodszor is megpróbálta.
– Tényleg? Fura egybeesés.
– Minden bizonnyal – mondta az apja szárazan. – És most
hol vagy?
– Larissánál.
– Akkor hadd beszéljek vele.
Megint hoppá.
– Zuhanyozik.
– Megvárom.
– Apu…
– Komolyan. Még rengeteg percet tudok lebeszélni.
Várhatok.
A francba.
– Oké, apu! Nem Larissával vagyok, hanem egy brooklyni
hotelben.
– Jazz-zel – apja haragja még telefonon keresztül is
tapintható volt.
– Nem. Nem vele vagyok. Őszintén mondom.
Nem hazudott. A jelen idő a barátod, amikor hazugságra
kerül a sor.
– Tényleg azt hiszed, hogy bármit el fogok neked hinni?
Nem arról van szó, hogy rajtakaptalak valamin és hazudtál,
hogy elkerüld a büntetést, Conscience. Ezt előre kitervelted.
Átvertél. Kitervelted, és végrehajtottad a megtévesztésre és
hazugságra alapozott tervedet. Úgyhogy magyarázd meg, miért
kéne elhinnem bármit is, amit mondasz. Gyerünk! Magyarázd
meg!
– Mert az igazat mondom. Nincs itt. A rendőrségen van.
– Akkor a helyén van.
Connie már épp arra gondolt, hogy elmagyarázza, hogy
Jazzt nem letartóztatták – tényleg nem –, de inkább hagyta az
egészet.
 – Apu, igazából azért vagyunk itt…
– Azt írja az újság…
– Az Doug Weathers, apu! Jézusom, semmit sem lehet
elhinni, amit ír…
– Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd,
Conscience. Már így is elég nagy bajban vagy. És nem érdekel,
hogy miért vagy ott. Csak az érdekel, hogy a lányom hazudott
nekem, és félrevezetett azért, hogy elmehessen a barátjával. Ez
az, ami érdekel. Itthon vagy tegnapra, megértetted?
– Nem lehet, megvettem már a repjegyet. Csak…
– Add meg a visszaigazolás számát. Felhívom a
légitársaságot, és elintézem velük a dátum módosítását.
– De apu…
– Mi az? Mit fogsz most mondani? Hogy ez így nem
igazságos? Hogy mit zargatlak? Hogy megbízhatnék benned
annyira, hogy magad intézed el?
Connie azt tervezte, hogy ezeket mondja majd.
– Hadd mondjak neked valamit – apja haragja egyre csak
nőtt, miközben beszélt, mintha minden egyes szó tovább
hevítette volna a tüzet a szívében. – Hadd mondjak neked
valamit: az igazságosság azokat illeti meg, akik nem hazudnak.
A nyugalom azokat illeti meg, akik nem hazudnak. A bizalom,
az aztán hétszentség, hogy azokat illeti meg, akik nem
hazudnak.
Connie arra az ágyra huppant, amelyen Jazz aludt.
– Tizenhét vagyok – mondta halkan. – Nem kezelhetsz úgy,
mint…
– De, még öt hónapig kezelhetlek úgy. És ha ez azt jelenti,
hogy meg kell védenem téged a világtól, attól a fiútól és
magadtól, akkor az biztos, hogy a születésnapodig úgy is
kezellek majd. Megértetted?
Connie átfordult a bal oldalára. Álla Jazz párnáján volt.
Érezte az illatát. Nem a deójáét vagy a samponjáét; az övét. A
tiszta, hamisítatlan illatát.
– Szeretem, apu.
Ez volt az egyszerű, kendőzetlen igazság.
– Biztosan nem lep meg, hogy nem-ér-de-kel.
Connie nem tehetett többet. Az apját nem győzi meg sem a
logika, sem a szerelem. De legalább megpróbálta.
 Connie feladta. Elmondta az apjának a visszaigazolás
számát.
 17. FEJEZET

Connie-t elszomorítóan rövid időn belül hívta vissza az apja,

hogy közölje vele: sikerült helyet foglalnia a La Guardia
reptérről aznap este induló járatra. 150 dollárjába került a jegy
eredeti árán fölül, és a lány tudtára adta, hogy részletekben le
fogja vonni a zsebpénzéből és a nyári munkáért járó
fizetéséből.
Már egy óra is elmúlt, de Jazz még nem jött vissza a
rendőrségről, bár küldött neki egy SMS-t azzal a nem túl
informatív szöveggel, hogy egy darabig még ott lesz. Connie-nak
még órákat kellett eltöltenie, de nem volt mit csinálnia.
Gondolni sem bírt arra, hogy az egész napot egy hotelszobába
zárva töltse egy tévével és a szánalmas csatornakínálattal.
Brooklyn még a szürkés ablakon keresztül is szikár volt és
fényes a téli napsütésben. A kabátba burkolózó gyalogosok
ellenére sem hitte el, hogy kint hideg lehet, annyi ereje volt a
napfénynek.
A rendőrség mindent elkobzott, amit Hughes nyomozó az
előző este átvitt, de Jazz vagy Connie holmijai közül semmit sem
vittek el. Csak olyan dolgok érdekelték őket, amin NYPD logók
vagy jelek voltak.
Ami azt jelentette, hogy Connie laptopját nem vitték
magukkal.
A rendőrség nem tudta, hogy előző este egy csomó
bizonyítékról készült képet átmásolt a gépére, és hogy sokat
jegyzetelt, miközben hallgatta Jazzt és Hughest. Amíg hasznára
volt, nem zavarta, hogy játszania kellett a titkárnőt. Egészen
biztos volt benne, hogy még Jazz és Hughes sem tudta, hogy mit
csinált. Mindketten valamiféle vészjósló, lehangoló, a
gyilkosságok megszállottjainak fenntartott Narniában jártak;
alternatív valóságban, ahol az árnyak gyilkosokat rejtettek, és
még a csatorna is megfejthetetlen nyomoktól dugult el.
 Végigfutott a fényképeken és a jegyzeteken, majd
leellenőrzött néhány dolgot a telefonján lévő
térképalkalmazásban. A gyilkosságok helyszínei közül több is
elég közel, sétálható távolságra volt.
Arra gondolt, hogy kiugrik egy picit, szív egy kis friss
levegőt. Sétálgat az utcán, és megnézi, mit lehet csinálni
Brooklynban. Korábban járt már New Yorkban, de mindig a
családjával, és mindig Manhattanbe mentek.
Ha sétája esetleg valamelyik gyilkosság helyszínére vezetné,
hát… az csak örömteli és véletlen egybeesés lehet, nem?
Egy babakocsit toló férfi majdnem nekiment Connie-nak a
járdán, csak az utolsó pillanatban tért ki előle. Szélesen
mosolygott, viccesen szörnyű volt az arcszőrzete, és olyan
vastag keretes hipszterszemüveget viselt, amilyet a srácok
legtöbbjén is látott. Láthatóan annyira vidám volt, hogy Connie
nem is kiabálta utána, hogy „Nézz az orrod elé!”, miközben a
férfi továbbhaladt az utcán. Ehelyett inkább csak körülnézett, és
magába szippantotta a város hangulatát.
Connie szerette a várost, vagy legalábbis azt, amit a
gyilkosságok helyszíneire tett rögtönzött túrája során látott
belőle. Mielőtt a családja Lobo’s Nodba költözött, eltöltött már
némi időt Charlotte-ban, de még egy ahhoz hasonló nagyváros
sem volt a nagyvárosok nagyvárosához, New Yorkhoz fogható.
Tetszett neki, hogy sétái közben fekete arcokat is lát, így nem
érezte magát olyan egyedül, mint Lobo’s Nodban, ahol gyakran
érezte úgy, hogy nem csak a barátja apja miatt lóg ki a
tömegből. Itt, New Yorkban egy volt a fekete, fehér, sárga, barna
mozaikdarabkái közül. Felszabadító érzés volt.
Mindig is ide képzelte magát. Ide vagy Los Angelesbe. Ha
színésznő lesz belőle, akkor az előbbi vagy az utóbbi városban
fog élni. Los Angelesbe a nagy pénzért mentek az emberek. Ott
olyan hírnévre lehet szert tenni, amihez aztán már biztonsági
őrök kellenek, és ami vonzza a lesifotósokat. Hollywood: az
őrülten rád rontó paparazzók, a nagyfilmek. Vég nélkül. Örökké.
New York viszont a színház hazája. Broadway. Fellépések
napról napra a közönség előtt, aminek a zsigeri, kíméletlen, ám
megbízható visszajelzéseit rögtön érzékelheti. Először az
általános iskola alsó tagozatában kóstolhatott bele ebbe a
világba, és azóta éhezett rá. Míg Jazz az árnyékok között, a kis
kuckójában névtelenségre vágyakozva el akart bújni a világ
elől, addig Connie a színpadra áhítozott, a képernyőre, hogy a
világon mindenki felismerje és tudja a nevét.
Ez vajon majd összetartja vagy szétválasztja őket? Az
ellentétek vonzzák egymást, ahogy mondani szokták, és Connie
nem tudott volna elképzelni nála és Jazznél eltérőbb
személyiségeket.
Megállt egy fodrászkellékeket árusító üzlet előtt. Hatalmas
betűkkel ez állt a kirakat üvegén: TERMÉKEK AFRO HAJRA. Egy
dashikit viselő nő állt kint, hajfonatai még Connie-énál is
lenyűgözőbbek voltak. A hideg miatt egészen összehúzta magát,
de látszott, hogy egy cigi kedvéért még ezt is elviseli.
Connie-t egy kicsit megmelengette, hogy egy kirakaton látta
az „afro haj” feliratot. Már a hatodik vagy hetedik ilyen üzlet
volt ezen a forgalmas, hosszú úton. Lobo’s Nodban a fodrászok
minden tőlük telhetőt megtettek, mégsem számíthatott sok jóra.
Esetenként még az anyukáját is megkérte, hogy fonja be és
ápolja a haját, és az internetnek hála, rendelhetett hajfonatokra
és göndör hajra való sprayt. Na de milyen jó lehet olyan
környéken lakni, ahol tucatnyi boltban szerezheti be a
szükséges holmikat! Ahol csak kikel az ágyból, lesétál a
legközelebbi boltba balzsamért vagy fejbőrnyugtatóért. Ahol
olyan fodrász vágja a haját, aki hozzá hasonlóan néz ki, aki
tudja, mit jelent, ha valakinek ilyen a haja.
– Segíthetek? – kérdezte hirtelen a nő. – Rögtön jövök –
gesztikulált a cigarettájával, és az arckifejezése olyasmit
mondott, hogy Ne hülyéskedj, kiscsaj, ne kelljen már elnyomnom
a cigimet!
Connie hosszasan nézte a szalon kirakatát. Valószínűleg
órákat tudott volna eltölteni itt, de feladata volt.
– Igazából… – mondta, majd előadta a fedőtörténetet, amit
akkor talált ki magának, amikor a többi helyszínen szaglászott
körbe.
Azt találta ki, hogy középiskolás, és arról ír dolgozatot, hogy
a szemtanúk beszámolóinak megbízhatósága hogyan változik
az idő múlásával.
– Szóval errefelé történt a Hat-Dog egyik gyilkossága…
– mutatott egy sikátor felé, ami alig egy háztömbnyire volt
onnan, ahol álltak. – És épp azon gondolkodtam, hogy ön…
 – Hívj csak Rabiának.
– Rendben. Én Connie vagyok – majd kezet fogtak.
– Apu vagy anyu a Puerto Ricó-i?
Váratlanul érte a kérdés, és pár másodpercre lefagyott.
Lobo’s Nodban szinte mindenki azt gondolta, hogy a Connie a
Constance becézése. Soha nem hitték még Consuelának.
– Igazából Conscience.
Rabia mosolygott.
– Remek. Ki csinálja a hajadat, drága? Nem rossz, de hadd
hozzam rendbe egy kis hajhosszabbítással és…
– Tényleg a dolgozatomat kéne írnom… – mondta Connie,
majd gyorsan az alsó ajkába harapott, mintha megbánta volna,
hogy közbeszólt.
– Ja, igen, értem. Emlékszem – mondta, majd gyakorlott,
könnyed mozdulattal szippantott a cigarettájába.
Ujj nélküli kesztyűje látni engedte, hogy a körme
sötétsárgára színeződött a nikotintól. Connie el tudta képzelni,
hogy a tüdeje hogyan nézhetett ki.
– A rendőrök már kikérdeztek – szippantott egyet, majd az
orrán keresztül fújta ki a füstöt, aztán megállt, mintha tapsra
várt volna. Connie kerekebbre nyitotta a szemét, és egy kishúg
hangján folytatta:
– Ez elég király!
Rabia, rosszul álcázva izgatottságát, megvonta a vállát:
– Nem nagy cucc, már több hónapja történt. Sokkal
melegebb volt.
– Rendben – mondta Connie biztató hangon. – Meleg volt.
Talán este, kicsit később is kint voltál. Cigiszüneten, és…
Itt félbehagyta a mondatot, és hagyta, hogy Rabia fejezze be.
Ha valamit megtanult Jazztől, az ez volt: ha befejezetlenül
hagysz egy mondatot, az emberek be akarják majd fejezni. Nem
volt rá százszázalékos garancia, de többször vált be, mint
ahányszor nem. Az emberek felveszik a fonalat, anélkül hogy
gondolkodnának rajta.
Connie remélte, hogy ezúttal beválik. Már öt helyszínt
körbejárt, de sehol sem talált senkit, aki a gyilkosságok idején a
közelben lett volna. Vagy legalább valakit, aki hajlandó lett
volna ezt bevallani egy random tizenévesnek az utcán. Rabia
messze a legnagyobb lehetőség volt.
É
 És Rabia nem okozott csalódást.
– És pont ott álltam – mondta, befejezve Connie mondatát,
és a közepesen forgalmas utca túloldalára mutatott. – Ott, a
postaláda közelében. Nem volt rossz este. Csak kijöttem cigizni,
a kirakatot néztem. Meg akartam nézni, hogy a túloldalról is jól
mutat-e. Szerinted…
– Tehát a túloldalon voltál – vágott közbe gyorsan Connie,
mielőtt a kirakatok elrendezésére terelődött volna a szó. – És…
– És ott történt az egész – most a sikátor felé mutatott.
A postaládától elég jól rá lehet látni. Connie tudta, hogy az
áldozatot otthagyta a gyilkos, a beleit pedig egy KFC-s dobozban
nem messze onnan.
– Mondtam a rendőrségnek, hogy láttam onnan kijönni egy
pasast. Egy-nyolcvan magas, vagy egy picit alacsonyabb.
Kapucnis felső és kesztyű volt rajta. Emlékszem, arra
gondoltam, hogy túl meleg van még a kesztyűkhöz. Erre nagyon
világosan emlékszem. És ennyi.
– Nem láttál semmi mást?
– Mondom, hogy nem.
– Vagy hallottál valamit?
– Figyelj…
– Talán láttál valamit, amiről nem tudod, hogy köze lehet
hozzá – sürgette Connie, aztán sikerült előhúznia az emlékei
közül: – talán valamiféle fényt, vagy ilyesmit.
– Nem, a zsaruknak mindent… – megállt egy fél slukkra,
majd leengedte a cigijét, anélkül hogy a füstöt kifújta volna. – Ó.
Azt a… elfelejtettem. Hogy felejthettem el?
– Mit felejtettél el?
Rabia gondterheltnek tűnt.
– Úristen, hogy felejthettem el? Nem jutott eszembe, amíg rá
nem kérdeztél. Olyan őrült éjszaka volt…
– Mi történt, Rabia?
Connie szívverése felgyorsult egy picit. Hülyén érezte magát
– tényleg azt gondolta, hogy majd egyedül megoldja az ügyet?
– Mit láttál?
Rabia megremegett, majd vállat vont, mintha ott helyben
úgy döntött volna, hogy nem is fontos a dolog.
– Fényt mondtál, ugye? De lehet, hogy tök jelentéktelen az
egész, oké? A sikátorban fény villant. Épp csak egy pillanatra,
mielőtt a pasas kiszaladt volna onnan.
Még egy vaku. Megint fényképezett. De miért? Vajon igaza
van Jazznek, és így szerez trófeákat? Vagy másról van szó?
– Ez valószínűleg nem fontos, ugye? – Rabia az ajkába
harapott, és lepöckölte a hamut. – Ettől még nem tudták volna
elkapni, ugye?
Connie azt mondta, hogy valószínűleg nem, aztán
megköszönte Rabiának, és a sikátor felé vette az irányt. Amint
bemerészkedett, meglepetésére beleremegett: három hónapja
annak, hogy idehozták a holttestet, és még egy centi rendőrségi
szalag sem jelezte, hogy mi történt itt, mégis úgy érezte, mintha
egyszerre elátkozott és megszentelt területre lépett volna. Nem
tudta eldönteni, melyik a kettő közül.
A sikátor nyomasztó módon ugyanúgy nézett ki, mint a
rendőrség felvételein, mintha a tél beálltával az idő is
megfagyott volna. A szemeteskonténer ugyanaz volt, a belőle
kilógó szemeteszsákok viszont természetesen másként álltak –
állapította meg, miután rápillantott a fényképre a telefonján. És
persze a fénykép készítésének idején nem volt hó.
Párafelhőt lehelt a hűvös levegőbe, majd körbefordult, ő
nem Jazz. Fogalma sem volt, hogy itt mi fontos és mi nem. Jazz
el tudta képzelni a helyszíneket úgy, ahogy azok eredetileg
voltak, még mielőtt a gyilkos átrendezte volna őket, hogy
megtévessze a rendőröket. Jazz tudta, ha valami nyom vagy
véletlen egybeesés, szándékos vagy véletlen. Tudott ezeknek az
őrülteknek a fejével gondolkodni. Connie mit tehetne?
Talán, de csak talán: gondolkodhatnék úgy, mint Jazz.
Lépésekkel kimérte a sikátort, és azon agyalt, mit tenne
Jazz. Motyogna valamit Billyről. Aztán olyasmit csinálna, amit
néha szokott, vagyis csöndben mozgatná a száját, mintha egy
párbeszéd mindkét oldalát ő játszaná. Nem mindig csinálta ezt,
de Connie-nak feltűnt, olyan sokat volt vele. Biztos volt benne,
hogy még Jazz sem vette észre önmagán.
Nem kis méretű tárgyat keresne, hanem mérettől
függetlenül olyasmit, ami nem illik ide. Vagy talán olyasmit
keresne, ami túlságosan is illik ide. Jazz szerint a gyilkosok néha
túlságosan is törekednek arra, hogy a helyszín egy bizonyos
módon nézzen ki, viszont a valóságban a dolgok ritkán
tökéletesek. Vagyis ha egy gyilkosság helyszínén látsz valamit,
ami túl jól néz ki, hogy igaz legyen, akkor az nyom lehet.
Connie székében és hosszában is bejárta a sikátort.
Végiggörgette a képeket a telefonján, és közben összepárosította
a fényképeket a sikátor különböző részeivel. Nem volt egyszerű:
a holttest és a helyszínelők felszerelései nélkül egészen
máshogy nézett ki a sikátor. A foltokat és graffitiket használta,
hogy fedésbe hozza a képeket és a valóságot, és így sikerült
végül pontosan arra a helyre állnia, ahol a gyilkos a falnak
támasztotta a holttestet.
Ezt láthatta a gyilkos, gondolta. Épp mielőtt elkészítette a
fényképet, és futni kezdett volna.
Ezt mondta volna Jazz. Aztán összeráncolná a homlokát, és
a helyet nézné, amíg…
Meddig? Amíg fel nem robban az agya?
Szóval itt állt a gyilkos. Pont itt. Néhány éve, mielőtt Lobo’s
Nodba költöztek, Connie és a családja Londonba ment nyaralni,
ahol körbejárták a Whitechapel környékét is, vagyis azt a
negyedet, ahol a viktoriánus korban Hasfelmetsző Jack tartotta
rémületben az embereket. Az idegenvezető hatalmas élvezettel
ismertette a gyilkosságok legszörnyűbb részleteit, és többször is
emlékeztette őket, hogy Londonnak ezek a részei ha változtak is
valamennyit azóta, akkor sem sokat.
– Jack épp ebből a kapualjból leselkedne – mondta erős brit
akcentussal. – Jack pontosan azokon a macskaköveken
lépkedett, amiken most önök is állnak.
A Hat-Dog épp ebben a sikátorban lesett az áldozatára,
gondolta. Ugyanazon a mocskos járdán állt, mint én most.
Mit láthatott? Connie addig keresgélt a telefonján, amíg
talált egy képet, ami arról a helyről készült, ahol állt. Maga elé
tartotta a telefont. A holttest egy betonblokkokból épült fal előtt
hevert, amin egy felrobbant szivárványhoz hasonló profán,
együgyű, művészieskedő és teljesen érthetetlen graffiti
éktelenkedett.
Mi az, ami kilóg innen?
– épp erről a pontról –
Ami túlságosan is illik ide…

Ő
 Ő is készített egy képet, ahogy a gyilkosság után a Hat-Dog is
tette. A sikátor sötétje egy pillanatra szétoszlott, és Connie
figyelmes lett valamire.
Valami más is felvillant? Vagy csak épp jókor pislogtam,
esetleg…
Amikor ránézett a fényképére, először semmi különöset
nem vett észre, de utána összehasonlította a helyszínelők
eredeti fotójával. Azon a falon, amelynek nekitámasztották a
holttestet, a graffitirengetegben volt valami új. Az eredeti képen
nem volt rajta.
Csak egy új graffiti. Ennyi.
De amennyire meg tudta ítélni, ez volt az egyetlen változás.
Mennyi volt erre az esély?
Közelebb csusszant a falhoz. Most, hogy tudta, mit keres,
már könnyebb volt megtalálni.
Connie még életében nem fújt falra, de tudta a tévéből és a
filmekből, hogy a graffitisek festékszórót használnak. Néha még
neonnal is megbolondították, de általában csak egy flakonnyi
matt vacak volt. Bár közönyös volt a graffitik iránt, de úgy
képzelte, hogy nehéz lehet ilyen stabil, egyenes vonalakat húzni
festékszóróval. Némi kézügyesség kell hozzá.
Az új graffiti vonalai viszont hullámosak voltak. Vékonyak
és picik. És még az ő gyakorlatlan szemével is észrevette a
különbséget a körülötte lévőkhöz képest. Ezt itt nem szóróval
fújták föl, hanem valamiféle fehér fedőfesték volt, olyasmi,
amivel az apja szokta kifesteni a konyhát. Ecsettel, nem
festékszóróval vitték fel. Elfedte a korábbi graffitit, tehát azután
készült, hogy a rendőrség elhagyta a sikátort.
Ami még fontosabb, hogy nem volt stílusa. A többi graffiti
tele volt girbegurba vonalakkal és izgalmas betűtípusokkal. Ezt
csak felmázolták.
Hatbetűnyi unalmas, remegő vonalú festés.

Ronda J
 18. FEJEZET

És, ahogy azt meg lehetett jósolni, minden pokollá vált Jazz
számára. Padlógázzal egyenesen a pokolba.
Nem ez volt az első alkalom, hogy bántották a rendőrök, de
ez volt a legridegebb. Amikor kirángatták a hotelből, rögtön
reszketni kezdett; a hideg januári levegő szinte fojtogatta.
Betuszkolták egy megkülönböztető jelzés nélküli autó hátsó
ülésére, majd elhajtottak.
Percekkel később bementek egy lepukkant téglaépületbe,
aminek a falán az NYPD címere volt, és egy tábla, amin ez állt:
76. KERÜLET. Jazznek még az is megfordult a fejében, hogy
letartóztatták. De nem bilincselték meg, és a jogait sem olvasták
fel, csak ide-oda lökdösték.
Belül az őrs őrültekháza volt, káosz és hangzavar
uralkodott. Egyenruhás rendőrök, nyomozók hosszú ujjú
ingben és néhány öltönyös ember, akik úgy álltak, mintha
valamit földugtak volna nekik: ebből ítélve csakis az FBI-tól
lehettek. Az őrs előtere valamiféle gyülekezőhely és hall volt,
amit most jobb híján irányítóközponttá alakítottak. Gurulós
fehér- és parafatáblák szorosan a fal mellett, utóbbiak fotókkal,
nevekkel és dátumokkal teletűzdelve és teleragasztva. Jazz
mindet felismerte azok alapján az információk alapján,
amelyeket előző este Hughes vitt át neki. És ezen a helyen ült
órákig arra várva, hogy… valaki jöjjön. A rendőrök és ügynökök
felületes, érdeklődésről egyáltalán nem tanúskodó pillantásokat
vetettek felé egészen addig, amíg valaki valószínűleg rájött,
hogy ki ő. Ekkor izgatott beszélgetés zsivaja váltotta fel az
addigi munkazajt, amitől Jazz zavarba jött, és szeretett volna
elillanni.
Küldött egy SMS-t Connie-nak: Azt hiszem, ez eltart egy
darabig…
Közvetlenül vele szemben emléktáblák, jelvények és
háromszög alakúra hajtogatott amerikai zászlók voltak
bekeretezve a falon. Nem lehetett őket nem észrevenni. Amikor
elolvasta az emléktáblákat, hirtelen rájött, hogy 9/11-es
emlékhely volt azok számára, akik az őrsről meghaltak azon a
napon.
Jazz túl fiatal volt ahhoz, hogy emlékezzen 9/11-re, de Billy,
amíg a fia kicsi volt, rendszeresen visszanézte a World Trade
Center tornyainak összeomlásáról készült felvételeket, ahogy az
üvegtáblák szilánkokra törve repülnek ki az épületekből, és úgy
csapnak ki a lángok az északi toronyból, ahogy a vér lövell ki az
artériából. Újra és újra visszanézte.
Annyira hatékony, motyogta magában. De semmi stílus,
semmi tehetség nem mutatkozik meg benne.
Amennyire Billy meg tudta mondani, ez volt a különbség a
sorozatgyilkosság és a tömegmészárlás között.
– Ezek a balfaszok csak annyit értek el, hogy az emberek
most félnek a repüléstől és New Yorktól. De ez már korábban is
így volt. Az igazi tehetség ahhoz kell, hogy kidolgozz valami
személyeset, hogy olyasmitől kezdjenek félni, amitől addig nem
féltek.
Jazz arra gondolt, hogy a rendőrök itt valószínűleg nem
értékelnék Billy bölcsességeit a tragédiáról, ami a bajtársaik
életét követelte. Befogta a száját, és tovább várt.
Egyszer csak kicsapódott egy ajtó a hallban, és Hughes
viharzott ki rajta. Először nem látta meg Jazzt, de ahogy
közelebb ért és jól megnézte magának a fiút, az arckifejezése
meglágyult egy pillanatra.
– Bocs, kölyök – mondta, ahogy elhaladt mellette.
Jazz egy pillanat alatt megértette, mi történt.
– Bárcsak többet mondhatnék… De épp ezért akartalak
bevonni a nyomozásba.
– „Akartalak?”
– Igen, én. Mindegy. Én lobbiztam, hogy vegyünk be, ennyi.
Long bekísérte Jazzt az irodába, amit Hughes jóval
sietősebben ürített ki, mint ami előre eltervezett események
esetén megszokott. Elég egy kis zavar, hogy bekeményítsenek,
gondolta Jazz.
Egy rendőr ült az asztal mögött, akinek jóval több plecsni
lógott az egyenruháján, mint amennyit a többiekén látott. Az
asztalán lévő névtáblán ez a felirat szerepelt: NILES MONTGOMERY
KAPITÁNY.
– Itt is van, kapitány – mondta Long, és kicsit megrázta Jazzt.
– Csak lazán, Long! Ne a gyereken töltsd ki a haragodat.
Foglalj helyet, Jasper. Long? Magunkra hagynál egy percre?
Long kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Rövid
habozás után Jazz úgy döntött, leül.
A kapitány nagyot sóhajtott:
– Sajnálom, hogy így történt. Nem kéne itt lenned. Soha nem
kellett volna itt lenned…
Aztán minden kiderült, és épp úgy történt, ahogy Jazz
gondolta. Doug Weathers sztorija a Lobo’s Nod-i újság
weblapján ezzel a szalagcímmel jelent meg az előző éjjel; Az
NYPD minDENT megtesz, hogy megtalálja a Hat-Dogot? Csak
órák kérdése volt, hogy egy New York-i újságíró rábukkanjon, és
leessen neki, hogy miről van szó. Az újságíró, felkeltve a sajtóst,
felhívta a New York-i polgármesteri hivatalt, és magyarázatot
követelt arra, hogy miért vonták be Billy Dent fiát a Hat-Dog
utáni nyomozásba. A polgármesteri hivatalt abszolút
készületlenül érte a hívás, és teljesen megdöbbentek még Billy
Dent fia bevonásának az ötletétől is, és azonnal kapcsolatba
léptek Montgomery kapitánnyal, a nyomozócsoport vezetőjével,
akit így egy órával az ébresztője előtt keltettek.
– El tudod képzelni – mondta Montgomery –, mennyire
meglepett, hogy egy újság megtudta, hogy segíted a
nyomozásomat.
Jazz nem mondott semmit. Tudta, mi következik.
– Nem tudom, hogy Hughes nyomozó mit mondott neked, de
a tények a következők: nem az őrs, a részleg vagy a
nyomozócsoport nevében beszél. Csak annyi lett volna a
feladata, hogy meglátogasson Lobo’s Nodban, és a nyomozati
anyag egy részét megmutassa neked. Egyáltalán nem kellett
volna mindent megmutatnia. És különösen nem kellett volna
New Yorkba hoznia téged.
Jazz még mindig nem szólalt meg.
– Sajnálom, hogy idáig fajult a helyzet. Ez a negyed… Ezek a
negyedek, tényleg… Ezek vannak ennek az egésznek a
középpontjában. Csinosak, békések. Nagyrészt. A legsúlyosabb
bűntény, ami általában errefelé történik, az a pénztárcalopás.
Nyolc hónapja kerülnek elő holttestek. A fegyvertartási
engedélyeket kérvényezők száma – szó szerint – négyezer
százalékkal emelkedett. Minden második vagy harmadik
estémet azzal töltöm, hogy különböző iskolák nagyelőadóiba
megyek, megpróbálom lenyugtatni az embereket, de ők csak
ordibálnak, kiabálnak, és olyan válaszokat követelnek, amiket
nem tudok nekik megadni. Rémültek. Az a dolgom, hogy
megnyugtassam őket, és az nem túl megnyugtató, hogy az újság
szerint egy sorozatgyilkos tinédzser fiának segítségére szorulok.
Ennek olyan végső kétségbeesés-szaga van. Érted?
Jazz vállat vont.
– Nem rólad van szó. Te semmi rosszat nem tettél –
biztosította Montgomery. – De nem rángathatlak bele ebbe,
úgyhogy haza foglak küldeni.
Na most volt itt az ideje, hogy megszólaljon. Jazz a lehető
legalaposabban és legkörültekintőbben válogatta meg a szavait,
és hirtelen mozdulattal, mégis magát visszafogva hajolt előre.
Hosszú évek gyakorlata volt ebben a mozdulatban és
arckifejezésben.
– Kapitány – indította a mondatot Jazz –, megértem, amit
mondott, de javasolhatnám mégis, hogy tartson itt? Tudom,
hogy hülyeségnek hangzik, de tényleg jó vagyok ebben.
Felhívhatja Tanner seriffet Lobo’s Nodban, ő is meg fogja
mondani, hogy egy ilyen alakot már segítettem elkapni. Ha hagy
dolgozni az ügyön, elvezethetem olyan helyekre, ahová más
módon soha nem jutna el. Maradhatok abban a kis hotelben,
ahová Hughes vitt. Soha többet nem jövök vissza ebbe az
épületbe. A sajtó soha nem fog megtalálni. És istenemre
mondom, soha nem fogok velük szóba állni. Egyetlenegyszer
sem. Hagyja, hogy segítsek, kérem!
Montgomery hátradőlt a székében.
– Figyelj, nem azt akarom mondani, hogy nincs szükségünk
segítségre…
– Pontosan! – vágott közbe Jazz. – Nem mintha ne lennének
elég jók a szakmában, vagy ilyesmi – tette hozzá sietősen –, de
ha egy ilyen környéken ilyesmivel kerülnek szembe, minden
segítség jól jön, ugye? Szóval vannak a helyi emberei, a
gyilkosságiak, és bevonta az FBI-t. Miért nem használ ki minden
lehetőséget?
 Jazz látta, hogy a kapitány kezd nagyon bepöccenni; mással
kell próbálkozni.
– Amikor odaáll az iskolások elé, fogadok, hogy azt mondja,
minden öntől telhetőt megtesz, ugye? – mondta, és amikor
Montgomery éppen csak bólintott egy picit, Jazz tudta, hogy
nyert ügye van. – Vissza tudna menni, és a szemükbe mondani,
hogy mégsem igaz? Van még egy lehetősége, itt ül maga előtt.
Nem létezik, hogy ne használja ki!
Jobb napokon Jazz bármiből ki-, vagy bármibe beledumálta
magát. És ez egy volt a jobb napok közül.
De egyvalamivel nem számolt.
– Nem tehetem meg – mondta Montgomery, és hangjából
valódi megbánást lehetett kihallani. – A polgármester, a helyi
megbízott és a részleg vezetője is világossá tette, hogy vagy az
én fejemet, vagy a tiédet akarják. És az enyém már eléggé
hozzám nőtt.
– De…
– Köszönöm, de nem. És fogd be, légy szíves. A
jeditrükkjeidtől megfájdul a fejem. Meg foglak kérni, hogy ne
beszélj egyetlen New York-i tévével vagy újsággal sem. És
otthonival sem. Legalábbis erről az ügyről ne. És felejts el
mindent, amit Hughes nyomozó esetleg neked mutatott.
Jazz nem igazán tudta, hogyan reagáljon. Még soha nem
pattintották le így. Bürokrácia. Ki gondolta volna, hogy a
bürokrácia a kriptonitom?
– Megmondtam, hogy soha nem állok szóba a sajtóval. És
mindent elvettek tőlem, amit Hughes odaadott. Ha nem
számoljuk bele a pizzát és az üdítőt előző estéről.
Montgomery erre elmosolyodott.
– Nem, nem, a pizzát és az üdítőt megtarthatod. Valamelyik
emberem majd visszavisz a szállodába. De előbb, ha nem
bánod, az egyik FBI-ügynök szeretne veled beszélni.
Néhány pillanattal később Jazz már egy négy íróasztallal
telezsúfolt irodában volt. Egy latinos, szoknyát és blézert viselő
nő csukta be maga mögött az ajtót. Haja kontyféleségben volt
összefogva a feje búbján. Az egyik asztal szélére ült, és
keresztbe tette felkavaróan formás lábait.
– Jennifer Morales különleges ügynök – mondta. –
Köszönöm, hogy leülsz velem beszélgetni.
 – Csak azért, mert egy forrongó hormonokkal küzdő
tinédzser fiú vagyok, még nem jelenti azt, hogy ezektől a
lábaktól majd megered a nyelvem – mondta Jazz sértődötten. –
Mi lesz a következő? Kiengedi a haját? Ez az a különleges
taktika, amit csak a különleges ügynököknek tanítanak?
A szarkazmusa nagyon betalált. A nő ugyanolyan jól tudta,
mint Jazz, hogy az „ügynök” és a „különleges ügynök” között az
égvilágon semmilyen különbség nincs. Ezek a címek az FBI
történetéből maradtak vissza, és semmit sem jelentenek.
Morales összeszorította az ajkát, és a szemét is összehúzta, majd
biccentett egyet, és lehuppant a székre.
– Rendben, szép találat. Elnézést. Akkor félre a szófosással.
Én voltam az egyik ügynök, akit megbíztak apád levadászásával
még akkoriban, amikor Kesztyűskéz néven futott.
A Kesztyűskéz Billy negyedik álneve volt. Ebben az
időszakában leginkább az ország nyugati felében gyilkolt, főleg
szőkéket, és sportot űzött abból, hogy cserélgette az áldozatai
alsóneműit, így például a negyedik áldozatán az első melltartója
volt, és így tovább. Jazz nem tudta, hogy Billy miért csinálta ezt.
Billy, amikor bevallotta ezeket a gyilkosságokat, azt állította,
hogy „csak mert olyan vicces volt”, majd vigyorgott az ügyészre.
– Ray Fleischer különleges ügynökkel kellene beszélnie –
mondta Jazz. – Ő kérdezett ki, amikor tizennégy éves voltam.
Vagy talán Carl Banning különleges ügynökkel. Esetleg dr.
James Hefnerrel. Ők beszéltek velem, miután Billy megszökött.
Elmondhatják önnek, amit nekik is elmondtam: nem tudok
semmit. Nem tudok segíteni a keresésében. Még én sem tudom,
hol lehet.
– Nem hiszek neked – mondta Morales, s közben az ujjaival
dobolt az asztalon. – Vagyis nem teljesen. Szerintem tudsz ezt-
azt. Talán olyan dolgokról van szó, amikről nem is tudod, hogy
tudod őket.
– Hát, a tudattalanom nem épp együttműködő mostanában.
– Beszélhetnél arról, milyen volt felnőni vele. Hogy milyen
volt apaként. Valamiről, amin elindulhatnék.
Jazz belül megborzongott, de nem hagyta, hogy Morales
észrevegye. A múltja az övé volt. Töredezett, bizarr, érzelmek
vihara és emlékek törmelékkupaca, de az övé, egyedül az övé
volt. Senki másnak nincs joga ahhoz, hogy turkáljon benne, és
ezt a mentális szemétkupacot nyomravezető emlékezetté
alakítsa, ami elvezethet Billy Denthez.
– Nem tudok önnek segíteni – mondta színlelt megbánással.
Az ügynök bevette. Naná. Nők. Még azok is, akik jelvénnyel
mászkálnak és nadrágot hordanak, a méhükkel gondolkodnak.
Fogd már be, Jó Öreg Apu!
– Figyelj – mondta lágy hangon –, azt hiszem, sok mindent
ajánlhatunk. Ha rajtam múlna, csettintésre a különleges
egységben lennél. Hallottál a született gyilkosokról, ugye? Hát,
te született profilozó vagy.
– Elég sok a jó profilozó.
Jazz nem igazán tudta, Morales mire akar kilyukadni.
– De nem olyan jók, mint te. Persze, ismerik az ilyen arcok
észjárását. De te ismered az érzéseiket. Azt, hogy milyenek.
Hogy miért szeretnek gyilkolni. Ránézel a lábamra, és már
tudod is, hogy mivel akartam próbálkozni. És meg is mondod
nekem. A legtöbb srác észre sem vette volna. Talán tudattalanul
értették volna. De még azok sem szóltak volna róla egy szót
sem, akik tudatosan megértették volna. Mert azt hiszik,
uralhatják az ösztöneiket. Azt gondolják: „Igen, a testével
megpróbálja elterelni a figyelmemet, de túl tudok lépni ezen, és
ha nem szólok semmit, akkor még meg is stírölhetem.” Ami
nem esik le nekik, az az, hogy…
– …ha már eddig elment, nyert ügye van – fejezte be Jazz a
mondatát. – Tudom.
– Érted? – gurulós széke halkan nyikorgott, amikor közelebb
húzódott a fiúhoz. – Értesz az ösztönök nyelvén. Átérzed őket.
De uralod is őket. Legyőzöd őket. Segíts nekem egy picit.
– Montgomery kapitánynak felajánlottam a segítségemet –
mondta Jazz tényleg összezavarodva –, de azt mondta, nem
élhet vele. Tényleg felül akarja bírálni a saját őrsét?
Még a feltételezést is visszautasította.
– Erről az ügyről beszélsz? Erről a Hat-Dog pasasról?
Apádhoz képest a kanyarban sincs. És hát igen, az NYPD-nek
összehozott egy vidám vadászatot, és ugyan még csak most
tapogatózunk, de nemsokára elkapjuk. És már most van egy
tucat jó gyanúsítottunk, le fogjuk szűkíteni a listát. Kis hal. Én a
nagy halat akarom.
– Billyt akarja.
 – Mindenki Billyt akarja – mondta. – De megölt három lányt,
amíg vadásztam rá. Tudja a nevemet, Jasper. Üzeneteket
küldözget: „Milyen csinos ma, Morales különleges ügynök”,
„Jobban szeretem, ha lófarokban hordja a haját”, „Elsétáltam
ma maga mellett a boltban, meg is érinthettem volna” –
megremegett, miközben felidézte az emlékeit. – El akarom
kapni. Te is meg akarod találni. Segíthetek. Vannak forrásaim.
Használj, Jasper! Segíts megtalálni, és én is segítek neked, ha
megvan.
– Mire gondol? A világ összes szövetségi ügynöke és rendőre
Billyt keresi. Azt gondolja, hogy maga fogja megtalálni?
Morales közel hajolt. Annyira közel, hogy Jazz érezte a kávét
a leheletén.
– Keresik őt. Te nem csak megtalálni akarod, ugye? Meg
akarod ölni. Nos, én – mosolygott zordan – segíthetek ebben.

Az őrsről kifelé menet Jazz alaposan megnézte a fehér táblákat

és a parafa táblákat, amikre befelé jövet nem fordított
figyelmet. Amikor észrevette azt, amelyiket kereste, megállt, és
szép lassan bekötötte a cipőfűzőjét.
Tizenkét fényképet nagyítottak ki jogosítványokból, és
fölöttük a duplán aláhúzott GYANÚSÍTOTTAK SZÓ állt.
Tizenkét fehér férfi. Volt köztük a húszas évei végén és a
negyvenes évei elején járó is. Jazz próbálta a külsejükhöz
kapcsolva megjegyezni a neveket, de az egyenruhás rendőr, akit
arra jelöltek ki, hogy visszavigye a hotelbe, meglökte, és rászólt,
hogy haladjon, így hát mennie kellett.
Egy oldalsó ajtón csempészték ki. Mostanra a New York-i
sajtó már szagot fogott, és körbevette az őrs épületét, ezért
Jazznek úgy kellett visszalopóznia a hotelbe. A szoba üres volt,
amikor visszaért, és ettől a hideg is kirázta. Gyorsan, de
alaposan átnézte a szobát. Connie váltás ruhája, a pénztárcája
és a mobilja sem volt ott. Bár nem volt épp rossz előjel, de az is
lehet, hogy valaki kényszerítette, hogy felöltözzön,
összepakoljon, majd elrabolta.
 Azonban amikor fel akarta hívni, látta, hogy kapott tőle egy
SMS-t: Kicsit lelépek, hamarosan jövök. A telefon szerint pár
órája érkezett az üzenet. Nem volt még hozzászokva a
kütyühöz, ráadásul az őrsön a nagy lármában nem is hallotta,
hogy SMS érkezett.
Megkönnyebbülve huppant le az ágyára, és a plafont kezdte
bámulni. Morales ajánlata csábította, de nem fogadhatta el.
Nem volt biztos benne, hogy az ügynök abban tudna neki
segíteni, amiben tényleg segítségre volt szüksége.
Ráadásul nem tudta, hogy tényleg megbízhat-e benne.
Bár a gondolat, hogy megölheti Billyt… Istenem! Látni
annak az embernek a vesztét, aki Jazzből ezt a kötegnyi ideget,
félelmet és iszonytató erőt faragta… Ez megmenthetné. De el is
pusztíthatná. Billy halála vagy azt bizonyítaná be, hogy Jazznek
van lelke, vagy azt, hogy soha nem is volt neki.
Ez a gondolat éjszakákon át nem hagyta nyugodni. Volt
éjszaka, amikor azért, mert felvillanyozta. Máskor azért, mert
megrettent tőle.
 19. FEJEZET

Vajon amikor viszontlátja majd az apját, felvillanyozódik majd,

vagy megretten?
A gyilkos a székében ült, a házikoszt maradékai az előtte
lévő dohányzóasztalon hevertek. A tévében az a fajta közhelyes
műsor ment, amit a felesége szeretett: úgynevezett
valóságshow, amiben emberek egymással versenyezve
próbálják bebizonyítani, hogy magasabb rendűek a másiknál. A
gyilkos elviselte a műsort, sőt még úgy is tett, mintha élvezné.
Egyetlenegy játékos keltette fel a figyelmét, egy picit selypítő,
szinte vajszőke fogász Spokane-ből, akinek akkora kék szeme
volt, hogy legszívesebben kinyomta és megette volna.
A gyilkos sohasem evett még szemet. Vagy bármilyen más
emberi testrészt. De most égő vágyat érzett, hogy megkóstolja. A
gondolat ott motoszkált a fejében, és egészen mélyen beette
magát az elméjébe. Ismerte ezt az érzést. Élete jelentős részét
végigkísérte. Nem emlékezett olyan időre az életéből, amikor
úgy tudott volna nőkre nézni, hogy ne akarta volna egyből
birtokolni is őket. A „birtoklás” fontos szó. Sokat jelent. Azt,
hogy a sajátja. Hogy fenn tudja tartani a nyugalmát. Azt
jelentette, hogy megbűvölte, beléhatolt, mint egy démon, habár
a gyilkos nem hitt az ilyen bugyuta mendemondákban.
Ugyanakkor nemi érintkezést is jelentett.
A gyilkos birtokolni akarta a nőket. Mindenféle értelemben.
És valójában elég sok nő volt a sajátja. Még azoknak a
birtoklására is hevesen vágyakozott, akiknek csúfság jutott
osztályrészül (már megint a birtoklás!). És a birtoklás egyben
azt is jelentette, hogy el is pusztíthatja.
Magas, alacsony, vékony, kövér, ronda, dögös, fekete, fehér
vagy a kettő közti bármilyen árnyalat és így tovább… Mindet
magának akarta. Így mások nem kaparinthatják meg őket. Az
övé, hogy használja és megtartsa, vagy eldobja, ahogy épp úri
kedve tartja.
É
 Életéből rengeteg időt töltött azzal, hogy erről álmodozzon.
Fogolynőkről álmodott, akik a parancsa szerint cselekednek.
Akik a szeszélyeinek kiszolgáltatva térdepelnek előtte:
megverve vagy megvigasztalva, holtan vagy megkímélve,
megerőszakolva vagy megszeretgetve.
Az álmait nem tudta csillapítani. Nem látott, nem talált és
nem ismert semmilyen gyógyírt. Csak az elégíthette ki, ha
megtalálja a nőt (bármelyik nőt), megszerzi és minden
elképzelhető módon a magáévá teszi.
Amikor először tett magáévá egy nőt, azt hitte, hogy ezzel
vége. Azt gondolta, hogy álma megvalósítása után olyan lesz,
mint bárki más körülötte. Hogy ettől fogva olyasmi lesz, amit
úgy szokás hívni, hogy „normális”. Már valósággá vált fantáziái
után a relaxáció új módjait ismerte meg, s így legalább
megtanulta, hogy hogyan lélegezzen, maradjon nyugalomban,
és hogyan hunyja le a szemét.
De a nyugalom, a pihenés nem tartott sokáig. A fantáziák
visszatértek: először csak jelentéktelen nappali ábrándképek
formájában, aztán mindent elemésztő késztetésként, amíg
minden nőben, akit meglátott az utcán, a metrón vagy akárhol,
célpontot, áldozatot kezdett látni. De ellenállt. Olyan sokáig állt
ellen, amilyen sokáig csak tudott. Amennyire csak tudott.
Amíg…
Amíg…
Amíg már nem kellett ellenállnia.
Amíg az üzenet és a hang…
Aztán megcsörrent a telefon. A gyilkos összerezzent. Nem az
ő vagy a felesége mobilja volt, hanem valami más.
– A tiéd? – kérdezte a felesége.
– Igen – válaszolta, majd villámgyorsan bement a kicsi, szűk
hálószobába, magára csukta az ajtót, és nyakig elmerült a
fiókokban. Három mobil volt ott. Az egyik újból megcsörrent. A
gyilkos remegve szólt bele.
– Hatos szám – mondta egy hang, és a gyilkos
beleborzongott a várakozás izgalmába, majd a hang folytatta: –
Hat. Öt és egy.
– Hat – ismételte meg a gyilkos. – Öt és egy. Nem három és
három.
– És ez alkalommal valami különleges.
 A gyilkos a döbbenettől majdnem elejtette a telefont, de
összeszedte magát, és tovább hallgatott. Semmit sem írt le,
hiszen ez őrültség lett volna, de minden egyes szót memorizált.
– Értem – mondta, amint a hang befejezte, aztán kivette az
akkumulátort a telefonból.
Miközben visszament a tévé elé, megállt a konyhában, és az
akksit kidobta a kukába. Gyors mozdulattal kettétörte az olcsó
műanyag tokot, és a telefon mindkét felét a szeméttömörítőbe
dobta.
– Ki volt az? – kérdezte a felesége.
De a férfi nem törődött vele. A feleség viszonozta a
nemtörődést, és ismét elmerült a tévéműsorban.
A gyilkos a tévét bámulta. A spokane-i fogász pedig
visszabámult rá.
 20. FEJEZET

Connie, bár szerette volna, mégsem hozta fel azt, ami előző este
a hotelben történt közöttük. Sem a repülőtér felé tartó autóban,
sem a repülőtéren, sem a biztonsági ellenőrzés közben, sem
pedig az út során nem szólt erről. Az NYPD nagyon gyorsan a
hatókörén kívül szerette volna tudni Jazzt, ezért néhány
telefonnal elintézték, hogy Connie-val együtt a korábbi géppel
utazhasson, emiatt pedig a lány visszaérkezésének pillanatától
kezdve sietniük kellett.
Próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha
semmi sem változott volna. Mesélni kezdte a gyilkosságok
helyszínein tett minisétáját, de a fiú láthatóan nem figyelt. Jazz
néha közbevágott, próbált Longgal, Hughesszal és a
kapitánnyal, Montgomeryvel kapcsolatos dolgokkal
előhozakodni, majd a lány rájött, csak arra van szüksége, hogy
kibeszélje magából a történteket. Úgyhogy meghallgatta Jazzt,
aki elmesélte neki, hogyan került összetűzésbe az NYPD-vel, és
mi történt Morales különleges ügynökkel.
– Szerinted komolyan mondta, hogy segít megölni az
apádat? – kérdezte halkan.
Az ellenőrzőkapunál nagyobb tömegben voltak, és Connie
nem szerette volna, ha bárki meghallja őket.
Jazz vállat vont. Még bent is napszemüveget és
baseballsapkát viselt, utóbbit jól a fejébe húzta. Ha valaki
felismeri, az – egy szóval kifejezve – szívás.
– Nem tudom.
– És meg…
De a lány nem fejezte be a mondatot. Nem ez volt a
megfelelő hely és idő egy ilyen beszélgetésre. Azonban őt magát
is meglepte az a mértékű gyűlölet, amit a szívében érzett Billy
Dent iránt. Erős és közvetlen rokonságot érzett Morales
ügynökkel, akivel még soha nem találkozott. Connie úgy érezte,
hogy meg tudná kedvelni bármelyik nőt, aki annyira holtan
szeretné látni Billy Dentet, hogy még a karrierjét is kockára
tenné – márpedig ha Jazz jelentette volna Morales ajánlatát a
felettesének, akkor elbúcsúzhatott volna az FBI-tól. Conscience
Hall. A szülei jó nevet választottak neki, ugyanis a Conscience
lelkiismeretet jelent. De még az ő lelkiismeretének is volt
határa. És az az ember, aki tönkretette a szerelme gyerekkorát,
nyilvánvalóan ezen a határon kívül foglalt helyet.
Nem az lepte meg igazán, hogy Billy Dent halálát kívánja,
hanem sokkal inkább az, hogy mennyire felvidította a gondolat,
hogy mennyire felszabadultnak érezte magát tőle még akkor is,
ha tudta, hogy apja meggyilkolása olyan sötét helyre taszítaná
Jazzt, amit még ő sem tudna elképzelni.
De ha Jazz nem tenné meg… Akkor talán ez a Morales
különleges ügynök megtenné…
Ez nem is lenne annyira rossz, ugye? A világ megszabadulna
Billy Denttől. És ami ennél is fontosabb, Jazz megszabadulna
tőle anélkül, hogy még jobban megterhelné amúgy is súlyos
múltját.
Ez az FBI-os nő talán Isten ajándéka, szerette volna mondani
Connie.
Végül úgy döntött, hogy megszorítja a kezét. Jazz egy
pillanat múlva viszonozta.

Jazz egész úton nem szólt semmit. Rosszkedvűen nézett ki az

ablakon, mintha válaszok és megoldások lettek volna a felhők
kacskaringós vonalaira írva. Connie a maga részéről hasonlóan
rosszkedvűen nézte Jazzt, és szerette volna, ha a fiú felé fordul,
és ránéz.
Nagyon szerette volna megbeszélni, mi történt az előző este
a hotelszobában. Még mindig nem tudta, ki volt igazságtalanabb
kettejük közül, de egy dologban biztos volt: nem fog kiderülni,
amíg ki nem nyitják a szájukat és meg nem beszélik.
Elhamarkodott volt óvszert vinni New Yorkba? Valószínűleg
igen. Ezt elismerte. De nem tudta kitörölni azt a szédítő,
bizsergető izgalmat az emlékezetéből, amit a gyógyszertárban
érzett, miközben megvette őket. New Yorkban is lehet óvszert
kapni, gondolta. Úgyhogy miért itt kéne megvenni, ahol
megláthat valaki? De aztán elhessegette ezt a gondolatot. Nem
érdekelte, hogy valaki megláthatja. Szerelmes volt. És mi van
akkor, ha valaki megtudja, hogy lefekszik a fiúval, akit szeret? A
szülei a munkahelyükön voltak, így ők nem láthatták meg, ha
meg valaki más előtt bukik le, az kit érdekel?
Megvette, becsomagolta őket, és a New Yorkba tartó repülőn
rajtuk járt az esze. Helyes, felelős döntés volt. Egyikük sem
vesztette még el a szüzességét, és ezt majd felnőttek módjára
fogják megtenni.
Ideje volt.
Tudta az eszével, és érezte a szívével és a zsigereiben.
Készen állt. Hogy ez a készenlét mikor érlelődött meg benne,
nem tudta volna megmondani. De miután az Impresszionista
majdnem megölte Jazzt, és miután Jazz szembenézett a
démonjával, az apjával, Connie úgy érezte, hogy valami
megváltozott a kapcsolatukban. Felnőttebbek, érettebbek lettek.
Készen álltak arra, hogy megtegyék a következő lépést, és
amikor ez tudatosult benne, egyre jobban vágyott is rá.
Azért mégsem ilyen hirtelen kellett volna lerohannia ezzel,
mint ahogyan azt tette. A késő éjjeli/kora hajnali tipi-tapitól
teljesen beindult. Aztán hirtelen előjött azzal, hogy van nála
óvszer. Nem volt nyerő ötlet, gondolta. Előbb fel kellett volna
dobnom a témát. Szép nyugodtan. Mondjuk úgy, hogy”Figyu,
szerintem már itt lenne az ideje. Szerintem készen állunk rá. Mit
gondolsz?” És ha azt mondja, hogy „Aha”, akkor azt mondod,
hogy „Remek, van nálam óvszer, csináljuk!”
Mindez így volt, viszont bármennyire is elrontotta a dolgot,
Jazz reakciója – hogy nem volt hajlandó beszélni róla, és
duzzogva a másik ágyba vonult – fájt neki. Az eszével értette,
hogy a félelem vezérelte ezt a reakciót, és hogy nem ellene szólt.
De úgy érezte, hogy Jazz ellökte magától. Durván.
Remélte, hogy leszállás után talán beszélhetnek, amíg
Howie-ra várnak, hogy felvegye őket. Legnagyobb
megdöbbenésére azonban az apja már várt rájuk, amikor
átmentek a biztonsági kapun.
– Csak egy másodpercre van szükségem… – kezdte.
 – Letelt – apja alig bírta leplezni a haragját. – Nincs több
esély. Velem jössz. Most.
– De apu…
– Nincs de, Conscience!
Jazz megköszörülte a torkát.
– Mr. Hall, ha Connie és én kaphatnánk néhány percet,
hogy…
– Mégis mire? – kérdezte Connie apja Jazz felé fordulva, és
most már egyáltalán nem fogta vissza a haragját. – Mit akarsz?
Most majd Chicagóba szökteted?
– Nem szöktettem meg – mondta Jazz lenyűgözően
nyugodtan. – Igazából azt mondtam neki, hogy ne jöjjön velem.
– Na persze – mondta Connie apja szarkasztikusan.
Úgy emelkedett a fiú fölé, mint egy sas a magasan lévő
ágról. A lány nem tudta, hogy melyiket féltse jobban, a barátját
vagy az apját. Jazz ártalmatlannak tűnt, bár a lány tudta, hogy
minden volt, csak ártalmatlan nem. És az apja is tudta, vagy
legalábbis tudnia kellett volna.
– Menjünk, apu – lépett közbe Connie, és megfogta az apja
kezét. – Menjünk.
Az apja azonban lerázta.
– Jól hallgass ide, Jasper Dent. Eddig még nem mondtam, de
most kimondom: tartsd magad nagyon távol a lányomtól,
különben…
– Különben mi lesz? – érdeklődött Jazz halálosan,
idegesítően nyugodtan, és Connie ismerte ezt a hangot. – Még
több törilecke Sally Hemmingsről? – mondta szinte unottan és
megvetően. – Vagy egy videó a lincselésről?
Connie erőteljesebben kezdte hátrafelé nyomni az apját, aki
azonban nem hagyta magát. Jazz nyugalma csak trükk, csel volt.
Billy Dent taktikája: az áldozat azt tapasztalva, hogy szavai
teljesen hatástalanok, még indulatosabb lesz. Jazz
megpróbálta…
Úristen! Jazz ki akarja provokálni, hogy az apja megüsse!
Talán azért, hogy visszaüthessen, és így jogosnak érezhesse.
Talán azért, mert annyira ki volt akadva a New Yorkban
megtörtént és meg nem történt dolgok miatt, hogy ki akarta
tölteni valakin a haragját. Valakin, bárkin. És miért ne épp azon
az emberen, aki közte és Connie között állt?
 – Különben – mondta Connie apja olyan fenyegető hangon,
amit korábban még sosem hallott tőle – azt is megbánod, hogy
egyáltalán találkoztál a lányommal!
Jazz mereven nézte Connie apját. A lány még soha nem
látott ilyen merev tekintetet. A fiú nem mozdult, arckifejezése
nem változott. Volt benne valami földöntúli, valami a
szemeiben vagy a lelkében. Valami, ami megváltozott, és Connie
hirtelen rájött, hogy nem az apja, aki olyan, mint a magas ágon
ülő sas.
Hanem Jazz.
– Azt hiszi, félelmetes? – mondta Jazz halkan, és szája apró
mosolyra görbült.
Nem mondott többet. Nem is kellett. Connie apja láthatóan
nagyot nyelt, ádámcsutkája hirtelen fölemelkedett.
– Hagyd abba – förmedt rá Connie a fiúra.
Jobban ismerte, mint bárki más a világon – na jó, talán Billyt
leszámítva –, de most nem tudta, hogy mit is lát pontosan.
– Fejezd be! Most!
Az apja közben elrántotta a kezét.
– Nem félek tőled – mondta Jazznek, de a hangja hangyányit
megremegett.
Jazz most már egészen elmosolyodott. Connie megrémült,
mert bárki számára, aki nem hallotta, mi történik, úgy
tűnhetett, mintha Jazz valami vicceset hallott volna. De semmi
vicces sem volt itt.
– Ezt hajtogatja magában – mondta Jazz. – Hát jó. Hajtogassa
csak.
– Apu – mondta Connie, és ismét megpróbálta elrángatni. –
Menjünk!
Ezúttal hagyta, hogy a lánya hátrébb nyomja. Connie a válla
fölött visszapillantott Jazzre.
– Vegyél már vissza – sziszegte. – Komolyan!
Ezer százalék, hogy az ilyen őrültségei nem könnyítették
meg, hogy együtt legyenek.
De Jazz a maga részéről csak nézte, ahogy elmennek, és
közben mosolygott.
 21. FEJEZET

Amint Connie és az apja eltűntek Jazz látóteréből, kifújta a

levegőt, és a legközelebbi falnak támaszkodott. Mégis mi a
francot gondolt? Megőrült? Így hergeli ezt az embert, aki távol
tarthatja őt Connie-tól? Hát jó, legalábbis addig, amíg a lány be
nem tölti a tizennyolcat.
De valahol mélyen el kellett ismernie, hogy egy része
nagyon is szerette a konfrontációt. Képes volt manipulálni
Montgomeryt, bár a férfi a karrierje során szerzett tapasztalata
miatt ellenállt Jazz jeditrükkjeinek, és közel volt ahhoz, hogy
kiprovokáljon Mr. Hallból egy ütést. Jazz biztosra vette, hogy ha
Connie nem lett volna ott, akkor az apja üvölteni kezd, és
megüti. És aztán…
És aztán mi lett volna? A szart is kivered belőle? Vagy ő
belőled? Mi, pontosan mi volt a terved, seggfej? Vagy mostantól
ezt csinálod? Szórakozásból hergeled és manipulálod az
embereket?
Nem. Többé nem. Az emberek nem a játékszereid. Az emberek
valóságosak. Az emberek számítanak.
Nincs rendben, hogy megbillyzed, Jazz. Egyáltalán nincs
rendben.
És ahogyan Connie-val bánt, duplán nem volt rendben. De
nem tudta, hogyan beszéljen vele, hogyan magyarázza el neki a
félelmeit. Nem tudta, hogyan magyarázza el azt, hogy a lány
bőrszíne milyen szerepet játszott – vagy játszott egykor – a
kapcsolatukban. Elég régóta együtt voltak már ahhoz, hogy azt
gondolja, nem csak a bőrszíne miatt szereti. De azt sem
tagadhatta le jó lelkiismerettel, hogy eredetileg emiatt
vonzódott hozzá. Tetszett neki, hogy biztonságosnak tűnt. Nem
beszélhetett vele szexről az aggodalmai nélkül, és nem
beszélhetett vele az aggodalmairól anélkül, hogy…
– Hé, haver! – köszöntötte Howie, s közben mellé lépett. – Az
előbb láttam Connie-t és az apját. Tejesen ki volt akadva, nagy
É
K-val, na, mondom, akkor Jazz is itt lesz a közelben. És igazam
volt. Egy ide. Az NYPD-nek engem kellene hívnia, hogy segítsek,
mert nagyon vágom ezt a nyomozósdit!
– Kiderült, hogy az NYPD igazából nem engem akart –
emlékeztette Jazz Howie-t, miközben az autó felé mentek. – A
francért nem tudtad Weatherst távol tartani a nagynénémtől.
– Haver, karácsonyi szünet van, és vannak családi
kötelezettségeim. Nem tudom 0-24-ben a nagynénidet nézni.
Persze nem mintha ne lenne jó egész nap őt nézni.
Az, hogy Howie teljesen rá volt kattanva Samanthára, nem
volt új Jazz számára, de felidézte benne, hogy a nagynénje azt
mondta Howie-ról, hogy „barátságos”.
– Mit csináltál, amíg nem voltam itt?
– Csináltam? Én? Semmit sem csináltam, amíg nem voltál
itt.
Ha Howie kihallgatáson lett volna, a rendőrök már azelőtt
vádat emeltek volna, hogy az első szó elhagyta a száját. Nem
ment neki a pókerarc. Nem pusztán úgy nézett ki, mint akit
rajtakaptak, hogy a keze a sütisdobozban van, inkább úgy, mint
aki nyakig volt az édességben.
– Haver, teljesen rákattantál a nagynénimre!
– Attól függ, hogyan definiálod, hogy valaki rákattan
valakire.
– Teljesen rákattantál a nagynénimre.
– És baj? Nem kellett volna?
– Gondolkozz azon, amit mondasz. Gondold végig, Howie!
– Nem értem, mi rosszat tettem. Idős hölgyhöz képest
nagyon jó teste van, és biztos baromira odafigyel a hidratálásra
is, mert a bőre…
– Howie, ő a nagynéném!
– Szuperdögös csajod van, nem értem, miért ne jöhetne
nekem is össze valami.
– A nagynéném! Mit nem értesz ezen?
– De nem…
– Elég! – Ekkor már az autóban voltak. – Vigyél haza, és
talán kiradírozhatom az agyamból, hogy te meg a nagynénim…
– Haver, olyan pasival nőttél fel, aki megtanította neked
feldarabolni az emberi testet, és aki A halál ezer arcát olvasta
fel esti mesének. Ezek után durva lenne a gondolat, hogy ágyba
bújok a nénikéddel?
Jazz rácsapott az ajtóra.
– Igen. Mi lenne, ha duma helyett inkább vezetnél?

Késő este jöttek el New Yorkból, így amikor hazaérve kiszállt

Howie kocsijából, a nap már perzselni kezdte az égboltot.
Howie elhajtott, Jazz pedig még kint maradt a tornácon, és
elidőzött a hajnal látványánál. Megfordult a fejében, hogy
bedobja a bőröndjét apja öreg terepjárójába, és egyszerűen
lelép. Valahogy könnyebbnek tűnt. Könnyebbnek, mint Connie
apjával civakodni, és kitalálni, hogyan tehetné jóvá a reptéri
hülyeségét. Könnyebbnek, mint kezdeni valamit azzal a fura
érzéssel, ami úgy rezgett közte és Connie között, mint egy hárfa
elhangolódott húrja. Könnyebb, mint nagyival élni, ez biztos. És
könnyebb, mint végül ott állni szemtől szembe a nagynénjével,
akit nem is ismer.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Samantha jelent meg
kávésbögrével a kezében. Bő pulóver és jóganadrág volt rajta.
– Bejössz, vagy jobban szeretsz a hidegen ácsorogni?
Jazz megvonta a vállát.
– Bejövök.
Bent leültek a konyhaasztalhoz. Hirtelen nagyon kicsinek
tűnt a ház. Négy éve, mióta Billy börtönbe került, nagyival
ketten laktak itt. Nem volt hozzászokva mások jelenlétéhez.
– Még alszik – mondta Samantha, megválaszolva Jazz fel
sem tett kérdését. – Mindig is korán kelő voltam.
Jazz kortyolt egyet a kávéscsészéből, amit a nagynénje
nyújtott felé, és az asztal fölött ránézett.
– Te vagy hát az unokaöcsém – mondta félénken, és közben
szája egyik széle mosolyra húzódott. – A barátod, Howie, ő
Jazznek szólít?
– Ja.
– Melyiket szereted jobban? Jasper vagy Jazz?

É
 – A felnőttektől a Jaspert. És hát, ami Howie-t illeti…
Samantha fura, a kuncogás és a horkantás közötti hangot adott
ki.
– Igen, ami Howie-t illeti…
– Teljesen ártalmatlan. Több mint ártalmatlan: teljesen…
Szóval bocsánat. Nem tudtam, hogy ilyen idiótán fog viselkedni.
De nem akar rosszat. Úgy értem, hallanod kéne, hogyan beszél
Connie-val. Ő egyszerűen ilyen. Nincs szűrő az agya és a szája
között.
– És a hormonjai között, ahogy látom.
– Hát igen, tudom, hogy nagyon fura.
Samantha bólogatott.
– Ha már furcsaságról beszélünk… Azt hiszem, ez – és itt
önmagukra mutatott – ugyanannyira fura neked, mint nekem.
Majd épp egyszerre mondták:
– Úgy nézel ki, mint ő.
Nem kellett kimondaniuk, hogy ki ez az „ő”. Jazz még soha
nem gondolt arra, hogy hasonlít Billyre, de abból ítélve, hogy
Samantha hirtelen mekkora lelkesedéssel kezdte
tanulmányozni kávésbögréjét, ő sem.
Howie-nak igaza volt: Samantha fiatalabbnak látszott a
koránál, ami meglepte Jazzt. Azt hitte, hogy Billy Dent
testvérének lenni öregíti az embert. De azt a néhány ősz tincset
leszámítva, amit nem festett be Billy-színű haja kiemelése
érdekében, a koránál tíz évvel fiatalabbnak látszott.
Természetesen Billy sem nézett ki negyvenkettőnek. Talán
ez a Dent család öröksége.
Talán halhatatlanok vagyunk. Lehet, hogy amikor Billy megöl
valakit, kiszívja az életerejét. Nagyon jó, jazz. És talán Billy az az
isten, akinek mindig is gondolta magát.
– Figyelj, mondd meg, ha semmi közöm hozzá – kezdte
Samantha –, és Isten látja, hogy nem vagyok olyan helyzetben,
de… Még gyerek vagy. Anyu nem tud magáról gondoskodni.
Pénzügyi értelemben…
– Megvagyunk – hazudta Jazz.
Minden hónap igazi küzdelem volt. A házon, hála istennek,
nem volt már tartozás, de a számlák… Rezsi, nagyi gyógyszerei,
ruha, étel… Ott volt persze nagyi társadalombiztosítása,
nagyapa életbiztosítása, és Billy is elrejtett némi készpénzt, amit
a rendőrök soha nem találtak meg. Minden hónap mégis olyan
volt, mintha egy láncfűrésszel a homlokán egyensúlyozna.
Miközben az be van kapcsolva.
– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer visszajövök ide –
mondta Samantha lassan, közben még mindig lefelé nézett a
kávéjára. – Ez a ház. Ez a város. Semmi sem változott, ugye? Úgy
értem, több kacat van a házban, mert anyu semmit sem dob ki,
és van már nagyáruház, az autóút pedig valamivel szélesebb, de
ez akkor is az a Nod, ahol felnőttem. És ez a ház… – felnézett a
plafonra, mintha valami onnan leselkedett volna.
– Még mindig kísértetjárta – mondta Jazz.
– Igen.
– Olyan, mint egy szellem, ugye? Még akkor is, ha még él –
észrevette, hogy egyikük sem mondta ki még Billy nevét, és
azon töprengett, vajon a nagynénje valaha is ki tudná-e
mondani.
Samantha bólogatott.
– Remélem, nem bánod, de a te szobádban aludtam. Régen
az enyém volt, és nem tudtam volna az ő régi szobájában
aludni.
Három hálószoba volt a Dent-házban: Nagyié, Jazzé, és az,
amit nem használt senki. Ez volt régen Billyé, itt nőtt föl.
– Semmi gond. Én majd alszom az üresben. Meddig
maradsz?
– Nos, két nap múlva indul vissza a gépem. Nem bánod, ha
addig maradok? Sokba kerülne kicserélni a jegyet.
– Nem, semmi gond – vágta rá olyan hirtelen, hogy maga is
meglepődött.
Rájött, hogy azon túl, hogy jól jött a nagynénje segítsége,
vágyott is arra, hogy tartsák a kapcsolatot. Egy Dent, akinek
sikerült kikerülnie Billy és Lobo’s Nod vonzáskörzetéből.
– Maradj csak, ameddig szeretnél.
– Azok a képek a faladon – mondta tétován. – Az áldozatai,
ugye?
– Igen.
– Letakartam őket egy lepedővel. Csak így tudtam elaludni.
– Rendben.
Samantha szomorkásan mosolygott.
 – Azt hiszem, ez az a pont, ahol szülő módjára kellene
viselkednem, vagy valami ilyesmi. Meg kéne bizonyosodnom
arról, hogy jól vagy. Meg kellene kérdeznem, hogy miért vannak
azok a képek a hálószobád falán.
– Emlékeztetőnek – mondta, s közben azokra a szavakra
gondolt, amiket magára tetováltatott: GYILKOSOKRA VADÁSZOM. –
Gondolom, morbid, de…
– Morbid? – Samantha megvonta a vállát. – Ja, valószínűleg.
De megértem. Úgy nőttél fel, hogy ő az apád, én pedig úgy, hogy
ő a testvérem. És nagyival, amikor még csak simán őrült volt, és
nem képzelte magát gyereknek. És a nagyapáddal.
Jazz előrébb hajolt.
– Mesélj róla – mondta túlzott hevességgel, majd hátrébb
húzódott. – Szeretném megtudni, milyen volt.
– Hogy milyen volt itt felnőni? – E szavaktól megremegett. –
Nem is tudom, hol kezdjem. Ráadásul jobban jársz, ha nem
hallod ezt a sok vackot, hidd el nekem. Életem jelentős részét
azzal töltöttem, hogy próbáltam kezdeni vele valamit,
próbáltam megérteni. És tudod, mire jutottam? Semmire, és
csak boldogtalan lettem tőle. Csak akkor kezdtem magam
jobban érezni, amikor már magam mögött hagytam az egészet,
és azon voltam, hogy megtisztítsam magamat tőle.
– Igen, de először ki kell tisztítanod magadból valamit.
Nekem még ennek is csak a töredékei vannak meg.
– Ezek az FBI-os alakok is folyton azzal jöttek, hogy milyen
volt vele felnőni.
Ugyanezeket kérdezték tőle is. Ugyanazok a tolakodó
kérdések, amelyek miatt annyira neheztelt. Jazz kényelmetlenül
érezte magát, amiért ugyanolyan helyzetbe hozta Samanthát,
amilyenbe ő sem szeretett kerülni. De nem állhatta meg. Tudni
akarta. Orvosi vagy tudományos kíváncsiság volt, önvédelem.
– Kérlek – mondta, és úgy sejtette, hogy úgyis ismeri Billy
minden trükkjét, ezért meg sem próbálta manipulálni. – Kérlek!
Nagynénje kiitta az utolsó korty kávét, majd a
konyhaszekrényhez lépett utánpótlásért.
– Rendben – mondta megenyhülve, amikor visszaült. –
Rendben. – Az órájára nézett. – Anyu még jó ideig aludni fog.
Nincs veszély.
 Jazz hirtelen nem tudott mit kérdezni, úgyhogy ez bukott ki
belőle:
– Tudtad?
– Tudtam-e, hogy megölte azokat az embereket? Nem.
Fogalmam sem volt. Két nappal a tizennyolcadik szülinapom
után leléptem. Nem tudod, milyen volt az. Egy kisvárosban, és
még nem volt internet. Eléggé elszigeteltnek éreztem magam.
Nagyapád borzalmas volt. Ha leejtettem a villát vacsora közben,
már csatolta is le az övét. Anyu mindig is szétszórt volt.
Rettegett a feketéktől, a latinoktól, az ázsiaiaktól vagy szinte
bárkitől.
– Hogyan lettél végül normális?
– Normális? Na… Talán az lettem, de nem biztos. Nem
tudom. Soha nem éreztem, hogy beleillenék a családba. És jó
barátaim voltak az iskolában. Annyi időt töltöttem náluk,
amennyit csak lehetett. És emiatt korán rájöttem, hogy a
családom nem úgy él, ahogy a többi. És hát… olyan volt, mintha
életem egy részét leválasztottam volna a többiről, falat húztam
volna köré, és így mindkettőben élhettem, ha épp egyikre vagy
másikra volt szükség.
– Igen, én is így vagyok vele. Kompartmentalizáció.
Samantha mosolygott.
– Jártál valami terápiára, mi? Jó neked. Na de tizennyolc
évesen leléptem a városból is, soha nem is jöttem vissza.
Anyámmal szerettem volna tartani a kapcsolatot, különösen
azután, hogy apu elment. Azt hiszem, nem gondoltam volna,
hogy veszélyes. Még ő tűnt a legkevésbé őrültnek a házban. Ami
azért jelent valamit.
– És amikor elkezdődtek a gyilkosságok… Nem tudtad?
Samantha ingatta a fejét.
– Nem. Fogalmam sem volt. Nézd, leléptem. Tudtam, hogy
megházasodott. Anyu küldött meghívót, de nem válaszoltam.
Már az is meglepett, hogy egyáltalán meghívott. Anyu nagyon
utálta az anyukádat.
– Tudom. Azt mondja, hogy Billy ebben ment tönkre.
– Hát, én vagyok az élő tanú arra, hogy ez nem igaz. Soha
nem találkoztam anyukáddal, de tudom, hogy nem igaz. A
legközelebb akkor álltam ahhoz, hogy visszajöjjek, amikor
megtudtam, hogy megszülettél. Akkor majdnem repülőre
szálltam. Komolyan.
Jazz nem tudta, hogy higgyen-e neki, de értékelte, amit
mondott.
– Biztos emlékszel – folytatta –, hogy amíg el nem kapták,
senki sem kapcsolta össze a gyilkosságokat, és nem is lett
országos ügy. Helyi ügy maradt, és semmi sem tűnt föl a
hírekben, amitől összeállt volna a kép.
– Milyen volt? Mármint gyerekként.
Még mindig kerülték, hogy ki kelljen mondani a nevét.
– Nem tudom, veled milyen volt – a nagynéni körözni
kezdett a kávéscsészéjével az asztalon; Jazznek pedig fel sem
tűnt, hogy az övé kihűlt. – De azt elmondhatom, hogy milyen
volt vele élni. Már korán sejthető volt, hogy valami nincs
rendben vele. Persze azt nem tudtam, hogy ennyire, de azt
tudtam, hogy… kilógott a sorból. És sokáig azt hittem, hogy
velem van baj, mert senki más nem vette észre. Sem anyu, sem
apu, persze nem mintha számítottam volna rájuk. De még a
barátaim és a szüleik sem. Vagy a tanárok. Senki. Mindenki azt
hitte, hogy barátkozós, vicces kissrác. De én tudtam az
igazságot.
– Elrejtette előlük, de amikor veled volt, nem fogta vissza
magát.
– Azt hiszem, így volt. Nem tudom, miért. Talán arra
gondolt, hogy vicces, ha csak egy ember előtt fedi fel az igazi
arcát… Nem tudom. Próbálkozott, de sosem lépett át egy határt.
Legalábbis nem akkor, amikor én is ott voltam. Tudtam, hogy
megölt pár háziállatot, kóbor macskát és kóbor kutyát. De soha
nem tudtam bizonyítani. És akkor még az embereket nem
igazán érdekelte az ilyesmi, azt mondták, csak te vagy túl
érzékeny. Más volt akkor.
– Szóval kívülről normálisnak tűnt – folytatta Samantha. –
Piszkált és idegesített, de hát én voltam a nővére. Ez normális.
Elvette a Barbie babáimat – hirtelen beleremegett az
emlékezésbe. – Úgy értem, hallottam róla… Mondták, hogy sok
fiú csinálja ezt a testvére játékaival. De volt valami… Nem csak
annyi történt, hogy levágta a hajukat, vagy rajzolt rájuk.
Levágta… Érted, levágta a mellüket.
– Ahogy később Krampuszként – suttogta Jazz megilletődve.
 Samantha beleborzongott.
– Krampusz. Istenem, így hívta magát néha. Emlékszem,
hogy kiskorában voltak napok, amikor azt mondta, hogy „Nem
vagyok itt. Én vagyok a Krampusz”. Anyu és apu nem törődött a
dologgal, de rám mindig a frászt hozta. És amikor letartóztatták,
valahol magamban azt mondtam… Azt mondtam, hogy ezt csak
azért csinálta, hogy rám ijesszen. Ami elég nagy őrültség, ugye?
Jazz úgy gondolt magára, mint az őrültség szakértőjére.
Ahogy elnézte, Samantha az őrületnek még csak a közelében
sem járt.
– Bárcsak olvastam volna valamelyik keleti újságot vagy
weboldalt, amikor Krampusznak hívta magát. Talán előbb
elkapták volna… – közben küzdött, hogy megőrizze a
nyugalmát.
– Samantha…
Jazz érezte, mit érezte, tudta, hogy sötét területre tévedtek,
az emlékezet sötét bugyraiba, ahol a legsűrűbb a homály és
legnagyobb a veszély. Mégsem tudta leállítani. Most nem. És a
nő folytatta:
– Egy éjszaka arra ébredtem, hogy ott állt az ágyam mellett.
A sötétben. Tizennégy voltam, úgyhogy ő tizenegy lehetett.
Talán tíz. Nem emlékszem, hogy milyen évszak volt. De ott állt.
Meztelenül. És engem bámult.
– És meg…
– Nem. Soha nem ért hozzám. És ettől soha nem is féltem, ha
tudni szeretnéd az igazat. Valahogy tudtam, hogy biztonságban
vagyok, hogy nem vagyok rajta a listán. Legalábbis akkor nem
voltam rajta. De most… Ki tudja? Lehet, hogy megváltozott.
Vajon tényleg megváltozhatott? Jazz szerint elképzelhető, és
az ember nem mindig a javára változik.
Huppanást hallottak az emeletről. Samantha úgy rezzent
össze, mintha végre-valahára egy rémálomból ébredt volna fel,
és a konyha valamiként világosabbá vált, mint ahogy azt az
ablakon beszűrődő napfény megengedte volna.
– Nagyi ma korán ébredt – mondta, majd felállt, és csészéjét
a mosogatóba tette. – Megyek, segítek neki. Addig esetleg
készítenél reggelit?
– Persze. Figyu, Samantha!
– Igen? – fordult vissza az ajtóból.
– Meggondoltam magam. Hívj inkább Jazznek.
 22. FEJEZET

Connie lótuszülésben ült az ágyán. Lábai keresztben egymáson,

csuklóját könnyeden a térdén pihentette, szemei lehunyva.
Egyetlen jógastúdió volt Nodban, de Connie nem bírta a nőt, aki
a foglalkozásokat tartotta, ezért három alkalom után otthagyta.
Ginny Davis – szegény Ginny! – kölcsönadott neki három
jógázós DVD-t, amik úgy néztek ki, mintha a kilencvenes
évekből maradtak volna. De végtére is a jóga ősi gyakorlat,
úgyhogy talán ez így rendjén is volt.
Mindenesetre sok olyan relaxációs technikát tanult ezekből
a DVD-kből, amelyek az elmúlt évben főleg fellépések előtt
segítettek neki ellazulni. De most nem igazán tudott
koncentrálni. Nem sikerültek azok a mély, megtisztító
légzésgyakorlatok, amelyek után annyira áhítozott.
Azon igyekezett, hogy az elméje tiszta és nyugodt legyen, de
folyton Jazz képe jelent meg előtte. Jazz a hotelszobában. Ahogy
mellette fekszik az ágyon. A padlón. A repülőtéri jelenet az
apjával…
Nem volt jó. Nem tudott ellazulni. Ingerülten fújta ki a
levegőt, majd kinyitotta a szemét.
– Whiz! – sikította éles hangon.
Sokkal jobban el lehetett lazulva, mint amennyire gondolta.
Vagy legalábbis teljesen másra figyelhetett, ugyanis az öccsének
sikerült úgy besurrannia a szobájába, hogy nem hallotta meg az
ajtó nyílását.
– Most nagyon nagy bajban vagy! – mondta Whiz
félelemmel vegyes tisztelettel a hangjában.
Még csak kárörömöt sem érzett a nővére ügyletei miatt.
Egyszerűen csak a baj mértéke nyűgözte le, mint olyasvalakit,
aki felmászik egy hegy tetejére csak azért, hogy onnan
megpillantson egy közeli, még magasabb csúcsot.
– Nem gondoltam volna, hogy ekkora bajba kerülhetsz!
– Tudom – mondta Connie erőltetett nyugalommal.
 De nem tudta sokáig türtőztetni magát.
– És amúgy mit hallottál pontosan? Mit mondtak apáék,
amíg nem voltam itt?
Whiz az ágyához lépett, és lehuppant mellé.
– Apu káromkodott.
Ó. Az soha nem jelent semmi jót. Mintha Connie-nak tudnia
kellett volna, Whiz elismételte az apja szavait. Szóról szóra.
Connie csak pislogott. Nem is tudta, hogy Whiz ezek közül
néhány szót egyáltalán ismert.
– És anyu?
– Sírt. Nem sokat, csak egy kicsit.
Connie felsóhajtott. Az apja haragja egy dolog. Na de
megríkatni az anyját, az már más. Nem tudta, miért, de ezek a
könnyek sokkal nagyobb hatással voltak rá, mint amekkorával
az apja haragja valaha is lehetett volna. Bizonyos értelemben
hálás volt, hogy a szülei erről nem tudtak. E tudás birtokában
nevetségesen könnyű lett volna irányítani őt. „Ne tedd ezt, azt
vagy amazt, Connie, megríkatod édesanyádat!”
– Megérte? – kíváncsiskodott Whiz. – Úgy nyolcvanéves
korodig szobafogságban leszel.
– Nem tarthatnak szobafogságban olyan sokáig.
– De megérte? Érted… – ekkor Whiz úgy nézett körbe,
mintha megfigyelés alatt lett volna, és szinte suttogásig
lehalkított a hangját. – A SZ-E-X?
Connie-nak be kellett ismerni, hogy legalább ugyanannyira
szerette, mint amennyire általában bele akarta vágni a
szemeteskonténerbe ezt a kis szörnyeteget, aki egyszerre volt
koraérett és gyerekes. Szó szerint idézte apu vaskos
káromkodásait, a „szex” szót azonban csak betűzve merte
kimondani.
– Nem SZ-E-Xeltünk – tájékoztatta Connie a kisöccsét. – Nem
mintha az egészből bármi is rád tartozna.
– Na, akkor jó, mert anyu nagyon aggódott emiatt.
– Apu nem?
– Apu… – Whiz habozott. – Mindegy.
– Gyerünk, mondd el!
Whiz határozottan ingatta a fejét.
– Istenem, megint ezt a fekete-fehér hülyeségét nyomta?
Nem a hatvanas években vagyunk! Már nem az van, mint
amikor a szülei, vagy mint amikor ő felnőtt. Ma…
– Nem erről beszélt – mondta Whiz nyugodtan.
– Miről nem beszélt?
– A fekete-fehér ügyről. A faji dolgokról.
Connie a kisöccse arcán a szokásos simliskedés nyomai után
kutatott, de teljesen komoly és rezzenéstelen volt.
– Hogy érted ezt? Mióta járni kezdtem Jazz-zel, mindig azt
kellett hallgatnom, hogy a „fehér férfiak így”, a „fekete nők úgy”
és „Sally Hemmings” és…
Whiz a fejét ingatta.
– Nem érdekli. Azt mondta, hogy „járhat egy egész sereg
fehér fiúval, csak vele nem”.
Connie összeszorította az álkapcsát. Tudta, hogy mi
következik.
– Honnan tudod?
Whiz csak a szemét forgatta.
– Jézusom, Connie, éjszakánként a légkondi nyílásán
keresztül hallgatom őket. Te nem?
– Igazából… nem.
– A sorozatgyilkosos dologról van szó.
Hát persze, hogy a sorozatgyilkosos dolog. Az apja nem
bízott Jazzben. Annyira tipikus! Mindegy, hogy Jazz mennyit
bizonyított már…
– És azt mondta anyunak – folytatta a fiú –, hogy az, hogy
bánthat téged, annyira megrémíti, hogy emiatt nem is mer erről
beszélni veled. És ez az egész rassz-hülyeség az egyetlen dolog,
amit ki tudott találni, hogy szétválasszon titeket, és ne kelljen
arra gondolnia, hogy…
Hogy ne kelljen arra gondolnia, hogy megerőszakol,
megkínoz, megcsonkít a saját barátom. Basszus! Nem tudott
többet haragudni az apjára.
– Jézus, Whiz! Néha jobb veled beszélgetni, mint jógázni.
– „Az Úrnak…
– …a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd.” Tudom, bocs!
– Nem fog megtörténni, ugye? – kérdezte Whiz.
– Már micsoda?
Whiz nyelt egyet.
– Jazz nem fog bántani téged, ugye?
 Ó, fenébe… Bár az öccse elképesztően idegesítő tudott lenni,
de tudta, hogy a maga piszkálódós módján szereti őt. Gyilkos
dolog volt látni a fájdalmat a tekintetében, miközben feltette a
kérdést. De nemcsak az öccse aggodalmát látta, hanem ott
tükröződött benne apja félelme is. Egész életében olyan erős
volt, olyan nagynak tűnt, hogy Connie soha nem tudta volna
elképzelni, hogy féljen valamitől. Még Jazztől sem. Semmitől
sem…
– Senki sem fog bántani – mondta Whiz.
Ritka késztetés kerítette hatalmába, és megölelte az öccsét,
aki a legnagyobb meglepetésére nem húzódott el. Megpuszilta a
feje búbját, és elmondta újból, hogy senki sem fogja bántani, s
ezúttal olyan hangosan mondta, hogy magát is meggyőzze.
 23. FEJEZET

Régóta először fordult elő, hogy nem Jazznek kellett

gondoskodni a háztartásról. Reggeli után nagyit ismét magával
ragadta a rendszeresen visszatérő mániája. Néha azt hitte, hogy
nagypapa kikelt a sírjából – ahogy Jézus vagy Tapsi Hapsi –, és
csak úgy tudták meggyőzni ennek hamisságáról, ha kiruccantak
a temetőbe. Jazz utálta ezeket a napokat. Nagyi órákat töltött
azzal, hogy alaposan körülszaglászta a sírkövet, minden egyes
fűszálat megvizsgálva árulkodó jelet keresett. Pocsék módja volt
a nap eltöltésének.
De Samantha mosolyogva ajánlotta fel, hogy elviszi nagyit,
ami azt jelentette, hogy egyedül volt a házban, és nem kellett
aggódnia a nagymamája miatt. Szinte nem is tudta, mihez
kezdjen. Nagyon nagy csönd volt: igazi csönd, és semmi sem
utalt egy lehetséges nagyi-kitörésre. Talán át kéne hívnom
Connie-t, és a változatosság kedvéért elszórakozhatnánk a
szobámban.
Automatikus gondolat volt, és ez rögtön gondolkodóba
ejtette. Fel kell hívnia Connie-t. De mit mondhatna neki?
Különösen azok után, ahogy az apjával viselkedett a reptéren.
Ha hozzávesszük a hotelszobában bekövetkezett fiaskót, akkor
nem lepődne meg, ha a lány soha többé nem akarná látni.
Ó, elérhetnéd, hogy ő akarjon beszélni veled…
Nem. Kuss, Billy. Connie-val ezt nem játszom el.
Körüljárta a házat, itt-ott rendbe rakott dolgokat. Az az
ötlete támadt, hogy kidob egy rakás régi holmit, amit nagyi az
évek során halmozott fel. A sorozatgyilkosok jellegzetes
felhalmozóösztöne erősen dolgozott a Dent-génekben, és nagyi
soha nem hagyta volna, hogy Jazz kidobjon valamit, miközben ő
otthon van. De mivel ezen a napon nincs itthon, így nem tudná
meg. És persze már nem is elég tiszta a tudata ahhoz, hogy
észben tartsa az összes kacatot.
 Connie-ra gondolt, miközben a ház körül mászkált, kezében
egy szemeteszsákkal. Tudta, hogy igazságtalan volt vele, de azt
nem, hogy ezt hogyan hozhatná helyre. Újra végigjátszotta
magában a hotelben lezajlott jelenetet, újból és újból
végigpörgetett mindent abban a fenemód pontos
emlékezetében. Álmából felébredve finoman, szinte eszelősen
bújt Connie-hoz. A lány pedig felé fordult, tágra nyílt sötét
szemével őt nézte. Átölelték egymást. Az ismerős érintések most
hirtelen ismeretlenekké váltak, vággyal telítődtek.
És aztán… ellökte magától, lezúgott a padlóra, buja vágyai
helyére a pánik, a félelem lépett.
Hát igen. Hogyan hozhatná helyre? Hogyan törölhetné ki
Connie emlékezetéből a rettegve menekülő barátja képét?
Kicipelte a szemetet, letette a postaláda mellé, hogy majd
elvigyék, majd visszament a házba, és a vendégszobába tolta a
bőröndjét. Nem hibáztatta Samanthát, amiért nem akart ott
aludni. A szobát már majdnem egy évtizede nem használták,
színei megszürkültek, és mindent belepett a por. Ráadásul úgy
tűnt, a szoba egészen picikét más hullámhosszon van, mint a
ház, vagy igazából mint az egész univerzum. Mintha valami
lényegi, alapvető és döntő dolog romlott volna el, és soha nem
javították volna meg.
Billy szobája. Billy ágya. Jazznek nem kellett gondolkodnia
azon, hogy Billy miről álmodhatott és fantáziálhatott
éjszakánként ébren elnyúlva az ágyán. Túl jól ismerte: Billy
ártatlanok vérébe és sikításába írta a fantáziáit Nevadától
Pennsylvaniáig, Texastól Dél-Dakotáig. Semmi sem maradt
titokban.
Letakarította kicsit a port, és kipakolt. Tiszta ruhákra volt
szüksége, ezért az előszobán keresztül átment a szobájába.
Samantha, ahogy mondta is, egy lepedőt tett Billy áldozatainak
képei elé. Jazz azon kapta magát, hogy egyre jobban megszereti
a nagynénjét. A legtöbb ember, aki először látja a képeket – a
legtöbb normális ember –, vajon nem vette volna le őket?
Connie szerint morbidak voltak. G. William szerint nyugtalanító
kapcsot jelentettek a múlthoz. Howie szerint kinyírták a
hangulatot.
Nagyi azt hitte róluk, hogy a Télapó manói.
 Bekapcsolta a számítógépét, és megnézte az e-maileket. A
szokásos spameken és Howie pornólinkjein (törlés, törlés,
törlés…) semmi, ami azt jelentette, hogy eddig még senki nem
tudta meg, hogy mi az e-mail-címe. Remek.
Az asztalon két papírlap hevert: bizonyítékok fénymásolatai
a seriff irodájából. Az első az a levél volt, amit Billy Melissa
Hoover házában hagyott.

Kedves Jasper!
El sem tudom mondani, mennyire örültem a
látogatásodnak Wammaketben. olyan nagy és erős
fiatalember lettél! Nagyon büszke vagyok, arra, amit el
fogsz érni az életben. Már most tudom, hogy nagy
dolgokra vagy hívatott. Azokról a dolgokról álmodom,
amiket együtt fogunk csinálni. Egy napon.
Most azonban csak ezt hagyom neked. Soha ne
hagyd, hogy azt mondják, az öreged nem tudja, hogyan
fizesse meg az adósságát.

Szeretettel:
Jó Öreg Apu.

Ui. Talán e napok egyikén összeülünk, és átbeszéljük,

mit tettél anyáddal.

Az utóirat szíven ütötte, elevenére tapintott. Amikor Jazz az

apjának szegezte a kérdést, hogy vele ölette-e meg az anyját,
akkor Billy csak nevetett. Később azt mondta: „Gyilkos vagy.
Csak még nem öltél meg senkit.”
Melyik állítás volt igaz? Vagy Billy csak húzta az agyát?
Billy természetesen húzta az agyát. Ez volt a legfőbb
elfoglaltsága. Billynek doktorátusa volt agyhúzásból. De a
kérdés inkább az, hogy vajon csak Billy tette ezt vele?
Megrázta a fejét, és hangosan, a legerősebb hangján ki is
mondta:
– Hagyd már abba!
 Mi történhetett? Hogyan halt meg Janice Dent? Billy vagy a
saját fia keze által?
Ez lesz az első dolgom. Legközelebb, ha meglátom, első
dolgom az lesz, hogy megkérdezem tőle.
És a második?
Nem felejtette el, ahogy Morales különleges ügynök
odahajolt hozzá. Nem parfümözte magát. Arca sima és hibátlan
volt a sminktől, mosolya pedig látni engedte nagy és erős fogait.
„Te nem csak megtalálni akarod, ugye? Meg akarod ölni. Nos,
én segíthetek ebben.”
A második dolog: majd kitalálja, ha itt lesz az ideje.
A második papírra az Impresszionistánál talált levél
másolata. Két oldal hosszú volt, de a seriff irodájában
megoldották, hogy ráférjen egy lapra. Rendezett, olvasható,
tiszta kézírással írott szöveg. A levél nagyrészt Billy első
áldozatainak főbb jellemzőit sorolta, és megemlítette a
lehetséges hasonmásokat, akiket az Impresszionista Lobo’s Nod-
i vesszőfutása során használhat. A végén azonban volt egy
melléklet, ami ámulatban ejtette Jazzt.

RÓLA SZÓ SEM LEHET.

ODA SE MÉSZ A DENT FIÚHOZ.
NEM NYÚLSZ HOZZÁ.
DE TÉNYLEG, NEM
AJÁNLOM.
JASPER DENT KÍVÜL ESIK A HATÁROKON.

Egy darabig még bámulta a levelet. Azt szerette volna, hogy

a betűk maguktól rendeződjenek át valamivé, aminek több
értelme van, de aztán föladta, a levelekkel együtt fogott pár
tiszta ruhát, és az ideiglenes szobájába ment. Úgy számolt, hogy
már így is elég sokáig halogatta az elkerülhetetlent.
A padlón ülve, apja gyerekkori ágyának dőlve felhívta
Connie-t.
– Szia – szólt bele a lány.
– Szia!
Egyikük sem folytatta. Jazz végigvette a lehetőségeit. Tegyen
úgy, mintha mi sem történt volna? Kezdjen rögtön neki a
bocsánatkérésnek? Vagy végső megoldásként szakítson? Fejben
milliószor újraírta a szövegét: Tudom, hogy szeretsz, és én is
szeretlek, de valami baj van velem, Connie. Defektes vagyok. Én
vagyok az az ajándék, amit karácsonyra kapsz, de hiányzik belőle
egy alkatrész, és még ha teljes is lenne, akkor sem vett hozzá
elemeket senki.
– Mielőtt bármi másról beszélnénk, bocsánatot kell kérnem
– mondta Connie.
– Tessék?
– Nem kellett volna erőltetnem. Tudom, hogy… gondjaid
vannak a szexszel. Megértettem. És, úgy értem, ne érts félre,
szerintem teljesen készen állunk rá, de elrontottam. Nem volt
szép tőlem. Bocsánat.
Jazz becsukta a szemét, feje hátsó részét az ágynak ütötte.
– Con… Nem te… Te nem csináltál semmi rosszat. Én voltam.
Aztán apukáddal… Én csak…
– Tudom. Majd megbeszéljük. Figyelj, nem kell… A hotelban.
New Yorkban. Azt hittem, hogy velem rendben lesz a dolog,
hogy biztonságban leszünk.
Jazz felült.
– Hogy érted? Hogy érted ezt?
– Hát, tudom, hogy apukád soha… soha nem vadászott
feketékre. Ugye?
Jazz szíve hatalmasat dobbant. Micsoda?
– És mindig azt hittem, hogy ez talán azt jelenti, hogy én
nem… hogy nem… – dühösen belefújt a telefonba. – Tudom,
hogy félsz ettől. Félsz, hogy talán valahogy arra programozott,
hogy gyilkos legyél. És hogy ez az egész őrület ott ólálkodik a
felszín alatt…
– Nem csak a felszín alatt – mondta komolyan Jazz.
– Tudom. De, akárhogyan is, ott van benne mélyen elrejtve,
és félsz, hogy előtör belőled, ha szexelsz valakivel. Mármint,
hogy a szex indítja el a folyamatot. De Billy soha nem ölt meg
egyetlen fekete nőt sem. Mintha csak kihagyott volna minket.
Talán szándékosan. Mintha nem léteznénk számára. Szóval azt
gondoltam, hogy emiatt talán biztonságban vagyunk – itt
szünetet tartott. – Soha nem gondoltál erre?
Jazz magába fojtotta egyszerre a megkönnyebbült és a
rémülettől terhes nevetését. A nagy titka! A rejtett félelme!
Hogy Connie majd egyszer rájön, miért kezdett járni vele. Mióta
rettegett neki elmondani ezt! Erre most meg kell tudnia, hogy
nemcsak hogy tudta, de még gondot sem okozott neki, és jó
ötletnek tartotta.
– Nem tudom, mit mondjak – ismerte el. – Csak ültem itt, és
azon gondolkodtam, hogyan kérjek bocsánatot…
– Miért? Amiért rám hoztad a frászt? – mondta Connie,
mintha csak valami apróságról lett volna szó.
– Ezért. És azért, ahogyan rád hoztam a frászt. Én azt
hiszem, most azért is, ahogyan először randiztunk. Ami elég
rasszista dolognak tűnik most, ahogy belegondolok.
Connie nevetett.
– Jazz, ha, nem is tudom, a szőke vagy a nagy mellű lányokat
szeretnéd…
– Elég nagy a melled.
– Mindegy, de ha rá lennél kattanva valamilyen típusú
lányra, és meglátnál egyet egy zsúfolt szoba másik felén, és
odamennél bemutatkozni, akkor az rossz dolog lenne?
– Nem tudom.
– Hát én tudom: a válasz nem. Szóval az én esetemben
megláttál egy fullos fekete csajt a zsúfolásig megtelt teremben…
– A Coff-E-Shopban volt zárás előtt, tehát senki sem volt ott.
– …és arra gondolsz, hogy „Szeretem a fekete nőket,
odamegyek, bemutatkozom”. Nem nagy cucc.
– Ja, de mi van, ha azért szeretem a feketéket, mert
biztonságosak, mert biztonságos vagy…
– És aztán? Ki tudja, hogy mások miért szeretik azt, amit
szeretnek? A pasik, akik buknak mondjuk a vörösekre. Miért?
Mert ritkák? Mert vörös dadusuk volt? Mert túl sok Emma
Stone-os filmet néztek? Mit tudom én! Kit érdekel? Én például
miért szeretem a fehér fiúkat?
– Én vagyok az egyetlen fehér fiú, akivel randiztál.
– Én vagyok az egyetlen fekete lány, akivel randiztál. Na
tessék.
– Akkor rendben vagyunk?
– Mi az, hogy!
– Apukád puskával jön majd nekem, ha legközelebb
átmegyek?
– Valószínűleg – Connie itt várt egy picit. – Tudod, a reptéren
túl messzire mentél.
 – Tudom.
– Átléptél egy határt.
– Tudom.
– Egy dolog leállni vitatkozni a tanárral, hogy ne írjon be
későnek, vagy flörtölni a csajjal a rendőrőrsön, hogy
megszerezhess pár dokumentumot, ami addig még nem volt
meg, de…
– Tudom.
– …ő az apám, Jazz. Az apám. Olyan voltál, mintha vörös
posztót lengettél volna egy bika előtt.
– Tök hülye voltam.
– És tudod, hogy mit csinálnak a bikákkal, ugye? Na, pont
így kezelted apámat.
– Sajnálom. Tényleg.
Ugyan, suttogta Billy, dehogy sajnálod. Csak tisztában vagy
vele, hogy ha ezt mondod, megkapod, amit akarsz.
Jazz elhessegette Billyt. Tényleg sajnálta.
Úgy 99 százalékig biztos volt benne, hogy sajnálja.
– Nem kellett volna ezt csinálnom – mondta. – Most rögtön
bocsánatot fogok kérni apudtól.
Na jó, 98 százalék.
– Nem jó ötlet. Még mindig ki van akadva. Annyira dühös,
hogy az már nevetséges. Épp most oktatott ki. Ha öt perccel
előbb hívsz, kikapta volna a telefont a kezemből, és most vele
beszélnél.
Ó.
– De amúgy – folytatta – minden párnak megvan a maga
baja, tudod? Téged nem szeret az apám. A nagymamád szerint a
sátán ivadéka vagyok. Egál.
– Mi van a… – még csak meg sem akarta említeni, de muszáj
volt, és most már nem tarthatta magában. – Mi van a szexszel?
– Igen, jöhet – mondta Connie semleges hangon.
Jazz ezen jót nevetett.
– Most komolyan!
– Majd szép lassan eljutunk odáig.
– Szép lassan jutottunk el odáig. Miattam. És tudod, hogy így
van, Con. Bármelyik másik srác a világon már egy hét után rád
mászott volna. Mi meg majdnem egy éve együtt vagyunk.
 – Lehet, hogy azok a srácok rám másztak volna, de nem
jutottak volna vele semmire. És amúgy te sem jutottál volna
semmire. Olyan korán semmiképpen sem. Nem álltam még
készen, most viszont igen. Bármelyik pasi, aki méltó arra, hogy
szeressük, megvárja, hogy a nője készen álljon. És igaz ez
fordítva is.
És Jazz ekkor értette meg, hogy Connie jóval több és jobb,
mint amit megérdemel.
– Addig meg elleszek azzal, hogy rád gondolok a zuhany
alatt – folytatta. – Eddig is elboldogultam így.
Jazz felsóhajtott.
– Bogarat akarsz ültetni a fülembe, ugye?
– Méretes egy bogár – ismerte el a lány. – Csak képzeld el azt
a sok szappanhabot és buborékot, amitől nedves lesz a testem,
puha a bőröm – mindezt már hangját lehalkítva, édesen búgva
mondta.
Jazz kényelmetlenül kezdett fészkelődni.
– Megadom magam! Váltsunk témát, ezzel kinyírsz!
Még a telefonon keresztül is szinte hallotta Connie finom
mosolyát.
– Miről szeretnél beszélgetni?
– Nem tudom. Mondd el, mit csináltál, amíg tegnap a
rendőrségen voltam.
– Jó, rendben.
Dióhéjban összefoglalta, hogy mire jutott a gyilkosságok
helyszínein tett minitúráján.
– Bűntények helyszínein – javította ki Jazz. – Lehetséges,
hogy máshol ölték meg őket, és csak utána dobták le ott a
holttesteket.
– Jó, jó. Mindegy, ott volt az a graffito…
– Graffito?
– Igen, ez a graffiti egyes száma.
– Hülyéskedsz.
– Istenre esküszöm! A graffiti többes számú alak. Mint a
médium, média.
– Senki nem mondja média helyett azt, hogy médium.
– Aki szépen beszél, az mondja – sóhajtott Connie. –
Mindegy, de valaki odapingálta, hogy Ronda J.
– Ronda J? Ezt egyáltalán miért vetted észre?
 A lány elmagyarázta, hogyan bukkant rá.
– Valaki visszament később, és ott hagyta ezt a falfirkát –
tűnődött el Jazz.
– Talán a gyilkos? Ezek visszajárnak a helyszínekre, nem?
– Néha igen, de nem mindig. Ugyanolyan valószínű, hogy
valami hülye gyerek azzal szórakozik, hogy összefirkálja a
bűncselekmények helyszíneit. Egy gyerek beteges vicce.
– Nem is tudom. Nem volt művészi vagy gondosan
kidogozott. Úgy értem, a legtöbb graffitisnek van saját stílusa.
Valami kis finomság. Ki akarnak tűnni, észre akarják vetetni
magukat. De ez csak ott volt. Mintha Arial vagy Times New
Roman betűtípussal írnád a házidat. És mielőtt megkérdeznéd:
már rágugliztam Ronda J-re, és semmi.
– Talán valami New York-i dolog.
– Imádom, hogy ilyen megvetően mondod azt, hogy „New
York”. Eltöltöttél ott vagy harminchat órát, és már utálod is.
– Beszélhetnénk valami másról?
– Persze. Hadd meséljek arról, hogy múltkor hogyan
fürödtem…
Jazz felnyögött, végül letette, és elment zuhanyozni. Ez volt
a hideg zuhanyok történetének leghidegebbike. Közben próbált
nem Connie-ra gondolni, ám ez nem volt épp egyszerű feladat,
ugyanis nagyon-nagyon élénk fantáziája volt.
Csöpögött róla a víz, fázott, amikor kilépett a zuhany alól. A
dereka köré tekert egy törülközőt, és visszament Billy régi
szobájába. A ruhái az ágyán hevertek szétszórva. Kutakodott
köztük, s végül összeállt a napi szerelése, s közben a
papírlapokat is odébb hajigálta.
De nem tudta kiverni őket a fejéből. Minden alkalommal,
amikor a keze ügyébe kerültek, olyan érzés fogta el, mintha
mágnesként vonzanák. Most sem volt ez másként: fázva és félig
meztelenül átnézte az apja levelét, majd az Impresszionistának
írott „bevásárlólistát” és furcsa mellékletét.
És ekkor meglátta, és amikor meglátta, nem tudta nem
meglátottá tenni. Valójában nem is értette, hogy nem vehette
eddig észre.

Róla szó sem lehet.

 Oda se mész a Dent fiúhoz.
Nem nyúlsz hozzá.
De tényleg, nem
ajánlom.
Jasper Dent kívül esik a határokon.

Pislogott egyet, és megint átfutotta:

Róla szó sem lehet.

Oda se mész a Dent fiúhoz.
Nem nyúlsz hozzá.
De tényleg, nem
ajánlom.
Jasper Dent kívül esik a határokon.

Jazz eddigi viszonylag rövid élete során behatolt már

rendőrségi vizsgálati területre, volt, hogy bizonyítékot lopott,
betört egy hullaházba és illegálisan másolt le rendőrségi
iratokat. Most a seriff irodájába tartva átlépte Lobo’s Nod összes
sebességkorlátozását, bűnlajstromát pedig tovább növelte azzal,
hogy az állami törvényeket megszegve vezetés közben
mobilozott. De csak G. William hangpostafiókja jelentkezett.
– Lana? – szólt bele, amint túljutott a rendőrségi vonal
bejelentkező szövegén. – Lana, Jasper Dent vagyok. Hol van G.
William?
Lanának bejött Jazz, és még az sem tántorította el, hogy látta
őt megbilincselve azon az éjjelen, amikor Howie-val betörtek a
hullaházba. Most izgatott volt, és ingadozott aközött, hogy
dumcsizni próbáljon vele, vagy válaszoljon a kérdésére.
– Hát, G. William… csak kiugrott egy percre… Jól vagy,
Jasper? Én tudok segíteni?
– G. Williammel kell beszélnem. Visszajön az irodába?
– Persze. Az előbb láttam leparkolni.
– Mondd meg neki, hogy úton vagyok! – mondta Jazz, és
ezzel le is tette.
Hamarosan behajtott a rendőrőrs parkolójába, és letette
Billy öreg terepjáróját G. William autója mellé. Valakinek le kéne
ezt fényképeznie, gondolta.
Belépve elviharzott a recepciós pult és Lana mellett, aki
mosolygott, és próbálta magára vonni a fiú figyelmét. G.
William az irodájában ült, fintorogva dőlt hátra a székében.
Amikor Jazz belépett, egy NAGYON ELFOGLALT feliratú, méretes
kávésbögrét mutatott fel neki.
– G. William!
– Higgadj le, Jazz! Már megint zabszem van a fenekedben?
– Itt van Thurber? Vagy már áthelyezték?
G. William szürcsölt egy kis kávét.
– Itt van. Fújd ki magad! Fene egy dolog lenne a te korodban
egy agyvérzés.
Jazz mély levegőt vett, és arra kényszerítette magát, hogy
lenyugodjon.
– Csevegni vagy üzleti ügyben jöttél? – kérdezte G. William.
– Csak mert van számodra egy hírem. Lehet, hogy érdekesnek
találnád.
Nyilván. Jazz kifújta a levegőt, és engedte elpárologni a
gerincoszlopán végighúzódó feszültséget.
– Az új kávésbögréről van szó? – kérdezte erőltetetten
haverkodós hangon.
– A híres-neves megfigyelőképesség, amivel az
Impresszionistát is sikerült elkapni.
– Rá vagy állva a koffeinre, ugye?
– El kell ismernem, hogy minél több kávé van a bögrémben,
annál több kávét iszom. Szerinted ezért zsibbadhat a lábam?
– Elképzelhető.
Jazz meg sem várta, amíg G. William hellyel kínálja, és leült
az egyik székre a seriff asztalával szemközt.
– Most komolyan, Jazz – mondta G. William előrehajolva –,
el kéne mondanom neked pár dolgot a városi eseményekről.
– Igen?
– Igen. Tegnap három autó parkolt tilosban. És Erickson
megállította a Gunnarson lányt, amiért SMS-ezett vezetés
közben.
– És…
– Egy nyamvadt sorozatgyilkos sem volt köztük! – tört ki a
röhögés a seriffből, s közben húsos kezével az asztalt csapkodta.
– Se egy gyilkosság, se egy csonkítás, de még csak eltűnt személy
sem volt ezen a héten! Olyan, mintha egy kisvárosban lennék
seriff!
Jazz megeresztett egy aprócska mosolyt.
– Milyen vicces vagy ma!
– Szerintem megengedhetem magamnak. Te nem?
Igaza volt. Jazznek nem volt tudomása arról, hogy egy
kisvárosi seriffnek valaha két sorozatgyilkos után is kellett
volna nyomoznia a karrierje során. Tényleg örülni kellett
annak, hogy visszatérhet a piti, földhözragadt bűnökhöz és
szabálysértésekhez, és G. Williamnek minden oka meg is volt
arra, hogy ünnepeljen.
– Örülök neked! Tényleg. De szükségem van…
– Valami nagy és fontos dologra lehet szükséged, ha
tucatszor hívtál mobilon, és szegény Lana is majdnem
összecsinálta magát, annyira ráijesztettél. Aztán meg teljesen
felspanolva berontasz ide. Jazz, így tényleg agyvérzést fogsz
kapni.
– Hallgass meg, légy szíves – mondta Jazz, és gyorsan
elmesélte, hogy Connie mit fedezett fel New Yorkban, és hogy ez
hogy függ az Impresszionista zsebében talált levél
akrosztichonjával.
G. William meghallgatta, s közben szürcsölt párat a
bögréjéből.
– Ez a világ leghihetetlenebb egybeesése lehet – mondta.
– Nem hiszel nekem.
A seriff a fejét ingatta.
– Szeretném azt hinni, hogy ez véletlen egybeesés.
Szeretném hinni, hogy nincs kapcsolat a bebörtönzött és
bírósági tárgyalásra váró alak és a New York-i gyilkos között.
Főleg azért, mert az valószínűleg azt jelentené, hogy ehhez köze
lehet apádnak. Szóval igen, szeretném azt hinni, hogy véletlen
egybeesés, de nem vagyok annyira ütődött, mint amilyennek
látszom, és ennek baromira örülök. – G. William felállt a
székéből. – Menjünk!
Jazz is felkelt, hogy kövesse.
– Nem kéne előbb egyeztetni az ügyvédjével?
– De, viszont az Impresszionista kijelentette, hogy téged
mindig hajlandó fogadni. Amíg nincsenek jelen a rendőrök,
akkor és annyit beszélhetsz vele, amikor és amennyit csak
akarsz. Csak épp mi hivatalosan nem tudhatjuk, hogy miről
beszéltetek, mert akkor tiltott módon jutnánk bizonyítékhoz. De
igen, veled egész nap beszélgetni fog, ha akarod.
– Mekkora szerencsém van – motyogta Jazz.
G. William a zárkákhoz vezette Jazzt, amelyek egyetlen
kivétellel, Frederick Thurber, vagyis az Imresszionista
cellájának kivételével üresek voltak.
Lobo’s Nod-i zárkájában ült, mióta halloween előtt elkapták.
Az ügyvédek az államhatár miatt veszekedtek egymással – az
Impresszionista itt ölt meg egy Carla O’Donnelly nevű nőt –,
mert nem tudták eldönteni, melyik államban kéne először
bíróság elé állítani. És ott volt még egy oklahomai kerületi
ügyvéd, aki azt állította, hogy az Impresszionista, még jóval
azelőtt, hogy felvette volna a Billy Dent inspirálta nevet és
elkövetési módot, megölt valakit egy Enid nevű városkában.
Szerencsére a szövetségi kormány most még kimaradt az
egészből, és hagyta, hogy az államok erre pazarolják az idejüket
és a forrásaikat. Mind a három szóban forgó államban volt
halálbüntetés, ezért a szövetségiek úgy számoltak, hogy így
vagy úgy, de az Impresszionista a halálsoron fog kikötni.
Az egészből óriási jogászkodás lett, aminek
következményeként Thurber Lobo’s Nodban maradt, amíg
egyezségre nem jutnak, hogy ki húzhatja le az első bőrt az
ügyről.
Thurber felnézett, amint kinyílt a cellákhoz vezető ajtó, és
felült, amikor Jazz átlépte a küszöböt. Jazz úgy látta, hogy egy
mosoly suhant át az arcán, de ki tudja, hogy egy olyan őrült,
mint az Impresszionista, hogyan mosolyog? Jazz arca meg sem
rezdült, kihúzta magát, miközben közelebb lépett az
Impresszionista cellájához. Az Impresszionista felállt, a cellaajtó
felé fordult, és úgy nézte a besétáló fiút, mintha a rácsok nem is
léteznének, és bármikor odasétálhatna Jazzhez, amikor csak
akar.
– Nem maradhatok, úgyhogy én megyek is, de
figyelmeztetlek – mondta G. William szigorúan –, hogy még csak
ne is gondolj arra, hogy bántod!
– Még annyira sem megyek közel a rácshoz, hogy hozzám
tudjon érni – biztosította Jazz.
– Nem hozzá beszéltem – mondta G. William, majd távozott.
 Amint egyedül maradt, esélye sem volt az Impresszionista
előtt megszólalni, aki az igénybevétel hiányától furcsán magas
és vékony hangon beszélt:
– Jasper Dent. A Gyilkolás Kishercege. A Fattyúkirály
Örököse.
A Fattyúkirály? Ez most komoly? Már majdnem elfelejtette,
hogy milyen kiábrándító az Impresszionista. Thurber azt hitte,
hogy Billy Dent egy isten, és hogy Jazznek ugyanez az isteni sors
jutott örökül.
– Eljöttél, hogy megtudd az igazságot? – kérdezte. – Hogy
elfogadd a sorsodat? Még nem késő. Sohasem késő. Madárkám!
A férfi szinte gügyögött, és Jazznek feltűnt, hogy kezd
szétesni. Ennek így nincs értelme! Jól kellett volna lennie. A
sorozatgyilkosok rideg, intézményi közegben meg szoktak
erősödni. Sokféle esettanulmányt olvasott már a Richard
Macek-féle alakokról, akik példaszerű fegyencekké váltak,
amint lecsukták őket. A korlátozott lehetőségek és a szabadság
hiánya miatt a szociopaták egyfajta unott ernyedtségbe szoktak
merülni. De az Impresszionista más volt. Üveges tekintete
megszállottságot sugárzott.
Minden szabályra van kivétel. És épp most találkozol vele.
Jazz szinte megsajnálta a férfit, de aztán Helen Myersonra
gondolt, meg arra, ahogy levegőt fújt Ginny Davis tüdejébe, és
hogy a kezét beborította a vére. Aztán Howie-ra, aki majdnem
meghalt egy sikátorban, mert az Impresszionista megkéselte.
– Szeretnék mindent megtudni Ronda J-ről.
A szociopaták soha nem mutattak ki semmit: a mesterei
voltak az érzelmek elrejtésének, vagy épp remekül tudtak
színlelni érzelmeket, amikor tudták, hogy azok hiánya feltűnő
lenne. Egy nyugodt, cinkos mosolyra vagy egy sima, minden
reakciótól mentes pillantásra azért mégis számított.
Ehelyett az Impresszionista hátrébb lépett, és úgy rántotta
maga elé a kezét, mintha valaki ellen pajzsként akarta volna
maga elé tartani. Ha Jazz nem ismerte volna jobban, azt
gondolta volna, hogy az Impresszionista… fél.
– Ronda J… – suttogott a férfi. – Ne! Ne! Csak őt ne! Ronda J-t
ne! Arról nem fogunk beszélni. Arra még nem vagy kész. Még én
is tudom. Miattad rossz voltam. Megfogtalak, amikor meg lett
mondva, hogy nem szabad. De Ronda J-ről nem fogok beszélni.
 Jazz közelebb lépett a rácsokhoz.
– Beszélj! Mi vagy ki az a Ronda J! Mit jelentsen ez az egész?
Sorozatgyilkos? Billy most így hívja magát?
Az Impresszionista némán rázta a fejét. Jazz egészen közel
ment a rácshoz, pedig tudta, hogy az Impresszionista egy gyors
ugrással ott teremhet, és elkaphatja.
– Beszélj! Beszélj Ronda J-ről!
– Nem, nem ronda! – üvöltötte az Impresszionista. – Szép! –
Figyelembe véve, hogy az Impresszionistánál mi számított
szépnek, ez elég sok dolgot jelenthetett. – Szép – ismételte meg. –
De te nagyon rondán fogsz meghalni! Nagyon rondán, Jasper!
Rondán, Jasper, rondán…
– Én vagyok Ronda J? Beszélj! Mondd el, amit tudsz! Ki
küldte neked ezt a levelet? Ki adta ezt a listát? Tudom, hogy
annak dolgozol, aki segített Billynek kiszabadulni! Tudom, hogy
tudod! Rálátsz a dologra. Rálátsz a dologra!
– Jasper! – kiabált G. William.
Ő meg mikor jött vissza? Ismét Jazz nevét kiáltotta, Jazz
pedig rádöbbent, hogy már rég – több mint négy éve annak,
hogy G. William letartóztatta Billyt, Jazzt pedig majdnem lelőtte
– nem hallott ennyi pánikot az öreg hangjában.
– Menj a francba innen!
Jazz és az Impresszionista egyszerre ugrottak el a
cellaajtótól. Pedig olyan közel volt! És uralta az
Impresszionistát. Mit tehettem volna vele? Átnyúltam volna a
rácsok között? Mi történhetett volna, ha G. William nem bukkan
föl? Az Impresszionista meghúzódott a priccsén, és úgy rázta a
fejét, mint azok a delíriumos ködbe veszett, félőrült
hajléktalanok, akiket Jazz New Yorkban látott. Mit tettem vele?
Mintha ez a Ronda J bekapcsolt volna nála valamit…
– A rohadt életbe, Jazz! – morgott a seriff, és Jazzt a karjánál
fogva rángatta el a cellától. – Figyelmeztettelek, nem? Nem
megmondtam, hogy maradj távol?
– Nézz rá! Nem jelent számomra veszélyt. Ő csak…
Az Impresszionista épp ezt a pillanatot választotta, hogy
meghazudtolja Jazzt. Dühösen üvöltve olyan erővel vetette
magát a rácsnak, hogy Jazz összerezzent a becsapódás zajára.
Az Impresszionista nyögve, vérző orral támolygott vissza.
 – Corvus! – üvöltötte. – Corvidae!
– Jézus Krisztus! – mondta elképedve G. William, majd
visszaküldte Jazzt az őrs biztonságos részére, és a vállán lévő
mikrofonba beszélve elsősegélycsomagot kért a cellához. – …és
küldjenek egy mentőt is, hátha kell. Értetted?
– Értettem – szólt vissza Lana hangja a hangszóróból. – Ő…
vagyis mindenki jól van?
G. William háborogva szólt vissza.
– A kisherceg rendben van, Lana, most vissza a munkához!
Pillanatok múlva már a seriff irodájában voltak. Jazz a
falnak támaszkodva hallgatta, ahogy G. William leteremti.
– …mondtam, hogy maradj távol a cellától! Ez az ember
veszélyes! Attól, hogy legyőzhetetlennek hiszed magad, még
nem vagy az!
– G. William – mondta Jazz higgadtan –, először is, miért
jöttél oda?
A seriff lefagyott egy pillanatra, és csak pislogott.
– Hogy mi?
– Miért jöttél a cellákhoz? Nem kellett volna ott lenned.
G. William szólásra nyitotta a száját, majd becsukta, majd
megint kinyitotta, és megint becsukta.
– A franc egye meg, elfelejtettem. Téged kerestek telefonon.
A seriff felkapta a kagylót az asztaláról, és rácsapott egy
villogó gombra.
– Itt van még? Rendben, köszönöm. Elnézést, akadt egy kis
problémánk. Tartsa, kérem! – ezzel pedig Jazz felé nyújtotta a
kagylót. – Neked szól. Az FBI-tól keresnek.
– Nem-nem! – rázta a fejét Jazz. – Soha többé nem akarok
velük beszélni! Elegem van a szövetségiekből!
– Azt mondja, ismer téged. Egy bizonyos Morales.
Jazzen úrrá lett a kíváncsiság, és mégis beleszólt a telefonba.
– Halló?
– Dent? Te vagy az? – Morales gyorsan kapkodta a levegőt, a
szavak szinte kitörtek belőle. – Kell a számod. Most! Gyorsan! El
kell küldenem neked valamit.
Jazz megadta a számát, és pár másodperc múlva a mobilja
megrezzent a zsebében.
– Látnod kell, különben nem hinnéd el – folytatta Morales. –
Ez megváltoztat mindent.
 Jazz előkapta a telefont, és megnyitotta az üzenetet, melyhez
fényképet is mellékeltek.
– …tegnap éjjel hagyták itt, de amennyire meg tudjuk
mondani – folytatta –, már azelőtt halott volt, mielőtt a média
arról kezdett volna beszélni, hogy New Yorkban vagy…
A fényképen egy bűntett helyszíne volt. Egy holttest: fiatal
nő, elég könnyű. Barna hajú. Meztelen. A hasa felvágva. A
szokásos.
Melle beesett, halott halmán egy ajakrúzzsal felírt üzenet:

Üdv a játszmában, Jasper

 NEGYEDIK RÉSZ

5 JÁTÉKOS, 4 TÉRFÉL
 24. FEJEZET

Connie szobafogsága nem fog nyolcvanéves koráig tartani, de

minden bizonnyal olyan érzés lesz. Tudta, hogy ez jó hosszú
ideig így is fog maradni, függetlenül attól, milyen okos
hazugságokkal vagy történetekkel hozakodik elő a szüleinek.
Hétfőn, ha elkezdődik a tanítási hét, akkor suli, aztán meg
mehet haza. Pont. Amikor elkezdődnek a próbák a tavaszi
musical-előadásra, oda elengedik, de ennyi.
Mindent mérlegre téve azonban nem volt rossz üzlet. Szökés
New Yorkba, majdnemszex egy buja éjszakán a dögös pasiddal,
aztán bünti. Rosszabb dolgokért is kaptak már büntetést. És
szerencsére a szülei nem vették el a telefonját, ami ebben a
pillanatban jó hangosan megszólalt. Connie csengőhangja a TLC
Waterfalls című régi slágere volt, amit anyukája imádott
dúdolgatni, és amit annyiszor hallott, hogy szinte beivódott az
agyába. Nem tudta eldönteni, hogy szereti-e ezt a dalt vagy sem,
de az biztos, hogy hatással volt, rá, ahányszor csak meghallotta.
„Ne kísértsd a vízeséseket…”
Lehalkította a telefonját. Szívás lenne, ha a szülei emiatt
gondolnának arra, hogy igen, a telefonját is elkobozhatnánk.
Rejtett szám.
Ne kísértsd…
Connie felvette. Jazz volt az.
– A seriff irodájából hívlak – magyarázta a fiú, amikor a
lány rákérdezett, hogy miért rejtett számról hívja. – Nem fogod
elhinni, mi történt!
Gyorsan elhadart mondatokban mindent elmondott neki: a
lehetséges összefüggést a Ronda J-t illető felfedezése és az
Impresszionista között, aztán Morales hívását, majd a
fényképet.
– …úgyhogy visszamegyek New Yorkba, ezúttal az egész
hivatalos. Segítek nekik elkapni a Hat-Dogot.
 – De Jazz… – tiltakozott Connie. – Ez már nem csak a Hat-
Dog gyilkosról szól. Ha ez a Ronda J-s dolog összefügg…
– Tudom – mondta. – Van rá esély, hogy ez az egész
összefügg valahogy az Impresszionistával.
– Többről van szó. Az egész összekapcsolódik azzal, aki az
Impresszionista mögött áll. Az apáddal.
Jazz néhány pillanatig csendben várt.
– Igen. Tudom.
– Mi van, ha apád a Hat-Dog? Mi van, ha ezt az egészet azért
csinálja, hogy odacsalogasson? És így meg…– -kínozhat, -
csonkíthat, -ölhet. – Így bánthat.
Jazz erre szárazon felnevetett.
– Nem lehet ő a Hat-Dog. Még a Wammaketben volt, amikor
a gyilkosságok elkezdődtek. És ha Billy bántani akart volna,
ahhoz nem kellett volna ekkora felhajtás. Egyszerűen eljöhetett
volna értem, tudja, hol lakom.
– És tudja, hogy egy rakás FBI-ügynök figyeli a házatokat.
Persze szó sem volt egy rakás ügynökről, de Connie-nak
most nem volt kedve elveszni a részletekben. Amiről a barátja
beszélt, az olyan volt, mintha be akarna menni az oroszlán
barlangjába, miközben nyers húsdarabokat visel a testén ruha
helyett.
– Szóval nem ő a Hat-Dog. De lehet, hogy ismerik egymást.
Vagy ismerték.
– Hogy? Találkoztak egy sorozatgyilkos-kongresszuson, vagy
mi?
Connie az ágyán elnyúlva a plafont nézte.
– Nem, Miss Szarkazmus! De Billy sokat utazott. És azon
gondolkodtam, hogy nem kellhetett hozzá sok, hogy összefusson
valaki hozzá hasonlóval útközben. És a sorozatgyilkosok néha
elfogadnak egy-egy partnert vagy szövetségest. Az ilyesmi nem
túl gyakori és nem is tart sokáig. De mi van, ha a Hat-Dog
tartozik Billynek egy szívességgel? Vagy ha egyszerűen csak azt
gondolja, hogy vicces olyasmit művelni, mint Billy? A Hat-Dog
küldhette Lobo’s Nodba az Impresszionistát. Vagy aki
elintézhette, hogy Billy kiszabaduljon a Wammaketből.
Jazz egyre gyorsabban beszélt.
– Ő lehet a kapocs mindenhez, amit Billy eltervezett, és
mindenhez, amit menet közben tervel ki. New Yorkba kell
mennem, Con. Meg kell találnom ezt a pasast, és rá kell bírnom,
hogy beszéljen. Lehet, hogy csak rajta keresztül juthatok el
Billyhez.
– És aztán mit fogsz csinálni? – kérdezte halkan. – Mit fogsz
csinálni, amikor végül ott álltok majd egymással szemben,
börtönőrök nélkül?
– Majd kitalálom, ha itt lesz az ideje.
Connie szerette volna, ha Jazz ezt felindultan vagy
érzelmektől túlfűtve mondja. Dühösen vagy haraggal. Ezekkel
tudott kezdeni valamit, ezek jelentettek valamit számára.
De Jazz hangja ezúttal hideg és szinte halott volt. Utálta,
amikor ezt csinálta. Utálta, amikor a lelkében az ÉRZÉSEK feliratú
szabályozót letekerte nullára. A haragot még megértette volna.
De a lelketlenség? Az túl volt felfogóképessége határain.
A lány megfordult az ágyban, és felnyitotta az
éjjeliszekrényén álló laptopját. A háttérképén ő volt Jazz-zel a
Salemi boszorkányok tavalyi bemutatóján azon ritka jelenetek
egyikében, amikor együtt álltak a színpadon. Hale tiszteletes
megfogja Tituba kezét, és kérleli, hogy mondja meg, kik az
ördög gyermekei Salemben. Megrázó jelenet: Isten embere
azért könyörög egy rabszolganőnek, hogy rosszat cselekedjen a
jó nevében. Connie hirtelen megutálta a képet.
– Ha megölöd, akkor ő nyer.
– Nem, Connie. Ha megölöm, akkor meghal.
„Ne kísértsd a vízeséseket..
A lány lehunyta a szemét.
– Csak ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra New
Yorkban, rendben?
„Maradj a folyóknál…”
– Mikor fordult elő olyan, hogy nem vigyáztam magamra? –
ugratta Connie-t, és most hirtelen megint igazi fiúnak tűnt.
– Úgy érted, azon kívül, amikor hagytad, hogy becsapjon az
NYPD egyik nyomozója, és rávegyen, hogy New Yorkba menj?
Vagy amikor beengedtél egy sorozatgyilkost a házadba?
Szeretnél még több példát?
– Azt hiszem, nem – nevetett Jazz. – Ne aggódj, Con! Minden
rendben lesz. FBI-ügynökök és rendőrök vesznek majd körül.
Egész New Yorkban én leszek a leginkább biztonságban.
 – Ha bármi történik veled, akkor olyan szinten szétrúgom a
seggedet, hogy a szádon fogsz kakálni.
– Ez olyan, mintha Howie mondta volna.
– Azt hiszem, ő mondta egyszer.
– Rendben. Most mennem kell csomagolni. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Abban a pillanatban, amikor letette, gúnyos kacajt hallott.
Megfordult, és látta, hogy Whiz a beszélgetés közben valamikor
csöndben kinyithatta az ajtót, most pedig rajta röhögött.
– „Én is szeretlek!” – utánozta a nővérét, majd csókot
utánzó, cuppanó hangokat hallatott.
– Ne kémkedj már utánam, Whiz! – kiáltotta, és hozzávágott
egy párnát, Whiz azonban elhajolt.
– Megmondom anyának és apának, hogy a barátoddal
beszélgetsz!
A barát szót szinte érzékien hosszúra nyújtotta. Connie nem
érte fel ésszel, hogyan változhat az öccse ugyanazon a napon,
néhány óra leforgása alatt cuki és aggódó gyerekből egy
utálatos kis takonypóccá. Vajon ő is ilyen volt ennyi idősen?
– Én meg azt mondom el nekik, hogy leskelődsz, amikor
bugyiban és melltartóban vagyok.
– Nem is bugyiban és melltartóban vagy – kontrázott Whiz.
– Az én verziómban így fogom előadni a történetet – mondta
Connie nagyon is meggyőzően.
Whiz elképedt, kiosont az ajtón, majd becsukta maga
mögött.
Connie nagyot sóhajtott. Nagyszerű. Jazz úton volt, hogy
megvívja a harcot, amit meg kell vívni, ő meg itt ragadt Lobo’s
Nodban, és civakodhat az eszetlen kisöccsével. Az élet
igazságtalan.
Netezni kezdett. Megint „Ronda J-ről” akart információt
gyűjteni, de még mindig nem talált semmi használhatót. Aztán
az Impresszionista történetét nézte át. Mióta elkapták, és
kiderült, ki is ő valójában, kisebbfajta információlavina
árasztotta el az internetet az életéről szóló részletekből: hol nőtt
föl, hogyan haltak meg a szülei (egy szóban összefoglalva:
szörnyen), és még sok hasonló. Connie arra számított, hogy talál
valami nyomot, ami akár Ronda J-re utal, akár arra, hogy
hogyan ismerkedett meg az Impresszionista Billy Denttel. De
semmit sem talált. Billy sorozatgyilkosi „karrierjének” és az
Impresszionista utazásainak egybevetéséből a nagy büdös
semmi jött ki.
A szülei valószínűleg frászt kaptak volna, ha akkor lépnek
be a szobájába, amikor ezzel foglalatoskodik. Épp ettől
próbálunk megvédeni!, tiltakoznának. Még gondolnod sem
kellene ilyen dolgokra!
Mindegy. A világ tele van halállal és rettegéssel. A szülei
mindent megpróbálhattak, hogy elrejtsék előle, de Connie akkor
is tudta, hogy így van. Nem akart szemet hunyni efölött, és
abban reménykedni, hogy majdcsak elmúlik. Különösen most
nem, amikor olyan helyzetbe került, hogy – talán – némi
világosságot gyújthat a sötétségben.
Miután órákon át bámulta a képernyőt, Connie végül
szünetet tartott, kinyújtózkodott, és megdörzsölte a szemét.
Vajon vízeséseket kísért? Vagy Billy Dent és az Impresszionista
olyan „folyóknak és tavaknak” számítottak, amelyeket
megszokott?
Ami a telefonját illeti… Kicsivel korábban lenémította, így
nem hallhatta volna meg, ha Jazz hívta volna vagy írt volna
neki késő éjjel. De talán lemaradt valamiről. Megnézte az
üzeneteit. Egyetlen SMS-t kapott.
Ismeretlen számról.
Connie rákoppintott, hogy elolvassa, de aztán eszébe jutott,
hogy Jazz nem írhatott neki a seriff vezetékes telefonjáról.
Akkor mégis ki…
Az üzenet így szólt: benne vagy a játszmában?
 25. FEJEZET

Megmaradt telefonjainak egyike csörgött, a gyilkos pedig

felvette.
– Tizenegy – szólalt meg egy hang. – Tizenegy. Hat és öt.
E szavakban olyan dallamosság, öröm és könnyed
lendületesség bujkált, amire a gyilkosnak nem volt füle. Az
emberi lények hangja, kifejezéseik árnyalatai annyit jelentettek
számára, mint vaknak a színek.
A gyilkos a tizenegyes számot ismételgette magában,
bevéste az elméjébe, s közben az előtte lévő laptop képernyőjét
bámulta. Tizenegy. A tizenegy azt jelenti, hogy…
A gyilkos hosszú pillanatokig csak szájtátva bámult,
meredten nézett a képernyőre, és letaglózta az ismeretlenség.
– Én… Nem értem – mondta.
– Megmondom, hogyan lesz – mondta a hang. –
Megmondom, figyelj. Szórakozunk egy kicsit, jó?
A gyilkos nem igazán értette a „szórakozás” szó jelentését, és
inkább nem mondott semmit, csak hallgatott.
– Láttam ma a hírekben – folytatta a hang –, hogy azok a
baromarcú rendőrök bejelentették, hogy van egy szemtanújuk.
Jelentkezett náluk. Próbáltak nagyon meggyőzőek lenni, és
fogadok, azt hitték, hogy tényleg azok, pedig egyáltalán nem.
Blöffölnek. Amúgy ez rendben is van.
A hang pedig nekifogott, hogy megmagyarázzon és leírjon
dolgokat. A gyilkos nem értette, de a gyilkosnak nem is kellett
értenie.
A gyilkosnak csak szót kellett fogadnia.
Együtt kellett működnie.
Győznie.
Fölemelkednie.
 26. FEJEZET

– Haver! – kiáltott fel Howie, valószerűtlenül nagy kezét a

levegőbe emelve. – Nem hiszem el, hogy már megint ezt teszed
velem!
– New Yorkba kell mennem – Jazz közben bedobálta a ruháit
a kölcsönkapott bőröndjébe, amit korábban alig volt ideje
kipakolni. – Szükségem van valakire, aki vigyáz nagyira. Utána
majd összetetováltathatod a búbánatos valagamat, rendben?
– Kajak a nagynéniddel fogok aludni. Nem érdekel, mit
mondasz. Tudom, hogy most még nem nagyon érdeklem, de
bízz bennem, a szellemességem és a sármom meg fogja
puhítani, és meg fogom ismerni. A bibliai értelemben.
– Jó.
– Leesett, hogy ez azt jelenti, hogy meg fogom farkalni?
Bibliai értelemben.
– Igen, leesett.
Howie rándulásnyi mosolyt vett észre Jazz arcán, mire
dacosan keresztbe fonta karját a mellkasán.
– Tök komolyan mondom! Nemcsak hogy vele fogok hálni,
de fel is csinálom. Én leszek az unokatesóid apja. Hoppácska!
– Remekül hangzik, Howie bácsi. – Jazz vállon akarta
veregetni, de belegondolt, hogy ezzel milyen sérüléseket
okozhatna, ezért megelégedett egy kézfogással.
– Az unokatesóid magasak és jóképűek lesznek, és nagyobb
farkuk lesz, mint neked – mondta Howie ünnepélyesen.
– Biztos is. Köszi, haver!
– Ugye nem felejtetted el, hogy hétfőn megint suli?
– Egy kis szerencsével legfeljebb egy vagy két napot kell
csak kihagynom. Segítek nekik profilozni, megnézzük az új
helyszínt, hátha nem vettek észre pár dolgot… Kicsit
útbaigazítom őket. Puff, ennyi. Jövök is haza.
– És akkor is szét fogom varratni a valagadat! – kiáltotta
utána Howie, miközben Jazz elviharzott.
A repülőn Jazznek még arra sem volt ideje, hogy eldöntse, élvezi
vagy utálja a repülést. Teljesen lefoglalta az üzenet, amit a
legutóbbi helyszínen hagytak neki. Morales minden előzetes
információt átküldött neki e-mailben a helyszínelés közben
készült fotókkal együtt.
– Beveszünk a játszmába – mondta neki Morales telefonon.
– Nem érdekel, hogy Montgomery feje fölött a kormányzóig kell
mennem. Ez a fószer neked üzent, úgyhogy benne vagy a
buliban.
Fél órával később az egész hivatalossá vált, ő pedig már
úton is volt vissza a reptérre, miután felhívta Connie-t, és
elmesélte neki a történteket. Samanthának nem okozott gondot,
hogy vigyázzon még egy kicsit nagyira. Jazz bánta, hogy ilyen
hamar ott kell hagynia, mert az volt az érzése, hogy még sok
mindenről kellett volna beszélniük.
Amikor elmondta a nagynéniének, hogy vissza kell mennie
New Yorkba, csak pár szót tudtak váltani. És épp Howie volt a
téma.
– Sajnálom, hogy vele hagylak itt. Tudom, hogy milyen, de
igazából rendes srác…
– Úgy mondod ezt, mintha még soha nem lett volna kanos
fiú a közelemben – válaszolta a nagynénje. – Tudom, hogyan
kezeljem a helyzetet. Még hízelegne is a dolog, ha nem tudnám,
hogy mindenkivel ezt csinálja.
– Nem mindenkivel, csak úgy a kilencven százalékkal. Talán
kilencvenöttel.
– Majd lenyugtatom. Nem nagy dolog, te pedig menj, és tedd,
amit tenned kell.
A repülőút alatt végigpörgette a telefonján a fényképeket,
amiket Morales küldött. Ez most más volt. Egyrészt a holttest
még csak nem is Brooklynban volt, hanem Manhattanben, az S
metró sínei között. Jazz nem igazán tudta, hogy az micsoda,
nem is nagyon érdekelte, de Morales segítőkészen jegyzetekkel
is ellátta az egyik képet: S vonal: a Grand Central és a Times
Square között közlekedik, végig a 42. utcán. Jazznek fogalma sem
volt, milyen távol van egymástól a Grand Central és a Times
Square, úgyhogy ez semmit sem mondott neki. Mégis jó volt
látni, hogy Morales gondolt rá és a Nagy Almára vonatkozó
általános ellenszenvére.
Egyvalamit azonban még a New York földrajzára vonatkozó
korlátozott tapasztalataival is tudott: hogy a városnak ez a része
– illetve Manhattannek ez a része – még Coney Islandnél is
messzebb terül el a gyilkos vadászterületétől.
Az orvosszakértő a holttest első helyszíni vizsgálata után
arra a megállapításra jutott, hogy a gyilkosság néhány órával
korábban történt valahol máshol. A belső szerveit eltávolították,
és azok ezúttal nem voltak a helyszínen. Szokás szerint
lebénították. A szemhéját levágták, mint a többieknek. Fehér, 25
és 30 közötti nő. Talán 55 kg (legalábbis amikor minden
belsőség még a megfelelő helyen volt).
És mivel nem is a Hat-Dogról lenne szó, ha nem fajulna
tovább a helyzet: kivágta a szemét. Jazz felsóhajtott. Billy
történeteiből, amiket az évek során hallott, tudta, hogy ez mivel
jár. A szemet valójában nagyon könnyű eltávolítani,
amennyiben az áldozatod kellően öntudatlan vagy épp halott.
Csak néhány szövet és ideg tartja a helyén, vagyis semmi
olyasmi, amit ne tudnál elvágni bármivel, ami a házban a kezed
ügyébe kerül. Jazz azon morfondírozott, hogy vajon a halál
beállta előtt vagy után vágta ki a gyilkos a szemet? Feltételezte,
hogy a részletes boncolás során majd kiderül.
Tehát megölte, eltávolította a belső szerveit, és szem…
telenítette valahol máshol. Szemtelenítette? Kiszemelte? Mindegy.
Aztán elhurcolta az S vonalhoz, és ott lerakta.
Kalapot vésett a szegycsontjába, a két melle közé. Följebb
pedig a Jazznek címzett üzenet.
ÜDV A JÁTSZMÁBAN, JASPER.
Játszma.
Ez nem játszma, te beteg állat.
A halál a legpontosabb becslés szerint valamikor a reggeli
órákban következhetett be. Vagyis még azelőtt, hogy a New
York-i sajtó lecsapott volna arra, hogy Jazz a városban
tartózkodik, és hogy (nem hivatalosan) besegít a Hat-Dog
ügyben.
 – Tehát nem tudjuk megmondani – fejtegette neki korábban
Morales –, hogy azelőtt hagyta neked az üzenetet, hogy a sajtó
beszámolt volna rólad, vagy később. Ha előbb, akkor az azt
jelenti, hogy látta Weathers sztoriját a Lobo’s Nod-i weboldalon.
Ha később, az sem változtat azon, hogy téged említett. Akárhogy
is legyen, mindenképpen rád szállt.
ÜDV A JÁTSZMÁBAN, JASPER!
Ez majdnem – de csak majdnem – úgy hangzott, mintha
Billy mondta volna. A játszma szót leszámítva. Billy soha nem
gondolta, hogy amit csinál, az valamiféle játszma.
Szórakozásnak már inkább nevezhetnénk, de olyasfajta
szórakozásnak, amit az ember halálosan komolyan vesz. Ezért
utalt rá a „vadászat” szóval. A régi idők vadászai a legtöbbször
az életüket kockáztatták, de ha sikerrel jártak, akkor ünnepelte
őket a közösség.
Jazz még emlékezett arra, Billy hogyan tért vissza a
portyáiról: egészen kivörösödött az izgalomtól és a sikertől.
Ruhákat, trófeákat, a hőstetteiről szóló újságpapír-kivágásokat,
esetenként pedig testrészeket pakolt ki a bőröndjéből, majd
belehuppant a nappaliban lévő hatalmas foteljába, és
megszállottan nézte a „kalandjairól” tudósító tévéműsorokat.
Közben kínai kaját majszolt és krémszódát iszogatott (Billy
másik nagy szenvedélye).
Jazz ártatlanul játszott Jó Öreg Apu bőröndjének
tartalmával, majd szépen elrendezte őket a játszószobában.
Amikor leszállt a gép, Jazz meglepetten vette észre Hughest,
aki rá várt a kapuban.
– Most nem hoztad magaddal a barátnődet? – kérdezte.
– Biztosra vettem, hogy felfüggesztettek azután, hogy a
kapitány mennyire kiosztott múltkor.
– Túl értékes vagyok – viccelődött Hughes. – Bocs amúgy a
múltkoriért – folytatta, miközben az autója felé sétáltak, ami
ellenszenves módon tilosban állt, és egy reptéri biztonságis
vigyázott rá. – Nem akartam hazudni neked. De hónapokig
dolgoztam az ügyön, mégsem jutottam egyről a kettőre, ezért be
akartalak vonni. Viszont Montgomery…
– Igen, megértem – mondta Jazz, miközben beszállt az
autóba. – Velem is előfordult már korábban, hogy megszegtem
egy szabályt.
 Hughes biccentett, és elindította a motort.
– Szóval, végül beszéltél az FBI-os kapcsolattartóval?
Jazz egy másodpercre elgondolkodott, hogy a nyomozó
vajon arra gondolt-e, hogy Morales segítséget ajánlott neki Billy
megöléséhez. De nem. Bármilyen dörzsölt is volt Hughes, azt
nem sejthette, hogy a nyomozó nyíltan támogatna egy
gyilkosságot.
– Ja. Először megpróbálkozott pár trükkel, de aztán elég
gyorsan hangnemet váltott.
– Igen, szereti ezt csinálni: húzza a fiúk agyát, de igazából
ratyi.
Jazz meghökkent ettől a szótól.
– Nem tudtam – mondta Jazz mellékesen, és azon
gondolkodott, hogy Hughes vajon mit szólna hozzá, ha nagyi
módjára niggerezne egyet.
– Statisztikailag bizonyított, hogy az országban a
közbiztonsági szervek közül az FBI-ban a legmagasabb a
leszbikusok százalékos aránya. Hát nem érdekes?
Ez valóban érdekes volt.
– Tényleg?
Hughesból kitört a röhögés.
– Nem, az egészet most találtam ki. De hihetően hangzik,
nem?
Ratyi. Kitalált FBI-statisztikák. Hughes megint felvette a
pszichológiai pajzsát, de Jazz nem hibáztatta.
– Igazi zseni vagy. Történt valami, amíg a levegőben voltam?
– Nem. Még mindig várjuk a toxikológia és a halottkém
jelentéseit. És még mindig vizsgáljuk a helyszínt.
– Mi a terv?
Kezdett besötétedni, de Jazz nem akarta, hogy az est
leszállta hátráltassa. Teljesen be volt zsongva.
– Először elviszlek a helyszínre. Az S bizonyos hétvégéken
nem is jár, például most sem, szóval lesz időnk alaposan
körülnézni. Amikor legutóbb ott jártam, még ott volt a holttest.
Megkértem a srácokat, tartsák ott, ameddig csak lehetséges, így
még láthatod.
– Remek. Utána?
– Aztán vissza az őrsre. Montgomery és Morales szeretne
téged mindenből gyorsan képbe hozni. Hivatalosan.
 Jazz bólintott, miközben a fényképet nézte a telefonján.
– Ez a pasas, bárki legyen is…
– Kezdi elbízni magát – mondta Hughes. – Ami azt jelenti,
hogy hibázni fog.
– Talán. Legalábbis remélem. De néha azért kezd el dagadni
az önbizalmuk, mert van rá okuk.
 27. FEJEZET

Mostanra Jazz már minden bizonnyal New Yorkban volt. Connie

próbált nem a büntetésére, hanem általában véve Brooklynnal
kapcsolatban valami szépre gondolni, de akárhogy is igyekezett,
folyton az üzenet jutott eszébe. Ránézett a telefonjára.
benne vagy a játszmában?
ÜDV A JÁTSZMÁBAN, JASPER;
Mi a franc folyik itt?
benne vagy a játszmában?
Rengeteg dolgot jelenthetett. A játszma olyasmi is lehet,
aminek a végén hatalmasat lehet bukni, úgyhogy nem, ebben
nem volt benne.
De jelenthette azt is, hogy „készen állsz?”
Amire Connie azt válaszolta volna, hogy „naná”.
Elege volt abból, hogy ücsörögjön az oldalvonalnál, és
játssza a jó barátnőt egy férfi oldalán. Elege volt abból, hogy
kívülállóként nézze ezt az egész őrültséget. Elszökött New
Yorkba, hogy segítsen, és végül elég jól sült el, nem? Az ő
felfedezése leplezett le… valamit. És most úgy tűnik, valaki
tudta, hogy mit talált. De hogyan?
Követhettek Brooklynban. Valaki figyelhetett. Kirázta a hideg
a gondolattól, hogy egész idő alatt megfigyelhették. Ki lehetett
az? Maga a Hat-Dog gyilkos? Billy Dent? Valaki, akit Ronda J-nek
hívnak?
Elsőként az jutott eszébe, hogy felhívja Jazzt, és mindent
elmond neki az üzenetről, de pontosan tudta, hogy mit
mondana. Jazz feltételezné, hogy már mindenre tudja a választ,
mivel mindig feltételezte, hogy már mindenre tudja a választ.
Alig egy nappal az Impresszionistával való találkozása után
leült vele beszélgetni, és teljesen komolyan elmagyarázta neki,
hogyan élje túl, ha összefut egy sorozatgyilkossal.
– Az első, hogy fuss. Csak el a fenébe onnan. Még akkor is,
ha alacsony vagy gyengének tűnik, vagy úgy látszik, hogy
valamilyen fogyatékossága van. Megjátsszák. Ezek az arcok
nem mennek utánad, ha nem biztosak benne száz százalékig,
hogy el tudnak kapni, úgyhogy fuss. Ted Bundy például fel
szokta kötni a karját. A bolondját járatta az emberekkel. Olyan
álcát öltött, mintha segítségre szorulna és ártalmatlan lenne.
– El tudok futni – mondta dühösen a lány.
– Ha nem tudsz futni, vagy ha már elkapott – folytatta Jazz
anélkül, hogy odafigyelt volna rá –, akkor a következő védelmi
vonal a szóbeli védekezés. Legyél erélyes. Mondd neki, hogy
hagyjon békén. Ne próbáld megütni vagy megtámadni. Még ne.
Valószínűleg erősebb nálad, és ha megütöd, attól csak beindul.
De van rá esély, hogy nincs hozzászokva, hogy egy nő erélyes
vele szemben.
– Vagy talán épp a kemény csajoktól lesz kemény a fütyije –
mondta Connie.
– Épp segíteni próbálok – mondta Jazz.
A fiú a lehetőségek számbavételével folytatta: az enyhe
fizikai erő alkalmazásától a fantázia verbális beindításán át
(„Miért erőszakolnál meg? Menjünk inkább, és igyunk meg
valamit!”) a pánik azon szintjéig, amikor kikaparja a szemét, és
az életéért fut.
– Minden a szituációtól függ – ismerte el végül. – Lesznek,
akik attól indulnak be, ha küzdesz, mások ettől megijedhetnek.
– Vagyis alapvetően legyek óvatos, és ne csináljak semmi
hülyeséget – mondta a lány, Jazz pedig egyetértett.
Légy óvatos. Ne csinálj semmi hülyeséget. Jazz most
pontosan ezt mondaná. Na és persze azt, hogy mutasd meg G.
Williamnek.
Hát, megfogja mutatni G. Williamnek. Egyszer.
De most… Nem is volt semmi mutogatnivaló, nem? Egy
random szöveg. Akármi is lehet. Lehet, hogy véletlenül küldte
valaki, valami, amit nem is neki szántak, valami, ami még csak
távolról sem kapcsolódik ahhoz, ami New Yorkban történik.
Olyasmi, ami volt már, hogy megtörtént vele, hogy valaki
véletlenül rossz számra írt.
Kifogásokat keresel, Connie. Kifogásokat, hogy megtartsd
magadnak.
Igen, igen. Valóban. Mert… Mert…
 Mert elegem van abból, és belefáradtam, hogy úgy kezelnek,
mint egy olcsó műanyagból készített babát, ami bármelyik
pillanatban eltörhet. Jazz folyton meg akar védeni. Apám még
arra sem tart képesnek, hogy barátot válasszak magamnak. És
ott van Howie. Pedig Howie a legsebezhetőbb személy, akit
ismerek! Jazz és Howie együtt lógnak, és akkor szegik meg a
szabályokat, amikor csak akarják. Nekem bezzeg
szabálykövetőnek kell lennem. Jó kislánynak. Mióta vagyok én az
anyaalapanyag? Csak egyszer akarok…
A telefonja megint rezgett.
tok vmit a pasidról
A hideg futott végig a karján, a rajta lévő finom piheszőrök
pedig égnek álltak. Reszketett.
„Ne kísértsd a vízeséseket…”
Megint rezgett a telefon. Még egy üzenet.
se rendőrség, se szülők
Azt hitte, ezt nem is kell külön mondani. És egyelőre benne
is volt. Úgy döntött, majd akkor hívja G. Williamet, ha már
többet tud.
Még egy rezgés.
Úgy tűnik, bárki is volt az, nem állt le az üzenetek
küldözgetésével. Akár játszik, akár nem, de meg fogja kapni a
bábukat, amiket a táblára kell állítania.
játsszunk, szólt a következő üzenet, amit még számos
követett.
 28. FEJEZET

Hughes óvatosan vezetett, mégis gyorsan keresztüljutottak azon a

városrészen, amit Queensnek hívott, majd Brooklynon, aztán elértek
egy hídhoz, ami valahonnan ismerős volt Jazznek. Biztos volt benne,
hogy filmekben látta már.
– Az East River fölött haladunk át – tartott kiselőadást Hughes –, és
igen, ez a világhírű Brooklyn híd.
– Nem földrajzleckéért jöttem – mondta Jazz.
– Csak arra gondoltam, hogy kicsit idegenvezetősködök, amíg itt
vagy.
– Ahogy akarod.
Csöndben haladtak a legutóbbi bűntett helyszíne felé, Manhattan
szívébe, ami jócskán kívül esett a Hat-Dog komfortzónáján. Itt találták
azt a nőt, aki Morales képén volt látható. Épp akkor csomagolták
hullazsákba, amikor odaértek.
– Egy ideje már szállításra kész. Leállíthatom a srácokat, ha
szeretnéd közelebbről megnézni.
– Persze, miért ne?
Annak ellenére, hogy január hónapban jártak, még meleg és
nedves volt a levegő a metróalagútban. Jazz levetette a nagykabátját,
és odaadta az egyik közeli rendőrnek, majd átbújt a rendőrségi szalag
alatt. Az elkordonozott területen helyszínelők és orvosszakértők
dolgoztak. Jazz rápillantott a telefonjára, és észrevette, hogy nincs
térerő. Connie-nak ebben igaza volt.
– Várj csak! – állította meg Hughes. – Itt nem mászkálhatsz.
– Olyan leszek majd, mint egy szellem, ígérem! Tudom, hogyan kell
bűntények helyszínein mozogni, ezt csinálom kiskorom óta – mondta
Jazz mosollyal az arcán.
Hughes megvillantotta az igazolványát, és a helyszínelők
odaengedték Jazzt a hullazsákhoz. Még nem cipzárazták be, így
láthatta az áldozatot. Bevillant neki az emlékkép, mikor néhány
hónappal korábban Howie-val besurrantak a Lobo’s Nod-i
halottasházba, hogy megnézzék Fiona Goodling, az Impresszionista
első ottani áldozatának holttestét. Akkor – és már most a távoli
múltnak tetszett – még nem volt hajlandó meglátni benne a személyt,
és inkább dolognak képzelte. Most már másként látta az egészet.
 Nem nyughatok addig, gondolta, miközben abba a sötét lyukba
nézett, ahol a holttest szemének kellett volna lennie, amíg el nem
kapom. Mert az egész világon ebben az egyben vagyok jó. Azt hiszem.
Az orvosszakértő meglátta, hogy Jazz hova bámul, és
megköszörülte a torkát.
– Ahogy láthatod, enukleációt hajtottak végre rajta.
Ezt a szót Jazz még nem hallotta.
– Próbáld meg spanyolul, azt jobban beszélem – mondta Hughes.
– Bocs – mondta a szakértő –, csak nem szoktátok hallani ezt a szót.
Annyit jelent, hogy eltávolították a szemét.
– Itt vannak még valahol a szemgolyók? – kérdezte Jazz, majd
szétnézett, mintha valahol megpillanthatná a földön heverő szerveket.
– Csak azt mondtam…
– Azt mondta, hogy eltávolították őket. Ez a pasas péniszeket is le
szokott vágni, de nem mindig viszi magával.
Az orvosszakértő láthatóan megütközött azon, hogy egy kölyök
lehordja, ezért kimérten és formálisan kezdett beszélni.
– A helyszín átvizsgálása során nem találtunk szemgolyót a holttest
közvetlen közelében. De ez még nem zárja ki annak lehetőségét, hogy
az egyik egység rábukkanjon valahol. Arra is látok esélyt, hogy a
boncolás során találjuk meg. Egy alkalommal volt dolgom olyan
esettel, amikor a hiányzó lábujjakat az áldozat torkában találtuk meg.
Post mortem helyezték őket oda.
Ha az orvos valamilyen reakcióra számított, akkor csalódnia
kellett. Csak bólintott arra, hogy lábujjakat dugdostak egy halott
ember torkába.
– A szemgolyókat egész ügyesen távolította el – jegyezte meg
Hughes. – Úgy értem, a szemüreg és a körülötte lévő bőr sértetlennek
látszik.
– Ja – fejezte ki egyetértését Jazz egy vállvonással –, de tényleg nem
olyan nehéz dolog. Billy olyan kanállal szokta csinálni, amivel a
grapefruit húsát kaparják ki, tudod, aminek olyan recés a széle –
közben olyan mozdulatokat tett, mintha egy kanálnyit vájna ki a
gyümölcsből, és most először látta kiülni az undort a gyilkossági
nyomozó arcára. – Az egész néhány izmon és egy nagy látóidegen
csüng. Semmiség. Az emberi szem nem túl védett.
– Így van – helyeselt kelletlenül az orvos, mintha az emberi test
sebezhetőségét személyes sértésnek venné. – Csak el kell vágni a
szemmozgató izmokat, mintha laterális kantotómiát végeznél, és már
ki is tudod…
– Elég! – mondta Hughes, közben mutató- és hüvelykujját enyhén a
szemhéjához nyomta, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy a
szemei nem akarnak spontán módon kiugrani a helyükről. –
Megértettem, oké? Megértettem. Itt végeztünk? – kérdezte Jazztől.
– Adj öt percet!
A fiú körbejárta a helyszínt, és egy kölcsönbe kapott zseblámpával
megnézte a falakat, a plafont és a szellőzőket. Még a sínek közé is
lemerészkedett, gondosan elkerülve persze, hogy bármelyikhez
hozzáérjen, mert nem tudta, melyik van feszültség alatt, és elsétált jó
harminc métert mindkét irányba. Összenyomott műanyag palackokon
és leselejtezett informatikai hulladékon kívül azonban nem talált
mást.
Igazából még egy patkányt is látott – a legnagyobbat, amivel
életében összefutott –, ami dacosan, félelem nélkül nézett rá, mielőtt
beugrott volna egy repedésbe.
– Találtál valamit? – kérdezte Hughes, és a kezét nyújtotta neki,
miközben Jazz kimászott.
– Csak a legnagyobb patkányt az Isten teremtette világon –
mondta, s közben kezével a patkány méretét mutatta.
– Á, ez nem nagy, Jazz, ez az átlag – nevetett Hughes.
– Amit kerestem…
Vajon el kellene mondania Hughesnak a Ronda J-ről szerzett
információit? Végül kiderülhet, hogy nincs is kapcsolatban az üggyel,
hiszen még mindig lehetséges volt, hogy több dolgot jelent, de végső
soron nem is árthat megemlíteni. Röviden elmondta, mit talált Connie,
és hogy milyen akrosztichont fedezett fel az Impresszionista
levelében.
– Szerintem véletlen egybeesés is lehet. Olyan impresszionistás,
vagy akár valami New York-i dolog is lehet, és megeshet, hogy a
kettőnek semmi köze egymáshoz. De elképzelhető, hogy van köztük
kapcsolat.
– A Hat-Dog és az Impresszionista között? – Jazz hagyott egy kis
időt Hughesnak, hogy összerakja az információkat, és a nyomozó nem
is ábrándította ki. – Uramisten! Akkor az egésznek köze van apádhoz,
ugye?
– Talán. Az egész azon múlik, hogy mit jelent ez a Ronda J. Ha csak
városi legenda, akkor lehet, hogy a Hat-Dog és az Impresszionista
egymástól függetlenül trafált bele. Akkor lehet, hogy Billy nem érintett
az ügyben. Mond neked valamit ez a név amúgy?
Hughes elgondolkodott.
– Nem. Nektek, srácok? – kérdezte az egyenruhásokat, akik
járőrözni szoktak, így tudhattak ilyesmiről.
Az igazi problémát nem a kinyalt detektívek jelentik a csilivili
aranyjelvényeikkel meg az egész napos ücsörgéstől kifényesedett seggű
szövetnadrágjaikkal, mondta Billy. Az igazi probléma az a baromarcú
zsernyák, akinek feltűnik, hogy a verdádat nem látta még a környéken.
Aki észreveszi, hogy kétszer hajtottál el egy háztömb mellett, és mind a
kétszer lassítottál. Ők az igazi ellenségeid.
Az egyenruhások körbeadták a telefont, de csak ingatták a fejüket.
– Nem, semmi nem ugrik be. Talán megkérdezhetnénk a TE-seket.
– Mi az a TE? – kérdezte Jazz.
– Terrorelhárítás. Ők foglalkoznak a bandaügyekkel is – mondta az
egyenruhás. – De szerintem ez nem egy banda jele.
– Mintha szakértő lennél – válaszolt Hughes. – Azért nem árt
leellenőrizni.
– Mi a pláne ebben az egészben? – kérdezte a második rendőr. –
Amúgy tele van fújva az egész város, és van köztük egy csomó
egyforma.
Jazz elmondta nekik Connie elméletét.
– Jézus – szólt az egyik rendőr. – Most már a csaja is profilozó?
Akár át is adhatnánk az ügyet a helyi gimiseknek.
– Higgadj le – mondta Hughes, majd Jazzhez fordult. – Küldd át e-
mailben a képet, és megkérem a TE-s srácokat, hogy nézzenek rá.
– Itt sehol sem láttam a Ronda J feliratot, de ez még nem jelent
semmit. Úgy tűnik, később szokott visszajönni a helyszínre, hogy
felírja.
– Rejtett kamerákat fogunk telepíteni, és civil ruhások is
rendszeresen erre fognak járni. Talán szerencsénk lesz. És külön
csoportokkal újból át fogom nézetni a régebbi helyszíneket is. Hátha
találunk valamit.
Jazz végignézett a vágányon.
– Mit lehet tudni erről a vonalról? Az S rövidít valamit?
– Suhanó? – viccelődött erőtlenül az egyik rendőr.
– Ez csak egy betű – mondta Hughes. – Feltételezem, hogy a „sebes”
szót rövidíti, mivel rövid pályáról van szó, és ez a metró csak a Gand
Central és a Times Square között közlekedik. Pár kilométer.
– Mi a különlegessége?
– Az a „különlegesség” definíciójától függ. Abban különleges, hogy
tényleg semmi különös nincs benne – még mielőtt Jazz közbeszólhatott
volna, Hughes folytatta: – Várjunk csak! A többi vonaltól eltérően
ebből igazából három van. Ez csak az egyik. Van még egy sebesvonal
Queensben, ami kimegy a Rockaway Parkig, és egy harmadik
Brooklynban, ami… Hová megy a brooklyni sebes? – kérdezte az
egyenruhásoktól a nyomozó.
Három rendőr kezdett bele egyszerre. A leghangosabb ezt mondta:
– A Franklinen kezd, végigmegy a Park Place-en egészen a Vadász
Parkig.
Vadász Park, mondta Billy. Az lehet aztán a nekem való hely!
 y y
De Jazz igazából nem akart hinni a fülének, és akarata, valamint a
fejében beugró Billy-hang ellenére nevetni kezdett.
– Park Place? Tényleg létezik ilyen, hogy Park Place? Közel van a
parti sétányhoz?
– Haha! Nagyon vicces vagy, kölyök! Nem, a Park Place-en találtuk
a… hetedik áldozatot.
A hetedik. Marie Leydecker. Fehér nő, huszonhét éves.
Megerőszakolták. Megfojtották. Felnyitották a hasát. Mintha egy lista
elemeit pipálta volna ki. Jazz most már tisztán emlékezett. Emlékezett,
hogy bejárta a helyszínt. A Hat-Dog ezután két hetet várt, hogy aztán
megölje a következő áldozatát, Harry Gliddent, a szegény, harmincegy
éves, fehér férfit, aki életében unalmas adószakértő volt. Elvágott
torok stb. Ugyanaz a fekvés, csak más a dallam. A bénulást leszámítva,
ami épp nála kezdődött. Vajon Leydecker csinálhatott valami olyat,
ami miatt a Hat-Dog arra gondolt, hogy jobb lenne megbénítani az
áldozatokat?
Hughes szólt, hogy induljanak, hogy a helyszínelők háborítatlanul
tudjanak dolgozni. Az autóban Jazz belesüppedt az ülésbe, és csak
nézte, ahogy Manhattan elsuhan mellette. Még késő este is be voltak
dugulva a város utcái. A távolban látta azt, amiről most már tudta,
hogy a Brooklyn híd, és ez a hazatérés furcsa érzésével töltötte el. A
hotelszobája a híd túloldalán várta, ő pedig halálosan fáradt volt.
– Túl sok információnk van – mondta. – Olyan, mintha a pasas
eldöntötte volna, hogy ránk zúdít egy csomó bizonyítékot, amiből
aztán elméleteket gyártunk. Túl sok vackot hagy nekünk, mi meg nem
tudjuk, melyik fontos.
– Ezért akartam, hogy benne légy a csapatban – mondta Hughes. –
Hogy átlásd ezt az értelmetlen halmazt.
– Már így is nagyszerű munkát végeztetek – mondta Jazz, és így is
gondolta.
Persze megtalált pár részletet, amit ők nem, de általában véve az
NYPD és az FBI hihetetlen munkát vitt véghez. Nemcsak egy hegynyi
bizonyítékot, hanem egy hegynyi lehetséges bizonyítékot gyűjtöttek,
átvizsgálták, és a több millió lehetőséget leszűkítették néhány
tucatra… El volt ragadtatva tőlük. Bár a rendőrök tiszteletére nevelték,
Jazz mégis semmibe vette őket. Soha nem gondolta volna, hogy valaha
is le fogják nyűgözni a zsaruk. Billy túl sok olyan történetet mesélt
róluk, amikor jól átejtette őket. Billy mégsem merészkedett soha New
Yorkba. Vajon Krampusz, Kesztyűskéz vagy a Művész mire ment volna
az NYPD-vel szemben?
Ronda J. Az Impresszionista. Hat-Dog.
Jazz azon morfondírozott, hogy ha ezek között van valamiféle
kapcsolat, akkor talán – de csak talán – most ki fog derülni, Billy hogy
boldogul az NYPD-vel.
A 76-os számú őrsöt még ilyen késő este is körülvették a sajtósok.
Hughes előre eltervezte, hogy Jazzt a hátsó ajtón fogják bejuttatni.
Montgomery és Morales bevitték egy konferenciaterembe, ami
rogyásig tele volt papírokkal, irattartókkal és laptopokkal. A terem
nyomtatópatronoktól, poshadt kávétól és testszagtól bűzlött. Gyors
bepillantást nyerhetett abba, milyen a Hat-Dog-ügyre felállított
különleges egység, és hogyan működik.
Montgomery volt a vezető, ehhez nem fért kétség. Amikor
felmerült a kérdés, hogy X-et vagy Y-t kell csinálni, ő döntött. Hozzá
tartozott a körzet és eredetileg az ügy is, a gyilkosságis nyomozók
pedig kétszeres túlórában dolgoztak. Az FBI az ő kérésére érkezett:
Montgomery és Morales egy korábbi ügy miatt ismerték egymást.
– Felosztottuk egymás között a munkát – magyarázta Montgomery.
– A fiaim ismerik a környéket, úgyhogy ők kérdezik körbe a lakókat,
meg ilyenek. És annak függvényében, hogy mikor mennyire vagyunk
leterheltek, közzétesszük a bizonyítékok gyűjteményét.
– Engem is beleszámolva négy ügynök dolgozik többé-kevésbé
állandóan a különleges egységben – mondta Morales. – De be tudok
vonni másokat is, ha kell. Besegítünk a bizonyítékok megosztásába, ha
arra van szükség. És mivel az ügynökségnek jobbak az elemző és
digitális erőforrásai, mi hasonlítjuk össze és elemezzük az NYPD-től
beérkező adatokat.
– És profiloznak – tette hozzá Jazz.
– Ja, van egy viselkedéselemzőnk, aki látott már mindent.
Gondolom, láttad a profilról készült beszámolót.
És Jazz tényleg olvasta már az FBI viselkedéselemzőinek a
beszámolóját. Bizonyos részeivel egyetértett, másokkal nem. Arra
számított, hogy hamarosan ez a téma kerül sorra.
Az őrs előcsarnokába vitték, ahol még nagyobb volt a nyüzsgés. Az
egyik falnak hatalmas fehér táblát támasztottak, és a felületét rácsokra
osztották. Majdnem ugyanolyan volt, mint a dokumentumok,
amelyeket Hughes a hotelben mutatott Jazznek, de itt a bal oldali
oszlopban képek voltak. Tizennégy, az egyes helyszíneken készített
fotó, melyeken egészükben voltak láthatók a holttestek. Mindegyik
holttesthez egy sor információt csatoltak.

Áldozat- Név Minta Dátum A Helyszín Megjegyzések DNS

azonosító
K/N /24 Kalap - első áldozat
1. Nicole 6. 11. A Connecticut
DiNozzo Bagels mögött
2. K/F/40 Harold Kutya 6. 25. 14 A Connecticut első levágott
Spencer Bagels mögött pénisz
3. K/N/15 Lucy Kalap 7.16. 21 Clintton, Kalap a csípő
Donato parkoló bal oldalán
4. K/F/152 Brian Kutya 8.2. 17 Levágott bőr/vér
Florio pénisz
Liberty
Avenue,
metrómegálló,
Pennsylvania
Avenue
5. K/N/14 Kalap 8. 21. 19
Aimee Sikátor, 4.
Ventnor sugárút
6. K/N /33 Elana Kutya 9.7. 17 Sikátor, Első ondó
Gibbs Flatbush hasfelmetszés.
Belek KFC-S
dobozban a
holttest
közelében
7. K/N/27 Marie Kalap 9.29. 22 Park Place & haj
Leudecker Classon
8. K/F/31 Harry Kalap 10.15. 20 Első bénítás/
Glidden Az áldozat eldobott
adóügyi pénísz
irodája
9. K/F/40 Kutya 11. 6. 18 Hiányzó haj
Jerome Carolina pénísz
Herrington északi része,
háztető
10. K/N/25 Monica Kalap 11. 14
Allgood 20.
Elhagyott
épület a Saint
James-
templommal
szemben
11. K/F/20 Chad Kalap 12. 2. 12 Lásd Levágott haj
Jordan 6. áldozat pénisz a
helyszínen.
Belek KFC-s
dobozban
10
12. K/F/51 Charles Kutya 12. Parti sétány, Hiányzó ondó
Bollanger 12. Coney Island pénísz
13. K/F/19 Kalap 12. 10 Levágott
MARVIN, 22. Háztető közel
a Luquer pénísz a
Candless helyszínen
utcához
12. Egyetlen
14. Á/F/37 Gordon Kutya 29. 7 Carroll Park színes bőrű
Cho áldozat
15. K/N/28 Sheila Kalap 1. 3. 5 S metró Hiányzó
Riggs szemek

folyamatban

– A delta…
 – Hány nap telt el az egyes gyilkosságok között? – kérdezte Jazz,
amikor megállt a tábla előtt, és alaposan megnézte. – Egyre kevesebb
napot hagy ki, vagyis egyre inkább nyeregben érzi magát. Egyre jobb
abban, amit csinál.
A felkészülés a minden, Jasper, mondta Billy számos alkalommal.
Egy hónapot készülsz arra, ami aztán tíz perc vagy egy óra alatt
megvan. Mindig azt mondom, hogy gondold végig kétszer, és vágj
egyszer. Hacsak nem akarod darabokra vágni, de édes istenem, akkor
aztán jó sokat kell vagdosni! Sajnálat öntötte el. Amikor
sorozatgyilkosra vadászol, mintázatokat keresel. Elemeket, amelyek
olykor csak a felszín alatt kapcsolódnak össze, de ott vannak.
Gyilkosok után kutatsz, akik valamilyen esemény bekövetkeztéhez
igazítják az öldöklést. Voltak, akik a feleségük menstruációja alatt
gyilkoltak. Mások akkor, amikor megkapták a fizetésüket. Megint
mások óraműpontossággal öltek minden harmadik héten, vagy
teliholdkor, vagy hasonló alkalmakkor. Ha nem az időzítésben volt
valamilyen mintázat, akkor az áldozatokban, az „aláírásban” vagy
valamiben, de volt.
De Jazz most nem látott semmilyen mintát. Szerencsétlen
rendőrök hónapokat töltöttek azzal, hogy rendszerezték az adatokat,
összegezték, számítógéppel és különböző adatbáziskezelési
módszerekkel elemezték őket. De végül minden, amit fel tudtak
mutatni, egy holttest volt az – hogy is hívják? – S vonalon.
– Amint láthatod, a kalapos és a kutyás esetekből is van egyező
DNS-ünk – mondta Montgomery. – Még mindig várjuk, hogy ma este
kiderül-e valami. A szőrszálak alapján barna hajú, kaukázusi férfi.
Nem festi a haját. Semmi, amibe bele tudnánk kapaszkodni.
– Holnap reggel módosítjuk a listát – mondta Hughes. – Mialatt a
városból jöttünk visszafelé, az egységek végignézték az eddigi
helyszíneket a Ronda J-s falfirka után kutatva.
– Tényleg? És?
– Néhány helyen megtalálták. Nem mindenhol. És ezt hallgasd:
csak azokon a helyszíneken, ahol kutyát vésett az áldozatra.
– Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy itt tényleg van
összefüggés – mondta Morales.
– De több a semminél – érvelt Hughes. – Végre valami, ami
megkülönbözteti a kalapos és a kutyás eseteket. Egyetlen kalapos
helyszínen sem volt Ronda J-s falfirka.
– Vagy csak nem vettétek észre őket. Vagy le lettek festve. Sőt az is
elképzelhető, hogy nincs minden kutyás helyszínen ilyen falfirka –
vette számba a lehetőségeket Morales.
 – „Vagy csak nem vettük észre. Vagy le lettek festve” – utánozta
gúnyolódva Hughes a különleges ügynököt.
Jazz panaszosan morgott. Újabb rejtélyes darab az egyre
nagyobbra és furcsábbra terebélyesedő kirakósban. Azonban
frusztrálta, hogy az újabb darab helyéről elképzelése sem volt.
Áldozatainak életkora tizennégy és ötvenkettő között volt.
Bizonyos esetekben a holttest a gyilkosság helyszínén maradt, más
alkalmakkor azonban máshol hagyta őket. Néha csak napok teltek el
az egyes gyilkosságok között, máskor viszont hetek. Volt hiányzó
levágott pénisz, és volt olyan, amit az áldozat mellett hagyott. Volt
olyan hasfelmetszéses eset, amikor a beleket eltávolította és
kiteregette őket egy háztetőn, máskor eltávolította a beleket, de nem
hagyta őket a helyszínen. És kétszer fordult elő, hogy az eltávolított
beleket – akár hihető, akár nem – egy KFC-s dobozban hagyta a
holttest mellett.
– Ez a pasas imádhatja a KFC-s kaját – mondta be valaki faarccal. –
Pár tömbbel odébb van egy sokkal jobb rántottcsirkéző. El kellett
mennie egészen a Fort Greene-ig, hogy vegyen egy…
– Fogd be – tanácsolta Montgomery.
Jazz nagyra értékelte a csöndet. Belek. Szemhéjak. Péniszek.
És most már hiányzó szemgolyók.
– Kezd bedurvulni – szólt Jazz, de aztán hülyén érezte magát,
amiért ezt hangosan ki is mondta.
Nyilvánvalóan kezd bedurvulni. A sorozatgyilkosok épp így
működnek: lassan és kicsiben kezdik, aztán, ahogy nő az önbizalmuk,
bővítik a repertoárt. És ami még fontosabb, hogy amint az eredeti
fantáziaképeik kezdik elveszíteni az erejüket, mivel kiderült róluk,
hogy beteljesítésük nem nyomja el a bennük dolgozó dühöt és
forrongást, újabb és újabb elemeket adnak hozzá. Mint a drogfüggők,
akiknek mindig több és több kell ugyanahhoz a kábulathoz.
– Pénisz, belek, szem. Mi a kapcsolat közöttük?
– Az FBI profilozói szerint… – kezdte Montgomery.
– Igen, olvastam a jelentésüket.
Gondosan elkészített profilozói munka volt. A gyilkost közepesen
jól szervezettként írták le, amit arra alapoztak, hogy ugyan képes volt
a holttesteket egyik helyről a másikra elcipelni, és hogy ilyen sokáig
nem sikerült elkapni, viszont hajlamos volt elég nagy összevisszaságot
hagyni a bűntények helyszínein. Jazznek más volt a véleménye.
Szerinte a gyilkos valójában nagyon is magas szinten volt szervezett. A
rendezetlenül hagyott helyszínek nem az irányítás hiányáról
árulkodtak: pont hogy a Hat-Dog irányításának elképzelhető
legerősebb kifejeződése volt. Úgy hagyott maga után egy helyszínt,
ahogy csak akart, akár rendezetten, akár rendezetlenül, s mindezt
akkor, amikor csak akarta.
ÜDV A JÁTSZMÁBAN, JASPER!
Ez az arc játszik.
Egyértelműen férfi, mivel néhány megerőszakolt nő holttestében
spermát találtak. Nem volt viszont sperma a férfiáldozatokban, őket
tehát nem erőszakolta meg, vagyis…
– A férfierejét fitogtatja – mormolta Jazz.
– Igen, szerintünk ezért vág le péniszeket – mondta Morales. – Így
akarja magát alfahímként meghatározni.
– De akkor miért viszi el a levágott péniszt az egyik helyszínről, és
a másikról miért nem?
– A kutyás gyilkosságok esetében elviszi őket, a kalapos esetekben
pedig nem. De nem tudjuk, hogy ez mit jelenthet.
Jazz a homlokát ráncolta, és egészen addig bámulta a táblát, amíg
szeme elvesztette a fókuszt, és a táblázat cellái szinte egybeolvadtak.
Vajon ilyen lehet a fejében? Minden egymás hegyén-hátán, kaotikusan
összekeveredve? Ezért értelmetlen ez az egész?
Nem. Épp azt akarja elérni, hogy ezt gondoljam. Még akkor is, ha
ennek nincs tudatában. Azt akarja elhitetni, hogy mindez értelmetlen,
mert ha értelmetlen, akkor nem is akarom megfejteni. És akkor
csinálhatja tovább, amit csak akar.
– Ő az alfahím – mormogott Jazz. – A nagykutya. Mint azok, akik
cilindert hordanak.
– Ja. Valaki már bedobta kicsivel korábban – mondta Montgomery.
– Emlékszik valaki, hogy ki volt az?
– Nem számít – szólt Jazz. – Csak hangosan gondolkodom. Számára
ennek az egésznek valahogy van értelme, sőt ez a világ
legegyértelműbb dolga. – Jazz egy kicsit még nézte a táblát, majd
megdörzsölte a szemét. – A tervek szerint mi a következő lépés?
– Van vagy egy tucat lehetőségünk – mondta Hughes.
– Azok, akik illeszkednek a profilhoz…
– Többé-kevésbé – szúrta közbe Morales.
– Morales ügynök szerint túlságosan is szabadon értelmeztük a
profilunkat – magyarázta Montgomery. – Viszont mi úgy gondoljuk,
hogy ezzel egy kicsit szélesebbre vehetjük a merítést. Csak hogy
biztosra menjünk.
– Akárhogy is legyen – folytatta Hughes –, jó tucatnyi fickóról van
szó. Holnaptól kezdődően egyesével behozzuk őket. Úgy intézzük,
hogy ne lássák egymást. Mindegyik azt fogja hinni, hogy ő az egyetlen
gyanúsított.
Jazz biccentett. Jó ötlet.
 – Este kiküldtük nekik az értesítőt, hogy holnap sürgősen beszélni
akarunk velük.
– És ezzel be is kerülnek egy szobába, és pár órán keresztül
megfigyelés alatt állnak majd – spekulált Jazz. – A bűnös nem tud majd
aludni, úgyhogy van rá némi esély, hogy épp akkor fog elbóbiskolni,
amikor a rendőrséget várja.
– Ez az elmélet.
– Működhet – vont vállat Jazz. – De a Hat-Dog higgadt. Minden
esély megvan rá, hogy megnézte az értesítést, majd átfordult a másik
oldalára, és úgy aludt, mint akit kiütöttek.
– Lehet, de minden eszközt megpróbálunk bevetni.
– Ki vezeti a kihallgatásokat?
– Én – vágta rá habozás nélkül Morales. – Egy férfival együtt az
NYPD-től. Ez az arc mindkét nemre vadászik. És erre megpróbálunk
rájátszani.
– Én is a kihallgatószobában akarok lenni.
– Ki van zárva – mondta olyan hangon, amin érződött, hogy a
mindent látott New York-iak is engedelmeskedtek neki. – Egyrészt nem
kockáztatunk. Másrészt olyan vagy, mint egy celeb. Meglátnak,
felismernek, és ki tudja, ez hogyan hathat a kihallgatásra – mielőtt Jazz
tiltakozhatott volna, felemelte a kezét. – A többiekkel együtt a tükör
mögül nézed a kihallgatást. Ha nem tetszik, akkor holnap ne is fáradj
azzal, hogy kilépsz a hotelből. Ennyi.
Jazz Moralesre nézett abban a reményben, hogy az támogatást
kap, de a különleges ügynök ingatta a fejét.
– Pontosan így kell lennie. És ezt te is tudod, Jazz.
– Rendben. Akkor mutassák meg, mit szedtek össze a
gyanúsítottakról. Átnézem őket ma este. Most viszont némi alvásra
van szükségem.
Amíg ezt ki nem mondta, fel sem tűnt neki, hogy mennyire fáradt.
Úgy tizenöt órával korábban még az apja régi szobájában ült a padlón,
és Connie-val beszélt telefonon. Annyi mindent csinált azóta, hogy
nem is látta át a történteket.
– Persze, semmi gond. Elviszlek a hotelba – ajánlotta fel Hughes.
Hughes végül Jazz-zel maradt a hotelben. A Hat-Dog végső soron
tudta, hogy Jazzt bevonták a nyomozásba, és egyáltalán nem hiányzott
nekik, hogy Billy Dent fiát akkor öljék meg, amikor épp az ügyükön
dolgozik. Amíg Jazz elvonult a fürdőszobába, hogy Connie-val
beszéljen telefonon, addig a nyomozó elbóbiskolt egy lehajtható
ágyon.
De Connie nem vette fel. Jazz arra gondolt, hogy az apja megint
elkobozta a telefonját, ezért rövid hangüzenetet hagyott, amit így
fejezett be:
 – Hiányzol, szeretlek!
Majd letette, és elgondolkodott. Mikor lett ilyen könnyű
kimondani, hogy „Szeretlek”? Kezdetben gondot okozott neki, hogy
szemtől szembe kimondja, most pedig csak úgy odaveti az
üzenetrögzítőre. Vajon ez jó vagy inkább rossz? Arra jutott, hogy
mindkettő lehet. Elképzelhető, hogy azért megy ilyen könnyen, mert
nagyon mélyen és teljes lényével így is érez.
Vagy azért, mert egyáltalán nem is érez így. És mint minden
hazugságot, amit el akarunk hitetni magunkkal, könnyű volt
ismételgetni.
Úgy zuhant be az ágyba. Tudta, hogy jobb így: ketten, külön. Mivel
Connie Lobo’s Nodban maradt, így Jazz nyugodtan vágyakozhatott rá,
epekedhetett utána, kívánhatta. Senki sem sérülhet, ha távol vannak
egymástól. És ez jó így.
Ekkorra már Hughes horkolása töltötte meg a szobát. Bár még
viszonylag korán volt, és még Connie puszta gondolatától is elöntötte a
vágy, Jazz inkább álomba merült.
 29. FEJEZET

Connie a mobilját nézte. Egy üzenet. Jazztől. Nem akarta

elhinni, hogy miközben a mobilját nézte, hagyta addig csörögni,
hogy a barátjának hangüzenet kelljen hagynia.
De tisztában volt vele, hogy mi történt volna, ha felveszi.
Jazz tudta volna, hogy készül valamire, hiszen mindig tudja, ha
készül valamire. Ez a fura, kicsit ijesztő hatodik érzéke. A sorok
között olvasva olvas az elmédben is. És ekkor elmondta volna
neki az SMS-eket, majd a fiú figyelmeztette volna: Ez túl
veszélyes, Con! Hívd G. Williamet! Connie pedig nem szerette
volna, ha a kispadra ültetik. Most nem.
Meg tudom csinálni. Tudok neki segíteni. Megmentettem Jazzt
az Impresszionistától. Megtaláltam a Ronda J feliratot
Brooklynban. Meg. Tudom. Csinálni. Ezt. Is.
Óvatos lesz. Több lesz, mint óvatos: szuperóvatos. És Howie-
t is bevonja, így rajta kívül még valaki tudni fog arról, hogy mi
történik, hogy mire készül… Ez volt a dolgok intézésének
felelősségteljes módja. Már majdnem tizennyolc, vagyis
majdnem jogi értelemben is felnőtt. Ki tilthatná meg neki, hogy
elintézze ezt az ügyet?
tok vmit a pasidról.
Ennyire egyszerű. És emiatt Connie dolga volt, hogy a
végére járjon.
És talán…
Halk hangocska szólalt meg valahol az elméje egyik hátsó
szegletében, a gondolatai mintegy mellékzöngéjeként. Connie
igyekezett elhessegetni, mert tudta, mit akar mondani.
És talán bekerülsz a tévébe is, ha ezt megcsinálod. Mint egy
valóságshow, de ez jobb, mert ez tényleg valóságos. És talán…
Állj.
És talán így tűnsz majd ki a tömegből, és leszel híres.
A hang, miután befejezte, csak csöndet hagyott maga után,
Connie pedig úgy tett, mintha soha nem is hallotta volna.
 Tudta, szinte lehetetlen lenne meggyőzni a szüleit, hogy
megengedjék neki, hogy elhagyja a házat. De a titokzatos
üzenetek küldője már meg is adta az első utasítást: menj oda
ahol kezdődött. És Connie nagyon pontosan tudta, hogy akárhol
is kezdődött ez az egész, az bizony a hálószobáján kívül esik,
ahol eddig az égvilágon semmi olyasmi nem történt, ami akár
csak kicsit érdekes vagy fontos lenne.
Már kezdett későre járni, de Howie nagy valószínűséggel
még ébren volt, ezért felhívta. A negyedik csengésre vette fel,
pont amikor Connie inkább hangüzenetet akart neki hagyni.
– Nem nagyon érek rá, Connie – mondta Howie némi
indulattal a hangjában.
Rápillantott az órájára. Majdnem este tizenegy volt.
– Mit csinálsz? Maszturbálsz?
– Jó ég! – horkant fel a fiú. – Nem! Nagyon nem! Soha. A
nagy Őnek tartogatom magam, és ez a nagy Ő nem én vagyok.
– Howie, már akkor is magadhoz nyúlnál, ha meglátnád
anyud melltartóját a szennyesben.
– Dehogy, rá se rántanék! Anyu melltartói olyan
nagymamásak, oké? Tisztán funkcionálisak. Nem olyan szexi
holmik, mint ami múlt héten volt rajtad, amikor elmentünk
hambizni a Grasser’sbe.
Connie kényelmetlenül érezte magát.
– Howie! Te leskelődtél!
– Ha a fehér póló alatt vörös melltartót hordasz, azzal
kiprovokálod! Bocsánat, de ebben az egyetlen esetben igazán
nem hibáztathatsz.
Connie feljegyezte magában, hogy figyeljen oda, ha Howie
közelében van. Szeretett szexi lenni, szeretett jól kinézni, de
nem akarta, hogy az egyik legjobb barátja a melltartóira
gondoljon. Pfuj.
– Mindenesetre elég elfoglalt vagyok – folytatta Howie –, és
nem, nem magammal játszom, épp az ellentettjét csinálom.
– Annak mi az ellentettje?
– Jazz nagynénjét próbálom az ágyamba csábítani – ezt úgy
mondta Howie, mintha valamilyen száraz tényt közölt volna, és
ez egyszerre volt nevetséges és ijesztő.
– Hogy mit csinálsz?
 – Nagyon fullos – mondta Howie. – Szexi, idősebb nő, vágod?
Anyucis. MILF-es. Ráadásul Jazz hallani sem akar róla, úgyhogy
még „tiltott gyümölcs” is. Ennek már tényleg nem tudok
ellenállni. Olyan, mintha a vágyaim rabszolgája lennék.
Connie-val forogni kezdett a világ. Howie… és Jazz
nagynénje? Billy Dent testvére?
– Hogy a francba történhetett ez?
– Hát, eddig igazából még semmi sem történt. De átjöttem
segíteni, hogy lefektessük a bolond, rasszista nénit, és mindent
bevetek. Hidd el, meg fog történni. A hölgyek végül soha nem
tudnak ellenállni Howie Gerstennek.
– Volt már olyan valaha, hogy valaki nem tudott neked
ellenállni?
– Ez a rész most még szigorúan elméleti – ismerte el. – De
nagy reményeket fűzök hozzá.
– Ha egy pillanatra tudnál nem az alsógatyád tartalmával
gondolkodni, akkor szükségem lenne a segítségedre.
– Igen – mondta Howie ünnepélyesen. – Megtaníthatom,
hogyan legyél még „nagyvilágibb”.
– Az isten szerelmére…
– Vagy inkább „nagyvárosi”? Nem is tudom már. Mindegy,
megtaníthatlak, te kis csíra. Vagy csóri.
– Egy percre hagyd abba a hülyéskedést! A szakterületeden
van szükségem segítségre! – mielőtt Howie hozzátehette volna,
hogy a „bármilyen korú nők kielégítésében”, folytatta: – El kell
szöknöm itthonról.
– Hogyan élhettél le tizenhét évet anélkül, hogy megtanultad
volna, hogyan kell elszökni otthonról? – kérdezte Howie. – De
hát a fenébe is, a szobád a földszinten van! Még csak másznod
sem kell, sem lépcsőfokokon lopakodnod!
– De ha kijutok, az is szívás: nincs autóm.
– Aha – nevetgélt Howie. – A legjobb helyen jár, hölgyem.
Connie egy órával később csöndesen kimászott az ablakán a
dermesztő januári éjszakába. Összeszorította az álkapcsát, hogy
ne vacogjon a foga. Howie javaslatára bekente kézkrémmel az
ablaksínt (jó cucc, alig tizenöt dolcsi egy flakon), így gyorsan és
halkan nyílik, amikor jön-megy. Howie egy jómódú polgári
család tápos gyereke volt, de a szülői diktatúra elsőrangú
lopakodóvá tette.
 Az utca végén egy bokor fedezékébe vetette magát, majd
várt. Howie öreg autója hamarosan látótávolságba került. A
világítás le volt kapcsolva, és a motor sem járt. Connie nem volt
meggyőződve arról, hogy a következő lépés tényleg szükséges-e,
de Howie ragaszkodott hozzá.
Ahogy a lejtőn gurulva elhaladt mellette az autó, Connie
előbújt a rejtekéből, futott mellette egy darabig, feltépte az
anyósülés felőli ajtót, és behuppant.
– Csukd be az ajtót! – mondta Howie. – Csukd be!
Connie-nak sikerült becsapnia az ajtót.
– Ez nevetséges! – lihegte a lány, miközben próbálta kifújni
magát. – Ezt csak azért csináltad, hogy elmondhasd, hogy
csináltál már ilyet.
– Szeretnéd, hogy a szüleid meghallják vagy meglássák,
hogy ilyen késő éjszaka egy autó hajt el a házuk előtt?
– A szüleim alszanak.
– Az emberek felébrednek.
Amikor már nem láthatta őket senki Connie-ék házából,
Howie gyújtást adott, és a lámpákat is felkapcsolta. – Hová lesz
az út, Miss Daisy?
– Azt hiszem, néhány dolgot még nem értesz – mondta a
lány szárazon. – Még nem tudom, hová megyünk.
Rövid, tömör mondatokban elmondta neki a Ronda J-vel
kapcsolatos felfedezését a sikátorban, valamint az
Impresszionista zsebében talált rejtélyes feljegyzést is. A rosszul
elhelyezett Lobo’s Nod-i villanyoszlopok gyér fényénél is
lehetett látni, hogy Howie egyre jobban elfehéredik, miközben a
lányt hallgatja.
– Megőrültél? – kérdezte. – Jazztől kaptál el valami nemi
úton terjedő hülyeséget? Ezzel nem neked kéne foglalkozni. Ez a
rendőrségre tartozik. G. Williamre.
Jazz szerint Howie először mindig nyavalygott, de aztán
mindig beadta a derekát. Abban reménykedett, hogy ő is tud
olyan meggyőző lenni, mint Jazz.
– Csak egy kis előzetes nyomozás – Connie úgy vélte, ez elég
jól hangzik: kellően hivatalos és biztonságos. – Utána már a
megfelelő irányba tudom továbbküldeni G. Williamet.
– Valami őrült, valószínűleg egy sorozatgyilkos küld neked
SMS-eket, és te szeretnéd elindítani a nyomozást? Nem őrültség,
Connie. Egyáltalán nem. Ez Jazz-szintű idiótaság.
– Te betörtél vele egy halottasházba. Én semmi illegálisat
nem kérek.
– Jazz olyan, mintha a tesóm lenne.
– Tiszteletben tartom. De egy kevés ebből a tesóságból talán
rám is átragadt – amint kimondta, már meg is bánta.
Howie szeme elkerekedett, és épp meg akart szólalni,
amikor a lány közbevágott.
– Megállapodhatnánk, hogy bedobtál egy gyilkos szóviccet
az „átragad” szóval, és továbbléphetnénk?
– Azt hiszem – engedte le csalódottan a vállát Howie, Connie
pedig erre szinte megsajnálta, hiszen Howie élt-halt a
szójátékokért és a kétértelmű megjegyzésekért.
Indexelt, és jobbra kikanyarodva elhagyták Connie-ék
környékét, majd rátértek a főútra, és közvetlenül
keresztülvágtak Lobo’s Nod központján.
– Ez Jazznek szól – emlékeztetett Connie. – Vagy legalábbis
róla.
– „Tok vmit a pasidról” – idézte Howie az üzenetet. – Ez
akármi is lehet. Valaki, aki tudja, hogy hol szokott alsógatyát
venni. Vagy az a görény Weathers, és így próbál kicsikarni
belőled egy interjút. Rejtett számról érkezett, úgyhogy
érkezhetett innen a környékről is. Van rá esély.
Erre nem gondolt Connie. Doug Weathers az a fajta
körmönfont hiéna volt, aki attól sem riadna vissza, hogy úgy
készítse elő a terepet a lány kíváncsiságára alapozva, hogy
aztán kompromittáló képeket készíthessen róla, amit
szenzációként eladhat az újságoknak: Billy Dent fiának
barátnője kényes helyzetben! Vagy talán csak egy interjút akar
összeügyeskedni.
– Ha tényleg így van – mondta Connie kimért hidegséggel –,
akkor csak egy felcseszett csajt fog kapni.
– Szeretem, amikor bekeményítesz – mosolygott elégedetten
Howie.
– Ez azt jelenti, hogy maradsz és segítesz kideríteni?
– Hát… Úgy értem, hogy ha valami hülyeségre készülsz,
akkor a közeledben kéne maradnom, gondolom. Úgy néz ki,
hogy ez a szerepem. Ráadásul Sam már alszik.
– Sam? Már itt tartotok?
É
 – Én hívom így. Ha becenevet adsz egy lánynak, azzal
megkedvelteted magad, és megerősítitek a kapcsolatotokat –
mondta vigyorogva Howie. – Olvastam az interneten.
Connie-nak meglágyult a szíve. Howie sok tekintetben
annyira elkeserítően szánalmas volt, hogy soha nem tudott
volna sokáig haragudni rá. Kinyújtotta a kezét, hogy
megveregesse a vállát, Howie pedig így szólt:
– Hűha, csak óvatosan!
– Nagyon óvatos leszek – nyugtatta meg Connie, majd olyan
lágyan ért hozzá a fiú vállához, hogy még a hemofíliás erei sem
pattantak el.
– Jó srác vagy, Howie!
– Ezt elmondanád Samnek is? Azt is olvastam, hogy a nők
jobban megbíznak más nőkben, mint a férfiakban.
Connie sóhajtott.
– Segíts nekem ma este, aztán szólok pár jó szót az
érdekedben.
Nem mintha ez bármiben is segítene. Nem tudta elképzelni,
hogy egy Samantha korú nő járni kezdjen Howie-val. Bár
nyilván furcsább dolgok is történtek a világon.
– Király! – bokszolt a levegőbe Howie. – Mi is volt az első
SMS?
– Azt írja, hogy menjek oda, ahol ez az egész kezdődött.
Howie a homlokát ráncolta.
– Hol van az az oda? És ahol mi kezdődött?
– Ezen gondolkodtam én is. De mivel először Jazzt említette,
ezért Jazz múltjára gondoltam. Ahol Jazz számára elkezdődött
minden.
– A kórház, ahol született? – kérdezte Howie.
– Ez túlságosan szó szerinti értelmezés. Szerintem a házról
van szó.
– Ahonnan épp… Aha, oké, értem – bólintott Howie, majd
egy vidám kurjantás kíséretében beindította a motort.
A műszerfalon lévő óra délután hármat mutatott. Connie fejben
kivonta belőle azt a tizennégy (nyáron tizenhárom) órát,
amennyivel mindig többet jelzett, és arra jutott, hogy hajnali
egy felé járhatott, amikor Howie megállt az egykori Dent-ház
előtt. Ez nem az volt, ahol Jazz jelenleg lakott – a nagyié, ahol
Billy a gyerekkorát töltötte –, hanem az, amit maga Billy Dent
birtokolt. Az épülethez kavicsos út vezetett.
Ne kísértsd…
Billy Dentet, helyettesítette be fejben a dalszövegbe a nevet
Connie, és még a ritmusra is illeszkedett. Ne kísértsd Billy
Dentet. Csak maradj olyan normális és épelméjű, amilyen lenni
szoktál…
A csupasz faágak karmokként meredeztek feléjük, ahogy
közeledtek – mintha csak William Cornelius Dent szelleme
szállta volna meg őket.
Verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat, Connie!
– Meddig maradhatunk? – kérdezte a lány, hogy megtörje a
csendet.
Howie megvonta a vállát.
– A szüleim úgy tudják, Jazz nagymamájának házában
töltöm az éjszakát.
– A te szüleid? Akik mindentől meg akarnak védeni?
– Tudják, hogy Jazz nincs a városban. Azt hiszik, így nem
lehet gond.
– Ja, de… A nagynénjével?
Connie megdöbbent. Howie szülei megengedik a fiuknak,
hogy egy idősebb nővel hemperegjen – vagy legalábbis hogy
megpróbálja?
– Ó, hogy erre gondolsz… Úgy tudják, hogy egy ronda, vén
szipirtyó. Talán azért, mert azt mondtam nekik, hogy egy ronda,
vén szipirtyó. De nem egészen biztos. Hű, ember, egy ideje már
nem jártam itt…
A házat, ami Jazz gyerekkorának helyszíne volt, karók közé
kifeszített szalagokkal jelölték meg. Egy-egy jelzőtáblán a TILOS A
BELÉPÉS és a MAGÁNTERÜLET feliratok voltak olvashatók.
Egy másik táblán pedig ez a felirat szerepelt: ELÁTKOZOTT
TERÜLET
Elátkozott, hát igen, többféle értelemben tényleg az…
 Ahol egykor ház állt, most csak egy üres, üszkös seb
tátongott a Föld arcán. Billy Dent egyik áldozatának tehetős apja
árverésen vette meg a házat, miután Billy börtönbe került, majd
hatalmas csinnadrattával és a média óriási érdeklődése mellett
ledózeroltatta, a törmeléket pedig kontrollált égetéssel hamuvá
változtatták. Connie ekkor még nem élt Lobo’s Nodban, de Jazz
mesélt neki erről. Az esti hírekben nézte végig, ahogy az
otthona füstté válik.
– Olyan volt, mint egy buli – mondta Howie, s hangjában
nosztalgia és harag keveredett, miközben a szélvédőn nézett ki.
– Jazz-zel a tévében néztük. Az emberek úgy gondoltak rá, mint
valami össznépi grillezésre. Hot dogot és pillecukrot vettek, és
megsütötték a tűzön. Még sör is volt. Őrület. Mintha egy ház
elégetésével bárkit is visszahozhattak volna az áldozatok közül.
Connie megint Howie felé nyúlt. Ezúttal azonban nem a
vállát veregette meg, hanem a nyaka hátsó részét nyomkodta
meg óvatosan, ügyelve a fiú törékenységére.
– Jó barát vagy, Howie.
A fiú felhorkant.
– Tudom. Miért mondják nekem mindig ezt az emberek?
A lánynak erre azonban nem volt válasza.
Howie leparkolt; a fényszórók a puszta, megégett földre és
arra a lyukra világítottak, ami egykor Jazzék alagsora volt.
– Szerinted mit találunk itt?
– Nem tudom.
A lány kiszállt. Minden irányban fák és sövény. Kelet és
nyugat felé messze, alig láthatóan néhány ház állt. Billy Dent
szomszédai.
Ezt a sok mindent azért ültették ide, hogy elkerítsék vele a
területet, miután Billyt lecsukták, idézte fel Jazz szavait Connie.
Mintha azzal, hogy nem néznek oda, ahol élt, meg nem történtté
tehetnék, amit csinált.
Howie az egykori ház alapjainál csatlakozott a lányhoz.
Néhány összetört, megégett betonblokk éktelenkedett a
lyukban. A reflektorok fényáradatában üres sörös- és
üdítősüveg, chipseszacskók és használt óvszernek tűnő valamik
váltak láthatóvá.
– Vannak, akik azért járnak ide, hogy egy kicsit
elvonuljanak, azt hiszem – mondta Howie. – Biztos arra
gondolnak, hogy erre úgysem jár senki – majd mély levegőt vett.
– Még így, három év után is van egy kis égett szag.
Connie leguggolt a lyuk szélénél. Howie hirtelen elkapta, de
a lány lerázta.
– Nincs gond, nem fogok leesni.
– Inkább attól félek, hogy a föld fog megindulni.
– Elég fagyos – szavai nyomán fehéres párapamacs látszott a
levegőben. – Ne aggódj.
– Oké – mondta Howie reszketve, és kezével próbálta kicsit
felmelegíteni magát. – Nem épp a legjobb helyen mondod. Nem
hiszek a szellemekben és a démonokban, de ha léteznének
valahol, akkor az itt lenne.
– Meg foglak védeni, nagyfiú – mondta vigyorogva Connie.
– Nagyra értékelem. Mi volt a következő SMS-ben?
– A következő és egyben utolsó üzenetben.
Connie megmutatta a szöveget Howie-nak.
cseresznye. napfelkelte. jasper. lent
 30. FEJEZET

– Hát ez meg mit jelent?

Howie korábbi félelme helyére bosszankodás lépett.
Ráharapott az alsó ajkára – persze csak óvatosan –, de Connie
még így is látta, hogy apró sérülés keletkezik rajta. A fiú fel-alá
járkált, felmérte a terepet.
– Elég nagy hülyeség volt úgy idejönni, hogy nem szóltunk
senkinek. Utálom a kirakós játékokat. A kódokat. A rejtélyeket.
A rejtvényeket. És…
– Nem nehéz megfejteni – mondta Connie, és amennyire a
sötét és az autó fényszórója engedte, felmérte a környéket. –
Fogadok, hogy van egy cseresznyefa valahol a közelben. Meg
kell keresnünk.
– És aztán várunk napkeltéig? Kizárt, szépítő alvásra van
szükségem.
Connie, oda sem figyelve Howie-ra, alaposan körülnézett a
Dent-birtok éjszakai sötétségében, és egy cseresznyefát keresett.
Aztán rájött, hogy amilyen szerencséje van, biztos többet is fog
találni.
Várjunk csak, gondolta. Várjunk! Hogy…
– Egyáltalán hogy néz ki egy cseresznyefa? – kérdezte
panaszosan Howie, és ezzel hangosan kimondta, amit a lány is
gondolt.
Kicsit butának érezték magukat, így pillantottak egymásra,
majd mindketten elővették a mobiljukat.
Connie gyorsabb volt.
– Tessék – mondta, és a telefonját föltartva megmutatott egy
képet a fiúnak –, így néz ki egy cseresznyefa.
De aztán összeráncolta a homlokát, és így folytatta:
– De itt leginkább leveleket lehet látni, pedig… – és ekkor
körbemutatott a téli tájon, a fagyos földön, a fák meztelen ágain.
– Semmi para – mondta Howie vigyorogva. – Emlékszem rá,
itt van nem messze – mutatott egy fára, aminek sűrű, kusza ágai
voltak, és nem állt messze attól a lyuktól, ami valaha a Dent-ház
volt. – Ez az. Pont itt. Emlékszem, hogy nézett ki régen. A hátsó
udvarban volt. Mármint vágod, amíg volt valami, amihez képest
hátsó lehetett.
Együtt mentek a fához. Howie elgondolkodva és emlékeiben
elveszve nézett föl az ágakra.
– Erődítményt akartunk építeni ott fönt – mondta halkan,
mintha templomban lett volna. – Azt hiszem, úgy tizenegy
évesek lehettünk. Igen, épp ide terveztük – mutatott fölfelé
reszkető kézzel. – És emlékszem, hogy Jazz apja támogatta az
ötletet. Azt mondta… – Howie hirtelen elfordult. – A francba!
Nem hiszem el… Nem hiszem el, hogy ekkora…
– Howie! – A fiú vállára tette a kezét, de ezúttal
határozottan, mert bízott benne, hogy télikabátja bélése
megóvja a sérülésektől. – Howie, semmi gond. Kisgyerek voltál.
Nem tudhattad.
– Az a barom! – Howie úgy préselte ki a száján ezt a szót;
Connie még soha nem látta őt ilyen feldúltnak. – Tudod, mit
mondott? Azzal a széles, tenyérbemászó vigyorral a képén azt
mondta: „Nem rossz ötlet, Jasper. Egy fiúnak legyen is olyan
helye, ami csak az övé. Csak ő és a titkai.”
Connie úgy érezte, mintha Howie vállának remegésén
keresztül ő is részese lenne az emléknek.
– És én még azt gondoltam, hogy milyen menő – mondta
Howie. – A rohadt életbe… Azt hittem, Billy a legmenőbb apuka
a világon. Hogy létezik, hogy nem vettem észre? Mindent, ami
normális és jó volt Jazz életében, abból valami gonoszat és
visszataszítót csinált Billy – mondta Howie az öklét rázva, és
közben többször megpördült maga körül, és nem Connie-ra,
inkább, fölfelé, a cseresznyefára nézett. – Nem foglalkoztunk
vele, mert a francba is, tizenegy évesek voltunk. De fogadok,
hogy Billy lefényképezte Jazzt, miközben macskákat meg kóbor
kutyákat húzott fel, aztán kibelezte őket – horkant fel
mérgében. – És talán engem is, mert mondjuk arra gondolt,
hogy egy napon eltűnök, és senki sem tudja, hogy mi történt, de
Billy tudni fogja. Erről álmodott, nem? Erről fantáziált, hogy
Jazz olyan lesz, mint ő.
– Még mindig – mondta halkan Connie.
Howie határozottan bólintott.
 – Tudod, mit, Connie?
– Na mit, Howie?
– Nem tudjuk megállítani Billy Dentet. Ketten sem.
– Igen, tudom.
– De összetörhetjük az álmait. Földühíthetjük, és elvehetjük
tőle, amit a legjobban szeretne a világon. Ugye? Meg tudjuk
csinálni?
Connie felidézte magában, ahogy megcsókolja Jazzt. Ahogy
rajta nyugtatja a kezét, és a fiú is rajta. Az első, félénk csókra, és
a hevesebbekre, amik utána következtek.
– Igen, összetörhetjük az álmait, Howie.
Megakadályozhatjuk, hogy Jazzből Billy legyen.
De Connie tudta, hogy főleg azért, mert Jazz meg fogja
csinálni a nehezét. Meg kell csinálnia: a figyelmeztető jelek és
eszközök mind a fejébe voltak zárva, és senki másnak nem volt
hozzá kulcsa.
– Megkönnyíthetjük a dolgát – mondta Howie. – Ezt tesszük,
jó? Megkönnyítjük Jazznek, hogy normális legyen.
– Ja.
A kezébe fogta a fiú kezét. Szinte komikus volt a helyzet,
mert annyira vastag kesztyű volt rajtuk, hogy még az ujjaikat
sem tudták összefonni, de így volt jól, hiszen nem az érintésről,
hanem a szolidaritásról szólt.
– Szóval ez a cseresznyefa – mondta kicsivel később.
– Naná. Napfelkelte.
– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy kelet felé nézünk.
Howie biccentett, és miután egy picit megszorította,
elengedte a lány kezét. A cseresznyefánál a mobiljukon lévő
iránytűvel megkeresték, merre van kelet.
– És most? – kérdezte Howie. – A következő nyom az, hogy
„Jasper”.
– Szerintem sétálnunk kéne. És az utolsó nyom az, hogy
„lent”, úgyhogy szerintem ásnunk kell.
– Igen, ebben látok fantáziát. De milyen messze? A kora
alapján… tizenhét lépés.
Howie anélkül, hogy megvárta volna a választ, rögtön kelet
felé kezdett lépdelni, amíg el nem ért tizenhétig.
Connie ingatta a fejét. Odalépett a fiúhoz, és körülnézett.
– Nem úgy néz ki, mintha itt megpiszkálták volna a földet.
 – Bármit is temettek ide, azt már régen tették, fogadok.
– Miért mondod?
Connie nem volt biztos benne, hogy ezt miért is mondta.
Olyasmi volt, amit Jazz teljes meggyőződéssel mondana, és ha
valaki megkérdőjelezné, akkor előállna valami valószínűnek
tűnő magyarázattal.
Minden erejével megpróbálta szóra bírni a benne élő Jazzt,
és ezt mondta:
– Hát… – de aztán belelendült és rágyorsított, mielőtt a
gondolat úgy röppenhetne ki a fejéből, ahogy egy bogarat
beszippant a lehúzott ablak, majd a másik oldalon ki is tolja a
légnyomás. – Nem tudjuk biztosan, ki vezet minket ezen az
értelmetlen nyomozáson, de van rá esély, hogy Billy, vagy
valaki, akinek köze van hozzá, ugye? Amikor pedig Billy
kiszabadult a börtönből, az első dolog az volt, hogy a rendőrök
úgy árasztották el Lobo’s Nodot, mintha D-nap lett volna.
Heteken keresztül figyelték ezt a helyet. Tehát senki sem
jöhetett volna ide, hogy elásson valamit. Ami azt jelenti, hogy
amit keresünk, azt már az előtt elásták itt, mielőtt Billy
börtönbe került volna.
Howie bólintott.
– Hát, rendben, ebben van valami – s közben hatalmas
lábával a földet taposta. – És igen, ha elástak ide valamit, akkor
az már elég régen történhetett ahhoz, hogy a föld
visszatömörüljön.
Connie, tizenhét Howie-lépésnyi távolságból nyugatra
visszanézett a cseresznyefára, és ingatta a fejét.
– Nem itt van. Nem lehet itt.
– De hát Jazz tizenhét – tiltakozott Howie. – Kiléptem a
tizenhét lépést…
– Jó. De először is azt feltételezzük, hogy a tizenhét a helyes
szám. Gondolkozzunk! Ha azt az akármicsodát olyan régen
temették el ide, akkor az, aki elásta, nem tudhatta, hogy mikor
jövünk el érte. Kivéve, ha nem kimondottan azt tervelte ki, hogy
akkor csinál valamit, amikor Jazz tizenhét lesz. De ez
nevetséges, mert…
– …mert mi lett volna, ha valami miatt ezt a „játszmát”
előbb be kellett volna indítani? – fejezte be a mondatot Howie. –
Igen, világos. Akkor talán az a szám, ahány éves volt Jazz,
amikor elásták a dolgot? De ezt meg honnan kéne tudnunk? –
fordult el a lánytól mogorván.
– Gyerünk már, Howie, nem hagyhatsz cserben! Bárki áll e
mögött, azt akarja, hogy játsszunk. Biztosan ki tudjuk találni.
Legalábbis Connie ebben reménykedett. Mi van, ha nem
játszma volt, hanem beugratás? Mi van, ha csapda, amit Jazz
barátnőjének és legjobb barátjának állítottak, hogy kicsalják
őket ide, a semmi sem…
– A cseresznyefa… – fordult vissza Howie. – Tizenegy évesek
voltunk.
Mielőtt a lány megállíthatta volna, leszámolt visszafelé hat
lépést. Izgatottan ugrált az új ponton.
– Ez az! Tizenegy lépésre a cseresznyefától! Megvan a pont!
– toporzékolt nagy hévvel, de aztán összerezzent. – Ó, basszus,
ebből sebek lesznek.
Annyira örült, hogy a lány szíve egészen összeszorult,
amikor meg kellett neki mondania, hogy téved.
– Nem, nem itt van elásva – mondta, s közben odasétált
hozzá.
– De tizenegy évesek voltunk, amikor faházat akartunk
építeni! Ezért választotta Billy vagy ez az akárki a cseresznyefát
kiindulási pontnak.
– Ja, és elhiszem, hogy tényleg tizenegy a válasz arra, hogy
„Jasper”. De tizenegy mi?
– Tizenegy lépés – mondta Howie idegesen. – Ez mindig így
megy: menj három lépést ebbe az irányba, aztán tízet abba.
Jézusom, Connie, nem láttál még kalózos filmet?
– De kinek a lépései, Howie? Billyé? Jazzé? A tiéd? Nézz már
ezekre az NBA-lábakra, ember!
Howie lenézett.
– Amikor melletted megyek, nekem másfelet kell lépnem
minden egyes lépésednél!
Howie bosszúsan fújta ki a levegőt.
– Jó ég, most hülyéskedsz? Ki kell találnunk Billy Dent
lábméretéti Ez a következő lépés?
– Fogadni mernék, hogy valami olyasmit választott, amire
könnyen visszaemlékszel. És fogadok, hogy nem lépés, hanem
mondjuk láb. Tizenkét hüvelyk. Harminc és fél centi.
 – Akkor szerencsénk van – mondta Howie, és visszaszaladt a
fához.
Amikorra Connie utolérte, a fiú már a fának is támasztotta a
hátát, és kelet felé kezdett sétálni. Egyik lábát gondosan a másik
után tette, mint a kötéltáncosok.
– Negyvenhetes lábam van, ami pontosan tizenkét hüvelyk.
Vagyis harminc centi.
– És ezt azért tudod, mert…
– Mert pontosan tudod, mit mondanak a nagylábú fiúkról –
mondta a szemöldökét emelgetve Howie. – Szóval most jónak
kell lennie, nem igaz?
– De.
Howie leszámolt tizenegy lépést.
– Oké, ez biztos megteszi. Hozd ide azt a botot!
Connie a sötétben botorkálva észrevette a botot, amire a fiú
gondolt: egy nagy ág volt, amelyik valamelyik fáról, talán épp a
cseresznyéről törhetett le. Odaadta neki, majd nézte, ahogy
eredménytelenül, komikus morgolódás közepette próbálja
beleállítani a fagyott földbe.
– Hát… megjelöltem a helyet, vagy legalábbis a környékét,
szóval visszajöhetünk egy ásóval, és… a francba! – átkozódott,
miközben letörölte az izzadságot a homlokáról.
Connie színpadiasan sóhajtott, és elvette tőle az ágat.
Leguggolt, megragadta az ág földhöz közelebbi végét, és
egyszerre nyomva és csavarva sikerült néhány centi mélyen
megbontania a földet.
– Én is pont ezt akartam megpróbálni – magyarázkodott
Howie.
– Oké.
– Elvetted tőlem, mielőtt megpróbálhattam volna.
– Oké.
– Soha nem derül már ki! – szólt a lány után, miközben már
az autó felé tartottak. – Már épp megpróbáltam volna.
– Persze.
De már nem figyelt rá. Arra gondolt, hogy reggel, amikor a
talaj a napfény hatására kevésbé lesz szilárd, visszajönnek egy
ásóval. Az ásáson agyalt.
Azon, hogy vajon mit találnak.
Howie ismét átkapcsolt lopakodó üzemmódba, és világítás
nélkül, leállított motorral gurult le az enyhe lejtőn Connie-ék
háza felé.
– Holnap hívj fel, jó? – kérte a fiú, és ásított.
– Épp egy mozgó autóból készülök kiugrani, és te ásítasz?
– Megyünk vagy másfél kilométeres sebességgel – mondta,
és miután rápillantott a műszerfalra, hozzátette: – Talán
kettővel.
– Hívlak – mondta a lány, majd kiugrott az autóból, és
mellette futott, amíg be nem csukta az ajtaját.
Elég gyanúsnak érezte magát, mivel szó szerint az út
közepén állt. Howie három házzal odébb tette ki (vagyis „vitte a
helyszínre”: Howie a kémzsargonhoz ragaszkodva ezt
használta), arra az esetre, ha valaki ébren lenne, és épp kinézne
a Hall-ház ablakán. Átment az út túloldalára, és óvatosan
közelített az otthonához. A bejárati ajtó előtt égő lámpától
eltekintve sötét volt. És csönd.
Megint az volt az érzése, hogy valaki nézi. Nem az apja vagy
az anyja. És még csak nem is Whiz. Nem, hirtelen az az őrült
érzése támadt, hogy Billy az. Ami nevetséges, mivel nagyon úgy
tűnt, hogy Billy New Yorkban van. És még ha nem is lett volna
ott, akkor sem annyira bolond, hogy Lobo’s Nodban mászkáljon,
vagyis az egyetlen helyen a bolygón, ahol szinte mindenki
arcról megismerné.
De lehet, hogy különleges képességei vannak, és egyszerre két
helyen is lehet, vagy óriási távolságból is képes meglátni
dolgokat…
Megrázta, sőt majdnem felpofozta magát. Kimerült volt.
Butaságokra gondolt. Gyerekes dolgokra.
Ahogy Howie megígérte, a bekrémezett ablak könnyen és
halkan nyílt. Aprócska, szinte nem is hallható kis nyikorgás
után bemászott az ablakon, be a saját szobája csöndes
családiasságába. Amint becsukta az ablakot, a szoba még
csöndesebb és meleg lett. Rövid ideig kiélvezte a pillanatot.
Tudta, ha ez egy horrorfilm lenne, akkor lenne itt most
valami. Mondjuk egy nyom. Talán egy papírcetli attól az
embertől, aki az üzeneteket küldte neki.
Vagy egy levágott fej. Esetleg az Impresszionista egyik ujja.
Vagy…
Hirtelen teljesen meg volt győződve róla, hogy a családja
halott.
Ez történne, nem?, gondolta. Elcsalogat valahová, aztán…
Nem hagyta, hogy elragadják a gondolatai. Úgy áramlott
keresztül rajta a paranoia, mint a vér, de küzdött ellene –
levetkőzött, és belebújt a boxeralsójába meg a pólójába.
Senki sem halt meg. Senki sem halt meg. Ilyesmi csak
filmekben és könyvekben történik.
És a való életben.
Bár azt mondogatta magában, hogy nem fogja megtenni,
mégis kiosont a szobájából. Csak kimegyek a mosdóba, ez
minden. És a mosdó Whiz szobája mellett van…
Egyik fülét Whiz szobájának ajtajára tapasztotta. Semmit
sem hallott.
Résnyire kinyitotta az ajtót, és összerezzent a halk, nyikorgó
hangjára. Napközben miért nem nyikorgott az ajtó, miért csak
akkor, amikor teljes csöndre lett volna szüksége?
Az utcai lámpa izzó fénye beáradt az ablakon, és úgy látta,
hogy az ágynemű kidudorodik.
Nem jelent semmit. Ettől még lehet halott. Talán nem is ő az.
Hagyd már abba, Connie! Ne legyél nevetséges!
Nem nevetséges. Billy Dent csinált már rosszabb dolgokat is,
nem igaz?
Akarata ellenére hirtelen eszébe jutott valami, amit Billy
Sátán Szeme néven követett el. Jazz nem beszélt volna arról,
amit Billy csinált – legalábbis nem neki –, de végzett kisebb
kutatásokat. Nem bírta megállni. Most pedig beugrott neki, hogy
Billy elrabolt és meggyilkolt két nőt, majd egymás ágyába tette
őket. A férj és a barát találtak rá a holttestekre.
Én is épp ezt csinálom.
Belopakodott Whiz szobájába. Az ágyban lévő test
mozdulatlannak tűnt, de ahogy közelebb ért, megnyugodott,
mert látta, hogy mozog: a légzés miatt ritmikusan hol jobban,
hol kevésbé dudorodott ki.
 Az utcai lámpa fénye az öccse arcát is kirajzolta, s így,
pihenés közben sokkal békésebb volt, és kevésbé tűnt
idegesítőnek. Connie felsóhajtott.
Whiz szeme olyan hirtelen pattant fel, hogy Connie
majdnem sikított. Zihálva és rémülten lépett hátrébb pár lépést.
– Mit csinálsz? – suttogta vádló hangon a kisfiú, mintha azon
kapta volna, hogy kirámolja a malacperselyét.
– Én… mintha hallottam volna valamit.
– Megőrültél – vágta rá Whiz, majd átfordult a másik
oldalára. – Húzzál ki innen.
Szeretem az öcsémet, és örülök, hogy nem halott, mondta
magában Connie, amikor visszament a szobájába. Szeretem az
öcsémet, és örülök, hogy nem halott.
Addig akarta ezt magában ismételni, amíg el nem hiszi, de
előbb aludt el.
 31. FEJEZET

Ajka rásimul
(ó, igen)
még lejjebb
Érints meg
mondja a hang
még egyszer
Az ujjai
Ó
olyan meleg
Ó

Jazz korán kelt. Nem mintha szeretett volna, és nem is érezte

úgy, hogy kötelező, hanem inkább azért, mert Hughes
keményen megragadta a vállánál fogva, és parancsoló,
együttérzéstől mentes hangon így szólt:
– Kelj fel!
A nyomozó már felöltözött.
Az ágyneműkbe gubancolódva, párnáját magához szorítva
nézett körül a szobában, de látása még homályos volt.
– Mennyi az idő?
– Hat óra ötvenöt. Az első gyanúsított kihallgatása nyolckor
kezdődik, és addig még át kell nézned az aktáit.
Jazz morogva megfordult, párnáját az arcába fúrta. Hughes
kitépte a kezéből a párnát, és eldobta.
Negyedóra múlva Jazz már úton volt az őrs felé, és gyorsan
átnézte annak a tucatnyi férfinak az aktáit, akik közül
valamelyik lehetett a Hat-Dog. Mindegyik Brooklynban élt, egy
számítógépes programmal meghatározott vadászterületen
belül, amin rajta volt az eddigi bűntettek helyszínei közül
majdnem mind. A két legtávolabbi pont Coney Island és az S
metróvonal volt a városközpontban.
– Miért Coney Island? – kérdezte Jazz. – És miért a
városközpont? Miért hagyja el a komfortzónáját?
– Feltételezésünk szerint a városközponti gyilkosság alkalmi
volt. A lány arrafelé lakott. Az elkövető talán ott dolgozik,
esténként sokáig marad az irodában, rendszeresen látta a lányt,
vagy ilyesmi…
– Hmm.
Jazznek nem igazán tetszett ez az elmélet. A Hat-Dog túl
régóta volt a porondon ahhoz, hogy ilyen ötletszerűen,
előkészületek nélkül cselekedjen. Túlságosan jól szervezett,
túlságosan érett volt ehhez. Persze az ösztönök néha úgy
visíthatnak és huhoghatnak és üvölthetnek, mint majmok a
ketrecben, és az egyetlen módja, hogy elhallgattassuk őket…
Mennem kellett, és meg kellett kaparintanom egyet, mondta
Jó Öreg Apu.
Ezt mondta Billy azon az estén, amikor megölte Cara
Swintont, és hazatért. Már kiskorától beleverte Jazz fejébe, hogy
„nem szarunk oda, ahol eszünk”, ami azt jelentette: „nem
vadászunk Lobo’s Nodban”. Majd egy éjjel, nem sokkal Jazz
tizenharmadik születésnapja után Billy elment, és pontosan ezt
tette – épp oda ürített, ahol evett, és megölte szegény Carát.
Ez volt az egyetlen magyarázata: „Mennem kellett, és meg
kellett kaparintanom egyet”.
A kényszer. A feszítő szükség.
– Coney Island – mondta Hughes. – Arra gondolunk, hogy
talán kiruccant…
– Van ezek közül olyan, aki házas? – kérdezte Jazz, és újból a
jelenre és a gyanúsítottakra koncentrált. – Gyereke
valamelyiknek?
– Hat házas. Négy elvált. Néhánynak barátnője van. Ez a
profil, amit keresünk, nem? Jól szervezett, rendezett életet élő,
valószínűleg házas vagy párkapcsolattal rendelkező ember.
Négyüknél gyerek is van.
– Kezdjük velük.
– Mi is így terveztük.
– Tudják, hogy gyanúsítottak?
 – Nem. Informálisan nem beszéltünk egyikkel sem.
Mindegyik ugyanazt a sablonindoklást kapta, hogy mivel egy
vagy több bűntett helyszíne körül megfordult, beidézzük, és úgy
teszünk, mintha csak tisztázni akarnánk pár dolgot. Így szépen
nyugodtan sétálhatnak be – mondta Hughes belelendülve –,
aztán lecsapunk!
Amikor megérkeztek, az őrs egészen máshogy nézett ki,
mint korábban. Már nem volt kaotikus, és most sokkal jobban
hasonlított a filmekből vagy tévéműsorokból ismert helyekre:
két hatalmas, nagy felbontású képernyőn a tetthelyszíneken
talált bizonyítékok képei váltakoztak valamiféle animált
PowerPoint bemutatón. A férfiak megborotválkoztak, a nők
megcsinálták a hajukat. Jazz érezte ugyan a mélyen megbúvó
feszültséget és káoszt, de elég jól elrejtették. Az őrs, úgy tűnt,
lendületesen és fennakadásoktól mentesen működik. A
bizonyítékokat tartalmazó dobozokat rendbe rakták, az
áldozatok adatait és képeit tartalmazó táblát is kipofozták, és
most annyira szakszerűnek tűnt, hogy szinte már azt lehetett
hinni, hogy el akarnak adni valamit.
– Nagyon jó – mondta Jazz. – Mutassuk meg nekik az ellenük
szóló bizonyítékokat. Az emberek ismerik az utasítást, hogyan
viselkedjenek, amikor belép egy gyanúsított?
– El fognak csöndesedni, és egymás között fognak
sugdolózni – mondta Montgomery, és közelebb lépett hozzá. –
Tudjuk, mit csinálunk. Megmutatjuk, hogy tele vagyunk
bizonyítékokkal, és hogy erősek vagyunk. Az lesz az érzésük,
hogy mindent tudunk, még azt is, amit nem.
– Billy csak röhögne ezen az egészen.
– Nem minden sorozatgyilkos olyan, mint az apád – tette a
kezét Jazz vállára a kapitány. – Hadd mutassam meg neked,
milyen csinos helyen fogjuk fogadni őket.
Kis méretű megfigyelőszobába kísérte Jazzt. A csak egy
oldalról átlátszó tükrön keresztül Jazz láthatta a
kihallgatószobát – egy párnázott falú helyiséget asztallal és
három székkel. Több doboz volt benne, mint a másik teremben.
Mint megtudta, régi éttermi szórólapok és üres
fénymásolópapírok voltak bennük. A lényeg azonban az volt,
hogy mindegyik HAT-DOG feliratú címkével volt ellátva. Ha a
Hat-Dog belép ebbe a szobába, különösen, miután végigsétált az
„irányítóközponton”, el fog telni az ellene szóló
bizonyítékhegyek látványával, és ez talán annyira megrázza
majd, hogy vallomást tesz. Vagy legalább kikotyog valami
bizonyítékféleséget.
Ez volt az elmélet. Jazz azon töprengett, hogy vajon tényleg
működik-e. Billyt egyszer kihallgatta a rendőrség Krampusz
egyik gyilkosságával kapcsolatban. Azt hitték, hogy hülyére
vettek, mondta, de igazából csak azt mutatták meg, mennyire
elkeseredettek.
Jazz észrevette, hogy a felső ajkára izzadságcseppek ültek ki.
Gyorsan letörölte. Montgomerynek igaza volt: nem minden
sorozatgyilkos olyan, mint Billy. Billy volt a kivétel, nem a
szabály.
Morales épp akkor lépett be, amikor Jazz leült, készen arra,
hogy egy napon keresztül kihallgatásokat nézzen. Szigorú,
fekete öltönynadrágot és fehér, majdnem állig begombolt blúzt
viselt. Haját kontyba fogta.
– Tanács az utolsó pillanatban? – kérdezte Jazztől.
A fiúnak hízelgett is, de némi terhet is levett a válláról, hogy
egy sokat látott FBI-ügynök tőle kért segítséget.
Gyorsan végigmérte föntről lefelé. A szinte nemtelen,
semleges megjelenés jó választás volt. A Hat-Dog komoly
szexuális problémákkal küzdött. Genderrel kapcsolatos
nehézségekkel. Erőszaktevései széles spektrumon helyezkedtek
el a kegyetlentől az elkeseredetten és a hanyagon át a szinte
finom erőszakig. A férfiáldozatok péniszének eltávolítása
egyszerre jelenthetett félelmet vagy a férfierő és a hősiesség
iránti rajongást. Kattant volt a csávó, ahogy Howie mondta
volna.
Tehát a szexuálisan semleges megjelenés tökéletes kezdés
volt Morales számára. Ha úgy érzi, hogy a kihallgatás olyan
irányt vesz, amiben a női bájok bevetése a segítségére lehet,
akkor csak leveszi a zakóját vagy kibontja a haját, esetleg
kigombol egy-két gombot a blúzán. Sokkal nehezebb szexiből
rusnyára váltani; az a bizonyos szellem soha nem megy vissza
csöndben és könnyedén a palackba.
– Tudja, hogy mit csinál – mondta Jazz. – Hughes is ott lesz?
– Igen. Ő lesz a rossz zsaru.
– Sok szerencsét!
 Jazz hátrébb telepedett le Montgomeryvel és még pár
megfigyelővel, köztük egy civil pszichiáterrel, aki
tanácsadóként dolgozott az ügyön.
– Nagyon szeretnék egyszer elbeszélgetni veled – súgta oda
neki, és közben egy névjegykártyát csúsztatott oda Jazznek.
A fiú csak sóhajtott és zsebre tette a kártyát, magában
azonban megjegyezte, hogy majd ki kell dobnia.
Az első gyanúsítottat Duncan Hershey-nek hívták. Piszkos
farmert és meglepően tiszta fekete pólót viselt. Télikabátját az
ajtón lévő akasztóra tette, s az így jóval karnyújtásnyi
távolságon túl került tőle. Hosszú haja olyan fésületlen volt,
mint amilyen azoké a férfiaké, akiknek új volt a hosszú haj, és
nem tudták, hogyan hordják. Valószínűleg egy ideje már nem
kereste fel a fodrászt.
– Tavaly nyáron vesztette el az állását – mondta
Montgomery; próbált a teremben mindenkit ellátni a
gyanúsítottról szóló legfontosabb információkkal. – Ez
nagyjából két héttel az első gyilkosság előtt történt. Ez lehetett
az indíték.
Jazz már fel is idézte a részleteket. Hershey fehér,
harmincöt éves férfi. Hat éve házas, két gyereke van, az egyik
négy-, a másik hatéves. Az előző nyárig építkezéseken volt
művezető. Mostanában pedig kisebb maszek és kétkezi
munkákat vállalt.
Az NYPD különösen gyanúsnak találta, mert abban az
épületben dolgozott, ahol Monica Allgood holttestét is
megtalálták, az épületben, ahol az üveget szándékosan úgy
törték ki kívülről, hogy azzal félrevezessék a rendőröket.
Duncan nem tűnt különösebben fáradtnak, amikor Morales
és Highes belépett a terembe. A régi rendőrtrükk, hogy majd
azon kapják a bűnöst, hogy elalszik a kihallgatóteremben, jól
láthatóan nem működött. Ami jelenthetett is valamit meg nem
is.
Előrehajolt az előtte lévő papírpohárnyi vízért, és szinte
egyszerre ki is itta. Ha kiderül, hogy ő a Hat-Dog, akkor
kezdőkre jellemző hibát követett el. Soha nem szabad abból
inni, amit a rendőrök eléd tesznek. Egyrészt később
megtagadhatják, hogy kiengedjenek vécére, és ezzel is
növelhetik a feszültséget, másrészt…
 – Mindet megitta? – kérdezte Morales, s közben a pohárra
mutatott.
– Ó, igen – Hershey hangja magasabb volt, mint amire Jazz
számított.
– Kér még? – kérdezte az ügynök, a hangja szinte olyan volt,
mint egy pincérnőé.
Hughes semmit sem mondott, amíg besétált, csak megállt
egy pillanatra, átfutotta a mappáját, és színpadiasan sóhajtott.
– Nem, elég volt – mondta Hershey, aztán Hughesra
pillantott.
– Akkor ezt tegyük is el az útból – mondta Morales, és egy
toll végével ügyesen eltávolította Hershey közeléből a poharat
az asztal másik végébe.
Teljesen természetesnek tűnt a mozdulat, de Jazz tudta,
hogy csak nem akart hozzáérni a pohárhoz.
– Nem ő az emberünk – jelentette ki Jazz. – Önként odaadta
az ujjlenyomatát és a DNS-ét azon a poháron. Nem ő az.
– Ezek az emberek bolondok – emlékeztette Montgomery. –
Ne ítélj olyan hamar.
– Nem ő az – mondta Jazz, és összekulcsolta a kezét a
mellkasán. – Ő okosabb ennél.
Végignézték a kihallgatást az unalmas részletével együtt.
Hershey-nek néhány gyilkosságra volt alibije, másokra meg
nem. Az emlékezete nem volt se különösen jó, se különösen
rossz, vagyis épp olyannak tűnt, mint amilyennek bármelyik
másik ember tűnne, akit berángatnak egy rendőrőrsre, és
hirtelen arra kérik, hogy számoljon be élete legutóbbi pár
hónapjáról. Ha a rendőrség beidézte volna Jazzt egy
kihallgatásra, és megkérdezték volna tőle, hogy hol volt
szeptember másodikán délután tíz óra körül, biztosan nem
tudott volna válaszolni.
A bűnösök tudnak. Mindig tudnak, hiszen abban a
félelemben élnek, hogy bármikor számon kérhetik a hollétüket
a bűncselekmény idejéről, ezért nagy műgonddal és minden
apró részletre kiterjedő odafigyeléssel dolgozzák ki a
hazugságaikat.
– Járt már Coney Islanden? – kérdezte Hughes jóval
nyersebben, mint amit a kérdés megkövetelt volna. – A
sétányon?
 Hershey nem ijedt meg.
– Tessék? Szórakoznak velem? Ki nem volt még Coney
Islanden?
– Mondjuk pont múlt novemberben? – Hughes úgy hajolt át
az asztalon, mintha ki akarta volna verni a választ Hershey-ből,
aki hátrébb is húzódott a székében.
– Higgadj le – mondta Morales, és nyugtatóan partnere
vállára tette a kezét. – Vissza tudna emlékezni, Mr. Hershey, és
el tudná mondani, mikor járt ott? Én is szeretem azt a helyet
szezonon kívül, olyankor kevesebb a turista. Októberben én is
jártam arra. Szóval emlékszik valamire?
Hershey megvonta a vállát.
– Hát, ha bármire is pontosan emlékeznék… Talán.
Általában havonta úgy háromszor megyünk, tudja? A feleségem
édesanyja a Bay Ridge-en lakik.
– Persze – mondta Morales mosolyogva.
Hughes és Morales úgy egy órán át játszotta a rossz és a jó
zsarut, Hershey pedig idegesnek és frusztráltnak tűnt. Jazz
pontosan erre számított egy ártatlan embertől.
– Félrevezetés is lehet – emlékeztette Montgomery. – Ezek az
arcok nagyon jók, ha fel kell venniük valamilyen maszkot.
Ja, Jazz tisztában volt vele. Ő is épp elég jó volt maszkokból,
és abban a szerepben tetszelgett maga előtt is, hogy át is lát
rajtuk.
Pedig ott volt Jeff Fulton/Frederick Thurber/az
Impresszionista. Az ő maszkja ólomból volt, és még Jazz
röntgenszeme sem látott át rajta.
Ekkor Hughes felállt, kinyújtózkodott, mintha csak a nyakát
akarná kiropogtatni. Ez volt a jel, hogy végeztek.
– Nem ő az – mondta egy FBI-os a megfigyelőszobában.
Megmondtam, hallgatta el a mondatot Jazz.
Nem is kellett. Montgomery ránézett, és úgy húzta fel a
szemöldökét, mintha azt mondaná, hogy jó, igen, rendben.
Mennyi az esély arra, hogy tényleg az egyik az a
gyanúsítottak közül? – gondolkodott magában Jazz. Hányan
laknak Brooklynban? És egész New Yorkban? Jó volt a profil, a
különleges egység nagyszerű munkát végzett, de még mindig
egy kaméleont kerestek a sűrű bozótban.
– Következő áldozat – dobta be valaki a fárasztó poént.
 – Kávét valaki?
Jazz sóhajtott.

A nap szikrázóan ragyogott, amikor Connie ásni kezdett ott, ami

egykor Billy Dent házának hátsó kertje volt. Hamar melege lett,
szünetet kellett volna tartania, ehelyett azonban inkább levett
egy réteg ruhát, és ásott tovább. Izzadság folyt végig az arcán,
pedig fagyos volt az idő.
Folyamatos csipogó hangot lehetett hallani: három rövid
csippanás, szünet, majd megint három. A lány azonban ügyet
sem vetett rá, ásott tovább:
CSAKK
Az ásó beleütközött valamibe, és egészen megrémült,
amikor lenézett a lyukba, amit ásott: hajcsomót látott, valamint
az ásó ütése nyomán a fényes csonttól elváló húst.
Megint három csipogás.
„Ne kísértsd a vízeséseket…”
Valakit ide ástak el. Megtalált egy holttestet.
Ne.
Kísértsd…
Nagyot nyelt, és tovább ásott. Próbálta úgy csinálni, hogy ne
találja el a testet. A rendőrségnek érintetlenül kell majd, ugye?
Megint három csipogás.
Még több földet kotort el a fejtől, és a teljes hidegrázástól
sikítani kezdett.
Megint három csipogás.
Jazz volt az.
Megtalálta Jazzt a saját hátsó udvarán elásva. Bárhol
megismerné ezt a fejet. Ezt az orrot, az ajkakat…
De hogyan? Hogyan kerülhetett ide Jazz? És az istenért, ha ő
volt ott lent, akkor kivel – vagy mivel – randizott, smárolt és
feküdt le majdnem ezekben a hónapokban?
Connie hátralépett, eldobta az ásót, és ebben a pillanatban
hátulról megragadta egy kéz. Sikítani próbált, aztán kinyitotta a
szemét, és gondolkodás nélkül rácsapott az ébresztőórájára, ami
így a három csipogás közepén el is hallgatott.
Ó, istenem, gondolta, és a szívére tette a kezét, ami
ugyanolyan hevesen vert, mint az előbb, az álmában. Ó,
köszönöm, Istenem!

– Nézzenek csak oda, ki jön reggelizni szombat reggel – mondta

anyu, aki örült, amikor Connie megjelent a konyhában.
A család többi tagja már az asztalnál ült, apun nyakkendő
volt, ami azt jelentette, hogy a hétvége ellenére be kell mennie
az irodába. Uhh. Az egyetlen munka, amit Connie valaha is el
tudott képzelni szombat délelőttre, az egy reggeli előadáson
való szereplés volt a Broadway-n.
– Csöndes vagy ma reggel – mondta apu, miközben a lány
tejet öntött a müzlire.
– Elfáradt abban, hogy a házban lopakodott egész éjjel –
mondta Whiz segítőkészen.
Connie mérgesen nézett rá.
– Hogy is volt ez? – kérdezte apu, aki hirtelen élénk
érdeklődést mutatott lánya iránt. – Lopakodott?
– Valami miatt felébredtem – kezdte a hazugságot –, azt
hittem, hogy hallottam valamit, úgyhogy átmentem megnézni,
mi van Whizzel – majd az öccsére pillantott. – Hagynom kellett
volna, hogy elvigyen a kukacember.
– Majd mutatok neked kukacokat – kiabált Whiz, és az egyik
ujjával már nyúlt is az orrlyuka felé.
– Wisdom! – szólt rá anyu ellenmondást nem tűrően. – Ha
bedugod azt az ujjadat az orrodba, akkor az ott is fog maradni,
hallasz?
Whiz vállat vont, és visszatért a rántottájához, amire mindig
undorító, ketchupből, mustárból és szójaszószból álló
kotyvalékot tett.
– Mit gondoltál, mit hallottál? – folytatta a kérdezősködést
apu.
 Connie kimutatta a dühét, pedig a beszélgetés irányától
egyre inkább ledermedt. Apu vajon tudta, hogy előző este
kiszökött?
– Nem is tudom. Valamit. Talán csak álmodtam. Vagy a ház
recsegett. Vagy a szél zörgött.
Apu hümmögött, és rápillantott az órájára. Úgy tűnik, egy
szülővel kevesebb lesz útban. Anyu az állami egyetem egyik
részlegén dolgozott, és soha nem hívták be hétvégén. Connie-
nak már csak azt kellett elérnie, hogy ő és Whiz elhagyják a
házat, és akkor ki tudna szökni. Howie már amúgy is gyötörte,
még reggel írt neki. Kész vagy? Egy képet is mellékelt hozzá:
overált viselt, és egy hosszú nyelű ásón támaszkodott, mintha
Grant Wood Amerikai gótika című festményéből lépett volna
elő.
Miután apu elment, Connie besurrant Whiz szobájába. Az
öccse épp valami sárkányszerű lényt gyilkolt az Xboxán.
– Egy szívességet szeretnék kérni – mondta.
Whiz nem figyelt rá. Ez nagyon jól ment neki, ha akarta.
Megint megpróbálta:
– A segítségedre van szükségem. Szeretném, ha rávennéd
anyut, hogy menjetek el a bevásárlóközpontba.
A legközelebbi bevásárlóközpont félórányi autóútra volt
tőlük. Connie jobban szerette volna, ha anyu egész napra
elmegy otthonról, hogy ő addig megszökhessen, áshasson és
hazaérhessen, mielőtt rajtakapnák. De ha anyu csak elviszi
Whizt, aztán hazajön, akkor is egy csomó ideje lenne, hogy
elszökjön, eltüntesse a nyomokat, és elmerengjen azon, hogy
apu végül milyen büntetést szabna ki neki.
– Nem akarok plázázni – mondta Whiz, miközben ijesztő
precizitással célzott és csapott le a képernyőn megjelenő
kardjával.
Connie elgondolkodott, hogy vajon Billy Dentnek volt-e
valaha Xboxa.
– Dehogynem akarsz. Mostanában vetítik azt az új filmet…
– Már láttam.
– És még egyszer meg akarod nézni.
Whiz megnyomta a szünet billentyűt, és sokat sejtetően
megkérdezte a nővérét:
– Mi akarsz?
 – Már mondtam: hogy anyuval menjetek el itthonról.
– Hogy átjöhessen Jazz, és malackodhassatok?
Jó ég, Jazz, még a kisöcsém is azt gondolja, hogy készen
állunk!
– Nem. Jazz nincs is a városban. Csak el kell intéznem pár
dolgot, és szeretném, ha nem lennétek addig itt.
– És nekem ebből mi hasznom? – kérdezte Whiz, de a
hanghordozásából világosan kiderült, tudja, hogy a nővérének
semmije sincs, amit egy ekkora szívességért cserébe
felajánlhatna.
Connie nagy levegőt vett, és kijátszotta a legjobb lapját.
– Ha segítesz, elmondom a tévé tartalomszűrőjének a kódját.
Whiz szeme olyan hatalmasra nyílt, mintha valamiféle
istent látott volna.
 32. FEJEZET

A megfigyelőszoba mindkét oldalán volt egy kihallgatószoba.

Amíg az egyik gyanúsítottat kikérdezték, a következő a másik
szobában várt. A megfigyelők mindkettőbe beláttak, és ahogy a
nap egyre inkább elnyúlt, és ahogy hol egyik, hol másik szobát
nézte, Jazz egyre kábább lett.
A reggel közben áporodott délutánba fordult, Hughes és
Morales pedig még négy gyanúsítottal eljátszották a jó
zsaru/rossz zsaru előadásukat. Mindegyikük megfelelt
valamilyen módon a keresett profilnak: fehér, harmincas éveik
közepén lévő pasik, mindegyikük lesújtóan hasonló,
kielégületlenségtől terhes életet élt, mindegyikük ugyanannyira
üres volt, mint amennyire szabályos.
És mindez kezdte megtenni a hatását a megfigyelőteremben
ülő emberekre, akik hévvel, izgalommal és azzal a
meggyőződéssel kezdték a napot, hogy New York hónapok óta
tartó rémálmát már csak egy vallomás választja el a végétől. De
ahogy haladt előre a nap, a megfigyelők kisurrantak, mások
ültek a helyükre, akik figyeltek egy kis ideig, aztán amint
világossá vált, hogy a másik szobában ülő pasas nem A pasas,
továbbálltak. Csak Jazz és Montgomery maradt végig. A
kapitány a fiú melletti széken ült, előrehajolt, könyökét a
térdére támasztotta, és épp úgy nézett, mint egy baseballedző,
aki megpróbálja beimádkozni a csapatát a rájátszásba.
Jazz telefonja egy kihallgatás kellős közepén csörrent meg,
és emiatt szinte mindenki csúnyán nézett rá a szobában. Meg
mert volna esküdni, hogy hallotta, ahogy az egyik távolabb ülő
FBI-ügynök odasúgja a másiknak:
– Mitől olyan különleges ez a kölyök?
Connie hívta, de Jazz megpróbálta kinyomni. Óráknak
tűntek a másodpercek, végül addig bénázott a telefonjával,
amíg az egyik rendőr kivette a kezéből, megnyomott rajta pár
dolgot, és csöndesen, elsötétült képernyővel csúsztatta vissza a
kezébe.
– A következő Mikel Angelico – olvasta fel egy papírlapról
Montgomery. – Betűzve M-I-K-E-L, ezt azoknak mondom, akik
játszanak otthon. Fehér férfi…
– Ki gondolta volna – mondta egy rendőr, ezzel általános
derültséget váltva ki a teremben.
– …huszonnyolc éves. Jelenleg munkanélküli…
– Hát mondd, hogy nem az, kapitány – nyögte be valaki.
Montgomery úgy sóhajtott, mint apuka az újszülött
hármasikrekkel, akiken egyszerre kell pelenkát cserélni.
– Senki sem kényszerít arra, hogy itt legyél, Wizniewski. A
fénymásolószoba tele van dobozokkal, amiket rendbe kéne
rakni.
– Sajnos rossz a hátam – mondta Wizniewski.
– Krisztusom – mormogta Montgomery.
Jazz már kinyitotta volna a száját, hogy elhallgattassa
Wizniewskit – ő fáradt volt, a rendőr meg egy seggfej, úgyhogy
miért ne? –, amikor valaki feltépte a megfigyelőterem ajtaját.
Egy fiatal, egyenruhás rendőr volt, és ezt mondta:
– Kapitány! Kapitány! Nem fogja elhinni!

Ez a hihetetlen dolog pedig Oliver Belsamo volt.

– És csak úgy besétált az őrsre? – kérdezte Montgomery.
A rendőr, aki az imént robbant be – Amelio volt a
névtábláján – bólintott.
– Igen, uram! Besétált, nem is foglalkozott senkivel, leült a
padra. Várt egy darabig. Azonnal kiszúrtuk, de nem mondott
semmit, csak ült ott, kicsit fura volt, úgyhogy rajta tartottam a
szememet. Végül odajött a pulthoz, és azt mondta: „Láttam ezt a
történetet az újságban, beszélnem kell valakivel a halottakról.”
Montgomery felhúzta a szemöldökét, és Jazzre pillantott.
– Bedobták a kamutanú-trükköt, ugye? – kérdezte Jazz, de
Montgomery arckifejezése mindent elárult. – Remek. És most
besétál ez az arc…
 – Ez még nem jelenti azt, hogy ő volt – figyelmeztetett a
kapitány, ezzel próbálva megnyugtatni nemcsak Jazzt, hanem a
szobában tartózkodó még vagy féltucat rendőrt, FBI-ügynököt
és a pszichiátert. – Lehet, hogy csak egy futóbolond, aki a
feltűnést keresi.
– Mit csináljak vele? – kérdezte Amelio.
Montgomery megint összenézett Jazz-zel. A fiú próbálta
visszafogni az izgatottságát, de attól tartott, hogy minden
erőfeszítése ellenére már így is meglátszott rajta. Igen, igaz,
hogy ennek a Belsamónak valószínűleg semmi köze a
gyilkosságokhoz. Valószínűleg csak látott valamit vagy egy kis
figyelmet akart magának. Ilyesmi mindig előfordul. És hála az
istennek ezért, gügyögte Billy. Még több célpont a radaron! Még
több köd!
– Szerintem legalább beszéljünk vele – mondta Jazz, bár
teljes mértékben tudatában volt annak, hogy legalább a szoba
felét nem érdekli, hogy mit gondol.
Montgomery úgy bólintott, mintha ez csupán megerősítette
volna a saját gondolatait.
– Ültessétek le a kettes szobában, és szóljatok Hughes-éknak!
Hughes és Morales már mentek is. Jazzt lenyűgözte a
kitartásuk. Hughes egész nap a dühös, magát türtőztetni már
alig képes fekete pasit játszotta, mégis be tudott dobni egy-két
poént két gyanúsított között. Moralesnek pedig fenn kellett
tartania a látszatot, hogy féken tudja tartani a kollégáját,
ráadásul a haját is többször ki kellett engednie, majd megint
össze kellett fognia, s mindezt anélkül, hogy akár csak egyszer is
belepillanthatott volna a tükörbe. Most, amikor a következő
gyanúsított kihallgatására készült, megint kontyba fogta a haját.
– Amelio ezeket az adatokat vette fel – mondta Montgomery,
és felolvasta az űrlapon szereplő adatokat. – Oliver M. Belsamo,
harminckét éves. Fehér, elvált. Nincs gyereke. Jelenleg
munkanélküli.
Mindannyian odatódultak az ablakhoz, hogy megnézzék
maguknak Belsamót, aki borotválatlan volt és szakadt
farmerdzsekit viselt. A körmei szutykosak voltak, és szemével
körbe-körbe pillantgatott a szobában. Hajléktalannak látszott.
Túlságosan őrültnek tűnik ahhoz, hogy ő legyen a Hat-Dog. A
Hat-Dog normálisnak akarna tűnni, de ez a pasas ha akarna, sem
tudna ilyet.
De aztán… De aztán lehet, hogy tudja, hogy ezt gondoljuk, és
játszik velünk…
Egy sorozatgyilkos elméjében lenni olyan, mintha tükrökből
felépített labirintusban lennénk.
Hughes és Morales úgy lépett be a kihallgatószobába, mint
akik épp most ébredtek fel egy órácska pihentető alvásból.
Hughes továbbra is dörmögött, Morales pedig kedvesen
érdeklődött, hogy kér-e vizet. Belsamo nem kért. Leültek.
– Mit tehetünk ma önért, Belsamo úr? – kérdezte Morales
udvariasan.
A jó zsaruval kezdtek. A férfi megvonta a vállát.
– Ha a vállát vonogatja, akkor nem tudunk segíteni – vitt
némi kedélyességet a hangjába.
– Láttam az újságban. Azt írták, hogy volt szemtanú.
– Valóban – mondta Morales.
Hughes erre eljátszotta a hirtelen és dühösen felcsattanó
rendőrt:
– Valaki látta a férfit, aki megölte Lucy Donatót. Mit tud
erről?
Belsamo megint megvonta a vállát. Morales finoman
próbálta szóra bírni, de nem kimondottan Donato esetével
kapcsolatban. Ártalmatlan kérdést tett fel. A férfi azonban
mormogással és suttogással válaszolt. Továbbra is körbe-
körbenézett a szobában, mintha szellemek veregetnék a vállát.
– Ez az arc vajon tényleg kitervelhette és végrehajthatta
ezeket a gyilkosságokat? – kérdezte Jazz.
De amint kimondta, meg is bánta. Maszkok.
– Nem tudom – ismerte el Montgomery. – De lehet, hogy csak
játszik velünk.
– Mit gondol, drogozik?
– Talán.
– …Elana Gibbs – mondta Morales lágy hangon,
visszaterelve a beszélgetést a gyilkosságokra. – Ismerte?
Belsamo nem mondott semmit.
Ezúttal még a vállrándítás is elmaradt.
– Hé! – kiáltott rá hirtelen Hughes. – Hé, beszélnie kell,
megértette?
 Ez egészen egyszerűen hazugság volt. Belsamót nem
tartóztatták le. És még ha le is tartóztatták volna, akkor is joga
lenne hallgatni az alkotmány ötödik kiegészítése értelmében.
– Nem akarok – mormogta Belsamo. – Nem akarok beszélni
erről a lányról.
Jazz szívén mintha áramütés futott volna keresztül. Jó ég…
– Miért nem? – kérdezte Morales kedvesen. – Csinos lány
volt – s közben odacsúsztatta az asztalon keresztül Gibbs
fényképét, amit az egyik társkereső oldalról töltöttek le. –
Beszélhetünk róla, nincs semmi gond.
Belsamo rápillantott a fotóra, majd hirtelen elkapta a
tekintetét.
– Te jó ég – suttogta magában Montgomery, miközben
annyira előrehajolt, mintha egy utcakölyök lett volna egy
pékség ablakában.
Jazz is önkéntelenül hajolt előre. Belsamo nem illeszkedett a
profilhoz, de mégis… Reagált a fényképre: apró reakció, de
reakció. Most Hughes szólalt meg:
– És mi van ezzel a képpel? – kérdezte Hughes katonásan,
miután odacsúsztatott egy másik fotót. – Ez jobban tetszik?
Az egyik bűntett helyszínén készült a fénykép. Elana Gibbs
ernyedten fekszik rajta, a szeméremdombjától a melléig fel van
vágva. A hasa egy nyitott, üres seb.
Belsamo nagyot nyelt, a fejét rázta, és elkapta a tekintetét.
– Ne mutassa! Nem ezt akartam!
Nem ezt akartam?
– Ez már vallomás! – suttogta Jazz izgatottan. – Ugye?
– Nem – mondta Montgomery. – Még mindig mondhatja azt,
hogy nem ezt a képet akarta. De mindenképpen jó úton
haladunk.
– Miért nem akarta? – kérdezte Morales nyugodtan. – Úgy
érti, hogy nem akarta bántani?
– Vagy talán csak egy tárgy a szemében? – kérdezte szinte
vicsorogva Hughes. – Talán úgy érti, hogy ráunt, és eldobta,
mint a szemetet? Erről van szó?
Belsamo hevesen rázta a fejét.
– Hagyják abba! Ne szóljanak hozzám!
– Csak beszélgetünk – szólt selymes hangon Morales. – Csak
beszélgetünk.
 – Ha beszélnek hozzám, akkor nekem is beszélnem kell
magukhoz, de én nem akarok magukkal beszélni! – ordította a
férfi.
Egy pillanatra Jazz azt hitte, hogy a gyanúsított meg fog ütni
valakit, vagy ráveti magát valamelyikre. De olyan gyorsan
nyugodott le, amilyen gyorsan felkapta a vizet, és újból
visszasüppedt a székébe. A körme alatti piszkot kezdte
kapirgálni.
Hughes és Morales összenézett. Morales biccentett, hogy
átveszi a dolgot.
– Miért nem akar velünk beszélni, Oliver?
Kicsit közelebb húzta a székét, a hangját lehalkította, és még
jobban meglágyította. Szinte már csak az hiányzott, hogy
megfogja a kezét.
– Fél attól, amit elmondana nekünk?
Belsamo megvonta a vállát.
– Sok dolgot hallottam, Oliver.
A keresztnév használata. Közvetlen. Megnyugtató.
– Sok mindent. Nekem bármit elmondhat. Itt biztonságban
van. Tudom, hogy valamit el szeretne mondani. Itt és most
elmondhatja.
– Ne kérdezzen, kérem – suttogta Belsamo.
Montgomery feltekerte a hangszóró hangerejét, amin
keresztül hallották, hogy mi zajlik a kikérdezőszobában.
– Miért? Amiatt, amit mondani akar?
Megint vállvonogatás.
– El fogja mondani nekem, ugye, Oliver? El fogja mondani,
és az igazat fogja mondani, jó? Nem hazudna nekem.
– Nem hazudok – mondta Belsamo szinte büszkén.
– Nagyon jó. Tudja, mi történik, ha hazudik nekünk, ugye?
Ha valami olyasmit mond, ami nem igaz.
Belsamo elgondolkodott egy pillanatra. Még mindig a
körmét piszkálgatta.
– Tudom, mi fog történni – mondta halkan, alig hallhatóan. –
Akkor börtönbe kell mennem – aztán hangosabban folytatta: –
Akkor rögtön irány a börtön.
– Nos, ha nem is rögtön, talán egy picit több időt vesz
igénybe, de igen, börtönbe fog kerülni, ha nem az igazat
mondja.
 – Ideje kitálalni – mondta kedvesen Hughes épp a megfelelő
pillanatban.
Kicsit közelebb tolta a két képet.
– Ideje, hogy elmondja.
Belsamo sóhajtott, teste úgy eresztett le, mint a tegnapi lufi.
– Igen, tudom – megköszörülte a torkát, és a képekre
mutatott. – Én voltam. Én öltem meg.
Jazz szíve majd kiesett a helyéről. Montgomery halkan
szitkozódott a bajsza alatt.
– Maga ölte meg – mondta Morales lágy és kontrollált
hangon. – Csak őt?
Egy pillanatra úgy tűnt, Belsamo nem érti a kérdést. A
küzdelemtől vonaglottak a tagjai, összeszorította a száját és a
szemét. De végül bólogatott.
– Mennyit? – kérdezte Highes.
Arca kifejezéstelen volt. Nem ítélt. Nem izgult. Mennyit?
– Egy csomót – folytatta Belsamo.
Szünet. Aztán mintha nem tudná visszafojtani a
felgyülemlett gőzt:
– Én öltem meg mindet.
 33. FEJEZET

Az őrsről lehullott a betanult, módszeres nyugalom, és minden

hirtelen káoszba süllyedt. Ahogy Jazz kilépett a
megfigyelőszobából, olyan érzése támadt, mintha evakuációs
gyakorlatba csöppent volna. Emberek rohangáltak mindenfelé,
és telefonok csörögtek.
Hughes kisurrant a kihallgatószobából, szeme ragyogott,
fényes volt és újból élettel teli.
– Hallottad ezt? Bent voltál? Hallottad?
– Igen.
A nyomozó hirtelen és váratlanul megölelte Jazzt. A férfi
remegett, a fiú pedig csak feltételezni tudta, hogy az örömtől.
Vagy a masszív adrenalinbombától.
– Úgy értem, még nem végleges – folytatta Hughes. – Rögtön
elhallgatott, mintha leesett volna neki, hogy mit is mondott. És
az emberek minden szart bevallanak, olyat is, amit el sem
követtek, különösen ebben a városban, ahol a hibbantak aránya
nevetségesen magas, de…
– Hughes…
– …de érzem, hogy ő az, tudod? Az az érzésem, hogy ő volt.
– Hughes, nem illeszkedik a profilhoz.
Hughes meghallotta Jazzt, és hátralépett egyet.
– Ja – s közben úgy festett, mint egy kisgyerek, akinek most
ért véget a szülinapi zsúrja. – Tudom. Tudom, de…
– Csak mondom. Nem házas. Nincsen gyereke. Egyáltalán
nincs komoly kapcsolata. Magányos. És nézz rá! A haja. A
piszkos körme. Még ahhoz sem elég összeszedett, hogy
megfürödjön vagy megmossa a haját. Hogyan várod tőle, hogy
elég összeszedett legyen ahhoz, hogy végigcsinálja a Hat-Dog
gyilkosságait?
Hughes a homlokát ráncolta.
– Vallomást tett. Te nem voltál bent, nem láttad, hogyan
reagált, amikor megmutattuk neki a helyszínen készült fotót.
 – De láttam, a másik szobából néztem.
A nyomozó a fejét ingatta.
– Nem, ember! Ott bent teljesen más volt. Kérdezd meg
Moralest!
Mintha a név hangos kimondása megidézte volna, az FBI-
ügynök előkerült a kihallgatószobából, és odahúzott magához
egy másik FBI-ost.
– Ellenőrizzétek le a pasas adatait az NCIC-ben azonnal!
Kerítsetek elő egy ápolót! Én hozom a bírósági végzést, és amint
megvan, már kezdődhet is a vérvétel, a minta pedig mehet a
laborba!
– Letartóztatták? – kérdezte Jazz, aztán rögtön butának is
érezte magát, amiért megkérdezte.
De Morales a fejét ingatta.
– Nem. Amint őrizetbe került, fel kell neki olvasnom a jogait.
De ha közben még bármit kikotyogna, azt akarom, hogy
beleszámítson. Amint megvan a bírósági végzés a vérvételhez,
onnantól hivatalos lesz az egész, és őrizetbe vesszük, és
felolvassuk a jogait, ennyi – hirtelen odakiáltott az egyik
ügynöknek, akinek a tempójával láthatóan nem volt elégedett. –
Vedd már fel a rohadt telefont, és hívd az ápolót! Tegnapra kell
a DNS-, a vér- és az ondóminták összehasonlítása, világos?
– Meddig tart, amíg megérkeznek az eredmények? –
kérdezte Jazz.
Morales csettintett egyet a nyelvével.
– Talán egy óra, amíg megérkezik a bírósági végzés. Attól
függ, milyen gyorsan találunk bírót szombaton. Amúgy nem
kéne, hogy olyan nagy ügy legyen. A lehető legnagyobb
prioritást kapja az ügy.
– És aztán…
A különleges ügynök kicsit oldalra billentette a fejét.
– És aztán ha megvan a bírósági végzés, hivatalosan
őrizetbe vesszük. Aztán fogjuk a DNS-mintáinkat. Összevetjük
őket a már meglévőkkel, és ha egyeznek, akkor megvan az
emberünk.
– Milyen hosszú a folyamat? Összehasonlítani a DNS-eket?
Hughes és Morales összenéztek.
– Attól függ, hogy a városi vagy a szövetségi laboratóriumot
használjuk-e… – mondta Hughes.
 – Eljuttathatjuk különleges küldeményként Quanticóba a
mintákat, és pár óra alatt ott vannak – mondta Morales. –
Fogadok, hogy a mi laborunk nincs annyira elhavazva, mint a
tiétek.
– Valakivel kideríttetem – mondta Hughes. – Amúgy pár nap,
mire az eredmények visszaérnek – mondta Jazznek. – Nem úgy
megy, mint a tévében, ahol pár óra alatt minden megvan.
– Mennyi ideig tarthatjátok bent? Őrizetben maradhat, amíg
visszaérnek az eredmények?
– Talán. Hétvége van. A hivatalos vádemelés után
huszonnégy órán keresztül tarthatjuk bent, mielőtt a bíró elé
vinnénk. De szombat van. Hétfőn visszük a bíró elé. Ha addigra
megvannak az eredmények…
– Ha – nyomatékosította Hughes.
– Ha – ismételte meg egyetértően Morales –, akkor sínen
vagyunk. Ha nem, akkor bemutatjuk a vallomást, és reméljük,
hogy a bíró benntartja, amíg függőben van a DNS-vizsgálat.
– Eközben van egy óránk, mielőtt ténylegesen letartóztatják,
ugye?
– Ja.
– Akkor beszélnem kell vele – mondta Jazz. – Be kell
engednetek.
– Nem. Kizárt – tiltakozott Morales, Hughes pedig
egyetértően bólogatott.
– De hát ő hívott ki engem. Ha tényleg ő az, akkor ő hagyta
nekem az üzenetet. Hagyniuk kell, hogy beszéljek vele!
– Kizárt. Bocs, de nem fogom megkockáztatni, hogy ki
kelljen dobnunk a vallomását, mert mondasz neki valamit vagy
csinálsz vele valamit. Le akarom csukatni egy életre. Vagy ha jól
keverjük a lapokat, akkor még injekció is lehet belőle.
Úgy tűnt, Moralesnek kimondottan tetszett ez az ötlet, és az
arckifejezése teljesen meggyőzte arról, hogy vidáman segítene
neki megölni Billyt.
– Ha meglesz a DNS-vizsgálat eredménye, akkor már
úgysem fog számítani a vallomása – mondta Jazz. – Azért
vagyok itt, mert állítólag van valami hasonlóság köztem és az
ilyen arcok között, ugye? Találkozni akar velem. Beszélni akar
velem. Adjuk meg neki, amit akar, és meglátjuk, mi történik.
 Miközben Jazz beszélt, Montgomery csatlakozott a
társasághoz.
– Valaki ismertette már a jogait ezzel a tetűvel?
– Még nincs letartóztatásban, kapitány – mondta Hughes. –
Önként jött.
– Nagyon óvatosan kell eljárnunk. Még nem akarom, hogy
ügyvédet rendeljenek ki neki, de olyan szarba sem akarok
lépni, amit majd a kerületi ügyésznek kell lekaparnia a
cipőmről.
– Amolyan legenda vagyok a szemükben – mondta Jazz egy
adag zavarodottságot keverve a hangjához. – Ha ez az arc
sorozatgyilkos, akkor rám utalt a felirattal. Tudja, ki vagyok.
Már a puszta jelenlétem is elindíthat benne valamit. Nagyon
körültekintően tudok fogalmazni, és óvatosan cselekszem,
Montgomery kapitány. Semmilyen módon nem fogom
megsérteni a jogait. De ha kipréselhetünk belőle még egy kis
információt…
Montgomery Moralesre nézett.
– Nos?
– Rohadtul kizárt.
Jazz feltette a kezét:
– Nézze, vallomást tett. Most kezd rájönni, hogy hibát
követett el. Nagy esély van rá, hogy visszavonja. Ha egyszer
elmondják neki a jogait és eljárás alá vonják, talán soha többet
nem szólal meg, pedig még sok mindent megtudhatnánk tőle.
Ha attól, hogy találkozik velem, még elmond ezt-azt, az nem jó
dolog? Bízzon bennem, Montgomery kapitány – mondta, és a
legbizalomgerjesztőbb arckifejezését vette elő. – Tudom, merre
vannak a csapdák, és tudom, mit kell elkerülni, hogy a
nyomozása továbbra is szilárd talajon álljon.
Montgomery mindkét tenyerét végigcsúsztatta az arcán. Ez
a megadás jele volt, amit Jazz már annyiszor látott tanároktól,
igazgatóktól és G. Williamtől.
– Oké – mondta a kapitány biccentve. – Bolondságnak
tűnhet, de az emberünk is az. Amíg veled van valaki a
biztonságod érdekében, addig oké.
– Teljes mértékben ellenzem – mondta Morales.
– Nem az ön feladata meghozni ezt a döntést – mondta
Montgomery.
 Jazz visszafogta azt a vigyort, ami szinte ki akart törni az
arcából. Megvan, gondolta. Végre megvagy, Montgomery.
– Remek. Hughes, rád bízom.
– Oké, csináljuk.
Másodpercek múlva Jazz és Hughes már a
kihallgatószobában voltak. Jazz egy pillanatra a pánik és a
jóleső borzongás elegyét érezte. Itt ő irányított.
Szentek és bűnösök, mind egyre mennek, mondta Billy.
Amikor attól áll fel nekik, hogy összevernek egy gyanúsítottat, az
ugyanaz, mint amikor az öreg Dahmernek arra állt fel, hogy
lyukakat fúrt fiúk fejébe.
Kuss, Billy, gondolta Jazz. Nem élvezhet semmit – nem
érezhet semmit, bármit – anélkül, hogy Jó Öreg Apu hangja fel
ne csendüljön a múltból?
Belsamo az asztal végében ült, lefelé bámult a körmeire,
amiket mostanra már szinte tisztára piszkált. A körme alatti
piszokból undorító kis kupacot hordott össze maga előtt az
asztalon. Jazz úgy az asztal felénél, Belsamóra merőlegesen ült
le. Elég közel volt ahhoz, hogy elbeszélgethessenek, és elég távol
ahhoz, hogy kimutathassa a köztük lévő szimbolikus távolságot.
– Oliver – kezdte Hughes, aki az asztal Belsamótól
legtávolabb lévő pontjára ült –, ez a fiatalember nem az NYPD
tagja. Szeretne magával beszélni. Benne van? Nem mond le
semelyik jogáról, ha beszél vele, és bármikor kérheti, hogy
fejezzék be. Megértette?
Belsamo először nézett fel, amióta beléptek, és szólásra
nyitotta a száját. Elkapta Jazz pillantását, mire a szája
csöndesen nyitva maradt.
Jazz számított rá, hogy a jelenléte valamilyen reakciót fog
kiváltani. Találkozása az Impresszionistával megtanította neki,
hogy milyen helyet foglal el a sorozatgyilkosok mitológiájában.
Ő volt a világ legnagyobb élő sorozatgyilkosának az egyetlen
sarja: a történelem e legőrültebb rangja jelentett valamit a
szociopaták egy bizonyos csoportjának. Az Impresszionista
számára bálvány volt. Belsamo számára…
– Hát itt vagy – mondta végül a férfi, s úgy lihegett, mintha
könnygázt szippantott volna. – Te ő vagy.
 Jazz természetes és semleges arckifejezést öltött. Sikerült
túlélnie a beszélgetést az apjával és az Impresszionistával, s
ezekből lényegében érintetlenül került ki. Ha a legkisebb
gyengeséget mutatod egy sorozatgyilkos előtt, utána beléd
költözik, mondta egyszer Connie-nak. Nem fogja, hagyni, hogy a
Hat-Dog megtörje a sort.
– Persze, hogy itt vagyok – mondta nyugodtan. – Te hívtál.
Üzenetet küldtél, úgyhogy eljöttem.
Belsamo áhítatos arckifejezése megtört és összezavarodott.
Ha csak eljátszotta, akkor remek teljesítmény volt, Jazz
majdnem felállt megtapsolni.
– Üzenetet küldtél nekem – ismételte meg még mindig
nyugodtan. – Úgyhogy eljöttem. Mit akartál mondani?
Belsamo oldalra billentette a fejét, mint egy régész, aki nem
a megfelelő maradványokra bukkan.
– A férfiakról akartál mondani valamit? – suttogta Jazz, s
közben előrébb hajolt. – Arról akartál mondani valamit, hogy
miért tartod meg néhánynak a péniszét?
Még mindig semmi.
Jazz kissé kétségbeesett, de tudta, hogy még mindig van két
erős kártyája, amit kijátszhat, igazi jolly jokerek. Ütőkártyák.
Megemlítheti Billyt. Vagy megemlítheti azt a dolgot, amitől az
Impresszionista falnak ment…
– Ronda J-ről van szó? – kérdezte Jazz. – Üzenetet akarsz
átadni? Tőle? Neki? Vagy Ronda J-ről?
Belsamo nagyot pislantott, majd kinyitotta a száját…
Aztán egy hang jött ki rajta.
Nem szó. Csak zaj, hangos és éles és rövid. Utána Belsamo
vigyorogni kezdett, és megismételte a hangot.
– Kóóóúúú! – üvöltötte.
Jazz döbbenten hőkölt hátrébb a székében. Azt hitte,
bármire felkészült, amit Belsamo mondhat. De ez mi a franc?
Belsamo felugrott, és mintha részeg lett volna, megpördült, s
közben a plafonra nézve énekelt. Hughes azonnal felpattant, és
jóval gyorsabban, mint amit Jazz lehetségesnek vélt, Belsamo és
Jazz között termett.
– Azt hiszem, végeztünk – mormogta Hughes.
– Ja, én is azt hiszem.
 Még látták, ahogy Belsamo a következő pillanatban
megpördült, körbeforgott, a falnak csapódott, majd a
kihallgatószoba egyik sarkába zuhant, s magában kuncogott.
Hughes nyitva tartotta az ajtót, és Belsamo csak akkor
kiáltott fel, amikor Jazz átsétált rajta:
– Íme a hatalmam!
Jazz megfordult, hallotta, hogy Belsamo láttán Hughes
erőteljesen káromkodik. A férfi bokáig letolta a gyatyáját és az
alsógatyáját, duzzadt farkát megragadta egyik kezével, és
büszkén rázta.
– Íme! – üvöltötte újból.
Hughes átnyomta Jazzt az ajtón, és becsapta maguk mögött.
– Remek. Most valakinek majd fel kell takarítani utána,
miután kirázta az egyszeműt.
– Hughes, ez a fazon… Miattam volt, vagy tényleg fogalma
sem volt, amikor megemlítettem az üzenetet?
Hughes grimaszolt.
– Azt hiszem, nem tetszik, amerre az ügy halad.
– Csak… Úgy értem, ha nem tudott az üzenetről, akkor
lehet…
– Figyelj, várjuk meg, mit mond a DNS-teszt. Semmi értelme
addig erőltetni az agysejteket.
– De…
A nyomozó leintette.
– Van még egy kis időnk. Láttad már a Szabadságszobrot,
Jasper?
 34. FEJEZET

A délután hideg, de napos volt Lobo’s Nodban még azon az

elátkozott telken is, ami egykor Billy Denté volt. Connie próbálta
felhívni Jazzt: úgy döntött, hogy fontos ügy, és az álom, amiben
Jazzt látta elásva, még jobban felzaklatta. De csak a hangposta
jelentkezett. Talán jobb is így. Biztosan valami fontos és minden
bizonnyal veszélyes dolgot csinált New Yorkban. Nem kéne
megzavarni.
Amikor Howie és Connie ismét megérkeztek a valamikori
Dent-házhoz, az ág még mindig ott volt, ahová előző éjjel a lány
leszúrta. Howie körülnézett. Napfényben kevésbé volt
hátborzongató a hely. A fák és bokrok ellenére nem is volt
annyira elrejtve. Bárki, aki erre hajtott, megláthatná őket.
– Szerinted valaki meg fog minket látni? – kérdezte Howie. –
Vagy el fognak kergetni?
Connie vállat vont, aztán ledobta a szerszámokat a földre.
Végighordozta tekintetét a Dent-birtokon, végig a fákon és
bokrokon.
– Nem hinném. De tegyünk egy próbát. Remélhetőleg nem
leszünk itt sokáig.
Csákánnyal kezdték, és felváltva törték át a kemény
földréteget. Howie a saját garázsukból csente el az ásót, de
Connie felé menet rájött, hogy az évnek ebben az időszakában
előbb fel kell törniük a föld felső, fagyott rétegét. Úgyhogy
megállt egy szerszámboltnál. („Amúgy lógsz nekem húsz
ronggyal” – mondta Connie-nak.)
Howie öt perc alatt kimerült. Connie levette a nagykabátját,
és továbbra is csákánnyal csapkodta a földet. Próbálta nem
elképzelni, mit csinálna, ha kiderülne, hogy csapda vagy
beugratás. Jó nagy bajba kerülne a szülei előtt a semmiért.
– Nagyon jó vagy – szurkolt Howie a partvonalról. – Nézd
már, hogy nyomja!
 Connie, ellenállva a csábításnak, hogy Howie fejébe állítsa a
csákányt a föld helyett, addig csépelte a földet, amíg durván
harminc centi földet föltört minden irányban. A talaj lejjebb
már melegebb volt és porhanyósabb. Az ásóért nyúlt, Howie
pedig készségesen nyújtotta oda neki.
Kiásott még vagy harminc centi földet, mielőtt gyilkos
pillantása hatására a fiú meg nem emelte a seggét, és oda nem
lépett a gödörhöz. Most Howie ásott, s közben folyamatosan
mormogva panaszkodott, amíg a telefoncsörgés el nem térítette
a figyelmét.
– Sam az – pillantott a kijelzőre. – Szüksége van rám –
mondta gyönyörtől vibráló hangon.
– Valószínűleg ki kell cserélni a nagyi pelenkáját – mondta
Connie.
– De az ujjaim lágyan hozzáérhetnek Sam ujjaihoz,
miközben együtt cseréljük ki a pelenkát – világított rá Howie.
– Rendben. Csak ne felejts el visszajönni értem.
Amikor Howie elment, Connie engedélyezett magának
ötpercnyi pihenőt, mielőtt felvette volna az ásót, és újból
nekiesett volna a földnek. Elhatározta, hogy addig fog ásni,
amíg talál valamit. Ürgelyukat. Nyúlkotorékot. Kincsesládát tele
spanyol pénzérmékkel. Olaj mezőt, amitől gazdagabb lesz
Midásznál, és ami megoldja az energiaválságot. Valamit. Még
akkor is, ha egész nap és egész éjjel ásnia kell.
De nem tartott ilyen sokáig. Még tíz percig kellett
munkálkodnia.
Tudta, hogy a holttesteket hat láb, vagyis száznyolcvan centi
mélyre temetik, de már nem emlékezett, hogy miért. Valami
régi, babonás és félig elfeledett dolog miatt, mint a legtöbb
modern rituálé esetében. Valami olyasmi, hogy a halottak így
biztosan nem másznak ki a sírból…
Hála istennek, még egy métert sem kellett ásnia.
Sem? Na! A karja és a válla is belesajdult, amikor az ásója
eltalált valamit, és fémes hangot adott. Hirtelen átvillant az
agyán, ahogy álmában megtalálta Jazzt eltemetve ide, de aztán
nekilátott, és kilapátolta a fellazult talajt és körülásta a tárgy
széleit, hogy lássa a méretét. Néhány percnyi kemény ásás után
sikerült letisztítania a tetejét.
 Valamiféle széf volt, úgy harmincszor tíz centi nagyságú.
Connie jól megnézte az élei mentén, majd hasra feküdt, hogy
elérje, és ki tudja húzni. Nem volt túl mélyen, és könnyebbnek is
bizonyult, mint amire számított, így gond nélkül ki tudta
emelni.
Amikor letette maga mellé a földre, hosszú pillanatokon
keresztül csak bámul rá. Szürke és fakó, felnyitható tetejű széf
masszív, számzáras lakattal lezárva. Felvette, és finoman
megdöntötte egyik oldaláról a másikra. Valami elmozdult
benne. Valami könnyű, de viszonylag szilárd. Nem érződött
törékenynek. Visszatette a dobozt a földre, és csak bámult rá.
Jazz egyszer mondott neki valamit arról, hogy hogyan lehet
feltörni egy számzáras lakatot. Nem emlékezett minden
részletre, valamit az érzékeny ujjbegyekről és a reteszek zajáról
magyarázott, úgyhogy maradék erejét felhasználva egyszerűen
csak felemelte a csákányt, a lakatra célzott, aztán lesújtott.
De mellétrafált, és ezzel újabb lyukat ütött abba, ami Billy
Dent hátsó udvarából megmaradt.
Hoppá. Feltörni a földet egy csákánnyal egy dolog, és
teljesen más eltalálni egy záron lévő, apró célpontot. Főleg, hogy
nem engedhette meg magának, hogy eltalálja a dobozt: nem
akarta, hogy megsérüljön, ami benne van, bármi is legyen az.
Néhányszor mély levegőt vett; igazi jógalégzés volt,
kiürítette az elméjét. Majd visszaemlékezett a színjátszós
tréningjére, és arra, hogy hogyan koncentráljon, és hogyan
lazuljon el egyszerre, és újból megsuhintotta a csákányt, de
közben azt gondolta, hogy Hé, állj, mi van, ha Billy robbanószert
hagyott a dobozban? De már késő volt: már nem tudta
visszafogni a mozdulatot, és a csákány éles, kemény feje a
számzáras lakatba csapódott.
De nem tört el.
Ó, gyerünk már! Úgy érezte, mintha a karja és a válla
alaposan kiklopfolt hússzeletek lettek volna. A lakatról egy
helyen ugyan lepattant egy darab, és el is deformálódott, de
valami azt súgta neki, hogy a helyén maradt.
Robbanószer is lehet benne. Vagy lépfene. Ha Billy Dent
hagyta itt, akkor tulajdonképpen bármi lehet. El kéne menni
Tanner seriffhez, hogy ő kezdjen vele valamit.
Valóban.
 De, és ekkor megfordította saját, belső logikáját, ha szólok a
rendőröknek, akkor meg fogják kérdezni, miért nem kerestem fel
őket rögtön, amikor megkaptam az első üzenetet, és akkor elő
kell állnom ezzel az egész képtelenséggel. És akkor sohasem
fogom meglátni, hogy mi van benne.
A kíváncsiság mozgatta az izmait, amikor újból lesújtott a
csákánnyal, és megpróbálta nem elképzelni, ahogy a kinyíló
dobozból fojtogató, mérgező és halálos felhő szabadul ki.
A lakat ezúttal eltörött.
Connie kinyitotta a dobozt, és a robbanószerekkel, gázokkal
és lépfenével kapcsolatos gondolatai már szét is foszlottak.
Tudnia kellett, hogy mi van belül. Valahol tudta, hogy Howie
nem lesz boldog, ha megtudja, hogy nélküle nyitotta ki, de ez
most egyáltalán nem érdekelte. Ki kellett derítenie. Látnia
kellett.
A dobozban nem volt bomba, lépfene vagy bármi egyéb
egzotikus. Pontosan három dolgot tartalmazott. Két átlátszó
műanyag tasakot, bennük borítékokat és…
Egy játékot.
Elővigyázatosan vette ki a dobozból, mintha veszélyes
volna. De csak egy kis műanyag madár volt. Fekete. Egy holló,
vagy talán varjú. Valami ilyesmi. Nem ugyanahhoz a családhoz
tartoznak? Vagy nemhez? Connie nem emlékezett; a
biológiaórák pont ugyanannyira érdekelték, mint Whiz
videojátékai.
Egy varjú… A varjúkirály…
Olcsó műanyag madár volt, épp olyasmi, amit az
ajándékboltokban lehet kapni. Üreges volt: rázáskor tompa,
zörgő hangot adott. Connie csak megvonta a vállát, és letette a
játékot a doboz mellé a földre.
Kinyitotta az egyik tasakot, és kihúzta belőle a tizenhatszor
tizenegy centis borítékot. Talán előbb le kéne mérnem, és
feljegyzéseket kéne készítenem a zsaruknak, gondolta, de közben
már kinn is volt a boríték, és arra is rájött, hogy hozzáért a
bizonyítékhoz, sőt el is mozdította a helyéről. Ennyit a
bűncselekmény helyszínének megóvásáról.
Milyen bűncselekmény? Eddig csak némi szemetet találtál egy
hátsó udvarban!
 A boríték nem volt tele, még ropogós volt és majdnem
teljesen lapos, egy fém csíptetővel volt összecsíptetve és lezárva.
Olyan óvatosan bontotta ki, ahogyan csak tudta, s közben régi
bűnügyi filmek jártak az eszében, amiben a „srácok a laborban”
DNS-mintákat nyertek borítékokról, majd ezek alapján meg
tudták határozni, ki a gyilkos. Remegett a keze.
Mit csinálsz, Connie? Hívd a rendőrséget! Most!
De nem tudott uralkodni magán. Felbontotta a borítékot, a
tartalmát pedig a tenyerébe rázta.
Lépfene! – kiáltotta valamelyik zsigeri része, de végül csak
egy pár fénykép hullt a kezébe.
Féltucatnyi fénykép, mindegyiken három ember. A férfit
azonnal felismerte Connie: Billy Dent. Fiatalabb korában
készült a kép, de nem lehetett nem felismerni azt a pokoli
vigyort és az átható tekintetet.
Tudta, hogy a nő a képen Jazz édesanyja. Megdöbbentő volt
látni: Connie eddig csak egy képet látott róla, azt, amit Jazz a
pénztárcájában őrzött, és amit nemrég lefényképezett, és
feltöltött a mobiljára. Az egyetlen kép, ami átvészelte Billy azon
kilenc évvel korábbi igyekezetét, hogy minden „anyuval”
kapcsolatos dolgot eltüntessen a Dent-házból.
A legfölső képen egy csecsemőt tartott a karjában.
Connie-nak nem kellett megfordítania a képet és elolvasnia
a JAZZ 7 HÓNAPOS feliratot ahhoz, hogy tudja, olyasmit lát, amit
még Jazz sem látott: az anyukája karjában, csecsemőkorában.
Jazz a saját szájába tömködte duci csecsemőöklét, szabad
kezével pedig ugyanazt a játék varjút lóbálta, amit Connie az
imént nézett meg közelebbről. A baba első játéka…
A további képek Jazz héttől tizenöt hónapos koráig
készültek. Connie nem tudta, hogy ezek vajon különleges
alkalmakon készült fotók voltak-e. Mindegyik fotó nagyjából
ugyanolyan volt: Jazz szülei a még csecsemő Jazz-zel. Az
egyiken Jazz állt abban a részegesen dülöngélős helyzetben,
amiben totyogók szoktak, a szülei pedig a közelében guggoltak
készen arra, hogy elkapják, ha elesik. Annyira normális jelenet
volt, hogy Connie-nak hirtelen bevillant, hogyan úszhatta meg
Billy annyi éven át, hogy szociopatának gondolják. Tényleg
normálisnak nézett ki. Tök normálisnak.
 Jazz anyukája… boldogtalannak tűnt. A legtöbb képen fura
volt, mintha elégedetlen vagy zavarodott lett volna. Connie arra
gondolt, hogy talán gyógyszereket szedett: valamit felírhattak
neki, vagy talán olyasmihez jutott hozzá, amit nem lehet
megvenni a gyógyszertárban a tampon és a halloweeni édesség
mellé. Vagy talán csak tudta, hogy mi a férje, hogy mit tett, és
ezt nem tudta leplezni.
Hány embert ölt meg eddigre Billy? A felesége talán azt
gondolta, hogy meg fog gyógyulni, hogy abba fogja hagyni? Vagy
talán próbált nem tudomást venni róla?
Hirtelen felmerült benne a kérdés, ki készíthette a képeket.
Valószínűleg a nagyi. Ki más lehetett volna?
Hosszan és alaposan megvizsgálta a képeket valamiféle
nyom után kutatva, részletek után, melyek segíthetik a mostani
nyomozását. Vagy valamit, ami jelentene valamit Jazznek, ha
látná ezeket a fotókat. De nem látott rajtuk semmit. A
fényképeket kétségtelenül annál a háznál készítették, ami
egykor néhány méterre innen állt, de az alakok ruhái és a
berendezés is tipikus késő kilencvenes évekbeli volt. Semmi
különös.
Jazznek legalább több képe lesz az anyukájáról. Ez is
valami, nem?
Visszacsúsztatta a képeket a borítékba, majd mindezt
visszarakta a műanyag tasakba, és letette a varjú mellé.
A második tasakban lévő boríték olyan vékony volt, hogy
üresnek gondolta, de amikor kinyitotta, megpillantott benne
egy papírlapot. Ujjheggyel kihúzta a csomagolásból.
Első pillantásra nem volt egyértelmű, mit is lát, de aztán
leesett neki: születési anyakönyvi kivonat volt. És ami még
fontosabb: Jazzé volt. A DENT, JASPER FRANCIS nevet írták a
megfelelő mezőbe a születési dátumával, a hosszával és a
tömegével együtt… A Lobo’s Nod-i Általános Kórház részéről dr.
Ian O’Donnelly írta alá.
Connie a lapot bámulta, majd megpillantotta, amit elsőre is
észre kellett volna vennie, ekkor pedig a lélegzete is elállt, és a
világ forogni kezdett vele.
 35. FEJEZET

Morales visszament egy üres irodába, onnan próbálta meg

rávenni a szövetségi és a helyi törvényszéket, hogy kerítsenek
egy bírót, aki alá tudja írni a végzést, amit Montgomery emberei
ebben a pillanatban töltöttek ki a számítógépen. Minél előbb a
kezükben van az aláírt végzés, annál gyorsabban tudnak DNS-
mintát venni Belsamótól, és annál gyorsabban tudják beindítani
a folyamatot. Jazznek szünetre volt szüksége, ezért Hughesszal
kisettenkedtek az autóhoz, majd egy Red Hook nevű helyre
mentek. Hughes leparkolt egy nagyáruház parkolójában, majd
rámutatott valamire a szélvédőn keresztül.
– Látod? A Szabadság-szobor. Mondtam.
Jazz természetesen látta a távolban a Szabadság-szobrot.
Nagy cucc! Már látta a tévében és a filmekben.
– Szerinted tényleg Belsamo az emberünk? – kérdezte. – Még
a kis jelenet után is?
Hughes vállat vont.
– Lehet. Hogy valaki csak így besétáljon az őrsre?
Lehetséges. Páran, vagy inkább a legtöbben az ilyen arcok közül
azt akarják, hogy elkapják őket.
Ezek közül a legtöbb srác azt akarja, hogy elkapják, mondta
Jó Öreg Apu olyan sokszor, hogy Jazz egy idő után nem is
számolta annak idején. Érted, amit mondok? Azt mondom, hogy
a legtöbbször azé’ kapják el őket, mert ezek ezt akarják, nem azé’,
mer valaki túljár az eszükön.
– Igen. Páran.
Félig tudatosan végigsimította a kulcscsontját, ahová a
GYILKOSOKRA VADÁSZOM feliratot varrták.
Ja, gyilkosokra vadászom. Oké. Mostanában viszont inkább
úgy néz ki, hogy ők vadásznak rám. Aközött, amikor az
Impresszionista szó szerint bekopogott hozzám, és aközött,
amikor a Hat-Dog kihívott, igazából nem vadásztam.
 – Egyszerűen nem tűnik alkalmasnak erre – mondta Jazz,
kevésbé kényes témára terelve a szót. – A Hat-Dog nagyon
összeszedett. Belsamo meg… nem.
– Nem tudhatjuk – érvelt Hughes. – Nem tudhatjuk, hogy
abból, amit láttunk, mennyi volt színészkedés.
– Tényleg? Kiverni egy rendőrőrsön azért elég komoly
színészkedés lenne.
– Te mondod mindig, hogy az, ami szerintünk hülyeség, az
nekik teljesen értelmes dolog. Lehet, hogy az egész elmúlt évben
nem akart mást, csak hogy megmutathassa a lompost Billy Dent
fiának.
Jazz sem tudta, miért, de ettől egy olyan világról kezdett
fantáziálni, ahol a sorozatgyilkosokat úgy lehetett elkapni, ha
megmutatják neki a nemi szervüket. Elképzelt egy
hagyományos azonosítási procedúrát, amikor a gyanúsítottakat
egymás mellé állítják: szociopaták egy sorban, alsógatyák a
földön, Jazz pedig végigsétál előttük, mint az áldást osztó pápa.
– Ez őrültség.
– Pontosan.
– Az őrület önmagában nem magyaráz meg mindent. Az
olyan összeszedett alakok számára, mint a Hat-Dog, kell hogy
legyen valami mögöttes értelme.
– Mi van ezzel a Ronda J-s dologgal? Szerinted ez valami
kapocs lehet apád, az emberünk és az Impresszionista között?
Jazz vállat vont.
– Billy börtönben volt, amikor a Hat-Dog felbukkant. Persze
már akkor is ült, amikor az Impresszionista vadászott. Valaki
megadta a kezdőlökést az Impresszionistának. Talán a Hat-Dog.
Vagy talán fordítva.
– Vadászat? Korábban is használtad ezt a szót… Apád szokta
így mondani? Vadászat?
Jazz erre úgy érezte, mintha ő lett volna meztelen
nyilvánosan. Legszívesebben összegömbölyödött volna az autó
egyik sarkában, és elsüllyedt volna. Elfelejtette, hogy nem
mindenki jegyezte meg Billy karrierjének minden részletét.
Vajon a „vadászat” szó jelentett valamit a bűnügyi
nyilvántartásban? Nem tudta.
– Nem fontos – mondta.
 Hughes nem mondott semmit, aztán csak ültek csendben,
nézték a Szabadság-szobrot, amíg Hughes mobilja meg nem
csörrent.
– Morales az.
– Ez még egy szövetséginek is túl korai a bírósági végzéshez
– mondta Jazz.
– Csak annyit írt, hogy „Rossz hír”.
Elindította az autót.
– Derítsük ki, hogy mi az!

Jazz és Hughes épp akkor érkezett meg az őrsre, amikor

Belsamo távozott. Ímmel-ámmal csoszogott ki az ajtón, mint aki
csak elkóborolt otthonról.
– Mi a franc? – kérdezte Hughes. – Vallomást tett! Még DNS-
mintát sem vehettetek tőle, és ez az állat azt mondta, hogy ő ölte
meg…
– Elég ebből! – mondta dühösen Montgomery, és
betessékelte őket az irodájába. – Higgadj le, Louis. Nem
viselkedhetsz így mindenki előtt.
– Mi történt? – kérdezte Hughes, Jazz pedig szinte reflexből
válaszolt, amikor egy szempillantás alatt ráérzett, hogy mi is
történhetett.
– Új holttestet találtak – mondta. – Ugye?
Hughes Jazzre pillantott, és mielőtt Montgomery
válaszolhatott volna, Morales rontott be az irodába.
– Új holttest – mondta határozottan. – Alig három rohadt
blokknyira innen. Ez az állat csak röhög rajtunk. A Henry és a
Baltic sarkán, pont a 29-es iskola előtt. Tizenöt perce az
igazgatóhelyettes épp hazaindult, amikor megtalálta a
holttestet.
– De Belsamo lehetett…
– Hadd találjam ki – mondta Jazz Hughes szavába vágva. –
Ma reggel még nem volt ott a holttest.
Morales megerősítően bólintott.

Ú
 – Csakis napközben vihették oda, fényes nappal. Úgyhogy,
Hughes, az időzítés miatt nem lehetett Belsamo. Szinte egész
reggel itt volt, amíg várta, hogy kihallgassuk, és ezt látta egy
rakás rendőr és szövetségi ügynök is.
– Az egész rohadt különleges egység az alibije – mondta
Montgomery keserűen.
– Csak egy újabb átverés – mondta Hughes megsemmisülve.
– Az egységeink már a helyszínen vannak, és gyűjtik a
nyomokat és bizonyítékokat. Meg akarod nézni? – kérdezte
Morales.
– Menjünk – felelte Jazz.

Morales a helyszínre vitte Jazzt, Hughes pedig az őrsön maradt,

hogy koordinálja a különleges egységet, akik a lehetséges
elkövetők alibijét ellenőrizték.
– Természetesen az ő neve is a listán van – mondta Morales,
aki még mindig Belsamóról beszélt, és láthatóan ki volt akadva.
– Az S-vonalon történt gyilkosság éjjelén ittas állapotban
elkövetett rendbontás miatt hallgatták ki. Az egység
megerősítette, hogy egy órán keresztül velük volt Buerum
Hillben. Kizárt, hogy lett volna ideje átmenni a központba,
megkeresni a lányt, végigcsinálni a gyilkosságot, aztán a
holttestet a metróban hagyni.
– Tehát… Biztosan nem ő volt.
Morales alig érzékelhetően biccentett.
– Még egy vérvételre sem volt időnk, minden olyan gyorsan
történt, a rohadt életbe! – csapott rá a kormányra a nyomozó. –
Már azt hittem, elkaptuk!
Előszedte a telefonját, bepötyögött egy számot, amikor
megálltak egy lámpánál, majd valakinek, aki felvette a telefont,
azt üvöltötte, hogy azonnal vissza kell vonni a végzés iránti
kérelmet.
– Nincs értelme tönkretenni egy bíró hétvégéjét a nagy
semmiért; nem lenne jó, ha a következő alkalomnál eleve a
bögyében lennénk.
 Jazz érezte, hogy az izzó düh folyamként tör elő az
ügynökből. Azt gondolhatta, hogy ettől keménynek tűnik, de
valójában sebezhetőnek látszott. A dühös emberek elvesztik a
józan ítélőképességüket. Könnyű lenne…
Ezt ne csináld!
Sohasem öltem még rendőrt. Még rendőrnőt sem, tűnődött
Billy. És ez itt tényleg elég különös, nem? Megpróbálta elkapni az
öreg Kesztyűskezet, ugye? Jó lenne kívül-belül megismerni, ha
érted, mire célzok.
Menj a pokolba, Billy!
A pokol mindenhol ott van, Jasper fiam!
Ahogy Morales mondta, a bűneset helyszíne pár tömbnyíre
volt az őrstől. Tömeg gyűlt össze körülötte a média szokásos
hiénáival együtt. Morales napszemüveget és FBI-os
baseballsapkát adott Jazznek. Elég elnagyolt álca, de talán
megteszi.
Az NYPD emberei körbekerítették a helyszínt, és legjobb
tudásuk szerint próbálták távol tartani a kíváncsiskodókat és a
média munkatársait. Jazz gyorsan körülnézett, amikor kiszállt
az autóból. Pimasz húzás volt épp itt hagyni a holttestet. A 29-es
iskola a Baltic és a Henry sarkán volt. Nem túl forgalmas
kereszteződés, amennyire Jazz meg tudta állapítani, bár még
egy New Yorkból keveset látott embernek is nyilvánvaló, hogy
egy nyugodt New York-i kereszteződésben is jóval nagyobb az
átmenő forgalom, mint Lobo’s Nod legforgalmasabb pontján. Az
út túloldalán kínai étterem volt: két, ételfoltos kötényt viselő
srác ácsorgott a bejáratban, és azt vizslatták, mi ez az őrület az
út másik felén.
A környék többi háza lakóépületnek tűnt. Épületek kisebb
lakásoknak, és néhány városi ház.
– Kezdi elbízni magát – suttogta Jazz Moralesnek, miközben
átbújtak a szalag alatt. – Egy nyílt tér közepén így itt hagyni egy
holttestet…
– Ja – Morales azonban a környéket is számításba vette. –
Viszont nem vállal nagy kockázatot, aki arra fogad, hogy
napközben senki sincs a lakásokban, azonban még az iskolai
szünettel együtt is számítani kellett arra, hogy valaki lesz a
környéken.
 – Hol a szemtanú?
Morales az egyik rendőrre mutatott, aki az iskola
bejáratában épp egy csésze valamit, ami kávé, víz, de akár
whisky is lehetett, nyújtott át egy télikabátos nőnek, aki épp a
hiperventilláció szélén állt.
– Dr. Meredith Sinclair, a 29-es iskola igazgatóhelyettese.
Még néhány percig nem fogjuk tudni kikérdezni. Hagyjuk, hogy
a srácok megnyugtassák, aztán majd megpróbálkozunk vele.
Jazznek tetszett, hogy Morales a többes szám első személyt
használta.
Az iskola területét a Baltic járdájától elválasztó kerítésen
belül a holttest majdnem olyan pózban volt, mint egy hóangyal.
Semmi újdonság. Jazz instant vizsgálódó módba váltott.
Kaukázusi nő, huszonöt-harminc éves. Szőke. Hiányzó szem
és szemhéj. Meztelen. Mellkastól derékig felnyitották.
– Ezúttal meghagyták a belső szerveket – mormogta
Morales, aki most leguggolt, hogy jobban rálásson, és ezzel útját
állta az egyik helyszínelőnek.
A helyszínelő bosszúsan ment odébb, majd készített még
egy fényképet testről. Egy másik rendőr videóra vette a
helyszínelést.
– Nem – mondta Jazz. – Visszatette őket.
Morales felhúzta a szemöldökét, és odahívta az egyik
orvosszakértőt, aki megvizsgálta az esetet, majd megerősítette,
hogy a belső szervek elváltak a testtől. Eltávolították, majd
visszatömködték őket.
– Megváltoztatta a kézjegyét? – gondolkodott hangosan
Morales.
– Vagy talán csak így volt célszerű – mondta Jazz. – Talán
csak tisztán akarta itt hagyni a helyszínt, és nem tudta máshová
tenni a beleket, amikor letette a holttestet.
– Tíz-negyed tizenegy és három óra között hagyhatták itt.
Tíz körül érkezett dr. Sinclair, hogy még elintézzen pár dolgot a
téli szünet vége előtt, és három volt, amikor kilépett az ajtón. Bő
öt óra. Valami más, csodafiú? Te találtad meg a dolgokat, amiket
mi nem vettünk észre a többi helyszínen.
Jazz ingatta a fejét.
– Nincs itt több látnivaló, ide csak letette a holttestet.
Minden nyom a holttesten vagy a holttestben van – s közben
körbefordulva megnézte a környéket. – Nem látok errefelé néző
biztonsági kamerákat, szóval nem fogjuk látni a helyszínen. De
talán körbekérdezhetünk a környéken, hátha látta valaki, ahogy
errefelé jött. Nem hinném, hogy gyalog érkezett ekkora teherrel.
Egy autót keresünk, ami megállt a kereszteződésben, és kiszállt
belőle egy alak…
– Akkor miért ellenőrizzük a környéket?
– Mert valahonnan jönnie kellett. Ha megtudjuk, milyen
típusú autót keresünk, talán kideríthetjük, melyik irányból jött.
Talán útközben rögzítette egy kamera őt vagy a
rendszámtábláját vagy valamit.
Morales dobbantott egyet.
– Jó, oké.
Jazz a hanghordozásából arra következtetett, hogy az
ügynök szerint mindez fölösleges. És valószínűleg igaza volt. De
meg kell próbálniuk tenni valamit. Illetve ezen a ponton már
bármit.
– Kimutatja, hogy lenéz minket – mondta Jazz. – Tudja, hogy
a nyomozás központja itt van, nem messze. Talán még azt is
tudta, hogy gyanúsítottakat hallgattunk ki.
Morales csettintett a nyelvével.
– De honnan tudhatta? Szerinted rendőr lehet?
Olyan magától értetődően kérdezte, hogy Jazz lefagyott.
Nem is próbálta véka alá rejteni a gondolatait, s még csak le
sem halkította a hangját. A hallótávolságon belül álló New York-
i rendőrök arcvonásai megkeményedtek, sértettség és düh ült ki
rájuk. Még ha észre is vette, Morales nem adta jelét.
– Nem – mondta Jazz halkan.
Persze lehetséges volt, de rendkívül kockázatos lépésnek
tűnt. Vajon egy rendőr, legyen akár őrült, vállalna ekkora
kockázatot?
– Szerintem az FBI-hoz tartozik – mondta Jazz.
Moralesből rövid, röhögés kezdetéhez hasonló hang tört ki.
– Oké, persze, rendben – mondta, majd kezébe vette a nő
csuklóját, mintha csak a pulzusát akarná ellenőrizni. – A
végtagoknál beállt a merevség. A test többi részénél is kezd
érződni.
– Figyelembe véve a hideget. Úgy hat vagy hét órája lehet
halott.
 Az egyik orvosszakértő elismerően és meglepetten nézett rá,
s csak bólintva erősítette meg a becslést.
– Tehát korán reggel ölte meg, majd idehozta – mondta
Morales, majd óvatosan pozíciót változtatott, hogy jobban lássa
a testet. – Megerőszakolták?
– Nem fogjuk megtudni, amíg nincs meg a labor eredménye
– mondta a szakértő. – Viszont a combja belső felén található
sérülések alapján arra tippelek, hogy igen. Bár durvább,
konszenzuális nemi érintkezésből is származhatnak az elmúlt
tizenkét-tizenhat órából, de az adott körülmények között…
– Értesítsen majd, hogy mire jutottak – mondta Morales,
majd Jazzhez fordult: – Megnéznél még itt valamit?
Jazz megint az igazgatóhelyettesre pillantott. Még mindig a
csészéből szürcsölt valamit, a mellette lévő rendőr pedig úgy
tűnt, unatkozik.
– Biztos, hogy semmit sem látott, amikor ideért?
– Ezt mondja…
– A tanúkkal nem sokra megyünk. A szemtanúk beszámolói
pedig elég megbízhatatlanok.
– Tudom.
– Csak gondolkodom… Ha sorozatgyilkos lennék, és le
akarnám rázni a rendőröket, akkor úgy tennék le valahová egy
holttestet, hogy akkor találják meg, amikor épp velem
beszélnek. Így elhitetném velük, hogy csak egy őrült vagyok.
Morales a fejét ingatta.
– Vevő lennék erre a magyarázatra, ha mi kerestük volna
meg őt. De ő jött hozzánk. Kezdjük azzal, hogy nem is
gyanúsítottuk. Miért azzal akarná valaki, még akár egy
elmebeteg is, elterelni magáról a gyanút, hogy gyanút kelt?
Jazz erre nem tudott felelni.
 36. FEJEZET

Connie-nak el sem jutott a tudatáig, hogy még mindig a születési

anyakönyvi kivonatot bámulja, amíg valaki hirtelen kiabálni
nem kezdett, és ezzel hirtelen visszarántotta a valóságba.
– Hé! Hé! Mit csinálsz?
Körülnézett. A hang a keleti sövényen túlról jött. Egy férfi
állt ott baseballütővel.
– Ez magánterület! – kiáltotta.
Connie lefagyott. Ki a franc ez a pasas, hogy megpróbálja
elkergetni? Nem az ő birtoka volt. Már épp szólásra nyitotta a
száját, azt akarta mondani, hogy „Kopj le!”, de még mielőtt ezt
megtehette volna, a férfi azt kiabálta, hogy hívja a 911-et, és
felemelte a mobilját, mintha bizonyítania kellett volna, amit
mondott.
Ó… basszus!
Birtokháborítás. Bizonyítékok megrongálása.
Magántulajdon megrongálása… És ezek még csak azok a
bűntettek, amiket Connie magától el tudott képzelni. Az
igazságszolgáltatásnak valószínűleg még rengeteg
hozzátennivalója lett volna.
Lehajolt, megfogta a dobozt és a tartalmát, majd elindult az
ellenkező irányba, az erdő felé, hátrahagyva az ásót és a
csákányt. Most már több mint húsz dolcsival lógok Howie-nak,
ismerte fel az énje egy őrült része.
– Hé! – kiabált a pasas. – Hé! Maradj ott! Hívom a zsarukat!
Komolyan mondom!
Tudom, hogy komolyan mondod, seggfej, gondolta Connie, és
kegyetlen tempóra váltott, hogy elérje az erdő fedezékét.
Szerinted miért futok?
Nem ismerte olyan jól Lobo’s Nod erdőit és a rejtekutakat, mint
Jazz és Howie, de Connie-nak kitűnő térkép volt a telefonján. A
GPS elirányította az erdőben, majd egy másik lakóházhoz
vezette, ahol kifújhatta magát, és írt Howie-nak, miközben
valakinek a melléképülete mögé bújt. Howie szerencsére már
végzett Jazzéknél, és nem okozott neki gondot, hogy elmenjen
érte, bár az elveszett ásó és csákány miatt – természetesen –
panaszkodott.
Azonnal felhagyott vele, amikor Connie megmutatta neki a
dobozt és a tartalmát.
És a születési anyakönyvi kivonatot.
– Ez a nagy találat – mondta. – Ez megváltoztat mindent.
– Miért? Oké, ez Jazz születési anyakönyvi kivonata. Most
már tudjuk, hogy nem Kenyában született. Nagy cucc.
A papír egy pontjára mutatott. Howie szeme azon nyomban
elkerekedett, a mellkasa pedig úgy húzódott össze, mintha
fellökték volna.
– Úristen – nézett hitetlenkedve a kijelzőre. – Ez most
komoly?
– Ja.
A születési anyakönyvi kivonat teljesen normális volt,
semmi sem keltett rajta feltűnést. Egyetlen dolgot leszámítva.
Az APA rubrikát leszámítva.
Üres volt.
– Rajta van az anyukája neve – suttogta maga elé Howie –,
de az apja nevénél semmi sincs…
– Ami azt jelenti – mondta Connie, és először mondta ki ezt
hangosan –, hogy Jazz lehet, hogy nem Billy fia.

Howie hazavitte Connie-t, de még mindig nem dolgozta fel a

lány mondatait.
– Úgy látszik, mákod van – mondta.
Nem állt autó a felhajtón.
– Istenem, olyan, mintha napokra elmentem volna, pedig
csak pár óra volt.
 – Talán anyud úgy döntött, hogy körülnéz a
bevásárlóközpontban, vagy elintéz pár dolgot, amíg az öcséd
mozizik.
– Talán. Mindegy, nem jön rosszul egy kis szerencse. –
Kiszállt az autóból, majd folytatta: – Innentől már el tudod
intézni?
– Nem vagyok teljesen idióta – mondta Howie sértetten. – El
tudom intézni a részemet. Te csak küldd el.
A lány meglengette a telefonját.
– Már elküldtem e-mailben. Majd meséld el, mi történt. És
figyu! Vigyázz magadra!
Howie kitolatott, a Dent-ház felé vette az irányt, és
amennyire lehetett, próbált az útra figyelni, bár valójában csak
arra tudott gondolni, amiről soha nem tudta volna elképzelni,
hogy lehetséges. Mi van, ha Jazz nem Billy Dent fia? Mit
jelenthet ez a legjobb barátja számára? Lehetetlennek tűnt, de
az az üresen hagyott hely a születési anyakönyvi kivonaton…
Miért hagyták volna üresen, ha tudták, hogy ki az apa? Jazz
anyjának szeretője lehetett? Vagy talán egyéjszakás kalandja
volt valakivel, akit nem is ismert?
Újabb gondolat merült fel benne. Olyan gondolat, amitől
annyira görcsbe rándult a gyomra, hogy félre kellett állnia,
amíg elmúlt. Mi van, ha Billy Dent… Szóval mi van, ha
valamelyik férfiáldozatát arra kényszerítette, hogy
megerőszakolja a saját feleségét? És ha Jazz így fogant?
Connie azonnal fel akarta hívni Jazzt, hogy közölje vele élete
talán legjobb hírét. És Howie ezt meg tudta érteni, hiszen
semmi sem okozott volna neki nagyobb örömöt, mint azt
mondani Jazznek, hogy Helló, haver! Emlékszel még, hogy
mennyire aggódtál mindig amiatt, hogy mivel Billy gyereke vagy,
a génjeidbe van írva, hogy pszichopata leszel? Tudod, mit? Jó
hírem van!
De leállította Connie-t, mert… Tényleg jó hír volt? Mindegy,
ki volt a spermadonor, Jazzt attól még William Cornelius Dent
nevelte fel, ami mindentől függetlenül rossz volt. És tényleg
bármennyivel is jobb lenne tudni, hogy nem Billy az apja… de
pisztollyal a kezében ott állt a fogantatásnál? Howie már a
gondolattól is annyira reszketni kezdett, hogy majdnem
lehányta a kormányt.
 y y
Miután a gyomra és az idegei is lenyugodtak, visszahajtott a
Dent-házhoz. Nagyi egy szál bugyiban rohangált, miközben
Samantha otthonkával kergette, és könyörgött neki, hogy
vegyen fel valamit. Howie elfordította a tekintetét. Persze nem
illemből, hanem el akarta kerülni a ráncos, öreg test látványát.
Pfuj!
Az emeleten Jazz számítógépén megnézte az e-mailjeit.
Connie, ígéretéhez híven, átküldte a születési anyakönyvi
kivonatról készített fényképét. Howie kinyomtatta,
összehajtogatta és a zsebébe gyömöszölte, aztán lement segíteni
Samanthának.
Sam jelenlétében volt valami, ami kihozta a gyereket
nagyiból, ami miatt a szokásosnál könnyebb volt kezelni, bár
Howie a vihogó, copfba fogott hajjal a házban körbe-körbe
rohangáló hetvenes nő látványát több mint zavarónak találta.
Alkalmanként pedig próbálta megcsípni a fiút. (Ahol pedig ez
sikerült neki, ott zúzódások és sebek keletkeztek a karján.)
– Mutathatok valamit? – kérdezte Samtől, aki épp próbálta
rávenni nagyit, hogy üljön le a kanapéra egy nagy,
fényképalbumnak tűnő dologgal.
– Jazz figyelmeztetett veled kapcsolatban, Howie. Elmondta,
hogyan kezeljelek. Nem fogok bedőlni ennek a régi trükknek, és
nem szeretném hallani, hogy lehúzod a sliccedet, ha igent
mondok.
– Ez túl direkt az én ízlésemnek – mondta hirtelen nagy
levegőt véve Howie. – Amúgy az eszedért szeretlek.
Sam félig nagyihoz hajolt, aki az albumot lapozgatta, s
közben a feneke varázslatosan mutatott. A válla fölött
hátrapillantva felhúzott szemöldökkel nézett Howie-ra, majd
bosszúsan fölegyenesedett.
– Tényleg? Akkor ne bámuld az eszemet, kisfiú!
– Rendben – mondta, és előszedte az anyakönyvi kivonatot a
zsebéből, és meglengette a levegőben. – De tényleg mutatni
szeretnék valamit!
– Légy jó kislány, és nézegesd egy kicsit ezeket a képeket, jó?
– mondta Sam az édesanyjának, aki egy képet bámult, és
rábökött:
– Jóképű férfi! – mondta búgó hangon. – Jóképű apuci!
Billy apjáról készült fotó volt.
 – Igen, jóképű apuci – úgy tűnt, a saját apjáról készült kép
láttán reszketés futott végig Samen. – Próbáld meg megkeresni
az összes képet apuciról!
– Te vagy a kedvenc nővérem – mondta nagyi, és olyan
erővel ölelte meg, amekkora erő csak a bolondokban lakozott.
– Te is az enyém. – Sam kibontakozott a szorításból, és
Howie után ment a konyhába. A fiúnak feltűnt, hogy úgy
helyezkedett, hogy az ajtóból fél szemmel ügyelni tudjon
nagyira.
– Mid van?
Howie átnyújtotta az anyakönyvi kivonatot. Elmesélte,
Connie hol és hogyan találta meg.
Sam gyorsan átfutotta.
– Szerinted Billy adja neki az utasításokat? – hangja
mélyebb lett, amikor kimondta a nevét, a szeme pedig hirtelen
anyjára szegeződött. – Miért akarná, hogy Connie megtalálja?
– Nem tudom. De láttad, hogy az apja nevét üresen hagyták?
– Igen. Talán elnézték.
– Elnézték? – Howie-nak komoly erőfeszítésbe telt továbbra
is halkan beszélni.
Nagyi békésen lapozgatta az albumot. Nem kellene
megzavarni.
– Az, akinek sikerült megölni több mint száz embert, nem
nézi el. Oka van annak, hogy az ott üres.
– Egymillió oka lehet, nem csak egy. Talán volt idő, amikor
Billy azt gondolta, hogy Jazz nem az övé. Janice terhességének
elején eléggé ki volt akadva. Emlékszem, anyu elmondta. De
aztán túltette magát rajta. Viszont biztos, hogy volt valami oka
arra, hogy kiakadjon.
– Mint például?
Sam vállat vont.
– Nem tudom. Talán mert teljesen őrült volt?
– Volt?
– Teljesen őrült. Tudod, hogy értettem – karját keresztbe
fonta a mellkasán, az anyakönyvi kivonat úgy csüngött két ujja
között, mint valami halott vagy haldokló dolog. – Howie, meg
kell ígérned, hogy Connie-val nem másztok bele többé ebbe az
ügybe. Hagyjátok, hogy a rendőrök elintézzék.
 – Jazznek próbálunk segíteni. Ha kiderül, hogy nem Billy
fia…
– Akkor mi lesz? Akkor egy csapásra jobban lesz? A
gyerekkora varázsütésre füstté válik és eltűnik? Ugyan már!
Még arra is több esélyed van, hogy tényleg legyen köztünk
valami.
– Már volt köztünk valami.
Sam oldalra billentette a fejét, mintha ezzel a mozdulattal
azt mondta volna, hogy Tessék?
– Múltkor hozzáértem a fenekedhez. Amikor mosogattál.
– Véletlenül hozzám ért a csípőd. Ez nem számít, ráadásul
nem is jelentené azt, hogy volt köztünk valami.
– Pedig olyan volt, mint a mennyországban – sóhajtott
Howie.
Sam panaszosan sóhajtott, és a halántékát masszírozta az
ujjbegyeivel.
– Figyelj, ez az anyakönyvi kivonat nem jelent semmit. Az
alapján, amit tudsz, még csak nem is hivatalos. Lehet, hogy Billy
hamisította azért, hogy szórakozzon Jazz-zel. Vagy Connie-val.
Vagy veled. Vagy csak saját magát szórakoztatta vele. Ez az
ember őrült, Howie! A motivációi nem…
– Sammy J! – kiáltotta hirtelen nagyi. – Sammy J!
Izgatottan szaladt be a konyhába. A hatalmas fényképalbum
úgy csapdosott öreg kezei között, mint egy gigantikus madár.
– Nézd! Nézd!
Sam kivette az albumot kifulladt anyja kezéből, aki egy
fényképre mutatott.
– Találtam rólad egy képet, Sammy! Látod? Látod?
– Nagyon jó! – mondta büszkén Sam. – Szép munka! – majd
Howie-hoz fordulva folytatta: – Ez tényleg én vagyok. Eléggé
meglep.
Howie odahajolt, hogy megnézze a képet. Kicsi, talán négy-
vagy ötéves kislány ruhácskában és piszkos tornacipőben.
Semmi különös sem volt benne, semmi sem jelezte, hogy
felnőve az a szexi nő lesz belőle, akire Howie annyira vágyik.
– Isten áldja a pubertást, ugye?
– Ó, a nagydumás! – mondta Sam elnyújtva és némi
szarkazmussal. – Hogyan tudod visszatartani a nőket attól, hogy
meztelen testtel rád ne vessék magukat?
Á
 – Általában csak tovább dumálok – ismerte el Howie.
– Amúgy igen, későn érő típus voltam – mondta Sam, aztán
lapozott.
További fényképek a fura, tinédzser kor előtti Samről.
– Csúnya gyerek voltam egészen a középiskoláig, de tényleg.
Pfuj. „Tudodki” viszont elég jól nézett ki már rögtön az első
naptól.
Mintha csak odavarázsolta volna, a következő oldalon
nagyit lehetett látni. Fáradt volt, de mosolygott, és egy
csecsemőt tartott. Howie kérdés és minden egyéb nélkül tudta,
hogy ki az a csecsemő.
Életében talán először nem mondta ki rögtön, ami eszébe
jutott. Ami a következő volt: Haver, a csecsemő Antikrisztus…
 37. FEJEZET

Morales visszavitte Jazzt a hotelbe. Nemsokára gyanúsítottak

újabb sora érkezik, és az új holttest miatt a dolgok most
kétszeresen őrületesek voltak. Mindnyájukra hosszú éjszaka
várt, ezért Morales úgy tervezte, hogy lopva szundít egy picit az
őrs pihenőjében. Jazz csak egy kis békét és csöndet szeretett
volna, hogy gondolkodhasson.
Ha nem tudta volna, hogy ez képtelenség, akkor azt
gondolta volna, valaki meg akarja akadályozni, hogy
gondolkodhasson. Valaki nem akarta, hogy összeállítsa a
darabokat.
Darabokat. Szó szerint. Rengeteg testrészről volt szó, egy
részüket megtartotta, a többit nem. De ha a Hat-Dog puzzle, ami
arra vár, hogy kirakják, akkor minden jel szerint különböző
dobozokból vették a darabokat. Mintha kibontott volna több
doboz kirakós játékot, és tetszőlegesen egymáshoz illesztett
volna darabokat függetlenül attól, hogy azok passzolnak-e vagy
sem. Mindez már annyira kaotikus volt, hogy már előre
kigondoltnak tűnt.
És aztán… Miért ne volna lehetséges?
Jazz felírta egy lap közepére, hogy RONDA J, bekarikázta
egyszer, majd még egyszer. Ronda J volt az egésznek a közepén.
Úgy hangzott, mint egy sorozatgyilkos álneve, de még senki sem
hallott róla. Lehet, hogy ez Billy új személyisége? Az
Impresszionista azt mondta, hogy Ronda J szép: végső soron
istenítette Billyt, és a szabadon gyilkolászó Billy Dentet
valamiféle szépségnek tekintette volna.
De ha Billy maga Ronda J – aminek több értelme lett volna –,
akkor mi a kapcsolat közte és a Hat-Dog között? Jazznek nem
okozott gondot elhinni, hogy az apja már jóval azelőtt eltervezte
az Impresszionista beszervezését, hogy börtönbe került volna,
na de hogy ezt kétszer megtegye? Beszervezni két
sorozatgyilkost, ráadásul a másodikat az ország legnagyobb,
legkuszább városában? Ott, ahol Jazz tudomása szerint Billy
még sohasem járt?
Nem. Ez nem klappol.
Ami tehát azt jelentette, hogy Billy nem szervezte be a Hat-
Dogot, vagy…
Hogy nem Billy Ronda J.
Mindkét lehetőségben volt valami. Mindkét lehetőség többé-
kevésbé megnyugtató volt a másikhoz képest.
Jazz a kezébe vette az egyik fényképet. Közeli felvétel volt az
egyik bevágott jelről: késsel vésték bele egy nő vállába. Megvolt
a maga elmélete a kalapokról és a kutyákról – szukák és
úriemberek, emlékezett vissza –, és talán tényleg így is volt, de…
Egy darabig váltogatta őket. Aztán…
Jazz megnézte az áldozatok listáját. Igen. Ahogy emlékezett:
két kalap egymás után. Aztán később megint két kalap egymás
után. Senki sem tudta, miért. Egy ponton a rendőröknek is
megvolt a maguk elmélete, ami szerint ennek az időjáráshoz
lehet köze, de nem volt túl jó teória, és végül nem is sikerült
alátámasztani.
Ez a kulcs, gondolta. Itt siklik ki a mintázat. Ez a döntő pont.
Itt fogjuk megtalálni az emberünket. Mi történhetett ezen a
ponton? Miért volt két kalap egymás után?
És mi van Belsamóval? Nem illeszkedett a keresett
profilhoz. A korán és a rasszán kívül semmi sem passzolt. És
mégis akkor bukkant fel és tett vallomást, amikor a Hat-Dog
négy tömbbel odébb épp letette a legutóbbi áldozatának
holttestét.
Hát jó. Jazz szinte hallotta Howie hangját: Ez ugyanolyan
egybeesés, mintha én lennék a Pistons kezdő centere.
Jazz hirtelen rájött, hogy ketten vannak. Ketten együtt
dolgoznak. Erről volt hát szó!
De a rendőrök már kizárták ezt az elképzelést. Minden DNS-
darabka, amit találtak, megegyezett függetlenül attól, hogy kalap
vagy kutya volt a jel. Egy embert keresnek.
Visszagondolt arra, hogy Belsamo hogyan utasította vissza a
vizet. Hogy nem ért semmihez a kihallgatószobában.
Talán a profil volt rossz. Talán Belsamo épp olyan jó színész
volt, mint Jazz vagy mint Billy. Mindez csak figyelemelterelés
volt… Csel, hogy elhitesse magáról, hogy ő lehet a gyilkos.
Önként besétál az őrsre, amíg valaki más letesz egy holttestet a
hátsó udvarukban…
Felhívta Hughest.
– Helló! Mi történt Belsamóval?
– A spanoddal? – kérdezte Hughes nevetve. – Azzal, aki
szereti himbálni a himbilimbit?
– Igen, vele.
– Ember – mondta Hughes levegőért kapkodva –, amíg csak
élek, soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen képet vágtál,
amikor előkapta a kis egyszeműjét, és…
– Nem tudtam, hogy ennyire kicsi – csapta le a magas labdát
Jazz.
Hughes még hevesebb röhögésben tört ki, és eltartott egy-
két percig, mire mindketten lehiggadtak.
– Szóval mi történt vele?
– Hogy érted ezt? Elengedtük, te is láttad.
– Persze, de vettetek tőle végül DNS-mintát?
– Nem, persze, hogy nem. Ott voltál, még vártuk a bírósági
felhatalmazást. Még a szövetségiek sem tudnak megszerezni
egy felhatalmazást annyi idő alatt, amennyi a holttest
felbukkanásához kellett a Baltic és a Henry sarkán. Jó, talán a
terrorelhárítók igen. De egy sima, házi sorozatgyilkos miatt?
Kizárt.
– És mi van a kihallgatószobával? Hagyott valahol DNS-t?
– Jasper…
– De hát maszturbált, nem emlékszel? Végzett vele?
Hughes öklendező hangot adott.
– Örömmel jelenthetem, hogy nem! Senkinek sem kellett
feltakarítania utána a trutymót. Gondolom, amint elhagytad a
szobát, már nem állt fel neki.
– Ha-ha-ha. Mi van a szőrszálakkal?
Hosszú, panaszos sóhaj a vonal másik végéről.
– Van elképzelésed arról, hány ember fordult meg abban a
szobában a nap során? Tutira tele van szőrszálakkal. De nem
tudjuk, melyik származhat a pasidtól.
– Tehát nincs semmink?
– Nem is kell semmi. Nem ő az.
 Letették. Jazz addig nézte a falat, amíg a szeme elveszítette a
fókuszt. Hughes biztos volt a dologban, Jazz nem.
DNS-mintára van szükségünk ettől a pasastól, döntötte el
magában Jazz.

Connie a szobájában járkált fel-alá, és gondolkodott. Bár mindez

inkább zsonglőrködésnek tűnt: elég sok labda volt most a
levegőben, amit szemmel kellett tartania… És attól tartott, hogy
néhányról kiderül, valójában gránát.
Egy pillanatra az is aggodalommal töltötte el, hogy Whiz
elárulhatja a szüleinek, de rájött, hogy a kölcsönösen biztosított
megsemmisítés elvének köszönhetően ezt kizárhatja. Ha Whiz
beköpi a szüleinek, akkor ő is el fogja mondani, hogy meg kell
változtatni a tévé gyerekzárának a kódját, mert Whiz tudja. Ez
letudva.
Bárcsak minden dilemma ilyen egyszerűen oldódna meg!
Hívd már fel! Hívd fel Jazzt…
Nem. Nem tudta megtenni. Az ilyesmit nem telefonon
mondjuk el: Apád lehet, hogy egyáltalán nem is az apád…
Személyesen, a szemébe nézve, a kezét fogva kell elmondania.
Olyankor mutatja meg neki az anyakönyvi kivonatot, amikor ott
tud lenni, hogy támogassa…
Feltételezte, hogy Jazz most a Hat-Doggal van elfoglalva New
Yorkban, bár egy gyors keresés után látta, hogy sehol sem
említik a hírportálok. A különleges egység láthatóan titokban
tartotta, hogy bevonták a nyomozásba. És természetesen a helyi
hírekben sem írtak semmiről, sőt még csak meg sem említették
a Hat-Dogot. Rájött, hogy az olyanok, mint Billy Dent, így úszták
meg hosszú ideig. A legtöbb sorozatgyilkos helyi volt, és csak
akkor kerültek be az országos hírekbe, ha valami hülyeséget
csináltak, mondjuk elhagyták a vadászterületüket újabb
territóriumért. Billy esetében annyi történt, hogy mindig
változtatott a védjegyén és a gyilkosságok elkövetési módján,
amikor vadászterületet váltott. Senki sem nézte a híreket
például Tennesseeben és Utah-ban, ezért senki sem kapcsolta
össze ezeket az eseteket. Legalábbis addig, amíg már nem volt
túl késő.
A Hat-Dog New Yorkban ölt embereket. Lobo’s Nodban ez
senkit sem érdekelt. Miért is érdekelne itt bárkit?
Rögtön érdekelné őket, ha kiderülne, hogy valamilyen módon
Billy is benne van, de erre még nincs szilárd bizonyíték.
Itt a még volt a fontos szó.
Connie tudta, hogy Billy valahogy benne volt. A Ronda J
graffito és az akrosztichon az Impresszionista levelében nem
lehetett véletlen egybeesés, ezt nem volt hajlandó elfogadni.
Ami azt jelenti, hogy Billy és a Hat-Dog esete, bár talán csak
távolról, de összefüggött. Connie még arra is fogadott volna,
hogy valamilyen módon Billy hívta ki Jazzt egy „játszmára”,
bármit is jelent ez utóbbi. És abban is biztos volt, hogy Billy
vezette le a régi Dent-házhoz és az elásott kincshez. Ki más
lehetett volna? Ki más tette volna meg? És legelőször is: ki más
tudhatta, hogy egyáltalán van ott valami?
Megcsörrent a telefonja, ő pedig rögtön érte nyúlt. Úgy volt,
hogy Howie felhívja, ha megtud bármi újat Samtől, de amikor
meghallotta a másik hangját, egyből tudta, hogy nem Howie az.
– Megszegted a szabályokat, Connie – mondta az ismeretlen
hang.
Nem azért nem ismerte fel a hangot, mert nem volt ismerős
számára, hanem mert annyira el volt torzítva, hogy egyszerre
hatott zeneszerűnek és robothangnak.
– Ki az? – kérdezte, de nem számított válaszra, és nem is
lepődött meg, amikor nem kapott.
– Megszegted a szabályokat – ismételte a hang, és még a
maga torz módján is csalódottnak tűnt. – Pedig nem volt
bonyolult. Azt mondtam, ne hívd a rendőrséget. Te pedig hívtad
őket. Ennyire egyszerű. Azt hittem, ennél okosabb vagy.
Connie gyorsan végigfuttatta magában a lehetőségeket. Ő
nem hívta a rendőröket, viszont valaki más igen. Az arc a
baseballütővel. De akivel most beszél, honnan tudhat erről? Épp
csak egy, vagy talán másfél órája történt. Hogyan…
– Nem én hívtam a rendőröket – mondta. – Nem én voltam,
hanem a szomszéd…
– Tényleg azt várod, hogy higgyek neked? – kérdezte a hang.
– Azt várod tőlem, hogy megbízzak benned? Képes lennél
bármit hazudni, ugye?
Ha ez a valaki tudott a rendőrségről… Az azt jelentette, hogy
helyi lehet, ugye? Valaki, aki figyeli, mi történik Lobo’s Nodban.
Vagy valaki, aki fogja a Lobo’s Nod-i rendőrségi adást.
Vagy…
Felnyitotta a laptopját, és az aznapi dátummal rákeresett
arra, hogy BILLY DENT BIRTOKA. Természetesen rögtön kidobott
egy találatot a Lobo’s Nod-i rendőrségi hírek webes verziójáról,
amiben azt írták, hogy kihívták a rendőrséget Billy Dent régi
birtokához. És persze mindez Doug Weathers neve alatt. Ez a
hiéna biztos rendőrségi adóvevőt ragasztott az egyik fülére,
hátha egyszer megemlítik Billy Dent régi címét.
És most mindez már fent van az interneten. Bárki a világon
tudhatott róla.
Connie azt hitte, rejtett számról hívják, de nem így volt.
Gyorsan felírta a számot egy papírfecnire, mintha a telefonjáról
bármikor eltűnhetne.
– Sajnálom, Mr. Dent – mondta –, de tényleg nem én voltam.
Nem tehetek róla, hogy a régi szomszédja bepöccent, amikor
meglátott, és hívta a 911-et.
A hang röhögött. A torzítástól fémes és fülsértő volt.
– Azt hiszed, Billy Dent vagyok? Miből gondolod?
– Ki más lehetne?
Összezavarodott, és leült az ágyára. Jazz figyelmeztette,
hogy milyen következményei lehetnek, ha olyasvalakit enged az
elméjébe, mint Billy Dent, és most ez járt az eszében. Óvatosnak
kell lennie. Billynél volt az összes lap, beleértve a saját
identitását. Könnyen összezavarhatja. Találomra tippelt:
– Vagy talán maga Ronda J.
Megint röhögés, de most hosszabb és elnyújtottabb.
– Kedvellek, Connie – mondta a hang. – Kedvellek attól
kezdve, hogy először megláttalak néhány hónapja A salemi
boszorkányokban.
Connie reszketett és nyaka-karja libabőrös lett. Ó, istenem!
A salemi boszorkányok. Hetekkel azután, hogy Billy kiszabadult
a Wammaketből… A közönség soraiban? Ott volt a közönség
soraiban, és senki sem vette észre?
– Nagyszerűen játszottad Tituba szerepét, Connie. A hátsó
sorban maradtam, és néztelek. És Jaspert is. Mindkettőtöket
néztelek. Jó színészek vagytok. Azt hiszem, rád a
szórakoztatóiparban vár karrier, Connie. Feltéve persze, hogy
életben maradsz.
– Fenyegessen, ahogy csak…
– Ne próbálj olyan bátorságot mutatni, ami nincs meg
benned, Connie – figyelmeztette a hang. – Nem fogok tőle
hanyatt esni. Többre tartom az őszinteséget, mint a
virtuskodást. És nem fenyegetlek. Eddig sem fenyegettelek,
ugye?
Connie várt, majd rájött, hogy nem költői volt a kérdés, a
vonal másik végén válaszra vártak.
– Nem. Még nem.
– Pontosan. És még mindig nem fenyegetlek. Hadd mondjam
el, kit fenyegetek.
Egy pillanat múlva jelzett a lány telefonja, hogy SMS
érkezett. Automatikusan elvette a fülétől, amíg rápillantott a
beérkező képre.
Jazz volt rajta.
New Yorkban.
Onnan tudta, hogy New Yorkban készült, hogy Jazzen a Mets
feliratú sapkája volt, amit a repülőtéren vett részleges álcának,
és még onnan, hogy felismerte Hughes ingujjának egy belógó
részletét a kép egyik szélén. Mostanában készült New Yorkban.
Elég közel került hozzá, hogy elkészítse ezt a képet. Connie
torkán nem jött ki hang. Ha elég közel került ehhez a képhez, az
azt jelenti, hogy elég közel volt ahhoz, hogy… Ó, istenem! Ha elég
közel juthatott anélkül, hogy bárki meglátta vagy felismerte
volna…
Visszatette a telefont a füléhez. Beszélni próbált, de nem jött
ki hang a száján.
– A barátod szenvedni fog a szemtelenséged és a
hazugságod miatt, ha úgy akarom.
– Ne – próbálta mondani Connie.
De csak valami rekedtes zaj jött ki a torkán. Ismét
megpróbálta.
– Ne! De ő nincs is itt! Nincs is semmi köze az egészhez! Nem
igazságos…
– Szerintem elég igazságos voltam veled – folytatta a hang. –
Nyomra vezettelek. Megdicsértem a színészi teljesítményedet,
és amúgy őszintén.
Vajon tévedett? Tényleg nem Billy Dent volt? Billy
megfenyegetné így Jazzt? És ha csak azért csinálta, hogy
ráijesszen… Soha nem váltaná be ezt a fenyegetést…
Vagy mégis?
Nem hitte volna.
De mégis… Talán nem Billy Dent.
A hanglejtése… A szóhasználata… Olyasmi, amit a
hangtorzítás sem tud elrejteni. Látta, ahogy Jazz utánozta Billyt.
Hallotta, ahogy Howie elismételte a monológjait. Még azt a
néhány ritka tévés felvételt is látta, amin ő maga beszélt. És ez
nem…
Ó, istenem!
– Nem zavart, hogy rabszolgát kellett alakítanod, Connie?
Nem kavart fel? Nem éreztél sértettséget? Dühöt? Nem jöttek
elő a rasszoddal kapcsolatban olyan emlékek, amikről már azt
hitted, hogy rég elfelejtetted őket?
A hang természetesnek tűnt, nem érződött benne
ravaszkodás, de a szavak megtették a hatásukat. Connie küzdött
ellene; nem hagyná, hogy egy pszichopata pszichológiai
futóhomokra csalja. A saját stílusában fogja kezelni a helyzetet.
– Csak egy szerep volt – mondta óvatosan. – Ennyi.
– De biztosan megfordult a fejedben, hogy azért kaptad a
szerepet, mert te vagy az egyetlen fekete színjátszós lány az
iskolában. Nem gondoltál erre? Mi lett volna, ha nem érdekel a
szerep? Mihez kezdett volna a cuki kis drámatanár?
Davis tanárnő említésére Connie-nak elakadt a lélegzete, és
a szíve előreugrott egy ütemet. Könnyek gyűltek a szemében, de
dühösen törölte le őket. Nem, nem fog manipulálni!
– Nem tudhatom – válaszolta, és nem hagyta, hogy a hangja
megremegjen –, azt mondanám, hogy kérdezze meg Davis
tanárnőt, de ő egy kicsit már halott.
Összeszorult a gyomra, amikor kimondta. Olyan volt,
mintha lepisilte volna a tanárnő sírját. De ez a játszma túl
komoly volt ahhoz, hogy ne használja fel minden lehetséges
fegyverét.
A hang kuncogott: úgy hangzott, mintha radírt húzogattak
volna konzervdobozon.
 – Próbálod tartani a lépést, Connie? Próbálsz kizárni az
elmédből?
– Csak megelőzöm a bajt.
– Gondoltál már arra, hogy lehet, hogy épp ezt akarom
elérni?
Remek. Connie most nem tudta, mit csináljon.
– Az emberek meghalnak, Connie, és továbbra is meg
fognak halni, amíg te próbálod a kis játékodat játszani velem.
Amíg próbálsz a fejeden kívül tartani, miközben már jártam ott.
Bízz bennem: nincsenek titkaid előttem.
Nem hiszek neked, nem tudok hinni neked!
– Hogy?
– Folyamatosan halnak meg az emberek, de te csak magadra
gondolsz. Ó, azt állítod, hogy törődsz a barátoddal, de igazából
csak azért aggódsz érte, mert a tiéd. Semmi másért. Önző vagy,
Connie. Végül is színész vagy, és a színészek mind hiúk és
egoisták. De amíg még telefonálunk, hadd kérdezzem meg:
gondolkodtál már azon, hogy miért a csinos, fehér lányok
kerülnek reflektorfénybe, Connie? Már azok, akik eltűnnek.
Akiket megölnek, megcsonkítanak, megerőszakolnak, vagy
szebb napokon mindhárom? Ha egy fekete lány tűnik el, úgy
tűnik, hogy senkit sem érdekel, ugye? Ha elrabolnálak – és nem
mondom, hogy elrabolnálak, pedig el tudnálak –, senkinek sem
tűnne fel.
– Az emberek észrevennék – mondta Connie összeszorított
fogakkal, majd a homlokára csapott.
A francba! Pontosan azt csinálta, amit vártak tőle! Belement
a vitába, elfogadta az előfeltevéseket.
– Biztosan szeretnéd ezt gondolni. Persze a szüleidnek és a
barátaidnak feltűnne, de másnak nem. Nem lenne országos hír.
Az aprócska városodban bekerülnél a hírekbe, de még ők sem
tudósítanának róla pár nap múlva. Tíz-tizenöt másodpercet
szentelnének neki a helyi híradóban azon a napon, amikor a
megerőszakolt és megcsonkított holttestedet megtalálnák egy
gödörbe temetve a Grove Street és a 27-es út kereszteződésénél.
Ismered azt a helyet, Connie?
Nem válaszolt. Nem kellett válaszolnia.
– Tíz vagy tizenöt másodperc. Egy kép rólad az iskolai
évkönyvből. Egy bevágás anyukádról, ahogy hisztérikusan
 y gy g y gy
bömböl, a fehér nézők pedig csak megvonják a vállukat, és
várják az időjárás-jelentést és a sporthíreket. De ha egy fehér
lány tűnik el… Ó, akkor aztán kiakadnak, Connie. Akkor
beszámolnak róla, amikor csak lehet. A tévécsatornák is
kiveszik belőle a részüket, és országos ügy lesz. Az emberek a
szegény kislányról beszélnek, aki eltűnt. Összegyűlnek a
munkahelyen és az iskolában, blogokat írnak róluk, és a
fórumokon róluk társalognak. Törvényeket neveznek el róluk.
Sürgősségi felhívásokat küldenek körbe róluk. És amikor
megtalálják a szegény, törékeny fehér lány holttestét, akkor tíz-
tizenöt másodpercnél több jut nekik. Bemutatják a róluk készült
házi videókat. A szülőket. A barátokat. Még a temetésre is
elmennek. Szerinted miért van ez?
– Mert rasszista társadalomban élünk, amiben kevesebbet
ér a feketék élete – mondta Connie gyűlölettel a hangjában, de
aztán rögtön ráharapott az alsó ajkára.
A francba! Hányszor elmondta Jazz, hogy nem szabad
hagyni, hogy egy pszichopata behatoljon a gondolataidba! Soha
semmilyen gyengeséget, ingerültséget vagy haragot nem szabad
kimutatni, mert utána már örökké az elmédben fognak élni!
– Rasszizmus! – kuncogott diadalmasan a hang. –
Rasszizmus! Hát persze! Csakis az lehet! Mert ez az egyetlen
lehetséges magyarázat! De Connie… Mi van, ha nem a
rasszizmus? Mi van, ha az életed tényleg kevesebbet ér, mint
egy fehér lányé? Mit mondanál erre?
– Akkor azt mondanám, hogy nyilván a legfrissebb
fehérfelsőbbrendűség-hívő seggfej app van a telefonján. Jó
magának – válaszolta hideg, természetes hangon.
Hosszú, súlyos és mesterkélt nevetés.
– Jaj, nagyon bírlak, Connie! Tényleg. Reményt adsz a jövőre
nézve.
– Örülök, hogy segíthetek. És most árulja el, ki maga és hol
van!
– Hmm. Az nem lenne vicces. Játszunk, Connie. Elfogadtad a
szabályokat.
– Nem is tudom, hogy mik a szabályok.
– Nos, alapvetően ennek a játéknak azok a szabályai,
amikről eldöntöm, hogy a szabályai. Ez nem olyan, mint a
brooklyni játszma. Ez a mi játszmánk, Connie. Játék neked és
nekem. Valami különleges csak nekünk.
– Meg vagyok hatva – mondta Connie gúnyosan. – Mikor jön
a következő lépésem?
– Ó, hamarosan. De egy kicsit szigorúbb leszek veled,
Connie, mert megszegted a szabályokat.
– Már mondtam, hogy nem én hívtam…
– A csalókat meg kell büntetni – folytatta a hang –, meg kell
büntetni azokat, akik nem tartják magukat a szabályokhoz.
Egyetértesz?
A zúgó, színtelen robothang kezdett áthatolni az agyán, és
masszív fejfájást hagyott maga után.
– Ne játszadozzon velem, mondja el, hogy ki maga! Nem
mintha nem tudnám már így is.
Blöff. De hátha…
– Ó, meg fogom mondani. A magam módján. És amikor én
gondolom. Az első nyom a széfben van – a hang pillanatnyi
szünetet tartott. – Öt percet kapsz, Connie. Öt percet, hogy
megtaláld a nyomot. Utána visszahívlak. Ha nem találod ki,
melyik az, akkor soha többet nem hallasz felőlem. Na jó… Addig
az éjszakáig, amíg el nem jövök érted.
– Várjon! – kiáltotta Connie. – Várjon! Öt perc? Ez nem fair!
Nem tudom…
– Nem fair? – a dühöt és a szigort még a torzításon keresztül
is hallani lehetett. – Fair? Megszegted a szabályokat, Conscience
Hall! És most viselned kell a következményeit! Öt perc, most
indul.
Katt.
Ó, basszus.
Connie átkutatta széfet. Jazz csecsemőkori fényképei a
szüleivel… Születési anyakönyvi kivonat… Ez volt a nyom, ami
Billyre utalt? Vagy talán a kis játék varjú volt az? Ami szintén
Billyre utalhat. Reszketni kezdett, amikor eszébe jutott az ijesztő
mese a Varjúkirályról.
Vagy talán valami más. Valami, ami hozzá kapcsolódik. Mi
latinul a varjú? Spanyolul? Franciául? Mindhárom nyelvből járt
órákra, de nem jutott eszébe. Mi van, ha ez nem is varjú? Mi van,
ha holló? Mi van, ha a rávezető szó orosz vagy német? És mi van,
ha az átkozott játék nem is nyom?
Eltelt egy perc. Szórakozol velem! Olyan erősen vert a szíve,
hogy egyáltalán nem lepődött volna meg, ha a pólóján keresztül
is látszódott volna a lüktetése.
Kevesebb, mint négy perc maradt. Szerette volna gyorsan
átnézni a doboz tartalmát, de arra kényszerítette magát, hogy
minden egyes elemet rendesen szemügyre vegyen. Ugyanaz a
három ember szerepelt mindegyik fényképen.
Jazz. Nem. Nem ő a nyom. Naná!
Anyuka. Halott. Nem ő az. Kétszeres naná.
Billy. Egyértelmű. Igazából túlságosan is egyértelmű most,
hogy végiggondolta. Billy szökését a Wammaketből valaki előre
kitervelte, irányította és segítette kívülről, tehát a titokzatos
eltorzított hang olyasvalakié lehet, aki segít Billynek. Valaki, aki
a tábla ugyanazon felén van a játékban. A Hat-Dog?
Na most ki csal, te gyökér?
A fényképekre nézett… Talán valaki a háttérben…
Vagy talán az a valaki, aki a képeket készítette…
Aki a legnagyobb valószínűséggel Jazz nagymamája volt.
Bár az a rasszista hablaty, ami elhagyta a hívó száját, Dent
nagymama szájába tökéletesen illett volna, de Connie nem
tudta elképzelni, hogy szellemileg kellően stabil legyen egy
ilyen híváshoz.
De akkor mi a nyom? Egyik fotó sem viszi közelebb a
megfejtéshez. Átváltott a játékra. Csak egy darab műanyag.
Üreges.
Van benne valami?
Ki lehet nyitni?
Kés kell.
Konyha.
Idő?
Francba! Ki tudja, hogy ez az elmebeteg mit fog csinálni, ha…
ő… két perc múlva, ha nincs meg a nyom?
Vagy maga a varjú az? Holló. Akármelyik. Talán csak annyi
a dolga, hogy amikor csörög a telefon, belemondja, hogy
„Varjú!”
 Túl könnyű. Nem akarta elhinni, hogy ennyire egyszerű.
Vagy talán a hang akarta, hogy azt gondolja, ez túl egyszerű…
Ha egyszer beférkőznek a gondolataid közé…
„Ne kísértsd a vízeséseket…”
Nem maradt más, kivéve a borítékokat. Eltékozolt harminc
másodpercet arra, hogy kívül-belül átnézze őket, hátha beléjük
tűztek vagy írtak valamit.
Vajon számított a dolgok széfen belüli elrendezése? Nem, ez
hülyeség: a széf tartalma elmozdulhatott, amikor kiásta. Ha
egyszer már kiásták a dobozt, onnantól már nem lehetett egy
bizonyos elrendezésre támaszkodni.
Kevesebb mint egy perc.
A széfre nézett, de most még csak nem is látta, még csak
nem is keresett semmit, mert értelmetlen volt, teltek a
másodpercek, és soha nem fogja kitalálni, ám abban a
pillanatban, amikor megszólalt a telefon, meglátta.
Látta.
Ó, köszönöm, Istenem! Köszönöm, hogy nyitva hagytam a
telefon fedelét!
Még egyet csörgött. Mély levegőt vett, felkészült, így
nyugodtnak tűnhet a hangja, amikor megnyomja a felvesz
gombot.
– Csengő – mondta, mielőtt a másik beleszólhatott volna.
Végtelennek tűnő csönd. Connie biztos volt benne, hogy
elrontotta, és a doboz fedelének belső falába vésett csengő, amit
látni vélt, csupán a fény játéka volt, a zár árnyéka, vagy…
– Nagyon jó, Connie – mondta a hang.
Mintha meglepettséget érzékelt volna a hangtorzítón
keresztül is, de egyáltalán nem volt benne biztos.
– Ideje, hogy visszamenj New Yorkba – folytatta. –
Egyenesen a John E Kennedy reptérre. A második, rólam
árulkodó nyom a négyes terminálban, az érkező járatoknál van
az első emeleten. Legyen nálad készpénz.
– Mi…
De a hang elhallgatott, és a vonal olyan halott volt, mint
Billy áldozatai.
Ideje, hogy visszamenj New Yorkba…
 Gyors keresés után egyetlen helyet talált egy járaton, ami a
JFK-n landol másnap délután. Természetesen középső ülés a gép
kellős közepén, hogy a lehető legrosszabb legyen az utazás. És
last minute helyfoglalásra rá fog menni minden, ami a
bébiszitterkedéssel és a nyári munkával megkeresett pénzéből
megmaradt. De volt más választása?
Nem. Jazzért meg kellett tennie.
Mellesleg a jegy árának kifizetése volt a könnyebbik rész.
Connie a szobája bezárt ajtajára nézett, és azt képzelte, hogy a
szülei vannak mögötte. Ó, ez az! Micsoda élvezet lesz…
 38. FEJEZET

A rendőrségi dosszié szerint – amit Jazz természetesen pár

órával korábban kézhez kapott (ha az ember hivatalosan benne
van egy különleges egységben, akkor szépen felgyorsulnak a
dolgok) – Belsamo egy Fort Greene nevű helyen lakott. A
mobilján lévő térképen úgy tűnt, hogy ez elég közel van a
Carroll Gardenshez. Nem is törődve a metrómegállóval, úgy
döntött, sétál, de végül reménytelenül bolyongott, és eltévedt
Brooklyn hülye utcáin. A mobilja csak részleteket töltött be a
térképből, és tájékozódási pontot nem talált. A legtöbben jól
felöltöztek a hideg ellen és rohantak, így senkit sem tudott
leszólítani, hogy útbaigazítást kérjen. Figyelembe véve a
mozgásukat, ehhez talán meg kellett volna támadni valakit.
Végül sikerült eljutnia Fort Greene-be. Maga a környék egész
szépnek tűnt, de Belsamo lakása egy teleszemetelt sikátor
legsötétebb végében állt. Jazz figyelmesen végignézte a falat
„Ronda J” graffito után kutatva, de nem látott egyet sem.
A szél megélénkült, a nap lemenőben volt. Jazz feltűrte a
kabátja nyakrészét, metses sapkáját pedig egészen a füléig
lehúzta.
Meglepően erős zár volt Belsamo házának ajtaján. A
kapucsengőn két ötös sorban tíz csengő helyezkedett el.
Belsamo a 4A-ban lakott. Amikor Jazz becsöngetett, semmi sem
történt.
Hát jó. Nincs itthon.
A következő – a behatolás a házba – egyszerű lesz. Billy
tucatszor megcsinálta.
A legtöbb ember lusta, érted? És hülye. A legtöbbjük szereti
azt gondolni magáról, hogy jó, kedves és segítőkész.
Jazz találomra elkezdte nyomogatni a kapucsengő gombjait.
A harmadik csöngetésre valaki beleszólt.
– UPS – mondta, és úgy változtatta a hangját, hogy egyszerre
hangozzék unottnak és kicsit feszültnek. – Csomagot hoztam a
3C-be, de senki…
Még be sem kellett fejeznie a szöveget. Bárki is lakott a 2B-
ben, megnyomta a gombot, és a bejárati ajtó berregő hangot
adva nyílt ki. Jazz beslisszant a lépcsőházba.
A belépő szutykos volt és szürke. Egy sápatag, sárga izzó
elég fényt adott ahhoz, hogy a rövid folyosón ki lehessen venni
két ajtót. Jazz erős és tartós sülthagyma-szagot érzett.
Fölment a lépcsőn. Gyorsan mozgott, de nem túl gyorsan.
Nem akarta, hogy ha valaki meglátja, azt higgye, mesterkedik
valamiben.
A 4A ajtaja kiábrándítóan semmilyen volt. Persze nem volt
annyira naiv, hogy HARAPÓS SOROZATGYILKOS vagy ÜDV A JÁTSZMÁBAN,
JASPER feliratra számítson, de azt gondolta, hogy valami
jelzésféleség azért lesz…
Zárva volt. Nem baj. Amint megtanult járni, Billy
megtanította neki, hogyan nyisson ki zárakat, ajtókat, néhányat
akár bankkártyával is. Egy New York-i tömbház meg se kottyant
neki. Még akár lánc is lehetett Belsamo ajtaján, arra is volt
megoldása. Egy biztonsági zár vagy egy komolyabb zárrendszer
persze már nagyobb kihívást jelentene…
Annak ellenére, hogy úgy szaladt föl a lépcsőn, és hogy épp
valami illegálisra készült, könnyen lélegzett, és a szíve is
kiszámíthatóan, fakó megbízhatósággal vert. Merev, laminált
diákigazolványával harmadjára sikerült kioldania a zárat, és
még csak elő sem kellett vennie a hajtűkből és kábelekből álló
gyűjteményét.
Mély levegőt vett, és belépett Belsamo lakásába. Halkan
becsukta maga mögött az ajtót.
Amint belépett, tudta.
Tudta.
Nem lett volna képes megmagyarázni. Ha bírósági
tárgyalásra hívnák tanúnak (és meglehetősen biztos volt benne,
hogy ez meg fog történni), akkor sem tudna többet mondani
annál, mint hogy „egyszerűen csak tudtam, éreztem a
csontjaimban”. Komikus és szánalmas dolog.
Tehát Jazz most már tudta, hogy Belsamo volt a Hat-Dog.
Ugyanazt a lappangó bajt érezte, amit apja szabadon töltött
napjainak vége felé is. Régi emlékek törtek fel benne: a fog Billy
éjjeliszekrényének fiókjában, a kés a mosogatóban, Rusty
utolsó, elhaló nyüszítései, amikor Billy élve megnyúzta.
Jazz kinyújtotta a kezét, és egy pillanatra nekitámaszkodott
a falnak. Nem hitt szellemekben, démonokban vagy más
természetfölötti, babonás marhaságokban. Billy megrögzötten
racionális volt, olyasvalaki, aki csak abban hitt, amit láthat,
megérinthet vagy bánthat. De Jazzben ebben a pillanatban
felmerült, hogy minden, amiben eddig hitt vagy nem hitt,
hirtelen a fordítottjára válhat. A gonosz talán nem is az a
kiváltó kémiai reakció az agyban vagy az elcseszett gyerekkor.
Talán a gonosz végül is valami ködszerű és misztikus dolog, ami
magától mozdulhat el egyik helyről a másikra…
Ne legyél már idióta! Hagyd abba! Ez csak a reakció arra,
hogy kitaláltad. Hogy tudod az igazat.
Jazznek hirtelen eszébe jutott, milyen jó lenne, ha Connie
vele volna. Vagy Howie. Egyszerűen csak nem akart egyedül
lenni ezen a helyen.
Arra a következtetésre jutott, hogy a rendezettség árulkodik.
Egyrészt ez éles ellentétben volt a piszkos, ápolatlan,
hajléktalanszerű férfival, akit az őrsön látott, és csak felvett,
előre eltervezett hamis szerep volt a rendőrök összezavarására.
Ez a lakás… Ez volt az igazi Oliver Belsamo; minden
milliméterpontosan a helyén volt: a dísztükör tökéletesen
merőleges a padlóra, és a tükörrel a rendezettség további teret
nyert. Épp ez a fajta rendezettség volt Billy mániája is, és bár
Belsamo kicsi stúdiólakása a töredéke volt a házénak, amelyben
Jazz felnőtt, de ugyanattól az őrült energiától vibrált a hely;
mintha megszállta volna az egykori Dent-ház szelleme.
De nem csak a rendezettségről volt szó. Igen, rendezett volt,
de zsúfolt is. Túlságosan is, szinte természetfölöttien rendezett.
A magazinok élei a kupacokban pontosan fedték egymást, és
színek szerint is sorba állították őket a sötétebbtől a világosak
felé haladva. A könyvek nagyság és vastagság szerinti szigorú
rendben, mintha egy lapokból álló lépcsőt alkottak volna. A fal
minden egyes pontját kitöltötte a polc, a rajta lévő könyv- és
magazinhalom, valamint az az ijesztően tökéletesen elhelyezett
tükör, amibe nem is nézett bele, nehogy valami felbukkanjon
benne. Valami, mint például a riadtság a szemében. Vagy a saját
irtózó reakciója Belsamo fészkére.
 Oliver Belsamo jól láthatóan minden egyes papírdarabot,
minden olvasnivalót megtartott, ami valaha a birtokába került,
és mindezt úgy rendezte el, hogy összhangban legyen a lénye
mélyéből feltörő rendszerrel.
Amitől gyűjtő lesz, nem sorozatgyilkos.
A hotelhez közeli vegyesboltban vett egy kicsi és olcsó
zseblámpát, most pedig körbevilágított vele a lakásban.
Stúdiólakás volt, benne egyetlen kicsi ajtóval, ami a
fürdőszobába vezetett, és amiről Jazz nem tudta elhinni, hogy
tényleg használható. Hogy el lehessen menni vécére, át kellett
magát préselnie egy szűk helyen a csap és a zuhanyzó között.
Nem vette le a kesztyűt, így nyitotta ki a gyógyszertartót,
majd átkutatta, de semmi különöset sem talált. Belsamo a
legolcsóbb fogkrémet használta. Ha jól tudom, viccelődött volna
Howie, emiatt még senkit sem diagnosztizálnának antiszociális
személyiségzavarral.
Kiment a fürdőszobából. Volt egy tűzhely és egy kicsike hűtő
a sarokban, amit semmilyen észszerű mérce szerint sem
lehetett konyhának nevezni. Jazz rájött, hogy Belsamónak a
fürdőszobai csapnál kell mosogatnia.
Kinyitotta a hűtőt, félig-meddig arra számítva, hogy
péniszek, belső szervek és talán szemgolyók gyűjteménye tárul
majd fel. De nem. Csak egy doboz joghurt, egy kis gabonapehely
és egy karton energiaital.
Az őrsön szinte hajléktalannak tűnt, de a való életben… Az
energiaitalokat leszámítva úgy tűnt, egészségesen táplálkozik.
Mindent megtart. De mi van a trófeákkal? Hol tartja a kisegér
a kedvenc sajtját? Hol lehet?
Jazz megvizsgálta a gondosan bevetett ágyat. Semmi
rendkívüli. A könyvespolcokon nagyrészt oknyomozó munkák
voltak igazi bűnesetekről, ami nem feltétlenül jelentett bármit
is. Sok ember olvas valódi bűncselekményekről. Mégis
végignézte a gyűjteményt. Egyetlen könyv sem szólt Billyről. Ezt
furcsállta. A műfaj igazi rajongójának nem kéne, hogy legyen
legalább egy könyve a huszonegyedik század legnagyobb élő
sorozatgyilkosáról?
Talán. Talán nem.
 Egy kisebb asztalon gondosan elrendezett levelek. Számlák.
Jazz átfutotta őket. Az egyiket nem Belsamónak címezték. A cím
jó volt, de más neve szerepelt rajta. Ki az, aki nem dob ki egy
ilyen, hibás címzésű levelet?
Jazz kezdte megbánni, hogy idejött. Arra gondolt, hogy talán
vissza kéne mennie a fürdőszobába, hátha talál szőrszálakat,
amiket visszavihet a rendőröknek, hogy összevessék a Hat-Dog-
gyilkosságok helyszínein talált DNS-mintákkal. Talán tévedett
Belsamóval kapcsolatban. Talán rosszul okoskodott. Nem jött be
a megérzése. És a mágikus, babonás bizsergés, amit a lakásba
belépve érzett: talán szintén téves volt.
De úgy döntött, még leellenőriz egy utolsó helyet. Lehasalt,
és bevilágított az ágy alá. Nem igazán tudta, mire is számítson,
de biztosan nem arra, ami ott volt: egy laptop. Régi és
dobozszerű.
Kihúzta az ágy alól, és felnyitotta. Egyetlen mappa volt az
asztalon.
Az volt a neve, hogy JÁTSZMA.
Jazz nagyot nyelt. Próbálta megnyitni a mappát, de a gép
jelszót kért, neki pedig fogalma sem volt, hogy mi lehet.
ÜDV A JÁTSZMÁBAN, JASPER.
A laptopon nem volt internetelérés, de Jazz azért megnézte
a böngészési előzményeket. Egy csomó, szadomazo
pornóoldalra mutató linket talált, de net nélkül nem tudta
ellenőrizni. Ezért tulajdonképpen hálás is volt.
A szadomazo pornótól Jazz különösebben nem indult be, de
ez semmit sem jelentett. Rengeteg ember volt oda érte, és a
túlnyomó többségük nem erőszakolt meg, ölt meg vagy belezett
ki ártatlan áldozatokat.
Más érdekes dolog nem volt a laptopon.
Játszma.
Nem Játékok. Sokkal inkább Játékok mappa szokott lenni a
számítógépeken. Pasziánsz, póker, Angry Birds és az a buta
aknakereső, amivel Howie annyira szeretett játszani.
De Játszma? Ráadásul egyes számban?
A Játszmát nem csupán játszod, gondolta Jazz. A tét sokkal
komolyabb.
Vajon a mappa az orra előtt a Hat-Dog áldozatairól
tartalmazott információkat? Profilok, személyes dossziék,
 y
listák… Kivágások a gyilkosságokról beszámoló weboldalakról?
Egy internet korabeli őrült digitális trófeái.
De hol tartja az igazi trófeákat, a megtartott testrészeket?
Hol tartja a gyilkos szerszámokat? A fegyvereket? A köteleket? A
ragasztószalagokat? A késeket?
Jazz a mappa mögötti részre fókuszált, és hirtelen meglátta
Belsamo háttérképét.
Egy fekete madárról készült kristálytiszta fénykép volt.
Varjú vagy holló.
Beugrott neki, hogy Belsamo milyen hangot adott ki a
kihallgatószobában, leginkább károgásra hasonlított. Épp, mint
egy varjú…
Mi folyik itt? Végigfutott a hideg a karján, majd végig a
vállán. Úgy képzelte, hogy még a Rissz-Rossz Sam tetoválása is
beleremegett. Varjú. A Varjúkirály… A történet. Ó…
A telefoncsörgésre Jazz felugrott. Nem némította le a
telefonját, mielőtt besurrant ide? Micsoda hülye…
De nem. A hang a könyvespolc sarkából jött. Jazz odaugrott,
és három egyforma mobiltelefont látott. Az egyik csörgött.
Kézbe kapta, majd anélkül, hogy végiggondolta volna a dolgot,
felvette.
Mielőtt bármit mondhatott volna, egy hang szólt bele:
– Kilenc. Öt és négy – kuncogás. – Úgy néz ki, megint nem
mész távolra otthonról, ugye?
Jazz köpni-nyelni nem tudott. Nem kapott levegőt.
Felismerte a hangot.
Az apjáé volt.
 39. FEJEZET

Jazz küzdött a szavakkal és a gondolatokkal, de egyiket sem

tudta most uralni. Valamennyire sejtette, hogy Billynek köze
volt a Hat-Dog-gyilkosságokhoz, és most megerősítést nyert a
sejtése…
– Hallasz? – kérdezte Billy, hangja most szigorú volt és
hideg. – Az mondtam, hogy kilenc. Ha nem válaszolsz, akkor
veled fogom újradefiniálni a szenvedést.
Válasz. Milyen válaszra várhatott Billy? Minden
másodpercben, minden századmásodpercben, amit Jazz
habozással töltött, az apja információkat gyűjtött és feldolgozta
őket. Jazznek cselekednie kellett. Méghozzá gyorsan.
– Értem – mondta; de biztosan mondani kellett még valamit.
– A kilences megerősítve – folytatta, és küzdött azért, hogy
hangját továbbra is elváltoztatva tudja tartani.
Ebben meglehetősen jó volt: rengeteg hang volt raktáron, és
bár egyik sem kapcsolódott konkrét személyhez, de mindegyik
különbözött a sajátjától. Most próbálta olyan jól utánozni
Belsamót, amennyire csak a repertoárjából kijött egy vad, de
bizonytalan basszus. Ezt a hangot általában az
igazgatóhelyettessel szemben szokta használni, ha valamiért ki
kellett jutnia a teremből.
És most… mit csináljon? Tegye le? Jazz várt, hátha az
apjának van még mondanivalója.
Egy pillanatnyi néma csönd. Majd még további hallgatás.
Jazz rájött, hogy le kellett volna tennie.
Belsamo pontosan tudta volna, hogy mit kell mondania. És
hogyan. Ilyen a szerencsém: épp akkor hagyja otthon a telefonját,
amikor Billy úgy dönt, felhívja. Mennyi erre az esély?
Épp annyi, mint arra, hogy egy sorozatgyilkos bármilyen
más hibát elkövessen.
– A kilences megerősítve? – kérdezte Billy kissé
szórakozottan. – A kilences megerősítve, mi?
 Ha most leteszi, akkor Billy tudni fogja, hogy valami nincs
rendben, és hogy nem Belsamóval beszélt. Jazznek nem volt
választása: Billyt a vonalban kellett tartania, beszéltetnie kellett,
és megtudni, amit csak lehetséges.
– Kilenc – ismételte meg Jazz, de vajon mit akarhat Billy? –
Köszönöm.
– Hát jó – mondta Billy –, ez hihetetlenül kedves tőled!
Igazán nincs mit – egy pillanat szünet. – Jasper.
Lebuktam.
– Már épp azon tűnődtem, mikor fogok hallani felőled, fiam!
Jól érzed magad New Yorkban? Fene egy város, nem? Évekkel
korábban kellett volna idejönnöm.
Most már nem kell elváltoztatnia a hangját. Jazz
kétségbeesett pillantást vetett az ajtóra. Belsamo bármelyik
pillanatban visszajöhet. Maradjon itt, és csevegjen Billyvel?
Vagy fusson?
Amíg dönteni próbált, ezt mondta:
– New York nem rossz. Nos, én tudom, hogy miért jöttem.
Téged mi hozott a Nagy Almába? Valami játék a Hat-Doggal?
Billy röhögött.
– Ó, basszus, Jasper! Nekem szegezel szavakat, és azt várod,
hogy majd valamilyen reakciót csikarhatsz ki belőlem, ugye?
Mindegy, nem a Hat-Dog miatt jöttem New Yorkba. Azért jöttem
New Yorkba, hogy… hát, azért jöttem, hogy megtaláljak egy
különleges személyt – Billy hangja itt szinte vágyakozóra váltott.
– És megtaláltam, amit kerestem.
Különleges személy. Ki volt Billy legutolsó áldozata?
– De ha már különleges személyről beszélünk – folytatta
Billy –, szerettem volna beszélni veled a kis barátnőcskédről.
– Nem értem, miről beszélsz.
– Persze, hogy érted! Azt képzelted, hogy az Impresszionista
úgy sündörgött Lobo’s Nodban és kémkedett utánad, hogy abból
semmi sem jutott vissza hozzám? Szerintem súlyos lázad lehet,
Jasper! Fogtál magadnak egy feketét! – úgy tűnt, nagyon jól
szórakozik, szinte túláradó volt az öröme.
Jazz a fogát csikorgatta. Billy megtudta. Tudott Connie-ról.
És ez sokkal jobban megrémisztette, mint bármi más valaha az
életében. Jobban megrémítette, mint az erő, amiről tudta, hogy
a birtokában van.
 – Nem tudom, miről beszélsz – hazudott, és meglepetten
tapasztalta, hogy nem remegett a hangja.
– Dehogynem tudod, hát persze, hogy tudod, fiatalember! –
Billy pár pillanatig úgy hangzott, mint egy papoló tanár néni
paródiája. – Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. A
barátnődről.
Jazz vadul fordult körbe, mintha Billy ebben a pillanatban is
figyelné őt. El kell mennie. Most. Az ajtóhoz lépett, és
végigsuhant a lépcsőházon.
– Hogy érted ezt? Milyen barátnő?
Billy hangja most szigorúra váltott.
– Nem hazudj nekem, fiacskám! Nem vagy elég nagy és idős
ahhoz, hogy el ne fenekelhesselek a bőrszíjjal, mint ahogy
annak idején az öregem csinálta velem. Vagy talán levágom a
barátnőd egyik ujját. Mint ahogy régen szokás volt, tudod.
– Hagyd abba!
Jazz most már kint volt ismét a sikátorban. Belsamo sehol.
– El kell ismernem, hogy legutóbb, amikor találkoztunk,
kíváncsi voltam, mi a helyzet a szerelmi életeddel, fiam. És
ahogy belemenél abba a kétes kimenetelű helyzetbe, amikor a
hogyishívjákról, a szerelmi áldozatjelöltjeidről kérdeztelek…
Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen füstös képű lánnyal
vagy.
– Azért még nem kéne így beszélned – mondta Jazz
összeszorított állkapoccsal.
Hirtelen megfordult. Ismét a főutcán volt. Mi is volt az utca
neve? Mi volt a jelzés? És közben már be is sötétedett. A járda
tele volt gyalogosokkal. Babakocsikkal. Pórázon vezetett
kutyákkal. Jazz nem bírta ki, hogy ne gondoljon arra, Billy most
is figyeli. De tucatnyi épület volt a látóterében, és ezek a
háztetők… És ezernyi ablak…
– Semmi olyasmire nem gondoltam, Jasper, és ezt te is
tudod. Csak hogy is mondjam, más generációból vagyok. Olyan
nő nevelt fel, aki nem sokra értékeli, mondjuk így, a diverzitást.
– Tudom. Én viselem a gondját, mióta lecsukattad magad.
– És sokra is értékelem. Legalább annyira, mint annak a
költői igazságát, hogy egy fekete lánnyal jársz. Főleg, hogy
sohasem öltem fekete lányt. Az rendben van, ha azt mondom,
hogy „fekete lány”, Jasper? Vagy ez sérti az érzékenységedet?
Inkább azt kellene mondanom, hogy „afroamerikai lány”?
„Színes bőrű”? Annyi mindennel kell lépést tartani, de
túlságosan elfoglalt vagyok, hogy belekezdjek. Kifolynak a
dolgok a kezem közül.
– Szóval mit akarsz mondani?
– Csak arra gondoltam, hogy milyen egy baromi kényes
téma. Nem feltételezem… Ó, Jasper – állt el hirtelen a lélegzete,
mintha valami történt volna vele. – Ugye nem azért szerettél
bele abba a szegény lányba, mert soha nem gyilkoltam még meg
hozzá hasonló kinézetű csajt? – Jazz nem mondott semmit, Billy
pedig hörgött a röhögéstől, s a fiú maga elé tudta képzelni,
ahogy az apja nevettében hátradönti a fejét. – Tényleg azt
hitted, hogy a mágikus fekete bőr, a göndör haj és az a nagy,
barna szem majd megmenti a lelkedet? Azt hitted, hogy ha vele
vagy, akkor majd nem válsz azzá, ami én vagyok?
– Ne legyél nevetséges – mondta Jazz a lehető legunottabb
hangján.
– Hát ezt hitted! – Billy nem vette be Jazz próbálkozását;
természetesen nem. – Sőt ezt gondoltad! Ó, Jasper! Ó, kisfiam, én
kisfiam! Azt hittem, ennél okosabb embert neveltem belőled.
Túl sokat gondoltam, azt hiszem. De mondd csak, Jasper: milyen
lefeküdni egy fekete lánnyal? Olyan gettósan viselkedik az
ágyban? És milyen lent? Tudod, nekem sosem jutott ebből a
gyönyörből.
– Nincs összehasonlítási alapom – mondta Jazz a lehető
leghivatalosabban.
Próbálta kimozdítani Billyt az egyensúlyából; megingatni.
De lehetetlen volt. Billy megint csak röhögött.
– Hát tényleg így gondolod? Akkor gondold továbbra is, és
ne vegyél tudomást a világról.
– Megkaptam az üzenetedet – mondta Jazz. – „Üdv a
játszmában”. Ez mit akar jelenteni?
– Nem emlékszem, hogy küldtem volna üzenetet – mondta
Billy, és amint kimondta, Jazznek végül beugrott, hogy
kapcsolatba kéne lépnie Hughesszal.
Előkapta a telefonját a zsebéből.
– Küldtél egy üzenetet, nem? Amiben üdvözöltél. A Hat-
Dogot használtad eszköznek, hogy kapcsolatba lépjél velem.
Mióta vagy New Yorkban?
 A sötétben tapogatózott vakon, de nem süketen. Valami
viszont nem volt rendben a mobiltelefonjával.
– Elég régóta, fiam. Elég régóta. – Hangjában sóvárgás
hallatszott: mint amikor a diétán lévő ember látja, hogy a
szomszéd asztalhoz kivisz a pincér egy halom sült krumplit.
– És te irányítod Belsamót, ugye?
– Így hívják? – kérdezte Billy. – Feltételezem, hogy már
elkaptad, és megkötözve átadtad a baromarcú rendőröknek.
– Nem. Nem volt otthon.
A francba! Miért mondtam el?
Billy mély, hátborzongató röhögésére számított, de semmi
sem történt. Aztán:
– Értem – mondta Billy hidegen.
Jazz elgondolkodott, amikor hirtelen rájött, miért nem
működött a telefonja: a rendőr kikapcsolta a kihallgatás közben,
ő pedig elfelejtette visszakapcsolni. Amíg arra várt, hogy
elinduljon a rendszer, ezt mondta:
– Tehát őrá számítottál… – Aztán megállt.
Eldobható mobiltelefonok. Billy természetesen nem tudta,
hogy Jazz fogja felvenni, Belsamóra számított…
Megfordult és visszaszaladt Belsamo házához. Valaki épp
elment, amikor megérkezett, így be tudott surranni a becsukódó
ajtón, és fölszaladt a lépcsőn.
– Csak úgy kapkodod a levegőt – mondta Billy. – Valamit a
lakásban felejtettél, ahová illegálisan hatoltál be? Megértem.
Jazz nem zárta vissza maga után az ajtót, amikor kijött
Belsamo lakásából, így aztán nem okozott gondot ismét bejutni.
Egyenesen a kis asztalkához szaladt, amelyiken a levelek voltak.
Remélte, hogy amit keres, ott lesz…
És ott volt.
Alig tudta elhinni. Ez volt az.
– Kicsit elhallgattál, Jasper – szurkálta Billy. – Megtaláltad,
amire szükséged van?
Jazz a kezében lévő borítékot nézte, azt, amelyiket rossz
címre küldtek. „C. D. Williams”, vagyis egy Billy nevének, a
„William Cornelius Dent” megváltoztatásával, a betűk
sorrendjének módosításával létrehozott név. Nem rossz helyre
címezték, és nem is a korábbi lakónak szánták, hanem álnév
volt.
 A feladó címe: MINDENT TÁROLÓ.
Azon gondolkodtam, hogy hol lehetnek a trófeái. Itt nincs elég
hely. És bármikor felbukkanhattunk itt, úgyhogy valahol máshol
tárolja őket. És most ott lehet ő is.
– Nincs itt – mondta Jazz. – Ma beszéltünk vele az őrsön.
Elment megnézni a trófeáit, ugye? Fogadok, hogy megnyugtatja.
Ez nálad is mindig működött.
– „Beszéltünk”? Még mindig azt hiszed, hogy az ő oldalukon
vagy, Jasper? Nem elég, hogy elkaptad azt a másik
szerencsétlent, amelyik összetévesztette magát velem, most még
ezt a másikat is el kell kapnod?
– Ez a játszma, nem?
Jazz a szeme sarkából észrevette Belsamo laptopját, ami
még mindig nyitva állt a padlón. A lábával lecsukta, és
visszacsúsztatta az ágy alá. Egy pillanatra elgondolkodott azon,
hogy begyűri a borítékot a zsebébe, de rájött, hogy egy olyan
kényszeres alak, mint Belsamo, észrevenné, hogy hiányzik.
Gyorsan lefényképezte a telefonjával, amin mostanra már
elindult az operációs rendszer.
Aztán kíváncsiságból kicsit összenyomta a borítékot, épp
csak annyira, hogy a kis műanyag ablakocska eltávolodjon a
boríték tartalmától, így pedig bele tudott pillantani. Még egy sor
szöveget látott benne: „83F egység”.
Jó tudni.
– Ez a játszma – ismételte meg Jazz. – Bedobsz még egy
sorozatgyilkost a játékba, és megpróbálsz rávenni, hogy kapjam
el. Nagyon kiakadhattál, amikor a zsaruk már rávetették
magukat az ügyre, és behoztak az őrsre, mielőtt még készen
álltál volna. Tényleg a börtönből irányítottad ezt az egészet?
Soha nem válaszoltál egyetlen rajongói levélre sem, szóval
hogyan csináltad?
Billy nevetgélt.
– Tudod, mit szeretek benned a legjobban, kisfiam? –
kérdezte Billy.
Jazz közben ismét kilépett Belsamo lakásából, és SMS-t írt
Hughesnak: Billyvel telefonálok!!!!! és beleírta az utcatáblákon
útközben látott neveket.
– Megmondom – folytatta Billy. – Azt, hogy olyan istenverte
okos vagy, de még így is csak feleannyira, mint amennyire
gondolod.
– Akkor taníts – s közben Jazz a lassan kúszó kék csíkot
nézte a telefonján, miközben üzenete az éteren keresztül épp
Hughes telefonjára szállt. Most az is eszébe jutott, hogy a
hiányzó eldobható telefon is biztosan fel fog tűnni Belsamónak,
de nem akarta feladni ezt a kommunikációs csatornát, amin
keresztül Billyvel tudott beszélni.
– Játszma, de nem az a fajta, mint amire te gondolsz. Nincs
őrs. És nem rólad szól. Egyáltalán nem.
– Dehogynem. Most már mindent tudok a Hat-Dogról – és
megpróbált még egyet blöffölni. – És most már tudok Ronda J-
ről.
Erre aztán Billyből igazi nevetés tört ki. Nem az a szokásos,
megjátszott vacak, amivel le szokta szerelni az embereket. Nem,
Jazz igazi élvezetet hallott a hangjában. Billy nem szándékosan
nevetett, hanem azért, mert valamit tényleg viccesnek gondolt.
– Örülök, hogy jól szórakozol – mondta Jazz.
A telefonja rezegett a kezében. Hughes válaszolt: WTF???
Jövök.
– Ó, Jasper. Fogalmad sincs Ronda J-ről. De azért figyelemre
méltó, hogy eljutottál legalább addig, hogy tudod a nevét.
– Többet is tudok, mint a nevét – hazudta Jazz.
Gyorsan. Gördülékenyen. Magabiztosan. Élete legjobb
hazugsága volt. Még ő maga is elhitte.
– Dehogy tudod. Ha bármit is tudnál Ronda J-ről, hidd el,
most nem beszélgetnénk. Egy sarokban ülnél valahol, és
behúznád füledet-farkadat. Vagy egy sötét szobában ülnél
késsel a kezedben, melletted egy csinos lány lábujjai, a lány
pedig azért könyörögne, hogy ne vágj le róla semmi mást.
– Csak a szád nagy, Billy, de még mindig a zsarukkal
dolgozom.
– Nem sokáig. El fogsz jönni hozzám. Meg fogod látni,
hogyan repül a varjú.
Ebben a pillanatban fényszórók gyulladtak ki előtte: a szíve
őrülten vergődött a mellkasában, mint egy partra vetett hal,
ami vissza szeretne jutni a vízbe. Billy megtalálta.
Nem, nem Billy volt az. Reflektor. Hughes ült egy jelzés
nélküli autó volánja mögött. Jazz heves mozdulatokkal intett
neki.
 – Mi van a varjakkal? – kérdezte Jazz. – Belsamo miért van
annyira oda értük?
– Nem ő van oda értük – mondta Billy, és most először
hallatszott sértettnek. – Nem emlékszel arra a történetre, amit
mesélni szoktam a Varjúkirályról?
A Varjúkirály… és a galamb.
– De, persze. Erről szól ez az egész?
Jó Öreg Apu talán őrültebb volt, mint ahogy Jazz eddig
képzelte.
– Emiatt a régi tündérmese miatt kergetted az őrületbe ezt
az arcot? – kérdezte Jazz.
– Nem tündérmese – mondta Billy mérgesen és kioktató
hangon. – És nem is állatmese, meg nem ilyen varázshablaty.
Amit neked meséltem, az folklór, Jasper. Az mítosz.
– És pontosan mit is akar jelenteni ez a mítosz?
– Ha eddig még nem jöttél rá, akkor… Hát akkor lehet, hogy
átlagon aluli szülő voltam. Ez megeshet. Talán, de csak talán,
Jasper, ehhez már kevés vagy. Gondoltál már valaha erre?
Gondoltál már arra, hogy ennél talán nem juthatsz tovább?
Hughes kiszállt az autóból, és Jazz felé sietett. Jazznek meg
kellett osztania a figyelmét az apja és Hughes között, amitől
kicsit lefagyott. Beszéltetnie kellett Billyt, amíg… amíg… Nem
igazán tudta, meddig. Azt képzelte, hogy amint Hughes ideér,
majd tudni fogja, mit kell tenni.
– Szállj be az autóba – tátogta Hughes, s közben széles
mozdulatokkal hadonászott.
Ez volt minden idők legrosszabb Activityje.
– Azt hiszem, mára végeztünk – mondta Billy.
– Nem! – mondta Jazz, miközben az autó felé igyekezett.
Rendben, be az autóba, vissza a rendőrségre. Talán le tudják
nyomozni…
– Végeztünk – ismételte meg Billy. – De tartsd meg a telefont,
Jasper. Hamarosan még beszélünk.
– Billy! – kiáltotta Jazz, miközben Hughes kinyitotta az
anyósülés felőli ajtót.
De már késő volt. Az apja letette.
 40. FEJEZET

Egy ideig, aminek a hosszát Jazz nem igazán érzékelte, úgy ültek
az autóban, mintha csak lazítanának egyet az út szélén. Jazz,
maga sem tudta, miért, egészen lemerevedett.
Gondoltál már valaha erre? Gondoltál már arra, hogy ennél
talán nem juthatsz tovább?
Te nem fogsz ennél tovább jutni, Jó Öreg Apu. Ott vagyok már
a sarkadban.
Erről azonban tudta, hogy nem igaz. Még csak távolról sem.
Most még csak a közelében sem volt annak, hogy elkapja Billyt.
Az eldobható telefon, amit Belsamo lakásából emelt el, okkal
volt eldobható: így el lehet hajítani, és soha nem tudják majd
lenyomozni. Billy vehetett egyet, és abban a pillanatban, amikor
letette, valószínűleg beledobta a… a…
– Mi is a neve annak a folyónak? – kérdezte Hughestól
lehalkított hangon.
– Melyik folyónak?
– Amelyiken át kell menni Manhattan felé.
– Az East River.
Jazz bólintott. Könnyen el tudta képzelni, hogy Billy
eldobható mobilja az East Riverben végzi, és végtelen
névtelenségben lecsorog az Atlanti-óceánba.
– Olyan sokáig beszéltetted, ameddig csak tudtad.
Valószínűleg egyáltalán nem tudtuk volna lenyomozni. Talán
kideríthettük volna, melyik adóvevő állomáshoz csatlakozott,
de Billy okos: már rég letette volna, mire… – nyugtatta Hughes a
fiút, ezzel bizonyítva, hogy ha a rendőrösdi nem jön be, mindig
át tud váltani a kamupszichológus szerepére.
– Azt mondta, tartsam meg a telefont – mondta Jazz. – Azt
mondta, még beszélni fogunk.
Hughes összeszorította az ajkát, és csak biccentett.
– Hát jó, akkor bevonjuk a srácokat a technikai csoportból.
Meg tudják oldani, hogy ha legközelebb hív, akkor úgy tudjatok
beszélni, hogy ők közben lenyomozzák. Elkapjuk, Jasper. Most a
nagyfiúkkal kezdett, és az NYPD-vel nem lehet csak úgy
szórakozni.
Jazzból kitört a nevetés, de azonnal lecsillapította magát.
Nem szeretett volna tiszteletlennek tűnni, de Billyről volt szó,
vele sem lehetett csak úgy szórakozni. Billyt kereste tizenhat
különböző állam helyi és állami rendőrsége, nem is szólva az
FBI-ról, mégis hülyére vette őket. A karrierje két évtizednél is
tovább tartott.
Billy Dentről van szó.
A kuncogás nem maradt észrevétlen.
– 9/11 óta a világ összes terroristája erre a városra pályázik
– mondta Hughes hidegen. – Szeretnéd tudni, hány járt sikerrel?
Adok neked egy tippet: n-nel kezdődik, és kibaszott „ullára”
végződik, ennyinek sikerült. Az apád is csak egy újabb terrorista
pár véghezvitt akcióval a háta mögött, és az NYPD készen áll
arra, hogy kivonja a forgalomból. Erre fogadhatsz, Jasper, erre
fogadhatsz.
Jazz egy pillanatra elhitte, amit a nyomozó mondott.
Valószínűleg ez volt élete legjobb pillanata.
De aztán beütött a valóság.
Billy volt a valóság, és a valóság Billy volt, a kettő
összefonódott láncok szövedékévé gubancolódott össze, és
körülzárta Jazzt, acélcsápjait pedig kinyújtotta minden és
mindenki felé, aki és ami Jazz közelében volt.
– Hogyan juttatta el hozzád a telefont? – kérdezte Hughes. –
És mit csinálsz itt egyedül? Még szerencse, hogy senki sem
ismert fel.
Jazz nyelt egy nagyot: nem igazán volt választása, el kellett
mondania az igazságot Hughesnak.
Miközben mindent elmondott neki – mindent –, a nyomozó
szeme egyre nagyobbra nyílt, és egyre hitetlenkedőbbé vált az
arckifejezése. Amikor pedig már Jazz is azt hitte, hogy az este
legrosszabb részét mesélte el, akkor egyszerűen áttért a történet
következő részére (Úgyhogy aztán átnéztem a leveleit, és ó, itt
egy fotó a borítékról); ilyenkor a nyomozó arcán is látszott, hogy
valami még borzasztóbbra számít.
– Ó, édes istenem – mondta Hughes, és láthatóan rosszul
volt. – Meg sem tudom számolni, hány esetben szegted meg a
törvényt.
– Azt hiszem, kilencszer – mondta Jazz segítőkészen, abban
reménykedve, hogy Hughes elmosolyodik.
De nem volt ekkora szerencséje.
– Több mint egy tucatszor. Kezdetnek: mi lelt, amikor…
Nem, semmi, mindegy. Ne is mondj semmit. Ne is mondj
semmit…
– Most már van egy álnevünk. C. D. Williams. Meg tudjuk
erősíteni, hogy Billyhez köthető.
– Csak egy baj van: megszegted…
– Nem vagyok rendőr. Mindent felhasználhatsz, amit
találtam, nincs ügyészségi konfliktus. Nem sértettem meg az
alkotmány ötödik kiegészítése értelmében meglévő jogait.
Gyerünk, tartóztass le betörésért, magánlaksértésért vagy
akármiért, amit elkövettem azzal, hogy bementem a lakásába.
Átnéztem a leveleit, és elhoztam egy eldobható telefont, amit a
Billyvel való beszélgetéseihez használt. Talán még tizenöt
dolcsit sem ért. Bűnösnek fogom magam vallani. Ez az első
rendőrségi ügyem, fogadok, hogy simán elsétálhatok, vagy
próbaidőt kapok. Ezalatt használhatod a Belsamo elleni
bizonyítékokat.
– Te valami különleges idióta vagy, amiből csak Délen
terem? – tört ki Hugesból. – Egyetlen valamirevaló bíró sem
fogja az első vádja után elengedni Billy Dent fiát, függetlenül
attól, hogy mivel vádolják. Egyetlen ügyész sem, aki szereti a
munkáját – és hidd el nekem, Jasper, szeretik a munkájukat –,
egyetlenegy sem fogja hagyni, hogy a legszigorúbbnál enyhébb
büntetést szabjanak ki rád. Börtönbe fogsz kerülni. Ez biztos.
Jazz tiltakozni szeretett volna, de Hughes egy fenyegető
mozdulattal leintette.
– Ráadásul az NYPD-vel és a különleges egységgel együtt
dolgoztál hivatalos keretek között. Montgomery is belement,
meg minden. A világ bármelyik ügyvédje, még a legleterheltebb
kicseszett bronxi állami ügyvéd is be tudja bizonyítani a
legütödöttebb bírónak is, hogy házkutatási parancsra lett volna
szükséged ahhoz, hogy bemehess a lakásába. Egyik bizonyítékot
sem használhatjuk fel. Semmi haszna az egésznek. Ami még
rosszabb, hogy használhatatlan az egész, mert ha kiderül, akkor
letartóztatnak és börtönbe zárnak, ahonnan nem tudsz nekünk
segíteni elkapni ezt a pasast, és ahol halálra fognak erőszakolni
öt perccel azután, hogy a többi rab közé kerülsz.
– Nem fognak a többi rab közé tenni – mondta Jazz
magabiztosan.
Hughes fáradtan pillantott rá.
– Akkor majd egyedül fogsz raboskodni, mint az apád. Ez
jobban hangzik?
Jazz vigyort erőltetett magára.
– Hát, ő megszökött…
Hughes öklével ráütött a kormányra.
– Ne viccelődj ezzel! Emberek haltak meg, amikor apád
megszökött!
– Tudom – kiabált vissza Jazz, és bár megfogadta, hogy soha
nem fog kifakadni senki előtt, és hogy nem fog gyengének
mutatkozni, mégsem tudta visszafogni magát.
Olyan volt, mintha heteken át egy sziklákkal teli hálót cipelt
volna nyugodtan és csöndesen, és tűrt volna, aztán egyszer nem
csak bírta volna tovább.
– Azt hiszed, nem tudom? Azt hiszed, hogy nem tudok
mindarról, ami a lelkemet nyomja? Azok az őrök miattam
haltak meg! És Helen Myerson, Ginny Davis és Irene Heller az
én hibámból halott, mert nem tudtam elég gyorsan kitalálni,
hogy ki az Impresszionista. És az összes ember, akit Billy tízéves
koromtól ölt meg, amikor jelenthettem volna vagy akár én
magam megölhettem volna: mind a harminchét ember miattam
halt meg! És Melissa Hoover – jutott eszébe. – Őt is a számlámra
írhatod, Hughes! És írjuk még hozzá anyámat, mert meg kellett
volna tudnom menteni. Úgyhogy add csak hozzá. Gyerünk.
Több mint ötven ember van a listán, ami így hosszabb, mint
Specké, Bundyé és Dahmeré együtt. Én vagyok az egyik
legnagyobb gyilkos az USA történetében!
Idegességében és haragjában belerúgott a műszerfalba,
széles horpadást hagyva rajta.
Gyilkos vagy. Csak még nem öltél meg senkit.
Billynek igaza volt. Végig igaza volt. Billynek mindig igaza
volt.
Én vagyok Ronda J.
– Most sírni fogsz? – kérdezte Hughes némi szelídséggel.
 Hughes vajon megint szurkálta? Próbált valami reakciót
előcsalogatni belőle? Vagy tényleg érdekelte?
Nem számított. Jazz küzdött, hogy megint uralni tudja az
érzéseit, úgy dulakodott velük, mint egy birkózó, amíg végül
legyőzte őket, mint mindig.
– Nem színjáték volt, de tudnék. Szeretnéd?
Hughes sóhajtott, és a szélvédőn át bámult kifelé.
– Nem. Azt hiszem, nem – mondta, és elindította a motort. –
A francba, Jasper. Most jó nagy szarba kevertél.
– Kockázatot vállaltál, amikor idehoztál. Ez…
– Ez más – Hughes közben lehajtott a járdáról, és észak felé
indult. – Olyan kockázat volt a részemről, amit belekalkuláltam.
Alacsony kockázat, magas nyereség. Törvénysértést nem
számoltam bele. És az én döntésem volt. Érted ezt, Jasper? Az én
döntésem volt. Én hoztam meg. Ezt pedig te erőltetted rám.
– Sajnálom – hangzott az automatikus, programozott
reakció.
Ha valaki mérges rád, bocsánatot kérsz. Általában működik.
– Tudom, hogy sajnálod – vonta meg a vállát Hughes. –
Sejtem, hogy sajnálod. Akárhogy is legyen, ez egyelőre köztünk
marad. Még a barátnődnek vagy a nagymamádnak sem
mondod el. Az meg hétszentség, hogy a különleges egységben
nem beszélsz erről senkinek. Értetted?
– Értettem.
– Elviszlek a hotelbe. Holnap nem jössz be. Montgomerynek
és Moralesnek majd kitalálok valami dumát. Ezalatt
megpróbálom kideríteni, hogyan lehetne pár egységet
Belsamóra állítani anélkül, hogy gyanút keltenék.
– Tehát hiszel nekem?
– Van más választásom? Sajnos most nem lehet finomkodni.
Küldd át azt a képet. Most. Meglátom, mit tudok kideríteni róla.
Jazz csöndben maradt, miközben Hughes kelet, majd dél
felé kanyarodott, és visszavitte a hotelbe.
– Köszi – mondta, amikor a nyomozó leparkolt a hotelnél.
– Ne köszönd – mondta Hughes, és elhajtott.
 41. FEJEZET

Connie másnap reggel bepakolt egy sporttáskába, és a szülei elé

állt, még csak időt sem hagyva nekik, hogy megszólaljanak.
– Elmondom, hogy lesz…
Egész éjszaka azon agyalt, hogyan tudná becsapni őket, vagy
hogyan tudna addig hízelegni, hogy visszaengedjék New
Yorkba, de végül úgy döntött, hogy a lerohanás a leghatásosabb,
ezért besétált a nappaliba, és bejelentette, hogy visszatér New
Yorkba.
– Igen? – apja hangja és arckifejezése a kedélyesség és a düh
között ingadozott. – Megosztanád velünk, hogyan fog ez
kinézni?
Hátradőlt a székében, kezét ölbe tette. Ha tüzet tudott volna
okádni, akkor megtette volna.
– Biztos érdekes lesz – tette hozzá.
– Egyáltalán nem az. Csak ez van. Tizenhét vagyok…
– Az én házamban laksz – vágott közbe apu. – És…
– Hagyd, hogy végigmondja – mondta halkan anyu.
– Az ő oldalán vagy? – fordult apu anyuhoz. – Mi folyik itt?
– Nincs olyan, hogy az ő oldala, drágám. Egy család
vagyunk. Egy oldal van, a mi oldalunk, és ezen osztozunk.
– Tizenhét éves vagyok – folytatta Connie. – , és pár hónap
múlva felnőtt leszek. Mármint hivatalosan. De mindig is
felelősségteljes voltam. Mindig jól viselkedtem. Mindig kitűnő
jegyeim voltak, és sohasem kerültem bajba.
– Egészen…
– Egészen a legutóbbi időkig, tudom – mondta Connie, és
még azelőtt közbevágott, hogy az apja prédikálni kezdhetett
volna. – És ez valamit kéne, hogy jelentsen. Egészen idáig nem
csináltam semmi rosszat, szerintetek ez nem jelent semmit?
– A gyerekünk vagy, Conscience.
Az apja lágyabb hangon beszélt vele, mint amire számított.
Talán azt hitte, hogy érvekkel többre megy, mint azzal, ha szülői
haraggal lesújt. Normális körülmények között igaza lett volna.
De Connie meg volt győződve arról, hogy élet-halál kérdése, és
ha nem Jazz miatt, akkor minden bizonnyal még több ártatlan
New York-i ember miatt.
– Tizennyolc éves korodig a mi dolgunk, hogy a gondodat
viseljük, és ezt elég komolyan vesszük. Amikor pedig erről a
fiúról van szó – Connie utálta, ahogy mindig kikerülte, hogy ki
kelljen mondania Jazz nevét –, nem mindig gondolkodsz tisztán.
Anyu a felsője ujjával babrált.
– Kicsim, nem arról van szó, hogy a barátoddal kell-e időt
töltened vagy sem…
– Tudom.
– …hanem arról, hogy vannak veszélyes emberek…
– Egy sorozatgyilkos szabadon jár-kel New Yorkban – szólt
közbe az apja. – És a barátod közvetlenül belekerült az ügybe,
nyakig benne van. Mégis hogy gondolhatod, hogy belemássz? És
mégis mi a fenéből hiszed, hogy beleegyeznénk abba, hogy ezt
tedd?
– Pont itt, Lobo’s Nodban is volt egy sorozatgyilkos – mondta
halkan Connie. – Jazz abban is érintett volt, és végül jól sült el.
– Connie! – csattant fel anyu, a higgadtság máza végül
leolvadt róla. – Csak azért, mert azt túlélted, még nem jelenti,
hogy keresned kéne a bajt! Ez olyan, mintha újból és újból
ittasan vezetnél csak azért, mert nem ölted meg magad az első
alkalommal!
– Emberek halnak meg – tette hozzá apu. – Több mint egy
tucat már halott. Ennek az egésznek a közepébe akarsz kerülni?
Tényleg?
A széfre gondolt. Azokra a néma, feszült pillanatokra,
amikor Howie-val végiglopakodtak a Dent-házon Jazz után
kutatva. A halott rendőrre a felhajtón álló járőrautóban. Howie
a hatástalanított shotgunnal hadonászott, mintha bármire is jó
lett volna. Először maradt csöndben, amióta megismerkedtek.
Mindketten tudták, hogy lehetséges, hogy Jazz addigra már
meghalt az Impresszionista kezei közt.
És aztán berúgták a hálószoba ajtaját… A barátja vérzett, de
életben volt… A vére felpezsdült, és elöntötte az adrenalin,
amikor rajtaütöttek a férfin, aki megölte Ginny Danist…

É
 – Hallom, amit mondasz, apu. Értem. De nem vigyázhattok
rám örökké. Pár hónap múlva tizennyolc leszek. Mi fog
megváltozni ez alatt a néhány hónap alatt? Már az a személy
vagyok, aki tizennyolc évesen leszek. Csak annyi, hogy a naptár
még le van maradva – s ekkor mély levegőt vett. – Vissza kell
mennem New Yorkba. Most – mondta sietve, mielőtt még a
szülei közbevághattak volna.
De nem kellett aggódnia. Semmit sem mondtak. Anyja lefelé
nézett a kezére, az apja egyszerűen csak aggódva ingatta a fejét.
– És vissza fogok menni – folytatta. – Vissza fogok menni.
Csak erőszakkal tarthattok vissza, ez az egyetlen módja annak,
hogy megállítsatok. Ez a helyzet. És apu, tudom, hogy soha nem
emelnél rám kezet.
Az apja továbbra is hallgatott; arca közömbös maradt, de a
szeme mindent elárult: soha nem vetemedne arra, hogy bántsa
a gyerekét, még akkor sem, ha ezzel megmentené.
– Tehát csak úgy állíthattok meg – folytatta a lány –, ha
hívjátok a rendőrséget, és kéritek, hogy állítsanak meg a
reptéren. És megtehetitek. Tudom, hogy megtehetitek. De meg
kell értenetek valamit: ha megteszitek, akkor tudni fogom, hogy
szerettek és meg akartok védeni, de azt is tudni fogom, hogy
nem bíztok bennem. És ha nem bíztok bennem most, ha nem
bíztok bennem azután, hogy tizenhét éven keresztül jó
gyereketek voltam, akkor az azt jelenti, hogy igazán soha nem is
bíztatok bennem – ismét mély levegőt vett. – És ez azt jelenti,
hogy soha nem is fogtok.
– Connie… – mondta anyu a kezét tördelve.
– Hadd fejezzem be, anyu! Ha soha nem bíztok meg
bennem, akkor az azt jelenti, hogy már mindegy is. Rám
hívhatjátok a rendőrséget, elérhetitek, hogy visszacibáljanak a
reptérről, és bezárva tarthattok. De ha egyszer leérettségiztem,
akkor lelépek, és soha többet nem láttok. Nem azért, mert ne
szeretnélek titeket, hanem mert nem bírok meglenni olyan
emberek társaságában, akik nem bíznak bennem. Valahogy
átvészelem az egyetemet. Vagy talán New Yorkba, esetleg Los
Angelesbe költözöm, és megpróbálok a színészettel kezdeni
valamit. Nem tudom. De nem leszek itt, és nem is jövök vissza –
ekkor meglengette a sporttáskáját. – Rajtatok áll.
 Az apja felállt, és Connie-ban ismét tudatosult, hogy milyen
robusztus ember az apja: erős, magas, mellkasa és válla széles.
Az egyetemi évek alatt amerikai focista volt, és az azóta
megtartott szigorú edzésrendnek köszönhetően nem úgy nézett
ki, mint egy könyvelő, hanem mint egy építkezéseken dolgozó
munkás.
– Nem mész sehová.
– De megyek. Ez nem blöff, apu!
– Biztosan nem az. Biztos, hogy ebben a pillanatban tényleg
úgy hiszed, ahogy mondod, de soha nem fogod tényleg
megtenni. Ha kilépsz azon az ajtón, hívom a rendőrséget. És
fenyegetőzhetsz, ahogy csak akarsz, de mindketten tudjuk, hogy
végül belátod, igazam van.
– Mindkettőtöket szeretlek – mondta Connie, és
meglepetésére egy könnycsepp is kicsordult a szeméből. –
Mondjátok meg Whiznek, hogy őt is szeretem. – Tudta, hogy ha
elmenne az öccse szobájáig, akkor teljesen megtörne, és ezt
nem engedheti meg magának. Lehet, hogy most látta volna
utoljára, de nem tudta rászánni magát, és nem engedhette, hogy
az öccse utolsó emléke az legyen róla, ahogy keservesen sír.
Megfordult, és az ajtó felé sétált.
– Ne menj ki azon az ajtón, Conscience!
Connie mintha még hallotta volna, ahogy az anyja ezt
mondja: „Hagyd, hadd menjen, Jerry”, de nem volt benne
biztos. Becsukta az ajtót maga mögött. Howie járó motorral
várta az autókihajtón.
– Csináljuk – mondta, miközben beszállt.
– Le kell majd ráznunk a yardokat? Fakabátok lesznek a
seggünkben?
– Csak vezess.
 42. FEJEZET

És
természetesen
a váll és friss meleg
(igen)
hűvös és forró
(igen)
nyögés
kié?
Kinyitja a száját
(igen, így)
és nyal
És

Jazz másnap reggel tompán ébredt, érzelmei szétszabdalva,

darabokban. A feje kóválygott, a látása még homályos volt, így
nézett az éjjeliszekrényen lévő órára. E szerint órákat aludt át.
De az álom után, ami egyenlő mértékben, váltakozva izgatta fel
és rémisztette meg, úgy érezte, mintha egyáltalán nem is aludt
volna. Minden bizonnyal azt álmodta, hogy egész éjjel ébren
feküdt, és a hotelszoba üres, fehér plafonján kereste a
bölcsességet és belátást.
Annak ellenére, hogy Hughes megemlítette a technikusokat,
talán szándékosan, talán nem, de nem vitte magával az
eldobható telefont, ezért Jazz az éjjeliszekrényre tette arra az
esetre, ha Billy úgy döntene, visszahívja. A telefon híváslistáján
szerepelt egy telefonszám, de amikor Jazz felhívta, csak a
hangposta névtelen robothangja felelt. Billy valószínűleg már
eldobta a készülékét, és egy másikat használt.
 Arra gondolt, felhívja Connie-t, de az álom még mindig ott
dörömbölt elméje tudatos részén, és az ébredés e fázisában még
szinte valóságnak tűnt.
Úgy érezte, mintha megmérgezték volna.
Mintha valami fertőzéstől lenne piszkos.
Ha most beszélne Connie-val, akkor csak beszennyezné a
lányt a fejében kavargó gondolatokkal. Hazudna neki, és nem
beszélne neki Belsamóról és arról, hogy mit tett. Nem tudta
elviselni a gondolatot, hogy hazudnia kelljen Connie-nak. Neki
nem tudna hazudni.
Felhívhatta volna Samanthát vagy Howie-t, de senkivel sem
akart beszélni. Most nem. Minden figyelmét, minden
koncentrációs képességét arra irányította, hogy felidézze a
Billyvel folytatott beszélgetést.
Jazznek jó volt az emlékezete. Nem volt fotografikus
memóriája, mint Billynek, de jobb volt az emlékezőtehetsége,
mint a legtöbb embernek. És Billy szavainak felidézése a
specialitásai közé tartozott. Jó Öreg Apu arra tanította a fiát,
hogy jócskán támaszkodjon az átadott atyai bölcsességre.
Remek. Arra neveltél, hogy a diktafonod legyek. Ellened
fogom fordítani, te barom!
A probléma nem az volt, hogy felidézze Hentes Billy
kifordított színdarabjának minden egyes sorát. A nehézség
abból származott, hogy ki kellett találni, mely szavak
számítottak igazán, és melyek töltötték be a puszta töltelék, a
zaj szerepét, amelyek semmi másra nem voltak jók, csak arra,
hogy eltereljék Jazz figyelmét, és Billy labirintusának azon
szegleteibe tereljék, ahol a falak összezárulnak.
A varjak… Valami volt bennük. Valami valóságos. Belsamo
odavolt a varjakért. Billy is megemlítette őket. És igen, emlékszem
arra a régi történetre, amit el szokott mesélni, épp a múltkor
mondtam el én is Connie-nak.
Billy hajthatatlan volt abban a kérdésben, hogy a
Varjúkirály nem mese. Folklórnak, mítosznak nevezte. Fontos
különbség volt azonban a kettő között. Billy úgy beszélt, mint
valami született tahó, de az IQ-ja a sztratoszférában volt, és
olyan precízen válogatta meg a szavait, amilyen precízen bánt a
késsel, bárddal és kalapáccsal.
 A tündér- és állatmesék gyerekeknek szóló történetek.
Általában varázslatos, nem a valóságra hasonlító dolgok
történnek bennük.
A mítoszok és a folklór viszont… Nem pontosan a valóságot
ábrázolták, de arra szánták őket, hogy megmagyarázzanak
valamit, ami valóságos. A valós világról mondtak valamit.
Valaminek az eredetéről.
A Varjúkirály… Mit jelent a Varjúkirály?
Jazz felült az ágyában. Újabb részlet ugrott be neki, vagy
még pontosabban: került emlékei óceánjának felszínére, mint
egy vízi hulla, ami eloldódott betonba öntött lábaitól.
Az Impresszionista a Lobo’s Nod-i cellájából. Mondott
valamit Jazznek…
Jasper Dent. A Gyilkolás Kishercege. A Fattyúkirály Örököse.
Nem „Fattyúkirály”. A francba, Jazz! Tényleg azt hitted, hogy
ennyire hülye? Mi a franc van veled? Nem vetted észre a
kapcsolatot!
Az Impresszionista a Varjúkirályról beszélt.
A Varjúkirály Örököse.
Tehát… Billy volt a Varjúkirály. Az a madár, amelyik
kivéreztette a vörösbegyet, amíg az olyan fehér nem lett, mint a
galamb. Ez mégis mi a fenét jelenthetett?
És ami még fontosabb… Meddig nyúlik vissza ez az őrület?
Billy mióta tartja mozgásban a dolgokat? Az Impresszionista
tudott a varjak jelentéséről. Ahogy Belsamo is. Ami azt jelenti,
hogy ez az agybaj legalább a Billy letartóztatása és
bebörtönzése előtti időkig nyúlik vissza. Azokban az években
Billy azért utazott, hogy öljön… vajon saját nevével fémjelzett
őrületét is terjesztette közben? Ha igen, hány apostola lehet?
Hány őrültet programozott arra, hogy a nyomdokaiba lépjenek?
És ha képes volt átprogramozni felnőtteket, akkor a fiának
vajon mennyi esélye lehet?
Jazz évek óta tudatában volt annak, hogy a világban, amit a
„valós világnak” gondolt (vagyis mindaz, ami nem Lobo’s Nod és
az egyre mélyebb szenilitásba zuhanó nagyanyja háza),
léteznek emberek, akik csodálják Billyt, akik azt hitték, hogy ő
vitte el a balhét mások gyilkosságai helyett, akik azt hitték, hogy
bepalizták. És voltak emberek, akik azt az erőt látták benne,
ami belőlük hiányzott, és nem érdekelte őket, hogy azt az erőt
gyilkolásra fordította.
De soha nem gondolta volna, hogy azok a szomorú, sérült
emberek egy nap maguk is gyilkosokká válnak. Mióta lesznek a
gruppikból rocksztárok? A végén talán bekerülnek az utazóstáb
tagjai közé, persze. Vagy esetleg a felvezetésnél, vagy egy szám
erejéig vár rájuk szerep.
De hogy a gruppi legyen a fő látványosság…
Jazzt kirázta a hideg.
Azt gondolta – talán csak képzelte –, hogy Billy Dent
házában felnőve sikerült felmérnie Jó Öreg Apu őrületének
mélységeit. Most szembesülnie kellett a rémisztő lehetőséggel,
hogy a Dent-őrültség mélyebb lyukat fúrhat egy ember
pszichéjébe, mint amit eddig képzelt.
Hol lehet a vége? Ezen töprengett. Minden veremnek,
bármilyen mély legyen is, van alja.
Milyen mély lehetett Billy őrülete?
Meg kellett tudnia.
Mennyi lehet belőlük? Az Impresszionista, a Hat-Dog…
Eddig kettő. Ronda J lehet a harmadik? Hányat tanított be?
Mennyi ideje volt?
A Varjúkirály története egészen Jazz gyerekkoráig nyúlt
vissza. Vajon akkor kezdődött az egész? Kapcsolatban állhat a
visszatérő, halálról és szexről szóló rémálmaival? Vagy a
Varjúkirály történetét Billy csak hóbortból találta ki akkoriban,
most pedig a saját szórakoztatására használja?
Ekkor azonban megint eszébe jutott valami. Egy
információmorzsa vált le memóriája durva faláról.
Az én kezemet senki sem fogta, hogy megtanítson, hogyan kell
játszani.
Ezt Billy mondta, amikor pár hónappal korábban
meglátogatta őt a Wammaketben. Jazz megpróbálta
manipulálni Billyt, és… és segítséget kért valamihez az
Impresszionistával kapcsolatban. Billy gúnyolódott.
Jó Öreg Aput nem érdekelte a tanítás. De akkor mit csinált a
Hat-Doggal?
Jazz idegesen forgolódott az ágyban. Semmire sem jó, ha a
gondolatok csak az elméjében pattogtak összevissza:
visszajelzésre volt szüksége. A különleges egységhez most nem
fordulhatott. Ezért az egyetlen értelmes dolgot tette.
– A Lobo’s Nod-i seriff irodája, kihez irányíthatom a hívását?
– kérdezte Lana néhány pillanat múlva.
– Tanner seriffhez, kérem – mondta Jazz.
– Egy pill… Jasper, te vagy az?
Jazz belül panaszosan felsóhajtott. Hagyta Lanának, hogy
felismerje a hangját. Az, hogy ennyire rá tud kattanni egy
pasira, és hogy ennyire képtelen kiszűrni a rosszfiúkat, egyszer
talán még a sírba viszi.
– Igen, én vagyok az. Beszélhetnék G. Williammel?
– Persze. Na és milyen New York? – kérdezte, hangja szinte
szeleburdi volt.
– Nagyszerű, Lana – mondta Jazz lelkesen. – Láttam ma a
Szabadság-szobrot, és majdnem elkaptam az arcot, aki kivájja
az emberek szemét, levágja a farkukat és – két alkalommal
legalábbis – KFC-s dobozokban hagyja a beleiket. Zseniális!
Egy átlagos ember azonnal átkapcsolta volna a hívást.
– Ó, oké. Ööö, mikor jössz vissza Lobo’s Nodba? Elég nagy a
nyugi itt nélküled.
– Lana, kapcsolnád G. Williamet?
A vonal elnémult egy másodpercre, majd G. William
elnyújtott méltatlankodása hallatszott.
– Még meg sem ittam a kávémat. Baromi nagy illetlenség a
reggeli kávéja előtt zavarni valakit.
Jazz rápillantott az éjjeliszekrényen lévő órájára.
– Tudtam, hogy számíthatok rád, és már ilyen korán bent
leszel.
– Régi szokás. Téged is ilyen korán kirángatott az ágyból az
NYPD?
Jazz ráharapott az ajkára. Nem beszélhetett az illegális
tevékenységeiről G. Williamnek.
– Hát, keményen dolgozom, az biztos – mondta
barátságosan. – De szerettem volna megkérdezni valamit tőled.
– Ki vele!
– Az Impresszionistáról van szó.
– Kiről is lenne szó… Ismét megnémult. És összefoltoztuk,
mióta utoljára láttad.
 – Milyen jó neki. Emlékszel, amikor próbáltuk megkeresni
és róla beszéltünk?
– Mikor?
– Több alkalommal is. Próbálom fejben összerakni a
dolgokat, és folyamatosan azon gondolkodom, milyen sokat
beszéltünk arról, hogyan játszik velünk.
– Nem velünk játszott. Azt játszotta, hogy ő Billy.
Jazz dörmögött. Igaz.
– De azon gondolkodom most… Neki olyan volt, mint
egyfajta játszma, nem?
Kapcsolatot létesíteni a Hat-Dog és az Impresszionista ügye
között olyan volt, mintha kizuhant volna egy ablakon, és most a
párkányba kapaszkodna.
– Ennek semmi értelme, Jazz. Milyen játszma? Nem épp úgy
hagyott nekünk jeleket, ahogy ezek az arcok szoktak. Oké,
elvezetett minket néhány holttesthez, és gúnyt űzött belőled, de
csak azokat a szabályokat követte, amiket apád fektetett le
évekkel korábban. És Billy maga mondta neked, hogy még csak
nem is követte őket igazán jól. Ha játszott, akkor… olyan volt,
mint a pasziánsz. Olyan játékot játszott, amit csak magával
tudott játszani.
Jazz kiugrott az ágyból.
– Ez az! – kiáltotta olyan hangosan, hogy a szomszéd
szobából valaki átdörömbölt a falon keresztül, hogy csönd
legyen.
– Mi az?
– Most mennem kell, G. William! És köszönöm! – mondta
Jazz sietősen, és mielőtt a seriff bármit is mondhatott volna,
már le is tette.
Levetette magát az asztalhoz, amin a Hat-Dogról szóló
dokumentumok hevertek szétszórva. Gyorsan rendbe rakta
őket, majd átfutotta a lapokat, hogy ellenőrizze a szükséges
információkat.
Minden összeállt, és kezdett meglehetősen sötét értelmet
nyerni.
Ahogy mindig is mondta, egy őrült számára mindez
tökéletesen értelmes. És Jazz most abban a hitben volt, hogy
megtalálta a módját, hogyan lehet ezt egy józan gondolkodású
ember számára is érthetővé tenni.
 Az órára pillantott. Már három órája dolgozott úgy, hogy
észre sem vette. Még egyvalamit kellett leellenőriznie ahhoz,
hogy igazolja a gyanúját, utána valószínűleg csak pár órát kell
dolgoznia, mielőtt szépen felöltözve elvihetné az anyagot a
különleges egységnek.
Játékbolt. Erre volt szüksége: egy játékboltra. Lennie kell
egynek a közelben. Végső soron egy véletlenszerű séta során is
szembetűnt, milyen rengeteg babakocsit tologatnak errefelé.
Kezébe vette a telefonját, és fel akarta hívni a tudakozót a
legközelebbi játékbolt miatt. Ránézett a kijelzőre, képzeletében
fogaskerekek forogtak. Ez egy okostelefon, nem? Hirtelen
feltűntek neki a különböző ikonok, melyek közül eddig talán
csak kettőt használt.
Howie. Howie-t kell hívnia.
 43. FEJEZET

Már csak félórányira voltak a reptértől, amikor Howie nem

nézett többet a visszapillantóba a Lobo’s Nod-i rendőrség
szirénáira és villogóira számítva.
– Azt hiszem, hittek nekem – mondta Connie halkan.
– Tényleg megszakítottad volna velük a kapcsolatot, ha
feldobnak a yardoknál?
– Nem tudom.
Egész úton csöndben, ölbe tett kézzel ült, és rosszkedvűen
nézett ki az ablakon. Howie épp valami vicces hülyeséget
próbált kitalálni – ez volt a szokásos taktikája –, amikor a
telefonja megrezzent a zsebében. Mivel az anyukája aggódott,
hogy a kisfia vezetés közben fog telefonálni, ezért elég menő
kihangosítórendszerrel látta el úgy tíz másodperccel azután,
hogy megvette a kocsit. Kellemes és szexi robothang szólalt
meg, és ezt mondta:
– Telefonhívás. Jazz, a gyökér.
Howie így írta be az ismerősei közé, mert szerette, ahogy a
telefon robothangja azt mondja, hogy „Jazzagyökér”.
Connie az anyósülésen először élénkült fel, mióta elhagyták
a házát.
– Bármit is csinálsz… – kezdte, de Howie már fel is vette.
– Jazz, a gyökér! – kiáltotta.
– Az a hülye izé még mindig így hív?
– Természetesen nem. Csak viccelődtem veled.
– Mire készülsz?
Connie mellette hevesen rázta a fejét, és a kezével mutatta,
hogy „nem”.
– Connie-t viszem a reptérre.
– Mi?
– Jézusom, Howie! – robbant ki Connie-ból.
– Connie – mondta Jazz –, hová mész? Vissza New Yorkba?
– Igen – mondta, és közben Howie-ra bámult.
 – Ne csináld!
– Hát, el kell…
Amikor Jazz ismét megszólalt, olyan hideg és parancsoló
volt a hangja, hogy Howie egy pillanatra már azt hitte, hogy
talán Billy Dent vette át a telefont a vonal másik végén.
– Ne gyere New Yorkba. Erről szó sem lehet. Fordulj vissza,
és menj haza. Howie, segítened kéne valamiben.
Howie megkockáztatott egy pillantást Connie-ra, akinek a
dühtől kikerekedett a szeme, ajkait pedig úgy préselte össze,
mintha tüzet akarna visszatartani.
– Hát… Persze, haver, de tudnod kell…
– Nem tudom, hogyan kell alkalmazásokat letölteni a
telefonomra – mondta Jazz sürgetően.
Howie idegesen nevetett.
– Most tényleg ez a legnagyobb probléma?
– Egy konkrét alkalmazásra van szükségem. Biztosan
létezik. Végig tudnál vezetni a lépéseken?
– Jazz, ez…
A jobbján Connie most már visszadőlt az ülésbe, keze
karban, és az ablakon nézett kifelé.
– Kérlek!
– Jó, jó. Mi kell?
Jazz elmondta. Howie, teljesen összezavarodva,
elmagyarázta neki, hogy hol találja meg, és hogyan töltheti le az
alkalmazást.
– Köszi – mondta Jazz. – Most pedig megfordulsz és
hazamész, ugye? Számítok rád. És Connie? Con?
Howie felmérte, hogy milyen duzzogó pózban ül.
– Nem a legjobb az időzítés, haver. Ahogy nézem, hosszú-
hosszú ideig nem lesz kufirc.
– Con, tudom, hogy hallasz. Értem, hogy ki vagy akadva, de
épp egy hatalmas őrültség közepén vagyok, és azért tudom
folytatni, mert tudom, hogy legalább te biztonságban vagy.
Rendben? Szeretlek!
Csönd állt be a vonalon, amíg azt várta, hogy a lány is
viszonozza. Amikor semmit sem mondott, Jazz letette.
– Mondhattál volna neki valamit – mondta Howie pár perc
múltán.
 – Hallottad, milyen hangon beszélt velem? – kérdezte. –
Teljesen billys volt. Nem tűröm.
Howie indexelt és sávot váltott.
– Mit csinálsz? – kérdezte Connie. – Letérsz az autópályáról?
– Hát… Ja. Hallottad. Visszafordulok, és…
– Nem teszed meg.
– De…
– A seggedet széjjelrúgom, ha így folytatod – mondta Connie.
– Jazz nem tudja, mi folyik itt. Megtudom, hogy ki ez a titokzatos
személy, és segíteni fogok neki, akár akarja, akár nem.
Howie nézte, ahogy elhaladnak a kijáratot jelző tábla
mellett. A következőnél még lekanyarodhat…
Kit akar átverni?
– Legalább hívd fel, és mondd el, hogy mi a helyzet.
– Amikor ilyen? Amikor ilyen hülye? Kizárt – Connie felé
bökött az egyik ujjával, Howie pedig összehúzódott, pedig a lány
még hozzá sem ért. – És te sem hívod fel. Ha felszálltam a
repülőre, már nem állíthat meg. Senki sem állíthat meg. És ha
tudja, hogy rajta vagyok, ki fog akadni, és össze fog zavarodni,
és azzal a sok dologgal a nyakában, ha összezavarodik, akkor
meg is ölhetik.
– Jó, jó.
Mint kiderült, a következő kijárat a reptérre vezetett. Howie
lekanyarodott.
– Biztos vagy ebben? Veszélyes lehet.
Amint kimondta, máris hülyeségnek érezte. Egy titokzatos
hang New Yorkba csábította Connie-t, manipulálta, persze, hogy
veszélyes. Billy Dent vagy valaki hozzá hasonló volt a vonal
túlsó végén.
– Talán hagynod kéne, hogy a rendőrök vegyék kézbe az
ügyet.
– Mi? Az NYPD? Már eleve el vannak foglalva a Hat-Doggal.
És ez személyes ügy. Elmegyek New Yorkba, megkeresem a
nyomot a reptéren, aztán megyek Jazzhez. Megmutatom neki,
amit találtam, elmondom neki, amit tudok, és közben, hogy
mindenről gondoskodjak… – ekkor megfordult az ülésben, és
elővette a széfet a hátsó ülésről. – Várd meg, amíg a gép felszáll,
utána ezt vidd el a seriffnek!
 – Rendben, el fogom vinni. Sammy J és én addig tartjuk a
frontot itt lent Nodban – ígérte Howie.
A szeme sarkából látta, hogy Connie felé fordul, és
egyenesen őt bámulja.
– Mi van? – kérdezte védekezően a fiú.
Ismerte ezt a nézést. Ez volt Connie megvető pillantása.
Általában akkor találkozott vele, amikor valami hülyeséget vagy
bántó dolgot csinált. Esetleg mindkettőt.
– Mit csináltam?
– Mit mondtál? – kérdezte a lány, állhatatos hangjába pánik
vegyült.
– Azt mondtam, hogy Samanthával tartjuk itt lent a frontot.
Minden zsír lesz, haver. Nagyival sem lesz para, beugrunk G.
Williamhez is, hátha a zsernyákok megtudnak valamit abból a
széfből…
– Nem. Szó szerint. Mit mondtál pontosan? – mielőtt Howie
felidézhette volna a pontos szavakat, a lány felidézte őket. – Azt
mondtad, „Sammy J és én”. Sammy J.
– Igen. De ez csak becenév – közben Howie indexelt, és
rátért a reptérhez vezető bekötőútra. – Így hívták, amikor
gyerek volt.
– És ez a Sammy J nem úgy hangzik, mint valaki másnak
neve, akit ismerünk?
Alig volt forgalom, ezért Howie megkockáztatta, hogy
levegye a szemét az útról. Connie nekifeszült a biztonsági
övének, miközben egyre közelebb hajolt a fiúhoz, és úgy nézett
rá, mintha a szemével bele tudná égetni a választ.
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte. – Most meg hirtelen
miért akadtál ki? Csak becenév!
– Sammy J. J – mondta, és külön hangsúlyozta az utolsó
hangot.
Összeállt a kép.
– Jézus, Connie! Szerinted Sammy J lenne Ronda J? Csak
azért, mert az egyik kezdőbetű megegyezik? Hülyeség.
– Megmondom, mi a hülyeség: géppel elváltoztatni a
hangodat, miközben nincs is rá szükséged. Billy nem csinálna
ilyet, mert róla már tudom, hogy kicsoda. Az egyetlen ok, hogy
valaki álcázza magát…
 – …az, ha már ismered a hangját – szólt közbe Howie. – De
még nem találkoztál Sammel.
– Az is lehet, hogy nem akarta, hogy rájöjjek a nemére –
mondta Connie. – És ja, még nem találkoztam vele, de
találkozhatok. Amíg a városban van, és amíg Jazznél marad,
addig van rá esély, hogy találkozzak vele. És hogy halljam a
hangját.
– Ez marhaság – mondta Howie, de még saját maga számára
sem hangzott túl meggyőzően.
– Ki új a városban, akivel még nem találkoztam, viszont
akivel találkozhatok egyszer? Ki az egyetlen ember ebben az
egész fölfordulásban, akinek oka van arra, hogy elváltoztassa a
hangját, amikor velem beszél?
– Túl sokat feltételezel. Úgy értem, Torzhang úr…
– Vagy Torzhang asszony.
– …bárki lehet. Úgy értem, talán csak félt, hogy felveszed a
beszélgetést. Vagy csak nem akarta, hogy azonosítani tudd
egyszer a hangja alapján. Vagy…
– Addig sorolhatod még „vagy”-gyal a lehetőségeket,
ameddig csak akarod, de inkább nézz szembe vele: a
legvalószínűbb forgatókönyv, hogy olyan emberről van szó, akit
ismerek. Vagy ismerünk. Talán nem száz százalékig biztos, de
ugyan már, Howie!
Howie nem igazán akarta elismerni, hogy volt valami
abban, amit mondott. És hirtelen csak a fényképalbumra tudott
gondolni, amit a nagyi mutatott neki, benne a Samről
gyerekkorában készült képekkel. Későn érő típus voltam…
– Tudjuk, hogy Billynek volt segítője a börtönön kívül –
folytatta Connie. – Valaki megszervezte a szökését a
Wammaketből. Valaki, aki kapcsolatban volt az
Impresszionistával. Mi van, ha a nővére volt az?
Howie rázta a fejét.
– Nem, ezt nem veszem be.
– Mert le akarsz feküdni vele.
– Ennek semmi köze hozzá. Azért nem veszem be, mert Sam
utálja Billyt. Látnod kéne, amikor szóba kerül. Lenézi. És
jézusom, nyilvánosan azt mondta, hogy ő adná rá az áramot, ha
kivégeznék.
 – Ja, én meg épp most mondtam a szüleimnek, hogy soha
többet nem állok velük szóba, ha kihívják a rendőrséget.
Annyira komolyan hangzott, hogy nem is tették meg.
Howie nem szólt, amíg lekanyarodott a parkolósávba.
– Istenem – mondta végül –, ráhajtottam egy sorozatgyilkos
asszisztensére? És egyáltalán… létezik ilyen pozíció?
– Azt hiszem, igen. Jazz egyszer mondott valamit. Egy nő
Angliában, azt hiszem. Lehet, hogy Sam sorozatgyilkos.
– Figyelj oda, mit mondasz! A házasságon kívüli gyerekem
anyjáról beszélsz!
– Howie!
– De tényleg: mennyi az esély arra, hogy a két testvér
csapatban sorozatgyilkol?
– Ugyanazok a szülők. Ugyanazok a gének. Ugyanaz a közeg.
Nem tudom, mennyi lehet az esély, de nem lehetetlen.
– Hogyan derítjük ki? Megkérdezzük tőle?
– Kizárt. Lennie kell valami megoldásnak, hogy ne kelljen
közvetlenül vele beszélni…
– Megkérdezem nagyit – viccelődött Howie.
– A fenébe, és ha ő is benne van? Korábban pont erre
gondoltam: mi van, ha nagyi csak bekamuzza ezt az egész
Alzheimer-dolgot, és úgy rejtőzik el, hogy közben szem előtt
van?
– Kizárt, Connie. Nem, nem. Te nem voltál annyit a
közelében, mint én. Hidd el, az a nő bolond. És nem abban az
értelemben, ahogy te gondolod. Nem a főgonosz Hannibal
Lecter értelmében. Teljesen becsavarodott. Az istenért, Connie,
Jazznek néha ki kell cserélnie a pelenkáját! Tényleg azt
gondolod, hogy magára vállalná ezt az egészet a fedősztori
kedvéért?
Csöndben, elgondolkodva ültek az autóban, egymást nézték,
amíg hátulról valaki rájuk nem dudált, és ez visszahozta őket a
révedezéseikből.
– Talán itt kéne maradnom… – mondta Connie
elgondolkodva, kelletlenül.
– Nem, menj New Yorkba! Derítsd ki, mi van ezzel a csengő-
üggyel. Szerezd meg a másik nyomot. Ezek a dolgok
összefüggenek. Ami New Yorkban történik, összefügg azzal, ami
itt történik. Jazz-zel ráálltok a New York-i vonalra, én pedig
kiderítem, mi folyik itt.
– Biztos vagy benne?
Nyilvánvaló volt, hogy Connie tényleg aggódott. Howie nem
hibáztatta ezért, ő maga is aggódott. Mondhatni, szeretett
életben lenni. Úgy gondolta, hogy mivel Sam elképesztően
dögös, ezért elég nagy szívás lenne, ha végül kiderülne, hogy
épp olyan őrült, mint a testvére.
– Biztos? Nem. De menj már! – kinyitotta az ajtót, hátulról
pedig ismét dudáltak. – Jobb, ha indulsz. És az isten szerelmére,
vigyázz magadra! Gonosz és őrült kavarás megy arrafelé!
– Howie…
– Most az egyszer komolyan mondom. Most menj! Minden
rendben lesz. Nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek
kinézek.
– Tudom, ez a probléma: még annál is törékenyebb vagy.
– Így igaz – villámgyorsan odahajolt hozzá, és puszit
nyomott az orcájára. – Tűnés! El kell érned a repülődet!

Amint átjutott a biztonsági ellenőrzésen, Connie futott a

járatára, és épp azelőtt szállt be, hogy becsukták volna az ajtót.
Elnézést kért a vele egy sorban ülőktől, és becsusszant a
középső ülésre.
Vajon helyesen cselekedett? Otthagyta Howie-t – Howie-t! –
teljesen védtelenül nagyival, aki annyira őrült, mint három
másik, és Samanthával, aki nagy valószínűséggel szintén őrült.
Igaz, hogy arra bátorította, utazzon el, de attól még biztos, hogy
helyes ez így?
Beletúrt a pénztárcájába. Howie-nak igaza volt. Ideje
félretenni a büszkeséget (most mindegy, hogy mennyire jogos)
és a haragot (szintén), és felhívni Jazzt. Kideríteni, mit gondol.
Nem lenne jobb, ha ő menne a John F. Kennedyre? Biztosan
eltérítené a Hat-Dog-ügytől, de Howie-nak igaza volt: ezek az
ügyek összefüggenek. Minden összefüggött, mintha a múltból a
jelenbe, Lobo’s Noból New Yorkba vezető kábelek lettek volna,
amik összekötik, sőt összegubancolják Jazzt, Billyt, Samet,
Howie-t, a Hat-Dogot, az Impresszionistát, Connie-t és az
áldozatokat… Még nem tudta kibogozni a csomókat, és nem
látta, honnan erednek, de tudta, hogy mindannyian össze
vannak kötve.
– Kisasszony, a repülőn nem használhat elektromos
eszközöket – szólt rá az utaskísérő abban a pillanatban, amikor
megnyomta a hívás gombot Jazz neve alatt.
– De…
– Kapcsolja ki, kérem, most! – mondta gonosz kis vigyorral
az arcán.
Connie még az első csörgés előtt letette, majd látványosan
kikapcsolta a telefont. Így most egész úton gondolkodhatott
azon, hogy hogyan küldte Howie-t a halálba.
És azon, hogy talán önként repül ő is a saját halálába.

Délután öt óra körül Jazz hotelszobája úgy nézett ki, mintha egy
bizonyítéktároló felrobbant volna egy matekteremben.
De megtalálta a választ. Minden stimmelt.
Ránézett az új alkalmazására a telefonján, majd a
papírlapra, amin a legutóbbi vázlatai voltak. Igen. Igen,
összeállt a kép!
Őrült kép, de valami kétségtelenül összeállt. Valahol az is
beleillett, hogy épp Billy és G. William mondtak neki olyasmit,
amitől aztán helyükre kerültek a részletek.
Hughes ugyan figyelmeztette, hogy maradjon távol az őrstől,
de ez túl nagy találat volt.
Összeszedte a legfontosabb papírokat, ellenőrizte a
telefonját, majd fogta Belsamo eldobható készülékét, és kiment
az ajtón.
 44. FEJEZET

A 76-os őrs előtt még mindig nyüzsögtek a riporterek. Jazz az

ajkába harapott, és féltömbnyi távolságból nézte őket. Nem volt
választása, keresztül kellett vágnia köztük.
Álcaként felhajtotta a kabátja gallérját, a fejébe húzta a
sapkáját, és feltette olcsó napszemüvegét. Lesütött szemmel
vetette bele magát a tömegbe. Odébb lökdöste az útjában álló
újságírókat. Két NYPD-s állt a bejárati ajtóban, hogy távol
tartsák a civileket, és úgy vezették be az őrsre, hogy nem is
tudták, kicsoda.
Morales bent állt, a falnak támaszkodva, és masszívabb
tornacipőre cserélte a magassarkúját. Felismerte Jazzt, amint
megszabadult a sapkától és a napszemüvegtől.
– Jobban vagy? – kérdezte enyhén meglepetten, amiért látja.
– Hogy? Ó, igen. Sokkal jobban – közben végigmérte a
bejáratot. – Van egy perce?
– Épp menni készültem – mondta, és felhúzta a tornacipő
párját, a magassarkút pedig egy sporttáskába ejtette. – A felettes
tiszt személyes jelentést kér, és nem várakoztatod a felettes
tisztet. Első szabály az FBI-nál.
– De…
– Első szabály – ismételte meg, és kiviharzott az ajtón.
Összeszorította a fogát. Talán követnie kéne? Most őt kéne
meggyőznie, mivel kizárt volt, hogy Hughes meghallgatná.
– Dent!
Ha már Hughes szóba került…
Jazz bocsánatkérőn mosolygott a nyomozó felé, miközben
Hughes felé csörtetett az előcsarnokon át.
– Sajnálom, épp menni készültem.
Persze, majd Morales után megy, és…
– Nem mész sehová!
Hogy nyomatékosítsa, amit mondott, Hughes jó erősen
megszorította Jazz csuklóját. Jazz elfojtotta az első reakcióját,
ami az lett volna, hogy minél nagyobb fájdalmat okozva törje
meg a szorítást. Semmivel sem oldaná meg előbb az ügyet, ha
harcképtelenné tenné az NYPD egyik nyomozóját.
– Magamtól is tudok menni – suttogta Jazz. – Hadd…
– Megmondtam, hogy ne gyere be!
Hughes kelletlenül tolta be Jazzt egy apró irodába.
– Mindenki azt hiszi, hogy ételmérgezésed van, és még
mindig nem találtam ki, hogy mit kezdjek veled a tegnap este
után.
Jazz hamar felmérte, mennyi lehet az esélye annak, hogy
meggyőzze Hughest, hogy megoldotta a Hat-Dog-ügyet, mielőtt a
nyomozó kidobja őt az őrsről. Dobj oda neki valamit, amire nem
számít.
– Belsamo az Atlanticon van – mondta Jazz, mire Hughes
azonnal elengedte.
Most már ő irányított, akár tetszett a nyomozónak, akár
nem.
– Van a közelben egy Atlantic Avenue, ugye?
Ha Hughes reakciója nem lett volna ennyire kiszámítható,
akkor elbűvölő lett volna látni, ahogy egészen elernyed, és
arckifejezése jogos felháborodásból hitetlenkedő sokkba megy
át.
– Hogy csinálod?
A hangja olyan közel volt a nyafogáshoz, amennyire csak
Jazz egy nyomozótól el tudta képzelni.
– Egész nap föl-alá mászkált az Atlanticon. Nem csinált
semmi illegálisat. Csak újból és újból elsétált a folyótól a
Flatbushig. Mintha alaposan felmérte volna az egész sugárutat.
– Nem az egészet – mondta Jazz. – A helyszínt keresi, ahol
otthagyhatja a következő holttestet.
Nyers, véres hús volt ez egy kiéhezett farkasnak, és Hughes
nem tehetett mást, ráharapott.
– Tehát ő az? Határozottan ő a Hat-Dog?
Jazz arra gondolt, hogy megkegyelmez Hughesnak, és
mindent kitálal egyszerre. De… mi lenne abban a szórakozás?
– Nem ő a Hat-Dog – mondta Jazz hatalma tudatában, és
végignézte, ahogy a sokk a lelkét darabokra zúzó szorongás
kíséretében visszatér Hughes arcára.
 Jazz adott neki néhány másodpercet, hogy elmélyüljön ez az
arckifejezés, majd így szólt:
– Ő a Hat-Dogból a Dog.

– Nem lehetnek ketten – mondta Hughes. – Ezt egyszer már

átrágtuk. Hónapokkal ezelőtt végiggondoltuk, és elvetettük.
Különböző helyszínekről van DNS-mintánk, és mind ugyanattól
az embertől van. Egy pasasról van szó.
– Azért találtátok meg a DNS-t, mert azt akarták, hogy
megtaláljátok – magyarázta Jazz. – Előre eltervezték, hogy úgy
nézzen ki, mintha egyetlen pasas csinálná az egészet. Ez egy
játszma, és két játékos van: Hat és Dog. Dog DNS-e van nálatok.
Tehát még ha el is kapjátok, Hat még mindig szabadlábon van.
Jazz tökéletesen el tudta képzelni, mintha kihallgatta volna
a telefonbeszélgetést. Dog pánikolva hívhatta Billyt, a
játékmestert.
– Van egy kis probléma.
Dog mindent megtehetett, hogy nyugalommal és
mértéktartással leplezze az aggodalmát, mert Billy azt tanította
neki, hogy így viselkedjen.
– Nem szeretem a problémákat.
Jazz úgy képzelte, hogy Billy kedélyesen, dallamosan mondta.
Apuci összeborzolja a kisfia haját egy kemény baseballmeccs
után.
– Miért nem mondod el? Meglátjuk, mit tehetünk.
– Nem vettem észre. Amíg haza nem értem. De… Megkarmolt.
– Mi?
– Van egy karmolás. A kezemen.
– Nem volt rajtad kesztyű?
– De. A karmolás az alkaromon van, a csuklóm után. Ott
karmolt meg, ahol a kesztyű szára véget érhetett. Nem
számítottam rá. Úgy harcolt, mint egy kurva, nem úgy, mint egy
férfi. Csak most vettem észre…
 És Billy felsóhajthatott. Belenyugodott, hogy amatőrökkel kell
dolgoznia.
– Oké, oké, hadd gondolkozzam. Hadd gondolkozzam.
– Most már megvan nekik a DNS-em.
– Tudom. Igazából nem olyan nagy probléma. Az csak akkor
ér valamit, ha össze tudják hasonlítani valamivel.
– Tehát biztosra kell mennünk, hogy soha ne tudják
összehasonlítani semmivel?
És Jazz hallotta Billy ismerős, mélyről feltörő, dörgedelmes
kacagását.
– Nem, most viccelsz? Pont erre számítanak. Nem. Biztosra
kell mennünk, hogy legyen náluk valami, amivel össze tudják
hasonlítani…
– Játszma – mondta Jazz Hughesnak –, amiben Billy is
játszik, viszont ő egyik térfélen sincs. Három játékos van, de
csak két térfél, érted? De van még egy játék a játékon fölül: Hat
és Dog egymással játszanak, Billy nézi őket, közben pedig
velünk is játszik. Négy játékos, három térfél.
Hughes mindkét kezével az arcát dörzsölte.
– Jasper, a helyszínelőink elég jók. Minden bűnöző követ el
hibát, és amint megtörténik, akkor meg is találjuk őket.
– Pontosan! Hát nem érted? Billy épp erre számít. Nézd –
föltartott egy papírlapot, amire vázlatosan felrajzolta az egyes
helyszíneken talált bizonyítékokat. – A negyedik áldozatig, a
metrómegállóban talált srácig egyáltalán nincs DNS. Hol van a
megálló? A Pennsylvania és a Liberty Avenue sarkán, ugye?
Ekkor találtatok vért és börsejteket az áldozat körme alatt.
– Így van. Ondót a hatodik helyszínen találtunk…
– De az ötödiken nem! Ezt a gyilkosságot Hat követte el. A
hatodik volt Dog első női áldozata. Megerőszakolta, mert úgy
kellett, hogy kinézzen, mintha csak egy pasas lenne, és nem
kettő. Hat követ el nemi erőszakot, Dog nem, de azért, hogy erre
ne jöjjetek rá, esetenként utánozniuk kell egymást. Dog
megerőszakolta a hatodik áldozatot, és annyira undorodott
magától, hogy a nőt le kellett alacsonyítania valamivé, meg
kellett fosztania emberi mivoltától: ezért belezte ki. Hatnek
tartania kellett a lépést. Minden alkalommal, amikor
valamelyikük hozzátett valamit az aláíráshoz, a másiknak át
kellett vennie, és folytatnia kellett.
– Ez beteg. Szándékosan hagyott bizonyítékokat…
– Annyira beteg, hogy működik! Hat DNS-t adott Dognak,
hajszál- és ondómintákat, és hagyta, hogy Dog otthagyja őket a
helyszíneken, ezzel pedig elérte, hogy azt higgyétek, csak
egyvalakiről van szó, a Hat-Dogról, nem pedig kettőről, Hatról
és Dogról.
– Ha tényleg játszanak, akkor ez miféle játék? És Belsamo
miért jönne be önként… – Jazz hatalmas vigyorát látva azonban
Hughes elhallgatott.
A fiú csöndben felemelte a mobilját, és Hughes felé mutatta:
fényes Monopoly-tábla töltötte ki a képernyőt.
– Ne, Jasper! – nyögött fel panaszosan Hughes. – A Park
Place… csak egy név. Nem…
– Rajta van a telefonomon. Fogadok, hogy Belsamo
laptopján is ez van a Játszma mappában. Monopolyt játszanak!
– Jazz várt egy picit, és megmutatott Hughesnak egy papírlapot.
– Hat és Dog, vagyis kalap és kutya, két bábu a játékból.
Belevésik a szimbólumot az áldozat testébe, ezzel bizonyítva,
hogy ők voltak. Emlékszel az első két áldozatra? Mindkettőt egy
Connecticut Bagel nevű hely mögött találták meg. Mindketten a
start mezőről indultak, és kilencet dobtak. Connecticut Avenue.
A harmadik áldozat egy üres parkolóban volt: ez az ingyenes
parkolás mező, ezt Hat követte el. Felváltva játszanak. A
negyedik áldozatnál találtatok először DNS-t egy
metrómegállóban a Pennsylvania Avenue-n. Ember, ez a
Pennsylvania vasút!
Hughes átnézte a lapot, de Jazz látta, hogy nem hisz neki.
– Nem mindig felváltva jönnek. Volt például olyan, amikor
Hat kétszer jött egymás után.
– Igen, duplát dobott, ezért kétszer jött.
Hughes kurtán felnevetett mindenféle vidámság és öröm
nélkül.
– Gondoljuk át újra! Azt mondod, hogy apád gyilkos
Monopoly! játszik ezekkel az arcokkal: azon a helyen ölik meg
az áldozatot vagy hagyják a holttestét, ahová a dobás után
lépnek a táblán?
 – Nézzük végig! Minden gyilkosság valamilyen módon
kapcsolódik az egyik mezőhöz a táblán. Kimatekoztam:
mindegyik helyszín egy kockadobásnyira van a korábbitól… ha
feltételezed, hogy két játékos van. Nézd: Park Place – mondta
Jazz, és rámutatott a papíron. – A gyilkosság Coney Islanden, a
parti sétányon történt.
– Mondtam: csak véletlen egybeesés. Tudod, mi az az
apofénia? – kérdezte Hughes atyáskodó hangon.
– Igen.
Az apofénia az őrület egyik formája. Aki ebben szenved, ott
is mintázatokat és összefüggéseket lát, ahol valójában nincs is
semmi, vagy jelentéktelen egybeeséseknek tulajdonít hatalmas
jelentőséget, mint az összeesküvés-elméletek hívői.
– Igen, tudom, hogy mi az. De…
– Az, hogy megtaláltad ezeket a nevetséges
összefüggéseket… És hogy összehoztad ezt az egészet egy
társasjátékkal, meg minden… Aggódom érted. Talán
túlterheltünk…
– Az nem apofénia, ha az összefüggés valós – tiltakozott Jazz.
– Nézd, nem az a lényeg, hogy Monopolyt játszanak, bármi más
is lehetne. A lényeg, hogy van benne valami rendszer. Sakk
vagy dáma is megtenné, de Billynek valószínűleg túl egyszerű
lenne. Klisé. Azt mondaná, hogy mindenki a sakkot választaná.
– Hughes megremegett, Jazz pedig észrevette, és akaratlanul
ismét elővette a Billy hangjára megszólalásig hasonlító hangját.
– Sokkal inkább… fordított apofénia.
– Ó, tényleg? – tette karba a kezét.
– Igen. Nem olyan, mintha mintázatot látnánk olyasmiben,
amiben nincs, mivel ők elrejtik ott, ahol nem kéne lennie. Nincs
szükségük Monopolyra ahhoz, hogy gyilkoljanak, anélkül is
csinálnák. Csak épp játszik velük egy kicsit.
Látva Hughes arcán a szkepszist, Jazz folytatta:
– Két gyilkosság, ahol Kentucky Fried Chickenes dobozt
hagytak a helyszínen? Kentucky Avenue. Dog követte el az
egyiket, hatost dobott hozzá. Utána Hat ötöst dobott, ezért
ugyanazon a mezőn landolt. Az egyik rendőr a helyszínen még
meg is említette, te is ott voltál: a legközelebbi KFC másfél
kilométernyire volt. Mire jó odavinni a dobozt és mindezt
kétszer megcsinálni? Sokkal egyszerűbb, mint elvinni a testet a
legközelebbi KFC-ig, ugye? Csak akkor cipelnek el holttesteket,
ha muszáj annak érdekében, hogy megfeleljenek a
játékszabályoknak. – Hughes semmit sem szólt, ezért Jazz
folytatta: – Az S metróvonalon hagyta a holttestet, mert…
– …mert az a legrövidebb vonal: Short, vagyis rövid – a
nyomozó a papír aljára mutatott. – Saint James… A templom.
Stimmel…
– És nézd, Belsamo melyik mezőre ért, mielőtt besétált az
őrsre!
Hughes a listára pillantott, felnézett, összeállt neki a kép.
– Az „Irány a börtön” kártyát húzta – vigyorgott Jazz
diadalittasan. – Emlékszel, mit mondott nektek a
kihallgatószobában? Azt, hogy tudja, hogy ha hazudik, irány a
börtön. Pont ez szerepel a kártyán is!
Hughes hátralépett egyet, és hosszan, iszonyodva fújta ki a
levegőt.
– Jasper, ez… Ez őrültség. Te is tudod, ugye? – s most olyan
nézéssel nézett a fiúra, amihez Jazz ekkorra már hozzászokott;
ez a tekintet valami olyasmit mondott, hogy tudtam, hogy
egyszer befog kattanni a srác.
– Az S, vagyis a rövid vonalon hagyta a holttestet – mondta
Jazz. – Aztán Dog kihúzta az „Irány a börtön” kártyát, és bejött
vallomást tenni. Ha, nem is tudom, mondjuk a
szépségversenyes kártyát húzta volna, akkor megölt volna egy
modellt. De nem így lett. Billy ezt belekalkulálta a játékba:
Belsamo elronthatta volna az egész vallomástevős színjátékot,
vagy akár tényleg meg is törhettétek volna, és elvezethetett
volna Hathez. Akár még el is kaphattátok volna, ahogy
otthagyja a holttestet a Balticon – Hughes még mindig nem
szólalt meg, ezért Jazz folytatta: – Billy viszont egy másodpercig
sem volt veszélyben, ezért megérte a kockázat. Különösen, mivel
ez azt jelenti, hogy össze kell zavarnia titeket. Tudta, hogy már
nálunk van Dog DNS-mintája, ezért ha feláldozta volna
valamelyik játékosát, akkor az amúgy is Dog lett volna.
Ráadásul tudta, hogy Belsamo vagy annyira zavarodott volt,
vagy annyira jól játszotta a zavarodottat – még nem tudom,
melyik lehet –, hogy semmi használhatót nem tudtunk volna
kiszedni belőle. És ott van még a titkos fegyver: Hat. Nem
tudtuk, hogy két gyilkos van, és a kocka is sokat segített
Billynek. Hat nyolcat dobott, és a Balticon kötött ki.
– Ezért a Henry és a Baltic sarkán hagyta a holttestet,
négytömbnyire az őrstől, és így Dognak lett alibije – Hughes a
falra csapott a tenyerével. – Komoly? Az összes egybeesés csak
azért, hogy minden illeszkedjen egy tervbe? És azt akarod, hogy
elhiggyem, hogy a történelem legaprólékosabb elmebetege
hagyja, hogy a kocka döntsön a következő lépésről?
– Persze, hogy hagyja! – csattant fel Jazz. – Nem érdekli ez a
két arc! Ez egy játszma, és ők csak bábuk egy táblán, és Billyt
mindez szórakoztatja. Meglátta, hogyan sétálhatna be ide
Belsamo, be az orrunk elé, aztán hogyan sétálhatna ki csak úgy,
ezért meglépte. Ha Hat nem nyolcast dobott volna, Billy kitalált
volna valami mást. Nem tudod elképzelni… Mély levegőt vett, és
megint belekezdett: – Még csak egy szeletét sem tudod
elképzelni annak, hogy mennyire lenéz titeket. Csapatként
tisztel benneteket: olyan együttesként, ami rendelkezik az
erőforrásokkal, amikkel megállíthatjátok. De egyéni szinten?
Szerinte mindannyian szánalmas, hülye balekok vagytok, akik a
sötétben tapogatóznak bizonyítékok után.
Hughes felhúzta a szemöldökét.
– Ezt apád mondja vagy te?
– Segíteni próbálok!
Jazz nem hitte el. Nem hitte el, hogy Hughes nem hisz neki.
– Egészen a helyszínekig megoldottam az egészet! Amikor
Billy felhívott, azt mondta, hogy kilenc, öt és négy. Tehát ő dobja
a kockát. Ötöst és négyest dobott, ez így kilenc – felmutatta a
telefonját, és rajta a Monopolyt. – Ha hozzáadsz kilencet az
előzőhöz, akkor az az Atlantic Avenue, Hughes! Belsamo, vagyis
Dog itt fogja hagyni a következő áldozata holttestét.
– De hát beszéltetek! – mondta Hughes. – Tudja, hogy tudod,
hogy a következő a kilences. Akkor miért nem változtatja meg?
– Figyelj – mondta Jazz türelmesen. – Az, hogy Belsamo az
Atlantic Avenue-n nézelődik és épp helyet keres a következő
holttestnek, azt jelenti, hogy még mindig a játékban van, és azt
tervezgeti, hogyan lép a következő mezőre. Annyi történt, hogy
Billy kilencet dobott, később visszahívta egy másik telefonról, és
megadta neki a számot.

Í
 – Ennek így semmi értelme. Miért nem változtatja meg? Így
legalább szórakozhatna velünk.
– Mert Billy tudja, hogy tudom, hogy a szám kilenc, de azt
nem tudja, hogy tudom a jelentését. És nem számít arra, hogy
kitalálom. Jelenleg úgy tudja, abban a hitben vagyok, hogy Hat
és Dog egy és ugyanaz a személy. Mellesleg az az érzésem… Az
alapján, ahogy kockáztatott, és beküldte Belsamót az őrsre, az
az érzésem, hogy kezd elege lenni a játszmából. Most már
befejezné, és talán Belsamo a vesztes.
– Az nem jó dolog? – kérdezte Hughes. – Úgy értem,
befejezni a játszmát. Ha a játszmának vége, a gyilkosságok is
abbamaradnak.
Jazz ingatta a fejét.
– Billyről van szó. Szerintem akkor kezdődnek csak az igazi
bajok, amikor a játék véget ér.
 45. FEJEZET

Howie, mielőtt felhívta volna a Lobo’s Nod-i seriff irodáját,

megvárta, amíg a telefonján a légitársaság weboldala kijelzi,
hogy Connie gépe felszállt. Vezetés közben két dologra próbált
nem gondolni: annak a következményeire, hogy Jazz születési
anyakönyvi kivonatán az „apa” mező üres, és hogy talán Sam
ugyanolyan őrült, mint a testvére.
Ember, ha ez a szitu, akkor megfogadom, hogy soha többet
nem nyomulok a barátaim rokonaira.
Még ízlelgette ezt a fogadalmat a pirosnál.
Na jó, kivéve, ha irtó dögösek.
A seriff irodája csöndes volt, egyetlen autó állt a
parkolóban. Amíg az olyanok, mint az Impresszionista, rács
mögött voltak, nem is lehetett sok mozgásra számítani egy
olyan kisvárosban, mint Lobo’s Nod. Eleve csak azért volt
nyitva, mert az egész megye rendőri erőinek központjául
szolgált. Máskülönben ugyanúgy zárva lett volna, mint minden
más a kisvárosban.
Howie jó nagy levegőt vett. Tényleg nem tetszett neki, hogy
be kell bandukolnia az irodába egy bizonyítékokkal teli széffel,
amihez nem egészen legális úton jutott hozzá. Ráadásul, amikor
legutóbb járt itt, akkor Jazz-zel surrant be, aztán ellopta és
lemásolta az orvosszakértő jelentését, majd kinyitotta az egyik
áldozat holttestét tartalmazó hullazsákot. Tényleg arra készült,
hogy még több bajt zúdítson a nyakába?
– Ezért az egész marhaságért rá fogom tetováltatni Jazzre,
hogy IMÁDOM HOWIE-T – mondta ki hangosan, és kiszállt az
autóból, mielőtt meggondolhatta volna magát.
Bent csak Ericksont találta, azt a rendőrt, akit a legkevésbé
kedvelt az egész Lobo’s Nod-i őrsön. Annál az asztalnál
ücsörgött, ami Lanáé szokott lenni, és lustán kattintgatott a
számítógépen. Jazz megbocsátott Ericksonnak mindazért, amit
az Impresszionista utáni hajsza idején tett az előző évben,
Howie azonban nem tudott túllépni azon, hogy a rendőr
megbilincselte, olyan sebeket okozva neki, amiket még hetekig
takargatnia kellett.
A férfi felnézett Howie léptei hallatán.
– Helló, Howie! Mit tehetek érted?
– Nem téveszt meg ezzel a mézesmázos hanggal! – mondta
Howie, és nagyot szippantott. – Mi ez, talán bacon? Vagy sonkás
melegszendvics?
– Jó, jó, disznó vagyok. Nagyon vicces vagy. Tényleg
szükséged van arra, hogy szolgáljanak és védjenek, vagy ez egy
tisztán barátiatlan látogatás?
Howie elraktározta magában a „barátiatlan látogatás”
kifejezést, tetszett neki.
– Találkoznom kell G. Williammel – mondta olyan
hivatalosan, amennyire csak lehetett. – Van nálam valami, amit
csak neki mutathatok meg.
Erickson az üres iroda felé mutatott.
– A főnök talán már el is aludt. Miért, mit hittél, hogy itt
lakik? Néha még ő is hazamegy éjszakára.
Howie a homlokát ráncolta. Az Univerzum folyton keresztbe
tett a terveinek.
– Nézd, Howie, bármi is az, biztos vagyok benne, hogy
tudok…
– Nem.
– Istenemre mondom, ami októberben történt, az már a
múlté. Jasperrel…
– Nem.
Lana széke nyikorgott, amikor Erickson jobban hátradőlt,
mint amihez a bútordarab hozzászokott.
– Nem tágítasz innen, ugye?
Howie úgy próbálta kimutatni az elszántságát, hogy épp
arra a padra tette le a fenekét, amelyen Jazz-zel ült egyszer
megbilincselve.
– Ha a nagyfőnök lecsuk a rendőrség idegesítéséért, akkor
majd ne nekem sírj! – mondta Erickson, és a telefonért nyúlt.
– Az nem is bűncselekmény – mondta Howie magabiztosan.
A fenébe! Mi van, ha mégis az?
– Helló, G. Wil – üdvözölte Howie kicsivel később vidám hangon
a seriffet –, mi a pálya?
Kiderült, hogy G. William még nem aludt, amikor Erickson
felhívta.
– Megvan a Letterman Show utolsó tíz epizódja
videórögzítőn – mondta zsörtölődve, miközben az irodája felé
sétált, majd megállt, és Howie-ra nézett. – Egy hétig tartott, mire
rájöttem, hogyan kell felvenni valamit és lejátszani azon a
vacakon. Szóval valami nagy dologgal kell előrukkolnod.
– Úgy lesz – ígérte Howie, és fölemelte a széfet.
G. William úgy biccentett, mintha erre számított volna.
– Van ennek valami köze ahhoz a 911-es híváshoz, ami ma
futott be hozzám a régi Dent-birtokról?
Howie-nak sikerült egyetlen pillantással bizalmatlanságot és
utálatot sugározni Erickson felé.
– Ó, az isten szerelmére – mondta panaszosan Erickson.
– Az irodámba – mondta megenyhülve a seriff. – Ajánlom,
hogy megérje ez a kis túlóra.
Amikor leültek G. William irodájában, Howie a mellkasához
szorította a széfet.
– Egyszer úgyis oda kell majd adnod, Howie – mondta a
seriff.
– Először is mentességet szeretnék.
– Mentességet mitől?
Ez egy jó kérdés.
– Hát, kezdésnek a halálbüntetéstől.
G. William ekkor majdnem lefordult a székről.
– Howie, hacsak nem bomba van abban a dobozban, kétlem,
hogy a világon bármi is oda vezethetne, hogy halálbüntetést
kapj.
– Csak elővigyázatos vagyok.
– Add oda azt a dobozt.
Howie vonakodva átadta.
– Tutira megsérted a jogaimat.
– Nem tartóztattunk le. Magadtól jöttél – s közben a seriff
felnyitotta a széf fedelét. – Ha valakinek, akkor nekem sérülnek
a jogaim, méghozzá a jogom egy békés estéhez a… – itt hirtelen
elhallgatott. – Az úristenit!
Miközben G. William egy csipesszel módszeresen kivett
minden elemet a széfből, és a fény felé tartotta, Howie
visszagondolt arra, hogy Connie-val micsoda szakértelemmel és
műgonddal követték a titokzatos szövegek utasításait, amik
elvezették őket Billy Dent egykori hátsó udvarába.
– Az a hely most már eléggé bántja a szemet – tette hozzá
Howie. – A városnak csinálnia kéne…
– Howie! – kiáltotta G. William. – Ne picsogj már a helyszín
kinézete miatt!
Howie ez utóbbira összerezzent.
– Hé, G. William! Az csak egy lyuk! Nem is igazi helyszín.
Tanner egyik vaskos ujját fenyegetően tartotta kettejük
közé.
– Hozzányúltál a bizonyítékhoz. Ez bűn, Howie. Aztán meg
ott van a magánbirtok megsértése: a pasas, akié most a terület,
nem adott neked engedélyt arra, hogy fölásd.
Ó. Igen. Ez mind igaz volt. Micsoda kellemetlenség! Howie
anyukája sohasem tudta meg, hogy Howie egy kis kitérőt tett
Ericksonnál, de abban egészen biztos volt, hogy ha G. William
most megbilincselné, nem tudná elkerülni, hogy kitudódjon.
– Bocsi ezért, seriff. Mi csak…
– És még ez is – Tanner felemelte a csipesszel a születési
anyakönyvi kivonatot. – Ez eléggé betehet Jazznek, tudod?
– Szerinted… – kezdett bele Howie, de aztán megállt.
Tanner megvonta a vállát, mintha mindenképpen elmondta
volna, amit gondolt.
– Nem tudom, mit gondoljak, de ennek az egésznek a végére
fogunk járni – majd úgy kezdett beszélni, mintha Howie ott sem
lett volna. – Keresd fel a telefonszolgáltatót, és nézd meg, hogy
onnan le tudjuk-e nyomozni az SMS-eket… Talán munkahelyi
telefonról küldték őket… Vagy talán ki tudjuk deríteni, hol
vették… Talán nyomra vezethet – mondta, majd csettintett a
nyelvével. – A jó életbe, te gyerek! Bárcsak rögtön az elején
jöttetek volna!
Howie hirtelen nagyon kicsinek és nagyon fiatalnak érezte
magát. G. William nyugodt, kimért csalódottsága valahogy
jobban fájt, mint amikor kirobbant a dühe.
 – Igen, tudom. De Jazz miatt tettük, tudod?
– Csak… hozd ide Connie-t. Azonnal. Így ki tudjuk szűrni az
ujjlenyomatait. És a te ujjlenyomatod is kell majd.
– Nem nyúltam semmihez – mondta Howie. – Na jó, a
széfhez, de kesztyű volt rajtam. Láttam a CSI – Helyszínelőket.
Ráadásul hideg van kint, és a kezem fázós.
– Rendben – G. William felvette a telefont az asztaláról. – Te
Connie-t hívod, én pedig…
– Ez nem olyan egyszerű. Jelenleg nem elérhető.
G. William megállt a kagylót a füléhez tartva.
– Ez meg mit akar jelenteni?
Howie hirtelen rájött, hogy nem lenne jó, ha elmondaná
Tannernek, hogy hová tart Connie, de nem volt előre kitalált
hazugság a tarsolyában. Nem először fordult elő vele, hogy azt
szerette volna, ha ő is olyan talpraesett lenne ezen a téren, mint
Jazz.
– Hát őőő…
– Mit hallgatsz el előlem, Howie? – kérdezte Tanner halk és
komoly hangon. – Itt az ideje, hogy elmondd. Ne felejtsd el:
mindig dönthetek úgy, hogy később még vádat emelek.
Bizonyíték beszennyezése. Talán a nyomozás akadályozása.
Kiskorú vagy, és ez lenne az első rendőrségi ügyed, de higgy
nekem, amikor azt mondom, hogy nem vicces bekerülni a
rendszerbe.
Jó, jó, akkor lesz még valami közös bennem és Jazzben: már
kiskorúként lesz priuszunk.
– Nincs semmi más, uram, megesküszöm rá – ám a hangja
még saját magát sem győzte meg. – Ó, várj, már majdnem
elfelejtettem! Esélyes, hogy Jazz nagynénje is pszichopata
sorozatgyilkos. De azért szorítok, hogy ne így legyen.
– Ne próbáld meg elterelni a témát ezzel a dumával! –
mennydörögte G. William. – Mondd el, hogy Connie hol… Ó,
atyám! New Yorkba ment, ugye? – G. William szeme
elkerekedett rémületében. – Jézusom, Howie! Hogy hagyhattad,
hogy ezt tegye? A szülei hogy hagyhatták…
– Nem nagyon volt más választásuk.
– Erickson! – üvöltötte G. William, ahogy a torkán kifért.
A rendőr szinte azonnal megjelent az ajtóban. Howie-ban
megfogalmazódott a gyanú, hogy az ajtó közelében ácsorogva
hallgatózott.
– Igen, főnök?
– Hívd fel az állami labort, mondd meg nekik, hogy
bizonyítékom van, le kéne venni róla az ujjlenyomatokat és
sürgősen át kéne futtatni az állami adatbázison és az FBI-én is.
És át kéne kutatni ezt a vackot is minden lehetséges DNS-
nyomért – mondta a seriff a széfre mutatva, és amikor Erickson
el akarta venni az asztalról, még hozzátette: – De mielőtt még
nekiállnál, hívd fel Hallékat, és mondd meg nekik, hogy
épségben és érintetlenül vissza fogják kapni a kislányukat!
– Igen, uram!
Erickson olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan megjelent.
– Melyik reptérre érkezik? – kérdezte Tanner Howie-tól.
Howie rájött, hogy nem tudja, de arra is, hogy erről soha
nem tudná meggyőzni a seriffet. De mielőtt megszólalhatott
volna, G. William leintette.
– Csak tűnj el innen, Howie! Most nincs időm arra, hogy
veled foglalkozzak. Majd lenyomozom a bankkártyája alapján –
mondta, aztán a telefonja gombjait kezdte nyomkodni.
Miközben Howie az ajtó felé indult, Tanner utánaszólt.
– És ne hagyd el a várost!
Howie jámboran magába fojtotta a felszólítás nyomán
előtörni vágyó kérdést: „Most tényleg ezt mondod?”
Az őrsről kiért azt éjszakába. Felnézett az égre, ugyanarra
az égre, amelyen Connie épp egy New Yorkba tartó járaton
repült.
Előkotorta az okostelefonját a zsebéből, és gyorsan
bepötyögött egy SMS-t Connie-nak:
tűnj el, csajszi. a yardok a nyomodban vannak
 46. FEJEZET

– Ha ez mind igaz, és nem mondom, hogy nem… Akkor ki

mozgatta a szálakat, mielőtt Billy kiszabadult? – kérdezte
Hughes Jazztől.
– Nem tudom. Talán az Impresszionista. Még nem jöttem rá
az összefüggésre, de Billy valahogyan képes volt kommunikálni
a börtönből, úgyhogy talán végig ő volt az.
– És ki Hat? – Hughes még mindig kétkedőnek tűnt, de
legalább a megfelelő kérdéseket tette fel.
– Nem tudom. Akárki is lehet. Az FBI profilja talán illeni fog
rá, talán nem, mivel egyetlen profilt készítettetek két embernek
anélkül, hogy tudtatok volna róla. Az egyik a nőgyűlölő
erőszaktevő kiemelkedő szervezőkészséggel. Ez Hat. Aztán ott
van Dog, vagyis Belsamo: a nők lehet, hogy nem is léteznek
számára. Őt a férfiak és a férfierő érdekli, az ő saját ereje és
más férfiaké. Így nem csoda, hogy annyi nyilvánvaló
ellentmondás volt: olyan portré volt előttetek, amit egyszerre
két festő festett. Belsamo volt az, aki segített rájönni erre –
folytatta Jazz. – Nem csak a játék nézőpontjából. Először azt
gondoltam, hogy Billyvel játszott, nem pedig azt, hogy Billy
játszatja. De aztán végiggondoltam, ahogy ott lóbálta nekem a
farkát a kihallgatószobában. Az erejét fitogtatta.
– És?
– És végiggondoltam, hogy a Hat-Dog hogyan hajtotta végre
a kasztrálásait, és hogy mindig csak Dog vitte magával
trófeaként a péniszeket. Hat csak félredobta őket. Levágta és
eldobta. Nem érdekelte a dolog. Csak azért csinálta, mert Dog is,
és fenn kellett tartani a látszatot, hogy ugyanaz a pasas követte
el a gyilkosságot. Valószínűleg nem is tudta, hogy Dog
megtartotta a levágott péniszeket. Hat semmibe vette a
férfiasságot. Dog élvezte. Erőt lát a férfiasságban, ezért magával
viszi.
– De mindketten megerőszakoltak nőket…
 – Bizonyos értelemben. Az orvosi vizsgálat kimutatta, hogy
különbség van a kettő között. Hat női áldozatain több sérülést
találtak. Azt hiszem, hogy az irányítás kifejezéseképpen tényleg
megerőszakolta őket. Birtokolni akarja őket, és a nemi
erőszakon keresztül tulajdonosi helyzetbe kerül. Élvezi. Dog
áldozatain nem találtak ilyen sérüléseket. Szerintem sem a
nemi erőszak nem izgatja, sem a nők. Fogadni mernék, hogy
segédeszközöket használt a megerőszakolásukhoz, és
valószínűleg már a halál beállta után.
– Mi van a bénítással?
– Hat találmánya. Utál hozzányúlni a férfiakhoz. Egyáltalán
nem is akart férfiakat ölni: viszont a látszat fenntartása
érdekében, hogy csak egy játékos van, meg kellett tennie.
Magában talán úgy gondol magára, mint az egyetlen férfira, aki
számít, és aki megérdemli, hogy uralkodjon a nőkön. És mivel
nőkhöz és lányokhoz volt szokva, valószínűleg könnyebb volt
neki a férfiakkal, ha azok nem tudtak ellenállni.
Valaki – talán egy FBI-ügynök – pólóban és kioldott
nyakkendővel benyitott, és bekukucskált.
– Ó, nem tudtam, hogy vannak…
– Csak egy perc – mondta Hughes elcsigázottan.
A szövetségi végigmérte Jazzt, majd kihátrált, és becsukta az
ajtót.
– Ez az egész érdekes…
– Mert igaz. Figyelj, egyetlen nem fehér áldozat volt, ugye?
Egyetlen ázsiai. Gordon Cho, a tizennegyedik áldozat. Dog
közvetlenül azelőtt ölte meg, hogy te eljöttél volna értem Lobo’s
Nodba. És Dog vajon melyik mezőre lépett, ha végiggondolod?
– Nagyon érdekes…
– Az Oriental Avenue-ra, Hughes – Jazz meglobogtatta előtte
a papírt.
– …de csak ennyi – mondta Hughes. – Érdekes. De nem
bizonyíték, nem bizonyít semmit – s miközben beszélt,
tüntetően félbehajtotta, majd egyszer ismét félbehajtotta a
lapot. – Ahogy apám szokta mondani: nem is mondom, hogy az,
de azt sem mondom, hogy nem az. A végére fogok járni, de
nekem kell megtennem ezeket a lépéseket, és óvatosnak kell
lennem. Igazából jobban tennéd, ha remélnéd, hogy nincs
igazad, kölyök!
 – Mi? Miért?
Hughes elindult az ajtó felé, majd visszafordult Jazz felé:
– Azért, mert ha úgy van, ahogy mondtad, akkor azt csak
annak köszönhetően tudhatjuk, hogy a törvényt megszegve
gyűjtöttél bizonyítékokat, miközben hivatalosan is egy
különleges egység képviselője voltál. Ami pedig azt jelenti, hogy
tízszer nehezebb jogilag megfelelő módon összerakni ezt az
egészet úgy, hogy a bíróságon is megálljon, és hogy Dog rács
mögé kerüljön, és hogy még a következő halálos dobása előtt
találjuk meg Hatet… – tartott szünetet a fejét ingatva – Szóval ez
tízszer nehezebb lesz, mint ha mindent a maga módján intéztél
volna. Na ezért. Megfelel a válasz?
Meg sem várta Jazz válaszát, egyedül hagyta a fiút az
irodában.
Jazz a nyomozó távozása után pár percig még az irodában
maradt, és töprengett. Hughesnak egy szinten természetesen
igaza volt. Jazz „túllépte a hatáskörét”, ahogy a rendőrök
mondták. Hülyeséget csinált. Veszélybe sodorta a vád esélyeit
arra, hogy Belsamót és az egyelőre még ismeretlen Hatet rács
mögé csukják.
És mégis… Tudta, hogy igaza van. A leggyorsabb, közvetlen
utat választotta, ami elvezette Doghoz. Billy kilencet dobott
Dognak, ami azt jelentette, hogy egy Atlantic Avenue-hoz
kapcsolódó gyilkosságot fog elkövetni. A legrosszabb
forgatókönyv az volt, hogy a rendőrök ott várnak majd Dogra,
ahol a következő holttestet le akarja tenni. Még egy áldozat,
viszont az az utolsó.
Nem, ez így nincs rendben. Ez Billy gondolkodásmódja. „Még
egy áldozat” is sok. Az emberek valóságosak. Az emberek
számítanak.
Igen, Jazz illegális úton jutott bizonyítékhoz, de ez mit sem
fog számítani, ha Dogot rajtakapják, és így meg tudják csípni.
Hughesnak csak annyit kéne csinálni, hogy rááll Dogra. Talán
még a következő áldozathoz is elvezetné őket, a rendőrök
lecsaphatnának rá és elfoghatnák. Kiszedhetnék belőle, hogy ki
Hat és hol van. Talán…
Talán még Jó Öreg Apuhoz is elvezetne minket.
Jazz azon töprengett, hogy vajon végig ez motiválta-e. Hogy
legbelül azért döntött-e úgy, hogy félreteszi a Hat-Dog
 g gy gy g
áldozatainak járó igazság szempontjait, hogy ezzel megtalálja a
leggyorsabb, közvetlen utat Billyhez. Mondhatná egyszerűen
azt is, hogy annyira izgatott volt a gondolattól, hogy elkaphatja
Dogot, hogy emiatt törvényt sértett, de talán már nem is
foglalkozott Hat és Dog áldozataival, és már csak egyetlen
dolgot akart…
A végső összecsapást Billyvel.
Nem tudom.
Elhagyta az irodát. Már későre járt, de az őrsön még mindig
sürögtek-forogtak. Jazz azt gyanította, hogy napi huszonnégy
órában így volt ez, és az ügynökök, valamint a rendőrök
rendszeres időközönként váltották egymást. Tudta, hogy a
különleges egységek megállás nélkül dolgoznak, és általában
több tízezer oldalnyi dokumentumot és bizonyítékot termelnek.
Logisztikai rémálom, amit adrenalin, koffein és olyasmi hajtott,
amit G. William „tiszta megszállottságnak” nevezett: az az
emberi állapot, ami lehetetlenné teszi a megállást még akkor is,
ha kicsi az esély a sikerre, és az órák is egyre csak nyúlnak.
Jazz azon is elgondolkodott, hogy ha most felállna az
asztalra, és kiabálva szétkürtölné Dog igazi nevét és címét,
vajon a törvény e jó és derék védelmezői közül hányan
éreznének késztetést arra, hogy golyót eresszenek a pasas
fejébe? És közülük hányan tennék meg valójában?
Egyáltalán nem olyan nagy a különbség köztük és köztünk,
szokta mondani Billy. Kivéve, hogy mi őszintébbek vagyunk azzal
kapcsolatban, amit csinálunk. Beismerjük, hogy mi hajt, hogy mi
hoz lázba minket. Ők úgy tesznek, mintha „az emberek” javát
szolgálnák, bármit is jelentsen ez, de igazából csak azért
csinálják, mert szeretik csinálni. Szeretik a hatalmat. Az erőt. A
fegyvereket. Ahogy mi is, Jasper.
A sajtón kint egyfajta bágyadtság lett úrrá. Nem volt semmi
hír, és 9:30-ig, Montgomery szokásos sajtótájékoztatójáig (amit
azért időzítettek így, hogy a helyi 10 órai hírekben már le tudják
adni az anyagot) semmi nem is volt kilátásban. Nem volt tehát
tennivalójuk, de nem is hagyhatták csak úgy ott New York
legnagyobb sztorijának helyszínét.
Bejelentenivalóm van, srácok! A Brooklynt megbénító gyilkos
duó egyik felének a neve és címe.
 Meg tudná tenni? Fel tudná használni a sajtót a saját javára?
Jazz ekkorra már keresztülverekedte magát rajtuk, de most
megállt, és visszanézett. Meg lehetne csinálni. Megvan a módja
annak, hogy a jófiúk hogyan manipulálhatják a médiát a saját
javukra. Bárki is Hat, biztosan megszállottan nézte a híreket,
olvasta a lapokat és a hírportálokat, hátha megemlítik valahol a
Hat-Doghoz köthető gyilkosságokat. Billy ugyanezt csinálta,
amíg össze nem gyűlt négy vaskos albumnyi anyaga a
hőstetteiről. Egy éjjel aztán elégette őket, amikor veleszületett
üldözési mániája végül legyőzte a büszkeségét.
A sajtó erőteljes, de veszélyes eszköz, mivel akár még
megfelelő működés közben is az arcodba robbanhat. Jazzt a
rendőrök egészséges tiszteletére – és persze utálatára –
tanították, de arra is nevelték, hogy kerülje a médiát, és féljen
tőle. William Cornelius Dentet követve rengeteg mindent
megtanult, melyek közül a legtöbb a „rossz dolog” kategóriájába
esik, de Jazz arról meg volt győződve, hogy a média kerülésének
mégiscsak van értelme.
Túl kockázatos volt. Arra használni a médiát, hogy rajta
keresztül megtalálja Hatet olyan, mintha nitroglicerinnel
játszana.
A hotelba visszafelé menet vett egy szelet pizzát egy étterem
lepukkant, leharcolt kis bódéjában, ahol, ha kért volna, a gomba
mellé svábbogarakat is biztosan tudtak volna adni feltétnek.
Mégis ez volt a legjobb pizza, amit életében evett. Oké, New
York, gondolta. Ezt el kell ismernem. Soha nem fogok máshol
ilyen jó gyorskaját enni.
Miközben zsíros kezét a farmerjába törölgetve belépett a
hotelszobájába, arra gondolt, hogy Howie-nak biztosan ízlett
volna a pizza. Connie-nak is. Ahogy rájuk gondolot, hirtelen és
meglepetésszerűen rátört a honvágy. Túlságosan elfoglalt volt,
és a gondolatai is egészen máshol jártak ahhoz, hogy
hiányozzon neki Lobo’s Nod, a legjobb barátja vagy a barátnője,
de most egy szelet pizza szinte hazaröpítette. New York nem
neki való hely. A szülővárosa széles, nyílt egére és szűk
sugárútjaira volt szüksége. Rájött, hogy New Yorkban névtelen
maradhat, ismeretlen és mentes a gyanútól. Billy letartóztatása
óta mindig is erről ábrándozott: olyan helyen lenni, ahol nem
ismer senki és nem ismeri fel senki. New York lehetne számára
Shangri-La.
De ekkor arra is ráeszmélt, hogy a névtelenség a lehető
legrosszabb jövő lenne számára. Dognak a névtelensége
engedte meg, hogy hónapokon át büntetlenül öljön. Az a kis
lakás bűzlött az őrülettől, de vajon hány ember tehette be oda
valaha a lábát?
Jazznek arra volt szüksége, hogy emberek vegyék körül,
igen. Olyan emberek, akik ismerik, olyan emberek, akik látják a
jeleket. Emberek, akik meg tudják mondani, ha kezd úgy
viselkedni, mint Billy.
Connie. Howie. G. William. Talán még Samantha is, ha rá
lehet venni, hogy maradjon Lobo’s Nodban.
Lehetne ez a családja? A támogató rendszere? Jazz mindig is
úgy gondolta, hogy a múltja terhét csakis neki kell cipelnie. De
vajon lehetséges, hogy épp az a sorsa, hogy emberekkel legyen
körülvéve? Ez volt „az emberek valóságosak, az emberek
számítanak” igazi jelentése? Számítanak, de talán ezt nem is
azért fontos tudnia, hogy ők biztonságban legyenek… hanem
hogy tudja, nincs egyedül?
A telefoncsörgés olyan hirtelen és éles hanggal szakította
meg a gondolatait, hogy marionettbábuként rándult össze,
miközben a zsebében kezdett kotorászni a telefonja után.
Kereste a kijelzőn a „hívásfogadás” feliratot, de semmit sem
talált.
Újabb csörgés.
Ó. Nem az ő telefonja.
Hanem Billyé.
– Halló?
– Jasper! – kiáltotta Billy, és hangja most olyan volt, mint
valakié, aki évek óta nem látta a gyerekét. – Kisfiam! Hogy
vagy? Remélem, még mindig jól! Remélem, nem vagy
túlságosan csalódott, amiért azok a szemét rendőrök nem
adnak neked több segítséget.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Persze, hogy tudod! Jártál az öreg Bodri kutyaóljában.
Egészen közelről láttad. Körülszaglásztad az etetőjét. Láttad a
láncát, Jasper fiam. Ismerlek. Szerintem ilyen… ilyen fehér
lovag vagy, aki mások segítségére siet. Fehér lovag, Jasper.
Aztán a rendőrök meg nem csinálnak semmit. Hogy honnan
tudom? Hát, gondolom onnan, hogy az előbb beszéltem a
kutyusommal, és még mindig azt az édes, hideg, szabad levegőt
szívja – Billy ekkor mély levegőt vett: mintha valaki füves cigit
tüdőzött volna le mélyen, vagy mintha egy ínyenc egy pohár
forró, erős illatú italt ivott volna ki egy húzásra. – Á! Igen, még
mindig kint lófrál. Vadászik, Jasper, és senki sem próbálja
megállítani. Hacsak nem magadnak tartogatod. Erről van szó?
Azt hiszed, hogy egyedül le tudod vadászni az öreg Dogot?
– A rendőrség mindent tud róla – mondta Jazz mély
meggyőződéssel, és igazából még csak nem is hazudott, hiszen
Hughes tudott mindent, amit jelenleg Jazz.
A nyomozó mostanra már kitálalhatott Montgomerynek. A
rendőrség mostanra talán már…
– Mostanra már valószínűleg készenlétben áll egy
kommandós egység, készen arra, hogy lecsapjon bármelyik
pillanatban.
Billy szinte zokogva röhögött.
– Szeretném én azt látni! Tényleg, tényleg szeretném. Tudod,
szeretnék ott lenni, amikor betörik az ajtaját azzal a faltörő
kossal…
– Én is szeretnék ott lenni – mondta Jazz durván.
– Ó, nagyon jó! Remek! Ha légy lehetnék, és körülöttük
döngicsélhetnék, akkor aztán igazán jót nevethetnék, Jasper! Te
már jártál ott. Mondd csak: milyen bizonyítékot fognak ott
találni ezek a derék fiúk?
Semmilyet. Jazz nagyon jól tudta, de nem mondta ki.
– És lányok – tette hozzá Billy. – Derék fiúk és lányok.
Vannak rendőrnőik, és ott van nekik az a kis helyes Morales,
ugye? Nem semmi, hogy ilyen sokszínű az a különleges egység,
nem? Ott van nekik Morales, és az a nagydarab négus, Hughes,
nem? Jasper, elfogadható, ha azt mondom, hogy négus? Nem
vagyok benne biztos, mert nagyon hasonlít ahhoz a másik
szóhoz, amin az emberek annyira fenn szoktak akadni. Téged
kell, hogy megkérdezzelek, mivel te vagy a szakértőm az ilyen
dolgokban, hiszen mégiscsak te dugod azt a helyes kis fonott
hajú csajt.
– Te barom – fortyant fel Jazz. – Csak dumálsz, dumálsz és
dumálsz, ugye? Dumálsz összevissza, próbálod készültségben
tartani az embereket, összehordasz mindent, mert el akarod
fedni, hogy már mennyit megöltél és megkínoztál. Emberek
haltak meg, amikor megszöktél. Miattad most én is benne
vagyok. Emberek haltak meg!
– Fontosak voltak? – kérdezte Billy jóságosan egy olyan
ember hangján, aki csak vaníliafagyit kér.
– Számítottak!
– Miért? Azért, mert éltek? Azért, mert emberek voltak?
Csak ennyi kell hozzá? Ha mindenki különleges, akkor senki
sem különleges, Jasper!
Jazz észrevette, hogy a hívás során valamikor térdre borult,
Billy hangjának súlya, ez a tiszta pszichológiai méreg csak húzta
lefelé, lefelé, lefelé. Még a légzés is nehezére esett. Billy hangja
irgalmatlan volt, végtelen, és emlékezetébe idézte gyermekkora
minden emlékmorzsáját, alig felidézhető emléktöredékét. Jazz
megint fiú volt, nem férfi. Ismét totyogó kisgyerek volt, aki a
ház körül mászkált bizonytalan léptekkel az anyukája után, aki
hamarosan el fog tűnni, és aki kövér kis kezecskéit az apja felé
nyújtotta, aki ragyogott az elégedettségtől, amiért addigra már
többtucatnyi embert lemészárolt.
– Itt vagy még, Jasper? – kérdezte Billy, de nem állt meg,
nem hagyott neki esélyt, hogy összeszedje magát. – Nem
örülnék, ha a megszakadt vonalhoz beszélnék, tudod? Nagyon
nem lenne jó, ha az atyai tanácsaim kárba mennének.
– Lenyomozzuk ezt a hívást – mondta Jazz rekedten.
Szánalmas, nyilvánvaló hazugság volt. Jazz nem számított
rá, hogy az apja beveszi, és Billy természetesen még csak meg
sem hallotta, és egyszerűen tovább beszélt.
– Még nagyon sok dolgot kell megtanítanom neked. Vannak
napok, amikor ülök itt, és azon gondolkodom, hogy mennyi
mindent nem tanítottam még meg. Annyi mindent kéne még
adnom neked! De fogy az időnk, Jasper. Elvesztegettünk négy
évet. Négy fontos évet. Méghozzá miattam. Az én hibám, hallod?
Vállalom a felelősséget, és mindennap nyomja a vállamat a
súlya, amitől meghajlik a hátam. Elgyengít a gondolat, hogy
hagytam közénk állni a szükségleteimet és az ösztöneimet.
Jobban kellett volna uralkodnom magamon. Az a két idétlen kis
kurva még mindig élne, én otthon lennék, és jól meglennénk,
együtt tanulnánk.
 Jazz a mobilján matatott, előkereste a mappát, amiben a
fényképeket tárolta, és addig lépkedett tovább, amíg meg nem
találta, amit keresett: az anyjáról készült, beszkennelt
fényképet. Az egyetlen dolgot, ami megmaradt utána.
És mi van anyuval? Jazz meg akarta kérdezni. Egy nagy,
boldog család lennénk? De semmi értelme nem lett volna. Billy
évekkel a Lobo’s Nodban elkövetett gyilkosságai előtt, és
évekkel az előtt, hogy G. William elkapta, megölte anyut, sőt
kitörölte.
– Nincs mit tanítanod nekem – sikerült végre megszólalnia
Jazznek. – Már eleget tanítottál.
– Sohasem elég. Ha majd lesz saját gyereked, meg fogod
érteni. Még ötvenévesen is a fiam leszel, Jasper, és még akkor is
azt fogom mondani, hogy bárcsak foghatnálak, a karjaimba
zárhatnálak, és megtaníthatnék neked mindent, amit ebben a
csúnya, gonosz világban tudni kell.
Jazz most másik képre váltott. Connie és Howie
társaságában volt, mindhárman a kamerába mosolyogtak.
Keserédes volt a fénykép: szerette nézni az őszinte mosolyt az
arcán, a bajtársiasságot a legközelebbi barátaival, a fényképet
azonban Ginny Davis készítette egyik nap az iskola után.
Szegény, megboldogult Ginny, az Impresszionista ölte meg, így
tehát Billy, Jazz pedig nem akadályozta meg.
– Azt hiszed, hogy el tudsz kapni, ugye? – kérdezte Billy. –
Ezért van az, hogy senki sem nyomozza le ezt a hívást. Ezért
nem üvöltesz torkod szakadtából segítségért. Mert egészen
magadnak akarsz. Épp, mint egy varjú.
Egy varjú… Jazz odébb csúsztatta a telefonját, szabad
kezével pedig megtámasztotta magát a padlón. Az agyát ellepő
köd épp csak osztani kezdett, és mintha a ködgomolyagokon
keresztül egy fekete madarat pillantott volna meg, amelynek
roppant szárnyai mindent beborítanak.
– Egy varjú – mondta Jazz. – Varjak. Belsamónak, vagyis
Dognak volt egy varjú a laptopján. Varjakéhoz hasonló hangot
adott ki. És az Impresszionista is mondott valamit…
– Gondolkodtál a történetről, Jasper?
– Arról, amiről beszéltél? A Varjúkirályról? Egyszer
utánanéztem. Meg akartam keresni egy könyvben vagy a neten,
de nem létezik. Senki sem ismeri.
 – Igen, erre gondoltam. Ez volt a kedvenced kiskorodban.
– Nem.
– Hát jó, nekem úgy tűnt, hogy tetszett neked. A végén
mindig kuncogtál. Mindegy, ahogy korábban mondtam: nem
csak egy történet. Nem kitaláció. Van benne valami, ami igazi,
érted?
– Nem, nem igazán.
– Meg fogod érteni – kuncogott Billy. – Vagy nem! Hát, ki
tudja, nem igaz? A jó öreg őrült világban, amiben élünk, bármi
megeshet, azt hiszem. De én rád fogadok, Jasper! Mindig is rád
fogadtam. Jól neveltelek, fiam. Úgy neveltelek, hogy erős,
büszke és kemény legyél. Tudom, hogy az elmúlt négy év elég
nehéz lehetett neked. Nehéz lehetett Jó Öreg Apu nélkül.
– Megvoltam.
Felkelt, és körülnézett a szobában fegyver vagy bármi után
kutatva, ami fájdalmat okozhat. Kisétálhatna ebből a szobából,
és napokig szóval tartaná Billyt, ha ez kell ahhoz, hogy egészen
a rejtekéig követhesse az apja nyomát, és megtegye, amit már
évekkel korábban meg kellett volna tennie.
– Megfeneklett az életed – mondta Billy magabiztosan. –
Folyton csak azt kérdezed magadtól: „Illek más emberek közé?”,
„Szörnyeteg vagyok?”, „Hozzáérhetek ehhez a csinos kis színes
bőrű lányhoz?” Bocs, afroamerikai lányhoz. Vagy… nőhöz?
Nőnek hívatja magát veled, nem lánynak?
Jazz a szék mellett döntött. Nehéz volt és robusztus.
Elbillentette, így a támlája a padlón maradt, amikor rárúgott az
egyik lábára, ami nagyot reccsenve letört. Jazz így nyert egy jó
hosszú, erős, kemény és hegyes végű fadarabot.
– Mi ez a zaj a háttérben? – kérdezte Billy. – Majdnem olyan
volt, mintha valakinek eltört volna a karja, de tudom, hogy nem
az volt. Széttöröd a berendezést? Vámpírokra akarsz vadászni,
fiam?
A kezében lévő fegyver szilárdsága valamiképpen áttörte
zavarodottsága ködét, és a vérszomj feltörő sugara hirtelen
kitisztította az elméjét.
– Nem fogod abbahagyni ezt a szarakodást, ugye? – kérdezte
Jazz, és a kérdés ugyanolyan magától értetődő volt, mint a
válasz, de a hangja már nem volt gyenge. – Nem csak a
gondolataimat akarod összezavarni. Nem csak embereket ölsz.
De ezen felül még bábozol is ezekkel az arcokkal. Ugyanannyira
szereted megmondani nekik, kit kell megölni, mint amennyire
te is szeretsz ölni.
– Nem igazán – hümmögött Billy. – Nem igaz, egyáltalán
nem igaz. És nem is érted az egészet: nem mondom meg nekik,
mit kell tenni. Én csak nézem az időt, és betartatom a
szabályokat. Ők döntik el, hogyan kell játszani.
– De te kezdted. Te voltál az ötletadó.
– Én? – Billy meglepettsége az ötlet hallatán valódinak tűnt.
– Tényleg ezt hiszed? Nézd, ahogy már mondtam is, sok
mindent kell még megtanítanom neked. Ahogy ezt is: nem az én
ötletem volt egymásnak ereszteni ezeket a srácokat. Csak
belekerültem, hogy segítsek a bíráskodásban.
– Tényleg?
Jazz magához vette a mobilját, és becsúsztatta a zsebébe, így
lépkedett a hotelszobában, egyszerre erős és hatalmas lett:
pórázra kötött farkas.
– És hogyan kell játszani? Hogyan választod ki a győztest?
Vagy addig játszotok, amíg valamelyiket el nem kapják?
– Addig játszunk, ameddig az egyik már nem lesz képes
játszani – mondta Billy.
– Ó. És mit kap a győztes? Henceghet? Vagy egy aláírt Billy
Dent-névjegykártyát?
– Ó, nem, Jasper. Ennél jobbat. Sokkal jobbat, ezt
megígérhetem. Egy napon akár még te is megkaphatod.
– Nekem nem kell semmi, amit adhatnál. Nem leszek a
bábod, nem leszek a paraszt a tábládon. Nem fogok
hozzájárulni még több gyilkossághoz.
– Te fogod okozni annak az FBI-ügynöknek a halálát, Jazz,
ígérem. Végig fogod nézni, ahogy meghal.
– Kamuzol. Nem ölök meg senkit.
Kivéve téged.
– Minden a te kezedben van, fiam. Meghalhat szépen, de
meghalhat csúnyán is. Ha rajtam múlna, akkor azoknál a telt
és… sokat ígérő, igen, azt hiszem, ezt a szót kerestem, sokat
ígérő ajkaknál kezdeném. Velük kezdeném. És azokra a jóféle
csöcsökre is kíváncsi lennék, amit az FBI-os egyenruha alatt
rejteget. Azok a formátlan fölsők! De neki nem elég formátlan,
mi? Fogadok, hogy te is gondoltál már rájuk! Ugye?
 Hoppá. Természetesen a legrosszabb az volt az egészben,
hogy Jazz tényleg gondolt már Morales mellére, és az ajka
bársonyos, csábító lágyságát is észrevette már. Arra gondolt,
hogy ezeket bármelyik hetero férfi kiszúrta volna. De a legtöbb
hetero férfi nem jelentett halálos veszélyt.
– Be szeretnéd csúsztatni oda a kezedet, ugye, Jasper? Meg
szeretnéd nézni, hogy mit rejteget a világ elől, a dolgokat,
amiket nem fog megosztani. Napfényre akarod hozni őket.
Jazz olyan hevesen rázta a fejét, hogy az már
gerinctornának is beillett.
– Kuss, Billy! – hangját, amennyire csak lehetséges volt,
megkeményítette, elnyomta az előtörni akaró remegést, azt az
erővel vegyes gyengeséget, amit annak puszta gondolatától
érzett, hogy Morales ügynököt megfosztja a ruháitól, a
páncéljától és a méltóságától is. – Nem folytathatod. Már a
magam ura vagyok, a saját lábamon állok.
– Miért? Persze, hogy így van. Soha semmilyen módon nem
állítottam az ellenkezőjét.
– Hol vagy? – üvöltötte bele Jazz a telefonba, és az egész
teste beleremegett, aztán megfeszült, mintha kihányhatta volna
a lelkét a szavakon keresztül, mintha bele tudta volna üvölteni
magát a telefonba, majd ki a másik végén, oda, ahol Billy épp
tartózkodott. – Hol vagy? Mondd meg! Mondd meg, az istenit!
Mondd el, és akkor megölhetlek!
A válasz csak röhögés, üvöltő röhögés volt. Olyan ismerős,
olyan megalázó volt.
– Jasper, ha tényleg azt akarod, hogy meghaljak, akkor
megöltél volna, amikor bejöttél hozzám úgy három hónapja.
Keresztülhajolhattál volna az asztalon, és a puszta kezeddel
megfojthattál volna. Fogadok, hogy az őrök nem csipkedték
volna magukat, hogy megállítsanak. Ha melaszon kéne
átúszniuk, hogy megmentsenek, akkor megtennék.
Versenyeznének, mint a teknősök. A villanykörte a fejünk fölött:
kinyúlhattál volna érte, eltörhetted volna, és felvághattad volna
a nyaki ütőeremet, mielőtt az őrök letepertek volna. Sajnálom,
de nem tudok elképzelni olyan bírót a világon, a megyében meg
még kevésbé, aki elítélt volna téged ezért. Szegény Jasper, megy
és kinyírja a szarházi apját… Az a Tanner seriff, az még
kitüntetést is adna érte. Nem, Jasper – ekkor Billy úgy sóhajtott,
mint a tanár, aki túl sok éven keresztül tartotta ugyanazt az
előadást –, az, hogy életben vagyok, az azért van, és csakis azért
van, mert életben hagytál azon a napon.
Nem az volt ebben a legrosszabb, hogy igazat beszélt. A
legrosszabb az volt, hogy Jazz már tudta. Valahol meg tudta
bocsátani a korábbi gyilkosságokat: azokat, amelyeket Billy még
korábban követett el, vagy néhányat azok közül, amiket az
Impresszionista Lobo’s Nodban, de a legutóbbiakat nem tudta
megbocsátani.
Mind a lelkén száradt. Mind.
Az ő vérük az én fejemre hull! Ezt kiáltja Hale tiszteletes a
Salemi boszorkányokban. Jazz is ezt kiáltotta, ám a végén
mindez nem számított, John Proctor mégis az akasztófákhoz
ment.
Jazz minden ereje és dühe kiáradt, Billy hideg, kiforgatott
racionalitása – Billy igazsága – kiszívta belőle.
– Amúgy ha még mindig mérges vagy – folytatta Billy –,
akkor megmondom, mi lesz. Ha legközelebb találkozunk,
egyenesen idejössz, és megölsz. Nem lacafacázol, nem pofázol.
Ez komoly dolog, fiam. Ez igazi varjú ügy.
– Miért vagy itt? – kérdezte Jazz, ám csak suttogás jött ki a
torkán. – Kit keresel New Yorkban?
Billy néhány másodpercig nem szólt semmit, és Jazz már
arra gondolt, hogy az apja letette.
– Nem tartozik rád. Még nem. Megmondom, mi tartozik rád.
El fogom mondani az öreg kutyusnak. Elmondom neki a titkot,
aztán megkérdezheted tőle. A kutyusnak csont kell. De
mindenekelőtt a kutyusnak játszania kell a játékaival. Ó, jut
eszembe… Nagyon köszi, hogy odébb tetted a madáritatót.
Fogadok, hogy nagyi igazán boldog.
Billy ezzel letette.
Jazz eldobta a rögtönzött karót. Tudta, hogy ennek a
vámpírnak kevés lesz egy karó a szívébe. A néma telefont
bámulta a kezében, és közben előkapta a saját mobilját, és
előkotort egy telefonszámot.
– Hol van? – kérdezte, amikor a hívott fél felvette. –
Találkoznunk kell.
– A hotelban.
– Jövök.
 47. FEJEZET

A repülőn töltött időt Connie arra szánta, hogy megbocsátott

Jazznek. Egy túlféltő seggfej volt? Az. De Connie-nak muszáj volt
belátnia, hogy ha van élethelyzet, amikor viselkedhet valaki
túlféltő seggfejként, akkor ez az.
Semmi értelme, hogy eltereljem a figyelmét. Csak megyek, és
megkeresem azt a… azt a valamit, amit Torzhang úr otthagyott
nekem. Mennyire lehetek veszélyben? Egy repülőtéren leszek, a
repülőterek a legbiztonságosabb helyek a világon. Aztán a cuccot
elviszem Jazznek. És együtt megfejtjük. Nyugi.
Amikor földet értek, bekapcsolta a telefont. Azonnal pittyent
egyet, és egy üzenet ugrott fel, amit néhány órával korábban
küldtek:
tűnj el, csajszi. a yardok a nyomodban vannak
Howie. Akkor is tudhatta volna, ha a telefon nem írja ki a
nevét.
WTF, Howie? Mi…
A yardok. A rendőrség. A szülei nem vették be a blöfföt.
Rendőrök fogják várni a gép előtt, és amint leszáll, elkapják.
Ráharapott az alsó ajkára. Mit tehetne?
A közé és az ablak közé szorult nő elég udvariatlanul kérte
meg, hogy engedje ki. Connie automatikusan felhúzta a lábát, és
kiengedte a nőt.
Gondolkozz, Connie! Nem vagy akcióhős. Nem menekülhetsz
el előlük. Inkább túl kell járni az eszükön. Színész vagy, nem?
Akkor játssz!
Eszébe jutott, amit egyszer még Jazz mondott az egyik
szokásos „kiselőadása” közben arról, hogyan lehet elkerülni a
hirtelen halált az olyan emberek kezei közt, mint ő: Ne hagyd,
hogy a részletek eltereljék a figyelmedet! Eszébe jutott, hogy
például Ted Bundy fel szokta kötni a karját. A nők pedig
végignézték az előadást, és ezzel megásták a saját sírjukat.
 Az emberek szeretnek elveszni a részletekben, mondta
egyszer Jazz. Felfigyelnek rájuk. És a nagyobb kép kárára
hagyják, hogy a részletek elárasszák őket.
Connie terve másodpercek leforgása alatt kirajzolódott. Ez
túl kevés idő volt ahhoz, hogy mindent végiggondoljon, de
szerencsére ahhoz is túl kevés volt, hogy kétségbe vonja. A
legrosszabb forgatókönyv: elkapnak. A legjobb forgatókönyv, ha
nem csinálok semmit: elkapnak.
A nő, aki átpréselődött közte és az előtte lévő ülés között,
most a kézipoggyász-tartóval küzdött, méretes retikülje pedig az
üres ülésen maradt felügyelet nélkül. Connie gyorsan és
hatékonyan kotorta végig. Olvasószemüveg. Oké, tök jó. Aztán
némán hálát adott, amiért a nő fehér, és megtalálta pontosan
azt, amit szeretett volna: egy kompakt alapozót. Lenyúlta.
Ahogy szép lassan kiürült a gép (és korábbi üléstársa eltűnt
a folyosó végében), Connie leguggolt az ülés mögé, előkapta az
alapozót a „semleges” sminkvattával együtt. A többévnyi
színházi gyakorlat alatt megtanulta, hogyan sminkelje ki úgy
magát, hogy az természetes hatást keltsen, de most egyáltalán
nem ez volt a célja. Egy kis munkát igényelt, de pár perc
leteltével sikerült összehoznia egy nagy, bézs színű foltot,
aminek egyenetlen széle az arccsontja kiálló részéig ért. Úgy
nézett ki, mint egy félresikerült anyajegy, és azt gondolta, hogy
elég csúnya.
Részletek.
Összefogta hosszú, gondosan befont haját, és a szatén
alvósipkájába bugyolálta. Hirtelen mozdulattal elcsente az
olvasószemüveget is, és megnézte magát az alapozó tükrében.
Jó volt, de nem elég jó.
A haj és a smink kész. Ideje elhúzni a függönyt, és indulhat a
show!
A gép ekkorra már majdnem teljesen kiürült. Connie végül
felállt az ülésből, és nagy nehezen végigsétált az ülések közti
folyosón, s közben igyekezett nem ránehezedni a bal lábára. Az
ülések támlájában kapaszkodott meg, és sikerült eljutnia a gép
elejéig, ahol igyekezett nem azzal az utaskísérővel
szemkontaktust létesíteni, aki még korábban rászólt, és
kikapcsoltatta vele a mobilját.
 – Jól vagy? – kérdezte a stewardess, amiből Connie számára
rögtön kiderült, hogy a felvett póz, valamint a megjátszott
fájdalmas arckifejezés megtette a hatását.
– Tiszta hülyeség, de kificamodott a bokám, amikor
szaladtam a gépre. Nem gondoltam, hogy súlyos, de miután
egész idő alatt annyit ültem…
– Ó, istenem, a kabinnyomás változása miatt talán még
rosszabb!
A „hagyd, hogy befejezzék a mondatot” trükk megint
működött.
– Igen, lehetne, hogy…
– Kerítek egy kerekesszéket.
Connie ekkor nekitámaszkodott az egyik ülésnek.
– Nagyon szépen köszönöm! És elnézést, amiért ennyi
gondot okozok!
– Semmiség. Csak ülj itt ebben az ülésben, és kerítek valakit,
aki elviszi a holmidat.
Az utaskísérő hamarosan felsegítette, és a gépről is segített
neki leszállni. Lent már várta egy férfi kerekesszékkel. Connie
belehuppant, és ismét megköszönte az utaskísérőnek, miközben
Connie holmiját a szék hátsó tartójára pakolta.
– Vigyázz rá – mondta a stweardess.
– Rendben!
Útban a terminál felé Connie széthajtogatta azt az olcsó kis
takarót, amit egy közeli ülésről vett el, majd kendőként magára
terítette. Úgy vélte, hogy ezzel együtt már úgy nézhetett ki, mint
egy rákbeteg. Ölbe tette a kezét, hogy a lehető legkisebb helyet
foglalja.
Pillanatokkal később a férfi már a teminál bejáratához tolta.
Connie rögtön észrevett két egyenruhás rendőrt a biztonsági
személyzet egy tagjával, ahogy oldalt álltak. Egy fekete
tinédzsert kerestek afrofonásos hajjal, nem pedig foltos arcú,
szemüveges nőt fejkötővel, ami alatt talán kopasz fejbőr
rejtőzött.
Mégis visszatartotta a lélegzetét, amikor elhaladtak
mellettük.
– Hová lesz? – kérdezte a kerekesszéket toló férfi.
Connie végre megengedett magának egy mosolyt.
– Négyes terminál, érkező járatok.
 48. FEJEZET

Morales szállodája három metrómegállónyira volt Jazzétől, de

mivel a fiú még nem igazodott ki a metróhálózaton, és nem
most volt itt az ideje, hogy kipróbálja, ezért leintett egy taxit, és
mint a filmekben, megmondta a sofőrnek, hogy taposson bele. A
taxis vidámsággal vegyes bosszúsággal pillantott hátra Jazzre a
válla fölött, majd végig a sebességkorlátozás betartásával
tötymörgött. Jazz nagyot sóhajtott, és beletörődött, hogy ilyen
lesz az út, és inkább az elsuhanó Brooklynt figyelte.
Rájött, hogy előbb el kellett volna mennie Moraleshez. Neki
kellett volna írnia, nem pedig Hughesnak, amikor Billyvel
telefonált Belsamo lakása előtt. Moralesre volt szüksége. Hughes
rengeteg fejtörés és idegeskedés után végül megszegte az NYPD
szabályzatát, és elhozta Jazzt New Yorkba abban a reményben,
hogy segíthet elkapni a gyilkost.
De amikor legelőször találkozott Moralesszel, a nő felkínálta
neki a lehetőséget, hogy miatta szabályt szegjen. Hogy vele
szegjen szabályt.
Fürdőköpenyben nyitott ajtót, a haja kócosan a vállára
omlott, ki volt engedve. Úristen, egyszerűen szexi volt. Úgy
érezte, hogy a látványtól az ágyéka körül mozgolódni kezd
valami. Megkívánta. Nem ugyanúgy, ahogy Connie-t kívánta. De
persze lehet, hogy ugyanúgy. Talán csak áltatta magát, és az
egész dumája arról, hogy szereti Connie-t, csak állati reakció
volt.
Meghalhat szépen, de meghalhat csúnyán is.
– Végre aludni akartam egyet – mondta Morales oldalra
billentett csípővel. – Mi olyan fontos, hogy ide kellett rohannod?
Az ajkai…
Ha rajtam múlna, akkor azoknál a telt és… sokat ígérő…
Jazz reszketett.
– Hideg van a hallban? – lépett oldalra Morales. – Gyere be.
Készíthetek egy, hát, egy kávét, azt hiszem. Kávézol?
 – Ja…
Jazz habozott, aztán belépett a szobába.
Te fogod okozni annak az FBI-ügynöknek a halálát, Jazz,
ígérem. Végig fogod nézni, ahogy meghal.
Nem, nem fogja megölni. Billy csak próbálta pszichésen
kiütni. Mindig ezt csinálta: elültette a kétely, az őrület, a rettegés
magvait, és még ha nem is hajtottak ki, akkor is keresztüljutott a
psziché agyagos rétegein.
Mintha a becsukódó ajtó hangja és véglegessége hirtelen
Morales eszébe juttatta volna, hogy kivel is van és mit visel,
ezért szorosan összefogta magán a fürdőköpenyt, szabad
kezével pedig végigsimította kócos haját.
És azokra a jóféle csöcsökre is kíváncsi lennék, amit az FBI-os
egyenruha alatt rejteget.
Be szeretnéd csúsztatni oda a kezedet, ugye, Jasper?
Persze, hogy be szeretném.
Meg szeretnéd nézni, hogy mit rejteget a világ elöl, a
dolgokat, amiket nem fog megosztani. Napfényre akarod hozni
őket.
Na és? Bármelyik másik srác, akiben van tesztoszteron és
működik a farka, ugyanezt akarná.
Erről Dog, Hat és a hiányzó péniszek jutottak az eszébe, s
végül Billy hangját is kiverte a fejéből. Ekkor azon kapta magát,
hogy bevall egy csomó bűntettet és egyéb vétséget az FBI egyik
ügynökének.

A javára legyen mondva, nem vágott Jazz szavába, miközben a

fiú részletesen elmesélte neki, hogyan került be fizikai
értelemben Dog lakásába, mentálisan pedig Dog és Hat brutális
„gyilkos Monopolyjába”, ahogy Hughes nevezte a játszmát. A nő
mélybarna, szinte már fekete szeme a történet bizonyos
pontjain elkerekedett, és bár olyankor résnyire nyíltak azok a
puha ajkak, amikkel Billy „kezdte” volna, de egy szót sem szólt,
amíg a fiú el nem mesélte a történetet az elejétől egészen odáig,
hogy bepattant egy taxiba, hogy felkeresse Moralest a
hotelszobájában.
– És Hughes tud mindenről?
Ez volt az első kérdése, Jazz pedig megerősítette.
– A legutolsó híváson kívül mindenről. Na jó, arról sem,
hogy ide jöttem.
Morales csettintett a nyelvével.
– Gondolkodnom kell egy picit. Fel kell öltöznöm, mert nem
akarom elhinni, hogy itt ücsörgök, és fürdőköpenyben
beszélünk erről.
Kivett néhány ruhadarabot a bőröndjéből, aztán eltűnt a
fürdőszobában. Jazz kihasználta a lehetőséget, és gyorsan
felmérte a szobát.
Átlagos hotelszoba. Semmi különös. A hivatalnak láthatóan
nem állt szándékában lakosztályt bérelni az egyik különleges
ügynöke számára. A szoba – nem meglepő módon – olyan
benyomást keltett, mint amit csak alvásra és tisztálkodásra
használnak. Két darab kétszemélyes ágy volt benne, az egyiken
nyitva volt az ügynök bőröndje. Jazz belenézett: szennyes volt
benne, talán már kész is volt arra, hogy a mosodába küldje.
Szörnyen sztereotip lenne, ha fiúként és lehetséges jövőbeli
sorozatgyilkosként elcsenne egy bugyit? Meglepve tapasztalta,
hogy jól szórakozott a gondolattól. Talán ha képes lenne gúnyt
űzni a saját hajlamaiból, akkor végül rendbe jönne, hiszen
végső soron Billy Dentbe sem szorult túl sok irónia.
A szolgálati fegyvere, egy sztenderd Glock 22-es lógott a
fegyvertartó övben az íróasztali szék fölött. Jazz hosszan nézte.
Inkább Glock 23-ast várt volna. E kettő alapvetően ugyanolyan
fegyver, és ugyanolyan 40 kaliberes töltény való bele, de az
utóbbi picit rövidebb volt. Nők és kisebb termetű férfiak
számára könnyebb volt bánni vele. Érthető lett volna, hogy
inkább olyat, és nem egy batárnagy kéziágyút hord a
fegyvertartójában, hiszen még megtöri a blézer vonalát, amire
Billy is felfigyelt. Kivételesen magabiztos vagy kivételesen
gyakorlott. Vagy mindkettő.
Itt hagyta veled a fegyvert. Megérdemli, ami most következik,
Jasper.
Hagyd abba!
 Fogd a fegyvert, szegezd rá, amikor kilép a fürdőszobából, és
ígérem, hogy beindul a buli!
Jazz elfordult, hogy ne is lássa a fegyvert és a bőrönd
perverzcsalogató tartalmát. Az éjjeliszekrényen észrevett egy
kis méretű, bekeretezett fekete-fehér fényképet. Kaukázusi férfi.
Talán a harmincas évei közepén járt, a képen lustán vigyorgott.
– A volt férjem – mondta Morales a fiú háta mögül.
Jazz megfordult. Az ügynökön ekkorra már az FBI-os
páncélja volt: lógó, formátlan póló, hátrafogott haj.
– Sajnálom – mondta Jazz, legfőképpen azért, mert ez tűnt a
legigazibb dolognak, amit az emberek a halál vagy a válás
említésekor mondani szoktak.
Volt férj. Ennyit Hughes hülyeségéről, hogy leszbikus. Nem
hiszem el, hogy bedőltem neki!
Morales vállat vont.
– A legtöbben nem tartanak maguknál képet a volt…
– Még mindig szeretem – mondta. – Nem tudott megbirkózni
a…
– Azzal, hogy szövetségi ügynök?
– Nem. Apád miatt volt. Egészen a megszállottja lettem, és
Charlie nem tudott együtt élni azzal, hogy… hogy…
– Nem kell beszélnie róla…
– Nem tudott megbirkózni azzal, hogy megszállottan el
akarom kapni Kesztyűskezet. Megpróbálkozott vele, de nem
sikerült, aztán elváltunk, oké?
Jazz némiképp hibásnak érezte magát, de aztán csak
bólintott.
– Szóval mit gondolsz? – kérdezte Morales. – Miért nem
mentél egyenesen Hugheshoz az új telefonhívás hírével?
– Mert már így is eléggé ki van akadva rám.
– Azt hiszed, én nem adtam össze fejben az összes törvényt,
amit megsértettél? A fenébe is, Belsamo még polgári pert is
indíthatna ellened. És valószínűleg megnyerné.
– Azt mondta, segít megölni Billyt – mondta Jazz, ráerőltetve
az ügynökre, hogy kényelmetlen témára váltson.
– Megölni Billyt és elkapni Dogot két különböző dolog.
– Nem, ugyanaz. Billyhez Dogon át vezet az út. Azt mondta,
azért jött New Yorkba, mert keres valakit. Azt mondta, Dognak
fogja elmondani, hogy kit. Elkapjuk Dogot – az NYPD és a
különleges egység nélkül –, kiszedjük belőle, hogy Billy kiért
jött, és ha megtaláltuk, akit Billy keres, akkor hozzá is közelebb
kerülünk egy lépéssel.
– Kényszerítjük, mi? Te leszel Cheney?
– Nem értem, hogy ez mit akar jelenteni, de azt hiszem,
meggyőző tudok lenni. Először is, ezek az agyalágyultak teljesen
rá vannak kattanva Billyre. A legutóbbi, akit elkaptam, azt hiszi,
valamiféle félisten vagyok.
Jazz kihagyta azt a jelenetet, amikor az Impresszionista
fejjel a cellája rácsainak rohant.
– Mi van, ha Dog nem akar beszélni? Vagy mi van, ha
egyszerűen túlságosan őrült ahhoz, hogy bármi használhatót ki
tudjunk szedni belőle?
– Azt hiszem, az egész károgós, nézd-a-farkamat színjátéka a
kihallgatószobában csak ennyi volt: színjáték. Különben nem
lehetne eléggé összeszedett ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig
szabadlábon maradjon. Csak bízzon bennem! Elkapjuk, aztán
így vagy úgy, de kiszedem belőle, amire szükségünk van.
Morales a halántékát dörzsölgette.
– Kínzásról beszélsz. És arról, hogy elraboljunk egy
amerikai állampolgárt…
– Egy bűnözőt.
– Egy amerikai állampolgárt…
– Egy sorozatgyilkost.
– …és megfosztjuk a bírósági tárgyaláshoz való jogától,
aztán megkínozzuk, hogy olyan információkat szedjünk ki
belőle, amelyek nem kapcsolódnak ahhoz a bűncselekményhez,
amivel vádoljuk…
– Azokat a bűncselekményeket ő követte el.
– …majd ezeket az információkat felhasználjuk egy másik
amerikai állampolgár meggyilkolásához.
– Maga ajánlotta fel Billy meggyilkolását! – mondta Jazz
felemelt kézzel.
Mi a franc történik? Azt hitte, hogy Moralest keményebb
fából faragták, most hirtelen viszont mezei balfék lett.
– Miért hozzám jöttél? Miért nem Hugheshoz? Miért nem
hagyod, hogy végezze a dolgát?
– Ahogy mondtam: Hughes azt mondta, megteszi, amit lehet,
de a szabályok szerint kell játszania.
 Morales felhorkant.
– FBI-ügynök vagyok, nagyon jól tudod, hogy rám is
vonatkoznak szabályok.
– Ja, de nem foglalkozik velük. Legalábbis amennyiben Billy
és maga közé állnak – ekkor jelentőségteljesen a nő volt
férjének fényképére pillantott úgy, hogy ne kerülhesse el a nő
figyelmét. – Itt a lehetőség, hogy megtegye, amiről már
majdnem egy évtizede álmodik. Hogy elkapja Kesztyűskezet.
Örökre. Hogy megbosszulja az összes halott lányt, és hogy
törlesszen mindazért, amit elvesztett.
Ez nem volt fair. Nagyon nem volt fair ellene fordítani a
saját fájdalmát és a saját késztetéseit. Jazz azonban ebben a
pillanatban úgy döntött, nem érdekli, mennyire fair vagy nem
fair. Morales eszköz lett a kezében, kütyü, amit felhasználhat
annak érdekében, hogy megkapja, amit akar: Billyt.
Morales megnyalta az ajkát. Jazz ekkor tudta, hogy a
markában van.
Akármilyen szexi is volt, mégsem érdekelte a teste. Most
nem. Ebben a pillanatban csak a hatalma, a jelvénye és a
fegyvere kellett neki.
Az ügynök előkapta a telefonját, felnyitotta a fedelét, és
telefonálni kezdett.
– Hughes! Itt Morales. Ráállítottál pár embert erre a
Belsamóra, ugye?
Jazz majdnem sikított örömében.
– Nem, Dent nincs nálam – mondta türelmetlenül, s közben
a szemét forgatta, mintha ez segített volna fenntartani az
illúziót. – Végignéztem az anyagait, a kihallgatás leiratát is
átolvastam, és van benne valami, ami nem hagy nyugodni. És
ami téged sem hagyhat nyugodni, különben nem állítottál volna
rá rendőröket, ugye?
Ekkor szünetet tartott, Jazz pedig el tudta képzelni, ahogy
Hughes megfeszül, és igyekszik előállni egy olyan indokkal,
amihez nem kellett több bűncselekményt is elkövetni a
gyanúsított terhére.
– Most szórakozol? – mondta Morales. – Oké, oké, értem.
Rendben, ja. Reggel találkozunk – majd miután összecsukta a
telefonját, Jazzhez fordulva folytatta: – Elvesztették a nyomát a
metróban.
 – Mit csináltak? Figyeltek már meg valaha valakit ezek az
emberek?
– Tudod, milyen nehéz követni valakit errefelé a metróban?
Több kell hozzá egy járőrpárnyi rendőrnél, de Hughes most
csak ennyit tudott mozgósítani anélkül, hogy részletekbe
menően magyarázkodnia kelljen. Na és most mi legyen,
zsenikém?
Jazz füstölgött a dühtől, és nem tudta, mi legyen a következő
lépés.
– Ráállhatnánk a lakására – mondta Morales –, de közben
megölhet valakit, és akkor még a végén úgy járunk, hogy mi
csak ülünk a seggünkön, amíg ő…
– A kutyusnak csont kell! – mondta Jazz feltartott
mutatóujjal, és izgatottan kezdett hadonászni.
– Mi? – kérdezte az ügynök, és hátrébb lépett egyet, mintha
Jazz fenyegette volna.
– Nem hiszem el, teljesen elfelejtettem ezt az őrültséget! De
ezt mondta Billy, ez volt az egyik utolsó mondata: A kutyusnak
csont kell. De mindenekelőtt a kutyusnak játszania kell a
játékaival. A raktár!
– Szerinted odament?
Jazz biccentett.
– A kutyusnak csont kell. Fogadok, ez azt jelenti, hogy már
kiválasztotta az áldozatát. Szüksége van a gyilkosságokhoz
használt csomagjára. Viszont amikor átkutattam a lakását,
semmi ilyesmit nem találtam, és ott nem is tudná hova elrejteni.
Úgyhogy fogadok, hogy a raktárban tartja a kis felszerelését –
ekkor Jazznek újabb ötlete támadt. – És fogadok, hogy ott tartja
a trófeáit is.
Morales kinyújtotta a kezét.
– Nálad van a boríték, ugye? Vagy legalább a cím.
Jazz vigyorgott.
– Naná!
Morales a levegőbe bokszolt.
– Ez az! Gyerünk, lent áll az autóm!
Morales fogta a fegyvertartóját, felcsatolta, és az eddig
formátlan pólója hirtelen olyan formákat rajzolt ki, amelyeket
Jazz nem akart és nem is tudott nem észrevenni. Ahogy
megfordult, hogy felkapja a blézerét az asztalról, Jazz észrevett
egy második, kisebb fegyvert a dereka táján. Ránézésre Glock
26-os volt 9 milliméteres töltényekkel.
Viszont nem kerülhetett oda azóta, mióta kijött a
fürdőszobából, hiszen nem csinált semmit, ami azt jelenti,
hogy…
– Azt hitted, hogy itt hagylak téged vagy akárkit a
fegyveremmel úgy, hogy nem gondoskodom vésztartalékról? –
kérdezte, és fölényes mosolya Jazzt Connie-éra emlékeztette. –
Gyerünk!
 49. FEJEZET

Billy Dent nem volt egyedül. A kis szobában volt társasága.

Fölnézett, és arra gondolt, hogy kimondja, ami a fejében járt
éppen…
De nem. Nem volt értelme.
Ó, Jasper! Szegény Jasper, a játszmának csak egy részét látja.
Nem tudta, hogy több különböző játék van, játékok mindenféle
játékosnak?
Persze ott volt Hat és Dog játszmája a maga különös
szabályaival és különös nyereményével. De volt egy játszma a
játszma fölött. Ezt játszotta Billy, és ennek a játéknak a
szabályait ő maga írta. Az volt a legjobb az egészben, hogy egyik
bábu sem tudta, hogy része a játszmának. Sok-sok térfél és oldal
volt, de csak egyetlen játékos: William Cornelius Dent.
Természetesen így is kellett lennie. Egy olyan világban, ahol
ilyen sok a műanyag bábu, ahol olyan sok dolog – vagy ahogy
önmagát erősítő téveszméjében hívja magát, ember – gondolja,
hogy számít, ahol olyan sok dolog gondolja, hogy gondolkodik,
nem is lehet találóbb játék, mint amit csakis egyvalakinek
szántak. Billy Dent, ahogy egymagában játszik.
Billy fogta az egyik eldobható telefonját, és amikor a vonal
másik végén felvették, ezt mondta:
– Helló! Szép estéd van? Mindjárt még szebb lesz.
Meg sem várta a választ, csak folytatta:
– Mit szólnál, ha ma este végleg megnyernéd ezt az egészet?
Hát igen, erre aztán érkezett válasz!
 50. FEJEZET

Miután G. Williamnél hagyta a széfet és csöndben kiosont az

őrsről, Howie cél nélkül furikázott Lobo’s Nodban. A szülei
órákkal korábbra várták haza, de egy SMS-ben azt írta nekik,
hogy megint Jazz nagymamája körül kell segédkeznie.
Valójában azonban csak pazarolta a benzinpénzét és hozzájárul
a globális felmelegedéshez, miközben próbált olyan utat találni
a házhoz, amin nem jöhet szembe Sam.
Hogy Sam valójában Ronda J… Hogy ugyanolyan őrült, mint
Billy…
Nem lehet ő. Először is, úgy tűnik, tényleg nagyon utálja
Billyt. Másodszor is, baromi jól néz ki. De ha dögösnek találom,
és a végén kiderül, hogy egy pszichopata, akkor az mit árul el
rólam? Egyáltalán nem vagyok még felkészülve egy terápiára.
Nem arról volt szó, hogy beleszeretett volna Jazz
nagynénjébe. Howie Gersten kanos volt, elkeseredett, és nem
tudott sok mindent, de nem volt hülye. Bejött neki, és arra
gondolt, hogy mivel Sam ezt tudja, és mégsem mondta rá, hogy
undorító vagy perverz, ez azt jelentheti, hogy talán történhet
valami. Ami Howie számára nagyszerű lett volna, mivel még
abszolút szűz volt, ebből pedig annyira elege volt, hogy annyit
recskázott, hogy már attól tartott, a férfiassága valami sérülést
szenved. Végső soron a hemofília kiterjedt az egész testére,
emiatt pedig elég sokszor okozott apróbb sérüléseket Kicsi
Howie-nak, ami szívás. És ha már fájt a szex, azt szerette volna,
ha inkább valaki más okoz neki fájdalmat.
Mennyi az esély arra, hogy Sam is részt vett Billy
őrültségeiben, és arra, hogy ő Ronda J? A legtöbb sorozatgyilkos
férfi volt. Annyival többen voltak, hogy az első és magától
értetődő feltételezés ez volt a sorozatgyilkosok esetében. Emiatt
joggal lehetett feltételezni, hogy Ronda J férfi.
De mi van, ha Ronda J nem feltétlenül sorozatgyilkos? Mi
van, ha Ronda J csak amolyan gyakornok? Vagy segéd. Howie
nem gondolta volna, hogy létezik a Billy Denthez hasonló
szociopaták számára kidolgozott életpályamodell, de Jazz apja
végül is elég sokat megszegett a sorozatgyilkosok „tipikus”
szabályai közül. Talán nem volt túlzott őrültség az gondolni,
hogy a testvéréből segédet faragott.
Talán még…
Ó. Ne, ne gondolj erre, Howie!
Már késő.
Nagyszerű, most akárhányszor Samről akarsz majd
fantáziálni, arra fogsz gondolni, hogy Billy Dent beverte a saját
nővérének. Jézus!
Reggel húgom, este dugom… Ez a jó öreg általános iskolás
marhaság jött föl hirtelen az emlékezete mélyéről. Duplán
undorító. Lehúzódott az út szélére, és leállította a motort. A
nyakát nyújtogatta, hogy felnézzen a csillagokra. De a csillagok
nem voltak ott. Az éjszakai ég egyenletesen fekete volt a
felhőktől, a csillagok és a hold úgy bújtak el, mintha nem
tudnák elviselni annak látványát, ami ezek után következik. De
Howie sem tudta elviselni.
Nem mintha gyáva lett volna. Legalábbis nem igazán
szeretett gyávaként gondolni magára, de ha valaki egész
életében olyan túlzottan védelmező szülőkkel élt, akiknek
minden okuk megvolt arra, hogy túlzottan védelmezők
legyenek… Hát akkor az idővel beszivárgott az ember tudatába.
Howie tudta, hogy a legtöbb tinédzser meg volt győződve arról,
hogy elpusztíthatatlan. Howie elkeseredetten és buzgón szerette
volna azt hinni, hogy ő is hihet valami ilyesmit, de minden
rohadt alkalommal, amikor újabb véraláfutással ébredt a
karján, amiért álmában forgolódva beverte az
éjjeliszekrénybe… És minden alkalommal, amikor újabb adag
dezmopresszinért ment az orvoshoz…
Minden alkalommal, amikor újból átélte, hogy az
Impresszionista majdnem megölte egy olyan vágással, ami
másnak meg se kottyant volna…
Minden alkalommal, amikor ilyen dolgokra gondolt,
emlékeztette magát: Nem gyávaság, Howie, hanem józan ész.
De ezek a szavak jó ideje már hazugságnak tűntek. A legjobb
barátja az ország legnagyobb, legfélelmetesebb városában
üldözött egy elmebeteget, akinek a nevéhez már több mint egy
É
tucat gyilkosság köthető. És talán, de csak talán, az apja
nyomában is volt. És Connie? Ugyanoda tartott repülővel, vagy
talán már le is szállt, elszántan, hogy mindent megtegyen,
amivel csak segíthet.
Hogyan tehetnék még ennél is kevesebbet? Hogyan nem
kezdhetnék semmit ezzel a rohadt helyzettel? Csak ki kell
deríteni, hogy Sam rosszlány vagy sem. Ennyi. Gyerünk, te gyáva!
Állj neki, te hülye, komolytalan, kiéhezett, haszontalan
nebáncsvirág!
Szinte végtelennek tűnt az a pár pillanat, amíg a telefonját
nézte. Újból és újból Jazz számát hívta elő a telefonkönyvből.
Nagyon szerette volna felhívni a legjobb barátját, és tanácsot
kérni tőle. De Connie-nak igaza volt: Jazz már így is elég mélyen
volt. A legutolsó dolog, amire szüksége volt, hogy Howie felhívja
tanácsért, hogyan kezelje Samet.
Ráadásul… Howie nem oldhatná meg egyedül ezt az ügyet?
Az, hogy vérzékeny, azt jelentette, hogy a véralvadásával van
gond, nem az agyával.
Amikor Howie fiatalabb volt, és a szülei első alkalommal
magyarázták el neki a rendellenességet, akkor a tipikus szülői
receptet követték: próbálták a lehető legjobb színben
feltüntetni. „Abraham Lincoln is vérzékeny volt – mondták –, és
nézd meg, mégis mire vitte! És Teréz anya, és Richard Burton, a
színész.”
Évekkel később, amikor már elég nagy és elég kíváncsi volt,
Howie kinyomozta, hogy igazak-e az állítások. Kiderült, hogy a
színész csávó volt az egyetlen, aki biztosan vérzékenységben
szenvedett. Teréz anyáról csak pletykálták, és nem is volt túl
valószínű: a nők hordozták a hemofíliáért felelős gént, de csak
nagyon ritkán jelentkezett náluk. És Lincoln? Senki sem tudja
sehogy sem bizonyítani.
Mint ahogy Dzsingisz kánról sem, akiről azt beszélik, hogy
szintén a Howie Hemo Klub tagja volt. Vicces, hogy hogyan
ugrották át Dzsingisz kánt az emberek minden alkalommal,
amikor híres történelmi alakokkal kerestek hasonlóságot.
E kutatása alkalmával különös rendellenességéről egy
további tényt is megtudott: a vérzékenyek korán halnak.
Ami talán azt jelentette, hogy amíg még az élők sorában
van, annyi mindent kellene véghez vinnie, amennyit csak lehet.
 Csak vágd át a gordiuszi csomót, gondolta Howie. Ez volt az
egyik kedvence a régi korok történelméből: Nagy Sándor
szemben találta magát egy hatalmas és bonyolult csomóval,
amiről azt mondták, hogy aki kibogozza, az uralni fogja a
világot. De soha senki még csak a közelébe sem került annak,
hogy kibogozza, mert annyira kicsellózott nagy és bonyolult
volt.
Úgyhogy Sándor fogta a kardját, és félbevágta. Tá-dám! Nem
volt többé csomó.
Hát ja, ez működik, gondolta, és gyújtást adott.
 51. FEJEZET

Amint elindultak az autó felé, eleredt az eső.

Egyszerű volt megtalálni a neten az utat a MINDENT TÁROLÓ
felé. Nem volt rettentően messze, de Morales nem volt hajlandó
beletaposni a gázba, mert ha megállítják őket, meg kellett volna
mutatnia a jelvényét, és akkor bizonyíték lenne arra, hogy
kettesben mesterkednek valamiben ilyen késő este. Jazz az
anyósülésen türelmetlenkedett, ujjaival a szélvédőn dobolt.
– Nyugodj le – mondta Morales. – Este a forgalom a mi
oldalunkon van. A GPS szerint egészen odáig sehol egy dugó. Fel
kell szállnia a metróra, aztán még át is kell szállnia. Ráadásul
ilyen időjárásban garantálom, hogy a metrómegállótól inkább
busszal fog jönni, és nem sétál majd, úgyhogy még ott is várnia
kell.
– Nem tudjuk, mikor lépett meg a rendőrök elől. Akár már
most is ott lehet.
– Ha velem veszekszel, az még nem változtat semmin.
– Meg kell állnunk a barkácsboltnál egy másodpercre.
– Azt hittem, sietsz.
– Csak fel szeretnék készülni minden eshetőségre.
Jazz kedvéért félrehúzódott az első ilyen boltnál, amit
megláttak, aztán rögtön vissza is tértek az útra. Jazz hamarosan
meglátta a MINDENT TÁROLÓ vibráló feliratát a távolban. Úgy hajolt
előre, mintha azzal fel tudta volna gyorsítani az autót.
– Ugye tudod, hogy nem mutathatom fel a jelvényemet, hogy
beengedjenek?
– Igen.
Egyértelmű volt, hiszen nem maradhat nyoma annak, hogy
ma éjjel itt jártak.
– Majd én elintézem, hogy bejussunk – mondta Jazz.
Az FBI-ügynök felhúzta a szemöldökét.
– Betörsz?
Azt már hozzá sem kellett tennie, hogy megint.
 – Nem, ha nem muszáj, inkább valami mással próbálkozom.
Kapcsolja le a világítást, és parkoljon le az utcán! Így a pasas a
fülkében nem láthat meg minket.
A „pasas”, akire Jazz utalt, a biztonsági őr volt egy rosszul
kivilágított portásfülkében, golyóálló üveg mögött. Morales
kötelességtudóan lekapcsolta a világítást, és leparkolta az autót
a járdaszegély mentén lévő parkolóhelyre. Előrébb egy rövid,
kisebb parkolóba vezető bekötőút keresztezte merőlegesen az
utcát. A parkoló zsúfolásig volt kibérelhető kisteherautókkal,
amelyek kitakarták Jazzt és Moralest a fülke látóteréből.
Távolabb három méter magas drótkerítés elhúzható kapuval és
kaputelefonnal. De Jazz csak a fülkére és a biztonsági őrre
figyelt.
Soha ne törj be, ha a jó öreg módszer is működik, és
egyszerűen besétálhatsz, Jasper, mondta egyszer Billy.
– Van magánál papír? Bármilyen papír.
– Kesztyűtartó.
Jazz kis méretű jegyzetfüzetet talált benne. Kitépett belőle
egy lapot, ráírt valamit, összehajtotta és a zsebébe csúsztatta.
– Azt hiszem, a frászt hozod rám – mondta Morales.
Jazz csak megvonta a vállát, és miközben kipattant az
autóból, az ügynök utána szólt:
– Sok szerencsét!
Jazz hümmögött. Szerencse. Az meg kinek kell?
Az eső még mindig esett, bár addigra már alábbhagyott,
mire Jazz közelebb ért a kapuhoz, és bizonytalanul megállt
előtte. Épp csak egy szívverésnyivel hosszabb ideig a vártnál,
épp elég hosszan ahhoz, hogy furcsának, zavarodottnak és
eltévedtnek tűnjön. Nem is nézett oda, de tudta, hogy az őr
észrevette. A kapucsengő felé nézett, és a testbeszéd apró
jeleivel bosszankodást színlelt: vállrándítás, széttárt karok.
Aztán megfordult, mintha el akart volna menni… majd úgy
tett, mintha először látta volna meg az őrt. Bár biztos volt
benne, hogy az őr olyan távolról nem látja arckifejezése apró
részleteit, folytatta a színjátékot, és elkerekedő szemmel figyelt.
Mindig legyen őszinte az előadás, még akkor is, ha senki sem
néz, mondogatta régebben Billy.
Jazz az őr felé ment. Most már láthatta, hogy a férfi
várakozva előrehajol. Jó. Ez a mozdulat már előre árulkodott
több mindenről.
A golyóálló kabin, amiben az őr ült, mikrofonnal és ráccsal
volt felszerelve, de volt rajta egy apró rés is, amin keresztül
valószínűleg kulcsokat, számlákat vagy bankkártyákat
csúsztathattak át. Ez a rés úgy volt kialakítva, hogy ha valaki
keresztüllő rajta fegyverrel, akkor a lövedék lefelé, egyenesen
az asztalba csapódik. Jazz úgy állt oda, mintha azt hitte volna,
hogy közvetlenül a rácson át kellene beszélnie.
– Halló? Uram? Szeretnék…
– Csak akkor engedhetlek be, ha van kódod vagy
felhasználói számod – mondta nyersen az őr.
Közbeszólt, remek. A férfi testhelyzete enyhe agresszivitást
fejezett ki. Elhízott volt, és amikor beszélt, nem is állt föl a
székéből. Azt szerette volna, hogy Jazz elmenjen, lehetőleg
gyorsan.
Az ilyen embereket valójában könnyű volt manipulálni. A
beszélgetés végeredményére fókuszáltak, nem pedig magára a
beszélgetésre. Ez a pasas már el is képzelte, ahogy hátradől a
székében, és nézi tovább a tévét, amiben, úgy tűnt, egy
valóságshow ment, amiben hiányosan öltözött nő feküdt
valamilyen okból egy medence szélén.
Valószínűleg már Jazz következő mondatát is elképzelte, és
valami olyasmire számított, hogy „De kérem!” vagy
„Elvesztettem a kódomat”, és már be is tárazta a rákövetkező
megjegyzést: „Nem engedhetlek be”.
Jazz az egyetlen lehetőséget választotta, amire az őr nem
készülhetett fel.
Semmit.
Csak állt ott mozdulatlanul és csöndben, és egyenesen arra a
rácsra szegezte a tekintetét, ami az arcát eltakarta az őr
tekintete elől. Az őr már kezdett eltávolodni a golyóálló üvegtől,
amikor rájött, hogy Jazz nem szándékozik elmenni. Megállt
félúton. Egy pillanatra csak a tévé zaja hallatszott, valaki azt
mondta benne, hogy „És akkor mondtam neki, hogy ne legyen
már ilyen genyó, tökre nincs oka rá, vágod?”
Ekkor megszólalt az őr a rács mögül.
– Mondom, nem segíthetek.
Jazz még mindig nem mozdult.
 Az őr egy picit hátrébb dőlt a székében, aztán megint
megállt.
– Hé, kölyök! Mondom…
Még nem.
– …nem segíthetek. Tűnés!
Jazz várt.
Az őr végül visszajött az üveghez, de a rács még így is
eltakarta előle Jazz arcát, ezért úgy nyújtogatta a nyakát, hogy a
rács körül ki tudjon nézni, és végül összetalálkozott a pillantása
Jazzével, aki épp az őr puffadt arcára meredt.
– Kölyök! Komolyan mondom, hogy húzz el innen, vagy
hívom a rendőrséget!
Jazz észrevette, hogy a testhelyzete miatt a férfi
nyakkendőjének vége az üvegen lévő nyílásba csúszott. A világ
legegyszerűbb dolga lett volna kinyúlni érte, jól megragadni és
húzni. Eszméletvesztésig fojtogatni a pasast, majd átmászni a
kerítésen. Billy a tudattalanja mélyéből üvöltött a fejében, hogy
tegye meg.
Nem. Ez a vészforgatókönyv. Nem akarom bántani, ha nem
muszáj.
De, ha őszinte akart lenni magához, bántani akarta. A férfi
durva volt. Lekezelő. Kövér, lusta és közönyös. Valószínűleg az
lenne a legjobb dolog, ami az életben történt vele, hogy munka
közben megfojtják a saját nyakkendőjével.
– A nagybátyám – mondta Jazz rekedten suttogva, majd a
homlokát az üvegnek nyomta, mintha támogatásra lenne
szüksége.
Nagybácsi. Nem anya vagy apa vagy fiú- vagy lánytestvér. A
közvetlen családra lehetett számítani. A hazug emberek tudják,
hogy a közvetlen család említése érzelmi reakciókat vált ki az
emberekből, ezért a legközelebbi rokonokra építették a
hazugságaikat. Egy jó biztonsági őr valószínűleg felfigyelne egy
ilyen húzásra. Jazz ugyan nem tudta, hogy akivel most szemben
áll, jó-e – arra gyanakodott, hogy nem –, de ahogy Billy mondta,
feltételezd, hogy a világon minden rendőr Sherlock Holmes, és
akkor soha nem fogsz semmi hülyeséget csinálni.
– Nézze, tudom, hogy nem segíthet – mondta Jazz csöndes
elszántsággal. – Tudom, de legalább meghallgatna? Utána talán
meg tudja mondani, hogyan tovább.
 Az utóbbi mondatot már reszkető, szinte már panaszos
hangon mondta.
– Nem tehetek érted semmit – mondta az őr. – Kód vagy
számla kell ahhoz, hogy bejuss.
Az őr hangja azonban e mondatoknál árnyalatnyit
megváltozott. Most már némi kíváncsiság érződött benne.
Piciny homokszem a gépezetben.
– A nagybácsim – mondta Jazz. – Nézze, meghalt, de nem
számít, mert tulajdonképpen egy seggfej volt, oké?
Újabb nem várt fejlemény. Az őr nyálas történetet várt. Ó, a
szeretett nagybácsikám meghalt, és mindig is rám akarta hagyni
a ritka portugál radírgyűjteményét! Kérem, uram, engedjen be!
– Senki sem kedvelte, egy nagyképű seggfej volt. De volt neki
egy gyűjteménye ritka képregényekből, érti? És anyám már
úton van, hogy elvigye.
Most, hogy behozta az anyját a képbe, gyorsnak kellett
lennie, meg kellett alapoznia a hazugságot, a narratívát.
– Az anyám piás – mondta Jazz.
Eredetileg „drogost” akart mondani, de valamiért az
alkoholista jobb megoldásnak tűnt. Kevésbé volt drámai, és így
hihetőbb.
– És ha megszerzi a képregényeket, akkor eladja őket egy
csomó pénzért, és még több piát fog venni – tette hozzá Jazz.
– Tehát engedjelek be, és akkor megmentheted anyukádat
saját magától, erről van szó? – kérdezte az őr szarkasztikusan és
hitetlenkedve.
– Csak ki akarom cserélni a zárat – mondta Jazz, és
felmutatta a kulcsot és a kis lakatot, amit nemrég vett. – Úgy
kétezer képregény van a raktárban, biztosan nem tudom
elvinni őket. És a fenébe is, az esőtől szétáznának. Csak le
akarom cserélni a zárat, hogy anyám ne tudjon hozzáférni.
Aztán a húgommal talán vissza tudjuk vinni valahogy az
elvonóra jövő héten, és ezzel az egésszel meg majd később
foglalkozunk. Tudja, csak egy kis időt szeretnék nyerni.
– És talán elteszed a legértékesebb darabokat, amíg bent
vagy – tette hozzá morogva az őr.
– Nem tudnám eldönteni, melyiket vigyem – mondta Jazz
komolyan. – Velem jöhet, ha akar. Jöjjön velem, és felügyeljen.
Egyszerűen le fogok cserélni egy lakatot – ekkor felmutatta a
Ö
kulcsot – egy másikra – ekkor pedig a lakatot emelte fel. – Öt
perc az egész.
Az őr elbizonytalanodott.
– Nem hagyhatom el az őrhelyet.
Megkönnyebbülés. Nem kell személyes döntést hoznia,
egyszerűen támaszkodhat a szabályokra.
A szabályokat követik. Istenítik a szabályaikat, mondta Billy.
És ebbe buknak bele, Jasper. Mert mi még annyira sem rántunk rá
a szabályokra, amennyire egy döglődő kutya farka megrándul.
– Akkor csessze meg! – ordította Jazz, s hirtelen forrt a
dühtől és az elkeseredettségtől.
Lehajolt, és most először engedte az őrnek, hogy lássa az
arcát, ami eddigre már eltorzult a fájdalomtól és a haragtól, s
néhány forró könnycsepp szaladt ki a szeme sarkából.
– Csessze meg mindenki!
Ültesd fel őket. Hitesd el velük, hogy ismerik a beszélgetés
szabályait. Hogy hatalmat birtokolnak. Hogy a segítségüket
kéred. Hitesd el velük, hogy csak le kell rázniuk.
Aztán borítsd az asztalt. Hirtelen. Erőteljesen. Hogy
felpattanjanak a seggükről, és kikerüljenek a komfortzónájukból.
Rácsapott az üvegre, majd megfordult és eltámolygott.
Közben többször megfordult és üvöltött:
– Maga a felelős! Ha anyám majd hullarészegen elájul
valami sikátorban Brighton Beachen, akkor az a maga hibája
lesz!
Ezután tovább távolodott, csak ment bele a sötétségbe. Jazz
nem tudta, van-e Brighton Beach, vagy hogy egyáltalán mi az, a
különleges egység egyik tagjától hallotta a nevet.
– Hé! Kölyök! – kiabált az őr, és most már más volt a hangja.
Döbbent, talán némi megbántottság érződött benne. Senki sem
szerette, ha üvöltenek vele. Különösen akkor nem, ha
olyasvalaki üvölt, aki kicsivel korábban még alázatos és
szánandó volt.
Jazz újból megfordult, és mindkét középső ujját felemelve
bemutatott neki. De számolt a kockázattal: általában ha valaki
át akar verni, nem fog bemutatni. Ha nem is tudatosan, de
valahol mélyebben az őr most már talán jobban hajlott arra,
hogy higgyen neki.
 – Kölyök! – kiáltotta újból az őr, s most már csipetnyi
keserűség vegyült a hangjába.
Jazz tett még két lépést a teljes sötétség felé, aztán megállt.
Várt egy pillanatot, megfordult, és úgy méregette a kettejük
között lévő teret, mintha az tele lett volna mérgező árkokkal és
viperákkal.
– Mi van? – kiáltotta vissza agresszívan és vádlón.
Még ilyen távolságból is látta, hogy az őr leejti a vállát – a
megadás jele.
– Ne lopj el semmit!
És a kapu hangos zúgás közepette húzódott el.
Jazz nehezen ugyan, de megállta, hogy a levegőbe
bokszoljon, helyette inkább úgy viselkedett, mint egy kisgyerek,
akinek épp az imént tették lehetővé, hogy segítsen a részeg
anyukáján. Odavetett egy köszönömöt a válla fölött, miközben
beszaladt a kapu egyre szélesebbre nyíló résén.
Kicsivel később a kapu megcsörrent és bezárul mögötte.
Jazz megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Észrevett egy
dobozt a balján, fönt pedig egy kapura és rá néző kamerát. A
terület térképe egy közeli falon lógott – úgy tett, mintha
tanulmányozná, mintha bizonytalan lenne, hogy merre is
tovább. Amíg az őr látja a kamerán keresztül, nem tehet semmi
árulkodó dolgot, de amíg vitatkozott vele, többször is megnézte
a monitorok elrendezését. Úgy látta, hogy négy képernyő van a
fülkében, és különböző kamerák képei váltakoznak rajtuk. Amíg
a lehető legtávolabb tud maradni a kamerák látószögétől,
minden rendben lesz.
A kamera alatti területre lépett, felhívta Moralest, és
elmondta neki, mit csináljon. Az ügynök néhány pillanat múlva
leparkolt a kapunál. A motor nagy zajt csapott, elterelte az őr
figyelmét, aki valószínűleg végig fogja nézni, ahogy a kéz kinyúl
az autóból a kaputelefon felé. De nem éri el, túl távol állt meg.
Bosszankodva szállt ki az autóból, és odalépett a telefonhoz.
A szolgálati ruhája és fegyvere nem volt nála. A pólója – ami
most már vizes volt – a felsőtestéhez tapadt, ami garantálta,
hogy az őr őt fogja nézni, nem a monitorokat.
Jazz egy pillanatra a kamera látóterébe ugrott, mire a
mozgásérzékelő kinyitotta a kaput az ő oldaláról. Amint
megmozdult a kapu, futni kezdett, be az árnyékok közé, ahol
nem láthatja meg az őr.
Morales behajtott, és a kapu becsukódott mögötte.
Bent voltak.
 52. FEJEZET

A kerekesszéket toló srác fiatal volt, talán pár éve fejezhette be

a középiskolát, és folyton úgy hivatkozott Connie-ra, mint
„derék testvérre”, miközben a szükségesnél jóval lassabban
tolta a 4-es terminál felé. Connie mindent megtett, hogy
figyelmen kívül hagyja az egyre inkább flörtbe hajló
szóáradatot, de végül nem bírta tovább. Eddigre már egy másik
épületbe értek, távol a biztonságiaktól és a rendőröktől.
Könnyeden felugrott a kerekesszékből.
– Hű, köszi! Nézd, most már jobban vagyok!
Mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, vagy egyáltalán
felocsúdott volna a meglepetésből, Connie már fogta is a
sporttáskáját, és elindult az ÉRKEZŐ JÁRATOK tábla által jelzett
irányba. Sok volt ez a kéretlen udvarlójának.
Szemüvegét a kukába dobta, sapkáját lehúzta, és hagyta,
hogy gyöngyökkel egybefogott végű hajfonatai össze-
összekoccanjanak a válla körül.
Azon gondolkodott, vajon mi lesz pontosan a nyom. A JFK
óriási, és még egy olyan konkrét helyen is, mint az érkezők
egyetlen terminálja, több száz, ha nem több ezer helyre lehet
elrejteni valamit.
Azon is elgondolkodott, hogy vajon mennyire lehet elrejtve
a nyom. A reptereken végül is szigorúak a biztonsági
intézkedések, úgyhogy bárki is rejtette el, nem számíthat arra,
hogy rejtve marad. Tehát lehet, hogy a nyom nem olyasmi, amit
valahol otthagytak, hanem lehet, hogy része magának a
terminálnak, valami, ami mindig is ott volt…
A hang azt mondta, legyen nála készpénz. Tehát pénzre van
szüksége ahhoz, hogy hozzáférjen.
A terminál közepén állt. Elképesztően gyanúsnak érezte
magát, miközben lassan körbefordult, és próbált mindent
befogadni, ami látótávolságon belül volt. Közben próbálta
kitalálni a fedőtörténetét arra az esetre, ha a biztonságiak
odalépnének hozzá. Apukámat keresem. A barátomat. A reptéri
transzfert. Sohasem jártam még New Yorkban, és csak magamba
akarom szippantani az érzést. Mindegyik nagyon bénán
hangzott, és nem volt biztos benne, hogy bármelyiket is
beveszik.
Kifogások tömkelege öntötte el a tudatát, amikor hirtelen
kiszúrta a CSOMAGMEGŐRZŐ feliratot.
Legyen nálad készpénz…
Lassan a csomagmegőrző felé sétált, úgy érzte, nézik. Aztán
nevetségesnek érezte magát: persze, hogy megfigyelik. Ez egy
reptér, talán épp ebben a pillanatban is egy csomó kamera és
egy rakás biztonsági figyelte. Midenkit megfigyelnek.
Ketten dolgoztak a csomagmegőrző pultjánál, és mindketten
elég leterheltnek tűntek: a sorok hosszan és rendezetlenül
kígyóztak. Connie észrevette, hogy a 4-es terminál a nemzetközi
járatoké volt, és a csomagmegőrzésen túl a pultokban még
további szolgáltatásokat is kínáltak: szállodai foglalást,
pénzváltást és még sok mindent. A kuncsaftok között akadt
mindenféle rassz, etnikum és akcentus.
– Egy csomagot szeretnék felvenni – mondta Connie
hasraütésszerűen.
– Jegy? – kérdezte a pult mögött álló kelet-ázsiai nő.
A francba.
– Elvesztettem – mondta Connie.
A nő arca grimaszba rándult, és a szeme a lány mögött álló
türelmetlen sorra tévedt.
Connie ekkor meglátta a lehetőséget. Jazz „társadalmi
hackelésnek” hívta az ilyesmit, olyan ez, mintha valaki betörne
egy számítógépes rendszerbe, csak itt emberekről van szó. Itt az
ideje eljátszani a felszínes pomponlányt; szerette volna, ha az
látszik rajta, hogy fiatal, ártalmatlan és édesdeden butuska,
ezért siránkozni kezdett:
– Aaaaannyira sajnálom! Apu ki fog nyírni, tudja?
Mindent megadott volna azért, ha most lehetett volna a
szájában rágó, amit fölfújhatott és kipukkaszthatott volna.
– Mi a neve? – sóhajtott a nő.
– Conscience Hall.
Abban reménykedett, hogy titokzatos hívója bármit is
hagyott itt, az az ő nevén volt.
 A nő bepötyögte a nevét a számítógépébe, krákogott egyet,
majd így szólt:
– Egy táska?
– Igen.
– Mikor hagyta itt?
Újabb tipp. Connie elővette a legkoncentráltabb,
legtöményebb „fejben nem vagyok olyan erős” arckifejezését.
– Hűha… Hát úgy… Jó ég… Talán még ma, valamikor
korábban, tudja? – abban reménykedett, hogy a titokzatos hívó
csak azután adta le, hogy beszéltek telefonon. – Pár órája? –
nagyot fújt, mintha a gondolkodásban elfáradt volna. – Csak
bolyongtam a városban, és egészen elvesztettem az
időérzékemet – mondta mosolyogva. – És a jegyemet.
Vihogjon egyet? Nem, az már sok lenne.
– Már említette – szólt a nő teljesen semleges
hanghordozással.
Connie hallotta, hogy mögötte zúgolódni kezdenek az
emberek, és a nő munkatársa – egy magas férfi, szintén kelet-
ázsiai – is odaszólt:
– Mi a fennakadás oka?
Mielőtt a nő belekezdhetett volna a magyarázatba, Connie
közbeszólt, és maximumra tekerte a cuki, elveszett kislány
szerepet az idősebb férfi kedvéért.
– Tudja, hogy mikor adták le? A megfelelő nevet mondta? –
a férfi arckifejezése világosan azt mondta, hogy ugyan hány
embert hívhatnak még itt Conscience-nek. – Van bármilyen
igazolványa?
Connie kötelességtudóan kapta elő a Lobo’s Nod-i
közkönyvtárban használatos olvasójegyét. Nem volt rajta
fénykép.
– Add oda neki – mondta a pasas.
A nő megkönnyebbülten sóhajtott.
– Négy dollár lesz.
Connie öt dollárt adott, elvette a visszajárót, majd megvárta,
amíg a nő kihoz egy kis méretű, fekete laptoptáskát. Kisebb és
egyértelműen könnyebb volt, mint a Connie vállán lógó
sporttáska, a nő pedig gyanakvó pillantást vetett rá. Connie
megvillantotta szikrázó mosolyát, és próbált a lehető
legártalmatlanabbnak és leghíresebbnek tűnni. Abban
reménykedett, hogy elég butának tűnik ahhoz, hogy a nő
elhiggye, a nehezebb táskája helyett a könnyebbet tette a
csomagmegőrzőbe.
– Tessék – nyújtotta át a táskát.
Connie belül szívszaggató izgalmat érzett, de nem engedte,
hogy kívülről bármi is látszódjék ebből. Magával vitte a táskát a
női mosdóba. Vetett egy pillantást az összekent arcára a
tükörben, és gyorsan lemosta róla a fehér nő sminkjét, majd
behúzódott az egyik apró fülkébe. Mielőtt kinyitotta volna a
laptoptáskát, megvárta, amíg a mosdó kiürül. Ha bomba, antrax
vagy pestis van benne, nem szerette volna, ha rajta kívül bárki
másnak baja esik.
Szerencsére nem kellett sokat várnia, hogy egyedül
maradjon. Megvizsgálta a táska külsejét: semmi különöset nem
látott rajta. Teljesen átlagos laptoptáska volt. Volt egy külső,
hálós zseb az innivalós palacknak, de ezt leszámítva csak egy
zipzárat látott a tetején. Ajkába harapva, lélegzetvisszafojtva
nyitotta ki.
Semmi sem történt.
Belekukkantott a táskába. Egyetlen, de persze kipárnázott
zsebet varrtak bele.
Az első dolog, amit meglátott, egy fegyver volt.
A szíve egyet előreugrott, de a keze is, mintha távolról
irányították volna: benyúlt a táskába, hogy kihúzza a fegyvert.
Egy pisztoly volt, vagy a pontosság kedvéért egy revolver, és
amint megérintette, egész testében ellazult: műanyagból volt.
Régi, kopott játék pisztoly. Megnézte, aztán kivette.
Haha. Nagyon vicces. Ezzel most mit kéne csinálnom?
Volt valami más is a táskában: egy boríték. Még több családi
fénykép?
Kinyitotta a borítékot, és kihúzott belőle egy lapot, majd
széthajtogatta. Közben egy második lap pottyant ki a borítékból,
bele a táskába, de arra koncentrált, amit épp a kezében tartott,
és amit géppel írtak.

Connie:
Gratulálok, amiért eljutottál idáig! Szép munka!
 Akkor írtam ezt a levelet, amikor először egyeztél
bele, hogy részt veszel a kis játszmámban. Igazából nem
is annyira játszma, és ezért elnézést kérek. Későn
csöppentél bele, és nem volt időm, hogy felkészüljek egy
hozzád hasonló kaliberű játékosra. Remélem, elnézed
nekem ezt a kis ügyetlenséget.
Hogy a te szintednek is megfeleljen, nem egy, hanem
két, a kilétemről árulkodó nyomot rejtettem el ebben a
táskában, és persze a következő nyomhoz vezető jelzést.
Ha elég okos és tehetséges vagy ahhoz, hogy behálózd az
ifjú Jaspert, akkor azt hiszem, Lesz benned annyi
találékonyság, hogy mindkettőt megfejtsd.
Már várom, hogy találkozzunk!

Természetesen a levélen nem szerepelt aláírás.

Nem úgy hangzik, mintha Billy Dent írta volna. És most, hogy
így belegondolok, Torzhang úr sem hangzott túlságosan billysen.
Nem olyan szavakat használt. Nem úgy beszélt. A Hat-Dog volna
az? Tényleg ő lehet?
A levél szerint két nyom volt. Ott volt a fegyver, persze.
Hozzáadva a csengőhöz egyáltalán semmit sem jelentett.
A második papírlap a táskában egy magazinból kivágott kép
volt, méghozzá egy fénykép Kevin Costnerről, a színészről.
Mi. A. Franc?
Volt egy csengője, egy pisztolya… és Kevin Costner? Ennek
valahogy segítenie kellett volna? Ezek a jelek Torzhang úrhoz?
Kevin Costner sorozatgyilkos? Na persze.
Átkutatta a táskát, még ki is fordította, de semmi mást nem
talált. Csak egy lap és a fegyver és az újságkivágás. Amikor
eszébe jutott, hogy a csengő hogy volt benne a széfben, akkor
magát a táskát is átkutatta valamilyen jelzés után kutatva, de
semmi rendkívülit nem talált.
És mi van magával a levéllel? Arra a feljegyzésre gondolt,
amit az Impresszionista hordott a zsebében, és hogy a RONDA J
feliratot hogyan csempészte bele egyszerű akrosztichon
formájában. Alaposan átnézte a levelet, de nem talált semmi
ilyesmit. A bekezdések, a szavak vagy a mondatok
kezdőbetűjéből semmi értelmeset sem lehetett kiolvasni, ami
persze még nem jelentette azt, hogy semmiféle nyom sem volt
elrejtve a levélben magában, csak annyit, hogy nem tudta
megfejteni. De nem volt az FBI-nak egész ügyosztálya az
ilyesmire? Kódfejtők? Titkosírásra specializálódott
szakemberek?
Talán Jazzen keresztül eljuttathatná a levelet annak az FBI-
ügynöknek. Talán…
Sóhajtott, és visszatette a pisztolyt, a levelet és az
újságkivágást a táskába, majd elhagyta a JFK-t a taxiállomásra
vezető jeleket követve. Amikor Connie csak annyit mondott,
hogy „Brooklyn” majd hozzátette Jazz hoteljének a címét, a
taxisofőr, egy szikh bluetooth-os fülhallgatóval a fülében,
mosolyogva bólintott, és megvonta az egyik vállát.
– Hogyan menjek? – kérdezte.
Connie-nak fogalma sem volt. Gyanította, hogy nem igazán
értékelné, ha azt mondaná, hogy „Talán autóval? Az úton?”.
– A lehető leggyorsabban.
– Brooklyn-Queens gyorsforgalmi?
– Persze.
A taxi elindult. Connie hátrahajtotta a fejét, és átadta magát
a jelzőlámpa szaggatott fényeinek, miközben a JFK-től
lekanyarodtak az autóút felé.
Esni kezdett. Az eső annyira hideg volt és csúnya, hogy
Connie még a taxi tetején kopogó cseppektől és az autók lámpái
előtti ezüstös csíkoktól is reszketni kezdett.
Arra gondolt, hogy még a legősibb boszorkánysággal sem
idézhetett volna elő ennél tökéletesebb és undokabb éjszakát
ahhoz, amit tenni készült.
 53. FEJEZET

Mielőtt mélyebbre hatoltak volna a raktárépületek közé,

Morales felnyitotta az autója csomagtartóját, és kivett belőle egy
golyóálló mellényt. Szíjakkal magára erősítette, utána ráhúzta a
blézerét. Szinte komikusan bögyösnek és testesnek nézett ki.
– Van nálam még egy – mondta, és a csomagtartóra
mutatott. – Kisebb méretű, de talán felmenne rád.
– Ezek az arcok nem lőnek – mondta Jazz.
Morales vállat vont.
– Protokoll.
Imádom, hogy ilyen fontos neked a protokoll, miközben
amúgy épp megszeged velem a törvényt, gondolta Jazz, de nem
mondta ki.
Jazz ment előre, hogy felderítse a kamerák helyzetét, és
hogy elnavigálja közöttük Moralest, aki ismét egyenruhában,
felfegyverkezve követte a 83F-es egységig. Az épület a szűkös,
keskeny folyosók labirintusának mélyén helyezkedett el. E
folyosókat elszórt, kényük-kedvük szerint pislákoló fénycsövek
világították meg felülről. Az egység egy ránézésre tízemeletes,
fémből és betonból felhúzott épület második szintjén volt. Az
egyforma ajtók végtelen sorát csak a lakatok és a rájuk vésett
halvány számok miatt lehetett megkülönböztetni.
Amikor a 83F közelébe értek, Morales megállt és előhúzta a
tartalék fegyverét. Már azzal a kis Glock 26-ossal is félelmetesen
nézett ki, és Jazz csak elképzelni tudta, hogyan festene egy
nagyobb 22-essel a markában.
– Mit csinál? – kérdezte.
– Vasvágót is kellett volna hoznod abból rohadt
szerszámboltból. Most úgy kell majd lelőnöm a lakatot. Ez a
kisebb is megteszi.
– Tegye el azt a vackot – sóhajtott fel Jazz panaszosan. – Fel
tudom törni a zárat.
– Mi van, ha számzáras, okostojás?
 – Azzal is elboldogulok.
Aztán kiderült, hogy tárgytalan.
Amint látótávolságba értek, észrevették, hogy a lakatot már
kinyitották, és szabadon lógott a 83F jelű egység bejáratán.
 54. FEJEZET

Howie a Dent-ház bejárati ajtaja előtt állt. A csillagok még a

felhőtakaró mögött rejtőztek. Próbálta nem rossz előjelként
értelmezni, de nem volt könnyű.
Menj be, és tedd meg, mondta magában. És ki tudja, talán
néhány száz év múlva valami ütödött jövőbeli hemofíliás srác
ütödött jövőbeli szülei azt fogják mondani, hogy „Na állj csak
meg! Tudtad, hogy a híres Howie Gersten is hemofíliás volt?”.
Dzsingisz kán a kanyarban sem lesz, oké?
Természetesen volt kulcsa, azzal ment be. A ház csendes
volt. Valami idióta egy mozifilmben azt mondaná, hogy túl
csendes, aztán mégis bemenne.
Howie vállat vont, és mégis bement. Tudott valamit, amit a
random filmbeli idióták nem: hogy hol a shotgun. Kivette
nagyapa órája mögül. Mindkét csöve el lett dugaszolva, és Jazz
az ütőszegcsúcsot is levágta, de Sam és nagyi ezt nem tudták.
Elvágom a csomót, és így vagy úgy, de kiderítem, mi folyik itt,
gondolta. Határozottan lépett be a nappaliba, ahol Sam a
kanapén feküdt és tévézett.
– Howie? – kérdezte döbbenten. – Mit csi… – elakadt a
hangja, amikor észrevette, hogy a fiú épp rá fogta a fegyvert. –
Howie! – hangja ekkor elcsuklott. – Mi a francot csinálsz?
Megőrültél?
– Én is épp ezt akartam kérdezni tőled! – mondta
meglepődve. – Hű. Most tökéletesen ugyanazon a
hullámhosszon vagyunk. Légy szíves, ne legyél őrült
sorozatgyilkos!
– Miről beszélsz?
Sam úgy húzta fel a lábát a kanapén és úgy szorította
magához a térdét, mintha összemehetne olyan picire, hogy ne is
lehessen neki szegezni a puskát.
– Mit csinálsz? Ne fogd rám azt a vackot!
 – Csak egy másodperc. Tudnom kell, hogy őrült
sorozatgyilkos vagy-e, mint Billy. Te vagy Ronda J?
– Mi az a Ronda J? Tedd le a fegyvert!
Hangja magas volt a pániktól. Howie azt gondolta,
túlságosan is érződött rajta a pánik, nem lehet megjátszott.
Vajon egy sorozatgyilkos megijedne az ártalmatlan Howie-tól,
akár még úgy is, hogy fegyver van a kezében? Nem hitte. Sam
tekintetében a rettegés valósnak tűnt. Howie kételkedett abban,
hogy Billy valaha is félt volna bármitől.
– Játékidő! – mondta egy hang hátulról. – Itt vannak a
barátok! – mondta énekelve, Howie pedig gondolkodás nélkül
megfordult.
Nagyi tapsikolva táncolt be az előszobából, de amikor
meglátta a fegyvert, amit épp rá fogtak, sikítani kezdett.
– Hű, nyugalom…
– GYILKOS! – üvöltötte. – GYILKOS VAN A HÁZBAN!
Olyan hangosan üvöltött, hogy Howie azt hitte, fel fognak
robbanni a hangszálai.
– Minden rendben – mondta, de nagyi megint sikított.
A rémület magas, értelmetlen szótagja volt ez, s közben
szorosan összeszorította az öklét.
Hátulról Sam sikítását hallotta, aztán a nő már a hátára
ugrott, megtámadta, Howie pedig azt gondolta, hogy ettől aztán
lesz véraláfutás. Ekkor véletlenül meghúzta a ravaszt.
Bumm! De ez nem a lövés hangja volt. Nem, a shotgun csak
üresen kattogott, ahogy az ütőszegek az üres térhez érkeztek. A
koppanás Howie koponyájában hallatszott, amikor Sammel a
hátán a padlónak csapódott. Sam sikított, aztán újabb hangot
lehetett hallani, valaki ijedtében kiáltott, és Howie még épp
időben nézett fel ahhoz, hogy lássa nagyit, amint a torkához
kapva fogy ki a levegőből, majd összeesik. Feje Howie orra előtt
koppant a keményfa padlón.
– Ó, Jézus! – szaladt ki a száján, és nem volt biztos benne,
hogy Dent nagyi vagy saját maga és az eséssel szerzett sérülése
miatt mondta.
Talán mindkettő miatt.
Sam lemászott róla, kitépte Howie mostanra már
elerőtlenedett ujjai közül a shotgunt. A mozdulattal némi bőrt is
letépett róla, a fiút pedig az ájulás kezdte kerülgetni a
túlságosan is ismerős látványtól, attól, hogy halványvörös vére
a padlóra spriccel.
– Anyu!
Sam felugrott, otthagyta Howie-t, közben pedig gyakorlottan
tartotta a kezében a fegyvert. Howie próbált felállni a padlóról;
tenyere azonban megcsúszott a saját vérén. Sam a szeme
sarkából figyelte a mozdulatát, és gyilkos pillantást vetett rá, s
hozzá még fenyegetően fel is emelte a shotgunt. Lőni ugyan
nem lehetett vele, de a világ legkönnyebb dolga lenne halálra
verni vele Howie-t.
– Nem akartam… – kezdett bele Howie, Sam pedig letérdelt
nagyi mellé.
Próbálta felrázni.
Dent nagymama csöndes volt és ernyedt, bőrbe csomagolt
csontváz.
Sam megfordult; most már úgy rázta a shotgunt, mint egy
bunkósbotot, és megcsillant a szemében az őrület. Ennek
ellenére Howie ebben a pillanatban nem maga miatt aggódott.
Csak erre tudott gondolni:
Jaj, ne! Istenem! Megöltem Jazz nagymamáját!
 55. FEJEZET

Jazz és Morales gyors pillantást váltott egymással. Jazz rögtön

megtudta, mit is jelent a telepátia, mert ebben a pillanatban
pontosan tudta, mit gondol Morales. Pontosan ugyanazt
gondolta, mint amit Jazz is gondolt, és a gondolat úgy nyúlt ki
közöttük, mint a karamella.
A kutyusnak csont kell. De mindenekelőtt a kutyusnak
játszania kell a játékaival.
Belsamo. A Hat-Dog egyik fele. Jelenleg is a 83F egységben
volt, és a következő gyilkossághoz szedte össze a szerszámait.
Arra gondoltak, hogy bevárják és rajtaütnek, de Belsamónak
valahogy sikerült előbb ideérnie.
Mielőtt Jazz bármit szólhatott vagy mutogathatott volna,
Morales már az egyik kezében tartotta a fegyverét – szerencsére
a tartalékot használta, gondolta Jazz –, aztán megfogta alul a
szekcionált kapu fogantyúját, és felhúzta. Zörögve-rázkódva, de
majdnem a plafonig felcsavarodott, és egy tízszer tízes helyiség
tárult fel mögötte, amit egy hordozható elemes lámpa világított
meg.
Morales kétkézre fogta a pisztolyát, és masszív alapállást
vett fel.
– Ne mozdulj! – kiáltotta. – Még egy rángásnyit se!
A helyiséget egy világos, a padló közepén végigfutó
ragasztószalag osztotta ketté. Mindkét oldalon volt egy-egy
összetákolt munkapad, s mindkettőn nagy kupacban álltak a
szerszámok és a dobozok. Jazz jobb oldalon észrevett egy üveg
világos folyadékot, amiben két szemgolyó úszott.
A másik oldali munkapadon több kis méretű befőttesüveg
volt tele zavaros folyadékkal, és hosszúkás, kerekded árnyékok
látszottak benne. Jazz tudta, hogy ezek csakis a levágott
péniszek lehetnek.
Oliver Belsamo a bal oldali munkapadnál állt, félig Morales
felé fordult, arcán teljes sokk látszott. Kis laptoptáska feküdt
előtte a padon, ránézésre nem volt még tele.
A kezében, amiben a szikét tartotta, épp félúton állt meg a
táska felé.
– Dobd el! – mondta Morales összeszorított foggal. – Dobd el
azonnal, vagy kicsinállak!
Jazz azon gondolkodott, hogy vajon tényleg lelőné-e. Dog
volt a legjobb, ha nem az egyetlen, Billyhez vezető út. Tényleg
megölné?
– Te…
Belsamo hangja. Most hallotta először a kihallgatószobai
jelenet óta, ahol károgott és játszotta az őrültet. Még mindig
megvolt benne az a felemás hanglejtés, az őrület hangszíne.
Belsamo csak részben volt ura önmagának.
A lakása. Az egész csak álca volt. A gyűjtögetés és a
rendmánia. Azzal próbálta a kezében tartani az irányítást
önmaga fölött, hogy teljes mértékben uralta a környezetét.
– Bemenél a házamba! – siránkozott Belsamo, és még
szorosabban megmarkolta a szikét.
Még csak pillantásra sem méltatta Moralest: úgy tűnt, csak
Jazzt nézi.
– Elvitted a telefonomat.
Mintha ez a bűncselekmény túlszárnyalná mindazt, amit ő
követett el.
– Nem akarsz szórakozni velem! – üvöltötte Morales. – Tedd!
Le!
Valószínűleg nem ölné meg. De Jazz könnyen el tudta
képzelni, hogy lábon lövi.
– Jobban tennéd, ha hallgatnál rá – mondta Jazz, majd tett
egy lépést Belsamo felé. – Dobd a földre a szikét, lépj el egy
lépést az asztaltól, és életben maradsz, ember! Végül is erről
szól az egész, nem?
A sorozatgyilkosok mindenekfölött a halált akarták
elkerülni. Mindennél többre értékelték a saját életüket.
Nem ölhetsz meg senkit, ha halott vagy.
– Dobd el!
– Tényleg dobd el, ember! – mondta Jazz, és tett még egy
lépést.
Erős, elemi erejű formaldehid-, hipó- és fémszag csapta meg
Jazz orrát, és legszívesebben összezárta volna az orrlyukát.
 – Haver, nem éri meg meghalni! – tette hozzá.
– Gyere vissza – mondta Morales szigorúan. – Most azonnal
gyere ki onnan, Jazz!
Jazz a lába elé nézett. Észre sem vette, hogy belépett a 83F
területére. Hátrálni kezdett, amikor a szeme sarkából
észrevette, hogy Belsamo is megmozdul. A szíve nagyot dobbant
a pániktól.
De csak annyi történt, hogy Dog elengedte a szikét, és az
fémes csilingeléssel landolt a munkapadon.
– Jó fiú – mondta Morales iróniával és megkönnyebbüléssel
a hangjában.
Aztán Jazz úgy rándult össze, mintha rémálomból ébredne,
amikor éles puffanás visszhangja töltötte be a raktár
klausztrofób, szűk folyosóját. Az első puffanás visszhangjai még
el sem csendesedhettek, amikor újabb követte.
Szempillantásnyi idő alatt megforult vele és elillant előle az
egész világ, mintha egy szédítő vidámparki menet félresikerült
volna. Számára egyelőre érthetetlen okból hirtelen a 83F egység
plafonja volt a szeme előtt, és a szívverése zakatolt a fülében
minden más hangot kiszorítva. Ebben az egyetlen, csaknem
érzékelhetetlen pillanatban valami – és minden – megváltozott.
Egy újabb pillanat múlva már rájött, hogy mi és hogyan. E
pillanat alatt elöntötte a fájdalom. A fájdalom és a ruháin
átszivárgó, nyirkos vér.
Meglőtt, gondolta, Morales meglőtt.
 56. FEJEZET

Connie sofőrje nem szólt semmit egészen addig, amíg rá nem

kanyarodtak az autóútra.
– Jó dolog nem kicsit hidegebb – mondta hirtelen. – Itt
minden van hó – mutatott ki a szélvédőn.
Connie bólintott. Az szívás lesz. Itt dekkolni a reptérnél, és
arra várni, hogy araszolgathassanak. Pfuj.
Halványan emlékezett rá, hogy majdnem egy órába telt,
mire Hughes átvitte őket Brooklynba, ezért tisztában volt vele,
hogy van még ideje. Belenyúlt a laptoptáskába, elővette belőle
Costner képét, és alaposan szemügyre vette. Costner
háromrészes öltönyt viselt rajta, és egyenesen Connie-ra
szegezett egy pisztolyt. Ez volna a nyom? A pisztoly a táskában,
a másik pedig a képen… Egyik sem igazi fegyver,
természetesen… Azért volt Costnert ábrázoló kép, mert
Torzhang úr tudta, hogy Connie színész szeretne lenni? És ha
igen, akkor mi az üzenet? Úgy tűnt, ezt az egész feladványt
személyesen neki rakták össze. De akkor mit jelenthet a két
játék pisztoly és a színész képe?
Két pisztoly…
Ha nem tudsz valamit, nézd meg az interneten! Ráguglizott
arra, hogy „két pisztoly”, de nem talált semmi használhatót.
Csak egy bandát dobott ki, valami arizonai helyi hírességet a
régi vadnyugatról és egy képregénykaraktert, akit Kétpiszolyos
Kölyöknek hívtak. Sokra ment vele.
Aztán beírta Costner nevét. Az egyik linkre koppintva a
színész wikipediás oldalára jutott. Gyorsan végigpörgette a
szócikket. Aztán találomra megpróbálta a „Costner
sorozatgyilkos” keresőszavakkal.
A kereső a Mr. Brooks című filmet dobta ki. Connie szeme
elkerekedett, amikor végigolvasta a leírást. A filmben Costner
szociopatát játszik. Olyasfélét, mint Billy Dent, aki az országot
járva embereket gyilkol, és még egy olyan alakot is mentorál,
aki sorozatgyilkos szeretne lenni.
Ezen már el lehet indulni. Vajon Torzhang úr lenne a Hat-
Dog? Ő Billy új tanítványa?
De Jazz szerint Billy mindig azt mondogatta, hogy Jazz a
tanítványa.
Álljunk csak meg! Talán nem is Costner. Talán a szerep, amit
ezen a képen játszik. Összehasonlította a telefonja kijelzőjén lévő
képet Mr. Brooksról az újságkivágással. Costner sokkal, legalább
tíz vagy húsz évvel fiatalabbnak tűnt a kivágáson, ezért
visszament a Wikipediára, és megnézte a régebbi filmjeit.
– Jó az Atlantic? – kérdezte hirtelen a sofőr.
Fölnézett. Az út egészen bedugult, és úgy fél órája, amikor
utoljára figyelt oda, alig haladtak. Ezzel a sebességgel nagyjából
másnap reggelre fog a hotelhez érni.
– Igen, persze – mondta Connie, aztán újból a telefonját
kezdte bújni.
És ekkor megtalálta! Costner képe az Aki legyőzte Al Caponét
plakátjáról volt.
Kevin Costner FBI-ügynököt játszott. Elliot Ness.
Megvan! Ennek kell lennie! Több szintű, rétegzett nyom,
amit azért hoztak létre, hogy elvezesse Connie-t ehhez a névhez.
Elliot Ness. Costner neve először a Mr. Brookshoz vezette, ami
miatt megnyugodhatott, hogy jó úton halad. Aztán Elliot Ness.
További lépés? Tartogat még valamit Ness története, vagy ő
maga a nyom?
Átváltott a Google Térképre, és beírta a keresőbe a „ness”
szócskát. Talán egy New York-i utca neve…
Helyzetjelző jelent meg az egyik brooklyni
kereszteződésben, és az állt fölötte, hogy Ness Papírgyár.
Connie lekicsinyítette a térképet. A helyzetét jelző kék pont
nem volt messze ettől a helytől.
– Hé – mondta a sofőrnek. – El tudna vinni a… – visszanézett
a telefonjára, aztán bemondta a kereszteződés nevét.
A sofőr vállat vont, és motyogott valamit a headsetjébe
hindiül. Valószínűleg éppen azt mesélte valakinek, hogy ez a
bolond lány meggondolta magát.
 Hamarosan megálltak a kereszteződés közelében, a sofőr
pedig megkérdezte:
– Hol?
A lánynak leesett, hogy a taxis azt szeretné tudni, melyik
sarkon tegye ki.
– Mindegy. Itt jó lesz.
Átnyújtott némi pénzt a kettejük között lévő kis műanyag
védőfal nyílásán át, aztán kivette a csomagjait, és kiszállt a
hideg, kérlelhetetlen esőbe. Undorító.
– Tudna itt várni két percet? – kérdezte, de a sofőr egy
értelmezhetetlen vállrándítás után egyszerűen elhajtott az
éjszakába.
– Ó, fantasztikus.
Néhány esernyős járókelőt leszámítva az utcák szinte
teljesen üresek voltak. Connie a feje fölé tartotta a laptoptáskát,
és felnézett a Ness Papírgyár épületének homlokzatára.
Ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik épület. Semmi
egzotikus vagy különös nem volt benne. Két nagy, szekcionált
garázskapuval lezárt kamionbeálló és egy ajtóhoz vezető
lépcsősor, amit a biztonsági világításból áradó, kúp alakú
fénycsóva világított meg. A hely láthatóan zárva volt.
– Szép munka, Conscience! – mormogta.
Az eső hidege csontig, sőt még mélyebbre hatolt.
Megfordult, tekintete bejárta mindkét utcát és a
kereszteződést. Autók süvítettek el mellette, de egyetlen taxit
sem látott közöttük. Már épp elő akarta venni a telefonját, hogy
megnézze, hol van a legközelebbi metróállomás, amikor
megpillantotta: épp az út túloldalán, a papírgyárral szemben.
Csak egy újabb brooklyni bérház volt, pusztán rideg,
omladozó megjelenése miatt volt feltűnő. Olyasfajta épület volt,
amilyeneket a mozifilmekben azért mutatnak, hogy
érzékeltessék a nézővel: itt bizony rossz környéken járnak.
Viszont, már amennyire Connie tudta, Brooklynnak ez a része
nem volt különösebben félelmetes. Az épület itt szinte kilógott a
sorból: forradásos és sebhelyes arcát ízléstelen
graffitirétegekkel sminkelték ki.
Mégis csak egyetlen graffito ragadta meg a figyelmét. Új
volt, vagy legalábbis újabb, mint a többi, mert elfedte őket.
 Helló, Conscience!
Connie szinte úgy lépett le a járdáról, mintha
megbabonázták volna. Átsétált az utcán, s miközben szedte a
lábát, gondosan átlépett egy pocsolyát.
 57. FEJEZET

Jazz nem tudott mozogni. Éles, statikus zúgást hallott. Bal oldala
mellett vértócsa volt, és testének ezt az oldalát elöntötte a
fájdalom. Még csak azt sem tudta volna megmondani, hol érte a
lövés: bárhol lehetett azon a folyamatosan terjedő vörös folton
belül, ami a derekától a combja közepéig ért.
Miért?, kérdezte magában a feje valamelyik elzárt
szegletében. Miért?
Aztán másvalami terelte el Jazz figyelmét a saját
fájdalmáról. Az ajtó mellett Morales feküdt mozdulatlanul a
földön. Egy kifulladt férfi hajolt fölé. Jazz ekkor rájött, hogy
küzdöttek a fegyverért. A férfi mögéjük került. Tehát nem
Morales lőtte le. Vagy ha igen, nem szándékosan.
– Remek – mondta Belsamo –, szépen elintézve.
– Kuss! – mondta a másik férfi, és ráfogta Morales fegyverét.
– Fogd be a szád!
Dog most legalább olyan zavarodottnak tűnt, mint amilyen
zavarodottnak Jazz érezte magát. A jelenet távolinak tetszett,
mintha csak úszott volna Jazz látóterén. Azon gondolkodott,
hogy vajon el fog-e ájulni, de meglepetten tapasztalta, hogy
mennyire józanul és szakmai szemmel vizsgálja magát ebben a
pillanatban. A pulzusa zakatolt. A bőr kissé hideg, nyirkos.
Sokkos állapotba fogok kerülni? Nem, bírd ki, Jazz! Utána már
nem lehet majd hasznodat venni.
Hála istennek, Morales tartalékfegyvere a földön hevert. Kis
kaliberű, 9 milliméteres pisztoly volt, nem a nagy, 40-es
szolgálati fegyver. Tudta, jó esélye van arra, hogy túl sok
maradanó sérülés nélkül élje túl a lőtt sebet. A legtöbb
lövöldözésben az áldozat legalább annyi kárt okoz, mint a
golyó, ha nem többet. Ha sokat ficánkolsz egy lőtt sebbel, akkor
csak jobban fogsz vérezni. És a lőtt seb okozta sokktól gyakran
megáll az áldozatok szíve, vagy a felgyorsult szívverés fokozza a
vérzést.
 Ha meglőnek, Jazz, csak szépen nyugodtan dőlj hátra.
Egyszerűen maradj nyugodt.
Hát jó.
Arra kényszerítette magát, hogy mély lélegzetet vegyen, és
utána lassan kiengedje a levegőt. Connie próbált neki
jógaleckéket adni. Unalmasnak és természetellenesnek tartotta
az egészet, de ebben a pillanatban bármire kapható volt, ami
életben tarthatta.
Morales nem mozdult. Volt egy lyuk a blézerén, de Jazz nem
látott vért rajta. Biztos volt benne, hogy az FBI-os golyóálló
mellény egy ilyen kis kaliberű fegyver lövedékét még közelről is
megállítja. A lövés ereje azonban kiszoríthatta belőle a szuszt,
és valószínűleg jókora kék folt lesz a helyén. Hallott már olyan
esetről is, hogy még golyóálló mellényben is valakinek csak a
becsapódás erejétől szívrohama lett, de ránézésre Morales
normálisan lélegzett. Talán az eséstől ájult el?
Hirtelen a lábából kiinduló fájdalom végighullámzott a
testén, Jazz pedig felszisszent. Most el kell felejtenie Moralest,
mégiscsak meglőtték.
Visszakapcsolt a világ többi részéhez, és észrevette, hogy
Belsamo és az újonnan érkezett férfi veszekedtek. Úgy
lépkedtek előre-hátra, mintha a padlón nem lett volna közöttük
két sebesült és egy egyre terjedő vértócsa. Dog hangja gépies
volt és semmiféle érzelemről sem tanúskodott, mintha a saját
bőrén kívüli világ puszta érdekesség lett volna. Az újonnan
érkezett férfi dühösen, felhevülten beszélt. Szinte
szenvedélyesen.
– Neked nem kéne itt lenned – mondta Belsamo már-már
autisztikus precizitással. – A szabályzat világosan kimondja,
hogy hacsak nem kapjuk utasításba, nem szabad ugyanott…
– Kuss! – kiáltott rá a másik férfi. – Ne pofázz már a
szabályokról! Van egyáltalán bármi fogalmad arról, mi történik
itt? Van? Mindenképpen ilyen nyálasnak kellett lenned, hogy
mindehol otthagytad Ronda J nevét? Idióta!
Jazz látása lassan kezdett kitisztulni. Majdnem közvetlenül a
két férfi között volt, még a 83F egységen belül. Morales is belül
volt, eszméletlenül a tusakodás után.
A fegyvere. A piszoly a tartójában. Ha el tudnám érni…
 Alig egy-két méternyire volt tőle, de ez a táv most szinte
leküzdhetetlennek tűnt.
Ekkor a folyosón az egyik fénycső életre kelt két-három
másodpercre, és Jazz meglátta a fegyveres férfi arcát. Görcsbe
rándult a gyomra: tudta, ki ez az ember.
Duncan Hershey. Ő volt az első, akit az FBI profilja alapján a
különleges egység kihallgatott. Jazznek hirtelen bevillant a kép,
ahogy nézi a kihallgatást, és látja, ahogy a férfi megissza a
pohár vizet, amivel megkínálták, aztán otthagyja a poharat.
Hát persze! Nem érdekelte, hogy lesz-e tőle DNS-mintánk,
mert tudta, hogy nem fog egyezni Dog mintájával. Dog az „Irány
a börtön” kártyát húzta, ami Hat számára olyan volt, mint egy
„Ingyen szabadulás a börtönből” kártya.
– Te vagy a másik – csúszott ki Jazz száján akaratlanul. – Te
vagy Hat. Elkaptunk!
Hershey vicsorgott, és még csak rá sem nézett Jazzre,
amikor beszélni kezdett.
– Egy szellemet, egy ködfelhőt kaptatok el! Semmi többet,
sőt valószínűleg ennél jóval kevesebbet. Amúgy meg nem én
vagyok Hat. Többé már nem. Az csak a játékban volt a nevem –
a férfi szája valami olyasmire húzódott, ami, Jazz úgy képzelte,
valami széles mosolyszerűség akart lenni, de sokkal inkább
galád vigyorra hasonlított. – A játszmának vége. Nyertem.
– A játszma nem ért véget – szólalt meg Belsamo ismét azon
a különös, semmilyen érzelemről sem árulkodó hangon, Jazz
mégis tudta, hogy Dog aggódott. – Ez még az én köröm. Még…
– Semmi közöd az egészhez – vágott közbe Hat. – Hát még
mindig nem esett le? Soha nem is voltál versenyben. Legalábbis
igazán soha. Csak edzőpartnernek kellettél. Rajtad köszörültem
a kardomat. Ennyi. Használt, vagy inkább elhasznált tárgy. El
vagy dobva! Tényleg nem érted?
Jazz nagyot nyelt, de a torka teljesen kiszáradt. A lábából
érkező fájdalom – most már tudta, hogy csakis a lábán
találhatta el a lövés, mivel a fájdalom a comjából sugárzott ki –
hirtelen felerősödött, mintha csak emlékeztetni akarta volna
valamire. A mozgás puszta gondolata is megrémítette.
De a fegyver sokkal jobban megrémítette.
Csak egyszer van szerencséd. Ne szalaszd el!
 Meg kell próbálnod! Muszáj! Nem fognak örökké beszélni!
A fájdalomtól sziszegve vonszolta magát végig a padlón,
ügyelve arra, hogy a jobb oldalára támaszkodjon. Minden
mozdulatnál arrébb kellett taszítania a bal lábát is, ami hevesen
tiltakozott, de erősen ráharapott az ajkára, és nem kiáltott fel a
fájdalomtól.
Hat a fájdalomtól indul be. Kettejük közül ő az, aki élvezte, ha
bántja a nőket. Szeret fájdalmat okozni másoknak. Dog nem
gondolja, hogy a többi ember valós, számára mindenki más csak
játék. De ha Hat meglátja, hogy fájdalmaim vannak, akkor attól
csak még jobban izgalomba fog jönni.
A fájdalomtól könnybe lábadt a szeme, olyan volt, mintha
bal felében napalmot robbantottak volna.
Egy kicsivel, de csak egy kicsivel, közelebb került
Moraleshez.
Egymás után többször pislantott, hogy kitisztuljon a látása,
de a könnyek miatt minden elmosódott. Morales lélegzett, ezt
meg tudta állapítani. Hat csak kiütötte a dulakodás közben.
Annyira közel volt már hozzá! Ha nem lenne golyó a lábában,
akkor semmiség lenne odacsusszanni a fegyveréért, és…
– Mégis mi a francot képzelsz?
Hershey végül Jazzre irányította a figyelmét.
– Csak ellenőrzöm az állapotát – mondta Jazz, és nagyon
össze kellett kapnia magát, hogy ne remegjen a hangja, és
magabiztosnak tűnjön, s közben elnyomta magában a
késztetést, hogy nyüszítsen és könyörögjön. – FBI-ügynök. Biztos
nem szeretnéd, hogy egy halott FBI-os is szerepeljen a listádon,
ember. Higgy nekem! Még Billy sem volt olyan hülye, hogy…
– Ó – nézett oda hunyorítva Hershey. – Még él?
Fogta a fegyverét, és mielőtt Jazz egyáltalán felkiálthatott
volna, már meg is húzta a ravaszt.
Kis kaliberű golyó. A fej hátsó részébe. Tökéletes kis lyukat
hagyott ott, ahol behatolt, és Jazz megesküdött volna, hogy
hallotta, ahogy a golyó gellert kap a koponya túloldalán, és
szörcsögő hanggal átfúródik az agyán. Az ügynök jobb szeme
hirtelen felnyílt, mintha csak meglepődött volna. Aztán a
szemét megdöbbentő gyorsasággal vér árasztotta el.
 Morales egyetlenegyszer rándult össze, aztán tökéletesen
mozdulatlan maradt.
Te fogod okozni annak az FBI-ügynöknek a halálát, Jazz,
ígérem. Végig fogod nézni, ahogy meghal.
Ó. Istenem.
Nézd meg ezeket a holttesteket, Jasper. Nézd meg ezeket a
holttestseket, amik itt tornyosulnak körülötted. Még mindig azt
hiszed, hogy tiszta a kezed?
– Nem kellett volna megtenned – suttogta Jazz. – Nem kellett
volna. Még Billy…
– Ne beszélj már folyton Billyről – mondta Hershey unott
hangon. – Nem érdekel Billy Dent. Túl fogom szárnyalni a
gyilkosságok számában, és tőlem sokkal jobban fognak félni.
Keresztbe-kasul, egyik parttól a másikig fogok gyilkolni ebben
az országban egészen addig, amíg vérrel föl nem írják a
nevemet a Szabadság-szoborra figyelmeztetésül mindenkinek,
aki ide merészel jönni. Hullákkal és vérrel fogom megtölteni a
Grand Canyont. Én leszek a valaha volt leghatalmasabb Varjú.
Már megint varjak. Jazz tudta, hogy ha Hat nem félte volna
Billyt, akkor az élete most elég nagy veszélyben lenne.
Visszagondolt azokra a technikákra, amiket Connie-nak tanított,
hogy hogyan élje túl egy sorozatgyilkos támadását. Ebben a
helyzetben azonban csak annyit tehetett, hogy megpróbálja
szóval tartani a két férfit, és ha alkalom adódik, akkor
megragadja Morales fegyverét.
– Varjú? – szólalt meg Jazz. – Így nevezitek magatokat? –
kérdezte, majd Belsamóra mutatott. – Hatnék és Dognak
hívtunk titeket, de…
Dog hátralépett egyet, de még mindig beszélt, és ez
lenyűgözte Jazzt.
– Elrontod a játékot – mondta. – Így el fognak kapni.
Mindkettőnket…
– Nem, semmit sem rontok el. Rám még csak gyanakodni
sem fognak.
Még azelőtt meghúzta a ravaszt, hogy a mondat végére ért
volna. Belsamo zihált, és a mellkasához kapott, mintha
valamiként kiszedhetné magából a golyót, mielőtt az kárt
tehetne benne, de Hershey még egyszer meghúzta a ravaszt, s
ezúttal jókora lyuk keletkezett Belsamo arcának bal felén.
Egy pillanat múlva – kevesebb mint egy pillanat múlva – vér
fröccsent ki a száján, és néhány fognak látszó dolog is jött vele.
Dog a földre rogyott, egyik kezét a mellkasára szorította, a
másikkal szétroncsolt arcára nyomta.
Jazz azt gondolta, hogy egy másodpercre elájult. De csak egy
másodpercre. Hullámokban lepte el a szédülés. Belsamo
arckifejezése felbecsülhetetlen volt: sokk és rémület keveredett
valamiféle őszinte szégyennel, mintha csak pofon vágták volna
egy puccos fogadáson.
Dog hörögve lehelte ki a lelkét, aztán az egyik munkapadra
dőlve elnémult.
Eggyel kevesebb, gondolta Jazz magában kuncogva. Eggyel
kevesebb, jöhet a következő!
Kapd össze magad, Jasper Francis. Most hirtelen, annyi
évnyi Billy után G. William hangját hallotta a fejében. Gondold
ki gyorsan, kölyök, hogy mit mondhatsz ennek a seggfejnek,
amitől elenged majd. Otthon vár a csinos kis barátnőd és a
legjobb barátod, meg pár arc az irodában, nekik hiányozni fogsz,
ha itt végzed.
Gyors mozdulatokkal haladt a betonpadlón. Még pár
centivel közelebb Moraleshez… és nem bírta ki. Túl sok volt a
fájdalom, a kínszenvedéstől fejhangon tört föl belőle a kiáltás.
Hershey felé fordult, és ráfogta a fegyverét.
– Tényleg? Tényleg azt hiszed, hogy hülye vagyok? Ne is
próbálj közelebb kerülni a fegyveréhez. Belelövök az arcodba,
és miközben haldokolsz, egyenként fogom megenni a
szemgolyóidat!
Remek, megvan. Csak beszéltetni kell, Jazz! Amíg beszél, nem
gyilkol.
– Szóval vége a játszmának, ugye? Na és mit nyertél? Mit ad
majd Ronda J?
Találomra mondott valamit, de remélte, hogy az
Impresszionistáéhoz hasonló reakciót fog kiprovokálni.
Helyette azonban csak egy vállrándítást kapott.
– Egész életemben erre készültem – mondta Hershey
kérkedés és önelégültség nélkül, egyszerű ténymegállapításként.
É
 – Én is – szólt Jazz.
Nézd már, ember, olyan, mintha testvérek lennénk! Ne lőj
rám még egyszer!
A férfi a világ legapróbb mosolyával reagált.
– De az én életem hosszabb lesz, mint a tiéd.
Ő veszi ki a szemgolyókat. Neki kellenek a szemgolyók.
Ezután Hershey letérdelt Morales mellé.
– Nem akarod kivájni a szemét? – hallotta Jazz, amint
elhagyja a saját száját a kérdés. – Nem fogod kiszedni?
Próbálta olyan csábító, olyan érzéki hangon mondani,
amennyire csak lehetett, de az elképzelt kifinomult manipuláció
helyett kétségbeesetten és félelemmel telítetten jöttek ki a
hangok a száján. Nem tudott változtatni rajta. Most először
életében teljesen eluralkodott rajta a rettegés. Csak annyit
tehetett, hogy megpróbálja manipulálni ezt az őrültet, hogy
csonkítsa meg Morales holttestét. Ez volt az egyetlen esélye,
mert ahhoz a férfinak le kell tennie a fegyvert. És Jazz akkor
talán…
– Annyi szemgolyó van a világon – mondta Hershey. –
Mindenkinek van.
Életben akarok maradni. Kérlek, csak élni akarok! Nem
tudom, hogy attól normális leszek-e, vagy ugyanolyan rossz, mint
ezek az emberek, de akárhogy is, élni akarok!
Hershey gyorsan végigpaskolta Morales testét, de közben a
fegyverét végig Jazzen tartotta. Úgy tűnt, a másik kezével
szívesen elidőzne a nő holttestén, de láthatóan nem talált
semmiféle élvezetet a golyóálló mellény lapos felületében.
Jazz rémületére Hershey gyorsan megtalálta Morales
szolgálati fegyverét.
Beszéltesd! Jazz gyorsan pislantott egyet, hogy a látása
kitisztuljon. Kezdett minden elhomályosulni, de nem
engedhette meg magának, hogy elájuljon. Ébren kellett
maradnia. Nem engedhette, hogy a sokkos állapot átvegye az
irányítást. Saját magát kellett tovább beszéltetnie még akkor is,
ha Hershey utána megint lábon lövi.
– Ha vége a játszmának – kezdett bele a mondatba Jazz
immár reszketve –, akkor hol lesz az eredményhirdetés?
 Jazz most már csak találomra mondott dolgokat, mint
amikor valaki egy rémálom kellős közepén a takaró alatt
rúgkapál azt remélve, hogy ezzel elűzheti valamelyik rá
leselkedő rettenetes szörnyeteget. Újabb tipp találomra:
– A Varjúkirály. Billy a Varjúkirály, ugye?
Hat sóhajtott, most először lazult el egy picit.
– Billy? Nem. A Varjúkirály sokkal rosszabb, mint Billy.
Újabb elkeseredett próbálkozás:
– És mi van Ronda J-vel? Mit fog gondolni erről az egészről?
Hat némi zavarodottságról tanúskodó arckifejezéssel
válaszolt:
– Feltételezem, hogy Ronda J örülni fog, amiért vége a
játszmának – Dogra mutatott a fegyverével, Jazz izmai már
megfeszültek, de aztán megint szemben találta magát a
puskacsővel; esélye sem volt, hogy Hatre vesse magát. – Elég
gyenge verseny volt. És ráadásul perverz. El tudod képzelni,
hogy levágd valakinek a férfiasságát? És hogy megtartsd?
Ja, ez tényleg túlment minden határon. Nőket megerőszakolni
és kivágni a szemüket viszont teljesen normális dolog mi?
– Annyira nyálas volt – folytatta Hat. – Otthagyni ezeket a kis
„hommage”-okat mindenhol… Ezért kellett kiiktatni, és ezért
nem nyerhetett. Ezért nem volt soha esélye arra, hogy valaha is
ő legyen a játszma győztese. Az egy dolog, hogy… képeket kellett
küldenünk, de ezt megértheted. Bizonyítani kellett, hogy
megcsináltuk. De ez volt minden. De így megjelölni a területét…
Mint egy kutya. Egy korcs. Mindig is engem illetett a győzelem.
– Megedzett, ahogy korábban mondtad – mondta Jazz. –
Emelte a tétet, neked pedig tartanod kellett. Tesztelte, hogy
vajon tudod-e követni. Ha ő levágta a pasik farkát, akkor neked
is le kellett.
Hat beleborzongott, de a pisztoly csöve mozdulatlan
maradt.
– Undorító volt megfogni őket ott. De ilyenek a játszma
szabályai. Vagyis csak voltak. Egyelőre.
– Egyelőre? – élénkült fel Jazz.
Kicsúszott a száján, mielőtt észbe kaphatott volna.
Hat arckifejezése most először változott meg, szinte
üdvözölt mosoly jelent meg rajta.
 – A játszma ősi, és a játszma örökké folytatódni fog.
Részletesebben is elmagyaráznám, de fölösleges lenne.
Le fog lőni. Szét fogja loccsantani a fejemet!
Jazz minden izmát megfeszítette, és készen állt arra, hogy
átgördüljön valamelyik oldalára. Bármire kész volt, hogy egy kis
előnyhöz jusson.
– De meg szeretném tudni! – tiltakozott, hogy időt nyerjen. –
Szeretném meghallgatni!
– Elég a beszédből – mondta Hat. – Ideje elindulnom, hogy
felvegyem a jutalmamat, és továbblépjek.
Magához vette az elemes lámpát. Ha Jazzt nem lőtték volna
meg, akkor eszeveszetten futásnak eredhetett volna, vagy rá is
támadhatott volna a pasasra. De pillanatnyilag csak annyit
tudott tenni, hogy bámulta a…
…plafont.
Ahogy így fölfelé nézett, rájött, hogy talán a megváltását
pillantotta meg. Talán.
Jól kellett hozzá időzítenie.
Még mindig reszketett, teste végleg sokkos állapotba merült.
Jazz minden fájdalmát félretéve felült.
Hershey egyszerűen elsétált mellette a lámpával, a tároló
egyetlen fényforrásával együtt. Arra készült, hogy megölje Jazzt,
és itt hagyja a holttesteket, és ki tudja, hogy mikor fogják
megtalálni őket.
Jazz a kíntól sikítva ellökte magát a padlótól, és fölállt. A bal
lábát igyekezett egyáltalán nem terhelni, de lehetetlen
vállalkozásnak tűnt, és a pokoli fájdalom újabb hulláma söpört
végig teste bal felén, miközben azért a kötélért nyúlt, ami a
plafonról lógott. Hershey egy pillanatra megzavarodott,
majdnem eldobta a lámpát. Felemelte a pisztolyt.
Meghúzta a ravaszt.
De ekkor már túl késő volt.
Jazz megragadta a kötelet, és minden erejével meghúzta,
miközben újból a földre hanyatlott, hogy így teljes testsúlyát
belevihesse a mozdulatba, amitől azt remélte, hogy megmenti
az életét. A 83F egység szekcionált fémkapuja fénysebességgel
csapódott le közte és Hershley között. Annyira hangos volt, hogy
Jazz nem hallotta, amikor Morales fegyvere újból elsült, csak az
apró bemélyedéseket látta a fémajtó belső felén.
 Annak ellenére, hogy az oldalát lávaként öntötte el a
fájdalom, sikerült rávetnie magát az ajtóra. Volt egy fémnyelv
az egységen belül ott, ahol az ajtó a padlóval találkozott, és Jazz
ránehezedett. Kint Hershey szitkozódott, próbálta megint
felnyitni az ajtót, de Jazz nem hagyta, és lent tartotta.
Kizárt. Baromira kizárt. Ide nem jutsz be. Semmi esélyed.
Most legalább van egy ajtó köztem és a pisztoly között.
Sovány vigasz, miközben a sötétség besűrűsödik körülötte.
Hershey végül abbahagyta a próbálkozást. Bár Jazz minden
egyes izomrostja azért könyörgött, hogy lazuljon el, mégsem
tehette. Tudta, hogy csak beugratás, és amint lazít a szorításán,
Hershey felrántja az ajtót és tüzet nyit.
Mégis őrjítő volt a csönd az ajtó túlsó oldalán. Egyáltalán ott
volt még Hershey? Vagy már elment?
Azt akarja, hogy ezt gondold. Aztán felnyitod az ajtót, és az
utolsó dolog, amit életedben látsz, Morales pisztolyának csöve
lesz.
A fájdalom újabb hulláma csapta meg Jazzt, és most
rosszullét is társult hozzá. Hallotta, hogy valaki nevet, de aztán
az is leesett neki, hogy ez a valaki ő volt.
– Nincs semmi vicces a helyzetedben – mondta Hershey
kintről.
Jazz egyetértett vele, valami miatt azonban mégsem tudta
abbahagyni a nevetgélést.
– Van fogalmad arról, hogy ki vagyok? – kérdezte. – Van róla
fogalmad, hogy az apám…
– Pontosan tudom, hogy ki vagy: Jasper Dent, a varjúfi. És
nem érdekel. Nem vagy része a játszmának, az a korcsfajzat az
volt. Most veszített. Vesztes volt, mert minden mocskos kurva
vesztes.
Jazz lehunyta a szemét. Nem volt világítás a tárolóban, ezért
valójában nem is volt mit nézni. Aztán rögtön kényszerítette
magát arra, hogy kinyissa a szemét. Tartsd nyitva! Nézz! Addig
maradsz életben, amíg nézel.
Egyelőre tehát se ki, se be. Jazz nem juthatott ki, Hershey
pedig nem juthatott be. Meddig fog ez tartani? Meddig tart,
mielőtt Hershey úgy dönt, hogy fegyvert vált, és kilyuggatja az
egész ajtót és Jazzt a nagyobb kaliberű pisztollyal? Meddig tart,
mielőtt…
Ekkor meghallotta, hogy valami kaparászik az ajtón.
Mi a…
És egy apró kattanás.
Vége a csiki-csuki helyzetnek. Jazz azonnal rájött, mire
készül Hershey.
Ó, a pokolba! Ne! Mint az Egy hordó amontilladóban!
– Mit művelsz?
Jazz próbálta eltüntetni a pánikot a hangjából, de nem
igazán sikerült. A fájdalom és a sokk megtörte az önkontrollját,
minden képességét, amit eddigi életében felépített.
– Majd visszajövök, ha szolgálatkészebb leszel – mondta
Hershey az ajtón keresztül. – Vagy talán csak akkor jövök vissza,
ha már meghaltál. De az is lehet, hogy örökre itt hagylak. Tök
mindegy. Már nem számít.
Jazz rávágott az ajtóra, ami ettől zörgött és rezgett, de a
helyén maradt. Hershey bezárta. Bezárta a sötétségbe két hulla
társaságában és egy lőtt sebbel, amin keresztül szép lassan a
vérrel együtt az élet is távozik belőle.
– Talán megállapodhatunk – kezdte Jazz, bár nem volt
konkrét ötlete.
– Nincs megállapodás – mondta Hershey. – Te meghalsz, én
életben maradok. Ennyire egyszerű.
– Te hagytad nekem az üzenetet! – kiáltotta Jazz. – Te
üdvözöltél a játszmában! Hat-gyilkosság volt. Nem hagyhatsz
csak úgy…
– Azt az utasítást kaptam, hogy hagyjak üzenetet. Csak
követtem a szabályokat.
Egy szabálykövető gyilkos. Most legalább már ilyenről is
hallott. Lenyúlt, hogy megvizsgálja a lábát, és óvatosan
végigtapogatta, miközben egyre erősödött a fájdalom.
Talált egy lyukat a farmerjén.
És egyet a combján.
Még mindig vérzik. Hát persze, ennyi mozgás után. Idióta!
Arcizmai összerándultak, amikor hüvelykujjával belenyúlt a
lőtt sebbe.
Az újfajta fájdalom hirtelen villámcsapásként érte.
Ugyanebben a pillanatban kitisztult az elméje és egy ötlet
villant föl benne. A második munkapad! Két részre volt osztva a
tároló: Hat és Dog osztoztak rajta, közös helyük volt a
szerszámoknak és a trófeáknak. Emlékezett arra az éjszakára
majdnem öt évvel ezelőttről, amikor Billy rájött, hogy G.
William a nyomában van, és a rendőrség egy órán belül a Dent-
házban lesz.
Menj azonnal a játékszobába, ordított Jazzre. Szedd össze a
trófeáimat, és fuss nagyi házába. Most!
Jazz erre a második munkapadra gondolt. Még egy
készletnyi kifogástalan gyilkolószerszám, és üvegnyi szemgolyó.
– Csak nem fogsz elmenni a… – Gyerünk! Hogy hívja őket?
Eszközök vagy játékok? Trófeák vagy mementók? – …dolgaid
nélkül, ugye?
A rá következő csöndben Jazz azt hitte, hogy talán sikerült.
Megtalálta Hershey pszichológiai gyenge pontját, a legfőbb
sebezhetőségét, és ezáltal értékes befolyásra tett szert.
De Hershey csak nevetett, és ez volt a legrémisztőbb dolog,
amit Jazz ebben a pillanatban el tudott képzelni.
– Annyi van belőlük még a világon – mondta Hershey. –
Ideje kiüríteni a polcokat. Ideje újrakezdeni. Megtarthatod a
régi játékaimat. Tele a világ újakkal, amik csak rám várnak.
– Az újak soha nem olyan jók, ezek itt hiányozni fognak! –
kiáltotta Jazz elkeseredetten. – Vissza fogsz gondolni
valamelyikre, és azt fogod gondolni, bárcsak…
Elhallgatott. Egyrészt azért, mert kifogyott a szuszból.
Másrészt…
Egy utolsó szóra számított még Hershey részéről. Valami
őrült és értelmetlen dologra, de amikor az ajtóra tapasztotta a
fülét, csak léptek zaját hallotta.
Távolodtak.
Beköszöntött a csönd, és hosszú-hosszú pillanatokká nyúlt.
Csönd és sötétség.
Lehet, hogy megint elájult. A zsebébe nyúlt a telefonjáért.
Fel fogja hívni Hughest, aki el fog jönni érte. Aztán… Aztán
levadászhatják Duncan Hershey-t. A különleges egységnek már
így is szép vastag dossziéja volt róla. Nem maradhatott számára
túl sok hely, ahová mehetett.
A telefon kijelzőjén az a felirat állt, hogy NINCS TÉRERŐ.
 Hát persze. Masszív, betonból, fémből és alumíniumból álló
épületben volt, és fölötte tornyosodott még nyolc emelet. Ha a
telefonja nem működött a metróban, akkor nyilvánvalóan itt
sem fog.
Jazz nem esett pánikba, de megengedett magának annyit,
hogy segítségért kiáltson és csapkodja az ajtót. Mindez úgy egy
percig tarthatott, ami meglehetősen hosszú idő ahhoz, hogy
valaki torka szakadtából üvöltsön és közben puszta kézzel
csapkodjon egy fémajtót. Különösen, ha meglőtték.
Izzadságtól csatakosan dőlt az ajtónak. Túl sok energiát
használt el erre a dühkitörésre.
Senki sem jött.
Senki nem is fog jönni. Jazz gyorsan matekozott: a
legóvatosabb becslése szerint csak ebben az épületben közel
háromezer tároló lehetett. És mivel tele volt szűkös, kanyargó
folyosókkal, a hangokat elnyelő zegzugokkal, az ő folyosóján
lévő négy-öt tároló valamelyikéhez kellett volna jönnie
valakinek ahhoz, hogy meghallja.
Öt a háromezerhez. Nem a világ legrosszabb esélyei, de
mikor megy valaki a tárolójához? Jazz nem tudta, hogyan
működik ez New Yorkban, de Lobo’s Nodban az emberek csak
olyasmit tartottak a tárolóban, amire nem igazán volt
szükségük, de nem is akartak tőlük megszabadulni. Olyasmik,
amikre egyszer talán majd szükségük lesz.
Talán a biztonsági őr…
Igen, ez az. Jazz először arra a férfira gondolt, akit
bepalizott azért, hogy beengedje. El tudta képzelni azt a
dagadékot, ahogy beszáll a liftbe, minden szinten megáll,
kidugja az orrát, megállapítja magában, hogy minden rendben
van, és ezt hívja éjjeli ügyeletnek.
Azon gondolkodott, hogy Dog és Morales, valamint az ő
rothadó testének a szaga mennyi idő múlva fog átterjedni az
épület valamelyik másik részébe, ahol valakinek feltűnhet.
Azon gondolkodott, hogy vajon előbb elvérzik… vagy
megfagy egy fűtetlen tárolóban a tél kellős közepén.
Legalább az, akit Dog ma este meg akart ölni, biztonságban
van, gondolta.
És utána:
És Connie. Legalább Connie biztonságban van.
 58. FEJEZET

Valaki kitámasztotta, és így nyitva hagyta annak az épületnek a

bejárati ajtaját, amelyen Connie neve állt, ezért be tudott
menni.
Már három nyom állt rendelkezésére Torzhang úrhoz. Egy
csengő, egy pisztoly és Elliot Ness.
Valahol az épületben még több nyom lehetett. Még több
nyomnak kellett lennie.
A hideg esőről belépve megállt, és kicsit megrázta a tagjait.
Felülről egy tompa fényforrás épp hogy csak megvilágította a
bejáratot.
Mielőtt továbbállnál és a vízeséseket kísértenéd, csinálj
valami okosat!
Gyorsan írt egy üzenetet Howie-nak, elküldte benne az
épület címét. Hirtelen jött ötlettől vezérelve beleírta azt is, hogy
csengő, pisztoly, Eliott Ness?, arra az esetre, ha ez bármit
mondana neki. Ellenállt a késztetésnek, hogy Jazznek is
elküldje. Némi szerencsével nemsokára még többet is
elmesélhet neki személyesen.
A további teendőkről szóló jel után kutatva észrevette, hogy
az egyik postaláda hiányzik a falról: a 2A és a 2C közt volt egy
hézag. A postaládát letépték, és a helyét szeméttel töltötték ki.
Ha nincs postaláda, akkor az azt jelenti, hogy nem lakik
senki a lakásban, ugye? És hova is lehetne jobb helyre rejteni a
következő nyomot, mint egy elhagyott lakásba?
Felvonszolta a sporttáskáját a lépcsőn, ami áporodott sör és
húgy szagát árasztotta. Egy ponton valami roppant a lába alatt,
és minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy ne nézzen le.
Nem akarta látni. Szerencsére a lépcsőház világítása annyira
gyatra volt, amúgy sem láthatta volna.
A második emelet hasonlóan szegényesen volt kivilágítva.
Egyre hevesebben verő szíve el akarta riasztani, de azt mondta
magában, hogy ha már eljött idáig, megnézi, mi van a 2B-ben,
aztán elhúz innen a francba.
Tévéműsor zaja hallatszott ki a 2A-ból, amint elhaladt
mellette.
A 2B ajtaja csukva volt. Elfordította a gömbzárat, és az ajtó
akadálytalanul kinyílt. Aztán elrántotta a kezét. A biztonság
kedvéért előbb kopognia kéne.
Lakásfoglalók, hajléktalanok vagy drogdílerek lehetnek itt.
Végül mégis kopogott.
Legnagyobb meglepetésére az ajtó azonnal kinyílt, és
Connie lélegzete azonnal elállt.
– Nahát – mondta elnyújtva Billy Dent –, csak nem a
legédesebb csoki, amit valaha láttam?
Connie-nak még arra sem volt ideje, hogy levegőért kapjon,
nemhogy arra, hogy sikítson.
 ÖTÖDIK RÉSZ

VÉGE A JÁTSZMÁNAK
 59. FEJEZET

Jazz lerúgta a cipőjét, és az egyiknek a nyelvét a szájába tömte.

Kellett valami, amire ráharaphat, amikor lehámozza magáról a
farmert.
A vére megalvadt a seb körül, így amikor lehúzza a
nadrágját, a húst is húzni fogja, és ezzel még több vér fog
előtörni. Vörös pöttyök táncoltak és fickándoztak a szeme előtt.
Keményen ráharapott a cipőnyelvre, és összeszorított fogakkal
nyüszített.
Miután a szédülés és a rosszullét hulláma elmúlt – aztán
még egy… és még egy – a sötétben a telefonja világítását
használva megvizsgálta a lábát.
Maga a seb szinte komikusan kicsi volt, és majdnem
tökéletesen kerek. Adjunk hálát a kis kaliberű fegyverekért,
gondolta.
A fájdalom viszont, amit érzett, egyáltalán nem volt kicsi.
Sem a vérzés.
Óvatosan megvizsgálta a combját, és amire nem látott rá,
azt az ujjával tapogatta ki.
Nem volt kimeneti nyílás.
Tehát a lövedék még benne volt.
Készen kell állnom… Hat visszajöhet. Visszajöhet, felnyithatja
az ajtót, és akkor biztosan le fog lőni…
Levette a pólóját, és szorosan a combja köré kötötte, elfedve
vele a sebet. Ideiglenesen megteszi kötésnek.
Készen kell állnom…
Az ajtónak dőlt, és sikerült feltornáznia magát álló
helyzetbe. Rájött, hogy egy kevéske súlyt elbír a bal lábán is, ha
csak a sarkára támaszkodik. Így sántikált egy kört, s közben
minden alkalommal sziszegett, amikor a bal lába a földet érte.
Hat nem volt hülye. Mivel egyáltalán nem érdekelte Billy (és
Jazz soha nem képzelte volna, hogy eljön a nap, amikor olyan
sorozatgyilkossal találkozik, aki nem fél az apjától; most mégis
mit jelentsen ez?), Hat a játék céljaiért engedte meg Billynek,
hogy irányítsa. És Billy készségesen meg is tette. Billy nem
üzletelt hülyékkel. Egyszóval: Hat nem volt hülye.
Ami azt jelentette, hogy az égvilágon semmit nem fog találni
Hat vagy Dog munkapadján, ami segíthetne a szökésben, vagy
abban, hogy segítséget kérjen. Hat nem zárta volna be ide, ha
akár csak egy pillanatra is azt gondolta volna, hogy kijuthat.
Mégis…
Meg kell próbálni. Mi mást tehetnék? Hajtsam alvásra a
fejemet, és haljak meg kínok között?
– Egy varjú nem így hal meg – mondta Jazz különösebb ok
nélkül.
A telefonja fényénél elment Hat munkapadjáig. Az üvegben
lévő szemgolyók őt bámulták.
Hat munkapadján is mindenféle, az emberiség előtt ismert,
vágásra, vésésre és darabolásra alkalmas eszközt meg lehetett
találni. Még különböző típusú ragasztószalagok, kötelek, és a
száj betöméséhez szövetek is voltak. Grapefruitkanál (Tudtam).
Egy fiókban pedig tűk, szögek, gombok, és olyan ruhadarabok,
amelyekről Jazz tudta, hogy Hat áldozataitól származnak.
A trófeái. Olyan dolgok, amelyeket nem feltétlenül fognak
hiányolni. Vagy amiknek a hiányát könnyen megmagyarázhatják
másképp.
Billy… ha nem is kedvelte, de elismerte volna Hatet. Jazz
rájött, hogy az apja ezúttal kimondottan azért küldhette ide
Hatet, hogy megölje Dogot. Hogy megölje, és itt hagyja a
tárolóban. Hónapokba, ha nem évekbe telne, amíg valaki
megtalálná őt és a bizonyítékokat, amelyek Belsamóhoz, és
csakis Belsamóhoz kötnék a Hat-Dog-gyilkosságokat. A lőtt
sebeket természetesen már nehezebb megmagyarázni, de Jazz
meg volt győződve róla, hogy azok nem voltak tervben. Hat
eredeti terve az lehetett, hogy leüti Dogot, beinjekciózza
valamivel, amitől szívrohamnak tűnt volna az egész, aztán
otthagyta volna az ellene szóló bizonyítékokkal. Amikor lelőtte
Moralest, a terv megváltozott. És Hat, akárhogy is dumált, hogy
majd megtölti a Grand Canyont hullákkal, nem volt elég kreatív
ahhoz, hogy megbirkózzon a helyzettel.
 Vagy jelen esetben egyszerűen csak nem törődött vele. Billy
biztosan látott valamit Hatben, és ez már elég volt ahhoz, hogy
Jazzben felébredjen a nyugtalanság, és bizonyos tiszteletet
érezzen Duncan Hershey iránt.
Billy kivételezett, vagy talán csak ráunt a játszmára.
Mindkettő elképzelhető.
Jazz lassan a másik munkapadhoz ment. Dog eszközei
tisztán és rendezetten sorakoztak rajta. Lehet, hogy a
gyilkosságai, ahogy Hat mondta, nyálasak voltak, de a
munkapadja, ahogy a lakása is, makulátlan volt.
Két, szinte azonos munkapad. Természetesen. A
Monopolyban mindkét játékos azonos mennyiségű pénzzel
kezd, tehát Billy döntötte el, hogy a játszma kezdetekor milyen
eszközökkel és játékokkal rendelkeznek a játékosok. Ezzel azt is
garantálta, hogy a rendőrök azt higgyék, egyetlen személyről
van szó, mivel a ragasztószalag, a kötél vagy a penge típusa
mindig meg fog egyezni. Ördögi, és már-már csodálatra méltó.
Legalábbis Billy nagyon is különös, szociopata módján.
A meló, ami megéri, hogy elvégezd, azt is megéri, hogy jól
végezd el, Jasper.
A sarokban mosószeres, hipós és desztillált vizes palackok
álltak. Jazz úgy számolt, hogy bár a víz életben tartaná pár
hétig, de közben simán éhen halna.
Tegyük fel, hogy Hat nem jön vissza. Tegyük fel, hogy nem
halok meg a vérveszteségtől, vagy valamilyen fertőzéstől.
Amikor a munkapadnak támaszkodott, a fájdalom újabb
villámcsapásától összerándult az arca, és elállt a lélegzete. Arra
gondolt, hogy talán ki tudja szedni a golyót. Van rá esély. Az,
hogy még mindig gondolkodott, jó jel volt. Mint ahogy az is,
hogy még mindig képes volt magától levegőt venni. És végső
soron sokkos állapotban sem volt. Csak megrázták az
események, és őrületes mennyiségű adrenalin szabadult fel
benne, most pedig kezdett elmúlni a hatása.
Ami miatt furcsas módon aludni szeretett volna.
Nem. Ne aludj! Ha most elalszol, akkor meghalsz!
És ha nem akarom, hogy ez bekövetkezzen… még mindig ott
van a hipó. Megiszom, és akkor az én feltételeim szerint ér véget
a történet.
 Ne legyél már ilyen kishitű!
Kishitű? Inkább realista. Nincs semmi ebben a tárolóban,
amivel kijuthatnék. Nem juthatok át az ajtón. Nem juthatok át a
falakon. Az is tuti, hogy bentről képtelenség kinyitni a zárat.
Már most az öngyilkosságon töröd a fejed? Még csak tíz
perce vagy itt.
Úgy döntött, hogy nem jó ötlet a fejében lefolytatni ezt a
vitát, ezért egyszerűen beszüntette a tanácskozást.
Ennek a két őrültnek persze nem volt se érzéstelenítője, se
elsősegélycsomagja. Még fertőtlenítőjük sem. Csak víz, mosószer
és hipó.
És egy csomó kés.
Rendben, lássunk neki!
Összegyűjtött néhány dolgot, aztán felült Dog asztalára, épp
a gyilkos holtteste mellé. Dog válla pont megfelelően
helyezkedett el ahhoz, hogy rátehesse a telefonját, és így annak
fénye a bal lábára esett, ami most élesen rajzolódott ki előtte.
Nézzük csak, hogyan is állunk… Folyamatosan szivárog a
vér, de nem spriccel…
Na most amikor felvágsz egy lábat, szólalt meg Billy hangja
valahonnan a múltból, ügyelsz a combban futó femorális
artériára. Nagy kurva, ha fel találod sérteni, rögtön tudni fogod.
Köszi, Jó Öreg Apu, hasznosak az anatómialeckék.
Az, hogy a vér sötét volt, nem pedig világos, és hogy
ráadásul nem ömlött, arról árulkodott, hogy a golyó elkerülte a
femorális artériát és a nagyobb leágazásait. Ami nagyon jó
dolog. Az, hogy egyáltalán meg tudta mozdítani a lábát, az
jelentette, hogy a combcsont valószínűleg még sértetlen volt. A
golyó nem zúzta szét vagy törte el a combcsontot; tehát
beágyazódhatott valahová az izomszövetekbe.
Némi hipót löttyintett az egyik, Dog asztaláról kölcsönvett
kis méretű késre. Orvosi eszköznek tűnt, egyfajta szikének, és
Jazz tudta, hogy Dog az első bemetszéseket ejtette meg vele,
amikor kibelezte az áldozatait. Ha lehetséges orvosi eszközöket
kárpótolni, akkor Jazz épp azon volt, hogy ezt megpróbálja.
Remélte, hogy a hipó el fog pusztítani minden baktériumot,
ami esetleg a késen lehet. Kevéske vizet öntött a lábára, hogy
kitisztítsa az operáció területét. Rögtön még több vér tört föl a
sebből, de most már jobban rálátott.
Oké, oké. Meg tudod csinálni, Jazz! Meg tudod csinálni. Láttad
a tévében, hogy megy ez. Először egy hogy is hívják, laterális
metszés. Belevágsz a lyukba. Fel kell tárni egy picit, mert ahhoz,
hogy megtaláld a lövedéket, a golyónál nagyobb nyílásra van
szükséged. Aztán kipiszkálod a skúlót, és kész is vagy. Semmiség,
ugye?
De először… Hipó. Egyenesen a sebbe. Ki kell tisztítani a
biztonság kedvéért.
A kínzó fájdalom robbanása úgy égette, mint a nap, aztán
szétsugárzott a lábából, mire torkaszakadtából üvöltötte, hogy
„Ó, Jézus Krisztus!”, és megállíthatatlanul sírni kezdett.
Remegett, a kezében lévő kés is beleremegett, és kezével meg
kellett ragadnia a bal lábát, nehogy irányíthatatlanul rángatózni
kezdjen. Üvöltött benne a fájdalom. Jazz öntudatlanul zokogott,
úgy bőgött, mint egy kisfiú, miközben a gyötrelem élénk, meleg
tombolása végtelen hosszúnak tűnő idő alatt lüktetéssé enyhült.
Megtörölte a szemét, véres pólója szélével pedig letisztította
a taknyot az orráról. Telefonja tompa fényénél lába szürkésnek
tűnt, rajta vérfoltok, és még valami, valószínűleg a buborékozva
sercegő hipó. Még egy kis vizet öntött a sebre, hogy megtisztítsa
a környékét, és aztán, mielőtt még meggondolhatta volna
magát, a lábához szorította a kést, és
átvágta
Jaj, ne!
Nézd, Jasper, mondta Billy, miközben a múltban vezette a
kezét, ilyen egyszerű
Nem! Nem!
A keze megrándult, és új fájdalom nyilallt a lábába. Vér tört
föl a mélyedésből, amit vágott, de elveszett az emlékei közt, a
saját múltjában.
kés a mosogatóban, aztán
Aztán a kezemben.
mintha csirkét vágnál…
És ebben a pillanatban felismerte, hogy Billynek azokon a
hosszú éveken át igaza volt.
kés a mosogatóban, kés a kezedben
 A saját húsába vágni olyan érzés volt, mintha álmodta
volna, és mintha csak csirkét aprított volna, és
Nem nem nem nem nem nem nem
Kiáltva hajította el a kést, ami az egyik sötét sarokban
landolt: fémek túlvilági csörömpölése abban az elátkozott
házban, amivé időközben a tárolóegység vált.
Nem tudta megtenni.
Képtelen volt végigcsinálni a vágást.
Még akkor sem, ha Billy hangja, nevetése és bátorítása
visszahangzott benne.
Feldaraboltam valakit gyerekkoromban. Nem csak álom volt!
És soha nem is volt puszta álom. Tényleg megcsináltatta velem.
De kit? Kit daraboltam fel? Mire kényszerített?
A lábára szegezte tekintetét. A vágás, amit ejtett, szerencsére
csak felszíni volt, különösen ahhoz a lyukhoz képest, amit a
golyó fúrt belé.
Fejezd be, Jazz! Ha eddig nem kerültél sokkos állapotba, ne
most hagyd el magad!
Letépte pólója ujját, és a seb köré tekerte, aztán a biztonság
kedvéért dupla adag ragaszószalaggal erősítette rá a lábára.
Elnagyolt kötés, de a semminél jobb.
Már csak abban kellett reménykednie, hogy elég jó lesz, és
elállítja a vérzést. Hogy a golyó miatt nem fog elfertőződni a
seb, és nem veszíti el a lábát.
Azt feltételezed, hogy még életben leszel, és hiányozni fog a
lábad, Jasper.
Dog laptoptáskája mellette hevert a földön. Jazz átkutatta, és
talált benne egy másik kiskést, pár törlőrongyot, gumikesztyűt…
és egy nagy hentesbárdot.
Gyere apucihoz, gondolta, miközben meglengette, hogy
érezze a súlyát. Kellemes volt a fogása. Ha Hat visszajön, Jazz
legalább kidekorálhatja az arcát egy sebhellyel mindazért, amin
keresztül kellett mennie.
Már nem folyt a vér a lábából, de még mindig lüktetett és
sajgott. Jazz átfésülte az egész tárolót, de nem talált
fájdalomcsillapítót. Átkutatta Moralest, készen a pokoljárásra,
bár tudta, hogy nem volt nála semmi, ami segíthetett volna. A
táskája, ami valószínűleg tele volt mindenféle jóval, kint volt a
kocsijában. Ennyi erővel akár a Holdon is lehetett volna.
Volt még valami a tárolóban? Valami, amit még nem
fedezett fel? Igen, igen, még maradt egy dolog.
Jazz Dog holttestéhez fordult. Nem kényeskedett, amiért
hozzá kellett érnie egy halotthoz. Már eddig is sok hullát fogott
meg, és a legtöbb sokkal rosszabb állapotban volt, mint Dog. Hat
lövései apró lyukakat hagytak Dog testén. A vér csillogott a
telefon fényében, de már nem folyt, nem lüktetett, elapadtak a
Dog kabátját és pólóját beszennyező patakocskák. Jazz egy
pillanatra belenézett Dog élettelen szemébe, de aztán még arra
sem vette a fáradságot, hogy lecsukja.
Dog a munkapadnak dőlt, és részben még mindig álló
helyzetben volt. Jazz óvatosan kiszabadította a testet, és háttal a
padlóra fektette. Még nem állt be a hullamerevség (és bár tíz-
tizenöt perc kellett csak hozzá, előbb amúgy is a kisebb
izmoknál kezdődik), így tagjai még hajlottak, és könnyen
lehetett mozgatni. A holttest mozgatásától némi vér lövellt ki az
egyik seb kimeneti nyílásán. Jazz felhúzta az orrát: a piszok
jobban zavarta, mint bármi más.
Hat tudta, hogy a tárolóban nincs semmi, aminek a
segítségével kiszabadulhatnék, de nem tudhatta, hogy Dog
hozott-e magával valamit. Most csak azt remélem, hogy van nála
egy tetves aszpirin.
Megmotozta a holttestet, és utána átkutatta a zsebeit.
Gyerünk, Oliver! Mondd, hogy migréned van, és mindenhová
magaddal viszel egy üveg fájdalomcsillapítót!
Természetesen se tárca, se személyi. Soha ne legyen nálad
ilyen hülyeség, amikor vadászol, mondta Billy. Mindig
számíthatsz rá, hogy elhagyod, vagy elrabolják, ha úgy alakul.
Kulcskarika, rajta Jazz gyanúja szerint a 83F tárolóhoz
tartozó lakat kulcsa. Jó, hogy megvan. Még jobb lenne, ha
valahogy hozzáférne a lakathoz.
Olvashatatlan írással telefirkált papírcetlik. Biztosan ezek
voltak Dog vadászathoz készített feljegyzései. Akkor
körmölhette őket, amikor az újabb áldozata után leselkedett.
Tényleg? Még egy aszpirin se? Semmi? Soha nem fájdul meg a
fejed attól a sok őrült hangtól, amit a fejedben hallasz?
 Az utolsó dolog, amit talált, egy mobiltelefon volt.
Egy mobiltelefon legalább annyi térerővel, mint amennyi
Jazzén is volt, vagyis semennyivel.
Jazz a hideg betonpadlón ült, hátát Dog munkaasztalának
döntötte. Dog holttestét használta lábtámasznak, ide polcolta föl
a lábát, hogy megelőzze a további vérveszteséget.
Semmi sem volt itt. És sehogy sem juthatott ki, és az állandó,
szűnni nem akaró fájdalmat sem tudta megszüntetni a lábában.
A fájdalmat, ami arra emlékeztette, hogy meghalhat az
elfertőződött seb miatt, hogy amputált lábbal végezheti, hogy…
Maradj nyugodt. Van vized. Most már két mobilod is van.
Kétszer annyi időd lett, hogy találj térerőt.
Ó, akkor indulhat a buli! Te hozod a vizet, én a hipót!
Felnyitotta Dog olcsó, eldobható telefonjának fedelét. Jól
sejtette: nem volt térerő.
De volt rajta egy kis boríték alakú jel. Egy SMS. Még azelőtt
érkezhetett, hogy Dog bejött volna ide, ahol nincs térerő.
Jazz megnyitotta az üzenetet.
„Miért vagy itt? – kérdezte korábban Billytől. – Kit keresel
New Yorkban?”
Ó. Te. Jó. Ég.
És Billy azt mondta, hogy el fogom mondani az öreg
kutyusnak. Elmondom neki a titkot, aztán megkérdezheted tőle.
És Billy elmondta Dognak. Egyetlen fényképpel, ami száz
szónál is többet mondott, és most Jazz szemgolyójára üvöltött.
Csakis a fények játéka lehet. Vagy még inkább a sötétségé.
Vagy elhomályosult a látása, és a fájdalomtól hallucinál.
Elájultam. Álmot látok. Ez az egész csak álom, és igazából
haldoklom.
Szándékosan megszorította a lábát pont a seb alatt, és a
fájdalom, ami keresztülfutott rajta, teljesen kitisztította a
tudatát.
Ha volt is benne bármennyi kétely, az most szertefoszlott.
Éber volt. Tudatos, teljesen tudatos.
És ismerte ezt a nőt. Idősebb volt, de ismerte.
Jazz tudta, hogy Billy küldte Dog telefonjára a fényképet.
Egy fénykép az anyjáról.
Az édesanyja életben van.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint mindig, először is a Little, Brown munkatársainak

tartozom köszönettel, amiért lehetővé tették, hogy a Játszma
megszülessen: hálás vagyok Alvina Lingnek (a különleges
szerkesztőmnek), Bethany Stroutnak (az ő kérlelhetetlen
asszisztensének), Megan Tinley-nek, Victoria Stapletonnak,
Melanie Changnek, Jessica Brombergnek, Andrew Smithnek,
Zoe Luderitznek, JoAnna Kremernek, Barbara Bakowskinak,
Alison Impey-nek, Amy Habayebnek, Kristin Dulaney-nek, és
mindazoknak, akiket esetleg megbocsáthatatlan módon
kifelejtettem. Köszönöm mindannyiótoknak!
Örök hála ügynökömnek, Kathy Andersonnak, és
mindenkinek az Anderson Literarynél, csak úgy, mint a Jody
Hotchkiss and Associates munkatársainak.
Köszönet illeti korai olvasóimat: Morgar Badent, a titokzatos
Libba Brayt és Eric Lygát (aki még egy Monopolyt is vett nekem
– kösz, tesó!). Neked is köszönöm, Darryl Aiken-Afam.
És most jöjjenek a szakértők! Dr. Deborah Mogelofnak
köszönöm, hogy pontos, szakmailag helytálló válaszokat adott a
furcsa és nemegyszer gusztustalan kérdéseimre.
Hálás vagyok továbbá Paul Grudzinski nyomozónak az
NYPD-től, aki információkkal látott el a brooklyni rendőrség
működésével kapcsolatban, valamint az FBI munkatársainak,
Philip Edney-nek és Joseph Lewis különleges ügynöknek, akik
felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak. Mint minden
alkalommal, az összes korrekt orvosi és jogi tartalom az ő
érdemük, minden esetleges pontatlanság azonban rohadtul az
én hibám.