Kedves Vásárlónk!

Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat. Köszönjük,

hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű
szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó
vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a kiadói
szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs
munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok
egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.

Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.

Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás
fejlődését, és azt, hogy az egész világon minél több, minél jobb
minőségű magyar e-könyv minél könnyebben elérhető legyen.

Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.

Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet

szerzünk neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is
ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.

#placeholder003
MATTHEW FITZSIMMONS

RÖVIS ESÉS

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2020
Írta: Matthew FitzSimmons
A mű eredeti címe: The Short Drop (Gibson Vaughn Book 1)

A művet eredetileg kiadta:

Thomas & Mercer, Seattle
The Short Drop by Matthew FitzSimmons © 2015

Cover design by Rex Bonomelli

Fordította: Seres József
A szöveget gondozta: Sándor Anna

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást –
nem sokszorosítható.

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: mailto:info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Széll Katalin, Schmidt Zsuzsanna

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien, 2020

ISSN: 2063-384X
EPUB ISBN 978-963-561-254-3
MOBI ISBN 978-963-561-255-0
Dave nagybátyámnak
„Nincs semmi öröm egy olyan ember felakasztásában,
aki nem tiltakozik ellene.”

– GEORGE BERNARD SHAW –

ELSŐ RÉSZ

VIRGINIA
 ELSŐ FEJEZET

Vaughn egyedül ült a nyüzsgő Éjjeli Bagoly ételbár pultjánál.

Reggeliző csúcsidő volt, a vendégek keringtek, felszabaduló
helyre vártak. Gibson szinte észre sem vette a tányérokon zörgő
kések és villák lármáját, de a pincérnőt sem, aki letette elé az
ételt. Nem tudta levenni a szemét a pult fölé erősített
tévékészülékről. A híradóban megint lejátszották a videót. Ez a
videó mindenütt jelen volt, az amerikai korszellem része lett,
évek óta vizsgálták és elemezték, utaltak rá filmben,
tévéműsorokban és dalokban is. Mint a legtöbb amerikai,
Gibson is számtalanszor látta már, és mint a legtöbb amerikai,
nem tudta nem megnézni, akárhányszor adták is le. Hogy is
tudta volna? Mindössze ez maradt neki Suzanne-ból.
A videó eleje szemcsés és elmosódott volt. A képkockák
remegtek, olykor lefutottak; kifacsarodott vonalak gördültek át
a képernyőn, mintha hullámok ostromolnának egy vad
partszakaszt. Az üzletvezető fukarságának eredménye, aki
ugyanarra a videokazettára vett fel újra és újra.
A kamera fentről, a pénztárgép mögötti szögből filmezett; a
felvétel a pennsylvaniai Breezewood hírhedtté vált
benzinkútjának boltját mutatta. A videó attól volt hatásos, hogy
bárhol készülhetett volna. Bárki szülővárosában, bárkinek a
lányáról. A biztonsági kamera néma felvétele, a maga
teljességében, szomorú tiszteletadás volt Amerika legismertebb
eltűnt kislánya – Suzanne Lombard – előtt. A kijelző este 10:47-
et mutatott.
Beatrice Arnold főiskolás az éjszakai műszakban dolgozott, ő
volt az utolsó ismert személy, aki még beszélt az eltűnt lánnyal.
Este 10 óra 47 perckor Beatrice a pult mögötti széken
gubbasztott, és A második nem egy elrongyolódott példányát
olvasta. Ő volt az első, aki emlékezett arra, hogy látta Suzanne
Lombardot, és az első, aki felhívta az FBI-t, amikor megjelent a
hír az eltűnéséről.
10:48-kor egy hosszú, csimbókos hajú, bár kopaszodó szőke
férfi lépett az üzletbe. Az interneten mint „a Csöves” vált
ismertté, de az FBI Davy Oksenberg néven azonosította;
kamionsofőr volt Jacksonville-ből, és családon belüli erőszak
miatt már volt büntetve. Oksenberg szárított marhahússnacket
és Gatorade energiaitalt vett. Készpénzzel fizetett, kérte a
számlát, de ott maradt a pultnál, flörtölt Beatrice Arnolddal,
láthatóan nem sietett vissza az országútra.
Az eltűnést követő hetekben és hónapokban az FBI többször
is kihallgatta az ügy első és legvalószínűbb gyanúsítottját. A
kamionját újra és újra átkutatták, de az eltűnt lánynak nem
találták semmi nyomát. Végül az FBI, ha kelletlenül is,
ártatlannak nyilvánította, de Oksenberg addigra elveszítette az
állását és többtucatnyi halálos fenyegetést kapott.
Távozása után csend volt a boltban. Egy örökkévalóságnak
tűnő idő után láthatták meg először a tizennégy éves lányt,
túlméretezett kapucnis pulóverben és Phillies feliratú
baseballsapkában, a vállára vetett Hello Kitty hátizsákkal. Eddig
is a boltban tartózkodott, csak a biztonsági kamera holtterében
állt. Ez a mozzanat is rejtély maradt: senki sem tudta biztosan,
mikor ment be Suzanne az üzletbe. Beatrice Arnold nem
emlékezett, hogy látta volna, és a biztonsági kamera sem
rögzítette.
A kapucnis pulóver nagy, laza redőkben lógott rajta. Sápadt,
törékeny alkatú kislány volt. A média szerette kontrasztba
állítani ezt a fekete-fehér felvételt a színes családi fotókkal – a
mosolygó szőke lány kék koszorúslányruhában, a mosolygó
lány a strandon a mamájával, a mosolygó lány könyvet olvas és
kitekint az ablakon. Ezek a képek éles ellentétben álltak a
mogorva, baseballsapkás kölyökkel, aki zsebébe süllyesztett
kézzel, sunyítva lesett körbe, mint egy állat a vackáról.
Suzanne fel-alá járkált a polcok között, de a feje mindig a
kirakat felé fordult. 129 másodperc múlt el. Valamit észrevett a
kirakaton túl, ami megváltoztatta a viselkedését. Talán egy autó.
Három dolgot kapott le a polcokról: egy Ring Dings
piskótatallért, egy Dr. Pepper üdítőt és egy doboz Red Vines
medvecukrot. Ezt az összeállítást aztán a hátborzongató „Eltűnt
lány uzsonnacsomag” néven emlegették. Suzanne is
készpénzzel fizetett, gyűrött bankjegyeket és fémpénzeket
csapott le a pultra, mielőtt elsüllyesztette az árut a hátizsákjába.
A biztonsági kamera elkapta a tekintetét, amikor Suzanne egy
hosszú pillanatra belenézett – ezt az időbe fagyott arckifejezést,
mint Mona Lisa mosolyát, ezerféleképpen értelmezték.
Gibson, mint mindig, visszanézett rá, Suzanne szemébe nézve
várta, hogy a lány félénken rámosolyogjon, mint régen, ha
valami titkot akart vele közölni. Várta, hogy elmondja neki, mi
történt. Hogy miért szökött el. Az azóta eltelt években mindig
azt remélte, hogy választ kap majd. De a kislány a biztonsági
videón nem beszélt.
Sem hozzá, sem senki máshoz.
Suzanne utolsó mozdulata az volt, hogy mélyen a szemébe
húzta a baseballsapkáját, és elfordult – örökre. 10:56-kor
kilépett az ajtón, bele az éjszakába. Beatrice Arnold elmondta
az FBI-nak, hogy a lány idegesnek látszott, és a szemei olyan
vörösek voltak, mintha sírt volna. Sem Beatrice, sem az éppen
ott tankoló pár nem látta, hogy beszállt volna egy kocsiba. Ez is
egy bosszantó zsákutca ebben a csupa zsákutca ügyben.
Az FBI nem talált egyetlen használható nyomot sem. Senki
sem jelentkezett a család és a támogatóik által felajánlott
tízmillió dolláros nyomravezetői jutalomért. A nagy
médiafelhajtás és a hírneves apa ellenére Suzanne Lombard
nyomtalanul eltűnt a benzinkútnál. Eltűnése egyike lett az örök
amerikai rejtélyeknek, mint Jimmy Hoffa, D. B. Cooper és
Virginia Dare esete.
A híradót reklámok követték, és Gibson kiengedte a lélegzetét
– észre sem vette, hogy eddig visszatartotta. Ez a videó mindig
elcsüggesztette. Meddig akarják még bejátszani? Suzanne
ügyében évek óta nem volt új fejlemény. A mai szenzációs hír az
volt, hogy a Csöves, aki kábítószervétség miatt ült, rövidre
vágatta a haját, és főiskolai végzettséget szerzett a börtönben.
Az internet a maga semmit sem tisztelő szarkazmusával rögtön
át is keresztelte Csöves professzorra, illetve Csöves 2.0-ra. Ezen
túl csak a mindenki által ismert tényeknek – tehát a semminek –
az érzelgős felmelegítése folyt.
Ám közeledett a lány eltűnésének tizedik évfordulója, így a
média tovább nyomta a visszatekintő anyagokat.
Kizsákmányolták Suzanne emlékét. Előszedtek mindenkit,
akinek a leghalványabb kapcsolata volt a családdal vagy az
esettel. Ízléstelen jelenetekben rekonstruálták a breezewoodi
benzinkútnál történteket, és számítógépen modellezték, hogyan
nézhet ki ma Suzanne.
Gibsonnak különösen nehezére esett megnézni ezeket a
modelleket. Suzanne most egy diplomás, huszonnégy éves lány
lenne. A képek arra csábították, hogy elképzelje, milyen élete
lehetett volna. Hol élhetne most. Mi lehetne a munkája –
olyasmi, aminek köze van a könyvekhez, ez kétségtelen. Ezen
elmosolyodott, de visszafogta magát. Ez nem normális. Nem
lenne ideje végre békén hagyni a lányt? És békén hagyni
mindenkit?
– Pokoli dolog ez! – mondta a mellette ülő férfi a tévét nézve.
– Így van – helyeselt Gibson.
– Emlékszem, hol hallottam az eltűnéséről: egy minneapolisi
hotelszobában; üzleti úton voltam. Mintha csak tegnap lett
volna. Három lányom van! – A férfi le is kopogta ezt a pult
faburkolatán. – Csak ültem az ágy szélén órákig, és néztem.
Egyszerűen rettenetes. El lehet képzelni, hogy valaki tíz éven át
nem tudja, hogy él-e a kislánya vagy nem? Pokoli lehet elviselni
ezt egy családnak! Lombard jó ember.
Gibson arra vágyott a legkevésbé, hogy Benjamin Lombardról
beszélgessen. Egyetértően bólintott, remélve, hogy ezzel lezárja
a témát, de a férfit nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
– Úgy értem, ha valami beteges kurafi, elnézést a szóért, képes
elkapni az alelnök lányát, és megússza ezt, akkor mit
remélhetünk mi, többiek?
– Akkor még nem volt alelnök.
– Nem, persze, de már szenátor volt! Az sem semmi! Csak
nem hiszi, hogy Lombard akkoriban nem volt jóban a
szövetségiekkel?
Ami azt illeti, Gibson tudta a legjobban, hogy mekkora
befolyása volt Lombardnak, és azt is, hogy mennyire élvezte
gyakorolni azt. De Benjamin Lombard alelnöksége volt a másik
téma, amire gondolni sem akart.
– Szerintem jó elnök lesz – folytatta a férfi. – Ő, aki talpra tud
állni egy ilyen ügy után? Elnyeri az alelnökséget, amikor a
legtöbb ember begubódzott volna? És most indul az
elnökségért? Elképzelhetetlenül sok erő kell ám ehhez!
Lombardtól, aki egy népszerű elnök mellett két cikluson
keresztül volt alelnök, azt várták, hogy korán megszerzi a
jelölést, és az augusztusi konvenció puszta formalitás lesz,
leginkább egy koronázáshoz hasonló. De váratlanul színre
lépett a kaliforniai kormányzó, Anne Fleming azzal a
nyilvánvaló szándékkal, hogy elrontsa a játékot. A
közvélemény-kutatások szerint gyakorlatilag fej fej mellett
haladtak. A delegátusoknál Lombard vezetett és még mindig ő
volt a befutó, de Fleming keményen megdolgoztatta.
Suzanne eltűnésének tizedik évfordulója egy választási évre
esett, és ez perverz módon lendületet adott Benjamin
kampányának. Nem hozott be új elemet, ám az, hogy sikerült
megszavaztatni a Szenátussal a „Suzanne-törvényt”, az országos
politika élvonalába emelte. Lombard természetesen elegánsan
elkerülte, hogy beszéljen a lányáról. A cinikusok szerint erre
nem is volt szüksége, mivel a média megtette helyette. És
természetesen ott volt a felesége is. Grace Lombard
fáradhatatlan erőfeszítése az Eltűnt és Kizsákmányolt
Gyermekekért Központ érdekében a híradók állandóan
visszatérő témája volt az elnökjelölő választások alatt. Ha lehet,
még népszerűbb volt, mint befolyásos férje.
– Ha megszerzi a jelölést, novemberben rá szavazok! –
jelentette ki a férfi. – Nem számít, hogy kit indít a másik oldal.
Én rá fogok szavazni.
– Biztosan hálás lesz érte – mondta Gibson, és a ketchupért
nyúlt. Kiöntött egy jókora adagot a tányérja szélére,
összekeverte egy kis majonézzel, és ahogyan azt kisfiú korában
az apja tanította neki, rákanalazta a burgonyalepényére. Mert
Duke Vaughn örökbecsű szavai értelmében: „Ha nem tudsz
semmi jót mondani, harapj egy nagyot és lassan rágd.”
Hasznos tanács.
 MÁSODIK FEJEZET

Jenn Charles egy fehér, jelzés nélküli furgon rakterében

várakozott az Éjjeli Bagollyal szemközt. Úgy érezte, átkozottul
szem előtt van; egy előretolt katonai bázison a pakisztáni határ
közelében otthonosan érezné magát, de egy zárt fehér
kisteherautóban Észak-Virginiában – ez nem igazán az ő stílusa.
Megnézte az óráját, és felírta az időt a naplójába.
Mondhatnak bármit Gibson Vaughnra, azt meg kell adni, hogy
kiszámítható. Ez egyfelől megkönnyítette a megfigyelését,
másfelől viszont hamar unalmassá tette. A naplóbejegyzések
gyakorlatilag változatlanok voltak. Vaughn minden napját fél
hatkor kezdi egy öt kilométeres futással. Kétszáz fekvőtámasz,
kétszáz felülés, aztán a zuhanyozás. Utána ugyanabban a
büfében ugyanazt a reggelit fogyasztja el ugyanannál a pultnál.
Minden istenverte reggel, mintha ez valami vallási előírás
lenne.
Jenn a füle mögé igazította szénfekete hajának egy
rakoncátlan tincsét. Zuhanyozásra volt szüksége és egy jó
alvásra a saját ágyában. Némi napfény sem ártott volna. Tíz nap
után ólmos fásultság telepedett rá itt, a teherautó hátsó
részében, ami kezdett kellemetlenül hasonlítani egy otthonhoz.
A bezsúfolt megfigyelési eszközök miatt szűkös volt a tér. Elöl
egy kis ágy lehetővé tette, hogy váltásban dolgozhasson, de ezt
leszámítva a teherautó nem sok kényelmet nyújtott.
 Álommeló ez, Charles. Álommeló.
Ha Vaughn hű a szokásaihoz, akkor húsz perc múlva, amikor
lecseng a nagy forgalom, a büfé hátsó részébe megy dolgozni.
Jóban volt a tulajokkal, akik megengedték neki, hogy az egyik
hátsó bokszot ideiglenes irodának használja, amíg munkát
keres. Három hét telt el azóta, hogy Vaughn elveszítette az
állását egy kis csődközeli biotechnológiai cégnél, ahol
informatikai vezető volt. Nem járt szerencsével, és Jenn –
ismerve a múltját – úgy vélte, hogy ez nem is fog változni.
Dan Hendricks, Jenn társa, kiváló megfigyelő volt. Egy hete
betört Gibson lakásába, és kilencven perc alatt bedrótozta.
Mozgásérzékelő infravörös kamerák, lehallgatókészülékek,
minden technika. Így folyamatos videofelvételt kaptak az egész
lakásról, és tanulságos képet Gibson puritán életmódjáról.
Gibson a válása után egy olcsó lakbérű toronyházba költözött.
A nappalijában csak egy használt IKEA-asztal és egy faszék állt.
Sem tévé, sem kárpitozott bútor, semmi ilyesmi. A hálószobája
szintén spártai, de makulátlanul tiszta volt – a
tengerészgyalogságnál eltöltött nyolc évet nem lehet kitörölni.
Egy rugódobozos ágy matraccal, mellette az éjjeliszekrényen
egy olvasólámpa. Egy matt felületű komód, a törött lábát
megjavította. Más bútor nem volt. Lakberendezés Franz Kafka
módra.
Nehéz elhinni, hogy ez a fickó tizenhat évesen a
legkeresettebb hekker volt Amerikában: a hírhedt BrnChr0m –
a modern, politikailag motivált „hekktivista” mozgalom
előfutára, a tinédzser, aki majdnem elintézte az akkor még
szenátor Benjamin Lombardot, aki ellopta a szenátor e-mailjeit
és pénzügyi feljegyzéseit tíz évre visszamenően, majd az
egészet átadta a Washington Postnak. Névtelenül, legalábbis
BrnChr0m ezt hitte – de az FBI az iskolájában tartóztatta le
Gibson Vaughnt, és bilincsben vezették ki a kémiaóráról. Jenn
kiragasztotta az egyik monitorára az ekkor készült fényképét, és
egy ideig tanulmányozta a rémült, de dacos arcot. Most 28 éves,
eseménydús élettel a háta mögött.
Az, hogy az FBI lecsapott egy tizenhat éves hekkerre, egész jó
sztori volt; viszont a Vaughn által kiszivárogtatott anyagokból
szenzációs sztori lett. Részletesen dokumentálták a
kampánypénzek cinikus és törvényellenes átjátszását a kajmán-
szigeteki bankokba, és egyértelműen megmutatták Benjamin
Lombard felelősségét. Egy ideig úgy tűnt, hogy a leleplezés
véget vet a szenátor politikai pályafutásának, és a média szinte
tombolt, hogy egy tinédzser buktatta meg az Amerikai Egyesült
Államok egyik szenátorát. Mindenki imádta a jó Dávid harcát
Góliát ellen, még ha Dávid közben meg is sértett egy sor
szövetségi és állami törvényt.
Vaughn letartóztatásakor Jenn főiskolára járt, és emlékezett a
szenvedélyes vitákra arról, hogy a cél szentesíti-e az eszközt. Az
ilyen elvont, emelkedett szellemű marhaságok ingerelték az ő
gyakorlatias felfogását. Sértette, hogy sok diáktársa valami
digitális Robin Hoodot látott Vaughnban. Nem csekély elégtételt
érzett, amikor kiderült, hogy BrnChr0m mindent rosszul tudott.
Ugyanis a leginkább terhelő anyagok vagy manipuláltak, vagy
egyszerűen hamisítványok voltak. A bűnt elkövették ugyan, de
az FBI szerint a bűnös nem Benjamin Lombard volt, hanem
korábbi kampányfőnöke, Duke Vaughn, aki nem sokkal
korábban öngyilkos lett. Duke Vaughn nemcsak elsikkasztotta a
dollármilliókat, de úgy leplezte ezt, hogy Benjamin Lombardra
terelte a gyanút. Shakespeare-i árulás volt, és amikor kiderült,
hogy a névtelen hekker nem más, mint Duke Vaughn fia… nos, a
történet szenzációvá, és BrnChr0m legendává vált.
De Gibson Vaughn már régóta nem használta ezt az álnevet,
és távolról sem volt már legenda.
Mivel Vaughn szinte az ételbárban élt, Hendricks azt
javasolta, hogy drótozzák be azt is. Jenn elvetette az ötletet, bár
így jelentős holttér volt a megfigyelt területen, de ezt el kellett
fogadniuk. Délután hatkor Vaughn egyenesen az edzőterembe
megy másfél órára. Hazaérkezés nyolckor, fagyasztott és
felmelegített vacsora a számítógép előtt, majd tizenegykor
lámpaoltás. Ugyanúgy, ugyanaz. Mindennap. Úristen. Jenn
nagyra becsülte az önfegyelmet és a rendszert, de inkább főbe
lőtte volna magát, mint hogy így éljen.
Az már szerepelt a jelentésében, hogy Vaughn egész világa a
volt feleségéről és a gyerekéről való gondoskodásról szólt. Jenn
számára az is világos volt, hogy a férfi bünteti magát. De vajon a
nőt akarja visszaszerezni, vagy csak vezekelni akar sivár
életével? Előbb megcsalja a nőt, aztán átváltozik springfieldi
Szent Ferenccé. Jenn általában nem tudott eligazodni a
férfiakon, Gibson Vaughnon meg különösen nem. Egy fillért
sem költött magára, az egyetlen luxusa az edzőtermi bérlet volt.
Bár, meg kell adni, erre érdemes volt költeni.
Nem mintha Vaughn az ő típusa lett volna. Távolról sem. Igaz,
volt benne valami érdes báj, és tetszett, ahogy világosszürke
szemével átnézett az embereken. De még most is látszott rajta
az a kihívó magatartás, ami előbb a bíróság elé, aztán a
tengerészgyalogsághoz juttatta. Mindaz, amin keresztülment,
még nem mentség arra, hogy ez azóta is kísértse. Az embert
nem határozhatja meg a múltja.
Jenn végigfuttatta a nyelvét a metszőfogain. Afféle ideges
szokása volt ez; ingerült lett, amikor rajtakapta magát, hogy ezt
csinálja, de nem tudott leszokni róla. Ez még jobban ingerelte.
És hol van már Hendricks a kávéjával?
Mintegy végszóra, az ajtóban megjelent Hendricks két
kávéval és egy fánkkal. Jó húsz évvel volt idősebb Jenn-nél,
ötvenen túl lehetett, de ez csak tipp volt. Két éve dolgoznak
együtt, és még a születésnapját sem tudja. A férfi a feje tetején
már kopaszodott, a szája és szeme körül pigmenthiányos foltok
voltak, amelyek élesen kirajzolódtak fekete bőrén.
– Még mindig bent van?
Jenn bólintott.
– Ez a fiú egy óramű – mondta Hendricks. – Szabályos, mint a
bélműködés.
Átadta Jenn-nek a kávét, és nagyot harapott a fánkjából.
– Nem volt már lekváros fánkjuk. El tudod ezt hinni? Miféle
pékség az, ahol reggel kilencre elfogy a lekváros fánk? Ennek az
egész államnak csontkovácsra lenne szüksége.
Jenn fontolgatta, hogy kijavítsa: Virginia megnevezése nem
állam, hanem nemzetközösség, de aztán nem szólt. A
szurkálódással csak provokálná Hendrickset.
– Ma van a nap? – kérdezte inkább.
– Ma van a nap.
– Tudjuk, mikor?
 – Amikor George mondja.
Készenlétben álltak; ma végre megközelítik Vaughnt. A
főnökük, George Abe, személyesen fogja irányítani az akciót.
Persze, ezt Jenn is tudta, de azzal, hogy a beszélgetést a
munkára terelte, visszatartotta Hendrickset a locsogástól.
Általában.
A CIA-nál eltöltött nyolc év megtanította, hogyan kell
férfiakkal összezárva dolgozni. Az első lecke az volt, hogy a
férfiak soha nem fogadják el a nőket. Ez egy férfiklub, ahol a nő
vagy férfivá válik, vagy pária marad. Ami nőies volt, azt
puhaságnak tartották. Csak azok a nők boldogulnak, akik
hangosabban káromkodnak, trágárabbak, és gyengeségnek jelét
sem mutatják. Így idővel ráütik a „vagány csaj” pecsétet, és
kelletlenül ugyan, de elviselik.
Jenn a legkeményebb próbák során szerezte meg a „vagány
csaj” érdemérmet. Azokon az előretolt bázisokon
Afganisztánban, ahol hetekig nem látott másik nőt. Odakinn,
egyedül, egy nő nem lehet elég kemény. Száz kilométeres
körzetben mindig ő volt az egyetlen nő. Látta, hogyan válik a
férfiak éhes tekintete előbb ellenségessé, majd ragadozóvá, és
megtanult nagyon, nagyon éberen aludni. Úgy, mint a
börtönben, ahol mindenki felméri, a gyenge pontjait keresi. Az
egyik bázison már annyira elvadult a helyzet, hogy azt
fontolgatta, lefekszik a parancsnokával, hátha annak a rangja
megvédi. De az a gondolat sem lelkesítette, hogy börtönkurva
legyen.
Megint megnyalta a metszőfogait. Eléggé igaziaknak érződtek,
bár a nyelve erről nem volt meggyőződve. A szájsebész jó
munkát végzett, miután betegszabadságra a ramsteini légi
bázisra szállították. Az élmény még traumatikusabb lett volna,
ha már akkor tudja, hogy ez az utolsó tényleges napja a CIA-nál,
de erre csak hónapokkal később jött rá. Az Ügynökség még a
fogainál is jobban hiányzott.
A férfinak, aki kiverte a fogait, nem volt szüksége fogorvosra.
Nem kellett neki más sem, legfeljebb egy pap. A társa viszont
hazajutott. Ő még az „elintézendők” listáján volt, azzal a néhány
feljebbvalójával együtt, akik ellene fordultak, amikor Jenn
megtagadta, hogy a szabályaik szerint játsszon. Ő azt akarta,
hogy ítéljék el a támadóját, de ez egy kényes CIA-művelet
felfedését jelentette volna. Összedrótozott állkapoccsal feküdt a
kórházi ágyon Németországban, és hallgatta, hogyan
magyarázza az egyik felettese az ő tényleges helyzetét: „Sajnos
ez az ára, ha a világnak ezen a részén dolgozunk.” Mintha
néhány tálib fegyveres támadta volna meg, nem az Egyesült
Államok hadseregének két őrmestere.
De ő csak akkor került fel az „elintézendők” listára, mikor
megveregette a kezét, mintha szívességet tenne neki.
Újra megnyalta a fogait. Soha ne hagyj számlát rendezetlenül.
Erre a nagyanyja tanította.
Dan Hendricks viszonylag kitűnő társ volt. A Los Angeles-i
rendőrségnél eltöltött 22 év megmutatkozott abban az
egyszerűségben és magabiztosságban, ahogy a munkáját
végezte. Különösen szűk terekben, tekintve, hogy mindössze
170 centi magas és 65 kiló volt, ha rákötözték a hálaadás napi
pulykát is. Továbbá tiszta volt és nem káromkodott állandóan.
És ami a legjobb: nem várta el, hogy kemény csajként
viselkedjen, csak azt, hogy végezze jól a dolgát. A probléma csak
az volt, ahogy erre Jenn is rájött, hogy ha egyszer megtanultuk,
hogyan legyünk vagány csajok, nehéz másképpen viselkedni.
Nem mintha ez zavarta volna Hendrickset. Mesterkurzust
tarthatott volna keménykedésből. Vitathatatlanul a
legnegatívabb ember volt, akivel Jenn valaha is találkozott, és
ha képes volt is mosolyogni, ő nem tudta tanúsítani. Nem
kétséges, hogy színes bőrűként dolgozni a Los Angeles-i
rendőrségnél – a rasszizmusáról történelmileg hírhedt
testületnél – még a legrugalmasabb embert is megkeserítené. De
George Abe régóta ismerte Hendrickset, és biztosította Jennt,
hogy a társa nem azért negatív, mert feketeként dolgozott a
rendőrségnél. Hendricks egyszerűen ilyen.
Megszólalt egy telefon, mindketten a mobiljuk után kaptak.
Hendrickset hívták. A beszélgetés rövid volt.
– Úgy látszik, eljött az idő.
– Ő itt van?
– Jön. Azt akarja, hogy te is bent legyél. Vaughn reakciója nem
kiszámítható.
Nagyon igaz. A főnökének és Gibson Vaughnnak volt
kapcsolata a múltban.
És nem túl jó.
 HARMADIK FEJEZET

A csúcsforgalom végre elcsitult, Gibson már hallotta a saját

gondolatait. Látta, hogy a hátsó részben az utolsó asztal
hamarosan felszabadul. Amint a vendégek elmennek,
elfoglalhatja a bokszot, és ismét eltölthet egy napot a lehangoló
álláskereséssel. Vasárnap volt, de az álláskeresésben nem
tarthatott szünnapot. A jelzálog a házon, ahol a volt felesége és
a lánya élt, tizenöt nap múlva lejár. Tizenöt napja van, hogy
állást találjon.
Viszont ennél jobb helyet nem is találhatott volna a
munkához. Az Éjjeli Bagolyban mintha otthon lett volna. Az
apja az éttermek nagy szakértőjének tartotta magát, és ezt a fia
is örökölte. Duke Vaughn számára az étterem a függetlenséget
és a kisvállalkozókat jelentette, nem az üzletláncokat és a
nagyvállalatokat. Az amerikai köznépet, mint mondani szokta.
A föld egyvalaki tulajdona, de ahhoz a közösségnek
elvitathatatlan joga van. Ez nem valami romantikus néppárti
eszme, hanem egy hely, ahol Amerika mitológiája találkozik
saját aszfaltozott valóságával – történjék bármi.
Bár az apja véleményezhette – és véleményezte is – a nagy
éttermeket szerte az országban, a bázisa mindig a Kék Hold volt
a West Mainen, a virginiai Charlottesville-ben. Ha Duke Vaughn
tanár lett volna, az ételbár foltos pultja lett volna a katedrája. A
reggelizés közbeni apa-fia beszélgetések megszentelt vasárnapi
rituálék voltak már Gibson hatéves korában is. Azt, hogy mit
csinálnak a madárkák és a méhecskék, egy szelet cseresznyés
pite fölött tanulta meg – és azóta is zavarban volt, ha beismerte,
hogy csak évekkel később értette meg az apja tréfáját.
A Kék Holdban Duke Vaughn volt a király. Gibson soha nem
látta, hogy az apja leadta volna a rendelést, mégis mindig
ugyanazt kapták: két tükörtojást, jól átsütött fasírtot,
kukoricakását, sült szalonnát, kolbászkát és fehér kenyérből
pirítóst. Kávét és narancslevet. Férfireggeli, mondta az apja, és
ez volt az egyetlen metafora, amit az étellel kapcsolatban ki
tudott ötölni. Gibson az apja halála óta nem tette be a lábát a
Kék Holdba. Az apja öngyilkossága óta. Nevezzük annak, ami.
De ahogy múlt az idő, Gibson rájött, hogy addig nem fogja
otthon érezni magát sehol, amíg nem talál egy hozzá illő
étkezdét. Otthont az úton, ahogy az apja mondta. Gibson úgy
gondolta, hogy az apjának tetszene az Éjjeli Bagoly, és a
tulajdonosa, Toby Kalpar is.
Gibson szeme megakadt egy nőn a pult végénél. Nem azért,
mert szép volt, és nem azért, mert egy reggelizőhelyen jól
szabott kosztümöt viselt vasárnap reggel. Még csak nem is
azért, mert a bal karja alatt halványan kirajzolódott a
pisztolytáskája – pedig Virginiában vagyunk! A rejtve hordott
fegyver legalább olyan ritka volt itt, mint a póráz a kutyákon.
Azért tűnt fel a nő, mert bár soha nem nézett feléje, Gibson
érezte, hogy figyeli őt, és nem azért, mert tetszik neki.
Kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen. Ehhez a játékhoz
ketten kellenek. Két idegen, akik nem néznek egymásra.
– Több kávét iszik, mint egy busznyi rossz költő – jegyezte
meg Toby, és ismét teletöltötte a csészéjét.
– Látnia kellett volna a seregnél. Tulajdonképpen kávén és
pörgetőn éltem. Délután hatkor már megsüthetett volna egy
tojást a homlokomon.
– Mi a kórság az a pörgető?
– Energiaital. Afféle zsírégető. Manapság nem igazán legális.
Toby értően rábólintott. Ő és a felesége, Sana, huszonhat éve
Pakisztánból vándoroltak be, és a gazdasági recesszió idején
vették meg az étkezdét. A lányuk a Corcoran Képzőművészeti és
Formatervezési Főiskolán végzett Washingtonban. Tobyra
átragadt róla a modern művészet szeretete, az étkezdéjét is
Edward Hopper egyik festménye után nevezte el. A terem falait
a múlt század közepének műalkotásai – Pollock, de Kooning,
Rothko műveinek bekeretezett másolatai – díszítették.
Toby a maga vékony alkatával, a gondosan nyírt őszes
szakállával és a drótkeretes szemüvegével inkább egy
könyvritkaság-gyűjtemény kurátorának látszott, nem a
reggelirendelések felvevőjének. De a látszat ellenére Toby
Kalpar arra született, hogy egy amerikai étkezdét vezessen.
Toby a pultnál téblábolt, az arca enyhe bosszúságról
árulkodott.
– Sajnálom, hogy megint erre kérem, de szükségem lenne a
segítségére a számítógépeknél. Már két éjszakám ráment, de
nem találtam meg a hibát.
Gibson fél éve véletlenül meghallotta, amikor Toby
panaszkodott az Éjjeli Bagoly számítógépeire, amelyek
fulladoztak a rosszindulatú programok, a nyomkövetős sütik és
a válogatott vírusok mocsarában. Kiderítette, hogy Tobyban van
a hiba, őt kell megmenteni attól, hogy kényszeresen rányomjon
egy OK-t mindenre, ami felugrik a képernyőjére.
Gibson néhány óra alatt kitisztogatta Toby rendszerét,
hálózatot telepített, meg egy vírusirtó programot és egy éttermi
szoftvert is. Eközben összebarátkoztak.
– Nem gond. Megnézzem?
– Ne most! Nem akarom elvonni az álláskereséstől. Az a
legfontosabb.
Gibson megvonta a vállát.
– Néhány óra után úgyis szükségem van pihenőre. Ebédig
kibírja?
– Nagyon lekötelezne! – Toby átnyúlt a pult fölött, és kezet
ráztak. – Hogy van Nicole? És Ellie? Jól vannak?
Nicole Gibson elvált felesége, Ellie pedig a hatéves lánya volt –
egy százhúsz centis örökmozgó, csupa szeretet, visítás és kosz.
Érezte, hogy már a neve hallatán is felderül az arca.
Mostanában Ellie volt az egyetlen, aki kiválthatta belőle ezt a
hatást.
– Jól vannak mind a ketten. Tényleg jól.
– Találkozik mostanában Ellie-vel?
– Remélem. Talán a jövő héten. Ha Nicole megszállhat a
nővérénél, akkor kimegyek, és ott alszom.
Gibson lakáshelyzete a válás után nem volt igazán
gyermekbarát, és Nicole nem szerette, ha Ellie ott alszik. Gibson
sem. Ezért Nicole időnként meglátogatta a családját, ő pedig
Ellie-vel töltötte a hétvégét a házukban. Ez egyike volt az apró
szívességeknek, amiket a volt felesége tett neki a válásuk óta.
– Csak úgy is legyen. A kislányoknak szükségük van az
apjukra. Különben egy valóságshow-ban végzik.
– Azok még kevesek hozzá. Elhiheti.
– Nagyon ügyes operatőrre lenne szükségük.
– Ahogy mondja.
Gibson felállt, és vállára vette a laptoptáskáját. A nő még
mindig ott ült a pult végén. Amikor Gibson elment mögötte, a
pult mögötti tükörben végig követte a tekintetével, ahogy
átment a termen. Nyugtalanító volt, hogy láthatóan nem
érdekelte, hogy Gibson észrevette-e vagy sem.
Az ételbár hátsó része üres volt, csak egy magányos férfi ült
Gibson megszokott bokszában. Gibsonnak háttal írogatott
valamit a jegyzettömbjébe. Valahogy ismerősnek tűnt, még így
háttal is.
A férfi megérezte, hogy állnak a háta mögött, és felállt. Nem
volt nagy termetű, de a mozdulatai kidolgozott izomzatot
sejtettek. A kora valahol harmincöt és ötven között. Enyhén
őszülő halánték, markáns arc, az állkapocs vonalában már kissé
megereszkedve. Másból nem lehetett pontosabban belőni a
korát. A megjelenése ugyanakkor túlságosan is feszes volt. Kék
farmer, legombolt gallérú ing, olyan fehér, hogy beillett volna
mosóporreklámnak is. A farmere is vasalt, fekete bőr
cowboycsizmája szinte ragyogott.
Gibson úgy érezte, egy karmos kéz markol a szívébe. Ismerte
ezt a gazembert. Nagyon is jól ismerte. George Abe,
személyesen. És mosolyog rá. Gibson arca megrándult, mintha
egy ökölcsapás állt volna meg néhány centire az arcától. Miért
mosolyog Abe? Abba kellene hagynia. Őszintének látszott, de
inkább gúnyos volt. Gibson tett egy lépést felé, még nem tudva,
hogy mit fog csinálni, de felkészült rá, hogy megtegye, amint
eldöntötte.
Megfékezte magát, amikor az addig a pultnál ülő nő beúszott
a látóterébe. Gyorsan és kecsesen körözött, tartotta a távolságot,
de éreztette a jelenlétét. Mit is mondtak Ginger Rogersről?
Ugyanazt tudta, amit Fred Astaire, csak ő hátrafelé és
tűsarkúban. A nő kigombolta a kabátját, és profilból fordult
Gibson felé, ha esetleg fegyvert kéne fognia rá. Az arca nyugodt
és érzelemmentes maradt, de Gibsonnak nem volt kétsége, hogy
ez azonnal megváltozik, ha még egy lépést tesz.
George Abe nem mozdult.
– Egy baráti beszélgetést reméltem, Gibson.
– Ő is részt vesz minden baráti beszélgetésén?
– Csak reméltem, de nem számítottam rá. Nem hibáztathatsz
érte.
– És maga hibáztathat engem?
– Nem. Egyáltalán.
A két férfi nézte egymást, és miközben Gibson Abe válaszát
fontolgatta, kezdeti ellenségességét fokozódó kíváncsiság
váltotta fel.
– Jó, és miért jött ide ma reggel? Még arra sem volt időm, hogy
leporoljam magam, miután a múlt hónapban a maga főnöke
kidobott az utcára!
– Tudom. De egy ideje már nem Benjamin Lombardnak
dolgozom. Mondjuk úgy: elengedtek. Egy héttel az után, hogy
elkezdted az alapkiképzést.
– Ez igaz? – kérdezte Gibson. – Elvégezte a piszkos munkát,
aztán ő ajtót mutatott magának? Ez valami költői
igazságszolgáltatás, nem gondolja?
– Nem szeretem a költészetet.
– Na, és ha nem miatta van itt, akkor mit akar?
– Mondtam már: barátian elbeszélgetni.
George Abe átnyújtotta a névjegyét. Egy washingtoni
belvárosi cím és telefonszám volt rajta. A neve alatt „Igazgató,
Abe Consulting Group” volt olvasható.
Gibson gyerekkorában mindig rosszul ejtette ki George Abe
nevét, amíg az apja ki nem javította: Á-be. Japánosan, nem
lincolnosan. George, mint Benjamin Lombard biztonsági
főnöke, állandó tartozéka volt Gibson gyermekkorának. Ő volt
az ember a háttérben. Udvarias, előzékeny, de hivatalból
láthatatlan. Gibson tárgyalásáig nem igazán törődött vele, de
akkor már nem volt sem udvarias, sem előzékeny.
– Mutatós – ismerte el Gibson.
– Van egy állásajánlatom a számodra.
Míg Gibson valami válasz után kutatott, a kíváncsisága
átváltott hitetlenségbe.
– Vissza kell utasítanom, George. Magának nagyon nagy,
hatalmas stábja van.
– Hallgass végig!
– Nem érdekel – mondta Gibson, és visszaadta a névjegyet.
– Hogy megy az álláskeresés?
Gibson megdöbbent, és hidegen végigmérte Abét.
– Egy kicsit finomabban!
– Megértelek. De nem akarok mást, csak felvázolni a helyzetet
– válaszolta Abe. – A helyzet az, hogy munkanélküli vagy, és a
múltad megnehezíti, hogy a képességeidnek megfelelő állást
találj. Neked munka kell – én munkát ajánlok. Olyat, ami többet
fizet, mint bármely munka, amit találhatsz. Már ha egyáltalán
találsz.
– Akkor sem érdekel.
Gibson megfordult, és négy lépést tett az ajtó felé, amikor Abe
megállította.
– Soha nem fogja abbahagyni. Te is tudod, ugye?
A szavak nyersesége megdöbbentette Gibsont. Felszínre hozta
a tudata mélyére süllyesztett és ott meggyökeresedett félelmeit.
– Miért nem? – kérdezte akaratán kívül panaszos hangon.
Abe szánakozva nézett rá.
– Mert te vagy Gibson Vaughn. Mert úgy bánt veled, mint a
saját fiával.
– De ő rúgatott ki!
– Nem tudom. Lehet. Valószínűleg. Nem számít. A helyedben
azon aggódnék, hogy mit tesz akkor, ha majd elnök lesz.
Szerencsés leszel, ha Szibériában találsz állást!
– Nem fizettem meg eléggé?
– Nem lehet eléggé. A múltat nem lehet törölni. Az ellenségei
egy életre az ellenségei. És az ellenségei fizetnek az életért.
Benjamin Lombard így játszik.
– Szóval nekem annyi.
– Hacsak nem adsz okot rá, hogy abbahagyja.
– Milyen okot?
Abe visszaült a bokszba, és intett Gibsonnak, hogy üljön
mellé.
– Most jön a baráti beszélgetés?
– Azt hiszem, a te érdeked, hogy végighallgass.
 Gibson mérlegelte a lehetőségeit: vagy elküldi George Abét a
pokolba, ami határozottan jólesett volna neki, vagy
meghallgatja, és utána küldi el a pokolba.
– Ha baráti beszélgetést akar, mondja meg a barátnőjének,
hogy lépjen le.
Abe intett a nőnek, aki begombolta a kabátját, és a pult
távolabbi végére húzódott.
– Kezdhetjük? – kérdezte Abe.
 NEGYEDIK FEJEZET

Gibson beült a bokszba, Abéval szemben. George Abéval. A

kurva George Abéval. Hitetlenkedve felsóhajtott. Annyi idő után
szemtől szemben ül vele. Abe volt a kapocs a múltjához. Kapocs
az apjához. Mikor is volt az? Tíz… nem, tizenegy éve. De nem a
tárgyalása utolsó napja óta, amikor a bíró ledobta rá a bombát.
Abe nem a vád asztalánál ült, bár ott lett volna a helye. A
tárgyalás során végig közvetlenül az államügyész mögött ült
elmaradhatatlan jegyzettömbjével. Ő adagolta a vád iratait,
gyors megbeszéléseket szervezett, és a megfelelő pillanatokban
előreadta a jegyzeteit. Még az a benyomás is indokolható lett
volna, hogy az államügyész George Abétól kapta az
utasításokat. Gibson mindenesetre így látta.
Hónapokkal a letartóztatása után értette meg, hogy Benjamin
Lombard nem bízta a véletlenre a tárgyalás kimenetelét.
Amikor betört a szenátor számítógépeibe, Gibson megszegte
mind az állami, mind a szövetségi törvényeket, de a szövetségi
vádak elvileg előbbre valók a helyieknél. Azonban az ügy
váratlanul visszakerült a virginiai bírósághoz. Az ok, bár ez
soha nem hangzott el, nagyon egyszerű volt: a szövetségi bírák
kinevezése az életük végéig szól, míg a virginiai állami bírákat
Virginia Közgyűlése nyolcévenként újraválasztja. Lombard
lekötelezettjei áttették Gibson tárgyalását arra a bíróságra, ahol
ő érvényesíthette számottevő befolyását. Ezt a gyanút erősítette
az ügyész döntése, hogy mint felnőttet először elkövetett, nem
erőszakos bűncselekménnyel vádolja. Így amikor a tárgyalása
elkezdődött, Gibson biztos lehetett benne, hogy a bíró Lombard
csapatában játszik majd.
A tárgyalás kilenc napig tartott, az ítélet előre eldöntött ügy
volt. A vádnak csak Gibson merevlemezeire volt szüksége, mint
bizonyítékra. Bűnösnek találták, és az ítélethozatalig
visszakísérték a cellájába. De néhány nap múlva az ügyvédje
érte ment, és a bíró elé vitte. Nem a tárgyalóterembe, hanem a
bíró szobájába. Az ajtónál a bíró és Gibson ügyvédje különös,
cinkos pillantást váltott.
– Innentől átveszem, Mr. Jennings – mondta a bíró.
Az ügyvédje bólintott, ferde pillantást vetett teljesen
összezavarodott ifjú ügyfelére, és szó nélkül otthagyta őket az
ajtóban. Gibson nem sokat tudott a törvényes eljárásról, de azt
gyanította, hogy ez szabályellenes. Amikor egyedül maradtak, a
bíró intett, hogy menjen be.
– Beszélgessünk el egy kicsit kettesben!
A bíró kivett a kis hűtőszekrényből két üveg RC Colát,
lepattintotta a tetejüket az oldalához erősített nyitóval. Az egyik
üveget átnyújtotta Gibsonnak, majd leült széles mahagóni
íróasztala mögé.
A tiszteletre méltó Hammond D. Birk bíró úr egy kötözködő
déli úriember és egy küszködő virginiai munkás keveréke volt.
A tárgyalás alatt kíméletlenül kemény volt – legorombította a
tárgyalótermet, ha nem az elvárásainak megfelelően mentek a
dolgok, de súlyos elégedetlenségét csiszolt és választékos
modorban fejezte ki. Mindkét fél ügyvédei óvakodtak, nehogy
magukra zúdítsák a haragját. A bíró bőrfotelében ülve Gibson
annyira meg volt rettenve, hogy egy kortyot sem tudott inni az
italából.
– Fiam! – kezdte a bíró. – Egyszeri, csak most érvényes
ajánlatot teszek neked. Nem kérdezel, nem vitatkozol, nem
alkudozol. Amikor elmondtam, amit akartam, mindössze egy
szót akarok hallani tőled: egy igent vagy egy nemet. Csak egy
szót, aztán kimegyünk, és befejezzük ezt az istenverte cirkuszt,
amiből már nagyon elegem van. Megértettél?
Gibson némán bólintott, hátha a hangos válasz a csapda, ami
kizárja őt az ajánlatból.
– Jó – mondta a bíró. – Az ajánlatom nagyon tisztességes. Tíz
év börtön, vagy belépsz az Egyesült Államok
tengerészgyalogságához. Nem kérdezted, de a szolgálati idő öt
év. Ha érdekel, ez a fele a büntetésed idejének. És a szolgálat
alatt valami hasznosat is csinálhatsz az eszeddel, ahelyett, hogy
a heteket, a hónapokat és az éveket számolgatnád, amíg ki nem
szabadulsz. Tehát: tíz év vagy a bevonulás. A szolgálati időd
végén saját kezűleg fogom megsemmisíteni a priuszodat, és
megtalálhatod a helyedet ebben a gyönyörűséges világban.
A bíró kiitta az üveget, és az asztal mögül Gibsonra sandított.
– Mindent elmondtam, fiam. Most te jössz. Ráérsz, gondold át
alaposan! Igen: a tengerészgyalogság, nem: a börtön. Ha
megvan a válasz, csak mondd! És ne hagyd, hogy
megmelegedjen a kólád. Ez volt apád kedvence az egyetemen.
Gibson felnézett a bíróra, aki rámosolygott.
Csendben ültek egy ideig, bár a döntés valójában már
megvolt. Húsz év szolgálat sem lenne nagy ár, hogy elkerüljön
még egy éjszakát a cellában. És ez csak fogda volt – a valódi
börtön egészen más, attól Gibson halálosan félt. De most
élvezte, hogy itt ül a bíróval, RC Colát iszogatva, és remélte,
hogy Birk esetleg beszél még egy kicsit az apjáról.
De a bíró nem beszélt sem akkor, sem pedig abban a tucatnyi
levélben, amit váltottak, míg Gibson a tengerészgyalogságnál
szolgált. Az első teljesen váratlanul, egy nappal az előtt érkezett,
hogy véget ért az alapkiképzés a Parris Islanden. Ez a levél – a
harmadik, amit bevonulása óta kapott – a felnőttkorról közölt
mély gondolatokat. Húsz kézzel írt oldalon. Gibson csak ült az
ágya szélén, és újra és újra elolvasta. Éppen családi nap volt,
ami azt jelentette, hogy a legtöbb most végzett társa a bázist
járta körbe a családtagjaival. A levéltől kevésbé érezte magát
magányosnak a világban. Válaszában őszinte köszönetet
mondott. Ez után néhány havonta levelet váltottak. Gibson
lényegre törő volt és újdonságokat közölt, a bíró terjengősen
filozofált. Gibson meghallgatta volna a bíró tanácsát ebben a
helyzetben is.
– Emlékszem, amikor utoljára találkoztunk – mondta Abénak.
– Rögtön az után, hogy a bíró bejelentette, hogy bevonulok a
tengerészgyalogsághoz. Mindenki majd’ eszét vesztette, kivéve
magát. Szerettem volna látni, hogyan reagál, de maga csak
felállt és kiment. Éppen csak begombolta a kabátját, aztán
kisétált, mintha semmi sem történt volna. Olyan simán. Ment,
hogy beszámoljon a rossz hírekről Lombardnak?
– Igen.
– Mindig kíváncsi voltam, hogyan fogadta Lombard a hírt,
miután mindent elkövetett, hogy börtönbe juttasson. Gondolom,
nem jól.
– Nem. Egyáltalán nem. De örülök, hogy úgy alakult.
Rájöttem, hogy hiba volt. Sajnálom, hogy részem volt abban,
ami történt.
Gibsont váratlanul érte a bocsánatkérés. Már attól is, hogy
valaki végre bocsánatot kér, furcsa hálaérzet töltötte el. De
szinte azonnal meg is bánta. Igen, váratlan volt, és lehet, hogy jó
érzést keltett benne, de mit ér egy bocsánatkérés tíz évvel a
történtek után?
– Tehát csak egy ártatlan gyalog volt a játszmában? Ezt akarja
beadni?
– Nem. – Abe tagadóan intett a fejével. – Nem hiszem, hogy a
tudatlanság elég hozzá. Én tudatlan voltam, de csak mert
megengedtem magamnak ezt a luxust. Mert nem tettem fel a
kérdéseket, amiket kellett volna. A lojalitásom félrevezetett.
Tudtam, hogy helytelen, de nem hallgattam az ösztöneimre.
Egyáltalán nem vagyok ártatlan.
– Akkor most mi van? – kérdezte Gibson. – Maga meg a női
segéderője ott hátul azért nyomoztak le, hogy maga
megszabaduljon a terhétől? Egy kis vasárnap reggeli gyónás?
Most jobban érzi magát?
– Igen, jobban! Engem is meglep, hogy mennyire. De nem
ezért vagyok itt.
Toby tűnt fel étlapokkal és egy kanna kávéval. Felfordította a
csészét Gibson előtt, és teletöltötte. Láthatóan kényelmetlenül
érezte magát, és a szemével azt kérdezte Gibsontól, hogy
csináljon-e valamit. Gibson alig észrevehetően megrázta a fejét.
Bármi is történjen itt, nem akarta belekeverni Tobyt.
 – Néhány perc múlva visszajövök, uraim – mondta Toby.
Miután elment, Gibson megvakarta az állát a hüvelykujja
körmével, közben a mutatóujját Abére szegezte.
– Tehát miért van itt?
– Suzanne miatt.
Mintha hideg, éles fogak súrolták volna a nyakszirtjét, és a
karján kellemetlenül felállt a szőr. Évek óta először ejtette ki
előtte valaki a lány nevét. Még a volt felesége is tudta, hogy
jobb, ha nem említi.
– Suzanne Lombard.
Abe bólintott.
– Azt akarom, hogy segíts kideríteni, mi történt vele.
– Suzanne meghalt, George. Ez történt vele.
– Valószínűleg. Valószínűleg ez az igazság.
– Ennek már tíz éve!
Gibson érezte, hogy nem tud uralkodni a hangján.
Valószínűleg? A szó beléhasított, a harag átadta helyét az
elképzelhetetlen erejű elkeseredésnek. Suzanne meghalt. Meg
kellett halnia! Ennek már tíz éve. A másik lehetőség még
rosszabb volt: életben maradni olyan körülmények között nem
kegyelmet jelent. Nem… Ha életben van, az annyit jelent, hogy
elrejtették. És ha annyi idő óta rejtve tudott maradni, akkor
valaki rettentő sok munkát ölt ebbe. Nem voltak megnyugtató
válaszai a miértre; csak rémképek tolultak fel az agyában.
– Miért? Mi haszna van belőle? Azt reméli, hogy visszakerül
Lombard kegyeibe?
– Nem. Mi végeztünk egymással.
– Akkor meg minek? A régi idők emlékére?
 – Az indokaim nem tartoznak rád.
– Valamit mégis kell mondania! Ha nem akar semmit
Lombardtól, akkor minek töri magát, hogy megtalálja a lányát?
Ha meg tud valamit, miért nem közli a szövetségiekkel, és
ennyi?
Most George nézte őt szótlanul. Gibson nem bízott benne, de
ez jófajta nézés volt – kemény, mint egy öreg furgon
ütközőrácsa.
– Suzanne-ért. Csodálkozom rajtad, Gibson.
– Ugyan miért?
– Suzanne mindenkinél jobban szeretett.
Gibson érezte, hogy mindjárt elsírja magát. Abe látta ezt, és
kedvesen rámosolygott.
– Az a lány imádott. Követett mindenhová. És láttam, hogy
mennyire szeretted. Mintha a saját húgod lett volna.
Mindannyian láttuk. – Abe kitörölt valamit a szeme sarkából. –
A Benjamin iránt érzett haragod kiterjed Suzanne-ra is?
Gibson megrázta a fejét, és a szájára szorította a kezét, hogy
ne szóljon többet, mert talán nem tud tovább uralkodni magán.
– Akkor segíts nekem! Nem tudom, te hogy vagy vele, de én
meg akarom tudni. Láttam felnőni azt a lányt. Tudnom kell,
hogy mi történt vele. A szemébe akarok nézni annak a férfinak,
aki elcsalta az otthonából azt a gyönyörű kicsi lányt. Komolyan
el akarok beszélgetni azzal az emberrel. Aztán az FBI megkapja,
ami marad belőle. – Abe elhallgatott, ízlelgette a szavaiban rejlő
erőszakot. – És ha így veled is rendezni tudnám a régi számlát,
az még jobb lenne.
– Magát hibáztatja.
 – Igen.
– Ezért rúgta ki magát Lombard? Suzanne miatt?
– Igen.
– A maga hibája volt?
Abe sóhajtott, és kinézett az ablakon. Gibsonnak olyan érzése
volt, mintha a másik kicsit összezsugorodott volna. Amikor Abe
megszólalt, a hangja halk volt és szomorú.
– Nagyon jó kérdés. Amire én sem találtam kielégítő választ. A
biztonsági szolgálat eredményorientált foglalkozás. A feladatom
Benjamin Lombard védelme volt, beleértve ebbe a családját is.
Suzanne az én őrizetem alól tűnt el.
Ha nem ismerte volna jobban, Gibson kedvelni kezdte volna a
fickót.
– És miért most? Mi ez a hirtelen felindulás, hogy minden
kiderüljön? Az évforduló miatt?
– Elviszlek az irodámba, és nézd meg magad!
– Mit nézzek meg? Mit tud mutatni?
Gibson megpróbált Abe arcáról leolvasni valamit, de csak a
magabiztosságot látta rajta. Lehetséges lenne? Abe talált valami
újat abban az ügyben, amiben az igazságszolgáltatás már egy
évtizede eredménytelen? Miféle elkeseredett játszmába fogott
Abe? De számít ez? Ha van egy százalék esély Suzanne
megtalálására, Gibson – tudta – nem hagyja ki. Az nem is
kérdés.
Abe átcsúsztatott egy vastag borítékot az asztalon. Gibson
felnyitotta, hüvelykujjával átpörgette a benne levő pénzköteget.
Nem számolta meg, de csak százasok voltak.
– Ez mi?
 – Vagy fájdalomdíj azért, hogy megzavartam a reggelidet,
vagy megbízási díj. Te döntesz.
– Megbízás…?
– Ha vállalod és segítesz, felajánlom a korábbi fizetésed
kétszeresét és egy tízezer dolláros bónuszt, ha a munkád fontos
nyomra vezet. Méltányosnak hangzik?
– Nagyon is.
– Rendben.
Abe kicsusszant a bokszból, bólintott a nő felé, és elhagyták
az Éjjeli Bagoly ételbárt.
Gibsonnak nem volt jobb ötlete, mint hogy kövesse.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Az autókonvoj úgy hasított át Phoenix belvárosán, ahogy egy

hadihajó szel át egy beton- és fémóceánt. Vagy fél háztömbnyi
hosszúságú volt, az elején motoros rendőrök haladtak, vijjogó
szirénákkal vágtak utat a beállt péntek délutáni forgalomban. A
nyomában félrehúzódott autók várakoztak, és a járókelők, akik
megálltak, hogy megbámulják az eseményt.
Benjamin Lombard mindebből semmit sem látott vagy
hallott. Az egyik limuzin hátsó ülésén ült, mindig egy másik
limuzinban, és a következő hét tervezett programját nézte át.
Érezte az emberei várakozását, de nem sietett. Hozzászoktatta
őket, hogy várják ki a döntéseit. Az ő idejük tulajdonképpen az
ő ideje volt. Végül tett néhány kisebb változtatást, aztán
odalökte az útvonaltervet az egyik asszisztensének.
Fáradt volt és meglehetősen csalódott. Az elmúlt huszonöt
napban azt figyelte, hogy Anne Fleming kormányzó egyre
jobban csökkenti a hátrányát a közvélemény-kutatásokban. Ami
szórakoztató epizódnak indult, valós fenyegetéssé vált. Egy
nemrégiben megjelent karikatúra a fa alatt szundikáló nyúlnak
ábrázolta, aki mellett elhalad Fleming, a teknős. A késő esti
televíziós műsorokban kiválasztottból a viccek célpontjává
változott. Egy éve az első ciklusát töltő kaliforniai
kormányzónak a neve sem merült fel, amikor az
elnökjelöltségről beszéltek. Lombard olyan toronymagas
esélyes volt, hogy a pártja legnagyobbjai is úgy döntöttek, hogy
nem szállnak versenybe. És most fej fej mellett halad egy
kezdővel. A tanácsadói ugyan legyintettek Flemingre, hitték,
hogy el fog tűnni, de Lombard nem volt biztos ebben. Fleming
eddig, mint egy öreg profi, visszavert mindent, amivel csak
támadták, és még ő tűnt fel nevetséges színben. A nagy
szponzorok is kezdték ezt felismerni. Ha most nem állítják félre
a nőt, az atlantai elnökjelölt-állító konvenció kőkemény harc
lesz.
– Szóljon Douglassnak, hogy törölje a beszédet Santa Fében –
szólalt meg Lombard. – A ma esti pénzgyűjtés után egyenesen a
reptérre akarok menni.
Leland Reed megfordult az ülésen.
– De, uram, Douglass fontosnak tartja, hogy megjelenjen ott
holnap, ha el akarjuk nyerni Macklin kormányzó támogatását.
A konvenció előtt már nem jövünk ide még egyszer.
Leland Reed az alelnök kampányfőnöke volt. Az ötvenes
éveiben járó férfi rendíthetetlenül higgadt munkaerő volt, igazi
problémamegoldó. Újra és újra bizonyította jóhiszeműségét és
tisztességét harminchárom éves pályafutása során a
Kongresszusban és a számtalan kampányban.
Lombard nagyra értékelte a kampányfőnökét. Duke Vaughn
öngyilkossága után két helyettest is kipróbált és eldobott,
mielőtt mellette döntött. Reed egy nyelvet beszélt vele, és
osztotta megingathatatlan elszántságát, de ő nem Duke Vaughn
volt. Nem mintha ezt szégyellnie kellett volna – Duke Vaughn
egyetlen volt a maga nemében. Duke ösztönösen ráérzett volna,
amire Leland Reed nem, hogy Santa Fe rossz ötlet. Duke
ugyanazokat a bábukat látta a sakktáblán, amiket más, de ő
sokkal több lépést látott előre. Amit Lombard a politikáról
tudott, azt jórészt Duke tanította neki.
Leland Reed célra törő volt, de irányítani kellett a cél felé.
Bizonyos szempontból ez nem volt baj. Lombard egész életében
ahhoz szokott, hogy bárhol legyen is, mindenütt ő a legokosabb,
de előfordult, hogy megfeledkezhetett erről, tudván, hogy ha
probléma adódna, Duke megoldja.
Jeges pillantást vetett Reedre.
– Nem kapjuk meg Macklin támogatását. Fleming mellé fog
állni.
– De, uram, Douglass szerint Macklin maga ajánlkozott!
– Macklin akkor ajánlkozott nekünk, amikor tíz ponttal
vezettem. De most, hogy csak akkora az előnyöm, mint a maga
farka, Fleming mellé áll majd, akit húsz éve ismer, és aki
olyanokat ígér majd neki, amiket én nem. Persze, azért
eljátszadozik velem, de végül nem engem választ.
– De ha már itt vagyunk, nem érné meg odamenni?
– Megan, hol lesz Fleming kormányzó a jövő pénteken? –
kérdezte Lombard.
Az asszisztense megnézte a programtáblázatot a laptopján.
– Arizonában, uram.
– Időpocsékolás, Leland. Csak etetnek minket, úgyhogy bassza
meg Macklin kormányzót, és Douglasst is, ha már ott van!
– Uram? – Reed hangja hűvös és hangsúlytalan maradt az
alelnök hirtelen dühkitörése és szóhasználata ellenére is.
– Komolyan aggaszt Douglass, és az, ahogy a helyzetet
értelmezi – magyarázta türelmesen Lombard. – A múlt heti
közvélemény-kutatási adatok alapján hoz döntéseket. Azért van
rá szükségem, hogy Fleming előtt legyek. A nő nem megy
sehová, nekem meg elegem van már abból, hogy Douglass mást
mond.
– Igenis, uram – válaszolt Reed. – És milyen indokkal
mondjam le a programot?
– Homályos indokkal. Washingtonba kellett mennem, az
mindig bejön. Még én vagyok az alelnök. Ő majd kitalálja.
– Igen, uram – helyeselt Reed.
– Reggel megbeszélést tartok Douglass-szal, Bennettel és
Guzmannal. Helyre kell tennünk néhány dolgot. Nem ők az
egyetlen kampánystratégák Washingtonban.
Lombard kinézett a füstszínű ablakon a homályra, ami
Phoenix volt. Az, hogy ebben a buborékban él, a munkája egyik
szürreális velejárója volt. Az elmúlt nyolc évben nem volt
egyetlen perce sem, amikor igazán egyedül lehetett, amikor ne
tudta volna harminc ember, hogy éppen hol van pontosan. Ezt a
munkát csak úgy lehet jól csinálni, ha állandó mozgásban van,
körülvéve emberekkel, ötletekkel, akciókkal. És, biz’ isten,
szerette ezt. És még inkább szeretett volna elnök lenni.
Amikor a riporterek megkérdezték, hogy miért akar elnök
lenni, Lombard elismételte ugyanazokat az elegáns kliséket,
amiket az elődei mondtak – lapos közhelyeket a szolgálatról és a
hazáról, valamint a jövőképét a nemzete számára.
Természetesen mindez zagyvaság volt, és kételkedett benne,
hogy az elődei jobban hitték, mint ő. Az igazság? Mikor fordult
elő az emberiség történetében, hogy valaki vér nélkül
emelkedjen a világ leghatalmasabb emberévé? Megvolt a
lehetőség, hogy civilizált istenné váljon, és ő nem bízott
senkiben, aki kevesebbre törekedett. De ő abban különbözött a
legtöbb embertől, hogy erre született. Erre rendeltetett.
Az autókonvoj zajosan megállt a szálloda előtt, és Lombard
figyelte, ahogyan a titkosszolgálat akcióba lép. Két tucat autón
nyíltak ki az ajtók egyszerre. Ügynökök szóródtak szét minden
irányba, mint amikor a tengerészgyalogosok elfoglalják a
hídfőállást. Amikor befejezték, kinyílt a limuzinja ajtaja, ő pedig
szélesen mosolyogva kilépett a napsütésbe. Egyetlen ügynököt
kivéve mindenkinél magasabb volt; megállt, szemügyre vette a
hotelt, begombolta a zakóját, integetett a híveinek a távolabbi
járda felé, s ők tapsviharral köszöntötték. Aztán hagyta, hogy
bevezessék a szállodába.
Az emlékezetébe véste, hogy azt a magas ügynököt tegyék ki
az egységből.
A szállodában körbevette az asszisztensei nyája, és
futólépésben kísérték a lakosztálya felé. Menet közben átfutott
két emlékeztetőt és kérdésekkel bombázta az asszisztenseit.
Képes volt egyszerre több beszélgetést is folytatni.
– Mikor van az adománygyűjtés? – kérdezte.
– Nyolckor, uram.
– Hol van a beszédem?
Valaki átnyújtott egy friss másolatot. Átvett még két
összefoglalót, az egyik a legfrissebb jelentés volt az
Egyiptomban kialakuló helyzetről, a másik egy tájékoztató a
Szenátusban a bevándorlási törvényjavaslat miatt kialakult
vitáról.
– Leland, két óra múlva találkozunk. Ebéd közben beszélünk.
Amúgy ne zaklassanak, csak ha alkotmányos válság tört ki, és
már én vagyok az elnök.
Ez udvarias kuncogást váltott ki a nyájból. A titkosszolgálat
behúzta mögötte az ajtót.
Amikor egyedül maradt, Benjamin Lombard levette az
öltönyét és az ágyra terítette, hogy ne gyűrődjön meg. A
légkondicionálás nagyon jólesett az elviselhetetlen arizonai
hőség után. Nem tudni, miért, de egy ötcsillagos hotelben jobb a
légkondicionálás, mint bárhol a világon. Arra gondolt, hogy ez a
civilizáció csúcsa, ami lehetővé teszi, hogy az ember életben
maradjon még olyan istenverte helyeken is, mint az arizonai
Phoenix.
Ingben, alsónadrágban, fekete zokniban állva hűtötte testét az
elsötétített lakosztályban. Kis idő múlva bekapcsolta a
televíziót, ami Anne Fleming kampánykörútjának kaliforniai
híreivel üdvözölte. Benjamin most már látta: ma reggeli
kortesbeszédének alacsony hallgatottsága a lényegre világított
rá. Minél többet gondolt rá, annál biztosabb volt abban, hogy
holnap véresen komoly megbeszélést kell folytatnia Douglass-
szal. Legyen ez üzenet, ami energiával tölti fel a csapatokat, és
növeli a koncentrációjukat. És talán nem ártana lebeszélnie a
félig már nyugdíjas Abigail Saldanát a szakértői szerepéről: ő
nem tud mit kezdeni ezzel az értelmetlen Fleming-kérdéssel.
Kopogtattak az ajtón, kiszakítva őt a gondolataiból, és a
jókedve is elpárolgott. A Szenátus váljék füstölgő kráterré, vagy
– isten úgy segítsen! – az a túlbuzgó munkatárs az ajtó
túloldalán költözhet Törökországba politikai állásért!
– Mi van? – bömbölte Lombard, majdnem kitépve keretéből
az ajtót.
Leland Reed állt ott, láthatóan nagy zavarban.
– Mi van? – kérdezte ismét Lombard, de már kevesebb
indulattal a hangjában.
– Bejöhetek, uram?
Benjamin félreállt, hogy beengedje. Reed nem ült le, hanem
kényszeresen körbejárta a szobát, ahogy egy automata porszívó
keresi a port. Végül az ablaknál állt meg.
– Na, mi történt? Úristen, de felidegesít!
– Uram, tudja, az a lista, hogy kikre kell figyelnem…
Lombard pontosan tudta, hogy milyen listára céloz Reed. Az
ember nem juthat előre a politikában anélkül, hogy ne szerezne
néhány ellenséget. Jó néhányat. A listán azok szerepeltek, akik
árthattak a kampányának. Mindenki, a politikai ellenfeleitől a
korábbi alkalmazottakon át egészen egy középiskolai barátnőig,
akinek nem tetszett, ahogy szakított vele. Nem mintha számított
volna ilyesmire, de minden kampány során előkerül valami a
jelölt rég elfeledett múltjából. Nem érdemes arra számítani,
hogy ezúttal nem így lesz.
– Ki az? – kérdezte Lombard.
– George Abe.
– George? Nahát. – Ez meglepte. Annak ellenére, ahogy
elváltak egymástól, azt gondolta, hogy normális a viszonyuk. –
Mit csinált George?
– Találkozott Duke fiával egy virginiai ételbárban. Most éppen
együtt autóznak Washingtonba.
Lombard nyakán felborzolódtak a szőrszálak. Gibson Vaughn
és George Abe. Nem hitte volna, hogy ezt a két nevet együtt
hallja egy mondatban; az egyetlen, ami kapcsolatba hozhatta
őket, az ő volt. Hogy ezek összejöttek, az nem lehet véletlen.
– És miről beszélgettek?
– Azt nem tudom, uram.
– Akkor tudja meg! Van emberünk George környezetében?
– Nincs, uram – válaszolta Reed.
– Akkor találjon valakit! És hívja fel Eskridge-et! Úgy látszik,
mégis szükség lesz a közreműködésére.
 HATODIK FEJEZET

Csendben haladtak Washington felé. Gibson hátul ült George

Abe mellett, aki a telefonjába merülve e-mailekre válaszolt.
Amikor beütötte a belépőkódját, Gibson a szeme sarkából
kileste. A szokás hatalma. Hónapokba telt, amíg tökéletesítette
ezt a képességét, de ma már a szoba másik végéből is le tudta
olvasni a belépőkódot, pusztán a hüvelykujj mozgását követve.
Mindenesetre ezt is megjegyezte.
A számokkal soha nem volt gondja. A matekot, fizikát,
informatikát azonnal megértette. Ez óriási tőke volt, amikor
átment a sötét oldalra. Edzette magát, hogy hosszú számsorokat
jegyezzen meg. Vissza tudott emlékezni egy számsorra tizenhat
karakterig – telefonszámokra, hitelkártyákra,
társadalombiztosítási számokra; figyelemre méltó, hogy az
emberek milyen gyakran adnak ki alapvető információkat
nyilvánosan. Ez persze a társadalmilag kevésbé elfogadható
képességei közé tartozott.
Abe asszisztensnője az anyósülésen ülve úgy figyelte az utat,
mintha Fallúdzsa ostromára indult volna. Gibson látta már ezt a
kifejezést veterán harcosok szemében. Az emlékek, amik nem
maradtak emlékek. A képek és a hangok, amik mindig
felhangzanak, mint egy disszonáns szimfónia. A nő úgy
viselkedett – feszült volt és figyelmes –, mintha a csapdák az
úton mindennaposak lennének Észak-Virginiában.
 Abe még az Éjjeli Bagolyban Jenn Charlesként mutatta be
neki. A kézfogása férfias volt, de hamis, keskeny mosolya arra
figyelmeztetett, hogy nem jó vele kikezdeni. Jenn azonban
szinte bájos jelenség volt ahhoz a mogorva figurához képest, aki
az autót vezette. Hendricks – keresztnevet nem mondott.
Hendricksen is látszott, hogy nem kedveli Gibsont, de Jenn
Charlesszal ellentétben ez nem a személyének szólt.
Hendricksen az látszott, hogy nem kedvel semmit és senkit.
Washington felé még vasárnap is csúcsforgalom volt. Április
eleje lévén virágoztak a cseresznyefák, és a Georgetownba
vezető utakon egymásba értek a kirándulók autóinak
lökhárítói. Hendricks azonban gyakorlottan átmanőverezte
magát a torlódáson, fürgén sávot váltott, amikor az egyik kocsi
megtorpant, a másik meg felgyorsult. Nagyon praktikus
szuperképesség, gondolta Gibson. Hendricks a Key hídon
áthaladva a megemelt Whitehurst autópályán ment tovább,
végig a Potomac folyó mellett, és onnan fordult le a K utcára. A
folyó mellettük csillogott egészen a Kennedy Centerig.
Gibson Abéra pillantott. Az étteremben mondott szavai –
Suzanne mindenkinél jobban szeretett – még mindig mardosták.
Kinézett a folyóra.
Mindenkinél jobban.
Gibson gyermekkoruk óta ismerte Suzanne-t, életüket az
apáik viszonya kapcsolta össze, ami sokkal mélyebb volt, mint a
szenátor és a stábjának főnöke között szokásos. Duke esküvőjén
Lombard volt a tanú, majd Gibson az anyja halála után,
hároméves korától az ünnepeket inkább Lombardékkal, mint a
saját családjával töltötte. Lombard szenátor és Duke gyakran
késő éjszakáig és a hétvégeken is együtt dolgoztak, ezért Gibson
kapott egy saját hálószobát a folyosó végén, Suzanne-éval
szemben. Amikor hétéves lett, az apjának le kellett vele ülnie,
hogy elmagyarázza neki: a hároméves Suzanne valójában nem
a húga. Gibson nem örült a hírnek.
A legkedvesebb gyermekkori emlékei Lombardék pamsresti
nyaralójához kötődtek, a virginiai tengerparton. A nyár minden
évben az emlékezet napjával kezdődött, amikor Lombard partit
rendezett több száz legközelebbi barátjának, politikai
szövetségesének és a családjaiknak. Ilyenkor mindig rengeteg
gyerekkel játszhatott, hagyták őket vadul rohangászni,
miközben a felnőttek társadalmi életet éltek és kapcsolatokat
építettek a gyepen és a ház széles, körbefutó verandáján.
Gibson azzal töltötte a napot, hogy hősies küzdelemben
megszerezze a lobogót, amit a birtok hátulsó részén vontak fel.
Minden évben megjelent egy fagylaltos autó, a gyerekek
legnagyobb örömére, pedig addigra már teleették magukat
hamburgerrel, hot doggal és krumplisalátával.
Gyermekparadicsom volt ez, és ő mindig türelmetlenül várta az
ilyen eseményeket.
Suzanne a partikat bent töltötte, a ház hátsó részét uraló
ablakfülkék egyikében olvasgatott. A magasított, párnázott
padról, amiket még párnákkal is teleraktak, egészen a fasorig
belátta a nyaraló parkját. Gibson szerint így elvesztegetett egy
nagyszerű napot. Abban az időben ő jobban szeretett felmászni
a fákra, mint szemlélni őket. De Suzanne-nak ez volt a kedvenc
helye a házban, aki kereste, itt találhatta meg. Innen láthatta a
partit, ugyanakkor olvashatta a mindig nála levő könyveit. Ha
ki tudta hízelegni az anyjától, hogy idehozzák az ebédjét,
boldogan itt töltötte az egész napját, olvasgatva és szundikálva
a napfényben.
Amíg a húgának tudta be Suzanne-t, sokáig nem törődött vele,
és úgy kezelte, ahogyan az idősebb fiútestvérek szoktak bánni a
húgaikkal – mint idegen lényt. Suzanne nem focizott, nem
baseballozott, nem játszott katonásdit a fák között; semmi olyan
játékot nem szeretett, amit ő igen. Ilyen körülmények között az
egyetlen értelmes dolog, amit tehetett, az volt, hogy nem vett
róla tudomást. Nem rosszindulatból, hanem mert így volt
észszerű. Nem egy nyelvet beszéltek.
Suzanne viszont úgy viszonyult hozzá, ahogy a kishúgok
hajlamosak viszonyulni a bátyjukhoz – türelmes szeretettel és
állandó csodálattal. A semmibevevést hódolattal viszonozta, az
érdektelenségét sugárzó mosollyal. Soha nem sértődött meg,
nem kedvetlenedett el, mert ő nem viszonozta a vonzalmát, és
mindig hajlandó volt adni neki még egy esélyt. Egyszerűen csak
szerette túláradóan, azzal a gyermeki nagylelkűséggel, ami a
felnőttkorba lépve kiég belőlünk, de Suzanne-ban bőségesen
megvolt. Gibsonnak esélye sem volt ellene: végül a lány
kitartása legyűrte, és megtanulta, hogy viszontszeresse. És
valahol, menet közben a lány megszűnt Suzanne lenni, és a
húgává vált.
Az ő Macijává.
Maci nem érte be azzal, hogy szereti, azzal gyötörte –
Gibsonnak úgy tűnt, évekig –, hogy olvasson fel neki. Egyszer
olvasott is neki, amikor egészen kicsi volt; arra nem emlékezett,
hogy milyen könyvből, csak arra, hogy ő hamar megunta. A
kislány attól kezdve könyörgött neki, rendszerint az
olvasózugából, hogy megint olvasson fel, amikor Gibson éppen
kiszáguldott a hátsó ajtón, hogy az erdőben játsszon. Akkoriban
nem szeretett olvasni, ezért mindig lerázta a kislányt.
– Gib-Son! Gib-Son! – hívta. – Gyere és olvass nekem!
– Majd később, Maci. Oké? – Mindig ez volt a válasza.
– Oké, Son! Szia! – kiáltotta utána. – Akkor később! – Mintha a
„később” valós időpont lett volna.
Maci mindig úgy ejtette ki a nevét, mintha az két szóból állt
volna, vagy néha, ha izgatott volt, lerövidítette Sonra. Duke
szerint a kislány úgy mondta ezt, mint egy idős déli úriember:
„Mit csinálsz, fiam?” Ezen minden felnőtt nevetett, amivel csak
bátorították. Nem értette, hogy mitől mulatságos ez, csak az
érdekelte, hogy így a figyelem középpontjába került.
Végül Maci az egyik karácsonykor legyőzte őt. A szenátor és
Duke válságkezelő módra kapcsolt egy törvénytervezet kapcsán,
ezért Gibson a vakáció nagy részét Lombardék házában töltötte
Great Falls-ban. Suzanne hétéves volt. Ő tizenegy. Egy gyenge
pillanatában igent mondott, mire a kislány eliramodott egy
könyvért, mielőtt ő belekezdhetett volna egy újabb filmbe. A
Gyűrű szövetsége című könyvvel jött vissza, valami J. R. R.
Tolkientől. A trilógiát akkor még nem filmesítették meg, ezért
Gibson nem tudott semmit a könyvről, csak azt, hogy vastag és
kemény kötésű.
– Maci! Esélytelen – méregette a kezében a könyv súlyát. – Ez
túl nagy!
– És csak az első a háromból! – Suzanne ugrált izgalmában.
– Ne már…
 – De, jó lesz! Megígérem! Kalandos! – biztatta a kislány. –
Neked tartogattam!
Grace Lombard derűs, sajnálkozó mosolya elárulta azt, amit
Gibson már korábban is gyanított: nincs menekvés,
fiatalember! Gibson felsóhajtott. Mi baja lehet tőle? Felütötte a
könyvet az első fejezetnél. Mi az ördög az a hobbit? Mindegy.
Húsz percig felolvas, addigra Maci megunja, vagy elalszik, és
vége.
– Rendben. Hol akarod, hogy olvassak?
– Igen! – kiáltott fel győzelmesen a kislány, de most
gondolkodnia kellett, mert arra nem számított, hogy ilyen gyors
eredményt ér el. – A kandallónál?
Odavezette Gibsont egy karosszékhez a nappaliba. A tűz már
kialvófélben volt, de Maci felélesztette a lángokat, míg Grace rá
nem szólt, hogy ne gyújtsa fel a házat. Tíz percbe telt, amíg Maci
mindent megfelelően elrendezett, azaz magának odakészített
egy párnahalmot és egy bögre forró csokoládét, Gibsonnak
pedig egy pohár Cran-Apple áfonyás almalevet. Körbeszaladt a
szobában, beállította a lámpákat, hogy sem túl sötét, sem túl
világos ne legyen. Gibson csak állt a szoba közepén, és azon
tűnődött, hogy mibe keveredett…
– Ülj le, ülj le, ülj le! – sürgette Maci.
Leült.
– Így jó?
– Tökéletes! – Maci elégedetten befészkelte magát az ölébe, és
a fejét a vállára hajtotta. Gibson tíz percet adott neki, hogy
elaludjon.
– Na, kész? – kérdezte, szándéka szerint mogorván, de ez nem
sikerült.
– Kész. Jaj, várj! – jutott eszébe valami, de meggondolta
magát. – Nem, semmi.
– Mi az?
– Semmi! – rázta a fejét. – Majd legközelebb.
Nem lesz legközelebb. Gibson kinyitotta a könyvet, és
kényelmesen elhelyezkedett. Az első mondat közepénél tartott,
amikor Maci megállította.
– Son?
Gibson abbahagyta az olvasást.
– Mi van?
– Köszönöm.
– De tudod, hogy nem fogom ezt az egészet felolvasni!
– Rendben. Csak annyit, amennyihez kedved van.
Az első harminc oldalt szünet nélkül olvasta fel. Maci nem
aludt el, és a történet sem volt rossz. Volt benne egy varázsló,
meg mágia, egész érdekes volt. Még akkor is olvastak, amikor a
szenátor és Duke szünetet tartottak a stratégiai tervezésben.
Mrs. Lombard odavezette őket a nappali ajtajához. Lopakodtak,
mint egy szafarin, nehogy felriasszák a vadakat. Gibson csak
akkor vette észre őket, amikor villant a fényképezőgép.
A kép bekeretezett másolata a folyosó falára került a
hálószobáik közé, egy másikat Duke hazavitt a
dolgozószobájába.
A rajtaütésszerű fotózás után Gibson megpróbálta
abbahagyni az olvasást, de Maci, érzékelve a veszélyt,
belecsimpaszkodott a karjába.
– És aztán mi történik?
 Gibson maga is kíváncsi volt.
A király visszatért két évvel később fejezték be, és ez idő alatt
Gibson megszerette az olvasást. Ezért is Macinak tartozott
hálával. A könyvek segítettek megőrizni az ép eszét előbb a
börtönben, aztán a tengerészgyalogságnál. Mindent elolvasott,
ami a kezébe került: Philip K. Dick sötét történeteit, Jim
Thomson ponyvaízű rejtélyeit, Albert Camus-től Az idegent, ami
nagy hatással volt rá tizenkilenc éves korában. Don DeLillótól A
fenevad szabad egy ősrégi példánya állandó társasága volt a
kiképzőtábor óta, kívülről tudta a könyv nyitó monológját.
Valójában soha nem engedte meg magának, hogy a biztonsági
kamera Suzanne Lombard-képét Macival kösse össze. Úgy
gondolt Macira, hogy végzős főiskolás, Londonban vagy
Bécsben él, amiről mindig is álmodozott. Valami okos, szerény
fiúval jár, aki imádja, és vasárnap délelőttönként felolvas neki.
Macinak semmi köze nem volt a rég eltűnt Suzanne
Lombardhoz. Könnyebb volt hinni a fikcióban.
Vajon szeretné az ő lányát? Néha azon kapta magát, hogy
összehasonlítja őket – a két kislányt, akik fontosak voltak az
életében. Egy cseppet sem hasonlítottak – Ellie nem volt
csendes, befelé forduló típus. E tekintetben az apjára ütött, ő is
jobban szeretett fára mászni, mint olvasni alatta. De Ellie és
Maci teljesen egyformák voltak, ami a szeretetet illeti.
Ugyanolyan hevesen, megalkuvást nem tűrő módon öleltek.
Igen, Maci szerette volna Ellie-t, és Ellie viszontszerette volna őt.
Hová mentél, Maci?
Gibson George Abéra és a csapatára nézett.
Válaszol végre?
 HETEDIK FEJEZET

Amint elhagyták a McPherson teret, Jenn hátrafordult, és

közölte George-dzsal, hogy megérkeztek. A Range Rover
behajtott az épület alatti garázsba.
Amikor parkolás után kiszálltak, Jenn lemaradt, hogy
szemmel tudja tartani Vaughnt. Gibson visszanézett a nőre, de
nem szólt. Magasabb volt, mint ahogy arra Jenn emlékezett, de
a tekintete ugyanolyan átható. Az is elég zavaró volt, ahogy
végigmérte az étteremben, de amikor az étterem előtt kezet
fogtak, és a szemébe nézett, úgy érezte magát, mintha a
mikróban melegített vacsora lenne. Nem szerette ezt.
Az emeleten az ACG, az Abe Tanácsadó Csoport irodái sötétek
és csendesek voltak. A lámpák automatikusan felgyúltak. A
terület nem volt nagy, de az előcsarnok makulátlanul tiszta és
modern volt a magas mennyezetével és stílusos fekete
bőrbútorzatával. Láthatóan hatással is volt Vaughnra.
Hendricks kísérte őket egy folyosón valami erőszakos, dübögő
zene forrása felé. Kinyitotta a tárgyalóterem kétszárnyú
üvegajtaját, és a zaj fájdalmasan felerősödött. Mintha a
kifutópályán állnánk, amikor egy 747-es száll le a fejünk fölött.
Jenn felismerte a számot, de az együttes nevét nem tudta. Soha
nem tudta. A zene nem érdekelte annyira, hogy időt áldozzon a
megjegyzésére.
Egy kopasz fej bukkant fel egy laptop mögül, mint a „Csapd le
a vakondot” játékban a vakond.
– A zenét, Mike! Jézusom! – üvöltötte Hendricks.
Csend lett a tárgyalóteremben, és a kopasz fej újra
felemelkedett. Mike Rillinghez, az ACG informatikai vezetőjéhez
tartozott. A harmincas évei elején járt; nyugtalan, véreres
szeme és sárgás arcbőre arról tanúskodott, hogy
energiaitalokon és gyorskaján él. A feszültség áporodott szaga
ülte meg a szobát.
– Elnézést, Mr. Abe! Azt hittem, hogy csak délután jön be.
– Délután van – tájékoztatta Jenn.
– Ó! – mondta Mike – Sajnálom, Mr. Abe.
– Jól van. Hogy halad? – kérdezte Abe.
Mike szája kinyílt, aztán válasz nélkül becsukódott, amiben
Jenn felismerte a nemzetközileg értelmezhető választ, miszerint
„Sehogy, és szeretném, ha nem kérdeznék ezt folyton.” Jenn már
ismerte egy ideje, és kicsit együtt érzett vele. Mike keményen
dolgozott, mint mindenki a csapatban, de ez nem az ő
szakterülete volt. Nem hibázott, csak ez meghaladta a
képességeit. Ezért volt itt Vaughn. Hacsak már nem túl késő.
Rendesen ez volt a fő tárgyalójuk, de most átalakították
ideiglenes hadműveleti központtá. Az egyik fal mellett kerekes
parafa táblákra takarosan elrendezve fényképeket,
diagramokat, térképeket és jegyzeteket tűzdeltek fel. Suzanne
Lombard egyik fényképét a középső tábla felső részén helyezték
el, alá legyező alakba rendezték a közvetlen családtagjait –
olyan volt, mint egy megfordított családfa. Vaughn azonnal erre
szegezte a tekintetét, olyan arckifejezéssel, amit Jenn nem
tudott értelmezni.
 A család alatt Lombard stábjának képei a szenátusi
időszakból, köztük Duke Vaughn, külön sort alkottak. George
fotója is fenn volt. A fotógaléria legvégén két üres helykitöltőt
akasztottak egymás mellé. Az egyiken a „WR8TH” címke
szerepelt – annak vagy azoknak a nickje a csetszobában, akikkel
Suzanne az eltűnése előtt kommunikált. A másikon a „Tom B.”
felirat szerepelt. A kettőt egy vonal kötötte össze, a középtáján
egy kérdőjel volt.
Abe leült az asztalfőre. Hendricks és Vaughn követte a
példáját, miközben Rilling fel s alá rohangászott, mint egy
kétségbeesett tyúkanyó.
– Michael. Kérem. A háztartás várhat – mondta Abe.
– Igenis, Mr. Abe. Bocsánat.
Abe erőltetetten felnevetett.
– És ne kérjen bocsánatot azért, mert sokat dolgozik.
Jenn méltányolta főnöke próbálkozását, de Mike Rillinget
semennyi dicsérettel sem lehetett leállítani. Az sem biztos, hogy
egy üveg Xanax és egy kényszerzubbony elég lett volna hozzá.
Rilling túlhajszolt volt, túlságosan feszült, és szilárdan hitte,
hogy súlyosan, tragikusan alulértékelik.
– Michael, bemutatom Gibson Vaughnt. A Lombard-ügyben
fog segíteni. Gibson, ő Michael Rilling, az informatikai vezetőnk.
Rilling kézfogása ernyedt volt, a Vaughnra vetett pillantása
pedig egy területét féltő kutyáé. Gibson vagy nem vette észre,
vagy fel sem vette.
– Jenn meg fog adni minden információt – mondta Abe
Vaughnnak. – Töltsd ki az üres helyeket! Néha nem árt
visszatérni a már ismert terepre. Minden dokumentálva van a
dossziéban.
Jenn egy vastag iratgyűjtőt tolt Vaughn elé a tárgyalóasztalon.
A gerincére és a fedőlapjára szépen rágépelték Suzanne
Lombard nevét. Belül összefoglaló volt Suzanne Lombard
eltűnéséről és az azt követő nyomozásról, mellékelve sok belső
FBI-dokumentum, fotók és emlékeztetők, valamennyi nagyon
lelkiismeretes munka. Lehet, hogy Abe összekülönbözött
Benjamin Lombarddal, de magától is komoly munkát végzett.
Vaughn tartózkodóan nézte a dossziét, közben a füle tövét
vakargatta. Úgy tűnt, Suzanne Lombard minden említésére
visszariadt és kissé még jobban magába húzódott. Mi volt ez?
Bűntudat? Lelkiismeret-furdalás? Félelem? Félelem lett volna?
Észrevette, hogy a nő őt nézi, és rámosolygott, mint aki
barátságos akar lenni a gyökérkezelésre készülő fogorvossal.
A fejük felett világítani kezdett egy projektor, és a szemközti
falra szerelt tokból leereszkedett a vetítőernyő. Egy Suzanne-
fotó teljesen kitöltötte.
Bőséges készletből lehetett fotókat válogatni. Lombardék
kiemelkedően szép családi életet éltek, az összejöveteleken nem
maradhatott el a szűk család lefényképezése. A most kivetített
kép az egyik szokásos karácsonyi partin készült. Suzanne a
földön, a felnőttek lábainál ül, és boldogan mosolyog a
kamerába. Suzanne mellett belóg Gibson Vaughn levágott karja.
Jenn bizonyára talált olyan képeket is, amelyeken Vaughn nem
szerepelt – nem sokat –, de ezt választotta ki, hogy lássa a
reakcióját.
Már meg is bánta. A férfi láthatóan rosszul lett.
– Jenn, tied a pálya – mondta Abe.
 Jenn lassan felállt – jobbra számított –, és a nyelvét
végigfuttatta a fogán.
– Mennyit tud Suzanne Lombard eltűnéséről?
– Azon kívül, amit tíz éve mutogatnak a híradókban? –
kérdezett vissza Vaughn. – Nem sokat.
– Kihallgatták egyáltalán? – szólt közbe Hendricks. – A
szöktetés után? Nem találtunk róla jegyzőkönyvet.
– Nem – válaszolt Vaughn. – Abban az időben én börtönben
voltam.
– Dan rátapintott a lényegre – mondta Jenn. Ha bármi, amit
tudunk Suzanne-ról, maga szerint helytelen, pontatlan, rögtön
szóljon! Magának különleges kapcsolata volt vele.
Vaughn a homlokát ráncolta.
– Persze, de ne feledjék, hogy nem láttam őt apám halála óta.
– Megértettük – szólalt meg Abe. – De sosem lehet tudni.
Jenn megköszörülte a torkát.
– Ha nincs ellenvetés, szerintem kezdhetnénk elölről. –
Elhallgatott, várta, hogy van-e. – Tehát, mint azt valamennyien
tudják, most júliusban van az eltűnés tizedik évfordulója. Július
22-én, kedd reggel Benjamin Lombard virginiai szenátor lánya
elszökött otthonról. Elszökött egy – minden megkérdezett
szerint – tökéletes és boldog családtól. Maga is így emlékszik rá?
– És még másra is.
– A nyomozás korai szakaszában a rendőrség és az FBI is
abból indult ki, hogy Suzanne-t a család tengerparti nyaralója
és a virginiai Pamsrest falu között, az úton kapták el. Grace
Lombard és a lánya gyakran az egész nyarat ott töltötte,
miközben a szenátor ingázott Pamsrest és Washington között.
 Pamsrest az a fajta falucska, ahol „mindenki ismer
mindenkit”. Mama-papa vezette boltok, két fagylaltozó, a korzó
és egy díjnyertes, de nem flancos barbecue sütőhely. Visszatérés
egy egyszerűbb korba, amiről az embereknek ködös képzetük
van, de időben behatárolni nem tudnak soha – az a fajta hely,
ahol a családok eléggé biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy
ne tartsanak testőröket.
– Pontosan – mondta Vaughn. – Az utolsó nyáron, amit ott
lenn töltöttem, Maci talán tizenkét éves lehetett, és már
szabadjára engedték, oda ment, ahová akart.
– Maci? – kérdezett rá Hendricks.
– Bocsánat. Úgy értem: Suzanne. Csak én Macinak hívtam.
Hendricks jegyzetelt.
– Suzanne mindenhová biciklivel ment – folytatta Jenn. –
Azon a nyáron állást kapott a helybeli uszodában, általában
reggel elment hazulról, és egész napra elmaradt. Abban az
időben még nem volt minden gyereknek mobiltelefonja. Nem
volt ritka, hogy Grace Lombard egész nap nem beszélt a
lányával. Ezért úgy este hat óráig nem is aggódott
különösebben. Két telefonhívással kiderítette, hogy Suzanne
nem ment be dolgozni aznap. A harmadik hívása a férjének
szólt Washingtonba; Lombard szenátor értesítette az FBI-t.
Ekkor aztán beindult a gépezet. Reggelre a várost elözönlötték a
rendőrök – a helyiek, az államiak és a szövetségiek. Délre már
az egész ország tudott az ügyről, és Suzanne Lombard a
kábeltévék legfrissebb szenzációjává vált.
– Kifizetődő fehérnek lenni – mondta Hendricks.
Jenn bólintott. Ez vitathatatlan. A szociológusok efnsz-nek,
eltűnt fehér nő szindrómának nevezték a jelenséget. Elisabeth
Smart és Natalee Holloway után Suzanne folytatta a sort: ha
valaki eltűnt személy akar lenni Amerikában, előnyös, ha fehér,
nő és csinos. Ha ráadásul egy amerikai szenátor lánya, máris
megvan Amerika új szenzációjának receptje. A média úgy
vetette rá magát Pamsrestre, mint az egyik csapás Egyiptomra.
A televíziós közvetítőkocsik csillogó bádogvárossá formálódtak
a falu melletti mezőn; ha volt még helybeli, aki hajlandó volt
megállni néhány másodpercre, garantáltan megjelent a
tévében. A sztori uralt minden médiafelületet egész nap,
hónapokon keresztül.
– A második nap délutánján megtalálták Suzanne biciklijét
két várossal arrébb egy bolt mögött, a derékig érő fűbe rejtve. A
területet számtalanszor átkutatták, de senki sem emlékezett,
hogy látta volna Suzanne Lombardot. A helyi rendőrök
rászálltak a körzetben a regisztrált szexuális bűnözőkre, míg az
FBI fölvetette a lehetőséget, hogy politikai indíttatású
gyerekrablás történt. Természetesen váltságdíjat követelő
üzenet nem érkezett.
Abe és Hendricks is megmozdult a székén, Jenn gyorsan
folytatta, mielőtt megszólalhattak volna. Be akarta fejezni a régi
témát, mielőtt rátér az újra.
– Az első áttörés az ügyben a hatodik napon történt. Az FBI
forródrótján jelentkezett egy Beatrice Arnold nevű főiskolás, és
elmondta, hogy Suzanne Lombard nála vásárolt a benzinkút
boltjában a pennsylvaniai Breezewoodban.
– A breezewoodi videoszalag óriási lökést adott a
nyomozásnak, viszont teljesen összezavarta az addigi
feltételezéseket. Suzanne Lombardot nem rabolták el:
megszökött. Ötszáz kilométert utazott a virginiai tengerparttól
Pennsylvania irányába úgy, hogy senki sem figyelt fel rá. A
biztonsági kamera felvétele három cáfolhatatlan tényről
tanúskodott. Először is: Suzanne tudatosan próbálta leplezni a
kilétét. Másodszor: várt valakit. És harmadszor: ez a valaki,
legalábbis Suzanne így gondolta, egy barát volt.
– Amíg azt feltételezték, hogy gyermekrablás történt, Suzanne
Lombard személyével nem sokat foglalkoztak. Ő csak az
ártatlan lány volt, aki rosszkor járt rossz helyen. De amikor a
breezewoodi felvétel előkerült, az FBI reflektorfényt irányított
Suzanne Lombard magánéletének minden zugára.
Feltérképezték és ízekre szedték a környezetét, a személyes
dolgait, a társadalmi kapcsolatait. – Jenn egy pillanatig
elhallgatott. – Gondolom, eddig tudott követni?
Vaughn bólintott.
– Jó, és most jutottunk ahhoz a részhez a történetben, amit
nem osztottak meg a médiával. Ezért, ha kérdése van, szóljon!
Vaughn ismét bólintott.
– Tehát ki volt ez a „barát”, akivel Breezewoodban találkozott,
és honnan ismerte ezt a személyt? Suzanne barátai az
uszodában az első kihallgatások alkalmával utaltak egy barátra,
bizonyos „Tom B.”-re. – Jenn az egyik üres képhelyre mutatott a
táblán.
– Járt valakivel? – kérdezte Vaughn.
– Ez meglepi magát?
– Egy kicsit, azt hiszem. Mit tudunk a fiúról?
– Nem sokat. A barátai beismerték, hogy időnként falaztak
neki, ha korábban el akart menni a munkából a randira.
Suzanne szülei határozottan tagadták, hogy járt valakivel, de
amikor átkutatták a szobáját, egy csomó szerelmes levelet
találtak a fiútól egy könyvszekrényben.
– És?
– És nada. A nyomozók keresték, de nyolcvan kilométeres
körzetben egyetlen Tom B.-t sem találtak. A nyomozást
kiterjesztették a név variációira is: Tom A., Tom C., Tom D., de
ez zsákutca volt.
– És soha nem került elő?
Jenn nemet intett a fejével.
– De amikor átnézték Suzanne laptopját, új nyomot találtak. A
merevlemezt letörölték a Heavy Scrubbal, egy olyan
programmal, ami véglegesen törli az adatokat.
– Gibson, elmagyaráznád, hogyan működik ez? – kérdezte
George.
Jenn kérdőn nézett a főnökére. George pontosan tudta,
hogyan működik a Heavy Scrub. Éppen ő magyarázta el neki.
Kétségtelenül célja volt a kérdéssel. George-dzsal dolgozni olyan
volt, mint egy nagymesterrel sakkozni. Paranoiássá tette, hogy
paranoiás lett.
– Á, persze – válaszolt Vaughn. – A közkeletű tévképzettel
ellentétben azt, amit a számítógép „kukájába” dobunk, csak
áthelyezzük oda. Továbbra is létezik a merevlemezen, de a
számítógépnek most már szabad felülírnia egy fájllal, aminek
helyre van szüksége. Azonban a „törölt” fájl akár évekig is
megmaradhat, a felhasználó szokásaitól függően. Az
úgynevezett törölt adatokat egyszerűen visszahozhatjuk a
merevlemezről. Sok mesterbűnöző-jelöltnek okozta ez a vesztét.
Ezért van szükség olyan programokra, mint a Heavy Scrub, ami
módszeresen és többszörösen felülírja a merevlemezt, amíg
minden létező adat visszahozhatatlanná nem válik. De ez nem
olyasmi, amit egy átlagos tizennégy éves meg tudna csinálni.
– És biztosan nem az a tinédzser, akit a szülei műszaki
analfabétának tartanak – tette hozzá Jenn.
– Nem vitás, hogy az is volt – szólt közbe Hendricks. – Mert
miközben telepítette és futtatta a programot, hogy eltüntesse a
nyomait, lecsukta a laptop tetejét, mielőtt a program befejezte
volna a…
Vaughn hirtelen Hendricks felé fordult.
– Ezzel hibernálta a számítógépet, és törlés közben leállította
a Heavy Scrubot – fejezte be Hendricks mondatát. – Maci szúrta
el?
– Így van – mondta Jenn. – A laptopot elvitték Fort Meade-be,
ahol rekonstruáltak annyi adatot, amennyit csak tudtak, vagyis
nem túl sokat. Ezek nagy része a szokványos tinédzser anyag:
házi feladatok részletei, esszék, e-mailek stb. De a gépén találtak
egy IRC-klienst, amiről a szülei egyáltalán nem tudtak. És
egyetlen barátja sem használta.
– Emlékszem, hogy az FBI égre-földre kereste WR8TH-t. Innen
tudtak róla? – Vaughn egészen előrehajolt a székén.
– Igen. Valaki a WR8TH felhasználónévvel felvette a
kapcsolatot Suzanne-nal egy chatszobában. WR8TH tizenhat
éves fiúként mutatkozott be, és a lány bizalmasa lett. Felmerült
az, hogy ő biztatta a szökésre, és segített neki a nyomok
eltüntetésében is.
 – És jutottak valamire? Mármint a szövetségiek.
– Nem, WR8TH zsákutca volt. Az FBI közzétette, mint azt
maga is tudja, de semmi sem lett belőle.
– Ez nem lep meg – mondta Vaughn. – Az IRC szándékosan
névtelen. Nem logolják a beszélgetéseket. Megtehetem, hogy új
felhasználónevet választok minden egyes bejelentkezéskor.
Amikor foglalkozni kezdtem a számítógépekkel, az IRC-t
használtam arra, hogy trükköket, stratégiákat és kódokat
cseréljek. Mindenki megőrült attól, hogy az FBI beleütötte az
orrát a chatelésbe.
– Az biztos – értett egyet Abe.
– Én valami húsz felhasználónevet használtam felváltva. Ha
WR8TH óvatos volt, szinte lehetetlen visszakövetni a forrásig.
– És pontosan ez történt. Az ezernyi ötlet ellenére – folytatta
Jenn. – Semmi sem vezette el őket a WR8TH mögött megbúvó
személyhez vagy személyekhez. Majdhogynem komikus, de
nem az volt a baj, hogy az FBI nem talált utalást WR8TH-re az
interneten: éppen ellenkezőleg! Kiderült, hogy hihetetlenül
sokan használják ezt a felhasználónevet! Variációk százai
vannak csak az online játékokban!
Jenn rátért a Suzanne feltételezett szöktetőjéről alkotott,
meglehetősen általános FBI-profilra. Feltételezett, mert
eltekintve azoktól a beszélgetéstöredékektől, amiket sikerült
kinyerni Suzanne számítógépéből, csak a bűntett
körülményeiből tudtak kiindulni.
– A feltételezés az volt, és ma is az, hogy az elkövető
határozott és céltudatos férfi, valószínűleg 30 és 50 közötti.
Túlságosan is simulékony, magabiztos és alapos ahhoz, hogy
kezdő legyen. A fiatal elkövetők izgulnak és buták. Ez viszont
türelmes és ravasz volt. Minden valószínűség szerint tapasztalt
ragadozó, komoly múlttal. Nem Suzanne lehetett az első
áldozata.
– Hogy jutottak erre a következtetésre?
– Az elkövető meggyőzően el tudta játszani a tinédzser fiút,
ami azt sugallja, hogy empatikus és jól kezeli a társas
szituációkat. Egy tinédzsert nem könnyű átverni. Az FBI nem
hiszi, hogy valaha is letartóztatták volna, mert a pedofilok
ritkán változtatnak a módszereiken, ha már megtalálták azt,
ami bejött. De biztos, ami biztos, előszedték a döglött ügyeket,
hátha ráismernek a munkamódszerére – de semmi.
– WR8TH jól értett a számítógépekhez is, és ahhoz, hogy
semmi nyomot ne hagyjon a nyomozóknak. Az otthona,
feltehetően egy különálló ház, lehetővé tette számára a
háborítatlan életet, és az is kikövetkeztethető, hogy volt állása,
és a nyilvánosság előtt normálisan tudott viselkedni, nem
keltett gyanút.
– Két évvel később, amikor a nyomozás holtpontra jutott, az
volt az általános vélemény, hogy az elkövető nem tudta, kicsoda
Suzanne Lombard valójában. Semmi nem utalt arra, hogy a
lány felfedte volna magát neki online, és az FBI úgy gondolta,
hogy az elkövető pánikba esett, amikor rájött, hogy kit rabolt el.
Nagy valószínűséggel megölte a lányt, eltüntette a holttestét, és
kevésbé veszélyes zsákmány után nézett.
Vaughn mereven nézte Jennt. Zöld szemei szinte
keresztülégették.
– Merre van a mosdó? – kérdezte, felállt, és mielőtt bárki
válaszolhatott volna, kiment.
A tárgyalóterem ajtaja becsapódott mögötte.
– Finoman, Charles! – szólalt meg Hendricks, és a hatás
kedvéért az asztalra ejtette a tollát.
– Basszus, Dan! Nem tudtam, hogy ilyen kislányosan reagál a
dologra.
Rilling szorgalmasan kopogott a számítógépe billentyűzetén.
George megköszörülte a torkát, és mindketten hallgattak.
Hendricks felnevetett. Jenn ránézett, és várta, hogy
rendreutasítsák. Ehelyett a főnöke rámosolygott.
– Fontos neki Suzanne. Jobban, mint reméltem. Ez jó.
– Igen, uram.
– De mostantól óvatosabban bánjunk vele!
Vaughn visszajött, de nem lépett be a szobába. Megállt az
ajtóban, az egyik lába kint, a másik bent. Odakint megmosta az
arcát, az inge eleje is nedvesnek látszott.
– Nézze, George! – kezdte. – Köszönöm az állásajánlatát, de ha
azt várta tőlem, hogy rájövök valamire, és megmondom, hogy ki
az a WR8TH, akkor sajnálom. Jó ideje nem láttam Suzanne-t.
Bárcsak tudnék segíteni! Higgye el! De nem fogok észrevenni
semmit, amit az FBI nem látott. Sajnálom – mondta újra, és
őszintén. – Visszaveheti a pénzét. Sajnálom, hogy vesztegettem
az idejét.
Abe elmosolyodott.
– Nem, Gibson. Mi nem várunk semmi ilyesmit.
– Akkor mit?
– Jenn? – szólította Abe a lányt.
Vaughn is ránézett.
– WR8TH újra jelentkezett – közölte Jenn.
 NYOLCADIK FEJEZET

Fred Tinsley lassan forgatta a bárpulton a whiskyspoharát, és

ellenséges pillantást vetett a mobiljára. Egy hívást várt. Nem
tudta, hogy mikor hívják, és ki hívja, de nem is érdekelte. Az,
hogy most hívják, vagy négy óra múlva, nem számított. Abban
sem volt már biztos, hogy számít-e bármi.
A karórája állítása szerint három órája és huszonhét perce
várakozott a pultnál. Tinsley el is hitte neki. Nagyon drága óra
volt, éppen a világhíres pontossága miatt vásárolta meg.
Ráhagyatkozott, mert már régóta nem volt képes érzékelni az
idő múlását. Egy perc, egy óra, egy év – neki mindegy volt. Az
idő, ahogy a nagy ember mondta, relatív. Ezzel Tinsley teljesen
egyetértett. Nincs értelme napokban mérni valakinek az életét.
Még érezte a mellkasában a szíve dobogását és a tüdejéből
kiáramló levegőt. Ő még élt, és ez volt az egyetlen időmérés, ami
igazán számított.
A bár az előkelőbb fajtába tartozott, ahol többféle whiskyt
kínálnak, mint sört. A bárszékek sem bicegtek. Tinsley-t nem
érdekelték az ide járó emberek – sietős, locsogó népek, akik a
napjuk megmerevedő hullájára szállnak, mint a legyek –, de
nagyra értékelte a skót whisky széles választékát.
Mostanában a tizennégy éves Obanba szeretett bele – telt,
tőzeges aromájú whisky. Meg sem kóstolta, de szerette, ahogy a
füstös illat felkúszik az orrába. Földszaga volt. Soha nem ivott,
de ha egy bárban kellett várakoznia, jobb szeretett valami
olyasmit rendelni, amit tisztelhetett. Az eredeti lepárlót 1794-
ben alapították, és Tinsley-nek ez biztosíték volt. Türelemre és
minden részletre kiterjedő alapos figyelemre van szükség egy
szaktudás tökéletesítéséhez. És legfőképpen időre.
Tinsley csodálta a mesterségbeli jártasságot. Az ő mestersége
sokféle jártasságot igényelt, de mindenekfelett megkövetelte az
idő megbecsülését. Tinsley egy életen át tanulmányozta, hogyan
hat az idő az emberekre. Hogyan játszadozik a jó ítéleteikkel és
meglátásaikkal. Türelmetlenné vagy meggondolatlanná teszi
őket. Észszerűtlen kockázatok vállalására készteti őket. Az idő a
nagy egyenlősítő, amit sem pénz, sem hatalom nem téríthet ki
könyörtelen menetéből. Pontosan ezért volt Tinsley olyan jó a
munkájában. A legtöbb ember nem érti, hogy valójában ez tesz
valakit jó orvlövésszé. Nem a lövés a nehéz. Ahhoz csak tízezer
órányi gyakorlás, több tízezer lőszer kell, és annak
enciklopédikus ismerete, hogyan hatnak a környezeti elemek a
ballisztikára. Nem: a lövés a könnyű rész. Egyszerűen csak időt
igényelt, és az ehhez szükséges elszánást. A munka neheze a
várakozás volt.
Az idő nem olyan hatással volt Fred Tinsley-re, mint a legtöbb
emberre. Sokakat megfélemlít az idő. Engedik, hogy
hatalmaskodjon rajtuk, attól félve, hogy túl gyorsan vagy túl
lassan telik majd, néha mindkettő egyszerre. De Tinsley nem. Ő
közömbös volt az idő múlására, ezért az erőtlenül áramlott
körülötte.
Szikkadt, primitív agyából – mert Tinsley majdhogynem
ősembernek gondolta magát, olyannak, akit a fejlődés elpuhító
hatása nem rontott meg – tekintett ki a világra, egyet pislogott,
és annyi idő alatt, amíg újra kinyitotta a szemét, hetek teltek el.
Ez immunissá tette az unalomra, a kételkedésre és a
szükségletekre; a megfosztottság érzése, ami az átlagembereket
az őrületbe kergeti, őt nem érintette. De legfőképpen ez tette őt
türelmes és ravasz ragadozóvá.
Amikor fiatal volt, és még puskával végezte ezt a munkát,
egyszer huszonhat napot töltött el egy szennyvízcsatornában
Szarajevóban. Ekkor volt a leghevesebb az ostrom. A város és az
ország, az ENSZ minden erőfeszítése ellenére, teljes káoszba
süllyedt. A célpontja Slobodan Milošević egy különösen nihilista
hadnagya volt, aki még abban az aljas háborúban is
kiemelkedően aljas hírnevet szerzett magának. Az atrocitások
sorozata, amivel a célpontját vádolták, kiérdemelte a „megölni,
nem elfogni” parancsot és a vérdíjat, ami szerte Európából
idevonzotta a profi gyilkosokat.
Sajnálatukra azonban a célpont igen mozgékonynak és
nehezen megölhetőnek bizonyult. A tucatnyi merényletkísérlet
csak azt érte el, hogy rendkívül óvatos és paranoiás lett,
biztonságos házakban rejtőzködött és folyamatosan
megváltoztatta a terveit. Emiatt lehetetlen volt kiszámítani a
mozgását, rendszert találni benne, így senki sem jutott közelebb
a jutalomhoz.
Tinsley úgy látta, hogy a riválisai nem jó megközelítési módot
választottak, hogy levadásszák. Miért akarják előre látni egy
ember mozgását, aki célzatosan próbál kiszámíthatatlan lenni?
Esztelenség. Tinsley inkább végiggázolt a szarajevói
szennyvízcsatorna-rendszer mocskos vizében, és végül egy
esővíz-elvezető csőben foglalt lőállást, ahonnan szabad rálátása
nyílt egy felderített biztonságos házra, amely már tizennyolc
hónapja üresen állt. A célszemély számára egyre forróbb lett a
talaj, mivel egyre több menedékhelyét leplezték le. Tinsley
megfigyelőpontja nem a hatékony felderítésen alapult, hanem
azon a feltételezésen, hogy a célszemély bizonyos idő elteltével
azt hiszi majd, hogy erről a biztonságos házról megfeledkeztek,
és újra megkockáztatja a használatát. Ahogy az ENSZ-
rendfenntartók a közelébe jutnak, ahogy nő rajta a nyomás,
Tinsley célpontja az idő múlását összetéveszti az emlékek
elmúlásával.
Tinsley feküdt az emberi szenny bugyborékoló áramában, és
várt a lövésre, ami lehet, hogy nem is történik meg. A bűz, amit
érzett, a halál és a háború által elpusztított város szaga volt. Két
hónapra elegendő élelmet és innivalót vitt le magával, de
nagyon nehéz volt magában is tartania, így a megfigyelés alatt
több mint tíz kilót veszített a súlyából. Nem akarta kockáztatni,
hogy elárulja a pozícióját, ezért nem mozdult el a helyéről, és
úgy aludt, hogy az állát feltámasztotta az öklével, nehogy
megfulladjon a mocsokban.
A csatornában embertelen körülmények uralkodtak,
legalábbis azok, akik a célszemély érkezése előtt felderítették a
terepet, így gondolták. Eszükbe sem jutott benézni egy olyan
helyre, ahol ember nem maradhat életben. De Tinsley kibírta.
Kibírta abban a föld alatti pokolban úgy, hogy kikapcsolta
magát, és átlépett valami kómához hasonló állapotba. Csak a
száz méterre lévő háznak volt tudatában, hagyta, hogy az idő
egy pillanat alatt elmúljék, és türelmesen várta, hogy
zsákmánya elhaladjon a leshelye előtt.
A lövés ehhez képest puszta rutin volt. Egy tiszta, csillagos
éjszakán, amikor csak gyenge dél-délnyugati szellő lengedez,
egy amatőr vadász is megtehette volna. Tinsley már akkor
elosont a sötétben, amikor a koponyaszilánkok és az
agyvelőcafatok még halálos havas esőként záporoztak a
meglepett testőr arcára.
Tinsley már régen nem puskát használt. Nem hálátlanság volt
ez. A puska tanította meg, hogy ki ő valójában. Megtanította,
hogy a különleges adottságainak célja van. De csak egy egyszerű
szerszám volt, és túl sok figyelmet vonzott. A puska igazi célja
ez a figyelem. A puska dolga az, hogy üzenetet közvetítsen,
figyelmeztetést, a célpont csupán a kinyitandó boríték.
Mostanában nem sokan igényelték, hogy lője szét valakinek a
fejét ezer méterről. A megrendelt gyilkosságok már nem voltak
divatban, kivéve a szervezett alvilágot és a világ azon részeit,
ahol nem tudták őt megfizetni. Egyébként is, az orvlövészet
fiatal emberek sportja. Tinsley inkább magasan képzett
gyilkossá fejlesztette magát. Olyanná, aki ritkán hagy maga
után olyan nyomot, ami arra utal, hogy bűntény történt. Ehhez
nagyon gyakorlottnak kell lenni. Merényletei túlnyomó
többségét a helyi rendőrség véletlen balesetként vagy
öngyilkosságként zárta le. A többit a megoldatlan erőszakos
bűncselekmények közé sorolták, mint a betörést vagy fegyveres
rablást. Csak ebben a körzetben húsz ilyen ügye is lehetett.
Mindig volt mit tenni a nemzet fővárosában.
A telefonja szöveges üzenetet jelzett – hat betű és szám
sorozatát. Tinsley fizetett és távozott, az utcán hunyorgott a
napsütésben. Gumikesztyűt húzott, közben kereste az SMS-ben
megüzent rendszámtáblát. Egy zárt, fekete autó állt mellé a
járdához, és Tinsley beszállt hátulra. Az elválasztó falat
felhúzták, és egyedül volt. Az autó visszahajtott a forgalomba.
Mellette egy vaskos, barna csomagolópapírral fedett dosszié
és egy másik, sokkal vékonyabb feküdt. Felvette a vastagabbat,
és átlapozta a tartalmát. Lassan és figyelmesen olvasott, minden
egyes részletet rögzített a fejében. Ez több órába telt, de az autó
türelmesen cirkált a városban, míg ő dolgozott. Amikor végzett,
újra kézbe vette az öt fényképet, és hosszasan tanulmányozta
őket. Négy férfi és egy nő. Jennifer Auden Charles. Gibson
Peyton Vaughn. Michael Rilling. Daniel Patrick Hendricks.
George Leyasu Abe. Csak Abe és Charles okozhat némi
nehézséget, ők is csak akkor, ha tudják, hogy jön. De nem
tudják.
A megbízás nem azonnali akcióra szólt. Abe csapata vadászik
valakire, és Tinsley-nek csak akkor kell lépnie, ha megtalálták,
akit keresnek. Addig az az utasítása, hogy figyeljen és várjon.
Félretette, és kinyitotta a másik dossziét. Egy ismerős női arc
nézett szembe vele. Lehet, hogy sok éve látta utoljára, de lehet,
hogy csak egy órája. Jó lenne újra látni a nőt.
Nahát, nahát… Erre nem számított.
Átolvasta a második dossziét. Ez nem tartott túl sokáig. A
hatvanas éveiben járó nő nem jelent nehézséget, és a megbízás
nem tért ki arra, hogy várnia kell az elintézésével. Az
utasításnak megfelelően kivette a monogrammal ellátott
borítékot, és bár az nem volt leragasztva, esze ágában sem volt
elolvasni a tartalmát. Nem mintha nem érdekelte volna, de fel
sem merült benne, hogy megtegye.
Tinsley kopogott a válaszfalon, jelezve, hogy végzett, és a
dossziét visszatette az ülésre. A kocsi a járdához húzott, ő pedig
kiszállt. A legközelebbi szemetesbe dobta a kesztyűt, és
elvegyült az esti járókelők között.
 KILENCEDIK FEJEZET

– Hogy érti, hogy jelentkezett? – kérdezte Gibson.

– Úgy hisszük, hogy kapcsolatba lépett velünk a WR8TH
néven ismert személy vagy személyek – válaszolt Jenn.
– Hogyan? – Gibson visszaült az asztalhoz. – Mikor?
– Uram? – fordult Jenn a főnökéhez.
– Innen én folytatom. Köszönöm – mondta Abe. – Néhány
hónappal ezelőtt egy régi barátnőm, a CNN egyik producere
megkért, hogy adjak interjút egy műsorblokkhoz, amit Suzanne
eltűnésével kapcsolatban állít össze. Visszatekintés a tizedik
évforduló alkalmából. Az emberek évek óta várnak az én
megszólalásomra.
– Soha nem beszélt a sajtóval? Az után sem, hogy kirúgták?
– Nem, és igazság szerint most sem volt szándékomban
megszólalni. Már öt vagy hat más műsor felkérését
visszautasítottam. Nem láttam értelmét a régi sebek
felszakításának. Már csak a család iránti tisztelet miatt sem.
– Azt hittem, maga és Lombard végeztek.
– Igen. Azonban, bár csak ő áll a rivaldafényben, nem
Benjamin Suzanne egyedüli szülője.
Gibson átérezte a kijelentés igazságát. Grace Lombard a lánya
eltűnését követő években fáradhatatlan szószólója lett az eltűnt
gyermekek ügyének. De ő jobban szeretett a színfalak mögött
csendesen dolgozni, a reflektorfényt átengedte a férjének. Ez
így több mint megfelelő volt Benjamin Lombardnak. Elvégre ez
mindig is Benjamin Lombardról szólt.
– De akkor a „forródróton” érzékelhetően megnőtt a
forgalom.
– Még megvan a „forródrót”? Ennyi idő után?
– Calista kifejezetten ragaszkodott hozzá.
– Calista?
– Ó, persze, elnézést! Calista Dauplaise.
Gibson most már emlékezett a nőre. Állandó szereplő
Lombard politikai színházában, de az ő gyermekkori
emlékeiben csak az egyik felnőtt volt, akiről az apja időnként
említést tett. Hogy a köszönésen túl beszélt-e vele, abban nem
volt biztos.
– Calista volt… – Abe máris kijavította magát –, azaz ő
Suzanne keresztanyja. Lombardék régi családi barátja. A cégem
egyik befektetője is. Az Abe Tanácsadó egyebek közt ezért tartja
fenn és kezeli a nevében ezt a weboldalt. Nagyon jól ismerte az
apádat.
– És neki mi a szerepe ebben?
– A jutalom. Azt ő ajánlotta fel. Amikor Suzanne eltűnt, Calista
szinte megháborodott. Tízmilliót ajánlott fel. Remélte, hogy ez
elég nagy összeg ahhoz, hogy valakit arra csábítson, hogy
megszólaljon.
– De senki sem jelentkezett.
– Ne légy nevetséges! A szabad világ fele jelentkezett! A
forródróton özönlöttek az ötletek, elméletek, észlelések, az
átfésülésük is évekbe telt. Az évek során hihetetlenül sok
munkaórát nyelt el ez a csatorna.
 – Persze, jelenleg nem sok haszna van – tette hozzá Jenn. – A
negyedik évtől erősen lecsökkent az oldal forgalma, de az ilyen
eseteknél soha nem lehet tudni. Az elkövetőnek feltámadhat a
lelkiismerete, nem bírja tovább elviselni a bűntudatot. Vagy
valami más ügy miatt börtönbe kerül, és eldicsekszik a
cellatársának. Kicsi a valószínűsége, de megeshet.
– Most mekkora volt a forgalom? – kérdezte Gibson.
Mike Rilling előrébb csúszott a székén, alig várta, hogy
hozzászólhasson.
– Az elmúlt öt évben az ingyenes 800-as számon átlagosan
havonta 1,8 hívás jött. Leszámítva a spameket, havonta 4,6 e-
mailt kaptunk. És a honlapot havonta 467-szer keresték fel.
Figyeljük a weboldal forgalmát, és visszakeressük az IP-címeket
arra az eshetőségre, hogy az elkövető túl kíváncsi és/vagy hülye.
– Okos. És mostanában?
– 38 hívás havonta. 248 e-mail. Több mint 30 000 látogató az
oldalon.
– Persze, szart sem érnek – szólt közbe Hendricks.
– Elég, ha csak egy nem az – emlékeztette Abe.
– Gondoltak már az oldal átalakítására? – kérdezte Gibson.
Mike tagadóan rázta a fejét.
– Hát, én a helyében elgondolkodnék a frissítésről. A régi
weboldalak olyan… régiek, na. Mint amikről megfeledkeztek.
Ha szeretnék lépre csalni az elkövetőt, úgy kell kinéznie, hogy
látszódjon rajta, hogy itt folyamatos a nyomozás.
– Ez jó ötlet – mondta Abe. – Michael, hétfőn láss hozzá!
– És ha már benne van: ezekből az FBI-dokumentumokból, a
dossziéban, töltsön fel néhányat!
 – Várjon! Miért terítsük ki a lapjainkat? – kérdezte Jenn.
– Hogy bekapja a horgot. Adjanak okot az emberüknek, hogy
megnézze az oldalt. Az ilyen sorozatgyilkos fazonok imádják, ha
olvashatnak magukról, nem? Nem bukna rá erre a szarra? Vagy
ez csak a filmekben van?
Jenn elgondolkodva bólintott.
– Nem, nem csak a filmekben. – Abéhoz fordult. –
Engedélyeztetnünk kell az Irodával. Ez is egy lehetőség.
– Egyetértek. – Abe töltőtollával felírt valamit a
jegyzetfüzetébe. – Holnap felhívom Phillipet.
– Én boldogan elbeszélgetek a weboldal átalakításáról akár
egész nap, de térjünk vissza oda, hogy hol lépett magukkal
kapcsolatba WR8TH.
– Jó, térjünk vissza – helyeselt Abe. – A weblap
látogatottságának megnövekedése miatt döntöttem úgy, hogy
megcsinálom azt a CNN-interjút. Az volt a feltételem, hogy
legyen benne említés a weblapról és a forródrótról, és hogy a
mi infónk legyen benne a keresőrobotban, és legyen hozzá link
a CNN honlapján is. Az interjú végül elég gyatra lett. Reméltem,
hogy mélyebbre juthatunk, de összesen három perc időt
kaptam. Azt mégis meg tudtam erősíteni, hogy a jutalom
továbbra is jár a hitelt érdemlő nyomért, ami elvezet Suzanne-
hoz. És ennyi. Kölcsönös jópofizás, aztán visszamentem az
irodába. Még az adást sem néztem meg. De egy nappal az után,
hogy leadták, a következő e-mailt kaptuk. Mike?
Új fénykép jelent meg a kivetítőn. Rózsaszínű Hello Kitty
hátizsák egy faasztalon. Az asztal peremén túl Gibson mocskos
linóleumburkolatot látott egy konyha kövezetén. A hátizsák
kopottsága és elnyűttsége mutatta, mennyire szerette a
tulajdonosa. Maga a fotó régi volt, vagy legalábbis annak
állították be: a képfelbontás nem volt olyan éles, mint a modern
digitális kameráknál, de az ilyesmit egyszerű hamisítani.
Nyilvánvalóan azt akarták elhitetni, hogy ez a hátizsák volt az
elhíresült breezewoodi felvételen. Ha valóban, akkor ez
döbbenetes új nyom volt.
– Volt üzenet is? – kérdezte Gibson.
Abe bólintott. Egy kinagyított e-mail jelent meg a kivetítőn.

Szép volt az interjú, George. Megható. Vigyáznod kellett

volna a lányra. Mennyit ér neked a hátizsák?

Gibson összerezzent, gyors pillantást vetett Abéra, aki

sztoikus nyugalommal ült. Kegyetlen gúny volt ez, de Abe,
bármit is érzett, jól elrejtette.
– Mi van az e-mail-címmel? – kérdezte Gibson.
– S.lombard@WR8TH.com. Visszakövettük egy privát
szerverig, Ukrajnában – válaszolt Mike. – A domain regisztrált
neve „V. Airy Nycetri”, vagyis még le is csesznek a „nagyon
ügyes próbálkozásért”.
Gibson a szemét forgatta. Pedig nem is volt meglepve. Az
internet sunyi használói gyakran olyan helyeket választanak,
mint Kelet-Európa, ahol a kormányoknak sürgetőbb gondjai is
vannak, mint a sötét webtárhelyek. A kéretlen e-mailek küldői,
az illegális szerencsejáték-oldalak, a gyermekpornó-kereskedők
és a hekkerek mind távoli kiszolgálót használnak, hogy a
névtelenség védőrétegével lássák el magukat. Jó esély volt rá,
hogy az, aki az e-mailt küldte, ezer kilométeres körzetében sem
volt a szervernek, ami létrehozta.
– Te mit gondolsz? – kérdezte Abe.
– A hátizsákról? Nem sokat. Valószínűleg három tucat
ugyanilyet találnék az eBayen még ebéd előtt. Valaki csak
trollkodik magával, mert látta a tévében.
Abe bólintott.
– Mi is ezt hittük.
– Gondolom, válaszoltak.
Abe intett Rillingnek. Egy újabb e-mail jelent meg.

Egy hátizsák fényképe? Semmit. Azonban a nyomozóink

szívesen beszélnének bárkivel, akinek bizonyítéka van az
ügyben.

– És?
– Egy nappal később ez jött.
Újabb fotó jelent meg a képernyőn.
Gibson most felemelkedett a székéből, az agya szinte
zümmögött, ahogy próbálta feldolgozni azt, amit lát: ugyanaz a
fénykép, csak most az egész. Ebből másolták ki az első képet, de
ez, meglehet, megér tízmillió dollárt.
Suzanne Lombard.
Még az a gyerek, aki akkor volt, amikor elszökött otthonról;
egy öreg konyhaasztal mellett ül, a hátizsák a bal könyökénél
hever. Egy poharat tart a kezében, amiben mintha tej lenne, és
fáradt félmosollyal néz a kamerába. A fején hátratolva egy
Phillies-baseballsapka.
Gibson némán meredt Macira.
– Mindannyian így reagáltunk – mondta Abe.
 – És azt gondolják, hogy… – Gibson elhallgatott, nem tudta,
hogyan fejezze be a mondatot.
– Igen, azt.
Gibson hol George-ra, hol meg a fotóra nézett. Ez hihetetlen
volt.
– Azt gondoljuk, hogy a kép eredeti – folytatta Abe. –
Valószínűleg azon az éjszakán készült, amikor Suzanne eltűnt
Breezewoodban. És én nagyon szeretnék beszélni azzal, aki
lefényképezte.
Gibson bólintott, és a harag megint fellángolt benne. Azon a
beszélgetésen ő is ott akart lenni. Bárki is volt ez a fickó, játszott
velük. Játszott, és Macit zálognak használta. Most jött rá, hogy
miért is van itt.
– De nem tud beszélni vele, igaz?
Abe komolyan bólintott.
– Hadd találjam ki! Megpróbálták feltörni az e-mail-szervert.
– Igen.
– De elügyetlenkedték. Csak ráijesztettek, mire az
visszamenekült az odújába.
Mike ellenkezni akart, de Abe leállította.
– Igen.
– És most azt hiszi, hogy majd én megtalálom magának.
– Megtalálod?
– Nem. Nem tudom. Ez nem így működik, George. Ezzel az e-
mail-balfogással eltörölte az egyetlen nyomot. Ha a pasas elég
okos volt, hogy egész idáig minden nyomát eltüntesse, akkor
egyáltalán hogy fogunk…?
Gibson elhallgatott, a gondolataiba merült. Itt valami nem
stimmelt.
– Mi baj van?
Gibson felemelte a kezét, hogy maradjanak csendben. Mi
hiányzik innen? Becsukta a szemét, hogy mindent és mindenkit
kizárjon. Így állt, amíg rá nem jött a válaszra. Az pedig pontosan
az volt, amit ő tenne. Pontosan az, amit Abénak tanácsolt.
Dobd be a csalit!
– Gondolkodtak már azon, hogy miért küldte el az első képet?
– kérdezte.
– Mire gondol? – kérdezett vissza Jenn.
Gibson sorra ránézett mindenkire, és vigyorgott a
megoldáson.
– Ó, okos a fiú, ugye? Nos, emberek, én azt hiszem, hogy
magukat átverték.
 TIZEDIK FEJEZET

Gibson a csuklójával dörzsölgette az arcát. Kivette a

fülhallgatóját, és kinyújtózkodott a székében – jóleső ropogást
érzett a gerincében.
Így jobb.
Hajnali fél hármat mutatott a telefonja.
Pénteken.
Pénteki hangulata is volt. A péntek egy kicsit mindig szennyes
és megviselt – a hét már az utolsókat rúgja. Vagy talán csak
azért, mert nem volt otthon azóta, hogy vasárnap ide jött az
ACG-hez.
Majdnem öt teljes napot átdolgozott. Lehetséges lenne?
Gyakran elveszítette az időérzékét, ha nagyon beásta magát
valami problémába, és nem találkozott ilyen érdekes
feladvánnyal azóta, hogy leszerelt a tengerészgyalogságtól.
Felvillanyozta, hogy már karnyújtásnyira volt a választól. Egyre
közelebb. Még néhány óra, és megtudja, hogy helytálló volt-e a
gyanúja.
Hol vagy, WR8TH? Mit tudsz, amiről nem akarod, hogy
megtudjam?
Hazamehetett volna éjszakára, de ez meg sem fordult a
fejében. A munka közelében kellett lennie, ha jön az ihlet.
Amúgy sem várta otthon más, csak egy nyugalmat nem kínáló
ágy. Az alvás szóba sem jöhetett. Maci ott várakozott a szemhéja
mögött, türelmesen és reménykedve. A mosolya ébren tartotta,
és visszakényszerítette a billentyűkhöz.
Csak azok voltak értelmes szünetek, amikor esténként
felhívta Ellie-t Skype-on. Amikor a kislány szépen betakarózott,
Gibson addig olvasott neki, amíg el nem álmosodott. A Malac a
pácban felénél tartottak, és Ellie nagyon izgult Wilbur miatt.
Ugyanúgy rajongott a mesékért, mint Suzanne. Nyilvánvaló volt
a kapcsolat, de egész mostanáig nem foglalkozott ezzel. Hogy
mindkettőjüknek felolvas. Persze, megbocsátható, hogy nem
gondolt erre. Így biztonságosabb volt. De most nem tudta nem
látni, kárba veszett fáradság volt annyit dolgozni azon, hogy a
tudatában elkülönítse a két kislányt.
Azon az első vasárnapon késő éjszakáig dolgozott. Mike
Rilling biztosított neki egy helyet, ahol dolgozhat, és felajánlotta
a segítségét is, ő azonban udvariasan, de határozottan
kitessékelte a tárgyalóból. Ahhoz, hogy gondolkodjon, egyedül
kellett lennie. Charles és Hendricks nem nagyon örült, hogy
kizárják, Abe viszont megértette és elfogadta a szabályt.
Az első éjjel, úgy három körül váratlan nehézségbe ütközött;
szünetet tartott, körbesétált a cég üres folyosóin. Járkálás
közben sokkal tisztábban gondolkodott, és néhány kör után
valóban körvonalazódott is egy megoldás. A tárgyalóba
visszamenet fényt látott kiszűrődni az egyik iroda ajtaja alól,
pedig az sötét volt, amikor utoljára erre járt. Megállt,
hallgatózott az ajtó előtt, amikor az hirtelen kinyílt. Szemtől
szemben állt Jenn Charlesszal, aki így, magas sarkú cipőjében
vagy két centivel magasabb volt nála. Már levette a
kosztümkabátját, de a fegyverét nem – az új hivatali viselet.
 – Mit csinál maga itt?
– Bocsánat – mondta Gibson, és hátralépett. – Nem gondoltam,
hogy van itt valaki. Betörőnek hittem.
– Szüksége van valamire?
– Nem. Csak sétálok. – Ujjával kört rajzolt a levegőbe. – Segít
gondolkodni.
Jenn hűvösen biccentett.
Gibson tétovázott, de aztán kibökte:
– De igen, kérdeznék valamit! Azon a táblán… miért van egy
kérdőjel WR8TH és Tom B. között?
– Van egy olyan vélekedés, hogy Tom B. és WR8TH ugyanaz a
személy.
– Ha helybeli a fickó, miért ment Suzanne Pennsylvaniáig,
hogy találkozzon vele?
– Tényszerűen nem tudjuk, hogy találkozott-e vele
Pennsylvaniában. Ez csak feltételezés. Lehet, hogy Pamsrestben
kapta el Suzanne-t, és Pennsylvania csak útba esett hazafelé.
– Maga mit gondol?
– Valószínűnek tűnik. Talán lesz lehetőségem, hogy tőle
magától kérdezzem meg.
– Miért van még itt? Késő van.
– Dolgozom.
– Hajnali háromkor? Nincs szükségem bébiszitterre.
– Elmaradtam a papírmunkával.
– Jól van – ismerte be Gibson a vereségét. – Tudja, hol talál
meg.
– Igen. Tudom.
A nő visszalépett, be akarta csukni az ajtót.
 – Maga hol szolgált? – kérdezte Gibson.
A nő megállt, a szeme összeszűkült.
– Ezt ne csinálja!
– Mit ne csináljak?
Jenn rácsapta az ajtót, Gibson meg csak állt, az ajtót bámulta,
és hitetlenkedve kuncogott magában. Na, ez aztán…!
Tulajdonképpen nem tudta, minek nevezze. Volt valami
keménység és élesség Jenn Charlesban, amit nem értett.
Valószínűleg jobban jár, ha a munka befejezéséhez csak néhány
nap kell. Visszament dolgozni.
Hétfő reggel, amikor a munkatársak megérkeztek, Gibson a
tárgyalóteremben állt, és Suzanne fotóját nézte a táblán. Abe
korábban egy összecsukható ágyat állíttatott be neki a terembe.
Gibson erre halmozta fel a kinyomtatott eredményeket. Valakit
elküldtek, hogy vegyen neki egy váltás ruhát is, de a papírtáska
érintetlenül állt az ágy mellett. Ételt is hozattak, amit Gibson
munka közben bekapott. Ismét vadászott, és mindennap
közelebb került a zsákmányhoz.
Gibson eleinte a munkatársak spekulációinak tárgya volt. Abe
belső körén kívül természetesen senki sem tudta, hogy miért
van ott. De kedd délutánra a kíváncsiságuk lelohadt – figyelni
valakit, aki a számítógépnél dolgozik, a világ öt legunalmasabb
tevékenysége közé tartozik. Mike Rilling időnként benyitott, és
megkérdezte, hogy nincs-e szüksége valamire. Hendricks, ha
olykor bejött valamiért, mindig ellenségesen nézett Gibsonra.
Jenn Charles lett a legrendszeresebb látogatója, óránként
benézett hozzá, mint egy őrhelyén sétáló katona.
Amikor csütörtökön kinyitották az irodát, Gibson kért egy
kinyomtatott példányt a cég előző havi böngészési
előzményeiről. Ez közel ezer oldal volt. Négy kupacba rendezte
a papírokat, és egy szövegkiemelővel a kezében elkezdte
átvizsgálni. Unalmas munka volt, de a következő
huszonvalahány óra alatt leszűkítette a kört egy maroknyi
lehetőségre.
Most már biztos volt a dolgában.
Gibson megnézte az időt – péntek reggel, hat óra. George hét
körül érkezik, így Gibson még alhatott egy órát. Most az egyszer
Maci is engedte. Amikor felébredt, George már az irodájában
dolgozott, és úgy tűnt, hogy őt várja. Gibson elmondta, mit
talált. Abe könnyen fogadta a rossz híreket, és rákérdezett a
lehetőségekre.
Gibson mondott hármat.
– És melyiket ajánlod?
– Az elsőt. Amennyiben gyorsan el akarja kapni WR8TH-t.
– Miért?
Gibson megmagyarázta.
Abe többször is megállította a kérdéseivel, majd miután
Gibson befejezte, néhány percig némán ült.
– Jó, de mindezt a csapatnak is mondd el! Mintha én még nem
is hallottam volna. Szeretném hallani az első reakciójukat.
– Lehet, ha ezt akarja, de először hazamegyek. Zuhanyoznom
kell. Borotválkoznom kell. Úgy érzem, már-már mérgező
vagyok.
– Egyetértek. Lent vár egy autó. – Abe az órájára pillantott. –
Négyre gyere vissza!
Gibson otthon addig állt a zuhany alatt, amíg újra emberinek
érezte magát. Jó érzés volt. Igazán jó. Tudta, hogy hiányzik neki
a munka, de azt nem, hogy mennyire. Hogy az ő szakértelme
segíthet megtalálni Macit… Csak várd ki a végét, figyelmeztette
magát. Jobb, ha nem engedi, hogy a remény megizmosodjon.
De ha mégis?
Öt óra is elmúlt, mire mindannyian összegyűltek a
tárgyalóteremben. Hendricks és Charles türelmetlenül várta,
hogy elmondja, mire jutott, de Gibson csak ráérősen babrált a
számítógépén. Végül Abe nem bírta tovább.
– Tehát, Gibson? Világosíts fel bennünket! Mit tudtál meg?
– Rendben. Az elején az zavart meg, hogy WR8TH két
fényképet küldött.
– Ezt már vasárnap is mondta – jegyezte meg Hendricks.
– Igen, de vajon miért zavart? Egyáltalán miért küldte el e-
mailben a hátizsák képét, amikor már itt volt a teljes fotó?
Időpocsékolásnak tűnik.
– Lehet, hogy szeret játszani – vélte Jenn.
– Igen. De mi ez a játék? Feltehetően ugyanaz a személy
küldte el a fényképet, aki készítette. Egyetértenek?
A szobában lévők egyetértően bólintottak.
– Tehát mik az esélyei WR8TH-nek, amennyiben ő az eredeti
WR8TH, hogy begyűjtse a tízmilliós jutalmat? Nekem több
esélyem van, hogy meghívnak Benjamin Lombard születésnapi
partijára.
– És aztán? – sürgette Jenn.
– Tehát, ha nem a jutalom, akkor mi késztette ezt a pasast,
hogy felfedje magát? Elvégre sikerült megúsznia az ügyet. A
hatóságok ma sincsenek közelebb az elfogásához, mint tíz évvel
ezelőtt. De ő mégis óriási kockázatot vállalva elküldi maguknak
ezt a súlyosan terhelő fotót! Mi haszna van ebből?
Hendricks válaszolt:
– Narcisztikus személyiség. A tízéves évforduló
sajtóvisszhangja felizgatta, és nem tetszett neki, hogy rá nem
figyelnek. Ez a fénykép provokáció. Hogy megint ő legyen a
középpontban.
– Logikus magyarázat, de ettől nem kapott túl sok figyelmet,
igaz? Két e-mail, aztán le kellett zárnia. Ha figyelmet akart
volna, akkor posztolhatta volna a képet az interneten. Vagy
odaadhatta volna a médiának. Mint az a… Ki is volt az a
sorozatgyilkos San Franciscóban, aki azokat a leveleket írta az
újságoknak?
– A Zodiákus – válaszolt Hendricks.
– Úgy van. Mint ahogy a Zodiákus csinálta. Képzeljék el,
mekkora figyelmet kapna, ha egy csomó rejtett értelmű bibliai
idézettel és sejtelmes fenyegetésekkel ellátva kiadná a
fényképet!
– Megőrülne az internet – tette hozzá Hendricks.
– Igen; de ha mindez a figyelemfelkeltésről szól, annak sokkal
jobb módjai is vannak. Egyetértünk?
– Persze, de ne felejtsük el, hogy a pasas őrült.
– Jogos, de szerintem itt nem a figyelemfelkeltésről volt szó.
Visszatérek oda, hogy miért küldött két e-mailt és két fényképet.
Bár az első fénykép inkább csak teszt volt.
– Mit akart tesztelni? – kérdezte Rilling.
– Azt, hogy megnyitják-e a levelet. És mivel megnyitották és
válaszoltak is, tudta, hogy nyugodtan elküldheti a másodikat.
Pontosan azt csinálta, amit én javasoltam maguknak.
– Vagyis?
– Bedobta a horgot, és maguk ráharaptak a csalira.
– Arra gondol, hogy vírust küldött? – kérdezte Rilling.
– A második fotóba ágyazva.
– Nem. Az kizárt – tiltakozott Rilling. – Lehetetlen. A létező
legjobb vírusirtót használjuk, és mind a két csatolmányt
ellenőriztük, mielőtt megnyitottuk volna.
Rilling körbenézett a szobában, megerősítést várva, hogy ez
igaz, de nem volt nagy helyeslés. Abe hátradőlt a székében, az
embereit figyelte. Charles a mennyezetet bámulta, mintha most
közölték volna vele, hogy már csak hat hónapja van hátra.
Hendricks úgy nézett Rillingre, mint amikor a hiéna kiszúrja a
gnút, amelyik elég ostoba, hogy elmaradjon a csordától.
– De átnéztük! – erősködött Rilling, amikor nem szólalt meg
senki.
– Hadd mondja végig! – javasolta végül Abe. – Gibson, mondd
el, mire jutottál!
– Tehát… Minden antivírusprogram ellenőrzi a beérkező
fájlokat, de csak az ismert vírusok és rosszindulatú programok
meghatározott adatbázisán belül. És igaza van, Mike, az esetek
99,999 százalékában és az emberek 99,999 százalékának ez elég
jó. De ha ez egy új vírus, és ha eleve egy adott célra írták, akkor
a víruskeresők körülbelül olyan hasznosak, mint egy másfél
méter magas kerítés egy sas ellen.
– És szerinted ezt csinálta? – kérdezte Abe.
– Nagyon úgy tűnik. Nincs benne egyik kártevőkövető csoport
adatbázisában sem. Csak néhány napja elemzem, de úgy tűnik,
ez a Sasser-féreg egy variánsa. És némi Nimda-DNS is van
benne.
– Érthetően, Vaughn! – szakította félbe Hendricks.
– Ez egy jól megírt vírus, az írója érti a mesterségét. És ravasz.
Az illető levonta a tanulságokat az elmúlt tíz év néhány nagy
vírusa hibáiból, és javított rajtuk. De nem pusztító vírus,
amennyire megállapíthatom. Ez a jó hír.
– És mi a rossz? – kérdezte Jenn.
– Szorgosan töltögeti le a fájlokat a szerverükről.
– Micsoda? – kiáltott fel Jenn. – Milyen fájlokat?
– Amelyiket csak akarja. Feltételezem, hogy azokat, amelyek
Suzanne Lombardra vonatkoznak, de ezt csak egy informatikai
bűnügyi szakértő csapat tudhatná biztosan. Ez nem az én
területem.
– Jézusom! – Hendricks a falhoz csapta a tollát.
– Nem, az nem lehet! – tiltakozott Rilling. – Monitorozzuk a
kimenő forgalmat. Minden teljesen normális. Nem tapasztalunk
kiugrást az adatforgalomban, sem abnormális IP-címeket.
– Nem, mert sajnos erre is felkészült. 12 kilobyte per
másodperc sebességgel tölt le. Lassú, de biztos. Nem
hamarkodja el. Ez a mennyiség szépen besimul egy ilyen
méretű cég hátterébe. Így van, Mike?
Rilling rosszkedvűen bólintott.
– Amennyiben folyamatosan dolgozik, amióta megnyitottuk
azt az e-mailt – vetette fel Abe –, mennyit tölthetett le?
Rilling számokat firkált egy jegyzetlapra, és átcsúsztatta
Abénak, aki gyászosan rábólintott.
– Egyébként ez a legjobb az egészben – mondta Gibson. – Nem
dolgozik egész nap! Mindennap leáll öt órakor.
– Ó, és a hétvégéken is pihen? – gúnyolódott Hendricks.
– Természetesen – válaszolt Gibson. – A vírus munkaideje
szigorúan kilenctől ötig tart. Azért furcsán venné ki magát, ha
itt valaki hajnali kettőkor olvasgatná a Washington Postot.
– A Postot? – csodálkozott Rilling.
– Igen, WR8TH a Washington Post honlapján egy hirdetést
használ relépontnak.
– Ezt meg lehet csinálni? – döbbent meg Jenn.
– Persze, a hekkerek körében egyre gyakoribb. Egy elrontott
hirdetés egy tekintélyes újság weblapján nem feltűnő egy cég
böngészőelőzményei között, és ezt használja relépontnak, hogy
elküldje a lopott adatokat a címzetthez.
– Akkor azonnal le kell kapcsolódnunk! – kiáltott fel
Hendricks. – Leállunk, amíg ki nem takarítjuk ezt a férget a
rendszerünkből!
– Egyetértek – helyeselt Jenn. – Ez katasztrófa.
– Megtehetik, de nem ajánlanám. Ha valóban el akarják kapni
ezt a pasast.
Abe felemelte a kezét, hogy lecsendesítse a többieket.
– Miért nem?
– Mert nem látok a reléponton túlra. Az után, hogy az adatok
átmentek a Washington Post weblapján levő hirdetésen, nem
tudom, hogy WH8TH vírusa hová küldi őket. Ha most lezárnak,
rájön, hogy a nyomában vagyunk. És akkor tényleg mehetünk a
víz alá.
– Tehát mit javasolsz?
– Minden marad a régiben.
 – Hagyjuk, hogy ellopja az ügyfeleink adatait? – hüledezett
Jenn. – Van fogalma, hogy ez mekkora károkat okozhat?
– Nem ideális, tudom. A kérdés az, hogy mennyire nagyon
akarják elkapni a pasast. Maguk döntenek.
A teremben heves vita tört ki. Abe pár percig hagyta, aztán
felemelte a kezét. Az emberei kelletlenül elcsitultak, és mind
Abét nézték, ahogy átgondolja a dolgot.
– Mit gondolsz, mit akar WR8TH? – kérdezte végül. – Mire
megy ki a játék?
Gibson vállat vont.
– Nagyon jó kérdés.
– Na, és ha hagyom, hogy ez folytatódjon, vállalva a
kockázatot, hogy elveszítem az ügyfeleimet, mi lenne a
következő lépésünk?
– WR8TH keres valamit. Én azt javasolnám, hogy csaljuk
tőrbe valamivel, amit akar. Valami újdonsággal Suzanne-nal
kapcsolatban.
– És mi is írjunk vírust – értette meg Abe.
– Pontosan. Azt hiszi, nagyon ügyes, és hogy már megúszta az
egészet. Arra nem számít, hogy mi is ezt játsszuk. De ha azt
akarjuk, hogy bedőljön a trükknek, akkor valami csábító
anyagba kell beágyazni a vírusunkat.
– Esetleg a belső FBI-dokumentumok, amiket ki akartunk
tenni az átalakított honlapunkra? – vetette fel Jenn. – Olyasmi,
amit még nem hoztak nyilvánosságra?
– Ez valószínűleg jó lenne – mondta Gibson.
– Telefonálnom kell – mondta Abe. – Meddig tart megírni a
vírust?
 – Már megírtam – válaszolta Gibson.
Valamennyien rábámultak. Abe mosolygott.
– És mit fog csinálni?
– Nos, ha ráharap, a vírusunk átszivárog a meghekkelt
hirdetésén, és amikor ő megnyitja a fájlokat, az én vírusom
hazaküldi, közli a GPS-koordinátáit és az IP-címét.
– Feltéve, hogy megnyitja a fájlt.
– Feltéve – ismételte meg Gibson.
George összenézett Jenn Charlesszal, és volt ebben valami
jelentőségteljes, de Gibson nem tudta megfejteni, hogy mi az.
– Legyen így – mondta Abe.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A következő két hétben WR8TH vírusa tartotta a szokásos

munkamenetet – kilenckor ébredt, és módszeresen dézsmálta
az Abe Tanácsadó Csoport adatbázisát. Példás alkalmazott volt,
ha úgy vesszük. Nem tartott ebédszünetet, és soha nem jelentett
beteget.
Gibson tanulmányozta a kódot, és tudta, hogy a vírus
irányítható a távolból is, és WR8TH friss utasításokat is adhat
neki. Különben fáradhatatlanul folytatná a jelenlegi feladatát a
végtelenségig. De eddig semmi. Lehet, hogy WR8TH nem
követte rendszeresen az ACG weblapjának változásait, ezért
nem vette észre az új FBI-dokumentumokat, vagy túl okos volt,
hogy lépre menjen.
Pedig ez jól felállított csapda volt, bizonygatta magának
Gibson. Az elmúlt két hétben minden reggel feltöltött néhány
újabb FBI-fájlt. Elképzelése szerint ennek egy folyamatban levő
ACG-projektnek kellett látszódnia: a papíralapú
dokumentumokat digitalizálják.
– Gyerünk már! – suttogta a monitorának Gibson. –
Megúsztad a dolgot. Okosabb vagy nálunk. Mi egy rakás tökfej
vagyunk. Szolgáld ki magad! Úgysem tudjuk meg!
Amikor a monitor bűvölése és a vágyai ráolvasása elveszítette
a varázsát, Gibson elkezdte átnézni a bizonyítékok dobozát.
Kíváncsiságból felnyitott egy „Tom B.” feliratú vastag dossziét. A
titokzatos barát, aki soha nem fedte fel magát. A dosszié
elképesztő mennyiségű adatot tartalmazott egy nyomról, ami
nem vezetett sehová. Ami nem meglepő, látván, hogy az FBI
milyen keveset dolgozott. A nevén kívül mindössze egy
bizonytalan személyleírásuk volt, amit Suzanne uszodai
munkatársaitól kaptak: sötét arcszín, zömök testalkat, sűrű
barna haj, élénkkék szemek. Még a pontos korát sem tudták,
csak amit többek vélelmeztek, hogy Tom „idősebb” volt, ami
aggasztóan sok emberre ráillett.
Ugyanaz a személy lenne WR8TH és Tom? Ha nem, akkor
miért nem jelentkezett Tom? Ha meg igen, el tudná azt Gibson
képzelni, hogy Suzanne egy internetes pedofilt nevez a
barátjának? Megőrzi a szerelmes leveleit? És elszökik vele?
Egyiknek sem volt semmi értelme.
Gibson átfutotta a maradék anyagot, és visszatette a dossziét.
Csak az tudja felmérni, hogy mennyire unalmas a bűnügyi
nyomozás, aki látta azt az Everest méretű papírhegyet, amit ez
a munka termel. Az átnézése majdnem olyan agyzsibbasztó,
mint a számítógépe makacsul változatlan képernyőjét bámulni.
Már abba is hagyta volna, amikor ráakadt egy „Családi
média” feliratú dobozra. Ebben a Suzanne iskolájában és a
családi összejöveteleken készült fotók voltak CD-kre másolva,
gondosan összerendezve hely és idő szerint. Órákig kereste azt
a fényképet, ahol a karosszékben ülve felolvas Suzanne-nak, de
hiába, sehol sem találta. Aztán megakadt a szeme az „Emlékezet
napja” feliratú CD-n. Az 1998-as évre nem igazán emlékezett, de
kíváncsiságból becsúsztatta a CD-t a laptopjába. Egyetlen
fényképe sem volt Duke-ról, és remélte, hogy itt talál néhányat,
amit megmutathat Ellie-nek. Mert eljön majd a nap, amikor
beszélnie kell neki a nagyapjáról.
A lemez aranybányának bizonyult. Duke minden harmadik
képen feltűnt. Sajnos a legtöbb fotón Lombard is ott állt az apja
mellett, felvillantva negédes, róka-a-tyúkólban mosolyát.
Gibson kiválasztott néhány használható felvételt, amiket
átmásolt a merevlemezére. A biztonság kedvéért még egyszer
végignézte a CD-ket. Kitartása jutalmaként talált egy fotót, amin
Duke olyan volt, ahogy Gibson szeretett emlékezni rá.
Pamsrestben, a hátsó verandán ül, sör a kezében, széles mosoly
az arcán, körülötte az udvara, és előad egy – minden bizonnyal
– politikai tartalmú tanmesét. A közönség issza minden szavát.
Gibson sokáig nézte a fényképet. Erről az oldaláról nem
ismerhette az apját. Nem tudott keserűség nélkül gondolni rá,
nem tudott nem gondolni arra az alagsorra – arra a nyomorult,
istenverte alagsorra, ahol Duke kilépett a saját életéből, és
elhagyta a fiát. Könnyebb volt, amikor még Lombardot
vádolhatta. Amikor még azt hitte, hogy Lombard árulta el az
apját, nem pedig fordítva. De ez csak vágyálom. Duke Vaughn
bűnöző volt, és ahelyett, hogy szembenézett volna a
következményekkel, inkább lement az alagsorba. Az ő élete volt,
neki kellett döntenie, és Duke döntött, de csak magára
gondolva. Ez volt az igazság, nem lehetett mást mondani. És ha
lehetett volna, sem maradt senki, akinek Gibson elmondta
volna.
A szomorú igazság az, hogy Gibson vakon hitt Duke-ban, és az
élete a halála után valóságos szabadesés lett. Rettenetes élmény,
túl akart lenni rajta. Van egy régi vicc: nem a zuhanás öl meg,
hanem a földet érés. Néhány szerencsés azért túlélte a
becsapódást, nem? Gibson is próbára tenné a szerencséjét a
kegyetlen földdel. Minden jobb, mint ez – az elhamarkodott,
meggondolatlan döntések sora, amiket e szédítő sebességű
fejesugrás kényszerítő erejének kiszolgáltatva hozott. A
házassága vége felé voltak napok, amikor Gibson azt hitte,
megértette az apja döntését. Megértette, de nem bocsátotta meg.
Ő nem tenne ilyet a lányával. Egyetlen gyerekkel sem.
Kényszerítette magát, hogy bezárja a fényképek mappáját, de
előbb lemásolta.
A jobb napokra… ha lesznek olyanok. Már éppen kivette
volna a lemezt, amikor észrevett egy előnézeti „bélyegképet”,
ami felvillantott benne egy emléket. Megnyitotta és megnézte a
róla készült fotót. Nem lehet több tízévesnél; egy kis szökőkút
előtt áll, és karját kinyújtva egy hatalmas kecskebékát tart a
kamera felé. Mintha az az állat radioaktív lenne. A béka lóg a
kezéből, ingerülten himbálja a lábait. Mint egy celeb, aki egy
tolakodó rajongóval kénytelen fotózkodni.
Gibson mellett, szinte a csípőjéhez ragadva áll Maci. Esetlen,
kinyúlt aljú fürdőruhát visel, a haja kibogozhatatlanul kócos, és
úgy néz fel a békára, mintha Gibson egy oroszlánt birkózott
volna le. Gibson már meg is feledkezett arról a nyavalyás
békáról. Egész délután tartott az elfogása. Végül a birtok hátsó
részén, egy öreg kútnál sarokba szorították, ott hajszolta előre-
hátra, miközben Maci biztonságos távolból mutogatott, nem
volt nagy segítség.
Miután megfogták, mindketten belátták, hogy az üldözés
sokkal mókásabb volt, mint maga az elfogás. Ezzel a béka is
egyetértett, és hogy nyomatékot adjon ennek, lepisálta Gibson
kezét. De Lombard fényképésze meglátta őket, és ragaszkodott
hozzá, hogy lekapja őket a zsákmányukkal. Csak addig fogta a
békát, amíg a fénykép elkészült a szökőkútnál, aztán
visszaengedték a bestiát a vadonba. Maci felállt a kút peremére,
és addig integetett utána, amíg a béka el nem tűnt a csalitosban.
Elmosolyodott az emléken. Ez a ritka alkalmak egyike volt,
amikor Maci otthagyta a könyvei biztonságát egy valódi kaland
kedvéért. Milyen távol van ez a kép a későbbi tinédzsertől és a
rejtélyes barátjától! Attól a Phillies-sapkát viselő, fáradt lánytól,
olyan messze az otthonától. A pokolba, még csak nem is szerette
a baseballt…
Gibson megdermedt. Az a sapka… Most, hogy belegondolt,
volt valami zavaró abban a Phillies-sapkában, de nem tudott
rájönni, hogy mi.
Készített egy másolatot a békás fotóról, aztán kivette a lemezt.
Istenem, mennyire hiányzott neki az a kislány! Az ő vad Macija.
Ő volt minden a gyerekkorából, amit fenntartás nélkül szeretett
– minden más bemocskolódott. És valaki ellopta őt tőle.

Gibson az irodájában találta George-ot. Kopogtatott a nyitott

ajtón. George felnézett, és intett, hogy lépjen be.
– Gibson! Miért jöttél?
– Utánamegy?
– Ki után?
– WR8TH. Ha feltölti a vírusomat. Maga nem fordul azonnal
az FBI-hoz. Maga akar utánamenni.
 Abe a még mindig nyitott irodaajtó felé nézett. Gibson ezt
igennek vette.
– Engem is vegyen be!
– Gibson…
– Utána kell mennem.
– Becsuknád az ajtót? – kérte George, és várt, amíg kettesben
maradtak. – Kérlek, hidd el: nagyon nagyra értékelem a
munkát, amit végeztél, és nem kételkednék abban, hogy
kitartasz Suzanne mellett. De csak arra kértelek fel, hogy segíts
megtalálni WR8TH-t. Ez minden. A terepen inkább teher lennél.
– Teher?
– Jenn és Dan együtt több mint harminc év tapasztalattal
rendelkezik.
– Tengerészgyalogos voltam. Nem vagyok teher.
– Jól ismerem a katonai múltadat. De ha majd ott tartunk,
Jenn és Dan is elég lesz.
– Nem.
– Nem? – George őszintén megdöbbent.
– Szüksége van rám.
– Nekem, rád?
– Igen, magának.
Abe hosszan nézett Gibsonra, aztán letette a tollát.
– Rendben van. Győzz meg!
– Komolyan? – Gibson sem hitte, hogy eljut idáig.
Abe felnevetett.
– Igen, komolyan. Tegyük fel, hogy szerencsénk van, és a
vírusod elvezet WR8TH-hez. Arról győzz meg, hogy akkor miért
azt küldjem harcba, akinek nincs tapasztalata.
 – Egyszerű. Szüksége lesz valakire a számítógépeknél. De ki
legyen az? Mike Rilling? Lehet, hogy harctéri tapasztalataim
nincsenek, de hozzá képest Jason Bourne vagyok!
– Nem a vírusodnak kellene megadnia a tartózkodási helyét?
– Egy helyet meg fog adni. És igen, lehet, hogy elég pimasz
ahhoz, hogy kockáztassa az otthoni IP-címe használatát, de ezt
kétlem. Arra alapozva, amit eddig láttunk, lefogadom, hogy
nagyon is óvatos. Esélyesebb, hogy lopja valakinek a wifijét. Mi
van, ha a nyom elvezeti Jennt és Hendrickset egy kávézóba,
ahol van ingyenes wifi? Tudni fogják, hogy mit tegyenek?
Nézze, WR8TH nem egy személy: ő egy internetszülte fikció. Ha
meg akarja találni WR8TH mögött a hús-vér embert, akkor egy
másik fikcióra van szüksége, ami úgy gondolkodik, mint ő! Ez az
én világom, George. Hadd menjek velük!
Abe hátradőlt a székében. Néhány percig töprengett, mielőtt
megadta a választ:
– Kell néhány nap, hogy átgondoljam az ötletet, és
megbeszéljem az embereimmel. Elfogadható?
– Elfogadható.
– És amennyiben a válasz akkor is „nem”, tiszteletben tartod a
döntésemet?
– Megpróbálom.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Negyvenöt perc múlva leszállunk San Franciscóban, alelnök

úr.
– Köszönöm, Megan – mondta Lombard, és figyelmét ismét
Abigail Saldanára összpontosította, aki a legutóbbi
közvélemény-kutatás eredményeit elemezte.
A szigorú és éles eszű asszony csak egy hónapja csatlakozott a
csapatához, de azóta sikerült stabilizálnia Lombard
eredményeit és helyreállítania a bizalmat a botladozó kampány
iránt. A nehezén persze még nem voltak túl, de már nem
véreztek annyi sebből, mint egy hónappal ezelőtt.
A kaliforniai elnökjelölő gyűlés négy napig tartott, és megvolt
a lehetőség, hogy így vagy úgy, de eldöntse a jelölést. Ez Fleming
pályája volt, nem is lehetett győzelemre számítani, de ha a saját
államában elvinne 30 százalékot, az elég lenne egy
bejelentéshez, és megadná a lendületet az előválasztás utolsó
szakaszához. Agresszív haditerv volt, de elég kockázatos.
Saldana érzékelte, hogy Fleming az otthonában sebezhető, ezért
áldoztak annyi pénzt és időt az elmúlt hónapban Kaliforniára.
Keddig minden kiderül majd.
Az alelnökség nem járt saját repülőgéppel. Az „Air Force Two”
egyszerűen arra utalt, hogy ezen a gépen utazik az alelnök. Ez a
kormány tagjai által használt bármelyik gép lehetett. A
repülőgépek meglehetősen kényelmesek voltak, de sokkal
kevésbé, mint az Air Force One – az egyik olyan előny, amit
Lombard nagyon várt már. Az elülső részen volt egy kis iroda,
de három-négy embernél több nem ülhetett bent kényelmesen.
Lombard jobban szerette, ha az emberei egy csoportban
vannak, ezért a repülés alatt a középső kabinban voltak, ahol
nyolcan dolgozhattak viszonylagos kényelemben egy pár nyitott
asztalnál.
Az ülések közötti folyosó másik oldalán, az asztalnál a
felesége a délutáni kampányállomás kulcsszereplői életrajzának
részleteit memorizálta. Az emberek érzékenyek a személyes
kapcsolatokra: kérdezz név szerint a gyerekeik felől, és soha
nem felejtik el. Régi politikai társalgási trükk, de gyakorlatot és
tanulást igényel. Grace Lombard felnézett, és fáradtan
rámosolygott a férjére. Bár soha nem rajongott a
kampánykörutakért, Lombard alig hallotta panaszkodni az
elmúlt huszonöt évben. Véleménye szerint a feleségét éppen a
hatalom megragadása iránti érdektelensége tette vonzóvá a
szavazók számára. Sokan dolgoztak azon, hogy a nyilvánosság
előtt normális és a földön járó ember képe alakuljon ki róluk,
de a felesége maga volt az eredetiség. Tudta, hogy az ő
segítségével találta meg az egyensúlyát. Így voltak ők az ideális
páros.
– Leland! – szólította a kampányfőnökét. – Mi a terv a
vacsoránál?
– Russel szenátor. Az ön beszéde után – válaszolt Reed, fel
sem nézve a laptopjából.
– Toljuk el! Hátha beéri azzal, hogy meghívom egy whiskyre a
hotelben tizenegy körül.
 Reed felállt, és a mobiljával a folyosó végére ment telefonálni.
Lombard a felesége asszisztensére, Denise Greenspanre nézett.
– Mi a neve annak az étteremnek, kilátással a Bay Bridge-re,
amit a feleségem annyira szeret?
– Boulevard, uram. Az Embarcaderón.
– Ez az. Foglaljon asztalt! Fél nyolcra.
– Hány személyre, uram?
– Csak kettőnknek. – A feleségére mosolygott, aki egy csókot
fújt felé a folyosón át.
Abigail Saldana helyeslően bólintott az ötletre. A személyes
áldozat és a kényszerű bensőségesség a politikai kampányok
csüggesztő része. Ezt még Duke Vaughn tanította meg
Lombardnak. Nehéz végigdolgozni a kampányt anélkül, hogy a
középpontban álló pár ne dobja be magát. Különösen fontos ez
a fiatal, idealista munkatársaknak, akik a hálátlan kulimunkát
végzik, mert nekik ez nem csak egy munka. A stáb a családjuk,
szükségük van rá, hogy higgyenek a jelöltjükben. Egy csendes
vacsora a feleségével jót fog tenni a munkamorálnak. Mint
ahogy a gyerekeket is megnyugtatják a szülők vonzalmának
apró jelei.
– Ben! – súgta félhangosan a férjének Grace. – Mindenkin
akkora nyomás van. Mi lenne, ha a csapatot is elengednéd, amíg
vacsorázunk?
Lombardnak egyáltalán nem tetszett az ötlet, de hát Grace
már csak ilyen tökéletes volt. Túlságosan jószívű, akár a saját
kárára is. Vagy az övére. Mindenesetre nagylelkűen felnevetett,
mintha évek óta nem hallott volna ilyen jó ötletet. De amikor
belegondolt, már meg is tetszett neki a kimenetele. Reed és
Saldana udvariasan visszautasítják majd, ami azt jelenti, hogy
az embereik is kénytelenek lesznek kihagyni. Marad néhány
nem annyira fontos munkát végző stábtag, akik elmennek
vacsorázni az ő költségére. Nagyon mutatós akció, és nem sok
veszteséggel jár a munka terén – könnyű győzelem.
– Tessék, ezért vettem feleségül ezt a nőt! – mondta. – De
vacsora után azonnal mindenki vissza a gályára!
Ezen mindenki nevetett, de az üzenet világos volt: a munkát
el kell végezni. A dolgok egyre jobban alakultak, és az emberek
szerettek egy győztesért dolgozni. Ha bent lesz a Fehér Házban,
majd gondja lesz rájuk, de most ez a kis ízelítő a
nagyvonalúságából is elég lesz nekik.
Megszólalt Reed egyik telefonja, de ő még mindig a Russel
szenátorral való találkozó elhalasztásán törte magát. Reed
asszisztense megnézte, ki a hívó, de hagyta csöngeni.
– Lenne szíves felvenni? – utasította Lombard.
Az asszisztens felvette a telefont, néhány kérdést tett fel, majd
kezével letakarta a mikrofont. Lombard azonnal tudta, hogy
hibát követett el.
– Uram, valami Titus Eskridge. Az „ACG-helyzettel”
kapcsolatban van információja.
Lombard nyugalmat és érdektelenséget erőltetett az arcára,
de magán érezte a felesége tekintetét. Ifjabb Titus Stonewall
Eskridge ezredes a Cold Harbor – egy katonai
magánvállalkozás, biztonsági cég Virginiában – alapítója és
elnök-igazgatója. A Cold Harbor volt a szenátori kampányának
egyik fő támogatója, Lombard és Eskridge ismeretsége erre az
időre megy vissza. Grace a legtöbb emberben tudott valami jót
találni, de még csak nem is titkolta, hogy ezt az embert ki nem
állhatja. Lombard évekkel ezelőtt az ő követelésére szakította
meg a politikai kapcsolatot a Cold Harborral, így most nagyon
fontos indok kellett volna, hogy fogadja a hívást. De nem volt
ilyen indoka.
A politikusi pályafutása során megtanulhatta a blöffölés
művészetét – ki tudta húzni a hátából a kést, és közben vidáman
fütyörészett –, de Grace valahogy immunis maradt az ilyen
megtévesztésekre.
– Titus Eskridge? Igen, ebben az évszakban szoktak előbújni a
kártevők. – Elhárította a telefont. – Adja oda Lelandnek, vagy
vegye át az üzenetet!
– Igenis, uram! – mondta az asszisztens.
Lombard a feleségére nézett, de az már elfordult. Később
biztosan előhozza a dolgot. Egy azonban biztos: a csöndes,
romantikus vacsoráról máris lemondhatott.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Jenn Charles az íróasztalánál ülve újra átnézte a Vaughnról írt

jelentését. Az egy dolog volt, hogy behozták szakérteni, de
George most azt fontolgatja, hogy beteszi az ő csapatába a
második fázisban. Ez hiba. A zsigereiben érezte, de nem tudta
szavakba önteni. Márpedig a megérzés nem elég indoknak.
Gibson Vaughn, Sally és Duke Vaughn fia. A virginiai
Charlottesville-ben született és nőtt fel. Hároméves korában
meghalt az anyja. Petefészekrák. Kegyetlen halál, gondolta.
Gibson Vaughnt a munkamániás apja nevelte fel, ha azt
nevelésnek lehet nevezni.
A virginiai politikai életben Duke Vaughn egy legenda volt. A
Virginiai Egyetemen tanult és ott szerezte meg a diplomáját
politikatudományból. Színes és eredeti egyéniség volt, egy
született sármőr, aki ugyanolyan könnyen szerzett barátokat,
mint ellenségeket. Élt-halt a politikai csatározásokért, és az
élethivatásának tekintette, hogy Benjamin Lombard
kampányfőnöke lehet. Nagyszerű párost alkottak: a csökönyös,
elvi alapokon veszekedő Lombard és Vaughn, a háttérből
irányítás mestere. Vaughnról széles körben elismerték, hogy ő
juttatta be a zöldfülű és igencsak ismeretlen Benjamin
Lombardot az amerikai Szenátusba, és ő segített neki
fölényesen megnyerni a második ciklust is.
Amennyire Jenn látta, Duke Lombard iránti odaadásának a
fia fizette meg az árát. Duke munkája megkövetelte, hogy sok
időt töltsön Washingtonban vagy úton a szenátorral. Ez heti hét
munkanapos állás volt, ami azt jelentette, hogy Duke a legtöbb
hétvégét Lombardékkal töltötte.
Azt mondják, hogy Lombardék családtagként kezelték
Gibsont; Duke-nak is, Gibsonnak is saját hálószobája volt a
szenátor házában Great Fallsban és a nyaralójában, az észak-
karolinai határhoz közeli Pamsrestben. Duke azonban nem
akarta elszakítani a fiát az iskolájától, ezért hét közben Gibson
sokszor maradt Chalottesville-ben. Duke nővére, Miranda Davis
a közelben lakott, és gondoskodott Gibsonról. De mivel neki is
volt családja, ahogy Gibson idősebb lett, nem ment át olyan
gyakran, hogy ránézzen. Így aztán Gibson Vaughn tizenkét éves
korától hétfőtől péntekig gyakorlatilag egyedül élt.
Sok gyerek neheztelt volna, ha így magára hagyják, de Gibson
nem adta jelét sem a keserűségnek, sem a haragnak.
Ellenkezőleg: a gyermek Gibson Vaughn imádta az apját, és
elszántan végezte a maga dolgát. Ő vezette a háztartást, amíg az
apja nem volt otthon – rendezte a számlákat, kitakarította a
lakást, gondozta a kertet, és elvégezte a kisebb javításokat.
Gibson Vaughn tulajdonképpen felnevelte magát.
Látszólag mindent jól csinált. Jó jegyeket kapott. Nem volt
fegyelmi vétsége. Kivéve azt az esetet, amikor leállították, mert
hetvennel ment ott, ahol csak negyvennel mehetett volna.
Persze, meg lehet érteni, ha egy tizenhárom éves srác nincs
teljesen tisztában a sebességkorlátokkal. A nem hivatalos
források szerint – mert hivatalos jegyzőkönyv nem volt – Duke
és a szenátor tényfeltáró körúton voltak a Közel-Keleten.
Gibsonnál meg kifogyott a tej. Nem akart telefonálni, mert
hátha már alszik a nagynénje, inkább az egyetlen észszerű
dolgot tette: ő ment a boltba az autóval.
Az őt feltartóztató rendőr jelentése szerint, amikor a fiú
megállt, udvariasan azt kérdezte: „Van valami probléma,
uram?” Gibson Vaughn Thomas Jefferson összegyűjtött művein
ült, ez segített neki kilátni az autó kormánya fölött. Amikor
megkérdezték, hogy hol vannak a szülei, az ötödik
alkotmánykiegészítésre hivatkozott. Attól tartott, hogy
kellemetlenséget okoz az apjának, ezért nem volt hajlandó
megszólalni, amíg a rendőrség meg nem találta a nagynénjét.
Vádemelés nem történt, és az egész incidens a virginiai
folklór része lett. Részben, mert a rendőrség nem akart vádat
emelni egy tizenhárom éves ellen, de az is számíthatott, hogy
Duke Vaughn a charlottesville-i rendőrfőnök közeli jó barátja
volt. Úgy nézett ki, hogy az egész nagy Virginia
nemzetközösségben nincs olyan ember, akivel Duke Vaughn ne
lenne közeli, igen jó barátságban.
Az anekdota megmosolyogtatta Jennt. Őt a nagyanyja nevelte
fel, és tudta, hogy milyen az, ha valakinek korán kell önállóvá
válnia. Ez a javára válhat, vagy elszigeteli és megkeményíti.
Tetszett volna neki az a kisfiú – talpraesett, büszke és egy kicsit
meggondolatlan. Annak idején nagyon hasonlíthattak, és még
ma is látta a férfiban annak a kisfiúnak a nyomait. A gond az
volt, hogy amit látott, az nem volt elég megnyugtató. Duke
Vaughn öngyilkosságát is látnia kellett.
Duke Vaughn egy szerdai napon váratlanul hazahajtott
Washingtonból, és a háza alagsorában felakasztotta magát. Jenn
átnézte a boncoláskor készített fotókat, amiket még azelőtt
elhozott a tárgyalóból, hogy Vaughn betelepedett oda. Milyen
önző farok lehet az, aki ott akasztja fel magát, ahol majd a
tizenöt éves fia fogja megtalálni? Nincs búcsúlevél, semmi.
Megbocsáthatatlan.
Gibson Vaughn teljesen más ember lett az apja halála után –
ellenséges, dacos, antiszociális. Nem is maradt el a
következmény. Elhagyta a számítástechnikai kurzust, amit a
Virginiai Egyetemen hallgatott. Az eredményei egyre romlottak.
Három verekedés két hónap alatt. Felfüggesztés egy tanár
szidalmazásáért. Átköltözött a nagynénjéhez, és Jenn a
jelentésben olvashatta az egyre elkeseredettebb levelek
másolatait, amiket Miranda Davis írt a sógornőjének.
Részletesen beszámolt unokaöccse aggasztó viselkedéséről:
hogy szinte már nem is beszél, nem eszik, ki sem lép a házból,
csak ha iskolába megy, és hogy éjjel-nappal a számítógépe előtt
ül a szobájában.
Az már a publikus jelentés része volt, hogy mit művelt a
számítógépen.
Jenn halkan kopogtatott a főnöke ajtaján. George mindig arra
buzdította, hogy bízzon az ösztöneiben, és mondja ki, amit
gondol. A CIA-nál ez nem vált igazán a javára, és időbe telt, míg
végül szaván fogta a főnökét. Nem bízott meg könnyen
senkiben sem, de George Abe kivétel volt. Akár üvegcserepeken
is sétált volna érte.
Miután az Ügynökségnél derékba tört a karrierje, George
kínált neki mentőövet. Alkalmazta, pedig már azt hitte, hogy
nem is akar állást; felkereste otthon, mert nem válaszolt a
számtalan telefonhívására, és rábeszélte, hogy dolgozzon neki.
Addig a napig Jenn azt sem sejtette, hogy Abe egyáltalán
honnan tudott róla. De segített, hogy ismét jó legyen a
munkában, teret kapott, hogy visszanyerje az önbizalmát, s
közben nem érezte, hogy dajkálják. Ez jó volt, különben azonnal
elment volna. Ha belegondolt, Jenn tudta, hogy mindig az adósa
marad.
– Jöjjön!
Jenn benyitott. George az íróasztalánál ült, és az első
negyedév költségvetését nézte át. A háttérben a Rolling Stones
szólt. A Halott virágok koncertfelvétele. Jennt nem igazán
érdekelte a zene, azt se nagyon tudta, ki játszik éppen, de ezt a
számot ismerte, mert egyszer útban New York felé George egy
órán át magasztalta Townes Van Zandt akusztikus
feldolgozásának erényeit. A Rolling Stones volt George kedvenc
bandája, és Jenn lassan hozzászokott Jagger érzéki
vonyításához. Az egyik falon bekeretezve lógott egy dedikált
poszter: hatalmas ajkak, kidugott nyelv. George az együttes
egyik amerikai turnéján szerezte, és a legmegbecsültebb tárgyai
közé tartozott. Mellette lógott George és Keith Richards közös
fotója.
A távolabbi falat egy ízlésesen kétfelé választott
könyvszekrény borította, ami bizonyos értelemben képet adott
a főnökéről. George az Egyesült Államokban élő egyik
legrégebbi japán családból származott. Az ősei a Meidzsi-
restauráció után menekültek el Japánból, 1871-ben érkeztek
meg San Franciscóba. Gazdag és sikeres életet vívtak ki
maguknak, az internálás tönkretette őket, de az 1950-es évekre
sikerült visszaszerezni a vagyonukat. Az Abe család büszke volt
az örökségére, de örökbe fogadó országára is. Családi
hagyomány volt, hogy gyermekeik nevében mind a kettőről
megemlékezzenek.
George Leyasu Abe.
A könyvszekrény egyik felét a japán történelemmel
foglalkozó könyveknek szentelték. George-ot különösen a
szamuráj kultúra vonzotta, a témáról szóló könyvek tucatjai egy
teljes polcot elfoglaltak. A középső nevét – Leyasu – arról kapta,
aki 1600-ban megalapította a Tokugava sógunátust, amit 1868-
ban a Meidzsi-restauráció váltott le.
A könyvszekrény másik felét az Amerika gyarmati
történetéről szóló könyvek uralták. Kiemelt helyet kapott
névrokona, George Washington, de Madison és Franklin is. De,
és ezt Jenn biztosan tudta, egyetlen könyv sem volt Thomas
Jeffersonról. George illojálisnak és árulónak tartotta Jeffersont.
Erről a témáról órákig tudott beszélni. Jenn nem mindig értette
a főnökét, és nem is értett egyet Jefferson megítélésével, de a
hűséget illetően tökéletesen egyetértettek. Ezért is nem értette a
döntését, hogy bevonja Gibson Vaughnt a munka következő
fázisába.
George abbahagyta, amit csinált, és egy székre mutatott. Jenn
leült, és hirtelen rájött, hogy nem tudja felvezetni a témát.
George, mint mindig, olvasott a gondolataiban.
– Tehát? Gibson Vaughn?
Jenn gyászosan elmosolyodott, hogy ennyire átlátszó. A póker
nem az ő játéka volt.
– Egyszerűen nem értem! – kezdte. – Mike nem a megfelelő
ember, ez világos, na de nem is Gibson Vaughn találta fel a
számítógépet! Mitől lenne ő olyan kiváló? Gyerekként betört
egy szenátor számítógépébe. Erre a szakmai életrajzra alapozva
akarunk vele dolgozni? És állandó feszültségben tart
bennünket. Ez egy primadonna, és láthatóan mindent a maga
módján akar csinálni.
– Tehát maga nem szereti – mosolygott George.
– Nem igazán, de ez lényegtelen. Nem bízom benne, ez a
lényeg. Kockázatot jelent. És félek, hogy… – Elhallgatott.
George előrehajolt.
– Mondja el, amiért jött.
– Attól félek, hogy a közös múltjuk… ez az, ami elvakítja
magát. Azt hiszi, hogy Gibson hálás lesz magának a
lehetőségért, amit kapott. Tudom, azt hiszi, így tiszta lappal
kezdhet, és tisztelem is ezért, de ő nem az a típus. Ő soha
senkinek nem fog megbocsátani semmit, mert mindez valaki
másnak a hibája.
– Mostanáig nagyon jól teljesített.
– Igen, így van. De kivinni őt a terepre, az egészen más dolog.
Attól tartok, hogy ha WR8TH közelébe kerülünk, beéget minket.
Még akkor is, ha egyúttal ő is beég.
– Mint a mesében a skorpió a teknős hátán.
– Nem lehet rá számítani – folytatta Jenn. – Már elnézést,
uram.
– Ez minden?
– Nem tetszik, hogy szaglászik a számítógépeinkben.
– Van más is? Talán a hajviselete?
George felállt, és kivett egy üveg ásványvizet a beépített
hűtőszekrényből. Leült Jenn mellé, és a semmibe bámult.
Gyakran így szedte össze a gondolatait, és csak akkor szólalt
meg, ha már eredményre jutott. Jenn jól tudta, hogy most,
amikor már elmondta, amit akart, nem szabad megzavarni. Ez
régebben idegesítette, de megtanulta csodálni a főnöke befelé
forduló természetét.
– Lehet, hogy igaza van – mondta végül George.
A válasz meglepte Jennt, de hallgatott.
– Mindenben. Lehet, hogy igaza van. Nekem is vannak
kétségeim.
– Akkor érdemes kockáztatni?
– Mennyit tud arról, hogy mit csinált Vaughn a
tengerészgyalogságnál?
– Tudom, hogy behatolásvizsgálattal foglalkozott. Egy hekker
megdicsőülése.
– Nem egészen.
– Az anyagában ez áll – védekezett Jenn, de ahogy kimondta,
már tudta, hogy többről van szó. – Ez csak fedőtevékenység
volt?
– Az volt, igen.
– Valójában mit csinált?
– Előbb én kérdezek valamit. Hogyan visz el két Blackhawk
helikoptert egy független állam területére, pofátlanul megsértve
a légterüket, és landol velük az egyik legnagyobb városuk
közepén úgy, hogy senki se vegye észre?
– Most Bin Ladenről beszél. Pakisztánban.
– Elméletileg – válaszolt Abe. – Tegyük fel, hogy arról. Gondolt
már arra, hogyan tudtuk ezt megcsinálni? Gondolkozott azon,
hogy miért nem tudtak rólunk, amíg nem látták a hírekben?
– A helikoptereknek speciális felszereltségük volt. Valami
lopakodó technológia.
– Ez részben igaz, de csak részben. Egy helikoptert lehet
árnyékolni egy bizonyos mértékig, hogy csendesen, akár némán
haladjon, de mi van a radarral? Egy Blackhawk nem lehet
teljesen láthatatlan a radar számára, a pakisztáni légvédelem
számára pedig biztosan nem. A Pentagon 2004-ben leállította a
lopakodó helikopter kifejlesztésének programját. És az ilyen
hangtompító konstrukciót nem lehet könnyen áttervezni.
– Akkor hogyan?
– A radar is gép. Egy szoftver alakítja át az elektromos
impulzusokat úgy, hogy a felhasználó is lássa, amit a radar lát.
Tehát ahelyett, hogy milliárdokat költünk a lopakodó
helikopterekre, nem lenne egyszerűbb átvenni az irányítást a
szoftver felett? Helyezzünk be egy kódot a rendszerükbe úgy,
hogy a szoftver csak azt mutassa, amit mi akarunk, hogy
lássanak. És íme, ott vannak a Blackhawkok, és még sincsenek
ott! Ha tud követni.
– Ezt csináltuk?
– Ezt csinálta Vaughn – válaszolta Abe. – Igen, bevették a
hadműveletbe. Hihetetlenül bonyolult feladat volt. Rengeteg
„mozgó alkatrésszel”. Persze, a SEAL kommandósok húzták meg
a ravaszt, de mind a négy szolgálati ágra szükség volt, hogy Bin
Ladent a tűzvonalba állítsák. A CIA-ra. Az NSA-re. És Vaughn
sok embert lenyűgözött, ha hihetek a forrásomnak.
– Vaughn írta a kódot? – kérdezte Jenn.
– Közreműködött benne, de nem ez volt az egyetlen
közreműködése.
– Hanem?
– Rávette a pakisztániakat, hogy telepítsék.
– Micsoda?!
– Nekem így mondták.
– A pakisztániak vírust telepítettek a saját rendszerükbe?!
– Nyilvánvalóan. Ő már csak ilyen meggyőző, pedig azokat
nem lehet könnyen meggyőzni.
– Azt akarja mondani, hogy az Activity besorozta Gibson
Vaughnt?
– Már a legelején.
– A pokolba!
Az Activity, teljes nevén az Intelligence Support Activity
(Hírszerzést Támogató Tevékenységek) a JSOC (az
Összfegyvernemi Különleges Műveleti Parancsnokság) egy
részlege volt. A hadsereg CIA-ja. Amikor 1980-ban az amerikai
túszmentő kísérlet, a Saskarom-hadművelet katasztrófával
végződött az iráni sivatagban, a hadsereg azzal vádolta a CIA-t,
hogy nem osztották meg velük az akció sikeréhez fontos
eszközöket és információkat. Az Activity azért jött létre, hogy a
hadseregnek ne legyen többé szüksége a Központi Hírszerző
Ügynökségre. Jenn is ismerte a történetet, mint ahogy a CIA-nál
mindenki.
Az Activity a vetélytársuk volt.
Személyzetét a négy haderőnemből mazsolázták ki, és Jenn
szinte látta, hogy egy olyan tengerészgyalogoson, mint Gibson
Vaughn, rögtön megakadt a szemük. Nagyra értékelték az
eredeti gondolkodásmódot, másrészt olykor tolvaj kell, hogy
elkapjunk egy tolvajt. Mindez egészen megváltoztatta a Gibson
Vaughnról alkotott képét. Abban pedig biztos volt, hogy a
főnöke ezt is akarta.
– Jézusom! – sóhajtott. – Ez a fickó segített kinyírni Bin
Ladent, és most még a Burger King sem alkalmazza.
– De, mint maga is mondta, nem ő találta fel a számítógépet,
és olcsóbb felvenni valaki mást, mint keresztbe tenni az
alelnöknek. Helyesbítek: a következő elnöknek.
– Tehát azt mondja, hogy szálljak le róla?
– Nem, dehogy. Csak azt mondom, hogy az emberek ritkán
olyan fekete-fehérek, mint ahogyan maga látja őket. Ugye, a
terepen időnként hirtelen döntéseket kell hozni, és az ilyen
helyzetekben maga kiváló. Ezért alkalmaztam magát. A
megérzései nagyon ritkán helytelenek, de még nem vagyunk a
terepen, és ha emberekről van szó, maga hajlamos a
fürdővízzel együtt a babát is kiönteni.
– Sajnálom, uram.
– Nem kell. Van valami Vaughnban, ami idegesíti magát.
Viszket tőle a tenyere. De én ismertem kisfiú korában, és láttam,
milyen volt a kapcsolata Suzanne-nal. Aki nem látta, nem hiszi
el, hogy mennyire törődött vele. Suzanne nagyon különleges
kislány volt, és ő is nagyszerű kölyök volt.
– De ez már régen… – kezdte Jenn, de George felemelt keze
leállította.
– Nem hiszem, hogy Gibson Vaughn tudatosan szabotálná,
hogy megtaláljuk. Azt is tudom, hogy a Suzanne Lombarddal
közös múltja egyedülálló és felbecsülhetetlen értékű. Ő
megláthat olyasmit, amit senki más. Már ezért is megéri a
kockázatot. De talán magának van igaza. Lehet, hogy az én
megítélésemet befolyásolja a múlt. Ezért akarom, hogy maga ott
legyen, ahol van. Ha Gibson ellenünk dolgozna, bízom benne,
hogy maga észreveszi. És ha ezt teszi, akkor fogunk foglalkozni
vele. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ő a legjobb esélyünk, hogy
pozitív eredménnyel zárjuk ezt az ügyet. Megértette?
– Igen, uram. – Jenn felállt, hogy távozzon.
– Jenn! – állította meg George. – Gibson Vaughn nagyon sok
megpróbáltatást tűrt el az életben, és példamutatóan szolgálta a
hazáját. Hiba lenne alábecsülni.
– Igenis, uram.
– Másrészt WR8TH nem igazán akar mutatkozni, tehát ez a
vita pusztán elméleti.
– Igenis, uram.
– És Jenn: ez nem a CIA. Kérem, nyugodtan szólítson George-
nak!
– Igenis, uram.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A vasárnap reggeli napsütésben Gibson átvágott a réten. Jó volt

újra a szabadban lenni. Csütörtök este George Abe kidobta az
irodából, és félreérthetetlenül figyelmeztette, hogy hétfőig ne is
mutatkozzon. Nem volt könnyű felállni a munkaasztaltól;
Gibsonnak bűntudatot okozott. De egy másik kislánynak is
szüksége volt rá, és Ellie-nek focimeccse volt aznap.
Az elmúlt hetekben keveset találkoztak. Gibson tudta, és
bántotta is. De ez volt a szükséges rossz. Az Abétól kapott
pénzzel kifizethette a jelzálogot, ami azon a házon volt, ahol
Ellie az anyjával élt. Ahol a válás előtt együtt éltek.
Így utólag már belátta, hogy nem kellett volna
megvásárolniuk azt a házat. Akkor vették meg, amikor csúcsra
járt a piac, épp az összeomlás előtt. Anyagilag nagyon
megterhelő volt, de Gibson akkor azt gondolta, hogy a legjobb
állások között válogathat, miután leszerel a
tengerészgyalogságtól. Ez nem is volt alaptalan feltételezés.
Látta, hogy kapkodják el a magáncégek a fiúkat az egységéből,
amint amerikai földre tették a bakancsukat. Az olyanoknak,
akiknek feleannyi tapasztalatuk vagy érdemeik voltak, mint
neki, egymást túllicitálva tettek ajánlatokat a védelmi iparban
érdekelt cégek. Úgy vélte, hogy az ő szakmai múltjával vele is ez
történik.
Azzal azonban nem számolt, és nem is értette, mit jelent az,
hogy Benjamin Lombard feketelistáján van. Pedig az komoly
volt. Hónapokon át vadászott állásokra, de még visszahívást
sem kapott. Az első időkben a nagyvadakat, a védelmi ipar
óriásait nézte ki magának, mert azoknak mindig szükségük van
az olyan szaktudású emberekre, mint ő. Amikor végül belátta,
hogy nem fogják alkalmazni, a második vonalban levő cégeket
célozta meg. Ám mindenhonnan csak lehangoló, elutasító
válasz érkezett.
Végül egy személyi számítógépeket forgalmazó elektronikai
üzletláncnál vállalt munkát, csak hogy valami pénzhez jusson.
Megkeseredett és ellenséges lett. Rossz idők voltak. Magába
zárkózott, csak azért tört ki, hogy legorombítsa a feleségét és a
lányát. Az ő szégyene, hogy mindenért Nicole-lal veszekedett.
Bármiért. És isten ments, hogy szóba hozza a ház eladását! Az
napokig tartó veszekedést robbantott ki, ami után Gibson
dühös, feszült hallgatásba burkolódzott. Tudta, hogy megbukott.
Félt a gondolattól, hogy Nicole nem a megfelelő embernél
kereste a boldogságát. Félt attól, hogy ezt Nicole is tudja, és
minden cselekedetéből a neheztelést olvasta ki.
Így ment ez hónapokig, a helyzet rohamosan romlott, amikor
a volt parancsnoka felhívta, hogy a Potestas, egy helyi
biotechnológiai cég, informatikai vezetőt keres, és már szólt is
az érdekében. A Potestas elég kis cég volt ahhoz, hogy még
Benjamin Lombard figyelmét is elkerülje. Illetve ő még egy
hónappal ezelőtt is így gondolta. A munka kezdő szintű
számítástechnikai tudást igényelt, lélektelen és unalmas volt.
Átröppent az állásinterjún, hálásan elfogadta azt a fizetési
ajánlatot, amin egy éve még kacagott volna. De egy feleséggel,
egy gyerekkel és egy megterhelő jelzáloggal a háta mögött
Gibson nem mert alkudozni. Az egészségbiztosítás és az állandó
fizetés isteni ajándéknak tűnt. Az álmai, hogy örömét lelje a
munkában, és hogy elkényeztesse a feleségét, egyelőre
várhattak.
A volt feleségét, emlékeztette magát. Már majdnem egy éve
elváltak, de még mindig nem tudta kimondani.
Volt feleség.
Nem mondhatni, hogy kereste a bajt, de amikor a baj
megtalálta, nem védekezett. Hagyta, hogy történjenek a dolgok.
Amikor a tengerészgyalogságnál volt, soha nem jutott eszébe,
hogy megcsalja a feleségét. Ez jellemzően akkor kezdődött,
amikor elhelyezkedett a Potestasnál. A munka nem tüntette el
mintegy varázsütésre a házasságán keletkezett repedéseket, ő
pedig túl konok és büszke volt ahhoz, hogy maga javítsa ki őket.
Inkább eltöltött egy kellemes órát az értékesítésen dolgozó
Leigh-jel.
Most visszanézve már tudta, hogy mi volt ez: ideiglenes
menedék. Gyávaság, egyszerűen és nyilvánvalóan. Leigh
kedvelte őt és kedves volt hozzá. Nem várt tőle mást, csak egy
italt és jókedvet. Az a férfi, aki lefeküdt Leigh-jel, rejtély volt a
számára. Még most is nehéz volt összeegyeztetni azzal, akinek
hitte magát.
Nicole nem volt kegyetlen, sem bosszúálló, ezért Gibson
örökre az adósa és végtelenül hálás volt neki. Az ügyvédje is
tisztességes volt, és bár a házasságuk véget ért, ez nem terjedt ki
a lányával való kapcsolatára. Mások történeteivel összevetve ő
nagyon szerencsésnek mondhatta magát. De hát mindenki, aki
ismerte Nicole-t, szerencsés volt.
A legnehezebb azt volt látni, ahogy Nicole meghalt a számára.
A bánatát zárt ajtók mögé rejtette. Mindig is így tett. Nem voltak
veszekedések. Nem voltak könnyek. Csak a néma távolság.
Nicole már akkor felismerte a házasságuk végét, amikor még
nem is szembesült vele. Minden más csak formaság volt.
Gibson könyörgött még egy lehetőségért, de Nicole nem volt
megbocsátó típus. A középiskola óta ismerték egymást, és
Gibson nem tudott róla, hogy Nicole egyszer is meghajolt volna.
Ha hűségről volt szó, nem adott második lehetőséget. Vagy
hűséges vagy, vagy nem; ezt nem lehet tanulni. Ha nem olyan
férfi vagy, akiben megbízhat, akkor férjnek sem kellesz. Gibson
mindig is szerette benne, hogy hitt a meggyőződéseiben, de
egészen más volt ezt megtapasztalni a másik oldalról.
Így lett ő egyedülálló, elvált apa, aki egy jellegtelen toronyház
betonfalai közt lakik. Hatévi házasság ért véget. Helyette
maradt a tartásdíj, az egyórás utazás, hogy lássa a lányát, és az
egyre erősödő gyanú, hogy ő a leghülyébb alak, aki valaha is élt.
Ezért volt fontos a ház.
Jó ház volt – egy masszív, kétszintes Cape Cod típusú faház.
Messze a fővárostól – csendes és biztonságos. Az iskolák jók.
Egyszer a szabadsága alatt, júliusban egy sor azáleát ültetett az
autóbejáró mellé. Aztán Nicole-lal kiültek a nyugágyakba,
söröztek és a kertet tervezték, amíg a szúnyogok be nem űzték
őket a lakásba. Kilenc hónap múlva megszületett Ellie. Gibson
még életében nem volt olyan boldog, és még most sem bánta
meg, hogy megvette a házat. Még akkor sem, ha belehal a
fenntartásába. A ház jelentette a közös életét Nicole-lal és Ellie-
vel. Inkább meghal, mint hogy miatta elveszítsék.
A focimeccs éppen akkor kezdődött, amikor megérkezett. A
labda az oldalvonal felé pattogott, és egy sereg kislány, mindkét
csapatból, boldogan visítozva üldözte. Azonnal kiszúrta Ellie-t.
A pálya túlsó felén állt, és lehajolva nagyon figyelmesen nézett
valamit a fűben. Gibson elvigyorodott. Könnyen lehet, hogy az ő
lánya a legtehetségtelenebb focista a világtörténelemben. Nem
csak a mozgáskoordináció teljes hiánya miatt, vagy mert
képtelen kiszámítani a labda röptét, hanem mert vérlázítóan
semmibe vette a játékszabályokat. Az, hogy egy poszton kell
játszania, untatta, és szabadon kószált a pályán. Csak a mezéről
lehetett tudni, hogy melyik csapathoz tartozik.
Ellie most a karját kitárva, az eget nézve, kis körökben futni
kezdett a pályán, aztán elszédült, és átesett egy fűcsomón.
Gibson akaratlanul is elmosolyodott. Olykor maga sem tudta,
hogy melyik bolygóról származik ez a kicsi lány, de annyira
imádta, hogy fizikai fájdalmat érzett, hogy nem ő fekteti ágyba
esténként. Az, hogy a Skype-on olvas fel neki esti mesét,
egyáltalán nem egyenlő az apasággal.
Ellie vidáman talpra pattant, és keresztülszaladt a pályán –
állandó emlékeztető, hogy mekkora öröm lehet kimaradni a
történésekből. Szégyellnie kellene, hogy a hatéves kislánya az ő
példaképe?
A pályán eközben Ellie-hez pattant a labda, mire nagyot
rúgott bele. A labda pörögve szállt jobbra, és tizenöt méterre az
alapvonaltól állt meg. Gibson a lelkesedés tetőfokán úgy tapsolt,
mintha Ellie most nyerte volna meg a világbajnokságot. Ellie
megállt, hogy integessen az apjának, miközben a többiek
elszáguldottak mellette a labda után.
Az oldalvonalon túlról a felesége őt nézte. A volt felesége,
emlékeztette megint magát. Nicole a „hazai csapat” szülőinek
csoportjában ült, az összehajtható székeikkel és az üdítőikkel
felszerelkezve valóságos oázist alkottak. Gibson szokás szerint
kerülte őket. Elég távol állt tőlük, hogy ne legyen egy csoportban
Nicole-lal, de nem annyira távol, hogy úgy nézzen ki, mintha
tüntetne ezzel. Nicole sok szülővel összebarátkozott, és Gibson
örömmel átengedte neki ezt a területet. Nicole feléje bólintott, ő
viszonozta. Aztán a nő visszafordult a pálya felé, és nem nézett
rá többé.
A szünetben a játékosok a két kapu előtt gyülekeztek,
narancsszeleteket szopogattak, miközben az edzők stratégiai
utasításokat adtak, amiket a lányok úgysem fognak betartani. A
szülők csevegtek, vagy felkeresték a mobil vécét. Nicole az
oldalvonal mentén odasétált hozzá. Könnyű, lazán leomló nyári
ruhát viselt, olyat, ami középiskolás kora óta a kedvence volt.
Fantasztikusan nézett ki, háta mögül sütött a nap.
– Szia – mondta.
– Szia.
Ennyi kellemkedés ki is merítette mindkettőjüket, kellett egy
másodperc, hogy összeszedjék magukat. A Nicole-lal való
beszélgetés mindig biztonságosabb volt, ha Ellie volt a téma.
Sok rossz dolog történt közöttük, de ha Ellie-ről volt szó,
tökéletesen megértették egymást.
– Úgy néz ki, Ellie kisajátítja a legjobb játékos címet erre a
szezonra – mondta Gibson.
– A meccs közben több hívást kaptam a braziloktól.
 – Várd ki azt, aki a legtöbbet fizet!
– A sztárok ügynökét.
– Megkaptad a pénzt?
– Igen, köszönöm. De miért készpénzzel fizetnek neked, Gib?
– Ez volt a belépési bónusz.
– De készpénzben? – Nicole gyanakvóan nézett rá. –
Biztonságos letétbe helyezni?
– Persze, hogy az. – Ingerült lett, mert Nicole a lényegre
tapintott. Kit fizetnek ma készpénzzel?
– Mi történt?
– Semmi. Minden rendben.
– Minden rendben? A legjobbnak mondod.
– A pénzre szükségünk van. És az rendben van. Elhiheted.
– Ne hitegess engem, Gib! Jó?
Hűvösen és rosszindulat nélkül mondta, mégis fájt,
Gibsonnak félre kellett néznie. Némán álltak, mintha minden
hirtelen mozdulatot ellenséges lépésnek értelmezhettek volna.
Ezek voltak a legrosszabb pillanatok az életében. Csak állni az
egyetlen ember mellett, akivel képes volt őszintén beszélni,
óvatosan megválasztott szavakra vagy óvatos elhallgatásokra
szorítkozva.
– Hétfőn visszaviszem neked a pénzt.
– Nicole!
– Gibson? – Nicole tántoríthatatlan volt.
– Suzanne… Ez az állás… A pénz… Suzanne-ról van szó.
Suzanne nevének hallatán Nicole magatartása megváltozott.
A közömbösség begyakorolt maszkja levált az arcáról, és Gibson
egy év óta először érdeklődést és aggodalmat látott a
tekintetében – a felhők elvonultak egy kis időre.
– Suzanne? – Nicole a szemébe nézve kutatta az igazságot. –
Őt próbálod megtalálni?
Gibson bólintott.
– Jézusom!
– Szeretném, ha elmondhatnám neked az egészet, de e
tekintetben meg van kötve a kezem. A pénz azonban legális,
elhiheted.
– Jó, hagyd csak! Nem kell, hogy tudjam.
– Köszönöm.
– És te jól vagy, Gib? Mert hogy… Suzanne…
– Azt hiszem.
– A meccs után Ellie egy barátnője szülinapi bulijára megy. A
szülőket is meghívták. Pizza és puncs. Azt hiszem, még egy
bohócot is béreltek. Eljöhetnél.
– Szívesen.
Megfordult, hogy lássa, mit néz Nicole a válla fölött. Jenn
Charles közeledett feléjük, kosztümben és magas sarkú cipőben.
Bár napszemüveget viselt, Gibson libabőrös lett az
arckifejezésétől.
– Mi van? Mi történt? – kérdezte tőle, amikor odaért hozzájuk.
– Elkaptuk – mondta Jenn.
– Mikor? Hol?
Jenn Nicole-ra pillantott, és nem válaszolt.
– Akkor menjek? – kérdezte Gibson.
– A főnök beszélni akar magával. A parkolóban van.
Gibson az autók felé nézett, aztán Jennre, és végül Nicole-ra.
– El kell mennem.
 – Menj! – mondta Nicole.
– De Ellie…
– Meg fogja érteni. De feltétlenül hívd fel! Kiborul, ha nem
beszél veled.
– Felhívom.
Elindult Jenn mögött a parkoló felé, de Nicole megállította.
– Gib!
– Igen?
– Jó vadászatot!
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

George egy fekete M-Class Mercedes terepjáróban várta. Az

anyósülésen egy hosszúkás doboz feküdt, kis fehér
unikornisokkal mintázott, fényes, piros papírba csomagolva.
– Mi ez a doboz? – érdeklődött Gibson.
– Nem a tiéd.
– Na, most megsértődtem.
George nevetett, a hátsó ülésre tette az ajándékot, és
átnyújtott Gibsonnak egy sportos zakót.
– Vedd fel! Találkozónk van.
– Sok szerencsét – mondta Jenn.
– Maga nem jön?
Jenn nemet intett.
– Találkozunk az irodában.
Az autó, a pompás selyemgubó kisiklott a parkolóból. Gibson
még soha nem ült ilyen szép autóban, könnyen átérezte a
vonzerejét. Szinte már szerette volna, hogy kerüljenek dugóba.
– Nos? – kérdezte.
– Igazad volt.
– Hol van?
– Péntek délután a vírusod visszajelzett egy nyugat-
pennsylvaniai IP-címről. Egy Somerset nevű kisvárosból.
– És engem miért nem hívtak fel?
– Egyetlen pittyenés volt, és már aludt is.
 – Elaludt? – Nem ennek kellett volna történnie, és máris több
magyarázat ötlött az eszébe. – És miben volt igazam?
– Egy közkönyvtárból jött.
Gibson átgondolta; ez logikus volt. Ott rengeteg ember jön és
megy. Ügyes ötlet, mert az anonimitás újabb rétegét adja rá,
amit nehéz lesz lefejteni. Megfigyelés alá kell venniük a
könyvtárat abban a reményben, hogy azonosíthatják, ha
WR8TH ismét megpróbálja elérni az ACG szervereit.
A Washington körgyűrűről a New Hampshire sugárútra, arról
a Huszonkettedik utcára fordultak, majd a P utcára
kanyarodtak Georgetown felé. A háztömböket felváltották a
téglaépítésű sorházak, aztán a terjedelmes családi házak, magas
szilfáktól és tölgyektől övezve.
Duke Vaughn annak idején úgy jellemezte Georgetownt, mint
a mély zsebek és az éles fogak hazája. Az apja évente négyszer-
ötször látogatott el ide a munkája miatt, de a fiát soha nem vitte
magával.
Azok nem olyan összejövetelek – magyarázkodott Duke. – Ez
ellenséges terület.
De hiszen egy oldalon álltok… – értetlenkedett Gibson.
Különösen akkor, ha egy oldalon állunk – kacsintott rá az
apja.
– Ez azt jelenti, hogy végeztem?
– Szeretnélek megtartani – mondta Abe. – Nagyon értékes
munkát végeztél, és szerintem a szakértelmed még hasznosnak
bizonyulhat. És a kapcsolatod is Suzanne-nal.
– Ezt vegyem igennek?
– Az attól függ.
 – Mitől?
– Ms. Dauplaise akar találkozni veled.
Gibson bólintott, figyelte Abét. Audienciára rendelték a
királynőhöz. Legalábbis ő így érezte.
– Úgy gondolom, hogy tudsz nekünk segíteni, és ezt
megmondtam neki is. De Ms. Dauplaise maga szereti meghozni
a döntéseit.
George egy kovácsoltvas kapunál állt meg. Fekete fémtáblán
arany betűkkel csak ennyi állt: „Colline”. Az egyik toronyból
színes léggömbök tömege lebegett ki, és a családok sorban állva
várták, hogy két biztonsági őr átvizsgálja őket. Minden férfi
öltönyt, minden nő elegáns ruhát viselt. Még a gyerekeket is
kiöltöztették, és mindenki hozott ajándékot. Valahogy így nézne
ki a mennyország, ha Laura Ashley vagy Ralph Lauren
szponzorálná.
Az egyik biztonsági őr otthagyta a sort, és az autó felé
közeledett.
– Az utcán keressen parkolóhelyet… – De amint felismerte a
sofőrt, visszakozott. – Ó, üdvözlöm, Mr. Abe. A partira jött?
– Nem, Tony. Ms. Dauplaise vár.
– Ó, hogyne, menjen csak föl! De ne a szokásos helyén
parkoljon, hanem a kocsiszín előtt. Rádión odaszólok nekik. Ma
egy kicsit zűrös ott a helyzet.
– Köszönöm.
A kavicsos úton felhajtottak a lenyűgöző, György korabeli
udvarházhoz, amelynek két oldaláról lejtősen szabályosra nyírt
füves park húzódott. Gibsont a méretek kápráztatták el.
Legalább hét kéményt számolt. Ez a birtok az angol vidékhez
illett volna, nem egy amerikai város közepére. Egy másik őr
elirányította őket a fő kocsifeljáró felé, aztán Abe leparkolt egy
kétszintes garázsépület mellett, ami nagyobb volt, mint Nicole
háza. A vörös téglás épület homlokzati oldalán hét kocsibeálló
volt a fehér, felvonható ajtók mögött. A középső nyitva volt,
benne egy gyönyörűen karbantartott, antik zöld Bentley.
Abe látta, hogy mennyire lenyűgözi.
– 1952-es. Ms. Dauplaise nagyapjáé volt. Roosevelt idején ő
volt a franciaországi nagykövet. Nem Franklin, Theodore.
– Ő is itt élt?
– A Dauplaise család az 1820-as évek óta itt lakik. Nem sok
ilyen régi család van a városban. A főépületet Charles Bulfinch
és Alexandre Dauplaise tervezte az 1812-es háború után.
– Mit jelent az, hogy „Colline”? – kérdezte Gibson.
– Kis domb. Ezt a nevet adta Alexandre felesége a háznak,
amikor megérkezett Franciaországból. Persze, Ms. Dauplaise
többet tudna mondani erről. Valóságos enciklopédia, ami a
család történetét illeti.
– Ki lakik még itt?
– Jelenleg csak ő és az unokahúga. A parti Catherine
születésnapi bulija.
– Ketten? Csak ennyi?
– Ms. Dauplaise-nek az előző házasságából van egy fia.
Floridában él. Nem gyakran látogatja. Van két nővére is. Az
egyik San Franciscóban él. A másik a Pittsburghi Egyetem
orvosi karának dékánja. A legkisebb húga belehalt a szülésbe –
ő volt az unokahúg édesanyja. Calista örökbe fogadta Catherine-
t. Aztán van még vagy száz ilyen-olyan unokatestvére, azt már
nem tudom követni.
Felsétáltak a házhoz. Ott Abe megállt, és Gibsonhoz fordult.
Kereste a szavakat, nem tudta, hogyan kezdje.
– Calista… Ms. Dauplaise jó asszony.
– De…?
– Kemény asszony. Nem tűr ellenkezést. Olyan nő, aki
megszokta, hogy csak a saját hangját hallja, ha értesz.
– Mit akar, mit csináljak?
– Hagyd beszélni! Ha akarod az állást.
Gibson nagyon akarta az állást. És akarta látni Somersetet
Pennsylvaniában. Látnia kellett. Félt, hogy mit találnak majd
ott, de tudnia kellett. Ha a jegy ára az, hogy szteppelnie kell
Calistának, akkor táncolni fog. Az apja karriert épített abból,
hogy kezelni tudta a földbirtokos nemességet. Csak ragadt rá is
ebből valami.
Amikor a ház elé értek, zene és vidám gyermekvisongás
fogadta őket. Hihetetlen látvány volt. Úgy becsülte, hogy több
mint háromszáz ember lehet a hosszú, széles terasz mellvédje
előtt elterülő pázsiton. A számos fehér sátor egyike alatt egy
dixieland banda fújta teljes erőből. Összeállítottak egy
táncparkettet is, amin párok tucatjai ropták. Bohócok és
bűvészek produkálták magukat több gyerekcsoportnak.
A szülinapi bulira gondolt, ahová Ellie megy ma délután.
Remélte, hogy ott is lesz bohóc. Ellie imádta a bohócokat.
– Hány éves ez a kölyök? – kérdezte Gibson.
– Nyolc.
– Nyolc? – ismételte meg hitetlenkedve. – Ennyien összejöttek
egy nyolcéves kedvéért?
 – Ne légy ostoba! Ms. Dauplaise kedvéért vannak itt.
– Jó, igen. Apám is járt itt?
– Természetesen – mondta Abe. – Ms. Dauplaise közeli
munkatársa volt. Washingtonban nem sokra viszi valaki, ha
nem fogadja el Calista Dauplaise meghívásait.
– És Lombard hogyan lépett kapcsolatba a hölggyel?
– Az fordítva történt. Calista Dauplaise fedezte fel Benjamin
Lombardot. Tulajdonképpen ő találta ki. Virginia
parlamentjében penészedett, amikor találkoztak. Ő kiemelte a
homályból, és lecsiszolta róla a durva éleket. Segített neki jó
kapcsolatokat szerezni, és pénzelte a kampányát, hogy bejusson
az Egyesült Államok Szenátusába.
– Hatalmas nagylelkűség.
– Hát, vannak királyok és vannak királycsinálók. És jóllehet a
népszerű történelem ezt vitathatja, ritkán létezik egyik a másik
nélkül.
– Eszerint a hölgynek valami jutalom jár, ha Lombardot
novemberben megválasztják elnökjelöltnek.
– Csakhogy már nincs jó viszonyban az alelnökkel.
A kőlépcsőn felmentek a teraszra. Úgy tűnt, hogy ez a kijelölt
gyerekmentes övezet. Két tucat megterített asztal állt az ernyők
árnyékában. Az emberek jöttek-mentek, ittak és beszélgettek.
Csokornyakkendős pincérek járkáltak körbe, újratöltötték a
borospoharakat, és tálcákról kínálták a hideg falatokat. Gibson
éhes volt, elvett egy tormás-bélszínes szendvicset. Abe a terasz
közepére vezette, ahol kissé elkülönülve egy, a pázsitra néző
többi asztalnál nagyobb és választékosabban megterített asztal
állt.
 Abe intett Gibsonnak, hogy várjon, és odament egy nőhöz, aki
a hatvanas éveiben járhatott, azonban a pénz nyújtotta
kiváltságoknak hála alig látszott ötvennek. Gibson kérdés nélkül
is tudta, hogy ő Calista Dauplaise. Nem önteltség sugárzott
belőle – ez sokkal több volt annál. Ez a bizonyosság volt; az
abszolút meggyőződés, hogy a világ kizárólag az ő kedve szerint
van berendezve. Ez olyan elegáns tartást adott neki, hogy
mindenki más elhalványult körülötte. Divatos, szőke
bubifrizurája az álla vonaláig ért, kiemelve, hogy azon egy
tehetséges plasztikai sebész munkálkodott. Aranyszegélyű
hófehér ruhát viselt, semmilyen más ékszer nem volt rajta. Abe
a füléhez hajolva súgott neki valamit. A nő elnézett mellette,
Gibson irányába; a tekintete szúrós volt és átható.
– Hölgyeim, elnézést! Megbocsátanak egy pillanatra? –
mondta.
Gibson azt várta, hogy feláll, ehelyett az asztalánál ülők
vették fel a táskájukat és az italukat, és távoztak. Egyikük, egy
ezüstös hajú, ötvenes nő lehajolt, és valamit Calista fülébe
súgott, miközben Gibsonra nézett, ahogy ő az előbb. Calista
egyetértően válaszolt, a nő pedig elégedetten eltűnt a tömegben.
Abe odaintette Gibsont.
– Calista, ő Gibson Vaughn.
Calista elmosolyodott, és kézfogásra nyújtotta a kezét.
– Üljön le, kérem – mondta. – Maga ne, George! Igyon valamit!
Egy perc alatt végzünk.
Abe elnézést kért, de távolodóban még elkapta Gibson
tekintetét. Nehogy elszúrd! – szólt a félreérthetetlen üzenet.
– Jó újra látni magát, Gibson. Emlékszik rám?
 – Hogyne. Örülök, hogy ismét találkozunk.
– Nem vontam el a munkájától, ugye?
– Nem.
– Tehát nem volt ott a nagy pillanatban?
Ez úgy hangzott, mintha vád volna. Beleharapott a
szendvicsébe, hogy ne kelljen válaszolnia.
– Mindenesetre köszönöm, hogy azonnal eljött. Elnézést ezért
a zajos tömegért – intett a pázsiton nyüzsgő tömeg felé. – Biztos
jobb lett volna egy másik időpont, de George szerint most teljes
sebességre kell kapcsolnunk, és beszélni akartam magával még
a fejlemények előtt.
– Pompás parti – jegyezte meg Gibson.
– Igen. És gyönyörű idő van. Sajnálom, hogy lemondtam a légi
bemutatót.
– A légi bemutatót…?
– Igen, a tengerészetnek van egy csapata, a legcsodálatosabb
manőverekre képesek.
– A Kék Angyalok?
– Pontosan!
Gibson elképedt, hogy ez az asszony felfogadta a Kék
Angyalokat egy nyolcéves gyerek születésnapi bulijára.
– Persze, csak tréfálok. Ilyen könnyű beugratni, Mr. Vaughn?
– Nem, általában nem – mondta Gibson, de volt valami a
nőben, amitől elment az önbizalma. A jelenlétében félénknek
érezte magát, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Egyszer egy
háromcsillagos tábornoknak is megmondta, hogy állítsa le
magát, de ettől az asszonytól úgy érezte magát, mint Twist
Olivér, amikor nem kapott kását.
 – Reméljük, hogy nem – mosolygott Calista.
– Miért vagyok itt? – kérdezte Gibson.
– Na, ne bosszankodjék! Fontos, hogy az embernek legyen
humorérzéke, még ha róla van is szó.
– Önnek van?
– Humorérzékem magammal szemben? Feltétlenül. Azonban
ehhez feltétlenül szükséges az is, hogy én legyek az, aki viccel! –
Gibsonra kacsintott. – Az nagy különbség!
– Megjegyzem magamnak.
– Tegye is! Az én családom már nemzedékekkel korábban
elvesztette a képességét, hogy nevessen magán. Ha
felemelkedünk a kiválóság egy bizonyos szintjére, hajlamosak
vagyunk egészségtelenül túlzott tisztelettel tekinteni a
családunkra. Abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy a
családunk sikeressége nem a szerencsének vagy a kemény
munkának köszönhető, hanem valami velünk született
felsőbbrendűségnek. – Gibson felé hajolt, mintha bizalmas
közlendője volna. – Isten akarata. Jó gének. Kék vér. Ilyesmi.
Nevetséges, persze, de elkeserítően gyakran fordul elő. És
mindig ugyanaz a vége. Minden generáció többre jogosult, mint
az előző. Mind lustább, mint az előző. Jobban érdekli őket a
gstaadi síparadicsom, mint a családi vagyon gyarapítása. A
jogosultság lustaságot szül, ami viszont hanyatlást eredményez.
Na persze, ha van elég pénz, évtizedekig nem kell észrevenni,
hogy a család nevét lassan elfedi a por. Aztán egy napon
ráébredünk, hogy az utolsó családtagunk, aki valami jelentőset
alkotott, meghalt még Kennedy előtt. Tudja, mit dolgozik a
fiam?
 Gibson megrázta a fejét.
– Semmit! Fort Lauderdale-ben lakik egy öröklakásban egy
nővel, és golfozik!
Kimeresztette a szemét, ezzel is érzékeltetve Gibsonnal a
helyzet súlyosságát. Mivel nem kapott visszajelzést, lassan
megismételte:
– Fort Lauderdale-ben, Mr. Vaughn! Az egyik nagybátyám
még Wilsonnak segített tető alá hozni a versailles-i szerződést, a
fiam ambíciója meg csak addig terjed, hogy lyuktól lyukig
talpaljon a floridai mocsárban. Megáll az ész.
– Nem rajong érte?
– Florida államért? Nem; az a bizonyíték, hogy jobb lett volna
fel sem találni a légkondicionálást.
– Ne veszítsük el a humorunkat…
– Nálam eddig bevált. – Calista elmosolyodott, és megérintette
üres borospohara szélét. Egy pincér azonnal ott termett, hogy
újratöltse.
– Bizonyos szempontból nagy hálával tartozom magának –
mondta Calista.
– Miért is?
– Az az ügy Benjaminnal, ami miatt magának… nehézségei
adódtak.
– Nem tudom, mire gondol.
– Mit gondol, kinek a pénzét sikkasztották el? Benjaminét?
Ugyan, kérem! Annak az embernek semmije sem volt, mielőtt
felkaroltam. A maga nem túl szerencsés közreműködése
segített, hogy rájöjjek, rossz lóra tettem.
– Nem értem. Az apámra gondol?
 – Nem, nem az apjára. Ő aranyos ember volt, de ő csak a
zsoké volt, ha nem haragszik a hasonlatért.
– Lombard?
– Persze. Merész kis tolvaj volt. De maga kiteregette a
szennyesét.
– De az apám…
Calista sajnálkozva nézett rá.
– Csak nem vette be az ő változatukat? Hogy a maga apja
tette? Ó, istenem, dehogy! A maga apja olyan hűséges volt, hogy
az már bűn. Ugyanez jellemző George-ra is. Duke Vaughn volt a
tökéletes bűnbak. A halottaknak nincsenek jogaik, legalábbis az
ügyvédeim szerint, és ritkán támadnak fel, hogy védekezzenek.
Maga ennyi éven át tényleg azt hitte, hogy az apja tolvaj?
Gibson körül elhomályosult a világ, és az erős dobogás a
fülében elnyomta a parti lármáját. Legyőzte a késztetést, hogy a
térdei közé hajtsa a fejét. Ehelyett összekulcsolta az ujjait, mint
egy haragvó imádkozó, és Calista szemébe nézett.
– Miért nem mondta korábban? – kérdezte egy hosszú perc
múlva.
– Jogos kérdés. Mert ez, egyszerűen szólva, nem állt
érdekemben.
– De Lombard a maga pénzét lopta el.
– Igen, de visszakaptam a pénzemet.
– Szóval ennyi?
– A politika egy ocsmány festmény mutatós keretben.
Bármennyire is kedveltem Duke Vaughnt, nem akartam
belevonni a családomat a Lombarddal való ellenségeskedésbe
csak azért, hogy megmentsem az elhunyt apja hírnevét.
Jóvátehetetlenül nagy árat fizettem volna érte.
– Hagyta, hogy Lombard győzzön.
– „És életben maradtam, hogy újra harcolhassak.” Ez volt a
kisebbik rossz.
– Tehát ezért vagyok itt? Ezzel csendesíti le a saját és George
rossz lelkiismeretét?
– Jaj, az egekre, dehogy! Ez George ötlete volt. Ő annyira jó
ember! Nemes lelkű. Ez a legnagyobb hibája – mondta
szórakozott mosollyal.
– Nem az ön ötlete volt a megállapodás?
– Az, hogy fogadjuk fel Suzanne felkutatására azt, akit
elítéltek, mert lebuktatta Lombardot? Nevetséges! Bárhogy
döntött, az az ő döntése volt, nekem semmi közöm hozzá. De
George, az áldott lélek, hisz a szimmetriában. Így most itt
vagyunk.
– De miért vagyunk itt?
– Hogy kiegyensúlyozzuk George karmikus mérlegét,
gondolom.
– Nem. Miért mi vagyunk itt? – pontosított Gibson.
– Á! Arra gondol, hogy miért hívtam meg az otthonomba?
Azért, mert – függetlenül attól, hogy mit érzek Benjamin iránt –
Suzanne nagyon kedves nekem. A keresztanyja vagyok. Ott
voltam a keresztelőjén. Segítettem felnevelni. Angyali gyermek
volt. De igazán! Olyan, aki sohasem sír. Egy kincs volt, és egy
csodálatos ifjú hölgy, mint maga is tudja. Imádta az életet, amit
az én családom szétforgácsolt. Csodálatos volt, illetve az lett
volna, ha megéri. Tragédia, ami vele történt.
Nagyot kortyolt a borospoharából. Kellett egy kis idő, hogy
folytassa:
– Sajnálom. Nehéz erről beszélnem. Még ennyi idő múltán is.
– Megértem – mondta Gibson.
– Nagyon kedves. Mr. Vaughn, ha csak egy halvány esély van
arra, hogy ez a fénykép valódi – bár, hogy őszinte legyek,
szerintem hamisítvány, amivel gyötörni akarnak, feltépni a régi
sebeket, ez egy szadista műve –, de ha mégis eredeti, és ha ez a
személy valóban tud valamit arról, hogy mi történt a
keresztlányommal, akkor megmozgatok eget és földet, hogy
megtaláljam! És a személy, aki mindezért felelős… – elhallgatott,
majd óvatosan megválogatta a szavait –, szenvedni fog.
Az utolsó szó pengeként csapott le. Gibsonnak az jutott
eszébe, amit George Abe mondott, hogy komolyan el akar
beszélgetni azzal, aki elrabolta Suzanne-t.
– Mindenesetre George úgy véli, hogy maga hasznunkra lehet
az ügyben. Azért akartam találkozni, hogy megnézzem
magamnak.
– Ez afféle meghallgatás?
– Aligha. Nem, én csak egy kíváncsi megfigyelő vagyok.
George azt mondja, hogy maga szakértő, én viszont nem vagyok
az, tehát nem vitatkozom.
– Akkor mi legyen?
– Csak ennyi: találja meg ezt az embert, és én hálás leszek. A
családom már nem az, ami egykor volt – nem mintha a nevünk
teljesen elvesztette volna a befolyását, de hiszem, hogy még újra
nagy lesz. Látja azt a kis kupolát a sövény mögött?
A kinyújtott ujját követve Gibson a pázsiton túl, a birtok
szélén meglátta a kupolás épületet. A sövény legalább négy és
fél méter magas volt, így nem nagyon értette, hogy az asszony
milyen mérce szerint mondta kicsinek.
– Alexandre Dauplaise, az ük-üknagyapám építtette, amikor
meghalt a felesége. Aztán mellé temették őt is, amikor tizenkét
év múlva követte. Az egész család itt van eltemetve, kivéve
Daniel nagybátyámat, akit Normandiában, egy jeltelen sírban
hantoltak el. Idővel majd én is követem őket, és akkor a
családom kapcsolata a várossal már három évszázadra nyúlik
vissza. De mielőtt csatlakoznék hozzájuk, látni akarom, hogy a
családom visszanyeri egykori nagyságát, és szolgálja ezt az
országot.
– Nem lesz több öröklakás Floridában?
– Így van. Mindezt nem azért mondom, hogy történelemórát
adjak, hanem hogy biztosítsam: a hálám nem lesz jelentéktelen.
Magának és a családjának is hasznára válik. De ha olyan ötlete
támadna… – folytatta hidegebb hangon –, ha arra gondolna,
hogy a maga hasznára fordítja a helyzetet, nyilvánosságra
hozza a médiában, mint ahogy a múltban próbálta… Nos, azt
nagyon zokon venném.
– Megértettem.
– Jó. Biztos vagyok benne, hogy fölösleges is volt beszélni
erről.
– Én sem tennék mást az ön helyében.
Calista egyetértően bólintott.
– Ezt nagyra értékelem, Mr. Vaughn. Igazán.
– Szí néni! Szí néni! – kiáltozott egy kislány az asztal felé
rohanva. Egy csapat gyerek loholt utána, de ők megtorpantak a
lépcső tetején, mintha egy energiamező állta volna útjukat. A
kislány megállt a nagynénje mellett, lihegett, fehér ruhája tele
volt fűfoltokkal. Fekete haját középen összefonták, és gyönyörű
kék szeme volt. Amikor meglátta Gibsont, azonnal elszégyellte
magát, odasimult a nagynénjéhez, és a fülébe súgott valamit.
Calista elnevette magát, és átölelte a kislányt.
– Igen, persze! De húsznál nem többen! Mondd meg Davisnek,
hogy megbeszélhesse a szüleikkel.
A kislány elmosolyodott és megköszönte. Már rohant volna
vissza a buliba, de a nagynénje a ruhaujjánál fogva
visszatartotta.
– Köszöntél a vendégünknek? Ő Mr. Vaughn. Ő pedig az
unokahúgom, Catherine.
– Helló! – integetett a kislány.
– Helló! – köszönt vissza Gibson.
– Rendesen, kisasszony!
A kislány bólintott, elismerve, hogy hibázott, összeszedte
magát, és kezet nyújtott. Gibson kezet rázott vele.
– Örülök, hogy megismertem, Mr. Vaughn. Catherine
Dauplaise vagyok. Köszönöm, hogy eljött a születésnapi
partimra.
A szeme sarkából a nagynénjére nézett, hogy jól csinálta-e.
Calista sóhajtott, és intett, hogy elmehet.
– Jó, menj játszani! És ne feledd, húsznál nem többen!
– Rendben, Szí néni! – kiáltotta izgatottan Catherine,
miközben lerohant a lépcsőn.
– Soha véget nem érő munka – sóhajtott Calista. – Attól tartok,
hogy az anyaság nem az én műfajom. Ahogy azt az én
elkényeztetett fiam is tanúsíthatja. De mindent megteszek.
 – Ha ez vigasztalja, jobban viselkedik, mint az én lányom.
Calista arcáról leolvashatta, hogy ez nem vigasz.
– Örülök, hogy újra találkoztunk, Mr. Vaughn. Sok szerencsét
Pennsylvaniában!
MÁSODIK RÉSZ

SOMERSET
 TIZENHATODIK FEJEZET

Másnap a csapat elindult Somersetbe. Az Abe Tanácsadó

alagsori parkolója szinte üres volt, Gibson lépteit
visszhangozták a betonfalak. Hendricks egy régebbi évjáratú,
ütött-kopott Grand Cherokeehoz dőlve cigarettázott. Az autó
keréktárcsái rozsdafoltosak voltak, az oldalai erősen
behorpadtak, a hátsó lökhárítóját pedig valami szobrász
újraformálta, egy betonblokkot használva vésőként.
– Szupi kocsi. Range Rover nem volt? – kérdezte Gibson.
– Egy kilencvenezer dolláros terepjáró nem olvadna bele
Közép-Pennsylvania forgalmába, Vaughn. Próbáljuk kerülni a
feltűnést.
Gibson megadóan felemelte a kezét.
– Ez vicc volt, öreg!
– Maga csak törődjön a számítógépeivel, rendben? –
Hendricks a két nagy fekete vászon katonazsák felé pöccintette
a hamut. – Magának az a specialitása. Rakja be hátra!
Hendricks beszállt a Cherokeeba, és beindította a motort.
Gibson széthúzta a cipzárt a táskákon, és leltározta a
tartalmukat, mielőtt betette volna a csomagtartóba a többi,
ugyanilyen zsák mellé. Hendricks iszonyú sok felszerelést
pakolt be. Mi ez az egész?
Jenn egy Taurusszal állt be melléjük, ami még rosszabb
állapotban volt, mint a Cherokee. Úgy nézett ki, mintha
átnyomakodott volna egy sikátoron, ami fél centivel
keskenyebb volt a kelleténél. Ám bármilyen károsodást
szenvedett is el a Taurus külsőleg, a motorháztető alatti részre
nem terjedt ki. Gibson hallotta, milyen öblös hangot ad ki a
motor, mielőtt leáll. Gibson lecsukta a Grand Cherokee
csomagtartóját, és látta, hogy annak is pennsylvaniai
rendszámtáblája van, mint a Taurusnak, és a lökhárítókon ott
van a „Penn Állam” matrica is. Bár nem volt gyakorlata a
felderítő szakmában, becsülte azokat, akik odafigyelnek a
részletekre.
A Taurus jobb oldali ajtaja zárva volt. Kopogtatott az ablakon,
és benézett Jennre. Az megrázta a fejét, és a Cherokeera
mutatott. Hendricks dudált.
– Viccel velem? – artikulálta Gibson.
Jenn ablaka egy ujjnyira leereszkedett.
– Találkozunk Somersetben.
– Még ma! – ordított Hendricks.
– Komolyan, fizetek is, ha kinyitja ezt az ajtót!
– Azt meghiszem!
Hendricks odakiáltott neki, hogy siessen. Gibson még egy
utolsó esdeklő pillantást vetett Jennre, de az kőmereven nézett
előre, és igyekezett megállni, hogy el ne nevesse magát.
Hendricks a Clara Barton parkosított autóúton vezette ki őket
a városból, a régi Chesapeake-Ohio-csatorna mellett. A fák
lombja sátorként borult az útra, nyitott ablakokkal utaztak.
Gibson megkérdezte, hogy belehallgathat-e a közvetítésbe.
Hendricks a rádióra mutatott.
– Van kedvenc csapata? – kérdezte Gibson.
 – Apám a Dodgerst szerette. Engem nem érdekel.
– Ő is rendőr volt?
– Nem.
Gibson várta, hogy folytassa, de úgy tűnt, Hendricks befejezte.
A rádióért nyúlt.
– Hangmérnök volt. Zenei. Sokat dolgozott az SST
lemezkiadónak meg a Slash Recordsnak.
– Az jó. Ismert együttesekkel dolgozott?
– Nem, hacsak nincs oda a régi punk bandákért. Black Flag?
Gibson nemet intett.
– Akkor a többit sem fogja ismerni.
– Ha az apja zenével foglalkozott, maga hogy lett rendőr?
– Jelentkeztem az akadémiára. Miért, mit gondol?
Hendricks megkocogtatta a rádiót, jelezve, hogy a
beszélgetésnek vége.
A Nationals 2:0-ra vezetett a második játékrészben. Duke
nagyon örült volna, hogy Washingtonban megint van
baseballcsapat. Gibson gyerekkorában az Orioles volt az, amit
hazai csapatnak nevezhettek, és Duke évente tíz-tizenöt
meccsre is kivitte. Gibsonnak mégis az volt a gyanúja, hogy az
apja jobban szerette a rádióban hallgatni a meccseket. Jól
emlékezett az útjaikra Charlottesville és Washington között,
amikor a kocsiban Mel Proctor és Jim Palmer közvetítéseit
hallgatták. Nagyon unalmas volt. Öreg pasik dumáltak a
rádióban valamiről, amit ő nem láthatott. De mint sok minden
más, az idő múlásával ez is megszépült. Gyakran nem is figyelt
a meccsre, csak élvezte a háttérből hangzó megnyugtató
zsongását. A mai nap is ilyen volt.
 Még mindig a Calista Dauplaise-zel folytatott beszélgetése járt
a fejében. Ha hihet neki, akkor minden, amit az elmúlt tíz évben
gondolt, hazugságon alapult. Minden, amit az életéről
feltételezett, megfordult egyetlen állításon: Duke Vaughn nem
volt bűnöző. Benjamin Lombard volt az, kezdettől fogva.
Lombard, aki dollármilliókat sikkasztott el, és a barátját
mártotta be, hogy mentse a bőrét. Gibson még mindig nem tért
magához a sokkból, még mindig nem tudta megemészteni, hogy
a kezdetektől fogva neki volt igaza. De nem állt ki az igazáért.
Bevette Lombard meséjét az apjáról, és – ez az ő szégyene –
hátat fordított az apjának, mint mindenki más.
Egy másik gondolat is bántotta. Éveken keresztül azt hitte,
hogy az apja a bűntudata miatt lett öngyilkos, mert meglopta
Lombardot. Búcsúlevelet ugyan nem hagyott, de Gibson csak
ezt az okot tudta elképzelni. De ha Duke Vaughn nem
sikkasztott, és nem volt bűnöző, akkor mi késztette
öngyilkosságra? Ez a kérdés kísértette Gibsont egész életében
még az után is, hogy már azt hitte, megkapta a választ. A
választ, ami feldühítette és elkeserítette, de legalább a lezártság
halvány, nyomorúságos érzetét adta. Most ez is elveszett.
Gibson tökéletesen emlékezett a régi házukra. A lejtős
pázsitra, ahol gyermekkora nagyobb részét gereblyézéssel vagy
fűnyírással töltötte. A terebélyes szilfára, amelynek árnyékában
Duke hiába próbálta megtanítani a fiát a csavart dobásra. Az
agyonhasznált Volvóra a kocsibeállóban, ami azt jelezte, hogy
az apja otthon van. A verandalépcsők nyikorgására és a kerti
székekre, amiket Gibson mindig kényelmetlennek talált. A
bejárati ajtóra, amit soha nem zártak be.
 Azon a napon is tárva-nyitva állt.
Gibson hívta az apját, de válasz nem érkezett. A magnón az
Eagles szólt, Az új fiú a városban kezdő sorai. Az apja az ilyen
zenét szerette: James Taylor, Jackson Browne, Bob Marley és a
Wailers, Crosby, Stills, Nash & Young. Az egyetemi évek
„napsütötte délutáni frizbis zenéjét”. Gibson a lépcső aljánál
ledobta az iskolatáskáját, végigment a házon, közben megint az
apja nevét kiáltotta. Emlékezett, hogy kényelmetlenül érezte
magát, mert csak péntekre várta az apját, és egy kezén meg
tudta számolni, hogy Duke Vaughn hányszor jött haza
korábban.
Minden szobát megnézett kétszer is. A hátsó udvart is. Duke
néha átment a szomszédokhoz; valószínűleg a UVA
baseballcsapatáról beszélget Mr. Hooperral, aki az egyetemen
dolgozott. Ez észszerűnek tűnt. De az nem tetszett Gibsonnak,
hogy tárva-nyitva hagyta a bejárati ajtót. Még egyszer bejárta a
házat, és most észrevette, hogy az alagsor ajtaja résnyire nyitva
van. Ezt nem ellenőrizte, mert ide soha senki nem ment le.
Leginkább raktárnak használták, és volt lent egy hálószoba
szükség esetére, ha – nagy ritkán – vendégeik jöttek.
Kinyitotta az ajtót, és látta, hogy az alagsorban ég a lámpa.
Szúrós szarszag csapta meg az orrát. Az apját szólította, de az
alagsor nem felelt. Lement a lépcsőn. Lassan. Tudta, hogy
valami nincs rendben. Alulról a negyedik lépcsőfokon megállt,
és lehajolva benézett az alagsorba. Csak az apja lelógó,
meztelen lábait látta, a lábfeje lefelé mutatott a betonpadlóra,
mintha éppen felrepülne.
Még egy lépés.
 Nem olyan volt, mint az apja. A kötél húzásától megfeszültek
a vonásai, és elfeketedett az arca. Gibson az apja nevét suttogta,
és lassan leült a legalsó lépcsőre. Nem sírt, csak miután
megérkeztek a rendőrök, és azt mondták, hogy velük kell
mennie.
Miért tetted ezt, Duke? Ártatlan voltál. Mi vitt le az alagsorba?
Késő délután érkeztek meg Somersetbe. A kis
munkásvárosnak, ami egyórányira Pittsburghtől keletre feküdt,
alig hétezer lakosa volt. Somerset történelmi hírnevét – ha ez
annak nevezhető – az adta, hogy ez volt az 1794-es
whiskeylázadás melegágya. Újabb kori nevezetessége 9/11-hez
kapcsolódott: a 93-as járat a közeli Shanksville-ben zuhant le.
De Somersettől mindössze nyolcvan kilométer távolságban volt
a breezewoodi benzinkút, és most csak ez számított.
Hendricks a városközpontban megkerülte a rézkupolás
bírósági épületet, aztán leparkolt, és bevárta Jennt, aki tíz
perccel később meg is érkezett. Lehet, hogy Hendricks
útitársnak nem volt kellemes, de sofőrnek pokoli jó. A Maryland
Line-on bedugult a forgalom, és Gibson a telefonján akart
kerülőutat keresni.
– Tegye csak el! – mordult rá Hendricks, és lekanyarodott a
teljesen üres 68-as útra, rá sem nézett a térképre. A pasas egy
élő GPS volt.
Mindent összevetve ez volt Gibson életének legsimább
utazása. Mindenki azt hiszi, hogy jól tud vezetni, de Hendricks
valóban tudott. Az autó minden erőlködés nélkül, lágyan állt
meg, és alig érezhetően gyorsult fel. Hendricks valahogy mindig
abban a sávban volt, ahol haladt a forgalom, és ez nem a
szerencsén múlt. Ha egy autó egy kilométerre előttük fékezett,
Hendricks előre látta, hogyan sorol vissza a forgalomba, ehhez
igazította a sebességét vagy a sávváltást.
Néhány perccel később feltűnt Jenn. Mivel Gibson nem
tudhatta, hogy WR8TH mennyire fúrta be magát az Abe
Tanácsadó cégbe, egy mindenre kiterjedő elektronikus
kifehérítést indított el az ACG-ben, tekintettel a korábbi
kísérleteikre, hogy elkapják a vadat – e-mailek, üzenetek, Word-
dokumentumok. Mike Rilling ehhez a művelethez egy külön
szervert biztosított, aminek nem volt kapcsolata az ACG-vel, és
eközben minden jegyzetlapokon és kézzel írt emlékeztetőkben
történt, ami mindenkinek nehézséget okozott, kivéve
Hendrickset, akinek láthatóan tetszett.
Így internetes hotelfoglalásuk sem volt, de Hendricks ismerte
egész Somersetet, és fejből sorolta valamennyi motel nevét öt
kilométeres körzetben.
– Járt már valaha itt? – kérdezte Gibson.
– Úgy nézek ki, mint aki járt már itt?
– Akkor otthon, esténként térképeket tanulmányoz?
– Csak ha megyek valahová. A Google nem helyettesíti a
tudást. Ezt írja le!
Miután Jenn utolérte őket, a karaván elvonult egy lehangoló,
földszintes motelhez, ami némiképp védve volt az autósztráda
zajától. Gibson még mindig feszült volt, ezért úgy döntött, fut
egyet, mielőtt a vacsorán gondolkodna. Kifelé menet
odabólintott Hendricksnek, aki kivitt egy széket a szobájából, és
lustán dohányozott.
– Egy órán belül itt leszek.
 Hendricks morgott valamit, Gibson pedig kiügetett az utcára.
Beköszöntött a nyár; délután hat után még 32 fokos meleg volt.
A térkép szerint a város déli része felé futott, elhaladt a Csúcs
Ételbár előtt – klasszikus rozsdamentes acélelemekből
összerakott, piros és zöld neon reklámfeliratos büfé a járda
mellett. Már felújították, de fogadni mert volna rá, hogy
eredetileg egy becsületes Swingle Családi Étkezde volt.
Valószínűleg még az 1960-as években. Duke biztosan tudta
volna, de mindenesetre muzeális értékkel bírt. Gibson már
tudta, hogy hol fog enni, amíg itt vannak.
A bíróságnál jobbra fordult, és futott tovább a lenyugvó
nappal szemben. Lassított, amikor meglátta a könyvtárat, és
inkább sétálva ment felé, mert jól meg akarta nézni. A könyvtár
egyoldalas honlapja jószerével csak egy elektronikus
nyitvatartás-táblázat volt. Talált ugyan néhány fényképet is, de
ezekből az épület belső teréről nem kapott teljes képet.
Elsősorban arra volt kíváncsi, hogy mitől lehetett ez jó
operációs bázis az FBI legkeresettebb bűnelkövetője számára.
A gonosztevő barlangjára számítva egy kis csalódást érzett. A
Carolyn Anthony Könyvtár takaros téglaépület volt, az ablakok
és a főbejárat keretét fehérre festették. Az utcától szépen nyírt
gyep, virágágyak szegélye és kis bokrok választották el. A
főbejárat egyik oldalán élénkpiros tűzcsap állt, a másik oldalon
pedig egy ivókút. Egy kis szelet az Andy Griffith Show Mayberry
városkájából, mint ahogy a bíróság épülete is kirítt a
szürkésbarna, lécburkolatú házak környezetéből.
Az ivókútban éppen csak csörgedezett a víz. Gibsonnak
sikerült kicsalogatnia belőle egy kortyot, aztán körbejárta az
épületet. Oldalt és hátul egy közpark terült el padokkal,
piknikezőasztalokkal, füves részekkel, középen pedig egy kő
szökőkúttal, ami lustán, egyenetlenül lökte fel a vizet.
A kút arra a régi fotóra emlékeztette, Suzanne-nal meg a
békával. Amiről viszont eszébe jutott valami, ami korábban
zavarta… A sapka! – volt valami azzal a Philadelphia Phillies-
baseballsapkával… Mi a gond vele? – kérdezte magától. El kellett
rejtenie az arcát, és vett egy Phillies-sapkát. Nyugodj le,
Sherlock!
De azért nem hagyta nyugodni.
A mostani feladatodra gondolj – utasította magát –, a könyvtár
alaprajzára! Úgy látta, hogy három helyen lehet be- és kimenni:
a főbejáraton, egy raktárajtón az egyik oldalon és egy, a parkra
nyíló oldalajtón. Elkülönült a szomszédos épületektől, és nem
sok ürügyet adott, hogy körülötte őgyelegjenek. Ebből, valamint
a városka méreteiből következik, hogy a nem idevalósiak
azonnal feltűnnének. WR8TH előbb kiszúrná őket, mint ők őt.
Gibson a mobilján ellenőrizte, amit már amúgy is tudott – a
könyvtár wifijét nem védte jelszó. Fél háztömbnyit távolodott,
akkor teljesen eltűnt a jel. Holnap majd visszajön a
hatótávolság-mérővel és feltérképezi a wifijel körzetét. De az
máris kínosan világos volt, hogy WR8TH úgy is csatlakozhat a
könyvtár wifijére, hogy be sem teszi a lábát az épületbe – sőt,
gyakorlatilag látótávolságon belül sem kell lennie. A munkájuk
ezzel még nehezebbé vált. Nem megoldhatatlanná, de sokkal
bonyolultabbá.
Aznap már nem tehetett semmi mást. Betette a fülhallgatóját,
és futni kezdett a motel felé, hogy még vacsora előtt felhívhassa
Ellie-t.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A Csúcs Ételbár egyetlen helyiségből álló, kellemetlenül szűk kis

hely volt, a kendőzetlen haszonelvűség hangulatával. A
mozdíthatatlan, fekete vasszékeket egyenesen a szögletes tetejű
pult lábához rögzítették. A külső fal mentén bokszok
sorakoztak, a vendégek ezekbe zsúfolódtak. Jenn nem érzékelte
a hely vonzerejét, de Vaughn azzal a tiszteletteljes áhítattal
nézte, amit a legtöbb ember a múzeumok számára tart fenn. Az
ételbár is múzeumba való, az biztos. Miféle kapcsolat ez közte
és az ételbárok közt?
– Tetszik a hely? – kérdezte Gibson.
– Nem – mondta Jenn. – Mi a fene az a „Feltétes perec”? – Ez a
Specialitások oldalon volt. Gibson elvigyorodott.
– Olyasmi, mint a töltött calzone, csak pereccel. Ízleni fog
magának.
Jenn mereven nézte.
– Ez most azért van, mert nem engedtem beszállni a kocsiba?
– Később még megköszöni nekem.
– Arra várhat.
Jenn nagy megkönnyebbülésére saláták is voltak az étlapon.
Hendricks egybesült fasírtot kért. Amikor kihozták, tucatnyi
darabkára vágta, és a falatokat megmerítette a tabasco
szószban. Gibson tejturmixot rendelt, hozzá valami Cindy Sue-
nak nevezett borzalmat: barbecue-szósztól csöpögő burger, a
tetején vastag hagymakarikával, a köret sült krumpli. Nem
csoda, hogy annyi időt töltött az edzőteremben; ez legalább
1500 kalória volt. Evés közben Gibson röviden tájékoztatta őket
a kihívásokról, amit a Carolyn Anthony Könyvtár megfigyelése
jelent.
Hendricks egyetértett azzal, hogy nehéz lesz elkerülni a
feltűnést.
– A rideg valóság az, hogy ez egy kis forgalmú közkönyvtár
egy kicsi városban. Az új arcoknak átkozottul nyomós indok
kell, hogy megjelenjenek itt.
– Nyilván ez a pasas sem maradt volna észrevétlen tíz éven
át, ha nem elég óvatos – mondta Jenn, mintegy hangosan
gondolkodva. – Jól kiválasztotta a helyet. Ő majd lát minket, mi
viszont nem látjuk őt.
– Igen, de valamit azért elárul nekünk – állapította meg
Hendricks.
– Mégpedig? – kérdezte Gibson.
– Az idegenek itt szemet szúrnak. Ezek szerint ő nem az.
Nyugodt és magabiztos.
– Van egy nagyobb problémánk is – mondta Gibson, és
elmagyarázta, hogy a Carolyn Anthony Könyvtár nyilvános
wifije nem kér bejelentkezést vagy jelszót, egész nap és
mindennap fut, és olyan erős jelt ad, hogy az elér a holdig is.
– És mennyiben érint ez minket? – érdeklődött Jenn.
– Annyiban, hogy az emberünk bármikor használhatja a
könyvtár wifijét, éjjel és nappal, és ehhez még csak nem is kell
fizikailag belépnie az épületbe. Ülhet az autójában egy fél
háztömbnyire tőle hajnali két órakor, és csinálhat, amit akar. És
mi nem tudjuk leállítani.
– De eddig csak a nyitvatartási órákban küldte a
vírusinstrukciókat – emlékeztette Jenn.
– Ez igaz, és nincs okunk feltételezni, hogy változtatna a
taktikáján. Csak azt mondom, hogy megteheti, ha akarja.
– Ha akarja – hangsúlyozta ki Hendricks. – De az is lehet, hogy
csak szórakozott, és ez egy vakvágány.
– Mennyi idő telik el az ACG hálózatába történt aktív
behatolás után, amíg az „őrszemek” felismerik és tájékoztatják?
– kérdezte Jenn Gibsontól.
– Három-öt másodperc. Plusz-mínusz. A Post weblapján a
rontott hirdetéstől beérkező utasítás kiváltja a riasztást. Kapok
egy szöveges üzenetet, egy e-mailt és egy telefonhívást.
– És mi van az aggodalmával, hogy WR8TH figyeli az ACG
kommunikációját?
Jenn Hendricksre pillantott. A férfinak sem tetszett jobban a
válasz, mint neki.
– Át tudja irányítani a riasztást a telefonjainkra?
– Persze. Vacsora után megcsinálom.
– Lássuk, megértettem-e a tervet – mondta Hendricks. –
Megvárjuk, hogy WR8TH aktiválja a vírusát, aztán rohanunk,
mint a bolondok, és keresünk egy középkorú pedofilt, akinek
van egy laptopja, és áll a farka. Kihagytam valamit?
– Nem, pontosan ez a terv – válaszolt neki Jenn.
– Amennyiben világos voltam.
– De ha változtat az időbeosztásán, akkor felváltva alszunk –
folytatta Jenn. – Készen kell állnunk a nap 24 órájában, de
valami azt súgja nekem, hogy nem változtat a módszerén.
 Gibson egyetértően bólintott. Korábban alaposan átvizsgálta
az ACG hálózatának előzménylistáját, amikor WR8TH nyomait
kereste a cég szerverein. Valamennyi azonosított esemény
hétvégén történt, péntek délután.
– Ez esetben mindenkinek négy napja van elkészíteni a
játéktervét.
– Végeztem egy kis kutatást – mondta Gibson. – Néhány éve
nagyon sok pedofil használta a virginiai közkönyvtárak wifijeit.
Szó szerint a könyvtár előtt parkoltak az éjszaka közepén, és
úgy töltötték le a gyerekpornókat. Szóval, ez nem új vagy
eredeti stratégia.
– És mik a lehetőségeink? – kérdezte Jenn.
– Csinálhatjuk azt, amit ők: adjunk meg egy bejelentkező
nevet. Amikor bezárják a könyvtárat, lekapcsolják a wifijüket is,
de…
– Bármilyen változás a rendszeren elijesztené a mi fiúnkat.
– Így van, ami azt is jelenti, hogy nem tudok beavatkozni a
wifitartományban vagy a sávszélességben. Már megmutatta,
hogy óvatos és okos. Ha bekavarunk neki, szépen elszelel.
– Hívhatnánk a könnyűlovasságot. Több szem többet lát –
viccelődött Hendricks.
– Egy gargantuai méretű megfigyelési akció, amit majdnem
biztosan észrevesznek, nem megoldás – torkolta le Jenn. –
Nekünk olyan megoldás kell, ami nem igényli a 101.
Légiszállítású Hadosztály felvonulását.
– Hadd dolgozzak ezen ma éjjel! Talán van egy ötletem –
mondta Gibson.
Jenn szívesen kiszedte volna belőle a részleteket, de inkább a
főnöke tanácsát követte, és bizalmat szavazott Gibsonnak.
Hendricks, miután végzett a fasírtjával, elnézést kért, és ment,
hogy felderítse a könyvtár környékét. Gibson rendelt még egy
szelet szedres pitét és egy gombóc vaníliafagylaltot. Megkínálta
Jennt is, de az elhárította, és a kávéja fölött őt tanulmányozta.
– CIA – mondta
Gibson értetlenül nézett rá.
– Azt kérdezte, hogy hol szolgáltam.
– Tényleg? Igen, ahogy akkor rám mozdult az Éjjeli
Bagolyban… Katonai kiképzésre tippeltem.
Jenn azt érezte, hogy a férfi úgy tanulmányozza az arcát,
mintha egy rosszul megoldott egyenletben keresné a hibát.
– A szüleim azok voltak. Apám a tengerészgyalogosoknál,
anyám a haditengerészetnél.
– Melyik egységnél volt az apja?
– 8. Ezred, 1. Zászlóalj.
– Hol?
– Libanonban.
Gibson letette a kanalát.
– Ott volt?
– Igen, ott.
Jenn kétéves volt, amikor a robbanóanyaggal megrakott
teherautó behajtott a bejrúti tengerészgyalogos-laktanyába, és
felrobbant a parancsnokságnál. Akadályt csak a szögesdrót
kerítés és a töltetlen fegyverrel álló őrök jelentettek. Négyes
fegyverállapot: tár kivéve, töltényűr üres. Nem mintha ez
számított volna. A robbanás ereje felemelte az épületet, és
amikor a gravitáció visszahúzta a földre, összezúzta a benne
lévőket. A többiekkel a tűz végzett. Jenn talált egy viszonylag jó
közelítést: egy esemény brutalitása egyenesen arányos a
„pillanatnyi” szó használatának gyakoriságával. Az apja nem
szenvedett – legalább ennyi vigasza volt. Ugyanezt nem
mondhatta el az édesanyjáról.
A kis Jenn-nek komor emlékei maradtak az anyjáról. Beth
Charles kis termetű, gyakorlatias nő volt. A férje temetése után
egyenesen az italbolthoz hajtott. Nem volt nagyivó, és csak azért
maradt meg a vodka mellett, mert annak elvette a szagát a
szájvíz, amikor szolgálatba ment. Nem gyakran verte meg Jennt,
és soha nem nagyon. Az egyetlen sebhelyet, a füle mögött,
véletlenül okozta. Jenn úgy emlékezett, hogy csak nagyon ritkán
félt tőle. Leginkább akkor, ha éjszaka elővette a fegyverét. Az
anyja levetkőzött, és a dohányzóasztalon tisztította, miközben
olyan hangosan szólt a televízió, hogy Jenn csak egy párnával a
fülén tudott elaludni.
A tragédia után a nagyanyjához költözött. Végigfuttatta a
fogán a nyelvét.
– Sajnálom – mondta Gibson.
– Miért hívta őt Macinak?
Gibson elnevette magát, és bekapott egy falat süteményt.
– Az egész testével ölelt. Átkarolta az embert és teljes erejéből
szorította. Amikor meglátta az apámat, rohant hozzá, ő meg azt
kiáltotta, hogy „Jön a mackó, összenyom!” Aztán ez rajta
maradt. Illett hozzá. Annál is inkább, mert ő is mindig elvonult
téli álomra egy könyvvel. De azt hiszem, én voltam az egyetlen,
aki valóban Macinak hívta.
– Milyen volt?
 – Maci? Ő a húgom volt, érti? Nem úgy értem, hogy a
testvérhúgom, de együtt nőttünk fel. Nem volt sok közös
tulajdonságunk, de ő jó volt. Igazán jó. Olyan gyerek, akire a
többi szülő irigykedik. Az ő gyerekük miért nem tud ilyen
lenni? Könnyed volt, udvarias. Mindenkivel kedves. Teljesen
romlatlan, de nagyon makacs is tudott lenni. – Gibson
felnevetett egy régi emléken. – Amikor valamiről eldöntötte,
hogy annak úgy kell lennie, reménytelen volt az ellenállás.
Elhiheti!
– És mikor kezdett megváltozni?
– Nem tudom. Ahogy idősebb lettem, többet voltam otthon,
Charlottesville-ben. Az iskola, meg ilyesmi. Eleinte talán nem is
vettem észre, mert mindig nagyon csendes gyerek volt. Még azt
sem tudtam, hogy van egy fiúja. Aztán az apám, ezt tudja…
Utána nem is találkoztam Lombardékkal. Úgy három hónap
múlva letartóztattak. – Gibson letette a villáját, és a süteményre
bámult. – Lenne egy kérdésem. Mit tud a Phillies-sapkáról? A
breezewoodi kazettán.
– A sapkáról? Nem sokat. Tudtommal nincs benne semmi
különös. Egyik szülője sem ismerte fel, hogy az övé lett volna.
Szenvedélyesen utálta a baseballt, így azt feltételezik, hogy
valahol az úton vette.
– Ki mondta, hogy utálta a baseballt?
– A szülei. Benne van az FBI-kihallgatás jegyzőkönyvében.
– Tényleg? Ez különös.
– Miért?
– Nem is tudom. Van valami zavaró ebben a sapkában. De
valószínűleg semmiség.
 – Valószínűleg – értett egyet Jenn. – De tiszteljük a
megérzéseket. Beszéljen róla!
– Abban igaza van, hogy Maci nem volt oda a sportért.
Legalábbis én így emlékszem. De Duke és Lombard sokat
beszélgettek a baseballról. Mindketten nagy Orioles-rajongók
voltak. És szerintem ez rá is átragadt. Olyan gyerek volt, aki
kimutatja az érzelmeit.
– De azt mondta, hogy egy ideje már nem találkozott vele.
– Igen – ismerte el Gibson, de látszott, hogy nem győzték meg.

Fred Tinsley a pultnál ülve a tejszínt kavargatta a kávéjában, és

átnézte az étlapot. Nem volt éhes, de ha Rómában vagy,
viselkedj rómaiként. Nem hallotta, hogy miről beszélget
mellette a két férfi meg a nő, de nem is érdekelte. Nem
hallgatózni jött ide. Csak egy kicsit körülnézni.
A kis ember rendőr volt Los Angelesben, de ez nem látszott
meg rajta. Dan Hendrickset valószínűleg egész életében
alábecsülték. Tinsley nem követné el ezt a hibát. A másik férfi,
Vaughn, jó erőben volt, katonai kiképzést kapott, de csak valami
számítógépes technikusként. Mióta használnak a
tengerészgyalogosok billentyűzetet? Szomorú, hogy mivé lett a
világ.
Minőséget közülük egyedül Charles képviselt. Ő már embert
is ölt harcban. Tinsley leginkább az ő megölését méltányolta
volna. Kortyolt egyet a kávéjából, és elgondolta, hogy hogyan
végezne velük, ha majd felkérik erre. Minden attól függ, hogy
sikerrel járnak-e itt. Az életüket jelentheti, ha alkalmatlanok.
Ezt Tinsley meglehetősen mulatságosnak találta.
Ez valóban nagyon szokatlan megbízás volt. Ő mindenképpen
megkapja a pénzét, nyugodtan nézheti a dráma kibontakozását,
nem érinti a végkifejlete. Tetszett neki ez az újdonság, és
kíváncsi volt, hogyan végződik majd. Neki csak annyi dolga volt,
hogy várjon és figyeljen. Mindkettőben jó volt.
És természetesen el kell majd mennie a doktornőhöz. Nem
járt nála a tíz évvel ezelőtti éjszaka óta. Csodálta a nő munkáját,
ami annyira különbözött az övétől, bár az is nyugalmat és
hozzáértést igényelt, rendkívüli körülmények között is. Ezért
tisztelte, és várta az új találkozást.
A pincérnő visszajött, ő pedig rendelt egy Reuben szendvicset,
hogy ne zaklassa többé. Még nem kapta meg az ételt, amikor a
kis ember felállt, és kiment az ételbárból. Tinsley-t nem
érdekelte, hogy hová megy. Teljesen mindegy volt.

A Cherokee hajnali két órakor állt meg a motel bejárata előtt.

Hendricks akkor ment el, amikor ők visszaértek az étteremből,
és most jött vissza. Gibson az ágyán ült, próbált valami egyszerű
megoldást találni a könyvtári wifi problémájára. Hallotta, hogy
Hendricks bemegy a szobájába, és becsapja az ajtót. Néhány
pillanat múlva az ajtó kinyílt, és ezúttal csendesebben csukódott
be.
Gibson félretette a munkáját, és kiment az utcára. Hendricks
a Cherokee motorháztetején ült, és cigarettázott. Sötét nadrág és
széldzseki volt rajta, mintha még mindig a nyolcvanas évek
közepén élne. A Cherokee rakodótere üres volt; Hendricks az
összes cuccot behordta a szobájába.
– Nem hazudott a könyvtárral kapcsolatban – szólalt meg
Hendricks. – Három embernek kurva nehéz lesz figyelni az
összes kijáratot meg a környező utcákat. Úgy, hogy ne vegyenek
észre. És még nem beszéltem a váltásokról meg az alvásról.
– Abe nem tud erősítést küldeni?
– Tudna, de az egy másik problémát okozna. Ha egy
hadsereggel tartjuk megfigyelés alatt a könyvtárat, akkora
figyelmet keltünk, mint egy cserkészlánycsapat Las Vegasban.
Lehet, hogy a helyi rendőrség nem sokat ér, de garantálom,
hogy ha tábort ütünk a közkönyvtárnál, ahová a gyerekeik
járnak, feldugják az elemlámpájukat a seggünkbe!
– Akkor cseszhetjük az egészet?
– Nem teljesen. Térfigyelő kamerákat tettem fel.
Mozgásérzékelők, de képet adnak mind a három ajtóról. Nem
ideális megoldás, de láthatjuk a ki- és bemenők arcát. Ha
egyáltalán lesz valami mozgás. Nincs rá biztosíték. – A
csatornába pöccintette a hamut. – De használhatnánk a maga
kibernindzsa vuduját.
– Kibernindzsa vudu?
– Miért, nem ezért van itt?
– Hendricks, kérdezhetek valamit? Foglalkozott ilyesmivel a
Los Angeles-i rendőrségnél?
– Foglalkoztam-e eltűnt gyerekekkel? Volt benne részem.
– Sokat megtalált?
Hendricks Gibsonra nézett.
– Ha megmondom, nem fog megint berohanni a mosdóba?
– Jó, hagyjuk!
 – Általában negyvennyolc óránk van. Ha ez után találjuk meg
a kölyköt, már nem lélegzik.
– Mit gondol, van valami esély arra, hogy Suzanne él?
Hendricks megint rágyújtott.
– Nincs – mondta. – Nem, ő már régen halott. Szerintem az
elkövető nem tudta, hogy kit kapott el. Azt hiszem, hatszor is
színt váltott a feje, amikor rájött, hogy egy szenátor lányát.
Amikor meg felmérte, hogy mekkora szarban van, nem
vesztegette az időt, hanem megölte, és eltüntette a hullát.
Gibson nyüszített. Nem is tudta, hogy milyen mély
torokhangot ad ki, amíg Hendricks nem szólt rá:
– Hé, maga kérdezte!
– Tudom – mondta Gibson. – De akkor miért van itt?
– Ez a munkám.
– Na, ne!
Hendricks eldobta a cigarettáját, aztán lecsúszott a
motorházról, és a sarkával eltaposta.
– A főnöknek fontos. Ezért nekem is. Meg – de ezt csak úgy
mondom – nem szeretem a pedofilokat. És különösen nem
szeretem azokat a nagyokosokat, akik nagyon ravasznak hiszik
magukat, ha gúnyképeket küldenek az áldozatukról. Szóval,
hogy miért vagyok itt? Azért, hogy a torkára lépjek annak a
fickónak. Ezért. És ha már itt tartunk: maga miért van itt?
– Azért, mert hátha mégis.
Hendricks arcáról eltűnt a felvett maszk, egy pillanatra
őszintének és komolynak tűnt.
– Ne csinálja ezt!
– Mit?
 – Ne higgye, hogy életben van! Egy másodpercig se!
– És miért ne?
– Mert ha elkezdi, nem tudja abbahagyni. Hihet nekem. A
remény olyan, mint a rák. Két lehetőség van. Vagy soha nem
tudja meg az igazságot, ez esetben csontig berágja magát, és
nem marad magából semmi, vagy, ami a rosszabb, megtudja, és
akkor 150-es sebességnél átrepül a szélvédőjén, mert a remény
azt súgja, hogy biztonsági öv nélkül is biztonságos vezetni.
– Tehát feltételezzük a legrosszabbat!
– A 48 óra már régen lejárt. Csatoljuk be a biztonsági övet!
Csak ennyit mondok. Találjon valami más okot, hogy miért van
itt.
Ezzel Hendricks bement a szobájába, becsapta az ajtót, és
magára hagyta Gibsont a gondolataival.
Meg a mobiljával, amit az exrendőr a Cherokee motorházán
felejtett. Gibson nézte a telefont, és azt fontolgatta, hogy mennyi
ideje lehet. Harminc perc? Valószínűleg kevesebb. Megéri a
kockázatot? Úgy döntött, hogy igen. Akkor is legyen B terved, ha
nem lesz rá szükséged.
Felkapta a telefont, és bezárkózott a szobájába. Csatlakoztatta
a laptopjára, és elindította a programot. A szeme a monitoron, a
füle Hendricks ajtaján, hogy nyílik-e.
A legrosszabb az, ha Hendricks kimegy a mobiljáért, de az
nincs ott, aztán valami varázslat folytán megint ott lesz. Akkor
Gibsonnak annyi.
Huszonhét perccel később a telefon ott volt, ahol Hendricks
hagyta.
Na, hogy vagyunk azzal a kibernindzsa vuduval?
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Gibsonnak kedd éjszakára sikerült befejeznie a programot.

WR8TH nem jelentkezett újra, de a vírusa folytatta
fáradhatatlan utazását az FBI emlékeztetőiben és
dokumentumaiban, amiket Rilling feltöltött a szervereikre,
nehogy WR8TH gyanút fogjon, mert hirtelen megszakad az
adatfolyam.
Jenn időről időre bement Gibson szobájába, hogy megnézze,
hogy halad.
– Mire van szüksége? – kérdezte már az első reggel, amikor
Gibson dolgozni kezdett.
– Háromszor kajára, éjjelre ágyra.
– Egyéb kívánságok?
– Reggelire reggelit. Vacsorára vacsorát. Ebédre meglepetést.
Átnyújtotta a Csúcs ételbár étlapját. Aztán kitessékelte a nőt a
szobájából, kiakasztotta a NE ZAVARJ! táblát, és bezárkózott.
Behúzta az elsötétítőt, a légkondicionálást majdnem teljesen
lecsavarta, olyan volt, mintha egy föld alatti barlangban lenne,
elzárva a világtól. Mindig világosabban tudott gondolkodni, ha
fázott és bebugyolálta magát.
Az immár megfelelő körülmények között leült a laptopja elé,
felrakta a fejhallgatóját, és nekilátott a munkának, ami két teljes
napig tartott.
A legfontosabbakkal kezdte. Szüksége volt a könyvtár
hálózatának pontos leírására. Pingelte a könyvtárat, és
szkennelte az elérhető portokat. Furcsán kínos érzés volt
meghekkelni egy pennsylvaniai közkönyvtárat. Még mindig elég
komoly neve volt a szűk hekkerközösségben, ami nem
foglalkozott ilyen pitiánerségekkel, és kétséges, hogy ezzel
hozzáadna valamit BrnChr0m legendájához. Kicsit olyan volt,
mintha Al Capone megzsarolna egy limonádéárus gyereket.
Egy pittyenés jelezte, hogy a vizsgálat befejeződött, és a
képernyőn megjelent az elemzés. Gibson gondterhelten olvasta
végig. Általában lehet arra számítani, hogy egy olyan ócska
hálózathoz, amilyen egy vidéki közkönyvtáré, alulképzett IT-
technikusokat alkalmaznak, akik vagy lusták, vagy
alkalmatlanok, esetleg mindkettő. Az operációs rendszerük
gyakran két generációval korábbi volt, és reménytelenül
elhanyagolt. Az ilyen hálózat olyan, mint egy nagy, barátságos
kutya: ha megsimogatod, azonnal hanyatt fordul, és megmutat
a hasán vagy egy tucat biztonsági rést.
Sajnos Gibson a töretlen balszerencse-sorozatában egy olyan
városi vezetésre bukkant, amely komolyan vette az
információtechnológiát. A könyvtár hálózata a Windows
legújabb verzióját használta, és úgy nézett ki, hogy nemrég
tűzfallal is ellátták. Gibson felsóhajtott, és kortyolt a kávéjából.
Nem volt bonyolult beállítás, de szakszerűen karbantartották. A
nehezebb utat kell választania.
Tíz perc helyett két órájába telt, hogy megszerezze az
információkat, amikre szüksége volt. Amit talált, az tetszett
neki. Kívül-belül ismerte a szoftvert és a hardvert, és az, hogy a
hálózatot rendesen karbantartották, valójában megkönnyíti
majd a programírást, ha megtalálja a módját, hogyan nyúlja le a
vezeték nélküli hálózati infrastruktúrát. Behunyta a szemét, és
elképzelte, hogyan fogja ezt kiaknázni. Addig ült így, amíg
minden kialakult a fejében, és akkor halványan elmosolyodott.
Kinyitotta a szemét, felhangosította a zenét, és írni kezdett.
A programozás nem igazán volt az erőssége; szerette az
intellektuális kihívásokat és a kódolás hideg logikáját, de ebben
nem volt igazán jó. Ellentétben a közhiedelemmel, a hekkelés
nem két gyorsan gépelő zseni közötti párbaj. A filmekben ez
mindig túldramatizált, adrenalintól fűtött, veszélyes akció – a
hekker fejéhez pisztolyt nyomnak, és hatvan másodperce van,
hogy feltörjön valami feltörhetetlen hálózatot. Villámgyors
billentyűleütések és tized másodperces időzítés.
Ez a behatolás egy biztonságos hálózatba olyan távol volt az
izgalmastól, amennyire csak lehetett. Lassú volt. Fárasztó volt.
Nagy türelmet követelt, és kimerítő figyelmet a részletekre.
Vannak, akiknek velük született érzékük van a gép nyelvéhez,
és kifürkészik a lehetséges biztonsági réseket, ez valóban egy
hatodik érzék. De egy biztonságos hálózat sokkal több, mint egy
gép; az az ember is, aki üzemelteti és karbantartja a gépet. Tíz
esetből kilencszer egy biztonságos számítógépes hálózatba a
legkönnyebb út nem a hardver vagy a szoftver, hanem a
wetware, a „gyenge pont” – maga az ember. És ezen a téren volt
Gibson kiváló.
Gibsonnak ahhoz volt tehetsége, hogy csak ránézett a
biztonságos hálózatra és az azt működtető emberre, és meglátta
a kettő közötti törésvonalakat. Megtalálta a réseket a megfelelő
biztonsági eljárás és az emberi leegyszerűsítés között, amiket
azért követtek el, mert úgy gondolták, hogy senki sem figyeli
őket. Nemtörődömség, kíváncsiság, megszokás, lustaság,
kapzsiság, butaság – a számítógépek csak annyira jók, mint az
őket működtető emberek, és mindig van egy gyenge láncszem.
Gibson számára a gépek hekkelése unalmas volt. De az
embereké? Az már igazi mulatság!
Szükség esetén programozónak is jó volt. Csak nem
különösen gyors. Így mire végzett a programozással, a program
hibakeresésével, és lefuttatott egy sikeres tesztelést, kedd éjjel
fél tizenkettő volt. Utoljára vasárnap éjszaka aludt néhány órát,
és az alváshiány már kissé megviselte.
Kezével átfésülte a haját, és kinézett a motelszobájából.
Hendricks üdvözölte, és elnyomta a cigarettáját. Amikor Gibson
néha kiment a szobájából, hogy kiszellőztesse a fejét, Hendricks
soha nem dohányzott ott. Biztos hiányzott neki.
– Mondja meg Jenn-nek, hogy készen van – mondta fáradtan.
– Rendben.
– Holnap tesztelem.
– Rendben.
– Történt valami tegnap óta?
– A Nationals kikapott.
Gibson ruhástul kúszott be az ágyba. Egy tökéletes világban
tizennyolc órát aludt volna, de ebben a való világban csak hatot,
és még három órán keresztül csak forgolódott, mert bár a teste
próbálkozott, nem tudott elaludni a sok koffeintől. 9-re már
lezuhanyozott, megborotválkozott, és összepakolta a cuccait.
Hunyorogva lépett ki a reggeli napsütésbe.
Hendricks és Jenn sokat dolgozott. Az elmúlt 48 órában
finomhangolást végeztek Hendricks kameráin, amik most már
nemcsak a könyvtár bejáratait figyelték, hanem az oda vezető
utakat is. Jenn felderített a környéken néhány félreeső helyet,
ahol valaki feltűnés nélkül tartózkodhatott a könyvtár
hatókörzetében. Hendricks kamerái ezeket is befogták.
– A rossz hír, hogy a könyvtár látogatóinak többsége 45 és 60
közötti fehér férfi – mondta Hendricks.
– Igen, hétfő reggel óta huszonhat olyan könyvtárlátogatóról
van fényképünk, akik beleesnek a profilunkhoz tartozó
korosztályba. A képeket átküldtük Washingtonba. Lehet, hogy
szerencsénk lesz.
– Gondolja, hogy közöttük lesz?
– Hendricks szerint nem. Én ingadozom.
– Én csak azt nem hiszem, hogy az a pasas itt lóg a
könyvtárban, és folyóiratokat olvas – pontosított Hendricks. – Ez
nem illik a képbe. Szerintem megcsinálja, amit akar, közben
észrevétlen marad, és eltűnik onnan.
– Én meg azt hiszem, hogy nagyon kényelmes neki itt, a hazai
pályán, hogy pontosan ez az, amit csinál – mondta Jenn. – De
olyan kevés információnk van erről a féregről, hogy ez csak
elméleti kérdés. Elvegyül a környezetében, hacsak nem sikerül
kikapnunk. És ezzel eljutottunk a… – elhallgatott.
– A programomhoz – fejezte be a mondatot Gibson.
– Működik? – érdeklődött Jenn.
– Azt hiszem. De csak akkor tudok biztosat, ha kipróbáltam
élesben.
– Előbb nem tudja letesztelni? – kérdezte Hendricks.
– Bizonyos mértékig megtettem, és mint szimulátor jól
működik, de – hacsak nem akarják kivárni, hogy megépítsem a
könyvtári hálózat makettjét – csak úgy tudhatunk biztosat, ha
belevágunk.
– Hogyan telepíti? – érdeklődött Jenn.
– USB-meghajtóról. Csak két percre kell bejutni a könyvtár
irodájába.
– Megoldható. Hendricks és én elintézzük. Maga itt marad a
motelben, és amikor jelezzük, hogy installáltuk, távirányítással
indítja, és meglátja, hogy működik-e.
– Ez valószínűleg nem jó ötlet – vélte Gibson.
Jenn hallgatott; kezdett dühös lenni, de fékezte magát.
– Miért? Mert nekünk, elmaradott ludditáknak, túl bonyolult
megcsinálni?
– Nem, igazából csak egy kattintás az egérrel.
– Hát akkor?
– Maga mondta, hogy a könyvtár tele van olyan pasasokkal,
akikre ráillik az elkövetőnk személyleírása, igaz?
– Igaz…
– És mi van, ha ő is köztük van?
– Jól mondja – ismerte el Hendricks.
– Szerintem hiba lenne feltételezni, hogy nem tudja
magukról, hogy néznek ki – mondta Gibson. – Óvatosnak kell
lenniük, ne mutatkozzanak többet a könyvtár körül, mint eddig.
– Honnan tudná, hogy hogyan nézünk ki? – kérdezte Jenn.
– Hetekig kotorászott az ACG adatbázisában.
Figyelte Jennt, ahogy végiggondolja a dolgot.
– Jézusom! – mondta végül. – Az alkalmazotti adatlapjaink.
– A fényképünk – tette hozzá Hendricks.
 – Még mindig azt akarják, hogy itt lézengjek a motelben?

Lehet, hogy a Carolyn Anthony Könyvtár kicsi volt, de az ott

dolgozók nyilvánvalóan nagyon büszkék voltak a munkájukra.
Gibson körülnézett, felmérte a terepet. Tisztán tartott, világos és
barátságos volt. Az embernek kedve támadt leülni, kezében egy
könyvvel. Macinak a mennyország lett volna. A bejárati ajtó egy
kicsi, derűs előtérre nyílt, ahol a fatárolókon ízlésesen
elrendezve feküdtek az új beszerzések.
A pult mögött egy középkorú nő a visszahozott könyveket
rendezte, vastag karjai lendületesen mozogtak. Dauerolt,
töredezett haja olyan volt, mintha egy mikrohullámú sütő és
egy kóctömítés szentségtelen nászából született volna. Felnézett,
egy barátságtalan fejbólintással üdvözölte Gibsont, majd
folytatta a munkáját. A könyvek halmai sűrű oszlopokban
álltak, amelyek eltűntek a könyvtár hátsó része felé. Balra egy
sor olvasófülke volt, mindegyikben egy régi katódsugárcsöves
monitor. Egy világosan megszövegezett tábla tájékoztatta az
olvasót, hogy számítógépigényével a szolgálatban levő
könyvtároshoz kell fordulnia. Széles lépcsősor vezetett le a
gyermekrészlegbe. A jobb oldal volt az olvasótermi rész,
karosszékekkel és zsámolyokkal. Egy kivételével valamennyi
széket nyugdíjasok foglalták el; úgy tűnt, ők az állandó
berendezéshez tartoznak.
Gibsonban felmerült, hogy talán köztük van az, akire
vadásznak. Szerette volna mindegyiket közelről megnézni,
tanulmányozni az arcukat. Hátha ki tudná szúrni az emberét,
bár nagyon jól tudta, hogy a gonoszságot nem lehet meglátni
egy ember arcán. A férfi, aki egy évtizede elrabolta Macit, meg
tudta őrizni a titkát ennyi éven át – annak semmi árulkodó jele
sem lenne az arcán. Ő lenne az utolsó, akire gyanakodnának. És
nem erőszakkal vonszolta be Macit az autójába. Maci önként
szállt be, mert semmi rémisztőt nem látott a férfi arcán. A
rémület csak az után következett, hogy lehullott az álarc.
Lehet, hogy ezért bátortalanította el ennek a jelentéktelen
kisvárosnak a jelentéktelen kis könyvtárának a meghekkelése.
Tárgyilagosan nézve egyszerű feladat, de ez necces helyzet volt.
A férfi, aki ismerte Maci sorsát, ismerte ezt a helyet, nagyon is
jól ismerte, és itt járt az elmúlt két hétben. Lehet, hogy ebben a
percben nincs itt, mégis, ez a kellemes kis könyvtár lehet a kulcs
a mélységes titokhoz.
És még ha Hendricksnek is van igaza – hogy e titoknak
egyetlen, elkerülhetetlen kimenetele lehet –, ha sikerülne
elkapni ezt a pasast, még lenne lehetőség egy csöppnyi
igazságszolgáltatásra. Nem Maci miatt – egy halottnak már nem
lehet igazságot szolgáltatni, ezt Gibson is tudta. De talán az
élőkben helyrebillentene valamit. Nem, ebben sem hitt. Egy
ekkora bűnre nem létezik jóvátétel. Ha Maci meghalt, akkor az
elrablója megtalálása csak arra lenne jó, hogy megválaszoljanak
olyan kérdéseket, amiket jobb fel sem tenni. Ki vitte el? Hol
tartotta fogva? Mennyit szenvedett, és hogyan halt meg?
A gondolatai Ellie felé kanyarodtak, de visszafogta őket.
Semmiképpen sem engedheti meg magának, hogy a saját lányát
képzelje Suzanne helyébe.
Mivel az elvegyülés nem igazán volt lehetséges, Gibson az
ellenkező megoldást választotta: nagyon feltűnő volt. Úgy
gondolta, hogy a csúnya, egymáshoz nem illő sportzakó,
nyakkendő meg a gyűrött vászonnadrág éppen megfelelő
kombináció. Olyan embernek látszott, aki mindent megtesz,
hogy jó benyomást keltsen, de ebben szánalmas kudarcot vall. A
könyvtárosnőt, Margaret Millert már azonosította, és a Google
kereső segítségével megtalálta a fiát, Toddot is. Betörni a
könyvtár irodájába, hogy telepítse a programját – ez is egy
lehetőség volt, de rossz. Sokkal egyszerűbb, ha Mrs. Miller hívja
be oda.
Egyáltalán nem hasonlított Toddra, de ez így volt jó. Nem
kellett olyannak lennie, elég volt vizuálisan felidéznie őt. Todd
Miller a legtöbb fotóján úgy nézett ki, mint egy debil. Gibson
öltözete tökéletesen leképezte Todd tökéletes érzéketlenségét a
divat iránt. Még a haját is pontosan úgy választotta el, ahogyan
azt Todd szerette.
Gibson megállt a könyvtár ajtajában, és rémülten nézegetett
körbe.
– Segíthetek? – szólította meg a könyvtárosnő.
Gibson felé fordult, és a lehető legesdeklőbben nézett rá.
Szánj meg engem, mondta a tekintete.
– Remélem, igen. Mrs. Miller itt van?
– Én vagyok Mrs. Miller. Mit tehetek önért?
– Borzasztóan sajnálom, tudom, hogy furcsa a kérésem. De
valaki a benzinkútnál azt javasolta, hogy önt kérjem meg… –
Gibson hangja elcsuklott.
– Mire? Mit kér?
– Negyvenöt perc múlva állásinterjúm lesz. Fenn, a
síüdülőben.
– Negyvenöt perc? Ó, istenem, akkor sietnie kell!
– Tudom, asszonyom. Hagerstownból jöttem kocsival, ma
reggel. Egy igazgatóhelyettesi állásról van szó. A nagybátyám
ismer ott valakit, aki szólt az érdekemben. De én, hát…
elaludtam, és elrohantam hazulról, és a kinyomtatott
önéletrajzom ott maradt. A konyhaasztalon – mondta, és
reménytelenül mutatott a képzeletbeli konyhaasztalra, ami
szívtelenül ellopta a szakmai önéletrajzát. – Az üdülőhelyen
nagyon adnak az ilyesmire. Úristen, a nagybátyám beszélte meg
az állásinterjút, meg fog ölni, ha elszúrom!
Rettentő szerencsétlenül bámulta a padlót, de a szeme
sarkából azt figyelte, hogy milyen hatást ért el Mrs. Millernél. A
szigorú arckifejezésből ítélve nem túl jót.
– Sajnálom, de nincs nyilvános nyomtatónk. Már igényeltem,
de nem fért bele az idei költségvetésünkbe.
– Ó! – Gibson jól láthatóan összeomlott. – Azt mondták, hogy
az irodában van…
– Igen, de azt csak a személyzet használhatja.
Gyerünk, hölgyem! Ne kelljen még sírnom is!
Tragikus beletörődéssel bólintott, és összeszorította a száját,
férfiasan erőt véve az érzésein. Vajon az álla remegése túlzás
lenne?
– Nem tudja, hol próbálkozhatnék még?
– Van egy nyomtatóbolt, de az elég messze… – Mrs. Miller
felnézett az órára. – Nem, nem érne oda időben.
– Nem baj. Talán nem veszik annyira szigorúan.
Margaret Miller felsóhajtott.
 – Itt van a lemez, vagy amin van?
– Pendrive-on! – mondta Gibson, és reménykedve nyújtotta az
asszony felé.
– A fájl neve?
– Csak „önéletrajz”. Ez az egy fájl van rajta.
Az asszony hosszasan nézte. A sorsáról döntött.
– Jöjjön velem! – sóhajtott.
A könyvhalmok között a könyvtárosi irodába vezette, ami a
fogadópulttól legtávolabb eső sarokban volt. Az asszony húsz
lépésig bírta, hogy nem szólal meg, de aztán megfordult, és
gyengéd dorgálásban részesítette a felelőtlenségéért. A
nagybátyja felelősséget vállalt érte, nagyon helytelen így
cserben hagyni őt. Mintha jobban érezte volna magát attól,
hogy szidhatja, ezért Gibson bólogatott, és a megfelelő helyeken
közbeszúrt egy-egy mentegetőző tudomot és igaza vant. Hiszen
ez méltányos…
Az asszony kinyitotta az iroda ajtaját, és megállt egy
pillanatra.
– Elnézést a rendetlenségért – mondta.
Volt is miért. A papírhegyek úgy betemették az íróasztalát,
hogy ki lehetett volna tenni a lavinaveszélyre figyelmeztető
táblát. A padlón könyvkupacok emelkedtek, a
szobanövényeknek meg vizet kellett volna adni, vagy feladni
nekik az utolsó kenetet.
Az iroda egyetlen rendben tartott része a munkaállomás volt
a rackszekrény mellett. Gibsont ismét lenyűgözte Somerset
megye elkötelezettsége a számítógépes infrastruktúra iránt.
Ebben nem osztozott Margaret Miller, akinek fogalma sem volt,
hogy mi az az USB-port, és hol van olyan. Gibson udvariasan
megmutatta, hová kell bedugni a pendrive-ot. Mindazonáltal a
nő ragaszkodott ahhoz, hogy ő nyomtassa ki a dokumentumot,
ami rendben is volt. Gibson az önéletrajzba ágyazta be a
vírusát; amint a nő megnyitja a dokumentumot, a program
installálja magát a gépre, aztán törli a saját letöltésének minden
nyomát, és alvó állapotban marad, amíg Gibson nem aktiválja.
A nő válla fölött figyelte, ahogy a könyvtári gép víruskeresője
szkenneli a fájlt, majd engedélyezi a megnyitását. Mrs. Miller
három példányban nyomtatta ki. – Csak a biztonság kedvéért –
mondta.
Gibson remélte, hogy a nő nem nézi meg tüzetesebben az
életrajzot, ami egy alkalmazotti honlapról letöltött minta volt.
Tíz percébe telt, hogy kicserélje a részleteket a kitalált
hagerstowni cég adataira, de a figyelmesebb vizsgálat próbáján
megbukott volna.
Szerencsére a nőt túlságosan lekötötte, hogy kioktassa őt a
felelősség dolgában.
Aztán kitessékelte, és sok szerencsét kívánt a távozó
fiatalembernek.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A ház meglehetősen hátul volt, így Tinsley nem aggódott, hogy

megláthatják. A magas leylandi ciprusok sora eltakarta a
belátást az utca felől, egészen a bejáratig be kellett volna jönni
ahhoz, hogy észrevegyék. Tinsley a vastag lábtörlőn térdelve,
ami barátságos, erdőzöld „Isten hozott” felirattal üdvözölte,
gyorsan és hatékonyan leszerelte a zárat. Hagyta, hogy kinyíljon
az ajtó, és figyelte, milyen hangot ad. Az ajtó nyikorgott, éppen
csak egy kicsit, 45 foknál. A riasztó kérdőn pittyegett.
Tinsley belépett, becsukta az ajtót, és hatástalanította a
riasztót. Az izzadság kihűlt a bőrén, önkéntelenül
megborzongott. A kinti nyomasztó hőséghez képest majdnem
hideg volt a házban. A hátsó részhez ment, ahol a konyha a vele
összenyitott nappalival egyetlen tágas helyiséget alkotott. Késő
délután volt, a napsugarak áthatoltak a nagy, szárnyas
ablakokon. A falra egy hatalmas, lapos tévékészüléket szereltek
úgy, hogy jól lehessen látni a kanapéról és a gránittal borított
konyhapulttól is. A televíziót széles, beépített könyvespolcok
keretezték, melyeken kemény fedelű könyvek sorakoztak. Úgy
tűnt, hogy a kötetek azért vannak, hogy valamelyest
ellensúlyozzák és valahogy mentegessék a nyárspolgári
televízió jelenlétét. Az is érződött, hogy ez egy nő lakása, bár
Tinsley nem tudta volna megmondani, hogy miért.
A doktornő hét előtt nem jön haza. Tinsley-nek rengeteg idő
állt a rendelkezésére, hogy megismerkedjen a helyszínnel –
mely ajtók vannak zárva, illetve nyitva, melyik nyikorog és
melyik nyílik zajtalanul, hol vannak a telefonok, és hogy vajon ő
látható-e valamelyik emeleti ablakból. Hang nélkül mozgott a
házban, gumikesztyűs ujjait végigfuttatta a falakon, mintha
ellenőrizni akarná a szilárdságukat. Leült a nő ágyára, és azon
elmélkedett, vajon ő hogyan rendezné ezt meg. Hogy csinálná
ezt egy köztiszteletben álló orvos? Hitesd el velem – gondolta.
Sokáig ült így.
Amikor végiggondolta, kisimította az ágytakarót, és
visszament a földszintre. Volt ott egy vendégszoba, aminek
csendben nyílt az ajtaja. Ott fog várni. Gyakorolta az utat a nő
hálószobájába. Addig próbálgatta a parkettaléceket, amíg már
ismert minden reccsenést. Amikor már mindennel elégedett
volt, visszakapcsolta a riasztóberendezést, visszament a
vendégszobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Körültekintően vizelt a vécében, aztán egy darab vécépapírral
letörölt egy eltévedt cseppet az ülőkéről. Aztán becsúszott a
vendégszoba ágya alá, és pihentette az elméjét. A ház halk
zümmögése kellemes volt.
Várakozott.
Tinsley a gerincében érezte a garázsajtó nyitásának rezgését.
Egy pillanat alatt visszatért a tudatossága, és figyelte, hogy mit
mormog neki a ház. A garázsajtó becsukódott, ismét megszólalt
a riasztó, de egy perc múlva elhallgatott. Magas sarkú cipők
kopogtak a bejárati ajtó felé, aztán megszólalt a csengő. Valaki
hazakísérte a nőt. Talán egy barátját hívta meg. De vajon férfit
vagy nőt? Özvegy, tehát mindkettő lehetséges. Hallotta, hogy
kinyitja az ajtót, aztán hogy két nő élénken cseveg az
előszobában. Nevetés hallatszott. Aztán elhaladtak az ajtaja
előtt a konyha irányába.
A következő néhány órában Tinsley azt hallgatta, ahogy a nők
elkészítik a vacsorát és esznek. A klasszikus zene elnyomta a
beszélgetésüket, de azt pontosan tudta követni, hogy éppen hol
vannak a házban. Minden hozzá érkező hangot és szagot
analizált és lajstromba vett. Vécéöblítés. Ezüst étkészlet és
poharak csengése. Fokhagyma és olívaolaj illata. Mindezt
áthúzta a házon, és elhelyezte a sakktáblán a fejében. A
barátnőnek köszönhetően a vendégszobába nem nyitottak be.
Ő csak egy személyért jött ide.
Tizenegy óra után a doktornő kikísérte a vendégét. Az ajtóban
állva még a terveikről beszéltek, amiket a doktornő már nem
fog megvalósítani. A barátnőjének nehéz lesz elhinnie, hogy egy
ilyen kellemes este után a doktornő eldobta magától az életét.
De aztán majd meggyőzi magát, hogy ez a vacsora volt a búcsú.
De annyira vidám volt, tele élettel…
A pszichiáterek majd megmagyarázzák, hogy az öngyilkosok
gyakran ilyenek, ha egyszer elhatározták magukat. Mintha
ledobnának egy terhet. Idővel ezt fogadja el igazságként, még
ha valahol mélyen őriz is némi kétséget. Hallotta, amint
beindítanak egy autót, aztán azt, hogy elhajt.
Tinsley hallgatta a vacsora utáni takarítás ismerős neszeit. Az
edények zörögnek a mosogatógépben. Folyik a víz. A nő kidobja
a szemetet. Végül elhallgat a zene. Lépések. Bekapcsolja a
riasztót. Az ajtó alatti résben látta, hogy lekapcsolja a villanyt,
aztán felmegy a lépcsőn az emeletre. Tíz perc múlva már biztos
volt benne, hogy a doktornő vacsoravendége nem felejtett ott
semmit, amiért váratlanul visszajönne.
Kikúszott az ágy alól.
A hangtompító ellenére pillekönnyűnek érezte a 22-es
Browning Buckot. Kiskaliberű fegyver, inkább csak arra kellett,
hogy megmutassa. De szükség esetén kis távolságra elég
hatékony volt, és gyakorlatilag néma. És ha a dolgok váratlan
fordulatot vettek, a Sig Sauer P320-asa elegendő támogatást
jelentett.
Tinsley kiosont a vendégszobából, és követte a doktornőt az
emeletre. A hálószobában égett a villany, de a nő hangját a
dolgozószobából hallotta. Telefonált, a szavaiból ítélve a
fodrászával. Tinsley a lépcsőfordulóban állva hallgatta, hogy a
nő az üzenetrögzítőre beszél, lemondja a másnapi időpontját.
Apróság, de éppen az ilyen részletek befolyásolhatnak egy
szkeptikus nyomozót. Nagyon előzékeny a hölgy. Amikor
hallotta, hogy letette a kagylót, belépett a szobába.
Változtatott a testtartásán, kihúzta magát, és felkészült az
enyhe brit akcentusra. A „gentleman kém” képe annyira rögzült
sok amerikai képzeletében, hogy már ennyi előkészület is elég
volt, hogy annak lássák. Meglepő, mit érhet el egy kis
udvariasság.
– Jó estét – mondta.
Ez kétféleképpen is bejöhet.
A nő felsikoltott, és gyorsan felállt. Ez természetes. A ház falai
vastagok, és a sikoly nem volt olyan hangos, hogy felkeltené a
szomszédok figyelmét, Tinsley tehát megengedhetett ennyit.
Felemelte a fegyvert, hogy a nő láthassa, de nem célzott rá. A nő
összezárta az ajkait, a pupillái kitágultak, a lélegzete szaggatottá
vált. A szeme Tinsley arcáról a fegyverre, majd ismét az arcára
villant. Aztán résnyire szűkült: felismerte a férfit.
– Maga az.
– Helló, doktornő.
– Mit csinál a házamban? Mit akar?
Tinsley-nek tetszett a nő. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja,
sarokba szorították, és a harcban ő húzná a rövidebbet. Inkább
megpróbálja meggyőzni. Nem fog sikerülni, de nincs jobb
lehetősége. Finoman fog bánni vele, ha hagyja.
– Azt akarom, hogy nyissa ki a széfjét, dr. Furst. Megtenné
nekem?
– A széfemet? De mit akar a… – Elhalkult a hangja. –
Megengedi, hogy telefonáljak? Tisztázhatom a dolgot.
Tinsley nem válaszolt. Nem volt elfogadható válasza.
– Kérem! – kérte újra a nő.
Tinsley a könyvespolc felé mutatott, ahol a széf rejtőzött. A nő
az íróasztal szélébe kapaszkodva odament, ahová parancsolták.
A széf egy kerámiaurna mögött volt. Ezt félrehúzta, és gyors,
mechanikus mozdulatokkal elfordította a tárcsát. Lenyomta a
kart, és a széf egy kattanással kinyílt.
– Köszönöm, doktornő. Most lépjen hátra!
A széfben csak egyetlen tárgy volt, egy vékony dosszié. Benne
egyetlen papírlap. Fenn, a bal sarkában a UPMC rövidítés a
Pittsburghi Egyetem Orvosi Központját jelentette. Alatta ez állt:
DNS-teszt-jelentés. Anélkül, hogy továbbolvasta volna, Tinsley
visszacsúsztatta a papírt a dossziéba.
– Ez az egyetlen példány?
 – Az egyetlen.
– Jó. Menjünk át a hálószobába, kérem! Át kell adnom egy
üzenetet.
A doktornő szemei elkerekedtek a félelemtől, amiből Tinsley
tudta, hogy félreértette.
– Nem, semmi olyasmi, doktornő. Nincs szándékomban
fájdalmat okozni önnek, ha ön nem okoz nehézséget.
Biztosíthatom.
Ez igaz volt. „Fájdalom nélkül”, ez volt a határozott utasítás.
Leengedte a fegyvert, mintegy a jó szándék jeléül. A nő
gyanakvóan, de elszántan folytatta a maga játékát. Még mindig
reménykedett, hogy a férfi nyugodt hangja gyakorlatias,
észszerű gondolkodásra vall. Tinsley bekísérte a nőt a
hálószobába, és utasította, hogy feküdjön az ágyra. A nő most
már engedelmes, sőt, készséges volt. Tinsley az ágy mellől az
ablakhoz ment. Felkelt a hold.
– Megkértek, hogy mondjam el: nem neheztelnek magára.
Néhány napon belül vége az egésznek.
– Nem mondtam volna el senkinek – mondta a nő érzelemtől
túlfűtött hangon. – Csak egy pillanatnyi gyengeség volt.
– Nem, persze, hogy nem. De a laboratóriumi eredmények
egyetlen másolata is túl nagy kockázatot jelent. Nagy lesz a tét
novemberben. Rosszul tette, hogy megtartotta.
– Tudom. Sajnálom. De amikor arra a szegény lányra
gondolok, mindig eszembe jut, hogy mivé lettünk. Hogy mit
tettem. – A férfira nézett, a megértés jelét kereste az arcán.
Tinsley nem tudta, hogyan kell megértést kifejezni az arcával.
– Ez nem tartozik rám. Én csak közvetítem az üzenetet. De
van egy kérdésem. Remélem, őszinte lesz.
– Természetesen – válaszolta a nő.
– Dr. Furst, van még valami a házban, amiről tudnom
kellene? Más terhelő bizonyíték?
– Nincs, esküszöm. Csak ami a széfben volt.
Tinsley bólintott. Tudta, hogy a nő igazat mond, és a
mozdulataival jelezte is, hogy hisz neki.
– Köszönöm. Ezt nagyra értékelem.
– Akkor végeztünk?
– Majdnem. Utasítottak, hogy mindenképpen kutassam át a
házát. De… – a hangsúlyával érzékeltette, hogy ez a jutalma –
nagyon igyekszem, hogy ne csináljak rendetlenséget. Mivel
olyan együttműködő volt. – Ez hazugság volt, de biztosította az
engedelmességet.
– Köszönöm – mondta a nő, mintha Tinsley szívességet tett
volna neki.
– Most adok önnek egy gyenge nyugtatót.
– Ó… – A nő hangjába visszatért a rettegés.
– Semmi baj. Mint mondtam, át kell kutatnom a házat, és nem
szeretném megkötözni magát. Ez sokkal kényelmesebb lesz. A
keringésének is jobb. Néhány óráig ki lesz ütve, és amikor
felébred, én már nem leszek itt, és vége az egész
kellemetlenségnek.
– Rendben – egyezett bele a nő, és nagyon akart hinni neki.
Tinsley elhúzta egy kis bőrtáska cipzárját, és kivett egy
injekciós tűt meg egy ampulla Luminalt. Általában nem ezt
használta hasonló helyzetekben, de ez olyan gyógyszer volt,
amit a doktornő könnyen beszerezhetett. A halottkém is így
gondolja majd. Nem nyugtató volt, hanem epilepszia elleni szer,
de a hatása ugyanaz, legalábbis kis dózisban.
– Hány pohár bort ivott?
– Kettőt.
Előkészítette az injekciót, és a fecskendőt az éjjeliszekrényre
tette.
– Ha lenne olyan szíves – mondta.
– Azt akarja, hogy én adjam be magamnak?
– Maga az orvos, doktornő.
A nő is erre gondolt, és elvette a fecskendőt. Felhajtotta a
ruhája ujját, a karhajlata alatt talált egy vénát. Amikor végzett,
visszatette a fecskendőt az éjjeliszekrényre, és bosszús
pillantást vetett rá, mintha azt kérdezné, most boldog?
Figyelemre méltóan rövid idő alatt váltott át a rettegésből az
ingerültségbe.
– Kérem, vigyázzon a kristályokra a földszinten. A férjem
vette Írországban, a nászutunkon. Nem szeretném, ha
megsérülnének.
Tinsley biztosította, hogy a legnagyobb gonddal fog eljárni.
Amikor a nő már eszméletlen volt, Tinsley elővett egy másik
fecskendőt a táskájából, és beadott neki egy másik injekciót.
Figyelembe véve a korát és a súlyát, a negyven millilitert éppen
elégnek ítélte. Leült egy karosszékbe az ablak mellett, és
hallgatta, ahogy a nő légzése lassul, majd abbamarad. Még várt
fél órát, aztán ellenőrizte az életjeleit. Látva, hogy nincsenek, az
üres ampullát a fecskendő mellé helyezte, és hátralépett, hogy
megnézze az elrendezett képet. Valami hiányzott.
Lement a földszintre, és a zongorán álló bekeretezett
fényképek közül kiválasztott egyet, amin a doktornő és az
elhunyt férje volt. Kézen fogva ültek, hátuk mögött a tengerrel.
Felvitte az emeletre, és úgy helyezte el az éjjeliszekrényen, hogy
az ágyból látható lenne. Aztán kiment a hálószobából, és
csendesen becsukta maga mögött az ajtót, mintha nem akarná
zavarni.
A dolgozószobában magához vette a dokumentumot, aminek
a megszerzésére utasították, és bezárta a széfet. Tétovázott,
hogy hol hagyja a levelet, aztán úgy döntött, hogy a
dolgozószoba a megfelelő hely. A doktornő vastag levélpapírt
használt; úgy állította fel a borítékot, hogy a hajtása elálljon, és
megtámassza, így szembeötlő legyen az írómappán. Mellé
helyezte a tollat, amivel a búcsúlevél íródott.
Általában kerülte a levélhamisítást: túl sok mindenen le lehet
bukni vele, de abban biztos volt, hogy ennek a hitelességét
senki sem vitatja majd.
Elégedett volt a látvánnyal; visszament a hálószobába, levette
és az ágy mellé helyezte dr. Furst cipőit – egymás mellé, orral
kifelé. Nem tudta, hogy mi késztette erre, de csak így tudott
elmenni a helyszínről. Valahogy a cipőktől lett teljes az egész.
Tinsley csendben elhagyta a házat. Éppen esni kezdett; a
súlyos esőcseppek apró, nedves hullákként pottyantak a
járdára. Tinsley csak azt értékelte benne, hogy emiatt az utca,
ahol a jó doktornő élt, most üres volt. Levette a gumikesztyűjét,
és eltűnt a sötétben.
 HUSZADIK FEJEZET

Péntek kora reggel Jenn minden ceremónia nélkül ébresztette

Gibsont: felkapcsolta a villanyt, és úgy tapsolt, mint egy kiképző
őrmester. Gibson határozottan emlékezett, hogy bezárta az ajtót
este.
– Öt óra huszonnyolc! – közölte Jenn.
Nyilvánvalóan csak azért jött, hogy ezt bejelentse. Az ajtót
nyitva hagyta és elrohant – Gibson feltételezése szerint –
további újoncokat egzecíroztatni. Egy perc múlva megjelent
Hendricks is, és egy nagy bögre kávét tett le az ágya melletti
kisasztalra.
– Napfényes jó reggelt! Szerelvényellenőrzés hatkor, utána
Jenn az egész haditervet újra át akarja venni.
Húsz perccel később Gibson szobája olyan volt, mint egy kis
költségvetésű irányítóközpont. A matracát a falhoz támasztotta,
és az ágykereten helyezte el félkörben a laptopokat, a
monitorokat és a billentyűzeteket. Fekete-szürke kábelek
kötötték össze őket, és a monitorokhoz és a billentyűzetekhez
ragasztott sárga cédulák segítettek neki az eligazodásban. Az
egyik képernyősoron Hendricks kamerái közvetítettek
állóképeket a könyvtárat körülvevő utcákról, három
másodperces frissítésben. Egy másikon a Margaret Miller által
előzékenyen feltelepített program bőséges információt küldött a
számítógépekről, amelyek a könyvtár wifijéhez csatlakoztak.
 Gibson programja, ha nem is túlzottan bonyolult, de
brutálisan hatékony volt a tekintetben, hogy a könyvtár wifije
végezze el számára a munka javát.
Egy számítógépnek számos portja van. Minden port számíthat
egy tűzfalra, hogy megmondja, kiben bízhat meg, amikor egy
felhasználó kopogtat. A tűzfal voltaképpen egy tagbaszakadt
kidobóember, aki elhajtja azokat, akik nem szerepelnek a VIP-
listán. Ez így szép is, jó is addig, amíg a klub tulajdonosa – az
emberi felhasználó – le nem teremti a kidobóembert, és egy
felhasználónak mégiscsak ad VIP-engedélyt. A felhasználó szól
a kidobóembernek, hogy akassza le a bársonykötelet, és engedje
be őt a klubba minden kérdezősködés nélkül. Ugyanez történik,
valahányszor a felhasználó megnyit egy weblapot, rákattint egy
linkre egy e-mailben, vagy futtat egy programot. Vagy
csatlakozik a wifihálózatra.
Ahhoz, hogy a felhasználó használhassa a wifit, az kell, hogy
a kidobóember megbízzon benne, és megnyisson neki egy
portot. Ha megvan a bizalom, minden, amit a felhasználó a
porton át küld, szintén megbízható lesz. A könyvtári hálózatnak
saját tűzfala volt, és a legtöbb felhasználó az
alapértelmezésekre hagyatkozik a számítógépe beállításakor,
csakhogy az alapértelmezett beállítások a wifihálózatot illetően
hajlamosak a túlzott bizalomra. Ez általában is rossz ötlet, de
ebben az esetben különösen, mivel Gibson programja már benn
volt a könyvtár tűzfalában.
Ennek eredményeként Gibson a programja révén
bepofátlankodhatott és információkat gyűjthetett a
számítógépekről, amik a könyvtár wifijéhez csatlakoznak. A
számítógépek egyedi biztonsági beállításaitól függően
megszerezhetett neveket, címeket, kapcsolatokat,
telefonszámokat, hitelkártyaszámokat és kimenő IP-címeket –
méghozzá másodpercek alatt.
Továbbá, felhasználva a könyvtár körzetében lévő wifi
hozzáférési pontokat, többé-kevésbé pontosan be tudta mérni a
felhasználók tartózkodási helyét. Sajnos, a hozzáférési pontok
kis száma miatt csak egy nagyon kezdetleges térképre futotta,
de azt egy pillantásra meg tudta mondani, hogy hány
felhasználó van a könyvtár egyes szintjein, hányan vannak a
nyugati oldalon lévő parkban, de még azt is, van-e valaki a
hatókörön belüli utcák egyikében.
Amikor felállt, hogy elinduljon Jenn fél hétkor tartandó
eligazítására, az egyik monitoron figyelmeztető jelzés kezdett
villogni. A parkból jelzett egy magányos belépőt. A programja
azonnal megkezdte a személyes adatok kiírását a másik
monitorra: Lisa Davis… 814-es körzetszám… lakcím…
munkahelyének címe… e-mailcím… kapcsolatok… böngészési
előzmények… Gibson elmosolyodott, és átkapcsolt a parkban
elhelyezett kamerákra. Senkit sem látott laptoppal; csak egy
babakocsit tologató terhes nő sétált a parkban.
Ez valószínűleg azt jelentette, hogy az okostelefonja
automatikusan rákapcsolódott a könyvtár hálózatára. Hogy
megbizonyosodjon erről, hívta a számát, és a kamera
monitorján nézte, ahogy a nő előveszi a telefonját, de mivel
ismeretlen volt a szám, azonnal a hangpostára küldte.
Ugyanakkor egy másik járókelő is rákapcsolódott a hálózatra
néhány másodpercre, mielőtt elhagyta a wifi hatókörzetét. A
térképén ez egy villanásként jelent meg, és gyorsan el is tűnt.
Gibson bosszankodott. Az okostelefonok nagyon
bezavarhatnak. Az nyilvánvaló volt, hogy csak magát okolhatja,
amiért erre nem gondolt. A letartóztatása óta a világ sokat
változott, és gyorsan utol kell érnie. Csak annak örült, hogy Jenn
és Hendricks nem volt ott, hogy ezért felelősségre vonják.
Átgondolta a lehetőségeit, aztán módosította a programját, és
átsorolta az okostelefon-forgalmat egy alkönyvtárba. Nem egy
telefont keresett, de azért begyűjti az adatokat, hogy majd
később ellenőrizze. Ha úgy alakul. Ujjai könnyedén táncoltak a
billentyűzeten. Lehet, hogy a kézírása alig olvasható, de
percenként közel nyolcvan szót tudott beírni – a kor gyermeke.
Rákattintott a „Frissítés”-re, és figyelte, ahogy a mobil jele
eltűnik a parkból. Így azért tisztább lesz a kép.
De csak egy kicsit. Somerset lakói nagy örömmel fogadták az
évszakhoz képest hűvösebb időjárást. Az elmúlt hetek 30 fokos
hősége után Isten ajándékának tűntek a 23-24 fokos napok.
Ebédidőben Somerset belvárosa nemigen hasonlított arra a
kísértetvárosra, ami vasárnap fogadta őket. A könyvtár melletti
parkot megtöltötték a kismamák és a csemetéik, az ebédjüket
ott fogyasztó munkások és a napsütést élvező polgárok. Egy
csapat középiskolás lány a fűre terített strandlepedőkön
napozott, ami persze odavonzotta a mezítelen felsőtestű,
frizbiző fiúkat. A sarkon egy fagylaltot és jégkrémet áruló
furgon élénk forgalmat bonyolított le. A délután közeledtével a
tömeg nemhogy eloszlott volna, inkább tovább nőtt, mivel az
emberek úgy döntöttek, hogy ellógnak a munkából és korábban
kezdik a hétvégét.
 – Mit csináljunk? – hallotta Jenn hangját a fülhallgatójában.
Gibson tekintete átvándorolt a parkra állított kamerára. Jenn
egyedül üldögélt egy kerti padon, ahonnan beláthatta a
környéket. Az alkalmazotti fényképén üzletasszonyos
kosztümöt viselt, és leengedte a haját. Ma edzéshez öltözött – a
haja szoros lófarokban, rajta baseballsapka, és egy
túlméretezett napszemüveg rejtette el az arcát. A
vizespalackjából kortyolgatott, azt a látszatot keltve, hogy éppen
megpihen a kocogás után. Gibson a jól szabott kosztümökből,
amikben látni szokta, besorolta Jennt a futópadmániás nők
közé, akiknek életcélja volt a spagetti vékonyságú karok és a
kettes méret elérése. De az ujjatlan trikóból és a sortból már
látta, hogy tévedett. Sportos alkatú volt, és hihetetlenül jó
kondícióban. Gibson tudta, hogy ennek a kivételes erőnlétnek
gyakorlati haszna van; Jenn szépen formált válla és combjai
ugrásra kész, halálos erőről árulkodtak.
– Jól néz ki – ismerte el.
Jenn a kamera felé nézett, de a napszemüveg és a Steelers-
sapka alatt nem látszott, milyen arcot vág.
– Remélem, az időjárásra érti – válaszolta.
– Mi másra?
– Aha. Hendricks, helyzet?
Hendricks a könyvtártól egy háztömbnyire ült a
Cherokeeban, ahonnan mindkét irányban beláthatta a könyvtár
előtti utcát.
– Volt némi gyalogosforgalom a könyvtár és a park irányába,
de kifelé nem sok. Most öt vagy hat olyan arc van a
könyvtárban, aki megfelel a profilunknak. A többi hét, aki még
bent van, nem felel meg a paramétereinknek.
– Nekem hat van a parkban. Gibson, kihagytunk valakit?
– Nem, egyezik azzal, amit én is láttam. A számítógépes
forgalom egyenletes, és senki sem trükközik kívülről.
– És az ACG-nél is minden csendes? – érdeklődött Jenn.
Túlságosan is csendes volt. A képernyőn, ami a cég
hálózatának be- és kimenő forgalmát mutatta, nem volt semmi
rendkívüli. És akármilyen mereven szuggerálta is, az láthatóan
eltökélte, hogy semmit sem fog mutatni, ami a szokásostól
eltérő lenne. Már kezdett aggódni, hogy esetleg rájöttek, mit
csinál, és ő nem tud róla.
Lehet, hogy akire várnak, nem is jön, mert már ezer
kilométerre van innen? Vagy esetleg egyszerűen kivett egy hét
szabadságot? Gibson megpróbálta elképzelni, hogy itt vár
péntekig, hogy megtudja. Aztán a következő péntekig, meg az
azt követőig. Suzanne emléke súlyos teherként nehezedett rá
mindennap, és ettől már kezdett kimerülni. Hendricks
említette, hogy a leghosszabb megfigyelése hét hétig tartott.
Gibson azért imádkozott, hogy ez ne tartson olyan sokáig.
– Gibson! Minden csendes az ACG-nél? – kérdezte újra Jenn.
– Eddig semmi – válaszolta.
– Rendben, akkor most ő lép.
Jóllehet csak azokra a férfiakra összpontosítottak, akik
beillettek az FBI-profilba, a kameráik felvettek mindenkit,
férfiakat és nőket egyaránt, akik áthaladtak a könyvtár
kilencvenméteres körzetében. Jenn a reggeli eligazításon
elmagyarázta neki az okát. (Imádta az eligazításokat.)
– A profil minden valószínűség szerint jó. A profil nem
megérzés: az statisztika, és a számok azt mondják, hogy aki
elvitte Suzanne-t, az valószínűleg egy negyvenes vagy ötvenes
éveiben járó fehér férfi volt.
– De… – szólt közbe Gibson, mert sejtette, mi következik.
– De mindig vannak kivételek. Lehetett egy nő, aki az
elvesztett gyermekét próbálta így pótolni; lehetett fiatalabb
vagy idősebb, mint azok a férfiak, akiket az ilyen esetekben
látunk. Lehetett egy színes bőrű, aki a saját etnikai csoportján
kívül vadászik. Egy terrorista, vagy más, politikai indíttatású
gyermekrabló. Az az igazság, hogy az FBI nem tudta kizárni
ezeket a lehetőségeket, és mi sem tudjuk.
– Tehát játsszuk meg az esélyeket, és készüljünk fel minden
lehetőségre?
– Játsszuk meg az esélyeket! Készüljünk fel minden
lehetőségre!
Gibson a délutánt a motelszobájában töltötte; átnézte a
kamerák felvételeit, a tiszta arcképeket állóképként kigyűjtötte
és egyeztette, s amelyik megfelelt, ahhoz hozzárendelte a
személyes adatokat, amiket a könyvtár wifijéhez csatlakozott
számítógépből nyert ki. Óránként továbbította az új
fényképeket és személyes adatokat az ACG-nek, de nem
közvetlenül.
Attól tartva, hogy WR8TH hozzáférhet az ACG vállalati
szerveréhez, Gibson és Mike Rilling független szervereket
állítottak be, amelyek fogadták az ügyhöz tartozó
közleményeket és adatokat. Rilling átfuttatta az arcképeket egy
arcfelismerő szoftveren, ami a szövetségi és az állami
adatbázisokra kapcsolódott. Ez – lényegében – neveket rendelt
az arcokhoz, és ha egy kis szerencséjük van, a bűnözői
múltjukat is. A telitalálat az lett volna, ha megtalálják a
szexuális bűnözők nyilvántartásában.
Gibson elnémította a társaságául szolgáló televíziót, és
amikor már harmadszor látta ugyanazokat a sporthíreket,
felhangosította a hírműsorra. Folytatódott Benjamin Lombard
kampánya Fleming kormányzóéval szemben. Lombard az új
kampányfőnökével meglepően jól teljesített Kaliforniában,
Fleming államában. Szakértők elemezték az új, agresszívebb
stratégiája előnyeit és hátrányait. Az alelnök gőzerővel
kampányolt New Englandben, aznap délelőtt Bostonban
mondott beszédet. Nagy tömegre számítottak.
Gibson elgondolkodott, hogy mi történne, ha megtalálnák
Suzanne-t. Mekkora lökést adna ez Lombard kampányának? Az
amerikaiak mindig vevők egy jó történetre, és egy újraegyesített
család képének nem tudnának ellenállni. Győzelemhez segítené
ez Lombardot? Nem tudta, hogy túlélné-e azt a rossz viccet,
hogy ő Benjamin Lombard megmentője.
– Egy bögre kávét akarok – dünnyögte mogorván Hendricks. –
Addig ne is szóljon hozzám senki, amíg ki nem szúrják azt, aki
„Én raboltam el Suzanne Lombardot” feliratú trikót visel,
rendben?
Öt perccel később megvolt a majdnem ilyen jó találat egy
magas, rémesen sovány, hajlott hátú férfi személyében, akinek
olyan bőre volt, mintha viaszból öntötték volna rá. A
Viaszember leült az egyik munkaasztalhoz, levette a hátizsákját,
és az asztalra tette. Aztán úgy kezdte bámulni a szökőkútnál
játszadozó gyerekeket, mint egy turista az étterem tartályában
mászkáló homárokat. Valami határozottan nem volt rendben
vele.
– Látja ezt a pasast? – kérdezte Gibson.
– Igen, rajta tartom a szemem. Még ilyen távolból is rám jön
tőle a hideglelés. Van nála laptop? – érdeklődött Jenn.
– Nincs. Csak ül ott, mintha a Férfi-Fiú Szerelem Szövetség
tagtoborzó plakátjához ülne modellt.
A Viaszember, mintegy végszóra, kinyitotta a hátizsákját, és
elővett egy fényes, ezüstös laptopot.
– Úgy látszik, ez kívánságműsor – jelentette Gibson. – Sokak
kérésére, íme, egy laptop! Lássuk, tud-e valamit a Radioheadtől!
A Viaszember gépelni kezdett, és Gibson látta, hogy az eszköz
kapcsolódik a wifihez. A programja pillanatokon belül már
szállította is az információkat a laptop rendszerleíró
adatbázisáról.
– Mit talált, Gibson? – kérdezte Jenn.
– Bemutatom James MacArthur Bradley-t. Megvan a lakcíme
és a mobiljának a száma.
– Jó. Továbbítsa ezt és a fényképét Washingtonba! Lássuk,
szerepel-e Mr. Bradley a bűnügyi nyilvántartóban – utasította
Jenn.
Tíz feszült percig figyelték Bradley-t, magukban nógatták,
hogy csináljon már valamit. A Viaszember időnként abbahagyta
a gépelést, a laptopja felett a füvön játszó gyerekekre nézett, és
megnyalta a szája szélét.
– Mit csinál? – érdeklődött Hendricks.
– Azon túl, hogy hideglelést kapok tőle? Nem sokat –
válaszolta Jenn.
 – Megerősítem.
– Az, hogy feláll tőle a szőr az ember hátán, lényegtelen, ha
nem jelenik meg az ACG-nél – jegyezte meg Hendricks.
– Bárcsak jó hírrel tudnék szolgálni, de sajnos nem – mondta
Gibson.
A Viaszember hirtelen lecsukta a laptopját, becsúsztatta a
hátizsákjába, és fürgén elindult az utca felé.
– Most hova a pokolba megy? – csodálkozott Jenn.
– Megijesztettük?
– Azt nem hiszem – válaszolt Jenn. – Hendricks, feléd megy,
most fordul be a sarkon, három, kettő, egy…
Hendricks jóváhagyóan mormogott.
– Megvan. Á, igen. Már értem, mire gondolsz. Ez nem egy jó
fiú. Beszáll egy új típusú Fordba. Indít. Éééééés – eltűzött.
– Bassza meg! – káromkodta el magát Jenn.
– Megvan a kocsi típusa és a rendszám – mondta Hendricks. –
De ha ez a mi emberünk, akkor igen: lehet, hogy lebuktunk!
– És ha nem ő az? – tudakolta Gibson.
– Gondolom, kell laknia valahol.
– Menjünk utána?
– Ne! – döntött Jenn. – Most semmit sem tudnánk csinálni.
Folytatjuk a megfigyelést, és feltételezzük, hogy nem ő volt a mi
emberünk. És van elég adatunk, hogy később követni tudjuk, ha
szükséges.
Ezzel mind a hárman felvették a magas szinten begyakorolt,
profi várakozás pozícióját, más szóval belesüppedtek a
legidegőrlőbb unalomba. A parkban még négy órakor is sokan
voltak, de nem sok minden történt. Harminc percen át nem
történt sem új wificsatlakozás, sem lecsatlakozás. Gibson
tizennégy, a könyvtári wifire csatlakozó felhasználót észlelt.
Kilencet kint és ötöt bent. A kintiek közül négyen tabletet vagy
e-könyv-olvasót használtak – két fehér nő, egy húsz év körüli
fehér fiatalember és egy ősz hajú afroamerikai férfi, aki
legalább nyolcvanéves lehetett. Az öt laptopot használó
ugyancsak vegyes etnikai és nemi hovatartozású volt, közülük
csak három érdekelte.
Az első zömök, erőteljes testfelépítésű, a harmincas évei vége
felé járó fehér férfi volt. A számítógépe regisztere Kirby Tate
néven azonosította. Jellegtelen arca nem igazán illett hatalmas
vállához és mellkasához, úgy nézett ki, mintha egy gyerek arcát
photoshoppolták volna egy férfi testére. Az eredmény nem volt
tetszetős, de a férfi annak tarthatta, mert szűk, khakiszínű
rövidnadrágot és a méreténél több számmal kisebb, ujjatlan
trikót viselt. Gibson ismerte ezt a típust – szolgált is ilyenekkel –,
akik még hófúvásban is atlétatrikóban pompáznak.
Tate a szökőkút közelében egy piknikasztalnál ült, és felváltva
hol a számítógépe képernyőjét nézte nagyon figyelmesen, hol a
fűben heverésző lányokat, ugyancsak nagyon figyelmesen. A
napszemüvege sem tudta elrejteni, hogy milyen elragadtatott
csodálattal követi a lányok minden mozdulatát.
A második egy negyvenes spanyol, Daniel Espinosa volt. A
kopaszodó, ősz halántékú férfi éppen a megfelelő korban volt,
de a pedofilok a saját etnikumukból szoktak válogatni. Ez még
nem zárta ki őt a versenyből, de nem is röpítette az esélyesek
közé. Barátságos, nyílt tekintettel csevegett az asztalánál ülő
fiatal párral.
 A harmadik férfi, Lawrence Kenney, az ötvenes évei elején
járt. Úgy nézett ki, mint aki az élre vasalt khakinadrágját, a
kötött mellényét és a menthetetlen, a kopaszságára átfésült
frizuráját a kínosan pedánsak áruházában szerzi be. A
közmondásos „jámbor könyvelő” típus volt. Csak pötyögött a
laptopján, Gibsonnak mégis valami rossz érzése támadt. Maga
sem tudta, hogy miért. Talán mert a könyvelő, bár az emberek
között ült, érzékelhetően elkülönült tőlük. Egy babakocsit toló
nő elhaladtában súrolta őt, s ettől megkövült. Tekintetével
követte a nőt, perzselően bámulta a hátát, amitől Gibson karján
felállt a szőr. Tekinthető alapos gyanúnak a libabőr
Pennsylvaniában?
Remélhetőleg Rilling össze tudja párosítani az arcokat a
nevekkel, és valamennyiükről talál háttérinformációkat. Addig
a régi vágású rendőri munkára és megérzésekre
hagyatkozhatnak.
Jenn és Hendricks nekilátott, hogy megvitassák és kivesézzék
a hálójukba került alanyokat. Őket hallgatva két dolog vált
világossá Gibson előtt. Egy: ők tudták, miről beszélnek. Kettő: ő
viszont nem, és a beszélgetésük rövid idő alatt követhetetlenné
vált a számára. A sorozatgyilkosokról való ismereteinek forrása
A bárányok hallgatnak és Patricia Cornwell regényei voltak. Ő
csak a számítógépeket és a számítógép-használókat ismerte.
Vajon az a technika, ahogy megalkotják a gyilkosok és az
erőszaktevők profilját, alkalmazható lenne a hekkerekre is? Ha
visszafelé követné az ACG hekkerének jellemzőit – kihez
vezetné el?
Lefogadta volna, hogy a könyvelőhöz. A vírus kódolása tiszta
és pontos volt, és nagyon kellett figyelni az apró részletekre. Az
öltözködéséből kiindulva ennek leginkább a könyvelő felelt
meg. Bár ez vékonyka nyom. Bőven ismert trehány
programozót is. Belátta, hogy ez nem az ő terepe, el is vetette az
elméletét, és visszatért a munkájához, hogy szortírozza a
jogosítványfotókat, amiket Rilling küldött Washingtonból. A
következő órában feltérképezte a lakhelyüket, amennyire csak
tudta.
Háromnegyed ötkor nem aludt ugyan, de teljesen éber sem
volt. Keresztbe tett lábbal ült a földön, az öklével támasztva fel
az állát, úgy bámulta az ACG szerveréről érkező adatokat a
monitoron. Úgy érezte magát, mint aki olyan repülőjáratra vár,
amit folyamatosan törölnek. Így meglehetősen nehezen reagált,
amikor a padlóra tett telefonja megszólalt a térdei között. Csak a
harmadik jelzésre nézett le rá, de meglátva a szöveget, azonnal
visszapillantott a monitorra. Az adrenalinszintje
megemelkedett. Egy piros vonal ugrott ki figyelmeztető
jelzéssel. Az ACG szervereken a vírus új utasításokat kapott.
– Kapott valamelyikük szöveges üzenetet? – kérdezte
Hendricks.
– Igen, én. Gibson, mi történik? – kérdezte Jenn élesen;
hangjában az izgalom keveredett egy ragadozó éhségével.
– A vírus megint aktív. WR8TH beszélget vele.
– A könyvtárból? – kérdezte Jenn.
– Várjunk! – válaszolta Gibson, miközben a könyvtár kimenő
internetes forgalmának listáját szkennelte. Gyerünk, baby,
gyerünk már! Végigfuttatta az ujját a képernyőn. És ott volt.
Hatalmas, gyönyörű és bűnös. Valaki a könyvtár wifijén
kommunikált a megrontott hirdetésszerverrel, ami a vírus
névtelen átjátszóállomása volt. Hihetetlen véletlen, és csak egy
dolgot jelenthetett.
– Itt van a szemét – mondta, inkább csak magának, de mivel a
hangot nem vette le, gyorsan jött is a válasz:
– Hol? – sürgette Jenn.
– Kint van. A parkban.
Megnézte a parkot figyelő kamera képét. Ott van az emberük.
Suzanne Lombard elrablója és valószínűleg a gyilkosa ott ül a
szemük előtt, és napozik.
– Melyik az? – türelmetlenkedett Jenn.
Gibson egyeztette az IP-címet az egyik géppel, és a jegyzeteit
olvasta, amíg megtalálta a jogosítványképet. A névről
visszapillantott a monitorra, és kereste az emberüket.
– Megvagy – mondta mosolyogva.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Tinsley jobb alkalmatosság híján egy farekeszen üldögélt.

Hajnal óta itt volt, innen nézte, hogy kel fel a nap a könyvtár
mögött. Arra várt, hogy megtörténjen… vagy sem. Neki mindegy
volt.
Már a hét elején kinézte ezt a kicsi, üres irodát, ahová
beveheti magát. A második emeleti ablakból, ahol ült,
akadálytalan rálátása volt a könyvtárra és a mellette levő
parkra. Ilyen korán a könyvtár és a park is néptelen volt, de
Tinsley-nek időre volt szüksége, hogy telítse a retináját ezzel az
ürességgel, és beégesse a környezetet az emlékezetébe. Később,
amikor a helyszín megtelik emberekkel, minden tárgy úgy
jelenik meg a rögzített képben, mint egy piszokfolt a tiszta
eredetin.
Az ingatlanos, aki megmutatta neki az irodát, elpanaszolta,
hogy idestova egy hónapja Tinsley az egyetlen érdeklődő.
Tinsley ezt jó jelnek vélte, és még aznap éjjel betört a
helyiségbe. Hadműveleti bázisnak használta, de semmi nyomát
vagy jelét sem hagyta, hogy egyáltalán járt itt valaki. Úgy akarta
itt hagyni ezt a várost, hogy a jelenléte egy karcolást se hagyjon
a felszínén. Nem állt szándékában megölni az ingatlanost, de
azért eltette a névjegykártyáját, ha netán változnának a dolgok.
Tinsley pislogott, fogadta a déli nap üdvözletét.
Megint pislogott, és a nap leszállt az ég alján.
 Méregdrága órája szerint már tizenkét órája ült az ablaknál.
Szeme továbbra is követte a parkban mozgó elmosódott
alakokat. Semmi lényeges változás nem volt. A nő még mindig
ott ült a padon. A sovány, ingerlékeny férfi most is a kocsijában
ült. A harmadikat sehol sem látta, de biztos volt benne, hogy
Vaughn visszament a motelbe. Valószínűleg buzgón gépel
valamelyik számítógépecskéjén. Gépel, gépel, gépel.
Ironikus helyzet volt: a vadászok nem tudják, hogy rájuk is
vadásznak. És amikor megtalálják a zsákmányukat, az a
halálukat fogja jelenteni. Ez nem rendítette meg, csak
elmélázott rajta: vajon ő tudná, ha rá vadásznának? Nem
önteltség feltételezni, hogy felül áll ezen? A gondolattól
elvigyorodott. Az lenne ám a cselszövés! Ráállítani egy gyilkost
a gyilkosra; elvágni minden szálat. Kétséges, de a valószínűség
határain belül van. Át kellene állítania az érzékszerveit, hogy
felkészüljön egy ilyen árulásra.
Bizonyos értelemben vágyott is rá. Ez a munka nagyon prózai
volt, és a megölésük egyáltalán nem villanyozta fel. Hendrickset
megölni semmiség. Jenn Charles nagyobb figyelmet igényel, de
semmi több. Gibson Vaughnt ismerte már, de még ez sem
okozott szellemi izgalmat.
Nem mintha ez a kimenetel most valószínű lenne. A péntek
lehet a fordulópont számukra, és eddig, úgy látszik, nem értek
el semmit. Vizelnie kellett volna, és talán ennie is. Egyiknek sem
érezte szükségét, de megbízott az órájában, ami jelezte, hogy
mikor minek jött el az ideje.
A mobilja rezgett. Hűvös kíváncsisággal olvasta az üzenetet.
Tehát megtörtént. Ismét lenézett a parkra. A nő már nem ült a
padon. Tinsley még elkapta a szökőkút felé haladó alakját. A nő
megkerülte a könyvtárhoz közeli asztaloknál ülő emberek
csoportját, és az ivókútnál megállt, hogy megtöltse az üvegét. A
megkeseredett férfi nem szállt ki az autóból, de Tinsley látta,
hogy milyen izgatottan beszél a mobilján.
Szívesen látta volna annak a férfinak az arcát, akinek a
megölésére küldték – a férfiét, aki évekkel ezelőtt kisiklott a
kezéből. Voltaképpen ez volt az elsődleges célpontja. A régi,
befejezetlen történet hozta vissza ide. Vagy nem a megfelelő
embert ölte meg tíz évvel ezelőtt, vagy volt egy tettestársa, aki
elkerülte a figyelmét. Az idő, mint mindig, hamis
biztonságérzetbe ringatta ezt az embert, és újra feltűnt. Tinsley
most rendezheti a számlát.
A többiek csak járulékos veszteségek.

Ezek most baszakodnak vele. Az alelnök így érezte. Lombard

éles pillantást vetett a karórájára. 6:47. Még legalább hét órán át
malmozhat az alelnöki irodájában, az elnöki hivatal
épületében.
És mindez a nyamvadt bevándorlási törvény miatt, ami már
kora tavasz óta a Szenátusban penészedik! De, csodák csodája,
napokkal a sorsdöntő kaliforniai előválasztás előtt a Szenátus
előkapja, és igen-nem szavazásra bocsátja a törvényjavaslatot!
A többségi csoport vezetője, előre látva a döntetlen körüli
eredményt, tájékoztatta Lombardot, hogy mint alelnöknek,
Washingtonban kell lennie, szükség van a szavazatára.
A többségi vezető biztosította, hogy a szavazás lesz az első
napirendi pont, így Lombard az első géppel odarepült, és fél
tizenkettőkor már a Capitoliumban volt a déli szavazásra. Az
időeltolódás miatt délutánra visszaérhetett volna Dallasba, ahol
több kampányeseményen is meg kellett jelennie. Ehelyett végig
kellett szenvednie egy váratlan obstruáló felszólalást, majd egy
előzetes „klotűr” szavazás kudarcát. Mind a kettőt akkorra
időzítették, amikor már kezdődhetett volna a név szerinti
szavazás a törvényről. Most azon aggódott, hogy a szavazást
elhúzzák másnapig, ami azt jelentené, hogy legkorábban
szombat délutánra ér vissza Dallasba.
Ez szándékos volt, nem véletlen. Lombard tapasztalatból
tudta, hogyan játsszák ezt a Szenátusban, és szinte látta, hogy
röhög rajta az irodájában a kisebbségi csoport vezetője. Jó,
élvezd csak ki, amíg tudod, gondolta Lombard. Az első elnöki
ciklusának (nem hivatalos) intézkedési terve az elmúlt néhány
órában kiegészült ennek a fasznak az elmozdításával is.
Ismét megnézte az óráját. Bár ezt a világért sem ismerte volna
el, a kampánya jó kezekben volt, és egy napig nélküle is
boldogultak. Fleming a vereség közelébe jutott, és ha a
közvélemény-kutatás adatai megérik, amit fizetett értük, akkor
a jövő héten az övé lesz a jelöltség.
Viszont a Pennsylvaniában kialakult helyzet fejfájást okozott.
Eskridge egy órával korábban érkezett rejtélyes üzenetében az
állt, hogy Gibson Vaughn megtalálta az embert, aki elrabolta a
lányát. Ez felfoghatatlan volt, és bár általában a helyükön tudta
kezelni a dolgokat, most képtelen volt másra koncentrálni.
Tudni akarta, hogy mi történik, és azonnal akarta tudni.
Ehelyett itt kellett ülnie, olyan fülekkel körülvéve,
amelyekben nem bízott teljesen, így nem volt biztonságos
felhívni valakit a friss információkért. Nyolc év óta először
érezte, hogy átkozottul terhes az Egyesült Államok alelnökének
lenni: bármekkora hatalom is ez, ahhoz nem elég, hogy
befolyásolni tudja a saját lánya felkutatását. Megnézte az óráját,
és a biztonság kedvéért fel is húzta.
– Alelnök úr? – Egy fiatal asszisztens állt az alelnöki iroda
ajtajában.
– Igen? Befejezték végre?
Az asszisztens boldogtalanul nézett a földre.
– Most mi van? – türelmetlenkedett Lombard.
– Ismét egy módosítás, uram.
Lombard érezte, hogy felmegy a vérnyomása.
– Meddig fog tartani?
– Másfél óra… talán kettő.
Lombard az órájára pillantott. Ennyit arról, hogy visszamegy
Dallasba, és beszédet tart. Beszélnie kell Reeddel, megtenni az
előkészületeket szombatra.
– Csukja be az ajtót!
Az asszisztens hálásan visszalépett az előszobába. Lombard
leült az íróasztalához, felemelte a telefonkagylót, de aztán
letette, és hosszú ideig csak nézte elkeseredetten.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Gibson lehúzódott a Taurusszal az út szélére. Így is olyan közel

volt a forgalomhoz, hogy remegett tőle az autó. Kezével a
kormányon csak ült és hallgatta az üresjáratban berregő
motort. Ötven kilométerre volt Somersettől. Ennyinek elégnek
kellene lennie. Követték, vagy nem? Ismét a visszapillantó
tükörbe nézett. Semmi. De ez nem nyugtatta meg. Hendricks
csak akkor látható, ha azt akarja, hogy lássák.
Eseménydús 36 óra volt. WR8TH-ról kiderült, hogy azonos
Kirby Tate-tel, a buzgó testépítővel. Gibson programja
tökéletesen működött, és nyílegyenes vonalat húzott a rontott
hirdetés szerverétől Kirby számítógépéig. Mialatt Rilling
átfuttatta Kirby nevét az állami és a szövetségi adatbázisokon,
Hendricks és Jenn követte Tate-et a lakóhelyéig. Másnap reggel
már kilencven százalékig biztosak voltak benne, hogy ő az
emberük, és szombat délutánra, amikor Rilling elküldte nekik
Tate anyagát, már teljesen biztosak lehettek ebben. George
felhívta a kapcsolatait az FBI-nál, hogy indítsanak eljárást Kirby
Tate ellen.
– A pasasnak van már priusza – mondta Hendricks. – Öt és fél
évet ült Frackville-ben törvénytelen fogvatartásért. Minden
bizonnyal ott bent lett testépítő, mert a rendőrségi fotón még
csak egy cingár nyikhaj.
– Mit követett el? – érdeklődött Gibson.
 – Rajtakapták a kocsijában a tizenegy éves Trish Casperrel,
ezt követte el.
– Nyilvántartott szexuális bűnöző – tette hozzá Jenn.
– Az hát. A lány bátyja felismerte az autóját, amikor kihajtott
egy áruház parkolójából, az anyja meg hívta a zsarukat. A
rendőrök félreállították Tate-et, és megtalálták a megkötözött
kislányt a csomagtartóban. Félmeztelenül.
– Másfél évvel Suzanne eltűnése előtt szabadult.
– A legszomorúbb az, hogy ezt a szörnyeteget nem kiskorú
elrablása miatt ültették le – jegyezte meg Jenn.
– Ami súlyosabb bűncselekmény – helyeselt Hendricks.
– Azért húsz évet kaphatott volna.
– De a helyi rendőrség túlbuzgó volt a letartóztatáskor, és
megverték a megbilincselt pasast – folytatta Hendricks.
– Eltört a karja, a válla meg kificamodott. Az ügyvédje alkut
kötött, így enyhült a vád törvénytelen fogvatartásra.
– Ami jóval enyhébb büntetést jelent.
– Így éppen időben engedték ki a börtönből, hogy elkaphassa
Suzanne-t – mondta Gibson, látva az események tragikus
összefüggését.
– Elkaptuk – mondta Jenn.
Szombat éjjel, míg Hendricks Tate házát tartotta szemmel,
Jenn és Gibson beugrott a Csúcs ételbárba. A két diadalmas
hódító. Jenn valamelyest megnyitotta nyakig gombolt
személyiségét, és úgy nevetgéltek és beszélgettek, mint a régi
barátok, és úgy idézték fel az elmúlt hét történéseit, mintha egy
fél élet telt volna el azóta. Gibson először érezte magát a csapat
tagjának, és pertut ittak, milkshake-kel. Jenn barátságos és
méltányos volt, elismerte, hogy ezt nem tudták volna
megcsinálni nélküle. Még George Abe is felhívta, hogy
köszönetet mondjon neki. Nagyon jó, igazán nagyszerű érzés
volt, hogy része lehetett egy fontos ügynek.
Miután Jenn kifizette a számlát, előállt a rossz hírrel: Abe
visszarendelte Gibsont Washingtonba.
– Meg kell értened, hogy a jelenléted veszélyezteti a
hitelességünket. Az FBI-nak kezd nem tetszeni, hogy nem
egyenesen hozzájuk fordultunk. Zavartalan kapcsolatban kell
lennünk velük, és ha itt van velünk egy ilyen ember, az nagyon
is zavaró számukra.
– Egy ilyen ember…?
– Valaki, ilyen múlttal. Az FBI nem értené meg, hogy
mennyire fontos neked Suzanne. Csak a Lombarddal közös
múltad fogja érdekelni őket.
Gibson ezt nem vette be, és fogadkozott, hogy nem lesz az
útjukban. Egyébként bármit megígért volna. Ilyen közel a
célhoz nem tudott volna csak úgy hazamenni.
– Nagyot alakítottál itt – ismerte el Jenn. – Az adósaid
vagyunk, de most hagynod kell, hogy a többit mi intézzük.
Akarod, hogy elkapjuk a fickót, igaz?
A büfé parkolójában álltak, egyre nagyobb ingerültséggel és
hangerővel beszélték át az egészet újra és újra, mígnem kijött az
üzletvezető, és szólt, hogy azonnal fejezzék be. Jenn szobájában
újra kezdték, de csak ugyanazokat az érveket ismételgették.
Végül belefáradtak, és elhallgattak.
– Az ég szerelmére, hagyd már ezt! – törte meg a csendet Jenn.
– Jól csináltad. Életedben először értsd meg, hogy sikeres vagy,
és tartsd magad ehhez!
Ez jó tanács volt, még ha fájt is. De nem állt szándékában
megfogadni. Nem, mert ebben Maci is érintve volt. Akkor is
végére akar járni az egésznek, ha egyedül kell megcsinálnia.
Visszakaphatják a pénzüket.
Már a vita felénél tudta, hogy Jennt semmilyen érv sem állítja
az ő oldalára. Csak a műsor kedvéért folytatta. A megfelelő
ponton dühösen elrohant, és visszament a motelszobába, hogy
összecsomagoljon. Jenn reggel próbálta megbékíteni, de
ingerülten lerázta. A nő különben nem hitt volna neki,
márpedig el kellett hinnie, hogy hazamegy.
Újra a visszapillantó tükörbe nézett. Átverte volna őket? Ha
igen, csak magukat okolhatják, mert elhitték, hogy néhány
kedves szóval sikerült megszabadulniuk tőle.
Eltekerte a kormányt, megfordult, és visszaindult Somerset
felé.
Maci felé.
Hendricksnek igaza volt. A remény olyan, mint a rák.

Gibson figyelte Hendrickset, ahogy bepakolja a felszerelést a

Cherokee hátsó részébe. Az exzsaru becsapta a csomagtartó
ajtaját, és rágyújtott. Egy perc múlva Jenn jött ki a motel
irodájából, intett Hendricksnek, hogy indulhatnak, és beült az
anyósülésre. Hendricks elnyomta a félig elszívott cigarettát, és
beszállt a volán mögé.
A Cherokee besorolt a forgalomba, Gibson pedig lehúzódott a
kormány mögé, amíg az elhaladt mellette a városból kivezető
úton. Néhány házzal arrébb parkolt le, és egy messzelátóval
figyelte őket, amit a kesztyűtartóban talált. Még így is tartott
tőle, hogy észreveszik. Ismerték az autót, és Hendricks nem
szokott hibázni. Szinte várta, hogy mellé állnak, és kirángatják
az autóból. De Hendricks és Jenn úgy húzott el, hogy egy
pillantást sem vetettek felé. Követni akarta őket, de nem tudta,
hogyan kell. Hendricks egy kilométerrel arrébb már kiszúrná.
Gibson kiegyenesedett; hülyének érezte magát. De az volt?
Valóban hülye volt? Volt valami rossz érzése. Jenn-nek és
Hendricksnek itt kellett volna várnia, hogy Abe iderepüljön, és
megkezdjék az együttműködést a szövetségiekkel. De akkor
hová mentek ilyen sietősen?
De nem is ez zavarta; sokkal inkább az a mód, ahogy
Hendricks viselkedett. Nem mondhatni, hogy sietett, de
láthatóan céltudatos volt. Ezt mutatta az a gazdaságos mozgás,
ahogy a szoba és az autó között ingázott. Nem sürgette az idő,
de nem is vesztegette az idejét. Gibsont ez arra emlékeztette,
ahogy a tengerészgyalogosok egy közelgő bevetésre készülnek –
fejben tartott leltár alapján újra ellenőrzik a felszerelésüket. Ez
a leplezett feszültség uralja azokat az embereket, akik valami
súlyos lépésre készülnek.
Ők hová készülnek? Gibson legfeljebb másfél órát lehetett
távol. Jenn és Hendricks ennyi idő alatt leszerelt mindent. Nem
változtattak a tervükön, miután ő elment; nem, végig ez volt a
tervük. Efelől már nem volt kétsége.
Most értette meg, hogy miről is szólt az előző este. Az a
bajtársiasság a büfében. Jenn nagy műsort adott elő. A
bizonytalanságán és a hiúságán keresztül akarta megfogni.
Vacsorázni vitte, fogta a kezét, édes semmiségeket suttogott a
fülébe. Mindezt csak azért, hogy csendesen menjen vissza
Washingtonba.
Mi az első szabály, ha azt akarod, hogy valaki szófogadó
legyen? Találd ki, mire van szüksége, és kóstoltasd meg vele.
Nem annyira, hogy jóllakjon, csak hogy felgerjessze az éhségét.
Annyira, hogy többet akarjon. Többre legyen szüksége. De hát
neki mire van szüksége? Tiszteletre? Megbecsülésre?
Beteljesülésre? Nem ezekkel etette Jenn tegnap este a büfében?
Fényesre polírozta az egóját! Kijátszotta a Suzanne iránti
hűségét, és számított rá, hogy ezzel irányíthatja. Gibson ránézett
az anyósülésen heverő borítékra. Tízezer dollár volt benne.
Készpénzben. Jutalom az ACG-től a „kiemelkedő” munkájáért.
Bizonyára azt gondolták, hogy ez majd segít neki lenyelni a
keserű pirulát.
Ha kezdettől fogva az volt a terv, hogy hazaküldik, amint
elkapták WR8TH-t, máris felmerül a kérdés: miért? Mit is
mondott George Abe azon a napon, amikor először találkoztak?
Hogy komolyan el akar beszélgetni azzal, aki elvitte Suzanne-t.
Aztán az FBI megkapja, ami marad belőle. Így már lenne
értelme, hogy eltávolítsák őt. Egyáltalán: meg akarják ezek
találni Suzanne-t? És ha nem, akkor mit akarnak?
Az igazi kérdés azonban az volt, hogy ezek után ő mit fog
csinálni. De csak sorjában! Elhajtott egy UPS-üzlethez, ezer
dollárt begyűrt a nadrágzsebébe, a többit egy
küldeménydobozba tette. Nicole címére küldte egy rövid levél
kíséretében. Ha ez az ügy balul üt ki, legalább Nicole-nak legyen
pénze. A kocsikulcsait csörgetve kilépett a napsütésbe.
 Kezdődjön a játék!
Lehet, hogy nem tudná követni Hendrickset, de erre igazán
nem is volt szükség. Amikor Hendricks a motelben kint
felejtette a telefonját, Gibson ezt jelnek vette, hogy elvégezzen
rajta néhány frissítést. Hendricks persze titkosította a személyes
adatait, így nem volt könnyű a hozzáférés. De mivel Gibson nem
is akarta megszerezni az adatait, egyszerűen csak ideiglenesen
eltávolította ezeket, feltörte a telefont, telepítette rá a saját
programját, majd visszatöltötte Hendricks titkosított adatait.
Gibson a saját mobiljával aktivizálta az alkalmazást, és várta,
hogy az elérje Hendricks telefonján a GPS-t. Amikor a töltés
befejeződött, egy piros pont jelent meg telefonja térképén. Ez
tartósan észak felé haladt attól a zöld ponttól, ami Gibson
tartózkodási helyét jelezte. Figyelte, amíg végül a pont megállt.
Ujjaival felnagyítva a térképet talált rajta egy címet, amire
lefuttatott egy keresést.
A cím egy magánraktár-telephelyé volt. Somersettől húsz
percre, egy kétsávos autóút jobb oldalán találta meg a Grafton
Raktárakat, beékelve egy állami parkba. Sok kilométer után ez
volt az első építmény, amivel találkozott. Lassított, hogy jobban
megnézhesse.
A létesítmény alig egyhektárnyi területet foglalt el, és
rendkívül egyszerűen alakították ki: salaktéglából épült fal, a
tetején pengés drótkerítés vette körül, az automata kapu mellett
egy kis iroda, aztán csak a teljesen egyforma, kék görgős
ajtókkal ellátott földszintes raktárépületek sorai. Hogy mi
késztet valakit arra, hogy a semmi közepén egy ilyen
raktárvárost létesítsen, Gibson fel nem foghatta. Arra viszont
talált magyarázatot, hogy miért nem üzemel a Grafton
Raktárak, és – ránézésre úgy tűnt – már jó ideje.
Addig hajtott, mígnem talált egy földutat, ahol lehúzódhatott,
és elrejthette az autóját. Visszagyalogolt a Grafton Raktárak felé,
és négyszáz méteren át egyetlen autó sem haladt el mellette. A
kihalt raktártelep közelről még lepusztultabbnak látszott. A
kapun egy viharvert „ELADÓ” tábla lógott ferdén, a töredezett
aszfalt réseiből vastag gazcsomók nőttek ki. A kaput záró vastag
láncon és a nehéz, rozsdás lakaton látszott, hogy legalább egy
évszázada nem háborgatták őket.
A programjában lett volna a hiba? Bezárta és újratöltötte az
alkalmazást, ami Hendrickset követte nyomon. Nem: most is azt
mutatta, hogy Hendricks a Grafton Raktárak területén van.
Tüzetesebben megnézte a lakatot. Vajon a rozsda alól előtűnő
apró acélfelületek nem azt mutatják, hogy valaki beleillesztett
egy kulcsot a lakatba? De mikor lett ő a rozsdás lakatok
szakértője?
Körülnézett. Ha Jenn és Hendricks valóban bent van, ki zárta
be mögöttük a kaput? Ez értelmetlen; kell lennie egy másik
bejáratnak is. Vagy pedig Hendricks átdobta a falon a telefonját,
hogy megszabaduljon tőle. Ami azt jelentené, hogy Hendricks
rájött, hogy követik.
Vagy, vagy, vagy…
Gibson megdörzsölte a homlokát. Túl sok a lehetőség; ideje
néhányat kizárni közülük.
Felhívta Hendrickset. Ötször vagy hatszor is kicsöngött, mire
Hendricks felvette. Hallatszott, hogy ő is meglehetősen
zavarban van.
 Az jó.
– Helló – köszönt Gibson olyan tompán, ahogy csak tudott.
– Mit hellózik? Befejeztük, nem? Úgy emlékszem, hogy
elment! Nem ment el? Úgy emlékszem, megbeszéltük!
– Tudom. Bocsánat. Jenn ott van? Egy gyors kérdésem lenne.
– Van saját telefonja, nem tudta? Nem vagyok a titkára!
Ismét mentegetőzni kezdett volna, de Jenn átvette a telefont;
a hangja csak egy árnyalattal volt nyugodtabb, mint a társáé.
– Igen?
– Bocs, hogy zavarok, de lehetne, hogy előbb hazamegyek, és
csak reggel adom le az autót az ACG-nél?
Szinte hallotta, hogy Jenn a szemét forgatja, és gyorsan
belekezdett a mesébe, miszerint oda akar érni Ellie
focimeccsére délután. Jenn félbeszakította, mondván, hogy
rendben van.
– George már ott van? – kérdezte Gibson.
– Még nincs.
– Komolyan azt hiszed, hogy ott fog aludni abban a szaros
motelben?
Jenn erőltetett nevetése hamis volt és örömtelen. Egyetértett,
hogy ez valóban vicces lenne.
– Jó, de fényképezd le nekem! Azt látnom kell!
Jenn szó nélkül letette.
Gibson kérdőn nézte a telefonját. Ezek szerint Jenn és
Hendricks bezárkózott egy elhagyatott raktártelepen az
Istenhátamögött úton. Egy pillanatra félretéve ezt az
önmagában is képtelen kijelentést: hogyan jutottak be, és zárták
be a kaput maguk után? Már majdnem elindult a fal mentén,
hogy megkeresse a másik bejáratot, amikor észrevette, hogy
úgy tizenöt méterre a főbejárattól a pengés drótkerítésből
hiányzik egy darab; az autóútról aligha lehet észrevenni.
Kezét a sima felületen húzva elindult a fal mentén. A
kerítésen a rés elég széles volt, hogy egy ember átférjen rajta, de
alatta a fal vagy három méter magas volt, még egy tapasztalt
hegymászónak is kapaszkodókra lett volna szüksége. Kellene
egy… létra.
Valami sárga tárgyat vett észre az aljnövényzetben.
Odasietett, hogy megnézze, és csak a szerencsének köszönhette,
hogy nem botlott el és vagdalta össze magát a kerítésből
hiányzó darabbal. Az utolsó pillanatban látta meg: úgy
tekergőzött a magas fűben, mint egy gonosz kígyó. Ügyetlenül
megperdült, hogy kikerülje, de elveszítette az egyensúlyát,
hátratántorgott, eközben a sarka valami keménybe botlott, és ő
a hátára esett.
Kínosan megrándult, aztán enyhült a fájdalom, és felült.
Látta, hogy egy vadonatúj hosszabbítható létrán esett át.
Mi a fene van itt?
Még mindig ezen morfondírozott, amikor a telepről egy
hosszú kötél repült át a falon. Félméternyire a földtől
himbálódzott. Gibson egy pillanatig bambán bámulta. Aztán
feltápászkodott, és még sikerült egy fa mögé bújnia, amikor
Jenn átvetette a lábát a fal tetején, és lecsúszott a kötélen.
Visszaszólt, hogy leért, mire a kötél eltűnt a fal mögött.
Gibson nézte, ahogy kinyitja a lakatot és elhúzza a kaput.
Hendricks kihajtott a Cherokeeval. A hátsó rész most üres volt,
eszerint a cuccokat itt pakolták ki. Vajon mi lehetett a másik
fekete katonai vászonzsákban? És hol lehetett Hendricks,
mialatt ő a programot írta a könyvtár számára?
Jenn ismét bezárta a kaput, és Gibson aznap már másodszor
látta őket elhajtani. Arra gondolt, hogy átmászik a falon egy kis
felderítésre, de valószínűleg egy hét kellett volna, hogy
megtalálja bent a bázisukat. Jobb lesz rajtuk maradni, aztán
majd meglátja, hová vezetik. Leporolta magát, és visszament az
autójához.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

A piros pont kelet felé vezette Gibsont egy sor alsó

középosztálybeli, egyre sivárabb városkán át. Mire az utolsón is
átjutott, bealkonyodott, az eget izzó faszénvörösnek látta a
visszapillantó tükörben. Lassított, hogy ellenőrizze a telefonján
Hendricks pontját. Harminc perce egy helyben állt. Már nincs
messze.
Amióta eljött a raktártelepről, zord bizonyosság uralkodott el
rajta. Attól félt, hogy pontosan tudja, hová tart Jenn és
Hendricks. Remélte, hogy téved, de ez volt az egyetlen értelmes
magyarázat arra, amit tettek. Elég hamar rájött.
A házak sora megritkult, aztán már száz méter választotta el
egyiket a másiktól. Itt már nem voltak határozott birtokhatárok,
kerítés sem volt köztük. Csak a tágas, egymásba csúszó, nyílt
térségek.
A hatalmas birtokokon azonban szerény, salakbeton
alapozású földszintes családi vagy ikerházak voltak. A legtöbb
udvart a parabolaantenna uralta. Esténként itt nem sok
mindent lehet csinálni a tévézésen és az internetezésen kívül,
és egyhamar nem várható, hogy valaki kivezesse a kábelt erre
az isten háta mögötti vidékre.
Egy kanyar után meglátta a Cherokeet az út bal oldalán. Egy
régi, falemez borítású kombi mellett parkolt a kavicsos bejárón.
A ház eredeti színe már régen elhalványult és szétázott, mint a
kása a kutyatálkában. Az egyik homlokzati ablak kitört, de nem
üvegezték újra, hanem egy műanyag lapot erősítettek a keretre.
A szürke zsindelytető középen szánalmasan beroggyant, és úgy
nézett ki, hogy az egész házat egyetlen erőteljes rúgással össze
lehet dönteni. Egy szilfa alatt, a térdig érő fűben egy barnás-
sárgás kanapé várta az elkerülhetetlen enyészetet.
Nyomasztó volt belegondolni, hogy mi késztethet valakit arra,
hogy itt éljen. Önként senki nem választaná.
Mivel nem látott olyan helyet, ahol rejtve lett volna,
továbbhajtott. A Cherokeeban nem ült senki; feltehetően bent
voltak a házban.
Két telekkel lejjebb egy régi baptista templom állt. Az út
melletti betűhiányos tábla arra biztatott, hogy „Jö j imád oz v
lünk”, de látszott, hogy évek óta senki sem élt a meghívással. Az
Isten sem akart itt élni. Gibson behajtott, és a templom mögé
kanyarodott, hogy az út felől ne lehessen észrevenni a Taurust.
Fogta a messzelátót, és lekuporodott egy alacsony téglafal
mögé. Figyelt és várt. Megnézte a telefonját, de nem volt térerő.
Órák teltek el.
Holdtalan volt az éjszaka. Dél felől vihar morajlott, de
elvonult anélkül, hogy egy csepp eső esett volna. Utcai lámpák
nem voltak, fényt csak egy égve hagyott verandalámpa adott,
vagy az egyik ablakból a televízió halványkékes villódzása. De a
ház, ami előtt a Cherokee parkolt, szuroksötét volt. Ha égett is
bent a villany, nem láthatta, mert a redőnyöket lehúzták. Nem
hagyta nyugodni a gondolat, hogy vajon mi történhet odabent.
Mérlegelte az érveket és ellenérveket, hogy odalopakodjon-e a
házhoz. Mellette szól az, hogy akkor megtudhatja, hogy mi
folyik ott. Ellene szól, hogy nekik van fegyverük, neki pedig
nincs. Ha észreveszik, nem tudhatja, hogy alakul a dolog.
Milyen fura: ma reggel még csak az aggasztotta, hogy jól
lehordják. Mekkora változás tizenkét óra alatt!
Nem vette észre, hogy Jenn és Hendricks kijött a házból, csak
amikor Hendricks beindította a terepjárót. Felgyulladtak a
fényszórók, és a messzelátójával már kivette Jenn
mennyezetlámpával megvilágított alakját. Valakit kituszkolt a
házból. Ugyan fekete csuklya volt a fején, de férfi volt, a széles,
kidolgozott vállakból ítélve. A kezét hátul kötötték meg, így Jenn
a nyakszirtjénél fogva irányította az autóhoz, aztán belökte a
hátsó ülésre. Akkor beszállt a bejárón parkoló öreg kombiba, és
elindult Hendricks után.
Gibson lehúzódott a fal mögé. Jenn és Hendricks nem hívta a
szövetségieket. Legalábbis még nem, de volt egy olyan érzése,
hogy ez soha nem is állt szándékukban. Nem akarták átadni az
igazságszolgáltatásnak WR8TH-t: ez a bosszúról szólt. Ezért
küldték őt haza. Mit is mondott neki Calista Dauplaise
Georgetownban? Hogy az, aki elrabolta Suzanne Lombardot,
megfizet ezért. Nem, nem is ezt a szót használta. Calista azt
mondta, hogy szenvedni fog.
Sem George-ot, sem Calistát nem kötötte a lojalitás Benjamin
Lombardhoz. Mindkettőjüket nagyon megviselte Suzanne
elvesztése. Ezt kihallotta a hangjukból, amikor róla beszéltek.
Az alelnök erről semmit sem tudott, és Gibson kételkedett
abban, hogy valaha is fog. Ez csak George-ra, Calistára és
Suzanne elrablójára tartozott.
Mibe hagyta magát belerángatni? Mennyire bűnrészes
ebben? Be tudja majd bizonyítani, hogy nem tudta, mi a tervük?
És számít az majd? Meghekkelt egy nyilvános könyvtárat – egy
kreatív államügyész ebből simán kihozná a kormányépületbe
való betörést. Nem beszélve a készpénzben felvett fizetéséről.
Hirtelen az is súlyosan terhelőnek tűnt.
Számba vette a lehetőségeit. Azonnal felhívni a rendőrséget.
Valószínűleg ezt tennék a legtöbben, de ő még nem érezte
magát felkészültnek a börtönre. Felhívhatná Lombardot.
Megmondaná az alelnöknek, hogy mire készül a régi politikai
szövetségese és a volt biztonsági főnöke. Igen, gondolta Gibson,
Lombard megvédene engem, amikor rázúdítja a bosszúját a
többi résztvevőre.
Miután Jenn és Hendricks elment, Gibson még várt tíz percet,
aztán az úton elgyalogolt a házhoz. A kavicsos bejáró úgy
csikorgott a lába alatt, mintha egy rockbanda melegítene a
koncertre. A legközelebbi ház egy futballpályányi távolságra
volt, de most ez sem nyugtatta meg.
A bejárati ajtó zárva volt; a hátsó ajtó is. Megpróbálkozott az
ablakokkal, de azokat is szorosan bezárták. Gibson a homlokát
ráncolta. Visszament a ház elé, és a kocsija kulcsával rést vágott
a műanyag lapon, amit a kitört ablak helyére erősítettek.
Benyúlt, kilazította és eltolta a reteszt.
A ház egy disznóól volt. Először arra gondolt, hogy Jenn és
Hendricks dúlta fel, de ehhez nem órák, hanem évek munkája
kellett. Nem kockáztatta, hogy felgyújtsa a villanyt, de a
telefonja zseblámpafunkcióját használva végignézett a
szeméttengeren: törött bútorok és üres kartondobozok. Egy
legalább negyven esernyőből álló domb. Egy összetört
tangóharmonika. Egy padlón heverő szarvasfej kifejezéstelenül
bámult a mennyezetre.
A konyha egy fertő volt; nem talált rá más szót. Az a bűz…!
Jézus, itt valaki élt? Gibson nem tudta rászánni magát, hogy
átlépje a konyha küszöbét, úgy döntött, hogy ezt hagyja utoljára.
Az egyetlen tiszta helyiség a vendégszoba volt, amit
tornateremmé alakítottak át. Volt benne egy fekvenyomó pad,
rozsdás korongok a súlyzóhoz és egy húzódzkodóállvány. A
falon több egész alakos, bár torzító tükör lógott egymás mellett,
tetszelgés céljából. Szemben, a másik fal tövében
fitneszmagazinok kupacai sorakoztak: Izom & Fitnesz,
Izomfejlesztés, Természetes Izomzat, Izomvilág…
Gibson valami személyes holmit keresett, rajta egy névvel,
ami megerősítené azt, amit a lelke mélyén már tudott. Gondolta,
esetleg a magazinokon lesz cím, de valamennyit utcai árusnál
vásárolták. Megtenné egy fénykép is, de a falak üresek voltak,
amúgy sem olyan lakásnak tűnt, ahol bekeretezik a képeket. A
hálószobában sem volt semmi, ami segített volna. Gibson
visszaért a bejárati ajtóhoz, és talált egy halom felbontatlan
levelet.
Egyenként felemelte a leveleket a telefonjához, a címzett
nevét kereste. A legtöbbet a „lakó”-nak vagy a „jelenlegi bérlő”-
nek címezték, de végül talált egyet a Pennsylvaniai
Büntetésvégrehajtási Minisztériumtól. Rajta a név, amire várt:
Kirby Tate.
Ekkor valaki megpróbálta kinyitni a bejárati ajtót. Az
ajtógomb csak néhány centiméterre volt az arcától,
megbűvölten bámulta, ahogy forog. Nem hallotta, hogy autó állt
volna a ház elé. Esetleg egy szomszéd nézett be? Tate-nek voltak
barátai? Valószínűbb, hogy Jenn vagy Hendricks felejtett itt
valamit, és most visszajöttek érte. Vagy érted, suttogta a fejében
egy könyörtelen hang.
A zsebébe süllyesztette a levelet, és elhátrált az ajtótól. A
meglepetés ereje előnyt jelentene, ha csak egyikük jött vissza,
de ha mind a ketten, akkor nincs esélye. Nem volt kedve
kivárni, hogy megtudja. A fémen csusszanó fém hangja törte
meg a ház csendjét, de szerencsére az ajtó nem nyílt ki.
Emlékezett, hogy a konyha mellett van egy kis kamra;
odalopakodott a szeméthegyek között. Megölnék? Idáig fajult ez
az egész?
Besurrant a kamrába, és hátát a falnak támasztva leguggolt.
Az ajtót nem tudta maga mögött bezárni, mert belülről nem volt
kilincse. Nedvességet érzett a talpa alatt, és húgyszagot.
Repülőgépmódba helyezte a telefonját, és már hallotta is, hogy
kinyílik a bejárati ajtó.
Amennyire meg tudta állapítani, csak az egyikük volt ott. Ha
ugyan közülük volt ott az egyik. A behatoló nem szólalt meg, és
nem kapcsolta fel a villanyt. Gibson hallotta, hogy a bejárati ajtó
halkan becsukódik. Elemlámpa villant, és az ajtórésen át látta,
ahogy a fénysugár végigpásztázza a falakat. Amikor ő jött be,
nagyon óvatosan lépkedett, hogy ne recsegjenek alatta a
padlódeszkák, de ez a valaki vagy nagyon tudta, hogy hova kell
lépni, vagy úgy járt, mint egy szellem. Hallotta a lépéseit, de
csak azért, mert a teljes figyelmét arra összpontosította. Vaku
villant. Aztán még egyszer és még egyszer. A behatoló
végigment a házon, és fényképezett. Módszeresen leltárt
készített valamennyi helyiségről. A kamra is helyiségnek
számít?
Ha az ajtó kinyílik, alacsonyan és keményen fog ütni. És addig
üti, amíg mozog. Csak az aggasztotta, hogy elcsúszik a trutyis
talajon. A lábát lassan csúsztatva valami száraz felületet
keresett, ahol megvetheti a lábát.
Nem hitte, hogy elárulta magát, de amikor a fényképezés
hirtelen abbamaradt, már biztos volt benne. A házra olyan
súlyos csend ereszkedett, hogy hallotta a vére lüktetését.
Visszatartotta a lélegzetét, minden idegszála megfeszült. Mint
amikor két tengeralattjáró macska-egér játékba kezd az
átláthatatlan mélységben – mindkettő hallgatózik, halálosan
rettegve attól, hogy elárulja a pozícióját.
Teltek a percek. Gibson hallotta, hogy a szellemléptek
visszahátrálnak a bejárat felé. Az ajtó kinyílt, majd halkan
becsukódott. Aztán semmi.
Fellélegzett, de nem mozdult. Úgy tűnt, végtelen idő óta
várakozik a kamrában. Attól tartott, hogy az iménti behatoló
visszajön, vagy – ami rosszabb – el sem ment, és így próbálja
kiugrasztani őt a rejtekhelyéről. Feszülten figyelt, végül már
lüktetett a halántéka, de a ház néma maradt.
Gibson kisurrant a kamrából. Egy fél másodpercre nagyon
megijedt, mert a szarvasfej az árnyékok játékának
köszönhetően emberi alakot öltött. Majdnem felkiáltott, majd
zavartan becsukta a száját.
Szedd össze magad, fiú!
Leereszkedett egy kanapéra, és a guggolástól elgémberedett
lábikráit masszírozta. A telefonját használva zseblámpának
körülnézett. Kirby Tate nyilván ezen a kanapén töltötte az ideje
nagy részét. Gibson az egyetlen üresen maradt kis helyen ült,
körülötte mindenütt piszkos edények, üres gyorséttermi
ételdobozok és pornómagazinok halmozódtak. Százával. Nem is
tudta, hogy még mindig adnak ki ilyen mocskos lapokat.
Csendesen nevetgélt magában, de hirtelen abbahagyta, mert
az eszébe ötlött valami. Ki tud róla, hogy adnak még ki
ilyeneket? Az, akinek nincsen internete. Nem látott
parabolaantennát a ház körül. Ha nincs parabolaantenna,
akkor tévé sincs, és ami még fontosabb, nincs internetes
hozzáférés.
Feltételezhető, hogy annak, aki meghekkelte az ACG-t, ne
lenne internete? Újra átkutatta a házat. Ezúttal olyasmit
keresett, ami elvárható lenne egy számítógépguru otthonában.
Semmit sem talált. Sem eszközöket, sem könyveket, sem
munkaasztalt, sem tárolómédiumokat. Semmit, csak szemetet,
pornót és edzőszereket. Ha Kirby Tate hekker, akkor Gibson
tudomása szerint ő az egyetlen, aki képes megélni napi 24 órás,
nagysebességű internet-hozzáférés nélkül.
Aki sok időt tölt számítógépes munkával, annak az internet a
második otthona. A menedéke. A hely, ahol ötleteket oszt meg,
kódolási tippeket cserél, és olyanokkal találkozik, akiket szintén
érdekelnek a programozás nem legális alkalmazásai. Tudna egy
ilyen ember internet nélkül élni? Elméletileg lehetséges. Igen,
vetette ellen egy belső hang, de valószínű-e? Már teljesen biztos
volt benne, hogy Jenn és Hendricks bármit is tervez a Grafton
Raktárakban, nem a megfelelő embert választották hozzá.
Bármi is legyen Kirby Tate laptopján, az csak valaki más
segítségével kerülhetett oda.
De ki segített neki? Tate-nek volt egy társa?
Amilyen csendesen csak tudott, kiment a házból. A benti
sötétséghez képest kint szinte fényes nappal volt. Senkit sem
látott, de a biztonság kedvéért kerülőúton ment az autójához.
Nem kapcsolta be a fényszórókat sem, csak amikor már
kilométerekre volt Tate házától.

Tinsley állt a ház sötétségében. Tehát Vaughn visszajött. Ez

érdekes információ. Mostanra már otthon kellett volna lennie.
De úgy látszik, Vaughnnak más ötlete támadt. Nem mintha ez
bármin is változtatna. Illetve, ezzel megspórolt Tinsley-nek egy
visszautat Washingtonba. Most akkor „mindent egy helyen”,
ahogy a reklám mondja.
Leült a kanapéra, ahol korábban Vaughn ült. A
számítógépesnek támadt egy ötlete. Tinsley látta az arcán.
Olyan közel volt hozzá, hogy ha kinyújtja a kezét, megérinthette
volna. Csak elképzelni tudta Vaughn reakcióját, ha meglátta
volna őt. De nem látta meg; soha senki nem látta meg. És ez így
volt jó, mert nem ez volt az a hely, ahol meg kellett halnia.
Ironikus módon ez volt az egyetlen hely, ahol Vaughn
biztonságban volt.
Tinsley megnézte a pornómagazinokat, amiket Vaughn a
kezébe vett, de bármit is súgtak Vaughnnak, azt Tinsley nem
hallotta. Elgondolkodott. Egyáltalán, miért jött vissza Vaughn?
Nem tetszett neki, hogy nem talál rá magyarázatot. De mindegy.
Ha Kirby Tate az, aki tíz éve kicsúszott a kezéből, akkor Tinsley
munkája a végéhez közeledett.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Jenn egy sor monitoron figyelhette Kirby Tate-et. A cellában

sötét volt, Tate kísérteties zöldben jelent meg a képernyőn.
Széttárt karral lógott a megkötözött csuklóinál fogva. Jenn
figyelte, ahogy táncol a lábujjain, próbálja maga alatt tartani a
lábát. Amikor elcsúszott a lába, a vállai tartották az egész
testsúlyát, amíg nem tudta ismét a lábára helyezni. Kimerítő
volt. Annak is kellett lennie.
A falon át is érezte a Tate-et bombázó zene basszusát. Valami
speed metál banda szólt, ami meggyőződéssel hitte, hogy
amiben percenként 250 ütésnél kevesebb van, az liftekbe való
nyálzene. Csodálkozott, hogy vannak, akik ezt önszántukból
hallgatják. Ő csak onnan ismerte, hogy rajta volt a CIA titkos
börtöneiben vallatók lejátszási listáján.
Kitörölte az izzadságot a szeméből. Bár felhúzták a redőnyös
ajtót, a nap melegétől a raktáregységek katlanná váltak. Tate-
nek még rosszabb volt. Meddig fogja még ezt elviselni, ha Tate
nem törik meg olyan könnyen, mint gondolták? Elhessegette a
gondolatot. Meg fog törni. Lehet, hogy a végsőkig el kell
menniük, de biztos volt abban, hogy a férfi megtörik, mielőtt
átlépnék azt a határt. Meg kell törnie.
Amikor a CIA-nál dolgozott, Jenn hatékonyabb vallatásokat is
látott, amikre nem szívesen emlékezett. Mindegy, milyen
keménynek hiszi magát az ember, ettől nem tud szabadulni.
Hiába hitte, hogy ezek szükségesek voltak, ez nem segített, hogy
tudjon aludni. A vallatott alanyoknak elveik és hitük volt. Az
elveket megvetette. Azokat az elveket, amelyek a
megbocsáthatatlan bűnökhöz vezetnek. Mindazonáltal az
elveikből fakadó eltökéltségüket egy bizonyos (alacsony) szinten
tudta tisztelni. Az ilyen emberek vallatása sok időbe telt. Idő
kellett megtörni egy elveiben hívő embert, és borzalmas volt
végignézni. Talán rosszabb, mint végrehajtani.
Kirby Tate azonban csak a szükségleteiben hitt. Nem voltak
más elvei, csak a förtelmes vágyai. Az ilyen embert könnyű
megtörni. Jenn nem gondolta, hogy sokáig itt marad. Mennyi
acélosság szorulhat egy emberbe, aki annyira gyenge, hogy
gyerekekre vadászik?
Ásított egyet és nyújtózkodott. Hosszú volt az éjszaka. Irigyen
nézett Hendricksre, aki egy priccsen aludt a sarokban. Két óra
múlva majd felébreszti, és visszamennek, hogy megdolgozzák
Tate-et.
Tate életvitelszerűen volt bűnöző. Már Trish Casper elfuserált
elrablása előtt is hosszú bűnlajstroma volt, tizenöt éves korától
úgyszólván hazajárt a börtönbe. A rendszer gyermekeként azt
hitte, hogy ismeri a működését. A szabályait. Jenn tudta, hogy
ebben bízik: képes lesz kijátszani, és a maga javára fordítani.
Ezért, miután elkapták a lakásában, azt a tévképzetet táplálták
az agyába, hogy már nincs az Egyesült Államokban. Elhitették
vele, hogy nagyon távol van az otthonától, és senki sem siet a
megmentésére. Idejekorán meg kellett értenie, hogy a
törvényességről alkotott fogalmai itt nem alkalmazhatók –
nincsenek ügyvédek, nincsenek Miranda-jogok, nincsenek
vádalkuk. Csak válaszok és fájdalom. Vagy válaszol, vagy
szenved.
Hogy megteremtsék az illúziót, elvitték Tate-et egy ritkán
használt kis repülőtérre, feltették egy repülőgépre, és az
üléshez szíjazták. A gép, természetesen, el sem hagyta a
hangárt, de Tate úgy érzékelte, hogy átrepültek a Föld túlfelére.
Hendricks figyelemre méltóan jó hangtechnikus volt.
Odavarázsolta a pilótafülke teljes személyzetét a felszállás előtti
ellenőrzésre. Jenn és Hendricks eljátszotta egy bűnöző
átszállítását, durván taszigálták Tate-et, kurta parancsokat
vakkantottak rá. Tate ellenállt és nyögdécselt a csuklya alatt, de
a szájpecektől nem tudott beszélni. Hendricks leordította, hogy
viselkedjen rendesen.
A „felszállás” előtt elkábították. Nem túl erősen, csak annyira,
hogy öt percre kiüsse, és amikor magához tért, a gép már a
„levegőben volt”. Nagyon hatásosan szűrődött be a
pilótafülkéből a repülő gép hangja. Hendricks kiiktatta az
ütközőkapcsolót (a futómű súlyérzékelő kapcsolóját, ami
megmondja a repülőgépnek, hogy már a földön van), és nyomás
alá helyezte az utasteret; Jenn hallotta is a pattogást a fülében.
Egy „pilóta” a hangszóróban tájékoztatta az utasokat a repülési
adatokról: sebesség, tengerszint feletti magasság, a repülés
időtartama. Hendricks a géptörzs alatt elhelyezett egy hatalmas
hangszórót, ami állandó, alacsony frekvencián szimulálta a
motorok zúgását. Ők maguk folyamatosan beszélgettek: Jenn
előadta a tapasztalt veteránt, Hendricks meg a zöldfülű újoncot.
A „repülés” közben Hendricks az úti céljukról kérdezgette Jennt,
aki Tate okulására elborzasztó képet rajzolt róla.
 Egy fél órán át hagyták, hogy Tate elmélkedjen a hallottakon,
aztán megint elbódították. Ezúttal egy kicsit jobban. Így aztán,
amikor kábán és zavartan felébredt, könnyen meggyőzhették,
hogy megint szilárd talajon áll, és betuszkolták egy autóba.
Történetesen ugyanabba az autóba, ám a háttérből hallott
idegen nyelvű beszélgetések hatására erre semmiképpen sem
jöhetett rá. Tate nyüszített a csuklya alatt.
Mire megérkeztek a Grafton Raktárakhoz, Tate már elhitte.
Jenn hallotta a hangján. Valahol útközben még be is vizelt.
Miközben Gibson a programja írásával volt elfoglalva a
somerseti motelben, Hendricks az egyik elhagyott
raktárhelyiséget nagyon puritán parancsnoksággá alakította át.
Volt benne két tábori ágy, egy főzőlap, étel és víz. Egy
hordozható generátor működtette a monitorokat, amiken a
foglyukat figyelték.
Kirby Tate cellája a szomszédos háromszor tíz méteres raktár
volt, amit Hendricks fogdává és vallatószobává alakított át. A
helyiséget megfelezte egy drótkerítéssel, rajta egy lelakatolt
ajtóval, az aljánál szögesdróttekercset húzott végig. Betett egy
szalmazsákot, ha Tate kiérdemelne némi alvást, és egy vödröt
küblinek.
Mindez nagyon primitív volt, de annak is kellett lennie.
Kirángatták az autóból, aztán bevitték a cellájába. Amíg
kikötötték, Tate hisztérikus, kotyogó hangokat adott ki a
szájpecken keresztül. Ezt aközben is folytatta, amíg ők fekete
melegítőbe öltöztek át, és símaszkot húztak. Azzal, hogy
felismerhetetlenné tették magukat, adtak egy halvány
reménysugarat, hogy ha vall, akkor elengedik. Még Tate-nek is
volt annyi esze, hogy tudja: ha látná az arcukat, biztosan
megölnék.
Jenn lerántotta róla a csuklyát, és Tate kidülledő, rettegő
szemekkel nézett körbe. Csak Hendricks beszélt. Jenn úgy
érezte, hogy Tate inkább válaszol egy tekintélyt parancsoló
férfinak. Ki tudja, milyen megalázó kapcsolatai lehettek felnőtt
nőkkel?
Jenn egy kicsit aggódott Hendricks miatt. A hagyományos
vallatásban ugyan több évtizedes tapasztalattal és iszonyú jó
ösztönökkel rendelkezett, de ez most nem ugyanaz volt. Néhány
hete már edzette rá, és Hendricks elméletben értette is, a
gyakorlat azonban egészen más. Pedig nem kellett volna
aggódnia: Hendricks ösztönös tehetség volt.
– Itt a vége, fiú – kezdte Hendricks.
Tate megpróbált a szájpecken át beszélni, de csak zavaros,
ügyetlen gurgulázásra volt képes.
– Komolyan azt hitted, hogy megúszhatod? Hogy nem fogunk
megtalálni? Rossz hírem van, fiam. Neked véged. Régen le
kellett volna szállnod erről a vonatról, mert most már nagyon
távol vagy hazulról.
Jenn kirántotta a szájpecket.
– Ügyvédet akarok! – követelte rögtön Tate.
Hendricks elnevette magát.
– A pokolban nincsenek ügyvédek, fiam.
– Ez törvényellenes! Az ügyvédemet akarom!
– Én vagyok a te ügyvéded. Mire lenne szükséged?
– Ezt nem teheti! – ordította Tate. – Ismerem a jogaimat!
– Itt nincsenek jogok, fiú. Mit gondolsz, hol vagy?
 Tate kimeredő szeméből állati félelem sugárzott. A szája
hangtalanul mozgott, mintha még mindig benne volna a pecek.
– Jól figyelj rám! Tudjuk, hogy ki vagy. Tudjuk, hogy mit
csináltál. Mindent tudunk, de tőled akarjuk hallani. Rossz
ember gyerekét választottad, és ebből nem lehet jól kijönni. Van
fogalmad, hogy mekkora a hatalma? Hogy meddig ér el a keze?
Szerintem nem, különben másik gyerekkel kezdtél volna ki,
igazam van? Hát most benne vagy a szarban, fiú. Ami
megtörtént, az megtörtént. Neked az itt és most maradt, azon
kell gondolkodnod. Hogy hogyan alakulnak a dolgok mostantól.
Sokáig tart majd, vagy rövid ideig? Ebben neked kell döntened.
Hogyan gyorsíthatom meg én? Mert, elhiheted, azt te sem
akarod, hogy sokáig tartson.
– Krisztusra esküszöm, hogy nem tudom, miről beszél. Nem
tudom, hogy miről beszél!
Hendricks megütötte. Nem nagyon, de a hatása nagy volt.
Tate befogta a száját, és dacos félelemmel nézett rá.
– Na, erről beszélek – mondta Hendricks. – Az ilyen beszédtől
lesz a rövid időből hosszú idő.
– Esküszöm – makogta Tate, és a szeme ide-oda járt kettőjük
között. De itt nem volt jó zsaru.
Hendricks a szája elé emelte az ujját.
– Most itt hagyunk, hogy gondolkodj erről. Hosszú vagy
rövid? Ez tőled függ. Ha megmondod az igazat, rövid lesz és
fájdalommentes. Ha hazudsz, sokáig, nagyon sokáig fog fájni.
Megértetted?
Tate nem válaszolt.
– Megértetted? – üvöltötte Hendricks.
 Tate bólintott, a feje erőtlenül félrebillent.
– Jól van – mondta Hendricks. – Akkor most itt hagyunk, hogy
gondolkodj. Közben mi, a társam meg én, megebédelünk. A
többi rajtad múlik. Amikor visszajövünk, mindent elmondasz
nekünk Suzanne Lombardról. Vagy felismerhetetlenné verlek –
közölte Hendricks tárgyilagosan. Olyan „nekem mindegy”
hangon, mintha két sör közül választana.
Intett Jenn-nek, és ott hagyták Tate-et himbálózni a
cellájában. Tate utánuk ordított, és még akkor sem hagyta abba
az ordibálást, miután behúzták maguk mögött a raktár
vasajtaját.
– Ki az? – ordította Tate. – Nem ismerek semmiféle Suzanne-t!
Nem én! Ki a fasz az a Suzanne Lombard, ember? Nem
ismerem!
És így tovább, elölről.
Jenn a speed metalt is szívesebben hallgatta volna, mint Tate
hangját. Annyira meggyőző volt. Annyira őszinte és ártatlan.
Meg is esett volna rajta a szíve, ha már nem látta volna
számtalanszor ezt a jelenetet. Még nem találtak ki a
vallatószobánál jobb színiiskolát. Úgy kapaszkodtak a
hazugságba, mint egy mentőövbe. Annyira meggyőzően
csinálták, hogy néha úgy érezte, valóban meg vannak győződve
a saját ártatlanságukról. Hosszabb távon, persze, ez mit sem ért.
Az egyetlen változó tényező az volt, hogy ők maguk mennyi idő
alatt értették ezt meg. Megnézte az óráját, és benyomott egy
gombot. Tate celláját vakító fény árasztotta el. A férfi
összerándult, a szája üvöltésre nyílt, mintha a fény égette volna.
És a zene csak szólt.
Jenn és Hendricks kilépett Tate cellájából a napfénybe. Jenn
lehúzta a rolós ajtót. Letépték magukról a melegítőt és a
símaszkot. Bent bűz volt, és mindkettőjükről ömlött a verejték.
Jenn csak nézte, hogy Hendricks bokszeralsóban és Martens-
bakancsban megy ki dohányozni. A sortjában és
sportmelltartójában nem szólhatta meg. Túltettek már ők a
társasági illemszabályokon.
Visszament a megfigyelő helyiségükbe, és egy hűtőládából
négy üveg vizet halászott ki. Talált egy árnyékos helyet, a hátát
a falnak támasztva lecsúszott a földre. Amikor Hendricks
visszajött, átnyújtott neki egy üveget.
– Mennyi az idő? – kérdezte a férfi.
– Az idő le van szarva: milyen nap van?
Hendricks elővette a telefonját, és Jenn orra elé tartotta.
– Mikor lett csütörtök? – képedt el Jenn.
Már negyedik napja dolgoztak Tate-en. Lassan haladtak, és
abban sem volt köztük teljes egyetértés, hogy egyáltalán
haladtak-e. Hendricks szerint minden jól ment. Jennt kissé
meglepte, hogy ilyen sokáig tart. Arra számított, hogy Tate
hamarabb összeomlik. A szánalmas gyerekmolesztáló
gerincesebb volt, mint gondolta. Annyi mindenesetre biztos
volt, hogy Tate elfogadta a tényt, hogy a helyzete reménytelen.
Meg kellett értenie, hogy ők az élet és halál urai. Ettől kezdve az
volt a játéka, hogy bevall annyit, amennyivel boldoggá teszi
őket, de nem vádolja önmagát – a szokásos közbülső fázis.
Kerülgette a kérdést, de a körök napról napra kisebbek lettek.
Az első két napon még ragaszkodott a meséhez, hogy soha
életében nem hallott Suzanne Lombardról, sem az elrablásáról.
Elég buta hazugság volt, amit Hendricks olyan nyomatékosan
adott a tudtára, hogy kedden már fel is hagyott vele.
Elmondatták Tate-tel a teljes történetet. Ha valaki a Suzanne
Lombard-eset fanatikus rajongója volt, hát Tate volt az. Ismerte
minden részletét. De idáig nem mondott semmit, amit ne
tudhatott volna a híradásokból, és égre-földre esküdözött, hogy
semmit sem tud az ACG meghekkeléséről.
– Mennyire akarod ma megszorongatni? – érdeklődött
Hendricks. – Ennie kell. És aludnia. A fiú kezd
összefüggéstelenül beszélni.
Jenn bólintott. Hendricksnek igaza volt. Félő volt, hogy
megtörik Tate-et, de nem lesz hasznuk belőle. Tájékoztatnia
kellene George-ot. Nem fog örülni. Calista állandóan
eredményeket követelt tőle, és minden itt töltött nappal nőtt az
esélye, hogy felfedezik őket. Ami, finoman fogalmazva, nem
lenne jó. Akkor nem számítana, hogy mit követett el Tate: ha
vele együtt kapják el őket, nagyon-nagyon hosszú időre sittre
kerülnek.
Hendricks kezében megszólalt a telefon. Először értetlenül,
aztán zavartan és aggódva olvasta az üzenetet.
– Mi van? – kérdezte Jenn.
– Vaughn vírusa.
– Mi van vele?
– Jelentkezett.

Gibson hason fekve figyelte, ahogy Jenn és Hendricks

kihámozzák magukat a melegítőikből. A Grafton Raktárak
legtávolabbi épületének a tetején hasalt, ahonnan remek
kilátása nyílt Jenn és Hendricks kis akciójára. Nem tudta
pontosan, hogy mi történik Tate-tel, de el tudta képzelni. Attól,
hogy ehhez símaszkok kellettek, kissé rosszul érezte magát. Tate
egy féreg, ez nem kérdés, de nem is igazolja azt, ami abban a
raktárhelyiségben történik.
Akkor miért nem hívta ki a rendőrséget? Mert elmulasztotta
az ehhez szükséges erkölcsi fölény pillanatát. Most már, ha nem
is vett részt Jenn és Hendricks akciójában, ugyanolyan bűnös
volt benne, mint ők. Meddig tűrné, hogy folytassák ezt, ha így
kideríthetik, hogy mit tud Tate? Hol van a határ?
Érezte, hogy búg a telefonja, letette a messzelátót. Az ACG-től
várt hívást. Hétfőn telefonált, hogy nála maradhat-e az autó
még egy hétig, továbbra is azt hazudva, hogy már visszatért
Washingtonba. George asszisztense azt ígérte, hogy majd
visszahívja, de azóta nem történt semmi. Az ACG-t most
fontosabb dolgok foglalkoztatták.
Megnézte a telefonját, és félig igaza is volt. Szöveges üzenet
jött, és az ACG-től, de az autóhoz nem volt semmi köze. A
jelzővírus, amit beültetett az ACG fájljaiba, jelzett.
A szöveg egy hosszú adatsor volt, a végén a GPS-
koordinátákkal. A vírusának eredetileg az volt az utasítása,
hogy telepítse magát a hekker gépére, tüntesse el a nyomait, és
használja a gazdagép GPS-ét a hazatelefonáláshoz. De nem ez
történt. A vírus ugyan letöltődött, de azóta egyfolytában alszik.
Ezért utaztak el megfigyelni a könyvtárat.
Az eredeti vírusnak egyébként kevés esélye volt a sikerre,
Gibson nem is lepődött meg, hogy még nem ért el találatot.
Ehhez ugyanis az kellett volna, hogy valaki megnyissa az ACG-
fájlokat egy internetre csatlakozott gépen. De a hekker azt
csinálta, amit Gibson is tett volna, azaz a letöltött fájlokat
valami biztonságos helyre tette, és egy különálló számítógépen
nézte meg őket.
Az, hogy éppen akkor jelentkezett, amikor Tate már zár alatt
volt, megerősítette Gibson gyanúját. A vírusa nem tudta
aktivizálni önmagát. Ahhoz, hogy most hazatelefonáljon,
valakinek szándékosan csatlakoztatnia kellett az internethez. És
biztos, hogy nem Tate volt az. Akkor ki? Ki csengetett, hogy az
ebéd tálalva?
Gibson visszairányította a messzelátót Jennre és Hendricksre,
akik láthatóan hevesen vitatkoztak. Hendricks dühösen
mutogatott a raktár felé, ahová Tate-et zárták. Jenn
hitetlenkedve kulcsolta össze a kezét a fején.
Nem erre az üzenetre számítottatok, igaz?
Gibson megpróbálta összerakni a képet. Ha a vírus most
jelentkezett, akkor van egy másik játékos is. Tate-nek van egy
társa. Valaki, aki ért a számítógépekhez, és szándékosan vagy
véletlenül aktiválta Gibson vírusát. Ő fogadott volna rá, hogy
szándékosan. De vajon miért?
Ha szándékosan tette, akkor ez a társ tudja, hogy Tate-et
elfogták. A vírus aktiválása jelzés, amivel el akarja vonni a
figyelmüket Tate-ről. Nem tudja, vagy nem akarja
megkockáztatni, hogy felhívja a rendőrséget, ezért a második
legjobb megoldást választotta, hogy elterelje a gyanút Tate-ről,
és ezzel megmentse az életét. Elhiteti velük, hogy nem a
megfelelő fickót kapták el.
Ugyanakkor leleplezi magát? Az értelmetlen lenne. Rendkívül
szoros partneri kapcsolata lehet Tate-tel, ha így kiadja magát,
amikor hagyhatná veszni Tate-et, ő meg eltűnhetne. De lehet,
hogy Tate nem a társa, csak egy gyalog a sakktáblán. Akkor
viszont mi lehet WR8TH játéka?
Gibson felhagyott a lehetséges változatok számbavételével, és
ismét kezébe vette a messzelátót. Jenn és Hendricks kigondolt
egy tervet. Elrendezték Tate-et, és bezárták a raktárba, mint egy
láda régi ruhát. Fél óra múlva mind a ketten utcai ruhában
voltak. A raktártelepről a szokásos módon távoztak, Jenn
átmászott a falon, és kinyitotta a kaput Hendricks
terepjárójának.
Miután elmentek, Gibson leugrott a tetőről, és odafutott a
raktárhoz, ahol Tate-et tartották fogva. Őt bezárták, de azt a
részt, ahol ők tartózkodtak, azt nem. A kulcsokat az ajtó mellett,
egy kampóra akasztva találta. Kíváncsi volt, hogy mit talál a
cellában. Nem tudta, csak remélte, hogy maradt annyi Tate-ből,
hogy válaszolhasson a kérdéseire.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Hendricks a Pennsylvania autópályán ment Pittsburgh felé.

Jenn átlapozta a jegyzeteit, próbált valami értelmet találni
mindabban, ami történt, és remélte, nem fogja megbánni, hogy
Gibsont visszaküldte Washingtonba. Most valóban
hasznosíthatta volna a szakértelmét. Gondolkodott, közben
végignyalta a fogsorát. Ez egyszer Hendricks is csendben
maradt. Még elgondolni is rémes volt annak a lehetőségét, hogy
nem a bűnöst kapták el.
– Tate nem angyal – szólalt meg Hendricks.
Jenn nem válaszolt, lapozott a jegyzetfüzetében.
A GPS-koordináták, amiket Vaughn vírusa küldött, North
Huntingdonba, egy Pittsburgh melletti, régies, jómódú
villanegyedbe vezették őket. Az utcákat hatalmas, impozáns fák
szegélyezték, a nagy kiterjedésű pázsitok tökéletes zöldek
voltak. Minden kocsibejárón luxusautók parkoltak.
– Csak egy limonádéárus hiányzik – jegyezte meg Hendricks.
A GPS-koordinátákat követve az Orange Lane 1754. elé értek;
nagy, favázas, egyemeletes Tudor-stílusú ház volt. Egy
rendőrautó állt előtte, ezért Hendricks továbbhajtott. A
következő sarok előtt a járda mellé húzódott, beállította a
tükrét, és hátradőlve visszafelé nézett.
– Ez az a ház? – kérdezte.
– Ha Gibson vírusa nem téved… – Jenn felhívta Rillinget, hogy
nézzen utána a háznak az adónyilvántartásban.
Húsz perc múlva egy rendőr jött ki a házból, egy férfi és egy
nő kísérte. A pár a harmincas éveiben járhatott, és még ilyen
távolságból is látszott, hogy nem boldogok. A férfi kezet rázott a
rendőrrel, a felesége a karjába kapaszkodott. A verandáról
nézték, ahogy a rendőr elhajtott. A nő búcsút intett.
Jenn telefonja jelzett. Rilling üzenetet küldött: a ház William
és Katherine McKeogh tulajdona. Jenn megmutatta
Hendricksnek.
– Mit gondolsz?
Hendricks megvárta, amíg a pár visszamegy a házba, akkor
megfordult az autóval, és a házzal szemben parkolt le újra.
– Csak egy módon tudhatjuk meg – mondta, és kiszállt a
kocsiból.
Egy idősebb nő ült a verandán; most letette a könyvét, és
intett Jenn-nek. Ő udvariasan visszaintett. Barátságos környék.
Nincsenek őrök. Szívélyes emberek. Követte Hendrickset az
utca túloldalára, majd fel az Orange Lane 1754. bejáratához
vezető lépcsőn. Hendricks becsengetett, és hátrébb lépett az
ajtótól. Úgy forgatta a nyakát, mint amikor valaki bemelegít egy
verekedés előtt. Amikor az asszony kinyitotta az ajtót,
Hendricks olyan szívélyesen mosolygott, ahogy Jenn még nem
látta.
– Miben segíthetek? – Katherine McKeogh-nak kedves arca és
hatalmas, barna szeme volt. A haját egy smaragdzöld pánt fogta
össze.
Hendricks névjegykártyát vett elő a szivarzsebéből, és átadta
a nőnek.
 – Elnézést a zavarásért, asszonyom. Dan Hendricks vagyok, ő
pedig a társam, Jenn Charles. Szeretnénk néhány kérdést
feltenni önnek és a férjének.
– Maguk detektívek? – kérdezte a nő a kártyára pillantva.
– Nem, asszonyom. Az Abe Tanácsadó Csoport magánvállalat.
Konzultánsi szerződésünk van a helyi rendőrséggel, és
kiértékeljük a munkájukat.
– Ó – sóhajtott a nő, és visszaadta a névkártyát. – De éppen
most volt itt egy rendőr.
– Mi nem a rendőrség vagyunk, asszonyom. Mi az ellenőrzést
végezzük. Ez része az egész megyét érintő kezdeményezésnek,
amelynek célja a szolgáltatások tökéletesítése. Éppen itt voltunk
a körzetben, és gondoltuk, felvesszük a jelentést, amíg frissek az
emlékeik.
– Nagyon kedves ember volt. Nem szeretném, ha miattam
baja lenne.
Hendricks kedvesen elmosolyodott. Jenn kezdte megérteni,
hogy miért neki volt a legtöbb megoldott ügye a Los Angeles-i
rendőrségnél. Az átalakulása szinte már felkavaró volt.
– Teljesen megértem – mondta Hendricks. – Ami azt illeti,
nem is róla vagy bármelyik más rendőrről van szó. Mi csak
azokat a módokat kutatjuk, hogy a megyében hogyan
javíthatnánk és tehetnénk hatékonyabbá a közösséggel való
kapcsolatukat.
– Kate? Ki az? – hallatszott egy férfihang a házból.
– Valami detektívek kérdezősködnek! – kiáltott vissza az
asszony.
– Nem vagyunk detektívek, asszonyom.
 Egy pillanat múlva a magas, sovány férfi, vászonnadrágban
és pólóban, kilépett az ajtón.
– Miről van szó?
– Bill, ezek az emberek arról a rendőrről akarnak beszélni
velünk, aki felvette a jegyzőkönyvet a betörésről –
magyarázkodott Mrs. McKeogh.
– Uram, Dan Hendricks vagyok, ő pedig a társam, Jenn
Charles.
Kezet nyújtott, Bill McKeogh elfogadta.
Hendricks elkapta Jenn tekintetét, miközben elismételte a
rendőrséggel való konzultációjuk meséjét. Nyomatékosan
hangsúlyozta, hogy ők, a felesége benyomása ellenére, nem
rendőrök. Jenn nem úgy látta, hogy a McKeogh házaspár két
gyermekrabló pedofil lenne. Huszonévesek lehettek Suzanne
eltűnése idején.
McKeogh-ék nagyon szívesen segítettek. Hendricks elővett
egy jegyzettömböt, és jegyzetelt, miközben egy sor kérdést tett
fel az eljáró rendőr modoráról, segítőkészségéről, és hogy
kiterjedt-e a figyelme a részletekre. Jenn alájátszott, pótlólagos
kérdéseket tett fel, hogy kihúzza belőlük a betörés részleteit.
Mint a kisebb bűntények áldozatai általában, a McKeogh
házaspár örömmel beszélt róla.
Mrs. McKeogh éppen a bevásárlásból tért haza, amikor
meglátta, hogy a hátsó ajtót feltörték. Felhívta a rendőrséget és
a férjét az irodájában, ami alig tíz percre van a házuktól. Ő kint
várakozott, amíg a (nagyon kedves) rendőr megérkezett. A
(nagyon segítőkész) rendőr megerősítette a tényt, hogy a hátsó
ajtót feszítővassal feltörték, majd végigjárta az alagsort és az
emeletet, mielőtt megengedte, hogy ők is bemehessenek. Nem
úgy tűnt, hogy bármit is elvittek volna, bár még nem volt idejük,
hogy alaposabban körülnézzenek. Nem tartottak sem
jelentősebb készpénzt, sem értékes ékszereket otthon.
– A rendőr azt mondta, valószínűleg gyerekek voltak.
– Miért? – kérdezte Jenn.
– Mert nem okoztak semmi kárt a házban – válaszolta Mr.
McKeogh. – A rendőr azt mondta, hogy a rablásoknál a
gyorsaság fő követelmény, ezért szokták feldúlni a lakást. Azt
mondta, hogy akkor most rettenetes állapotban lenne a házunk.
Keresik az értékes dolgokat, kirángatják a fiókokat, a falról
letépik a képeket. Általában nagy pusztítást végeznek, azt
mondta.
– És biztosak abban, hogy nem hiányzik semmi? – kérdezte
Hendricks.
– Nem, biztosak nem vagyunk. Éppen most kezdtünk el
körbenézni.
– A rendőr odaadta a névkártyáját, és mondta, hívjuk fel, ha
mégis hiányozna valamink – mondta Mr. McKeogh.
– Megnézhetném? – kérte el Jenn.
Mr. McKeogh átnyújtotta. Jenn lemásolta róla a rendőr
adatait, és visszaadta.
– És az elektronikus eszközök? Van számítógép a házban?
– Van egy sztereo berendezésünk, két televíziónk, a
feleségemnek van egy laptopja, és a nappaliban egy asztali
számítógép a gyerekeknek.
– Nem szeretnénk, ha az interneten keresgélnének, amikor
nem látjuk őket – magyarázta Mrs. McKeogh.
 – Eszerint a számítógépek jelszóval védettek? – érdeklődött
Hendricks.
– Az enyém igen, de ami a nappaliban van, az nem. Miért? –
kérdezte Mrs. McKeogh. – Gondolják, hogy ezért voltak itt?
– Minden lehetséges. A biztonság kedvéért ellenőrizniük
kellene.
Mrs. McKeogh bement a házba. Egy perc múlva visszajött,
tagadóan intett a fejével. A számítógéppel minden rendben volt.
– Megengednék, hogy gyorsan megnézzem? – kérdezte Jenn.
A számítógép régi típusú, katódsugárcsöves monitora egy kis
faasztalon állt a nappaliban. Maga a gépház az asztal mellett, a
földön, az USB-port fedőlapja nyitva.
– Megengedik? – kérdezte Jenn a billentyűzetre mutatva.
A számítógép alvó állapotban volt; Jenn lenyomta a
szóközbillentyűt, mire a meghajtó életre kelt, a monitor
felvillant.
Valaki megnyitott egy Word-dokumentumot, és két szót gépelt
bele: „Terrance Musgrove”.
McKeogh-ék egymásra néztek.
– Ismerik őt? – érdeklődött Jenn.
– Nem – mondta Mr. McKeogh. – Illetve, igazából nem.
– Tőle vettük a házat – közölte a felesége.
– Az ő ingatlanügynökétől – pontosított Mr. McKeogh.
– Ingatlanügynökségtől vettük a házat. Szomorú történet. Bár
nem ismerem az egészet.
– Ez volt a második ház, amit megnéztünk. Lealkudtuk az
árat, gondolván, úgysem egyeznek bele, de elfogadták. Őszintén
szólva fillérekért vettük meg. Egy hónap alatt elrendeződött
minden. Nem volt igazán motivált eladó…
– Mit gondolnak, miért? – kíváncsiskodott Jenn.
– Kínos téma ez a környéken. Igazából senki sem beszél róla –
mondta Mrs. McKeogh. – De később megtudtuk… Nem jó érzés,
ha hasznot húzunk valaki más szerencsétlenségéből. Ez nem
olyasmi, amit az ember szeretne az otthonában. Rossz energiát
sugároz.
Jenn kérdően felvonta a szemöldökét.
– Megölte magát – mondta ki Mr. McKeogh.
– William! – szólt rá a felesége.
– De ez történt! Valahol ebben a házban. Ezért csináltunk
olyan jó üzletet. Üresen állt, amíg a testvérei el nem döntötték,
hogy mit csináljanak vele.
– Mi történt? – kérdezte Hendricks.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Mr. McKeogh. – Nem olyan
téma, amiről a szomszédok szívesen beszélnek. Egy tragédia.
– Én pedig nem is akarom tudni – vágott közbe Mrs. McKeogh.
– Ez már a múlt. Lehet, hogy valamelyik gyerek szobájában
történt. Akkor mit csinálnék? – Kikapcsolta a számítógépet. –
Ennyi. Jobb ez így.
Jenn érezte, hogy vibrál a telefonja. Hátrébb lépett, hogy
megnézze. Automatikus üzenet érkezett az ACG-től: Vaughn
vírusa lekapcsolta magát. Intett Hendricksnek, aki éppen
befejezte a beszélgetést a házaspárral. Az ajtó előtt
valamennyien kezet ráztak, Hendricks és Jenn lement a
kocsibejárón. Jenn megmutatta az üzenetet Hendricksnek.
Amikor leértek, Jenn visszafordult a párhoz.
– Még valamit kérdeznék! Mióta élnek ebben a házban?
 – Áprilisban lesz kilenc éve – válaszolta Mrs. McKeogh.
– És mennyi ideig állt üresen a ház?
– Úgy két évig – felelte Mr. McKeogh.
– Ó, értem. Köszönjük, hogy válaszoltak!
A kocsiban Jenn Hendricksre nézett.
– A különösség skálán hová helyeznéd ezt?
– Mit? Azt, hogy valaki találomra betör egy házba a
Mézeskalács soron, hogy telepítse Vaughn vírusát a gyerekek
számítógépére? Méghozzá fényes nappal?
– Igen, ezt.
– Nagyjából tizenegy.
– De nem ők tették. Egyetértesz?
– A házaspár? Ugyan!
– Akkor miért csinálta? És miért itt?
– Lehet, hogy valaki játszadozik velünk. Tudatni akarja, hogy
túl okos ő ahhoz, hogy elkapjuk. Eltérít a rossz irányba.
– Gondolod, hogy csak felvág?
– Nos, ez beleillik abba, hogy elküld minket a csalitosba.
– Nem is tudom… Ez nagyon kockázatos. Betörni egy házba?
Ezen a környéken? Fényes nappal? És miért? Hogy mi
elpocsékoljunk néhány órát? Nem hinném, hogy megérné.
– Lehet, hogy Tate-nek csinál alibit. Lehet, hogy ketten
vannak.
– Amennyire tudjuk. Sok mindent lehet ám csinálni néhány
óra alatt! – mondta Jenn. – Vissza kellene mennünk a Graftonba.
– Egyetértek. – Hendricks beindította a motort, de csak üresen
járatta. A társára nézett. – Mi van?
– Beszélni akarok a szomszéddal.
 – Az idős hölggyel? – csodálkozott Hendricks. – Miért?
– Szeretném tudni, hogy Terrance Musgrove-nak mi köze
lehetett mindehhez.
Negyven perc múlva jött vissza az autóhoz.
– Adott valami jó vajastészta-receptet?
Jenn felmutatta neki a középső ujját, aztán elővette a
telefonját és felhívta George-ot. Felvázolta a helyzetet,
Hendricks csak hallgatta.
Amikor befejezte, George megkérdezte, hogy mire lenne
szükségük.
– Terrance Musgrove aktáját kellene újra elővenni. – Jenn
lebetűzte a nevet, és megadta az Orange Lane-i címet. –
Körülbelül tíz éve történt.
Hendrickshez fordult.
– Milyen megyében is vagyunk?
– Westmoreland – válaszolt Hendricks.
George megnyugtatta, hogy odaszól, és megkönnyíti a dolgát a
helyi rendőrségnél. Jenn végighúzta a nyelvét a fogsorán. Vagy
van Tate-nek egy társa, vagy nem az igazi bűnöst kapták el.
Isten óvja őket, ha Tate ártatlannak bizonyul.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Gibson besurrant a raktárba, és lehúzta maga mögött az ajtót.

Veríték és hányás szaga terjengett a fullasztó hőségben. Mozgást
hallott a drótkerítés-térelválasztó mögül, és óvatosan közelebb
ment a sötétben.
Kirby Tate magzati pózban feküdt egy halom szalmán. A
tikkasztó hőség ellenére reszketett. Összeszűkült szemmel, állati
gyanakvással figyelte Gibsont. Ő mosolyt erőltetett az arcára, és
felmutatott egy vizespalackot, ami párállott a hőségben. Tate
megnyalta kiszáradt ajkát.
– Vegye el!
Tate úgy hátrált a falhoz, mintha Gibson fegyverrel
fenyegetné, és nem itallal kínálná.
– Vegye el! – ismételte meg Gibson. – Nincs semmi baj.
Gibson kinyitotta az üveget, és átdugta a drótkerítésen. A
palack leesett, lustán körbegurult, közben szétspriccelte a vizet
a betonon. Tate csak szemmel követte a mozgását, a kockázatot
mérlegelte. Miféle csapda lehet ez? Anélkül, hogy felállt volna,
gyorsan előrenyúlt, elkapta az üveget, és a földön kuporogva
inni kezdett. Amikor elfogyott a víz, visszavonult a
szalmavackára.
Gibson elővett még egy üveget, úgy, hogy Tate láthassa.
– Inna még?
Tate bólintott.
 – Fel kell tennem néhány kérdést.
Tate nem válaszolt.
– Nem akarom bántani. Nem is megyek be oda. Csak annyira
közelítem meg, hogy lássam magát. Odaadom a vizet, és
beszélgetünk egy kicsit.
Tate megmozdult, de fekve maradt. Gibson újra próbálkozott.
Unszolta, nyugtatgatta. Betette a második üveget is a cellába, és
leült a földre a rögtönzött börtön mellett, remélve, hogy így
kevésbé hat fenyegetőnek.
Tate lassan előbbre kúszott. Gibson a szemét akarta látni. Tate
elvette az üveget, és keresztbe tett lábakkal leült Gibsonnal
szemben.
– A „jó zsaruk” nem viselnek maszkot? – kérdezte.
– Kivel dolgozik? – kérdezte Gibson minden bevezető nélkül.
– Mi van?
– Ki a társa?
– Nekem nincs társam, ember. Nincs társam, mert nem
csináltam semmit. Megmondtam annak a két
anyaszomorítónak is.
– Tehát, bár megtalálták azt a kislányt a csomagtartójában,
maga valójában egy kis angyal?
Különös kifejezés futott át Tate arcán. Félig szégyen, félig
büszkeség, és még valami, amitől Gibson bőre viszketett.
– Igen, rendes, becsületes ember vagyok. Megtanultam a
leckét. Jól rám ijesztettek, tudja? – mondta Tate egy rendes,
becsületes állampolgárhoz illő begyakorolt mosollyal.
– És a gyerekpornó a laptopján?
Tate mosolya megváltozott.
 – Ugyan már, az semmi! Hagyja már! Azok csak képek, érti?
Emlékeztetőnek. Hogy ne kerüljek megint bajba.
– Csak hogy tompítsa a késztetést, ugye?
– Ja, persze, azt. A késztetést. Tudja: hogy a csomagtartóm
üresen maradjon! – Tate rákacsintott.
Gibson majdnem elhányta magát.
– Rosszul van, ember? – Tate megint vigyorgott. Szórakozik
vele?
Gibson mosolyt erőltetett az arcára.
– Jól vagyok. De igen, megértem. Tompítani a késztetést: ez a
felelősségteljes viselkedés.
– Felelősségteljes. Így van. Felelősségteljes – helyeselt Tate.
– Ezt csak miattuk csinálja. Hogy megvédje őket.
Tate buzgón bólogatott.
– Pontosan! Pontosan ezt csinálom. Nem akarok többé
bántani senkit!
Tate elhitte magáról, hogy ő jófiú. Ő csak azért nézegette a
gyerekpornófotókat, hogy a rossz impulzusok ne
hatalmasodjanak el rajta. Csakis a gyerekekért tette.
Na, persze.
Az emberi természet örök érvényű igazsága, hogy senki sem
gondolja magáról, hogy gonosz. Nem számít, hogy mennyire
elítélendő, amit tesz, mindig meggyőzi magát, hogy az
igazolható.
– Ezért volt a könyvtárban?
– Igen. Ő mondta, hogy a könyvtár minden pénteken tisztítja a
szervereit, így akkor biztonságos. Soha senki nem tudja meg.
– Tisztítja a szervereit? – Ennek semmi értelme. Senki sem
tisztítja a szervereit hetente, egy közkönyvtár a legkevésbé sem.
– Igen. És ő profi.
– Ő? – kérdezett vissza Gibson. – Ki az az ő?
– Nem tudom, ember. A pasas. Ő, az illető. Egy levelet kaptam
tőle, egy éve. Igazából nem is levél volt. Csak úgy
odaragasztották az ajtómra. Azt írta, hogy ő is „rajongó”, mint
én. Meg hogy az interneten talált meg engem valamilyen
adatbázisban, ahol olyan priuszosok vannak, akik olyasmit
tettek, mint én. Megvolt neki a címem és a fényképem. Azt
mondta, hogy mindenkit felkutat a környéken, mert meg
szeretné alakítani a hasonlóan gondolkodó egyének körét, így
mondta. Flancos szarság. Hasonlóan gondolkodó egyének.
– Miért?
– Hogy összedobjuk a… hogy is mondjam… forrásainkat.
– Képeket cserélnek?
– Képeket. Videókat. Aha!
Gibson már értette. Valaki a pedofilok közösségi hálójává
alakította át a Szexuális Bűnözők Nyilvántartását. Friss
kezdeményezés a pokolból.
– És ő mondta magának, hogy a könyvtár tisztítja a
szervereit?
– Igen, azt mondta, hogy péntekenként, amíg a karbantartás
tart, minden névtelenül megy, annyit tölthetek le, amennyit
csak akarok, és észre sem veszik!
– De csak péntekenként.
– Csak péntekenként. A pasi ezt már kidolgozta.
– És ki ez a pasi, Kirby?
– Nem t’om, ember. Soha nem találkoztam vele.
 – Ne már…!
– De, tényleg! Ez volt, mondhatni, a numero uno szabály:
mindenki maradjon névtelen, hogy ne tudjuk feldobni egymást,
ha netán kitörne a szarvihar.
– De ő tudta, hogy maga kicsoda!
– Mi van?
– Felkereste magát. Tehát tudja, ki maga.
Tate-nek ez láthatóan eszébe sem jutott.
– Igen, de én nem tudtam, hogy ő ki, így…
Figyelte, ahogy Tate butaságépítménye összeomlik.
– Kirby, a kör csak akkor névtelen, ha minden tag neve
titokban marad.
– Aha, igen, azt hiszem. De, tudja, olyan rendes volt! – Tate
fejében forogni kezdtek a kerekek. – Kisegített. Ő nem adna fel
engem!
– Most mégis itt van.
Tate hosszasan bámult rá. Gibson érveit nem lehetett
figyelmen kívül hagyni. Látta, ahogy a fogaskerekek lassan
egymásba illeszkednek.
– Bassza meg! – köpött ki Tate.
A nagyfiú felállt, és káromkodva körözött a cellájában. Gibson
türelmesen várt, amíg kiadta a mérgét, és visszakuporodott elé
a földre.
– Mit mondott, mit csináltam? Mert igazából nem is
cseréltünk sokat!
– Tényleg?
– Nem hát! Először küldtem neki néhány anyagot, de ő soha
nem adott nekem semmit, ezért aztán én sem neki.
 – És mi van a kör többi tagjával?
– Nem volt több tag. Próbált beszervezni néhányat, de nem
tudta megnyerni őket. Mert azok féltek, azt mondta. Meg azt is
mondta, hogy csak nekünk van víziónk. Én felajánlottam, hogy
segítek neki ebben, de azt mondta, biztonságosabb, ha csak ő
csinálja.
– És hogyan tartották a kapcsolatot?
– Először cédulákkal, amilyet az ajtómra tett. Aztán
beújítottam egy számítógépet, és azon dumáltunk. – Hirtelen
eszébe jutott valami. – Ugye azt mondta maguknak, hogy én
csináltam azt a Lombard lánnyal? Ezért repítettek ide,
kurvapecérek, ebbe a pokolba! Mert azt mondta, hogy én
voltam!
Iderepítették? Gibson remélte, hogy a homályban Tate nem
vette észre a meglepődését. Őt is aggasztaná egy rejtélyes
repülőút, ha sor kerülne rá. De belement a játékba.
– Igen, ezt mondta nekünk.
– Szar sem igaz belőle!
– Van otthon internete?
– Otthon? Nincs. Semmim sincs abban a szaros lyukban.
– Miért nincs?
– Nem engedhetem meg magamnak, ember. Tudja, mennyit
kereshet ma valaki, aki gyerekmolesztálásért ült? Nem sokat.
Nem nagyon törik magukat, hogy alkalmazzanak. A
nagybátyámnak csinálok dolgokat. Egynapos melókat kapok, de
a kibaszott mexikóiak csak a maguk fajtáját alkalmazzák, tudja?
Ezért nincs tévém sem. Mellesleg, minek nekem az otthoni
internet? Csak be kell mennem érte a könyvtárba, akkor meg
minek?
– Kirby, az internet másra is jó.
– Nem, ember. Ahhoz túl sokat kell olvasni. Kell a francnak.
Fáj tőle a fejem.
– Akkor miért védi ezt a pasit?
– Én nem védem. Azt sem tudom, hogy kicsoda. Nincs hozzá
semmi közöm.
– Maga meghekkelte neki az ACG-t. Vagy ezt a saját szakállára
csinálta?
– Az a másik kettő is ezzel gyötört! Ember, én nem hekkeltem
meg semmit!
– Ejnye, Kirby! Én próbálok itt segíteni magának, de magának
is adnia kell valamit! Pénteken a könyvtárban letöltött
körülbelül tíz megabájt adatot az ACG-től.
– Nem, én nem! Én csak képeket meg ilyesmit töltöttem le.
– Ne hazudjon! Figyeltük magát! Ez ott volt a számítógépén!
– Nézze, én csak azért vettem meg tőle a számítógépet, hogy
leszedjem a képeket! Csak ezért!
Gibson megdöbbent.
– Ő adta el magának a számítógépet?
– Igen. Én egy használtat akartam venni, de ő azt mondta, ne,
majd ő épít nekem egy újat. Meg betesz néhány trükköt, hogy
biztonságban legyek.
Gibson becsukta a szemét. Tate-nek nincs rejtélyes jótevője, és
nincs társa sem. Bábjátékosa van. Zseniális. Bevesz egy pedofilt
egy nem létező gyerekpornókörbe, ad neki egy testre szabott
számítógépet, és beadja neki azt a sületlenséget a péntek
délutánokról.
 – Mi van? Most mi van? – kérdezte Tate.
Gibson nem válaszolt. WR8TH beépített magának egy hátsó
ajtót Tate számítógépébe, aztán úgy működtette a távolból, mint
egy drónt. WR8TH Tate számítógépén keresztül töltötte le az
adatokat az ACG-től; ott hagyott egy másolatot a merevlemezen,
hogy ők megtalálják, és nyom nélkül távozott. A valódi WR8TH
ezer kilométerre is lehetett onnan, de ülhetett akár a
szomszédos padon is a parkban.
Nagyon ügyes. De Gibson még mindig nem látta át, hogy mit
játszik WR8TH. Óriási kockázatot vállal az után, hogy immár tíz
éve megúszta, amit tett. Mi annyira értékes, hogy megérje az
elfogás kockázatát is?
Azt azonban tudta, hogy WR8TH-t még nem találta meg. Ezt
bizonyítja, hogy ma aktiválta Gibson vírusát. Az nem volt
véletlen, és nem Tate védelmét szolgálta. Tate csak sakkfigura
volt. A vírus aktiválása azt jelenti, hogy WR8TH tovább akar
játszani. Gibsonnak azt kell kitalálnia, hogy mi legyen a
válaszlépése.
Felállt, hogy elmenjen.
– Mondja már, ember, tudom, hogy rájött valamire!
Gibson átadta Tate-nek a maradék élelmét: egy üveg vizet, egy
müzliszeletet meg egy almát.
– Nem csináltam semmit! Maga tudja!
Gibson még visszafordult.
– A semmi azért erős túlzás.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Patricia M. Daniels rendőrtiszt nem volt különösebben

elragadtatva a jelenlétüktől. Időnként végigmérte Jennt és
Hendrickset, aztán folytatta a billentyűket vadászó pötyögést.
– Az ilyesmit általában írásos formában kérjük. Ha nem
tudnák, mi nagyon komolyan vesszük a „Joga van tudni”
törvényt. Nagyon komolyan! – nyomatékosította Patricia, de
nem nézett fel. – Van internetes portálunk is, tehát a
nagyközönség, vagyis maguk, a kérvényeiket online is
benyújthatják.
– Megértettük.
– Van egy rendszer, értik? Sorban fogadom az embereket! –
folytatta Patricia. – Egy halom igénylés van itt. Ezt
megmondtam a maguk Abéjának is. Meg én! De a maguk
Abéjának már ma kell! A lehető leghamarabb! Annyira fontos
ember, hogy nem számít neki, hogy létezik számítógépes
foglalási rendszer vagy sem? Ezt is megmondtam neki! De
akkor felhívta Franket – a sheriff irodája felé intett –, és nem
telt bele öt perc, Frank kijött, és azt mondta, hogy hagyjak félbe
mindent, és magukkal foglalkozzak!
– Nagyon köszönjük – hálálkodott Jenn.
Hendricks kinézett az ablakon.
– Szolgálunk és védünk – zárta le Patricia.
Az irattár az alagsorban volt, de Patricia íróasztala az
emeleten.
– Megpróbáltak engem is lerakni az iratokkal együtt, de
valami istentelen por van ott lenn. Kutyaólnak sem való! –
mondta. – Meg is mondtam Franknek. Megmondtam neki, hogy
próbálja csak ki, aztán lássuk, hogy tetszik az asztmájának!
Egy fiókból előhalászta a kulcsait, aztán kikászálódott a
székéből. Nem sokkal volt magasabb másfél méternél, alakra
meg az orosz matrjoska babákra hasonlított: alul széles, fölfelé
egyre keskenyebb. Megigazította az övét, és karikalábain
kacsázva elindult az alagsor irányába.
Az alagsori irattárat hosszú fémpolcok osztották sorokra,
mindegyik felcímkézett dobozokkal megpakolva. Patricia igazat
mondott a port illetően. Beborított minden felületet. Sötét volt,
az ugyancsak porral borított fénycsövek fénye alig tudott
áthatolni rajta.
Az utolsó öt év anyagát már elektronikusan tárolják,
magyarázta Patricia. Voltak tervek, miszerint digitalizálják a
korábbi, papíralapú anyagot is, de a megyének nem volt pénze,
hogy fel tudjon fogadni egy irodista csapatot az összes adat
bevitelére. Kinyitotta a vasajtót, és bevezette őket a polcsorok
közé. Egy papírlapra írta fel a dokumentum adatait, ezt
használta térképnek a kincs lelőhelyéhez. Patricia hatékonyan
dolgozott. Mindent bedobozolt, felcímkézett, szakszerűen
elhelyezett, gyorsan meg is találta a keresett ügy aktáját.
– Húsz évig dolgoztam a Los Angeles-i rendőrségnél, de ennél
jobb irattárat ott sem láttam! – dicsérte Hendricks.
– Köszönöm! – derült fel Patricia. – Miért nem mondták, hogy
rendőrök?
 – Csak én. Ő a CIA-nál volt – magyarázkodott Hendricks.
– CIA? Ó! Na, azért nem rójuk meg érte! – mondta Patricia,
cinkosan oldalba könyökölve Hendrickset.
– Nagyra értékeljük a segítségét – köszönte meg Hendricks.
– Örülök, hogy segíthetek. Csak azért kaptam fel a vizet, mert
amikor a maguk Mr. Abéja telefonált, és meghallottam az
„öngyilkos” szót, azt hittem, hogy a Furst-ügyről beszél, és tudja,
nem lesz ilyen friss ügyem legalább jövő ilyenkorig!
– Furst? – kérdezett vissza Hendricks.
– Evelyn Furst – mondta Patricia, és amikor látta, hogy így
sem ismerik, kiegészítette: – Dr. Evelyn Furst.
– Bocsánat, nem vagyunk idevalósiak – mentegetőzött Jenn.
– Evelyn Furst! A Pittsburghi Egyetem orvosi karának
dékánja! – erősködött Patricia, de hiába. – Pedig sokat írtak róla
az újságok! Errefelé lakott, innen járt be. Igazi tragédia. Nagyon
kedves hölgy volt. Sok jót tett. Szóval, amikor meghallottam azt
a szót, hogy öngyilkosság, arra gondoltam, hogy maguk
újságírók, és kellemetlenkedni akarnak. Nem kérdezték, de az a
véleményem, hogy ez egy szabad ország, és ennek illene
kiterjedni az emberek magánéletére is! Nem mintha én
megsérteném, de ez az elv.
– Jól mondta – ismerte el Hendricks.
– Nem, mi másik ügyért jöttünk – mondta Jenn.
– Mondja, Patricia, nem kaphatnánk egy másolatot a
Musgrove-aktáról? – kérdezte Hendricks.
– Az egészről?
– Nagyon sokat segítene.
Patricia elbizonytalanodott.
 – Nem tudom. Nem lenne szabad…
Hendricks megnyugtatóan a karjára tette a kezét.
– Megértem – mondta. – De a szavamat adom, hogy diszkréten
kezeljük. És velem nagyon jót tenne. A főnököm végre leszállna
a nyakamról. Az igazat megvallva, nagyon nehéz ember…
Ez megérinthetett egy húrt Patricia lelkében, mert vonakodva
ugyan, de beleegyezett, de csak miután számos és fölösleges
ígéretet csikart ki tőlük. Visszakísérte őket az emeletre, hogy
elkészítsék a másolatokat. Mielőtt átadta az aktát, volt még egy
kérése.
– Ha még valamire szükségük lesz, egyenesen engem
hívjanak! Rendben? – Odaadta Hendricksnek a névjegyét. – Ami
a főnökét illeti, igaza van. Az a Mr. Abe fura hatással volt
Frankre.
Megígérték, hogy így tesznek majd, és elbúcsúztak.
– Felhívod, ugye? – kérdezte Jenn, amikor végre kint voltak. –
Tetszettél neki!
– Ó, hogyne! Rögtön az után, hogy te felhívtad Vaughnt.
Jenn megtorpant.
– Mi van?
– Jól hallottad! – kacsintott rá Hendricks.
– Hé, megkérnélek, hogy állj itt egyenesen! Mindjárt hozom a
pisztolyomat a kocsiból.
– Persze, biztosan itt fogok állni, te kis Annie Oakley. –
Meglengette Jenn előtt a Musgrove-aktát. – Na? Akarsz evés
közben olvasni?
Bárhol máshol akar, mondta Jenn, csak nem egy ételbárban.
Egy hét a gyorséttermi kajákért rajongó Vaughn mellett elég
volt, hogy úgy érezze, minden belső szerve telítődött zsírral.
Valami frissre és zöldre volt szüksége.
Amíg egy közeli étterem felé mentek, elképzelte, hogy Vaughn
most is ott ül a szokott ételbárjában, az Éjjeli Bagolyban. Van
pénze, szabad, kilépett ebből a balhéból. Elmosolyodott a
gondolatra. Nem ülne olyan nyugodtan, ha tudná, ő mit csinált.
Biztos bepörögne, azzal a konok erkölcsiségével, amit egyébként
csodált benne. Különösen akkor, ha látná, hogy valaki nagyon
ráfarag a dologra, ahogy talán – de csak talán – Kirby Tate. Volt
idő, amikor ez őt is zavarta. Most azonban csak hulladéknak
látta Tate-et, ami elkerülhetetlenül termelődik az ilyen
akciókban. Most már az sem zavarta, hogy nem zavarja.
Az étteremben az asztalra terítették a papírokat, és evés
közben átnézték mindet. Terrance Musgrove története
elszomorító volt. Minden jel arra utalt, hogy az emberek
szerették – itt született, főiskolát végzett, aztán állatorvos lett.
Jenn átfutott egy sor beszámolón, amelyek változatosan
előadták, hogy készségesen, a kötelességén túl is segített a beteg
állatokon. Odaadó munkája révén a praxisa az évek során már
négy körzetre terjedt ki. Beszéltek országos lánc kialakításáról
is, de ez megmaradt a tervezés szintjén. Mindazonáltal nagyon
jól keresett; ő és a felesége, Paula, és a lánya, April, tizennyolc
évig laktak az Orange Lane-en.
Egy szó mint száz, Terrance Musgrove élete arról szólt, hogy
jó ember volt. A felesége két gyerekkönyvet írt, és tevékenyen
részt vett a helybeli jótékonykodásban. A lánya magániskolákba
járt, versenyszerűen úszott, már tizenegy éves korában bekerült
a nemzeti junior csapatba. A család minden évben Wyomingba
ment síelni, és volt egy néhány óra alatt elérhető nyaralójuk az
Erie-tónál.
Jenn letette a papírköteget, és a salátáját csipegette.
– Jézusom, ez durva – hördült fel Hendricks.
– Mit találtál?
– A lánya, April – tizennégy éves – és az anyja a
nyaralójukban vannak. Csak ők ketten.
– Az Erie-tónál.
– Igen. Tehát anya és lánya üldögél a stégen, és a kislány úgy
dönt, hogy úszik egyet. A rendőrség feltevése szerint messzire
beúszott.
– És?
– Egy motorcsónak elkapta. Csúnyán fejbe vágta.
– Annyira, hogy meghalt?
– Annyira, hogy elvesztette az eszméletét. És vízbe fulladt. De
ez még nem elég. A mama pánikba esik, beugrik, hogy kimentse
a gyerekét, de ő nem olyan jó úszó, mint a lánya. Miközben
menteni próbálja, a vízbe fullad.
– Musgrove-nak van alibije?
– Elárul rólunk valamit, hogy nekem is ez volt az első
kérdésem. Igen, a doktor egész nap a rendelőjében volt.
Legalább százan tanúsítják. A rendőrség körbeszaglászott, de
semmit sem találtak, amiért gyanúsíthatták volna.
– És az öngyilkossága? Az mennyivel ez után történt?
– Nem egészen két év múlva. De a hozzá közelállók szerint
depresszióval küzdött, és ivott is. Azt mondják, a vége felé már
nagyon rossz állapotban volt. Hangulatingadozások,
személyiségváltozás, a munkája is kárát látta.
 Jenn hátradőlt, és eltűnődött a hallottakon.
– Szomorú történet, de szerintem nem jó nyomon járunk. Mi
közünk nekünk egy halott állatorvoshoz?
– Nézd a dátumot! – bökött Jenn a boncolási jegyzőkönyvre.
Hendricks odapillantott, és megrázta a fejét.
– Miért? Mert néhány hónappal az után ölte meg magát, hogy
Suzanne eltűnt? Elég erőltetett a kapcsolat, nem gondolod?
– Az lenne, ha valaki nem vezetett volna el az egykori
házához, és nem gépelte volna be a nevét egy számítógépbe.
– Jó, és mi az elméleted? Hogy Musgrove összeomlott?
Elvesztette az eszét? Az interneten elkezd csevegni Suzanne-nal,
kétségbeesett próbálkozásként, hogy pótolja a lányát; találkozik
vele, elcsábítja és elrabolja Suzanne-t; és a jó ég tudja, mit csinál
még. Aztán, amikor már késő, rájön, hogy mit tett, és a bűntudat
miatt megöli magát?
– Te, ez még annál is jobb, amit én gondoltam!
Hendricks a szemét forgatta.
– Ne mondd!
– Mind a két lány tizennégy éves volt. Miért ne?
– Először is: ha Terrance Musgrove rabolta el Suzanne-t, és
Terrance halott, akkor hogy jön a képbe Kirby Tate? Másodszor:
ki tört ma be McKeogh-ék házába?
– Jó, azt nem tudom – ismerte el Jenn. – Olyan érzésem van,
mintha ötlapos pókert játszanék három lappal.
Hendricks bólintott.
– Úgy nem könnyű összeállítani a kombinációt.
– Mit nem veszünk észre? – gondolkodott hangosan Jenn.
Fizettek, és összeszedték a Musgrove-akta lapjait. Jenn szeme
megakadt egy fényképen. Musgrove öngyilkosságának
helyszínén készült. Musgrove felakasztotta magát. Jenn hátán
végigfutott a hideg. Hendricks észrevette a változást az arcán,
és kíváncsian nézett a fényképre.
– Mi van?
– Nem tudom. Vissza kell mennem a Graftonba. A laptopom is
kell. És…
Összenéztek. Egyikük sem akarta kimondani Kirby Tate
nevét.
– Igazad van. Felhívod George-ot, vagy hívjam én?
– Ezt imádni fogja, mi? – kérdezte Jenn.
– Én nem ezt a szót használnám.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Gibson a Carolyn Anthony Könyvtár árnyékában ült egy

asztalnál. Megnyugtató volt a raktár bezártsága után. Abban is
reménykedett, hogy ha visszamegy a bűntény színhelyére,
tisztábban lát és gondolkodik majd, de a könyvtár csak egy
könyvtár volt, semmi hasznosat nem tudott mondani. A park
csendesebb volt, mint múlt pénteken, amikor hagyta, hogy
rászedjék. Hagyta, hogy ügyesen beugrassák, és hogy csak Tate-
re figyeljen.
Milyen könnyen bedőlt nekik!
Gibson ránézett a GPS-koordinátákra, amiket a vírusa küldött
az ACG-nek, hátha azok mondanak valamit. Semmi kétség, Jenn
és Hendricks is ezeket a koordinátákat követték, bárhová is
vezették őket. Lehet, hogy meglepték WR8TH-t, de ebben Gibson
kételkedett. WR8TH ahhoz túl óvatos volt. Ha Gibson vírusa
aktiválódott, az csak azért lehetett, mert WR8TH megengedte.
De miért is fedte volna fel magát? Azzal értelmetlenné tette
volna, hogy feldobta Tate-et. Persze, lehetséges, hogy WR8TH
nem bírta ki – annyira öntelt, hogy nem tudott nem
eldicsekedni a nagyszerűségével. Gibson jól ismerte az ilyen
hekkereket. Ő volt ilyen. Ez pontosan az a lépés volt, amit ő is
megtett volna… tizenöt éves korában.
A laptopja jelzett, és a képernyő sarkában egy kis szövegablak
nyílt meg. Gibsonnak felállt a szőr a karján.
 WR8TH: hallom, keresel

Azt a beszélt nyelvhez közelítő gyorsírást használta, ami

elterjedt az internetes kommunikációban. Tinédzseres
trehányságnak tűnt, de Gibson ezt nem feltételezte róla. Ismert
olyan ötvenes, diplomás programozókat, akik rendszeresen ezt
használták az elektronikus levelezésben. Voltak oldalak, ahol a
jó helyesírás kizáró tényezőnek számított.

GVaughn: Azt sem tudom, ki vagy.

WR8TH: igaz. de azt tudod ki nem vagyok ugye???

GVaughn: Nem Kirby Tate vagy.

WR8TH: hoppá

Gibson érezte, hogy most nevet rajta.

GVaughn: Jól kibabráltál vele.

WR8TH: ne sajnáld azt a szemetet. azt kapta amit

+érdemelt

GVaughn: Érzéketlen vagy.

WR8TH: de nem én zártam egy raktárba

GVaughn: Te vagy a bábjátékos.

WR8TH: dobtál egy hátast h +találtam a programodat?

 GVaughn: Ez volt a dolga.

WR8TH: de csak mert hagytam

GVaughn: Miért hagytad?

WR8TH: miért nem mentél vissza dcbe ahogy mondták?

GVaughn: Kémkedsz utánunk?

WR8TH: egy kicsit. felelj a kérdésre miért vagy még itt?

GVaughn: Suzanne miatt.

WR8TH: én is

Gibson ezt az utolsó sort egy teljes percig nézte.

GVaughn: WR8TH. Gondolom, te lennél az. WR8TH?

WR8TH: *pirulok*

GVaughn: Nem hiszek neked. Szerintem egy törekvő

senki vagy, aki az ő régi nevét használja.

WR8TH: nem vagy te ilyen hülye. tudod h én vagyok

GVaughn: Tényleg?

WR8TH: ki másnak lenne meg az a fotó?

GVaughn: Valószínűleg hamis. Ahogy te is.

 WR8TH: ne játszadozz. csak vesztegeted az időt

GVaughn: Talán most rajtam a sor, hogy pocsékoljam az

időmet. A játékaid meghozták a kedvem.

Hosszú szünet következett.

WR8TH: rájöttél?

GVaughn: Mostanra. Tehát te voltál? Te kaptad el

Suzanne-t?

WR8TH: mondjuk. de ez bonyolultabb annál

GVaughn: Mit értesz azon, hogy mondjuk?

WR8TH: nem az vagyok akinek hisznek

GVaughn: Mit hisznek, ki vagy?

WR8TH: pedofil mint tate. aki bántotta a lányt

GVaughn: És nem?

WR8TH: nem én szerettem őt

GVaughn: De azt tudod, hogy mennyire beteg vagy?

WR8TH: nem úgy ahogy gondolod

GVaughn: Oké, szeretted, rendben. Akkor most hol van,

Romeo?
 Ismét hosszú szünet következett. Gibson félt, hogy túlságosan
felpiszkálta WR8TH-t, de nem tudta megállni. Hogy ez a mocsok
arról beszéljen, hogy szerette Macit, ez már neki volt sok. De
beszéltetni akarta.

GVaughn: Legalább rosszul érzed magad attól, ami vele

történt?

WR8TH: mindennap. minden rohadt nap

GVaughn: És hol van? Mondd meg! Feszültségben tartasz

minket. A te játékodat játszottuk. Már bebizonyítottad,
hogy milyen okos vagy. A húzásod Tate-tel remek volt.
Bravó. De elég az előjátékból, oké? Jöjjön a fő attrakció! A
nagy leleplezés. Nem ez a célod az egésszel? Valami
hátborzongató vallomás? Könnyítesz a lelkeden végre?

WR8TH: nem érted

GVaughn: Vagy nem kapsz elég figyelmet? Attól reméled,

hogy ha még egy kicsivel több fájdalmat okozol azoknak,
akik szerették őt?

WR8TH: ÉN SZERETTEM!!!!

GVaughn: Akkor hol van?

WR8TH: nem tudom

GVaughn: Baszódj meg, „WT8TH”!

 WR8TH: esküszöm. azt hittem ők tudják

GVaughn: Kik?

WR8TH: abe tanácsadó csoport. mit gondolsz miért

hekkeltem meg őket???

GVaughn: Azt hiszed, az ACG tudja, hol van Suzanne?

WR8TH: azt hittem

GVaughn: És most?

WR8TH: már nem tudok semmit

Gibson hátradőlt, és a képernyőt bámulta.

WR8TH: hé ne vágj olyan meglepett képet gibson

Ez már felbőszítette; utálta, ha játszanak vele. Szinte

rácsapott a billentyűzetre.

GVaughn: Ó, tudod a nevem. Jó neked. Kemény munka

lehetett kibogarászni azokból az ACG-fájlokból, amiket
megszereztél.

WR8TH: most viccelsz? máshonnan is ismerlek.

BrnChrOm. te egy legenda vagy. Suzanne is folyton rólad
beszélt

Ez megrendítette Gibsont. Maci beszélt róla az elrablójának.

Még akkor is rá gondolt. Végtelen szomorúság öntötte el.
Szomorúság, a visszatérő haraggal keverve.

GVaughn: Ó, valóban? Mesélt a tengerparti gyerekkori

élményekről, miközben te kínoztad, vagy más
ocsmányságot műveltél vele?

WR8TH: NYALD KI A SEGGEM!!! SZERETTEM. igenis mesélt

és rólad is sokat. h Macinak szólítottad és felolvastál neki.

GVaughn: Ezt tőled nem akarom hallani.

WR8TH: és h mit csináltál az apjával. mennyire

feldühítetted

GVaughn: Szarok rá.

WR8TH: végre egyetértünk valamiben haha.

Gibson nem tudta, mit válaszoljon erre. WR8TH forgatott

valamit a fejében.

WR8TH: miért vagytok itt?

GVaughn: Hogy megtudjam, mi történt Suzanne-nal.

WR8TH: a társaid. azért jöttek hogy megöljenek?

GVaughn: Nem tudom.

WR8TH: mondok vmi vicceset

GVaughn: Mit?
 WR8TH: bízom benned. hülyeség mi?

GVaughn: Az.

Egyre gyorsabban jöttek a kérdések és a válaszok. Gibson

csak verte a billentyűket, meg sem gondolta, hogy mit ír. Aztán
levette a kezét a billentyűkről, és a pulzáló kurzorra meredt, de
nem jött válasz. Magában káromkodott.

GVaughn: Ott vagy még?

Semmi. A francba, a francba, a francba! Gyere vissza, te beteg

állat!
Várjunk csak! Mi van?
Gibson visszakereste és újraolvasta WR8TH szavait: ne vágj
olyan meglepett képet! Képet? Az a szemét látta őt! WR8TH itt
volt! Figyelte őt, ahogyan ők figyelték Tate-et. És most, hogy
belegondolt: WR8TH most is fent van a könyvtár hálózatán!
Különben hogy nyitott volna meg egy chatklienst az ő
laptopján?
Gibson körülnézett, hogy lát-e valakit a parkban. A szeme egy
hórihorgas, esetlen férfin akadt meg, aki két asztallal arrébb ült
vele szemben. Nem lehetett több huszonötnél. Rossz külsejű, ez
volt rá a legjobb szó. Hosszú, csigás szőke haja szénaboglyaként
meredezett a fején, Gibsonnak kétségei voltak afelől, hogy a
férfinak lehetett-e valaha saját fésűje. Az eleve kudarcra ítélt
szakállnövesztő próbálkozásának eredménye két hosszú barkó
és egy lecsüngő bajusz lett, ami azonban nem volt elég hosszú
ahhoz, hogy elérje az álla alatti szőrpamacsot. Fekete Slipknot-
pólót viselt – ezt a heavy metal bandát több mint eleget
hallgatta Gibson a seregben. A divatos fekete szemüveg nem
rejtette el a férfi nagy, barátságos szemeit.
Ezek a szemek most fogva tartották Gibson tekintetét, nem
pislogtak és nem fordultak el.

GVaughn: WR8TH?

Lassan gépelt, és közben azt gondolta, hogy ez nem lehet ő. Az

előtte ülő férfi még gyerek volt, amikor Suzanne eltűnt.
A férfi lepillantott a laptopjára, majd felnézett és bólintott.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Hendricks lassított, amikor a Grafton Raktárak bejáratához ért.

A kapu tárva-nyitva volt.
Ezt Jenn is látta. Kinyitotta a jobb oldali ajtót, és kiszállt,
miközben a Cherokee a kapu felé gördült. Csípőjéhez szorított
fegyverével a Cherokee mellett ügetett, a nyitott kocsiajtót
pajzsként tartotta maga előtt. Valaki egy csapszegvágóval
egyszerűen levágta a lakatot.
– Mit gondolsz? – kérdezte Jenn anélkül, hogy a tekintetét
levette volna az útról. – A rendőrség?
– A rendőrség nem hirdetné, hogy itt van. Becsuknák a kaput,
hogy becsaljanak. Ez valami más.
– Szerintem is. Menjünk be!
Hendricks mogorván bólintott. Jenn becsukta a kocsiajtót,
hogy könnyebben tudjon behajtani, és a Cherokee mögé állt.
Amikor bent voltak, Jenn becsukta maguk mögött a kaput.
Egyrészről így összezárta magukat a hívatlan látogatóikkal,
másrészről viszont csapdába ejtette a vendégeiket. Hamarosan
kiderül, melyik a helyes változat.
Bal kezét a Cherokee hátsó részére tette, Hendricks pedig
lassan előregördült. Olyan szögben haladt, hogy fedezve legyen,
de rálátása is legyen a raktárak közötti kereszteződésekre. Azt
sem bánta, hogy a késő délutáni nap a hátuk mögött sütött: ez
csökkentette az ellenség taktikai előnyét, ha csapdát állítottak
volna.
Ahhoz a raktárépülethez mentek, ahová Tate-et zárták.
Lassan haladtak, bár ha valóban várnak rájuk, pont így tudják
hamar kiszúrni. Ugyanakkor Jenn egyetértett Hendricksszel: ha
ez csapda, akkor a kapu zárva lenne, és ők csak akkor vennék
észre, amikor már késő. A kapu üzenet volt, és ahogy közeledtek
Tate cellájához, Jenn már látta, hogy a redőnyös ajtót felhúzták.
Hendricks elhaladt a cella előtt, Jenn kisiklott az autó mögül,
és a sarok mögé állt. Hendricks tíz méterrel távolabb leparkolt,
visszagyalogolt, és a másik sarok mögé állt. Feltartotta három
ujját, Jenn bólintott. Hendricks hang nélkül háromig számolt,
mire Jenn bepördült a sarok mögül, és guggolva, feltartott
fegyverrel végignézett a helyiségen. Hendricks egy fél lépéssel
mögötte termett, gyorsan és hatékonyan ugyanezt tette.
Aztán megtorpantak, leengedték a fegyverüket. A cella üres
volt. Tate eltűnt.
Jenn tett egy lépést előre, de valami nedvesbe lépett. Lenézett
a földre. Széles vércsík húzódott ki Tate cellájából. Valaki ott sok
vért vesztett. Bárhol is legyen most Tate, nem a saját lábán ment
oda.
– Hát, ez nem ideális – mondta Hendricks, és a tokjába dugta
a fegyverét.
Jenn elgondolkodva nézett rá.
– Bekapcsoltad a kamerát, ugye?
– Igen – válaszolta Hendricks.
– Tekerd vissza, és nézd meg! Én felhívom George-ot.
– Nem gondolod, hogy előbb talán nekünk kellene
megbeszélnünk, hogy mi történik itt?
 – Ne most! Nézd meg a felvételt!
– És aztán?
– Szedjük a sátorfánkat és elhúzunk innen. Aztán
megbeszéljük, hogy mi is történik itt.
Jenn kilépett a késő délutáni napsütésbe, és felhívta George-
ot. A hangposta jelentkezett; várt egy kicsit, aztán újrahívta.
Megint a hangposta. Összevonta a szemöldökét: mi ez? Most az
ACG fővonalát hívta. Itt is a hangposta jelentkezett. Az órájára
pillantott. A recepciós fél hatkor végez, most majdnem hat óra
volt. Ilyenkor általában még van valaki az irodában. Próbálta
Rillinget hívni, de csak a hangpostáját érte el. Hol vannak ezek?
Újra George-ot hívta, és kurta, kétszavas üzenetet hagyott neki:
Hívj fel! Ez volt az egyezményes jel, hogy segítséget kér.
Felmentő sereget.
Hendricks a nevét kiáltotta. A monitorok előtt találta.
– Ez nem fog tetszeni neked – mondta a férfi.
– Már most sem tetszik.
Hendricks lenyomta a „Lejátszás”-t. A kamera állóképet adott
Tate cellájáról. Egy perc múlva a cella kivilágosodott, majd
ismét elsötétült, ahogy a rolós ajtót kinyitották, majd bezárták.
A képen Gibson Vaughn tűnt fel.
– Ne, ez csak valami vicc lehet…
– Én megmondtam.
– Vaughn tette? Azt nem hiszem el.
– Csak nézd tovább – biztatta Hendricks.
Vaughn leült a ketrec mellé. Tate idővel közelebb ment hozzá,
és leült; a két férfi egy ideig beszélgetett, aztán Gibson elment.
Jenn sokért nem adta volna, ha hallja is, miről beszéltek, de a
cella kamerája csak képet adott. Utólag könnyű okosnak lenni.
Hendricks felgyorsította a lejátszást. Az időkijelző kilencven
percet futott előre. Ekkor azt látták a felvételen, ahogy a cella
megint kivilágosodik, mert kinyitják az ajtót. Hendricks normál
lejátszásra állította a videót, és Jenn előrehajolt. Tate felállt, és
előrejött a ketrecében. Úgy tűnt, hogy várt valakire, az arcán
először meglepetés, aztán félelem látszott. A látogató háttal állt
a kamerának. Tate kétségbeesetten gesztikulálni kezdett, a kezét
a megadás és behódolás jeleként emelte fel.
Az első golyó a vállán találta el, átrobbant a kulcscsontján,
Tate megpördült tőle. Hátratántorodott, próbálta tartani magát,
de mielőtt visszanyerte volna az egyensúlyát, két újabb golyó a
földre terítette.
A fegyveres tovább tüzelt a fekvő emberre. Jenn elborzadva
nézte, ahogy Tate testét szitává lövik. Legalább egy tucat
becsapódást számlált. Aztán szünet következett, amíg a
fegyveres újratöltött, és a második tárat is belelőtte Tate
mozdulatlan testébe.
– Jézusom!
Eltelt egy perc. A kamerát leragasztották egy fekete
ragasztószalaggal. Hendricks megint felgyorsította a lejátszást.
A fekete ragasztószalag húsz percig volt a kamerán. És akkor
már, mintegy varázsütésre, Tate cellája üres volt, és a holtteste
eltűnt.
Hendricks benyomta a „Szünet” gombot, és mindketten
szótlanul meredtek a monitorra.
– Mi ez a szar? – kérdezte. – Gondolod, hogy Vaughn volt az?
Ő törhetett be McKeogh-ékhoz; telepítette a vírusát, hogy
minket odacsalogasson, aztán visszajött, hogy elintézze Tate-et?
– Kizárt.
– Suzanne Lombard nagyon fontos volt neki – emlékeztette
Hendricks. – Ha azt hitte, hogy Tate rabolta el Suzanne-t, nem
gondolod, hogy ezt válthatta ki belőle?
– Lehet. De azt, hogy Vaughn hagyta, hogy felvegye a kamera,
aztán másfél óra múlva visszajött, eltakarta a kamerát, és
megölte Tate-et – nem, azt nem gondolom.
Hendricks elgondolkodott, aztán egyetértően hümmögött.
– Még majd azt kívánjuk, bárcsak Vaughn tette volna.
– Tudom.
– Akkor ki ölte meg Tate-et? Az igazi WR8TH?
Jenn nem válaszolt.
– Mit mondott George?
– Nem vette fel.
– Nagyszerű. Akkor most mi lesz?
– Mindent eltüntetünk. Kitakarítjuk a cellát, és kiégetjük.
Letöröljük az összes felvételt.
– És ha később szükségünk lenne rá?
– Ezt a kockázatot vállalnunk kell.
 HARMINCADIK FEJEZET

George Abe megnyomott egy gombot a kormányán, befejezte a

telefonálást. Egy pillanat múlva a kocsit máris betöltötték a
Rolling Stones 1975-ben, a Los Angeles-i Forumban felvett
koncertjének hangjai. Jagger egy gináztatta bárkirálynőről
hörgött. Ez volt a Rolling Stones első turnéja Mick Taylor nélkül,
és Ronnie Wood, bár kiválóan pótolta, még a régi önmaga volt,
és bevitte az egyéniségét az elődje akkordjaiba. Ez volt George
egyik kedvence, de most gondolkodnia kellett. Kikapcsolta a
lejátszót, és csendben vezetett tovább.
Kellemetlen beszélgetése volt Calistával. Az asszony
türelmetlen volt, ingerült és egyre csalódottabb, hogy
Somersetben nem mennek elég gyorsan a dolgok. De nem csak
ez volt a baja: az idősebb nővére halála mélyen megrázta, így
Calista – enyhén szólva – nem nyújtotta a legjobb formáját.
Calista nagyon közel állt a nővéréhez; Evelyn Furst több
szempontból is az utolsó tagja volt annak, amit a családjának
nevezett. Evelyn, Calistához hasonlóan, őrizte a családi
hagyományt, és megállta a helyét a világban. Calista büszke volt
rá mint sebészre és mint a Pittsburghi Egyetem orvosi
fakultásának dékánjára is. Evelyn példakép és útmutató volt a
nők számára, és Calista szerint ezt jelentette Dauplaise-nek
lenni.
Senki sem láthatta, hogy ez fog történni. George régóta
ismerte Evelynt, és amikor Catherine születésnapi partiján
beszélt vele, úgy látta, nagyon jól van. Talán egy kicsit
szórakozott volt, de nem olyan, mint aki öngyilkosságot forgat a
fejében. Természetesen lehetetlen megjósolni, milyen hatással
lesz valakire a házastársa elvesztése. Evelyn búcsúlevele
nagyon komoly és szomorú volt.
Calista meglehetősen tragikusan adta elő, hogy „egyedül
maradt a világban”. Nagyon nehéz egyedül lenni a világban, ha
közben harminc vendég van a házában – mivel a temetést ő
intézte –, de ő mindig megkülönböztette azokat, akik a
Dauplaise-értékeket képviselik, és azokat, akik Floridában
léháskodnak. Calista szerint Evelyn volt az utolsó, aki még
magasra emelte a fáklyát. Egy igazi Dauplaise. Neki csak az
eredmény számított, és nem volt hajlandó belátni, hogy ehhez
idő kell. És Pennsylvaniában a dolgok egyre bonyolultabbá
váltak.
Azért is haragudott, hogy George bevonta Gibson Vaughnt.
Eleinte nem is akarta, hogy ott legyen, most viszont úgy
viselkedett, mintha Gibson távolléte miatt haladnának olyan
lassan a dolgok. Továbbra is kételkedett Jenn és Hendricks
alkalmasságában, és azt akarta, hogy George személyesen vegye
kézbe az ügyet Somersetben.
George tulajdonképpen megértette őt. Calista szalmaszálakba
kapaszkodott, szabályos formát erőltetett valamire, ami még
cseppfolyós. Ám ez nem az ő világa volt, és azzal, hogy ily
módon kerestette Suzanne-t, hatalmas kockázatot vállalt. És
vállaltatott velük is. George-ot ez nagyon nyomasztotta. Amikor
jóváhagyta ezt a taktikát, Kirby Tate még csak elvont fogalom
volt. De Tate most már létező személy, és George-ban felmerült,
hogy erkölcsös-e azt kérni az embereitől, hogy menjenek tovább
ezen az úton. Jenn és Dan hűséges. George tudta, hogy ha ennek
vége lesz, számot kell adnia mindenről.
Búgott a telefonja – hangüzenet Jenntől. Kétszer is hívta,
miközben ő Calistával beszélt. Mostanra már biztosan volt
idejük, hogy feldolgozzák a Musgrove-ügyet. George úgy
döntött, hogy nem tesz Calistának említést Musgrove-ról, amíg
nem látja világosan, hogy hogyan illeszkedik a képbe.
Valószínűleg túlreagálna egy ilyen váratlan fordulatot.
Egy fekete terepjáró száguldott el mellette, és erőszakosan
bevágott elé. George a fékbe taposott, mert a terepjáró lassított,
és kék-vörös figyelmeztetést villogott rá. Egy másik fekete
terepjáró közelítette meg hátulról, beszorították. Az elöl lévő
szirénája röviden felvijjogott, jelezte George-nak, hogy
húzódjon le. George követte az utasítást, és megnyomott egy
gombot a kormányán. Gépi hang kérdezte, hogy milyen számot
tárcsázzon.
– Jenn Charles – tagolta George a nevet.
A telefon kicsengett, miközben a konvojuk megállt az út
mellett. A hangposta jelentkezett, és ő csak egyetlen szót
mondott be: „Meidzsi”.
Amint befejezte a hívást, egy magas, fekete ruhás ügynök
kopogtatott az ablakán. Egy másik ügynök a jobb oldali ajtónál
állt. A mögötte álló terepjáró ajtói nyitva voltak, de nem szállt ki
senki. George résnyire lehúzta az ablakát.
– FBI. Maga George Abe?
– Igen.
 – Velünk kell jönnie, uram.
– Miről van szó?
– Pennsylvaniáról, uram. Szálljon ki az autóból, kérem. – Az
ügynök próbálta kinyitni, de az ajtó zárva volt. – Nyissa ki az
ajtót, kérem.
– Le vagyok tartóztatva?
– Azt inkább szeretnénk elkerülni.
George mérlegelte a lehetőségeit.
– Szálljon ki az autóból, kérem.
– Adjanak egy percet – kérte George.
– Szálljon ki az autóból, uram! – ismételte meg az ügynök,
immár fenyegető hangsúllyal.
A másik terepjáróból is kiszálltak az ügynökök. George érezte,
hogy már nincs befolyása az eseményekre. Kioldotta a zárat, és
az ügynök kinyitotta az ajtót. George kiszállt és hagyta, hogy
megmotozza.
– Tiszta – jelentette az ügynök a másik oldalon álló társának.
Az ügynök az elöl álló terepjáró felé vezette. A társa a két
kocsi lökhárítója között átpréselődve közeledett hozzájuk.
George lepillantott a hátsó lökhárító méretes horpadására. Az
Iroda kezd hanyatlani. Volt idő, amikor az Iroda egy ilyen
horpadás miatt már lekapta volna az útról a kocsit, és 24 órán
belül megjavíttatta volna. Aztán meglátta a rendszámtáblát, és a
mosoly eltűnt az arcáról. Nem kormányzati rendszám volt, nem
washingtoni és nem is virginiai. Tennessee-i rendszám… Nem
ért rá visszahívni Jennt, hogy nézzen utána, amikor
félreállították. Az ügynök nem mutatta fel az igazolványát.
Akárkik voltak ezek, nem az Irodától jöttek. Egy kisebb vagyont
fizetett a kesztyűtartóban levő fegyveréért, de most már nem
érhette el.
Lelassított, megtapogatta a dzsekije zsebeit, mintha elfelejtett
volna valamit.
– A kocsiban hagytam a telefonomat – mondta, és
visszafordult.
– Szálljon be a kocsiba, uram! – A férfi megragadta a karját,
hogy visszafordítsa.
Számított valami ellenállásra, de George nem állt ellen: ezt a
húzást használta fel, hogy szembeforduljon vele. Az ökle az álla
alatt találta el a férfit. Pörölycsapás erejű ütés volt, ami, ha
George szándéka szerint eltalálja a férfi torkát, szétzúzta volna
a gégéjét. De George megcsúszott a kavicsos úton, így nem volt
tiszta az ütés.
A férfi feje ettől is hátracsapódott, és fájdalmában felüvöltött.
George nem futhatott el, és amíg közelharcban leküzdené ezt a
két férfit, a másik kettő a hátsó autóból leterítené. Inkább a férfi
fegyvere után nyúlt. Az egyetlen esélye az volt, hogy megszerzi,
mielőtt a társa odaérne. George megragadta a fegyver
markolatát, kihúzta, és oldalra fordult, hogy távolabb legyen a
felé közelítő másiktól. Megpróbálta ráemelni a fegyvert, de az
beakadt a férfi kabátjának bélésébe. Mire kiszabadította, a
másik férfi már rajta volt.
George gerincén áramütésszerű fájdalom hasított végig.

Jenn a Cherokee anyósülésén ült. A műszerfalon feküdt a

Terrance Musgrove öngyilkossága utáni helyszínelésen készült
fotó. Tate meggyilkolása úgy felzaklatta, hogy erről teljesen
megfeledkezett. Csak arról jutott eszébe, hogy vajon mit
csinálhat most Gibson Vaughn Pennsylvaniában.
Felnyitotta a laptopját, és előkereste Gibson háttéranyagát,
amit még azelőtt állított össze, hogy George alkalmazta a fiút.
Rákattintott a Duke Vaughn című mappára, és megkereste
benne a fotót. A szeme ide-oda járt a kettő között.
– Ez hogy lehetséges? – kiáltott fel.
Csak egy apróság volt, egy jelentéktelen részlet a két fénykép
alsó sarkában. Észre sem venné, ha nem teszi egymás mellé a
két képet. Az imént még azt gondolta, hogy az emlékezete
tréfálta meg, vagy véletlen egybeesésről van szó. De ez – ez
valami más volt. Tökéletes azonosság. De hogy lehet ez?
Megmutatta Hendricksnek.
– Hogy lehet ez? – visszhangozta az is.
Jenn sem tudta, de ez kapcsolatba hozta Duke Vaughnt azzal,
ami Somersetben történt. És Suzanne Lombard elrablásával.
Hendricks nagyon komolyan nézett rá.
– Ezt nem mondjuk el senkinek, amíg ki nem derítjük, hogy
mit jelent.
– Vaughnnak sem?
– Különösen neki nem.
Visszatértek a munkájukhoz, mert ha ezen rágódnak, csak
vesztegetik az időt, pedig egy másodperccel többet sem
maradhatnak itt a kelleténél. Ez ment is egy ideig, aztán Jenn
Hendricks káromkodására kapta fel a fejét. Azt hitte, hogy
Hendricks hangjának valamennyi árnyalatát ismeri már, de
most volt valami szokatlan él a hangjában. Pániknak hangzott.
A férfi a fegyveres zsákjuk mellett állt.
– Mi baj van? – kérdezte Jenn.
– Eltűnt az egyik!
– Az egyik mi? Az egyik fegyver?
– Az egyik Glock! – A hangja alig hallható suttogássá halkult. –
És két tár is.
– Még valami?
– Ennél több nem kell neki.
– Miről beszélsz?
– A kezében vagyok. Erről beszélek. Nem értettem, hogy miért
vitte el Tate holttestét ahelyett, hogy itt hagyta volna nekünk. De
most már értem.
– Szar helyzet.
– De mekkora szar! Ezerszer lőttem azzal a fegyverrel. Én
töltöttem meg a tárat. Én tisztítottam a fegyvert. Az
ujjlenyomatom ott van minden mozgó alkatrészen, minden
egyes töltényhüvelyen.
– És a töltényhüvelyeket sem hagyta itt…
– Nem, egyet sem. Kétszer is megnéztem. Mindet összeszedte.
Ami azt jelenti, hogy kiteheti valahol a holttestet, mellé a
fegyvert, és aztán feljelenthet gyilkosságért, amikor csak akar.
Ahogy mondtam: a kezében vagyok.
– De ki ez?
– Akárki. Gibson. WR8TH. Nem mindegy?
Hendricks olyan esdeklően nézett rá, mint a gyerek, aki egy
vigasztaló szóra vár. Jenn-nek most nem voltak ilyen szavai. Azt
hitték, hogy két lépéssel előbbre vannak, és kiderült, hogy
nagyon is elmaradtak. Vajon George mit tenne ebben a
helyzetben? Ő az ilyen zsákutca-helyzetekben a legerősebb, de
most sehol nem lehet elérni. A kérdés tehát az, hogy ő, személy
szerint, mit tegyen.
– El fogok beszélgetni a fiúval – mondta Hendricks.
– De nem Gibson az.
– Győzz meg erről!
– Nézz körül! – mutatott Jenn Tate véres cellájára. – Ez nem ő.
– Akkor miért nem ment haza, ahogy mondta? Miért
hazudott? Mi volt az a duma, hogy még néhány napig kell neki
az autó? Egész idő alatt itt volt! És a McKeogh-házban az a
kunszt a számítógéppel? Nem úgy néz ki, hogy kavar valamit?
– Tehát azt mondod, Gibson azért dobta be a vírushívást, hogy
elcsaljon minket innen, és egyedül lehessen Tate-tel? Igaz, a
kamera előtt, ezt se felejtsd el! Aztán másfél óra múlva
visszajött, hogy megölje Tate-et, de ezúttal gondoskodott róla,
hogy ne lehessen látni. És ráadásul elvitte a holttestet, és ellopta
az egyik fegyverünket. Ez neked valószínűnek hangzik?
– Lehet, hogy nem, mindenesetre ki fogom deríteni.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

WR8TH szemtől szemben ült Gibsonnal. A világ legkeresettebb

pedofilja a maga testi valójában.
Közelről még fiatalabbnak nézett ki. Akár egyetemistának is
elment volna. Tele volt energiával, mint egy gyerek, akinek
nehezére esik nyugton ülni. Mélyen ülő szemében csibészes
intelligencia csillogott. De a szeme körül már kialakultak a
gondok ráncai, és egy hajtincse a korát meghazudtolva
megőszült. WR8TH kelletlenül babrált a szemüvegével, de állta
Gibson tekintetét. Elővett egy doboz cigarettát, félig kihúzott
egy szálat, aztán visszatolta.
– Inkább nem – mondta. – Mrs. M. le is csukatna. Mókás
lenne.
– Mrs. M?
– Mrs. Miller. – WR8TH hüvelykujjával a könyvtár felé bökött.
– A környezetbarát könyvtáros. Az irodában hülyére issza
magát, de isten őrizz, hogy én elszívjak itt kinn egy cigarettát!
– Ó, Jézusom, te vagy a rendszertechnikusa?
– Bevallom.
– Rögtön tudtam, hogy ez a felszereltség egy kicsit túl jó egy
ilyen kis könyvtárnak. A megyének dolgozol?
– Igen, nehéz volt, hogy ne vigyem túlzásba.
– Nem, jó munkát végeztél. Hülyét csináltál belőlem.
– Kösz. – Látszott, hogy WR8TH őszintén örül a bóknak. – Billy
Casper – mutatkozott be, mintegy mellékesen.
Gibson gépiesen megrázta a fejét; mintha emlékezett volna
erre a névre.
– Ez hogy lehet? Hogyan lehetnél te WR8TH? Úgy értem, hány
éves voltál akkor? 17? Vagy 18?
– Tizenhat éves és öt hónapos.
– És öt hónapos?
– Igen, éppen akkor kaptam meg a jogosítványomat.
– És azt mondod, bele a szemembe, hogy te vagy az, akit évek
óta keres mindenki?
– Elhiheted, vártam, hogy az FBI ott szimatol és szuszog a kis
világomban, az első két évben olyan paranoiás voltam, mint egy
anya. Azt hittem, hogy lehallgatják a telefonjainkat. Én voltam a
valaha élt legstresszesebb középiskolás. A szülők azt akarták,
hogy menjek dilidokihoz. Azt hittem, skizofrén vagyok, vagy
ilyesmi. Érted: WR8TH? Egy alteregó? Casper? Mennyire nehéz
nekik, hogy rájöjjenek? De soha nem jöttek rá. Szerintem
eszükbe sem jutott, hogy egy 16 évest keresnek.
– Hol van Suzanne?
– Nem tudom.
– Hol van?
– Nem-tu-dom.
– Ha hazudsz nekem…
– Akkor mi van? Megölsz?
– Igen – mondta Gibson, maga is meglepődve, hogy milyen
komolyan.
Billy elmosolyodott.
– Jó. Különben itt sem lennék.
 – Tényleg te raboltad el?
– Jézusom, ember, dehogy „raboltam” el! Egyáltalán. Ez
sokkal bonyolultabb ennél.
– Nem mondható el egyszerűen?
– De igen. Elvinnél valahová?
– Hová?
– Majd mutatom. Nem mondom meg, ne is kérdezz! Nem
szeretném, ha megmondanád a társaidnak, hogy hol vagyok.
– Azt mondtad, bízol bennem, és különben is, ők már nem a
társaim.
– Baszd meg! Tudod a nevem. Tudod, hol dolgozom. Egyelőre
beérheted ennyivel! – csattant fel Billy mérgesen. – És talán
járna egy kis kölcsönösség, vagy nem? Te nem tudod, hogy azok
mire képesek!
– De, nagyon is tudom.
– Nem, nagyon nem tudod – torkolta le Billy.
Gibson autója Somerset északi része felé haladt. Billy
láthatólag megnyugodott, amint eltávolodott a könyvtártól.
– Fegyver van nálam. Azt hiszem, illik megmondani – mondta
Billy.
Gibson ránézett a szeme sarkából.
– Figyelj, nincs szándékomban használni, vagy ilyesmi. Amíg
nem teszel nekem keresztbe. Rendben?
– Jó, csak ne szegezd rám, ha lehet. Rendben?
– Neked is van? A táskádban, vagy valahol?
– Nincs. Nem szeretem a fegyvereket.
– Mi van? Hiszen tengerészgyalogos voltál!
– Nem jószántamból.
 – Ez igaz – mondta Billy egyszerűen. Kinézett az ablakon és
mosolygott.
Gibson megint rápillantott.
– Most meg miért vigyorogsz?
– Csak a megkönnyebbüléstől, érted? Te nem tudod, mit jelent
egy ilyen titkot hurcolni tíz éven át. Ez fölemészti az embert.
Vannak napok, amikor majd’ kirobban belőlem. Ne tudd meg,
hányszor voltam úgy, hogy kiposztolom a fényképét a Redditen,
aztán hátradőlök, és figyelem, hogy mindenki összeszarja
magát! – Billy jobbra mutatott. – A lámpánál fordulj be!
– És miért nem?
– Mit miért nem?
– Miért nem posztoltad? Név nélkül?
– Mr. Musgrove miatt.
– Ki az ördög az a Mr. Musgrove?
– A szomszéd, aki felnevelt.
Gibson azt várta, hogy folytatja, de Billy elmerült sötét
gondolatai felhőjében.
Némán utaztak észak felé. Gibson még megpróbálta válaszra
bírni, de Billy azt mondta, hogy inkább megmutatja. Aztán
megkérdezte, rágyújthat-e; Gibson szabadkozott, hogy nem az
övé a kocsi, de Billy résnyire lehúzta az ablakot, és tapintatosan
azon fújta ki a füstöt.
Bármi is volt Billy Casper – gyermekrabló, megrögzött
hazudozó, skizofrén –, rendes gyereknek tűnt. Gibson már
értette, hogy Maci miért bízott benne annyira, hogy találkozzon
vele Breezewoodban, és hogy beszálljon az autójába. Gibsonnak
tetszett Billy Casper. De ez sem menti meg, ha csinált valamit
Macival.
Órákon át haladtak észak felé. Ahogy közeledtek az úti
céljukhoz, Billy ismét izgatott lett. Gibson hallotta, hogy
nyöszörögve veszi a levegőt, mintha tektonikus lemezek
mozdulnának el és súrlódnának egymáshoz benne. Billy
láthatóan nem volt ennek tudatában.
– Gyűlölök visszajönni ide – szólalt meg.
Letértek egy keskeny, padka nélküli útra, ami párhuzamosan
haladt az Erie-tóval. Két oldalról erdők szegélyezték, de a fák
között és a partra vezető földes utakon végignézve Gibson látta
a fényűző nyaralókat és a tó vizén megcsillanó napsugarakat.
Gyönyörű, békés szöglete a világnak – rusztikus, de
szándékosan az. Meglepte, hogy létezik egy ilyen hely alig
egyórányira Kirby Tate házától.
A legtöbb ház előtt nem volt postaláda, és máshogy sem
voltak megjelölve. Könnyű lett volna eltévedni, de Billy
pontosan tudta, merre járnak.
– Jó, a következő lesz balra. Nem, nem ez, a következő.
– Mi van balra? Ez kinek a háza? – kérdezte Gibson.
– Mr. Musgrove-é. Illetve már nem az övé, de az volt. Most a
nővéréé. Saint Louisban él. Júniusban itt töltött két hetet.
Valószínűleg csak jövőre látjuk ismét.
– És ezt te honnan tudod?
– Én vagyok a gondnoka.
– Hány állásod van neked?
Gibson lassított, és lefordult egy göröngyös, elhanyagolt
földútra. Mint sok másik birtoknál, itt is két faoszlop közé
akasztott lánc zárta el a bejárást. Billy kipattant a kocsiból,
kilakatolta a láncot és az út mellé dobta, aztán visszaszállt.
Mindkét oldalon magas fák meredeztek, alig hagytak helyet az
áthaladó autónak.
– Nem árt figyelni itt. Az úton ilyen nagy sziklaféleségek
vannak – mutatott előre Billy.
Négyszáz méter után kijutottak a fasorból, és egy nagy,
kétszintes faházhoz értek. A házat fehér oszlopos, tágas,
barátságos veranda vette körül. A földutat fehér kövekkel
borított autóbehajtó váltotta fel. A kanyarulata közepén egy
szilfa állt. A házat rövidre nyírt pázsit övezte, és futott le
egészen a vízpartig. A parkoló balra volt, de Gibson a verandára
vezető lépcső előtt állt meg.
– Billy, miért jöttünk ide?
– Itt rejtettem el Suzanne-t. Azt hiszem, ezzel okoztam Mr.
Musgrove halálát.
Gyötrődő kifejezés jelent meg Billy Casper arcán. Kiszállt a
kocsiból, és lehajtott fejjel a tó felé ment. Gibson látta, ahogyan
rázkódik a válla; Billy valóban sírt, zokogott. Gibson hagyta,
adott neki egy kis időt, aztán utánament.
Billy leült egy cölöpre a stég végén. Gibson leült vele
szemben. Kétszer is úgy tűnt, hogy Billy erőt vesz magán, de
aztán megint előjött egy elfojtott emlék, és ismét elsírta magát.
– Nem vagyok sírós fajta – mentegetőzött Billy félig sírva, félig
nevetve. Megdörzsölte az arcát. – Hatásos, mi?
– Vannak dolgok, amikről nem könnyű először beszélni.
Billy hálásan nézett rá, és bólintott.
– Ki az a Mr. Musgrove?
– Á, öregem, a legrendesebb pasas volt! Kedvelted volna.
Mindenkivel, még a gyerekekkel is egyenrangúként bánt.
Videojáték-tervezésről, számítástechnikáról szoktunk
beszélgetni. Ilyesmikről. De mint két felnőtt, érted? Mindenhez
értett egy keveset. Minden érdekelte. Néhány házzal laktunk
arrébb. A szüleimmel is barátságban voltak. Anyukám hetente
többször kocogott Mrs. Musgrove-val. Ginny és a húgom így
voltak egymással! – mutatta két egymásba kapcsolt ujjával. – A
baleset előtt, úgy értem.
Billy a tóra mutogatva elmesélte, hol ütötte el Ginnyt egy
csónak, és hol fulladt a tóba az édesanyja, miközben ki akarta
menteni. Mindez összetörte Mr. Musgrove-ot – ezt követte az
ivás és a dührohamok. Egy család ment tönkre néhány perc
alatt.
– A történtek után csak egyszer jött ki ide. Rögtön utána, a
rendőrséggel. Azóta szinte megszűnt létezni számára ez a hely.
– Miért nem adta el?
– Nem t’om. Valószínűleg könnyebb fizetni a jelzálogot, mint
az eladással foglalkozni, szerintem. Totál roncs lett belőle. De
lezárta a házat. Kikapcsolták a telefont, az áramot. Mindent,
kivéve a gázt és a vizet.
– És felvett téged, hogy legyen rá gondod?
– Igen, volt ugyan egy fickó előttem, de nem vált be. Bulizott
itt, vagy ilyesmi, Mr. Musgrove kirúgta. Így amikor megkaptam
a jogosítványomat, alkalmazott. Nem igazán voltam bulizós
fajta, tudod. Fizetett, hogy havonta egyszer kiautózzak ide, és
megnézzem, hogy minden rendben van-e. Azt mondta, ő nem
lenne rá képes. Ezért gondoltam, hogy ez jó búvóhely lesz
Suzanne számára. Ide rajtam kívül senki sem járt.
 – És még mindig gondnok vagy itt?
– Igen, Mr. Musgrove halála után a nővérének egyszerűbb
volt, ha megtart engem.
– Hogyan halt meg?
– Öngyilkos lett. Mint az apád.
Az apja említése fájt. Billy annyira természetesen, annyira
váratlanul hozta elő. Ahogy csak egy régi barát mondta volna.
Ez újabb megerősítés volt, hogy Billy Casper hitte, hogy őket
Suzanne köti össze.
– Nem akarok beszélni az apámról.
– Ó, bocsánat.
– Rendben. De ha Mr. Musgrove öngyilkos lett, miért
mondtad, hogy te okoztad a halálát?
– Mert nem hiszem, hogy öngyilkos lett.
Visszamentek a házhoz. Billy kinyitotta a hátsó ajtót, és
bementek a konyhába. Nagy, világos, sárgadinnyehéj-színű
helyiség volt. A sarokban kétmedencés mosogató és
mosogatógép is állt. Billy az ablak melletti fa konyhaasztalra
mutatott.
– Felismered?
Gibson az asztalra nézett. Maci képe már elhalványult, de ez
az asztal volt.
– Ez az? – kérdezte.
– Igen. Akkor a falnál állt. Suzanne pont ott ült. Azon a széken
– mutatta Billy. – Pontosan azon. Aznap este fotóztam le, amikor
megérkeztünk ide. Pedig nem akarta. Nagyon fáradt volt! De
megkönnyebbült is, érted? Azokban a hetekben nem nagyon
evett rendes ételt. Hihetetlen, hogy mennyire sovány volt.
Ahhoz képest. De még így is gyönyörű volt. Én meg boldog, hogy
itt van, érted? Végre együtt voltunk.
Gibson kihallotta Billy hangjából a fájdalmat, és megpróbálta
összerakni a képet. Tehát Maci ott ül. Kimerült. Billy izgatott,
mint egy kiskutya, és lefényképezi. Aztán a hitelesség
próbájának vetette alá a képet: a tizenhat éves Billy Casper
hajtotta végre az amerikai történelem egyik leghíresebb
eltűnését? Ami egyszerűen annyi volt, hogy két gyerek elbújt
egy tóparti házban?
– Mennyi ideig volt itt?
– Hat hónap, két hét és egy napig – válaszolt Billy. –
Rengeteget játszottuk a Catan telepeseit.
– Kinek a telepeseit?
– Catan, ember. Sosem játszottad? Társasjáték. Óriási! Ő
imádta. Egyébként sokkal jobb volt, mint én. Mindig megvert.
Ez már hihetetlen volt. Két kölyök elrejtőzik,
társasjátékoznak, miközben az FBI ízekre szedi az egész
országot, hogy megtalálja őket. De a hatóságoknak minden
feltételezése hibás volt, és csak rossz helyeken kutakodtak. Egy
azonban biztos volt: ha Billy története nem igaz, akkor ő vagy
világklasszis hazudozó, vagy világklasszis holdkóros. De
akárhogy is próbálta Gibson, egyetlen hamis hangot sem tudott
felfedezni benne.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

– Mr. Musgrove nővére kifesttette a házat – mondta Billy –, de

nagyjából ez minden. Összepakolta Mr. Musgrove személyes
cuccait, minden családi dolgot, és felvitte a padlásra. Ezért
olyan hátborzongató ide jönni. Mert hogy ugyanazok a bútorok,
meg minden, csak mégis más a kép. Mintha az ő élete csak egy
porréteg lett volna, aztán valaki fogott egy rongyot, és letörölte.
De ilyen az élet, nem? Azt hiszed, hogy van egy helyed a
világban, pedig nem. Csak elütöd itt az idődet. És egyszer majd
jön valaki, aki a te cuccaidat is bedobozolja, mintha itt sem
lettél volna. Ember, gyűlölök ide kijönni!
– Akkor miért jössz? Felmondhatsz.
– Jönnöm kell. – Billy megvonta a vállát. – Itt veszítettem el őt.
Gibson tökéletesen értette. Álltak a konyhában, és Billy
elmondta a történetet, aminek az elmondására várt tíz éve.
Amióta találkoztak a könyvtárnál, ezt a témát kerülgette, és
most végre kibukott belőle.
Billy Casper, alias WR8TH, egy csevegőoldalon találkozott
Suzanne-nal. Ez idáig igaz. Ám nem egy középkorú pedofil volt,
ahogy az FBI feltételezte, hanem egy tizenhat éves srác. Barátok
lettek, egymás bizalmasai. Billy elmondása szerint minden éjjel
órákig beszélgettek. Előfordult, hogy elaludt a számítógépe
előtt. Suzanne nem beszélt arról, hogy ki ő valójában, csak
annyit mondott, hogy az apja nagyon fontos ember, és Billy
nagy kockázatot vállalna, ha segítene neki.
– Még a vezetéknevét sem tudtam, amíg ide nem jöttünk.
Esküszöm.
– Egyébként segítettél volna neki?
– Az biztos! – vágta rá Billy habozás nélkül. Néhány
másodperc gondolkodás után határozottan bólintott, egyetértett
önmagával. – Kétségkívül.
Miután eldöntötték, hogy belevágnak, heteken át tervezték az
útvonalat, hogy elkerüljék a biztonságosan őrzött területeket,
ahol sok a kamera és a figyelő szem. Begyakoroltatta a lánnyal,
hogyan kerülje el a rendőrség figyelmét, és mit mondjon, ha
valaki kíváncsiskodna, hogy miért utazik egy tizennégy éves
lány egyedül.
– Már majdnem tizenöt volt – védekezett Billy. – Én voltam
tizenöt, amikor beszélgetni kezdtünk. Csak egy év volt
közöttünk. Szóval, nincs ebben semmi beteges, érted? És soha
nem szexeltünk, vagy ilyesmi. Néhányszor csókolóztunk, de
ennyi. A barátom volt.
– Nekem is a barátom volt.
– Tudom – mondta Billy. – Azért vagy most itt.
– És mi volt ott az Exxon benzinkútnál?
– Na, ez az! Amit felvett a biztonsági kamera? Az mi volt?
– Nem tudtad, hogy ezt fogja csinálni?
– Most viccelsz? A francba, dehogy! Nem tudtam, amíg nem
volt benne az újságokban.
– Kérdezted erről?
– Hogy kérdeztem-e? Ez volt az egyetlen veszekedésünk! Azt
mondta, hogy véletlen volt, de ez totál baromság. Tudta ő, hogy
mit csinál!
– Akkor mi volt ez?
– Üzenetet akart küldeni, ember!
– Kinek?
– Ne engem kérdezz! Én csak azt tudom, hogy ez nem volt
szép tőle. Láttad a szemét? Egyenesen a kamerába nézett, éppen
csak a középső ujját nem mutatta fel. Miért kellett ezzel addig
várnia, amíg gyakorlatilag a küszöbömig ért? Így rátette
Pennsylvaniát a szövetségiek radarjára! Miután közzétették a
biztonsági kamera felvételét, biztos voltam benne, hogy a
benzinkútnál tankoló pár emlékszik majd az autómra.
Ahányszor csak kopogtak az ajtómon, azt hittem, hogy a
szövetségiek jönnek lerohanni a házunkat. Bilincsben viszik el
az egész családomat. El tudod ezt képzelni?
– De nem ők kopogtak.
– Az egészben az volt a legrosszabb, hogy az anyám teljesen
odavolt az eset miatt – folytatta Billy. – Ez ment mindenhol, és ő
egész nap ezt nézte. Anyám mellett ültem, amikor először
leadták. Mutatták a biztonsági felvételt, a végén Suzanne
kimerevített arcát. Azt hittem, agyvérzést kapok. Az összes
szőlőlé a szőnyegre ömlött. A mama azt hitte, hogy azért
akadtam ki, ami a húgommal történt. Én meg ráhagytam, hogy
igen, igen, azért. A mama elsírta magát, és azt mondta, hogy
nincs semmi baj, és nem az én hibám volt. Szorosan magához
ölelt. Szarul éreztem magam, de nem akartam megmondani
neki, hogy ezt most én tettem.
– Mi történt a húgoddal?
Billy elfintorodott, mintegy jelezve, hogy ezt a részt kihagyná.
 – Mit gondolsz, miért hoztalak össze Kirby Tate-tel?
Gibson hátradőlt, és a szája elé kapta a kézfejét.
– Casper! Az a lány, aki a csomagtartójában volt? Trish Casper
a te húgod?
Billy bólintott, és a düh úgy borította el, mint valami
mérgezett lepel.
– Álltunk a bevásárlóközpont előtt, én és Trish. Anyára
vártunk. Elfelejtett kukoricát venni. Anyám mindig elfelejt
legalább három dolgot. Tate, az a rohadék, odajött, kézen fogta
Trisht, és elvezette. Tudod, hogy mit mondott nekem?
Gibson nemet intett a fejével.
– Azt mondta: „Mindjárt visszahozom!” Egy kis cinkos
mosollyal, hogy ez a mi kis titkunk. És amikor látta, hogy össze
vagyok zavarodva, azt mondta: „Anyukád megengedte!” Én meg
csak álltam ott, mint egy hülye, és hagytam, hogy elvigye.
– Hé, gyerek voltál még.
– Igen, de már nem vagyok az. És tudod, amit a bosszúról
mondanak – az igaz. Tíz évet vársz, és nem is gondolják, hogy
jössz. Olyan könnyű volt! Ilyen hiszékeny faszt…!
– Jézusom, Billy!
– Nem érdekel, ember! Baszódjon meg! A húgom azóta is
antidepresszánsokat szed azért, amit vele tett. Olyan fóbiái
vannak, amiknek még nevük sincs. Nem megy ki az utcára.
Nem beszél idegenekkel. Nem tud vásárolni a boltban. Tavaly
leejtettem egy poharat a konyhájában: öt percig sikítozott. Soha
nem volt normális állása. – Billy tekintete a távolba révedt. –
Igen, Tate-nek a börtönben kellett volna maradnia… Ott
biztonságban volt.
 Gibson ránézett. Mostanáig nehezen tudta elhinni, hogy
valóban Billy Casper áll Suzanne eltűnése vagy az ACG
meghekkelése mögött. Billy túl kedvesnek tűnt. És egy kicsit
együgyűnek. De most, ahogyan Kirby Tate-ről beszélt, már látta
benne. Látta Billy barátságos szemében a haragot és számító
intelligenciát.
– Mit mondtál, meddig tartottad itt Suzanne-t?
– Nem tartottam őt sehol. Hogy próbáljam már megértetni
veled? Itt lakott hat hónapig. Az ő döntése volt. A hétvégeken
meg iskola után idejöttem az autóval, ha találtam valami
ürügyet. Kurva hosszú az út, nem tudtam túl sokáig maradni.
Kitaláltam egy állást. Nem létező barátokat. Volt, hogy
összekevertem a hazugságaimat. De többnyire egyedül volt itt.
Az kemény volt. Tudni, hogy egyedül van. De úgy tűnt, neki ez
tetszik. Sokat olvasott. Azt hiszem, valahogy erre volt szüksége.
Hogy legyen ideje gondolkodni. Mindig örült, ha megjöttem, de
soha nem éreztem, hogy elszomorodna, amikor elmegyek.
Érted?
Gibson bólintott.
– Esküszöm, az volt az érzésem, hogy a fél életemet az
autóban töltöm. Soha nem mehettem ugyanabba a boltba vagy
gyógyszertárba. – Billy elnevette magát az emléken. – Keresztül-
kasul kellett autóznom egész Pennsylvanián, hogy ne tűnjön fel,
hogy miért vásárol egy tizenhat éves srác magzatvédő
vitaminokat!
Gibson torkon ragadta Billyt, és ledöntötte a konyhapultra. Itt
volt a hazugság, amire eddig várt.
– Miért mondtad, hogy soha nem szexeltetek?
 – Mi van? Nem, ember! Soha nem szexeltünk! – köhögte ki
Billy, miután Gibson szorítása lazult a torkán. – Már terhes volt,
amikor idejött! Mit gondolsz, miért szökött meg?
Ez villámcsapásként érte Gibsont, nehezen tért magához.
Olyan volt, mintha minden elképzelést könnyedén kihajított
volna az útra, és most nézné, hogy egy kamion átgázol rajtuk.
Megértette, hogy milyen súlyosan tévedett mindenki Suzanne-t
illetően. Elengedte Billyt, és hátralépett.
– Bocsánat – mondta. – Innom kell valamit.
Billy a torkát dörzsölte, de nem mozdult.
– Talán még van sör a hűtőben.
Gibson a hűtő hátuljában talált egy hatos Iron Cityt. Kivett
kettőt, az egyiket odakínálta Billynek. Az nem vette el. Gibson
kinyitotta mind a két üveget, és ismét odanyújtotta Billynek az
egyiket.
– Bocsánat – ismételte meg.
Billy tekintete felparázslott, aztán kihűlt. Elvette a sört, aztán
némán álltak a konyhában, és kortyolgatták a sörüket.
– Ki volt az?
– Azt mondta, hogy egy otthoni fiú, valami Tom.
– Mit mesélt róla?
– Nem sokat. Általános dolgokat. Mindig nagyon gyorsan
témát váltott. Hogy őszinte legyek, először azt hittem, hogy te
vagy az apa.
– Én?!
– Igen, abból, ahogy folyton rólad beszélt. Azt gondoltam,
hogy csak azért talált ki egy barátot, hogy téged védjen.
– De nem én voltam.
 – Tudom. Én tudom. Akkor téged már lecsuktak.
Utánaszámoltam, nem jött ki.
– Akarsz valami vicceset hallani?
– Mit?
– A hatóságok szerint te lehetsz Tom B.
– Bár az lennék – sóhajtott Billy.
Temetői csöndben álldogáltak.
Végül Gibson szólalt meg:
– Maci… haragudott rám?
– Viccelsz? Állandóan azzal jött, hogy hogyan léphetne veled
kapcsolatba. Én meg: Elment az eszed? Bíróság előtt áll! Az
egész világ téged keres, te meg kockáztatnád, hogy titkos
üzeneteket küldözgetsz a faszinak a sittre? – Billy felemelte a
kezét. – Ne vedd sértésnek!
– Nem vettem – legyintett Gibson.
– És miért haragudott volna rád?
– Mert kibabráltam az apjával.
– Nem, dehogyis. Kurvára szeretett téged. Féltékeny is voltam!
Ez olyan volt… de biztos megérted. Amúgy meg egyáltalán nem
volt az apja legnagyobb rajongója, hogy úgy mondjam.
– Tényleg? – Gibson nem így emlékezett. – Gondolod, hogy
Lombard tudta? Azt, hogy terhes?
– Nem, nem hinném. Nem látszott még rajta, amikor
elszökött. De attól nagyon félt, hogy mit tenne az apja, ha
megtudná, ezt tudom. Biztos begőzölne. Nyilván rossz
természetű a pasas. Suze beszélt arról, hogy az apja csak a
karrierjével törődik. És hogy mit csinálna vele, ha rájönne. Meg
a babával. Ezért kellett elszöknie tőle.
 Gibson gondolatban eljátszotta a történetet. Maci teherbe esik
a barátjától, a rejtélyes Tom B.-től, és megszökik attól való
félelmében, hogy mit tenne Lombard, ha megtudná. Idáig
valószínűnek hangzik. De miért Billy segítségét fogadja el, és
nem a barátjáét, Tomét? Egyáltalán: Tom tudta, hogy apa lett?
Vagy éppen ezért nem mutatkozott?
– Akkor most hol vannak? Hol van Suzanne? Hol van a baba?
– Nem tudom.
– Ki vele, Billy! Idáig pokoli jó a történet, de jobb befejezés
kell neki!
Billy a hűtőhöz ment, kivett még egy sört, és háttal Gibsonnak
kiitta, levegőt sem vett. Gibson nézte, ahogy leteszi az üres
üveget a pultra, és kiiszik még egyet. Akkor hirtelen megfordult,
ránézett Gibsonra, a tűz visszatért a szemébe.
– Figyelj: ha tudnám, hogy mi történt Suze-zal, gondolod, hogy
most itt lennél? Mi szükségem lenne rád, ha tudnám? Nem
azért kockáztattam, hogy lelepleződjek, nem azért hekkeltem
meg az ACG-t az életem kockáztatásával, hogy megosszam veled
ezt a kellemes pillanatot! Azért csináltam, mert nem tudom,
hogy mi történt vele, és ebbe belehalok! Szerettem, ember, és
cserben hagytam! Nem tudtam úgy vigyázni rá, ahogy
megígértem! A babával… valami nem volt rendben. Az utolsó
hónapban mindig rosszul érezte magát. Próbálta eltitkolni, de
ott volt a vér. Nem tudta eltitkolni, érted? Nem tudtam, mihez
kezdjek vele. Ha magára hagyom, abba bele is haltam volna.
Kórházba akartam vinni. Sokszor szinte könyörögtem neki, de
olyan átkozottul makacs volt!
Billy most már zokogott.
 – Hoztam neki egy eldobható telefont, hogy hívjon fel, ha baj
van. Egyik éjjel üzenetet kaptam.
Billy elhallgatott, hogy összeszedje magát, és a hangja
majdnem suttogássá halkult.
– Nagyon halkan beszélt. Azt mondta, hogy szeret, és hogy
sajnálja. „Megígérték, hogy segítenek rajtam”, még ezt mondta.
És ennyi. Visszahívtam, de a telefon csak csöngött és csöngött.
Érted? Én nem tudtam neki segíteni, ezért felhívott valakit, aki
viszont tudott. És azok jöttek, és elvitték. De bárhová is vitték,
az biztos, hogy nem haza. Igaz? Állandóan vártam, hogy leadják
„az eltűnt lány és családja ismét együtt” történetet a híradóban.
De elmúlt tíz év, és nada. Na, de akkor hol van?
– Azt gondoltad, hogy George Abe vitte el?
– Gondoltam erre is, mint lehetőségre. Hogy felhívta az apját,
az meg ideküldte valamelyik csicskáját, hogy takarítson el
mindent. Kármentesítés. Nehogy Suze még több bosszúságot
okozzon neki. Tudom, hogy hangzik ez, de csodálkoznál, hogy
mennyi paranoiás szart összeálmodtam az elmúlt tíz évben!
– Ez is nagyon paranoiás.
– Mondok még jobbat. Akkor éjszaka, amikor Suze felhívott –
ugyanazon az éjszakán Mr. Musgrove „öngyilkos lett”. Amint
letettem a telefont, azonnal idejöttem, de Suze már eltűnt.
Amikor hazaértem, úgy öt órával később, az utcám tele volt
rendőrautókkal, volt ott egy tűzoltókocsi és egy mentőautó is.
Mr. Musgrove-ot egy zsákban hozták ki.
– És szerinted van kapcsolat a kettő között?
– Azt hiszem, Suze nem volt hajlandó elárulni engem, ezért
feltételezték, hogy Mr. Musgrove rabolta el, mivel hogy ez az ő
háza volt.
– Gondolod, hogy Benjamin Lombard megölette a
szomszédodat, csak hogy elkerüljön egy politikai botrányt?
Ugyan, Billy! Túl sok filmet láttál.
– Tényleg?
– És azt hiszed, hogy ez a rejtélyes „ők” George Abe volt?
Billy vállat vont.
– Ezért meghekkelted az ACG-t, hátha George rejteget ott
valamit.
– Ez volt a kézenfekvő kiindulási pont. Hát csak nem vagyok
olyan hülye, hogy meghekkeljem az alelnököt!
– Akkor még nem volt alelnök.
– Tudom. Csak téged húzlak ezzel. És igen, rámentem az ACG-
re. Megráztam a fát, hogy lássam, mi pottyan le. Legalább
annyi, ami jó irányba mutat, de George Abe sem tud többet,
mint mások. Ő is csak keresi Suze-t, mint mi. Akkor kellett volna
abbahagynom. Úgy értve, hogy ezt tudtam előre. Hogy találnak
valakit, aki megtalál engem.
– De nem találtunk meg, Billy. Te sétáltál oda, és leültél.
– Igen, de az te voltál.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy te egy jel vagy ilyesmi voltál. Azonnal
felismertelek. Emlékszel, amikor elfutottál a könyvtárhoz? Ott
voltam, a kocsimban, a könyvtári wifit használtam. Felnéztem,
és ott voltál te, Gibson Vaughn. BrnCh0m. Az élő legenda.
Gibson tiltón felemelte a kezét.
– Hagyjuk ezt!
Billy keskeny mosollyal jelezte, hogy tudja, amit tud.
 – Nem is tudom, de… megláttalak, és az volt az érzésem, hogy
megértetted.
– Nem ismersz engem.
– Én nem, de Suzanne ismert. Bízott benned, és nekem ez elég
volt.
– Elég nagy kockázat egy tízéves hírnévre támaszkodni.
– Lehet. De elfáradtam. Belefáradtam a rejtőzködésbe.
Belefáradtam a rettegésbe. Így vagy úgy, de be kell ezt fejeznem.
– Még mindig szereted.
– És te nem?
– Nem úgy, mint te, de igen. Nem olyan lány ő, akit lehet nem
szeretni.
– Ámen – mondta Billy. – Gyerünk, meg akarok mutatni neked
valamit.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

„Meidzsi.”
Jenn lejátszotta George hangüzenetét Hendricksnek.
Egymásra néztek. Aztán ismét. Újra lejátszotta, keresték az
árnyalatnyi különbséget, amit az előző öt alkalommal nem
vettek észre. Nem találták, viszont a jelentése egyértelmű volt.
Azt jelentette, hogy George bajban van, ahogyan ők is. Ami azt
jelenti, hogy húzódjanak fedezékbe, és lapuljanak meg. Ne
hősködjenek. Ne keressék őt, és ne próbáljanak kapcsolatba
lépni vele. Várjanak, amíg minden tisztázódik.
– Te mit gondolsz? – kérdezte Jenn.
– Azt, hogy utálom Pennsylvaniát.
– És George-ról?
– Ő valószínűleg imádja.
– Hendricks! Mit csináljunk?
– Az miért nem jó, hogy eltűnünk innen?
Jó gondolat.
A nap hátralevő részében és még éjszaka is ottlétük nyomait
takarították el a Grafton Raktárakból. Hendricks kimeszelte és
felsúrolta azt a részt, ahol Tate-et tartották fogva. Jenn
újraleltározta a felszerelésüket, ellenőrizendő, hogy a hívatlan
vendégük nem vitt-e el mást is a fegyveren kívül.
Üres raktárhelyiségek ritkán gyulladnak ki, tehát hihető képet
kellett festeniük. Ha a tűzoltóknak nincs nagyon jó okuk rá,
nem szoktak tüzetes vizsgálatot folytatni. Hendricks úgy
rendezte el a helyiséget, mintha egy hajléktalan dekkolt volna
ott, aki bolond fejjel bent rakott tábortüzet. Elégedetten a
munkájával meggyújtotta a gyufát, és nézte, ahogy a gondosan
kimunkált gondatlanságból okozott tűzvész elkezdődik.
Jenn már a terepjáróban ült, amikor ő becsusszant a volán
mögé.
– Mindig szerettem a péntekeket – mondta.
Jenn egy percig utánaszámolt.
– Ma péntek van, nem? Kibaszott egy hét volt.
– George-tól van valami?
Jenn megrázta a fejét.
– A francba!
– De van más. Nem fog tetszeni neked.
– Mi az?
– Kikapcsolták az ACG telefonjait – válaszolta Jenn.
– Jenn… az szabálytalan.
– Tudom.
– Várj! Az összeset?
– Az összeset.
– A közvetlen vonalainkat is?
– Az összeset.
– Ez nekem nem tetszik.
– Én mondtam!
Hendricks némán ült, a következményeket mérlegelte. Jenn
figyelte, ahogy végigveszi a történteket. Elhurcoltak valakit az
otthonából, erőszakosan kihallgatták egy elhagyott raktárban,
és a férfi most halott. Aki lelőtte, elvitte Hendricks egyik
pisztolyát, hogy rá terelhesse a gyanút. George Abe nagy bajban
lehetett, ha megnyomta a pánikgombot. Ja, és valamikor az
elmúlt 24 órában az ACG valamennyi telefonja megnémult.
Ismeretlen terepen jártak.
Itt sokkal több forgott kockán, mint az állásuk. Hendricksnek
magának kellett meghoznia a döntését, és Jenn kivárta, hogy
meghozza. Ő már döntött.
– Folytatni vagy elfutni? – irodalmiaskodott Hendricks. – Az
itt a kérdés.
– Az.
– A futásnak van értelme.
– Egyetértek.
– Kicsit öreg vagyok már ahhoz, hogy futkározni kezdjek. És
vennem kéne egy olyan ocsmány futócipőt meg azt a
bugyiszerű sortot. Nem a magamféle feketéknek való ez a
szarság.
– Pedig jó csontos lábad van.
Mindketten kinéztek az ablakon.
– Tehát, hová? – kérdezte Hendricks.
– Gibson Vaughnhoz.
– Igen, terveztem is, hogy felkeresem – dörmögte Hendricks. –
Hol van?
Jenn megmutatta neki a térképén.
– Honnan ismerem én azt a címet?
– Nem fogod elhinni, ha megmondom.
– Én már azt is elhiszem, ha azt mondanád, hogy ez volt
Hitler bunkerja.
– Ez Terrance Musgrove egykori nyaralója.
 – Nagyszerű – mondta Hendricks. – De hangsúlyozom, hogy
szívesebben mennék oda, amire az előbb tippeltem.
– Igen, én is – mondta Jenn.

Amikor George magához tért, egy faszéken ült, a feje egy

nyersvas asztallapon feküdt. A csuklóját az asztal közepébe
rögzített vaskos fémrúdhoz kötözték. Az asztal kellemesen
hűvös volt az arcán, de amikor nagy nehezen kiegyenesedett, a
széke úgy himbálódzott alatta, mintha valaki egy csavarhúzóval
szándékosan kilazította volna a lábait.
Más látnivaló nem volt. A szoba a szabványos 2,5 x 3 méteres,
salaktégla falú kihallgatószoba volt. George feje úgy lüktetett a
fénycsövek rekedt duruzsolásától, mintha egy kegyetlen
fogorvos a szemfogát fúrta volna. A torka összeszorult és
kiszáradt, a háta merev volt és fájt. Az éhségéből ítélve legalább
tizenkét órája lehet itt, ami azt jelenti, hogy most péntek reggel
van.
George megnézte magát a falba épített nagy tükörben.
Annyira nem is nézett ki rosszul. Még a bordáit sem törték el a
szállítói. Köszönet érte, kegyes vendéglátó. A nyakkendője
félrecsúszott, és zavarta, hogy nem tudja megigazítani.
Balra tőle kinyílt egy ajtó. Egy férfi jött be, és leült George-
dzsal szemben. Egy poharat és egy kancsó vizet tett az asztalra.
Behűthették, mert párás volt az oldala.
George végigmérte a férfit. Konfekcióöltönyös, felnyírt hajú
pribék volt. Úgy néztek egymásra, mint két hajdani barát, akik
váratlanul összefutottak a sarkon.
 Most az következett volna, hogy George felháborodottan
ordítozik, ügyvédet követel, és olyan dagályos fenyegetésekkel
él, mint hogy „Tudja, ki vagyok én?!” Szomjas volt, de nem kért
inni. Voltak kérdései, de az öltönyös hitványka volt ahhoz, hogy
válaszolhasson rájuk.
– Átugorhatnánk az előjátékot? Titus ott van? – kérdezte
George, és a fejével a tükör felé intett.
A pribék erre kicsit összevonta a szemöldökét. George
felnézett a tükörbe.
– Titus! Tényleg elkerülhetetlen ez a színjáték?
A pribék maga elé nézett az asztalra – a fülhallgatón hallgatta
az utasításokat. Felállt, és szó nélkül kiment a szobából.
George várt.
Kinyílt az ajtó. Alacsony, köpcös ember lépett be.
Csak néhány évvel volt idősebb George-nál, de azokat az
éveket a szabadban, a Föld legkeményebb helyein töltötte el. A
nap és az elemek kicserzették a bőrét, gyér haja hamuszínű
volt, mély vonalakkal barázdált arcát mintha fémforgács
vattából formálták volna. Erőteljes sebhely húzódott a bal
fülétől az állkapcsa felé, onnan aztán eltűnt az inge gallérja
mögött. Emlék Tikritből. A bal kezén hiányzott a kis- és a
gyűrűsujja. Különböző mendemondák keringtek arról, hogy
hányszor lőtték meg, és George biztos volt abban, hogy ez nem
volt Titus ellenére. Ifjabb Titus Stonewall Eskridge ezredes, a
Cold Harbor alapítója és elnök-igazgatója a mítoszgyártás
mestere volt.
– George! – köszönt Titus, és leült a megüresedett székre.
– Titus.
 A két férfi némán méregette egymást. Eskridge-et több
évtizedes kapcsolat fűzte Lombardhoz. Akkoriban George nem
kedvelte őt, és azóta sem hallott róla semmi olyasmit, amitől
megváltozott volna a véleménye.
A Cold Harbor egy közepes méretű, magánkézben levő
katonai biztonsági cég volt a virginiai Mechanicsville-ben. A
nevét a közeli településről kapta, ahol a polgárháború egyik
legcsúnyább, legvéresebb csatáját vívták, és Ulysses S. Grant
serege rettenetes veszteségeket szenvedett. A Cold Harbor nem
versenyezhetett a komolyabb megbízásokért az óriás biztonsági
cégekkel, de jól boldogult, mert az volt a híre, hogy ez a
társaság, ha megkap egy munkát – bármilyen munkát –, azt
elvégzi.
Van, amikor a könyörtelenség előnyösebb, mint a méret.
Titus elvigyorodott.
– Na jó, megkérdezem: honnan tudtad, hogy én vagyok a
tükör mögött? Halálra rémisztetted a csapatomat, Obi Wan! Az
egyik emberem mondta meg? Beszéltek, amikor hallgatniuk
kellett volna?
– Nem – nyugtatta meg George. – Csak találgattam.
– De hol van a jó modorom? Biztosan szomjas vagy! – mondta
Titus, és vizet öntött a pohárba. George felé tolta, de úgy, hogy
ne tudja elérni. – Az egyik emberem volt?
– Nem. De, talán meglepő, nincs olyan sok ellenségem.
– Én nem vagyok az ellenséged.
– Nem voltál – javította ki George.
– Nem voltam.
– Ki adta a legtöbb pénzt Lombard szenátusi kampányához?
 Titus nem válaszolt.
– Ki támogatta a Cold Harbort védelmi megbízások
elnyerésében az olyan nagy magánhadseregekkel szemben,
mint a Blackwater vagy a KBR? Nem kell ehhez agysebésznek
lenni! Ha Lombard el akar kapni valakit, ki másnak szólna?
– Mit gondolsz, miért vagyok itt? – mosolygott Titus nyájas,
öregfiús vigyorral. Mintha régi haverok csevegnének. – Nem
rossz, George. Mindig éles eszű fickó voltál. Nem gyakorlatias,
de okos. Kórházba juttattad az emberemet.
– Azt hittem, elvétettem az ütést.
– Nem! Sokáig furcsán fog beszélni. Az íróasztal mögött sem
felejtettél el verekedni.
– Kedves, hogy ezt mondod, de mivel csak egy embered van a
kórházban, én meg ide vagyok láncolva az asztalhoz, azt
hiszem, a verekedőtudományom legalábbis kérdéses.
– Csodálom azokat, akik képesek elfogadni a kudarcaikat.
Titus közelebb tolta a vizespoharat. George nem kérte, hogy
szabadítsa ki a kezét, hogy tudjon inni. Lefetyelni sem akart,
mint valami kutya.
– Elgondolkodtál már azon, hogy miért téged hívott Lombard,
és nem az FBI-t?
– Nem érdekel – vont vállat Titus. – Az az ember elnök lesz.
– És akkor te egy vagyont keresel.
– Még egy vagyont – igazította ki Titus sunyi mosollyal. – Az
első olyan magányos…
– Itt van?
– Az alelnök? Körülvéve a titkosszolgálattal? Ugyan már!
– Közszolgának lenni néha kényelmetlenséggel jár – mondta
George.
– Engem sem vonzott soha.
– Mit akar?
– Elnök akar lenni. De most azt akarja nagyon tudni, hogy te
mit csináltál az Abe Tanácsadó Csoporttal.
– Mire gondolsz?
– Ne! – kérte Titus fáradtan. – Ne játszd ezt velem, George!
Mondd meg, hova tűnt!

Mike Rilling tizenkét órája munkanélküli volt. Az ACG többi

dolgozójával együtt őt is elbocsátották csütörtök éjjel
tizenegykor, egy e-mailben. Semmi figyelmeztetés. Semmi
felmondó beszélgetés. Semmi. Tömegmészárlás! Egy egész céget
figyelmeztetés nélkül lapátra tettek. A munkatársai azonos
szövegű e-mailt kaptak: előre nem látott pénzügyi nehézségek
miatt az ACG kénytelen véglegesen bezárni.
Ez árulás volt. Nem a cég elárulása – Mike-ot nem érdekelte
egyetlen munkatársa sem –, hanem személy szerint az övé.
Akkor mik voltak azok a férfias beszélgetések a becsületről meg
arról, hogyan kell helyesen cselekedni? És megmaradni az igaz
úton? Csak az igazolódott be, hogy George Abe ugyanolyan
képmutató, mint bárki más.
Ez erősítette meg Mike döntését, hogy információkat ad át az
alelnöknek. Végül is az ő lányáról volt szó. Mike úgy vélte,
Benjamin Lombardnak joga van tudni erről. Ennek az egész
titkolódzásnak nem látta értelmét. Az, hogy megkeresték azt a
férget, aki elrabolta a lányát, helyes volt. Az alelnök hálás lesz
majd.
Jenn Charles persze ki fog akadni. Jó, csak várjon a sorára!
Van mondanivalója George Abe számára is.
Meglepte, hogy milyen hevesek az érzelmei. Mike még
magának sem vallotta be, de valamiféle hálát és hűséget érzett
George iránt. Felnézett George-ra. Így, hét vagy nyolc sör után,
összeszedte a bátorságát, és felhívta George-ot, hogy kiöntse
neki a lelkét. George nem vette fel a telefont, később sem, pedig
Mike többször is újrahívta.
A gyáva.
Persze, George-nak sem lehetett könnyű. Mike méltányolta a
végkielégítést – nem kis összeg volt –, de a pénz nem minden. Ez
elvi kérdés. A kezdetektől fogva itt volt, és hét év után nem lehet
csak úgy kirúgni valakit. Minden magyarázat nélkül.
Mike ingadozó eltökéltséggel ment fel a lifttel az emeletükre.
Az elmúlt éjjel pokoli jó prédikációt fogalmazott Szent George
Abe számára, de most elbizonytalanította, hogy mindjárt
találkozik volt főnökével. George mesterien begyakorolt,
rendíthetetlen nyugalma nagyon gyorsan idegessé tette Mike-ot.
Mike kilépett a liftből, és elindult a folyosón az Abe
Tanácsadó Csoport irodáihoz. Az ajtók tárva-nyitva, alul ékkel
kitámasztva – szokatlan.
A recepció üres. Mike megtorpant. Nem úgy üres, hogy nincs
ott senki: úgy üres, hogy kiürítették. Minden eltűnt, a kanapék,
a székek, az asztalok, a lámpák, a falról a képek… minden. A
padlószőnyegen szögek és névtáblák. Mike szobáról szobára
ment, de mindenütt ugyanazt találta. Még George irodája is le
volt csupaszítva. Tegnap este hétkor, amikor elment, még
minden rendben volt. És most úgy nézett ki, mintha az ACG egy
cigányhordához hasonlóan felszedte volna a sátorfáját, és az
éjjel elhagyta volna a táborhelyét, nyoma sem maradt, hogy
valaha itt voltak.
Csöngött a mobilja. Ránézett, de nem jelzett ki számot. Nem
blokkolták, de a képernyő nem mutatott semmit. Az ilyen hívás
mindig megijesztette egy kicsit. Mintha a semmiből jött volna. A
hang ismerős volt, kemény és hivatalos.
– Nem tudom – mondta Mike. – Nem tudom. Eltűnt… Igen,
éppen itt állok. Üres minden… Nem tudom! Mit mondhatnék?
Nem igazán bizalmas velem!
A vonal másik végén csend volt. Aztán a hang elrecsegte az
utasításait.
Mike letette a telefont, és érezte, hogy megizzadt. Nem mert
nemet mondani, és nem tudta, mi történne, ha mégis megtette
volna.
Bárcsak itt lenne George, és megmondaná, hogy mit
csináljon…
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Gibson addig aludt, amíg a szobába bekúszó reggeli napfény a

szemébe nem sütött.
Felült a kanapén. Billy az egyik emeleti hálószobában aludt.
Alaposan átbeszéltek mindent, anélkül, hogy bármi eredményre
jutottak volna, s közben elmúlt az éjszaka. A telefonja tíz órát
mutatott. Mikor aludt utoljára ilyen későig? Egy kanapén. De
egy autó rakterében eltöltött négy nap után fenemód kényelmes
volt egy öreg kanapé.
Nem kételkedett Billy történetében. Most nem.
Billy nem viccelt, amikor a padlást Terrance Musgrove családi
emlékhelyének nevezte. Előző este megmutatta Gibsonnak.
Gondosan összecsomagolt dobozok sorakoztak a falak mentén,
mindegyik felcímkézve: „Képek a nappaliból”, „Dolgozó 1”,
„Dolgozó 2”, „Nagy fürdőszobai holmik”, stb. Mintha Musgrove-
ék valaha is visszajönnének, és akkor tudniuk kell, hol van a
samponjuk.
Billy egyenesen ahhoz a dobozsorhoz ment, amin a „Ginny
szobája” felirat volt.
– Suzanne Ginny szobájában lakott. Az tele volt mindenféle
lányos cuccokkal, úgy gondoltam, hogy kényelmesebb lesz neki.
Azt hittem, kiborítja majd, hogy egy halott lány ágyában kell
aludnia, de ő azt mondta, hogy nem zavarja.
Billy beletúrt az egyik dobozba, előhúzta a rózsaszínű Hello
Kitty hátizsákot, és odaadta Gibsonnak.
– Most viccelsz? – kérdezte Gibson.
– Mondtam, hogy meg akarok mutatni valamit.
– Musgrove nővérének nem tűnt fel?
– Egy lány hátizsákja egy lány szobájában? Nem igazán. Erre
mondják, hogy akkor sem venné észre, ha kiszúrná a szemét.
– És végig itt volt?
– Mondj egy jobb helyet, ahol egy huszonéves fickó egy
gyerekhátizsákot tarthat!
Levitték a földszintre; Billy csak nézte, ahogy Gibson
kipakolja a hátizsákot, és mindent kirak a dohányzóasztalra –
púdertartó, hajkefe, ékszeres dobozka, egy ősrégi, első
generációs iPod, fülhallgató, néhány trikó, bugyi, farmer. A
Gyűrű szövetsége kemény fedelű kiadása, amiből Gibson
olvasott fel sok évvel ezelőtt. És a megviselt Philadelphia
Phillies-baseballsapka.
Gibson megdörgölte az arcát, a sapka után nyúlt, és olyan
finoman fogta meg, mintha egy letűnt korból származó családi
ereklye volna. Megborzongott, még jobban, mint a hátizsáktól.
Kifordította, és tegnap este óta vagy századszor megnézte a
belsejét. Fekete filctollal írták be a megfakult kezdőbetűket: S. D.
L. – Suzanne Davis Lombard. Az L Suzanne jellegzetes
kanyarintásával. Az ő sapkája volt. A sapkája.
Mit jelent ez?
Most, a reggeli napsütésben, észrevett valamit a bélésen. A
baseballsapkák belső szegélye idővel elszíneződik az
izzadságtól, főleg a homloknál. De Macién nem látszott ilyen
elhasználódás, ugyanakkor a sapka többi része elég viharvert
volt. A Phillies-logó megkopott és kirojtosodott. A hat fűzőlyuk
körül a varrás fölfeslett, és a gomb hiányzott a tetejéről. Hogy
lehet így tönkretenni egy sapkát, ha nem is viselik?
Aztán ott volt a polaroid fotó. Billy megmutatta neki előző
este, akkor nem tűnt valódinak. De talán csak mert ő nem
akarta, hogy valódi legyen. A képen Maci azon a kanapén
feküdt, ahol Gibson aludt. Bolyhos, kék fürdőköpenyt viselt, a
hasán egy nyitott könyv feküdt. És az a has egy pocak volt: a
képen Maci már előrehaladott állapotban volt. Fáradtnak, de
boldogabbnak látszott, mint azon a képen, amit Billy az
ideérkezésük estéjén csinált. Gibson nem tudta sokáig nézni. Ez
a terhesség tette valódivá a képet.
Billy álmosan csoszogott a földszinten, a konyhába ment egy
pohár vízért.
– Még visszafekszem – mondta, amikor meglátta Gibsont.
– Hé! Csak egy kérdés. Láttad valaha ezt a sapkát Suzanne-on?
– Máskor, mint aznap este, amikor felszedtem? Nem. Soha.
Nem olyan lány volt, aki baseballsapkát visel.
– Akkor mit gondolsz, mitől használódott ennyire el?
– Ja, azt Suze csinálta. Üldögélt, és úgy tépkedte a varrásokat,
mintha fizetnének érte. Láttad már, hogy játszik a kutya egy
plüssállattal? Suze is ezt csinálta azzal a sapkával.
Billy kiment, otthagyta a gondolataival.
Gibson összeráncolta a szemöldökét. Mi ez az egész, Maci?
Minek egy Phillies-baseballsapka egy lánynak, aki a szülei
szerint utálta a baseballt, és mind a ketten esküdtek rá, hogy
nem is volt neki olyan? Feltehetően útközben vette meg, hogy
elrejtse az arcát. Ezt érthetővé tenné, hogy láthatóan soha nem
használta. De ha csak akkor, egy alkalommal vette fel, miért írta
be a szegélyébe a kezdőbetűit? Ezt csak az teszi, aki fél, hogy
elveszíti.
Mit is mondott Billy a benzinkúti kamera felvételéről? Ahogy
Maci a kamerába néz… „Baszd meg”, ezt üzente valakinek? És a
sapka része volt az üzenetnek? Ez már régóta izgatta Gibsont, és
azt remélte, hogy ha láthatja, tapinthatja, talán eszébe jut róla
valami. De még mindig nem ugrott be semmi.
Kavarogtak a fejében a kérdések; feltápászkodott a heverőről,
fogta a sapkát meg a könyvet, és indult kifosztani a konyhát.
Nem volt nagy választék, kénytelen volt beérni két régi
őszibarackkonzervvel. Kiült a hátsó verandára Maci könyvével,
a konzervvel és egy villával. Szél borzolta a tó vizét ezen a
reggelen; nézte a rézsútosan a part felé tartó hullámokat, és
Macira gondolt.
Maci az ablak melletti padon olvas. Úgy issza a teát, ahogy a
mamája: két kézzel fogja a csészét, és finoman ráfúj, miközben
kinéz az ablakon. Gibson az orrához emelte a könyvet, remélve,
hogy az illata visszaviszi a gyermekkorába, de csak egy régi
könyv szagát érezte. Átpörgette a lapokat, közben a dobozból
ette az őszibarackot.
Az első laptól az utolsóig tele volt lapszéli jegyzetekkel, amik
még nem voltak ott, amikor ő olvasott fel neki a könyvből. Billy
mutatta meg neki a széljegyzeteket előző este; bevallotta, hogy
egy este berúgott, és megfogadta, hogy oldalról oldalra
végigolvassa a lány széljegyzeteit, abban a reményben, hogy
azokból sikerül megfejtenie, mi történt vele. Az ötvenedik
oldalnál feladta. Csupa gyerekes dolog volt, mondta.
 – Volt, ami egyenesen a világűrnek szólt, meg ilyen szarságok.
Nem tudom. Nekem ez túl mély.
Gibson az elejére lapozott, és olvasni kezdett.
Suzanne mikroszkopikus méretű gyöngybetűivel írt jegyzetei
nem felismerhető rendszerben és nem időrendben születtek.
Gibson könnyen megállapíthatta, hogy Suzanne éveken át
jegyzetelt: különféle színű tollakat használt, egyes bejegyzések
jobban elhalványultak, mint a többi. Voltak, amik kifejezetten A
Gyűrű szövetségéről szóltak, de ezekből volt a legkevesebb. A
többség dalszövegtöredék volt, idézetek filmekből, kedvelt és
nem kedvelt dolgok listája, csapongó gondolatok. Egy koraérett
kamaszlány merész, színes elmélkedései. Elképzelte, hogy
néhány év múlva Ellie is valami ilyesmit csinál majd, de
ismerve a kézírását, neki sokkal szélesebb margókra lesz
szüksége.
Lassan elolvasott néhány oldalt, aztán türelmetlen lett,
gyorsabban lapozott, a szeme a lényeges részeket kutatta.
Átpörgetett tíz, aztán már húsz oldalt, s már csak az összefolyó
tintafoltot látta – kék, rózsaszín, zöld, piros… Megállt.
Narancssárga.
Ez hirtelen előhozott egy emléket, és szinte megszédült. Maci
kért tőle valamit, nagyon régen. Pamsrestben volt, a
konyhában. Mrs. Lombard sajtos melegszendvicset készített
neki, ő meg valami képregényt olvasott. Maci megjelent
mellette, teljesen kifulladva.
– Gib-Son! Gib-Son!
– Aha – reagált szórakozottan Gibson.
– Son! Kérdezni akarok valamit.
 Gibson abbahagyta az olvasást, és ránézett.
– Mi van?
– Mi a kedvenc színed?
Azt mondta, a narancssárga, a baltimore-i Orioles csapat
miatt.
– Rendben – mondta komolyan a kislány. – Akkor a
narancssárga a te színed, oké?
Mintha tudnia kellett volna, hogy mit jelent ez.
– Jó, rendben, akkor a narancssárga az én színem.
– Ne felejtsd el! – mondta a kislány alig hallhatóan.
Hány évesek lehettek? Nem emlékezett rá. Visszalapozott,
amíg rátalált egy narancsszínű bejegyzésre.
Sun. Nap. Hangzásra, mint a Son. A narancs az ő színe.
Érzelmek áradata tört fel benne. Sajnálat. Bűntudat.
Vágyakozás. A térdére hajtotta a fejét, és sírt. Jaj, mennyire
hiányzott az a lány!
A következő órában végiglapozta a könyvet, és minden
narancsszínnel beírt jegyzetet elolvasott. A legtöbbször egy
kislány gondolatait.

Sun, te szereted a szőlőlét? Én igen.

Sun, szeretném, ha mindenki hazamenne, csak te nem.
Sun, taníts meg böfögni!

És így tovább. Némelyik vicces volt, némelyik bölcs. Aztán a

könyv közepe felé talált egyet, ami más volt, mint a többi, neki
szánt feljegyzés: hosszabb, és a kézírás is érettebb.

Sun, ma volt a temetés. Annyira sajnálom.

 Remélem, jól vagy. Nem engedték, hogy elmenjek.
Miattad akartam ott lenni. Még barátok vagyunk?
Megértem, ha nem lehetünk, de hiányzol. (389)

Szorongva a 389. oldalhoz lapozott. A margók itt üresek

voltak, leszámítva egyetlen bejegyzést, amit viszont két
különböző narancssárga tintával írtak, és ha nem tévedett,
különböző években. Az első fele:

Sun, bocs, hogy elrontottam a meccsnézést. Nagyon

haragszol rám?

A másik fele egy másik tollal, isten tudja, mennyivel

későbbről:

A meccs után meg kellett volna mondanom. Már

százszor meg kellett volna mondanom neked.
Annyira mérges voltam, hogy nem látod. Ne
haragudj!
Bárcsak elmondhatnám most! Van itt egy tó. Nem
olyan szép, mint Pamsrest, de leülhetnénk a parton,
és én mindent elmondanék neked. Mindennél jobban
szeretném ezt. Bárcsak ne mentél volna el!
Remélem, nem engem fogsz vádolni.

Becsapta a könyvet. Vádolni őt, miért? Megint feljött a

mélyből egy emlék, iszonytató hüllőgerince már-már áttörte a
felszínt, de aztán erőteljesen elúszott tőle. Becsukta a szemét,
félt, hogy visszacsalja, de tudta, hogy muszáj lesz.
 A meccs. Melyik volt az? Duke százszor is elvitte
mérkőzésekre. Valamelyikre elment volna Maci is? Lehetséges
volna? Valami ködös emléke volt egyetlen alkalomról, amikor
Maci nyűgös kölyökként viselkedett egész nap, ami nem volt
jellemző rá. De nem, van még egy. Az óriási, könyörtelen szemű
emlék felmerült. Rámeredt, és nem engedte, hogy pislogjon.
Egynapos kirándulás volt, hogy megnézzék az Orioles
mérkőzését. Arra nem emlékezett, hogy kivel játszottak. A Red
Soxszal? Valószínűleg. Eredetileg csak ő és Duke ment volna, de
a szenátor neszét vette, és Macival együtt csatlakozott hozzájuk.
Lombard felesége nem volt a városban, így a két apa elvitte egy
mérkőzésre a srácokat… meg az őket diszkrét távolságból
követő biztonságiakat. Félig családi kiruccanás, félig politikai
cirkusz. Csakhogy Maci teljesen kiborult a stadionban, így a
mérkőzés nagy részéről lemaradtak.
Nem, ez nem igaz. Már korábban kezdődött.
Gibson, jobban belegondolva, már emlékezett, hogy Maci egy
ideje nagyon mogorva volt. Magába zárkózott. Kész rémálom
volt vele az út Baltimore felé. Ellenségesen viselkedett
mindenkivel. Rugdosta az előtte levő ülés támláját. Pofákat
vágott, ha valaki ránézett. Egyáltalán nem az a csivitelő kislány
volt, akivel együtt nőttek fel. Nem válaszolt, amikor
megkérdezte tőle, hogy mi a baja. Ilyesmi még nem történt.
Duke, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcára, most csak
dacos hallgatást kapott tőle.
Gibson emlékezett Lombard csalódottságára és a makacs
elszántságára, hogy akkor is jól fog szórakozni. Duke már
félúton javasolta, hogy menjenek vissza, de a szenátor nem
akarta. Az utazás a túljátszott évődés pantomimja lett, és
mindenki érezte a hamisságot és erőltetettséget a felöltött
vidám álarcok mögött.
Mire a stadionhoz értek, már senkinek sem volt kedve a
baseballhoz. A Camden Yardsban nagy volt a tolongás, így, amíg
oda nem értek a helyükhöz, nem is vette észre, hogy Maci sír.
Addig csak egy rosszkedvű kölyköt látott, aki nem találja a
helyét, de most látta, hogy nemcsak zaklatott: nagyon fél is.
Annyira mérges voltam, hogy nem látod.
Mit kellett volna látnia?
Amikor a helyükhöz értek, a pályán történt valami, ami
mindenki mást felugrasztott a helyéről. Gibson még az
átjáróban állva szintén a pályára nézett, s amikor visszafordult,
azt látta, hogy Maci zokog. Duke előtte térdelt, nyugtatgatta, de
Maci elhúzódott tőle, és vigasztalhatatlanul sírt.
Gibson majdnem rosszul lett, amikor felidézte, hogy mi
történt ez után.
Lombard felkapta a lányát, és felvitte a lelátó tetejére. Duke
ott maradt állva, megnyúlt és zavart arccal nézett utánuk. De mi
történt a pályán? Miről maradt le? Gibson éveken át azt hitte,
hogy az apja azért lett öngyilkos, mert lebukott, hogy
elsikkasztotta Lombard pénzét. Micsoda megkönnyebbülés volt,
amikor Calista Dauplaise megmondta, hogy azt Lombard tette!
De ebből egy új és kellemetlen kérdés következett: akkor mi
vezette Duke Vaughnt az öngyilkossághoz?
Rezgett a telefonja. Felkapta, örült, hogy valami eltereli a
figyelmét a témáról. Megnézte a hívó számát, aztán fogadta.
– Szia, Jenn.
 – Gibson! Milyen Virginia?
– Gyönyörű. Haj, Hoo! – idézte a szurkolói csatakiáltást. – Meg
kellene nézned.
– Én is erre gondoltam.
– Jaj, csak nem hiányzom?
– Sok a dolgod.
– Ahogy neked is – mondta Gibson.
– Beszélnünk kell. Szar helyzetbe hoztál minket.
– Még hogy én? Én biztattalak, hogy raboljatok el és
kínozzatok meg egy amerikai állampolgárt? Mert ha nem,
csesztesd magatokat a szar helyzetért!
– Tate halott, Gibson. Valaki megölte.
Gibson a combjára csapta a telefont, és csúnyán káromkodott.
Csöngött a füle. Tate meghalt. Előre megfontolt gyilkosság. Van
halálbüntetés Pennsylvaniában? Ismét a füléhez emelte a
telefont.
– Valaki?
– Igen. Tehát, ahogy mondtam, beszélnünk kell.
– Esetleg egy raktártelepen?
– Figyelj, erről is beszélhetünk később. Lehet, hogy igazad
van. De ne most. Most meg kell osztanunk az információinkat,
mert itt valami készül. És bármi is az, nagyon úgy néz ki, hogy
benne vagyunk a pácban.
– Nem is tudom, Jenn. Legszívesebben azt mondanám, hogy
másszatok ki belőle Hendricksszel, ahogy tudtok. Hogy tudjátok,
milyen érzés az.
– Köszönjük, de már itt vagyunk. Beszélni fogsz velünk. És
szeretném, ha barátságosan beszélgetnénk.
 – Hogy érted, hogy itt?
– Majdnem a Musgrove-háznál. A bekötőút végén. Csak
figyelmeztetni akartalak. Nem akarunk rád rontani, csak
beszélgetni.
Gibson talpra ugrott.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Jó ötlet vagy sem, jövünk. Elég a locsogásból! – mondta Jenn,
és letette a telefont.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

– Kik ezek? – Billy az ajtóban állt Gibson mögött. A kezében

remegett a pisztoly. – Te mondtad nekik, hogy hol vagyunk?
– Nem. De megtaláltak.
Gibson felállt, tett egy lépést Billy felé, de a fegyverbe
ütközött. Megtorpant, felemelte a karját.
– Nem tudom, hogyan találtak meg. De csak beszélni akarnak.
– Beszélni, na persze.
Egyszerre hallották meg, hogy az autó a ház felé közeledik.
Billy szeme vadul felvillant, a fejét úgy forgatta, mint amikor
egy vadállat szagot fog.
– Billy, ne!
De Billy mintha nem is hallotta volna. Megpördült, és
végigszáguldott a házon. Gibson utánaeredt, de aztán balra
fordult, és az elülső verandán körbefutotta a házat, kerülgetve
és átugorva a bútorokat. A Cherokee előtűnt a fák közül, és
ráfordult a kocsifeljáró körívére.
Billy kirobbant a bejárati ajtón. Feltartott fegyverével vadul
hadonászott a Cherokee felé, ami hirtelen meg is állt. Billy nem
keresett fedezéket, félőrülten a félelemtől és haragtól azt
üvöltötte, visította nekik, hogy forduljanak vissza, menjenek el,
hagyják őt békén. Hendricks parancsokat vakkantott Billynek,
hogy tegye le a fegyverét, de ezek elvesztek Billy pánikjának
hangzavarában.
 Gibson megkerülte a ház sarkát. El kellett érnie Billyt, mielőtt
valaki megsérül. Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy hisz
Billynek. Hitte az egész hihetetlen történetet. Mi több, még
fontos is neki a fiú. Nem tudta volna elviselni, ha Billynek baja
esik.
Jenn és Hendricks közeledik, már csak öt méterre vannak a
verandától. Mindenki ordít. Hendricks bal felé mozdul, hogy
megossza Billy figyelmét. A fiú egyre vadabbul őrjöng. Hol az
egyik, hol a másik ellenfelére szegezi a pisztolyát. Fröcsög a
nyála.
Gibson két lépéssel ott termett, vállával Billy bordái közé
csapódott. Rázuhantak egy fonott karosszékre. A fegyver leesett,
és végigcsúszott a verandán. Billy vissza akarta szerezni, de
Gibson sokkal erősebb volt. Billy zihálva feküdt alatta.
– Nyugodj meg, Billy! Nyugalom! Minden rendben lesz.
Billy görcsösen vergődött, nem lehetett meggyőzni.
– Gibson! Dobd át a fegyveredet a korláton! – Ez Jenn hangja
volt.
– Nincs fegyverem, seggfejek! És foglalt mind a két kezem!
Nem segítenétek inkább?

Benjamin Lombard a jelölést elfogadó beszédéhez írogatott

jegyzeteket. Az elnökjelölő kongresszusig még volt néhány hét,
és a verseny korántsem volt lefutott, de a beszéde foltozgatása
elterelte a figyelmét arról, hogy mi zajlik Virginiában és
Pennsylvaniában. Az a kurva George Abe megint vívja az
egyszemélyes keresztes háborúját, ahogy szokta.
 A ravasz kis fasz valahogy kitakarította az egész boltot
percekkel azelőtt, hogy lerohanták volna. Mire Titus emberei
odaértek, ott már nem volt egy mozdítható csavar, egy ceruza
sem. Az Abe Tanácsadó Csoportot eltörölték a föld színéről. Ez
Abe stílusa. Meg az is, hogy tagadta. Nagyon meggyőző előadást
tartott, hogy ugyanolyan értetlenül áll a helyzet előtt, mint
mindenki. Még az után is, hogy Titus embere jól helybenhagyta.
Lombard felnézett a monitorra. George még mindig a Cold
Harbor kihallgatóasztalára roskadva ült. Titus gonosz kis pitbull
volt, afelől semmi kétség, de Lombard abban már kezdett
kételkedni, hogy képes lesz időben áttörést elérni. Ha valamit
tudott George-ról, az az volt, hogy néhány törött borda nem elég
ahhoz, hogy elárulja az embereit.
Szerencsére Lombardnak volt egy informátora az ACG-nél,
így tudtak a pennsylvaniai akciójukról. De azért a saját fülével
akarta volna hallani, hogy mit vall erről maga George. Persze,
nem lehetett ott. Titus egész akciója több mint törvénytelen volt,
ami azt jelentette, hogy Lombardnak be kellett érnie azzal, hogy
a partvonalról, egy 68 centi képátlójú monitoron figyelje a
végjátékot. Átkozott George Abe! Lehet, hogy a szövetségieknek
kellett volna szólnia, de nem bízott benne, hogy az a tuskó
Brant az Irodánál tartani fogja a száját. Mindegy, ami történt,
megtörtént, most már kezdődhet George második menete Titus
verőemberével.
Kopogtak a dolgozószobája ajtaján. Lombard kikapcsolta a
monitort, és szólt, hogy bejöhetnek. A gyomorbajos képű Leland
Reed lépett be, kezében egy telefonnal. Benjamin nem szerette,
hogy Reed ennyire kimutatja az idegességét. Aki ilyen
munkakörben dolgozik, annak legyen pókerarca. Megkérdezte,
hogy mit akar.
– Calista Dauplaise van a vonalban.
Benjamin biccentett, mintha várta volna a hívást. Pedig nem.
Akkor sem lepődött volna meg jobban, ha Reed azt mondja,
hogy Abraham Lincoln keresi. Calista Dauplaise? Mit akarhat az
a vén boszorkány?
– Nem az egyik fő támogatója volt annak idején Virginiában?
– kérdezte Reed. – Úgy vettem ki, megint össze akarna feküdni
velünk, de azt mondja, csak magával akar beszélni. – Reed volt
annyira tájékozott, hogy tudja, ki a nő, de annyira rafinált is,
hogy eljátssza az ostobát. – Akarja, hogy lerázzam?
Már az előválasztások alatt is kapott támogatásokat nem várt
adományozóktól, de ez most egészen más volt. Calista arra sem
adna egy petákot sem, hogy használhassa a vécét a pokolban. És
éppen ma. Mennyire lehet érdekelt az ACG-ben?
Lombard türelmetlenül pattintott az ujjával, hogy kéri a
telefont, aztán kiküldte Reedet a szobából.
– Helló, Calista!
– Benjamin!
– Leland azt mondja, hogy rátaláltál Jézusra, és most segíteni
akarod Amerikát, hogy a megfelelő embert válassza meg.
– Igen, ez nagyjából igaz.
Ezen mind a ketten nevettek, de hiba lett volna azt hinni,
hogy Calista viccesnek találta. Legalább akkora hiba, mint azt
hinni, hogy a hiéna mosolyog, csak mert kimutatja a fogait.
– Mit akarsz?
– Hogy van George? – kérdezte Calista.
 – Nem tudom, miről beszélsz.
– Benjamin, elraboltad George-ot. És valószínűleg Mike
Rillinget is.
– Nagyon komoly dolgokkal vádolsz.
– Fogd be a szád, és nagyon figyelj rám, ha még reméled, hogy
elnök leszel!
Benjamin Lombardnak utoljára másodéves egyetemista
korában mondták, hogy fogja be a száját. De már tizennégy éves
kora óta nem fogta be, hiába mondták. De most, hogy Calista
elkezdett beszélni, magától becsukódott a szája, és úgy is
maradt, amíg a nő be nem fejezte.

Hendricks a vécékagylóhoz bilincselte Billyt – a fiú szerelmesen

átölelte a kagylót, ő meg a túloldalon rátette a bilincset.
Figyelmeztette, hogy ha csak megmukkan, belenyomja a fejét.
– Vízvezeték-szerelőt kell hívnod, hogy kiszedje!
Billynek amúgy nem esett bántódása, legalábbis egyelőre.
Gibson próbálta meggyőzni Hendrickset, hogy erre sincs
szükség, de az nem érte be félmegoldásokkal.
– Még három szó, és csatlakozik hozzá!
Gibson kihozott egy párnát a nappaliból, hogy tegye a feje alá.
Billy némán elfogadta; egy szót sem szólt az óta, hogy Gibson
leterítette. Tűnődve bámulta a fürdőszoba kövét.
Gibson otthagyta Billyt, és kiment a konyhába a két volt
társához. Ültek az asztal körül, és nézték egymást. Nem volt
örömteli a találkozó, de mivel senki sem fogott fegyvert senkire,
Gibson ezt döntetlennek vette. Jenn egész barátságosnak tűnt,
Hendricks viszont kemény volt, mint a beton.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte Jenn.
– Miért küldtél el?
– Miért? – ismételte meg a kérdést Jenn, most már élesebben.
– Kétségeim támadtak.
– Mivel kapcsolatban?
– Veled. Meg Tate-tel is. Nem ő volt.
– Igen, ez most már késő bánat. – Hendricks elmondta,
hogyan találtak rá Gibson vírusára Musgrove házában, aztán,
visszatérve a raktárhoz, a vérnyomokra. A holttest eltűnt.
Hendricks a folyosó felé nézett, amerre Billy volt. Gibson
elkapta a pillantását. Nyilvánvaló volt, hogy Hendricks Billyn
gondolkodik. Azt mérlegeli, hogy ő lehetett-e, aki megölte Tate-
et.
– Nem ő volt – mondta Gibson.
– Nem? Akkor egy jelölt marad.
– Azt hiszi, én öltem meg Tate-et?
– Most letagadja, hogy ott volt?
– Nem. De tényleg azt hiszi, hogy én öltem meg?
Hendricks hosszan és keményen nézett rá.
– Nem. Nem hisszük – szólalt meg Jenn. – De nem marad sok
gyanúsítottunk.
– Csak a barátunk a folyosó végén – mondta Hendricks. – Aki
beismerte, hogy elcsalt minket a Musgrove-házba azzal a
vírustrükkel. És amíg mi a farkunkat kergettük a Musgrove-
házban, Kirby Tate meghalt. De maga mégsem gondolja, hogy
neki bármi köze volt ehhez.
– Nem ő volt. Megesküdnék rá.
 Gibson mindent megtett, hogy megvédje Billyt, és elmondta
nekik, amit megtudott: hogy milyen bátran kiállt, és védelmezte
Suzanne-t tíz évvel ezelőtt. Némán hallgatták, amikor
megmutatta nekik a Hello Kitty hátizsákot, és kipakolta a
tartalmát a konyhaasztalra. Hendricks figyelmesen
megvizsgálta a baseballsapkát. Gibson nem akarta megosztani
velük a balsejtelmeit ezzel kapcsolatban. Jenn kinyitotta és
átlapozta a könyvet.
– Mik ezek a jegyzetek?
– Kislányos firkálás – vont vállat Gibson.
– Jó, jó, de tulajdonképpen mit tud erről a fickóról? – kérdezte
Hendricks. – Hogy nála van a hátizsák meg a sapka. És ő küldte
az ACG-nek a fotót. Azt tehát elhiszem, hogy Suzanne itt volt. De
milyen bizonyítéka van a Rómeónak arra, hogy Suzanne terhes
volt?
Gibson megmutatta nekik a fényképet. Hendrickset ez sem
hatotta meg, de Jenn hosszasan nézte, amíg a társa folytatta a
kérdezősködést:
– Van bizonyítéka, hogy nem az ő gyereke?
– Nincs – válaszolta Gibson.
– Vagy arra, hogy Musgrove nem lett öngyilkos?
– Nincs.
Jenn megköszörülte a torkát. Hendricks rápillantott, de
Gibson nem tudta értelmezni a pillantását.
– Maga akkor is elhiszi neki – mondta Hendricks. – Elhiszi,
hogy csupa szívjóságból segített Suzanne-nak. Segített egy
lánynak, aki mástól volt terhes. És akkor jött valaki, elvitte a
lányt, és megölte az ő szomszédját. Elhiszi ezt a képtelenséget,
de azt nem, hogy az, aki meghekkelte az ACG-t, idecsalt
bennünket, a kezünkbe adta Tate-et a kishúga elrablásáért –
nem hiszi, hogy köze lenne ahhoz a vérmennyiséghez, amit
feltöröltem tegnap este?
– Ugyan már, Hendricks! Olyannak látszik ez a fickó, aki
képes hidegvérrel lelőni valakit?
– Mitől látszik valaki olyannak?
– Nem ő volt.
Hendricks ajka lebiggyedt.
– Pedig kettőjük közül az egyik. Hogy ő ott volt, azt nem
tudom bizonyítani, de azt igen, hogy maga ott volt.
– Ahogy maga is! – vágott vissza Gibson.
A két férfi farkasszemet nézett egymással. Gibson még soha
nem bírta ilyen sokáig. Így ment egy darabig. Aztán Hendricks,
mintegy mellékesen, horkantott egyet, és félrenézett.
– George is azt hiszi, hogy én tettem? – kérdezte Gibson.
Jenn és Hendricks összenéztek.
– Mi van?
– Megmondjuk neki a „Meidzsit”? – kérdezte Hendricks.
– Mi a franc az a „Meidzsi”?

Jenn egyedül ült a konyhában, míg Hendricks elvonult a

szomszéd szobába regeneráló alvásra. Jenn irigyelte ezt a
képességét az időbeosztásra. Az elmúlt két napban egyikük sem
aludt két óránál többet, de ő nem tudta lehunyni a szemét. Túl
sok volt a változó és túl kevés az állandó elem. Tudta, hogy nem
sokáig lesz képes megfékezni Hendrickset. Gibson minden
erőfeszítése ellenére ő továbbra is Billy Caspert vélte Tate
gyilkosának, és Jenn nem tudott összehozni egy olyan
versenyképes teóriát, amiben Gibson nem szerepelt.
Megszólalt a telefonja. Mike Rilling volt az.
– Mike?
– Jenn, te vagy az?
– Ki más lennék?
– Nem tudom. Kész őrület, ami most van, tudod?
Rossz volt hallani Mike hangját. Mindig is hasonlított egy
gyerek nyafogására, de Jenn most egy egész kisiskolás csoportot
hallott ki belőle.
– Majd rendbe jön. Az irodában vagy? Miért kapcsolták ki a
telefonokat?
Mike elmondta neki.
– Hogy érted, hogy az Abe Tanácsadó megszűnt?
– Szó szerint: megszűnt. Kisöpörték. Az éjszaka folyamán. –
Mike leírta, mit tapasztalt az irodákban. – A helyet a vakolatig
lecsupaszították.
– George hol van?
– Letartóztatták. A szövetségiek. Nagy a baj.
Tehát az FBI volt. Legalább tudja, hogy George miért adott
vészjelzést. Lehet, hogy a „Meidzsi” volt a parancs az irodák
leszerelésére is? Ha igen, ez újdonság volt a számára.
– Hol tartják fogva?
– Nem tudom. Ami azt illeti, lehet, hogy George sem. Most
beszéltem vele telefonon.
– Te beszéltél vele? – Jenn előrehajolt.
– Igen, a szövetségiek engedtek neki egy hívást. Nem volt jó
kedvében. A szövetségiek még ma mindent meg akarnak kapni,
amit csak tudunk Suzanne Lombardról, vagy George-nak annyi.
– Jézusom!
– Egy órán belül visszahív. Mit tudunk mondani?
Jenn elgondolkodva végigfuttatta a nyelvét a fogán.
– Van nálad valami íróeszköz?
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Gibson a fürdőkád szélén ült, és egy konzervdobozból tonhallal

etette Billyt. Mivel Hendricks nem volt hajlandó levenni róla a
bilincset, ez lassan és nehézkesen ment. Billy még nem kérte,
hogy használhassa a vécét, de Gibson nem volt derűlátó a
tekintetben, hogy nem is fogja. A fiú próbált együttműködő
lenni, de továbbra is félt és dühös volt. Az, hogy a vécéhez
bilincselték, nem javított a hangulatán.
– Mintha gyerek lennék – morgolódott Billy.
– Igen, de akkor én meg az apukád lennék, aminek nem
nagyon örülnék.
Billy erőtlenül elvigyorodott, de aztán elkomorodott.
– Ezek meg akarnak ölni engem?
– Ahhoz előbb engem kell megölniük.
– És attól, hogy másodpercekkel előbb halsz meg, mint én,
jobb érzés lesz meghalnom?
Most Gibsonon volt a sor, hogy elvigyorodjon.
– A jó szándék számít!
Az akasztófahumora most nem jött be.
– Ember, szabadíts ki!
– Azon dolgozom.
– Igazán? Akkor dolgozz gyorsabban, jó? Merthogy én ide
vagyok bilincselve ehhez a kibaszott vécékagylóhoz!
Gibson nem beszélt sem Jenn-nel, sem Hendricksszel a reggeli
kihallgatás óta. Mindannyian ki is merültek benne, bölcsebb
volt, ha egy kis ideig nem abajgatják egymást. Kirby Tate
megölésének vádjával a feje fölött nem csodálkozhatott
Hendricks indulatán, és ez egyszer Gibson együtt is érzett vele.
Egy kicsit. De ha Hendricks kezet emelne Billyre, akkor megint
összetűznek. Túl élénken emlékezett Kirby Tate cellájára, hogy
megnyugodjon.
De ezen a délutánon Jenn és Hendricks Mike Rillinggel és
Washingtonnal volt elfoglalva. George-ot őrizetbe vették a
szövetségiek, és most próbálnak valami egyezségre jutni, hogy
elengedjék – információk a mentességért.
Gibsontól távol állt ez az egész, inkább befészkelte magát
Ginny Musgrove szobájába, ahol Maci az ideje nagy részét
töltötte. A hálószoba ajtajának dőlve továbbolvasta A Gyűrű
szövetsége bejegyzéseit. Az apjáról keresett valami nagy
leleplezést, ugyanakkor rettegett is attól, hogy talál egyet. Duke
is azok közé tartozott, akiktől Maci elszökött? Ezért vetett véget
az életének? Gibson nem volt biztos abban, hogy el tudná
viselni az igazságot.
Gibson Billy arcát tanulmányozta. A kisfiús szemek, a korai
szarkalábak, a szürke tincs a rendetlen szénaboglyahajban.
Senki sem tökéletes, de Billy Casper Suzanne-hoz olyan közel
került, amennyire csak lehetséges. Kockáztatta érte a bőrét, és
megtette még egyszer: nagy kockázatot vállalt, hogy megtalálja.
Azzal a hihetetlen merész játékkal, hogy meghekkelje az ACG-t.
Gibson még csak hasonlót sem tett egész életében, és ez
megalázó volt.
– Kérdezhetek valamit?
 – Rajta! – biztatta Billy, fejét a párnán nyugtatva.
– Meddig chateltél Suzanne-nal a neten?
– Majdnem egy évig.
– Mikor kezdett arról beszélni, hogy el akar szökni?
– Rögtön az elejétől, haver.
– Miért?
– A gyerek miatt. Már mondtam.
– Nem. Azt mondtad, hogy amikor idejött, nem látszott rajta.
Akkor pedig csak néhány hónapos terhes lehetett. Tehát miért
akart megszökni, még ez előtt?
Billy azt mondta, hogy nem tudja, ezen még nem
gondolkodott.
Gibson kinyitotta a könyvet, és felolvasta, amit Maci a
baseballmeccsről írt.
– Mi ez? – kérdezte Billy.
Egy közeledő jármű hangja zavarta meg őket. Gibson a mosdó
szélére tette a könyvet, és kinézett a kis, hajókabinszerű
ablakon. Billy elkerekedett szemekkel figyelt.
Erős reflektorfény tört át a sötétségbe borult fák között.
Gibson bekiáltott a konyhába, hogy társaságuk érkezett, de
Hendricks és Jenn már tudta. Jenn, amerre ment, lekapcsolta a
lámpákat. Bedugta a fejét a fürdőszobába.
– Mit láttál? – kérdezte.
– Reflektorokat. Ez lenne a megállapodás a szövetségiekkel?
– Nem – válaszolta Jenn. – Maradj itt vele! Kiálts, ha látsz
valamit!
Lekapcsolta a fürdőszoba lámpáját, és otthagyta őket a
sötétben.
 Egy hatalmas fekete terepjáró bukkant elő a fák mögül,
enyhén balra kanyarodott, és megállt. Egy másik terepjáró
lekapcsolt fényszórókkal mellé állt, így elzárták a főútra vezető
bekötőutat. Gibson, mint egy sportkommentátor, mindezt
közvetítette Jenn-nek.
A két autó egyszerre kapcsolta fel a fényszórót, vakító fehér
fény világította meg a ház hátsó részét. Gibson kénytelen volt
elfordítani a szemét, de még észrevette a kék-vörös rendőrségi
lámpák villódzását a fákon. Ennyit a megállapodásról.
Az üresbe tett motorok mély mormolásán át hallották, hogy
az autók ajtai kinyílnak, de nem csukódnak be. Lépések a
kavicson. Óvatosan kinézett az ablakpárkány felett. Két alak
közeledett, a hátulról jövő fény kirajzolta az alakjukat, és
előrevetette hosszú, torz árnyékukat. A járművek mellett
többen is álltak, de nem tudta megszámolni, hányan.
Egy rozsdás és reszelős hang azt közölte, hogy ők az FBI.
Kihallatszott belőle a kentuckyi akcentus is.
– Jenn Charles! Daniel Hendricks! Jöjjenek ki a házból!
Letartóztatási parancsunk van maguk ellen.
Egy perc telt el. Gibson hallotta Jenn és Hendricks fojtott
hangú megbeszélését. Billy odaütögette a fejét a vécékagyló
pereméhez. Gibson leguggolt, és Billy tarkójára tette a kezét,
hogy csitítsa. Az ügynök újból bekiabálta az utasításait.
Ha lehetséges, még barátságtalanabbul.

Egy kéz lerántotta a fejéről a csuklyát; George Abe egy meredély

szélén térdepelt, ami egy dél felé elnyúló völgyre nézett.
Ragyogó, csillagos éjszaka volt. Elmélázott, hogy a városi életért
milyen sok égről mondtunk le. Miért csak az ilyen
pillanatokban veszi észre az ember ezeket a dolgokat?
Forgatta a fejét, remélvén, hogy így ellazítja a nyakizmait. A
csuklóját a háta mögé bilincselték, a karját a könyöke fölött
összekötötték, amitől fájdalmasan hátrafeszült a válla.
Próbálgatta, de nem talált olyan testtartást, amitől enyhült
volna a hátában a feszültség, és a karja is kezdett elzsibbadni.
A kihallgatóit csak két kérdés érdekelte: hol van Charles és
Hendricks, és mi történt az Abe Tanácsadó Csoporttal?
Különféleképpen tették fel a kérdéseket, de a lényeg mindig ez
volt. Az elsőre nem válaszolt. Semmiképpen. Inkább öljék meg,
mintsem kiadja az embereit. A második kérdést meg nem is
értette. Még hogy az irodáit bezárták és kiürítették? Ennek
semmi értelme, hacsak nem egy csel, amivel szóra akarják
bírni. A fájdalom és a vér ellenére igyekezett józanul
gondolkodni.
A kihallgatás második menetében jött a különösen brutális
verés. Titus verőembere igencsak helybenhagyta. George bal
szeme lötyögött a szemüregében, az orrcsontja biztosan eltört.
Az állát és az inge elejét vastagon fedte az alvadt vér. A
verőember jobbkezes volt, így George bal oldali bordái véreztek
be és törtek porrá az izmai alatt.
Amikor visszajöttek a harmadik menetre, felkészült az igazán
komoly fordulatra, ehelyett a fejére húztak egy csuklyát, és
idehozták.
Egy öreg kisteherautó platóján szállították, feldobták rá, mint
egy fél marhát, és úgy is zötyögtették végig a göröngyös,
hepehupás úton. A meredély széléig ráncigálták, és
letérdeltették a sötétben. Igazából nem is bánta ezt a
helyszínváltozást, bár nem táplált illúziókat, hogy ettől javulnak
a kilátásai.
Titus valami más módon megtudhatta, amit akart, és ami
rossz hír lehet Jenn és Dan számára. De legalább Gibson Vaughn
biztonságos távolra került az ügytől, bár George nem lehetett
biztos benne, hogy elég messzire. Benjamin láthatóan biztosra
ment.
Egy csuklyás alakot löktek George mellé a földre. A csuklya
alól előtűnt Mike Rilling rettegő arca. Őt is megbilincselték, de
amúgy sértetlennek látszott.
Mike jól megnézte George-ot a holdfényben.
– George…?
– Te hogy kerülsz ide?
Mike bután rázta a fejét.
– Michael! Miért vagy itt? Mit mondtál nekik?
– Semmi olyat! – bizonykodott Mike. – Vigyáztam.
– Mit csináltál, Michael?
– Csak beszélni akartak Jenn-nel és Dannel. Békés megoldást
keresnek.
– Látod rajtam, hogy azt keresik?
Mike félrenézett.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte George.
Mike már nem tudott válaszolni. A lövés, ami félbeszakította
a beszélgetésüket, hosszan visszhangzott a völgyben. Mike arcra
esett, és úgy maradt. George nézte a tarkóján kibuggyanó vért.
A halott szív utolsó rándulásai.
 George vicsorogva felhördült, küszködve lábra állt, de a
fogvatartója fejbe vágta a fegyvere csövével, és erős kézzel
lenyomta a vállát. George kiengedte a levegőt, és felnézett a
csillagos égre; tudta, hogy azt a lövést nem fogja hallani, ami
majd végez vele.
– Ridge, mi a helyzet? Vége – hallatszott egy rádióból.
A pisztolycső hátrébb húzódott a koponyájától.
– Kettőből egy. Vége.
– Melyik? Vége.
– Rilling. Vége.
– Oké, maradj, amíg leváltanak! Vetted? Vége.
– Rendben, maradok. Vége.
A két férfi otthagyta a földön térdeplő George-ot. Lehajtotta a
fejét, és a válla fölött nézte őket.
Visszamentek a teherautóhoz. A tapasztalt bérgyilkosok
testtartásában nekidőltek az elülső lökhárítónak. A
motorháztetőre tett rádióból jött a szöveg; túl messze volt
ahhoz, hogy kivehető legyen, de a hanglejtésből és a sztatikus
zörejekből ítélve rendőri kommunikáció lehetett. A két férfi
egy-egy kurta szóval kommentálta a hallottakat, úgy figyeltek,
mintha futballmeccset közvetítettek volna.
Egy idő után újabb autó tűnt fel az úton. Megállt, egy ajtó
kinyílt, majd becsukódott. Rövid megbeszélés után a most
érkezett utasította a két férfit, hogy menjenek el. George
hallotta a pattogós „Igen, uram”-okat. Titus volt itt.
Amikor a teherautó elhajtott, és elenyészett a motorzúgás is, a
kocsi másik ajtaja is kinyílt, majd becsukódott. George hallotta,
hogy a háta mögött Titus egy nővel beszél. Elkeseredetten nézett
le Mike Rillingre, akinek a vérét már felitta a föld. Szegény
bolond.
A közeledő lépésekre figyelt fel. Titus állt előtte. Letett egy
összecsukható széket, majd anélkül, hogy szólt vagy ránézett
volna, elment.
– Csak röviden! – kérte Titus.
– Ameddig én jónak látom, Mr. Eskridge.
Calista Dauplaise ült le a székre.
– Helló, George!

Jenn résnyire nyitotta a bejárati ajtót, és kisurrant a verandára.

Kezével ernyőzte a szemét. Átkozott reflektorok, elvakítanak.
Hendricks kibiztosított fegyverrel állt az ajtó mögött.
– Feküdjön a földre! – üvöltötte az ügynök. – Kezeket a
tarkóra!
– Mutassa az igazolványát! – üvöltötte vissza Jenn.
– Jöjjön le a verandáról, asszonyom, és megbeszéljük!
– Majd ha láttam az igazolványát!
A két ügynök rövid tanácskozás után lassan közeledett. A
hátsó hátralökte a zakóját, és derékmagasságban tartotta a
kezét. „Ingatag helyzet”, mondta Jenn egyik oktatója az ilyen
pillanatokra. Aminek megvan az a rossz szokása, hogy egy
apróság miatt is kicsúszhat az ellenőrzésünk alól.
Az elöl haladó ügynök a nyakába akasztott láncon hordta az
igazolványát, most meglengette Jenn felé. Mintha el tudta volna
olvasni a verandáról. De a férfi csak azt akarta, hogy Jenn azt
nézze, és ne a társát, aki a háta mögött, kissé jobbra lopakodott
felé. Nagy bűvésznek képzelte magát: ezt a kezemet figyeld, míg
a másikkal mesterkedek. Ha a másik ügynök fegyvert ránt, és
Jenn nem jól látja, könnyen leszedheti.
Jenn szeme már eléggé hozzászokott a fényhez, így ki tudta
venni még legalább öt másik ügynök körvonalait a terepjárók
nyitott ajtói mögött. Egy ügynök bal felől közelített felé, harminc
méterre lehetett. Ez a pisztoly hatékony lőtávolságának a
határa, ezért akart közelebb kerülni. Ám ha a hátul állóknál
puska van, és durva lesz a helyzet, a ház céllövöldévé válik,
amiben ők lesznek a cafatokra lőtt céltáblák.
Nagyon ingatag helyzet.
Az elöl jövő ügynök Gibson autójánál volt, ami úgy parkolt,
hogy lezárta a verandára felvezető lépcsőt. Az autó mögül
felmutatta a jelvényét Jennek. Hamisítvány volt, de átkozottul
jó. Jenn ráütött egyet a combja hátsó oldalára, és máris hallotta
Hendricks halk káromkodását.
– Elégedett? – kérdezte az ügynök. – Maga Jenn Charles?
Jenn bólintott.
– Magával van Dan Hendricks? Bent van a házban?
Erre is bólintott volna, de a szeme elkapott valami fémes
villanást. Az ügynök kabátja egy pillanatra szétnyílt, amikor
visszaejtette a jelvényét a mellkasára, és látni engedte az
oldalfegyverét: nem a megfelelő színű volt.
Jenn lesiklott a lépcsőn, az ügynök felé, közben előrántotta a
fegyverét: egyetlen gyors, folyamatos mozdulat. A harmadik
lépcsőfokon már célra tartotta. Ezzel megzavarta és lebénította
az ügynök mozdulatát, az ő fegyvere hasznavehetetlenül a
földre mutatott, miközben belenézett Jenn pisztolycsövébe. Így
nézték egymást Gibson autójának motorháza felett.
Az ügynök társa Jenntől balra előbbre lépett, hogy jó szögből
lőhessen rá, ennek megfelelően Jenn tett egy lépést jobbra. Így a
férfinak az autó teteje felett kellett tüzelnie, ami nem garantált
biztos találatot. Imádkozott, hogy Hendricks fedezze hátulról, és
tiszta tűzvonala legyen, ha arra kerül a sor. A terepjárónál
maradt ügynökök elővették a puskákat, és a házra szegezték.
– Szóljon az embereinek, hogy nyugalom – mondta Jenn a
főnöknek. – Mert ha nem, akkor elszúrják az egész akciójukat!
A férfi bólintott, és hátraszólt, hogy maradjanak ott, ahol
vannak.
– Nem ez az első eset, hogy fegyvert fognak magára, igaz?
A férfi nemet intett a fejével.
– Meglátszik. A legtöbb férfi, ha fegyvert szegeznek rá,
kurvára kikészül. De maga nem. Jeges víz folyik az ereiben.
Csodálom. Tényleg. Akkor most mondja meg, hogy kik maguk
valójában, hogy ne ez legyen az utolsó eset.
– Az FBI-tól vagyunk, asszonyom. Tegye le a fegyverét!
– Nem, szeretem ezt a pisztolyt. Ezt használtam nyolcéves
koromban is, illetve egy ilyet. Na, fussunk neki újra!
– FBI – ismételte meg a férfi makacsul.
– Az egy Glock 23-as a kezében, ügynök?
Az ügynök lenézett rá. Amikor felnézett, először látszott
idegesnek.
– Nem – válaszolt helyette Jenn. – Az egy krómozott 45-ös
kaliberű Colt 1911-esnek néz ki.
Az ügynök komoran bólintott.
– És tudja, hogy kik hordanak krómozott 1911-est? Az olyan
fiúk, akiknek kicsi a farkuk és nagyok a komplexusaik. És tudja,
hogy kik nem használnak ilyet? Az FBI-os fiúk. Soha nem
használtak, nem is fognak. Szóval, mondja meg, hogy kik
maguk, és ha megint azt mondja, hogy FBI, úgy kilyukasztom
azt a jelvényt, mint egy villamosjegyet!
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Amikor George Abe tizennégy éves lett, az apja elkezdte

magával vinni az üzleti tárgyalásokra. Ült csendesen a
sarokban, és figyelt. Később az apja kikérdezte a részletekről.
George is tehetett fel kérdéseket, és az apja elmagyarázta neki a
módszereit. Ily módon George elsajátította a tárgyalás elveit és
a szituációelemzés mesterségét. Apja egyik elve az volt, hogy
csak akkor kérdezz, ha feltétlenül szükséges.
– Várj! – figyelmeztette az apja. – Soha ne kérdezz, csak mert
meglepődtél. Azzal elárulod magad. Várj! Gondolkozz! A
válaszok gyakran jönnek maguktól.
George figyelte Calistát, próbálta megfejteni, hogy mit jelent
az ittléte. Fontolgatta, hogy milyen mélyre merült az árulásban.
Hogy mikor kezdhette. Elrejtette a dühét és az egyre nagyobb
aggodalmát az emberei miatt, akik – már tudta – rettenetes
veszélyben vannak. De nem fogja hagyni, hogy az aggodalma
megkönnyítse nekik a megfélemlítését.
– Ó, George, kíméljen meg ettől a meditáló szamuráj póztól.
Nincs időnk.
– És mire van időnk?
– Néhány kérdésre, talán.
– Akkor kérdezzen!
Calista elmosolyodott.
– Ezt csodálom magában. Fölvette ezt az ázsiai
kifürkészhetetlenséget, és úgy viseli, mint a becsületrendet.
– De még így is sokat tanulhatnék magától.
– Igen, én is azt hiszem.
– Legalább azt már tudom, hogy mi történt az irodáimmal.
– Á, igen. Tanácskoztam az ügyvédeimmel, és arra jutottunk,
hogy óvatosságból felszámoljuk az Abe Tanácsadó Csoportot, és
veszteségként leírjuk. Az adózás miatt, érti.
– Hogyne. És le vagyok nyűgözve. Bizonyára sok tervezést
igényelt.
– Évekbe telt – válaszolt az asszony.
Évekbe? Az hogy lehet? Pontosan mit tervezett Calista?
– És hogy van Benjamin? – érdeklődött George.
Az asszony szeme felcsillant, mint egy színésznőé, aki
elfelejtette a szövegét, de most megkapta a végszót.
– Néhány órája Benjamin és én megegyezésre jutottunk.
– Suzanne-nal kapcsolatban?
– Nagyon sok dologgal kapcsolatban.
– Bölcs dolog volt ez?
– Ezúttal minden másképpen lesz. Most megértjük egymást.
George figyelte az asszonyt.
– Mi az, amit maga akar?
– Hogy Benjamin legyen az elnök.
– És magának mi a haszna ebből?
– Minden, amit a családom megérdemel.
– És velem mi lesz? Úgy végzem, mint Michael? Én ezt
érdemlem?
– Ki az ördög az a Michael?
– A férfi, aki itt fekszik. – George köpött egyet, nem tudott
úrrá lenni a dühén. – Az, akit a maga új társai most öltek meg.
Calista úgy nézett le a holttestre, mintha csak most venné
észre.
– Ez elkerülhetetlen volt.
– És Jenn Charles? Dan Hendricks? Gibson Vaughn? Az ő
meggyilkolásuk is elkerülhetetlen?
– A világ nem tökéletes, George. Evelyn megértette ezt.
Evelyn Furst? Ilyen mélységesen gonosz ez a nő?
– Mit tett vele?
Calista félrenézett.
– Áldozatokat kellett hozni.
– Úristen! A saját nővérét…! És mi van Pennsylvaniával?
Suzanne-nal?
– Suzanne nincs Pennsylvaniában.
Egy pillanatig kishitűségnek vette a szavait. Hogy feladta
Suzanne keresését. De a nő egészen máshogyan értette.
– Hol van?
Titus visszajött az autótól, és valamit Calista fülébe súgott.
Calista hallgatta, de a szemét nem vette le George-ról.
– Attól tartok, hogy lejárt az időnk – mondta.
– Hol van? – ordította George. – Mondja meg!
– Elég! – csattant fel Calista, de gyorsan fegyelmezte magát. –
Elég ebből! Azt hiszem, itt végeztünk.
George a térdén állva felnézett rá.
– Értem. És én vagyok az utolsó elvarratlan szál?
– Majdnem – válaszolta Calista, és kinyújtotta a kezét. Titus
átadott neki egy adóvevőt. Felhangosította, és a térdére tette. A
Cold Harbor taktikai egységének kommunikációs csatornáját
hallgatta.
– Jenn Charles! Daniel Hendricks! Jöjjenek ki a házból!
Letartóztatási parancsunk van maguk ellen! – hallatszott a
parancs a rádióból.
– Egy fehér nő van a verandán – mondta valaki a csapatból.
– Ez Charles? – kérdezte egy másik.
– Készülj!
George visszatartotta a lélegzetét. A beszélgetés folytatódott.
– Pozitív. Vizuálisan megerősítve. Ez Charles.
Calista visszanézett George-ra.
– Nagyon majdnem.

Fred Tinsley fél térdre ereszkedett az erdőben, és úgy figyelte

egyre növekvő ingerültséggel, hogyan alakul ki a patthelyzet
Charles és a terepjárókból kiszálló hét férfi között. Egész nap itt
várta, hogy besötétedjen, és bemenjen a házba. Nem lett volna
nehéz. Legutóbb megjegyezte a ház beosztását.
Ekkor, mintegy végszóra, az emberek felordítottak, dühösen
és hangosan nyüzsögni kezdtek. Charles nem hitte el, hogy FBI-
osok. Tinsley-t nem érdekelte, hogy azok-e vagy mások. Bárkik
legyenek, senkit sem vihetnek el a házból. A háromból az egyik
élve kellett Tinsley-nek. Ideiglenesen. Amíg válaszol a
kérdéseire. Gibson Vaughn volna a legjobb. Úgy látszik,
valahogy a másik kettő előtt járt, és Tinsley tudni akarta, hogy
csinálta.
Tinsley a harcmezőt tanulmányozta. Kézifegyverekkel vívott
tűzharc esetén ő halna meg. Ez kétségtelen. A Sig Sauerja jó
fegyver volt, de hét emberrel szemben kevés. Főleg, hogy ötnél
gépkarabély van.
De azért tudta, hogyan semlegesítse az előnyüket.
Tinsley előbújt az árnyékból, és a fák vonalában haladva, de
néhány lépés erejéig fedezetlenül megközelítette a terepjárót.
Az autó két oldalán egy-egy ember állt a nyitott ajtók
fedezékében. A motor járt, így nem hallották Tinsley lépéseit a
fehér köves úton. Az is segített, hogy a figyelmüket és a
fegyverüket a Charles elleni támadás felé irányították.
Az első férfit a kése egyetlen, gyakorlott suhintásával kapta el.
Vér fröccsent az ablakra. Leültette a férfit a földre, hogy úgy
haljon meg.
Átnézett a nyitott ajtókon keresztül a másik férfira, aki éppen
akkor pillantott rá. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Akkor a
férfi felé fordult, megpróbálta ráfogni a puskáját, de ez
nehézkes volt az ajtó és az autó közötti szűk helyen.
Tinsley leeresztette a kését, és megkérdezte, hogy hány óra
van.
– Mi? – kérdezett vissza a férfi, mint aki nem hallotta jól.
A körülményeket tekintve valóban furcsa kérdés volt, és a
furcsálkodás le is lassította a férfit. Ennyi elég volt. Tinsley
nyakon lőtte. A lövés csak egy tompa zörgésnek hallatszott az
autó belterében. A férfi a torka maradékára szorított kézzel
összecsuklott.
Tinsley körülnézett, hogy a történtek nem vontak-e nem
kívánt figyelmet rájuk, de minden szem a verandán kialakult
patthelyzetet leste. Mint a tűzhöz odakészített aprófa: csak egy
szikra kellett, hogy lángra kapjon. Tinsley felvette a halott férfi
gépkarabélyát, és leadott néhány lövést Jenn Charles feje fölé.
A hatás nem maradt el.
Elsőként Charles reagált. Balra mozdult, a földre vetette
magát, közben kétszer rálőtt a magát FBI-osnak mondó férfira.
A férfi hátrahanyatlott és fekve maradt. A társa viszonozta a
tüzet, de Charles addigra eltűnt a kocsi mögött. Lőttek rá a ház
nyitott ajtaja felől is, mire a földre vetette magát, és az elesett
társa felé kúszott.
Mindenfelől automata fegyverek tüzeltek. Mind hangtompítós
volt, és a hangból ítélve szubszonikus lövedéket használtak.
Charles-nak igaza volt. Ezek nem az FBI emberei.
Az autó, ami mögött Charles rejtőzött, üvegcserepek és
fémszilánkok tűzijátékával kísérve felrobbant. Golyók
csapódtak a ház falába és záporoztak a bejárati ajtóra, ami
végül szélesre tárult. Tinsley hallotta, hogy bent valaki
fájdalmasan felkiált.
Tinsley azt figyelte, ahogy az elesett férfi társa az autót
megkerülve odamegy érte, megragadja a gallérját, és
elvonszolja a kör alakú kocsibejáró közepére, egy szilfa mögé.
Charles tőle telhetően viszonozta a tüzet, ami gyakorlatilag
odaszögezte, ahol volt. A házból nem észlelt mozgást. Tinsley
arra gondolt, hogy talán feláldozza magát, hogy a társainak
legyen ideje hátul elmenekülni.
Az nem lenne ideális.
Tinsley észrevett valami mozgást. A férfi, aki oldalról támadta
Charlest, kiszúrta őt. Lövések dördültek. Tinsley beugrott a
terepjáróba, lelapult az ülésekre, a golyóálló ajtó elnyelte a
golyózáport. A működő motor hangjától egy ötlete támadt. A
műszerfal alá csusszant, sebességbe tette az autót, és
beletaposott a gázpedálba. Az autó megugrott. Lövések doboltak
a motorháztetőn. Tinsley feje fölött a szélvédőn kis fehér körök
pattantak, mintha ott nyomták volna el a cigarettákat. Padlóig
nyomta a gázpedált.
A terepjáró telibe kapta a lövészt, tompán csattant a test, és
bevonszolta magával az erdőbe. Egyszerre csapódott két fába, a
hátsó tengelye felemelkedett az ütközéstől, és összepréselődött
orral megállt.
Tinsley vérző orral és sérült jobb térddel eltűnt a fák között,
mielőtt a légzsák leengedett volna.

A golyók átlyuggatták a falakat Gibson feje fölött.

Visszabotorkált a fürdőszobába, és a fürdőkád fedezékében
lerogyott a földre.
Billy dermedten ölelte a vécékagylót, mintha mentőövbe
kapaszkodna. Gibson odakúszott hozzá, és durván a kagyló
másik oldalára tolta, hogy legalább az legyen közte és a golyók
között. A kagyló és a kád nyújtott nekik némi ideiglenes
védelmet, de tudta, hogy ki kell vinnie innen Billyt.
Billy könyörgött neki, hogy ne hagyja itt.
– Mindjárt visszajövök – ígérte Gibson.
Meggörnyedve kióvakodott a fürdőszobából. Az előszoba
padlóját törmelék és üvegcserepek borították. Gyorsan átfutott
a bejárati ajtóhoz.
Hendricks ájultan hevert a földön. Úgy látszott, hogy az ajtó
homlokon csapta, felszakítva a bőrét az orrnyergétől egészen a
haja tövéig. A sebből ömlött a vér. Gibson ellenőrizte a pulzusát
– erős és szabályos volt.
Elvonszolta Hendrickset a nyitott ajtótól, és végigtapogatta. A
farzsebében találta meg a vastag kulcscsomót. Elvette a
kulcsokat és Hendricks fegyverét is, aztán kúszva visszahátrált
a fürdőszobába, kikereste a bilincs kulcsát, kiszabadította Billyt,
és mutatta neki, hogy kövesse.
Most már együtt másztak Hendrickshez az előszobába. Az
automata fegyverek tüze alábbhagyott, megfontoltabbá vált.
Távolabb a háztól hatalmas csattanás hallatszott. Megszólalt egy
autóduda. Eltartott egy pillanatig, amíg rájött, hogy egy ütközés
miatt ideiglenesen abbamaradt a tűzharc.
Intett Billynek, hogy húzzák beljebb a házba Hendrickset.
Kinézett az ajtón a sötétbe. A füle mellett elsüvített egy
lövedék. Az egyik terepjárót bevezették a fák közé. A másiknak
kilőtték a lámpáit. Látta Jennt, a kocsi mögött lapult, de mást
nem. Billy mondott valamit a háta mögött.
– Mi van?
– Reflektorok – ismételte meg Billy.
Gibson a feje fölötti kapcsolótáblára mutatott. Billy bólintott.
Nem is rossz ötlet. Kopogott az ajtókereten, hogy magára
vonja Jenn figyelmét. Összenéztek. Felmutatta neki a pisztolyt,
és intett, hogy jöjjön oda, aztán feltartotta három ujját. Jenn
bólintott, ő meg visszaszámolt az ujjain. Nullánál egyszerre
bekapcsolt mindent. Az erős halogén lámpák nappali fénnyel
árasztották el a kocsibejárót. A hirtelen fényben két embert
látott a terepjáró hátuljánál, és egyet a szilfa alatt, aki egy
holttest mellett térdelt.
 Hol van a többi?
Amint kigyulladtak a fényszórók, Jenn felpattant, és befelé
indult. Gibson kilőtte Hendricks egész tárát a feje fölött, hogy
fedezze. Jenn beugrott az ajtón, és berúgta maga mögött.
A kint lévők elkezdték kilőni a lámpákat, hogy ismét eltakarja
őket a sötétség.
Beljebb húzódtak a viszonylagos biztonságot nyújtó házba, és
körbevették Hendrickset. Jenn felemelte és ülő helyzetbe
segítette a társát, és gyengéden rázogatta, amíg magához tért.
Gyorsan tájékoztatta a helyzetről, közben Hendricks
megpróbálta kitisztítani a fejét és kitörölni a vért a szeméből.
Gibson visszaadta a fegyverét.
Lépések hallatszottak a verandáról, és valami kemény tárgy
koppant a nappali padlójára. Jenn tudta, mi következik.
– Szájat kinyitni, szemet és fület eltakarni! – parancsolta.
Hendricks automatikusan ezt tette. Gibson és Jenn a térdük
közé hajtották a fejüket. Gibson Billyre üvöltött, de az teljes
zavarában csak bámult rájuk tátott szájjal.
A villanógránát a folyosón robbant, Gibson mégis érezte a
koponyájában a légnyomásváltozást. Mintha egy autó riasztóját
szorították volna a füléhez. Látott és hallott, de csak alig. Billy
telibe kapta a lökést, félelmében labdává gömbölyödött, amikor
elkezdődött a lövöldözés.

Fegyverropogás hallatszott a rádióból. Titus csípőre tett kézzel

állt, úgy bámult a rádióra, mintha látná benne, hogy mi
történik. Calista összevont szemöldökkel ismételgette:
 – Mi történik? Mi történik?
Senki sem válaszolt neki.
George nagy nehezen összerakta a képet. Számos Cold
Harbor-ügynök elesett. Ebben egészen biztos volt. Valaki
összefüggéstelenül az életéért könyörög. Őrült lárma. Ádázul
elmosolyodott. Jenn Charles és Dan Hendricks nem finomkodik
ezen a szép éjszakán.
– Dobd be! – hallatszott tisztán a zűrzavarban.
Két robbanás, szinte egyszerre. Calista arcából kifutott a vér.
– Villanógránátok.
Titus fel-alá járkált és halkan káromkodott, amikor a csata
már a házban folytatódott.
A Cold Harbor vesztésre állt.
– Van itt még valaki! Lőjétek le! Lőjétek le! Mi a…?
A hang nyálas gurgulázásba fulladt. Nem volt érthető szöveg.
– Tinsley – suttogta maga elé Calista. – Ó, édes istenem!
Elővette a telefonját, és kétségbeesetten tárcsázott.
Titus felkapta a rádiót, és helyzetjelentést kért valakitől.
– Mi a helyzet? Jelentsen! Vége!
Titus elkapta George tekintetét, és nem tetszett neki, amit a
szemében látott. Elővette a pisztolyát, odament, és George arca
felé emelte.
– Ne! – mondta Calista.
Titus megállt, és Calistára nézett.
– Mi?
– Még szükségünk lehet rá.
– A terv szerint…
– A terv szerint a maga csapata érti a dolgát – szakította félbe
Calista. – Most új tervre van szükségem.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Gibson nyolcvan kilométer után már nem taposta a gázpedált,

lelassult 110 kilométerre. Egyik szeme az utat nézte, a másikkal
hátrafelé figyelt a sötétségbe, hogy követi-e őket valaki. A füle
még mindig csengett.
Maci Phillies-sapkájának ellenzőjét mélyen a szemébe húzta.
A nagy zűrzavarban a fején volt a legnagyobb biztonságban,
most pedig különös módon vigaszt nyújtott. A káosz közepette is
sikerült felkapnia Maci könyvével együtt. Billy fegyvere a jobb
combja alatt volt. Gibson még mindig nem értette, hogy úszta
meg egyetlen találat nélkül. Pedig ez igazi, hagyományos
pulykavadászat volt.
Nem tudta, hogy Jenn és Hendricks túlélte-e. A tűzharc
közben szétváltak, és csak arra gondolhatott, hogy elfogták vagy
megölték őket. Nem szívesen hagyta ott őket, de Billy kapott
egyet a hasába, gyorsan kórházba kellett vinni. Gibson a hátán
cipelte ki az autóhoz, minden rogyadozó lépésnél várta a lövést,
ami azonban nem jött.
Kihajtott az egyik kijárónál a Cherokeeval, talált egy
elhagyatott benzinkutat, ami úgy nézett ki, mintha évekkel
ezelőtt bezárt volna. Leállította a motort, de Hendricks
slusszkulcsát benne hagyta az indítóban, hadd himbálóddzon. A
benzinkút védőtetejének árnyékában üldögélve visszanézett az
útra, amin idejutottak, és hallgatta Billy szörcsögő zihálását.
 Az utcai lámpák gyenge fényében látta a Billy sápadt arcán
gyöngyöző verejtékcseppeket. Billy felköhögött valamit, ami
kátrányként folyt az állára. Gibson letörölte, és akkor látta, hogy
Billy inge és nadrágja átitatódott vérrel. Összefüggéstelenül
motyogott. Azóta, hogy kitört az őrület a házban, hol magánál
volt, hol eszméletlen, de egyetlen értelmes szót sem mondott.
Kórházba kellett vinnie Billyt, de előbb tudnia kellett, hogy
nem követik-e. A műszerfal zajosan megremegett, amikor
kinyitotta az autó ajtaját. Billy keze kinyúlt, és megragadta a
csuklóját.
– Tudod, hogy hová fogsz menni? – kérdezte Billy.
– Igen, van egy jó ötletem.
– Tudtam, hogy kitalálod. Megtennél nekem valamit?
– Természetesen.
– Ha megtalálod őt, beszélsz majd neki rólam?
– Hé! Ne kezdd ezt a haldokló hős dumát! Amint biztonságos
lesz, bemegyünk egy kórházba. Élsz, és életben is maradsz.
– Örülök, hogy találkoztunk. Jó volt elmondani valakinek.
– Részemről a megtiszteltetés, Billy. Most fogd be a szád, és ülj
itt nyugton! Mindjárt visszajövök.
– Rendben – mosolygott Billy fájdalmasan.
Gibson mélyen a szemébe húzta a sapkáját, és kiment az útra.
Nem látott senkit, mégsem érezte magát biztonságban. De
meddig várhat még? Billynek sebészre van szüksége.
Elővette a telefonját. Ez kockázatos volt; Jenn és Hendricks
valószínűleg a telefonja nyomán talált el a tóparti házhoz, de
nem volt más választása. Térerő: egy sáv. Átment a parkolón,
hátha ott jobb lesz. Három sáv. Hendricks nyilván fejből tudná,
hol van a legközelebbi kórház, de Gibsonnak meg kellett
keresnie. Talált egyet tizenkét kilométerre, megjegyezte az
odavezető utat, és megejtette a hívást, amitől annyira rettegett.
Nem akarta szükségtelenül megijeszteni Nicole-t, de már nem
kerülhette el.
– El sem hiszed, milyen meleg van itt – mondta, amikor Nicole
felvette.
– Megismételnéd?
– El sem hiszed, milyen meleg van itt.
– Milyen meleg?
– Negyvenhárom fok.
– Mit mond a hőségriasztó?
– Menjünk árnyékba.
Nicole egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
– Te is próbálj hűvös helyen maradni!
– Mondd meg neki, hogy szeretem!
Nicole szó nélkül letette a telefont.
Ez a régi titkos kódjuk volt, még az aktív szolgálata idejéből.
Azt jelentette, hogy igazolt terroristafenyegetés van Washington
ellen, Nicole menjen biztonságos helyre. Az otthoni hívásokat
figyelték, keresték a kulcsszavakat és kifejezéseket bennük,
ezért sokan ilyen módon figyelmeztették a családjukat.
Nicole elviszi majd Ellie-t a nagybátyja vadászházába Nyugat-
Virginiába. Tizenöt percen belül úton lesz, és addig a hálózaton
sem lesz elérhető, amíg nem kap hírt tőle. Amíg a seregben volt,
erre soha nem került sor. Hálás volt neki, hogy még mindig
tiszteli annyira, hogy bízik benne, és nem tesz fel kérdéseket.
Bár tudta, hogy ha túléli mindezt, számos kérdésre kell
válaszolnia.
Az út minden irányban néptelen volt, ezért felhívott még egy
számot. Egy évtizede nem tárcsázta; a feje nem, de az ujjai még
emlékeztek rá. Imádkozott, hogy a szám még éljen.
Egy fiatal fiú vette fel. Gibson a nagynénjét kérte. A fiú
zajosan lecsapta a telefont, és „Anya” kiáltással kirohant.
Egy nő vette fel. A hangja olyan volt, mint régen.
– Szia, Miranda.
– Gibson? Te vagy az?
Néhány percig beszéltek csak. Gibson megmondta, mire lenne
szüksége. A nő nem volt biztos benne, hogy még megvan, de
megígérte, hogy utánanéz.
– Ha nálam van, akkor csak egy helyen lehet – mondta.
Megbeszélték a találkozó idejét és helyét. Gibson
megköszönte, és letette.
Eddig minden jobban ment, mint remélhette. Próbálkozott
Jenn számával, de azonnal a hangposta jelentkezett.
Fontolgatta, hogy üzenetet hagy, de nem tudhatta, hogy nem
vették-e el tőle a telefont. Inkább kinyomta, kivette a
telefonjából a SIM-kártyát, és odacsapta a benzinkút oldalához.
Eddig nem bukott le vele, de hamarosan megtörténne.
Amúgy sem maradt már senki, akit felhívhatott.
Visszament a terepjáróhoz, azt számolgatta, mennyi idő lesz
az út Charlottesville-ig. Ha éjszaka vezet, megúszhatja, de ha
kivilágosodik, az autón levő golyónyomok kellemetlen
kérdésekhez vezetnek. A jobb oldali ajtó nyitva volt. Billy eltűnt.
Véres lábnyomok vezettek át a parkolón, majd eltűntek a
benzinkút mögötti mező szélén. Tíz méter után elvesztette a
nyomot. Belekiáltotta Billy nevét a sötétségbe. Nem felelt a szél
sem.
Gibson észak felé fürkészte a látóhatárt, de rájött, hogy nem
tudhatja, merre ment Billy. A sötétben átkutatta a mezőt, a fiú
nevét kiáltozva a közömbös éjszakába.
Visszament a Cherokeehoz. Minden férfi eljut egy pontig,
amikor döntenie kell, hogy melyik utat választja. Billy döntött,
és Gibson remélte, hogy együtt tud élni a választásával.
Az övé Charlottesville volt.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Gibson hajnalban megállt egy motelnél, ami egy kézzel írt

táblán „Tiszta szobák”-at ígért. Hátul parkolt le, távol a főúttól,
és kivett egy szobát. Készpénzzel fizetett két éjszakáért, bár csak
aznap estig szándékozott maradni. Berakta a ruháit a
fürdőkádba, hogy kiáztassa belőlük a vért; lezuhanyozott,
közben úgy taposta a ruháit, ahogy régen a szőlőt szokták a
taposókádban; folyt a véres lé, és eltűnt a lefolyóban. Sokáig állt
a zubogó víz alatt, a bőre olyan rózsaszínű lett, mint egy
újszülötté.
Mélyen aludt. Egyszer a vizelési inger felébresztette, akkor a
zuhanyozó csövére akasztotta a ruháit száradni. Amikor végleg
felébredt, már késő délután volt. Úgy érezte, csak öt percet
aludt, nem tíz órát. Még egyszer lezuhanyozott, hogy feléledjen,
és visszavette a ruháit. Volt valami javulás, de még mindig
látszódtak a vérfoltok. Kifordította az ingét. Ez segített
valamelyest. Most úgy nézett ki, mint egy idióta.
Alig két kilométerre az út mellett talált egy lepusztult
bevásárlóközpontot. A ruhadiszkontban vett egy
farmernadrágot és két inget. A boltban átöltözött, és a régi
ruháit bedobta a szemétbe. A barkácsboltban vett egy szeghúzó
kalapácsot. Addig hajtott, amíg talált egy néptelen mellékutat. A
kalapáccsal végigverte az autó oldalán a golyók ütötte lyukakat.
Így még förtelmesebben nézett ki, viszont a lyukak nem
látszottak golyónyomoknak.
Charlottesville tíz évvel ezelőtthöz képest megváltozott,
ugyanakkor nem sokat. Lényegében nem. Továbbra is és
mindenekelőtt egyetemi város volt. Jellegzetesen déli, a
múltjára és a hagyományaira büszke, de fiatalos, élő és könnyed
– Gibson véleménye szerint a legjobb mindkét változatból. A 29-
es úton hajtott be a városba, ami az Emmet utcában
folytatódott, miután keresztezte a 250-est. Az egyetem ismerős
látványa fogadta. Új épületeket is látott, de összességében a
campus ugyanolyan ismerős volt. Szívesen leparkolt volna,
hogy átsétáljon a Groundson (ahogy a campust nevezték), de
ahhoz is kedve lett volna, hogy betérjen a Fehér Foltba egy jó
Gus Burgerre, ugyanakkor szeretett volna visszafordulni az
autóval, és eltűnni innen. Nem mintha tudatosan elhatározta
volna, hogy soha nem jön vissza ide, de valahogy mindig talált
okot arra, hogy valahol máshol legyen.
Az emlékeibe feledkezve nem kanyarodott le a University
útra. Hogy ne kelljen visszafordulnia, megkerülte a Groundsot a
Jefferson Park úton, és arról fordult rá a West Mainre. Iskolai
szünet volt, és ugyanúgy, mint gyermekkora nyarain, a hosszú
tanévtől kimerült Charlottesville szunyókált és megpróbálta
kipihenni magát, mielőtt a húszezer diák néhány hét múlva
visszajön.
A Kék Hold étterem fehér téglás portálja hamarabb tűnt fel,
mint emlékezett rá. Behajtott az épület melletti szűk parkolóba,
és ült egy percig a párálló sötétben.
Nagynénjét a bírósági tárgyalás óta nem látta. Miranda az
apja halála után magához vette őt, és meg kell mondani, hogy
nem bizonyult hálás gyereknek. A nagynénje több mint megértő
volt az indulatkitöréseivel és a rossz magaviseletével szemben,
ahogy csak egy olyan anya lehet, aki már felnevelte kamasz
fiait. A kedvességét azzal viszonozta, hogy ráhozta az FBI
házkutatóit.
A tárgyalás alatt távolságtartó és fagyos volt a kapcsolata a
nagynénjével. Nem is vádolhatta ezért, de mint afféle dühös
fiatal, neheztelt rá.
A perköltség felemésztette az apja vagyonát, és utoljára akkor
írt a nagynénjének, amikor a házat eladták. Időbe telt, amíg
akadt rá vevő. Már közeledett a tengerészgyalogosi avatása
Parris Islanden, amikor megérkezett a levél – egyszerű, fehér
boríték, benne egy csekk. Egy sor sem volt mellékelve, így nem
látta értelmét, hogy válaszoljon. Végül ezt a pénzt adta
előlegként arra a házra, ahol most Nicole és Ellie él.
Maga sem tudta, hogy mit vár a találkozástól; időközben
rájött, hogy csak egy gyerek emlékeit őrzi a nagynénjéről. Nem
tudta, hogy milyen ember. Neki csak Miranda néni volt, aki
vigyázott rá, és gondoskodott róla, hogy ne éhezzen, amikor
Duke nem volt a városban. Bármi is történt, mondta
önmagának, a nagynénje többet tett érte, mint a legtöbb ember
tett volna. Ő az apját, a nagynénje pedig a bátyját veszítette el.
Eddig még nem gondolt arra, hogy mit jelentett Duke a
húgának. Ha őszinte lenne, elismerné, hogy azért volt ez a
makacs vágya, hogy távol maradjon Charlottesville-től, mert
nem akarta ezt a találkozást.
A Kék Hold étterem már nem volt a régi. Ezen meglepődött,
pedig nem kellett volna. Tíz, sőt, több éve volt itt, a személyzet
is kicserélődött. Sajnálta a helyet, és ez is meglepte.
Egy végig tetovált karú fiatal fehér nő megérintette a karját,
és mondta, hogy üljön le valahová. Egy sarokülést választott a
bejárat közelében, hogy láthassa Mirandát, amikor belép az
ajtón.
Gibson úgy vélte, az új tulajdonosok szép munkát végeztek,
hogy megőrizzék a hely hangulatát, de az apja biztosan
megvetően nyilatkozott volna a változtatások láttán.
Duke Vaughn sok téren haladó szellemű volt, másokban,
például az ételbárokat illetően, kínosan maradi. Például az
ablakpárkányokat elárasztó lemezek, vagy hogy sört és
röviditalt is árulnak: ezek egyike sem illett a Duke Vaughn
felfogása szerinti amerikai ételbárokhoz. Ugyanúgy a táblára írt
program sem az esténként fellépő énekesekről. „Az
ételbárokban nincsenek énekesek!” – hallotta az apja
kinyilatkoztatását. És egy étlap, amin olyan ételek szerepelnek,
mint Hegyi pisztráng menü vagy Tandoori csirke szendvics,
minden bizonnyal kiváltotta volna Duke rosszallását.
A pisztrángot választotta. Visszaadta az étlapot a
pincérnőnek.
Billyre, Hendricksre és Jennre gondolt. Él még valamelyikük?
George Abe. Kirby Tate. Terrance Musgrove. Milyen sok életet
köt össze gordiuszi csomóba egy eltűnt lány! De Gibsont most az
apja érdekelte. Nem képzelte, hogy biztonságban van, de egy
kérdésre választ kellett kapnia, mielőtt dönt a következőről.
Lehet, hogy az igazság rettenetes, de a bizonytalanság
megőrjítette. Miért lett az apja öngyilkos? Érezte, hogy a
gyanúja láthatatlan ujjai szorosabban fogják.
 Csak abban reménykedett, hogy a nagynénje nem dobta ki.
Miranda Davis belépett az ajtón. Gibson felállt, hogy
üdvözölje, csak nem tudta, hogyan. A nagynénje megoldotta a
problémát, egyszerűen megölelte erős karjaival. Gibson
beleolvadt az ölelésbe, és mindkettőjüknek nedves volt a szeme,
amikor szétváltak.
Az évek kegyesek voltak Mirandához. Természetesen
megöregedett, de a régi életerővel bírt. Magas, vékony, erős
alkata, köszönhetően a versenyszerű futásnak, beleértve a hat
maratonit is, majdnem a régi volt. Csak a haja volt
észrevehetően más.
– Tetszik a hajad – mondta Gibson.
– Jaj, utáltam már az őszülést! Billy azt mondta, jól nézek ki
vörösen.
Bill harmincvalahány éve volt a férje. Gibson csak két
dologról hallotta beszélni: a Virginiai Egyetem sportéletéről és
az édes, kedves feleségéről. Minden másról hagyta, hogy
Miranda beszéljen.
– Igaza van. Remekül nézel ki.
Miranda elhessegette a bókot.
– Nos, én nem úgy gondolom, de köszönöm. Istenem, Gibson!
Hadd nézzelek! Nahát, kész férfi! Istenem, de régen láttalak! –
Elhallgatott. – Amiről én tehetek, tudom.
– Nem! – mondta Gibson olyan hévvel, hogy maga is
meglepődött. – Szemét kölyök voltam.
– Gyerek voltál – helyesbített a nagynénje. – Én voltam a
felnőtt. Úgy is kellett volna viselkednem.
– Ne haragudj! – mondta Gibson.
 Miranda a kezére tette a kezét.
– Nagyon örülök, hogy felhívtál.
– Én is.
– Istenem, milyen makacs tud lenni az ember! Sokáig
maradsz a városban? Bill is szeretne látni.
Gibson azt mondta, hogy még aznap este továbbmegy.
Miranda csalódottnak látszott, ezért megígérte, hogy ha lesz
ideje, meglátogatja őket.
– Van egy lányom.
Beszélt Ellie-ről és Nicole-ról. Miranda kérdezett, ő pedig tőle
telhetően ellátta őt az élete részleteivel, fenntartva az elbeszélő
hangvételt. Maga is meglepődött, hogy milyen sok
mesélnivalója van, és milyen jó érzés, hogy valaki meg is akarja
hallgatni.
– Remélem, egyszer találkozom Ellie-vel – mondta a
nagynénje.
Gibson megígérte, hogy hamarosan elhozza majd
Charlottesville-be. Ez az önvád és a könnyek újabb hullámát
indította el. Miranda rámosolygott a könnyein át.
– Bill szerint akkor is sírok, ha megváltozik a szél iránya. Azt
hiszem, igaza van. Ó! Itt van, amit kértél. Majdnem
elfelejtettem, hogy miért is vagyok itt. Olyan kelekótya vagyok!
Megtaláltam.
Benyúlt a táskájába, és elővette James Madison kis márvány
mellszobrát. Kettőjük közé tette az asztalra. Az apja vette egy
kiárusításon, amikor még a Virginiai Egyetemre járt. Duke ezt
nevezte az első „fontos beszerzésének”, és az íróasztala dísze
volt a halála napjáig.
 Még beszélgettek néhány percig, Miranda végig mosolygott,
még akkor is, amikor kikísérte, és még egyszer összeölelkeztek.
– Éppen olyan vagy, mint ő volt, tudod? Különösen a szemed.
– Az ujjai a levegőben végigfutottak Gibson arcán. – Pontosan
olyan.
Mire visszament, az étele már az asztalon volt. Nem evett,
félretolta a tányért, és a kezébe vette a szobrocskát, méregette a
súlyát. Felfordította, megkereste az alján a bemélyedést. A
hüvelykujjával kipattintotta a talapzatban levő rejtekhelyet
fedő panelt. Eredetileg cédulákat, üzeneteket rejthettek el
benne, de belefért egy pendrive is. Mégis meglepődött, amikor
az pottyant a tenyerébe.
Duke Vaughn egyetemista kora óta naplót vezetett. Mindig is
hitte, hogy nagyra hivatott, és úgy vélte, ez hasznos lesz, ha
majd eljön az idő, amikor megírja az emlékiratait. Bár Duke
gyakran beszélt róla, senki sem olvasott belőle egy szót sem, így
Duke Vaughn „naplója” egyfajta családi legenda lett.
Gibson milliószor látta, hogy apja ráment valamit a pendrive-
ra, aztán a szoborba rejti. A letartóztatása után az FBI lefoglalta
az apja számítógépét, amin volt elég kompromittáló anyag
ahhoz, hogy tönkretegyék Duke hírnevét. A számítógépet soha
nem adták vissza, és több mint valószínű, hogy a pendrive-on
maradt meg Duke Vaughn írásának egyetlen másolata.
Bedugta a laptopjába.
Egyetlen, „Privát” elnevezésű mappa jelent meg a képernyőn.
Ravasz. Felugrott egy ablak, és kérte a jelszót. Amikor Gibson
elkezdett érdeklődni a számítógépek és a titkosítás iránt, az első
munkája az apja volt. Az első jelszó, amit meghekkelt. Az első
bűncselekménye. Illetve a második, ha annak tekintjük a
gyermekként elkövetett gyorshajtást. Gibson beírta a jelszót, és
az ablak eltűnt.
A mappában több mint harminc dokumentum volt,
mindegyik a megírás évéről elnevezve. A legkorábbi a hetvenes
évek végéről származott. Összességében Duke Vaughn életéről
számoltak be az egyetemtől kezdve, a politikusi felemelkedésén
át egészen az „öngyilkosságáig”, jóval több, mint kétszázmillió
szóban. Néhány bekezdés hihetetlenül rövid volt: „1987.
október 7. Utálom a korteskedést. Utálom” – olvasható az egyik
kampánykörútról. Voltak azonban ennél sokkal komolyabb,
többoldalas bejegyzések is. Az írásai lényeglátók és tisztán
követhetők lettek. Találkozások fontos pártemberekkel,
törvényhozói munkák, amikben Duke segédkezett, filozofikus
elmélkedések a politikáról.
Gibson megnyitott egy programot, ami kulcsszavakat keresve
egy időben nézte át az összes dokumentumot. Beütötte a
„baseball” szót és várt, amíg a gép átfésülte az apja naplóit.
Közel kétezer találat jött be. Gibson a homlokát ráncolva
hozzáadta a kereséshez a „Suzanne” és a „Gibson” nevet. A
program ismét munkához látott, és csengetéssel jelezte, hogy
végzett. Egyetlen találat volt.
Látszólag teljesen ártalmatlan bejegyzés volt: elmentek egy
baseballmeccsre, de egy problémás gyerek miatt lerövidült a
program. Gibson lassan olvasott, a szavak mögött hallotta az
apja hangját, figyelte, hátha meghall valami rendkívülit benne.
De csak azt hallotta, hogy egy férfi aggódik a barátja lánya
miatt. Gibson eljutott ahhoz a részhez, amikor Maci teljesen
kiborult. Minden egyezett a saját emlékeivel, amíg egy olyan
részhez nem jutott, amire nem emlékezett.

Megszerveztem egy négyszemközti találkozót Martinezzel.

Társaságban. Fesztelenül. Lehetőség Bennek, hogy tisztázza
a dolgokat a frakcióvezetővel, miután a munkanélküli
törvény ügyében megtörtük az egységet. Helyes lépés volt,
de sokba kerül. Az időszaki választások tizennyolc hónapja
voltak, de a repedéseket be kellett tölteni.
Nehéz kezelni, ahogyan Suzanne viselkedett. Dönteni kell.
Ben halogatni akarta, de én lyukat térdepeltem volna a
nadrágomba, csak hogy elmehessünk a meccsre. Úgy is
történt. Megegyeztünk, hogy Suzanne-t visszaviszem
Virginiába, George marad Gibsonnal és Bennel. Nem
szívesen hagytam ott Gibsont, de a frakcióvezetőnek is volt
egy vele körülbelül egykorú fia. Így már volt értelme, és
ahogy mesélték, Gibson remekül viselkedett. Van jövője a
gyereknek.
Suzanne egy roncs volt, amíg kijöttünk a stadionból.
Tartottam a távolságot, különben megint kiborult volna.
Nagy jelenet volt. Felajánlottam, hogy veszek neki egy
sapkát, ez valamelyest lenyugtatta. Találtunk egy árust
útban az autó felé. Nem akart Orioles-sapkát. Csak Oriolest
nem. Nem, dehogy, persze! Elvégre Orioles-meccsen
voltunk, az isten szerelmére! Milyen más sapkájuk lehetett
volna? Suzanne megint elsírta magát. A fickó erre beletúrt a
dobozaiba, és talált két Phillies-sapkát. Ő sem tudta, miért
volt nála ilyen. Megvettem mind a kettőt – gondoltam, így
megbékülhetünk. A sapka túl nagy volt neki, de lehetett
 állítani rajta, és addig húztam, amíg a fején nem maradt. Ez
boldoggá tette, és hála istennek, a hátsó ülésen végigaludta
az utat hazáig.
Az Orioles kikapott.

Gibson már emlékezett a sapkára. A másik sapkát megtalálta

a hátsó ülésen, amikor hazafelé mentek. Kérdezte Duke-tól,
hogy kié, de az kikerülte a választ, és amikor visszaértek
Charlottesville-be, kihajította a szemétbe. Eddig ezt nem kötötte
Macihoz.
És ez rossz érzés volt. Nagyon rossz. Nem talált semmi
bizonyosat, de ahhoz elég volt, hogy a gyötrő kétségei
megerősödjenek. A kezébe vette a Phillies-sapkát, és újra
megnézte. Billynek igaza volt. Ez üzenet volt, és volt egy olyan
rossz érzése, hogy neki szánták. Billy azt mondta, hogy Suzanne
folyton azon gondolkodott, hogyan tudna vele kapcsolatot
teremteni a börtönben.
Mit próbáltál mondani nekem?
Visszatette a sapkát a táskájába, nem akarta felvenni. A Kék
Hold már tele volt. A sarokban a ma esti fellépő hangolta a
gitárját. Neki egy csendes helyre volt szüksége, ahol át tudja
nézni a napló további részeit. Biztos, hogy talál még többet is.
Összeszedte a holmiját, fizetett, és az oldalajtón kiment a
parkolóba. Kockázatos volt, de beszélnie kellett Jenn-nel. A
telefonja, persze, összetörve hevert egy pennsylvaniai
benzinkút parkolójában, de a régebbi motelekben gyakran
vannak még pénzbedobós telefonok. Amúgy is szüksége volt
egy helyre, ahol meghúzhatja magát éjszakára, és így két legyet
üt egy csapásra.
 Odaért a terepjáróhoz, betette a kulcsot a zárba, amikor egy
kéz, erős, mint a hideg vas, befogta a száját, gyakorlottan
elfordította a fejét és felfedte a nyakát. A jéghideg tű úgy
csókolta meg a bőrét, mintha darázscsípés lenne.
– Maradj csöndben! – suttogta egy rothadó gyümölcs szagú
hang. – Elviszlek, hogy találkozz az apáddal.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Duke a fiára mosolygott, és odaintette magához. Ő

engedelmesen odament az apjához, és próbált nyugodt
maradni, amíg Duke harmadszor is kigombolta a felső
inggombját és beigazította a nyakkendőjét. A karácsonyi parti
már javában tartott, és a szenátor szigorú szabálya ellenére,
hogy az éves összejövetelen „üzletről nem beszélünk”, másról
sem folyt a szó, csak a politikáról.
Egy tésztaképű, céklavörös ember állt meg mellettük, hogy
kezet fogjon Duke-kal. Gibson hozzászokott ehhez. Az emberek
mindig félbeszakították, hogy az apjával beszéljenek. Az apja
fontos ember volt, és Gibsont hatalmas büszkeséggel töltötte el,
hogy mennyire tiszteli mindenki. A beszélgetés során Duke azt
éreztette a másikkal, hogy ő a világegyetem középpontja, név
szerint érdeklődött a felesége és a gyerekei felől, és gratulált
neki a legújabb győzelméhez a Házban. A boldoggá tett férfi
elment, Duke pedig visszafordult a fiához.
– Ezt az embert azon a napon fogom felhívni, amikor
kigyulladok, és a három legközelebbi államban egyedül neki
lesz locsolócsöve.
Gibson nevetett, bár nem igazán értette a viccet. Egyszerűen
csak imádta, hogy az apja úgy kezeli, mintha egy lenne a
munkatársai közül. Mint egy bennfentest. Duke végigsimított a
fia haján, és gyengéden összeborzolta.
 – Na, apa! – méltatlankodott Gibson, és a tenyerével
visszarendezte a haját.
– Hol van a többi kölyök? Neked sem kéne itt lézengened a
harctéren.
– Mind fent vannak, és gyerekfilmeket bámulnak – válaszolt
megvetően Gibson.
A tízéves Gibson azok közé számított, akik érettebbek a
koruknál. A kedvenc filmje a Keresztapa 2. volt – nem azért,
mintha az első rész nem lett volna jó, de mindenki tudta, hogy a
második rész fantasztikus. Apja szerint John Cazale volt a
filmtörténet legalábecsültebb színésze. Csak öt filmet csinált, de
azok szerintem bármelyik öt másikkal felérnek, mondta Duke,
amikor először nézték meg együtt.
Azon az őszön történt, hogy Gibson az igazgatói irodában
kötött ki, mert megragadta egy osztálytársa arcát, azt kiáltotta,
hogy Tudom, hogy te voltál, Bobby, összetörted a szívemet, majd
szenvedélyesen szájon csókolta. Duke úgy nevetett, hogy
potyogtak a könnyei, majd – nem túl meggyőzően – rászólt a
fiára, hogy többet ne csináljon ilyet. Gibson viszont rámutatott,
hogy azóta nem is tűnt el semmi az öltözőszekrényéből.
– Mi? Gyerekfilmeket? Elég durvának hangzik.
– Még annál is rosszabb. És mi történik itt lent?
– Sorakoztatom őket, aztán mindet kiütöm. Itt minden a
látszatról szól, fiam. Jegyezd meg, amit mondok: nincs
hamisabb dolog az ég alatt, mint egy ünnepi összejövetel
Washingtonban. Az egyedüli őszinte szavak a bárpultnál
hangzanak el, amikor italt rendelnek.
– Akkor miért csinálod?
 – Vannak dolgok, amiket csinálni kell. Minden a látszatokról
szól. Nem mondtam még? Tehát, a trükk az, hogy meg kell látni
azt, amit próbálnak elrejteni. Miről akarják elvonni a
figyelmedet? Ha erre rájössz, már ismered a fickót. Vagy az
asszonyt. De kezdd a férfiakkal, mert azok egyszerűbbek. A nők
már PhD-szintet igényelnek.
– Értem – bólintott bölcsen Gibson. – Például?
– Jól van: vegyük például azt az embert! – mutatott Duke egy
magas, sovány férfira, akinek mintha smirgliből lett volna az
arcbőre. Egy sörrel a kezében csak szemlélte a helyiséget.
– Ő valami fontos ember?
– Mondd meg te! – biztatta Duke.
Gibson hosszan nézte az apját.
– Nem az.
– És miért nem?
– Mert senki sem akar vele beszélgetni. Ha fontos ember
lenne, nem lenne egyedül.
– Okos fiú – nevetett Duke. – De most csak őt nézd! Ránézésből
is meg tudod állapítani ezt?
Gibson felmérte a férfit. Öltönyt és fényes nyakkendőt viselt.
Kitűzője és fémkeretes szemüvege volt. Szőke haját régimódian
hátrafésülte. Gibson nem értette.
– Ugyanúgy néz ki, mint mindenki más.
– Senki sem néz ki úgy, mint mindenki más. Megpróbálhatják,
de nem sikerül. A trükk az, Gib, hogy nem az ember közepét kell
nézni. Ott mindenki egyforma. Öltöny, nyakkendő, kitűző. Az
egyenöltözetet hordja, és jól néz ki. A közepét nézve lehetne az
Egyesült Államok elnöke is. Az igazság mindig a peremén
rejtőzik. Például a hajában. Mindenki úgy fésüli a haját, hogy az
elölről jó benyomást keltsen. Miért? Mert így látjuk a tükörben.
Szemből. Mindig csak elölről látjuk magunkat, tehát csak erre a
nézetre fordítunk gondot.
– Tehát meg kellene néznem hátulról?
– Nem szó szerint, de igen. Nézd meg a cipőjét! Mit látsz?
– Kopott. Az egyiken elszakadt a fűző.
– Ez mit mond neked?
Gibson erősen gondolkodott. A cipőről Ben Rizolli
kosárlabdája jutott az eszébe. Ben kiskorában az apja lelépett,
csak ketten maradtak, ő meg a mamája. Nem volt sok pénzük.
Bennek mindig ugyanaz az egy kosárlabdája volt, és
mindenhová magával vitte. A varrások és a pöttyök elkoptak,
nem tapadt a kézbe, alig lehetett már megfogni. Gibsonnak
mindig rossz érzése volt, amiért a srác, aki imádta a
kosárlabdát, nem engedhet meg magának egy új labdát.
– Nincs sok cipője. Valószínűleg nem engedheti meg magának.
És azt reméli, hogy senki nem nézi a lábát.
– Egész jó. Szerinted a szenátor ma kopott cipőt visel?
– Kizárt.
– Kizárt. Így van. Most nézd meg az én cipőmet!
Gibson lenézett az apja lábára. Duke lestrapált, fekete fűzős
cipőt viselt. A sarkánál a bőr mélyen begyűrődött. Kérdőn
nézett az apjára.
– Na, mit mond ez neked az öregedről? – kérdezte Duke.
– Nem tudom.
– Ez azt jelenti, hogy egyetlen dologból nem ítélhetsz meg
valakit. Soha ne légy olyan beképzelt, hogy azt hidd, kiismertél
egy embert csak a cipője alapján. De…
– De ezzel kezdődik?
– Ezzel kezdődik – mondta Duke. – Tehát mi a különbség közte
és köztem?
– Veled mindig beszélgetnek.
– Ezzel kezdődik – kacsintott Duke.
Gibson büszkén és nyomatékosan bólintott. Bár volt valami
hiányérzete, annyira boldog volt, hogy az apja vele foglalkozik,
hogy ezt nem akarta elrontani további kérdezősködéssel. Majd
rájön magától.
– Jól van, kölyök. Várj még egy órát! Most dolgoznom kell egy
kicsit, de aztán elmegyünk egy helyre Georgetownban, ahol
szuper jó Oreo milkshake-et lehet kapni. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk.
Három órával később ott ébredt fel, ahol elaludt: az egyik
vendégszoba ágyán, összegömbölyödve, egy szőrmekabát alatt.
– Ébredj fel, fiam! Ébredj fel! Ébredj fel!
Duke ölbe kapta, és kivitte az autóhoz. Gibson csak akkor
ébredt fel, amikor becsapódott mögöttük az ajtó.
– Ébredj fel…
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Gibson lemerült az élete régészeti leleteivel teleszórt

tengerfenékre. A borongós félhomályban ki tudta venni apja
zöld furgonjának rozsdás vázát, ami félig belesüllyedt egy
homokpadba. Ott volt romos gyermekkori otthona, furcsán
féloldalra dőlt. Hihetetlen, de a hátsó kertben a som teljes
pompával virágzott. Nekitámasztva az első biciklije. És tőle
jobbra a régi osztályterem, ahol az FBI megbilincselte és
nyilvánosan elvezette a tévékamerák sora előtt.
Valamit megpillantott a felszínen. Elrugaszkodott a medertől,
és emelkedni kezdett. Amikor felért a felszínre, kinyílt a szeme,
és mélyen, reszelősen fellélegzett. Egy csupasz villanykörte
szeszélyes napként himbálódzott az arca előtt. Sűrűn pislogott,
próbálta a látását élesre állítani, de amikor ez sikerült, azt
kívánta, bár ne tette volna.
Gibson lábujjhegyen álldogált egy fahokedlin. Csak a nyakába
vetett kötél akadályozta meg, hogy leessen, de azon az áron,
hogy kegyetlenül bevágott a bőrébe. Meg akarta ragadni a
kötelet, hogy ne szorítsa annyira a torkát, de a kezét
hátrakötötték. Pánikba esett, vonaglani kezdett, és majdnem
elveszítette az egyensúlyát. Egy erős kéz segített, hogy
visszanyerje.
– Na, jól van. Helyezkedj el! Most még nem. Most még nem.
Előbb az üzlet – hallotta újra az ételbár előtti hangot.
 Az ételbár.
A roham megismétlődött. Valami az apjával kapcsolatban. A
szíve összeszorult, bolondnak és nagyon magányosnak érezte
magát. A nyaka köré fonódó kötél megnehezítette, hogy
körülnézzen, de vett egy olyan nagy lélegzetet, amilyet csak
tudott, és szemrevételezte a környezetét.
Egy alagsorban volt: a halványsárga falban magasra építették
be a félablakokat. Éjszaka volt. A falakon madarakról készített
vízfestmények lógtak: kolibrik, harkályok, kardinálispintyek. A
sarokban egy festőállvány. Egy festő műterme lenne?
Szőnyeggel borított lépcsők vezettek felfelé, de hová fel?
Egy férfi lépett a látóterébe. Gibson megremegett.
Összezavarodott állapotában azt hitte, hogy a férfi is vele
emelkedett fel a tudattalanjából. Egyike azoknak a mélytengeri
ragadozóknak, amik ott leselkednek az óceán fekete
mélységeiben. De csak egy ember. A felszínen legalábbis.
Átlagos magasság. Vékony testalkat. Sápadt, jelentéktelen arc,
eltekintve a mostanában eltört dagadt és vörös orrtól. Az a fajta,
aki egy hotel recepcióján fogad, vagy mellettünk ül az orvosi
váróban. Legalábbis a férfi ilyennek akart látszani. De az
álcaruha már felfeslett a szélein.
A szeme árulta el. Epés sárga volt, mint a nappali bagoly
szeme, és mozdulatlan, mint a Hold élettelen felszíne. Ezek a
mélyen ülő szemek úgy szegeződtek Gibsonra, mintha mindent
látnának, és semmit. A börtönben találkozott néhány ijesztő
figurával, és még ijesztőbbekkel a tengerészgyalogságnál, de ez
az ember, ha egyáltalán ember, bármelyiknél jobban
megijesztette. Ez a férfi a halál volt, aki érte jött.
 De talán még nyugtalanítóbb volt a ruházata. A férfi az ő
ruháját viselte. Nem olyat, hanem azt. Nem hasonló színű és
stílusú darabokat, hanem pontosan ugyanazt az inget, farmert
és cipőt. Úgy néztek ki, mint az ikrek, akik együtt vásároltak.
Eszerint a férfi ott volt a ruhaboltban, követte, látta, hogy mit
vásárol, és ugyanazokat a dolgokat vette meg.
Gibson ebből tudta, hogy az elrablását pontosan kitervelték.
Bármi történik, az jó nem lehet, és bármivel is próbálkozna, a
férfi azt már tudná előre.
– Jól figyelj! Figyelsz rám? Nincs sok időnk – mondta a férfi
barátságos és udvarias hangon. A sebész hangján, aki lebutítva
ismerteti a bonyolult eljárást egy idegesítő beteggel. Némán
nézték egymást, aztán a férfi minden bevezetés vagy
figyelmeztetés nélkül kirúgta a hokedlit Gibson alól. A szék
visítva végigkarcolta a fapadlót, és a távoli falnak csapódott.
Gibson legfeljebb három centit zuhant, de ennek a jelentősége
óriási volt: ez a három centi választotta el az élőt a haldoklótól.
A kötél egy rántással elkapta a teljes testsúlyát, és bevágott az
álla alatt a húsába. Úgy érezte, az ínak a nyakában és a vállában
hínárként szakadnak szét. A lába a levegőben csapkodott.
A férfi hozzálépett, és gyengéden megpaskolta a lábát.
Gibsont tehetetlen kétségbeesés fogta el. Rettenetesen sajnálta
magát fiatal életének – feltételezhetően – mindjárt bekövetkező
vége miatt. Önsajnálata hideg volt, és nem adott vigaszt. Tele
volt szavakkal, amiket nem mondott el, és arcokkal, akiknek
mondania kellett volna.
Azt várta, hogy gyorsan elveszti az eszméletét. A filmekben
így látta. Esélytelen küzdelem néhány pillanatig, amíg a kötél
kiszorítja az életet az áldozatból. Ehelyett csak lógott,
rángatózott, és hallgatta saját nyikorgó hörgését és a vérének
lüktetését a halántékán.
– Ez a rövid zuhanás – magyarázta a férfi. – Mint tapasztalod,
a szokványos hosszú eséses akasztástól eltérően nem törik ki a
nyakad. Ami lehet, hogy most áldásnak tűnik, de a végén azt
kívánod, hogy lett volna hosszabb a zuhanás, és rövidebb a
várakozás. Ez a rövid zuhanás előnye és hátránya. Tovább élsz,
de… tovább élsz. A legtöbb ember azt hiszi, hogy mindenképpen
tovább akar élni, de húsz perc egy kötél végén nagyon hosszú
idő a halálig. Hosszú idő megbánni mindazt, amin már nem
lehet változtatni, és ami már nem számít többé.
A férfi átkarolta Gibson lábát és felemelte, könnyítve ezzel a
súlyán. A hokedli visszacsusszant alá, és Gibson erőtlenül
táncolt rajta.
– Tehát megértettük egymást – mondta a férfi. – Azt hiszem, a
te helyzetedben hasznos, ha az ember megérti, milyen büntetés
vár rá. Büntetés azért, mert nem vagyok elégedett. Hogy tehetsz
elégedetté, kérdezed? Nos: van egy kérdésem. Egyetlenegy, de
az nagyon fontos. Addig fogom kérdezni, amíg nem kapok
kielégítő választ. Avagy amíg megelégszem… a rövid
zuhanással. Megértetted?
– Igen.
A férfi felmutatta Duke pendrive-ját.
– Lemásoltad? Feltöltötted, mielőtt eljöttél az ételbárból?
– Ha megmondom, elenged?
A hokedli ismét elszállt, Gibson zuhant. A fájdalom a hátába
és a vállába hasított. Hosszú ideig lógott így, tovább, mint
korábban. Végül a férfi ismét megemelte, és érezte, hogy a lába
alá csúszik a hokedli. Kisebbnek érezte magát, mintha kitéptek
volna egy részt abból, ami ő volt egykor. A férfi hagyott időt,
hogy összeszedje a maradék eszét. A szeme sarkából látta az
apját, aki mezítláb ült az alsó lépcsőfokon, és szomorúan nézte
a fiát. Gibson pislogott, és a látomás eltűnt, de tudta, hogy hol
van. Otthon volt.
– Á! – üdvözölte a férfi. – Isten hozott itthon! Nem voltam
biztos benne, hogy felismered. Egy évtized alatt megváltozott.
Nekem jobban tetszett a vörös festéssel.
– Baszódj meg! – ordította volna Gibson, de csak suttogás jött
ki a torkán.
– Élveztem az apáddal való találkozást. – A férfi elővett egy
kést, és megmutatta a hosszú, könyörtelen pengét. – Jót
beszélgettünk ebben a szobában. Két férfi megegyezésre jutott.
– Halványan elmosolyodott az emléken. – De a kérdésedre
válaszolva: akkor sem engedlek el, ha megmondod, amit
tudnom kell. Semmiképpen sem. Az életednek nincs
csereértéke. Tudom, hogy rossz ezt hallani, de az őszinteség a
legjobb. Mindazonáltal azt elmondom, hogy mit ajánlhatok fel.
– Menj a pokolba!
– Fent az emeleten van egy házaspár. Linda és Mark
Tompkins. Linda festi a gyönyörűséges képeket, amiket itt látsz.
Jelenleg annyit tudnak, hogy egy maszkot viselő háborodott
férfi betört a házukba, és megkötözte őket. Úgy volt öltözve,
ahogyan te. A férfi zokogott. Hisztérikusan. Azt mondta, hogy
sajnálja. Hogy nem akarja bántani őket. Elmondta, hogy a ház
egykor az övé volt. Amikor holnap megtalálják Thomsonékat,
téged fognak azonosítani, mint támadójukat. A rendőrség meg
arra a logikus következtetésre jut, hogy kétségbeesési
rohamodban, amit a válásod, a munkád és a családod elvesztése
váltott ki, betörtél gyermekkori otthonodba, és követted apád
nyomdokait.
– Ez az, amit felajánlhat?
– Igen.
– És ha nem válaszolok?
– Ha nem válaszolsz, megint kihúzom alólad a széket. Amikor
meghaltál, felmegyek, és lemészárolom Linda és Mark
Thompkinst. A férfival végignézetem a felesége halálát. Jó
sokáig fog tartani.
Gibson hallotta az izgalmat a férfi hangjában. Jól titkolta, de
Gibson leolvasta a gyönyört az arcáról, már ha valakinek az
ilyesmi gyönyört okoz.
– De miért? Nem csináltak semmit.
– Te sem – mutatott rá a férfi. – Szerencsétlenségükre az
események az utunkba sodorták őket, ahogy téged az én
utamba sodortak. És bár ez nem az ő hibájuk, az életük egy
hajszálon múlik. Úgyszólván.
– Na és? – kérdezte Gibson. – Nem ismerem őket. Nem is
találkoztam velük. Mi közöm nekem ahhoz, hogy kiket gyilkol
le? Ez magától függ, nem tőlem!
Blöffölt. Nagyon remélte, hogy hihetően.
– Igaz, igaz. Tőlem függ. A te lelkiismereted tiszta. De nem a
lelkiismereteddel kéne törődnöd. – A férfi megvonta a vállát. –
Nem kellene Ellie-re is gondolnod?
A lánya nevének említésére Gibson megdermedt a félelemtől.
 – Mi van vele?
– Nos… milyen hatással lesz ez rá? A bűncselekményed, úgy
értem – tette hozzá a férfi. – Gondold el, milyen végletesen
tálalja majd ezt a média! Képzeld el, hogyan fognak rád
emlékezni! Hogyan fog Ellie emlékezni rád? Azt fogják
mondani, hogy elborult az elméd, és mielőtt felakasztottad
magad, meggyilkoltad a Tompkins házaspárt – azokat a
szerencsétleneket, akik megvették az apád házát. Rád sütik,
hogy degenerált pszichopata voltál, aki ártatlanokra vetítette ki
saját nyomorúságát. Tébolyodott befejezése egy családi
tragédiának, ami több, mint egy évtizede kezdődött. Ez lesz az
életed sírfelirata. Amikor Ellie felnőtt lesz, és az apjára gondol,
zavart és szégyent érez majd. Ugyanazt, amit te érzel apáddal
kapcsolatban. Ezért most Linda és Mark Tompkins érdekében
kérdezlek, és a lányod érdekében: csináltál másolatot?
Gibson már nyitotta a száját, hogy beszéljen, de aztán
mégsem. Patakzottak a könnyei. Az apja miatt. A lánya miatt. A
döntés miatt, amit most meg kell hoznia.
De tudta, hogy nem érdemes vitatkozni, sem könyörögni. Az
első pillanattól, amikor belenézett a férfi üres szemébe, szinte
biztosan tudta, hogy nincs benne szánalom, soha nem is volt.
Átkozott legyen, ha élete utolsó perceit könyörgésre vesztegeti.
Ezt az időt valami jóra kell fordítania. Megmenthetné Lindát és
Markot. Annak lenne értelme… még ha a képek pocsékok is.
– Csináltál másolatot?
– Nem – mondta.
– Miért nem?
– Nem gondoltam, hogy kellene.
 A férfi elgondolkodott.
– Úgy gondoltad. Hiba volt.
– Igen.
– Tehát nem csináltál másolatot?
– Nem.
– Nincs másolat?
– Egy sem.
És ez így ment tovább. Ugyanazok a kérdések tucatszor
feltéve, tucatnyi különböző formában. Őrültség volt, de Gibson
küzdött, hogy a férfi higgyen neki. Várta, hogy a széket
bármelyik pillanatban kirúgják alóla. Végül…
– Hiszek neked – mondta a férfi.
Gibson elhallgatott, elöntötte a kimerültség.
– Köszönöm! – mondta. Nem tudta, miért, de most, hogy a
férfi hitt neki, nagy hálát és békét érzett. Csak aludni akart.
A férfi bólintott, és becsukta a kését. Összeszedte a dolgait,
indulni készült, és még körbenézett, hogy nem feledkezett-e
meg valamiről. Utána ismét Gibsonra nézett.
– Hol van Suzanne? – kérdezte Gibson.
– Nem tudom.
– Miért ölte meg az apámat?
A férfi kíváncsian nézett rá.
– Számít valamit?
– Suzanne terhes volt. A baba… Apámtól volt?
– Ez az, amit igazán tudni akarsz? Ettől megbékélnél?
Gibson nem tudta.
– Kérem!
A férfi gondolkodott egy pillanatig. Benyúlt a zsebébe,
előhúzott egy papírlapot, és óvatosan széthajtotta, hogy még
csak véletlenül se lássa, mit írtak rá.
– Akármi is áll benne, akármit is tudsz meg belőle, ne mondd
el, és ne látszódjon az arcodon! Ne feledkezz meg azokról, ott
fent!
Gibson bólintott, és a férfi elé tartotta a papírt, hogy
olvashassa. Nagy erőfeszítés kellett, hogy koncentráljon, és
megértse, amit olvas. A papír egy apasági vizsgálat eredménye
volt. Három oszlop: „Suzanne Lombard”, „Gyermek”, „Apa
(feltételezett)”. Alattuk számsorok, amiket Gibson nem értett. És
legalul:

A feltételezett apa nem zárható ki, mint a vizsgált gyermek

biológiai apja.
A vett DNS-minták elemzése alapján az apaság valószínűsége
99.9998 százalék.

De a következő mondat és annak következményei bömböltek

a fülébe – az egész életét meghatározó dominóépítmény most
megrázkódott és összedőlt. Ó, Maci. Ó, istenem, Maci…

Benjamin Lombard nem zárható ki, mint biológiai apa, ő

tekinthető Jane Doe apjának.

Fentről a szilánkokra hasadó fa és súlyos léptek zaja

hallatszott. A férfi elkapta előle a papírt. Gibson elkapta a
tekintetét. Akármilyen maszkot visel is, hogy elvegyüljön az
emberek között, egy pillanatra levált róla, és valami undorító
volt alatta. Valami ősi és határtalan kegyetlenség, amiről az
emberek azt akarják hinni, hogy már régóta nem létezik, de ez
a férfi ismét felélesztette.
– Gibson! – kiáltotta egy női hang.
Jenn?
Próbált válaszolni neki, de a hokedli megint végigszánkázott a
padlón, és ő újra felakasztva haldoklott, amíg elvesztette az
eszméletét.
Amikor magához tért, a hátán feküdt a pincében, és Jenn
Charles térdelt mellette.
– Elkaptad? – kérdezte Gibson.
– Kit? – csodálkozott Jenn. – Rajtunk kívül nincs itt senki.
– És az emeleten? – kérdezte, emlékezve a
lakástulajdonosokkal kapcsolatos rettenetes fenyegetésre.
– Jól vannak. Hendricks velük van. Rendben vagy?
Gibson nevetett és sírt, felváltva a megkönnyebbülés és a
kétségbeesés csúcsain.
– Mi történt itt? – kérdezte Jenn, de Gibson agya szerencsére
megtalálta a kikapcsolót, és így már nem tudott válaszolni.
HARMADIK RÉSZ

GEORGIA
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Gibson egy franciaágyon ébredt, azzal az érzéssel, hogy a

halállal volt egyéjszakás kalandja. Oldalra akart fordulni, de
egyszerűen képtelen volt rá. Megadta magát, és feküdt tovább.
A testét mintha két izomautó között vonszolták és tépték volna
négyfelé. Megjelent Hendricks egy vizespalackkal, és segített
lenyelni néhány kortyot. Ez kimerítette, és újra elaludt.
Három napba telt, amíg Jenn képes volt lenyeletni vele
néhány kanál bébiételt, és még ötbe, hogy képes volt egyedül
felülni. Amikor beszélt, reszelős hangok jöttek ki fájdalmasan a
torkán. Hendricks ezért Tom Waitsnek kezdte szólítani, és kérte,
hogy inkább írja le, mint mondja.
A nyolcadik nap reggelén az, hogy még életben van, már nem
tűnt élete legrosszabb ötletének. Lelógatta a lábát az ágy szélén,
és erőt gyűjtött a herkulesi feladatra, hogy pisiljen. Felállt, egyik
lábát tolta a másik után – öregemberesen csoszogott. Aztán
megállította a fürdőszoba tükrében látott kép. Tényleg
öregember volt, egy megátalkodott alkoholista szétesett arcával.
A tíznapos szakáll sem tudta elrejteni az élénkvörös, durva
horzsolást, ami fültől fülig futott körbe a torkán. Egy ujjal
végigsimította, és arra gondolt, hogy milyen közel volt a
halálhoz.
Most mit fognak csinálni?
Gibson megnyitotta a forró vizet, és sokáig állt a zuhany alatt.
 Maci kinyitotta a szemét. Az ágyban feküdt. Késő volt, az
ajtórésen beszűrődő fénycsíkot figyelte. Meg az árnyékokat. Alig
vett levegőt.
Gibson megpróbálta kirázni a képet a fejéből. Ezzel magára
vonta Maci figyelmét, és most őt nézte. Esdekelve. Gibson meg
akarta kérdezni, hogyan csinálta Lombard. Hogyan
kényszerítette hallgatásra. Pedig tudta: az apa rettenetes
érzelmi zsarolással elérte, hogy elszigetelje a lányt. Hogy az
ellenőrzése alatt tartsa.
De elbuktál, te kurvapecér. Elbuktál. Maci egész idő alatt azt
tervezgette, hogy elszökik Billy Casperrel. Gibson csak ekkor jött
rá: Tom B. nem is létezett, Maci csak kitalálta. Kitalált egy fiktív
apát a még meg sem született gyerekének, arra az esetre, ha
nem szökne el. Egy elfogadható mesét, ami megmagyarázza a
terhességét, és megvédi a gyermekét. Védelmezi az anyját. Talán
még az apját is – annyira nehéz kiverni a hűséget egy gyerekből.
Hogy tudott ennyire erős lenni?
Óvatosan öltözködött, a fájdalomtól nyögve húzta fel a
trikóját. A vászontáska ott volt az ágy végében;
megbizonyosodott, hogy a laptopja és az apja pendrive-ja eltűnt,
de megmaradt Billy pisztolya, a Phillies-sapka és A Gyűrű
szövetsége. Benne volt még a fénykép is a terhes Maciról a
kanapén. Terhes „Tom B.” gyerekével.
Őrült ötlete támadt. Átlapozta a könyvet, hátulról az elejéig.
Egy perc múlva megtalálta a bekezdést, amit keresett, és
hangosan olvasta az ismerős szavakat:
„Mi az, kis komáim, hová iparkodtok akkora nagy
szuszogással, mint a kovács fújtatója? Hadd halljam, mi a baj.
Tudjátok-e, ki vagyok én? Bombadil Toma a nevem. Nohát, hol
szorít a cipő? Tomának sietős a dolga.”{1}
Könnyek futottak végig az arcán, de mosolygott is. A
kétségbeesés diadalittassága. A margón narancsszínű tollal:

Tudtam, hogy megtalálod.

Gibson hangosan felnevetett, és a szájára szorította a kezét,

hogy elfojtsa. Mit tett ez a bátor lány! Szinte hihetetlen. A
könnyei folytak, de olyan tiszta volt a feje, mint már maga sem
tudta, hogy milyen régen. Tiszta fejű volt és dühös. Letörölte a
könnyeit. Tudta, hogy most mi következik.
Feltette a sapkát, és a könyvet imakönyvként a melléhez
szorítva kicsoszogott a nappaliba. Az kicsi és rusztikus volt, a
szaga olyan, mint egy régi utazóládáé. Hendricks egy kopott
díványon aludt, de kipattantak a szemei, amikor Gibson
elbotorkált mellette. A rozzant állványon álló nagy testű, régi
tévében a híradó ment. A közelgő atlantai elnökjelölő
konvencióról beszéltek. Bár Anne Fleming hivatalosan még
nem lépett vissza, Lombard jelölése biztos volt. Mint mondták,
Atlantában fognak találkozni, hogy beszéljenek a közös
program lehetőségéről.
Jenn az ablak mellett ült egy kis asztalnál, előtte számos
kézifegyver és töltény, éppen egy Steyr M-A1-et szedett szét.
Gibson biztos volt benne, hogy sötétben is képes lenne rá, mert
a szemét közben a függönyök közti keskeny résen tartotta, ahol
láthatta, ha jön valaki.
– Elég volt a heverészésből? – kérdezte, rá sem nézve
Gibsonra.
 – Én is örülök, hogy látlak.
Jenn ránézett és elmosolyodott.
– Mintha magasabb lennél.
– Nem úgy érzem. Hol vagyunk?
– Észak-Karolinában. Greensboro mellett.
– Greensboro?
Jenn és Hendricks tehát utolérte. A tóparti ház kaotikus
tűzharcától a vászontáskájába tűzött nyomkövető vezette el
őket délre, Charlottesville-be, aztán a gyermekkori háza előtt
álló Cherokee-hoz.
– Te hogy találtál meg minket? – kérdezte Jenn.
– Meghekkeltem Hendricks telefonját.
Jenn majdhogynem csodálattal nézett rá; Hendricks nem
annyira.
– Akkor kvittek vagyunk – mondta Jenn.
– Gondolom.
A támadója a pince külső lépcsőjén ment ki, és a hátsó
udvaron át menekült el. Valamelyik szomszéd bizonyára
felhívta a 911-et, mert amint elhagyták a házat, a rendőrség
már megszállta a környéket. Roanoke határában otthagyták az
autójukat egy élelmiszer-áruház parkolójában, és készpénzért
vettek egy 1995-ös Ford Probe-ot.
– Egyenesen a pasas pázsitja elől hajtottam el vele – mondta
Hendricks. Már felébredt, és nyújtózkodva, ásítozva ült a
díványon.
Onnan továbbmentek dél felé, amíg nem találtak egy olcsón
kibérelhető faházat. Gibsont betették a csomagtartóba, és fiatal
házasoknak adták ki magukat, akik az első évfordulójukat
ünneplik. Kivették a házikót egész augusztusra. Szomszéd nem
volt. Előre fizettek készpénzben; a ház tulajdonosa Raleigh-ben
lakott, nem volt valószínű, hogy váratlanul betoppan majd.
Összességében éppen olyan félreeső hely volt, ahol átmenetileg
meghúzhatja magát az, aki egy sérültet szállít.
– A mobilok? – kérdezte Gibson.
– Szigetelőszalaggal egy-egy kamion aljára erősítve –
válaszolta Hendricks.
– Most ilyenünk van – mutatta Jenn a nyomógombos
eldobható telefont. – Jó, te már ismered a történetünket. Most
elmesélnéd, hogy miért lógtál azon a kötélen?
– Van valami ehető? Farkaséhes vagyok.
– Borsópüré? Sárgarépakrém?
– Bébiételeken kívül.
– Annyira gyorsan felnőnek! – sóhajtott Hendricks.
Hendricks jó szakácsnak bizonyult. Vagy Gibson nem volt
még ennyire éhes életében. Remek ételt ütött össze szalonnából,
tojásból és rösztiből, Gibson kétszer is vett belőle. Háromszor is.
Jenn bejött a nappaliból, és megállt az ajtóban.
– Mi volt Charlottesville-ben? – kérdezte.
Gibson rájuk nézett. Hol kezdje? Az apasági vizsgálat vagy
Duke pendrive-ja nélkül nincs bizonyítéka. Hogyan hihetnének
neki csak a szavára? Amíg az apasági vizsgálat eredményét nem
tartották a szeme elé, attól félt, hogy az apja a tettes. Hogyan
győzze meg őket arról, hogy Benjamin Lombard az igazi
ellenség? Legjobb az elején kezdeni, gondolta, és elővette A
Gyűrű szövetségét, hogy megmutassa Maci bejegyzéseit. Ez
legalább kézzelfogható volt.
 – Mit kellett volna megmondania neked? – kérdezte Jenn,
felnézve a könyvből. – Mi történt a meccsen?
Elmondta az utazásukat a baseballmeccsre és Maci
kiborulását a stadionban.
– Apám naplójáért mentem el Charlottesville-be. Azt
gondoltam, hogy talán benne van a történet folytatása.
– És benne volt?
Összefoglalta az apja beszámolóját: a döntést, hogy előbb viszi
haza Suzanne-t, és hogy vásárolt két Phillies-sapkát.
– Duke vette a sapkát? – kérdezte Jenn.
– Eldobom az agyamat! – füttyentett Hendricks.
Gibson elmagyarázta nekik, ki volt Bombadil Toma, és hogy
miért találta ki Suzanne Tom B. barátját.
– Lombard tette – közölte Gibson. – Ezért szökött el Suzanne.
Lombardtól volt gyereke.
Jenn és Hendricks némán ült, bombaként hatott rájuk a
bejelentés. Aztán Jenn a társára nézett, és némán levonták a
következtetést.
– Mi van? – kérdezte Gibson.
– Valamit meg kell mutatnunk neked – mondta Jenn.
Kiment, és a laptopjával meg egy dossziéval jött vissza. A
dossziéból kivett egy bűnügyi helyszínelésen készített fotót egy
férfiról, aki felakasztotta magát a garázsában. Gibson hosszasan
nézte.
– Ki ez?
– Terrance Musgrove.
– A fickó, akié a tóparti ház volt?
– Az bizony. És most meg kell mutatnom egy másik fényképet
is. De… – Elhallgatott, gondolkodott, hogy folytassa-e. – Ez az
apád.
– Duke? – kérdezte bután Gibson. – Ez az, amire gondolok?
– Nem kérném, de neked van szükséged rá, hogy ezt lásd.
Gibson nyelt egyet, és bólintott. Jenn kitette a fotót a laptop
képernyőjére, és Gibson felé fordította. Ő hosszan bámulta a
fénykép széleit, talán abban a reményben, hogy a periférikus
látásán keresztül a kép is beivódik a tudatába. Vagy így akarta
tompítani a hatást. Észrevette, hogy egyre szaporábban veszi a
levegőt.
Nézte a képet.
Meglepte, hogy milyen rosszul emlékezett. Az a kép élt benne,
hogy az apja pontosan a lépcső mellett lógott, amikor megtalálta
akkor délután, fölé tornyosult, olyan közel volt, hogy
megérinthette. De a fényképen Duke a helyiség távolabbi
részében volt. És egy szék, nem egy hokedli dőlt ki a lába alól.
Az apja szeme zárva volt, nem nyitva.
– Miért is nézem ezt? – kérdezte, egyik képről a másikra
nézve. Olyan egyformák voltak, amennyire két halott férfi csak
lehet. Mindketten zokniban voltak. A cipők… Várjunk csak!
Ismét megnézte a másik fényképet. A cipők ugyanúgy álltak.
– A cipők?
Jenn bólintott.
Gibson ismét megnézte. A cipőket mind a két fényképen
gondosan egymás mellé tették, az orrukkal kifelé. Ugyanabban
a szögben. Egy akasztott ember görcsösen rángatózik; a kötél
megcsavarodik és pörög. Időbe telik, amíg végül megáll.
Egyszerűen lehetetlen, hogy a cipők helyzete ugyanaz legyen.
 – Mind a kettejüket megölte.
– És most, tíz év után felbukkan, hogy megöljön téged.
– Ez őrület – mondta Gibson.
– Csak érdeklődöm: el volt törve a fickó orra? – kérdezte
Hendricks.
– Igen. Honnan tudod?
– Ötven körüli? Fehér? Sovány? Rövid, barna haj, kopaszodik.
Nehezen meghatározható típus?
– Igen, ő az.
Hendricks a fejét csóválta.
– Ugyanaz a szemét, aki lelőtte Billy Caspert. És, bár nem
tudom bizonyítani, de szerintem Kirby Tate-et is.
– Ez egyre különösebb – szólt közbe Jenn. – Ugyanezt a figurát
láttam, hogy hátba lőtte az egyik támadómat.
– Baráti tűzben – pontosított Hendricks.
– Nem volt benne semmi barátságos.
Hendricks hangosan gondolkodott.
– Tehát Lombard megtudja, hogy WR8TH kapcsolatba lépett
velünk, erre felhívja a régi jó bérgyilkosát, hogy varrja el a
szálakat. Az első naptól kezdve figyel bennünket. Követ
Pennsylvaniába, és várja, hogy megtaláljuk WR8TH-t, mielőtt
bármit lépne.
– De elkapkodja a dolgot, és megöli Kirby Tate-et a raktárban
– mondta Jenn.
– Így van.
– És odaküldi a kommandót a tóparti házhoz, hogy
takarítsanak el minket – egészítette ki Hendricks.
– És mindez azért, mert én hülye, elmondtam Mike Rillingnek,
hogy hol vagyunk.
– Gondolod, hogy Rilling adott fel bennünket? – kérdezte
Hendricks.
Jenn megrántotta a vállát.
– Mennyi idővel az után bukkantak fel, hogy beszéltünk vele?
– Az a szemét!
– Kik voltak azok? – kérdezte Gibson.
– Nem tudom. Lombardnak jó kapcsolatai vannak egy Cold
Harbor nevű biztonsági céggel. Fogadni mernék, hogy ők voltak.
– Akkor meg minek küldte oda a bérgyilkosát? – kérdezte
Hendricks.
– Hogy őt is likvidálja? Minek hagyná életben most, hogy
mindennek vége?
– Lombard nem szarozik – jegyezte meg Hendricks.
– Te nem ezt tennéd? – vágott vissza Jenn. – Tudod, mi a tét
Atlantában! E pillanatban Lombard a Kiválasztott. Ha
Gibsonnak igaza van, és molesztálta a lányát, teherbe ejtette…
Te jó isten, hatalmas érdekek forognak kockán, neki nyernie
kell novemberben! Te meddig mennél el, hogy titokban tartsd?
– Ameddig Suzanne? – kérdezte Gibson.
– Azt hiszed, megölte a saját lányát?
– Nem tudom. Billy mondott valami ilyesmit, de azt hittem,
megőrült. De ha igen? Hol van Suzanne? Hol van a gyereke? Ha
Suzanne él, és Lombard embere tíz éve eljutott Musgrove-hoz,
akkor eljuthat Suzanne-hoz is. Mondd, hogy tévedek! Hol van
Suzanne?
Jenn a kezébe temette az arcát. Hendricks úgy nézett ki, mint
aki elfelejtett lélegezni. Ahogy Gibson látta, már csak egy
kártyájuk maradt, amit hamarosan ki kell játszaniuk. Ha ebben
a percben nincsenek is Lombard célkeresztjében, nemsokára
ott lesznek. De még ha életben is maradnak, amíg a konvenció
lezajlik, és megvan a jelölés, Lombard akkor sem fogja
visszahívni a vérebeit. Ők hárman túl nagy fenyegetést
jelentenek a számára. Vadászni fog rájuk. Megtalálja őket. És
megöli őket. Ez elkerülhetetlen. Egyszerűen nem bújhatnak el
az ember elől, aki a Fehér Házba készül.
– Hát, pokoli egy kísértethistória ez, de tudunk bármit is
bizonyítani? – kérdezte Hendricks.
– Hogy terhes volt, azt igen.
– De nem hozhatjuk kapcsolatba Lombarddal?
Gibson a fejét ingatta.
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte Jenn.
– Atlantába megyünk.
– Az elnökjelölő gyűlésre? Mennyi ideig nem kapott oxigént
az agyad?
– Ez az egyetlen megoldás – mondta Gibson, és felvázolta a
tervét. Nem volt kockázatmentes. Be kell menniük az oroszlán
barlangjába. Ahhoz az egyetlen személyhez kell fordulniuk, aki
lehet – de csak lehet –, hogy ártatlan ebben az egészben. El kell
érniük Grace Lombardot, és bebizonyítani neki a
bebizonyíthatatlant – azt, hogy a férje megerőszakolta a lányát,
és hogy szerepe volt annak eltűnésében.
Amikor befejezte, senki sem szólalt meg. Nem volt mit
mondani. Előbb Jenn, aztán Hendricks ment ki a konyhából.
Mint amikor a bokszolók visszavonulnak a sarkukba a menet
végén. Gibson a hűtőhöz ment, hogy megnézze, mit ehetne még.
Az akasztás csodásan hat az ember étvágyára.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Amikor egy héttel később megérkeztek Atlantába, a város

nyüzsgött, javában tartott az elnökjelölő konvenció. Atlantát is,
szó szerint, kiárusították. A jelölőgyűlés delegátusai derűlátóan
és reménnyel telve beszéltek saját jelöltjükről és annak
esélyeiről az általános választásokon. Rossz érzése nem volt
senkinek; az egész jobban hasonlított a mardi gras-hoz, mint a
politikához. A kongresszusi központ körüli utcákat biztonsági
ellenőrzőpontok és a média letáborozott képviselői zárták el. A
járdákon tolongó tömegtől alig lehetett közlekedni. Atlanta a
hagyományos déli vendégszeretettel fogadta az ide látogatókat.
Természetesen a kongresszusi központ közelében levő
bároknak és éttermeknek sem volt okuk panaszra.
Gibson Grace Lombard személyi asszisztensét, Denise
Greenspant figyelte, aki most fordult be a sarkon. Történelem és
politikatudomány szakon végzett a Hamilton Egyetemen.
Mesterfokot szerzett államigazgatásból Georgetownban. Bár a
járdát elözönlötték a delegátusok, őt nem lehetett szem elől
téveszteni: 180 centi magas volt, jellegzetes, pompás
afrofrizuráját egy leheletnyi vörös árnyalta. Ma sárgászöld
sállal szorította hátra a haját, de így is királynői fenséggel
emelkedett ki a fejek tengeréből. A Hamiltonon tájfutó és atléta
volt, tavaly ősszel 3 óra 28 perc alatt futotta le a
tengerészgyalogság maratonját – figyelemre méltó eredmény
attól, aki először indul. Amikor Washingtonban voltak, Denise
reggelente együtt futott Grace-szel, ami a bennfentesek szerint
közeli munkakapcsolatuk alapja volt. Denise négy éve dolgozott
Grace-nek, és köztudottan harcias védelmezője volt a
főnökének.
Ugyanakkor a szokások rabja is volt. Az elmúlt három este
pontosan hat órakor egy teljes órát szánt a vacsorára
ugyanabban a sushi étteremben, nyolc vagy kilenc sarokra a
kongresszusi központtól. Mindig ugyanahhoz az asztalhoz ült a
bejárat melletti kirakatban, és evés közben átfutotta laptopján a
híreket és a politikai blogokat.
Tegnap Hendricks leült a mellette lévő asztalhoz. Kis étterem
volt, a keskeny asztalokat nagyon közel állították egymáshoz.
Így könnyű volt kétszer is felvenni, amikor beírta a jelszavát a
laptopjába – egyszer, amikor megérkezett, és másodszor,
amikor visszajött a mosdóból. Később Hendricks lelassította a
felvételt, mindhárman körülvették a monitort, előre-hátra
tekerték a felvételt, azt vitatva, hogy a K-t vagy az L-t ütötte-e
be. A kamera ugyanis olyan szögben állt, hogy a nő bal keze
részben takarta a billentyűzet jobb oldalát. De abban szinte
biztosak voltak, hogy a jelszó DG5kjc790GD volt. Vagy esetleg
DG5kjl790GD. Jenn szerint DG5lhj790GD. Az egyik ezek közül.
Amikor ezen az estén Denise elfoglalta a helyét, Gibson várta
a szomszéd asztalnál. Elnézést kért, és elvette a táskáját a nő
székéről. Denise rámosolygott, és kényelembe helyezte magát.
Elővette a laptopját, és nem tett megjegyzést, hogy ugyanolyan
számítógépük van. Egyébként meglehetősen népszerű modell.
Gibson folytatta a munkáját az új laptopján, amit az előző
napon vett. Denise leadta a rendelését, és tovább olvasta a
blogokat a nemrég bejelentett Lombard–Fleming-listáról.
Gibson felnézett, és meglátta Jennt az ajtó melletti
nagytükörben. Háttal ült, a pici sushipultnál. Amikor a pincérnő
felkapta Denise ételét, hogy kivigye az asztalához, Jenn felállt,
és a hátsó folyosóra, a közös férfi-női mellékhelyiségbe ment. A
pincérnő letette Denise elé az ételt, és mindkettőjüktől
megkérdezte, hogy akarnak-e még valamit. Denise teát kért,
Gibson pedig a számláját.
Az elmúlt három este Denise csak az után ment ki kezet
mosni, hogy kihozták a rendelését. Gibson visszatartotta a
lélegzetét, amíg becsukta a laptopját és kicsúszott a két asztal
között. A tükörben figyelte, hogy eltűnik a sarok mögött. Akkor,
fel sem nézve, kicserélte a laptopokat. Jobb gyorsan és
magabiztosan csinálni az ilyesmit, mint felhívni magára a
figyelmet azzal, hogy körbenézeget, mint egy tolvaj.
Közben a fülhallgatójában: Kiütve. Kilencven másodperc.
Kinyitotta Denise laptopját, és beírta az első jelszót. A
bejelentkezőablak visszautasította. Gibson csalódottan fújt
egyet. Mindig az utolsó jön be, gondolta. Beírta a másodikat…
ugyanaz. A harmadikat – az ablak azt sem fogadta el.
– Hogy haladsz ott kinn? – kérdezte Jenn a fülhallgatóban.
– Még kell egy perc – mormolta a mikrofonjába.
– Mennyi az egy perc?
– Nézz utána! Én nem érek rá.
Nézte a papírján a három lehetséges jelszót. A D és a G
nyilvánvalóan a neve kezdőbetűi, oda és vissza. D mint Denise,
G mint Greenspan. Tehát nem idegenkedik a személyes
emlékeztetőktől. 5k – mint a futóverseny? De akkor mi az a két
kisbetű mellette? Megint a három jelszólehetőségre nézett. Egy
csomó j, l, h és c. Mit akarhatott ezzel a betűtésztalevessel?
Látta, hogy Jenn kijön a folyosóról, és visszaül a pulthoz. Hc –
Hamilton College. Ennyire egyszerű lenne? Begépelte,
DG5khcG790 GD. A számítógép elfogadta. Az emberek szeretik
az alma materüket. Bedugta a pendrive-ját, és kezdte rátölteni a
fájlt a nő laptopjára. Denise Greenspan asztala makulátlan
tiszta volt, tehát azonnal meglátja a mappát, ahogy meg akar
nyitni valamit.
Még tartott a letöltés, amikor Denise kilépett a mosdóból.
Gibson látta a tükörben, de nem emelte fel a fejét. Milyen hihető
oka lehet, hogy a nő laptopját használja? Azon kívül, hogy
ellopta, természetesen.
– Állítsd meg! – suttogta.
Jenn határozottan megfordult, és mondott valamit Denise-
nek. Az hallgatott, majd lassan hátat fordított Gibsonnak. A két
nő barátságosan beszélgetett. Gibson beígért egy hálaimát Jenn
Charles oltárán, kihúzta a pendrive-ot, és visszacserélte a
laptopokat. Összeszedelőzködött, hogy fizessen, amikor Denise
visszaért az asztalához.

– Mit mondtál neki? – érdeklődött Gibson.

– Megkérdeztem, hogy hol vette a sálját. Azt mondtam, hogy a
barátnőmnek hasonló a haja, és ajándékot keresek neki.
Előrehajoltak, és a dohányzóasztal fölött összekoccintották a
sörösüvegüket.
 – Talán korai még az ünneplés, nem? – Hendricks az ablaknál
ült, és a függönyök közti résen át leskelődött. Találtak egy
egyágyas kiadó szobát háromnegyed órányira Atlantától; itt
aludtak felváltva, és egyikük mindig őrködött az ablaknál.
Gibson nehezen tudta megállni, hogy ne nézzen folyton a
dohányzóasztalon heverő eldobható mobilra. Pedig tudhatta,
hogy nem szólal meg előbb, ha nézi.
Gyerünk, Grace! Hívjál már!
Hendricks felkapta a kulcsokat azzal, hogy éhes. Fél óra
múlva visszajött, és azzal lepte meg őket, hogy mindenkinek
hozott ételt. Elég tűrhető kínait. Hendricks szétrakta a műanyag
tányérokat a műanyag felületű asztalon, és mindannyian
belefeledkeztek az evésbe. Hendricks csak tojásos tekercset
evett. Levágta a végüket, kibuggyantotta a tölteléket az asztalra,
és összekeverte narancsszósszal. Aztán körülményesen újra
megtöltötte a tekercseket egy villával, és végre megette.
A telefon úgy ült az asztal közepén, mint egy asztaldísz.
Beszélgettek, voltaképpen a semmiről. Könnyedén.
Semmiképpen sem a hívásról, amit vártak. Gibson tartotta
magát a szerepéhez, hogy bízik a tervében.
A Grace Lombardnak szánt üzenet tartalma viszonylag
egyszerű volt. Először is tartalmazta a fotót Suzanne-ról és a
konyhaasztalon fekvő hátizsákjáról, amit Billy fényképezett le
évekkel ezelőtt. Gibson emlékezett, hogy milyen hatással volt rá
a kép, amikor először látta az ACG-nél, és tudta, hogy Grace-nek
is elakad tőle a lélegzete. Mellékeltek néhány fotót Suzanne
könyvéről is. Egyedül a terhes Suzanne-ról készült képet
tartották vissza. Ez volt az ütőkártyája, és Gibson úgy tervezte,
hogy személyesen fogja Grace-nek megmutatni.
Az utolsó darab egy rövid videó volt Gibsonról, ahogy egy
asztalnál ül, előtte a baseballsapkával. Jenn ezt ellenezte. Ő egy
egyszerű levelet akart küldeni, de Gibson szerint ez volt az
egyetlen megoldás. Grace-nek látnia kell az arcát, ha esélyt
akarnak a találkozásra.
A videón Gibson egyenesen Grace-hez beszélt.
– Helló, Mrs. Lombard, Gibson Vaughn vagyok. Régen
találkoztunk, de remélem, jól van. Ön csinálta a legfinomabb
szendvicset, amit életemben ettem. Hiányoznak a pamsresti
szép napok, és remélem, megvan még a ház. – Tartott egy kis
szünetet, amíg sebességet váltott. – Mrs. Lombard, tudom,
furcsa, hogy így keresem meg, de azt hiszem, be fogja látni,
hogy rendkívüliek a körülmények is. Megtudtam valamit
Suzanne-ról, vagyis Maciról, amit önnek hallania kell.
Személyesen. Mellékeltem a fényképeket, amik szerintem
bizonyítják, hogy igazat mondok. Nem akarok semmit, csak egy
lehetőséget, hogy személyesen beszélhessek önnel, de csakis
önnel. Hogy elmondjam az igazságot. Arra kérem, kezelje ezt
bizalmasan, amíg nem tudunk személyesen beszélni.
Amennyiben úgy dönt, hogy bevonja a férjét is, biztosíthatom,
soha nem fogja megtudni, hogy miért szökött el a lánya, és hogy
mi történt vele. Lehet, hogy ez fenyegetésnek hangzik, de
egyszerűen ez az igazság.
Hendricks hülyeségnek tartotta a tervet, és megpróbálta
megfúrni. Még aznap este is megjegyzéseket tett rá.
– Hé! – szólt rá Jenn. – Ez a legjobb húzásunk!
Greensboro óta folyamatosan vitatkoztak erről. Hendricks
legalábbis szkeptikus volt az egészet illetően.
– Igen, de jobb, ha tudjuk, hogy az üzenetet rögtön
megmutatja a férjének. Nem érdekel, hogy gyerekként milyen
jól ismerted őt, Gibson. Tényleg azt hiszed, hogy eltitkol ilyesmit
a férje elől?
– Igen, azt.
– Miért?
– Mert ő Grace, és Suzanne-ról van szó.
Hendricks felnyögött.
– Jó, legyél ebben biztos, és majd ezt mondd a rendőröknek is,
amikor rajtunk ütnek. Továbbra is jobbnak tartom a
nyilvánosságot! Fordulj a médiához! Tedd közzé az interneten!
A könyvet meg a sapkát! Ha már nyilvánosságra került, semmi
oka, hogy utánunk nyúljon!
Ezt már Greensboróban is eljátszották. De nem csak
Hendricksnek voltak kétségei, és éppen ez segített, hogy
ismételten átgondolják a dolgokat.
– Az nem fog menni – mondta egyszerre Gibson és Jenn.
– Miért nem?
– Zsaru voltál, vagy nem? – kérdezte Gibson.
Hendricks mintha ezt abban a percben nem akarta volna
elismerni.
– Figyelj: van, amit tudsz, és van, amit bizonyítani tudsz. És
mi mit tudunk bizonyítani? A könyvvel semmit, az csak a
kérdések számát növeli. Az nem bizonyítja, hogy Lombard
pedofil. Ha feltesszük az internetre, csak eggyel több paranoiás
elmélet lesz az őrült összeesküvés-elméletek között. Nekünk ez
nem használ.
 Hendricks kelletlenül igazat adott Gibsonnak, de ettől nem
volt boldog.
– Igen, de ez őrültség. Te arról beszélsz, hogy besétálsz abba a
hotelba. Ami egy erődítmény. Lombard emberei őrzik. Ha
bemész, halott vagy!
– Szerintem meg pont fordítva van: az a hotel valószínűleg a
legbiztonságosabb hely a számomra.
– Ezt honnan veszed?
– Láttál bármit is rólunk a hírekben?
– Nem.
– És miért nem? Mert Lombard nem a szabálykönyv szerint
játszik! Nem a titkosszolgálat kutakodik utánam. Hanem azok a
Cold Harbor-os fickók, és ők nem lesznek a hotel közelében.
– Nem lehet megcsinálni – mondta Hendricks.
– Meg kell csinálni – szólt közbe Jenn. – A nő az egyetlen, aki
hinni fog nekünk. Ő az egyetlen, akit Lombard nem tud
elhallgattatni.
– Ha Grace elhiszi, hogy tudok olyasmit mondani, amit nem
tud Suzanne-ról, meg fog hallgatni – jelentette ki Gibson,
remélve, hogy nem hangzik puszta kívánságnak.
– És mi van, ha tudott róla? Mi van akkor, ha ugyanolyan
eltorzult alak, mint a férje? – Jenn megint Hendricks mellé állt a
vitában.
– Nem, azt nem hiszem. Ismerem őt. Grace Lombardnak
ebben nem lehetett semmilyen szerepe.
– De mi van, ha megbékélt ezzel, és jobban szereti a tekintélyt
meg a hatalmat, semhogy feladja ezért? Akkor besétálsz a
csapdába!
 – Lehet, hogy így van, de az apám mindig azt mondta, hogy
Grace a legjózanabb ember, akivel valaha találkozott a politika
világában.
– Jézusom! – kiáltott fel Hendricks. – Tényleg feltennéd az
életedet egy tizenkét évvel ezelőtti véleményre? Egy olyan
ember véleményére, aki, már megbocsáss, de végzetesen
félreismerte a főnökét?
– Lehet, hogy igazad van – mondta Gibson. – Valószínűleg
hülye ötlet. De ha az is, nincs jobb. És akkor futnunk kell. De ha
most elfutunk, akkor futhatunk egész életünkben. Én meg ezt
tartom hülye ötletnek.
Ettől mindannyian elhallgattak. Igen, rettenetes terv volt, de
ez volt az egyetlen lehetőségük.
Hendricks elnevette magát.
– A fenébe veled, Vaughn! Mikor lettél ilyen tökös? Tetszik ez
az új fiú!
Megszólalt a telefon. Elhallgattak, és csak nézték. Gyötrő volt
hagyni, hogy csörögjön, de ez volt a megállapodás. Rövid idő
múlva a telefon jelezte, hogy hangüzenetük van.
Jenn felkapta a telefont, és meghallgatta az üzenetet. Aztán
kikapcsolta, és a két férfira nézett.
– Rendben van.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Denise Greenspan a távolabbi utcasarkon állt, és nem látszott

boldognak. Félpercenként ránézett a telefonjára. Az innenső
utcasarkon Gibson egy kávézó ablakából figyelte, és azt kívánta,
bár Hendricks egy kicsit határozottabban próbálta volna
lebeszélni erről.
– Ha van is kísérete, jók a fiúk – szólalt meg Jenn a
fülhallgatójában. Egy közeli háztetőn volt, ahonnan mindkét
utcasarkot belátta.
– Nagyon biztató.
– Nem emlékszem, hogy elhangzott volna a „biztató” szó,
amikor felvezetted ezt az őrült tervet.
– Gondoltam, az beleszámít.
– Beleszámít? Jó, rendben: a fehér amerikai férfiak várható
élettartama 76,2 év, tehát statisztikailag valószínűleg nem lesz
bajod.
– Nem vagy túl jó ebben.
– Na, figyelj, ha ez segít, szerintem átkozottul jó emberismerő
vagy. És remélem, hogy Mrs. Lombard még mindig az a nő,
akire emlékszel.
Hosszú csend a fülhallgatóban.
– Mik az utolsó szavaid? – kérdezte Jenn.
Nem jutott az eszébe semmi. Bedobta a fülhallgatót a
szemétbe – azzal úgysem mehetne be a hotelbe –, és kilépett az
utcára. Itt az ideje, hogy megszokja a friss levegőt. Ahogy
átment az utcán, felnézett, hogy odabiccentsen Jenn-nek, de ő
már eltűnt.
Denise Greenspan megmerevedett, amikor hozzá lépett.
– Maga az a pasas az étteremből. Ott ült mellettem.
– Bocsánatot kérek – mondta Gibson.
– Hogyan szerezte meg a jelszavamat?
– Mindennap ugyanazon a helyen ül. Felvettem videóra.
– Valószerűtlen. Mást is felvett?
– Nem.
– Nem mintha elhinném, amit mond.
– De tényleg nem.
A nő szorosan összezárta az ajkait.
– Mi történt a nyakával?
– Valaki megpróbált felakasztani.
– Úgy kell nekem, minek kérdeztem? Hagyjuk!
A torka körüli sérülés valamennyire elhalványodott már, és a
szakálla is elég nagy volt, hogy a javát elfedje, de azért felhúzta
a gallérját és megigazította a nyakkendőjét.
– Egyedül vagyunk? – kérdezte, hogy meggyőződjön a nő
szándékáról.
– Hogy? Igen, egyedül vagyunk, Mr. Mély Torok. Hiszen ez
volt az utasítása. De hadd mondjam meg: utánanéztem
magának. Tudom, hogy mit csinált. Illetve, hogy mit próbált
megcsinálni. De figyeljen ide: ha azért jött, hogy felkavarja Mrs.
Lombardot – bármi módon –, úgy értem: ha ez valami csalás, ha
Photoshoppal csinálta azt a képet Suzanne-ról, és csak azért,
hogy bántsa őt, vagy kijátssza a jóindulatát, akkor én vizet
forralok, lekötözöm magát, és leöntöm a hazug torkán!
Világosan beszéltem?
– És erőteljesen – ismerte el Gibson. – Igen. A szavamat adom.
A nő őszinte felháborodása reményt adott, hogy Grace
Lombard tisztességesen fog játszani. Persze Denise valószínűleg
nem tudta, hogy annak idején ő segített lebuktatni.
Elég rázósnak ígérkezett. Amit Jenn-nek és Hendricksnek
mondott, az igaz volt – hitte, hogy Grace az, akiben megbízhat.
De nyilvánvaló, hogy ez a bizalom egyoldalú. Ha Grace nem
bízik meg benne, akkor hogyan győzi meg arról, hogy a
férjének, akiben viszont megbízik, köze volt Suzanne
eltűnéséhez? A valódi bizonyíték egyetlen kis része biztosan
nem ártana. A bizonyíték, ami már nincs nála, hála annak a
férfinak a pincében. Akkor hogy érje el, hogy a nő meglássa az
igazságot? Ő nem mondhatja meg neki, ezt tudta. Neki magának
kell rájönnie. Grace Lombardnak kell összekötnie a pontokat.
Ha azt érzi, hogy manipulálják, nyitott elméje azonnal bezárul,
mint egy csapda.
Ahogy közeledtek a kongresszusi központ felé, a tömeg egyre
nőtt. Lombard ma este mondja el a beszédét, amiben elfogadja
a jelölést, és a város zsongott a várakozás izgalmában.
– Újságíróként jegyeztem be, interjút készít Mrs. Lombarddal
– mondta Denise. – Használja csak a valódi nevét! Mutassa fel a
jogosítványát! Hamis igazolvánnyal nem jut át ezeken az
embereken. De majd átkísérem. Nem lesz semmi probléma.
Jenn elmondta, hogy a kongresszusi központ körül milyen
biztonsági intézkedések lehetnek, de alaposan alábecsülte.
Megdöbbentő volt a hatósági szervek jelenléte: az atlantai
rendőrség, a titkosszolgálat és a Nemzeti Gárda egységei. A
központban és a hotelben ellenőrzőpontok sorát állították fel.
Egyen még csak át lehet törni, de hogy mindegyiken, az szinte
lehetetlen. Gibson kezdte belátni, hogy a kijelentése, miszerint
számára ez a legbiztonságosabb hely, csak üres szólam volt.
Két egyenruhás erősen nézte, amikor elment előttük, és elég
nehéz volt elnyomni a fejében a paranoiás hangot, ami azt
súgta, hogy fusson innen messzire és nagyon gyorsan.
Kiderült, hogy Denise Greenspan ismeretsége hasznos. A
kampánystáb számára fenntartott oldalbejáraton vitte be. Vagy
húsz ember állt sorba, várva, hogy átjusson a biztonsági
ellenőrzésen. Denise azonban előrement – Gibson azt várta,
hogy erre kitör a zendülés –, de még a homlokát sem ráncolta
senki. Ez Lombard bulija, ezzel mindenki tisztában volt.
Denise a titkosszolgálat minden ügynökét név szerint ismerte.
– Helló, Charlie! Ezt az urat Mrs. Lombardhoz viszem,
interjúra. Az utolsó pillanatban. Megbízólevele nincs, de tegnap
este felírtam a listára.
Charlie belepillantott egy csíptetős írómappába, bólintott, és
odaengedte őket a fémdetektoros ügynökhöz, aki megmotozta
Gibsont, átnézte a táskáját, ellenőrizte az igazolványát, és
végigfuttatta rajta a detektoros pálcát. Átadtak neki egy
ideiglenes belépőkártyát, és szép napot kívántak.
Denise egy folyosón a liftekhez kísérte. Nyolc lift volt
összesen. Az első hatot bárki használhatta. A két utolsót
kötélkordon zárta el, és a titkosszolgálat újabb ellenőrzőpontja.
– Ezt a két liftet nem lehet használni – magyarázta Denise. –
Az egyik az alelnök kampányközpontjába visz, a másik Mrs.
Lombard lakosztályához. Ott fogadja magát.
– Csak kíváncsiságból kérdezem: hol van most az alelnök?
– Lekötik az értekezletek. A beszédig még nagyon sok dolga
van.
– Értem, de hol?
– Egy emelettel lejjebb.
Tehát nem épp megnyugtató messzeségben.
A titkosszolgálat ismét megállította őket, másodszor is átestek
az egész procedúrán: motozás, detektor, igazolvány ellenőrzése.
Gibson visszafojtotta a lélegzetét, de ismét visszakapta az
igazolványát. Hülyének van szerencséje, gondolta.
Dehogy, súgta a hang, csak valami csendes, félreeső helyre
visznek.
Egy ügynök felment velük, egy kulccsal indította el a liftet.
Gibson háta izzadt a klausztrofóbiától, és amikor a lift megállt a
félemeleten, megtántorodott. A szíve vadul vert.
Higgadj le! Most!
– Lombardot én egy tetőteraszos lakosztályban képzeltem el –
mondta.
– Ez változó – válaszolta Denise. – Egy szállodában nem
tanácsos előre megjósolható helyet választani. Az sebezhetővé
tesz egy kívülről jövő támadás esetén.
A folyosón megállította őket, és telefonált, hogy megérkeztek.
– Most mi van?
– Most várunk.
– Itt? Ugye, most csak viccel?
Denise vállat vont.
– Azt hiszi, olyan könnyű eltávolítani Grace stábját és törölni
a programjait úgy, hogy az ne legyen feltűnő?
Magánbeszélgetést akart. Az ilyesmi időbe telik.
– De ez egy folyosó.
– És? Ne csináljon jelenetet!
Húsz gyötrelmes percet várakoztak, ami alatt Gibson
megtanulta a paranoia igazi jelentését. Minden elhaladó stábtag
minden oldalpillantásába megpróbált jelentést magyarázni.
Kutatta az arcokon a felismerés vagy a szándék jeleit. Ahogy
múltak a percek, úgy keskenyedett el és nyúlt a végtelen felé a
folyosó. Egy szemüveges férfi ment oda hozzájuk, hogy
megbeszélje Denise-zel az esti programot. Arrébb mentek, és
Gibson esküdni mert volna rá, hogy halk beszélgetésükből a
nevét hallotta ki.
Aztán Denise örömtelen mosolyt vetett rá, és a 2301-es
szobához kísérte; egyet kopogott az ajtón, és a választ meg sem
várva beengedte.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Jenn figyelte, ahogy Denise elvezeti Gibsont az utcán. Bátor

dolog volt, amit Gibson csinál, de Jenn-nek voltak kétségei, hogy
tudja, miért csinálja. Az ő biztonságuk érdekében, vagy hogy
igazságot szerezzen Suzanne-nak és Duke-nak? És ha csak egyik
cél elérhető, melyiket választja? Feláldozná őket, hogy elintézze
Lombardot? Mindannyiuk érdekében remélte, hogy idáig nem
fajul a dolog.
Amikor Gibson eltűnt a szeme elől, Jenn előhúzott egy
mobiltelefont és egy telepet a zsebéből, és tétován forgatta a
kezében. Az egyik halottól vette el a tóparti háznál,
Pennsylvaniában. Sem Gibson, sem Hendricks nem tudott róla,
és Hendricks el is vette volna tőle azért, amire most használni
akarta. Talán igaza is lenne. De a rosszfiúk elkapták George-ot…
Nem tudta, hogy kik lehettek, lehet, hogy a Cold Harbor
emberei, vagy egy másik banda, de George náluk van, és vissza
kell adniuk.
Nem tudta, hogy George él-e még, de ha igen, akkor az óra
ketyegni fog attól a másodperctől kezdve, hogy Gibson belépett
a hotelbe. Nem lehet tudni, hogyan viselkedik majd Lombard,
ha sarokba szorítják.
Jenn betette a telepet a telefonba, és bekapcsolta. Most már
nyomon követhetik. Ha keresik. Egy másodpercig gondolkodott,
majd beütötte az Abe Tanácsadó kikapcsolt fővonalának
számát. Utána Hendricks mobilját hívta, bárhol is volt most. A
hívásra a hangposta jelentkezett; rábízta az üzenetét az éterre,
és letette. Végül George mobilját hívta. Ez volt az a szám, amivel
a tóparti ház óta nem mert próbálkozni; visszafojtott lélegzettel
várt, amíg kicsengett, és csak akkor engedte ki, amikor
meghallotta George hangját az üzenetrögzítőn.
Rövidre fogta.
– George! Le kellett szednünk néhány bitangot
Pennsylvaniában, de vége, és biztonságban vagyunk.
Megtaláltuk, amit kerestünk. Utasításokat várunk. Négy. Zéró.
Négy.
Ez adott némi gondolkodnivalót annak, aki hallgatta. Atlanta
körzetszáma 404 – egy kicsit nyilvánvaló, de Jenn nem akart
finomkodni. És fogadott volna, hogy azok sem fognak. Sok
embert veszítettek a tóparti háznál, és a bosszú nagy hajtóerő.
Bedugta a telefont egy szellőztetőkürtőbe, és a lépcsőn lement
az utcára. Egy sarokkal arrébb bement a parkolóházba; a
harmadik szintről nagyon jól látta az épület főbejáratát, ahol a
telefont hagyta.
Nem kellett sokáig várnia – valaki számíthatott rá, hogy
Atlantába jönnek.
Egy fekete terepjáró gördült az épület elé, és beállt a
járdaszegély mellé. Teltek a percek. Nem rohamozták meg az
épületet, eszerint tanultak valamit a pennsylvaniai esetből.
Szerencséjükre.
Kinyílt az egyik hátsó ajtó, kiszállt egy széldzsekit és katonai
bakancsot viselő férfi, és bement az előcsarnokba. Csak
egyetlen oka lehetett, hogy széldzsekit visel ezen a csendes
atlantai reggelen.
A következő öt percben nem látott semmi mozgást; akkor
kinyílt még két ajtó, és újabb két férfi sietett be az épületbe a
társuk után. A kocsiban csak a sofőr maradt.
Tökéletes.
Valami mozgásra lett figyelmes. Egy autó zöld motorházteteje
bújt ki a garázs melletti kis utcából. Erősítést hoztak. Nagyon
okos. Nem látta, hányan ülnek a kocsiban, de egy kis utcában
álló személyautót határozottan könnyebb lekapni, mint egy
terepjárót a napfényes utcán. Az idén korán jött a karácsony.
Jenn végigment a parkolószinten a hátsó lépcsőhöz. Amint az
ajtóhoz ért, egy sporttáskás férfi lépett be rajta. Jenn kitért az
útjából, de egy pillanatra találkozott a tekintetük. A férfi jól
leplezte, hogy felismerte Jennt, de egy villanásnyi időre
megtorpant, az agya a másodperc egy töredékére elfelejtette,
hogy lépni akar. Egy lépéssel továbbment, udvariasan bólintott,
de közben a sporttáskája cipzárján matatott. Jenn kicsattintotta
a hatvancentis teleszkópos viperáját a combja mellett.
A férfi hallotta a fémes hangot, nem is bíbelődött tovább a
cipzárral, hanem Jennhez vágta a táskát. Nagydarab férfi volt, a
táska pedig nehéz. Jenn a vállát ért erős ütéstől megtántorodott,
és az egyik térdére esett. A férfi ledobta a táskát, és most ököllel
akart ütni. Közelebb lépett, de Jenn a viperával védte az ütést. A
méret- és súlykülönbséget tekintve a kézitusa számára veszett
ügy lett volna. Ezért inkább a vipera tompa végével beledöfött a
férfi térdhajlatába. A láb lebénult, a férfi hátratántorodott. Jenn
felpattant, mielőtt a férfi a földre rogyott, és rátaposott a
sértetlen lába bokájára – hallotta is az ínszalagok szakadását. A
vipera újra és újra süvítve lecsapott, amíg a férfi mozdulatlanul
nem feküdt. Ismét felemelte a viperát, az adrenalin lüktetett
benne, és mélyeket lélegzett, hogy úrrá legyen a dühén. Az
észszerű félelem, amit a harc előtt érzett, elszállt. Már csak az
egy font húst akarta, az elégtételt, és a férfié megfelelt. Fogást
váltott a viperán, és a férfi arcán nyomta vissza.
Lélegzetét visszafojtva meghúzta a gyorskötözőt a férfi
csuklóján és a bokáján, és egy parkoló autó mögé vonszolta. A
sporttáskában egy olajosan csillogó fekete CZ 750 volt – rövid
csövű cseh mesterlövészpuska, távolról sem a szövetségi
ügynökök szokásos fegyvere. Lehet, hogy még jól jön, gondolta,
és a vállára vette a táskát.
A lépcsőn a kis utca távolabbi végéhez jutott, az autó mögé.
Csak egy fejet látott a kocsiban, valószínűleg a fenti férfi társát.
A férfi kikönyökölt az ablakon. Jenn elővette az elektromos
sokkolót, a füléhez tartotta, mint egy telefont, majd a sofőrülés
felé sétált, folytatva a képzeletbeli beszélgetést az előző őrült
éjszakájáról.
A sokkoló sercegett a férfi nyakán.
A sofőr összerándult, a száját viccesen eltátotta. Az alacsony
feszültség csak néhány percre tette cselekvésképtelenné, ezért
Jenn a csuklóját a kormányhoz kötözte. Levágta a biztonsági
övet, arra az esetre, ha a pasas netán ravaszkodni akarna az
úton, aztán beült mellé, és az ágyékához nyomta a fegyvere
csövét.
– Rémes hetem volt, ezért valószínűleg le foglak lőni, ha
ennek vége lesz – mondta. – De ha jó fiú vagy, te választhatod ki,
hogy hol. Értve vagyok?
 A sofőr bólintott, és megnyalta az ajkát.
– Jó. Kellemes ez a reggel egy kis kocsikázáshoz. Észak felé
hajts!
A kocsi lassan kihajtott az utcácskából, és balra fordult. Jenn
addig nézte a mozdulatlan terepjárót, amíg el nem tűnt a szeme
elől.
– A Cold Harbortól vagy?
A férfi bólintott.
– Nehezedre esik, hogy beszélj?
A férfi ismét bólintott.
– Úgy is jó. Így lesz időm felvázolni, hogy mi történik, ha nem
segítesz nekem megtalálni George Abét.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Gibson kínzóan feszült percet élt át, amíg bevezették a

lakosztályba. Ha csapdába csalták, akkor ez a hely volt az.
Visszatartotta a lélegzetét, félig-meddig azt várta, hogy fegyvert
fognak rá. De, szerencsére, Grace Lombard egyedül állt az
ablaknál.
A ragyogó atlantai nap átfénylett szőke, hullámos, vállig érő
haján, amit féloldalra fésült – ez volt a védjegye. Lehetetlen volt,
mégis pontosan úgy nézett ki, ahogyan Gibson emlékezett rá. A
törékeny alkatú nő nem a választékos öltözködéséről volt híres,
de nagyon jól állt neki a farmer és az állig gombolt kockás ing.
Úgy nézett ki, mintha most lépett volna le Pamsrest öreg
verandájáról. Gibsont ettől valami nosztalgikus hangulat fogta
el, és szerette volna átölelni, de Grace nem indult el felé.
Ölelésről szó sem volt.
– Szia, Gibson!
– Mrs. Lombard. Örülök, hogy látom.
– Mrs. Lombard – ismételte meg a nő. – Mindig nagyon
udvarias fiú voltál.
– Köszönöm, hogy fogadott. Tudom, próbára teszem a
bizalmát.
– Valóban – mondta Grace. – Remélem, jól döntöttem.
Intett, hogy üljön le, de ő nem jött közelebb az ablaktól.
Szeme kérdőn elidőzött a Gibson nyakán körbefutó sérülésen.
 – Hogy élsz? – kérdezte óvatosan.
Előadta élete pontokba szedett történetét, és Ellie-vel fejezte
be.
– Van egy lányom. Hatéves.
– Hat? – kérdezett vissza Grace. – Képzelem, milyen jól bánsz
azzal a kislánnyal.
Gibson ezt bátorításnak vette, és mutatott egy képet Ellie-ről
az állatkertben. Grace közelebb jött, elvette, és leült a mellette
levő karosszékbe.
– Karakán kis hölgynek látszik – mondta, egy nagyon halvány
mosolykezdeménnyel az ajkán.
– Az nem kifejezés! Látnia kéne, hogy focizik!
– Jó benne? – Grace visszaadta a fotót.
– Dehogy, rettenetes, de ez nem veszi el a kedvét.
Grace nevetett, de gyorsan abbahagyta. Gibson témát váltott.
– Szeretném megköszönni a levelét.
– Milyen levelet?
– Amit akkor írt, amikor a tengerészgyalogságnál voltam.
– Ah, persze, igen. Szükségesnek éreztem.
– Nekem sokat jelentett. Segített. Hogy hallok maga felől.
Mindig akartam rá válaszolni. Nehéz idők voltak.
– Mindenkinek az volt. Nem szívesen gondolok rá vissza. De
rád igen, Gibson. Te és az apád nagyon fontosak voltatok a
családomnak.
Voltatok – múlt időben. Nem volt semmi éle. Egyszerű
ténymegállapítás.
– Köszönöm, asszonyom.
– Különösen Suzanne-nak. Teljesen összeomlott a történtek
miatt. Az apád, meg a te… nehézségeid – fejezte be
diplomatikusan.
– Igen, sajnálom, hogy nem álltam mellette. Ott kellett volna
lennem. Jobbat érdemelt.
Grace megmerevedett. Gibson ügyetlenül megválasztott
szavai szinte vádnak hangzottak. Most vigyázz, gondolta; ezt
most nem puskázhatja el.
– Na, igen. De most itt vagy – mondta Grace. – Gondolom,
magyarázatot adsz arra a fényképre. Hogy jutottál hozzá?
– Valószínűleg az lesz a legjobb, ha az elején kezdem.
– Minden figyelmem a tiéd.
Gibson megköszörülte a torkát, és elmondta az egészet.
Beszélt az Abe Tanácsadó Csoportról, és arról, hogyan követték
Billy Casper nyomát Somersetig, Pennsylvaniában.
A találkozójukat megelőzően azt tervezte, hogy sok mindent
kihagy a történetből, de végül majdnem mindent elmondott.
Grace csendben hallgatta, Denise az ajtónál őrködött.
Amikor mindent elmondott a tóparti házról is, Gibson
elővette a Phillies-baseballsapkát a táskájából. A belső szegélyét
mutatva nyújtotta Grace felé. Az gyanakodva eltartotta magától.
– Igen: és? Azt akarod mondani, hogy ez az a sapka?
– Ön mondja meg! – A kezdőbetűkre mutatott; Grace hosszan
szemlélte.
– Ez az ő írása. – Kérdőn nézett Gibsonra. – És az a férfi, az a
Billy Casper adta ezt neked?
– Igen.
– Miért nem tartóztatták le? Elrabolta a lányomat.
– Mrs. Lombard! Billy Casper tizenhat éves volt, amikor
Suzanne elszökött.
– Tehát csak egy kölyök volt? – Grace felállt, és visszament az
ablakhoz. – Hogy lehet ez?
Gibson azt figyelte, hogy melyik irányba hajlik majd: hinni
fog, vagy tagadni?
– Azt hiszem, szerelmesek voltak. Legalábbis Billy szerelmes
volt. Macit illetően nem tudom.
Suzanne régi beceneve hallatán Grace elsírta magát. Nem
takarta el a szemét. Csak sírt.
– Van valami, amit nem mondasz el – mondta végül, és
mandulavágású szemével Gibson arcát fürkészte.
– Mrs. Lombard, mikor jött a rossz fordulat Maci életében?
Grace elkomorodott.
– Mikor fordultak rosszra a dolgok Suzanne számára? Mikor
változott meg a viselkedése? Éveken át ezt kérdeztem én is, de
nem tudtam rájönni. Nem volt egy adott pillanat. Több éven át
tartott. Apró dolgokban. A kamaszodásnak tudtam be.
– Ezt is Billy adta – nyújtotta át Gibson A Gyűrű szövetségét.
Grace megragadta, és bólintott, hogy felismeri.
– Ezt mindenhová magával vitte – mondta, miközben
átlapozta a könyvet. – Az után, hogy te már nem olvastad fel
neki. Ült a konyhában, bombázott a kérdéseivel, és írogatott
ebbe a könyvbe.
– Velem is ezt csinálta. Megőrjített.
Grace a könnyein keresztül hálásan ránevetett.
– Mindenütt kerestem ezt a könyvet. Persze, hogy magával
vitte. Téged annyira szeretett!
– Emlékszik, hogy szólított engem?
 – Hogyne! Sonnak hívott.
Megmutatta azt az oldalt Grace-nek, és elmagyarázta neki a
narancssárga toll jelentését. Grace elolvasta a lánya jegyzetét,
aztán kérdőn nézett Gibsonra.
– Mi ez a baseballmeccs?
Gibson elmondta, mi történt.
– Igen, emlékszem arra a hétvégére – mondta, amikor Gibson
befejezte. – Kaliforniában voltam egy hétig, meglátogattam a
családomat, és másnap reggel jöttem vissza. Benjamin még le
sem feküdt. Soha nem láttam még ilyen mérgesnek.
Rettenetesen összevesztünk. Na, és Suzanne? Édes istenem!
Napokig zombi volt. – Újra megnézte a sapkát. – Ez az, amit ott
kapott? Ezen a mérkőzésen?
– Az apám vette neki útban hazafelé. Hogy megpróbálja
megnyugtatni. Valóban soha nem látta Breezewood előtt?
– Nem, eddig nem. Én nem. Tudod, milyen hosszan néztem a
szemébe? Az én kicsi lányom rettenetes, fagyott lelkébe? Hogy
próbáltam kitalálni, hogy mit gondol? Miért szökött meg tőlem?
– Nem hiszem, hogy öntől szökött el – mondta Gibson.
– Kedves tőled, hogy ezt mondod, de ő tényleg megszökött. –
Elhallgatott, csak most fogta fel Gibson előbbi szavait. – Tehát
nem tőlem szökött el…?
– Így van, asszonyom.
– És mi köze lehet ennek a baseballsapkához? Azt te sem
gondolod, hogy véletlenül viselte azon a videón?
– Nem, asszonyom. Azt hiszem, az egy üzenet volt.
– Üzenet? Kinek?
– Nekem.
 – És mit jelent?
Gibson nem válaszolt, latolgatta a lehetőségeket. Előbb-utóbb
Grace-re kell zúdítania ezt a súlyt. Ez az a perc? Nem akarta,
hogy az asszony szenvedjen, de meg kellett sebeznie; csak így
érhette el, hogy megértse. Nagy levegőt vett, és amilyen
tárgyilagosan csak tudta, kimondta:
– Maci terhes volt.
Mintha kiszippantották volna a levegőt a szobából. Grace
többször is szólásra nyitotta a száját. Az arca elkomorodott,
lassan felállt.
– Tudhattam volna előre. Hiba volt, hogy fogadtalak, Gibson.
Ha arra az édes kisfiúra gondolok, aki voltál, és látom a férfit,
akivé lettél… Nem értem, hogy lehetséges ez. Szólok Denise-nek,
hogy kísérjen ki.
Grace elsiklott előle, ahogy gondolta is. Szükséges volt, amit
tett, de kegyetlen. Grace rémisztő szakadék szélén állt, és a
zuhanás összetörte volna. Inkább őt nevezi hazugnak, mint
hogy leugorjon. De ha csak egy pillanatra is, Gibson meglátta a
felismerés villanását a szemében.
Megmutatta az utolsó fotót. A terhes Macit. Grace kikapta a
kezéből, két kézzel fogta, a lába földbe gyökerezett. Gibson
közelebb lépett, és halkan beszélni kezdett:
– A lényeg a hazugság. Egy elegáns, fondorlatos hazugság.
Amit olyan meggyőzően adnak elő, hogy senki sem kérdőjelezi
meg. Lehet, hogy édes kölyök voltam, ahogy mondta, és igen,
ami most vagyok, arra egyáltalán nem lehetek büszke. De meg
tudom különböztetni az igazságot a hazugságtól. És azért
vagyok itt, mert ön ugyanennek a hazugságnak a foglya. És ez
ugyanazt tette önnel, amit velem. Ez késztette döntésekre, e
köré rendezte az életét. És amikor megmondják az igazságot –
hogy a lánya terhes volt, és azért szökött meg, mert félt –, nem
képes meghallani. De ez igazság a hazugságban. És ez elvezet az
egyetlen kérdéshez: ki az apa?
– Kifelé! – sikította Grace.
Denise közéjük lépett.
– Higgye el, nem örülne, ha bejönne a titkosszolgálat.
– Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz! – Grace fuldokolt a
könnyeitől. – Megint egy beteges próbálkozás, hogy megalázzák
a családomat! Ennyire súlyos a sérelem, amit a férjemtől
elszenvedtél? Suzanne imádott téged, Gibson! Képes lennél
tönkretenni a jó hírét, csak hogy árts a férjemnek?
– Minden rendben van ott bent? – hallatszott kintről.
Ettől csend lett a lakosztályban. Denise kérdőn nézett
Gibsonra. Mi legyen?
– Elmegyek – mondta Gibson.
– Igen, minden rendben, John! Köszönöm – kiáltott ki Grace
az ajtó mögött álló ügynöknek.
Gibson felé nyújtotta a könyvet, de az megrázta a fejét.
– Az öné. Tartsa meg!
– Ez legalább igazi?
– Tudja, hogy az.
Grace óvatosan átlapozta az oldalakat, kartávolságra tartva a
könyvet, mintha véres lenne. Hirtelen megállt, a lélegzete
elakadt egy lepréselt bogáncs láttán; remegő kézzel kivette a
lapok közül.
– Grace? Mi ez? – kérdezte Denise.
Grace krétafehér arccal nézett fel rájuk.
– A kék a kedvenc színem.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Tinsley a fürdőszobában guggolt, és hallgatta, ahogy a

légkondicionáló nyílása elsuttogja neki a tényeket. Már régóta
ott volt. Némán és mozdulatlanul. Csukott szemekkel. A
szomszéd szoba neszeire figyelt.
A charlottesville-i bosszantó közjáték után némi fáradságába
került, hogy a nyomukra jusson. Ezek nem ostobák. Amint
rájöttek, hogy követik őket, csodálatra méltó ügyességgel
tüntették el a nyomaikat. Egészen Atlantáig nem kapott
szimatot.
Calista Dauplaise nagyon elégedetlen volt. Érthetően. Az a
csetepaté a tóparti háznál rosszul sült el. Ezzel Tinsley teljesen
egyetértett. Természetesen Calistának jogában állt, hogy
bevessen egy második csapatot, de ha nem tartotta fontosnak,
hogy beavassa őt a terveibe, akkor nem teheti őt felelőssé azért,
hogy ez az átfedés elkerülhetetlenül zavart okozzon.
Calista nem így látta.
Tinsley fontolgatta, hogy kiszáll, és más körülmények között
valószínűleg meg is tette volna. De Calista régi ügyfele volt, és
nem állt érdekében, hogy az ellenségévé tegye. De ezen túl is
volt valami, ami miatt ragaszkodott ehhez a három emberhez. A
múltjuk. Ez egy befejezetlen ügy. Már több, mint tíz éve, hogy
belépett ebbe a történetbe. Számára is meglepően valami
rokonságfélét érzett Duke Vaughn fiával, és fontosnak érezte,
hogy lássa, hogyan végzi a fiú.
Egy villanykapcsoló halk kattanására lett figyelmes. Mi ez?
Dúdolás? Éneklés? A tévéből vagy embertől? A szellőzőn át
hallotta a zümmögést és mormolást a csövekben, aztán a
meginduló víz szisszenését a zuhanyból. Tinsley várt. A hang
megváltozott, tompább lett, a vízsugár már a bőrt érte, nem a
csempét. Itt az idő.
Tinsley kiment a szobájából, és kinézett a parkolóra. Jenn
Charles és Duke Vaughn fia elment, csak ez a megkeseredett
férfi maradt itt. Akkor ezt intézi el, ha már ilyen lehetőség
adódott.
Tinsley megtette a két és fél méter távolságot a szomszéd
szoba ajtajáig, és letérdelt, mintha a cipőfűzőjét akarná
megkötni. Az olcsó motelben olcsó zárak voltak, egy nyalóka
pálcikájával is ki tudta pattintani. Belépett a szobába, és
elővette a fegyverét. Most nem jöhet közbe semmi. Kétszer
hibázott, és bár mindkét esetben voltak enyhítő körülmények,
Tinsley ezt nem szerette. Eltérést jelentett a dolgok természetes
menetében, mint a gát a folyóéban. És akárcsak a gátak közé
szorított folyó, Tinsley is azon volt, hogy visszatérjen a
természetes medrébe.
Csak a televízió világított, a szoba félhomályos volt. A
franciaágy vetetlen. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva. Az éneklés
vagy dúdolás megszűnt. Tinsley átment a szobán, figyelt
minden változásra. Hátával a fürdőszoba előtti kis beugró
falának simult. Majdnem túl későn vette észre, hogy a víz
hangja túl éles. A zuhanyozóban nem volt senki, a víz a
csempére folyt.
 Tinsley felkapta mindkét karját, így részben sikerült
eltérítenie a fejét célzó feszítővasat. A csuklójába nyilallt a
fájdalom, és a feje tetejét végigkarcolta a feszítővas. Úgy égette,
mint egy lángoló gyufa. A pisztolya végigszánkázott a padlón.
Tinsley megfordult, hogy védeni tudja a következő csapást. Elég
nehéz hatékonyan forgatni egy feszítővasat egy szűk előtérben,
ami időt ad neki, hogy felvegye a megfelelő védőállást. Sajnos a
megkeseredett férfi ugyanígy gondolkodott. A feszítővas
csattant a padlón, helyette egy ököl sújtott le Tinsley
orrnyergére. Az orra még csak most kezdett összeforrni a
pennsylvaniai eset után, és az ütés most újra eltörte. Esés
közben érezte a vére ízét.
A megkeseredett férfi néhány jól célzott ütéssel a földre
kényszerítette. Tinsley elismerését is kivívta az ütések ereje és
pontossága. Ezt a kettőt nehéz egyszerre kivitelezni.
Az ütések megfordították Tinsley-t; érezte, hogy beletérdelnek
a lapockái közé, és hallotta a bilincs éles kattanását a csuklóján,
aztán a saját fegyverének hideg csövét odanyomták a
halántékához.
– Nem is vagy olyan kemény, ha valaki tudja, hogy jössz.
– Van olyan? – kérdezte Tinsley.
– Kinek dolgozol?
Tinsley nem válaszolt.
– Tudhatod, hogy halott vagy, ha nem kapom meg, amit
akarok – mondta a megkeseredett férfi. – Lehet, hogy nálad
törvény, hogy fedezned kell az ügyfeleidet. Engem ez rohadtul
nem érdekel. De gondolkodj el, hogy mit ér a jó hírnevével egy
halott ember!
 Tinsley hunyorgott a vértől.
– Milyen törvény…?
– Utolsó lehetőség. Ki bérelt fel? Benjamin Lombard?
– Ki?
– Hol van George Abe?
– Ki?
– Rendben – mondta Hendricks. – Te akartad.
A megkeseredett férfi bevonszolta a fürdőszobába. Tinsley
értette. A csempét könnyebb lesz feltörölni.
– Felteszek néhány kérdést. Ha nem tetszenek a válaszaid,
mész a fürdőkádba. De nem fürdeni. Megértetted?
– A kád felfogja a vért, amikor lelősz.
– Így van.
– Húzd be a függönyt is! Segít felfogni a fröccsenést.
– Mi vagy te?
– A barátod.
A férfi felhorkant.
– A barátom? Te minden barátodat megölöd?
– Akkor nem voltunk barátok. Nem volt alapja a
barátságunknak.
– Ó, és most van?
– Megváltoztak a dolgok. Abban a helyzetben vagy, hogy
elengedhetsz. Ezért szeretném, ha barátok lennénk. Viszonzásul
teszek neked egy szívességet. Barát a barátnak.
– Nagyon optimista szemétláda vagy, tudod? – mondta a
megkeseredett ember, és felültette Tinsley-t. – Az is benne van a
szívességben, hogy megmondod, kinek dolgozol?
– Nem, a szívesség annyi, hogy visszakapod a fegyvert és a
töltényhüvelyeket, amik azt bizonyítják, hogy te ölted meg
Kirby Tate-et.
Hendricks leült a vécére, és Tinsley mellkasára szegezte a
fegyvert.
– Hol van?
– Egy kocsi csomagtartójában. Néhány nappal később az után,
hogy megöltél, a kocsit elvontatják. A rendőrség megtalálja a
fegyveredet a csomagtartóban. Rajta az ujjlenyomatoddal. És
más terhelő bizonyítékokat – mondta Tinsley. – Vagy kisétálunk
innen együtt, mint barátok, és én odaadom neked. Aztán
elválnak útjaink.
– És a holttest?
– Azt nem pakoltam be. De megvannak a GPS-koordinátái a
helynek, ahol elrejtettem.
– Aztán békén hagysz engem és a társaimat?
– Igen.
A megkeseredett férfi hosszan nézte Tinsley-t.
– Nos? – kérdezte az. – Barátok vagyunk?
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Grace hátranyúlt, hogy megfogja a mögötte álló fotel karfáját –

képtelen volt levenni a szemét a könyvről. A mozdulata a
levegőben maradt, elfelejtve; az arcát elöntötte a mély és átható
fájdalom, ahogy az üvegcserepek ezrei összeálltak egy
mozaikká – a tudás elemei, amikről nem is tudta, hogy léteznek.
Ahogy visszalépett az időben, és összegyűltek a korábban össze
nem kapcsolt emlékek, és már kezdte látni nemcsak a részeket,
de az egészet is, Grace Lombard száját velőtrázó sikoly hagyta
el.
– Mi történt, Mrs. Lombard?
– Légy átkozott, Gibson! – Grace a nyitott könyvet Gibson
melléhez vágta, és Denise-hez fordult.
– Ő hol van? – kérdezte.
Gibson a nyitott könyvben azt a bejegyzést kereste, ami kék
tintával íródott. A bal oldali lapszélen meg is találta.

Bárcsak elmagyarázhatnám! Ha most megyek el,

mielőtt megtudja, megint rendben lesz majd.
Biztosan. Valami rosszat hozok ki belőle. Mindig ezt
mondja. Nem kellett volna ilyen sokáig halogatnom,
hogy elmenjek. Féltem. Sajnálom. Ne szomorkodj!

Gibson elborzadva nézett fel Grace-re, de ő már félúton volt

az ajtó felé.
 – Kicsoda? – értetlenkedett Denise.
– A férjem, Denise! Hol van?
– Mrs. Lombard! – Denise hangjából hallatszott az aggodalom.
– Mi történt? Üljön le egy pillanatra! Mondja el! Miről van szó?
Grace ingerülten nekitámadt.
– Ne pátyolgasson engem, Denise! A férjem? Hol van?
– A hármas ülésteremben – dadogta. – Mrs. Lombard?
De Grace már kirohant a lakosztály ajtaján, el a
megdöbbenéstől lebénult biztonsági ember mellett. Hol
gyorsabban, hol lassabban végigszáguldott a folyosón, az
arckifejezése rettenetes következményekkel fenyegetett. A stáb
tagjai úgy ugráltak félre előle, mint a mezei egerek a cséplőgép
elől.
Denise futott a nyomában, Gibson meg Denise után, aki
dühösen, vádlón pillantott vissza rá. A titkosszolgálat embere
zárta a sort.
Grace Lombardot a lifteknél érték utol. A lefelé mutató nyíl
világított, ő mégis rácsapott a „Le” gombra – morfiumcsepp az
olthatatlan szenvedésére.
Csak egyetlen emeletet mentek lefelé, de a felvonóban
életfogytiglaninak tűnt, akkora volt a szűk térben a feszültség.
Denise megpróbálta Grace tudomására hozni, hogy ő is ott van,
és amikor ez nem sikerült, a haragját Gibsonra zúdította.
– Mit csinált maga? – és kirántotta a könyvet Gibson kezéből.
Magában szerencsét kívánt neki. Bármilyen erőket hozott is
mozgásba, innentől nem irányíthatta őket. Ez már a Lombardok
ügye. Ő és Denise pusztán szemlélők.
A hármas ülésteremben már csak állóhelyek voltak. Az
alelnök is állt a hatalmas tárgyalóasztal főhelyén. A zakóját
levette, az ing felső gombját kigombolta, a nyakkendőjét
meglazította, az ujját könyökig feltűrte. Úgy festett, mint aki egy
jó üzlet megkötése után a mellét dülleszti a kocsmában,
dicsekszik és ünnepli a sikerét. Az ő udvarát a tanácsadói, a
beszédírói és a sajtókapcsolatai alkották, akik fontossági
sorrendben vették körül. Mint egy középkori trónteremben: a
hatalomhoz közel lenni maga is hatalom. A külső körben a
kisbolygók keringtek: buzgó asszisztensek, gyakornokok és más
segéderők.
Volt valami vidám, optimista hangulata a gyűlésnek. Gibson,
mielőtt bármit látott volna, már hallotta az ülésteremben a
morajt, az általános, önelégült nevetgélést. Lehet, hogy van még
munkájuk, de a levegőt már átjárta az ünneplés hangulata.
Az ajtót vigyázó két ügynököt már riasztották, hogy valami
készül. Mindketten legalább százkilencven centi magasak
voltak, a csuklójuk vastagabb, mint Grace Lombard lába.
Vállvetve állták el az ajtót, és békítő, megnyugtató hangot
ütöttek meg. De nem volt esélyük.
– Mrs. Lombard? Segíthetek valamiben?
– Thomas, nagyon kedvelem magát, de tűnjön el az utamból,
vagy mihelyst bent végeztem, maga lesz a következő! –
figyelmeztette Grace. – Ne mondjam még egyszer!
Elég volt egyszer. A két hatalmas ügynök szétvált előtte, de
Denise és Gibson elől már elzárták az utat. Grace az ülésterem
közepén állt meg, kemény tekintettel nézte a férjét. Akik a
közelében álltak és látták, elcsendesedtek; megérezték a
fenyegető változást a légkörben, mint a kutyák a vihar előtt. A
csend végiggyűrűzött a teremben. A beszélgetések
félbeszakadtak. Bizonytalan arcok néztek fel várakozóan, már
csak egy magáról megfeledkezett stábtag hangja hallatszott, akit
nagyon izgattak az Iowában leadott tévéspotok. Valaki oldalba
lökte, mire megfordult, az arca elszürkült, és csatlakozott a
néma kórushoz.
A terem arra várt, hogy Grace megszólaljon, de ő csak a férjét
nézte. Az alelnök megköszörülte a torkát. Tapasztalt politikus
volt. A pályafutása során megtanulta, hogyan hárítsa el a
riporterek kérdéseit. Rendíthetetlen nyugalma már közhellyé
vált a sajtóban. De ez most más volt.
– Grace?
– Kifelé! Mindenki!
Senki nem mozdult.
– Grace! Mi történt? – kérdezte Lombard.
– Előttük akarod? Mert én megteszem.
A teremben minden szem Lombardra szegeződött.
Lombardnak nem tetszett a kérdést kísérő moraj. Mosolyt
erőltetett az arcára.
– Jól van, emberek – mondta látványosan jóindulatúan –,
remekül állnak a dolgok. Ma ebédeljenek korábban! Fél egykor
találkozunk ismét.
Néhányan összekapkodták a holmijukat, de igyekeztek úgy
tenni, mintha nem sietnének. Mások viszont mindent otthagyva
tülekedtek, hogy kijussanak a rémes teremből. Kínos, feszült
pillanatok teltek el, amíg a stáb elhaladt Grace mellett. Lombard
úgy nézte a feleségét, mint a kártyás, amikor fontolgatja, hogy
tartsa, bedobja vagy emelje a tétet. A nyáj az előcsarnokban
verődött össze, a tanácstalan arcokon választ váró kérdések.
Néhányan megpróbálták Denise-től kicsikarni, de ő elhessegette
őket; mások egymás között találgattak. Végül egy tekintélyes,
idősebb férfi fontoskodva felszólított mindenkit, hogy távozzon.
Miután az előcsarnok kiürült, Gibson fojtott, dühös kiabálást
hallott a vastag ajtó mögül. A két titkosszolgálatos mereven
nézett maga elé, tettetve, hogy nem hallják az odabent kitört
háborút. Ő és Denise az ajtó előtt várakoztak, mint Dorothy
idétlen csapata, amikor azt remélik, hogy a Nagy Varázsló
fogadja őket. Az idősödő úr odament Denise-hez, és
megkérdezte, hogy mi történt.
– Nem tudom.
– Az alelnök kampányfőnöke vagyok. Mi folyik itt?
– Kérdezze meg őt! – Denise csak az állával mutatott Gibson
felé.
– Leland Reed – mutatkozott be a férfi, és kezet nyújtott.
Gibson csak nézte a kezét.
– Egy kis baráti tanács, Leland. Állítsa össze a szakmai
önéletrajzát!
Mielőtt Reed vagy Denise válaszolhatott volna, az ajtó
kivágódott, és Gibson szemtől szemben állt Benjamin
Lombarddal. Angyal szállt át a szobán, de utána jött Grace.
– Gyere vissza, Ben! – mondta. – Még korántsem végeztünk.
Gibson figyelte, ahogy Lombard arcán rángatóznak az izmok
– heroikus küzdelem, hogy elnyomja a test természetes
reakcióit a meglepetésre, a zavarra és a haragra. Az akarat
figyelemre méltó győzelmet aratott, mert Lombard máris képes
volt nyugodtan lélegezni és összeszedni magát. Már fogalmazta
a válaszokat, amik élét veszik a felesége kérdéseinek.
Csak egy lökésre volt szükség, hogy rossz irányba indítsa el.
Gibson rákacsintott.
A hatás azonnali és robbanásszerű volt. Az alelnök minden
színlelt önuralma elszállt, a nyakát és az arcát elárasztotta a
mélyvörös indulat. Lombard átpréselte magát a két biztonsági
őr között, és felemelt ököllel rontott Gibsonra.
Gibsonnak csak egy gondolata volt: Kérlek, kérlek, húzz be
egyet! Nem lehet ekkora szerencséje! Szándékosan az oldalához
szorította a kezét. A védtelenség jobban kifizetődik. Jó nagyot
üss, te szemét! A koporsódat szögezed le!
Meglátta, hogy Calista Dauplaise ülve maradt a tárgyalóasztal
végén, uralkodói arckifejezését eltorzította az aggodalom. Mit
keres ez itt? De mielőtt választ talált volna saját kérdésére,
Benjamin Lombard jól irányzott ökölcsapása találta telibe az
állát. Az alelnök jól megtermett férfi volt, így Gibson már
eszméletlen volt, mire a feje a szőnyegpadlóra koppant.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Gibson a hármas ülésterem padlóján tért magához. A hátán

feküdt, és a hangszigetelő paneleket bámulta. A terem néptelen
volt, de nem üres. Egy apokaliptikus zombifilmre emlékeztette –
ételdobozok, papírpoharak, aktatáskák, laptoptáskák hevertek
szanaszét a padlón. Az alelnök zakója még ott lógott az egyik
szék hátulján. Elhagyatottnak látszott.
Már jobban érezte magát. A teste még szenvedte az akasztás
utóhatásait, és Lombard ökölcsapása sem tett jót. Denise
Greenspan egy karosszékben ült, és egy szennyfoltot
tanulmányozott a szőnyegen.
– Letartóztattak? – kérdezte Gibson.
Denise annyira el volt foglalva a saját gondolataival, hogy
csak sokára válaszolt:
– Nem.
– Szabadon elmehetek?
– Igen.
Gibson összeszedte a holmiját és felállt. Az ajtónál megállt, és
visszanézett Denise-re.
– Maga jól van?
– Nem vagyok jól. És maga?
– Hasogat a fejem. Leütöttek. Nem tudom, látta-e – válaszolta,
és rámosolygott a nőre.
Denise nem viszonozta.
 – Ami azt illeti, kissé szédült vagyok attól, ami történt.
– Mi történt?
Denise válaszképpen összetette a kezét a derekánál, aztán a
feje fölé lendítve széttárta, közben a robbanás hangját utánozta.
– Ennyire rossz?
– Nem ezt akarta?
Gibson bólintott.
– Nos, megkapta. Remélem, most örül.
Egy névjegyet vett elő. Gibson elvette. Grace Lombard száma
volt rajta.
– Ha bajba kerül, egyenesen Mrs. Lombardot hívja!
– Egyéb?
– Csukja be maga mögött az ajtót – aztán egy szó nélkül
kiment.
Kint az előcsarnokban a stáb tagjai rémült csoportokba
verődve álldogáltak és sugdolóztak egymás között. Olyanok
voltak, mint a gyerekek, akik tudják, hogy a felnőttek
veszekednek, de nem értik, hogy miért. Nézték, ahogy Gibson
elmegy mellettük, de egyikük sem szólt hozzá.
Elindult a lifttel lefelé. Az alelnök emeletét elborító komor
hangulat még nem ért le az előcsarnokba. Gibson kifelé menet a
párt pénzemberei, küldöttei és a konvenció munkatársainak
örvendező csoportjai között haladt el. Ők még azt hitték, hogy
jönnek a szép napok.
Örüljetek, amíg lehet, srácok!
Előtte két bőröndökkel és ruhazsákokkal megrakott kocsit
toltak óvatosan az előcsarnokon keresztül. Mögöttük Calista
Dauplaise ment. Dühösen rikácsolt a telefonba, nem vette észre
Gibsont, ő mégis önkéntelenül hátralépett.
Mi a te bűnöd, Calista?
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy majdnem nem látta
meg a kislányt.
A kis Catherine Dauplaise úgy tíz méterrel a nagynénje
mögött baktatott, elveszve és elfelejtve, mint egy kóbor kutya az
utolsó biztos vacsorája után. Rémültnek látszott.
Bizonytalannak. Amilyen csak egy gyerek lehet, aki alól
kicsúszott a biztos talaj. Gibsonnak fájt érte a szíve, ám akkor
hirtelen eszébe jutott valami. Csak állt és nézte a kislányt, amíg
el nem tűnt a szeme elől, aztán még egy ideig állt, és nézett
utána…

Néhány órával a jelölését elfogadó beszéd elmondása előtt

Benjamin Lombard lemondott alelnöki tisztéről, és visszalépett
a pártja jelöltségétől. Ezzel ő lett az első olyan elnökaspiráns az
ország történelmében, aki visszalépett az elnöki jelöléstől. Ez
olyan hullámokat korbácsolt fel az amerikaiak életében,
amelyek még évekig nem ülnek el.
A levert és láthatóan kimerült Lombard csak öt percig beszélt
remegő hangon. Elárulta, hogy a legutolsó orvosi vizsgálatok
feltárták a korábban nem észlelt, életveszélyes betegségét. Ilyen
körülmények között felelőtlenség lenne tovább folytatni az
elnökségért való küzdelmet. Az amerikai nép megérdemli, hogy
bízhasson az elnöke egészségében. Szívszorító beszéd volt.
Grace Lombard nem állt mellette.
Gibson a motelszobájukban nézte a sajtótájékoztatót Jenn-nel
és Hendricksszel. Eleinte csak ujjongtak, hogy kikerültek az
alelnök hatóköréből, de gyorsan elcsendesedtek, amikor
világossá vált, hogy milyen következményei lesznek Lombard
színjátékának. Amikor vége volt, Jenn kikapcsolta a tévét.
– Jó sztori – ismerte el.
– Van jövője Hollywoodban.
– De megállja a helyét? – kérdezte Hendricks.
– Persze, hogy meg. Az embereknek erre van szükségük –
mondta Gibson.
– Mit gondolsz, a felesége miért csinálta azt végig? – kérdezte
Hendricks Gibsontól, mintha a Lombard-ügyek szakértője
lenne.
– Talán hogy Suzanne emlékét védje? – válaszolt Gibson. –
Nem tudom.
– Az életét kellett volna megvédenie.
Ez ridegen hangzott, de nem voltak szavaik, hogy megcáfolják
Hendricks kegyetlen összegzését.
Rájöttek, hogy egyikük sem akar beszélni arról, ami történt.
Gibson azt gondolta, hogy most győzelmi mámort kellene
éreznie. Tinédzser kora óta arról álmodott, hogy tönkreteszi
Lombardot, de most nem volt mit ünnepelni. Mindez egy eltűnt
lányról szólt, akit következetesen kizártak a társalgásból. Lehet,
hogy ők hárman megmenekültek, de Suzanne nem kapta meg
az igazságát.
Nem győztek; csak túléltek.
Mindazok után, amin átmentek, Gibson még mindig nem
tudta, hogy mi történt Macival. De most támadt egy ötlete, hogy
kitől kérdezze meg. Mérlegelte, hogy beszéljen-e Jenn-nek és
Hendricksnek a megvilágosodásáról az előcsarnokban, de a
számukra ez csak egy munka volt. Nem neheztelt rájuk ezért, de
a befejezést neki kellett vállalnia.
Hendricks felbontott egy újabb sört, és megemlítette, hogy
találkozott Kirby Tate gyilkosával. Gibson és Jenn döbbenten
bámult rá.
– Nem akartad elmondani?
– Most mondtam.
– Dan, ugye csak viccelsz? Beszélj! – kiáltott rá Jenn.
Hendricks elmondta, hogy mi történt. Gibson
megbocsáthatatlannak tartotta. Hendricks ráfogta a fegyvert
arra, aki megölte az apját, de elengedte, csak hogy mentse a
saját bőrét. Azt az embert, aki a nyakánál fogva felakasztotta
Gibsont, és ellopta Duke naplóját. Ez az ember még mindig
szabadon jár. Szabadon és büntetlenül.
Jenn sokkal gyakorlatiasabb volt.
– És azt hiszed, hogy ez a pszichopata majd tiszteletben tartja
az úriemberek közti megállapodást? Miért is? Mert szerinte
„barátok” vagytok? Ez őrültség!
– Úgy intéztem, ahogy intéznem kellett – jelentette ki
Hendricks. – Nem a te ujjlenyomataid vannak a fegyveren.
Csendben ültek, amíg Hendricks itta a sörét. Amikor végzett,
az volt a jel, hogy ideje ágyba menni. Nem volt már mit
mondaniuk. Reggel Gibson arra ébredt, hogy Jenn a holmiját
pakolja. Hendricks már elment. A motel parkolójában
búcsúztak el. Jenn kurtán megölelte, és átadta neki az autó
kulcsait.
– Most hová mész? – kérdezte Gibson.
 – Megkeresem George-ot.
Gibson bólintott. Eddig nem gondolt rá, hogy Jenn-nek
mennyire fontos a mentora. Jenn újra megölelte.
– Menj haza! – suttogta.– De most igazán. A gyerekedhez.
– Hadd segítsek neked!
– Hívlak, ha szükségem lesz rád.
– Ha… szükséged lesz rám?
– Pontosan – mosolygott rá Jenn.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.
– Köszönöm, hogy visszajöttél – viszonozta Jenn. – És eszedbe
ne jusson, hogy megint megölelj!
– Azt tudod, hogy hiányozni fogsz?
Nevettek.
– Az lehet – mondta Jenn.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

Gibson egyórányira volt Atlantától északra, amikor bemondták

a rádióban, hogy Benjamin Lombard meghalt.
A titkosszolgálat emberei hajnali 4:43-kor hallották a lövést,
ami után felfedezték Benjamin Lombard élettelen testét a
lakosztályában. Beszállították az Emory Egyetemi Kórházba,
ahol megállapították a halál beálltát. Egyetlen lövés a fejébe.
Minden jel öngyilkosságra utalt, de ezt egyelőre hivatalosan
nem erősítették meg. Gibson véleménye szerint magánjellegű
igazságszolgáltatás történt.
Az alelnök cipőjéről nem történt említés, de Gibson azért
elgondolkodott, hogy állhattak…
Sajnálatos, hogy Grace Lombard – legalábbis a hírek szerint –
ekkor már úton volt virginiai otthonuk felé. Még utazott,
amikor már kialakult a narratíva: ő volt az odaadó anya és
hitves, akire a sors kétszer is lesújtott. Jacqueline Kennedy
Onassist is felidézték a méltatásban.
Gibsont igazából nem érdekelte Lombard halála. Először
meglepődött, de aztán az érdektelensége átment
megkönnyebbülésbe. Lombard halála nem tett jóvá, és nem tett
egésszé semmit.
Washingtonig tíz óra volt az út, Gibson nyolc óra alatt
megtette. Gyorsan hajtott. Billy Casper fegyvere egy rongyba
burkolva a kesztyűtartóban feküdt. Emlékeztető, hogy még
nincs vége. Csak néhány napig ismerte Billyt, de úgy érezte,
hogy összetartoznak. Billy azt mondta, Suzanne összeköti őket,
és nem is tudta, hogy ez mennyire igaz. Ha itt végez, visszamegy
Pennsylvaniába, és addig kutat a mezőn, amíg megtalálja Billyt.
Az, hogy hagyja ott heverve, elfeledve egy elhagyott benzinkút
mögött, nem lett volna méltó Gibsonhoz.
Felhívta Nicole-t, és megmondta neki, hogy most már
hazamehet. Nicole hangja kimért volt, és amikor megkérdezte,
hogy beszélhet-e Ellie-vel, azt válaszolta, hogy már alszik.
Csend. Nagyon vágyott kitölteni ezt a csendet azzal, hogy
elmondja, mit tudott meg az apjáról; hogy Duke Vaughn nem
ölte meg magát, nem hagyta el őt. És hogy a közvéleményben
nem lehet az apja nevét tisztára mosni, de előtte már helyreállt
a becsülete. Ez nem valami varázskenőcs, nem teszi őt
sebezhetetlenné, az élet nem így működik, de szorította a szívét.
Az elmúlt néhány napban ismét tudott az apjára gondolni, és
most először tudott, még ha melankóliával is, mosolyogni az
emlékein. Ha nem is született újjá, legalább újraindította magát.
A pillanat elmúlt. Nicole jó éjt kívánt és letette a kagylót, meg
sem várta, hogy ő is ezt kívánja. Vajon képes lesz-e valaha is
elmondani az igazságot valakinek?
Egyvalamit kellett még megtennie. Maciért.
Washington felé nagy volt a forgalom. Átment a Key hídon és
az M utcán haladt lefelé Georgetownba. Lehúzott ablakkal
vezetett. Az egyetemisták és a turisták miatt lassan lehetett
haladni, de amikor végre keresztezte a Wisconsin sugárutat,
észak felé fordult, az üzletek és éttermek mögötti gazdag
lakónegyed felé.
 A Colline kapui zárva voltak. Gibson a kaputelefonnál állt
meg. Hosszú várakozás után egy férfi szólt bele, és Gibson
bemondta a nevét. A kapu kitárult, és ő a ház elé kanyarodott.
Egy fekete ruhás inas nyitott ajtót, és üdvözölte.
– Jó estét, uram. A nevem Davis. Ms. Dauplaise már várja önt.
– Igen?
– Igen. Már várja… valamelyiküket.
– Hát, én itt vagyok.
– Megkínálhatom valamivel? Egy itallal esetleg?
Az inas behívja és itallal kínálja – nem, Gibson nem egészen
így képzelte el a végjátékot, de ha már megkínálták…
– Egy sört kérnék.
– Igen, uram.
Davis magára hagyta a portrékkal, szobrokkal és a távolodó
léptek visszhangjával telt várószobában. Colline lenyűgöző volt
a némaságában.
Gibson egy rémisztően drága karosszékben várakozva
megigazította a hátán Billy pisztolyát, ami kellemetlenül
nyomta a lapockáját. A terem legvégén, a magas lépcső legfelső
fokán Catherine Dauplaise ült, és őt nézte. Alig egy hónap telt el
azóta, hogy bemutatkozott neki a születésnapi partiján – de
most már éveknek tűnt. Catherine csinos kék ruhát viselt. A
térdére könyökölt, állát összefont ujjaira támasztotta.
Gibson odaintett neki, és egy pillanat múlva ő is visszaintett.
Davis jött be a sárga vászonszalvétával övezett sörrel.
Elegáns.
– Lenne szíves követni, uram?
Davis végigvezette a házon, ki a verandára, ahol Gibson
először találkozott Calistával. A születésnapi parti asztalait és
sátrait már régen eltávolították, és így, a nagy felfordulás
nélkül, Colline még fenségesebbnek és drágábbnak tűnt.
Mindenütt kovácsoltvas kerti bútorok és hatalmas díszcserepek,
bennük a legkülönfélébb virágok tündököltek. A tavacskáról
valahogy meg is feledkezett. A lépcső tetején Davis megállt, és a
kert végében magasló kupolára mutatott.
– Ms. Dauplaise ott van. Elnézést kérek, de azt az utasítást
kaptam, hogy oda egyedül kell mennie. Ha az ösvényen halad,
eljut a sövénykerítés mögé.
– Készítse össze a kislányt!
– Már megtörtént, uram.
Persze, hogy megtörtént.
– Kibaszott egy nő.
– Igen, uram.
Mint annyi más 19. századi építményt Washingtonban, ezt a
kupolát is a város akkori görögmániája ihlette. Dór oszlopok
tartották a boltozatos tetőt, közöttük súlyos, fémpántos ajtók.
Bent alacsony fal övezte a középpontban épült kriptát, belül
több sor teljesen egyforma, fehér sírkő állt szimmetrikusan.
Calista egy zöld fémszéken ült két sír között. Az egyik
régebbinek látszott, teljesen benőtte a repkény. Egyszerű, fehér
kőkereszt állt rajta. A másikon súlyos márvány sírkő volt, ezt
frissen lerakott gyeptéglák borították.
Gibson nyomát sem látta Calista gőgös fensőbbségének.
Fáradtnak és öregnek látszott. Korábban tökéletes frizuráját
most csak kapkodva feltűzte, néhány tincs ki is szabadult. Arcán
olyan távolba néző kifejezés ült, mint aki egy buszra vár, ami
talán meg sem érkezik. Egy zsebkendőt gyűrögetett, és nem
nézett fel Gibson közeledtére.
– Nem volt baj az úton, remélem – mondta.
– Benjamin Lombard halott.
– Igen, hallottam. Sajnálatos, hogy egyesekből hiányzik az erő,
hogy átvészeljék az élet nehézségeit.
– Meg kellene köszönnöm?
– Nem tartom szükségesnek – válaszolt Calista. – Nem ül le?
Volt mellette egy szék, de Gibson nem akart olyan közel lenni
hozzá. Inkább megkerülte, és nekitámaszkodott a friss sír
sírkövének. „Evelyn Furst”, ez állt rajta.
Calista ránézett, és a szemében fellángolt a harag, de nem volt
ereje ahhoz, hogy tovább égjen.
– Kérem! Egy kis tiszteletet! Az a nővérem!
– Ugye, most viccel?
– Kérem.
Gibson elővette a pisztolyt, és rátette a sírkőre.
– Hol van Suzanne?
Calista meglepődött.
– Nem tudja? Komolyan?
– Hol van?
– Itt van. Mindig is itt volt.
Gibson követte Calista pillantását a mellette levő egyszerű
sírra a fehér kereszttel, amin nem volt felirat. Hendricks
Somersetben azt mondta neki, hogy Suzanne bizonyára
meghalt. Még mindig maga előtt látta, ahogyan Hendricks a
fejét rázza. A remény olyan, mint a rák. Vagy soha nem tudod
meg az igazságot, vagy igen, és akkor százötven kilométerrel
száguldva kiröpülsz a szélvédőn át, mert a remény azt súgta,
hogy biztonságos biztonsági öv nélkül vezetni.
Gibson most repült át a szélvédőn, a tehetetlenségi erő
kegyetlenül messzire repítette.
Ó, Maci! Sajnálom. Annyira sajnálom!
A fegyver után nyúlt.
– Belehalt a szülésbe – mondta Calista. – Túl sokáig várt, hogy
felhívjon. Mire odaértünk, már megkezdődött a szülés.
Komplikáció lépett fel – a baba farfekvéses volt. Rengeteg vért
veszített. Evelyn minden tőle telhetőt megtett, de túl nagy volt a
baj. Semmit sem tudtunk tenni.
– És maga idehozta, és eltemette? Azt hittem, ez a hely
kizárólag a Dauplaise családé!
– Kivételt tettem. A keresztlányom volt. Nem hagyhattam a
holttestét az erdőben, mint valami állatét. Szegény kislányom.
– A maga szegény kislánya? – hördült fel Gibson. A pisztoly
már a kezében volt, érezte a ravasz hidegét. – Hagyja abba! Ez
szánalmas! És ez a színjáték, hogy majd bosszút áll érte? Az
apám megkereste magát, így van?
– Igen.
– Elmondta magának a Lombarddal kapcsolatos gyanúját.
Suzanne-ról. Akkor leállíthatta volna. De nem tette. Ehelyett
odaküldte azt az embert, hogy ölje meg az apámat. Hagyta, hogy
a dolgok menjenek tovább. Maga ölte meg Suzanne-t.
Calista megrázta a fejét.
– Duke-ot nem lehetett meggyőzni. Nem értette meg, hogy mi
forog kockán. Benjamint észhez lehetett volna téríteni. Ha az
apja hallgatott volna rám, mindez nem lett volna szükséges.
 – Hallgasson! – Gibson felemelte a fegyvert. – Egy szót se
többet!
Calista éveket töltött el azzal, hogy a gonoszságát csavaros
logikával önfelmentéssé változtassa. Mit tudna ő erre mondani?
Jónak tartotta azt, ami megbocsáthatatlanul rossz volt, és nem
létezett olyan ellenérv, amit elfogadott volna. De megöli, ha még
egy szót mond.
– Miért küldött bennünket Suzanne elrablója után? Mi volt
vele a célja? Olyan nagyon bosszút akart állni?
Calista ismét felpillantott rá.
–Tényleg akarja hallani a választ?
– Igen.
– Jól van. Tisztában van a titok értékével? Nem azokra a
zaftos pletykákra gondolok, amiket csak néhány bennfentes
tud, és egy ital mellett elcsámcsognak rajtuk, hanem a valódi
titokra, ami, ha kiderül, tönkretesz. Tudja, mekkora ennek az
értéke? És annak, hogy az egyetlen, aki tudja ezt a titkot? Csak
maga, és az, aki retteg tőle? Az ilyen titok a kezébe adja annak
az embernek az életét! Bármit megtesz azért, hogy minél tovább
megőrizze! Akármit! – Elhúzta a szót, hogy nyomatékosítsa
ennek a jelentőségét. – Abszolút hatalma lesz az élete fölött! De
csak akkor, ha maga az egyetlen, aki tudja az igazat.
– Tehát maga kivárt. Megtartotta a titkot. Csak azért, hogy
most tönkretegye?
– Csak eddig tart a képzelőereje, Mr. Vaughn? Tíz évig vártam,
hogy elragadjam tőle élete nagy ambícióját? Azt hiszi, ezt látta
Atlantában? Ó, de szűk látókörű fiú maga! Azt csináltam, amit
mindig. Azt, amiről Benjamin önteltségében soha nem ismerte
el, hogy szüksége van rá: megvédtem.
– Megvédte?
– Mit gondol, mit tenne az Egyesült Államok elnökével, ha egy
ilyen titok napvilágra kerülne? Ez a végét jelentené; az
elnöksége végét. És mit gondol, mit tett volna meg azért, hogy
biztosan megőrizzem a titkát? Bármit. Nem azért vártam, hogy
tönkretegyem. Ugyan, kérem! Azért őriztem meg a titkát, hogy
Benjamin beteljesíthesse a sorsát!
– És akkor az ő elnöksége lényegében a magáé lett volna.
– Illetve a családomé – helyesbített Calista. – Azt kérdezte,
hogy miért uszítottam magukat arra az emberre, aki azt a
fényképet csinálta Suzanne-ról? Azt hittem, Terrance Musgrove-
val bezáródott ez az ajtó; de tévedtem. A fénykép azt jelentette,
hogy valaki még tud a titokról. A felfedése azzal járt volna, hogy
a hatalmam Benjamin felett megszűnik. És már túl sokat
feláldoztam ezért, hogy ezt megengedjem.
– Az apámat.
– Igen.
– Kirby Tate-et. Terrance Musgrove-ot. Billy Caspert.
– És Jenn Charlest, Daniel Hendrickset és Gibson Vaughnt is,
ha minden terv szerint ment volna.
George Abét, Michael Rillinget, egészítette ki a listát
gondolatban Gibson.
– Catherine tudja, hogy valójában ki ő? És hogy nem nyolc-,
hanem tízéves?
– Vannak sejtései, de ezt magára hagyom.
– Mit mondott neki?
– Csak annyit, hogy nem marad tovább itt, Colline-ban.
 Gibson a fejét csóválta.
– Maga a családja hanyatlásáról beszél. Hölgyem, a családja
hanyatlása: maga. – Felmutatta a fegyvert. – Ez Billy Casperé
volt. De magának szánta.
– Á! Amikor találkoztunk, fel sem tűnt a fanyar humora.
– Ha elküld valakit felkutatni egy eltűnt lányt, aki nem is tűnt
el… nos, gyorsan kifejlődik az emberben.
– Meg akar ölni?
– Nem, csak azt akarom, hogy kövesse Benjamin példáját.
– De miért tenném?
– Csak képzelje el, mi történik majd a családja becses nevével,
ha mindez nyilvánosságra kerül.
– Ugyan, kérem! Egyenesen a rendőrségre ment volna, ha
bármit fel tudna hozni ellenem.
– Mit is mondott nekem, amikor találkoztunk? Az egyetlen
bíróság, ami számít, a közvélemény.
– Ó! Tehát adjam az életemet a családom jó híréért?
– Igen.
– Nagylelkű, de vissza kell utasítanom az ajánlatát.
– Ez nem blöff.
– De az. Ne türelmetlenkedjen! Tudom, hogy bosszúra
szomjazik, de maga nem elég férfi ahhoz, hogy Catherine-nek
ekkora szenvedést okozzon.
– Catherine-nek? Neki mi köze ehhez?
– Mivel emlékszik arra, amit oly világosan megfogalmaztam,
biztosan azt is fel tudja idézni, amit a titkokról mondtam. Hogy
a hatalmuk abban áll, hogy tönkre tudnak tenni. Maga tudja a
titkomat, de az Catherine titka is, vagy nem? Ha engem leleplez,
őt is leleplezi. És azzal, hogy leleplezi őt, páriává teszi. Egy
szánalmas kuriózummá. Soha nem lenne normális élete.
Gibson undorral nézte az asszonyt.
– Azok a bábuk játszanak, amelyek a táblán maradtak, Mr.
Vaughn. Ha a halálomat akarja, saját kezűleg kell megtennie.
Mellesleg a rendőrség reakcióideje kivételesen jó ebben a
városrészben, ezért remélem, hogy rendben vannak az ügyei.
Gibson levette az ujját a ravaszról.
– Bölcs döntés.
– Bárcsak lelőhetném! – mondta Gibson.
– És én magát – mondta Calista. – Talán majd máskor.
– Maradjon távol Catherine-től! Mindannyiunktól!
– Viszontlátásra, Mr. Vaughn.
Gibson visszament a házba. Suzanne-ra és az apjára gondolt,
és megint azt érezte, hogy átrepül a szélvédőn. Visszatért az
irányíthatatlan sodródás érzése, ezért mozdulatlanul állt egy
ideig, amíg elmúlt a hányingere. De még visszajöhet. A szélvédő
még nem végzett vele.
Catherine a bejárati ajtónál üldögélt. Amikor odaért hozzá,
látta, hogy a sírástól vörös és bedagadt a szeme.
– Menni kell? – kérdezte leheletgyönge hangon.
– Igen. Akarsz velem jönni?
A kislány bólintott.
– Szí néni idejön, hogy elbúcsúzzunk?
Gibson megrázta a fejét. Egy pillanatig azt hitte, hogy
Catherine megint sírva fakad, de a kislány összeszedte magát, és
felállt.
– Segítesz vinni a bőröndömet? Nagyon nehéz.
Az is volt. Egy egész élet terhe volt benne.
 EPILÓGUS

Az Éjjeli Bagoly Ételbár zsúfolt volt, de találtak két széket a

pénztárgép mellett. Gibson elvett két étlapot. Toby Kalpar a pult
mögött foglalatoskodott, eltartott néhány percig, mire odajutott
hozzájuk. Letette a jeges vizet, és kérdően nézett Gibson
torkára.
– A barátod kicsoda? – kérdezte.
– Catherine, bemutatom egy jó barátomat, Tobyt.
A kislány kezet nyújtott.
– Nagyon örülök a találkozásnak, Toby.
Toby felvonta a szemöldökét.
– Nyilvánvalóan nem a te lányod.
– Kölyök, rossz híremet kelted itt! – mondta Gibson, és
játékosan oldalba bökte.
Catherine felnevetett. Pontosan úgy, ahogy Maci szokott.
Gibson most először látta kis társát annak, aki volt: Maci
lányának. Maci küzdött ezért a kislányért. Az életét adta, hogy
távol tartsa Benjamin Lombardtól. És ebben a megvilágításban
csodálatos volt látnia Catherine-t. Mosolyog, nevet. Maci
kislánya. Egészséges és biztonságban van.
Amikor Toby visszajött, bőséges vacsorát rendeltek. Gibson
ragaszkodott a csokis milkshake-hez is, amikor Catherine
bevallotta, hogy még soha nem ivott olyat. Amikor kihozták az
ételt, eleinte csak kóstolgatta, de aztán szinte falta a hamburgert
meg a sült krumplit. Szürcsölve itta a milkshake-jét, és a szék
alatt kalimpált a lábával. Vacsora után még megosztoztak egy
almás pitén.
– Tulajdonképpen hány éves vagyok? – kérdezte Catherine két
harapás közben.
– Tíz.
Ezen elgondolkodott a kislány.
– És mikor van az igazi szülinapom?
– Február hatodikán.
– Korábban mindig májusban volt.
– Tudom.
– Gondolod, hogy lehet még egy szülinapom az idén?
– Szerintem igen.
– Ez nem mohóság?
– Nem vagy mohó, kölyök. Ez a mi titkunk lesz, jó?
– Jó. – Gibsonra mosolygott. – Eljössz majd a bulimra?
– Ha meghívsz!
A kislány felragyogott.
– Meghívlak!
– Akkor ott leszek. De már most adok neked egy ajándékot.
A pulton odacsúsztatott elé egy fényképet.
– Ez egy nagy béka – állapította meg a kislány. – Ez te vagy?
– Igen.
– És ő kicsoda?
– Az édesanyád.
Catherine újra megnézte a képet, most már figyelmesebben.
– Jól ismerted őt? – kérdezte.
– Igen, nagyon jól ismertem. Olyan okos volt, mint te. Szeretsz
olvasni?
Catherine lelkesen bólintott.
– A mamád is nagyon szeretett. Mindig volt nála egy könyv.
– Mi volt a kedvence?
Beszélt neki A Gyűrű szövetségéről, arról, hogy felolvasott
belőle Suzanne-nak. Catherine-nek láthatóan tetszett a történet,
és miközben hallgatta, a fényképet nézte. Amikor befejezte,
Gibson elnézést kért, és kiment az utcára telefonálni.
Amikor visszaültek az autóba, Catherine megkérdezte, hogy
most hová mennek.
– Haza – mondta.
A kislány bólintott, és azonnal elaludt. Ha van valami jó a
gyorséttermi kajákban, az az, hogy kiüti a kölyköket.
Gibson a gondolataiba mélyedve dél felé hajtott. A
gyerekkorára gondolt. Emlékekre, amiket több, mint tíz éve
elfojtott magában. Az apjáról és Maciról. Szép emlékek voltak. A
következő szezonban elviszi Ellie-t az első baseballmeccsére. De
azt nem fogja kérni tőle, hogy hallgassa a rádióban. Először
nem.
Mire beértek Pamsrestbe, a városközpontban a legtöbb üzlet
már zárva volt. A város ismerősnek tűnt, de nem emlékezett
pontosan, hogy merre kell menni. Talált egy nyitva levő
benzinkutat, és megállt, hogy megkérdezze az utat. A gyönyörű
nap ugyanolyan gyönyörű éjszakába fordult. Mielőtt beszállt az
autóba, felnézett a halvány csillagokra.
Catherine már ébren volt.
A megyei műúton haladtak, aztán átmentek a kiszáradt
patakmeder fölötti fahídon.
 Az elágazásnál az óceán felé tértek le, és nem sokkal tíz óra
után megálltak a ház előtt. Pontosan olyan volt, ahogyan az
emlékeiben élt.
– Ez az? – kérdezte a kislány.
Gibson bólintott.
– Akarsz a nagymamáddal találkozni?
– Szerinted kedvel majd engem?
– Most viccelsz? Imádni fog!
Gibson állt a sötétben; hallotta, hogy egy külső ajtó
nyikorogva kinyílik, majd becsapódik.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A közhiedelem szerint az írás magányos tevékenység.

Számomra azonban éppen az ellenkezője bizonyosodott be –
miközben a Rövid zuhanást írtam, rájöttem, hogy én ezt
megelőzően voltam magányos. Nagyszerű és szerető emberek
vesznek körül: a családom és a barátaim; egy regényt kellett
írnom, hogy rájöjjek, mennyire szerencsés vagyok. Szégyellem,
hogy ennyire későn tanultam meg ezt a leckét, de hálás is
vagyok, hogy nem túl későn.
Mike Tynerrel kell kezdenem, aki segített megalkotni Gibson
Vaughn figuráját, és emiatt jóval okosabbnak látszom, mint
valójában vagyok. Továbbra is csodálattal és riadalommal tölt el
lenyűgöző tudásod.
Eric Schwerin és Gerald Smith voltak azok, akik menedéket
nyújtottak nekem az első, nehéz év viharai elől; sajnálom, hogy
nem bizonyultam kellemesebb társaságnak, de így
visszatekintve úgy tűnik, hogy így volt a legjobb.
Steve Feldhaus, aki mindig a legmagasabbra teszi a mércét,
mással nem helyettesíthető fegyvertársam volt; páratlan
tisztánlátásod nélkül ez egy egészen más könyv lenne.
David és Linda Gibson határtalan vendégszeretettel fogadtak
otthonukba a Blue Run farmon, amikor arra volt szükségem,
hogy távol legyek a nagyváros zajától; a könyv legjobb részei
íródtak itt.
 Lori Feathers hozta össze egy életre szóló ismeretségemet
David Hale Smithszel, aki emberként és irodalmi ügynökként is
óriási nyereség volt; az az ebéd változtatta meg az életemet.
Alan Turkus a Thomas & Mercertől: a hited a Rövid
zuhanásban tette lehetővé életemnek ezt a következő fejezetét;
őszintén hálás vagyok a segítségedért és a szenvedélyedért.
A nagyszerű Ed Stacklertől felbecsülhetetlen értékű tudást
kaptam a szerkesztés terén, és a munka során végig az az
érzésem volt, hogy egy régi barátommal dolgozom együtt.
És köszönet a tesztolvasóknak, akik gyengéden
figyelmeztettek, hogy van javítanivaló a szereplők
makacsságán, illetve a cselekmény kusza pontjain – Nathan
Hughes, Karen Hooper, Allie Heiman, Christine Lopez, Brian
Orzechowski, Giovanna Baffico, Tom Hughes, Michelle Mutert,
Davis Kongstvedt, Drew Hughes, Daisy Weill, Ali FitzSimmons,
Kit Manougian, Rennie O’Connor, Vanessa Brimner –,
nagylelkűségetek elkápráztat.
És végül a szüleimnek kell köszönetet mondanom – egy
közhellyel kezdtem, és azt hiszem, azzal is fejezem be –, ez a
könyv nem jött volna létre a ti szeretetetek, támogatásotok és
bölcsességetek nélkül. És ez nem egy képletes frázis, hanem az
őszinte, szó szerinti igazság.
{1}
Réz Ádám fordítása