BRYAN CARTLEDGE

TRIANON
egy angol szemével

OFFICINA KIADÓ
Copyright: © Bryan Cartledge
Eredeti kiadás: Haus Publishing Ltd, 2009
70 Cadogan Place London SW IX 9AH www.hauspublish-
ing.com
A mű eredeti címe: The peace conferences of 1919-23 and the-
ir aftermath Mihály Károlyi & István Bethlen Hungary

Angolból fordította: © Bánki Vera

Szerkesztette: Karádi Ilona
Magyar kiadás: © Officina ‘96 Kiadó, 2009 1088 Budapest,
Szentkirályi utca 34. Telefon: 235-0240 • Fax:317-7660 E-
mail: officina@officina.hu • www.officina.hu
A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és
Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó: Balogh Katalin

A magyar változat tipográfiája, borítóterve, műszaki szer-
kesztés: Szentirmay Katalin
Tördelés, nyomdai előkészítés: Artika Design Bt.
Nyomás és kötés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

ISBN 978 963 9705 62 3

Minden jog fenntartva. Tilos a könyv egészét vagy bármely részét

bármiféle módon sokszorosítani vagy reprodukálni a kiadó előze-
tes, írásbeli engedélye nélkül.
 Tartalom

TARTALOM..............................................................................................................3
ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ....................................................................6
SIR BRYAN CARTLEDGE KÖNYVÉNEK
TÖRTÉNETIRODALMI ÉRDEME.......................................................................8
BEVEZETŐ..............................................................................................................10
I.
KÉT ÉLET ÉS AZ ORSZÁG.................................................................................13
1.
MAGYARORSZÁG EZER ÉVE..........................................................................................14
2.
KÁROLYI MIHÁLY ÉS BETHLEN ISTVÁN........................................................................28
3.
ÖSSZEOMLÁS ÉS FORRADALOM.....................................................................................45
4.
PÁRIZSI ELŐJÁTÉK......................................................................................................58
II.
A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA.....................................................................67
5.
KÁROLYI LEMONDÁSA................................................................................................68
6.
AZ ORSZÁG FELDARABOLÁSA.......................................................................................80
7.
ELLENFORRADALOM...................................................................................................95
8.
PÁRIZS...................................................................................................................105
III.
TRIANON ÖRÖKSÉGE.......................................................................................122
9.
BETHLEN – KONSZOLIDÁCIÓ ÉS HELYREÁLLÍTÁS............................................................123
10.
KÁROLYI ÉS BETHLEN: A VÉGJÁTÉK...........................................................................140
EPILÓGUS...............................................................................................................154
IDŐRENDI TÁBLÁZAT......................................................................................157
ANGOL NYELVŰ IRODALOM.........................................................................165
TOVÁBBI OLVASMÁNYOK..............................................................................169
A SZÍNES KÉPEK FORRÁSAI...........................................................................172
NÉVMUTATÓ.......................................................................................................176
FORRÁSMUNKÁK..............................................................................................183
Budapesten, a Parlament előtt Károlyi Mihály gróf 1918. november
16-án kikiáltja a Magyar Köztársaságot.
 Előszó a magyar kiadáshoz

Ez a könyv a londoni Haus Publishing Ltd által megjelen-

tetett A modern világ megalkotói: az 1919—1923-as békekonferenciák
és következményeik című sorozat számára készült. A sorozat 32
kötetből áll, mindegyik azzal foglalkozik, milyen szerepet ját-
szott a konferencián az azon részt vevő 32 állam, és hogy a kon-
ferencia döntései milyen hatással voltak az adott országra. A
sorozat megalkotója, szerkesztője, dr. Barbara Schwepke úgy
gondolta, hogy a téma érdekesebb lesz, és jobban fogja vonzani
az átlagolvasót, ha minden kötet életrajzi jellegű, és olyan sze-
mélyre vagy személyekre összpontosít, akik a legszorosabb
kapcsolatban álltak országuk részvételével a konferencián és a
konferencia következményeivel. Az eddig már megjelent köte-
tek közül megemlítem a következőket: David Lloyd George:
Nagy-Britannia; Georges Clemenceau: Franciaország, Wood-
row Wilson: Egyesült Államok.
A jelen kötet elkészítésénél gondot okozott az életrajzi vo-
natkozás, mivel Magyarország csak későn és túl rövid időre
kapcsolódott be a párizsi békekonferencia munkájába. Ezenkí-
vül a magyar delegáció vezetője, Apponyi Albert gróf már visz-
szavonult az aktív politizálástól, és nem is játszott szerepet a
konferencia utáni időkben. Ezért úgy határoztam, hogy ezt a
kötetet két magyar államférfi, Károlyi Mihály gróf és Bethlen
István gróf szerepe köré építem fel. Bár Károlyi Mihály nem
vett részt a békekonferencián, szorosan követte a Magyarország
és a konferencia közötti kapcsolatokat; és bár nem Bethlen Ist-
ván vezette a magyar küldöttséget, annak fontos tagja volt, és
később reá, mint miniszterelnökre hárult a feladat, hogy meg-
birkózzék a konferencia döntéseinek a következményeivel.
Az a tény, hogy ez a kötet egy sorozat része, mást is jelent.
Akár egy csapatnak, egy sorozatnak is belső fegyelemre van
szüksége. A kiadó ezért szigorúan megszabta a terjedelmet, és
felkérte a szerzőket, hogy egy bizonyos szerkezeti felépítéshez
tartsák magukat. Pl. minden kötet első fejezete a szóban forgó
ország történelmét foglalja össze 1914-ig. Ezeknek az eszközök-
nek köszönhetően a sorozat kötetei jelentős mértékben hasonlí-
tanak egymáshoz, a lényeges tartalmi különbségek ellenére is.
Örömmel fogadtam ezt a lehetőséget, hogy jobban megis-
mertessem egy széles körű, angolul beszélő olvasóközönséggel
a trianoni békeszerződés genezisét és következményeit, és na-
gyon boldog vagyok, hogy a magyar olvasók is – akik természe-
tesen eleve jól ismerik a témát — most saját nyelvükön vehetik
kezükbe könyvemet. Ezért rendkívül hálás vagyok a kiadónak,
Balogh Katalinnak, az Officina ‘96 Kft.-nek, és lelkes, tehetséges
fordítómnak, Bánki Veronikának.
Bryan Cartledge
London, 2009.
 Sir Bryan Cartledge könyvének
történetirodalmi érdeme

Sir Bryan Cartledge a magyar kiadás számára írt előszavá-

ban tiszteletre méltó őszinteséggel számol be azokról a korlá-
tokról, melyekhez írás közben igazodnia kellett, tekintve, hogy
műve egy könyvsorozat egyik darabjául készült. Ennek követ-
keztében Cartledge munkája két témával foglalkozik: az 1919-
1920-ban bekövetkezett magyar tragédia két főszereplőjével és a
trianoni „békeszerződés” körülményeivel.
Károlyi Mihály és Bethlen István jellemrajzait – melyek in-
kább emberi vonásaikat, mintsem életük minden eseményét
idézik fel –, e két ember Trianon előtti és utáni szereplését Cart-
ledge a munka keretének megszorításai miatt csak röviden vá-
zolhatta.
Magyar történelmi – pontosabban: történetírói – szem-
pontból e munka érdeme elsősorban nem új életrajzi adatok fel-
tárásából áll, hanem írójának szerteágazó műveltségéből és
mély emberismeretéből fakadó két jellemrajza minőségéből.
Bethlen Istvánhoz hasonlítva Károlyi Mihály nem rendelkezett
államférfiúi képességekkel; politikai pályafutása rövidebb volt,
mint Bethlené, akinek a szerepe végül el is halványult, és élete
tragikus véget ért. Engedtessék meg nekem, magyar születésű
történetírónak, hogy hozzáfűzzem: szomorú, hogy Károlyinak
szobra és utcaneve van Budapesten, míg Bethlennek hagyomá-
nyos sírja sincs.
 Cartledge könyvének fő értéke és érdekessége Trianon
előzményeinek, még inkább következményeinek új adatokkal
és mélyreható összefüggésekkel gazdagított leírása, főleg az ak-
kori angol szemszögből. Aránylag kevés magyar munka merí-
tette ki a korabeli francia, angol, olasz és kisebb mértékben
amerikai antantpolitika Magyarországot illető tényezőit és vo-
natkozásait. Angol nyelven jelentősek e szempontból Harold
Nicolson (Peacemaking) naplójegyzetei, és Margaret Macmillan
(Párizs, 1919) kitűnő összefoglaló könyve; most mindezekhez
lényegesen hozzájárul – és magyarszimpátiája miatt különbözik
is – Cartledge jelen munkája, leginkább annak a párizsi tárgya-
lásokról szóló része. Ez, valószínűleg nem véletlenül, a leghosz-
szabb fejezet. Lényegét összefoglalva: sajnálatosan döntő fon-
tosságú volt nem csupán a magyarellenes propagandák sikere
és a magyar nemzetmentő politika erőtlensége, hanem az is,
hogy az immár majd másfél évig tartó párizsi békekonferenciák
tagjai fáradtak és fásultak voltak. Ergo: a Magyarországgal fog-
lalkozó döntéseik igen gyakran gyors és felületes nemtörődöm-
ségük következményei lettek.
Mindehhez jelentősen hozzájárult az elvesztett magyar
presztízs és a háborút követő siralmas magyar események sora
– ezt én fűzöm hozzá Sir Bryan Cartledge országunk történel-
mét mélyen megértő könyvéhez.
John Lukacs
 Bevezető

Budapest, 1896. június 8. Ünneplőbe öltözött a magyar fő-

város ezen a szép nyári napon. Ferenc József osztrák császár és
magyar király ritka látogatásai egyikére érkezett királyságába
és második fővárosába. Erzsébet királynét, a melankolikus
szépséget, akiről köztudott volt, hogy jobban kedvelte a tágas
magyar mezőket és a tüzes lovakat, mint a Hofburg hideg for-
malitását, és aki a császár-király oldalán ült, a magyarok töme-
gei különleges melegséggel üdvözölték. 1700 lovas, hagyomá-
nyos öltözékben, a megyei bandériumok és a nemzet feudális
milíciája képviseletében kísérte az állami díszhintót a királyi pa-
lotából a koronázó Mátyás-templomba, majd a Dunán át a góti-
kus stílusban épült új Parlamentig. Még a londoni Times tudósí-
tóját is – aki az alkalomra Bécsből leutazott Budapestre – lenyű-
gözte a látvány:
„Reménytelen vállalkozás volna, hogy teljes képet kísérel-
jünk meg adni a szivárvány minden színében pompázó sok
száz egyenruháról és viseletről. A kíséretnek csaknem két órába
tellett, amíg átjutott a Dunán a túlpartra. A 80 városi és megyei
bandérium a huszáregyenruha számos változatát mutatta be,
volt ott sok paraszti viselet, és voltak, akik szemes páncélinget
viseltek, fokossal és ólmosbottal. A ruházatok bemutatták a
színskála minden árnyalatát, az izmos parasztok ruhái visszafo-
gottabb színeitől […] a legvadabb skarlátvörösig és kénsárgáig,
azúrkékig és vakító fehérig, az ibolyaszíntől, a bíbortól az ara-
nyig, a karmazsinvörösig és rubintvörösig. Sokan hanyag ele-
ganciával leopárd- vagy párducbőrt vetettek a vállukra.”1
 Ahogy a menet lassan levonult a Várból, és átkelt a Margit
hídon, fanfárok harsogtak és ágyúk dörögtek, üdvözölték az
uralkodót és hitvesét. A budapestiek és a királyság minden ré-
széből a fővárosba érkezett magyarok, amikor nem az uralkodó
osztály pompás felvonulását csodálták, jóllakhattak a Vérme-
zőn egy tömeges pikniken, ahol ökrök forogtak a nyársakon,
vagy a Városligetben felállított rengeteg pavilonnál. Az ünnep-
ségek alatt 5.600 liter bor és 32.000 pár virsli fogyott naponta.
A magyar nemzet a millenniumot ünnepelte, annak az ez-
redik évfordulóját, hogy Kr. u. 896-ban a magyar törzsek szö-
vetsége elfoglalta a Kárpát-medencét. A menetben, a súlyos
díszmagyarban izzadó sok nemesúr között ott lovagolt Magyar-
ország két későbbi miniszterelnöke is: Károlyi Mihály gróf, me-
gyéjének a bandériumában, és Bethlen István gróf, budapesti
joghallgató, a népes erdélyi csoportban. Mindkettőre vezető
szerep várt a legszörnyűbb eseménysorban, amely valaha is le-
sújtott a magyarokra. Egyikük majd segíteni fogja az országot a
talpra állásban.
Bethlen István gróf, Magyarország miniszterelnöke, 1926.
 I.
Két élet és az ország
 1.
Magyarország ezer éve

Más, szerencsésebb nemzetek történelme diadalokkal és

győzelmekkel van megtűzdelve, Magyarországé szerencsétlen-
ségekkel és vereségekkel. A magyarok erőssége a túlélés és a
talpra állás.
Száz esztendővel az után, hogy a magyar törzsszövetség
elfoglalta a termékeny Kárpát-medencét, és fél évszázaddal az
után, hogy a magyarok kalandozó rabló hadjáratai, amelyek
Brémától Bolognáig rettegéssel töltötték el Európát, I. (Szent)
István király megvetette egy európai keresztény királyság alap-
jait. Bár rendkívüli katonai tehetséget árult el, amikor legyőzte
azokat, akik szembeszálltak hatalmával, I. István mindenekfe-
lett a béke és a rend embere volt. Nyugat felé irányította orszá-
gát, amikor a római, és nem a bizánci ortodox kereszténységet
választotta. Olyan közigazgatási szervezetet adott az ország-
nak, amelynek központi eleme, a megye mind a mai napig mű-
ködik. Politikai eredményei teljes mértékben indokolják azt a
tiszteletet, amellyel a magyarok ezer év múltán is adóznak em-
lékének. A Szent Korona, amelyet II. Szilveszter pápa küldött
Istvánnak az 1000. év karácsonyán lezajlott koronázására, a ma-
gyar államiság legfőbb jelképévé vált, és az is maradt. Istvánt
1083-ban avatták szentté.
István öröksége túlélte Magyarország első nagy megpró-
báltatását, a tatárjárást, amikor a XIII. században mongol hor-
dák rohanták le az országot, kifosztották a városokat, falvakat,
és megtizedelték a lakosságot. IV. Béla, a kevés tehetséges Ár-
pád-házi uralkodók egyike, újjáépítette a királyságot, fejlesztet-
te védelmi rendszerét, helyreállította a törvény uralmát, és az
Árpádokat követő Anjou királyokra egy élhető, a szomszédjai
által tisztelt királyságot hagyott, amely már nemcsak a Kárpát-
medencére terjedt ki, hanem magában foglalta Horvátországot
és a dalmát partvidéket is. Erre az örökségre építve az Anjouk
Magyarországot Európa egyik legerősebb államává tették. I.
(Nagy) Lajos perszonálunió formájában uralkodott Magyaror-
szágon és Lengyelországon. I. (Anjou) Mária királynő férje, Lu-
xemburgi Zsigmond pedig az első olyan magyar uralkodó volt,
aki viselte a Német-római Birodalom császári koronáját is.
Magyarország ereje azonban csak látszólagos volt, nem
valódi. A magyar korona olyan nagy területekre terjesztette ki
fennhatóságát, ami jócskán meghaladta azt a képességét, hogy
ellenőrizze vagy meg is védje azokat. Nőttek a belső, feloldha-
tatlan ellentmondások – a korona és a túlságosan nagy hatalom-
hoz jutott bárók, a túl sok kiváltsággal rendelkező nemesek és a
túlságosan megterhelt parasztok között –, ehhez járul a csekély
népesség és egy kevéssé fejlett gazdaság: mindez komolyan
akadályozta Magyarország fennmaradási lehetőségeit, hiszen
beszorult két, fellendülőben levő birodalom, északon a Habs-
burgok Ausztriája és délen az oszmán törökök közé. Magyaror-
szág gyakran tragikus történelme során nem utoljára a hübriszt
követte a nemezis, az elbizakodottságot a végzet: 1526-ban a
mohácsi csatamezőn Nagy Szulejmán hódító törökjei megsem-
misítették II. Lajos seregét. A király is elesett, Magyarország bá-
rói és nemesei zömével együtt. Az összeomlott Magyarország
területe csatamezővé vált, amelyen a törökök és a magyar koro-
nára vágyó vetélytársak harcoltak és fosztogattak.
Csaknem két évszázadon át Magyarország – Caesar Galli-
ájához hasonlóan – három részre volt felosztva: egy nagy kö-
zépső és déli területet a törökök foglaltak el, északnyugaton egy
félhold alakú terület az osztrák Habsburgok uralma alá került,
akik megnyerték a magyar koronáért folytatott küzdelmet, és a
Tiszától keletre ott volt Erdély autonóm fejedelemsége, ahol az
egymást követő magyar, de török protektorátus alatt uralkodó
fejedelmek elevenen tartották a magyar függetlenség lángját, és
tovább fejlődhetett a magyar kultúra. Erdély lett az a kiinduló-
pont, ahonnan a XVII. század folyamán többször is kísérletek
indultak ki – a törökök jóváhagyásával vagy anélkül – az ide-
gen Habsburgok eltávolítására, és egy egységes, független Ma-
gyarország megteremtésére. E kísérletek mindegyike kudarcot
vallott, de becsületet szerzett a magyaroknak, és időnként még
az esetleges győzelem szikrája is felvillant. A XVIII. század ele-
jén Rákóczi Ferenc nyolc évig tartó szabadságharcában egy
zömmel protestánsokból álló sereg élén küzdött az osztrákok
ellen. A harc elvileg döntetlennel végződött, de Rákóczinak
nem sikerült kiűznie az osztrákokat az országból.
A XVII. század végén az osztrákok és a lengyelek legyőz-
ték a törököket Bécs alatt, ezt követte Buda felszabadítása
(amely akkor még nem egyesült Pesttel). Mindez végül 1699-
ben a törökök Magyarországról való végleges kiűzéséhez veze-
tett, de egyben a Habsburg-uralom megerősödéséhez is, amely
ellen egy évszázadon át nem voltak megmozdulások.
Az a tény, hogy senki sem szállt nyíltan szembe a Habs-
burgokkal, egyáltalán nem azt jelentette, hogy a magyarok
passzív alávetettségbe süllyedtek. A kétkamarás diéta, amelyen
keresztül Magyarország nemesi uralkodó osztálya – a mágná-
sok és a köznemesek – kifejtették a kormánynak nézeteiket, és
szükség esetén meg is védték érdekeiket a korona ellenében, a
XVIII. század folyamán elszántan védte alkotmányos jogait, és
azokat a kiváltságokat, amelyeket az egymást követő magyar
királyok megadni kényszerültek. Ezek között a legkiemelke-
dőbb és a legellentmondásosabb a magyar nemesség adómen-
tessége volt. Ez ürügyet adott a Habsburg-uralkodóknak arra,
hogy kemény, diszkrimináló vámokkal sújtsák a birodalom töb-
bi részébe irányuló magyar exportot. Mária Terézia és fia, II. Jó-
zsef kísérletei, amelyekkel megpróbálták rákényszeríteni a ne-
meseket arra, hogy vegyék ki részüket a királyság védelméből,
és valósítsák meg az igencsak szükséges társadalmi és gazdasá-
gi reformokat, olyan feszültséget teremtettek Magyarország és
Bécs között, amely valószínűvé, ha nem is elkerülhetetlenné tett
egy esetleges szakítást. A század végén Magyarország társadal-
ma még mindig feudális volt, elmaradott paraszti gazdasága
nagy részben a jobbágyság középkori intézményén alapult. A
társadalom heterogén volt, amelyben az etnikai magyarok a 8,6
milliós népességnek csak a 39%-át alkották. Az etnikai kisebbsé-
gek, az úgynevezett nemzetiségek (szlovákok, románok, horvá-
tok, ruszinok, szerbek és németek) számbeli növekedése újabb
feszültségforrást jelentett a vidék gazdasági nélkülözése és sze-
génysége mellett. A felvilágosodás eszméi nyomán gyors fejlő-
désnek indult a magyar nemzeti gondolat és a hazafiság.
A MAGYAROK NYELVE
A magyar szóval lehet jelölni a magyar állam min-
den lakosát, beleértve a „nemzetiségeket”: a szlová-
kokat, románokat, szerbeket, horvátokat, németeket
és a ruszinokat is. A magyar szó azonban elsődlege-
sen azokra az országlakosokra vonatkozott, akiknek
magyar volt az anyanyelve, és akik a honfoglaló ma-
gyarok távoli leszármazottainak tartották magukat.
A XVIII. század derekától kezdődően a felvilágoso-
dás hatást gyakorolt Magyarországra, érdeklődést és
lelkesedést ébresztett a magyar nyelv iránt. Magyar-
 országon a politikai és az irodalmi nyelv, amelyet a
művelt osztályok a magánbeszélgetéseken kívül igen
sok célra használtak, Európában egyedülálló módon
még mindig a latin volt. A felvilágosodás korának
vezető magyar költői nemcsak irodalmi nyelvvé tet-
ték a magyart, de összekapcsolták a nyelvet a hazafi-
sággal és a nemzeti eszménnyel, megvetve ezzel a
nacionalizmus alapjait. A századfordulóra a magyar
nyelv iránti lelkesedésbe negatív felhangok is ve-
gyültek; a nem magyarul beszélő etnikai csoportokat
megvetéssel kezelték. Megszületett a „nemzetiségi
kérdés”, amely az elkövetkező másfél évszázadban
kártékony hatást gyakorolt a magyar politikai életre.
Nyugtalanító módon a felvilágosodás bátorítására a „nem-
zetiségek” között is fejlődni kezdett a nemzeti azonosság és kul-
turális büszkeség érzése. A szlávok által körülvett magyarok-
ban mindig is élt a külső fenyegetettség tudata; ettől kezdve
azonban egyre inkább érzékelték a belső fenyegetettséget is.
A gazdasági elmaradottság, a napóleoni háborúk után a
mezőgazdasági árak összeomlása okozta sebezhetőség az egyre
növekvő társadalmi feszültséggel együtt elgondolkodtatták a
magyar nemesi osztály művelt tagjait – az írókat, a költőket és a
politikusokat –, akik megérezték, hogy tenni kell valamit. A
XIX. század első felében ez a szükség irányította egy csoport ki-
emelkedő ember tevékenységét, közülük Széchenyi István, Kos-
suth Lajos és Deák Ferenc nevét kell megemlíteni. Ők a reform-
kor idején hazájuk történelmének fényes lapjait írták.
SZÉCHENYI ISTVÁN (1791-1860)
Széchenyi István gróf 1791-ben született Magyaror-
szág egyik legkiemelkedőbb mágnáscsaládjából. Rö-
vid, de kiváló katonai pályafutás után lelkes utazó
tett, erős és értelmes kíváncsiság hajtotta, hogy meg-
ismerje más országok működését is.
Angliai látogatásai nyomán mélységesen csodálta az
angol politikai intézményeket, a társadalmi mobili-
tást és életmódot. Egyetértett Jeremy Benthammel
abban, hogy a régi törvények és szokások, bármilyen
tiszteletreméltóak is, elvetendőek, ha többé nem
hasznosak: a holtak nem gyakorolhatnak zsarnoksá-
got az élők felett. Nem volt demokrata, úgy vélte,
hogy a földbirtokos osztályok folyamatos túlsúlya az
egyetlen biztosítéka a nemzet fennmaradásának.
Ugyanakkor szenvedélyesen hitt abban, hogy Ma-
gyarországon sürgető szükség van a fokozatos, kon-
szenzuson alapuló, társadalmi és gazdasági refor-
mokra. Azzal érvelt, hogy a földbirtokos, éppúgy,
mint a paraszt, annak a feudális rendszernek a rabja
és áldozata, amely még mindig Magyarországra ne-
hezedett. Erőfeszítéseivel és három átütő erejű köny-
vével, amelyek közül a Hitel a legismertebb, igyeke-
zett meggyőzni saját osztályát. A földbirtokosokat
meg kellett szabadítani az ősiség törvénye béklyóitól,
amely megakadályozta, hogy hitelt kapjanak beruhá-
zásaikhoz, mert nem kínálhatták fel birtokukat bizto-
sítékként. Széchenyi nemcsak az elméletek embere
volt, hanem gyakorlati reformer is: hozzájárult a Ma-
gyar Tudományos Akadémia megalapításához és fi-
nanszírozásához, meghirdette a Budát és Pestet ösz-
szekötő Lánchíd tervét, szorgalmazta Magyarorszá-
gon a lótenyésztést és a lóversenyek bevezetését, és
Pesten megalakította az első angol típusú klubot.
 Életére azonban gyakori depressziós időszakok ve-
tettek árnyékot, ezek végül aláásták az egészségét, és
1860-ban öngyilkosságot követett el. Ennek ellenére
teljes mértékben megérdemelte azt a kitüntető jelzőt,
amellyel a nála radikálisabb Kossuth Lajos, későbbi
ellenfele illette, amikor a „legnagyobb magyar”-nak
nevezte őt: ez az elsőbbsége máig elvitathatatlan.
Az 1840-es évek derekára a reformkor nagyjainak parla-
menti munkája, írásai, retorikája egy sor gazdasági, társadalmi
és közigazgatási reformot eredményezett, amelyek lebontották
a feudalizmus intézményeit, és megvetették a polgári társada-
lom alapjait. A magyar országgyűlés megtapasztalta, hogy a ha-
táskörébe tartozó politikai területeken aktívabb ellenőrzést tud
gyakorolni, egyben ott voltak a különféle európai forradalmi
mozgalmak példái: mindez felbátorította a magyar országgyű-
lést arra, hogy szembeszálljon a királyi hatalommal olyan terü-
leteken is, amelyeken hagyományosan az uralkodó előjogai ér-
vényesültek. V. Ferdinánd király, akinek az idegeit megrendí-
tették az 1848 márciusában Bécs és Pest utcáin kitört forradal-
mak, vonakodva bár, de szentesítette az „áprilisi törvényeket”,
egy törvénycsomagot, amely beteljesítette Magyarország átala-
kulását birodalma elmaradott, stagnáló tartományából erőteljes,
megreformált, csaknem független állammá.
„…bírjuk inkább elszánt hazafiságunk ‘s hív egyesülé-
sünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan
azt gondolják: Magyarország — volt; én azt szeretném
hinni, lesz!”
Széchenyi István
Néhány hónappal később – amikor elmúlt a trónját fenye-
gető veszély, és a Horvátország vezette nemzetiségek egyre el-
lenségesebben viseltettek a magyar országgyűlés iránt – Ferdi-
nánd visszavonta a szentesítést, felbátorította a horvátokat,
hogy támadják meg Magyarországot, és ezzel elkerülhetetlenné
vált a háború Ausztria és Magyarország között. 1848 szeptem-
bere és 1849 augusztusa között a Kossuth által felállított magyar
nemzeti haderő, a honvédség legyőzte a horvátokat, és olyan
erővel harcolt az osztrákok ellen, hogy a küzdelem holtpontra
jutott. Az új császárnak, Ferenc Józsefnek orosz segítséget kel-
lett kérnie, amelyet I. Miklós cár boldogan meg is adott. Ma-
gyarország utolsó és legnagyobb szabadságharca esélyei ezzel
megsemmisültek. Megadta magát az oroszoknak, a megadást
osztrák részről kegyetlen bosszú követte, amely megbénította a
legyőzött Magyarországot és megbotránkoztatta Európát. A
magyarok azonban ismét tanúbizonyságot tettek kivételes ru-
galmasságukról, és arról a képességükről, hogy talpra tudnak
állni.
Az elkövetkező két évtized során Magyarország és Auszt-
ria óvatosan tapogatózva, gyakori kudarcokkal haladt egy
olyan elrendezés felé, amelyet mindkét fél szükségesnek ítélt.
Földrajzi helyzetük, közös történelmük a két országot olyan
boldogtalan házasságra ítélte, amelyből egyik sem léphetett ki,
nem engedhette meg magának a válást. Magyarország nélkül
Ausztria nem számíthatott a nagyhatalmi státusra, Magyaror-
szág pedig Ausztria nélkül a nagyhatalmak kénye-kedvére lett
volna kiszolgáltatva. Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország
független és elméletileg egyenlő partnere lett Ausztriának a ket-
tős monarchiában: cserébe beleegyezett, hogy osztozik Ausztri-
ával a felelősségben a külügyek, a hadügy és az e területekkel
kapcsolatos pénzügyek területén. A magyar politikát 1914-ig és
még azon túl is e megegyezés részletei körüli keserű viták ural-
ták. Voltak olyanok, mint az akkor száműzetésben élő Kossuth
Lajos, akik úgy tartották, hogy Magyarország túl sokat enge-
dett, jobban ki kellett volna aknáznia a Habsburgok gyengesé-
gét, különösen a poroszoknak Ausztria felett 1866-ban aratott
győzelme után, és a teljes függetlenségre kellett volna töreked-
nie. A magyar uralkodó osztály tagjainak többsége azonban
egyetértett Deák Ferenccel, a kor vezető államférfijával és a ki-
egyezés megteremtőjével abban, hogy a létező társadalmi szer-
kezet a csúcsán álló uralkodóval (még ha az osztrák is) a leg-
jobb biztosítéka a társadalmi stabilitásnak olyan időkben, ami-
kor az veszélyben forgott a királyságon belül élő nem magyar
nemzetiségek egyre növekvő törekvései miatt.
A kiegyezés visszaszerezte Magyarországnak azokat a jo-
gokat és kiváltságokat, amelyek megőrzéséért három évszáza-
don át küzdött a Habsburg-abszolutizmus, és 1849 után a neo-
abszolutizmus ellen. Megerősítette a magyar földbirtokos osz-
tály társadalmi és gazdasági fölényét. 1896-ra, amikor a nemes-
ség végigparádézott Budapesten (Buda és Pest 1872-ben egye-
sült), hogy tisztelegjen a császár-király és a millennium előtt,
ennek az osztálynak sok ünnepelnivalója volt. A magyar gazda-
ság, mind a mezőgazdaság, mind az ipar, hála jó részben a né-
pes, energikus és tehetséges zsidó közösségnek és az országba
áramló egyre több külföldi tőkének, 1850-hez képest jelentősen
fejlődött. A nagybirtokok virágoztak az osztrákokkal fennálló
vámunió következtében. Tisza Kálmán alatt a nem éppen meg-
felelő nevű Szabadelvű Párt uralta három évtizeden át a ma-
gyar politikai életet, és megadta Magyarországnak azt a stabili-
tást, amelyre szüksége volt a gazdasági fejlődéshez.
A millennium diadalittas hangulata, pompás felvonulásai,
Budapestnek mint elegáns, modern európai fővárosnak hirtelen
tündöklése elterelte a figyelmet a belső problémákról és feszült-
ségekről, amelyek 1914-re olyan komollyá fajultak, hogy már a
magyar állam integritását fenyegették. Az 1848-as jobbágyfel-
szabadítás, amely 1853-ban megerősítést nyert, nem sokat
könnyített a vidéki lakosság életén. Azok a parcellák, amelyek-
nek az egykori jobbágyok a tulajdonosai lettek, általában túl ki-
csik voltak ahhoz, hogy eltarthassanak egy családot. A paraszt-
ság körülbelül egyharmadának egyáltalán nem volt földje, csak
időszaki vagy alkalmi munka segítségével tengette életét. Még a
XIX. század végén is ott lebegett a magyar vidék felett az éhín-
ség veszélye. A kétségbeesett parasztok aratósztrájkjai és erő-
szakos cselekedetei mindennaposakká váltak, azokat a gyűlölt
csendőrség, és időnként a katonaság rendre elfojtotta. Mivel a
parasztságnak nem volt parlamenti képviselete sérelmei orvos-
lására – Magyarországon a népességnek mindössze 6%-a ren-
delkezett választójoggal, és 1913-ig nem volt titkos a szavazás –
a pusztulás elől csak az emigráció jelentett menekülést. 1869 és
1910 között 1,25 millió magyar emigrált az Amerikai Egyesült
Államokba és Nyugat-Európába, főként a falusi és városi prole-
tariátus köreiből.
A vidék szegénysége csak tovább fokozta a nemzetiségek
elégedetlenségét, melyeknek a zöme az országhatárok mentén,
a mezőgazdaságilag kevésbé virágzó területeken élt. A szlová-
kok, a románok, a szerbek és a horvátok folyamatosan a „ma-
gyarosításnak” nevezett kulturális üldöztetésben részesültek,
amellyel az egymást követő magyar kormányok igyekeztek biz-
tosítani a magyar nyelv felsőbbségét, és azzal a heterogén ma-
gyar állam feletti magyar ellenőrzést. A főként nem magyarok
lakta régiókban bezárták a nem magyar nyelvű középiskolákat
és a kulturális intézményeket, és a nem magyar iskolákban is
minden szinten, az óvodától felfelé kötelező volt a magyar
nyelv tanítása. A viszonylag liberális 1868-os nemzetiségi tör-
vényt, amelynek célja a nemzeti kisebbségek jogainak a védel-
me volt, nagymértékben mellőzték azok a helyi hatóságok,
amelyek feladata lett volna a törvény alkalmazása. A nemzeti-
ségek tiltakozásul bojkottálták a parlamenti munkát. Az ebből
következő feszültség csak ritkán robbantott ki erőszakot: azok a
különféle politikai szervezetek, amelyek megjelentek a nemzeti-
ségek körében, általában úgy határoztak, hogy kivárnak; de az
1903-ban Horvátországban megvalósult komoly forrongások
egy olyan évized nyitányát jelezték, amely alatt a magyar ural-
kodó osztály és a nemzetiségek közötti kapcsolat egyre csak
rosszabbodott. A magyar állam széthullása csak egy kiváltó
okra várt.
A helyzetet csak rontotta, hogy a XX. század első évtizedé-
ben Magyarországot egy hozzá nem értő, gyenge koalíciós kor-
mány irányította, amely Tisza István – Tisza Kálmán fia –, az
újonnan megalakult Munkapárt feje 1910-es választási győzel-
méig volt hatalmon. Tisza, először mint az alsóház elnöke, majd
1913-tól mint miniszterelnök, átvágta az alkotmányos civakodá-
sok bonyolult csomóját, amelyre akkor már az osztrák-magyar
viszony korlátozódott, és amely megfosztotta a Monarchiát az
annyira szükséges védelem finanszírozásától, és helyreállította
Béccsel a munkakapcsolatot. Mint a közös miniszteri tanács, a
Monarchia kulcsfontosságú politikacsináló testületének a tagja,
Tisza – első ízben azóta, hogy Andrássy Gyula gróf kiválóan
működött mint a Monarchia külügyminisztere – hangot adott
Magyarországnak a politikában, és tette ezt válságos időkben.
Tisza politikája két meggyőződésből fakadt, amelyekhez
acélos elszántsággal és néha szenvedéllyel ragaszkodott. Az el-
ső az a hite volt, hogy a nemesség szent küldetése a magyar
nemzet vezetése, amelynek mind az egységét, mind magyar jel-
legét meg kell őrizni. Ebből következett, hogy ellenállt minden
olyan kísérletnek, amely a választójog kiterjesztésére irányult:
csakis a magyar földbirtokos osztályban lehet megbízni, csak az
gyakorolhatja a politikai jogokat a nemzet egésze javára. A pa-
raszt, mondta, „komoly politikai érvek mérlegelésére képtelen,
és a legkülönbözőbb, de egyaránt erkölcstelen és veszélyes poli-
tikai kortesfogások által irányíttatja szavazatát.”2 A másik meg-
győződése szerint Magyarország számára életbevágó fontossá-
gú volt a Monarchia és Németország szövetsége. „A magyar
nemzet az, amelyik a német birodalommal való nemzetközi
szövetséget talán még az osztrák németeknél is nagyobb egyér-
telműséggel támogatja. Egész politikánk egyik sarokköve ez,
mert múló epizódok felett magasan álló alapigazságnak valljuk
és hirdetjük, hogy a magyar nemzetnek a nagy német nemzettel
való politikai szolidaritásban kell világtörténelmi hivatását be-
töltenie.”3
1914 júniusában, Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége
szarajevói meggyilkolása után Tisza szenvedélyesen érvelt a
minisztertanácsban az ellen, hogy a gyilkosságot ürügynek
használják fel egy Szerbia elleni háborúhoz, miközben az oszt-
rák miniszterek éppen erre akarták rávenni a császárt. Tisza
tudta, és meg is mondta Ferenc Józsefnek, hogy „egy Szerbia el-
leni támadás azonnal maga után vonja a háborút Oroszország-
gal, és ez világháborúvá fog válni”. Ebben a kérdésben világo-
sabban látott, mint bármelyik európai partnere. Tiszára azon-
ban hatott az érvelés, hogy Vilmos császár, aki a szerbek elleni
lépés mellett volt, le fogja becsülni Ausztria-Magyarországot,
ha a Monarchia visszafogja magát. Ezt gyengeségként fogja ér-
telmezni, és ennek következtében sérülhetnek Magyarország
érdekei. Tisza, aki szilárdan hitt a német szövetség elsődleges
fontosságában, ekkor vonakodva bár, de a háborúra szavazott.
A háborút szinte kötelezően kiváltotta az az ultimátum, ame-
lyet Bécs 1914. július 23-án adott át Szerbiának, és amely úgy
volt megfogalmazva, hogy biztos legyen annak visszautasítása.
Ha Tisza babonás lett volna – bár nem volt az –, bizonyára
hatást gyakorolt volna rá az egybeesés az ultimátum átadása és
egy hatalmas vihar között, amely Budapestre csapott le. A 100
m/s erősségű szél tucatjával döntötte össze a házakat, felszag-
gatta a Szent István-bazilika tetejét, komoly károkat okozott a
Mátyás-templomban, elzárta a Lánchidat, számos sebesültje
volt, és néhány halottja is.
A legtöbb magyar örült a lehetőségnek, hogy leszámolhat
az engedetlen délszlávokkal. Budapesten, hasonlóan a többi jö-
vendő hadviselő fél fővárosaihoz, az utcákon zenekarok játszot-
tak, az emberek virágot hintettek a vonuló katonák elé, üdvözlő
és síró tömegek töltötték meg a pályaudvarokat, hogy búcsúz-
tassák a katonákat. Mindenki énekelte vagy dúdolta a legújabb
divatos dalt, „Várj csak, várj csak, kutya Szerbia!” Magyaror-
szág azonban, részben az országgyűlésnek a honvédelmi kiadá-
sokkal kapcsolatos makacs fukarsága következtében, szánalma-
san rosszul volt felkészülve a háborúra. A kettős monarchia
hadserege, eltekintve az elit ezredek káprázatos egyenruháitól,
gyatrán volt felszerelve és gyatrán volt kiképezve. Ausztria-Ma-
gyarország vesztesége már a háború első négy hetében 250.000
ember volt (halottak és sebesültek), és a Monarchia 100.000 ka-
tonája esett hadifogságba. Magyarország 40%-kal részesült
ezekben a veszteségekben, amelyek csak kevés magyar családot
kíméltek. Hat hónap elteltével a hivatásos hadsereg gyakorlati-
lag megsemmisült, és a Monarchia attól kezdve csak az újonnan
besorozott katonákra számíthatott.
A magyar politikai vezetésben csak nagyon kevesen emel-
ték fel szavukat a szoros magyar-német szövetség vagy a hábo-
rú ellen, ami – mivel Ausztria-Magyarország nem cselekedhe-
tett német támogatás nélkül – mindebből következett. A keve-
sek egyike Károlyi Mihály gróf volt, aki 1914 májusában egy
politikai gyűlésen ezt mondta: „Én olyan külpolitikát akarok,
amely mellett megvan a szabad kezünk, és nem vagyunk
uszályhordozói a germán imperializmusnak […] Közelednünk
kell Franciaországhoz és Oroszországhoz, és úgy biztosítani
balkáni érdekeinket.”4 Amikor a háború kitört, Károlyi azonnal
hazasietett az Egyesült Államokból, ahol látogatóban járt. Fran-
ciaországig jutott el, ahol Bordeaux-ban mint idegen ellenséget
néhány hétre internálták (Károlyi lelkes franciabarát volt). Mind
ő, mind Bethlen István gróf, bár parlamenti képviselőként men-
tességet élveztek a katonai szolgálat alól, lovassági tisztként ön-
kéntesnek jelentkeztek. Mindkettőjükre vezető szerep várt ha-
zájuk vészterhes jövőjében.
 2.
Károlyi Mihály és Bethlen István

Mindkét grófban közös volt a nemesi származás és talán a

politikai becsvágy is, de ezenkívül nem sok mindenben hasonlí-
tottak egymásra.
Károlyi, az európai arisztokrácia sok más tagjához hason-
lóan, a beltenyészet áldozatának tekinthető: szülei első unoka-
testvérek voltak, Magyarország két legkiemelkedőbb és leggaz-
dagabb családjából származtak. A Károlyiaké volt az országban
a második vagy a harmadik legnagyobb birtok. Az 1875 márci-
usában született Mihály beteges gyermekként, farkastorokkal,
nyúlajakkal jött a világra, és egyik szemére csaknem vak volt.
Alig tudta megértetni magát, míg végül tizennégy éves korában
átesett egy kockázatos, de jól sikerült szájpadlásműtéten, ami
lehetővé tette, hogy érthetően tudjon beszélni. Figyelemre mél-
tó elszántsággal naponta végzett hangképző gyakorlatokat, és
ennek köszönhetően beszéde csaknem normális lett. Mihály
anyja nem sokkal fia születése után tüdőbajban meghalt, apjá-
nak pedig nem volt ideje sérült gyermeke számára, akit végül
egy aggódó nagyanya nevelt fel. Ahogyan az gyakran megesik,
a hátrányos fizikumú Károlyi szédületes tevékenységekbe sod-
ródott, így akarta megmutatni, hogy úrrá képes lenni – és úrrá
is lett – a nehézségeken. Pólójátékos volt, gyors autókat veze-
tett, és vakmerően kockáztatta a családi vagyont a Kaszinóban.
KÁROLYI MIHÁLY GRÓF (1875-1955)
„Károlyi Mihály, amikor először láttam őt a pesti ut-
cán, lapos, nagy karimájú, művészkedő kalapjában,
amely fehér színű, és grófnak kell hozzá lenni, hogy
valaki a fejére merje tenni, még javában hasonlít ah-
hoz a fiatat mágnástípushoz, amelyet a lóversenyté-
ren vagy a Park klub kerítése mögül a közönséges
pesti halandónak is van módjában láthatni. Igen
könnyen odaképzelhető volt ő a Nemzeti Kaszinó
akármelyik foteljébe, ahol mérhetetlenül szokás
unatkozni, anélkül, hogy eszébe jutna az ásítozónak
a könyvtárterembe átalmennie. Elképzelhető volt a
kártyaasztalnál, ahol olyan veszteségek érték, ame-
lyek a magyar kártyások történetében is párjukat rit-
kítják […] Elképzelhetjük a golfjáték, a tenisz, a vitor-
la mellett – csak éppen azon a helyen nem, ahová ké-
sőbb a sors rejtélyességéből került […]. De ha majd
jön egy történelmi regényíró, aki hűvös távolságból
veszi vizsgálat alá K.M. csodálatos sorát, közelebbről
láthatja a sorsdöntő figurát, mint mi, akik személye-
sen ismertük. Azt mondják, hogy nem történnek vé-
letlen dolgok a világon – holott, amikor K.M. kiszá-
míthatatlan pályafutását vizsgáljuk, meg kell rendül-
ni bennünk minden hitünknek, amelyet valaha a cél-
tudatosságról, a karrier-számításokról, az öntudatos
kitervezésekről magunkban felépítettünk. Azok az
ismeretlen erők jutnak eszünkbe, amelyek a föld mé-
lyében rezgéseket, a légkörben a viharokat idézik elő.
A föld alól vagy a levegőből jött elő az a szellem,
amely a szakállas fiatalember sorsát intézi, holott ő
még olyan egykedvűen, gondolattalanul, ficsúrosan
megy a pesti utcán, aki legfeljebb tán csak azzal törő-
dik, hogy mit fog csinálni az unalmas, hosszú nyári
napon […] Másodszor a miniszterelnökségi palotá-
ban látom…”
 (Krúdy Gyula: Károlyi különös pályafutása, 1925)
Komolyabbra fordítva a szót, sokat olvasott angolul és
családja franciabarát hagyományaihoz híven, franciául. Húszas
évei elején több évet töltött Párizsban, ellátogatott Angliába és
az Egyesült Államokba is. Részben nagybátyja, Károlyi Sándor
gróf hatására, aki Magyarországon megalapította a mezőgazda-
sági szövetkezeti mozgalmat, Mihály flörtölt a szocializmussal
is, Marx Károlyt olvasta, és Londonban találkozott Sidney és
Beatrice Webb-bel. 26 évesen a Függetlenségi Párt jelöltjeként
kívánt bejutni a parlamentbe, de mivel nem volt hajlandó a Ma-
gyarországon bevett szokásnak számító szavazatvásárlásra, ve-
szített. 1910-ben több szerencséje volt, hasznot húzott abból,
hogy ő volt az OMGE, az Országos Magyar Gazdasági Egyesü-
let újonnan megválasztott elnöke. El is foglalta helyét az alsó-
házban, az ellenzék padsoraiban. A Függetlenségi Párt Kossuth
Lajos elveit kívánta ébren tartani (Magyarország teljes függet-
lensége, kisebb mértékű függés Németországtól és társadalmi
reform); a párt radikálisabb szárnya, amely felé Károlyi hama-
rosan vonzódni kezdett, az általános választójogot is céljai közé
sorolta. Amikor 1912-ben Tisza István az erős kéz taktikájával
biztosította, hogy átmenjen a parlamenten a vitatott honvédel-
mi törvény (amelyek alapján Magyarországnak nagyobb részt
kellett vállalni a Monarchia védelmi kiadásaiból), Károlyi úgy
megsértette Tiszát, hogy párbajra került sor közöttük (bár a pár-
baj hivatalosan törvénytelen volt, Magyarországon úriemberek
között még mindig ez volt a becsületbeli ügyek elrendezésének
az elismert módja). Amikor 34 összecsapás után Károlyi elszen-
vedte az első sebesülést, a párbaj véget ért.
1914-ben Károlyi magánéletének a bonyodalmait – ezek
közé számítható egy hosszú és reménytelen viszony egy férjes
asszonnyal és tengernyi adósság, amelyet a Kaszinó kártyaasz-
talánál halmozott fel – megoldotta egy fényes házasság, And-
rássy Katalinnal (Katinkával vagy Katussal), egy vonzó, intelli-
gens és független leánnyal, Andrássy Gyula gróf unokájával.
Andrássy Gyula a kettős monarchia kivételes tehetségű külügy-
minisztere volt az 1870-es években. Katinka nemcsak Magyar-
ország egyik legkiválóbb családjához tartozott, de gyakorlatilag
rokonságban állt az összes többivel is, a Zichyekkel, a Pálffyak-
kal, az Esterházyakkal, a Batthyányakkal és az Odescalchiakkal,
hogy csak néhányat említsünk. Ha tekintetbe vesszük a meg-
próbáltatásokat, amelyeknek ki volt téve, ez a házasság kivéte-
lesen jól sikerült. A korra jellemző volt – legalábbis Magyaror-
szágon –, hogy amikor a háború kitörése után Károlyi önkéntes
katonai szolgálatra jelentkezett, azonnal kinevezték lovasezrede
parancsnoka szárnysegédjévé, nehogy egy ilyen neves földbir-
tokos és politikus az életét kockáztassa a frontvonalban. A tár-
sadalomra még inkább jellemző az a tény, hogy ezredének a ga-
líciai frontra küldését – ahol arra égető szükség lett volna – né-
hány hónappal elhalasztották, amíg Károlyi ifjú felesége világra
nem hozta első gyermeküket.
Bethlen István pályája is hasonlóan indult, mint Károlyié.
1874-ben született, jelentős erdélyi földbirtokos családból. A kis
István 8 éves korában elveszítette az édesapját, és édesanyja,
született Teleki Ilona grófnő, akit megrendített férje korai halá-
la, a depresszió árnyaival küzdött. Istvánt, apja végrendeleté-
nek megfelelően, a bécsi Theresianumba küldték tanulni. Az in-
tézményt Mária Terézia alapította a Monarchia arisztokrata
gyermekei számára azzal a céllal, hogy ott erősödjék meg ben-
nük a korona iránti hűség. Igen magas volt az oktatás színvona-
la, és erkölcsisége megegyezett a XIX. századi angol public
schoolokéval. István 18 éves koráig volt az intézetben, és jól ta-
nult. A Theresianum többi sztár-növendékével együtt kinevez-
ték királyi apródnak. Amikor kikerült ebből a szigorú fegyelmű
melegházból, már nagyjából kialakultak benne azok az elvek,
amelyek későbbi politikai pályafutását formálták. Bár sok szem-
pontból liberális volt, Bethlen szenvedélyesen hitt abban, hogy
a nemesség feladata a nemzet irányítása, és inkább Széchenyi
István fokozatosságra épülő filozófiájának, mint Kossuth radi-
kalizmusának volt a híve. Károlyi Mihályhoz hasonlóan azon-
ban őt is vonzotta Károlyi Sándor gróf szövetkezeti mozgalma,
és elhatározta, hogy bevezeti és továbbfejleszti azt szülőföldjén,
Erdélyben.
Mint a budapesti egyetem joghallgatója – ahol talán elő-
ször találkozott Károlyival –, Bethlen úgy ünnepelte meg kisza-
badulását a Theresianum szoros kötelékeiből, hogy elmerült a
főváros előkelő társasági élete örömeiben. Lediplomázott, de
nem tüntette ki magát tanulmányai során. Ezután több hónapot
töltött Angliában, részben, hogy jobban megtanuljon angolul,
részben, hogy a brit mezőgazdaságot tanulmányozza. Időköz-
ben világossá vált számára, hogy anyja szüntelen betegeskedése
miatt reá fog hárulni erdélyi birtokaik irányítása. E feladatra ké-
szülve két esztendőt töltött a legjobb magyar mezőgazdasági in-
tézményekben, mielőtt hazatért volna ősei földjére, Erdélybe,
annak is az egyik kevésbé fejlett régiójába, amelyben jelentős
volt a román népesség. Földbirtokosi kötelességeit komolyan
vette, ideje, ereje zömét gazdasága modernizálásának, termé-
nyei és állatállománya javításának szentelte. Sokat utazott Euró-
pában és Észak-Amerikában azzal a céllal, hogy a mezőgazda-
sági gyakorlatot és technikákat tanulmányozza. Arra is volt ide-
je, hogy udvaroljon Bethlen Margitnak, akit feleségül is vett. A
menyasszony nem volt rokona, bár ugyanazt a híres erdélyi ne-
vet viselte. Bethlen elkezdte politikai pályafutását is. 1901-ben
minden gond nélkül beválasztották a parlamentbe, mint a kor-
mányzó párt jelöltjét.
Bethlen ettől kezdve megosztotta idejét Erdély és Buda-
pest között. 1906 után, amikor Margit életet adott harmadik fiú-
gyermeküknek, a házasság megromlott, és Bethlen újra kezdte
szerelmi kalandjait Budapesten. A parlamentben főként a me-
zőgazdasági kérdésekre összpontosított, és igyekezett előmoz-
dítani Károlyi Sándor magyar szövetkezeti mozgalma, a Ma-
gyar Gazdaszövetség érdekeit. A mozgalom alelnöke is lett.
Bethlen – Károlyi Mihályhoz hasonlóan — nem kedvelte Tisza
gátlástalan parlamenti módszereit. Amikor 1912-ben Tisza a
házelnöki székből taktikájával át akarta erőltetni a parlamenten
a honvédelmi törvényt, verekedés tört ki a teremben, a rendőr-
ségnek kellett beavatkozni, és akkor Bethlen segített kiszabadí-
tani Károlyit a rendőrök kezéből: „Károlyi ruhája cafatokban ló-
gott, és néhány percre még az eszméletét is elveszítette, barátai
segítsége ellenére”.5 Akkorra Bethlen már elhagyta Tisza kor-
mányzó pártját, a Munkapártot, és 1905-ben a Függetlenségi
Párthoz csatlakozott, amelynek Károlyi is tagja volt. Károlyi ek-
kor még nem volt híve az általános választójognak. Mind ő,
mind Bethlen aktív tagjai lettek a megtévesztő elnevezésű „Vá-
lasztói Jog Nemzeti Reformja Mozgalom” nevű szervezetnek,
amely a választójognak csak igen csekély kiterjesztését tűzte ki
célul.
…(fontos, hogy a népességben) „az az elem [azaz a
földbirtokos osztály – a szerző], amely a múltban is ez
országban a kultúrai felsőbbségénél, anyagi erejé-
nél és politikai iskolázottságánál fogva mindig is
a haladás barátja volt, megtartsa a jövőben is azt
a supremáciát és hegemóniát, mely mindenkor e
nemzet összes polgárainak javára volt.”
 (Bethlen István, 1910)6
Bethlen olyan intézkedéseket is támogatott, amelyek Er-
délyben a magyar földbirtokosok hegemóniáját kívánták meg-
őrizni a román többség túlkapásai, valamint Erdély és Románia
esetleges uniója fenyegető gondolata ellen. Ez az unió a román
külpolitika első számú célkitűzésévé vált. Mindkét kérdésben –
választójogi reform és a nemzetiségekkel szemben követendő
politika – Bethlen és Károlyi útja hamarosan elvált, és a politi-
kusok egymás elkeseredett ellenfelei lettek.
A román kérdés és Bethlennek azzal kapcsolatos aggodal-
mai különösen kiéleződtek 1914, azaz a háború kitörése után.
Bethlent két évvel korábban megválasztották az Országos Ma-
gyar Szövetség társelnökévé. Ezt a jobboldali testületet azért
alapították, hogy ellenezze, és ha lehet, hiúsítsa meg a magyar-
országi etnikai kisebbségek autonómiára vagy a szomszédos
anyaországukkal való egyesülésre irányuló törekvéseit. Romá-
nia egyre gyakrabban próbálkozott azzal, hogy megzsarolja a
központi hatalmakat (Németországot és Ausztria-Magyaror-
szágot), hogy adjanak autonómiát Erdélynek, ami elkerülhetet-
lenül a Romániával való egyesüléshez vezetett volna. Cserébe
azt ígérte, hogy megőrzi semlegességét a háborúban. Vilmos
császár és Ferenc József – akik felmérték Románia stratégiai je-
lentőségét – nyomást gyakorolt a magyarokra, hogy fogadják el
ezt az ajánlatot. Bethlen, aki a fronton levő huszárezrede és a
budapesti parlament között ingázott, kulcsszerepet játszott ab-
ban, hogy Tisza István keményen ellenállt ennek a nyomásnak.
Tisza meggyőzte a két császárt és minisztereiket arról, hogy a
megoldás nem abban rejlik, hogy engednek a románok zsarolá-
sának, hanem ha megszerzik Bulgária szövetségét a központi
hatalmak számára, és így elszigetelik és semlegesítik Romániát.
Magyarország időt nyert ezzel a stratégiával, de, amint azt a ké-
sőbbi események megmutatták, nem oldotta meg a problémát.
Amint a nemzetiségi kérdés és a választójogi reform ügye
Bethlent egyre inkább a Függetlenségi Párt jobbszárnya felé
mozdította el, Magyarország egyre növekvő hadi balszerencsé-
je, és az a tény, hogy közben magáévá tette az általános válasz-
tójog eszméjét, Károlyit egyre inkább balra sodorta, míg végül
el is hagyta a pártot. 1916 szeptemberében Bruszilov tábornok
offenzívája megsemmisítette Galíciában a Monarchia negyedik
és hetedik hadseregét, Ausztria-Magyarországnak 750.000 fős
vesztesége volt (halottak és súlyos sebesültek), 380.000 katona
fogságba esett. Gyakorlatilag összeomlott a katonai utánpótlás
és az orvosi szolgálat, a háború vámszedői vagyonokra tettek
szert azzal, hogy papírbakancsokat és egyéb silány felszerelést
szállítottak a hadseregnek. Otthon rendkívüli volt az élelemhi-
ány, virágzott a feketepiac, és szárnyalt az infláció. Elpárolgott
már a lakosság háború iránti lelkesedése, és ehhez hozzájárult
egy sor kötelező hadikölcsön is. A központi hatalmak által el-
szenvedett vereségek arra bátorították Romániát, hogy kilépjen
semlegességéből, eladja támogatását a szövetségeseknek, és cse-
rébe azt kérte: háborús győzelmük után biztosítsák Romániá-
nak Erdélyt és más magyar területeket. Románia azonban nem
volt hajlandó várni, ezért amint aláírásra került a szövetsége-
sekkel a titkos egyezmény, 1916 augusztusában félmillió román
katona szállta meg Erdélyt, és hamarosan már azt mérlegelte,
hogy behatol Magyarország területére is.
Magyarországot német szövetségese mentette meg. Egy
német sereget átirányítottak a nyugati frontról, amely ellentá-
madásba lendült Erdélyben, néhány hét alatt kikergette onnan a
románokat, elfoglalta országuk nagy részét is, beleértve Buka-
restet. Erdély román népességéből ezrek menekültek el otthona-
ikból, és követték a határon át a visszavonuló román sereget.
Az otthon maradottak közül sokat letartóztattak és internáltak.
Ebben a manőverben Bethlen István, a magyar kormány kine-
vezése alapján, vezető szerepet játszott. Bethlennek az erdélyi
román fennhatóság miatti aggodalmai – legalábbis egy időre –
lecsillapodtak.
Az osztrák-magyar morál újabb csapást szenvedett el,
amikor 1916. november 21-én, 86 éves korában, meghalt Ferenc
József császár-király. Az idős császár, a kettős monarchia szi-
lárdságának és tartósságának a jelképe iránti hűség fontos té-
nyező volt heterogén birodalma, és különösen soknyelvű had-
serege összetartásában. (Kiszámították, hogy a Monarchia sere-
gében minden ezer főre 267 osztrák-német, 223 magyar, 135
cseh, 85 lengyel, 81 ruszin, 67 horvát és szerb, 64 román, 38
szlovák, 26 szlovén és 14 olasz jutott.) Nem volt valószínű, hogy
Ferenc József 29 éves utóda, déd-unokaöccse, Károly (I. Károly
néven Ausztria császára), egy gyenge, befolyásolható és csökö-
nyös fiatalember, hasonló fokú hűséget vált majd ki katonáiból.
Károly szoros kapcsolatban állt a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd
főherceggel, és köztudott volt, hogy osztozott annak magyarel-
lenes nézeteiben. Tisza István szokásos politikai ügyességével
biztosította Károly magyar királlyá koronázását (IV. Károly né-
ven lett Magyarország királya), még mielőtt az uralkodónak
ideje lett volna a Monarchia alkotmányát Magyarország hátrá-
nyára módosítani. Károlyi Mihály nem bánta Károly trónra lé-
pését. Júliusban Károlyi 29 taggal együtt kivált a Függetlenségi
Pártból, új pártot alakított Függetlenségi és ‘48-as Párt néven,
amelyet hamarosan csak Károlyi-pártnak neveztek, és amely-
nek a célja a háború ellenzése volt, kampány a különbéke meg-
kötéséért, és harc az általános és titkos választójogért. Ezek a cé-
lok teljes mértékben egybeestek az új uralkodó nézeteivel, aki a
trónra lépése utáni napon megígérte, hogy mindent meg fog
tenni, „hogy mielőbb elmúljanak a háború borzalmai”7. Károly
nem vesztegette az időt, és megpróbált nyomást gyakorolni Ti-
sza Istvánra, hogy valósítsa meg a választójogi reformot.
Károlyi Mihály nagy erkölcsi bátorságról tett tanúbizony-
ságot, amikor ismételten felszólalt a parlamentben a háború el-
len, és elviselte a kormányoldal elkerülhetetlen vádjait, a haza-
árulást és a gyávaságot. Erőt merített azonban abból a tudatból,
hogy az események gyorsuló lendülete kedvezett a kampányá-
nak. 1917 márciusában Czernin gróf, a Monarchia külügymi-
nisztere azt mondta a német kancellárnak: „A Monarchia kime-
rült. Meg kell tenni minden lehetségest, hogy levonjuk a szük-
séges következményt ebből a szomorú helyzetből […] Meg kell
ragadni minden alkalmat, és meg kell kötni egy elfogadható bé-
két.”8 Czernin figyelmeztette uralkodóját is: „Nyilvánvaló, hogy
katonai erőnk a végéhez közeledik. Ezenkívül ott van a forrada-
lom veszélye is […] Az az államférfi, aki nem süket és nem vak,
tudatában kell, hogy legyen, hogyan növekszik napról napra a
lakosság gyászos kétségbeesése; meg kell hallania a nagy töme-
gek barátságtalan zúgolódását.”9 Német szövetségeseiktől elté-
rően – akiknek a vezetői bíztak abban, hogy a német állam túl-
éli az esetleges végső katonai vereséget is –, az Osztrák-Magyar
Monarchia uralkodója és államférfijai jól látták, hogyha a köz-
ponti hatalmak elveszítik a háborút – ami egyre valószínűbb-
nek látszott –, a Monarchiára a szétesés vagy a szétdarabolás
vár. Ezért azután a németeknél jobban hajlottak egy tárgyalásos
békére. 1917 januárjában azután a szövetségesek nyilvánosságra
hozták háborús céljaikat, „az olaszok, de a szlávok, a románok
és a csehszlovákok felszabadítását is az idegen uralom alól”.
Más szavakkal: a cél a Monarchia feldarabolása volt, és úgy
tűnt, hogy már túl késő volt mindenre. Ugyanakkor Wilson
amerikai elnök „Tizennégy Pontja”, amelyet egy héttel később
terjesztett az Egyesült Államok szenátusa elé, kevésbé provoka-
tívan szólt a nemzeti önrendelkezésről, és a 10. pontban „Auszt-
ria-Magyarország népei […] önálló fejlődése legszabadabb lehe-
tőségét” kérte.
WILSON AMERIKAI ELNÖK KONGRESSZUSI
ÜZENETE A BÉKEKÖTÉS FELTÉTELEIRŐL
1918. január 8.
I. Nyílt, nyíltan letárgyalt békeszerződések, amelyek
megkötése után nem lesz többé semmiféle titkos
nemzetközi megállapodás, hanem a diplomácia min-
dig nyíltan és a nyilvánosság színe előtt fog tevé-
kenykedni.
II. A hajózás teljes szabadsága a parti vizeken kívül
eső tengereken, békében és háborúban egyaránt, ki-
véve, ha a tengereket nemzetközi szerződések végre-
hajtására irányuló nemzetközi akció révén teljesen
vagy részben lezárnák.
III. Minden gazdasági akadály lehető legnagyobb
mértékű megszüntetése és egyenlő kereskedelmi fel-
tételek megteremtése mindazon nemzetek részére,
amelyek hozzájárulnak a békéhez és csatlakoznak
annak fenntartásához.
IV. Megfelelő biztosítékok nyújtása és elfogadása
arra, hogy a nemzeti fegyverkezéseket a belső biz-
tonsággal összefüggő legalacsonyabb szintre csök-
kentik.
V. Az összes gyarmati igények szabad, elfogulatlan
és teljesen pártatlan rendezése, annak az elvnek a szi-
gorú betartása alapján, hogy a szuverenitás idevonat-
kozó kérdéseinek eldöntésénél az érdekelt lakosság
érdekei ugyanolyan súllyal essenek latba, mint an-
nak a kormánynak méltányos igényei, amelynek igé-
nyei jogosságát el kell bírálni.
VI. Az összes orosz területek kiürítése és az Oroszor-
szágot érintő kérdések olyan rendezése, amely a vi-
lág többi nemzeteinek legjobb és legszabadabb
együttműködését biztosítja arra nézve, hogy Orosz-
ország akadálytalanul és korlátozás nélkül alkalmat
kapjon saját politikai fejlődésének és nemzeti politi-
kájának független meghatározására, valamint hogy
biztosítva legyen Oroszország őszinte fogadtatása a
szabad nemzetek társaságában az általa választott in-
tézményekkel együtt, sőt ezen a fogadtatáson túlme-
nően biztosítva legyen részére minden olyan támo-
gatás, amelyre szüksége lehet, és amelyet ő maga is
óhajt. Az a bánásmód, amelyben Oroszországot test-
vérnemzetei az elkövetkező hónapokban részesíteni
fogják, próbaköve lesz jóakaratuknak, Oroszország
szükségletei iránt saját érdekeiktől elvonatkoztatva
tanúsított megértésüknek, valamint értelmes és ön-
zetlen rokonszenvüknek.
VII. Az egész világ egyet fog érteni abban, hogy Bel-
giumot ki kell üríteni és helyre kell állítani anélkül,
hogy megkísérelnénk korlátozni szuverenitását,
amelyet minden más szabad nemzettel együtt élvez.
Egyetlen más cselekedet sem fogja ennél jobban szol-
gálni a nemzetek bizalmának helyreállítását azon tör-
vények iránt, amelyeket egymás közötti kapcsolataik
szabályozására maguk alkottak és meghatároztak. E
kiegyeztető cselekedet nélkül a nemzetközi jog egész
szerkezete és érvénye örök időkre csorbát szenvedne.
VIII. Az egész francia területet fel kell szabadítani, és
elözönlött részeit helyre kell állítani. Azt az igazság-
talanságot, amelyet Poroszország 1871-ben Elzász-
Lotharingia tekintetében Franciaországnak okozott,
és amely közel ötven évig nyugtalanította a világ bé-
kéjét, jóvá kell tenni, hogy a béke mindenki érdeké-
ben újra biztosíttassák.
IX. Az olasz határokat a világosan felismerhető nem-
zetiségi vonalak szerint kell kiigazítani.
X. Ausztria-Magyarország népei részére, amelyek-
nek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosíta-
ni kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legsza-
badabb lehetőségét.
XI. Romániát, Szerbiát és Montenegrót ki kell üríteni;
a megszállt területeket helyre kell állítani; Szerbiának
szabad és biztosított kijáratot kell adni a tengerhez; a
különböző balkáni államok egymás közötti kapcsola-
tait barátságos tanácskozás útján az állami és nemze-
tiségi hovatartozás történelmileg kialakult vonalai
szerint kell meghatározni; a különböző balkáni álla-
mok politikai és gazdasági függetlenségét és területi
sérthetetlenségét nemzetközi garanciákkal kell alátá-
masztani.
XII. A jelenlegi Ottomán Birodalom török részeinek
teljes szuverenitást kell biztosítani, de a többi nemze-
tiségek részére, amelyek most török uralom alatt ét-
nek, biztosítani kell létük feltétlen biztonságát, önálló
fejlődésük teljes és zavartalan tehetőségét. A Darda-
 nellákat állandóan nyitva kell tartani, mint nemzet-
közi garanciákkal biztosított szabad átjárót minden
nemzet hajói és kereskedelme számára.
XIII. Független lengyel államot kell létesíteni, amely
magában kell hogy foglalja a vitathatatlanul lengyel
lakosság lakta területeket, szabad és biztosított kijá-
ratot kell biztosítani számára a tengerhez, politikai és
gazdasági függetlenségét és területi sérthetetlenségét
nemzetközi szerződésekkel kelt biztosítani.
XIV. Különleges szerződésekkel meg kell alakítani a
nemzetek általános szövetségét avégből, hogy a nagy
és kis államok politikai függetlensége és területi sért-
hetetlensége kölcsönös garanciákkal egyaránt bizto-
síttassék.
Károlyi Mihály és pártja úgy értelmezte ezeket a mondato-
kat, mint Magyarországnak Ausztriától való teljes függetlensé-
ge támogatását. Tisza István egy nagy parlamenti beszédben ki-
finomultabban reagált:
„Az egész magyar közvélemény tiszteletben tartja a nem-
zeti elvet, az egész magyar közvélemény kívánja a nemzetek
szabad fejlődését és virágzását. […]. A nemzeti elv azonban
nemzeti államok alkotásában csak ott érvényesülhet korlátla-
nul, ahol az egyes nemzetek élesen megvont etnografikus hatá-
rok között, tömören laknak államalkotásra alkalmas területen.
Olyan vidékeken, amelyeken különböző népfajok és nemzetek
keverten laknak együtt, lehetetlen valamennyinek nemzeti álla-
mot alkotnia. Ott csakis nemzeti jelleg nélküli állam jöhet létre,
vagy pedig az a faj adja meg az állam nemzeti jellegét, amely
számánál és súlyánál fogva dominál.”10
 Ahogyan múltak 1917 hónapjai, egyre csökkentek a Mo-
narchia kilátásai egy korai különbékére. IV. Károly egy szeren-
csétlen kezdeményezéssel sógorát, Sixtus herceget (aki a belga
hadseregben szolgált) közvetítőként használta, hogy titokban
közeledjen Poincaré francia elnökhöz, és cserébe megígérte,
hogy támogatja a béketárgyalásokon Franciaországnak Elzász-
Lotaringiára támasztott igényét. A franciák azonban elkerülhe-
tetlenül kiszivárogtatták ezt a kapcsolatfelvételt, és a hír feldü-
hítette a német császárt, aki úgy követelt kárpótlást, hogy rá-
erőltette Károlyra: fogadja el a német császárság és a Monarchia
közötti katonai és gazdasági uniót. Ez a Monarchiát a csatlós ál-
lam szintjére redukálta, és lehetetlenné tette, hogy további tapo-
gatózásokra kerüljön sor egy különbéke érdekében a németek
jóváhagyása nélkül. Ezen túl az orosz hadi erőfeszítések össze-
omlása a februári forradalom után sokakat felbátorított, közük
Tiszát és Bethlent is, hogy elhiggyék, még mindig lehetséges a
központi hatalmak győzelme, amelyek hadserege váratlanul ha-
talmas győzelmet aratott októberben Caporettónál az olaszok
felett. Románia kiesett a háborúból; és a tengeralattjárókkal
folytatott korlátlan hadviselés Németországnak megszerezte a
tengerek feletti uralmat.
Magyarország belső helyzete azonban rendkívül nehéz
volt, különösen az 1917-es rossz aratás után. Károly lemondásra
kényszerítette Tiszát, mert a miniszterelnök továbbra is ellenez-
te a választójogi reformot, de még mindig Tiszáé volt a parla-
menti többség, és sikerült kézben tartania az egymást követő
gyenge koalíciós kormányokat, amelyek egyikében először ju-
tott kormányzati feladathoz Károlyi.
Károlyi ekkor már radikálisabb politikai arculatot öltött:
nemcsak a háború és a német szövetség végét, az Ausztriával
való teljes szakítást és az általános választójogot követelte, de
jelentős engedményeket kívánt tenni a nemzetiségeknek is. Ok-
tóberben tárgyalásokat folytatott a szlovákok, románok, szerbek
és horvátok vezetőivel. Kéréseik viszonylagosan mérsékelt vol-
ta felbátorította Károlyit, hogy sürgesse a királyt különbéke
megkötésére, amíg még időben vannak. A nemzetiségi kérdést
olyan feltételek mellett kívánta rendezni, ami megóvhatta volna
a Magyar Királyság egységét. A román közösség József főher-
ceghez, Károly magyarországi helytartójához fordult, és kérte,
hogy az uralkodó nevezze ki miniszterelnöknek Károlyit.
1918 folyamán Magyarország belső helyzete fokozatosan
romlott. Az újabb rossz aratás liszthiányt okozott, míg a szénhi-
ány azzal fenyegetett, hogy leáll az ipari termelés és a vasút is.
A keleti front megszűnésével Magyarországnak sok százezer fe-
lesleges katonája lett, akikre nem volt szükség a még meglevő
olasz és balkáni frontokon. A ténfergő katonák veszélyt jelentet-
tek a közrendre és az ország belső stabilitására. Egész hadosztá-
lyokat táboroztattak vasúti mellékvágányokon. Tízezrével
hagyták el ezredüket a katonák, és hazamentek. Csatlakozott
hozzájuk csaknem félmillió egykori hadifogoly, akiket a bolse-
vikok kiengedtek az orosz táborokból. Az osztrák-magyar flot-
tánál zendülés tört ki, ezt követte a pécsi helyőrség lázadása.
Amikor Budapest egyik legnagyobb ipari létesítményében a
sztrájkot katonai erővel akarták elfojtani, általános sztrájk tört
ki a fővárosban. A parlamentben Tisza könyörtelenül felhasz-
nálta többségét az egymást követő koalíciós kormányok meg-
buktatására, és hatástalanította a választási reformra irányuló
tétova kísérleteiket.
Őszre Károlyi Mihály és kis pártja alkotta az egyedüli fele-
lős parlamenti ellenzéket, és az egyetlen csoportot, amelynek
céljai – különbéke a szövetségesekkel, általános és titkos válasz-
tójog és társadalmi reform – a kimerült és kétségbeesett magyar
nép törekvéseit tükrözték.
 3.
Összeomlás és forradalom

Miután 1918 júniusában az utolsó osztrák-magyar offenzí-

va az óriási emberáldozatok ellenére súlyos kudarcot vallott, az
Osztrák-Magyar Monarchia megdöbbentő sebességgel hullott
alkotórészeire.
Október 16-án Károly császár-király, abbeli igyekezetében,
hogy a jövendő békekonferencián a Monarchia elfogadható stá-
tussal rendelkezzen, kiadott egy kiáltványt. Szövetségi állammá
nyilvánította Ausztriát, „amelyben minden faji komponens lete-
lepedési helyén kialakítja saját államszervezetét”, de „megőrzi
azon területek integritását, amelyek a magyar Szent Koronához
tartoznak”. Más szavakkal: Magyarország nemzeti kisebbségei
még mindig nem kaphatták meg azt a politikai autonómiát,
amelyet ez alkalommal megígértek az osztrák birodalmon belü-
li partnereiknek. Wekerle magyar miniszterelnöknek úgy sike-
rült ezt a kifejezést beillesztenie a manifesztumba, hogy azzal
fenyegette meg Ausztriát, hogy felfüggeszti az oda irányuló
magyar liszt- és gabonaszállítmányokat. Másnap Tisza István,
aki megingathatatlan híve volt a végső győzelemig folytatandó
háborúnak, felállt a parlamentben, és bejelentette: „Én nem aka-
rok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elis-
merem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr mon-
dott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”11
Ennek a beismerésnek a híre futótűzként terjedt el a Mo-
narchiában, és hatása pusztító volt. A katonák eddig is folyama-
tosan elszivárogtak a seregből, ez a jelenség ezután áradattá
vált. Október 20-án a magyar kormány arról tárgyalt, hogy sza-
kít a dualizmussal, nem leszek többé „közös ügyek”, és a tiszta
perszonálunió álláspontjára helyezkedett, így elvágott minden
köteléket Magyarország és Ausztria között. A kivétel — még
egy rövid időre – a közös uralkodó volt, IV. Károly magyar ki-
rály maradt. Nem sokkal később Károlyi Mihály kezdeménye-
zésére a Szociáldemokrata Párt és a Polgári Radikális Párt csat-
lakozott a Károlyi-párthoz, és Károlyi elnöklete alatt megalakult
a Nemzeti Tanács. Kiáltványuk teljes függetlenséget követelt
Magyarországnak, a háború és a német szövetség azonnali be-
fejezését, általános választójogot, földreformot, és önrendelke-
zést a nemzetiségeknek. Magyarországnak lett tehát egy alter-
natív kormánya. Ugyanakkor világos volt, hogyha ez hatalomra
jut, már egy másmilyen és sokkal kisebb országot fog kormá-
nyozni, mivel a nemzetiségek a saját kezükbe vették sorsuk irá-
nyítását. Bukovinában a Román Nemzeti Tanács kinyilvánította
elszakadását a Monarchiától; Prágában a csehek és a szlovákok
kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot; Zágrábban a horvát
parlament bejelentette a független horvát-szlavón állam meg-
alakulását a délszlávok új szövetségén, a jövendő Jugoszlávián
belül. Alig néhány nap leforgása alatt a kettős monarchia szét-
esett.
Október 31-én két esemény jelezte a régi politikai rend vé-
gét. Délután dezertőrök egy csoportja berontott Tisza István
pesti családi villájába, és a hallban lezajlott, a háborúért viselt
felelősség körüli rövid vita után agyonlőtték Tiszát felesége és
unokahúga jelenlétében. Inasa előzőleg figyelmeztette Tiszát,
hogy veszélyben forog az élete, és azt javasolta, hogy ugorjon ki
a házból egy hátsó ablakon. Tisza nem volt hajlandó elmenekül-
ni: „Ahogyan éltem, úgy fogok meghalni”.12 Körülbelül abban
az időben a Károly király helytartójaként működő József főher-
ceg kinevezte miniszterelnökké Károlyi Mihály grófot.
Károlyi már e formális kinevezés előtt is hazája elismert
politikusa volt. Wekerle Sándor és kormánya lemondott, vezető
nélkül maradt az ország. Károlyi meglátogatta Károly királyt a
gödöllői királyi kastélyban, és azzal a benyomással távozott on-
nan, hogy az uralkodó elfogadta a Nemzeti Tanács programját,
és felkérte őt egy új kormány megalakítására. Vonaton Bécsbe
utazott, ahol a hivatali eskü letételére került volna sor. Valójá-
ban Károly akkor már kinevezett egy sokkal konzervatívabb
személyt, Hadik János grófot a miniszterelnöki posztra. Károlyi
tehát feleslegesen utazott Bécsbe. Amikor hazaérkezett Buda-
pestre, látta, hogy a népet feldühítette Hadik kinevezése, és az
is, hogy a király József főhercegre ruházta Magyarországon a
királyi hatalom gyakorlását. Magyarország még mindig király-
ság volt, ahol a királynak vagy helyettesének volt a joga a mi-
niszterelnök kinevezése. Hatalmas tömeg várta Károlyit a vas-
útállomáson, a Marseillaise-t énekelték, és amikor – nehogy
agyonnyomják – bérkocsiba szállt, az emberek kifogták a lova-
kat, és ők húzták tovább a kocsit. Katonák és diákok tüntettek a
Károlyi-palota előtt az Egyetem téren, követelték a köztársasá-
got, és nagy tömeg gyülekezett az Astoria Szálló környékén is,
ahol a Nemzeti Tanács főhadiszállása volt. Tisztek és közkato-
nák vonultak oda csapatosan, hogy hűségükről biztosítsák a Ta-
nácsot.
Mindenfelé fehér őszirózsát árultak a közelgő halottak
napja alkalmából, és ez lett a jelképe annak, ami ekkor már for-
radalom volt: a katonák a sapkájuk mellé tűzték a virágot, a
polgári személyek a gomblyukukba. Károlyi ezt jegyezte fel a
naplójába: „Éneklő, ujjongó, kiáltozó katonákkal megrakott, fe-
hér őszirózsákkal díszített teherautók robogtak el mellettem – a
száguldó járművek mindig hozzátartoznak a forradalom képé-
hez.”13 Mártírjai is voltak már a forradalomnak. Amikor október
28-án nagy tömeg akart átkelni a Lánchídon, hogy megroha-
mozza József főherceg budai palotáját, a rendőrség az útjába
állt, fegyvert használt, három ember meghalt, hetvenen megse-
besültek. A budapesti helyőrség még József főherceg hűségén
volt, és a Nemzeti Tanács ekkor elhatározta, változtat a helyze-
ten, megbízottakat küld a laktanyákba, bátorítja a katonataná-
csok megalakulását, követve az orosz hadsereg 1917. februári
példáját. A Nemzeti Tanács támogatói elfoglalták Pest főbb köz-
épületeit, beleértve a vasútállomásokat és a telefonközpontot. A
városi börtönökből kiengedték a foglyokat. Mindenünnen le-
verték a császári címert és jelvényeket. Hadik lemondott a mi-
niszterelnökségről, hogy helyet adjon Károlyinak. November 3-
án IV. Károly meghajolt az elkerülhetetlen előtt, és visszavonult
az „államügyek vitelétől”. Három nappal később a magyar or-
szággyűlés feloszlatta önmagát, és a Parlament hatalmas kupo-
lája alatt kikiáltották a Magyar Köztársaságot.
Amikor a magyar közvélemény Károlyi felé fordult – aki
sok szempontból nem volt vezetésre termett személy –, annak a
reményének adott hangot, hogy Károlyi háborúellenessége, a
szövetségesek iránti nyílt rokonszenve lehetővé teszi majd,
hogy bármelyik más magyar politikusnál gyorsabban, és min-
denekfelett kedvezőbb feltételek mellett köthessen békét. Káro-
lyi azonnal hozzáfogott, hogy megkíséreljen megfelelni ezeknek
az elvárásoknak. Az olasz fronton a helyi katonai parancsnokok
már megkötöttek egy fegyverszünetet. Ennek alapján az oszt-
rák-magyar csapatoknak ki kellett vonulniuk Dél-Tirolból, Hor-
vátországból, Isztriából és Dalmáciából, azokról a területekről,
amelyeken Olaszország már régen biztosítani szerette volna je-
lenlétét. A déli, balkáni fronton még nem kötötték meg a fegy-
verszünetet. Károlyi ezért Belgrádba sietett, küldöttsége tagja
volt Jászi Oszkár, a nemzeti kisebbségekért felelős új miniszter
is. Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni szövetséges sere-
gek francia parancsnokával kívántak tárgyalni, és ezzel meg-
előzni, hogy szövetséges csapatok benyomuljanak magyar terü-
letre. A nyitó eszmecsere nem volt ígéretes. Károlyi felolvasott
egy memorandumot, amelyet kormánya jóváhagyott. Ebben el-
hárította Magyarország korábbi vezetői cselekedeteiért a fele-
lősséget, hangsúlyozta, hogy az új kormány elkötelezte magát a
demokrácia mellett, és azt kérte, hogy ha Magyarországot meg
kell szállni, akkor azt a szövetséges csapatok tegyék meg, és ne
a csehek, a románok vagy a szerbek.
Ha Károlyi abban reménykedett, hogy ez az erényes, jó
szándékú nyilatkozat majd meglágyítja a franciák szívét, csa-
lódnia kellett. Franchet tábornok válaszában durván rátámadt a
magyarokra. Magyarország 1867 óta Németország cinkosa, és
Németországgal együtt fog szenvedni. „Önök elnyomták a
nemzeti kisebbségeket, és ellenségeikké tették őket. Most a te-
nyeremen tartom őket, a cseheket, a románokat, a jugoszlávokat
és a szlovákokat. Csak egy szavamba kerül, és megsemmisítik
önöket.”14 Franchet d’Esperey még azt is becsmérlőén kommen-
tálta, hogy a magyar delegációban helyet foglalt egy zsidó és
egy közkatona (az új katonatanácsok képviseletében) is. Amikor
azután kifújta a haragját, mérsékelt tárgyalópartnernek bizo-
nyult. Károlyival és Jászival félrevonult egy különszobába, át-
adta nekik annak a fegyverszüneti megállapodásnak a szöve-
gét, amelyet Párizsban dolgoztak ki, és amely a központi hatal-
makra és szövetségeseikre vonatkozott.
A feltételek kemények voltak. Magyarországnak vissza
kellett vonnia csapatait Erdély keleti kétharmadából, és az or-
szág jelentős déli területeiről, beleértve a Bánátot, amelyet szerb
katonák fognak megszállni.

A BÁNÁT

A Bánát Magyarország déli részének egyik, Szerbiá-

val határos régiója volt, amelyre már régóta vágyott
mind Szerbia, mind Románia. Nagyjából megfelelt
az egykori, Jugoszláviában a Vajdaságnak, és hozzá
tartozott még a mai Románia délnyugati csücske.
A magyar hadseregnek mindössze nyolc hadosztálya le-
het, a szövetséges erők szabadon átjárhatnak az egész magyar
területen. Az okmány 17. záradéka kijelentette, hogy a béke-
szerződés aláírására várva a magyar kormányé a jog, hogy irá-
nyítsa az egész Magyarországot, beleértve a szövetségesek által
megszállt területeket is, de rendbontás esetén a szövetségesek
veszik át a kormányzati feladatokat is. Károlyi azzal érvelt,
hogy ez a megfogalmazás egészen egyszerűen arra fogja biztat-
ni a nemzetiségeket, hogy rendbontást idézzenek elő, hacsak a
gazdasági nehézségek máris nem vezettek ilyesmihez. Franchet
tábornok beleegyezett, hogy kivegyék a szövegből a sértő zára-
dékot – ez jelentős engedmény volt —, és Párizsba azt táviratoz-
ta, hogy amíg a békeszerződés nem kerül aláírásra, a szövetsé-
gesek magyar kérésre tiszteletben fogják tartani Magyarország
létező határait, és megvédik az országot a csehek, a románok és
a szerbek támadásaitól. Ez a kérés csak annyit ért el, hogy Cle-
menceau francia miniszterelnök durván felszólította Franchet
D’Esperey tábornokot, hogy tárgyalásain szorítkozzék kizáróla-
gosan katonai kérdésekre. Amikor a Budapestre visszatérő Ká-
rolyi a fegyverszüneti feltételeket a Nemzeti Tanács elé tárta, az
a határozat született, hogy elfogadják azokat, ha másért nem,
azért, hogy így korlátozzák a cseh és a román csapatok betöré-
seit, amelyekre máris sor került. A feltételeket leközölte a ma-
gyar sajtó is, és azok a közvélemény elkeseredését és csalódott-
ságát váltották ki. Ez jelezte a Károlyi Mihályba és kormányába
vetett bizalom általános csökkenésének a kezdetét.
Minden nappal egyre kétségbeejtőbbé vált Magyarország
helyzete. Északnyugaton a cseh csapatok egészen Pozsonyig ju-
tottak (ma: Bratislava, Szlovákia), amely a magyar parlament
egykori székhelye volt. A Károlyihoz hű magyar csapatok csak
nehézségek árán tudták visszaverni a cseheket, akik addigra
már elfoglalták a szlovákiai szénbányákat, Magyarország fő
szénforrásait, és ez széles körben gondokat okozott a kemény
tél folyamán. Románia, annak ellenére, hogy 1916-ban, miután a
németek legyőzték, különbékét kötött a központi hatalmakkal a
bukaresti egyezményben, novemberben újra hadba lépett a szö-
vetségesek oldalán, hogy részt követelhessen a zsákmányból.
Most azt kérte, hogy ismerjék el Erdélynek Romániához csatolá-
sát. Károlyi többször is folyamodott a szövetségesek vezetőihez,
akik már gyülekeztek Párizsban a békekonferenciára, és kérte,
hogy vessenek véget a belgrádi fegyverszünet nyilvánvaló
megsértésének, és kötelezzék a cseheket a gazdasági blokád
megszüntetésére. Kéréseit figyelmen kívül hagyták. A franciák,
akikkel kapcsolatban a szövetségesek elismerték, hogy az övék
a vezető szerep Kelet-Közép-Európában és a Balkánon, sikerrel
érveltek amellett, hogy Magyarországnak, a legyőzött ellenség-
nek, nincs joga kedvezőbb bánásmódhoz: minden téren elsőbb-
séget kell adni a szövetséges társaknak, a cseheknek, a romá-
noknak és a délszlávoknak.
November hónapban két olyan eseményre került sor,
amelynek baljós kihatása volt Magyarország közvetlen jövőjére.
Először is 24-én egy csoport magyar érkezett haza Moszkvából,
egykori orosz hadifoglyok, akik fogságuk alatt magukévá tették
a kommunista eszméket: Kun Béla, Szamuely Tibor, Münnich
Ferenc és Rákosi Mátyás azonnal hozzáfogott a magyar kom-
munista párt megalakításához. Két nappal később francia kato-
nai misszió érkezett Budapestre, hogy felügyelje a belgrádi
fegyverszüneti egyezmény megvalósítását. A küldöttséget Fer-
nand Vyx alezredes vezette. Vyx első feladata az volt, hogy tol-
mácsolja Károlyinak a szövetségesek kérését: a magyar csapa-
toknak ki kellett vonulniuk a szlovák területekről, amelyeket a
fegyverszünet tartalmával ellentétesen megszálltak a csehek.
Károlyi engedelmeskedett, mert azt remélte, hogy egy eljöven-
dő békeszerződés minden rossz dolgot helyre fog majd igazíta-
ni. A csehek ezután azonnal elfoglalták Kassát és Pozsonyt, a
két magyar történelmi várost (ma: Košice és Bratislava, Szlová-
kia). Időközben szerb csapatok nyomultak észak felé, elfoglal-
ták Pécs környékét, ahol Magyarország maradék szénbányái
voltak, a románok pedig még jobban benyomultak Erdélybe. A
belgrádi fegyverszüneti egyezmény ekkor már csak holt betű
volt.
Károlyinak nem volt hatalma ahhoz, hogy megelőzze,
még kevésbé, hogy visszafordítsa ezeket a kedvezőtlen fordula-
tokat. Továbbra is a békekonferenciába vetette bizalmát, amely-
nek nemsokára Párizsban kellett megnyílnia, és különösen bí-
zott Wilson elnök Tizennégy Pontjában, amely, hite szerint, egy
új Magyarország megszületésénél bábáskodhat majd, s amely-
nek alapján az országot talán a Svájci Államszövetség mintájára
lehet majd újjászervezni.
„Külpolitikánkat a wilsoni elvekre alapítom.
Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és har-
madszor is Wilson”.
(Károlyi Mihály, 1918. december 30.) 15
 Voltak más ügyek is, amelyekkel foglalkoznia kellett. Koa-
líciós kormánya ingadozni kezdett a javasolt földreform miatt,
amely túl radikális volt pártja jobboldalának, de nem volt elég
radikális a szociáldemokraták számára. Károlyi úgy gondolta
megoldani a válságot, hogy 1919. január 11-én lemondott a mi-
niszterelnökségről, és elfoglalta a köztársasági elnök hivatalát –
a fiatal köztársaságnak eddig nem volt államfője –, miközben ő
maradt a külpolitika felelőse. Berinkey Dénes elnöklete alatt az
előzőnél baloldalibb színezetű kormány alakult. Ez csak meg-
erősítette a magyar konzervatívok, különösen Bethlen István kí-
sérleteit – aki a Károlyi-rezsim politikájának minden tevékeny-
ségével szemben állt –, hogy aláássa Károlyi tekintélyét. Figyel-
meztette a francia missziót és más szövetséges képviselőket,
hogy Károlyi az első állomása annak, hogy Magyarország a bol-
sevizmus felé sodródjon. A franciák azonnal hitelt is adtak en-
nek. Már maga Károlyi is tartott attól, hogy ha a három nagyha-
talom (Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok)
nem hallgatja meg Magyarország kérését, és nem függeszti fel
az ország elleni gazdasági blokádot – ez a háború egyik követ-
kezménye volt, amelyen nem változtattak az ellenségeskedések
megszűnte után sem –, és nem gátolják meg, hogy az ország te-
rületét megszállják a szomszédjai, a magyar nép kétségbeesésé-
ben a kommunizmus és az újonnan alapított magyar kommu-
nista párt felé fordulhat.
Közben január 18-án megnyílt a párizsi békekonferencia,
amelyen a Legfelső Tanács elnökölt. A Tanács, amely az ellensé-
geskedések megszűnte előtt a Legfelső Haditanács volt, az
Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország
és Japán külügyminisztereiből állt. Amint a békekonferencia
megkezdte munkáját, a Tanács neve a Tízek Tanácsa lett. 1919
márciusában az elnevezés Négyek Tanácsává zsugorodott: ez a
négy Woodrow Wilson amerikai elnök, David Lloyd George
brit, Georges Clemenceau francia és Vittorio Orlando olasz mi-
niszterelnök volt. Nem sokkal a konferencia megnyitása utána a
Tanács szövetséges missziót küldött Budapestre, hogy felmérje
Magyarország gazdasági helyzetét. Amikor a küldöttség elő-
ször találkozott a magyar köztársasági elnökkel, Károlyi nem
sokat kertelt. Azért helyezte belé bizalmát a magyar nép –
mondta –, mert azt hitte, hogy ő meg fogja értetni magát a szö-
vetségesekkel, de erre nem volt képes, mert a szövetségesek
nem voltak hajlandóak meghallgatni. Magyarországot fel sem
kérték, hogy küldje el képviselőit a békekonferenciára Párizsba:
teljes mértékben igazságtalan, hogy az ország képviselőinek a
távollétében jelöljék ki az ország jövendő határait. Magyaror-
szág gazdasági helyzete rettenetes volt: a parasztok még a
krumplit sem tudták begyűjteni, mert nem volt cipőjük és ka-
bátjuk; a fő vasútvonalakon napi egy vonat közlekedett a szén-
hiány miatt; az üzletekben nem voltak tejtermékek. A szövetsé-
ges delegáció nem hatódott meg. A francia képviselő csak any-
nyit mondott, hogy Belgiumban és Észak-Franciaországban
még rosszabb a helyzet. Nem lehet tárgyalni az „ellenséges álla-
mokkal” a békeszerződés lezárulta előtt. A misszió más tagjai
felelősségre vonták Károlyit, mert nem tartóztatta le a Kommu-
nisták Magyarországi Pártja vezetőit. William Beveridge, a brit
küldött feljegyezte a naplójába: „Igyekeztem elmagyarázni neki
[Károlyinak] és a többieknek is, olyan tapintatosan, ahogyan
csak lehetséges volt, hogy szerintem az antant nem táplált külö-
nösebben ellenséges érzelmet Magyarország iránt, vagy nem
szánta eleve el magát arra, hogy ártson neki, és nem ezért nem
válaszol olyan sokáig. Az antant kormányoknak több fontosabb
dolguk van, mint hogy a 10 milliós Magyarország sorsával fog-
lalkozzanak, és hogy Magyarországnak várnia kell a sorára,
amíg majd rá irányul a politikai figyelem.”16
 Párizsba visszatérve Beveridge a jelentésében azzal érvelt,
hogy meg kell szüntetni a Magyarország elleni kereskedelmi
embargót, és diplomáciai kapcsolatot kell létesíteni a Károlyi-
rendszerrel. Egy másik, amerikai irányítás alatt álló szövetséges
misszió, amelyet azért küldtek Párizsból Magyarországra, hogy
felmérje a politikai helyzetet, szintén a magyarokkal rokonszen-
vező jelentést készített. A Legfelső Tanács egyik jelentést sem
méltatta figyelemre. 1919 februárjában Thomas Cunninghame
ezredes vezetése alatt angol katonai misszió érkezett Budapest-
re, hogy együttműködjön a franciával. Az erősen jobboldali be-
állítottságú Cunninghame Károlyit és az új magyar kormányt
némi gyanakvással szemlélte, és ellenségesen reagált a magyar
miniszterek ismételt figyelmeztetéseire, amelyek szerint a szö-
vetségesek beavatkozása nélkül a kommunisták át fogják venni
a hatalmat. Ha ez megtörténik, válaszolta, a szövetségesek tá-
mogatni fogják, hogy Magyarországot ellenséges szomszédjai
megszállják, és így semmisítsék meg a kommunista rezsimet.
Ugyanakkor Cunninghame jelentései, amelyeket párizsi felette-
seinek küldött, arról a rokonszenvről árulkodnak, amelyet Ká-
rolyi nehéz helyzete miatt érzett, és a cseheket okolta mind-
ezért. A tétlenség lehetséges következményeire utaló ismételt fi-
gyelmeztetések ellenére a Legfelső Tanács makacsul elutasítot-
ta, hogy bármit is tegyen Magyarország kétségbeejtő helyzeté-
nek javítására.
A magyar kormány az új miniszterelnök, Berinkey alatt
végre döntött a földreform ügyében: a nagybirtokokat fel kellett
osztani a föld nélküli parasztok között. Károlyi, Magyarország
legnagyobb földbirtokosainak egyike, ragaszkodott ahhoz,
hogy ő maga indítsa el a földosztást kápolnai nagybirtokán. A
földreform kérdése még jobban eltávolította egymástól Károlyit
és Bethlent.
 „Szakadt az eső azon a február végi napon, amikor
birtokomat felosztottam. A távoli falvakból is ösz-
szegyűlt parasztok nagy esernyők alatt álltak ott,
mélyen barázdált arcukból a meglepetés, a csodá-
lat és a gyanakvás valami leírhatatlan keveréke
sugárzott felém.”
(Károlyi Mihály) 17
Az egyik legnagyobb modern magyar író, az újságíró Krú-
dy Gyula jelen volt a földosztásnál: „Nagy mező közepén fából
tákolt emelvény, amelyet már reggel óta körüláll jó egypár ezer
ember. […]. Károlyi Mihály áll az emelvényen, a két karjával
körülmutat a világ négy tájéka felé eső földeken: Ez eddig az
enyém volt. Mától fogva maguknak adom! Ennél jobb szónoklat
sem hangzott még el a kápolnai mezőn…”18
Ez a drámai és jelképes cselekedet megérdemli, hogy ott
szerepeljen minden írásban, amely Károlyi Mihály pályafutásá-
val foglalkozik. A földreform megvalósításának ez azonban
csaknem az egyetlen példája. Magyarország más részeiben sem-
mibe vették azt a földesurak, köztük az erdélyi Bethlen István
is, vagy türelmetlen mozdulattal félrelökték a parasztok, akik
önkényesen földeket foglaltak el, tekintet nélkül arra, hogy vo-
natkoztak-e azokra a földtörvény intézkedései vagy sem. Beth-
len határozottan ellenezte a Károlyi-rendszer által bevezetett új
választási törvényt is, amely kiterjesztette a titkos szavazással
járó választójogot a legtöbb írástudó, 21. évét betöltött férfira és
24. évét betöltött nőre, a felnőtt lakosság körülbelül felére. Ez a
fontos intézkedés azonban koraszülött volt, hiszen Magyaror-
szág belső helyzete túlságosan ingatag volt ahhoz, hogy válasz-
tásokat lehessen meghirdetni a polgárháború kockáztatása nél-
kül. Februárban Bethlen megalakított egy nyíltan ellenforradal-
mi pártot, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját, hogy össze-
hangolja a Károlyi elnökségével és kormányzásával szemben
felálló ellenzék tevékenységét; szoros kapcsolatokat épített ki
mind Cunninghame ezredessel a brit misszióból, mind Vyx al-
ezredessel a franciából. Az általa továbbított kérések azonban –
amelyek arra vonatkoztak, hogy a szövetségesek szállják meg
Budapestet és a többi várost, így előzzék meg a kommunista fe-
nyegetést, és állítsanak fel egy jobboldali kormányt –, éppolyan
süket fülekre találtak a Legfelső Tanácsnál, mint Károlyi kéré-
sei. E kéréseket elnyelte a Magyarországgal szembeni ellensé-
ges hangok erősebb és kitartóbb áradata.
 4.
Párizsi előjáték

A párizsi békekonferencia hivatalosan 1919. január 18-án

nyílt meg a Quay d’Orsay Óratermében, de bizonyos értelem-
ben már öt éve, a háború kitörése óta folyamatban volt. Ez alatt
az időszak alatt mind a központi hatalmak, mind a szövetsége-
sek – mindkét fél meg volt győződve arról, hogy az övé lesz a
végső győzelem – nyilvánosan és titokban is tervezgették Euró-
pa háború utáni újrarendezését.
A német birodalom becsvágya és célkitűzései Friedrich
Naumann Mitteleuropa című, 1915-ben kiadott művében jutot-
tak kifejezésre. Az elképzelés egy megaállam kialakítása volt
Németország és Ausztria-Magyarország egyesítésével. Ez a Bal-
ti-tengertől az Adriáig nyúló államalakulat kétségtelenül ural-
kodó szerepet játszott volna Európában. Bécsben és Budapesten
azonban finoman szólva visszafogott lelkesedés üdvözölte az
elképzelést: nyilvánvaló volt, hogy Ausztria-Magyarország alá-
rendelt szerepre lett volna kárhoztatva ebben az államalakulat-
ban. Tisza István nagy óvatosságra utasította a tervvel kapcso-
latos hivatalos megbeszéléseken részt vevő magyar küldötteket.
Tisza háborús becsvágya kimerült abban, hogy Magyarország-
hoz szerette volna csatolni Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát,
ezzel ellensúlyozva azt, hogy Ausztria meg akarta szerezni
Oroszországtól Lengyelország orosz kézen levő részét. Tisza el-
lenezte Szerbiának a Monarchiához csatolását, azon az alapon,
hogy az csak elmélyítette volna Magyarország nemzetiségi
problémáit, mert jelentősen megnövelte volna lakosságában a
szláv elemet.
A szövetségesek céljai nem annyira a szerzésre irányultak,
de sokkal összetettebbek voltak. Bizonyos pontokon teljes volt
az egyetértés a felek között. Németországot meg kell fosztani
attól a lehetőségtől, hogy valaha is újra háborút indíthasson a
szomszédjai ellen. Az Oroszország és Ausztria között oly soká-
ig felosztott Lengyelországnak ismét egyesített, független ál-
lammá kell lennie. Horvátországnak szabadon kell döntenie jö-
vője felől. Az Osztrák-Magyar Monarchia egészének a jövője el-
lentmondásos téma maradt szinte egészen a háború végéig.
1918-ig vezető körökben érvényben volt az a hagyományos ál-
láspont, hogy Ausztria-Magyarország lényeges alkotóeleme az
európai hatalmi egyensúlynak. A legtöbb szövetséges államférfi
a Monarchiában látta fontos gátját mind az oroszok nyugat felé
terjeszkedésének, mind a németek megújuló Drang nach Osten-
jének. Amikor 1917 decemberében Wilson elnök az amerikai
kongresszus előtt beszédet tartott az Egyesült Államok belépé-
séről a háborúba, kijelentette, hogy „mi semmiképpen sem
akarjuk tönkretenni vagy újrarendezni az Osztrák-Magyar Biro-
dalmat.”19 Amikor körülbelül ugyanabban az időben titkos tár-
gyalások kezdődtek Genfben a szövetségeseket képviselő
Smuts tábornok és az osztrák Mensdorff gróf között a Monar-
chia által megkötendő esetleges különbékéről, Smuts biztosítot-
ta a grófot, hogy: „Nincs szándékunkban beavatkozni [Ausztri-
a-Magyarország] belső ügyeibe, és elismerjük, hogyha Ausztria
valóban liberális birodalommá válik […] nagyjából az lehet Kö-
zép-Európa számára, mint a brit birodalom a világ többi része
számára.”20
Más szavakkal, a Monarchia szerkezete és területe válto-
zatlan maradhat, ha liberalizálja a nemzetiségek irányában al-
kalmazott politikáját. 1918 elején a brit háborús kabinet osztotta
David Lloyd George miniszterelnök nézetét, miszerint a háború
után „Ausztria—Magyarországnak olyan pozícióban kell len-
nie, hogy jelentős befolyást gyakorolhasson Délkelet-Európá-
ban”.21
A szövetségesek főként azért tettek ilyen megnyugtató ki-
jelentéseket – különösen 1917-ben –, mert még abban remény-
kedtek, hogy a Monarchiát rávehetik arra, hogy hagyja magára
a Kaisert, és kössön különbékét. A Monarchia nyilván nemigen
hajlott volna egy ilyen elrendezés felé, ha oka lett volna azt hin-
ni, hogy azzal saját feldarabolását írja alá. A megnyugtató kije-
lentések ugyanakkor az álszentség csúcsát is jelentették, hiszen
a szövetségesek addigra már – legalábbis papíron – az osztrák-
magyar területek nagy darabjait odaígérték kenőpénzként po-
tenciális szövetségeseiknek. Az 1915-ös londoni titkos egyez-
ménnyel Olaszországot eltántorították a semlegességtől, oda-
ígérve Trentinót, Dél-Tirolt, Triesztet, Goriziát, Isztriát, Dalmá-
cia északi részét és a legtöbb dalmát szigetet. Ezek a területek
mind a Monarchiához tartoztak. Még élesebb ellentétben álltak
a szövetségeseknek a Monarchia területi integritására vonatko-
zó kijelentéseivel azok az ígéretek, amelyeket 1916-ban Románi-
ának tettek. Hadba lépéséért cserébe Romániának szánták az
egész Erdélyt, a Bánátot – mindkettő a történelmi Magyaror-
szág alkotórésze volt – és Bukovinát. A száműzetésben élő
szerb kormánynak ígérték a Monarchia által nem sokkal koráb-
ban annektált Bosznia-Hercegovinát, Dalmácia déli részével
együtt. Ha tehát a szövetségesek valóban azt kívánták, hogy az
Osztrák-Magyar Monarchia mint politikai tényező fennmarad-
jon, a fent felsorolt ígéretek teljesítése után az már egy területi-
leg jelentősen kisebb méretű államalakulat lett volna.
 A háború előrehaladtával a szövetségesek fennen hangoz-
tatott ígéreteit egyre jobban megkérdőjelezték mind a Monar-
chián belüli nemzeti csoportosulások száműzetésben élő veze-
tői, akik a háborúban látták a legjobb lehetőséget, hogy elismer-
tessék nemzeti függetlenségüket, mind e csoportok aktív szim-
patizánsai, akik a szövetséges nemzetek politikai intézményei-
ben voltak. Már korán, 1914 őszén, Franjo Supilo és dr. Ante
Trumbić, a Horvátországnak Magyarországtól való elszakadá-
sáért folytatott harc két régi bajnoka, azon dolgozott London-
ban, hogy a háború után létrejöhessen egy délszláv államszö-
vetség, Jugoszlávia. 1915 áprilisában Londonban felállt egy Ju-
goszláv Bizottság dr. Trumbić elnöklete alatt, hogy elősegítse
egy egységes jugoszláv állam létrejöttét, amelyben egyenjogú
tagokként egyesült volna a szerb, a horvát és a szlovén nép. Ez
a terv egy lépéssel tovább fejlődött 1917-ben, amikor Nikola
Pašić, a száműzetésben élő szerb kormány feje azt javasolta a
Jugoszláv Bizottságnak, hogy tartsanak közös értekezletet Kor-
fu szigetén, és egyezzenek meg a közös politikai célokban. Az
1917 júniusában megtartott korfui konferencia sikeres volt:
megszületett az egyezség, hogy a háború után a szerb Kara-
gyorgyevics királyi család vezetése alatt létrehozzák a Szerbek,
Horvátok és Szlovének Királyságát. Ha ezt a megegyezést tá-
mogatni fogja a békekonferencia, akkor az megfosztja majd Ma-
gyarországot Horvátországtól, amely a magyar földön kívül a
legrégibb birtoka volt, és nagy valószínűséggel déli határa men-
tén egy földsávtól is, amelyen jelentős szerb népesség élt.
Magyarország jövője szempontjából még nagyobb jelentő-
ségű volt a csehek és szlovákok független állama életre hívói-
nak a tevékenysége. Tomáš Masaryk cseh filozófiatanár és népe
jövendő vezetője már a háború kitörése után egy hónappal ke-
ményen dolgozott, Párizsban és Londonban lobbizott egy füg-
getlen Csehország érdekében, amely magában foglalta volna
Észak-Magyarország túlnyomó részben szlovákok lakta terüle-
teit is. Csehország az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül
ekkor még Ausztria jelentős alkotórésze volt. 1916-ban Masa-
ryk, miután Párizsban felállította a Cseh-Szlovák Nemzeti Ta-
nácsot, és kijelentette, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia
nemcsak hogy nem lenne Németország keleti terjeszkedésének
a gátja, hanem inkább annak szíves kiszolgálója, meggyőzte
Aristide Briand francia miniszterelnököt, hogy a Monarchiát fel
kell osztani, és el is nyerte a támogatását egy független cseh-
szlovák állam megteremtéséhez. Masaryk, akit munkájában
Eduard Beneš, a Habsburgoknak és minden művüknek elkese-
redett ellensége segített, még azt is javasolta a brit külügymi-
nisztériumnak, hogy az új államot egy területi folyosóval kap-
csolják össze a jövendő Jugoszláviával, és a folyosót Nyugat-
Magyarországból hasítsák ki. A szövetségesek ezt a tervet azon-
ban, legalábbis az adott pillanatban, túl radikálisnak ítélték.
Az egyes népek függetlenségért küzdő bajnokait tevéke-
nyen támogatta két brit Közép-Európa-szakértő is: Wickham
Steed és Robert Seton-Watson. A két férfi jóval a háború előtt
Bécsben találkozott, ahol Steed a londoni Times tudósítójaként
dolgozott, és Seton-Watson, a jó anyagi eszközökkel rendelkező
skót fiatalember, aki ragyogó nyelvtehetség is volt, Ausztria-
Magyarország történelmével kapcsolatos kutatásokat folytatott.
Seton-Watsonban tanulmányai során mélységes ellenszenv fej-
lődött ki a magyarok iránt, és önmagát azoknak a népeknek a
szószólójává tette meg, amelyek – véleménye szerint – a magya-
rok diszkriminációja és elnyomása áldozatai voltak. Steed, aki
később a The Times külügyi rovatvezetője, majd szerkesztője
lett, tökéletesen osztozott Seton-Watson nézeteiben, és jelentős
befolyását arra használta fel, hogy azokat terjessze és előmoz-
dítsa. Seton-Watson 1916-ban megalapította a The New Europa
(Az új Európa) című újságot, amelynek szerzői a lap oldalain
azért érveltek, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia helyébe a
független nemzetek csoportja lépjen. Abban az időben a brit és
a francia Kelet-Közép-Európa- és Balkán-szakértők igen gyenge
lábakon álltak, ennek következtében az a kis csoport tisztségvi-
selő, újságíró és tudós, akik ismeretekkel és közvetlen tapaszta-
latokkal rendelkeztek ezeken a területeken, olyan fokú befo-
lyásra tettek szert, amely nem volt arányban a csoport nagysá-
gával. E csoport tagjai a miniszterelnököktől kezdve a legmaga-
sabb szintekre is eljuthattak a politika alakítói körében. Mivel
Seton-Watson kivételes erővel ragaszkodott a nézeteihez, és
szenvedélyesen elkötelezte magát a független csehszlovák és ju-
goszláv állam mellett, ez nagy csapást jelentett Magyarország
számára.
„Ami számunkra a porosz militarizmus, az maguk-
nak [románoknak] a magyar hegemónia: ezek az
európai fejlődés legfőbb akadályai […] önöknek a
szerbekkel együtt véget kell vetniük a magyar faj
brutális és mesterséges uralmának szomszédjai fe-
lett.”
(R. W. Seton-Watson,
egy bukaresti interjúban, 1915)22
Nézeteinek időnkénti féktelensége és heves magyargyűlö-
lete nem csökkentette Seton-Watson befolyását a szövetségesek
háború utáni Európára vonatkozó terveire, amint az kiderül a
brit külügyminisztérium 1916-os memorandumából.
Ez azt hangsúlyozta, hogy „a nemzetiségi elv az a fő té-
nyező, amelyet a háború utáni területi rendezések során szem
előtt kell tartani”, és így folytatódott: „Ha a helyzet olyan lesz,
amely nem teszi lehetővé, hogy a szövetségesek rendelkezze-
nek annak jövőjéről, nem sok kétség marad azt illetően, hogy
annak az elvnek az alapján, amely szabad kezet ad a nemzetisé-
geknek, a kettős Monarchia […] fel fog bomlani, és afelől sincs
kétség, hogy Ausztria-Magyarország nem német részei le fog-
nak válni.”23
Az Atlanti-óceánon túl 1918-ban már az amerikai gondol-
kodás is ebbe az irányba mozdult el. Robert Lansing külügymi-
niszter Wilson elnökhöz intézett memorandumában azt javasol-
ta, hogy az Egyesült villámok fontolja meg, „helyesli-e az oszt-
rák-magyar birodalom alkotórészeire bomlását […] elismerve a
függetlenségre törő nemzetiségeket”.24 E nézet támogatása len-
dületbe hozta az egész szövetséges rendszert. Júniusban a Leg-
felső Haditanács kinyilvánította rokonszenvét a csehek, szlová-
kok és délszlávok nemzeti törekvései iránt, és nem sokkal ké-
sőbb az Egyesült Államok, egy félreérthetetlen nyilatkozatban –
amely minden bizonnyal jórészt az Észak-Amerikában beszéde-
ket tartó Tomáš Masaryk hatásának volt köszönhető – kimond-
ta, hogy „a szláv faj minden ágát fel kell szabadítani a német és
a magyar uralom alól.”25 Franciaország, Nagy-Britannia és az
Egyesült Államok ekkor elismerte Masaryk Csehszlovák Nem-
zeti Tanácsát, mint a jövendő csehszlovák kormány megbízott-
ját. 1918. október 28-án a Tanács Prágában kikiáltotta a Cseh-
szlovák Köztársaságot. Másnap Zágrábban a horvát parlament
kinyilvánította Horvátország függetlenségét, és azt, hogy az or-
szág a jövendő jugoszláv konföderáció tagja lesz. Egy hónappal
később a Szerb Nemzeti Tanács bejelentette Magyarország
szerb csapatok által megszállt déli megyéinek (a Bánát nyugati
részének) Szerbiába való bekebelezését. 1918. december elsején
pedig a Román Nemzetgyűlés Gyulafehérváron kinyilvánította
Erdély egyesülését a Román Királysággal.
 Ez azt jelenti, hogy az 1919 januárjában összeülő párizsi
békekonferencia előtt, mielőtt még elkezdődött volna a béke-
szerződések felvázolása, már előre el volt döntve — legalábbis
Magyarországot illetően – a végeredmény zöme. A szövetsége-
sek, főként Masaryk, Beneš, Trumbić, Pašić és társaik, valamint
a velük rokonszenvezők propagandatevékenységének köszön-
hetően, immár szilárdan elkötelezték magukat a jövendő „utód-
államok” függetlensége mellett. Magyarországnak tehát szembe
kellett néznie Szlovákia és Horvátország biztos elvesztésével, a
főként szerbek lakta déli megyék valószínű elvesztésével, és Er-
dély nagy része elvesztésének a lehetőségével, ha a szövetsége-
sek jóváhagyják Románia cinikus fait accompli-ját. Mindezek a
területek csaknem ezer éven át a magyar Szent Koronához tar-
toztak. Ha másodlagos meggondolások nem állítják meg a szö-
vetségeseket, amire nem volt sok esély, Magyarországra az a
sors várt, hogy megfosztják területének több mint a felétől, és
nem magyar népessége zömétől. A békekonferenciának csak az
volt a feladata, hogy pontosan meghatározza a területek és né-
pek átadását az újonnan létrehozott államoknak – remélhetőleg
Kelet-Közép-Európa jövendő békéje érdekében, és a természe-
tes igazságosság elvei szerint.
A konferencia határozataira, különösen ami a franciákat il-
lette, fontos hatást gyakorolt a félelem, hogy a bolsevizmus,
amelynek erősek voltak a pozíciói az orosz polgárháborúban,
megfertőzheti Nyugat-Európát. Ezt a félelmet hamarosan jelen-
tősen növelték a magyarországi események. Károlyi Mihályt
túlságosan lekötötték az események nyomása és a belső reform-
kísérletek ahhoz, hogy felmérje a tényt: Magyarország számára
Párizsban már elveszett a játszma, és szembe kell néznie rövid
életű rendszere hamarosan bekövetkező összeomlásával.
Horthy Miklós tengernagy a Nemzeti Hadsereg élén fehér lovon bevo-
nul Budapestre 1919. november 16-án.
 II.
A párizsi békekonferencia
 5.
Károlyi lemondása

1919. március közepére a Károlyi-kormány hatalma Ma-

gyarország nagy részében már nem érvényesült. Választások
hiányában nem rendelkezett a néptől származó felhatalmazás-
sal; a Wilson elnökbe vetett kitartó hite csakis szerencsétlensé-
gekhez vezetett; földreformját túl későn vezette be, és az sokak
számára nem is volt kielégítő. Magyarországot északról, kelet-
ről és délről megtámadták hagyományos ellenségei. Az éhezés-
től és a fűtőanyaghiánytól legyengült lakosság körében rendet
vágott a tífusz és a spanyolnátha. Az események könyörtelenül
rámutattak Károlyi mint a nemzet vezetőjének a hiányosságai-
ra: nagyon hatékony beszédeket tudott tartani a parlamentben,
a vele egyenrangúak között, de hiányzott belőle az a karizma,
amelyre egy nemzet vezetőjének szüksége van ahhoz, hogy vál-
ságos időkben össze tudja tartani a nemzetet. Magyarország ak-
kori helyzetében nem voltak elegendőek a jóakaratú arisztokra-
tákból álló kormány nemes elvei és jó szándékai.
Országszerte széles körű támogatottságot élveztek a szoci-
áldemokraták, bár nem voltak képesek megelőzni vagy ellen-
őrizni a fővárosnak annyi szenvedést okozó sztrájkhullámot:
sztrájkoltak a gyári munkások, a nyomdászok, a pincérek, a
muzsikusok és a bérkocsisok. A szociáldemokraták befolyásá-
val máris versengett a Kun Béla vezette négy hónapos kommu-
nista párt. Kun Béla 1918 novemberében tért haza Magyaror-
szágra egy csoport elvtársával, akik szintén hadifoglyok voltak
Oroszországban. Ellis Ashmead-Bartlett, egy idelátogató brit új-
ságíró nem túl hízelgő szavakkal írta le Kun Bélát: „[Kun] na-
gyon csúnya, kopasz férfi, aki 1919-ben 30 éves volt, erős testal-
katú, közepes magasságú. A feje rossz formájú, és olyan, mint-
ha az orra és a szája félrecsúszott volna.”26 Ashmead-Bartlett
nem állt egyedül ezzel a véleményével: Stephen Bonsal, egy
amerikai tiszt szerint Kunnak „kerek, hagyma formájú feje volt,
a haját olyan rövidre nyíratta, hogy kopasznak tűnt, rövid, la-
pos orra volt, csúf vaskos ajka, de legfeltűnőbb testi jellegzetes-
sége kétségtelenül nagy és hegyes füle volt.”27 Harold Nicolson
brit diplomata pedig úgy írta le, mint „egy kis embert, dagadt
fehér arccal és lecsüggő, nedves ajakkal. Az arca egy bizonyta-
lan és sértődött bűnöző arca volt.”28
KUN BÉLA (1885-1939)
Erdélyben született nem vallásos zsidó családban.
Diákként nem tűnt ki, és csak egy szemesztert vég-
zett el a kolozsvári egyetem jogi karán. A háború ki-
törése előtt a helyi munkásbiztosító irodában végzett
munkát a radikális újságírással párosította: azzal
szerzett hírnevet magának, hogy ostorozta a város
irányításának korrupcióját és kevéssé hatékony mun-
káját. 1914-ben besorozták a hadseregbe, két évig
szolgált az orosz fronton, majd fogságba esett, és egy
tomszki hadifogolytáborba került, ahol marxista vi-
tacsoportot szervezett, és cikkeket írt a Pravdába.
A februári orosz forradalom után kiszabadult a tá-
borból, beférkőzött Lenin kíséretébe, és a Bolsevik
Párt magyar szekciójának a vezetője lett. Lenin prag-
matizmusa és taktikai képessége azonban nem ra-
gadt rá; megmaradt ifjúkora izgatott türelmetlensé-
génél és féktelen becsvágyánál, és egy abszurd mó-
don leegyszerűsített tervet készített az európai forra-
 dalomhoz. A 133 napos kommunista uralom Ma-
gyarországon megmutatta, hogy Kunból hiányzott a
hosszú távú tervezés, hogy türelmetlenül tört az
azonnali eredményekre, és úgy látszott, túl akart ten-
ni mentorán és bálványán, Leninen. Rendszerének
bukása után Bécsbe menekült, majd onnan Oroszor-
szágba került, belépett a Vörös Hadseregbe, hogy a
bolsevikok oldalán harcoljon a polgárháborúban.
Mint a krími szovjet elnöke, arról híresült el, hogy
csaknem 10.000 elfogott fehér (tiszt és közember) ki-
végzését rendelte el: ezt a mészárlást még Trockij és
Sztálin is elítélte. Az 1920-as években Kun többféle
posztot töltött be a Kominternben, amelyek közül
több nyugat-európai titkos felforgató tevékenység-
hez kapcsolódott. Az 1930-as években kegyvesztett
lett, és 1937 júniusában feljelentették, hogy tisztelet-
lenül viselkedett Sztálinnal. 1939. november 30-án, 53
éves korában kivégezték a Ljubjankában.
Károlyitól eltérően azonban Kun folyamatosan, hatásosan
beszélt, néha ihletetten szónokolt. Nem tellett sok időbe, és súr-
lódások támadtak Budapesten Kun kommunistái és a szociálde-
mokraták között. 1919 januárjában a szociáldemokrata Munkás-
tanács megszavazta kommunista tagjainak végleges kizárását,
mert azok „megosztották a munkásosztályt.” A kommunisták
nem hátráltak meg, és Lenin tanításához híven február 20-án til-
takozó tüntetést szerveztek a Népszava, a szociáldemokraták na-
pilapja szerkesztősége előtt. Az ottani erőszakos események so-
rán az épületet védő rendőrök közül négyen meghaltak. A kor-
mány azonnal jóváhagyta 48 kommunista aktivista, köztük Kun
Béla letartóztatását, és a kommunista párt irodájának és sajtójá-
nak a lefoglalását. A közvélemény rokonszenve a kormány felé
fordult – amelynek igen nagy szüksége volt erre —, valamint a
szociáldemokraták felé. Egyik napról a másikra megváltozott
azonban a tömeg hangulata, amikor az egyik vezető budapesti
bulvárlap újságírója jelenlétében a rendőrök brutálisan megver-
ték a letartóztatott kommunistákat. Feltámadt a kommunisták
iránti rokonszenv, ami arra kényszerítette a kormányt, hogy bo-
csássa szabadon a letartóztatottak felét, és csökkentse a vádakat
a többiek ellen. A fogságban maradtak kivételes körülmények
között éltek: korlátlan számban fogadhattak látogatókat, és sza-
badon levelezhettek a külvilággal. Egyikük, Szántó Béla később
úgy emlékezett vissza, hogy cellájuk a párt valódi titkársága
volt.
Károlyi Mihály a magyar kommunistákkal felmerült prob-
lémák ellenére elgondolkodott azon, hogy a Moszkvához köze-
ledés nem szolgálná-e jobban az ország érdekeit, mint az, hogy
szüntelenül szorgalmazza Magyarország ügyét a szövetsége-
seknél, akik nem is reagáltak kéréseire. A Wilson elnökbe és Ti-
zennégy Pontjába vetett hit semmit sem segített Magyarorszá-
gon. Ugyanakkor egy győztes Vörös Hadsereg masírozott be
Galíciába, és a közvélemény határozottan balra húzott. Károlyi
készen állt külpolitikája új orientációjának az alkalmazására, és
ezt csak növelték a magyar sajtóban is megjelenő hírek a párizsi
döntésekről, amelyek tovább növelték volna Magyarország ba-
jait. A hírek megalapozottak voltak. Ebben az időben a francia
politikát, különösen Clemenceau-ét és Foch marsallét az az el-
határozás uralta, hogy az orosz bolsevizmust el kell fojtani, még
mielőtt megfertőzi Európát. Egy ukrajnai katonai beavatkozásra
vonatkozó tervben lényeges elem volt, hogy a szövetséges csa-
patok szabadon mozoghassanak román területeken. Ezért a
franciák elhitték a románok vádját – amely minden alapot nél-
külözött –, hogy Magyarország az oroszokkal tervez szövetség-
re lépni Románia ellen, és beleegyeztek abba, hogy a román csa-
patok még jobban behatoljanak Magyarországra. A magyar
visszavágástól egy ütközőzónának kellett volna megvédeni a
románokat, amelyben a szövetségesek végezték volna a rendőri
feladatokat. Különböző okokból – de különösen azért, mert
Franchet d’Esperey tábornok félt attól, hogy megnő a veszélye a
magyar és a román katonák összecsapásának Kelet-Magyaror-
szágon a Tízek Tanácsa is hasonló gondolatmenetet követett.
1919. február 26-án a Tanács elfogadott egy tervet a további el-
lenségeskedések elkerülésére azzal, hogy kijelölt egy semleges
zónát, amely elválasztotta a lehetséges harcoló feleket, és utasí-
totta Franchet tábornokot a terv azonnali megvalósítására.
Vyx alezredes, a budapesti francia katonai misszió vezető-
je, aki már korábban is úgy viselkedett, mintha a szövetségesek
alkirálya lett volna Magyarországon, odáig ment, hogy csak-
nem kiprovokálta Böhm Vilmos hadügyminiszter lemondását
azzal, hogy beavatkozott a magyar csapatmozgásokba. Maga-
sabb rangú katonatiszt hiányában Vyxre hárult a feladat, hogy
megvalósítsa a Tanács határozatait. Vyx, a többi szövetséges
misszió képviselői társaságában március 20-án 10 órakor felke-
reste hivatalában Károlyi Mihályt, és átadott neki egy formális
jegyzéket, amely a Tanács határozatait foglalta magában. A
jegyzék a valóságban egy ultimátum volt: felszólították a ma-
gyarokat, hogy 24 órán belül adjanak rá választ (a Tanács 48
órát állapított meg, de Vyx – valószínűleg saját kezdeményezé-
sére – lerövidítette ezt az időt). A jegyzék jelentősen megnövelte
azt a területet, amelyet a békekonferencia értelmében a román
csapatok megszállva tarthattak, gyakorlatilag átadta Romániá-
nak nemcsak egész Erdélyt, de jelentős területet is az erdélyi
határtól nyugatra. Kelet-Magyarországon egy további zóna volt
kijelölve, mint semleges terület, amelyet a szövetséges csapatok
foglaltak el.
Amikor Károlyi a jegyzék felét elolvasta, Böhmért küldött.
Vyx azt javasolta, hogy Berinkey Dénes miniszterelnök is ve-
gyen részt a találkozón. Károlyi ezt a javaslatot úgy értelmezte,
hogy a jegyzéknek nemcsak katonai, de politikai vonatkozása is
van. Sohasem derült ki megnyugtató módon, hogy az volt-e a
jegyzék célja, hogy kijelölje Magyarország jövendő politikai ha-
tárait. Károlyi és Böhm Vilmos mindig úgy nyilatkozott: Vyx
azt állította nekik, hogy az új demarkációs vonalat úgy kell te-
kinteni, mint az új határt Magyarország és Románia között. Más
elbeszélések szerint Vyx gondosan elmagyarázta, hogy a jegy-
zéknek csakis katonai jelentősége van, és intézkedései egyedüli
célja az, hogy elkerülhető legyen az összecsapás a magyar és a
román erők között. Bármi is volt az igazság, Károlyinak nyilván
jogában állt (amint a további események be is bizonyították),
hogy a jegyzék tartalmát a lehető legrosszabbnak értékelje.
Megmondta Vyxnek, hogy az elfogadhatatlan, és előrevetítette
– mint ahogyan meg is történt – Magyarország megcsonkítását.
Böhm megjegyezte, hogy a jegyzék 200.000 új tagot fog szerezni
a kommunista pártnak. Amikor Károlyi megkérdezte, hogy mi
fog történni, ha a kormány elutasítja a jegyzéket, Vyx csak any-
nyit válaszolt: „Alors nous ferons nos mailes” (akkor mi csoma-
golunk), arra utalva, hogy ez esetben kudarcba fullad a fegyver-
szünet, és újra kezdődnek az ellenségeskedések Magyarország
ellen.
Károlyi azonnal összehívott egy rendkívüli kormányülést,
és ismertette a Vyx-féle jegyzéket, amely bombaként hatott. Ká-
rolyi azt javasolta, hogy miután a szövetségesek feladták a wil-
soni elveket, amelyekbe a kormány a bizalmát vetette, a koalíci-
ónak le kell mondania, és átadni a hatalmat egy tisztán szociál-
demokratákból álló kormánynak, amely majd egyesíti az orszá-
got az önvédelemre, és amely, mint szocialista kormány, sebez-
hetetlen lesz az orosz szovjetek részéről. Ő maga megmarad a
köztársasági elnöki poszton. Némi vita után elfogadták ezt a ja-
vaslatot: a Nemzeti Tanács feloszlatta önmagát, és újra elhalasz-
tották a tervezett választásokat.
Egy Károlyi Mihálynál erősebb és határozottabb vezető
szembeszállhatott volna a szövetségesek ultimátumával, és
vagy kötelezte volna a Tízek Tanácsát, hogy mérsékelje a jegy-
zék feltételeit, vagy esetleg, ha a Tanács megingathatatlan ma-
rad, tiltakozásul lemondhatott volna a köztársasági elnökségről.
Más szavakkal: az ultimátumra a saját ultimátumával válaszol-
hatott volna. Voltak jó kártyák is a kezében. A földreform hely-
reállította népszerűségét a magyar nép széles köreiben, és
amint Kun példája megmutatta, a magyarok mindig hajlandóak
voltak fegyvert ragadni a csehek, a románok és a szerbek ellen.
Károlyi azonban természeténél fogva nem volt merész. Szíve-
sebben mondott le, és hárította másokra a felelősséget Magyar-
ország kilátástalan jövője ügyében.
Amit Károlyi nem tudott, az volt, hogy a szociáldemokra-
tákat, akikre át akarta ruházni a hatalmat, már megvásárolták a
kommunisták. Landler Jenő, a Szociáldemokrata Párt központi
bizottságának egyik tagja, meglátogatta a börtönben Kun Bélát,
és elvállalta, hogy levezeti a tárgyalásokat, amelyek a két párt
egyesüléséhez vezetnek, ha azt a bizottság jóváhagyja. A bizott-
ság március 21-én meghallgatta Landler jelentését, és bizonyára
nagy hatást gyakorolt rá az a hír, hogy a „Vörös Csepel”, 30.000
csepeli fémmunkás en masse megszavazta, hogy belép a kom-
munista pártba. A kommunisták támogatói fegyveres csopor-
tokban járták a város utcáit. Délután öt szociáldemokrata veze-
tő rövid megbeszélést tartott Kun Bélával annak börtöncellájá-
ban, megegyeztek abban, hogy létrehozzák az Egyesült Ma-
gyarországi Szocialista Pártot, elfogadták in toto a kommunisták
programját, miniszteri helyeket ígértek a kommunistáknak az
új kormányban, és vállalták, hogy a bolsevik Oroszországgal
kötendő szövetségen fognak munkálkodni. Amikor a létező
kormány délután ötkor összeült, hogy benyújtsa kollektív le-
mondását Károlyinak, a szociáldemokraták nem fedték fel a
kommunistákkal kötött megállapodásukat, valószínűleg azért,
mert abban benne foglaltatott Károlyi elmozdítása is a köztársa-
sági elnöki székből. Csak annyit javasoltak, hogy a bebörtönzöt-
teket szabadítsák ki, és ebbe a kormány beleegyezett. A kabinet
egy korábbi ígéretének megfelelően Károlyi tájékoztatta Vyx al-
ezredest, hogy a kormány inkább a lemondást választja, mint-
sem elfogadja a szövetségesek ultimátumát.
Később, amikor Károlyi a hivatalában az iratain dolgozott,
berontott a szobába a titkára, Simonyi Henrik, és elébe tett alá-
írásra egy okmányt: az elnöki tisztről való lemondási nyilatko-
zatot. Amikor Károlyi megtagadta az aláírást, Simonyi meg-
mondta neki, hogy a Károlyi neve feletti szöveget már nyomták
a reggeli lapok, amelyek egyidejűleg be fogják jelenteni a prole-
tárdiktatúra megalakulását is. Mind a mai napig nem lehet tud-
ni, hogy Károlyi aláírta-e vagy sem a nyilatkozatot, amelyet so-
hasem találtak meg. Emlékirataiban tagadja, hogy aláírta volna,
mások viszont azt állítják, hogy vonakodva bár, de megtette, el-
ismerve ezzel a nyilvánvaló fait accompli-t. Bármi is az igazság, a
tény az, hogy Károlyit megfosztották az elnöki pozíciótól, és
hogy senki sem szólalt fel a védelmében. Aznap este nyolc órá-
ra kiszabadult az összes kommunista fogoly. Este tízkor az
újonnan egyesült párt vezetői találkoztak, és megalakították a
Forradalmi Kormányzótanácsot a szociáldemokrata Garbai Sán-
dor elnöklete alatt. Kun a külügyi népbiztosi helyet kérte magá-
nak. Néhány óra leforgása alatt Magyarország a liberálszo-
cialista rezsimet egy kommunistával cserélte fel, s ezért a fejle-
ményért jelentős mértékben felelősek voltak a párizsi békecsi-
nálók is.
Bár Kun Béla egy szociáldemokratát tett meg kormánya
formális fejének, kezdettől fogva ő volt annak a meghatározó
személyisége. Hihetetlen energiával hozzáfogott a kommunista
állam szervezetének a felépítéséhez. A Forradalmi Kormányzó-
tanács első, március 22-i proklamációja a lenini orosz stílusban
szólt: „Mindenkihez! Mindenkihez!” Kijelentette, hogy Vyx ulti-
mátuma megfojtotta volna Magyarországot; hogy szükség volt
a proletárdiktatúrára ahhoz, hogy megmentsék a magyar forra-
dalmat; hogy az új rendszerrel való szembeszegülést halállal
büntetik; hogy felállítanak egy „gigantikus proletár
hadsereget”, amely harcolni fog a kapitalisták, a román bojárok
és a cseh burzsoák ellen, s hogy Magyarország katonai szövet-
séget kínál a forradalmi Oroszországnak. Károlyi Mihály egy
svábhegyi villából figyelte ezt, és a további eseményeket 1919
tavaszán. Figyelmeztették, hogy ő és családja is veszélyben fo-
rog, és mivel emlékezett Tisza István sorsára, egy géppuskát ál-
líttatott fel a villa halljában, amely a bejárati ajtó felé volt irá-
nyítva, de elfelejtette megtölteni. Július 4-én Károlyi a családjá-
val Prágába utazott. 27 évig nem is tért vissza Magyarországra.
„Nem lehetünk vakok az előtt, ami éppen
most történt Magyarországon. Károlyi jó szándék-
kal volt irántunk, hajlandó volt együttműködni ve-
lünk, de nem kapott bátorítást […] Az eredmény:
Magyarország most együtt menetel a bolsevik
Oroszországgal…”
(Smuts tábornok Lloyd George-nak.,
1919. március 26.)29
 A jelen elbeszélés, amely főként a párizsi békekonferenciá-
nak Magyarországra és az ország két vezető politikusára gya-
korolt hatását tárgyalja, csak röviden számolhat be a Tanács-
köztársaság alatti belső fejleményekről. Mivel ezek azonban je-
lentősen befolyásolták a békekonferencia magatartását az or-
szág új nevén a Magyar Szövetségi Szocialista Tanácsköztársa-
ság iránt, szólni kell róluk. Az alatt a négy hónap alatt, amely a
vértelen államcsínyt követte, Kun Bélának sikerült Magyaror-
szágra erőltetni a kisajátítás, államosítás, parancsuralom és ter-
ror teljes lenini programját. H. N. Brailsford újságíró ezt írta
1919 áprilisában: „[A magyar sajtóban] oldal oldal után sora-
koznak a »rendeletek«, amelyek az élet minden területét szabá-
lyozzák, a cipők elosztásától a színházak műsorrendjéig.”30
A magyar nép szerencséjére, a Forradalmi Tanács által ki-
adott rendeletek és utasítások özönét – különösen a fővároson
kívül – legjobb esetben is csak hiányosan valósították meg. Kun
szinte szomjazott arra, hogy hőse és tanítója, Lenin helyeslését
kivívja, és papagájként utánozva mesterét, büszkén kijelentette:
„Nem ismerek különbséget erkölcsös és erkölcstelen cselekede-
tek között: csak egy álláspontot ismerek: hogy valami jó-e vagy
a rossz-e a proletariátus számára”.31 A Forradalmi Tanács ebben
a szellemben államosította az összes ipari, bányászati és szállí-
tási vállalatot, a bankokat és a magánlakásokat. A felnőttek el-
helyezését szobánként egy főre korlátozták, és buzgó proletáro-
kat helyeztek el polgári otthonokban, hogy jelentsenek az ott la-
kók tevékenységéről. Minden 50 hektárnál nagyobb birtokot
kártérítés nélkül elkoboztak, és szövetkezetekké vagy állami
gazdaságokká alakították. Az állam átvette és szekularizálta az
összes iskolát és egyetemet, a Magyar Tudományos Akadémiát
pedig bezárta. Szigorú cenzúra fékezte a sajtót. Élelmiszerjegye-
ket – amelyek nélkül nem lehetett törvényesen élelemhez jutni –
csak szakszervezeti tagoknak adtak. A rendszer javára írandó
ugyanakkor, hogy megadta a választójogot minden 18 év feletti
férfinak és nőnek (de megvonta azt az összes munkaadótól), be-
vezette a 8 órás munkanapot, elrendelte, hogy férfiak és nők
egyenlő bért kapjanak egyenlő munkáért, és javította a munka-
nélküliek segélyezési rendszerét, amelyet Károlyi vezetett be.
A Tanácsköztársaság fennállása első időszakában rövid
mézesheteit élte a közép- és a munkásosztállyal. Kun proklamá-
ciói ügyesen kihasználták azt a növekvő sértődöttséget, amelyet
a magyarok éreztek a szövetségesek bánásmódja miatt, és a bol-
sevik Oroszországnak felajánlott szövetséget úgy értékelték,
mint olyan gorombaságot, amelyet a Négyek Tanácsa jól meg-
érdemelt. A rendszer népszerűsége azonban gyorsan elpárol-
gott, amint rosszabbodtak a gazdasági és a társadalmi feltéte-
lek. Az inflációt kezdetben a Károlyi-kormány fokozta, mert fe-
lelőtlenül bocsátott ki papírpénzt, Kun Béla folytatta ezt a poli-
tikát, és az infláció ellenőrizhetetlenül a magasba szökött. A pa-
rasztságot elidegenítette a rendszertől a Károlyi-féle földosztás-
sal járó reform felfüggesztése, és elkeseredett, mert fegyveres
erővel vitték el vidékről az élelmet a városokba. A népesség
minden osztályát megdöbbentette, hogy terrorral kényszerítet-
ték engedelmességre az embereket, és igyekeztek kiirtani a fel-
tételezett hűtlenségeket. Ez vonatkozott az értelmiségre is,
amely eleinte üdvözölte a kommunizmus hatalomra jutását Ma-
gyarországon. Szamuely Tibor, aki névleg a közoktatásügyi
népbiztos volt, olyan „vörösterror” élére állt, amely a Tanács-
köztársaság rövid fennállása alatt csaknem 600 életet követelt.
Ahogyan Lenin Oroszországában, itt is a „forradalom védelme”
mindenre ürügy volt, a korrupcióra, a személyes bosszúra és az
indokolatlan szadizmusra. 1919 nyarára a Forradalmi Tanács
hitele a magyar nép körében – leszámítva a radikalizálódott vá-
rosi munkásságot — gyakorlatilag megsemmisült.
Eközben, a Tanácsköztársaság kezdetétől fogva, Párizsban
a Négyek Tanácsa fokozódó aggodalommal figyelte az esemé-
nyeket. Vyx alezredes, ígéretéhez híven, valóban összecsoma-
golt, és március 26-án elutazott Budapestről. A belgrádi fegy-
verszünet természetesen már csak holt betű volt, de a francia és
a többi szövetséges katonai misszió távozása ezt formálissá is
tette. Még egy jelentős személy hagyta el a fővárost: Bethlen Ist-
ván a Kun-féle hatalomátvétel másnapján Bécsbe utazott, álru-
hában és hamis útlevéllel. Mint a nemrégen alakult Nemzeti
Egységpárt, egy nyíltan konzervatív és ellenforradalmi szerve-
zet vezetője, Szamuely halálbrigádjainak biztos célpontja lett
volna.
Miután Kun kibocsátotta a „Mindenkihez” proklamációt,
az egyik első cselekedete az volt, hogy jegyzéket intézett a béke-
konferenciához, biztosítva azt az új rezsim békés szándékairól:
elismerte a fegyverszünetet, és tudatta, hogy az Oroszországgal
kötendő szövetség nem jelenti azt, hogy Magyarország fel akar-
ja függeszteni a diplomáciai kapcsolatokat a szövetségesekkel.
A Forradalmi Tanács készen áll a területi kérések megvitatására
az önrendelkezés elve alapján, és szívesen veszi, ha a konferen-
cia egy civil és diplomáciai missziót küld Budapestre, amelynek
biztonságát a Tanács garantálja. Hogy lássuk, mi volt ennek a
meghívásnak a fogadtatása, és milyen messzire jutott el a kon-
ferencia a magyar kérdésben, itt az ideje, hogy áttekintsük azt
az utat, melyet a békekonferencia járt be 1919 januári megnyitá-
sa óta.
 6.
Az ország feldarabolása

A békekonferencia Legfelső Tanácsa határozathozatalai el-

ső szakaszában eldöntötte, hogy a legyőzött országok új határa-
inak a kijelöléséhez az ajánlások elkészítését a négy fő szövetsé-
ges tisztviselőiből álló bizottságokra bízza, akik tekintetbe ve-
szik a győztesek ilyen irányú igényeit. A bizottságok élhettek az
érintett régiók elismert szakértőinek a tanácsaival. Magyaror-
szág egyik részről sem számíthatott kedvezményekre. A román
és a jugoszláv bizottságban, amelynek a feladata e két
„győztes” ország igényeinek a figyelembevétele volt, a beosz-
tott brit képviselő Allen Leeper, egy tehetséges, határozottan a
románokkal rokonszenvező tisztviselő volt, míg a csehszlovák
bizottságban Britanniát Harold Nicolson képviselte, aki később
saját naplója alapján nagyszerűen leírta a békekonferencia mun-
káját. Nicolson nem rejtette véka alá a magyarok és Magyaror-
szág iránti ellenszenvét: „Bevallom, hogy akkor is és most is
mélységes undorral tekintek arra a turáni törzsre. Török roko-
naikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak sem-
mit […] A magyarok évszázadokon át elnyomták az alájuk ren-
delt nemzetiségeket. Közel volt a szabadulás és a leszámolás
órája”.32 Ezek az egyáltalán nem semleges brit tisztviselők ter-
mészetesen a leggyakrabban Robert Seton-Watsonnal, Kelet-
Közép-Európa szakértőjével konzultáltak, akinek Magyaror-
szággal kapcsolatos nézeteivel már megismerkedtünk. Nicolson
így emlékezett: „Allen Leeper és én egy lépést sem tettünk, ha
előtte nem tanácskoztunk olyan tekintélyes szakértőkkel, mint
az ekkor Párizsban élő dr. Seton-Watson”.33 Wickham Steed,
egy másik magyargyűlölő, szintén Párizsban tartózkodott, on-
nan tudósította a The Timest a párizsi békekonferencia munkájá-
ról, és nem vonakodott nézeteit és tanácsait megosztani a bi-
zottságokkal. Mindez baljós előjel volt Magyarország számára,
amelyet meg sem hívtak, hogy érveit előadja a konferencia vagy
a bizottságok előtt.
Még egy további tény is csökkentette annak a valószínűsé-
gét, hogy a konferencia tárgyilagosan kezelje Magyarország jö-
vendő határainak a kérdését. Először is, az a két területi bizott-
ság, amely a Magyarországgal szemben támasztott igényekkel
foglalkozott, egymástól függetlenül készítette elő ajánlásait, sa-
ját referenciáik alapján. Nem vizsgálták tehát a javaslatok össze-
sített hatását. Harold Nicolson erről így ír: „A román követelé-
sekkel foglalkozó bizottság pl. csak Erdélyben gondolkodott, a
cseh követelésekkel foglalkozó pedig Szlovákia déli határára
összpontosított. Csak túl későn derült ki, hogy ez a két, egymás-
tól teljesen függetlenül működő bizottság olyan terület- és né-
pességvesztéssel sújtotta Magyarországot, amely együttesen va-
lóban nagyon súlyos volt.”34
A konferencia szerkezetének ezt a meghatározó jelentősé-
gű hibáját tovább növelte az a zűrzavar, amely a konferencia
utolsó szakaszát jellemezte. Amikor megnyílt a békekonferen-
cia, a résztvevők abban a hitben voltak, hogy a békeszerződés
előkészítése után a szövetségesek által elfogadott feltételek
megvitatására kongresszus ül majd össze az összes hadviselő
fél és a semleges országok részvételével, amelyen a viták és tár-
gyalások alakítják majd ki a békeszerződés végső formáját. Ez
az elképzelés, amely kimerítően hosszú forgatókönyvet tétele-
zett fel, fokozatosan átalakult egyetlen, erőszakkal érvényesített
végső békeszerződéssé. A területi bizottságokban dolgozók
azonban továbbra is azt hitték, hogy ajánlásaikat egy olyan fó-
rum elé fogják majd terjeszteni, amelyben jelen lesz az összes
érdekelt fél, beleértve a legyőzött országokat is, ahol azok is ki-
fejthetik majd véleményüket. A bizottságok ennek következté-
ben a szokásos diplomáciai taktikához folyamodtak, amikor
ajánlásaikba „tárgyalási többletet” illesztettek be, olyan maxi-
malista pozíciókat dolgoztak ki, amelyekből a tárgyalások al-
kalmával majd engedni lehet egyes elemeket anélkül, hogy az
engedmény befolyásolná a lényeget. Itt azonban nem került sor
tárgyalásokra, ezért a bizottságok ajánlásait gyakorlatilag vál-
toztatások nélkül beépítették a békeszerződés végső szövegébe,
és nem lettek lenyesve a „tárgyalási többletek”.
HAROLD NICOLSON
A KONFERENCIA MUNKAMÓDSZEREIRŐL

„Mi [a konferencia területi bizottságaiban] egy per-

cig sem tételeztük fel, hogy ajánlásaink abszolút
véglegesek. Ezért azután hajlottunk arra, hogy el-
fogadjunk kompromisszumokat, sőt, támogassunk
olyan döntéseket, amelyekkel kapcsolatban bíz-
vást reméltük, hogy nem kerülnek elfogadásra.”
„Ha mára kezdettől fogva ismeretes lett volna,
hogy nem kerül sor tárgyalásokra az ellenséggel,
akkor a békeszerződés számos, kevésbé ésszerű zá-
radéka minden bizonnyal nem került volna abba
bele.”35
A békekonferencia munkamódszerének e kommen-
tárjaival Harold Nicolson főként a Németország-
gal megkötött béke kidolgozására utalt, de nyil-
vánvaló, hogy ugyanaz a meggondolás irányította
a békeszerződések kimunkálását a többi hajdani
ellenséggel, így Magyarországgal is.
 Jelentős különbségek voltak a négy fő szövetséges céljai és
szempontjai között, amikor ajánlásaikat kidolgozták. Az ameri-
kaiak az etnikai elvet részesítették előnyben, és azt igyekeztek
biztosítani, hogy az új határok a lehető legközelebb húzódjanak
az érintett régiók etnikai határaihoz; ez általánosságban kedve-
ző lett volna Magyarország számára. A britek, akiket megfertő-
zött Seton-Watson nemzetcsináló lelkesedése, az általuk létre-
hozni kívánt új államok, Csehszlovákia, Jugoszlávia és „Nagy-
Románia” gazdasági és stratégiai életképességét helyezték elő-
térbe. Nicolson 1919. március 2-i naplóbejegyzése klasszikus
példája az eltérő megközelítési módoknak. „…Utána megvizs-
gáltuk a Komorn-tól (Komárom) Jungig [valószínűleg Ungvár]
terjedő határt. A pokolba is. A jenkik északabbra húznák azt
meg, közel az etnikai határhoz, de azzal elvágnák a vasútvona-
lakat. Mi délebbre akarjuk a határt, hogy megmaradjon a Kas-
sa–Komorn szárnyvonal, annak ellenére, hogy ez vagy 80.000 ma-
gyart cseh fennhatóság alá fog juttatni.” [kiemelés a szerzőtől]36
A franciák leginkább a bolsevik hullám megfékezésére
összpontosítottak, de egyben a jövőre nézve a legnagyobb befo-
lyást akarták maguknak biztosítani a régióban, gyakorlatilag
bármilyen igényt hajlandóak voltak támogatni, amellyel az új
államok vagy az „utódállamok” – ahogyan nevezni kezdték
azokat – előálltak. Az olaszokat teljesen lekötötte a jugoszlávok-
kal folytatott vita a balkáni zsákmány elosztása felett, és egyéb
kérdésekben általában a többség mellé álltak. Ennek eredmé-
nyeképpen az amerikaiakat rendszerint leszavazták a bizottsá-
gokban három az egyhez arányban, és ez a felállás teljes mér-
tékben a magyar érdekek ellen szólt. Amikor azonban megítél-
jük a bizottságok munkáját, nem szabad megfeledkezünk arról,
hogy az volt a feladatuk, hogy az utódállamok és nem Magyar-
ország új határait jelöljék ki; és elkerülhetetlen volt, hogy a kö-
zelmúlt ellenségének az érdekeit alárendeljék a szövetségesek
érdekeinek.
EYRE CROW BARÁTOKRÓL ÉS ELLENSÉGEKRŐL

„Amikor ezekkel az etnográfiai nehézségekkel

szembesülünk, nagy a különbség, hogy azok a ro-
mánok és a magyarok között merülnek-e fel, akik a
mi ellenségeink, vagy a románok és a szerbek kö-
zött, akik a szövetségeseink. Az első esetben, ha le-
hetetlennek bizonyult eleget tenni mind a két fél-
nek, a mérleg nyelve szükségszerűen román szövet-
ségesünk javára billent, és nem az ellenséges Ma-
gyarország javára. Ugyanakkor nem lehetett túl-
zásba vinni ennek az elvnek az alkalmazását, hi-
szen végső kötelességünk egy olyan helyzet kiala-
kítása volt, amely tartós békét képes biztosítani.”
(Sir Eyre Crowe,
a brit delegáció vezető tisztviselője)37
A Ion Bratianu miniszterelnök által képviselt románok ki-
könyökölték maguknak az első helyet, és február elsején bemu-
tatták igényeiket a Tízek Tanácsának. Bratianu Romániának kö-
vetelte egész Erdélyt, és egy olyan széles sávot a magyar föld-
ből, amely egészen a Tiszáig tolta volna ki a román határt.
Amint láttuk, ki is talált egy Románia-ellenes magyar-orosz ösz-
szeesküvést, amely szükségessé tette volna, hogy a szövetsége-
sek megszálljanak egy semleges zónát a magyar földön, és így
védjék meg Romániát. Őt követte február 5-én Csehszlovákia
nevében Beneš, aki az egész Szlovákiát követelte, amely — állí-
totta a történelmi tények tökéletes figyelmen kívül hagyásával –
annak a csehszlovák államnak volt a része, amelyet a X. század-
ban meghódítottak a magyarok. Azt is kérte, hogy Nyugat-Ma-
gyarországból hasítsanak ki egy folyosót, amely összekapcsolta
volna Csehszlovákiát Jugoszláviával. A jugoszláv küldöttség
február 18-án jelentkezett kérésével, főként olyan magyar terü-
letekre tartott igényt, amelyet már elfoglalt a szerb katonaság:
Baranyát és Bácskát kérte, és a Bánát felét. Ebben az esetben a
vezérlő meggondolás az volt, hogy Belgrádnak, a jugoszláv fő-
városnak védőövezetet kell biztosítani az esetleges északról ér-
kező támadás ellen.
A két területi bizottság, ha tekintetbe vesszük feladatuk
összetettségét, figyelemre méltó gyorsasággal végezte el a dol-
gát. A csehszlovák bizottság március 12-én nyújtotta be jelenté-
sét a Tanácsnak, alig öt héttel az első ülése után. Ez alatt az idő
alatt csak hétszer ülésezett, és egyetlen tanút hallgatott meg,
Eduard Benešt. A román és a jugoszláv bizottság valamivel to-
vább működött, és csak április 6-án mutatta be jelentését. A két
jelentés bemutatása közötti időszakban megszólalt egy erőteljes
hang, és óvott a bizottságok előtt álló bonyolult területi kérdé-
sek túl gyors és túl leegyszerűsített megoldásától: ez David
Lloyd George brit miniszterelnök hangja volt. Március 25-i me-
morandumában – amelynek címe „Néhány gondolat a béke-
konferenciáról, mielőtt véglegesítik a feltételek tervezetét” –
Lloyd George hangsúlyozta azokat a hosszú távú veszélyeket,
amelyeket ez a Németországra erőltetett túl szigorú béke jelent-
het, és így folytatta: „Amit a németekkel kapcsolatban mond-
tam, érvényes a magyarokra is. Sohasem lesz béke Délkelet-Eu-
rópában, ha minden most születő kis állam határain belül nagy
tömegű magyar irredenta fog élni. Én ezért a béke vezérlő elvé-
nek azt tartanám, hogy amennyire emberileg lehetséges, az
egyes fajok anyaországukban kerüljenek elhelyezésre, s hogy ez
az emberi feltétel előzzön meg minden stratégiai, gazdasági
vagy közlekedési meggondolást, mert azokat általában más esz-
közökkel meg lehet oldani”.38 Ez figyelemre méltó és előretekin-
tő megállapítás volt, közelebb állt az Egyesült Államok tárgya-
lási pontjaihoz, mint a miniszterelnök saját kormányáéhoz.
Amint látni fogjuk, Magyarország és Európa balszerencséjére
szavait gyakorlatilag semmibe vették.
Eközben megérkeztek a konferenciához az első hírek a
kommunista hatalomátvételről. Március 25-én a Négyek Taná-
csa rendkívüli összejövetelén, amelyen általánosságban meg
akarták vitatni a helyzetet – különös tekintettel Kun Bélának a
konferenciához intézett jegyzékére –, Clemenceau magyarelle-
nes kirohanást tartott, és határozottan a szövetségesek katonai
beavatkozása mellett szónokolt. Wilson elnök és Lloyd George
ez ellen érvelt, és ugyanez megismétlődött négy nappal később
egy újabb találkozón. Kompromisszumos megoldás született: a
Tanács március 31-én elhatározta, hogy Jan Smuts tábornokot, a
dél-afrikai külügyminisztert Budapestre küldi, hogy mérje fel a
helyzetet, és tegyen róla jelentést. Smuts, a Népszövetség egyik
életre hívója, osztozott Wilson idealizmusában és Lloyd Geor-
ge-nak a túlzottan büntető jellegű békék hasznosságát vitató
kétségeiben.
Április 4-én vonaton érkezett Budapestre, kétszer találko-
zott Kun Bélával saját vasúti kocsijában, amelyet nem volt haj-
landó elhagyni, így akarta a gyanúját is elkerülni annak, hogy
elismeri a kommunista rezsimet. Smuts megismételte a Vyx-ul-
timátum javaslatait, amelyek egy magyar területen létesítendő
semleges zónára vonatkoztak, de hangsúlyozta, hogy a javasolt
demarkációs vonalat nem kell politikai határnak tekinteni. Fel-
ajánlotta, hogy Magyarország számára kedvezően módosítja ezt
a vonalat, keletebbre tolja a románokat, és megígérte a szövetsé-
gesek gazdasági blokádjának a megszüntetését is. Cserébe azt
kérte, a magyar kormány erősítse meg, hogy kötelező érvényű-
nek tekinti a belgrádi fegyverszünetet, és nem tesz kísérletet az
újra felfegyverkezésre. Kun tévesen úgy értékelte mindezt, mint
egy alkudozási időszak első ajánlattételét. Elfogadta a Tanács
ajánlatát arról, hogy a belgrádi fegyverszüneti egyezménnyel
összhangban azonnal visszavonják a románokat a Marostól ke-
letre, és – mivel úgy ítélte meg, hogy ez a módja rezsimje nem-
zetközi elismertetésének – azt javasolta, hogy Prágában vagy
Bécsben tartsanak konferenciát az egész magyar határkérdésről.
Smuts nem volt hajlandó változtatni az ajánlatán, és mind a
Kun Bélával folytatott két találkozó, mind a Budapestet elhagyó
szövetséges misszióktól kapott jelentések alapján arra a követ-
keztetésre jutott, hogy Kunt nem szabad komolyan venni, és
hogy a rendszere nem marad fenn sokáig. Hazatért Párizsba, és
ennek megfelelő jelentést tett.
Miközben a Tanács a Smuts-jelentést és Bratianu újabb os-
toba ötletét tanulmányozta, amely Magyarország teljes lefegy-
verzését kérte, a románok úgy döntöttek, hogy saját kezükbe
veszik a dolgokat. Április 16-án román csapatok a Szamos és a
Maros között széles frontot alkotva benyomultak Magyaror-
szágra, hamarosan elérték a Tiszát, amelyen május elsején kel-
tek át. Ettől kezdve nem állt természetes akadály a román front
és Budapest között. A románok sikere felbátorította a cseheket,
hogy folytassák a Miskolctól dél felé nyomulást. Május 18-án
már Eger történelmi városát fenyegették. Anélkül, hogy a béke-
konferencia bármibe beavatkozott volna, megkezdődött Ma-
gyarország darabokra szaggatása.
A konferencia nem volt azonban tétlen, malmai őröltek.
Március 31-én a Négyek Tanácsa elhatározta, hogy figyelmét
Németországra összpontosítja, és a csekélyebb ügyeket, köztük
Magyarország jövendő határainak a kérdését az Ötök Tanácsára
bízza, amely a négy fő szövetséges hatalom külügyminiszterei-
ből, és ráadásként a japán külügyminiszterből állt. Ez a kisebb
fontosságú Tanács egyetlen ülésén, május 8-án vizsgálta meg a
két területi bizottság (a csehszlovák és a román-jugoszláv) jelen-
téseit. Arthur Balfour brit külügyminiszter azt javasolta, hogy
mivel a Tanács nagyvalószínűséggel nem képes részleteiben
megvizsgálni a bizottságok munkájának egészét, a jelentéseket
a Tanács egyhangúlag úgy fogadja el, ahogyan vannak Ebbe a
Tanács bele is egyezett, bár Robert Lansing amerikai külügymi-
niszter némi kétségének adott hangot. Ezután a változatlanul
hagyott két jelentést a Négyek Tanácsa elé terjesztették, azzal az
ajánlással, hogy azokat jóvá lehet hagyni. A Négyek Tanácsa
1919. május 12-i ülése jegyzőkönyve minden szépítés nélkül ki-
mondja:
d) Magyarország többi határa
M. Tardieu [a román és a jugoszláv bizottság francia el-
nöke] rövid felszólalása után Magyarország határait az A
melléklet szerint elfogadták.
(az ülést ezután elnapolták)39
A két bizottság maximalista ajánlásait, amelyeket viszony-
lag alacsony rangú tisztviselők dolgoztak ki nyíltan magyarelle-
nes „szakértők” tanácsai alapján, így azután öt nap leforgása
alatt elfogadták a legmagasabb szinten, minden vita vagy mó-
dosítás nélkül.
Miről is szólt az „A melléklet”? Ennek alapján Erdély egé-
szét Románia kapta meg jutalmul, az erdélyi határtól nyugatra
egy jelentős sávval és a Bánát keleti részével együtt. Jugoszlávi-
ához került a teljes Horvátország/Szlavónia, a Bánát nyugati
fele és Bácska nagyobbik része. Csehszlovákia megkapta Észak-
Magyarország főként szlovákok és ruszinok lakta területeit, és
egy sávot a magyarok lakta területből, jóval az etnikai határtól
délre. Magyarországnak le kellett nyelnie egy különösen keserű
pirulát is, és ez az Ausztriának juttatott jutalom volt. Ausztria
Magyarország partnere volt az Osztrák-Magyar Monarchiában,
és a háborúban szövetségese, amelyhez Magyarország mindvé-
gig hűséges maradt. Ausztriának ítélték Nyugat-Magyarország
egy sávját, benne Sopron városával.
„Most, mikor az antant széjjeltöri az osztrák biro-
dalmat, akkor kívánja tőlünk, hogy a megmaradt
Ausztriának mi adjunk át olyan földet, amely min-
dig a miénk volt. Kívánja ezt akkor, midőn Auszt-
ria éppen olyan legyőzött ország, mint mi. Sőt,
minket Ausztriával való kapcsolatunk sodort a há-
borúba. Olyan háborúba, amit Magyarországon
senki sem akart. Ami osztrák főherceg meggyilko-
lása miatt indult. A szerb ultimátumot is Bécs
akarta, és azon a koronatanácson, melyen elhatá-
rozták, egyedül Tisza István, a magyar miniszter-
elnök mondott annak ellent.”
(Bánffy Miklós író,
Magyarország külügyminisztere 1921-22-ben )40
Az osztrákok, akikhez a szövetségesek igen jól viszonyul-
tak – és akik Magyarországtól eltérően nem piszkították be az
irkájukat egy kommunista rendszer létrehozásával –, arra hivat-
koztak, hogy azon a területen főként etnikai németek élnek, és
így maguknak követeltek Bécs közelében egy jelentős mezőgaz-
dasági területet. Ezzel egyben bosszút is álltak Magyarorszá-
gon, amely nem volt hajlandó a háború alatt Ausztriának juttat-
ni az arányos részt a magyar élelmiszer-termelésből. A Legfelső
Tanács elfogadta Ausztria követelését: ez volt az egyetlen juta-
lom, amelyet egy legyőzött nemzet kapott.
 A különféle jutalmak következményeképpen Magyaror-
szág elveszítette területe kétharmadát; az ország népessége a fe-
lére csökkent; megfosztották Magyarországot vasúti hálózata,
út- és csatornahálózata kétharmadától, erdei és bányái 80%-á-
tól, és – ami talán a legfontosabb volt ezek között a veszteségek
között – több mint hárommillió etnikai magyar került csehszlo-
vák, román, jugoszláv vagy osztrák fennhatóság alá. Ezek a
büntetések sokkal szigorúbbak voltak azoknál, amelyeket a szö-
vetségesek a versailles-i békével legfőbb ellenségükre, Német-
országra mértek.
A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS, 1920. JÚNIUS 4.
A trianoni békeszerződés 282.000 négyzetkilométer-
ről (nem számítva Horvátországot) 93.000-re csök-
kentette Magyarország területét, azaz egyharma-
dára; a lakosság létszáma több mint a felével csök-
kent, 18,2 millióról 7,9 millióra. Csak a Romániá-
nak átadott terület nagyobb volt, mint a megma-
radt csonka Magyarország. Több mint 3 millió et-
nikai magyar került csehszlovák, román, jugoszláv
vagy osztrák fennhatóság alá. Magyarország elve-
szítette minden só-, arany-, ezüst-, réz-, higany-és
mangánkészletét, és olajkútjai zömét is. Fenyőer-
deinek 97%-át, bükkerdeinek és más lombhullató
erdeinek 87%-át, tölgyeseinek 68%-át elvették az
országtól, minden hegyi legelőjével együtt, jól fej-
lett feldolgozóipara számára csak egy kevés gabo-
na maradt és semmi feldolgozandó ásványi kincs.
Mindent egybevetve Magyarország az 1914 előtt
nemzeti vagyonának csak 38%-ával rendelkezett.
Magyarország és ideiglenes irányítói egy darabig még
nem ismerték a Tanács határozatait. Ami még megmaradt az
ország erejéből, azt arra összpontosították, hogy ellenálljanak
az ország területe ellen a szomszédok által indított erőszakos
támadásoknak. Kun Béla a Vörös Hadsereg (ahogy ekkor hív-
ták a magyar haderőt) gyors felduzzasztásával válaszolt a meg-
újuló román és csehszlovák offenzívákra: besoroztatta az egy-
kori osztrák-magyar hadsereg nem hivatásos állományát, és el-
fogadta számos volt katonatiszt szolgálatait, akik önként jelent-
keztek a betolakodók elleni harcra. Böhm Vilmos, a szociálde-
mokrata hadügyi népbiztos nagyszerűen választott, amikor
Stromfeld Aurél ezredest, háborús veteránt és a katonai akadé-
mia egykori tanárát nevezte ki vezérkari főnökké, és gyakorlati-
lag a Vörös Hadsereg parancsnokává. Néhány hét leforgása
alatt Stromfeld a demoralizált csőcselékből 200.000 fegyelme-
zett katonát csinált, akiket lelkesedéssel töltött el hazájuk védel-
me. Május 20-án az új életre kelt Vörös Hadsereg északkeleti
irányban offenzívát indított, amely megsemmisítette a román
vonal jobbszárnyát, majd bal felé fordulva kikergette a cseheket
Észak-Magyarországról. Május végére a magyarok visszafoglal-
ták Kassát (ma: Košice, Szlovákia), elfoglalták Szlovákia jó ré-
szét és Pozsonyt (ma: Bratislava, Szlovákia) fenyegették.
A magyar katonai sikerek, amelyeket ráadásul egy Vörös
Hadsereg” ért el, alaposan megrémítették a párizsi békekonfe-
renciát. A Négyek Tanácsa – valószínűleg a helyzet stabilizálása
reményében – elhatározta, hogy nyilvánosságra hozza a közel-
múltbeli döntéseket Magyarország jövendő határairól. Két táv-
iratot küldtek a magyar Forradalmi Tanácshoz, az elsőt eljuttat-
ták a csehszlovákoknak és a románoknak is. A négy szövetsé-
ges június 13-án nagy nehezen bemutatta „azokat a határokat,
amelyek örökre el fogják választani Magyarországot Csehszlo-
vákiától és Romániától”, elrendelték mind a három államnak,
hogy szüntesse be az ellenségeskedést, és felkértek mindenkit,
hogy térjen vissza késedelem nélkül új határai mögé. Magyaror-
szág négy napot kapott erre, a teljesítés elmaradása esetén a
szövetségesek fenntartották maguknak a jogot Budapest elfog-
lalására. A második távirat azonban egy fontos ígéretet is tartal-
mazott: amint a magyar csapatok evakuálják a csehszlovák te-
rületet, a román csapatokat visszavonják a magyar területekről.
Ez csábító ajánlat volt, és Kun elhatározta, hogy elvben el-
fogadja. A románok visszavonulása rendszere győzelmének
tüntethető fel, és a propaganda szempontjából ellensúlyozhatja
a Vörös Hadsereg kivonulását Szlovákiából. Ha visszakapják a
Tiszától keletre elterülő területeket, az javíthat az élelemhiá-
nyon, amely máris éhséglázadásokhoz vezetett vidéken. Az el-
lenforradalmi erők közben erőt gyűjtöttek, lázadásokat ösztö-
nöztek a dunai flottánál és a Ludovika katonai akadémián,
sztrájkokat a székesfehérvári és a soproni vasutasok között.
Végzetes módon azonban Kun nem volt képes ellenállni a kísér-
tésnek, és napokon át a szövetségesek ajánlatának a részletei fe-
lett alkudozott. A szövetségesek részéről Foch marsall hamar
elveszítette a türelmét, és június 23-án ultimátumot intézett a
Forradalmi Tanácshoz: ha a Vörös Hadsereg 24 órán belül nem
hagy fel az ellenségeskedéssel, a szövetséges erők vagy helyet-
teseik beavatkoznak, és elfoglalják Budapestet. A Tanács beadta
a derekát. Június 30-án megkezdődött, és július 4-re befejező-
dött a Vörös Hadsereg kivonulása Szlovákiából. A győzelmes
előrenyomulást követő visszavonulás megsemmisítette a sereg
morálját. Stromfeld tiltakozásképpen lemondott. A helyzetet
csak tovább rontotta, hogy a románok nem voltak hajlandóak
teljesíteni a megállapodás rájuk vonatkozó részét, nem vonul-
tak vissza, hanem beásták magukat a Tisza partján. Kun kétség-
beesésében elrendelte demoralizált csapatainak, hogy július 20-
án széles fronton indítsanak támadást a románok ellen. Ez az
offenzíva néhány nap alatt összeomlott, és az ellentámadásba
lendülő románok átkeltek a Tiszán. Nyitva állt az út Budapes-
tig.
Július 26-án a szövetségesek a Kun-rendszer feje fölött a
magyar néphez fordultak. Nyilvános közleményben kijelentet-
ték, hogy nem lehetséges Magyarország számára béke és gaz-
dasági feltámadás, amíg nincs egy olyan kormánya, amely a né-
pet képviseli, és szavahihető: „Ahhoz, hogy élelem és egyéb
dolgok elérhetők legyenek, ahhoz, hogy a blokád véget érjen,
hogy meginduljon a gazdasági helyreállítás, hogy béke legyen,
egy olyan kormányra van szükség, amely a magyar népet kép-
viseli, és nem olyanra, amelynek a hatalma a terroron alapul
[…] a magyar föld minden idegen megszállása a békekonferen-
cia határozata szerint azonnal megszűnik, amint kielégítően
megvalósulnak a fegyverszüneti feltételek.”41
A románok már csak 100 km-re voltak a fővárostól, és
gyorsan közeledtek; a Forradalmi Tanács beismerte vereségét,
és lemondott egy szociáldemokrata szakszervezeti kormány ja-
vára, amelyet Peidl Gyula vezetett. Kun Béla, mint előtte Napó-
leon és utána Adolf Hitler, a csődért honfitársait kárhoztatta. A
Munkások és Katonák Budapesti Tanácsa küldöttei előtt au-
gusztus elsején felpanaszolta: „Ha lett volna [Magyarországon]
egy osztályöntudatos forradalmi munkásosztály, a proletárdik-
tatúra nem omlott volna így össze […] Most belátom, hogy az a
kísérletünk, hogy ennek az országnak a proletár tömegeit osz-
tályöntudatos forradalmárokká neveljük, hiábavaló volt. Ennek
a proletariátusnak a burzsoázia legembertelenebb és kegyetle-
nebb diktatúrájára van szüksége ahhoz, hogy forradalmivá vál-
jon.”42
Ugyanazon a napon Kun és legközelebbi munkatársai fel-
szálltak a bécsi vonatra. Ausztriában politikai menedéket ígér-
tek nekik, majd – Szamuely Tibor kivételével, aki menekülés
közben öngyilkosságot követett el – mind Moszkvába utaztak.
Olyan országot hagytak maguk után, amelyet megrendített a
133 napos kommunizmus tapasztalata. A Tanácsköztársaság,
rövid fennállása ellenére, súlyos nyomokat hagyott a magyar
nemzet lelkében, beleoltotta a kommunizmus elleni gyűlöletet,
és gondolattársítással, a mély ellenséges érzelmet a Szovjetunió
iránt, és ez húsz évvel később hozzájárult ahhoz, hogy Magyar-
ország eltűrte a szélsőjobbot, látszólag közönyös volt a náciz-
mus borzalmaival szemben, és passzívan tudomásul vette,
hogy Magyarországot megszállja a náci Németország. Mivel a
Forradalmi Tanács vezető alakjai zsidók voltak, a Tanácsköztár-
saság felélesztette Magyarországon az antiszemita érzelmeket,
amelyek ott rejtőztek nem is túl mélyen a felszín alatt.
Amikor Kun Béla és elvtársai Bécsbe érkeztek, egy másik
csoport magyar éppen hazatérni készült.
 7.
Ellenforradalom

Bethlen István, amióta 1919 februárjában megalakította a

Nemzeti Egyesülés Pártját, az ellenzék elismert vezetője lett,
amely először a Károlyi-kormánnyal, majd Bécsből Kun Béla
Forradalmi Tanácsával állt szemben. Bethlen március 24-én ér-
kezett Bécsbe, és minden erejét arra fordította, hogy az osztrák
fővárosban összegyűlt sokféle ellenforradalmi csoportot egyet-
len szervezetbe tömörítse. A kedvezőtlen esélyek ellenére siker-
rel járt, és április 12-én megválasztották a Magyar Nemzeti Bi-
zottság elnökévé. A szervezet hamarosan nevet cserélt, ez lett
az „ABC”, azaz az Antibolsevista Comité. Az ABC-vel rokon-
szenvezett Cunninghame ezredes, a brit katonai misszió feje, és
élvezte – legalábbis saját elmondása szerint43 – Ellis Ashmead-
Bartlett brit újságíró támogatását is, aki a Daily Telegraph közép-
európai tudósítója volt. Cunninghame-en keresztül az ABC a
Kun-rezsim elleni katonai beavatkozásra sürgette a szövetsége-
seket, az ABC által szított népi felkelés támogatta volna őket.
Az ABC azt is kérte, hogy megalakulhasson egy magyar ellen-
forradalmi hadsereg a franciák és szerbek által elfoglalt terüle-
teken. Ezek a javaslatok nem keltettek rokonszenvet Párizsban,
részben azért sem, mert a szövetségesek úgy döntöttek, fel-
hagynak a polgárháborús részvétellel Dél-Oroszországban, ahol
a fehérek vesztésre álltak. Ekkor már Clemenceau is ellenezte a
Kun elleni katonai fellépést.
Az ABC különben sem rendelkezett a szükséges anyagiak-
kal sem egy sereg toborzásához, sem egy felkelés beindításá-
hoz. Nem vezettek eredményre a próbálkozások, hogy kölcsön-
höz jusson egy osztrák banktól. Április végén az ABC tudomá-
sára jutott, hogy Budapestről nagyobb összeget küldtek a bécsi
magyar követségre, amelynek az lett volna a célja, hogy Auszt-
riában és Csehszlovákiában felforgató tevékenységet pénzelje-
nek vele. Ez lett volna az első lépés afelé, hogy Ausztriában és
Nyugat-Európában előkészítsék a kommunista forradalmakat.
Bethlen jóváhagyásával Pallavicini őrgróf, egy ultrakonzervatív
királypárti arisztokrata vezetése alatt egy csoport egykori kato-
natiszt kitervelte, hogy kirabolja a követséget, és megszerzi a
pénzt. Május 2-án került sor az akcióra, kihasználták az alkal-
mat, hogy a bécsi magyar követet Budapestre rendelték konzul-
tációra. Meglepő módon siker koronázta a vállalkozást, bár az
ellenforradalmárok nem voltak kiváló szervezők. Az ABC pén-
zesládájába 135 millió magyar korona került (ami körülbelül 70
millió svájci franknak felelt meg). Ezután az ABC-t alkotó kü-
lönböző csoportok hosszasan vitatkoztak a zsákmány felosztá-
sán. Nevetségességbe fulladt az első kísérlet, amelynek során
fel kívánták használni ezt a pénzt: bonyolult terveket dolgoztak
ki, hogy az osztrák határ mentén található Brück városkából be-
hatolnak magyar területre, és Nyugat-Magyarországot az ellen-
forradalmi ügy mellé állítják. Az egész összeomlott, amikor a
megbeszélt találkozón csak egy maroknyi tiszt jelent meg. Ez az
epizód azután végképp kimerítette az osztrákoknak az ABC
iránti türelmét. Renner kancellár jóváhagyta külügyminisztere
javaslatát, és a csoportot kiutasították. Általánosságban szólva,
a bécsi ellenforradalmi csoportok viselkedése igazolta Charpé
francia tábornok véleményét: „A magyarok, amint tudják, na-
gyon kedves gyermekek”.44
Ekkorra Bethlen már úgyis elhatározta, hogy áthelyezi az
ABC tevékenysége központját Szegedre, abba a dél-magyar-
országi városba, ahol Károlyi Gyula gróf – Mihály unokatestvé-
re és kemény politikai ellenfele – megalakított egy ideiglenes el-
lenforradalmi kormányt. A szolgálatkész Cunninghame ezredes
mintegy húsz fő számára beszerezte a szerb vízumot (Szegedet
csak dél felől tudták megközelíteni), és a csoport június elején
útra kelt Bécsből. Bethlen úgy döntött, hogy még egy időre az
osztrák fővárosban marad, mint az ideiglenes kormány ügynö-
ke és propagandistája. A Tanácsköztársaság összeomlása után,
augusztus 6-án tért vissza Budapestre. A fővárosban káoszt és
rendetlenséget talált. Hat nappal korábban román csapatok vo-
nultak be Budapestre, és azonnal hozzáfogtak programjuk meg-
valósításához, a módszeres fosztogatáshoz, kisajátításhoz, de-
portáláshoz és terrorhoz. A román megszállók főparancsnoksá-
ga berendezkedett a főhadiszállásán, és egy proklamációban
felkérte az egykori osztrák-magyar hadsereg aktív és tartalékos
tisztjeit, hogy jelentkezzenek ott, vagy a román hadsereg vidéki
központjaiban, hogy a segítségükkel fel lehessen állítani egy
ideiglenes rendőrséget. Sok ezer magyar katonatiszt jelentkezett
erre a felhívásra. Azonnal letartóztatták őket, vasúti kocsikba
rakták, s mint „hadifoglyokat” Erdélybe szállították. így sike-
rült egy csapásra megsemmisíteni a magyar hadsereg harcké-
pességét.
Ekkor a román főparancsnokság ultimátumot adott át a
Peidl-kormánynak, és felszólította, hogy azonnal adják át Ro-
mániának a következőket: katonai felszerelést 300.000 katona
számára; a magyar vasút gurulóállományának 51%-át; a ma-
gyar állatállomány és a mezőgazdasági géppark 30%-át; 20.000
vagonnyi árpát és takarmányt; a magyar hajók 50%-át; és 400
teherautót. Ezen túl a magyaroknak le kellett szerelniük min-
den hadiüzemet, szabadon bocsátani az összes román hadifog-
lyot, szenet biztosítani a kisajátított javak elszállításához, és tel-
jes mértékben állni a román megszállás költségeit. Csak ha
mindezeket teljesítik a magyarok, akkor képzelhető el a romá-
nok visszavonulása. A Peidl-kormány éppen annyi ideig ma-
radt hivatalában, amíg átvette ezt az ultimátumot. Augusztus 6-
án Friedrich István, egy jobboldali nacionalista üzletember, egy
csoport hasonlóan gondolkodó konzervatívval bevonult a kor-
mány üléstermébe, és kiutasította onnan a demoralizált szociál-
demokratákat, akik láthatóan nem is tanúsítottak ellenállást.
A román ultimátum végre ráébresztette a párizsi Legfelső
Tanácsot is a valóságra, amely az általa támasztott vihar nyo-
mán keletkezett. Azon a szövetséges katonai misszión keresz-
tül, amelyet augusztus 5-én azért küldött Budapestre Harry Hill
Bandholtz amerikai tábornok vezetése alatt, hogy ellenőrizze,
betartják-e a magyarok a fegyverszünetet, a Tanács többször is
figyelmeztetést és tiltakozást juttatott el a román főparancsnok-
sághoz a megszálló csapatok túlkapásai miatt. Ezeket a romá-
nok arcátlanul elutasították. Gorton tábornok, a brit misszió
tagja ezt jelentette: „Megtámadnak ártalmatlan embereket, rek-
virálnak élelmet, élő állatot, mezőgazdasági berendezéseket, va-
gonokat, és mindent Romániába küldenek, és az oktalan blokád
és a vasútvonalak megrongálása miatt Budapest már csaknem
ki van éheztetve.”45 A Magyar Nemzeti Múzeum teljes kifosztá-
sát csak Bandholtz tábornok gyors fellépése mentette meg, aki a
katonai misszió védelme alá helyezte a múzeumot, és lepecsé-
telte a kapuit.
A magyarországi helyzet ellenőrizhetetlenné vált. A béke-
konferencia csak a kezét tördelhette. A csehek, kihasználva az
általános felfordulást, elfoglalták a kijelölt semleges zóna egy
részét, benne a salgótarjáni szénbányákkal, semmibe véve a
szövetségesek tiltakozását. Délen a jugoszlávok átlépték a fegy-
verszüneti demarkációs vonalat, és figyelemre sem méltatták a
szövetségesek felszólítását, hogy vonuljanak vissza. Amikor az
új Friedrich-kormány megkísérelte, hogy visszaállítsa legalább
az alkotmányosság látszatát, és József főherceget megtette ide-
iglenes kormányzónak, Eduard Beneš hisztérikus tiltakozásá-
hoz elnyerte a románok és a jugoszlávok támogatását is:”[A
Habsburgok] egy német dinasztia és sohasem lesz más; egy gő-
gös, abszolutista és antiliberális dinasztia, amelynek a puszta
nevét is gyűlöli […] minden cseh.”46 József az ezt követő szövet-
séges nyomás előtt meghajolva lemondott, és hagyta, hogy
Friedrich miniszterelnök egyedül vigye az ügyeket az alkotmá-
nyos vákuumban.
Szeptember elején azután a Legfelső Tanács aggódni kez-
dett, hogy ha Románia megfosztja Magyarországot minden
gazdasági erejétől, az ország nem lesz képes megfizetni azokat
a kártalanításokat, amelyeket a jövendő békeszerződés kérni
fog tőle, így végre lépett. Szeptember 5-én a Tanács elhatározta,
hogy Bukarestbe küldi Sir George Clerk brit diplomatát, és
megkíséreli rábeszélni a román kormányt, hívja vissza fosztoga-
tó csapatait. Clerk magával vitte a Tanács nyilatkozatát, amely
„legmélyebb aggodalmát” fejezte ki a románok viselkedése mi-
att: „Magyarországot, amely békéért folyamodott, és már rész-
ben le van fegyverezve, és amelynek nincsenek szövetségesei,
nincs élelme, olyan csapatok rohanták le, amelyek Bukarest pa-
rancsára módszeresen megfosztják minden mozdítható, élő
vagy holt vagyonától, amely elszállításra érdemesnek tűnik. Élő
marha, lovak, mezőgazdasági eszközök, nyersanyagok, gépek,
vasúti felszerelések, még egy gyermekkórház berendezése is,
szinte lebénítja a Buda-Pesthről [sic!] Romániába vezető vasút-
vonalat […] a Szövetséges Hatalmak sajnálattal kényszerülnek
feltenni a kérdést: vajon a románok még közéjük számítják-e
magukat… Az elmúlt hetek egyetlen eseménye sem volt olyan
természetű, amely megnyugtatta volna őket […] Románia kitar-
tóan úgy bánik Magyarországgal, mint egy meghódított tarto-
mánnyal, amelynek ő az egyedüli és felelőtlen meghódítója.
Nincs jele, hogy még mindig a szövetség tagjának tartaná ma-
gát, vagy hogy nézete szerint az öt nagyhatalomnak, amelyek
nagy részben megnyerték a háborút, bármilyen előjoga volna a
békefeltételek elrendezésére.”47
George Clerk több mint két héten át tárgyalt Ion Bratianu-
val, és nem jutott semmire sem. Bandholtz tábornok mindezt,
talán nem nagy jóindulattal, Mária királyné mesterkedéseinek
és bájainak tulajdonította, a királyné Románia diplomáciai arze-
náljának legsikeresebb fegyvere volt. „Nyilvánvaló volt, hogy
Sir George [Clerk], hosszúra nyúlt bukaresti tartózkodása alatt
hallgatott a varázslónőkirályné szirénhangjára, és román kör-
nyezete bűvhatása alá került. Őfelsége láthatóan azt gondolja,
hogy uralkodhat minden férfi felett, akivel csak találkozik, és el
kell ismerni, hogy megvan minden alapja, hogy ilyen véle-
ményt alakítson ki”.48 Bratianu egyáltalán nem volt hajlandó en-
gedményeket tenni a szövetségeseknek, hanem még több ma-
gyar területet követelt Romániának. Sir George Clerk helyesen
arra következtetett, hogy a román stratégia az volt: annyi élel-
met megszerezni, amennyit csak bírnak. Mivel ez jóval több
volt, mint az otthoni szükségletük, a zömét eladják majd a Jóvá-
tételi Bizottságnak. Clerk, aki üres kézzel távozott Bukarestből,
Budapestre ment, hogy személyesen mérje fel a helyzetet. Né-
hány nappal odaérkezése előtt, október 13-án Bandholtz tábor-
nok és szövetséges misszióbeli kollégái elküldtek Párizsba egy
jelentést, amelyet a brit Élelmezésügyi Bizottság egy tagja és a
Nemzetközi Vöröskereszt svájci képviselője készített el, miután
meglátogattak tizenkét, román megszállás alatt álló magyar vá-
rost. Íme a jelentés egy részlete: „A románok által elfoglalt min-
den városban olyan kemény elnyomással találkoztunk, amely
elviselhetetlenné teszi az életet. Gyakoriak a gyilkosságok, ifja-
kat és nőket megkorbácsolnak, embereket bebörtönöznek per
nélkül, letartóztatnak minden ok nélkül. Folyik a magántulaj-
don rablása, rekvirálás ürügyén. […] A tapasztalt magyar kór-
házigazgatók helyére tapasztalatlan román orvosokat állítottak.
A román katonai hatóságok minden útlevélért, szén- vagy éle-
lemkérelemért petíciót igényelnek. A petíciót román nyelven
kell megírni, román ügyvédet kell fogadni, aki óriási honoráriu-
mot kér […] A románok hirtelen Boros-Sebesig nyomultak elő-
re, és kétszázötven magyar katonát elfogtak. A legbarbárabb
módon megölték őket: meztelenre vetkőztették, és szuronnyal
úgy döfködték halálra őket, hogy minél tovább tartsanak a
szenvedéseik.”49 És így tovább, ebben a hangnemben.
Sir George Clerk, miután tanácskozott a szövetséges kato-
nai misszióval és másokkal, arra a következtetésre jutott, hogy
ahhoz, hogy a dolgok ellenőrzés alá kerülhessenek, Magyaror-
szágnak megfelelő, a szövetségesek által is elismert képviseleti
kormánnyal kell rendelkeznie, amelyet a szövetségesek elismer-
nek, és kellően erősnek kell lennie, hogy tárgyalóképes legyen a
románokkal. Friedrich és jobboldali kollégái nyaktörő sebesség-
gel igyekeztek megvalósítani az ellenforradalmi programot: Ká-
rolyi földreformját félrehajították, a szociális juttatásokat eltö-
rölték, mindkét forradalom támogatóit elmozdították a helyük-
ről, sőt, egyes esetekben halálos ítéleteket is kiszabtak. Károlyi
Gyula Szegedről támogatta Friedrich tevékenységét, és máris az
ellenforradalom támogatására bocsátotta a Horthy Miklós ten-
gernagy vezette, kb. 30.000 tisztből és katonából álló „Magyar
Nemzeti Hadsereg”-et.
Miközben a románok Budapestet és a kelet-magyarországi
városokat terrorizálták, Horthy Miklós Szegedről először Nyu-
gat-Magyarországra vezette Nemzeti Hadseregét, ahol megkez-
dődött a „fehérterror” néven ismert ellenforradalmi megtorlás.
Alacsonyabb rangú tisztek vezetése alatt fegyveres különítmé-
nyek megtisztították a magyar vidéket a Tanácsköztársaság is-
mert vagy feltételezett támogatóitól. A zsidókról automatikusan
feltételezték, hogy a kommunistákkal rokonszenveztek, és így a
pogrom újra megjelent a magyar városokban és falvakban. Sió-
fokon több mint 200 áldozatot kínoztak meg és végeztek ki;
Kecskeméten hasonló számú embert nyúztak meg, vagy temet-
tek el elevenen, néhánynak gyorsabb halál jutott, az akasztás.
Tapolca környékén egy faluban zsidó gyermekeket hajítottak
kutakba. A fehérterror áldozataival kapcsolatos becslések kettő-
hatezer főt említenek, de az bizonyos, hogy vadságban és ke-
gyetlenségben a fehérterror messze felülmúlta a vöröset.
Október 29-én a szövetséges misszió összehívta Schnetzer
tábornokot, a magyar hadügyminisztert, Horthy tengernagyot
és a Nemzeti Hadsereg egyik tábornokát, hogy megvitassák a
főváros rendjének fenntartását a románok várható kivonulása
után. Bandholtz tábornok közölte velük, hogy Magyarország-
nak meg kell jelennie a párizsi békekonferencia előtt; hogy az
ország „bizonyos mértékben hitelét veszítette”, mert három hó-
napig lehetővé tette egy kommunista rendszer létezését; és ha
bármilyen rendbontás fogja követni a románok visszavonulását,
az ország „gyakorlatilag nulla” lesz a szövetségesek szemében;
de ha méltósággal, egy civilizált nemzethez méltóan viselkedik,
és nem hagyja, hogy komoly rendbontásokra kerüljön sor, job-
ban fogják becsülni. Bandholtz beszámolója így folytatódott:
„Elmagyaráztam nekik, hogy a magyar seregben bizonyára
lesznek forrófejű fiatalok, akik elég ostobák lesznek, s lelőnek
egy románt vagy felakasztanak egy zsidót, és hogy egy-két
ilyen cselekmény tönkreteszi az egész ország hitelét. Azt is el-
magyaráztam nekik, hogy a budapesti munkásság körében na-
gyon félnek az úgynevezett »fehér seregtől«, és hogy meg kell
mutatniuk, hogy az ő hadseregük nem a fehérterroristák bandá-
ja, hanem egy fegyelmezett és szervezett Magyar Nemzeti Had-
sereg. A tengernagy azt mondta, hogy teljes mértékben kézben
tartja a haderőt, amely fegyelmezett, és garantálja, hogy nem
lesznek zavargások.”50
Bandholtz és Sir George Clerk hajlottak arra, hogy elfo-
gadják Horthy biztosítékait. Clerk azután Friedrich miniszterel-
nököt igyekezett meggyőzni, hogy bővítse ki kormányát, és ve-
gye bele a szociáldemokraták és más pártok képviselőit is. Azt
is állította, fel van hatalmazva arra, hogy biztosítsa: egy ilyen
kormányt el fognak ismerni a szövetségesek. Mindezt követi
majd a meghívás a párizsi békekonferenciára. Friedrich először
ellenkezett, majd meghajolt a szövetségesek és a magyar pártok
vezetőinek a nyomása alatt. Beleegyezett, hogy létrejöjjön a ke-
resztényszocialista Huszár Károly vezetése alatt egy koalíciós
kormány. Ez összetételében továbbra is főként jobboldali volt, a
Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Keresztény Mezőgaz-
dasági Munkások Pártja volt benne túlsúlyban, de helyet kapott
benne két kisgazda, két polgári liberális és egy szociáldemokra-
ta is. Clerk és Bandholtz további sikere az volt, hogy a románok
– akik megijedtek, hogy ha továbbra is visszaélnek a szövetsé-
gesek türelmével, elveszítik részüket a zsákmányból – végül
hajlandóak voltak kivonulni Budapestről, és csapataikat vissza-
vonni a Tisza keleti partjára. November 11-én kezdődött meg a
románok kivonulása Budapestről, és november 14-én hagyta el
az utolsó osztag a fővárost. Néhány órával később megérkeztek
Budapestre a Nemzeti Hadsereg előőrsei.
November 16-án Horthy tengernagy fehér lovon vezette a
Nemzeti Hadsereg katonáit a város központjába. A Várhegyen,
a Királyi Palota előtti téren az egybegyűlt városi méltóságokhoz
szólva korholta őket, mert eltűrték Kun Béla rendszerét: „Ez a
város megtagadta ezeréves múltját, ez a város a sárba tiporta a
nemzet koronáját, a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltö-
zött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet
legjobbjait…”51 Ugyanakkor Horthy nagyvonalúan kijelentette:
„Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér
megint hazájához.”52 Nyolc nappal később Sir George Clerk a
szövetséges hatalmak nevében ideiglenesen elismerte az új Hu-
szár-kormányt. A teljes elismerés a mihamarabbi választások-
tól, a törvény és a rend betartásától, az agresszív cselekedetek-
től való megtartóztatástól, Magyarország ideiglenes határainak
tiszteletben tartásától és attól függött, hogy a kormány minden
magyar részére biztosítja az „összes polgárjogot, beleértve a
szabad sajtót, a gyülekezési, a politikai véleménynyilvánítás
szabadságát, és az általános választójogon nyugvó szabad, tit-
kos, pártatlan és demokratikus választásokat.” December else-
jén a Legfelső Tanács, Clerk utolsó jelentésének tanulmányozá-
sa után, felkérte az új magyar kormányt, hogy utazzon Neuilly-
be, „a szövetséges és társult hatalmakkal való béke megkötésé-
re”. Magyarország, miután több mint egy évig a limbusban, a
senki földjén tartózkodott, végre csatlakozhatott a nemzetek kö-
zösségéhez. Azokról a feltételekről azonban, amelyek teljesíté-
sével ezt megtehette, már távollétében döntöttek.
 8.
Párizs

A békekonferencia, amely több mint egy esztendeig ka-

ranténban tartotta Magyarországot, vonakodott kapcsolatot te-
remteni kormányaival, nem vett tudomást közleményeikről, és
elutasította minden tárgyalási javaslatukat, most hirtelen türel-
metlen lett, minél hamarabb el akarta intézni ezt a még lezárat-
lan ügyet. A konferencia fő célkitűzése, a békekötés Németor-
szággal, már megtörtént, 1919. június 28-án aláírták a Ver-
sailles-i békeszerződést. Wilson elnök a George Washington
gőzhajón hazatért az Egyesült Államokba. A dühös és frusztrált
olasz vezetők áprilisban elhagyták a konferenciát, miután nem
sikerült meggyőzniük a három másik nagy szövetségest, külö-
nösen az amerikaiakat, hogy jogos az olasz igény Fiuméra, az
adriai kikötőre. A St. Germain-i egyezményt, amely Ausztriával
kötötte meg a békét, szeptemberben aláírták. A konferencia ma-
radék résztvevői, akiket kimerített a négyévi háborúzás, ame-
lyet egyesztendőnyi munka követett a párizsi tárgyalóasztalok-
nál, alig várták, hogy hazatérhessenek. Beállt a konferencia
okozta fáradtság, de ott volt még a magyar békeszerződés, egy
kellemetlen, elintézetlen ügy.
Map Az Osztrák-Magyar Monarchia 1910-ben
Magyarország felosztása a trianoni békediktátum nyomán
A magyarok mindent elkövettek, hogy behozzák az elve-
szített időt. Még a Károlyi-kormány alatt elkezdték kidolgozni
tárgyalási pozíciójukat, amikor Teleki Pál gróf, a budapesti
egyetem földrajzprofesszora és tehetséges térképtudós összehí-
vott egy csapatot, hogy készítsék el Magyarország demográfiai
térképét, amely ábrázolta az ország etnikai összetételét. Ez a
munka leállt a Tanácsköztársaság 133 napja alatt, de annak ösz-
szeomlása után azonnal újra kezdődött és előrehaladt. A Hu-
szár-kormány egyik legelső ténykedése az volt, hogy felállította
a küldöttséget, amely Párizsban képviseli majd Magyarorszá-
got. Apponyi Albert grófot, Magyarország egyik vezető idős
konzervatív államférfiját nevezték ki a delegáció vezetőjének.
Az akkor 73 éves, pátriárkai megjelenésű Apponyi a háború
előtti kormányokban kétszer is vallás- és közoktatásügyi mi-
niszter volt, és ő volt a hírhedt 1907-es „Lex Apponyi” szerzője,
amelyet Magyarország etnikai kisebbségei a magyarosítás leg-
főbb eszközének tekintettek. Apponyi ugyanakkor igen sokat
tett, hogy egész Magyarországon továbbterjessze az ingyenes
alapfokú oktatást, és javítsa annak minőségét. Az ország egyik
legrégibb és legtiszteltebb családja fejeként, a mélyen vallásos
buzgó hazafi Apponyi Albert a „régi Magyarország” legtökéle-
tesebb megtestesítője volt. Nehéz szívvel vállalta el hazája béke-
delegációja vezetését: „Nem utasíthattam vissza ennek a min-
den megbízatások legszomorúbbikának a vállalását” – írta em-
lékirataiban –, „noha semmiféle illúzióba sem ringathattam ma-
gamat abban a tekintetben, hogy bárminő lehetőség is nyílhat-
nék jövő sorsunk enyhítésére.”53 A küldöttség tárgyalási straté-
giája az volt, hogy ragaszkodik Magyarország területi integritá-
sához, de szükség esetén elfogadja, hogy a wilsoni önrendelke-
zés elve alapján népszavazásokat tartsanak a vitatott régiókban.
Két héttel az előtt, hogy a delegációval Párizsba utazott volna,
Apponyi kicsinyes bosszú áldozata lett, amely jól jellemezte az
„utódállamok” Magyarország iránti magatartását: a cseh ható-
ságok megtagadták tőle az engedélyt, hogy a karácsonyt család-
jával tölthesse Pozsony környéki birtokán, amely a csehszlová-
kok által megszállt zónában volt.
 Apponyi küldöttségében két kiemelkedő konzervatív poli-
tikus is helyet kapott: Teleki Pál (a térképész) és Bethlen István.
Teleki a Tanácsköztársaság alatt bécsi száműzetésben élt, majd
Károlyi Gyula szegedi „kormányának” a külügyminisztere lett.
Bethlenhez hasonlóan őt is rövid időn belül Magyarország mi-
niszterelnökévé nevezték ki. A küldöttség 73 tagja között ott
volt három jövendő külügyminiszter, az Osztrák-Magyar Nem-
zeti Bank egykori kormányzója és a katonai, jogi és gazdasági
szakemberek erős csapata. Amikor különvonatuk, amelyet a
magyar vasutak maradékából toldoztak össze, 1920. január 5-én
lassan áthaladt Nyugat-Magyarországon, minden vasútállomá-
son lesújtott emberek tömege gyűlt össze, a nemzeti himnuszt
énekelték, és jókívánságaikkal búcsúztatták a küldöttséget. Az
osztrák határ előtti utolsó állomáson a soproni polgármester be-
szédében arra biztatta Apponyi grófot: mondja el a békekonfe-
rencián, hogy Nyugat-Magyarország etnikai németjei forrón ra-
gaszkodnak magyar hazájukhoz.
Két nappal később a vonat begördült egy elhagyatott pári-
zsi vasútállomásra, ahol a küldöttséget az a katonai bizottság
várta, amelynek a feladata a küldöttség őrzése volt. A hideg,
formális udvariasság, amelyben az első pillanattól részesítették,
azt hangsúlyozta: a küldöttség egy legyőzött országot képvisel.
A Bois de Boulogne közelében fekvő Neuillybe, a Hotel Mad-
ridba kísérték a magyarokat, és tudatták velük, hogy engedély
nélkül nem hagyhatják el szállásukat, a Bois-ban végzett egész-
ségügyi séták kivételével. Hasonlóképpen csak különleges en-
gedéllyel létesíthettek kapcsolatot párizsi barátaikkal, újság-
íróknak pedig csakis Clemenceau személyes beleegyezésével
adhattak interjút. Durván elutasították Apponyi kérését, aki
kapcsolatba szeretett volna lépni az amerikai nagykövettel, aki
ekkor már hazája egyedüli képviselője volt Párizsban, mivel az
Egyesült Államok egész delegációja decemberben hazatért.
Amikor felkérték a magyar küldöttséget, hogy adja át megbízó-
levelét megtekintésre a Legfelső Tanácsnak, Apponyi a diplo-
máciai szokásoknak megfelelően kérte, hogy ő is megtekinthes-
se a szövetségesek megbízólevelét. Ezt a kérést maga Clemen-
ceau utasította vissza megvetően, bár végül az utolsó pillanat-
ban előkerültek a szükséges okmányok. Felkérték a delegációt,
hogy jelenjen meg január 15-én a Legfelső Tanács előtt, hogy
megkapja a feltételeket, amelyek mellett megkötésre kerül a bé-
ke. Apponyi ekkor megragadta az első alkalmat, amelyet Ma-
gyarország kapott, hogy a szövetségesek elé tárja a magyarok
ügyét. Ezt egy sor, még Budapesten előkészített jegyzékkel tette
meg, amelyek Magyarország történelmi érveit sorolták fel az
ország felosztása ellen, és leírták Magyarország akkori vesze-
delmes állapotát.
Az Erdéllyel foglalkozó jegyzéket Bethlen István állította
össze. Abban népszavazást kért a régió jövőjének eldöntéséhez,
és Erdély lehetséges felosztását félig autonóm etnikai kerületek-
re (magyar, szász, román), egy háromnyelvű közigazgatás alatt.
Ugyanakkor a magyar elem gazdasági és kulturális fölényére
való hivatkozás, bármennyire is igazolták azt a tények, taktikai
tévedés volt. A jegyzékekhez csatolták, a számos statisztikai
táblázat és térkép mellé, Tisza Istvánnak 1914 júliusában Ferenc
Józsefhez intézett memoranduma másolatát, amelyben ellenez-
te a Szerbiának küldendő ultimátumot, azt, amely végül Euró-
pát háborúba sodorta.
Január 15-én a küldöttség ezt az anyagot átadta a Legfelső
Tanácsnak, és kérte a megfelelő meghallgatást, mielőtt meghoz-
zák a végső döntést, amely a magyar állam elpusztítását jelent-
hetné. Ugyanazon a napon később, délután négykor a küldött-
ség a Quay d’Orsay Vörös Szalonjában gyülekezett, ahol Cle-
menceau, Lloyd George és az olasz küldöttek figyelő tekintete
előtt egy tisztviselő átadta Apponyinak a békeszerződés terve-
zetét. Clemenceau azután bejelentette, hogy a Legfelső Tanács
úgy döntött, meghallgatja Apponyit: a Tanács által megállapí-
tott időpontban kifejtheti majd a véleményét. Apponyi azzal vá-
laszolt, hogy ő nem véleményt kíván nyilvánítani, hanem arra
számított, hogy a kérdést megvitatják, és két nap haladékot
kért, hogy tanulmányozhassa az átadott szerződés tartalmát.
Clemenceau ezek után elrendelte, hogy Apponyi másnap, janu-
ár 16-án mondja el a beszédét, és így csak kevesebb mint 24 órát
engedélyezett a magyaroknak, hogy tanulmányozzák a szövet-
ségesek békefeltételeit, és elkészítsék Apponyi válaszát.
A szállóba visszatért magyar delegáció lázasan tanulmá-
nyozni kezdte a békeszerződés tervezetét, amely igazolta leg-
ijesztőbb félelmeiket. A megállapított határok pontosan azok
voltak, amelyeket nyolc hónappal korábban, 1919. május 12-én
a Négyek Tanácsa ülésén készült jegyzőkönyv „A melléklete”
már tartalmazott. A szerződés tervezete ezenkívül megtiltotta
Magyarország és Ausztria újraegyesítését; kérte a magyarorszá-
gi kisebbségek jogainak a védelmét, beleértve az anyanyelvü-
kön történő oktatást; Magyarország hadserege létszámát 35.000
főre korlátozta, és megtiltotta az általános hadkötelezettséget, a
páncélozott járművek gyártását vagy beszerzését, köztük tanko-
két, vízi járművekét vagy katonai repülőgépekét; elkobozta a
magyar dunai flottát; és jóvátételeket írt elő, amelyeknek a rész-
leteit a Jóvátételi Bizottság fogja megállapítani, s amelyeket
1921-től kezdődően harminc éven át kell fizetni.
Január 16-án délután 3 órakor Apponyi és küldöttségének
vezető tagjai megjelentek Clemenceau, Lloyd George és az új
olasz miniszterelnök, Francesco Saverio Nitti előtt a Quay d’Or-
say-n. Az Egyesült Államokat Henry Wallace amerikai nagykö-
vet képviselte, és jelen volt a japán nagykövet is. Apponyi így
emlékezett vissza: „…ezúttal olyan hallgatósághoz kellett szól-
nom, amelyben a rokonszenvező elemnek legkisebb töredéke
sem volt felfedezhető, amely a szó technikai értelmében vett el-
lenségekből, nagyrészt ellenséges érzelmű egyénekből állott; ta-
lán hogy még egy kis adag közönyösség vegyült a barátságos-
nak éppen nem mondható érzelmekbe.”54 Clemenceau hellyel
kínálta, de Apponyi úgy döntött, hogy állva marad. Folyékony
franciasággal beszélt, jegyzeteit használva. Tíz perccel később
Clemenceau félbeszakította azzal, hogy a beszédet angolra is le
kell fordítani. Apponyi, hogy ne zökkenjen ki a lendületből, fel-
ajánlotta, hogy ő maga fordít, és meg is tette. Attól kezdve be-
széde minden szakaszát előbb franciául, majd angolul mondta
el, és a végén kitűnő olaszsággal összefoglalta az egészet, nyil-
vánvalóan Nitti iránti udvariasságból. Apponyi végig szemkap-
csolatot tartott hallgatóságával; saját elbeszélése szerint Cle-
menceau kezdeti ellenségessége, szkeptikus, hideg arckifejezése
fokozatosan megenyhült. Apponyi azzal kezdte, hogy világo-
san kijelentette, jelentős módosítások nélkül a javasolt feltétele-
ket nem lehet elfogadni, mert az egyenértékű volna a nemzet
öngyilkosságával. A Németországgal, Ausztriával és Bulgáriá-
val már aláírt békeszerződések ilyen mértékű területi változáso-
kat nem tartalmaztak. Rámutatott, hogy a tervezet területi zára-
dékai tökéletesen elhibázottak, és megsértik a nemzetiségi elvet,
amelyet a konferencia nyomatékosan védeni hirdetett. Ha azon-
ban a konferencia nem fogadja el a Magyarország területi integ-
ritása megőrzését célzó történelmi, földrajzi, gazdasági és kul-
turális érveket – ezeket a kérdéseket Apponyi hosszasan elma-
gyarázta –, akkor Magyarország beleegyezik népszavazások
tartásába: „Annak a nagyszerű elvnek az alapján, amelyet olyan
ékesszólóan hirdetett meg Wilson elnök, amely szerint sem em-
bercsoport, sem valamely állam népességének egy része nem
kerülhet, mint a barmok, saját beleegyezése nélkül egy idegen
állam joghatósága alá; annak a szellemnek az alapján, amely a
józan ész és a közmorál sarokköve, népszavazásokat kérünk ha-
zánk azon területein, amelyeket el akarnak tőlünk szakítani. Ki-
jelentem, hogy elfogadjuk a népszavazások eredményét, bármi-
lyenek is legyenek azok”.55
Apponyi azzal érvelt, hogy a szomszédok általi megszál-
lás és a szövetségesek gazdasági blokádja tönkretett minden le-
hetőséget arra nézve, hogy Magyarország képes legyen teljesí-
teni a tervezetben foglalt pénzügyi és gazdasági záradékokat.
Megismételte, hogy Magyarország területe kétharmadának a
tervezett elvesztése és a magyar lakosság több mint egyharma-
dának idegen fennhatóság alá helyezése olyan büntetés, ami
példátlan a történelemben.
Amikor Apponyi befejezte a beszédét, Lloyd George, való-
színűleg attól a szándéktól hajtva, hogy vitát kezdeményezzen
egy olyan témában, ahol a legnagyobb valószínűséggel meg le-
hetett volna segíteni a magyar ügyet, további részleteket kért
Apponyitól a Magyarországtól kívülre rekedt magyarok számá-
ról és elhelyezkedéséről: elszórtan fognak-e élni az új határok
mentén, vagy csoportokat alkotnak? Apponyi megragadta az
alkalmat, és elővette Teleki Pál demográfiai térképét, amelyre
aznap reggel sietve berajzolták az új határokat. Ezzel mutatta
be, hogy a magyarok mind szórványban, mind csoportokban
fognak élni a határokon túl. Amikor az asztalra terítette a térké-
pet, a szövetséges vezetők odagyűltek, hogy megtekintsék; a
légkör egyszeriben kevésbé formális lett, megenyhült. Apponyi
azt írja az emlékirataiban, hogy Lloyd George gratulált neki az
ékesszólásáért; Lloyd George azonban saját visszaemlékezései-
ben bírálta Apponyit, mert túl széles körben támadta a szerző-
dés tartalmát, sőt, megkérdőjelezte annak az alapjait is ahelyett,
hogy az új határokkal kapcsolatos részletekre összpontosított
volna, ahol esetleg el lehetett volna érni némi engedményt. Cle-
menceau, az ülést lezárva, udvariasan beleegyezett Apponyi
kérésébe, aki négy hét türelmi időt kért, hogy írásban elkészít-
hesse a tervezetre a magyar választ. Ez volt Clemenceau-nak
francia miniszterelnökként az utolsó ténykedése: másnap, janu-
ár 17-én Paul Deschanelt választották meg francia elnökké, aki
Alexandre Millerand-t nevezte ki miniszterelnöknek. Millerand
automatikusan a Legfelső Tanács elnöke lett.
Január 18-án Apponyi és a magyar delegáció legtöbb tagja
összecsomagolt, és vonaton elindult Budapestre. Bethlen István
vezetése alatt egy kis hátvédet hagytak Párizsban, amely azt a
feladatot kapta, hogy ragadjon meg minden alkalmat a mara-
dék szövetséges képviselők, különösen a britek rokonszenvé-
nek elnyerésére. Bánffy Miklós grófot már elküldték Londonba,
ahol számos befolyásos barátja volt, hogy hasonló munkát vé-
gezzen brit politikai körökben. Január 20-án futott be Apponyi
vonata a Nyugati pályaudvarra, ahol hatalmas tömeg várako-
zott csendesen. Aznap reggel közölte a magyar sajtó a békefel-
tételeket. A vasútállomásra, a főváros fontosabb középületeire
és az utcákra is fekete zászlókat függesztettek ki, gyászolták a
feldarabolt országot. Apponyi ezt taktikai hibának tartotta, és
így szólt az állomáson megjelent újságírókhoz: „…kötelességem
felelősségem teljes tudatában megmondani, hogy gyászlobo-
góknak kitűzése, gyászfátyolnak a mi lobogónkra fűzése még
idő előtti volt. Olyan békefeltételeket tűztek elénk, amelyekre –
ismét felelősségem teljes tudatában – a szövetséges hatalmak
főtanácsa előtt kijelentettem, hogy azok, ha lényeges módosítá-
soknak nem vettetnek alá, Magyarországra nézve elfogadhatat-
lanok. De egyúttal felhívást kaptunk hogy ellenészrevételeinket
megtegyük. És amikor a minket környező izoláltságon egyszer
sikerült keresztültörnünk és szóhoz jutottam, az ötös tanács el-
nöke biztosított engem, hogy amiket elmondottam, és amiket az
eléjük terjesztendő okmányokban beigazolni fogunk, azokat a
leggondosabb mérlegelés tárgyává fogják tenni.”56
A megbízott államfőként működő Horthy tengernagynak
Apponyi formális jelentést adott át, majd Telekivel és szakértő-
ikkel együtt hozzáfogtak a békeszerződés részletes bírálatához.
Az eredmény különféle kérdésekkel foglalkozó tizennyolc jegy-
zék lett, mindegyikhez hosszú mellékleteket csatoltak. Mindez-
zel felfegyverezve február 9-én a küldöttség visszatért Párizsba,
és átadta az anyagot a konferenciának. Lényegileg a jegyzékek
Apponyinak a január 16-án elmondott beszéde tartalmát fejlesz-
tették tovább: szerepelt benne Magyarország területi integritá-
sának megerősítése, egyben a készség népszavazások tartására
és azok eredményeinek az elfogadására. Ezt követte egy sereg
különleges kérés a békefeltételek módosítására. A békekonfe-
rencia Legfelső Tanácsa utoljára január 21-én ülésezett, a ver-
sailles-i szerződés érvénybelépése után. A Tanács funkcióit két
testület vette át, a Párizsban ülésező Nagykövetek és Külügy-
miniszterek Tanácsa, és a Delegációvezetők Tanácsa, amely
Londonban ült össze. A magyar küldöttség, miközben jegyzé-
keire a választ várta a konferenciától, továbbra is gyakorlatilag
internálva volt a Neuillyben levő szállásán. Elvetették Apponyi
kérését, hogy még egy beszédet tarthasson. Február végén Ap-
ponyi és a delegáció legtöbb tagja ezek után hazatért Budapest-
re, csak Bethlen István és néhány társa tartotta a frontot.
Bánffy Miklós közben Londonban tevékenykedett, jó ered-
ménnyel. Mozgósította minden személyes ismerősét, és ösztö-
nözte őket, hogy a parlament mindkét házában szellőztessék
meg a magyar kérdést. Sir Donald Maclean február 12-én hozta
szóba a témát az alsóházban, és úgy érvelt, hogy „az egész
ügyet [a magyar határok kérdését] szakértőkből álló pártatlan
bizottságnak kell azonnal megvizsgálnia, és csak akkor szabad
a szerződést véglegesíteni, ha megvizsgálták ennek a bizottság-
nak a jelentését.”57 A Lordok Házában Viscount Bryce és Lord
Newton szólt Magyarországról, az utóbbi felpanaszolta, hogy
„több szempontból Magyarország többet szenvedett minden
más hadviselő országnál […] Magyarország sohasem kívánta a
háborút.”58
„Az olyan elrendezés, amelyet az igazságosság el-
veivel ellentmondásban valósítanak meg, nem lesz
tartós elrendezés”.
(Viscount Bryce,
a Lordok Házában, 1920. március 30-án)59
Lehetséges, hogy ezek a parlamenti felszólalások befolyá-
solták a brit miniszterek viselkedését februárban és márciusban,
amikor a Delegációvezetők Tanácsa ülésezett. A február 25-i ta-
nácsülésen Lord Curzon azzal érvelt, hogy a szerződés terveze-
tére megküldött magyar választ nem lehet figyelmen kívül
hagyni: a magyar jegyzékekben említett területi és gazdasági
kérdéseket a három szövetséges vezetőnek kellene megvitatni,
és a részletekkel a párizsi Nagyköveti Tanácsnak kellene foglal-
koznia. Lloyd George hasonló hangvétellel támogatta a magyar
kérdésnek a legmagasabb szinten való alapos megvizsgálását:
„A szövetségesek nem szeretnék, hogy a magyarok örökre el-
lenségesek maradjanak, de ez fog történni, ha a szövetségesek
minden megfontolás nélkül elutasítják Magyarország
kérelmét”.60 Lloyd George folytatta ezt a gondolatmenetet a
március 3-i tanácsülésen is, rámutatva: az, hogy a békeszerző-
dés a magyar népesség egyharmadát idegen uralom alá helyez-
né, olyan helyzet, amelyet nem lesz könnyű megvédeni: nem
lesz béke Közép-Európában, „ha utólag jövünk rá, hogy a ma-
gyar követelések megalapozottak voltak, és hogy egész magyar
közösségeket adtunk át mint a barmokat Csehszlovákiának s
Erdélynek [sic! – Romániára gondolt], csak azért, mert a konfe-
rencia nem volt hajlandó megvizsgálni a magyar ügyet.”61
Nitti olasz miniszterelnök – akire, amint emlékirataiban ír-
ja, Apponyi január 16-i beszéde mély benyomást gyakorolt –
mindkét találkozón a brit álláspontot támogatta. A francia kép-
viselők azonban mindkét találkozón sziklaszilárdan ellenezték,
hogy megfontolás tárgyává tegyék a békeszerződés akár terüle-
ti, akár pénzügyi rendelkezéseit. Március 3-án Millerand a ma-
gyarokat „rendkívül álnok népnek” nevezte, amelynek a „sta-
tisztikái közismerten megbízhatatlanok”; a békeszerződés felől
már minden szinten megállapodás született, és azt semmilyen
tekintetben nem lehet újratárgyalni. A brit és az olasz vezetők
csak annyit értek el, hogy az egész kérdést a Nagykövetek és
Külügyminiszterek Tanácsa elé vihették.
Magyarország további balszerencséjére, ez a kisebb Ta-
nács, amikor március 8-án újra összeült, megkapta a brit kül-
ügyminisztérium memorandumát, amelyet nem más dolgozott
ki, mint Allen Leeper, az a magyargyűlölő tisztviselő, aki egy
évvel korábban, a békekonferencia román-jugoszláv területi bi-
zottságában Romániának Erdélyre irányuló kérését támogatta.
Előre látható volt, hogy ez a memorandum erősen, sőt szenve-
délyesen érvel az ellen, hogy bármilyen módon módosítsák a
békeszerződés területi záradékait: „Ha Legfelső Tanács most új-
ra foglalkozik azokkal a döntéseivel, amelyeket már közölt
ezekkel a kormányokkal [Románia, Jugoszlávia és Csehszlová-
kia kormányaival], mindezekben az országokban bűnösnek fog-
ják tartani komoly hitszegés miatt. Viszonzásul ezek a kormá-
nyok úgy fogják érezni, hogy nem köti többé őket a számos, ki-
sebbségekkel és egyéb témákkal foglalkozó egyezmény, ame-
lyeket a békeszerződésben megadott határok alapján kötöttek
meg.”62
Érdekes, hogy Lord Curzon saját londoni állásfoglalása, és
annak ellenére, hogy ismerte Lloyd George véleményét is, nem-
csak minden kommentár nélkül terjesztette elő Leeper memo-
randumát, hanem azt elfogadásra is javasolta a Tanácsnak. Két-
ségtelenül érzékelte, hogy a franciák megingathatatlanok. Mivel
ő is azon volt – a magyarok kivételével –, hogy minél előbb zár-
ják le a konferencia munkáját, Curzon a mellett a kevés mellett
döntött, amit ő és az olaszok elérhettek, így azután a Tanács ab-
ban egyezett meg, hogy a Határkijelölő Bizottság – a testület,
amelyet azért neveztek ki, hogy a helyszínen felügyelje a határ-
módosítások megvalósítását – „a helyszínen végzett megfelelő
vizsgálatok után megállapíthatja, hogy egyes területeken igaz-
ságtalanság történt, és ezek módosításra szorulnak, és akkor
ezeket bárki szabadon a Népszövetség elé tárhatja.” A franciák
ezt is csak azzal a feltétellel fogadták el, hogy „a békeszerződés
szerint megállapított határoknak a fő vonalakban […] meg kell
maradni”, és így végzetesen meggyengítették ezt az egyezsé-
get.63
Miután a szövetségesek ekkorra már eldöntötték, hogy
nem veszik figyelembe a békeszerződés tervezetét kommentáló
magyar jegyzékeket, úgy tűnt, nem volt értelme tovább halogat-
ni a sürgető ügyet, és el kellett jutni a lezárásáig. Ekkor azonban
a franciák – az összes fél közül éppen ők – húzni kezdték az
időt. E mögött az állt, hogy Maurice Paléologue, a külügymi-
nisztérium új állandó államtitkára és három, francia kapcsola-
tokkal rendelkező magyar üzletember megvizsgálta egy egyez-
ség lehetőségét, amely a francia érdekeket előnyhöz juttatták
volna a magyar gazdasági életben, ha cserébe a francia kor-
mány támogatja a magyaroknak a békeszerződés területi intéz-
kedései revíziójára vonatkozó kéréseit. Paléologue-ot és néhány
külügyes alárendeltjét vonzotta a lehetőség, hogy a Kelet-Kö-
zép-Európa országai közötti különbségekből előnyt kovácsolja-
nak, és a kialakuló kis államokból álló blokkban biztosítsák a
francia befolyás elsőbbségét. A magyarok a maguk részéről haj-
landónak mutatkoztak bérbe adni Franciaországnak az egész
magyar vasúthálózatot, szerződtek volna egy budapesti keres-
kedelmi kikötő felépítésére, és abba is belementek volna, hogy a
franciák ellenőrizzék a Magyar Hitelbankot, amelynek a kezé-
ben volt több vezető iparvállalat részvényeinek a többsége.
Bethlen Istvánnak és kollégájának, Csáky Imre grófnak kormá-
nyuk felhatalmazása alapján azt a kulcskérdést kellett kifür-
késznie, hogy az ilyenfajta gazdasági engedményekért cserébe a
franciák hajlandóak-e rugalmasabban állni a békeszerződés te-
rületi záradékai néhány módosításához. A magyarok rendkívü-
li módon hajlanak arra, hogy elhiggyék azt, amire vágynak – ez
talán annak köszönhető, hogy történelmük oly sok fordulópont-
ján hihetetlennek tűnt, hogy a helyzet még rosszabbra is fordul-
hat így azután egy rövid ideig Budapesten igen nagy reménye-
ket tápláltak mind a kormányon, mind az országgyűlésen belül,
hogy a franciák lesznek a megszabadítok. Bethlen azonban ak-
kor is két lábbal állt a földön, amikor átadta Paléologue-nak a
magyar területi igények listáját, ezért azután számára nem volt
meglepetés, amikor május elején Paléologue kijelentette, hogy
nem lehet szó érdemi tárgyalásokról, amíg Magyarország alá
nem írta a békeszerződést, úgy, ahogyan az elkészült. Csáky ezt
jelentette Budapestre: „A francia kormány semmilyen módon
sem igazolhatja a végső békecikkelyek további halogatását.”64
Paléologue egyszerűen megpróbált a magyarokkal elhitetni va-
lamit, aminek csekély volt a valószínűsége, és így akart olcsó
trükkel valamit megszerezni Franciaországnak. Semmilyen tár-
gyalásra nem került sor; elpárolgott az az utolsó halvány re-
mény is, hogy Magyarország enyhíteni tudja területe feldarabo-
lását.
Amint elcsitult ez az abszurd francia ügy, a konferencia
Magyarországgal kapcsolatos eljárása gyorsan haladt az elke-
rülhetetlen végeredmény felé. Május 6-án Millerand, a szövetsé-
ges és társult hatalmak nevében levelet intézett a magyar dele-
gáció vezetőjéhez, Apponyi Alberthez, amelynek a melléklete a
végső választ tartalmazta a februárban átadott tizennyolc ma-
gyar jegyzékre. A levél hangja kemény volt, tartalma meg nem
alkuvó. A szövetségesek nem feledhetik sem azt, hogy részben
Magyarország is felelős volt a világháború kitöréséért, sem az
Osztrák-Magyar Monarchia „imperialista politikáját”. Kellő
meggondolás után a szövetségesek semmilyen módon sem mó-
dosíthatják a békeszerződés területi záradékait, és nem egyez-
hetnek bele a népszavazás útján történő esetleges módosítások-
ba sem. Apponyi állítását, miszerint Magyarország területi egy-
ségét ezer esztendő történelme szentesíti, kurtán elintézte: „Egy
helyzet, még ha ezer évig is tart, nem maradhat fenn, ha megál-
lapították róla, hogy ellenkezik az igazsággal”.65 A népszavazá-
sok feleslegesek: „A népek akarata 1918 októberében és novem-
berében nyilvánult meg, mikor a kettős monarchia összeomlott,
s mikor a hosszú ideig elnyomott népek olasz, román, jugoszláv
vagy cseh-tót testvéreikkel egyesültek. Az azóta lefolyt esemé-
nyek ugyanennyi újabb bizonyítékát nyújtják a még nemrégen
Szent István koronája uralma alatt állott népek érzelmeinek. A
magyar kormány elkésett rendelkezései, melyeknek az volt a
célja, hogy a nemzetiségek autonómia iránt való szükségletének
eleget tegyenek, nem tévesztettek meg senkit; nem változtatnak
semmit a történeti igazság lényegén, azon, hogy hosszú éveken
át a magyar politika minden fáradozása oda irányult, hogy a
nemzetiségi kisebbségek hangját elnyomja.”66
 A levél a továbbiakban megerősíti, hogy a Határellenőrzé-
si Bizottságnak módjában áll a jogtalanságokról szóló beadvá-
nyokat a Népszövetség elé tárni. Az idegen fennhatóság alá
rendelt magyarok jogait teljes mértékben védelmezni fogják
azok az egyezmények, amelyeket már alá is írtak Romániával,
Jugoszláviával és Csehszlovákiával. Ha Magyarország híven
teljesíti a békeszerződés által rárótt kötelezettségeket, akkor el-
jön majd az idő, amikor az országot befogadja a Népszövetség.
A szövetségesek engedményei azonban be is fejeződtek azzal,
hogy a Határellenőrzési Bizottság jelentheti a jogtalanságokat:
ennél többről nem lehet szó. „A ma Önöknek átadott békefelté-
telek ezért tehát véglegesek”. A magyar küldöttség tíz napot ka-
pott, hogy megerősítse: felhatalmazták a békeszerződés aláírá-
sára, abban a formában, amelyben azt megfogalmazták.
A „Millerand-levél” közzététele a magyar sajtóban és az
azt követő parlamenti vita a harag és a tiltakozás hullámait vál-
totta ki Magyarországon. Befolyásos hangok szólaltak meg a
békeszerződés aláírása ellen. Az egyik vezető budapesti újság, a
Pesti Hírlap kijelentette: „Sohasem írhatjuk alá ezt a szerződést
[…] mert nem mondhatunk le Magyarország területeiről. Nem,
nem, soha!” Ezzel a három utolsó szóval a lap megteremtette a
revizionizmus jelszavát: „Nem, nem, soha!” Apponyi azonban
úgy érezte, hogy kötelessége kijózanítania a protestálókat, és
ezt mondta május 26-án az országgyűlésben: „Az alá nem írás,
amely tagadhatatlanul az igazság, az etika szempontjainak és a
nemzeti közérzületnek – az én érzületemnek is – a legjobban
megfelelt volna, ma ellentétbe hozott volna minket az egész vi-
lággal [….] Roppant kockázat, a nemzet legfőbb kincseivel, a
nemzeti újjászületés reményeivel való va banque-játék lett volna
az aláírás megtagadása.”67
 Apponyi, akit a küldöttségből Bethlen, Teleki, Csáky és
számos magas rangú tag is támogatott, azt tanácsolta a kor-
mánynak, hogy írja alá a békeszerződést. A kormány elfogadta
az ajánlást, és május 18-án Horthy tengernagy egy Millerand-
hoz intézett levélben megerősítette, hogy bár fenntart minden
ellenvetést, amelyet a magyar delegáció Párizsban a békeszer-
ződéssel kapcsolatban felvetett, a magyar kormánynak nincs
más választása, mint az aláírás. Apponyi és küldöttsége ezután
lemondott, elismerve, hogy nem sikerült enyhítenie a békefelté-
teleket. Két olyan emberre bízták az aláírás szomorú aktusát,
akik – mivel nem élt bennük további politikai becsvágy — haj-
landóak voltak vállalni az ezzel járó bélyeget: a népjóléti és
munkaügyi miniszterre, Benárd Ágostonra, és egy hivatásos
diplomatára, Drasche-Lázár Alfrédra.
1920. június 4-én délután 4 óra 15 perckor a magyar kül-
döttség megérkezett a versailles-i palota parkjában levő Nagy-
Trianon pavilonba. Az aláírás helyszínét a francia miniszterel-
nök mint a Küldöttségvezetők Tanácsa elnöke választotta ki.
Millerand és a szövetséges, valamint a társult hatalmak képvi-
selői várták a magyar küldöttséget. Amikor a két magyar aláírta
a békeszerződést, az öt nagyobb szövetséges és a konferencia
többi résztvevőinek a képviselői követték őket. Ezután a ma-
gyar küldöttség visszavonult, hagyta, hogy a román, a csehszlo-
vák és a jugoszláv küldöttek önmagukat ünnepeljék, örvendje-
nek annak, hogy egymást támogatva szétdarabolták Magyaror-
szágot. A ceremónia alig tartott tovább tizenöt percnél.
Károlyi Mihály gróf a száműzetésben, 1925.
 III.
Trianon öröksége
 9.
Bethlen – konszolidáció és helyreállítás

1920. június negyedike a nemzeti gyász napja volt Ma-

gyarországon. Budapest ismét fekete leplekbe öltözött. Az üzle-
tek zöme, az iskolák és a hivatalok zárva voltak. Az újságok
gyászkeretben jelentek meg. A zászlókat félárbocra eresztették,
és a kormányzati épületeken így is maradtak egészen 1938-ig.
Reggel tömegek gyűltek össze a Hősök terén, a nemzeti him-
nuszt énekelték, amelynek melankolikus ereszkedő kádenciái
illettek az alkalomhoz, és felhangzott a Kossuth-nóta is, a nem-
zeti ellenállás dala. A tömeg lassan haladt végig az Andrássy
úton, a fekete zászlókon ott volt az elveszített területek neve és
a „Nem, nem, soha!” jelszó. Az emberek körülvették a nemzet
nagy költője, Petőfi Sándor szobrát a pesti Duna-parton, majd a
Szent István-bazilikába vonultak, ahol misét celebráltak. A fő-
városban és mindenütt Magyarországon zúgtak a templomok
harangjai, a buszok és a villamosok leálltak, a magyarok öt per-
cig csendben álltak. Amikor véget értek a misék és a főbb pro-
testáns templomokban hasonló céllal tartott istentiszteletek, az
országgyűlés rövid ülést tartott. A házelnök az „elszakított” te-
rületek lakosságához szólva ezt mondta: „E pillanattól kezdve
minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk
arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban
egyesülhessünk velük.”68
A harag, a gyász és a megaláztatás együtt szabadjára en-
gedte a nemzeti mítosz szenvedélyes segítségül hívását, amely-
ben az érzelem felülírta a történelmi valóságot. Az országgyű-
lésben június 5-én az ország legnagyobb társadalmi egyesületei
nevében felszólalt Czettner Jenő is, és megadta az alaphangot:
„Szent István ősi birodalma mindenkor a szabadság, a jog, a
rend és a műveltség hazája volt, ahol minden népfaj szabadon
fejlődhetett, és minden ember érdeme szerint boldogulhatott”.
[…] A magyar nép adta a kontinensnek az első szabad alkot-
mányt, ez a nép védte meg évszázadokon át Európát a keleti
barbársággal szemben, ez ajándékozta meg az emberiséget
nagy és szent életű uralkodók, dicső hadvezérek, önfeláldozó
szabadsághősök, világhírű államférfiak, halhatatlan tudósok,
költők és művészek hosszú sorozatával.”69
Ez a téma visszatért minden újságban, azok politikai beál-
lítottságától függően. A szociáldemokrata Népszava a békeszer-
ződést „a bosszú véres felhője” termékének nevezte. A Pesti
Napló kijelentette, hogy „a béke, [amelyet az országra kénysze-
rítenek] nem béke, számára az nem életet, hanem becstelen ha-
lált jelent”, de „Szent István koronájának köve újra ragyogni
fog”… A Nemzeti Újság felpanaszolta, hogy „Meggyalázott min-
ket Európa, melyet egy évezreden át védelmeztünk a barbár
Kelet meggyalázó ostromai ellentámadásai ellen.” Az ezt köve-
tő hetekben, hónapokban a politikusok és publicisták megra-
gadtak minden szalmaszálat, amelyet bizonyítékként lehetett
volna felhasználni a békeszerződés lehetséges gyors felülvizs-
gálatához.
„A magyarok országában húsz millió ember örök
testvérisége tiltakozik az ellen, ami ma a Nagy Tri-
anonban történt a béke nevének örve alatt. A ma-
gyar fájdalom hangja végigsikolt az érzéketlen vi-
lágon, s a jövendő felfigyel a meg nem hallgatott
igazság közeledő diadalának szavára.”
(Nemzeti Újság, 1920. június 4.)70
 A Magyarországon tapasztalható, haraggal és kihívással
terhes közhangulat volt az egyik ösztönzője annak, hogy au-
gusztus 14-én Csehszlovákia és Jugoszlávia kölcsönös segély
nyújtási szövetséget kötött arra az esetre, ha Magyarország va-
lamelyiküket megtámadná. A következő évben hasonló egyez-
mények születtek Románia és Csehszlovákia, és Románia és Ju-
goszlávia között is, és így kialakult a kisantant néven ismert
szövetségi rendszer, amelynek részese volt Magyarország ösz-
szes szomszédja, az egyetlen Ausztria kivételével. Ugyanakkor
az első ilyen szövetség segített abban, hogy a magyarok rádöb-
benjenek hazájuk állapotának valóságára: Magyarország egész
egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy kihívja maga el-
len a trianoni szerződés többi aláíróját, akik egyre türelmetle-
nebbül várták a békeszerződés magyar ratifikációját. Erre végül
november 15-én került sor, heves országgyűlési vita után,
amelyben végül győzött Teleki Pál miniszterelnök érvelése az
elkerülhetetlen elfogadása mellett. Az eljárást Horthy Miklós
kormányzó aláírása tette teljessé.
Horthyt 1920. március elsején választották meg kormány-
zóvá. A főbb politikai pártok megegyeztek ugyanis abban, hogy
az alkotmányos folytonosság megőrzése érdekében Magyaror-
szágnak királyságnak kell maradnia, de, legalábbis egyelőre,
uralkodó nélkül. Az a kompromisszum, amely a IV. Károlyhoz
hű legitimisták és a „szabad királyválasztás” hívei között – akik
a Habsburgokkal való szakítás mellett voltak, és azt szerették
volna, ha az országgyűlés szabadon választja meg az uralkodót
– megszületett, részben a párizsi békekonferencia idején a szö-
vetséges hatalmak által végrehajtott megelőző lépésnek is volt
köszönhető. Beneš ösztönzésére, aki ugyanis legendásan gyű-
lölte a Habsburgokat és minden művüket, a szövetségesek tu-
datták a konferencián részt vevő magyar küldöttséggel, hogy
„egy olyan dinasztia visszaállítása, amely az alattvalók szemé-
ben más fajok elnyomását és az azok feletti uralmat képviselte,
és Németország szövetségese volt, összeférhetetlen lenne mind-
azokkal az elvekkel, amelyekért harcoltak, mindazokkal az
eredményekkel, amelyeket a háború teremtett meg, amikor fel-
szabadultak az addig rabságban tartott népek [….] egy ilyen
restaurációt […] a szövetségesek nem ismernének el és nem tűr-
nének el”.71
Az alkotmányos dilemma megoldásául a kormányzóság
kínálkozott, ezzel szemben a szövetségeseknek nem lehettek ki-
fogásaik. Horthy Miklós, a Nemzeti Hadsereg parancsnoka –
aki már addig is de facto az állam feje volt – lehetett a nyilván-
való jelölt egy olyan hivatalra, amelynek a magyar történelem-
ben tiszteletre méltó előzményei voltak. Az 1920-ban 52 éves
Horthy mögött kiemelkedő tengerészeti pályafutás állt, amely-
nek során öt éven át Ferenc József szárnysegédje is volt, és
amely a Monarchia flottája főparancsnokává történt kinevezésé-
vel érte el a tetőpontot. A jó megjelenésű, figyelemre méltó fizi-
kumú és rendkívül kedves modorú Horthy nem volt túl okos,
de jelentős nyelvtehetséggel rendelkezett. Személyes tulajdon-
ságai, a becsületesség, az egyenesség, a családszeretet és a sze-
rény életvitel jól illettek egy államfőhöz. Az erényeken túl ter-
mészetesen voltak hibái is. Még magyar mértékkel mérve is
szenvedélyes és szemellenzős nacionalizmusa elvakította, és
nem látta meg a magyarok viselkedésének múltbeli és jelenbeli
hiányosságait. Osztályhűsége alapján – Horthy családja a kö-
zépnemességhez tartozott – megbocsátotta a fehérterror tiszti
különítményei által elkövetett döbbenetes bűnöket, és a politi-
kai baloldal iránt érzett keserű gyűlölete oda vitte, hogy alig két
héttel kormányzóvá választása előtt kivonta az igazságszolgál-
tatás hatásköre alól azt a tisztet, aki megölte a szociáldemokrata
újság, a Népszava szerkesztőjét és a lap egyik újságíróját. Amint
az Horthy számos kortársára jellemző volt, antibolsevizmusával
együtt járt az antiszemitizmus is, de ez nála nem jelentkezett
hangsúlyosan. Élvezte a gazdag, asszimilálódott zsidók társasá-
gát, akikre úgy tekintett, mint tiszteletbeli magyar dzsentrikre.
Horthy Miklós általában rendes volt, néha ostoba, csak ritkán
rosszindulatú; őszintén konzervatív beállítottságával elhatároz-
ta, hogy helyreállítja a háború előtti status quót, és megakadá-
lyozza a további változásokat.
A magyar békedelegációból Apponyi mindkét helyettese,
Teleki Pál gróf és Bethlen István gróf miniszterelnök lett, nem
sokkal a békeszerződés aláírása után. Teleki csak rövid ideig
maradt hivatalban. Nem kezelte megfelelően IV. Károly két
1921-es sikertelen próbálkozásából az elsőt, amikor a király
megkísérelte visszaszerezni a magyar koronát.72 Teleki hagyta,
hogy hajdani uralkodója meggyőzze: visszavonulásáért cserébe
Teleki hozzon a nyilvánosság tudomására egy királyi kiált-
ványt. Ez Telekinek a miniszterelnöki székébe került; Horthy
Bethlen Istvánt nevezte ki a helyére. Bethlenre hárult október-
ben így a feladat, hogy meghiúsítsa Károly második és határo-
zottabb visszatérési kísérletét, majd később ő rendezte el végleg
a kérdést azzal, hogy keresztülvitt az. országgyűlésen egy tör-
vényt, amely megfosztotta a tróntól a Habsburg-dinasztiát. A
magyar trón üres maradt, a kormányzóságot elfogadták, mint
tartós intézményt.
IV. KÁROLY BALUL SIKERÜLT KÍSÉRLETEI
A MAGYAR TRÓN VISSZASZERZÉSÉRE

1920 júniusában IV. Károly két levelet küldött Svájc-

ból Horthy tengernagynak, amelyekben bejelentette
szándékát, hogy visszatér Magyarországra, és vissza-
követeli a trónját. Horthy nem vett tudomást a leve-
 lekről. Károly ennek ellenére 1921 áprilisában megér-
kezett Nyugat-Magyarországra, magyar legitimisták
(a Habsburg-dinasztia támogatói) kíséretében Buda-
pestre utazott, és találkozott Horthyval. Horthy tisz-
tában volt azzal, hogy az egész nemzet Habsburg-el-
lenes érzelmeket táplált, ezért nem hatották meg sem
a beígért magas tisztségek, sem a felségárulással való
fenyegetőzés. Azt tanácsolta az uralkodónak, hogy
késedelem nélkül térjen vissza Svájcba. Károly végül
így is tett, de hátrahagyott egy kiáltványt, amelyet
Teleki Pál miniszterelnök eléggé ostoba módon át-
adott a sajtónak.
Hat hónappal később a volt uralkodó másodszor is
megpróbálkozott, még komolyabb formában. Zita ki-
rályné kíséretében érkezett Nyugat-Magyarországra,
ahol legitimista támogatóiból kisebb sereget szerve-
zett, és elindult Budapestre. Október 23-án érte el a
külvárosokat. Bethlen István, az új miniszterelnök,
rábeszélte Károly kis seregének parancsnokát, hogy
álljon át. Volt egy kétes kimenetelű kis összecsapás
is, majd fegyverszünet született. Károly és Zita egy-
heti házi őrizet után Bajánál felszállt a Glowworm brit
folyami hadihajóra, és elhajózott a Dunán a szám-
űzetésbe. Egy héttel később a magyar parlament for-
málisan is kimondta a Habsburgok trónfosztását. Ká-
roly 1922-ben, 34 éves korában meghalt Madeira szi-
getén. Zita, aki nem ment többé férjhez, 67 évvel élte
túl Károlyt, 1989-ben halt meg Svájcban, 96 éves ko-
rában.
Bethlennek egyidejűleg egy másik válsággal is foglalkoz-
nia kellett, amely abból fakadt, hogy a trianoni békeszerződés
Ausztriának juttatta Magyarország egy nyugati szeletét, Bur-
genlandot. Ez igen kényes politikai kérdés volt, amellyel kap-
csolatban a magyar kormánytól azt várta el a magyar nép, hogy
ne legyen engedékeny, hanem szegüljön ellene az átadásnak.
Ahogyan később Bánffy Miklós gróf, Bethlen külügyminisztere
visszaemlékezett: „Tetézte ennek fájdalmasságát, hogy nem va-
lamelyik győző országnak kellett átadnunk Sopront és vidékét,
hanem Ausztriának. Volt ebben valami szörnyen lealázó és va-
lami pokoli gúny. Századokon át küzdött a magyarság, hogy
hazáját megvédje Ausztria ellen. És most, mikor az antant széj-
jeltöri az osztrák birodalmat, akkor kívánja tőlünk, hogy a meg-
maradt Ausztriának mi adjunk át olyan földet, ami mindig a
miénk volt.”73
A szövetségesek azt kérték Magyarországtól, hogy 1921
augusztus végére vonják ki a magyar csapatokat Burgenland-
ból. A kivonulás megkezdődött, de Bethlen nem volt hajlandó
befejezni, amíg Ausztria nem szavatolja az érintett magyar föld-
birtokosok és gyárosok kártalanítását a kivonulás után. Azokat
a területeket pedig, amelyeket elhagyott a reguláris magyar ka-
tonaság, azonnal elfoglalta egy jobboldali tisztek irányította ön-
kéntes milícia, amely Bethlen hallgatólagos beleegyezésével
működött. A magyar milicisták és az osztrák rendőrség között
fegyveres összecsapásokra is sor került. Bethlen a szövetségesek
értésére adta, hogy bár mindent megtesz a nem hivatalos milí-
cia tevékenységének megfékezésére, nem lesz képes ellenőrizni
azt, ha legalább 20%-kal nem csökkentik az Ausztriának át-
adandó területet. Bár Ausztria elutasított bármilyen mértékű
csökkentést, a szövetségesek, amelyek némi késéssel, de ráéb-
redtek Trianon, és különösen ennek a rendelkezésnek az igaz-
ságtalanságára, nyomást gyakoroltak Bécsre, hogy egyezzen
bele egy népszavazásba, amely Sopronra és közvetlen vidékére
vonatkozott. Horthy parancsára a milicisták vonakodva bár, de
visszavonultak, és 1921. december 14-én népszavazásra került
sor. Magas részvételi arány mellett a terület lakosságának 65
százaléka arra szavazott, hogy Magyarországon marad. Sop-
ronban az arány csaknem 73 százalékos volt. Az osztrákok tilta-
kozása ellenére a szövetséges hatóságok elfogadták az ered-
ményt, és az Ausztriának átadandó népesség 55.000 fővel csök-
kent, a legtöbbjük soproni polgár volt. A magyar országgyűlés
ezután Sopronnak adományozta a „Leghűségesebb Város” cí-
met.
Bethlen hitelét jelentősen növelte ez az első nemzetközi
megmérettetés.
Nehezen lehetett volna nagyobb ellentétet elképzelni
Bethlen István emelkedő szerencsecsillaga és Károlyi Mihály
sorsa között, akivel elbeszélésünkben akkor találkoztunk utoljá-
ra, amikor 1919 júliusában elutazott Magyarországról. Károlyi
és családja csekély anyagiakkal hagyta el Magyarországot, na-
gyon szerény körülmények között élt először Prágában, majd
Morvaországban: ott bizonyára olvastak a párizsi tárgyalások-
ról és a végeredményről. Nincs feljegyzés arról, hogyan reagált
Károlyi a trianoni szerződés által előírt feltételekre. Későbbi pá-
lyafutása arra utal, hogy talán nem osztozott legtöbb honfitársa
keserű haragjában. Valószínűnek tűnik, hogy a „Millerand-le-
vél” tartalmával értett inkább egyet, azaz úgy vélte, hogy Ma-
gyarországot joggal büntették meg múltbeli hibáiért, és most
hozzá kell látnia, hogy a legtöbbet hozza ki az új helyzetből.
Ebben, mint gyakorlatilag minden más kérdésben, Bethlen
álláspontja tökéletes ellentéte volt Károlyiénak: Bethlen elszánta
magát, hogy Trianon revíziójáért fog küzdeni, azért, hogy elhá-
rítsa a Magyarországot sújtó igazságtalanságot. Ugyanakkor
pragmatikus volt: a párizsi tárgyalásokon szerzett tapasztalatai
olyan józan realizmust csepegtettek belé, amelynek hazája a kö-
vetkező tíz évben nagy hasznát látta. Bethlen megértette, hogy-
ha Magyarország táplálni akar még valami reményt az elveszí-
tett területek visszaszerzésére, először politikai stabilitást kell
felmutatnia, és ezzel elnyerni a nemzetközi közösség bizalmát.
Utána kezdődhet meg a gazdasági kilábalás hosszú és fájdal-
mas szakasza, annak a sok hátránynak ellenére, amelyet Tria-
non kényszerített az országra. A forradalom és a kommuniz-
mus kísértetének kiűzésében Bethlen nem alkalmazott szép
módszereket, de azok igencsak hatékonynak bizonyultak. Azzal
kezdte, hogy a két létező konzervatív politikai csoportosulás-
ból, a kisgazdákból és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjá-
ból létrehozta az új Egységes Pártot, amelyet – Tisza Kálmán-
nak és Tisza Istvánnak a háború előtt alkalmazott módszerei
mintájára – állandó parlamenti gépezetté alakított, megtöltötte
köztisztviselőkkel, és a párt tagjait a megyei közigazgatás kulcs-
pozícióiba helyezte. Miután Bethlen egy sor gátlástalan politikai
manőverrel biztosította az Egységes Párt hegemóniáját, az 1920-
as választójogi törvény helyére visszaállította a régi, sokkal
megszorítóbb 1913-as törvényt. Míg a Károlyi-féle törvény a
magyar lakosság 58,4%-ának adta meg a szavazati jogot, a régi
törvény csak a 28,4%-ának. Ugyanazzal a rendelettel eltörölték
a magyar választókerületek kétharmadában a titkos szavazást.
Ez rendkívüli visszalépés volt, amelynek alapján a választópol-
gárok többsége, különösen vidéken, ki volt téve a nyílt szava-
zással elkerülhetetlenül együtt járó kényszernek és korrupció-
nak. Bethlen lélegzetelállító cinizmussal kijelentette, hogy a tit-
kos szavazás „nem fér össze a magyar nép nyílt jellemével”.
„A valódi demokrácia vezető szerepet biztosít a ta-
nult, kulturált elemeknek. Minden politikai rend-
szer, amely megpróbálja tagadni ezt az elvet, nem
 érdemli meg a demokratikus címkét, mert akkor
pusztán a demagógiát szítja, és a csőcselék ural-
mát[…] A demokrácia csakis a gazdag, jól felépí-
tett és magas kultúrájú országokhoz illő politikai
forma […] Azokban az országokban, ahol ezek a
feltételek hiányoznak […] a demokrácia durva po-
litikai konfliktussá degenerálódik, mert a teljes
szólásszabadság és gyülekezési szabadság nagyha-
talmú eszközök, amelyekkel félre lehet vezetni a
tömegeket.”
(Bethlen István, 1922)74
Az 1926-os választáson az Egységes Párt az országgyűlés-
ben a 245 helyből 177-et szerzett meg, és ez megmutatta, hogy
Bethlen kezében van a politikai hatalom. Ezt csak tovább erősí-
tette, amikor újra életre hívta a parlament felsőházát, amelynek
tagjait nem választották: ez a konzervativizmus és a reakció ter-
mészetes bástyája lett. Időközben Bethlen azon is dolgozott,
hogy Magyarország politikai stabilitása együtt járjon a gazda-
ság helyreállításával. A háború, a két forradalomból származó
káosz és nem utolsósorban Trianon gazdasági következményei
romba döntötték a magyar gazdaságot, és az állam a csőd szélé-
re jutott. Bethlen először visszajuttatta az országot a nemzetközi
közösségbe, amikor elérte, hogy 1922-ben bekerüljön a Népszö-
vetségbe, majd Londonban, Párizsban és Rómában kifejtette,
hogy ha a kormánya nem lesz képes ellenőrzése alatt tartani
külföldi kölcsönök segítségével az inflációt, Magyarország nem
tudja teljesíteni a Trianon által reá rótt jóvátételeket. A Népszö-
vetség támogatása segítségével sikerült 250 millió aranykoronás
kölcsönre szert tennie, amellyel el tudta törölni az 1924-es év
költségvetési hiányát. Ez azután megnyitotta az utat a külföldi
kölcsönök és beruházások tömeges beáramlása előtt, ami meg-
teremtette a teljes gazdasági talpra állás alapjait. Bár a mezőgaz-
daság továbbra is gyengén teljesített, mert hiányoztak az ex-
portpiacok, és ott volt a versenyben az olcsó amerikai gabona,
az ipar feléledt, hála annak a védővámfalnak, amelyet Bethlen
emelt 1924-ben. 1929-re az ipari termelés már 12%-kal megha-
ladta az 1913-ast, a mezőgazdasági termelés pedig 2%-kal. 1925-
től kezdődően Bethlen kormánya évente költségvetési többletet
ért el, és így jelentősen növelni tudta az oktatásra, a közegész-
ségre és a kommunikációra szánt összegeket. Magas ára volt
azonban ennek a jelentős fellendülésnek: 1931-re Magyarország
Európa legeladósodottabb nemzete lett.
Furcsa módon folytatódott a politikai antagonizmus Káro-
lyi Mihály és Bethlen között. Az előbbi, aki akkor már London-
ban élt, és népszerű volt baloldali és liberális körökben, tevé-
keny kampányt folytatott, hogy meghiúsítsa Bethlennek a köl-
csönök megszerzésére irányuló erőfeszítéseit, ha a kölcsönök-
höz nem támasztanak politikai feltételeket. Károlyi azzal érvelt,
hogy Magyarország nem kaphat addig pénzt, amíg nem teljesíti
teljes mértékben a trianoni békeszerződés minden előírását.
Nem sok sikert ért el: „megpróbáltam megértetni vele [Ramsay
MacDonalddal] a feltétel nélküli kölcsönnel járó veszélyeket. De
hiába beszéltem, a Munkáspárt ekkori politikája arra irányult,
hogy segítse a háborúban alulmaradt volt központi hatalmakat,
Versailles, Trianon és az imperialisták áldozatait. Később keser-
vesen megbánták ezt a támogatást.”75
Még a brit politika balszárnyához tartozó vezetőkben is,
mint Ramsay MacDonald, bűntudat élt amiatt, ahogyan a pári-
zsi békekonferencia elbánt Magyarországgal, és általánosság-
ban hajlandóak voltak támogatni a helyreállítást. Az a tény,
hogy Károlyi hazája kormánya ellen lobbizott, bizonyára befo-
lyást gyakorolt arra, hogy a magyar kormány 1923-ban in absen-
tia (távollétében) perbe fogta őt és az 1918-as és 1919-es forra-
dalmak más vezető alakjait hazaárulás miatt. Bűnösnek találták,
és 1925-ben annak rendje és módja szerint minden birtoka el-
kobzására és örökös száműzetésre ítélték.
Bethlen türelmes és sikeres munkája Magyarország politi-
kai és gazdasági stabilitásának a megteremtésére irányult. így
igyekezett megteremteni annak az előfeltételeit, ami mindig is a
fő célja volt: Trianon revízióját és az elszakított országrészek
visszaszerzését. Ez nem egyszerűen egy olyan államférfi szemé-
lyes törekvése volt, aki magán viselte azokat a sebeket, amelye-
ket Párizsban a megalázott magyar békeküldöttség kapott. Tö-
rekvéseiben osztozott a magyar nép túlnyomó többsége és min-
den magyar politikus is, tekintet nélkül politikai állásfoglalá-
sukra, az egyetlen, törvényen kívül álló kommunista párt kivé-
telével. E cél elérése érdekében Magyarországnak szüksége volt
egy európai szövetségesre és némi katonai megerősödésre.
Nem lehetett arra számítani, hogy Nagy-Britannia vagy Fran-
ciaország segítséget nyújt, vagy támogatja annak a szerződés-
nek a revízióját, melynek fő létrehozója volt. Németország az
1920-as években pedig a hajdani ellenségeivel fenntartott kap-
csolatok újjáépítését részesítette előnyben. Mussolini Olaszor-
szága ugyanakkor reményteljesebb perspektívát kínált. A Duce,
aki szerette volna kiterjeszteni a Balkánra az olasz befolyást,
osztozott Magyarországgal abban, hogy gyengíteni kell a kisan-
tantot. Bethlen 1927-ben kétszer találkozott Mussolinival, és en-
nek eredménye lett az a barátsági és együttműködési egyez-
mény, amely véget vetett Magyarország diplomáciai elszigetelt-
ségének.
Ez a figyelemre méltó eredmény nagyrészt Bethlennek
volt köszönhető. Bár mindkét fél részéről hiányzott az anyagi
tartalom azonkívül, hogy kötelezték magukat: békés megoldás-
ra törekednek minden vitás kérdésben, és rendszeres tanácsko-
zásokat tartanak, az egyezmény nagyjelentőségű volt Magyar-
ország számára, mert megmutatta Európának, hogy többé nem
állt barátok nélkül. 1930-ban ezt az egyezményt egy hasonló
egészítette ki Ausztria és Olaszország között; a két egyezmény
keretet biztosított egy háromoldalú együttműködéshez, ame-
lyet az 1934-es római jegyzőkönyv öntött formába, vámuniót te-
remtve Magyarország, Olaszország és Ausztria között, és ez bi-
zonyos mértékű gazdasági és politikai biztonságot nyújtott Ma-
gyarországnak. Mussolini titokban abba is beleegyezett, hogy
eljuttat Magyarországra nagyobb mennyiségű osztrák-magyar
fegyverzetet, amely a világháború végén Olaszországban ma-
radt. Ezt a törvénytelen műveletet leleplezték, Bethlennek azon-
ban viszonylag könnyen sikerült lecsendesítenie az eset nyo-
mán támadt vihart. Utána újult erővel folytatta Magyarország
felfegyverzésére irányuló erőfeszítéseit, és ebből a célból a szél-
sőjobboldali Gömbös Gyulát nevezte ki hadügyminiszternek.
Gömbös, bár politikája visszatetsző volt, hatékony minisz-
ternek bizonyult: 1932-re Magyarországnak 80 ezer fős hadsere-
ge lett, ez a szám 50.000-rel volt több a Trianonban engedélye-
zettnél. A hadseregnek volt két, olasz tankokkal felfegyverzett
százada, és egy kezdetleges légiereje. Ettől kezdve Magyaror-
szág reménykedhetett abban, hogy komolyabban veszik a
szomszédjai. 1927-ben a revizionizmus ügye váratlan helyről
kapott támogatást. A brit sajtómágnás, Lord Rothermere, akit
elbűvölt Stefánia Hohenlohe osztrák hercegnő bája, és megha-
tottak a szétdarabolt Magyarországról szóló panaszai, a Daily
Mail oldalain kampányt indított Trianon revíziójáért, és azért,
hogy a zömmel magyarok lakta régiók visszatérhessenek az
anyaországhoz.
Lord Rothermere kampánya Trianon revíziójáért
 „Magyarország helye a nap alatt
Biztonságot Közép-Európának”
Budapest, június 11.
„A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerző-
dés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni,
amit Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláír-
nia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzeti-
ségek amúgy is meglevő szövevényét, még tovább
bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott
ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek
erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák
jóvátételének a szükségességét. Az új közép-európai
államok jelenlegi határai önkényesek, és nem veszik
figyelembe a gazdasági szempontokat. De van egy
ennél súlyosabb vonzatuk is: igazságtalan voltuk fo-
lyamatos veszélyt jelent Európa békéjére nézve.”
(Részlet Lord Rothermere vezércikkéből, a Daily Mail
1927. június 21-i számából)76
Rothermere megalapította és pénzelte is a „Magyar Revi-
zionista Ligá”-t, és ezzel kivívta a magyar közönség és a sajtó
hisztérikus háláját és csodálatát, egy szerkesztőségi cikk egye-
nesen azt követelte, hogy kínálják fel Rothermere-nek a Szent
Koronát. Bethlen szempontjából nem volt teljes mértékben üd-
vözlendő Rothermere kampánya. Az nemcsak éberebbé tette a
kisantantot, éppen akkor egyesítve tagjait, amikor ezt a szövet-
ségi rendszert már kezdték gyengíteni a tagországok eltérő pri-
oritásai, de olyasmit kért, ami Bethlen szerint a helytelen revízió
lett volna. 1929 májusában Bethlen kormánya tagjai között kö-
röztetett egy memorandumot, amelyben leszögezte, hogy kor-
mánya külpolitikájának elsődleges célja Magyarország területi
egységének a helyreállítása: azok, akik a revizionista mozgal-
mat az etnikai határokra szűkítik, „megfeledkeznek arról, hogy
ez az elképzelés eleve kizár minden komoly revíziós tervet, ha
arra alkalom nyílik, egy előre nem látható politikai konstelláció-
nál”.77 Ez volt Bethlen jellegzetesen homályos stílusa, amivel
csak azt akarta mondani, hogy a kezünkben tartott veréb nem
biztos, hogy felér a holnapi túzokkal. Ő nem érte be félmegol-
dással. 1929-ben nem tűnt lehetetlen álomnak egy olyan revízi-
ós kampány, amelyet Olaszország, majd idővel talán Németor-
szág is támogat, és amely mögött valódi katonai fenyegetés áll.
Az 1929-es év azonban a Wall Street pénzügyi összeomlá-
sának az éve volt. A válság hullámai 1930-ban és 1931-ben elér-
ték Európát is, és egyetlen országot sem sújtottak olyan kemé-
nyen, mint Magyarországot. A mezőgazdasági árak hirtelen
összeomlása és mindenekelőtt a nagyra duzzadt rövid lejáratú
kölcsönök hirtelen lehívása olyan súlyos gazdasági válságba so-
dorta az országot, amely azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi a
Bethlen által oly türelmesen kimunkált helyreállítást. Azok a
deflációs lépések, amelyeket a kormány bevezetni kényszerült,
széles körben nyugtalanságot keltettek, és sztrájkhullám söpört
végig az országon. Ez 1930. szeptember elsején Budapesten egy
tömegmegmozdulásban érte el a csúcspontját, amikor több száz
tüntető és rendőr is megsérült. Gömbös Gyula, akinek hadügy-
miniszterként elért sikerei feltüzelték becsvágyát, és a minisz-
terelnöki székre vágyott, megragadta az alkalmat, hogy befeke-
títse Bethlent. Horthy jelenlétében azzal vádolta, hogy túlságo-
san elnéző a zsidó közösséggel szemben, amelynek a magyar
gazdaságra gyakorolt jelentős befolyása a felelős az ország jelen
gondjaiért – állította. Bethlen valóban csendesen azon dolgo-
zott, hogy enyhítse az 1920-as numerus clausus törvény hatását,
amely korlátozta a zsidók bejutását a felsőoktatási intézmé-
nyekbe. Mivel Bethlen tudatában volt a zsidók erejének és
pénzügyi tapasztalatainak, amelyek kulcsfontosságú tényezői
voltak Magyarország gazdasági fellendülésének, 1927-ben átvitt
a parlamenten egy olyan törvényt, amely jelentősen felhígította
az antiszemita törvény hatását.
Horthy Bethlenbe vetett bizalma ekkorra már megingott,
és még tovább csökkent, amikor a szigorú erkölcsű kormányzó
tudomást szerzett Bethlen és Széchenyi „Minci” grófnő zavaros
viszonyáról. Ez a viszony valójában már jó ideje közismert volt.
Bethlen és felesége, Margit évek óta külön élt. A kékharisnya
Margit, aki később romantikus regények szerzője is lett, nem tit-
kolta viszonyát Görgey Józseffel, egy hajdani huszártiszttel, aki-
nek az oldalán gyakran megjelent a nyilvánosság előtt is. Beth-
len a maga részéről őszintén szerelmes volt Széchenyi Mincibe,
gyakran autóztak együtt Bethlen nyitott vörös Lancia sportko-
csijában. Minci férje, Széchenyi Andor gróf tudott a kapcsolat-
ról, és láthatóan közömbösen fogadta. Horthy kormányzó szá-
mára, aki addig sem helyeselte Bethlen viselkedését, az utolsó
csepp a pohárban az volt, amikor megtudta, hogy 1931 júliusá-
ban, a pénzügyi válság mélypontján, miniszterelnöke a grófné-
val a velencei Lídón nyaralt. Bethlen lelkesedése hivatali mun-
kája iránt a gazdasági válság mélyülésével párhuzamosan
gyengült, így hát nem várta meg, amíg felszólítják rá, hanem jú-
lius 19-én a maga és a kormánya nevében benyújtotta lemondá-
sát, amit Horthy elfogadott.
Bethlen, bár továbbra is jelentős, és egészében mérséklő
hatást gyakorolt a magyar politikai életre, többé nem töltött be
hivatalt. Politikai meggyőződésének minden idejétmúlt, kon-
zervatív vonása ellenére miniszterelnökként tíz éven át jól szol-
gálta Magyarországot. Türelmes pragmatizmusa visszakormá-
nyozta az országot pária-státusából oda, hogy a nemzetközi kö-
zösség teljes jogú, elismert tagja legyen. A politika terén, ahol a
háború utáni időszakban feltűnően hiányoztak a tehetségek,
Bethlen István volt az egyetlen megfelelő képességű férfi, aki
hatékonyan tudta képviselni Magyarországot az európai politi-
ka színpadán. A párizsi békekonferencián, amikor ott inasko-
dott a nemzetközi politika közelében, jól megtanulta a leckét, és
a tanultakat hatékonyan alkalmazni is tudta.
 10.
Károlyi és Bethlen: a végjáték

A miniszterelnöki feladatoktól megszabadult Bethlen min-

den erejét a revízió ügye előmozdításának szentelhette. 1932-
ben elfogadta a Revizionista Liga elnöki tisztét. 1939-ig a parla-
ment tagja maradt, és a konzervatív tagok népes csoportját to-
vábbra is ellenőrzése alatt tartotta. Ezek között számos minisz-
ter is volt, akik osztották külpolitikai nézeteit és a földreform-
mal szembeni ellenállását. Könnyedén beilleszkedett a szürke
eminenciás és az idős államférfi szerepkörébe, élvezte, hogy be-
folyást gyakorolhat anélkül, hogy hivatali felelősség terhelné.
Ahogyan teltek az évek, és gyűltek a viharfelhők Magyarország
felett, Horthy egyre inkább Bethlen informális tanácsaira tá-
maszkodott.
Bethlen 1933-ban kiadta beszédeinek és írásainak a gyűjte-
ményét, és az előszóban azzal érvelt, hogy lehetetlenség elkép-
zelni a magyar állam független létét vagy fennmaradását a Tria-
nonban lefektetett határokon belül. Ha Magyarország nem lesz
képes megragadni azokat a lehetőségeket, amelyeket a valószí-
nűleg csak rövid konfliktusmentes időszak kínál, „akkor észa-
kon és délen a szlávok és a románok tengerének hullámai ösz-
szecsapnak a fejünk felett. A nemzet […] előbb vagy utóbb el
fog tűnni a föld felszínéről”.78 Itt és annyi más beszédében és
cikkében Bethlen azt a mélyen gyökerező félelmét fogalmazta
meg, hogy kihal a nemzet, és beolvad a szlávságba. Ez a téma
évszázadokon keresztül vissza-visszatért a magyar történelem
során. Ugyanabban az évben Bethlen az Egyesült Királyságba
látogatott, ahol Trianon következményeiről előadásokat tartott
Cambridge-ben és Londonban. Londonba érkezése napján a
parlament 160 tagja parlamenti bizottságot állított fel a trianoni
béke módosítására, és három előadása iránt is nagy volt az ér-
deklődés. Bethlen a londoni hallgatóságnak ezt mondta: „[…] a
megmaradt kis Magyarország területéről e földön élő magyarok
egyharmad része ez úton kinnrekedt, és cseh, román és szerb
uralomnak van kiszolgáltatva, ennek [Trianonnak] köszönhető
[…] Nekünk magyaroknak nemzeti gyászunk és fájdalmunk
emiatt mérhetetlen, és hogy a magyar nemzet elsősorban emi-
att, de sok más okból is, sohasem nyugodhatik bele a trianoni
szerződésbe.”79
Az a tény azonban, hogy Bethlen maximalista módon kö-
zelítette meg a revízió kérdését, nem nyerte el a brit miniszte-
rek, parlamenti tagok, külügyi tisztviselők tetszését, akikkel
kinti tartózkodása alatt találkozott. Arra voltak felkészülve,
hogy esetleg támogassák a Népszövetségen keresztül Trianon
egyes részleteinek a javítgatását, az esetleges nyilvánvaló hibák
kiigazítását, de nem támogathatták a gondolatot, hogy Magyar-
ország visszakapja minden elveszített területét, a „történelmi
Magyarország” újrateremtését, amit Bethlen kért.
Bethlen gondolkodásmódjára jelentős hatást gyakorolt
londoni látogatása, és a tény, hogy még ebben a viszonylag ro-
konszenvező fővárosban sem talált támogatókra kampányához.
Amikor azután a következő lobbizása a franciákkal – a buda-
pesti francia követségen keresztül – még határozottabb elutasí-
tásban részesült, előtérbe lépett az őt alapvetően jellemző prag-
matizmus, és 1934-től kezdődően jelentősen változtatott állás-
foglalásán. Bethlen ekkor már úgy beszélt a revízióról, mint
hosszú távú célról, amit nem lehet elérni egy nagyobb európai
szövetséges segítsége nélkül. Addig is Magyarország elsődleges
feladata az utódállamokban élő magyar kisebbségek helyzeté-
nek ellenőrzése, és a harc jogaik védelméért. Bethlen a liberális
napilap, a Pesti Napló hasábjain rendszeresen megjelenő cikkei-
ben fejtette ki nézeteit, és egyéb, külpolitikai kérdésekkel kap-
csolatos gondolatait.
Körülbelül ugyanebben az időben bizonyos mértékben
módosultak Károlyi Mihály igencsak eltérő nézetei is. Károlyi
1925-től Párizsban élt, abból a pénzből, amit ő, és még inkább a
felesége keresett előadókörútjaikon. 1931-ben egy csoport balol-
dali íróval együtt ellátogatott a Szovjetunióba, és mint olyan so-
kan mások akkor és azóta, önkéntes áldozata lett a szovjet pro-
pagandagépezetnek: „[…] semmiféle, netán kedvezőtlen ta-
pasztalat nem változtathatta meg a rendszer iránti rokonszen-
vemet. A Trockij és Sztálin közötti vitában, amely akörül folyt,
hogy felépíthető-e a szocializmus egy országban, Sztálinnal ér-
tettem egyet, mivel nem voltak illúzióim a nyugati munkásosz-
tály erejét illetően […] De nem a haladást szolgálta még az elke-
rülhetetlen emberi szenvedés is?”80 Károlyi nézetei nyugati úti-
társaiéval párhuzamosan fejlődtek. Az 1930-as évek alatt a
szovjet Oroszországot megrázó ismétlődő tisztogatási hullámok
kikezdték hitét, és visszatartották attól, hogy csatlakozzék a
kommunista párthoz, de már az is érdekes, hogy egyáltalán
ilyesmit forgatott a fejében. 1939-ben a náci–szovjet-paktum el-
mélyítette csalódottságát, de továbbra is meg volt győződve ar-
ról, hogy a szovjet változat minden hibája és eltévelyedése elle-
nére, a kommunizmus kínálja az emberiség számára a legtöbb
reményt.
Időközben Bethlen István undorral, de még nem túl nagy
nyugtalansággal figyelte, amint Magyarország egyre gyorsab-
ban sodródott jobbra. A miniszterelnöki székben őt követő Ká-
rolyi Gyula gróf egy év után lemondott arról a posztról, amely
az ő szerény képességeinél sokkal nagyobb formátumú embert
követelt. Utódát keresve Horthy tudatában volt annak, hogy
növekedett a radikális jobb támogatottsága, és Gömbös Gyulát
kérte fel, aki megörökölte Bethlen helyét az Egységes Párt veze-
tésében is (Gömbös átkeresztelte a pártot a Nemzeti Egység
Pártjává). Egy darabig Bethlen abban bízott, hogy ellenőrizni
tudja Gömböst. 1935-ben azonban, amikor Gömbös elbocsátotta
kormányából Bethlen híveit, majd megtisztította tőlük a Nem-
zeti Egység Pártját is, Bethlen rádöbbent tévedésére, és a Göm-
bös-rezsim parlamenti ellenzéke élére állt. Gömbös nem is rej-
tette véka alá azt a vágyát, hogy Magyarországot a náci Német-
ország mintájára fasiszta, korporatív állammá alakítsa, amely
szoros szövetségben van Németországgal. Egyik németországi
látogatása alkalmával titokban arról biztosította Hermann Gör-
inget, hogy Magyarországon is megoldják a „zsidó kérdést”.
Bethlen az elsők között volt, akik figyelmeztették Horthyt, hogy
Gömbös veszélyt jelent mind az alkotmányra, mind a kormány-
zó személyére. A politikai válságot csak az előzte meg, hogy
1936-ban Gömbös váratlanul meghalt vesebajban.
Gömbös eltűnése a színről nem változtatott azonban azon,
hogy Magyarország elkerülhetetlenül sodródott a náci Német-
ország karjaiba. 1934-től kezdődően egy sor kétoldalú kereske-
delmi egyezmény egyre szorosabban kapcsolta a magyar gaz-
daságot a némethez. 1939-re a Harmadik Birodalommal bonyo-
lódott a magyar külkereskedelem több mint 50 százaléka. Né-
metország Olaszország helyébe lépett, mint az a lehetséges erős
szövetséges, amelyre oly nagy szüksége volt Magyarországnak
Trianon revíziójáért folytatott küzdelmében. Ezt felismerve, a
magyar társadalom legtöbb rétegében, de különösen a fegyve-
res erők tisztikarában, növekedtek a németbarát érzelmek. A
háború utáni Magyarországon mindig is ott lappangott a felszín
alatt az antiszemitizmus, amely egyre arcátlanabbul mutatko-
zott meg. A magyar kormány volt az első, amely gratulált a
Führernek 1938-ban az Anschluss, Ausztria bekebelezése alkal-
mából. Akkor már Budapest ki volt tapétázva nácibarát és zsi-
dóellenes plakátokkal. A fasiszta Nyilaskeresztes Párt szervezte
nácibarát megmozdulások a radikális jobboldal várható állam-
csínyéről szóló híreket táplálták.
Bethlen, a legtöbb hagyományos konzervatívhoz hasonló-
an, növekvő aggodalommal figyelte ezeket a fejleményeket.
1938 februárjában, nem sokkal az Anschluss előtt, amely a ma-
gyar határig terjesztette ki a Harmadik Birodalom feltörekvő
hatalmát, Bethlen figyelmeztette a parlamentet, hogy „ameny-
nyiben Magyarországon is bekövetkezik a jobboldali Gleich-
schaltung, Németország barátaiból Németország rabszolgáivá
leszünk, és a független magyar külpolitika egyszer s minden-
korra a múlté lesz”.81 Bethlen erősen ellenezte a zsidótörvénye-
ket is. Az első zsidótörvényt Darányi Kálmán dolgozta ki, aki
Gömböst követte a miniszterelnöki székben, majd 1938-ban az ő
utóda, Imrédy Béla vezette be. Mindkét miniszterelnök a náci-
barát lobbi és a Nyilaskeresztes Párt növekvő nyomásának en-
gedve cselekedett. A törvény kvótákat állapított meg, hogy
hány zsidó kerülhet be egy bizonyos foglalkozási ágba, és kor-
látozta foglalkoztatásukat a kereskedelmi vállalkozásokban.
Bethlen egy Horthyhoz intézett levélben arra figyelmeztette a
kormányzót, hogy Imrédy „sebeket üt, de a gyógyításról nem
gondoskodik. Országunkon belül közel egymillió főnyi intelli-
gens zsidóból készül mindenre elszánt belső ellenséget nevelni
a nemzetnek.”82 Egy 1938-ban írott újságcikkben így érvelt:
„[…] a magyar alkotmány institúciójává tenni a jogegyenlőtlen-
séget […] olyan rövidlátás, amelyet nézetem szerint ezzel az ál-
lammal elkövettetni nem szabad. Nézetem szerint az, amit a
kormány tesz, szegénységi bizonyítvány ennek a nemzetnek a
részére.”83
A magyarok azonban nem hiába reménykedtek abban,
hogy a hitleri Németországgal fenntartott, ha nem is egyenlő jo-
gokon alapuló kapcsolatrendszer meg fogja majd hozni a jutal-
mat Trianon revíziója formájában. Az Imrédy-kormány antisze-
mita politikája, az a tény, hogy nyíltan, ha anyagiakkal nem is,
támogatta a Szudéta-vidék német bekebelezését, és hajlandó
volt csatlakozni az Antikomintern Paktumhoz*, valamint az,
hogy kilépett a Népszövetségből, és megkötött egy, Németor-
szág számára rendkívül előnyös, tíz évre szóló gazdasági
egyezményt, mindez együtt kellően kedvező benyomást gyako-
rolt Hitlerre, hogy lépjen Magyarország javára (bár Hitler soha-
sem tekintett másképp a magyarokra, mint megvetéssel). Olasz-
országgal együtt hajlandó volt közvetíteni a Magyarország és
Csehszlovákia közötti területi vitában.
1938 novemberében megszületett az eredmény, amely az
első bécsi döntés néven vált ismertté. Ennek értelmében a cseh-
szlovák kormányt Berlin arra kényszerítette, hogy adjon vissza
Magyarországnak csaknem 12.111 négyzetkilométernyi terüle-
tet Szlovákiából, amelyen kb. egymillióan éltek, többségükben
etnikai magyarok. Horthy kormányzó fehér lovon, ünnepi me-
netben vezette a teljes magyar parlamentet – tagjai között Beth-
len Istvánnal – a visszatért Kassára (ma: Košice, Szlovákia).
Bethlenre az egész nem gyakorolt nagy benyomást, hiszen ő
mindig is ellenezte a félmegoldásokat. Erősen bírálta a kor-
mányt, amelynek nem sikerült visszaszereznie Pozsonyt (ma:
Bratislava, Szlovákia), a magyar országgyűlés egykori székhe-

*
Az egyezmény 1936-ban született Németország és Japán között, majd
Olaszország is csatlakozott hozzá. Mindegyik fél kötelezte magát, hogy nem
támogatja a Szovjetuniót, ha az valamelyik felet megtámadja.
lyét, és Kárpátalja (Kelet-Szlovákia) egy részét, amely lehetővé
tette volna a közös határt Lengyelországgal. 1940-ben kevesebb
bírálattal fogadta a második bécsi döntést, amelyet szintén a né-
metek és az olaszok alkudtak ki, és amely visszajuttatott Ma-
gyarországnak 43.000 négyzetkilométert, 2,5 millió lakossal. Az
ott élők csaknem a fele román volt. Szeptember 15-én Bethlen
részt vett a magyar csapatok diadalmas bevonulásában Kolozs-
váron (ma: Cluj, Románia). Újra meglátogathatta családi birto-
kait, rendbe hozathatta egykori otthonát. Elégedettségébe azon-
ban aggodalom is vegyült. Ezt írta: „[…] sötét érzéseim vannak,
drága árat kell majd fizetnünk ezért.”84
A BÉCSI DÖNTÉSEK
A két bécsi elöntés, majd 1939-ben Kárpátalja és
1941-ben azoknak a területeknek a visszaszerzése,
amelyeket 1920-ban Jugoszláviának ítéltek, össze-
sen 78.567 négyzetkilométernyi területtel növelték
az országot, ez 53%-a volt a trianoni béke által el-
vett területeknek, és 5,3 millió ember tért vissza,
akiknek a 42%-a etnikai magyar volt. Amikor
1945-ben Magyarország a németek szövetségese-
ként vereséget szenvedett, ez megfosztotta az or-
szágot minden visszaszerzett területétől
Ekkorra Bethlen politikai pályafutása már csaknem a vé-
géhez érkezett. Amikor 1939 májusában a magyar országgyűlés
elfogadta a második zsidótörvényt, amely további megszorítá-
sokat jelentett a magyarországi zsidóság számára, és olyan in-
tézkedéseket tartalmazott, amelyek 250.000 ember megélhetését
veszélyeztették, olyan folyamat indult el, amely Bethlen szerint
csakis szerencsétlenséghez vezethetett. Kétségbeesetten látta,
hogy többé nem képes befolyást gyakorolni a magyar politikai
életre, és így, a parlamenti szavazás utáni napon bejelentette
visszavonulását a politikától. Választóihoz intézett búcsúlevele
támadta a kormány antiszemitizmusát, és a földbirtokos arisz-
tokráciával szembeni ellenséges viselkedését: „Ma nemzeti pró-
féta csak az, aki a nemzeti érdek szent nevében zsidót früstököl,
grófot ebédel, és lefekvés előtt minden földet és minden va-
gyont szétoszt, ami nem az övé”.85
TELEKI ÖNGYILKOSSÁGA
1941 áprilisában Magyarország, alig négy hónap-
pal az után, hogy „örökös barátsági szerződést”
kötött Jugoszláviával – Hitler kérésére, de abban a
reményben is, hogy visszaszerezhet olyan területe-
ket, amelyeket Trianon elszakított –, csatlakozott
Németországhoz déli szomszédja megszállásában.
Teleki Pál, aki ekkor volt másodízben miniszterel-
nök, lelkifurdalástól gyötörve agyonlőtte magát, és
búcsúlevelet hagyott hátra Horthynak, amely így
végződött: „A gazemberek oldalára álltunk […]
Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet! Nem
tartottalak vissza! Bűnös vagyok. Teleki Pál”86
Bethlen sohasem törekedett népszerűségre, és csak rövid
ideig volt abban része az 1920-as években, mielőtt beköszöntött
volna a gazdasági válság, és elsöpörte volna gazdaságpolitikája
sikerét. Visszavonulását nem nagyon gyászolták, sőt, sokan üd-
vözölték. Ugyanakkor néhány megfigyelő hajlandó volt elis-
merni jó tulajdonságait és az általa elért eredményeket: a politi-
kai paletta hagyományosan másik oldalán levő szociáldemokra-
ta napilap, a Népszava például kijelentette: „Bethlen Istvántól
nem lehet elvitatni kimagasló tehetségét, világos, tiszta látását,
osztályérdekeinek gyors fölismerését; nem lehet tőle elvitatni,
hogy a háború utáni új Magyarország kimagasló politikusa és
államférfija. A magyar uralkodó osztályoknak kevés ilyen nagy
tehetségű politikusa maradt az összeomlás után.”87
Visszavonulása után Bethlen ideje legnagyobb részét In-
kén, egy kis faluban, nyugat-magyarországi birtokán töltötte,
de szoros kapcsolatban maradt egykori kollégájával a párizsi
napokból, Teleki Pállal. Teleki 1939-ben követte Imrédyt a mi-
niszterelnöki székben. A háború kitörése után mindkét férfi
egyetértett abban, hogy Magyarország számára a legjobb, ha ki-
tart a fegyveres semlegesség elve mellett. Amennyire csak le-
hetséges, tartson távolságot a náci Németországtól, és igyekez-
zen megerősíteni kapcsolatait a nyugati hatalmakkal. Erre azon-
ban nem kerülhetett sor. Meg kellett fizetni a két bécsi döntés
árát: a magyar kormányra nemcsak azért nehezedett nyomás,
hogy Hitler megelégedésre oldja meg a „zsidó kérdést”, de had-
ba is kellett lépnie, hogy támogassa Hitler 1941-ben Oroszor-
szág ellen indított támadását. E dolgok megvalósítása érdeké-
ben Horthyra nemcsak Berlinből, hanem a saját vezérkarából is
– amelyben a németbarát érzelműek voltak túlsúlyban – nyo-
más nehezedett. Június 27-én Horthy meghozta a döntést, ame-
lyet motivált saját gyűlölete is, amelyet a kommunizmus ellen
táplált: engedélyezte 40.000 magyar katona bevonulását szovjet
területre. Az év végére Magyarország hadban állt Nagy-Britan-
niával és domíniumaival, majd, Pearl Harbor után, az Egyesült
Államokkal is.
Bethlen, Horthyhoz hasonlóan, hitt abban, hogy a nyugati
demokráciák végül a tengelyhatalmak fölébe fognak kerekedni.
Horthy Bethlent választotta ki, hogy ő legyen egy londoni
száműzetésben levő kormány feje, ha bekövetkezik Magyaror-
szág német megszállása, vagy ha uralomra kerül Magyarorszá-
gon a Nyilaskeresztes Párt. 1944-ben mindkét esemény megva-
lósult, de Bethlen, akinek akkorra már meggyengült az egészsé-
ge, Magyarországon maradt. Berlinben teljes mértékben nép-
szerűtlenné tette magát, amikor bírálta az első bécsi döntést, és
most csak súlyosbította ezt a sértést azzal, hogy nyilvánosan
felemelte szavát a diktatúrák ellen, legyen az náci vagy kom-
munista.
Jellemző módon, e diktatúrák létét annak az ostobaságnak
tulajdonította, hogy megadták a szavazati jogot és a titkos sza-
vazás lehetőségét a műveletlen és könnyen félrevezethető töme-
geknek. Nem ellenezte Magyarország becstelen részvételét ad-
digi szövetségese, Jugoszlávia megszállásában, annak ellenére,
hogy ezért Teleki Pál bűntudattól gyötörve öngyilkosságot kö-
vetett el. Egyetlen feltétele volt, hogy az anyaország ne foglal-
jon el nagyobb szerb területet annál, mint amennyit Trianon
szakított el tőle. Ellenezte azonban azt, hogy Magyarország
részt vegyen a Szovjetunió német megszállásában, azon az ala-
pon, hogy ott nem volt visszaszerzendő elszakított magyar te-
rület. Miután 1943-ban a keleti fronton, a Donnál, Voronyezs
közelében megsemmisült a második magyar hadsereg, Bethlen
ezt mondta a felsőház külügyi bizottságában: „Ha a háború ki-
törésekor megkérdeztek volna, hogy a háború hogy fog vég-
ződni, azt feleltem volna, hogy a németek nem fognak győzni,
de mások sem. Ha ma kérdeznének meg, azt felelném, a néme-
tek elvesztették a háborút, de nem tudom, hogy ki fog
győzni.”88
Bár 1943-ra egészsége már gyorsan hanyatlott, főként mert
egész felnőtt életében láncdohányos volt, beleegyezett, hogy
csatlakozik a Magyar Nemzeti Társaskörhöz, amely a nácielle-
nes csoportok szervezete volt. Tagja lett annak a szűk, informá-
lis csoportnak is, amelyet a kormányzó hozott létre, hogy meg-
tanácskozzák a szövetségesekkel kötendő különbéke kérdését.
Támogatta Horthy elhatározását, hogy felveszi a közvetlen kap-
csolatot Moszkvával, amikor láthatóan nem volt már remény
arra, hogy a szövetségesek megszállják a Balkánt. 1944 február-
jában a felsőház honvédelmi bizottságában azt mondta, hogy a
háború elveszett, és hogy Magyarországnak különbékét kell
kérnie a Szovjetuniótól. Amikor márciusban Hitler az ausztriai
Klessheimbe hívta Horthyt – ahol azután alaposan leszidta a
Magyarország és a szövetségesek közötti kapcsolatokért, ame-
lyekről a németek mindvégig tudomással bírtak, majd tudatta
vele Magyarország megszállását – Bethlen, aki attól tartott, elra-
bolják a kormányzót, azt a tanácsot adta, hogy ne fogadja el a
meghívást. Horthy ennek ellenére elutazott, és március 19-én
már náci kísérettel tért vissza, mert időközben nyolc német had-
osztály lépte át a magyar határt, hogy elfoglalja egy vele elvileg
szövetséges ország területét.
A Gestapo egységei azonnal hozzáfogtak a kormány is-
mert ellenzékéhez tartozók és más „nemkívánatos” személyek
felkutatásához és letartóztatásához. Bethlen Kállay Miklós mi-
niszterelnökkel tartott bizalmas megbeszélést, amikor két Ges-
tapo-tiszt rátalált a miniszterelnöki hivatalban. Felkérték, hogy
kísérje el őket a német nagykövetségre. Bethlen ezt megtagadta,
majd álruhában, hamis iratokkal Nyugat-Magyarországra sike-
rült menekülnie, ahol elrejtőzött. Macska-egér játék vette kezde-
tét, amelynek során Bethlen Magyarországon és Erdélyben egy
sor barátja és támogatója házában húzta meg magát. A Gesta-
pónak nem sikerült a nyomára bukkanni. Továbbra is közvetlen
kapcsolatban maradt a kormányzóval, júliusban és augusztus-
ban még azt is megkockáztatta, hogy Horthy hívására felment
Budapestre, hogy megvitassák a Lakatos tábornok vezetése
alatt felálló új kormányt. Kállay, akit a németek gyűlöltek, arra
kényszerült, hogy a török követségen kérjen menedéket. Újabb
találkozásaik során szeptemberben Bethlen megerősítette Hor-
thyban az elhatározást, hogy kezdjen titkos tárgyalásokat az
oroszokkal egy fegyverszünetről. Október 11-én aláírásra is ke-
rült Moszkvában egy előzetes fegyverszünet, de a kormány
tudta nélkül, mert abban nácibarát miniszterek is voltak.
1944 decemberének derekán a közeledő Vörös Hadsereg
átvonult a Nagyalföldön, és áttörte Budapesttől keletre a néme-
tek vonalát; a szovjetek karácsonyra körülzárták a fővárost, és
megkezdődött Budapest csaknem két hónapig tartó ostroma.
Más szovjet csapatok – Budapestet kikerülve – továbbmentek,
és elérték Nyugat-Magyarországot, ahol Bethlen akkoriban rej-
tőzködött, ez alkalommal a Balatonnál. Az előző hónapok fe-
szültségei és aggodalmai megtették a magukét, Bethlen nyom-
bélfekélytől szenvedett, és volt két kisebb szívrohama is. Rész-
ben, hogy orvosi kezeléshez jusson, és részben, hogy ne kockáz-
tassa tovább ideiglenes házigazdái életét, Bethlen feladta magát
a helyi szovjet parancsnokságon. Az oroszok tisztában voltak
politikai fontosságával, de kevésbé ismerték politikai nézeteit.
Házi őrizet alatt tartották, de jól bántak vele. 1945 februárjára
azután az oroszok elvégezték házi feladatukat, azonosították
Bethlent mint őskonzervatív reakcióst, akinek nem lehet helye
Magyarország politikai jövőjében. Márciusban repülővel
Moszkvába vitték, és a hírhedt Butirszkaja börtön rabkórházá-
ban tartották fogva, ahol egészsége rohamosan romlott. Ma-
gyarországról a felesége, Margit kérvényt küldött Sztálinnak,
kérte férje szabadon bocsátását, vagy legalább engedélyt arra,
hogy levelezhessen vele, de nem kapott választ. Az új balközép
magyar kormány sem volt hajlandó támogatást adni, jobban
szerette volna távol tartani Bethlent Magyarország háború utáni
politikai életétől.
Bethlen István 1946. október 5-én halt meg szívbénulásban
a Butirszkaja börtönben. Tömegsírba temették el a moszkvai
Donszkoj-kolostor temetőjében. Sohasem találták meg földi ma-
radványait, 1994-ben jelképes hamvait temették újra a budapes-
ti Kerepesi úti temetőben, más magyar államférfiak sírja és em-
lékműve közelében.
Károlyi Mihály a háború éveit Angliában töltötte, először
North Oxfordban, majd Hampsteadben lakott. Megalapította az
Új Demokratikus Magyarország Mozgalmat, amely behálózta
az egész magyar diaszpórát, és továbbra is hirdette elképzelését
egy háború utáni Dunai Föderációról. Szoros kapcsolatban állt a
szovjet nagykövetséggel és Ivan Majszkij nagykövettel szemé-
lyesen is. Majszkij segítségével Károlyi felvette a kapcsolatot a
Moszkvában élő magyar kommunistával, Rákosi Mátyással, és
megpróbálta felkelteni Magyarország jövendő diktátora érdek-
lődését egy magyar légió felállítása iránt, amelyet a szovjet ha-
difogolytáborok magyar foglyaiból kellett volna toborozni.
Nem kapott választ elképzelésére. Háborús tevékenysége kime-
rült abban, hogy a BBC magyar nyelvű adásaiban bátorító üze-
neteket küldött a magyar népnek.
Az 1945 novemberi választás után – ez volt a legszaba-
dabb, legdemokratikusabb választás, amelyre valaha is sor ke-
rült Magyarországon – Károlyit többször is felkérte a szociálde-
mokrata párt, amely akkor már szoros szövetségben volt a
kommunistákkal, hogy térjen vissza Magyarországra, és vállal-
jon politikai szerepet. Utaltak rá, hogy nagy esélye van arra,
hogy jelölik a köztársasági elnöki posztra. Amikor 1946 márciu-
sában a nemzetgyűlés hatályon kívül helyezte a javai elkobzá-
sáról szóló 1925-ös törvényt, Károlyi 27 esztendei távollét után
visszatért Magyarországra. Nagy Ferenc miniszterelnök (a kis-
gazdapárt vezetője) ünnepélyesen fogadta, és tiszteletére hiva-
talos ünnepségeket rendeztek, de hazajövetele nem keltett élénk
visszhangot a közvéleményben. A történelem kerekének ironi-
kus fordulata úgy hozta, hogy felkérésre részt vett a magyar de-
legáció tagjaként az 1946-os párizsi békekonferencián, és előad-
ta Magyarország – sikertelen – kérelmét, hogy megtarthassa a
két bécsi döntéssel neki visszajuttatott területeket. Jan Masaryk
csehszlovák vezető megjegyezte, hogy Károlyi beszédét akár
Bethlen István is tarthatta volna. 1947-ben, amikor a kommunis-
ták nyomása erősödött Magyarországon, Károlyit kinevezték
hazája párizsi nagykövetévé, és Hollandiába, Belgiumba és Lu-
xemburgba is akkreditálták.
Miután 1948-ban a kommunista párt megszerezte a teljha-
talmat, és a Rákosi-korszak terrorja elárasztotta Magyarorszá-
got, Károlyi megkésve, de fokozatosan elveszítette illúzióit. A
magyar követség vezető munkatársait sorra hazarendelték Bu-
dapestre, ahol eltűntek. Amikor 1948 decemberében letartóztat-
ták Magyarország hercegprímását, Mindszenty bíborost, Ká-
rolyi — ha formálisan is — ellenezte bebörtönzését, mert attól
tartott, ez rossz fényt vet a rendszerre. A bíboros 1949. februári
pere után azt sürgette, hogy életfogytiglanra szóló ítéletét vál-
toztassák száműzetésre. Amikor kérelmeiről tudomást sem vet-
tek, Károlyi lemondott posztjáról, és ismét önkéntes száműze-
tésbe vonult. Franciaországban, Vence-ban élt feleségével, ahol
megírta csalódást okozóan kevés információt tartalmazó emlék-
iratait, és ahol 1955-ben meghalt. Nem érte meg honfitársai bá-
tor felkelését a kommunista diktatúra és az orosz megszállás el-
len, amelyre egy évvel később került sor.
 Epilógus

Magyarországot ezeréves történelme során számos sze-

rencsétlenség sújtotta, amelyeket mind túlélt: a XIII. században
elpusztították a tatárok, 1526-ban legyőzték és meghódították
az oszmán-törökök, 1849-ben Ausztria és Oroszország egyesült
erővel tiporták el a függetlenségért folytatott harcát, az ország
elveszítette mind a két világháborút, az 1950-es években Rákosi
Mátyás terrorja következett, majd az 1956-os forradalmat szov-
jet tankok fojtották vérbe. A trianoni szerződés mindezeknél
tragikusabb volt, mert következményei maradandóak. A meg-
szállás, a vereség és az elnyomás okozta sebek mélyek lehetnek,
de begyógyulnak. Az amputáció visszafordíthatatlan.
A párizsi békekonferencia által Magyarországra rótt felté-
telek általában nem a rosszindulat, a bosszú, és nem is valami-
lyen különleges büntető szándék eredményei. Részben a konfe-
rencia hibás szerkezetéből következtek, részben abból a fáradt-
ság okozta idegenkedésből, hogy másodszor is áttekintsék a de-
mográfiai és területi témák bonyolult hálóját, de főként a szö-
vetségeseknek abból az elhatározásából, hogy kielégítsék és
szentesítsék az egykori Osztrák-Magyar Monarchia népei nem-
zeti törekvéseit. Magyarország, Ausztriához hasonlóan, 1919-re
már megbékélt a gondolattal, hogy elveszíti „nemzetiségeit”, és
velük együtt azon területek egy részét is, amelyen azok éltek.
Magyarország azonban nem nyugodhatott bele 3 millió etnikai
magyar elveszítésébe, akiket Trianon arra ítélt, hogy idegen
uralom alatt éljenek. Az a keserűség, amit ez a különben elke-
rülhető igazságtalanság gerjesztett, megmérgezte a két világhá-
ború között a magyar politikát, és a magyar nemzeti lélek sötét
oldalát táplálta.
Elképzelhető az is, hogy ha az 1920-as béke feltételei ke-
vésbé büntető jellegűek, Magyarország akkor is a náci Német-
országhoz húzott volna. Magyarországon mindig is erősek vol-
tak a németbarát érzelmek, és a Kun Béla-féle „védőoltás” után
természetes volt, hogy az ország vezetői az 1930-as években a
szovjet kommunizmus legerősebb ellenségével rokonszenvez-
tek. Nem valószínű azonban, hogy a második világháborúban
Magyarország szívesen vált volna Hitler szövetségesévé, ha a
nemzet nem kereste volna megszállottan a revíziót. Ennek kö-
vetkeztében egy olyan fausti szerződést kötött, amely az elcsa-
tolt területek visszaszerzésével kecsegtetett. Bethlen István ösz-
tönösen arra törekedett – s ebben Horthy és a legtöbb magyar
politikus osztozott vele –, hogy jó kapcsolatokat ápoljon Német-
országgal, de megtartson bizonyos távolságot. Amikor 1939-
ben kitört a háború, a legmegfelelőbbnek a fegyveres semleges-
ség látszott. Akkor azonban, az első bécsi döntéssel Magyaror-
szág már Hitler adósa volt, és megtette az első végzetes lépést
azon a meredek lejtőn, amely háborús szövetséghez, az orosz
fronton a katonai összeomláshoz, Magyarország zsidó közössé-
ge tömeges legyilkolásához, és először az ország német, majd
negyvenöt évre szovjet megszállásához vezetett.
Annak a 3 millió magyarnak a többsége, akiknek 1920
után hazájuk határain kívül kellett élniük, akiknek más ország
hűségére kellett nevelniük a gyermekeiket, úgy érezte, nem re-
mélhet többet, mint másodosztályú státust azokban a nemzetál-
lamokban, amelyekbe akaratuk ellenére kerültek. Ez különösen
Erdélyre volt érvényes, ahol a magyar lakosságot igen súlyos
állampolgári hátrányok sújtották, különösen a felsőoktatás terü-
letén, mind a román kommunista uralom előtt, mind az alatt. A
határon túli magyarok helyzete miatti aggódás, a versengés,
hogy ki is ügyük leghatékonyabb bajnoka – a kommunista idő-
szak zöme kivételével –, a magyar belpolitika igen érzékeny té-
mája volt és maradt,
„Trianon […] nekünk, mivel ott törtek idegenbe
minden harmadik magyart, s ott szabdalták szét
anyanyelvünk területeit: afféle embervágóhidat,
charnier-t idéz […]”
(Illyés Gyula,
a kiváló magyar költő írta ezt 1980-ban)89
2001-ben a jobbközép magyar kormány bevezetett egy stá-
tustörvényt, – amely papíron egy sor szociális és pénzügyi ked-
vezményt biztosított a Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában,
Jugoszláviában és Szlovéniában élő etnikai magyaroknak; a szo-
cialista ellenzék nem volt képes szembeszállni az intézkedéssel,
amelyet a magyar parlament 306 igen és 17 nem szavazattal fo-
gadott el. A törvény elkerülhetetlenül súrlódásokhoz vezetett
Magyarország és szomszédjai között, és még 2003-as módosítá-
sa után is nehéz vagy lehetetlen volt a megvalósítása. Ha azon-
ban egyszer Szerbia is csatlakozik az Európai Unióhoz, Magyar-
ország szomszédjai – Ukrajna kivételével – mind az Unió tagjai
lesznek; ez csökkentheti majd az 1919-es párizsi békekonferen-
cián megrajzolt határok jelentőségét és káros hatását. Az elmúlt
kilencven évben azonban Kelet-Közép-Európa története azt bi-
zonyítja, hogy az államférfiak, diplomaták és tanácsadóik elfo-
gultságai, tévedései és tévítéletei túlélik azok megvalósítóit.
 Időrendi táblázat

ÉV FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1874 Bethlen István megszületik az erdélyi Gernyeszegen.

1875 Károlyi Mihály megszületik Fóton, Budapest közelében.

Megkezdődik Tisza Kálmán csaknem 3 évtizeden át tartó mi-
niszterelnöksége.

1878 Vége a török uralomnak a Balkánon: Románia és Szerbia füg-

getlen lesz.

1882 Egyesül a magyarországi és az erdélyi Román Nemzeti Párt.

Fő követelése Erdély autonómiájának helyreállítása. Ro-
mán királlyá koronázzák Hohenzollern Károly fejedelmet.

1901 Bethlent beválasztják a parlamentbe. Feleségül veszi Bethlen

Margitot.

1903 Horvátországban magyar jelképek ellen tüntetnek. Megalakul

Tisza István kormánya.

1905 Károlyi Mihály a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselő-

je.

1907 Bethlen parlamenti szűzbeszédében arra figyelmeztet, hogy a

legfőbb román törekvés Erdély és a Román Királyság egye-
sítése. Közel százezres tömeg követeli Budapesten az álta-
lános, titkos választójogot.

1908 A Monarchia annektálja, jogilag is bekebelezi Bosznia-Herce-

govinát.

1910 Károlyi Mihály pártonkívüli programmal megtartja man-

dátumát.
 ÉV FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1912 Károlyi párbajozik Tisza István miniszterelnökkel.

Bethlen István felhívja a figyelmet arra, hogy Erdélyben az el-
adásra kerülő magyar földbirtokok jórészt román kézre ke-
rülnek.

1914 Szerb katonatisztek felbujtására egy diák Szarajevóban lelövi

Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Kitör az első vi-
lágháború.
Károlyi feleségül veszi Andrássy Katinkát. Bethlenhez hason-
lóan önkéntesként jelentkezik katonai szolgálatra.

1916 86 éves korában meghal Ferenc József császár és király. IV.

Károlyt magyar királlyá koronázzák Budán. Károlyi Mi-
hály új, háborúellenes politikai pártot alapít. Románia ha-
dat üzen a Monarchiának, és betör Erdélybe.

1917 Győz a kommunista (bolsevik) forradalom Oroszországban.

Az Amerikai Egyesült Államok az antant oldalán belép a
háborúba. Megállapodás születik Szerbia, Montenegró és a
Monarchia déli területeinek egyesítéséről.

1918. Az antant nyilatkozatban teszi közzé, hogy célja Csehszlová-

nyár kia, Lengyelország és az új délszláv állam létrehozása.
Harcoló félnek ismeri el a Csehszlovák és a Jugoszláv
Nemzeti Tanácsot.

október Összeomlik az Osztrák-Magyar Monarchia.

Tisza elismeri a háború elvesztését. Két héttel később meg-
gyilkolják. Károlyi megalakítja a Nemzeti Tanácsot, amely
az őszirózsás forradalomban átveszi a hatalmat. Károlyit
miniszterelnökké nevezik ki.

november A parlament eltörli a Monarchiát, és kikiáltja a Magyar Köz-

társaságot. Károlyi fegyverszüneti tárgyalásokat kezd a
szövetségesekkel. Cseh, román és szerb csapatok megszáll-
ják és elfoglalják Magyarország jelentős területeit. Oroszor-
szágból Kun Béla hazatér Magyarországra.
 ÉV FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

december Az erdélyi románok Gyulafehérvárott kimondják csatlakozá-

sukat a Román Királysághoz.

1919 Károlyi lemond a miniszterelnökségről, és Magyar ország

január köztársasági elnöke lesz.
Bethlen figyelmezteti a szövetségeseket, hogy Károlyi műkö-
dése az első állomás a bolsevizmus felé vezető úton. Beth-
len a román kormány megbízottai előtt kifejti: hozzájárul
Erdély Magyarországtól való elszakadásához, ha – az
1867-es osztrák-magyar kiegyezéshez hasonlóan – Erdély
viszonyát a Román Királysággal román-erdélyi dualizmus
keretében rendezik.
Párizsban megnyílik a békekonferencia.

február Bethlen ellenzi mind a föld-, mind a választási reformot, és

megalakítja az ellenforradalmi Nemzeti Egységpártot.

március Károlyi saját birtokai felosztásával kezdi meg a földreformot.

Vyx alezredes tudatja Károlyival: a szövetségesek jóvá-
hagyták, hogy Románia elfoglalja Erdélyt és Kelet-Magyar-
ország egy részét. Károlyi javaslatára Berinkey miniszterel-
nök és kormánya lemond, helyet adva egy szociáldemok-
rata kormánynak, nem tudva, hogy a szociáldemokraták
áruló módon már megegyeztek a kommunistákkal. Kun
Béla és a kommunisták átveszik a hatalmat, Károlyit meg-
fosztják a köztársasági elnökségtől. Országszerte dúl a vö-
rösterror. Bethlen álruhában Bécsbe szökik.
Párizsban a román, a jugoszláv és a csehszlovák bizottság be-
mutatja jelentését Magyarország jövendő határairól, amely
azután a trianoni szerződés alapját képezi.

április A békekonferencia képviseletében Smuts tábornok Budapest-

re látogat, de nem tud megegyezésre jutni Kun Bélával. A
román csapatok egyre mélyebbre vonulnak Magyarorszá-
gon. Bécsben Bethlen lesz az Antibolsevista Comité vezető-
je.
 ÉV FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

május Párizsban az Ötök Tanácsa minden módosítás nélkül elfogad-

ja a Magyarország jövendő határairól szóló jelentéseket.
Kun Vörös Hadserege legyőzi a románokat, és kiűzi a cse-
heket Magyarországról. Bethlen ellenforradalmi társai be-
törnek a bécsi magyar követségre, és nagy összeget tulaj-
donítanak el, hogy abból fedezzék tevékenységüket.

június A Négyek Tanácsa nyilvánosságra hozza Magyarország jö-

vendő határaival kapcsolatos javaslatait, és elrendeli az el-
lenségeskedések beszüntetését.

július-au- Kun, a szövetségesek ultimátuma hatására, visszavonja a Vö-

gusztus rös Hadsereget Szlovákiából. Csődöt mond egy újabb tá-
madás a románok ellen. A hírre, hogy a románok Budapest
felé közelítenek, összeomlik Kun Béla rezsimje. A kommu-
nista vezető és társai Bécsbe, majd később Moszkvába
szöknek. Károlyi Prágába utazik, megkezdődik 27 éves
száműzetése.

augusztus A román csapatok elfoglalják Budapestet, megkezdődik a rab-

lás és a pusztítás tobzódása. Bethlen hazatér Bécsből.
Friedrich István eltávolítja a szociáldemokrata kormányt.

szeptember A Négyek Tanácsa Sir George Clerket küldi Bukarestbe, hogy

kifejezze elégedetlenségét a románok viselkedése miatt.
Horthy tengernagy Nyugat-Magyarországon a Nemzeti
Hadsereg élére áll, elszabadul a „fehérterror” a Tanácsköz-
társaság támogatói ellen.

október Budapesten George Clerk közvetítésével megalakul egy koalí-

ciós kormány, amelyet a békekonferencia elismerhet.

november A román csapatok elhagyják Budapestet.

Horthy a Nemzeti Hadsereg élén bevonul a fővárosba.

december Magyarországot felkérik, hogy küldjön delegációt a párizsi

békekonferenciára.
 ÉV FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1920. január Apponyi Albert gróf megkapja Párizsban a békeszerződés

vázlatát, és a békekonferencia előtt kifejti Magyarország
véleményét a javaslat ellen.

február A magyar delegáció a békekonferencián részletesen bírálja a

békeszerződés vázlatát.

március Lloyd George rossz előérzetének ad hangot a Magyarország-

nak kínált feltételek túl kemény volta miatt. Bethlen, a ma-
gyar-francia tárgyalások résztvevőjeként, a döntően ma-
gyarlakta határ menti sáv visszaadását követeli, emellett
területi autonómiát igényel az erdélyi magyar, székely és
szász lakosság számára Románián belül. Horthy Miklós
tengernagyot Magyarország kormányzójává választják.

május A szövetségesek írásban tudatják Magyarországgal, hogy az

eredetileg felvázolt békefeltételeken nem lehetséges változ-
tatni.

június A trianoni békeszerződést aláírják. Megindul az elcsatolt terü-

letekről az üldözött magyarok menekülő áradata a meg-
maradt Magyarországra. Megalakul a kisantant, az új, ún.
utódállamok szövetsége azzal a céllal, hogy megakadá-
lyozza a magyar revíziós törekvéseket.

1921 Bethlen István miniszterelnök lesz, hozzáfog Magyarország

gazdaságának rendbetételéhez, és ő vezeti a trianoni szer-
ződés revíziójáért indított kampányt.

1922 Magyarországot felveszik a Népszövetségbe.

1923 A magyar kormány Károlyit in absentia hazaárulásért perbe

fogja. Az ezévi román alkotmány az országot „egységes és
oszthatatlan nemzetállam”-ként határozza meg, noha Er-
délyben a magyar anyanyelvűek aránya 30%-os. Az ígér-
getések ellenére nem készül kisebbségi törvény. Radikáli-
san csökkentik a magyar nyelvű iskolák számát, korlátoz-
zák az anyanyelv használatát, magyar tulajdonú földeket
sajátítanak ki, folyik az erőszakos asszimiláció.
 ÉV FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1925 Károlyit birtokai elvesztésére és örökös száműzetésre ítélik.

1927 Bethlen barátsági és együttműködési megállapodást hoz tető

alá Olaszországgal.

1929 A New York-i tőzsde összeomlásával kirobban a gazdasági vi-

lágválság.

1930 A nagy világválság Magyarországot is súlyos helyzetbe hoz-

za.

1931 Bethlen lemond a miniszterelnökségről. Károlyi Mihály elláto-

gat a Szovjetunióba.

1932 Bethlen lesz a Revizionista Liga elnöke.

1933 Hitler hatalomra jut Németországban.

1935 Bethlen választási beszédében elutasítja a párttotalitarizmust

és a külföldről importált nemzetiszocialista eszméket.

1938 Az Anschluss után Bethlen óvja a parlamentet, ne sorakozzon

fel túl szorosan a náci Németország mellett, és ellenzi a zsi-
dóellenes törvényeket. Az első bécsi döntés visszaadja Ma-
gyarországnak Szlovákia jelentős, 86,6%-ban magyarlakta
területeit.

1939 A magyar belügyminiszter betiltja a Magyar Nemzetiszocia-

lista Párt — Hungarista Mozgalom működését. Március-
ban Kárpátalja visszakerül Magyarországhoz. Szeptember-
ben kitör a második világháború. Bethlen visszavonul a
politikai élettől.

1940 Magyarország és Románia csatlakozik a tengelyhatalmakhoz.

A második bécsi döntés értelmében Magyarország visszakap-
ja Erdély nagy részét.
Belgrádban aláírják a magyar-jugoszláv örök barátsági szerző-
dést.
 ÉV FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1941 Magyarország júniusban hadat üzen a Szovjetuniónak.

Bácska és a Bánát visszaszerzése érdekében csatlakozik Né-
metországhoz Jugoszlávia megszállásában. Teleki minisz-
terelnök emiatt öngyilkosságot követ el.

1943 A második magyar hadsereg megsemmisül a keleti fronton a

Donnál, Voronyezs közelében.

1944 Bethlen a román átállás után a Moszkvával való azonnali kap-

csolatfelvételt és fegyverszünetet sürgeti. A németek a Ti-
sza vonaláig megszállják a megbízhatatlannak ítélt Ma-
gyarországot. Bethlen – más náciellenes politikushoz ha-
sonlóan – elmenekül a Gestapo letartóztatása elől.

1945 49 napos kemény ostrom után a szovjet hadsereg beveszi a

magyar fővárost. Decemberben az addig bujkáló Bethlen
feladja magát az oroszoknak és repülővel Moszkvába vi-
szik.

1946 Bethlen október 5-én meghal a Butirszkaja börtön kórházában.

Károlyit 27 évi száműzetés után ünnepélyesen fogadják
Magyarországon, és csatlakozik a második párizsi béke-
konferencián részt vevő magyar küldöttséghez.

1947 A második párizsi békeszerződés visszaállítja Magyarország

1938 előtti határait, sőt át kell adnia a Szigetközben 3 szín-
magyar falut Csehszlovákiának. A békeszerződés nem sza-
vatolja a magyar kisebbségek jogait. Károlyi Mihályt a ma-
gyar kormány párizsi követté nevezi ki.

1949 Károlyi lemond, és ismét száműzetésbe vonul Franciaország-

ba.

1955 Károlyi március 19-én meghal.

1956 Magyarországon kitör a forradalom és szabadságharc a füg-

getlen, demokratikus Magyarországért.
A szovjet tankok brutálisan leverik.

1957 A portugáliai Estorilban meghal Horthy Miklós, Magyaror-

szág volt kormányzója.
 ÉV FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1962 Károlyi Mihály hamvait hazahozzák Magyarországra, és álla-

mi szertartással újratemetik.

1990 Megtörténik az első szabad választás Magyarországon.

1994 Bethlen István jelképes hamvait ünnepélyesen eltemetik Bu-

dapesten.
 Angol nyelvű irodalom

Angolul nem létezik életrajz Károlyi Mihályról, ezért az

angol olvasónak Károlyi emlékirataira (Faith Without Illusion,
London, 1956) és a feleségéére (A Life Together, London, 1966)
kell támaszkodnia. Mivel mindkét könyv jóval az azokban leírt
események után íródott, nem bővelkednek részletekben, de jó
és hangulatos képet kínálnak az első világháború előtti és alatti
Magyarországról. Az egyetlen alapos Károlyi-életrajz magyarul
olvasható, és ez Hajdú Tibor Károlyi Mihály: Politikai életrajz cí-
mű könyve (Budapest, 1978). Bethlen Istvánnak jobb sors jutott.
Romsics Ignác A Great Conservative Statesman of Hungary, 1874-
1946 (New York, 1995) című könyve kitűnő, részletes életrajz,
amely nem annyira kritikátlan, mint a cím után gondolhatnánk,
és Fenyő Mario angol fordítása kitűnő. Létezik egy szintén
hasznos életrajzi vázlat, Mócsy István műve: Count István Beth-
len, amely a Bődy Pál által szerkesztett Hungarian Statesmen of
Destiny, 1860-1960 (New York, 1989) című kötetben jelent meg.
Mind Károlyi, mind Bethlen természetesen szerepel a Ma-
gyarország történelméről szóló könyvekben, amelyek közül az
egyik legújabb a The Will to Survive: A History of Hungary (Lon-
don, 2005) című könyvem, amely magyarul Megmaradni címmel
jelent meg (Budapest, 2008). Paul Lendvai Hungarians (London,
2003) című könyve olvasmányos, szórakoztató, életrajzokon
alapuló elbeszélés; szerzője egy magyar újságíró, aki 1956-ban
elhagyta hazáját, és a Financial Times kiváló tudósítója lett. Mol-
nár Miklós műve, a Concise History of Hungary (Cambridge,
2001) rövidebb és inkább tankönyv jellegű, de megbízható és jól
illusztrált. Kontler László A History of Hungary: Millennium in
Central Europe (London, 2002) című műve egy angolul író ma-
gyar tudós munkája, amely filozófiai alapokról közelíti meg a
témát, és a szerző előadásain alapul, amelyet nem magyar hall-
gatóknak tartott a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU).
A XX. századi Magyarországról szóló legjobb történetírás Rom-
sics Ignác Hungary in the Twentieth century (Budapest, 1999) cí-
mű műve.
A szakosodott írások közül az első helyen kell megemlíte-
ni A. Macartney monumentális, kétkötetes October Fifteenth: A
History of Modern Hungary, 1929-1945 (Edinburgh, 1957) című
művét, amely a második világháborúhoz vezető és az az alatti
eseményeket beszéli el, nem csupán napról napra, de szinte
percről percre. A könyv előnye nemcsak az, hogy a szerző en-
ciklopédikus tudással rendelkezik a magyar dolgokkal kapcso-
latban, hanem az is, hogy személyesen ismerte a két világhábo-
rú közötti időszak számos politikusát, köztük Bethlen Istvánt is.
Az 1918-20-as időszakról az egyik legjobb mű Gratz Gusztáv A
forradalmak kora című munkája (Budapest, 1935, újranyomva
1992-ben). Bánffy Miklós The Phoenix Land (London, 2003) című
könyve az erdélyi arisztokrata – aki az 1920-as években rövid
ideig magyar külügyminiszterként is szolgált – rendkívül szó-
rakoztató emlékirata, amely a két háború közötti és a második
világháború alatti időket öleli fel. Ettől a szerzőtől való a Tran-
sylvanian Trilogy (London, 1999-2001), amely bár a képzelet szü-
lötte, tényeken alapul. Az angol fordítás Patrick Thursfield és
Bánffy-Jelen Katalin munkája. A könyv feledhetetlen képet ad
az 1944 előtti Magyarországról, és eszményi módon vezeti be a
Magyarországot csak felületesen ismerő olvasót ebbe a világba.
Kun Béla 133 napos Tanácsköztársaságáról a legjobb leírás Tő-
kés Rudolf Béla Kun and the Hungarian Soviet Revolution (New
York, 1967), míg Albert Kaas és Fedor de Lazarovics Bolshevism
in Hungary: the Béla Kun Period (London, 1931) című munkája
fontos dokumentumanyagot tartalmaz. Horthy Miklós legjobb
életrajza Thomas Sakmyster könyve: Hungary’s Admiral on Hor-
seback: Miklós Horthy 1918-1944 (Boulder, Colorado, 1994),
amely szintén világos képet rajzol a két világháború közötti ma-
gyar politikai életről és a társadalomról. Énnek lényeges kiegé-
szítője a Honour and Duty (Lewes, 2005), Horthy menyének,
Edelsheim-Gyulai Ilona grófnőnek az emlékirata, amely első
kézből lenyűgözően mutatja be a kormányzó családjának az éle-
tét a második világháború éveiben. Horthy Miklós is megírta
Emlékiratait. (Memoirs, New York, 1957), de ez a könyv mester-
kélt, és nem tartalmaz sok információt. Frank Tibor szerkesztet-
te és adta ki J. F. Montgomerynek, a budapesti amerikai követ-
nek (1933-1941) az iratait a Discussing Hitler (Budapest és New
York, 2003) című kötetben, amely felbecsülhetetlenül értékes
betekintést enged a két háború közötti magyar politikai életbe.
Ha azokat a műveket akarjuk bemutatni, amelyek közvet-
lenül az ebben a könyvben leírt eseményekhez kapcsolódnak,
akkor a Károlyi-féle forradalomnak jó leírását találjuk Peter Pas-
tor Hungary between Wilson and Lenin: The Hungarian Revolution
of 1918-19 (New York, 1976) és a Völgyes Iván szerkesztésében
megjelent Hungary in Revolution (Lincoln, Nebraska, 1971) című
könyvekben. Harry Bandholtz vezérezredes, aki 1919-1920-ban
a magyarországi szövetséges katonai misszió amerikai vezetője
volt, részletes és szórakoztató naplót vezetett, amelyből jelentős
részleteket közölt az An Undiplomatic Diary című kötet (New
York, 1966). Az írások eleven képet adnak a román megszállás
alatti életről Magyarországon.
A párizsi békekonferenciával és Magyarország kései rész-
vételével a legátfogóbb és legmegbízhatóbb mű (bár rövid
könyv) Romsics Ignác The Dismantling of Historic Hungary: the
Peace Treaty of Trianon, 1920 (New York, 2001). Margaret Mac-
millan írt egy pompás könyvet, a Peacemakers: Six Months That
Changed the World (London, 2001) címmel, amely tartalmaz egy
rövid fejezetet Magyarországról, de a helyszűke kizárja a kér-
dés bővebb kifejtését. Deák Ferenc Hungary at the Paris Peace
Conference: the Diplomatic History of the Treaty of Trianon (New
York, 1942) a legteljesebb, de nem mindig a legmegbízhatóbb
módon írja le a trianoni béke kialakulásának az eseményeit. The
Making of a New Europe: R. W. Seton-Watson and the Last Years of
Austria–Hungary, Hugh és Christopher Seton-Watson művére
(London, 1981) feltétlen szükség van ahhoz, hogy belelássunk a
szövetségesek gondolkodásába és prioritásaiba a békekonferen-
ciáig vezető években, és megismerjük az azokat formáló ténye-
zőket. Mind között talán a legértékesebb forrás – nemcsak az
osztrák-magyar vonatkozásban, hanem a békekonferencia
egész munkáját illetően – Harold Nicolson Peacemaking 1919
(London, 1933) című műve, amely saját jogán is klasszikus mű.
Az amerikai szempontokkal egy kevésbé színes, de hason-
lóan hasznos könyv foglalkozik, J. T. Shotwell At the Paris Peace
Conference (New York, 1937) című műve. Shotwell az amerikai
küldöttség tagja volt. Apponyi Albert gróf, a konferencián részt
vevő magyar küldöttség vezetője is kiadta emlékiratait, ame-
lyek egy része Trianonnal foglalkozik: The Memoirs of Count Al-
bert Apponyi (London, 1935). Értékes dolgokra lehet bukkanni a
B. K. Király, R Pastor és I. Sanders által szerkesztett kötetben,
melynek címe: Essays on World War I: Totál War and Peacemaking
– A Case Study on Trianon (New York, 1982). A. Macartney Hun-
gary and her Successors: The Treaty of Trianon and its Consequences,
1919-1937 című műve (London, 1937) Trianon utóéletével fog-
lalkozó részletes, nélkülözhetetlen tanulmány.
 További olvasmányok

Apponyi Albertnek, a Párizsba kiküldött magyar békedelegáció

elnökének a Legfelsőbb Tanácshoz intézett beszéde 1920.
január 16-án (www.trianon.hu)
Bandholtz, H., H: Román megszállás Magyarországon: Napló nem
diplomata módra (Budapest, 1993)
Bánffy Miklós: Emlékeimből (eredetileg 1932, majd Kolozsvár,
2001)
Bethlen István emlékirata (Budapest, 1988)
Cartledge, Bryan: Megmaradni
A magyar történelem egy angol szemével (Budapest, 2008)
Galántai József: A trianoni békekötés, 1920 (Budapest, 1990)
Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem (Budapest, 1989)
Gergely Jenő-Izsák Lajos: A huszadik század története (Budapest,
2000)
Gratz Gusztáv: A forradalmak kora (Budapest, 1992)
Gróf Edelsheim-Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség 1918-1944
(Budapest, 2000)
Horthy Miklós: Emlékirataim (Budapest, 1991)
Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig (Budapest, 1978)
Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam (Budapest,
1991)
Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül (Budapest, 1982)
Károlyi Mihály: Egy egész világ ellen (Emlékiratok, Budapest,
1964)
Károlyi Mihály válogatott írásai (Budapest, 1964)
Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban; Együtt a száműzetésben
(Budapest, 1978)
Macartney, C., A.: Október tizenötödike I-II.: A modern Magyaror-
szág története 1929-1945 (Budapest, 2006)
Márai Sándor: Ajándék a végzettől (Válogatás Márai 1937-1944
közt megjelent újságcikkeiből, Budapest, 2004)
Montgomery, John Flournoy: Magyarország, a vonakodó csatlós
(Budapest, 1993)
Nemeskürty István: Búcsúpillantás
A Magyar Királyság és kormányzója 1920-1944 (Budapest,
1995)
Raffay Ernő: Erdély 1918-1919-ben (Budapest, 1987)
Raffay Ernő: Trianon titkai (Dokumentumkötet, Budapest, 1990)
Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944 (Buda-
pest, 1988)
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Buda-
pest, 1999)
Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés (Budapest, 2001)
Sakmyster, Thomas: Admirális fehér lovon (Budapest, 2001)
Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918-1920 (Budapest,
2001)
Salamon Konrád: Ez volt a magyar huszadik század (Budapest,
2008)
Trianon. A magyar békeküldöttség tevékenysége, 1920 (Dokumen-
tumgyűjtemény, Budapest, 2000)
Vörös könyv 1919 (Dokumentumgyűjtemény, Budapest 1993)
 A színes képek forrásai

A szerző és a kiadó köszönetet mond az illusztrációs anyagért

és a reprodukálási engedélyekért. Amennyiben a lista hiá-
nyos, kiegészítik a következő kiadásokban.
Getty Images: p. 52. Topham Picturepoint: pp. vi., x., 108.

Az előzéken

A békeszerződés aláírása a versailles-i Tükörteremben, 1919. jú-

nius 28-án, Sir William Orpen (Imperial War Museum: akg
Images)
ELSŐ SORBAN:
Dr. Johannes Bell (Németország) aláír, miközben
Hermann Müller föléje hajol
KÖZÉPSŐ SOR (ülő alakok, balról jobbra): Tasker H. Bliss tábornok,
E. M. House ezredes, Mr. Henry White, Mr. Robert
Lansing, Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Álla-
mok elnöke, M. Georges Clemenceau (Franciaország); Mr.
David Lloyd George, Mr. Andrew Bonar Law, Mr. Arthur
J. Balfour, Viscount Milner, Mr. G. N. Barnes (Nagy-Bri-
tannia); Saionji herceg (Japán)
HÁTSÓ SOR (balról jobbra): M. Eleftherios Venizelos (Görögor-
szág); Dr. Alfonso Costa (Portugália); Lord Riddell (brit
sajtó); Sir George E. Foster (Kanada); M. Nikola Pašić
(Szerbia); M. Stephen Pichon (Franciaország); – Sir Mau-
rice Hankey ezredes, Mr. Edwin S. Montagu (Nagy-Britan-
nia); a bikaneri maharadzsa (India); – Signor Vittorio Ema-
nuele Orlando (Olaszország); M. Paul Hymans (Belgium);
Louis Botha ezredes (Dél-Afrika); Mr. W. M. Hughes
(Ausztrália)
Az első borítón

Békekonferencia a Quai d’Orsay-n, Sir William Orpen (Imperial

War Museum: akg Images).*
BALRÓL JOBBRA (ülő alakok): Signor Orlando (Olaszország); Mr.
Robert Lansing, Woodrow Wilson elnök (Amerikai Egye-
sült Államok); M. Georges Clemenceau (Franciaország);
Mr. David Lloyd George, Mr. Andrew Bonar Law, Mr. Ar-
thur J. Balfour (Nagy-Britannia);

*
A képről lemaradt alakokat a felsorolásban áthúztam (a dig.).
BALRÓL JOBBRA (álló alakok): M. Paul Hymans (Belgium); Mr. El-
eftherios Venizelos (Görögország); Fejszál emír (Hásimita
Királyság); Mr. W. F. Massey (Új-Zéland); Jan Smuts tá-
bornok (Dél-Afrika); E. M. House ezredes (Egyesült Álla-
mok); Louis Botha tábornok (Dél-Afrika); Saionji herceg
(Japán); Mr. W. M. Hughes (Ausztrália); Sir Robert Borden
(Kanada); Mr. G. N. Barnes (Nagy-Britannia); M. Ignacy
Paderewski (Lengyelország)
 Névmutató

Amerikai Egyesült Államok

Apponyi Albert, gróf
Ashmead-Bartlett, Ellis
Ausztria
B

Balfour, Arthur
Bandholtz, Harry Hill tábornok
Bánffy Miklós
Béla, IV., király
Benárd Ágoston
Beneš, Eduard
Berinkey Dénes
Bethlen István
az Antibolsevista Comité vezetője
a békeszerződés revíziója
halála
ifjúkori élete
lemondása
miniszterelnöksége
politikai pályája 1914 előtt
szökése a Tanácsköztársaság idején
a zsidótörvények ellenzése
Beveridge, William
Bolsevikok
Bonsal, Stephen
 Böhm Vilmos
Brailsford, H. N.
Bratianu, Ion
Bruszilov, tábornok
Bryce, Viscount
Bulgária
C

Charpé, tábornok
Clemenceau, Georges
Clerk, Sir George
Cunninghame, ezredes
Curzon, Lord
Czernin, gróf
Czettner Jenő
CS

Csáky Imre
Csehszlovákia
D

Darányi Kálmán
Deák Ferenc
Drasche-Lázár Alfréd
E

első világháború
F

Ferenc Ferdinánd, főherceg

Ferenc József, császár-király
Foch, Ferdinánd, marsall
Franchet d’Esperey, tábornok
 Franciaország
G

Garbai Sándor
Gorton, tábornok
Gömbös Gyula
Göring, Hermann
H

Habsburgok
Hitler, Adolf
Hohenlohe, Stefánia, hercegnő
Horthy Miklós, tengernagy
Huszár Károly
I

Imrédy Béla
István, I. (Szent)
J

Japán
Jászi Oszkár
József, főherceg
József, II., császár
Jugoszlávia
K

Kállay Miklós
Károly, IV., király
kísérletei a trón visszaszerzésére
Károlyi Gyula
Károlyi Mihály
fegyverszünet
 földreform
halála
ifjúkora
kormánya
nemzetiségek
parlamenti pályája
száműzetése
szerepe az első világháborút megelőzően
visszatérése
Károlyi Sándor
Kossuth Lajos
Krúdy Gyula
Kun Béla
L

Lajos, II., király

Lakatos Géza, tábornok
Landler Jenő
Lansing, Robert
Leeper, Allen
Lenin, Vlagyimir Iljics
Lloyd George, David
londoni egyezmény (1915)
M

Maclean, Sir Donald

Magyarország
antiszemitizmus
bécsi döntések
békefeltételek
békeszerződés revíziója
első világháború
 fegyveres erők
fegyverszüneti feltételek
kommunista hatalomátvétel
korai története
K

Kun Béla rendszere (Tanácsköztársaság)

második világháború
a Monarchia bukása
nemzetiségek kérdése
osztrák uralom
román megszállás
„Vörös Hadsereg”
M

Majszkij, Ivan
Mária, Románia királynéja
Mária Terézia, császárné
Masaryk, Jan
Masaryk, Tomáš
Mensdorff, gróf
Miklós, I., cár
Millerand, Alexandre
Mindszenty József, bíboros
Mussolini, Benito
Münnich Ferenc
N

Nagy-Britannia
Nagy Ferenc
Naumann, Friedrich
Newton, Lord
Németország
 Nicolson, Harold
Nitti, Francesco Saverio
O

Olaszország
Orlando, Vittorio
Oroszország
P

Paléologue, Maurice
párizsi békekonferencia
magyar delegáció
Pašić, Nikola
Peidl Gyula
Petőfi Sándor
R

Rákóczi Ferenc
Rákosi Mátyás
Renner, Karl
Románia
Magyarország megszállása
Rothermere, Lord
S

Schnetzer, tábornok
Seton-Watson, Robert
Simonyi Henrik
Sixtus, herceg
Smuts, Jan
Steed, Wickham
St. Germain, békeszerződés
Stromfeld Aurél
 Supilo, Franjo
SZ

Szamuely Tibor
Szántó Béla
Széchenyi Andor
Széchenyi István
Széchenyi grófné, „Minci”
Szilveszter, II., pápa
T

Teleki Pál, gróf

Tisza István
Tisza Kálmán
Tizennégy Pont
trianoni békeszerződés
Trumbić, Ante
V

versailles-i békeszerződés
Vilmos, II., császár
Vyx, Fernand, alezredes
W

Wall Street összeomlása

Wallace, Henry
Wilson, Woodrow
ZS

Zsigmond, I., király

Forrásmunkák
1
BEVEZETŐ
The Times, 1896. június 9.

1. MAGYARORSZÁG EZER ÉVE

2
P. Body (szerk.), Hungarian Statesmen of Destiny, 1860—1960 (Boulder, Col: 1989) p. 89.
3
N. Stone, „Hungary and the Crisis of 1914”, Journal of Contemporary History, Vol. I (1966) p. 168.
4
J. Galántai, Hungary in the First World War (Budapest: 1989) p. 18.

2. KÁROLYI MIHÁLY ÉS BETHLEN ISTVÁN

5
I. Romsics, István Bethlen: A Great Conservative Statesman of Hungary, 1874-1946 (New York: 1995) p. 54, a to-
vábbiakban: Romsics, Bethlen.
6
Romsics, Bethlen, p. 45.
7
H. Seton-Watson & C. Seton-Watson, The Making of a New Europe: R. W. Seton-Watson and the Last Years of
Austria-Hungary (London: 1981) p. 201.
8
Galántai, Hungary in the First World War, p. 231.
9
Galántai, Hungary in the First World War, p. 234.
10
G. Vermes, István Tisza (New York, 1985) p. 382.

3. ÖSSZEOMLÁS ÉS FORRADALOM
11
Count M. Károlyi, Faith without Illusion: the Memoirs of Michael Károlyi (London: 1956) p. 102.
12
G. Vermes, „István Tisza”, in Pál Bődy (szerk.), Hungarian Statesmen of Destiny, 1860-1960 (New York:
1989) p. 95.
13
Károlyi, Faith without Illusion, p. 123.
14
G. Vermes, „The October Revolution in Hungary: from Károlyi to Kun”, in I. Völgyes (szerk.), Hungary in
Revolution, 1918-1919: Nine Essays (Lincoln, Nebraska: 1971) p. 41.
15
P. Pastor, Hungary Between Wilson and Lenin: The Hungarian Revolution of 1918-1919 and the Big Three (Boul-
der, Colorado and New York: 1976) p. 90.
16
W. Beveridge, Power and Influence (London: 1953) pp. 155-6.
17
Károlyi, Faith without Illusion, p. 150.
18
J. Bátki (szerk.), Krúdy’s Chronicles (Budapest, 2000) p. 245.

4. PÁRIZSI ELŐJÁTÉK
19
Galántai, Hungary in the First World War, p. 274.
20
D. Lloyd George, War Memoirs (London: 1938) Vol. II, p. 1480.
21
I. Romsics, The Dismantling of Historic Hungary: The Peace Treaty of Trianon, 1920 (New York; 2002) p. 36.
22
H. Seton-Watson, ‘R. W. Seton-Watson and the Trianon Settlement’, in B. K. Király, P. Pastor & I. Sanders
(szerk.), Essays on World War 1: Total War and Peacemaking – A Case Study on Trianon (New York: 1982) p. 46.
23
M. Lojkó, British Policy on Hungary, 1918—1919: A Documentary Sourcebook (London, 1995) p. 4.
24
C. A. Macartney & A. W. Palmer, Independent Eastern Europe (London, 1967) p. 84.
25
Seton-Watson & Seton-Watson, The Making of a New Europe, p. 292.

5. KÁROLYI LEMONDÁSA
26
E. Ashmead-Bartlett, The Tragedy of Central Europe (London, 1923) p. 76.
27
S. Bonsal, Unfinished Business (London, 1944) p. 119.
28
H. Nicolson, Peacemaking 1919 (London, 1933) p. 298.
29
W. K. Hancock & J. Van der Poel (szerk.), Selection from the Smuts Papers (Cambridge: 1966) Vol. IV, p. 86.
30
H. N. Brailsford, Across the Blockade (London: 1919) p. 14.
31
Idézi A. C. János, The Politics of Backwardness in Hungary, 1815-1945 (Princeton: 1982) p. 194.

6. AZ ORSZÁG FELDARABOLÁSA
32
Nicolson, Peacemaking, p. 34.
33
Nicolson, Peacemaking, p. 126.
34
Nicolson, Peacemaking, p. 127.
35
Nicolson, Peacemaking, pp. 100. és 122-123.
36
Nicolson, Peacemaking, p. 275.
37
D. Lloyd George, The Truth About the Peace Treaties (London, 1938) Vol. II, p. 920.
38
D. Lloyd George, The Truth About the Peace Treaties, Vol. I, p. 406.
39
E. Deák, Hungary at the Paris Peace Conference (New York, 1942) p. 444.
40
M. Bánffy, The Phoenix Land (Budapest: 1932, és London [ford.] 2003) p. 240.
41
Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, p. 105.
42
R. Tőkés, Béla Kun and the Hungarian Soviet Republic (New York, 1967) pp. 203-204.

7. ELLENFORRADALOM
43
In Ashmead-Bartlett, The Tragedy of Central Europe.
44
Ashmead-Bartlett, The Tragedy of Central Europe, p. 191.
45
Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, p. 115.
46
Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, p. 120.
47
Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, pp. 135-136.
48
Maj. Gen. H. H. Bandholtz, An Undiplomatic Diary (New York, 1933; reprint 1966) p. 127.
49
Bandholtz, An Undiplomatic Diary, pp. 151-4.
50
Bandholtz, An Undiplomatic Diary, pp. 184-5.
51
I. Romsics, Hungary in the Twentieth Century (Budapest, 1999) p. 111.
52
Gy. Juhász, Hungarian Foreign Policy, 1919 (Budapest, 1979) p. 34.

8. PÁRIZS
53
Count A. Apponyi, The Memoirs of Count Apponyi (London, 1935) p. 253.
54
Apponyi, The Memoirs of Count Apponyi, p. 266.
55
Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, pp. 126—127.
56
Korabeli sajtójelentésekből idézi Romsics, in The Dismantling of Historic Hungary, pp. 128-9.
57
Parliamentary Debates: Official Report, 5th Series, House of Commons, Vol. 125, column 272.
58
Parliamentary Debates: Official Report, 5th Series, House of Lords, Vol. XXXIX, column 148.
59
Parliamentary Debates: Official Report, 5th Series, House of Lords, Vol. XXXIX, columns 786-787.
60
Documents on British Foreign Policy, 1919-1939, First Series, Vol. VII, p. 248.
61
Documents on British Foreign Policy, 1919-1939, First Series, Vol. VII, p. 386.
62
Documents on British Foreign Policy, 1919-1939, First Series, Vol. VII, pp. 440-4.
63
Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 137.
64
Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 144.
65
Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 145.
66
Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, pp. 551-554.
67
Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 147.

9. BETHLEN: KONSZOLIDÁCIÓ ÉS HELYREÁLLÍTÁS

68
Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 152.
69
Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 152.
70
Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 153.
71
Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, p. 550.
72
A két sikertelen kalandról a bővebb leírást l. B. Cartledge, The Will to Survive: A History of Hungary (Lon-
don: 2005) pp. 351-353. és magyarul B. Cartledge, Megmaradni (Budapest, 2008), pp. 363-365.
73
M. Bánffy, The Phoenix Land, p. 240.
74
János, The Politics of Backwardness in Hungary, p. 210.
75
Károlyi, Faith without Illusion, p. 205.
76
Viscount Rothermere, My Campaign for Hungary (London: 1939) p. 60.
77
Juhász, Hungarian Foreign Policy, p. 86.

10. KÁROLYI ÉS BETHLEN: A VÉGJÁTÉK

78
Romsics, Bethlen, p. 306.
79
Count S. Bethlen, The Treaty of Trianon and European Peace: Four Lectures Delivered in London in 1933 (Lon-
don, 1934) p. 65.
80
Károlyi, Faith without Illusion, p. 251.
81
T. Sakmyster, Hungary’s Admiral on Horseback: Miklós Horthy, 1918-1944 (Boulder, Colorado: 1994) p. 206.
82
I. Mócsy, ‘Count István Bethlen’, in Bődy (szerk.), Hungarian Statesmen of Destiny, p. 147.
83
Romsics, Bethlen, p. 343.
84
Romsics, Bethlen, p. 357.
85
Romsics, Bethlen, p. 351.
86
Több változatban ismert Teleki búcsúlevele.
A szerző M. Szinai és I. Szűcs: The Confidential Papers of Admiral Horthy (Budapest, 1965) c. könyvében re-
produkált fakszimile alapján (pp. 178. és 179.) közli
87
Romsics, Bethlen, p. 351.
88
Romsics, Bethlen, p. 366.

EPILÓGUS
89
Illyés Gy., ‘Írói gondok’, in Tiszatáj, 1980., szeptember