EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 2002
 FORDÍTOTTA:
ZÁDOR ANDRÁS

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

BOHUMIL HRABAL: OSTŘE SLEDOVANÉ VLAKY

© 1965, THE ESTATE OF BOHUMIL HRABAL AND

SUSANNROTH, SWITZERLAND

HUNGARIAN TRANSLATION
© ZÁDOR ANDRÁS, 1969
 AZ IDÉN, NEGYVENÖTBEN, a mi kisvárosunk
légtere már kicsúszott a németek kezéből. A
környéké meg az egész országé még inkább. A
mélyrepülők úgy tönkretették a közlekedést, hogy a
reggeli vonatok délben, a déliek este, az estiek
éjszaka közlekedtek, úgyhogy néha megtörtént,
hogy a délutáni vonat percre pontosan érkezett a
menetrend szerint, de nem a délutáni vonat volt,
hanem a délelőtti személy, csak éppen négy órát
késett.
Tegnapelőtt egy ellenséges vadászgép lelőtt egy
német vadászgépet. Leoperálta az egyik szárnyát. A
gép törzse kigyulladt, és valahol a mezőkön ért
földet, de az a szárny, ahogy kifordult a törzsből,
kiszakított belőle egy maréknyi csavart, a csavarok
a térre potyogtak, és kicsit kilyuggatták egypár
asszony fejét. De a szárny tovább is ott vitorlázott a
városunk fölött, amíg döcögő mozdulatokkal a tér
fölé nem ért, ahova mindjárt kirohantak mind a két
kocsma vendégei, miközben a szárny árnyéka
jobbra-balra imbolygott a téren, és az emberek hol
az egyik oldalra szaladtak, hol meg vissza, mert a
szárny folyton ide-oda mozgott, mint valami óriási
inga, és mindig a zuhanás valószínű irányával
ellenkező oldalra kergette az embereket, közben
pedig egyre lármásabb éneklő hangot hallatott.
Aztán hirtelen megcsúszott, és leesett a parókia
kertjébe. Öt perc múlva a polgárok már
alumíniumlapokat meg -lemezeket vittek el belőle,
és a lapokból meg lemezekből másnapra nyúlketrec-
tetők meg tyúkketrectetők lettek, akadt olyan, aki
még aznap délelőtt egyforma darabokra szabta a
zsákmányát, és estére gyönyörű lábvédőket csinált
belőle motorbiciklijére. Így tűnt el nemcsak a
szárny, hang minden bádog meg minden alkatrész
annak a birodalmi gépnek a törzséből is, amelyik a
város határában esett le a havas mezőre. Egy fél
órával azután, hogy lezuhant, biciklivel kimentem
megnézni. Már útközben legalább öt olyan polgárral
találkoztam, aki tragacson szállította haza a szajrét.
Nehéz lett volna kitalálni, hogy minek.
Továbbkarikáztam, meg akartam nézni azt az
összetört masinát, én nem szerettem a zabráló
embereket, mindig utáltam gyűjteni valamit, vagy
kiszaggatni valamiből az alkatrészeket vagy más
vacakot! Hát a keskeny úton, amit már ahhoz a
fekete roncshoz tapostak a polgárok a hóba, az
apám slattyogott, valami ezüst hangszert vitt, és
mosolyogva rázogatta az ezüstbelecskéket, kis
csövek voltak, vagy mi a fene. Igen, csövek voltak,
csövek a repülőgépből, csövek, amiken a benzin
folyik a motorba, és én csak otthon tudtam meg,
este, hogy miért örült apa annyira a zsákmányának.
Darabokra vágta a csöveket, kifényesítette, aztán a
hatvan fényes kis csődarab mellé odatette a
patentceruzáját, aminek a hegye kijárt. Az apám
mindent a világon meg tudott csinálni, mert
negyvennyolc éves korában már nyugdíjba ment.
Mozdonyvezető volt, és húszéves kora óta járt
géppel, így hát dupla időt szolgált ki, de az emberek
megbolondultak az irigységtől, ha arra gondoltak,
hogy apa még húsz-harminc évig is elélhet. Apa,
mikor nyugdíjba ment, még hamarabb kelt reggel,
mint azok, akik dolgozni jártak. Az egész környéken
összeszedett mindent, amit csak lehetett,
csavarokat, patkókat, kampókat, az
ócskavashalmazokból kiszedett minden
használhatatlan gépalkatrészt meg más rozsdás
vacakot, és mindent elraktározott otthon a
fáskamrában meg a padláson, olyan volt a ház, mint
egy ócskavas-begyűjtőhely. És ha valaki meg akart
szabadulni a régi bútorától, az apám mindent elvitt,
úgyhogy bár csak három tagból állt a család, volt
ötven székünk, hét asztalunk, kilenc kanapénk meg
egy csomó szekrényünk, mosdónk és kancsónk. De
az apámnak ez is kevés volt, egyre messzebbre járt
a környéken a biciklijén, ácskapoccsal átfésülte az
ócskavastemetőket, és estére mindig valami
zsákmánnyal jött haza, mert minden jó lehet
egyszer valamire, és jó is volt, mert ha valakinek
kellett valami, amit már nem gyártottak, valami
alkatrész autóba, korpadarálóba vagy cséplőgépbe,
és nem tudta megszerezni, eljött hozzánk, apám
gondolkodott egy kicsit, aztán elindult a padlásra
vagy a fáskamrába, vagy valamelyik ócskavashalom
felé az udvaron, belenyúlt valahova, és kihúzta azt a
kacatot, ami kellett. Épp ezért mindig apám volt a
vasvasárnapok parancsnoka, és amikor az állomásra
szállította a sok vasat, mindig a házunk előtt ment
el a kocsival, és leszórt a kapu elé egy kicsit a
vasvasárnapból. De a szomszédok mégse tudtak
neki megbocsátani. Alighanem azért, mert Lukaš
dédapám tizennyolc éves kora óta napi egy forint
járadékot húzott, a republika óta meg annak
megfelelő számú koronát. A dédapám
ezernyolcszázharmincban született, és
ezernyolcszáznegyvennyolcban katonadobos volt,
ebbeli minőségében a Károly-hídon harcolt, ahol a
diákok felszedték az útburkolatot, és kockakövekkel
dobálták a katonákat, és dédapámat térde kalácsán
találták, és élete végéig megnyomorították. Attól
kezdve rokkantpénzt húzott, napi egy forintot,
amiért mindennap egy üveg rumot vett magának
meg két pakli dohányt, de ahelyett, hogy otthon ült
volna a fenekén, és iszogatott meg pipázgatott
volna, folyton az utcán meg a mezei utakon
kódorgott, legszívesebben ott, ahol az emberek
melóztak, fancsali pofákat vágott rájuk, a szemük
láttára itta a rumját és szítta a dohányát, úgyhogy
minden évben legalább egyszer úgy
helybenhagyták, hogy nagyapám talicskán
szállította haza. De alighogy egy kicsit lábra állt,
már megint kérdezgetni kezdte, kinek van jobb
dolga nála, amíg aztán megint istentelenül el nem
rakták. Csak Ausztria összeomlása vette el tőle a
járadékot, amit hetven éven át szedett. Csak a
republikától kapott nyugdíj zsugorította semmivé a
napi egy üveg rumot meg a két pakli dohányt. De
még azután is minden évben eszméletlenre verték,
mert tovább hencegett azzal a hetven évvel, amikor
mindennap megvolt a flaskó rumja meg a két pakli
dohánya. Amíg végül ezerkilencszázharmincötben
valami kőtörők előtt is felvágott, azoknak meg az
orra előtt éppen akkor zárták be a kőbányát, hát úgy
elintézték dédapámat, hogy belehalt. Az orvos azt
mondta, hogy még jó húsz évet élhetett volna. Ezért
aztán semmi más család nem feküdt úgy a város
begyében, mint mi. A nagyapám, hogy az alma ne
essen messze Lukaš dédapámtól, hipnotizőr volt, kis
cirkuszoknál dolgozott, és az egész város
ingyenélőnek tartotta. De amikor márciusban a
németek átlépték a határt, hogy elfoglalják az egész
országot, és a mi városunkon keresztül vonultak
Prágába, nagyapám egyes-egyedül kiment elébük,
egyes-egyedül az én nagyapám ment ki a németek
elé, hogy hipnotizőr lévén szembeszálljon velük, és
a gondolat hatalmával visszatérítse a tankjaikat.
Nagyapám az országút közepén ment, és a szemét
az első tankra meresztette, amelyik az egész
gépesített hadsereg élén haladt. A tanknak a
kabinjában deréktól felfelé egy birodalmi katona
állt, a fején fekete svájcisapkával, amin halálfej volt,
alatta meg két lábszárcsont, és a nagyapám csak
ment egyenesen a tank felé, a kezét maga elé
tartotta, a szemével meg egyre azt a gondolatot
lőtte a németekbe, hogy forduljanak meg és
menjenek vissza... és csakugyan, az első tank
megállt, az egész motorizált hadsereg megállt,
nagyapám az ujjaival hozzáért a tankhoz, és
állandóan ugyanazt a gondolatot sugározta:
forduljatok meg, menjetek vissza... forduljatok meg,
menjetek vissza... forduljatok meg... aztán a
hadnagy jelt adott a zászlócskájával, és a tank
elindult, de a nagyapám nem mozdult, a tank átment
rajta, és lecsípte a fejét, és a birodalmi hadseregnek
már semmi sem állt útjában. Apám aztán elment
megkeresni a nagyapám fejét. Az az első tank
megakadt Prága előtt, és várt, amíg a daru kiemeli a
gödörből, a nagyapám feje pedig bele volt szorulva a
hernyótalpak közé, és az apám megkérte a
németeket, engedjék meg neki kiszabadítani a
nagyapám fejét, hogy a testével együtt
eltemethesse, amint az jó keresztényhez illik. Attól
kezdve az emberek a környéken sokat veszekedtek,
egyesek azt ordították, hogy nagyapám bolond volt,
mások meg azt, hogy nem egészen, mert ha
mindenki úgy kiállt volna a németek ellen, mint
nagyapám, de fegyverrel a kezében, akkor talán
másképp végződött volna a dolog a németekkel.
Akkoriban még a város határában laktunk, csak
később költöztünk be, és mert magányhoz voltam
szokva, az egész világ összeszűkült előttem, amikor
beértünk a városba. Azóta csak akkor lélegeztem
föl, ha kimentem a határba. És ha visszamentem, és
a híd után szűkülni kezdett az utca, én is szűkülni
kezdtem, és úgy éreztem, úgy érzem még mindig, és
mindig is úgy fogom érezni, hogy minden ablak
mögött legalább egy szempár figyel engem. Ha
valaki megszólított, elpirultam, mert mindig azt
képzeltem, hogy az emberek valami kivetnivalót
találnak rajtam. Három hónappal ezelőtt felvágtam
az ereimet, látszólag ok nélkül. Pedig volt rá okom,
és tudtam is, hogy van, és folyton féltem, hogy
mindenki, aki rám néz, kitalálja. Ezért éreztem
azokat a szemeket is minden ablak mögött. De hát
az ember mindenféléket érez, ha huszonkét éves.
Meg mindenféléket gondol is. Én például azt is
gondolhattam, hogy az emberek a városban azért
néznek rám úgy, mert azt hiszik, hogy lustaságból
vágtam fel az ereimet, vagyis hogy kihúzzam
magam a munkából, amit aztán nekik kell elvégezni
helyettem, akárcsak Lukaš dédapám helyett, vagy
Vilém nagyapám helyett, aki hipnotizőr volt, vagy
apám helyett, aki csak azért járt mozdonnyal egy
negyed évszázadig, hogy aztán már semmit se
kelljen csinálnia.
Az idén a mi kisvárosunk légtere már kicsúszott a
németek kezéből. Amikor a hóba taposott ösvényen
odaértem a repülőgéproncshoz, a hó csak úgy
szikrázott a mezőn, és mintha minden hókristályban
egy kis másodpercmutató ketyegett volna, úgy
ropogott körös-körül minden a nagy napsütésben, a
fehérség a szivárvány minden színében játszott, és
én hallottam, hogy nemcsak a hókristályokban
ketyeg másodpercmutató, de még máshol is. Az én
órám határozottan ketyegett, de én még egy
ketyegést hallottam, és ez a ketyegés a
repülőgépből jött, abból a roncshalmazból. És ott
tényleg ketyegett a fedélzeti óra, sőt mutatta is a
pontos időt, összehasonlítottam az én órámmal.
Aztán észrevettem, hogy még lejjebb egy
kesztyűre esik a napsugár, és éreztem, hogy az a
kesztyű nincs egyedül, hogy egy kéz van benne, és
hogy ez a kéz sincs egyedül, hanem egy karon van,
és hogy a kar egy emberi testen van, és az emberi
test a roncs alatt van. Teljes erővel rátapostam a
biciklim pedáljára, minden oldalról miniatűr
másodpercmutatók ketyegtek felém, a nap fénye
zörögtette őket, és messze, a vasúti pályán,
tehervonat zakatolt vidáman, szenesvonat volt, a
mosti szénmedencéből jött, legalább száznegyven
tengely, a közepén egy féktuskó hozzá volt szorulva
a kerékhez, és egészen izzott már, és a vas a
sínekre csöpögött, de a birodalmi mozdony vígan
húzta tovább azt a lefékezett vagont is.
Holnap már megint ott fogok állni az én
kétvágányú kis állomásomon, ahol minden vonat,
amelyik nyugatról keletre megy, páratlan számmal,
és minden vonat, amelyik keletről nyugatra megy,
páros számmal van jelölve a menetrendben. Megint
irányítani fogom a forgalmat három hónapig, megint
ott leszek az állomáson, amelyen két fővonal megy
keresztül, és a nyugat-keleti átmenő vonalnak a
száma egy, és a kelet-nyugati átmenő vonalnak a
száma kettő, és az egyes számú vágánytól jobb
kézre eső vágányoknak páratlan számuk van:
három, öt, hét... és a kettes számú vágánytól jobb
kézre eső vágányoknak páros számuk van: négy,
hat, nyolc, tíz... Ezt persze csak mi tudjuk, az
államvasutak alkalmazottai, ezt a számozást, mert a
laikus szempontjából, aki a peronon áll, mondjuk az
én állomásomon, az első vágány az ötödik, a
második a harmadik, a harmadik az első, a negyedik
a második... És holnap korán reggel felveszem az
uniformist, fekete nadrágot és kék blúzt, a szolgálati
kabátomon rézgombok vannak, amiket anyuka
szidollal fényesít, aztán begombolom a szolgálati
gallért, amelyiken ugyanaz a jelzés van, mint a
kabát gallérján, és ebből a jelzésből minden vasutas
rögtön látja a szolgálati rangomat. A középiskolás
gomb a galléron mindenkinek megmondja, hogy
érettségim van. És az aranyfonállal varrott gyönyörű
csillag mindenkivel tudatja, hogy közlekedési
gyakornok vagyok. A galléromon még egy jelzés
tündököl, a legszebb, a lila meg kék flitterrel
díszített szárnyaskerék, olyan, mint egy arany
csikóhal. Még sötét lesz, amikor a biciklimen
elindulok, és anyuka nézni fog utánam,
mozdulatlanul áll majd a függöny mögött, ugyanúgy,
mint ahogy minden ablak mögött, amelyik alatt
elhaladok, emberek fognak állni, mint az anyám, és
ujjukkal a függönyön figyelnek majd, ahogy a folyó
felé biciklizek, és amikor kiérek az ösvényre,
fellélegzek, mint mindig, mert nem szívesen járok
szolgálatba vonattal, itt a folyó mentén szabadon
lélegzek, itt nincsenek ablakok, semmi csapda,
semmi kötőtű, amit hátulról beleszúrnak az ember
tarkójába. Itt csak egyetlen ablak van, az ég nagy-
nagy ablaka, amelyikből csak a hold figyel engem
éjszaka, nappal pedig a nap.

A forgalmi irodában minden úgy volt, mint ezelőtt.

A központi váltóreteszelő berendezés blokkja most
is egy óriási arisztonhoz vagy pénzautomatához
hasonlított, a távíróasztal az ablak előtt állt, és az
ablakból még mindig látni lehetett az öreg
almafákkal szegett mezei utat, amelynek végén, öt
kilométernyire az állomástól, Kinský herceg kastélya
ragyogott, amelyik ma reggel, amikor a nap felkelt,
az első emeletéig ködben állt, úgyhogy olyan volt,
mintha aranyfonálon lógna. A távíróasztalon három
gép volt, a Siemens & Halske cég gyártotta őket egy
fél évszázaddal ezelőtt, és három távírókönyv. A két
vonaltelefon meg a két pályaudvari telefon
állandóan egybekapcsolódott, és a távírógépek meg
a telefonok folytonos halk turbékolással, csörgéssel
és csicsergéssel töltötték meg a forgalmi irodát,
mintha nem is iroda, hanem madárkereskedés
volna. A váróterembe nyíló ablakon még mindig ott
volt a rézkarikákkal összehúzható függöny, és
mindjárt mellette a vasszekrény meg a
keletbélyegző. Hubička forgalmi tiszt úr kezet
nyújtott, és mindjárt megmondta, hogy együtt
leszünk szolgálatban, és hogy a három hónapi
maródi után újból bele kell jönnöm a gyakorlatba.
Aztán megkérdezte a forgalmi tiszt úr, hogy hány
óra van, és följebb húzta a kabátom ujját, de nem az
órámat nézte, hanem egyenesen a sebhelyet a
csuklómon.
Éreztem, hogy elpirulok, és mindjárt úgy tettem,
mintha a piros szolgálati sapkámat akarnám
megkeresni. A szekrényben találtam meg, tisztára
belepte a por, és a tetején egérnyomok voltak. A
reggeli napsütésben lekeféltem a sapkát, és
hallottam, milyen vígan turbékolnak az
állomásfőnök úr galambjai a galambdúcban. Az
állomás mögött jól láttam a lóversenypálya
akadályait meg az egész pályát, a Nagy Pardubicei
miniatűr másolatát, mert Kinský herceg félvér
lovakat tenyésztett, amelyekkel nemcsak a Nagy
Pardubiceit, hanem a Nagy Liverpoolit is megnyerte,
azaz majdnem egymillió font sterlinget, ez
akkoriban annyi pénz volt, hogy a herceg a mi kis
állomásunk mögött egy óriási mozit kezdett építeni
meg színházat, meg hangversenytermet, de nem
fejezte be, és aztán az egészből gabonaraktárt
csináltak, és ez volt a legszebb gabonaraktár a
világon, görög meg római oszlopok között hordták
belé a magot. És angol neve volt: liverpúl...
Pontosan fél nyolckor belépett a forgalmi irodába
a főnök úr. Majdnem egy métermázsát nyomott, de
a nők azt mondták, hogy olyan könnyedén táncol,
mint a pehely. A hajacskáját úgy fésülte, hogy bal
oldalról jobbra terelte a tonzúráján át, a jobb fülétől
pedig balra terelte a tonzúráján át. De néha, amikor
a peronon sétált, szél kerekedett, és az egész
csúcsívet szépen leválasztotta a tonzúráról, és a
levegőbe emelte.
A főnök úr kinyitotta az iroda ajtaját. Senki se
hitte volna, hogy egy ilyen semmi kis állomás
főnökének ilyen irodája lehet. A padlón egy
perzsaszőnyeg piros és kék virágai ragyogtak, és
három török taburett keleti hangulatot árasztott. A
mahagónifával berakott nehéz íróasztalt óriási
pálma levelei árnyékolták be, amelyek ernyőszerűen
terültek szét a velencei fotel fölött. Az embernek
olyan érzése támadt, hogy az egész irodát a főnök
úrral együtt hordszékre kellene tenni, mint a pápát.
A sarokban álló rokokó szekrénykén márványóra
állt, inga helyett három aranygömb volt benne, és a
gömbök hol jobbra forogtak, hol balra, és mindenki,
aki ennek az órának az ütését meghallotta, arrafelé
fordult, és azt mondta: De szépen üt ez az óra! Az
irodában még egy szolgálati kanapé is volt,
csokoládészínű viaszosvászonnal bevonva, és a
falon egy nagy olajkép; mozdony volt rajta, ahogy
éppen kifut a Wilson pályaudvarról, és gőzt fúj a
sínekre meg az égre, és ebben a gőzfelhőben
elindul; ez a kép az államvasúti alkalmazottakat
kivétel nélkül izgalomba hozta, hát még a főnök
urat, akinek két életcélja volt, az egyik, hogy az
államvasutak felügyelőjévé léptessék elő, a másik,
hogy nemesi előnevet kapjon: báró růžei Lánský,
mert amikor az ősei után kutatott, felfedezte, hogy
egy kis kékvér csörgedez az ereiben. Így hát
kétszeresen is kékvérűnek számított, mert a
vasutasokat is kék nemeseknek hívták.
Ezt leszámítva a főnök úrnak csak egy egészen
közönséges szórakozása volt: galambokat
tenyésztett. A háború előtt nürnbergi bagdettákat,
amelyeknek a szárnyán fekete meg fehér harci
nyilak vannak. A főnök úr minden második nap
maga takarította ki a galambházat, friss vizet öntött
a tálkákba, és ocsút szórt a madarainak. De amikor
a németek olyan kegyetlenül megtámadták és
leverték a lengyeleket, a főnök úr egy reggel nem
nyitotta ki a galambházat, és elutazott Hradecbe, de
mielőtt fölült volna a vonatra, meghagyta az
altisztnek, hogy a nürnbergi bagdettákat egytől
egyig fojtsa meg. Egy hét múlva aztán gyönyörű kék
begyű lengyel hiúzgalambokat hozott, amelyeknek a
szárnyán szürke meg fehér háromszögek vannak
olyan szépen egymásba pászítva, mint a csempék
egy fürdőszobafalon.
Ott álltam a sínek között, és éreztem, hogy valaki
néz, megfordultam, és a nyitott pinceablakon át
megláttam a főnökné asszony szemét a sötétben,
ahogy a gúnárját tömi, és közben engem néz.
Szerettem a főnökné asszonyt, esténként lejárt
hozzánk az irodába horgolni, egy nagy asztalterítőt
horgolt, és a horgolásából olyan igazi nagy csend
áradt, mindig újabb meg újabb virágok meg
madárkák jelentek meg az ujjai alatt, egy könyv volt
előtte a távíróasztalon, időnként fölé hajolt újabb
utasításokért, hogy mi következik: rövid pálcika,
láncszem vagy hosszú pálcika, mintha citerán
játszana, és a kottát böngészné. De minden
pénteken kivégzett egy nyulat, kiemelte a ketrecből,
térde közé szorította, és egy tompa késsel nyiszálta
a torkát, a szegény kis állat visított, sokáig visított,
aztán a hangocskája elgyengült, de a főnökné
asszony ugyanúgy nézett maga elé, mintha azt a
nagy terítőt horgolná. Azt mondta, hogy így, ha a
nyúl lassan vérzik el, jobb a húsa, porhanyósabb.
Előre láttam, hogyan fogja nyiszálni a gúnárt is, ráül
majd, mint a lóra, lenyomja a narancsszínű csőrét a
nyakára, mintha bicskát csukna be, gondosan kitépi
a tollát a tarkóján, beengedi a vérét egy lábasba, a
szegény madár egyre gyengül, majd egészen
elernyed, a főnökné asszony ülepe meg lejjebb
süllyed, egészen a sarkáig.
– Hrma gyakornok! – kiáltotta a főnök úr.
Bementem az irodába, tisztelegtem, és kifeszítettem
a mellemet.
– Hrma gyakornok szolgálatra jelentkezik!
– Ülj le – mondta a főnök úr, és felállt az asztal
mellől, aminek következtében egy pálmalevél
rátelepedett a fejére. Egy ideig csak állt az öreg,
vörös szemét végigjártatta az uniformisomon, aztán
begombolta a gallérgombomat. – No, Hrma,
észrevetted-e, hogy nincs itt a távírásznőnk?
– Nincs itt a Zdenička?
– De nincs ám! – csattant fel a főnök úr. – Nem
hallottál semmit a városban?
– Nem hallottam, főnök úr. Csak nem történt
valami baj?
– Hát ez furcsa. Mert ide már majdnem
csoportosan járnak az emberek a forgalmi tiszt urat
bámulni! Mintha négy lába volna! Meg két feje! Szép
kis dicsőséget szerzett a mi csendes kis
állomásunknak!
– Ja, a Hubička forgalmista úr, az aztán igen –
mondom –, amikor Dobrovičében szolgáltam, és a
forgalmista úr tanított, akkor meg az egész pálya
járt oda bámulni a forgalmista urat... merthogy egy
bizonyos hölggyel kirepesztette a főnök úr
kanapéját...
– Az osztrák viaszosvászon kanapét? –
meresztette a szemét a főnök úr. – Olyat, mint ez
itt?
– Pontosan ilyet – mondom.
– Ülj le, Miloš – szelídült meg a főnök úr. Lovagló
ülésben letelepedett a másik taburettre, és a kezét a
füléhez emelte.
 – Egyszer este – mondom a főnök úr fülébe – egy
hölgy jött be az irodába. Sokáig üldögélt velünk,
bort iszogatott meg cigarettázott. Éjfél felé, amikor
már az éjszakai személy is elment, azt mondja
Hubička forgalmista úr: Miloš még csak gyakornok
vagy, de én bízom benned. Vedd át helyettem a
szolgálatot egy-két órácskára. Hát én szolgáltam,
Hubička forgalmista úr pedig bevitte azt a hölgyet a
főnök úr irodájába, és nemsokára azt hallottam,
hogy: de cicuskám, a test megköveteli, a testnek
szüksége van rá...
– Hijnye, a mocskos disznaja! – kelt fel a
taburettről a főnök úr, és a hajlongó meg turbékoló
galambok fölött kinézett a peronra, ahol Hubička
forgalmista úr állt.
– Ha legalább meglátszana rajta az a kujon
csődörtermészete! – kiabálta a főnök úr, Hubička
forgalmista úr pedig bedugta a kisujját a fülébe, és
úgy rázta, mintha víz ment volna bele.
– Lassú víz partot mos – mondom –, de éjfél után
egy órakor, amikor a teher is kiment a cukorral,
olyan hangokat hallottam a főnök úr irodájából,
mintha valami koporsót tologatnának... Aztán
valami zuhanás! Beszaladok a főnök úr irodájába,
hát a hölgy meztelenül fekszik a kanapén, szétvetett
lábbal, Hubička forgalmista úr meg a földön fekszik
alsónadrágban, akárcsak a katona azon a
templomképen, amelyiken felnyitják az Isten sírját.
És azt mondja: Miloš, rosszul sikerült a kontrafals.
Lepottyantam a szerelem oltáráról...
– A megveszekedett foltos hiénája! – kiabálta a
főnök úr, és nekitámaszkodva az ablaktoknak,
tovább nézte a forgalmi tiszt urat, amint
terpeszállásban az eget bámulja.
– És hogy feküdt az a ringyó a főnök kanapéján,
hogy? – fordult meg a főnök úr.
 – Ha meg tetszik engedni, megmutatom –
mondom, s odamutattam a viaszosvászon kanapéra,
ráültem és hátravetettem magam. És a főnök úr
fölém hajolt, és az öklét rázta.
– Még ha a váróteremben henteregne a lotyóival!
De a főnöke kanapéján!
– Úgy is van – mondom –, a főnöki kanapén csak a
főnök úrnak szabad ülni.
– Látod, te ezt elismered, de annak a mocskos
disznónak semmi se szent! – kiabálta a főnök úr.
Felültem és azt mondtam:
– De főnök úr, még nem mondtam el, hogy aztán
mi volt. Tessék idenézni! – megfogtam a főnök úr
kabátja ujját, és odahúztam a kanapéhoz. – Itt, ezen
a helyen repedt ki a viaszosvászon. Egész
szélességében.
– Kirepesztették a kanapét? – kiabált a főnök úr.
Kettérepesztették a főnök kanapéját? Ez mind azért
van, mert az emberek nem ismernek tekintélyt
maguk fölött! Se Istent, se mítoszt, se allegóriát, se
szimbólumot! Egyedül vagyunk a világon, minden
meg van engedve... de nem nekem! Mert én félek az
Istentől! De az a mocskos disznó nem fél! Annak
semmi se szent... csak a sertéssült knédlivel meg
káposztával...
Többet nem mondott a főnök úr, csak lihegett,
fújt, nézte a peront meg Hubička forgalmi tiszt úr
hátát.
– Ez az ember ördög – szólalt meg aztán. – Már
legalább tíz éve főnök lehetne valami egyvágányú
kis állomáson, de még egyetlen rozettája sincs.
Mindig éppen akkor csinál valami disznóságot,
amikor elő akarják léptetni. Én meg szépen haladok
előre.
– Hallottam – mondom –, hogy államvasúti
felügyelővé léptetik elő a főnök urat.
– Igen, beszélnek róla.
 – Ó, akkor három csillag helyett csak egy csillagja
lesz a főnök úrnak, de aranymezőben! – mondtam.
– Látod, Miloš – ábrándozott el a főnök úr –, ilyen
jó példával járok elöl – és a szekrényből egy
vadonatúj blúzt húzott ki, amelynek a gallérjára már
rá volt varrva a gyémántcsillag aranymezőben –,
ilyen jó példával járok elöl, de mit ér az egész?
Mintha igazgyöngyöt szórnék a disznóknak!
– A felügyelő – folytattam – a vasútnál ugyanaz,
mint az ezredes a katonaságnál, ugye?
– Úgy van, Miloš – mondta a főnök úr.
Az első vágányon hosszú tehervonat futott teljes
sebességgel, a tengelyek szabályosan kattogtak a
sínkapcsolásokon. A főnök úr nagy gonddal
elrendezte a vadonatúj blúz ujjait meg csücskeit,
hogy be ne csípje őket a szekrényajtóval. Aztán
fogta az ocsúval töltött pléhdobozt, kinyitotta az
ablakot, és a lengyel hiúzgalambok berepültek az
irodába, és összeverekedtek a levegőben, mert
mindegyikük rá akart ülni a főnök úr vállára, aztán
rátelepedtek, mint valami szoborra vagy díszkútra,
hajlongtak a karján, kezén, vállán, fején,
odatörleszkedtek hozzá, az ocsú nem is volt nekik
fontos, csak a szeretet, megcsipkedték az arcát, de
olyan gyöngéden, mintha nem a galambjai, hanem a
kisgyerekei volnának. A tehervonat elvitte magával
a zakatolását. Ez a lárma mindig vele megy a
vonattal, akárcsak békeidőben a kivilágított ablakok
négyszögei meg téglalapjai.
– Mit csinálhatott a forgalmista úr Zdeničkával? –
mondom. – Ugyan mit?
– Gyalázatosságokat – mondta a főnök úr, és
mosolyogva nézte a galambjait, odatartotta nekik a
száját. – Az állatok nem képesek ilyesmire. De én
már emiatt nem fogok izgulni, izguljon a fegyelmi
bizottság Hradecben... mert már ott van az ügy.
Szóval Hubička forgalmi tiszt úr az éjszakai
szolgálat alatt az asztalra döntötte Zdeničkát,
felhúzta a szoknyáját, és az állomásunk minden
bélyegzőjét sorba rányomta a fenekére. Még a
keletbélyegzőt is! Zdenička reggel hazament, és az
anyukája mindjárt elolvasta az összes bélyegző
szövegét az ülepén, aztán nyomban ideszaladt, hogy
azt mondja, panaszt tesz a Gestapónál. Így hát,
Miloš, kénytelen voltam jegyzőkönyvet felvenni.
Borzasztó! És Zdeničkának mindjárt el kellett
mennie az üzletvezetőségre Hradecbe, és ott azokat
a bélyegzőket maga az államvasutak igazgatója is
megszemlélte! Borzasztó! – kiáltotta a főnök úr, és a
galambok majdnem lehulltak széttárt karjáról, és
hogy el ne veszítsék az egyensúlyukat, hevesen
csapkodtak a szárnyukkal.
Az állomásunk kerítése mentén a másik oldalon
Kinský grófnő közeledett, egy fekete csődörön
nyargalva. Hazafele tartott a majorságokból, és úgy
megülte azt a fekete csődört, mintha hozzá lett
volna nőve. A főnök úr a lengyel hiúzgalambokkal
együtt kiment a peronra, hajlongott a vágtató
grófnő felé, az meg átlovagolt a síneken, és az
állomás előtt könnyedén lecsúszott a lóról,
lovaglónadrágja alig érintette a nyerget. A főnök úr
kezet csókolt, aztán a lengyel hiúzokkal megrakva
továbblépegetett a grófnő oldalán, és a grófnő egy
csöppet se csodálkozott a galambokon, hanem maga
is kinyújtotta kesztyűs kezét, hogy ráüljenek, és
közben halkan beszélgetett a főnök úrral.
Hubička forgalmista úr nem tudta levenni a
szemét a grófnőről.
– Te Miloš, tudod, mit szeretnék? Az a nyereg
szeretnék lenni – s rámutatott a fekete csődörre,
aztán köpött egyet, és elnevette magát. – Miloš,
gyönyörű álmom volt – mondta bizalmasan. – Azt
álmodtam, hogy szekér vagyok, és a grófnő a
rudamat fogja, és húz befelé a liverpúlba – és
megint olyan szemérmetlenül nézte a grófnőt, ahogy
ott lépegetett a főnök úr mellett, főképpen a lábát,
és a főnök úr bizonyára nagyon megijedt valamitől,
amit a méltóságos asszony mondott neki, mert a
galambok hirtelen felröppentek a válláról, és
felemelkedtek a levegőbe. A méltóságos asszony
kezet nyújtott a főnök úrnak, a főnök úr pedig
megcsókolta a kezét, aztán nyeregbe akarta segíteni
a méltóságos asszonyt, de az egy kézmozdulattal
visszatartotta, könnyedén fellendült a fekete
csődörre, közben egy pillanatra szétvetette a lábát,
és Hubička forgalmista úr a szája szélét megtörölve
kijelentette:
– Jó kis faroscica – és köpött egyet.
A méltóságos asszony elvágtatott, és a csődör
fekete színe élesen elütött a rózsaszín napfényben
ragyogó hótól. Hubička forgalmista úr két osztályba
sorolta a nőket. Azokat, akiknek a teste deréktól
lefelé volt túlsúlyban, úgy hívta, ahogy az előbb a
grófnőt: faroscica, akiknek meg a teste deréktól
fölfelé volt túlsúlyban, és méghozzá szép is volt,
azokat úgy hívta, hogy: mellyescica.
A főnök úr dühösen Hubička forgalmista úr felé
sietett, és már messziről huhogta:
– Hubička, már a méltóságos grófnő is tudja! Ezzel
berohant az állomásépületbe, de még az ajtóban
visszafordult, borzasztó komolyan megcsóválta a
fejét, aztán felment a lépcsőn egyenesen a
konyhába, ott előbb néhányszor a padlóhoz verte a
hokedlit, hogy a forgalmi irodában csak úgy hullott a
vakolat a plafonról, és beleharsogta a lichthofba:
– Átkozott erotikus évszázad! Minden agyon van
erotizálva! Erotikus izgatószerek! Suhancok és
kisgyerekek beleszeretnek a libapásztorlányokba!
Könyvekből és erotikus filmekből ellesett szerelmi
tragédiák! Bíróság elé a nevelőkkel, a pornográf
könyvek meg képek szerzőivel és eladóival! Le az
ifjúság elfajult képzeletével! Feldarabolta a
tejesasszony hulláját, és biztosan feldarabolta volna
az unokahúg hulláját is, ha meg nem zavarják. A
drogériában kiállított viaszbábu egy fiatal nő
csípőjének hosszmetszetét ábrázolja
életnagyságban! És a fiatalság egyenesen zabálja az
ilyesmit! Egy bizonyos festő műterme kétséget
ébreszt, nem mészárszékbe léptünk-e be, ahol
emberhúst árulnak. Kannibalizmus! Vranská a
kofferben, és egy aranyfogú szőke fiatalember
kerestetik. Legutóbb ausztráliai almát vásárolt neki
a Koruna automatabüfében. Huj! Csupa hús!
Kéjgyilkosságok a látóhatáron! A vádlottak padjára
azokkal a tanítókkal, akik megtűrik a nemi
felvilágosítást az iskolákban! Minél több
erkölcstelenség és élvhajhászás, annál kevesebb
bölcső, annál több koporsó! – hörögte a főnök úr a
konyhából a lichthofon keresztül le a forgalmi
irodába.
Mert a főnök úr egyrészt tagja volt a prágai Sz. O.
Sz.-nek, azaz a Szeplőtleneket Oltalmazó
Szövetségnek, másrészt a méltóságos asszony,
mialatt vagonokat rendelt vágómarha-szállításra,
gyakran a szemére vetette, hogy kissé lagymatagon
viseltetik az egyház iránt, pedig ha egyszer a
katolikus egyház megdől, akkor megdől az egész
világ. Így hát a főnök úr, ha elment a templom előtt,
és egyenruhában volt, akkor szalutált a
templomnak, ha meg civilben volt, akkor megemelte
Schwarzenberg-kalapját, meghajolt a templom előtt,
és csendesen, mormogva beszélgetett vele.

A blokk zakatolni kezdett, a piros kis kerék

megzörrent, és fehér színt öltött; kihúztam a blokk-
kulcsot, és már szaladtam is a peronra, a mozdony
fütyült a bejáratnál, és a főnök úr lejött a lépcsőn,
mintha mi sem történt volna; annyira megtisztult
attól, hogy beleordított a lichthofba, mintha
legalábbis az lett volna a siratófal. Hubička azt
mesélte, hogy a főnök úr ugyanígy ordított a
feleségére is, és hogy a főnökné, bár az apja hentes
és mészáros volt Volaryban, eltűri az ordítozását, de
évenként négyszer fellázad, és amikor a főnök úr
éppen a leghangosabban ordítozik arról, hogy
milyen is egy rendes asszony, a főnökné felkap
valamit, ami éppen a keze ügyébe akad, és
hozzávágja a főnök úrhoz. Egyszer éppen
karácsonykor kiabált vele, mire a főnökné behúzta a
fürdőszobába, és akkora pofont kent le neki, hogy a
főnök úr befordult a kádba a karácsonyi ponty mellé.
A főnök úr bejött az irodába, és egyetlen tekintettel
meggyőződött, hogy a közlekedéssel valami nincs
rendben.
– No, fiúk – mondta atyaian –, megint eltoltatok
valamit?
– Egy katonai szerelvény kénytelen volt megállni a
bejárati jelző előtt – húzta el a száját Hubička
forgalmista úr.
– Az a szigorúan ellenőrzött transzport? –
düllesztette ki szemét a főnök úr.
– Az – mondtam –, az a három felkiáltójeles. –
Olvastátok...? – mutatott rá a rendeletre, amit a
birodalmi meghatalmazott úr írt alá.
– Olvastuk – mondta Hubička forgalmista úr. – És
meggondoltátok...?
– Meggondoltuk és döntöttünk - mosolygott
Hubička forgalmista úr.
– Tudjátok, hogy ezt szabotázsnak minősíthetik? –
mondta a főnök úr, és fejcsóválva kiment a peronra.
A szigorúan ellenőrzött katonai transzport
mozdonyán Honzík mérnök úr, a Betriebsamt
vezetője állt sápadtan. Ő maga utazott le Libochba
ezért a vonatért. És most túszként állt a mozdonyon,
szemét az ég felé meresztgette, és a kezét tördelte,
ott állt közvetlenül a kisablaknál, és ablakainkra
meg ajtajainkra mutogatva jelezte, hogy a mi kis
állomásunk hogy kitolt vele.
A főnök úr szalutált, és én a vágány mellé álltam,
és szintén szalutáltam. A mozdony megállt, két
karcsú SS ereszkedett le róla géppisztollyal a
kezükben, megálltak előttem, és egy ideig a piros
sapkámat bámulták. Összevágtam a bokámat, és
szalutáltam, de ők két oldalról a tüdőlebenyegemhez
szorították a gitárjuk csövét, és így fel kellett
mennem a meredek lépcsőkön a gépre, és a vonat
elindult. Az egészet olyan furcsának éreztem, az SS-
ek olyan szép fiúk voltak, inkább úgy néztek ki,
mintha verseket írnának, vagy éppen teniszezni
mennének, de ők ott álltak velem a mozdonyon,
Honzík mérnökkel pedig a transzport parancsnoka
állt, egy százados osztrák hegyivadász-sapkában, az
arcán függőleges sebhely futott végig, és a sebhely
átugrotta a száját, és az állán folytatódott, és a
mozdonyvezető is egyenruhában volt, jobb kezével a
sebességszabályozó kart fogta, és párnázott
székben ült, lévén a mozdony kőszénfűtésű
birodalmi gép, és a mozdonyvezető ülése mellett
még egy kar volt, amilyen a betegek karosszéke
mellett szokott lenni, hogy a széket nyugággyá
lehessen változtatni. Az SS-ek folyton a
tüdőlebenyemen tartották a gitárjuk csövét, a
szemüket meg mozdulatlanul a századoson, de a
százados a tájat nézte. Láttam, hogy egy ház tetején
felnyílik a padlásablak, és valaki kíváncsian kibújik
rajta, majd felemeli a karját, mintha meg akarná
magát adni. Biztosan rákiabált valaki a
transzportból, vagy fegyvert szegeztek rá, mert
feltartotta a karját, mintha a nap egészségére inna.
Jordán volt, a községi bolond, aki a teheneket
szokta őrizni, és a nyári vasárnapokat azzal tölti,
hogy egy kis hálóba beletesz néhány üveg sört,
azzal csónakázik, minden percben kihúz egy-egy
butéliát a vízből, megtölti a poharát sörrel, aztán
feláll a csónakban, éppen úgy, ahogy most a tetőn
áll, és tornanadrágban, felemelt pohárral élteti a
napot, és olyasmit kiabál neki, hogy: Eh! Eh! Eh!,
aztán fenékig üríti a poharat. Láttam a főnökné
asszonyt is a konyhaablakban, a szemét
kettéválasztotta egy rézrudacska, amire a vitrázs
van húzva, felemelte a kezét, aztán a szigorúan
ellenőrzött transzport elindult, és lassan elhúzott a
szétlőtt szerelvény mellett az ötödik vágányon, az
SS-ek felé fordítottam a szemem, hogy lássam, mit
szólnak a szerelvényhez, azok meg úgy néztek rám,
mintha én lőttem volna szét azt a vonatot.
– Du Arschlecker – mondta az egyik.
– Solche Schweine sind besser sofort niederzu-
schessen – mondta a másik.
– Dreissig Minuten Verspätung – sziszegte megint
az első, és még jobban a bordáim közé nyomta a
gitárcsövet.
Milyen más volt az, amikor három hónappal
ezelőtt elutaztam meghalni, behajoltam a
kasszaablakon, este volt, a pénztárosnőnek vörösen
csillogott a haja, és én azt mondtam: Egy jegyet! És
ő megismert és mosolygott: Igen, forgalmista úr, de
hova? Oda utazom, mondtam, ahova először téved a
szeme. Elnevette magát: Hogyhogy először? Hiszen
az én szemem mindig ezeken a jegyeken van. Akkor
tudja, mit, kisasszony?, mondtam, nézzen rám, és a
bal kezével húzzon ki egy jegyet. Erre megint
elnevette magát: De forgalmista úr, én sötétben is
megtalálok minden jegyet. És tovább kacarászott,
mert azt hitte, hogy viccelek. Erre azt mondtam: Hát
akkor hetedik oszlop, hetedik fach, tudja,
kisasszony, hogy a hetes a zsidók szerencseszáma?
Odanyúlt, de nem vette le rólam a szemét, és azt
mondta: Bystřice, huszonhét korona...
 A gép remegett, és odakint ragyogott a hó, és
szüntelenül ketyegett a színes kristályaival. Az
árokban három halott ló feküdt, ahogy éjszaka a
németek kidobták őket a vagonból. Ott feküdtek az
árokban a pálya mentén, lábaik a magasba nyúltak,
és olyanok voltak, mint az oszlopok, amelyeken az
ég láthatatlan bejárata nyugszik. Honzík mérnök úr
engem nézett, és a szeme tele volt szomorúsággal
meg haraggal, hogy ez a szigorúan ellenőrzött
transzport éppen az ő vonalán késett el. És ez
biztosan az én hibám, és ezért az SS-ek nagyon
helyesen tették, hogy felhoztak a gépre, és
engedélyre várnak, hogy a gitárjuk csövét a
tarkómhoz nyomják, hogy aztán jelt adjanak
egymásnak, és belém szórják a golyókat, amik most
a gitárban vannak, aztán kinyissák az ajtót... Én ezt
pontosan éreztem, és mégis azt hittem, hogy csak
bolondoznak, hogy ilyesmit úgyse tudnak megtenni,
merthogy mind a ketten olyan klasszak, pedig én
mindig őrülten féltem a szép emberektől, én egy
szép emberrel nem is tudtam rendesen beszélni,
mindjárt megizzadtam meg dadogtam, úgy
csodáltam a szép embereket, egészen elkápráztatott
a szépségük, sohasem tudtam egy szép arcba
belenézni.
De a százados, az csúnya volt, az a hosszú sebhely
az arcán olyan volt, mintha gyerekkorában egy
rozsdás fazékba bukott volna, de most felém
fordította a sebhelyét, és rám nézett. Felemeltem a
kezem, és belefogózkodtam egy hurokba, ami a
mozdony tetejéről lógott. Ezt azért mertem
megtenni, mert a százados rám nézett, és látta,
hogy egy trotli vagyok, akinek a sínek mellett kell
álldogálnia, mert Hradecben az üzletvezetőségen
megmondták neki, hogy álldogáljon a sínek mellett,
és engedje le meg húzza fel a jelzőkarokat, mialatt a
birodalmi hadsereg először keletre zúdul az
állomásán át, aztán meg vissza. A németek
bolondok, mondom magamban. Közveszélyes
bolondok. Én is bolond voltam egy kicsit, de a saját
számlámra, viszont a németek mindig a más
számlájára bolondok. Egyszer az ötödik vágányon
álltak, egy egész vonat katona, és bejártak a falusi
kisboltba élelmet vásárolni, meg cukorkát meg
műmézkockákat, és egy katona titokban kihúzott
egy kockát, amin a többi kocka állt, és az egész gúla
összeomlott, és a boltos, megszámolta a kockákat,
és rájött, hogy öt hiányzik, mire a parancsnok
felsorakoztatta az egész szakaszt, és megszabta a
határidőt, hogy meddig kell visszaadni az ellopott
műmézkockákat, aztán egész estig kutatott a
vagonokban, átkutatta az egész vonatot, nyomozta
a műmézkockákat, és amikor mégse találta meg
őket, személyesen ment be a faluba a boltoshoz,
szalutált neki, és szertartásosan bocsánatot kért...
És lehet, hogy ezek ugyanazok a németek voltak,
akik most itt álltak velem a mozdonyon, lehet, hogy
éppen ezek voltak.
A fűtő vígan rám kacsintott, aztán fogta a lapátot,
és hányni kezdte a szenet a kazánba, először
egészen a rostély hátsó végébe, aztán középre,
ritmikus mozdulatokkal, hogy az utolsó lapát szén
éppen eltakarja a rostély elülső végét. És a kapitány
szeme a csuklómra tévedt, oda, ahol a sebhelyem
volt, mert a kabátom ujja felcsúszott, és a százados
úgy nézte azt a begyógyult heget, mintha én valami
könyv volnék. Ez a százados már biztosan többet
tudott, ez már a másik oldalról nézett mindent, és a
szeme olyan volt, mint két kis timsódarab. Most már
ahányan voltak, mind a sebhelyemet bámulták, a
százados kinyújtotta a lovaglóostorát, és felhúzta
vele a másik kabátujjamat, és most a másik
sebhelyemet nézte.
– Kamerad – mondta.
 Jelt adott, és a szigorúan ellenőrzött transzport
lassított, a két gitár eltávolodott a hátamtól, és én
már nem néztem a két szép katonát, csak a padlót, a
recézett vasbádogot, amint ide-oda mozgott a
talpam alatt.
– Geb! – mondta a százados.
– Köszönöm – suttogtam.
Nem tudtam, nem vicc-e az egész, de azért
kinyitottam az ajtót, leléptem az első lépcsőre, majd
lejjebb, majd még lejjebb, kifeszítettem a lábam, és
lehuppantam az ösvényre, mintha kozáktáncot
járnék, aztán két lábra ugrottam, és a mozdony
megint gyorsított, és a nyitott vagonok egymás után
gördültek el mellettem, csupa Tigris meg katonák,
némelyikük nyitott egykilós konzervet tartott a
térde között, a blúzuk ujja fel volt tűrve, késhegyre
szúrták a húsdarabokat, és úgy ették, némelyikük
meg combjára fektette a géppisztolyát, és lelógatta
a csizmás lábát a tankról, és olyan jókedvűen
lóbálta, mintha a patakban áztatná, és ahogy egyik
vagon a másik után elment mellettem, folyton azt
éreztem, milyen jó célpont a hátam.
Az utolsó vagonon fekete női harisnyák lengtek,
biztosan egy tábori kórház ápolónővérei utaztak
rajta, de én még mindig a német gitárok, revolverek
és gépfegyverek lőtávolságában voltam, és ez kissé
nyugtalanított, mert a németekkel, amint azt az
előbb a saját bőrömön tapasztaltam, sohase tudja
az ember, hányadán van, Karáseknét, aki mellettünk
lakik, mindjárt negyvenben becsukták, és csak
tavaly karácsonykor jött haza, és egész idő alatt,
négy évig, a Petschek-palotában dolgozott, a vért
törölte a kivégzések után, négy évig törölte a vért,
és a főhóhér rendes volt hozzá, sonkával kínálta, és
mindig kérte, hogy énekelje el neki a Fekete
szemek, mért sírtok-ot, és tessékelte, és ha nem
értette, amit mond, azt mondta: Hogyan, kérem?, és
aztán Karáseknét csak úgy ukmukfukk hazaküldték,
véglegesen, és még bocsánatkérő levelet is írtak
neki, csakhogy Karásekné attól a négy évtől
megzavarodott, de a munkahivatal mégis mindjárt
állást szerzett neki a fűtőházban, ahol olajoskannát
nyomtak az egyik kezébe, és abból olajat kellett
töltögetnie a gépekbe, és rongyot a másik kezébe,
és azzal a csapágyakat kellett törölgetnie.
A kanyarhoz közeledtem, és már messziről láttam,
hogyan mered a magasba a halott lovak tizenkét
patája, mint Stará Boleslav-i kripta oszlopai. Mášára
gondoltam, arra, hogyan találkoztunk először,
amikor még a pályafelvigyázónál dolgoztam, aki két
vödör vörös festékkel kiküldött bennünket az
államvasúti műhelyek kerítéséhez, hogy fessük be.
Máša is akkor kezdte a gyakornokéveit, akárcsak én,
szemben álltunk egymással, de ott volt közöttünk a
magas drótkerítés, mind a ketten a lábunkhoz tettük
a vödröt a míniumfestékkel, és elkezdtük mázolni a
kerítést, mindegyikünk a maga oldalán, arccal
folyton szemben egymással, és a kerítés összesen
négy kilométer hosszú volt, öt hónapig álltunk így
egymással szemben, és mindent elmondtunk
egymásnak, ami csak eszünkbe jutott, és mindig
közöttünk volt a kerítés; amikor már két kilométert
lefestettünk belőle, egyszer Máša szája
magasságában kentem a festéket a drótra, és azt
mondtam neki, hogy szeretem, és ő a másik oldalon
az én szájam magasságában kente a festéket a
drótra, és azt mondta, hogy ő is szeret... és
belenézett a szemembe, és mert épp egy
mélyedésben álltunk magas laboda között,
odatartottam a szájam, és a frissen festett dróton
keresztül megcsókoltuk egymást, és amikor
kinyitottuk a szemünket, a Máša száján olyanfajta
illetlen romboid volt vörös festékből, amilyet a
falakra szokás rajzolni, és az én szájamon
ugyanolyan romboid volt vörös festékből, erre
elnevettük magunkat, és attól fogva boldogok
voltunk.
Amikor odaértem a három lóhoz, leültem az
egyiknek a hasára, és hátamat nekitámasztottam a
bal mellső lábának. A másik ló kidülledt szemmel
nézett rám, mintha ő is átélte volna azt, ami egypár
perccel ezelőtt történhetett volna velem.
Eszembe jutott, hogy amikor felfelé haladtam a
kis bystřicei hotel lépcsőjén, a fordulóban egy fehér
ruhás kőműves dolgozott, véste a falat, hogy két
kampót gipszezzen bele, amin néhány perc múlva
egy Minimax oltókészülék fog lógni. A kőműves már
öreg volt, de a háta olyan széles, hogy meg kellett
fordulnia, mikor el akartam menni mellette, és egy
keringőt fütyült, azt hiszem, a Luxemburg grófjá-
ból, és én bementem a szobácskámba, délután volt,
és kivettem az aktatáskámból két borotvát, aztán
átsétáltam a fürdőszobába, az egyik borotvát élével
fölfelé beleszorítottam a kád mellett álló hokedli
fájába, a másikat meg melléje tettem, és egy
keringőt kezdtem fütyülni, azt hiszem, a Luxemburg
grófjából, közben levetkőztem, kinyitottam a
forróvíz-csapot, aztán elgondolkodtam egy kicsit, és
halkan lenyomtam az ajtó kilincsét, az ajtó egy
résnyire kinyílott, és a kőműves ott állt a folyosó
másik oldalán, mintha ő is kinyitotta volna az ajtót,
hogy megnézze, mit csinálok, mint ahogy én is meg
akartam nézni, mit csinál ő. Bevágtam az ajtót, és
beálltam a kádba, de csak nagyon lassan tudtam
leülni, mert a víz borzasztó forró volt, sziszegtem a
fájdalomtól, de azért óvatosan és fájdalmasan mégis
leültem valahogy. Aztán kinyújtottam a bal kezem,
és a jobb kezemmel átvágtam rajta az ereket. Utána
a hokedli fölé nyújtottam a jobb kezemet, és
tenyérrel lefelé teljes erővel belevágtam a
csuklómat a másik borotva élébe. Aztán mind a két
kezemet betettem a vízbe, és néztem, milyen szép
lassan jön belőlem a vér, milyen szép rózsaszínű
lesz tőle a víz, és milyen furcsa, hogy az a piros vér
úgy áramlik a csuklóimból, mintha valaki hosszú
vörös fáslit húzna ki belőlük, és azok a fáslik úgy
lengedeztek a vízben, mint a táncosnők fátyla...
aztán sűrűsödni kezdett a víz, mint ahogy az a
festék is sűrűsödik, amelyikkel a kerítést kentük
Mášával az államvasutak műhelyei körül, és folyton
terpentint kellett öntögetnünk belé... a fejem
előrebillent, és a számba málnaszörp folyt, de kicsit
sós íze volt... aztán kék és lila köröket láttam,
amelyek egymásba voltak illesztve, és úgy rugóztak,
mint a mozgó spirálvonalak... aztán egy árnyék
hajolt fölém, és az arcomat egy borostás áll súrolta.
A kőműves volt fehér ruhában. Alám nyúlt, és
kiemelt a vízből, mint egy piros halat, amelynek
csuklójából vörös uszonyok nőttek ki. Ráhajtottam a
fejem a zubbonyára, és hallottam, ahogy az arcom
meszet olt rajta, és annak a mésznek az illata volt
az utolsó, amiről még tudtam.
Ültem a halott ló hasán, fejemet a lábának
támasztottam, amely mozdulatlanul az égnek
meredt, és az a kis sörényke, ami a lovak patája
fölött nő, a fülemet csiklandozta... A síneken egy
tehervonat haladt, és vígan füttyentgetett. A
vagonok eltakartak, és ritmikusan fel-felfedtek,
összerázkódtam, és kibuggyant a könnyem, mert
eszembe jutott, hogy minden Noneman bácsinál
kezdődött Karlínban, Noneman bácsi Máša
nagybátyja volt, ott aludtam náluk a műteremben
egy kanapén, egy jó gyapjútakaróval takartak be, és
ráadásul még azzal a ponyvával, amire Prága volt
festve és fölötte egy repülőgép, ezzel
fényképeztették le magukat a kuncsaftok, ha
pilótáknak vagy megfigyelőknek akartak látszani,
egész kis vicces csoportok is ráfértek a képen arra a
repülőgépre, és aztán éjszaka, amikor Noneman-
éknál már elcsendesült minden, eljött Máša,
besurrant a repülőgépes ponyva alá, és simogatott
és hozzám simult, és én is simogattam őt, és végig
férfi voltam, de amikor odáig került a dolog, hirtelen
elhervadtam, mindennek vége volt, ámen, Máša
megpróbált még simogatni meg csipkedni, de én
tisztára elérzéketlenedtem, mintha minden
végtagom megbénult volna... és egy óra múlva Máša
megint kisurrant a ponyva alól, és visszament a kis
szobába a nénijéhez... és én reggel már nem is
néztem rá, csak ültem, mintha elvágták volna a
torkomat, jöttek a kuncsaftok, és odaálltak a ponyva
mögé, amely alatt éjszaka olyan rossz
tapasztalatokra tettem szert, egyesek székre álltak,
mások meg egy kis létrára, és Noneman bácsi
mindegyiknek vagy egy üveget, vagy egy tölcsért
adott a kezébe, aztán a gépe szoknyája alá bújt,
felemelte a kezét, és jelt adott, mint a zenének,
aztán megint kikászálódott a szoknya alól, és öt
perc múlva hozta a kész képet, mert a műterem
bejárata fölött nagy felírás volt: Öt perc alatt kész.
És a kuncsaftok egész délelőtt jártak, aztán két
német katona is jött, és amikor az egyik felállt a
székre, a másik meg a létrácskára, és Noneman
bácsi eléjük tette a ponyvát Prágával meg a
repülőgéppel, hirtelen nagyot dörrent valami, és a
szél átfújt a műtermen, és ledöntötte a ponyvát a
repülőgéppel, és a két katona leesett a székről,
illetve a létráról, és Noneman bácsi, aki éppen a
szoknya alá bújt, szintén elesett, de ez még mind
semmi se volt, mert csak aztán jött a nagy huzat,
amelyik elfújta a műterem falát, és kifújta a bácsit
meg a két katonát a műteremből, és befújta a nénit
meg Mášát a műterembe, jó magasan repültek a
levegőben, és közben le akarták fogni a
szoknyájukat, de nem sikerült, a hajuk lobogott, és
eltakarta előlem az egész eget, aztán mindannyian
szép lassan lehuppantunk egy kis füves térre, mint a
labdák... és utoljára azt a táblát fújta oda a huzat,
amire az volt írva, hogy: Öt perc alatt kész... A
főutcán néhány ember szaladt keresztül, aztán
sokáig csend volt, utána elkezdtek búgni a szirénák,
és néhány mentőautó robogott el előttünk, aztán
ismeretlen emberek jöttek, a ruhájuk szakadt volt
és piszkos, nevettek, mint a bolondok, folyton csak
nevettek, és hanyatt vágódtak a füves téren, és
rázta őket a nevetés... és csak aztán jött az az
ember, aki Vysočany felé mutatott: Borzalmas
légitámadás, emberek! Lenézett a földre, arra a
nagy táblára, és egész más hangsúllyal elolvasta a
felírást: Öt perc alatt kész...
Átbújtam a sorompó alatt. Az ötödik vágányon
személykocsikból álló szerelvény állt. Teljesen szét
volt lőve; elolvastam az első vagonra ragasztott
rendeltetési utasítást: Államvasúti műhelyek,
kiindulási állomás Krakow. Így intézték el a
partizánok a német transzportokat közvetlenül a
front mögött. Minden kocsinak ki volt verve az
ablaka, mindeniket megspékelték lövedékkel, a
bádogtetőket gépfegyverkézírással írták tele,
némelyiket gránát szakította szét, vagy kis kaliberű
ágyúgolyó, zsákmányolt Panzerfaust. A kocsik
régimódiak voltak, mindegyik fülkébe mindkét
oldalról külön ajtó vezetett, és az egész vagon fala
mentén hosszú lépcső húzódott végig. Majdnem
minden ajtón száraz vérfoltok barnállottak.
Benéztem a fülkékbe, mindegyik körülbelül
egyforma képet nyújtott. A padlón üvegcserepek,
szögek, posztóstul kitépett gombok, egy katonai
blúz leszakadt ujja, véres alsónadrág, véres
zsebkendő, szétszóródott sakkfigurák,
malomjátékhoz való tábla, kerek zsebtükör,
szájharmonika, hóval befújt levelek, kötszerdarabok
és egy csíkos játék labda. Fölvettem egy levelet,
amelynek a borítékját csizmaszögek nyomai
ékesítették. Mein lieber Schnucki Pucki! így
kezdődött a levél, és deine Luise, így végződött. És
női ajkak lenyomata volt rajta. És a sarokban egy
kifűzött bakancs nyújtogatta röhögve a nyelvét.
Mellette két döglött varjú feküdt. Amikor kijöttem a
kórházból, olyan fagyok voltak, hogy a városon túl
az erdőben, ahol mindig rengeteg varjú meg csóka
gyűlt össze, a fák tele voltak aggatva fekete
madarakkal, amelyek messziről úgy csillogtak a
fagyos napban, mint a gyémánt, és amikor az erdő
szélére értem, ezer meg ezer varjút láttam a földön,
úgy feküdtek köröskörül a fák alatt, mint a túlérett
szilva... az egész erdő tele volt hullával, a fákon ülő
madarak is halottak voltak, álmukban fagytak meg.
A cipőm sarkával belerúgtam egy fa törzsébe,
zúzmara hullott az ágakról meg kimúlt madarak,
estükben megérintették a vállamat, de olyan
könnyűek voltak, hogy úgy éreztem, mintha egy
svájcisapka esett volna rám.
Leugrottam a szétlőtt kocsi lépcsőjéről, és
benéztem a forgalmi irodába. Hubička forgalmista
úr, lábát a távíróasztalon, kezét a hóna alatt tartva
és állát a mellén nyugtatva, édesen aludt. Ehhez én
is nagyon értettem. Én is el tudtam aludni
szolgálatban, ha rám jött az álmosság. Ilyenkor
olyan vágy szállja meg az embert az alvás után,
hogy a legjobb nem védekezni ellene, és mindjárt
elaludni. De a forgalmisták szolgálati álmát valami
különös jelzőberendezés irányítja. Mialatt a test
mélyen alszik, a forgalmista fejében valami ébren
van. Elég, ha megkattan a távíró, és a valamirevaló
forgalmista abban a pillanatban talpon van,
lenyomja a kulcsot, leadja az állomás jelzését, aztán
megint leül, és mélyen elalszik, de amikor a jelentés
a fehér szalagon véget ér, felébred, jelzi, hogy
mindent megértett, lekopogja a saját állomása
jelzését, leállítja a gépet, visszaül a székbe, és
alszik tovább. Egy valamirevaló forgalmista azt is
meg tudja csinálni, hogy beállítja a bejárati jelzőt,
és elalszik, de közben hallja a közeledő lépteket,
meghallja, hogy a bejáró vonat mozdonya dobbant a
blokkban, hogy ráfut a szigetelt vágányra, pedig a
forgalmi iroda blokkjában csak olyan koppanás
hallatszik, mintha egy kávéskanalat ejtenének le. De
a forgalmista felébred, és beállítja a jelzőket.
A lépcső felől felhangzott a főnök úr lépteinek
kopogása; a forgalmista úr levette a lábát az
asztalról, és felállt. A főnök úr bejött az irodába,
ócska egyenruha volt rajta, biztosan a galambházat
megy tisztítani megint, a nadrágja fehér volt a
galambtrágyától, és a kabátujja szintén.
Beléptem a forgalmi irodába.
– Miloš Hrma gyakornok ismételten szolgálatra
jelentkezik! – mondtam.
Megrázták a kezemet, megveregették a vállamat,
és a főnök úr szeme könnybe lábadt.
– Miloš, Miloš, mennyit magyarázom nektek, hogy
vigyázzatok! És most újra mondom – megfordult, és
mutatóujjával a falon függő hirdetmény aláírását
bökdöste –, Danko birodalmi meghatalmazott Hra-
decben kijelentette, hogy egy pillanatig se fog
habozni! Hogy rövidesen agyonlövet egypár cseh
forgalmistát! – A főnök úr a fejét csóválta, és egy kis
galamb a peronon turbékolni kezdett, mire az egész
galambcsapat letelepedett az iroda ajtaja elé.
Az állomásra egy tehervonat járt be. A lengyel
hiúzok felrepültek, rászálltak a főnök úr fejére, a
vállára meg a kinyújtott karjára, úgyhogy
egyszeribe olyan lett, mint a mi főterünkön a szobor
estefelé. És a főnök úr örült, hogy a tehervonat
vezetője és személyzete csodálkozva nézi, még a
mozdonyvezető is letette a rongyot, amivel a kezét
törölte, és ő is a főnök urat nézte, és a főnök úr
végiglépkedett a peronon az egész galambcsapattal,
és a madarak a szárnyukat csapkodták, hogy
megtartsák az egyensúlyt.
– Vacak szenet adtak – szólalt meg a
mozdonyvezető –, már másodszor kell gőzt csinálni.
– Szokott-e még festeni, mozdonyvezető úr? –
kérdezte Hubička forgalmista úr.
– Szoktam bizony – bólintott a mozdonyvezető –,
most tengert festek. Az istenit, ez a maguk főnöke
cirkuszban mutogathatná magát a galambjaival.
– Igen, bolhacirkuszban – mondta a forgalmista
úr. – Hát most tengert fest?
A peronon álltam, és figyeltem a vonatvezetőt
meg a személyzetét meg a fűtőt, mert tudtam, hogy
csak azért álltak meg itt, mert meg akarták nézni
Hubička forgalmista urat, vajon látni lehet-e rajta
azt, amit mesélnek róla, hogy éjjeli szolgálatban
feltűrte a távírásznő szoknyáját, és körülbélyegezte
a fenekét.
– Igen, tengert – mondta a mozdonyvezető, és
csodálattal figyelte a forgalmista urat –, képeslapok
szerint nagyítom a tengert.
– Nem volna jobb kimenni a természetbe? –
kérdezte a forgalmista úr.
– Hagyjon békét a természettel, a természetben
minden mozog – kiáltotta a mozdonyvezető nevetve,
aztán visszafordult a szolgálati kocsi felé, és
kacsintott egyet, mire mindnyájan nevetni kezdtek.
– A természet szerint mindent kisebbre kellene
csinálni. Csak egyszer dőltem be a természetnek,
elkértem a tanítótól az iskola kitömött rókáját,
kivittem az erdőbe, és odaállítottam egy fa alá, de
amikor éppen elkezdtem festeni, odaszaladt két
kutya, és széttépte a rókát. Háromszáz korona!
Hagyjon békét a természettel!
 De Hubička forgalmista úr a kék eget nézte, és
most én is láttam azt, amit ő, Zdeničkát, a
távírászkisasszonyunkat, amint az egész égbolton
szétterülve fekszik, és a forgalmista úr gyengéden
feltűri a szoknyáját, aztán hosszú mozdulatokkal
egyik bélyegzőt a másik után rányomja az ülepére...
és láttam, hogy a szerelvény személyzete meg a
mozdony személyzete is az eget nézi, és
mindannyian ugyanazt látják, azt a gyönyörű
eseményt, amely miatt megálltak itt azzal a jó
kifogással, hogy gőzt kell csinálniuk.
És amikor már eleget nézték az eget, megint
Hubička forgalmista urat kezdték bámulni, őszinte
csodálattal, és Hubička forgalmista úr hirtelen
megszépült, a ráncok a szája körül meg a kicsit ó-
lába nagyon jól állt neki, és én megértettem, hogy
Hubička úr miért tud annyira hatni a nőkre.
–Tudja, hogy másolom én a tengert a
képeslapokról? – kérdezte a mozdonyvezető. – A
papundeklit, amire festek, satuba fogom, a
képeslapot rajzszöggel hozzáerősítem a
gyalupadhoz, és pontosan lefestem, amit látok rajta.
De a kezem nem mozog úgy, ahogy akarnám, azt az
igazi hullámverést, azt a szép svungot, ami a
képeslapon van, sehogy sem tudom átvinni a
papundeklire.
– Kníže úr – mondta Hubička forgalmista úr –,
próbálja meg a képeslapot is befogni a satuba,
mindjárt a papundekli mellé... aztán fogja meg az
ecsetet, és a képeslap fölött csináljon vele így, ni...
ahogy a hullámverés mutatja... csináljon csak így,
de mindig nagyobb és nagyobb lendülettel, és
amikor már érzi, hogy a mozdulat teljesen átment a
kezébe, kenje rá a hullámokat egyenesen a
papundeklire.
– Hogy magának milyen jó ötletei vannak! –
csodálkozott a mozdonyvezető.
 Beszaladtam a forgalmi irodába, mert szólt a
telefon, hallottam, hogy a főnök úr kedveskedve
szidja a lengyel hiúzokat, mind ott voltak most vele
a galambházban, egyszer el szeretnék bújni, és
valami repedésen keresztül meglesni, mit csinál ott
velük a főnök úr. Úgy éreztem, hogy a galambok
még nevetgélnek is, hogy a főnök úr kéri őket,
viselkedjenek rendesen, és ha valamelyik
galambgyerek nagyon illetlen, akkor a főnök úr
elfenekeli... A bakelitkagylót a fülemen tartva
néztem a peront, a napsütésben álldogáló férfiakat,
a mozdonyvezető most előrehajolt, és valamit
súgott a forgalmista úr fülébe, de amikor egy kicsit
oldalra néztem, a szénszállító vagonokra,
megijedtem. A vagonokból szarvak álltak ki, fejek
ágaskodtak az oldalfalak fölé, és barna szempárok
meredtek a peronra, nagy tehénszemek, tele
kíváncsisággal és szomorúsággal. És majdnem
minden vagon padlózata lyukas volt, és a lyukakon
egy-egy tehénláb kandikált ki, felhorzsoltan,
mozdulatlanul, megkékülten, ezt én nem szerettem,
ezt nem bírtam, és azt se bírtam, ha éhező borjúkat
szállítottak, és a vonat ott állt nekem az állomáson,
ha megláttam, hogy valahol rés van a vagonajtón,
odanyújtottam az ujjamat a kisborjúknak, hogy
legalább egy pillanatra pótoljam nekik a tőgyet,
nem, ezt nem szerettem! meg a
kecskeszállítmányokat sem, a szoros kötelektől
elhaló kecskelábakat, ezt nem bírtam, és azt sem,
ha a nyitott emeletes vagonokban sertést
szállítottak Prágába a vágóhídra, és az állatok ott
álltak egymás mellett a rettenetes fagyban, és
mozdulni se mertek, nehogy az a maradék meleg is
elpárologjon belőlük, ott álltak egymás mellett
fagyott lábbal, porcelánpatákkal, ah, ezt nem
bírtam!, meg azt se, ha a nyári forróságban
szállították őket egészen Magyarországról, egy
egész vadon sertést, és mindegyik állatnak nyitva
volt a szája a szomjúságtól, olyan nyitva volt, mint
egy szomjúságtól haldokló madáré.
Kiszaladtam a forgalmi irodából.
– Honnan jön a szállítmány? – kérdeztem a
vonatvezetőt.
– A frontról, tizedik napja vannak úton az állatok
– és legyintett.
Felugrottam egy vagonra, és belenéztem. Minden
állat takonykóros volt, néhány már élettelenül
feküdt a padlón, egy tehénből halott kisborjú lógott
ki félig rothadtan... és mindenütt azok a
szörnyűséges szempárok, néma szemrehányással
teli, agyonkínzott szempárok, amelyeknek láttán
kétségbeesetten tördeltem a kezemet. Egy egész
vonat szemrehányó tehénszem.
– A németek disznók! Disznók! – ordítottam el
magam.
A vonatvezető legyintett.
– Disznók... ez kevés! – kiabálta ő is. – Az utolsó
három vagon tele van kimúlt birkával... lelegelték
egymás gyapját éhségükben.
– Már van gőz – mondta a mozdonyvezető, és
csendesen hozzátette: – Hallották? Ma éjszaka a
partizánok olyan ügyesen robbantottak fel egy
szigorúan ellenőrzött transzportot Jihlavánál, hogy
az egész szerelvény belepottyant a szakadékba, és a
következő töltettel még a hidat is utánaküldték.
Felszállt a masinára, meghúzta a
sebességszabályozó kart, és a tehervonat elindult,
vitte magával a vagonokat, és a vagonokból fönt
tehénszarvak álltak ki, lent meg tehénlábak,
amelyeket csontig lehorzsoltak a talpfák. És a
gabonaraktár, a liverpúl mögött két vagon állt a
rámpánál, reggel hozta őket egy gyorsított teher a
prágai vágóhídra szóló irányítással.
 Aztán két szigorúan ellenőrzött katonai transzport
haladt át az állomáson, csupa tank, csupa Tigris,
minden mozdonyon parancsnok, ez már, úgy látszik,
a partizánok jihlavai munkájának az eredménye
volt. A falu felől már hajtották a vágómarhát, és
amelyik állat megcsökönyösödött, annak a
hajcsárok kegyetlenül tördelték a farkát. Egy kis
tehén kétségbeesetten lefeküdt az útra, szalmát
tettek a feneke alá, és meggyújtották. A nagybirtok
felől szekér közeledett, a lovak pattanásig
feszítették az istrángot, mert a szekérhez hátul egy
bika volt kötve, az orra közepe átszakadt, amikor
kirántotta a vasgyűrűből, így hát a szarvánál fogva
kötötték a szekérhez. Bizonyára későn eszmélt rá,
hogy az istállólány elárulta, kiadta a hentesnek,
amikor utánament a szoknyája illatának, amit
annyira megszokott, hogy a világ végére is követte
volna. A szekér most a térdén vonszolta végig az
úton, két véres vonal maradt utána az olvadó hóban.
– Miloš – mondta Hubička forgalmista úr, és felém
fordulva az állam alá nyúlt –, sose felejtem el, hogy
ott voltál azon az SS-masinán. Helyettem voltál ott.
Megszólalt a telefon, a blokkház hívott.
– A németek disznók – mondtam.
Felvettem a kagylót. Megijedtem.
– Forgalmista úr, leesett a szemafor karja!
– Minek adtunk szabadot? – kérdezte.
– Egy gyorstehernek.
– Az baj – mondta.
– Forgalmista úr – mondom –, leszaladok biciklin,
és megtartom a szemafor karját. – Kimentem,
fogtam a biciklimet, és a liverpúl előtt
végigkarikáztam az ösvényen. Aztán a
hágcsókampókon felmásztam a szemaforra, lovagló
ülésben rátelepedtem a lámpára, és mire felemeltem
a jelzőkészülék karját, már ott is volt a gyorsvonati
mozdony, amely, tehervagonokban ételt, italt és
postát vitt a frontra a tiszteknek, már ott is volt a
gyorsteher, amely nem áll meg az állomásokon, és
amely előtt csak a szigorúan ellenőrzött katonai
transzportoknak van elsőbbségük, a mozdonyvezető
lassított, amikor meglátott a szemaforon, de én
kihúztam a zsebemből a szolgálati lámpát, és zöld
fénnyel jeleztem, hogy szabad a vonal, a
mozdonyvezető megint rákapcsolt, és a
teherkocsikból álló gyorsvonat elrepült alattam;
beborított füsttel, és én csak jó néhány perc múlva
láttam meg Hubička forgalmista urat, ahogy ott áll
az állomás végében, és nézi a tovatűnő tengelyeket,
a mozdony felkavarta a havat, és húzta magával, az
utolsó vagon magába szívta a kis hóvihart, amely
fölött papírdarabok és apró gallyak röpködtek a
levegőben...
Aztán jött a déli szünet, rátettem a kályhára a kék
kannámat a levessel, szabadra állítottam a bejárati
jelzőt egy motoros hajtánynak, Hubička forgalmista
úr pedig feltette a lábát a távíróasztalra, és a kék
eget bámulta.
– Ki jön ide azon a hajtányon, nem mondták? –
kérdezte.
– Azt mondták, hogy a pályafelvigyázó – feleltem,
és megkavartam a levest a kék kannában. Aztán
csendesen kinyílt az ajtó, és az irodába bejött
valaki, egy szürke nadrágot láttam, fényesre pucolt
cipőt és egy télikabát szélét.
– Úgy látom, jól szórakoznak itt – mondta a
jövevény.
– Ugye? – mondtam, és tovább szürcsöltem a
levesemet, Hubička forgalmista úr pedig tovább
nyugtatta a lábát a távíróasztalon, a kék eget
bámulta az ablakon át.
– Tudják, ki vagyok? – kérdezte a jövevény. –
Tudom – mondtam –, a konszignációért jött, a
marhaszállítmányhoz tartozik.
 – Lehet – mondta a jövevény. – Hát a főnök úr hol
van?
– A galambházban – mondom.
A jövevény erre egy retteneset ordított.
– Ez az iroda egy galambház, azt látom! De tudják,
ki vagyok én? – ismételte meg a kérdést, és
mindjárt felelt is rá. – Slušný forgalmi főnök vagyok.
Most már tudtam, hányadán állunk, sokat
hallottam a főnököktől és forgalmistáktól Slušný
forgalmi főnök úrról. Akkor is reszkettek, ha csak
beszéltek róla. Felugrottam és a kannát a kanállal az
egyik kezemben tartva, a másikkal szalutáltam:
– Miloš Hrma gyakornok szolgálatban jelentkezik.
– Engedje el azt a kannát! – ordította a forgalmi
főnök, és rácsapott a kannára, amely leesett a
padlóra, és a forgalmi főnök olyat rúgott bele, hogy
a szekrény alá gurult. Én meg csak álltam, jobb
kezem mozdulatlanul a sapkám szélén pihent,
Hubička forgalmista úr pedig ült a széken, és a lábát
a távíróasztalon tartotta, mintha ijedtében
megbénult volna. És az ablak előtt elsuhant a főnök
úr, aztán bejött az irodába úgy, ahogy volt, ahogy a
galambházból kijött, a homlokához emelte kezét, és
jelentkezett.
– Pihenj – mondta a forgalmi főnök halkan, aztán
figyelmesen vizsgálgatni kezdte a főnök úr ócska
szolgálati blúzát, amely tele volt galambpiszokkal,
és szeme különös élvezettel állapodott meg a blúz
egyetlen gombján. Aztán körüljárta a főnök urat, és
figyelme most a mocskos nadrágra összpontosult.
– Én azt gondoltam... – kezdte a főnök úr.
– Ő gondol is néha valamit? – kérdezte felém
fordulva a forgalmi főnök úr halkan.
– Igen – mondtam.
– Igen? – csodálkozott a forgalmi főnök. – És
tudja maga, hogy én ezt a főadjunktust forgalmi
felügyelővé akartam kinevezni?
 Vállat vontam.
– Ide hallgasson, maga forgalmi felügyelő
szeretett volna lenni? – kérdezte a főnök úrtól a
forgalmi főnök.
– Igen, szerettem volna – sóhajtott a főnök úr,
miközben egy galambtollacska szállt föl valahonnan
a levegőbe, és keringőt járt a homloka fölött.
– Hát libát őrizni?
– Azt nem szeretnék – sóhajtott a főnök úr, és a
tollacska ismét a magasba emelkedett, mint egy
fehér kérdőjel.
– No, erről majd Hradecben beszélgetünk. De ez
itt szép kis állomás! – ordított fel megint a forgalmi
főnök, és lesodorta a forgalmista úr lábát a
távíróasztalról. – Tudják, ki ül a hajtányon? Egy
bizottság ül a hajtányon, amelyik majd arról dönt,
hogy vádat emeljünk-e ez ellen az úr ellen
személyes szabadság korlátozása miatt, vagy csak
fegyelmi eljárást indítsunk-e! – És Hubička forgalmi
tiszt úrra mutatott.
A főnök úr kinyitotta az irodája ajtaját, széles
mozdulattal rámutatott a piros és kék virágos
perzsaszőnyegre, a mahagónifával berakott
asztalra, a pálmára, amely ernyőszerűen szétteríti
leveleit, a török dohányzóasztalkára és
taburettekre, de a forgalmi főnök megrázta a fejét.
– Amilyen a gazda, olyan a lova – mondta. Aztán
bejött Zednicek tanácsos egy aktatáskával,
amelyben iratok voltak, és a távíróasztalon
szétrakott egy csomó fényképet, a Zdenka Svatá
ülepét díszítő összes bélyegző fényképét. És a főnök
úr folyton könyörgött, hogy engedjék el átöltözni, és
elmondta, hogy odafönt extra uniformisa van, de
Slušný forgalmi főnök nem engedte el, mert a főnök
úrnak kellett a jegyzőkönyvet írnia. Aztán bejött
Zdenička is, alig ismertem rá, a bélyegzők meg a
botrány valósággal megszépítették, és a szeme
olyan mély lett, hogy egészen megszédültem, mikor
kezet nyújtott, és rám nevetett, és elmondta, hogy
valószínűleg elmegy filmszínésznőnek, mert már ott
is érdeklődnek iránta. Zednicek tanácsos előbb
kiteregette az asztalon Európa térképét, hogy
bevezetésképpen áttekintse és elmagyarázza a
birodalmi hadseregek helyzetét a frontokon. A
szétterített térképen lyukak mutatkoztak. Ez attól
volt, hogy Zednicek tanácsos folyton a zsebében
hordta összehajtogatva, és így a sarkai
kidörzsölődtek, minden lyuk olyan nagy volt, mint
Svájc. Aztán Zednicek tanácsos elemezni kezdte a
kárpáti helyzetet, ahol von Mansfeld ötödik
hadserege harcolt, és ebben a hadseregben szolgált
az ő fia is, Břetislav Zednicek, de az ötödik hadsereg
a térképen még mindig abban a lyukban volt, ahol
egy héttel ezelőtt megakadt, még mindig nem tudott
kikecmeregni abból a katlanból, amelyben Zednicek
tanácsos fia harcolt, noha, akárcsak az apja, nem is
tudott rendesen németül, de mégis németnek
vallotta magát azzal, hogy a nevében elhagyta az
ékezetet a č betűről. Zednicek tanácsos
magyarázott, és ceruzájával olyan nagy köröket
rajzolt a térképre, mint a Fekete-tenger, és ezek a
körök katlanok voltak, amelyekbe a birodalmi
hadsereg nemsokára bezárja az ellenséges
seregeket, Zednicek tanácsos berajzolta a térképbe
azoknak a hadmozdulatoknak a tervét, amelyekkel a
birodalmi csapatokat Kis-Ázsián keresztül átdobják
Afrikába, itt aztán a tanácsos úr az angol seregeket
zárta katlanba, aztán Spanyolországon keresztül az
amerikai hadsereg hátába került, aztán áttért a
protektorátus helyzetére, ahol nemsokára minden
téren totális erőkifejtésre kerül sor, és ennek
következtében leegyszerűsítik az iskolarendszert,
bezárják a múzeumokat, kiállításokat, leállítanak
néhány vonatot, és a sportok űzését csak vasárnap
engedélyezik.
– Az ön ülepe ez? – kérdezte Zednicek tanácsos
Zdeničkától, és rámutatott a fényképre.
– Igen – felelte Zdenička, és elmosolyodott.
– Ki nyomta rá ezeket az állomási bélyegzőket? –
kérdezte Zednicek tanácsos, és a főnök úr írta a
jegyzőkönyvet.
– Hubička forgalmista úr – felelte Zdenička.
– Zdenka Svatá, legyen szíves elmondani, hogyan
történt a dolog – mondta Zednicek tanácsos.
– Együtt voltunk éjjeli szolgálatban, éjfél felé
manikűrözni kezdtem a körmömet, mert vonat nem
volt, és unatkoztunk – mondta Zdenička, és a
plafont nézte.
– Lassan – mondta a főnök úr.
– Aztán azt mondta a forgalmista úr... játsszunk
zálogosdit... repül a holló, repül a vonat, repül az
idő, repül a láb... előbb a cipőmet kellett zálogba
adnom, aztán a nadrágomat... – mesélte a távírász-
nő, és nézte, hogy mozog a ceruza, amellyel a főnök
úr a vallomását jegyezte.
– És ki húzta le a nadrágját? – kíváncsiskodott a
tanácsos.
– Hubička forgalmista úr – felelte Zdenička, és
elnevette magát.
A forgalmista úr meg csak ült mellette, egyik lábát
átvetve a másikon, szolgálati sapkával a térdén.
Kopasz feje búbja fénylett, és a hradeci
üzletvezetőség hivatalnokai ránéztek arra a fénylő
fejbúbra, aztán a csinos távírásznőre, és fejüket
csóválva felsóhajtottak, majd még nagyobb hévvel
tárgyalták az esetet, hogy valamiképp
kihámozhassák belőle a személyes szabadság
korlátozásának tényálladékát. Én pedig szolgáltam,
szabadra meg álljra állítottam a jelzőket, és
éreztem, hogy a forgalmista úr figyelmesen követi
az állomáson átmenő vonatokat, ellenőrzi a
mozdulataimat, Hubička forgalmista úr mindig az
eszményképem volt, már Dobrovičében, ahol
tanítani kezdett, és ahol először láttam, amint a bal
kezével a keresztezéseket jelenti az egyik
állomásnak a jobbal meg a terhelést táviratozza a
másiknak. És most itt ül, mint valami bírósági
tárgyaláson, éreztem, hogy a forgalmi főnök meg
Zednicek tanácsos ugyanazt szeretné csinálni
Zdeničkával, mint Hubička forgalmista úr, de gyávák
hozzá, mint mindenki más, félnek, hogy valami
bajuk lenne belőle, és az egyetlen, aki sohase fél,
Hubička forgalmista úr, aki most itt ül, és élvezi a
dicsőségét.
– Most pedig jól figyeljen, Zdenka Svatá
kisasszony – emelkedett fel helyéről Zednicek
tanácsos. – Mielőtt a forgalmi tiszt úr lefektette
volna önt a távíróasztalra, nem alkalmazott önnel
szemben kényszert? Nem fenyegette meg? Nem
szorította le erőszakkal?
– Á, dehogy. Magamtól feküdtem le. Magamtól...
hirtelen le akarózott feküdni... és vámi, hogy mi
lesz... – nevetett a távírászkisasszony, és az urak
vele nevettek.
– ...várni, hogy mi lesz... – suttogta a főnök úr,
mialatt lejegyezte a szavakat.
Kisiettem a peronra. A nyugat–keleti fővágányon
egy szigorúan ellenőrzött transzport haladt át, a
tankokon fiatal fiúk napoztak, olyan idősek lehettek,
mint én, de voltak közöttük fiatalabbak is, egy zöld
labdát dobáltak egymásnak, egy másik tankon pedig
énekeltek: Ich hab mein Herz in Heidelberg verlo-
ren... de amikor meglátták a szétlőtt vonatot az
ötödik vágányon, hirtelen abbahagyták a labdázást
meg az éneklést is, mindenki, aki ennek az
államvasúti műhelyekbe irányított megrongált
szerelvénynek a közelébe ért, mintegy varázsütésre
megmerevedett, még a szakácsok is abbahagyták a
krumplipucolást, igen, ezek a katonák otthon
rosszabb dolgokat is láttak, szétvert városokat,
szétzüllött otthonokat, halott embereket, de ezt itt
egyelőre nem várták...
Visszamentem az irodába, és jelentettem a
transzport áthaladását.
Zednicek tanácsos az ablaknál állt.
– Ott megy a mi reménységünk. A mi ifjúságunk.
Harcolni megy a szabad Európáért. És maguk itt? A
távírászkisasszony fenekét bélyegzik! – mondta, és
visszament az asztalhoz, megnézte a fényképeket,
és félredobta őket.
– Persze – mondta –, az elképzelésünk nem vált
be, személyes szabadság korlátozása nem forog
fönn... de a német nyelv, az államnyelv gyalázása
annál inkább – öklével az asztalra csapott –, a
bélyegzők felének német a szövege! A felhasználás
módja pedig egyenlő a nyelvgyalázással!
Kimentem a peronra, és szabadot jeleztem egy
kórházvonatnak. A frontról jött gyorsvonati
szerelvény volt, kórházzá alakítva. Ezen a kórházon
az emberi szemek voltak a legfurcsábbak, a sebesült
katonák szemei, mintha az a fájdalom, amit ezek a
katonák a fronton másoknak okoztak, és amit mások
okoztak nekik, mintha ez a fájdalom más embert
csinált volna belőlük, ezek a németek
szimpatikusabbak voltak, mint az ellenkező irányba
menők, mindannyian olyan figyelmesen és
gyermekesen nézték a fád tájat, mintha a
paradicsomon utaznának keresztül, mintha az én kis
állomásom ékszerüzlet volna, úgy néztek kifelé,
mint ahogy Hubička forgalmista úr az eget szokta
nézni. És engem is ugyanilyen érdeklődéssel néztek
ezek a sárga sebesültek, némelyikük csak a fejét
fordította erre, de némelyiküknek a fülke
mennyezetéről lelógó hágcsóba fogózva kellett
odahúzódnia az ablakhoz, némelyiküket az
ápolónővér támogatta, és a kórházvonat ment, ment
hazafelé, csupa fehér ágy, amelyet összekulcsolt
sárga kezek, sárga arcok és gyermeki szemek
díszítettek. Az utolsó kocsi nyitott tehervagon volt,
két szanitéc egy hullát vetkőztetett rajta, lehúzták
róla a kórházi kabátot, aztán rádobták a hullahalom
tetejére a kocsi sarkában, úgy látszik, ide gyűjtötték
az útközben meghalt katonákat... és a kórház egyre
jobban távolodott, és a piros lámpa a végén tompán
ragyogott, jobbra-balra himbálózott, és éktelenül
zörgött.
– A legnemesebb emberi vér az életét teszi
kockára magukért – mondta Zednicek tanácsos az
ablaknál –, látták, kérem, ezt a vonatot? Maguk meg
ilyeneket művelnek itt! Végeztem! Főnök úr, írja az
eredményt: Fegyelmi eljárás Ladislav Hubička
forgalmi tiszt ellen.
Legyintett, kiment a peronra, és jelt adott, hogy a
motoros hajtány álljon elő. És amikor előállt,
Zdenička is beült a forgalmi főnök mellé.
Lejelentettem a motoros hajtányt. Jelt adtam az
indulására.
– Tudják, mik a csehek? – kérdezte Zednicek
tanácsos. – Nevető vadállatok!
És a motoros hajtány elindult a szétlőtt vonat
mentén, és Zednicek tanácsos végigjártatta szemét
a leszakított tetőkön és a gépfegyvergolyók ütötte
lyukakon. A főnök úr felment az első emeletre, és
ordítozott és székkel ütötte a padlót, hogy a
forgalmi iroda mennyezetéről hullt a vakolat. Aztán
kiáltozni kezdett a lichthofba:
– Erkölcsi fertő! Szodoma és Gomorra! A
prostitúció a rendőrség védelme alatt a
kávéházakban, vendéglőkben és irodákban keres
menedéket! Egy férj prostitúcióra kényszerítette a
feleségét. Azzal fenyegette, hogy ha nem megy
strichelni, darabokra fűrészeli a kisfiát.
Szarvpróbálgatás! Farriszálás! Jobb lenne, ha az
Isten már ítéletnapra trombitálna, és véget vetne
mindennek!
Aztán megint ide-oda járt a konyhában, és
dobogott, hogy megtudjuk, mennyire szenved
miattunk. Csak egy óra múlva szállt le az irodájába.
Parádés egyenruhában. Ezalatt már az utolsó bikát
vezették a rámpára, teherautóval hozták, ezt is az
istállólány vezette ki egészen az autóig, de amikor
elindultak, a bika rakoncátlankodni kezdett. A
hentes azt mondta a segédjének: Bohouš, ez a
bestia kirúgja az oldalfalakat, fogd ezt a kést, és
szúrd ki a szemét! És Bohouš, a segéd aztán az
irodában elmondta, hogyan fogta a kést, megfordult,
és az ablakon keresztül két szúrással kioltotta a bika
szeme világát. – A bika aztán olyan csendes volt,
mint a bárányka – mondta az irodában Bohouš, a
segéd –, hehehe, már semmit se akart tudni a
világról. – És amikor a felvásárlók nagy robajjal
bezárták a vagonajtót a bika után, a főnök úr
felriadt. Az ablakpárkányon ott tipegtek a galambjai,
turbékoltak, hajlongtak előtte, de a főnök úr a
homlokát ráncolta, fejét csóválta, és ujjával a
gallérját dörzsölte, aztán még jobban
elgondolkodott, és egyre szomorúbb és szomorúbb
lett. Kinyitotta a szekrényt, megnézte a legújabb
uniformisát, ami még sohasem volt rajta, megnézte
a csillagot, amelyet ugyanolyan aranyfonállal
hímeztek körül, mint amilyennel a tábornoki
tölgyfaleveleket varrják ki.
Nem bírt magával, átszaladt a forgalmi irodán, föl
az első emeletre a konyhába, és a biztonság
kedvéért néhányszor beordított a lichthofba:
– Lőttek a felügyelői csillagnak!
Aztán, amikor elmentek a személyvonatok, amikor
Hubička forgalmista úr megint a peronon állt, és a
kék tavaszelői eget nézte, és megint azt látta, ami a
Hradec Králové-i üzletvezetőségen olyan nagy
dicsőséget szerzett neki, azt a filmet, amelynek
óriási vásznán a távírászkisasszony terül széjjel, és
ő föltűri a szoknyáját, és egyik bélyegzőt a másik
után üti rá a fenekére, és a bélyegzők olyan nagyok,
mint a templomtorony, és ő fogja őket és rányomja
a puha húsra, amikor Hubička forgalmista úr
mindezt végignézte az égen, hirtelen megfordult, s a
falmélyedésben, amelyben az elő-jelzőkarok,
jelzőkarok meg váltókarok álltak, a fülembe súgta:
– Miloš, holnap megint együtt lesz éjjeli
szolgálatunk... két órakor egy tehervonat megy át az
állomáson, huszonnyolc nyitott kocsi, lőszerrel. És a
következő állomásig se hegy, se domb, se épület
nincs a vonalon... a szállítmány a világűr számlájára
repülhetne a levegőbe...
– Az biztos, forgalmista úr – mondom –, de
hogyan?
– Mindent idejében megkapunk...
– Hol van most az a vonat?
– Holnap indul Třebíčből.
– Hát akkor ezt a katonai transzportot mi fogjuk
szigorúan ellenőrizni, ugye? – nevettem, és a
fülkében egy pillanatra sötét lett. Mert az ablak előtt
elrepült a lengyel hiúzsereg.
A kastélyból értesítés jött, hogy Kinský gróf úr
szívesen látja a főnök urat vacsorára, hét órakor
eljön érte a lovász. Lehúztam az elsötétítést, és
felgyújtottam a villanyt a forgalmi irodában. A főnök
úr irodájában, bár ott is volt villany, a kerek kanócú,
zöld ernyős petróleumlámpát gyújtottam meg. Aztán
kijártam Hubička forgalmista úrral a peronra az
áthaladó vonatokhoz, és leadtam nekik a jelt a zöld
szolgálati lámpával. A főnök úr lehozta az irodába a
bárói mundérját, a szürke nadrágot, vadászzekét és
a fajdtollas Schwarzenberg-kalapot. Nyitva hagyta a
forgalmi irodába nyíló ajtót, és örült, hogy látjuk,
miképp öltözködik.
A mezei úton a kastély felől már közeledett is a
lovász, fehér kancán ült, mellette vezetékszáron egy
másik fehér ló ügetett. Az égen csillagok remegtek,
és az este különös fényeket sugárzott. A hó ropogott
az esti fagytól. A zöld lámpa csendesen sziszegett az
irodában, és a főnök úr mereven bámulta magát a
tükörben. Már rajta volt a gálaöltözet, a szarvasbőr
kesztyű meg a Schwarzenberg-kalap is. A lámpa
fehér kört vetett a plafonra, és a kör körül újabb
körök keletkeztek, az egész kép egy csontváz
mellkasához hasonlított. Gyerekkoromban
nagyanyámhoz jártam a szünidőben, ott is ilyen
lámpa volt, és este az ágyban fekve mindig azokat a
köröket meg árnyékokat néztem, amelyeket a lámpa
vetett a plafonra, és akárhogy is próbálgattam a
szemem, mindig a csontvázat láttam, még a takarót
is hiába húztam a szememre, folyton előttem volt a
plafon meg a csontváz. Egyszer, ahogy így néztem a
plafont, nagyanyám fát hozott be a kötényében, és
nagy lármával leszórta a padlóra. Felkiáltottam:
Leestek a halál csontjai!
A lovász fehér kancáján belovagolt a peronra a
felnyergelt vezetéklóval. Olyan fehér volt az a két ló,
hogy szinte világított, mint a virágzó jázminbokor
éjszaka. A főnök úr kijött az irodából, a lovász
leugrott a lóról, és kengyelbe segítette a főnök úr
lábát. A főnök úr rövidre fogta a gyeplőt, a
galambház alá léptetett és felszólt:
– Aludjatok szépen! Nemsokára visszajövök. Ne
féljetek, visszajön a főnök úr. Aludjatok szépen,
gyerekeim!
A lengyel hiúzgalambok turbékoltak, szárnyukkal
csapkodták a röpnyílás rácsát, és a főnök úr a lovász
kíséretében elügetett. Átlovagoltak a vágányokon,
aztán a mezei úton ügettek tovább, hallani lehetett
a dobogásukat, de a fehér lovak egybeolvadtak a
hóval, csak a főnök úr meg a lovász sötét ruháját
lehetett élesen kivenni, úgyhogy olyan volt az egész,
mintha a levegőben ülve mozognának.
Hubička forgalmista úr kiteregette maga elé a
menetrendgrafikonokat, és ceruzája hegyével
követve a vonalakat, beléjük mélyedt.
Én pedig félrehúztam a zöld függönyt, és
megkezdtem a jegykiadást. A váróterem homályából
felmerültek az utasok, megvették a jegyüket, és
megint visszabújtak a sötét zugokba, nem szívesen
mentek volna ki a fagyos peronra, ha hideg volt,
mindig a forgalmistához igazodtak, tudták, hogy
amíg nem megy ki a vonatot várni, addig ők is
nyugodtan benn maradhatnak. Néha gonoszul
megtréfáltam őket, a személy még legalább egy
félórányira volt, de én felvettem a kabátomat,
feltűrtem a gallérját, és kimentem a peronra, mintha
a vonatot várnám, az utasok kijöttek utánam, de én
csak sétáltam egyet, aztán a sínek mellé állítottam a
lámpámat, és visszamentem a meleg irodába. Az
utasok még álldogáltak egy ideig, de amikor már
nagyon átjárta őket a fagy, újra bementek a
váróterembe a kályha mellé, és onnan néztek rám
ellenségesen. A főnök úr is kihasználta néha az
éjszaka sötétjét, gumi sárcipőt húzott, úgy járta be
az állomást, és megleste, mit csinál a személyzete.
Engem is tetten ért egyszer, amint éjfélkor édesen
aludtam. Egy széken ültem, az állam a mellemen
nyugodott, a főnök úr pedig a váróteremben a
pénztárablak előtti korláton állt, és a zöld függöny
fölött benézett az irodába. Aztán kalocsnival a lábán
hangtalanul a peronra ment, hangtalanul kinyitotta
az ajtót, hangtalanul bejött, megállt fölöttem, és
gyönyörködött bennem. Aztán a vállamnál fogva
megrázott, de én nagyon álmos voltam, és azt
hittem, hogy otthon vagyok. Hány óra van, apuka?,
kérdeztem, és a főnök úr nagyot ordított: A főnök
van itt, nem apuka. És azonkívül szolgálatban
vagyunk! Apuka! Aztán jelentést küldött az esetről
Hradecbe, és én néhány nap múlva piros megrovást
kaptam.
A személyvonat bejárt, én elfoglaltam a helyemet
a peronon, az utasok kitódultak a váróteremből, a
vonat lassan előbbre húzott, a második kocsi
lépcsőjén megláttam Mášát, fehér sálja messzire
világított a sötétben, mellén szolgálati lámpa
pislogott, a csuklójáról vékony szíjon lyukasztó
lógott, és Máša tiszta volt, mint mindig, még akkor
is, amikor az államvasúti műhelyek kerítését
festettük, akkor is mindig tiszta volt, a műszak
végén éppen úgy, mint az elején. Leugrott a
lépcsőről, fekete cipő és fehér harisnya volt rajta, a
gödröcskék vidáman mosolyogtak a szája két
oldalán, és az arca úgy ragyogott a kék sötétségben,
mintha éppen most törülte volna ki a fülét a
törülköző csücskével. Piros almát nyomott a
kezembe, és én az egyik kezemben az almát
tartottam, a másikban a szolgálati lámpámat, és
Máša hozzám simult, megölelt, erősebb volt, mint
én, és az arca tejszagú volt, és olyan erősen ölelt,
hogy az olajlámpa a mellemet sütötte, a lángja a
szívemig harapózott, és Máša a fülembe súgta:
– Miloš, én annyira szeretlek, és mindenről, ami
történt, csak én tehetek, megkérdeztem a lányokat,
mit kell csinálni, az idősebbeket kérdeztem, biztos,
hogy most már minden rendben lesz, egész biztos,
mert most már tudom, hogy kell... tudod?
Hátralépett, kihúzta zsebéből a menetrendet,
kinyitotta, és egy fényképet nyújtott felém, éreztem
az ujjam hegyével, mennyire össze van fogdosva...
az én képem volt, amit akkor adtam neki, amikor a
kerítést kentük míniummal, kisfiú voltam rajta fehér
matrózruhában; mikor megfordítottam, láttam, hogy
a másik oldalán is fénykép van, rögtön tudtam, hogy
Máša önmagát ragasztotta oda, ő is kislány volt a
képen, és ő is matrózblúzban volt, és mind a két
fényképet ovális alakúra nyírta ollóval.
– Miloš, mikor jössz el hozzánk, mikor? –
kérdezte.
– Holnapután, ha akarod – dadogtam.
Aztán el kellett fütyülnöm a Vé kilenc jelzést,
vonatkísérők helyre, és a kalauznők lámpával jelt
adtak, hogy kész, és én is felemeltem a zöld lámpát,
és a vonal elindult, és Máša megint hozzám simult
olyan szorosan, ahogy a gyerekkori képeink
simultak egymáshoz, hogy egyben maradjanak, és
Máša megcsókolt, aztán felugrott a kocsi lépcsőjére,
a mellén kéken világított a szolgálati lámpa, és én
mozdulatlanul álltam, mert éreztem, hogy igazi férfi
vagyok, meg is győződhettem róla, odanyúltam,
igen, férfi vagyok, de hát akkor hogy történhetett
az, ami történt, hogy amikor odáig kellett volna
kerülnie a dolognak Mášával, hirtelen lehervadtam,
mint a liliom. Legutóbb a kórházban volt nálam, az
ágyam fölé hajolt, kék kabát volt rajta
ezüstgombokkal, és amikor a kabát fölém hajolt, a
gombok úgy világítottak rajta, mint a lámpások a
hídon, Máša megcsókolt, de előbb kiesett a zsebéből
a fekete szolgálati fütyülő, és megütötte a fogamat,
aztán Máša leült az ágyra és a bekötözött kezemre,
de nemsokára el kellett mennie, mert az egyik
páciens felébredt a narkózisból és fel akart kelni, de
oda volt kötve az ágyhoz, és azt kiabálta, hogy:
Maxi, lazítsd meg a kormányt, lazííítsd meg, Maxíí!,
és kiszabadította az egyik kezét a kötelékből,
kihúzta az ágy alól az üveget, és borzasztó erővel
elhajította, az üveg átrepült az egész kórtermen, és
ezer darabra tört a falon, ahol az én ágyam állt, és a
szétfröccsenő vizelet megpermetezte Mášát, a sárga
csöppek gyönyörűen csillogtak a hajában, amikor
felállt, hogy elbúcsúzzon, de az ajtóból még
visszafordult, és csókot intett, és én csak akkor
néztem meg igazán. Aztán amikor kijöttem a
kórházból, hiába tekingettem jobbra-balra, senki se
jött elém, aznap nagyon szomorú voltam, mert
mellettem egy tizenöt éves lányka feküdt, a
szekrényben megtalálta azt a pár posztócsizmát,
amit a szülei vettek neki a születésnapjára, nem
tudott ellenállni a kísértésnek, felhúzta a lábára, és
elutazott Prágába, de a vonat Satalicénél a sziklák
között összeütközött egy másik vonattal, és ahogy a
kocsi padjai egymásba torlódtak, levágták a kislány
lábát, és amikor felébredt a narkózisból, folyton ezt
kiabálta: Tegyék a csizmát a szekrénybe... Egyedül
mentem el a kórházból, és amikor belenéztem a
kirakatüvegbe, nem ismertem meg magamat,
kerestem az arcom, de nem volt ott, mintha valaki
más lettem volna... megvártam, míg egyedül leszek
a kirakat előtt, szinte leselkedtem magamra, de
mégis azt hittem, hogy az valaki más, és akkor
felemeltem a kezem, és a tükörkép szintén felemelte
a kezét, felemeltem a másik kezem, és a tükörkép is
felemelte a másik kezét, jobban odanéztem, és
láttam, hogy a korlát mellett egy hatalmas ember áll
fehér ruhában, a kőműves volt, egészen elborította
a mész, a kőpadlón egy Minimax oltókészülék
hevert, és a kőműves rám nézett, és az ujjai között
cigarettát sodort, aztán a szájába tette, meggyújtott
egy szál gyufát, és befordította a tenyeréből formált
kosárkába, odatartotta a lángot a cigarettához, de
közben folyton engem nézett, mintha a bystřicei kis
hotelszoba ajtaja volna közöttünk, de csak résnyire
nyitva, és a résbe az egyik oldalról én tettem bele a
szemem, a másik oldalról a kőműves... úgy éreztem,
mintha valaki ugyanazt a kilincset nyomná le a
másik oldalon, amelyiken én tartottam a kezem. És
most rájöttem, hogy ez az óriási öreg kőműves a
mésszel borított ruhában az Isten volt
álöltözetben...
Az állomáson néhány tehervonat ment keresztül,
aztán egy személy, a szolgálati kocsi ablakszélein
fénycsíkok bukkantak ki, mint nyáron a szőrszálak a
lányok fürdőruhájának aljából, a fűtők szenet
lapátoltak a kazán alá, a mozdonyból fény fröccsent
a sötétbe, és a fűtök mozgó alakja mozgó árnyékot
vetett a szerkocsi falára, a bejárati és kijárati jelző
vörös és zöld fényt váltogatott, a fényjelzések a
váltókon keskeny, álló téglalapot mutattak: az
egyenes pálya jelét, és fekvő téglalapot: a
kanyarodó pálya jelét, és a liverpúl mellett, ahol a
vakvágány végződik, egész éjszaka világoskék
lámpa áll, és a szemaforok karja messzire
hallhatóan zörög a fényváltozásoknál, az irodában
kattognak a gépszerkezetek, néha halkan
megcsendül a telefon, ha tévedésből
egybekapcsolják a vonalakat, a blokkban zakatol a
kerékkioldás, megcsörrennek a kerekek, és Hubička
forgalmista úr fel-alá jár a csicsergés közepette, tele
gonddal, mert állandóan az általa szigorúan
ellenőrzött vonat jár az eszében, amelyik éjfélkor
huszonnyolc vagon lőszert visz át az állomásunkon,
és Hubička forgalmista úr grafikonon követi a vonat
mozgását, majd felemeli a fejét, fülel, kinéz a peron
sötétjébe és a váróterem félhomályába, én pedig
ezalatt Mášára gondolok, és megfagy bennem a vér,
ha elképzelem, hogy megint arra kerül majd a sor.
Én is gyakran álldogáltam mostanában a peronon,
én is gyakran néztem az éjszakai eget, ahol most az
én filmem pergett, lefektettem Mášát a
mennyboltra, ahogy Hubička forgalmista úr
Zdeničkát a távíróasztalra, és egyik
fehérneműdarabot a másik után húztam le róla, de
amikor Máša már meztelenül feküdt az egész
égbolton szétterülve, nem tudtam, mit csináljak
vele. Illetve tudtam, de még nem voltak
tapasztalataim ilyen téren, mert még sohasem
voltam női testben, kivéve azt az időt, amikor még
az anyám hasában voltam, de erre nem tudtam
visszaemlékezni...
Aztán hallottam, hogy a főnökné asszony lejön a
lépcsőn, az egyik kezében lámpát tart, a másikban
egy fazék galuskát, aztán bemegy a pincébe, ahol
ijedten gágogni kezd a gúnár. A peronon álltam, és a
kisablak négyszögén át benéztem a pincébe, a
főnökné asszony meg az árnyéka lehajolt, kivett egy
galuskát a fazékból, kinyitotta a gúnár csőrét,
beledugta a galuskát, aztán összezárta a csőrt,
mintha bicskát kattintana be, és a másik keze két
ujjával lenyomkodta a galuskát a liba begyébe.
Aztán megint kivett egy galuskát, vízbe mártotta, és
tovább tömte a hiába védekező állatot.
– Mindjárt jövök – szóltam oda Hubička
forgalmista úrnak –, legyen szíves, vegye át egy
percre a szolgálatot.
A falakat tapogatva, óvatosan rakva a lábam,
lementem a csigalépcsőn, és csendesen benyitottam
a pincébe.
– Főnökné asszony – mondtam –, ne tessék
megijedni, én vagyok az, Miloš. Tanácsot szeretnék
kérni a főnökné asszonytól... merthogy... szóval
holnapután elutazom a menyasszonyomhoz,
Mášához... biztos tetszik ismerni... erre jár a
vonattal, kalauznő... és ha ott leszek nála, akkor azt
fogja akarni, hogy... hiszen tetszik tudni...
– Nem tudom – motyogta a főnökné asszony, és
lehajolt, beáztatott egy galuskát, és kinyitotta a
gúnár csőrét.
– Dehogynem tetszik tudni... – mondom -, ne
tessék úgy tenni, mintha nem tetszene tudni...
tanácsot szeretnék kérni a főnökné asszonytól...
szóval én mindig férfi vagyok, de amikor be kellene
bizonyítani, hogy az vagyok, akkor már nem vagyok
az. A könyvek szerint eiaculatio praecoxom van,
tetszik tudni?
– Nem tudom – mondta a főnökné asszony, és
megint beáztatott egy galuskát.
– Dehogynem tetszik tudni – mondom –, hát
például most elgondolkodom... no tessék, most férfi
vagyok... tessék idenyúlni.
– Szűzmáriám – suttogta a főnökné asszony –, én
már klimaktériumban vagyok...
– Miben?
– Klimaktériumban, de hát ez borzasztó –
remegett a főnökné asszony, és felborította a lábast.
Letérdeltem, és elkezdtem szedegetni a galuskát,
és a főnökné asszony is szedegette, és én közben
elmeséltem neki, hogy azért vágtam fel az ereimet,
mert lehervadtam Noneman bácsinál az Öt perc alatt
kész műteremben, mert hamarabb végeztem, mint
ahogy elkezdtem. És a főnökné asszony hallgatott,
és fogta a gúnár csőrét.
– Tessék idenyúlni, főnökné asszony – mondtam.
– Jól van, odanyúlok – mondta, és az árnyékával
együtt előrehajolt, és elfújta a gyertyát.
– Hát férfi vagyok, főnökné asszony? – kérdeztem.
– Az bizony – felelte.
– No jó, főnökné asszony, de mi hasznom van
belőle? Nem taníthatna be a főnökné asszony?
Nagyon szépen kérem... A bolondokházában Brabec
doktor azt mondta, hogy próbáljam meg egy idősebb
hölggyel...
– De én már klimaktériumban vagyok, én már
igazán nem akarok ilyesmivel foglalkozni, én
megértem magát, szűzanyám, ha fiatalabb lennék,
mi a csuda ütött magukba ezen az állomáson?
Hubička forgalmi tiszt úr azokkal a bélyegzőkkel,
maga meg ezzel a betanítással... de csak legyen
nyugodt, holnapután minden jól fog menni,
meglátja... hiszen maga tényleg férfi, de mennyire
férfi...
Az ablakon keresztül láttam, hogy Hubička
forgalmista úr kimegy a peronra, szétveti lábát és az
eget nézi, és én jól tudtam, hogy ott most nem
Zdenička terül széjjel, nem ő dugja ki a fenekét a
mennyboltozatból, hanem egy tehervonat halad
végig az égi pályán, huszonnyolc kocsi, aztán az
egész szerelvény hirtelen eltűnik, helyén füstoszlop
csap föl, és egyre magasabbra tör, magasabbra,
mint a felhővárak vihar előtt, és még magasabbra...
– Haragszik rám a főnökné asszony? – kérdeztem.
– Nem haragszom, nem haragszom, olyan emberi
ez az egész... – mondta. Aztán a falat tapogatva
óvatosan kereste a lábával a lépcsőfokokat egészen
fel az első emeletre, majd ide-oda járkált a
konyhában, mint ahogy a főnök úr szokta, amikor
nem merte a szemünkbe mondani, mi kifogása van
ellenünk, és ezért mindent a lichthofnak mesélt el,
és aztán már nyugodtan és megtisztultan jött le a
lépcsőn, mert ha nem kiabált bele a lichthofba,
akkor a feleségébe kiabált, borzasztó dolgokat
mondott neki, mindent kimondott, ami tisztátalan
volt benne, és egy perc múlva már nem tudott
semmiről, és ezért sose kellett felvágnia az ereit,
mint nekem, és nem kellett feltűrnie a
távírászkisasszony szoknyáját, hogy lebélyegezze az
ülepét, előre láttam, hogy a főnök úr sohase fog
megbolondulni, mert olyan lelki higiéniája van, hogy
mindent kikiabál magából a lichthofba, a maradékot
meg a feleségébe, aki tudja, hogy mikor kell az
arcába vágni a nedves rongyot vagy egy borzasztó
durva mondatot, amely éppen úgy leterítette a
főnök urat, mint az a negyedévi pofon, amely után
mindig mintha felébredt volna.
Hubička forgalmista úr annál nyugtalanabb lett,
minél jobban közeledett az éjfél, meg-megállt
járkálás közben, és folyton fülelt, meg az ajtót
nézte, mikor nyílik már ki, mikor nyúl be rajta egy
kéz valami levéllel vagy csomaggal.
Amikor a főnök úr órája tizenkettőt ütött,
megszólaltam:
– De szépen üt ez az óra.
Az ajtó kinyílt, mintha huzat támadt volna, és
bejött egy fiatal nő nyitott lódenkabátban, amely
alatt tiroli blúz volt hímzett tölgyfaágakkal és
makkokkal, meg szürke szoknya. A lábán fehér
gyapjúharisnya és nyelves trottőrcipő. Egy kis
csomagot hozott.
– Bitte – mondta –, ich muss nach Kersko.
– Kersko – mondtam –, az a folyón túl van, oda
csak reggel lehet menni.
– Aber ich muss nach Kersko – fújta a magáét.
– Kersko messze van. Kihez megy oda? –
kérdeztem.
– Ich habe einen Freund dort – nevetett, és rám
mutatott az ujjával–, Sie sind der Herr Fahrdienst-
leiter?
– Dehogy – mondom –, ez itt a Fahrdienstleiter.
– Hubička forgalmi tiszt úr? – fordult arrafelé,
ahol Hubička forgalmista úr állt.
– Ja – hangzott a válasz.
– És ő? – mutatott rám.
– Mein Freund – felelte Hubička forgalmista úr.
– Miloš Hrma – mutatkoztam be.
– Viktoria Freie – hajolt meg, és kezet nyújtott.
– Viktoria Freie? – csodálkozott Hubička
forgalmista úr.
És én tudtam, hogy ez az a hír, amit Hubička
forgalmista úr vár. Tudtam, hogy Viktoria Freie az a
kéz, amely üzenetet és hírt hozott, de a hír egyelőre
nem örvendeztette meg Hubička forgalmista urat,
szegény még jobban elsápadt, a tiroli blúzos jelenés
egészen kiforgatta a valójából, láttam, hogy egy
csöppnyi szerelmi vágy sincs benne, sőt rá se nézett
a nő fenekére meg mellére, pedig mindig meztelenre
szokta vetkőztetni a nőket a szemével, és ez a
csinos kis tiroli, ahogy láttam, igazán faroscica is
meg mellyescica is volt egy személyben. Kimentem
a peronra, és szabadot jeleztem egy tehervonatnak,
meghintettem zöld fénnyel. Mire visszamentem,
hogy a szomszéd állomással közöljem, mikor haladt
át az állomásunkon a teher, a csomag eltűnt.
Viktoria ásítozott és nyújtózkodott, és a szemét
meregette rám, és én hirtelen nagy bizalmat
éreztem iránta, úgyhogy amikor kijelentette, hogy
szívesen aludna egy órácskát, kinyitottam a főnöki
iroda ajtaját, mint Hubička forgalmista úr
Dobrovičében, mielőtt kirepesztette a kanapét, és
Viktoria bement az irodába, én meg bevittem a
kabátomat, és a kanapéra terítettem, a zöld
lámpaernyő gyengéden világított, hallottam, hogy a
galambok nyugtalankodnak a házukban, még jobban
nyugtalankodnak, mint mikor a főnök úr este
vacsorára ment a kastélyba, olyan ijedten
turbékoltak és csapdosták a szárnyukat, mintha
menyét vagy görény surrant volna be hozzájuk.
– Miloš Hrmának hívnak – mondtam –, felvágtam
az ereimet, mert állítólag eiaculatio praecoxban
szenvedek. De én ezt nem hiszem. Igaz, hogy
lehervadtam a menyasszonyomnál, mint a liliom, de
azért igazán férfi vagyok, tessék elhinni...
– Magának még nem volt dolga nővel? –
csodálkozott Viktoria.
– Nem volt – mondtam -, csak próbálkoztam... és
most szeretném megkérni, hogy adjon tanácsot...
– Tényleg nem volt? – csodálkozott egyre jobban.
– Nem volt, mert Máša ugyan mellettem feküdt
Noneman bácsinál Karlínban, de mégse volt, mert
amint már mondtam, úgy lehervadtam, mint a liliom.
 – Hát magának még nem volt dolga nővel? –
mosolygott, és gödröcskék voltak az arcán, mint
Mášának, és a szeme ellágyult, mint aki a
szerencséjén álmélkodik, vagy valami becses dolgot
talált, és a hajamban játszott az ujjai hegyével,
mintha zongora volnék, aztán a csukott ajtóra
nézett, áthajolt az asztalon, lecsavarta a lámpa
kanócát, és elfújta a lángot, aztán megfogott a
sötétben, és elhátrált velem a főnök úr kanapéjáig,
ráfeküdt, és magára rántott, és úgy becézgetett,
mint az anyám, amikor kicsi koromban öltöztetett
vagy vetkőztetett, aztán éreztem, hogy felhúzza a
szoknyáját, és megengedte, hogy segítsek neki,
aztán széthúzta a lábát, és tiroli cipőjének sarkait
bevájta a főnök úr kanapéjába, aztán egyszerre csak
úgy összetapadtam Viktoriával, mint a matrózruhás
képem a Máša matrózruhás képével, aztán valami
fényáradat öntött el, és egyre erősödött, úgy
éreztem, hogy felfelé szállok, remegett a föld,
valami megdördült, valami robbant, de mintha
mindezt kívülről hallottam volna, aztán remegni
kezdett a ház, megzörrentek az ablakok, és az én
dicső és sikeres életbe lépésem tiszteletére
megcsendültek a telefonok, a távírógép csak úgy
magától adta le a morzejeleket, mint a nagy viharok
alkalmával, hallottam, hogy a főnök úr galambjai
mind egy szálig riadtan turbékolnak, a látóhatár
felemelkedett, és tűzvörös fényben égett, aztán az
állomásépület megint megrázkódott, és mintha az
alapjai is elmozdultak volna egy kicsit... Aztán
éreztem, hogy Viktoria teste ívbe feszül, hallottam,
ahogy szöges cipője belefúródik a kanapé huzatába,
hallottam, hogyan szakad a viaszosvászon, egyre
tovább szakad, aztán valahonnan a kezem és lábam
körmei felől ujjongó görcs összpontosult az
agyamba, és minden hirtelen fehérre vált előttem,
majd szürkére, majd barnára, mintha a forró víz
hirtelen leapadt volna, és hideg zúdult volna a
helyére, aztán kellemes ütést éreztem a
gerincemen, mintha valaki kőműveskanállal hátba
vágott volna.
Kinyitottam a szemem, Viktoria még mindig a
hajamat gereblyézte az ujjaival, és halkan lihegett.
Én pedig az ablak résein láttam, hogy az égen
valami távoli tűzvész vörös és borostyánszínű
visszfénye lüktet, mintha száraz villámok
lobbannának valahol messze. A főnök úr galambjai
riadtan turbékoltak, ide-oda röpködtek a
galambházban, nekivágódtak a deszkafalnak,
leestek a padlózatra, és kétségbeesetten csapkodtak
a szárnyukkal.
Viktoria felült és hallgatózott. Lesimította a haját,
és megszólalt:
– Valahol borzalmas légitámadás van. Kinyitottam
az ablakot, és felgöngyölítettem az elsötétítő papírt.
Messze a hegyeken túl új meg új tüzek lobbantak
fel, a látóhatár vörös volt, levált az égről, és a széle
valami szörnyű szerencsétlenség központja felé
hajlott.
– Drezda lesz – mondta Viktoria, majd felállt, és
megfésülködött. A fésű különös hangokat csiholt a
hajából. Visszaemlékeztem rugalmas testére, és
hirtelen trapézon lengve láttam magam előtt.
– Mivel foglalkozik? – kérdeztem.
– Artistanő vagyok – felelte, és féloldalt hajtva a
fejét, tovább húzogatta a fésűt hajában. – A háború
előtt volt egy nagy számunk: “Légi attrakciók tarka
palettája."
Leültem a kanapéra, és csendesen
végigtapogattam a viaszosvásznat. A közepe táján
keresztben végig volt repedve. Az afrik kibomlott
belőle. Az állomáson tehervonat haladt át, a
mozdony kéményéből szikraeső hullott. Viktoria az
ablaknál állt, és szikrákat fésült ki a hajából. Aztán a
mezei úton két lovas tűnt fel a vörös látóhatár
hátterén.
Felálltam, és életemben először nyugalmat
éreztem magamban.
– Köszönöm – mondtam.
– Én is felelte Viktoria, aztán magára terítette a
lódenjét, bement a forgalmi irodába, és az órára
nézett. Felsóhajtott, majd benyúlt a blúza alá, és
megigazította a mellét a melltartóban. Aztán
kilépett a peronra, ahol Hubička forgalmista úr
terpeszállásban az eget nézte. Néhány szót
váltottak, majd Viktoria visszajött és megszólalt:
– Und jetzt muss ich wirklich nach Kersko.
Elmosolyodott, és a főnök úr kertje mentén
nekivágott az éjszakának. Néhány perc múlva eltűnt
a hársfasorban.
A főnök úr közben a peronig léptetett a fehér
lovon. Könnyedén leugrott róla, a gyeplőt odavetette
a lovásznak, aki a két lóval visszaügetett a
kastélyba.
A főnök úr egyenesen a galambház alá ment, és
felkiabált:
– Miért riadoztok, cicuskáim? Ki bántott? Drága
kis szárnyas gyerekeim! Visszajött ám a főnök úr!
Hollá!
Aztán bejött a forgalmi irodába, lovagló ülésben
egy székre ereszkedett, és ezt mondta:
– A herceg őkegyelmessége üdvözletét küldi
magának, Hubička. Bethmann-Hollweg báró elhozta
a vacsorára Zdenička fényképeit. Az egész
arisztokrácia el van ragadtatva, és látni óhajtja
magát, Hubička. A herceg őkegyelmessége azt
üzeni, hogy irigyli magát, neki ilyesmi nem jutott
volna az eszébe. Meg azt is üzeni, hogy jövő héten
szívesen látja magát a kastélyban. Nekem részletes
beszámolót kellett tartanom az asztalnál, hogy
hogyan folyt le a dolog...
 A főnök úr felállt, a távíró a mi állomásunkat
hívta.
– Bahnhofsperre Dresden, Pirna, Bautzen... A
főnök úr kiment a peronra, és nagyot kiáltott abba
az irányba, ahol még mindig dörgött a sokszínű ég
alja:
– Kellett nektek az egész világgal háborúzni?

Hubička forgalmista úr felgyújtotta a zöld

irodalámpát a távíróasztalon, kinyitotta a
távírókönyvet, és egészen az asztal szélére húzta.
Aztán intett, hogy valami fontosat akar mutatni a
jelentésekben, de én tudtam, hogy egész másról
lesz szó. Hubička forgalmista úr gondterhelt volt, és
amikor a jelentésekre mutatott, a ceruzája hegye
annyira remegett, hogy olyan vonalakat hagyott
maga után a papíron, mint a kardiográf. Hubička
forgalmista úr óvatosan kihúzta a fiókot, és én úgy
tettem, mintha a jelentés utolsó sorát olvasnám, de
közben a fiókba sandítottam. A helyiségben csak az
irodalámpa világított, és az éles fénykúp rávetődött
a fiókban levő tárgyakra: egy revolverre meg egy
zseblámpaforma dobozra, amelynek az egyik végén
üveg helyett valami óraféle volt, még ketyegett is.
– Miloš – suttogta Hubička forgalmista úr, és
tovább mutogatta a jelentést, sőt még alá is
húzogatta a sorokat –, legjobb lesz a peronon állni,
és onnan dobni be a középső kocsiba ezt a
nyavalyát. Álljt jelzünk a vonatnak, de az utolsó
pillanatban zöldet adunk... szóval szépen lelassítjuk
magunknak.
– Jó lesz – mondtam, de éreztem, hogy a
váróterem minden ablakában az elsötétítés minden
kis rése mögött, mindenütt kutató szemek
figyelhetik majd a peront. Így hát fogtam a ceruzát,
és én is aláhúzogattam a jelentés sorait, miközben
suttogva mondtam:
 – Emlékszik, forgalmista úr, arra, amikor leesett a
szemafor karja? Amikor a gyorsteher haladt át? No
látja. Ezt is ugyanúgy csinálom meg. Fölmászom
arra a szemaforra, előrehajolok, így ni, és
bepottyantom a középső kocsiba ezt a békát, aztán
lejövök, és majd együtt nézzük, mi lesz tovább... Hol
van most az a mi szigorúan ellenőrzött
transzportunk?
– Áthaladt Podebradyn, fél óra múlva itt van –
suttogta a forgalmista úr, benyomta a hasával a
fiókot, és egészen értelmetlenül aláírta a nevét a lap
aljára. – Nem félsz?
– Nem. Sose voltam ilyen nyugodt... – mondtam. –
Tudja, forgalmista úr, most már férfi vagyok, éppen
olyan férfi, mint maga, és ez isteni, minden lehullott
rólam – fogtam az ollót, és belenyírtam a levegőbe
—, így... így levágtam magamról a múltat... —
elnevettem magam, és felemeltem a telefonkagylót.
— Lejelentem a gyorstehert — mondtam, és már
adtam is a jelentést a blokkháznak -, állítsák be a
váltókat az ötvenháromhatvanegyes gyorstehernek.
— Kihúztam a blokk-kulcsot, és kimentem az
éjszakába, a látóhatáron még mindig ott volt az a
nagy vörös folt, mintha most ment volna le a nap.
Könnyedén átdobtam az elő-jelzőkart. Sohase volt
ilyen tiszta a fejem, és folyton úgy éreztem, hogy az
anyám simogat, mint gyerekkoromban, amikor
rosszat álmodtam. És Hubička forgalmista úr fel-alá
járt az irodában, a padlót figyelte, már az eget se
ment nézni, és én is jól láttam azt, amit ő, a
felelősséget meg azt, hogy mi lenne, ha nem
sikerülne, de ha sikerül, akkor mi lesz? De nem
gondoltam rá, nem mintha nem képzeltem volna
végig a dolgot, végigképzeltem én, egészen végig,
de hogy mi lesz azután, az már nem érdekelt, csak
az volt a fontos, hogy a szemaforról pontosan a
megfelelő vagonba találjak bele, hogy az egész
vonat kaput legyen, semmi egyébre nem
vágyódtam, folyton azt a felfelé szálló nagy felhőt
láttam magam előtt, amelyik majd magába szívja a
vagonokat meg a síneket meg a talpfákat, arra
gondoltam, hogy már régen gondolhattam volna
erre, hiszen palacsintává lapították a nagyapámat,
pedig egyes-egyedül ment ki elébük, egyes-egyedül
egy hadtest ellen, kinyújtott karral és azzal a
hipnotizőrgondolattal, hogy forduljanak meg, és
menjenek vissza, ahonnan jöttek. És hiába volt
nagyapa feje beszorulva a hernyótalpba, a szelleme
mégis egyik hadtestet a másik után, egyik katonát a
másik után nyomta vissza Németország szívébe,
ahonnan kirajzottak, és ahova az orosz seregek is
nyomták őket... De én azelőtt nem gondoltam
nagyapára, mert ha gondoltam volna rá, más
dolgokat is megpróbáltam volna. Húsz perc múlva itt
lesz az én lőszervonatom, és én nagy dolgot vihetek
végbe, mert már nem vagyok hervadt liliom. Sohase
hittem volna, hogy ilyen erő van bennem, mint
ahogy azt se hittem volna, hogy Hubička forgalmista
úr ilyen gondterhelt lesz, már járni se tudott, folyton
ott állt a blokk előtt terpeszállásban, és várta, hogy
megszólaljon a telefon, és jelentse a mi szigorúan
ellenőrzött vonatunkat.
Bementem az irodába, kinyitottam a fiókot,
beletettem a kabátom zsebébe a
robbanószerkezetet, Hubička forgalmista úr pedig
falazott. A revolvert a másik zsebembe tettem,
aztán az ujjammal végigmentem a távírójelentések
sorain, aláírtam az utolsó jelentést, és a ceruzát
betettem a fiókba.
Hubička forgalmista úr odament a fekete táblához,
amelyre tegnap óta krétával ráírtuk minden
szigorúan ellenőrzött vonat számát, az egész húsz
transzportból álló sorozatot, amely arra volt hivatva,
hogy megszilárdítsa az áttört frontot, ujjával
rámutatott egy számra, és azt mondta:
– Az utolsó percre időzítem be neked...
– Igen – feleltem –, de most egy másik gyorsteher
jár be.
Kimentem a peronra, a gyorsteher éppen befutott,
megállt, és a vonatvezető leugrott a szolgálati
kocsiból.
– Borzasztó – mondta –, egész Drezda kaput...
Aztán még egy csomó ember szállt ki a szolgálati
kocsiból. Mintha valamelyik koncentrációs táborból
szöktek volna meg, csíkos nadrágot viseltek, de
mikor bejöttek a forgalmi irodába, láttuk, hogy
pizsama van rajtuk meg kiskabát, csak a puszta
életüket mentették meg. Mereven maguk elé néztek,
és nem pislogtak. A vonatvezető lerogyott egy
székre, és a homlokát dörzsölte.
– Egész Drezda egyetlen fáklya. Ezek itt bebújtak
a szolgálati kocsiba – mondta, és erőlködve felállt,
mint egy halálra fáradt ló. Öklével a távíróasztalra
támaszkodott, majd a kezét váltva elment az asztal
végéig, újra megállt, és lehajtotta a fejét. Mintha
elaludt volna. És a németek ugyanígy álltak, a földet
nézték, lehet, hogy azokat a pillanatokat látták,
ahogy kiugrálnak az ablakokon, végigrohannak a
kerteken, az utcákon, és a ledőlő fák meg falak meg
gerendák mindent elvágnak előttük. Mindannyiuk-
nak hosszú keze volt, a térdükig lógott, és még
mindig nem pislogtak, egyikük se pislogott, mintha
a rémület lemetszette volna a szemhéjukat. De én
már nem sajnáltam őket, én, aki minden levágott
kecskét megsirattam, én, akinek a szíve
összeszorult, ha bárkit vagy bármit valami baj ért,
én már nem sajnáltam ezeket a németeket. Amikor
még a kórházban voltam a csuklómmal, sokszor
elmentem a déd-nagynénimhez, aki már ötven éve
ápolónővér volt a kórházban, és azon az osztályon
dolgozott, ahova halálos égési sebekkel hozták be
az embereket, mostanában főképpen katonákat,
akiket olajban szállítottak ide a frontról, amolyan
kétéltűek voltak már szegények, és Beatrice néném
zöldséglevest főzött nekik, és ha valamelyik nagyon
szenvedett, akkor morfiuminjekciót szúrt a
karjukba, és én mindennap elmentem hozzá, mert
Beatrice néni békességet árasztott magából, olyan
hatalmas, olyan erős volt, hogy akire ránézett, abba
mindjárt nyugalmat oltott, talán azért, mert már
annyi éve volt ezen az osztályon... és mégis...
amikor könnybe lábadt a szemem valamelyik német
katona miatt, amikor láttam, hogy eljött utánuk a
szerelmesük vagy a feleségük, és ők abból az
olajfürdőből tollba mondták a végrendeletüket, és
meghagyták a feleségüknek, hogy kihez menjenek
majd férjhez, meg hogy mit hogyan kell intézni a
gyerekek meg a vagyon körül, és én felálltam, mert
már nem bírtam el ezt a sok szomorúságot, akkor
Beatrice néni visszanyomott a székbe, és mialatt
sárgarépát, zellert meg petrezselymet vágott,
csendesen énekelt, mindig más melódiára...
Gefreiter Schulthe holnap meghal, meghal, meghal...
dudorászta a Prágai hídon gyöngyvirág nyílik
dallamára, és vágta a répát, a zellert, a
petrezselymet... és tudta, hogy holnap valamivel
több morfiumot fecskendez be Gefreiter Schulthébe,
hogy néhány nappal megrövidítse a szenvedéseit,
mert Gefreiter Schulthe már elbúcsúzott a
családjától... És másnap csendesen azt énekelte,
hogy Oberleutnant Dietie, az holnap meghal, az
holnap meghal... az Aranygyűrűt kaptam egy
kislánytól dallamára, és vágta a sárgarépát, a
zellert, a petrezselymet, és én a fiatal férfiakat
néztem a kádakban, olyanok voltak, mintha
fürödnének, és nem kívántam, hogy holnap már
halottak legyenek, hanem azt kívántam, hogy
holnap visszamehessenek a feleségükhöz, a
szerelmesükhöz, akikkel ma utoljára beszélgettek,
mert akit ide, Beatrice nénihez beengedtek, annak
már befellegzett. De ezeket itt, akik Drezdából
jöttek, már nem tudtam sajnálni, csak ők maguk
tudták sajnálni magukat. És ők érezték ezt. A
vonatvezető felemelte a fejét, feléjük fordult, és azt
mondta:
– Sollten sie am Arsch zu Hause sitzen.
Aztán kiment a peronra, felemelte a kezét, a
mozdony elindult, és ő beugrott a szolgálati kocsiba.
– Ezeket a németeket az Isten küldte nekünk –
suttogta Hubička forgalmista úr –, tanúskodni
fognak, ha véletlenül... – A pálya felől most
meghallottam a jelző hangját, amely olyan volt,
mintha kalapáccsal ütöttek volna egy repedt
harangot, futott a jelzés az egyik őrháztól a másikig,
és én mindjárt tudtam, hogy ez már az én vonatom.
Bementem az irodába, láttam, hogy Hubička
forgalmista úr felemeli a telefonkagylót, és abból,
ahogy elsápadt, kitaláltam, hogy az általunk
szigorúan ellenőrzött vonatot jelentik.
Odamentem a blokkhoz, és kihúztam a kulcsot. A
németek még mindig úgy álltak a kályha körül, mint
a szobrok a pestisoszlop aljában a főtéren. Egyikük
most hirtelen sírva fakadt, furcsán, mélyen
turbékolt, majdnem úgy, mint a főnök úr galambjai,
amikor a légitámadás felriasztotta őket, aztán a
sírása emberi hangokkal telt meg, végre a teste is
felengedett, a többiek szipákoltak, majd ők is sírva
fakadtak, mind, és mindegyik másképp, de
alapjában véve emberi módon sírtak amiatt, ami
történt. Az egyik németnek, aki folyton a falhoz
dörzsölte a fejét, vérezni kezdett az orra, aztán
megingott és összerogyott, és estében véres csíkot
húzott a falon.
 Hubička forgalmista úr rám nézett, a sapkája
megint a szemébe volt húzva, úgyhogy fel kellett
emelnie az állát.
Odaléptem a falmélyedéshez, beállítottam az
előjelzőt és a bejárati jelzőt, de a kijáratit állj-on
hagytam.
Aztán odajött hozzám Hubička forgalmista úr, én
meg kihúztam a zsebemből azt a gépet, és
rávilágítottam a zseblámpámmal, mire ő
megforgatta rajta a gyűrűket, mintha egy
fényképezőgépet élesítene be.
A galambok sehogy se tudtak elaludni, még
mindig turbékoltak, és nyugtalanul verdesték a
falat.
Hubička forgalmista úr felém nyújtotta hideg,
nyirkos kezét, és én úgy éreztem, mintha egy halat
szorítanék meg. Aztán elindultam a pálya mentén. A
holdat hosszú, keskeny felhő takarta, finom porhó
hullott belőle. Hátrafordultam, és megláttam a
mozdony tompa fényét. A hold kiúszott a felhő
mögül, a mezők szikráztak a fagyos éjszakában, és
megint hallottam a hókristályok ketyegését, mintha
színes másodpercmutatók mozogtak volna bennük.
Aztán felmásztam a szemaforra. Megint felhő
takarta el a holdat, és megint hullani kezdett a
finom porhó. Szétvetett lábbal ráültem a lámpára. A
mozdony befutott az állomásra, és panaszosan
fütyült, mert a jelző álljt mutatott. Aztán éreztem,
hogy a szemafor karja felemelkedik a kezem alatt, a
kezem vele emelkedett, és a lámpa zöldre váltotta
piros színét. A szemaforkar szabad állásban kitűnő
fedezéket nyújtott, mert nagyobb volt, mint én. A
mozdony megint füttyentett egyet, láttam, hogy
Hubička forgalmista úr zöld lámpával jelzi a
mozdonyvezetőnek, hogy továbbmehet, én meg csak
ültem a szemaforon, hullott a hó, éreztem, hogy
csípi a nyakamat, és láttam, hogy nagyon sűrűn hull.
Meg se moccantam, a kezemben már ott volt a
dolog, a ketyegése átáramlott belém, aztán a
mozdony átfutott alattam, ponyvával volt álcázva,
hogy a repülők ne lássák meg a tűz fényét, amikor a
fűtő szenet tölt a kazánba, aztán a vagonok jöttek,
csupa nyitott kocsi tele lőszeresládákkal, a közöket
szalmával töltötték ki, három, négy, öt kocsi,
figyelmesen számoltam, a hold egy drapp felhő
mögé bújt, és a felhőből sűrűn hullott a hó, de a
holdacskát mégis látni lehetett, olyan volt, mint egy
vasabroncs a patak fenekén, hét, nyolc, kilenc, a hó
úgy megsűrűsödött, hogy nem láttam a mozdonyt,
se a vonat végét, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom,
és most könnyedén elhajítottam a kis gépet, mintha
egy szál virágot dobtam volna a folyóba, minden
pontosan ki volt számítva, akkor dobtam el, amikor
megláttam a vagon elejét, úgyhogy a közepe
pontosan belefutott a gépecskébe, amely most már
ott feküdt teljes kényelemben, és vitte a szigorúan
ellenőrzött vonatot a biztos végbe, és én csak
néztem, az utolsó pillanatig néztem azt a vagont, azt
a foltot a közepén, azt a tizennegyedik vagont, amíg
csak a hó be nem sraffírozta, és elhatároztam, hogy
innen a magasból még négy percig fogok arrafelé
nézni, amerre a vonat majd eltűnik, egész addig
fogom nézni ebből a lesállásból, mint a vadász, amíg
be nem következik a romlás pillanata, aztán
megláttam az utolsó kocsit és egy bódét a végén, és
a bódéból hirtelen hosszú fénykúp csapott ki, és rám
összpontosult, kirántottam a revolvert a zsebemből,
és láttam, hogy alattam puskacső villan. Lőttem, és
ugyanakkor valaki kilőtt a bódéból, és egy
zseblámpa esett a földre, és tovább világított a
kavicságyon, és a bódéból valaki a lámpa mellé
esett, és begurult az árokba. Fájdalmat éreztem a
vállamban, a revolver kiesett kezemből, és fejjel
előre lezuhantam a szemaforról, de a kabátom
beleakadt a vaslétrába, a szemafor megzörrent,
pirosra váltotta a lámpát, és a karja vízszintes
helyzetbe került, én meg fejjel lefelé lógtam, és
zúgó füllel hallottam, hogy szakad a kabátom, a
zsebemből kiestek a kulcsaim és az aprópénzem,
láttam, hogy a vonat távolodik, majd eltűnik a
kanyarban, kerékkel fölfelé mutatta meg magát,
mintha az éjszaka mennyezetén futna, a piros lámpa
a végén egyre kisebb lett, a szemafor aljában egy
katonát láttam az árokban, ahogy gombolyaggá
húzza össze magát, sűrű hó hullott rá, és elvesztette
a sapkáját, a feje kopasz volt, a kabátom lassan
szakadt tovább, éreztem, hogy az ingem alól a
nyakamon keresztül a fejemre folyik a vér, aztán
végre elszakadt a kabátom, és én fejjel lefelé
ráestem az olajtól fekete kavicságyra. A kezemre
estem, és a kövek éles szélei felhasították a
tenyerem. Aztán begurultam az árokba, a német
katona mellé, az oldalán feküdt, és helyben
menetelt, nehéz csizmájával a havat kapálta, sarkai
már a fagyott földet csapkodták, miközben a hasát
fogta, és jajgatott. Szájam elé tettem a kezem, és
amikor végre sikerült köhögnöm, csupa vér lett a
tenyerem. A német katona bizonyára a tüdőmbe
lőtt, én meg a hasába. Csak most jöttem rá, miért
krákogott és köpködött egész este Hubička
forgalmista úr. Biztosan előre látta ezt az én
végemet, mert Hubička forgalmista úr soha
semmitől se félt, de ez erősebb volt nála, mintha
minden, ami azután történt, már előre megtörtént
volna... az eget néztem, amelyből sűrűn hullott a hó,
aztán megfordultam, és közvetlenül a katona mellé
kúsztam, és a katona jajgatott, és folyton-folyvást
egy szót ismételt.
– Mutti, Mutti, Mutti! – kiabálta, és én néztem, és
vért köhögtem, és tudtam, hogy a katona nem az
anyját hívja, hanem a gyerekei anyját, mert már
kopasz volt a feje, és amikor föléje hajoltam,
annyira hasonlított Hubička forgalmista úrhoz, hogy
megijedtem. És folyton a hasát fogta, és mintha el
akart volna menni az átlőtt testétől, megállás nélkül
menetelt a helyén, és nehéz csizmájával a havat
meg a fagyos földet kapálta.
Szétvetettem a karomat, és a hátamra feküdtem,
a szájam sarkából folyt a vér, és a mellemet tűz
sütötte. És egyszerre csak megláttam azt, amit
Hubička forgalmista úr ma este szüntelenül látott,
azt, hogy végem van, hogy legfeljebb már csak azt
várhatom meg, amíg a vonat levegőbe röpül, és
hogy ezzel ebben a helyzetben meg kell eléged-
nem, mert semmi másra nem számíthatok, csak a
halálra, mert vagy a tüdőlövés visz el, vagy pedig
élve találnak meg, akkor meg a németek
felakasztanak vagy agyonlőnek, ahogy szokták, és
így ráeszméltem, hogy másfajta halált szemeltek ki
nekem, mint amilyennel Bystřicén próbálkoztam,
csak az bántott, hogy hasba lőttem ezt a németet,
aki folyton a beleit fogta, és állandóan menetelt a
csizmájával, és én tudtam, hogy rajta sem segít már
senki se, mert a haslövés is halálos, csakhogy az a
halál, amelyik felé ő menetel, úgy látszik, nagyon
messze van, azért nem tud sehogy se odaérni, és
azért ismétli unos-untalan a menetelés ütemére,
hogy:
– Mutti, Mutti, Mutti...
A csizmája az agyamat kalapálta. Átfordultam a
hasamra, és könyökön kúszva odavonszoltam
magam a csizmájához, meg akartam fogni, meg
akartam állítani, de a katona lába olyan erős
mozgásban volt, hogy minduntalan kicsúszott a
kezem közül, mintha valami gép lett volna. A
zsebemből kihúztam egy darab spárgát, amivel a
számokat szoktam az utasok biciklijéhez vagy a
gyerekkocsikhoz kötözni, ha személypoggyászként
adják fel őket, letöröltem a vért a szájamról, és a
spárga egyik végét rákötöttem a katona egyik
lábára, aztán elkaptam a másikat, és azt is
megkötöztem, és a lábak egy pillanatra abbahagyták
a menetelést, csak rángatóztak, de a gép olyan erős
volt, hogy elszakította a spárgát, és a lábak tovább
kapálták a földet, sót még gyorsabban, mint azelőtt,
és a katona még hangosabban kiabálta:
– Mutti, Mutti, Mutti...
És ezzel még jobban eszembe juttatta azt, amire
nem akartam gondolni, hogy az anyám reggel ott
fog állni az ablakban a függöny mögött, és várni fog,
de én már sohase jövök meg, sohase kanyarodok ki
az utcából a térre, és ő nem mozdítja meg a
függönyt, jelezve, hogy vár, hogy lát, és boldog,
hogy már itt vagyok, mert az én anyám sohase
alszik nyugodtan, ha éjjeli szolgálatban vagyok,
mint ahogy talán ennek a katonának a felesége se
alszik azóta, amióta ő a fronton van, lehet, hogy az
is a függöny mögött áll, és vár, hogy valaki bejöjjön
az utcába, és bekanyarodjon hozzá, és az a valaki ez
a katona itt, aki helyben menetel és őt hívja, és
megy és megy, de csak a halálba érkezik meg.
Felkúsztam a fejéig, és a fülébe kiabáltam: – Ruhe!
Ruhe!
De a katona már tudta, mi a dolga, ahogy a
kezemet letettem a hóba, hogy megtámaszkodjak,
megéreztem a puskája hideg csövét,
megmarkoltam, és oldalra fordultam. Szemben
feküdtem a katonával. A puska csövét rányomtam a
mellére, oda, ahol a szívnek kell lennie, de
összetévesztettem a bal oldalt a jobbal, és előbb
meg kellett próbálnom, hogy melyik kezemmel
tudok írni, aztán már tudtam, melyik a katona bal
oldala, és a szívére nyomtam a puska csövét, hogy
már ne kiabáljon, hogy már ne meneteljen az
agyamban, és meghúztam a ravaszt. Dörrenés
hangzott, és az elfojtott tűz megpörkölte a katona
egyenruháját, éreztem az égett gyapjú és gyapot
szagát, de a katona még hangosabban hívta a
gyerekei anyját, a feleségét és még gyorsabban
menetelt helyben, mintha ezek már csak az utolsó
lépések volnának, már csak a kert jön, és aztán már
itt a ház, ahol az ő legdrágább kincse lakik... A
hóesés elállt, a hold gyönyörűen ragyogott az
égbolton, a mezőkön színes másodpercmutatók
ketyegtek a hókristályokban, és a katona nyakán
ezüstlánc csillogott, és az ezüstláncon még valami,
amit most a katona két kézzel megragadott, és
ugyanakkor még hangosabban kiabálta:
– Mutti!! Mutti!!
Most a szeméhez nyomtam a puskacsövet, és
meghúztam a ravaszt, és közben olyan furcsán
feküdtem. Aztán hallottam, hogy a katona elhallgat,
láttam, hogy a lába lassan, csendesen megérkezik
és megáll, ráfeküdtem a testére, éreztem, hogy
nyugalom és csend költözik belé, hogy minden
megáll benne, mint a gépben, ha vége a műszaknak.
A számból csurgott a vér, és beszennyezte a katona
ruháját, kihúztam a zsebkendőmet, és
megpróbáltam kitisztítani azt a foltot, lihegtem, és
elkezdtem fuldokolni, de minden erőmet
összeszedve oldalra fordultam, kinyújtottam a
kezem, és megragadtam a katona láncocskáját, és a
katona olyan volt, mintha aludna, csak nem volt
meg a jobb szeme, egy pörkölt szélű lyuk volt a
helyén, mint egy kék monokli... leszakítottam a
láncot a nyakáról, és a hold fényében láttam, hogy
egy kis medalion van rajta, az egyik oldalán zöld
négylevelű lóhere, a másik oldalán felírás: Bringe
Glück. És ez a négylevelű lóhere nem hozott
szerencsét se a katonának, se nekem, pedig ő is
olyan ember volt, mint én vagy Hubička forgalmista
úr, neki se volt semmi kitüntetése, se rangja, és
mégis egymásba lőttünk, és a halálba küldtük
egymást, bár ha civilben találkoztunk volna, lehet,
hogy megszerettük volna egymást, és szép
csendesen elbeszélgettünk volna.
Aztán meghallottam a robbanást. És én, aki
egypár perccel ezelőtt még annyira örültem ennek a
látványnak, most itt feküdtem a német katona
mellett, kinyújtottam a kezem, kinyitottam
merevedő tenyerét, és beletettem a szerencsét hozó
négylevelű lóherét, mialatt az eget gomba alakú
felhő homályosította el, amely egyre magasabbra és
magasabbra emelkedett, egyre újabb emeletekkel
gyarapodott, hallottam, ahogy a légnyomás átvonul
a tájon, ahogy a fák és bokrok ágai között sziszeg és
fütyül, ahogy megrázza a szemafor láncait,
belekapaszkodik a karjába, és megremegteti, de én
csak köhögtem, és a számból vér bugyborékolt. Az
utolsó pillanatig, amíg csak nem kerültem kívül a
saját látókörömön, kézen fogva tartottam a halott
katonát, és nem halló fülébe egyre azokat a
szavakat ismételtem, amelyeket a drezdai
gyorsteher vezetője mondott azoknak az elkínzott
németeknek:
– Maradtatok volna otthon a seggeteken...
 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
A TÖRDELÉS AZ SZBÉ BT. MUNKÁJA
NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA RT.
FELELŐS VEZETŐ GYÖRGY GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ
KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 2002-BEN

FELELŐS SZERKESZTŐ V.DETRE ZSUZSA

A KÖTETET SZ. BODNÁR ÉVA TERVEZTE
MŰSZAKI VEZETŐ FÁBIÁN ISTVÁN
KÉSZÜLT 5,67 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN

ISBN 963 07 7211 6