1.

A fizikai és kémiai vízminősítés bemutatása

A víz minőségén a víz fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságainak összességét értjük. A

vízszennyezés minden olyan hatás, ami a felszíni és a felszín alatti vizeink minőségét oly
módon befolyásolja, hogy alkalmasságuk emberi felhasználásra vagy a bennük végbemenő
természetes életfolyamatok fenntartására csökken, vagy megszűnik. A vízminősítést számos
szempontból végezhetik: nem mindegy, hogy a vizet milyen célból használjuk fel (ivóvíz,
mezőgazdaság, ipar), de minősíthető hidrológiai, fizikai, kémiai, biológiai és bakteriológiai
szempontokból is.

A fizikai vízminősítésbe tartozik hőmérsékletének, a lebegőanyagok mennyiségének

és minőségének, a víz fajlagos vezetőképességének és a látszólagos szín vizsgálata. A
hőmérséklet értéke önmagában kevéssé informatív, azonban befolyásolja a gázok és egyéb
anyagok vízben való oldhatóságát, illetve a vízben lezajló biológiai folyamatokat is. A vizek
lebegőanyag-tartalmát a vízben lévő szervetlen anyagok (hordalék) és élő szervezetek (pl.
plankton) alkotják. A lebegőanyagok mennyisége a víz átlátszóságával vagy zavarosságával
jellemezhető. A víz zavarossága a vízben lévő anyagok fényszórásával mérhető, melyet NTU
egységekben adnak meg. A víz átlátszósága a vízben lévő oldott és lebegő anyagoktól függ,
ennek mérése legegyszerűbben az ún. Secchi-koronggal valósítható meg: a fekete-fehér
korongot addig eresztik le a vízbe, amíg még látható marad – az a mélység, ahol a korong már
nem látható, az ún. Secchi-mélyég. A víz elektromos vezetőképessége a benne oldott ásványi
sók mennyiségével arányos. A fajlagos vezetőképesség értéke önmagában nem fontos
információ, azonban annak változása jó indikátora lehet például egy esetleges szennyezésnek.
Az organoleptikus vízminősítés az érzékszervi észlelésen alapszik, ide tartozik a víz
íze, szaga és színe. A víz látszólagos színe a tisztaság indikátora, a tiszta víz rétegvastagságtól
függően színtelen vagy halványkék színű. A víz színét a benne oldott anyagok okozzák, így a
kékes színtől való eltérést okozhatja az alga túlszaporodása, a túlzott vastartalom vagy egyéb
szennyezések. A látszólagos szín a víz fényelnyelésével vizsgálható, értékét TCU
egységekben adják meg. A szín mellett fontos a víz íze és szaga: a tiszta víz viszonylag
íztelen és szagtalan, mindkettő ugyancsak a benne oldott anyagoktól függ. Ha a víz íze
„fémes”, valószínűleg jelentő mennyiségű vas és mangán található benne, a keserű ízt
okozhatja MgSO4, de minden egyéb ízért a beoldódott ásványi anyagok, élő szervezetek és
szennyezések felelősek. A víz szaga a primer és szekunder szaghatások összessége. A vízben
lévő ammónia és kénhidrogén kellemetlen szagokat okozhatnak, de az egyes szerves anyagok
is okozhatnak mellékízt.

A kémiai vízminősítés a vízben oldott gázok (szén-dioxid, oxigén, metán), szervetlen

anyagok (sók) és szerves anyagok mennyiségi és minőségi vizsgálatán alapszik.
Mivel a természetes vizek pH-ja enyhén savas tartományba esik (pH ~ 5,5), az
atmoszférában lévő szén-dioxid (és egyéb gázok is) könny(ebb)en beoldódik. Az oldódás
mértékét a gázokra vonatkozó oldhatósági szabályok alapján a nyomás és a hőmérséklet
viszonya adja meg. A vízben oldott szén-dioxid, a szénsav, a hidrogén-karbonátion és a
karbonátion alkotják a víz szervetlen szén rendszerét. A vízben jelenlévő összes szén-
dioxidmennyiséget a kötött szén-dioxid (HCO 3-) és a szabad szén-dioxid mennyiségének
összege adja. A szabad szén-dioxid egy része fém- vagy mészagresszív, azaz fém- vagy
magnézium/kalcium-karbonáttal reagálva hidrogén-karbonátokat képez. Ha a szabad szén-
dioxid vízben oldódik, a keletkező szénsav disszociál. A pH emelkedésével csökken a víz
szabad szén-dioxidtartalma és nő a hidrogén-karbonátionok mennyisége. Csak azon vizek
rendelkeznek jelentős karbonáttartalommal, ahol nagyobb mennyiségben található Na + és
Ca2+, mivel ezek karbonátjai vízben jól oldódnak.
A víz oldott oxigéntartalma számos tényezőtől függ, de az egyik legjelentősebb
befolyásoló tényező a hőmérséklet. A vízben oldott oxigén mennyisége a hőmérséklet
emelkedésével jelentős ütemben csökken. A vízben oldott levegő oxigéntartalma a
megnövekedő nyomás miatt 21%-ról 40%-ra nő. A hőmérséklet mellett a fotoszintézis napi
periódusának is hatása van az oldott oxigéntartalomra: délelőtti és kora délutáni órákban
(napfény hatására) tetőzik, mivel akkor a fotoszintézis folyamata során nagy mennyiségű
oxigén termelődik. Éjszaka az oxigéntartalom a minimumára csökken napsugárzás hiányában.
A vízben lévő oldott sók mennyiségét és összetételét a talaj minősége és az oldott
gázok is befolyásolják. A természetes vizekben a Na +, K+, Ca2+, Mg2+ ionok jelenléte jellemző,
tengervizekben emellett megtalálható Cl - és SO42-, felszíni és rétegvizekben pedig jelentős
mennyiségben van jelen HCO3- és CO32-. A természetes vizekben egyéb ionok is jelen
lehetnek, legnagyobb részük szennyezések útján kerül a vízbe, például nehézfémek, arzén-,
vas-, mangánionok, ammóniumion, nitrit- és nitrátionok, szilikátionok, cianidionok. Az összes
sótartalom (mg/L) alapján különböző sótartalmú vizeket különböztetünk meg: 330 mg/L alatt
sószegény vízről, 800 fölött igen nagy sótartalmú vízről, 10-40 ezer között tengervízről
beszélünk. Az édesvizek (ahogy például a Duna, Tisza, Balaton) sótartalma 50 és 500 mg/L
között mozog. A tengervíz (40ezer mg/L-ig) legnagyobb részben kloridionokat,
nátriumionokat, szulfátionokat és magnéziumionokat tartalmaz, de jelen van benne kén,
fluoridion, szén, bór stb.
A kémiai vízminősítés során az oldott és kolloidális szerves anyagok együttes
meghatározására számos módszer áll rendelkezésünkre. A szervesanyag tartalom nem
specifikus jellemzésére alkalmazzák a szerves széntartalom értékét. A TOC (Total Organic
Carbon) a vízben lévő összes szerves eredetű szén mérőszáma. A mérés során a szervesanyag
tartalom teljes széntartalmát szén-dioxiddá alakítják. A szervesanyag-tartalom meghatározása
indirekt módszerekkel is lehetséges. A biokémiai oxigénigény (BOI) a víz biológiai úton
bontható szervesanyag-tartalmát fejezi ki. Az az oxigén mennyiség, amit meghatározott
hőmérsékleten és meghatározott idő alatt a szervesanyagot lebontó mikroorganizmusok a
vízből elvonnak. A szabványos méréseknél az 5 napos oxigénigény használata terjedt el a
BOI5 jelöléssel. A gyakorlatban jobban elterjedt a pontosabban meghatározható kémiai
oxigénigény (KOI) használata, mely esetében az oxidációt kémiai úton, oxidálószerrel
végezzük el (pl. KMnO4 – ivóvíz, K2Cr2O7 – szennyvíz). Az ilyen mérések során a szerves
komponenseket elroncsoljuk az oxidálószerrel, majd a felesleget visszatitráljuk egy alkalmas
oldattal (pl. oxálsav).
A vízszennyező komponenseket számos kategóriába sorolhatjuk. Megkülönböztetünk
egészségre ártalmas anyagokat (Sn, Cr, As, B, CN -, Hg, Mn, Ni, Cd, Se, Cu, Mo), a
vízminőségre káros anyagokat, nyomelemeket, peszticideket, radionuklideket stb.
 2. Három választott vízfertőtlenítési módszer összehasonlító bemutatása

A vízminőségre a legnagyobb veszély mikrobiológiai eredetű, így belátható időn belül a

vízfertőtlenítés lépése elhanyagolhatatlan az ivóvízkezelés folyamatán belül. A vízfertőtlenítés
feladata a megfelelő minőségű ivóvíz biztosítása a fogyasztónál; a különböző módszerek
fogyasztói szempontú értékelésénél fontos tényező, hogy milyen tartós az adott fertőtlenítő
hatás és milyen mellékhatásokkal jár. A fertőtlenítési módszer során használt
fertőtlenítőszereket a csővezetékek/csőhálózat teljes területén állandó, megfelelő
koncentrációban biztosítani kell, mivel az esetleges mechanikai sérülések és csőhálózati
folyamatok (pangás, kioldódás) jó táptalajai lehetnek a víz újrafertőződésének. A kérdés, hogy
van-e önmagában minden problémára jó, mellékhatással nem járó módszer.

Az egyik vízfertőtlenítési eljárás az UV-fertőtlenítés, mely során UV-lámpa

egységeket helyeznek el a vezetékrendszerben. Ezen UV-lámpák kb. 60 cm-es belső
átmérővel rendelkeznek, közepes nyomással működnek; törlőrendszerrel és egy szenzorral
rendelkeznek lámpánként. Az UV-lámpás fertőtlenítés előnye, hogy egyszerű, a berendezés
könnyen kezelhető, emellett mivel vegyszermentes eljárás, nem hagy vegyszermaradékot
maga után. Ezzel szemben ezen módszer számos hátránnyal rendelkezik. A keletkező
kismolekulájú szerves molekulák miatt növeli a víz másodlagos szennyeződésének hajlamát,
nagyobb energiájú besugárzás esetén fennáll a nitritionok képződésének esélye, hatékonyságát
csökkenti a vírusoknál fejlettebb patogének öngyógyító mechanizmusa. A legfőbb probléma
azonban, hogy önmagában nem alkalmazható, mivel csak helyi hatása van, csőhálózati hatása
nincsen, azaz felülfertőződések ellen nem véd.

A kémiai fertőtlenítési módszerek a legrégebb óta használt vízfertőtlenítési módszerek,

történhet klórgáz bevezetésével, klóralapú fertőtlenítőszerekkel, de történhet például klór-
dioxiddal is. A klór-dioxidot in situ állítják elő, mivel igen bomlékony és erős oxidálószer. A
módszernek sajnos azonban számos hátránya van, például már előállítása is igen problémás,
mivel a kiindulási nátrium-kloritigen drága és erős oxidálószer lévén igen veszélyes. A
képződő klór-dioxid gyökös mechanizmus szerint is bomolhat, mely során szabad gyökök
keletkeznek, emellett bomlása közben klorit- és klorátionok is keletkezhetnek (a
klorátionoknak Magyarországon nincs felső korlátja, de pl. USA-ban van). Csővezetéki
hatáshoz feleslegben kell a vízhez adagolni, mivel illékony, azonban dózisa limitált. Nem
legutolsó sorban igen nagy a beruházásigénye, főleg a cellulózipari/papíripari és vízipari
szerep marginális.
2 NaClO2 + Cl2 →2 ClO2 + 2 NaCl

Egy másik fertőtlenítési eljárás az ózonos fertőtlenítés, mely extrém oxidációs hatást
biztosít különböző igen bomlékony és reaktív gyökök (HO 2●, HO●) keletkezésével. Az
ózonos vízkezelés rövid élettartamú, leginkább kombinált vízkezelés esetén alkalmazzák,
mely során az ózonos fertőtlenítés biztosítja az előkezelést, az utókezelés pedig klórral
történik. Az ózonos fertőtlenítés előnye, hogy nem képez trihalometánokat és egyéb
halogénezett származékokat, emellett egyéb oxidálható kémiai szennyezőket is eltávolít a
kezelés során. Az ózonos vízfertőtlenítés hátránya az UV-lámpás fertőtlenítéshez hasonlóan,
hogy kismolekulájú szerves molekulák keletkezése miatt megnöveli a víz másodlagos
szennyeződésre való hajlamát. A fertőtlenítés során bromátok képződhetnek, mely a jód
„maszkírozására” képes, a jód túlzott mennyisége pedig pajzsmirigy problémákat okozhat.
Ezek mellett, az UV-lámpás fertőtlenítéshez hasonlóan nincs csőhálózati hatása, mivel nem
ionos vegyület és rosszul hidratálódik, emiatt pedig önmagában nem alkalmazható.
3. A szennyvíztisztító telepek biológiai tisztítási lépésének bemutatása