Menekülés Alaszkába

Kristin Hannah
Könyvmolyképző (2022.ápr)

Címke: romantikus, Lélektani regény, Családon belüli

erőszak
romantikusttt Lélektani regényttt Családon belüli erőszakttt

Alaszka, ​1974.
Kiszámíthatatlan. Könyörtelen. Megszelídíthetetlen.
És van, akinek az utolsó lehetősége.

A vietnámi háborús veterán, Ernt Allbright képtelen beilleszkedni a

társadalomba. Amikor sokadjára is elveszíti a munkáját, hirtelen
döntést hoz: a családjával északra, Alaszkába költözik, hogy ott
boldoguljanak, Amerika utolsó, igazi határvidékén.

A tizenhárom éves Leni serdülőkorának zűrzavarában is abban

reménykedik, hogy az új vidék egy jobb jövővel kecsegtet majd a
családja számára.

Eleinte úgy tűnik, Alaszkában az imáik meghallgattatásra találnak.

De a tél közeledtével, ahogy sötétség ereszkedik Alaszkára, Ernt

gyenge mentális állapota romlásnak indul, a család pedig kezd
összeomlani. A külvilág veszedelmei lassacskán elhalványulnak az
odabenn lakozó fenyegetés mellett. A vadonban senki más nem
mentheti meg őket, csak magukra számíthatnak.

Kristin Hannah regénye emberi sorsokról és egy olyan helyről,

melynek sem szépsége, sem veszélyei nem hasonlíthatók semmi
máshoz.
Merész, gyönyörű, letehetetlen történet szeretetről és veszteségről, a
túlélésért való küzdelemről és a vadságról, amely az emberben és a
természetben is ott bujkál.
Családom nőtagjainak. Mindannyian igazi harcosok. Sharonnak, Debbie-
nek, Laurának, Julie-nak, Mackenzie-nek, Sarának, Kayleenek, Toninak,
Jacquie-nek, Danának, Leslie-nek, Katie-nek, Joannek, Jerrie-nek, Liznek,
Courtney-nak és Stephanie-nak.
És Bradennek, legújabb kalandorunknak.
A természet sohasem vezet félre bennünket, mindig mi vezetjük
félre magunkat.{1}
– Jean-Jacques Rousseau
 EGY
a
AZON A TAVASZON az eső olyan elsöprő erejű széllökésekkel zúdult
le, hogy beleremegtek a háztetők. A víz a legapróbb repedésekbe is
behatolt, és a legszilárdabb alapzatokat is kikezdte. Generációk óta
mozdulatlan, hatalmas méretű földdarabok salakhalmokként
hullottak az utakra, magukkal rántva a házakat, az autókat és még a
medencéket is. Kidőlt fák borultak a távvezetékekre; az áramellátás
akadozott. A folyók kiléptek a medrükből, elmosták az udvarokat,
otthonokat tettek tönkre. Egyre többször ugrottak egymásnak
olyanok, akik egyébként szerették egymást, és egyre gyakrabban
törtek ki viták, ahogy a folyamatosan szakadó esőtől a vízszint
emelkedett.
Leni is ideges volt. Ő volt az új lány az iskolában, csak egy arc a
tömegben; egy hosszú hajú lány, akinek középen volt a választéka,
akinek nem voltak barátai, és aki folyton egyedül ballagott az
iskolába.
Most épp az ágyán ücsörgött, vékony lábait lapos mellkasához
szorítva, mellette a Gesztenye, a honalapító puhakötésű, szamárfüles
példánya hevert kinyitva. A házuk vékony falain keresztül
hallatszott, amint az anyja azt mondogatja: Ernt, szívem, kérlek, ne
csináld! Figyelj ide…, mire az apja csak mérgesen ennyit felelt: A
francba is, hagyjál már békén!
Már megint itt tartottak. Veszekedtek. Kiabáltak.
Hamarosan kezdődik majd a sírás is.
Ez az időjárás mindig a legrosszabbat hozta ki az apjából.
 Leni az ágya melletti órára pillantott. Ha nem indul el most
azonnal, el fog késni az iskolából, márpedig az egyetlen dolog, ami
rosszabb annál, ha az emberből a felső tagozatban lesz az új lány, az
az, ha még fel is hívja magára a figyelmet. Ezt a saját kárán tanulta
meg; az elmúlt négy évben öt különböző iskolába is járt. Egyszer
sem sikerült igazán beilleszkednie, de makacsul ragaszkodott hozzá,
hogy bizakodó maradjon. Vett egy mély lélegzetet, kiegyenesedett,
és lecsusszant az ágyáról. Óvatos mozdulatokkal vonult ki sivár
szobájából, lement az előszobába, és megtorpant a konyhaajtóban.
– A fenébe már, Cora! – szólalt meg apa. – Tudod, milyen nehéz ez
nekem.
Mama tett felé egy lépést, és kinyújtotta a kezét.
– Szívem, segítségre van szükséged. Nem a te hibád. Ezek a
rémálmok…
Leni megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmüket.
– Helló – szólalt meg.
Apa meglátta őt, és hátrált egy lépést mamától. Leni látta rajta,
mennyire fáradt, mennyire csalódott.
– Nekem… iskolába kell mennem – folytatta Leni.
Mama benyúlt rózsaszín pincéregyenruhájának szivarzsebébe, és
előhúzta a cigarettáját. Fáradtnak tűnt; előző nap késő estig
dolgozott, ma pedig déli műszakba osztották be.
– Menj csak, Leni. Ne késs el! – A hangjából nyugalom és
gyengédség áradt, épp olyan szelíd volt, mint ő maga.
Leni félt otthon maradni, de elindulni is. Furcsa érzés volt –
igazából butaság, tényleg –, de gyakran úgy érezte, mintha ő lenne
az egyetlen felnőtt a családjában, a tőkesúly, amely képes
egyensúlyban tartani a recsegő-ropogó Allbright-hajót. Mama
folyton azzal volt elfoglalva, hogy „megtalálja” önmagát. Az elmúlt
pár évben kipróbálta a személyiségfejlesztő tréninget és a
humanisztikus személyiségpszichológiát, a spirituális gyakorlatot,
az unitárius vallást. Sőt, még a buddhizmust is. Ciklikusan
váltogatta a hitét, és mindegyik irányzatból kimazsolázta a neki
tetsző dolgokat. Leni úgy látta, mama leginkább pólókkal és
ismételgethető frázisokkal tér haza. Mint például, hogy: Az van, ami
van, ami nincs, az nincs. De úgy tűnt, ezek nem sokat értek.
– Menj – noszogatta apa.
Leni felkapta a hátizsákját a konyhaasztal melletti székből, és a
bejárati ajtó felé indult. Amint az ajtó becsapódott mögötte, hallotta,
hogy a szülei újra rázendítenek.
A fenébe is, Cora…
Kérlek, Ernt, csak hallgass meg…
Ez nem volt mindig így. Legalábbis mama ezt állítja. A háború
előtt boldogok voltak, amikor még egy lakókocsiparkban éltek
Kentben, apának jól menő állása volt autószerelőként, mama folyton
nevetett, és a Piece of My Heartra táncolt vacsorafőzés közben. (Leni
ezekből az évekből igazából csak mama táncolására emlékezett.)
Aztán apa elment Vietnámba, ahol meglőtték, és hadifogságba
esett. Nélküle mama teljesen összeomlott; Leni ekkor ismerte fel
először, mennyire törékeny is az anyja. Egy ideig csak sodródtak, ő
és mama, egyik munkahelyből a másikba, városról városra, míg
végül egy oregoni kommunában találtak otthonra. Ott aztán
méhészkedtek, levendulás zsákokat készítettek, amiket aztán a
termelői piacon árultak, és tiltakoztak a háború ellen. Mama
személyisége épp eleget változott ahhoz, hogy be tudjon illeszkedni.
Amikor apa végre hazatért, Leni szinte rá sem ismert. Az
emlékeiben élő jóképű, nevetős férfi mélabús, hirtelen haragú és
távolságtartó lett. Úgy tűnt, a kommuna minden elemét utálja, ezért
továbbálltak. Aztán megint továbbálltak. És megint. Soha semmi
nem úgy alakult, mint ahogy apa szerette volna.
Nem tudott aludni, és egyik állását sem bírta megtartani, pedig
mama esküdözött, hogy ő a világ legjobb autószerelője.
 Ma reggel is ezen vesztek össze: apát megint kirúgták a
munkahelyéről.
Leni a fejébe húzta a kapucniját. Az iskolába menet szépen
karbantartott háztömbök közt sétált, kikerülte a sötét erdőt (ettől
távol kellett tartania magát), elhaladt egy gyorsétterem mellett, ahol
a középsulisok hétvégente lógtak, és egy benzinkút mellett is, ahol
egy sor autós várakozott, hogy ötvenöt cent per gallonos áron
megtankolhasson. Úgy tűnt, akkoriban mindenki emiatt
mérgelődött: a benzinárak miatt.
Amennyire Leni meg tudta állapítani, általában az összes felnőtt
ingerült volt, és nem is csoda. A vietnámi háború megosztotta az
országot. Az újságok nap mint nap rossz híreket harsogtak: a
Weatherman vagy az IRA robbantásairól; eltérített repülőkről; Patty
Hearst elrablásáról. A müncheni olimpiai mészárlás az egész világot
sokkolta, a Watergate-botrány nem kevésbé. Legújabban pedig
főiskolás lányok kezdtek nyom nélkül eltünedezni Washington
államban. A világ tele volt veszéllyel.
Leni abban a pillanatban bármit megadott volna egy igaz barátért.
Csak erre vágyott: valakire, akivel beszélgethet.
Másrészt azonban az aggodalmaira az sem jelentett megoldást, ha
beszélt róluk. Akkor mégis mi értelme megvallani őket?
Persze, apa néha kijött a sodrából, és kiabált, sosem volt elég
pénzük, és folyton költözniük kellett, hogy távol legyenek a
hitelezőiktől, de ők így éltek, és szerették egymást.
Ám néha, különösen az olyan napokon, mint amilyen ez is volt,
Leni megijedt. Úgy érezte, mintha a családja egy hatalmas szakadék
szélén állna, amibe bármelyik pillanatban belezuhanhat, és romba
dőlhet, mint a házak, amelyek Seattle instabil, vizenyős
domboldalain roskadtak össze.

a
Iskola után Leni egyedül sétált haza az esőben.
 A zsákutca közepén álló házukat egy, a környéki udvaroknál
kevésbé rendezett kertben húzták fel: egy fakéregbarna házat, üres
virágládákkal, eltömődött ereszcsatornákkal és egy garázsajtóval,
amit sosem lehetett bezárni. A gyom csomókban nőtt a korhadó,
szürke tetőzsindelyek közt. Egy üresen álló zászlórúd
szemrehányóan meredezett az ég felé, jelképeként annak, milyen
dühöt ébreszt az apjában az irány, amerre az ország tart. Ahhoz
képest, hogy mama szerint igazi hazafi, apa igazán gyűlölte a
kormányt.
Leni meglátta apát a garázsban, egy ferde munkapadon ücsörögve
mama horpadt, ragasztószalaggal rögzített tetejű Mustangja mellett.
Kartondobozok sorakoztak a falak mentén, tele olyan cuccokkal,
amiket még nem pakoltak ki a legutóbbi költözés óta.
Apa – szokás szerint – foszladozó katonai dzsekijét és szakadt
Levi’s farmerét viselte. Ültében előredőlt, könyökével a combján
támaszkodott. Hosszú, fekete haja tiszta kóc volt, és a bajszára is
ráfért volna egy kis igazítás. Mezítlábas lábfeje is piszkos volt. Még
így összeroskadva és kimerülten is olyan jóképű volt, mint egy
filmcsillag. Mindenki ezt gondolta róla.
Felszegte a fejét, majd a tincsein keresztül Lenire pillantott. A
lánya felé küldött mosoly ugyan kissé elgyötörtnek tűnt, de még így
is felragyogott tőle az arca. Leni apja ilyen volt: időnként szeszélyes
és hirtelen haragú, néha talán kissé rémisztő is, de csak azért, mert
olyan intenzíven élte meg a szeretetet, a veszteséget és a csalódást. A
szeretetet mindennél jobban.
– Lenora – szólalt meg a sok dohányzástól rekedtes hangján. – Már
vártalak. Sajnálom. Elvesztettem a fejem. És a munkámat is. Biztos
pokolian csalódtál bennem.
– Nem, apa.
Leni tudta, hogy az apja mennyire sajnálja. Látta az arcán. Amikor
kisebb volt, néha azon tűnődött, mire jó ez a sok sajnálkozás, ha
aztán semmi sem változik, de mama elmagyarázta neki. A háború és
a fogság megtörte az apját. Olyan ez, mintha eltört volna a csontja,
mondta mama, az ember nem szereti kevésbé azt, akinek fájdalmai vannak.
Hanem erősebbé válik, hogy a szerette támaszkodhasson rá. Az apádnak
szüksége van rám. Ránk.
Leni leült az apja mellé. A férfi átkarolta, és közelebb húzta
magához.
– A világot holdkórosok irányítják. Ez már nem az én Amerikám.
Én csak…
De nem fejezte be, és Leni sem szólt semmit. Hozzászokott már az
apja szomorúságához, a frusztrációjához. Folyton félbehagyta a
mondatait, mintha tartana attól, hogy hangosan is kimondja
félelmetes vagy depresszív gondolatait. Leni tisztában volt az apja
szűkszavúságával, és meg is értette őt; egy csomószor igazából jobb
hallgatni.
A férfi a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy összenyomódott
cigarettás dobozt. Rágyújtott, Leni pedig beszívta a kesernyés,
ismerős illatot.
Tudta, milyen fájdalmakat él át az apja. Néha arra ébredt, hogy a
férfi zokog, az anyja pedig azzal próbálja megnyugtatni, hogy
olyanokat mond neki: Cssst, jól van, Ernt, vége van, most már itthon
vagy, biztonságban.
Az apja megrázta a fejét, majd kilélegezte a kékes-szürkés füstöt.
– Én csak… többet szeretnék, azt hiszem. Nem egy munkát. Egy
életet. Végig akarok sétálni az utcán anélkül, hogy amiatt aggódnék,
hogy valaki gyerekgyilkosnak nevez. Én csak… – Felsóhajtott.
Elmosolyodott. – Ne aggódj! Minden rendben lesz. Mi is rendben
leszünk.
– Találsz új állást, apa – mondta.
– Még szép, Vöröske! Holnap minden jobb lesz.
A szülei folyton ezt ismételgették.
 a
Egy hideg, zord reggelen, április közepén, Leni korán felébredt, és
elfoglalta a helyét a lehasznált, virágmintás kanapén, majd
bekapcsolta a tévét, és nézni kezdte a Ma című műsort. Megigazgatta
az antennákat, hogy jobb legyen a képminőség. Amikor az antenna a
helyére pattant, Barbara Walters épp így szólt:
– …Patricia Hearst, aki most már Taniának nevezi magát, ezen a
fotón egy M1-es karabéllyal a kezében látható egy San Franciscó-i
bankrablás során. Szemtanúk állítása szerint a tizenkilenc éves
örökösnő, akit a Szimbionikus Felszabadítási Hadsereg rabolt el
februárban…
Leni teljesen meg volt babonázva.
Még mindig képtelen volt elhinni, hogy egy hadsereg csak úgy
bemasírozhat és elrabolhat egy tinédzsert a saját otthonából. Mégis,
hogy érezhetné bárki biztonságban magát egy ilyen világban? És
hogyan lett egy gazdag tinédzserből egy Tania nevű forradalmár?
– Gyere már, Leni! – szólt ki mama a konyhából. – Készülődj az
iskolába!
A bejárati ajtó nagy döngéssel kitárult.
Apa lépett be a házba, olyan mosollyal az arcán, amire muszáj volt
mosollyal válaszolni. Az alacsony mennyezetű konyhában óriásinak
tűnt, jóval nagyobbnak, mint valójában, és csak úgy ragyogott a
vízfoltos, szürke falak mellett. A hajából csöpögött a víz.
Mama a tűzhelynél állt, és bacont sütött reggelire.
Apa beviharzott a konyhába, és bekapcsolta a laminált
konyhapulton álló tranzisztoros rádiót. Egy recsegő rock’n’roll dal
szólalt meg. Apa felnevetett, és a karjába vonta mamát.
Leni hallotta, amint a fülébe súgja:
– Sajnálom. Bocsáss meg!
 – Mindig – felelte neki mama, és közben úgy ölelte át, mintha attól
félne, ellöki magától.
Apa mama dereka köré fonta a karját, majd a konyhaasztalhoz
vezette. Kihúzta az egyik széket, és így szólt:
– Leni, gyere ide!
Leni imádta, ha őt is bevonták a beszélgetésbe. Otthagyta a
kanapét, és elfoglalta a széket az anyja mellett. Apa rámosolygott
Lenire, és átnyújtott neki egy puhakötésű könyvet. A vadon szava.
– Ezt imádni fogod, Vöröske.
A férfi leült mamával szembe, és behúzódott az asztal alá. Arcára
az a mosoly ült ki, melyet Leni magában a Nagy Ötlet mosolynak
hívott. Látta már korábban is; minden egyes alkalommal felbukkant,
amikor apja arról szőtt terveket, hogy hogyan változtassa meg az
életüket. Tervei pedig aztán akadtak bőven: Adják el minden
tulajdonukat, hogy aztán egy egész évig tartó kempingtúrára
induljanak a Big Sur autóúton végighajtva. Tenyésszenek nyérceket
(egek, az kész horror volt). Áruljanak American Seed
vetőmagcsomagokat Közép-Kaliforniában.
A zsebébe nyúlt, előhúzott belőle egy összehajtogatott
papírdarabot, majd diadalmasan az asztalra csapta.
– Emlékszel a barátomra, Bo Harlanra?
Mama egy pillanatig gondolkozott a válasz előtt.
– Vietnámból?
Apa bólintott, majd így szólt Lenihez.
– Bo Harlan volt a legénység parancsnoka, én pedig a helikopteres
tüzér. Vigyáztunk egymásra. Együtt voltunk akkor is, amikor a
madárkánk lezuhant, és minket foglyul ejtettek. Együtt jártuk meg a
poklot.
Leninek feltűnt, hogy az apja reszket. Az ingujja fel volt tűrve, így
a lány láthatta a csuklójától a könyökéig húzódó égési sérülések
nyomait, a ráncos, eltorzult, kidudorodó bőrt, mely sosem barnult le.
Leninek fogalma sem volt, mi okozhatta ezeket a hegeket – az apja
sosem mondta, ő pedig sosem kérdezte –, de azt tudta, hogy a
fogvatartói tették ezt vele. Erre magától is rájött. Hegek borították az
apja hátát is, amelyektől a bőr fodrokba és ráncokba tekeredett.
– Végignézették velem, hogy meghal – szólalt meg a férfi.
Leni aggodalmas tekintettel nézett mamára. Apa ezt korábban
sosem említette. Felzaklatta őket, hogy a férfi most szavakba öntötte
az emlékeit.
Apa a lábával dobolt a földön, az asztalon pedig gyorsan mozgó
ujjakkal ütötte a ritmust. Széthajtogatta a levelet, kiegyengette, majd
megfordította, hogy a többiek is elolvashassák a papírra vetett
szavakat.
Allbright őrmester –
Nem könnyű magát megtalálni. A nevem Earl Harlan.
A fiam, Bo, rengeteg levelet írt nekünk a barátságukról. Ezért
hálával tartozom.
Az utolsó levelében azt írta, ha bármi történne vele azon a rohadék
helyen, szeretné, ha az öné lenne a birtoka itt fenn, Alaszkában.
Ez nem sok. Mindössze negyven hold, egy kunyhóval, amit rendbe
kell rakni. De idefenn egy szorgos férfi meg tud élni a földjéből, távol
az őrülettől, a hippiktől és káosztól, ami innen délre uralkodik.
Nincs telefonom, de írhat nekem a homeri postának címezve. Előbb-
utóbb megkapom a levelét.
A birtok az út végén található, túl az ezüstszínű, tehénkoponyás
kapun, de még a leégett fa előtt, a 13-as mérföldkőnél.
Még egyszer köszönöm:
Earl
Mama felnézett. Felszegte és kissé oldalra döntötte a fejét, akár
egy kismadár, és közben apát vizslatta.
 – Ez a férfi… Bo, adott nekünk egy házat? Egy házat?
– Gondoljatok bele – szólalt meg apa, és a lelkesedéstől felpattant
a székéből. – Egy ház, ami a miénk. Ami a mi tulajdonunk. Egy hely,
ahol önfenntartóak lehetünk, megtermelhetjük a saját zöldségeinket,
vadászhatunk, és szabadok lehetünk. Évek óta erről álmodozunk,
Cora. Egy egyszerűbb életről, távol az itteni baromságtól. Szabadok
lehetünk. Gondoljatok bele!
– Várj csak – szólalt meg Leni. Ez még apához képest is túlzás volt.
– Alaszka? Már megint költözni akarsz? Hiszen csak most
költöztünk ide.
Mama is ráncolta a homlokát.
– De hát… odafenn nincs semmi, nem? Csak medvék és eszkimók.
Olyan lendülettel húzta fel mamát, hogy megbotlott, és apára
borult. Leni látta, hogy apa lelkesedésébe kétségbeesés vegyül.
– Szükségem van erre, Cora! Szükségem van egy helyre, ahol
végre újra kaphatok levegőt. Néha úgy érzem, meg fogok őrülni. Ott
fenn végre véget érnének ezek az emlékbetörések és minden
baromság. Tudom, hogy így lesz. Szükségünk van erre. Minden
visszatérne a régi kerékvágásba, mielőtt Vietnám szétcseszte az
életemet.
Mama felemelte a fejét, így az arca egy vonalba került apáéval,
sápadtsága erős kontrasztban állt a férfi sötét hajával és napbarnított
bőrével.
– Gyerünk már, kicsim! – sürgette apa. – Képzeld el…
Leni látta mamán, hogy ellágyul, átformálja a saját igényeit, hogy
az illeszkedjen az apja igényeihez, és elképzeli ezt az új
személyiséget: az alaszkai lakosét. Talán azt gondolta, olyan lesz ez
is, mint a személyiségfejlesztés, a jóga vagy a buddhizmus. Ez lesz a
válasz. A hol, a mikor és a micsoda egyáltalán nem számított
mamának. Csak és kizárólag apa érdekelte őt.
 – A saját házunk – szólalt meg. – De… a pénz… jelentkezhetnél
arra a katonai munkaképtelenségi…
– Ne kezdjük újra ezt a vitát – sóhajtozott a férfi. – Nem fogom
megtenni. Csak változásra van szükségem. És mostantól
óvatosabban bánok majd a pénzzel, Cora. Esküszöm. Van még egy
kevés a lóvéból, amit az öregemtől örököltem. És kevesebbet fogok
inni. Elmegyek egy olyan veterán támogató csoport izébe, amit
állandóan kérsz tőlem.
Leni ezt már mind hallotta korábban is. Végső soron egyáltalán
nem számított, hogy mama vagy ő mit szeretnének.
Apa új kezdetre vágyott. Szüksége volt rá. Mamának pedig arra
volt szüksége, hogy apa boldog legyen.
Így hát ismét meg fogják próbálni egy új helyen, reménykedve
abban, hogy a földrajzi változás mindent megold majd. Elmennek
Alaszkába, hogy ezt az új álmot hajkurásszák. Leni megteszi majd,
amire kérik, és jó képet fog vágni hozzá. Már megint ő lesz az új lány
az iskolában. Mert ez a szeretet.
 KETTŐ
a
MÁSNAP REGGEL Leni az ágyában feküdt, hallgatta az esőcseppek
kopogó hangját a tetőn, és közben elképzelte, hogy gombák jelennek
meg az ablaka alatt, ahogy a gumós, mérgező kalapjuk hívogatóan,
csillogva áttör az agyagon. Még jóval éjfél után is álmatlanul
hánykolódott, és a végeláthatatlan alaszkai tájról olvasgatott.
Váratlanul magával ragadta az élmény. A végső határvidék, úgy
tűnt, épp olyan, mint az édesapja. Nagyobbnak látszik, mint
valójában. Terjedelmes. És egy kissé veszélyes.
Zene ütötte meg a fülét – egy bádoghangú, tranzisztoros melódia.
Hooked on a Feeling. Ledobta magáról a takarót, és kikászálódott az
ágyból. A konyhában az anyját pillantotta meg, aki a tűzhely mellett
ácsorgott, és cigizett. Földöntúli látványt nyújtott ott a lámpa
fényében, bozontos szőke haja az alvástól összekócolódott, az arcát
kékes-szürkés füstfátyol övezte. Fehér ujjatlan trikót viselt, amit már
annyiszor mosott ki, hogy mostanra csak úgy lógott vékony testén,
hozzá egy kinyúlt, gumis derekú, élénk rózsaszín bugyit. A torkán
egy apró, lila véraláfutás villant fel, amely furcsán gyönyörűnek
hatott, már-már olyannak, mint egy csillagkitörés, ami kiemelte
finom vonásait.
– Aludnod kellene – mondta mama. – Korán van.
Leni odaballagott az anyja mellé, és fejét a vállának támasztotta.
Mama illatában a rózsaillatú parfüm és a dohányszag keveredett.
– Mi nem alszunk – felelte Leni.
Mi nem alszunk. Mama mindig ezt ismételgette. Te és én. A
kettejük közti kapocs egyfajta állandóságként, vigaszként működött,
mintha a hasonlóságuk meg is erősítette volna egymás iránt érzett
szeretetüket. Az csakugyan igaz volt, hogy mama rosszul aludt,
amióta apa hazajött. Leni akárhányszor felébredt az éjszaka
közepén, mindig azon kapta az anyját, hogy a házban lézeng nyitott,
áttetsző köntösében. A sötétben mama suttogó hangon magában
szokott beszélni, de Leni sosem hallotta pontosan, mit is mond.
– Tényleg elmegyünk? – kérdezte Leni.
Mama tekintete a kávéfőzőre szegeződött, figyelte, hogy az
üvegtetejű fémedénybe hogyan szűrődik át a fekete kávé.
– Gondolom.
– Mikor?
– Ismered az apádat. Nemsokára.
– Legalább befejezhetem itt a tanévet?
Mama megvonta a vállát.
– Hol van?
– Napfelkelte előtt útnak indult, hogy eladja az
érmegyűjteményét, amit az apjától örökölt. – Mama kávét töltött
magának, belekortyolt, majd letette a bögrét a laminált
konyhapultra. – Alaszka. Jézusom. Akkor már miért nem Szibéria? –
Jó mélyet szippantott a cigarettájából. Kifújta a füstöt. – Kellene
nekem egy barátnő, akivel beszélgethetnék.
– Én a barátod vagyok.
– Tizenhárom éves vagy. Én meg harminc. Az anyádként kellene
viselkednem. Erre néha emlékeztetnem kell magamat.
Leni kihallotta a kétségbeesést az anyja hangjából, és ez
megrémisztette. Pontosan tudta, mennyire törékeny minden
körülötte: a családja, a szülei. Az összes hadifogoly gyermeke
nagyon is tudatában volt annak, mennyire könnyen törnek meg az
emberek. Leni még mindig hordta a csillogó, ezüst hadifogoly
karkötőt egy olyan parancsnok emlékére, aki nem tért vissza a
családjához.
– Szüksége van egy esélyre. Egy új kezdetre. Mindannyiunknak
szüksége van rá. Talán Alaszka a megoldás.
– Mint ahogy Oregon volt a megoldás, meg Snohomish, meg a
vetőmagok, amiktől már meg kellett volna gazdagodnunk. Ja, és ne
felejtsük el azt az évet sem, amikor meg volt győződve róla, hogy
vagyonokat tud keresni flippergépekkel. Megvárhatnánk legalább a
tanév végét?
Mama felsóhajtott.
– Nem hiszem. Most menj, készülődj az iskolába.
– Ma nincs iskola.
Mama hosszú ideig hallgatott, majd halkan így szólt:
– Emlékszel arra a kék ruhára, amit apa vett a születésnapodra?
– Aha.
– Azt vedd fel!
– Miért?
– Csst! Csak öltözz fel. Ma dolgunk lesz.
Bár ingerült és zavarodott volt, Leni végül engedelmeskedett.
Mindig engedelmesen viselkedett, ez ugyanis megkönnyítette az
életét. Egyenesen a szobájába vonult, és áttúrta a szekrényét, amíg
meg nem találta a ruhát.
Meseszép leszel benne, Vöröske!
Kivéve, hogy nem lesz az. Pontosan tudta, hogy fog kinézni: mint
egy cingár, elöl deszka, hátul léc tizenhárom éves egy ódivatú
ruhában, amiből kilátszik a vézna combja, és amiben a térde
leginkább egy kilincsre hasonlít. Mint egy lány, akinek már rég meg
kellett volna érkeznie a nővé érés fordulópontjához, de akiről lerí,
hogy ez nem történt meg. Biztos volt benne, hogy ő az egyetlen lány
az évfolyamában, aki még nem menstruál, és akinek még nem
bimbózik a melle sem.
Visszament az üres konyhába, ahol a kávé és a cigarettafüst illata
keveredett, majd lehuppant egy székre, és kinyitotta A vadon szavát.
Mama még vagy egy óráig nem került elő a szobájából.
Akkor azonban Leni alig ismert rá. Szőke haját feltupírozta és
hajlakkal egy apró kontyba rögzítette; egy testre simuló, gombos,
öves avokádózöld ruhát viselt, mely a torkától a csuklójáig és a
térdéig elfedte őt. És harisnyát is húzott hozzá. Meg öregasszonyos
cipőt.
– Szent ég!
– Jól van, jól van – szólalt meg mama, miközben ismét rágyújtott. –
Úgy nézek ki, mint aki a szülői munkaközösségben sütivásárt
szervez. – A kék szemfestéke kissé csillogott. Bizonytalan kézzel
rögzítette a műszempilláit, a szemceruzájával pedig a szokásosnál
vastagabb vonalat sikerült húznia. – Nincs másik cipőd?
Leni lenézett piskóta formájú, magasított talpú cipőjére, mely
icipicit feljebb emelte a lábujjait a sarka vonalából. Rengeteget
könyörgött ezért a cipőért, miután Joanne Berkowitz kapott egy
hasonlót, és az egész osztály el volt ájulva tőle.
– Van még a piros teniszcipőm is, de annak tegnap elszakadt a
fűzője.
– Jól van. Mindegy. Menjünk!
Leni követte az anyját kifelé a házból. Mindketten bemásztak a
ragasztószalaggal javítgatott, alapozófestékkel mázolt Mustang
szakadt, piros üléseire. A csomagtartót egy élénksárga gumipókkal
fogatták le.
Mama lehajtotta a napellenzőt, és a tükörben ellenőrizte a
sminkjét. (Leni meg volt győződve róla, hogy a kulcs nem is
fordulna el a gyújtásban, ha az anyja előbb nem vetne egy pillantást
a tükörképére és gyújtana rá egy cigarettára.) Felfrissítette a rúzsát,
összedörzsölte az ajkait, és kézelőjének háromszög alakú csúcsával
letörölt egy láthatatlan maszatot is. Miután megelégedett az
eredménnyel, visszahajtotta a napellenzőt, és járatni kezdte a motort.
A rádió azonnal bekapcsolt, és üvölteni kezdett belőle a Midnight at
the Oasis.
– Tudtad, hogy legalább száz különböző módon meg lehet halni
Alaszkában? – kérdezte Leni. – Leeshetsz egy hegyoldalról, vagy
beszakadhat alattad a jég. Halálra fagyhatsz, vagy éhen halhatsz.
Vagy akár fel is falhatnak.
– Jobb lett volna, ha apád nem adja oda neked azt a könyvet.
Azzal mama bepattintott egy kazettát a lejátszóba, és felcsendült
Carole King hangja. I feel the earth move…
Mama énekelni kezdett, Leni pedig csatlakozott hozzá. Néhány
csodálatos percen keresztül valami teljesen hétköznapi dolgot
csináltak, végighajtottak az I-5-ös úton Seattle belvárosa felé, mama
minden egyes alkalommal sávot váltott, amikor egy autó bukkant fel
előtte, kormányon pihenő keze két ujja közt fogva a cigarettáját.
Két háztömbbel arrébb mama leparkolt a bank előtt. Ismét
ellenőrizte a sminkjét, majd így szólt:
– Te maradj itt! – Majd kiszállt a kocsiból.
Leni áthajolt az ülésen, és becsukta a kocsiajtót. Végignézte, ahogy
az anyja besétál a bejárati ajtón. De mama igazából nem is sétált;
sasszézott, a csípője finoman mozgott egyik oldalról a másikra.
Gyönyörű nő volt, és ezt tudta is magáról. Mama és apa emiatt is
gyakran vitatkoztak: ahogy a férfiak mamára néztek. Apa ugyan
utálta ezt, de Leni jól tudta, hogy mama nagyon is élvezi a figyelmet
(de elég óvatos volt ahhoz, hogy ezt sose vallja be).
Tizenöt perccel később azonban, amikor mama kilépett a bankból,
már egyáltalán nem sasszézott. Sokkal inkább masírozott, ökölbe
szorított kézzel. Dühösnek tűnt. Finom állkapcsát erősen szorította.
 – Az a rohadék – őrjöngött, miközben feltépte az ajtót, és beszállt
az autóba. Majd még egyszer elismételte, miután bevágta maga
mögött az ajtót.
– Mi az? – kérdezte Leni.
– Apád teljesen kifosztotta a megtakarítási számlánkat. És a bank
nem ad nekem hitelkártyát, hacsak az apád vagy az én apám nem
kezeskedik értem. – Rágyújtott. – Édes istenem, 1974 van. Van
munkám. Pénzt keresek. De egy nő nem kaphat egy hitelkártyát egy
férfi aláírása nélkül. Ez a férfiak világa, kislányom. – Azzal
elindította az autót, majd egyre gyorsítva végighajtott az úton,
egyenesen fel az autópályára.
Leni alig tudott megmaradni az ülésében a folyamatos
sávváltásoktól; jobbra-balra dülöngélt. Olyan erősen koncentrált
arra, hogy egy helyben tudjon maradni, hogy csak mérföldekkel
később vette észre, maguk mögött hagyták Seattle belvárosának
dombjait, most pedig egy csendes, fák övezte környéken autóztak,
tele impozáns otthonokkal.
– Atya ég! – motyogta Leni.
Évek óta nem járt ezen az utcán. Olyan régóta, hogy szinte már
teljesen meg is feledkezett róla.
Az utcán álló házakból csak úgy áradt a kiváltságosság érzése.
Vadiúj Cadillacek, Toronadók és Lincoln Continentalok parkoltak a
betonnal burkolt kocsifeljárókon.
Mama leparkolt az egyik hatalmas, rücskös, szürke kőház előtt,
melynek rombuszmintás ablakai voltak. Egy szépen gondozott füves
lankán terült el, minden oldalról gondosan ápolt virágágyások
övezték. A postaládán az állt: Golliher.
– Hűha. Évek óta nem jártunk itt – szólalt meg Leni.
– Tudom. Te maradj itt!
– Azt már nem. Még egy lány eltűnt ebben a hónapban. Nem
maradok itt kinn egyedül.
 – Gyere ide! – mondta mama, majd előhúzott a táskájából egy
fésűt és két rózsaszín szalagot. Közel húzta magához Lenit, és úgy
esett neki a lány hosszú, rézvörös hajának, mintha az valamivel
megbántotta volna őt.
– Áú! – jajgatott Leni, miközben mama két varkocsba fonta a
sörényét, amelyek aztán mint két csővég álltak ki Leni fejéből.
– Ma te csak hallgatsz, Lenora – magyarázta mama, miközben
masnit kötött mindkét varkocs végére.
– Túl nagy vagyok már a varkocsokhoz – panaszkodott Leni.
– Hallgatsz! – ismételte el mama. – Hozd a könyvedet, és ülj szép
csendben, amíg a felnőttek beszélgetnek. – Azzal kitárta az ajtót, és
kiszállt az autóból. Leni rohant utána, a járdán érte utol.
Mama kézen fogta, és húzta maga után a mesterien nyírt sövények
övezte úton, egyenesen a hatalmas, fa bejárati ajtó felé.
Mama vetett egy utolsó pillantást Lenire, és azt motyogta neki:
– Essünk túl rajta! – Majd megnyomta a csengőt. Az mély, kongó
hangot hallatott, épp, mint a templomi harangok, ezt pedig léptek
tompa nesze követte.
Pár másodperccel később Leni nagymamája nyitott ajtót. Vékony
övvel díszített padlizsánszínű ruhájában és nyakában viselt
háromsoros gyöngy nyakláncával épp úgy festett, mint aki a
kormányzóval készül ebédelni. Gesztenyebarna haját besütötte és
hajlakkal csigákba rögzítette, így az leginkább egy fonott kalácshoz
hasonlított. Nagyra nyitotta erősen sminkelt szemét.
– Coraline – suttogta, miközben széttárt karral előrébb lépett.
– Apa itthon van? – kérdezte mama.
Nagymama hátrébb lépett, és leeresztette karját az oldala mellé.
– A bíróságon van ma.
Anya bólintott.
– Bejöhetünk?
 Leni látta, hogy ez a kérdés felzaklatja a nagyanyját; ráncok
hullámai borították be sápadt, bepúderezett homlokát.
– Természetesen. És Lenora. Csodás, hogy újra láthatlak.
Nagymama hátrébb lépett az árnyékba. Végighaladtak egy
előcsarnokon, amin túl szobák, ajtók voltak, és egy, az árnyékos
emeletre vezető, kanyargós lépcsősor.
A házban citromos tisztítószer és virágok illata keveredett.
Az asszony a hátsó, ívelt ablakokkal beüvegezett verandára
vezette őket, melynek óriási üvegajtaja volt, és növényekkel pakolták
tele. Fehér, fonott bútorokkal rendezték be, Lenit egy kis, kertre néző
asztalhoz ültették.
– Hogy mennyire hiányoztatok nekem mindketten! – szólalt meg
nagymama. Majd, mintha feldúlta volna saját vallomása, sarkon
fordult és elsétált, és hamarosan egy könyvvel a kezében tért vissza.
– Emlékszem, régen mennyire szerettél olvasni. Már kétévesen is
folyton könyvek voltak a kezedben. Évekkel ezelőtt vettem ezt
neked, de… nem tudtam, hová küldjem. Neki is vörös haja van.
Leni leült, és elvette a könyvet, amelyet annyiszor olvasott már,
hogy bizonyos bekezdéseket fejből tudott idézni. Harisnyás Pippi.
Egy sokkal kisebb lányoknak szóló könyv. Leni már rég másféle
regényeket olvas.
– Köszönöm, asszonyom.
– Szólíts nagyinak! Kérlek – mondta az asszony halkan, hangjába
sóvárgás vegyült. Majd mama felé fordult, hogy rá
összpontosíthasson.
Nagyi megmutatta mamának az egyik ablaknál álló fehér,
kovácsoltvas asztalt. Nem messze onnan, egy aranyozott kalickában
két fehér madár turbékolt. Leni úgy képzelte, az olyan madarak
biztosan szomorúak, akik nem repülhetnek.
– Meglep, hogy beengedtél – jegyezte meg mama, miközben
helyet foglalt.
 – Ne légy pimasz, Coraline! Mindig szívesen látunk. Apád és én
szeretünk téged.
– Akkor csak a férjemet nem engeditek be.
– Ellenünk hangolt téged. És az összes barátod ellen, ha szabad
hozzátennem. Ki akar sajátítani…
– Nem akarok már megint erről beszélgetni. Alaszkába költözünk.
Ennek hallatán nagyinak le kellett ülnie.
– Ó, az isten szerelmére!
– Ernt örökölt egy házat és egy kisebb darab földet. Zöldséget
termesztünk majd, vadászunk, és a saját szabályaink szerint élünk.
Romlatlanok leszünk. Úttörők.
– Fejezd be. Nem fogom ezt a badarságot hallgatni. A világ végére
is követed ezt a férfit, de ott senki sem fog tudni segíteni neked. Az
apáddal annyira próbáltunk megóvni téged a saját hibáidtól, de te
nem vagy hajlandó elfogadni a segítséget, nem igaz? Azt gondolod,
hogy az élet csak valami játék. Csak röpködsz…
– Ne! – szakította félbe mama éles hangon, majd előrehajolt. –
Tudod, milyen nehéz volt ma idejönnöm?
A szavak nyomán néma csönd szállt a verandára, amit csak az
egyik madár turbékolása tört meg.
Olyan érzés volt, mintha egy hűvös fuvallat söpört volna végig
rajtuk. Leni meg mert volna esküdni rá, hogy a drága, áttetsző
függönyök meglibbentek, holott egyetlen ablak sem volt nyitva.
Leni megpróbálta elképzelni az anyját ebben a konzervatív, zárt
világban, de képtelen volt rá. Úgy tűnt, hogy a szakadék
áthatolhatatlan a lány között, akinek mamát nevelték, és a nő között,
akivé vált. Leni azon töprengett, hogy azok a tüntetések, amelyeken
mamával vonultak, míg apa távol volt – a nukleáris energia, a
háború ellen –, és azok a személyiségfejlesztő szemináriumok és
különböző vallások, amiket mama kipróbált, vajon nem mind csak
arra szolgáltak-e, hogy mama szembeszállhasson a nővel, akinek
eredetileg nevelték.
– Ne tegyél ilyen őrült, veszélyes dolgot, Coraline! Hagyd el őt!
Gyere haza! Legyél biztonságban!
– Szeretem őt, anya. Hát nem érted?
– Cora – szólalt meg nagyi gyengéd hangon. – Hallgass rám,
kérlek! Tudod, hogy az a férfi veszélyes…
– Elmegyünk Alaszkába – jelentette ki mama határozottan. – Azért
jöttem, hogy elbúcsúzzak, és… – A hangja elhalkult. – Szóval
segítesz nekünk, vagy nem?
Egy hosszú pillanatig nagyi egy szót sem szólt, csak keresztbe
fonta, majd széttárta a karját.
– Ez alkalommal mennyit szeretnél? – kérdezte végül.

a
Hazafelé az anyja egymás után szívta a cigarettákat. Olyan
hangosan bömböltette a rádiót, hogy lehetetlen lett volna
beszélgetni. Mindegy is volt, igazán, mert bár Leninek rengeteg
kérdése lett volna, nem igazán tudta, hogy tegye fel őket. Ma
bepillantást nyert abba a világba, mely a saját világának felszíne alatt
rejtőzött. Mama sosem mesélt Leninek túl sokat a házasságkötése
előtti életéről. Ő és apa elszöktek; egy esélytelen szerelem gyönyörű,
romantikus története volt az övék. Mama otthagyta a gimit, hogy „a
szerelmének éljen”. Ő mindig így beszélt róla, mint egy
tündérmeséről. Leni most már elég idős volt ahhoz, hogy tudja, a
tündérmesék, mint amilyen az övék is, sűrű bozótossal, sötét
helyekkel, összetört álmokkal és szökevény lányokkal vannak tele.
Mama nyilvánvalóan dühös volt az anyjára, mégis hozzá fordult
segítségért, és még csak kérnie sem kellett, anélkül is megkapta a
szükséges pénzt. Leni nem tudta megmagyarázni, miért, de ez az
egész felkavarta őt. Mégis, hogy tud így eltávolodni egymástól anya
és lánya?
Mama rákanyarodott a kocsifelhajtójukra, és leállította a motort. A
rádió elhallgatott, így egy ideig néma csendben ültek.
– Nem fogjuk elmondani apádnak, hogy pénzt kaptam az
anyámtól – szólalt meg mama. – Túl büszke férfi ahhoz.
– De…
– Erről nem nyitok vitát, Leni. Nem mondhatod el az apádnak! –
Mama kinyitotta a kocsi ajtaját, majd kiszállt, és bevágta maga
mögött.
Összezavarodva az anyja váratlan parancsától, Leni követte őt az
udvaruk vizenyős, sáros füvén át, elhaladt a Volkswagen-méretű,
bozontosan egymásba növő borókabokrok mellett, egészen a bejárati
ajtóig igyekezett az anyja után.
Odabenn a házban az apja a konyhaasztalnál ült, előtte térképek
és könyvek hevertek kiterítve. Egy üvegből kólát iszogatott.
Amikor beléptek, a férfi felnézett, és széles mosoly terült el az
arcán.
– Kitaláltam, hogyan jutunk oda. Végigmegyünk Brit-Kolumbián
és a Yukon vidéken. Úgy kétezer-négyszáz mérföld az út. Véssék be
a naptárukba, hölgyeim: négy nap múlva kezdődik az új életünk!
– De az iskolának még nincs is vége… – szólt panaszosan Leni.
– Kit érdekel az iskola? Ez az igazi tanítás, Leni – felelte apa, majd
mamára nézett. – Eladtam a GTO-mat, az érmegyűjteményemet és a
gitáromat. Így van egy kis kápénk. Majd becseréljük a Mustangodat
egy VW buszra, de basszus, azért még egy kis zsozsó ránk férne.
Leni oldalvást pillantott, és elkapta mama tekintetét.
Ne áruld el neki!
Ez nem tűnt helyesnek. Hazudni sosem helyes, nem igaz? És
ilyesmit elhallgatni egyértelműen hazugság.
 Ennek ellenére Leni hallgatott. Soha fel se merült benne, hogy
dacoljon az anyjával. A kerek egész világon – és az Alaszkába
költözés rémének köszönhetőn ennek mérete épp most triplázódott
meg –, Leni életében csak mama számított igazán.
 HÁROM
a
– KICSIM, ÜLJ FEL. Mindjárt ott vagyunk!
Leni kinyitotta a szemét; először saját, csipszdarabokkal borított
ölét pillantotta meg. Mellette üres csokipapírok alatt egy régi újság
hevert, és A gyűrű szövetségének puhakötésű példánya. A könyvet
úgy támasztotta ki, mint egy sátrat, így sárga lapjai szétterültek. Leni
legbecsesebb kincse, a Polaroid fényképezője, egy szíj végén lógott a
nyakában.
Csodásan telt az útjuk észak felé a többnyire burkolat nélküli
ALCAN országúton. Ez volt az első igazi családi vakációjuk. Nappal
a verőfényes napsütésben autóztak; éjjel tomboló folyók és csendes
patakok mellett kempingeztek, pengeéles hegycsúcsok árnyékában a
tűz köré tömörültek, és egy olyan jövőről álmodoztak, amely
minden egyes nappal közelebbinek érződött. Vacsorára hot dogot
sütöttek, desszertnek mályvacukrot ettek, és megosztották
egymással, mire számítanak, mit találnak majd az út végén. Leni
még sosem látta ilyen boldognak a szüleit. Leginkább az apját.
Nevetett, mosolygott, viccelődött, és azt ígérte, még a csillagokat is
lehozza nekik az égről. Ismét az az apa volt, mint azelőtt.
Az utazásaik során Leni általában beletemetkezett egy könyvbe,
de ezen az úton a látvány folyton magára vonta a figyelmét,
különösképp Brit-Kolumbia lenyűgöző hegyei. Leni a kisbusz hátsó
ülésén, a folyton változó tájra meredve, azt képzelte, ő maga Frodó
vagy Bilbó, saját küldetésének hőse.
A VW kisbusz áthajtott valamin – talán egy útpadkán –, így az
autóban szállított dolgok felrepültek, a földre hullottak, vagy
nekiborultak a kisbusz hátulját kitöltő hátizsákoknak és
dobozoknak. Csikorogva lefékeztek, ettől azonban égett gumi és
kipufogógáz szaga árasztotta el az autót.
Napfény áradt be a koszos, döglött rovarokkal teli ablakokon. Leni
átmászott hanyagul összetekert hálózsákjaik halmán, és kinyitotta az
oldalsó ajtót. A szivárványszínű ALASZKA VAGY SEMMI feliratú
molinójuk lobogott a hűvös fuvallattól, széleit azonban jól tartotta a
ragasztószalagos rögzítés.
Leni kikászálódott a buszból.
– Sikerült, Vöröske. – Apa mellé lépett, és kezét a vállára tette. –
Land’s End. Homer, Alaszka. Az emberek mindenfelől járnak ide,
hogy feltöltsék a készleteiket. Ez a civilizáció utolsó bástyája. Az a
mondás, hogy itt ér véget a föld, és itt kezdődik a tenger.
– Azta! – ámuldozott mama.
Hiába tanulmányozta azt a rengeteg képet, és olvasott el annyi
cikket meg könyvet, Leni nem volt felkészülve Alaszka vad,
káprázatos szépségére. Hatalmas kiterjedése valahogy nem e
világinak tűnt, varázslatosnak, a magasló, gleccserekkel teli fehér
hegyek semmihez sem fogható tájának, amik az egész horizontot
kitöltötték, és pengeéles csúcsaik egészen a felhőtlen, búzavirágkék
égig nyúltak. A Kachemak-öböl a napfényben megmunkált
ezüstlaphoz volt hasonlatos, amit hajók tarkítottak. A levegőt a
tenger sós illata töltötte el. Vízimadarak vitorláztak a szélben, akik
mindenféle erőfeszítés nélkül ereszkedtek alá, majd emelkedtek fel
újra.
A híres Homer Spit, amelyről Leni már sokat olvasott, egy négy és
fél mérföld hosszú félsziget volt, kanyarogva hatolt be az öbölbe.
Néhány színes bódé állt cölöpökön a víz szélénél.
Leni felemelte Polaroid fényképezőgépét, és olyan gyorsan lőtte a
képeket, amilyen gyorsan csak az eszköz engedte. A fényképezőből
egyik fotót húzta elő a másik után, és nézte, ahogy a szeme láttára
bukkannak fel rajtuk a képek. Az épületek vonalról vonalra
rajzolódtak ki a fényes, fehér papíron.
– A mi földünk arra van – mondta apa, miközben a Kachemak-
öböl túloldalára, egy buja zöld domboldallánc felé mutatott a
homályos távolban. – Az új otthonunk. Bár a Kenai-félszigeten áll,
nem vezetnek oda utak. Masszív gleccserek és hegyek vágták el
Kaneqet a szárazföldtől. Így vagy repülnünk, vagy hajóznunk kell.
Mama is Leni mellé lépett. Alacsony derekú trapézfarmerjában és
csipkés szélű atlétájában, sápadt arcával és szőke hajával úgy festett,
mintha ennek a helynek hűvös színeiből faragták volna ki, mintha
egy angyal szállt volna le a tengerpartra, amely egészen eddig csak
őrá várt. Még a nevetése is otthonosnak tűnt, a helyi üzletek
bejáratához szerelt csilingelő szélcsengők visszhangjának. Egy hűs
szellő melltartó nélküli kebleire tapasztotta az atlétáját.
– Mit gondolsz, kislányom?
– Menő – felelte Leni. Lőtt még egy képet, de semmilyen papír
vagy tinta nem volt képes megragadni a hegylánc fenségességét.
Apa odafordult hozzájuk, arcára olyan széles mosoly ült ki, hogy
ráncba borult tőle az arca.
– A komp csak holnap indul Kaneq felé. Úgyhogy nézzünk kicsit
körbe, aztán verjünk tábort a parton, és sétálgassunk. Mit
gondoltok?
– Juhé! – örvendezett Leni és mama egyszerre.
Miközben autójukkal távolodtak a Spittől, keresztülhajtottak a
városon, Leni pedig orrát az üveghez nyomva bámult kifelé az
ablakon. A házak elég eklektikus keveréket alkottak – csillogó
ablakú, nagy méretű házak álltak ragasztószalaggal és műanyaggal
lakhatóvá tuningolt fészerek mellett. Akadtak sátor alakú faházak,
kunyhók, mobilházak és lakóautók is. Az út szélén parkoló buszok
ablakai függönnyel voltak fölszerelve, és székeket pakoltak ki a
járművek elé. Néhány kert gondozottnak tűnt, és el is volt kerítve.
Másokban azonban halomban álltak a rozsdás kacatok, elhagyatott
autók és különféle leselejtezett készülékek. A többségük valamilyen
formában befejezetlen volt. A legkülönfélébb építményben
működtek az egyes üzletek: egy rozsdás, régi Airstream lakókocsitól
kezdve a vadiúj rönkházon át egészen az útszéli bódéig minden
akadt erre. A hely egy kissé vadnak tűnt, de mégsem érződött olyan
idegennek és elszigeteltnek, mint Leni azt korábban képzelte.
Apa bekapcsolta a rádiót, miközben egy hosszú, szürkés
partszakaszra fordultak rá. A kerekek belesüppedtek a homokba; ez
lelassította a haladásukat. A strandon végig járművek parkoltak –
teherautók, furgonok és autók. Nyilvánvaló volt, hogy az emberek
olyan menedékekben éltek a parton, amilyet épp találtak –
sátrakban, lerobbant autókban, uszadék fából és ponyvából épített
viskókban.
– Spit-patkányoknak hívják őket – magyarázta apa, miközben
parkolóhelyet keresett. – A konzervgyárban dolgoznak a Spiten,
vagy a charterjáratok üzemeltetőinél.
Sikeresen bemanőverezett egy parkolóhelyre egy sárfoltos,
nebraskai rendszámú Ecoline furgon és egy lime-zöld Gremlin közé,
melynek ablakkereteire ragasztószalaggal kartonpapírokat
erősítettek. A család a homokban verte fel a sátrat, melyet aztán
rögzítésképp a kisbusz lökhárítójához kötöztek ki. Odalenn kitartóan
fújt a tengerillatú szél.
A hullámok halkan susogtak, közben előretörtek, majd
visszahúzódtak. Az emberek a parton mind élvezték a napot,
frizbiztek a kutyáikkal, tábortüzet raktak a homokban, vagy hajókat
eresztettek a vízre. Az emberek csacsogásának hangja jelentéktelen
és tünékeny volt az itteni világ nagyságához képest.
Az egész napot turistáskodással töltötték, egyik helyről a másikra
vándoroltak. Mama és apa sört ittak a Vén Tengerimedve
kocsmában, míg Leni egy tölcséres fagyit vett az egyik bódénál a
Spiten. Aztán áttúrták az Üdvhadsereg konténereit, hogy
mindannyiuknak megfelelő méretű gumicsizmát vadásszanak. Leni
ötven centért vett vagy tizenöt régi könyvet (a többségük
szépséghibás volt, vagy el volt ázva). Apa beszerzett egy
papírsárkányt, hogy aztán reptethessék a tengerparton, míg mama
odacsúsztatott némi készpénzt Leninek, és így szólt:
– Szerezz még filmet a fényképeződbe, kislányom!
Aztán a Spit legvégén egy kis étteremben egy kerti asztal köré
gyűltek, és tarisznyarákot ettek; Leni teljesen beleszeretett az
olvasztott vajba mártott fehér rákhús egyszerre édeskés és sós ízébe.
Károgó sirályok lebegtek a fejük felett, a sült krumplijukra és a
bagettjükre fájt a foguk.
Leni nem tudott ennél szebb napot felidézni. A fényes jövő még
sosem tűnt ennyire elérhetőnek.
Másnap reggel a kisbusszal felhajtottak a bumfordi Tustamena
kompra (amit a helyiek csak Tustynak becéztek), ami az alaszkai
tengeri útvonalrendszer részét képezte. A terebélyes, régi hajó olyan
eldugott városokat szolgált ki, mint Homer, Kaneq, Seldovia, Dutch
Harbor, Kodiak és a vad Aleut-szigetek. Amint beparkolták a buszt a
megfelelő sávba, mindhárman a fedélzet korlátjához siettek. A
hajónak ez a része tele volt emberekkel, főképp hosszú hajú és
bozontos szakállú férfiakkal, akik baseballsapkát és kockás
flanelinget viseltek, pufimellénnyel és koszos farmerral, aminek a
szárát barna gumicsizmájukba tűrték. Volt néhány egyetemistakorú
hippi is, akiket könnyű volt kiszúrni a hátizsákjukról, batikolt
pólójukról és a szandáljukról.
Füstöt pöfögtetve maga után, a komp kihajózott a kikötőből.
Leninek szinte azonnal feltűnt, hogy a Kachemak-öböl vize
egyáltalán nem is olyan nyugodt, mint amilyennek a tengerpart
biztonságából tűnt. Odakinn a tenger vadul tajtékzott. A kavargó
hullámok mindenfelől csapkodták a hajó oldalát. Gyönyörűséges
volt, varázslatos, szertelen. Vagy egy tucat képet készített, és a
zsebébe dugta a fotókat.
 Egy csapat kardszárnyú delfin bukkant elő a habokból; fókák
fürkészték őket a sziklákról. Vidrák hínárt lakmároztak a meredek
parton.
Végül a komp megfordult, körbepöfögött egy smaragdzöld
dombocskát, amely addig megóvta őket az öbölben süvítő széltől.
Szél tépázta fákkal és kavicsos vízpartokkal bíró, buja növényzetű
szigetek üdvözölték őket nyugodt vizükön.
– Kaneq állomás következik! – hallatszott a hangosbemondóból. –
Következő állomás, Seldovia!
– Gyerünk, Allbrighték! Irány a busz! – nevetett apa. Sikeresen
átmanővereztek az autók sorai közt, visszataláltak a buszukhoz, és
beszálltak.
– Alig várom, hogy láthassam az új otthonunkat – mondta mama.
A komp kikötött, ők pedig elhagyták a hajót; egy széles földúton
hajtottak föl, ami az erdőn keresztül vezetett. A domb tetején egy
zsindelyes fehér templom állt, kék kupolás templomtornyán
háromágú ortodox kereszttel. Mellette egy apró léckerítéssel
körbekerített, fakeresztekkel teli temető volt.
Elérték a domb tetejét, hogy aztán a túlsó oldalon le is hajtsanak
róla, és vethessenek egy első pillantást Kaneqre.
– Várjatok csak – szólalt meg Leni, miközben a koszos ablakon át
nézelődött. – Ez nem lehet az.
Egy csomó, füvön parkoló lakókocsit pillantott meg, amik elé
székeket pakoltak ki, és olyan házakat, amelyeket Washingtonban
legjobb indulattal is maximum kunyhónak neveztek volna. Az egyik
kunyhó előtt három vézna, láncra vert kutya bukkant fel;
mindhárman saját, viharvert kutyaházuk tetején állva őrjöngve
csaholtak és vonyítottak. A füves kertet gödrök tarkították ott, ahol a
kutyák unalmukat ásásba fojtották.
– Ez egy nagyon régi város, lenyűgöző történelemmel –
magyarázta apa. – Kezdetben az őslakosok, majd orosz
prémkereskedők lakták, amíg el nem foglalták az arany után kajtató
felfedezők. Egy 1964-es földrengés annyira megtépázta a területet,
hogy a föld egy másodperc alatt öt láb mélyre süllyedt. Rengeteg ház
kettéhasadt, és a tengerbe hullott.
Leni pár pillanatig csak meredt a rozoga, málló festékű épületekre,
amiket egy elavult sétány kötött össze egymással; a város
sárlapályok fölé, cölöpökre épült. Az iszapon túl egy halászhajókkal
teli kikötőt látott. A főutca, ami valójában egy földút volt, alig egy
háztömbből állt.
Leni bal oldalon egy Rugdosó Szarvas nevű kocsmát pillantott
meg. A feketéllő épület burkolata elszenesedett; egyértelműen tűz
áldozatául esett. A koszos ablakon keresztül Leni vendégeket látott
odabent. Embereket, akik csütörtök délelőtt tíz órakor egy leégett
épületvázban isznak.
Az utcának az öböl felé eső oldalán egy bezárt panziót szúrt ki,
amely az apja szerint valószínűleg az orosz prémkereskedőknek
épülhetett több mint száz évvel korábban. Mellette a Horog nevű,
egy szekrénynél alig nagyobb étterem várta tárt kapukkal a
vendégeket. Leni kiszúrt odabenn néhány pultot támasztó embert. A
bejárattól nem messze, a kikötő felé, pár régi teherautó parkolt.
– Hol van az iskola? – kérdezte Leni, és érezte, hogy kezd
eluralkodni rajta a pánik.
Hiszen ez nem egy város volt. Legfeljebb egy előőrs. Az a fajta
hely, amit úgy száz évvel ezelőtt egy tehervonaton ülve fedezhettek
fel a nyugat felé tartó emberek; olyan hely, ahol senki sem akart
letelepedni. Lesznek itt egyáltalán vele egykorúak?
Apa lehúzódott egy keskeny, csúcsos tetejű viktoriánus ház előtt,
amely egykor kék lehetett, mostanra azonban ez a kékség csak
foltokban, itt-ott bukkant fel a kopott fán, amelyről lepattogzott a
festék. Az ablakon cikornyás, aranyozott betűk hirdették: BECSÜS.
Valaki ragasztószalaggal rögzítette alá a kézzel írt
VEGYESKERESKEDÉS/ÁRUHÁZ jelzést.
 – Kérjünk útbaigazítást, Allbrighték!
Mama gyorsan kipattant a buszból, és már sietett is a civilizáció
felé, amelyet ez az üzlet képviselt. Amint kinyitotta az ajtót, egy kis
csengő csilingelni kezdett a feje fölött. Leni is besompolygott mama
mögött, csípőre tett kézzel.
A hátuk mögül napfény áradt be az ablakokon át, megvilágítva az
üzlet elülső negyedét; azon túl azonban csak egyetlen homályos
villanykörte égett. Az üzlet hátulsó fele teljesen árnyékba
burkolózott.
Odabent régi bőr, whisky és dohány illata terjengett. A falakat
többsornyi polc borította; Leni fűrészeket, fejszéket, kapákat, bélelt
hótaposókat és gumi horgászcsizmákat, több halom zoknit és
fényszórókkal teli dobozokat pillantott meg. Medvecsapdák és
lánchurkok lógtak minden oszlopról. Vagy egy tucat kitömött állat
ücsörgött a polcokon és a pulton. Egy csillogó fatábla egy hatalmas
királylazacot őrzött meg az utókornak, jávorszarvasok fejéhez,
agancsához és fehér állatkoponyákhoz hasonlóan. Az egyik
sarokban még egy kitömött róka is porosodott. Arrébb, balra álltak
az élelmiszerek: krumpliszsákok és hagymával teli vödrök, lazac-,
rák-és szardíniakonzervek halmai, rizses, lisztes és cukros zacskók,
zsíros bödönök és Leni kedvence: a rágcsálnivalók folyosója, tele
gyönyörű, színes cukorkacsomagolásokkal, amelyek az otthonára
emlékeztették. Burgonyacsipszek, nagy kiszerelésű vajkaramellás
puding, és dobozos müzlik.
Az üzlet pontosan úgy festett, mint ahova bármikor beléphetett
volna Laura Ingalls Wilder.
– Vásárlók!
Leni csattanó tenyér hangjára lett figyelmes. Egy fekete nő lépett
elő az árnyékból, hatalmas afrofrizurával. Magas volt, széles vállú és
olyan testes, hogy csak oldalazva tudott kievickélni a fényesre pucolt
fapult mögül. Apró kis anyajegyek tarkították az arcát.
 Feléjük sietett, csontokból készült karkötője csak úgy csörgött
vastag csuklóján. Idős volt: legalább ötven. Egy hosszú, toldozott-
fokozott farmerszoknyát, össze nem illő gyapjúzoknit, nyitott orrú
szandált és hosszú, kék, kigombolt inget viselt, mely alól kilátszott
fakult pólója. Egy késtok villant meg széles bőrövén a derekánál.
– Üdv! Tudom, minden rendetlennek és ijesztőnek tűnik, de én
pontosan tudom, mi hol van, a tömítőgyűrűtől kezdve a
ceruzaelemig. Amúgy az itteniek Mázsás Marge-nak hívnak –
mondta, és kezet nyújtott.
– És maga ezt hagyja? – kérdezte mama, és a nő felé villantotta
gyönyörű mosolyát, ami mindig beszippantja az embereket, akik
aztán nem is bírják megállni, hogy vissza ne mosolyogjanak rá.
Megragadta a nő kezét.
Mázsás Marge hangos hahotázása kutyaugatásra hasonlított, úgy
hangzott, mintha nem kapna elég levegőt.
– Imádom, ha egy nőnek jó a humora. Szóval, kihez van
szerencsém?
– Cora Allbright – felelte mama. – Ő itt a lányom, Leni.
– Üdv Kaneqben, hölgyeim. Ritkán látni errefelé turistákat.
Apa épp időben lépett be, hogy felelhessen:
– Mi helyiek vagyunk, vagyis azok leszünk. Most érkeztünk.
Mázsás Marge tokáján újabb redő keletkezett, ahogy hátrahúzta az
arcát.
– Helyiek?
Apa is kezet nyújtott neki.
– Bo Harlan rám hagyta a telkét. Ideköltözünk.
– A nemjóját! Én vagyok a szomszédjuk, Marge Birdsall, fél
mérföldre lakom a telküktől. Van is kinn tábla. A többség errefelé
mindentől távol lakik, de mi szerencsések vagyunk, hogy az út
mentén élünk. Megvan mindenük, ami kell? Nyithatnak itt egy
számlát, ha szeretnének. Fizethetnek készpénzzel, de akár
csereberélhetünk is. Errefelé így szoktuk.
– Pontosan ilyen életet képzeltünk el – felelte apa. – Bevallom,
kissé meg vagyunk szorulva, szóval a cserebere nagyszerű lenne.
Elég jó autószerelő vagyok. Szinte bármilyen motort képes vagyok
megjavítani.
– Jó tudni. Majd terjesztem a hírt.
Apa bólintott.
– Remek. Szükségünk lenne némi baconre. Talán egy kis rizsre is.
Na meg whiskyre.
– Arra vannak – mutatta az irányt Mázsás Marge. – A baltás és
fejszés soron túl.
Apa követte az iránymutatást az üzlet megvilágítatlan része felé.
Mázsás Marge mamához fordult, majd egyetlen feltérképező
pillantással tetőtől talpig végigmérte.
– Gondolom, ez az ura álma, Cora Allbright, és különösebb tervek
nélkül költöztek ide fel.
Mama elmosolyodott.
– Mindent ilyen spontán szoktunk csinálni, Mázsás Marge. Ettől
lesz izgalmas az élet.
– Nos, idefenn nem árt keménynek lenni, Cora Allbright. A saját
és a lánya kedvéért. Nem számíthat kizárólag az urára. Képesnek
kell lennie arra, hogy megvédje saját magát és a gyönyörű lányát is.
– Ez elég drámaian hangzik – mondta mama.
Mázsás Marge lehajolt egy nagy kartondobozért, majd odahúzta
maga elé. Túrni kezdett benne, fekete ujjai úgy jártak, mintha
zongorázna, míg végül elő nem húzott két, fekete szíjon lógó sípot.
Mindkettejük nyakába akasztott egyet.
– Ez egy medveriasztó. Szükségük lesz rá. Egyes számú lecke:
Alaszkában nem sétálunk csendesen – vagy fegyvertelenül. Ennyire
északon semmiképp, pláne nem az évnek ebben a szakában.
– El akar ijeszteni bennünket? – kérdezte mama.
– Arra mérget vehet. A félelem errefelé a józan ész alapja.
Mindenféle ember jön ide, Cora, fényképezőgéppel és az egyszerűbb
életről szőtt álmokkal. De ezer alaszkai lakosból évente öt eltűnik.
Egész egyszerűen csak eltűnik. És az álmodozók többsége… nos, ők
az első tél végéig sem bírják itt. Alig várják, hogy visszatérhessenek
az autósmozik világába, ahol a meleg egy gombnyomásnyira van. És
ahol süt a nap.
– A maga előadásában veszélyesnek tűnik – szólalt meg mama
nyugtalan hangon.
– Kétféle ember jön Alaszkába, Cora. Emberek, akik menekülnek
valahová, és emberek, akik menekülnek valami elől. Ami a második
fajtát illeti – rájuk érdemes odafigyelni. De nem csak az emberektől
kell tartani. Alaszka maga is Csipkerózsika az egyik percben, a
következőben viszont egy igazi rohadék, csőre töltött
vadászpuskával a hóna alatt. Van is egy mondás: Idefenn egy hibát
követhetsz el. A második ugyanis megöl.
Mama rágyújtott. Remegett a keze.
– A fogadóbizottsági tevékenysége hagy némi kívánnivalót maga
után, Marge.
Mázsás Marge ismét felkacagott.
– Ebben igaza van, Cora. A szociális készségeim is a bokorba
járnak kakálni. – Elmosolyodott, majd megnyugtatásképp mama
vékony vállára tette a kezét. – Na, de ezt jobb, ha hallja: összetartó
közösség vagyunk mi itt Kaneqben. Harmincan se élünk a félsziget
ezen felén egész évben, de vigyázunk egymásra. Az én földem közel
van a magukéhoz. Ha kell valami – akármi –, csak szóljon át az
amatőr rádión. Én pedig rohanok.

a
 Apa egy jegyzetlapot fektetett a kormányra; a papíron egy térkép
volt, amit Mázsás Marge rajzolt nekik. A térkép Kaneqet egy nagy
piros körként ábrázolta, amiből egyetlen vonal lőtt ki. Ez volt az út
(tényleg egyetlenegy volt csak, ahogy Mázsás Marge is említette),
ami a városból az Otter Cove felé vezetett. Az egyenes vonal mentén
három x jel állt. Az első Mázsás Marge tanyáját jelezte, baloldalt, a
következő Tom Walkerét, jobb oldalt, végül pedig Bo Harlan régi
házát, ami pontosan a vonal végén helyezkedett el.
– Szóval – szólalt meg apa –, két mérfölddel Icicle Creek után már
látni fogjuk Tom Walker földjét, amit egy vaskapu jelez majd. A mi
telkünk nem sokkal azon túl van. Az út végén – magyarázta apa, a
térkép pedig a földre hullott, ahogy maguk mögött hagyták a várost.
– Marge szerint nem lehet eltéveszteni.
Nagy robajjal átkeltek egy rozogának tűnő hídon, amely egy
kristálykék színű folyó két partját kötötte össze. Egy vizenyős
lápvidéken haladtak tovább, ahol elszórtan sárga és rózsaszín
virágok díszelegtek, majd az útjuk egy kifutópálya mellett vezetett
el, ahol négy, elaggott repülőgép állt lepányvázva.
A kifutópályán túl a kavicsos utat sár és sziklák váltották fel.
Egyre vastagabb derekú fák övezték mindkét oldalt. Sárfoltok és
rovarok borították be a szélvédőt. A gyerekmedence méretű
kátyúknak hála az öreg busz zörögve rázkódott az úton.
– A nemjóját! – kiáltott fel apa minden egyes alkalommal, amikor
majd kirepültek az ülésükből.
Odakinn egyetlen házat, a civilizáció semmilyen jelét sem lehetett
felfedezni, míg végül el nem értek egy kocsifelhajtóig, ami rozsdás
kacatokkal és rothadó járművekkel volt teleszemetelve. Egy kézzel
írt táblán az állt: BIRDSALL. Mázsás Marge otthona.
Ezt követően az út csak még rosszabb lett, még jobban rázott.
Sziklák és sártócsák váltották egymást. Az út mindkét oldalán vad és
szúrós bokrok nőttek, a magasra nyúlt fák pedig úgy tornyosultak
föléjük, hogy nem lehetett kilátni köztük.
 Mostanra tényleg a semmi közepén jártak.
Egy újabb kietlen útszakaszt követően egy kifehérített
tehénkoponyával kirakott rozsdás vaskapuhoz értek, amely a
Walker-tanyát jelölte.
– Azt kell mondjam, kissé gyanúsak nekem azok a szomszédok,
akik halott állatokat használnak dekorációként – szólalt meg mama,
és közben a kilincset szorongatta, ami az egyik kátyús rázkódásnál
maradt a kezében.
Öt perccel később apa rátaposott a fékre. Még kétszáz láb, és
egyenesen belezuhannak egy szakadékba.
– Jézusom – kiáltott fel mama. Az út egyszerűen csak eltűnt
előlük; a helyét egy cserjés és egy szirt vette át. Land’s End – a
szárazföld vége. Szó szerint.
– Megérkeztünk!
Apa kipattant a buszból, és bevágta maga mögött az ajtót. Mama
Lenire pillantott. Mindketten ugyanarra gondoltak: itt tényleg
semmi más nincs, mint fák, sár és egy szirt, ami ködös időben
könnyen a halálukat okozhatta volna. Ők is kikászálódtak a buszból,
és összebújtak. Nem messze tőlük – valószínűleg az előttük elterülő
szirt alatt – a hullámok a partnak csapódva morajlottak.
– Látjátok ezt?
Apa széttárta a karját, mintha keblére akarta volna ölelni a tájat, A
szemük láttára növekedni kezdett, mint egy folyamatosan erősödő
fa, melynek ágai egyre szélesebbre terebélyesednek. Apának tetszett
az előtte szétterülő semmi, a végtelen üresség. Pontosan ezért jött
ide.
A telkükre vezető bejárat egy keskeny földnyelv volt, amit minden
oldalról sziklák öveztek, és aminek az alapját az óceán döngette.
Leni úgy képzelte, hogy egy villámcsapás vagy egy földrengés
könnyűszerrel leválasztaná ezt a kis földdarabot a szárazföldről, és a
sodrás egy szigetszerű, úszó erődítményt képezne belőle.
 – Ez a mi kocsifelhajtónk – jelentette ki apa.
– Kocsifelhajtó? – kérte ki magának mama, miközben a fák között
elterülő ösvényre meredt. Úgy festett, mint amit hosszú évek óla
senki nem használt. Vékony törzsű égerfák nőttek ki az úton.
– Bo már régen meghalt. El kell majd takarítanunk az útból az új
növényeket, de egyelőre gyalogoljunk be – javasolta apa.
– Gyalogoljunk? – kérdezett vissza mama.
Eközben apa elkezdett kipakolni a buszból. Amíg Leni és mama
csak ácsorogtak és meredtek a fák felé, apa a legfontosabb dolgaikat
három hátizsákba osztotta szét, és így szólt:
– Jól van. Indulás!
Leni hitetlenkedve meredt a zsákokra.
– Tessék, Vöröske! – mondta apa, majd felemelt egy táskát, mely
akkorának tűnt, mint egy terepjáró.
– Azt akarod, hogy ezt vegyem fel? – kérdezte Leni.
– Igen, ha szeretnéd, hogy legyen étel és hálózsák a kunyhóban. –
Apa villantott rá egy mosolyt. – Gyerünk, Vöröske! Meg tudod
csinálni.
Leni hagyta, hogy az apja a hátára tegye a zsákot. Úgy érezte
magát, mint egy teknős egy túlméretezett páncélban. Ha felborulna,
képtelen lenne felegyenesedni. Eltúlzott óvatossággal oldalazott
arrébb, miközben apa felsegítette mamára is a hátizsákját.
– Jól van, Allbrighték – szólalt meg apa, miközben felkapta a saját
táskáját is. – Indulás haza!
Útnak indult, a karja a lépteivel egy ütemre mozgott. Leni hallotta,
ahogy a férfi régi katonai bakancsa alatt ropog és tocsog a sáros föld.
Közben úgy fütyörészett, mint Johnny Appleseed.
Mama folyton a busz felé pillantgatott vágyakozón. Majd Leni felé
fordult és elmosolyodott, de az arckifejezését Leni inkább rémültnek
találta, nem örömtelinek.
 – Hát jó – mondta. – Akkor menjünk!
Leni mama kezéért nyúlt.
A fák vetette árnyékok közt haladtak, követve a keskeny,
kanyargós ösvényt. Hallgatták, ahogy körülöttük tombol a tenger.
Miközben haladtak előre, a hullámtörés hangjai elhalkultak. A föld
egyre szélesedett. Még több fa, még több föld, még több árnyék.
– Édes istenem – szólalt meg mama nem sokkal később. – Mégis
milyen messze van még? – Ekkor megbotlott egy kőben, elesett, és
nagy puffanással a földre zuhant.
– Mama! – Leni gondolkodás nélkül utánanyúlt, így a saját
hátizsákja súlya őt is a földre rántotta. A szája telement sárral,
köpködni kezdett.
Apa egy pillanat alatt mellettük termett, felsegítette Lenit és
mamát.
– Gyertek, lányok, támaszkodjatok nekem! – mondta. És már
folytatták is az útjukat.
A fák egymásba nyúltak, már-már tolakodtak a helyért, így az
ösvény komorrá és sötétté vált. A napfény pár helyütt áttört, így a
sokféle szín és a világosság mértéke folyton változott, ahogy
haladtak előre az úton. A zuzmók borította föld ruganyos volt,
mintha pillecukron lépdeltek volna.
Leni villámgyorsan arra eszmélt, hogy a bokájáig érnek az árnyak.
Úgy tűnt, itt a sötétség kel fel, nem pedig a nap nyugszik le. Mintha
errefelé a sötétség szervezné a természet rendjét.
Az arcukba folyton faágak csapódtak, közben pedig bukdácsoltak
a puha földön, végül azonban sikerült kievickélniük a fényre; egy
tisztásra érkeztek, amit térdig érő fű és vadvirágok borítottak.
Kiderült, hogy negyvenholdnyi földjük valójában egy félsziget: a
hatalmas hüvelykujjra hasonlító füves földterületet három oldalról
víz övezte, egy apró, C alakot formázó vízparttal a közepén. Azon a
ponton a víz nyugodt volt, békés.
 Leni betántorgott a tisztásra, kioldotta a hátizsákját, és hagyta,
hogy az a földre hulljon. Mama követte a példáját.
És ott állt: az otthon, amit birtokba kívántak venni. Egy
megfeketedett rönkökből eszkábált kunyhó, lejtős, vastag mohával
borított tetővel, amire körben több tucat kifehérített állati koponyát
szegeltek. Korhadó deszkázat állt ki a kunyhó elejéből, amin
penészes székek zsúfolódtak. A telek bal oldalán, a kunyhó és a fák
között, karámok és egy tyúkól rogyadozott.
A magasra nőtt fű mindenfelé szeméttel volt tele; egy nagy halom
küllő itt, olajoshordók, vöröses huzaltekercsek ott, egy régimódi fa
mosógép kézzel tekerős facsaróval amott.
Apa csípőre tette a kezét, hátravetette a fejét, és úgy vonyított,
mint egy farkas. Amikor befejezte, és ismét csend ereszkedett rájuk,
a karjába vonta mamát, és forogni kezdett vele. Amikor végül
elengedte, mama hátratántorodott; nevetett ugyan, de a szeméből
rémület sugárzott. A kunyhó úgy festett, mint amiben egy öreg,
fogatlan remete lakik, és elképesztően kicsi is volt.
Vajon mindannyiuknak egyetlen szobába kell bezsúfolódniuk?
– Ezt nézzétek! – mondta apa, és közben körbemutatott. Mind
hátat fordítottak a kunyhónak, és a tengerre bámultak. – Ez itt Otter
Cove.
Ezen a késő délutáni órán úgy tűnt, mintha a félsziget és a tenger
belülről világítana, mint egy tündérmese elvarázsolt földje. Ilyen
vibráló színeket Leni még sosem látott. A sáros partot nyaldosó
hullámok csillogó üledéket hagytak maguk mögött. A túlsó parton
végigvonuló hegyek lábai buja, mélylila színben pompáztak, a
csúcsaik tiszta fehérbe öltöztek.
A vízpartot odalenn – az ő saját vízpartjukat – szürke, csiszolt
kavicsok gyűrűje lepte el, amiket egy könnyed, fehér habú hullám
mosott a partra. Egy roskatag, villámhoz hasonlító vonalvezetésű
lépcsősor vitt le a füves tisztásról a vízpartra. A koros falécek
elszürkültek, a penésztől itt-ott megfeketedtek; minden egyes
lépcsőfokot drótháló borított. A lépcső mállottnak tűnt, olyannak,
amire egy erősebb szél könnyedén megsemmisítő csapást mérhetne.
Apály ideje volt; mindent sár borított, beterítette a vízpartot,
algával és hínárral fedve be az egész területet. Egy halom fényes,
fekete kagyló hevert pőrén a sziklákon.
Leninek eszébe jutott, hogy az apja azt mesélte, az Upper Cook
Inleten egy szimpla dagály is elég nagy hullámokat vet ahhoz, hogy
szörfözni lehessen; ennél csak a Fundy-öbölben vannak magasabb
dagályok. Egészen eddig nem igazán fogta fel, mit is jelent mindez,
de most, hogy látta, a lépcsősor mely pontjáig képesek felcsapni a
hullámok, megértette. Dagálykor biztosan gyönyörű lehet a kilátás,
de most, apály idején, amikor mindent sár borít, látta, mit is jelent
mindez. Ha alacsony a vízszint, a birtok hajóval gyakorlatilag
megközelíthetetlenné válik.
– Gyerünk! – szólalt meg apa. – Nézzük meg a házat!
Kézen fogta Lenit, majd a füves és vadvirágos tisztáson át
elvezette őket a kacatok mellett – a felborult hordók, a raklapok, régi
hűtők és törött rákcsapdák mentén. Szúnyogok csipkedték a lány
bőrét, szívták a vérét, és közben zümmögő hangot hallattak.
A tornác lépcsőjénél mama hezitált. Apa elengedte Leni kezét,
majd átugorva a szikkadt lépcsőket a bejárati ajtóhoz lépett,
kinyitotta, és eltűnt odabenn.
Mama egy pillanatig csak állt ott, és mélyeket lélegzett. Hirtelen
nagy csapást mért a nyakára, az ütés nyomán vérfolt jelent meg.
– Nos – szólalt meg. – Nem egészen erre számítottam.
– Én sem – felelte Leni.
Ismét hosszas hallgatás következett. Majd mama halkan így szólt:
– Menjünk!
Kézen fogta Lenit, együtt felcaplattak a roskadozó lépcsőkön, és
beléptek a sötét kunyhóba.
 Leninek először a szag tűnt fel.
Ürülék. Egy állat (legalábbis remélte, hogy egy állat) mindenhova
odakakált.
Egyik kezével eltakarta a száját és az orrát.
Az épületet mindenfelé árnyékok, sötét alakok és formák
borították. Pókhálók nyúlós gombolyagjai lógtak a tetőgerendákról.
A portól alig lehetett lélegezni. A padló halott rovarokkal volt tele,
minden egyes lépésnél újabb reccsenés hallatszott.
– Fúj! – mondta Leni undorodva.
Mama elhúzta a mocskos függönyöket, így hirtelen fény szűrődött
be, amitől láthatóvá váltak a levegőben kavargó sűrű porszemcsék.
Az épület belseje nagyobb volt, mint amilyennek kívülről tűnt. A
padlót nyers, szedett-vedett furnérlemezekből tákolták össze, egy
foltvarrott takaró mintájához hasonlóan. A kérgelt rönkfalakra
állatoknak szánt csapdák, horgászbotok, kosarak, serpenyők,
vizesvödrök és hálók kerültek. A konyha – olyan, amilyen – a
nappali egyik sarkát foglalta el. Leni kiszúrt egy régi kempingsütőt
és egy tartószerkezet nélküli mosdókagylót; emögött egy
elfüggönyözött tér állt. A pulton egy régi, poros amatőr rádió
feküdt, valószínűleg még a második világháborúból maradhatott
hátra. A szoba közepén egy fekete, fatüzelésű kályha trónolt,
fémcsöve úgy tört a mennyezet felé, mint egy menny felé mutató
bütykös bádogujj. A kunyhó bútorzatát egy foszladozó kanapé, egy
BLAZO feliratú, felborult faláda és egy kártyaasztal, illetve négy
fémszék alkotta. Egy szűk, meredek lépcsőfokokból álló létra
vezetett az égbolt által megvilágított tetőtérbe, attól balra pedig egy
pszichedelikus színű gyöngyökből készült függöny lógott egy
keskeny ajtónyílás előtt.
Leni átverekedte magát a poros gyöngyfüggönyön, és belépett az
emögött elterülő hálószobába, ami alig volt nagyobb a földre
fektetett, foltos, hepehupás matracnál. Ebben a szobában még több
kacat lógott a fali akasztókról. Idebenn is állati ürülék és leülepedett
por szaga terjengett.
Leni továbbra is a szája előtt tartotta a kezét, attól tartva, hogy
öklendezni kezdene, amint visszatér a nappaliba (reccs, reccs a
döglött bogarakon).
– Hol van a fürdő?
Mamának elállt a lélegzete, a bejárati ajtóhoz szaladt, kitárta,
kirohant.
Leni követte őt a megsüllyedt verandán át, lefelé a félig beszakadt
lépcsőkön.
– Odaát – mondta mama, és egy apró faházra mutatott, amelyet
fák vettek körül. Az ajtón egy félhold alakú kivágás jelezte a helyiség
funkcióját.
Egy kinti budi.
Egy kinti budi.
– Mi a jó szar? – suttogta mama.
– Micsoda véletlen szóvicc – szólalt meg Leni. Az anyjának dőlt.
Tudta, mit érez most mama, ezért Leninek erősnek kellett lennie.
Mindig is így csinálták, ők ketten. Váltogatták, mikor melyikük az
erős. Így élték túl a háború éveit.
– Köszönöm, kislányom. Erre most szükségem volt. – Mama
átkarolta Lenit, és magához húzta. – Rendben leszünk, igaz? Nincs
szükségünk tévére. Vagy folyó vízre. Vagy áramra. – A hangja egyre
magasabb és fülsiketítőbb élt kapott, a végére egészen
kétségbeesettnek hangzott.
– Kihozzuk belőle a legtöbbet – felelte Leni, és próbált
magabiztosnak hallatszani az aggodalmasság helyett. – És ezúttal
apa is boldog lesz.
– Gondolod?
– Tudom, hogy így lesz.
 NÉGY
a
MÁSNAP REGGEL NEKIGYÜRKŐZTEK, és munkához láttak. Leni és
mama kitakarították a kunyhót. Söprögettek, súroltak, pucoltak.
Kiderült, hogy a kunyhóban a mosdókagyló „száraz” (azaz nem volt
folyó víz odabenn), így a vizet vödrönként kellett behordaniuk egy
nem messzi patakból, hogy inni, főzni, mosakodni tudjanak. Nem
volt áram. Propángázzal működő lámpák lógtak a gerendákról és
álltak a furnérlemez munkalapokon. A ház alatt egy pince terült el
nyolc-tíz láb mélyen, amit szikkadt, poros polcrendszer tagolt, tele
üres, mocskos befőttesüvegekkel és penészes kosarakkal. Így hát itt
is mindent kitakarítottak, amíg apa a kocsifelhajtó kipucolásán
dolgozott, hogy be tudjanak hajtani a tanyára a maradék
készleteikkel.
A második nap végére (ami, nem mellesleg, örökké tartott; a nap
egyre csak sütött és sütött) este tízet ütött az óra, mire végeztek a
munkával.
Apa tábortüzet rakott a vízparton – az ő saját vízpartjukon –, azt
kidőlt fatörzseken ülték körbe, tonhalas szendvicset ettek és
felmelegedett Coca-Colát ittak. Apa talált pár kagylót, és
megmutatta nekik, hogyan kell őket feltörni. Az összes nyálkás
puhatestűt egyetlen hörpintéssel felfalták.
Az alkony azonban nem szállt le. Ehelyett az ég mély levendula-
rózsaszínű színt öltött; egyáltalán nem látszódtak a csillagok. Leni a
táncoló narancsszínű lángokra meredt, a szikrák az ég felé
szóródtak, zeneszerűen sercegtek, közben pedig nézte, ahogy a
szülei összebújnak, mama a fejét apa vállára hajtotta, apa pedig
szeretetteljesen anya combjára tette a kezét, és egy gyapjúpokrócot
tekertek maguk köré. Leni készített róluk egy fotót.
A Polaroid kép vakujára és kattanó-sipító hangjára apa felnézett,
és Lenire mosolygott.
– Boldogok leszünk itt, Vöröske. Érzed te is?
– Aha – felelte, és életében először, most tényleg el is hitte.

a
Leni arra ébredt, hogy valaki – vagy valami – dörömböl a kunyhó
ajtaján. Kikecmergett a hálózsákjából, és félrelökte, majd sietségében
felborította halomban álló könyveit is. Odalentről a gyöngyfüggöny
susogása és léptek dobogása hallatszott, ahogy mama és papa az
ajtóhoz igyekeztek. Leni gyorsan felöltözött, felkapta a
fényképezőjét, és lesietett a létrán.
Mázsás Marge állt a kertjükben, két másik nő társaságban;
mögöttük egy rozsdás crossmotor hevert a füvön, mellette pedig egy
quad, tele drótkerítéstekercsekkel.
– Halló, Allbrighték! – üdvözölte őket Mázsás Marge vidáman, és
közben legyezett nekik csészealj méretű kezével. – Hoztam pár
barátot – mondta a két nőre célozva, akik vele együtt érkeztek. Az
egyikük úgy festett, mint egy erdei manó, elég apró volt ahhoz, hogy
gyereknek látsszon, hosszú, ősz haját mintha szerpentinspray-ből
fújták volna a fejére; a másik nő magas volt, és vékony. Mindhárman
flanelinget és foltos farmernadrágot viseltek, amit barna, térdig érő
gumicsizmájukba tűrtek be. Mindhármuk kezében egy-egy szerszám
volt: egy láncfűrész, egy balta és egy szekerce.
– Azért jöttünk, hogy segítsünk a kezdetekkel – mondta Mázsás
Marge. – És hoztunk pár dolgot is, amire szükségük lehet.
Leni látta, hogy az apja ráncolja a homlokát.
– Maguk szerint nem értünk hozzá?
 – Mi errefelé így szoktuk, Ernt – felelte Mázsás Marge. – Higgyen
nekem, akármennyit olvasott és tanult is, sosem lehet igazán
felkészülni az első alaszkai télre.
Az erdei manó előlépett. Vékony volt, és apró, az orra viszont
olyan élesen metszett volt, hogy kenyeret lehetett volna vágni vele.
Az inge zsebéből bőrkesztyű lógott ki. Ahhoz képest, hogy milyen
gyengének tűnt, csak úgy sugárzott belőle a hozzáértés.
– Natalie Watkins vagyok. Mázsás Marge mondta, hogy maguk
nem sokat tudnak az itteni életről. Én is így kerültem ide tíz évvel
ezelőtt. Jöttem egy férfi után. Tipikus sztori. A férfi odaveszett, de
találtam egy új életet. Van egy saját halászhajóm. Szóval értem én,
hogy milyen álmokat hajszolva kerültek ide, de az nem elég.
Gyorsan kell tanulniuk! – Natalie felhúzta a sárga kesztyűt. – Azóta
se találtam egy valamirevaló férfit. Tudják, mit mondanak az
alaszkai férjkeresésről: a kínálat bőséges, de a választék fura.
A magasabb nő piszkosszőke copfja a derekáig ért, a szeme pedig
olyan halvány volt, mintha a fakó ég színét öltötte volna magára.
– Isten hozta magukat Kaneqben! A nevem Geneva Walker. Gen.
Genny. A Generátor. Szinte mindenre hallgatok. – Elmosolyodott,
felvillantva arca kis gödröcskéit. – A családom Fairbanksből
származik, de beleszerettem a férjem földjébe, szóval itt ragadtam.
Már húsz éve itt élek.
– Szükségük lesz minimum egy melegházra és egy rejtett traktusra
– mondta Mázsás Marge. – Az öreg Bónak nagy tervei voltak ezzel a
hellyel, amikor megvette. De hát elment a háborúba… és hírhedt
volt róla, hogy félkész munkát végezzen.
– Rejtett traktorra? – kérdezett vissza apa.
Mázsás Marge gorombán bólintott.
– A rejtett raktár, más néven rejtekhely; egy cölöpökön álló kis
építmény. Oda kerül a hús, hogy a medvék ne férjenek hozzá. Az
évnek ennek a szakában a medvék éhesek.
 – Na, gyerünk, Ernt – folytatta Natalie, miközben lehajolt a lábánál
heverő láncfűrészért. – Hoztam egy hordozható fűrészmalmot. Maga
vágja a fákat, én meg rönköket aprítok belőlük. Mindent szép
sorjában, ugyi?
Apa visszament a kunyhóba, felvette a pehelymellényét, majd
Natalie-val az erdő felé vették az irányt. Leni hamarosan hallotta is a
láncfűrész berregését és a fejsze puffanó hangját, amint a fába
csapódik.
– Én nekikezdek a melegháznak – szólalt meg Geneva. –
Gyanítom, Bo hagyott valahol egy PVC-csövet…
Mázsás Marge odasétált Lenihez és mamához.
Feltámadt a szél; egy szempillantás alatt hűvös lett. Mama
összekulcsolta maga előtt a karját. Biztosan fázott, hiszen csak egy
szál Grateful Dead zenekaros pólóban és egy trapézfarmerben
ácsorgott odakinn. Szúnyog szállt az arcára. Egy pofonnal végzett
vele, a nyomában vérfolt maradt a bőrén.
– Borzalmas szúnyogjaink vannak – jegyezte meg Mázsás Marge.
– Hozok szúnyogriasztót, mikor legközelebb jövök.
– Mióta él itt? – kérdezte mama.
– Életem legjobb tíz évét itt töltöttem – felelte Mázsás Marge. –
Kemény munka az élet a vadonban, de semmi sem múlhatja felül a
reggel frissen fogott lazac zamatát, amit az ember a saját, friss
tejszínjéből köpült vajjal locsol meg. Idefenn senki sem mondja meg,
hogy mit és hogyan csináljon az ember. Mindannyian úgy élünk túl,
ahogy tudunk. Ha elég kemény az ember, ez itt maga a földi
paradicsom.
Leni szinte csodálattal meredt a nagydarab, kemény asszonyra.
Még sosem látott egy nőt sem, aki ilyen magas vagy erős lett volna,
Mázsás Marge úgy nézett ki, mint aki képes kidönteni egy cédrusfát
a helyéből, hogy aztán a vállára vetve cipelje arrébb.
 – Új kezdetre van szükségünk – mondta mama, meglepve ezzel
Lenit is. Ez olyasfajta mélyből eredő igazság volt, amit mama
rendszerint inkább kerülni szokott.
– Vietnámban szolgált?
– Hadifogoly volt. Honnan tudta?
– Látszik rajta. És, nos… Bo hagyta rá a helyet. – Mázsás Marge
balra sandított, ahol apa és Natalie vágta a fákat. – Durva alak?
– N-nem – habogta mama. – Dehogy.
– Vannak emlékbetörései? Rémálmai?
– Mióta elindultunk észak felé, egy sem.
– Maga elég optimista – mondta Mázsás Marge. – Az kezdetnek
megteszi. Nos. Jobb lesz, ha átöltözik, Cora. A bogarak megőrülnek
majd azért a csupasz fehér bőrért.
Mama bólintott, és a kunyhó felé fordult.
– Na és neked – folytatta Mázsás Marge. – Neked mi a sztorid,
kishölgy?
– Nekem nincs sztorim.
– Mindenkinek van egy sztorija. Talán a tiéd itt kezdődik majd.
– Talán.
– Mit tudsz?
Leni megvonta a vállát.
– Olvasni és fotózni. – A nyakában lógó fényképezőre mutatott. –
Semmi hasznosat.
– Akkor majd beletanulsz – felelte Mázsás Marge. Közelebb lépett
hozzá, majd lehajolt, és cinkosan Leni fülébe suttogta: – Ez a hely
igazi varázslat, kölyök. Csak nyitottnak kell lenned rá. Majd
meglátod, mire célzok. De alattomos is, és ezt nem szabad
elfelejtened. Azt hiszem, Jack London írta valahol, hogy vagy
ezerféleképpen meg lehet halni Alaszkában. Úgyhogy figyelj
nagyon.
– Mire?
– Hát a veszélyre.
– Honnan fog érkezni? Az időjárással? A medvékkel?
Farkasokkal? Mi más van még?
Mázsás Marge ismét a kert túlsó végébe pillantott, ahol apa és
Natalie vagdosták a fákat.
– Akárhonnan támadhat. Az időjárástól és az elszigeteltségtől
néhány ember megőrül.
Mielőtt Leni újabb kérdést tehetett volna föl, mama visszatért,
munkához öltözve: farmerban és egy hosszú ujjú felsőben.
– Cora, tudna főzni egy kávét? – kérdezte Mázsás Marge.
Mama felnevetett, és cipőjével megbökte Lenit.
– Nos, Mázsás Marge, úgy tűnik, ráhibázott az egyetlen dologra,
amire alkalmas vagyok.

a
Mázsás Marge, Natalie és Geneva egész nap Leni és a szülei
mellett dolgoztak. Az alaszkaiak néma csöndben gürcöltek, csak
mordulásokkal, bólintásokkal és mutogatással kommunikáltak.
Natalie a láncfűrészt egy ketrecszerű valamibe tette, majd
felaprította a hatalmas fahasábokat, amiket apa egyes-egyedül
darabolt fel. Minden egyes kivágott fa helyén újult erővel világított
be a napfény.
Geneva megtanította Leninek, hogyan kell fát fűrészelni, beverni
egy szöget és ágyásokat készíteni a zöldségeknek. Együtt kezdték
építeni a PVC csövekből és lécekből álló szerkezetet, melyből majd a
melegház lesz. Leni segített Genevának becipelni egy hatalmas,
nehéz tekercs műanyag fóliát, amit a leharcolt tyúkólban találtak.
Végül csak ledobták a földre.
 – Jesszus – lihegett Leni. Alig kapott levegőt. Verejték csillant meg
a homlokán, göndör haja ernyedten lógott kipirult arca mentén. De a
kert vázának látványától büszkeség járta át, úgy érezte, volt értelme
annak, amit csinált. Nagyon várta, hogy elültethesse a zöldségeket,
amiket aztán megesznek majd.
Miközben dolgoztak, Geneva elmagyarázta neki, milyen
zöldségeket ültessenek, hogyan takarítsák be, és hogy mennyire
fontos szerepet játszanak majd, amikor beköszönt a tél.
A tél szó rengetegszer hangzott el az alaszkaiak szájából. Még csak
május volt, valójában a nyár közelgett, de az alaszkaiak már most a
télre koncentráltak.
– Tarts egy kis szünetet, kölyök! – mondta végül Geneva,
miközben feltápászkodott. – Nekem úgyis ki kell mennem a
klotyóra.
Leni kitámolygott a melegház vázából, és megpillantotta az anyját,
aki egyedül ácsorgott, egyik kezében cigarettával, a másikban egy
csésze kávéval.
– Úgy érzem, mintha egy másik bolygóra kerültem volna – szólalt
meg mama a kunyhó bizonytalan lábakon álló kártyaasztala mellől,
amelyen most az ebéd maradéka hevert: mama egy serpenyőben
kisütött egy adag kétszersültet, hozzá pedig felmelegített egy kis
bolognai szószt.
A levegőben az égő fa és a cigaretta füstjének szaga keveredett a
frissen vágott fa illatával. A láncfűrész berregése, a halomba potyogó
deszkák puffanása és a bevert szögek kopogása szolgáltatta az
alaphangot.
Leni látta, hogy Mázsás Marge feléjük tart. Fáradtnak és izzadtnak
tűnt, de mosolygott.
– Nekem is jut egy korty abból a kávéból?
Mama átnyújtotta a csészéjét Mázsás Marge-nak.
 Egy ideig csak ácsorogtak ott hárman, vizslatták a szemük láttára
átalakuló tanyát.
– A maga Erntje igazán jól dolgozik – szólalt meg Mázsás Marge. –
Van hozzá tehetsége. Azt mondja, az apja farmer volt.
– Aha – helyeselt mama. – Montanában.
– Ez jó hír. Lesz maguknak egy eladó tenyészpár kecském, amint
megjavítják a karámokat. Jó áron adom őket. Lesz belőle tejük és
sajtjuk. Lesz mit tanulniuk a Földanya Hírei magazinból. Majd
áthozok pár példányt.
– Köszönöm – hálálkodott mama.
– Geneva azt mondja, öröm volt Lenivel dolgozni. Ez jó dolog. –
Olyan erővel veregette meg Leni vállát, hogy a lány majdnem
felborult. – De, Cora, átnéztem a készleteiket. Remélem, nem bánja.
Ez közel sem lesz elég. Hogy állnak anyagilag?
– Elég szűkösen.
Mázsás Marge bólintott. Mély barázdák borították az arcát.
– Tud lőni?
Mama felnevetett.
Mázsás Marge azonban még csak el se mosolyodott.
– Komolyan kérdem, Cora. Tud lőni?
– Puskával? – kérdezte mama.
– Aha. Puskával – felelte Mázsás Marge.
Mama nevetése elhalt.
– Nem. – A cigijét elnyomta egy sziklán.
– Nos. Nem maguk az első cheechakók, akik egy álommal és igen
szegényes tervvel költöznek ide.
– Cheechako? – kérdezett vissza Leni.
 – Zöldfülű. Alaszkát nem érdekli, ki volt az ember, amikor ide
indult. Csak az, hogy ki lesz itt belőle. Maguk itt a vadonban
vannak, hölgyeim. Ez nem egy mítosz vagy valamilyen tündérmese.
Ez itt a valóság. És kemény. A tél nemsokára beköszönt, és
higgyenek nekem, ilyen telet még egész biztosan nem éltek át. A
gyengéket kilöki a falkából, mégpedig gyorsan. Tudniuk kell, hogy
hogyan élhetnek túl. Meg kell tanulniuk lőni és gyilkolni, hogy
élelemhez jussanak és biztonságban tudhassák magukat. Maguk itt
nem a tápláléklánc csúcsa.
Natalie és apa feléjük tartott. Natalie cipelte a láncfűrészt,
verejtékes homlokát pedig egy összehajtogatott fejkendővel
törölgette. Annyira apró nő volt, alig magasabb Leninél;
hihetetlennek tűnt, hogy valóban azzal a nehéz láncfűrésszel a
karjában járkáljon.
Mama oldalánál megtorpant, és a láncfűrész hegyét kitámasztotta
a gumicsizmája orrán.
– Nos, nekem mennem kell megetetni az állataimat. Adtam
Erntnek egy jó tervrajzot a rejtekhelyhez.
Geneva is feléjük lépdelt. Fekete kosz tarkította a haját, az arcát, és
az inge elejét is összemaszatolta.
– Leninek igazán jó a munkamorálja. Jól jártak vele, szülők.
Apa az egyik karját mama vállára tette.
– Nem lehetek elég hálás maguknak, hölgyeim – mondta.
– Így van. Borzasztó sokat jelent nekünk a segítségük – tette hozzá
mama.
Natalie mosolyától még manószerűbb lett az arca.
– Részünkről a szerencse, Cora. És ne felejtsék el. Ma este zárják
magukra az ajtót, amikor aludni mennek. És reggelig ne jöjjenek ki.
Ha szükségük van éjjeliedényre, vegyenek egyet Mázsás Marge-nál
a vegyeskereskedésben.
 Leni ezt kissé szájtátva hallgatta. Komolyan azt akarják, hogy egy
vödörbe pisiljen?
– A medvék az évnek ebben a szakában nagyon veszélyesek.
Különösen a fekete medvék. Néha csak azért támadnak az emberre,
mert tudják, hogy megtehetik – magyarázta Mázsás Marge. – Aztán
ott vannak még a farkasok, a jávorszarvasok és isten tudja még,
hogy micsodák. – Azzal elvette Natalie-tól a láncfűrészt, és úgy vette
át a vállán, mintha csak egy balzsamfenyőgally lenne. – Errefelé
nincs rendőrség, se telefon, csak a városban, így hát, Ernt, tanítsa
meg a nőknek, hogyan kell lőni, mégpedig gyorsan. Adok
maguknak egy listát a készletekről, amiket mindenképp be kell
szerezniük még szeptember előtt. Egy jávorszarvast egész biztosan
el kell ejteniük az ősszel. Jobb, ha szezonban lövik le őket, de…
tudják, a lényeg, hogy tele legyen a fagyasztó.
– Nincs fagyasztónk – jegyezte meg Leni.
Ennek hallatán, valamilyen oknál fogva, a nők felnevettek.
Apa komolyan bólintott.
– Vettem.
– Jól van. Akkor viszlát – mondta a három nő egyszerre. Majd
integetés közben a járműveik felé vették az irányt, beszálltak, és
lehajtottak a főútra vezető ösvényen. Pár másodperccel később már
ott sem voltak.
A távozásukat követő csendet egy hűvös szellő zavarta meg,
amely összeborzolta a föléjük tornyosuló lombokat. Egy sas szállt el
felettük, karmainak szorításában egy óriási, ezüstszínű hal
küszködött. Leni ekkor kiszúrt egy nyakörvet az egyik örökzöld
felső ágain. Egy sas biztosan lecsapott egy kisebb kutyára, és
elhurcolta magával. Vajon egy sas képes egy vézna lányt is
elhurcolni?
Légy óvatos! Tanulj meg lőni!
 Egy olyan földön éltek, amit alacsony vízállás esetén nem lehet
vízi úton megközelíteni, egy félszigeten, ahol mindössze egy
maréknyi ember és több száz vadállat lakik, egy olyan éghajlaton,
amely elég durva ahhoz, hogy végezzen velük. Nem volt rendőrség,
sem telefonközpont, és senki sem hallja meg, ha sikítanak.
Most először értette meg igazán, miről is beszélt korábban az apja.
Távoli.

a
Leni a serpenyőben sercegő bacon illatára ébredt. Amikor felült,
fájdalom sugárzott végig a karjában és a lábában.
Mindene sajgott. A szúnyogcsípésektől viszketett a bőre. Öt nap
(és a napok itt végtelennek tűntek, hiszen a napsütés szinte éjfélig
kitartott) kemény munka olyan izmokat is felfedett a testében,
melyeknek a létéről korábban fogalma sem volt.
Kikecmergett a hálózsákjából, és felhúzta a farmerét. (Alváshoz
egy hosszú ujjú felsőt és zoknit viselt.) Borzasztó ízt érzett a
szájában. Előző este elfelejtett fogat mosni. Máris elkezdte beosztani
a vizet, hiszen az nem a csapból folyt, hanem vödörben kellett
behordani a házba.
Lemászott a létrán.
Mama a konyhafülkében állt a kempingtűzhely mellett, és
zabpelyhet öntött egy lábos forró vízbe. A bacon sercegett és
ropogott egy fekete öntöttvas serpenyőben, amit az egyik akasztón
lógva találtak.
Leni távolról egy kalapács dörömbölő hangját hallotta. Mostanra
ez a ritmikus ütem is életük meghatározó hangjává vált. Apa
napkeltétől napnyugtáig dolgozott, ami nagyon hosszú napnak
számított. Már megjavította a tyúkólat és a kecskék karámját is.
– Ki kell mennem a mosdóba – mondta.
– Az jó móka lesz – felelte mama.
 Leni felhúzta a túrabakancsát, és kilépett a házból, ahol ragyogó
kék ég fogadta. A színek olyan élénkek voltak, hogy ez a világ szinte
nem is tűnt valóságosnak; zöld, hajladozó fű a tisztáson, lila
vadvirágok, a szürke szerpentinlépcső, ami a kék tengerhez vezetett,
amely az árapállyal szabályosan változott a kavicsos tengerpartnál.
Mindezek mögött egy elképesztő grandiózus fjord terült el, amelyet
időtlen időkkel ezelőtt gleccserek vájtak ki. Szíve szerint visszament
volna a Polaroid fényképezőjéért, és körbefotózta volna a kertet –
újra –, de mostanra kezdte megtanulni, hogy csínján kell bánnia a
filmmel. Errefelé nem lehet egykönnyen utánpótlást szerezni.
A pottyantós vécé a meredek part mentén helyezkedett el, egy
lucfenyő szomszédságában, a sziklás tengerpartra nyíló kilátással. A
vécéülőkére valaki az I never promised you a rose garden dalszöveget
festette fel, és virágos matricákat ragasztott köré.
Leni felhajtotta az ülőke tetejét, a felsője ujját lejjebb húzta, hogy
azzal takarja el az ujjait, és gondosan elfordította a tekintetét a lyuk
felől, miközben leült.
Miután végzett, visszaindult a kunyhóba.
Egy fehérfejű rétisas szárnyalt el felette, siklásban tett meg egy
kört, majd ismét feljebb emelkedett, és elrepült. Leni kiszúrt egy
haltetemet, amely az egyik fa tetejéről lógott, úgy csillant meg rajta a
napfény, mint egy karácsonyfadíszen. Az egyik sas biztosan leejtette,
miután lerágta a húst a csontokról. A jobbján a rejtekhely már félig
készen állt – négy lecsiszolt farönk vezetett fel egy háromszor három
láb nagyságú, tizenkét láb magas faemelvényre. Alatta hat üres
ágyás terült el, melyeket egy abroncsszoknyaszerű fa-és
csőszerkezettel takartak le, és már csak egy műanyag fedő hiányzott
ahhoz, hogy elkészüljön a melegház.
– Leni! – kiáltott az apja, miközben felé tartott kirobbanó, öles
lépteivel. A haja tiszta kosz és por volt, a ruháit olajfoltok borították,
a keze is piszkos volt. Rózsaszínes fűrészpor hintette be az arcát és a
haját is. Mosolyogva intett oda a lányának.
 A férfi arcáról áradó örömtől Leni teljesen hátrahőkölt. Nem tudta
felidézni, mikor látta utoljára az apját ennyire boldognak.
– Egek, mennyire gyönyörű itt! – szólalt meg a férfi.
Miután beletörölte a kezét egy, a farmerja zsebébe tűrt fejkendőbe,
átkarolta a lánya vállát, és együtt sétáltak vissza a kunyhóba.
Mama épp akkor tálalta a reggelit.
A kis kártyaasztal iszonyú roskatag volt, így inkább a nappaliban
ácsorogva fogyasztották el a zabkásájukat a fém tábori tányérból.
Apa egyszerre tömött a szájába egy kanál zabkását, és csócsálta a
bacont. Az utóbbi időben úgy tűnt, mintha számára az evés kész
időpocsékolás lenne. Annyi tennivaló volt odakint.
Reggeli után mama és Leni rögtön visszatért a kunyhó
takarításához. Már több réteg portól, kosztól, és döglött bogártól
megszabadultak. A szőnyegeket a veranda korlátjára akasztották fel,
és olyan seprűkkel próbálták kiporolni őket, amik maguk is legalább
olyan mocskosnak tűntek, mint a szőnyegek. Mama leszedte a
függönyöket, és kivitte őket az egyik nagy olajoshordóhoz a kertbe.
Miután Leni visszatért a folyóról, az ősrégi mosógépet vízzel és
mosószappannal töltötték meg, Leni pedig egy órán keresztül
ácsorgott mellette, a napsütésben szakadt róla a víz, és kevergette a
függönyöket a szappanos vízben. Majd a nehéz, víztől csöpögő
szövetet egy tiszta vízzel teli hordóhoz cipelte át, hogy abban öblítse
ki őket.
Ezután a csuromvizes függönyöket a régimódi facsarógépen
tekergette át. A munka kemény volt, fárasztó, kimerítő.
Hallotta, hogy nem messze tőle mama dudorászik, miközben egy
másik adag ruhát mos ki a szappanos vízben.
Leni fülét motor hangja csapta meg. Felállt, és közben dörzsölgette
a derekát, amibe fájdalom hasított. Hallotta, hogy ropognak a
kavicsok, fröccsen a sár… majd hirtelen az öreg VW kisbusz bukkant
elő a fák közül, és leparkolt az udvaron. Végre tiszta volt az út!
 Apa dudált az autóból. Madarak rebbentek szét a fákról,
bosszúsan vijjogtak.
Mama is félbehagyta a koszos holmik kevergetését, felnézett. A
szőke hajára kötött fejkendő nedves volt az izzadságától. A
szúnyogcsípésektől piros rácsminta keletkezett sápadt arcán. Az
egyik kezét a szeme fölé emelte.
– Megcsináltad! – kiáltotta.
Apa kilépett a buszból, és odaintette őket magához.
– Elég a munkából mára, Allbrighték. Menjünk kocsikázni.
Leni sikított örömében. Nagyon is ráfért, hogy végre szünetet
tartson a kemény robotolásban. Kihalászta a kicsavart textilt, majd a
roskadozó ruhaszárító kötélhez cipelte, amit mama szerelt fel két fa
közé, és kiteregette rá a függönyöket.
Leni és mama nevetgélve szálltak be a régi buszba. Már minden
készletet ki hordtak a buszból (jó pár oda-vissza körbe telt, hogy
bevigyék a nehéz csomagokat); csak néhány magazin és egy üres
kólásdoboz maradt az üléseken.
Apa a kilazult sebességváltóval küzdött, áttette egyesbe. A
buszból egy öregember köhécseléséhez és vacogásához hasonlatos
hang tört fel, a fém nyikorgott, a gumiabroncsok zakatoltak az
árkokban, miközben megfordultak a füves udvaron.
Leni most már látta is a kocsifelhajtót, amit apa kipucolt.
– Már itt volt – próbálta túlkiabálni a férfi a motor bőgését. – Csak
néhány fűzfa benőtte. Nekem csak el kellett takarítanom őket az
útból.
Durva volt az út, az ösvény alig volt szélesebb a busznál. A faágak
belecsapódtak a szélvédőbe, megkarcolták a busz oldalát. A
molinójuk leszakadt, a szél felkapta, majd fenn is akadt a fák ágain.
Az úton több volt a gödör és a sziklatömb, mint a föld; az öreg busz
folyamatosan fel-alá rázkódott. A gumiabroncsok lassan csikorogtak
a kilógó gyökerek és a kavicsos felszín fölött, miközben a fák által
vetett sötét árnyékok felé hajtottak.
A felhajtó végén egyenesen a napsütésbe érkeztek meg, és
ráfordultak egy igazi földútra.
Zörögve haladtak el Walker fémkerítése és a Birdsall felirat
mellett. Leni előredőlt, izgatottan figyelte a lápokat és a
leszállópályákat, amelyek Kaneq külvárosát jelezték.
Város! Alig pár nappal korábban még átkelőhelynek se nagyon
nevezte volna, de nem kellett sok időt eltölteni az alaszkai
vadonban, hogy az ember véleménye megváltozzon. Kaneqben volt
egy bolt. Ahol Leni vehet filmet a fényképezőjébe, és talán még egy
csokit is.
– Még várjatok egy kicsit – mondta apa, miközben balra fordult a
fák irányába.
– Hova megyünk? – kérdezte mama.
– Bo Harlan családjához, köszönetet mondani. Vettem az apjának
egy félgallonos whiskyt.
Leni csak bámult kifelé a koszos ablakon. A portól
elhomályosodott a kilátás is. Mérföldeken keresztül nem láttak
semmi mást, csak fákat és bukkanókat. Időről időre felbukkant az
utat övező fűben egy-egy rothadó jármű.
Nem voltak házak, sem postaládák, csak a földutak, melyek itt-ott
letértek az erdő felé. Ha éltek is erre emberek, nem akarták, hogy
bárki megtalálja őket.
Az út nehéz terepnek bizonyult: mindössze két kitaposott
keréknyom vezetett a sziklás, egyenetlen földön. Ahogy felfelé
hajtottak az emelkedőn, a fák egyre sűrűbben nőttek, egyre inkább
kitakarták a napfényt. Úgy három mérföld múlva pillantották meg
az első táblát: TILOS AZ ÁTJÁRÁS. FORDULJ VISSZA! IGEN, TE. A
FÖLDET KUTYÁKKAL ÉS FEGYVEREKKEL ŐRIZZÜK. HIPPIK,
EL INNEN!
 Az út a dombtetőn ért véget, amit egy újabb tábla jelzett:
A BETOLAKODÓKAT LELŐJÜK.
A TÚLÉLŐKET ISMÉT LELŐJÜK.
– Jézusom – szólalt meg mama. – Biztos vagy benne, hogy jó
helyen járunk?
Egy férfi jelent meg előttük, géppisztollyal a kezében, lábai széles
terpeszben. Koszos baseballsapkája alól göndör barna tincsek
türemkedtek ki.
– Kik maguk? Mit akarnak?
– Szerintem jobb lenne, ha visszafordulnánk – szólalt meg mama.
Apa kidugta a fejét az ablakon.
– Earl Harlanhoz jöttünk. Bo barátja voltam.
A férfi homlokráncolva bólintott, majd arrébb lépett.
– Nem is tudom, Ernt – mondta mama. – Nem tűnik jó ötletnek.
Apa a sebességváltóhoz kapott. A busz dörmögve gurulni kezdett
előre, hangosan zötyögve a köveken és a kisebb emelkedőkön.
Egy tágas, lapos, iszapos területre hajtottak be, amit itt-ott sárgás
fűcsomók díszítettek. A mező határán három ház állt. Vagyis hát,
inkább viskók. Úgy tűnt, mintha épp kéznél lévő alapanyagokból
húzták volna fel őket: furnérlemez lapokból, bordázott műanyagból,
csiszolt farönkökből. Egy elfüggönyözött ablakú iskolabusz mélyen
a sárba süppedve hevert kerék nélküli abroncsain. Néhány vézna,
láncra kötött kutya a pórázt rángatva vicsorgott és ugatott rájuk.
Lángoló hordók füstöt okádtak, bűzös, gumiszerű szagot árasztva.
Koszos ruhába öltözött emberek léptek elő kunyhóikból és
viskóikból. Lófarkas és tüskehajú férfiak és cowboykalapot viselő
nők. Mindannyian fegyvert vagy hüvelybe csúsztatott kést hordtak
az övükben.
A pontosan előttük álló, csapott tetejű rönkházból egy fehér hajú
férfi lépett elő, kezében egy ősréginek tűnő pisztollyal. Izmosnak
tűnt, de soványnak, hosszú szakállat növesztett, szájából egy éppen
rágcsált fogpiszkáló lógott ki. A férfi kilépett a sáros kertbe. Láttára a
kutyák teljesen megőrültek, morogtak, fogukat csattogtatták vagy
épp fülüket-farkukat behúzva a földre lapultak. Néhányuk a házuk
tetejére felugrálva csaholt tovább. Az idős férfi a buszra célzott a
fegyverével.
Apa az autó kilincséért nyúlt.
– Ne szállj ki! – szólt rá mama, és a karja után kapott.
Apa kiszabadította magát mama szorításából. Felkapta a nagy
üveg whiskyt, amit magával hozott, majd kinyitotta az ajtót, és
kilépett a sárba. Nyitva hagyta maga mögött a busz ajtaját.
– Ki maga? – kiáltotta a fehér hajú férfi, beszéd közben a
fogpiszkáló fel-alá járt a szájában.
– Ernt Allbright, uram.
A férfi leeresztette a fegyverét.
– Ernt? Maga az? Earl vagyok, Bo apja.
– Én vagyok, uram.
– Hát nem igaz, csípjen meg! És kit hozott magával?
Apa hátrafordult, és intett Leninek meg mamának, hogy
szálljanak ki a buszból.
– Aha. Ez igazán jó ötletnek tűnik – morgolódott mama, miközben
kinyitotta az ajtót.
Leni követte őt. Kilépett a sárba, hallgatta, hogyan cuppog a
túrabakancsa alatt.
A tábor lakói mind félbehagyták, amit addig csináltak, és őket
bámulták.
Apa magához húzta mamát és Lenit.
– Ő itt a feleségem, Cora, ő pedig a lányom, Leni. Lányok, ő itt Bo
apja, Earl.
 – Errefelé úgy hívnak, hogy Zakkant Earl – mondta az idős férfi.
Kezet rázott velük, majd megmarkolta a whiskyt, amit apa hozott
neki, és bevezette őket a kunyhójába. – Jöjjenek csak! Jöjjenek!
Leninek erőszakkal kellett rávennie magát, hogy belépjen az apró,
félhomályos házbelsőbe. Izzadság és penészszag csapta meg az
orrát. A falon készletek sorakoztak: étel, több gallon víz, rekeszekben
álló sörök, konzervdobozok, több kupac hálózsák. Egy egész falat
elfoglaltak a fegyverek. Puskák, kések és lőszeres dobozok.
Kampókon régi fajta számszeríjak lógtak a buzogányok mellett.
Zakkant Earl lehuppant egy olajoskannákat tartó doboz deszkáiból
eszkábált székre. Kibontotta a whiskyt, majd a szájához emelte az
üveget, és jó nagyot kortyolt belőle. Aztán átadta a kancsót apának,
aki szintén jó nagyot húzott az italból, mielőtt visszaadta volna az
üveget Zakkant Earlnek.
Mama lehajolt, és kivett egy darabot egy gázmaszkokkal teli
dobozból.
– M-maga háborús ereklyéket gyűjt? – kérdezte nyugtalan
hangon.
Zakkant Earl ivott még egyet, elképesztő mennyiségű whiskyt
húzott le egy korttyal.
– Nem. Az nem dísznek van ott. A világ teljesen megőrült. Az
embernek meg kell védenie magát. ‘62-ben jöttem ide fel. Innen délre
már akkor is káosz volt. Komcsik mindenütt. Mindenki be van
szarva a kubai rakétaválságtól. A hátsó kertekben bunkereket
építenek. Én inkább idehoztam a családomat. Nem volt másunk,
csak egy puskánk meg egy zacskó barna rizsünk. Arra jutottam,
hogy élhetünk a vadonban, biztonságban, és így megúszhatjuk a
közelgő nukleáris telet is. – Ivott még egyet, majd előrehajolt. –
Odalenn nem lesz jobb a helyzet. Sőt, egyre rosszabb. Amit a
gazdasággal műveltek… és szegény fiainkkal, akik elmentek a
háborúba. Ez már nem az én Amerikám.
 – Én is ezt mondogatom évek óta – felelte apa. Olyan arcot vágott,
amilyet Leni korábban még sosem látott rajta. Szinte áhítatos volt.
Mintha hosszú ideje várt volna arra, hogy valaki kimondja ezeket a
mondatokat.
– Odalenn – folytatta Zakkant Earl –, odakinn, az emberek hosszú
sorokban tülekednek benzinért, miközben az OPEC csak röhög a
bankokon. És maga szerint a jó öreg Szovjetunió elfeledkezett rólunk
Kuba után? Hát akkor rosszul hiszi. A négerek Fekete Párducnak
nevezik magukat, és rázzák nekünk az öklüket, az illegális
bevándorlók meg elszedik a munkánkat. És mit csinálnak az
emberek? Tiltakoznak. A földön ücsörögnek. Bombákat dobálnak az
üres postaépületekre. Táblákkal a kezükben vonulgatnak fel-alá az
utcán. Hát. Én nem. Nekem van egy tervem.
Apa előredőlt, a szeme csillogott.
– És mi lenne az?
– Mi felkészültünk idefenn. Van pisztolyunk, gázmaszkunk,
nyilunk, lőszerünk. Készen állunk.
Mama magához ragadta a szót.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy…
– Ó, dehogynem – vágott a szavába Zakkant Earl. – A fehér ember
vesztésre áll, és közeleg a háború. – Apára nézett. – Maga tudja,
miről beszélek, igaz, Allbright?
– Még szép, hogy tudom. Mind tudjuk. Hányan vannak a
csapatában? – kérdezte apa.
Zakkant Earl nagyokat kortyolt az italából, majd letörölte a
cseppeket maszatos szájáról. Csipás szemét összeszorítva méregette
Lenit és mamát, egyiket a másik után.
– Hát. Csak a családunk, de mi nagyon komolyan vesszük. És nem
beszélünk róla idegeneknek. Még csak az kéne, hogy az emberek
megtudják, hol vagyunk, amikor beüt a krach.
 Ekkor kopogtattak az ajtón. Zakkant Earl „Szabad” kiáltására az
ajtó kitárult, és megjelent egy alacsony, vékony nő, terepmintás
nadrágban és mosolygó arcos pólóban. Bár már közel negyvenéves
lehetett, a haját varkocsokba fogta össze. A mellette álló férfi akkora
volt, mint egy ház, hosszú barna lófarokkal és a szemébe lógó
frufruval. A nő egy halom Tupperware tárolót tartott a kezében, és
egy pisztolytáska feszült a csípőjénél.
– Ne engedjék, hogy az apukám a frászt hozza magukra! –
vigyorgott rájuk a nő derűsen. Miközben befelé lépkedett a
kunyhóba, egy kisgyerek sompolygott mellette, egy maszatos arcú,
mezítlábas, nagyjából négyéves kislány. – Én Thelma Schill vagyok,
Earl lánya. Bo a bátyám volt. Ő itt a férjem, Ted. Ő pedig Marybet.
Mi csak Tökmagnak hívjuk. – Thelma egyik kezét a lány fejére tette.
– Én Cora vagyok – mondta mama, és közben kezet nyújtott. – Ő
pedig Leni.
Leni tétován elmosolyodott. Thelma férje, Ted, bandzsítva
méregette őt.
Thelma mosolya barátságos volt, őszinte.
– Hétfőn kezded az iskolát, Leni?
– Van itt iskola? – kérdezett vissza Leni.
– Még szép. Nem nagy, de szerintem lesznek új barátaid. A
kölykök még a messzi Bear Cove-ból is ide járnak. Szerintem még
egy hétig tartanak órákat. Idefenn korábban véget ér a tanév, hogy a
gyerekek nyáron dolgozhassanak.
– Hol van az iskola? – kérdezte mama.
– Az Alpine Streeten, a kocsma mögött, a Church Hill lábánál.
Nem lehet eltéveszteni. Hétfő reggel kilenckor kezdődik a tanítás.
– Ott leszünk – felelte mama, és küldött Leni felé egy mosolyt.
– Szuper. Nagyon boldogok vagyunk, hogy itt üdvözölhetjük
magukat, Cora, Ernt és Leni – fordult feléjük Thelma mosolyogva. –
Bo rengeteget írt nekünk Vietnámból. Maga nagyon sokat jelentett
neki. Mindenki szeretné megismerni önöket. – Keresztülszelte a
szobát, majd karon fogta Erntet, és kivezette a kunyhóból.
Leni és mama követték őket, közben hallották, ahogy Zakkant Earl
csoszogva feltápászkodik, és morgolódik, amiért Thelma átvette az
irányítást.
Odakinn egy ágrólszakadt csoport – férfiak, nők, gyerekek,
fiatalok vegyesen – várakozott, mindannyiuk kezében volt valami.
– Én Clyde vagyok – szólalt meg egy férfi, akinek Mikulás-
szakálla és napellenzőre hajazó szemöldöke volt. – Bo öccse. –
Feltartott egy láncfűrészt, melynek pengéjét élénk narancssárga
műanyagba csavarták. – Az előbb éleztem meg a láncot. – Előlépett
egy nő és két fiatal fiú, úgy húsz év körüliek, mögöttük két maszatos
arcú kislány, akik hét-nyolc évesek lehettek. – Ő itt Donna, a
feleségem, ők itt az ikrek, Daryl és Dave, ők meg a lányaink, Agnes
és Marthe.
Ugyan nem voltak sokan, de mind barátságosan fogadták őket.
Minden egyes személy megajándékozta őket: kaptak egy fémfűrészt,
egy kötéltekercset, nehéz műanyag lapokat, ragasztószalagot, egy
csillogó ezüstkést, amit ulunak hívtak, és ami olyan félköríves volt,
mint egy legyező.
Senki sem volt Lenivel egykorú. Az egyetlen tinédzser – Axle, aki
tizenhat éves volt – gyakorlatilag rá se hederített. Egymagában
ácsorgott, és késeket dobált egy fatuskóba. Hosszú, zsíros fekete haja
volt, és szürke szeme.
– Minél hamarabb neki kell állniuk kertészkedni – mondta
Thelma, miközben a férfiak az egyik égő hordó felé vonultak, és
egymás közt adogatták körbe a whiskyt. – Az időjárás elég
kiszámíthatatlan errefelé. Vannak olyan évek, amikor június jelenti a
tavaszt, július a nyarat, augusztus az őszt, az év többi részében pedig
tél van.
Thelma a nagy kertbe vezette Lenit és mamát. Egy fémcölöpökre
feszített, kilazult halászhálókból készült kerítésnek kellett kívül
tartania a vadállatokat.
A zöldségek többsége apró volt, leginkább zöld csomóknak tűntek
a fekete földrakásokon. Valamilyen gusztustalan massza – hínárnak
tűnt – száradt a hálók aljánál, a bűzlő haltetemekből, tojáshéjakból és
kávézaccból álló halmok mellett.
– Tudnak kertészkedni? – kérdezte Thelma.
– Felismerek egy érett dinnyét – felelte mama.
– Szívesen megtanítom. Idefenn nagyon rövid a termő évszak,
úgyhogy azt muszáj kihasználnunk. – Felkapott egy horpadt
fémvödröt a földről. – Van némi fölösleges krumplim és hagymám.
Azok még ki tudnak hajtani. És tudok adni egy adag répát is
kezdetnek. És néhány csirkét is fel tudok ajánlani.
– Ó, igazán nem szük…
– Higgyen nekem, Cora, fogalma sincs, milyen hosszú itt a tél, és
hogy milyen hamar ideér. A férfiaknak más – egy csomóan úgyis
elmennek azon az új csővezetéken dolgozni. De maga és én – az
anyák – a tanyán maradunk, és életben tartjuk a gyerekeinket. Ez
nem mindig könnyű; csak úgy sikerül, ha összefogunk. Ott segítünk,
ahol tudunk. Csereberélünk. Holnap megmutatom, hogyan tud
lazacot fogni. Már most el kell kezdenie megtölteni a pincéjét étellel
télire.
– Megijeszt – szólalt meg mama.
Thelma megérintette mama karját.
– Emlékszem, milyen volt, amikor ideköltöztünk Kansas Cityből.
Az anyukám mást se csinált, csak sírt. A második itt töltött telünkön
halt meg. Szerintem meg akart halni. Nem bírta elviselni a sötétet és
a hideget. A nőknek meg kell acélozniuk magukat idefenn, Cora.
Nem számíthat arra, hogy majd más menti meg magát és a
gyerekeit. Saját magát kell megmentenie. És gyorsan bele kell
tanulnia. Alaszkában az ember egy hibát ejthet. Egyet. A második
megöli.
 – Szerintem nem készültünk fel kellőképpen – vallotta be mama. –
Talán hibát követtünk el azzal, hogy idejöttünk.
– Segítek majd – ígérte meg Thelma. – Mind segítünk.
 ÖT
a
A VÉGTELEN NAPSÜTÉS teljesen összezavarta Leni biológiai óráját,
úgy érezte, mintha nem tudna lépést tartani az univerzummal,
mintha még az idő is – amire az ember egyébként mindig számíthat
– máshogy telne Alaszkában. Sütött a nap, amikor lefeküdt aludni,
és sütött akkor is, amikor felébredt.
Most pedig hétfő reggel volt.
Leni az ablaknál állt, és csak bámult kifelé a frissen megtisztított
üvegen, próbálta megfigyelni saját tükörképét. Hasztalan. Túl sok
volt hozzá a fény.
Csak önmaga szellemét látta, de tudta, hogy nem néz ki jól, még
Alaszkához képest sem.
Az első és örök problémát a haja jelentette. Hosszú,
megszelídíthetetlen és vörös. Aztán ott volt a tejfehér bőr, ami szinte
szabályszerűen ezzel a hajjal járt, és a szeplők, amiktől úgy festett az
arca, mintha pirospaprika-pelyhek vették volna körbe az orrát. A
legszebb vonását – a kékeszöld szemét – sem emelte ki a fahéjszínű
szempillája.
Mama mögé lépett, és Leni vállára tette a kezét.
– Gyönyörű vagy, és új barátokat szerzel majd az új iskolában.
Leni szerette volna, ha megnyugvást hoznak neki az ismerős
szavak, de milyen gyakran bizonyultak hamisnak? Rengetegszer
volt már az új lány az iskolában, és még soha sehova nem sikerült
beilleszkednie. Valami sosem stimmelt az első napján: a haja, a
ruhái, a cipője. Az első benyomáson sok múlik a középiskolában. A
saját kárán tanulta ezt meg. Egy divatbakiból nagyon nehéz
felépülni a tizenhárom éves lányok között.
– Valószínűleg én leszek az egyetlen lány az egész suliban –
mondta, majd drámaian felsóhajtott. Nem akart a lehető legjobb
eshetőségben reménykedni; a meghiúsult remények még a
reménytelenségnél is rosszabbak voltak.
– Egész biztosan te leszel a legszebb – mondta mama, miközben
olyan gyengédséggel tűrte Leni haját a füle mögé, hogy Leninek
azonnal eszébe jutott: bármi történjen is, sosem lesz igazán egyedül.
Ott van neki az anyukája.
A kunyhó ajtaja kinyílt, besüvített rajta a hűvös levegő. Apa sétált
be, kezében egy pár halott vadkacsával, törött nyakuk petyhüdten
lógott a levegőben, a csőrük a férfi combjának ütődött. Puskáját az
ajtó melletti polcra tette, majd a zsákmányát a száraz mosdó tál
melletti pultra fektette.
– Ted ma napfelkelte előtt elvitt a rejtekhelyére. Ma este kacsa lesz
vacsorára. – Becsusszant mama mellé, és csókot nyomott a nyakára.
Mama nevetve elhessegette őt.
– Kérsz kávét?
Amikor mama a konyhába lépett, apa Lenihez fordult:
– Nagyon levertnek tűnsz ahhoz képest, hogy iskolába mész.
– Jól vagyok.
– Talán tudom, mi a probléma – szólalt meg apa.
– Kétlem – felelte Leni olyan csüggedt hangon, mint amilyennek
érezte is magát.
– Lássuk csak – mondta apa, miközben kissé eltúlozva ráncolta a
homlokát. Magára hagyta Lenit, és a hálószobájukba vonult. Pár
másodperccel később egy fekete szemeteszsákkal a kezében tért
vissza, amit aztán letett az asztalra. – Talán ez segít.
Aha. Pontosan egy zsák szemétre volt szüksége.
 – Nyisd ki – nógatta apa.
Leni vonakodva kibontotta a zsákot.
Egy rozsdabarna és fekete csíkos trapéznadrágot és egy rojtos,
elefántcsontszínű kötött gyapjúpulóvert talált benne, ami úgy nézett
ki, mintha eredetileg férfiméret lett volna, csak a mosásban
összement.
Ó, te jó ég.
Leni nem igazán konyított a divathoz, de abban biztos volt, hogy
ez egy fiúnadrág, és ami a pulcsit illeti… nem igazán tudta
elképzelni, hogy az ő élete során ez bármikor divatosnak számított
volna.
Leni elkapta mama pillantását.
Mindketten tudták, az apja mennyire keményen próbálkozik.
Ahogyan azt is, hogy ezekkel a ruhákkal mennyire borzasztóan
mellélőtt. Seattle-ben egy ilyen szerelés társasági öngyilkosságnak
számított volna.
– Leni? – szólongatta apa, és az arca elsötétült csalódottságában.
Leni magára erőltetett egy mosolyt.
– Ez tökéletes, apa. Köszi.
A férfi felsóhajtott, és rámosolygott.
– Ó. Akkor jó! Egy csomó ideig turkáltam a kukákban.
Üdvhadsereg. Tehát ezt a beszerzést jó előre kitervelte, és Leni járt a
fejében, amikor a minap Homerben jártak. A ronda ruhák ettől
szinte automatikusan gyönyörűvé változtak.
Leninek sikerült elmosolyodnia. Bevonult a szülei hálószobájába,
és átöltözött.
A kötött pulcsi túl kicsi, a gyapjú pedig olyan vastag volt, hogy
Leni alig bírta behajlítani a karját.
– Csodásan nézel ki – mondta mama.
 Megpróbált mosolyogni.
Azzal mama előlépett egy fém Micimackó-mintás ételhordóval.
– Thelma arra gondolt, hogy ez biztos tetszene neked.
Ezzel Leni szociális élete meg is pecsételődött, de nem volt mit
tenni.
– Nos – mondta az apjának –, jobb lesz, ha elindulunk. Nem
akarok elkésni.
Mama szorosan magához ölelte, és a fülébe súgta:
– Sok sikert!
Odakinn Leni bemászott a VW kisbusz utasülésére, és útnak is
indultak, döcögtek lefelé a hepehupás úton, lefordultak a város felé,
rá a főútra, elrobogtak egy mező mellett, amely kifutópályának
nevezte magát. A hídon Leni felkiáltott: – Álljunk meg!
Apa a fékre taposott, és felé fordult.
– Mi az?
– Sétálhatnék innen?
A férfi csalódottan nézett rá.
– Most komolyan?
Leni túl ideges volt ahhoz, hogy az apja sértődöttségét is kezelni
tudja. Egyetlen dolog minden egyes iskolára igaz volt, ahova valaha
járt: amint az ember középiskolás lesz, a szülőknek távol kellett
maradniuk. Túlságosan nagy volt az esély arra, hogy kellemetlen
helyzetbe hozzák az embert.
– Tizenhárom éves vagyok, ez meg itt Alaszka, ahol keménynek
kell lennünk – mondta Leni. – Gyerünk már, apa. Légysziiii!
– Jól van. A kedvedért.
Leni kiszállt a buszból, és egyedül sétált keresztül a városon,
elhaladt egy férfi mellett, aki törökülésben ült az út szélén, egy
libával az ölében. Hallotta, ahogy a férfi azt mondja a madárnak, „Na
azt már nem, Matilda”, miközben Leni elsietett a koszos sátor mellett,
amely a horgászjáratokat bonyolító vállalkozásnak adott otthont.
Az egy teremből álló iskolaépület egy gazos telken állt a város
mögött. Zöld és sárga lápok terültek el mögötte, és egy folyó
kanyargott lefelé S alakban a magasra nőtt fűcsomók közt. Az iskola
egy háromszög alakú, csiszolt rönkfákból készült épület volt,
csúcsos fémtetővel.
A nyitott ajtónál Leni megtorpant, és belesett. A terem nagyobb
volt, mint amilyennek kívülről tűnt; legalább tizennégyszer
tizennégy láb méretű. A hátsó falon egy tábla lógott, rajta csupa
nagybetűvel: SEWARD BOLONDÉRIÁJA.{2}
A terem elejében, az ajtóval szemben egy őslakos nő állt egy nagy
asztal mögött. Erősnek nézett ki, széles vállal és munkára termett
nagy kezekkel. Hosszú fekete haja, amit két laza fonatba kötött
össze, keretbe foglalta tejeskávészínű arcát. Az alsó ajkától az álla
felé tetovált, fekete, függőleges vonalak húzódtak. Egy kifakult
Levi’s farmert viselt betűrve a gumicsizmájába, hozzá egy férfi
flanelinget és egy rojtos szarvasbőr mellényt.
Kiszúrta Lenit, és odakiáltott neki:
– Helló! Isten hozott!
A teremben ülő gyerekek mind hátrafordultak, székeik csak úgy
csikorogtak a mozdulattól.
Tizenhat diák volt a teremben. Két fiatalabb gyerek az első sorban
ült. Lányok. Felismerte őket Zakkant Earl táborából: Marthe és
Agnes. Majd észrevette a savanyú képű tinédzser fiút, Axle-t is. Ott
volt még két kuncogó őslakos lány is, akik úgy nyolc-kilenc évesek
lehettek, és akik összetolt asztaloknál ültek; mindketten egy-egy
hervadt pitypangkoronát viseltek. A terem jobb oldalában a táblával
szemben egy pár asztal volt egymás mellé tolva. Az egyik üresen
állt; a másiknál egy Lenivel körülbelül egykorú, sovány, vállig érő
szőke hajú fiú ült. Úgy tűnt, ő az egyetlen diák, akinek Leni
felkeltette az érdeklődését. Ő még mindig a székén hátrafordulva
meredt rá.
– A nevem Tica Rhodes – szólalt meg a tanárnő. – A férjemmel
Bear Cove-ban élünk, így télen előfordul, hogy nem tudok eljönni,
de minden tőlem telhetőt megteszek. És ezt várom el a diákjaimtól
is. – Elmosolyodott. – Te pedig Lenora Allbright vagy. Thelma szólt
nekem az érkezésedről.
– Leni.
– Mennyi idős vagy, tizenegy? – kérdezte Ms. Rhodes, miközben
Lenit méregette.
– Tizenhárom – felelte Leni, és érezte, hogy elpirul. Ha legalább a
melle elkezdene nőni.
Ms. Rhodes bólintott.
– Tökéletes. Matthew is tizenhárom. Menj, ülj oda! – Azzal a szőke
hajú fiú felé intett. – Gyerünk!
Leni olyan erősen szorította a Micimackó mintájú
uzsonnásdobozát, hogy belesajdult az ujja.
– Hahó – köszönt oda Axle-nek, miközben elhaladt az asztala
mellett. A fiú küldött felé egy teljesen érdektelen pillantást, majd
visszatért a mappájára firkált rajzához, ami leginkább egy hatalmas
mellű ufónak tűnt.
Leni döcögősen lehuppant a tizenhárom éves fiú melletti székre.
– Szia – motyogta, és közben oldalvást a fiúra sandított.
A fiú rávigyorgott, elővillantva girbegurba fogsorát.
– Hála az égnek! – szólalt meg, miközben eltűrte a haját az arcából.
– Már attól féltem, hogy az év hátralevő részében Axle-lel kell
ülnöm. Szerintem az a srác börtönben végzi.
Leni nem bírta visszafojtani a kuncogást.
– Hova valósi vagy? – kérdezte a fiú.
 Leni sosem tudta, mit feleljen erre a kérdésre, mert az egyfajta
állandóságot feltételezett, egy olyan korábban állapotát, ami számára
sosem létezett. Egy helyre sem gondolt úgy, mint az otthonára.
– Az utolsó iskolám Seattle mellett volt.
– Akkor most biztos úgy érzed, hogy Mordorba csöppentél.
– Te olvastad A gyűrűk urát?
– Tudom. Reménytelenül ciki vagyok. De ez itt Alaszka. A telek
rohadtul sötétek, és nincs tévénk sem. És apámmal ellentétben én
képtelen vagyok azzal eltölteni órákat, hogy öreg emberek jajgatását
hallgatom a rádióban.
Leniben egy olyan érzés kezdett ébredezni, amelyet sehova sem
tudott besorolni.
– Imádom Tolkient – mondta halkan. Furcsán felszabadító érzés
volt őszintének lennie valakivel. A legutóbbi iskolájában a diákokat
jobban érdekelték a filmek és a zene, mint a könyvek. – És Herbertet
is.
– A Dűne nagyon király volt. „A félelem az elme gyilkosa.{3}”
Öcsém, mennyire igaz.
– És az Angyali üdvözlet is. Pont úgy érzem magam itt, mint abban
a könyvben.
– Jól is teszed. Az utolsó határterületen semmi sem normális. Van
egy város fenn északon, aminek egy kutya a polgármestere.
– Na ne!
– De, így van. Egy malamut. Megszavazták. – Matthew a
mellkasára tette a kezét. – Ilyen baromságot kitalálni se lehet.
– Idefelé jövet láttam egy pasast egy libával az ölében. Szerintem a
madárhoz beszélt.
– Az Kerge Pete és Matilda. Házasok.
Leni hangosan felnevetett.
 – Furán nevetsz.
Leni érezte, hogy szégyenében lángolni kezd az arca. Ezt még
soha senki nem mondta neki. Vajon tényleg igaz? Hogy hangozhat?
Ó, egek.
– Én… Sajnálom. Nem tudom, miért mondtam ezt. A szociális
képességeim elég bénák. Jó ideje te vagy az első velem egykorú lány,
akivel beszélgetek. Mármint. Tök szép vagy. Ennyi. Én meg csak itt
fecsegek, nem igaz? Valószínűleg sikítva elrohansz majd, és
megkéred a tanárnőt, hogy legközelebb a leendő gyilkos Axle mellé
ülhess, mert ennél az is jobb lenne. Oké. Most inkább befogom.
Leni egy szót sem hallott meg a „szép” után.
Próbálta győzködni magát, hogy ez semmit sem jelent. De amikor
Matthew ránézett, úgy érezte, hogy meglegyintette a lehetőség szele.
Arra gondolt: Akár barátok is lehetnénk. És nem csak üljünk-együtt-a-
buszon és együnk-ugyanannál-az-asztalnál barátok.
Igazi barátok.
Olyan barátok, akiknek közös az érdeklődése. Mint Samunak és
Frodónak, Anne-nek és Dianának, Ponyboynak és Johnnynak. Egy
rövid pillanatra behunyta a szemét, és maga elé képzelte.
Nevethetnének, beszélgethetnének és…
– Leni? – szólalt meg a fiú. – Leni?
Ó, te jó ég. Kétszer is kimondta a nevét.
– Ja, megértem. Én is folyton elbambulok. Anyukám szerint ez
történik, ha az ember a saját fejében él egy csomó kitalált emberrel.
Mondjuk számításba kell venni, hogy karácsony óta az Egy újabb
útszéli látványosságot olvassa.
– Én is szoktam ezt csinálni – vallotta be Leni. – Néha csak úgy…
kicsekkolok.
A fiú megvonta a vállát, mintegy jelezve, szerinte semmi
probléma nincs Lenivel.
 – Figyelj csak, hallottál már a ma esti grillpartiról?

a
Szóval mit gondolsz a buliról? El tudsz jönni?
Leni újra és újra visszajátszotta a mondatokat a fejében, amíg az
apukájára várt, hogy felvegye iskola után. Igent szeretett volna
mondani, igazán. Jobban vágyott rá, mint az utóbbi időben bármire.
De a szülei nem igazán voltak a közösségi grillpartik hívei. Vagy a
közösségi akárminek, igazából. Allbrighték nem olyan emberek. A
többi család a régi környékükön folyton valamilyen összejövetelt
szervezett: grillezést a hátsó udvaron, ahol az apukák V nyakú pólót
viseltek, whiskyztek és burgereket sütögettek, a nők cigarettáztak,
Martinit kortyolgattak, és tálcán hordták ki a baconbe tekert
csirkemájat, míg a gyerekek sikoltozva rohangáltak fel-alá. Leni
azért tudta mindezt, mert egyszer leskelődött a szomszédok kerítése
fölött, és onnan fedezte fel magának ezt a világot: a
hulahoppkarikákat, a vízi csúszdákat és a permetezőket.
– Szóval, Vöröske, milyen volt az iskola? – kérdezte apa, mikor
Leni bemászott a VW kisbuszba, és bevágta maga mögött az ajtót. A
szülők közül ő érkezett utolsóként.
– Ma arról tanultunk, hogy az Egyesült Államok megvásárolta
Alaszkát Oroszországtól. Meg a Mount Alyeskáról a Chugach-
hegységben.
A férfi egy morgással fogadta a beszámolót, majd sebességbe tette
a járművet.
Leni azon lamentált, hogy fogalmazza meg a mondandóját. Van
egy fiú az osztályomban. A szomszédunk.
Nem. A fiú említése nem jó irány.
A szomszédaink sütögetést szerveznek, és meghívtak minket.
De apa utálta az ilyesmit, vagy legalábbis korábban utálta, az
összes helyen, ahol eddig éltek.
 Végigzötykölődtek a földúton, porfelhő gomolygott a jármű
mindkét oldalán, majd behajtottak a saját felhatójukra. Otthon egy
kisebb tömeget pillantottak meg az udvarukon. A Harlan-klán nagy
része járt náluk, és nagy erőbedobással dolgoztak. Néma
harmóniában mozogtak, közeledtek, majd eltávolodtak egymástól,
mintha táncosok lennének. Clyde-nál ott volt az a ketrecszerű
valami, amivel a farönköket deszkává aprította. Ted a rejtekhelyet
fejezte be épp, deszkákat vert be az oldaltámasztékokhoz. Donna
tűzifát gyűjtött.
– A barátaink dél körül bukkantak fel, hogy segítsenek felkészülni
a télre – magyarázta apa. – Nem. Ők jobbak, mint a barátok,
Vöröske! Elvtársak.
Elvtársak?
Leni ráncolni kezdte a homlokát. Szóval most kommunista lett
belőlük? Egészen biztos volt benne pedig, hogy az apja legalább
annyira gyűlöli a komcsikat, mint a kormányt és a hippiket.
– A világnak így kellene működne, Vöröske. Az embereknek
segíteniük kellene egymást, ahelyett, hogy lemészárolnák a saját
anyjukat egy falat kenyérért.
Leni figyelmét nem kerülte el, hogy szinte mindenki derekán
fegyvertartó lógott.
Apa kinyitotta a busz ajtaját.
– Hétvégén mind Sterlingbe megyünk, hogy lazacot fogjunk
Farmer’s Hole-nál a Kenai folyón. Az a mondás, hogy a
királylazacokat rohadt nehéz kifogni. – Azzal a férfi kilépett a
nyirkos földre.
Zakkant Earl kesztyűs kézzel odaintett az apjának, aki azonnal az
idős férfi felé vette az irányt.
Leni elhaladt egy új építmény mellett, amely úgy kilenc láb magas
és négy láb széles lehetett, és az oldalait vastag fekete műanyaggal
borították be (szétnyitott szemeteszsákokkal, Leni ebben szinte
biztos volt). A nyitott ajtón át belesve megfigyelhette, hogy az épület
tele van a gerincüknél felmetszett vörös lazacokkal, amiket
fanyársakra tűztek fel. Thelma a földön térdelt, és egy zárt
fémdobozban gyújtott épp tüzet. Sötét felhőkben pöfékelt a füst,
elérve a faágakra tűzött lazacokat is.
Mama felnézett a lazacról, amit épp a kerti asztalon filézett ki. Az
arcán kis rózsaszín maszatként éktelenkedtek a hal belei.
– Ez egy füstölde – biccentett mama Thelma felé. – Thelma
megtanítja nekem, hogyan kell halat füstölni. Kész művészet, állítása
szerint – ha túl meleg lesz, megfőzöd a halat. Egyszerre kell füstölnie
és száradnia. Nyami. Milyen volt az első napod a suliban? – Egy
piros kendővel fogta el a haját a szeméből.
– Király.
– Nem volt társasági öngyilkosság a ruhád vagy az
uzsonnásdobozod? Nem viccelődtek rajtad a lányok?
Leninek muszáj volt elmosolyodnia.
– Nem voltak velem egykorú lányok. De… van egy fiú…
Ez felkeltette mama érdeklődését.
– Egy fiú?
Leni érezte, hogy elpirul.
– Egy barát, mama. Aki történetesen fiú.
– Aha. – Mama próbált nem vigyorogni, miközben rágyújtott egy
cigire. – És helyes?
Leni oda se bagózott a kérdésre.
– Azt mondta, van valamilyen közösségi sütögetés ma este, és
szeretnék elmenni.
– Aha. Megyünk.
– Komolyan? Ez szuper.
 – Aha – felelte mama mosolyogva. – Mondtam neked, hogy itt
minden más lesz.

a
Amikor elérkezett az idő, hogy felöltözzön a sütögetésre, Leni
teljesen elvesztette a fejét. Őszintén fogalma sem volt, hogy mi a
baja.
Nem volt túl nagy választék, hogy mit is vehetne fel, de ez nem
akadályozta meg benne, hogy egy csomó összeállítást kipróbáljon.
Végül – leginkább azért, mert teljesen kimerült a vágytól, hogy
csinos legyen, miközben a csinosság az ő esetében elérhetetlen álom
– úgy döntött, hogy egy kockás, poliészter trapéznadrágban és egy
bordás, zöld garbóban megy, felülre pedig egy rojtos műbőr
mellényt vesz. Akárhogy próbálkozott is, a hajával nem tudott mit
kezdeni. Az ujjaival hátrafésülte az arcából, és borzas, ökölnyi
fonatba fogta össze.
Mamát a konyhában találta meg, épp vastag szelet
kukoricakenyereket pakolt egy Tupperware dobozba. Ő is
megfésülte vállig érő, bozontos haját, így az most csillogott a
fényben. A ruháján is látszott, hogy jó benyomást akar tenni: szűk
trapézfarmert és tapadós, fehér pulóvert viselt, hozzá pedig egy
hatalmas, tökvirág formájú, türkiz indián nyakláncot, amit jó pár
évvel korábban vett.
Mama kissé szétszórtnak tűnt, miközben kinyomogatta a levegőt a
dobozból.
– Aggódsz, igaz?
– Mégis miért kérdezel ilyet? – küldött felé mama egy gyors, élénk
mosolyt, de a tekintetét nem tudta ilyen könnyen átformálni. Napok
óta most először viselt sminket, amitől élettel telinek és gyönyörűnek
tűnt.
– Emlékszel a vásárra?
 – Az más volt. Az a pasas megpróbálta átverni.
Leni nem így emlékezett. Nagyon jól érezték magukat az Állami
Vásáron, amíg az apja sörözni nem kezdett. Aztán egy pasas
flörtölni kezdett mamával (ő pedig viszonozta), mire apa teljesen
bekattant. Úgy meglökte a férfit, hogy az betörte a fejét a Sör-Ház
sátortartó rúdján, és üvöltözni kezdett vele. Mire jöttek a
biztonságiak, apa pedig annyira begőzölt, hogy kihívták a
rendőrséget. Leni teljesen megalázva érezte magát, amiért két
osztálytársa is végignézte a balhét. Azt is látták, ahogy az apját a
rendőrautóhoz vonszolják. Apa kinyitotta a kunyhó ajtaját, belépett.
– Készen állnak az én gyönyörű hölgyeim a bulira?
– Még szép! – felelte mama gyorsan, és rámosolygott.
– Akkor induljunk! – mondta apa, majd a busz felé terelgette őket.
Villámgyorsan – mivel negyed mérföldre voltak csak légvonalban
– a fehérített tehénkoponyás fémkerítéshez értek. A kaput
üdvözlésképp nyitva hagyták az érkezőknek.
A Walker-tanya. A közvetlen szomszédaik.
Apa lassan hajtott előre. A kocsifelhajtó (kétsávnyi kilapított fű,
ami fel-alá hullámzott a zuzmókkal borított földön) henye S alakban
bontakozott ki a vékony, fekete törzsű lucfenyők erdeje közt. Leni
balján időnként kis hézag kerekedett a fák között, amelyen keresztül
foltokban felvillant a távoli kékség, de csak a tisztásra érve
pillantotta meg Leni igazán a látványt.
– Hűha! – ámuldozott mama.
Egy fennsíkra érkeztek meg, amely a nyugodt, kék öböl fölött
terült el. A hatalmas földterületről néhány gondosan kiválasztott fát
és a szálas takarmányt leszámítva minden mást kivágtak.
Mintegy megkoronázva a telket, annak legmagasabb pontján egy
nagy, kétszintes rönkház tornyosult. Háromszög formájú
homlokzatán kérkedve terült el a hatalmas trapéz alakú ablak és a
nyitott, házat körülfutó veranda. Úgy festett, mint egy óriási hajó
orra, amit partra vetett a haragos tenger, és ami a szárazföldön
ragadva örökké a tenger után sóvárog, ahová valójában tartozik.
Egymáshoz nem illő székek díszítették a verandát, mindegyiket a
lélegzetelállító kilátás felé fordították. A ház távolabb eső oldalán
karámok álltak, tele tehenekkel, kecskékkel, csirkékkel és kacsákkal.
Szögesdróttekercsek, faládák és raklapok, egy lerobbant traktor és a
markológép rozsdás lapátja, illetve néhány roncs és épp ronccsá váló
teherautó karosszériájának darabjai hevertek elszórtan a térdig érő
fűben. Méhkaptárak álltak egy halomban nem messze egy kis
faépítménytől, amelyből füst pöfögött. A fák közti hézagban egy
csúcsos tetejű kerti vécé bújt meg.
Odalenn a vízen egy szürke móló lógott be a kék tengerbe. A
végében egy viharvert boltíven a WALKER-ÖBÖL felirat látszott.
Egy hidroplán állt a mólóhoz kötve, ráadásként két ragyogó
ezüstszínű halászhajóval.
– Egy hidroplán – motyogta apa. – Biztos jó gazdagok.
Leparkoltak a busszal, majd elsétáltak az élénksárga színű, fekete
markolókanállal felszerelt traktor és a csillogó piros terepjáró
mellett. A fennsíkról Leni kiszúrta a parton gyülekező embereket,
legalább tucatnyian voltak, és egy hatalmas tábortüzet álltak körül.
A lángok kilőttek a levendulaszínű égbolt felé, és csettintéshez
hasonló ropogó hangot hallattak.
Leni követte a szüleit a vízpartra. Onnan a buli összes résztvevőjét
jól láthatta. Egy széles vállú ember hosszú, szőke hajjal egy kidőlt
fatörzsön ücsörgött és gitározott. Mázsás Marge két fehér műanyag
vödröt bongódobbá alakított, Leni tanárnője, Ms. Rhodes pedig őrült
módjára játszott egy hegedűn. Natalie elszántan szájharmonikázott,
Thelma pedig a King of the Roadot énekelte. Annál a sornál, hogy
„means by no means”, mindenki becsatlakozott az énekléshez.
Clyde és Ted ügyelt a barbecue-ra, amit szemmel láthatóan egy
régi olajoshordóból alakítottak ki. Zakkant Earl a közelben ácsorgott,
és egy cserépkancsóból ivott. A két fiatalabb lány az iskolából,
Marthe és Agnes a víz szélénél sétáltak, kagylókat gyűjtöttek
Tökmaggal.
Mama a vízpartra lépett, kezében a kukoricakenyérrel teli
Tupperware dobozzal. Apa követte őt egy erősen fogyatkozó
tartalmú whiskysüveggel.
A nagydarab, széles vállú, gitározó férfi letette a hangszerét. Bár
úgy öltözött, mint a legtöbb helyi férfi, flanelinget, kopott farmert és
gumicsizmát viselt, mégis kilógott közülük. Úgy festett, mintha erre
a zord vidékre született volna, mintha képes lenne álló nap szaladni,
baltával ősrégi fákat kidönteni, vagy épp fürgén átugrálni a kidőlt
fatörzseken egy tomboló folyó felett. Még Leni is jóképűnek találta –
egy öregebb pasashoz képest jól tartotta magát.
– Tom Walker vagyok – szólalt meg. – Isten hozott nálam!
– Ernt Allbright.
Tom kezet rázott apával.
– Ő itt a feleségem, Cora.
Mama rámosolygott Tomra, ő is kezet rázott vele, majd
hátranézett.
– Ő pedig a lányunk, Leni. Tizenhárom éves.
Tom Lenire mosolygott.
– Szia, Leni! A fiam, Matthew emlegetett téged.
– Komolyan? – kérdezett vissza Leni. Ne vigyorogj már ennyire!
Mekkora kretén vagy!
Geneva Walker bukkant fel a férje oldalán.
– Helló – mosolygott Corára. – Látom, találkoztatok a férjemmel.
– Ex! – karolta át Tom Walker Genevát, majd közelebb húzta
magához. – Megőrülök ezért a nőért, de nem tudok együtt élni vele.
– De nélkülem se – vigyorgott Geneva, majd balra döntötte a fejét.
– Ott az én igazi pasim. Calhoun Malvey. Nem szeret annyira, mint
Tom, de őrület, hogy mennyivel jobban ki tudja mutatni. És nem is
horkol. – Azzal játékosan oldalba könyökölte Mr. Walkert.
– Hallom, nem vagytok túlzottan felkészülve – szólt Mr. Walker
apához. – Gyorsan bele kell tanulnotok! Ne féljetek segítséget kérni!
Én bármikor a rendelkezésetekre állok. Ha valamit kölcsön
szeretnétek kérni, nekem biztosan van belőle.
Az apa szájából elhangzó „Kösz” hallatán Leni aggódni kezdett.
Úgy tűnt, mintha a férfit hirtelen irritálni kezdte volna valami.
Mintha megsértették volna. Mama is észrevette; ijedten méregette
apát.
Zakkant Earl is előretámolygott. Pólóján a következő felirat állt:
NEM AZ A LÉNYEG, MILYEN MÉLYEN VAN A HAL, HANEM
AZ, HOGY HOGYAN MOZOG A KUKAC. Részeges vigyor ült az
arcán, egyik oldalról a másikra himbálózva dülöngélt.
– Te akarsz segíteni Ertnek, Nagy Tom? Hát ez igazán nagyvonalú
tőled. Mintha János király ajánlana segítséget szegény kis
jobbágyainak. Talán a haverod, a kormányzó kisegít majd.
– Szent egek, Earl, ne kezdd már megint! – szólt rá Geneva. –
Inkább zenéljünk! Ernt, te tudsz játszani valamilyen hangszeren?
– Gitáron – felelte apa. – De eladtam a…
– Nagyszerű! – felelte Geneva, majd karon ragadta a férfit, és
elrángatta Zakkant Earltől, egyenesen a parton gyülekezők – Mázsás
Marge és a rögtönzött zenekar – felé. Apa kezébe adta a gitárt,
melyet nemrégen Mr. Walker tett félre. Zakkant Earl a tűzhöz
botorkált, és újra kézbe vette a cserépkorsóját.
Leni azon töprengett, mama vajon tudja-e, mennyire gyönyörű,
ahogy ott áll a feszes nadrágjában, miközben a tengeri szellő a szőke
hajába kap. A szépsége olyan tiszta volt, mint egy tökéletesen
kiénekelt hang, és olyan tájidegen ezen a helyen, mint egy orchidea.
Aha. Tisztában volt vele, hogy mennyire szép. És ez Mr.
Walkernek is feltűnt.
 – Hozhatok valamit inni? – kérdezte mamától. – Egy sör jó lesz?
– Ó, persze, Tom. Egy sör jólesne – felelte mama, és engedte, hogy
Mr. Walker a tálalóasztalhoz és a Rainier sörrel teli hűtőhöz vezesse.
Mama csak úgy sodródott Mr. Walker mellett. A csípője felvette a
zene ritmusát, és azzal egy ütemben ringatózott. Mama megérintette
a férfi alkarját, mire Mr. Walker lenézett rá, és elmosolyodott.
– Leni!
Amint valaki a nevét kiáltotta, Leni hátrafordult.
Matthew a fennsíkon állt, nem messze a lépcsőktől, és integetett
neki, hogy menjen fel.
Leni felmászott a lépcsősoron, és ott találta a fiút egy sörrel a
kezében.
– Ittál már sört valaha? – kérdezte.
Leni megrázta a fejét.
– Én sem. Gyere! – A fiú nekiindult a balján lévő bozótos felé.
Követték a lefelé vezető, kanyargó ösvényt, túl az előbukkanó
sziklákon.
A fiú egy kis tisztásra vezette Lenit, ahol a talajt puha zuzmók
borították. A fekete lucfenyők közti nyíláson át ráláttak a bulira is. A
vízpart mindössze tizenöt lábra volt tőlük, mégis olyan volt, mintha
egy másik univerzum lenne. Odakinn a felnőttek nevetgéltek,
beszélgettek és zenéltek. A kisgyerekek a kavicsok közt sértetlen
kagylók után kajtattak. Axle egyedül volt, és egy korhadó farönkbe
döfködte a kését.
Matthew leült, kinyújtóztatta a lábát, majd nekidőlt egy fának.
Leni mellé ült, közel ugyan, de nem annyira közel, hogy hozzáérjen.
A fiú felbontott egy sört – cicc –, és átnyújtotta neki. Leni
grimaszolva belekortyolt. Csak úgy habzott a torkában, és rossz volt
az íze.
 – Undorító – mondta Matthew, mire Leni felnevetett. Még ivott
három kortyot, majd nekidőlt a fatörzsnek. Hűs szellő fújt a part
felől, hozta magával a sós víz illatát és a sült hús pikáns aromáját. A
buli zümmögésétől és mozgalmasságától épp csak a fák választották
el őket.
Barátságos hallgatásban ücsörögtek, ami teljesen lenyűgözte Lenit.
Általában kész idegroncs szokott lenni azok körül, akikkel
barátkozni szeretne.
A vízparton a buli már teljesen beindult. A fák közti résen át
követték az eseményeket. Egy befőttesüveget adtak körbe egymás
közt. Leni anyja a csípőjét rázva és a haját dobálva táncolt. Olyan
volt, mint egy erdei tündér, aki belülről sugározza a fényt, és aki a
termetes, borgőzös erdei népségnek ad elő.
A sörtől Leni kissé kótyagosnak és szórakozottnak érezte magát,
mintha a feje tele lenne buborékokkal.
– Miért költöztetek ide? – kérdezte Matthew. De mielőtt
válaszolhatott volna, a fiú hozzávágta az üres sörösüvegét egy
sziklához, amin az szilánkosra tört.
Leni nem bírta megállni, hogy ne nevessen ezen. Csak egy fiú
viselkedik így.
– Az apukám olyan… kalandorféleség – fogalmazta meg végül a
választ. (Sose áruld el az igazat, hogy apa képtelen megtartani a
munkáját vagy megmaradni egy helyben, és azt végképp ne, hogy
túl sokat iszik, és szeret ordibálni.) – Ráunt Seattle-re, gondolom. És
ti? Mikor költöztetek ide?
– A nagypapám, Eckhart Walker költözött Alaszkába a nagy
gazdasági világválság alatt. Azt mondta, nem akar sorban állni a
felvizezett levesért. Úgyhogy összepakolt, és elstoppolt Seattle-be.
Onnan vándorolt észak felé. Állítólag tengerpartról tengerpartra
gyalogolt Alaszkáig, és még a Mount Alyeskát is megmászta egy, a
hátára szíjazott létrával, hogy át tudjon kelni a gleccserhasadékokon.
Nome-ban ismerte meg a nagyanyámat, Lilyt. Ott üzemeltetett egy
mosodát és egy éttermet. Összeházasodtak, és úgy döntöttek, hogy
elfoglalnak egy területet, és építenek maguknak egy tanyát.
– Szóval a nagyszüleid, az apukád és te mind abban a házban
nőttetek fel?
– Hát, a nagy ház sokkal később épült, de mind ezen a földön
nőttünk fel. Az anyukám családja Fairbanksben él. A nővérem velük
lakik, amíg fősulira jár. A szüleim pár éve elváltak, úgyhogy anya
épített magának egy új házat a tanyán, és beköltözött oda a pasijával,
Callel, aki egy igazi gyökér. – Elvigyorodott. – De mind
együttműködünk. Ő és apa télen sakkozni szoktak. Fura ez az egész,
de hát ilyen Alaszka.
– Hűha. Nem is tudom elképzelni, milyen lehet egy helyen élni
egész életedben. – Leni kihallotta a vágyakozást saját hangjából, és
elszégyellte magát miatta. Jó nagyot húzott a söréből, és kiitta az
utolsó, habos cseppeket is.
A rögtönzött zenekar teljesen beindult, kezek doboltak a
vödrökön, csak úgy pengett a gitár húrja, és szólt a hegedű.
Thelma, mama és Ms. Rhodes a zenével egy ütemben rázták a
csípőjüket, és hangosan énekeltek. Ro-cky Moun-tain high, Color-ado…
A grill mellől felkiáltott Clyde:
– A szarvasburgerek elkészültek! Ki kér sajtot?
– Gyere – mondta Matthew. – Éhen halok! – Kézen fogta Lenit
(olyan természetesnek tűnt a mozdulat), és kivezette őt a fák közül,
egyenesen le a partra. Apa és Zakkant Earl mögül bukkantak elő,
akik magukban iszogattak, és Leni hallotta, amint Zakkant Earl és
apa koccintanak a befőttesüvegükkel, de az öreg olyan erősen
megküldte a saját poharát, hogy hangosan csörömpölt az üveg.
– Az a Tom Walker azt képzeli magáról, hogy illatosat szarik –
morgolódott apa.
– Amikor majd beüt a krach, térden csúszva kúszik hozzám, mert
én fel leszek készülve – folytak össze a szavak Zakkant Earl
szájában.
Leni elborzadva torpant meg. Matthew-ra pillantott. Ő is hallotta
őket.
– Gazdag gyerek – tette hozzá apa, de a szavai elmosódtak, egyre
lassabban formálta őket. – Essszt mondtad, igaz?
Zakkant Earl bólintott, és nekitántorgott apának. Egymásra
támaszkodtak.
– Asziszi, jobb nálunk.
Leni elhúzódott Matthew-tól; úgy érezte, teljesen
összezsugorodott a szégyentől. És hogy megint egyedül maradt.
– Leni?
– Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett – mondta. És ha az apja
összefolyó szitkozódása nem lett volna elég, odaát mama is túl közel
állt Mr. Walkerhez, és úgy mosolygott rá, hogy abból könnyen
botrány keveredhetett.
Pont úgy, mint mindig. Még hogy Alaszkában minden másképp
lesz!
– Mi a baj? – firtatta Matthew.
De Leni csak csóválta a fejét, és érezte, ahogy az ismerős
szomorúság szép lassan feléled benne. Sose tudná elmagyarázni a
fiúnak, milyen egy olyan apával élni, aki időnként megrémíti, és egy
olyan anyával, aki túlságosan szereti az apját, de aki rendre
veszélyes módokon készteti arra a férfit, hogy bizonyítsa a
szerelmét. Például azzal, hogy másokkal flörtöl.
Ezek Leni titkai voltak. Az ő terhei. És ezt nem oszthatta meg
senkivel.
Ezekben az időkben, az évek során, arról álmodott, hogy lesz egy
őszinte barátja, egy olyan, aki mindent megoszt vele. Mégis, hogy
nem vette észre a nyilvánvalót?
Leninek nem lehet őszinte barátja, mivel ő maga sem tud az lenni.
 – Sajnálom – motyogta. – Semmiség. Gyere, menjünk enni! Éhen
halok!
 HAT
a
MIUTÁN HAZAÉRTEK A PARTIRÓL a kunyhóba, Leni szülei egymásnak
estek, úgy smároltak, mint a tinédzserek, testüket szorosan
egymásnak nyomva nekicsapódtak a falaknak. Az alkohol és a zene
kombinációjának (és talán Tom Walker figyelmének) hatására ismét
megőrültek egymásért.
Leni felsietett a galériára, ahol egy párnával fogta be a fülét, és a
Come On Get Happyt dúdolgatta. Amikor a kunyhó újra
elcsendesedett, odamászott az Üdvhadseregnél vásárolt
könyvhalomhoz. Egy Robert Service nevű férfi verseskötete
felkeltette az érdeklődését. Visszavitte magával az ágyba, majd
kinyitotta, és olvasni kezdte a Sam McGee hamvasztása című verset.
Fel sem kellett kapcsolnia a lámpását, mivel még mindig rohadtul
világos volt odakinn, még ilyen későn is.
Aranyásók különös tetteit
Nézi az éjjel napja,
Sarki ösvények zord titkait,
Amitől véred fagyna.
Leni azon kapta magát, hogy teljesen beszippantja a vers nyers,
gyönyörű világa. Olyannyira magával ragadta, hogy egyre csak
olvasta tovább, következőként a Veszélyes Dan McGrew-ról és egy
Lou nevű hölgyről, majd A Yukon törvényé-vel folytatta. Így szólott
Yukon törvénye, mely világos, mint a nap: „Ne bolondot, s ne gyarlót küldj;
hanem józant s szívósat.” Minden egyes sor új oldalát villantotta fel
ennek a furcsa államnak, ami az új otthonuk lett, de Leni még így
sem igazán tudta kiverni Matthew-t a fejéből. Folyton az járt a
fejében, hogy mennyire szégyenkezett, amikor a bulin meghallotta
az apja pocskondiázó szavait.
Vajon Matthew még mindig szeretne a barátja lenni?
Ez a kérdés felemésztette őt, annyira befeszült tőle, hogy nem
tudott elaludni. Megesküdött volna rá, hogy egy szemhunyásnyit
sem aludt, azonban másnap reggel szólongatásra ébredt.
– Ébresztő, álomszuszék! Szükségem lenne a segítségedre, amíg
mama összeüt egy cowboybabot. Még van egy kis idő suli előtt.
Cowboybabot? Amíg aludt, áttelepültek a vadnyugatra?
Leni farmert húzott, hozzá egy nagy pulóvert, majd lemászott a
földszintre a cipőjéért. Az apját odakinn, a cölöpökön álló
kutyaházszerű építményen találta meg.
A rejtekhelyen. Egy csiszolt deszkákból eszkábált létrát
támasztottak a tartószerkezetnek, hasonló volt ahhoz, mint ami a
galériára vezetett. Az apja a csúcshoz közel állt, és egy kalapáccsal
verte be a tetőt alkotó deszkákat.
– Add ide azokat a szögeket, Vöröske – mondta. – Egy maroknyit.
Leni felkapta a szögekkel teli kávésdobozt, majd felmászott az
apja mögé a létrára.
Kihalászott egy szöget, és átnyújtotta a férfinak.
– Remeg a kezed.
A férfi a tenyerében lévő szögre meredt; csak úgy pattogott
reszkető kezében. Az arca olyan sápadt volt, mint egy pergamen,
fekete szeme körül pedig mintha monokli nőtt volna, akkora sötét
karikák terültek el alatta.
– Tegnap este túl sokat ittam. Rosszul aludtam.
Lenibe belehasított az aggodalom. Az nagyon nem tesz jót apának,
ha nem alszik; szorongani kezd tőle. Pedig eddig olyan jól aludt
Alaszkában.
 – Az ivás mindenféle szarságot művel az emberrel, Vöröske.
Tudhattam volna, hogy ez lesz. Nos, ennyi – mondta, miközben
beverte az utolsó szöget a műbőr védőkesztyűbe, amit ajtóretesznek
használtak. (Mázsás Marge ötlete volt – ezek az alaszkaiak tényleg
mindent hasznosítani tudnak.) Leni lemászott a lépcsőről, majd a
földre ugrott, a szögekkel teli kávésdoboz csak úgy zörgött a
mozdulatra.
Apa az övébe csúsztatta a kalapácsát, és ő is lefelé indult.
Leni mellé ugrott, majd összeborzolta a lány haját.
– Úgy tűnik, te vagy az én kis ácsmesterem.
– Azt hittem, a könyvtárosod vagyok. Vagy a könyvmolyod.
– Az anyukád szerint bármi lehet belőled. Valami baromságot
mondott egy halról és egy bicikliről.
Aha. Ezt Leni is hallotta. Talán Gloria Steinem mondta. Ki tudja?
Mamából csak úgy dőltek az idézetek. Leni szerint ennek pont annyi
értelme volt, mint elégetni egy tökéletesen jó melltartót egy érvelés
kedvéért. Másfelől viszont, annak se volt semmi értelme, hogy 1974-
ben egy felnőtt, dolgozó nő ne kapjon hitelkártyát a saját nevére.
Ez a férfiak világa, kislányom.
Leni követte az apját a rejtekhelytől a teraszig, közben elhaladtak
az új melegházuk szerkezete és a szemeteszsákba tekert, rögtönzött
füstölde mellett. A kunyhó túlsó oldalán az új csirkéik kapirgálták a
földet az új kerítésükön belül. Egy kakas tollászkodott az ól
bejáratához vezető feljárón.
A vizeshordónál apa kimert egy tenyérnyit, és az arcába
fröcskölte, a művelettől barna patakokban folyt végig a víz az arcán.
Aztán a teraszhoz vonult, és leült a legalsó lépcsőfokra. Rosszul
nézett ki. Mintha napokon át részeg lett volna, és most másnapos
lenne. (Mint ahogyan régebben festett, amikor rémálmai voltak, és
folyton kijött a sodrából.) – Úgy tűnt, anyádnak bejött ez a Tom
Walker.
 Leni megfeszült.
– Láttad, hogy az orrunk alá dörgölte a pénzét? Kölcsön tudom adni
a traktoromat, Ernt, vagy Kell egy fuvar a városba? Lenézett engem,
Vöröske.
– Nekem azt mondta, szerinte egy hős vagy, és szégyen, ami odaát
történt veletek – hazudta Leni.
– Valóban? – Apa eltűrte a haját az arcából. Rosszalló tekintetétől
ráncolódott napégette homloka.
– Szeretem ezt a helyet, apa – mondta Leni, és hirtelen
beléhasított, hogy igazat mond. Máris jobban otthon érezte magát
Alaszkában, mint Seattle-ben bármikor. – Boldogok vagyunk itt. És
látom, hogy te is milyen boldog vagy. Talán… talán nem tesz jót
neked az ivás.
Egy pillanatnyi feszült csönd állt be; hallgatólagos megegyezés
szerint Leni és mama nem hozták fel az apjának sem az ivást, sem a
hirtelen haragját.
– Valószínűleg ebben igazad van, Vöröske. – Az apja a
gondolataiba mélyedt. – Gyere! Induljunk az iskolába.

a
Egy órával később Leni az egytermű iskolaépületre meredt.
Hátizsákjának egyik pántját átvetette a vállán, majd a bejárati ajtó
felé indult, uzsonnásdoboza jobb combjához ütődve csörömpölt.
Toporgott, mama így mondta volna. Leni azonban mindössze annyit
tudott, hogy egyáltalán nem sietett az órájára.
Már majdnem az ajtóban állt, amikor az kivágódott, a diákok
pedig egy nevetgélő és csacsogó csoporttá olvadva kivonultak rajta.
Matthew anyukája, Geneva állt középen, munkától berepedezett
kezét a magasba emelve igyekezett mindenkit lenyugtatni.
– Ó, Leni! Nagyszerű! – szólalt meg Mrs. Walker. – Olyan sokat
késtél, hogy azt hittem, ma hiányozni fogsz az iskolából. Tica ma
nem tudott bejönni, ezért ma én tanítok. Haha! Pedig lássuk be, alig
érettségiztem le. – Nevetni kezdett saját magán. – És mivel jobban
érdekeltek a fiúk, mint az iskola, ma kirándulni megyünk. Utálok
benn tespedni egy ilyen szép napon.
Leni felzárkózott Mrs. Walkerhez, aki átkarolta és magához húzta
őt.
– Úgy örülök, hogy ideköltöztetek!
– Én is.
– Mielőtt felbukkantál, Matthew szinte vallásosan irtózott a
dezodortól. Most meg tiszta ruhákat hord. Ez egy valóra vált álom
nekünk, akik kénytelenek vagyunk együtt élni vele.
Leninek fogalma sem volt, mit feleljen erre.
Egy csordában vonultak le a kikötőbe, mint az elefántok a
Dzsungel könyve filmben. Leni érezte magán Matthew tekintetét.
Kétszer is rajtakapta, amint zavart arckifejezéssel mered rá.
Amikor elérték a vendégdokkot a kikötőben, ahol halászhajók
csikorogtak és lebegtek körülöttük, Mrs. Walker párokba osztotta a
diákokat, és mindegyiküket egy-egy kenuhoz küldte.
– Matthew. Leni. A zöld a tiétek. Vegyétek fel a
mentőmellényeteket. Matthew, ügyelj rá, hogy Lenit ne érje baj.
Leni úgy tett, ahogy kérték tőle, majd bemászott a kenu hátsó
felébe, és a hajó orra felé fordult.
Matthew követte. A kenu billegett és nyikorgott, ahogy a fiú
helyet foglalt benne.
Lenivel szemben ült le.
Leni nem sokat tudott a kenuzásról, de azt tudta, hogy ez így nem
jól van.
– A másik irányba kellene nézned.
– Matthew Denali Walker. Mi a fészkes fenét művelsz? – szólalt
meg az anyja, miközben elsiklott mellettük Tökmaggal közös
kenujában. – Rohamod van, vagy mi? Mi a nevem?
– Akartam váltani pár szót Lenivel, anya. Mindjárt megyünk
utánatok.
Mrs. Walker sokatmondó pillantást küldött a fia felé.
– Ne maradjatok le nagyon! Iskolában vagytok, nem az első
randitokon.
Matthew felmordult.
– Ó, te jó ég! Annyira fura vagy.
– Én is szeretlek – mondta Mrs. Walker, majd nevetve elevezett
mellőlük. – Gyerünk, gyerekek – kiáltott a többi kenusnak. –
Egyenesen Eaglet Cove felé.
– Te bámulsz engem – mondta Leni Matthew-nak, amint kettesben
maradtak.
Matthew az ölébe fektette az evezőjét. Hullámok verdesték a
kenujukat, üreges, puffanó hangot hallatva, miközben sodródni
kezdtek a dokkból.
Tudta, a fiú arra vár, hogy mondjon valamit.
Csak egyetlen dolog jöhetett szóba. A szél belekapott a hajába, a
dugóhúzó alakú göndör tincsek kiszabadultak a hajgumiból, amivel
összekötötte őket. Vörös haja csapkodta az arcát.
– Sajnálom, ami tegnap este történt.
– Mit sajnálsz?
– Ne már, Matthew. Nem kell ilyen kedvesnek lenned.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
– Az apám részeg volt – mondta Leni óvatosan. Ezt még sose
vallotta meg, sose mondta ki hangosan, és árulásnak érezte. Talán
még veszélyesnek is. Látott már ilyenre példát az ABC Iskola utáni
különkiadásában. Tudta, hogy a gyerekeket néha elveszik a labilis
szülőktől. A kormány szinte semmiségek miatt is szétválaszthat
családokat. Sosem akarna vihart kavarni, vagy bajba juttatni az apját.
Matthew felnevetett.
– Mind azok voltak. Nagy kaland! Tavaly Zakkant Earl olyan
részeg volt, hogy belehugyozott a füstöldébe.
– Az én apukám… néha részeg lesz… és dühös. És olyasmiket
mond, amiket nem gondol komolyan. Tudom, hogy hallottál
valamit, amit az apukádról mondott.
– Folyton ilyeneket hallok. Főleg Zakkant Earltől. Kerge Pete sincs
odáig apáért, Billy Horchow egyszer megpróbálta megölni. Soha
senki nem jött rá, miért. Alaszka ilyen hely. A hosszú telek és a sok
pia furcsa dolgokra készteti az embert. Nem vettem magamra. Apa
se tenné.
– Várj csak! Szóval téged nem érdekel?
– Ez itt Alaszka. Mi itt az élni és élni hagyni elvében hiszünk. Nem
érdekel, ha az apád utálja az én apámat. Te számítasz, Leni.
– Számítok?
– Nekem igen.
Leni olyan könnyűnek érezte magát, hogy szinte fel tudott volna
szállni a kenuból. Elmondta a fiúnak élete egyik legsötétebb,
legborzalmasabb titkát, és Matthew így is kedvelte őt.
– Őrült vagy.
– Arra mérget vehetsz.
– Matthew Walker, ne rizsázz, evezz! – kiáltott rájuk Mrs. Walker.
– Szóval akkor barátok vagyunk, ugye? – kérdezte Matthew. –
Bármi történjen is.
Leni bólintott.
– Bármi történjen is.
 – Király. – Azzal Matthew megfordult, hogy ő is a hajó orra felé
nézzen, és evezni kezdett. – Majd mutatok neked valami menőt,
amint megérkezünk – vetette hátra a válla fölött.
– Micsodát?
– A láp tele lesz békatojásokkal. Tiszta nyálka az összes, nagyon
undorító. Talán rá tudom venni Axle-t, hogy egyen meg párat. Az a
csávó teljesen őrült.
Leni is kézbe fogta az evezőjét.
Örült, hogy a fiú nem látta, milyen széles mosoly terült el az
arcán.

a
Amikor Leni kilépett az iskolából, és épp kacagott valamin, amit
Matthew mondott, meglátta, hogy a szülei várnak rá a VW
kisbuszban. Mindketten. Mama kihajolt az ablakon, és úgy
integetett, mintha épp meghallgatáson lenne egy tévés vetélkedőbe.
– Jesszus. Te tényleg királyi bánásmódban részesülsz.
Leni felnevetett, majd Matthew-val elváltak az útjaik, ő pedig
bemászott a busz hátsó részébe.
– Szóval, kis könyvmolyom – szólalt meg apa, miközben a
földúton zötykölődtek kifelé a városból. – Milyen hasznos dolgot
tanultál ma?
– Hát, terepgyakorlaton voltunk Eaglet Cove-ban, és leveleket
gyűjtöttük egy biológiaórai feladathoz. Tudtátok, hogy
szívinfarktust kaptok, ha megesztek egy békabogyót? És azt, hogy a
kígyófű légzési elégtelenséget okoz?
– Nagyszerű – felelte mama. – Szóval most már a növények is
kinyírhatnak minket.
Apa felnevetett.
– Ez szuper, Leni! Végre egy tanár, aki hasznos dolgokat tanít.
 – És tanultam a klondike-i aranylázról is. A Kanadai Királyi
Rendőrség senkit nem engedett átkelni a Chilkoot-hágón, aki nem
cipelt magával egy tűzhelyet. Cipelt. A hátán. De az ásók többsége,
aki feljött idáig, fizetett az indiánoknak, hogy cipeljék a készleteiket.
Apa bólintott.
– A gazdagok a jobb emberek hátán lovagoltak. Ez röviden a
civilizáció története. Ez teszi tönkre Amerikát. Az emberek, akik
csak elvesznek, elvesznek, elvesznek.
Leninek feltűnt, hogy az apja egyre többször mond ilyeneket,
mióta megismerte Zakkant Earlt.
Apa ráfordult a kocsifelhajtójukra, döcögve végigzötykölődtek
rajta. Amikor elérték a tanyát, apa leparkolt, és így szólt: – Rendben,
Allbrighték, ma a hölgyeim megtanulnak lőni.
Kiugrott a buszból, és előráncigált egy megfeketedett, penészes
szénabálát a tyúkól mögül.
Mama rágyújtott egy cigarettára. A füst szürke koronát formázott
szőke haja fölött.
– Ez jó móka lesz – mondta unott hangon.
– Muszáj megtanulnunk. Mázsás Marge és Thelma is mondták –
szólalt meg Leni.
Mama bólintott. Leni átmászott a vezetőüléshez.
– Ömm. Mama? Észrevetted, hogy apa kissé… fúj Mr. Walkerre,
ugye?
Mama felé fordult, majd összenéztek.
– Valóban? – kérdezte hűvösen.
– Tudod, hogy igen. És azt is tudod, hogy viselkedik, ha te…
tudod. Flörtölsz.
Apa olyan erősen kezdett dörömbölni a busz elején, hogy mama
összerezzent, és kis, elharapott sikkantást hallatott. Leejtette a
cigarettáját, majd a földön kúszva próbálta megtalálni.
 Leni tudta, hogy az anyja úgysem fog válaszolni; ez is a családja
működésének furcsa oldalához tartozott. Apa elvesztette a fejét,
mama pedig valahogy még bátorította is erre. Mintha folyamatosan
bizonyítékra lenne szüksége, hogy a férfi mennyire szereti őt.
Apa kiterelte Lenit és mamát a buszból, át a hepehupás terepre,
ahova felállította a szalmabálát egy céltáblával a közepén.
Kihúzta a puskáját a bőrtokból, célzott és lőtt, pontosan a
papírdarabra filccel rajzolt fej kellős közepébe. Egy csapat madár
rebbent fel a fákról, szétszóródtak a kék égen, és mérgesen károgtak,
amiért apa megzavarta őket. Egy óriási fehérfejű rétisas, amelynek
fesztávja legalább hat láb volt, suhanva vette át a helyüket. Az egyik
fa legfelső ágára szállt le, sárga csőrét egyenesen a család felé
fordította.
– Ezt várom el tőletek is – mondta apa.
Mama kifújta a füstöt.
– Egy ideig itt leszünk, kislányom.
Apa átnyújtotta Leninek a puskát.
– Jól van, Vöröske. Lássuk, hogy megy magadtól! Nézz bele az
irányzékba – de ne túl közelről –, és amikor látod a célpontot, húzd
meg a ravaszt. Lassan és magabiztosan. Egyenletesen lélegezz. Jól
van, célozz! Szólok, amikor lőhetsz. Figyelj a…
Leni megemelte a puskát, célzott, épp, amikor arra gondolt, hogy
hűha, Matthew, alig várom, hogy ezt elmesélhessem neked, véletlenül
meghúzta a ravaszt.
A puska olyan erővel csapódott a vállába, hogy ledöntötte a
lábáról, az irányzék pedig a szemkörnyékéhez ütődött, az ezt követő
reccsenés leginkább csonttörésnek hangzott.
Leni sikított a fájdalomtól, földhöz vágta a puskát, majd térdre
zuhant a sárban, egyik kezét sajgó szemére szorította. Annyira fájt
neki, hogy felkavarodott tőle a gyomra, majdnem elhányta magát.
 Még mindig sikított és bömbölt, amikor érezte, hogy valaki mellé
huppan, és egy kéz a hátát simogatta.
– Basszus, Vöröske! – mondta apa. – Még nem mondtam, hogy lőj!
Jól van, semmi baj. Csak lélegezz! Ez tipikus újonchiba. Nem lesz
semmi bajod.
– Jól van? – sikított mama. – Jól van?
Apa felsegítette Lenit.
– Nem kell sírni, Leni – mondta. – Ez nem egy
szépségversenytréning, ahol megtanulsz énekelni a főiskolai
ösztöndíjért. De oda kell rám figyelned. Az életedet próbálom
megmenteni.
– De… – Iszonyúan fájt. A szeme mögött lüktető fejfájás
készülődött. Leni nem is igazán látott a sérült szemével. A világ fele
homályba borult. Viszont az bántotta a legjobban, az apját mennyire
nem érdekelte, hogy megsérült. Nem bírta megállni, sajnálta magát.
Le merte volna fogadni, hogy Tom Walker sose bánt volna így
Matthew-val.
– Hagyd abba, Lenora – szólt rá apa, és kissé megrázta a lány
vállát. – Azt mondtad, szereted Alaszkát, és ide akarsz tartozni.
– Ernt, kérlek, ő nem egy katona – szólt közbe mama.
Apa körbeforgatta Lenit, megragadta a vállát, majd erősen
megrázta.
– Hány lányt raboltak el Seattle-ben, mielőtt eljöttünk?
– So-sokat. Havonta egyet. Néha többet.
– Kik voltak ők?
– Csak lányok. Tinédzserek, többnyire?
– És Patty Hearstöt a saját lakásából rabolták el, miközben a fiúja
is ott volt, nem igaz?
Leni megtörölte a szemét, bólintott.
 – Áldozat vagy túlélő akarsz lenni, Lenora?
Leninek annyira lüktetett a feje, hogy képtelen volt gondolkodni.
– Tú… túlélő?
– Akkor fel kell készülnünk bármire, ami idefenn érhet minket.
Azt akarom, hogy képes legyél megvédeni magadat. – A hangja ezen
a ponton elcsuklott. Leni felfedezte benne azt az érzést, melyet a férfi
olyan keményen próbált elrejteni. Szerette őt. Ezért akarta, hogy
képes legyen gondoskodni saját magáról. – Mi van, ha nem leszek
itt, amikor valami történik? Amikor egy medve letépi az ajtót, vagy
egy farkasfalka körbefog? Tudnom kell, hogy meg tudod védeni az
anyukádat és saját magadat.
Leni erősen szipogott, küszködött, hogy visszanyerje az
önuralmát. Az apjának igaza volt.
Muszáj volt erősnek lennie.
– Tudom.
– Jól van. Fogd meg a puskát! – mondta apa. – Próbáld meg újra!
Leni kézbe fogta a sárfoltos puskát. Célzott.
– Ne tartsd az irányzékot olyan közel a szemedhez! Nagyon
durván visszarúg. Ott. Így tartsd. – Apa finoman elmozdította a
fegyvert. – Tedd az ujjad a ravaszra! Finoman.
Leni nem tudta megtenni. Túlságosan féltette a szeme világát.
– Csináld! – szólt rá apa.
Vett egy mély lélegzetet, a mutatóujját a ravaszra csúsztatta, érezte
a hideg fémhajlatot.
Behúzta az állát, minél távolabb próbált kerülni az irányzéktól.
Minden erejével koncentrált. A hangok eltompultak: a varjak
károgása és a szél morajlása a fák közt elcsendesült, míg végül már
csak a saját szívdobogását hallotta.
Behunyta a bal szemét. Próbált megnyugodni.
 Az egész világ egyetlen kör alakban összpontosult. Először
homályosan, megkettőzve.
Fókuszálj!
Látta a szalmabálát, a ráragasztott papírt, a férfi fejének és
vállának körvonalát. Lenyűgözte, milyen tiszta a kép. Igazított a
puska állásán, majd megcélozta a fej kellős közepét.
Lassan meghúzta a ravaszt.
A puska robbanásszerűen visszarúgott, ismét keményen a
vállának csapódott, olyan erősen, hogy Leni el is botlott, de az
irányzék ezúttal nem bántotta a szemét.
A lövedék a szalmabálát találta el. Nem a célpontot, nem is a fehér
lapot a célpont körül, de a bálát. Még a csekély eredmény láttán is
furcsa büszkeség érzése járta át.
– Tudtam, hogy képes vagy rá, Vöröske! Mire végzünk,
mesterlövész leszel.
 HÉT
a
Ms. RHODES A TÁBLÁNÁL ÁLLT, és a feladatok oldalszámait írta épp
fel, amikor Leni belépett a tanterembe.
– Á – szólalt meg a tanárnő. – Úgy látszik, valaki túl közel tartotta
a szeméhez az irányzékot. Kérsz egy aszpirint?
– Újonchiba – felelte Leni, és majdhogynem büszke volt a
sérülésére. Azt jelentette, hogy valódi alaszkai válik belőle. – Jól
vagyok.
Ms. Rhodes bólintott.
– Ülj le a helyedre, és vedd elő a történelemkönyvedet!
Leni és Matthew hosszan meredtek egymásra, miközben a lány
beljebb lépett a terembe. A fiú arcára akkora mosoly ült ki, hogy
Leni láthatta az összes csálé fogát.
Becsúszott az asztala mögé, amely közben nekiütődött a fiú
asztalának.
– Elsőre szinte mindenki szemen üti magát. Nekem vagy egy hétig
monoklim volt. Fáj?
– Fájt. De nagyon menő lőni tanulni, én nem is…
– Jávorszarvas! – kiáltott fel Axle, miközben felpattant a székéből,
és az ablakhoz rohant.
Leni és Matthew követték a példáját. Az összes gyerek az
ablakhoz tömörült, és a hatalmas jávorszarvasbikát figyelték, ami az
iskolaépület mögötti füves területen bukkant fel. Az állat feldöntötte
a kerti asztalt, és a bokrokból legelészett.
 Matthew közel hajolt Lenihez; a válla súrolta a lányét.
– Szerintem találjunk ki valamilyen kifogást, és lépjünk le a
suliból. Majd azt mondom, hogy ebéd után segítenem kell otthon.
Lenit kissé felvillanyozta a lógás ötlete. Még sosem csinált ilyet.
– Én mondhatnám, hogy fáj a fejem. Csak háromra vissza kell
érnem, mikor jönnek értem.
– Király – mondta Matthew.
– Jól van, jól van – szólt közbe Ms. Rhodes. – Elég ebből. Leni,
Axle, Matthew, lapozzatok a száztizenhetedik oldalra az Alaszka
állam története könyvetekben…
A délelőtt hátralevő részében Leni és Matthew idegesen lesték az
órát. Nem sokkal ebédidő előtt Leni a fejfájására hivatkozva
hazakéredzkedett:
– El tudok sétálni a vegyesboltig, és onnan tudom hívni a
szüleimet az amatőr rádión.
– Rendben – felelte Ms. Rhodes. Úgy tűnt, a tanárnőben fel sem
merül, hogy füllentene, így Leni kirohant a tanteremből, és bezárta
maga mögött az ajtót. Végigsétált az úton, majd bebújt a fák közé, és
ott várakozott.
Úgy fél órával később Matthew is kisétált az iskolából, hatalmas
vigyorral a képén.
– Szóval, mit fogunk csinálni? – kérdezte Leni. Mégis milyen
lehetőségeik voltak? Nem volt tévé, nem volt mozi, nem voltak
kövezett bicikliutak, sem autóséttermek, ahol turmixot lehetne inni,
sem görkoripályák vagy játszóterek.
A fiú kézen fogta Lenit, majd egy sáros háromkerekű
terepjárgányhoz vezette.
– Mássz fel! – mondta Matthew, majd átvetette lábát a járművön,
és elhelyezkedett a fekete ülésen.
 Leni ezt nem tartotta túl jó ötletnek, de nem akarta, hogy Matthew
gyáva nyúlnak gondolja, így hát ő is felmászott. Ügyetlenül
megkapaszkodott a fiú derekában.
A fiú gázt adott, és nagy porfelhőt hátrahagyva már útnak is
indultak, a motor éles hangon sivított, a széles gumiabroncsok alól
csak úgy repkedtek a kavicsok. Matthew a városon keresztül
vezetett, zötykölődve hajtott át a hídon, egyenesen a földútra. A
leszállópálya után lekanyarodott a fák közé, nagy puffanással
átugratott egy árkon, és nekiiramodott egy olyan ösvénynek, amit
Leni még csak észre sem vett, egészen addig, amíg rá nem hajtottak.
Egy emelkedőn felfelé vitt az útjuk, be a sűrű erdőbe, egy fennsík
felé. Onnan Leni már látta is a kék tengervíz hajlatát, amint kimetsz
egy darabot a földből, és a hullámokat, amint nekicsapódtak a
partnak. Matthew lassított a járművel, majd profi módon hajtott
keresztül a hepehupás terepen, ahol még csak ösvény sem volt a
kerekek alatt. Leni rázkódott a quadon; szorosan kapaszkodott a
fiúba.
Végül Matthew lelassított, majd leállította a motort.
Hirtelen csend támadt körülöttük, melyet csak a partot verő
hullámok hangja tört meg odalenn a fekete sziklák mentén. Matthew
áttúrta a háromkerekűn lévő táskát, és előhúzott belőle egy
távcsövet.
– Gyere!
Matthew Leni előtt ballagott, biztos lábbal haladt a hepehupás,
sziklás terepen. Leni kétszer is majdnem megbotlott a talpa alól
előbukkanó kövekben, ezzel szemben Matthew úgy közlekedett,
mint egy hegyi kecske, aki tökéletesen otthonosan érzi magát ebben
a közegben.
Egy tisztáshoz vezette Lenit, ami úgy terült el a tenger fölött, mint
egy vizet merítő kéz. Két kézzel faragott, fából készült szék állt az
erdővel szemben. Matthew lehuppant az egyikre, és jelezte Leninek,
hogy a másik őrá vár.
 Leni ledobta a hátizsákját a fűbe, majd leült, és várt, amíg
Matthew a távcsőbe meredve átfésülte a fákat.
– Ott vannak. – Átnyújtotta Leninek a távcsövet, és egy liget felé
mutatott. – Az ott Lucy és Ricky. Az anyukám nevezte el őket.
Leni belenézett a távcsőbe. Eleinte nem látott mást, csak fákat,
fákat és fákat, miközben lassú tempóban balról jobbra pásztázott,
hirtelen azonban egy fehér villanás törte meg a látványt.
Pár fokkal visszafelé, balra mozgatta a távcsövet.
Két fehérfejű rétisas kuksolt egy fürdőkád méretű fészekben,
magasan a fák tetején. Az egyik madár három sasfiókát etetett, amik
égnek emelt csőrrel tolakodtak és bukdácsoltak, hogy megszerezzék
a visszaöklendezett ételt. Leni a lent csobogó víz robaja mellett is
hallotta a madárkák civódó, vijjogó hangját.
– Azta! – ámuldozott. Szíve szerint előkapta volna a Polaroid
fényképezőjét a hátizsákjából (egy lépést sem tett nélküle), de a
fiókák túlságosan távol voltak ahhoz, hogy az egyszerű
fényképezővel meg tudja örökíteni őket.
– Mindig ide jönnek vissza költeni, amióta az eszemet tudom.
Anya hozott el ide először, amikor még kicsi voltam. Látnod kéne,
ahogy fészket raknak! Csodálatos. És egész életükre választanak
társat. Kíváncsi lennék, mit tenne Ricky, ha valami történne Lucyval.
Anya szerint az a fészek van vagy egy tonna. Egész életemben
követtem, ahogy a sasfiókák kirepülnek a fészekből.
– Azta – ismételte el Leni, és elmosolyodott, amint az egyik
sasfióka kitárta a szárnyát, és megpróbált a testvérei fejére mászni.
– De jó ideje nem jártunk már erre.
Leni kihallott valamit Matthew hangjából. Lejjebb eresztette a
távcsövet, és a fiúra nézett.
– Te és az anyukád?
A fiú bólintott.
 – Mióta szétmentek apával, nehéz a helyzet. Talán azért, mert a
nővérem, Alyeska Fairbanksbe költözött a fősuli miatt. Hiányzik.
– Biztos közel álltok egymáshoz.
– Aha. Elég jó fej. Kedvelnéd. Azt hiszi, hogy nagyvárosban
szeretne élni, de tuti nem bírja majd. Vissza fog jönni. Apa szerint
mindkettőnknek fősulira kell járnunk, hogy lássuk, milyen
lehetőségeink vannak. Eléggé erőszakosan nyomatja ezt. De nekem
nem kell fősuli ahhoz, hogy tudjam, mi akarok lenni.
– Te már tudod?
– Persze. Pilóta. Mint Went bácsikám. Imádok odafenn lenni, az
égben. De apám szerint ez nem elég. Gondolom, fizikát kell
tanulnom, meg ilyen hülyeségeket.
Leni értette, miről beszél a fiú. Gyerekek voltak még, ő és
Matthew; senki sem kérte ki a véleményüket, vagy osztott meg
velük bármit is. Csak elvárták tőlük, hogy boldoguljanak az eléjük
tárt világban, folyton össze voltak zavarodva, mivel úgy tűnt,
semminek sincs értelme, de abban mégis biztosak lehettek, hogy a
föld alatt van a helyük a táplálékláncban.
Leni hátradőlt az érdes ülésen.
A fiú megosztott vele valami személyeset, valamit, ami fontos volt
neki. Neki is így kell tennie. Nem így működtek az igaz barátságok?
Nyelt egy nagyot, majd halkan így szólt:
– Szerencsés vagy, hogy az apukád a legjobbat akarja neked. Az
én apukám… furán viselkedik a háború óta.
– Hogy furán?
Leni megvonta a vállát.
Nem igazán tudta, mit is kellene felelnie, vagy hogy válaszoljon
anélkül, hogy túl sok mindent elárulna.
– Neki… rémálmai vannak… és a rossz időtől is bekattan. Néha.
De mióta ideköltöztünk, nem voltak rémálmai. Szóval talán jobban
van.
– Nem tudom. A tél egyetlen óriási éjszaka itt. Az emberek teljesen
agyamentek lesznek a sötétben, sikoltozva rohangálnak, rálőnek a
saját háziállataikra meg a barátaikra.
Leni érezte, hogy összeszűkül a gyomra. Eddig sose gondolt bele
igazán, hogy télen olyan sötét lesz itt, mint amilyen világos van
most. Bele se akart gondolni, milyen lesz ez a téli sötétség.
– Te mi miatt aggódsz? – kérdezte végül.
– Aggódom, hogy az anyukám el fog hagyni minket. Mármint,
tudom, hogy épített egy házat, és ott maradt a tanyán, és hogy a
szüleim még mindig szeretik egymást valamilyen iszonyú fura
módon, de ez már nem olyan, mint régen. Egy nap csak hazajött, és
közölte, hogy már nem szereti apát. Hanem azt a görény Calt. – A
helyén ülve Leni felé fordult. – Rémisztő, hogy az emberek egyszer
csak már nem szeretnek többé, tudod?
– Aha.
– Bárcsak tovább tartana a suli! – szólalt meg.
– Igen. Már csak három nap van a nyári szünetig. Utána meg…
Amint véget ér az iskola, Lenitől elvárják majd, hogy teljes
munkaidőben dolgozzon a tanyán, Matthew-nak pedig ugyanez lesz
a dolga a saját földjükön. Szinte nem is tudnak majd találkozni.

a
Az utolsó iskolanapon Leni és Matthew mindenféle ígéretet tettek
egymásnak, hogy kapcsolatban maradnak majd, amíg az órák újra
nem kezdődnek szeptemberben, de a valóság éket vert közéjük.
Hiszen gyerekek voltak csak, akik semmiféle kontrollal nem bírtak,
legkevésbé a saját időbeosztásuk felett. Leni már abban a pillanatban
magányosnak érezte magát, amint azon az utolsó napon elköszönt
Matthew-tól, és az út mentén rá váró VW busz felé ballagott.
 – Olyan mélabúsnak tűnsz, kislányom – mondta mama a
vezetőülésről.
Leni bemászott az utasülésre. Úgy érezte, fölösleges siránkoznia
valami miatt, amin nem tud változtatni. Három óra volt. Még
tengernyi napfényes óra volt hátra; ami azt is jelentette, hogy
többórányi házimunka vár rá.
Amint hazaértek, mama így szólt:
– Támadt egy ötletem. Menj, és hozd el azt a csíkos gyapjútakarót
meg egy tábla csokit a hűtőből. Találkozunk a parton.
– Mit fogunk csinálni?
– Az égvilágon semmit.
– Tessék? Apa ebbe sose egyezne bele.
– De ő most nincs itt. – Mama elmosolyodott.
Leni egy másodpercet sem vesztegetett. Berohant a házba (mielőtt
mama meggondolhatta volna magát). Előkapta a Hershey’s csokit a
konyhai hűtőből, a takarót pedig a kanapé hátuljából. Poncsóként
maga köré tekerte, majd a partra vezető rozoga lépcsők felé indult, a
víz által pöttyözött szürke kavicsok kanyarulatáig, melyek az ő saját,
privát vízpartjukat jelölték. Balra sötét, igéző kőbarlangok nyíltak,
melyeket több évszázad hánykolódó hullámai faragtak ki.
Mama a parttól kissé feljebb, a magas fűben ácsorgott, kezében
már égő cigarettájával. Leni biztos volt benne, hogy számára örökké
a tengeri levegő, a cigarettafüst és az anyja rózsaillatú parfümje fogja
megidézni a gyerekkort.
Leni leterítette a takarót az egyenetlen földre, majd ő és mama
kinyújtott lábbal helyet foglaltak, és egymásnak dőltek. Előttük a kék
tenger szakadatlanul tört előre, elárasztva és zörgetve a köveket a
parton. Nem messze tőlük egy vidra lebegett a hátán fekve, apró
fekete mancsával egy kagylót próbált feltörni.
– Hol van apa?
 – Halászni ment Zakkant Earllel. Szerintem abban reménykedik,
hogy tud egy kis pénzt kölcsönkérni az öregtől. Elég szűkösen
állunk. Nekem még van valamennyim abból a pénzből, amit
anyámtól kaptam, de abból cigire és Polaroid filmre költök. –
Gyengéden Lenire mosolygott.
– Nem tudom, Zakkant Earl jó hatással van-e apára – jegyezte meg
Leni.
Mama mosolya elhalványult.
– Tudom, mire célzol.
– De ő boldog itt – tette hozzá Leni. Próbálta nem felidézni a
beszélgetésüket Matthew-val arról, hogy közeleg a tél, és hogy a tél
sötét, hideg és őrjítő lesz.
– Bárcsak emlékeznél rá, milyen volt apád Vietnám előtt!
– Aha. – Leni több tucat történetet hallott már arról az időszakról.
Mama imádott az azelőtről beszélni, arról, hogy kik voltak ők
kezdetben. A szavak mostanra egy szeretett tündérmesére
emlékeztettek leginkább.
Mama tizenhat volt, amikor teherbe esett.
Tizenhat.
Leni tizennégy lesz szeptemberben. Csodával határos módon ezen
még sosem gondolkozott el. Tudta persze, hogy mennyi idős az
anyja, de nem rakta össze a tényeket. Tizenhat.
– Csak két évvel voltál idősebb, mint én, amikor teherbe estél –
szólalt meg Leni.
Mama felsóhajtott.
– Harmadikos voltam a gimiben. Nem csoda, hogy a szüleim
teljesen kiakadtak. – Küldött Leni felé egy ferde, elragadó mosolyt. –
Nem olyan emberek voltak, akik meg tudtak volna érteni egy
hozzám hasonló lányt. Utálták a ruháimat, a zenéket, amiket
hallgattam, én pedig utáltam a szabályaikat. Tizenhat évesen azt
hittem, hogy mindent tudok, és ezt közöltem is velük. Mire ők
elküldtek egy katolikus lányiskolába, ahol a lázadás annyit jelentett,
hogy feltekertük a szoknyánk derekát, hogy rövidebb legyen a
szegély, és térd fölött pár centi kilátszódjon a combunkból. Arra
tanítottak minket, hogyan térdepeljünk, imádkozzunk és
házasodjunk jól.
– Az apád úgy robbant be az életembe, mint egy szökőár, teljesen
ledöntött a lábamról. Minden egyes szavával rombolta a
hagyományos világomat, és teljesen megváltoztatta azt, aki voltam.
Lassan azt is elfelejtettem, hogyan lehet nélküle lélegezni. Ő mondta
nekem, hogy nincs szükségem a sulira. Minden egyes szavát
elhittem. Apád és én túlságosan szerelmesek voltunk ahhoz, hogy
óvatosak legyünk, és így teherbe estem. Az én apám majd
felrobbant, amikor elmondtam neki. El akart küldeni egy
leányanyaotthonba. Tudtam viszont, hogy akkor elvennének téged
tőlem. Senkit nem gyűlöltem még annyira, mint ahogy őt utáltam
abban a pillanatban.
Mama felsóhajtott.
– Így hát elszöktünk. Tizenhat éves voltam – majdnem tizenhét –,
apád pedig huszonöt. Amikor megérkeztél, teljesen le voltunk égve,
és egy lakókocsiparkban éltünk, de nem számított. Mit számít a
pénz, a munka vagy az új ruhák, ha ott van neked a legtökéletesebb
kisbaba a világon?
Mama hátradőlt.
– Apád régen mindenhova cipelt téged. Először a karjában, aztán a
vállán. Imádtad őt. Kizártuk a világot, és csak a szerelmünkből
éltünk, de a világ visszacsapott.
– A háború – szólalt meg Leni.
Mama bólintott.
– Könyörögtem apádnak, hogy ne menjen el Vietnámba.
Állandóan veszekedtünk emiatt. Nem akartam egy katona felesége
lenni, de ő menni akart. Így hát a könnyeimmel együtt
összecsomagoltam a ruháit, és elengedtem. Úgy volt, hogy csak egy
évig lesz távol. Fogalmam sem volt, mit tegyek, hová menjek,
hogyan éljek nélküle. Elfogyott a pénzem, így visszaköltöztem a
szüleimhez, de utáltam ott lenni. Mást se csináltunk, csak
vitatkoztunk. Folyton azt mondogatták, hogy váljak el az apádtól, és
nézzem a te érdekedet, így végül megint eljöttem. Ekkor találtam rá
a kommunára és az emberekre, akik nem ítéltek el azért, amiért csak
egy gyerek vagyok a saját gyerekével. Aztán lelőtték apád
helikopterét, őt pedig elfogták. Hat év alatt egyetlen levelet kaptam
tőle.
Leni emlékezett a levélre és arra is, hogy az anyja mennyire
zokogott, miután elolvasta.
– Amikor hazajött, halott embernek tűnt – folytatta mama. – De
szeretett minket. Mindennél jobban. Azt mondta, hogy képtelen
aludni, ha nem vagyok a karjában, bár úgy sem aludt túl sokat.
Mint mindig, mama története ezen a ponton elakadt, a
tündérmese véget ért. A boszorkány ajtaja bezárult az elkószált
gyerekek mögött.
A férfi, aki hazatért a háborúból, nem ugyanaz a férfi volt, mint
aki felszállt a Vietnámba tartó repülőre.
– De jobban van idefenn – jegyezte meg mama. – Nem gondolod?
Szinte újra önmaga.
Leni a tengerre meredt, amely kérlelhetetlenül gördült feléjük.
Semmit sem lehetett tenni a dagállyal szemben. Egyetlen hiba vagy
elvétett számítás, és az ember zátonyra futhat, vagy elmoshatja őt az
ár. Így hát nem lehet mást tenni, mint azzal védekezni, hogy az
ember tanulmányozza a grafikonokat, felkészül, és megfontolt
döntéseket hoz.
– Tudod, idefenn télen hat hónapon át sötét van. Havazik,
farkasordító hideg van, és fúj a szél.
– Tudom.
 – Azt szoktad mondani, hogy a rossz időben még nehezebb vele.
Leni érezte, hogy az anyja elhúzódik tőle. Ez egy olyan tény volt,
amivel nem akart szembenézni. Mindketten tudták, miért.
– Itt most nem olyan lesz – mondta mama, miközben a cigicsikket
a mellette fekvő kövön nyomta el. Majd elismételte még egyszer, a
biztonság kedvéért. – Itt nem. Itt boldogabb. Majd meglátod!

a
Ahogy teltek a hosszas nyári napok, Leni szorongása elhalványult.
Az alaszkai nyár maga volt a varázslat. Az éjféli nap földje. A fény
folyói; tizennyolc órás nappalok, melyeket mindössze egy leheletnyi
szürkület választ el egymástól.
Napfény és munka; ebből állt a nyár Alaszkában.
Rengeteg volt a tennivaló. Mindenki erről beszélt, folyamatosan.
Az étteremnél sorban állás közben, a vegyeskereskedésben a
kasszánál, a kompon a város felé menet. Hogy megy a halászat? Sikeres
volt a vadászat? És a kert? Minden egyes kérdés az élelmiszerek
raktározása, a télre való felkészülés körül forgott.
A tél Nagy Úgy volt. Leni ezt megtanulta. Odafenn az érkező
hideg gondolata bújt meg minden mögött. Még ha az ember egy
csodás nyári napon horgászni indult is, akkor is télire fogott halat.
Talán jó móka volt, de komoly dolog is egyben. A túlélés, úgy tűnt, a
legapróbb dolgokon múlik.
Leni és a szülei ötkor keltek, mormogva megreggeliztek, majd
nekiálltak a napi teendőknek. Újraépítették a kecskék karámját, fát
vágtak, gondozták a kertet, szappant készítettek, kifogták és
megfüstölték a lazacot, cserzettek, halat és zöldségeket tettek el,
zoknikat stoppoltak, mindent körbeszigszalagoztak. Mozogtak,
húztak-vontak, szögeltek, építettek, vagdostak. Mázsás Marge
eladott nekik három kecskét, Leni pedig megtanulta, hogyan kell
gondozni őket. Azt is elsajátította, hogyan gyűjtsön bogyókat,
főzzön dzsemet, hámozzon kagylót és készítse el lazacikrából a világ
legjobb csaliját. Esténként mama újfajta ételeket főzött nekik: szinte
mindenbe lazac és laposhal került, a zöldségek pedig a kertben
termettek. Apa megtisztította a fegyvereit, megjavította azokat a
fémcsapdákat, amiket Zakkant Earl adott el neki, és kézikönyveket
olvasott arról, hogyan kell levágni az állatokat. Itt a barterezés, a
csereberélés és a szomszédok kisegítése volt az élet egyik fő
szervezőelve. Sose lehetett tudni, mikor jelenik meg valaki a
kocsifelhajtón, hogy felajánljon némi extra húst vagy pár penészes
falécet, esetleg egy vödör áfonyát valamiért cserébe.
Ezen a vad vidéken az összejövetelek úgy sarjadtak ki a földből,
mint a gyom. Az emberek egyszer csak felbukkantak lazaccal teli
hűtőtáskáikkal és egy láda sörrel, majd jeleztek a többieknek az
amatőr rádión keresztül. Egy halászokkal teli hajó kötött ki a parton;
egy hidroplán landolt az öbölben. Mire az ember észbe kapott, egy
csomóan tülekedtek a tűz körül, valahol a tengerparton, nevetgéltek,
beszélgettek, és jóval éjfél utánig iszogattak.
Leni azon a nyáron felnőtté vált; legalábbis ő így érezte.
Szeptemberben betöltötte a tizennégyet, menstruálni kezdett, és
végre szüksége lett egy melltartóra is. Az arcán, az orrán és a
szemöldöke közt a pattanások úgy bukkantak elő, mint apró,
rózsaszín vulkánok. Amikor először megtörtént, félt találkozni
Matthew-val, attól tartott, hogy a fiúnak majd megváltozik róla a
véleménye, fura, serdülőkori látványa miatt; de úgy tűnt, a fiú észre
sem vette, hogy Leni főellenségévé időközben a saját bőre vált.
Matthew-val találkozni továbbra is az alaszkai napok fénypontja
volt. Azon a nyáron akárhányszor lehetőségük akadt együtt lenni,
leszakadtak a társaságtól, elrejtőztek és beszélgettek.
A fiú Robert Service-verseket szavalt Leninek, és különleges
dolgokat mutatott neki, mint például egy fészket tele kék
kacsatojással vagy egy hatalmas medvetalpnyomot a homokban.
Leni mindent lefotózott, amit a fiú mutatott neki – sőt, magát a fiút is
–, a legkülönbözőbb fényviszonyokban, és a képekből egy hatalmas
kollázst készített, melyet a tetőtéri hálószobája falára rajzszögelt.
 A nyár legalább olyan gyorsan véget ért, mint ahogy beköszöntött.
Az ősz Alaszkában nem igazán évszak volt, sokkal inkább egy
pillanat, egy átmenet. Az eső esni kezdett, és többé sosem állt el, a
földet sárrá változtatta, dagonyába fojtva és a szürkeség függönyével
körülvéve a félszigetet. A folyók kiöntöttek összeomló medrükből,
irányt változtattak, és hatalmas földdarabokat ragadtak magukkal.
A nyárfák levelei a kunyhó körül hirtelen aranyszínt öltöttek és
magukban sustorogtak, majd fekete fodrokba csavarodva, ropogós,
csipkés szélű halmokban hullottak a földre.
Az iskola elkezdődött, és ezzel együtt Leni úgy érezte, visszatért a
gyermekkora is. A tanteremben találkozott Matthew-val, és
elfoglalta mellette a helyét, jó közel húzódva a fiúhoz.
Matthew mosolya bizonyos értelemben felébresztette őt,
emlékeztette rá, hogy az élet nem csak munkából áll. Valami újat
tanított számára a barátságról: hogy az pontosan onnan
folytatódhatott, ahol korábban abbahagyták, mintha egyáltalán nem
is lettek volna egymástól távol.

a
Egy hűvös, szeptemberi estén, egy hosszú nap után, Leni az
ablakában állt, és csak meredt a sötét udvarra. Az anyjával nagyon
elfáradtak; napkeltétől napnyugtáig dolgoztak, a szezon utolsó
lazacait konzerválták – dunsztosüvegeket készítettek elő, halat
pucoltak, szeletekre vágták a telt, rózsaszín és ezüstös húst, és
levagdosták róla a nyálkás bőrt. A szeleteket a dunsztosüvegbe
tuszkolták, majd így tették bele azokat a kuktába. Egyesével hordták
le az üvegeket a pincébe, és az újonnan épített polcokra pakolták
őket.
– Ha egy szobában van tíz okos férfi és egy tökkelütött, mérget
vehetsz rá, melyiküket fogja apád a legjobban kedvelni.
– Tessék? – kérdezett vissza Leni.
– Ne is figyelj rám!
 Mama közelebb lépett, Leni mellé. Odakinn leszállt az éj. A
telihold kékes-fehéres fényt vetett mindenre. A csillagok
tűszúrásszerű, tojásdad formájú fényfoltokkal borították az eget.
Odafenn az éjszakai ég hihetetlenül óriásira nyúlt, és sosem fordult
igazán feketébe, sokkal inkább mélykék bársonyszínt öltött. Az
alatta elterülő világ teljesen egybemosódott: a tűzfény masszája, a
holdfény kacskaringós, fehér tükröződése a tompa hullámokon.
Apa is odakinn ácsorgott a sötétben, Zakkant Earllel. A két férfi
egymás mellett álldogált az olajoshordóban égő tűznél, és egy korsót
passzolgattak egymás közt. Fekete füst gomolygott az égetett
szemétből. Mindenki más, aki korábban átjött segíteni, órákkal
azelőtt hazament már.
Zakkant Earl hirtelen előkapta a pisztolyát, és a fákra lőtt.
Apa erre harsányan felkacagott.
– Mégis meddig akarnak még kinn maradni? – kérdezte Leni.
Amikor legutóbb kiment a pottyantós vécére, elcsípett pár részletet a
beszélgetésükből. Tönkreteszik az országot… biztonságban tudhatjuk
magunkat… beköszönt az anarchia… nukleáris.
– Ki tudja?
Mama hangjából bosszankodás hallatszott. Korábban azokat a
jávorszarvassteakeket sütötte ki, amiket Zakkant Earl hozott
magával; aztán krumplit sütött, és megterített a kártyaasztalukon a
tábori étkészletükkel. Leni egyik puhakötésű regényét használták,
hogy kiegyengessék az asztal rossz lábát.
Mindez órákkal ezelőtt történt. Mostanra a hús olyan száraz
lehetett, mint egy elhasználódott, régi csizma.
– Ami sok, az sok! – elégelte meg végül mama. Kilépett a
kunyhóból. Leni az ajtófélfához sompolygott, és kissé kinyitotta az
ajtót, hogy hallhassa, mi történik. A kecskék mekegni kezdtek a
léptek hallatán.
 – Helló, Cora! – vigyorgott rá Zakkant Earl szentimentálisan. Nem
állt túl biztos lábakon, jobbra dülöngélt, el is botlott.
– Szeretnél itt maradni vacsorára, Earl? – kérdezte mama.
– Nem, de kösz – felelte ide-oda inogva Zakkant Earl. – A lányom
jól elver, ha nem érek haza. Lazacból főz halászlevet.
– Akkor majd talán máskor – mondta mama, majd a kunyhó felé
fordult. – Gyere be, Ernt. Leni éhen hal.
Zakkant Earl a teherautója felé botladozott, bemászott, és elhajtott,
de csak többszöri nekifutásra járt sikerrel, közben a dudára tenyerelt.
Apa bicegve, túlzottan óvatoskodva kelt át az udvaron, ami azt
jelentette, hogy részeg. Leni ezt már máskor is látta rajta. Bevágta
maga mögött az ajtót, és imbolyogva az asztalhoz tántorgott, szinte
ráesett a székére.
Mama behozott egy tányér húst és kemencében sült krumplit egy
vekni meleg kovászos kenyérrel; Thelma megtanította nekik, hogyan
kell sütni a kovászból, amit minden telepes tartott otthon.
– Jó’ né… ki – nyökögte apa, miközben egy villányi szarvashúst
vett a szájába, és hangosan csámcsogni kezdett. Majd zavaros
tekintettel felnézett. – Kettőtöknek jól bele kell húzni. Earllel erről
beszélgettünk. Amikor beüt a krach, ti lesztek az első áldozatok.
– Amikor beüt a krach? Az ég szerelmére, miről beszélsz? – szólt
vissza mama.
Leni figyelmeztető pillantást küldött az anyja felé. Mama jobban
ismerte annál azt apját, minthogy bármit is szóvá tegyen, amikor a
férfi részeg.
– Amikor beüt a krach. Tudod! Hadiállapot. Egy nukleáris bomba.
Vagy egy pandémia. – Letépett egy nagy darabot a kenyérből, és
beletunkolta a szaftba.
Mama hátradőlt. Rágyújtott egy cigire, és méregette a férfit.
Ne csináld, mama, kérte gondolatban Leni. Egy szót se szólj!
 – Nem tetszik nekem ez a világvége retorika, Ernt. Gondolj Lenire.
Ő…
Apa akkorát csapott öklével az asztalra, hogy minden
beleremegett.
– A francba is, Cora, nem tudnál legalább egyszer támogatni?
Talpra szökkent, és a bejárati ajtónál lógó kapucnis kabátok
sorához vonult. Darabos volt a mozgása. Leninek úgy tűnt, mintha a
férfi azt mondta volna, istenverte idióta, és még motyogott mellé
valami mást is. Megrázta a fejét, és közben behajlítgatta, majd
kinyújtotta a kezét. Leni vadságot vélt felfedezni benne, úgy tűnt,
alig bírja megfékezni a hirtelen és erősen feltámadó érzelmeit.
Mama odaszaladt hozzá, és utánanyúlt.
– Ne érj hozzám! – vicsorgott, és arrébb lökte az asszonyt.
Apa megragadott egy kabátot, belelépett a csizmájába, és kilépett
a kunyhóból, bevágva maga mögött az ajtót.
Leni elkapta az anyja pillantását, és hosszan a szemébe nézett. A
végtelenül kifejező, nagyra nyílt, kék szemekben a saját szorongását
látta tükröződni.
– Tényleg elhiszi ezt a sok világvége baromságot?
– Szerintem igen – felelte mama. – Vagy legalábbis szeretné. Ki
tudja? Nem is igazán számít. Az egész csak szóbeszéd.
Leni viszont tudta, hogy mi számít.
Az időjárás egyre rosszabbra fordult.
Ahogyan az apja állapota is.

a
– De milyen igazából? – kérdezte Leni Matthew-tól másnap iskola
után. Körülöttük a többi gyerek pakolászta a tanszereit, hogy utána
hazaindulhassanak.
– Micsoda?
 – A tél.
Matthew elgondolkodott.
– Borzalmas és csodálatos. Ebből derül ki, hogy való-e az
embernek Alaszka. A többség rohan vissza odakintre, mielőtt véget
érne.
– A Nagy Magányos – felelte Leni. Robert Service így nevezte
Alaszkát.
– Neked menni fog – tette hozzá Matthew komolyan.
Leni bólintott, azt kívánva, bár elmondhatná neki, hogy egyre
inkább az otthona falain belüli veszélyek miatt aggódik, nem
annyira amiatt, ami odakinn leselkedik rájuk.
Rengeteg mindent megoszthatott Matthew-val, de ezt nem.
Elmondhatta neki, hogy az apja túl sokat iszik, vagy hogy kiabált,
esetleg azt is, hogy dühbe gurult, de azt nem, hogy időnként fél tőle.
Egy ilyen vallomás olyan árulásnak bizonyult volna, amit lehetetlen
volt akár csak elképzelni is.
Együtt léptek ki az iskolából, vállt vállnak vetve.
Odakinn már várt rá a VW kisbusz. Akkoriban elég rosszul festett
már, behorpadt és több helyen megkarcolódott. A lökhárítót csak a
szigszalag tartotta a helyén. A kipufogó leesett egy kátyúnál, így az
öreg tragacs úgy bőgött, mint egy versenyautó. A szülei mindketten
az autóban ültek, és őt várták.
– Szia – köszönt el Leni Matthew-tól, majd a jármű felé indult.
Bedobta a hátizsákját a busz hátsó ülésére, és ő is bemászott. –
Sziasztok – szólalt meg Leni.
Apa rükvercbe tette a buszt, kitolatott, majd megfordult vele.
– Zakkant Earl azt akarja, hogy tanítsak meg pár dolgot a
családjának – magyarázta apa, miközben ráfordultak a főútra. – A
minap, este beszéltünk róla.
 Pillanatok alatt kinn is voltak a városból, és felfelé caplattak a
dombon, majd behajtottak a táborhoz. Apa szállt ki először a
buszból. Hátulról előszedte a puskáját, és átvetette a vállán.
Zakkant Earl, aki egészen addig a tornácán ücsörgött, azonnal
felpattant és integetett nekik. Odakiáltott valamit, amit Leni nem is
hallott, az emberek pedig azonnal félbehagyták a munkájukat.
Letették az ásóikat, fejszéiket és láncfűrészeiket, majd a tábor
közepén, a tisztáson gyülekeztek.
Mama is kinyitotta az ajtót, majd kiszállt. Leni szorosan a
nyomában volt, a bakancsa belesüppedt a nedves, felázott földbe.
Egy horpadt Ford hajtott be a VW mellé, majd leparkolt. Axle és a
két lány, Agnes és Marthe szállt ki a teherautóból, és a Zakkant Earl
tornáca előtt gyülekező csoport felé vették az irányt.
Zakkant Earl a málló, ferde tornácon állt, görbe lábait kicsit
nagyobb terpeszbe tárta szét, mint ami kényelmesnek tűnt volna.
Fehér haja erőtlenül lógott megereszkedett bőrű arca mellett, a töve
zsíros, a vége göndör volt. Koszos farmerének szárát barna
gumicsizmájába tűrte be, flanel munkásinge jobb napokat is
láthatott. Kezével terelő mozdulatokat tett.
– Gyertek közelebb, gyertek csak! Ernt, Ernt, gyere ide mellém,
fiam!
Pusmogó hang söpört végig a tömegen; az emberek forgatták a
fejüket.
Apa elhaladt Thelma és Ted mellett, majd rámosolygott Clyde-ra,
és megveregette a hátát, amikor mellé ért. Apa fellépett a tornácra
Zakkant Earl mellé. Magasnak és karcsúnak tűnt a pöttöm
öregember mellett. És nagyon jóképűnek is, fekete hajkoronájával és
dús, fekete bajszával.
– Tegnap este beszélgettünk, mint férfi a férfival, arról, hogy
milyen szarságok történnek odakinn – szólalt meg Zakkant Earl. – Az
elnökünk egy igazi szélhámos, és egy TWA repülőt a levegőben
robbantottak fel. Senki sincs már biztonságban.
 Leni hátrafordult, és felnézett mamára, aki csak megvonta a vállát.
– A fiam, Bo, az egyik legjobb ember volt köztünk. Imádta
Alaszkát, és eléggé imádta az Egyesült Államokat is ahhoz, hogy
önként jelentkezzen harcolni a rohadt háborúba. Mi pedig
elvesztettük őt. De ő még azon a pokoli helyen is ránk gondolt. A
családjára. A biztonságunk és védelmünk fontos volt neki. Ezért
elküldte hozzánk a barátját, Ernt Allbrightot, hogy ő is közénk
tartozzon. – Zakkant Earl megveregette apa hátát, és kissé előre is
tolta. – Egész nyáron figyeltem Erntöt, és most már biztos vagyok
benne: a legjobbat akarja nekünk.
Apa előhúzott egy összehajtogatott újságot a hátsó zsebéből, és
feltartotta. A főcím így szólt: Bomba robbant a TWA 841-es járatán, 88
halott.
– Lehet, hogy a vadonban élünk, de járunk Homerbe, Sterlingbe és
Soldotnába. Tudjuk, mi történik odakinn. Bombákat robbant az IRA,
a PFSZ, a Weatherman. Az emberek gyilkolásszák egymást,
embereket rabolnak el. Rengeteg lány tűnt el Washington államban;
valaki most fiatal lányokat gyilkol Utah-ban. A Szimbionikus
Felszabadítási Hadsereg. India nukleáris bombákat tesztel. Csak idő
kérdése, mikor robban ki a harmadik világháború. Lehet, hogy
nukleáris háború lesz… az is lehet, hogy biológiai fegyvereket
vetnek be. És amikor ez megtörténik, tényleg beüt a krach.
Zakkant Earl bólogatott, és egyetértően mormogott.
– Mama? – suttogta Leni. – Ez igaz?
Mama rágyújtott.
– Van olyan, hogy egy dolog igaz, de mégsem az az igazság, most
pedig psszt. Nem akarjuk felmérgesíteni.
Apa a figyelem középpontjába került, és fürdőzött benne.
– Mind remek munkát végeztetek, hogy felkészüljetek a szűkös
időkre. Kimagasló eredményt értetek el a tanyasi önfenntartásban.
Remek víztározó rendszeretek és élelemraktáraitok vannak.
Kijelöltétek a frissvíz-források határait, és profi vadászok vagytok. A
kertetek ugyan lehetne nagyobb, de kiválóan van gondozva. Készen
álltok rá, hogy bármit túléljetek. Leszámítva a hadiállapot hatásait.
– Mire célzol? – firtatta Ted.
Apa valahogy… másképp festett. Magasabbnak tűnt. Leni még
sosem látta, hogy ennyire kihúzta volna magát.
– Nukleáris háború. Pandémia. Elektromágneses rezgés.
Földrengés. Szökőár. Tornádó. Kitörhet a Mount Redoubt vagy a
Mount Rainer. 1908-ban volt egy kitörés Szibériában, ami ezerszer
erőteljesebb volt, mint a bomba, amit Hiroshimára dobtak le. Több
millió lehetőség van arra, hogyan ér majd véget ez a beteg, korrupt
világ.
Thelma rosszallóan nézett.
– Jaj, ne már, Ernt, szükségtelen ráijeszteni a…
– Csst, Thelma! – csattant fel Zakkant Earl.
– Bármi jöjjön is, ember okozta tragédia vagy természeti
katasztrófa, az első lépés a törvényes rend összeomlása lesz –
folytatta apa. – Gondoljatok bele: Nincs áram. Nem lehet
kommunikálni. Nincsenek vegyesboltok. Nem lehet biztonságos
ételt találni. Nincs víz. Nincs civilizáció. Hadiállapot.
Apa szünetet tartott, és minden egyes jelenlévővel egyenként vette
fel a szemkontaktust.
– A Tom Walker-féle embereket a nagy házukkal, a drága
hajójukkal és a markológépükkel váratlanul éri majd mindez. Mire
lesz jó az a hatalmas föld és vagyon, amikor kifogy az ételből és a
gyógyszerkészleteiből? Semmire. És tudjátok, mi történik, amikor a
Tom Walker-féle emberek rájönnek, hogy nincsenek felkészülve?
– Micsoda? – Úgy nézett fel Zakkant Earl apára, mintha Isten állna
mellette.
– Ide jön majd, dörömböl az ajtón, és segítségért fog könyörögni
nekünk, azoknak az embereknek, akiknél jobbnak hitte magát. – Apa
szünetet tartott. – Tudnunk kell, hogyan védjük meg magunkat, és
hogyan tartsuk kívül a fosztogatókat, akik el akarják majd venni azt,
ami a miénk. Először is, össze kell állítanunk a túlélőcsomagokat –
olyan táskákat, amiket az életben maradáshoz szükséges dolgokkal
pakolunk meg. Készen kell állnunk arra, hogy azonnal kereket
oldhassunk, és minden kéznél legyen, amire szükségünk lehet.
– Így van! – kiáltott valaki.
– De ez még nem elég. Kezdetnek megteszi a jelenlegi állapot. De
a védelem nem túl fegyelmezett. Szerintem Bo azért hagyta rám a
földjét, hogy megtaláljam az utamat ide, hozzátok, és megtanítsam
nektek, hogy nem elég felkészülni a túléléshez. Meg is kell
tanulnotok küzdeni azért, ami a tiétek. Végezni bárkivel, aki el
akarja venni tőletek. Tudom, hogy mind vadászok vagytok, de a
pisztolyoknál többre lesz szükségünk, amikor beüt a krach.
Furkósbotokkal csontot lehet törni. A kések elmetszik az artériákat.
A nyilak keresztülfúrják az embert. Megígérem nektek, mielőtt
leesne az első hó, mindannyiótok készen áll majd a legrosszabbra,
kivétel nélkül – a legifjabbtól a legidősebbig –, mind képesek lesztek
megvédeni magatokat és a családotokat az előttünk álló veszélytől.
Zakkant Earl bólintott.
– Szóval. Mindenki sorakozzon. Pontosan fel akarom mérni,
milyen jól bántok a fegyverrel. Ezzel fogjuk kezdeni.
 NYOLC
a
NOVEMBER ELSEJÉRE a nappalok gyorsan rövidültek. Leni minden
egyes napsütéses pillanat hiányát megérezte. A hajnal vonakodva
köszöntött be reggel kilenckor, és az éjszaka újra visszakövetelte a
világot délután ötkor. Alig nyolcórányi napfény jutott számukra. És
tizenhat órányi sötétség. Leni még sosem tapasztalt hasonlót, hogy
az éjszaka ilyen erővel rontson rájuk, mint egy felfoghatatlanul
hatalmas és kíméletlen lény szárnyas árnyéka.
Az időjárás teljesen kiszámíthatatlan volt. Esett, havazott, majd
újra esett. Most épp a késő délutáni égbolt köpködte rájuk a havas
eső és a jég fagyos keverékét. Tócsák keletkeztek a földön, amik
aztán koszos, növényekkel tűzdelt jégtáblákká fagytak. Leni a
dagonyában végezte a házimunkáját. Miután megetette a kecskéket
és a tyúkokat, két üres vödörrel a kezében a ház mögötti erdőbe
cammogott. A nyárfák kopárak voltak; az ősz csontvázzá
meztelenítette őket. A szívveréssel bíró lények mind meghúzódtak
valahol, próbáltak kikerülni a havas eső és a zápor útjából.
Miközben a folyó felé sétált, a szél belekapott a hajába, és süvítve
átfútt a dzsekijén is. Leni összegörnyedt, behúzta a nyakát.
Öt körbe telt, mire megtöltötte a fém vizeshordót, amit a ház
mellett tartottak. Az eső ugyan segített, de nem volt megbízható. A
vizet, ahogyan a tűzifát, sosem lehetett a véletlenre bízni.
Leni erősen izzadt, miközben egy vödör vizet mert ki a patakból,
melyet aztán ki is loccsantott a cipőjére, amint az éj leszállt. És
tényleg leszállt; olyan erősen és gyorsan csapódott be, mint ahogy
egy fedő csörömpölve pottyan rá a lábosra.
 Amikor Leni hazafelé indult, végtelen fekete boltozat fogadta.
Minden egybeolvadt, nem látszottak a csillagok az égen, a hold sem
világította meg az ösvényt. A parkája zsebében kotorászott, hogy
megtalálja a fejlámpát, amit az apja adott neki. Beállította a pántot,
majd a fejére tette, és bekapcsolta a lámpát. Előhúzott egy pisztolyt a
hüvelyéből, és a derékszíjába dugta.
A szíve csak úgy kalapált a mellkasában, ahogy lehajolt a két,
vízzel teli vödörért. A fémfogantyúk belevágtak kesztyűs kezébe.
A jeges eső hóvá alakult át, csípte az arcát és a homlokát.
Tél.
A medvék még nem alszanak téli álmot, igaz? Ilyenkor a
legveszélyesebbek, mohón falnak, mielőtt aludni térnének.
Egy sárga szempárt pillantott meg, ami a sötétségből egyenesen rá
meredt.
Nem.
Csak képzelődött.
A talaj megváltozott a talpa alatt, beroskadt. Leni elbotlott. A víz
kiloccsant a vödrökből, rá a kesztyűjére.
NepánikoljNepánikoljNepánikolj!
A fejlámpája fényében felbukkant előtte egy kidőlt fatörzs.
Gyorsan szedte a levegőt, miközben átlépett fölötte, hallotta a fa
kérgének csikorgását a farmerja mentén, de csak ment tovább; fel a
dombra, majd le a dombról, körbe a sűrű, fekete cserjésen. Végül,
kissé felfelé maga előtt, megcsillant valami.
Fény.
A kunyhó.
Rohanni szeretett volna. Kétségbeesetten haza akart érni, érezni
akarta az anyja karját maga körül, de nem volt bolond. Egy hibát
már elkövetett – nem figyelt az időre.
 Ahogy a kunyhóhoz közeledett, az éjszaka kissé felszakadozott. A
feketeség mentén feltűnt a faszenes körvonal: a fém kályhacső
csillogva ágaskodott a tetőn, egy oldalsó ablakból áradt a fény,
felvillant az odabenn álló emberek árnyéka. A levegőben füstölgő fa
és a vendégszeretet illata terjengett.
Leni a kunyhó oldalához rohant, megemelte a hordó rögtönzött
fedőjét, és beleöntötte a vödrökben megmaradt vizet a hordóba. A
pillanat, ami aközött telt el, hogy Leni felfordította a vödröt, és
aközött, hogy a víz loccsanva megérkezett a hordóba, arról
árulkodott, hogy megközelítőleg háromnegyedig lehet a tartály.
Leni annyira remegett, hogy csak másodjára sikerült kinyitnia az
ajtót.
– Megjöttem – mondta, miközben egész testében reszketve
belépett a kunyhóba.
– Fogd be, Leni! – csattant fel apa.
Mama apa előtt állt. Nyugtalannak tűnt, szakadt
melegítőnadrágot és egy túlméretezett pulóvert viselt.
– Szia, kislányom! – szólalt meg. – Akaszd fel a kabátodat, és vedd
le a csizmádat!
– Hozzád beszélek, Cora – teremtette le apa.
Leni kihallotta a dühöt apja hangjából, és látta, hogy az anyja
összerezzen.
– Vissza kell vinned a rizst. Mondd meg Mázsás Marge-nak, hogy
nem tudjuk kifizetni – mondta. – És a kekszet meg a tejport is.
– De… még nem ejtettél el egy szarvast sem – felelte mama. –
Muszáj…
– Minden az én hibám, igaz? – kiáltotta apa.
– Nem erre céloztam, és ezt te is tudod. De a tél kezd legyengíteni
minket. Több ételre van szükségünk, mint amennyi van, és a
pénzünk…
 – Szerinted nem tudom, hogy pénzre van szükségünk? – A férfi
egy erős ütést mért az előtte álló székre, ami aztán felborult és a
földnek csapódva megrepedt.
A szemében támadt hirtelen vadság, a fehérség látványa
megijesztette Lenit.
Hátrált egy lépést.
Mama odalépett hozzá, megérintette az arcát, próbálta
megnyugtatni.
– Ernt, édesem, kitalálunk valamit.
A férfi elhúzódott, majd az ajtó felé indult. Az ablak melletti
kampóról levette a kabátját, kitárta az ajtót, melyen betüremkedett a
fagyos levegő, majd bevágta maga mögött. Egy pillanattal később a
VW busz motorja nagy robajjal életre kelt; a fényszórók
bevilágítottak az ablakon, a fényükben mama aranyló fehér színt
öltött.
– Az idő teszi ezt vele – mondta mama, miközben rágyújtott egy
cigire, és végignézte, ahogy a férfi elhajt. Gyönyörű bőre sárgásnak
tűnt a reflektor izzó fényében, majdhogynem viaszszerűnek.
– Egyre rosszabb lesz – szólalt meg Leni. – Mindennap egyre
sötétebb és hidegebb van.
– Aha – felelte mama, aki legalább olyan rémültnek tűnt, mint
amilyennek Leni érezte magát. – Tudom.

a
A tél egyre szorosabbra zárta a markát Alaszka körül. A végtelen
táj egyre inkább kunyhójuk elszigeteltségére szűkült össze. A nap
negyed tizenegykor kelt fel reggelente, és tizenöt perccel az iskola
vége után le is ment. Kevesebb mint hatórányi napsütés. A hó
végeláthatatlanul hullott, mindent betakarva. Buckákban
halmozódott fel, és csipkét szőtt az ablaküvegekre, így odabenn
magukon kívül semmi mást nem láthattak. Abban a pár napfényes
órában szürke ég tátongott a fejük fölött; néhanap szinte csak a
napfény emléke villant fel, nem is valódi napsugarak. A szél súrolta
a tájat, és úgy süvített, mintha fájdalom gyötörné. A füzikék
megfagytak, csipkeszerű jégszobrokká válva emelkedtek ki a hóból.
A farkasordító hidegben minden beragadt – a kocsik ajtaja befagyott,
az ablakok megrepedtek, a motorok nem voltak hajlandóak
beindulni. Az amatőr rádióból folyton a rossz időjárásról szóló
figyelmeztetések és halálesetekről való beszámolók zengtek, melyek
olyan gyakoriak voltak az alaszkai télben, mint a megfagyott
szempillák. Az emberek a legapróbb hibák miatt is életüket
veszthették – egy folyóba pottyanó kocsikulcs, egy kiszáradt
benzintartály, egy lerobbanó motorosszán vagy egy túl gyorsan
bevett kanyar is a vesztüket okozhatta. Leni semmit sem csinálhatott
és sehová sem mehetett figyelmeztetés nélkül. Már most úgy tűnt,
mintha a tél egy örökkévalóság óta tartana. A vízpartot is a jég vette
birtokba, megdermesztve a kagylókat és köveket, míg végül a part
úgy festett, mint egy ezüst flitteres gallér. A szél úgy zúgott a
tanyán, mintha egész télen, minden egyes lélegzetvétellel a fehér
tájat szeretné átalakítani. A fák csak kuporogtak a szél
fenyegetésében, az állatok rejtekhelyeket építettek, és lukakat ástak
maguknak, hogy elbújhassanak bennük. Hasonlítottak az
emberekre, akik ebben a hidegben, különleges védelemre szorulva,
szintén meghúzták magukat.
Leninek még sosem volt ilyen egyhangú az élete. A jó napokon,
amikor a busz elindult, és az időjárás is elviselhető volt, akkor
iskolába ment. A rossz napokon csak a munka maradt, amit ebben a
kemény, lehangoló hidegben kellett elvégeznie. Leni arra
összpontosított, hogy mivel kell meglennie: el kell mennie az
iskolába, meg kell írnia a leckét, meg kell etetnie az állatokat, vizet
kell hordania, jeget kell törnie, zoknit kell stoppolnia, ruhákat kell
javítania, mamával kell főznie, a kunyhót ki kell takarítania, meg kell
pakolnia a fatüzelésű kályhát. Minden egyes nap több és több fát
kellett feldarabolni, behordani és felhalmozni. Ezekben a rövid
napokban nem volt tér arra, hogy bármi máson gondolkozzon az
ember, kizárólag a túlélés mikéntjén. Zöldségpalántákat nevelgettek
papírpoharakban a galéria alatti asztalon. Még a hétvégi túlélési
képességeket fejlesztő gyakorlatok is abbamaradtak a Harlan-
táborban.
Az időjárásnál csak az általa okozott elszigeteltség volt rosszabb.
Mivel a tél teljesen felszámolta a szociális életüket, Allbrighték
egymással voltak összezárva. Minden egyes estét együtt töltöttek, az
éjszaka hosszas óráit a kályha köré gyűlve vészelték át.
Mind feszültek voltak. A szülei közt folyton viták robbantak ki a
pénz, a házimunka, az időjárás miatt. Vagy csak úgy, ok nélkül.
Leni tudta, apa mennyire szorong az elégtelen készleteik és a nem
létező pénzük miatt. Látta rajta, hogy mennyire gyötri mindez; látta
azt is, mama milyen közelről figyeli őt, és mennyire aggódik a férfin
egyre inkább eluralkodó szorongás miatt.
A férfi küszködése, hogy megőrizze nyugalmát, nyilvánvalóvá
vált a gyakori tikkeléséből és abból, hogy időnként úgy tűnt, nem
hajlandó rájuk nézni sem. Jóval napfelkelte előtt kelt, és addig
dolgozott odakinn, ameddig csak tudott, jóval sötétedés után,
havasan tért vissza, a bajsza és szemöldöke megfagyott, az orra
hegye kifehéredett.
Látványos volt, mekkora erőfeszítéseket öl abba, hogy kordában
tartsa a haragját. Ahogy rövidültek a nappalok, az éjjelek pedig
egyre hosszabbodtak, vacsora után járkálni kezdett, nyugtalanul
motyogott magában. A rossz éjszakáin fogta a csapdákat, melyeknek
használatára Zakkant Earl tanította meg, és egyedül vonult ki az
erdő mélyébe őzeket ejteni; ezekről a túrákról mindig kimerülten,
elgyötörten érkezett vissza. Csöndesen. Egymagában. Egyre
gyakrabban zsákmánnyal a tarsolyában tért haza a vadászatról,
róka-vagy nyestbundával, amit utána el tudott adni a városban. Épp
annyi pénzt keresett, hogy a víz felett maradjanak; de még Leni is
látta, milyen üresek a polcok a pincéjükben. Egy étkezés sem volt
elég kiadós ahhoz, hogy jóllakjanak. A pénz, amit mama a nagyitól
kapott kölcsön, már rég elfogyott, és semmi nem tudta pótolni, így
Leni abbahagyta a fotózást, mama pedig alig dohányzott. Mázsás
Marge néha ingyen adott nekik cigit és filmet – amikor apa nem
figyelt oda –, de nem jártak túl gyakran a városba.
Apa ugyan jót akart, de még így is olyan volt vele együtt lakni,
mint egy vadállattal. Mint azok az őrült hippik, akikről az alaszkaiak
mesélni szoktak, akik farkasok és medvék közt éltek, és akikkel
kivétel nélkül mind végeztek az állatok. A született ragadozók
ugyan háziasítottnak tűnhetnek, akár még barátságosnak is,
szeretetteljesen megnyalhatják az ember nyakát, vagy
nekidörgölőzhetnek egy kis hátvakargatásért cserébe. De az ember
tudja, vagy legalábbis tudnia kellene, hogy egy vadállattal él együtt,
hogy a nyakörv, a póráz és az etetőbe tett étel ugyan megfékezi a
fenevadat, de nem változtatja meg annak eredendő természetét. A
pillanat töredékrésze alatt, gyorsabban, mint ahogy kifújja a levegőt,
a farkas visszanyerheti természetes formáját, és elővillanthatja az
agyarait.
Kimerítő volt folyamatosan aggódni, figyelni apa minden
mozdulatát és hangjának tónusát.
Ez nyilvánvalóan kimerítette mamát is. A szorongástól eltűnt a
fény a szeméből, és a bőre sem csillogott már úgy, mint régen. Bár az
is lehet, hogy a sápadtság abból eredt, hogy úgy éltek, mint a
gombák.
Egy különösen hideg novemberi napon Leni sikoltás hangjára
ébredt. Valami a földbe csapódott.
Azonnal tudta, mi történik. Az apjának rémálma volt. A héten
harmadjára.
Kimászott a hálózsákjából, és a galéria széléhez lépett, majd
leskelődni kezdett. Mama a hálószobájuk gyöngyfüggöny ajtajánál
állt, és a magasba emelt egy lámpást. A fényében ijedtnek tűnt, a
haja kócos volt, melegítőnadrágot és egy melegítőfelsőt viselt. A
kályha egy narancssárga pöttynek tűnt csak a sötétben.
 Apa olyan volt, mint egy elszabadult állat, csapkodott, rombolt,
vigyorgott, és olyan szavakat mondogatott, amiket Leni nem is
értett… aztán dobozokat kezdett nyitogatni, mintha keresne valamit.
Mama óvatosan közelített hozzá, majd egyik kezét a hátára tette. A
férfi olyan erővel lökte őt arrébb, hogy egy rikoltás kíséretében
nekicsapódott a rönkfalnak.
Aztán apa hirtelen megállt, és egy mozdulattal felegyenesedett.
Az orrlyukai kitágultak. Összeszorította, majd szétnyitotta a jobb
kezét. Amikor megpillantotta mamát, minden megváltozott. A vállát
leengedte, a fejét szégyenkezve lógatta.
– Jesszus, Cora! – suttogta megtört hangon. – Sajnálom. Én… azt
se tudtam, hol vagyok.
– Tudom – felelte az asszony, a szemében könnyek csillantak meg.
A férfi odament hozzá, körbefonta a karjával, és csak ölelte.
Mindketten térdre ereszkedtek, homlokukat egymáshoz érintve.
Leni hallotta, hogy beszélnek, de nem értette a szavakat.
Visszamászott inkább a hálózsákjába, és megpróbált elaludni.

a
– Leni! Kelj fel! Vadászni megyünk. Ki kell jutnom ebből az
istenverte házból.
Leni nagyot sóhajtva öltözködni kezdett a sötétben. Az alaszkai tél
első hónapjaiban meg kellett tanulnia úgy élni, mint azok a
foszforeszkáló gerinctelen állatok, amelyek a tengerfeneket róják,
bármiféle színtől vagy fénytől érintetlenül, leszámítva, ha azt ők
maguk árasztják magukból.
A nappaliban a kályha fekete fémajtajának szűk ablakán keresztül
szűrődött ki némi fény. Leni ki tudta venni szülei körvonalait, akik a
kályha mellett álltak, hallotta a lélegzetvételeiket. Egy fémkannában
kávé kotyogott a kályha tetején, és pöfögtette hívogató illatát a
sötétben.
 Apa meggyújtott egy lámpást, és a magasba tartotta. Narancsszínű
fényében a férfi csapzottnak, feszültnek tűnt. Jobb szemének sarka
rángatózott.
– Készen vagytok?
Mama kimerültnek látszott. Hatalmas parkájában és bélelt
nadrágjában túlságosan törékenynek tűnt ehhez az időjáráshoz, és
túl fáradtnak ahhoz, hogy messzire gyalogoljon. A héten az egyre
gyakoribb rémálmoknak és éjszaka közepi sikoltásoknak
köszönhetően nem aludt túl jól.
– Persze! – felelte mama. – Imádok vasárnap reggel hajnali hatkor
vadászni menni.
Leni a falra szerelt akasztókhoz sétált, felkapta a szürke parkát és
a bélelt nadrágot, amit az Üdvhadseregnél talált, mikor előző
hónapban Homerben jártak, hozzá pedig a használt túrabakancsot,
amit Matthew-tól kapott. A parkája zsebéből pehelytoll kesztyűt
húzott elő.
– Jó – mondta apa. – Akkor induljunk!
A világ a hajnal előtti órákban nesztelen volt. Nem fújt a szél, nem
recsegtek az ágak, csak a hó hullott az égből végeláthatatlanul,
mindenütt fehér színű halmokat képezve. Leni a hóban cammogva
közelített az állatok karámja felé. A kecskék egymáshoz bújva
ácsorogtak, a lány érkezésére mekegni kezdtek, egymásnak ütközve
fogadták. Leni dobott nekik egy kis szénát, majd megetette a
csirkéket is, és feltörte a jeget az itatójuk tetején.
Amikor beszállt a VW buszba, mama már benn ült. Leni
bemászott a hátsó ülésre. Ebben a hidegben beletelt némi időbe,
hogy a busz motorja beinduljon, és még több időbe, hogy az ablakok
is kiolvadjanak. A jármű nem illett a világnak ezen sarkába; ezt a
saját kárukon tanulták meg. Apa láncokat szerelt a gumikra, és
bedobott egy szerszámtáskát az első ülések közti mélyedésbe. Leni
összefont karral ücsörgött hátul, reszketett, időnként elaludt, majd
újra felébredt.
 A főúttól apa jobbra fordult, a város felé, de még a reptér előtt a
bal oldali útra tért át, amely az elhagyatott krómbánya felé vezetett.
Hosszú mérföldeken keresztül a fagyos hórétegen gurultak, az út
éles hajtűkanyarok sorából állt, amelyeket mintha a hegyoldal
szélébe vájtak volna bele. Az erdő mélyén, a hegy egy magaslati
pontján a férfi hirtelen megállt, a fékek csak úgy csikorogtak, majd
átnyújtott mindkettejüknek egy-egy fejlámpát és vadászpuskát,
mielőtt felkapott volna egy csomagot, és kinyitotta volna az ajtót.
Szél, hó és hideg söpört végig a buszon. Nulla fok alatt lehetett a
hőmérséklet odafenn.
Leni a fejére erősítette a fejlámpát, eligazgatta a hevedert, és
bekapcsolta. Élénk, vékony fénysugarat vetett maga elé.
Nem voltak csillagok, sem csillagfény. A hó erősen és gyors
tempóban hullott. Mély, szűnni nem akaró sötétség terpeszkedett
előttük, tele sustorgó fákkal és lapító, rejtőzködő ragadozókkal.
Apa vágott neki elsőnek, cammogott hótalpas cipőjében, kitaposva
az ösvényt. Leni hagyta, hogy mama menjen másodiknak, ő pedig
mögötte ment szorosan.
Olyan sokáig gyalogoltak, hogy Leni arca a hidegtől először égni
kezdett, majd elzsibbadt. Elég hosszan ahhoz, hogy a szempillái és
orrlyukai megfagyjanak, és érezze, ahogy az izzadsága felgyülemlik
jégeralsójában, amitől viszketett a bőre. Egy idő után elkezdte érezni
a saját szagát, és azon tűnődött, vajon milyen lények érezhetik még
ugyanezt. Itt a ragadozó is könnyen prédává válhatott.
Leni olyan fáradt volt, miközben leszegett állal, görnyedt vállal
caplatott előre, hogy szinte fel sem tűnt neki, hogy egy idő után már
nem csak a lábát, a csizmáját, a hótalpát látta. Eleinte szürkés
ragyogás vette körbe, olyan fény, amely nem is tűnt igazinak, a
hóból áradt fölfelé, majd ezt követte a hajnal rózsaszín ragyogása,
mint a vajas lazac húsa.
Napfény.
 Leni végre megfigyelhette, mi veszi körül. Egy befagyott folyón
haladtak. Elborzadt a gondolattól, hogy vakon követte apát a
csúszós felületre. Mi van, ha a jég túl vékony? Egyetlen rossz lépés,
és valaki belezuhanhatott volna a jeges vízbe, ami aztán ki tudja,
hová sodorta volna őt.
Ropogó hangot hallott a lába alól.
Apa magabiztosan haladt előre, úgy tűnt, mintha egyáltalán nem
aggasztaná a jég állapota a talpa alatt. A túlsó parton utat tört
maguknak egy tömzsi, hólepte bozóton át, mindeközben pedig lefelé
meredt, úgy tartotta a fejét, mintha hallgatózna. Az arca a havas
szakáll fölött kipirult a hidegtől. Leni biztos volt benne, hogy
valamiféle jelet követ – állati ürüléket, nyomokat. A hócipős nyulak
többnyire hajnalban és szürkületkor táplálkoznak és mászkálnak.
A férfi hirtelen megtorpant.
– Ott egy nyúl – mondta Leninek. – A fák szélénél.
Leni abba az irányba nézett, amerre a férfi mutatott. Minden
hófehér volt, még az ég is. Nehéz volt elkülöníteni az alakokat ebben
a fehér háttérben fehér világban.
Majd hirtelen mozgás nyoma látszott: egy dundi fehér nyúl ugrott
elő.
– Aha – szólalt meg. – Látom.
– Jól van, Leni. Most te vagy a vadász. Lélegezz! Lazulj el! Várd ki
a megfelelő pillanatot a lövéssel! – mondta apa.
Leni felemelte a fegyverét. Hónapok óta gyakorolta a célba lövést,
így tudta, mit kell tennie. Egyenletesen lélegzett ahelyett, hogy
visszatartotta volna a levegőt; a nyúlra összpontosított, célzott. Várt.
A világ eltávolodott tőle, egyszerűbb lett. Csak ő volt és a nyúl,
ragadozó és zsákmány, összekapcsolódva.
Meghúzta a ravaszt.
Úgy tűnt, mintha minden egyszerre történne: a lövés, a találat, a
gyilkosság, ahogy a nyúl összeroskad.
 Telitalálat.
– Kiváló! – dicsérte meg apa.
Leni átvetette a puskáját a vállán, majd libasorban mindhárman a
fák és Leni zsákmánya felé indultak.
Amikor a nyúlhoz értek, Leni csak meredt az erőtlen, fehér,
vérfoltos testre, amely egy vértócsában hevert.
Megölt valamit. Még egy estére ételt biztosított a családjának.
Megölt valamit. Kioltott egy életet.
Nem tudta eldönteni, hogyan vélekedjen erről, vagy talán csak
két, egymásnak ellentmondó érzés kerítette hatalmában egy időben
– büszkeség és szomorúság. Az igazat megvallva, legszívesebben
elsírta volna magát. De most már alaszkai volt, és ez az élete része
volt. Ha nem vadásznak, nem kerül étel az asztalra. És semmi sem
veszhet kárba. A szőrméből sapka lesz; a csontokból alaplé. Ma este
mama a húsát a házilag készült, kecsketejből köpült vajban fogja
kisütni, hagymával és fokhagymával fűszerezi majd. Talán kirúgnak
a hámból, és kisütnek mellé pár szem krumplit is.
Az apja letérdelt a hóba. Leni látta a férfi remegő kezét, és
miközben a halott nyulat a hátára fordította, a mogorva
szájtartásából meg tudta állapítani azt is, hogy az apjának fáj a feje.
A férfi a kését az állat farkához szorította, majd lentről felfelé
haladva kettéhasította, végig a bőrön és a csonton, egyetlen gyors
vágással. A nyúl szegycsontjánál lelassított, majd egyik véres ujját a
penge alá csúsztatta, és óvatosan haladt tovább, nehogy véletlenül
átvágja valamelyik szervet. Felnyitotta az állatot, belényúlt,
eltávolította a belsőségeket, és a gőzölgő, pirosas-rózsaszínes halmot
a hóban hagyta.
A halomból kiszedte az apró, telt szívet, és Leni elé tartotta. Vér
csurgott az ujjai között.
– Te vagy a vadász. Edd meg a szívet!
– Ernt, kérlek – szólalt meg mama –, nem vagyunk barbárok.
 – Pontosan azok vagyunk – felelte a férfi olyan hűvös hangon,
mint amilyen a hátuknak csapódó szél is volt. – Edd meg!
Leni tekintetével mamát fürkészte, akin épp annyira látszott a
viszolygás, mint amennyire Leni érezte azt.
– Ne kelljen még egyszer kérnem! – sürgette apa.
Halk hangja még annál is rémisztőbb volt, mint amikor kiabált.
Leni érezte, hogy a félelem ébredezni kezd benne, ahogy felfelé
kúszik a gerincén. Kinyújtotta a karját, majd kezébe vette az apró,
kékes-pirosas szervet. (Vajon még mindig verdesett, vagy csak ő
reszketett?)
Miközben az apja összeszűkült szemmel meredt rá, a szájába vette
a szívet, és minden erejét latba vetve összezárta az ajkát. Azonnal
öklendeznie kellett. A szív síkos volt, és nyálkás; amikor ráharapott,
szétrepedt a szájában, fémes ízt hagyva maga után. Leni érezte, hogy
oldalt vér szivárog a szája sarkából.
Lenyelte, öklendezett, majd letörölte a vért az ajkáról, érezte, hogy
az abból áradó meleg szétkenődik az arcán.
Az apja felnézett, épp elég ideig ahhoz, hogy felvehesse vele a
szemkontaktust. A férfi megsemmisültnek, fáradtnak, de jelen
lévőnek látszott; a szemében Leni több szeretetet és szomorúságot
vélt felfedezni, mint amennyi elférhet egy emberi lényben. Valami
odabenn szétfeszítette, még most is. A másik férfi volt az, a rossz
ember, aki őbenne élt, és a sötétben megpróbált kitörni belőle.
– Próbállak önfenntartóvá nevelni.
Bocsánatkérésnek hangzott, de miért is? Amiért néha megőrül,
vagy amiért vadászni tanítja? Vagy amiért megetette vele a nyúl még
dobogó szívét? Vagy a rémálmokért, amelyek miatt egyikük sem tud
aludni?
Vagy talán valami olyasmiért kért bocsánatot, amit még meg sem
tett, de tartott tőle, hogy előbb-utóbb be fog következni.
 a
December.
Apa ideges volt; feszült; túl sokat ivott, és csak motyogott az orra
alatt. A rémálmok egyre gyakoribbá váltak. Heti háromszor, minden
héten.
Folyton mozgásban volt, követelőzött, nyomult. A túlélésért evett,
aludt, lélegzett és ivott. Ismét katona lett belőle, vagy legalábbis
mama ezt mondogatta, Leni pedig azon kapta magát, hogy képtelen
megszólalni a jelenlétében, attól félt, hogy valami rosszat mond vagy
tesz.
Tekintve, hogy milyen keményen dolgozott az iskolában és
hétvégente, Leninek úgy kellett volna aludnia, mint a bunda, de nem
így volt. Minden áldott éjjel álmatlanul feküdt, aggódott. A világtól
való félelme és szorongása kiéleződött.
Ezen az estén, akármilyen kimerült volt is, ismét álmatlanul
hánykolódott, és hallgatta az apja sikolyait. Amikor végül sikerült
elaludnia, egy olyan álomban találta magát, ahol tűz ütött ki, egy
olyan helyen, ahol mindenhonnan veszély leselkedett rá – egy olyan
világban, ahol háború dúlt, ahol állatokat mészároltak le, lányokat
raboltak el, férfiak ordibáltak fegyverrel a kezükben. Leni Matthew
nevét sikongatta, de senki sem hallotta meg egy kislány hangját egy
darabjaira széthulló világban. Ráadásul mi értelme lenne az
egésznek? Ezt nem mondhatja el Matthew-nak. Ezt tényleg nem.
Vannak félelmek, amelyekkel az embernek egyedül kell
megbirkóznia.
– Leni!
Hallotta, hogy valaki a távolból a nevét kiáltja. Merre lehet? Az
éjszaka közepén járhat az idő. Még mindig álmodik?
Valaki megragadta, és kirángatta az ágyból. Ez már a valóság volt.
Egy tenyér tapasztotta be a száját.
 Felismerte a szagát.
– Apa? – mormogta a kéz mögül.
– Gyere! – noszogatta. – Most!
Leni a létrához botorkált, majd a teljes sötétségben lemászott ő is
az apját követve.
Odalenn egyik lámpa sem égett, de hallotta, hogy az anyja mély
lélegzeteket vesz.
Apa a nemrégiben megjavított, már stabil kártyaasztalhoz vezette
Lenit; leültette.
– Ernt, tényleg… – szólalt meg mama.
– Fogd be, Cora! – szólt vissza apa.
Valami csörögve-zörögve az asztalnak csapódott Leni előtt.
– Mi ez? – kérdezte az apja, miközben mellette állt.
Leni előrenyúlt, ujjaival a kártyaasztal érdes felületén matatott.
Egy karabély volt az. Darabokban.
– Keményebb tréningre van szükséged, Leni. Amikor beüt a krach,
mindent másképp kell majd csinálnunk. Mi van, ha tél idején
történik? Minden sötét lesz. Váratlanul ér majd, zavarodott leszel,
álmos. A kifogások miatt azonban meg fognak ölni. Azt akarom,
hogy képes legyél mindenre a sötétben is, akkor is, ha félsz.
– Ernt – szólalt meg mama a sötétben, elcsukló hangon. – Ő csak
egy kislány. Engedd vissza az ágyba.
– Amikor az emberek éheznek majd, és nekünk lesz kajánk, őket
érdekelni fogja vajon, hogy Leni csak egy kislány?
Leni hallotta egy stopperóra klikkelését.
– Gyerünk, Leni. Tisztítsd meg a fegyvert, és rakd újra össze.
Leni kitapintotta a karabély hűvös darabjait, majd magához húzta
őket. A sötétség elbizonytalanította őt, lelassította. Látta, hogy egy
gyufa villan a sötétben, majd érezte az égő cigaretta illatát.
 – Elég! – mondta apa. Egy zseblámpa fénye tört elő harsogva, a
férfi egyenesen a karabélyra célzott vele. – Elfogadhatatlan. Halott
vagy. Az összes kajánknak annyi. Az egyiküknek talán azon jár az
agya, hogy megerőszakol. – A férfi megragadta a karabélyt,
darabjaira szedte, és a darabokat az asztal közepére löködte. A
kirobbanó fényben Leni meglátta a karabély darabjait, ráadásul egy
tisztítópálcát, pár rongyot, Hoppes 9 fegyvertisztítót és rozsdagátlót,
egy-két csavarhúzót. Megpróbálta memorizálni, mi merre van.
Az apjának igaza volt. Meg kellett tanulnia mindezt, különben
megölhetik.
Koncentrálj!
A fény egy klikkelésre elaludt. A stopperóra indult.
– Gyerünk!
Leni megpróbálta felidézni, mit hol látott. Magához húzta a
karabély darabjait, gyorsan összeszerelte, az irányzékot a helyére
csavarozta. Épp a tisztítórongyért nyúlt, amikor hallotta a
stopperóra klikkelését.
– Halott vagy – mondta apa undorodva. – Próbáld újra!

a
Előző nap, december második szombatján, Allbrighték
csatlakoztak a szomszédaikhoz egy favágó bulira. Mindannyian
kisétáltak a vadonba fát választani. Apa egy örökzöldet vágott ki, a
szánjukhoz vonszolta, és visszavontatta a kunyhójukhoz, ahol aztán
a sarokban, a galéria alatt állították fel. Családi képekkel és halaknak
való csalikkal díszítették fel. Néhány ajándék, amit az Anchorage-i
Hírlap elsárgult lapjaiba csomagoltak, az illatozó zöld ágak alatt
hevert. Filctollal rajzolt vonalak helyettesítették a masnikat. A
propángázzal működő lámpásoktól melegség árasztotta el a szobát,
a fények éles kontrasztot jelentettek a még mindig sötét reggelen. A
szél marcangolta az ereszcsatornákat; időről időre egy faág erősen
nekicsapódott a kunyhónak.
 Most, vasárnap reggel, mama a konyhában álldogált, és épp
kovászos kenyeret sütött. A kenyérsütés savanykás illata töltötte be
a kunyhót. A rossz idő miatt mind odabenn maradtak. Apa az
amatőr rádió fölé görnyedt, recsegő hangokat hallgatott, ujjai
folyamatosan jártak a gombokon. Leni hallotta Zakkant Earl zavaros
hangját, éles vihogása tisztán és hangosan zengett.
Leni a kanapén kuporgott, és a Kérdezd meg Alízt! rongyos
papírborítású példányát olvasgatta, amit a szemétben talált. A világ
elképesztően szűknek tűnt innen; a függönyöket szorosan behúzták,
hogy benn tartsák a meleget, és az ajtót is bezárták, hogy távol
tartsák a hideget és a ragadozókat.
– Micsoda? Ismételd el, vétel! – mondta apa. Az amatőr rádió fölé
görnyedt, hallgatózott. – Marge, te vagy az?
Leni hallotta, amint Mázsás Marge hangja szakadozva, zúgó
statikus zajjal keveredve megszólal az amatőr rádión.
– Vészhelyzet. Elveszett… Mentőosztag… a Walker-házon túl…
Találkozzunk a bányaútnál! Vége.
Leni letette a könyvét, majd felült.
– Ki veszett el? Ebben az időben?
– Mázsás Marge – szólalt meg apa. – Jelentkezz! Ki az? Ki veszett
el? Earl, ott vagy még?
Fehér zaj.
Apa hátrafordult.
– Öltözzetek! Valakinek segítségre van szüksége.
Mama kivette a félig sült kenyeret a sütőből, és a konyhapultra
tette, majd letakarta egy konyharuhával. Leni felvette a legmelegebb
ruháját, amije csak akadt: a visszahajtott szegélyű Carhartt
nadrágját, a parkáját és a bakancsát. Mázsás Marge hívásától
számítva öt percen belül Leni már a busz hátuljában csücsült, és
várta, hogy a motor felmelegedjen.
 Eltart majd egy ideig.
Végül apának sikerült eléggé lekapargatnia a szélvédőt ahhoz,
hogy kilásson rajta. Majd ellenőrizte a láncokat, és bemászott a volán
mögé.
– Valaki elég rossz napot választott az eltűnésre.
Apa lassan manőverezett körbe a tengelyig érő hóban, majd
ráfordult a kocsifelhajtójukra, amit vastag, szűz, fehér hóréteg
borított, mindenféle keréknyomok nélkül, és amit hófödte fák
kerítettek körbe. Annyira hideg volt a buszban, hogy Leninek
látszott a lehelete. A hó összegyűlt, majd el is tűnt a szélvédőről az
ablaktörlő mozgásával egy ütemben.
Ahogy közeledtek a város felé, egyre több jármű bukkant elő a
hóesés függönye mögül, fényszóróikkal áttörve a homályt. Előttük
Leni sárga és piros villogó fényeket szúrt ki. Ez csak Natalie lehetett
és a hókotrója, azzal mutatta az alig létező utat, mely a régi bánya
felé vezetett.
Apa lassítani kezdett, majd besorolt a Clyde Harlan nagy platós
kocsija mögötti sorba, és felhajtott a hegyre.
Amikor egy tisztásra értek, Leni kiszúrt egy csomó hómotort (ő
még mindig motorosszánként gondolt rájuk, de odafenn senki se
nevezte őket így), amik kissé kusza sorban parkoltak. Azokhoz a
lakosokhoz tartoztak, akik a vadonban éltek, és a tanyájukhoz nem
vezettek utak sem. Az összes járművön égtek a lámpák, és járt a
motorjuk. A hóesés átfonta a fénysugarakat, ami hátborzongató,
túlvilági hangulatot kölcsönzött a látványnak.
Apa leparkolt az egyik hómotor mellé. Leni követte a szüleit kifelé
a hóesésbe és a süvítő szélbe, abba a fajta hidegbe, ami csontig hatol.
Meglátták Zakkant Earlt és Thelmát, így odabotorkáltak a
barátaikhoz.
– Mi a helyzet? – próbálta apa túlkiabálni a szelet.
 Mielőtt Zakkant Earl vagy Thelma bármit felelhetett volna, Leni
fülét megcsapta egy síp éles, vijjogó hangja.
Egy férfi lépett elő, türkizszínű steppelt parkában és nadrágban.
Széles karimájú kalapjából világossá vált, hogy rendőr.
– Curd Ward vagyok. Köszönöm, hogy eljöttek. Geneva és
Matthew Walker eltűnt. Egy órája kellett volna megérkezniük a
vadászkunyhóba. Ez a megszokott útvonaluk. Ha elvesztek vagy
bajuk esett, valahol itt és a kunyhó között kell lenniük.
Leni fel sem fogta, hogy felüvöltött, amíg az anyja vigasztaló
érintését nem érezte magán.
Matthew.
Felnézett az anyjára.
– Itt halálra fog fagyni – mondta. – Mindjárt este lesz.
Mielőtt mama felelhetett volna, Ward rendőr megszólalt:
– Tartsanak úgy húsz láb távolságot!
Azzal elkezdett zseblámpákat szétosztani.
Leni bekapcsolta a zseblámpáját, majd az előtte elterülő, hófödte
örvényre meredt. Az egész világ egyetlen földterületben
összpontosult számára. Rétegekben látta maga előtt: hepehupás,
fehér hófödte föld, hóeséssel tarkított levegő és fehér, a szürke ég
felé ágaskodó fák.
Hol vagy, Matthew?
Lassan, kitartóan haladt előre, halványan volt csak tudatában a
többi keresőnek és a többi fénynek. Kutyaugatást és kiáltozó
hangokat hallott; a keresőfények keresztezték egymás útját. Az idő
furcsa, szürreális módon telt – a fogyatkozó fények és a kifújt levegő
jelölték a múló perceket.
Leni kiszúrt pár állati lábnyomot, egy halom, friss vérrel keveredő
csontot, lehullott lucfenyőtűleveleket. A szél hegyeket és örvényeket
formált a hóból, csillogó és megkeményedő, jeges csúcsokkal. A fák
alatti üregek megteltek fekete törmelékkel, melyekből többnyire
állatok készítettek hevenyészett odúkat, hogy legyen hol aludniuk a
szélben.
Leni körül egyre sűrűbben nőttek a fák. A hőmérséklet hirtelen
lecsökkent; érezte, hogy áramlani kezd a hideg, amint a nappal
éjszakába vált. Elállt a hóesés. A szél elfújta a felhőket, a helyükön
sötétkék ég bukkant elő, amit csillagok fényének forgataga árasztott
el. A növekvő hold megvilágította a földet, fénye megcsillant a
hóban. A környező ezüstös csillogástól csak úgy tündöklött a világ.
Ekkor megpillantott valamit. Egy kart. Kifelé nyújtózkodott a
hóból, vékony ujjai szétterítve, megfagyva bukkantak elő. Leni
előrelendült a mély hóban, és felkiáltott:
– Jövök, Matthew!
Zihálva, fájdalmasan tudott csak lélegezni, a lámpája fénye fel-alá
mozgott előtte.
Agancs. Egy teljes agancs, melyet egy jávorszarvasbika hullajtott
el. Vagy talán a hó alatt csontok hevernek, amiket egy orvvadász
hagyott hátra. Mint oly sok bűnt, a hó ezt is elfedte. Az igazságra
nem derül fény egészen tavaszig. Ha egyáltalán.
Feltámadt a szél, rángatta a fákat, csak úgy repkedtek a faágak.
Leni csak vánszorgott előre, mindössze egyetlen fény volt a
tucatnyi közül, amelyek sárgás tűszúrásként pásztázták a fénylő kék,
fehér, fekete erdőt, keresgélve, keresgélve… hallgatta Mr. Walker
kiáltozását, aki annyiszor üvöltötte már Matthew nevét, hogy
kezdett berekedni.
– Ott! Arra előre! – kiáltotta valaki.
Mr. Walker pedig visszakiáltott:
– Látom őt!
Leni nekiindult, rohanni próbált a mély hóban.
 Nem messze tőlük kiszúrt egy árnyékos buckát… egy embert… a
befagyott folyó mellett előrehajtott fejjel térdelt a holdfényben.
Leni keresztülvágott a tömegen, a könyökével törte az utat előre,
épp akkor érkezett meg, amikor Mr. Walker leguggolt a fia mellé.
– Mattie? – kiáltotta, majd egyik kesztyűs kezét a fia hátára tette. –
Itt vagyok. Itt vagyok. Hol van az anyád?
Matthew lassan felé fordította a fejét. Az arca hófehér volt, az ajka
cserepes. A szeme mintha elvesztette volna zöld árnyalatát, úgy
tűnt, mintha az őt körülvevő jég színét öltötte volna magára. A
mögötte elterülő jégen megcsillant a holdfény. A fiú
kontrollálhatatlanul reszketett.
– Eltűnt – krákogta nyers hangon. – Beesett.
Mr. Walker talpra segítette a fiát. Matthew kétszer is majdnem
összecsuklott, de az apja segített megőrizni az egyensúlyát.
Leni csak beszédfoszlányokat kapott el.
– …beszakadt alatta a jég…
– …jobban kellett volna vigyáznia…
– …Jézusom…
– Jól van – szólalt meg Ward biztos úr. – Engedjék át őket! Fel kell
melegítenünk ezt a fiút.
 KILENC
a
A TÉL MAGÁVAL RAGADOTT VALAKIT KÖZÜLÜK; valakit, aki itt
született, aki tudta, hogyan kell túlélni.
Leninek folyton ezen járt az agya, emiatt aggódott. Ha Geneva
Walker – Gen, Genny, a Generátor, szinte mindenre hallgatok – ilyen
könnyedén odaveszett, akkor senki sincs biztonságban.
– Istenem – szólalt meg Thelma, miközben komoran ballagtak
vissza a járműveik felé. – Genny nem vétett hibákat a jégen.
– Mindenki vét hibákat – felelte Mázsás Marge a gyásztól eltorzult
arccal.
Natalie Watkins komoran bólintott.
– A hónapban vagy egy tucat alkalommal átkeltem azon a folyón.
Jézusom. Hogyan eshetett bele az évnek ebben a szakában?
Leni egyszerre hallgatta őket, és mégsem. Csak Matthew-ra tudott
gondolni, arra, hogy a fiú min mehet most keresztül. Végignézte,
ahogy az anyja alatt beszakad a jég, és meghal.
Hogy lehet ezt kiheverni? Akárhányszor Matthew behunyja a
szemét, ez fog lejátszódni előtte? Élete végéig rémálmok gyötrik
majd, amikből sikoltva riad fel éjszaka? És hogyan tudna ő segíteni
neki?
Miután hazaért, reszketve a hidegtől és az új félelemtől (miszerint
az ember elveszítheti a szüleit, vagy ő maga is odaveszhet egy
szimpla vasárnapon, elég csak sétálgatni a hóban… és vége), írt a
fiúnak egy sor levelet, de mindet széttépte, mivel nem voltak
megfelelőek.
 Még két nappal később is a tökéletes levelet próbálta
megfogalmazni, amikor a város összegyűlt Geneva temetésére.
Azon a dermesztő hideg délutánon több tucat jármű bukkant fel a
városban, ott parkoltak, ahol tudtak, az út szélén, üres telkeken. Az
egyik gyakorlatilag az út közepén állt meg. Leni még sosem látott
ennyi platós kocsit és hómotort egy helyen. Az összes üzlet bezárt,
még a Rugdosó Szarvas kocsma is. Kaneq összehúzta magát a téli
hónapokra, a hó és a jég üveges fénnyel vonta be a várost, amit a
napfény mindent körülfogó ragyogása világított meg.
Az egész világ a feje tetejére állhat, radikálisan megváltozhat két
nap alatt, mindössze annyitól, hogy eggyel kevesebb ember él benne.
Leniék az Alpine Streeten parkoltak le, majd kiszálltak a buszból.
Hallotta a generátor motorjának berregő búgását, amint hangosan
zúgolódva árammal látta el a dombon álló templom fényeit.
Libasorban haladva caplattak felfelé a dombra. Fény szűrődött ki
az öreg templom poros ablakaiból; füst pöfögött a kéményből.
A zárt ajtónál Leni megtorpant, hogy hátrahúzza arcából a
szőrmés szegélyű kapucnit. Minden alkalommal látta ezt a
templomot, amikor a városban volt, de még sosem járt odabenn.
A templom belseje szűkebb volt, mint amilyennek kívülről tűnt,
ütött-kopott, fehér deszkafalaival és fenyő padlóburkolatával. Nem
voltak padok; az emberek faltól falig kitöltötték a teret. Legelöl egy
férfi állt terepszínű sínadrágban és szőrmekabátban, arcát
gyakorlatilag teljesen eltakarta a bajsza, szakálla és pajesza.
Mindenki ott volt, akivel Leni valaha találkozott Kaneqben.
Látta Mázsás Marge-ot, aki Mr. Rhodes és Natalie közt állt; az
egész Harlan család megjelent, Összezsúfolódva álltak egymás
mellett. Még Kerge Pete is ott volt, ölében a libájával.
De Leni figyelmét a legelső sor kötötte le. Mr. Walker mellett egy
gyönyörű, szőke lány állt, aki egész biztosan a főiskoláról hazatérő
Alyeska lehetett, mellettük Walkerék rokonai, akiket Leni nem
ismert. Tőlük jobbra, velük együtt, de valahogyan mégis egyedül
ácsorgott Matthew. Calhoun Malvey, Geneva pasija csak téblábolt
köztük, mintha nem tudná, mit kezdjen magával. Szemét vörös
karikák övezték.
Leni megpróbálta felhívni magára Matthew figyelmét, de sem a
templom kétszárnyú ajtajának nyílása és csukódása, sem az annak
nyomán betüremkedő hideg levegő és hó sem tudta kizökkenteni a
fiút. Csak állt ott, összeroskadt vállal, leszegett állal, profilját
eltakarta csapzott haja, amin látszott, hogy legalább egy hete nem
mosta meg.
Leni követte a szüleit a Zakkant Earl családja mögötti üres helyre,
és megállt ott. Zakkant Earl azonnal átnyújtott apának egy flaskát.
Leni csak meredt Matthew-ra, szerette volna elérni, hogy a fiú
ránézzen. Fogalma sem volt, mit mondana neki, ha végre beszélnek
majd, talán nem is mondana semmit, csak megfogná a kezét.
A pap – vagy tiszteletes volt, esetleg lelkész, vagy atya? Leninek
fogalma sem volt az ilyesmikről – beszélni kezdett.
– Mind ismertük Geneva Walkert. Nem ennek a gyülekezetnek
volt a tagja, de egy volt közülünk, attól a perctől fogva, hogy Tom
idehozta őt Fairbanksből. Minden mókában benne volt, és sosem
adta fel. Emlékeztek, amikor Aly rávette, hogy adja elő a himnuszt a
Lazacnapokon, ő pedig olyan hamisan énekelt, hogy a kutyák
vonyítani kezdtek, és még Matilda is arrébb totyogott? És miután
végzett, Gen így szólt: „Hát, nem tudok énekelni, egy kicsit sem, de
kit érdekel? Az én Alym ezt kérte.” Vagy amikor Gen Tom arcába
akasztotta a horgot a horgászversenyen, és magának követelte a
legnagyobb fogás díját? Akkora szíve volt, mint maga Alaszka. – A
férfi elhallgatott, nagyot sóhajtott. – A mi Genünk. Az a nő igazán
tudott szeretni. Nem igazán tudjuk, hogy végül kinek a felesége is
volt, de nem is számít. Mind szerettük őt.
Nevetés hallatszott, csendes és szomorkás.
 Leni egy idő után már nem követte a beszédet. Abban sem volt
biztos, mennyi idő telhetett el. A saját anyja jutott eszébe, és az, hogy
milyen lenne elveszíteni őt. Aztán meghallotta, hogy az emberek az
ajtó felé indulnak, bakancsok trappoltak, padlódeszkák csikorogtak.
Vége volt.
Leni megpróbált odaférkőzni Matthew-hoz, de lehetetlen volt;
mindenki az ajtó felé nyomakodott.
Amennyire Leni meg tudta állapítani, senki nem mondta, hogy a
Rugdosó Szarvas kocsmába kellene menniük a szertartás után, de
végül így is mind ott kötöttek ki. Talán ez volt a felnőttek ösztönös
viselkedése.
Követte a szüleit lefelé a hegyről, át az úton, és befelé a tűztől
elfeketedett, roskatag épületbe. Amint belépett a küszöbön,
megérezte az égett fa maró, füstös szagát. Úgy tűnt, ez a szag sosem
szellőzik ki. Az épületbelső leginkább egy barlangra hasonlított,
csikorogva himbálózó propángázzal működő lámpások lógtak a
tetőgerendákról, amik vízsugárszerűen vetették fényüket az alattuk
ácsorgó kuncsaftokra, és amikor kinyílt az ajtó, a szél minden egyes
legyintésére mozgásba lendültek.
Az öreg Jim állt a pult mögött, olyan gyorsan töltötte az italokat,
ahogy csak tudta. Egy nedves, szürke törlőrongy hevert a vállán
átvetve, sötét pacákat csöpögtetve flanelinge elejére. Leni azt hallotta
valakitől, hogy évtizedek óta ő itt a csapos. Még akkor kezdett itt
dolgozni, amikor az a pár ember, aki idekinn élt a vadonban, vagy
bujdokolt, vagy épp hazatért a második világháborúból. Apa
egyszerre négy italt kért ki, és gyors egymásutánban le is húzta őket.
A fűrészporos padló fülledt, pajtára emlékeztető szagot árasztott,
és tompította a rengeteg ember lépteinek zaját.
Mindenki egyszerre beszélt, a gyász halk hangján. Leni csak
szófoszlányokat kapott el, néhány jelzőt.
– …gyönyörű… saját magáról is odaadta az ingét… a fenébe is, a
legjobb csalánkenyér… tragédia…
 Leni látta, hogyan hat az emberekre a halál, látta az üveges
tekintetüket, azt, ahogy a fejüket rázták, ahogy a mondataik
félbeszakadtak, mintha képtelenek lennének eldönteni, hogy a
hallgatás vagy a szavak tudnák inkább felszabadítani őket a bánat
alól.
Leni senkit sem ismert még, aki meghalt volna. Csak a
televízióban látott halált, vagy imádott könyveiben olvasott róla
(Johnny halála a Kívülállókban teljesen kikészítette), de most
szembesült a halál igazságával is. Az irodalomban a halál sok
mindent jelenthetett – egy üzenetet, katarzist, megtorlást. Akadt
olyan halál, mely azért következett be, mert egy szív nem dobogott
többé, de másfajta is, amely választás eredménye volt, mint amikor
Frodó Szürkerévbe távozott. A halál könnyet csal a szembe,
szomorúsággal tölt el, de Leni legjobb könyveiben békét is hozott,
elégedettséget, olyan érzést keltve, mintha a történet megfelelően
érne véget.
A való életben, mint azt most megtapasztalta, ez nem így
működött. Olyan szomorúság nyílt meg az emberben, amely
felforgatta azt, ahogyan a világra tekint.
Istenen gondolkozott, és azon, hogy Ő mit tud nyújtani ilyenkor.
Életében először eltöprengett rajta, hogy vajon a szülei miben
hisznek, hogy ő miben hisz, és megértette, hogy a mennyország
gondolata miért is lehet megnyugtató.
Nem igazán tudott annál borzalmasabb dolgot elképzelni, mint
hogy az ember elveszíti az anyját. Leninek a gondolattól is felfordult
a gyomra. Egy lány olyan, mint egy papírsárkány; ha az anyja nem
szorítja erősen, biztos kézzel a zsineget, könnyen elsodródhat, és
elveszhet valahol a felhők közt.
Leni bele sem akart gondolni egy efféle veszteségbe, annak csontig
hatoló erejébe, de ilyen alkalmakkor nem lehetett félrenézni, és
amikor szembesülni kényszerült vele, anélkül, hogy akár
pisloghatna vagy elfordulhatna, pontosan tudta: ha ő lenne Matthew
helyében, most nagyon is szüksége lenne egy barátra. Ki tudja,
hogyan tud egy barát segíteni, hogy néma társaságra vagy a
társalgás zajára vágyik inkább? Ezt, a dolog hogyanját, Leninek
magának kellett megfejtenie. De a miben – a barátság
szükségességében – egészen biztos volt.
Onnan tudta, hogy Walkerék beléptek a kocsmába, hogy néma
csönd szállt a helyre. Az emberek az ajtó felé fordultak.
Először Mr. Walker lépett be; magas termetének és széles vállának
köszönhetően le kellett hajolnia, hogy beférjen az alacsony ajtón.
Hosszú, szőke haja az arcába lógott; hátrasimította. Mikor felnézett,
észrevette, hogy mindenki őt bámulja, így azonnal megtorpant,
kihúzta magát. Tekintete lassan végigjárt a termen, arcról arcra
haladt; a mosolya elhalványult. A gyásztól megöregedett. A
gyönyörű szőke lány követte őt, arcát könnyek áztatták. Karját
Matthew köré fonta, úgy tartotta a fiút, mint egy testőr, aki a
népszerűtlen Nixont próbálja keresztüljuttatni a dühös csőcseléken.
Matthew behúzta a vállát, egész teste előregörnyedt, tekintetét a
földre szegte. Cal mögöttük téblábolt üveges szemmel.
Mr. Walker meglátta mamát, és először felé indult el.
– Annyira sajnálom, Tom – szólalt meg mama, a férfi irányába
fordította az arcát. Sírt.
Mr. Walker lenézett rá.
– Velük kellett volna lennem.
– Jaj, Tom… – Mama megérintette a férfi karját.
– Kösz – mondta rekedtes, mély hangon. Nagyot nyelt, úgy tűnt,
leginkább azért, hogy ne mondjon többet. Végignézett a közelben
összegyűlt barátain. – Tudom, hogy nem igazán bírjuk a templomi
gyászszertartásokat, de rohadt hideg van odakinn, és Geneva
szerette a templomokat.
Egyetértő mormogás hallatszott, visszafojtott, nyugtalan mocorgás
érzése keringett a levegőben, a megkönnyebbülés és a gyász
keveréke.
– Genre – szólalt meg Mázsás Marge, és az ég felé emelte
üvegpoharát.
– Genre!
Amíg a felnőttek koccintottak, felhajtották az italaikat, majd a bár
felé indultak egy újabb körért, Leni a Walker családot figyelte,
miközben ők a tömegen végigvonulva mindenkivel megálltak
beszélgetni.
– Elég puccos temetés – szólalt meg Zakkant Earl hangosan.
Részegen.
Leni oldalra sandított, hogy ellenőrizze, Tom Walker vajon
meghallotta-e, de Mr. Walker épp Mázsás Marge-dzsal és Natalie-
vel beszélgetett.
– Mire számítottál? – kérdezte apa, miközben lehúzott még egy
pohár whiskyt. Tekintete részegen csillogott. – Csodálkozom, hogy a
kormányzó nem repült ide, hogy elmondja, hogyan kellene
éreznünk. Úgy hallom, ő és Tom együtt járnak pecázni. Nagyon
szeret minket, parasztokat emlékeztetni erre.
Mama közelebb lépett hozzá.
– Ernt! Ma volt a felesége temetése. Nem lehetne…
– Egy szót se szólj! – sziszegte apa. – Láttam, hogy akaszkodtál
rá…
Thelma is közelebb nyomakodott.
– Ó, az isten szerelmére, Ernt. Ez egy szomorú nap. Tedd már félre
a féltékenységedet tíz percre.
– Azt hiszed, féltékeny vagyok Tomra? – hüledezett apa. Mamára
pillantott. – Kellene?
Leni hátat fordított nekik, és figyelte, ahogy Alyeska
keresztüllökdösi Matthew-t a gyászolók tömegén, egy hátsó, csendes
sarok felé.
 Leni követte őket, elhaladva a füst-, izzadság-és testszagú
emberek mellett. A tél közepén a fürdés luxusnak számított. Senki
sem gyakorolta ezt a tevékenységet kellőképpen sűrűn.
Matthew egyedül álldogált, üres tekintettel meredt maga elé, hátát
a szenes, fekete, málló falnak vetette. Korom mintázta felsőjének
ujját.
Lenit sokként érte, mennyire másképp festett most a fiú. Ilyen
rövid idő alatt nem fogyhatott olyan rengeteget, arccsontjai mégis
úgy néztek ki, mintha hegygerincek húzódnának arcának völgyei
fölött. Az ajka cserepes volt, és véres. Halántékán egy fehér bőrfolt
bukkant elő, erős kontrasztot mutatva széltől cserzett arcával. A haja
zsíros volt, és petyhüdten lógott vékony tincsekben az arca oldalán.
– Szia! – köszöntötte Leni.
– Szia! – felelte a fiú tompán.
És most mi legyen?
Ne mondd, hogy sajnálod. Azt a felnőttek mondják, és hülyeség. Még
szép, hogy sajnálod. De mit segít ez?
De akkor mi legyen?
Leni óvatosan haladt előre, vigyázva, nehogy megérintse a fiút,
majd mellé sompolygott, és ő is nekidőlt az égett falnak. Innen
mindent belátott – a perzselt tetőgerendákról lógó lámpásokat, a
poros, ősrégi hótalpakkal, halászhálókkal és sítalpakkal borított
falakat, a túlcsorduló hamutálakat, miközben a füst elhomályosított
mindent – és mindenkit.
A szülei Zakkant Earl, Clyde, Thelma és a Harlan család többi
tagja közé vegyültek. Még a cigarettafüstön keresztül is feltűnt
Leninek, mennyire vörös az apja arca (ami a túl sok whisky jele volt),
és hogy a szeme mennyire összeszűkült beszéd közben a dühtől.
Mama úgy festett mellette, mint aki vereséget szenvedett, de fél
elmozdulni, fél hozzászólni a beszélgetéshez, vagy akár a férjén
kívül bárki másra nézni.
 – Engem okol.
Lenit annyira meglepte Matthew hangja, hogy beletelt egy kis
időbe, míg felfogta, mit is mondott. Követte a fiú pillantását, aki Mr.
Walkerre meredt.
– Az apukád? – fordult felé Leni. – Ez biztosan nem igaz. Nem
tehet róla senki. Ő csak… mármint, a jég…
Matthew sírni kezdett. Miközben ott állt mozdulatlanul, könnyek
áztatták az arcát, és olyan feszültség áradt belőle, hogy teste szinte
vibrálni kezdett. A fiú szemén keresztül Leni egy nagyobb világba
pillanthatott bele. Magányosnak lenni, félni, egy ingatag, dühös
apával élni; ezek olyan rossz dolgok, amiktől az embert rémálmok
gyötrik.
De ezek semmiségek ahhoz képest, hogy ő végignézte, ahogy
meghal az édesanyja. Milyen érzés lehet? Hogy lehet túljutni ezen?
És mégis hogyan kellene neki, egy tizennégy éves lánynak, akinek
megvannak a saját problémái, segítenie?
– Tegnap megtalálták őt – mondta a fiú. – Hallottad? Az egyik
lába nem volt meg, és az arca…
Leni megérintette őt.
– Ne gondolj…
A lány érintésére Matthew olyan fájdalmas üvöltést eresztett ki,
amivel magára vonta mindenki figyelmét. A fiú ismét felordított,
beleremegett. Leni megdermedt, nem tudta, mitévő legyen – el kéne
húzódnia tőle, vagy folytatnia, amit elkezdett? Ösztönösen
cselekedett, a karjába vonta a fiút. Matthew szinte beléolvadt, olyan
szorosan ölelte Lenit magához, hogy a lány alig kapott levegőt. A
nyakát a fiú könnyeinek meleg és nedves érzése járta át.
– Az én hibám. Folyamatosan rémálmaim vannak… és olyan
dühösen ébredek, hogy nem bírom elviselni.
Mielőtt Leni egy szót is szólhatott volna, a csinos szőke lány
Matthew mellé lépett, átkarolta, és elhúzta őt Lenitől. Matthew
nekiütközött a nővérének, bizonytalanul lépkedett, mintha a járás is
ismeretlen lenne a számára.
– Te biztosan Leni vagy – szólalt meg Alyeska.
Leni bólintott.
– Én Aly vagyok. Mattie nővére. Mesélt rólad. – Nagyon erősen
próbált mosolyogni; ez nyilvánvaló volt. – Azt mondta, te vagy a
legjobb barátja.
Leni legszívesebben elsírta volna magát.
– Így van.
– Ez szerencsés. Egy korombeli se volt az iskolában, amikor itt
laktam – mondta Aly, miközben a haját a füle mögé simította. –
Gondolom, ezért tűnt jó ötletnek Fairbanksbe költözni. Mármint…
Kaneq és a tanya néha akkorának tűnik, mint egy porszem. De itt
kellett volna lennem…
– Ne! – szólt Matthew a nővérére. – Kérlek!
Aly mosolya megremegett. Leni egyáltalán nem ismerte ezt a
lányt, de nyilvánvaló volt, mennyire küszködik, hogy megőrizze az
önuralmát, ahogyan az is, hogy mennyire szereti az öccsét. Ettől Leni
furcsamód úgy érezte, mintha összekapcsolódnának, mintha lenne
bennük egy nagyon fontos közös pont.
– Örülök, hogy itt vagy neki. Ő… nagyon szenved most, nem igaz,
Mattie? – Aly hangja elcsuklott. – De jól lesz. Remélem.
Leni hirtelen megértette, hogyan tudja a remény megtörni az
embert, hogy az nem más, mint egy csillogó-villogó csalétek az
elővigyázatlanok számára. Mert mi történik, ha az ember a legjobbat
reméli, és a legrosszabb következik be? Nem jobb egyáltalán nem
reménykedni, felkészülni? Hát nem erről szólnak az apja leckéi?
Készülj fel a legrosszabbra.
– Persze hogy jól lesz – felelte Leni, de ő maga sem hitt ebben.
Tudta, hogy a rémálmok mit tesznek az emberrel, és hogy a rossz
emlékek teljesen megváltoztatják, akárki volt is korábban.
 a
Hazafelé egyikük sem szólalt meg. Ahogy az éj leszállt, Leni olyan
élesen érzékelte minden egyes pillanatnyi napfény hiányát, mint
ahogy egy kalapács csapást mér a csontra. Úgy képzelte, az apja
képes hallani őket, az elveszett pillanatokat, mint ahogy a kavicsok
csörömpölve hullanak le a kőfalról, hogy aztán a fekete, borongós
vízbe hulljanak alá.
Mama az ülésében kuporgott, összegörnyedve. Folyton apára
pillantgatott.
A férfi részeg volt, és dühös. Himbálózott az ülésén, kezével a
kormányt csapkodta.
Mama kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi karját.
Ő azonban elrántotta, és így szólt:
– Ebben jó vagy, nem igaz? Férfiak taperolásában. Azt hiszed, nem
láttam? Azt hiszed, hülye vagyok?
Mama tágra nyílt szemmel meredt rá, félelem vésődött finom
vonásaiba.
– Nem hiszem azt.
– Láttam, hogy nézel rá. Láttam. – Apa még motyogott valamit, és
elhúzódott mamától. Leni szerint azt mormogta az orra alatt, hogy
lélegezz, de nem volt benne biztos. Csak azt tudta, hogy bajban
vannak. – Láttam, hogy megérinted a kezét.
Ez rossz irányba tartott.
Apa mindig is irigy volt Tom Walker pénzére… de ez most valami
más volt.
A hazaút alatt, miközben olyan szavakat motyogott, mint hogy
kurva, ribanc, hazudott, az ujjai úgy jártak a kormányon, mintha
zongorázna. A tanyára érve botladozva kászálódott ki a buszból,
majd csak állt ott, imbolyogva, és a kunyhóra meredt. Mama
odalépett mellé. Egy ideig csak bámulták egymást, mindketten
egyenetlenül lélegeztek.
– Megint bolondot csinálsz belőlem… igaz?
Mama megérintette a karját.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy én Tommal akarok…
Apa a karjánál fogva megragadta mamát, és berángatta a
kunyhóba. Mama megpróbált kiszabadulni, csak botladozott előre,
és kezét a férje kezére tette, mintegy gyenge próbálkozásképp, hogy
megpróbáljon lazítani apa szorításán.
– Ernt, kérlek!
Leni utánuk szaladt, követte őket a kunyhóba, és azt kiáltozta:
– Apa, kérlek, engedd el!
– Leni, menj… – kezdte mama.
Apa olyan erősen ütötte meg mamát, hogy oldalra repült, beverte
a fejét a rönkfalba, és a földre roskadt.
Leni felsikoltott.
– Mama!
Mama térdre tápászkodott, majd bizonytalanul talpra állt. A szája
felszakadt, vérzett.
Apa ismét megütötte, ezúttal erősebben. Amikor mama a falnak
ütközött, apa lenézett, meglátta a vért az ujjpercein, és csak meredt
rá.
Egy magas, metsző, fájdalmas üvöltés tört fel belőle, ami csak úgy
csengett a rönkfalak közt. Hátratántorodott, eltávolodva mamától és
Lenitől. Hosszas, kétségbeesett, bánattal és gyűlölettel teli pillantást
küldött mama felé, majd kirohant a kunyhóból, és bevágta az ajtót
maga mögött.

a
 Leni annyira megijedt, meglepődött és elborzadt attól, amit az
imént látott, hogy semmit sem csinált.
Semmit.
Apára kellett volna vetnie magát, vagy közéjük állnia, akár
elmennie a puskájáért.
Az ajtó csapódásának hangja zökkentette ki bénultságából.
Mama a földön ült a tűzhely előtt, kezével az ölében, fejét
lehajtotta, haja eltakarta az arcát.
– Mama?
Mama lassan felnézett, haját a füle mögé simította. Egy vörös folt
csúfította el a halántékát. Az alsó ajka felrepedt, vér csöpögött belőle
a nadrágjára.
Csinálj valamit!
Leni a konyhába rohant, a vízzel teli vödörben benedvesített egy
törlőrongyot, majd visszament mamához, és letérdelt mellé. Fáradt
mosollyal az arcán mama elvette a rongyot, és vérző ajkához
nyomta.
– Sajnálom, kislányom! – motyogta a konyharuhán keresztül.
– Megütött téged – mondta ki Leni döbbenten.
Ez olyan rútság volt, amit korábban elképzelni sem tudott. Egy
dühkitörést igen.
De egy öklöt? Vért? Azt nem…
Az embernek biztonságban kellene lennie a saját otthonában, a
szüleivel. Elvileg nekik kellene megvédeniük őt a külvilág
veszélyeitől.
– Egész nap zaklatott volt. Nem lett volna szabad beszélgetnem
Tommal – sóhajtott mama. – És most, gondolom, elment a táborba
whiskyzni és gyűlölködni Zakkant Earllel.
 Leni végignézett az anyja összevert, zúzódásokkal teli arcán és a
konyharuhán, amely közben tiszta vörös lett a vértől.
– Szóval azt mondod, hogy ez a te hibád?
– Túl fiatal vagy még, hogy megértsd. Nem akarta ezt tenni. Ő
csak… néha túlságosan szeret engem.
Igaz lenne? Ilyen a szerelem, ha az ember felnő?
– De ezt akarta – mondta Leni halkan, miközben érezte, hogy a
megvilágosodás hűs hullámként söpör végig rajta. Az emlékei a
helyükre pattantak, mint egy kirakós darabkái; összeállt a kép.
Mama véraláfutásai, ahogy folyton azt mondogatja, ügyetlen vagyok.
Évekig takargatta a csúf igazságot Leni elől. A szülei falakkal és
hazugságokkal elrejtették ezt előle, de itt, az egyszobás kunyhóban
nem lehetett többé bujkálni. – Már korábban is megütött téged.
– Nem! – tiltakozott mama. – Szinte soha!
Leni megpróbálta úgy összerakni mindezt fejben, hogy értelmet
nyerjen, de képtelen volt rá. Mégis hogy lehetne ez szerelem? Hogy
lehetne mindez mama hibája?
– Meg kell értenünk őt, és meg kell bocsátanunk – mondta mama.
– Így kell szeretni valakit, aki beteg. Valakit, aki küszködik. Ez
olyan, mintha rákos lenne. Így kell elképzelned. Jobban lesz. Így
lesz. Nagyon szeret minket.
Leni hallotta, hogy az anyja sírni kezd, és valahogy ettől még
rosszabb lett az egész, mintha a könnyei locsolnák ezt a rútságot,
ami ettől növekedni kezdett. Leni a karjába húzta mamát, szorosan
átölelte, simogatta a hátát, épp ahogy mama is annyiszor tette már
Lenivel.
Leninek fogalma sem volt, milyen sokáig ücsörgött ott, az anyjával
a karjában, újra és újra visszajátszva a borzalmas jelenetet.
Aztán meghallotta, hogy hazaért az apja.
Hallotta ingatag lépteit a teraszon, a matatását a kulcslyuknál.
Mama is biztosan meghallotta, mivel bizonytalanul feltápászkodott,
és félrelökte Lenit, miközben így szólt:
– Menj fel az emeletre!
Leni végignézte, ahogy az anyja felkel; ledobta a nedves, véres
rongyot. Az egy ploccsanással a földre hullott.
Kinyílt az ajtó. Hideg áramlott be.
– Visszajöttél – suttogta mama.
Apa az ajtóban ácsorgott, az arcára gyötrődés ült ki, a szeme tele
volt könnyekkel.
– Cora, egek! – mondta recsegő, öblös hangján. – Hát persze hogy
visszajöttem.
Elindultak egymás felé.
Apa térdre zuhant mama előtt, és olyan hangosan csattant, hogy
Leni biztos volt benne, az apja lába másnapra zúzódásokkal lesz tele.
Mama közelebb lépett, kezével beletúrt apa hajába. Apa mama
hasába temette az arcát, majd remegve zokogni kezdett.
– Annyira sajnálom. És csak annyira szeretlek… beleőrülök. Még
őrültebb leszek, mint eddig. – Felnézett, és egyre erősebben
zokogott. – Nem akartam.
– Tudom, szívem. – Mama is letérdelt, és a karjába vonta, ringatta
a férfit.
Leni hirtelen megérezte saját világa törékenységét, sőt, az egész
világét. Alig emlékezett már, milyen volt azelőtt. Őszintén szólva,
talán már nem is emlékezett rá egyáltalán. Talán az emlékképek,
amik mégis megmaradtak – apa felveszi őt a vállára, egy
százszorszép szirmait tépkedi, egy boglárkát tart az arcához, esti
mesét olvas neki –, talán ezek olyan emlékek voltak, amiket
valójában képeken látott, és átitatott velük egy elképzelt életet.
Nem tudta. Hogyan is tudhatta volna? Mama azt akarta, hogy
Leni ugyanolyan könnyedén fordítsa el a fejét, mint ahogy mama
tette. Hogy bocsásson meg, még akkor is, amikor a felkínált
bocsánatkérés olyan karcsú volt, mint egy horgászzsinór, és olyan
törékeny, mint az ígéret, hogy eztán minden másképp lesz.
Éveken át, sőt, egész életében, Leni pontosan ezt tette. Szerette a
szüleit, mindkettejüket. Pontosan tudta, anélkül, hogy bárki
elmondta volna neki, hogy az apjában rejlő sötétség rossz, és hogy
amit tesz, az helytelen, de elhitte az anyja magyarázatát is; hogy apa
beteg, és sajnálja, és ha eléggé szeretik, akkor jobban lesz, és minden
újra olyan lesz, mint azelőtt.
Csakhogy Leni többé már nem hitte ezt el.
Az igazság ez volt: a tél még épphogy csak elkezdődött. A hideg
és a sötétség még hosszú, hosszú ideig tart majd, ők pedig egyedül
voltak idefenn, egy kunyhóba zárva apával.
Helyi rendőrség vagy bárki nélkül, akitől segítséget kérhetnének.
Mind ez idáig apa azt tanította Leninek, milyen veszélyes a külvilág.
De az igazság valójában az, hogy a legnagyobb veszély a saját
otthonában leselkedett rá.
 TÍZ
a
– ÉBRESZTŐ, ÁLOMSZUSZÉK: – kiáltott fel mama vidáman korán
reggel. – Ideje iskolába menned!
Teljesen hétköznapinak hangzott, olyasminek, amit bármelyik
anyuka mondhatna a tizennégy éves lányának, de Leni olvasott a
sorok között, kihallotta belőlük a kérlek, tettessünk veszélyes
paktumát is.
Mama egy olyan borzalmas, néma társaságba akarta bevezetni
Lenit, ahová ő egyáltalán nem akart tartozni. Nem akart úgy tenni,
mintha normális lenne az, ami történt, de mégis mit kellene neki –
egy gyereknek – tennie?
Leni összekészülődött az iskolába, és óvatosan lemászott a galéria
létráján, aggódva azon, hogy megpillantja az apját.
Mama a kártyaasztalnál állt, és egy tányér palacsintát tartott a
kezében, melyeket két oldalról ropogós baconcsíkok öveztek. Az
arca jobboldalt felduzzadt, halántékánál lila véraláfutás világított. A
jobb szeme fekete volt, és puffadt, alig tudta kinyitni.
Leni érezte, amint átjárja a düh; ez egyszerre felzaklatta és
összezavarta őt.
A félelmet és a szégyent értette. A félelem miatt elszaladsz és
elbújsz, a szégyen miatt pedig hallgatsz, de ez a düh, ez valami más
volt. Felszabadító.
– Ne! – szólalt meg mama. – Kérlek!
– Mit ne? – kérdezett vissza Leni.
 – Ítélkezel felettem.
Igaza volt, ismerte fel Leni döbbenten. Tényleg ítélkezett az anyja
felett, és emiatt hűtlennek érezte magát. Akár még kegyetlennek is.
Tudta, hogy apa beteg. Leni lehajolt, hogy kicserélje a puhakötésű
könyvet az asztal rozoga lába alatt.
– A helyzet bonyolultabb, mint gondolnád. Nem akarja ezt tenni.
Őszintén. És néha én provokálom. Pedig nem akarom. Több eszem
lehetne.
Leni ennek hallatán felsóhajtott, leszegte a fejét. Lassan
felegyenesedett, és szembefordult az anyjával.
– De most már Alaszkában vagyunk, mama. Nem tudunk
segítséget kérni, ha szükségünk van rá. Talán el kéne mennünk. – Fel
se fogta, hogy ez jár a fejében, amíg ki nem mondta a borzalmas
szavakat. – Még nagyon sokáig tart a tél.
– Szeretem őt. Te is szereted őt.
Ez igaz volt ugyan, de ez volt vajon a helyes válasz?
– Ráadásul, nincs hová mennünk, és nincs is pénzünk arra, hogy
elmenjünk. Még ha behúzott farokkal haza is szaladnék, hogyan
tehetném? Itt kéne hagynunk minden tulajdonunkat, gyalog kéne
mennünk a városba, szereznünk kéne egy fuvart Homerbe, hogy
aztán a szüleim utaljanak nekünk pénzt repjegyre.
– Segítenének nekünk?
– Talán. De milyen áron? És… – Mama elhallgatott, vett egy mély
lélegzetet. – Sose fogadna vissza. Ezek után nem. Összetörné a
szívét. És soha senki nem fog úgy szeretni engem, mint ő. Olyan
keményen próbálkozik. És láttad, mennyire sajnálta.
Hát itt volt: a szomorú igazság. Mama túlságosan szerette őt
ahhoz, hogy elhagyja. Még így is, összevert és feldagadt arccal.
Talán igaz volt, amit mindig mondogatott, hogy képtelen lélegezni
nélküle, talán elhervadna, mint egy virág imádatának napsugarai
nélkül.
 Mielőtt Leni feltehette volna a kérdést, hogy Hát ez a szerelem?, a
kunyhó ajtaja kinyílt, jeges szellő rohamát és a hó örvényét hozva
magával.
Apa lépett a kunyhóba, és bezárta maga mögött az ajtót. Levette a
kesztyűjét, levegőt fújt összekulcsolt ujjai közé, pőre markába, majd
trappolva lerázta a havat eszkimócsizmájáról. A hó a lábánál
gyülemlett, és egy szívdobbanás erejéig fehérlett a földön, mielőtt
tócsává olvadt volna. Gyapjúsapkáját is fehér hó borította, ahogy
bozontos bajszát és szakállár is. Úgy festett, mint egy hegylakó. Úgy
tűnt, a farmerje majdhogynem megfagyott.
– Hát itt van az én kis könyvtárosom – szólalt meg, és egy
szomorkás, szinte kétségbeesett mosolyt küldött a lány felé. –
Elvégeztem a reggeli házimunkádat, megetettem a csirkéket és a
kecskéket. Mama azt mondta, rád fér az alvás.
Leni látta az apján, mennyire szereti őt, csak úgy sütött róla a
megbánás. Ez csillapította a dühét, és ismét mindent
megkérdőjelezett. Nem akarta bántani mamát, tényleg nem. Csak
beteg…
– El fogsz késni az iskolából – mondta mama halkan. – Tessék,
vidd magaddal a reggelidet!
Leni összeszedte a könyveit a Micimackó-mintás
uzsonnásdobozzal és a többrétegnyi felsőruházattal együtt – csizma,
pézsmafonál sapka, vastag Cowichan gyapjúpulóver, kesztyű. Az
ajtó felé lépdelve bekapott egy összetekert lekváros palacsintát, és
kilépett a fehérben úszó világba.
A lehelete felhőkben úszott előtte; nem látott semmi mást, csak a
hóesést és a mellette lélegző férfit. A VW busz lassan életre kelt, és
indulásra készen állt.
Kesztyűs kezével az utasülés melletti ajtóért nyúlt. Többször
kellett próbálkoznia a hidegben, de végül nyikorogva kitárult a régi
fémajtó, Leni pedig ledobta a hátizsákját és uzsonnásdobozát, majd
felmászott a viseltes műbőr ülésre.
 Apa is beszállt a vezetőülésre, és bekapcsolta az ablaktörlőt.
Bömbölni kezdett a rádió is. A Félszigeti Távvezeték reggeli adása
ment. A vadonban élő emberek üzeneteit olvasták be, akiknek sem
telefonjuk nem volt, sem a posta nem ért el hozzájuk.
– …és a McCarthyban élő Maurice Levoux-nak címezve: az
anyukád kéri, hogy hívd fel a bátyádat, mert nem érzi jól magát…
Az iskolába menet egész úton apa semmit sem szólt. Leni
olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy meglepődött, amikor
végül mégis megszólalt:
– Megjöttünk.
Leni felnézett, és látta, hogy tényleg az iskola előtt állnak. Az
ablaktörlő mozgása mögül az épület először a ködös legyező
alakjában bukkant elő, majd gyorsan el is tűnt.
– Lenora?
Leni nem akart ránézni.
Szerette volna úgy megacélozni magát, mint egy alaszkai-
úttörőnő-az-armageddon-túlélője, az apja fejéhez akarta vágni, hogy
dühös, akár még egy karddal is szívesen hadonászott volna, de apa
ekkor újra kimondta a nevét, hangjába mély megbánás vegyült.
Így hát felé fordította a fejét.
Az apja kitekeredve a kocsiajtónak nyomta a hátát. Az odakinti
hóeséstől és ködtől szinte vibrált fekete haja, sötét szeme, tömött,
fekete bajsza és szakálla.
– Beteg vagyok, Vöröske. Ezt te is tudod. Az agyturkászok
poszttraumás stressz szindrómának hívják. Ez mondjuk csak egy
rakás süket duma, de az emlékbetörések és a rémálmok valódiak.
Nem tudok kiverni a fejemből pár átkozottul szar dolgot, és ettől
megőrülök. Főleg most, mikor ilyen rosszul állunk anyagilag.
– Az ivás nem segít – szólalt meg Leni összefont karral.
 – Nem, tényleg nem. És ez az időjárás sem. És sajnálom. Rohadtul
sajnálom. Nem iszom többet. Soha többé nem fog előfordulni.
Esküszöm arra, amennyire mindkettőtöket szeretlek.
– Komolyan?
– Jobban fogok igyekezni, Vöröske. Megígérem. Úgy szeretem
anyukádat, mint… – A hangja suttogássá halkult. – Ő az én
heroinom. Ezt te is tudod.
Leni tudta, hogy ez nem jó dolog, hogy az nem egy normális apa-
anya dolog, ha a szerelmedet egy olyan droghoz hasonlítod, ami
kiüresíti a testet, kisüti az agyad, és aztán hagy meghalni. Ezt úgy
mondogatták, mint ahogy Ali McGraw a Love Storyban azt állította: a
szerelem azt jelenti, hogy soha nem kell bocsánatot kérned; mintha
valamilyen evangéliumi kinyilatkoztatás lenne.
Leni szerette volna, ha az apja megbánása, szégyene és
szomorúsága elég lenne neki. Szerette volna követni az anyja
példáját, mint ahogy korábban mindig is tette. El akarta hinni, hogy
az előző éjszaka csak egy borzasztó véletlen volt, és hogy soha többé
nem fordul elő.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette Leni hideg arcát.
– Tudod, mennyire szeretlek!
– Aha – felelte Leni.
– Nem fordul elő többé.
Leninek hinnie kellett neki, hinnie kellett benne. Mivé lenne a
világa enélkül? Bólintott, majd kiszállt a buszból. Végigtrappolt a
hóban, majd felmászott a lépcsőn, és belépett a meleg iskolaépületbe.
Néma csend fogadta.
Senki sem szólalt meg.
A diákok a helyükön ültek, Ms. Rhodes pedig a táblánál állt, és a
következőt írta fel rá: A II. világháború alatt Alaszka volt az egyetlen
állam, amit megszálltak a japánok. Csak krétájának karistoló hangja
hallatszott a teremben. A gyerekek közül senki sem beszélt,
kuncogott vagy csapkodta a másikat.
Matthew az asztalánál ült.
Leni felakasztotta a Cowichan pulóverét az akasztóra valaki
parkája mellé, és lerázta a havat a túrabakancsáról. Senki sem fordult
felé.
Elrakta az uzsonnásdobozát, majd az asztalához sétált, és
elfoglalta a helyét Matthew mellett.
– Szia! – köszönt neki.
A fiú küldött felé egy alig látható mosolyt, de nem vette fel vele a
szemkontaktust.
– Szia!
Ms. Rhodes szembefordult a diákjaival. A tekintete Matthew-n
állapodott meg, és meg is enyhült. Megköszörülte a torkát.
– Jól van. Axle, Matthew és Leni, lapozzatok a 172. oldalra a
történelemkönyvetekben. 1942. június 6-án reggel ötszáz japán
katona rohanta le a Kiska-szigetet az Aleut-szigetláncban. Ez volt az
egyetlen csata, melyet amerikai földön vívtak. Sok ember
elfeledkezett róla, pedig…
Leni szíve szerint benyúlt volna az asztal alá, hogy megfogja
Matthew kezét, hogy érezze barátjának megnyugtató érintését, de
attól tartott, hogy elhúzódna az érintésétől. Akkor mit mondana
neki?
Nem panaszkodhatott neki amiatt, hogy kiderült, mennyire
törékeny is a családja, és hogy többé nem érzi magát biztonságban az
otthonában, azok után nem, amin a fiú keresztülment.
Korábban elmondhatta volna – talán –, amikor még mindkettejük
élete más volt, de nem most, amikor a fiú annyira megtört, hogy még
egyenesen ülni se volt képes.
 Majdnem azt mondta neki, hogy minden jobb lesz, de aztán
meglátta a szemében megcsillanó könnyeket, és elharapta a
szavakat. Jelenleg egyiküknek sem volt szüksége közhelyekre.
Segítségre volt szükségük.

a
Januárban az idő még rosszabbra fordult. A hideg és a sötétség
még inkább elszigetelte az Allbright családot. Az első számú
prioritás a fatüzelésű kályha ellátása lett, egy folyamatos, éjjel-
nappali házimunka. Minden egyes nap hatalmas mennyiségű fát
kellett felaprítaniuk, becipelniük és felhalmozniuk, csak hogy
túléljenek. És ha ez még nem lett volna elég stresszes, a rossz
éjszakákon – a rémálmokkal teli éjszakákon – apa felébresztette őket
az éjszaka közepén, hogy pakolják ki, majd pakolják be újra a
túlélőtáskáikat, hogy tesztelje a felkészültségüket, hogy szétszedje,
majd újra összeszereltesse a fegyvereiket.
A napnyugta mindennap délután ötkor köszöntött be, és nem is
kelt fel egészen másnap délelőtt tízig, így mindössze hat napfényes
óra – és tizenhat órányi sötétség – jutott nekik egy napra. A
kunyhóban a papírpoharakból semmiféle zöld hajtás nem bújt elő.
Apa órákat töltött azzal, hogy az amatőr rádió fölé görnyedve
Zakkant Earllel és Clyde-dal beszélgessen, de egyre inkább el voltak
vágva a világtól. Semmi sem ment egyszerűen – sem a vízszerzés,
sem a favágás, sem az állatok etetése vagy az iskolába járás.
De mind közül az volt a legrosszabb, hogy a pincéjük egyre
gyorsabban ürült. Nem voltak már zöldségeik, se krumpli, se
hagyma, se répa. Már majdnem a halkészletük végére értek, és
egyetlen rénszarvascomb lógott már csak a rejtekhelyükön. Mivel
szinte semmi mást nem ettek, csak fehérjét, tudták, hogy a hús nem
fog sokáig kitartani.
A szülei folyamatosan veszekedtek a pénz-és a készlethiány miatt.
Apa haragja – amit a temetés óta csak minden erejét megfeszítve
sikerült kordában tartania – lassacskán újra erősödni kezdett. Leni
érezte, ahogy ez a düh tekereg körülöttük, egyre több teret foglalva
el. Ő és mama óvatosan mozogtak, próbálták nem felbosszantani a
férfit.
Ma Leni a sötétben ébredt, sötétben reggelizett meg és készülődött
össze az iskolába, és még akkor is sötét volt, amikor megérkezett az
osztályterembe. A csipás szemű nap csak tíz óra után bukkant elő,
de mikor végre így tett, élénksárga fényzuhatagot küldve az
árnyékos, csak a lámpások és a kályha fénye által megvilágított
terembe, mindenki felvillanyozódott.
– Süt a nap! Igaza volt az időjósnak! – szólalt meg Ms. Rhodes az
osztályterem elejéből. Leni elég régóta élt már Alaszkában ahhoz,
hogy tudja, egy napos, kék éggel bíró januári nap igazán említésre
méltó. – Azt hiszem, jobb lesz, ha hátrahagyjuk a tantermet, kell egy
kis friss levegő a tüdőnkbe és némi napfény az arcunkra. Söpörjétek
le magatokról a téli pókhálókat. Tanulmányi kirándulásra megyünk!
Axle felmordult. Mindent utált, aminek köze volt az iskolához.
Kilesett a szénaboglyát idéző fekete haja alól, amit sosem mosott
meg.
– Jaj, ne már… nem mehetnénk inkább csak korábban haza?
Elmehetnék lékhorgászni.
Ms. Rhodes oda se bagózott a zsíros hajú tinédzserre.
– Az idősebbek – Matthew, Axle, Leni – segítsenek a kisebbeknek
felvenni a kabátjukat, és összeszedni a hátizsákjaikat.
– Én ugyan nem segítek – jelentette ki Axle kereken. – Majd a
gerlepár megcsinálja.
Leni arca lángolni kezdett a megjegyzés hallatán.
Rá se nézett Matthew-ra.
– Jól van. Csinálj, amit akarsz – felelte Ms. Rhodes. –
Hazamehetsz.
 Axle-nek nem kellett kétszer mondani. Felkapta a parkáját, és már
rohant is kifelé az iskolából.
Leni felkelt a helyéről, hogy segítsen Marthénak és Agnesnek a
parkájukkal. Aznap senki más nem ment iskolába; az ingázás Bear
Cove-ból túlságosan megterhelőnek bizonyult.
Leni visszafordult, és meglátta, hogy Matthew az asztalánál áll,
roskatag vállal, zsíros haja a szemébe lógott. Odament hozzá, majd
megérintette flanelingének ujját.
– Idehozzam a kabátodat?
A fiú megpróbált mosolyogni.
– Aha. Köszi!
Leni levette az akasztóról Matthew terepszinti kabátját, és
átnyújtotta neki.
– Jól van, akkor indulás! – szólalt meg Ms. Rhodes. Kivezette a
diákokat az osztályteremből, egyenesen a derült, napfényes időbe.
Végigvonultak a városon, le a kikötőbe, egy kipányvázott Beaver
hidroplánhoz.
A hidroplán horpadt volt, és ráfért volna egy festés. A dagály
csapásaitól tekergett, nyikorogva rángatta a kötelét. Közeledtükre a
hidroplán ajtaja kinyílt, és egy szikár férfi bozontos fekete szakállal
ugrott elő belőle a mólóra. Egy ütött-kopott baseballsapkát és össze
nem illő csizmát viselt. Olyan széles vigyor ült ki az arcára, hogy
összegyűrődött tőle az arca, a szeme pedig egy csíkká szűkült.
– Gyerekek, ő itt Dieter Manse, Homerből. Régen Pan Am-pilóta
volt. Fedélzetre! – mondta Ms. Rhodes. Majd Dieterhez fordult: –
Köszi, haver! Nagyra értékelem. – Vetett egy aggódó pillantást
Matthew-ra. – Kissé ki kell szellőztetnünk a fejünket.
Az idős férfi bólintott.
– Nagyon szívesen, Tica.
 Korábban Leni nem hitte volna el, hogy ez a férfi a Pan Am
kapitánya volt. De idefenn, bármik voltak is korábban az emberek
odakinn, valami más lett belőlük Alaszkában. Mázsás Marge
korábban nagyvárosi ügyész volt, most meg a mosodában
zuhanyzik és rágót árul, míg Natalie régen közgazdaságtant tanított
az egyetemen, most meg a saját halászhajóját vezeti. Alaszka tele
volt meglepő emberekkel – olyanokkal, mint a nő, aki egy lerobbant
iskolabuszban lakik Anchor Pointnál, és tenyérjóslásból él. A
pletykák szerint régen rendőr volt New York Cityben. Most pedig
egy papagájjal a vállán sétálgat fel-alá. Idefenn mindenkinek két
története van: egy a korábbi életéről, és egy az alaszkairól. Ha az
ember egy fura istenséghez akar imádkozni, vagy egy iskolabuszban
akar élni, esetleg egy libát akar feleségül venni, Alaszkában senki
sem szólja meg érte. Senkit sem érdekel, ha valaki egy régi kocsit tart
a teraszon, de az sem, ha egy rozsdás hűtőt. Amilyen életet csak el
lehet képzelni, azt Alaszkában meg is lehet valósítani.
Leni behúzott fejjel, előrehajolva mászott be a hidroplánba. Amint
benn volt, elfoglalt egy ülést a középső sorban, majd becsatolta a
biztonsági övét. Ms. Rhodes leült mellé. Matthew lehajtott fejjel
elcammogott mellettük, kerülve a szemkontaktust.
– Tom azt mondja, hogy nem igazán beszél – hajolt közel Ms.
Rhodes Lenihez.
– Nem tudom, mire van szüksége – felelte Leni, majd hátrafordult,
és végignézte, ahogy Matthew is elfoglal egy helyet, és szorosan
becsatolja a biztonsági övét.
– Egy barátra – felelte Ms. Rhodes, de ez elég buta válasz volt.
Olyasmi, amit a felnőttek mondanak. Nyilván. De ennek a barátnak
mégis mit kellene mondania?
A pilóta is a fedélzetre lépett, majd becsatolta magát, feltett egy
fejhallgatót, és beizzította a motort. Leni hallotta Marthe és Agnes
kuncogását a mögötte lévő ülések felől.
 A hidroplán motorja zúgott, a fémes felületek zörögtek Leni körül.
A hullámok verdesték az úszótesteket.
A pilóta mondott valamit az ülések párnáiról és arról, hogy mi a
teendő egy váratlan vízre szállás esetén.
– Várjunk csak! Az azt jelenti, hogy lezuhanunk. Arról beszél,
hogy mi a teendő, ha lezuhanunk – aggodalmaskodott Leni, és
érezte, hogy feléled benne a pánik.
– Minden rendben lesz – felelte Ms. Rhodes. – Ha alaszkai akarsz
lenni, nem félhetsz a kisrepülőktől. Mi itt így közlekedünk.
Leni belátta, hogy ez jogos. Mivel az államnak csak kis része volt
szárazföldön megközelíthető, a hajók és a repülők fontos szerepet
játszottak odafenn. Télen a végtelen Alaszkát befagyott folyók és
tavak kötötték össze. Nyaranta a gyors folyású víz elválasztotta és
elszigetelte őket. A bozótrepülők segítségével közlekedtek. De Leni
korábban még sosem ült repülőn, és felettébb bizonytalannak és
megbízhatatlannak érezte a járművet. Megszorította az ülés karfáját,
és belekapaszkodott. Megpróbálta kisöpörni a félelmet a fejéből,
miközben a gép erősen zörögve elhaladt a hullámtörő mellett, és
emelkedni kezdett az ég felé. A repülő émelyítően hullámzott, majd
egyenesbe állt. Leni nem nyitotta ki a szemét. Mert ha kinyitotta
volna, tudta, hogy olyasmiket látna, amik megijesztenék: csavarokat,
amik kieshetnek a helyükről, ablakokat, amik betörhetnek, hegyeket,
amikbe becsapódhatnak. Eszébe jutott az a repülő, ami pár évvel
korábban lezuhant az Andokban. A túlélőket kannibálok falták fel.
Belesajdultak az ujjai, annyira erősen kapaszkodott.
– Nyisd ki a szemed! – szólalt meg Ms. Rhodes. – Bízz bennem!
Kinyitotta a szemét, és eltűrte a remegő tincseket az arcából.
Egy kör alakú plexiüvegen keresztül olyan világ tárult fel előtte,
amilyet még sosem látott korábban. Kék, fekete, fehér, lila. Ebből az
előnyös nézőpontból megelevenedett előtte Alaszka földrajzi
történelme; látta születésének erőszakosságát – ahogyan a Mount
Redoubt és az Augustine vulkánok kitörnek; ahogyan a hegycsúcsok
kiemelkedtek a tengerből, amiket aztán a sziklás, kék gleccserek
koptattak tovább; a fjordokat, amiket a mozgó jégtáblák folyói
faragtak ki. Látta, ahogy Homer elterül a magas homokkő
hegyfokok, hófödte terepek és az öbölbe nyúló Spit közti
földterületen. A gleccserek formálták ezt a tájat, keresztülvágtak
rajta, recsegve-ropogva törve előre, mély öblöket vájva ki, túlsó
oldalukon hegyeket hagyva hátra.
A telített színek lenyűgözők voltak. A kék öblön túl a Kenai-
hegység úgy bukkant elő, mint valami tündérmesében, fehér
fűrészhez hasonlatos fogai a magasba törtek, egyenesen a kék ég
felé. Egyes helyeken, a gleccserek meredek oldalán halványkék
vörösbegytojások jelentek meg.
A hegyek egyre csak terjeszkedtek, magukba nyelték a horizontot.
A cikcakkos, fehér csúcsokat fekete szakadékok és türkizkék
gleccserek barázdálták.
– Hűha! – szólalt meg Leni, miközben közelebb nyomakodott az
ablakhoz. Egy-két hegycsúcs mellett igazán közel repültek el.
Majd hirtelen ereszkedni kezdtek, alacsonyan siklottak egy öböl
felett. Hótakaró borított mindent, a vízparton fénylő, jéggé fagyott
parcellák világítottak, melyeket latyakká olvasztott a víz. A
hidroplán kanyarogva oldalra dőlt, majd újra felemelkedett, és
átrepült egy fehér fákból álló erdőcske felett. Leni kiszúrt egy
hatalmas jávorszarvasbikát, mely épp az öböl felé tartott.
Egy öböl fölött jártak, és gyorsan ereszkedtek lefelé.
Leni ismét belekapaszkodott a karfába, behunyta a szemét,
felkészült.
Kemény puffanással landoltak, a hullámok verdesték az
úszótalpakat. A kapitány leállította a motort, kiugrott a
hidroplánból, egyenesen a jéghideg vízbe csobbant, húzva maga
után a hidroplánt a vízpart felé, majd egy kidőlt fa törzséhez kötözte.
Latyakos víz keringett a bokájánál.
 Leni óvatosan szállt ki a gépből (idefenn mindennél veszélyesebb
volt elázni télen), végigsétált a talpak mentén, és kiugrott a latyakos
partra. Matthew őt követte.
Ms. Rhodes összeterelte a diákjait a jeges parton.
– Jól van, gyerekek. A kicsikkel mi túrázni megyünk a
hegygerincre. Matthew, te és Leni menjetek felfedezni. Érezzétek jól
magatokat!
Leni körbenézett. A hely szépsége, annak fenségessége lenyűgöző
volt. Mély, megingathatatlan béke honolt itt; nem voltak emberi
hangok, sem trappoló léptek, nevetés vagy motor hangja se bőgött.
A természet hangja uralkodott, a dagály lélegzetvételei a sziklákon,
a víz csattanása a hidroplán talpain, egy távoli kövön összetömörült
fókák csaholása, a fölöttük köröző sirályok karattyolása.
A partot borító jégen túl a víz olyan lélegzetelállító ciánkék színt
öltött, amilyennek Leni a Karib-tengert képzelte, a havas vízpartot
pedig fehérbe borult sziklák tarkították. Hófödte hegycsúcsok
emelkedtek a közelben. Fenn, a magasban Leni elefántcsontszínű
pöttyöket szúrt ki, melyek a lehetetlenül meredek hegyoldalon
szóródtak szét – hegyi kecskék voltak. A zsebébe nyúlt a legutolsó,
annál értékesebb filmtekercséért.
Alig várta, hogy fotózhasson, de be kellett osztania a filmjeit.
Hol kezdje?
A jégtől csillogó szikláknál, amik úgy festettek, mint a gyöngyök?
A megfagyott páfrányleveleknél, melyek egy havas, fekete fatörzsből
nőttek ki? A türkizszínű víznél? Matthew felé fordult, hogy mondjon
neki valamit, de a fiú addigra eltűnt.
Leni megfordult, érezte, hogy a jeges víz sustorog a csizmájánál,
majd meglátta Matthew-t nem messze a vízparton, egyedül állt,
keresztbe font karral. Ledobta a kabátját; pár hüvelyknyire hevert
csak az érkező hullámoktól. Haja csapkodta az arcát.
Leni a vízen átgázolva haladt felé.
 – Matthew, vedd vissza a kabátodat! Hideg van…
A fiú elrántotta magát Leni érintésétől, megbotlott.
– Menj innen – mondta nyersen. – Nem akarom, hogy lásd…
– Matthew? – Leni megragadta a karját, és kényszerítette, hogy
ránézzen. A fiú szeme vörös volt a sok sírástól.
Matthew ellökte őt. Leni hátratántorodott, megbotlott egy darab
uszadék fában, és elesett.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy Leninek elállt a lélegzete.
Csak feküdt ott, elterülve a fagyos köveken, a hideg víz hullámokat
vetett felé, és csak meredt a fiúra, könyökében fájdalmas, szúró
érzéssel.
– Ó, istenem! – szólalt meg Matthew. – Jól vagy? Nem akartam ezt
tenni.
Leni feltápászkodott, és csak bámult rá. Nem akartam ezt tenni.
Ugyanezeket a szavakat hallotta az apjától is.
– Valami nem stimmel velem – mondta Matthew remegő hangon.
– Az apám engem okol, és rohadtul nem tudok aludni, és az
anyukám nélkül a ház olyan csendes, hogy ordítani tudnék.
Leni nem tudta, mit feleljen erre.
– Rémálmaim vannak… anyáról. Látom az arcát, a jég alatt…
sikolt… nem tudom, mit tegyek. Nem akartam, hogy megtudd.
– Miért?
– Szeretném, ha kedvelnél. Néha te vagy az egyetlen dolog, ami…
Ó, a fenébe… felejtsd el. – Megrázta a fejét, majd elsírta magát. –
Kész csődtömeg vagyok.
– Nem vagy. Csak segítségre van szükséged – felelte Leni. – Kinek
ne lenne? Azok után, amin keresztülmentél.
– A nagynéném Fairbanksből azt szeretné, ha hozzáköltöznék.
Szerinte hokiznom kellene, repülni tanulni, meg eljárni egy
agyturkászhoz. Alyvel lehetnék. Hacsak nem… – Lenire nézett.
 – Tehát elmész Fairbanksbe – mondta Leni halkan.
A fiú nagyot sóhajtott. Leni azt gondolta, talán már rég eldöntötte,
és mindvégig el akarta neki mondani.
– Hiányozni fogsz.
El fog menni.
Elhagyja.
Ebben a pillanatban érezte, ahogy a bánat fájdalmas érzése egyre
inkább eluralkodik a mellkasában. Borzasztóan hiányozni fog neki a
fiú, de segítségre van szüksége. Az apja miatt pontosan tudta, mit
tesznek az emberrel a rémálmok, a szomorúság és az álmatlanság,
hogy milyen mérgező ezek kombinációja. Mégis milyen barát lenne,
ha jobban törődne saját magával, mint a fiúval?
Hiányozni fogsz, akarta felelni neki, de mi értelme lett volna? A
szavak nem segítenek.

a
Miután Matthew elment, a január még sötétebb lett. Hidegebb.
– Leni, megterítenél a vacsorához? – kérdezte mama egy
különösen hideg és viharos estén, miközben az örvénylő havazásban
a szél kaparászta az ajtajukat. Az asszony egy öntöttvas serpenyőben
épp löncshúst sütött ki, egy spatulával nyomkodta szét a darált húst.
Két szelet löncshús jutott hármukra, mindössze ennyijük maradt.
Leni letette a történelemkönyvét, és a konyha felé indult, egyik
szemét apán tartotta. A férfi a hátsó fal mentén járkált, a kezét
hajlítgatta és ökölbe szorította, válla begörnyedt, és közben magában
motyogott. Karja inas volt, és vékony, hasa behorpadt foltos
thermofelsője alatt.
Keményen homlokára csapott tenyere élével, és közben
értelmetlenül mormogott az orra alatt.
Leni sompolyogva kerülte meg az asztalt, és befordult a kis
konyhába.
 Aggódó pillantást küldött mama felé.
– Mit mondtál? – szólalt meg apa, miközben fenyegetve
felbukkant Leni mögött.
Mama a spatulát az egyik szelet löncshúsba nyomta. Egy csepp
zsír fröccsent ki belőle, egyenesen a csuklójára.
– Au! A fene egye meg!
– Ti ketten rólam beszéltek? – faggatózott apa.
Leni gyengéden megragadta az apja karját, és az asztalhoz vezette.
– Az anyád rólam magyarázott, nem igaz? Mit mondott? Említette
Tomot?
Leni kihúzta az egyik széket, és leültette rá az apját.
– A vacsoráról beszélt, apa. Ennyi. – El akart indulni, de az apja a
keze után kapott, és olyan erősen megrántotta, hogy Leni nekiesett.
– Te szeretsz engem, igaz?
Leninek nem tetszett ez a hangsúly.
– Mama is, és én is szeretünk téged.
Mama, mintegy végszóra, felbukkant egy kis tál löncshússal, mellé
egy zománctálban Thelma barna cukros főtt babját szolgálta fel.
Mama lehajolt, puszit nyomott apa arcára, és a tenyerét a férfi
arcához érintette.
Ez az érintés lenyugtatta őt. Felsóhajtott, megpróbált mosolyogni.
– Jó illata van.
Leni elfoglalta a helyét, és tálalni kezdett. Töltött magának egy
pohár vizes, tejporból készült tejet.
Mama Lenivel szemben ült le, csak piszkálgatta, ide-oda löködte a
babszemeket a tányérján, és közben apát figyelte. A férfi az orra alatt
motyogott.
– Enned kell valamit, Ernt!
 – Nem tudom megenni ezt a szart. – Lesöpörte a tányérját, ami a
földre zuhant.
Felpattant, ellépett az asztaltól, gyorsan mozgott, hamarosan már
a falnál járt, levette a kabátját az akasztóról, és feltépte az ajtót.
– Sehol sincs nyugtom, a francba is! – mondta, majd kilépett a
kunyhóból, és bevágta maga mögött az ajtót. Pár másodperccel
később hallották, hogy beizzítja a busz motorját, majd megfordul, és
elhajt.
Leni az asztal túlsó vége felé tekintgetett.
– Egyél – mondta mama, miközben lehajolt a földön heverő
tányérért és pohárért.
Vacsora után egymás mellett álltak, elmosogatták és eltörölgették
az edényeket, majd elpakolták őket a pult fölötti polcokra.
– Szeretnél kockapókerezni? – kérdezte végül Leni. A kérdésében
megközelítőleg annyi lelkesedés bújt meg, mint az anyja szomorú
bólintásában.
Leültek a kártyaasztalhoz, és addig játszottak, amíg képesek
voltak fenntartani a látszatot.
Leni pontosan tudta, mindketten arra várnak, hogy a VW busz
zörögve berobogjon az udvarra. Aggódtak. Azon tűnődött, vajon
melyik a rosszabb: ha otthon van az apja, vagy ha nincsen.
– Hol van, szerinted? – kérdezte Leni, miután úgy érezte, órák
teltek el az apja távozása óta.
– Zakkant Earlnél, ha eljutott addig. Vagy a Rugdosó Szarvasban,
ha nem nagyon rosszak az utak.
– Iszik – kommentálta Leni.
– Iszik.
– Talán jobb lenne, ha…
– Ne! – szakította félbe mama. – Csak menj, feküdj le, oké? – A nő
hátradőlt, és rágyújtott értékes cigarettáinak egyik utolsó darabjára.
 Leni összegyűjtötte a kockákat, az eredménytáblákat, a kis barna-
sárga műbőr poharat, és visszatette mindezt a piros dobozba.
Felmászott a galéria létráján, majd bebújt a hálózsákjába, azzal se
törődött, hogy előbb megmossa a fogát.
Odalentről hallotta az anyja poroszkáló lépteit.
Leni átfordult, hogy papírt és tollat vegyen elő. Mióta Matthew
elment, több levelet is írt neki, amiket Mázsás Marge postázott el a
fiúnak. Matthew lelkiismeretesen válaszolgatott neki, rövid
üzeneteket írt az új hokicsapatáról és arról, hogy milyen érzés egy
olyan iskolába járni, aminek sportcsapatai vannak. Olyan pocsék
volt a kézírása, hogy Leni alig tudta kisilabizálni a szavakat. De
türelmetlenül várt minden egyes levelet, és azonnal fel is tépte őket,
amint megérkeztek. Mindet újra és újra elolvasta, mint egy detektív,
aki nyomok és érzelmekre utaló jelek után kutat. Sem ő, sem
Matthew nem igazán tudta, mit írjon, hogyan használják a szavak
személytelenségét arra, hogy hidat képezzen távoli életük között, de
azért egyre csak írták őket. Leni nem tudta megállapítani, a fiú hogy
érez saját magával, a költözéssel vagy az anyja elvesztésével
kapcsolatban, de azt tudta, hogy gondol rá. Ez pedig kezdetnek több
mint elegendő volt.
Kedves Matthew!
Ma a suliban új dolgokat tanultunk a klondike-i aranylázról. Ms.
Rhodes a nagymamádat említette példaként az olyan nőkre, akik úgy
vágtak neki északnak, hogy nem volt semmijük, és találtak…
Sikoltást hallott.
Leni kimászott a hálózsákjából, és félig leereszkedett a létrán.
– Van valami odakinn – mondta mama, miközben lámpással a
kezében kivonult a hálószobájából. A lámpás fényében ziláltnak,
sápadtnak tűnt.
Egy farkas felvonyított.
Az üvöltés csak úgy hullámzott a sötétségben.
 Közel van.
Egy másik farkas válaszolt.
A kecskék is óbégatni kezdtek ennek hallatán, emberinek tűnő,
borzalmas, metsző sírással.
Leni felkapta a puskáját a polcról, és elindult, hogy kinyissa az
ajtót.
– Ne! – kiáltotta mama, és a hátánál fogva visszarángatta. – Nem
mehetünk ki. Megtámadhatnak minket.
Elhúzták a függönyöket, majd kinyitották az ablakot. Hideg szél
csapta meg őket.
A holdfénysugár világította meg a kertjüket, ugyan gyenge és
jelentéktelen fényforrás volt, de ahhoz elég, hogy a mozgás halvány
derengését követni tudják. A fény megcsillant az ezüstös bundán, a
sárga szemeken, az agyarakon. A falkában közlekedő farkasok a
kecskekarám felé tartottak.
– Tűnjetek innen! – ordította Leni. A puskájával célba vett valamit,
egy mozgó alakot, és lőtt.
A lövés recsegő hangot hallatott. Egy farkas jajgatva felvonyított.
Leni újra és újra elsütötte a fegyvert, hallotta, amint a lövedékek
fákba fúródnak, koppannak a fémen.
A kecskék szakadatlanul visongtak és mekegtek.

a
Csönd.
Leni kinyitotta a szemét, és arra eszmélt, hogy a kanapén fekszik,
mamával az oldalán.
A tűz kialudt.
Leni reszketve lelökdöste magáról a gyapjú-és szőrmetakaró
kupacot, majd ismét begyújtott.
 – Mama, ébredj! – mondta Leni. Mindketten több réteg ruhát
viseltek, de amikor végül sikerült elaludniuk, annyira kimerültek
voltak, hogy elfeledkeztek a tűzről. – Meg kell néznünk, mi van
odakinn.
Mama felült.
– Majd akkor megyünk ki, ha világos lesz.
Leni az órára pillantott. Reggel hat óra volt.
Órákkal később, amikor a hajnal végre lassú, tétova fénycsóvákat
vetett a földre, Leni felhúzta a bakancsát, majd levette a puskáját az
ajtó melletti fegyvertartóról, és megtöltötte. A töltényűr visszazárása
hangos, reccsenő hangot hallatott.
– Én nem akarok kimenni oda – tiltakozott mama. – És nem. Te
sem mész ki egyedül, Annie Oakley. – Halvány mosollyal az arcán
felhúzta a csizmáját, majd belebújt a kabátjába, és a fejére húzta a
szőrmés karimájú kapucnit. Megtöltötte a második puskát is, és Leni
mellé állt.
Leni kinyitotta az ajtót, majd kilépett a hófödte teraszra, maga
előtt tartva a puskáját.
Az egész világ fehérben pompázott. Hullott a hó. Tompán. Néma
csöndben.
Végigvonultak a teraszon, le a lépcsőn.
Leni már azelőtt érezte a halál szagát, hogy szembesült volna vele.
Vércsíkokat pillantottak meg a hóban a darabokra szedett
kecskekarámnál. A támasztékokat és a kapukat széttörték, darabjaik
a földön hevertek. Sötét halmokban ürülék állt mindenütt, alvadt
vérrel és belekkel keveredte. Az alvadt vér nyomai az erdő felé
vezettek. Romba dőlt. Minden. A karámok, a baromfiudvar, a
tyúkól. Egyetlen állatuk sem maradt, még csak cafatok sem.
Hosszan meredtek a pusztítás nyomaira, míg végül mama így
szólt:
 – Nem maradhatunk itt kint. A vér szaga idevonzza a
ragadozókat.
 TIZENEGY
a
MIKÖZBEN AZ UTAT JÁRTÁK AZ ANYJÁVAL, kettesben, kézen fogva,
Leni úgy érezte magát, mint egy asztronauta, aki egy barátságtalan,
fehér tájon landolt. Csak saját lélegzetvétele és lépteik hangja csapott
bármilyen neszt. Próbálta meggyőzni mamát, hogy álljanak meg a
Walker-tanyánál vagy Mázsás Marge-nál, de mama nem hallgatott
rá. Nem akarta beismerni, mi is történt.
A városban minden rejtekhelyre húzódott. A sétány egy sáv
hófödte jéggé alakult át. Jégcsapok lógtak az épületek
ereszcsatornáiról, és minden egyes felületet hó borított. A kikötőben
tajtékzottak a hullámok, a hajóköteleknél fogva rángatták
összevissza a halászhajókat.
A Rugdosó Szarvas már – vagy még mindig – nyitva volt. Fény
szűrődött ki sárgás ablakain át. Néhány jármű parkolt ugyan az
épület előtt – platós kocsik, hómotorok –, de nem túl sok.
Leni könyökével megbökte mamát, majd fejével a VW busz felé
biccentett, mely a kocsma közelében rostokolt.
Egyikük sem moccant.
– Nem fog örülni, ha meglát minket – mondta mama.
Ez enyhe kifejezés, gondolta Leni.
– Talán inkább haza kellene mennünk – javasolta mama reszketve.
Az út túlsó oldalán a vegyesbolt ajtaja kitárult, Leni messziről is
hallotta a csengő csilingelését.
 Tom Walker lépett ki az üzletből, hatalmas dobozban cipelte a
frissen vásárolt készletutánpótlást.
Kiszúrta őket, megtorpant.
Leni nagyon is tisztában volt azzal, hogyan festhettek mamával,
ahogy ott álltak a térdig érő hóban, a hidegtől kipirult arccal, fehérre
fagyott sapkáikban. Ilyen időben senki sem indult sétálni. Mr.
Walker feltette a készletekkel teli dobozt a platós kocsija hátuljába,
és egészen a vezetőfülkéig előrelökte. A férfi mögül Mázsás Marge
lépett elő a boltjából. Leni látta, ahogy ők ketten egymásra néznek,
majd Leni és az anyukája felé indulnak.
– Helló, Cora! – üdvözölte Mr. Walker. – Elég rossz nap ez a
sétafikálásra.
A hidegrázástól mama reszketni kezdett; vacogtak a fogai.
– Tegnap éjjel farkasok jártak nálunk. N-nem tudom, mennyien.
M-megölték az összes kecskénket és csirkénket, és tönkretették a
karámokat és a ty-tyúkólat.
– Sikerült Ertnek megölnie valamelyiket? Segítsünk megnyúzni
őket? A szőrméjük rengeteget…
– N-nem – felelte mama. – Sötét volt. Én csak azért jöttem… hogy
csirkéket rendeljek. – Mázsás Marge-ra pillantott. – Ha legközelebb
Homerben jársz, Marge. Illetve rizst és babot is szeretnék, de…
elfogyott a pénzünk. Talán moshatnék cserébe. Vagy
megstoppolhatnék dolgokat. Jól bánok a tűvel és cérnával.
Leni látta, ahogy Mázsás Marge arca megfeszül, és hallotta, amint
az orra alatt káromkodik egyet.
– Egyedül hagyott titeket, és farkasok támadtak a tanyátokra. Meg
is ölhettek volna titeket.
– Nem lett bajunk. Nem mentünk ki – szabadkozott mama.
– Hol van? – kérdezte Mr. Walker halkan.
– N-nem tudjuk – hazudta mama.
 – A Rugdosó Szarvasban – jelentette ki Mázsás Marge. – Ott a
kisbusz.
– Tom, ne! – kérlelte mama, de már túl késő volt. Mr. Walker
elsétált mellettük, végigvonult a csendes utcán, léptei nyomán
szétporladt a hó.
A nők – és Leni – szaladtak utána, csúszkálva és botladozva
sietségükben.
– Ne, Tom, komolyan! – rimánkodott tovább mama.
A férfi feltépte a kocsma ajtaját. Leni orrát azonnal megcsapta a
nyirkos gyapjú, a mosdatlan testek, az ázott kutya és az égett fa
szaga. Legalább öt férfi volt odabenn, plusz a púpos, fogatlan
csapos. Nagy volt a zaj: tenyerek csapkodták a whiskyshordókból
kialakított asztalokat, az elemes rádióból a Bad, Bad Leroy Brown
bömbölt, a férfiak pedig egymás szavába vágva szövegeltek.
– Így van, így van, így van – helyeselt üveges szemmel Zakkant
Earl. – Először is a bankokat fogják elfoglalni.
– És elkobozzák a földünket – felelte Clyde, de a szavai
összefolytak.
– Az én rohadt földemet ugyan nem fogják elkobozni. – Ez az apja
szájából hangzott el. Az egyik gerendáról lógó lámpás alatt
szobrozott, bizonytalanul imbolyogva, szemei véreresek voltak. –
Senki se veheti el, ami az enyém.
– Ernt Allbright, te rohadék! – sziszegte Mr. Walker.
Apa tántorogva megfordult. A tekintete Mr. Walkerről mama felé
vándorolt.
– Mi a franc?
Mr. Walker előrelendült, félrelökte az útjába keveredő székeket.
Zakkant Earl az utolsó pillanatban kúszott ki az útjából.
– Egy farkasfalka támadta meg a tanyádat tegnap éjjel, Allbright.
Farkasok – ismételte el.
 Apa tekintete ismét mamát kereste.
– Farkasok?
– Ha így folytatod, a családodat le fogják mészárolni – szidalmazta
Mr. Walker.
– Figyelj csak ide…
– Nem. Te figyelj ide! – vágott a szavába Mr. Walker. – Nem te
vagy az első cheechako, aki úgy jön ide, hogy fingja sincs, mit kell
csinálnia. Még csak messze nem is te vagy a legostobább közülük.
De egy férfi, aki nem gondoskodik a feleségéről…
– Neked aztán semmi jogod arról papolni, hogyan kell egy nőre
vigyázni, nem igaz, Tom? – vágott vissza apa.
Mr. Walker megragadta apa fülét, és abba kapaszkodva olyan
erősen ráncigálta kifelé, hogy Leni apja úgy vonyított, mint egy
kislány. Mr. Walker kirángatta apát a bűzölgő bárból, egyenesen az
utcára.
– Szét kellene rúgnom a seggedet – fenyegetőzött Mr. Walker
nyers hangon.
– Tom – kérlelte mama. – Kérlek. Ne ronts tovább a helyzeten!
Mr. Walker megtorpant, majd hátrafordult. Végigmérte mamát,
aki halálra rémülten ácsorgott ott, a sírás határán, Leni pedig
végignézte, ahogy a férfi a dühroham küszöbéről rángatja vissza
saját magát. Még sosem tapasztalta, hogy egy férfi képes erre.
Mr. Walker lecsendesedett, rosszallóan ráncolta a homlokát, majd
motyogott valamit az orra alatt, végül pedig a buszhoz rángatta
apát. Kinyitotta az ajtaját, majd olyan könnyedén emelte fel apát,
mintha csak egy kölyök lenne, és belökte őt az utasülésre.
– Szégyelld magad!
Bevágta mögötte az ajtót, majd mamához sétált.
– Rendben leszel? – hallotta a kérdését Leni.
 Mama suttogott valamiféle választ, amit Leni nem hallott, de úgy
tűnt neki, mintha Mr. Walker azt suttogná, megölöm, és látta, hogy
mama csóválja a fejét.
Mr. Walker megérintette az anyja karját, épp csak alig, és
mindössze egy pillanatra, de Leni kiszúrta.
Mama küldött felé egy bizonytalan mosolyt, majd így szólt:
– Leni, szállj be a buszba! – De közben le nem vette a szemét a
férfiról.
Leni engedelmeskedett.
Mama bemászott a vezetőülésre, és elindította a buszt.
Hazafelé menet Leni figyelte, ahogy a düh eluralkodik az apján,
látta abból, ahogy időről időre kitágultak az orrlyukai, ahogy
megfeszítette és kiengedte a kézfejét, és hallotta a ki nem mondott
szavaiból is.
Olyan férfinak ismerte, aki sokat beszél, különösképp az utóbbi
időben, különösképp télen, mindig akadt valamilyen mondanivalója.
Most azonban szorosan összezárta az ajkát.
Leni úgy érezte magát, mintha egy kötélrögzítőhöz erősített
kötéltekercs lenne, melyet rángat, cibál a szél, miközben a kötél
ellenállást tanúsítva csikorog, csúszkál. Ha a zsineg nem lenne
tökéletesen megkötve, minden szétbomlana, szétszakadna, talán a
dühös szél képes lenne még a kötélrögzítőt is kitépni a helyéből.
Még mindig látszott egy élénk rózsaszín folt apa fülén, olyan volt,
mint egy égésnyom; épp azon a ponton éktelenkedett, ahol Mr.
Walker megragadta és kiráncigálta őt, hogy aztán megalázhassa.
Leni még sosem tapasztalta, hogy bárki így mert volna bánni az
apjával, és biztos volt benne, hogy pokolian meg fog fizetni érte.
A busz csikorogva fékezett le a kunyhó előtt, kissé meg is csúszott
a hóban.
 Mama leállította a motort, a csönd pedig egyre inkább
eluralkodott, elnehezült az autó zörgése és zúgása nélkül, így már
semmi sem rejtette el a hallgatás mélységének rétegeit.
Leni és mama gyorsan kiszálltak a buszból, és otthagyták apát,
hogy magában üldögéljen.
Ahogy a kunyhó felé közelítettek, ismét feltárult előttük, mekkora
pusztítást végeztek a farkasok. A hó ugyan elfedte a mészárlás egy
részét, maroknyi fehér halmok hevertek a cölöpökön és a deszkákon.
A drótkerítés gubancos kupacba tekeredett össze. Az egyik ajtó félig
leszakadva hevert ott. Itt-ott, főként a fák lombja alatti gödrökben,
de helyenként a fából készített elemeken is, rózsaszín jégdarabbá
fagyott vértócsák és csomókba dermedt alvadt vér villant fel.
Néhány színes madártollat is lehetett látni.
Mama kézen fogta Lenit, és keresztülvezette az udvaron, be a
kunyhóba. Erősen bevágta maguk mögött az ajtót.
– Bántani fog téged – szólalt meg Leni.
– Az apád egy büszke ember. Az, hogy így megalázták…
Pár másodperccel később az ajtó kitárult. Apa állt ott, szeme
csillogott az alkoholtól és a dühtől.
Hamarabb átszelte a szobát, mint hogy Leni levegőt tudott volna
venni. Belekapaszkodott mama hajába, és olyan erős ökölcsapást
mért az állkapcsára, hogy az asszony az ajtónak csapódott és a földre
zuhant.
Leni sikoltozott, és nekiesett az apjának, kezével karmolni
próbálta.
– Ne, Leni! – kiáltozott mama.
Apa a vállánál fogva megragadta Lenit, és erősen megrázta a
lányt. Belemarkolt a hajába, majd végigráncigálta a földön, a lány
elbotlott a szőnyegben, mielőtt a férfi kilökte volna őt a hidegbe.
Majd bevágta az ajtót.
 Leni rávetette magát az ajtóra, egész testével döngette, míg végül
semmi ereje nem maradt. Térdre roskadt a tető kiszögellése alatt.
Odabentről csattanás, törés és egy sikoltás hangja szűrődött ki.
Leni el akart szaladni, segítséget akart hívni, de tudta, hogy azzal
csak rontana a helyzeten. Számukra nem létezett segítség.
Leni behunyta a szemét, és Istenhez imádkozott, bár soha nem
tanították meg rá, hogy hogyan kell.
Hallotta, hogy nyílik az ajtó. Meddig tarthatott ez az egész?
Leninek fogalma sem volt.
Átfagyva, botorkálva felegyenesedett, majd belépett a kunyhóba.
Az épület belseje úgy festett, mint egy háborús övezet. Egy törött
szék, üvegszilánkok a földön, vérfoltok a kanapén.
Mama még a berendezésnél is rosszabbul nézett ki.
Leni életében először arra gondolt: Az apja képes lenne megölni őt.
Megölni.
El kell menekülniük. Azonnal.

a
Leni óvatosan közelített az anyjához, attól félt, hogy mama az
ájulás határán van.
– Hol van apa?
– Kidőlt. Az ágyban. Meg akart… büntetni engem… –
Szégyenkezve elfordult. – Le kellene feküdnöd!
Leni az ajtónál lévő akasztókhoz lépett, és levette mama kabátját
és csizmáját.
– Tessék, öltözz fel melegen!
– Miért?
– Csak csináld! – Leni halkan mozgott a kunyhóban, átsurrant a
gyöngyökkel díszített függönyön. A szíve majd kiugrott a helyéről,
miközben összeszedte, amiért jött.
Kulcsokat. Mama pénztárcáját. Nem mintha lenne benne pénz.
Felkapta mindet, majd indulni akart, de hirtelen megtorpant, és
hátrafordult.
Az apjára nézett, aki meztelenül terült el az ágyon, a fenekét egy
takaró fedte el. Égésnyomok redőzték és torzították a vállát és a
karját, a bőre lilás-kékesnek tűnt a fényben. A párna vérfoltos volt.
Leni otthagyta őt, és visszament a nappaliba, ahol mama egyedül
ácsorgott, cigizett, és úgy nézett ki, mint akit egy furkósbottal vertek
meg.
– Gyere! – mondta Leni, majd megfogta a nő kezét, és gyengéden,
de rendíthetetlenül húzni kezdte.
Mama így szólt:
– Hová megyünk?
Leni kinyitotta az ajtót, és finoman kifelé lökdöste mamát, majd
felkapta az egyik vészhelyzet esetére összepakolt táskát, amit
mindig az ajtónál tartottak, mintegy néma ódaként a
legrosszabbhoz, ami csak megtörténhet, emlékeztetőként, hogy az
okos emberek pedig felkészülnek rá.
Átvetette a vállán, majd kilépett a szeles hóesésbe, és követte az
anyját a busz felé.
– Szállj be! – mondta gyengéden.
Mama bemászott a vezetőülésre, bedugta a kulcsot, elfordította.
Miközben a VW felmelegedett, tompán így szólt:
– Hová megyünk?
Leni a hatalmas zsákot a busz hátuljába dobta.
– Elmegyünk, mama.
– Tessék?
Leni beült mellé az utasülésre.
 – Elmegyünk, mielőtt megöl téged.
– Ó. Hogy az. Nem. – Mama megrázta a fejét. – Sose tenné. Szeret
engem.
– Szerintem eltört az orrod.
Mama egy percig csak ücsörgött ott leszegett fejjel. Majd lassan
tolatni kezdett a kisbusszal, és ráfordult a kocsifelhajtóra. A
reflektorok világították meg a kifelé vezető utat.
Mama némán zokogott, mintha azt gondolná, hogy Leni így nem
veszi észre. Miközben a fák között hajtottak, folyton a visszapillantó
tükröt leste, és törölgette a könnyeit. Amikor a főútra értek, a vad
szél belekapott a buszba. Mama óvatosan nyomta a gázt, próbálta
egyenesben tartani a buszt a hófödte úton.
Elhaladtak a Walker-kapu mellett, majd mentek tovább.
A következő kanyarnál egy széllökés akkorát taszajtott a buszon,
hogy kisiklottak. Egy törött faág a szélvédőnek csapódott, egy
pillanatra beakadt az ablaktörlőbe, és fel-alá járva verdeste az
üveget, mielőtt lefújta volna onnan a szél, hogy aztán az ablakon
kinézve Leni és mama egy épp az úton átkelő hatalmas
jávorszarvasbikával nézzenek farkasszemet.
Leni figyelmeztetően felsikított, de tudta, hogy már túl késő. Vagy
a jávorszarvast ütik el, vagy elképesztő erővel kell félrerántaniuk a
kormányt, viszont egy ekkora állatnak csapódva a busz egész
biztosan megsemmisülne.
Mama elrántotta a kormányt, és elkapta a lábát a gázpedálról.
A busz, ami sosem bírta túlzottan jól a havat, hosszas, lassú
piruettezésbe kezdett.
Leni látta a jávorszarvast, miközben elsiklottak mellette –
hatalmas feje mindössze pár hüvelykre volt az ablaktól, orrlyukai
szélesre tágultak.
– Tarts ki! – sikította mama.
 Egy hókupacnak ütköztek, és felborultak; a busz cigánykereket
vetve lezuhant az útról, a csikorgó fém hangja jelezte földet érésüket.
Leni részletekben látta a jelenetet – a fejjel lefelé álló fákat, a havas
domboldalt, a törött faágakat.
Beverte a fejét az ablakba.
Amikor visszanyerte az eszméletét, először a csönd tűnt fel neki.
Aztán a fejébe hasító fájdalom és a vér íze a szájában.
Az anyja összeroskadva terült el mellette; mindketten az
utasülésen kötöttek ki.
– Leni? Jól vagy?
– Azt… azt hiszem.
Sziszegő hangot hallott – valami baj lehetett a motorral –, és a
süppedő fém berregő csikorgását.
Mama szólalt meg ismét:
– A busz az oldalára dől. Szerintem szilárd talajon vagyunk, de
nem kizárt, hogy még lejjebb is zuhanhatunk.
Egy újabb módja annak, hogyan lehet meghalni Alaszkában.
– Meg fognak találni minket?
– Senki sem fog idekinn járni ilyen időben.
– És még ha jönne is bárki, nem fognak meglátni minket.
Óvatosan mozogva Leni kitapogatta a nehéz, csörömpölő
hátizsákot, majd miután megtalálta, kitúrt belőle egy fejlámpát.
Magára erősítette, és bekapcsolta. A fénye túlságosan sárga volt,
egészen túlvilági. Mama borzalmasan festett, zúzódásokkal teli arca
viaszszerűnek tűnt, mintha épp olvadozna.
Leninek ekkor tűnt fel a mama ölébe toluló vér, és az asszony
törött karja is. Egy csont türemkedett ki kabátja ujjának repedésén
keresztül.
– Mama! A karod. A karod! Ó, édes istenem…
 – Vegyél egy mély levegőt! Nézd meg, nézd meg jól. Ez egy törött
csont. Nem is az első életemben.
Leni megpróbálta leküzdeni a pánikot. Vett egy mély lélegzetet, és
ezzel visszafogta az ijedtségét is.
– Mit tegyünk?
Mama kicipzárazta a hátizsákot, és az ép kezével kesztyűket és
neoprén arcmaszkokat húzott elő belőle.
Leni nem tudta levenni a szemét a szilánkosra tört csontról, az
anyja kabátjának ujjából szivárgó vérről.
– Oké. Először is, be kell kötöznöd a karomat, hogy elállítsuk a
vérzést. Ezt már tanultad. Emlékszel? Tépd le az inged alját.
– Nem megy.
– Lenora! – szólt rá az anyja élesen. – Tépd le az ingedet!
Leni keze remegett, miközben kihúzta a kését az övéből, majd
felhasította vele az anyagot. Amint sikerült egy elég hosszú
flanelcsíkot letépnie, óvatosan arrébb húzódott.
– A törés fölött. Olyan szorosan kösd meg, amennyire csak tudod!
Leni mama bicepsze köré illesztette az anyagot, hallotta az anyja
fájdalmas nyöszörgését, miközben megszorította a kötést.
– Jól vagy?
– Szorosabbra!
Leni olyan szorosra húzta, amennyire csak tudta, majd csomót
kötött rá.
Mama kieresztett egy remegő sóhajt, majd visszamászott a
vezetőülésre.
– Szóval, a terv a következő. Én kitöröm az ablakomat. Te
átmászol rajtam, és kibújsz rajta.
– D-de…
 – Semmi de, Leni. Erősnek kell lenned a kedvemért, oké? És
magadért is. Én nem tudok kimászni, és ha mindketten itt
maradunk, halálra fagyunk. Segítséget kell szerezned. Én nem tudok
törött karral kimászni a buszból.
– Nem fog menni!
– De, meg tudod csinálni, Leni. – Mama véres kézfejét karjának
rögtönzött kötésére szorította. – Szükségem van rád!
– Meg fogsz fagyni, amíg távol vagyok – aggodalmaskodott Leni.
– Keményebb vagyok, mint amilyennek látszom, emlékszel? Hála
az apád armageddonmániájának, itt van a túlélőtáskánk. Van benne
túlélőpokróc, étel és víz is. – Halványan elmosolyodott. – Jól leszek.
Te szerezz segítséget. Rendben?
– Rendben. – Próbált felülkerekedni a rettegésen, de egész
testében reszketett. Felhúzta a kesztyűjét és neoprén arcmaszkját,
majd behúzta a cipzárt a kabátján.
Mama előhúzott egy ablaktörő kalapácsot az ülése alól.
– A Walker-tanya van a legközelebb. Talán kevesebb mint negyed
mérföld innen. Oda menj! Meg tudod csinálni?
– Aha.
A busz tompa, nyikorgó hangot hallatott, kissé dülöngélt,
mocorgott.
– Szeretlek, kislányom.
Leni próbálta nem elsírni magát.
– Tartsd vissza a lélegzetedet! Indulás.
Mama a kalapáccsal ütést mért az ablakra, erősen, gyorsan.
Az üvegen pókhálószerű repedés keletkezett, kissé
megereszkedett. Egy pillanatig még egyben maradt, majd nagy
csattanással darabokra tört. A hó hullani kezdett a busz belsejébe,
beterítette őket is.
 Sokként hatott a hideg.
Leni tántorogva megindult, átmászott mamán, próbálta nem
megütni sérült karját, miközben hallotta, hogy a nő nyöszörög
fájdalmában, de érezte azt is, hogy az anyja az ép kezével lökdösi őt
kifelé a hóba.
Leninek sikerült kimásznia az ablakon.
Egy faág az arcába csapódott. De haladt tovább, a busz oldala
mentén kúszott, míg végül elérte a domboldalt, amit felkarcolt és
összeszabdalt a süllyedő jármű; fekete föld, törött faágak és a földből
kibukkanó gyökerek tanúskodtak a balesetről.
Leni nekiiramodott, próbálta megvetni a lábát, hogy feljebb tudjon
mászni a domboldalon.
Úgy érezte, mintha az örökkévalóságig tartana. Belemélyesztette a
körmét a domboldalba, erősen kapaszkodott, próbálta felhúzni
magát, közben zihált, és havat lélegzett be. De végül sikerrel járt.
Átvetette magát a domb szélén, és arccal a hóban landolt, az úton.
Levegő után kapkodva négykézlábra húzódzkodott, majd végül
sikerült felegyenesednie.
Vakító fehérség. A fejlámpájából egy hajszálvékony sugár lövellt
ki. Útra kelt ugyan, de a szél folyton le akarta sodorni őt az útról. A
fák reszkettek, dülöngéltek, recsegtek körülötte. Faágak repkedtek el
mellette, összekaristolva az amúgy is zilált talajt. Az egyik ág
oldalról fejbe találta, majdnem fel is döntötte.
Odakinn a fény volt az ő mentőkötele. A mellkasa sajgott a
belélegzett, fagyos levegőtől, szúró fájdalom hasított az oldalába.
Verejték folyt végig a hátán, a keze nyirkos lett a kesztyűben.
Fogalma sem volt, mióta caplathat az úton, próbált nem megállni,
sírni vagy sikítani, amikor megpillantotta az ezüstszínű kaput, rajta
a hókalapot viselő tehén koponyájával.
Leni rángatva tárta ki a kaput a hepehupás föld felett, ledózerolva
az ott összegyűlt havat.
 Legszívesebben rohanni kezdett volna segítségért kiáltozva, de
több esze volt ennél. A rohanás a kettes számú hibája lehetett volna.
Ehelyett cammogott tovább a térdig érő hóban. A jobbján elterülő
erdő kissé felfogta a szelet.
Legalább tizenöt percbe telt, mire elérte a Walker-házat. Ahogy
közeledett, meglátta az ablakból kiszűrődő fényt, és érezte, hogy
könnyek szöknek a szemébe – könnyek, melyek odafagytak a szeme
sarkába, fájdalmasan homályosítva el a látását.
A szél hirtelen elhalt; a világ egy halk levegővétellel szinte néma
csöndet hagyott hátra, melyet csak Leni szaggatott lélegzetvételei és
a fagyos vízpart távoli hullámainak morajlása tört meg.
Bukdácsolva átkelt az utolsó hófödte szemétdombokon és öreg
autókon, elhaladt a méhkaptárak mellett. Közeledtére a tehenek
bőgni kezdtek, és patáikkal toporzékolva csoportba tömörültek,
felkészülve arra az eshetőségre, hogy egy ragadozó közelít feléjük. A
kecskék panaszosan mekegtek.
Leni végighaladt a jéggel borított lépcsőkön, majd dörömbölni
kezdett a bejárati ajtón.
Mr. Walker hamar ajtót nyitott. Amint meglátta Lenit,
megváltozott az arca.
– Jézusom. – Behúzta a lányt a házba, keresztül a sarkvidéki
bejáraton, melyet kabátok, kalapok és csizmák öveztek, és egyenesen
a fatüzelésű kályhához vezette.
Leni fogai annyira vacogtak, hogy attól félt, leharapja a nyelvét, ha
beszélni kezd, de muszáj volt megpróbálnia.
– F-f-f-felborultunk a-a b-b-busszal. M-mama bennragadt.
– Hol?
Leni nem tudta visszatartani sem a könnyeit, sem a reszketését.
– A k-kanyarnál az úton Mázsás Marge t-telke előtt.
Mr. Walker bólintott.
 – Rendben. – Épp csak addig hagyta magára a reszkető lányt, míg
az időjárásnak megfelelő ruhát öltött, vállán egy nagy hálós táskát
cipelt.
Az amatőr rádióhoz lépett, és szabad frekvenciát keresett. Statikus
hang recsegett az eszközből, majd éles, visító zaj.
– Mázsás Marge – szólt bele a kézi beszélőbe. – Itt Tom Walker.
Autóbaleset történt nem messze tőlem, a főúton. Segítségre van
szükség. Úton vagyok. Vége. – Felemelte hüvelykujját a gombról.
Ismét statikus hang hallatszott. Elismételte az üzenetet, majd
felakasztotta a beszélőt. – Induljunk!
Vajon apa hallhatta az üzenetet? Hallgatta egyáltalán a rádiót,
vagy még ki volt ütve?
Leni aggodalmas pillantással meredt kifelé, mintha valamelyest
arra számítana, hogy a férfi hirtelen testet ölt odakinn.
Mr. Walker felkapott egy piros, sárga, fehér csíkos gyapjútakarót a
kanapé hátuljáról, és Leni köré tekerte.
– Eltört a karja. Vérzik.
Mr. Walker bólintott. A tenyerébe fogta Leni kesztyűs kezét, majd
húzni kezdte kifelé a meleg házból, vissza a farkasordító hidegbe.
A garázsban álló nagy, platós kisteherautó azonnal elindult.
Bekapcsolt a fűtés, meleggel fújva be az utasfülkét, ettől Leni
azonban csak még jobban reszketett. Nem bírta abbahagyni a
remegést, miközben végighajtottak a kocsifeljárón, és ráfordultak a
főútra, ahol a szél csapkodni kezdte a szélvédőt, és süvítve hatolt be
a fémkeret legapróbb résein keresztül is.
Tom egyre óvatosabban taposta a gázpedált; az autó zúgolódva,
vinnyogva lassítani kezdett.
– Ott! – szólalt meg Leni, és arra a pontra mutogatott, ahol
lecsúsztak az útról. Miközben Mr. Walker félrehúzódott, fényszórók
bukkantak fel az ellenkező irányból is.
Leni felismerte Mázsás Marge teherautóját.
 – Te maradj az autóban! – utasította Mr. Walker.
– Nem!
– Maradj itt! – A férfi megragadta a hálós táskát, és kimászott a
kocsiból, bevágva maga mögött az ajtót.
A fényszórók fényében Leni látta, hogy Mr. Walker és Mázsás
Marge az út közepén találkoznak. A férfi a földre dobta a táskát, és
előhúzott belőle egy kötéltekercset.
Leni az ablaknak nyomódva figyelt, lehelete elhomályosította a
kilátást. Türelmetlenül törölgette az üveget.
Mr. Walker a kötél egyik végét egy fa köré erősítette, a másikat
pedig a saját derekára, egy régimódi kötélrögzítőhöz.
Odaintett Mázsás Marge-nak, majd leereszkedett a partszegély
mögött, és eltűnt szem elől.
Leni kitárta az ajtót, és a széllel küszködve, a hótól elvakítva kelt
át az úton.
Mázsás Marge a partszegély szélénél cövekelt le.
Leni átlesett a szegély fölött, kidőlt fák és a busz árnyas és
terjedelmes teste villant fel előtte. A zseblámpájával próbált arrafelé
világítani, de nem adott elég fényt. Először a fém csikorgása, majd
egy puffanás, végül pedig egy női sikolyt csapta meg a fülét.
Majd ekkor… Mr. Walker bukkant fel a halovány fénysugárban,
oldalán mamával, akit magához kötözött.
Mázsás Marge kesztyűs kezébe fogta a kötelet, majd lassan
felhúzta őket, váltogatva kezeit a kötélen, míg végül Mr. Walker
kitántorgott az útra az összeroskadt, eszméletlen mamával az
oldalán, akit csak Mr. Walker szorítása tartott egyben.
– Rossz állapotban van – kiabálta túl a szelet Mr. Walker. –
Hajóval elviszem a homeri kórházba.
– És velem mi lesz? – sikította Leni. Úgy tűnt, mintha elfelejtették
volna, hogy ő is ott van.
 Mr. Walker azzal a te-szegény-kisgyerek tekintettel nézett Lenire,
amit Leni olyan jól ismert már.
– Te is velem jössz.

a
A kis kórházi váróteremben csend honolt.
Tom Walker Leni mellett ült, a kabátja az ölében tornyosult.
Először Walker Cove-ba hajtottak, ahol Mr. Walker a karjában
cipelte mamát a mólóhoz, és gyengéden alumíniumhajójának
padjára fektette az asszonyt. Homer sziklás vízpartja mentén
száguldottak.
A kórházba érve Mr. Walker megint a karjában vitte be mamát a
recepcióhoz. Leni rohant utánuk, igyekezett mama bokájába,
csuklójába, bármijébe kapaszkodni, amit csak el tudott érni.
Egy őslakos hölgy ült az asztalnál, haját két hosszú fonatba
választotta szét, és hangos kattogással gépelt az írógépén.
Pár másodpercen belül nővérek vitték el mamát.
– És most mi lesz? – kérdezte Leni.
– Most várunk.
Így hát csak ücsörögtek ott, némán; Leninek minden egyes
lélegzetvétel nehézséget okozott, mintha a tüdejének önálló akarata
lenne, és fel akarná mondani a szolgálatot. Annyi mindentől lehetett
rettegni: mama sérülése, mama elvesztése, apa felbukkanása (Ne is
gondolj rá, milyen mérges lesz… hogy mit fog csinálni, ha rájön, hogy
otthagyták) vagy épp a jövő miatt. Most mégis hogyan fognak
elmenekülni?
– Kérsz valamit inni?
Leni annyira mélyre süllyedt félelmei vermében, hogy beletelt pár
másodpercbe, mire leesett neki, Mr. Walker hozzá beszél.
Csipás szemével felnézett a férfira.
 – Az segít?
– Nem. – A férfi felé nyúlt, és megfogta a kezét. A lány annyira
meglepődött a váratlan közeledéstől, hogy majdnem elrántotta, de
közben jól is esett neki a gesztus, így hát ő megragadta a férfi kezét.
Nem tudott nem arra gondolni, mennyire más lenne az élet, ha Tom
Walker lenne az apja.
– Hogy van Matthew? – kérdezte.
– Javul az állapota, Leni. Genny bátyja repülni tanítja. Matthew
eljár egy pszichiáterhez is. Imádja a leveleidet. Köszönöm, hogy
tartod vele a kapcsolatot.
Leni is imádta a fiú leveleit. Néha úgy tűnt, mintha a Matthew-tól
érkező hírek alkotnák élete legjobb részét.
– Hiányzik nekem.
– Igen. Nekem is.
– Vissza fog jönni?
– Nem tudom. Ott annyi minden van. Vele egykorú társaság,
mozik, sportcsapatok. És ismerem Mattie-t, amint megtanul repülőt
vezetni, teljesen bele fog szeretni. Az a kölyök nagyon szereti a
kalandokat.
– Azt mesélte nekem, hogy pilóta akar lenni.
– Igen. Bárcsak jobban odafigyeltem volna rá! – sóhajtott Mr.
Walker. – Csak azt szeretném, hogy boldog legyen.
Egy orvos lépett be a váróba, egyenesen feléjük tartott. Erős
testalkatú férfi volt domború mellkassal, mely csak úgy feszült, ki
akart szabadulni a kék műtősruha korlátai közül. Ugyanolyan zord,
alkoholista kinézete volt, mint a legtöbb férfinak, aki a vadonban élt,
de a haja rövidre volt nyírva, és leszámítva bozontos, ősz bajuszát,
meg is volt borotválkozva.
– A nevem dr. Irving. Biztosan te vagy Leni – szólalt meg,
miközben lehúzta a műtőssapkáját.
 Leni bólintott, felállt.
– Hogy van?
– Rendbe fog jönni. A karját begipszeltük, úgyhogy körülbelül hat
hétig pihentetnie kell, de nem lesz maradandó károsodása. – Lenire
pillantott. – Megmentetted az életét, kishölgy. Mindenképp szerette
volna, ha ezt átadom.
– Bemehetünk hozzá? – kérdezte Leni.
– Persze. Kövessenek!
Leni és Mr. Walker követték dr. Irvinget a fehér folyosón, majd be
egy BETEGSZOBA feliratú terembe. A férfi belökte az ajtót.
Mama egy függönnyel leválasztott fülkében lábadozott. Szűk
ágyán ücsörgött, és kórházi köntöst viselt; egy melegítőpokróc
hevert az ölében. Bal karját kilencven fokba behajlítva, fehér gipszbe
burkolták. Valami nem stimmelt az orrával, és mindkét szeménél
zúzódások nyoma látszódott.
– Leni – szólalt meg, a feje kissé jobbra dőlt a háta mögött
tornyosuló párnákon. Az a fajta henye, révedt tekintet ült ki az
arcára, mint mikor valakit benyugtatóznak. – Mondtam neked, hogy
kemény vagyok – mondta. A hangja kissé eltorzult. – Jaj, kislányom,
ne sírj!
Leni nem bírta megállni. Az, hogy így kellett látnia az anyját,
miután túlélték a balesetet, eszébe juttatta, hogy mama mennyire
törékeny, és mennyire könnyen elveszítheti őt. Élesen, sőt, élénken
tolakodott emlékei közé Matthew, ahogyan az is, hogy mennyire
gyorsan és váratlanul csaphat le a halál.
Hallotta, hogy az orvos elköszön, majd távozik a szobából.
Mr. Walker mama ágya mellé lépett.
– El akartad hagyni őt, igaz? Mi más okból mentetek volna ki
ebben az időben?
– Nem. – Mama csóválta a fejét.
 – Segíthetek neked – folytatta a férfi. – Segíthetünk. Mindannyian.
Mázsás Marge régen ügyész volt. Felhívhatom a rendőrséget,
elmondhatom nekik, hogy bántott téged. Mert ezt teszi, nem igaz?
Nem a balesetben törted el az orrodat, ugye?
– A rendőrség nem tud segíteni – mondta mama. – Ismerem a
rendszert. Az apám ügyvéd.
– Börtönbe csukhatják.
– Meddig? Egy napra? Kettőre? Visszajönne értem. Vagy érted.
Vagy Leniért. Szerinted együtt tudnék élni a gondolattal, hogy más
embereket veszélybe sodrok? És… hát…
Leni hallotta azokat a szavakat is, amiket mama nem mondott ki:
szeretem őt.
Mr. Walker csak meredt mamára, akin annyi véraláfutás és kötés
éktelenkedett, hogy szinte nem is hasonlított saját magára.
– Csak annyit kell tenned, hogy segítséget kérsz – mondta a férfi
halkan. – Segíteni szeretnék neked, Cora. Biztosan tudod, hogy én…
– Nem ismersz engem, Tom. Ha ismernél…
Leni látta, hogy könnyek szöknek az anyja szemébe.
– Valami nem stimmel velem – mondta lassan. – Néha erősségnek
tűnik, máskor gyengeségnek, de nem tudom nem szeretni őt.
– Cora! – hallatszott apa hangja, Leni pedig látta, hogy ennek
hallatán mama belepréselődik a párnákba.
Mr. Walker ellépett a nő ágya mellől.
Apa teljesen figyelmen kívül hagyta Mr. Walkert, elviharzott
mellette.
– Ó, édes istenem, Cora! Jól vagy?
Úgy tűnt, mama szinte szétfolyik a férfi előtt.
– Összetörtük a buszt.
 – Mit csináltatok odakinn ilyen időben? – kérdezte, de valójában
nagyon is tudta. Leni látta a szemében. Mély karmolás nyoma
virított az arcán.
Mr. Walker az ajtó felé hátrált, egy hatalmas férfi, aki megpróbált
láthatatlanná válni. Küldött Leni felé egy szomorú, sokatmondó
pillantást, majd kiment a szobából, és halkan becsukta maga mögött
az ajtót.
– Ételre volt szükségünk – mondta mama. – Akartam neked
csinálni egy különleges v-vacsorát.
Apa bőrkeményedéssel teli kezét mama véraláfutásos, bedagadt
arcára helyezte, mintha az érintésével meg tudná gyógyítani őt.
– Bocsáss meg nekem, drágám! Megölöm magam, ha nem.
– Ne mondj ilyet! – torkolta le mama. – Soha ne mondj ilyet!
Tudod, hogy szeretlek. Csak téged.
– Bocsáss meg nekem! – ismételte el, majd megfordult. – És te is,
Vöröske. Bocsáss meg egy ostoba embernek, aki képtelen
összeszedni magát, de aki nagyon szeret benneteket. És aki jobban
fog próbálkozni.
– Szeretlek – mondta mama, és most már ő is zokogott, Leni pedig
hirtelen megértette, mi az ő világának realitása, az igazságot, amit
Alaszka a maga gyönyörű zordságában fedett fel előtte. Mégpedig
azt, hogy csapdába estek, a környezetük és a pénzügyi helyzetük, de
legfőképp szülei beteg, torz szerelmének kelepcéjébe.
Mama sose hagyná el apát. Hiába pakolta össze a hátizsákját,
rohant ki a buszhoz és hajtott el. Vissza fog térni hozzá, mindig,
mert szereti őt. Vagy mert szüksége van rá. Vagy mert fél tőle. Ki
tudja, tényleg?
Leni nem tudta megérteni a szülei szerelmének hogyanjait és
miértjeit. Elég idős volt már ahhoz, hogy lássa a háborgó felszínt, de
túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mi zajlik a mélyben.
 Mama sose tudná elhagyni apát, Leni pedig sosem hagyná el
mamát. Apa pedig sosem fogja elengedni őket. Családjuk mérgező
kötelékéből egyikük számára sem volt menekvés.

a
Aznap este haza is vihették mamát a kórházból.
Apa úgy hordozta mamát a karjában, mintha porcelánból lenne.
Óvatosan, aggódva az állapotáért. Lenit ez tehetetlen dühvel töltötte
el.
Aztán meglátta, hogy könnyek szöknek a férfi szemébe, és a dühe
ellágyult, átformálódott, amit érzett, leginkább a megbocsátással volt
hasonlatos. Nem tudta, hogyan uralkodjon az érzései felett, sem azt,
hogy hogyan változtassa meg őket; az apja iránt érzett szeretete
teljesen összegabalyodott az iránta érzett gyűlöletével. Jelen
pillanatban mindkét érzés tombolt benne, és tolakodva igyekeztek
átvenni egymástól a vezetést.
Az apja lefektette mamát az ágyba, majd azonnal ki is vonult fát
aprítani. Fából sosem lehet elég, és a fizikai megerőltetés valahogy jó
hatással volt rá. Leni az anyja ágya mellett üldögélt, amíg csak tudta,
fogta a nő hideg kezét. Annyi mindent szeretett volna kérdezni tőle,
de tudta, hogy a csúf szavak csak megríkatnák az anyját, így Leni
inkább hallgatott.
Másnap reggel Leni épp a létrán mászott lefelé, mikor
meghallotta, hogy mama sír.
Bement mama szobájába, az anyja a csiszolt rönkfalnak dőlve az
ágyon ücsörgött (bár az ágy valójában csak egy földre terített
matracot jelentett), arca feldagadt, mindkét szeme alatt kék és fekete
monoklik virítottak, az orra kissé balrább tolódott, mint ahol normál
esetben lennie kellene.
– Ne sírj! – nyugtatgatta Leni.
 – Biztosan borzalmas dolgokat gondolsz rólam – szólalt meg
mama, miközben óvatosan felrepedt ajkához nyúlt. – Csapdába
csaltam őt, igaz? Valami rosszat mondtam. Biztosan így volt, ugye?
Leni nem tudta, mit feleljen. Mama vajon arra célzott, hogy ha
csendesebb, támogatóbb vagy barátságosabb lenne, akkor apának
nem durranna el az agya? Leni számára ez nem tűnt valószínűnek,
egyáltalán nem. Az apja néha kifakadt, máskor meg nem, ez volt a
helyzet. Nem tűnt helyesnek, hogy mama magát okolja érte. Sőt,
egyenesen veszélyesnek tűnt.
– Szeretem őt – magyarázta mama, miközben begipszelt karjára
meredt. – Nem tudom, hogy vethetnék véget ennek. De rád is
gondolnom kell. Ó, édes istenem… Nem tudom, miért vagyok ilyen.
Miért hagyom, hogy így bánjon velem? Képtelen vagyok elfelejteni,
hogy milyen volt a háború előtt. Folyton azt remélem, hogy visszatér
a férfi, akihez hozzámentem.
– Soha nem fogod elhagyni őt – jelentette ki Leni halkan. Próbálta
elkerülni, hogy szavai vádaskodásként hangozzanak.
– Tényleg azt szeretnéd? Azt hittem, imádod Alaszkát – felelte
mama.
– Téged jobban szeretlek. És… félek – vallotta be Leni.
– Ez most tényleg durva volt, elismerem, de ez őt is megijesztette.
Tényleg. Nem fordul elő többet. Megígérte nekem.
Leni felsóhajtott. Mégis miben volt más mama apába vetett,
megingathatatlan hite, mint az apja félelme az armageddontól?
Vajon a felnőttek csak körbenéznek a világban, és azt látják, amit
látni szeretnének, és azt gondolják, amit gondolni szeretnének? A
bizonyítékok és a tapasztalat semmit sem jelent?
Mamának sikerült elmosolyodnia.
– Szeretnél kártyázni?
Hát így csinálták ők, valahogy mindig visszasoroltak a megfelelő
sávba, miután defektet kaptak. Hétköznapi dolgokat mondogattak,
és úgy tettek, mintha mi sem történt volna. A következő alkalomig.
Leni bólintott. Elővette a kártyákat a rózsafa dobozból, amiben az
anyja a kedvenc dolgait tartotta, és leült a matrac mellé a földre.
– Annyira szerencsés vagyok, hogy itt vagy nekem, Leni – szólalt
meg mama, miközben egy kézzel próbálta elrendezni a kártyákat.
– Egy csapat vagyunk – felelte Leni.
– Mint a borsó meg a héja.
– Két fél egy egész.
Folyton ezeket a mondatokat ismételgették egymásnak;
mondatokat, amik mostanra teljesen kiüresedtek.
Talán még szomorú színezetet is kaptak.
Már az első kártyaparti felénél jártak, mikor Leni meghallotta,
hogy egy jármű hajt be hozzájuk. A lapjait az ágyra dobta, és az
ablakhoz szaladt.
– Mázsás Marge az – kiáltott oda mamának. – És Mr. Walker.
– A fenébe! – sziszegte mama. – Segíts felöltözni!
Leni visszaszaladt mama szobájába, és segített neki kibújni
flanelpizsamájából, majd ráadta kopott farmerét és egy jó nagy
kapucnis pulcsit, aminek elég széles ujja volt ahhoz, hogy elférjen
benne begipszelt karja. Leni megfésülte mama haját, majd kikísérte a
nappaliba, és segített neki kényelmesen elhelyezkedni az ócska
kanapén.
Kinyílt a kunyhó ajtaja. A jeges levegő hullámait meglovagolva
hópelyhek repültek be a házba, végigsöpörve a furnérlemez padlón.
Mázsás Marge úgy nézett ki, mint egy grizzly medve hatalmas
szőrmekabátjában, eszkimócsizmájában és rozsomáksapkájában, ami
úgy festett, mintha kézzel készült volna. Szarvasagancsból faragott
fülbevaló lógott megereszkedett fülcimpájából. Lerázta a havat a
csizmájáról, majd beszélni kezdett. Aztán meglátta mama
véraláfutásos arcát, és azt motyogta:
 – Az a nyomorult féreg. Szét kellene rúgnom a rohadék seggét.
Mr. Walker lépett be, és Mázsás Marge mellé állt.
– Helló – köszöntötte mama, de kerülte a szemkontaktust. Nem
állt fel; talán nem volt hozzá elég ereje. – Kértek egy kis…
Apa is benyomakodott, majd bevágta maga mögött az ajtót.
– Majd én hozok nekik kávét, Cora. Te csak maradj ülve.
A felnőttek közti feszültség elviselhetetlen volt. Mégis mire
készülnek? Valamire egész biztosan.
Mázsás Marge megragadta Mr. Walker karját – határozott,
halászaton edzett markolással, és a kályha melletti székhez
vonszolta.
– Ülj le! – mondta, majd a székre lökte a férfit, miután az nem
engedelmeskedett kellően gyorsan.
Leni felkapott egy széket a kártyaasztal mellől, és a nappaliba vitte
Mázsás Marge-nak.
– Arra az icipici valamire üljek? – kérdezte Mázsás Marge. – A
seggem úgy fog kinézni, mint egy gombafej a fogpiszkálón. – De
végül csak ráült. Termetes kezét a csípőjére téve mamára pillantott.
– Rosszabb, mint amilyennek látszik – mondta mama bizonytalan
hangon. – Autóbalesetünk volt, tudod.
– Aha. Tudom – felelte Mázsás Marge.
Ekkor apa lépett be a nappaliba, kezében két pöttyös csésze
kávéval. A csészékből gőz szállt fel, illatuk betöltötte a teret.
Átnyújtotta az italokat Tomnak és Mázsás Marge-nak.
– Szóval – szólalt meg kelletlen hangon. – Jó ideje nem voltak téli
vendégeink.
– Ülj le, Ernt! – parancsolt rá Mázsás Marge.
– Én nem…
– Ülj le, vagy lecsaplak! – fenyegette meg az asszony.
 Mama levegő után kapkodott.
Apa leült a kanapéra mama mellé.
– Nem illik így beszélni egy férfival a saját házában.
– Hadd ne kezdjek bele abba, hogy milyen egy igazi férfi, Ernt
Allbright. Próbálok uralkodni magamon, de könnyen elszalad velem
a ló. Te pedig nem akarod kipróbálni, milyen az, ha egy nagydarab
nő neked esik. Nekem elhiheted. Úgyhogy pofa be, és figyelj! –
Vetett egy pillantást mamára. – Mind a ketten.
Leni érezte, hogy a szobában megfagy a levegő. Fagyos, nehéz
csönd ereszkedett alá, mely maga alá temette őket.
Mázsás Marge mamára nézett.
– Tudom, hogy tisztában vagytok vele, hogy D. C.-ből származom,
és hogy korábban jogász voltam. Igazi nagyvárosi ügyész. Olyan
designerkosztümös, magas sarkús. Az egész hacacáré. Imádtam.
Ahogyan imádtam a húgomat is, aki álmai pasijához ment férjhez.
Csak hát kiderült, hogy a pasasnak akadt egy-két problémája. Pár
furcsaság. Kiderült, hogy túl sokat iszik, és ha felöntött a garatra,
szerette az én kishúgomat bokszzsáknak használni. Mindent
bevetettem, hogy elérjem, hagyja el őt, de nem volt rá hajlandó.
Talán félt, talán szerette őt, talán ő is épp olyan beteg és megtört
volt, mint a férje. Nem tudom. Azt tudom, hogy amikor rájuk
hívtam a rendőrséget, csak még rosszabb lett a helyzete, és
könyörgött, hogy többször ne avatkozzam bele. Így hát visszafogtam
magam. Életem legnagyobb hibája volt. Legközelebb kalapáccsal
esett a húgomnak. – Mázsás Marge összerezzent. – Zárt koporsós
temetést kellett tartanunk. Ezt tette vele. Volt pofája azt állítani, hogy
a húgom kezéből vette ki a kalapácsot, és önvédelemből tette. A
törvény nem kedvez a bántalmazott nőknek. A pasas még mindig
odakinn járkál. Szabadlábon. Én meg idejöttem, hogy elszakadjak
ettől az egésztől. – Itt Erntre nézett. – Erre jössz te.
Apa megpróbált felállni.
– Én a helyedben visszaülnék – szólt rá Mr. Walker.
 Apa lassan engedelmeskedett. Szorongó tekintet villant fel a
szemében, erről árulkodott ökölbe szorított, majd kiengedett keze is.
Csizmás lábával idegesen kopogott a padlón. Fogalmuk sem volt,
hogy ez a kis találkozó mibe kerül majd mamának. Amint elmennek,
a férfi robbanni fog.
– Biztos vagyok benne, hogy jót akarnak – szólalt meg Leni. –
De…
– Nem – szakította félbe Mr. Walker kedves hangon. – Ezt nem
neked kell megoldanod, Leni. Te még gyerek vagy. Csak figyelj!
– Tommy és én átbeszéltük ezt az egészet – folytatta Mázsás
Marge. – Az itteni helyzeteteket. Van pár megoldási javaslatunk, de
igazából, Ernt, a mi kedvencünk a következő: kiviszünk téged a ház
elé, és megölünk.
Apa felnevetett, de gyorsan el is hallgatott. A szeme kikerekedett,
mikor leesett neki, nem viccelnek.
– Én ezt választanám, igazából – mondta Mr. Walker. – De Mázsás
Marge-nak más terve van.
– Ernt, összepakolod a szarságaidat, és felmész a hegyekbe –
magyarázta Mázsás Marge. – A vezetékszerelők hozzád hasonlókat
toboroznak – igazi Szodoma és Gomorra uralkodik odafenn –, és
munkásokra van szükségük. Egy valag pénzt fogsz ott keresni,
amire szemmel láthatóan égető szükséged van, és távol leszel
egészen tavaszig.
– Nem hagyhatom egyedül a családomat tavaszig – mondta apa.
– Milyen figyelmes – motyogta Mr. Walker.
– Azt hiszed, hogy majd csak úgy itt hagyom őt neked? – szólt
vissza neki apa.
– Elég lesz, fiúk! – lépett közbe Mázsás Marge. – Majd később
összeakasztjátok az agancsotokat. Átmenetileg Ernt lelép, én meg
ideköltözöm. Itt maradok a lányokkal, amíg tél van, Ernt. Vigyázok
mindenre és mindenkire. Tavasszal visszajöhetsz. Addigra talán
rájössz, mid is van, és úgy bánsz majd a feleségeddel, ahogy
megérdemli.
– Nem küldhettek el – tiltakozott apa.
– Nem ez a helyes válasz – felelte Mázsás Marge. – Nézd, Ernt!
Alaszka a legjobbat és a legrosszabbat hozza ki az emberből. Talán,
ha odakinn maradsz, sose válsz azzá, aki most vagy. Tudok
Vietnámról, és a szívem szakad meg azért, amin keresztül kellett
mennetek, fiúk. De képtelen vagy kezelni a sötétséget, nem igaz?
Ezen semmi szégyellnivaló nincs. A legtöbben nem tudják. Fogadd
el, és tedd azt, ami a legjobb a családodnak. Szereted Corát és Lenit,
nem igaz?
Apa arckifejezése megváltozott, amikor mamára nézett. Mindene
ellágyult; egy pillanatra Leni látta benne az apját, az igazit, aki
azelőtt volt, hogy a háború tönkretette volna. Az embert azelőttről.
– Igen – felelte.
– Tökéletes. Eléggé szereted őket ahhoz, hogy elmenj, és
gondoskodj róluk – zárta le Mázsás Marge. – Szóval menj, pakold
össze a szarságaidat, és indulás! A tavaszi olvadáskor találkozunk.
 TIZENKETTŐ
a
A TIZENHÉT ÉVES LENI magabiztosan vezette a hómotort a szakadó
hóban. Egyes-egyedül hajtott keresztül a végtelen télen. A hajnalt
megelőző sötétségben követte fejlámpája fénysugarát, és ráfordult a
régi bányaútra. Úgy egy mérfölddel később az út ösvénnyé
keskenyedett, mely ide-oda kanyargott, először emelkedett, aztán
lejteni kezdett. A műanyag szán, amit maga mögött húzott, csak úgy
csattogott a hóban, egyelőre üresen, de Leni remélte, hogy
hamarosan legfrissebb zsákmányát szállíthatja rajta. Ha az apjának
igaza volt valamiben, akkor az ez volt: Leninek meg kellett tanulnia
vadászni.
Csak úgy suhant a töltéseken, a fák körül, keresztül a befagyott
folyókon, néha szinte repült a szabadon csúszkáló hómotoron, Leni
pedig hol az örömtől, hol a félelemtől vagy épp e kettő
kombinációjának hatása alatt sikoltozott. Odakinn igazán elemében
volt.
Ahogy haladt egyre felfelé, úgy lettek egyre gyérebbek és
véznábbak a fák is. Hamarosan sziklákat és hófödte magaslatokat
pillantott meg.
Egyre csak haladt tovább; felfelé, lefelé, körbe, áttörve a
hótorlaszokon, kidőlt fatörzsek között száguldozva. Olyan erősen
kellett koncentrálnia, hogy képtelen volt bármi másra gondolni,
vagy akár bármi mást érezni.
Az egyik dombon a hómotor megcsúszott, elvesztette a tapadását.
Leni visszavett a gázpedálra nehezedő nyomásból, lassított. Végül
meg is állt.
 Neoprén arcmaszkjának résein át zihálva vette a levegőt, közben
körbenézett. Éles fehér hegycsúcsokat, kékes-fehéres gleccsereket,
fekete árnyékokat látott maga körül.
Reszketve szállt le a járműről. A széllel viaskodva kioldotta
táskáját, és hótalpakat csatolt a lábára, majd belökte a hómotort egy
valamennyi védelmet adó nagy fa alá, és ráterítette a ponyvát. A
jármű csak eddig tudta elhozni őt.
Odafenn az égbolt több árnyalattal kivilágosodott. Minden egyes
lélegzetvétellel nagyobb területet vett birtokba a nappali fény.
Az egyre szűkülő ösvény fölfelé vezetett. Az első adag fagyott
juhürüléket úgy fél mérföld gyaloglás után szúrta ki, onnan követte
a patanyomokat a hegynek felfelé.
Magával hozta a távcsövét is, azzal pásztázta az őt körbevevő
fehér tájat. Ott! Egy krémszínű, hatalmas, íves szarvú Dall-juh
ballagott a magas szirten, patáival kecsesen lépdelt a durva, havas
terepen.
Leni óvatosan mozgott a keskeny hegygerincen, és caplatott felfelé
a fák között. Ott újabb nyomokat talált, amik egy befagyott folyó felé
vezettek.
Friss ürülék.
A juh itt kelt át a folyón, összeroppantva maga alatt a jégréteget,
haladtában pedig kifröcskölte a folyó vizét. Nagy jégdarabok
bukkantak elő, lebegtek a víz tetején, de nem jutottak messzire,
mivel a vastag jégpáncél körbezárta őket.
Egy öreg fa hevert a jégen, fagyos ágai szétterültek, oldalán
foltokban fölserkent a víz.
A jég fölött örvénylett a hó, a lehulló pelyhek a kidőlt fatörzs
egyik oldalában halmozódtak fel, ahonnan apró forgószelek
repítették tovább őket a fa túlsó oldalára. A szél itt-ott tovasöpörte a
havat, csillogó, repedezett ezüstös-kékes jeget hagyva maga mögött.
Leni tudta, hogy nem biztonságos itt átkelnie, más irányból viszont
órákba telne neki. És ki tudja, lenne-e bárhol megfelelő átkelőpont?
Nem azért jött el idáig, hogy visszaforduljon.
Leni megfeszítette magán a táskája szíját, rögzítette a
vadászpuskáját, levette a hótalpát, és azt is a táskájához erősítette.
A fatörzsre meredt, melynek átmérője vagy két lábat is kitett,
fagyott, hóval és jéggel borított kérge hámlott róla; vett egy mély
lélegzetet, és négykézlábra ereszkedve felmászott rá.
A világ összezsugorodott előtte, olyan keskeny volt, mint a fatörzs
maga, és olyan széles, mint a folyó. A durva, jeges kéreg belemart a
térdébe. A jég ropogó hangja ágyútűz robbanásának tűnt Leni
fülében.
Csak a fatörzset szuggerálta.
Odaát. A túlsó parton. Csak erre gondolt. Nem a recsegő jégre
vagy a fagyos vízre, ami odalenn csobogott. És egész biztosan nem
arra az eshetőségre, hogy belezuhanhat.
Araszolva kúszott előre, miközben a szél verdeste az arcát, és a hó
is csapásokat mért rá.
Megreccsent a jég. Erősen. Hangosan. A fatörzs csattanva áttörte a
jeget. Víz fröccsent ki, tócsákat képezve a jég tetején, a kevéske
napfény megcsillant rajtuk.
A fatörzs mély, ropogó hanggal még lejjebb süllyedt, és
nekiütközött valaminek.
Leni tántorogva feltápászkodott, visszanyerte az egyensúlyát, és
kitárta a karjait. Úgy tűnt, mintha a fatörzs lélegezne a talpa alatt.
A jég újra megreccsent. Ezúttal bömbölő hangot hallatva.
Talán úgy hét láb választotta még el Lenit a parttól. Eszébe jutott
Matthew anyja, akinek állatok által szétmarcangolt testét több
mérfölddel arrébb találták meg, mint ahol bezuhant a jég alá. Az
ember nem akar a jég alá zuhanni.
 Lehetetlen megmondani, hova sodródik majd a teste; Alaszkában
mindenfelé folyik a víz, és időnként olyasmiket sodor a partra,
amiknek jobb lenne rejtve maradniuk.
Leni araszolt tovább. Mikor már közel járt a parthoz, a karjával és
lábával hadonászva kilőtt, mintha az akarata önmagában elég lenne
ahhoz, hogy képes legyen a levegőbe emelkedni, végül pedig nagy
erővel a túlsó oldal hófödte sziklái közé csapódott be.
Vér.
Érezte a meleg és fémes ízt a szájában, érezte, ahogy végigcsorog
jéghideg arcán.
Hirtelen reszketni kezdett, egyre inkább tudatában volt annak,
milyen nedvesek a ruhái, azt azonban nem tudta megállapítani,
hogy az izzadságtól vagy a csuklójára és csizmájába befurakodó
vízcseppeknek köszönhetően. Annak ellenére, hogy vízálló anyagból
készültek, a kesztyűje és a csizmája is átnedvesedett.
Feltápászkodott, és felmérte a károkat. Egy felszíni repedés
keletkezett a homlokán, és a nyelvét is elharapta. Kabátujjainak
kézelője elázott, és úgy érezte, hogy valamennyi víz a nyakába is
zúdult. Semmi vész.
Helyére igazgatta a táskáját, és újrapozicionálta a puskáját, és
útnak is indult, és bár maga mögött hagyta a folyót, folyton rajta
tartotta a szemét. Követte a nyomokat és az ürüléket, a kiszögellő
sziklák rétegein keresztül egyre feljebb és feljebb. Idefenn a világ
teljesen elnémult. A hó és a lélegzetvételei mindent
elhomályosítottak.
Ekkor zörejt hallott. Egy ág roppanását, paták sziklán csusszanó
neszét. Leni megérezte prédája pézsmaszagát. Átlopakodott két fa
között, és felemelte a fegyverét.
Belenézett az irányzékba, kiszúrta a juhot, és célzott.
Egyenletesen vette a levegőt.
Várakozott.
 Meghúzta a ravaszt.
A juh meg se mukkant. Tökéletes lövés, telitalálat. Nem okozott
szenvedést sem. A juh térdre zuhanva összeroskadt, lecsúszott a
sziklafalról, és egy havas szirtre esett.
Leni a magas hóban cammogva haladt a zsákmánya felé. Ki akarta
belezni az állatot, hogy mihamarabb a táskájában tudhassa a húsát.
Ez gyakorlatilag illegális vadászatnak számított – a juhok
vadászidénye őszre esett –, de az üres hűtő az üres hűtő. Úgy
saccolta, hogy az állat húsa vagy száz fontot nyom majd. Hosszú
lesz az út vissza a hómotorig ekkora súllyal a hátán.

a
Leni a hómotorral manőverezett végig a kunyhó felé vezető,
hosszú, fehér kocsifeljárón. Kezét könnyedén a féken pihentette,
lassan haladt, vigyázva a buckákkal.
Az elmúlt négy évben olyan lett ő is, mint amilyen minden más is
Alaszkában: vad. A haja majdnem derékig ért már (sosem látta
értelmét levágni), és mély mahagónivörös színt öltött. Kerekded
kislányos arca megnyúlt, szeplői elhalványultak, így arcának
tejfehéres árnyalata csak még inkább kiemelte zöldeskék szemét.
Következő hónapban az apja visszatér majd hozzájuk a kunyhóba.
Az elmúlt években apa követte a Tom Walker és Mázsás Marge által
lefektetett szabályokat. Kelletlenül és nem túl lelkesen ugyan, de úgy
tett, ahogy „javasolták” neki.” Minden évben hálaadás után
(általában akkor, amikor a rémálmai egyre gyakrabban jelentkeztek,
magában kezdett beszélni, és egyre többször provokált ki vitát),
elment az Északi Lejtőre, hogy a kőolajvezetékeken dolgozzon. Jól
keresett, amit ráadásul minden héten haza is küldött. A pénzt arra
használták, hogy javítsanak az életminőségükön odafenn. Mostanra
ismét voltak kecskéik és csirkéik, beszereztek egy alumíniumladikot,
hogy halászhassanak, és lett egy kertjük is, ami egyre csak
gyarapodott a kupolás melegház alatt. A VW-t egy meglehetősen jó
teherautóra cserélték le. Mostanság egy öreg remete lakott a
buszban, a McCarthytól nem messzi erdőben.
Még mindig nem volt egyszerű apával élni, labilis volt, és
szeszélyes. Szinte már veszélyes intenzitással gyűlölte Mr. Walkert,
és a legapróbb csalódás (vagy épp a whisky és Zakkant Earl
társasága) is fel tudta bőszíteni, de nem volt hülye. Tudta, hogy Tom
Walker és Mázsás Marge rajta tartják a szemüket.
Mama még mindig azt mondogatta, jobban van, nem gondolod?, és
Leni néha már el is hitte neki. Vagy talán csak mindketten úgy
alkalmazkodtak a környezetükhöz, mint ahogy a hófajd fehér
tollakat növeszt télire.
A sötétedő hónapok során, mielőtt a férfi elment csővezetéket
építeni, vagy a téli hétvégéken, amikor hazalátogatott, úgy
tanulmányozták apa hangulatát, mint a tudósok, feljegyezték a
legapróbb szemrángást is, amely azt jelenthette, hogy a szorongása
egyre erősödik. Leni megtanulta, hogyan hatástalanítsa az apja
dühét, amikor lehetett, ahogy azt is, hogyan álljon félre az útjából,
amikor tehetetlen volt ellene. A közbelépés – mint ahogy azt a saját
kárán megtanulta – csak rontott mama helyzetén.
Leni befordult a fehér udvarra, és észrevette, hogy Tom Walker
nagy teherautója Mázsás Marge International Harvestere mellett áll.
Miután leparkolt a tyúkól és a kunyhó közé, Leni leugrott a
hómotorról, csizmája belesüppedt a ropogó, mocskos hóba. Odalenn
az időjárás gyorsan változott: melegedett. Március végét írtak. Az
ereszről lógó jégcsapokból hamarosan vízcseppek hullanak majd,
folyamatos kopogó hangot hallatva, a magaslatokon olvadó hó
pedig lefelé indul majd meg, és sárdagonyává változtatja a kertjüket.
Leni eloldozta a piros műanyag szánról a kibelezett tetemet, amit
a hómotorral vontatott maga után. A véres, fehér zacskóba
gyömöszölt húst átvetette a vállán, majd eltrappolva az állataik
mellett – amik kotkodácsoltak és mekegtek az érkezése láttán –,
felcaplatott a mostanra megerősített lépcsőn, és bevonult a
kunyhóba.
A melegség és a fény azonnal beborította őt. A lélegzetének
nyoma, amely még alig pár másodperccel ezelőtt is szemmel látható
volt, hirtelen elpárolgott. Hallotta a generátor hümmögését, amely a
fényekhez biztosította az áramot. A kis fekete fatüzelésű kályha –
amely mindig is itt állt – csak úgy árasztotta magából a meleget.
Zene harsogott az új étkezőasztalon álló nagy méretű hordozható
rádióból. A Bee Gees egyik diszkóslágere bömbölt. A kunyhóban
frissen sült kenyér és sült hús illata terjengett.
Könnyen meg lehetett állapítani, apa mikor nem volt otthon. A
távollétében minden könnyedebb és nyugodtabb volt.
Mázsás Marge és Mr. Walker a nagy, négyszögletű étkezőasztalnál
ült, melyet apa múlt nyáron készített; kártyáztak.
– Szia, Leni! Ügyelj rá, hogy ne csaljanak! – kiáltotta mama a
konyhafülkéből, amit az évek során szép sorjában felújítottak –
került egy propángázzal működő tűzhely és egy hűtőszekrény is.
Mr. Walker beburkolta a pultot, és beszerelt egy jobb száraz
mosogatót is. Még mindig nem volt a kunyhóban folyó víz, sem
pedig fürdőszoba. Mázsás Marge épített polcot azoknak az
edényeknek, amiket az Üdvhadseregnél vásároltak Homerben.
– Ó, már csalnak is – mosolygott Leni.
– Én nem – tiltakozott Mázsás Marge, miközben egy nagy darab
szarvaskolbászt tömött a szájába. – Nem kell csalnom ahhoz, hogy
lenyomjam ezeket itt. Gyere, Leni, szállj be! Dolgoztass meg egy
kicsit a pénzemért.
Mr. Walker kuncogva felállt, a széke csikorgott a deszkapadlón.
– Úgy látom, valaki elejtett egy juhot. – Előhúzott egy nagy, fehér
műanyag ponyvát a mosogató alól, és kiterítette a földön.
Leni tompa puffanással a ponyvára dobta a rakományát, és mellé
térdelt.
 – Így van – felelte. – Fenn, Porter Ridge-nél. – Azzal kinyitotta a
táskáját, és előhúzta a kibelezett tetemet.
Mr. Walker megélezett egy ulut, és átnyújtotta neki.
Leni nekiveselkedett, hogy a tetem hátsó fertályából steaket és
rostélyosokat szabdaljon le, előtte azonban levagdosta az ezüstös
köteget a húsról. Korábban furcsának találta volna, hogy ilyen
hentesmunkát végezzen a házban, egy műanyag ponyván. De már
nem. Az élet ilyen volt a téli hónapok alatt.
Mama mosolyogva lépett ki a konyhából. Úgy tűnt, mintha télen
folyton mosolygott volna. Kivirágzott itt Alaszkában, épp ahogyan
Leni is. Ironikus módon mindketten télen érezték magukat a
leginkább biztonságban, amikor a világ leginkább beszűkült, és
egyben a legveszélyesebb is volt. Apa távollétében mindketten
levegőhöz jutottak. Most már egyforma magasak is voltak, mama és
Leni. A proteinben gazdag étrendjüknek hála mindketten egyszerre
voltak izmosak és karcsúak, mint egy balerina.
Mama elfoglalta helyét az asztalnál, és így szólt:
– Én most nyerni fogok, a határ a csillagos ég. Csak előbb kivárom,
hogy véglegesítsd a stratégiád.
– Ó, a csillagos ég, mi? – szólalt meg Mr. Walker. – Vagy most is
csak félútig jutsz, mint általában?
Mama felnevetett.
– Várd ki a végét, Tom! – Azzal elkezdte kiosztani a lapokat.
Leninek télen is meg kellett játszania magát, épp úgy, ahogyan
nyáron. Most például úgy csinált, mintha nem venné észre, hogy néz
egymásra mama és Mr. Walker, hogy mennyire vigyáznak, nehogy
bármikor is egymáshoz érjenek. Hogy mama néha felsóhajt, mikor
kiejti a férfi nevét.
Néhány dolog túlságosan veszélyesnek bizonyult volna; ezt
mindannyian tudták.
 Leni visszatért a feladatához. Olyannyira koncentrált a
darabolásra, hogy beletelt pár másodpercbe, mire feltűnt neki a
motor robaja. A hangot az ablakon bevilágító reflektorfény követte,
mely szaggatott, robbanásszerű fénnyel világította meg a kunyhót.
Néhány másodperccel később a kunyhó ajtaja kitárult.
Apa sétált be. Kifakult, rongyos baseballsapkát viselt, melyet
egészen a szemöldökéig húzott, bajsza és szakálla ápolatlan volt.
Miután több hónapot töltött a kőolajvezetékeknél, úgy festett, mint
azok az inas, kemény férfiak, akik túl sokat isznak, ellenben túl
keveset esznek. A kíméletlen alaszkai időjárástól barázdált, ráncos
lett a bőre.
Mama azonnal talpra ugrott, máris látszott rajta, hogy ideges.
– Ernt! Korán értél haza! Mondhattad volna, hogy jössz.
– Aha – felelte a férfi, és közben Mr. Walkert méregette. – Látom,
miért szeretted volna tudni.
– Csak a szomszédok kártyáznak kicsit – szólt közbe Mr. Walker,
miközben ő is felállt a helyéről. – De már megyünk is, hadd legyen
együtt a család. – Elhaladt apa mellett (aki egy lépést sem hátrált, így
Mr. Walkernek kellett kikerülnie őt), levette a kabátját az akasztóról,
és belebújt. – Köszi, csajok.
Miután a férfi távozott, mama csak bámult apára, az arca elsápadt,
szája résnyire nyílt. Úgy tűnt, aggódik, és lélegzet-visszafojtva várja,
mi következik.
Mázsás Marge is felkászálódott.
– Én nem tudom ilyen gyorsan összeszedni a dolgaimat, így ma
este még itt maradok, ha nem bánod. De biztosan nem, igaz?
Apa rá se hederített Mázsás Marge-ra. Csak mamára meresztgette
a szemét.
– Távol álljon tőlem, hogy megmondjam egy kövér
asszonyságnak, mit tehet, és mit nem.
 Mázsás Marge felnevetett, majd odébb ballagott az étkezőasztaltól.
Lehuppant a kanapéra, amit apa egy csődbe ment hotelben vásárolt
Anchorage-ben, és feltette papucsos lábát az új dohányzóasztalra.
Mama odalépett apához, átkarolta és közelebb húzta magához.
– Hát helló – súgta oda, és megpuszilta a nyakát. – Hiányoztál.
– Kirúgtak. Azok a rohadékok.
– Jaj, ne! – jajongott mama. – Mi történt? Miért?
– Az egyik hazug rohadék azt állította, hogy iszom munka
közben. A főnököm meg egy pöcs. Nem az én hibám volt.
– Szegény Ernt – felelte mama. – Sosincs egy perc nyugtod.
Apa mama arcáért nyúlt, az állánál fogva megemelte, és
vehemensen megcsókolta.
– Egek, de hiányoztál – sugdosta az ajkába. Mama felnyögött az
érintésére, és teljesen beleolvadt apa testébe.
A hálószoba felé sodródtak, átnyomakodtak a zörgő
gyöngyfüggönyön, szemmel láthatóan nem vettek tudomást arról,
hogy rajtuk kívül más is van a kunyhóban. Leni hallotta, amint nagy
puffanással az ágyra esnek, és egyre gyorsabban veszik a levegőt.
Leni a sarkára ült. Te jó ég. Sosem sikerült megértenie a szülei
kapcsolatát. Szégyenkezett is miatta; a megingathatatlan szeretet,
amit ő és mama is éreztek apa iránt, kellemetlen, reménytelen
érzéssel töltötte el. Valami nem stimmelt velük; ebben biztos volt. Ez
derült ki abból is, ahogy Mázsás Marge néha mamára nézett.
– Ez nem normális, kölyök – szólalt meg Mázsás Marge.
– De mi a normális?
– Ki a fene tudja? Kerge Pete a legboldogabb házasember, akit
ismerek.
– Nos, Matilda nem mindennapi lúd. Éhes vagy?
Mázsás Marge megpaskolta hatalmas pocakját.
 – Még szép. Az anyukád pörköltje a kedvencem.
– Akkor hozok. Isten tudja, meddig lesznek a hálóban.
Leni összecsomagolta a húst, amit épp vagdosott, majd megmosta
a kezét a mosogató melletti vödör vízben. A konyhában
felhangosította a rádiót, amennyire csak tudta, de még ez sem volt
elég, hogy elnyomja a hálóból kiszűrődő viszontlátás örömének
hangjait.

a
Tavaszi olvadás Alaszkában. Az olvadás, a mozgás, a zaj évszaka,
amikor a napfény próbaképp visszatért, beragyogva a mocskos,
egyenetlen havat. A világ átalakult, lerázta magáról a hideget, és
olyan hangokat hallatott, mintha a hatalmas fogaskerekek újra
mozgásba lendülnének. Ház méretű jégdarabok szabadultak el, és
sodródás közben csapást mértek mindenre, ami az útjukat állta. A
fák nyöszörögve dőltek ki a helyükből, ahogy a nedves, göröngyös
föld elmozdult alóluk. A hóból először latyak, majd víz lett, ami a
föld üregeiben és bemélyedéseiben gyűlt össze.
Ami korábban eltűnt a hóban, most újra előkerült: egy kalap, amit
elfújt a szél, egy kötéltekercs; üres sörösdobozok, amiket korábban
hóbuckákba hajítottak, most az út sáros felszínén sodródtak. Fekete
lucfenyők tűlevelei hevertek a sötét pocsolyákban, a viharok által
leszakított faágak úsztak a vidék minden sarkából áradó víz tetején.
A kecskék térdig álltak a cuppogó sárban. Nem volt az a
mennyiségű széna, ami képes lett volna felitatni a nedvességet.
Víz töltötte fel a fák alatt keletkező üregeket, és folyt végig az utak
mentén, tócsákat képezve mindenütt, emlékeztetve mindenkit arra,
hogy Alaszkának ez a része gyakorlatilag egy esőerdő. Akárhová állt
az ember, a recsegő jég és a faágakon vagy ereszcsatornákon
végigömlő víz hangját hallotta, mely az út mentén zuhogott tovább,
és patakokban folyt be az ázott föld mélyedéseibe.
 Az állatok is előbújtak rejtekhelyükről. Jávorszarvasok ballagtak
keresztül a városon. Senki se merte gyorsan venni a kanyarokat. A
tengeri récék vijjogó rajokban tértek vissza, és megtelepedtek az öböl
hullámain. A medvék is előmerészkedtek barlangjukból,
lecammogtak a domboldalakon étel után kutatva. A természet
tavaszi nagytakarítást végzett, kipucolta a jég, a hideg és a fagy
maradványait, megtisztította az ablakokat, hogy beáradhasson
rajtuk a fény.
Ezen a csodálatos, kéklő estén, az égszínkék égbolt alatt, Leni
gumicsizmával a lábán lépett ki a kunyhóból, hogy megetesse az
állatokat. Mostanra hét kecskéjük, tizenhárom csirkéjük és négy
kacsájuk volt. Épp vergődve kelt át a bokáig élő sáron, a vizes
keréknyomok mentén, mikor hangokat hallott. A hang forrása felé
fordult, az öböl irányába, amely összekötötte családjukat a
külvilággal. Bár éveket töltöttek már itt, birtokuk makacsul őrizte
eredendő vadságát. Leninek még a saját hátsó udvarukban is
óvatosnak kellett lennie, de az ilyen napokon, dagály idején, mikor
víz nyaldosta a kagylókkal teli partot, még mindig
lélegzetelállítónak találta a látványt.
Kenukat pillantott meg a vízen, egy élénk, színes hajókból álló
flottilla siklott tova előtte.
Turisták. Valószínűleg fogalmuk sincs, milyen gyorsan fordulhat a
kocka itt Alaszkában. A víz ugyan nyugodt volt alattuk, de az apró
öböl napjában kétszer telt meg és ürült ki a gyors, csobogó áradattal,
mely képes zátonyra futtatni vagy akár vízbe fullasztani az
elővigyázatlanokat, mielőtt azok akár csak felfoghatnák, hogy
veszély leselkedik rájuk.
Mama bukkant fel Leni háta mögött. Cigarettafüst,
csipkebogyószappan és levendulakézkrém ismerős illata csapta meg
Leni orrát, amely mindig az anyjára emlékeztette őt. Mama egyik
karjával átfogta Leni vállát, és csípőjével játékosan meglökte őt.
 Együtt nézték végig, ahogy a turisták besiklanak az öbölbe,
hallgatták, ahogy nevetésük visszhangzik a víz felszínén. Leni azon
tűnődött, vajon milyen lehet az élete ezeknek az odakinti kölyköknek,
akik ide jöttek vakációzni, hogy a hegyoldalban kiránduljanak, és
arról álmodozzanak, hogy megélnek abból, ami „a földjükön
megterem”, majd aztán mégis visszatérnek városi otthonaikba a
változatos életükhöz.
A hátuk mögött a piros teherautó nagy robajjal életre kelt.
– Ideje indulni, lányok – kiáltotta apa.
Mama kézen fogta Lenit. Együtt sétáltak apa felé.
– Nem kellene elmennünk a gyűlésre – szólalt meg Leni, mikor
odaértek a férfihoz.
Apa ránézett. Az Alaszkában töltött éveik alatt a férfi
megöregedett, lefogyott és szikár lett. Finom vonalak keretezték a
szemét, ráncok húzódtak beesett arcán.
– Miért?
– Mert fel fog zaklatni téged.
– Szerinted elfutnék Walker elől? Azt gondolod, hogy gyáva
vagyok?
– Apa…
– Ez a mi közösségünk is. Nálam jobban senki se szereti Kaneqet.
Ha Walker azt hiszi magáról, hogy nagy kutya, és összehív egy
gyűlést, mi elmegyünk rá. Szálljatok be a kocsiba!
Így hát bezsúfolódtak a régi teherautóba.
Kaneq már nem ugyanaz a város volt, mint amikor odaköltöztek,
az apja pedig gyűlölt minden apró változást. Gyűlölte, hogy
gyalogos komp jár ide, ami turistákat hoz Homerből. Gyűlölte, hogy
lassítania kell miattuk, mivel az út közepén sétálnak, és kiguvadt
szemmel kószálnak, és közben mutogatnak az összes sasra,
sólyomra és fókára. Gyűlölte, hogy a város új halásztúrákat szervező
vállalkozása virágzik, és hogy néha nem akadt szabad asztal az
étkezdében. Gyűlölte az embereket, akik ide jártak – kíváncsiskodók,
így hívta őket –, de még náluk is jobban gyűlölte azokat a
kívülállókat, akik ideköltöztek, a város környékén házat építettek, a
telküket kerítéssel vették körbe, és garázst húztak fel az autójuknak.
Ezen a meleg estén néhány elszánt turista járkált a Main Streeten,
fotókat készítettek, és elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy
felriasszák az út mentén kikötött kutyákat. A vadiúj Csalétek bolt
előtt gyűltek össze (ahol rágcsálnivalókat és horgászfelszerelést
lehetett venni).
A Rugdosó Szarvas kocsmán egy felirat állt: VÁROSI GYŰLÉS
VASÁRNAP ESTE 7-KOR.
– Mik vagyunk mi? Seattle? – mormogta apa.
– Az utolsó gyűlésünk két éve volt – jegyezte meg mama. – Mikor
Tom Walker faanyagot adományozott, amiből meg lehetett javítani
az átmeneti dokkot.
– Szerinted én nem tudom? – szólt vissza apa, miközben
félrehúzódott egy parkolóhelyre. – Szerinted ezt fel kell nekem
emlegetned? Aligha tudnám elfelejteni, hogy Tom Walker úgy
viselkedett, mint egy nagy kutya, és az orrunk alá dörgölte a pénzét.
– A leégett Rugdosó Szarvas kocsma előtt parkolt le. A kocsma ajtaja
hívogatóan tárva-nyitva állt.
Leni követte a szüleit a kocsmába.
Bár rengeteg minden megváltozott a városban, ez a hely pontosan
ugyanolyan maradt. Úgy tűnt, Kaneqben senkit sem érdekeltek a
megfeketedett falak vagy faszén szaga, legalábbis addig, amíg dőlt
az alkohol.
A hely már így is dugig volt. Flanelinges férfiak és nők (de főleg
férfiak) sorakoztak a pultnál. Néhány vézna kutya kuporgott a
bárszékek alatt, hogy ne legyenek útban. Mindenki egymás szavába
vágva magyarázott, a háttérben zene szólt. Az egyik kutya
nyöszörgött a zene hallatán, egyszer még vonyított is, mielőtt egy
csizma el nem hallgattatta.
Zakkant Earl kiszúrta őket, és odaintett nekik.
Apa bólintott, majd a bárpult felé indult.
Az öreg Jim állt a pultban, mint ahogy az elmúlt évtizedekben is
mindig. Fogatlanul, csipás szemmel és olyan ritkás szakállal, mint
amilyen a szókincse is volt, lassan, de annál kedvesebben szolgálta
ki a vendégeket. Mindenki tudta, hogy az öreg Jim hitelre is ad nekik
italt, vagy elfogad szarvashúst fizetségként. A szóbeszéd szerint így
volt ez a Szarvasban, mióta Tom Walker apja megépítette a kocsmát
1942-ben.
– Egy whiskyt, duplát – kiáltotta apa Jimnek. – És egy Rainier sört
a hölgynek. – Azzal egy maréknyi gyűrött bankjegyet csapott az
asztalra, mely még a csővezetéken kapott fizetéséből maradt meg.
Elvette az italát és mama sörét, majd a sarok felé vette az irányt,
ahol Zakkant Earl, Thelma, Ted, Clyde és a Harlan-klán többi tagja
egy fejtetőre állított hordót pakoltak körbe székekkel.
Thelma mamára mosolygott, majd maga mögé húzott neki egy
fehér széket. Mama helyet foglalt, majd a két nő azonnal összedugta
a fejét, és csacsogni kezdett. Az évek során jó barátok lettek. Thelma,
mint az Leni számára az évek alatt világossá vált, pontosan olyan
volt, mint a többi alaszkai nő, aki nem félt a vadonban élni –
kemény, szilárd és a végletekig őszinte. De jobb, ha nem kezd ki vele
az ember.
– Szia, Leni! – köszönt neki Tökmag mosolyogva, felvillantva
előtte girbegurba fogsorát. A pulóvere túl nagy volt rá, a nadrágja
meg túl rövid, így lecsúszott gyapjúzoknija és bokacsizmájának
teteje fölött legalább háromhüvelyknyi előbukkant pipaszár lábából.
Leni visszamosolygott a nyolcéves kislányra.
– Szia, Tökmag!
 – Axle tegnap otthon volt. Majdnem rálőttem a nyilammal –
mesélte vigyorogva. – Anyám, nagyon begőzölt.
Leni visszafojtott egy mosolyt.
– Mutatsz új képeket?
– Persze. Legközelebb viszek párat, mikor megyünk hozzátok. –
Leni nekidőlt az égett rönkfalnak.
A bárpult végében megkongattak egy kolompot.
A bárpult körüli beszélgetések ugyan elhalkultak, de az emberek
nem hallgattak el teljesen. A városi gyűlések talán elfogadott
szokásnak számítottak a térképről levonulók számára, de így is
lehetetlen volt elhallgattatni egy alaszkaiakkal teli termet.
A mosolygó Tom Walker jelent meg a bárpult mögött.
– Üdv, szomszédok! Köszönöm, hogy eljöttetek. Rengeteg régi
barátot látok a teremben, és nem kevés új arcot is. Az új
szomszédainkat isten hozta minálunk. Akik esetleg nem ismernének,
Tom Walker vagyok. Az apám, Eckhart Walker azelőtt költözött
Alaszkába, mielőtt a többségetek világra jött volna. Eredetileg
aranyat keresett, de az igazi gazdagságot a föld hozta el neki, itt
Kaneqben. Ő és az anyám egy százhatvan holdas földre telepedtek
le, majd kijelölték a területük határait.
– Kezdődik – szólalt meg apa keserű hangon, majd lehúzta az
italát. – Most megint végighallgatjuk, ahogy a kormányzó haverjáról
magyaráz, meg arról, hogy együtt mentek rákot halászni
kölyökkorukban. Édes istenem…
– A családom három generáció óta él ugyanazon a földön. Ez tehát
nemcsak egy hely, ahol élünk, hanem mi magunk vagyunk. De
változnak az idők. Tudjátok, miről beszélek. Az új arcok is a
változásról tanúskodnak. Alaszka az utolsó határ. Az emberek pedig
ki vannak éhezve rá, hogy még azelőtt láthassák az államunkat,
hogy az még inkább átalakulna.
– Na és aztán? – kiabált be valaki.
 – A királylazacszezon alatt a turisták ellepik a Kenai-folyó partjait,
a vizeinken hajóznak, velük vannak tele a kompjaink, és csapatostul
sereglenek a kikötőnkbe. Az óceánjárók nem százakat, hanem
ezreket hoznak majd felénk. Tudom, hogy Ted charterjáratai
megduplázták a bevételüket az elmúlt két évben, nyáron pedig
sosincs hely az étkezőben. Azt beszélik, hogy a gyalogos komp, ami
köztünk, Sedovia és Homer közt jár, akár minden egyes nap tele
lehet.
– Azért költöztünk ide, hogy elmeneküljünk ettől – kiabált be apa.
– Miért beszélsz erről nekünk, Tommy? – szólalt meg Mázsás
Marge a sarokból.
– Örülök, hogy rákérdeztél, Marge – felelte Mr. Walker. – Végül
rászántam magam, hogy befektessek némi pénzt a Szarvasba, kissé
kipofozom az öreglányt. Épp itt az ideje, hogy legyen egy olyan
kocsmánk, ami nem koszolja össze a tenyerünket és a gatyánk
ülepét.
Valaki egyetértően huhogott. Apa talpra szökkent.
– Azt hiszed, hogy egy városi kocsmára van szükségünk, hogy
szívesen kell látnunk az idiótákat, akik szandállal a lábukon meg
fényképezővel a nyakukban jönnek ide?
Az emberek hátrafordultak, hogy lássák apát.
– Nem gondolnám, hogy egy kis festék és némi jég a bárpult
mögött ártani fog – felelte Mr. Walker egykedvűen.
A közönség felnevetett.
– Azért jöttünk ide, hogy elmeneküljünk odakintről, az elcseszett
világ elől. Én azt mondom, vétózzuk meg Mr. Nagy Kutya terveit,
hogy kipofozza ezt a kocsmát. A cheechakók menjenek csak a Vén
Tengeri medvébe inni.
– Nem az a tervem, hogy a szárazfölddel összekötő hidat építsek,
az isten szerelmére – felelte Mr. Walker. – Az apám építette ezt a
várost, ne felejtsd el. Én már akkor ebben a kocsmában dolgoztam,
mikor te még az ifi baseballcsapatba akartál bekerülni odakinn. Ez a
hely az enyém. – Itt szünetet tartott. – Itt minden az enyém. Talán
nem rémlik? Most, hogy jobban belegondolok, talán a régi
vendégházat is felújítom. Az embereknek valahol meg is kell
szállniuk. A pokolba is, majd Genevának nevezem el. Biztos tetszene
neki.
Direkt piszkálta apát; Leni látta Mr. Walker tekintetében. Az
egymás iránt érzett gyűlöletük jottányit sem változott. Ó, ugyan
próbálták nagy ívben elkerülni egymást, de a gyűlölet nem párolgott
el. Csak annyi volt a különbség, hogy Mr. Walker többé nem volt
hajlandó félreállni.
– El tudod hinni ezt az istenverte baromságot? – fordult apa
Zakkant Earlhöz. – Mi jön legközelebb? Egy kaszinó? Óriáskerék?
Zakkant Earl homlokráncolva felkászálódott.
– Álljunk csak meg egy percre, Tom…
– Csak tíz szobáról van szó, Earl – szakította félbe Mr. Walker. –
Ez az épület már száz éve is vendégeket szállásolt el, amikor az
orosz prémkereskedők és misszionáriusok járták ezeket az utcákat.
Az anyám készítette az előcsarnok üvegfestményeit. A szálloda a
történelmünk része, most viszont úgy be van deszkázva, mint egy
feketébe öltözött özvegy. Ha rajtam múlik, újra ragyogni fog. – Itt
szünetet tartott, és egyenesen apára nézett. – Senki sem
akadályozhatja meg, hogy továbbfejlesszem ezt a várost.
– Csak azért, mert gazdag vagy, nem lökhetsz minket félre –
üvöltötte apa.
– Ernt – szólt rá Thelma. – Szerintem túlreagálod.
Ernt éles pillantást vetett Thelmára.
– Nem akarjuk, hogy egy rakat turista legyen a seggünkben.
Nemet mondunk erre. Nem, az istenverte…
Mr. Walker a bárpult fölötti kolomphoz nyúlt, és megkongatta.
– Az italokat a ház állja! – jelentette be nagy mosollyal az arcán.
 Azonnal zsivaj támadt: az emberek tapsikoltak, huhogtak, és
tülekedni kezdtek a bárpultnál.
– Ne hagyjátok, hogy pár pohár piával lekenyerezzen titeket –
kiáltozta apa. – Ez egy rossz ötlet. Ha városban akarnánk élni, akkor
valahol másutt lennénk, a fene egye meg. Mi lesz, ha nem éri be
ennyivel?
Senki se figyelt rá. Még Zakkant Earl is a pult felé vette az irányt
az ingyen italáért.
– Sose tudod, mikor kellene végre befognod, Ernt – szólalt meg
Mázsás Marge, miközben a férfi mellé sompolygott. Térdig érő,
kézzel díszített velúrkabátot viselt a flanel pizsamanadrágja fölött,
melyet eszkimócsizmájába tűrt be. – Kényszerít valaki, hogy váltsd
ki az engedélyedet, és hajómotorokat javíts a kikötőben? Nem. Senki.
Ha Tom úgy dönt, hogy Barbie-házat akar csinálni a kocsmájából,
akkor senki nem fogja megakadályozni. Ezért vagyunk mi itt. Hogy
azt tehessük, amit akarunk. Nem azért, hogy azt tegyük, amit te
mondasz nekünk.
– Egész életemben a hozzá hasonlók szarságait kellett tűrnöm.
– Aha. Nos. Talán ez inkább rólad szól, mint róla – jegyezte meg
Mázsás Marge.
– Fogd be azt a kövér pofádat – csattant fel apa. – Gyerünk, Leni! –
A bicepszénél fogva megragadta mamát, és rángatni kezdte kifelé a
tömegből.
– Allbright!
Leni Mr. Walker hangját hallotta a hátuk mögül.
Már majdnem az ajtónál jártak, mikor apa megtorpant, és
hátrafordult. Mamát szorosan magához rántotta. Mama megbotlott,
majdnem el is esett.
Mr. Walker apa felé indult, az emberek pedig szorosan követték
őt, italukkal a kezükben. Mr. Walker lazának tűnhetett egészen
addig, amíg az ember nem vetett egy pillantást a tekintetére, és arra,
ahogy összeszorítja az ajkát, mikor mamára néz. Nagyon zabos volt.
– Gyerünk már, Allbright! Nem kell sietni. Őrizzük meg a jó
szomszédi viszonyt – mondta Mr. Walker. – Ember, egy csomó
pénzt lehet itt kaszálni, a változás pedig természetes.
Elkerülhetetlen.
– Nem fogom hagyni, hogy megváltoztasd a városunkat – felelte
apa. – Nem érdekel, mennyi pénzed van.
– Ó, dehogynem – tiltakozott Mr. Walker. – Nincs választásod.
Vagy engedd ezt el, vagy veszíts méltóságteljesen! Igyál egyet!
Méltóságteljesen?
Hát nem tanulta meg Mr. Walker mostanra?
Apa nem szokta csak úgy elengedni a dolgokat.
 TIZENHÁROM
a
MÁSNAP APA MEGÁLLÁS NÉLKÜL fel-alá járkált, dúlt-fúlt, és a
veszélyes változások meg a jövő miatt szitkozódott. Délben
bekapcsolta az amatőr rádiót, és összehívott egy gyűlést a Harlan
család táborába.
A nap során Leninek végig rossz érzése volt, üresség tátongott a
gyomrában. Az órák lassan teltek, de valahogy mégis teltek. Vacsora
után felautóztak a táborba.
Most pedig mind türelmetlenül várták, hogy a gyűlés
elkezdődjön. Székeket húztak ki a kunyhókból és a pajtákban
halmozott készletekből, majd összevissza lepakolták őket a sáros
földre Zakkant Earl verandájával szemben.
Thelma egy alumíniumszéken ült, Tökmag pedig kényelmetlenül
feszengett rajta, túl nagy volt már a lány ahhoz, hogy az anyja
ölében üljön. Ted a felesége mögött állt, cigarettázott. Mama Thelma
mellé ült egy kerti székbe, melynek csak egy karfája volt, Leni pedig
őmellette, egy a sárba süppedő, kinyitható fémszéken foglalt helyet.
Clyde és Donna őrszemekként álltak Marthe és Agnes két oldalán,
közben mindketten karót faragtak egy-egy fadarabból.
Minden szem apára tapadt, aki a tornácon állt Zakkant Earl
mellett. Bár whiskynek nyoma sem volt köztük, Leni látta rajtuk,
hogy ittak.
Ocsmányul szakadt az eső. Minden elszürkült – szürke ég, szürke
eső, szürke fák vesztek bele a szürke ködbe. Kutyák csaholtak és
csattogtatták a fogukat rozsdás láncuk végén. Néhányan felmásztak
az apró kutyaházak tetejére, és onnan figyelték a tábor közepének
eseményeit.
Apa végignézett az előtte összegyűlt csoporton, amely kisebb volt,
mint valaha. Az elmúlt években a fiatal felnőttek kimerészkedtek a
nagyapjuk földjéről, hogy a saját életüket éljék. Néhányan a Bering-
tengeren halásztak, mások a nemzeti parkban vadőrködtek. Előző
évben Axle teherbe ejtett egy őslakos lányt, és most egy jupik telepen
élt valahol.
– Mind tudjuk, miért vagyunk itt – szólalt meg apa. Hosszú haja
zsíros csimbókokban állt össze, a szakálla vastag volt, ápolatlan. A
bőre sápadt. Egy piros kendőt kötött a fejére, hogy a haja ne lógjon
az arcába. Megveregette Zakkant Earl csontos vállát. – Ez az ember
már sokkal mielőttünk látta, milyen jövő vár ránk. Valahogy tudta,
hogy a kormányunk cserben hagy majd minket, hogy a kapzsiság és
a bűn felszámol mindent, amit szeretünk Amerikában. Felköltözött
ide – és titeket is magával hozott –, hogy egy jobb, egyszerűbb életet
éljetek, egy sokkal földhöz közelibb életet. Maga akarta levadászni
az ételét, megvédeni a családját, és távol akart maradni attól a
baromságtól, ami a városokban zajlik. – Apa elhallgatott, és
végignézett az előtte gyülekező embereken. – És működött. Eddig.
– Jól beszélsz, Ernt – szólalt meg Zakkant Earl, majd előredőlt, és
kezével egy, a széke alá rejtett kancsóért nyúlt, majd nagy
pukkanással kirántotta belőle a dugót.
– Tom Walker egy gazdag, arrogáns pöcs – folytatta apa. – Mind
ismerünk hozzá hasonló alakokat. Ő nem járt Vietnámban. Az ilyen
csávók milliónyi kifogást találtak, hogy megússzák a besorozást.
Nem úgy, mint én, Bo és a barátaink, akik harcoltunk az
országunkért. De hé, szemet tudok hunyni efölött. Ahogy afölött is,
hogy szentfazékoskodik, meg az orrom alá dörgöli a pénzét. Sőt,
még afölött is szemet tudnék hunyni, hogy a feleségemre kacsintgat.
– Levonult a rozoga lépcsőkön, és nagy loccsanással a legalsó
lépcsőfok alatt összegyűlt sötét víztócsába lépett. – De azt nem fogom
engedni, hogy tönkretegye Kaneqet és azt, ahogyan itt élünk. Ez a
mi otthonunk. És azt akarjuk, hogy a környezetünk vad és szabad
maradhasson.
– Kipofozza a borozót, Ernt, nem kongresszusi központot épít –
szólt közbe Thelma. Anyja felemelt hangjának hallatán Tökmag
felkászálódott, és arrébb vonult, hogy inkább Marthéval és
Agnesszel játsszon.
– És a hotelt – vágott vissza Zakkant Earl. – Azt se felejtsd el,
kisasszony.
Thelma az apjára nézett.
– Ne már, apa. Komolyan, elefántot csináltok a bolhából. Itt
nincsenek se utak, se közszolgáltatások, se elektromosság. Ez a
panaszkodás teljesen kontraproduktív. Engedjétek el.
– Nem panaszkodni akarok – szólt közbe apa is. – Hanem tenni
valamit, és Isten a tanúm, fogok is! Ki tart velem?
– De még mennyire! – felelte Zakkant Earl elmosódott hangon.
– Meg fogja emelni az italok árát – mondta Clyde panaszosan. –
Majd meglátjátok.
– Nem azért költöztem a vadonba, hogy egy hotel legyen a
közelben – folytatta apa.
Zakkant Earl is zsémbelt valamit, majd jól meghúzta az üveget.
Leni végignézte, ahogy a férfiak összegyűlnek, és mindannyian
megveregetik apa vállát, mintha pontosan azt mondta volna, amit
hallani akartak.
Pár másodpercen belül a nők egyedül maradtak a tábor sáros
közepén ücsörögve.
– Ernt eléggé felizgatta magát azon, hogy a kocsmát kicsit
kipofozzák – szólalt meg Thelma, miközben a férfiakat nézte.
Látszott rajtuk, hogy jogosnak tartott mérgüktől teljesen felhevülve
adogatják körbe egymás közt a kancsót. – Azt hittem, elengedi majd.
Mama rágyújtott egy cigarettára.
 – Soha semmit nem enged el.
– Tudom, hogy nem igazán tudjátok befolyásolni őt – folytatta
Thelma, és tekintetével hol mamát, hol Lenit kereste. – De jó nagy
szart kavarhat itt. Lehet, hogy Tom Walker új teherautón jár, és hogy
a félszigeten az övé a legjobb telek, de az utolsó ingét is odaadná.
Tavaly, miután Tom meghallotta Mázsás Marge-tól, hogy Tökmag
beteg, fogta magát, egyedül feljött hozzánk, és elrepült vele Kenaiba.
– Tudom – felelte mama csendesen.
– A férjed szét fogja szakítani ezt a várost, ha nem vigyázunk.
Mama kimerült pillantást küldött felé.
Leni megértette.
Az ember megpróbálhatott olyan óvatos lenni apa körül, mint egy
nitroglicerinnel dolgozó vegyész. De semmi értelme nem volt. Előbb
vagy utóbb robbanni fog.

a
Szokás szerint, Leni szülei annyira berúgtak, hogy neki kellett őket
hazafuvaroznia. Amikor visszaértek a kunyhóba, Leni leparkolt a
teherautóval, és besegítette mamát a szobájába, ahol a nő az ágyra
zuhant, és nevetgélve kereste a kezével apát.
Leni felmászott a saját helyére, a matracra, amit a szeméttelepről
mentettek és hipóval tisztítottak ki, majd bebújt a kiselejtezett
pokrócok hada alá, és megpróbált elaludni.
De a kocsmai incidens és a Harlanéknál rendezett gyűlés nem
hagyta nyugodni. Az események valamiért mélyen felkavarták, bár
nem igazán tudott volna rámutatni egy konkrét pillanatra, és azt
mondani, hogy Ez, ez zavart engem. Talán csak apja
kiegyensúlyozatlanságának érzése izgatta fel, mely bár nem hatott
újszerűen, de egyre látványosabbá vált.
Változás. Apró, de látványos.
Az apja mérges volt. Talán dühödt is. De miért?
 Azért, mert kirúgták a csővezeték-építésről? Vagy mert
márciusban látta együtt mamát és Tom Walkert, azt, hogy Mr.
Walker az asztaluknál ücsörög?
Biztosan több állt emögött, mint amennyi első pillantásra látszott.
Mégis hogyan bőszítheti fel ennyire az apját pár városi vállalkozás?
Isten tudja, akadt-e olyan férfi a városban, aki jobban szeretett a
Rugdosó Szarvas kocsmában whiskyzni, mint az apja.
Átfordult az ágya mellett álló dobozka felé, amiben az elmúlt
években Matthew-tól kapott leveleit gyűjtötte. Egy hónap se telt el
anélkül, hogy a fiú ne írt volna. Leni minden egyes levelet kívülről
megtanult, így amikor csak akarta, fel tudta idézni őket. Néhány
mondat örökké vele maradt. Egyre jobban vagyok… Tegnap este
eszembe jutottál, vacsorázni voltunk, és az egyik srácnál egy hatalmas
Polaroid fényképező volt… Tegnap este megszereztem az első gólom,
bárcsak ott lettél volna… A kedvencei azonban azok voltak, amikor a
fiú ilyeneket írt: Hiányzol, Leni. Vagy hogy: Tudom, hogy bénán
hangzik, de veled álmodtam. Te szoktál velem álmodni?
Aznap este azonban nem akart a fiúra gondolni, sem arra, hogy
milyen messze van tőle, vagy hogy mennyire magányosnak érzi
magát nélküle és a barátsága nélkül. Az évek során, amióta Matthew
elköltözött, egy új gyerek se költözött Kaneqbe. Bár Leni megszerette
Alaszkát, azért nagyon magányos volt. Rosszabb napokon – mint
amilyen a mai is – nem akarta a fiú leveleit olvasgatni, és azon
töprengeni, vajon visszajön-e valaha, és azon is aggódott, hogy ha
írna a fiúnak, véletlenül megírná neki, ami a fejében jár. Félek, írná
talán, magányos vagyok.
Ehelyett kinyitotta legújabb könyvét – a Tövismadarakat –, és
teljesen beleveszett a könyörtelen és zord földön játszódó tiltott
szerelem történetébe.
Még jóval éjfél után is olvasott, mikor meghallotta a gyöngyök
zörgését. Arra számított, hogy a fatüzelésű kályha ajtajának nyíló,
majd záródó csörömpölése hallatszik majd, de mindössze a fapadlón
koppanó léptek zaját érzékelte. Kimászott az ágyból, a galéria
széléhez kúszott, és kilesett onnan.
Beletelt pár pillanatba, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez,
melyben mindössze a kályha fénye világított.
Apát pillantotta meg, tiszta feketébe öltözve, Alaska Aces-
baseballsapkáját mélyen a homlokába húzta. Hatalmas
szerszámostáskát cipelt magával, mely a séta közben csattogott.
Kinyitotta a bejárati ajtót, majd kilépett az éjszakába.
Leni lemászott a galéria létráján, és halkan az ablakhoz lépett,
hogy kileshessen rajta. Telihold ragyogta be sáros udvarukat; itt-ott
makacs, rozsdásbarna hófoltokon csillant meg a fény. Mindenfelé
szeméthalmok hevertek: horgászkellékes dobozok és
kempingfelszerelések, rozsdásodó fémrekeszek és szerkentyűk, egy
törött kapu, egy másik bicikli, amit apa végül sosem javított meg,
egy halom defektes kerék.
Apa feldobta a szerszámosládát a teherautó platójára, majd a
furnérlemezből épített fészerhez vánszorgott, ahol a szerszámaikat
tartották.
Pár másodperccel később egy baltával a vállán lépett elő.
Majd bemászott a teherautóba, és elhajtott.

a
Másnap reggel apa nagyon jó kedvében volt. Bozontos, fekete
haját egy furcsa Jézus-szamuráj kontyba fogta össze, mely oldalra
csúszva úgy festett, mint egy kiskutya füle. Vastag fekete szakálla
fűrészporral volt tele, ahogyan a bajusza is.
– Itt van a kis álomszuszékunk. Sokáig olvastál tegnap éjjel?
– Aha – felelte Leni, és nyugtalanul vizslatta az apját.
A férfi a karjába vonta őt, és addig táncolt vele, míg végül muszáj
volt elmosolyodnia.
 Az aggodalom, mely előző éjszaka óta szorongatta őt, lassan
enyhülni kezdett.
Micsoda megkönnyebbülés. Április első szombatjára ébredtek;
Leninek ez volt az egyik kedvenc napja az évben.
A Lazacnapok. Aznap a város összegyűlik majd, hogy
megünnepeljék az eljövendő lazacidényt. Az ünnepségek korábban
más névre hallgattak, melyeket a valaha itt élő őslakos törzsek
kezdeményeztek; ők a jó halászidény reményében gyűltek össze.
Mostanra azonban városi bulivá alakult a rendezvény. Egy ilyen
napon, mint a mai, az előző éjszaka kényelmetlensége azonnal
feledésbe merült.
Nem sokkal délután kettő óra után, miután az összes
házimunkájukkal végeztek, Leni, ételhordókkal a kezében, követte a
szüleit kifelé a kunyhóból. Az égbolt kéklett fölöttük, ameddig csak
a szem ellátott; a kavicsos vízpart szivárványszínekben pompázott a
napfényben, a törött kagylóhéjak pedig úgy szóródtak szét, mint egy
menyasszonyi ruha csipkedarabkái.
A teherautó hátuljába bepakolták az ételt, a takarókat és egy táskát
tele esernyőkkel és extra kabátokkal (az időjárás az év ezen
időszakában kiszámíthatatlan volt). Aztán benyomakodtak a
vezetőfülke ülésére, és apa indította is az autót.
A városba érve leparkoltak a hídnál, és a vegyeskereskedés felé
indultak.
– Mi a fene? – szólalt meg mama, mikor befordultak a sarkon.
A Main Street tömve volt, de nem a megszokott módon.
Általában a férfiak barbecue-ztak, szarvasburgert, szarvaskolbászt
és friss kagylót grilleztek, horgásztörténeteket meséltek, söröztek.
Eközben a nőknek az étkezdénél kellett volna sorakozniuk, az
ételeknek felállított hosszú asztalnál serénykedve, mely laposhalas
szendvicsektől, Dungeness ráktól, párolt kagylóval teli vödröktől és
főtt babbal megpakolt dézsáktól szokott roskadozni.
 Ehelyett a helyiek egyik fele a város vízparti oldalán, a sétányon
gyülekezett, míg a másik fele a kocsma előtt ácsorgott.
Úgy festett az egész, mint egy furcsa O. K. Corrall-leszámolás.
Leni ekkor pillantotta meg a kocsmát.
Minden ablaka be volt törve, az ajtaját szétverték, éles
faszilánkdarabok lógtak a rézzsanérokról, és fehér graffiti borította
be az égett falakat. EZ EGY FIGYELMEZTETÉS. TAKARODJ
INNEN. ARROGÁNS PÖCS. NEM KELL FEJLESZTÉS.
Tom Walker a romokban heverő kocsma előtt állt, Mázsás Marge-
dzsal és Natalie-val a balján, Ms. Rhodesszal és a férjével a jobbján.
Leni felismerte a többi, mellette álló embert is: többségében a város
kereskedői, halászai és beszállítói voltak. Ezek azok az emberek,
akik valamiért jöttek Alaszkába.
Az utca túlsó oldalán, a sétányon, a térképről levonulók álltak; a
számkivetettek, a magányosok. Azok az alakok, akik a vadonban
éltek, akiknek birtokát csak a tengeren vagy a levegőn keresztül
lehetett megközelíteni, akik azért költöztek ide, hogy meneküljenek
valami elől – hitelezőktől, a kormánytól, a törvénytől,
gyerektartástól, a modern élettől.
Az apjához hasonlóan ők is azt akarták, hogy Alaszka örökké
megőrizze vadságát, tőlük mindössze egy karnyújtásnyira. Ha rajtuk
múlik, a városban sosem lesz elektromosság, turisták, telefon,
kövezett út vagy angol vécé.
Apa magabiztosan vonult előre. Leninek és mamának szaladnia
kellett, hogy lépést tudjanak vele tartani.
Tom Walker nekiindult, hogy az út közepén találkozzon apával.
Egy festékszórós dobozt vágott a földhöz, egyenesen apa lába elé.
Az hangosan kongott a földnek csattanva, majd oda-vissza
forgolódott.
– Szerinted nem tudom, hogy te voltál az? Szerinted nem tudja
mindenki, hogy te voltál az, te őrült seggfej?
 Apa elmosolyodott.
– Csak nem történt valami múlt éjjel, Tom? Vandalizmus? De kár.
Leninek feltűnt, milyen erőteljesnek tűnt Tom Walker az apja
mellett, milyen keménynek.
Leni elképzelni se tudta, hogy Tom Walker valaha részegen
botladozzon, vagy magában beszéljen, esetleg hogy sikoltozva és
bőgve ébredjen éjszaka.
– Ez még rosszabb, mint ha gyáva lennél, Allbright. Te ostoba
vagy. A sötétben ólálkodsz, hogy ablakokat törj be, és összefújkáld a
falakat, amiket amúgy is lebontanék.
– Ő nem tenne ilyet, Tom – szólt közbe mama, de közben ügyelt
rá, hogy leszegje a tekintetét. Több esze volt annál, hogy egyenesen
Tomra nézzen, főleg ilyen időkben. – Otthon volt múlt éjjel.
Mr. Walker tett egy lépést előre.
– Jól figyelj ide, Ernt. Ezt a mostanit elengedem, tudjuk be egy kis
ballépésnek. De a fejlődés eléri Kaneqet. Ha még egyszer bármit
művelsz – akármit –, amivel árthatsz az üzletemnek, nem fogok
városi gyűlést összehívni. És nem is a zsarukat fogom hívni. Én
magam megyek el érted.
– Nem tudsz rám ijeszteni, úri fiú.
Ezúttal Mr. Walker mosolyodott el.
– Ahogy mondtam. Ostoba vagy.
Mr. Walker visszafordult a tömeghez, akik közül sokan közelebb
merészkedtek, hogy hallják a vitát.
– Mi itt mind barátok vagyunk. Szomszédok. Ez a pár fára festett
szó semmit sem jelent. Induljon inkább a buli.
Az emberekre azonnal hatottak a férfi szavai, máris
újrarendeződtek. A nők az ételeknek felállított asztalok felé
sodródtak, a férfiak pedig beüzemelték a barbecue-kat. Az utca
végében a zenekar is rázendített.
 Lay down, Sally, and rest you in my arms…
Apa kézen fogta mamát, és végigvezette az utcán, közben fejével a
zene ütemére bólogatott.
Leni azonban ott maradt egyedül, a két klikk közé szorulva.
Érezte, hogy törés állt be a városban, egy olyan ellentét, ami
könnyen az afeletti harcba torkollhat, hogy milyenné is váljon
Kaneq.
Ennek csúnya vége lehet.
Leni tudta, hogy mit követett el az apja, és ez a vandalizmus a férfi
dühöngésének új oldalát villantotta fel. Megrémítette a gondolat,
hogy az apja ilyen nyilvános dolgot követett el. Amióta Mr. Walker
és Mázsás Marge elküldte apát télire, a csővezetéken dolgozni, résen
volt. Sosem ütötte meg mama arcát, sem más olyan helyen, ahol a
zúzódást más is észrevehette volna. Keményen dolgozott – sőt, még
annál is jobban –, hogy uralkodni tudjon magán. Nagy, szinte
tiszteletteljes ívben kerülte Mr. Walkert.
De úgy tűnik, ennek vége.
Leni észre se vette, hogy Tom Walker mögé lépett, míg a férfi meg
nem szólalt.
– Ijedtnek tűnsz – mondta Mr. Walker.
– Ez az ügy ön és az apám közt szétszakíthatja Kaneqet – felelte. –
Ezt ön is tudja, ugye?
– Bízz bennem, Leni! Nincs miért aggódnod.
Leni felnézett Mr. Walkerre.
– Téved – válaszolta.

a
– Túl sokat aggódsz – mondta másnap Mázsás Marge Leninek,
miután Leni beért a munkába. Az elmúlt évben Leni
részmunkaidőben a vegyeskereskedésben dolgozott, feltöltötte az
árut, leporolta a készleteket, beütötte az összegeket az ősrégi
pénztárgépbe. Épp eleget keresett ahhoz, hogy fel tudja tölteni a
film-és könyvkészleteit. Apa ellenezte, nyilván, de ezúttal mama
szembeszegült vele, és közölte vele, hogy egy tizenhét éves lánynak
igenis szüksége van diákmunkára.
– Ez a vandalizmus nagyon rossz fordulat – mondta Leni,
miközben az ablakon meredt kifelé, az út túlsó oldalán álló,
romokban heverő kocsmára.
– Áh. A férfiak idióták. Ezt jobb, ha már most megtanulod. Nézd
meg például a jávorszarvasbikákat. Teljes erőből egymásnak
rontanak. Ezt csinálják a Dall-juhok is. Lesz itt sok hangoskodás meg
dühöngés, de ez mind nem jelent semmit.
Leni nem értett egyet. Látta, mivé fajult az apja vandalizmusa,
milyen hatással volt az emberekre. Az a pár felfestett szó valójában
töltény volt, ami egyenesen a város szívébe fúródott. Bár az előző
esti buli a Main Streeten tomboló siker volt, mint mindig, a
résztvevők pedig egészen napfelkeltéig zsibongtak, látta, hogy a
város lakói klikkekre váltak szét, melyek közül az egyik hitt a
változásban, a növekedésben, a másik azonban nem. Amikor a buli
végül véget ért, mindenki ment a maga útján.
Szétváltak. Egy városban, mely korábban az összetartásáról volt
híres.

a
Vasárnap este Leni és a szülei a Harlan-táborba voltak hivatalosak
egy barbecue-vacsorára. A vacsorát követően, szokás szerint, nagy
tábortüzet raktak a sárban, majd körbeállták, beszélgettek és ittak,
míg le nem szállt az este, és az emberekből már csak lilás sziluettek
látszódtak.
Thelma tornácán ücsörögve, a lámpás fényénél Matthew
legfrissebb levelét újraolvasva, Leni látta azt is, ahogy a felnőttek a
lángok körül gyülekeztek. Egy korsó, amely onnan nézve inkább
fekete darázsnak tűnt, kézről kézre járt. Hallotta, hogy a férfiak
hangja a ropogó, sziszegő lángok fölött megtelik dühvel.
– …át akarja venni az uralmat a városunk fölött…
– …arrogáns pöcs, azt hiszi, ő uralkodik fölöttünk…
– …legközelebb majd az áramot meg a televíziót akarja bekötni…
Las Vegast csinál belőlünk.
Reflektorfény törte át a sötétséget. A kutyák majd megőrültek az
udvaron, csaholtak és vonyítottak, miközben egy nagy fehér
teherautó nagy morajlással keresztülhajtott a sáron, és fröcsögve
leparkolt.
Mr. Walker szállt ki az új, drága teherautójából, és magabiztosan a
tábortűz felé ballagott, sőt, szinte nyugodtan, mintha ő is ide
tartozna.
Ajaj.
Leni összehajtogatta a levelét, begyűrte a zsebébe, majd kilépett ő
is a sárba.
Apa arca narancsszínű volt a tűz fényében. Kontya teljesen
szétcsúszott, mostanra inkább csak hajcsomóként hevert a bal füle
mögött.
– Úgy tűnik, valaki eltévedt – szólalt meg, hangja teljesen eltorzult
az alkoholtól. – Te nem tartozol ide, Walker.
– Mondja ezt a cheechako – felelte Mr. Walker. Széles mosolya
kissé tompította a sértés élét. Vagy talán pont, hogy még élesebb lett
tőle; Leni nem tudta eldönteni.
– Négy éve itt élek – vágott vissza apa, és közben olyannyira
összehúzta az ajkát, hogy szinte teljesen eltűnt az arcáról.
– Olyan régóta, mi? – kérdezte Mr. Walker, és összefonta hatalmas
karját a mellkasa előtt. – Van olyan bakancsom, ami több alaszkai
földet látott, mint te.
– Na, ide figyelj…
 – Nyugalom, öcskös! – vágott közbe Mr. Walker vigyorogva, de a
mosoly a szemét nem érte el. – Nem veled akartam beszélni. Hanem
velük. – Felszegte az állát, és Clyde, Donna, Thelma és Ted felé
biccentett vele. – Egész életemben ismertem őket. A fenébe is, Clyde-
ot én tanítottam meg kacsára lőni, emlékszel, Clyde? Thelma egyszer
pofán is vágott, amiért kötekedtem vele, mikor kölykök voltunk. A
barátaimhoz jöttem.
Apa kényelmetlenül feszengett. Ingerülten.
Mr. Walker Thelmára mosolygott, aki visszamosolygott rá.
– Együtt ittuk az első sörünket, emlékszel? A Szarvas a mi
helyünk. A miénk. A francba is, Donna, ti ott házasodtatok össze.
Donna a férjére pillantott, bizonytalanul elmosolyodott.
– A következő a helyzet. Itt az idő, hogy kipofozzuk az öreglányt.
Megérdemeljük, hogy legyen egy olyan helyünk, ahol
összegyűlhetünk, beszélgethetünk és szórakozhatunk anélkül, hogy
égett fától bűzlenénk, és a kormot kellene porolgatni magunkról,
amikor távozunk. Viszont sok munka lesz vele. – Mr. Walker
elhallgatott, tekintetével arcról arcra járt. – És sok munkásra lesz
szükség. Felfogadhatok embereket Homerből, és fizethetek nekik
óránként négy dolcsit, hogy építsék újra a helyet, de én szívesebben
tartanám a pénzemet itt, a városban, a barátaim és a szomszédaim
közt. És mind tudjuk, milyen jó, ha van egy kis apró a
farmerzsebünkben, amikor közeleg a tél.
– Négy dolcsi per óra? Az nem kevés – felelte Ted, és Thelma felé
pillantgatott.
– Szeretnék annál is tisztességesebben fizetni – válaszolta Mr.
Walker.
– Na persze! – vágott közbe apa. – Manipulálni próbál titeket. Le
akar kenyerezni. Ne hallgassatok rá! Mi tudjuk, mi a jó a
városunknak. És az nem az ő pénze.
Thelma ingerülten nézett apára.
 – Meddig tartana a meló, Tom?
A férfi megvonta a vállát.
– El kell készülni vele, mire beköszönt a rossz idő, Thelma.
– És hány munkásra van szükséged?
– Amennyit csak sikerül felfogadnom.
Thelma hátrébb lépett, Tedhez fordult, és odasúgott neki valamit.
– Earl? – szólalt meg apa. – Hagyod neki, hogy ezt csinálja?
Zakkant Earl sápadt, ráncos arca megdermedt, úgy festett, mint
egy kifaragott, szárított alma.
– Nem sok meló akad errefelé, Ernt.
Leni látta, milyen hatással bírnak ezek a szavak az apjára.
– Én elvállalom – felelte Clyde.
Mr. Walker győzedelmesen vigyorgott. Leni látta, hogy a férfi
tekintete az apjára tapad.
– Nagyszerű. Többiek?
Amikor Clyde előlépett, apából durrdefekthez hasonló hang tört
fel, majd karon ragadta mamát, és vonszolni kezdte a táboron
keresztül. Leninek rohannia kellett a sárban, hogy utol tudja érni
őket. Mind bemásztak a teherautóba.
Apa olyan erősen lépett a gázra, hogy a kerekek egy ideig csak a
sárban forogtak, mielőtt sikerült volna tapadást találniuk. Egy nagy
rántással rükvercbe tette a kocsit, hátratolatott, megfordult, majd
száguldva kihajtott a nyitott kapun.
Mama Leni kezéért nyúlt, megfogta. Mindketten tudták, hogy
jobb, ha nem mondanak semmit, miközben a férfi motyogni kezdett
magában, és a tenyerével csapkodta a kormányt, mintegy
kihangosítva a gondolatait.
Átkozott bolondok… hagyják, hogy ő nyerjen… a rohadék gazdagok azt
hiszik, övék a világ.
 A kunyhóhoz érve nagyot fékezve megállt, és egy döngölő
mozdulattal parkolásba tette a váltót.
Leni és mama csak ültek ott, még levegőt is alig mertek venni.
A férfi nem mozdult, csak bámult kifelé a mocskos,
szúnyogtetemekkel tarkított szélvédőn keresztül az árnyékos
füstöldére és a mögötte sorakozó fekete fákra. Az ég mély lilás-
barnás színben pompázott, melyet elszórtan tűszúrásra hasonlító
csillagok tarkítottak.
– Menjetek – préselte a szavak csikorgó fogai közt. –
Gondolkodnom kell.
Leni kinyitotta az ajtót, majd ő és mama gyakorlatilag kidőltek a
kisteherautóból igyekezetükben, hogy mihamarabb felszívódjanak.
Kéz a kézben keltek át a dagonyán, felmásztak a lépcsőn, és
kinyitották az ajtót, majd szorosan bezárva maguk mögött, titkon
arra vágytak, hogy kulcsra zárhassák, de tudták, hogy abból nagy
baj lenne. A férfi dührohamában képes lenne felgyújtani az egész
kócerájt, hogy bejuthasson mamához.
Leni az ablakhoz lépett, kissé félrehúzta a függönyt, kilesett.
A teherautó ott állt, füstfelhőt árasztva az éjszakába, reflektorai
mint két ragyogó fénysugár.
Leni látta a férfi sziluettjét, amint magában beszélt.
– Ő tette – mondta Leni, miközben közel lépett mamához. – Ő
rongálta meg a kocsmát.
– Nem. Itthon volt. Mellettem az ágyban. Ő nem tenne ilyesmit.
Leni tulajdonképpen szerette volna megőrizni a titkot az anyja
előtt, hogy megkímélje őt a fájdalomtól, de az igazság lyukat égetett
a lelkébe. Csak úgy tudta eloltani a lángokat, ha megosztotta az
anyjával, amit tudott. Egy csapatot alkottak, ő és mama. Együtt. Ők
nem titkolózhattak egymás előtt.
– Miután elaludtál, beautózott a városba. Láttam, mikor elment,
egy baltával a vállán.
 Mama rágyújtott egy cigire. Erősen fújta ki a levegőt.
– Azt hittem, most az egyszer…
Leni értette. A remény. Csillogó dolog, igazi csalétek a
könnyelműeknek. Tudta, milyen csábító tud lenni, és mennyire
veszélyes.
– Mit fogunk csinálni?
– Csinálni? Már amiatt is nagyon zabos volt, hogy elvesztette a
csővezetékes munkáját, ez az ügy a kocsmával – Tommal –
elindíthatja a lejtőn.
Leni érezte az anyja rettegését, és a szégyent is, a rettegés néma
ikertestvérét.
– Nagyon óvatosnak kell lennünk. Ebből nagy robbanás lehet.
 TIZENNÉGY
a
A FAIRBANKSI ÁPRILIS kiszámíthatatlan hónap volt. Ebben az évben
az évszakhoz képest szokatlan hideg szorongatta a várost, esett a hó,
a madarak nem érkeztek meg, a folyók nem olvadtak ki. Még a régi
motorosok is panaszkodni kezdtek miatta, pedig ők évtizedeket
töltöttek már el Amerika leghidegebbnek mondott városában.
Matthew az edzés után maga mögött hagyta a jégpályát,
hokiütőjét a vállán cipelte. Tudta, hogy úgy néz ki, mint egy átlagos
tizenhét éves a verejtéktől nyirkos jégkorongozó mezében és
csizmájában, de a látszat néha csal. Ő is tudta, és ők is tudták, azok a
kölykök, akikkel az elmúlt években együtt járt suliba. Mármint, elég
barátságosak voltak (ilyen távol a civilizációtól senki nem ítélt el
másokat; az lehetett az ember, aki csak akart), de azért nagy ívben
elkerülték őt. Az „összeomlásáról” szóló pletykák gyorsabban
terjedtek, mint az erdőtüzek Kenaiban. Mire elfoglalhatta volna a
helyét az első óráján kilencedikben, már megelőzte a hírneve. A
középiskolások még az alaszkai vadonban is olyanok voltak, mint az
állatcsordák. Megérezték, ha egy gyenge elem keveredett közéjük.
A jégköd, egy szürke, sűrű ködfátyol, melyet apró, jéggé fagyott
szennyeződések szemcséi tarkítottak, Fairbankset önmaga saját
elvarázsolt kastélyává változtatta, ahol semmi sem volt szilárd, egy
vonal sem volt kivehető. A várost úgy elárasztotta a megrekedt
kipufogógáz szaga, mintha autóversenypálya lenne.
Az utca zömök, kétszintes házai mintha egymást támogatták
volna a köd kilátástalanságában. A legtöbb városi épülethez
hasonlatosan ezek is átmeneti, hevenyészetten felhúzott házaknak
tűntek.
A homályon keresztül az emberek szénrajzokká változtak,
vonalakká és karcolásokká, mint a kapualjba behúzódó
hajléktalanok vagy a részeg alakok, akik késő este bukdácsoltak ki a
kocsmákból, hogy aztán odakinn halálra fagyjanak. Azok közül,
akikkel Matthew ekkor összetalálkozott, nem mindenki éli majd túl
a napot vagy a hetet, és pláne ezt a váratlan hideget egy olyan
városban, ahol a tél szeptembertől egészen áprilisig tartott, az
éjszaka pedig tizennyolc órán át uralkodott a föld felett. Minden
egyes nap szedett áldozatokat. Állandóan tűntek el emberek.
Miközben a kisteherautó felé haladt, leszállt az éjszaka. Csak így,
egy szempillantás alatt. Mindössze a köztéri lámpák fénye világított
az utcán – kis pöttyök erre-arra –, leszámítva az időnként elhaladó
reflektorok kígyószerű fényét. Matthew kapucnis kabátot viselt;
alatta a jégkorongos pulcsiját, jégeralsót és a jégkorongos nadrágját,
hozzá eszkimócsizmát. Nem volt annyira hideg, legalábbis
fairbanksi mércével. Alig fagypont alatt. Arra se vette a fáradságot,
hogy kesztyűt húzzon.
Nem tartott sokáig, és a kisteherautó már indulásra készen is állt,
az évnek ezen szakában nem kellett ezen aggódni; nem úgy, mint a
tél közepén, amikor az ember inkább járni hagyta a jármű motorját,
amíg beugrott a boltba vagy ügyet intézett, amikor a termosztát
gyakran mínusz huszonöt fokot mutatott.
A fiú bemászott nagybátyja kisteherautójának utasfülkéjébe, és
lassan, figyelmesen hajtott keresztül a városon, folyton azt lesve,
nem bukkan-e fel egy állat vagy egy csúszkáló autó, vagy gyerekek,
akik ott játszanak, ahol nem lenne nekik szabad.
Egy feltuningolt Dodge sorolt be elé. A hátsó ablakában egy felirat
állt: FIGYELMEZTETÉS. ELRAGADTATÁS ESETÉN NE KERESD A
SOFŐRT!
 Errefelé, mélyen Alaszka belterületein, távol a vízpart
turistacélpontjaitól vagy Denali fenséges szépségétől, rengeteg ilyen
autós matricát lehetett látni. Alaszka tele volt totál kattant
emberekkel. Olyanokkal, akik a legfurcsább dolgokban hittek,
kirekesztő istenekhez imádkoztak, az alagsoraikat pedig egyformán
töltötték fel fegyverekkel és Bibliákkal. Ha az ember olyan helyen
akar élni, ahol senki se szól bele, mit tesz, senkit se érdekel, hogy az
udvarára parkol-e a lakókocsijával, vagy tart-e hűtőt a tornácán,
Alaszka a tökéletes állam számára. Matthew nagynénje azt állította,
hogy a kaland romantikája vonzott oda sokakat. Matthew nem
döntötte el, hogy egyetért-e vele (igazából nem is igazán törte magát,
hogy ilyesmiken agyaljon), de azt tudta, hogy minél távolabb kerül
az ember a civilizációtól, annál furcsábbá válik minden. A többség
eltöltött egy sötét, zord, nyolc hónapig tartó telet Fairbanksben, majd
sikítva menekült. Azon kevesek, akik ott maradtak –, a kallódó
alakok, kalandorok, romantikus alkatok, a maguknak valók – ritkán
álltak tovább.
Majdnem tizenöt percébe telt, hogy elérje a tanyához vezető utat,
és még öt percbe, hogy felbukkanjon előtte a ház, amit az elmúlt
években az otthonának hívott. Két évtizeddel korábban, amikor az
anyja családja letelepedett itt, a föld még mindentől elzárt volt; de az
évek során a város egyre közelebb araszolt, kiterjedt. Fairbanks talán
a semmi közepén helyezkedett el, kevesebb mint százhúsz mérföldre
az Északi-sarkkörtől, de ez volt az állam második legnagyobb
városa, és egyre dinamikusabban fejlődött a kőolajvezeték miatt.
A fiú végighajtott a hosszú, kanyargós, fákkal szegélyezett
kocsifelhajtón, majd leparkolt a hatalmas, rönkfalú
garázsban/műhelyben Went bácsi quadja és hómotorja közé.
Odabenn a házban az egyenetlenül megmunkált rönkfalak
piszkosnak tűntek a fény és árnyék játékában. A nagybátyja és
nagynénje mindig is azt tervezték, hogy gipszkarton falat húznak fel
elé, de végül sosem jutottak el odáig. A konyha vonalát az L alakú,
csiszolt fapultok adták, felettük zöld konyhaszekrények lógtak, egy
elhagyatott anchorage-i házból, az egyik olyan „álomotthonból”
mentve, amit a délről felköltözők építettek, akik aztán az első telüket
sem húzták ki Alaszkában. Egy pult és három bárszék választotta el
a konyhát az étkezőtől. Azon túl pedig a nappali volt; egy kockás
kanapé (nyitható lábtartókkal) és két, az ablak felé fordított, viseltes,
dönthető karosszék, melyekből rá lehetett látni a folyóra. Mindenfelé
könyvespolcok álltak, amiken már nem fértek el a könyvek; szinte
minden felületet lámpásokkal és elemlámpákkal dekoráltak
áramkimaradás esetére, márpedig az gyakran előfordult, hála a
rengeteg hatalmas fának és a rossz időjárásnak.
A házba bevezették az áramot és a folyó vizet is, még televíziójuk
is volt, de angol vécét nem alakítottak ki. Az igazat megvallva,
Walkeréket ez sosem érdekelte különösebben. Világéletükben
pottyantós vécére jártak, és semmi bajuk nem volt ezzel az
életformával. Az embereknek délen fogalmuk sincs, milyen tiszta
lehet egy pottyantós vécé, ha az ember jól karbantartja.
– Szia! – köszöntötte Aly a kanapéról felnézve. Úgy tűnt, épp a
házi feladatát írja.
Matthew ledobta a sporttáskáját az ajtónál, a jégkorongütőit pedig
a szélfogó falának támasztotta – a kis előtérbe, ami kabátokkal és
csizmákkal volt tele, és ami elválasztotta az odakintet az odabenttől.
Felakasztotta a kabátját egy fogasra, és lerúgta a csizmáját. Olyan
magas volt már – hat láb két hüvelyk –, hogy be kellett húznia a
fejét, mielőtt belépett a házba.
– Helló! – Lehuppant a nővére mellé.
– Olyan szagod van, mint egy kecskének – felelte a lány, majd
becsukta a tankönyvét.
– Egy olyan kecskének, aki két gól szerzett. – Hátradőlt, fejét a
kanapé háttámlájának döntötte, és csak meredt a vastag
fagerendákra, melyek átszelték a plafont. Nem tudta megmondani,
miért, de idegesnek érezte magát, kissé érzékenynek. Topogott a
lábával, a kopott karfán pedig egy arpeggiót játszott az ujjaival.
 Aly bámulta őt. Szokás szerint csak kevés sminket viselt, mintha
félúton ráunt volna a folyamatra. Szőke haját kócos copfban fogta
hátra, mely kissé a bal oldala felé csúszott. A fiúnak fogalma sem
volt, vajon direkt így kötötte-e össze. A nővére olyan természetes,
mesterkéletlen módon volt szép, mint az alaszkai lányok, akik
hétvégente inkább vadászni járnak, mint vásárolni vagy moziba.
– Már megint ezt csinálod – szólalt meg Matthew.
– Mit?
– Engem figyelsz. Mintha azt várnád, hogy kiboruljak, vagy
ilyesmi.
– Nem – tiltakozott a lány, és próbált elmosolyodni. – Csak…
tudod. Rossz napod van?
Matthew behunyta a szemét, felsóhajtott. A nővére volt az ő
megmentője; ehhez kétség sem fért. Amikor ideköltözött, képtelen
volt megbirkózni a gyászával, és rémálmok gyötörték, Aly volt az ő
segítő keze, a hang, amely képes volt elérni hozzá. Bár ez is időbe
telt. Az első három hónap alatt Matthew gyakorlatilag egyáltalán
nem beszélt. A pszichológus, akihez elküldték, egyáltalán nem
segített. Már az első alkalom után tudta, hogy nem egy idegenhez
fog segítségért fordulni, pláne nem egy olyanhoz, aki úgy beszél
vele, mintha kisgyerek volna.
Aly mentette meg őt. Sosem adta fel, folyton kíváncsi volt arra,
hogy hogy van. Mikor Matthew-nak végre sikerült szavakba
öntenie, hogyan is érez, a gyásza feneketlennek, rémületesnek
bizonyult.
Még mindig összeszorult a gyomra az emlékre, hogy mennyire is
zokogott akkor.
A nővére átkarolta, amíg sírt, és úgy ringatta, ahogyan az anyjuk
tette volna. Az évek során ők ketten saját nyelvezetet alakítottak ki a
gyászra, megtanulták szavakba önteni a veszteségüket. Ő és Aly
addig beszéltek a fájdalmukról, míg végül már nem volt mit
mondaniuk. Órákat töltöttek néma csöndben is, a folyónál egymás
mellette ácsorogva legyezőhorgásztak, vagy az Alaszkai-hegység
zord ösvényein túráztak. Idővel a fiú gyásza dühvé alakult, majd a
bánat felé sodródott tovább, mostanra pedig, végre, olyan krónikus
szomorúsággá szelídült, amely ugyan a részévé vált, de nem
emésztette fel mindenét. Az utóbbi időben már egyre többször a
jövőről beszélgettek a múlt helyett.
Nagy dolog volt ez, a változás, és ezzel ők is tisztában voltak.
Alynek az iskola vált a rejtekhelyévé, a tantermet páncélként
használta az anyátlan lányok életének nyers realitásával szemben, és
itt maradt, Fairbanksben, hogy Matthew mellett lehessen. Anya
halála előtt Aly nagy álmokat szőtt arról, hogy majd New Yorkba
vagy Chicagóba költözik, valahová, ahol buszok közlekednek, és
színházba meg operába lehet járni. De, mint ahogyan Matthew is, a
gyász következtében teljesen kifordult magából. Mostanra
megtanulta, milyen sokat számít a család, és hogy mennyire fontos
kapaszkodni azokba az emberekbe, akiket szeretünk. Az utóbbi
időben arról kezdett beszélni, hogy visszaköltözne apához a tanyára,
és talán vele is dolgozna. Matthew tudta, hogy a jelenléte hátráltatja
a nővérét. És ha hagyná, ez így mehetne a végtelenségig, és talán egy
kicsit szerette is volna, ha így alakul. De már majdnem tizennyolc
éves volt. Ha nem próbál meg kirepülni a fészekből, a nővére örökké
mellette marad.
– Kaneqben akarom befejezni a tanévet – szólalt meg a néma
csöndben. Tudta, mi az, amit a nővére szeretne megkérdezni, de
nem meri, így kérdés nélkül válaszolt neki: – Nem bujkálhatok itt
örökké – mondta.
Aly rémültnek tűnt. Látta, milyen volt, amikor az öccse megjárta a
poklot, és Matthew tudta, a nővére attól fél, hogy vissza fog esni a
depresszióba.
– De imádod a hokit, és jó is vagy benne.
– A szezonnak két hét múlva vége. És szeptemberben egyetemre
megyek.
 – Leni.
Matthew-t nem lepte meg, hogy a nővére olvas a gondolataiban. Ő
és Aly mindenről beszélgettek, így hát Leniről is, meg arról, hogy a
levelei mennyit jelentenek Matthew-nak.
– Mi lesz, ha ő máshova megy egyetemre? Látni szeretném őt.
Lehet, hogy nem lesz rá több lehetőségem.
– Biztos, hogy készen állsz? Akárhová nézel majd, anyát fogod
látni.
Itt volt hát: a nagy kérdés. Őszintén szólva a fiúnak fogalma sem
volt, képes lesz-e megbirkózni ezzel az egésszel – visszatérni
Kaneqbe, megpillantani a folyót, amely elnyelte az anyját, közelről,
minden árnyalatában szembesülni az apja gyászával –, de egy
dologban biztos volt. Leni levelei sokat jelentettek neki. Azok talán
épp annyit segítettek neki, mint Aly jelenléte. Bár távol éltek
egymástól, és nagyon különbözőek voltak a mindennapjaik, Leni
levelei és a fotói, melyeket Matthew-nak küldött, emlékeztették rá a
fiút, ki is ő valójában.
– Itt is mindenhol őt látom. Te nem?
Aly lassan bólintott.
– Esküszöm, a szemem sarkában folyton őt látom. Éjszakánként
beszélni szoktam hozzá.
Matthew biccentett. Néha reggelenként, miután felébredt, a
másodperc töredékrészéig azt képzelte, hogy helyrebillent a világ,
hogy ő csak egy átlagos srác egy átlagos házban, akit nemsokára
reggelizni hív az anyukája. A csend az ilyen reggeleken
elviselhetetlen volt.
– Szeretnéd, hogy veled menjek?
Nagyon szerette volna. Azt akarta, hogy a nővére mellette legyen,
fogja a kezét, tartsa benne a lelket.
– Nem. Neked júniusig tart a suli – felelte, de hallotta a
bizonytalanságot saját hangjában, és pontosan tudta, hogy a
nővérének is feltűnt. – És amúgy is, ezt egyedül kell megtennem.
– Tudod, hogy apa mennyire szeret téged. Kiugrik majd a bőréből
örömében, hogy visszakap téged.
Matthew tudta ezt. Ahogyan azt is, hogy a szeretet meg is fagyhat,
önálló, vékony jégréteggé alakulva át. Apával nagyon nehezükre
esett beszélgetni az elmúlt években. A gyász és a bűntudat teljesen
kifordította őket saját magukból.
Aly felé nyúlt, kezébe fogta a fiú kezét.
Matthew azt várta, hogy a nővére mondjon valamit, de ő semmit
se szólt. Mindketten tudták, miért: nem volt mit mondani. Van, hogy
az embernek vissza kell fordulnia, hogy haladhasson tovább, előre.
Ezt az igazságot már jól ismerték, fiatal koruk ellenére is. De volt itt
még egy igazság, melyet igyekeztek elkerülni, melytől próbálták
megóvni egymást. Mégpedig attól, hogy néha borzasztó fájdalmas
visszamenni.
Talán a gyász mind ez idő alatt a sötétben, a hidegben virrasztva
arra várt, hogy Matthew visszatérjen. Talán Kaneqben a fiú eddigi
fejlődése köddé válik, és újra összeomlik.
– Most már erősebb vagy – biztatta Aly.
– Gondolom, ez elválik majd.

a
Két héttel később, Matthew a nagybátyja hidroplánján átrepült
Otter Point fölött, majd a járművet balra döntve ereszkedni kezdett,
végül pedig a sekély, kék vízen landolt. Leállította a motort, és a
nagy, ezüstszínű fa boltív felé lebegett, melyen a WALKER-ÖBÖL
felirat díszelgett.
Az apja a dokk végében állt, karja leeresztve maga mellett.
Matthew leugrott a hajóhídról, egyenesen a mólóra, és kikötötte a
hidroplánt. Egy ideig kitartotta ezt a pózt, előredőlt, háttal az
apjának, talán egy kicsit tovább is, mint okvetlen szükséges lett
volna, hogy összeszedje a bátorságát, amire szüksége volt, hogy
valóban megérkezzen ide.
Végül azonban felegyenesedett, és megfordult.
Az apja addigra közelebb lépett; olyan szorosan ölelte magához
Matthew-t, hogy a fiúnak majd beleroppantak a csontjai, és olyan
sokáig tartotta őt a karjában, hogy Matthew-nak levegő után kellett
kapkodnia. Apa végül hátrébb lépett, végignézett a fiún, a szeretet
pedig szinte kézzelfogható lett a levegőben. Ugyan megbánással és
emlékekkel tele, melybe helyenként talán szomorúság is vegyült, de
akkor is szeretet volt.
Csak pár hónap telt el, mióta utoljára látták egymást. (Apa
igyekezett néha elmenni Matthew hokimeccseire, és próbált olyan
gyakran ellátogatni Fairbanksbe, amennyire csak a zord időjárás és a
tanya körüli teendők engedték, de olyankor sem igazán beszéltek
semmi fontosról.)
Apa idősebbnek tűnt, a bőre ráncosabb, barázdáltabb volt. Úgy
mosolygott a fiúra, mint ahogy minden mást is csinált az életben:
teljes erőbedobással, magyarázat, megbánás vagy védőháló nélkül.
Az ember egy pillanat alatt kiismerhette Tom Walkert, mivel a férfi
nem köntörfalazott. Azonnal világossá tette, hogy ő olyan férfi, aki
mindig az igazat mondja, azt, ahogyan ő látja a helyzetet, akár
népszerű az álláspontja, akár nem, aki saját szabályokat alakított ki
az életére nézvést, és semmilyen másik szabálynak nem
engedelmeskedett. Hangosabban nevetett, mint bármelyik másik
férfi, akivel Matthew valaha találkozott, és Matthew élete során csak
egyszer látta őt sírni. Aznap a jégen.
– Nőttél, mióta legutóbb láttalak.
– Olyan vagyok, mint Hulk. Folyton szétszakítom a ruháimat.
Apa megragadta Matthew bőröndjét, és felfelé vezette őt a
dokkból, el a kötelét rángató halászhajó mellett; a tengeri madarak
károgtak a fejük fölött, a hullámok verdesték a pallókat. A napon
aszalódó tengeri hínár és a hullámok által leigázott tengeri fű szaga
üdvözölte a fiút.
A lépcső tetejére érve Matthew megpillantotta a hatalmas
rönkházat lebegő, ferde homlokzatával és az egész épületet
körbeölelő verandával. Kellemes fény világította meg az ereszről
lógó cserepeket, melyek még az előző évben elszáradt muskátlikkal
voltak tele.
Anya cserepei.
A fiú megtorpant, elállt a lélegzete.
Korábban elképzelni se tudta, hogy az idő képes visszapörgetni
életének eltelt éveit, míg hirtelen ott találja magát, hogy ismét
tizennégy éves, és olyan mélyről szakad fel belőle a zokogás, mely
képesnek tűnik arra is, hogy teljesen feleméssze őt, akármilyen
kétségbeesetten igyekszik is újra kiteljesedni.
Apa haladt tovább.
Matthew erőszakkal vette rá magát, hogy kövesse. Elhaladt a
viharvert, szürke kerti asztal mellett, majd felmászott a fa
lépcsősoron a lilára festett bejárati ajtóhoz. Az ajtó mellett egy
fémből kivágott rovar lógott, ÜDVÖZ LÉGY! felirattal. (Ez Matthew
ajándéka volt; az anyja minden egyes alkalommal nevetett rajta.)
Ennek láttán könnyek szöktek a szemébe. Letörölte őket,
szégyenkezve, hogy érzelmei kiültek az arcára szenvtelen apja előtt,
majd belépett a házba.
A ház pontosan ugyanúgy festett, mint korábban. Egy csomó
felújított vagy antik bútor sorakozott a nappaliban, egy régi,
élénksárga terítővel leterített piknikasztal közepén vázában kék
virágok álltak. Mint egy középkori várost, úgy ölelték körbe a vázát
a gyertyák. Az anyja keze nyomát látta mindenütt. Szinte hallotta a
hangját.
A ház belseje, a sötét kérgű rönkfalak, az ablakok, amik elég
nagyok voltak ahhoz, hogy keretbe fogják a kilátást, a zongora,
melyet nagyi odakintről szállíttatott ide. A fiú az ablakhoz lépett,
kinézett rajta, látta az öblöt és a mólót is saját arcának könnyes
tükröződésén keresztül.
Érezte, hogy az apja mögé lép.
– Üdv itthon!
Itthon. A szóban rengeteg jelentésréteg lapult.
Egy hely. Egy érzés. Emlékek.
– Sokkal előttem járt – szólalt meg, és hallotta, hogy elcsuklik a
hangja.
Hallotta azt is, hogy az apja vesz egy mély lélegzetet. Vajon
megállítja Matthew-t, félbeszakítja ezt a beszélgetést, melyet sosem
mertek lefolytatni?
Volt egy pillanatnyi szünet, addig sem tartott, míg az ember
levegőt vesz, majd apa nehéz tenyerét Matthew vállára helyezte.
– Senki sem tudta visszatartani az anyádat – mondta csendesen. –
Nem a te hibád volt.
Matthew-nak fogalma sem volt, mit feleljen. Annyi mindenről
beszélhettek volna, de mégsem tették sosem. Mégis hogyan kell
belevágni egy ilyen beszélgetésbe?
Apa erősen magához ölelte Matthew-t.
– Pokolian örülök, hogy visszajöttél!
– Aha – felelte Matthew rekedtes hangon. – Én is.

a
Április közepe. A hajnal már reggel hét óra előtt végigsöpört a
vidéken. Amikor Leni először kinyitotta a szemét, még ha ekkor
sötétség fogadta is, érezte az évszakváltással érkező lendületet is.
Alaszkaiként megérezte a fény születését, látta abból, ahogy a
koromsötét feketeség szenes árnyalattá szelídül. Magában hordozta
a remény érzését, a napfény érkezését, annak ígéretét, hogy most
majd minden jobb lesz. Hogy ő is jobb lesz.
De ezen a tavaszon egyik remény sem vált valóra. Bár a napfény
visszatért, az apja állapota csak romlott. Dühös volt, és feszült. És
még féltékenyebb volt Tom Walkerre, mint korábban.
Lenin egyre inkább elhatalmasodott az az előérzet, hogy valami
rossz fog történni.
Az iskolában egész nap fejfájással küszködött. Ahogy hazafelé
biciklizett, megfájdult a hasa. Próbálta győzködni magát, hogy biztos
csak a menstruációja miatt, de tudta, hogy ez nem igaz. A stressz
okozta. Az aggodalom. Ő és mama folyton résen voltak. Állandóan
keresték egymás tekintetét, ügyeltek a léptükre, próbáltak
láthatatlanná válni.
Leni profin manőverezett a hepehupás kocsifeljárón, ügyelt rá,
hogy a két sáros keréknyom közti bakháton haladjon.
Az udvaron – mely a sár és olvadó víz posványszerű elegyévé vált
– nem látta a piros teherautót, ami azt jelentette, hogy apa vadászni
indult, vagy átment Harlanékhoz.
A bringáját a kunyhó oldalának döntötte, majd nekilátott az
otthoni feladatainak, megetette az állatokat, ellenőrizte, van-e elég
vizük, leszedte a megszáradt ágyneműt a szárítókötélről, és egy
fonott kosárba dobta. A ruháskosárral a csípőjén egyensúlyozva
csapta meg a fülét a hajómotor magas, gumiszalagszerű hangja, így a
tenyerét a szeme fölé emelve a víz felé tekintgetett. Dagály volt.
Egy alumíniumcsónak közelített az öböl felé. Több mérföldes
körzetben csak a motor hangja hallatszott. Leni a kosarat letette a
tornácra, majd a vízpartra vezető lépcsőhöz sietett, amit az elmúlt
évek során megerősítettek. Szinte az összes deszka új volt; csak itt-
ott kandikált ki az eredeti lépcső kopott szürke színe. Sáros
csizmájában ereszkedett le a cikcakkos lépcsőn.
A csónak piszmogva haladt előre, hegyes hajóorra büszkén
bukkant elő a hullámokból. Egy férfi állt a kormánynál, a part felé
kormányozva a hajót.
Matthew.
A fiú leállította a motort, majd kilépett a bokáig érő vízbe, kezében
a csónak rongyos kötelével.
Leni szégyenkezve kapott a hajához. Reggel nemtörődöm módon
nem fogta össze, de még csak meg sem fésülte. És ugyanaz a ruha
volt rajta, amit aznap, sőt az előző nap is viselt az iskolában.
Flanelinge valószínűleg füstszagú.
Ó, te jó ég!
A fiú a partra húzta a csónakot, a földre dobta a kötelet, és elindult
felé. Éveken át álmodozott erről a pillanatról; képzeletben mindig
pontosan tudta, mit mondjon. Fantáziájának magányában
egyszerűen csak cseverészni kezdtek, úgy vették fel barátságuk
fonalát, mintha a fiú sosem ment volna el.
De a fejében Matthew az a tizennégy éves srác volt, aki
békatojásokat és sasfiókákat mutogatott neki, a fiú, aki minden héten
leveleket írt neki. Kedves Leni, nem könnyű itt a suliban. Szerintem senki
se kedvel… És akinek ő is válaszolt. Tudom, milyen új diáknak lenni a
suliban. Szívás. Hadd adjak pár tippet…
De ez a… férfi valaki más volt, valaki, akit ő nem is ismert. Magas,
hosszú szőke hajú, hihetetlenül jóképű. Mégis mi mondanivalója
lenne ennek a Matthew-nak?
A fiú a hátizsákjába nyúlt, és előhúzta belőle A gyűrűk ura kopott,
szakadt, megsárgult verzióját, melyet Leni küldött a tizenötödik
születésnapjára. Leninek eszébe jutott a bejegyzés, amit a könyv
elejébe írt. Örökké barátok, mint Samu és Frodó.
Egy másik lány írta ezeket a szavakat.
Egy olyan lány, aki még nem ismerte a csúf igazságot a saját,
mérgező családjáról.
– Mint Samu és Frodó – szólalt meg a fiú.
 – Samu és Frodó – ismételte el utána Leni.
Leni tudta, hogy őrült gondolat, de úgy tűnt neki, mintha szavak
nélkül is beszélgetnének, könyvekről, tartós barátságokról és a
leküzdhetetlen akadályokon való felülkerekedésről.
Talán egyáltalán nem is Samuról és Frodóról beszéltek, hanem
inkább saját magukról, arról, hogy felnőttek, de közben valahogy
mégis gyerekek maradtak.
A fiú előhúzott egy kis becsomagolt dobozt a táskájából, és
átnyújtotta neki.
– Ezt neked hoztam.
– Egy ajándék? De hát nincs is szülinapom.
Leni észrevette, hogy remeg a keze, miközben letépte a dobozról a
papírt. Benne egy nehéz, fekete Canon Canonet fényképezőt talált,
bőrtokban. Meglepetten nézett fel a fiúra.
– Hiányoztál – szólalt meg Matthew.
– Te is hiányoztál – felelte Leni halkan, még ha mindeközben
tudta is, hogy a dolgok megváltoztak. Már nem tizennégy évesek
voltak. És ami még fontosabb, az apja is megváltozott. Bajba
keveredhet, ha Tom Walker fiával barátkozik.
Megrémítette, hogy mindez mennyire nem érdekli.

a
Másnap az iskolában Leni képtelen volt koncentrálni.
Folyamatosan oldalra pillantgatott, Matthew-ra, mintha folyton
megerősítést keresne, a fiú ténylegesen ott van. Ms. Rhodesnak
párszor rá is kellett kiabálnia Lenire, hogy magára tudja vonni a
figyelmét.
A tanítás végén együtt léptek ki az iskolaépületből, egymás
mellett bukkantak elő a napfényben, majd lépdeltek le a falépcsőkön,
egyenesen a sáros föld felé.
 – Később visszajövök a quadomért – mondta a fiú, mikor Leni
eltolta a biciklijét a drótkerítéstől, melyet két évvel korábban húztak
fel, miután egy vaddisznó és a kicsinyei egyenesen az iskolaajtóhoz
vonultak, élelmet keresve. – Hazakísérlek. Ha nem baj.
Leni bólintott. Nem találta a hangját. Egész nap két szót se szólt a
fiúhoz; attól félt, hogy lejáratja magát. Már nem voltak gyerekek,
neki pedig fogalma sem volt, hogyan kell a vele egyidős fiúkkal
beszélgetni, pláne nem egy olyan fiúval, akinek a véleményére ilyen
sokat adott. Erősen kapaszkodott a műanyag kormánymarkolatba,
miközben a szeméttelepről halászott biciklije csak úgy csattogott a
kavicsos úton. Mondott valamit a munkájáról a
vegyeskereskedésben, hogy megtörje a csendet.
Olyan mértékben tudatában volt a fiú fizikai jelenlétének, amilyet
még sosem tapasztalt korábban. A magasságának, széles vállának,
magabiztos, könnyed járásának. Leheletén borsmentarágó illata
érződött, hajából és bőréből pedig boltban vásárolt sampon és
szappan összetett aromái áradtak. Teljesen ráhangolódott a fiúra, a
ragadozó és a zsákmány furcsa kapcsolatát képezték le, hirtelen egy
olyan, veszélyekkel teli, az élet körforgását bizonyító kapcsolat fonta
össze őket, amelyet egyáltalán nem értett.
Letértek az Alpine Streetről, és besétáltak a városba.
– A város eléggé megváltozott – szólalt meg Matthew.
A kocsmánál megtorpant, kezét a szeme fölé helyezte, úgy olvasta
el a szenes fahomlokzatra fújt graffitit.
– Páran nem örülnek a változásnak, gondolom.
– Úgy tűnik.
A fiú lenézett Lenire.
– Apa azt mondta, hogy a te apád rongálta meg a kocsmát.
Leni felnézett rá, és a szégyentől görcsbe rándult a gyomra.
Hazudni szeretett volna neki, de képtelen volt rá. Ugyanakkor az
áruló szavak sem jöttek ki a száján. Az emberek csak feltételezték,
hogy az apja rongálta meg a kocsmát; biztosra azonban csak ő és az
anyja tudták.
Matthew ismét elindult. Megkönnyebbülve, hogy túljutottak apja
őrjöngésének bizonyítékán, Leni ismét felvette a fiú lépteinek
ütemét. Amikor a vegyeskereskedéshez értek, Mázsás Marge
bukkant elő bömbölve, szélesre tárva hatalmas karját. Megölelte
Matthew-t, majd megveregette a fiú hátát. Amikor hátrált egy lépést,
jól megnézte magának kettejüket.
– Legyetek óvatosak, ti ketten! Elég feszült a helyzet az apáitok
közt.
Leni azonnal szedni is kezdte a lábát. Matthew követte őt.
Mosolyogni szeretett volna, de a megrongált italozó és Mázsás
Marge figyelmeztetése árnyékot vetett erre a ragyogó napra. Mázsás
Marge-nak igaza volt. Leni épp a tűzzel játszott. Az apja bármelyik
pillanatban végighajthat ezen az úton. Semmi jó nem származna
belőle, ha meglátná, hogy Matthew Walkerrel sétál hazafelé.
– Leni?
Ekkor vette észre, hogy Matthew-nak szaladnia kellett, hogy
utolérje.
– Bocsánat!
– Már miért?
Leni nem tudta, mit feleljen erre; olyasmikért kért elnézést, amiről
a fiúnak fogalma sem volt, és egy olyan jövőért is, amibe
valószínűleg belerángatja őt, és aminek egész biztosan keserű vége
lesz. Ehelyett inkább motyogott valami bénaságot a könyvről, amit
legutóbb olvasott; a hazaút hátralevő részében csak felületes
dolgokról beszéltek – az időjárásról, a filmekről, amiket a fiú
Fairbanksben látott, a legújabb királylazaccsalikról.
Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő, pedig már vagy egy órája
sétáltak együtt, amikor Leni megpillantotta a fémkaput
tehénkoponyával a tetején. Mr. Walker egy nagy, sárga markológép
mellett állt, mely a földjük bejáratát jelző kapu mellett parkolt.
Leni megtorpant.
– Mit csinál az apukád?
– Rendbe rak pár földnyi területet, hogy kunyhókat építsen rá. És
kihelyez egy boltíves táblát is a kocsifelhajtóra, hogy a vendégek
idetaláljanak. Úgy nevezi, hogy a Walker-öböl Kalandpark. Vagy
valami ilyesmi.
– Turistaszállást épít? Ide?
Matthew tekintete jobban égette Leni arcát, mint bármilyen
érintés.
– Még szép! Egy csomó pénzt fog keresni vele.
Mr. Walker feléjük ballagott, levette a baseballsapkáját, mely alól
elővillant egy, a homlokán díszelgő fehér csík, majd beletúrt izzadt
hajába.
– Apámnak nem fog tetszeni ez a boltív – szólalt meg Leni,
miközben a férfi közelített feléjük.
– Apádnak semmi se tetszik – felelte mosolyogva Mr. Walker,
majd egy összegyűrt fejpánttal letörölte a verejtéket az orrnyerge
fölül. – És az, hogy Mattie-vel barátkozol, egész biztosan a lista
tetején landol majd. Ezt te is tudod, ugye?
– Aha – felelte Leni.
– Gyere, Leni! – nógatta Matthew. Könyökénél fogva megragadta
Lenit, és arrébb vezette őt az apjától, a lány biciklije kattogva gurult
mellettük. Amikor Leniék kocsifelhajtójához értek, a lány
megtorpant, és csak bámulta a fák övezte utat.
– Most jobb, ha elmész – mondta, miközben elhúzódott a fiútól.
– Haza akarlak kísérni.
– Nem lehet – tiltakozott.
 – Az apád miatt?
Leni azt kívánta, bár megnyílna alatta a föld, hogy elnyelje őt.
Bólintott.
– Nem akarná, hogy veled barátkozzak.
– Csessze meg! – lázadozott Matthew. – Nem szólhat bele abba,
hogy barátkozunk. Senki sem szólhat bele. Apa mesélt az idióta
viszályról. Kit érdekel? Miért érint ez minket?
– De…
– Szeretsz engem, Leni? Azt akarod, hogy barátok legyünk?
A lány bólintott. A pillanat ünnepélyesnek hatott. Komolynak.
Mintha paktumot kötöttek volna.
– Én pedig szeretlek téged. Szóval ennyi. Eldöntöttük. Barátok
vagyunk. És senki nem tehet semmit, hogy megakadályozza.
Leni pontosan tudta, mennyire naiv a fiú, hogy mekkorát téved.
Matthew semmit sem tudott a dühös, észszerűtlenül viselkedő
szülőkről, az ütésekről, melyek törött orrokkal végződnek, sem
pedig arról a fajta őrjöngésről, amely a vandalizmussal kezdődik, de
amelynek folytatását a fiú el sem tudja képzelni.
– Az apám kiszámíthatatlan – mondta Leni. Ez volt az egyetlen
homályos szó, ami az eszébe jutott.
– Az mit jelent?
– Hogy talán bántani fog téged, ha rájön, hogy jóban vagyunk.
– Elbírok az apáddal.
Leni érezte, hogy menten hisztérikus nevetésben tör ki. Az ötlet,
hogy Matthew megpróbáljon „elbírni” apával, túlságosan borzalmas
volt ahhoz, hogy akár csak gondolatban is eljátsszon vele.
Most azonnal távoznia kellene, meg kellene mondania Matthew-
nak, hogy nem lehetnek barátok.
– Leni?
 A fiú tekintete romlásba taszította Lenit. Nézett már rá bárki így
valaha? Valamitől reszketni kezdett, a sóvárgástól talán, vagy a
megkönnyebbüléstől, vagy nem kizárt, hogy a vágytól. Ő maga sem
tudta. Csak azt tudta, hogy nem tud hátat fordítani neki, pláne nem
a hosszú, magányos évek után, hiába érezte, hogy a veszély
hangtalanul a vízbe csusszan, és úszni kezd felé.
– Apám nem tudhatja meg, hogy barátok vagyunk! Egyáltalán.
Soha.
– Oké – felelte Matthew, de Leni látta, rajta, hogy nem érti. Lehet,
hogy tudta, mi az a fájdalom, a veszteség, a szenvedés; látszott a
szemén, hogy jól ismeri a sötétséget. De azt nem tudta, hogy milyen
a félelem. Azt gondolhatta, hogy Leni a figyelmeztetéseivel
mindössze túldramatizálja a helyzetet.
– Komolyan beszélek, Matthew. Sosem tudhatja meg.
 TIZENÖT
a
LENI AZT ÁLMODTA, hogy zuhog az eső. A folyóparton ácsorogva
bőrig ázott. Víz csöpögött a hajából, és elhomályosította a látását is.
A folyó vízszintje megemelkedett, hatalmas, reccsenő
mennydörgő hangot hallatva, majd hirtelen elkezdődött az olvadás.
Házméretű jégdarabok szabadították ki magukat a föld szorításából,
és száguldani kezdtek lefelé, magukkal sodorva mindent, ami az
útjukba állt – fákat, hajókat, házakat.
Át kell kelned.
Leni nem tudta megállapítani, hogy a szavakat csak hallotta, vagy
ő maga mondta ki őket. Mindössze annyit tudott, hogy át kell kelnie
ezen a folyón, mielőtt a jég őt is magával ragadja, és víz árasztja el a
tüdejét.
De nem volt hol átkelni.
A jéghideg hullámok felívelve falakat képeztek, a talaj szétnyílt,
fák dőltek ki. Valaki sikoltott.
Ő volt az. A folyó úgy csapódott neki, mintha egy lapáttal verték
volna fejbe, teljesen ledöntve őt a lábáról.
Leni hadonászott, sikított, és érezte, hogy közben zuhan, zuhan
lefelé.
Erre, kiáltotta egy hang. Matthew.
Ő megmenthetné. Leni zihált, próbált a felszínre kapaszkodni, de
valami a lábába kapott, és lefelé húzta, egészen addig, míg már nem
kapott levegőt. Minden elsötétült.
 Leni levegő után kapkodva ébredt, és látta, hogy valójában
biztonságban van a szobájában, a halmokban álló könyveivel és a
képeivel teli naplóival a fal mentén, mellette pedig az a doboz volt,
amiben Matthew leveleit tartotta.
Rémálom.
Már halványulni is kezdett az emlékeiben. Valami folyóval
kapcsolatos álom volt, gondolta. Tavaszi olvadás. Még egy mód,
ahogy az ember Alaszkában meghalhat.
Az iskolába készülődve farmer kertésznadrágot húzott, hozzá
kockás flanelinget. Hátrafogta a haját, hogy ne lógjon az arcába, és
laza parkettába fonta a tincseket. Mivel egy tükör sem volt a házban
(az évek során apa az összeset összetörte), nem tudta megítélni,
hogy fest. Leni már hozzászokott, hogy üvegszilánkokban nézegesse
a tükörképét. Saját magát, darabokban. Egészen Matthew
hazatéréséig ez egyáltalán nem zavarta.
A földszinten a konyhaasztalra dobta a tankönyveit, és leült.
Mama letett elé egy tányér szarvaskolbászt, kekszet és mártást, mellé
pedig egy tálba lekvárt, amit előző ősszel a Kachemak-öböl fölötti
homokos, meredek parton szedett áfonyából készítettek.
Amíg Leni reggelizett, mama a közelben álldogált, és nézte őt.
– Tegnap este egy órán át hordtad be a vizet, hogy megfürödhess.
És befontad a hajad. Ami amúgy gyönyörű lett.
– Ezt hívják tisztálkodásnak, mama.
– Hallottam, hogy Matthew Walker visszajött a városba.
Leni tudhatta volna, hogy mamának össze fog állni a kép. Néha,
főleg apa miatt, Leni elfelejtette, mama mennyire okos. És jó
megfigyelő.
Leni csak evett tovább, ügyelt rá, hogy ne vegye fel a
szemkontaktust. Pontosan tudta, mama mit szólna hozzá, így Leni
inkább el se akarta mondani neki. Alaszka elég nagy; rengeteg a hely
hozzá, hogy az ember el tudjon rejteni egy olyan apróságot, mint
amilyen egy barátság.
– Kár, hogy az apád ennyire utálja az ő apját. És kár, hogy az apád
elég indulatos.
– Szóval így nevezzük?
Leni érezte, hogy mama méregeti őt, mint ahogy egy sas lesi a
hullámokat, várva, hogy felbukkanjon benne egy ezüstszínű folt.
Leni rejtegetett valamit az anyja elől, és ez kellemetlen érzés volt.
– Már majdnem tizennyolc éves vagy. Egy fiatal nő. És Matthew-
val vagy száz levelet írtatok egymásnak az évek során.
– Ezek hogy függnek össze?
– A hormonok olyanok, mint az uránégetők. Elég egy érintés, és
máris az űrben jársz.
– Mi?
– A szerelemről beszélek, Lenora. A szenvedélyről.
– Szerelem? Jesszusom. Fogalmam sincs, miért hozod ezt fel.
Nincs miért aggódnod, mama.
– Akkor jó. Ne veszítsd el az eszed, kislányom. Ne kövesd el
ugyanazt a hibát, mint én.
Leni végre felnézett.
– Milyen hibát? Apát? Vagy engem? Te most…
Ekkor azonban nyílt az ajtó, és belépett rajta az apja, aki aznap
reggel megmosta a haját, és felhúzott egy viszonylag tiszta barna
vászonnadrágot és egy pólót. Berúgta maga mögött az ajtót, és így
szólt: – Valaminek nagyon jó az illata, Cora. Jó reggelt, Vöröske! Jól
aludtál?
– Persze, apa – felelte.
A férfi puszit nyomott Leni feje búbjára.
– Kész vagy? Elviszlek a suliba.
 – Be tudok biciklizni.
– Nem mehetek el valahova a második legjobb nővel az életemben
egy napsütéses napon?
– De, persze – felelte. Azzal felkapta a könyveit és az
uzsonnásdobozát (még mindig a Micimackó-mintásat használta;
mostanra imádta), és felpattant.
– Légy óvatos a suliban – szólt oda mama.
Leni vissza se nézett. Csak követte apát a kisteherautóhoz, és
bemászott.
A férfi bedugott egy kazettát a lejátszóba, és felcsavarta a
hangerőt. A Lyin’ Eyes kezdett bömbölni a hangszórókból.
Apa is énekelni kezdett, hangosan, és közben Lenit is felszólította,
hogy énekeljen vele, amikor ráfordult a főútra, és döcögött tovább a
város felé.
Hirtelen rátaposott a fékre.
– Az a rohadék!
Leni majdnem előreesett.
– Az a rohadék! – ismételte el apa.
Mr. Walker a fából faragott boltív alatt állt, amit a kocsifelhajtója
fölé húzott fel. A legfelső gerendába kézzel faragták be a feliratot:
WALKER-ÖBÖL KALANDPARK
Apa rángatva parkolásba tette a teherautót, majd kiszállt, és
végigcsörtetett a hepehupás úton, meg se próbálta kikerülni a sáros
gödröket.
Mr. Walker meglátta, hogy közelít a férfi, így félbehagyta a
munkát, kalapácsát az övébe csúsztatta, az úgy lógott ki a bőrszíjból,
mint egy fegyver.
Leni előredőlt, és elszántan leskelődött a kosszal és szétkenődött
szúnyogokkal teli szélvédőn át.
 Apa ordított Mr. Walkerrel, aki mindeközben csak keresztbe font
karral vigyorgott.
Lenit ez arra emlékeztette, mintha egy jack russell terrier
agresszívan, a pórázát rángatva csaholna egy rottweilerre.
Apa még mindig ordibált, mikor Mr. Walker hátat fordított neki,
majd visszasétált a boltívhez, és folytatta a munkáját.
Azután apa egy percig csak szobrozott ott. Végül visszakullogott a
teherautóhoz, bemászott, és bevágta maga mögött az ajtót.
Sebességbe tette az autót, és rátaposott a gázpedálra.
– Valakinek le kellene szállítania azt a rohadékot a magas lóról.
Ismertem ilyen fickókat Vietnámban. Tetves, gyáva tiszteket, akik
halálba küldték a náluk jobb embereket, aztán még ők kaptak érte
kitüntetéseket.
Leni tudta, hogy jobb, ha meg se szólal. Az iskoláig az apja végig
magában motyogott. Az a rohadék, arrogáns pöcs, azt hiszi, jobb
nálunk… Leni biztos volt benne, hogy ezután egyenesen a táborba
megy majd, hogy találjon társaságot a rinyáláshoz. Vagy talán a
rinyálás már nem is lesz elég neki.
A férfi leparkolt az iskola előtt.
– Komppal átmegyek ma Homerbe. Ötkor felszedlek, munka után.
– Oké.
Leni összeszedte a könyveit és az uzsonnásdobozát, majd
kimászott a kocsiból. Az iskolaépület felé menet vissza se nézett, és
apa se dudált neki búcsúzásképp. Olyan gyorsan hajtott el, hogy a
kerekek alól csak úgy pattogott a sóder.
Mikor belépett az osztályterembe, látta, hogy már mindenki a
helyén ül. Ms. Rhodes épp a táblára írt: jambikus pentameter
Shakespeare-nél.
Matthew kitekeredett a székén, hogy felé fordulhasson. A mosolya
úgy hatott rá, mint a gravitációs vonzás az egyik sci-fi regényében;
egyre csak haladt felé, leült.
 A fiú csak meredt rá. Vajon apa is így bámul mamára? Azt
gondolta, hogy igen. Néha. Ez a gondolat kissé felkavarta, ideges lett
tőle.
A fiú kitépett egy lapot a füzetéből, és firkált rá egy üzenetet, amit
aztán átnyújtott neki. Így szólt: Nincs kedved lógni munkából suli után?
Csinálhatnánk valamit.
Mondj nemet, gondolta. De ehelyett így szólt:
– Apa jön értem ötre.
– Szóval ez egy igen?
Leni nem bírta visszafojtani a mosolygást.
– Aha.
– Király!
A nap hátralevő részében Leni egyszerre volt ideges és
felvillanyozott. Alig tudott nyugton ülni, és nehezére esett a
Hamlettel kapcsolatos kérdésekre válaszolni. De így is felolvasta a rá
osztott passzusokat, jegyzetelt, és próbált nem lebukni Matthew
vagy bárki más előtt, hogy mennyire furán érzi is magát.
Amikor az iskola véget ért, ő pattant fel elsőnek a székéről.
Kiviharzott az épületből, és rohant is a vegyeskereskedésbe, belökte
a szűk ajtót, és kiabálni kezdett: – Mázsás Marge!
Mázsás Marge épp egy doboz vécépapírt csomagolt ki. Az összes
készletéhez hasonlóan ezt is Soldotnában vásárolta, felcímkézte,
majd kipakolta a polcra.
– Mi a helyzet, kölyök?
– Nem tudok ma dolgozni jönni.
– Ó! Oké.
– Nem akarod tudni, hogy miért?
Mázsás Marge elmosolyodott, felegyenesedett, a derekára tette a
kezét, mintha fájna neki a hajolgatás.
 – Nem.
Ekkor újra megszólalt a csengettyű. Matthew lépett be az üzletbe.
– Mint már mondtam – folytatta Mázsás Marge. – Nem akarom
tudni. – Azzal hátat fordított Leninek és Matthew-nak, majd
végigsétált a zsúfolt folyosón, és eltűnt egy halom rákcsapda mögött.
– Menjünk! – szólalt meg Matthew. – Kövess!
Kiosontak az üzletből, és sietve elhaladtak a Rugdosó Szarvas
kocsma munkásai mellett, majd felcaplattak a dombra az orosz
ortodox templomnál. Ott nem látta őket senki.
Addig másztak felfelé a hegyen, míg rá nem találtak egy tisztásra,
ahonnan nézve a Kachemak-öböl kék vize egyenesen előttük terült
el. Vagy egy tucat kis hajó volt kinn a vízen.
Matthew előhúzott egy nagy, recés kést az övére akasztott
hüvelyből, és lenyesett vele pár örökzöld ágat. Azokat aztán
leterítette a földre, mintegy zölden illatozó párnát kreálva belőlük.
– Gyere, ülj ide!
Leni leült; a növényzet tavasziasan, élénken zöldellt alatta.
Matthew Leni mellé ült, a feje mögött összekulcsolt kézzel
hátradőlt.
– Nézz fel!
Leni felnézett.
– Ne így! Dőlj te is hanyatt!
Leni követte az utasításait. Fölöttük fehér felhők úsztak a
halványkék égbolton.
– Látod azt a pudlit?
Leni is kiszúrta azt a felhőt, amely olyan alakot formázott, mintha
egy megkozmetikázott pudlikutya lenne.
– Az meg úgy néz ki, mint egy kalózhajó.
 A lány figyelte, ahogy a felhők lassan keresztülvonulnak az égen,
alakot váltanak, és a szeme láttára változnak valami mássá. Azt
kívánta, bár az emberek is ilyen könnyen változhatnának.
– Milyen volt Fairbanks?
– Zsúfolt. Legalábbis nekem. Gondolom, én az ürességet és a
csöndet szeretem. És elég zűrös is volt. Egy csomó csővezetéken
dolgozó munkás lakik ott, akik rengeteget isznak és folyton
összeverekednek. De a nénikém és a bácsikám szuperek voltak, és
nagyon király volt Alyvel lenni. Nagyon sokat aggódott miattam.
– Én is.
– Aha. Tudom. És. Azt akartam mondani, hogy sajnálom –
mondta.
– Mármint mit?
– Azt, hogy azon a terepgyakorlaton fellöktelek. Azt hittem, hogy
össze tudom szedni magam – mármint, nem sikerült, de azt hittem,
hogy sikerülni fog.
– Értettem – felelte Leni.
– Mégis hogyan?
– Az apámnak rémálmai vannak a háborútól. És néha begőzöl
tőlük.
– Láttam őt. Anyát. A jégen át, ott lebegett a talpam alatt. A haja
teljesen szétterült. És kaparta a jeget, hogy kiutat találjon. Aztán
egyszer csak eltűnt. – Kieresztett egy szaggatott sóhajt. Leni érezte,
hogy a fiú hátrahagyta őt, és útnak indult a sötét, rögös emlékek
tájaira. Aztán visszatért. – Nem tudom, mi történt volna velem a
nővérem nélkül… és a leveleid nélkül. Tudom, hogy furán hangzik,
de ez az igazság.
A szavai hallatán Leni úgy érezte, megnyílik alatta a föld (épp,
mint az álmában). Mostanra olyasmiket is tudott, amiket tizennégy
évesen még nem – a jégről, a veszteségről és a félelemről is. Nem
tudta elképzelni, hogy bármilyen módon elveszítse az édesanyját, de
mégis, így látni őt, a jégen keresztül, miközben nem tehet semmit,
hogy megmentse…
Oldalra fordította a fejét, és csak nézte a fiú arcélét, orrának éles
vonalait, a leborotvált, szőke szakáll árnyékát, ajkának peremét.
Látta az apró sebhelyet is, mely keresztülhasította a fiú szemöldökét,
és a barna anyajegyet, mely kikandikált a hajvonala alól.
– Szerencsés vagy, hogy olyan nővéred van, mint Alyeska.
– Aha. Régen a Vogue-nál akart dolgozni, vagy valami ilyesmi.
Most meg haza akar jönni a tanyára, hogy apánál melózzon. Egy
kalandparkot akarnak építeni a telken. Hogy a Walker család még
egy generációja élje le az életét ugyanazon a helyen. – Erre a
gondolatra felnevetett.
– Nem örülsz neki?
– De – felelte csendben. – Meg akarom majd tanítani a
gyerekeimnek, amiket az apám tanított nekem.
Leni ennek hallatán elhúzódott tőle.
Ez volt a világon a legeslegutolsó dolog, amire vágyott.
Inkább az ég felé fordult. A pudliból űrhajó lett.
– Olvastam egy király könyvet, az a címe, hogy A gyermekkor vége,
a föld legutolsó élő emberéről szól. Kíváncsi vagyok, milyen érzés
lehet. Vagy hogy milyen lehet a jövőbe látni…
Amikor a fiú a kezéért nyúlt, nem húzódott el. Matthew kezét
fogni – megérinteni őt – a világ legtermészetesebb dolgának tűnt.

a
Leninek nemsokára világos lett, hogy bajban van. Folyamatosan
Matthew járt a fejében. Az iskolában árgus szemekkel
tanulmányozta minden mozdulatát; úgy figyelte a fiút, mint ahogy
egy zsákmányállattal tenné, megpróbálta a tettekből visszafejteni a
szándékot. A fiú keze néha hozzásimult az övéhez az asztal alatt,
vagy megérintette a vállát, mikor elhaladt mellette az osztályban.
Leni nem tudta eldönteni, hogy ezek a rövid kontaktusok
szándékosak-e, vagy hogy jelentenek-e bármit is, de a teste minden
röpke érintésre ösztönösen reagált. Egyszer még fel is emelkedett a
székéből, és a vállát a fiú tenyerébe nyomta, mint egy macska, ami
figyelemre vágyik. Ez nem volt átgondolt, sem a felemelkedés, sem a
tudattalan szükség; egyszerűen csak megtörtént. És néha, amikor a
fiú beszélt hozzá, Leninek úgy tűnt, Matthew is az ajkát bámulja,
épp úgy, mint ahogy Leni bámulta az övét. Azon kapta magát, hogy
titkon feltérképezi a fiú arcát, minden egyes vonást, mélyedést és
hajlatot az eszébe vésve, mintha kutató lenne, Matthew pedig a
felfedezése.
Folyamatosan a fiú járt a fejében, még az iskolában is, ahol
olvasnia, és otthon is, ahol pedig dolgoznia kellett volna. Már nem is
számolta, hányszor kellett mamának felemelnie a hangját, hogy Leni
odafigyeljen rá.
Szívesen beszélt volna mamával, kikérdezte volna erről az ideges
nyughatatlanságról, amit érzett, az érintésekről és csókokról szóló
álmokról, amiktől még ébredés után is nyugtalanul vergődött, a
vágyakozásról olyasmi után, amit megnevezni sem tud, de apa
egyértelműen egyre rosszabbul volt, a kunyhó ismét túltöltődött
rossz energiákkal. Mamának volt épp elég aggódnivalója, így Leni
megtartotta magának a furcsa, megmagyarázhatatlan sóvárgásait, és
igyekezett egyedül értelmezni őket.
Most Leni, az anyja és Thelma épp a Harlan-tábor rozsdamentes
acélasztalánál ültek, halat pucoltak, és csíkokra vagdosták a húst. A
csíkokat aztán bepácolják, majd a füstöldében legalább harminchat
órán keresztül füstölik őket.
Ted az egyik kutyaólat javítgatta, míg Clyde egy marhabőrt
munkált meg, előkészítette, hogy aztán cserzetlen bőrkötelet
készítsen belőle. Arrébb, balra a tizenhárom éves Agnes épp
gyakorlatozott, éles ezüstcsillagokat hajított a fákba. Puff-puff-puff.
Marthe egy fadarabot farigcsált, hogy csúzlit készítsen belőle. Donna
odaát álldogált a ruhaszárító kötélnél, ágyneműket csíptetett fel. Apa
és Zakkant Earl átugrott Homerbe.
Thelma egy vödör szappanos vízzel locsolta le az asztalt, ettől a
halbelsőségek a sáros földre csúsztak le, ahol aztán a kutyák
küzdöttek meg értük.
Az egyik széken ücsörögve, Tökmaggal a háta mögött, aki épp egy
nemrég felfedezett madárfészekről csacsogott, Leni egy rákcsapdát
igyekezett megjavítani.
Kínos feszültség ült a táboron. Mióta Mr. Walker felbukkant, és
emlékeztette Harlanékat, hogy a szerepe az életükben már rég be
van biztosítva – ráadásul jól fizető állást is ajánlott nekik –, Leni
látta, ahogy a felnőttek egymásra néztek. Vagy pontosabban
fogalmazva, ahogy kerülték egymás tekintetét.
Szakadék tátongott köztük. Nemcsak a városban, hanem itt, a
Harlan-táborban is. Leni nem mindig tudta megállapítani, ki melyik
oldalon áll, de a felnőttek pontosan tudták. Biztos volt benne, hogy
apa egy szót sem szólt Thelmához vagy Tedhez az ominózus este
óta.
Olyan hangos dudálás hallatszott, hogy Leni összerezzent
ijedtében. Elejtette a rákcsapdát, ami keményen a bokájának
csapódott. Leni felvisított, majd arrébb rúgta a rákfogót.
Apa kisteherautója gurult be, és leparkolt a fészer mellett.
Mindkét ajtó egyszerre nyílt ki; apa és Zakkant Earl szállt ki a
kocsiból.
Apa a platóról egy nagy kartondobozt emelt le, és a kezében
cipelte befelé a táborba. A doboz csak úgy zörgött és csörömpölt,
miközben apa bevonult vele. Egyenesen a méhkaptárak melletti
emelkedőre masírozott, és végignézett az embereken. Zakkant Earl
követte a példáját, és odalépett mellé. Az öregember fáradtnak tűnt,
vagy legalábbis fáradtabbnak, mint általában. Az elmúlt évben haja
jelentős része kihullott, homlokának ráncai pedig úgy festettek,
mintha gravírozva lennének. Fehér szőrszálak nőttek az állkapcsán,
az arcán, de még az orrából és a füléből is.
– Gyertek közelebb! – szólalt meg Zakkant Earl, és maga felé
intette az embereket.
Thelma beletörölte a kezét koszos nadrágszárába, és csatlakozott a
férjéhez.
Leni mama mellé osont.
– Részegnek tűnnek – jegyezte meg.
Mama bólintott, majd rágyújtott egy cigarettára.
Ők is előrébb léptek, és odaálltak Thelma mellé.
Fölöttük, az emelkedőn, mint egy főpap, apa rámosolygott az
előtte összegyűlő emberekre. Leni felismerte a Nagy Ötlet mosolyt.
Rengetegszer látta már. Egy új kezdet; a férfi imádta ezeket.
Apa egyik kezét Earl vállára tette, és jelentőségteljesen
megszorította.
– Earl örömmel fogadott be engem és a családomat erre a
biztonságos, csodálatos helyre, melyet ti teremtettetek meg. Szinte
Harlannak érezzük magunk. Ennyire meleg fogadtatásban volt
részünk. Tudom, hogy Thelma barátsága mennyire sokat jelent
Corának. Őszinte leszek, még soha nem éreztük azt, hogy
tartoznánk valahová, egészen mostanáig. – Nagy csörömpöléssel
tette le a dobozt, majd gumicsizmájának tompa orrával arrébb tolta.
– Bo azt akarta, hogy az enyém legyen a kunyhója. Miért? Hogy a
tudásomat becsatornázzam ebbe a családba. Azt akarta, hogy legyen
itt valaki, aki képes megvédeni a családját. És mint azt ti is jól
tudjátok, nagyon komolyan veszem a rám ruházott felelősséget.
Mindannyian mesterlövészek vagytok. Jól bántok az íjjal és a nyíllal
is. A túlélőcsomagjaitok összepakolva állnak, indulásra készen.
Felkészültünk a hadiállapotra, a nukleáris háborúra vagy akár egy
járványra is. Vagy legalábbis eddig ezt gondoltam.
Leni látta, hogy Thelma arca elkomorul.
 – Mire célzol? – kérdezte Clyde, miközben összefonta maga előtt
húsos karját.
– Múlt héten egy ellenség mindenféle ellenállás nélkül besétált a
területetekre. Senki sem állította meg. Idejött, és a szavaival – na
meg a kenőpénzével – éket vert közénk. Ti is tudjátok, hogy ez az
igazság. Ti is érzitek a széthúzást. És ez mind Tom Walker hibája.
Thelma mormogni kezdett az orra alatt:
– Kezdődik.
– Ernt! – szólalt meg Ted. – Ez csak munka. Mindannyiunknak
kell a pénz.
Apa felemelte a kezét, mosolygott.
(Leni ismerte ezt a mosolyt; nem az öröm jele volt.)
– Senkit sem vádolok. Megértem. Csak rámutatok a veszélyre, ami
elkerülte a figyelmeteket. Amikor beüt a krach, az összes
szomszédunk érzelgős sztorikkal házal majd itt. A mi tulajdonunkra
fenik majd a fogukat, ti pedig oda fogjátok adni nekik. Mert régóta
ismeritek őket. Megértem. Szóval azért vagyok itt, hogy saját
magatoktól is megvédjelek titeket.
– Bo is ezt akarná – tette hozzá Zakkant Earl. Tekert egy cigarettát,
és rágyújtott, majd olyan mélyen szívott bele, hogy Leni attól tartott,
ott helyben feldobja a talpát. – Mondd el nekik!
Apa leguggolt, szétnyitotta a kartondoboz füleit, és benyúlt. Majd
felegyenesedett, kezében egy deszkával, melybe több száz szöget
vertek be, olyan szorosan egymáshoz, hogy leginkább fegyverre
hasonlított. A másik kezében egy gránátot tartott.
– Soha senki nem sétál be többé ide csak úgy. Először is, építünk
egy falat, szögesdróttal a tetején. Aztán a telek határainál ásunk egy-
egy árkot, azokra a pontokra, ahonnan a támadók érkezni fognak.
Ilyen szögeságyakkal, üvegszilánkokkal és karókkal töltjük majd
meg. Vagy bármivel, ami az eszünkbe jut.
Thelma felnevetett.
 – Ez nem vicc, kisasszony – szólt rá Zakkant Earl.
– A kézigránátot befőttesüvegbe tesszük – folytatta apa, és szinte
ragyogott saját bölcsessége hallatán. – Kibiztosítjuk, betesszük a
gránátot az üvegbe, kihúzzuk a második biztosítószeget. Aztán
elássuk. Amikor pedig valaki rálép, az üveg eltörik, és bumm!
Senki sem szólalt meg. Csak ácsorogtak ott, miközben a kutyák
csaholtak a háttérben. Zakkant Earl megveregette apa hátát.
– Pokoli jó ötlet, Ernt! Pokoli jó ötlet.
– Nem – bukott ki Thelmából. Majd így folytatta: – Nem. Nem!
Zakkant Earl bömbölő vihogása mellett beletelt pár másodpercbe,
hogy Thelma csendesebb hangját is meghallják. Előrenyomakodott,
majd tett még egy lépést, míg már egyedül állt a tömeg élén, mint
egy nyílhegy.
– Nem – ismételte el.
– Nem? – kérdezett vissza az apja, és arcára fagyott a mosoly.
– Ennek nincs ki a négy kereke, apa – magyarázta Thelma. –
Gyerekek is élnek itt. És lássuk be, jó pár iszákos is. Nem
aknázhatjuk körbe az otthonunkat föld alatti robbanószerkezetekkel.
Szinte biztos, hogy végezne valakivel közülünk.
– A biztonság megőrzése nem a te feladatod, Thelma – szólt közbe
apa. – Hanem az enyém.
– Nem, Ernt. Az én feladatom, hogy biztonságban tudjam a
családomat. Hajlandó vagyok felhalmozni a készleteket, és
vízszűrőket telepíteni. Hajlandó vagyok hasznos dolgokra tanítani a
lányomat, mint amilyen a lövés, a vadászat és a csapdaállítás. Még
azt is eltűröm, hogy az apámmal nukleáris háborúról meg
járványokról nyavalyogjatok, de nem vagyok hajlandó életem
minden egyes napján azon aggódni, hogy ok nélkül végezhetünk
valakivel véletlenül.
– „Nyavalyogjatok”? – visszhangozta apa egyre tompább hangon.
 Mindenki egyszerre kezdett beszélni, sőt mi több, vitatkozni.
Leni érezte, hogy az eddigi hasadék ezennel széles szakadékká
tágult; a helyiek két csoportra osztódtak. Azok, akik családként
szerettek volna élni (a többségük), és azok, akik szerettek volna
minden közel merészkedővel végezni (apa, Zakkant Earl és Clyde).
– Gyerekek élnek itt – hangsúlyozta ismét Thelma. – Ezt ne felejtsd
el. Nem áshatunk el bombákat és aknákat.
– De hát simán besétálhatnak ide gépfegyverrel a kezükben –
vágott vissza apa, próbált támogatást szerezni. – Megölnek minket,
és elveszik, ami a miénk.
Leni hallotta, amint Tökmag így szól:
– Tényleg, anyu? Megtehetik?
A vita újult erővel robbant ki. A felnőttek összetömörültek, és
emelt hangon, kivörösödött arccal szálltak szembe egymással.
– Elég legyen! – szólalt meg végül Zakkant Earl, és a levegőbe
emelte csontos kezét. – Nem engedhetem, hogy ez történjen a
családommal. Kicsik is vannak köztünk. – Apához fordult. –
Sajnálom, Ernt. Thelma mellé kell állnom.
Apa hátrált egy lépést, növelve a távolságot maga és az öregember
között.
– Persze, Earl – felelte szűkszavúan –, ahogy akarod, öregem.
És a vita ezennel le is zárult Harlanék számára. Leni látta, hogyan
békélnek meg családként, hogyan bocsátanak meg egymásnak, és
kezdenek azonnal másról beszélgetni. Leni kíváncsi volt, feltűnt-e
valakinek is, mennyire hátramaradt az apja, hogyan vizslatta őket, és
hogy az ajka egyetlen dühös vonallá szűkült.
 TIZENHAT
a
MÁJUSBAN EZRÉVEL TÉRTEK VISSZA a szalonkák, csak úgy rajzottak az
égen, és egy rövid pihenőre le is szálltak az öbölben is, mielőtt
folytatták volna útjukat észak felé. Annyi madár érkezett vissza
Alaszkába ebben a hónapban, hogy az égi forgalom folyamatos volt,
a levegőben pedig madárdal, vijjogás és károgás zengett.
Az évnek ebben az időszakában Leni többnyire az ágyban feküdt,
és hallgatta a zajokat, próbálta beazonosítani a madarakat daluk
alapján, az évszakok változását érkezésük és távozásuk alapján
követte, és mindeközben várta a nyarat.
De ez az év más volt.
Már csak két hét volt hátra az iskolából.
– Borzasztó csöndes vagy – jegyezte meg apa, mikor befordult a
kisteherautóval az iskola parkolójába. Matthew platós kocsija mellé
állt be.
– Jól vagyok – felelte, és már nyúlt is a kilincsért.
– A biztonság miatt van, igaz?
Leni visszafordult, hogy lássa az apját.
– Tessék?
– Te és az anyukád olyan szomorkásak és morcosak vagytok,
mióta legutóbb Harlanéknál jártunk. Tudom, hogy meg vagytok
rémülve.
Leni csak meredt rá, fogalma sem volt, mi erre a helyes válasz. Az
apja különösen ingerült volt a Harlanéknál tett látogatás
következményei óta.
– Thelma optimista. Az a fajta, aki a homokba dugja a fejét.
Nyilván nem akar szembenézni az igazsággal. Mert nem szép. De az
se megoldás, ha elfordítja a fejét. Fel kell készülnünk a
legrosszabbra. Inkább meghalnék, mint hogy engedjem, hogy bármi
történjen veled vagy az anyukáddal. Ezt te is tudod, ugye? Tudod,
mennyire szeretlek mindkettőtöket. – Összeborzolta Leni haját. – Ne
aggódj, Vöröske! Megvédelek.
Leni kiszállt a teherautóból, és bevágta maga mögött az ajtót, majd
leemelte a biciklijét a platóról. A hátizsákja pántját egyik vállán
átvetve a kerítéshez ment, nekitámasztotta a biciklijét, és az iskola
felé vette az irányt.
Apa még dudált neki egyet, majd elhajtott.
– Pssszt! Leni!
Oldalra pillantott.
Matthew a fák között rejtőzött, szemben az iskolával. Odaintette
magához a lányt.
Leni megvárta, míg az apja kocsija eltűnik a sarkon, majd sietve
Matthew-hoz szaladt.
– Mizu?
– Lógjunk el a suliból, üljünk fel a Tustyra, és menjünk át
Homerbe!
– Lógjunk a suliból? Homerbe?
– Gyerünk már! Király lesz!
Leni tisztában volt az összes indokkal, ami miatt nemet kellett
volna mondania. De azt is tudta, hogy aznap alacsony lesz a vízállás,
és az apja egész reggel kagylókat fog gyűjteni.
– Úgyse bukunk le, ha meg mégis, nagy dolog! Végzősök
vagyunk. Május van. A végzősök odakinn folyton lógnak, nem?
 Leni nem tartotta jó ötletnek, sőt, kissé veszélyesnek is találta, de
képtelen volt nemet mondani Matthew-nak.
Hallotta a komp mély, gyászos dudálását, miközben a kikötő felé
közelített.
Matthew Leni kezéért nyúlt, és mire a lány észbe kapott, már
kifelé rohantak az iskola parkolójából, felfelé a domboldalon, túl a
régi templomon, egyenesen a várakozó kompra.
Leni a fedélzeten állt meg, és a korlátba kapaszkodva figyelte,
ahogy a hajó távolodik a parttól.
Egész nyáron a megbízható Tustamena fuvarozta körbe-körbe az
alaszkaiakat – a halászokat, kalandorokat, munkásokat, turistákat,
de még a középiskolai sportcsapatokat is. A hajótest autókkal és
szállítmánnyal volt tele: építőipari eszközökkel, traktorokkal,
markológépekkel, acélgerendákkal. Annak a pár elszánt turistának,
aki távoli úti célokra induló hajókirándulásként használta a
kékgalléros járatot, remek program volt a kompozás. A helyieknek
viszont szimplán csak a városba való eljutás eszköze volt.
Leni életében több százszor utazott a komppal, de sosem érezte
azt a fajta szabadságot, amit most. Vagy a lehetőséget. Mintha a régi
hajó egy vadiúj jövő felé fuvarozná épp.
A szél összekócolta a haját. Sirályok és vízi madarak vijjogtak a
feje fölött, keringtek és alászálltak, vagy csak vitorláztak a szélben. A
tenger vize sima volt, és zöld színben pompázott, csak a hajók
motorja fodrozta a felszínét.
Matthew mögé lépett, majd a korlátba kapaszkodva karjával
körbefogta őt. Leni nem bírta megállni, hogy neki ne dőljön, és
hagyja, hogy a fiú teste átmelegítse őt.
– Nem hiszem el, hogy ezt csináljuk – szólalt meg. Életében
először úgy érezte, mintha normális tinédzser lenne. Ennél közelebb
nem kerülhettek Matthew-val az élményhez, hogy olyan kamaszok
lehessenek, akik szombat esténként moziba járnak, utána pedig
beülnek egy gyorsétterembe milkshake-ezni.
 – Felvettek egyetemre Anchorage-be – jelentette be Matthew. – A
hokicsapatukban fogok játszani.
Leni megpördült a tengelye körül. Mivel a fiú még mindig a
korlátba kapaszkodott, ez azt jelentette, hogy most a karjai közt
találta magát. Haja teljesen beterítette az arcát.
– Gyere velem! – folytatta Matthew.
Ez a gondolat olyan volt, mint egy gyönyörű virág; kivirágzott,
majd el is hervadt a kezében. Matthew élete teljesen más volt.
Tehetséges volt, és nem mellesleg tehetős. Mr. Walker szerette volna,
hogy a fia egyetemre járjon.
– Nem engedhetjük meg magunknak. És amúgy is, segítenem kell
a tanyán.
– Vannak ösztöndíjak.
– Nem mehetek el – mondta Leni csendesen.
– Tudom, hogy az apád fura alak, de ettől még te miért ne
mehetnél el?
– Nem őt nem hagyhatom itt – felelte Leni. – Hanem anyukámat.
Szüksége van rám.
– Felnőtt nő.
Leni képtelen volt kimondani a szavakat, amivel értelmes
magyarázatot adhatott volna.
Matthew sosem értené meg, Leni miért érezte azt néha, hogy ő az
egyetlen ok, amiért az anyja még életben van.
Matthew a karjába vonta őt, és átölelte. Leni azon töprengett,
vajon a fiú érzi-e, hogy reszket.
– Jesszus, Len! – sugdosta a hajába.
Vajon ezzel, a neve becézésével arra utalt, hogy valahogy
magának követeli őt, a kezébe fogja, mint egy újdonságot?
 – Ha lehetne, megtennem – zárta le. Ezután mindketten
elhallgattak. Leni azon töprengett, mennyire más világban élnek, és
hogy milyen hatalmas is a világ odakint; ők csak két kamasz voltak a
több millióból.
Amikor a hajó kikötött Homerben, a tömeggel együtt ők is partra
szálltak. Kézen fogták egymást, és teljesen elvesztek a csillogó szemű
turisták és az egyhangúan öltöző helyiek sokaságában. A Spit
csücskében álló étterem teraszán lepényhalat ettek krumplival, és a
sós, olajos sült krumplit a közelben várakozó madaraknak dobálták.
Matthew vett Leninek egy fotóalbumot az egyik szuvenírboltban,
ahol Alaszka témájú karácsonyfadíszeket meg vicces feliratú pólókat
árultak.
Beszélgettek, egyszerre mindenről és semmiről. Jelentéktelen
dolgokról. Alaszka szépségéről, a dagály őrületéről, a forgalmi
dugókról és az emberekről a Spiten.
Leni lefotózta Matthew-t a Vén Tengerimedve kocsma előtt. Úgy
száz évvel korábban az épület postaként és élelmiszerboltként
funkcionált ezen az isten háta mögötti helyen, melyet még az
alaszkaiak is a világ végének tituláltak. Mostanra az öreglányból egy
sötét, züllött kocsma lett, ahol a helyiek turistákkal vegyülnek, a
falakat pedig ereklyék borítják. Matthew egy egydolláros bankjegyre
felírta, hogy LENI ÉS MATTHEW, majd feltűzte a falra, ahol aztán
azonnal szem elől is tévesztették a több száz bankjegy és papírcetli
közt.
Ez volt Leni életének legjobb napja. Olyannyira, hogy amikor már
lassan véget ért, és a vízitaxi hátsó felében ücsörögtek egy padon
Kaneq felé, a szomorúság hullámaival kellett megküzdenie. A
Tustyn ülve, vagy a városban, ők csak két kamasz voltak a
tömegben. Itt pedig csak ők voltak és a vízitaxi kapitánya,
körülöttük pedig rengeteg víz.
– Bárcsak ne kéne visszamennünk! – szólalt meg.
 A fiú köré fonta a karját, és magához húzta. A hajó a hullámokkal
egy ütemben emelkedett, majd lejjebb süllyedt, amitől elvesztették
az egyensúlyukat.
– Szökjünk el! – szólalt meg Matthew.
Leni felkacagott.
– Ne nevess, komolyan mondom. Látom magam előtt, hogy
körbeutazzuk a világot, hátizsákkal bejárjuk Közép-Amerikát,
megmásszuk a Machu Picchut. És majd letelepszünk, ha már
mindent láttunk. Én pilóta leszek, vagy rohammentős. Te pedig
fotográfus. Aztán majd visszajövünk ide, ahová tartozunk,
összeházasodunk, és gyerekeink lesznek, akik nem hallgatnak majd
ránk.
Leni tudta, hogy a fiú csak játszik a gondolattal, álmodozik, de a
szavai őszinte sóvárgást ébresztettek benne; olyat, aminek a
létezéséről fogalma sem volt. Erőszakkal kellett rávennie magát,
hogy mosolyogjon, hogy eljátssza, mintha ez az egész nem ütötte
volna szíven.
– Én fotós leszek, mi? Jól hangzik. Szerintem kisminkelem magam,
és magas sarkút húzok majd, mikor átveszem a Pulitzer-díjat. Talán
rendelek egy Martinit is. De a gyerekről nem vagyok meggyőzve.
– Lesznek gyerekek. Ez biztos. Akarok egy vörös hajú kislányt.
Megtanítom neki, hogy kell kacsázni és királylazacot fogni.
Leni nem felelt. Ez egy buta kis csevej volt, hogy törhette össze
mégis a szívét? A fiúnak több esze is lehetne, mint hogy ilyen
álmokat szőjön, és még hangot is adjon neki. Ő elvesztette az
édesanyját, neki pedig közveszélyes volt az apja. A családjaik és a
jövő nagyon gyenge lábakon álltak.
A vízibusz lassítani kezdett, és a kikötő felé siklott. Matthew
kipattant a hajóból, és egy fém kikötőbakhoz erősítette a kötelet.
Leni is kilépett a mólóra, miközben Matthew visszadobta a kötelet a
fedélzetre.
 – Itthon vagyunk – szólalt meg a fiú.
Leni csak meredt a tenger fölé, sáros cölöpökre épült, sokat látott
házakra.
Itthon.
Visszatértek a való életbe.

a
Másnap a munkában Leni hibát hibára halmozott. Rosszul
címkézte fel a hárompennys szögeket, majd rossz helyre tette ki
őket, utána pedig csak meredt a hibájára, és azon járt az agya, Vajon
tényleg elmehetnénk főiskolára? Lehetséges lenne?
– Menj haza! – lépett mögé Mázsás Marge. – Ma máshol jár az
agyad.
– Jól vagyok – tiltakozott Leni.
– Nem, nem vagy. – Sokatmondó pillantást küldött Leni felé. –
Láttam, hogy tegnap a városban mászkáltál Matthew-val. A tűzzel
játszol, kölyök.
– M-mire célzol ezzel?
– Tudod, mire célzok. Akarsz róla beszélni?
– Nincs miről beszélni.
– Nem most jöttem le a falvédőről. Légy óvatos, csak ennyit
akartam mondani.
Leni nem is felelt.
A szavak meghaladták az aktuális képességeit, ahogy a logikus
gondolkodás is. Távozott a boltból, felült a biciklijére, és hazatekert.
Amint hazaért, megetette az állatokat, vizet hordott a forrásból, amit
pár évvel korábban ástak ki, majd kinyitotta a kunyhó ajtaját. A feje
annyira tele volt gondolatokkal és érzésekkel, hogy őszintén szólva
mire észbe kapott, már a konyhában volt az anyukájával, de nem
emlékezett rá, hogy hogy jutott oda.
 Mama épp kenyértésztát gyúrt. Felkapta a fejét, mikor az ajtó
hangosan bevágódott, lisztes kezét felemelte a tésztakupacról.
– Mi a baj?
– Miért kérdezed? – kérdezte Leni, de valójában tudta. A sírás
határán állt – bár ő maga sem tudta volna megmondani, miért. Csak
azt tudta, hogy Matthew teljesen felforgatta a világát. Megváltoztatta
azt, ahogy a dolgokhoz viszonyult, felnyitotta a szemét. Hirtelen
csak arra tudott gondolni, hogy az iskolának vége lesz, ő pedig
nélküle megy egyetemre.
– Leni? – Mama megtörölte lisztes kezét egy konyharuhában, majd
félredobta. – Úgy nézel ki, mint akinek összetörték a szívét.
Mielőtt Leni felelhetett volna, egy közelgő jármű zaja hallatszott.
Leni meglátta a csillogó, fehér kisteherautót, ami épp az udvarukba
hajtott be.
Walkerék kisteherautóját.
– Jaj, ne! – Leni a kunyhó ajtajához rohant, és kitárta.
Matthew épp ekkor szállt ki az autóból, az udvarukon állt.
Leni végigrohant a tornácukon, majd le a lépcsőn.
– Nem lett volna szabad idejönnöd!
– Ma olyan csöndes voltál a suliban, aztán elrohantál dolgozni.
Azt hittem… valami rosszat csináltam?
Leni boldog volt, hogy viszontlátta a fiút, de rettegett is amiatt,
hogy megjelent náluk. Úgy érezte, mintha mást se csinálna, csak
folyton nemet mondana neki, és búcsúzkodna tőle, holott annyira,
de annyira vágyott rá, hogy igent mondhasson.
Apa jelent meg a kunyhó oldalánál egy baltával a kezében.
Kipirult a kemény munkától, verejtékben úszott. Mikor meglátta
Matthew-t, hirtelen megtorpant.
– Téged nem látunk itt szívesen, Matthew Walker. Ha te és az
apád be akarjátok szennyezni a saját földeteket, szemmel láthatóan
nem tudlak megállítani benneteket, de tartsd távol magad a
földemtől és még inkább, tartsd távol magad a lányomtól!
Megértetted? Ti, Walkerek, csak métely vagytok a vidékünkön a
kocsmafejlesztésetekkel, a hoteletekkel és az átkozott
kalandparktervetekkel. Tönkreteszitek Kaneqet. Istenverte
Disneylandet csináltok belőle.
Matthew homlokráncolva nézett rá.
– Azt mondta, hogy Disneylandet?
– Takarodjál innen, mielőtt úgy döntenék, hogy birtokháborítást
követtél el, és le nem lőlek!
– Megyek már! – Matthew hangja alapján egyáltalán nem tűnt
úgy, mintha félne, de ez lehetetlen volt. Hiszen csak egy kamasz fiú
volt, akit egy baltás férfi fenyegetett épp.
Az, hogy végig kellett néznie, amint a fiú távozik, sokkal jobban
fájt Leninek, mint amit lehetségesnek gondolt. Hátat fordított az
apjának, bement a házba, és csak álldogált ott a semmibe meredve,
és annyira hiányzott neki Matthew, hogy az minden mást felülírt.
Mama pár másodperccel később követte őt. Átkelt a szobán, majd
kitárta a karját, és így szólt:
– Jaj, kislányom!
Leniből kitörtek a könnyek. Mama szorosan magához ölelte, és
simogatta Leni haját, majd a kanapéhoz vezette, ahol mindketten
leültek.
– Tetszik neked ez a fiú. Még jó, hogy tetszik. Nagyon jóképű. Te
pedig évek óta egyedül vagy, magányosan.
Hagyta, hogy mama hangosan is szavakba öntse az érzéseit.
Leni tényleg régóta egyedül érezte magát.
– Megértem – folytatta mama.
Ez a pár szó sokat segített Lenin, emlékeztette rá, hogy Alaszka
végtelen vidékén belül ez a kunyhó egy önálló világot képez. És
hogy az anyukája megérti őt.
– De nagyon veszélyes. Ezt te is tudod, ugye?
– Aha – felelte Leni. – Tudom.

a
Életében először Leni megértette, mit is jelentenek az összetört
szívekről és viszonzatlan szerelemről szóló könyvek, amiket
korábban olvasott. Fizikai tüneteket produkált a fájdalma. Matthew
hiánya olyan volt számára, mint egy betegség.
Amikor másnap reggel felébredt egy nyugtalan éjszakát követően,
úgy érezte, mintha homokot szórtak volna a szemébe. A tetőablakon
beáramló fény olyan ragyogó volt, hogy el kellett takarnia a szemét.
Az előző napi ruhájában mászott le a galériáról. Reggelizni se volt
kedve, csak kiment megetetni az állatokat, majd bringára ült és
elhajtott. A városba érve odaintett Mázsás Marge-nak, aki a
vegyeskereskedés előtt ablakot pucolt épp, majd elgurult Kerge Pete
mellett, és végül befordult az iskola parkolójába. Biciklijét a magasra
nőtt fűben hagyta a drótkerítés mellett, majd hátizsákját a
mellkasához szorítva bevonult a tanterembe.
Matthew asztala üresen állt.
– Nem csodálom – mormogta. – Valószínűleg már félúton jár
Fairbanks felé, miután látta, milyen őrült az apám.
– Szia, Leni – köszöntötte Ms. Rhodes vidáman. – Rád bízhatnám
mára a tanítást? Egy sérült sasnak segítségre lenne szüksége a
központban, Homerben. Arra gondoltam, odamennék.
– Persze. Miért ne?
– Tudtam, hogy te leszel az én aduászom. Tökmag a maradékos
osztást gyakorolja, Agnes és Marthe pedig egy történelemházin
dolgoznak; neked és Matthew-nak pedig T. S. Eliotot kellene
olvasnotok ma.
 Leni magára erőltetett egy mosolyt, miközben Ms. Rhodes
távozott a teremből. Az órára pillantott, arra gondolt, talán késik,
majd nekilátott, hogy segítsen a lányoknak a feladataikkal.
A nap csigalassúsággal telt, főleg úgy, hogy Leni folyamatosan az
órát leste, míg az végül hármat ütött.
– Ennyi mára, lányok. Vége a sulinak.
Miután a lányok távoztak, és a tanterem elcsöndesült, Leni
összepakolta a cuccait, és utolsóként hagyta el az iskolát.
Odakinn összeszedte a biciklijét, és kényelmes tempóban tekerni
kezdett a Main Street központja felé, nem sietett egyáltalán a
hazaindulással. Odafenn egy bozótrepülő írt le egy henye ívet,
remek kilátást nyújtva utasainak a vízparti sétány mellett elterülő
kisvárosra. A város mögötti lápos területek virágba borultak, a
fűcsomók libegtek a szélben. A levegőben por, friss fű és
felkavarodott víz illata keveredett. A távolban egy piros hajó kelt át
a sűrű vízinövényzeten, egyenesen a tenger felé. Leni hallotta a
kocsmából kiszűrődő kalapálás hangjait, de odakinn egyetlen
munkást sem látott.
A hídhoz ért. A híd egy ilyen verőfényes napon, az évszak elején
általában zsúfolásig telt szorosan egymás mellett sorakozó
férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel, horgászbotok csaptak a vízbe, a
gyerekek lábujjhegyen járva a híd pereméről csodálkoztak rá a
kristálytiszta vízre.
Most azonban csak egyetlen ember állt a hídon.
Matthew.
Leni hirtelen lefékezett, majd egyik lábát letette, másikat azonban
a pedálon tartotta.
– Te mit csinálsz?
– Várok.
– Mire?
 – Rád.
Leni leszállt a bicikliről, majd a fiú mellé lépett, aki vissza, a város
felé kezdte vezetni őt. A bicikli csak úgy recsegett-ropogott a Main
Street hepehupás, kavicsos útján. A csengő időről időre remegő kis
csilingelő hangot hallatott.
Leni idegesen pillantott a kocsma felé, mikor elhaladtak mellette,
de sem Clyde-ot, sem Tedet nem látta a munkások közt. Nem
szerette volna, ha bárki elárulja az apjának, hogy Matthew-val látta
őt.
Felcaplattak a templomon túli dombra, és nyakukat behúzva
közlekedtek a szitka lucfenyők alatt. Leni végül letámasztotta a
biciklijét, és követte Matthew-t egy hatalmas, fekete szikla fölött
elnyúló magaslatra.
– Nem tudtam aludni tegnap éjjel – szólalt meg végül a fiú.
– Én sem.
– Te jártál a fejemben.
Leni ugyanezt felelhette volna, de nem merte.
A fiú megfogta a kezét, és ahhoz a lugashoz vezette, ahol már
korábban is jártak. Leültek, hátukat az omladozó, mohával borított
kidőlt fatörzsnek támasztották. Leni hallotta, ahogy a hullámok
odalenn a sziklának verődnek. A talaj édes, termékeny illatot
árasztott. Az árnyék csillag alakú foltokat vetett a földre, a nap
fénysugarai közé.
– Tegnap este meséltem apának rólunk. Még az étterembe is
elmentem, hogy felhívjam a nővéremet.
Rólunk.
– Ühüm?
– Apa szerint a tűzzel játszom, ha téged akarlak.
Téged akarlak.
 – Aly azt kérdezte, megcsókoltalak-e már. Amikor azt feleltem
neki, hogy nem, teljesen kikelt magából: „Mi a franc, kisöcsi, szedd
már össze magad!” Tudja, hogy mennyire kedvellek. Szóval.
Megcsókolhatlak?
Leni alig láthatóan bólintott, de ez elégnek bizonyult. A fiú
tétován a lány ajkához érintette a száját. Pontosan úgy alakult
minden, mint ahogy a romantikus regényekben, melyeket valaha
olvasott; ez az első csók megváltoztatta őt, kitárta előtte a világot,
úgy, ahogy azt elképzelni se tudta, egy hatalmas, élénk, fényes
univerzum nyílt meg előtte, tele váratlan lehetőségekkel.
Amikor Matthew elhúzódott, Leni csak meredt rá.
– Mi együtt. Ez az egész. Nagyon veszélyes.
– Aha, gondolom. De nem számít, ugye?
– Nem – felelte Leni halkan. Pontosan tudta, hogy később talán
megbánja ezt a döntést, mégis elkerülhetetlennek tűnt a számára. –
Rajtunk kívül semmi sem számít.

a
Gyere velem egyetemre, Len. Kérlek…
Az Alaszkai Egyetem gyönyörű… még bekerülhetsz az őszi félévre.
Együtt kezdhetnénk.
Együtt…
Miután hazaért, elpakolta a biciklijét, és megetette az állatokat, de
fejben annyira máshol járt, hogy egy egész vödör gabonát elejtett.
Aztán vizet hordott a dombtetőről, a forrásból. Egy órával később,
mire végzett az összes házimunkával, meglátta, hogy a szülei a part
felé tartanak, majd megállnak egy hajó mellett. Halászni indultak.
Órákig távol lesznek.
Átbiciklizhetne Matthew-ék házához, és engedhetné, hogy a fiú
újra megcsókolja. A szüleinek fel se tűnne, hogy elment otthonról.
 Buta ötlet. Másnap úgyis találkoznak Matthew-val.
De a másnap olyan távolinak tűnt, mintha egy másik életben
lenne.
Elővette a biciklijét, felpattant rá, és már tekert is, el a kenu
mellett, amit apa előző héten cipelt haza a szeméttelepről, és a
crossmotor rothadó burkolata mellett, melyet a férfi képtelen volt
megjavítani. A kocsifelhajtó árnyékai rávetültek, kissé le is hűtötték.
Feltekert a főútra, vissza a napfénybe, és vagy negyed mérföldet
tett meg a kapuval elkerített kocsifelhajtóig. Begurult a nyitott
kapun, elhaladt a kifestett boltív alatt, melybe egy cserzett
ezüstlazacot faragtak, majd ment tovább egyenesen.
Ez veszélyes, gondolta magában, de képtelen volt foglalkozni vele.
Jelenleg csak Matthew járt a fejében, és az, hogy milyen érzés volt,
mikor a fiú megcsókolta, és hogy mennyire vágyik rá, hogy újra
megcsókolja.
Itt nem volt olyan sáros az út. Valaki nyilvánvalóan vette a
fáradságot, hogy helyreállítsa az utat, és felszórja sóderrel. Ilyesmit
az ő apja sosem tenne: sosem egyengetné el az utat csupán azért,
hogy könnyebb legyen az életük.
A rögös út után kifulladva érkezett meg a Walker-ház elé.
Matthew épp egy hatalmas szalmabálát cipelt a
szarvasmarhakarámhoz. Mikor meglátta Lenit, eldobta a bálát, és
odalépett hozzá. Egy túlméretezett hokimezt viselt, hozzá
rövidnadrágot és gumicsizmát.
– Len? – Leni imádta, hogy a fiú átkeresztelte őt, ezzel pedig
valaki mássá változtatta, egy olyan személlyé, akit csak ő ismert. –
Jól vagy?
– Hiányoztál – felelte. Buta. Hiszen nemrég váltak el. – Olyan jó
lenne… kellene időt töltenünk együtt.
– Holnap este átmegyek hozzátok – felelte a fiú, és átölelte a lányt.
Leni éppen erre vágyott.
 – Mi-mire gondolsz?
– Besurranok, hogy láthassalak. – A fiú ezt olyan meggyőződéssel
jelentette ki, hogy Leni azt se tudta, mit feleljen. – Holnap este.
– Nem lehet.
– Éjfélkor. Osonj ki hozzám!
– Túl veszélyes.
– Kerti vécétek van, igaz? Nem olyan nagy ügy kimászkálni.
Előfordult bármikor, hogy a galérián kerestek téged az éjszaka
közepén?
Felöltözne melegen, kiosonna, és szimplán csak nem térne vissza
egy ideig. Akár egy órát is lophatnának, talán többet is. Kettesben.
Ha most nemet mondana, az bizonyíthatná, hogy Leni képes józan
életet élni, olyan szerelmet érezni, amit soha senki nem hasonlítana a
heroinhoz, és soha nem kellene álomba sírnia magát.
– Kérlek! Látnom kell téged.
– Leni!
Az apja ordítása csapta meg a fülét. Ellökte magától Matthew-t, de
már túl késő volt. Az apja meglátta őket együtt, most pedig öles
léptekkel feléjük tartott, mama szaladt utána.
– Mégis mi a fészkes fenét művelsz itt? – kérdezte apa.
– Én… én… – Képtelen volt válaszolni. Butabutabuta. Nem lett
volna szabad idejönnie.
– Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy tartsd távol magad az én
Lenorámtól! – folytatta apa. Majd a felkarjánál fogva megragadta
Lenit, és maga mellé rántotta.
Leni összeszorította a fogait, hogy egy hang se hagyja el a száját.
Nem akarta, hogy Matthew megtudja, hogy az apja fájdalmat
okozott neki.
– Leni! – szólalt meg Matthew rosszalló tekintettel.
 – Ne mozdulj! – kérte Leni. – Kérlek!
– Gyere, Leni! – szólalt meg apa, és rángatni kezdte a lányt maga
után.
Leni botladozva haladt az apja mellett, hol beleütközött a férfibe,
hol próbált elhúzódni tőle az egyenetlen úton. Ha túl messzire került
tőle, a férfi visszarántotta maga mellé. Mama sietve követte őket,
maga mellett tolta Leni biciklijét.
Amikor visszaértek az udvarukra, Leni kirántotta magát az apja
szorításából, majdnem el is esett, majd a sáros fűben botladozva
szembefordult vele.
– Semmi rosszat nem csináltam! – kiáltotta.
– Ernt – szólalt meg mama, próbált józan hangot megütni. – Csak
barátok…
Apa mama felé fordult.
– Szóval te tudtál róluk?
– Túlreagálod – folytatta mama kimért hangon. – A fiú Leni
osztálytársa. Ennyi az egész.
– Szóval tudtad – ismételte el apa.
– Nem – tiltakozott Leni, akibe hirtelen belehasított a pánik.
– Láttam, hogy elmegy itthonról – magyarázta apa. – De te is
láttad, nem igaz, Cora? És tudtad, hová megy.
Mama megrázta a fejét.
– N-nem. Azt hittem, talán munkába megy. Vagy egy kis gileádi
balzsamért.
– Hazudsz nekem – vádolta apa.
– Apa, kérlek, ez az én hibám – rimánkodott Leni.
De a férfi meg sem hallotta. Szemében vad kétségbeesés
tükröződött.
 – Több eszed is lehetne, mint hogy titkolózz előttem. – Azzal
karon ragadta mamát, és a kunyhó felé rángatta.
Leni követte őket, próbálta kimenteni mamát a szorításból.
Apa betuszkolta mamát a kunyhóba, Lenit pedig arrébb lökte az
útból.
Az ajtó bevágódott. A zár hangosan kattant, foglyul ejtve őket
odabenn.
Aztán az ajtó mögül hangos csattanás és egy elharapott sikoly
hallatszott.
Leni az ajtónak vetette magát, dörömbölt rajta, sikoltozott, hogy
engedjék be.
 TIZENHÉT
a
MÁSNAP REGGELRE mama arca a kétszeresére dagadt és belilult; az
egyik szeme alatt monokli éktelenkedett. Egyedül ült az asztalnál,
egy csésze kávé gőzölgött előtte.
– Mégis mit gondoltál? Látta, hogy elmész itthonról, és követte a
biciklid keréknyomát a sárban.
Leni szégyenkezve ült le az asztalhoz.
– Nem gondolkoztam.
– Hormonok. Mondtam neked, hogy pokoli veszélyesek. – Mama
előrehajolt. – A következő a helyzet, kislányom. Vékony jégen
táncolsz. Ezt te is tudod. Én is tudom. Távol kell tartanod magadat
attól a fiútól, különben valami rossz fog történni.
– Megcsókolt. – Azt akarja, hogy ma este osonjak ki, és találkozzak vele.
Mama sokáig ült ott, némán.
– Hát. Egy csók fel tudja forgatni egy lány életét. Én már csak
tudom, nem igaz? De te nem egy átlagos, külvárosi lány vagy egy
Mr. Cleaver apukával. A döntéseidnek következményei vannak,
Leni. Nemcsak rád nézve. Hanem a fiúra is. És rám is. – Megérintette
véraláfutásos arcát, a fájdalomtól összerezzent. – Távol kell tartanod
magad tőle!

a
Találkozz velem. Éjfélkor.
 Leninek egész nap csak ezen járt az agya. Az iskolában
akárhányszor Matthew-ra nézett, pontosan tudta, mire gondol a fiú.
– Kérlek! – Ezzel búcsúzott tőle Matthew.
Nemet mondott, és komolyan is gondolta, de mikor hazaért, és
belefogott a teendői hosszas listájába, azon kapta magát, hogy
türelmetlenül várja a naplementét.
Az időre nem fordított különösebben nagy figyelmet. A tanyán
nagyobb távlatból szemlélték a dolgokat – követték az ég
sötétedését, a dagály apadását, a havasi nyulak színváltoztatását, a
madarak visszatértét vagy délnek repülését. Ezek jelezték az idő
múlását, a vegetációs időszakok és a lazacok ívása, az első hóesés.
Az iskolanapokon ugyan rápillantott az órára, de csak unalmában.
Nem igazán törődött vele senki, hogy beérnek-e időben az iskolába,
télen, amikor egyes napokon olyan hideg volt, hogy a teherautók el
sem indultak, vagy tavasszal és ősszel, amikor annyi teendőjük volt
a ház körül.
De az idő most igenis kikövetelte a figyelmét. Odalenn a
nappaliban mama és apa összebújtak a kanapén, és halkan
beszélgettek. Apa folyton mama véraláfutásos arcát fogdosta, és
bocsánatkérően motyogott, folyton azt ismételgetve, hogy mennyire
szereti őt.
Nem sokkal este tíz után Leni hallotta, hogy apa így szól:
– Hát, Cora, én mindjárt kidőlök.
Mire mama azt felelte:
– Én is.
A szülei lekapcsolták a generátort, majd még aznap utoljára
megrakták a tüzet. Aztán Leni hallotta a félretolt gyöngyfüggöny
csörgését, mikor a szülei a szobájukba vonultak.
És ezután: néma csönd.
Leni csak feküdt ott, és számolgatta, ami csak adódott: a
lélegzetvételeit, a szívverését. Csak várta, hogy teljen az idő, bár
annak múlása valójában megrémisztette őt.
Különböző forgatókönyveket játszott végig a fejében: találkozik
Matthew-val, az ágyában marad, lebuknak, nem buknak le.
Folyton azt ismételgette magának, nem azt várja, hogy éjfélt üssön
az óra, hogy nem elég ostoba és vakmerő ahhoz, hogy kiosonjon.
Aztán elérkezett az éjfél. Hallotta, amint az óramutató halk
ketyegésével jelzi ezt.
Madárfütty hangja hallatszott az ablakán át, rövid trillázó dallam,
amely egyáltalán nem tűnt igazinak.
Matthew.
Kikászálódott az ágyából, és melegen felöltözött.
A létra minden egyes nyikorgása halálra rémítette, minden
alkalommal mozdulatlanná dermedt. Minden egyes lépte a padlón
hasonló hatást gyakorolt rá, így úgy tűnt, az örökkévalóságig tartott,
hogy eljusson az ajtóig. Belelépett a gumicsizmájába, és magára vett
egy pehelymellényt.
Lélegzet-visszafojtva oldotta ki a zárat, húzta el a hevedert és
nyitotta ki az ajtót.
Éjszakai fuvallat fogadta odakint.
Látta, hogy Matthew a dombtetőn ácsorog, a vízpart fölött,
testének körvonalai a rózsaszín és ametiszt égbolt előtt rajzolódtak
ki.
Leni becsukta az ajtót, és odarohant a fiúhoz.
Ő kézen fogta, és együtt szaladtak keresztül a füves, nyirkos
udvaron, átugrottak a dombtetőn, és folytatták útjukat a partra,
ahová Matthew egy pokrócot terített le, melynek négy sarkát nagy
méretű kövekkel rögzítette.
Leni leheveredett. A fiú ugyanígy tett. Leni érezte, ahogy
megcsapja a fiú testéből áramló meleg, és ettől biztonságban érezte
magát, még annak tudatában is, mekkora kockázatot vállaltak. A
normális kamaszok valószínűleg megállás nélkül csacsogtak és
nevetgéltek volna. Vagy valami ilyesmi. Talán söröztek vagy
füveztek volna, esetleg nekiálltak volna smárolni, de Leni és
Matthew mindketten tudták, hogy ők nem átlagos kamaszok, akiktől
szinte elvárt, hogy időnként kiszökjenek. Leni apjának dühe, annak
őrült vadsága ott lógott köztük a levegőben.
Leni hallotta, ahogy a tenger feléjük tör, és a lucfenyők ropognak a
tavaszi szellő zúgásában. Halvány, természetes fény vetült
mindenre, megvilágítva a levendulaszínű eget. Matthew
csillagképeket mutogatott Leninek, és elmesélte a hozzájuk fűződő
történeteket.
A világ körülöttük másnak tűnt, szinte varázslatosnak, egy olyan
helynek, mely végtelen lehetőséggel van tele a rejtett veszélyek
helyett.
Matthew az oldalára fordult. Így egymással szembe kerültek; Leni
érezte a fiú leheletét az arcán, egyik hajtincse az ő arcát súrolta.
– Beszéltem Ms. Rhodesszal – szólalt meg Matthew. – Szerinte
még bekerülhetnél az Alaszkai Egyetemre. Gondolj bele, Len! Együtt
lehetnénk, távol ettől az egésztől.
– Túl drága.
– Vannak ösztöndíjaik és alacsony kamatozású hiteleik. Meg
tudnánk csinálni. Komolyan.
Leni megengedte magának – de csak egy pillanatra –, hogy
elképzelje mindezt. Egy életet. Az ő életét.
– Jelentkezhetnék – mondta, de még így is, hogy szavakba öntötte
az álmot, mindvégig az árára gondolt. Amit mama fizetne meg.
Mégis hogyan tudna Leni együtt élni ezzel a tudattal?
De vajon élete végéig az anyja döntésének és az apja őrjöngésének
ketrecébe szorulva kell élnie?
A fiú egy nyakláncot csúsztatott a nyakra köré, ügyetlenül
próbálta becsatolni a sötétben.
 – Én faragtam – mondta.
Leni érezte is a medált, egy csontból faragott szívet, mely egy
olyan vékony fémláncon lógott, mint egy pókháló.
– Gyere velem egyetemre, Len! – ismételte el.
A lány megérintette Matthew arcát, érzékelte, hogy bőrének
tapintása mennyire más, mint az övé, durvább, itt-ott borostás.
A fiú testével az ő testéhez bújt, csípőjük összeért. Csókolóztak;
Leni érezte, hogy szaggatottan veszi a levegőt.
Mind ez idáig fogalma sem volt, hogy a szerelem úgy tud betörni
az életbe, mint az ősrobbanás, hogy aztán mindent megváltoztasson
az emberben és a világban is. Hirtelen hinni kezdett Matthew-ban, a
benne rejlő lehetőségben, sőt, magukban is. Úgy, mint ahogy a
gravitációban hitt, abban, hogy a Föld kerek. Őrület volt ez az egész.
Őrület. Amikor Matthew megcsókolta, egy teljesen új világba nyert
betekintést, egy új Lenibe.
Elhúzta a fejét. Az újonnan ébredt érzés mélysége halálra
rémítette. Az igaz szerelem lassan őröl, nem igaz? Nem lehet ilyen
gyors, mintha két bolygó egymásba csapódna.
Epekedés. Most már ő is tudta, milyen érzés. Epekedés. Egy régi
szó, Jane Eyre világából, és mégis, Leni számára teljesen új keletű.
– Leni! Leni!
Az apja hangja csendült fel. Kiáltozott.
Leni azonnal felült. Ó, egek!
– Maradj itt!
Feltápászkodott, és már szaladt is a viharvert lépcsők felé.
Végigrohant a zegzugos ösvényen, pehelymellénye csak úgy
lebegett, csizmája csattogott a dróttal bevont lépcsőkön.
– Itt vagyok, apa – kiáltotta zihálva, és közben kezével integetett.
– Hál isten! – szólalt meg a férfi. – Azért keltem fel, hogy dobjak
egy sárgát, és megláttam, hogy nincs a helyén a csizmád.
 A csizma. Ez az ő hibája volt.
Milyen apróságon múlt.
Leni az ég felé mutatott. Vajon feltűnt az apjának, mennyire zihál?
Hallja vajon, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről?
– Nézz fel az égre! Annyira gyönyörű.
– Áh!
Leni az apja mellé állt, próbált lenyugodni. A férfi átkarolta a
vállát. A mozdulattól kissé úgy érezte, mintha az apja tulajdona
lenne.
– A nyár igazán varázslatos, nem igaz?
A füves domboldal kitakarta a látóterükből a vízpartot, hál’
istennek. Leni nem látta sem a kavicsokból összeálló csigaformát
vagy az összetört kagylóhéjakat, sem pedig a pokrócot, amit
Matthew hozott magával. Sőt, magát Matthew-t sem. A fiú jóval a
dombcsúcs mögött húzódott meg, valahol a kunyhó és a tengerpart
között.
Leni hátrahúzta a csontból faragott szívet a nyakán, érezte, hogy a
medál éles csücske a tenyerébe fúródik.
– Ne csinálj ilyet többször, Vöröske! Okosabb vagy ennél. A
medvék nagyon veszélyesek ilyenkor. Már majdnem felkaptam a
puskám, hogy a keresésedre induljak.
FELVÉTELI ESSZÉ
Lenora Allbright
„Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az
Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál,
ki tudja, hová.”{4}
Ha ismernének, egyáltalán nem lepné meg önöket, hogy egy Tolkien-
idézettel kezdem az egyetemi esszémet. A könyvek életem mérföldkövei.
Vannak emberek, akiknek múltját családi fotók és videofelvételek örökítették
meg. Nekem erre a célra a könyvek szolgálnak. Karakterek. Amióta az
eszemet tudom, a könyvek óvóhelyet jelentettek a számomra. Olyan tájakról
olvastam, amiket szinte elképzelni sem tudok, történetekbe temetkeztem,
melyeken keresztül idegen földeken kalandozhattam, és olyan lányokat
mentettem meg, akik azt sem tudták magukról, hogy valójában hercegnők.
Nemrégiben jöttem csak rá, miért is volt szükségem ezekre a messzi
világokra.
Az apám arra tanított, hogy rettegnem kell a világtól, és ezektől a
leckéktől nem könnyű szabadulni. Olvastam Patty Hearstről, a Zodiákus
gyilkosról, a müncheni olimpián történt mészárlásról és Charles
Mansonról, és arra jutottam, hogy a világ rémisztő hely. Ő is örökké ezt
ismételgette, és emlékeztetett rá, hogy a hegyek felrobbanhatnak, az
emberekkel pedig álmukban is végezhetnek. Hogy a kormányok korruptak.
Hogy a semmiből előbukkanhat egy influenzavírus, melybe milliók
halhatnak bele. Hogy bármelyik pillanatban nukleáris bomba hullhat az
égből, mindent megsemmisítve.
Megtanultam tűpontossággal célba lőni futás közben. Van egy
túlélőcsomagom a bejárati ajtó mellett, tele az életben maradáshoz szükséges
készletekkel. Tudok tüzet csiholni kovakővel, és bekötött szemmel is össze
tudok szerelni egy puskát. Tudom, hogyan kell szakszerűen felvenni egy
gázmaszkot. Úgy nőttem fel, hogy közben folyton egy háborúra, anarchiára
vagy egy világméretű tragédiára készültem.
De ezek közül egyik sem igaz. Vagy ha igaz is, nem maga az igazság, ez
pedig olyasfajta különbségtétel, amit a felnőttek szoktak tenni.
A szüleimmel akkor hagytuk magunk mögött Washington államot, mikor
tizenhárom éves voltam. Alaszkába költöztünk, hogy önfenntartó életet
éljünk a vadonban. Imádom. Tényleg. Imádom Alaszka nyers,
kompromisszummentes szépségét. Leginkább az itteni asszonyokat
szeretem, az olyan nőket, mint a szomszédom, Mázsás Marge, aki régen
ügyészként dolgozott, most pedig egy élelmiszerboltot üzemeltet. Imádom,
hogy bár elképesztően kemény, mégis nagyon együttérző. Imádom, hogy az
anyukám, aki olyan törékeny, mint egy páfránylevél, képes volt túlélni egy
olyan éghajlaton, amelynek végeznie kellett volna vele.
 Mindenekfelett azt imádom, hogy ebben az államban végre megtaláltam a
helyem, az otthonom, de itt az idő, hogy hátrahagyjam a tanyát, és a saját
utamat járjam, hogy a való világról tanuljak.
Ezért szeretnék egyetemre járni.

a
A tengerparti éjszaka után Leniből rabló lett, láthatatlanná
változott, amikor csak szeretett volna. Ezt az érzéki csalódást egész
életében gyakorolta, és most, amikor időrabló lett belőle, jó
szolgálatot tett neki.
Hazudni is megtanult. Pókerarccal, sőt, mosolyogva hazudott az
apjának, hogy elrabolhassa azt az időt, amire szüksége volt. Kora
reggel kell megírnia egy dolgozatot – ezzel legalább egy órát nyert –,
egy terepgyakorlat miatt tovább kell bennmaradnia az iskolában.
Egy kutatási projekt miatt át kellett hajóznia Seldoviába, a
könyvtárba. Matthew-val az erdőben, Mázsás Marge üzletének
árnyas polcai mögött vagy az elhagyatott konzervgyárban
találkozgatott. Az órákon az asztal alatt szinte folyamatosan
egymáshoz értek. A fiú szülinapját is együtt ünnepelték iskola után,
a mólón ücsörögve egy öregedő fémcsónak mögött.
Mindez csodálatos volt, mámorító. Olyasmiket tanult, amit
egyetlen könyvből sem sajátíthatott volna el – hogy szerelmesnek
lenni olyan, mint egy kaland, hogy a teste átalakulni látszik a fiú
érintése nyomán, hogy a hónalja belesajdul, miután egy órán át
ölelte Matthew-t, hogy az ajka felpuffad és kicserepesedik a
csókjaitól, hogy az érdes borostája égeti a bőrét.
A lopott idő vált a motorrá, mely az egész világát energiával látta
el; hétvégente, mikor a Matthew nélkül töltött idő hosszabbra nyúlt,
szinte elviselhetetlen vágyat érzett, hogy maga mögött hagyja a
tanyát, a fiúhoz rohanjon, és megtalálja a módját, hogy csak még tíz
percet vele tölthessen.
 Az iskola végének réme hosszú árnyékot vetett. Ma, amikor Leni
becsusszant az asztala mögé, Matthew-ra pillantott, és szinte
könnyekben tört ki.
A fiú átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét.
– Jól vagy?
Leni csak arra tudott gondolni, mennyire kicsik is ők ebben a
nagy, veszélyes világban, mindössze két kamasz, akik szerelmesek
akarnak lenni.
Ms. Rhodes összecsapta a kezét a terem elejében, felhívva magára
a figyelmet.
– Már csak egy hét van hátra az iskolából, úgyhogy arra
gondoltam, a mai egy kiváló nap a hajókirándulásra és túrázásra.
Úgyhogy vegyétek fel a kabátotokat, és indulás!
Ms. Rhodes kiterelte a diákjait a tanteremből, majd
keresztülballagtak a városon, egyenesen a kikötőbe. Mindenki
beszállt Ms. Rhodes alumínium halászhajójába.
Kihajóztak az öbölbe, majd gyorsítani kezdtek, és a hullámokon
döcögve csak úgy fröcsögött a víz mindkét oldalon. A tanárnő a
fjord vizein hajózott velük felfelé, mindenfelől hegyek vették őket
körbe, előttük-mögöttük víz terült el, míg már egyáltalán nem láttak
házakat és más hajókat sem. Errefelé a víz kékeszöld színű volt. Leni
kiszúrt egy vaddisznókocát és két fekete kicsinyét, amik egy
elszigetelt vízparton vonultak végig.
Ms. Rhodes egy szűk öböl kikötőjében állt meg. Matthew kiugrott
a viharvert mólóra, és kikötötte a hajót.
– Matthew nagyszülei ’32-ben telepedtek le ezen a földön –
magyarázta Ms. Rhodes. – Ez volt a családjuk első telepestanyája. Ki
akar látni egy kalózbarlangot?
A kérdés hallatán teljes zűrzavar tört ki.
Ms. Rhodes a vízparton vezette végig a gyerekeket, a nehéz
homokban vonultak, hatalmas uszadék fák felett lépdelve.
 Amikor az öböl sarkánál lekanyarodva eltűntek a láthatárról,
Matthew kézen fogta Lenit.
– Gyere! – mondta végül. – Mutatok valami királyat.
Egy magaslatra vezette a lányt, ahol térdig ért a fű, és ami a
göcsörtös fákból álló gyér erdő széléig húzódott.
– Psszt – pisszegte le Matthew, és egyik ujját az ajka elé emelte.
Ezt követően Leni meghallotta minden egyes gally hangját, mely
megreccsent a lába alatt, ahogyan a szél sustorgását is. Időnként egy-
egy bozótrepülő berregett el fölöttük. Mivel a bokrok a hegyekből
lecsorgó víznek hála alaszkai méretet öltöttek, helyenként egész
falszerű képződmények álltak össze a növényzetből; a fiú egy ilyen
falnál hívta fel Leni figyelmét egy ösvényre, melyet a lány egyedül
biztosan nem vett volna észre. Behúzott nyakkal, görnyedve sétáltak
végig a hűvös árnyékban.
Csak egy apró hasadékon át világított be a fény, ez vezette őket
útjukon. Leni szeme csak lassan szokott hozzá.
A bokrok közti üres tereken át nyílt meg előttük a kilátás: egy
mocsár terült ott el, ameddig csak a szem ellátott. A magas,
hullámzó fű között egy lusta, mozdulatlan folyó kanyargott. A
hegyek szorosan ölelték körbe, mintha óvó karjukat a mocsarak köré
vetették volna.
Leni tizenöt hatalmas barna medvét számolt össze a mocsárban,
amik a füvet majszolták, és mancsukkal halat próbáltak fogni a
rezzenéstelen vízben. Hatalmas, bozontos lények voltak – a világ
legtöbb pontján grizzly medvének nevezték őket –, óriási fejjel.
Cammogva mozogtak, mintha csontjaikat gumiszalagok tartanák
össze. Az anyamedvék közel tartották magukhoz bocsaikat, távol a
hímektől.
Leni a magas füvön keresztül figyelte a fenséges állatokat.
– Hűha!
 Egy bozótrepülő bukkant fel fölöttük, mely oldalra dőlve
megkezdte leszállást.
– A nagyapám hozott el ide, amikor kicsi voltam – súgta neki
Matthew. – Emlékszem, mondtam neki, milyen őrültség ilyen közel
telepedni a medvékhez, mire ő azt felelte, ez itt Alaszka, mintha csak
ez számítana. A nagyszüleim a kutyáikra bízták, hogy kergessék el a
medvéket, ha azok túl közel merészkedtek. A kormány nemzeti
vadvédelmi körzetet alakított ki körülöttünk.
– Csakis itt fordulhat elő – szólalt meg Leni nevetve.
Aztán Matthew-nak dőlt. Csakis itt fordulhat elő.
Egek, imádta ezt a helyet; imádta Alaszka vad kegyetlenségét,
fenséges gyönyörűségét. És még a földnél is jobban szerette azokat
az embereket, akiket Alaszka megszólított. Egészen eddig a
pillanatig nem fogta fel, milyen mély érzéseket táplál Alaszka iránt.
– Matthew! Leni!
Ms. Rhodes hangja ütötte meg a fülüket, aki a nevüket kiáltozta.
Behúzott nyakkal vonultak vissza a cserjék közt, és hamarosan
visszaérkeztek a partra. Ms. Rhodes már ott állt, körülötte gyűltek
össze a kisebb lányok. A tanárnő balján egy hidroplán szállt le a
partra.
– Siessetek! – szólt Ms. Rhodes, és közben kezével maga felé
intette őket. – Marthe, Agnes, szálljatok fel a gépre. Azonnal vissza
kell mennünk Kaneqbe. Zakkant Earlnek szívrohama volt.

a
Zakkant Earl meghalt.
Leni fel se tudta fogni. Előző este az öreg még életben volt,
pörgött, a sárga földig leitta magát, sztorizgatott. A tábor élénk volt,
mint egy nyüzsgő méhkas: a láncfűrészek berregtek, az acélt nyílt
lángon edzették pengévé, a baltákkal fát aprítottak, a kutyák
csaholtak. Nélküle azonban néma csönd honolt.
 Leni nem siratta Zakkant Earlt. Ennyire nem volt képmutató, de
megkönnyezte azt a veszteséget, amit a körülötte állók arca
tükrözött. Thelma, Ted, Tökmag, Clyde és a többiek számára, akik a
táborban éltek: a Zakkant Earl által hátrahagyott űr sokáig fájdalmat
okoz majd.
Most mindannyian az öbölben gyülekeztek, nem messze onnan,
ahol az orosz templom alatt a vízre bocsátják a hajókat.
Leni mama mögött ült a horpadt alumíniumkenuban, amit az apja
guberált. Apa Leni mögött ücsörgött, igyekezett egyenesben tartani
magukat a vízen.
Körülöttük mindenfelé hajók lebegtek a vízen, a verőfényes
napsütés nyugalmában. Azért gyűltek össze, hogy a maguk módján
róják le tiszteletüket a temetésen. Már majdnem nyár volt; érezni
lehetett a nap sugarainak erejéből. Több száz sarki lúd tért vissza az
öböl csúcsába. A sziklás tengerpart, mely egész télen üresen állt,
jégbe fagyva, most újra élettel telt meg. A víz közepén egy sziklán,
mely a mélyből zöld és fekete kövek tornyaként emelkedett ki,
oroszlánfókák heverésztek egymás hegyén-hátán. A fölöttük
szárnyaló sirályok röptükkel lusta, fehér ívet írtak le, és úgy
csaholtak, mint a terrierek. Leni fészekrakó sirályokat és alábukó
kárókatonákat szúrt ki. A fekete vagy szürke, cocker spánielre
hasonlító fókák orrukat dugdosták ki a vízből, köröttük vidrák
heverésztek a hátukon, lustán a víz felszínén, és gyorsan járó
mancsukkal kagylókat törtek fel.
Nem messze tőlük Matthew is egy csónakban ült az apjával.
Akárhányszor Matthew rápillantott, Leni elfordította a fejét, félt,
hogy egy ilyen nyilvános eseményen felfedné az érzéseit iránta.
– Az apukám imádta ezt a helyet – szólalt meg Thelma, szavai egy
ütemben hullámzottak a vizet felkavaró evezők zenéjével. – Nagyon
fog nekünk hiányozni.
Leni végignézte, amint Thelma egy kartondobozból szétszórja a
hamvakat. Egy pillanatig szálltak a levegőben, majd szétszóródtak a
vízen, zavaros foltot képezve annak felszínén, végül pedig lassan
elsüllyedek.
Néma csönd szállt alá.
Kaneq lakóinak többsége jelen volt, vagy legalábbis úgy tűnt.
Harlanék, Tom és Matthew Walker; Mázsás Marge; Natalie; Calhoun
Malvey és az új felesége; Tica Rhodes és a férje; az összes kereskedő.
Akadt néhány régi motoros is, férfiak, akik olyannyira levonultak a
térképről, és olyan mélyre visszahúzódtak a vadonba, hogy szinte
sose lehetett velük találkozni. Mindössze pár szem foguk és
drótkefére hasonlító hajuk volt, arcuk beesett. Kutyák utaztak a
csónakjaikban. Kerge Pete és Matilda a vízparton ácsorogtak egymás
mellett.
A hajók egyesével a víz széle felé vették az irányt, ahol aztán
partra vetődtek. Mr. Walker cipelte Thelma kenuját végig a parton,
majd feldobta egy rozsdás kisteherautó platójára.
Az emberek ösztönösen Mr. Walkert figyelték, várták, hogy
szóljon hozzájuk, hogy kovácsolja össze őket. Közelebb léptek hozzá,
körbeállták.
– Figyelj csak, Thelma – szólalt meg végül Mr. Walker. – Miért
nem jöttök át mindannyian hozzám? A tűzre dobok pár lazacot,
előveszek egy rekesz sört. Olyan búcsút rendezünk Earlnek, ami
neki is tetszene.
– Na, a nagykutya felajánlja, hogy virrasztást rendez annak az
embernek, akit mindig is lenézett – szólt közbe apa. – Nekünk aztán
nem kell az alamizsnád, Tom. Majd a magunk módján búcsúzunk el.
Nem Leni volt az egyetlen, aki meghökkent apja károgó
hangjának hallatán. Ugyanezt a döbbenetet vélte felfedezni a
körülötte állók arcán is.
– Ernt – szólalt meg mama. – Ne most!
– Dehogynem, ez a tökéletes alkalom. Egy olyan embertől
búcsúzunk, aki azért jött ide, mert egyszerűbb életet akart élni. A
világért se akarná, hogy azzal az emberrel ünnepeljünk, aki Los
Angelest akar csinálni Kaneqből.
Úgy tűnt, mintha apa egy helyben állva is egyre nagyobbra
duzzadna, fűtötte a düh és a rosszindulat. Előrelépett, Thelmához
ballagott, aki olyan megtörtnek tűnt, mint egy használt nyalókás
pálcika, a haja zsíros volt, válla roskatag, a szeme tele könnyekkel.
Apa megszorította Thelma vállát. A nő összerezzent, rémültnek
tűnt.
– Majd én átveszem Earl helyét. Nem kell aggódnod. Teszek róla,
hogy készen álljunk, bármi következzen is. Megtanítom Tökmagot…
– Mégis mire tanítod a lányomat? – kérdezte Thelma elcsukló
hangon. – Úgy fogod tanítani, mint a feleségedet? Szerinted nem
látjuk, hogyan bánsz vele?
Mama megdermedt, az arcát elöntötte a pír.
– Végeztünk veled – folytatta Thelma, aki közben visszanyerte a
hangját. – Megrémíted a gyerekeket, főleg, amikor iszol. Apám
elviselt téged azért, amit a bátyánkért tettél, és azért én is hálás
vagyok, de valami nagy baj van a fejeddel. Nem akarom
körbeaknázni a földünket robbanószerkezetekkel, az isten
szerelmére, és egyetlen nyolcévesnek sem kell hajnali kettőkor
gázmaszkot húznia, és a kapuhoz vonulnia a túlélőtáskájával. Az
apám a maga módján intézte a dolgokat. És én is a magam módján
teszem majd ugyanezt. – Vett egy mély lélegzetet. A szeme csillogott
a könnyektől, de Leni megkönnyebbülést is felfedezett a
tekintetében. Vajon milyen régóta tartogatta ezt magában Thelma? –
Most pedig elviszem az apám régi barátait Tomhoz, hogy az életét
ünnepeljük. Ismerjük Walkeréket, mióta az eszünket tudjuk. Mind
barátok voltunk, valódi közösség, mielőtt te felbukkantál. Ha el tudsz
jönni, és képes vagy civilizált módon viselkedni, akkor gyere! Ha
csak szét akarod szakítani ezt a várost, akkor inkább maradj otthon.
Leni látta, hogy az emberek egyre inkább eltávolodnak apától.
Még a bozontos szakállú rendszeren kívüliek is hátráltak egy lépést.
 Thelma mamára pillantott.
– Gyere velünk, Cora.
– Micsoda? De… – Mama megrázta a fejét.
– A feleségem velem marad – jelentette ki apa.
Egy hosszú pillanatig senki sem szólalt meg, nem is moccantak.
Majd Harlanék lassan útnak indultak.
Apa körbenézett, és látta, milyen könnyedén száműzték őt a
nyájból.
Leni végignézte, ahogy a barátai és szomszédai beszállnak a
járműveikbe, és elhajtanak, a hajók nagy puffanással koppantak az
utánfutókon és a teherautók platóin. Matthew hosszas, szomorú
pillantást küldött Leni felé, majd végül ő is hátat fordított nekik.
Amikor egyedül maradtak, csak ők hárman, Leni mamára
pillantott, aki ugyanolyan idegesnek és rémültnek tűnt, mint ahogy
Leni is érezte magát. Mindketten tudták, kétség sem fér hozzá: ez
megadja a férfinak a végső lökést.
Apa csak állt ott, szemében lángolt a gyűlölet, és meredt az üres
útra.
– Ernt – szólította meg mama.
– Kuss legyen! – sziszegte. – Gondolkozom.
Ezt követően, a hazaút teljes hossza alatt, a férfi egy árva szót sem
szólt, ami elméletileg jobb, mintha ordított volna, de mégsem volt az.
Az ordibálás olyan, mint egy sarokba állított bomba: az ember látja,
végignézi, ahogy a gyújtózsinór lángra kap, és pontosan lehet tudni,
mikor robban fel, és mikor szükséges fedezékbe vonulni. A hallgatás
azonban olyan, mint egy gyilkos, aki fegyverrel a házban ólálkodik,
miközben az ember alszik.
A kunyhóban a férfi fel-alá járkált. Motyogott magában, és úgy
csóválta a fejét, mintha olyasmit hallana, ami nem tetszik neki.
Leni és mama igyekeztek nem útban lenni.
 Vacsoraidőben mama egy kis jávorszarvaspörköltet melegített a
tűzhelyen, de az étel gazdag aromája sem enyhített a feszültségen.
Amikor mama tálalta a vacsorát, apa hirtelen megtorpant,
felnézett; a szemében gyúló fény rémisztő volt. Először motyogott
valamit a hálátlanságról, rossz természetű lotyókról, rohadékokról,
akik azt hiszik, övék a világ, majd kiviharzott a házból.
– Ki kellene zárnunk – szólalt meg Leni.
– Hogy utána betörje az ablakot, vagy letépje az egyik falat, hogy
bejusson?
Odakintről hallották, hogy egy láncfűrész berregve életre kel.
– Elmenekülhetnénk – javasolta Leni.
Mama halvány mosolyt küldött felé.
– Persze. Aha. Mert nyilván nem fog utánunk eredni.
Tudták, mind a ketten, hogy Leni talán (talán) kiszabadulhat,
hogy a saját életét élje. De mama nem. A férfi a nyomába eredne, és
megtalálná, akárhova menjen is.
Néma csöndben vacsoráztak, és közben mind a ketten az ajtót
figyelték, várták az érkező baj korai figyelmeztető jeleit.
Az ajtó hirtelen kitárult, a falnak csapódott, apa állt a küszöbön,
őrült tekintettel, a haját fűrészpor borította, kezében egy fejszét
tartott.
Mama tántorogva talpra szökkent, hátrálni kezdett.
A férfi berontott, magában motyogott, ráncigálni kezdte mamát,
kivonszolta házból, majd végig a kocsifeljárón.
Leni rohant utánuk.
Hallotta, hogy mama a jól ismert, nyugtató hangon próbál
beszélni az apjához.
A férfi egy pár csiszolt fatörzs felé ráncigálta mamát, melyek
hatalmas barikádot képeztek a kocsifelhajtójuk végében.
 – Építhetek egy falat. A tetejére karókat szerelek, vagy talán
szögesdrótot. Biztonságban leszünk idebenn. Nem kell nekünk
istenverte tábor. Harlanék rohadjanak meg!
– D-de Ernt… nem élhetünk…
– Gondolj bele – szakította félbe, majd közelebb húzta mamát,
miközben egyik kezéből balta lógott. – Nem kell félnünk többé az
odakinti világtól. Biztonságban leszünk idebenn. Csak mi. Az a
rohadék Detroittá változtathatja Kaneqet, de mi fütyülünk majd rá.
Megvédelek, Cora. Mindannyiuktól. Mert ennyire szeretlek.
Leni halálra rémülten meredt a fatörzsekre, elképzelte, hogy ez a
tenyérnyi földterület lenne az otthonuk, elválasztva a közösségtől,
elvágva attól a kevéske civilizációtól is, ami ezentúl szintén
odakintnek számítana.
Senki sem tántoríthatta el az apját attól, hogy falat húzzon fel,
vagy hogy karanténba zárja őket, semmiféle rendőrség nem védheti
meg őket vagy jöhet ki hozzájuk vészhelyzet esetén.
És ha végez a munkálatokkal, ha bezárja a kaput, vajon Leni –
vagy mama – kijuthat onnan valaha?
Leni a szüleire pillantott: a két vékony alakra, akik egymás köré
tekeredve, szájukkal és ujjaikkal egymáshoz érve a szerelemről
sustorognak, mama próbálja lenyugtatni apát, apa pedig próbálja őt
szorosan maga mellett tartani. Ők mindig ilyenek lesznek, soha
semmi nem fog változni.
A fiatalság naivitásából nézve szülei fölé magasodó jelenléte
mindenhatónak és mindentudónak tűnt. De egyáltalán nem voltak
azok; csak két megtört ember.
Otthagyhatná őket. Kiszabadulhatna, és járhatná a maga útját.
Rémisztő lenne, de semmiképp sem rosszabb, mint ha maradna, és
nézné tovább a szülei mérgező táncát, közben pedig hagyná, hogy
az ő világuk egyben a saját világa is legyen, míg végül egyáltalán
semmi nem maradna őbelőle; egy apró kis ponttá zsugorodna össze.
 TIZENNYOLC
a
ESTE TÍZKOR, Zakkant Earl temetésének estéjén, az égbolt a Walker-
öböl fölött mélykék színben pompázott, a sarkaknál azonban
levendulaszínűvé halványult. Az este gyújtott máglya már kialudt; a
fahasábok hamuvá égtek, és elporladtak.
Egy rendkívüli erejű apály visszahúzta a tengert, széles sárréteget
villantva elő, a nyálkás szürkeség tükrét, ami az ég színét és a túlsó
parton tornyosuló hófödte hegyek képét verte vissza. Csillogó,
fekete kagylók tömegei tapadtak egymáshoz védtelen halmokban; az
alumíniumcsónak ferdén hevert a sárban, kötelét a bójához
erősítették.
Hosszú órákon keresztül beszélgettek. El-elcsukló hangon
mesélték történeteiket Zakkant Earlről. Néhány megnevettette őket.
A legtöbbet azonban csönd és néma emlékezés követte. Zakkant Earl
nem volt mindig az a bogaras, dühös férfi, akivé öregkorában vált. A
fia elvesztése fölött érzett gyász teljesen kifordította saját magából.
Korábban Eckhart nagypapa legjobb barátja volt. Alaszka azonban
nem bánik kesztyűs kézzel a lakóival, különösen az öregekkel nem.
Most pedig csönd. Csak a tűz ropogása, az izzó fa leváló
darabkáinak puffanása, az apály hullámverésének hangja hallatszott.
Matthew az egyik régi nyugágyukban ücsörgött, kinyújtott lábát a
bokájánál fonta keresztbe, és közben egy sasfiókát figyelt, amint az
egy lazactetemet majszolt a parton. Egy sirálypár is a közelben
repkedett, reménykedve, hogy jut nekik a maradékból.
Már csak hárman maradtak. Apa, Mázsás Marge és Matthew.
 – Beszéljünk róla, Tom? – szólalt meg Mázsás Marge olyan
hosszas hallgatás után, hogy Matthew meg volt róla győződve, már
rég eloltották a tüzet, és felcaplattak a vízpart lépcsőin. – Thelma
gyakorlatilag száműzte Erntöt a földjükről.
– Úgy ám – felelte apa.
Matthew-nak nem tetszett, ahogy az apja Mázsás Marge-ra nézett.
Az aggodalom a szemében.
– Miről beszéltek? – kérdezte Matthew.
Apa így felelt:
– Ernt Allbright egy dühös ember. Mind tudjuk, hogy ő rongálta
meg a kocsmát. Thelma pedig ma este azt mesélte, arra akarta
rávenni Harlanékat, hogy drótcsapdákat és robbanóanyagokat
helyezzenek ki, hogy „megvédjék” magukat háború esetére.
– Aha. Hát igen, olyan őrült, mint Zakkant Earl volt, de…
– Zakkant Earl ártalmatlan volt – szakította félbe Mázsás Marge. –
Ernt nem fogja jól viselni a száműzetést. Be fog pöccenni. És amikor
bepöccen, akkor aljas lesz, és amikor aljas lesz, akkor más embereket
fog bántani.
– Embereket? – akadt fenn ezen Matthew, és érezte, hogy a hideg
futkos a hátán. – Úgy érted, Lenit? Bántani fogja Lenit?
Matthew meg sem várta a választ.
Felszaladt a lépcsőn, át a kertbe, ahol felkapta a biciklijét, és fel is
pattant rá. Úgy tekert a nedves, vizenyős talajon, hogy kevesebb
mint tíz percen belül kiért a főútra.
Allbrighték kocsifelhajtójára érve akkorát fékezett, hogy a biciklije
majdnem kicsúszott alóla. Két csiszolt fatörzs barikádozta el a
tanyára vezető vézna, nyakforma bejáratot. A cölöpök leginkább a
frissen felvágott lazac húsának rózsaszínjéhez voltak hasonlatosak,
itt-ott kisebb kéregdarabok álltak ki belőlük.
Mi a franc!
 Matthew körbenézett, de nem látott mozgást, és nem is hallott
semmit. Biciklijével kikerülte a fatörzseket, és haladt tovább, de most
már egyre lassabban, a szíve majd kiugrott a helyéről, a pánik egyre
inkább elhatalmasodott rajta.
A kocsifeljáró végén leszállt a bicikliről, és az oldalára fektetve a
földre döntötte. Miután körültekintően felmérte a terepet, arra jutott,
hogy Allbrighték telkén nem látja veszély jelét. Ernt teherautója a
kunyhó előtt parkolt.
Matthew lassan araszolt előre, és összerezzent minden egyes
alkalommal, mikor egy gally reccsent a talpa alatt, vagy amikor
olyasmire lépett rá – egy sörösdobozra, egy elejtett fésűre –, amit az
árnyékban nem vett észre. A kecskék mekegtek. A csirkék riadtan
vijjogtak.
Épp tenni akart még egy lépést előre, mikor hangok csapták meg a
fülét.
A kunyhó ajtaja vágódott ki.
Hasra vetette magát a magas fűben, és mozdulatlanul feküdt.
Lépteket hallott a tornácról. Nyikorgást.
Félt megmozdulni, de annál is jobban félt ott maradni, így
megemelte a fejét, és kilesett a fűszálak közül.
Leni a veranda szélén állt, és egy gyapjútakaróval tekerte körbe
magát, ami úgy lógott rajta, mint egy piros, fehér és sárga csíkos
köpeny. A kezében egy guriga vécépapír volt, megcsillant a
holdfényben.
– Leni – szólalt meg a fiú.
Leni odanézett, meglátta őt. Aggódva fordult vissza a kunyhó felé,
majd a fiúhoz szaladt.
Matthew felállt, a karjába vonta, és szorosan átölelte őt.
– Jól vagy?
– Falat épít – felelte Leni, és közben folyton hátrafelé pillantgatott.
 – Hát ezért vannak azok a rönkök ott kinn az úton?
Leni bólintott.
– Félek, Matthew.
Matthew épp azt akarta mondani, Minden rendben lesz, de ekkor
meghallotta, hogy a kunyhó zárja kattan.
– Menj! – súgta neki Leni, és ellökte a fiút.
Matthew bevetette magát a fák rejtekébe, épp akkor, mikor kinyílt
az ajtó. Látta, hogy Ernt Allbright kisétál a tornácra, a férfi egy
szakadt pólót és bő bokszert viselt.
– Leni? – kiáltozta.
Leni intett neki.
– Itt vagyok, apa. Csak leejtettem a vécépapírt. – Vetett egy
kétségbeesett pillantást Matthew-ra. A fiú bebújt egy fa mögé.
Leni a pottyantós vécéhez sétált, majd eltűnt odabenn. Ernt a
tornácon várta, majd amint végzett, visszaterelte a lányt a kunyhóba.
A zár kattanó hanggal bezárult mögöttük.
Matthew összeszedte a biciklijét, és olyan gyorsan tekert haza,
amennyire csak tudott.
Az udvarukon talált rá Mázsás Marge-ra és az apjára, akik Marge
teherautója mellett ácsorogtak.
– E-egy falat épít – jelentette Matthew zihálva. Leugrott a
biciklijéről, és belökte a füstölde mögötti fűbe.
– Mit mondasz? – kérdezett vissza apa.
– Ernt. A földjük olyan, mint egy palack nyaka, ami a víz felé
szélesedik, igaz? Lecsiszolt két fatörzset, és keresztbe fektette őket a
kocsifeljárón. Leni azt mondja, falat akar építeni.
– Jézusom – hüledezett apa. – El akarja vágni őket a világtól.

a
 Leni a láncfűrész éles berregésére és a fát daraboló balta csattanó
hangjára ébredt. Apa már órák óta ébren volt, egész hétvégén a falát
építette.
Az egyetlen pozitívum az volt, hogy sikeresen túlélte a hétvégét,
most pedig ismét hétfő volt, iskolanap.
Matthew.
Az öröm félrelökte a veszteség görcsös, reménytelen érzését,
melyet ez a hétvége szült. Összekészült az iskolába, és lemászott a
létrán.
A kunyhó nagyon csendes volt.
Mama garbóban és bő farmerben lépett elő a hálóból.
– Jó reggelt!
Leni az anyjához lépett.
– Tennünk kell valamit, mielőtt elkészül az a fal!
– Nem fogja tényleg végigcsinálni. Csak begőzölt. Észhez tér majd.
– Te komolyan erre akarsz építeni?
Leninek ekkor tűnt fel először, mennyire idősnek tűnik az anyja,
milyen fáradtnak és megsemmisültnek. Kihunyt a fény a szemében,
nem tudott mosolyogni sem.
– Hozok neked kávét.
Mielőtt Leni a konyhába ért volna, kopogás zörgő hangja
hallatszott az ajtó felől. Szinte ezzel egy időben az ajtó ki is tárult.
– Üdv, lakók!
Mázsás Marge csörtetett be. Vagy egy tucat karkötő csilingelt
húsos csuklóin, fülbevalója fel-le pattogott a fülében, mint a
halászcsali, és meg is csillant a fényben. A haja kezdett visszanőni.
Középen választotta el, és tincseit két pomponlabdába kötötte össze,
melyek csak úgy pattogtak, miközben mozgott.
 Apa nyomakodott be a fekete asszony mögött, kezét csontos
csípőjére téve.
– Azt mondtam, nem jöhetsz be, az isten szerelmére.
Mázsás Marge elvigyorodott, majd átnyújtott mamának egy flaska
testápoló krémet. A kezébe nyomta, majd rácsukta Mázsás tenyerét
mama apró kezére.
– Thelma készítette a kertjében növő levendulából. Úgy gondolta,
tetszene neked.
Leni látta, hogy ez az apró figyelmesség mennyire sokat jelent az
anyjának.
– Nem kell nekünk az alamizsnád – tiltakozott apa. – Anélkül is jó
illata van, hogy magára kenné azt a szart.
– A barátnők megajándékozzák egymást, Ernt. Cora és én pedig
barátnők vagyunk. Igazából ezért jöttem. Hogy megigyak egy kávét
a szomszédaimmal.
– Hoznál egy kávét Mázsás Marge-nak, Leni? – kérte mama. – És
talán egy szelet áfonyás kenyeret is.
Apa összefonta maga előtt a karját, majd hátát az ajtónak döntötte.
Mázsás Marge a kanapéhoz vezette mamát, segített neki leülni,
majd ő is helyet foglalt mellette. A párna majd szétdurrant az
asszony súlya alatt.
– Igazából a hasmenésemről akartam mesélni neked.
– Ó, te jó ég! – húzta a száját apa.
– Olyan, mintha puskapor robbanna a fenekemben. Azon
tűnődtem, nincs-e rá valami jó házi praktikád. Isten tudja, ezek a
görcsök borzalmasak.
Apa káromkodott kicsit az orra alatt, majd kivonult a kunyhóból,
és bevágta maga mögött az ajtót.
Mázsás Marge elmosolyodott.
 – Olyan könnyű túljárni a férfiak eszén. Szóval, most már egymás
közt vagyunk.
Leni átnyújtotta nekik a kávét, és ő is leült a régi bőrfotelbe, amit
egy ócskásnál vettek előző évben Soldotnában.
Mázsás Marge szeme Coráról Lenire vándorolt, majd vissza
Corára. Leni biztos volt benne, hogy semmi se kerülte el a figyelmét.
– Úgy képzelem, Ernt nem viselte jól Thelma döntését Earl
temetésén.
– Ó, hogy az – felelte mama.
– Látom, cölöpöket húzott fel a főút elé. Úgy néz ki, mintha egy
fallal akarná körbeépíteni ezt a helyet.
Mama megrázta a fejét.
– Nem fog ilyet tenni.
– Tudod, mire jók a falak? – kérdezte Mázsás Marge. – Elrejtik,
ami mögöttük zajlik. Csapdába ejtik a bennragadó embereket. –
Letette a csészéjét a dohányzóasztalra, és közelebb hajolt mamához.
– Le is lakatolhatja azt a kaput, és magánál tarthatja a kulcsot, és
akkor hogy menekültök el?
– Ő-ő nem tenne ilyet – habogta mama.
– Ó, valóban? – firtatta Mázsás Marge. – A nővérem is ezt mondta,
mikor utoljára beszéltünk. Bármit megtennék, hogy visszamehessek
az időben, és megváltoztassam, ami történt. Ő végül elhagyta a
férjét, de akkor már túl késő volt.
– Elhagyta a férjét – ismételte el mama halkan. Most először nem
fordította el a fejét. – Ezért halt meg. Az ilyen férfiak… ők addig
keresnek, amíg meg nem találnak.
– Mi meg tudunk védeni téged – felelte Mázsás Marge.
– „Mi”?
– Tom Walker és én. Harlanék. Tica. Mindenki itt, Kaneqben. Egy
vagy közülünk, te is, Cora, és Leni is. Ő a kívülálló. Bízz bennünk.
Hadd segítsünk.
Leni tényleg elgondolkozott ezen, komolyan számításba vette;
elhagyhatnák őt.
De ez azt is jelentené, hogy el kell hagyniuk Kaneqet, és
valószínűleg Alaszkát is.
Elhagyni Matthew-t.
És utána?
Örökké menekülniük kellene, bujdokolniuk, meg kellene
változtatniuk a nevüket? Ez mégis hogy működne? Mamának nem
volt pénze, se hitelkártyája. Még érvényes jogosítványa se.
Egyiküknek sem. Papíron vajon léteztek ők egyáltalán mamával?
És mi lenne, ha végül mégis megtalálná őket?
– Nem lehet – mondta ki végül mama, és Leninek úgy tűnt, ezek
voltak a legszomorúbb, legszánalmasabb szavak, amiket valaha
hallott.
Mázsás Marge sokáig meredt mamára, csalódottság járta át
arcának ráncait.
– Hát. Ez eltart egy ideig. Csak tudd, hogy mi itt vagyunk.
Segítünk nektek. Csak kérnetek kell. Az se érdekel, ha ez egy januári
éjszaka közepén történik. Eljöttök hozzám, érted? Nem érdekel,
hogy mit tettetek ti, vagy mit tett ő. Eljöttök hozzám, és én segítek.
Leni nem bírt magával.
Felpattant a dohányzóasztal mögül, és egyenesen Mázsás Marge
karjába vetette magát.
Az asszony megnyugtató, terjedelmes teste körbefonta őt, amitől
Leni biztonságban érezte magát.
– Na gyere! – szólalt meg Mázsás Marge. – Induljunk az iskolába!
Már nincs sok nap hátra a ballagásodig.
Leni felkapta a hátizsákját, és átvetette a vállán. Miután hevesen
magához ölelte az anyját, és a fülébe súgta: „Erről beszélnünk kell”,
Leni követte az udvarra Mázsás Marge-ot. Már félúton jártak a
teherautó felé, mikor apa megjelent, kezében egy ötgallonos,
benzinnel teli kannával.
– Ennyi volt? – kérdezte.
– Csak egy kávéra jöttem, Ernt. Elviszem Lenit az iskolába.
Amúgy is a boltba indultam.
A férfi földhöz vágta a műanyag kannát. A benzin kiloccsant a
lába köré.
– Nem.
Mázsás Marge rosszallóan nézett rá.
– Mi nem?
– Senki se lép ki innen nélkülem. Nincs semmi dolgunk odakint.
– A lány öt nap múlva ballag. Nyilván be kell fejeznie az iskolát.
– Azt már nem, dagadék – tiltakozott apa. – Szükségem van rá a
tanyán. Az az öt nap nem jelent semmit. Így is megkapja majd az
istenverte papírját.
– Komolyan bele akarsz kezdeni ebbe a vitába? – lépett előre
Mázsás Marge, kezén csörögtek a karkötők. – Ha ez a fiatal hölgy
csak egyetlen napot is kihagy az iskolából, telefonálni fogok a
hatóságoknak, és felnyomlak náluk, Ernt Allbright. Egy percig se
gondold, hogy nem teszem meg. Felőlem aztán lehetsz olyan kötözni
való őrült, amilyen csak akarsz, de nem fogod megakadályozni,
hogy ez a gyönyörű lány befejezze a középiskolát. Megértetted?
– A hatóságokat nem érdekli ez.
– Ó. Dehogynem. Bízz bennem. Szeretnéd, ha a hatóságok elé
állnék, és elmesélném nekik, mi folyik itt, Ernt?
– Szart se tudsz!
– Hát, az lehet, de elég nagydarab nő vagyok, még annál is
nagyobb szájjal. Biztos szeretnél provokálni?
 – Menjél akkor! Vidd az iskolába, ha ez ilyen rohadtul fontos
neked! – Azzal Lenire pillantott. – Háromra érted megyek. Ne
várakoztass meg!
Leni bólintott, majd bemászott az öreg teherautóba, a szedett-
vedett, rongyokkal fedett ülésekre. Végighajtottak a hepehupás
úton, túl a frissen csiszolt farönkök mellett. Csak miután kiértek a
főútra, és nyugodt tempóban haladtak tovább a porfelhőn keresztül,
Leninek akkor esett le, hogy zokog.
Hirtelen minden túl soknak tűnt. Túl nagy volt a tét. Mi van, ha
mama elmenekül, apa pedig tényleg megtalálja és megöli őt?
Mázsás Marge lefékezett az iskola előtt, majd leparkolt.
– Nem igazságos, hogy ezzel kell megbirkóznod. De az élet nem
igazságos, kölyök. Ezt te is tudod, gondolom. Felhívhatnád a
rendőrséget.
– És ha emiatt megöli őt? Mihez kezdenék utána az életemmel?
Mázsás Marge bólintott.
– Ha segítség kell, hozzám gyere! Oké? Megígéred?
– Persze – felelte Leni tompán.
Mázsás Marge Leni felé hajolt, kipattintotta a nyikorgó
kesztyűtartót, és előhúzott belőle egy vastag borítékot.
– Van nálam valami a számodra.
Leni már hozzászokott Mázsás Marge ajándékaihoz.
Egy tábla csoki, egy puhaborítású könyv, egy csillogó hajcsat.
Mázsás Marge gyakran nyomott valamit Leni kezébe a munkanap
végén a boltban.
Leni lenézett a borítékra. Az Alaszkai Egyetemtől érkezett. Lenora
Allbrightnak címezték, és Marge Birdsall gondjaira bízták a kaneqi
vegyeskereskedésben.
Leni keze remegett, miközben feltépte a borítékot, és elolvasta a
levél első mondatát. Örömmel értesítjük, hogy…
 Leni Mázsás Marge-ra nézett.
– Felvettek.
– Gratulálok, Leni!
Leni bódult állapotba került. Felvették.
Az egyetemre.
– Most mi lesz? – szólalt meg.
– Elmész – felelte Mázsás Marge. – Beszéltem Tommal. Kifizeti
neked. Tica és én megvesszük a könyveidet, Thelma pedig ad neked
zsebpénzt. Közénk tartozol, és mi támogatunk téged. Nincs kifogás,
kölyök! Megpattansz innen, amint csak lehet. Fuss, mintha az
életedért futnál, és vissza se nézz. De Leni…
– Igen?
– Pokoli óvatosnak kell lenned az indulásig!

a
Az iskola utolsó napján Leni attól tartott, hogy a szíve szétrobban.
Talán földre borul majd, arccal előre, és csak egy újabb alaszkai
statisztikai adat lesz belőle. Ő lesz a lány, aki a szerelemért halt meg.
Már a nyár gondolata is megőrjítette; a hosszú, forró napok,
amiket napkeltétől napnyugtáig munkával kell majd töltenie. Mégis,
hogy bírhatná ki, hogy szeptemberig ne lássa viszont Matthew-t?
– Alig fogjuk látni egymást – mondta, és görcsbe rándult tőle a
gyomra. – Mindketten folyamatosan dolgozni fogunk. Tudod, hogy
telik a nyár. – Az életük mostantól a ház körüli teendőkről szól majd.
Nyár. Az évszak, mikor ívnak a lazacok, a kerttel folyton törődni
kell, a domboldalon érnek a bogyós gyümölcsök, a zöldségeket,
gyümölcsöket és halat tartósítani kell, a lazacokat pedig megpucolni,
bepácolni és füstölni, és a javítómunkákat is el kell végezni, amíg tart
a napsütés.
– Majd kiszökünk – felelte a fiú.
 Leni nem tudta elképzelni, hogy most ilyen kockázatot vállaljon.
Miután száműzték Harlanék táborából, az apjánál elszakadt az
utolsó cérna is. Mindennap fákat vágott ki, és cölöpöket csiszolt,
majd felkelt az éjszaka közepén, hogy fel-alá járkáljon. Állandóan
magában beszélt, és folyton csak kalapálta, kalapálta, kalapálta a
falát.
– Szeptemberben együtt megyünk egyetemre – folytatta Matthew
(mivel ő tudta, hogyan kell álmodozni és hinni is az álmokban).
– Igen – felelte Leni, és jobban vágyott rá, mint bármire eddigi
életében. – Anchorage-ben olyanok leszünk, mint bárki más. –
Folyton ezt mondogatták egymásnak.
Leni odalépett az ajtóban álló fiú mellé, és motyogva elbúcsúzott
Ms. Rhodestól, aki hevesen magához ölelte, és így szólt: – Ne
felejtsétek el, ma este lesz a ballagási parti a kocsmában! Te és Mattie
lesztek a díszvendégek.
– Köszönjük, Ms. Rhodes.
Odakinn Leni szülei vártak rá, és feltartottak egy táblát, BOLDOG
BALLAGÁST! felirattal. Leni botladozva megtorpant.
Leni érezte Matthew kezét a derekán. Szinte biztos volt benne,
hogy a fiú kissé meg is lökte. Előrelépett, és magára erőltetett egy
mosolyt.
– Ó, sziasztok! – mondta, miközben a szülei odarohantak hozzá. –
Igazán nem kellett volna.
Mama csak úgy sugárzott.
– Viccelsz velem? Hiszen osztályelsőként végeztél.
– Egy kétfős osztályban – jegyezte meg Leni.
Apa átkarolta, és közelebb húzta magához.
– Én soha semmiben nem voltam első, Vöröske. Büszke vagyok
rád. Most pedig végre magad mögött tudhatod ezt a fostos iskolát.
Sayonara, süket duma!
 Bepakoltak a teherautó hátuljába, és útnak indultak. A fejük fölött
alacsonyan szállt egy repülő, tompa, pufogó hangot hallatva.
– Turisták. – Apa úgy ejtette ki ezt a szót, mintha káromkodna,
elég hangosan ahhoz, hogy mások is meghallják. Majd
elmosolyodott. – Mama a kedvenc tortádat sütötte, és még epres
akutaqot is készített.
Leni bólintott, túlságosan maga alatt volt ahhoz, hogy mosolyt
erőltessen az arcára.
Az utcán egy molinó lógott a félig kész kocsma homlokzatáról.
GRATULÁLUNK, LENI ÉS MATTHEW!!! BALLAGÁSI BULI
PÉNTEK ESTE! ESTE 9-TŐL. AZ ELSŐ ITAL INGYENES!
– Leni, kislányom? Nagyon el vagy kámpicsorodva.
– El szeretnék menni a ballagási bulira a kocsmába! – szólalt meg.
Mama előredőlt, és apára nézett.
– Ernt?
– Azt akarod, hogy bemenjek Tom Walker istenverte kocsmájába,
és találkozzak azokkal az emberekkel, akik tönkreteszik ezt a várost?
– kapta fel a vizet apa.
– Leni kedvéért – puhította mama.
– Ki van zárva.
Leni apa dühe mögött próbálta felfedezni azt a férfit, akiről mama
mesélt, aki azelőtt volt, hogy Vietnám megváltoztatta volna, és
mielőtt az alaszkai telek felfedték volna a benne élő sötétséget.
Megpróbálta felidézni, milyen volt Vöröskének lenni, a kislányának,
aki a férfi vállán lovagolva járta be Hermosa Beach strandját.
– Kérlek, apa! Kérlek. Szeretném megünnepelni a középiskolai
ballagásomat a városomban. Abban a városban, ahova te hoztál
engem.
Amikor apa ránézett, Leni a tekintetében olyasmit látott, ami csak
nagyon ritkán tört fel a férfiból: szeretetet. Lehet, hogy ütött-kopott
és megfáradt volt, és megnyirbálták a rossz döntések, de akkor is
szeretet volt. És megbánás.
– Sajnálom, Vöröske. De nem tudom megtenni. Még a te
kedvedért sem.
 TIZENKILENC
a
ESTE VAN.
A láncfűrész zúgó, berregő hangja is elhalkult már.
Leni az ablaknál ácsorgott, és kifelé bámult az udvarra. Hetet ütött
az óra: a vacsora idejét jelezte, szünetet az évszak végtelennek tűnő
munkanapjában. Apa bármelyik pillanatban visszajöhet a kunyhóba,
és hozza magával a belőle áradó feszültséget is. Leni
háromszemélyes ballagási bulijának maradékai – répatorta és epres
akutaq, a hóból, növényi zsírból és gyümölcsből készült fagylalt – az
asztalon hevertek.
– Sajnálom – mondta mama, és mellé lépett. – Tudom, milyen
borzasztóan szerettél volna elmenni a bulira. Biztosan felmerült
benned, hogy kiszökj. Én a te korodban biztos ezt tettem volna.
Leni kikanalazott egy kis akutaqot. Általában imádta. De nem ma
este.
– Vagy egy tucat ötletem volt, hogyan tegyem meg.
– És?
– Mind ugyanúgy végződött: te egyedül maradtál a szobában az
öklével.
Mama rágyújtott, kifújta a füstöt.
– Ez… a fal, amit épít. Nem mond le róla. Még óvatosabbnak kell
lennünk.
– Óvatosabbnak? – fordult felé Leni. – Minden egyes szót ezerszer
megrágunk, mielőtt kiejtenénk. Egy pillanat alatt felszívódunk. Úgy
csinálunk, mintha semmire és senkire nem lenne szükségünk, csakis
rá és erre a helyre. De még ez sem elég, mama. Egyszerűen nem
vagyunk elég jók ahhoz, hogy ne veszítse el az eszét.
Leni látta, mennyire megterheli ez a beszélgetés az anyját; azt
kívánta, bár azt tehetné, amit mindig is. Tettethetné, hogy jobb lesz a
helyzet, hogy a férfi állapota is javul majd, tettethetné, hogy nem
szándékosan történt mindez, vagy hogy nem fog többször
előfordulni. Tettetni szeretne.
De a dolgok mostanra megváltoztak.
– Bekerültem az Alaszkai Egyetemre, Anchorage-be, mama.
– Ó, te jó ég, ez nagyszerű! – örvendezett mama. A mosolytól
először teljesen felragyogott az arca, majd azonnal el is halványult. –
De nem engedhetjük meg magunknak…
– Tom Walker, Mázsás Marge, Thelma és Ms. Rhodes kifizetik
nekem.
– A pénz nem az egyetlen probléma.
– Nem – felelte Leni, és elfordította a fejét. – Valóban nem.
– Nagyon körültekintően kell ezt megterveznünk – mondta mama.
– Az apád sosem tudhatja meg, hogy Tom fizeti. Soha!
– Nem számít. Apa úgysem enged el. Tudod, hogy nem fog.
– De, igen – mondta mama olyan határozott hangon, mint amilyet
Leni hosszú évek óta nem hallott tőle. – Majd én ráveszem.
Leni átadta magát az ábrándozásnak, hagyta, hogy az álom horga
kihajózzon a kék vízen, és a vízbe csobbanjon.
Egyetem. Matthew. Új élet.
Aha. Persze.
– Majd te ráveszed – ismételte el tompán.
– Megértem, miért nem hiszel bennem.
Leni neheztelése azonnal enyhülni látszott.
 – Nem erről van szó, mama. De mégis, hogy hagyhatnálak itt vele,
egyedül?
Mama szomorú, fáradt mosolyt küldött felé.
– Erről egy szót se! Csönd. Te vagy a fióka. Én pedig a
madármama. Vagy magadtól repülsz ki, vagy én löklek ki a
fészekből. A te választásod. Akárhogy is, elmész az egyetemre a
fiúddal!
– Szerinted lehetséges? – Leni engedte, hogy eddig alaktalan álma
olyannyira megszilárduljon, hogy szinte már a kezébe tudta fogni,
különböző szögekből megvizsgálgatni.
– Mikor kezdődnek az óráid?
– A munka ünnepe, szeptember első hétfője után.
Mama bólintott.
– Oké. Óvatosnak kell lenned! Okosnak. Ne tegyél mindent
kockára egy csókért! Az olyasmi, amit én csináltam volna. Szóval,
íme a terv: te távol tartod magad Matthew-tól és Walkeréktől
szeptemberig. Én félreteszek elég pénzt, hogy tudjunk neked venni
egy buszjegyet Anchorage-be. Feltöltjük a túlélőtáskádat mindennel,
amire szükséged lehet. Aztán egyik nap szervezek magunknak egy
kirándulást Homerbe, mindannyiunknak. Te majd azt mondod,
hogy ki kell menned a mosdóba, és akkor kiosonsz. Később, amikor
apa lenyugszik, találok majd egy üzenetet, amiben megírod, hogy
egyetemre mentél – de nem árulod el, hogy hová –, és megígéred,
hogy nyárra visszajössz a tanyára. Működni fog. Majd meglátod! Ha
óvatosak leszünk, működni fog.
Ne találkozzon Matthew-val szeptemberig?
Igen! Pontosan ezt kell tennie.
De képes rá, valóban? A szerelme Matthew iránt elemi volt, olyan
erőteljes, mint a dagály. Senki sem fékezheti meg a dagályt.
Erről eszébe jutott egy film, amit még mamával láttak, egy másik
életben. A Ragyogás a fűben. A filmben Natalie Wood fékezhetetlenül
beleszeretett Warren Beattybe, de elveszítette a férfit, és diliházban
kötött ki. Mire kikerült onnan, a férfi megnősült, és gyereke
született, de mindenkinek világos volt, hogy soha senkit nem
lesznek képesek már így szeretni.
Mamának ömlöttek a könnyek a szeméből, miközben nézték.
Leni akkor még nem értette. De most már igen. Most már
megtapasztalta, hogy a szerelem veszélyes és kontrollálhatatlan is
lehet. Mohó. Leniben megvolt a képesség, hogy ugyanúgy szeressen,
mint az anyja. Mostanra rájött.
– Komolyan mondom, Leni – szólalt meg mama aggodalommal a
hangjában. – Okosnak kell lenned!

a
Júniusban apa minden egyes nap a falát építette. Hónap végére a
csiszolt farönk támasztékok mind a helyükön álltak; tízlábanként
ágaskodtak kifelé a földből a telek szélénél, íves határt képezve a
földjük és a főút között.
Leni próbálta elsüllyeszteni a Matthew iránti sóvárgását, de az
megtanult úszni, és hajlamos volt rá, hogy időről időre előbukkanjon
a felszínen. Néha, amikor dolgoznia kellett volna, megtorpant,
előhúzta a zsebéből a titkos nyakláncát, és olyan erősen szorította,
hogy annak hegyes csúcsától kiserkent a vére. Gondolatban listákat
írt a dolgokról, amiket mondani szeretett volna neki, újra és újra
lejátszott teljes beszélgetéseket, egyedül. Éjszakánként azokat a
puhakötésű könyveket olvasta, amiket a vegyeskereskedés INGYEN
ELVIHETŐ dobozában talált. Egyiket a másik után. A vágyakozó
ördög, A láng és a virág, Holdkóros őrület: történelmi romantikus
regényeket, melyekben a nőknek küzdeniük kellett a szerelemért,
amely végül felszabadította őket.
Szét tudta választani a fikciót és a valóságot, mégis képtelen volt
leszokni a szerelmes regényekről. Azt az érzést keltették benne, hogy
a nők képesek kezükbe venni sorsuk alakítását. Még a
legkegyetlenebb, legsötétebb világban is, mely a leginkább próbára
tette a nők kitartását, a regények hősnői győzedelmeskedtek és
rátaláltak az igaz szerelemre. Ezért reményt keltettek Leniben, és ki
is töltötték éjszakáinak magányos óráit.
A végtelennek tűnő nappali órák során többnyire dolgozott: a
kertet gondozta, kihordta a szemetet az olajoshordóba, és hamuvá
égette, amit aztán a kertben trágyaként használt, vagy szappant
készített, és elűzte vele a károkozókat a virágágyásokból. Vizet
hurcolt, rákcsapdákat javított, és kibogozta a halászhálók kötegeit.
Megetette az állatokat, begyűjtötte a tojásokat, helyrehozta a kerítést,
megfüstölte a kifogott halakat.
És mindeközben egyvalami járt a fejében: Matthew. A neve
ekkorra mantrává vált a számára.
Újra és újra azt ismételgette: szeptember nincs már olyan messze.
De ahogy a júniust felváltotta a július, Leni és mama pedig
beszorultak a tanyára az apja építette fal mögé, Leni kezdte
elveszíteni a józan eszét. Július negyedikén tudta, hogy a város a
Main Streeten ünnepel, és borzasztóan vágyott rá, hogy ő is ott
lehessen.
Éjszakáról éjszakára, hétről hétre csak feküdt az ágyában, és
Matthew után epekedett. A fiú iránt érzett szerelme – egy hegyeket
megmászó, folyókat átszelő harcos – öles léptekkel menetelt a
megszállottság határmezsgyéje felé.
Július végére borúlátó képzetei lettek: arról, hogy a fiú talál valaki
mást, akibe beleszeret, és arra jut, hogy Leni túlságosan problémás.
A lány sóvárgott Matthew érintése után, a csókjairól álmodott, és
gondolataiban a fiú hangján szólt saját magához. Az a homályos,
kellemetlen érzése támadt, hogy végtelen sóvárgása, ötvözve a
félelmével, megmérgezi őt, olyannyira, hogy leheletének erejével
tönkretette a soha meg nem érő paradicsomokat, hogy izzadságának
apró cseppjeitől megkeseredett az áfonyalekvár, és ezért jövő télen,
amikor elfogyasztják az ételeket, melyekhez hozzáért, a szülei azon
töprengenek majd, mitől romolhattak meg.
Augusztusra teljesen kikészült. A fal már majdnem készen állt. A
telek teljes határánál, a főút mentén, sziklától szikláig frissen vágott
deszkákból emelt fal díszelgett. Mindössze a kocsifeljárónak utat
engedő tíz láb széles nyíláson keresztül tudtak közlekedni.
De a fal egyáltalán nem érdekelte Lenit. Lefogyott öt fontot, és alig
aludt. Minden éjjel, úgy hajnali három vagy négy óra körül felébredt,
és kisétált a tornácra, mert az járt a fejében, Matthew ott van…
Két alkalommal a csizmáját is felhúzta; egyszer még a
kocsifeljáróig is eljutott, mielőtt visszafordult volna.
De gondolnia kellett mama biztonságára, és Matthew-éra is.
A munka ünnepéig már egy teljes hónap se volt hátra.
Meg kellene várnia, hogy Anchorage-ben újra lássa Matthew-t,
amikor az idő is az ő oldalukon áll majd.
Ez lett volna az okos lépés. De a szerelemben Leni nem tudott
okosan viselkedni.
Újra látnia kellett a fiút, hogy biztos lehessen benne, Matthew még
mindig szereti őt.
Mikor lett mindez több sóvárgásnál? Mikor szilárdult tervvé?
Látnom kell őt.
Vele kell lennem.
Ne tedd, mondogatta a régi Leni, a lány, akit apa erőszakos
viselkedése és az anyja félelme formált.
Csak egyszer, érkezett a válasz a szenvedély által átformált Lenitől.
Csak egyszer.
De mégis hogyan?

a
 Augusztusban, a tizennyolc órás napfény időszakában az étel
elraktározása télire mindenek felett állt. Szüreteltek a kertben, és
eltették a zöldségeket; bogyós gyümölcsöket szedtek, és lekvárt
főztek belőlük; az óceánban, a folyókban és az öbölben halásztak.
Megfüstölték a lazacot, a pisztrángot és a laposhalat.
Aznap korán keltek, és az egész napot a folyónál töltötték, lazacot
halásztak. A halászat komoly dolog volt, ezért senki se beszélt
közben. Ezt követően hazacipelték a kifogott halakat, és nekiláttak a
hús bepácolásának. Ez is csak egy volt a hosszú, kimerítő napok
sorában.
Végül szünetet tartottak, hogy megvacsorázzanak, így bevonultak
a kunyhóba. Mama lazacos pitét és szalonnazsírban főtt zöldbabot
tálalt vacsorára. Lenire mosolygott, próbált úgy tenni, mintha
minden rendben lenne.
– Leni, le merem fogadni, hogy izgatott vagy, nemsokára
kezdődik a jávorszarvasidény.
– Aha – felelte. A hangja beleremegett. Ekkorra már semmi másra
nem tudott gondolni, csak Matthew-ra. A fiú hiánya fizikailag is
megbetegítette őt.
Apa csak böködte villájával a leveles tészta héját, halat keresett
benne.
– Cora, szombaton Sterlingbe megyünk. Van ott egy eladó
hómotor, a miénk el fog szaródni. És kellene pár zsanér is a
kapuhoz. Leni, te itt maradsz, gondoskodsz az állatokról.
Leni kezéből majdnem kiesett a villa. Komolyan beszélt az apja?
Sterling úgy másfél órányira volt autóval, és ha apa egy hómotort
akar hazahozni, akkor teherautóval kell mennie, ami azt jelenti, hogy
kompoznia kell, ami még fél órát rátesz az útra mindkét irányban.
Sterling oda-vissza elviszi az egész napot.
Apa tovább kotorászott a pitében. Miután az összes halat kiette
belőle, nekiállt krumplit, majd répát, végül pedig borsót keresni
benne.
Mama Lenire pillantott.
– Szerintem ez nem jó ötlet, Ernt. Menjünk mindannyian! Nem
szeretném egész napra egyedül hagyni Lenit.
Leni úgy érezte, mintha abban a pár másodpercben, amíg apa egy
kenyérdarabot húzott végig a tányérján, megállt volna az idő.
– Nem kényelmes ennyi ideig mindhármunknak bezsúfolódni a
teherautóba. Leninek nem lesz semmi baja.

a
Végre elérkezett a szombat.
– Oké, Leni – szólalt meg apa a legszigorúbb hangján. – Nyár van.
Ez tudod, mit jelent: fekete medvéket. A puskák meg vannak töltve.
Tartsd zárva az ajtót, ha idebenn vagy. Ha kimész vízért, kelts jó
nagy zajt, vidd magaddal a medveriasztó sípodat. Ötre hazaérünk,
de ha késnénk, azt akarom, hogy nyolcra a kunyhóban legyél, zárt
ajtók mögött. Nem érdekel, milyen világos van odakinn. És nem
halászhatsz a vízparton. Értve?
– Apa, majdnem tizennyolc vagyok. Ezt mind tudom.
– Aha. Aha. A tizennyolc csak neked tűnik soknak. Na ne
viccelődj velem!
– Nem hagyom el a telket, és bezárom az ajtót – ígérte meg Leni.
– Jó kislány. – Apa felkapott egy dobozt, tele prémmel, melyeket
Sterlingben tervezett eladni, majd az ajtó felé indult.
Amikor elment, mama így szólt:
– Kérlek, Leni! Ne cseszd el! Már mindjárt indulhatsz az
egyetemre. Csak pár hét. – Felsóhajtott. – Nem figyelsz rám.
– De figyelek. Nem csinálok semmilyen őrültséget – hazudta Leni.
Odakinn felharsant a teherautó dudája.
 Leni megölelte az anyját, majd szó szerint az ajtó felé lökdöste.
Végignézte, ahogy a szülei elhajtanak.
Aztán csak várt, számolta a perceket a komp indulásáig.
Pontosan negyvenhét perccel a szülei távozása után Leni
felpattant a bringájára, végigtekert a hepehupás kocsifeljárón, át a
rönkfal nyílásán, egyenesen a főútra. Ráfordult Walkerék útjára.
Hatalmasat fékezve megállt a kétszintes rönkház előtt, leugrott a
biciklijéről, és körbenézett. Egy ilyen napon senki sem lenne
odabenn, hiszen rengeteg a ház körüli teendő. Baloldalt kiszúrta Mr.
Walkert, nem messze a fáktól, épp a buldózerén ült, és hatalmas
földhalmokat mozgatott ide-oda.
Leni a fűbe fektette a biciklijét, keresztülsétált a füves emelkedőn,
és végigpásztázta a széles, viharvert, szürke lépcsősort, mely a
kavicsos partra vezetett. Törött kagylóhéjak hevertek szétszóródva a
hínár, a sár és a sziklák közt.
Matthew a sekély vízben állt egy lejtős asztal mellett, hatalmas
ezüst-és vörös lazacokat filézett épp, kihúzta az élénk narancssárga
tojásokat, és óvatosan az asztalra fektette őket száradni. A feje fölött
sirályok károgtak, időnként szárnycsapkodva lejjebb ereszkedtek,
maradékokra vadásztak. Lazacbelsőségek lebegtek a víz felszínén,
felkenődtek a fiú csizmájára is.
– Matthew! – kiáltott rá a fiúra.
A fiú felnézett.
– A szüleim a kompon vannak. Sterlingbe mennek. Át tudsz jönni?
Miénk az egész nap.
A fiú letette az uluját.
– Azt a rohadt! Harminc percen belül ott leszek.
Leni visszatért a biciklijéhez, és felpattant rá.
A tanyán megetette és megitatta az állatokat, majd őrült módjára
rohangált fel-alá, próbált készülődni élete első, igazi randijára.
Telepakolt egy piknikkosarat étellel, megmosta a fogát – megint –,
leborotválta a lábát, és felvette azt a csinos, törtfehér Gunne Sax
ruhát, amit mamától kapott a tizenhetedik születésnapjára. Derékig
érő haját egyetlen vastag fonatba fogta össze, majd egy darab
félselyem szalaggal kötötte meg. A kinyúlt, szürke gyapjúzoknija és
túrabakancsa kissé belerondított a romantikus összhatásba, de
minden tőle telhetőt megtett.
Aztán várt. Kezében a piknikkosárral és pokróccal, a tornácon
ácsorgott, és türelmetlenül kopogott a lábával. Jobbján a kecskék és
csirkék nyugtalannak tűntek. Valószínűleg megérezték, hogy milyen
ideges. A feje fölött az égbolt, melynek búzavirágkéknek kellett
volna lennie, besötétült. Felhők jelentek meg rajta, egyre nagyobb
területet követelve maguknak, a napot is elhomályosították.
Mostanra a kompon vannak, épp most érnek a homeri megállóba;
muszáj, hogy így legyen. Könyörgöm, ne jöjjenek vissza semmiért!
Miközben Leni az árnyas kocsifeljáróra meredt, távoli motorzúgás
hangja csapta meg a fülét. Egy halászhajóé. Ez a hang olyan gyakori
volt errefelé nyáron, mint a szúnyogok zümmögése.
Leni épp akkor szaladt a telek széléhez, mikor egy alumínium
halászhajó közeledett az öböl felé. A parthoz érve a motor leállt, és a
hajó némán siklott előre, és végül a szárazföldre futott a kavicsos
vízparton. Matthew állt a kormánynál, integetett.
Leni sietve lerohant a lépcsőn, egyenesen a partra.
Matthew kiugrott a sekély vízbe, és elindult Leni felé, közben
maga után húzta a hajót a parton; mosolyával, magabiztosságával, a
tekintetéből áradó szerelemmel teljesen megbabonázta a lányt.
Egy másodperc kellett csak hozzá, egy pillantás, és a feszültség,
mely hónapok óta a karmaiban tartotta Lenit, azonnal feloldódott.
Szédültnek, fiatalnak érezte magát. Szerelmesnek.
– Ötig van időnk – mondta.
A fiú azonnal ledöntötte a lábáról, és megcsókolta.
 Miközben nevetnie kellett a puszta örömtől, Leni kézen fogta a
fiút, és végigvezette a part üregei mentén egy szárazföldi ösvény
felé, mely a telkük erdejébe vezetett, ahonnan az öböl túlsó oldalára
nyílt kilátás. Alattuk kiszögellő sziklák terültek el, mint dacos
kőlemezek. Az óceán itt a sziklás partnak verődött, vizet spriccelve
mindenfelé, és nedves csókokként landolt a bőrükön.
Leni leterítette a magával hozott pokrócot, és letette rá a
piknikkosarat.
– Mit hoztál? – kérdezte Matthew, miközben helyet foglalt.
Leni letérdelt a pokrócra.
– Semmi bonyolultat. Laposhalas szendvicset, ráksalátát, friss
babot, cukros sütit. – Felnézett, elmosolyodott. – Ez az első randim.
– Nekem is.
– Elég furcsa az életünk – jegyezte meg.
– Talán mindenkié az – felelte a fiú, miközben mellé ült, hátradőlt,
és Lenit is a karjába vonta. A lány, hónapok óta először, újra kapott
levegőt.
Olyan sokáig csókolóztak, hogy teljesen elvesztette az időérzékét,
de a félelemre se gondolt, se semmi másra, csak arra, milyen puha a
fiú nyelve, amikor az övéhez ér, és hogy milyen finom az íze.
A fiú kioldott egy gyöngygombot a ruháján, ez épp elég volt
ahhoz, hogy alácsúsztassa a kezét. Leni érezte, hogy a fiú érdes, a
sok munkától bőrkeményedésekkel teli ujjai végigsiklanak a bőrén;
libabőrös lett. Érezte, hogy a fiú megérinti a mellét, becsúsztatja
kezét melltartója viseltes pamutja alá, hogy a mellbimbójához érjen.
Mennydörgés rázta meg az eget.
Egy pillanatig Leni olyan lomha lett a vágytól, hogy azt gondolta,
csak képzelte a dörrenést.
Aztán leszakadt az eső. Durván, gyorsan, záporozva.
 Nevetve feltápászkodtak. Leni felkapta a piknikkosarat, és együtt
szaladtak a kanyargós parti ösvényen, majd a kerti vécé
partmeredélyénél kötöttek ki.
Meg sem álltak a kunyhó belsejéig, ahol egymással szemben állva
csak bámulták a másikat. Leni érezte, hogy esőcseppek folynak
végig az arcán, és csöpögnek a hajából.
– A nyár Alaszkában – jegyezte meg Matthew.
Leni csak meredt a fiúra, és most értette meg, miközben egész
testében libabőrös lett, hogy mennyire szereti őt.
Nem azon a mérgező, követelőző, kétségbeesett módon, ahogyan
az anyja szerette az apját.
Szüksége volt Matthew-ra, de nem azért, hogy megmentse,
kiteljesítse vagy újra feltalálja őt.
Az iránta érzett szerelme volt a legőszintébb, legtisztább,
legerősebb érzés, amit valaha érzett. Arra hasonlított, mint mikor az
embernek felnyílik a szeme, vagy felnőtté válik, mikor rájön, hogy
megvan benne a képesség arra, hogy így szeressen. Örökké. Az idők
végezetéig. Vagy amennyi ideje még hátravan.
Elkezdte kigombolni a csuromvizes ruháját. A csipkés gallér
lecsúszott a vállán, elővillantva a melltartópántját.
– Leni, biztos vagy benne, hogy…
Egy csókkal elhallgattatta a fiút. Még soha semmiben nem volt
ennyire biztos. Kioldotta ruhája utolsó gombját is, mely lecsúszott a
testéről, és úgy landolt csizmás lábfeje mellett, mint egy csipkés
ejtőernyő. Kilépett belőle, majd arrébb rúgta.
Kioldotta a bakancsát, lehúzta és félredobta. Az egyik pár nagy
puffanással a kunyhó falának ütközött. Melltartóra és bugyira
vetkőzve így szólt: – Gyere! – És azzal a galériára vezette a fiút, a
hálószobájába, ahol Matthew sietve levetkőzött, és Lenit a szőrmével
borított matracra húzta.
 A fiú lassan vetkőztette le őt. A teste a saját útját járta, valamilyen
ösztönös, ősi ritmust követve, melyet valószínűleg mindig is ismert,
és így haladt egy olyan gyönyör érzése felé, mely olyan átható erejű
volt, hogy az szinte már fájt.
Leni csillag volt, mely olyan erősen ragyogott, hogy darabjaira
hullott szét, melyek aztán mindenfelé röpködve szórták szét a fényt.
Ezután egy másik lányként hullott vissza földre, vagy legalábbis
önmaga más verziójaként. Ez legalább annyira megrémítette, mint
amennyire felvillanyozta. Vajon az életében más is képes ilyen
mélyreható változáson keresztülmenni? És most, hogy megkapta
mindezt, megkapta a fiút, mégis hogyan hagyhatná el valaha is?
– Szeretlek – mondta Matthew csendesen.
– Én is szeretlek.
A világ túl kicsinek, túl hétköznapinak tűnt ahhoz, hogy képes
legyen befogadni ezt a rengeteg érzelmet.
Leni a fiúnak dőlt, és csak bámult kifelé a tetőablakon, nézte,
ahogy az esőcseppek elpárolognak az üvegen. Tudta, hogy élete
végéig emlékezni fog erre a napra.
– Szerinted milyen lesz az egyetem? – kérdezte.
– Mint te és én. Mint ez a pillanat, csak folyamatosan. Készen állsz
az indulásra?
Az igazat megvallva Leni attól félt, hogy amikor elérkezik az idő,
és tényleg indulnia kell, képtelen lesz magára hagyni az anyját. De
ha Leni maradna, ha lemondana erről az álomról, soha nem
gyógyulna ki belőle. Képtelen lenne szembenézni a kíméletlen
jövővel.
Itt, a fiú karjaiban, miközben az idő mágikus lehetősége terült el
köztük, semmit sem akart mondani. Nem akarta, hogy a szavakból
olyan falak épüljenek, melyek közéjük állhatnának.
– Akarsz beszélni az apádról? – kérdezte Matthew.
 Leni ösztönösen nemet akart mondani, azt akarta tenni, amit
mindig is tett: megőrizni a titkot. De mégis milyen szerelem lenne
az?
– A háború teljesen tönkretette, gondolom.
– És most ver téged?
– Nem engem. Az anyukámat.
– Neked és az anyukádnak ki kell jutnotok innen, Len. Hallottam,
hogy az apám és Mázsás Marge erről beszélnek. Segíteni akarnak
nektek, de anyukád nem engedi nekik.
– Mert nem olyan egyszerű, mint ahogy azt az emberek képzelik –
felelte Leni.
– Ha szeretne titeket, akkor nem bántana benneteket.
A fiú úgy beszélt róla, mintha ez az egész olyan egyszerű lenne,
mint egy matematikai egyenlet. De a fájdalom és a szeretet közti
kapcsolat nem lineáris. Inkább hálószerű.
– Milyen érzés? – kérdezte Leni. – Biztonságban érezni magadat?
Matthew megérintette a haját.
– Nem érzed most?
De érezte. Talán életében először, de ez őrült gondolat volt. Leni
sehol sem volt kevésbé biztonságban, mint itt, annak a fiúnak a
karjában, akit az apja gyűlölt.
– Gyűlöl téged, Matthew, pedig nem is ismer.
– Nem fogom hagyni, hogy bántson téged.
– Beszéljünk inkább valami másról.
– Mint például arról… hogy folyamatosan rád gondolok?
Őrültnek érzem magam, hogy ennyit gondolok rád. – Magához
húzta, és megcsókolta. Úgy tűnt, mintha az idők végezetéig
csókolóztak volna, mintha az idő csak az ő kedvükért lelassult volna;
megízlelték, felmérték egymást. Néha beszélgettek, titkokat
sugdostak és viccelődtek, máskor abbahagyták a beszélgetést, és
csak csókolóztak. Leni megtanulta, milyen varázslatos valakit a
tapintáson keresztül megismerni.
A teste újra életre kelt a fiú karjában, de a szeretkezés másodjára
nem ugyanolyan volt. A szavak valahogy megváltoztatták, mintha a
való élet közbeszólt volna.
Leni rettegett, hogy mindössze ennyi jutott számukra. Ez a nap.
Rettegett, hogy sose jut el az egyetemre, vagy hogy apa megöli
mamát a távollétében. Még attól is rettegett, hogy a Matthew iránti
érzései nem valódiak, vagy hogy valódiak, de selejtesek, hogy talán
akkora károkat okoztak benne a szülei, hogy sose tudja meg, milyen
az igazi szerelem.
– Nem – mondta saját magának, a fiúnak, az univerzumnak. –
Szeretlek, Matthew.
Ez volt egyetlen dolog, amiben biztos volt.
 HÚSZ
a
EGY KÉZ TAPADT LENI SZÁJÁRA; majd egy hang élesen azt sugdosta: –
Len, ébredj!
Kinyitotta a szemét.
– Elaludtunk. Van itt valaki.
Leni zihálni kezdett Matthew tenyere alatt.
Elállt az eső. Napfény áradt be a tetőablakon.
Odakinn meghallotta a teherautó motorjának zúgását, a fémplató
zörgését, ahogy a kocsi végiggurult a földúton.
– Ó, te jó ég! – tört fel Leniből. Átmászott Matthew-n, összeszedett
pár ruhát, és gyorsan felöltözött. Már majdnem a korlátnál járt,
mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó.
Apa sétált be, majd megtorpant, és lenézett.
Egy csuromvizes ruhahalom tetején állt meg.
A fenébe.
Leni a korláthoz ugrott, és félig mászott, félig csúszott lefelé a
galériára vezető létrán.
Apa lehajolt az átázott ruhadarabért, felemelte. Víz csöpögött a
szegélyéből.
– E-elkapott a vihar – magyarázta Leni. Úgy vert a szíve, hogy
nem kapott levegőt. Szédült. Körbepillantott, nyomokat keresett,
ami alapján lebukhatnának, és kiszúrta Matthew bakancsát.
Egy kis sikkantás hagyta el a száját.
 Apa balján egy polc puskákkal volt tele, a polc alatt több doboz
sorakozott, tele lőszerrel. A férfinak elég lett volna egy kis mozdulat,
és már fel is lett volna fegyverezve.
Leni odarohant, és elvette a csuromvizes ruháját.
Mama ráncolta a homlokát. Tekintetével követte Leni pillantását,
mely végül a bakancsokon állapodott meg. A szeme elkerekedett.
Először Lenire nézett, majd a galériára. Teljesen elsápadt.
– Miért a jó ruhád volt rajtad? – kérdezte apa.
– A… a lányoknak vannak ilyen furcsaságaik, Ernt – mondta
mama, miközben úgy oldalazott, hogy apa ne lássa tőle a
bakancsokat.
Apa körbenézett; orrlyuka kitágult. Lenit egy szagot fogó
ragadozóra emlékeztette.
– Furcsa szag van itt.
Leni felakasztotta a ruháját az ajtó melletti akasztóra.
– Biztos a pikniktől, amit magunknak készítettem – vágta ki magát
Leni. – Én… meg akartalak lepni titeket.
Apa az asztalhoz lépett, felnyitotta a kosár tetejét, és belenézett.
– Csak két tányér van benne.
– Megéheztem, és megettem a saját adagomat. Az ott a tiétek.
Én… azt gondoltam, örülnétek neki a hosszú sterlingi út után.
Nyikorgó hang csapta meg a fülüket az emeletről.
Apa rosszallóan nézett, majd a galériára meredt, és el is indult a
létra felé.
Maradj már nyugton, Matthew.
Apa megérintette létrát, felnézett. Ráncolta a homlokát. Leni látta,
hogy felemeli a lábát, és a legalsó lépcsőfokra teszi.
Mama lehajolt, felkapta Matthew bakancsát, és az ajtó mellett álló,
nagy kartondobozba dobta. Egyetlen sikló mozdulattal hajtotta
végre mindezt, majd gyorsan apa mellé suhant, és így szólt: –
Mutassuk meg Leninek a hómotort! – Ez elég hangos volt ahhoz,
hogy Matthew is hallja. – Odakinn parkol a kecskekarám mellett.
Apa eleresztette a létrát, és feléjük fordult. Valami furcsa volt a
tekintetében. Gyanakodott volna?
– Persze, menjünk!
Leni követte az apját az ajtóhoz. Mikor a férfi kinyitotta, ő
hátrapillantott, egyenesen a galériára.
Indulj, Matthew, gondolta. Rohanj!
Mama szorosan fogta Leni kezét, miközben végigsétáltak a
tornácon, le a fűbe, mintha attól tartana, Leni talán sarkon fordul és
elszalad.
Az öbölben Matthew alumíniumhajóján megcsillant a napfény,
szikrázó ezüstszínt árasztva a vízpartra. A hirtelen támadt vihar
tisztára súrolta a tájat, nyomában minden fényesen ragyogott. A
fény több millió vízcseppen, a fűszálakon és a vadvirágokon is
megcsillant.
Leni mondott valamit – ő maga sem tudta, hogy mit, csak valamit,
hogy az apja felé forduljon, el a part felől.
– Hát ő lenne az – szólalt meg a férfi, mikor a kisteherautóhoz
erősített rozsdás utánfutó mellé értek. Egy horpadt hómotor hevert
ott, az ülése teljesen szétszakadt, a fényszórója hiányzott. –
Ragasztószalaggal megjavítjuk az ülést, és olyan lesz, mint új
korában.
Leninek úgy tűnt, mintha hallotta volna a kunyhó ajtajának nyíló
hangját, majd a tornác nyikorgása is léptekről árulkodott.
– Ez nagyszerű! – kiáltotta. – Használhatjuk majd jéghorgászatra
meg rénszarvasvadászatnál is. Nagyon jól fog jönni, hogy két
hómotorunk is lesz.
A távolból egy bekapcsolt farmotor berregése hallatszott, a
gyorsulás során repkedő kavicsok zaja.
 Apa félrelökte Lenit.
– Az egy hajó a mi öblünkben?
Odalenn az alumíniumcsónak egyre csak siklott, hegyes orra
büszkén bukkant elő a vízből, miközben folyamatosan gyorsult.
Leni nem mert levegőt venni. Kétség sem fért hozzá, hogy
Matthew volt az, szőke haja, vadiúj hajója messziről felismerhető.
Apa vajon felismeri őt?
– Rohadt turisták – mondta végül apa, és hátat fordított az
öbölnek. – Azok a gazdag egyetemista kölykök azt hiszik, hogy
egész nyáron övék ez az állam. Ki fogok tenni pár TILOS AZ
ÁTJÁRÁS táblát.
Sikerült. Nem buktak le.
Megcsináltuk, Matthew.
– Leni.
Az anyukája éles hangja térítette észhez. Dühösnek tűnt, vagy
talán inkább rémültnek.
Mama és apa mindketten rá bámultak.
– Mi az? – kérdezte Leni.
– Az apád hozzád beszélt – felelte mama.
Leni gyorsan elmosolyodott.
– Upsz. Bocsi.
Apa így szólt:
– Gondolom elbambult, ahogy az öregem mondogatta régen.
Leni megvonta a vállát.
– Csak gondolkoztam.
– Min?
Leni hallotta, hogy megváltozik apja hangjának tónusa, és ez
aggasztotta őt. Most már látta, mennyire feszülten méregeti őt a férfi.
Talán mégsem sikerült megúszniuk. Talán mégis rájött… talán csak
játszadozik vele.
– Ó, tudod, milyenek a tinédzserek – szólt közbe mama nyugtalan
hangon.
– Lenit kérdeztem, nem téged, Cora!
– Azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha elmennénk
valahova, együtt tölthetnénk a napot. Talán szerencsét
próbálhatnánk a Pedersen’s Resortban a Kenai-félszigeten. Ott
mindig nyerni szoktunk.
– Jó ötlet. – Apa hátrébb lépett az új hómotortól, majd a
kocsifelhajtóra nézett. – De. Nyár van. Dolgoznom kell.
Magukra hagyta őket, és a fészerbe vonult, hogy előszedje a
láncfűrészét. A vállának támasztotta, majd a kocsifelhajtó felé indult,
és végül eltűnt a fák között.
Mama és Leni csak álltak ott, levegőt is alig mertek venni, míg
meg nem hallották a láncfűrész berregő hangját.
Mama Lenihez fordult, és nyersen suttogni kezdett:
– Buta, buta, buta. Le is bukhattatok volna!
– Elaludtunk.
– A legvégzetesebb hibák gyakran teljesen hétköznapinak tűnnek.
Gyere! – szólította fel mama, és bevezette a kunyhóba. – Ülj ide a
tűzhöz! Megfésülöm a hajad. Tiszta kóc. Szerencséd, hogy apád nem
vesz észre ilyesmiket.
Leni megragadta a háromlábú hokedlit, és a kályha mellé húzta.
Leült, mezítlábas talpát a legalsó lépcsőfoknak támasztotta, és
várakozás közben kibontotta a fonatát.
Mama előhúzott egy ritka fogú fésűt a tákolt fésülködőasztalán
álló kék kávésdobozból, majd lassan elkezdte kifésülni a gubancokat
Leni derékig érő hajából. Aztán olajat masszírozott Leni fejbőrébe,
majd bekente Leni érdes kezét egy kis illatos gileádi balzsammal,
amit rügyekből készítettek.
– Gondolom, mivel a mait megúsztátok, újra szeretnéd látni
Matthew-t. Igazából ezen gondolkoztál, ugye?
Persze hogy mama rájött.
– Legközelebb okosabb leszek – mondta Leni.
– Nem lesz legközelebb, Leni. – Mama megragadta Leni vállát, és
maga felé fordította a hokedlin. – Kivárod, amíg elkezdődik az
egyetem, mint ahogy megbeszéltük. A terv szerint fogunk
cselekedni. Szeptemberben újra láthatod Matthew-t Anchorage-ben,
és elkezdheted élni az életedet.
– Belehalok, ha nem látom őt.
– Nem. Nem fogsz. Kérlek, Leni, egy kicsit gondolj rám magad
helyett.
Leni elszégyellte magát, röstellte, hogy ennyire önzőn viselkedett.
– Sajnálom, mama. Igazad van. Nem tudom, mi ütött belém.
– A szex mindent megváltoztat – mondta mama csendesen.

a
Egy héttel később, mikor mama és Leni zabkását reggeliztek épp,
a kunyhó ajtaja kinyílt. Apa vonult be öles léptekkel, sötét haját és
flanelingét faforgács borította.
– Gyertek velem. Mindketten. Siessetek!
Leni követte a szüleit kifelé a kunyhóból, a kocsifelhajtó felé. Apa
gyorsan haladt, csak úgy szedte a lábait. Mama mellette bukdácsolt,
küszködve tudta csak tartani a tempót a nedves földön. Leni
meghallotta anyja suttogó „Ó, te jó ég!” megjegyzését, mire ő is
felnézett.
A fal, melyet az apja egész nyáron épített, előttük magaslott.
Elkészült. Frissen megmunkált falécek egyenes sora tárult eléjük,
melyek tetején szögesdrót keringett. Úgy nézett ki, mintha egy
Gulagból telepítették volna ide.
De nem is ez volt a legrosszabb. Mostanra egy kapu állt a
kocsifelhajtó fölött, melyet egy hosszú, nehéz fémlánc zárt le. Egy
fémlakat lógott a lánchurokról. Leni látta, hogy a lakatot nyitó kulcs
az apja nyakában lóg egy láncon.
Apa magához húzta mamát.
Most már mosolygott.
Közel hajolt hozzá, belesúgott valamit mama fülébe, majd
megpuszilta a nő nyakán éktelenkedő lila véraláfutást.
– Most már csak mi vagyunk idebenn, távol az egész rohadt hátba
szúró világtól – mondta. – Most már biztonságban leszünk.

a
A félelem, mint azt Leni megtanulta, nem egy apró, sötét
szekrény, ahogy mindig is képzelte: melyben az embert szorosan
körbefogják a falak, a fejét beveri a plafonba, a padló érintése pedig
hűvös.
Nem.
A félelem egy kastély, melyben szoba szobát követ, és melyeket
egy végtelen folyosó kapcsol össze.
A kapu lezártát követő napokban, melyeknek a lánc zörgése
szolgáltatott hangaláfestést, Leni megtanulta, milyen érzés ezekben a
szobákban lenni. Éjszakánként a galérián az ágyában fekve próbált
ébren maradni, mert az alvás rémálmokat hozott. A félelem, mellyel
napközben küszködött, éjszaka is ostromolta őt. Vagy száz
különböző formában álmodta meg a halálát – megfulladt, beszakadt
alatta a jég, lezuhant a hegyoldalról, fejbe lőtték.
Mind metafora volt. Az összes, valaha volt és eljövendő álmának
halálát jelképezték.
 Apa állandóan körülöttük lebzselt, csacsogott, mintha mi sem
történt volna, most először volt jó a kedve, mióta Harlanék
száműzték őt a táborból. Ugratta őket, nevetgélt, velük együtt
dolgozott. Éjszakánként Leni hallgatta a szülei hangját,
szeretkezéseik neszeit. Mama mesterien tudott úgy tenni, mintha
minden a normális mederben folyna. Leni elvesztette már ezt a
gyerekkori képességét.
Újra és újra és újra egyetlen dolog járt a fejében: Menekülnünk kell.

a
– Itt kell hagynunk őt – szólalt meg Leni szombat reggel, pontosan
egy héttel azután, hogy a férfi rájuk zárta a kaput. Ez volt az első
alkalom azóta, hogy apa egyedül hagyta őket.
Mama megtorpant, keze ellágyult a tésztán, melyet épp gyúrt.
– Meg fog ölni engem – suttogta.
– Hát nem érted, mama? Itt is meg fog ölni. Előbb vagy utóbb.
Csak gondolj bele, közeleg a tél. A sötét. A hideg. Mi pedig be
vagyunk ide zárva, a fal mögé. Most télen nem fog a csővezetéken
dolgozni. Csak mi hárman leszünk itt a sötétben. Ki fogja
megállítani, vagy segíteni nekünk?
Mama idegesen az ajtó felé pillantgatott.
– És hová mennénk?
– Mázsás Marge felajánlotta, hogy segít. És Walkerék is.
– Nem, Tom nem segíthet. Az csak rontana a helyzeten.
– Az egyetem három és fél hét múlva kezdődik, mama. El kell
mennem innen, amilyen hamar csak lehet. Eljössz velem?
– Talán inkább nélkülem kellene menned.
Leni tudta, hogy ez fog jönni. Sokat tépelődött rajta, de végre
kiötölt egy választ.
 – El kell mennem, mama. Nem tudok így élni, de szükségem van
rád. Attól félek… hogy nem leszek képes elmenni nélküled.
– A borsó meg a héja – felelte mama szomorúan. Megértette.
Hiszen mindig ott voltak egymásnak. – El kell menned. Azt akarom,
hogy elmenj. Nem bocsátanám meg magamnak, ha itt maradnál,
szóval mi a terv?
– Amint esélyünk adódik rá, elmenekülünk. Talán elmegy
vadászni, mi pedig hajóra szállunk. Bármilyen lehetőség adódik,
megragadjuk. Ha még itt leszünk, mikor a levelek hullani kezdenek,
akkor végünk.
– Szóval csak elmenekülünk. Nem viszünk semmit.
– Az életünkért futunk.
Mama elfordította a tekintetét. Hosszú, hosszú ideig nem szólalt
meg, de végül bólintott és így szólt: – Megpróbálom.
Leni nem pont erre a válaszra vágyott, de ennél jobbra nem
számíthatott. Csak azért imádkozott, hogy amikor a menekülés
lehetősége felvillan, mama vele tartson majd.

a
Az idő változni kezdett. Az élénkzöld levelek itt-ott arany-,
mandarin-és skarlátvörös színt öltöttek. A nyírfák, amik egész évben
láthatatlanul elvesztek a többi fa között, most bátran léptek előre,
fehér színű kérgük, mint egy galamb szárnyai, leveleik, mint
milliónyi gyertya lángja.
Minden egyes színt váltó levél láttán Leni feszültsége egyre csak
nőtt. Közeledett az augusztus vége – még túl korai volt ugyan, hogy
beköszöntsön az ősz, de Alaszka e tekintetben szeszélyes volt.
Bár mamával soha többé nem beszéltek a menekülésről szőtt
tervükről, az benne rejlett a mondataik közti levegőben. Minden
alkalommal, mikor apa kilépett a kunyhóból, egymásra néztek, és
tekintetükben ott volt a kérdés: Itt az idő?
 Aznap Leni és az anyja épp áfonyaszörpöt készítettek, mikor apa
belépett. Koszos volt, és izzadt, egy vékony csíkban fekete por
éktelenkedett nedves arcán. Most először vette észre Leni, hogy ősz
hajszálak jelentek meg a szakállában. Haját alul, a nyakánál,
vaktában fogta össze egy lófarokba, és egy ezeréves fejkendőt kötött
a homlokára. Ahogy lépdelt befelé, bakancsa csattogott a
furnérlemez padlón. A konyhába ment, és megnézte, mit főz mama
vacsorára.
– Már megint? – szólalt meg elégedetlenül, mikor megpillantotta a
lazackrokettet. – Semmi zöldség?
– Azt el kell raknom télire. Elfogyott a liszt, és rizsből is kevés van
csak. Mondtam neked – felelte mama kimerülten. – Ha engednéd,
hogy bemenjek a városba…
– El kéne menned Homerbe, apa. Hogy feltöltsük a raktárat télire
– jegyezte meg Leni, és remélte, hogy természetesnek tűnt a hangja.
– Nem hiszem, hogy biztonságos lenne itt hagyni titeket egyedül.
– A fal megvéd minket – felelte Leni.
– Nem teljesen. Dagálykor valaki behajózhat az öbölbe –
magyarázta apa. – És ki tudja, mi történhet, amíg távol vagyok?
Talán legjobb lesz, ha mind megyünk. Szerezzük be, amit kell, attól a
ringyótól a városban.
Mama Lenire pillantott.
Itt az idő, felelte Leni a tekintetével.
Mama megrázta a fejét. A szeme kikerekedett. Leni megértette az
anyja félelmét; abban egyeztek meg, hogy mindketten kiosonnak,
amíg a férfi távol van, nem abban, hogy elmenekülnek, miközben
apa velük van. De az időjárás változott; az éjszakák egyre
hűvösebbek lettek, ami egyet jelentett a tél közeledtével. Az órák
kevesebb mint egy hét múlva kezdődtek az egyetemen. Ez volt az
esélyük a menekülésre. Ha jól megtervezik…
 – Menjünk – mondta apa. – Most azonnal. – Összecsapta a
tenyerét. Az éles hangra mama összerezzent.
Leni sóvárogva a túlélőtáskájára pillantott, mely – mint mindig –
tele volt a vadonban való túléléshez szükséges készletekkel. De nem
vihette magával anélkül, hogy gyanakvást ne ébresztene az apjában.
Úgy kell elmenekülniük, hogy semmi mást nem visznek, csak azt
a ruhát, amit épp viselnek.
Apa felkapott egy vadászpuskát az ajtó melletti polcról, és a
vállához szorította.
Ez vajon figyelmeztetés volt?
– Induljunk!
Leni az anyjához lépett, kezét az asszony vékony csuklója köré
fonta, érezte, mennyire remeg.
– Gyere, mama! – mondta Leni élénken.
A kunyhó ajtajához sétáltak. Leni nem bírta megállni, hogy egy
pillanatra meg ne álljon és vissza ne nézzen a kunyhó meleg,
otthonos berendezésére. Az összes fájdalom, bánat és rettegés
ellenére mégiscsak ez volt az egyetlen otthona.
De azt remélte, soha nem kell viszontlátnia. Mennyire szomorú,
hogy a reménye egyben veszteségnek is érződik.
A kisteherautóban, a szülei közé szorulva a szakadt ülésen, Leni
érezte az anyja félelmét; keserű szagot árasztott magából. Leni
szerette volna megnyugtatni őt, azt mondani, hogy minden rendben
lesz, sikerül elmenekülniük, Anchorage-be költöznek, és nem lesz
semmi baj, de ehelyett csak ült ott, szaporán vette a levegőt, és
kitartott, abban reménykedve, hogy amikor menekülniük kell,
képesek lesznek parancsolni a lábuknak.
Apa elindította az autót, és a kapuhoz hajtott.
Ott megállt, kiszállt, nyitva hagyta az ajtaját, és a kapuhoz vonult,
megfogta a lakatot. Levette a kulcsot a nyakából lógó láncról, és a
lakatba illesztette, erősen elfordította.
– Itt az idő – szólt Leni az anyjához. – A városban elmenekülünk.
A komp negyven perc múlva indul. Meg kell találnunk a módját,
hogy rajta üljünk.
– Nem fog működni. El fog kapni minket.
– Akkor elmegyünk Mázsás Marge-hoz. Segíteni fog nekünk.
– Az ő életét is kockára tennéd?
A hatalmas fémlakat egy kattanással kinyílt. Apa tolni kezdte a
kapu ajtaját, át a hepehupás tőzegláp fölött, míg a főút újra láthatóvá
nem vált.
– Talán csak egy esélyünk lesz – mondta mama, és aggódva az
alsó ajkát rágcsálta. – Talán lesz jobb, talán még várnunk kell.
Leni tudta, hogy ez jó tanács, de úgy érezte, képtelen tovább várni.
Most, hogy megengedte magának, hogy ténylegesen elképzelje a
szabadságot, lehetetlennek tűnt a gondolat, hogy visszatérjen a
fogságba.
– Nem várhatunk tovább, mama! Már hullanak a levelek. Talán
idén korábban kezdődik a tél.
Apa visszamászott a fülkébe, és bezárta az ajtót. Hajtottak tovább.
Amikor elhaladtak a kapu mellett, Leni hátrafordult az ülésen, és
kilesett a fegyvertartókban tárolt puskák közt. A frissen vágott fára
fekete színnel szavakat fújtak föl.
MARADJ ODAKINN. TILOS AZ ÁTJÁRÁS. A
BIRTOKHÁBORÍTÓKAT LELŐJÜK.
Gondolatban feljegyezte, hogy az apja nem zárta be maguk
mögött a kaput. Ráfordultak a főútra, majd nagy robajjal döcögtek el
a Walker-telekre bevezető boltív, majd Marge Birdsall kocsifeljárója
mellett.
A kifutópálya mellett új sódert raktak le, ami ropogott a kerekeik
alatt. Előttük egy frissen festett fahíd állt, melynek korlátjánál
néhány, színes esőkabátba öltözött ember ácsorgott, a folyót nézték,
és az élénk színű vörös lazacokra mutogattak, amik a kristálytiszta
vízben úszkáltak, hogy aztán letegyék az ikráikat, és kimúljanak.
Apa lehúzta az ablakát, és kikiabált, hogy „Menjetek vissza
Kaliforniába!”, miközben a turisták mellett elhaladva az autójuk
fekete füstöt hányt.
A városban a Main Street közepén egy barikád állt: fűrészbakok,
fehér vödrök és narancsszínű bóják tartották távol a turistákat a
markológéptől, mely épp árkot ásott az étterem előtt. Mögötte, az
utca teljes hosszán egy rés tátongott, melynek oldalán halmokban
hevert a kiásott föld.
Apa olyan erősen taposott a fékre, hogy a régi teherautó
csikorogva tudott csak megállni az útszéli magas fűben. Onnan
tökéletesen lehetett látni a markológép irányítóját: Tom Walkert.
Apa egy rándítással parkolásba tette az autót, és leállította a
motort. Testével lökte ki a tiltakozó ajtót, majd kiugrott a
kisteherautóból, és bevágta maga mögött az ajtaját. Épp, mikor Leni
így szólt: – Maradj velem, mama, fogd meg a kezem!
Apa felbukkant az utasülés mellett, kinyitotta az ajtót, megragadta
mama csuklóját, és kirántotta az utasfülkéből.
Mama elborult tekintettel nézett vissza, és azt tátogta, Menj! Apa a
csuklójánál fogva rángatta mamát, az asszony bukdácsolva próbált
lépést tartani vele.
– A fenébe! – szitkozódott Leni.
Látta, hogy a szülei keresztülvágnak egy kisebb turistacsoporton,
akik ezen a ragyogó augusztusi napon erre jártak, az apja sokkal
erősebben törte magának az utat a könyökével, mint indokolt lett
volna, félrelökve útjából az embereket.
Leni nem bírta megállni: kiszállt ő is az autóból, és követte őket.
Talán még van remény, hogy mamát kimenekítse onnan. Nem lenne
szükségük sok időre, épp csak annyira, hogy felszívódhassanak. A
francba is, ha kell, elkötnek egy csónakot. Talán pont erre a
figyelemelterelésre volt szükségük.
– Walker! – kiáltotta apa.
Mr. Walker leállította a markológépet, és feljebb tolta a
baseballsapkáját izzadó homlokáról.
– Ernt Allbright – szólalt meg. – Micsoda kellemes meglepetés.
– Mi a fészkes fenét művelsz?
– Árkot ások.
– Minek?
– Hogy legyen áram a városban. Ideteszek egy generátort.
– Hogy micsoda?
Mr. Walker elismételte, figyelmesen artikulálva az á-ram
szótagjait, mintha valaki olyanhoz szólna, aki alig beszéli a nyelvet.
– És mi van, ha nekünk nem kell áram Kaneqben?
– Megvettem a szolgalmi jogot a város összes üzletétől, Ernt.
Készpénzzel fizettem – magyarázta Mr. Walker. – Azoktól az
emberektől, akik szeretnének lámpákat, hűtőt és fűtést télire. Ja, és
utcai világítást. Szuper lesz, nem?
– Nem fogom hagyni.
– És mégis mit fogsz tenni? Megint felfújsz valamit a falra? Nem
ajánlanám. Másodjára nem leszek ilyen elnéző.
Leni mama mögé lépett, belekapaszkodott ruhájának ujjába, és
megpróbálta elhúzni őt, miközben apa valami mással volt elfoglalva.
– Leni!
Matthew hangja csendült fel. A kocsma előtt állt, kezében egy
nagy kartondobozzal.
– Segíts nekünk! – sikította a lány.
 Apa a bicepszénél fogva megragadta Lenit, és maga mellé
rángatta.
– Szóval segítség kell neked? Mégis miért?
Leni megrázta a fejét, és harákolva felelt:
– Semmiért. Nem mondtam komolyan. – Matthew-ra pillantott,
aki épp letette a dobozt, és feléjük indult, letérve a sétányról.
– Jobb lesz, ha szólsz annak a fiúnak, hogy ne közelítsen, vagy
isten látja lelkem, én… – Apa a derekára csatolt kés felé nyúlt.
– Jól vagyok! – kiáltotta Leni Matthew-nak, de látta a fiún, hogy
nem hisz neki. Hiszen észrevette, hogy Leni sír. – M-maradj ott!
Mondd meg az apukádnak, hogy jól vagyunk!
Matthew újra a nevét kiáltotta. Látta abból, ahogy a fiú artikulál,
de hallani nem hallotta.
Apa úgy szorította Leni felkarját, mintha egy harapófogót erősített
volna rá. Visszavezette Lenit és mamát a teherautóhoz, belökte őket,
majd bevágta az ajtót.
Kevesebb mint két percig tartott az egész.
A megérkezés a városba, a jelenet, a segítségkérő kiáltás, majd a
visszatérés a kocsiba.
Hazaúton apa végig az orra alatt motyogott. Leni csak a hazug és a
Walker szavakat tudta kibogarászni.
Mama fogta Leni kezét, miközben a zötykölődő úton döcögtek,
majd ráfordultak a saját telkükre. Leni próbálta kiötleni, hogyan
nyugtathatná meg az apját. Mégis hogyan juthatott eszébe, hogy
odakiáltson? Több esze lehetne annál, hogy csak így segítséget kér.
A szerelem és a félelem tette.
A világ legpusztítóbb erői. A félelemtől kifordult saját magából, a
szerelemtől pedig elbutult.
Apa keresztülhajtott a kapun, még mindig magában beszélt. Leni
arra gondolt: mikor kiszáll, hogy becsukja a kaput, megragadom a
kormányt, tolatásba teszem a kocsit, és rátaposok a gázpedálra, de a férfi
nyitva hagyta a kaput maga után.
Nyitva. Az éjszaka közepén kimenekülhetnének…
A tisztásra érve apa parkolásba tette az autót, leállította a motort,
majd megragadta Lenit, keresztülvonszolta a füvön, fel a lépcsőn,
egyenesen a tornácra. Olyan erővel lökte be a kunyhóba, hogy a lány
megbotlott és elesett.
Mama a férfi mögött lépdelt, óvatosan mozgott, az arca
megfontolt volt, nyugodt.
Leni fel nem foghatta, hogy volt képes erre.
– Ernt, túlreagálod. Kérlek! Beszéljünk erről! – Egyik kezét a férfi
vállára tette.
– Szerinted segítségre van szüksége, Cora? – kérdezte furcsán
feszült hangon.
– Még fiatal. Nem mondta komolyan.
Leni látta, milyen agresszívan lélegzik az apja, hogy rángatóznak
az ujjai. Talpa elülső részére helyezte a testsúlyát, majd szétrobbant
az energiától, a düh teljesen átalakította őt.
– Hazudsz – jelentette ki.
Mama megrázta a fejét.
– Nem, én nem. Azt se tudom, mire célzol.
– Mindig ezek a Walkerék – mormogta az orra alatt.
– Ernt, ez őrültség…
A férfi olyan erősen ütötte meg, hogy mama a falnak ütközött. De
még mielőtt feltápászkodhatott volna, apa már mellette állt, hajánál
fogva hátrarántotta a fejét, felfedve nyakának sápadt bőrét. Kezét
mama hajába csavarta, ismét az öklével csapott le, így mama arca a
földnek verődött.
 Leni az apjára vetette magát, a hátára kapaszkodott. Karmolta a
férfit, tépte a haját, sikított.
– Engedd el!
A férfi kitépte magát Leni karmai közül, és ismét beleverte mama
homlokát a padlóba.
Leni ekkor hallotta meg, hogy kinyílt mögötte az ajtó;
másodpercekkel később azt érezte, hogy valaki lerángatja az apjáról.
Egy pillanatra Matthew alakja villant fel előtte, látta, hogy a fiú
lerángatja apát mamáról, maga felé fordítja, és olyan erővel vitt be
egy ütést a férfi állkapcsára, hogy apa arrébb tántorgott, majd térdre
zuhant.
Leni az anyjához rohant, talpra segítette.
– Mennünk kell! Most!
– Te menj! – mondta mama, miközben idegesen apa felé
pillantgatott, aki nyöszörgött fájdalmában. – Menj! – Az arca csupa
vér volt, a szája felszakadt.
– Nem hagylak itt – tiltakozott Leni.
Könnyek szöktek mama szemébe, amik aztán összekeveredtek az
arcát elcsúfító vérrel.
– Soha nem fog elengedni engem. Te menj! Menj!
– Nem – felelte Leni. – Nem hagylak itt.
– Igaza van, Mrs. Allbright – szólt közbe Matthew. – Nem
maradhat itt.
Mama felsóhajtott.
– Jól van. Elmegyek Mázsás Marge-hoz. Ő majd megvéd engem,
de Leni, nem akarom, hogy a közelemben legyél. Megértetted? Ha
utánam ered, nem akarom, hogy te is ott legyél. – Matthew-ra nézett.
– Azt akarom, hogy legalább huszonnégy órán át távol legyen! Egy
rejtekhelyen, ahol nem találhat rá. Ezúttal elmegyek a rendőrségre.
Feljelentem.
 Matthew komolyan bólintott.
– Nem hagyom, hogy Leninek baja essen, Mrs. Allbright.
Megígérem.
Apa nyöszörgő hangot hallatott, szitkozódott, megpróbált felkelni.
Mama felkapta Leni túlélőtáskáját, és átnyújtotta neki a pakkot.
– Most, Leni! Menekülnünk kell.
Kirohantak a kunyhóból, át a napsütötte udvaron, Matthew
teherautója felé.
– Szálljanak be – kiáltotta, miközben apa kocsijához rohant.
Felcsapta a motorháztetőt, és buherált valamit a motorral.
Mögöttük kitárult a kunyhó ajtaja. Apa tántorgott ki.
Leni hallotta egy puska kibiztosításának roppanó hangját.
– Cora, a rohadt életbe! – Apa már a tornácon volt, homlokából
ömlött a vér, mely elvakította ugyan, de kezében csőre töltve egy
puskát tartott. – Hol vagy?
– Szálljanak be! – ordította Matthew, miközben valamit a fák közé
hajított. Majd beugrott a vezetőülés mögé, és járatni kezdte a motort.
A puska levegőben repkedő sörétjeinek hangos pattogása
közepette Leni bevetette magát az ülésre, mama pedig harmadiknak
melléjük zsúfolódott. Matthew rántott egyet a sebességváltón, majd
a gázra taposott. Az autó először mélyen a fűbe farolt, mielőtt a
kerekeknek sikerült volna megtapadniuk. A fiú a kocsifelhajtón
végig gyorsított, majd áthajtott a nyitott kapun, és ráfordult a főútra.
Lefordultak Mázsás Marge felhajtójánál, és egészen az út végéig
hajtottak, majd nyomni kezdték a dudát.
– Vigyázz rá, és tartsd távol tőlem! – kérte mama Matthew-tól, aki
válaszul bólintott.
Leni csak bámult az anyjára. Az egész életük – és szeretetük –
benne volt abban a tekintetben.
 – Nem mehetsz vissza hozzá! – mondta Leni. – Kihívod a
rendőrséget. Feljelented. Huszonnégy óra múlva találkozunk. Aztán
pedig elmenekülünk. Megígéred?
Mama bólintott, majd szorosan magához ölelte, és a csókjaival
szárította fel a könnyeit.
– Menj! – mondta éles hangon.
Miután mama kiszállt a teherautóból, ők pedig elhajtottak, Leni
csak ült egy helyben, fejében újra lejátszotta az egész jelenetet, és
csendben sírdogált. Minden egyes lélegzetvétel fájdalmat okozott
neki, és erősen uralkodnia kellett magán, hogy vissza ne menjen az
anyjához. Helytelenül cselekedett, hogy magára hagyta őt?
Matthew lefordult a Walker-kapunál, és átdöcögött az üdvözlő
felirat alatt.
– Nem jöhetünk ide! Itt fog keresni minket! – rémüldözött Leni. –
Mama azt kérte, hogy tűnjünk el egy napra.
A fiú leparkolt, kiszállt az autóból.
– Tudom. De apály van. Nem tudunk hajóval vagy hidroplánnal
közlekedni. Csak egy helyet ismerek, ahol meghúzhatjuk magunkat.
Maradj itt!
Öt perccel később Matthew egy hátizsákkal tért vissza, amit a
kocsi platójára hajított.
Leni folyamatosan hátrapillantgatott, Walkerék kocsifelhajtójára.
– Ne aggódj! Jó ideig nem fogja megtalálni a gyújtáselosztót –
nyugtatta Matthew.
És már útnak is indultak, ráfordultak a főútra, onnan pedig balra,
egyenesen a hegynek felfelé.
Kanyarogtak. Szerpentineken hajtottak végig. Folyókon keltek át.
Egyre feljebb és feljebb jutottak.
Végül lehúzódtak egy salakos parkolónál, és hirtelen megálltak.
Egyetlen másik jármű sem parkolt ott. A turistaút elejére egy
információs táblát helyeztek ki: BEAR CLAW VADON
ENGEDÉLYEZETT HASZNÁLAT:
túrázás, kempingezés, sziklamászás.
TÁVOLSÁG: 2,8 mérföld egy irányban.
NEHÉZSÉG: Kihívást jelentő. Meredeken emelkedik.
SZINTEMELKEDÉS: 2600 láb
KEMPING: Sawtooth Ridge, nem messze az Eagle Creek átkelőtől.
Matthew segített Leninek kiszállni a kisteherautóból. Letérdelt a
lány elé, ellenőrizte a bakancsát, újra bekötötte a kioldódott
cipőfűzőjét.
– Jól vagy?
– Mi lesz, ha…
– Elmenekült. Mázsás Marge meg fogja védeni. És azt akarta, hogy
te biztonságban legyél.
– Tudom. Menjünk – felelte tompán.
– Hosszú túra áll előttünk. Szerinted menni fog?
Leni bólintott.
Nekivágtak a túraútvonalnak, Matthew ment elöl, Leni pedig őt
követte, küszködve sikerült csak tartania a lépést.
Órákon keresztül kaptattak felfelé, és közben senkivel sem
találkoztak. Az ösvény egy meredek sziklafal mentén tekergett.
Alattuk a tenger háborgott, a hullámok a szikláknak verődtek. A
föld minden egyes hullámcsapásba beleremegett, vagy talán csak
Leni érezte így, mivel az élet maga tűnt instabilnak a számára. Még a
földet is megbízhatatlannak érezte.
Végül Matthew megpillantotta azt, amit keresett: egy hatalmas,
füves mezőt, melyet vastagon borítottak a lila csillagfürtök. A
hegycsúcsokat hó fedte; alattuk gyűrődő kőzetek terültek el, amiket
itt-ott fehér pöttyöknek tűnő Dall-juhok mintáztak.
 A fiú a fűbe vetette a csomagját, és szembefordult Lenivel.
Átnyújtott neki egy füstölt lazacos szendvicset és egy doboz meleg
kólát, és míg a lány evett, ő felállított egy sátrat a fűben.
Később, mikor már ropogott a tűz a sátor előtt, és csak úgy
csapkodtak a narancsszín lángnyelvek, Matthew Leni mellé ült a
fűbe. Átkarolta a lányt, ő pedig Matthew-nak dőlt.
– Nem egyedül kell megvédened őt, ugye tudod? – kérdezte. – Mi
mind segítünk nektek, vigyázunk rátok. Mindig is így működtek a
dolgok Kaneqben.
Leni borzasztóan szerette volna, hogy ez igaz legyen. Hinni akart
abban, hogy létezik egy biztonságos hely számukra mamával, ahol
újrakezdhetik az életüket, egy olyan új kezdettel, ami nem egy
erőszakos, borzalmas vég hamvaiból kap szárnyra. De leginkább
arra vágyott, hogy többé ne ő egyedül feleljen az anyukája
biztonságáért.
Matthew-hoz fordult, és érezte, annyira szereti a fiút, olyan
kétségbeesetten, mintha víz alá szorult volna, és oxigénre lenne
szüksége.
– Szeretlek.
– Én is – felelte.
Odafenn, Alaszka végtelenségében, ezek a szavak végtelenül
parányinak tűntek. Mintha valaki az öklét rázná az isteneknek.
 HUSZONEGY
a
AZ VOLT A FELADATA, hogy megóvja a lányt.
Leni volt az ő Sarkcsillaga. Tudta, hogy ostobának, lányosnak és
romantikusnak hangozhat, hogy az emberek azt gondolhatták róla,
túl fiatal ahhoz, hogy mindezt megértse, de valójában nem volt túl
fiatal. Ha az embernek meghal az édesanyja, akkor fel kell nőnie.
Képtelen volt megvédeni, megmenteni az anyját.
De most már erősebb volt.
Előző éjjel végig a karjában tartotta Lenit, szerette őt, érezte, ahogy
rángatózni kezd a rémálmoktól, hallgatta a szipogását. Pontosan
tudta, min megy keresztül, milyen az, ha az embernek rémálmai
vannak az anyjáról.
Végül, mikor a napfény első sugarai áttörtek a sátor
mandarinszínű nejlonján, Matthew észrevétlenül elhúzódott mellőle,
és elmosolyodott Leni horkolásának tompa hangjától. Felvette az
előző napi ruháját, bakancsot húzott, és kilépett a sátorból.
Szürke felhők vándoroltak az égen és sötétlettek az ösvény fölött.
A szellő nem volt több könnyed sóhajnál, de augusztus végét írtak.
A levelek éjjelente új színt öltöttek. Mindketten tudták, hogy ez mit
jelent. Odafenn a változás gyorsabban ment végbe.
Matthew azzal foglalta el magát, hogy tüzet rakott az előző esti
lángok fekete maradványain. Egy sziklán ücsörgött, előrehajolt, és
csak bámult a hullámzó lángokba. Közben feltámadt a szél,
belekapott a lángokba is.
 Most, hogy egyedül ült a tűznél, be kellett vallania magának, hogy
attól félt, rossz döntés volt idehoznia Lenit, félt, hogy rossz döntés
volt Kaneqben hagynia Corát. Félt, hogy ha hátrafordul, Erntet
pillantja meg, amint a férfi egyik kezében sörétes puskával,
másikban egy üveg whiskyvel támolyog felfelé az ösvényen.
De leginkább Lenit féltette, mivel akárhogy alakuljanak is itt a
dolgok, teljesen mindegy, hogy mindent tökéletesen hajtott végre,
elmenekült és megmentette az anyukáját is, Leni szívének egy része
örökké törött marad. Nem számít, hogyan veszít el egy szülőt, ahogy
az sem, hogy az a szülő nagyszerű vagy csapnivaló volt: egy gyerek
örökké gyászolni fogja. Matthew azt az anyát gyászolta, aki
megadatott neki. Rájött, hogy Leni örökké azt az apát fogja
gyászolni, amilyet szeretett volna.
Egy kempingkávéfőzőt helyezett a tűzre, egyenesen a lángok
közé.
Zörgés ütötte meg a fülét a háta mögül, majd a nejlon cipzárjának
mozgó hangja. Leni félretolta a sátorponyvát, és kilépett a reggeli
napfénybe. Egy esőcsepp pottyant a szemébe, miközben befonta a
haját.
– Szia – köszöntötte a fiú, és kávéval kínálta. Egy újabb esőcsepp
hullott a fémcsészére.
Miközben Leni mindkét kezével szorította a csészét, leült a fiú
mellé, és hozzábújt. Újabb esőcsepp hullott az égből, koppant egyet a
kávéfőzőn, majd sisteregve gőzzé változott.
– Tökéletes időzítés – jegyezte meg Leni. – Bármelyik pillanatban
leszakadhat az ég.
– Van egy barlang, feljebb Glacier Ridge-nél.
Leni felnézett a fiúra.
– Nem maradhatok távol.
– De az anyukád azt mondta…
– Félek – vallotta be halkan.
 Matthew hallotta a bizonytalanságot a lány hangjában, felismerte,
hogy inkább kérdést fogalmazott meg, nem csak szimplán
megosztotta vele, hogy fél.
Megértette.
Leni nem tudta, mi a helyes válasz, és rettegett attól, hogy
tévedjen.
– Szerinted vissza kellene mennem hozzá? – kérdezte.
– Szerintem te mindig kiállsz az emberek mellett, akiket szeretsz.
Matthew megkönnyebbülést látott Leni arcán. És szerelmet.
– Lehet, hogy nem fogok tudni egyetemre menni. Ezt te is tudod,
ugye? Mármint, ha menekülnünk kell, akkor olyan helyre kell
mennünk, ahol nem talál meg minket.
– Veled tartok – jelentette ki a fiú. – Akárhová is mész.
Leni vett egy mély lélegzetet, és úgy reszketett, hogy a fiú attól
tartott, menten elájul.
– Tudod, mit szeretek benned a legjobban, Matthew?
– Mit?
Leni letérdelt elé a nedves fűbe, hideg kezébe fogta az arcát, majd
megcsókolta. Ajkán még érződött a kávé íze.
– Mindent.
Ezt követően nem sok mondanivalójuk maradt. Matthew tudta,
hogy Leni gondolatai máshol járnak, hogy képtelen másra
koncentrálni, mint az anyjára, és hogy a szeme újra és újra
könnyekkel telt meg, miközben fogat mosott, vagy összehajtogatta a
hálózsákját. Azt is tudta, mennyire megkönnyebbült, hogy végül
visszaindulnak a városba.
Meg fogja menteni őt.
Sikerülni fog. Megtalálja a módját. Elmegy a rendőrségre,
feljelentést tesz, vagy ha nem ő, akkor az apja. A pokolba is, inkább
egyenesen Ernthöz megy. A zsarnokok valójában mindig gyáva
alakok, akik végül úgyis meghátrálnak.
Működni fog.
Elválasztják Erntöt Lenitől és Corától, hogy új életet kezdhessenek.
Leni elmehetne Matthew-val az egyetemre. Talán nem Anchorage-
ben. Talán nem is Alaszkában, de kit érdekel? A lényeg, hogy együtt
lehessenek.
A világon valahol találnak majd egy helyet, ahol tiszta lappal
indulhatnak.
Megreggeliztek, tábort bontottak, és úgy ötven lábat tettek meg az
ösvényen visszafelé, mikor a vihar lecsapott. Olyan szűk volt az
ösvény, hogy egymás után kellett haladniuk.
– Ne maradj le! – kiabálta túl Matthew a szakadó esőt és a süvítő
szelet. A dzsekije olyan hangot hallatott, mint a kártyapakli, melyet
épp megkevernek. Az esőtől az arcába tapadt a haja, teljesen
elvakítva őt. Hátranyúlt, hogy megfogja Leni kezét, de az hamar
kicsúszott a tenyeréből.
Az eső patakokban folyt végig az ösvényen, amitől a sziklák
csúszósak lettek. A baljukon erdei deréce reszketett és lapult a
földre, szárát kettétörte a szél és az eső.
Az ösvény is elsötétedett; köd szállt le, homályba borítva mindent.
Matthew egyre csak pislogott, próbált átlátni a ködfátylon.
Az eső dörömbölt nejlonkapucniján. Az arca is elázott, eső
csurgott végig az arcán, befurakodott a gallérja alá is, és gyöngyözött
a szempilláján.
Hirtelen hang csapta meg a fülét.
Egy sikoltás.
Hátraperdült.
Leni már nem volt mögötte. Azonnal visszafordult, a lány nevét
kiáltozta. Egy faág arcon csapta. Erősen. Ekkor megpillantotta Lenit.
Úgy húszlábnyira volt tőle, jobbra tért le az ösvényről. Matthew
látta, amint a lány hibát vét: elcsúszott, zuhanni kezdett.
Sikított, küszködött, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, próbált
felegyenesedni, és valamibe belekapaszkodni – bármibe.
De nem talált semmit.
– Leni! – kiáltotta a fiú.
Leni azonban lezuhant.

a
Fájdalom.
Leni bűzös sötétségben találta magát, kiterülve a mocsárban,
képtelenül arra, hogy fájdalmak nélkül megmozduljon. Hallotta a
víz kopp-kopp-kopp csöpögését. Eső hullott a sziklára. A levegőben
bűz, dögszag és rothadás keveredett.
Valami eltört a mellkasában, talán az egyik bordája; ebben egészen
biztos volt. És talán a bal karja is. Vagy eltört, vagy a válla kiugrott a
helyéről.
A hátizsákja begyűrődött alá, Leni azon terült el. Talán az
mentette meg az életét.
Ironikus.
Lehámozta a túlélőtáskája pántját a válláról, próbált nem törődni a
beléhasító, égető fájdalommal, ami a legkisebb mozdulatra is
sugárzott a vállából. Borzasztó sokáig tartott kiszabadulnia; mikor
végre sikerült, csak feküdt ott, kinyújtott karral és lábbal, zihálva,
görcsbe rándult gyomorral.
Mozdulj már, Leni.
Összeszorított foggal az oldalára fordult, majd beletoccsant a mély
és iszapos sárba.
Zihálva, a fájdalomtól elkínzottan, könnyeit visszafojtva felemelte
a fejét, és körülnézett.
 Sötétség.
Büdös volt odalenn, a rothadás és a penész szaga kevergett. A
talajt mély sár képezte, a falakat pedig sikamlós, nedves sziklák.
Vajon meddig lehetett eszméletlen?
Lassan kúszott előre, törött karját a testéhez szorította. Lomha,
fájdalmas útja egy kis fénysugár felé vezetett, mely megvilágította az
idő és a víz erejétől csészealj formára faragott kőlemezt.
A fájdalma olyan elviselhetetlen volt, hogy elhányta magát, de így
is haladt tovább.
Ekkor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltozza.
Felkúszott a homorú kőlemezre, és onnan nézett fel. Az esőtől
azonban alig látott.
Messze, távol a magasban megpillantotta Matthew dzsekijének
homályos vörös foltját.
– Le… nn… ii!
– Itt vagyok! – Legszívesebben üvöltötte volna a szavakat, de a
mellkasában tomboló fájdalom ezt lehetetlenné tette. Ép kezével
integetni kezdett, de a fiú nem látta őt. A feje fölött nyíló hasadék túl
keskeny volt, alig szélesebb egy fürdőkádnál. A résen át zuhogott
befelé az eső, dobszerű hangja bömbölő zajnak érződött a sötét
barlangban. – Menj, szerezz segítséget! – kiáltotta, már amennyire
tőle telt.
Matthew áthajolt a meredek peremen, megpróbálta elérni a fát,
mely makacsul nőtt a szikla mentén.
Le akart jönni érte.
– Ne! – tiltakozott Leni.
A fiú egyik lábát átvetette a szikla peremén, majd lefelé araszolt,
keresett valamit, aminek nekitámaszthatná a lábát. Megtorpant,
talán meggondolta magát.
 Helyes. Maradj ott! Túl veszélyes. Leni megtörölte a szemét, próbált
koncentrálni a zivatar ellenére is.
A fiú végül talált egy talpalatnyi helyet, átmászott a szikla
peremén, és a sziklafal szélébe kapaszkodva lógott ott.
Sokáig egy helyben maradt, egy piros és kék X-et formálva a
szürke kőfalon. Végül kinyúlt balra, a fa irányába, megragadta,
tesztelgette. Miközben a fába kapaszkodott, tovább araszolt egy
másik támasztékra.
Leni hallotta a kövek csörömpölését, és pontosan tudta, mi
történik, döbbent, halálra rémült lassított felvételben nézte végig az
eseményeket.
A fa kidőlt a szikla oldalából. Matthew még mindig abba
kapaszkodott, miközben zuhanni kezdett.
Kő, pala, sár, eső és Matthew együtt hullottak a mélybe, a fiú
sikolya beleveszett a zuhanó sziklák lavinájába. A fiú előrebukott, a
teste alatt recsegtek a faágak, tompa puffanással érkezett a kőre,
majd kissé vissza is pattant.
Leni egyik karjával eltakarta az arcát, és a fejét is elfordította,
miközben a törmelék potyogott rá, kövek csapódtak neki; az egyik
fel is sértette az arcát.
– Matthew! Matthew!
Az utolsó, zuhanó sziklát túl későn vette már észre ahhoz, hogy
időben behúzza a fejét.

a
Leni a Tutka-öbölben van mamával, egy kenuban, amit apa szerzett
valahonnan. Mama a kedvenc filmjéről, a Ragyogás a fűbenről beszél.
Fiatal szerelmesek történetéről, mely rossz véget ér.
– Warren szereti Natalie-t, ez egyértelmű, de ez sajnos nem elég.
Leni alig figyel oda rá. Nem a szavak számítanak. Hanem a pillanat. Ő és
mama ellógtak, egy másik életet élnek, nem törődnek a ház körüli teendők
hosszas listájával, mely a kunyhónál vár rájuk.
Mama ezt hívja kékmadár napnak, de Leni valójában csak egyetlen
madarat lát a kristálytiszta, kék égen: egy fehérfejű rétisast, mely hat láb
széles fesztávjával siklik a fejük fölött. Nem messze onnan, egy fekete szikla
csorba kiállásán fiókák fetrengenek, és csaholnak a sas láttán. Tengeri
madarak vijjognak, de távol tartják tőle magukat. Egy apró, rózsaszín
nyakörv csillan meg egy fa legfelsőbb ágain, nem messze az óriási
sasfészektől.
Egy hajó zakatol el a kenu mellett, felkavarva a csendes vizet.
Turisták integetnek a fedélzetről, nyúlnak is a fényképezőjükért.
– Azt hinné az ember, hogy még sosem láttak kenut – szólal meg mama,
majd az evezője után kap. – Nos, legjobb lesz, ha hazaindulunk.
– Nem akarom, hogy vége legyen – siránkozik Leni.
Mama mosolya furcsa. Valami nem stimmel.
– Segítened kell neki, kislányom. És magadnak is.
Hirtelen a kenu olyan erővel lódul az oldalára, hogy minden a vízbe borul
– az üvegek, a termoszok, egy hátizsák.
Mama bukfencet vet Leni mellett, sikít, majd a vízbe csobban, és eltűnik.
A kenu visszanyeri az egyensúlyát.
Leni a partra vánszorog, a válla fölött hátrapillant, és felkiált: – Mama!
Egy fekete uszony bukkan elő a vízből, éles, minta kés, egyre csak nő és
nő, míg már majdnem olyan magas, mint Leni. Gyilkos bálna.
Az uszony kitakarja a napfényt, egy pillanat alatt elsötétítve az eget;
minden feketébe borul.
Leni hallja, ahogy a kardszárnyú delfin siklik a vízben, majd a
csobbanást, ahogy kiemelkedik a vízből, a prüszkölő hangot, ahogy
orrnyílásán át kifújja a levegőt. Leheletéből haltetemek szaga árad.
Leni zihálva nyitotta ki a szemét. Fejfájástól lüktetett a koponyája,
vér ízét érezte a szájában.
 A világ sötét volt, és bomlásszagot árasztott. Rothadt.
Felnézett. Matthew a hasadéknál lógott, két sziklafal közé
szorulva, lába Leni feje fölött csüngött, a hátizsákjába akadt fenn.
– Matthew? Matthew?
A fiú nem felelt.
(Talán nem tudott. Talán már halott volt.)
Valami Leni arcára csöppent. Letörölte, vér ízét érezte.
Küszködve megpróbált felülni. Olyan heves fájdalom hasított belé,
hogy azonnal elhányta magát, majd elvesztette az eszméletét.
Amikor magához tért, a mellkasára fröccsent hányásának szagától
újra rókáznia kellett.
Gondolkozz. Segíts neki. Végtére is, alaszkai volt. Túl tudja élni ezt, a
francba is. Ezt az egy dolgot tudta igazán. Az egyetlen dolgot, amire
az apja megtanította.
– Ez egy szakadék, Matthew. Nem egy medvebarlang. Szóval ez jó
hír. – Egyetlen barna medve se fog besétálni ide, hogy alvóhelyet
keressen. Leni araszolva mászott körbe a szakadékban, kezével
végigtapogatta a sikamlós kőfalat. Sehol sem talált kijáratot.
Visszakúszott a csészealj formájú sziklára, és felnézett Matthew-
ra.
– Szóval. Az egyetlen kiút felfelé vezet.
Vér csöppent a fiú nadrágjából, egyenesen a lány mellé csapódott
be a sziklán.
Leni feltápászkodott.
– Eltorlaszolod az egyetlen kiutat. Szóval ki kell szabadítanom
téged. A hátizsák okozza a problémát. – A táska jelentette extra
szélesség miatt akadt fenn. – Ha le tudom szedni rólad a hátizsákot,
akkor le fogsz esni.
Esni. Ez nem hangzott különösebben jó tervnek, de egyelőre
semmi más nem jutott az eszébe.
 Oké.
Mégis hogyan?
Óvatosan mozgott, zsibbadt karját nadrágjának derekába ékelte.
Lecsúszott/esett a csészealj formájú szikláról, egyenesen
belecsobbanva a pépes sárba. Éles fájdalom hasított a mellkasába,
levegőt sem kapott. Áttúrta a túlélőtáskáját, és talált benne egy kést.
A foga közé szorította, majd egyenesen Matthew lába alá kúszott.
Most már nem volt más dolga, mint felmászni hozzá, és kivágni őt
onnan.
De hogyan? Nem érte el a lábát.
Mássz. De hogyan?
Csak egy karja működött, a kőfalak pedig csúszósak és nedvesek
voltak.
A köveken.
Talált néhány nagy méretű, lapos követ, azokat a falhoz húzta,
majd amennyire csak tudta, egymásra pakolta őket. Iszonyú sokáig
tartott; meg volt róla győződve, hogy a folyamat során kétszer is
elájult, majd magához tért, és folytatta a munkát.
Amikor elkészült a körülbelül másfél láb magas rakással, vett egy
mély lélegzetet, és fellépett rá.
A súlya terhe alatt az egyik kő kilazult, és kicsúszott alóla.
Leni nagyot esett, beverte a rossz karját valamibe, és felsikoltott.
Még négyszer kísérelte meg ugyanezt, de minden alkalommal
leesett. Nem fog sikerülni. A kövek túlságosan csúszósak voltak,
ezért túl instabilan álltak egy oszlopban.
– Oké. – Szóval nem tud a kőrétegre felmászni. Ez talán eleve
egyértelmű lehetett volna.
A falhoz vergődött, kinyújtotta a karját, hogy megérintse a hideg,
nyálkás felületet. A jó kezét használta, hogy végigtapogassa a
nedves követ, és megtalálja az összes dudort, redőt és mélyedést.
Icipici fény szűrődött be Matthew mindkét oldalán. Leni ismét túrni
kezdett a táskájában, talált egy fejlámpát, magára erősítette. A fény
segítségével világosan látszottak a különbségek a kőtáblán – a
szirtek, a lyukak, a lépéshelyek.
Tapogatni kezdett minden irányba: felfelé, oldalra, kifelé, míg
végül talált egy apró sziklaperemet a lábának, fellépett rá. Miután
visszanyerte az egyensúlyát, keresett még egyet.
Hatalmasat esett, csak kábultan feküdt ott, levegő után kapkodott,
és a fiúra meredt.
– Oké. Próbáljuk meg újra!
Minden egyes próbálkozással igyekezett memorizálni egy-egy új
buckát a szakadék falában. Hatodjára sikerült felmásznia elég
magasra ahhoz, hogy belekapaszkodjon a fiú hátizsákjába, és ezzel
magabiztosan meg tudjon állni. A fiú bal lába borzalmasan festett:
kiállt belőle a csont, a hús átszakadt, a lábfeje teljesen kifordult.
Matthew ernyedten lógott, a feje oldalra nyaklott, a vérfoltoktól az
arca teljesen felismerhetetlenné torzult.
Leni nem tudta megállapítani, lélegzik-e még.
– Itt vagyok, Matthew, tarts ki! – szólalt meg. – Kiszabadítalak. –
Azzal vett egy mély lélegzetet.
A zsebkés pengéjével átfűrészelte a hátizsák pántjait, a vállnál és a
derékrésznél egyaránt. Egy kézzel elképesztő sokáig tartott a
procedúra, de végül sikerrel járt.
Azonban semmi sem történt.
Az összes pántot keresztülvágta, a fiú mégsem mozdult. Semmi
sem változott.
Az ép lábánál fogva rángatni kezdte a fiút, olyan erősen, ahogy
csak bírta.
De semmi.
 Még egyszer meghúzta a lábát, de elvesztette az egyensúlyát, és
belezuhant a sárba, a kövek közé.
– Mi van már? – ordította a nyílás felé. – Mi van már?
Fém kattanása hallatszott; valami kondulva nekicsapódott a
kőnek.
Matthew zuhanni kezdett, nekiverődött a falnak, majd nagy
puffanással Leni mellé esett a sárba. A hátizsák Leni mellett landolt,
messzire fröcskölve a sarat.
Leni a fiú mellé kúszott, a fejét az ölébe húzta, sáros kezével
törölgette a fiú véres arcát.
– Matthew? Matthew?
A fiú hörgött, köhécselt. Leni közel járt ahhoz, hogy könnyekben
törjön ki.
Keresztülvonszolta Matthew-t a sáron, fel a csészealj formájú
kőlaphoz. Ott komoly küzdelmek árán sikerült csak felvontatnia a
fiú testét a horpadt kőfelületre.
– Itt vagyok – mondogatta, miközben felmászott ő is a fiú mellé.
Fel sem fogta, hogy zokog, amíg meg nem látta, hogy a könnyei a fiú
sáros arcára hullanak. – Szeretlek, Matthew – szólalt meg Leni. –
Rendbe fogunk jönni. Te és én. Meglátod. Mi… – Próbált tovább
beszélni, szeretett volna, muszáj volt többet mondania, de csak arra
tudott gondolni, hogy az ő hibája, amiért a fiú ide jutott. Az ő hibája.
Azért zuhant le, mert neki próbált segíteni.

a
Addig kiáltozott, hogy belefájdult a torka, de senki sem volt
odakinn, aki meghallhatta volna. Nem érkezett segítség. Senki sem
tudta, hogy odakinn vannak az ösvényen, azt pedig pláne nem, hogy
lezuhantak egy szakadékba.
Vagyis ő zuhant bele.
Matthew próbálta megmenteni.
 És most itt ragadtak. Sérülten. Véresen. Egymás mellett
kuporogva ezen a hideg, lapos kövön.
Gondolkozz!
Matthew mellette hevert, arca bevérzett, feldagadt,
felismerhetetlenné torzult. Egy hatalmas bőrszövet levált az arcáról,
és úgy lógott le róla, mint egy véres kutyafül, felfedve az alatta
megbújó fehéres-vöröses csontot.
Ismét esni kezdett. A víz elárasztotta a kőfalakat, a sarat pedig
nyálkás medencévé változtatta. Mindenhol víz vette körül őket,
kavargott a kő horpadásában, fröcsögött, csöpögött, pocsolyákat
képezett. A halvány napfényben, mely az esővel együtt beszivárgott
a szakadékba, Leni látta, hogy Matthew vére rózsaszínné halványul.
Segíts neki! Segíts rajtunk!
Átkúszott Matthew fölött, lecsúszott a kőlapról, és előhorgászott a
táskájából egy ponyvát. Nagyon sokáig tartott egy kézzel kikötözni,
de végül sikerrel járt, így épített egy vízelvezetőt, amely az esővizet
két nagy termoszba irányította át. Amikor az egyik megtelt, a másik
termoszt állította a helyébe, hogy összegyűjtse a vizet, majd
visszamászott a kőlapra.
Hátrabillentette a fiú fejét, és megitatta. Matthew görcsösen ivott,
öklendezett, köhécselt. Leni végül félretette a termoszt, és a fiú bal
lábára meredt. Úgy nézett ki, mint egy hamburger, melyből egy
csontdarab állt ki.
A hátizsákokhoz ment, és összeszedte, amit csak tudott. Az
elsősegélykészlet elég jól felszerelt volt. Talált egy érzéstelenítő
spray-t, kötszert, aszpirint és egészségügyi betéteket. Levette az
övét.
– Ez nem lesz kellemes. Mit szólnál egy vershez? Régen nagyon
szerettük Robert Service-t, emlékszel? Amikor gyerekek voltunk,
fejből szavaltuk a jó verseit.
 Az övét a fiú combja köré tekerte, és olyan erősen megszorította,
hogy Matthew felordított és csapkodni kezdett. Leni zokogott, mivel
tudta, mennyire fájhatott már az első alkalom is, de újra
megszorította az övet, a fiú pedig elvesztette az eszméletét.
A sebét kötszerrel és egészségügyi betétekkel tekerte körbe, majd
az egészet ragasztószalaggal rögzítette.
Aztán magához ölelte a fiút, már amennyire a törött karjával és a
repedt bordájával erre képes volt.
Kérlek, ne halj meg!
Matthew talán nem is érezte őt. Talán ő is annyira fázott, mint
Leni. Mindketten csuromvizesek voltak.
Muszáj volt éreztetnie a fiúval, hogy ott van vele.
A versek. Leni közel hajolt hozzá, és rekedtes, elhaló hangon,
vacogó foggal suttogni kezdett a fülébe.
– Jártál a Nagy Magányosnál, midőn kristály tisztán izzott a hold…

a
Hall valamit. Zagyva hangokat, melyek semmit sem jelentenek,
pocsolyába vetett betűket, melyek összevissza lebegnek a vízen.
Mozdulni próbál. Nem megy.
Zsibbad. Tűszúrásszerű bizsergés a bőrén.
Fájdalom. Gyötrelmes. A feje majd felrobban, a lába tűzben ég.
Ismét mozdulni próbál, nyöszörög. Képtelen gondolkozni.
Hol van?
A fájdalom képezi létének legnagyobb részét. Csak ez van. Csak ez
maradt. Fájdalom. Vakság. Egyedüllét.
Nem.
Ő itt van.
Mit jelent ez?
 a
– MATTHEWMATTHEWMATTHEW.
Hallja ezt a hangot. Jelent számára valamit, de mit?
A fájdalom minden mást megsemmisít. Olyan fejfájás gyötri, hogy
képtelen gondolkodni. Hányás, penész és rothadás szaga. A tüdeje és az
orrlyukai is fájnak. Képtelen fulladozás nélkül levegőt venni.
Tanulmányozni kezdi a fájdalmát, látni kezdi az árnyalatnyi
különbségeket.
A fejében emelkedik a nyomás, lüktet, szorít; a lábában éles, szúró, tűz és
jég váltakozása.
– Matthew.
Egy hang. (Az övé.) Mintha napfény melengetné az arcát.
– Ittvagyok. Ittvagyok.
Értelmetlen.
– Pssztjólvan. Ittvagyok. Mondokegymásiktörténetet. TalánaSamMcgeet.
Egy érintés.
Agónia. Úgy tűnik, mintha ordítana.
De talán az egész csak hazugság…

a
Haldoklik. Érzi, hogy kiapad belőle az élet. Már a fájdalmat sem érzi.
Ő már semmi sem, csak egy göröngy a csapadékban és a hidegben, aki
behugyozik, rókázik, ordít. Néha a légzése is leáll magától, majd köhög,
amikor újraindul.
A szag borzalmas. Penész, mocsok, rothadás, húgy, hányás. Bogarak
mászkálnak rajta, zümmögnek a fülében.
Az egyetlen dolog, ami az élethez köti őt, az Ő.
 Ő folyton csak beszél és beszél. Ismerősen csengő szavakat mond, melyek
szinte értelmet nyernek. Hallja a lélegzetvételeit. Tudja, hogy mikor van
ébren, és mikor alszik el. Vizet hoz neki, megitatja.
Most vérzik, az orrán keresztül. Érzi az ízét, olyan, mint egy nyálkás
massza.
A lánynak zavaros a tekintete.
Nem. Nem ez a helyes szó.
Sír.
Próbál ebbe kapaszkodni, de mint minden más, ez is elhomályosul, túl
gyorsan mozog, nem tudja megragadni. Ismét lebeg.
Ő.
SzeretlekMatthewnehagyjel.
Az eszmélete faképnél hagyja. Küzd érte, elveszíti, visszasüpped a bűzös
sötétségbe.
 HUSZONKETTŐ
a
KÉT BORZALMAS, dermesztő éjszaka után Matthew megmozdult.
Nem ébredt fel, nem nyitotta ki a szemét, de nyöszörgött, és olyan
rettenetes, kattogó hangot hallatott, mintha épp megfulladna. A kék
égbolt trapéz alakban tárult eléjük. Végre elállt az eső. Leni most
már tisztán látta a kőfal felületét, az összes redővel, mélyedéssel és
lépéshellyel együtt.
A fiú teste égett a láztól. Leni segített neki lenyelni az aszpirint, és
az utolsó adag fertőtlenítő folyadékot is a sebére kente, majd friss
kötszert kötött rá, és rögzítette ragasztószalaggal.
Mégis, érezte, hogy lassan elhagyja a fiút az élet. Semmi sem
maradt belőle a mellette fekvő, összetört testben.
– Ne hagyj el, Matthew…
Távoli, búgó hang kavarta fel a sötétség mélyét, egy helikopter
brrr-brrr-brrr berregése.
Kimászott Matthew alól, majd beljebb kúszott a sárba.
– Itt vagyunk! – kiáltotta, és a sziklák közti rés felé caplatott,
melyen keresztül felbukkant az ég.
A meredek sziklafalnak támaszkodott, és az ép karjával integetni
próbált, miközben azt ordította: – Itt vagyunk! Idelenn!
Kutyaugatást hallott, majd emberi hangok nyüzsgését.
Egy zseblámpa világított az arcába.
– Lenora Allbright – kiáltotta egy barna egyenruhás férfi. – Te
vagy az?
 a
– Először téged viszünk fel, Lenora – szólalt meg valaki. Nem látta
az arcát a napfény és az árnyék furcsa egyvelegében.
– Ne! Előbb Matthew-t. Ő… rosszabbul van.
A következő pillanatban arra eszmélt, hogy egy ketrecbe szíjazzák
be, majd felvontatják a meredek falon. A ketrec nekicsapódott a
sziklának, hangosan megkondult. A fájdalom újra belehasított a
mellkasába, majd végigfutott a karján.
A ketrec nagy csattanással landolt a szilárd talajon.
A napfény elvakította Lenit.
Körülötte egyenruhás férfiak álltak, és kutyák csaholtak vadul.
Sípokat fújtak meg.
Újra behunyta a szemét, érezte, hogy az ösvényen át a füves
mezőre szállítják, hallotta a helikopter brrr-brrr-brrr berregését.
– Meg akarom várni Matthew-t – kiáltotta.
– Rendbe fog jönni, hölgyem – szólalt meg az egyik egyenruhás,
aki túlságosan közel került Leni fejéhez, az orra gombamód terült el
az arca közepén. – Légimentővel visszük kórházba, Anchorage-be.
– Matthew – ismételte el, miközben ép kezével megragadta a férfi
gallérját, és közelebb rántotta magához.
Látta, hogy a férfi arca megváltozik.
– A fiú? Ő is itt van, maga mögött hozzák. Kimentettük.
Azt nem tette hozzá, hogy Matthew is rendbe fog jönni.

a
Leni lassan nyitotta ki a szemét, egy mennyezeti lámpa sávja
villant föl előtte, egy sornyi fehér ragyogás ellenpontozta a
hangszigetelő álmennyezetet. A teremben émelyítően édes illat
terjengett, ráadásul virágcsokrokkal és lufikkal volt tele. A bordáit
olyan szorosan kötözték meg, hogy minden lélegzetvétel fájt, törött
karját pedig begipszelték. A mellette nyíló ablakon át halványlila ég
tárult elé.
– Itt az én kislányom – szólalt meg mama. Arcának bal fele
feldagadt, homlokán fekete és kék véraláfutások éktelenkedtek.
Gyűrött, koszos ruhái anyai aggodalomról árulkodtak. Megpuszilta
Leni homlokát, és gyengéden kisimította a haját a szeméből.
– Jól vagy – jelentette ki Leni megkönnyebbülten.
– Én jól vagyok, Leni. Miattad aggódtam.
– Hogy találtak meg minket?
– Mindenhol kerestünk benneteket. Halálra aggódtam magam. És
mindenki más is. Tomnak végül beugrott egy hely, ahová a felesége
imádott kempingezni járni. Odament körbenézni, és megtalálta a
teherautót. A mentőcsapatok kiszúrtak pár törött faágat Bear Claw
Ridge-nél, ahol lezuhantatok. Hál’ istennek!
– Matthew meg akart menteni.
– Tudom. Vagy egy tucatszor elmesélted a mentősöknek.
– Hogy van?
Mama megérintette Leni véraláfutásos arcát.
– Nincs jó bőrben. Nem tudják megjósolni, túléli-e az éjszakát.
Leni küszködve próbált felülni.
Minden levegővétel és mozdulat fájt neki. A kézfejébe egy tűt
szúrtak, melyet egy hússzínű tapasszal ragasztottak le a lilás
véraláfutás fölött.
Kihúzta a tűt a helyéből, és arrébb dobta.
– Mit művelsz? – kérdezte mama. – Két bordád is eltört.
– Látnom kell Matthew-t.
– Az éjszaka közepe van.
 – Nem érdekel. – Lelógatta csupasz, zúzódásokkal és
horzsolásokkal teli lábát a kórházi ágy oldaláról, majd
felegyenesedett. Mama szorosan mellette lépdelt, mintegy
támasztékként. Együtt csoszogtak arrébb az ágytól.
Az ajtóban mama elhúzta a függönyt, kinézett az ablakon, majd
bólintott. Kiosontak; mama halkan bezárta mögöttük az ajtót. Leni
fájdalmasan araszolt előre zoknis lábán, követte az anyját egyik
folyosóról a másikra, míg végül egy ragyogóan bevilágított, hűvösen
hatékonynak tűnő zónába érkeztek, amit intenzív osztálynak hívtak.
– Itt várj – mondta mama. Ő haladt tovább, ellenőrizte a szobákat.
A legutolsó, a folyosó jobb oldalán elhelyezkedő szobánál
visszafordult, és intett Leninek, hogy kövesse.
Az anyja háta mögötti ajtón Leni kiszúrta az átlátszó műanyag
mappába helyezett csiptetős írómappát, melyen a WALKER,
MATTHEW felirat szerepelt.
– Ez nem lesz könnyű – figyelmeztette mama. – Nagyon rosszul
fest.
Leni kinyitotta az ajtót, és belépett.
Mindenütt gépek dübörögtek, zúgtak és búgtak, épp úgy, mint
ahogy egy ember lélegzik.
Az ágyban fekvő fiú azonban nem lehetett Matthew.
A fejét leborotválták, és pólyákkal borították be; keresztül-kasul
kötszer szelte át az arcát, a fehér textilt rózsaszínre színezte a
sebekből szivárgó vér. Az egyik szemét egy védőkagylóval takarták
le; a másik annyira feldagadt, hogy kinyitni sem tudta. A lábát úgy
tizennyolc hüvelykkel az ágy fölé emelték, és felfüggesztették egy
bőrszíjba; úgy feldagadt, hogy inkább hasonlított fatörzsre, mint egy
fiú lábára. Leni csak a nagy, belilult lábujjakat látta, melyek
kikandikáltak a kötésből. Ernyedt szájából egy cső lógott, mellyel
egy gépre kötötték rá, ez emelkedett és besüppedt a lélegzetvételek
ritmusára, így fújta fel és eresztette le a fiú mellkasát. Lélegzett
helyette.
 Leni megfogta Matthew forró, száraz kezét.
Miatta került ide, miatta kellett az életéért küzdenie, mert szerette
őt.
Lehajolt, és a fülébe suttogott:
– Ne hagyj el, Matthew! Kérlek! Szeretlek.
Ezután azonban fogalma sem volt, mi mást mondhatna.
Csak ácsorgott ott, ameddig bírt, és remélte, hogy a fiú érzi az
érintését, hallja a lélegzetvételeit, megérti a szavait. Úgy tűnt, mintha
órák teltek volna el, mikor végül mama elhúzta őt az ágy mellől, és
határozottan így szólt: – Nincs apelláta! – Azzal visszavezette Lenit a
saját szobájába, és segített neki visszamászni az ágyába.
– Hol van apa? – kérdezte Leni végül.
– Börtönben, hála Marge-nak és Tomnak. – Mama próbált
elmosolyodni.
– Helyes – felelte Leni, de látta, hogy az anyja ennek hallatán
összerezzen.

a
Másnap reggel Leni lassan ébredt fel. A másodperc törtrészéig az
áldott amnézia állapotában lebegett, azonban az igazság hamar
legyűrte őt. Látta, hogy mama összeroskadva ül egy széken az ajtó
mellett.
– Életben van? – kérdezte Leni.
– Túlélte az éjszakát.
Mielőtt Leni felfoghatta volna, ez mit jelent, kopogtattak az ajtón.
Mama hátrafordult, Mr. Walker pedig belépett. Kimerültnek tűnt,
olyan elkínzottnak és szétesettnek, mint ahogy Leni is érezte magát.
– Szia, Leni! – Levette a baseballsapkáját, idegesen gyűrögette
nagy kezében. A tekintete mamára tévedt, de alig vetett rá egy
pillantást, vissza is tért Lenire. Szavak nélküli beszélgetést folytattak,
vonta le a következtetést Leni. – Mázsás Marge, Thelma és Tica
vannak itt. Clyde gondoskodik az állataitokról.
– Köszönjük – hálálkodott mama.
– Hogy van Matthew? – kérdezte Leni, és nagy szenvedések árán
felült, a mellkasába hasító fájdalomtól zihálni kezdett.
– Mesterséges kómában. Agykárosodást, úgynevezett diffúz
axonális károsodást szenvedett el, és nem kizárt, hogy lebénul.
Megpróbálják majd felébreszteni. Hogy kiderüljön, tud-e önállóan
lélegezni. De szerintük nem lesz rá képes.
– Azt gondolják, hogy meg fog halni, ha leveszik a gépről?
Mr. Walker bólintott.
– Szerintem azt szeretné, ha te is ott lennél.
– Jaj, Tom! – tiltakozott mama. – Nem is tudom. Leni is megsérült,
ez túl sok lenne neki.
– Nem fordítom el a fejem, mama – ellenkezett Leni, és kimászott
az ágyból.
Mr. Walker belékarolt, támaszt nyújtott neki.
Leni ránézett.
– Én vagyok az oka, hogy baja esett. Engem próbált megmenteni.
Az én hibám.
– Nem tehetett másképp, Leni. Azok után semmiképp, ami az
anyjával történt. Ismerem a fiamat. Még ha tudta volna is, milyen
árat fizet érte, akkor is megpróbált volna megmenteni.
Leni azt kívánta, bár jobban érezné magát ettől, de nem így volt.
– Szeret téged, Leni. Örülök, hogy ez megadatott neki.
Máris úgy beszélt, mintha Matthew már eltávozott volna.
Hagyta, hogy Mr. Walker kivezesse a szobából, végig a folyosón.
Érezte az anyja jelenlétét a háta mögött; időről időre kinyúlt utána,
és ujja hegyével megsimogatta Leni derekát.
 Beléptek Matthew szobájába. Alyeska már odabenn volt, hátával a
falnak támaszkodott.
– Szia, Len – üdvözölte Alyeska.
Len.
Épp úgy szólította, mint az öccse.
Alyeska megölelte Lenit. Nem ismerték egymást túl jól, de a
tragédia egyfajta családi köteléket alakított ki köztük.
– Mindenáron megpróbált volna megmenteni téged. Mert ilyen
ember.
Leni képtelen volt felelni erre.
Ekkor kinyílt az ajtó, hárman léptek be, és egy műszert húztak
maguk mögött. Egy fehér köpenyes férfi állt az élükön; mögötte két
nővér narancssárga műtősruhában.
– Oda kellene állniuk – magyarázta az orvos Leninek és mamának.
– Kivéve az édesapát. Ön jöjjön az ágy mellé.
Leni a falhoz lépett, nekivetette a hátát. Kis távolság választotta
csak el Alyeskától, mégis óceán méretűnek érződött; az egyik parton
a nővér, aki szerette az öccsét, a túlsó parton a lány, aki miatt a
szakadékba zuhant. Alyeska kinyújtotta a karját, és megfogta Leni
kezét.
Az orvosi csapat hatékonyan tevékenykedett Matthew ágya körül,
bólogattak, beszéltek egymáshoz, jegyzeteltek, ellenőrizték a
gépeket, feljegyezték az életjeleket.
Aztán az orvos így szólt.
– Mehet?
Mr. Walker lehajolt, súgott valamit Matthew-nak, majd
megpuszilta bekötözött homlokát, és mormogott valamit, amit Leni
nem hallott. Mikor hátrébb lépett, látszott, hogy sír. Az orvoshoz
fordult, és bólintott.
Lassan kihúzták a csövet Matthew szájából.
 Megszólalt a vészjelző.
Leni hallotta Alyeska biztató szavait.
– Gyerünk, Mattie! Meg tudod csinálni! – Ellépett a fal mellől, egy
lépést tett előre, húzta magával Lenit is.
Mr. Walker is követte a példáját:
– Kemény kölyök vagy. Küzdj!
Megszólalt a vészjelző.
Bíííp. Bíííp. Bíííp.
A nővérek sokatmondó pillantást váltottak.
Leni tudta, hogy nem lenne szabad beszélnie, de képtelen volt
visszafogni magát.
– Ne hagyj itt minket, Matthew… kérlek…
Mr. Walker rettenetes, kínlódó pillantást küldött Leni felé.
Matthew ekkor vett egy hatalmas, hirtelen, ziháló lélegzetet.
A vészjelző elhallgatott.
– Magától lélegzik – jelentette ki az orvos.
Visszatért, gondolta Leni tántorgó megkönnyebbüléssel.
Rendbe fog jönni.
– Hála istennek! – sóhajtott fel Mr. Walker.
– De ne fűzzenek hozzá nagy reményeket – szólalt meg az orvos, a
szoba pedig elnehezült az ezt követő csöndtől. – Matthew talán
magától lélegzik, de lehet, hogy soha nem ébred fel. Nem kizárt,
hogy tartós vegetatív állapotba kerül. Ha fel is ébred, jelentős
kognitív károsodása lesz. Lélegezni egy dolog. Élni egy másik.
– Ne mondjon ilyet! – szólt rá Leni, de olyan halkan, hogy senki
sem hallotta meg. – Talán hallja magát.
– Rendbe fog jönni – mormogta Aly. – Fel fog ébredni, vigyorogni
fog, és azt mondja majd, hogy éhes. Mindig éhes. És az egyik
könyvét akarja majd olvasni.
– A fiam egy harcos – tette hozzá Mr. Walker.
Leni egy szót sem tudott szólni. Az izgalom, amit akkor érzett,
mikor a fiú először tudott önállóan lélegezni, mostanra tovaszállt.
Olyan érzés volt, mint felérni a hullámvasút csúcsára: egy pillanatig
tökéletes felszabadultságot él át az ember, mielőtt fejest ugrana a
félelembe.

a
– Ma hazaengednek – mondta mama, miközben Leni a kórterem
falára szerelt televízióra meredt. A M.A.S.H. – epizódban Radar épp
sztorizott valamiről Sasszemnek. Leni megnyomta a kikapcsoló
gombot. Évekig álmodozott róla, hogy tévét nézhessen. Most
egyáltalán nem is érdekelte.
Igazából semmi sem érdekelte különösebben, Matthew-n kívül.
Képtelenség volt hozzáférni az érzelmeihez.
– Nem akarok hazamenni.
– Tudom – felelte mama, és megsimogatta a haját. – De muszáj
elmennünk.
– Hová?
– Haza. De ne aggódj. Az apád börtönben van. Haza.
Négy nappal korábban, mikor a szakadékba szorultak Matthew-
val, a kilátástalan helyzet ellenére is reménykedett benne, hogy
megmentik őket, mielőtt a fiú a karjaiban halna meg, és azt
mondogatta magának, hogy rendbe fognak jönni. Matthew
meggyógyul, együtt iratkoznak be az egyetemre, mama elmegy
velük Anchorage-be, kivesz egy lakást, talán felszolgáló lesz a
Chilkoot Charlie-ban, ahol rengeteg borravalót kap majd. Két nappal
ezelőtt, mikor végignézte, hogy kihúzzák Matthew szájából a csövet,
és látta, hogy a fiú önállóan lélegzik, egy pillanatnyi remény éledt
benne, hogy a jóslat hallatán aztán azonnal a sziklák közé omoljon:
talán sosem ébred fel.
Most már belátta, mi az igazság.
Számukra nem lesz egyetem, és nem kezdhetik újra az életüket
normális, szerelmes, fiatal párként.
Képtelenség lett volna tovább hazudnia önmagának, vagy boldog
végről álmodnia. Mindössze annyit tehetett, hogy ott volt Matthew
számára, és szerette őt továbbra is.
Szerintem te mindig kiállsz az emberek mellett, akiket szeretsz. Matthew
ezt állította róla, és ő pontosan ezt is fogja tenni.
– Bemehetek Matthew-hoz, mielőtt indulunk?
– Nem. Elfertőződött a lába. Még Tomot sem engedik a közelébe.
De visszajövünk, amint lehet.
– Oké.
Leni semmit sem érzett, miközben a hazainduláshoz öltözködött.
Semmit.
Csoszogva haladt a folyosón az anyja mellett, begipszelt karját a
testéhez szorította, és bólintott a nővérkéknek, akik elbúcsúztak tőle.
Vajon rájuk mosolygott köszönetképp? Erősen kételkedett benne.
Még ez az apró gesztus is meghaladta a képességeit. Ez a gyász nem
hasonlított egyetlen érzéshez sem, amit valaha átélt, ez fojtogató
volt, nehéz. Mindent megfosztott a színektől.
A váróban találták meg Mr. Walkert, aki fel-alá járkált, és
feketekávét ivott egy műanyag pohárból. Alyeska egy széken ült
mellette, és egy magazint olvasott. Amikor Leniék beléptek,
mindketten megpróbáltak elmosolyodni.
– Sajnálom – szabadkozott nekik Leni.
Mr. Walker közelebb lépett hozzá. Az álla alá nyúlt, és maga felé
fordította, hogy a lány felnézzen.
 – Egy szót se többet! – mondta. – Mi, alaszkaiak kemények
vagyunk, nem igaz? Ez a mi fiunk is fel fog épülni. Túléli. Meglátod
majd!
De hát nem épp Alaszka okozta majdnem a vesztét? Hogy lehet
egy ennyire életteli hely, mint Alaszka, egyszerre ilyen gyönyörű és
kegyetlen is?
Nem. Ez nem Alaszka hibája volt. Hanem az övé. Leni volt
Matthew második hibája.
Alyeska is odalépett az apja mellé.
– Ne mondj le róla. Leni! Matthew kemény srác. Túlélte anya
halálát is. Ezen is túl fog jutni.
– Honnan fogom tudni, hogy van? – kérdezte Leni.
– Majd a rádión értesítelek. A Félszigeti Távvezetéken. Este 7-es
sugárzás. Hallgasd majd – mondta Mr. Walker. – Hazavisszük őt,
amint lehet. Köztünk gyorsabban gyógyul majd.
Leni bágyadtan bólintott.
Mama kivezette őt a kisteherautóhoz, majd mindketten beszálltak.
A hosszú hazaúton mama idegesen csacsogott. Mutogatta
Leninek, hogy milyen extrém alacsony a Turnagain Arm vízállása,
hogy mennyi autó parkol a Kalicka vendéglő előtt a nap közepén,
vagy hogy mekkora tömeg halászik a Russian-folyónál (harci
halászat, így nevezték, mikor az emberek ilyen szorosan egymás
mellett álltak). Leni általában imádta ezt az utat. Kémlelni szokta a
hegygerincet, fehér pöttyök után kutatva, amik valójában Dall-juhok
voltak, vagy böngészni az öblöt, hátha felbukkan az olajosan
csillogó, hátborzongató kinézetű fehér beluga, melyet néha látni
lehetett a térségben.
De most csak néma csendben ült, ép karja az ölében hevert.
Kaneqben legurultak a kompról, hangosan zörögve a durva
fémrámpán, majd elhajtottak a régi orosz templom mellett.
 Leni ügyelt rá, hogy oda se nézzen a kocsmára, mikor elhaladtak
az épület mellett. De még így is megpillantotta a ZÁRVA táblát az
ajtaján, és az épület elé ültetett virágokat. Semmi más nem változott.
Haladtak tovább az út végéig, majd a nyitott kapun át behajtottak a
telkükre. Mikor megérkeztek, mama leparkolt a kunyhó előtt, és
kiszállt. Odaballagott Lenihez, és kinyitotta neki az ajtót.
Leni oldalazva csusszant ki, hálás volt, amiért az anyja olyan
erősen szorítva támogatta őt, miközben végiggyalogoltak a magas
füvön át. A kecskék mekegtek, összezártak, és egy csoportként
sorakoztak a drótkerítéses kapu lábánál.
A kunyhóba vajszínű augusztusi napfény ragyogott be a koszos
ablakokon, melyet csak a porszemek homályosítottak el.
Odabent minden makulátlan tiszta volt. Sem üvegszilánkok, sem
földre hullott lámpások, sem pedig felborogatott székek nem
csúfították el a kunyhót. Semmi nem mutatta jelét annak, mi történt
itt korábban.
És csodás illat is terjengett: pecsenye sült. Szinte azzal egy időben,
hogy Leninek feltűnt az illat, apa lépett elő a hálószobából.
Mamának elállt a lélegzete.
Leni semmit sem érzett, döbbenetet a legkevésbé.
A férfi ott állt velük szemben, hosszú haját hullámos lófarokba
fogta össze. Az arca véraláfutásos volt, kissé eldeformálódott. Az
egyik szeme alatt monokli éktelenkedett. Ugyanazt a ruhát viselte,
mint ami aznap volt rajta, mikor Leni utoljára látta őt, nyakán
megszáradt vérfoltok kenődtek szét.
– K-kiengedtek – hebegte mama.
– Nem emeltél vádat – felelte a férfi.
Mama arca elvörösödött. Nem nézett Lenire.
A férfi elindult mama felé.
 – Mert tudod, hogy szeretlek, és hogy nem gondoltam komolyan.
Tudod, mennyire sajnálom. És hogy soha többet nem fordul elő –
ígérgette, miközben kinyújtotta félé a kezét.
Leni nem tudta megállapítani, hogy félelemtől, szerelemtől,
megszokástól vagy e három mérgező kombinációjától vezérelve, de
mama is felé nyújtotta a kezét. Sápadt ujjai összefonódtak a férfi
koszos ujjaival, behajlítva őket meg is szorította apa kezét.
A férfi a karjába húzta mamát, és olyan szorosan ölelte át, mintha
azt képzelte volna, különben elsodorná őket az ár, egyiket a másik
nélkül. Mikor végre szétváltak, a férfi Lenihez fordult.
– Hallottam, hogy a fiú meg fog halni. Sajnálom.
Sajnálom.
Leni érezte, hogy történik valami, hogy földcsuszamlásszerű
változás áll be a gondolkodásában; mint amikor a tavaszi olvadáskor
megváltozik a táj, a törés agresszív, azonnali. Nem félt többé ettől az
embertől. Vagy ha félt is, a rettegést túl mélyre temette ahhoz, hogy
egyáltalán érzékelje a jelenlétét. Csak és kizárólag a gyűlöletet érezte.
– Leni? – nézett rá a férfi homlokráncolva. – Sajnálom. Mondj
valamit.
Látta, hogy a hallgatása mit tesz a férfival, hogy szétroncsolja az
önbizalmát, és abban a pillanatban elhatározta: soha többé nem áll
szóba az apjával. Ha mama akar, kullogjon vissza, sodródjon bele
ismét ebbe a mérgező kötelékbe, mely a családjukat jelentette. De
Leni csak addig fog itt maradni, ameddig feltétlenül muszáj. Amint
Matthew jobban érzi majd magát, távozik. Ha mama ezt az életet
választotta magának, ám legyen. De Leni el fog menni.
Amint Matthew jobban érzi magát.
– Leni? – szólongatta mama bizonytalan hangon. Őt is
összezavarta, és meg is rémítette a Leniben bekövetkező változás.
Érzékelte, hogy a lány érzelmeit olyan földrengés rázta meg, melyek
a múltjuk kontinenseit is képesek lennének elmozdítani.
 Leni csak elsétált mellettük, esetlenül felmászott a galériára vezető
létrán, és bebújt az ágyába.

a
Kedves Matthew!
Korábban nem is sejtettem, milyen súlya van a bánatnak, hogy képes
úgy kinyújtani az embert, mint egy régi, nedves pulóvert. Minden
egyes pillanat, amely úgy telik el, hogy nem hallom a hangod, amely
annak reménye nélkül múlik el, hogy valaha újra hallhatnám a hangod,
valójában egy napnak tűnik, és minden egyes nap olyan hosszúnak
érződik, mint egy teljes hónap. Szeretnék hinni benne, hogy egy nap
egyszer csak fogod magad, felülsz, és közlőd, hogy majd éhen halsz,
hogy a lábaidat lendítve kiugrasz az ágyból, felöltözöl és eljössz értem,
talán el is viszel a családotok vadászkunyhójába, ahol bevackoljuk
magunkat a szőrmék alá, és újra szerethetjük egymást. Ez az én nagy
álmom. Furcsamód nem fáj annyira, mint az az apró álom, amely csak
annyiról szól: kinyitod a szemed.
Tudom, hogy ami velünk történt, az az én hibám. Az, hogy engem
megismertél, tönkretette az életedet. Ezzel senki sem vitatkozhat.
Velem, az elcseszett családommal, az apámmal, aki meg akart ölni
téged azért, mert szerettél engem, és aki megverte az anyámat pusztán
azért, mert tudott rólunk.
Az iránta érzett gyűlöletem olyan méreg, ami belülről teljesen
felemészt engem. Akárhányszor ránézek, valami megkeményedik
bennem. Megrémiszt, hogy ennyire tudom gyűlölni őt. Egy szót sem
szóltam hozzá, amióta hazaértem.
Ez nem tetszik neki, látom rajta.
Őszintén szólva fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel a rengeteg
érzéssel. Tombolok, kétségbe vagyok esve. Annyira elemészt a
szomorúság, hogy azt korábban elképzelni sem tudtam volna.
Az érzéseimtől nem tudok szabadulni, nincs egy szelep, amin
keresztül ki tudnám lökni őket magamból. Minden este hétkor
 meghallgatom a rádiót. Tegnap este az apukád közvetítette, hogy hogy
vagy. Tudom, hogy felébredtél a kómából, és hogy nem vagy lebénulva,
és én próbálok erre úgy gondolni, mint ami már kellően jó hír, de nem
megy. Tudom, hogy nem tudsz járni vagy beszélni, és hogy az agyad
valószínűleg maradandó károsodást szenvedett. Ezt mondták a
nővérek.
Ezek közül semmi sem változtat az érzéseimen. Szeretlek.
Itt vagyok. Várok rád. Szeretném, ha ezt tudnád. Örökké várni fogok
rád.
Leni

a
Leni a halászhajó orrában ült, kihajolt, és ujjaival a hűvös vizet
rebegtette, figyelte, ahogy az köröket ír le, majd újra kisimul. A
másik karján feszülő gipsz szembeötlő fehérsége jól ellenpontozta
koszos farmerét. Repedt bordáinak hála minden egyes lélegzetvétel
a figyelmét követelte.
Hallgatta, ahogy a szülei halkan beszélgetnek; az anyukája épp
lezárta a hűtőtáskát, mely megtelt ezüstösen csillogó halakkal. Az
apja beizzította a motort.
A hajómotor életre kelt; a hajóorr kiemelkedett a vízből, ahogy
egyre gyorsítva haladtak hazafelé.
A partjukra érve a hajó csikorogva felkaptatott a kavics és homok
közé, és olyan hangot hallatott, mint mikor a kolbász serceg az
öntöttvas serpenyőben. Leni beugrott a bokáig érő vízbe, ép kezébe
vette a foszladozó kötelet, és kihúzta a partra. A hajót egy hatalmas,
ágak nélküli uszadék farönkhöz kötötte, mely ferdén hevert a
parton, majd visszaballagott a csöpögő fémhálóért.
– Mama nem semmi ezüstöt fogott – szólt apa Lenihez. –
Szerintem ő a nap nyertese.
 Leni rá se bagózott. Átvetette a táskáját a vállán, és a lépcső felé
indult, hogy lassan felcaplasson a szárazföldre.
Amint felért, eltette a felszerelését, és a karámokhoz indult, hogy
ellenőrizze, van-e elég vize az állatoknak. Megetette a kecskéket és a
csirkéket, átforgatta a komposztot is a vödörben, majd nekiállt vizet
hordani a folyóból. Így tovább tartott, hogy csak egyetlen erős karja
volt. Olyan sokáig maradt odakinn, ameddig csak tudott, de végül
muszáj volt visszatérnie a kunyhóba.
Mama a konyhában vacsorát készített: serpenyőben sült, frissen
fogott lazacot, amit házi készítésű, zöldfűszeres vajjal permetezett
meg; hozzá jávorszarvaszsírban sült zöldbabot és frissen szedett
fejes salátából és paradicsomból készült salátát.
Leni megterítette az asztalt, leült.
Apa vele szemben foglalt helyet. Leni nem nézett fel, de hallotta a
szék lábának zörgését a fapadlón, az ülés csikorgását, ahogy ráült a
férfi. A levegőben érezte az izzadság, a hal és a cigarettafüst ismerős
elegyének szagát.
– Arra gondoltam, holnap elmehetnénk Bear Cove-ba áfonyát
szedni. Tudom, mennyire szereted.
Leni nem nézett rá.
Mama Leni mellé lépett, kezében egy óntálcán a ropogósra sült
hallal, ami mellé élénk színű zöldbabot pakolt a tányérra.
Megtorpant, majd végül az asztal közepére tette le az ételt, egy régi
leveskonzerves doboz mellé, ami most virágokkal volt tele.
– A kedvenced – mondta Leninek.
– Aha – felelte Leni tompán.
– Az isten szerelmére, Leni! – csattant fel az apja. – Nem tűröm
tovább ezt a búslakodást. Elszöktél. A kölyök lezuhant. Ami történt,
megtörtént.
Leni rá se bagózott az apjára.
 – Szólalj meg!
– Leni! – kérlelte mama. – Kérlek!
Apa ellökte magát az asztaltól, majd kiviharzott a kunyhóból, és
bevágta maga mögött az ajtót.
Mama a székébe süppedt. Leni látta, mennyire kimerült az anyja,
hogy mennyire reszket a keze.
– Abba kell ezt hagynod, Leni! Felzaklatod.
– És?
– Leni… te nemsokára elmész. El fog engedni az egyetemre.
Borzasztóan érzi magát a történtek miatt. Rá tudjuk venni, hogy
belemenjen. Elmehetsz. Ahogy mindig is akartad. Csak annyit kell
tenned…
– Nem – vágta rá erőszakosabban, mint ahogy szerette volna, és
szembesült vele, hogy a kiabálása milyen hatással van mamára,
hogy az asszony ösztönösen visszariad.
Leni szeretett volna törődni azzal, hogy megijeszti-e az anyját, de
képtelen volt ezzel érdemben foglalkozni. Mama döntött úgy, hogy
kincset próbál kiásni apa mérgező, porózus szerelmének földjéből,
nem Leni. Ő többé nem próbálkozik ezzel.
Pontosan tudta, hogy a hallgatása mit tesz az apjával, hogy
mennyire feldühíti. Ahogy teltek némaságának órái, úgy lett a férfi is
egyre nyugtalanabb és ingerültebb. Veszélyesebb. De nem érdekelte.
– Szeret téged – győzködte mama.
– Haha.
– Kihúzod a gyufát, Leni. Ezt te is tudod.
Leni képtelen volt elmondani mamának, hogy mennyire dühös,
nem tudott beszélni neki az éles, apró fogakról, melyek
folyamatosan mardosták őt, hogy amikor az apjára nézett, minden
egyes alkalommal kis darabokat haraptak ki belőle. Ő is hátralökte
magát az asztaltól, majd felmászott a galériára, hogy levelet írjon
Matthew-nak, és közben próbált nem gondolni arra, hogy az anyja
egyesegyedül ücsörög odalenn.

a
Kedves Matthew!
Próbálom nem elveszíteni a reményt, de tudod, hogy ez mindig is
milyen nehezen ment nekem. Mármint a reménykedés. Négy nap telt
el, mióta utoljára láttalak. Örökkévalóságnak tűnik.
Vicces, most, hogy a remény olyan ingoványos és megbízhatatlan
lett, rá kellett jönnöm, hogy éveken át, mikor gyerek voltam, és azt
gondoltam, nem hiszek a reményben, valójában az tartott életben.
Mama állandóan azzal etetett, hogy de hát ő annyira próbálkozik!,
én pedig úgy benyaltam ezt, mint egy kiskutya. Minden egyes nap
hittem neki. Amikor apa rám mosolygott, vagy hozott nekem egy
pulóvert, vagy megkérdezte, milyen napom volt, mindig azt
gondoltam: Na, látod? Érdekli, mi van veled. Még azután is, hogy
először végignéztem, hogy megüti mamát, engedtem, hogy mama
világképe formálja az enyémet is.
De most ennek vége.
Lehet, hogy apa beteg. Lehet, hogy Vietnám megtörte őt. De az is
lehet, hogy ezek csak kifogások egy olyan ember számára, aki valójában
belülről rothad.
Fogalmam sincs többé, és akármennyire próbálkozom is, nem
érdekel.
Már nem reménykedem benne. Az egyetlen remény, amibe
kapaszkodni tudok, te vagy. Mi vagyunk.
Még mindig itt vagyok neked.
 HUSZONHÁROM
a
Tisztelt Felvételi Biztos:
Alaszkai Egyetem, Anchorage.
Sajnálattal értesítem, hogy nem fogom tudni megkezdeni
tanulmányaimat az egyetemen ebben a szemeszterben.
Nagyon remélem – bár vannak kétségeim –, hogy a tavaszi
szemeszterre változás áll be a körülményeimben.
Örökké hálás leszek, amiért felvettek, és remélem, hogy egy másik,
szerencsés hallgató átveheti a helyemet.
Tisztelettel:
Lenora Allbright

a
SZEPTEMBERBEN HŰVÖS SZELEK süvítettek a félszigeten. A sötétség
megkezdte lassú, kérlelhetetlen menetelését a földön. Októberre a
mindössze egy pillanatig tartó alaszkai ősz véget is ért. Leni minden
este hét órakor leült a rádió mellé, feltekerte a hangerőt, hallgatta a
recsegő statikus zajt, várta, hogy megszólaljon Mr. Walker hangja, és
híreket közöljön Matthew-ról. De hetek teltek el, és semmiféle
javulásról nem tudott beszámolni.
Novemberre az eső hóvá alakult át, eleinte csak gyengén havazott,
mintha libatoll szállt volna alá a fehér égből. A sáros talaj eleinte
csúszóssá, majd gránitkeménységűvé fagyott, hamarosan mindent
fehér réteg borított, ami bizonyos értelemben egy új kezdetet
jelentett, melyben a szépség álcája elfedi azt, ami a hóréteg alá
szorult.
De Matthew még mindig nem volt Matthew.
Egy jéghideg estén, ami az évszak első igazán cudar viharát
követte, Leni koromfekete sötétségben fejezte be a teendőit, majd
visszatért a kunyhóba. Amint beért, a szüleire fittyet hányva a
kályha elé lépett, és a melegénél kinyújtóztatta a kezét. Leni
óvatosan hajlítgatta bal kezének ujjait. A karja még mindig
gyengének, valahogy idegennek érződött, de megkönnyebbült, hogy
végre megszabadulhatott a gipsztől.
Megfordult, és megpillantotta az ablakban saját tükörképét. Az
arca halvány volt, vékony, késhegyszerűen éles állal. A baleset óta
lefogyott, és ritkán vette csak rá magát a fürdésre. A gyász mindent
összekavart benne: az étvágyát, a hasát, az alvását. Rosszul festett.
Nyúzottnak és kimerültnek tűnt. A szeme alatt táskák
éktelenkedtek.
Pontban 18:55-kor a rádióhoz lépett, bekapcsolta.
A hangszóróból Mr. Walker hangja harsant fel, olyan
kiegyensúlyozott volt, mint egy halászhajó a nyugodt tengeren.
– Üzenet Leni Allbrightnak Kaneqben: Matthew-t átszállítjuk egy
homeri ápolóotthonba. Kedd délután meglátogathatod. A neve
Félszigeti Rehabilitációs Központ.
– Elmegyek hozzá – jelentette ki Leni.
Apa épp az uluját élezte.
– A francokat, nem mész te sehova!
Leni rá se nézett, meg se rezdült.
– Mama! Mondd meg neki, hogy ha meg akar állítani, akkor le kell
lőnie.
Leni hallotta, hogy az anyja mély lélegzetet vesz.
 Másodpercek teltek el. Leni érezte, hogy az apjában éledezik a düh
és a bizonytalanság. Látta rajta, hogy háborút vív saját magával. Fel
akart robbanni, rá akarta erőltetni az akaratát, szíve szerint
csapkodni kezdett volna, de Leni komolyan beszélt, és ezt a férfi is
tudta.
Végül a kávéfőzőre mért csapást, ami a levegőbe repült, miközben
a férfi motyogott valamit az orra alatt, amit egyikük se igazán
hallott. Aztán szitkozódva az ég felé emelte a kezét, és hátrált,
mindezt egyetlen rángatózó mozdulattal.
– Menj! – mondta apa. – Menj el a fiúhoz, de előbb végezz a
házimunkával. Ami téged illet – mamához fordult, majd a
mutatóujjával böködni kezdte a nő mellkasát –, egyedül megy.
Hallod, amit mondok?
– Hallom – felelte mama.

a
Végre elérkezett a kedd.
– Ernt – szólalt meg mama ebéd után. – Leninek kellene egy fuvar
a városba.
– Mondd meg neki, hogy a régi hómotort vigye, ne az újat. És
érjen haza vacsorára. – Lenire pillantott. – Komolyan mondom. Ne
kelljen elmennem érted! – Azzal lerángatta a vasból készült csapdáit
a falra szerelt akasztókról, kivonult, és nagy csattanással bevágta
maga mögött az ajtót.
Mama előrelépett, és bizonytalanul pillantgatott a háta mögé. Két
összehajtogatott papírt nyomott Leni kezébe.
– Levelek. Thelmának és Marge-nak.
Leni elvette a leveleket, bólintott.
– Ne legyél ostoba, Leni! Érj vissza vacsorára! A kapu bármikor
újra bezárulhat. Csak azért van most is nyitva, mert borzasztóan érzi
magát azért, amit tett, és próbál jól viselkedni.
 – Nem érdekel.
– Engem viszont érdekel. És téged is kellene, hogy érdekeljen,
miattam.
Leniben lelkifurdalást keltett saját önzősége.
– Aha.
Odakinn Leni a széllel hadakozva bandukolt a hóban.
Miután megetette az állatokat, megrántotta a hómotor
indítózsinórját, és felszállt rá.
A városban félreállt a kikötő mólójának bejárata elé, és leparkolt.
Egy vízitaxi várt Lenire. Mama hívta neki az amatőr rádión. A
tenger túl viharos volt ahhoz, hogy a csónakkal hajózzon ki.
Leni vállára vette a hátizsákját, és útnak indult lefelé a csúszós,
jeges kikötői rámpán.
A vízitaxi kapitánya odaintett neki. Leni tudta, hogy a férfi nem
fog pénzt kérni a fuvarért.
Odáig volt mama áfonyás lekvárjáért, ezért az anyja minden
évben vagy két tucat üveggel készített neki. Így működtek a helyi
viszonyok: csereberével.
Leni átnyújtotta neki az üveget, és fellépett a fedélzetre. Miközben
helyet foglalt egy hátsó padon, és a tengerből kiálló cölöpökön álló
városra meredt, azt mantrázta magának, hogy ne fűzzön túl sok
reményt a naphoz. Pontosan tudta, milyen állapotban van Matthew,
épp elégszer hallotta a szavakat ahhoz, hogy bevésődjenek a
tudatába. Agykárosodás.
És mégis, éjszakánként, miután megírta az aznapi levelét
Matthew-nak, gyakran arról álmodott, hogy a fiú állapota hasonlít
Csipkerózsikáéra, hogy egy sötét átoknak esett áldozatául, melyből
az igaz szerelem csókja tudja csak kigyógyítani. Hozzámehetne
feleségül, és reménykedhetne benne, hogy a szerelme egy nap
felébreszti majd.
 Negyven perccel később, egy döcögős, hánykolódós út után a
Kachemak-öblön keresztül, a taxi megérkezett a mólóhoz, Leni
pedig kiugrott belőle.
Ezen a jéghideg téli napon köd tekergőzött a Spit vízvonala fölött.
Csak néhány helyi merészkedett ki ebben az időben, ilyenkor
egyetlen turista sem járt erre. Az üzletek többsége zárva tartott
ebben az évszakban.
Letért az útról, és elkezdett felfelé caplatni, Homer irányába. Azt
az információt kapta, hogy ha elér egy házat, melynek egy rózsaszín
hajó áll az udvarán, és amelyen még mindig fenn vannak a július
negyediki díszek, akkor túlságosan sokáig gyalogolt a Wardellen.
Az ápolóotthon a város szélén állt, egy növényzettel vadul benőtt
telken, kavicsos parkolóval.
Leni megtorpant. Egy hatalmas fehérfejű rétisas trónolt egy
telefonpóznán, onnan bámulta őt aranyszínű szemével, ami
megcsillant a gyászos időben.
Leni összeszedte minden erejét, és belépett az épületbe, beszélt a
recepcióssal, és követte az iránymutatását, így érkezett meg a
folyosó végi szobához.
Ott a csukott ajtónál megállt, vett egy mély lélegzetet, majd végül
benyitott.
Mr. Walker az ágy mellett ácsorgott. Leni érkezésére hátrafordult.
Nem hasonlított saját magára. Az elmúlt hónapok felemésztették őt;
pulóvere és farmerja lógott rajta. Szakállat növesztett, ami félig ősz
volt már.
– Szia, Leni!
– Jó napot! – felelte a lány, és közben tekintetével az ágyat
pásztázta.
Matthew-t leszíjazták. Kopasz fejét egy kalickaszerű valami vette
körbe. Belé volt csavarozva; belefúrtak a koponyájába. Soványnak,
nyeszlettnek és öregnek tűnt, mint egy megkopasztott madár. Leni
most először pillantotta meg az arcát, amit vörös, cipzárra hasonlító
sebhelyek torzítottak el. Az egyik szeme sarkában visszahajlott
bőrréteg húzódott lefelé. Az orra kilapult.
Mozdulatlanul feküdt, szeme nyitva, szája lefittyedve. Teli alsó
ajkáról egy csíkban nyál csorgott.
Leni az ágyhoz lépett, Mr. Walker mellé állt.
– Azt hittem, jobban van.
– Jobban is van. Néha meg mernék rá esküdni, hogy egyenesen
engem néz.
Leni lehajolt.
– Sz… szia, Matthew!
A fiúból nyöszörgő, bömbölő hangok törtek elő. A szavak nem
voltak valójában szavak, csak majomszerű hangok és morgás. Leni
hátrahőkölt. A fiú mérgesnek tűnt.
Mr. Walker Matthew kezére tette a kezét.
– Leni az, Matthew. Ismered Lenit.
Matthew felüvöltött. A szívfacsaró hang egy csapdába esett állatra
emlékeztette Lenit. A fiú szeme csak úgy forgolódott szemgödrében.
– Váááááááhhh.
Leni szájtátva meredt a fiúra. Hiszen nem volt jobban.
Ez nem lehet Matthew, ez az üvöltő, nyöszörgő embermaradvány.
– Blááá… – Matthew nyögdösött, a teste megfeszült. A jelenetet
borzalmas szag követte.
Mr. Walker karon fogta Lenit, és kivezette őt a szobából.
– Susannah – szólt Tom a nővérhez –, azt hiszem, ki kell cserélni a
pelenkáját.
Leni összeesett volna, ha Mr. Walker nem tartja őt. A férfi
elvezette őt az automatákkal felszerelt várószobáig, és segített neki
leülni egy székre.
 Végül ő is helyet foglalt a szomszédos székben.
– Ne aggódj az üvöltés miatt. Folyton ezt csinálja. Az orvos szerint
szimpla fizikai reakció, de szerintem frusztráció. Ott van benn…
valahol. És fájdalmai vannak. Belehalok, hogy így kell látnom őt, és
nem tudok rajta segíteni.
– Hozzámehetnék, és gondoskodhatnék róla – mondta Leni. Pont
így képzelte az álmaiban: összeházasodnak, gondoskodik a fiúról, és
a szerelmének hála a fiú visszatér.
– Ez nagyon kedves tőled, Leni, és arról árulkodik, hogy Matthew
a megfelelő lányba szeretett bele, de lehet, hogy sosem lesz képes
felkelni abból az ágyból, vagy azt mondani, hogy „igen”.
– De olyan emberek is meg szoktak házasodni, akik megsérültek,
nem tudnak beszélni, vagy épp már haldokolnak. Nem?
– De nem tizennyolc éves lányokkal, akik előtt még ott áll az egész
élet. Hogy van az anyukád? Hallom, visszafogadta az apádat.
– Mindig visszafogadja. Olyanok, mint a mágnes.
– Mind aggódunk miattatok.
– Aha. – Leni felsóhajtott. Semmi jóra nem vezetett eddig az
aggódás. Csak mama tudna változtatni a helyzetükön, de ő nem
hajlandó rá.
A megválaszolhatatlan megjegyzést követő csöndben Mr. Walker
a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy vékony, újságpapírba göngyölt
csomagot. A tetejére piros filccel ezt írták: BOLDOG
SZÜLETÉSNAPOT, LENI.
– Alyeska találta Mattie szobájában. Szerintem neked szánta…
még azelőtt.
– Ó! – Leni csak ennyit bírt mondani. A születésnapjáról teljesen
megfeledkeztek az idei év drámái közepette. Elvette az ajándékot, és
csak bámult rá.
 A nővér ekkor lépett ki Matthew szobájából. A nyitott ajtón át
Leni hallotta Matthew ordibálását.
– Váááá… Na… seer…
– Az agykárosodás… nagyon súlyos, kölyök. Nem fogok hazudni
neked. Sajnálom, hogy úgy döntöttél, nem mész el az egyetemre.
Leni a kabátja zsebébe csúsztatta az ajándékot.
– Mégis, hogy mehetnék? Ez a közös tervünk volt.
– Ő is azt szeretné, hogy menj el. Te is tudod, hogy így van.
– Már nem tudjuk, hogy mit is szeretne, nem igaz?
Felkelt, visszament Matthew szobájába.
A fiú mereven feküdt, az ujjai megfeszültek.
A fejéből kiálló csavarok és a sebhelyek az arcán Frankenstein-
kinézetet kölcsönöztek neki. Az ép szeme tompán meredt fölfelé,
nem nézett Lenire.
Leni lehajolt, és felemelte a fiú kezét. Teljesen élettelen volt, semmi
erő nem volt benne. A lány megpuszilta a kézfejét, és így szólt: –
Szeretlek.
A fiú nem válaszolt.
– Nem megyek sehová – ígérte rekedtes hangon. – Mindig itt
leszek. Én így mászom le a mélybe, hogy megmentselek, Matthew.
Mint ahogy te is ezt tetted értem. Mert ezt tetted, tudod?
Megmentettél. Itt állok életem szerelme mellett. Remélem hallod ezt.
Órákig a fiúval maradt. Matthew időről időre felordított és
vergődött. Kétszer el is sírta magát. Végül megkérték Lenit, hogy
távozzon, hogy megfürdethessék a fiút.
Csak később jutott eszébe, miután leintette a vízitaxit, felszállt rá,
és hallgatta, amint a hajótest nagy lendülettel keresztülsiklik a
tajtékos hullámokon, melyek vizet spricceltek az arcára, hogy el sem
búcsúzott Mr. Walkertől. Csak végigballagott az ápolóotthon
folyosóin, kilépett az épületből, elhaladt egy férfi mellett, aki egy
ragasztószalaggal és műanyag lapokkal összetartott kalyiba előtt
ácsorgott, el egy csoport gyerek mellett, akik az iskolai udvaron
négytérfelest játszottak téli terepszínű ruhában, majd egy idős
őslakos asszony mellett, aki két huskyt és egy kacsát sétáltatott –
mindegyiket pórázon.
Leni azt hitte, hogy már elgyászolta Matthew-t, hogy nem maradt
több könnye, de csak most szembesült a még előtte álló gyász
sivatagával. Ami folytatódni fog, tovább és tovább. Az emberi test
nyolcvan százaléka víz; ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag
könnycseppek alkották őt.
Kaneqbe érve, miközben a taxit maga mögött hagyva ballagott,
esni kezdett a hó. A városban halk zümmögés hallatszott: a nagy
generátorból eredt a zaj, ami az új köztéri lámpákat látta el árammal.
A hó úgy hullott Mr. Walker új lámpáira, mintha lisztet szitálnának
fölöttük. Leninek szinte fel sem tűnt a hideg, miközben a
vegyeskereskedés felé lépdelt.
A csengő csilingelt az érkezésekor. Fél öt volt, gyakorlatilag még
nappal, de az éjszaka rohamosan közelített.
Mázsás Marge egy combközépig érő szarvasbőr kabátot viselt
bélelt nadrágja fölött. A haja úgy festett, mintha egy rajztábláról
vágták volna ki, és ragasztották volna a koponyájához. Akadt pár
folt, ahol egyáltalán nem volt haja, mivel túlzott buzgóságában
barna fejbőréig sikerült felnyírnia a frizuráját, valószínűleg azért,
mert nem volt otthon tükre.
– Leni! Milyen kellemes meglepetés – szólalt meg ködkürthöz
hasonlatos hangon, amely elriasztotta volna a madarakat is. –
Hiányolom a valaha volt legjobb alkalmazottamat.
Leni részvétet vélt felfedezni az asszony sötét szemében.
Legszívesebben azt mondta volna, Láttam Matthew-t, de
megrökönyödésére ehelyett könnyekben tört ki.
Mázsás Marge a kassza mögé terelte Lenit, leültette egy régimódi
díványra, és átnyújtott neki egy zsebkendőt.
 – Az imént láttam Matthew-t – mondta ki végül Leni, és a válla
közben előreroskadt.
Mázsás Marge leült mellé. A dívány dühös csikorgásba kezdett.
– Aha. Én is voltam múlt héten Anchorage-ben. Rossz látni. Tom
és Aly is majd beleőrülnek. Mennyi szenvedést képes egy család
elviselni?
– Azt hittem, hogy az ápolóotthon azt jelenti, hogy jobban van.
Azt hittem… – Felsóhajtott. – Nem tudom, mit hittem.
– Ennél már nem lesz jobban, úgy hallottam. Szegény kölyök.
– Engem próbált megmenteni.
Mázsás Marge egy pillanatig hallgatott. A csöndben Leni azon
töprengett, vajon az ember tényleg megmenthet-e valaki mást, vagy
csakis saját maga lehet képes erre.
– Hogy van anyukád? Még mindig nem hiszem el, hogy
visszafogadta Erntöt.
– Aha. Hát a rendőrök semmit se tehetnek, amíg ő nem teszi meg
az első lépést. – Leninek fogalma sem volt, mit mondhatna még.
Pontosan tudta, hogy egy Mázsás Marge-féle embernek
felfoghatatlan, miért marad egy Corához hasonló nő egy Ernthöz
hasonló férfival. Ennek egyszerűnek kellett volna lennie, mint egy
matematikai egyenletnek: a férfi megüt x törött csontok száma = el
kell hagyni őt.
– Tommal könyörögtünk az anyukádnak, hogy emeljen vádat.
Gondolom, túlságosan fél.
– Többről van itt szó, mint félelemről. – Leni még többet is
mondott volna, de begörcsölt a hasa. Attól félt, menten elhányja
magát. – Sajnálom – szabadkozott, miután az émelygés elmúlt. –
Borzasztóan érzem magam mostanában. Az aggodalomtól fizikailag
is rosszul vagyok, gondolom.
Mázsás Marge hosszú ideig némán ült ott, majd hirtelen
felpattant.
 – Várj meg itt! – Azzal otthagyta Lenit, aki a díványon ücsörögve
próbálta óvatosan venni a levegőt. Az asszony visszasétált az üzlet
polcaihoz, közben nekiment az egyik, falról lógó állatcsapdának.
Leni újra és újra felidézte a jelenetet Matthew-val, hallotta a fiú
üvöltését, látta, ahogy forgatja a szemét. Ki kell cserélni a pelenkáját.
Az ő hibája. Az egész.
Mázsás Marge ekkor visszaért, gumicsizmája nyikorgott a
fűrészporos padlón.
– Attól tartok, erre lesz szükséged. Mindig van nálam egy
készleten.
Leni lenézett, és meglátta a keskeny dobozt Mázsás Marge
tenyerében.
És az élete egy szempillantás alatt még rosszabbra fordult.

a
A korán leszálló éjszaka sötétjében Leni az udvari vécéből tartott a
kunyhó felé a csillagfényes, bársonyos kék égbolt alatt. Ez is azok
közé a vibráló, tiszta egű alaszkai éjszakák közé tartozott, melyek
egészen túlviláginak hatottak. A hó visszaverte a holdfényt, ami az
egész világot beragyogta.
Amint a kunyhóba ért, bereteszelte az ajtót maga mögött, és
megállt a télikabátok, Cowichan pulóverek és esőkabátok soránál,
lába mellett egy dobozban egyujjas és ujjatlan kesztyűk, illetve
sapkák hevertek. Képtelen volt megmozdulni, gondolkozni, érezni.
Egészen mostanáig, eddig a pillanatig, azt gondolta, hogy a kék a
kedvenc színe. (Ostoba gondolat, de most már mindegy.) Kék. A
reggel, az alkonyat, a gleccserek és folyók, a Kachemak-öböl, az
anyja szemének színe.
Most azonban a kék a romokban heverő életet jelképezte.
Fogalma sem volt, mit tegyen. Itt nem volt helyes válasz. Elég
okos volt ahhoz, hogy erre rájöjjön.
 És elég buta ahhoz, hogy ebbe a helyzetbe kerüljön.
– Leni?
Meghallotta az anyja hangját, és felismerte benne az aggódó
tónust is, de nem számított. Leni úgy érezte, egyre csak növekszik
köztük a távolság. Így köszönt hát be a változás, gondolta: a ki nem
mondott dolgok és az el nem ismert igazságok csöndjével.
– Hogy van Matthew? – kérdezte mama. Odasétált Lenihez,
lehúzta róla a kabátját, felakasztotta, majd a kanapéhoz terelte a
lányt, de egyikük sem ült le.
– Ez már nem is ő – felelte Leni. – Nem tud gondolkodni, beszélni
vagy járni. Rám se nézett, csak üvöltött.
– De nem bénult le. Az jó jel, nem?
Leni is ezt gondolta. Korábban. De mi értelme van mozogni, ha
közben nem tud gondolkodni, látni vagy beszélni az ember? Talán
jobb is lett volna, ha meghal odalenn. Könyörületesebb.
De a világ sosem könyörületes, pláne nem a gyerekekkel.
– Tudom, hogy azt érzed, ez most a világ vége, de még fiatal vagy.
Újra szerelmes leszel, és… Mi az ott a kezedben?
Leni kinyújtotta az öklét, majd szétnyitotta az ujjait, hogy felfedje
a tenyerében heverő vékony kis kémcsövet.
Mama elvette tőle, tanulmányozni kezdte.
– Mi ez?
– Egy terhességi teszt – mondta Leni. – A kék azt jelenti, pozitív.
Végiggondolta a döntések sorozatát, melyek ide vezettek. Elég lett
volna tízfokos elmozdulás bármely ponton, és most minden
másképp lenne.
– Biztosan aznap éjjel történt, amikor elszöktünk. Vagy előtte?
Honnan lehet ezt tudni?
– Ó, Leni! – jajongott mama.
 Amire Leninek jelen pillanatban szüksége volt, az Matthew volt.
Arra volt szüksége, hogy a fiú újra önmaga legyen, teljes egész.
Akkor most együtt néznének ezzel szembe. Ha Matthew Matthew
lenne, összeházasodnának, és gyerekük születne. 1978-at írtak, az
isten szerelmére; talán még csak össze se kellene házasodniuk. A
lényeg, hogy sikerrel járnának. Túl fiatalok lennének ugyan, és az
egyetemnek várnia kellene, de közel sem lenne olyan tragikus a
helyzet, mint most.
Mégis hogyan kellene ezt végigcsinálnia Matthew nélkül?
Mama így szólt:
– Most már nem olyanok a körülmények, mint az én időmben,
mikor a szégyen miatt elzavarták az embert, és az apácák elvették a
kisbabáját. Most már van választásod. Legális akár…
– Megszülöm Matthew gyerekét – jelentette ki Leni. Egészen
eddig ő maga sem volt vele tisztában, hogy mindezt már
végigfuttatta az agyában, és meghozta a döntést.
– Nem nevelhetsz fel egy gyereket egyedül. Itt.
– Úgy érted, apával – mondta Leni, és témánál voltak: amitől az
egész csak még rosszabb lett. Leni egy Walker-gyereket hordott a
szíve alatt. Az apjának fel fog forrni az agyvize, ha ezt megtudja.
– Nem akarom, hogy a kisbaba közelében legyen! – jelentette ki
Leni.
Mama magához húzta Lenit, szorosan átölelte.
– Kitalálunk valamit – mondta mama, és közben Leni haját
simogatta. Leni érezte, hogy az anyja sír, és ettől csak még
pocsékabbul érezte magát.
– Mi ez az egész? – hallatszott apa dörmögő hangja.
Mama hátraugrott, bűntudat ült ki az arcára. Az arcát eláztatták a
könnyek, a mosolya bizonytalan volt.
– Ernt! – szólalt meg. – Visszajöttél!
 Leni a zsebébe csúsztatta a kis kémcsövet.
Apa az ajtónál állt, kicipzárazta bélelt overallját.
– Hogy van a kölyök? Még mindig olyan, mint egy zöldség?
Leni még sosem érzett ilyen szintű gyűlöletet. Félrelökte mamát,
majd az apja felé indult, látta a férfin a döbbenetet, ahogy felé
közelített.
– Terhes vagyok.
Nem volt felkészülve az ütésre.
Az egyik pillanatban még ott állt, és az apjára bámult, a
következőben pedig a férfi ökle olyan erővel csapódott az állába,
hogy érezte a szájába toluló vér ízét. A feje visszapattant,
megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát, nekiesett egy
kisasztalnak, majd a földre zuhant. Miközben esett, furcsamód arra
gondolt, apa milyen gyors.
– Ernt, ne! – sikította mama.
Apa kicsatolta az övét, kilazította, és elindult Leni felé.
Leni megpróbált felkelni, de csengett a füle, és szédült. Nem látott.
Az övcsat első csapása az arcán érte, felszakította a bőrt. Leni
felsikított, megpróbált elmenekülni.
A férfi újra lesújtott rá.
Mama apára vetette magát, karmolta az arcát. A férfi ellökte őt, és
újra Lenire támadt.
Talpra rángatta, majd visszakézből lekevert neki egyet. Leni
hallotta, ahogy reped, pattan a porc. Vér kezdett ömleni az orrából.
Hátratántorodott, ösztönösen védte a hasát, miközben térdre esett.
Elsült egy puska.
Leni hallotta a hangos durrrrrranást, és érezte a puskapor szagát.
Egy üveg szilánkokra tört.
 Apa csak állt ott, lába széles terpeszben, a kezét még mindig
ökölbe szorította. Egy pillanatig semmi sem történt; senki sem
mozdult. Majd apa előrebukott, Leni felé. A vér pulzálva ömlött a
mellkasán keletkezett sebből, összemocskolva az ingét. Zavartnak,
döbbentnek látszott.
– Cora?
Mama mögötte állt, és egyenesen rá célzott a puskájával.
– Lenit nem – mondta magabiztos hangon. – Az én Lenimet nem!
Azzal újra rálőtt.
 HUSZONNÉGY
a
– MEGHALT – szólalt meg Leni. Nem mintha sok kétség fért volna
hozzá. A fegyver, amit mama választott, egy jávorszarvasbikát is
leterített volna.
Leninek ekkor tűnt fel, hogy egy alvadt vértócsában térdel. A
vérbe ragadt csont – és porcdarabok úgy festettek, mintha kukacok
lennének. Jéghideg szellő sepert végig a szobán a törött ablakon
keresztül.
Mama a földre dobta a fegyvert. Apa felé mozdult, szeme
kikerekedett, szája megremegett. Idegesen a torkát vakargatta, a
sápadt bőr csíkokban vörös színt öltött.
Leni esetlenül feltápászkodott, és a konyhába sétált. Azt kellett
volna gondolnia: Jól vagyunk, végre nincs többé, de valójában semmit
sem érzett, még megkönnyebbülést sem.
Az arca annyira sajgott, hogy a rosszullét kerülgette. A vér ízétől
öklendeznie kellett, és minden lélegzetvételnél sípolt az orra.
Bevizezett egy rongyot, és az arcához nyomta, letörölgette a vért.
Mama vajon hogy volt képes elviselni ezt a fájdalmat, újra és újra?
Leni kiöblítette a rongyot, kicsavarta belőle a vére által rózsaszínre
színezett vizet, majd újra benedvesítette, és visszatért a nappaliba,
mely egyszerre bűzlött a puskapor, az alvadt és a friss vér szagától.
Mama a földön térdelt. Az ölébe húzta apát, és előre-hátra
ringatta, közben pedig zokogott. Mindenét vér borította: a kezét, a
térdét. A szemét törölgetve azt is összekente vele.
– Mama? – Leni lehajolt, megérintette az anyja vállát.
 Az anyja felnézett rá, és kábultan pislogott.
– Nem tudtam, hogyan állíthatnám meg.
– Mit csináljunk? – kérdezte Leni.
– Kapcsold be az amatőr rádiót. Hívd a rendőrséget – mondta
mama élettelen hangon.
A rendőrséget. Végre. Ennyi év után segítséget kérnek.
– Rendben leszünk, mama. Majd meglátod.
– Nem, nem leszünk, Leni.
Leni letörölte a vért anyja arcáról, mint ahogy már annyiszor
megtette. Mama meg se rezzent.
– Hogy érted?
– Gyilkosságnak fogják minősíteni.
– Gyilkosságnak? De hát ütött-vert minket. Megmentetted az
életemet.
– Hátba lőttem, Leni. Kétszer. Az esküdtek és a védőügyvédek
nem szeretik, ha embereket lőnek hátba. Nem baj. Nem érdekel. –
Eltűrte haját az arcából, véres csíkokat hagyva a mozdulat nyomán.
– Menj, szólj Mázsás Marge-nak. Ő jogász, vagy legalábbis az volt.
Majd ő kezeli a helyzetet. – Mama úgy beszélt, mintha be lenne
drogozva; lassan formálta a szavakat. – Tiszta lappal indulhatsz.
Felnevelheted a gyerekedet itt, Alaszkában, a barátaink között. Tom
pedig olyan lesz neked, mint egy apa. Tudom, hogy így lesz. És
Mázsás Marge is imád téged. Talán még egyetemre is elmehetsz. –
Lenire nézett. – Megérte. Szeretném, ha ezt tudnád. Érted újra
megtenném.
– Várj csak! Arról beszélsz, hogy elhagysz engem? Hogy börtönbe
mész?
– Csak menj, hívd Mázsás Marge-ot!
– Nem fogsz börtönbe menni azért, mert megöltél egy férfit, akiről
az egész város tudja, hogy bántalmazó volt.
 – Nem érdekel. Te biztonságban vagy. Csak ez számít.
– És mi lenne, ha megszabadulnánk tőle?
Mama pislogott.
– Megszabadulnánk tőle?
– Úgy tehetnénk, mintha ez meg sem történt volna. – Leni
felpattant. Igen! Ez a megoldás. Kieszelnek egy tervet, hogy
elleplezhessék, amit tettek. Így itt maradhatnának, ő és mama, a
barátaik közt élhetnének, ezen a helyen, amit végül úgy
megszerettek. A babát mindenki imádni fogja, és amikor Matthew
jobban lesz, Leni itt vár majd rá.
– Ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik, Leni –
tiltakozott mama.
– Ez itt Alaszka. Semmi sem könnyű, de mi erősek vagyunk, és ha
te börtönbe mész, akkor én egyedül maradok. Egy kisbabával, akit
fel kell nevelnem. Nélküled nem fog menni. Szükségem van rád,
mama.
Beletelt pár másodpercbe, mire mama így felelt:
– El kell rejtenünk a testet, hogy egész biztosan soha ne találják
meg. A föld túlságosan be van fagyva ahhoz, hogy elássuk.
– Igaz.
– De Leni – szólalt meg mama egykedvűen ez egy újabb bűntény.
– Inkább hagyjam, hogy gyilkosnak nevezzenek téged? Az lenne a
valódi bűntény. Szerinted a törvényre bíznám az életedet? A
törvényre? Te mondtad nekem, hogy a törvény nem védi meg a
bántalmazott nőket, és igazad volt. Pár napon belül kinn volt a
börtönből. Mikor védett meg téged a törvény őtőle? Nem. Nem.
– Biztos vagy ebben, Leni? Ez azt jelenti, hogy együtt kell ezzel
élned.
– Együtt tudok élni vele. Biztos vagyok benne.
 Mama egy ideig tűnődött, majd kikecmergett apa ernyedt, véres
teste alól, és felállt. A szobájába vonult, majd pár másodperccel
később vastag nadrágban és garbóban tért vissza. Véres ruháit egy
halomban apa testére dobta.
– Sietek haza. Senkinek ne nyiss ajtót rajtam kívül.
– Hogy érted?
– Az első lépés, hogy meg kell szabadulni a holttesttől.
– És szerinted én ölbe tett kézzel várom, amíg te elvégzed a
piszkos munkát?
– Én öltem meg. Nekem kell megtennem.
– Én pedig segítek neked eltussolni.
– Nincs időnk vitatkozni.
– Pontosan. – Leni is levette a véres ruháit. Hamarosan ő is
túranadrágba, kabátba és túrabakancsba öltözött, és készen állt az
indulásra.
– Hozd a csapdáit! – mondta mama, és kilépett a kunyhóból.
Leni összeszedte a súlyos csapdákat a kabin falának akasztóiról, és
kicipelte őket. Mama addigra már rácsatolta a nagy, piros műanyag
szánt a hómotorra. Apa ezt használta favontatáshoz. Elbír két nagy
hűtőt, egy csomó aprított fát, de akár egy jávorszarvastetemet is.
– Fektesd a csapdákat a szánra. Aztán hozd ide a láncfűrészt és a
földfúrót.
Amikor Leni visszatért a szerszámokkal, mama így szólt:
– Készen állsz a következő részre?
Leni bólintott.
– Akkor hozzuk őt ide.
Vagy harminc percbe telt, hogy apa élettelen testét kivonszolják a
kabinból, végig a havas tornácon, majd újabb tíz percbe, hogy
felpakolják a szánra. A hóban egy véres csík árulkodott az
útvonalukról, de a szakadó hó egy órán belül elfedi majd ezt is. Mire
pedig beköszönt a tavasz, az esőzések elmossák majd a nyomokat.
Mama egy ponyvával leterítette apát, és egy gumipókkal a szánhoz
erősítette.
– Akkor indulás!
Leni és az anyja váltottak egy pillantást.
Ebben a tekintetben benne volt az igazság, hogy ez a tett, ez a
döntés egy életre megváltoztatja őket. Mama szavak nélkül is
megadta Leninek a lehetőséget, hogy meggondolja magát.
De Leni határozottan állt ott. Nyakig benne volt már ebben.
Megszabadulnak a testtől, kitakarítják a kunyhót, és azt mondják
majd mindenkinek, hogy apa elhagyta őket, és biztosan beszakadt
alatta a jég, miközben vadászott, vagy eltévedt a szakadó hóban.
Senki sem kérdőjelezné meg a történetet, és igazából nem is
érdekelne senkit. Mindenki pontosan tudta, hogy az embernek
idefenn ezerféle módon nyoma veszhet.
Leninek és az anyukájának végre – végre – nem kell többé félnie.
– Akkor indulás!
Mama berántotta a hómotorját, majd elfoglalta helyét a
kétszemélyes ülésen, és megragadta a gázadagolót. Egy neoprén
maszkot húzott véraláfutásos, feldagadt arcára, óvatosan felvette a
bukósisakját is. Leni követte a példáját.
– Pokoli hideg lesz – próbálta mama túlkiabálni a berregő motort.
– Felmegyünk a hegyekbe.
Leni felszállt a járműre, és átkarolta az anyja derekát.
Mama felpörgette a motort, és már útnak is indultak, a szűz havon
át kifelé a nyitott kapun. Jobbra fordultak a főútra, majd balra
haladtak tovább azon az úton, amelyik a régi krómbánya felé
vezetett. Ekkorra már mélyen benne jártak az éjszakában, szakadt a
hó, és farkasordító hideg volt. A hómotor fényszórójának sárga
fonalát követték.
 Ilyen időben nem igazán kellett azon aggódniuk, hogy valaki
meglátja őket. Több mint két órán át mama csak hajtott felfelé a
hegyekbe. Amikor magas hórétegen jártak, keze alig érintette a
gázadagolót. Dombokon, völgyeken, befagyott folyókon keltek át, és
málló sziklák szirtjeit kerülgették. Mama olyan lassan haladt a
hómotorral, hogy szinte alig haladták meg a sétatempót; de nem is a
gyorsaság volt most a céljuk. Hanem a láthatatlanság. A szánnak
pedig mindenképp stabilnak kellett maradnia.
Végül megérkeztek egy kis tóhoz fenn a hegyoldalban, amit
magas fák és sziklák öveztek. Az elmúlt egy órában valamikor elállt
a hó, és a felhők is szétbomlottak, hogy mögülük előbukkanjon a
csillagfényben úszó bársonyos kék égbolt. Felkelt a hold is, mintha
talán az ő feladata lenne őrizni a két nőt a hó és jég világában, vagy
csak hogy keseregjen döntéseik felett.
Ragyogó telihold sütött le rájuk, fényét visszatükrözte a hó, amitől
úgy tűnt, mintha a ragyogása az ég felé emelkedne, izzó fényárja
megvilágította a havas tájat.
Ebben a hirtelen támadt éjszakai világosságban a két nő láthatóvá
vált, ahogyan a hómotorral átszelték a ragyogó, ezüstös-fehéres
világot, egy holttestet vontatva a szánjukon.
A fagyott vízpart mentén mama elengedte a gázt, mire a jármű
remegve megtorpant. A motor rovarszerű zúgása volt odakinn a
leghangosabb nesz. Elnyomta Leni lélegzetvételeinek a neoprén
arcmaszk és a bukósisak mögül előtörő éles hangját is.
Vajon a tó teljesen be van fagyva?
Lehetetlen ezt biztosra megmondani. Ezen a magasságon így
kellene lennie, ugyanakkor túl korai is lett volna. Még nem jártak a
tél közepén. A hó a holdfény árjában úszott a sík, fagyos tavon.
Leni még szorosabban kapaszkodott.
Mama alig fordította el a gázadagolót, máris araszolni kezdtek
előre. Ebben a sötétben olyanok voltak, mint az űrhajósok, akik egy
furcsa, hihetetlen fényekkel megvilágított világban járnak, a távoli
világűrben, ahol a jég folyamatos ropogásának alapzaja követte őket.
A tó közepén mama leállította a motort. A hómotor csúszkálva
megállt. Mama leszállt róla. A ropogó hang ugyan hangos volt, és
kitartó, de nem az a fajta zaj, amitől tartani kellett. A jég csak
levegőzött, nyújtózkodott, de nem szakadt be.
Mama levette a sisakját, felakasztotta az egyik karra, és lehúzta a
maszkját is. Lélegzete nyirkos pelyhekként tört elő. Leni a saját
sisakját a ragasztószalaggal rögzített műbőr ülésre helyezte.
A hold ezüstös, kékes, fehéres fényében a hó felszínén
jégkristályok szikráztak, úgy csillogtak, mint a drágakövek.
Csönd.
Csak a lélegzetük hallatszott.
Együttes erővel rángatták le apa testét a szánról. Leni a
vészhelyzet esetére maguknál hordott lapáttal eltakarította a havat
egy kisebb foltról. Amikor elérte az üvegszerű, ezüstös jég felszínét,
elrakta a lapátot, majd elővette a földfúrót és a láncfűrészt. Mama a
földfúróval egy nyolc hüvelyk átmérőjű lyukat fúrt a jégbe. Latyakos
víz szivárgott a tóból, hullámzott a kör alakú jéglemez fölött.
Leni lehúzta a maszkját, és becsúsztatta a zsebébe, majd
bekapcsolta a láncfűrészt, melyet a vá-ná-ná-ná kínzóan rikácsoló
hangja követett.
A fűrészlappal lefelé célozva a lyukba szorította a fűrészt, majd
megkezdte a hosszas, fáradságos munkát, amivel a lyukból egy
nagy, négyzet alakú léket vágott a jégen.
Mire Leni végzett, ömlött róla a víz. Mama a csapdákat a lék mellé
hajította. Nagy csörömpöléssel landoltak a jégen.
Aztán mama visszament apáért. Megragadta a férfi jéghideg, fehér
kezét, majd a lékhez ráncigálta, és szorosan annak széléhez löködte.
Apa teste merev és mozdulatlan volt, az arca olyan fehér és
szilárd, mintha elefántagyarból faragták volna.
 Leni most először gondolt bele, mit is csinálnak. Hogy milyen
rossz dolgot követtek el. Mostantól együtt kell élniük a tudattal,
hogy képesek voltak erre az egészre. A lövésre, a halott apja
elvonszolására, a bűntény eltussolására. Bár egész addigi életük
arról szólt, hogy fedezték a férfit, elfordították a fejüket, tettettek, ez
most mégis másként hatott. Ezúttal ők voltak a bűnösök, és a titok,
amit Leninek őriznie kellett, a sajátja volt.
Egy jó ember szégyenkezne emiatt. Ehelyett Leni dühös volt.
Borzasztóan.
Ha évekkel ezelőtt elmenekültek volna, vagy kihívták volna a
rendőrséget, és segítséget kértek volna. Ha mama bármikor csak egy
kissé módosított volna életük irányán, az talán egy olyan jövőhöz
vezette volna el őket, amelyben nem hever egy halott férfi köztük a
jég felszínén.
Mama küszködve feszítette szét a csapda fekete fogait. Apa
alkarját a csapda szájába nyomkodta. A csapda nagy csattanással
zárult rá, el is törte a csontot. Mama elsápadt, úgy tűnt, menten
rosszul lesz. A többi csapda apa két lábára záródott, csontjait
szilánkosra törve – ropp –, extra nehezékként.
A fejük fölött északi fény bukkant elő, sárga, zöld, piros és lila
örvények zuhatagaként. Hihetetlen, varázslatos színkavalkád tárult
eléjük; a fények úgy kanyarogtak az égen, mint sárga, neonzöld és
rikító rózsaszín gombolyagokból szőtt selymes sálak. És úgy tűnt, a
vakítóan fényes hold figyeli a táncukat.
Leni az apjára meredt. Látta a férfit, aki az öklének segítségével
tombolta ki a dühét, látta a vért a kezén, azt is, milyen aljas tartásba
merevedett az állkapcsa.
De látta a másik férfit is, akit régi fényképekből és saját vágyaiból
montázsolt, aki annyira szerette őket, amennyire csak tudta, de
akinek a szeretetre való képességét szétzúzta a háború. Leni azon
töprengett, hogy talán mindez kísérteni fogja őt. Nemcsak a férfi, de
a róla alkotott elképzelése is, a szomorú és egyben félelmetes
igazság, hogy az ember képes valakit gyűlölni és szeretni is
egyszerre, hogy képes mély, el nem múló és szégyenteli veszteséget
átélni a saját gyengesége miatt, ugyanakkor örömet is érezhet, amiért
ez a borzalmas dolog megtörtént.
Mama térdre borult a férfi mellett, közel hajolt hozzá.
– Szerettünk téged.
Felpillantott Lenire, és azt szerette volna – sőt, talán szüksége is
volt rá –, hogy Leni ugyanezt mondja, hogy azt tegye, amit mindig is
tett. A borsó meg a héja.
Ott hevert közöttük, sokévnyi ordibálás, verés, rettegés… de
mosoly és nevetés, apa jól ismert Szevasz, Vöröske! köszöntése is, és a
bocsánatukért esedezett.
– Viszlát, apa! – Leni csak ennyit tudott kipréselni magából. Talán,
idővel, nem ez lesz a legutolsó emléke róla; talán, idővel, arra is
emlékezni tud majd, milyen érzés volt, mikor a férfi a kezét fogta,
vagy a vállára ültetve hordozta őt a parton.
A csapdák csattogó hangot adtak, ahogy mama lökdösni kezdte a
férfit a jégen, egyenesen bele a lékbe. A teste elmerült, feje
hátrabicsaklott.
Arca úgy fordult feléjük, mint egy ékkő a hideg, fekete vízben,
hófehér bőre a holdfényben, szakálla és bajsza jéggé fagyva. Lassan-
lassan teljesen elmerült a vízben, és eltűnt a szemük elől.
Másnapra semmi nyoma nem lesz. Mire legközelebb bárki erre jár,
a jég újra összezár majd. Testét a nehéz csapdák a tó fenekére
húzzák majd le. Idővel elenyészik majd a vízben, csak csontok
maradnak belőle, a csontokat pedig a víz partra moshatja ugyan, de
a ragadozók sokkal előbb felfedezik majd maguknak, mint
bármilyen hatóság. Addigra már amúgy sem keresi majd senki.
Alaszkában évente ezer emberből öt sosem kerül elő. Ez
köztudomású. Szakadékokba zuhannak, eltévednek a
túraútvonalakon, belefulladnak a dagályba.
 Alaszka. A Nagy Magányos.
– Tudod, hogy mi lett belőlünk – szólalt meg mama.
Leni az anyja mellett állt, és maga elé képzelte az apja sápadt,
merev testét, ami egyre csak süllyed lefelé a sötétségbe. Amit a férfi a
világon a legjobban gyűlölt.
– Túlélő – felelte Leni. A helyzet iróniája nem kerülte el a
figyelmét. Az apja mindig is ennek képezte ki őket.
Túlélőnek.

a
Leni fejében folyamatosan ez járt, az utolsó pillantás, amit apja
arcára vetett, mielőtt a fekete víz elnyelte volna. Ez a látvány élete
végéig kísérteni fogja.
Amikor végül visszatértek a kunyhóba, kimerülten és teljesen
átfagyva, Leninek és az anyjának még tűzifát kellett behordania,
hogy megrakhassák a tüzet. Leni a kesztyűjét is a tűzre vetette.
Aztán ő és mama csak ácsorogtak a lángok előtt, reszkető kezükkel a
meleg felé nyújtózkodtak, de vajon meddig?
Ki tudja? Az idő teljesen elvesztette az értelmét.
Leni kábultan bámult a földre. Egy csontszilánk hevert a lábától
nem messze, egy másik a dohányzóasztalnál. Az egész éjszaka
rámegy, hogy ezt feltakarítsák, és attól félt, hogy még ha sikerülne is
feltörölniük az összes vért, az valahogy visszaszivárogna, és
bugyogni kezdene a fapadló alól, mint egy horrorfilmben. De muszáj
volt nekiállniuk.
– Fel kell takarítanunk. Azt fogjuk mondani, hogy eltűnt –
jelentette ki Leni.
Mama ráncolta a homlokát, és aggodalmasan rágcsálta az alsó
ajkát.
– Menj, kerítsd elő Mázsás Marge-ot! Mondd el neki, mit tettem! –
Mama Lenire pillantott. – Hallasz? Mondd el neki, hogy mit tettem!
 Leni bólintott, és hagyta, hogy mama egyedül lásson neki a
takarításnak.
Odakinn ismét szállingózott a hó, a világ elsötétült a felhők rétegei
alatt. Leni a hómotorhoz cammogott, és felpattant rá. Légies,
lúdtollpuhaságú hópelyhek hullottak, amik a szél hatására
változtatták irányukat. Mázsás Marge telkénél Leni letért jobbra,
bevette magát a fák sűrűjébe, és követte a keréknyomok kanyargós
ösvényét a hóban.
Végül egy apró, ovális alakú tisztásra érkezett, amit toronymagas,
fehér fák gyűrűje ölelt körbe. Mázsás Marge otthona egy
faszerkezetű, vászonnal borított jurta volt. A többi telepeshez
hasonlóan Mázsás Marge is mindenét megtartotta, így az udvara tele
volt szemétdombokkal és – halmokkal, melyeket most hó borított.
Leni leparkolt a jurta előtt, és leszállt. Tudta, hogy fölösleges
üdvözlésképp bekiabálnia. A hómotor fényszórója és hangja már
figyelmeztetett a jöttére.
És valóban, egy perccel később a jurta ajtaja kitárult. Mázsás
Marge sétált ki, gyapjútakaróját, mint egy hatalmas köpenyt terítette
a teste köré. Kezét a szeme fölé tartotta, hogy a hóesésben is lásson
valamit.
– Leni? Te vagy az?
– Én vagyok.
– Gyere, gyere csak be! – invitálta Marge lendületesen
gesztikulálva.
Leni sietősen felbaktatott a lépcsőn, és belépett.
A jurta odabenn tágasabb volt, mint amilyennek kívülről tűnt, és
makulátlan tiszta. A lámpások sárgás fényt vetettek, a fatüzelésű
kályhából pedig csak úgy áradt a meleg, füstjét egy, a jurta
vásznának tetején gondosan kiépített nyíláson keresztül pöfögte
kifelé egy arra kialakított fémcsövön.
 A falakat tekervényes cikcakk alakba rendezett vékony falécek
alkották, mögéjük pedig vásznat feszítettek ki, ami így leginkább egy
cicomás abroncsos szoknyához volt hasonlatos. A kupolás
mennyezet gerendákkal volt alátámasztva. A méretes konyha fölött
egy galérián volt a hálószoba, ahonnan a nappalira nyílt kilátás.
Most, tél idején, az otthon meghitt és visszafogott volt, de Leni tudta,
hogy nyáron a vászonablakokat lecipzárazzák, és csak az árnyékolók
maradnak fenn, melyeken keresztül így is hatalmas mennyiségű
fény áramlott be. A szél csapkodta a vásznat.
Mázsás Marge egyetlen pillantással felmérte Leni véraláfutásos
arcát, törött orrát és az arcára száradt vért, majd így szólt:
– Az a rohadék. – Hevesen magához ölelte Lenit, és sokáig nem is
eresztette.
– Nagyon rossz esténk volt – mondta Leni végül, mikor
elhúzódott az asszonytól. Remegett. Talán lassan kezdett leesni neki,
mi is történt. Megölték az apját, széttörték a csontjait, a vízbe dobták
a holttestét…
– És Cora…
– Apa halott – mondta Leni halkan.
– Hál’ isten! – sóhajtott Mázsás Marge.
– Mama…
– Ne mondj nekem semmit. Hol van?
– Eltűnt.
– És Cora?
– A kunyhóban. Azt ígérted, ha kell, segítesz. Azt hiszem, most
szükségünk van rá, tudod, hogy rendet tegyünk. De nem akarlak
bajba keverni.
– Ne aggódj miattam. Menj haza. Tíz percen belül ott leszek.
Mázsás Marge már öltözködött is, mikor Leni kilépett a jurtából.
 A kunyhóban azzal szembesült, hogy mama a vértócsa és az
alvadt vér mellett ácsorog, csak mered rá, az arcát teljesen
eltorzította a sírás, és épp tövig rágja hüvelykujjának beszakadt
körmét.
– Mama? – szólította meg Leni, és szinte félt hozzáérni.
– Segít nekünk?
Mielőtt Leni felelhetett volna, fénycsóva világított keresztül az
ablakon, teljesen elhomályosítva azt, és fénysugárral vonva be
mamát. A fényözönben Leni világosan láthatta az anyja bánatát és
megbánását.
Mázsás Marge belökte a kunyhó ajtaját, belépett. Carhartt
túrakabátjába, rozsomáksapkájába és térdig érő bélelt csizmájába
öltözve gyorsan körbenézett, kiszúrta a friss és alvadt vér, és a
csontdarabokat.
Mamához lépett, és gyengéden megérintette a vállát.
– Rátámadt Lenire – mondta mama. – Le kellett lőnöm. De… hátba
lőttem, Marge. Kétszer. Fegyvertelen volt. Tudod, hogy ez mit jelent.
Mázsás Marge felsóhajtott.
– Aha. Leszarják, hogy mit művelt a férfi, vagy hogy mennyire félt
az ember.
– Súlyokat raktunk rá, és bedobtuk a tóba, de… tudod, hogy mik
kerülnek elő időnként Alaszkában. Mindenféle dolog felszínre tör a
tavaszi olvadáskor.
Mázsás Marge bólintott.
– Sose találják meg – szólalt meg Leni. – Azt mondjuk majd, hogy
elmenekült.
Mázsás Marge így felelt:
– Leni, menj fel és pakolj össze egy kis csomagot. Csak annyit,
amennyi egy éjszakára kell.
– Segíthetek a takarításban – ajánlotta Leni.
 – Menj! – noszogatta Marge szigorúan.
Leni felmászott a galériára. A háta mögül hallotta mamát és
Mázsás Marge-ot halkan beszélgetni.
Leni kiválasztotta Robert Service verseit, hogy magával vigye
estére. Eltett egy fotóalbumot is, amit még Matthew-tól kapott, és
ami mostanra a kedvenc képeivel volt tele.
A táskája aljára dugta őket, imádott fényképezőjével együtt,
néhány ruhával takarta le őket, majd lemászott a földszintre.
Mama már apa hótaposóját viselte, abban járkált a vértócsa körül,
és nyomokat gyártott az ajtó felé. Az ablakpárkányhoz lépve véres
tenyerét az ablaknak nyomta.
– Mit művelsz? – kérdezte Leni.
– Gondoskodik róla, hogy a hatóságoknak egyértelmű legyen, az
anyukád és az apukád itt jártak – felelte Mázsás Marge.
Mama levette apa csizmáját, és visszabújt a sajátjába, majd még
több lábnyomot hagyott a vérben. Aztán mama felkapta az egyik
ingét, széttépte, és a földre dobta.
– Ó – esett le Leninek.
– Így tudni fogják, hogy ez egy bűntett helyszíne – mondta ki
Mázsás Marge.
– De hát fel fogjuk takarítani – tiltakozott Leni.
– Nem, kislányom. El kell tűnnünk innen – világosította fel mama.
– Most. Ma éjjel.
– Várj csak! – szólt közbe Leni. – Hogy micsoda? Hiszen azt fogjuk
mondani, hogy elhagyott minket. Az emberek hinni fognak nekünk.
Mázsás Marge és mama váltottak egy szomorú pillantást.
– Gyakran tűnnek el emberek Alaszkában – folytatta Leni egyre
magasabb hangon.
– Azt hittem, megértetted – mondta mama. – Ezek után nem
maradhatunk Alaszkában.
 – Tessék?
– Nem maradhatunk – ismételte el mama. Gyengéden, de
határozottan. – Mázsás Marge is egyetért. Még ha korábban
védekezhettünk volna is azzal, hogy önvédelem volt, most már nem
lehet. Eltussoltuk a bűntényt.
– A szándékosság bizonyítéka – magyarázta Mázsás Marge. – A
bántalmazott asszonyok számára, akik végeznek a férjükkel, nincs
védelem. Pedig pokoli nagy szükség lenne rá. Állíthatjátok, hogy
mások védelmében történt a bűntény, és talán hinnének is nektek.
Talán felmentenek – ha az esküdtszék úgy véli, hogy indokolt volt
leadni a halálos lövést –, de tényleg ekkorát akartok kockáztatni? A
jog nem bánik kesztyűs kézzel a családon belüli erőszak
áldozataival.
Mama bólintott.
– Marge majd leparkol valahol a kisteherautóval, az utasfülkében
pedig vérnyomokat hagyunk. Pár nap múlva bejelentést tesz, hogy
eltűntünk, és elvezeti a rendőrséget az autóhoz. Arra fognak jutni –
remélhetőleg –, hogy az apád végzett velünk, ő pedig elmenekült.
Marge és Tom pedig elmondják a rendőrségnek, hogy bántalmazó
volt.
– Az anyukádnak és az apukádnak ugyanaz a vércsoportja – tette
hozzá Mázsás Marge. – Nem létezik olyan vizsgálat, ami biztosra
meg tudná állapítani, kié a vér. Legalábbis remélem, hogy nincs.
– Én azt akarom mondani, hogy elmenekült – tiltakozott Leni
makacsul. – Komolyan mondom, mama. Kérlek! Matthew itt van.
– Még a vadonban is nyomozni kezdenek, ha egy helyi férfi
eltűnik, Leni – felelte Mázsás Marge. – Emlékszel, hogy mikor
Geneva Walker alatt beszakadt a jég, mindenki őt kereste?
Mindenekelőtt a kunyhót fogják átkutatni. És mivel indoklod majd
meg, hogy ki van lőve az ablak? Jól ismerem Curt Wardot. Olyan
zsaru, aki a nagy könyv szerint jár el. Talán még nyomkereső kutyát
is hoz majd, vagy idehív egy nyomozót Anchorage-ből. Mindegy,
milyen alaposan takarítunk, itt találhatnak bizonyítékot. Egy emberi
csontdarabot. Valamit, ami alapján azonosíthatják az apádat. És ha
megtalálják, mindkettőtöket le fognak tartóztatni gyilkosság
vádjával.
Mama Lenihez lépett.
– Sajnálom, kislányom, de te akartad így. Én hajlandó lettem volna
egyedül elvinni a balhét, de nem engedted. Most már együtt
vagyunk nyakig a pácban.
Leni úgy érezte, mintha szabadesésben zuhanna lefelé. Naiv
módon azt hitte, úgy követhetik el ezt a borzalmas tettet, hogy
közben nem kell érte megfizetniük, leszámítva persze azt, hogy
lelkük, emlékeik és rémálmaik örökre árnyékba borulnak.
De Leni számára így odaveszik minden más is, amit szeret.
Matthew. Kaneq. Alaszka.
– Leni, most már nincs más választásunk.
– Volt egyáltalán valaha? – tette fel a költői kérdést Leni.
Ordítani és sírni akart, az a gyerek lenni, akiről úgy érezte, sosem
lehetett, de ha a gyerekkora és a családja valamit megtanított neki,
hát az az volt, hogy hogyan kell túlélni.
Mamának igaza volt. Lehetetlen volt feltakarítaniuk a vért. A
kutyák és a rendőrség pedig kiszagolnák a bűntényt. Mi van, ha
apának van egy időpontja valahova másnapra, amiről ők nem
tudnak, és valaki értesíti a rendőrséget az eltűnéséről, még mielőtt
végeznének? Mi van, ha a teste kiszabadul a béklyókból, és
olvadáskor a vízen lebegve a partra vetődik, egy vadász pedig
megtalálja őt?
Mint mindig, Leninek gondolnia kellett a szeretteire.
Mama elviselt minden egyes ütést, hogy megvédje Lenit, és le is
lőtte apát, hogy megmentse tőle Lenit. Nem hagyhatta mamát
egyedül épp most, mikor szökevény lett belőle; és Leni a kisbabáját
sem tudná egyedül felnevelni. Megsemmisítő erejű szomorúság járta
át, egy fullasztó érzés, mintha lefutott volna egy maratont, de
valójában ugyanoda érkezett volna vissza.
De legalább ők együtt lehetnek; ketten, mint ahogy mindig is. És a
babának esélye lesz egy jobb életre.
– Rendben. – Mázsás Marge-hoz fordult. – Mit kell tennünk?
A következő órát a részletek véglegesítésével töltötték: A
kisteherautóval az út szélére parkoltak, a kilincset vérrel maszatolták
össze. Felforgatták a bútorokat, elöl hagytak egy üres
whiskysüveget, Mázsás Marge pedig kétszer belelőtt a rönkfalba.
Nyitva hagyták a kunyhó ajtaját, hogy azon szabadon
bevonulhassanak az állatok, és további károkat okozzanak a
meglévő bizonyítékokon.
– Készen állsz? – kérdezte mama végül.
Leni szíve szerint azt felelte volna, hogy Nem. Nem állok készen. Én
ide tartozom. De már túl késő volt ahhoz, hogy az azelőttöt meg
lehessen menteni. Morcosan bólintott.
Mázsás Marge mindkettejüket szorosan átölelte, csókot nyomott
könnyáztatta arcukra, és sok szerencsét kívánt nekik.
– Bejelentem majd, hogy eltűntetek – súgta Leni fülébe. – És soha,
egy léleknek sem beszélek erről. Bízhattok bennem.
Mire a vakító hóesésben Leni és mama utoljára lesétáltak a partra
vezető szerpentines lépcsősoron, Leni vagy ezerévesnek érezte
magát.
Követte az anyját a havas, latyakos vízpartra. A szél mama
szemébe fújta a haját, szinte elnémította a hangját, zörgette a táskát a
hátán. Leni látta, hogy mama hozzá beszél, de se nem hallotta a
szavakat, se nem érdekelte az anyja mondanivalója. Tocsogva átkelt
a jeges hullámokon a csónak felé. Bedobta a táskáját a csónakba,
felkapaszkodott a fedélzetre, és helyet foglalt a fa üléspadon. A
vízparton a szakadó hó hamarosan elfedi majd ösvényük nyomát;
olyan lesz, mintha sosem jártak volna itt.
 Mama is beugrott a csónakba. Utat jelző fények nélkül, lassan
irányította a járművet a vízpart mentén, kesztyűs kezével szorította a
kormányt, a haja minden irányba repdesett. Miközben kihajtottak az
öbölből, új hajnal virradt, hogy mutassa nekik az utat.

a
Lehúzódtak Homer átmeneti kikötőjébe.
– El kell búcsúznom Matthew-tól – mondta Leni.
Mama egy kötelet dobott Leninek.
– Szó sem lehet róla. Mennünk kell. És ma nem láthat meg
bennünket senki. Ezt te is tudod.
Leni kikötötte a hajót.
– Nem kérdés volt.
Mama lehajolt a táskájáért, felemelte, majd a hátára vette. Leni
óvatosan kilépett a csónakból, át a jeges mólóra. A kötelek nyekergő
hangot adtak.
Mama leállította a motort, és ő is kilépett a hajóból. A lágy
hóesésben ácsorogtak mindketten.
Leni előhúzott egy sálat a táskájából, a nyaka köré tekerte, elfedve
vele az arca alsó felét.
– Senki sem fog meglátni, mama, de oda fogok menni.
– Negyven percen belül legyél a Glass Lake-nél – felelte mama. –
Egy percet sem késhetsz. Megértetted?
– Repülni fogunk? Mégis hogyan?
– Csak legyél ott!
Leni bólintott. Őszintén szólva nem érdekelték a részletek. Csak
Matthew-ra tudott gondolni. Felmarkolta a hátizsákját, és már indult
is, olyan gyorsan lépkedett, amennyire csak mert a jeges mólón. Egy
ilyen korai, hideg és havas novemberi reggelen senki sem jár az
utcákon, aki megláthatná.
 Hamarosan megérkezett az ápolási otthonhoz, ott azonban
lelassított. Ugyanis innentől óvatosnak kellett lennie. Nem láthatta
meg senki.
Az üvegajtó hussanva kinyílt előtte.
Odabenn fertőtlenítőszer és valami más, fémes, csípősen fanyar
szag keverékét érezte. A recepciónál ülő nő épp telefonált. Fel sem
nézett, mikor kinyílt az ajtó. Leni becsusszant, és közben azt
mantrázta, Legyél láthatatlan… Ilyen korai órán a folyosók kihaltak
volta, a betegszobák ajtajai csukva. Matthew szobájához érve
megtorpant, összeszedte a bátorságát, és benyitott.
Matthew szobája csendes volt. Sötét. Egyetlen gép sem sivított
vagy pufogott. Semmi más nem dolgozott a fiú életben maradásán,
csak saját, hatalmas szíve.
Úgy fektették az ágyon, hogy ülve tudjon aludni, fejét az a
glóriaszerű dolog ejtette csapdába, amit a mellényéhez erősítettek,
így nem tudott megmozdulni sem. Rózsaszín, sebhelyes arca úgy
nézett ki, mint amit egy varrógéppel varrtak össze. Mégis, hogy
élhetett így, összefércelve, összecsavarozva, képtelenül arra, hogy
megszólaljon, gondolkodjon, érintsen vagy érintve legyen? És Leni
mégis hogyan hagyhatná itt őt, hogy őnélküle éljen így tovább?
A földre dobta a hátizsákját, majd az ágyhoz lépett, és
megérintette a fiú kezét. Bőre, mely egykor bőrkeményedésekkel
volt tele a halpucolástól és a farm felszereléseinek javítgatásától,
most olyan puha volt, mint egy lányé. Leninek önkéntelenül is az
iskolában töltött napjaik jutottak eszébe, mikor az asztal alatt fogták
egymás kezét, üzeneteket küldözgettek egymásnak, és hittek abban,
hogy övék lehet a világ.
– Sikerülhetett volna, Matthew. Összeházasodtunk volna, túl
korán gyerekünk született volna, és szerelmesek maradtunk volna. –
Behunyta a szemét, hogy maga elé képzelje ezt az egészet, magukat.
Kitartottak volna egészen időskorukig, régimódi ruhába öltözött,
fehér hajú idős pár lett volna belőlük, akik a tornácukon ücsörögve
csodálták volna az éjféli napot.
Volna.
Haszontalan szó.
Túl késő.
– Nem hagyhatom, hogy az anyukám egyedül maradjon. Neked
ott van az apukád, a családod és Alaszka. – A hangja itt
megbicsaklott. – És egyébként sem tudod, hogy ki vagyok, nem
igaz?
Közelebb hajolt. Kezével megszorította a fiúét. A könnyei
Matthew arcára hullottak, a rózsaszín, duzzadt hegekre.
Csavardi Samu sosem hagyná így magára Frodót. Egyetlen hős
sem viselkedne így. De a könyvek csak a való élet tükörképei voltak,
nem maga a valóság. Azokban nem esett szó fiúkról, akiknek
összetörik a teste, és akiknek agyműködése az agytörzsi vegetatív
funkciókra redukálódik; akik képtelenek beszélni, mozogni, vagy
akár kimondani az ember nevét. De anyákról és lányaikról sem szólt
a fáma, akik borzalmas, megmásíthatatlan döntéseket hoznak. Vagy
kisbabákról, akik többet érdemelnek a zűrzavaros életnél, amelybe
végül mégis beleszületnek.
Leni ismét a hasára tette a kezét. A benne növekvő élet olyan apró
volt, mint egy békatojás, túlságosan apró ahhoz, hogy érezzen, és
mégis, meg mert volna esküdni rá, hogy a saját szívverése mellett
egy másik szív dobbanásának visszhangját is hallotta. Csak abban
volt biztos: jó anyává kell válnia a kisbabája számára, és
gondoskodnia kell a saját anyjáról. Pont.
– Tudom, mennyire szerettél volna gyerekeket – szólalt meg Leni
halkan. – És most…
Kiállsz az emberek mellett, akiket szeretsz.
Matthew szeme kipattant. Az egyik egyenesen előre meredt. A
másik vadul forgolódott a szemgödrében. Az előre meredő, zöld
szem volt a fiú egyetlen olyan része, melyet Leni felismert. A fiú
küszködött, borzalmas, fájdalomról árulkodó nyöszörgést hallatott.
Kitátotta a száját, majd ordítani kezdett:
– Bvaaaa…
Csapkodott, próbálta összeszedni magát, mintha ki akarna
szabadulni. A glória csattogva az ágytámlának ütközött. A
halántékánál befúrt csavarokból vér kezdett szivárogni.
Megszólalt egy riasztó.
– Hermmm…
– Ne – kérlelte Leni. – Kérlek.
Az ajtó kivágódott mögötte. Egy nővér szaladt be a szobába, el
Leni mellett.
Leni hátratántorodott, reszketett, fejébe húzta a kapucniját. A
nővér nem látta meg az arcát.
A fiú üvöltött az ágyában, torkából állatias zajok törtek fel, és
közben összevissza kalimpált. A nővér valamit belefecskendezett az
infúziójába.
– Semmi baj, Matthew. Nyugodj meg. Apukád nemsokára itt lesz.
Leni borzasztóan szerette volna még egyszer, utoljára hangosan
azt mondani, hogy Szeretlek, úgy, hogy a világ is hallja a vallomását,
de nem volt mersze.
Indulnia kellett, mégpedig azonnal, mielőtt a nővér hátrafordult
volna.
De ő csak állt ott, szeme könnyektől csillogott, kezét a hasának
nyomta. Megpróbálok jó anya lenni, és mesélek majd a babának rólunk.
Rólad…
Leni lehajolt a táskájáért, felkapta, és rohanni kezdett.
Otthagyta a fiút, egyedül egy idegennel.
 Olyan döntést hozott, amiről tudta, fordított helyzetben a fiú
sosem lett volna képes meghozni.

a
Ő. Itt van. Ugye?
Már azt sem tudja, mi a valóság.
Felismer szavakat, olyan szavakat, melyek fontosnak hangzottak, ezért
megjegyezte őket, de nem ismeri a jelentésüket. Kóma. Merevítő. Glória.
Agykárosodás. Ott vannak, láthatóan és mégis látatlanul, mintha képek
lennének egy másik szobában, melyek foszlányait csak üvegszilánkokon
keresztül képes megpillantani.
Néha tudja, hogy kicsoda ő, és hol is van. Néha, pillanatokra, tisztában
van vele, hogy kómában volt, és felébredt belőle; tudja, hogy nem azért
képtelen megmozdulni, mert leszíjazták. Tudja, hogy azért nem mozdíthatja
a fejét, mert csavarokat fúrtak a koponyájába, és kalickába zárták. Tudja,
hogy naphosszat így ül, kitámasztva, mint egy kimerevített szörnyeteg, a
lába előreugrik, a fájdalom pedig folyamatosan emészti őt. Tudja, hogy az
emberek sírnak, amikor megpillantják.
Néha hall dolgokat. Formákat lát. Embereket. Hangokat. Fényeket.
Megpróbálja elkapni őket, koncentrál, de minden szétfoszlik, mint a délibáb.
Ő. Most itt van, ugye? De ki ő?
Az, akire vár.
– Sikerülhetett volna, Matthew.
Matthew.
Ő Matthew, igaz? Ő, a lány hozzá beszél?
– Egyébkéntsemtudodhogykivagyok…
Megpróbál elfordulni, kiszabadítani magát, hogy őt nézhesse a plafon
helyett, mely úgy tűnik, mintha előre-hátra hömpölyögne fölötte.
Ordít érte, bömböl, megpróbál emlékezni a szavakra, melyekre szüksége
lenne, de semmit sem talál. Egyre nő benne a frusztráció, még a fájdalmat is
elfedi.
Képtelen megmozdulni. Ő egy… tánc – nem találta, a helyes szót – lánc.
Leláncolva.
Valaki más most. Egy másik hang.
Érzi, hogy mindez elillan. Lecsillapodik, képtelen felidézni azt is, mi
történt akár egy perccel korábban.
Ő.
Mit jelent ez?
Feladja a küzdelmet, csak mered a nőre a narancssárga egyenruhában,
hallgatja megnyugtató hangját.
A szeme becsukódik. Az utolsó gondolata a Lány körül forog. Ne menj
el, de fogalma sincs, hogy ez mit jelent.
Lépéseket hall. Rohanást.
Mint a saját szívverése. Még ott, de már távol.
 HUSZONÖT
a
A HÓESÉSNEK KÖSZÖNHETŐEN Homer a tompa színek és fakó ég
tájképévé vált. Az a pár ember, aki az utcákat járta, vagy koszos
szélvédőkön keresztül szembesült a világgal, vagy betakargatott
állal nézett fel rá. Senkinek sem tűnt fel egy hatalmas télikabátba
öltözött lány, aki a fejét kapucnival védte, arca alsó felét pedig sálba
bugyolálta, és úgy bandukolt a dombnak felfelé.
Leni arca pokolian sajgott, az orra lüktetett, de nem ez volt a
legnagyobb fájdalma. Az Airport Roadra érve kissé alábbhagyott a
havazás. Leni a repülőtér felé vette az irányt. A reptéri iroda
ajtajánál megtorpant, és garbóját beszakadt ajka fölé húzta.
A meredek tetejű apró irodát fából és trapézlemezből húzták fel.
Úgy festett, mint egy túlméretezett tyúkól. Leni az épület mögött
megpillantott egy kisrepülőgépet, melynek hangosan berregett a
motorja. A gép Glass Lake Légitársaság feliratából hiányzott két
betű, ezért csak ennyi állt rajta: ASS LAKE LÉGITÁRSASÁG.
Ugyanez a felirat állt a gépen, amikor Leni először megpillantotta. A
tulajdonos azt ígérte, egyszer megjavítja majd, de ennyiben is
hagyta. Valószínűleg az iskolás gyerekek lopták el a betűket
szórakozásképp.
Az épület belülről is befejezetlennek tűnt: a padló többféle mintájú
öntapadós linóleumlapból készült, melyen egy furnérlemez pult állt,
rajta egy turistáknak szóló brosúrákból álló kis válogatással, a
mosdó pedig egy félig leszakadt ajtó mögött volt. A hátsó ajtónál egy
halom doboz hevert – nemrégiben érkezett vagy épp szállításra váró
készletek voltak bennük.
 Mama egy fehér műanyag székben ücsörgött, arcának alsó felét
egy körbetekert sállal fedte el, szőke hajára pedig sapkát húzott. Leni
leült mellé egy virágmintás kárpitozású, állítható támlájú fotelbe,
amit egy macska feslettre karmolt.
Előttük egy dohányzóasztalon tömérdek magazin hevert.
Leni már belefáradt a sírásba, a gyász érzésébe, ami folyamatosan
feltárult, majd összezárult benne, de még így is érezte, hogy
könnyek szöknek a szemébe.
Mama elnyomta a cigarettáját egy üres kólásdobozba az asztalon.
Sercegve füstölt kicsit, majd semmivé foszlott. Azután nagyot
sóhajtva hátradőlt.
– Hogy van? – kérdezte mama.
– Ugyanúgy. – Leni az anyukájának dőlt, szüksége volt a nő
testéből áradó melegségre. Kezét a zsebébe mélyesztette, ekkor
azonban valami éles dolog szúrta meg a kézfejét.
A Matthew-tól származó ajándék volt az, melyet Mr. Walker adott
át neki. Annyi minden történt hirtelen, hogy teljesen megfeledkezett
róla. Előhúzta a zsebéből, majd hosszan meredt az apró, vékony,
újságpapírba csomagolt ajándékra, melyre Matthew azt írta:
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, LENI!
A tizennyolcadik születésnapja szinte észrevétlenül telt el az idén,
de Matthew készült rá. Talán még azt is eltervezte, hogyan
ünnepelhetnék meg.
Leni lefejtette az újságpapírt, és gondosan összehajtogatta, hogy
megőrizhesse. (Hiszen a fiú hozzáért, miközben őrá gondolt.) A
csomagban egy keskeny, fehér dobozt talált. Abban pedig egy
megsárgult, szakadozott szélű, de gondosan összehajtogatott
újságpapírdarabot.
Egy újságcikk volt, mellette pedig egy fekete-fehér fotó két
telepesről, akik egymás kezét fogták. Szánhúzó kutyák vették körbe
őket, miközben ők össze nem illő székeken ücsörögtek egy apró,
mohával borított tetejű kunyhó előtt. Az udvart kacatok borították.
Egy kócos, szőke hajú fiú a sárban ücsörgött. Leni felismerte az
udvart és a tornácot is: ezek Matthew nagyszülei voltak.
A papírlap aljára Matthew azt írta: EZEK MI IS LEHETNÉNK.
Leni szeme belesajdult. A szívéhez tartotta a fotót, majd
visszanézett a cikkre.
AZ ÉN ALASZKÁM,
Írta: Lily Walker
1972. július 4.
Az ember azt hinné, tudja, mit jelent az, hogy vad. Hiszen egész
életében használta ezt a kifejezést. Le lehet írni vele egy állatot, egy
frizurát, egy neveletlen gyereket. De Alaszkában az ember megtanulja,
igazából mit is jelent az, hogy vad.
A férjem, Eckhart és én külön érkeztünk erre a helyre, ami talán
lényegtelennek tűnhet, de valójában egyáltalán nem az. Mindketten
saját elhatározásunkból döntöttünk így, és nem is fiatal fejjel.
Hozzátehetném talán azt is, hogy a civilizáció nem nekünk való. A
nagy gazdasági világválság idején jártunk. Én egy viskóban éltem a
szüleimmel és hat testvéremmel. Soha semmiből nem jutott elég – sem
időből, sem pénzből, sem ételből, sem pedig szeretetből.
Hogy miért esett a választásom Alaszkára? Máig nem tudom
felidézni. Harmincöt éves voltam, és a polcon porosodtam, ahogy
akkoriban jellemeztek minket, vénkisasszonyokat. A legkisebb húgom
meghalt – talán az összetört szíve vitte el, vagy a kétségbeesés, amiért
végig kellett néznie, hogyan szenvednek a saját gyermekei –, én pedig
fogtam magam, és eljöttem.
Csak így egyszerűen. Tíz dollár lapult a zsebemben, különösebben
semmihez sem értettem, de elindultam Nyugat felé. Persze hogy
Nyugatra indultam, hiszen az olyan romantikusnak tűnt. Seattle-ben
megláttam egy hirdetést Alaszkáról. Nőket kerestek, akik mosnának az
aranymezőkön dolgozó férfiakra.
 Arra gondoltam, hogy végül is, mosni tudok, így hát csatlakoztam.
Kemény munka volt, ahol a férfiak folyton utánunk füttyögtek, a
kezem pedig úgy megkeményedett, míg végül már leginkább a cserzett
bőrre hasonlított. Ekkor találkoztam Eckharttal. Tíz évvel idősebb volt
nálam, és nem volt különösebben szemrevaló, ha őszinte akarok lenni.
Mégis megakadt rajta a szemem, ő pedig mesélt nekem az álmáról,
hogy telepesként kezdjen új életet a Kenai-félszigeten. Amikor kezet
nyújtott felém, én elfogadtam.
Hogy szerettem-e? Nem. Akkor még nem. Igazából még hosszú
évekig nem, mégis, amikor meghalt, az olyan érzés volt, mintha Isten
kitépte volna a szívemet a helyéről.
Vad. Így írnám le az egészet. A szerelmemet. Az életemet. Alaszkát.
Az igazat megvallva, ez mind ugyanazt jelenti nekem. Alaszka
sokaknak nem túl vonzó; a többség túlságosan szelíd az itteni élethez.
De amint Alaszka horgára akad az ember, mélyre hatol, kitartóan, míg
végül az ember szíve örökké az övé lesz. Vad. A kegyetlen szépség és a
gyönyörű száműzetés szerelmese. De az isten szerelmére, képtelenség
bárhol másutt élni.
– Mi az ott? – kérdezte mama, miközben kifújta a füstöt.
Leni óvatosan összehajtogatta a cikket.
– Egy cikk, amit Matthew nagymamája írt. Pár évvel azelőtt halt
meg, hogy mi Alaszkába költöztünk volna. – A Matthew
nagyszüleiről készült fotó – melyet 1940-re datáltak – az ölében
hevert. – Hogyan tudnám többé nem szeretni Matthew-t, mama? El
fogom… felejteni?
Mama felsóhajtott.
– Ah. Hát. A szerelem nem halványul és nem is pusztul el,
kislányom. Az emberek azt mondják, hogy így lesz, de ez nem igaz.
Ha most szereted őt, akkor tíz vagy negyven év múlva is szeretni
fogod. Talán másképp, a mostani érzés fakóbb változatát érzed
majd, de ő a te részed. Te pedig az ő része vagy.
 Leni nem tudta eldönteni, hogy ez megnyugtatja vagy inkább
megrémíti. Ha örökké így fog érezni, mintha a szíve helyén egy nyílt
seb tátongana, mégis, hogy lehetne újra boldog?
– De a szerelem nem csak egyszer köszönt be az életedben. Ha
szerencsés vagy.
– Nem hiszem, hogy mi, Allbrightok különösebben szerencsések
lennénk – szólalt meg Leni.
– Nem tudom. Egyszer már rátaláltál, a semmi közepén. Mégis
mekkora volt az esélye annak, hogy találkozol vele, hogy beléd
szeret, és te is belészeretsz? Én azt mondanám, elég szerencsés vagy.
– Aztán belezuhantunk egy szakadékba, ő agykárosodást
szenvedett, te pedig megölted apát, hogy megvédj engem.
– Aha. Hát. A pohár lehet félig üres vagy félig teli.
Leni biztos volt abban, hogy az a pohár rég szilánkosra törött.
– Hová megyünk? – kérdezte.
– Tényleg érdekel?
– Nem.
– Visszamegyünk Seattle-be. Csak ez jutott az eszembe. Hála
Mázsás Marge-nak, repülünk, és nem stoppolunk.
Az ajtó ekkor kinyílt, jéghideg levegő söpört végig a termen. Egy
barna kabátos nő bukkant fel, Cowichan kalapját mélyen a
homlokába húzta.
– A gép felszállásra kész. Anchorage-be induló járat.
Mama azonnal feljebb húzta a sálját, egészen a szeme alá,
miközben Leni is a fejébe húzta a kapucniját, a madzagját pedig
szorosan megkötötte az arca alatt.
– Maguk az utasaink? – kérdezte a nő, miközben vetett egy
pillantást kesztyűs kezében tartott papírjára. Mielőtt mama
felelhetett volna, az asztalon heverő telefon megcsörrent. A nő
odalépett, és beleszólt:
 – Glass Lake Légitársaság.
Mama és Leni sietve elhagyták a kis irodát, és a kifutópálya felé
indultak, ahol a repülő már zúgó propellerekkel várta őket. Leni a
repülő hátsó részébe dobta a táskáját, ahol az a ki tudja, hová
szállítandó dobozok között landolt, majd követte az anyját az
elsötétített gépbelsőbe.
Elfoglalta a helyét (mindössze kettő ülés volt, a pilóta mögött), és
becsatolta a biztonsági övét.
Az apró gép döcögni kezdett előre, hangosan csattogott, majd
elemelkedett a földről, és először ugyan imbolygott, de végül
egyenesbe állt. A motorból olyan zaj áradt, mint amilyet azok a
kártyák hallattak, amiket a régi háztömbjükben a gyerekek a
kerékpárüllőik közé aggattak.
Leni kibámult az ablakon, le a sötétségbe.
Ebből a magasságból minden grafitszürkének és fehérnek tűnt, a
föld, a tenger és az égbolt homályos egyvelegének.
Csipkés gerincű hegyek, haragos, tajtékzó hullámok a
hamuszürke tengeren. Kunyhók és otthonok tapadtak makacsul a
vad tengerparthoz.
Homer lassacskán eltűnt a látóteréből.

a
Seattle-i éjszaka a szakadó esőben.
A reflektor sárgán kígyózó fénye a sötétben. Neonfeliratok
mindenütt, eső áztatta utcákra vetülő visszatükröződések. Színváltó
jelzőlámpák. Autódudák szaggatott, figyelmeztető tülkölése.
A nyitott ajtókon olyan zene áradt ki, felkavarva az éjszaka
nyugalmát, amilyet Leni még sosem hallott. Rikácsoló, mérges
hangzása volt, a bárok előtt gyülekező emberek közül páran pedig
úgy festettek, mintha a Marsról érkeztek volna: biztostűk álltak ki az
arcukból, merev, kék színű taraj ágaskodott a fejük tetején, és olyan
fekete ruhákat viseltek, amik mintha csíkokra lettek volna
szétcincálva.
– Semmi gond – szólalt meg mama, és közelebb húzta magához
Lenit, miközben elhaladtak egy csapat hajléktalannak látszó ember
mellett, akik kedvetlenül ácsorogtak egy parkban, és körbeadogattak
egy cigarettát.
Leni félig leeresztett szempillái alól csak egy-két dolgot csípett el a
városból, a látványt amúgy is elhomályosította a szüntelenül
szakadó eső. Küszöbökön kuporgó asszonyokat látott a
kisbabáikkal, hálózsákba burkolózó férfiakat a felüljáró alatt,
melyről a város erre a részére nyílt kilátás. Leni elképzelni sem
tudta, miért élnek így emberek, mikor elmehetnének Alaszkába is,
ahol megtermelhetnék maguknak a napi betevőt, és saját otthont
építhetnének. Akarata ellenére is azok a lányok jutottak az eszébe,
akiket 1974-ben elraboltak, és akiknek holttestét később nem messze
innen találták meg. Ted Bundyt ugyan letartóztatták, de ez vajon azt
jelentette, hogy most már biztonságos ezeken az utcákon járni?
Mama talált egy telefonfülkét, és hívott egy taxit. Miközben
várták, hogy megérkezzen, az eső elállt.
Egy élénksárga taxi állt meg a koszos járdaszegély mellett, jól le is
fröcskölte őket. Leni az anyukáját követve beszállt a hátsó ülésre,
ahol agresszív fenyőillat uralkodott. Innentől kezdve Leni az
ablakon át figyelte a város fényeit. Bár az eső már nem esett, de a
város minden felületén állt a víz, hol esőcseppek, hol teljes tócsák
formájában, a helynek kusza, tarka, szinte karneváli hangulatot
kölcsönözve.
Dombnak felfelé hajtottak. A város régi, pár emeletes
téglaházakkal teli negyede – a Pioneer Square – szemmel láthatóan
azt a gödröt jelentette, ahonnan az emberek igyekeztek
kikecmeregni, amint elég pénzük lett rá. A belváros irodaházak,
felhőkarcolók és üzletek forgalmas utcákra épülő kanyonja volt, a
kirakatok leginkább forgatási helyszínekre emlékeztettek, amiket
túlméretes válltöméssel és derékövekkel díszített, csilivili ruhákba
öltözött próbababák laktak. A domb tetejére érve viszont a város egy
tiszteletet parancsoló otthonokból álló környékké változott.
– Az lesz az – szólt mama a taxishoz, majd átnyújtotta neki
kölcsönkapott pénzük utolsó centjeit is.
A ház nagyobb volt, mint amire Leni emlékezett. A sötétben kicsit
vészjóslónak tűnt, a fekete éjszakai ég felé ágaskodó csúcsos tetejével
és csillogó, színes, rombuszmintás üvegablakaival. Az épületet egy
csúcsdíszes kovácsoltvas kerítés vette körbe.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Leni halkan.
Leni tudta, mit jelent az anyjának, hogy haza kell jönnie segítséget
kérni. A tekintetéből, összeroskadt vállából, ökölbe szorított kezéből
világosan látta, milyen hatással van ez rá. Mama úgy érezte,
kudarcot vallott, amiért vissza kell térnie ide.
– Csak őket igazolja, hogy mindvégig igazuk volt apáddal
kapcsolatban.
– Innen is eltűnhetünk. Újrakezdhetjük, a saját lábunkra állva.
– Ha csak rólam lenne szó, talán ezt tenném, kislányom, de téged
nem teszlek ki ennek. Szar anya voltam, de jó nagymama leszek.
Kérlek! Ne ajánlgass nekem kibúvókat! – Vett egy mély lélegzetet. –
Induljunk!
Leni megfogta mama kezét; együtt sétáltak végig a kaviccsal
borított úton, ahol spotlámpák világították meg az állatformára nyírt
bokrokat és a télire visszavágott tövises rózsákat. A puccos bejárati
ajtó előtt megtorpantak. Vártak. Mama végül bekopogott.
Pár másodperccel később az ajtó kinyílt, és nagyi bukkant fel.
Az évek múlása nyomott hagyott rajta, arcát ráncok barázdálták.
A haja megőszült. Vagy talán mindig is ősz volt, csak már nem
festette többé.
– Ó, szentséges ég! – suttogta, és vékony kezét a szája elé kapta.
 – Szia, anya! – köszönt neki mama elbicsakló hangon.
Leni léptek zaját hallotta.
Nagyi arrébb lépett, nagypapa bukkant elő mellette.
Testes ember volt – kövér pocakján feszült kék kasmírpulóvere,
nagy toka lógott az álla alatt, fehér, gondosan ápolt tincseit keresztbe
fésülte csillogó, kopaszodó fején. Buggyos, fekete, műszálas
nadrágját egy övvel szorította meg a derekán, mely pipaszár lábakra
engedett következtetni. Idősebbnek tűnt, mint amennyit hetven
életéve indokolt volna.
– Szia – köszönt neki is mama.
A nagyszülei összeszűkült szemmel meredtek rájuk, vizslatták a
Leni és mama arcán éktelenkedő véraláfutásokat, a feldagadt
arcukat, a monoklikat.
– Az a rohadék! – tört elő végül nagypapából.
– Segítségre van szükségünk – szólalt meg mama, és megszorította
Leni kezét.
– Hol van? – firtatta nagypapa.
– Elhagytuk – felelte mama.
– Hál’ isten! – sóhajtott fel nagyi.
– Kell amiatt aggódnunk, hogy utánatok jön, és berúgja az ajtót? –
kérdezte nagypapa.
Mama megrázta a fejét.
– Nem. Soha.
Nagypapa szeme egy csíkká szűkült. Vajon megértette, hogy ez
mit jelent? Hogy mit követtek el?
– Mit szeretnétek…
– Terhes vagyok – bökte ki Leni. Ugyan ezt már megvitatták, ő és
mama, és abban egyeztek meg, hogy egyelőre nem hozzák szóba
Leni terhességét, de most, hogy itt álltak, és segítséget kértek –
jobban mondva könyörögtek érte –, Leni képtelen volt elhallgatni.
Épp eleget titkolózott már életében. Nem akart többé a titkai
árnyékában élni.
– Az alma nem esik messze a fájától – tette hozzá mama, és
megpróbált mosolyogni.
– Ezt már egyszer lezongoráztuk – szólalt meg nagypapa. –
Rémlik, akkor mit tanácsoltam neked.
– Azt akartad, hogy mondjak le a gyerekről, jöjjek haza, és tegyek
úgy, mintha ugyanaz a lány lennék, mint aki előtte voltam – idézte
fel mama. – Én pedig azt szerettem volna, ha azt mondod, hogy
minden rendben van, és így is szeretsz engem.
– Mi azt mondtuk – szólalt meg nagyi lágy hangon –, hogy
akadnak nők a gyülekezetünkben, akiknek nem lehet gyereke, és
megfelelő otthont biztosíthatnának a kisbabádnak.
– Megtartom a kisbabámat – szögezte le Leni. – Ha nem akartok
segíteni nekünk, az is rendben van, de megtartom a kisbabámat.
Mama megszorította a kezét.
Leni bejelentését néma csönd követte. A hallgatásban Leni előtt
felvillant, milyen hatalmas is a világ, amely megnyílt előtte és mama
előtt, és felidézte azt a tengernyi vészt, amellyel önállóan kellett
szembenézniük; mindez megrémítette őt, de nem annyira, mint
annak a jövőnek a gondolata, melyben le kellene mondania a
kisbabájáról. Az ember néhány döntés következtében sosem épül fel;
elég idős volt már ahhoz, hogy ezt jól tudja.
Végül, végtelen hosszúnak tűnő hallgatás után, nagyi a férjéhez
fordult.
– Cecil, hány alkalommal beszélgettünk egy második esélyről?
Hát, ez lenne az.
– Nem fogtok megint elszökni az éjszaka közepén? – fordult a férfi
mamához. – Az anyád… alig élte túl.
 Ebből a néhány, gondosan megválasztott szóból Leni bánatot
hallott ki. Ezek az emberek és az anyja fájdalmat okoztak
egymásnak, sérelem, megbánás és bizalmatlanság jellemezte a
kapcsolatukat, ugyanakkor valami lágyabb is megbújt közöttük.
– Nem, uram. Nem fogunk.
Végül nagypapa elmosolyodott.
– Üdv itthon, Coraline. Lenora! Kerítsünk egy kis jeget azokra a
véraláfutásokra. Jó lenne, ha egy orvos is ránézne mindkettőtökre.
Leni látta mamán, hogy vonakodik belépni a házba. Belekarolt az
anyjába, támogatta őt.
– Ne eressz el! – suttogta neki mama.
Odabenn Leni orrát virágillat csapta meg. A csillogó faasztalokon
több, művészien elrendezett, hatalmas virágcsokor állt, a falakon
aranyozott keretes tükrök lógtak.
Leni belesett a szobákba és a folyosókra, miközben haladtak befelé
a házba. Látott egy étkezőt, amiben egy tizenkét fős asztal állt, egy
könyvtárat, melyet padlótól plafonig könyvespolcok borítottak, és
egy nappalit, amiben mindenből két darab volt: kanapéból, székből,
ablakból és lámpából is. A lépcsőt puha bársonyszőnyeg borította,
olyan érzés volt lépdelni rajta, mintha nyári mocsárban tapicskolna
az ember, ez vezetett a mahagónifa burkolatú emeleti folyosóra, amit
réz falikarok, illetve kutyákról és lovakról készült, cirádás
aranykeretbe foglalt festmények díszítettek.
– Erre! – állt meg végül nagyi. Nagyapa kissé lemaradt, mintha a
szobák kiosztása női feladat lenne. – Lenora, te Coraline régi
szobájában alszol majd. Cora, te erre gyere!
Leni belépett az új szobájába.
Első pillantásra nem látott mást, csak csipkét. Nem olyan olcsót,
durvát, mint amit az adományboltokban szokott látni; ez finom,
szinte pókhálószerű anyag volt. Elefántcsontszín csipkefüggönyök
keretezték az ablakokat. Még több elefántcsontszín csipke díszítette
az ágyneműt és a lámpaernyőket is. A padlót halvány zabszínű
szőnyeg borította. A bútorok is elefántcsontszínűek voltak,
aranyozott szélekkel. Egy apró, vese formájú asztal alatt egy
elefántcsontszínű zsámoly állt.
A levegő fullasztónak, természetellenesnek hatott, a szoba hamis
levendulaillatban úszott.
Leni az ablakhoz lépett, kinyitotta a nehéz tolóablakot, és kihajolt
rajta. Az édes éjszaka üdvözölte, megnyugtatta őt. Az eső elállt,
nyomában csillogó, fekete éjszaka támadt. Az utcán végig, minden
házban égtek a fények.
Leni előtt egy apró, vizes tetősík terült el. Alatta a gondosan ápolt
kert, a közelben egy öreg juharfa, aminek az ágai szinte csupaszon
álltak, mindössze néhány, pirosas-aranyszínű levél lógott róla.
Fák. Éjszakai levegő. Csönd.
Leni kimászott a szobája alatti zsindelyes tetőre. Bár a házban
égtek a fények, és az utca túlsó oldalán is fényárban úsztak az
otthonok, mégis nagyobb biztonságban érezte magát odakinn. Érezte
a fák, a növényzet, sőt, még a tenger távoli csípős illatát is.
Az égbolt ismeretlen volt azonban. Fekete. Alaszkában az éjszakai
ég mély, bársonykék színű, és mikor hó fedi a talajt és belepi a fákat,
a környező fényektől varázslatos csillogás születik. És olyankor,
néhanapján, az északi fények táncot lejtenek. De a csillagokat
felismerte; bár nem ugyanott helyezkedtek el, mégis ugyanazok a
csillagok voltak. A Göncölszekér. Orion öve. Csillagképek, melyeket
Matthew azon az estén mutatott meg neki, mikor a tengerparton
hevertek.
Ujjait a nyakában lógó nyaklánc köré zárta.
Most már nyugodtan hordhatta, nem kellett amiatt aggódnia,
hogy az apja rákérdez, honnan szerezte.
Soha többé nem veszi le.
– Csatlakozhatok?
 – Persze – felelte Leni, és arrébb csúszott.
Mama is kimászott a nyitott ablakon, és kilépett a tetőre, majd
térdét a mellkasához húzva leült Leni mellé.
– Régen, még a gimiben, azon a fán ereszkedtem le, hogy szombat
esténként kiszökjek, és fiúkkal lógjak a Dick’s Drive-Inben az
Aurorán. Mindig minden a fiúkról szólt. – Felsóhajtott, majd állát a
két térde közé támasztotta.
Leni az anyukájának dőlt, és csak bámulta az utca túloldalán álló
házakat. A pazarló fények lángja. Az ablakokon keresztül legalább
három színes televízió villogását szúrta ki.
– Nagyon sajnálom, Leni! Teljesen összekuszáltam az életedet.
– Mi tettük – javította ki Leni. – Együtt. És most együtt kell élnünk
vele.
– Valami nem stimmel velem – szólalt meg mama némi hallgatás
után.
– Nem – tiltakozott Leni határozottan. – Vele nem stimmelt
valami.

a
– Ott van, higgy nekem! Pont ott – mondta mama öt nappal
később, mikorra a zúzódásaik eléggé begyógyultak ahhoz, hogy
sminkkel el lehessen fedni őket. Majdnem egy hetet töltöttek a
házban kuporogva, egyszer sem léptek ki. Mindketten kezdtek kissé
becsavarodni.
Most, hogy mama rövidre vágatta a haját, és barnára festette,
végre elhagyhatták a házat, és busszal indultak útnak Seattle
belvárosa felé, ahol elvegyültek a turisták, vásárlók és punk rockerek
eklektikus tömegében.
Mama épp a felhőtlen, kék égre mutatott.
Lenit nem érdekelte A Hegy (így hívták a Rainiert idelenn – A
Hegynek –, mintha ez lenne az egyetlen említésre méltó hegy a
világon), sem a többi látványosság, melyeket mama olyan
büszkeséggel mutogatott neki, mintha Leni még sosem látta volna
őket. Az élénk neon PIAC felirat, mely a halpiac standjáról világított
rájuk; a Space Needle, mely úgy festett, mint egy pálcikákon álló
földönkívüli űrhajó; az új akvárium, mely kihívóan bukkant elő az
Elliot-öböl hűs vizéből.
Seattle gyönyörű volt ezen a napsütéses, meleg novemberi napon;
ezt meg kellett hagyni. Épp olyan zöld, mint Leni emlékeiben, és víz
határolta, illetve aszfalt és beton borította.
Az emberek úgy hemzsegtek mindenfelé, mint a hangyák. Minden
zajos és mozgalmas volt: autódudák tülköltek, emberek keltek át az
úton, buszok pöfékeltek füstölögve, és csak úgy csikorogtak a
kerekeik, miközben igyekeztek átszelni a dombokra épült várost.
Leni mégis hogyan érezhetné magát otthonosan itt, a rengeteg ember
közt?
Ezen a helyen nem létezett csönd. Az elmúlt pár éjszakán csak
feküdt az új ágyában (ami öblítő és bolti mosószappan illatát
árasztotta), és próbált kényelembe helyezkedni. Egyszer egy mentő-
vagy rendőrautó szirénája harsant fel váratlanul váratlanul, a piros
fény villogva rontott be az ablakon át, vérvörösre festve a
csipkefüggönyt.
Most mamával a város északi felében kötöttek ki. A várost átszelő
buszjárattal jöttek, helyet foglaltak a szomorúnak tűnő utasok közt,
akik ilyen korán nyakukba vették a várost, majd végigsétáltak a
zsúfolt „sugárúton”, fel a dombtetőre, a Washingtoni Egyetem
területére. Egy Vörös térnek nevezett valami szélénél álltak.
Ameddig Leni csak ellátott, a földet vörös téglák borították. Egy
nagy méretű, vörös oszlop pedig a kék ég felé ágaskodott. És további
téglaépületek jelölték a tér peremét.
Szó szerint hallgatók százai járkáltak a téren; több hullámban,
nevetgélve és csacsogva jöttek-mentek. Leni balján egy csoport
feketébe öltözött hallgató transzparenseket tartott fel, a nukleáris
energia és fegyverek ellen tiltakozva. Néhányan azt követelték, hogy
zárjanak be egy Hanford nevű valamit.
Erről eszébe jutottak azok az egyetemista fiatalok, akiket nyaranta
Homerben látott, fiatal felnőttek csoportjai REI márkájú
esőkabátokban, akik úgy néztek fel a csipkés peremű, hófödte
hegycsúcsokra, mintha Isten szólította volna őket a nevükön.
Hányszor hallotta őket arról sustorogni, hogy sutba vágnak
mindent, és levonulnak a térképről, hogy valódi életet élhessenek.
Visszatérni a földhöz, mondogatták, mintha valamilyen bibliai strófa
lenne. Mint a híres John Muir-idézetben: A hegyek szólítanak, mennem
kell. Az ember gyakran hallott efféle hangokat Alaszkában, ahol új
álmok születtek. A többség ugyan sose vágna bele, azon kevesek
pedig, akik mégis, javarészt már az első tél vége előtt távoznak, de
Leni mindig is tudta, hogy már szimplán az álom jelentősége is
megváltoztatja őket, a lehetőség, melybe távolról bepillantást
nyertek.
Leni csak sodródott a tömegben az anyja oldalán, és szorongatta
az apró hátizsákját, ami tizenkét éves kora óta megvolt. Az alaszkai
hátizsákját. Egészen totemszerűnek érződött, egy meghiúsult élet
utolsó, kitartó maradványának. Azt kívánta, bár el tudta volna hozni
a Micimackó-mintás uzsonnásdobozát is.
Megérkeztek az úti céljukhoz: egy vattacukor-rózsaszín
neogótikus épülethez, kiterjedt boltívekkel, kifinomult
kerítésdíszekkel és tekervényesen gördülő ablakokkal.
Odabenn olyan könyvtár tárult Leni szeme elé, amilyet korábban
még sosem látott. A boltíves mennyezet alatt hosszú sorokban álltak
a faasztalok, melyeket zöld bankárlámpák díszítettek. Gótikus
csillárok lógtak a mennyezetről.
És a könyvek!
Még soha életében nem látott ennyi könyvet. Felfedezetlen
világokról és még ismeretlen barátokról suttogtak neki, Leni ekkor
döbbent rá, hogy nincs egyedül ebben az új világban. A barátai mind
itt voltak, gerincüket felé fordítva, és vártak rá, ahogyan mindig is
tették. Bárcsak Matthew is láthatná…
Anyjával egy ütemben lépegettek, ormótlan bakancsuk sarka csak
úgy kopogott a padlón. Leni folyton arra számított, hogy az emberek
felnéznek, és mutogatni kezdenek rájuk, felfedve, hogy betolakodók,
de a felsőbb évesek olvasótermében senkit sem zavartak a közéjük
keveredő idegenek.
Úgy tűnt, még a könyvtáros sem ítélkezik felettük, csak
végighallgatta a kérdéseiket, majd egy másik asztalhoz irányította
őket, ahol egy másik könyvtáros is meghallgatta, mi okból érkeztek.
– Tessék! – mondta a második könyvtáros, majd átnyújtotta nekik
az újságkötegek gyűjteményét.
Mama megköszönte, majd leült. Leni kételkedett abban, hogy a
könyvtáros is kihallotta volna mama hangjából a remegést, amit ő
viszont nagyon is észrevett.
Leült mama mellé a fapadra, és közelebb csúszott hozzá.
Nem tartott sokáig, hogy megtalálják, amit kerestek.
ELTŰNT EGY KANEQI CSALÁD
IDEGENKEZŰSÉG GYANÚJA MERÜLT FEL
Az állami hatóságok információt közöltek az eltűnt
kaneqi családról. Szomszédjuk, Marge Birdsall november
13-án értesítette a rendőrséget, hogy szomszédjának, Cora
Allbrightnak, és a nő lányának, Lenorának nyoma veszett.
„Úgy volt, hogy tegnap meglátogatnak. De végül nem
jelentek meg. Azonnal aggódni kezdtem, hogy Ernt
bántalmazta őket”, mondta el Birdsall.
November 14-én bejelentés érkezett Thomas Walkertől,
miszerint talált egy elhagyatott kisteherautót nem messze a
lakhelyétől. A járművet – mely Ernt Allbright nevére van
bejegyezve – a 12-es számú mérföldkőnél fedezték fel a
Kaneqbe vezető úton. A hatóságok elmondása szerint vért
 találtak az ülésen és a kormányon, és megtalálták Cora
Allbright pénztárcáját is.
„Eltűnt személyek és egy lehetséges gyilkossági üggyel
kapcsolatban folyik nyomozás”, mondta el Curt Word
nyomozó a homeri rendőrség nevében. A szomszédok
elmondása szerint Ernt Allbright korábban is bántalmazta
már a családját, és attól félnek, a férfi megölte a feleségét és
a lányukat, majd elmenekült.
A rendőrségnek jelenleg nem áll módjában további
információt megosztani, mivel zajlik a nyomozás.
Ha bárkinek információja van az Allbright család
bármely tagjáról, ne habozzon kapcsolatban lépni Ward
nyomozóval.
Mama hátradőlt, és halkan felsóhajtott.
Leni látta a fájdalmat, amit mama hordozott, és most már örökké
hordozni fog: mindenért, amiért maradt, amikor menekülnie kellett
volna, amiért szerette a férjét, és amiért végül megölte őt. Mivé válik
az ilyen fájdalom? Lassacskán szertefoszlik, vagy megszilárdul és
mérgezővé válik?
– Apa azt mondja, hogy egy idő múlva halottnak nyilvánítanak
majd bennünket – de beletelhet hét évbe is.
– Hét évbe?
– Muszáj tovább haladnunk, előre, meg kell tanulnunk boldognak
lenni, különben mi értelme volt ennek az egésznek?
Boldognak.
Ez a szó semmiféle lendületet nem adott Leni számára, nem találta
felemelőnek. Őszintén szólva, nem tudta elképzelni, hogy valaha
újra boldog legyen, úgy igazán.
– Aha – szólalt meg végül, és megpróbált mosolyogni. – Most már
boldogok leszünk.
 HUSZONHAT
a
AZNAP ESTE, VACSORA UTÁN, Leni az ágyán ücsörgött, és olvasott.
A Végítéletet Stephen Kingtől. Az elmúlt héten az író három
könyvét is elolvasta, és felfedezett egy új szenvedélyt. Viszlát,
fantasztikus irodalom, üdv, horror.
Arra jött rá, hogy ez saját belső világának kivetülése. Szívesebben
lát rémálmokat Randall Flaggről, Carrie-ről vagy Jack Torrance-ről,
mint a saját múltjáról.
Épp lapozott a könyvében, mikor hangokat hallott, mintha valaki
a szobája előtt haladt volna el.
Leni az ágya melletti órára pillantott, a ház tucatnyi órája közül az
egyikre, melyek mind úgy ketyegnek egy ütemre, mint egy rejtett
szív dobbanásai. Majdnem este kilenc volt.
A nagyszülei ilyenkorra általában ágyban voltak.
Leni félretette a könyvét, bejelölte, hol tartott. Az ajtóhoz vonult,
és résnyire nyitotta, épp eléggé ahhoz, hogy ki tudjon lesni.
A földszinten égtek a lámpák.
Leni kislisszant a szobájából. Mezítláb lépegetett a
gyapjúszőnyegen, így egyáltalán nem ütött zajt. Keze végigsiklott a
sima felületű mahagónikorláton, majd lesietett a lépcsőn. A lépcső
aljára érve a fekete-fehér márványpadlón szinte fázott a talpa.
Mama a nappaliban volt a szüleivel. Leni óvatosan araszolt előre,
épp csak annyira, hogy jól lásson.
 Mama a narancsvörös színű kanapén ült, a szülei szemben vele
egymáshoz illő, törökmintás karosszékeikben. A köztük lévő juharfa
dohányzóasztalon egy erdőnyi díszporcelán figura hevert.
– Azt gondolják, hogy megölt minket – mondta mama. – Ma
olvastam a helyi lapban.
– Könnyen megtörténhetett volna – felelte nagyi. –
Figyelmeztettelek, ha még emlékszel, hogy ne menj Alaszkába.
– Hogy ne menj hozzá – egészítette ki nagypapa.
– Szerintetek most tényleg arra van szükségem, hogy azt
hallgassam, ti megmondtátok előre? – kelt ki magából mama, majd
vett egy mély lélegzetet. – Szerettem őt.
Leni hallotta, ahogy a bánat és megbánás örvénylik hármuk közt.
Egy évvel korábban még képtelen lett volna felfogni, miben áll egy
ilyen mértékű megbánás. De most már nagyon is értette.
– Fogalmam sincs, mit tegyek innentől kezdve – folytatta mama. –
Elcsesztem Leni életét, és a sajátomat is, és most titeket is
belerángattalak.
– Most viccelsz? – szólalt meg nagyi. – Még szép, hogy
belerángattál minket. Mi vagyunk a szüleid.
Ekkor nagypapa így szólt:
– Ez a tiéd.
Leni leskelődni szeretett volna, de nem mert. Hallotta a szék
csikorgását, majd a cipősarok kopogását a parkettán (nagypapa
mindig utcai cipőt hordott, reggelitől egészen lefekvésig), majd
végül egy papír gyűrődését.
– Ez egy születési anyakönyvi kivonat – mondta mama pár
másodperccel később. – Egy Evelyn Chesterfield nevű nőé. Született:
1939. április 4-én. Miért adod ezt nekem?
Leni ismét hallotta a székcsikorgást.
 – És itt egy hamis házasságkötési engedély. Egy Chad Grant nevű
férfihoz mentél hozzá. Ezzel a két dokumentummal elmehetsz az
okmányirodába, és igényelhetsz új jogosítványt és
társadalombiztosítási kártyát. Van egy anyakönyvi kivonatom
Leninek is. Ő a lányod lesz, Susan Grant. Ti ketten kivesztek egy
házat nem messze innen. Másoknak majd azt mondjuk, hogy a
rokonunk vagy, vagy a házvezetőnőnk. Valami ilyesmit. Bármit, ami
ahhoz kell, hogy biztonságban tudhassunk – magyarázta nagypapa,
és karcos hangjába rengeteg érzelem vegyült.
– Hogy szerezted ezeket?
– Ügyvéd vagyok. Ismerek ezt-azt. Fizettem az egyik
ügyfelemnek, egy… rugalmas erkölcsű férfinak.
– Te nem ilyen ember vagy – mondta mama halkan.
Itt rövid szünet állt be.
– Mindannyian megváltoztunk – mondta nagypapa. – És a saját
kárunkon tanultunk, nem igaz? Azzal, hogy hibákat követtünk el.
Hallgatnunk kellett volna rád, mikor tizenhat éves voltál.
– Nekem pedig rátok kellett volna hallgatnom.
Ekkor csöngettek az ajtón.
Olyan váratlanul hatott ez a hang ezen az esti órán, hogy Leni
gyomra összeszorult a félelemtől. Léptek zaját hallotta, majd a
faredőnyök zörgését.
– Rendőrség – hallotta a nagyapja hangját.
Mama kisietett a nappaliból, meglátta Lenit.
– Menjetek az emeletre – rendelte el nagypapa, aki követte mamát
a nappaliból kifelé.
Mama kézen fogta Lenit, és az emelet felé kezdte húzni.
– Erre – noszogatta. – Halkan.
Felsiettek a lépcsőn, majd lábujjhegyen osonva végigvonultak a
folyosón, be a nagy hálószobába – egy hatalmas szobába oszloppal
elválasztott ablakokkal és olívazöld szőnyeggel. A baldachinos ágy
csipkéje tökéletesen illett a padlószőnyeghez.
Mama a padló melletti szellőzőnyíláshoz vezette Lenit. Óvatosan
leemelte a nyílászárót a helyéről, és félretette.
Mama letérdelt, és intett Leninek, hogy jöjjön hozzá közelebb.
– Régebben így hallgatóztam, mikor az apácák eljöttek, hogy
kirúgjanak az iskolából.
Leni léptek visszhangját hallotta a fém szellőzőnyílásból.
Férfihangokat.
– Archer Madison és Keller Watt nyomozók vagyunk. A seattle-i
rendőrségtől.
Nagypapa így szólt:
– Valami baj történt a környéken, biztos urak, ilyen kései órán?
– Azért vagyunk itt [itt pár szót nem hallottak], az alaszkai
rendőrség nevében. [Összekuszálódó szavak] a lányuk, Cora
Allbright… [valami] utoljára látták… Sajnálom, hogy ezt kell
mondanom… azt feltételezik, hogy meghalt.
Leni hallotta, hogy a nagymamája felkiált.
– Jöjjön, asszonyom, hadd segítsünk leülni.
Szünet. Hosszas csend. Aztán csoszogó hang, egy kinyíló
aktatáska, előhúzott papírok nesze.
– Egy kisteherautót találtak… az utasfülke csupa vér, törött
ablakok, egyértelműen tetthely, de a vadállatok tönkretették a
bizonyítékot… a tesztek nem meggyőzőek… a röntgenek törött kart
mutatnak… betört orrot. A keresés folyamatban, de… az év ezen
szakában… időjárás. Isten tudja, mit találunk, ha elolvad a hó…
tájékoztatni fogjuk önöket…
– Megölte őket – szólalt meg nagypapa. A szavai hangosak,
dühösek voltak. – Az a rohadék!
 – Sokan jelentették… erőszakos.
Leni az anyukájához fordult.
– Szóval megúsztuk?
– Hát… a gyilkosság nem évül el. És mindent, amit tettünk – és
tenni fogunk az okmányirodában –, az a bűnösségünk bizonyítéka.
Az apádat hátba lőttem, majd megszabadultunk a holttesttől, és
elmenekültünk. Ha egyszer megtalálják, eljönnek értünk, és most
már a szüleim is hazudtak az érdekünkben. Újabb bűncselekmény.
Szóval nagyon óvatosnak kell lennünk.
– Meddig?
– Örökké, kislányom.

a
Kedves Matthew!
A héten mindennap telefonáltam a rehabilitációs központba. Úgy
teszek, mintha az unokatestvéred lennék. A válasz mindig ugyanaz:
nincs változás. Ennek hallatán minden egyes alkalommal kissé még
tovább reped a szívem.
Tudom, hogy sosem küldhetem el ezt a levelet, és még ha meg is
tenném, sosem tudnád elolvasni, vagy nem értenéd a szavakat. De
muszáj írnom neked, még ha a szavak értelmüket vesztették is. Azt
mantrázom magamnak (amit folyamatosan másoktól hallok), hogy
tovább kell lépnem az életemben. Én pedig próbálom ezt tenni.
Tényleg.
De bennem élsz, a részem vagy, talán a legeslegjobb részem. És most
nem csak a kisbabánkról beszélek. A fejemben hallom a hangod.
Álmomban olyan gyakran beszélsz hozzám, hogy mostanra
hozzászoktam ahhoz, hogy könnyáztatta arccal ébredek.
Úgy tűnik, anyukámnak igaza volt a szerelemmel kapcsolatban.
Akármilyen elfuserált is, megérti a szerelem tartósságát és tébolyát. Az
ember nem tud erőszakkal szerelembe esni, gyanítom, és nem is tud
erőszakkal véget vetni a szerelemnek.
Próbálok beilleszkedni idelenn. Nagyon próbálok. Mármint, Susan
Grant próbál beilleszkedni. Az utak tömve vannak autókkal, a járdák
faltól falig emberekkel vannak tele, gyakorlatilag senki nem néz
senkire, és nem is köszönnek egymásnak. De a szépséggel kapcsolatban
igazad volt. Amikor megengedőbb vagyok magammal, akkor én is
látom. Látom azt a Mount Rainierben, ami az Iliamnára emlékeztet
engem, és ami mágikusan előbukkan, máskor pedig eltűnik. Idelenn
úgy hívják, hogy A Hegy, mert tényleg csak egy van. Nem úgy, mint
otthon, ahol a hegyek a világunk közszemlére tett gerincét alkotják.
A nagyszüleim a legfurcsább dolgokon aggódnak. Hogy az asztal
meg legyen terítve, hogy hány órakor eszünk, hogy mennyire alaposan
tűröm be a lepedőt az ágy alá, hogy milyen szoros fonatba fogom össze
a hajam. A nagyanyám a minap egy csipeszt nyomott a kezembe, és
közölte, hogy ki kell szednem a szemöldökömet.
De van egy szép albérletünk nem messze tőlük, és meg is
látogathatjuk őket, ha óvatosak vagyunk. Szerintem mama is
meglepődött, hogy szeret a szüleivel lenni. Sokat eszünk, új ruhákat
hordunk, és amikor körbeüljük az étkezőasztalt, megpróbáljuk
egybekötni az életünket, miközben lebontjuk a régi mintákat.
Talán igazából ezt jelenti a szeretet.

a
Kedves Matthew!
A karácsony errefelé akkora durranás, mint az olimpiai játékok. Még
soha életemben nem láttam ennyi csillogást és ételt. A nagyszüleimtől
annyi ajándékot kaptam, hogy az már kínos volt. De később, mikor
egyedül maradtam a szobámban, kinéztem az ablakon, megláttam a
szomszédainkat, akiket igyekszünk elkerülni, és végignéztem a
pislákoló fényű házak során. És akkor az igazi télre gondoltam. Rád.
Ránk.
 Elővettem a képet a nagyszüleidről, és újraolvastam a nagymamád
újságcikkét.
Azon töprengek, milyen érzés lehet mindez a kisbabánknak. Vajon
érzi, hogy milyen bizonytalan vagyok! Az összetört szívem vajon
énekel neki! Azt szeretném, hogy boldog legyen! Azt szeretném, ha a
szerelmünk gyermeke lenne, azoknak a szerelméé, akik voltunk.
Azt hiszem, ma azt éreztem, hogy megmozdul…
Gondolatban Lilyként hivatkozom rá. A nagyanyád után. Egy
lánynak erősnek kell lennie ebben a világban.

a
Kedves Matthew!
Nem tudom elhinni, hogy már 1979-et írunk. Ma ismét telefonáltam
a rehabilitációs központba, és a szokásos választ kaptam. Nincs
változás.
Sajnos az anyám meghallotta, hogy telefonálok. Felkapta a vizet, és
közölte, hogy ostoba vagyok. Úgy tűnik, a rendőrség képes nyomon
követni a hívásainkat, ha akarja. Szóval nem telefonálhatok többé. Nem
sodorhatom veszélybe mindannyiunkat, de mégis hogyan állhatnék le a
telefonálással! Nekem csak ez maradt belőled. Tudom, hogy nem leszel
jobban, de minden egyes alkalommal, mikor telefonálok, azt gondolom,
talán most mégis. Számomra csak ez a remény van, még ha hasztalan
is.
Ez a rossz hír, de azokhoz már hozzászoktunk. Gondolom
szívesebben hallanál jó híreket. Végtére is itt az új év.
Beiratkozom a Washingtoni Egyetemre. A nagyanyám
megmozgatott pár szálat, és sikerült beregisztrálnia Susan Grantet
anélkül is, hogy bizonyítéka lenne a középiskolai tanulmányai
befejezéséről. Az élet tényleg nagyon más idekinn. Elképesztően sokat
számít a pénz.
 Az egyetem nem pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Néhány
lány bolyhos gyapjúpulcsit és kockás szoknyát hord, térdig érő
zoknival. Gondolom, lányszövetségi tagok. Vihognak, és úgy
mozognak együtt, mintha birkanyáj lennének, a fiúk meg, akik
mindenhová követik őket, olyan hangosak, hogy egy medve egy
mérföldről meghallaná, hogy jönnek.
Az órákon úgy teszek, mintha ott lennél mellettem. Egy alkalommal
olyannyira sikerült elhitetnem magammal, hogy majdnem írtam neked
egy üzenetet, amit aztán át akartam nyújtani az asztal alatt.
Hiányzol. Minden egyes nap, és éjszaka még annál is jobban.
Lilynek is hiányzol. Néha arra ébredek, hogy rugdos. Amikor nagyon
izgága, Robert Service-verseket olvasok fel, és rólad mesélek neki.
Ettől azonnal elcsendesedik.

a
Kedves Matthew!
A tavasz errefelé egyáltalán nem hasonlít a tavaszi olvadáshoz. Nem
morzsolódnak le földdarabok, nem szabadulnak el házméretű
jégtömbök, és elveszettnek hitt dolgok sem törnek felszínre a
mocsárban.
Csak színek pompáznak mindenfelé. Még soha nem láttam ennyi
virágba boruló fát; a campus rózsaszín virágban úszik.
A nagyapám szerint még folyik a nyomozás, de minket már senki
sem keres. Azt feltételezik, hogy meghaltunk.
Bizonyos értelemben így is van. Allbrighték a semmibe vesztek.
Éjszakánként hozzád és Lilyhez beszélek. Ez vajon azt jelenti, hogy
megőrültem, vagy csak magányos vagyok? Elképzelem, hogy mi
hárman összebújunk az ágyban, közben az ablakon át figyeljük az
északi fények táncát, és hallgatjuk, ahogy a szél kopogtat az üvegen.
Azt mondogatom a kisbabánknak, hogy legyen okos és bátor. Bátor,
mint az apukája. Próbálom arra tanítani, hogy óvja meg magát azoktól
 a borzalmas döntésektől, amiket egy nap talán meghozni kényszerül.
Attól félek, hogy mi, Allbright lányok el vagyunk átkozva a
szerelemben, ezért azt remélem, hogy a baba kisfiú lesz. Aztán eszembe
jut, mikor arról beszéltél, hogy szeretnéd megtanítani a fiadnak
mindazt, amit a tanyán tanultál, és… nos, ettől olyan szomorú leszek,
hogy bekúszom az ágyba, a fejemre húzom a takarót, és úgy teszek,
mintha a téli Alaszkában lennék. A szívverésem eggyé válik az ablakon
kopogtató széllel.
Egy fiúnak apára van szüksége, de Lilynek csak én vagyok.
Szegény kislány.

a
– A TERHESTORNA csak kuruzslás volt – kiabált Leni, mikor a
következő összehúzódás olyannyira szétfeszítette belülről, hogy
sikítania kellett. – Gyógyszert akarok!
– Természetesen akartál szülni. Most már túl késő a
gyógyszerekhez – felelte mama.
– Tizennyolc éves vagyok. Miért hallgat bárki is arra, hogy mit
szeretnék? Nem tudok semmit – elégedetlenkedett Leni.
Az összehúzódás abbamaradt. A fájdalom csökkent.
Leni zihált. A verejtéktől viszkető homlokán végigfolyt az
izzadság.
Mama kivett egy jégkockát a kórházi ágy melletti asztalon álló
műanyag pohárból, és Leni szájába ejtette.
– Tegyél bele morfiumot is, mama – könyörgött Leni. – Kérlek! Én
ezt nem bírom ki. Hiba volt. Nem is állok készen arra, hogy anya
legyek.
Mama elmosolyodott.
– Soha senki nem áll rá készen.
 A fájdalom kezdett visszatérni. Leni csikorgatta a fogát, és a
légzésére koncentrált (nem mintha az segített volna), és az anyja
kezébe kapaszkodott.
Behunyta a szemét, zihált, amíg a fájdalom nem tetőzött. Amikor –
végre – csillapodni kezdett, kimerülten süppedt vissza az ágyába.
Arra gondolt: Matthew-nak itt kellene lennie, de elhessegette ezt a
gondolatot.
Pár másodperccel később beütött egy újabb összehúzódás. Ezúttal
Leni olyan erősen harapott rá a nyelvére, hogy abból vér fakadt.
– Sikíts – javasolta mama.
Ekkor nyílt az ajtó, és az orvosa lépett be. A vékony nő kék
műtősruhát és sebészsapkát viselt. A két szemöldöke nem
egyformán volt kiszedve, ettől kissé féloldalasnak látszott.
– Ms. Grant, hogy érzi magát? – kérdezte az orvos.
– Szedje ki belőlem! Kérem!
Az orvos bólintott, majd kesztyűt húzott.
– Akkor lássuk csak, rendben? – Azzal szétnyitotta a kengyelt.
Általában Leni nem lenne különösebben nyugodt attól, hogy egy
gyakorlatilag idegen ül be széttárt lába közé, de jelen pillanatban
még a Space Needle kilátója előtt is széttette volna a lábát, ha ettől
véget ért volna a fájdalom.
– Úgy tűnik, kisbabánk lesz – szólalt meg az orvos precíz hangon.
– Na, ne mondja! – ordította Leni egy újabb összehúzódás hatása
alatt.
– Jól van, Susan. Nyomjon. Erősebben. Erősebben!
Leni így tett. Nyomott, sikított, verejtékezett, szitkozódott.
És ekkor, amilyen gyorsan a fájdalom érkezett, el is múlt.
Leni az ágyra hanyatlott.
 – Egy kisfiú – mondta az orvos, majd mamához fordult. – Eve
nagymama, szeretné elvágni a köldökzsinórt?
Mintha ködfátylon keresztül nézné, látta, ahogy az anyja elvágja a
köldökzsinórt, majd követi az orvost egy helyiségbe, ahol az
újszülöttet világoskék takaróba bugyolálták. Leni szeretett volna
felülni, de nem maradt elég ereje.
Kisfiú, Matthew. A fiad.
Lenin úrrá lett a pánik, arra gondolt, Szüksége van rád, Matthew. Én
erre képtelen vagyok…
Mama segített Leninek felülni, és a karjába adta az apró batyut.
A fiát. Ő volt a legparányibb dolog, amit valaha látott, az arca egy
barackra hasonlított, szürkéskék szemét kinyitotta, majd behunyta,
csöpp kis rózsabimbó szájával cuppogott. Rózsaszín öklöcske tört
elő a takaróból, Leni elkapta.
A baba kicsi ujjai az övé köré záródtak.
A perzselő, tisztító, mindent átható szeretet érzése millió apró
darabra törte a szívét, hogy aztán újraformálja azt.
– Ó, te jó ég! – szólalt meg Leni ámulattal teli hangon.
– Na igen – mondta mama. – Kérdezgetted, milyen érzés.
– Matthew Denali Walker, Junior – mondta Leni halkan. Egy
negyedik generációs alaszkai, aki sosem ismerheti meg az apját,
sosem érezheti Matthew erős karjának ölelését, vagy hallhatja a fiú
megnyugtató hangját.
– Hát szia – szólongatta Leni.
Most már pontosan tudta, miért menekült el a bűntettük elől.
Korábban nem fogta fel, nem értette, úgy istenigazából, hogy mit
veszíthet.
Ezt a gyereket. A fiát.
Az életét is odaadná, hogy megóvja. Bármit megtenne, hogy
biztonságban tudhassa. Még ha ez azt is jelentette, hogy el kell
vágnia a legutolsó, vékony szálat is, ami Alaszkához és Matthew-
hoz kötötte – a hívásokat a rehabilitációs központba. Többé nem fog
telefonálni. A gondolatba is belesajdult a szíve, de mégis mi mást
tehetne? Hiszen most már anya.
Halkan sírdogált. Talán mama hallotta, megértette, és tudta, nincs
mit mondania; vagy talán ilyenkor minden anya sír.
– Matthew – suttogta Leni, és közben simogatta a baba bársonyos
arcát. – MJ-nek fogunk hívni. Az apukádat néha Mattie-nek
szólították, de én sosem hívtam így… tudott repülni… és nagyon
szeretett volna téged…
 HUSZONHÉT
a
– FOGALMAM SINCS, hogyan éljek együtt a tudattal, hogy mit
műveltem az életével – szólalt meg Cora.
– Évek teltek már el – felelte az anyja. – Nézz rá! Boldog. Miért kell
újra és újra lefolytatnunk ezt a beszélgetést?
Cora szeretett volna egyetérteni. Minden egyes nap ezt mantrázta
magában. Nézz rá, boldog! Néha szinte sikerült is elhinnie. De aztán
jöttek a maihoz hasonló napok. Nem tudta, mi okozza a változást.
Talán az időjárás. Régi szokások. Az a fajta maró félelem, ami ha
egyszer beköltözik az emberbe, a csontjáig hatol, és örökké ott
marad.
Hét év telt el, mióta Cora elrángatta Lenit Alaszkából, és idehozta,
ebbe a vízparton terpeszkedő nagyvárosba.
Cora látta, hogy Leni mennyire próbál gyökeret ereszteni ebben a
gazdag, nedves földben, mennyire igyekszik kivirágozni. De Seattle
több száz ezres város; sosem lesz képes Leni úttörő lelkének zord
nyelvén szólni hozzá.
Cora rágyújtott egy cigarettára, a füstöt mélyen beszívta a
tüdejébe, és hagyta, hadd időzzön el ott; az ismerős tevékenységtől
azon nyomban nyugodtabbnak érezte magát. Kifújta a füstöt, majd
felszegte az állát, próbált kényelmesen elhelyezkedni a
kempingszéken. Dereka sajgott az álvadonban, egy sátorban töltött
éjszaka után; légzése szaggatott volt a folyamatos hidegtől.
Nem messze Leni a folyóparton állt, egyik oldalán egy kisfiúval, a
másikon egy idős férfival. Kecses, gyakorlott ívben vetette a vízbe a
horgászzsineget, a zsinór pattogva táncot járt a levegőben, mielőtt a
nyugodt vízbe hullott volna. A késő őszi napfény mindent
aranyszínűre festett; a vizet, a három, különböző korú alakot, a
közelben álló fákat. Bár sütött rájuk a nap, közben esni kezdett az
eső is, apró cseppekben a nedves levegőn át.
A Hoh Rain Forest esőerdőben jártak, mely Washington állam
sűrűn lakott nyugati felén a hamisítatlan természet egyik utolsó
mentsvára maradt. Olyan gyakran jöttek ide, amennyire csak tudtak,
sátrat vertek az áramot és fürdési lehetőséget biztosító
kempingekben. Itt, távol a tömegtől, végre önmaguk lehettek. Nem
kellett azon aggódniuk, hogy együtt látják őket, és nem kellett
meséket gyártaniuk vagy akár egyenesen hazudniuk. Hosszú évek
teltek el azóta, hogy Alaszkában bárki felemlegette volna az
Allbright családot, vagy akár a keresésükre is indult volna, de ennek
ellenére is folyton résen voltak.
Leni azt állította, az itteni vadonban végre újra levegőhöz jut, ahol
a fák olyan vastagok voltak, mint egy Volkswagen, és elég magasra
nőttek ahhoz, hogy útját állják a makacs napsütésnek. Azt
mondogatta, hogy meg kell tanítania a fiát pár dologra, ami az
öröksége része, olyan leckékre, melyeket a kikövezett utak és a
köztéri lámpák világában lehetetlen lenne elsajátítania. Olyasmikre,
amikre az apjának kellett volna megtanítania.
Az elmúlt évek során Cora apja lelkes horgász lett – vagy talán
inkább lelkes nagypapa, aki mindent megtett azért, hogy mosolyt
csaljon Leni és MJ arcára. Visszavonult az ügyvédi praxisától, és
inkább a ház körül serénykedett.
Így hát amilyen gyakran csak lehetett, kempingezni jártak, az sem
szegte kedvüket, hogy egy tucat alkalomból tízszer eső fogadta őket,
még a nyár közepén is. Vacsorára halat fogtak, és szabad tűzön,
öntöttvas serpenyőben sütötték ki. Esténként, mikor mindannyian a
tűz köré gyűltek, Leni verseket szavalt, és az alaszkai vadonban
játszódó történeteket mesélt.
 Leni számára ez nem szórakozás volt. Valami más. Létfontosságú.
Annak módja, hogy megszabaduljon a hét során felgyülemlett
feszültségtől, mely aközben támadt benne, hogy a Washingtoni
Egyetem campusának hordái közt ballagott, a részmunkaidős állása
részeként könyveket árult a hatalmas Shorey’s könyvesbolt
ügyfeleinek a First Avenue-n, vagy fotográfiaórákat vett esténként.
Leni azért járt ki a természetbe, hogy újra rátaláljon saját magára,
hogy helyreállítsa alaszkai lelkének még felfedezhető, apró
darabkáit, hogy a fia kapcsolatot tudjon teremteni az apjával, akit
sosem ismert, és azzal az élettel, amely ugyan megillette volna őt, de
valójában sosem tapasztalhatta meg. Alaszka, az utolsó határ, a föld,
mely mindörökké Leni otthona marad. A hely, ahová tartozik.
– Hallhatod a nevetését – szólalt meg Cora anyja.
Cora bólintott. Ez igaz volt; az egyre erősebben zuhogó eső
dobolása, a sátrak ponyvájára, a műanyag kapucnikra és a
tányérméretű levelekre hulló esőcseppek zaján túl is hallotta az
unokája kacagását.
MJ boldog kisgyerek volt – olyan kisfiú, aki könnyen barátkozott,
betartotta a szabályokat, és még megfogta az ember kezét az utcán,
amikor az iskolába sétáltak. Olyasmik érdekelték, ami a korabeli
fiúkat általában – akciófigurák, rajzfilmek, nyáron pedig a jégkrém.
Még elég kicsi volt ahhoz, hogy ne tegyen fel túl sok kérdést az
apukájáról, de hamarosan annak is eljön az ideje. Ezt mind tudták.
Cora azt is tudta, hogy amikor MJ mosolyogni látja az anyukáját,
még nem látja a mosoly mögött rejtőző árnyakat.
– Szerinted egy nap meg tud nekem bocsátani? – kérdezte,
miközben Lenit nézte.
– Ó, az isten szerelmére. Mégis miért? Hogy megmentetted az
életét? Az a lány imád téged, Coraline.
Cora nagyot szippantott a cigarettájából, majd hosszan kifújta a
füstöt.
 – Tudom, hogy szeret. Soha, egy pillanatig se kételkedtem abban,
hogy szeret engem. De hagytam, hogy egy háborús övezetben nőjön
fel. Hagytam, hogy olyasmiket lásson, amit egy gyereknek se lenne
szabad látnia. Hagytam, hogy megismerje a félelmet, hogy egy olyan
embertől rettegjen, akinek szeretnie kellett volna őt, akit végül pedig
a szeme láttára gyilkoltam meg. Aztán elmenekültem, és arra
kényszerítettem, hogy álnév alatt élje az életét. Talán, ha erősebb
lettem volna, bátrabb, én is szembeszállhattam volna a törvénnyel,
és megváltoztathattam volna, mint Yvonne Wanrow.
– Évekbe telt, mire annak a nőnek az ügye elérte a Legfelső
Bíróságot. Ráadásul te Alaszkában voltál, nem Washingtonban. És ki
hitte volna, hogy a jog végre igazat ad egy bántalmazott nő
védelmének? És apád szerint ez még így is csak nagy ritkán sikerül.
El kell ezt engedned. Leni is megtette. Nézz rá, odalenn van a fiával,
horgászni tanítja. A lányod jól van, Cora. Jól. Megbocsátott neked.
Neked is meg kell bocsátanod saját magadnak.
– Haza kell térnie.
– Haza? Egy kunyhóba, vízvezetékek és áram nélkül? Az
agykárosodott fiúhoz? Egy vád bűnrészeseként? Már van
valamilyen új vérvizsgálat. Valami DNS-sel kapcsolatos dolog. Ne
legyél nevetséges, Cora! – Kinyújtotta a karját, átkarolta Cora vállát.
– Gondolj arra, mennyi lehetőség adódott itt. Leni egyetemre jár, és
csodálatos fotográfus lesz belőle. Te is szereted a munkádat a
galériában. Meleg otthon vár rád, és van családod, akikre
számíthatsz.
Bármit tett is a lányával, azért már feloldozást nyert, ebben nem
kételkedett, és Leni megbocsátása valódi és igaz volt, mint a
napfény. De Cora, akárhogy próbálkozott is, hosszú éveken át,
képtelen volt megbocsátani saját magának. Nem a lövöldözés
kísértette őt; Cora újra és újra elkövetné a bűntényt, ha ugyanazok
lennének a körülmények.
 Az azt megelőző évek miatt nem tudta feloldozni saját magát,
mindazért, amit eltűrt és elfogadott, a szeretet sajátos értelmezéséért,
amit aztán egyfajta sötét igézetként továbbadott a lányának is.
Cora miatt Leni megtanult boldognak lenni, holott csak fél életet
élt, másnak tetteti magát, mint aki, máshol, mint ahol lenni szeretne.
Cora miatt Leni soha többé nem láthatja a férfit, akit szeret, és nem
is térhet haza. Mégis, hogy bocsáthatná meg magának mindezt?

a
Mosolyogj!
Boldog vagy.
Leni nem igazán tudta, miért kell emlékeztetnie magát arra, hogy
mosolyogjon és legyen boldog ezen a verőfényes napon, amikor
azért gyűltek össze a parkban, hogy megünnepeljék: lediplomázott.
Tényleg boldog volt.
Igazán.
Különösen ma. Büszke volt magára. Ő volt az első nő a
családjában, aki lediplomázott.
(Mondjuk jó sokáig tartott.)
De akkor is. Huszonöt éves volt, egyedülálló anya, és – a mai
naptól fogva – képzőművészeti egyetemi diplomával rendelkezett.
Szerető családja vette körül, a világ legjobb gyereke az övé volt, és
meleg otthon várta haza. Sosem volt éhes, sosem fázott, és nem
kellett aggódnia az anyja életéért. Mostanság csak mezei szülő-
aggodalmak miatt főhetett a feje. A gyerek ne keljen át egyedül az
úton, ne essen le a hintáról, vagy hogy ne bukkanjanak fel furcsa
idegenek a semmiből. Soha nem kellett ordibálás és sírás hangjára
elaludnia, és nem is ébredt arra, hogy a padló üvegszilánkokkal van
tele.
Boldog volt.
 Az nem számított, hogy néhanap, mint amilyen a mai is volt, a
múlt makacsul betüremkedett a látóterébe.
Természetes, hogy ma Matthew-ra gondol, azon a napon, amiről
olyan sokat beszélgettek. Hány beszélgetésük kezdődött vajon így:
Amikor végzünk az egyetemen…?
Ösztönösen a szeméhez emelte a fényképezőgépét, és ezzel
lekicsinyítette az elé táruló világot. Így sikerült felülkerekednie az
emlékein, így dolgozta fel az élményeit. Képekkel. A
fényképezőgépe segítségével körülvágta és átkeretezte a saját életét.
Boldog. Mosoly.
Klikk, klikk, klikk, és máris újra önmaga volt. Látta azt, ami igazán
számít.
A kék ég tiszta volt, egyetlen felhő sem bukkant elő. Mindenfelé
emberek. A napfény olyan nyelven szólította meg a seattle-i
lakosokat, melyet ők is értettek, kirángatta őket domboldali
otthonaikból, és arra ösztökélte őket, hogy drága edzőcipőjüket
felöltve élvezzék a hegyeket, a tavakat és a kanyargó erdei utakat.
Aztán majd beugranak a helyi Thriftway élelmiszerboltba, ahol
előrecsomagolt steaket vásárolnak a hétvégi sütögetéshez.
Az élet nyugodt volt Seattle-ben. Biztonságos és visszafogott.
Gyalogátkelőhelyekkel, közlekedési lámpákkal, bukósisakokkal,
lovas és biciklis rendőrökkel.
Anyaként próbálta megbecsülni ezt a védelmet, és igyekezett
beleszokni ebbe a kényelmes életformába. Soha senkinek nem
beszélt róla – még mamának sem –, hogy mennyire hiányzik neki a
farkasok vonyítása, a hómotoron töltött napok vagy a tavaszi
olvadáskor ropogó jég visszhangja. A boltban vásárolt húst vadászat
helyett; elfordította a csapot, ha vizet akart engedni, és lehúzta a
vécét, amikor végzett a dolgával. A nyaranta grillezett lazac
megpucolva, filézve és megtisztítva érkezett, mintha a
celofánbaldachin mögé ezüst és rózsaszín selyemszövet csíkok
kerültek volna.
 Aznap a körülöttük gyülekező emberek mind nevetgéltek,
beszélgettek. Kutyák ugattak, és a levegőbe ugráltak, hogy elkapják
a nekik dobott frizbit. Tinédzser fiúk egymásnak dobálták a
focilabdát.
– Nézd! – kiáltott MJ, és egy Gratulálunk, diplomás! feliratú,
rózsaszín luftballonra mutatott, mely egy sárga szalag végén
lebegett. A kisfiú egyik kezében egy félig megrágott muffint tartott,
arcára a cukorbevonat kecskeszakállat festett.
Leni tudta, hogy nagyon gyorsan nő (már most első osztályos
volt), így hát addig kellett ölelgetnie és puszilgatnia a fiát, amíg az
hagyta magát. A karjába vonta a fiút. MJ izzadt, vajkémes puszit
nyomott az arcára, teljes erővel magához ölelte az anyját, karját Leni
nyaka köré fonta, mintha nélküle megfulladna. Leni számára ez is
volt az igazság: ő megfulladt volna a fia nélkül.
– Ki kér még desszertet? – kérdezte Golliher nagymama a
piknikasztal mellől.
Épp ekkor tálalta Leni kedvenc desszertjét: az akutaqot. A hóból,
növényi zsírból, áfonyából és cukorból készülő eszkimójégkrémet.
Télen mama több rakás havat raktározott el a fagyasztóban,
kifejezetten erre az alkalomra.
MJ kiszabadította magát az ölelésből, majd diadalmasan az égbe
emelte a kezét (mindkettőt, csak hogy biztos legyen, észreveszik).
– Én! Kérek akutaqot!
Nagyi megkerülte a piknikasztalt, és megállt Leni mellett. Nagyi
rengeteget változott az elmúlt években, meglágyult, de máig úgy
öltözött fel a piknikezéshez is, mintha a golfklubba készülne.
– Nagyon büszke vagyok rád, Leni – mondta.
– Én is büszke vagyok magamra.
– Van egy barátnőm a klubból, Sondra. Azt mondja, van egy
üresedés a Sunset magazinnál, egy fotóasszisztensi állás. Megkérjem,
hogy telefonáljon oda Susan Grant érdekében?
 – Aha – felelte Leni. – Mármint igen, légy szíves! – Még mindig
nem szokta meg teljesen, ahogy idelenn a dolgokat intézték. Úgy
tűnt, az élet inkább azt jutalmazta, kit ismer az ember, nem azt, hogy
mire képes.
Egy dolgot azonban biztosra tudott: szerették őt. Nagyi és
nagypapa az első perctől fogva szívesen látták őket. Az elmúlt
években Leni, mama és MJ egy kis bérelt házban éltek Fremontban,
és hétvégente látogatták meg a nagyszüleit. Eleinte folyamatosan
résen voltak, nem mertek barátkozni, se szóba állni idegenekkel, de
idővel az alaszkai rendőrség lemondott róluk, nem keresték őket
többé, és a lebukás fenyegetése életük hátterévé halványult.
MJ folyton zajt csapott, és annyi energia tombolt benne, hogy a
Queen Anne Hillen álló csendes ház zsibongó otthonná változott. Az
együtt töltött estéken a tévé köré gyűltek, hogy olyan műsorokat
nézzenek, melyeket Leni nem tudott hova tenni. (Ehelyett inkább a
könyvekhez fordult; zsinórban harmadszor olvasta el az Interjú a
vámpírralt.) MJ volt a kerék, ők pedig a küllők. A kisfiú iránt érzett
szeretet összekovácsolta őket. Amíg MJ boldog volt, addig ők is. És
MJ nagyon boldog kisgyerek volt. Az emberek ezt úton-útfélen meg
is jegyezték.
Leni látta, hogy az anyja egyedül ácsorog és cigarettázik a
játszótér szélén, miközben egyik kezével teljesen természetellenes
pózban támasztotta a derekát.
Leninek feltűnt, mennyire kiugró az anyja járomcsontja, mennyire
színtelen az ajka, milyen vékony az arca. Szokásához híven nem
viselt sminket, bőre szinte teljesen áttetsző volt. Egy évvel korábban
hagyta abba a hajfestést; mostanra a haja kopott, őszbe hajló szőke
színt öltött.
– Akutaqot akarok! – kiáltotta MJ, miközben Leni pulóverének ujját
ráncigálta. Kissé orrhangon beszélt, mivel legutóbbi náthája óta el
volt dugulva az orra. Amióta elkezdte az iskolát az otthonuktól nem
messze álló magánintézményben, a kisfiú – és neki hála,
mindannyian – folyamatosan megfázással küszködött.
– És hogyan kell kérni? – kérdezte Leni.
– Kéééééérek szépeeeen – felelte MJ.
– Jól van. Menj, hívd ide nagyit. Mondd meg neki, hogy nyomja el
azt a fránya cigit, és jöjjön az asztalhoz.
Mintha puskából lőtték volna ki, vézna kis fehér lábai úgy jártak,
mint a habverő, szőke haja hátralibbent sápadt, hosszúkás arcából.
Leni végignézte, ahogy MJ visszarángatja mamát az asztalhoz, az
anyja arca kipirult a nevetéstől.
Leni oldalra pillantott, egy másodpercre elkalandozott a figyelme.
Meglátott egy férfit, aki a park bejáratától nem messze ácsorgott.
Szőke haja volt.
Ő volt az.
Rátalált.
Nem.
Leni felsóhajtott.
Évek óta nem telefonált a rehabilitációs központba. Rengetegszer
emelte fel a kagylót, de végül sosem tárcsázott. Nem számított, hogy
a lebukás fenyegetése egyre csökkent; attól még mindig létezett.
Ráadásul, amikor oly sok évvel ezelőtt rendszeresen odatelefonált,
mindig ugyanazt jelentették az állapotáról: Nincs változás.
Tisztában volt vele, hogy Matthew maradandó sérüléseket
szenvedett zuhanás közben, és a fiú, akit egykor szeretett, most már
csak az álmaiban létezett.
Néha, éjszakánként, hallotta a fiú suttogását, ugyan nem mindig,
nem is gyakran, de épp elégszer ahhoz, hogy lelket öntsön belé.
Álmaiban Matthew még mindig az a mosolygó fiú volt, akitől a
fényképezőjét kapta, és aki megtanította rá, hogy nem minden
szerelem félelmetes.
 – Gyere! – szólalt meg nagyi, és Lenibe karolt.
– Ez nagyszerű – felelte Leni. Szavai először kicsit mesterkéltnek
érződtek. Gépiesnek. De amikor MJ felpattant, tapsikolni kezdett, és
Mickey egér hangján azt kiáltotta, Szép volt, anyu!, Leni nem bírta
visszafojtani a mosolyt.
A sötét kontúrok visszahúzódtak, hátráltak, míg már csak az itt és
most maradt. Egy napfényes délután, ünneplés, család. Ilyen volt az
élet, úgy változott, akárcsak az időjárás. Az öröm ugyanolyan
váratlanul bukkant elő, mint a napsütés.
Leni boldog volt.
Tényleg.

a
– Mesélj még Alaszkáról, anyu – kérlelte aznap este MJ, miután
bemászott az ágyába, és magára húzta a paplanját.
Leni arrébb tűrte a világos, szinte fehér tincseket a fia homlokából,
és arra gondolt – már megint –, hogy mennyire hasonlít az apjára.
– Helyet kérek! – felelte.
Leni is bebújt mellé. A kisfiú a vállára hajtotta a fejét.
A szoba már elsötétült, csak egy kis Csillagok háborúja-mintás éjjeli
lámpa világított. Lenivel ellentétben a fia már az amerikai fogyasztói
társadalom gyermeke volt. Az aznapi, parkban tartott piknik és a
rengeteg móka után tudta, hogy MJ kimerült, de nem lenne hajlandó
elaludni esti mesélés nélkül.
– A lány, aki imádta Alaszkát…
Ez volt a kedvenc története. Leni évekkel ezelőtt kezdett bele, és
idővel egyre csak bővítette. Egy elképzelt társadalomról szólt, akik
egy alaszkai fjord türkizkék, jeges vizében éltek, olyan épületekben,
melyeket a hatalmas Mount Aku kitörése maga alá temetett. Ezek az
emberek – a Holló klán tagjai – kétségbeesetten vágytak rá, hogy
újra felemelkedhessenek a fénybe, hogy a napsütésben
sétálhassanak, de a Sas klán legidősebb fiának átka miatt arra
kárhoztattak, hogy örökké a jeges vízben éljék életüket – míg egy
suttogó vissza nem hívja őket. Katyaaq volt ez a suttogó. Egy tiszta
szívű, csendes erővel bíró idegen lány.
A történet hétről hétre bontakozott ki, Leni épp csak annyit mesélt
belőle esténként, hogy elaltassa a kisfiát. Katyaaq alakját az őslakos
alaszkai mítoszok inspirálták, amiket még kislányként olvasott,
valamint maga a nyers, ugyanakkor csodálatos vidék. Uki, a fiú,
akibe Katyaaq beleszeretett – egy földjáró –, a vízpartról szólongatta
a lányt.
Leni fejében kétség sem fért hozzá, kik is ezek a szerelmesek, vagy
hogy miért érzi ennyire tragikusnak ezt a történetet.
– Katyaaq, dacolva az istenekkel, vette a bátorságot, hogy
kiússzon a partra. Képtelenség lett volna ezt tennie, de az Uki iránt
érzett szerelme különleges képességgel ruházta fel. Csak taposta és
taposta a vizet, míg végül előtört a hullámok közül, és megérezte a
napfény erejét az arcán.
– Uki fejest ugrott a jéghideg vízbe, és közben a nevét kiáltotta.
Katyaaq megpillantotta a fiú szemét – olyan zöld volt, mint az öböl
tükörsima vize, mely egykor népének otthonául szolgált, haja a
napsugár színében pompázott. Kat – mondta a fiú –, fogd meg a,
kezem.
Leni látta, hogy MJ-t elnyomta az álom. Fölé hajolt, hogy puszit
nyomjon a homlokára, majd kicsusszant az ágyból.
Az apró, földszintes házban csend honolt. Mama valószínűleg a
nappaliban ücsörgött, és a Dinasztiát nézte. Leni végigsétált bérelt
otthonuk keskeny folyosóján, melyet minden oldalról Leni fotói és
MJ művei díszítettek. A klausztrofóbia, mely egykor megrohamozta
a műfa lécekkel burkolt falak közt, a tompa fényű folyosón sétálva,
mára teljesen megszűnt.
Épp olyan eltökélten zabolázta meg a benne rejlő vadságot, mint
ahogy egykor a vadont magát szelídítette meg. Megtanult a
tömegben közlekedni, falak közt élni, megállni a zebránál.
Megtanulta, hogy a sasok helyett vörösbegyeket figyeljen, hogy a
szupermarketben vásároljon halat, hogy pénzzel fizessen az új
ruhákért cserébe. Megtanulta beszárítani és ápolni lépcsőzetesre
vágott, vállig érő haját, és gondosan törődött egymáshoz illő
ruháival is. Manapság már szedte a szemöldökét is, leborotválta a
lábát és a hónalját.
Álcát öltött. Megtanulta, hogyan illeszkedjen be.
A szobájába vonult, és felkapcsolta a lámpát. Az évek során,
amióta itt éltek, semmit sem változtatott a szobán, szinte semmiféle
dekorációt sem vásárolt. Nem látta értelmét. Sivár és hétköznapi
volt, tele a garázsvásárokon szerzett bútorokkal, melyeket az elmúlt
években gyűjtöttek. Az egyetlen, valóban Lenire utaló jel a
fotófelszerelése volt: lencsék, fényképezők, élénksárga filmtekercsek.
Képhalmok és fotóalbumok gyűjteményei. Egy teljes albumot
megtöltöttek a Matthew-ról és Alaszkáról készült képek. A többi fotó
frissebb volt. Kozmetikai tükrének sarkába Matthew nagyszüleinek
fotóját tűzte. EZEK MI IS LEHETNÉNK. Mellette az a fotó volt,
melyet legelőször készített a fiúról Polaroid fényképezőjével.
Kinyitotta az ajtót, ami a kis, cédrusfa lécekből épített, a ház teljes
hosszán végigfutó tornácra vezetett. A ház mögött mama egy nagy
zöldségeskertet művelt. Leni kilépett a tornácra, és leült a két kerti
szék egyikébe, melyek már akkor is a házhoz tartoztak, amikor
beköltöztek. A feje fölött a ragyogó csillagokkal teli égbolt
végtelennek tűnt. Tömör cédruskerítés jelölte a telkük határát. Leni
érezte a levegőben az első nyári grillpartik távolról szállingózó
illatát, és hallotta az éjszakára épp elpakolt gyerekbiciklik zörgését.
Kutyák ugattak. Egy varjú éles kár-kár-kárral szitkozódott valami
felett.
Leni hátradőlt a székben, és csak nézett felfelé, próbált teljesen
elveszni a végtelen égben.
– Hahó – szólalt meg mama a háta mögül. – Csatlakozhatok?
 – Persze.
Mama letelepedett a másik székbe, a két szék elég közel volt
ahhoz, hogy akár meg is foghassák egymás kezét ücsörgés közben.
Ez lett az ő helyük az évek során, a keskeny tornác, mely egy olyan
dimenzióba nyitott utat, amely sem a múlthoz, sem a jelenhez nem
tartozott. Néha, különösképp az év ezen szakában, a levegőbe
rózsaillat keveredett.
– Bármit megadnék azért, hogy láthassam az északi fényeket –
szólalt meg Leni.
– Igen. Én is.
Együtt bámulták a határtalan éjszakai eget. Egyikük sem beszélt;
nem is volt rá szükség. Leni pontosan tudta, hogy mindkettejük
gondolatait egykori szerelmeik emléke tölti ki.
– De itt van nekünk MJ – szólalt meg végül mama.
Leni megfogta mama kezét.
MJ. Az örömük, a szerelmük, a megmentőjük.
 HUSZONNYOLC
a
CORÁNAK TÜDŐGYULLADÁSA VOLT. Ez nem volt nagy meglepetés.
Hetek óta minden egyes betegség leterítette, amit MJ hazahurcolt
az iskolából.
Most pedig egy steril várószobában ücsörgött; ingerült volt.
Türelmetlenül várta, hogy hazamehessen.
Várakozás.
Értékelte ugyan a biztonság kedvéért elvégzett vizsgálatokat,
amihez az anyja orvosa ragaszkodott, de most már készen voltak,
Cora pedig másra se vágyott, mint hogy megkapja az antibiotikum
receptjét, és leléphessen. MJ nemsokára hazaér az iskolából.
Cora a legújabb People magazint lapozgatta. (Ted Danson a Cheers-
ből stíről volt az abszurd főcím.) Megpróbálta megfejteni a magazin
hátoldalán lévő keresztrejtvényt, de nem volt eléggé képben a
populáris kultúrával ahhoz, hogy érdemben haladni tudjon vele.
Több mint harminc perc telt el, mire a kék hajú nővér visszatért a
várószobába, majd átvezette Corát egy kis irodába, melynek falai
diplomákkal, díjakkal, ilyesmikkel voltak tele. Intett Corának, hogy
üljön le a kemény, fekete székre.
A nő helyet foglalt, és ösztönösen keresztezte a lábát a bokájánál,
azzal a mozdulattal, melyet még oly sok évvel ezelőtt a golfklubban
tanítottak neki. Hirtelen, butácska módon az villant fel benne, hogy
ez a póz egyben metafora is arra, mennyi minden változott a nők
számára az élete során. Ma már senkit sem érdekelt, hogyan ül le
egy nő.
 – Szóval, Evelyn – szólalt meg az orvos. A szigorúnak tűnő,
dróthajú asszony nyilvánvalóan szeretett sminkelni. Úgy festett,
mint aki feketekávén és nyers zöldségen él, de pont Cora ítélne el
egy másik nőt azért, mert sovány? Az orvos asztala mögött egy sor
röntgenfelvétel lógott a fénykirakóra hasonlító monitoron.
– Hol van a tüdőgyulladás? – kérdezte Cora, miközben felszegett
állal a felvételek felé fordult. Egy polip, amint épp felfal valamit; ezt
látta bele a mintákba.
Az orvos szóra nyitotta a száját, de végül mégsem mondott
semmit.
– Doktornő?
Dr. Prasher az egyik felvételre mutatott.
– Látja a nagy fehér területeket? Itt. Meg itt. És itt? Látja azt a fehér
görbületet? Az árnyékot a gerince mentén? Ezek tüdőrákra
engednek következtetni. El kell végeznünk még pár vizsgálatot,
hogy biztosak lehessünk benne, de…
Várjunk csak. Micsoda?
Ez hogy lehetséges?
Ja, persze. Dohányzik. Tüdőrákja van. Leni évek óta nógatta Corát
a rossz szokása miatt, pontosan erre a kimenetelre figyelmeztette az
anyját. De ő csak nevetgélve hárított:
– A fenébe is, kislányom, abba is belehalhatok, hogy átkelek az
úton.
– A CT daganatot mutat a máján is, ami azt jelzi, hogy a rák áttétet
képzett – magyarázta tovább dr. Prasher.
A szavak összekuszálódtak Cora fejében: magánhangzók és
mássalhangzók, egy sor be-és kilégzés.
Dr. Prasher csak mondta és mondta a bizarr, felfoghatatlan
kontextusú szavakat. Bronchoszkópia, tumor, agresszív.
 – Mennyi időm van hátra? – kérdezte Cora, és csak késve fogta fel,
hogy a mondat közepén szakította félbe az orvost.
– Azt lehetetlen megmondani, Ms. Grant. De úgy tűnik, agresszív
rákkal állunk szemben. Négyes stádiumú tüdőrák, áttéttel. Tudom,
hogy ezt nagyon rossz hallani.
– Mennyi időm van hátra?
– Ön egy viszonylag fiatal nő. Agresszív kezelésbe kezdünk.
– Aha.
– Mindig van remény, Ms. Grant.
– Valóban? – kérdezett vissza Cora. – Ott van a karma is.
– Karma?
– Mérgező alak volt – mondogatta Cora magában –, én pedig csak
ittam és ittam a mérgét.
Dr. Prasher homlokráncolva előrehajolt.
– Evelyn, ez egy betegség, nem pedig megtorlás vagy bosszú
valamilyen bűnért. Ezek középkori gondolatok.
– Aha.
– Nos. – Dr. Prasher felállt, majd komor tekintettel így folytatta: –
Szeretném ma délutánra beütemezni bronchoszkópiára. Ez
alátámaszthatja a diagnózist. Szeretne felhívni valakit?
Cora felegyenesedett, de elég ingatagnak érezte magát, ezért meg
kellett kapaszkodnia a szék háttámlájában. A derekában érzett
fájdalom újra feléledt, így, hogy tudta, mi okozza, még rosszabbul
viselte.
Rák.
Rákos vagyok.
Elképzelni sem tudta, hogy ezt hangosan is kimondja.
Behunyta a szemét, kifújta a levegőt. Elképzelte – felidézte – a
pöttöm, vörös hajú kislányt, dundi kezével és fahéjpehelynek látszó
szeplőivel, ahogy felé nyúl, és azt mondja: mama, szeretlek.
Cora annyi mindenen ment keresztül. Túlélt, amikor meghalhatott
volna. Több száz különböző életet képzelt el magának, vagy
ezerféleképpen próbált vezekelni. Arról fantáziált, hogy
megöregszik, szenilis lesz, nevetni fog, mikor sírnia kellene, és
megsózza majd az ételeket, mikor cukroznia kellene. Arról álmodott,
hogy Leni újra szerelmes lesz, megházasodik, születik még egy
kisbabája.
Álmok.
Egy lélegzetvételnyi pillanat alatt bedőltek Cora életének
lehetőségei, hirtelen minden kiélesedett és összement. Minden
félelme, megbánása és csalódása szertefoszlott. Már csak egyetlen
dolog számított; mégis, hogy nem tudta ezt a kezdetektől fogva?
Miért töltött annyi időt azzal, hogy önmagát keresse? Tudnia kellett
volna. Mindig is. Az első perctől fogva.
Anya volt. Egy anya. És most…
Az én Lenim.
Mégis hogyan búcsúzhatna el tőle?

a
Leni odakint szobrozott az anyja kórházi szobájának zárt ajtaja
előtt, és próbálta lecsillapítani a légzését. Mindenfelől zajokat hallott,
a folyosó minden irányából, az emberek gumitalpú cipőkben siettek
a dolgukra, kocsikat tologattak egyik szobából a másikba, miközben
a hangosbemondóból folyamatosan szóltak a hirdetmények.
Leni az ezüstszínű fémkilincsre tette a kezét, és elfordította.
Besétált a nagy terembe, melyet két kisebb térré választottak szét a
plafonon futó fémgörgőkről lógó függönyök.
Mama egy ágyban ült, hátát fehér párnáknak támasztotta. Úgy
festett, mint egy antik baba, tojáshéjszín bőrével, ami túlságosan
szorosan feszült finoman formált arcára. Kulcscsontja kikandikált
túlméretezett kórházi köntösének nyakvonala felett, bőre a csont
mindkét oldalán besüppedt.
– Szia – üdvözölte Leni. Lehajolt, és megpuszilta anyja arcát. –
Szólhattál volna, hogy orvoshoz jössz. Elkísértelek volna. – Eltűrte
anyja puha, őszes-szőkés haját a szeméből. – Tüdőgyulladásod van?
– Négyes stádiumú tüdőrákom van. Ráadásul az alattomos kis
rohadék megtámadta a gerincemet és a májamat is. A véremben van.
Leni szó szerint hátrált egy lépést. Szinte emelni is kezdte a kezét,
hogy eltakarja azt arcát.
– Tessék?
– Sajnálom, kislányom. Nem túl rózsás a helyzet. Az orvos sem
volt különösebben reményteli.
Leni legszívesebben azt ordította volna, hogy ELÉG!
Nem kapott levegőt.
Rák.
– F-fájdalmaid vannak?
Nem. Nem ezt akarta kérdezni. De akkor mégis mit?
– Áh – felelte mama, és meglegyintette eres kezét. – Alaszkában
elég kemény lettem. – A keze Leni mellett a cigarettájáért nyúlt.
– Nem hiszem, hogy azt szabad itt.
– Én biztos vagyok benne, hogy nem – felelte mama, miközben
remegő kézzel rágyújtott. – De nemsokára megkezdjük a
kemoterápiát. – Megpróbált mosolyogni. – Szóval számíthatok a
kopaszságra és az émelygésre. Biztos jól fog nekem állni.
Leni közelebb hajolt hozzá.
– Le fogod győzni, ugye? – kérdezte, és közben pislogással
igyekezett visszatartani a könnyeket, nem akarta, hogy az anyja sírni
lássa.
– Persze. Seggbe rúgom ezt a kis rohadékot.
 Leni bólintott, megtörölte a szemét.
– Meggyógyulsz. Nagypapa megszerzi neked a város legjobb
ellátását. Van egy barátja a Fred Hutch bizottságában. Te majd…
– Rendben leszek, Leni.
Mama megérintette Leni kezét. Leni csak állt mellette, a
lélegzetvételeken, az érintésen és az egész életét átszövő szereteten
keresztül kapcsolódott az asszonyhoz. Szerette volna megtalálni a
megfelelő szavakat, de mégis mik lennének azok, és hogyan tudna
pár gyarló kis szó felszínen maradni a rák tengerén?
– Nem veszíthetlek el! – suttogta Leni.
– Igen – felelte mama. – Tudom, kislányom. Tudom.

a
Kedves Matthew!
Csak pár nap telt el az utolsó levelem óta. Vicces, hogy mennyi
minden változhat az életben egy hét leforgása alatt.
Igazából nem vicces. Ez egészen biztosan nem az.
Tegnap este, mikor a pihe-puha ágyamban feküdtem, az üzletben
vásárolt pizsamámban, egy csomó olyan dolog járt a fejemben, amiken
nem akartam gondolkozni. Így jutottam el hozzád.
Szerintem sosem beszéltünk eleget az édesanyád haláláról. Talán
azért, mert gyerekek voltunk, vagy talán azért, mert az eset annyira
traumatizált téged. De később igenis beszélnünk kellett volna róla,
amikor már idősebbek voltunk. El kellett volna mondanom neked, hogy
akár az idők végezetéig hallgatnám, ahogy megosztod a fájdalmadat.
Az emlékeidről kellett volna kérdezzelek.
Most már látom, hogyan válik a gyász vékony jéggé. Én még nem
veszítettem el az anyukámat, de egyetlen szócska eltaszította tőlem,
olyan akadályt képezett köztünk, ami korábban sosem létezett.
Életünkben először hazudunk egymásnak. Érzem. Hazudunk, hogy
megvédjük a másikat.
 De nem létezik védelem, igaz?
Tüdőrákja van.
Istenem. Bárcsak itt lennél!
Leni letette a tollát. Ezúttal egyáltalán nem nyugtatta meg a
levélírás Matthew-nak. Valójában csak még rosszabbul érezte magát
tőle. Még inkább egyedül.
Mennyire szánalmas, hogy nincs senkije, akivel beszélgethetne
erről. Hogy a legjobb barátjának fogalma sincs arról, hogy ki ő.
Összehajtogatta a levelet, és betette a cipősdobozba a többi közé,
melyeket az évek során írt, de sosem postázott el.

a
Azon a nyáron Leni végignézte, ahogyan a rák felemészti az
anyját. Először a haja veszett oda, aztán a szemöldöke. Ezt a vállának
határozott vonala követte; hanyatlani kezdett. Aztán a tartását és
lépteit törölte el a kór. Végül a rák teljesen megfosztotta őt a
mozgástól.
Július végére, miután a rák ennyi mindent elrabolt az anyjától, az
utolsó CT vizsgálat felfedte előttük az igazságot.
Bármivel próbálkoztak is, nem jártak sikerrel.
Leni némán ült az anyja mellett, és fogta a kezét, miközben
hallgatták, hogy a kezelés csődöt mondott. A rák, mozgó
ellenségként, mindenhová átterjedt, áttört a csontokon, tönkretette a
szerveket. Fel sem merült, hogy újra megpróbálják leküzdeni.
Ehelyett visszaköltöztek a Golliher-házba, felállítottak egy kórházi
ágyat a télikertben, ahová a fény beragyogott az ablakokon át, és
felvették a kapcsolatot egy hospice-gondozóval.
Mama küzdött az életéért, jobban küzdött, mint valaha, de a rák
fütyült az erőfeszítéseire.
 Most mama lassan, nagyon lassan felküszködte magát az ágyban
egy esetlen ülő pózba. Egy még meggyújtatlan cigarettát tartott
remegő, eres kezében. Persze, már nem tudott dohányozni, de
szerette a cigarettát a kezébe fogni. Néhány hajszála a párnán
maradt, aranyszínű vénákként feküdtek a fehér vásznon.
Oxigéntartály állt az ágy mellett; a mama orrába felhelyezett átlátszó
csövek segítettek neki lélegezni.
Leni felkelt az ágy mellől, és letette a könyvet, amiből épp
felolvasott. Töltött mamának egy pohár vizet, és odanyújtotta az
asszonynak. Mama kinyúlt a műanyag pohárért. A keze annyira
remegett, hogy Leni saját kezét az anyjáéra tette, hogy segítsen neki
megtartani a poharat. Mama csak annyit kortyolt belőle, mint egy
kismadár, majd köhögésben tört ki. Rozoga válla olyan erősen
rázkódott, hogy Leni meg mert volna esküdni rá, a vékony bőr alól a
csontok zörgése hallatszódott ki.
– Tegnap éjjel Alaszkáról álmodtam – szólalt meg mama,
miközben visszadőlt a párnákra. Felpillantott Lenire. – Nem volt
mindig olyan rossz, igaz?
Leni ledöbbent, hogy ilyen könnyedén hangzott el ez a szó.
Hallgatólagos megállapodás után évek óta nem beszéltek Alaszkáról
– sem apáról vagy Matthew-ról –, de talán elkerülhetetlen volt, hogy
visszatérjenek a kezdetekhez így, hogy közelgett a vég.
– Sok minden csodálatos volt – felelte Leni. – Szerettem Alaszkát.
Szerettem Matthew-t. Szerettelek téged. Még apát is szerettem –
vallotta be halkan.
– Jól szórakoztunk. Szeretném, ha erre emlékeznél. És a kalandra.
Amikor felidézzük, tudom, hogy a rossz élmények jönnek elő a
legkönnyebben. Az apád agresszivitása. A kifogások, amikkel
előálltam. Az iránta érzett szomorú szerelmem. De jófajta szeretet is
akadt ott. Ne felejtsd el! Az apád szeretett téged.
Ezt sokkal jobban fájt hallania, mint amennyit Leni el bírt viselni,
de látta, milyen fontos az anyjának, hogy mindezt hangosan is
kimondhassa.
– Tudom – felelte végül Leni.
– Mesélj MJ-nek rólam, oké? Mondd el neki, hogy mindig úgy
énekeltem, hogy közben nem tudtam a dalok szövegét, és hogy
forrónacit meg szandált hordtam, és rohadt jól néztem ki benne.
Meséld el neki, hogy igazi, kemény alaszkai lettem, bár nem akartam
az lenni, és hogy sosem hagytam, hogy a rossz dolgok végezzenek
velem, mindig mentem tovább. És mondd meg neki, hogy attól a
pillanattól fogva imádtam az anyukáját, hogy megláttam, és hogy
nagyon büszke vagyok rá.
– Én is szeretlek, mama – válaszolta Leni, de ez nem volt elég.
Közel sem volt elég, de ennyi jutott nekik: szavak – ezekből túl sok –,
miközben időből túl kevés maradt.
– Jó anya vagy, Leni, ilyen fiatalon is. Én sosem voltam olyan jó
anya, mint te.
– Mama…
– Ne hazudj, kislányom! Nincs rá időm.
Leni lehajolt, hogy elsimítson pár hajszálat mama homlokából.
Olyan puhák voltak, mint a pehelytoll, leheletvékonyak.
Elviselhetetlen volt látni, hogy ennyire megfogyatkozott az anyja.
Úgy tűnt, mintha mama minden egyes lélegzetvétellel tovább
veszítene életerejéből.
Mama lassan az éjjeliszekrénye felé nyúlt. A legfelső fiók a drága
bútorok némaságával, suhanva nyílt ki. Remegő kézzel előhúzott
egy levelet, melyet élesen háromba hajtott.
– Tessék.
Leni nem akarta elvenni.
– Kérlek!
Leni végül elfogadta a levelet, kihajtogatta, és meglátta a
macskakaparással, alig olvashatóan írt szavakat. Így szólt a levél:
 Én, Coraline Margaret Golliher Allbright, lelőttem a férjemet, Ernt
Allbrightot, miközben ő ütött engem.
Állatcsapda nehezékeket helyeztem a testére, és a Glass Lake-be
süllyesztettem. Elmenekültem, mert féltem a börtöntől, bár hittem
benne akkor – ahogyan most is –, hogy aznap este a saját életemet
mentettem. A férjem akkor már hosszú évek óta bántalmazott engem.
Rengeteg kaneqi lakos gyanította, hogy bántalmazott vagyok, és
megpróbáltak segíteni. Nem hagytam nekik.
A férjem halála az én kezemhez tapad, az én lelkemen szárad. A
bűntudat rák formáját öltve végez most velem. Isten így szolgáltat
igazságot.
Én öltem meg a férjemet, és én rejtettem el a holttestet. Egyedül. A
lányomnak semmilyen része nem volt ebben.
Őszinte tisztelettel: Coraline Allbright
Az anyja reszkető aláírása alatt szerepelt a nagyapja szignója is,
ügyvédként és tanúként egyaránt, illetve egy közjegyzői pecsét.
Mama beleköhögött egy zsebkendőkupacba. Vett egy szörcsögő
lélegzetet, majd felnézett Lenire. Egy borzalmas, rendkívüli
pillanatra megállt körülöttük az idő, a világnak is elakadt a lélegzete.
– Itt az idő, Leni. Megmentetted az életemet, kislányom. Ideje,
hogy te is élhesd az életedet.
– Azzal, hogy téged gyilkosnak nevezlek, magamat pedig
ártatlannak tettetem? Azt akarod, hogy ezzel vágjak neki az életnek?
– Azzal, hogy hazatérsz. Az apám szerint rám kenheted az
egészet. Ha azt mondod, hogy semmit sem tudtál róla. Gyerek voltál
még. Hinni fognak neked. Tom és Marge melléd állnak majd.
Leni megrázta a fejét, túlságosan letaglózta a szomorúság ahhoz,
hogy bármi mást mondjon:
– Nem hagylak el.
 – Ah, kislányom! Hányszor kellett ezt mondanod életedben? –
Mama fáradtan felsóhajtott, bánatos, könnyes szemmel meredt
Lenire. Zihálva, hörögve vette a levegőt. – De én el foglak hagyni
téged. Ettől nem menekülhetünk el. Kérlek! – suttogta. – Tedd ezt
meg értem! Legyél erősebb, mint én valaha voltam.

a
Két nappal később Leni a télikerten kívül ácsorgott, és onnan
hallgatta mama hörgő lélegzetvételeit, miközben nagyival
beszélgetett.
A nyitott ajtón át hallotta, amint a nagyanyja elhaló hangon azt
mondja: sajnálom.
Leni mostanra megvetette ezt a szót. Tudta, hogy az elmúlt
években mama és nagyi már mindent elmondtak egymásnak, amit el
kellett. Részletekbe menően megbeszélték a múltjukat. Sosem
egyszerre, sosem folytattak sírásba és ölelkezésbe torkolló
beszélgetéseket, de a múlt dolgait folyamatosan felemlegetve, a
tetteket, döntéseket és hiedelmeket felülvizsgálva, bocsánatot kérve
és megbocsátást nyújtva fordultak egymáshoz. Mindez közelebb
vitte őket ahhoz, akik valójában mindig is voltak. Anya és lánya.
Létfontosságú, megváltoztathatatlan kötelék – elég törékeny ahhoz,
hogy valamikor rég egy nyers szó hallatán elpattanjon, de kellően
tartós, hogy magát a halált is túlélje.
– Anyu! Hát itt vagy – szólalt meg MJ. – Már mindenhol kerestelek.
MJ odacsusszant hozzá, és teljes erővel csapódott neki. Kincsként
őrzött Ahol a vadak várnak példányát tartotta a kezében.
– Mami azt mondta, hogy felolvas nekem.
– Nem is tudom, kisfiam…
– Megígérte. – Azzal faképnél hagyta, és úgy vonult be a
télikertbe, mint egy balhézni készülő John Wayne. – Hiányoztam,
mami?
 Leni meghallotta az anyja halk nevetését. Aztán az oxigénmaszk
csengő-bongó zaját, ahogy MJ hozzáütött valamit.
Pár másodperccel később nagyi lépett ki a télikertből, meglátta
Lenit, és megtorpant.
– Téged hívat – mondta nagyi csendesen. – Cecil már járt benn
nála.
Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Előző nap mama órákon
keresztül eszméletlen volt.
Nagyi kinyúlt felé, megszorította Leni kezét, majd elengedte. Egy
utolsó, szívbe markolóan fájdalmas pillantást követően nagyi
végigsétált a folyosón, és felment az emeletre a saját szobájába, ahol,
Leni így képzelte, megengedte magának, hogy elsirassa a lányát, akit
éppen elveszített. Mind nagyon keményen próbálkoztak, hogy
mama ne lássa sírni őket.
A télikert nyitott ajtaján át Leni hallotta MJ éles hangját, amint így
szól:
– Olvass nekem, mami! – Mama válasza azonban nem hallatszott.
Leni az órájára pillantott. Mama nem nagyon bírt pár percnél
többet a kisfiúval tölteni. MJ jó kisfiú volt ugyan, de mégiscsak kisfiú
volt, ehhez mérten izgett-mozgott, csacsogott, folyamatosan
mozgásban volt.
Mama gyenge hangja csak úgy lebegett a télikert levegőjében,
emlékek áradatát zúdítva Lenire. „Aznap este Max farkasjelmezt
viselt, és egyik rosszaságot művelte a másik után…”{5}
Lenit ugyanúgy vonzotta az anyja hangja, mint mindig, sőt, talán
most még inkább, mikor minden egyes pillanat számított, és minden
egyes lélegzetvétel ajándéknak tűnt. Leni megtanulta elsüllyeszteni a
félelmet, lejjebb taszítani egy csendes helyre, és elfedni egy
mosollyal, de ettől függetlenül mindig vele volt a gondolat: Mi van,
ha ez a lélegzetvétel az utolsó? Ez az vajon?
 Itt, a végén, már lehetetlen volt egy utolsó pillanatos haladékban
reménykedni. És mamát annyira gyötörték a fájdalmak, hogy még a
remény is, hogy túléljen még egy napot, még egy órát, önzőségnek
hatott.
Leni meghallotta, hogy az anyja azt mondja, „Vége”, a szavak
pedig éles kettős jelentéssel bírtak.
– Még egy mesét, mami.
Leni ekkor belépett a télikertbe.
Mama kórházi ágyát úgy helyezték el, hogy kiélvezhesse róla az
ablakon beáramló napfényt. Szinte úgy festett, mint egy
tündérmesébe illő ágy az erdő mélyén, amit napsütés világít meg, és
amit melegházi virágok vesznek körbe.
Mama volt Csipkerózsika vagy Hófehérke, az ajka volt testének
utolsó darabja, ami még bírt valamennyi színt. Az egész teste
olyannyira apró és színtelen volt már, hogy teljesen beleolvadt a
fehér lepedőbe. Az átlátszó műanyag csövek kanyarogtak ki az
orrából, a füle körül, egyenesen az oxigéntartály felé tartva.
– Elég lesz, MJ! – szólalt meg Leni. – Maminak szundikálnia kell.
– Na basszus! – mondta, és közben összeroskadt a válla.
Mama felnevetett. De a nevetés hamar köhögéssé fajult.
– Szép beszéd, MJ, mondhatom. – Hangja suttogássá halkult.
– Mami köhögése már megint véres – szólalt meg MJ.
Leni előhúzott egy zsebkendőt az anyja ágya melletti dobozból, és
közelebb hajolt, hogy letörölje a vért az anyja arcáról.
– Adj maminak egy puszit, és menj, MJ! Nagypapa szerzett egy új
repülőmodellt, amit össze kell szerelnetek.
Mama keze az ágyról remegve a levegőbe emelkedett. Kézfeje tele
volt véraláfutással az infúzió miatt.
MJ közelebb hajolt, olyan erővel ért az ágyhoz, hogy az anyját is
arrébb lökte, a térde nagy robajt csapva az oxigéntartályhoz
verődött. Óvatosan megpuszilta a sérült kezet.
Amikor távozott, mama felsóhajtott, és visszafeküdt a párnákra.
– Ez a gyerek egy szarvasbika. Balett-vagy tornaórákra kellene
hordanod. – Alig lehetett hallani a hangját. Leninek közel kellett
hajolnia hozzá.
– Aha – felelte Leni. – Hogy vagy?
– Fáradt vagyok, kislányom.
– Tudom.
– Annyira fáradt vagyok, de… Nem hagyhatlak itt. Én… nem
tehetem. Nem tudom, hogyan. Te vagy az nekem, tudod. Életem
szerelme.
– A borsó meg a héja – suttogta Leni.
– Két fél egy egész – köhécselt mama. – Ha arra gondolok, hogy
egyedül maradsz, nélkülem…
Leni lehajolt, és csókot nyomott az anyja homlokára. Most már
tudta, mit kell mondania, hogy mit szeretne hallani az anyja. Az
ember mindig tudja, mikor kell erősnek lennie a másik kedvéért.
– Jól vagyok, mama. Tudom, hogy velem leszel.
– Örökké – suttogta mama alig hallhatóan. Felemelte reszkető
kezét, és megérintette Leni arcát. A bőre hideg volt. Egyértelműen
látszott, mennyi energiát emészt fel ez az egyetlen mozdulat.
– Mehetsz – suttogta Leni.
Mama mélyet sóhajtott. Ebből a hangból Leni hallotta, milyen rég
és milyen keményen küzdött az anyja ezért a pillanatért. Mama keze
lehullott Leni arcáról, az ágyra huppant. Úgy nyílt szét, mint egy
virág, felfedve a véres zsebkendőcsomót.
– Áh, Leni… te vagy életem szerelme… aggódom, hogy…
– Rendben leszek – hazudta Leni. Könnyek folytak végig az arcán.
– Szeretlek, mama.
 Ne menj, mama. Nem tudok létezni nélküled.
Mama szemhéja lecsukódott.
– Szerettelek… téged… kislányom.
Leni alig hallotta az utolsó, suttogva kiejtett szavakat. Ugyanolyan
mélyen érezte az anyja utolsó lélegzetvételét, mintha ő maga szívta
volna be a levegőt.
 HUSZONKILENC
a
– AZT AKARTA, HOGY EZ A TIÉD LEGYEN.
Nagyi Leni régi hálószobájának nyitott ajtajában állt, talpig
feketébe öltözve. Sikerült a gyászt eleganciába fordítania. Ez
olyasmi, amiből mama régen viccet csinált volna – lenézte az olyan
nőket, akiket ennyire foglalkoztatott, hogyan festenek. De Leni
tudta, hogy az emberek néha bármibe megpróbálnak
belekapaszkodni, hogy képesek legyenek a felszínen maradni. És
talán a fekete öltözék páncélt jelentett, egy jelzést az embereknek: Ne
szóljatok hozzám, ne közelítsetek, ne nyaggassatok az átlagos, hétköznapi
kérdéseitekkel, mikor az én világom romokban hever.
Leni ugyanakkor úgy nézett ki, mint akit a dagály mosott partra.
Az anyja halála óta eltelt huszonnégy órában nem zuhanyozott, nem
mosott fogat, át sem öltözött. Csak ücsörgött a szobájában, zárt ajtók
mögött. Kettőkor megerőlteti majd magát, amikor el kell mennie MJ-
ért az iskolába. A fia távollétében azonban egyedül úszott a
vesztesége tengerében.
Kibújt a takarója alól. Lassú mozgással, mintha az anyja hiánya
miatt az izmai működése is átalakult volna, átkelt a szobán, elvette a
dobozt a nagyanyjától, majd így szólt:
– Köszönöm.
Egymásra néztek, a gyász tükrébe pillantva. Aztán, egy szó nélkül
– mégis mire voltak jók a szavak? – nagyi megfordult, és mereven
kihúzva magát végigvonult a folyosón. Ha Leni nem ismerte volna
őt, úgy jellemezte volna, mint egy szikla, a tökéletes önfegyelem
asszonya, de Leni ennél jobban értette a nagyanyja működését. A
lépcsőn nagyi megtorpant, elvétett egy lépcsőfokot; erősen
kapaszkodott a korlátba. Nagypapa előbújt az irodából, épp akkor
bukkanva fel, mikor a feleségének szüksége volt rá, és odanyújtotta
neki a karját.
Ők ketten, lehajtott fejjel egymásnak dőlve a fájdalom szobrát
testesítették meg.
Leni gyűlölte az érzést, hogy nem tud a segítségükre lenni. Mégis
hogyan menthetnék meg egymást, miközben mindhárman
fuldokolnak?
Leni visszament az ágyához. Bebújt a takarók alá, majd az ölébe
húzta a rózsafa dobozt. Természetesen látta már korábban is. Egykor
ebben tartották a kártyapaklijukat.
Bárki készítette is a dobozt, egészen addig csiszolta, míg a felülete
inkább érződött üvegnek, mint fának. Szuvenír volt, talán egy ezer
évvel ezelőtti útjukról, amikor egy lakókocsiban éltek, amivel
egészen Tijuanáig utaztak. Leni akkor még túl kicsit volt ahhoz,
hogy emlékezzen rá – ez még Vietnám előtt történt –, de többször
hallotta, hogy a szülei felemlegették ezt az utat.
Leni vett egy mély lélegzetet, és felnyitotta a fedőt. Odabenn
egymásba gabalyodó tárgyakat pillantott meg. Egy olcsó,
amulettekkel díszített ezüst karkötőt, egy kulcscsomót egy Hajts
tovább! feliratú kulcstartón, egy fésűkagyló héját, egy gyöngyös
szarvasbőr pénztárcát, egy pakli kártyát, egy őslakosok által
kifaragott agyart, amin egy eszkimó egy szigonyt tart a kezében.
Egyesével kézbe vette a tárgyakat, és próbálta elhelyezni őket az
anyja életének összefüggésrendszerében. Az amulettes karkötő
ajándéknak tűnt, olyannak, amilyet középiskolás lányok adnak
egymásnak, és arra emlékeztette Lenit, anyja életének mennyi
darabkája maradt ismeretlen a számára. A kérdéseken merengett,
melyeket végül sosem sikerült feltennie; a történetekre, melyek
elmesélésére mamának már nem maradt ideje. Mind odaveszett. A
kulcsokat Leni felismerte – azt a házat nyitották, amit oly sok éve
egy seattle-i zsákutcában béreltek. A fésűkagylóhéj arról árulkodott,
az anyja mennyire szeretett a tengerparton kagylókat gyűjteni, a
szarvasbőr tárca pedig valószínűleg emlék az egyik rezervátum
ajándéküzletéből.
Talált egy feles poharat is, ami a Vén Tengerimedvéből
származott. Egy uszadékfa-darabot, melybe a Cora és Ernt, 1973
feliratot vésték. Három fehér achátot. Egy esküvői fotót, melyet a
szülei házasságkötésének napján, a bíróságon készítettek. A képen
mama arcán sugárzó mosoly ült, lábszárközépig érő, harang alakú
fehér ruhát viselt, és egy szál fehér rózsát tartott fehér kesztyűs
kezében; apa szorosan magához vonta őt, fekete öltönyében és
keskeny nyakkendőjében kissé feszült mosollyal az arcán vigyorgott.
Úgy néztek ki, mint a gyerekek, akik beöltözőset játszanak.
A következő fotó a VW buszukról készült, tele a dobozaikkal,
legfelül pedig a lekötözött bőröndjeikkel. A nyitott ajtón át jól
láthatóak halmokban álló kacatjaik. Mindössze pár nappal azelőtt
készülhetett, hogy útnak indultak észak felé.
Mindhárman a busz mellett álldogáltak. Mama trapézfarmert és
haskidobós felsőt viselt. Szőke haját varkocsokba fonta, és egy
gyöngyös hajpánt keretezte a fejét. Apa halványkék, műszálas
nadrágba és egy ahhoz illő, túlméretezett gallércsúcsokkal díszített
ingbe öltözött. Leni a szülei előtt állt, fehér bubigalléros piros
ruhájában és tornacipőjében. A szülei mindketten a vállára tették az
egyik kezüket.
Leni arcán széles mosolyt terült el. Boldog mosoly.
A fénykép elhomályosult, és szinte táncot járt Leni remegő
kezében.
Egy piros, kék és aranyszínű valami vonta magára Leni figyelmét.
Letette a képet, megtörölte a szemét.
Egy katonai érem; egy piros, fehér, és kék színű szalag, melynek
csúcsos végére egy bronzcsillagot erősítettek. Megfordította a
csillagot, hogy el tudja olvasni a hátuljába gravírozott feliratot:
Hősies és kiemelkedő teljesítményéért. Ernt A. Allbright számára. Alatta
egy összehajtogatott újságcikk hevert, „Szabadon engedték a seattle-
i hadifoglyot” főcímmel, melyet egy, az apjáról készült fotóval
illusztráltak. A férfi leginkább egy csontvázra hasonlított, szeme
fásultan meredt a semmibe. Szinte semmiféle hasonlóságot nem
lehetett felfedezni közte és az esküvői fotón szereplő alak között.
Bárcsak emlékeznél rá, milyen volt azelőtt… Hányszor ismételgette
ezt az anyja az évek során?
A mellkasához szorította a fotót és az érmet is, mintha így a
lelkébe véshetné a lenyomatukat. Leni ezeket az emlékeket akarta
megőrizni: a szerelmüket, a férfi hősiességét, a nevetésüket
megörökítő képet, az anyja kagylógyűjtögetésének gondolatát.
Már csak két dolog hevert a dobozban. Egy boríték és egy
összehajtogatott jegyzetlap.
Leni félretette az érmet és a fotót, majd felemelte a papírdarabot,
és lassan széthajtogatta. Mama finom, magániskolás lányhoz méltó
kézírása jelent meg előtte.
Az én gyönyörű kislányomnak!
Itt az ideje visszacsinálni, amit tettem. Álnév
alatt kell élned azért, mert én megöltem egy
embert. Én.
Talán most még nem így látod, de van egy
otthonod, és az otthon sokat jelent. Esélyed van
arra, hogy másmilyen életed legyen. Megadhatod
azt a fiadnak, amit én nem tudtam megadni
neked, de ehhez bátorsága lesz szükség. De
bátorságból nem szenvedsz hiányt. Mindössze
annyit kell tenned, hogy visszatérsz Alaszkába, és
átadod a levélbe foglalt vallomásomat a
 rendőrségnek. Mondd meg nekik, hogy gyilkos
vagyok, és érjen végre véget ez az egész, ahogyan
mindig is kellett volna, anélkül hogy a tettem
téged is besározna. Lezárják az ügyet, te pedig
szabad leszel. Szerezd vissza a neved és az életed.
Menj haza. Szórd szét a hamvaimat a
vízpartunkon.
Én vigyázni fogok rád. Örökké.
Most már neked is van gyereked, így hát tudod
mit jelent ez. Te vagy az én szívem, kislányom. Te
jelentesz mindent, amit helyesen tettem az
életben. És szeretném, ha tudnád, hogy mindent
újra megtennék, az összes csodálatos borzalmas
pillanatát újraélném. Hosszú éveken át újra és
újra átélném mindazt, ha még egyetlen percet
veled tölthetnék.
A borítékban két Alaszkába szóló jegyet talált; csak oda.

a
A gondosan ápolt Queen Anne Hill út teljes hossza csak úgy
zsibongott az élettől július utolsó vasárnapján. Leni nagyszüleinek
szomszédai mind Weber grillsütőik fölött gyülekeztek, a boltban
vásárolt húsokat sütögették ki, fényűző margaritát turmixoltak,
miközben a gyerekeik olyan hintákban játszottak, melyek ára felért
egy használt autóéval. Feltűnt vajon bármelyiküknek, hogy a
Golliher-ház összes ablakán leeresztették a redőnyt? Megérezték
valahogy a köveken és üvegfelületeken át kiáramló gyász érzését?
Erről a bánatról nem beszélhettek publikusan. Mégis hogyan
fejezhetnék ki egy olyan nő – Evelyn Grant – elvesztése felett érzett
gyászukat, aki valójában sosem létezett?
Leni kimászott hálószobájának ablakán, és leült a tetőre, a
fazsindelyek recés felülete simára kopott az évek során a rajta
ücsörgő emberek súlya alatt. Ezen a helyen jobban érezte mama
jelenlétét, mint bárhol máshol. Néha az érzés olyannyira
felerősödött, hogy Leni szinte hallotta mama lélegzetvételeit, de
valójában csak a szellő volt az, mely a ház előtt terebélyesedő juharfa
levelei közt sustorgott.
– Néha rajtakaptam az anyádat, hogy idekinn cigizik. Tizenhárom
évesen – szólalt meg nagyi halkan. – Azt hitte, hogy a bezárt ablak és
a mentás lehelet elég ahhoz, hogy átverjen.
Leni nem bírta visszafojtani a mosolyt. Ez a pár szó úgy hatott,
mint egy varázsige, mely egy csodálatos, rendkívüli pillanatra
visszahozta számára mamát. A szőke haj lobogását, a nevetést a
szélben. Leni hátrapillantott, meglátta az emeleti hálószoba nyitott
ablakában álló nagyanyját. A hűvös, esti szellő belekapott fekete
blúzába, a nyakánál összeborzolta a szegélyt. Leninek az a múló,
döbbenetes gondolata támadt, hogy a nagyanyja élete végéig feketét
fog viselni; talán még ha magára öltene is egy zöld ruhát, a
pórusaiból áramló bánkódás és a veszteség feketére festené a kelmét.
– Csatlakozhatok?
– Bejövök én. – Azzal Leni már el is kezdett feltápászkodni.
Nagyi kihajolt a nyitott ablakon keresztül, haja beleakadt az
ablakkeretbe, és frizurája le is lapult kissé.
– Tudom, hogy azt hiszed, dinoszaurusz vagyok, de a párkányon
még át tudok mászni. Jack LaLanne hatvanévesen át tudott úszni az
Alcatrazból San Franciscóba.
Leni kissé arrébb oldalazott.
Nagymama átmászott a nyíláson, majd leült mellé, egyenes hátát a
házfalnak döntötte.
 Leni hátrébb csusszant, hogy egymás mellé kerüljenek, vitte
magával a rózsafa dobozt is. Azóta a sima felületet simogatta, hogy
előző nap kinyitotta a dobozt.
– Nem akarom, hogy elmenj.
– Tudom.
– A nagyapád szerint rossz döntés, és ő már csak tudja. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Maradj itt! Ne add át nekik azt a levelet!
– Ez volt az utolsó kívánsága.
– De már meghalt.
Leni nem tudott nem mosolyogni ezen. Imádta, hogy a
nagyanyjában az optimizmus és a gyakorlatiasság komplex keveréke
kelt életre. Az optimizmusnak köszönhetően képes volt két
évtizeden át várni arra, hogy a lánya hazatérjen; a
gyakorlatiasságnak hála pedig meg tudott feledkezni az ez idő alatt
érzett összes fájdalmáról. Az évek során Leni tudta, hogy mama
nemcsak megbocsátott a szüleinek; sikerült megértenie őket, így meg
is bánta, hogy olyan kíméletlenül viselkedett velük. Talán végső
soron minden gyereknek ezt az utat kell bejárnia.
– Mondtam már, hogy mennyire hálás vagyok, amiért
befogadtatok minket, hogy így szeretitek a fiamat?
– És téged.
– És engem.
– Segíts nekem megérteni, Leni. Félek.
Leni egész éjjel ezen gondolkozott. Tudta, hogy őrültség, tudta,
hogy veszélyes, de azt is, hogy van remény.
Szeretett volna újra Leni Allbright lenni – sőt, szüksége volt rá.
Hogy a saját életét élhesse. Bármi áron.
– Tudom, hogy Alaszkára egy hideg és barátságtalan helyként
gondoltok, ahol teljesen elvesztünk. De az igazság az, hogy
valójában magunkra is találtunk. Az a hely, nagyi, bennem él. Oda
tartozom. Nagy árat fizettem ezekért az évekért. És ott van MJ is.
Már nem kisbaba. Hanem kisfiú, aki egyre rohamosabban nő.
Szüksége van egy apára.
– De az apja…
– Tudom. Éveken át próbáltam a lehető legtöbbet elárulni MJ-nek
az apját illető igazságból. Tud a balesetről és a rehabilitációs
központról. De nem elég történeteket mesélni. MJ-nek tudnia kell,
honnan származik, és hamarosan valódi kérdéseket fog feltenni.
Megérdemli, hogy válaszokat is kapjon rájuk. – Leni szünetet tartott.
– Az anyám sok mindennel kapcsolatban tévedett, de egyvalamiben
igaza volt: a szerelem tartósságában. Hogy az nem múlik el. Minden
valószínűség ellenére, még a gyűlölet torkában is kitart. Magára
hagytam a fiút, akit szerettem, amikor összetört és beteg volt, és
gyűlölöm ezért magamat. Matthew MJ apja, akár felfogja, hogy ez
mit jelent, akár nem, akár képes a karjába venni, vagy beszélni
hozzá, akár nem. MJ megérdemli, hogy megismerje a saját családját.
Tom Walker a nagyapja. Alyeska a nagynénje. Megbocsáthatatlan
bűn, hogy ők még csak MJ létezéséről sem tudnak. Ők ugyanannyira
szeretnék őt, mint ti.
– Megpróbálhatják elvenni őt tőled. A szülői felügyeleti jog
trükkös ügy. Nem élnéd túl, ha ez bekövetkezne.
Ebbe a sötét sarokba Leni képtelen volt bemerészkedni.
– Ez nem rólam szól – felelte halkan. – Muszáj helyesen
cselekednem. Végre.
– Ez egy rossz ötlet, Leni. Egy borzalmas ötlet. Ha tanultam
valamit az anyád esetéből és a következményekből, akkor az ez: az
élet – és a törvény – nem bánik a nőkkel kesztyűs kézzel. És néha
egyáltalán nem hasznos helyesen cselekedni.

a
A nyár Alaszkában.
 Leni sosem feledte a rendkívüli, lélegzetelállító szépséget, és most,
hogy egy kis repülőgépen utazott Anchorage-ből Homerbe, úgy
érezte, a lelke kitárja a kapuit. Évek óta először újra teljesen önmaga
lehetett.
Átrepültek Anchorage külterületeinek lápvidéke és a Turnagain
Arm ezüstös tája fölött, az apálynak hála előbukkant a szürkés
homokos vízfenék, ahol oly sok meggondolatlan halász futott
zátonyra, és ahol a varázslatos torlóár akkora hullámokat vetett,
amiken akár szörfözni is lehetne.
Aztán előbukkant a Cook Inlet, egy sávnyi kékség, melyet
halászhajók pöttyei díszítettek. A repülő balra dőlve a hófödte
hegyek felé vette az irányt, és átrepült a jégkék színű Harding
Icefield fölött. A Kachemak-öböl fölé érve a föld újra gazdag, zöld
színt öltött, a smaragdzöld dombocskák láncolatának köszönhetően.
Hajók százai pontozták a vizet, fehér vízfodorszalagokat húzva
maguk után.
Homerbe érve a kaviccsal kirakott kifutópályán landoltak, MJ
pedig boldogan sikított és mutogatott kifelé az ablakon. Amikor a
repülő végül megállt, a pilóta előlépett, kinyitotta nekik a hátsó ajtót,
és segített Leninek a gurulós bőröndjével (mennyire odakintre illő
táska ez – még vállpántja sincsen).
Egyik kezével MJ kezét fogta, a másikkal pedig a bőröndöt húzta a
salakos úton, így haladtak az apró kis légiközlekedési iroda felé. Egy
falra szerelt nagy óra jelezte az időt: 10:12.
A pultnál Leni magára vonta a recepciós figyelmét.
– Elnézést. Úgy hallottam, hogy új helyre költözött a rendőrőrs a
városban.
– Nos, annyira azért nem új. A Heath Streeten van, a postán túl.
Szeretné, hogy hívjak önöknek egy taxit?
Ha Leni nem lett volna ennyire ideges, egész biztosan felkacagott
volna ezen a képen: taxit hívni Homerben?
 – Ööö. Igen. Kérem! Az nagyszerű lenne.
Amíg a taxira vártak, Leni a kis légiközlekedési irodában
ácsorogva ámulva meredt az egész falat betöltő, színes nyomtatott
brosúrákra, melyek különböző kalandokat reklámoztak a turisták
számára: a Pazar Alaszkai Kalandszállást Sterlingben és a Walker-
öböl Kalandparkot Kaneqben; a repülőút távolságra lévő szállásokat
Brooks Range-ben, egész napra felfogadható vízitúra-vezetőket,
szervezett vadászatokat Fairbanksben. Alaszka szemmel láthatóan
tényleg azzá a turistaparadicsommá vált, aminek Tom Walker
egykor elképzelte. Leni tisztában volt vele, hogy nyaranta minden
héten óceánjárók kötnek ki Sewardban, melyekről aztán több ezer
ember érkezik a szárazföldre.
Nem sokkal a taxi érkezése után Leni és MJ máris a rendőrségnél
találták magukat, egy hosszú, alacsony, lapos tetejű saroképület
előtt.
Odabenn a rendőrőrsön erős fények világítottak, a falakat frissen
festhették. Leni küszködött a gurulós bőröndjével, folyton
emelgetnie kellett a küszöbök fölött. Egyetlen személy volt csak
rajtuk kívül odabenn: egy egyenruhát viselő nő ült egy asztalnál.
Leni eltökélten lépdelt előre, de közben olyan erősen szorította MJ
kezét, hogy a kisfiú fészkelődve és vinnyogva próbált kiszabadulni.
– Jó napot! – köszönt az asztalnál ülő nőnek. – A rendőrfőnökkel
szeretnék beszélni!
– Milyen ügyben?
– Egy… gyilkossági ügyben.
– Ember az áldozat?
Alaszkán kívül soha sehol nem tennék fel ezt a kérdést.
– Információm van egy bűnüggyel kapcsolatban.
– Kövessen.
Az egyenruhás nő egy üres börtöncella mellett vezette végig Lenit,
egyenesen egy zárt ajtóhoz, melyen a következő tábla állt: CURD
WART RENDŐRFŐNÖK.
A nő erősen koppantott az ajtóra. Kétszer.
– Szabad! – hangzott a válasz tompa hangon, mire a nő kinyitotta
az ajtót.
– Rendőrfőnök, ez a fiatal hölgy azt állítja, információja van egy
bűnüggyel kapcsolatban.
A rendőrfőnök lassan felállt. Leni emlékezett rá, ő is jelen volt
Geneva Walker keresésénél. Hosszabb tüsifrizurát viselt. Bozontos,
vörös bajsza jól ellenpontozta vörösesbarna borostáját, mely
nyilvánvalóan azóta nőtt vissza, hogy aznap reggel
megborotválkozott. Úgy festett, mint egy egykor lelkes középiskolai
hokijátékos, aki végül kisvárosi zsaruként végezte.
– Lenora Allbright – mutatkozott be Leni. – Az apám Ernt
Allbright volt. Régebben Kaneqben éltünk.
– Szent egek! Azt hittük, meghalt. A mentőcsapatok napokig
keresték önt és az anyját. Mikor volt ez, hat, hét évvel ezelőtt? Miért
nem léptek kapcsolatba a rendőrséggel?
Leni kényelembe helyezte MJ-t az egyik széken, és a kezébe adott
egy könyvet. A nagyapja tanácsai visszhangzottak a fejében: Ez egy
rossz ötlet, Leni, de ha mindenáron végig akarod csinálni, óvatosnak kell
lenned, okosabbnak, mint amilyen anyád valaha volt. Semmit se mondj!
Csak add át nekik a levelet. Mondd nekik, hogy fogalmad sem volt róla,
hogy apád halott, egészen addig, amíg az anyád oda nem adta neked ezt a
levelet. Mondd nekik, hogy a bántalmazás elöl menekültetek, és
elrejtőztetek, hogy ne találhasson meg titeket. Minden, amit tettetek – az új
személyazonosság, az új város, a hallgatás –, illik a képbe, egy veszélyes férfi
elöl bujkáló család sztorijába.
– Induljunk már, anyu! – dülöngélt MJ a széken. – Látni akarom az
apukámat.
– Nemsokára, öcskös. – Megpuszilta a kisfiú homlokát, majd
visszatért a rendőrfőnök asztalához. Egy széles, szürke fémszalag
terült el köztük, amit családi fotók díszítettek, és amelyre egy csomó,
rendetlenül feltűzött, rózsaszín „amíg-nem-volt-az-irodában”
üzenetet akasztottak, az összképet horgászújságok zűrzavara tette
teljessé. Egy elképesztően kusza zsinegű horgászorsó szolgált
papírnehezékként.
Leni előhúzta a levelet a táskájából. Remegő kézzel nyújtotta át az
anyja levelét.
Ward rendőrfőnök végigolvasta a levelet. Leült. Felnézett.
– Tudja, mi áll benne?
Leni odahúzott egy széket, majd leült a férfival szemben. Attól
tartott, a lába egyszer csak kicsúszik alóla.
– Igen.
– Szóval az anyja lelőtte az apját, megszabadult a holttesttől, és
maguk ketten elmenekültek.
– Ott van a levél a kezében.
– És hol van most az anyja?
– Múlt héten halt meg. A halálos ágyán adta nekem ezt a levelet,
és arra kért, hogy juttassam el a rendőrséghez. Ekkor hallottam erről
először. A… gyilkosságról, úgy értem. Azt gondoltam, hogy az
apám bántalmazása elől menekültünk. Ő… nagyon erőszakos volt.
Néha. Egy este nagyon durván megverte az anyámat, ezért
elmenekültünk, miközben ő aludt.
– Részvétem az anyja miatt.
Ward rendőrfőnök hosszan, résnyire szűkült szemmel meredt
Lenire. Tekintetének intenzitása felkavaró volt. Leni leküzdötte a
késztetést, hogy fészkelődni kezdjen. Végül a férfi felkelt, az irodája
hátuljában álló iratszekrényhez lépett, végigpörgetett egy fiókot,
majd előhúzott egy mappát. Az asztalára dobta, leült, kinyitotta.
– Szóval. Az anyja, Cora Allbright, egy öt láb hét hüvelyk magas
asszony volt. Az emberek gyönge, törékeny, vékony nőként írták le.
Az apja pedig majdnem hat láb magas volt.
– Igen. Így van.
– És mégis, ez az asszony képes volt lelőni az apját, kivonszolni a
holttestet a házból, és, hogy is volt – egy hómotorhoz kötözni –,
amivel aztán felvezetett a Glass Lake-hez a tél közepén, léket vágott
a jégbe, vascsapdákat rakodott rá, és bedobta a vízbe. Egyedül. Hol
volt maga eközben?
Leni mozdulatlanul ült, kezét összefonta az ölében.
– Nem tudom. Nem tudom, mikor történhetett. – Érezte, hogy
többet kellene mondania, hogy sokkal több szóra lenne szükség,
hogy megszilárdítsa ezt a hazugságot, de nagypapa azt az utasítást
adta, hogy a lehető legkevesebbet osszon meg.
Ward rendőrfőnök könyökével az asztalra támaszkodott, majd
egymásnak támasztotta tompa ujjperceit.
– Postán is elküldhette volna ezt a levelet.
– Megtehettem volna.
– De maga nem ilyen ember, Lenora, igaz? Maga jó kislány. Egy
őszinte ember. Ragyogó jellemzéseim vannak önről az aktában. –
Előrehajolt. – Mi történt aznap éjjel, amikor elmenekültek? Mitől
borult ki az apja?
– Én… megtudtam, hogy terhes vagyok – felelte.
– Matthew Walker – szólalt meg a férfi, miközben lepillantott az
aktára. – Az emberek szerint maguk szerelmesek voltak.
– Így volt – felelte Leni.
– Pokolian szomorú, ami vele történt. Mindkettejükkel. De ön
meggyógyult, a fiú meg… – Ward elharapta a mondatot; Leni érezte,
hogy szégyenkezése a kimondatlanság szögére lett akasztva. – Úgy
hallom, az apja utálta Walkeréket.
– Több volt az utálatnál.
– És amikor az apja rájött, hogy maga gyereket vár?
 – Begőzölt. Ököllel kezdett verni, aztán az övével… – A hosszú
évek óta elsüllyesztett emlékek hirtelen feltörtek.
– Egy igazi aljas rohadék volt, úgy hallottam.
– Néha – felelte Leni, és elfordította a fejét. A szeme sarkából
figyelte, ahogy MJ olvassa a könyvét, a kisfiú szája mozgott,
miközben próbálta felfejteni az olvasott betűket. Leni remélte, hogy
az elhangzott szavak nem ülepednek meg valahol a kisfiú
tudatalattijának sötét sarkában, hogy aztán egy nap váratlanul
előbukkanjanak.
Ward rendőrfőnök papírokat tolt Leni felé. Leni meglátta az
Allbright, Cora feliratot a sarokban.
– Ezek eskü alatt tett vallomások Marge Birdsalltól, Natalie
Watkinstól, Tica Rhodestól, Thelma Schilltől és Tom Walkertől.
Mindannyian tanúsították, hogy az évek során láttak zúzódásokat az
édesanyján. Nem kevés könny folyt a vallomások felvétele alatt, azt
elárulhatom, jó páran azt kívánják, bár másképp cselekedtek volna.
Thelma egyenesen odáig ment, hogy azt kívánta, bár ő maga lőtte
volna le az apját.
– Mama soha senkinek nem hagyta, hogy segítsen neki – mondta
Leni. – Máig nem tudom, miért.
– Elmondta valaha bárkinek, hogy az ön apja veri őt?
– Nem tudok róla.
– Az igazat kell mondania, ha valódi segítséget szeretne – szólalt
meg Ward rendőrfőnök.
Leni csak bámult rá.
– Gyerünk, Leni! Ön és én mindketten jól tudjuk, mi történt azon
az éjjelen. Az anyja ezt nem követhette el egyedül. Maga még csak
gyerek volt. Nem az ön hibája. Azt tette, amit az anyukája kért öntől,
és ki ne tenné ugyanezt? Nincs olyan ember a földön, aki ezt ne
értené meg. Az apja verte őt, az isten szerelmére. A jog ezt
tudomásul veszi majd.
 A férfinak igaza volt. Ő tényleg csak gyerek volt. Egy rettegő,
állapotos tizennyolc éves.
– Hadd segítsek! – folytatta a férfi. – Megszabadulhat ettől a
borzalmas tehertől.
Leni pontosan tudta, mit akarna az anyja és a nagyszülei: hogy
folytassa a hazudozást, hogy azt mondja, ő, Leni nem volt tanúja a
gyilkosságnak, sem a Glass Lake felé vezető útnak, sem pedig annak,
hogy az apja elsüllyedt a jeges vízben.
Hogy azt mondja: nem én voltam.
Az egészet mamára kenhetné, és aztán tarthatná magát ehhez a
történethez.
És örökké egy sötét, borzalmas titkot hordozó nő maradna.
Hazug.
Mama azt akarta, hogy Leni térjen haza, de az otthon nem csak
egy, az erdő mélyén álló kunyhó, kilátással egy békés öbölre. Az
otthon egy lelkiállapot is, a béke, mely abból ered, hogy az ember
tudja, ki is ő valójában, és ehhez mérten őszinte életet él. Nem
lehetséges félig hazatérni. Nem építhet új életet egy hazugság
nyikorgós alapjaira. Már megint. Az otthonában nem.
– Az igazság szabaddá teszi, Leni. Hát nem erre vágyik? Miért van
itt? Mondja el nekem, mi történt valójában azon az éjszakán!
– Az apám megütött, amikor tudomást szerzett a babáról, elég
erősen ahhoz, hogy megrepedjen az arccsontom és betörjön az
orrom. Én… én nem emlékszem mindenre, csak arra, hogy ver
engem. Aztán hallottam, hogy mama azt mondja, Az én Lenimet
nem!, majd egy eldördülő puskát. Én… láttam, hogy vérben úszik az
inge. Kétszer is hátba lőtte őt. Hogy megakadályozza, hogy az apám
megöljön engem.
– Ön pedig segített neki megszabadulni a holttesttől.
Leni hezitált. A férfi szeméből áradó együttérzést látva azonban
végül halkan elismételte:
 – Én pedig segítettem neki megszabadulni a holttesttől.
Ward rendőrfőnök csak ült ott pár másodpercig, nézegette az
előtte heverő feljegyzéseket. Úgy tűnt, mintha mondani szeretne
valamit, de végül meggondolta magát. Kihúzta az asztala fiókját (ez
recsegő, nyikorgó hangot hallatott), majd előhúzott egy papírlapot és
egy tollat.
– Le tudná írni ezt az egészet?
– Mindent elmondtam önnek.
– De szükségem lenne rá, hogy írásba adja. Aztán végeztünk is.
Ne veszítse el a lendületét, Leni! Már olyan közel a vége. Szeretné
maga mögött tudni ezt az egészet, nem igaz?
Leni megfogta a tollat, és maga elé húzta a papírt. Egy ideig csak
meredt az üres lapra.
– Talán ügyvédet kellene fogadnom? A nagyapám tudna ajánlani
valakit. Ő is ügyvéd.
– Megteheti – felelte a férfi. – De ezt a bűnös emberek teszik. – A
telefonért nyúlt. – Hívjak egyet?
– Ön hisz nekem, ugye? Nem én öltem meg, és mama sem akarta.
A jog most már elismeri a bántalmazott nőket.
– Persze. És amúgy is, már elmondta nekem az igazat.
– Szóval csak leírom erre a lapra, és készen vagyok? Mehetek
Kaneqbe?
A férfi bólintott.
Mégis mit számított, hogy leírja-e ezeket a szavakat? Lassan,
szóról szóra haladva felelevenítette a rettenetes éjszakán lezajlott
jelenetet. Az öklöket, az övet, a friss és alvadt vért. A tóra vezető
fagyos utat. Apja arcának utolsó képét, a holdfényben megcsillanó
elefántcsontszínt, ahogy a vízbe süllyed. A latyakos jég hangját,
ahogy a lék szélére fröccsen.
Csak Mázsás Marge segítségét hallgatta el.
 Róla egy szót sem szólt. Ahogyan a nagyszüleiről sem tett
említést, vagy arról, hogy hová menekültek mamával, miután
elhagyták Alaszkát.
Így fejezte be: Homerből Anchorage-be repültünk, majd elhagytuk
Alaszkát.
A papírt az asztal túlsó végébe lökte.
Ward rendőrfőnök lepillantott a vallomására.
– Végeztem az olvasással, anyu – szólalt meg MJ. Leni intett neki,
hogy menjen oda hozzá.
A kisfiú becsukta a könyvét, és félig rohanva kelt át a szobán.
Aztán felmászott az anyja ölébe, mint egy kismajom. Bár ehhez nagy
volt már, Leni mégis magához szorította, hagyta, hogy ott maradjon,
vézna kis lábai lógtak oldalt, edzőcipőjének orrával pedig folyton a
fémasztalt rugdosta. Bumm. Bumm. Bumm.
Ward rendőrfőnök Lenire nézett.
– Le van tartóztatva – szólalt meg.
Leni úgy érezte, kihúzták a talajt a lába alól.
– De hát… ön azt mondta, végeztünk, amint leírok mindent.
– Ön és én végeztünk is. Innentől ez már nem rajtam múlik. –
Kezével a hajába túrt. – Bárcsak ne jött volna ide!
Az a rengeteg figyelmeztetés az évek során. Mégis, hogy
feledkezhetett meg róluk? Hagyta, hogy a megbocsátás és jóvátétel
iránti vágya felülkerekedjen a józan észen.
– Ezt hogy érti?
– Ez már nem az én hatásköröm, Leni. A bíróság fog dönteni. Le
kell csuknom önt, legalább a vádemelésig. Ha nem tud ügyvédet
fogadni magának…
– Anyu? – szólalt meg MJ homlokráncolva.
 A rendőrfőnök egy papírról felolvasta Leninek a Miranda-
figyelmeztetést, miszerint jogában áll hallgatni, majd a végén
hozzátette:
– Hacsak nem ismer valakit, akire a fiát bízhatná, egy szociális
intézménybe fog kerülni. Gondoskodni fognak róla. Ígérem.
Leni fel nem foghatta, hogy lehetett ennyire ostoba és naiv. Hogy
nem tudta előre, hogy ez fog történni? Hiszen figyelmeztették rá. És
mégis hitt a rendőrségnek. Pedig pontosan tudta, mennyire
könyörtelen a törvény a nőkkel.
Legszívesebben szitkozódott, ordított és bútorokat borogatott
volna, de ehhez már túl késő volt. Borzasztó hibát követett el. Több
hibát nem véthet.
– Tom Walker – felelte.
– Tom? – húzta fel a szemöldökét Ward rendőrfőnök. – Miért
hívnám fel őt?
– Csak hívja fel! Mondja meg neki, hogy segítségre van
szükségem! El fog jönni.
– Magának ügyvédre van szüksége.
– Aha – felelte Leni. – Azt is mondja meg neki!
 HARMINC
a
ELJÁRÁS.
Egészen a mai napig Leni számára ez a szó technológiát és
sorrendet jelentett, egy általa ismert módot, valaminek a hogyanját.
Azt, ahogy a dolgoknak történnie kell.
Ám a kifejezés most teljesen új értelmet nyert.
Ujjlenyomatokat. Rendőrségi fotókat. Forduljon jobbra, kérem. A
testét végigmotozó kezeket.
– Ez vicces! – szólalt meg MJ, miközben kezével a cellarácsokat
döngette, és fel-alá futkosott. – Olyan a hangom, mint egy
helikopternek. Figyelj! – Azzal ismét szaladni kezdett, amilyen
gyorsan csak tudott, kezével a rácsokat csapkodva.
Leni képtelen volt mosolyogni. Rá se tudott nézni, de elfordulni se
tudott. Végtelennek tűnő rimánkodás után sikerült csak elérnie,
hogy engedjék meg, hogy a kisfiú idebenn lehessen vele. Hál’ isten,
hogy Homerben történt ez vele, nem pedig Anchorage-ben, ahol a
szabályokat valószínűleg sokkal szigorúbban betartatták volna.
Szemmel láthatóan még mindig nem volt túl sok bűnügyi eset a
környéken. A cella leginkább a részegesek átmeneti otthonául
szolgált hétvégente.
Kong. Kong. Kong.
– MJ! – szólalt meg Leni éles hangon. Csak miután megpillantotta
a kisfiú arcát – az aggódó zöld szemeket, a tátott szájat –, akkor esett
le neki, hogy ordított.
– Bocsánat! – szabadkozott. – Gyere ide, öcskös!
 MJ hangulatai a tengerhez voltak hasonlatosak; egyetlen pillantása
mindent elárult a belső világáról. Leni megbántotta őt, talán még rá
is ijesztett a kirohanásával.
Még valami, ami miatt rosszul érezheti magát.
MJ csoszogva vonult végig az apró cellán, direkt húzta-vonta
gumitalpú teniszcipőjét a padlón.
– Jégkorizok – jelentette ki.
Leninek sikerült magára erőltetnie egy mosolyt, miközben
megpaskolta az üres helyet maga mellett a cementpadon. A kisfiú
leült mellé. A cella annyira szűk volt, hogy a fedetlen vécécsésze
gyakorlatilag a térdéhez ért. A fémrácsok között Leni a rendőrőrs
nagyját belátta: a recepciót, a várót. Ward rendőrfőnök irodájának
ajtaját.
Komoly erőfeszítésébe telt, hogy ne vonja MJ-t a karjaiba, és ölelje
át szorosan.
– Beszélnem kell veled – mondta. – Emlékszel, hogy milyen sokat
beszélgettünk az apukádról?
– Agykárosodása van, de így is szeret engem. Ez egy nagyon undi
vécé.
– És egy olyan létesítményben él, ahol gondoskodnak a hozzá
hasonló emberekről. Ezért nem látogat meg bennünket.
MJ bólintott.
– Amúgy se tud beszélni. Beesett egy lyukba, és betörte a fejét.
– Aham. És idefenn él. Alaszkában. Ahol anyu felnőtt.
– Azt tudom, butus. Ezért vagyunk itt. Sétálni tud?
– Nem hiszem. De… van egy nagypapád, aki itt él. És egy
nagynénéd, a neve Alyeska.
MJ végre felhagyott azzal, hogy a műanyag triceratopszát a
padhoz ütögesse, és felnézett Lenire.
 – Még egy nagypapa? Jasonnek három nagypapája is van.
– És most már neked is lesz kettő, hát nem szuper?
Leni hallotta, hogy nyílik az őrs ajtaja. Beszüremkedett rajta egy
épp elhaladó kisteherautó dörmögő hangja, a salakon ropogó gumik
csikorgása. Egy dudaszó.
Majd felbukkant Tom Walker, öles léptekkel érkezett meg a
rendőrségre. Kopott farmerét a bakancsába tűrte, fekete pólójának
elején pedig egy hatalmas, színes Walker-öböl Kalandpark lógó
szerepelt. Koszos baseballsapkáját mélyen a homlokába húzta.
A rendőrőrs közepén megtorpant, körbenézett.
Kiszúrta Lenit.
Leni akkor se tudott volna ülve maradni, ha minden erejét latba
veti, de ez nem is állt szándékában. Arrébb húzódott MJ-től, felállt.
Érezte, hogy részben a szorongás, részben az öröm ébresztette
energia buzogni kezd benne. Egészen eddig a pillanatig fel se fogta,
mennyire hiányzott neki Mr. Walker. Az évek során romantikus
képet alakított ki a férfiról. Ő is, és mama is. Mama számára ő volt az
esély, amit meg kellett volna ragadnia. Leninek pedig az ideál, hogy
milyen lehet egy apa. Kezdetben gyakran beszélgettek róla, míg
végül azonban mindkettejük számára túlságosan fájdalmas lett a
férfi felemlegetése, ezért inkább fel is hagytak vele.
Mr. Walker elindult felé, levette a sapkáját, és gyűrögetni kezdte a
kezében. Megváltozott, inkább tűnt megviseltnek, mint idősnek. Az
arca mentén ősz foltok vegyültek hosszú, szőke hajába, amit
lófarokba fogott hátra. Nyilvánvalóan az erdőben dolgozott, mikor
Ward rendőrfőnök telefonált neki. Száraz levelek és gallyak tapadtak
flanelingére.
– Leni – szólalt meg, mikor már csak a cella rácsai választották el
őket egymástól. – Nem hittem Curtnek, mikor azt mondta, itt vagy. –
Nagy, munkától kivörösödött kezét a rácsok köré fonta. – Azt
hittem, az apád végzett veled.
 Leni szégyenérzete máris feléledt; az arca felforrósodott.
– Mama végzett ővele. Amikor nekem támadt. El kellett
menekülnünk.
– Segítettem volna nektek – mondta a férfi suttogva, és közben
közelebb hajolt. – Mind segítettünk volna.
– Tudom. Ezért nem kértük.
– És… Cora?
– Meghalt – felelte Leni komoran. – Tüdőrák. Ő… gyakran
gondolt rád.
– Jaj, Leni, nagyon sajnálom. Ő igazán…
– Igen – mondta Leni lágyan, és próbálta félresöpörni a
gondolatot, hogy milyen sok tekintetben különleges volt az anyja, és
hogy milyen borzalmasan kínzó a hiánya. Még nem telt el elég idő;
Leni még nem tanulta meg, hogyan beszéljen a fájdalmáról. Ehelyett
arrébb lépett, hogy a férfi megláthassa a mögötte ücsörgő kisfiút. –
MJ – Matthew Junior –, ő itt Tom nagypapa.
Mr. Walker mindig is hihetetlenül, emberfeletti módon erősnek
látszott, most azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie a kisfiúra,
aki megszólalásig hasonlított a saját fiára, és Leni tudta: rés nyílt a
pajzson.
– Ó, te jó ég…
MJ talpra szökkent. Egyik öklében egy piros, műanyag
dinoszauruszt szorongatott.
Mr. Walker leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljön az
unokájával a cella rácsain keresztül is.
– Nagyon emlékeztetsz egy másik, szőke hajú kisfiúra.
Szedd össze magad!
– MJ vagyok! – felelte a kisfiú egy túlméretezett mosollyal, és
közben fel-alá ugrált. – Akarod látni a dinóimat? – MJ meg se várta a
választ, már húzta is elő a műanyag dinoszauruszokat a zsebeiből,
mindegyiket széles mozdulattal tárta a nagyapja elé.
A morgolódó hangok közepette (mert ilyen hangot ad ki a T-rex,
grrr), Mr. Walker így szólt: – Pont ugyanúgy fest, mint az apja.
– Igen. – A múlt hirtelen betüremkedett a jelenbe. Leni a lábára
meredt, képtelen volt Mr. Walker szemébe nézni.
– Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el – mondta. – Gyorsan
kellett menekülnünk, és nem akartalak bajba keverni. Nem akartam,
hogy hazudnod kelljen miattunk, és nem engedhettem, hogy mama
börtönbe menjen…
– Jaj, Leni – sóhajtozott Mr. Walker, miközben felegyenesedett. –
Mindig is túlságosan sok mindenen kellett aggódnod a korodhoz
képest. És akkor hogy kerülsz ide, ha az anyukád ölte meg Erntöt?
Curtnek rohadtul ki kellene tüntetnie benneteket, nem börtönbe
zárni téged.
Leni szinte összecsuklott a férfi szeméből áradó kedvesség láttán.
Hogy lehetséges, hogy nem haragszik rá? Elhagyta az agykárosodást
szenvedett fiát, a távollétével éveken át hazudott neki, és éveket
rabolt el tőle az unokájával tölthető időből. És most egy újabb
szívességet is kellett kérnie.
– Segítettem neki. Tudod, hogy… megszabaduljunk… a
holttesttől.
A férfi közelebb hajolt.
– És ezt bevallottad? Miért?
– A rendőrfőnök túljárt az eszemen. Mindegy is, talán ennek így
kellett történnie. El kellett mondanom az igazat. Belefáradtam abba,
hogy valaki másnak kell tettetnem magamat. Majd kitalálok valamit.
A nagyapám ügyvéd. Csak… tudnom kell, hogy MJ biztonságban
van, amíg én… kijutok. Befogadnád őt?
– Természetesen, de…
 – És tudom, hogy nincs jogom ezt kérni, de kérlek, ne mesélj
Matthew-nak a fiáról! Ezt nekem kell megtennem.
– Matthew nem fog…
– Tudom, hogy nem fogja érteni, de muszáj, hogy én mondjam el
neki, hogy van egy fia. Így helyes.
Ekkor kulcsok csörgése és léptek zaja hallatszott. Ward
rendőrfőnök tartott feléjük. Elhaladt Mr. Walker mellett, és
kinyitotta a cella ajtaját.
– Itt az idő – mondta.
Leni lehajolt a fiához.
– Jól van, kisfiam – szólalt meg, és próbált erős maradni. – Most a
nagypapáddal kell menned. Anyunak… dolga van. – Kicsit előrébb
lökdöste a fiát, hogy kijjebb lépjen a cellából.
– Anyu! Nem akarok elmenni.
Leni segítségkérőn Mr. Walkerre pillantott. Fogalma sem volt,
hogyan intézze ezt.
Mr. Walker MJ apró vállára tette hatalmas kezét.
– Rózsaszín évünk van, MJ. – A hangja legalább olyan bizonytalan
volt, mint ahogy Leni is érezte magát. – Ez azt jelenti, hogy a lazacok
eltömítik a folyót. Ma elmehetünk horgászni az Anchor-folyóhoz. Jó
esély van rá, hogy kifogod életed legnagyobb halát.
– Az anyukám és az apukám is jöhetnek? – kérdezte MJ. – Ó.
Várjunk csak! Az apukám nem tud mozogni. Elfelejtettem.
– Tudsz az apukádról? – kérdezett vissza Mr. Walker.
MJ bólintott.
– Anyu jobban szereti őt, mint a holdat és a csillagokat. Annyira
szereti, mint engem. De betört a feje.
– A fiúnak távoznia kell! – szólt közbe Ward rendőrfőnök.
MJ Lenire nézett.
 – Szóval most elmegyek nagypapával horgászni, igaz? És később
játszunk még börtönöset?
– Aham – felelte Leni, és minden erejét összeszedte, hogy ne sírja
el magát. Arra tanította a fiát, hogy mindig, minden körülmények
közt bízzon benne, hogy higgyen neki, és MJ így is tett. Magához
húzta és átölelte, az emlékeibe véste a kisfiú testét. A bátorságból,
amit mindez idáig tanúsítania kellett – azzal, hogy hazajött,
elmondta az igazat, idehívatta Tom Walkert –, ez volt számára a
legmegterhelőbb: hogy elengedje a fiát. Remegő mosolyt varázsolt
az arcára.
– Szia, MJ. Viselkedj jól a papánál! Ne törj össze semmit!
– Szia, anyu!
Mr. Walker nagy svunggal a levegőbe emelte MJ-t, és a nyakába
ültette őt. MJ hangos kacagása csak úgy csilingelt.
– Nézd, anyu, nézd! Óriás vagyok!
– Nem szolgált rá, hogy itt legyen – szólt Mr. Walker Ward
rendőrfőnökhöz, aki csak megvonta a vállát. – Mindig is egy
szabálykövető pöcs voltál.
– Sértegess csak! Jó terv. A bíróságnak magyarázz, Tom. Gyorsan
vád alá helyezzük. Háromkor. A bíró négyre már a folyón akar
lenni.
– Sajnálom, Leni – búcsúzott Mr. Walker.
Leni hallotta a hangjába vegyülő gyengédséget, és tudta, hogy a
férfi készen állna rá, hogy megpróbálja megvigasztalni. De Leni nem
merte elfogadni. A kedvesség legapróbb megnyilvánulása is
szétzúzná azt a kevés önuralmát is, amije még megmaradt.
– Vigyázz rá, Tom! Ő az én egész világom.
A nagyapja nyakában ücsörgő fia után nézett, és arra gondolt,
Könyörgöm, alakuljanak jól a dolgok!, miközben a cella ajtaja bezáródott
előtte.
 A nap hátralevő része lassan vánszorgott, ismeretlen látnivalók és
hanghatások közepette, telefon csörgött, ajtók nyíltak és záródtak,
ebédrendeléseket vettek fel és szállítottak ki, bakancsok trappoltak a
rendőrőrs padlóján.
Leni a kemény betonpadon kuporgott, hátát a hideg falnak vetette.
A cella apró ablakán át besütött a nap, és mindent felhevített. Leni
félresimította nedves hajtincseit a szeméből. Az elmúlt két órát azzal
töltötte, hogy sírt, verejtékezett és az orra alatt szitkozódott. Ahol
csak nyirkos lehetett a teste, ott ez be is következett. A szája
leginkább egy régi cipő betétjének ízére emlékeztetett. Végül a kicsi,
fedetlen vécéhez vonult, letolta a nadrágját és a bugyiját, ráült,
közben pedig azért fohászkodott, hogy ne lássa meg senki.
Mi lehet MJ-vel? Nagyon remélte, hogy Mr. Walker megtalálta a
kisfiú bőröndjében a plüssbálnát (ami megmagyarázhatatlan módon
a Bob névre hallgatott). MJ aznap este képtelen lenne elaludni
nélküle. Hogy is feledkezhetett el arról, hogy ezt megemlítse Mr.
Walkernek?
A rendőrőrs ajtaja újra kitárult. Egy férfi sétált be rajta. A válla
görnyedt, a haja pedig olyan kócos volt, mintha áramütés érte volna.
Horgászcsizmát viselt, és egy lestrapált zöld műanyag aktatáskát
hurcolt.
– Helló, Marci! – szólalt meg bömbölő hangon. Leni visszatért a
helyére, a padra.
– Jó reggelt, Dem – felelte a recepcióban ülő rendőrnő.
A férfi oldalra pillantott.
– Ő az?
A rendőrnő bólintott.
– Aham. Allbright, Lenora. Vádemelés délután háromkor. John jön
majd Soldotnából.
A férfi felé indult, és a cella előtt megtorpant. Egy sóhajtás
kíséretében előhúzott egy aktát a koszos aktatáskából, és olvasni
kezdett.
– Szép kis vallomás, jó részletes. Nem néz tévét?
– Ki maga?
– Demby Cowe. A bíróság által kirendelt védője. A terv:
besuhanunk, azt valljuk, hogy maga nem bűnös, majd kisuhanunk.
Lazacívás van. Oké? Magának mindössze annyit kell tennie, hogy
feláll, amikor a bíró erre kéri, és azt mondja, hogy nem bűnös. –
Azzal összecsapta az aktát. – Van bárki, aki ki tudná fizetni az
óvadékot?
– Nem akarja hallani a történetet az én szemszögemből?
– Itt van nálam a vallomása. Majd később beszélgetünk. Elég
sokat, ezt megígérhetem. Fésülködjön meg!
És mire Leni megemészthette volna a férfi érkezését, már ott sem
volt.

a
A tárgyalóterem inkább hasonlított egy kisvárosi orvosi rendelőre,
mint az igazságszolgáltatás felszentelt csarnokára. Nem volt
semmiféle csillogó parketta, se padszerű ülőhelyek, sem pedig
pulpitus a terem elejében. Volt helyette linóleumpadló, pár sornyi
szék, egy asztal a vádnak, egy pedig a védelemnek. A terem
elejében, Ronald Reagan bekeretezett fotója alatt, egy hosszú
íróasztal várta a bírót; mellette pedig egy műanyag szék volt
odakészítve a tanúknak.
Leni a helyére csusszant a védőügyvédje mellé, aki az asztal alá
rejtve ár-apály jelentéseket tanulmányozott. Az ügyész a folyosó
túlsó oldalán álló asztalnál foglalt helyet. A vékony, bozontos
szakállú férfi horgászmellényt és fekete nadrágot viselt.
Besétált a tárgyalóterembe a bíró is, akit a gyorsíró és a
törvényszolga követett. A bíró hosszú, fekete talárjához
horgászcsizmát húzott. Elfoglalta helyét az asztal mögött, majd az
órára pillantott.
– Zavarjuk le gyorsan, uraim!
Leni ügyvédje felállt.
– Ha megengedi, bíró úr…
Ekkor a tárgyalóterem ajtaja nagy robajjal kitárult.
– Hol van?
Ha száztíz évet megélne, Leni akkor is felismerné ezt a hangot,
akár álmából felkeltve is. A szíve az örömtől legszívesebben
bukfencet hányt volna.
– Mázsás Marge!
Mázsás Marge csak úgy száguldott előre, karkötői csattogtak.
Sötét, idősödő arcát apró, fekete anyajegyek pettyezték, haja csupa
bolyhos rasztatincsből állt, amiket egy selyemkendőből hajtogatott
fejpánttal fogott hátra az arcából. Farmeringe túl szűk volt –
borzasztóan feszült hatalmas mellei fölött –, gumicsizmájába tűrt
nadrágján pedig a bogyószedéstől kék foltok éktelenkedtek.
Felrántotta Lenit a székéből, és megölelte a lányt. Az asszonyból
házi készítésű sampon és füst szaga áradt. A nyári Alaszka illata.
– Az ördögbe! – szólalt meg a bíró, és közben a kalapácsával
verdeste az asztalt. – Mi folyik itt? Épp vád alá helyezzük ezt a fiatal
hölgyet komoly bűncselekmények ügyében…
Mázsás Marge kiszabadította magát az ölelésből, és visszalökte
Lenit a székére.
– Az isten szerelmére, John, ez az egész eljárás botrányos. – Marge
öles léptekkel a bíró padjához vonult, a csizmája minden egyes
lépésnél megcsikordult. – Ez a lány minden tekintetben ártatlan,
csak Húgyagyú Ward erőszakolt ki belőle egy vallomást. Miről?
Bűnsegédi magatartásról? Bűnpártolásról? Édes istenem! Nem ő ölte
meg a rohadék apját, csak elmenekült, amikor a halálra rémült anyja
ezt kérte tőle. Tizennyolc éves volt egy bántalmazó apával. Ki ne
menekült volna el?
A bíró az asztalhoz csapta a kalapácsát.
– Marge, akkora szád van, mint egy királylazac. Most már fogd be.
Ez az én tárgyalótermem. Ez pedig csak egy átkozott vádemelés,
nem per. Majd bemutathatod a bizonyítékodat, ha itt lesz az ideje.
Mázsás Marge az ügyész felé fordult.
– Ejtsd a nyomorult vádakat, Adrian! Hacsak nem akarod a szezon
utolsó napjait bíróságon tölteni. Kaneqben – de valószínűleg a
kőolajvezetékeknél dolgozók közül is – mindenki jól tudta, hogy
Ernt Allbright bántalmazó. Kígyózó sorokban fognak állni az
emberek, hogy a lány érdekében tanúskodjanak. Tom Walkerrel az
élen.
– Tom Walkerrel? – kérdezett vissza a bíró.
Mázsás Marge visszafordult a bíró felé, majd összefonta a karját
maga előtt, mintegy jelezve, hogy ő elhelyezkedett, és hajlandó akár
egész álló nap itt bizonygatni az igazát.
– Így van.
A bíró a vézna ügyész felé pillantott.
– Adrian?
Az ügyész végignézett az előtte heverő papírokon. Egy tollal
kopogtatta az asztalt.
– Nem is tudom, bíró úr.
A tárgyalóterem ajtaja újra kitárult.
A rendőrőrs recepcióján ülő nő sétált be. Idegesen igazgatta a
nadrágszárát.
– Bíró úr! – szólalt meg.
– Mi az, Marci? – bömbölte a bíró. – Épp elég elfoglaltak vagyunk.
 – A kormányzó van a vonalban. És önnel akar beszélni. Most
azonnal!

a
Az egyik percben Leni még az ügyvédje mellett ácsorgott a
tárgyalótermi asztalnál, a következő pillanatban viszont már kifelé
tartott a rendőrőrsről.
Odakinn Mázsás Marge várt rá a kisteherautója mellett.
– Mi történt? – kérdezte Leni.
Mázsás Marge elvette Leni bőröndjét, és feldobta az autó rozsdás
platójára.
– Alaszka végső soron nem annyira más, mint a világ többi helye.
Segít, ha az embernek magas beosztású barátai vannak. Tommy
felhívta a kormányzót, aki elintézte, hogy ejtsék a vádakat. –
Megérintette Leni vállát. – Vége van, kölyök!
– Részben – felelte Leni. – Még pár dolog hátravan.
– Na igen. Tom szeretné, ha eljönnél a tanyára. Majd ő elvisz téged
Matthew-hoz.
Leni eddig ebbe bele se mert gondolni. Csak átsétált a kisteherautó
utasüléséhez, és felmászott a pokróccal letakart ülésre.
Mázsás Marge is fellépett a vezetőülésbe, ide-oda mocorgott, míg
végül sikerült a nagy fenekével kényelmesen elhelyezkednie. Amint
ráadta a gyújtást, bekapcsolt a rádió.
Another little piece of my heart now, baby bömbölt a hangszóróból.
Leni behunyta a szemét.
– Nagyon törékenynek látszol, kölyök – szólalt meg Mázsás
Marge.
– Nehéz nem annak lenni. – Átfutott a fején, hogy kifaggatja
Mázsás Marge-ot Matthew-ról, de őszintén szólva Leni úgy érezte,
hogy a legapróbb dolog is képes lenne összetörni őt. Így inkább csak
meredt kifelé az ablakon.
Miközben végighajtottak a kikötőn, Leni csodálattal meredt a szórt
fény varázslatos látványára: Úgy tűnt, mintha a világ belülről
világítana, fantasztikus, merész és aranyfényű színekben, miközben
havas, sziklás, pengeéles csúcsok bukkantak elő a vibráló zöld fű és
a kék tenger mögött.
A kikötő halászhajókkal és zajjal telt meg. A tengeri madarak
vijjogtak; hajómotorok morogtak, és fekete füstöt pöfékeltek a
levegőbe; a hajók közt karattyoló vidrák siklottak a víz felszínén.
Felléptek Mázsás Marge piros halászhajójának – a Tisztes
Hajszának. – a fedélzetére, és gyorsan szelték vele a Kachemak-öböl
csendes, kék habjait, egyenesen az égbe szökő fehér hegység felé.
Leninek el kellett takarnia a szemét a vízen megcsillanó napfény
ragyogásától, de a szíve elé nem lehetett pajzsot vonni. Minden
irányból emlékek törtek elő. Felidézte, milyen érzés volt először
megpillantani ezeket a hegyeket. Sejtette vajon, hogy Alaszka így
elrabolja majd a szívét? Hogy teljesen átformálja majd a
gondolkodását? Ezt nem tudta megmondani, nem emlékezett már.
Olyan volt, mintha egy másik életben történt volna.
Megkerülték a Sadie Cove csücskét, és keresztülsiklottak két zöld,
gidres-gödrös sziget között, melyek vízpartja ezüstös uszadék fával,
hínárral és kavicsokkal volt tele. A hajó lelassult, kikerülte a sziklás
hullámtörőt.
Leni ekkor pillantotta meg először Kaneq kikötőjét és a cölöpökön
álló várost. Kikötötték a hajót, majd végigsétáltak a hajóhídon a
drótkerítésig, mely a város bejáratát képezte a kikötő felől. Úgy
sejtette, Mázsás Marge sem szólt egy szót sem, de Leni ebben nem
lehetett tökéletesen biztos. Csak a saját teste jelzéseire volt képes
figyelni, mely újra életre kelt ezen a helyen, mely mindig is
meghatározta őt – szívének dobbanásait, tüdejének lélegzetvételeit,
lépteit a Main Street salakos útján.
 Kaneq sokat fejlődött az elmúlt években. A zsindellyel fedett
épületek homlokzatát élénk színekre festették, épp úgy, mint ahogy
a fjordok menti skandináv településekről készült képeken látta. A
mindent összekötő sétány vadiújnak tűnt. A köztéri lámpák
őrszemekként tornyosultak a magasba, a vasfogantyúikról lógó
virágtartókban muskátlik és petúniák virágzottak. Leni balján a
vegyeskereskedés állt, ami mostanra kétszer akkorára nőtt, és új
piros ajtót is kapott. Az utcán büszkén virítottak az egymást követő
üzletek: a Csalétek bolt, az étkezde, a fonálbolt, a szuvenírüzletek,
fagyis standok, ruházati boltok, túravezetők, kajakbérlő helyek,
illetve az új Malamut kocsma és a Geneva szálló, mely a bejárata
fölött egy hatalmas, fehér szarvasaganccsal hencegett.
Leninek beugrott a legelső itt töltött napjuk, ahogy mama az új
túrabakancsában és habos-babos parasztblúzában megjegyzi, kissé
gyanúsak nekem azok a szomszédok, akik halott állatokat használnak
dekorációként.
Leninek muszáj volt elmosolyodnia. Egek, mennyire
felkészületlenek voltak!
A turisták a helyiekkel vegyültek (de az öltözékük alapján még
mindig könnyedén meg lehetett állapítani, ki melyik csoportba
tartozik). A Malamut kocsma előtt járművek sorakoztak: néhány
quad, pár crossmotor, két kisteherautó és egy lime-zöld Ford Pinto,
melynek ragasztószalaggal volt rögzítve a lökhárítója.
Leni bemászott Mázsás Marge régi International Harvesterébe.
Elhajtottak a vegyeskereskedés előtt. Egy frissen festett hídon
keresztül (melynek mindkét oldalán horgászok vetették a vízbe
pecabotjukat) vezetett az útjuk a kristálytiszta vizű folyó fölött,
ahonnan egy salakos útra érkeztek, ami hamarosan földúttá alakult
át.
Az első fél mérföld során a civilizáció újabb és újabb jelei tárultak
eléjük: egy darabokra szedett lakókocsi hevert a magas fűben;
mellette egy traktort evett a rozsda. Akadt pár új kocsifeljáró is. Egy
mobilház. Az ároktól nem messze egy parkoló iskolabusz állt,
kerekek nélkül.
Leninek feltűnt, hogy Mázsás Marge telkénél új tábla jelent meg, a
következő felirattal: KAJAK-ÉS KENUBÉRLÉS ITT!
– Imádom a felkiáltójeleket – jegyezte meg Mázsás Marge.
Leni válaszolni akart, de ekkor megpillantotta Walkerék földjének
bejáratát, ahol a boltív üdvözölte a kalandpark vendégeit, melyben,
az ígéret szerint, HORGÁSZAT, KAJAKOZÁS, MEDVELES ÉS
SÉTAREPÜLÉS várja őket.
Mázsás Marge érezhetően kevésbé nyomta a gázpedált, ahogy a
kocsifelhajtóhoz közelítettek. Lenire pillantott.
– Biztos készen állsz erre? Várhatunk még.
Leni kihallotta a Mázsás Marge hangjába vegyülő gyengédséget,
és tudta, hogy az asszony időt ajánl Leninek, mielőtt újra találkozna
Matthew-val.
– Készen állok.
Áthajtottak hát Walkerék boltíve alatt, és robogtak tovább a
sóderrel kiegyengetett úton. Leni balján nyolc új rönkház bukkant
fel, melyeket a fák közé építettek, mindegyiket úgy pozícionálva,
hogy remek kilátás nyíljon belőlük az öbölre. Egy kanyargó, korláttal
felszerelt ösvény vezetett lefelé a vízpartra.
Nem sokkal később megérkeztek a Walker-házhoz, ami mostanra
Walker szálló néven funkcionált. Még mindig egy valódi
koronaékszer volt; a kétszintes, csiszolt rönkökből felhúzott épület
hatalmas tornácával és az ablakaival, melyekből az öbölre és a
hegyekre is rá lehetett látni. Az udvaron már nem hevertek kacatok;
se rozsdásodó teherautók, se huzaltekercsek vagy raklaphalmok.
Ehelyett itt-ott fából készült térelválasztók álltak, önálló válaszfalak,
melyek, bármi állt is mögöttük, azt szépen elfedték. Fa kerti székek
népesítették be a tornácot. Az állatkarámokat messzebb, az erdő
vonalába költöztették át.
 Odalenn a kikötőben egy kikötözött hidroplán állt három
alumínium halászhajó mellett. Emberek sétálgattak az ösvényeken,
horgásztak a parton. Barna egyenruhás alkalmazottak és vendégek,
harmonizáló színű esőkabátban és vadiúj gyapjúmellényekben. Leni
kikászálódott a teherautóból, körbenézett.
MJ száguldott kifelé a házból, kiugrott a tornácra, a székek között
manőverezve rohant tovább, egyenesen Leni felé, és tartott valamit a
kezében, azzal legyezett.
Leni lehajolt és a karjába zárta a kisfiút, olyan szorosan ölelte át,
hogy MJ végül ficánkolni kezdett, hogy engedje már el. Egészen
addig fel sem fogta, mennyire rettegett attól, hogy elveszítheti a fiát.
Tom Walker is felé tartott. Mellette egy csinos, széles vállú őslakos
asszony állt, csípőig érő fekete hajjal, melybe egyetlen őszülő tincs
vegyült. Koptatott farmerblúzt viselt, melyet khaki nadrágjába tűrt,
övéből egy hüvelybe csúsztatott kés lógott, szivarzsebéből pedig egy
pár drótvágó állt ki.
– Szia, Leni! – üdvözölte Mr. Walker. – Szeretném bemutatni a
feleségemet, Atkát.
Az asszony kezet nyújtott neki, és mosolygott.
– Rengeteget hallottam már rólad és az édesanyádról.
Leni torka elszorult, miközben megfogta Atka durva kezét, és így
felelt: – Nagyon örvendek! – Majd Mr. Walkerre pillantott. – Mama
nagyon boldog lenne, ha ezt láthatná. – Itt Leni hangja elcsuklott.
Ezután mind hallgatásba burkolóztak.
MJ térdre ereszkedett a fűben, a kék triceratopsza a piros T-
rexével küzdött, ehhez morgolódó hangaláfestésről is gondoskodott.
– Szeretnék most találkozni vele! – szólalt meg Leni. Ösztönösen
érezte, hogy Mr. Walker arra várt, Leni közölje, készen-e áll-e. –
Egyedül, azt hiszem. Ha lehetséges.
Mr. Walker a feleségéhez fordult.
 – Atka, tudnátok Marge-dzsal vigyázni a kicsire pár percig?
Atka elmosolyodott, hosszú haja végigsöpört a hátán.
– MJ, emlékszel a tengericsillagra, amiről meséltem neked? Hogy
az én népem Yuitnak hívja, a hullámok birkózójának? Szeretnél látni
egyet?
MJ azonnal talpra szökken.
– Igen! Igen!
Leni összefonta a karját, miközben figyelte, ahogy Mázsás Marge,
Atka és MJ a vízpartra vezető lépcsőhöz ballagnak. MJ magas,
csivitelő hangja fokozatosan elhalkult.
– Ez nem lesz egyszerű – szólalt meg Mr. Walker.
– Bárcsak írhattam volna! – felelte Leni. – Szerettem volna mesélni
neked és Matthew-nak MJ-ről, de… – Vett egy mély lélegzetet. –
Attól féltünk, hogy letartóztatnak minket, ha visszatérünk.
– Bízhattál volna bennünk, hogy megvédünk, de most
szükségtelen arról beszélnünk, hogy mi történt akkoriban.
– Magára hagytam őt – mondta Leni halkan.
– Olyan fájdalmai voltak, hogy azt sem tudta, kicsoda ő, nemhogy
tisztában legyen vele, te ki vagy.
– Szerinted ez enyhít a bűntudatomon? Hogy fájdalmai voltak?
– Neked is fájdalmaid voltak. Még nagyobbak, mint sejtettem, úgy
tűnik. Tudtad, hogy gyereket vársz?
Leni bólintott.
– Hogy van?
– Nehéz út áll mögöttünk.
Lenit heves kellemetlenség érzése járta át a rájuk nehezedő
hallgatásban. Bűntudatot érzett.
– Gyere velem! – szólalt meg a férfi végül, és belekarolt Lenibe,
mintegy támogatva a lányt. Végigsétáltak a kalandpark kunyhói
mellett, amerre a kecskekarámok álltak régebben, és átvágtak a
lekaszált szántóföldön, be egyenesen a fekete lucfenyők erdejébe.
Mr. Walker megtorpant. Leni arra számított, hogy egy
kisteherautóba szállnak majd be, de annak se híre, se hamva nem
volt.
– Nem Homerbe megyünk?
Mr. Walker megrázta a fejét. Csak beljebb és beljebb vezette a
lányt az erdőbe, míg végül egy deszkákból eszkábált sétány jelent
meg előttük, melyet göcsörtös faágak kerítettek be mindkét oldalról.
A sétány aljában, a fák övezte mező peremén egy, az öbölre néző
rönkház állt. Geneva régi kunyhója. Egy széles fahíd vezetett a
sétányról a bejárati ajtó felé. Nem, nem is híd. Egy rámpa.
Egy kerekesszékhez való rámpa.
Mr. Walker ballagott elöl, bakancsa tompán pufogott a
rámpaszerű hídon.
Bekopogott az ajtón. Leni egy kiszűrődő hangot hallott, mire Mr.
Walker kinyitotta az ajtót, és bevezette Lenit az épületbe.
– Menj csak – mondta gyengéden, majd beljebb lökdöste a lányt az
apró, otthonos kunyhóba, melynek üvegfalain át az öböl tárult
eléjük.
Leni mindenekelőtt egy sor nagy méretű festményt pillantott meg.
Az egyiket – egy hatalmas, épp készülő vásznat – egy festőállványra
támasztották ki. A vásznon pedig valódi színrobbanás keletkezett;
cseppek és foltok és csíkok, melyek valahogy – lehetetlen módon
ugyan, de – Leniben az északi fények benyomását ébresztették, bár
nem tudta volna megmondani, miért. A színek kavalkádjából furcsa,
torz betű bukkant elő; szinte ki tudta silabizálni, mit jelent, de nem
teljesen. Talán az, hogy Ő? A festmény erős érzelmeket váltott ki
belőle. Először fájdalmat, majd egyre növekvő reményt.
– Magatokra hagylak titeket – mondta Mr. Walker. Azzal kivonult
a kunyhóból, és épp akkor csukta be az ajtót, mikor Leni meglátta a
neki háttal ülő kerekesszékes férfit.
A férfi lassan megfordult, festékfoltos keze fürgén járt a
kerekeken, így sikerült végrehajtania a mozdulatot.
Matthew.
A férfi felnézett. Domború, halvány rózsaszín sebhelyek hálója
futott végig az arcán, amitől bizarr, összefércelt hatást keltett. Az
orra kilapult, leginkább egy idős bokszerre hasonlított, jobb szeme
pedig a járomcsontjának tetején elterülő, csillagkitörés-szerű hegnek
hála, icipicit beljebb húzódott.
De a szeme. A tekintetében felfedezte őt, az ő Matthew-ját.
– Matthew? Én vagyok az, Leni.
A fiú ráncolta a homlokát. Leni arra várt, hogy szóljon valamit,
bármit, de semmi sem történt, csak kínzó, hosszadalmas csend
honolt ott, ahol egykor a szavak kiapadhatatlan folyama áradt.
Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Leni vagyok – ismételte el újra, lágyakban. A fiú meredt rá,
egyre csak meredt, mintha álmot látna. – Nem ismersz meg –
folytatta, és megtörölte a szemét. – Tudtam, hogy így lesz. És hogy
nem fogod érteni azt sem, amit MJ-ről mondok. Tudtam. Tudtam,
csak hát… – Hátrált egy lépést. Képtelen volt rá, most még nem
megy.
Majd később újra megpróbálja. Előre begyakorolja a mondandóját.
Elmagyarázza a helyzetet MJ-nek, felkészíti a kisfiút. Most már volt
idejük, és helyesen akart cselekedni. Az ajtó felé fordult.
 HARMINCEGY
a
– VÁRJ!
Matthew a kerekesszékében ült, egy ragacsos ecsetet szorongatott,
és közben a szíve majd kiugrott a helyéről.
Szóltak neki, hogy a lány jönni fog, de elfelejtette, aztán eszébe
jutott, végül azonban újra elfelejtette. Néha így volt ez nála. Egyes
dolgok elvesztek agyának zavart áramköreiben. Manapság egyre
ritkábban történt ilyesmi, de azért előfordult.
Vagy talán csak nem hitte el. Vagy azt hitte, hogy csak
képzelődött, vagy hogy csak azért mondták ezt neki, hogy mosolyt
csaljanak az arcára, és reménykedtek benne, hogy úgyis elfelejti.
Még mindig voltak ködös napjai, mikor semmi sem akart
előbukkanni a homályból, se szavak, se ötletek, se mondatok. Csak a
fájdalom.
De most ott állt a lány. Évekig álmodozott a visszatéréséről, újra és
újra végigjátszotta a különböző eshetőségeket. Elképzelte, és
folyamatosan gyúrta az ötleteket. Gyakorolta a szavakat, amiket a
lánynak mondana, egyedül, a szobájában, ahol a stressz nem veszi át
az irányítást, és nem némítja el, ahol azt tettetheti, hogy olyan férfi,
akihez megéri visszatérni.
Próbált nem gondolni a csúnya arcára és az igazán sosem működő
lábára. Tisztában volt vele, hogy néha nem állnak össze a gondolatai,
és hogy a szavak olyan lehetetlen lényekké válnak, melyek
szétszélednek a közeledtére. Hallotta, hogy egykor határozott hangja
elcsuklik, és olyan idióta hangok hagyták el a száját, hogy folyton
arra gondolt, Az nem lehet, hogy ez belőlem jöjjön; pedig így volt.
Eldobta az ecsetet, belekapaszkodott a kerekesszék karfájába, és
komoly erőfeszítések árán felegyenesedett. Annyira fájt neki, hogy
kínjában felnyögött, ettől viszont elszégyellte magát, a hangtól, de
nem volt mit tenni. Csikorgatta a fogát, majd megigazgatta a lábát.
Túl sokáig ült egy helyben, teljesen bekebelezte a festménye,
melynek az Ő címet adta, és amelyet a vízpartjukon töltött éjszaka
ihletett; olyannyira belefeledkezett, hogy elfelejtett mozogni is.
Csoszogva, tántorgó, bizonytalan léptekkel haladt előre, a lány
valószínűleg rettegett, hogy bármelyik pillanatban összeeshet.
Rengetegszer elesett már, de annál is többször kelt fel.
– Matthew? – A lány felszegett arccal felé lépett.
A szépsége láttán Matthew legszívesebben elsírta volna magát. El
akarta mondani neki, hogy amikor fest, érzi a jelenlétét, emlékszik
rá, hogy mindez még a rehabilitációja alatt kezdődött,
foglalkozásterápiaként, de mostanra a szenvedélyévé vált. Néha,
amikor fest, mindenről elfeledkezik, a fájdalomról, az emlékekről, a
veszteségről, és elképzeli a Lenivel közös jövőt, melyben szerelmük
úgy melengeti, mint a napfény és a forró víz. Elképzelte, hogy
gyerekeik születnek, és együtt öregszenek meg. Mindent.
Megfeszülve próbálta előhívni a megfelelő szavakat. Olyan érzés
volt, mintha hirtelen egy sötét szobába került volna, mint amikor az
ember tudja, hogy valahol kell lennie egy ajtónak, de egyszerűen
nem találja.
Lélegezz, Matthew! A stressz csak tovább rontott a helyzeten.
Vett egy mély lélegzetet, majd kifújta. Az éjjeliszekrényéhez
botladozott, és elővett egy dobozt, tele a levelekkel, melyeket Leni
küldött neki oly sok évvel korábban, mikor a kórházban volt, sőt,
azokat is itt tartotta, melyeket abban az időszakban kapott tőle,
amikor teljes letargiába süllyedt gyerekként, és Fairbanksbe
menekült. Ezek segítettek neki, hogy újra megtanuljon olvasni.
Átnyújtotta a dobozt Leninek, de képtelen volt feltenni a kérdést,
mely régóta kísértette: Miért nem írtál nekem többé?
Leni lenézett, megpillantotta a leveleket a dobozban, majd
visszapillantott a fiúra.
– Megtartottad őket? Azután, hogy elhagytalak?
– A leveleid – szólalt meg a fiú. Tudta, hogy a szavakat elnyújtva
ejti ki; nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy sikerüljön
előállítania a kívánt kombinációt. – Segítségével. Tanultam meg újra
olvasni.
Leni csak meredt rá.
– Imádkoztam. Hogy. Visszagyere – folytatta.
– Akartam – suttogta a lány.
Matthew rámosolygott, bár tudta, hogy ettől még lejjebb
ereszkedik a bőr a szeménél, amitől csak még groteszkebb hatást
kelt.
Leni átkarolta őt, Matthew-t pedig lenyűgözte a felismerés, hogy
még mindig összeillenek. Azok után, hogy újraépítették,
újrahúrozták és összecsavarozták őt; és mégis, még mindig
összeillettek. Leni megérintette sebhelyes arcát.
– Annyira gyönyörű vagy.
Matthew még jobban magához szorította őt, próbálta nem
elveszteni az egyensúlyát, és hirtelen rettegni kezdett.
– Jól vagy? Fáj valamid?
Fogalma sem volt, hogyan mondja el, mit érez, vagy inkább attól
tartott, hogy ha elárulja, mi jár a fejében, Leni kevesebbre tartja majd.
Az elmúlt években fuldoklott nélküle, és a lány jelentette a vízpartot,
melyre hadonászva igyekezett kiúszni. De biztos volt benne, hogy
miután a lány megpillantja feldúlt, összefércelt arcát, elmenekül
majd, ő pedig visszasodródik a mély, sötét vizek hullámai közé,
egyedül.
 Elhúzódott, visszasántikált a kerekesszékéhez, és egy fájdalmas
ufff kíséretében leült. Nem lett volna szabad megölelnie, érezni, hogy
a lány teste az övéhez ér. Mégis, hogy lenne képes elfelejteni, milyen
érzés megérinteni Lenit? Megpróbált visszatérni a hétköznapi
ösvényre, de nem találta az utat. Reszketett.
– Hol. Voltál. Eddig?
– Seattle-ben. – Leni felé lépett. – Hosszú történet.
Leni érintésére a világ – az ő világa – kitárult vagy darabokra
hullott. Valami ilyesmi történt. Fürdőznie kellett volna a pillanatban,
belefúrnia magát, mint egy szőrmébe, és hagyni, hogy átmelengesse,
de ez nem tűnt se valóságosnak, se biztonságosnak.
– Mondd el!
A lány megrázta a fejét.
– Csalódást. Okozok. Neked.
– Nem te okozol csalódást, Matthew. Hanem én. Ahogy mindig is.
Én hagytalak el téged. Akkor, amikor a leginkább szükséged volt
rám. Megértem, ha nem tudsz megbocsátani nekem. Én egész
biztosan nem tudok megbocsátani magamnak. Azért tettem, mert…
nos… van valaki, egy fiú, akivel találkoznod kell. Utána, ha még
szeretnél, beszélgethetünk.
Matthew rosszallóan nézett.
– Valakivel. Itt?
– Odakinn van az apáddal és Atkával. Kijössz találkozni vele?
Vele, egy fiúval.
A csalódottság érzése mélyre fúródott, egészen az
összecsavarozott csontjaiig hatolt.
– Nem kell találkoznom. Vele.
– Mérges vagy. Megértem. Azt mondtad, sosem hagyhatjuk
cserben azokat, akiket szeretünk, de én mégis így tettem.
Elmenekültem.
 – Ne beszélj! Menj! – mondta nyers hangon. – Kérlek. Csak menj!
Leni könnyekkel a szemében nézett rá. Olyan gyönyörű volt, hogy
elállt tőle a lélegzete. Sírni támadt volna kedve, ordítani. Hogy tudná
valaha is elengedni? Erre a pillanatra várt, Lenire, kettejükre, oly sok
éven át, ameddig csak vissza tud emlékezni, olyan fájdalmak
közepette, hogy álmában is zokogott, de minden egyes nap
felébredt, és Őrá gondolt, ezért újra megpróbálta. Vagy egymillió
különböző módon álmodott a közös jövőjükről, de ez nem szerepelt
az elképzelései közt. Hogy Leni csak azért jöjjön vissza, hogy
elbúcsúzzon tőle.
– Van egy fiad, Matthew.
Ez néha előfordult vele. Hogy rossz szavakat hallott, hogy olyan
információt igyekezett feldolgozni, amely el sem hangzott. Az
elfuserált agya. Mielőtt felvértezhette volna magát, és bevethette
volna a jól ismert eszközöket, a szavak mentén keletkező fájdalom
elemi erővel csapott le rá. Szerette volna tudatni Lenivel, hogy
félreértette őt, de csak arra volt képes, hogy vonyítson, a gyötrelem
mély, dörgő morajlásával. A szavak magukra hagyták őt; már csak a
puszta érzelem állt rendelkezésére. Kitántorgott a székéből, és
hátrafelé kezdett botorkálni, el Lenitől, majd erősen beleütközött a
konyhapultba. A sérült agya elintézte, hogy azt hallja, amit hallani
szeretne ahelyett, ami valóban elhangzott.
Leni elindult felé.
Matthew látta rajta, mennyire megbántódott, hogy mennyire
bolondnak tartja őt, és a szégyentől legszívesebben hátat fordított
volna neki.
– Menj! Ha el fogsz hagyni. Menj!
– Matthew, kérlek. Hagyd abba. Tudom, hogy megbántottalak. –
Kinyújtotta felé a kezét. – Matthew, sajnálom.
– Menj el! Kérlek!
 – Van egy fiad – mondta lassan. – Egy fiad. Nekünk van egy fiunk.
Érted, amit mondok?
A fiú felhúzta a szemöldökét.
– Egy kisbaba?
– Igen. Elhoztam, hogy találkozhassatok.
Először tiszta, rendkívüli örömöt érzett; aztán az igazság arcul
ütötte. Egy fia. A gyereke, az ő gyerekük. Bőgni szeretett volna a
vesztesége felett.
– Nézz rám! – mondta halkan.
– Nézlek.
– Úgy nézek ki. Mint akit egy. Rossz varrógéppel. Varrtak össze.
Néha fáj. Annyira, hogy nem tudok beszélni. Két évembe telt. Hogy
ne morogjak. És üvöltsek. És kimondjam az első. Szavamat.
– És?
Eszébe jutott, a képzeletében mennyi mindent szeretett volna
megtanítani a fiának, de ez az álomkép azonnal darabokra is hullott.
Túlságosan össze volt törve ahhoz, hogy bárki mást egyben tudjon
tartani.
– Nem tudom felvenni. Nem tudom. A vállamra venni. Ő nem
ilyet akar. Apának. – Tudta, hogy Leni kihallotta a vágyakozást a
hangjából; hogy az egész univerzum ebben a hat betűben
összpontosult.
Leni megérintette az arcát, végighúzta ujjait a sebhelyeken,
melyek újra egybegyúrták őt, és mélyen a fiú zöld szemébe nézett.
– Tudod, mit látok? Egy férfit, akinek meg kellett volna halnia, de
mégsem adta fel. Egy olyan férfit látok, aki addig küzdött, míg újra
meg nem tanult beszélni, sétálni, gondolkodni. Minden egyes
sebhelyed darabokra töri a szívem, ugyanakkor össze is ragasztja a
szilánkokat. A te félelmed minden szülő félelme is egyben. Én azt a
férfit látom, akit egész életemben szerettem. A fiunk apját.
 – Nem tudom. Hogy kell.
– Senki sem tudja. Higgy nekem! Meg tudod fogni a kezét? Meg
tudod tanítani halászni? Tudsz neki készíteni egy szendvicset?
– Szégyellni fog engem – mondta.
– A gyerekek strapabíróak, és ez a szeretetükre is igaz. Bízz
bennem, Matthew, képes vagy rá!
– Egyedül nem.
– Egyedül nem. De itt vagyunk mindketten, ahogy mindig is
lennie kellett volna. Együtt fogjuk csinálni. Oké?
– Megígéred?
– Megígérem.
Leni a kezébe fogta az arcát, majd lábujjhegyre állt, hogy
megcsókolja. Attól az egyetlen csóktól, ahhoz a másik csókhoz
hasonlóan, melyet egy másik életben, még gyerekként váltottak, akik
hittek a boldog végben, Matthew úgy érezte, a világa újra a helyére
került.
– Gyere, ismerkedj meg vele! – suttogta Leni az ajkába. – Épp úgy
horkol, mint te. És elbotlik az összes bútorban. És imádja Robert
Service verseit.
Azzal kézen fogta. Együtt sétáltak ki a kunyhóból, Matthew lassan
sántikált, szorította Leni kezét, és a lánynak támaszkodott, hagyta,
hogy támogassa őt. Egy szó nélkül vonultak ki a fák sűrűjéből, túl a
házon, ami mostanra világszínvonalú halászkunyhó lett, egyenesen
a partra vezető új lépcső felé.
Mint mindig, a vízpart tele volt vendégekkel, akik az új alaszkai
esőkabátjukat viselték, a víz szélénél állva horgásztak, miközben a
madarak a levegőben körözve vijjogtak, maradékért sorakozva.
Matthew egyik kezével Leni kezébe kapaszkodott, a másikkal
pedig a korlátot szorította, így haladt lefelé a lépcsősoron, lassan és
nehézkesen.
 A parton, tőlük jobbra, Mázsás Marge sörözött. Alyeska az
öbölben épp kajakozni tanította a vendégeket. Apa és Atka egy
gyereket álltak körbe, egy szőke kisfiút, aki egy hatalmas, lila
tengericsillag fölé guggolt.
Matthew megtorpant.
– Anyu! – kiáltott fel a kisfiú Leni láttán. Felpattant, mosolyától
egész arca kivirult. – Tudtad, hogy a tengericsillagoknak van foga?
Láttam is!
Leni felnézett Matthew-ra.
– A mi fiunk – mondta, és elengedte Matthew kezét.
Ő tovább bicegett a kisfiú felé, majd megtorpant. Miközben
próbált lehajolni, térdre esett, az arca eltorzult a fájdalomtól,
felmordult.
– Olyan a hangod, mint egy medvének. Szeretem a medvéket, és
az új nagypapám is szereti őket. Te?
– Én is szeretem a medvéket – felelte Matthew bizonytalanul.
A fia arcába nézett, és saját múltjával szembesült. Hirtelen eszébe
jutott egy csomó minden, amiről már megfeledkezett: a békatojás
tapintása a tenyerében, a nevetés, amibe az ember egész teste
beleremeg, a tábortűznél mesélt történetek, a kalózos játék a
vízparton, az erődépítés a fák között. Mindaz, amire megtaníthatná.
Az évek során rengeteg dologról álmodozott, rohadtul próbált hinni
bennük, mikor a fájdalom a tetőfokára hágott, de ez legvadabb
álmaiban sem jelent meg.
A fiam.
– Matthew vagyok.
– Komolyan? Én Matthew Junior vagyok. De mindenki MJ-nek
hív.
Matthew-t korábban ismeretlen érzelem kerítette hatalmába.
Matthew Junior. A fiam, mantrázta. Nehezére esett mosolyogni;
ekkor vette észre, hogy valójában sír.
– Én vagyok az apukád.
MJ Lenire pillantott.
– Anyu?
Leni melléjük lépett, egyik kezét Matthew vállára tette, és
bólintott.
– Ő az, MJ. Az apukád. Nagyon régóta várja, hogy
megismerhessen.
MJ elvigyorodott, elővillantva két hiányzó metszőfogát. Matthew-
ra vetette magát, és olyan vadul ölelte magához az apját, hogy a
lendülettől felborultak. Amikor sikerült felkelniük, MJ kacagott.
– Akarsz látni egy tengericsillagot?
– Persze – felelte Matthew.
Matthew megpróbált feltápászkodni, egyik kezével a földre
nehezedett. Kis kagylódarabkák tapadtak a tenyerére, miközben
elbotlott, a rossz bokája megadta magát. De Leni már ott is termett,
belékarolt, felsegítette.
MJ már száguldott is a víz felé, útközben végig csacsogott.
Matthew nem bírta megemelni a lábát. Csak ácsorgott ott, alig
lélegzett, félt, hogy a legapróbb érintésre ez az egész darabokra
törhet, mint egy üveg. Akár egy lehelet hatására. A fiú, aki úgy
festett, mint ő, a vízparton állt, szőke haja megcsillant a napfényben,
farmerja szegélyét benedvesítette a sós víz. Nevetett. Ebben az
egyetlen képben összpontosult Matthew egész élete; múltja, jelene és
jövője. Ez azon pillanatok egyike volt – a hála momentuma egy őrült,
időnként hihetetlenül veszélyes világban –, ami örökre
megváltoztatja egy férfi életét.
– Jobb lesz, ha indulsz, Matthew – szólalt meg Leni. – A fiunk nem
jeleskedik abban, hogy türelmesen várjon.
 Lenézett Lenire, és azt gondolta, Istenem, mennyire szeretlek, de
nem találta a hangját, elveszett ebben az új világban, ahol minden
megváltozott. Ahol ő apa volt.
Olyan messzire jutottak a kezdetek óta, amikor két sérült
gyerekként egymásba botlottak, ő és Leni. Talán minden úgy alakult,
ahogy kellett, talán mindkettejüknek át kellett szelniük a saját
óceánjukat – Leni az ártó szeretet és a veszteség, ő pedig a fájdalom
végtelen tengerét –, hogy újra együtt lehessenek, itt, ahová
tartoznak.
– Még jó, hogy én igen.
Rögtön látta, hogy ezek a szavak mit jelentenek Leninek.
– Melletted akartam állni. Én azt akartam, hogy…
– Tudod, mit szeretek benned a legjobban, Leni Allbright?
– Mit?
– Mindent. – A karjába vonta és megcsókolta, abban a csókban
pedig benne volt mindene, amije csak volt, és az is, amiben csak
reménykedett, hogy az övé lehet. Amikor végül elengedte a lányt, és
vonakodva ugyan, de elhúzódott tőle, csak hosszan bámultak
egymásra, beszívott és kifújt lélegzetvételeiken keresztül
beszélgettek egymással. Ez hát egy kezdet, gondolta; egy kezdet a
történet közepén, valami váratlan és gyönyörűséges.
– Jobb, ha indulsz! – mondta Leni végül.
Matthew óvatosan vágott keresztül a kavicsos vízparton, és haladt
a víz szélénél ácsorgó kisfiú felé.
– Siess! – sürgette MJ, és közben a nagy, lila tengericsillag felé
hívogatta Matthew-t. – Itt van. Nézd! Nézd, apu!
Apu.
Matthew meglátott egy lapos, koromszürke követ, mely apró volt,
akárcsak egy új kezdet, és melyet a tenger mosott tisztára; kézbe
vette. Tökéletes súlya volt, pontosan akkora, amekkorára szüksége
volt. Átnyújtotta a fiának, és így szólt:
– Tessék. Megmutatom. Hogy kell. Kacsázni. Nagyon király.
Anyukádnak is megtanítottam. Ugyanezt. Nagyon régen…

a
– Mindig is hitt benne, hogy visszajössz – szólalt meg Mr. Walker,
és megjelent Leni mellett. – Azt állította, hogy tudná, ha meghaltál
volna. Hogy érezné. Az volt az első szava, hogy „ő”. Nem tartott
sokáig, hogy rájöjjünk, rád céloz.
– Hogy tudnám kárpótolni, amiért elhagytam?
– Jaj, Leni! Ilyen az élet. A dolgok nem mindig úgy alakulnak,
mint ahogy eltervezed. – Megvonta a vállát. – Matthew tudja ezt,
jobban bármelyikünknél.
– Hogy van, igazából?
– Küszködik. Néha fájdalmai vannak. Ha stresszel, nehezére esik
szavakba önteni a gondolatait, de ő a legjobb vízitúra-vezető, a
vendégek imádják. Önkénteskedik a rehabilitációs központban. És
láttad a festményeit. Olyan, mintha Isten a tehetséget ajándékozta
volna neki kárpótlásképp. Talán a jövője nem olyan, mint másoké,
legalábbis biztosan nem olyan, mint ahogy tizennyolc éves
korotokban elképzeltétek.
– Én is küszködök – mondta Leni csendesen. – És akkor gyerekek
voltunk. Most már nem vagyunk azok.
Mr. Walker bólintott.
– Igazából csak egy kérdés van. Minden más majd kiforrja magát.
– Leni felé fordult. – Maradsz?
Minden erejét latba vetette, hogy mosolyogni tudjon. Biztos volt
benne, hogy a férfi ezért a kérdésért lépett oda mellé. Szülőként
tökéletesen megértette. Nem akarta, hogy a fia újra csalódjon.
– Fogalmam sincs, mit tartogat számomra ez a jövő, de maradok.
 Mr. Walker a vállára tette a kezét.
Odalenn, a vízparton MJ a levegőbe szökellt.
– Sikerült! Kacsáztam a kővel. Anyu, láttad?
Matthew is hátrafordult, és küldött Leninek egy ferde mosolyt. Ő
és a fia annyira hasonlítottak egymásra, ahogy mindketten
mosolyogtak rá, egymás mellett állva a búzavirágkék égbolt előtt. A
borsó meg a héja. Két fél egy egész. A szeretet teljesen új világának
kezdete.

a
Bár az évek során sokszor gondolt rá, szinte mítoszt teremtett
belőle, Leni arra döbbent rá, hogy már elfeledte, miben is áll a nyári
éjszaka igazi varázsa, mikor az éjszaka nem száll le.
Most a Walker-strandon ült az egyik kerti asztalnál. A sült
mályvacukor illata keringett a levegőben, megédesítve a tenger
csípős, sós illatát, mely szüntelenül nyaldosta a partot. MJ a
vízparton állt, horgászbotjának zsinegét a vízbe vetette, majd
visszatekerte az orsóval. Mr. Walker állt az egyik oldalán,
tanácsokkal látta el, segített neki, mikor a zsineg összegubancolódott
vagy a kisfiú nehézségbe ütközött. Alyeska a másik oldalon saját
horgászbotjával ténykedett. Leni tudta, hogy MJ bármelyik
pillanatban akár állva is elalhat.
Akármennyire szeretett is ott ücsörögni, megmártózni életének
eme új képében, tudta, hogy valami fontosat kerülget közben.
Minden egyes múló perccel érezte a hárítás súlyát; mint egy tenyeret
a vállán, egyfajta gyengéd emlékeztetőt.
Lecsúszott az ülésről, felállt.
Többé már nem tudta az ég színéből megítélni, mennyi az idő –
ragyogó ametiszt, csillagokkal pettyezve –, így hát az órájára
pillantott: 21:25.
 – Jól vagy? – kérdezte Matthew. Egészen addig fogta Leni kezét,
míg a lány gyengéden el nem húzta, ekkor ő is elengedte.
– El kell mennem a régi házunkhoz.
A fiú is felállt, fintorgott a rossz lábába hasító fájdalom hatására.
Leni tudta, hogy hosszú nap volt ez számára, amit lábon kellett
töltenie.
Megérintette a fiú sebhelyes arcát.
– Elmegyek. Láttam egy biciklit a ház mellett. Csak szeretnék
ácsorogni ott egy kicsit. Nemsokára visszajövök.
– De…
– Egyedül is menni fog. Látom, hogy fájdalmaid vannak. Maradj
itt MJ-vel. Amikor visszaérek, lefektetem. Megmutatom a
plüssjátékát, ami nélkül nem hajlandó aludni, és elmesélem a
kedvenc meséjét. Rólunk szól.
Tudta, hogy Matthew vitába szállna vele, ezért nem hagyta neki.
Ez az ő múltja volt, az ő poggyásza. Hátat fordított neki, elindult a
partra vezető lépcső felé, és felcaplatott a fönti füves területre. Pár
vendég még az épület tornácán ücsörgött, hangosan beszélt,
nevetgélt. Valószínűleg épp a horgásztörténeteiket finomítgatták,
melyeket aztán hazavisznek magukkal.
A ház melletti tárolóból előhúzta a biciklit, felült rá, és lassan
pedálozni kezdett az ázott tőzeglápon, átkelt a főúton, jobbra
fordult, és haladt tovább egészen az út végéig.
Ott szembetalálta magát a fallal. Vagy legalábbis azzal, ami
megmaradt belőle. A cölöpöket feldarabolták, és kirángatták a
támasztékokból; a tönkrement lécek halmokban hevertek, vastag
moharéteg borította őket, és a hosszú évek zord időjárásának a
hatására sötét színt öltöttek.
Mázsás Marge és Tom. Talán Thelma is. Elképzelte őket, ahogy
szomorúan összegyűlnek itt, és baltával a kezükben darabokra
hasítják a fákat.
 Ráfordult a kocsifeljáróra, amit térdig benőtt a gaz és a fű. Az
árnyék magába szippantotta a fényt; idefenn, az erdős vidéken és az
elhagyott otthonok területén a világ elcsendesült. Le kellett
lassítania, erősebben kellett pedáloznia.
Megérkezett a tisztásra. Balra tőle ott állt a kunyhó, megviselték
ugyan az idő és a természet elemei, de még tartotta magát. Mellette
felvillantak az üres, kókadozó állatkarámok, kapujuk odaveszett, a
kerítést áttörték a vadállatok, és mostanra valószínűleg mindenféle
rágcsálók otthonaként funkcionáltak. A magas fű, melybe élénk
rózsaszín füzikék és tüskés aráliák vegyültek, mindenfelé körbenőtte
a hátrahagyott kacatjaikat; itt-ott rozsdás fémkupacokat és korhadó
fákat fedezett fel. A régi kisteherautójuk összeroskadt, úgy hajlott
előre, mint egy idős ló. A füstölde ezüstös, penészes lécek
piramisává lett, mely saját magába omlott. Megmagyarázhatatlan
módon a ruhaszárító kötelek a helyükön maradtak, és csipeszekkel
tele hullámzottak a szellőben.
Leni leszállt a bicikliről, és óvatosan a fűbe döntötte a járművét.
Kábának érezte magát, de elindult a kunyhó felé. Szúnyogok
zümmögtek körülötte a levegőben. Az ajtóban megtorpant, de azt
mantrázta magának, meg tudod csinálni, így végül kinyitotta az ajtót.
Olyan érzés volt, mintha visszautazott volna az időben, arra a
legelső napra, mikor megérkezett ide, mikor a padlót rovartetemek
borították vastagon. Minden pontosan úgy volt, ahogyan ők
hagyták, csak vastag porréteg borított a felületüket.
A múlt hangjai, szavai és képei suhantak végig a fejében. A jó, a
rossz, a vicces, a borzalmas. Minden vakító, áramütésszerű
villanásként jutott az eszébe.
A nyakában viselt szív alakú medált, a talizmánját markolta,
érezte, hogy a csont éles csücske a tenyerébe fúródik. Körbejárta a
házat, megzörgette a pszichedelikus gyöngyfüggönyt, mely a
magánszféra illúziójával kecsegtette a szüleit. A hálószobájukban
por födte halmokban álltak a tulajdonaik, mely felfedte, kik is voltak
ők egykoron. Összegabalyodott szőrmék az ágyon. Akasztókról lógó
kabátok. Egy pár csizma, melynek lábfejét lyukasra rágta valamilyen
kártevő.
Megtalálta az apja ezeréves fejpántját, és a zsebébe csúsztatta. Az
anyja szarvasbőr hajpántja a falon lógott egy akasztón. Elvette, és a
csuklójára tekerte, mint egy karkötőt.
Fenn, a galérián rátalált a szerteszéjjel heverő könyveire,
molyrágta lapjaik megsárgultak; nem egy kötet mostanra az egerek
otthonául szolgált, épp úgy, mint a matraca is. Érezte a szagukat a
levegőben. A rothadó, mocskos szagot.
Egy elfelejtett hely szagát.
Lemászott a galéria létráján, a koszos, ragacsos földre huppant, és
körülnézett.
Mennyi emlék.
Azon töprengett, vajon mennyi időbe telne, hogy mindet
feldolgozza. Még most, amikor itt állt a régi otthonukban, se
pontosan tudta meghatározni, hogyan is érez ez iránt a hely iránt, de
azt tudta, hitt benne, hogy képes lesz valamilyen módon a jóra
emlékezni. Sosem fogja elfelejteni a rosszat, de el fogja engedni.
Muszáj. Jól szórakoztunk. Szeretném, ha erre emlékeznél, mondta
mama. És a kalandra.
A háta mögött kinyílt az ajtó. Bizonytalan léptek hangját hallotta,
az érkező felé közelített. Matthew lépett mellé.
– Az egyedüllét túlértékelt – szólalt meg könnyeden. – Szeretnéd.
Kipofozni? Itt élni?
– Talán. Vagy talán fel akarom gyújtani, és újraépíteni. A hamu jó
termőföld.
Egyelőre nem tudta eldönteni. Mindössze annyit tudott, hogy
végre újra itt lehet, ennyi év után, az őrült, kitartó peremlakók közt
egy semmihez sem hasonlítható államban, ezen a fenséges helyen,
amely átformálta, sőt, meghatározta őt. Valamikor, ezer évvel
korábban, a nála pár évvel idősebb, eltűnt lányok miatt aggódott. A
történeteiktől tizenhárom évesen rémálmai voltak. Mostanra tudta,
hogy az ember vagy száz különböző módon elveszhet, de még annál
is több módon magára találhat.

a
A múltat csak egy vékony fátyol választotta el a jelentől; az emberi
szívben egymással párhuzamosan léteztek. Bármi visszarepíthette az
embert – a tenger illata apálykor, egy sirály sivítása, a gleccser
táplálta folyó türkizkék színe. Egy szélben szálló hang, mely
egyszerre lehet valódi és elképzelt. Különösképpen itt.
Ezen a forró, nyári napon, a Kenai-félsziget csak úgy vibrált a
színektől. Egyetlen felhő sem volt az égen. A hegyek a levendula, a
zöld és a jégkék mágikus színkombinációját öltötték magukra – a
völgyek, a sziklák és a hegyek keveredtek egymással; az erdőhatár
fölött azonban még hó bukkant elő. A zafírkék öböl vize szinte
tükörsima volt. Több tucat halászhajó szöszmötölt a kajakok és a
kenuk mellett. Az alaszkaiak ilyen napokon imádtak kimerészkedni
a vízre. Leni tudta, hogy a homeri Bishop’s strandon, az egyenes,
homokos partszakaszon az orosz templom alatt egymást érik majd a
kisteherautók és az üres hajószállító utánfutók, mint ahogy abban is
biztos volt, hogy néhány balfék turista a homokban fog kagylók után
kutakodni, és figyelmetlenségükben a dagály áldozatául esnek majd.
Voltak dolgok, amik sosem változtak.
Leni a saját, felgazosodott udvarán ácsorgott, Matthew-val az
oldalán. Együtt sétáltak a vízpart felett elterülő füves lejtőre, ahol
Mr. és Mrs. Walkerrel, Alyeskával és MJ-vel találkoztak, akik már
mind ott vártak rájuk. Alyeska egy barátságos, vendégszerető
mosolyt villantott Lenire, mellyel azt sugallta, most már együtt
csináljuk ezt. Családként. Az elmúlt két napban nem volt sok
lehetőségük beszélgetni, Leni alaszkai visszatérésének örvénye
közepette, de mind a ketten tisztában voltak vele, lesz még elég
idejük arra, hogy összefonódjon az életük. Könnyű lesz; sok olyan
ember volt az életükben, akiket mindketten nagyon szerettek.
Leni megfogta a fia kezét.
Kisebb tömeg várta őket a parton. Leni érezte magán a
tekintetüket, feltűnt neki, hogy mind elhallgattak az érkezésükre.
– Nézd, anyu, egy fóka! Az a hal kiugrott a vízből! Azta!
Elmehetünk ma horgászni, apu, ugye igen? Aly néni azt mondja,
hogy a lazacok még ívnak.
Leni végignézett a víz szélénél gyülekező barátain. Szinte minden
kaneqi megjelent ma, még az a pár remete is, akiket csak a
kocsmában és időnként a vegyesboltban lehetett látni. Amikor
megjelent, senki sem szólalt meg. Egyesével bemásztak a
csónakjaikba. Hallotta, hogy a víz a hajótestnek csapódik, ahogy a
kagylóhéjak és a kavicsok ropognak, mikor ellökték a csónakokat a
partról.
Matthew a Walker-öböl Kalandpark alumíniumcsónakjához
vezette őt. Egy élénksárga mentőmellényt húzott MJ-re, majd
elhelyezte a kisfiút a hajóorrban lévő padon, ahonnan a hajófarra
nyílt kilátás. Leni is bemászott. Kihajóztak ők is, egészen odáig, ahol
a többi csónak állt.
Az öböl csendes volt ezen a napsütéses, sugárzó kora estén. A
fjord mélyre nyúló V alakja fenségesnek tűnt ebben a fényben.
A csónakok kisodródtak a szorosba, és csak lebegtek ott, a
hajóorrok egymásnak ütköztek. Leni körbenézett. Tom és az új
felesége, Atka; Alyeska és a férje, Darrow, és a hároméves ikerfiaik;
Mázsás Marge; Natalie Watkins, Tica Rhodes és a férje, Thelma,
Tökmag, Ted és a Harlan család összes tagja. Gyerekkorának arcai.
És a jövőjéé.
Leni érezte, hogy mind őt nézik. Hirtelen élesen belécsapott a
felismerés, milyen sokat jelentett volna mamának, hogy ezek az
emberek mind azért gyűltek össze, hogy elbúcsúzzanak tőle. Vajon
mama sejtette, mennyien törődnek a sorsával?
 – Köszönöm – szólalt meg Leni. Ez az egy, messze nem elégséges
szó is beleveszett a hajótesteknek verődő hullámok zajába. Mit
kellene mondania? – Nem tudom, hogyan…
– Csak beszélj róla! – felelte Mr. Walker gyengéd hangon.
Leni bólintott, megtörölte a szemét. Tett még egy próbát, olyan
hangosan beszélt, amennyire csak erejéből futotta.
– Nem tudom, költözött-e valaha még egy ennyire felkészületlen
nő Alaszkába. Nem tudott főzni, sütni vagy lekvárt befőzni. Alaszka
előtt úgy képzelte, hogy a túléléshez szükséges képességek közé
tartozik, hogy fel tudja tenni a műszempilláját, és tudjon magas
sarkúban járni. Ide is lila forrónacit hozott magával, az isten
szerelmére!
Leni vett egy mély lélegzetet.
– De megszerette ezt a helyet. Mind a kettőnkkel ez történt. A
halála előtt úgy búcsúzott tőlem: Menj haza! Értettem, mire célzott.
Ha meglátna most itt benneteket, egy ragyogó mosolyt villantana
rátok, és megkérdezné, miért vagytok itt ahelyett, hogy innátok és
táncolnátok. Tom, neked a kezedbe nyomna egy gitárt, és Thelma,
tőled megkérdezné, mi a fenét műveltél mostanság, és Mázsás
Marge, téged addig ölelgetne, míg már levegőt se kapnál. – Leni
hangja elcsuklott. Körbenézett, és felidézte az emlékeit. –
Túlcsordulna a szíve az örömtől, ha itt látna benneteket, ha tudná,
hogy időt áldoztok arra, hogy rá emlékezzetek, miközben ennyi a
teendőtök. Hogy elbúcsúzzatok. Egyszer azt mondta nekem, úgy
érzi, mintha ő maga semmi sem lenne, csak más emberek tükörképe.
Sosem fogta fel a saját értékét. Remélem most lenéz ránk, és
megtudja… végre… hogy mennyien szerették!
A beszédet egyetértő mormogás, pár szó, majd végül: csend
követte. Az ilyen mély gyász néma, magányos dolog. Mostantól Leni
csak a saját gondolataiban hallhatja viszont az anyja hangját, akinek
gondolatai csak egy másik nő tudatán keresztül áramolhatnak, a
kapcsolódás, az értelemkeresés örökös hajszolása következik el.
Mint az összes lány, aki elveszítette az anyját, Leni is érzelmi
felfedezővé válik, aki megpróbálja feltárni az önmagából elvesző
részt, az anyát, aki kihordta, gondozta és szerette őt. Leni egyszerre
anyává és gyermekké is lesz; általa mama tovább él és tovább
öregszik majd. De sosem fog teljesen távozni, addig nem, amíg Leni
emlékszik rá.
Mázsás Marge egy virágcsokrot dobott a vízbe.
– Hiányozni fogsz nekünk, Cora – mondta.
Mr. Walker követte a példáját egy csokor füzikével. A virágok
lebegtek a felszínen, elsiklottak Leni mellett, élénk rózsaszín
csobogásként a hullámokon.
Matthew elkapta Leni pillantását. Az ő kezében is egy füzikéből és
csillagfürtből álló virágcsokor volt, melyet aznap reggel szedtek MJ-
vel.
Leni benyúlt egy dobozba, és elővett egy befőttesüveget, tele
hamvakkal. Egy csodás pillanatra a világ elmosódott, és mama
megjelent előtte, széles mosolyt villantott rá, csípőjével megbökte, és
így szólt: Táncolj, kislányom!
Amikor Leni újra körbenézett, a hajók színes foltokként jelentek
meg előtte a kékes-zöldes világban.
Kinyitotta az üveget, majd a tartalmát lassan a vízbe öntötte.
– Szeretlek, mama – mondta Leni, és érezte, hogy a vesztesége
olyan mélyre ülepszik benne, hogy már legalább annyira a részévé
vált, mint a szeretet érzése. Többek voltak ők, mint legjobb barátok;
egymás szövetségesei voltak. Mama élete szerelmének nevezte Lenit,
és Leni arra gondolt, talán ez mindig igaz a szülőkre és gyerekeikre.
Eszébe jutott valami, amit mama egyszer mondott neki. A szerelem
nem halványul és nem is pusztul el, kislányom. Akkor Matthew-ról és a
szomorúságról beszélt, de legalább ennyire igaz ugyanez az anyák
és a gyerekeik esetében.
 A szeretet, amit az anyja, a fia, Matthew és az őt körülvevő
emberek iránt érzett, tartós volt, végeláthatatlan, mint ez a táj, és
állandó, mint a tenger. Erősebb, mint az idő maga.
Előrehajolt, és pár szál élénk rózsaszín füzikét egy gyengéden
hömpölygő hullámra vetett, majd végignézte, ahogy a partra
sodródik. Tudta, hogy mostantól az anyja érintését érzi majd a
szellőben, az ő hangját hallja majd a dagály zajában. Néha a
bogyószedés, a kenyérsütés, de talán még a kávé illata is sírásra
készteti majd. Élete végéig, ha az alaszkai ég végtelenjébe néz, azt
mondja majd: Szia, mama!, és rá fog emlékezni.
– Örökké szeretni foglak – suttogta a szélnek. – Örökké.
 AZ ÉN ALASZKÁM
2009. július 4.
Írta: Lenora Allbright Walker
Ha valaki gyerekkoromban azt mondja nekem, hogy egy nap egy
újság megkeres, hogy meséljek Alaszkáról az államalapítás ötvenedik
évfordulója alkalmából, egész biztosan kinevetem. Ki hitte volna, hogy
a fotóim ilyen sokat jelentenek majd ennyi ember számára? Vagy hogy
lefényképezem majd a Valdez kiömlő olaját, ez pedig megváltoztatja az
életemet, és magazincímlapra kerül a képem?
Őszintén szólva, inkább a férjemmel kellene beszélniük. Ő az, aki
felülkerekedett az összes kihíváson, amelyet ez az állam elé állított, és
még mindig nem adta fel. Ő olyan, mint azok a fák, amelyek képesek
puszta gránitsziklákból kinőni. A szélben, a hóban és a jeges hidegben
minden amellett szól, hogy ki kellene dőlniük, mégsem teszik.
Makacsul tartják magukat. Erősödnek.
Én csak egy hétköznapi, alaszkai feleség és anya vagyok, aki
elsősorban a gyerekeire büszke, akiket, felnevelt, és az életre, melyet
valahogy sikerült kisajtolnia magának ebből a zord vidékből. De mint a
legtöbb nő történetének esetében, az enyém is többről szól, mint
amennyire a felszín alapján következtetni lehetne.
A férjem családja gyakorlatilag az alaszkai királyi család. A
nagyszülei egy fejszével és egy álommal faragták ki az életüket a
mindentől távol eső vadonban. Ők voltak a valódi amerikai úttörők,
akik több száz hold földet foglaltak el, várost alapítottak, letelepedtek. A
gyerekeim, MJ, Kenai és Cora a negyedik generáció, akik ezen a földön
nőnek fel.
Az én családom más volt. Mi a hetvenes években költöztünk
Alaszkába. Vészterhes időszak volt ez, tele tiltakozásokkal,
felvonulásokkal, bombázásokkal és emberrablással. Fiatal nőket
hurcoltak el az egyetemi campusokról. A vietnámi háború megosztotta
az országot.
 Mi azért költöztünk Alaszkába, hogy elmeneküljünk a világ elől.
Mint annyi cheechako előttünk és utánunk is, nem voltunk
kellőképpen felkészülve. Nem volt elég ételünk, készletünk és pénzünk.
Szinte semmihez sem értettünk. A Kenai-félsziget egyik eldugott
részébe költöztünk egy kunyhóba, és hamar rájöttünk, hogy távolról
sem tudunk eleget. Még a kocsink – egy VW busz – is rossz
választásnak bizonyult.
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy Alaszka nem megteremti az
ember jellemét; csak felfedi azt.
A szomorú igazság az, hogy Alaszka sötétsége felfedte az apámban
lakozó sötétséget is.
Vietnámi veterán volt, hadifogoly. Akkor még nem tudtuk, hogy ez
mit jelent. Most már tudjuk. Felvilágosult világunkban már tudjuk azt
is, hogy segítsünk az olyan férfiaknak, mint az apám. Már értjük, hogy
a háború még a legerősebb elméket is képes megtörni. Akkoriban nem
volt segítség. Ahogyan egy nő számára sem, aki az ő áldozatául esett.
Alaszka – a sötétség, a hideg és az elszigeteltség – a legborzasztóbbat
hozta ki az apámból, és olyan vadállatot faragott belőle, mint amik
benépesítik ezt az államot.
De ezt kezdetben még nem tudtuk; mégis honnan tudhattuk volna?
Álmodoztunk, mint olyan sokan mások is, megterveztük az útvonalat,
ragasztószalaggal felerősítettük az Alaszka vagy Semmi molinót a
buszunk oldalára, és észak felé indultunk, teljesen felkészületlenül.
Ez az állam, ez a hely, semmihez sem hasonlatos. Szépség és
borzalom; megmentő és pusztító. Itt, ahol a túlélés egy döntés, melyet
újra és újra meg kell hozni, Amerika legvadabb helyén, a civilizáció
szélén, ahol a víz minden formájában képes gyilkolni, az ember
megtanulja, ki is ő valójában. Nem azt, hogy milyen az álmaiban, sem
azt, hogy milyennek képzeli magát, de még csak nem is azt, hogy
milyennek nevelték. Mindez szertefoszlik a jeges sötétség hónapjaiban,
amikor a zúzmara az ablakon elhomályosítja a kilátást, a világ
beszűkül, az ember pedig belebotlik saját létezésének igazságába. Meg
kell tanulni, hogyan kell bármi áron túlélni.
Ez a lecke, ez a felfedezés, ahogy anyám egyszer a szeretettel
kapcsolatban mondta nekem, Alaszka legnagyszerűbb és
legborzasztóbb ajándéka. Akik csak a szépség miatt jönnének, egy
képzeletbeli életet hajszolva vagy a biztonságot keresve, el fognak
bukni.
Ennek a kiszámíthatatlan vadonnak a végtelen kiterjedése az
emberből vagy a legjobbat hozza elő, és kivirágzik, vagy sikítva
menekül el a sötétségtől, a hidegtől és a nehézségek elől. Nincs középút,
nincs biztonságos hely; itt nincs, a Nagy Magányosban.
Nekünk, keveseknek, a strapabírók, az erősek, az álmodozók számára,
Alaszka az otthont jelenti, most és mindörökké, a dal, amely akkor
hallható, mikor a világ nyugodt és csendes. Az ember vagy ide tartozik,
vad és zabolátlan valójában, vagy nem.
Én ide tartozom.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
a
A CSALÁDFÁMAT MESSZIRE VISSZAMENŐLEG kalandorok alkották. A
nagyapám tizennégy évesen hagyta el Walest, hogy cowboy
lehessen belőle Kanadában. Az apám az egész életét azzal töltötte,
hogy a bizarr, a távol eső, a szokatlan dolgokat keresse. Olyan
helyekre jut el, amiről a legtöbb ember csak fantáziál.
1968-ban az apám arra jutott, hogy Kalifornia kezd túlságosan
zsúfolttá válni. Ő és az anyám úgy döntöttek, hogy tenniük kell
valamit. Felpakoltak minket (három kicsi gyereket – és két
barátunkat – és a család kutyáját) egy VW buszba. A nyári hőség
kellős közepén útnak indultunk. Amerikában autókáztunk, több
mint tizenkét államban jártunk, kerestük a helyünket. Ezt végül az
északnyugati partvidék zöldes-kékes szépségében találtuk meg.
Évekkel később az apám újra a kalandok nyomába eredt.
Alaszkában, a mesés Kenai-folyó partjainál találta meg, amit
keresett. Ott a szüleim megismerkedtek két telepessel, Laura és
Kathy Pedersennel, egy anya-lánya párossal, akik akkor már évek
óta működtettek egy menedékházat a semmihez sem hasonlítható
folyóparti szakasz mentén. A nyolcvanas évek elején ez a két úttörő
család összefogott, és alapított egy vállalkozást, mely aztán a Great
Alaska Adventure Lodge néven vált ismertté. A családom három
generációja munkálkodik ezen a szálláson. Mindannyian
beleszerettünk az utolsó határvidékbe.
Hálás vagyok a John családnak – Laurence-nek, Sharonnak,
Debbie-nek, Kentnek és Julie-nak – és Kathy Pedersen Haley-nek a
határtalan lelkesedésért és a vízióért, melynek hála egy ilyen
varázslatos hely létrejöhetett.
Hálásan köszönöm Kathy Pedersen Haley és Anita Merkes
szakértelmét és szerkesztői segítségét abban, hogy sikerüljön
újrateremteni Alaszka és a Kachemak-öböl hetvenes és nyolcvanas
évekbeli telepeseinek világát. A rálátásotok és a projekt iránt
tanúsított támogatásotok rengeteget jelent nekem. Ha mégis
bármilyen hiba maradt a szövegben, az természetesen az én saram.
Köszönet illeti a bátyámat, Kentet is – egy újabb kalandort –,
amiért Alaszkáról szóló bizarr kérdéseim áradatát válaszolta meg.
Mint mindig, most is egy rocksztár voltál.
Köszönöm Carl és Kirsten Dixonnak és a Kachemak-öbölben
található Titka Bay Lodge csodálatos csapatának, amiért vendégül
láttak világuk kellemes kis szegletében.
Szeretnék köszönetet mondani néhány különleges embernek is,
akik mérhetetlen segítséget nyújtottak nekem a regény írása során,
különösen a legnehezebb időkben, amikor legszívesebben feladtam
volna az egészet. A briliáns szerkesztőmnek, Jennifer Enderlinnek,
aki türelmesen várt, tanácsot adott, amikor kértem, majd ismét
türelmesen várt még egy kicsit. Nagyon hálás vagyok az extra időért
és támogatásodért. Köszönet illeti Jill Marie Landist és Jill Barnettet
is, akik akkor bátorítottak, mikor a leginkább szükségem volt rá;
Ann Pattyt, aki megtanított arra, hogy bízhatok magamban; Andrea
Cirillót és Megan Chance-t, akik mindig ott voltak nekem; és Kim
Fisket, aki első pillanattól fogva hitt a történetben és az alaszkai
környezetben, és sosem félt ezt ki is fejezni.
Köszönöm Tuckernek, Sarának, Kayleenek és Bradennek.
Kibővítettétek a szeretet határait a számomra, és életem közepén egy
új világgal ajándékoztatok meg.
És végül, a férjemnek, Benjaminnak, aki harminc éve a párom. A
kezdetektől fogva partnerek voltunk ebben az írásban, és a
szereteted és támogatásod nélkül lehetetlen vállalkozás lett volna.
Életem legjobb döntése volt beléd szeretni.
 {1}
Győry János fordítása
{2}
Seward’s Folly: Alaszka egyik nem hivatalos beceneve, onnan ered, hogy 1867-ben
William Henry Seward, akkori amerikai külügyminiszter vette meg Alaszkát
Oroszországtól.
{3}
Szeibert Csaba fordítása
{4}
Réz Ádám fordítása
{5}
Pék Zoltán fordítása
 Tartalom

EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
TIZENHÁROM
TIZENNÉGY
TIZENÖT
TIZENHAT
TIZENHÉT
TIZENNYOLC
TIZENKILENC
HÚSZ
HUSZONEGY
HUSZONKETTŐ
HUSZONHÁROM
HUSZONNÉGY
HUSZONÖT
HUSZONHAT
HUSZONHÉT
HUSZONNYOLC
HUSZONKILENC
HARMINC
HARMINCEGY
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS