Kutrovácz - Láng - Zemplén - A Tudomány Határai

A tudomány határai
Kutrovátz Gábor–Láng Benedek–Zemplén Gábor
A tudomány határai
Budapest, 2008.
A könyv megjelenését az OTKA ifjúsági, kutatási és publikációs pályázata (OTKA
F 69249, OTKA K 72598, OTKA PU 50171), az NKFP 6-00107/2005 Jedlik
Ányos pályázata, a HIPST, a Bolyai János Ösztöndíj és a Békésy posztdoktori
ösztöndíj támogatta.
© Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor, Typotex, 2008
ISBN 978 963 9664 98 2
ISSN 1977–0703
Témakör: tudományszociológia, tudományfilozófia,

tudománytörténet
Kedves Olvasó!
Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk.
Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha belép a TypoKlubba, ahonnan értesülhet új
kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen
érhet el. Honlapunkon megismerkedhet kínálatunkkal is, egyes könyveinknél pedig
új fejezeteket, bibliográfiát, hivatkozásokat találhat, illetve az esetlegesen előforduló
hibák jegyzékét is letöltheti.
Észrevételeiket a velemeny@typotex.hu e-mail címen várjuk.
Kiadja a Typotex Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar

Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa
Szerkesztette és tördelte: Jutai Péter
A borítót Tóth Norbert tervezte
Terjedelem: 26,3 (A/5) ív
Nyomta a Séd Nyomda Kft., Szekszárd
Felelős vezető: Katona Szilvia
A könyvet ajánljuk a laikusoknak,
akik mi magunk is vagyunk.
Tartalom
Részletes tartalomjegyzék 9
1. Bevezető 15
2. Túl könnyű válaszok 29
3. Filozófusok a tudomány határairól 49
4. Tudománytörténet-e az áltudományok története? 75
5. A tudomány mint szociológiai kérdés 97
6. A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa 123
7. És monda Isten: legyen evolúció 153
8. Történetírás – a jó, a rossz és a relatív 187
9. A parapszichológia Janus-arca 211
10. Keleti tűk nyugati testekben 237
11. Viták, csaták, határok, csatárok 263
12. A tudomány és a nyilvánosság 305
13. Következtetések, avagy mit is lehet mondani? 331
Köszönetnyilvánítás 353
Első megjelenések 355
Válogatott irodalomjegyzék 357
Részletes tartalomjegyzék
1. Bevezető 17
Amelyben közöljük az Olvasóval könyvünk témáját, valamint megkíméljük

attól, hogy a Paksi Atomerőműhöz kapcsolódó szakmai kérdésekben
véleményt kelljen nyilvánítania; felsoroljuk a fejfájások néhány okát, és
olyan hatalmas horderejű kérdéseket kezdünk feszegetni, amelyek
megválaszolásának majd csak a kötet végén merünk nekifogni, és akkor is
csak részben.
Ember embernek kútfője 18

Sok kérdés – egy probléma 20
Higgyünk-e a szakértőnek? 23
A kötet szerkezete 27
2. Túl könnyű válaszok 31
A második, de valójában első igazi fejezet az előbbiekben felvetett

kérdésekre leggyakrabban adott válaszokat vizsgálja, majd szomorúan
veszi tudomásul, hogy ezek nem adnak megfelelő támpontot a felelős és jó
döntések meghozatalához. Megtudjuk, hogy milyen alacsony színvonalú
néhány tudományos ismeretterjesztő írás, hogy a televíziónk szerkezetének
mégoly alapos ismerete sem igazít el abban a kérdésben, hogy bízzunk-e
az elektroakupunktúrában, és felismerjük, hogy a probléma még annál is
súlyosabb, mint hittük. Az Olvasó megtudja azt is, mit jelent a kulturális
relativizmus, hogy milyen sokféle grafikonnal lehet az asztrológia fejlődését
szemléltetni, és általában azt, hogy milyen gyenge lábakon is áll sok-sok
hitünk és vélekedésünk. Az elkedvetlenítő következtetések ellenére az Olvasót
a további fejezetek olvasására ösztönözzük.
A vizeletivástól a természettudományig 33
A tudomány fejlődik, vagyis progresszív 38
A tudomány sikeres 42
A tudomány racionális 44
A tudomány objektív 47
Minden relatív? 49
10 A tudomány határai
3. Filozófusok a tudomány határairól 51
Ebben a fejezetben kiderül, hogy a filozófusok jó kérdéseket tudnak feltenni,

de a megnyugtató válaszok megadásában már nem jeleskednek. Az Olvasó
megtudhatja, hogy van olyan szakértő, aki nem tudja csinálni, amihez ért, de
tud róla beszélni, és van olyan szakértő is, aki csinálni tudja ugyan, de beszélni
már nem képes róla. Az előbbi csoport tagjai számos javaslattal álltak elő a
tudomány és nem tudomány elhatárolását szolgáló feltételeket illetően, de
ezzel saját magukat sem sikerült megnyugtatni. Viszont létrehoztak egy olyan
szakterületet, a tudományfilozófiát, amely azóta is virágzik, és sok olyan
belátással szolgált, melyeket a könyv szerzői igyekeznek figyelembe venni.
A Bécsi Kör és a demarkáció 53

Popper demarkációs kritériuma 58
Lakatos a demarkációról 64
Feyerabend és a demarkáció hiánya 69
Az ornitológia hasznáról 74
4. Tudománytörténet-e az áltudományok története? 77
Nem mindenki áltudós, aki áltudományos témák történetével foglalkozik.

De az is kérdés, hogy a múltban is éppen az volt-e az áltudományos, ami
ma annak tűnik. Mindenesetre felmerült, hogy a modern tudomány számos
alapvető gondolata – éppen azok, amelyekre a legbüszkébbek vagyunk –
talán éppen a mágia hagyományából érkezett. Megvizsgáljuk még, hogy hol
van a Nap, majd szó esik arról, hogy Newton alkimista kísérleteket folytatott,
és végül olyan szakmainak hangzó idegen szavakkal állítjuk vissza a fejezet
tekintélyét, mint internalizmus és externalizmus.
A tudományos forradalom és a mágia 79

Yates tézisei 82
Az alkimista Newton 90
Mágia az érett középkorban 92
Mágia- és tudománytörténet napjainkban 94
5. A tudomány mint szociológiai kérdés 99
Ebben a fejezetben megtudjuk, hogy a demarkáció kérdése nem pusztán

elméleti probléma, hanem anyagi forrásokhoz és társadalmi elismertséghez
kötődő gyakorlati kérdés. Szemügyre vesszük a tudomány intézmény-

rendszerét, valamint megnézzük, hogyan kapcsolódott a modern tudomány
születése vallási és gazdasági tényezőkhöz. Aztán a tudományban érvényesülő
absztrakt erkölcsi elveket vesszük szemügyre, csak hogy megállapíthassuk,
ezek mennyire nem teljesülnek ma, amikor a tudomány szerkezete és
társadalmi funkciója alapvető átalakulási folyamaton megy keresztül.
A szociológia tudományképe 100

A tudomány kialakulásának társadalmi feltételei 103
A tudományos kutatás normái 107
A tudomány szerveződése 110
A tudomány fejlődése 118
Hol állunk ma? 122
6. A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa 125
Amely fejezetből kiderül, hogy a bulvárlapok nem is közölnek asztrológiai

jóslatokat, pontosabban, hogy amit közölnek, az nem is igazi asztrológia.
Megtudjuk továbbá, hogy egy horoszkóp elkészítése igen nagy csillagászati
tudást igényel, de ettől még persze nem lesz tudományos tevékenység.
Szóba kerül az is, hogy még az asztrológusok is tudják, hogy inog a Föld
tengelye, valamint hogy Helsinkiben a villamosok kötött pályán haladnak.
Végül említünk néhány olyan, egyetemhez kapcsolódó intézetet és tanszéket,
ahol asztrológiát oktatnak, és megbeszéljük, hogy van-e esélye ennek az
asztrológiának arra, hogy valamilyen módon elfogadott tudástípussá váljék.
Az asztrológia hagyománya 127

Az elfogadás 131
Az elutasítás 136
A filozófusok 139
A vita 141
Az asztrológia visszavág 148
Befogadási esélyek 152
7. És monda Isten: legyen evolúció 155
Fejezetünkben az Olvasót végigkalauzoljuk az evolúcióelméletet érő

újabb kihívásokon és az intelligens tervezettség mozgalmának történetén.
Nem csak a teremtés-elképzelések nagy számát mutatjuk be, hanem
a leggyakoribb érveket is, valamint az azokra adott válaszokat. Az
esettanulmány megmutatja, hogy a tudomány határaiért hogyan küzdenek

bírósági tárgyaláson, iskolákban és a nyilvánosság előtt. Az eset végül
rámutat arra, hogyan lehet egy illegitim tudományos probléma nagyon is
legitim társadalmi probléma.
Miért probléma a kreacionizmus? 157

A kreacionizmus rövid története – mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? 160
Ki kezdte, miért kezdte? 163
Mik a főbb álláspontok a kreacionizmusvitában, és miért jó mindez? 167
Modern kreacionizmus és intelligens tervezés – pro 169
... és kontra 171
A kreacionizmus leckéje: hogyan lássuk a tudományt 181
8. Történetírás – a jó, a rossz és a relatív 189
Amely fejezetből megtudjuk, hogy történelmet számos módon lehet jól írni,
mégsem lesz mindenki a tudományos akadémia tagja, aki történeteket ír. Szó
esik még arról, vajon a háborúk szörnyűségeinek szükségszerű velejárója-e
a népirtás, vajon a pápa és a középkori császárok valóban összeesküdtek-e
a kronológia ellen, őrizte-e Leonardo da Vinci Krisztus leszármazottainak
titkát, és hogy megtanították-e repülni az embereket a földönkívüliek.
Mindezen példákat pedig csak azért említjük, hogy megpróbáljunk
szempontokat felállítani arra nézve, mikor mondhatjuk jogosan, hogy valaki
rosszul művel egy tudományt.
Holokauszttagadás 190
A kitalált középkor 194
A da Vinci-kód 198
Däniken és a földön kívüliek 207
Mi következik mindebből? 211
9. A parapszichológia Janus-arca 213
Ebben a fejezetben szellemekről és táncoló asztalokról szinte egyáltalán nem

esik szó, annál többet írunk unalmas kísérleti jegyzőkönyvekről, publikációs
szokásokról és szigorú kutatóintézetekről. Megvizsgáljuk, tudnak-e politikai
pártokra szavazni azok az emberek, akik hisznek az előérzetekben, csalnak-e
a parapszichológusok, valamint, hogy mit jelentene a fizika okságfogalmára
nézve, ha a pszi-erők léte bebizonyosodna.
A parapszichológia rövid története 216

Kísérleti parapszichológia ma: a legitimáció nyomában 220
Állítások és cáfolatok 224
A kísérletek megismételhetősége 225
A tudományos háttér 227
Csalás 229
Esettanulmány a csalás ügyében 230
Beteljesületlen forradalom 235
10. Keleti tűk nyugati testekben 239
A meglepett Olvasót a fejezet végigkalauzolja a tűszurkálás tudományának,

vagyis az akupunktúrának nagyon rövid és vázlatos történetén a
jégkorszaktól a 21. századig. A tanulságos esettanulmány elkülöníti, hogy
egy-egy területen hogyan szerezhető kulturális, illetve társadalmi kontroll,
és megmutatja, általában mire jók az egyszerűsítő ítéletek és általánosítások
az orvoslás esetében. Ezen kívül a fejezet mindnyájunk pénztárcáját óvni
próbálja a sarlatánoktól, miközben kifejezi a szerzők őszinte megdöbbenését
azon jelenség láttán, hogy milyen kevés komoly, színvonalas vita van kis
hazánkban a gyógyítási technikákról, és milyen sokan vetnek el rossz
érvekkel alternatív gyógymódokat, míg mások ugyanilyen gyenge érvek
alapján ajnároznak megalapozottnak nem tekinthető eljárásokat.
Tudomány és orvoslás 241

Távol-Kelet a Vadnyugaton 245
Megérthetjük, ami „kínaiul” van? 246
Az akupunktúra fejlődése 248
Lehetőségek tág tere 251
Hány módon gyógyítható egy beteg? 253
Csodák a mindennapokban? – Alternatív orvoslás az átlagember életében 256
Amerika – a lehetőségek hazája? 259
A jövő felé 261
11. Viták, csaták, határok, csatárok 265
Ahogy az eddigiekből kitűnt, a tudomány és nem tudomány közti határvonal

nem eleve létezik, arra várva, hogy a filozófusok felfedezzék a helyét. Mint
a tudományban oly sok minden, ez is viták hatására formálódik: ellentétes
vélemények küzdelmében dől el, hogy ki számít tudósnak és ki nem.
Ráadásul, ahogy a tudomány szerkezete is folyton változik, úgy a határai

is folyamatosan alakulnak, és ennek megfelelően a küzdelmeket újra és
újra meg kell vívni. Nem csoda, ha ezek a viták igen hevesek is lehetnek,
hiszen már látjuk, hogy a kérdésnek óriási gyakorlati tétje van. A tudósok
számos szakmai előnyt élveznek másokkal szemben: tevékenységüket
társadalmi tisztelet és támogatás övezi, bizonyos kérdésekben kizárólagos
szakértőként léphetnek fel, és ezen keresztül közismertségre és hatalomra
tehetnek szert, az erőforrások komoly készlete áll rendelkezésükre, díjak és
anyagi juttatások rendszere segíti őket – csupa olyan előny, amely csak a
tudósként elismert vagy elfogadott egyének számára elérhető, mások pedig
mereven ki vannak zárva a tudományos Kánaánból. A fejezet a tudományos
közösségek és a tudományos publikációk történeti fejlődésének áttekintése
után esettanulmányokat elemez a frenológiától a tudományháborúig.
A tudományos szöveg és a tudóstársaságok 269

A tudomány mint privilegizált társadalmi intézmény 274
Határmunkálatok 275
Kétfrontos küzdelem a viktoriánus Angliában 277
Frenológusok és anatómusok harca 281
Pszichológia és filozófia harca a századfordulón 286
Az akupunktúra legitimitása Magyarországon 291
A tudományháború 295
No de mit csináljon az Olvasó? 301

12. A tudomány és a nyilvánosság 307
Ebben az utolsó elemző fejezetben kiderül, hogy az emberek többnyire azért

gondolnak igaznak valamit, mert azt mondták nekik – és hogy ez nem baj.
Megvizsgáljuk, hogy miért kellene bízni kedvenc ismeretforrásunkban,
a tudományban, és azt is, miért nem. Könyvünk központi kérdése végre
értelmessé válik, amikor a tudomány és a nyilvánosság kapcsolatát
elemezzük. Ez ugyan egy sor újabb problémát fog felvetni, melyeket meg sem
kísérlünk megoldani, de örülünk, hogy legalább eljutottunk az érdemileg
talán megválaszolható kérdésekhez.
A közlés alapú tudás 308

Miért bízzon a laikus a tudományban? 313
Miért ne bízzon a laikus a tudományban? 315
A publikus tudományfelfogás 317
A társadalmi tudománykép változásai 321

Tudománykép ma 325
13. Következtetések, avagy mit is lehet mondani? 333
Ez az utolsó fejezet, amelyben, ellenállva a nyomásnak, mégsem válunk

végül normatívvá, de azért mégis igyekszünk valamiféle szempontrendszert
kidolgozni arra nézve, mit, mikor, miért hívunk áltudománynak.
Elfogulatlan részrehajlás 334

Az áltudományok egységéről 336
A fogalmak határairól 338
A tudomány fogalmáról 340
Számos áltudomány, számtalan szempont 342
A bizalom aláásásának művészete 347
Néhány gyakorlati tanács 350
A végső üzenet 353
Köszönetnyilvánítás 355
Első megjelenések 357
Válogatott irodalomjegyzék 359

1. fejezet
Bevezető
Mottó helyett csak ennyit ajánlunk:
Amelyben közöljük az Olvasóval könyvünk témáját, valamint megkíméljük attól, hogy a

paksi atomerőműhöz kapcsolódó szakmai kérdésekben véleményt kelljen nyilvánítania;
felsoroljuk a fejfájások néhány okát, és olyan hatalmas horderejű kérdéseket kezdünk
feszegetni, amelyek megválaszolásának majd csak a kötet végén merünk nekifogni, és
akkor is csak részben.
Miközben e sorokat írjuk, egy ismert médiasztár istenemberi lényünkről beszél-

get egy kineziológussal egy divatos rádióban, ahol reggelenként közgazdászok és
tőzsdeszakértők gazdasági folyamatokat elemeznek. Racionális döntéselméletre
pirkad és ezoterikára sötétedik – még egyetlen adó is sokféle igazságot közvetít.
Összeférnek ezek egymással? Ez a kérdés pusztán elméletinek tűnhet, hisz nem
mind tőzsdézünk, és talán azt sem értjük pontosan, mi az a kineziológia. De sze-
mélyes életünkben számos olyan döntést kell hoznunk, amelynél sorsunk, csalá-
dunk és saját jövőnk függ attól, hogy a megfelelő szakértők és válaszok mellett
kötelezzük-e el magunkat. Konkrét kérdésekre konkrét válaszokat várunk. Hol
fektessünk be – és hol semmiképpen ne? Tőzsdézzünk, ingatlant vegyünk, vagy
inkább csak szórjuk el a pénzünket, mert a nyugati világ vagy épp kis hazánk gaz-
dasága úgyis a teljes összeomlás felé halad? Az adott döntéseket bizonyos (eseten-
ként nem is tudatosult) közgazdasági elköteleződéseink alapján hozzuk meg. De
mire alapozzuk ezeket az elköteleződéseket, és mennyire bízhatunk bennük?
És mi van a nem gazdasági, hanem fizikai közérzetünkkel? Ezen a téren is

számos felfogás létezik, amelyekből például megbetegedésünk esetén más és
más gyógymód következik. Miért fáj időnként a fejünk? A születési stressztől?
Mert begörcsölnek a véredényeink? Mert az auránk lyukas? Mert elnyomjuk
a feszültséget, ahelyett, hogy jól kiordibálnánk magunkat a villamoson, foci-
meccsen vagy családi ebéd közben? Vagy azért van migrénünk, mert tényleg
olyan rossz dolgok történtek velünk előző életünkben? És talán tényleg érde-
mes auratisztítást (vagy valami hasonlót) végezni, hiszen az esti műsorban az
ezoterika-szakértő olyan meggyőzően boldog? Vagy bízzuk az orvostudomány-
ra, hiszen az orvosok általában olyan meggyőzően szenvtelenek, és bizonyára
megalapozottabban állítják azt, amit állítanak? Bízzunk a beavatott ezoterika-
szakértőben, mert különleges képességei vannak, vagy fogadjuk el a doktor
javaslatait, ha másért nem, akkor azért, mert az a „tanfolyam”, amit el kellett
végeznie, hosszabb volt? Hiszen tudjuk, okos medikushallgatók rendszeresen
buknak meg különböző vizsgákon, az egyetem végére bizonyára jól elsajátítják
azt a rengeteg ismeretet, amely ahhoz kell, hogy elmulasszák fejfájásunkat. De
vajon ezen kívül is van okunk arra, hogy az egyik vagy másik szakértő mellett
köteleződjünk el?
Ember embernek kútfője
Másnap egy egyetemi előadáson – már ki tudja, miért – szóba kerül a spenót,
és az, hogy mindenki úgy tudja, hogy sok vasat tartalmaz. Csak az előadó nem
– ugyanis ő tudja, hogy ez a hit honnan származik: egy tizenkilencedik századi
német folyóirat nyomdahibája okolható azért, hogy a spenótnak kiugróan ma-
gas vastartalmat tulajdonítanak. Ezért van Popeye-nek spenótkonzervje, ezért
a számos spenótos gyerekfilm és gyerekkönyv – és nem kevés gyerekkönny.
Egy tizedesvessző elírása miatt. Jó érzés az ilyen fantomokkal elbánni órán – az
eszkimóknak nincs is annyi szavuk a hóra, a Földet nem is gondolták laposnak
a középkorban, az agyunknak pedig nem csak 10%-át használjuk, ahogy állí-
tólag Einstein mondta (aki, mint jól tudjuk, nem agykutató volt). Ekkor azon-
ban, még az aha-élmény utolsó hullámaiban fürödve egy hallgató megkérdezi:
az oktató ezt akkor most biztosan tudja? Ez akkor már bizonyosság? Hihetünk
végre valamit a spenótról, ami állandó, nem fog változni, és amit egy másik órán,
vagy kávézóban, vagy a munkahelyi ebéd közben nem fog valaki más leleplezni?
1. fejezet – Bevezető 19
Nem tudjuk biztatni. Számos dologról vagyunk szentül meggyőződve, amelyről

egy nap, egy évszázad multán kiderül, hogy az előbbi példához hasonló faktoid,
álismeret volt.
1.1 ábra: A Popeye rajzfilm 1929-ben indult. Popeye „emberfeletti” erejét a spenótnak kö-
szönhette – a spenót vastartalmának elírását azonban sok gyermek nem köszönte meg…
Szerencse, hogy nem kell szavaznunk a paksi atomerőmű működésének meg-

hosszabbításáról, és nem nekünk kell eldönteni, hogy egy ki tudja, mennyire va-
lószínű atomreaktor-hiba a „jobb”, vagy az a sok szénerőmű, amely Paks helyett
és mellett termeli az energiát – sok száz kilotonna füstgáz kíséretében –, ami meg
más szakértők szerint más valószínűséggel más emberi tragédiákat okoz nap mint
nap. Nem nekünk kell döntenünk, mert a szakértői döntések megbízhatóbbak. De
ezt elfogadjuk? Miért hisszük el, hogy a szakértők jobban tudják? Mert egy másik
szakértő azt mondja? A szakértők többet tudnak nálunk?
Fizetett hirdetésekben a fehér köpenyes hölgyek és urak fogkrémekre akar-
nak rábeszélni minket, és ezért sok pénzt kapnak az egyik fogkrémgyártótól. A
politikai „szakértők” meg ugyan semmit nem kapnak a TV- és rádióstúdiókban,
azonban eljátsszák, hogy függetlenül szakértenek, közben nagy részük sok-sok
pénzt kap tanácsadásért olyan pártoktól, amelyekről tárgyilagos véleményt
kellene nyilvánítania. Az atomerőműről nyilatkozó szakértők jó része pedig az
erőmű alkalmazottja. Bízzunk bennük? Vagy bízzunk azokban, akik nem az
erőműben dolgoznak? De ők mennyiben elfogulatlanabbak?
Melyik orvoshoz menjek? Milyen gazdaságpolitikát támogassak a sza-

vazatommal? Vegyek-e pi-vizet, vegyek-e mobiltelefonantenna-leárnyékolót
vagy mágneses ágybetétet, vegyek-e koenzim-tablettát vagy antibiotikumot?
Vegyem-e meg mind? Vagy egyiket sem? Fejfájás-csillapítót ezek után minden-
képp venni kell.
1.2 ábra: Egy a számos rivális mobiltelefonantenna-árnyékolóból
Sok kérdés – egy probléma
De mi a kapcsolat a mágneses ágybetét, egy atomerőmű és a fejfájásom között?

Szeretnénk hangsúlyozni, hogy könyvünkben nem egyetlen választ keresünk,
mint például, hogy az atomerőmű miatt van a fejfájásom, amit majd elmulaszt
az ágybetét, hanem egyetlen problémát keresünk. Hogyan is írható le ez az
egyetlen probléma?
Az eddigiekben találomra felhozott példákban, még ha ez meglepőnek tű-
nik is, van valami közös. Mindegyik esetben jól kellene döntenünk, miközben
nincs garancia arra, hogy a tudásunk megfelelő a helyes döntés meghozatalá-
hoz. Fejtsük ki ezt valamivel bővebben! Felnőttünk egy kulturális környezetben,
és egyéni fejlődésünk során elképzeléseket (ezt nevezzük reprezentációknak)
alkottunk a világról. Ezek azonban véges időnk, figyelmünk, memóriánk és el-
szántságunk miatt gyakran hiányosak, tévesek. Tudásunk egy része nem meg-
bízható – fantom, mint az a hit, hogy a spenótban rengeteg a vas. De nem tudjuk,
hogy ismereteink mely részei ilyen fantomok.
Amiről pedig azt gondoljuk, hogy tudjuk, az más, szintén hiányos repre-
zentációkkal rendelkező szülőktől, tanároktól, játszótársaktól és tinisztároktól
vagy önhitt médiaszemélyektől származik. Átvettük őket tudatosan vagy ön-
tudatlanul. Ismereteink nagy része más emberektől vagy általuk írt könyvek-
ből származik, és a döntési helyzetekben gyakran szorulunk arra, hogy a már
elfogadott nézetek (belső reprezentációink) kiegészítésére új ismeretek (külső
reprezentációk) közül válogassunk.
Ha megkérdőjelezhetetlen döntéseket akarnánk hozni, ahhoz tudnunk kel-
lene, hogy „hogyan van a világ”. Amikor egy kérdésben nincsen általánosan el-
fogadott álláspont, legtöbbször a három alábbi helyzet egyike adódik. Van, hogy
úgy érezzük, hogy tudjuk az egyetlen helyes választ, de ezt nem tudjuk minden-
kivel elfogadtatni környezetünkben, mert érveinket nem tartják meggyőzőnek
(tehát vagy mi vagyunk hülyék, vagy ők). Van úgy is, hogy egyetlen helyesnek
tűnő megoldást sem ismerünk. De talán a leggyakoribb, hogy bizonyos csopor-
tok sokféle álláspontot tartanak helyesnek (ne adj’ isten tökéletesnek), de ezek
ellentmondóak, és mi nem tudunk köztük egyértelműen dönteni.
Rengeteg fontos és egész életünkre kiható döntést kell meghoznunk vilá-
gunkban. Hiszen tényleg nem mindegy, hogy gyermekünk milyen traumákat él
át, és hogy ezek káros hatásai hogyan orvosolhatók. Ha szegényke az előző éle-
téből hoz traumákat, mert volt neki előző élete, akkor azon kell segíteni. De ha
nem volt, akkor ne ugráljon körülötte valami sámán tízezer forintos órabérért!
Hiszen ezt a pénzt akkor sokkal hasznosabban is lehet a csöppségre fordítani:
jobb minőségű ruhát vagy élelmiszert venni (de tényleg négyszer olyan jó a
biosárgarépa?), vagy jobb különórákra járatni, stb.
Nézzünk egy másik példát, ahol a felelősség még nyilvánvalóbb! A termé-
szetes vizekben, amelyekből ivóvizünket nyerjük, van valamennyi arzénvegyü-
let. Nem mindegy, hogy a csapvízben milyen arzéntartalmat enged meg az ál-
lam. Pontosan – természetesen – nem tudjuk, hogy milyen koncentrációtól válik
az arzén veszélyessé (és meddig tart az, amikor még csak fényesíti a szőrzetet).
Nem kívánunk sokezres emberkísérleteket végezni, hogy eldöntsük, mekkora
koncentráció hány emberéletet követel. A tudósok precízen ellenőrzött rágcsá-
lókísérletekben halomra ölhetik a hörcsögöket vagy patkányokat, de ettől pon-
tosan nem tudjuk, hogy a részben – de nem teljesen – patkányszerű emberekre
hogyan hat az arzén. Azokban az esetekben, amelyekben pedig sajnos valóban
emberéleteket követel az arzén, ott általában nem ismerjük olyan pontosan a
tragédiát előidéző tényezőket, hogy kizárólag erre alapozzuk a maximális ar-
zéntartalmat megállapító rendeletet. Nyilvánvaló, hogyha túl magasan állapítják
meg a határt, az emberéletekbe kerül. De ha túl alacsonyan, akkor hatalmas
költségeket feleslegesen emészt fel a víz tisztítása. Más felhasználás mellett

ezzel a pénzzel emberéleteket lehetne megmenteni. Hiszen ha milliárdokat
költünk a túl tiszta víz előállítására, és ezzel nem mentünk meg további élete-
ket (vagy csak néhányat), akkor ezt a pénzt „kidobtuk az ablakon”, holott jobb
élelmiszerellenőrzésre, káros gázok szűrésére, kevésbé veszélyes utak építésé-
re vagy rákszűrésre is fordíthattuk volna, amivel viszont több életet óvhattunk
volna meg. Egy ilyen döntés tehát mindenképpen – ha nagyon absztrakt mó-
don is – emberéletekről dönt. Absztrakt módszerekkel ugyan (ilyenekkel fog-
lalkozik a kockázatelemzés és -menedzsment), de el lehet dönteni, hogy hány
életet mentünk meg a víz tisztítására fordított összeggel és hány emberéletet
nem mentünk meg.
Mire is jók ezek a példák? Hogy belássuk, legtöbb döntésünkben van vala-
mi közös: majdnem mindig tudunk jobban vagy rosszabbul dönteni, de mindez
alapvetően függ attól, hogy mit tudunk a problémáról és a válaszlehetőségekről,
milyennek látjuk a világot. Úgy is fogalmazhatunk, hogy döntéseinkre alapve-
tően hat az, hogy mit nem tudunk, vagy mit tudunk rosszul a világról. De hon-
nan tudjuk, hogy mely véleményeket tegyük magunkévá, kinek az álláspontját
vegyük figyelembe, és ki az, akire egyáltalán ne hallgassunk? Könyvünk fő té-
mája lassan kezd körvonalazódni. Talán így fogalmazhatnánk meg azt az egyet-
len problémát, amivel foglalkozni szeretnénk: mikor, hogyan, miért választunk
a különféle tudásjelöltek közül?
1.3 ábra: Bízzunk valamiben, ami ennyire hatékony? A pi-vizet hazánkban sok ezren
naponta isszák – miért?
Higgyünk-e a szakértőnek?
Sokak szerint a legegyszerűbb az lenne, ha „tudományosan” járnánk el: állíthat-

nánk, hogy a tudomány szolgáltatja a legmegbízhatóbb válaszokat az összes fent
említett kérdésre, és a tudósokra kell hallgatnunk mindig, amikor ilyen jellegű
döntési helyzetekbe kerülünk.
Akik ezt az utat választják, ezzel lezártnak is tekintik a problémát. Adjunk a
gyereknek fejfájás-csillapítót, mert azt tudományos módon kísérletezték ki, te-
hát hat, viszont ne vigyük őt auratisztításra, mert a tudósok szerint nincs is olyan,
hogy aura! Támogassuk az atomerőmű működési idejének meghosszabbítását,
hiszen a tudósok szerint a kockázat elhanyagolható, de ne támogassuk az aszt-
rológusok ténykedését, mert az nem tudomány, hanem babona és sarlatánság! A
tudomány nemcsak biztos – na jó, legalábbis a lehető legbiztosabb – ismeretek-
kel szolgál döntéseinkhez, hanem azt is megmutatja, milyen az a racionális és
objektív gondolkodásmód, amelyet ha mindenki követne, talán egy jobb, szebb
és boldogabb világ köszöntene az emberiségre.
Ez a válasz azonban valamiért nem elégít ki bennünket, e könyv szerzőit,
akik évek óta a tudományos megismerést vizsgáljuk. Rengeteg problémát fel-
vethetnénk. Először is, miért kellene jobban megbíznunk a tudományban, mint
más hagyományokban? Tényleg olyan racionális? Tényleg olyan objektív?
Tényleg olyan megbízható? Vagy ki ne hallott volna fatális orvosi műhibákról,
tudományos tévedésekről, az emberiség jövőjét fenyegető fejlesztésekről, vagy
olyan problémákról, melyek régóta makacsul ellenállnak a tudósok megoldási
kísérleteinek?
Lássunk erre egy hírhedt példát. 1936-ban egy portugál neurológus, Egas
Moniz kidolgozott egy módszert az ember szemüreg feletti agylebenyé-
nek leválasztására (ez az ún. frontális vagy transzorbitális lobotómia vagy
lobektómia), amelyért a legkomolyabb orvosi elismeréssel, az orvosi Nobel-
díjjal is kitüntették 1949-ben. A módszer leghíresebb követője Walter Freeman
volt, aki kidolgozta az operáció továbbfejlesztését egy jégvágóval. (Igen, ilyen
van Sharon Stone ágya mellett az Elemi ösztön című filmben.) Így a műtét alig
pár perces látványossággá vált, és a sztárdoktor 2500 ember koponyáját ütötte
át (volt, hogy egyetlen nap leforgása alatt 25 nőt operált meg) –, mígnem a
számos tragikus eredmény hatására felhagyott véres praxisával. Utolsó bete-
ge egy háziasszony volt 1967-ben, aki a műtétet követően vérömleny hatására
halt meg. Freeman utolsó éveiben lakását eladva lakóbuszban járta az Egyesült
Államokat, hogy (életben maradt) pácienseit próbálja meggyőzni, hogy jót tett
velük. Nem jó dolog skizofrénnek lenni, de halottnak vagy komolyan értelmi fo-
gyatékosnak lenni talán még rosszabb. Ma már vannak gyógyszerek, amelyek-
ben a mai pszichiáterek bíznak – de az előző generáció még Moniz forradalmi
technikájában bízott.
Honnan tudjuk, hogy a ma használt technikákat követve mikor követünk
el hasonló hibákat? A példák sorolhatók. A vegyészek sok éves kutatás után
találtak rá azokra a kevéssé reakcióképes gázokra, amelyeket veszélytelennek
találtak a hűtőgépek és légkondicionálók működéséhez – de a freon és a töb-
bi hidro-fluoro-karbon-vegyület azóta jelentős pusztítást végzett a Földet védő
ózonrétegben. A genetika fejlődése mára oda vezetett, hogy bizonyos gének
alléljainak vizsgálata alapján néhány olyan nő is leoperáltatja a mellét, akinek
nincs ugyan mellrákja, de jelenleg úgy gondoljuk, hogy nagy eséllyel lehetne…
valamikor…talán.
1.4 ábra: Walter Freeman továbbfejlesztett transzorbitális lobotómia-„műtétje”.

A képen a ma is élő Howard Dully látszik, akinek műtétjére 1960. dec. 16-án került sor.
De fordítsuk meg a kérdést! Nemcsak az elgondolkodtató, hogy vajon mindaz,

amit a tudomány kínál, megfelelő megoldást nyújt-e problémáinkra, hanem az
is, hogy ha valami nem tudomány, akkor az feltétlenül babona és sarlatánság-e?
Az ókori fizikai elképzeléseket ma csak a jóhiszemű tudománytörténészek
tekintenék tudománynak – de a rómaiak által épített hidak sokszor ma is állnak.

(Közben a legújabb technikával felújított párizsi Charles de Gaulle reptér egyik
párszáz-tonnás része az építést követően nem sokkal beomlott.) Milyen alapon ál-
lítjuk, hogy a modern tudománytól eltérő módon szerzett tudás nem megbízható?
Továbbá – és ez a következő nagy kérdés – vajon a tudósok mindig egyetér-
tenek abban, amit állítanak? El szeretném dönteni, hogy hordhatom-e a mobilte-
lefonomat a nadrágzsebemben hererák kockázata nélkül, de egyik tudós azt állít-
ja, igen, a másik azt, hogy nem – most kinek higgyek? Az egyik fehérköpenyes
az egyik fogkrémre, a másik a másikra esküszik. Az egyik orvos ismerősöm ho-
meopatikus készítményeket ajánl, a másik máglyára vetné ezeket a készítőikkel
együtt. Mindketten ugyanarra az egyetemre jártak, ugyanolyan diplomát kaptak,
de melyiknek van igaza? Nem csak a tudomány és az alternatív megközelítések
között van véleménykülönbség, hanem sok esetben – és éppen a számunkra
fontos esetek többségében – a tudományon belül sincs egyetértés.
Végül, honnan tudjam én, hogy mit állít a tudomány? Kell-e egyetemi dip-
lomát szereznem az összes főbb tudományterületen ahhoz, hogy jól dönthessek
a hétköznapi élethelyzetekben? Vagy vegyek egy nagy garázst könyvtárnak, és
járassam a legfontosabb tudományos folyóiratokat? Esetleg annak higgyek a
reklámokban szereplő, különböző termékeket ajánló fogorvosok közül, akinek
fehérebb a köpenye (vagy a foga)?
E problémákkal el is jutottunk könyvünk fő témájának talán már kezelhe-
tő leszűkítéséhez. Témánkat a későbbi fejezetekben a szakértőiség kérdéseként
tárgyaljuk, és egyben úgy gondoljuk, hogy a tudományt illető kérdések vizsgá-
latával közelebb juthatunk azon problémák mélyebb megértéséhez, melyekkel
folyton szembesülünk egy szakértelem-alapú döntésekkel átszőtt világban. Hi-
szen döntéseinket szakértők véleményére alapozzuk, miközben elvárjuk, hogy
a szakértők a lehető legmegbízhatóbb tudással rendelkezzenek egy adott kér-
désben – a lehető legmegbízhatóbb tudást pedig a tudománynak kell felkínálnia,
hiszen a tudomány rendkívül költséges és erőforrás-igényes intézményrendsze-
rét azzal a céllal tartjuk fenn és támogatjuk a társadalomban, hogy ismereteket
nyújtson a világról. De mi is az, hogy tudomány? Milyen módszerek garantálják
az általa kínált tudás állítólagos megbízhatóságát? Mi számít tudománynak és
mi nem: hol húzódnak a tudomány határai? Mennyire egyértelműek, rögzítet-
tek és feltérképezhetőek ezek a határok? Vajon kijelölik-e a tudomány hatá-
rai a helyes tudás és téves vélekedés közti különbségeket? És végül, de nem
utolsósorban: hogyan viszonyuljunk mi, hétköznapi emberek a tudományhoz és
a tudomány által kínált válaszokhoz?
Mindenképpen választanunk kell, hogy milyen nézőpontokból és milyen

módszerekkel közelítjük meg ezeket a kérdéseket. Vizsgálhatnánk a döntés-
pszichológia szemszögéből, azt kutatva, hogy milyen mechanizmusokkal ma-
gyarázható az emberek viselkedése döntési helyzetekben. Készíthetnénk elvont
elméleteket, amelyek segítenének abban, hogy racionális döntéseket hozó „mo-
dellemberünk” viselkedését leírjuk. Még számos további lehetőségünk is lenne,
akár bonyolult képleteket is használhatnánk, de mi csak arra vállalkozunk, hogy
a tudománytörténet, tudományfilozófia és tudásszociológia segítségével próbá-
lunk közelebb jutni ennek a kérdésnek a megválaszolásához. Látni fogjuk, hogy
ez számos izgalmas eredményhez vezethet el. Először is annak belátásához,
hogy nagyon fontos az, hogy ki egy területnek a szakértője – mondhatnánk azt
is, hogy tudósa. Ugyanis amikor a döntéseinket meghozzuk, akkor legtöbbször
a szakértők között döntünk. Vagyis döntésünket sokszor nem az álláspontok
közötti érvek alapján hozzuk meg, hanem a magukat „szakértőknek” nevezők
közötti választás alapján. Azokat a folyamatokat pedig, amelyek során valaki-
ből egy kérdés szakértője lesz, a szociológus tanulmányozza. Milyen iskolák,
elkötelezettségek, tevékenységek, közösségi kapcsolatok hatására lesz valaki
szívsebész, sámán vagy zenetörténész? Az ún. tudásszociológia pedig azt vizs-
gálja, hogy milyen társas folyamatok hatására lesz egy egyéni elképzelés vagy
egy kis csoport meggyőződése sokak által elfogadott tudássá. Hogyan válik egy
nézet „ténnyé”, mint pl. a kijelentés, hogy a Föld a Nap körül kering?
Másrészt a tudománytörténész szemüvegén keresztül nagyon jól látszik,
hogy minden korban voltak kiemelt megismerési formák – ám ezek más-más
korokban igen különbözőek lehettek. Ezek a kiemelt tudásformák sokszor va-
lamilyen megismerési módszerhez kapcsolódtak. Azonban ezek a módszerek
térben és időben változnak (és erre számos példát fel is hozunk majd a későb-
biekben). A tudománytörténész a források alapján le tudja írni, hogy egy-egy
kor társadalma milyen módon gondolta a világot a legjobban megismerhetőnek,
hogy mit tartott „tudománynak” és mit nem.
Harmadrészt pedig tudományfilozófus szemüvegünkkel lehetőségünk
nyílik a megismerési módszerek részletekbe menő elemzésére és megítélésé-
re. Nemcsak leírni, hanem megvizsgálni is tudjuk azokat a módszereket, ame-
lyeket egy-egy kor mérceként maga elé állított. Fel tudjuk tárni a módszertani
szabályok kapcsolatát, esetleges ellentmondásait. Vajon az adott kor kanonizált
módszereit követték-e valóban az adott korban, és ezek a módszerek egyáltalán
követhetőek-e? Összehasonlíthatók-e a különböző korok megközelítési módjai,
és lehet-e köztük egyértelmű döntéseket hozni?
A következőkben röviden áttekintjük, hogy ez a három, sok ponton eltérő
felfogás hogyan is jelenik meg a kötetben. Rövid, precíz és – az eddigiektől

eltérően – szikár ismertetőt adunk.
A kötet szerkezete
A könyv négy nagyobb tartalmi egységre tagolódik. Az első egység (ez és a kö-
vetkező fejezet) bevezeti a problémát, és rámutat annak jelentőségére. A második
rész (3–5. fejezet) összefoglalja és kritikailag megvizsgálja azt a három elméleti
hagyományt, amelyek már e fejezetben bevezetésre kerültek, és – orientációjuk
miatt – kiemelten tárgyalták a tudomány határainak problémáját, és különböző
megoldási javaslatokat kínáltak. A harmadik rész (6–10. fejezet) esettanulmányo-
kat vizsgál, melyek megvilágító erejű tanulságokkal szolgálnak a felkínált elmé-
leti megközelítések tükrében. A negyedik rész (11–13. fejezet) tágabb társadalmi
kontextusba ágyazza a problémát, és összeköti azt a hétköznapi élet társadalmi
gyakorlatának kérdéseivel.
A fejezet első részében a mindennapi életünk során tapasztalt kérdések,
bizonytalanságok segítségével ábrázoltuk a tudományok és nem tudományok
elválasztásának kérdését. Ahogy láttuk, egyre gyakrabban találjuk magunkat
olyan helyzetben, amikor döntenünk kell, hogy pl. milyen gyógyászati esz-
közöket használjunk, támogassuk vagy ellenezzük technológiai létesítmények
létrehozását vagy fejlesztését, határoznunk kell gyermekeink oktatásával kap-
csolatos kérdésekről, vagy egyszerűen arról, hogy milyennek akarjuk látni a
világot. Ezen problémák sokszor kapcsolódnak azon kérdésekhez, hogy mit
tartunk tudományosnak, illetve hogy bizalommal vagyunk-e a tudomány isme-
retei, módszerei és vívmányai iránt. Tanúi vagyunk annak, ahogy a tudomány
képviselői meg kívánnak győzni bennünket arról, hogy őket tekintsük szakértő-
nek bizonyos kérdésekben, és riválisaikat csalónak vagy őrültnek lássuk, vala-
mint annak is, hogy különböző hagyományok támadást intéznek a tudományos
világkép egyes elemeivel szemben. A következő fejezet ezt követően azokat a
válaszokat veszi sorra, amelyeket gyakran – de nem mindig elég körültekin-
tően – használunk a tudásformák elkülönítésére és az áltudományok elítélésére.
Megvizsgáljuk, hogy miért nem könnyű a sikeresség, racionalitás, objektivitás
szempontjai alapján „könnyű választ” adni a tudomány határainak kérdésére.
A második rész a tudományfilozófia, a tudománytörténet és a tudományszo-
ciológia hagyományainak elméleti megközelítéseit vizsgálja.
A tudományfilozófia történetében a „demarkáció problémája”, vagyis a tu-
domány és nem tudomány elválasztásának kérdése mindig is kiemelt szerepet
játszott. A diszciplína uralkodó elméleteivel összhangban számos megoldási

javaslat született arra, hogy milyen ismertetőjegyek alapján különböztessük meg
a tudományos megismerést a megismerés egyéb, rivális formáitól. Ugyanakkor
ezek a megoldási javaslatok többnyire tarthatatlannak bizonyultak, és a szak-
terület tanulságos viták során arra a konszenzusra jutott, hogy nincsenek olyan
egyértelmű karakterisztikumok (akár szükséges, akár elégséges feltételek), me-
lyek egyértelműen demarkálnák, elkülönítenék a tudományt minden egyébtől.
A tudománytörténet számára alapvető kérdés, hogy el tudja dönteni, a múlt
mely intellektuális teljesítményeit tekintse vizsgálata tárgyának. A klasszikus
megközelítések szerint ebben a modern tudomány nyújt támpontot, és mai ka-
tegóriáink alapján dől el, mit tekintünk tudásunk előzményeinek és miket nem.
Ezzel szemben mára erősebbé váltak azok a megközelítések, amelyek a tudo-
mány körüli határokat nem a mi elvárásaink alapján, hanem mindig a vizsgált
kor összefüggésében kívánják megrajzolni – ezáltal egyrészt teljesebb megérté-
sét kínálják a tudomány fejlődésének, másrészt ki tudják mutatni, hogy a tudo-
mány körüli határok időben és kulturálisan változnak.
A tudományszociológia szemszögéből a demarkáció problémája nem pusz-
tán elméleti kérdés, hanem nagyon komoly tétje is van: a kérdés az, hogy mely
hagyományok képviselői férnek hozzá azokhoz a kulturális, intézményes és
anyagi erőforrásokhoz, amelyeket a társadalom biztosít a tudomány intézmény-
rendszere számára. Ha így tekintünk a tudomány/áltudomány vitákra, retorikai
eszközökkel vívott hatalmi harcokat látunk. Ezek a harcok azonban nem csupán
tudomány és „áltudomány” között, hanem különböző tudományterületek kö-
zött is dúlnak, melyek egymás hatóköreit és erőforrásait kívánják elhódítani. A
demarkáció problémája itt a tudomány szakterületi szerveződéséhez is kötődik,
és így aláássa azokat a próbálkozásokat, melyek „a” tudományt mint egységes
valamit kívánják szembeállítani bármi mással.
A harmadik rész öt nagyobb esettanulmányt vizsgál: az asztrológiát, a
kreacionizmust, a relatív történetírást, a parapszichológiát és az alternatív orvos-
lás problémaköréhez tartozó akupunktúrás hagyományt. Ma mind az öt terület
különösen fontos, és világszerte heves viták övezik őket.
Míg az asztrológia teljesen beépült a köznapi gondolkodásba, és asztro-
lógiai kategóriák gyakran bukkannak fel a leghétköznapibb beszélgetésekben
is, a tudomány égitestekkel foglalkozó képviselői, a csillagászok egyértelmű-
en babonaságnak bélyegzik. Ugyanakkor az asztrológia hagyománya igen
hosszú múltra tekint vissza, és történetét a tudományos státuszára vonatkozó
viták övezik. E történet értékes tanulságokkal szolgálhat arra nézve, hogy mi-
lyen érvek sorakoznak az asztrológia tudományos vagy áltudományos volta
mellett, hogyan változik ezen érvek megítélése és elfogadottsága, és hogy milyen

befolyást gyakorol(hat) az asztrológia mai irányzataira az a viszony, melyet
diszciplínájuk történetével szemben alakítanak ki.
A kreacionizmusvita annak a szembenállásnak az örököse, amely a darwini
elmélet születését követően bontakozott ki a „tudomány” és a „vallás” védelme-
zői között, de amely a legutóbbi évtizedekben ismét komoly figyelmet kapott,
hiszen a tudomány státuszáról kialakult „bevett nézetet” számos ponton kérdő-
jelezik meg az „intelligens tervezés” hívei. Az esettanulmány segítségével vizs-
gálhatóak a tudományos és a vallásos megismerés státuszának, és a tudomány
és vallások „hivatalos”, intézményes viszonyainak történeti változásai. Emellett
a közelmúlt kreacionizmusvitáin keresztül kritikusan vizsgálható a tudományok
oktatása, valamint a tudományról közvetített „hivatalos” kép. A vitát ugyanis
nagymértékben az elavult tudományfilozófiai nézetekhez makacsul ragaszkodó
tudósközösség könnyen támadható tudományképe tette lehetővé, egy árnyal-
tabb és valószerűbb tudománykép mentes lehet az ilyen támadásoktól.
Hosszú ideje közhelyszámba megy az elképzelés, hogy olyan „objektív
történetírás”, amely szerzőjétől és születésének körülményeitől tökéletesen
függetlenül adja vissza a múlt eseményeit, nem létezik, mint ahogyan az is
széles körben elfogadott, hogy a múltról több, egyaránt érvényes beszámoló
írható, és ezeknek nemcsak tartalma, hanem megközelítése is eltérhet. Ezek a
történelemfilozófiában bevettnek számító megállapítások azonban gyakran ép-
pen azoknak a szájából hangoznak el, akik a múltról saját, rendkívül elfogult,
gyakran a múltat meghamisító beszámolójukat akarják a posztmodern filozófi-
ára hivatkozva elfogadtatni. A kérdés az, hogy az egyenrangú megközelítések
pluralitásának tétele vajon tényleg oda vezet-e, hogy minden történetírást, így a
holokauszttagadást vagy a földi civilizáció földönkívüliektől való származását
is el kell fogadnunk.
A parapszichológia bizonyos irányzatai nemrégiben még közel álltak ahhoz,
hogy egyes területei a tudomány státuszára tarthassanak igényt. Ma azonban
fokozottan ellenséges viszony alakult ki a tudomány részéről a parapszicholó-
gia egészével (és nem csak a bizonyítható csalókkal és sarlatánokkal) szemben.
Ennek ellenére a parapszichológia továbbra is küzd a tudományos minősítésért,
és a tudományos diszciplínákkal analóg szerveződési jellegzetességeket mutat –
holott rendre lemarad a tudomány újra és újrarajzolt diszciplináris térképeiről.
Végül az akupunktúra történetét és felhasználását vizsgáljuk. Mivel ma az
alternatív orvosi technikák komoly vitákat szülnek a tudományon belül, vala-
mint az orvostársadalom és más társadalmi intézmények és résztvevők között,
ezért talán ez az a terület, ahol a legtöbb ember életében jelenlevő és jelentős
a megbízható és nem megbízható ismeretek elkülönítésének igénye. A fejezet

elemzi a különböző gyógyítási tradíciók és emberképek kölcsönhatásait, a te-
kintélyszerzés folyamatait és esetlegességeit.
A negyedik rész a korábban tárgyalt esettanulmányok alapján elhelyezi a
demarkáció problémáját abba a kontextusba, amelyet az első rész felvázolt, és
a hétköznapi döntéshelyzetek szempontjából vizsgálja meg azt. Felveti a tudo-
mány „publikus megértésének” problémáját, mellyel kapcsolatban szembeállít
két közkeletű modellt. Az elterjedtebb elképzelés szerint a tudomány publikus
megértése a tudományos műveltség problémája, ugyanis a tudománytól való
elfordulás gyökere abban található, hogy a közemberek tudományos képzése
elégtelen vagy elhibázott. Az újabb elképzelések szerint ez sokkal inkább a
társadalmi műveltség problémája, hiszen a kérdés nem az, hogy a szélesebb
közönség mennyire érti a tudomány tartalmát, hanem az, hogy a tudományos
szakértők által felkínált megoldásokat hogyan ítélik meg hétköznapi választási
stratégiáik szempontjából. A tudomány mint ismeretkultúra kérdése átalakul a
társadalom mint szakértői kultúra kérdésévé. Ez a szembeállítás fokozottan je-
lentkezik az oktatás problémáival kapcsolatban, ugyanis ennek fényében elvá-
lik a tudomány ismereteinek direkt átadására irányuló igény attól a törekvéstől,
amely a tudományos kérdésekkel kapcsolatos döntések alapjául szolgáló köz-
napi műveltség megszerzésére irányul. Ebben a megközelítésben a tudomány
vagy áltudomány problémaköre újraértelmezhető, és úgy vetődik fel, hogy az
emberek mennyire bíznak a társadalmi intézményekben.
Lássunk hát hozzá, és nézzük meg, hogyan lehet dönteni a rivális elképze-
lések között! A következő fejezet megpróbálja a lehető legegyszerűbben meg-
válaszolni a demarkáció kérdését. Ha lenne egy eszközünk, amely segítségével
egyértelműen eldönthetnénk, hogy milyen állítás igaz és milyen nem, hogy
milyen megismerési mód elfogadható és milyen nem, illetve, hogy mi számít
tudománynak (vagyis jó megismerési módnak) és mi nem, akkor egy csapásra
megtalálnánk a megoldást a bevezető elején feltett kérdésekre. Minden vitás
és bonyolult kérdésben a jó választ, a helyes (tudományos) módszert követők
válaszát kellene választanunk.
2. fejezet
Túl könnyű válaszok

Csakis a tudományok területén van valódi hala-
dás, csakis ott figyelhető meg folytonos mene-
telés mindig magasabbra és magasabbra.
I. Asimov
A korábbiakban több támadást is intéztem a fej-

lődés törvényébe vetett hit ellen, s úgy vélem,
hogy még a tudományra sem érvényes semmi
ehhez hasonló. A tudomány története a fele-
lőtlen álmodozások, csökönyösség és tévedé-
sek története. A tudomány azonban azon igen
kevés emberi tevékenység egyike, melyben
a tévedéseket rendszeres kritikának vetik alá,
… a tudományban gyakran tanulunk tévedése-
inkből, s ezért beszélhetünk világosan és értel-
mesen arról, hogy a tudományban van fejlődés.
K. Popper
A: A tudományfilozófusok megvilágítják a tudo-

mányt…
B: …az olyan analfabéták számára, akik semmi
mást nem értenek meg, csak ezt a félresikerült
logikát. Én azonban azt gondolom, hogy ha az
átlagos intelligenciájú emberek számára akarjuk
világossá tenni a tudományt, akkor a tudomány
olyan ismeretterjesztői, mint amilyen például
Asimov, sokkal jobb munkát végeznek. Bárki,
aki Asimovot olvassa, nagyjából tudja, miről is
szól a tudomány, ellenben aki Popper, Watkins
vagy Lakatos könyveit veszi kezébe, az nem a
tudománnyal, hanem csak egy meglehetősen
naiv logikával fog megismerkedni.
P. Feyerabend
A második, de valójában első igazi fejezet az előbbiekben felvetett kérdésekre leggyak-

rabban adott válaszokat vizsgálja, majd szomorúan veszi tudomásul, hogy ezek nem
adnak megfelelő támpontot a felelős és jó döntések meghozatalához. Megtudjuk, hogy
milyen alacsony színvonalú néhány tudományos ismeretterjesztő írás, hogy a televíziónk
szerkezetének mégoly alapos ismerete sem igazít el abban a kérdésben, hogy bízzunk-e
az elektroakupunktúrában, és felismerjük, hogy a probléma még annál is súlyosabb, mint
hittük. Az Olvasó megtudja azt is, mit jelent a kulturális relativizmus, hogy milyen sokféle
grafikonnal lehet az asztrológia fejlődését szemléltetni, és általában azt, hogy milyen
gyenge lábakon is áll sok-sok hitünk és vélekedésünk. Az elkedvetlenítő következtetések
ellenére az Olvasót a további fejezetek olvasására ösztönözzük.
Az egyik jelentős példányszámban megjelenő magyar tudományos ismeretter-

jesztő folyóirat pár éve egyik cikkében, mely többek közt a nem túl nagy hír-
névnek örvendő vizeletivásról mint alternatív gyógymódról szólt, a következőket
írta: „Ennek az igen kétes diétának a gurui szerint a vizeletben jelenlévő,
nitrogénben gazdag selejtanyagok kiválthatják a fehérjékben lévő nitro-
gént. A vizeletről – a homeopatikus gyógytermékekhez hasonlóan – azt
állítják, hogy a különböző bomlásfolyamatok eredményeképpen bizonyos
betegségeknél keletkező anyagok nyomait tartalmazza. A vizeletfogyasztás
nem csak a műveletlen rétegek között terjed. Jiří Cingroš, a vizeletterápiá-
ról szóló egyik könyv szerzője a cseh diplomáciai szolgálatban dolgozott,
először Oroszországban, majd később Jemenben nagykövet is volt. Miután
törvénytelen üzleti tevékenységgel gyanúsították a követségen, egyszerűen
eltűnt, nem hagyva mást hátra, mint a követség alkalmazottainak vizeletét
tartalmazó üvegeket.”
Ha még nincs kialakult véleményünk a vizeletivásról (legtöbbünknek
nincsen, leszámítva a természetes viszolygást), akkor ezeket a sorokat olvas-
va könnyen döntünk úgy, hogy a módszer komolytalan, nem tudományos és
várhatóan nem is működik. Vagyis úgy tűnik, hogy a bevezető nagy általános
kérdésfeltevésével szemben igenis egyszerűen és jól tudunk dönteni számos
kérdésben, ahol a megbízható (működő, igaz) ismeretet el kell különítenünk
a megbízhatatlan (nem működő, hamis), áltudományos nézetektől. Hiszen jól
ismert, elfogadott folyóiratról van szó, sok akadémikus, kutatóintézeti tudós ír
a lapba, amely nemzetközileg jelentős felfedezéseket közöl, és így megbízható
forrásnak tekinthető. Ezen felül a vizeletivás – úgy tűnik – a homeopátiához ha-
sonló, amelynek hatékonysága nem tekinthető széleskörűen elfogadottnak. Azt
is megtudjuk, hogy sok műveletlen ember hódol ennek a szenvedélynek, a nem
2. fejezet – Túl könnyű válaszok 33
műveletlenek közt pedig megbízhatatlan szélhámos is akad. Ki lenne olyan bo-

lond tehát, hogy megigya a saját vizeletét, még ha több nyelven külön kifejezés
is létezik az állítólag legjótékonyabb hatású reggeli középsugaras vizeletre?
A vizeletivástól a természettudományig
Tényleg ilyen könnyű a helyzet? Nézzük meg újra az idézetet: a használt szavak
egy része érzelmileg töltött: a gururól például valami zűrös és esetleg nyerészkedő
figura jut az eszünkbe, de az irónián és a befolyásoló megjegyzéseken kívül mi is
pontosan a tudományos érv a vizeletfogyasztás ellen? Hogy lop a jemeni nagykö-
vet? Ez nyilvánvalóan nem lényeges egy terápiás technika megítélésénél. Akkor
talán a homeopátiához hasonló mechanizmus eleve lehetetlen, és ezért kellene
elvetnünk a gyakorlatot? De hát ez így már korántsem olyan egyszerű kérdés. Van
állam, ahol a társadalombiztosítás támogat homeopátiás szereket, és még a talán
leghíresebb tudományos folyóirat, a Nature hasábjain is jelent meg olyan cikk,
amely a víz memóriájáról szól, és így megerősítésként szolgálhat a homeopátiát
elfogadók számára. Ráadásul a vizeletben a modern kémia szerint is rengetegféle
vegyület van jelen kimutatható módon, így nem teljesen jogos párhuzamba állíta-
ni a homeopátiával.
A rövid szövegrészlet (és az összes információ, amelyet e számból megtud-
hat az olvasó) ezen felül semmilyen kísérleti kutatás eredményét nem tartalmaz-
za, márpedig sokak szerint épp a kísérleti módszer az, amely a modern tudomány
legfőbb megkülönböztető sajátossága. Nevetségessé tenni egy nézetet könnyű.
A darwinizmus korai ellenfelei is ilyen módszerekhez folyamodtak, de állították
már nevetséges színbe a napközéppontú világképet, azt az elképzelést, hogy a
Nap egy izzó gázgömb, vagy azt az elméletet, hogy sokmillió évvel ezelőtt élő-
lények éltek Földünkön, de még azt a feltevést is, hogy léteznek szabad szemmel
nem látható kórokozók. Ettől persze még egy nézet lehet igaz. Ha már tudomá-
nyos ismeretterjesztő folyóiratból akarunk tájékozódni, akkor azt várnánk, hogy
megbízható információk alapján, tudományos módon tudjuk a hamis véleke-
déseket az igaztól és az áltudományt a valóditól elkülöníteni. Az előbb idézett
„cáfolat” azonban láthatóan nem ilyen, hiszen a válasz nem megbízható és nem
is tudományos. Ez nem jó hír, meg kell kísérelnünk valamilyen megbízhatóbb
módon elkülöníteni a jó és rossz tudást, az igaz és hamis vélekedéseket.
Ám azonnal észre kell vennünk, hogy a kérdés sohasem (csupán) egy-egy

állítás igazsága. Bármilyen módon el tudom magam kötelezni állítások mellett,
és mindig lehetséges, hogy éppen jól döntök. Vagy hasznos a vizeletivás, vagy
nem, de mindkét állítás melletti meggyőződéshez sokféleképpen el tudok jutni.
Megkérdezek egy tudóst, és elfogadom, amit mond. Vagy megkérdezem, és
éppen az ellenkezőjét fogadom el annak, amit mond, mert azt gondolom, hogy a
tudósok mindig át akarnak verni. Vagy megkérdezem a szomszédomat, esetleg
kávézaccból jósolok, netán pénzt dobok fel és ennek alapján döntöm el, hogy
hasznosnak vagy haszontalanak tartsam a vizeletivást.
Persze általában nem szeretünk pusztán csak találgatni, és döntéseink több-
ségének alapjául az a meggyőződésünk szolgál, hogy tudjuk, milyen a világ.
Ekkor természetesen úgy véljük, hogy a módszereink, melyek révén nézete-
inkhez eljutottunk, megbízhatóak. A módszer sokféle lehet: ezt olvastuk egy
tudományos ismeretterjesztő folyóiratban, így tanultuk az iskolában, a legmeg-
bízhatóbb barátunk ezt mondta, szellemi vezetőnk így tanácsolta, egy jósnő
megjósolta, vagy egyszerűen zsigerből érezzük, hogy így kell lennie a dolgok-
nak. Ugyanakkor viszont tudjuk, hogy az összes forrás csak korlátozottan meg-
bízható. Ismeretterjesztő folyóiratban már találtunk hibát (épp az imént, a vize-
letivással kapcsolatban), egyetemen sokszor ráébredünk gimnáziumi tanáraink
csúsztatásaira vagy épp ismerethiányára, a jósnőnek is lehet rossz napja (sok jó
csontkovács is tört már csontot), a zsigereink pedig… – nos hányan hitték már,
hogy életük párját találták meg, majd csalódtak a megérzésükben? Amint be-
látjuk, hogy tudásunk a világról véges és tévedhetünk, rögtön problematikussá
válik azon források legalább egy része, amelyek alapján ezt vagy azt hisszük a
világról, és azok a módszerek, ahogyan ezekhez az ismeretekhez hozzájutha-
tunk. Amíg tehát meg vagyunk győződve világképünk helytállóságáról, azt sem
vizsgáljuk felül, hogy mit gondolunk igaznak a világról, és azt sem, hogy mi-
ért gondoljuk azt, amit. Amint viszont felébred a kétely, nem leszünk biztosak
abban, hogy jól gondoljuk a dolgokat, de egyben elbizonytalanodunk az eddig
megbízhatónak tartott módszerrel kapcsolatban is.
A számunkra érdekes helyzetek többségében biztosra vesszük, hogy a kü-
lönböző módszerek különböző mértékben gyümölcsözők. Minden módszerrel
lehet jó eredményre jutni, de nem mindegyikkel egyformán gyakran. A továb-
biakban emiatt abból indulunk ki, hogy célszerű nem közvetlenül az állításokat,
hanem az állítások elfogadását segítő módszereket megvizsgálni és rangsorolni.
A módszerek közül akarunk jót választani, olyat, amely a lehető legtöbb esetben
jó eredménnyel szolgál, és közben nem szem elől téveszteni, hogy a legjobb

módszer is – időnként – hibás eredményre vezet.
Az első probléma, amivel találkozunk a jó módszer kiválasztásánál, hogy
nincs egyetértés abban, hogy melyik módszerben bízzunk meg. Vegyünk
egy egyszerű kérdést, azt, hogy milyen módon kerülhető el a repülőgép-
szerencsétlenség. Van, aki elégnek tartja, hogy kabalamaciját mindig magával
vigye a fedélzetre, van, aki statisztikák alapján mindig a szárny közelében foglal
helyet. Van, aki nem hajlandó adott géptípusra ülni, vagy csak bizonyos légitár-
saságok gépein hajlandó utazni, netán elkerüli a veszélyesnek ítélt légikikötőket,
esetleg rossz idő esetén elhalasztja az utazást. Más ugyanakkor sosem hajlandó
repülőre ülni, mint például a híres rendező, Lars von Trier – no de láttunk már
olyat is, hogy az égből egyszerűen valakiknek a fejére pottyan egy száztonnás
utasszállító. A módszerek különbözőek, és legtöbbünk a módszerek hatékony-
ságát is különbözőnek tartja – tisztelet a végletesen fatalista kivételeknek. Azon-
ban személyenként különbözik, hogy melyik módszert tartjuk a legjobbnak.
Ez eddig igen magától értetődőnek tűnik, azonban nemcsak a különböző
emberek, hanem a különböző társadalmi csoportok is más-más módszereket
tartanak hatékonynak. Vagyis az emberiség nem ért egyet abban, hogy milyen
módszerek a megbízhatóak, miközben a különböző csoportok meg vannak győ-
ződve módszereik hatékonyságáról és így álláspontjuk helyességéről. A véle-
ménykülönbségek folyamatos vitákat eredményeznek.
A korábbi példához visszatérve: támogassa-e az egészségbiztosító a homeo-
patikus készítményeket? Esetleg dotálja az önkezelést, és nyomtatványokon
népszerűsítse a vizeletivást? Netán fájdalomcsillapítóként legalizálja a marihu-
ánát, vagy tiltsa be a cigaretta és az alkohol fogyasztását, amely szerek élvezete,
úgy tűnik, több ezer ember halálához vezet évente hazánkban? A nyilvánvaló
gazdasági érdekeken kívül az ilyen vita azért is kényes, mert a különböző állás-
pontokat gyakran jelentős társadalmi csoportok képviselik, és a különböző cso-
portok más-más módszereket vesznek figyelembe az álláspont kialakításánál.
Majdnem mindenki belátja, hogy a legjobb módszer az, amelynek eredményei a
legnagyobb valószínűséggel sikeresek lesznek, még ha ezt a valószínűséget nem
is könnyű mérni. Továbbá a legjobb módszer sem biztos – ennek ellenére elté-
rően ítélik meg a homeopatikus készítményeket, a vizeletivást, a biomedicinát,
abban ugyanis nem értenek egyet, hogy melyik a legjobb módszer.
A csoportok véleménykülönbségei ellenére a társadalom bizonyos kérdé-
sekben döntésekre kényszerül, és nem tudja az összes álláspontot támogatni.
Minden ilyen döntés következményekkel jár. A jogrendszerek alakulásában na-

gyon jól látszik, hogy a módszer alapján hozott döntések befolyásolják cseleke-
deteinket. Más-más korban más eljárások és módszerek használatával próbálták
eldönteni, hogy ki bűnös és ki ártatlan – végső soron, hogy hogyan van a világ.
Vegyük azt az – ugyan fiktív, de közismert – példát, hogy a középkorban az
alapján találtak bűnösnek valakit boszorkányság vádjában, ha annyit nyomott,
mint egy kacsa. (Hiszen a boszorkány ég, mint a fa, az pedig úszik a vízen,
mint a kacsa, tehát ha a „hülye angoloknak” hiszünk, akkor, ha egy nő annyit
nyom, mint egy kacsa, akkor fából van, tehát ég, vagyis boszorkány.) Ma azt
gondoljuk, hogy a Monty Python által kifigurázott módszernél vannak sikere-
sebbek a bűnösség eldöntésében, ám ezek sem véglegesek – feltehetően még
jobbá tehetők. Ennek megfelelően nagyon kifinomult és a tapasztalatok alapján
folyamatosan változó bizonyítási módszereket hozunk létre társadalmainkban,
amelyek azonban nem tudják mindig minden csoport meggyőződését képvisel-
ni. Ma például a szemmel rontást, megátkozást, negatív energiák küldését nem
bünteti jogrendünk, holott sokan hiszik, hogy ezzel lehet ártani másoknak (a bo-
szorkányszövetség [MABOSZ] azonban egyházként a személyi jövedelemadó
1%-ával támogatható).
Míg tehát különböző módszereket tarthatunk gyümölcsözőnek, társadal-
milag nem tudunk mind mellett elköteleződni, amikor az adók behajtását, a
gyógyellátást vagy a nemzetvédelmet érintő kérdésekben kell döntenünk. A
később még említésre kerülő reneszánsz mágust, John Dee-t még megkérték,
hogy angyalmágiával segítse az angol hajókat a spanyol Armada ellen (jól tud-
juk, hogy vihar végzett a flotta jelentős részével és Dee-t ünnepelték a siker
után). Uri Gellert állítólag többek között amerikai–szovjet tárgyalásokhoz is
bevetették – de kevesen gondolják, hogy a hidegháborút emiatt nyerte meg az
Egyesült Államok.
A módszerek megbízhatóságának különbsége tehát társadalmilag is jelen-
tős, és így van ez – más módszerekhez hasonlóan – a könyvünkben vizsgált
megismerési módszerek esetében is. Hasonlóan más intézményeinkhez, itt is
koronként változik, hogy milyen megismerési módszer vezet legtöbbször a le-
hető legbiztosabb eredményhez.
Ma az emberek többsége a tudományokat, azon belül is a természettudo-
mányokat tekinti a legmegbízhatóbb megismerési módnak, és ez a preferen-
cia társadalmi szinten is jelentkezik, intézményes garanciák mellett. Hiszen
a tudományos alapú biomedicinát támogatja a társadalombiztosítás, tudo-
mányos szakértőkhöz fordul egyes kérdésekben a rendőrségi és a bírósági
oknyomozás, nagy mennyiségű tudományos ismeretet tanulunk az iskolában, és

tudósok szakértenek a média különböző fórumain is. Éppen ezért a világ meg-
ismerésével (és a megfelelő cselekedetek kiválasztásával) kapcsolatos viták ál-
talában valamilyen módon érintik a tudományos világképet. Ez lehet elfogadás,
elutasítás, alternatívák kínálása, azonban vallásos, ezoterikus, vagy akár más
kultúrák hagyományaiból táplálkozó módszerek esetében is csak a legritkább
esetben nem jelenik meg a tudományos módszer mint viszonyítási pont. Bár a
későbbiekben fogunk ennél részletesebb elemzést adni, előzetesen leszögezzük,
hogy a megismerési módszerekkel kapcsolatos viták majdnem kizárólag a kö-
vetkező sémák mentén zajlanak:
1. Tudományos álláspontok vitatkoznak egymással, az álláspontok kép-

viselői egymást kritizálják és támadják (tehát mindkét oldalon tudósok
állnak, csak nem értenek egyet egymással). A kérdés: Melyik tudósnak/
tudományterületnek van igaza?
2. A tudományos álláspont szembekerül egy olyan tudásformával, amely-
ről a tudósok azt állítják, hogy nem tudományos, míg védelmezői sze-
rint az. Ilyen esetekben a harc a körül folyik, hogy az adott módszer
vagy terület „bekerüljön”-e a tudományba, amely a legjobban védett,
megbízhatónak tűnő tudásformák gyűjtőhelye.
3. Az alternatívák képviselői maguk is úgy látják, hogy módszereik nem
felelnek meg a mai tudományos normáknak, de ettől függetlenül amel-
lett érvelnek, hogy módszerük nem kevésbé hatékony a válaszok meg-
találására, mint a tudomány ma elfogadott módszerei, vagyis a követ-
kező kérdést vetik fel: „megváltoztassuk-e a tudományos módszerről
alkotott elképzeléseinket?”
4. Az alternatíva nem egyeztethető össze a tudományos módszerrel, de
egyesek ennek ellenére elég hatékonynak tartják. Vagyis a kérdés: „fo-
gadjunk-e el egy nem tudományos módszert, mint a világ megismeré-
sének (szintén) hatékony módját?”
Érdemes megfigyelni, hogy a tudomány az ilyen vitában legtöbbször már eleve

kitüntetett helyzetet élvez, amelyet kiegészíteni és csak ritkán kiváltani hivatottak
az alternatív megismerési módszerek. De mitől olyan különleges a tudomány? Ha
ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni, bizonyára könnyebben fogunk válaszolni a
bevezetőben felsorolt fájó és fontos kérdésekre.
A tudomány fejlődik, vagyis progresszív
Talán legegyszerűbb az alapján meggyőződni egy módszer hatékonyságáról, hogy

mennyire képes önmagát is javítva új eredményeket elérni. Tegyük fel, hogy van
két egyformán rossz módszerünk a világ megértésére. Ha az egyik nem változik,
míg a másik lassan, de legalább néhány hibáját ki tudja küszöbölni, azt gondol-
hatjuk, hogy ez a második a megbízhatóbb. A tudomány az elmúlt néhány év-
században elképesztően sokat fejlődött, és változtatott saját szabályain, normáin,
szemben olyan, a tudományból kizárt területekkel, mint az asztrológia.
A tudomány diadalmas menetelése
Azzal az elképzeléssel, amely szerint a tudományok megbízhatósága a fejlődő-

képességükben érhető tetten, igen gyakran találkozhatunk a tudományos nép-
szerűsítő és ismeretterjesztő irodalomban. A tudományos-fantasztikus regények
egyik legismertebb szerzője, Isaac Asimov például a következőt állítja egy átfo-
gó matematikatörténeti munkához írott előszavában:
„Az idő haladtával az emberi vállalkozás szinte minden területét változások
jellemzik, ezek: helyesbítés és/vagy bővítés. A politikai vagy katonai esemé-
nyek történeti váltakozása például mindig kaotikus, és nincs lehetőség arra,
hogy előrejelezzük mondjuk Dzsingisz Kán térhódítását, vagy a tiszavirág-életű
mongol birodalom fennállásának következményeit. Vannak olyan változások
is, melyeket divatok vagy szubjektív vélemények határoznak meg. A huszon-
ötezer éves barlangfestményeket rendszerint nagyszerű művészeti alkotásnak
tartják, és bár a művészet folyamatosan – igaz, kaotikusan – változott az azóta
eltelt évezredek során, minden divat magában hordozza a nagyszerűség elemeit.
Hasonló az is, ahogy minden társadalom természetesnek és racionálisnak látja
saját szokásait, míg más társadalmak útjait különösnek, nevetségesnek, visszata-
szítónak találja.
Csakis a tudományok területén van valódi haladás, csakis ott figyelhető meg
folytonos menetelés mindig magasabbra és magasabbra.
A tudomány legtöbb ágában a haladás mind a helyesbítésben, mind a bőví-
tésben megnyilvánul. Arisztotelész, minden idők egyik legnagyobb elméje azok
közül, aki fizikai törvényeken gondolkodott, tévedett a testek esésével kapcso-
latban, és Galileinek kellett kijavítania a hibát az 1590-es években. Galénosz,
a legnagyobb ókori orvos nem kapott engedélyt arra, hogy emberi tetemeket
tanulmányozzon, így anatómiai és fiziológiai következtetései tévesek voltak.
A helyesbítés Vesaliusra (1543) és Harvey-ra (1628) várt. Még maga Newton
is, minden tudósok legnagyobbika, tévedett a fény természetével és a lencsék
színtulajdonságaival kapcsolatban, és elszalasztotta a színképvonalak felfedezé-
sének lehetőségét. Sőt még mesterműve, az egyetemes tömegvonzás és a moz-
gástörvények rendszere is Einstein módosítására szorult 1916-ban.”
Asimov állítása szerint a matematika a tudományok, és ezen keresztül az

emberi kultúra legkülönösebb intellektuális teljesítménye, mert „Csakis a ma-
tematikából hiányzik a számottevő helyesbítés – csupán a bővítés fordul elő.”
A tudomány ilyesfajta felfogását pozitivistának nevezzük. A tudománytörténeti
szakma régen felhagyott a „töretlen menetelés” tudományvíziójával, még az
olyan területeken is, mint a matematika története (pl. a következő fejezetben
tárgyalt Lakatos Imre munkássága nyomán). E ma is igen népszerű felfogás
kritikáját részletesen tárgyaljuk a 3., 4. és 12. fejezetben.
Vagyis, ha valahogyan ábrázolni akarnánk mondjuk a csillagászat (asztronó-

mia) és az asztrológia alapján szerzett ismeretek mennyiségét (függetlenül attól,
hogy ma vagy holnap ebből mit tartunk igaznak), hajlamosak vagyunk úgy lát-
ni, hogy a tudomány folyamatosan fejlődik, míg az asztrológia nem, tehát első
megközelítésben a tudomány hatékonyabb módszert ad a világ megismerésére a
csillagjóslásnál.
asztrológia tudomány
x: idő, y: tudásmennyiség
Egyre több csillagászati objektumot ismerünk – míg az asztrológia nem nagyon

lépett túl az ókori kereteken (erről majd jóval árnyaltabb elemzést ad a 6. fejezet).
A csillagászat megbízhatósága és előrejelző képessége folyamatosan nő, hiszen
évekkel előre tudnak a csillagászok egymással egyetértésben napfogyatkozá-
sokat percre pontosan megjósolni. Ugyanez nem mondható el az asztrológiáról,
mert a horoszkópkészítők nem tudják egyetértésben megmondani, mikor hol
lesz háború, vagy milyen sors vár egy adott személyre. Vagyis a tudományos
módszer egyre több és pontosabb információval szolgál világunkról, miközben
ez a látványos fejlődés nem látszik az asztrológia párezer éves fejlődésén. (Ré-
gen egy-egy rossz jóslatért még ki is végezhették az asztrológust, ma azonban
nincsen szinte semmilyen „büntetés” a rossz jóslatért, miközben a tudomány
sokkal kidolgozottabb módon próbálja szankcionálni azokat, akik nem megbíz-
ható ismereteket tesznek közzé, mint kétezer éve.)
Ennyire egyszerű lenne a helyzet? Mi történik akkor, ha az ismeretek men�-

nyiségének változását máshogy nézzük, például a megjelent könyv- vagy fo-
lyóiratoldalak számát vesszük alapul, vagyis azt, hogy mennyi „tudás” jött létre?
Vagy akár azoknak az embereknek a számát, akik a szövegeket olvassák, vagy
az adott területtel foglalkoznak? Ebben az esetben különböző ábrát kaphatunk. A
tudományszociológusok kimutatták, hogy az elmúlt néhány évszázadban mind
a tudományos cikkek száma, mind a tudományban dolgozók száma majdnem
exponenciálisan növekedett, vagyis nagyjából állandó időközönként (15–20
évente) megduplázódott. De az asztrológiai rovatok és az asztrológusok száma
is növekedett, így a két görbe már sokkal hasonlóbban ível. Ráadásul majdnem
minden magazinban van asztrológiarovat, amelyet milliók olvasnak, míg a nö-
vekvő számú tudományos folyóiratok megértése egyre nagyobb szakértelmet
követel, így nem azonos mértékben nő olvasottságuk (ilyenekről még lesz szó
az 5. fejezetben, amelyben az is kiderül, hogy a tudományos folyóiratokban
megjelenő cikkek jó részét szinte senki sem olvassa/hivatkozza).
asztrológia tudomány
x: idő, y: olvasók száma
Még furcsább eredményekre jutunk, ha azt nézzük, hogy például egyetlen, mégoly
tanult személy mennyit tud átlagosan hozzáadni egy tudásterület növekedéséhez.
A továbbiakban az egyszerűség céljából nézzük csak a „tudományos” példánkat!
Mivel a tudományt egyre többen művelik, és egyre komolyabb erőfeszítéssel le-
het csak bővíteni a rendelkezésre álló bonyolult és terjedelmes tudáskészletet, az
ábra így nézhetne ki:
x: idő, y: egy ember maximális hozzájárulása a tudáskészlethez
Szintén lehetne azt gondolni, hogy a tudomány fejlődése valójában nem folyama-
tosan ívelő görbét követ, hiszen egy-egy nagy felfedezéssel időnként ugrásszerű-
en fejlődik, míg más időszakokban nem vagy alig.
x: idő, y: összes tudásunk
És ha ennél kicsit rosszmájúbbak vagyunk, úgy is beállíthatjuk a „fejlődést”, hogy

valójában egy új felfedezéssel korábbi tudásunk egy része hamissá válik, vagyis
az összes igaznak hitt tudományos kijelentésünk számában csökkenés is mutat-
kozhat egy-egy felfedezés nyomán:
x: idő, y: összes igaznak tartott tudás

Úgy tűnik, jogosan védhető az az álláspont is – bár esetleg ezt sokan borúlátó
természetünk számlájára írhatnák –, hogy mivel minden megválaszolt tudomá-
nyos kérdés még több kérdéshez vezet el bennünket, így hiába fejlődött sokat a
tudomány, ha a fejlődés során a megválaszolt kérdések száma lassabban nőtt a
megválaszolatlan kérdések számánál, vagyis „relatíve” egyre kevesebbet tudunk.
x: idő, y: megválaszolt kérdés/összes feltett kérdés

Ez az egyeseknek talán vicces, másoknak inkább csak bosszantó kitérő azt akarta
megmutatni, hogy egyáltalán nem „természetes” vagy eleve adott, hogy hogyan
kell a tudomány fejlődését nézni – mennyire kell azt sikertörténetnek látni. Köz-
hely, hogy a tudomány fejlődik, és fejlődése egyértelműbb, mint más kulturális
területeké (művészetek, filozófia, politika, vallás), ugyanakkor az, hogy milyen-
nek látjuk ezt a fejlődést, attól függ, mit tartunk a fejlődés mércéjének. Ahhoz,
hogy a tudományt fejlődő jellege miatt tartsuk kitüntetett megismerési formának,
meg kellene tudnunk mondani, miben is áll a fejlődése, és hogyan viszonyul ez az
alternatív megismerési formák fejlődéséhez – ez azonban korántsem olyan egyér-
telmű, mint a gyakran hangoztatott közhelyek alapján vélhetnénk.
A tudomány sikeres
No de mindezek ellenére kultúránkban nagyon is elterjedt az a nézet, hogy a nyu-

gati tudomány jobb, megbízhatóbb más megismerési formáknál. Ez nemcsak a
legtöbb ember köznapi gondolkodását hatja át, hanem „kódolva” van társadal-
munkban, intézményrendszerünkben. Milliárdok folynak az államkasszából
az egyetemi képzés támogatására (beleértve a csillagászok képzését), a nyugati
orvoslás intézményeinek fenntartására és a gyógyszerek költségeinek részleges
térítésére. De államilag nem támogatják az asztrológusok képzését, a sámánisko-
lákat, a modern béljóslást és a varázsvesszővel vizet kereső vagy ingával gyógyító
szakemberek képzését.
A triviális magyarázat minderre az, hogy a nyugati tudomány sokkal sike-
resebbnek bizonyult, mint bármelyik másik megismerési hagyomány – legyen
az alternatív nyugati megismerési forma vagy egy idegen kultúra hagyománya.
Ám ez az érvelés kissé önigazoló, hiszen jól látjuk, hogy a legtöbb hagyomány-
nak megvan a saját mércéje. A saját mércével a másik teljesítménye mindig
alábecsülhető, míg a saját hozzáállás igazolhatóvá válik. A TV-sámánt 240 Ft +
ÁFA-ért felhívók között lehet, hogy több az elégedett páciens (lehet, hogy több
számol be korábbi fájdalma elmúlásáról), mint a körzeti orvost felkeresők közt.
Ha ez a példa megmosolyogtató is, számos adat van arról, hogy kultúrák ta-
lálkozásakor egyáltalán nem magától értetődő a nyugati tudomány sikeressége.
Antropológusok beszámolóiban meghökkentő példákat találunk arra, hogy afri-
kai törzsekhez érkező nyugati orvosok sikertelenül próbálták a boszorkányság-
gal kapcsolatos nézeteket megcáfolni. Brooke és mások is említenek eseteket,
amikor az orvosok hiába mutatják meg akár mikroszkópban a kórokozókat, a
bennszülöttek ettől még személyeket tesznek felelőssé a betegségekért, hiszen
a kórokozó bárhol lehet, bárkit megtámadhat – nem véletlen azonban hogy me-
lyik személy betegedett meg, hiszen a kórokozót valaki küldte. Így a nyugati
tudomány eredményeit akár figyelembe véve is lehet hinni, hogy valaki vagy
valami más miatt következik be a betegség, ez lehet rontás, csillagállás, más
kultúrákban sors, karma, démon stb. Minden hit „igaz” lehet az azt vallók szá-
mára – és éppígy hiteink alapján el is utasíthatunk módszereket, még ha nincs is
semmilyen tapasztalati bizonyítékunk az adott módszer sikertelenségéről. Néz-
zük ezt meg egy példán!
A fejezet elején idézett cikk nem csak a vizeletivásról és a csalárd jemeni cseh
nagykövetről szól, hanem más alternatív gyógymódokról is, így a 10. fejezetben
részletesen tárgyalt akupunktúra modern változatáról, az elektroakupunktúráról.

A szerző e gyógymódot a következő módon kritizálja: „Állítsuk ezt az eljárást
analógiába egy tévészerelő munkájával, aki, mondjuk, egy oszcilloszkóp segít-
ségével egy nem működő tévékészülék önkényesen kiválasztott pontjain méri
a feszültséget. A mért feszültségeket aztán megfelelően módosítva visszaküldi
a készülékbe. Lehetséges tévét javítani ilyen módszerrel? Reménykedhetünk-e
abban, hogy egy jóval bonyolultabb rendszer, mint az emberi test sikeresen gyó-
gyítható ilyen eljárás vagy alapelv használatával?”
Mit is állít a szerző? Hogy az ember a televíziónknál sokkal bonyolultabb
rendszer – ezzel talán nem is vitatkozna senki. De ha olyan bonyolult, akkor
miért gondoljuk, hogy egy gép analógiájára gyógyítható? Mert olyan, mint egy
gép, csak épp még bonyolultabb? De miért lenne gép az emberi test? A kínai
gyógyászat sok mindent (néha talán össze nem egyeztethető dolgokat is) gondol
a testről. De azt nem, hogy olyan lenne, mint egy nagyon bonyolult televízió
vagy hogy egyáltalán gépszerű lenne. Vagyis az alternatív gyógymód elvetése
olyan analógia alapján történik, amelyet az alternatív gyógymód képviselője
egyáltalán nem fogadna el. Ha továbbgondoljuk az analógiát, akkor bizonyos
nyugaton elfogadott módszerek is értelmetlennek tűnnek, például ha szemcsés
a TV képernyője, nem szórunk porokat a készülékbe, holott sok testi problé-
mánkra gyógyszereket szedünk. A megvilágító erejű analógia a figyelmes ol-
vasó számára nem azt mutatja meg, hogy az elektroakupunktúra sületlenség,
hanem inkább azt, hogy sületlenség ilyen analógiát használni egy, a nyugati
testképtől eltérő testmodellt (is) felhasználó hagyomány megítélésére. Az ana-
lógiát komolyan véve csak a sebészek és protéziskészítők örülhetnek.
Ha egy kultúra kitüntetett szemlélete alapján ítéljük meg az összes kultúrát,
akkor nehezen beszélhetünk „objektív” ítéletről. Főleg, ha a korábbi meccsek
eredményeit használjuk fel arra, hogy legitimáljuk saját szempontunkat. Amíg
a nyugati civilizáció értékei alapján próbáljuk megítélni az alternatívák sikeres-
ségét, addig természetes, hogy a nyugati tudomány tűnik a legsikeresebbnek, hi-
szen éppen azon értékek alapján értékelünk, amelyeket a mi hagyományunk tart
fontosnak és amelyek irányították fejlődését. Lehet, hogy a nyugati kultúra gaz-
daságilag és technológiailag sikeres volt, és így az egész világon eluralkodott,
de ettől nem biztos, hogy mindent jobban tud mindenki másnál. A szempontjai
dominánssá válhattak, de ez nem jelenti, hogy „jobbak” más szempontoknál
(vagy igen?). Végül pedig: még az is lehet, hogy nem azért támogatjuk, mert
sikeres, hanem azért sikeres, mert támogatjuk. Hiszen hogyan versenghetnének
vele olyan alternatív hagyományok, melyek eleve el vannak zárva a modern

tudomány számára államilag biztosított tekintélyes erőforrásoktól? Vagyis a si-
keresség sem tűnik problémamentesen alkalmazható mércének, amely egyértel-
műen kiemelné a tudományt más megismerési módok közül.
A tudomány racionális
Gondolhatjuk, ahogy sokan állítják is, hogy a tudomány azért a legmegbízha-

tóbb megismerési mód, mert a legszigorúbban követi a racionalitás elveit. Míg
mindennapi életünkben gyakran követünk olyan elveket, módszereket, melyek
kisebb-nagyobb mértékben nélkülözik az ésszerűséget, addig a tudomány az
évszázadok során kifejlesztette azokat a gondolkodási szabályokat, amelyek a
megfontolt, körültekintő és módszeres észhasználatot veszik alapul. Ugyan-
ezt nem várhatjuk el a kultúra olyan területeitől, mint a művészetek, melyek
esztétikai és érzelmi hatás elérését célozzák, vagy akár a politika, melyet nyil-
vánvaló személyes érdekek befolyásolnak. A tudomány azonban hideg fejjel
mérlegel, és nem zavarhatja semmi céljának, az anyagi természet maximálisan
körültekintő leírásának elérésében.
Mit értsünk azonban a tudomány racionalitásán? Azt vajon, hogy a tudó-
sok racionálisabbak, mint a többi ember? Nehéz belátni, hogy ez miért lenne
így. Kétségtelen, hogy szükségeltetik egyfajta vonzalom az absztrakt és mér-
legelő észhasználat iránt ahhoz, hogy valaki a tudományos kutatást válassza
szakmájának. De ugyanez elmondható számos egyéb foglalkozásról is. Ráadá-
sul az sem tűnik meggyőzőnek, hogy a tudósok okosabbak lennének bármely
más szakma képviselőinél – legalábbis a felvételi ponthatárok az utóbbi időben
egyáltalán nem azt mutatják, hogy a legtehetségesebb diákok a tudományos
pályát választanák. Azok a diákok, akik elég okosak ahhoz, hogy a sikeres
felvételihez kellően magas szinten megtanulják a középiskolai tudományos
tananyagot, gyakran az érvényesülés kevésbé absztrakt és aszketikus útját lát-
ják racionálisnak. Vagy akkor a tudományos képzés és pályaút során válná-
nak a tudósok különösen racionálissá? Aki azonban közelebbről ismer számos
tudóst, mint e könyv szerzői, az ritkán tapasztal ilyen folyamatot. Semmi okunk
feltételezni, hogy a tudósok annyival racionálisabbak lennének a tudományon
kívülieknél, amennyi elegendő alapot szolgáltatna a tudomány fokozott racio-

nalitásának kimutatásához.
Persze a tudósok is emberek, és nem indokolt elvárnunk, hogy különösen
racionálisak legyenek. Na de a tudományban használt eljárások jellege, a tudo-
mány módszere garantálhatja, hogy amíg követjük, addig racionális tevékeny-
séget folytatunk! Az újkori tudomány születése a helyes módszer kutatásának
jegyében telt, és számos gondolkodó vélte úgy, hogy a racionális módszertan
követése szavatolja a tudományos állítások megbízhatóságát. Ugyanakkor za-
varba ejtő lehet, hogy sok nagy felfedezés olyan körülmények között született,
melyeket ma kevéssé tartanánk racionálisnak. Kopernikusz meggyőződését,
hogy a Napot kell az égi mozgások középpontjába tenni, az a hit ösztönözte,
hogy a Napnak mint isteni szimbólumnak a világmindenség középpontjában
kell lennie; Kepler a bolygómozgások törvényeit azon próbálkozásának „mel-
léktermékeként” fedezte fel, melyekkel megkísérelte feltárni a kozmosz szer-
kezetének geometriai tervezetét és lekottázni a szférák zenéjét; Kekulé pedig
onnan merítette a benzolmolekula gyűrűs szerkezetének ötletét, hogy saját far-
kába harapó kígyóval álmodott…
2.1 ábra: Kepler egyik művének részlete a bolygószférák zenéjéről

2.2 ábra: Egy folyóirat címlapja Kekulé álmának beszámolójával és a kígyóval
Mindezen azonban könnyen túlléphetünk akkor, ha nem a felfedezés módjá-

tól várjuk el a racionális jelleget, hanem azoktól az eljárásoktól, melyekkel a
tudósok bizonyítják, igazolják az általuk akárhogyan megsejtett eredményeket. Ezt

a megkülönböztetést sok tudományfilozófus is magáénak vallotta. Megpróbálták
kidolgozni a tudomány racionalitásáért felelős módszertan szabályait, ám ahogy
részben a következő fejezetben látni fogjuk, egyáltalán nem sikerült egyetértésre
jutniuk abban, hogy miben is áll a módszer lényege: az elméletek bizonyításában
vagy cáfolásában, továbbfejlesztésében vagy egyszerűsítésében, általánosításában
vagy specializálásában – és ha ebben vagy abban, akkor azt pontosan hogyan is
kell érteni. És míg a tudományfilozófusok heves vitákat folytattak a tudományos
módszer mibenlétéről, addig a legtöbb tudós munkájára ez semmilyen befolyással
sem volt. Továbbra is művelték és művelik azt a vállalkozást, melynek sokszínű-
sége és bonyolultsága nem foglalható egyetlen módszertan szabályai alá sem.
Végezetül: ahogy nem tudjuk egyértelműen megmondani, mit takar a „ha-
ladás” vagy a „siker” fogalma, úgy a racionalitásról is sokféle – és egymásnak
gyakran ellentmondó – elképzelésünk van. A „racionális” végtére is „ésszerűt”
jelent, és kár lenne tagadni, hogy az ember gyakran igyekszik használni az eszét,
a tudományban éppúgy, mint bárhol másutt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy
világosan körvonalazni tudnánk, mit jelent a racionalitás, és pláne nem tudjuk
egy adott módszertan keretei közé szorítani. Akik határozott elképzelésekkel
rendelkeznek a fogalomról, azok valójában előzetes elvárások alapján teszik ezt,
és ezzel átlépnek a normatív, vagyis előíró fogalomhasználat játékterére. Ha
pedig az alapján kívánjuk kitüntetni a tudományt, hogy a tapasztalat szerint
jobbnak bizonyul riválisainál (például mert racionális módszereket követ), ak-
kor ebben nem sokat segít az, ha előzetes értékítéleteket csempészünk a döntés-
hozatalunkba, és ezzel mintegy eleve eldöntöttnek tekintjük a kérdést.
A tudomány objektív
Az egyik legtöbbet hangoztatott érv a tudományos megismerés mellett az, hogy

így kiküszöbölhető a szubjektivitás, az egyéni vélekedések helyett objektív, sze-
mélytelen igazságokhoz juttat el a tudomány. Miért lenne ez jobb? Mert úgy gon-
doljuk, hogy sok ember jobban tudhat dolgokat, mint egyetlen megismerő.
Ám ahogy az eddigi ismérvek esetén, itt is komoly nehézségekbe ütközünk
akkor, amikor megpróbáljuk meghatározni, mit is jelenthet az objektivitás.
Első megközelítésben a szubjektivitás kiküszöbölése abban áll, hogy a tu-
dományos megismerés független az olyan nemkívánatos személyi tényezőktől,
melyek eltorzíthatják a megismerés eredményét: érzelmektől, érdekektől, egyé-

ni ízléstől. Azonban ez így nyilvánvalóan tarthatatlan: minthogy a tudományt
emberek művelik, lehetetlen eltekinteni attól, hogy személyi tényezők is szere-
pet játszanak a kutatásban. A kutatók örömöt éreznek, ha eredményes a kutatás,
és kudarcot, ha nem. Vannak, akik akkor örülnek jobban, ha a várakozásnak
megfelelő eredmény születik, mások meg annak, ha váratlan eredményre buk-
kannak. Érzelmi szálak fűzik őket elképzeléseikhez, melyekhez ennélfogva
ragaszkodnak, valamint riválisaik elképzeléseihez, amelyeket igen kritikusan
fogadnak: a kutatás elképzelhetetlen lenne anélkül, hogy a kutatókat érzelmi
tényezők ösztönöznék. Az is nyilvánvaló, hogy érdekek befolyásolják a tudósok
munkáját: az anyagi támogatás, intézményes elismerés és presztízs nem egysze-
rűen az eredmények mennyiségének függvénye (bár már ez is elegendő ahhoz,
hogy a tudósok gyakran olyasmit is publikáljanak, amivel nem elégedettek ma-
ximálisan), sokszor még a témaválasztást és a kutatási módot is befolyásolják a
személyes érdekek. Valószínűtlen, hogy bárki képes volna kutatóként dolgozni
nap mint nap, ha nem fűződne ilyen vagy olyan érdeke a munkához.
Persze gondolhatjuk, hogy míg az egyes tudósok nem mentesek a szubjek-
tív tényezőktől, addig a tudományos kutatás eredménye, a végtermék igen: ez
ugyanis bárki számára ellenőrizhető, és ki kell állnia a nyilvános próbákat az elfo-
gadáshoz. Vannak, akik a tudomány objektivitását annak interszubjektivitásában
látják, abban, hogy a tudomány állításai elvileg mindenki számára hozzáférhe-
tők (csak el kell olvasni a szaktudományos irodalmat), és aki csak akarja, el-
lenőrizheti helytállóságukat. Így aztán a végső elméletekből kiküszöbölődik a
szubjektív elem, és csak az marad, ami minden személyi tényezőtől mentesen
elfogadható. Az elv szép, de a megvalósítás problémás: vajon a Tisztelt Olvasó
hány tudományos állítás igazságát tudná ellenőrizni? Ha nem kutató tudós, ak-
kor feltehetőleg egyét sem, hiszen nem áll rendelkezésére a szükséges szakérte-
lem és intézményes, műszaki infrastruktúra, ha pedig tudósként dolgozik, akkor
szűk szakterületének néhány olyan állítását ellenőrizheti, melyet kompetenciája
és eszközbeli lehetőségei megengednek. A mai tudomány óriási szakértelmet
igényel, ami egyben erős specializációhoz (egyesek szerint szakbarbársághoz)
vezet, emellett az anyagi és műszaki szükségletek gyakran aligha elérhetők – ki
képes részecskegyorsítót építeni, hogy ellenőrizze a részecskefizika állításait? A
modern tudomány elméletei sokszor egyszeri, vagy kevés számú és egymással
nem teljesen összhangban levő kísérleten alapulnak, és komoly gyakorlati kor-
látjai vannak a tetszőleges ellenőrizgetésnek.
Az objektivitást azonban úgy is lehet érteni, hogy ez a tudomány tárgyából

következik. Nem várhatjuk el a vallástól, a politikától és a művészetektől, hogy
személytelenek legyenek, hiszen az emberre vonatkoznak, és így korról korra,
kultúráról kultúrára változó értékekhez igazodnak, na de legalább a természet-
tudományok olyanok, hogy a minden kor és kultúra számára közös, semleges
anyagi világot írják le. Miért hinnénk azt, hogy az emberi esetlegesség meg-
jelenik a természet megismerésének eredményében, a tudományos tudásban?
Például azért, mert azt látjuk, hogy a tudomány története nem egyenes és töret-
len fejlődést mutat, hanem az alapvető elképzelések váltakoztak az egyes kor-
szakokban és a tudománnyal foglalkozó civilizációk közt is. Nyilvánvaló, hogy
azok az eljárások, amelyeket a kutatásban alkalmazunk, az alapelvek, melyek-
hez a kutatás igazodik, a sikeres minták, melyeket a kutatók követnek, és maga
a nyelv, melyen kérdéseiket felvetik és eredményeiket megfogalmazzák, mind-
mind egy kultúra örökségeként kerülnek alkalmazásra, és az egyes kutatónak a
hagyomány szűkebb kereteket hagy a választásra, mint elsőre gondolhatnánk.
Arról nem is szólva, hogy a kutatás minden korban erősen kötődött a gyakorlati
motivációkhoz, a technológiai és gazdasági igényekhez – melyek mindig az
adott társadalmat jellemzik. Vagyis lehet, hogy az anyagi természet semleges
és változatlan, de az emberek, akik a megismerésére törekednek, egyáltalán
nem azok. A kor- és kultúrafüggő emberi feltételek pedig azt jelentik, hogy az
objektivitás fogalma – ha egyáltalán körvonalazható – szintén relatív, az em-
beri tényező függvényében. Így viszont elégtelen ahhoz, hogy pusztán a ter-
mészetre hivatkozva, a kulturális feltételeket zárójelbe téve tüntessük ki általa
a tudományt.
Minden relatív?
Kínos helyzetbe kerültünk. Úgy tűnhetett, hogy a modern tudomány egyér-

telműen jobb, mint bármilyen más megismerési forma, de amikor meg akar-
tuk határozni, miben jobb náluk, folyton összezavarodtunk. Úgy véljük, hogy
a tudomány sebesen fejlődik, de nem tudjuk megmondani, mit is jelent az a
fejlődés. Szentül hisszük, hogy a tudomány rendkívül sikeres, ám a sikeresség
mércéjét csak önkényesen választhatjuk meg. Azt gondoljuk, hogy tömény ra-
cionalitás és objektivitás jellemzi a tudományt, ugyanakkor ha belegondolunk,
mit jelenthetnek ezek a fogalmak, mindez egyáltalán nem tűnik olyan biztosnak
és meggyőzőnek.
Úgy tűnhetett, hogy a modern nyugati társadalom sok esetben egyértelműen

ki tudja választani a lehetséges módszerek közül a legjobbat – de most úgy tűnik,
hogy mindezt csak azon az áron tudja megtenni, hogy saját (de nem egyértelmű-
en jobb) értékelési szempontjait részesíti előnyben. Marad a teljes kiúttalanság
és relativizmus? Sokan érveltek e mellett az utóbbi évtizedekben: nincsen eleve
kitüntetett megismerési forma, minden megismeréskultúrát a saját szempontjai
alapján kell megítélni, és az egyes hagyományokat, mivel nincs abszolút szem-
pontrendszer az összemérésükhöz, egyenértékűnek kell tartani. De még ha erős
érveket lehet is felhozni mellette, a „multikulti”, relativista válasz mégsem mara-
déktalanul megnyugtató. Azt ugyanis továbbra sem tudjuk, hogy mi a jó gyógy-
mód, hogy hererákot okoz-e a mobiltelefon a nadrágzsebben, vagy hogy mennyi
arzén engedhető meg a folyóinkban.
A relativista hozzáállás inkább kritikaként lehet fontos számunkra. Azt ugyan-
is jól megmutatja, hogy nem olyan könnyű tudásformák és módszerek között
dönteni, mint sokan hiszik vagy szeretnék velünk elhitetni (esetleg mi magunk
akarjuk elhinni). De választ semmiképp sem ad. Azt tudni, hogy semmilyen
módszer nem biztos, semmilyen összehasonlítás nem teljesen előítélet-mentes
(objektív), még messze nem jelenti azt, hogy minden mindegy. Az igaz munka
csak most kezdődik – most ismerjük fel, hogy milyen mértékben komplex és ne-
héz a kötet elején felvetett kérdések legalább részleges megválaszolása. Könnyű
választ kerestünk a kérdésre: mi az a jellegzetesség, ami kitünteti a tudományt,
de hirtelenjében semmit nem találtunk, amivel végérvényesen eldönthetnénk a
kérdést. Nem merítettünk ki persze minden lehetőséget, nyilván megfogalmaz-
hatók további kritériumok is a tudomány és alternatíváinak elválasztására. Szá-
munkra azonban a fenti megfontolások és kételyek éppen azt mutatják, hogy a
nagy, általános és egyértelmű kritériumok korántsem olyan maguktól értetődők,
mint amilyennek első pillantásra tűnnek, ezért inkább összetettebb válaszokat
fogunk keresni.
Mivel az első ötletek nem segítettek a kérdés megválaszolásában, az alábbi-
akban a szakértőkhöz fordulunk, és áttekintjük, mit állítanak a tudomány határai-
nak problémájáról azok, akik a tudomány vizsgálatának szentelték munkájukat.
3.fejezet
Filozófusok a tudomány határairól
Ezek után a fozofok munkái csakugyan érde-

kelni kezdtek. Előre sejtettem ugyan, hogy haj-
meresztő sületlenségeknek nézek elébe... Nyu-
godtan állíthatom, hogy nem bántam meg. Ha
Európa összes humoristái összeállnának, nem
tudnának olyan mulatságos sületlenségeket ki-
találni, mint ezek. […] És voltak emberek, akik
egy életet tudtak ezzel eltölteni anélkül, hogy
egyetlen gombostűt alkottak volna, vagy egy
tyúkólat raktak volna össze.
Szathmári Sándor: Kazohinia
Ebben a fejezetben kiderül, hogy a filozófusok jó kérdéseket tudnak feltenni, de a meg-

nyugtató válaszok megadásában már nem jeleskednek. Az Olvasó megtudhatja, hogy
van olyan szakértő, aki nem tudja csinálni, amihez ért, de tud róla beszélni, és van olyan
szakértő is, aki csinálni tudja ugyan, de beszélni már nem képes róla. Az előbbi csoport
tagjai számos javaslattal álltak elő a tudomány és nem tudomány elhatárolását szolgáló
feltételeket illetően, de ezzel saját magukat sem sikerült megnyugtatni. Viszont létrehoz-
tak egy olyan szakterületet, a tudományfilozófiát, amely azóta is virágzik, és sok olyan
belátással szolgált, melyeket a könyv szerzői igyekeznek figyelembe venni.
Ki ért a legjobban a tudományhoz? Ez attól függ, mit értünk azalatt, hogy „érte-
ni valamihez”. Lehet valamihez úgy érteni, hogy az ember csinálja, és lehet úgy,
hogy az ember gondolkodik róla. „Költő vagyok – mit érdekelne engem a költé-
szet maga?” – József Attila sorai ugyanezt fejezik ki a költészettel kapcsolatban. A
költők verseket írnak, sokszor anélkül, hogy magvas elméleteket gyártanának ar-
ról, mit jelent a költészet fogalma, miben áll egy verset megírni, vagy hogy mitől
jó egy vers. Ezekkel a kérdésekkel az irodalomkritikusok és esztéták foglalkoznak,
és segítenek nekünk megérteni a költészet lényegét, de ez nem jelenti azt, hogy ők

tudnák a legjobb verseket írni. Hasonló a helyzet a zenével és a képzőművésze-
tekkel: az alkotás és az értelmezés gyakorlata elválik egymástól. És persze nem
csak a művészetekkel van ez így, hiszen általában nem azok építik a házakat, akik
könyveket írnak a házépítésről, nem azok vívják a háborúkat, akik hadtudomány-
okkal foglalkoznak, és a szexuális deviancia kutatóiról vagy a kriminológusokról
nem tételezzük fel, hogy ők maguk is deviánsak vagy bűnözők.
Más dolog tehát a tudományt művelni, és más a tudományról gondolkod-
ni. Sokan a tudomány vizsgálatának szentelik életüket, anélkül, hogy maguk
is aktív tudósok lennének. Míg a kutató természettudós arra keresi a választ,
hogy milyen a természet, addig a tudomány filozófiai, történeti és szociológiai
elemzői azt próbálják kideríteni, hogy milyen a tudomány. Mindkét fél ért a tu-
dományhoz, de másképpen. Richard Feynman, a híres fizikus állítólag egyszer
azt mondta, hogy a tudományfilozófia pont annyira hasznos a tudósnak, mint az
ornitológia a madaraknak. A madár is költ, a költő is költ, de egyiküknek sem
kell tudnia, mi az, amit csinál. Ahogy a madár nem válik attól jobb madárrá, ha
ismeri a madarak tudományát, úgy az ember sem válik jobb költővé, ha elméle-
teket alkot a költészetről, sem jobb tudóssá, ha filozofál a tudományról. Lakatos
Imre, a neves tudományfilozófus viszont azt írta, hogy „a legtöbb tudós alig
tud többet a tudományról, mint a halak a hidrodinamikáról”: egyikük sem érti
elméleti szinten azt a közeget, melyben teljes otthonossággal lubickol. A fizikus
szerint tehát a tudósnak nem kell értenie ahhoz, amihez a tudományfilozófus ért,
hiszen nincs szüksége arra a munkájához. A tudomány iránt érdeklődő filozófus
azonban nem elégszik meg avval a tudással, amellyel a tudós rendelkezik a tu-
dományról. Ő nem úszni akar a kutatás tengerében, sem repkedni a tudományos
kutatás gyümölcsei között, hanem fel akarja térképezni a tudomány birodalmát,
annak lakóival, törvényeivel és sajátosságaival.
Ma tudományfilozófusok, tudománytörténészek és tudományszociológu-
sok népes seregei tevékenykednek világszerte. Ők azok, akik hivatásukul vá-
lasztották, hogy kérdéseket vessenek fel és válaszokat fogalmazzanak meg a
tudomány természetével kapcsolatban. A tudomány határait illető problémák
számukra alapvető jelentőséggel bírnak, hiszen el kell dönteniük, hogy miként,
milyen kritériumok alapján határozzák meg, mit tekintenek tudománynak és
így a vizsgálatuk tárgyának. Szemben a tudomány és áltudomány közti viták
folytatóival, akik résztvevőként, elfogultan fogalmazzák meg álláspontjukat és
érveiket, a tudomány vizsgálói elemzést kínálnak ezekről az álláspontokról és
3. fejezet – Filozófusok a tudomány határairól 53
érvekről, és ez a nézőpont magában hordozza a külső szemlélő tárgyilagossá-

gának ígéretét. A következő fejezetekben sorra vesszük, hogy az említett főbb
szakterületeknek, vagyis a tudományfilozófiának, a tudománytörténetnek és a
tudományszociológiának mi a mondanivalója a tudomány határairól. Először
a tudományfilozófiát vesszük szemügyre, amely olyan fontosnak tartja a prob-
lémát, hogy külön nevet is adott neki: a demarkáció problémájának hívja. Itt a
kérdés elsősorban az, hogy milyen módon tudunk elhatároló, vagy más szóval
„demarkációs vonalat” húzni a tudomány és a hozzá hasonló megismerési for-
mák közé: milyen ismertetőjegyek alapján tudunk különbséget tenni tudomány
és áltudomány, tudomány és nem tudomány között.
A Bécsi Kör és a demarkáció
A modern tudomány sikertörténete a 17. században kezdődött, amikor az ún. tu-

dományos forradalom nyomán létrejöttek az első olyan tudományos elméletek,
melyek egyfelől viszonylag széles körben eredményesnek bizonyultak, másfelől
komoly társadalmi figyelemnek és támogatásnak örvendhettek. Ennek nyomán
a 18. századot a tudományos optimizmus jellemezte. A tipikus „felvilágosodott”
gondolkodó a modern tudományt a megismerés kitüntetett formájának tekintette,
mely nem csupán minden megismerő tevékenység mintájául szolgál, hanem az
emberiség boldogulásának kulcsát is kínálja: a társadalom felépítését, az emberek
közötti kapcsolatokat, a gazdasági termelést, a politikai berendezkedést mind-
mind tudományos alapra kívánták helyezni.
A 19. század elejétől fogva azonban több áramlat szembefordult a felvilá-
gosodás merev és rideg racionalizmusával, azt vallva, hogy a tudományos és�-
szerűség kultusza szűk és szegényes perspektívát kínál az emberiség számára.
Hangsúlyozták az élet gazdagságát, az érzelmek és szenvedélyek szerepét (és
hogy ezeket milyen nehéz a tudományos módszerrel feltárni), a megismerés
művészi oldalát és a racionalitás korlátjait. A romantika az egyed vagy a kultúra
fejlődését tanulmányozó új tudományágak születésénél bábáskodott, de ugyan-
akkor rámutatott számos megkerülhetetlen akadályra, amely a felvilágosodás
filozófiájára és tudományára támaszkodó ész diadalútját eltorlaszolta.
Akadtak azonban olyanok is, akik ezzel a „romantikus” szemlélettel szem-
ben vissza kívánták állítani a tudomány tekintélyét és megismerésben betöl-
tött szerepét, és megpróbálták elválasztani egymástól a tudomány szolgáltatta
biztos és hasznos ismereteket, a „pozitív” tudást, és a megalapozatlan vallási,
metafizikai spekulációt. E pozitivisták szerint az emberiség a 19. század köze-
pére fejlődésének érett korszakába lépett, melyet a pozitív ismeretek megjelené-

se jellemez. A jövőbeni fejlődés kívánatos irányát abban látták, hogy a pozitív
ismeretek köre egyre csak bővülni fog, ahogy a tudományos megismerés újabb
és újabb területeket hódít meg a biztos tudás számára. Alapvető fontosságot tu-
lajdonítottak annak a megkülönböztetésnek, amely pozitív tudás és spekuláció
között húzódik: igényt formáltak a demarkációra.
Ebből a pozitivista hagyományból nőtt ki a tudományfilozófia első nagyobb
iskolájaként számon tartott Bécsi Kör. A kört az 1920-as, ’30-as évek a bécsi
értelmiségének néhány tagja alkotta, olyan filozófusok, közgazdászok, mate-
matikusok, társadalom- és természettudósok, mint például Moritz Schlick, Otto
Neurath, Rudolf Carnap, Hans Hahn, Herbert Feigl, Philipp Frank vagy Kurt
Gödel. Míg rendszeres beszélgetéseik és az ezekből keletkező írások számos te-
rületet érintettek, gondolataikat az a szellemiség fogta össze, amely a logikai-fo-
galmi elemzés metsző, kritikai szigorának és az újszerű megalapozás igényének
vetette alá a tárgyalt kérdéseket. Bár elsődleges céljuk nem a tudomány megér-
tése volt, filozófiai tevékenységüket a tudományos megismerés szigorúságának
mintájára kívánták gyakorolni, és ezért tárgyalták a tudományos ismeretszerzés
azon jellegzetességeit, melyek kitüntetik a tudományt más megismerési módok-
kal szemben. A tudományról alkotott nézeteik nagy hatást fejtettek ki a század
egészében, és néhol – elsősorban angol nyelvterületeken – szinte máig a tudo-
mányra irányuló filozófiai gondolkodás kereteit szolgáltatják.
A kör tagjai egyetértettek abban, hogy a problémák értelmes tárgyalásának
kulcsa a nyelvhasználatban rejlik. Céljuk volt, hogy lefektessék a nyelvhasz-
nálat azon szabályait, melyek alapján az értelmes beszéd egyértelműen elkü-
löníthető az értelmetlentől, és így a valódi ismerek megkülönböztethetők a
látszatismeretektől. Két követelményt fogalmaztak meg a helyes nyelvhaszná-
lattal szemben. Egyrészt kikötötték, hogy a nyelvnek logikailag korrektnek kell
lennie, vagyis nem szabad megsértenie a logika szabályait. Csak így lehetnek
értelmesek a kijelentéseink, illetve érvényesek a következtetéseink. Másrészt
megkövetelték, hogy a nyelvben használt fogalmaknak a tapasztalaton kell ala-
pulniuk, azaz nem szabad olyan fogalmakat használni, melyeket nem tudunk
egyértelműen lehorgonyozni az érzékszervek szolgáltatta tapasztalatban. Csak
ezen a módon tudjuk állításainkat a tapasztalat segítségével igazolni, vagyis a
tudásunkat megalapozni. Álláspontjukat szokás ezért a „logikai empirizmus”
megnevezéssel illetni, ugyanis ez kifejezi mind a logika, mind a tapasztalat
(empíria) iránti elkötelezettségüket. A másik gyakran használt elnevezés a „lo-
gikai pozitivizmus”, amely utal a biztos ismeretek logika segítségével történő
elkülönítésének igényére.
Lássunk egy konkrét példát arra, hogyan fejtették ki ezeket az elveket rész-
letesebben! Rudolf Carnap egy mára már klasszikussá vált írásában azt állítja,
hogy a nyelv logikai elemzése kettős hasznot hajt. Egyrészt azt írja, hogy az ilyen
kutatások „a pozitív eredményt a tapasztalati tudományok területén dolgozzák
ki: világossá teszik a különböző tudományágak egyes fogalmait, megmutatják
formális logikai és ismeretelméleti összefüggéseiket”. Vagyis ezek segítségével
lehet megérteni, hogyan miben gyökerezik a tudomány ereje, azaz milyen nyel-
ven kell az ismereteket megfogalmazni ahhoz, hogy mintaszerűen értelmesek
és tartalmasak legyenek. Másrészt azt állítja, és ebben áll a vizsgálatok negatív
haszna, hogy segítségükkel elválaszthatjuk a valódi tudást a látszattudástól. Így
kiderül az, hogy például az akkori német nyelvterületen divatos metafizika „ál-
lítólagos tézisei teljesen értelmetlenek”.
De hogyan állíthatja Carnap az értelmetlenséget olyasvalamiről, amit sokan
tartalmasnak és tanulságosnak találnak? Szerinte ahhoz, hogy az értelmetlen-
séget ki tudjuk mutatni, logikai elemzést kell végezni a szövegen. Véleménye
szerint egy állítás kétféle módon lehet értelmetlen: vagy azért, mert ún. látszat-
fogalmat, értelem nélküli szót tartalmaz, vagy azért, mert a fogalmak értelme-
sek ugyan, de logikailag helytelen módon kerültek egymás mellé. Ez felveti a
kérdést, hogy vajon mitől értelmes egy szó, illetve egy mondat. Az alábbiakban
megpróbáljuk összefoglalni a Bécsi Kör e kérdésekre adott feleletét. Mivel a
következő néhány bekezdés, kivonatolt formában ugyan, de technikai részle-
teket tartalmaz, a türelmetlen olvasónak azt tanácsoljuk, nyugodtan ugorja át
azokat.
A Bécsi Kör szerint egy szó akkor értelmes, ha tudom, hogyan kell alkal-
mazni. Másképpen szólva, egy fogalom akkor bír jelentéssel, hogy ha a világon
minden dologról egyértelműen el tudom dönteni, hogy igaz-e rá a fogalom vagy
sem. Ezt formálisan úgy fogalmazták meg, hogy egy fogalom jelentése nem
más, mint a fogalom alkalmazási feltételeinek összessége. A „piros” például
egy olyan fogalom, melynek jelentését a közvetlen tapasztalatban meg lehet
alapozni, hiszen akármit is látok a világon, azonnal el tudom dönteni róla, hogy
piros-e vagy sem. (Persze vannak bizonyos határesetek, amikor bizonytalan
vagyok, de talán ha előre sikerülne pontosan rögzíteni a „piros” fogalmát, ak-
kor az minden kétséges esetben eldöntené a kérdést. Ha az Olvasó ezt kétli,
akkor jelezzük, hogy ehhez képest könyvünk utolsó fejezete máshogy közelíti
meg a problémát.)
Sajnos a tudomány által használt fogalmak többsége nem olyan, aminek a
jelentése a közvetlen tapasztalatban gyökerezne: nem tapasztalok az érzékszer-
veimmel elektronokat, mágneses teret, gravitációs erőt stb. Azonban Carnap
és a többiek vágya az volt, hogy ezeket a fogalmakat definíciók és formális
nyelvi jelentésszabályok alapján vissza lehessen vezetni közvetlenül eldönthető

fogalmakra. Tehát ha nem is tudom az érzékszerveimmel meghatározni, vala-
mi mágneses tér-e vagy sem, meg tudok adni olyan szabályokat, amik alapján
az érzékszervek által nyújtott információk segítségével eldönthető, hogy van-e
mágneses tér a kérdéses helyen.
Várható azonban, hogy ez nem olyan egyértelmű kérdés, ahogy azt megfo-
galmazták: a későbbiekben komoly vitákat folytattak arról, mik lennének ezek
a szabályok, illetve mik lennének a közvetlen tapasztalatra vonatkozó fogalmak.
Azonban bármilyen komolyak is voltak ezek a viták, egyvalamiben egyetértet-
tek: vannak olyan szavak, melyek jelentése se nem gyökerezik a tapasztalatban,
se nem visszavezethető a tapasztalatra. Carnap szerint ilyenek a metafizikai
fogalmak: „elv”, „isten”, „abszolútum” stb. Nem hogy a közvetlen tapasztalat
dönti el, hogy valami abszolútum-e vagy sem, de nincsenek olyan szabályok,
melyek alapján a kérdést a tapasztalatra visszavezetve eldönthetnénk. A metafi-
zika első bűne tehát az, hogy értelmetlen fogalmakat használ.
Térjünk most át a mondatok értelmességének kérdésére! Egy állítás a Kör
szerint akkor értelmes, ha tudom, milyen feltételek mellett igaz, vagyis ha min-
den esetben – legalábbis elvileg – el tudom dönteni, hogy igaz-e vagy sem. Fi-
lozófiai nyelven ez azt jelenti, hogy egy állítás jelentése nem más, mint az állítás
igazságfeltételeinek összessége.
Carnap az értelmes állításoknak három típusát különbözteti meg. Az elsőbe
tartoznak az ún. tautológiák, vagyis az olyan mondatok, melyek minden kö-
rülmények között igazak, ugyanis pusztán a logikai formájuk igazzá tesz őket.
Például: „Most esik az eső, vagy nem esik az eső.” „Ha esik az eső, akkor esik
az eső.” Ezek a mondatok sohasem lehetnek hamisak – igaz, nem is állítanak
semmit a világról, vagyis üresen igazak. A második típusba a logikai ellentmon-
dások tartoznak, vagyis azok az állítások, melyek minden körülmények között,
pusztán a formájuk alapján hamisak. „Most esik az eső, és nem esik az eső.”
„Rudolf Carnap nem azonos Rudolf Carnappal.” A filozófiában járatlan olvasó
az állítások ezek két típusát talán értelmetlennek találja (vagy igencsak mély ér-
telműnek – gondoljunk a sláger szövegére: „szeretlek is, meg nem is”), azonban
szükség van rájuk ahhoz, hogy logikai műveleteket végezzünk, vagyis a nyelvet
logikai elemzésnek vessük alá. Carnap szerint tehát az első két típus állításai
nem értelmetlenek, csak éppen üresek.
A harmadik típusba tartoznak a tapasztalati állítások. Ezek olyanok, hogy
elvileg lehetnek akár igazak, akár hamisak, és azt, hogy igazak vagy hamisak,
a tapasztalat fogja eldönteni. Annak a mondatnak az igazsága, hogy „most
esik az eső”, azon múlik, hogy tapasztalatunk mit mutat. Attól függően, hogy
milyen fogalmakat tartalmaznak, az ilyen állítások igazsága vagy a közvetlen
tapasztalaton áll vagy bukik („ez a dolog piros”), vagy visszavezethető ilyen
állításokra („a mágneses tér megváltozása elektromos teret hoz létre”).
Persze amint a részletek iránt érdeklődünk, itt is felvetődik számos komoly
probléma, ám ezeket most nem szükséges figyelemmel kísérnünk. A lényeg az,
hogy vannak olyan állítások, melyek egyik típusba sem tartoznak: igazságuk
vagy hamisságuk nem dönthető el sem logikai formájuk, sem a közvetlen vagy
közvetett tapasztalat alapján. A „Caesar egy és” látszatállítás szavak logikailag
helytelen összerakásával keletkezett. A „Caesar egy prímszám” látszatállítás fo-
galmi zavart tartalmaz, mely kizárja a tapasztalati alkalmazhatóságot. Egy olyan
metafizikai tézis pedig, mint „a tiszta lét és a tiszta semmi tehát egy és ugyanaz”
(Hegel nyomán Heidegger), minden sebből vérzik. A metafizika második bűne
az, hogy értelmetlen látszatállításokat fogalmaz meg.
Mindezek alapján látható, hogy a Bécsi Kör igen szigorú követelményeket
fogalmazott meg mind a tudományokkal, mind a tudományok mintájára képzett
értelmes ismeretekkel szemben. A demarkáció kérdésével kapcsolatos nézetei-
ket a lenti ábra foglalja össze:
3.1 ábra: A Bécsi Kör demarkációfelfogása

Az ismeretek forrása számukra tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Elválasztják

egymástól a felfedezés és az igazolás problémakörét (ahogy az előző fejezetben
már utaltunk rá), és az előbbit érdektelennek találják. Hogy miért vetődik fel egy
gondolat – vajon a tudós kísérletek útján fogalmazta-e meg vagy csak megálmod-
ta, esetleg kávézaccból kiolvasta –, az nem számít. Egyedül az számít, hogy az
állítást sikerült-e igazolni, vagyis igazságát kimutatni. Az igazolt ismeretek for-
máját a logika szolgáltatja, az igazolás alapját pedig a tapasztalat nyújtja. Amit
nem öntünk ilyen formába és nem helyezünk ilyen alapra, az nem valódi ismeret,
és igazságáról semmit sem tudhatunk. Így a Bécsi Kör demarkációs kritériuma
nemcsak a tudomány és nem tudomány, hanem egyúttal az értelmes és értelmet-
len között is húzódik. Csak az ideálisan művelt tudomány mintájára megfogalma-
zott ismereteket tekinthetjük tudásnak – a többi jó esetben költészet, rossz esetben
szemfényvesztés.
A Bécsi Kör fent ismertetett nézeteit később számos problémával szembesí-
tették, és maguk a tagok is részben felülbírálták kezdeti elképzeléseiket. Hogyan
vezethetők vissza az „elméleti fogalmak” a „megfigyelési fogalmakra”, vagyis
az érzékszervi tapasztalattól távolabb eső fogalmak a közvetlen megfigyelésben
gyökerezőkre? Mik is azok a közvetlen megfigyelési állítások – melyek egy-
részt a direkt érzékszervi tapasztalatra vonatkoznak, másrészt rájuk lehet építeni
a tudományos elméleteket? Hogyan vezethetők vissza az általános állítások (pl.
természettörvény) az egyedi állításokra (megfigyelési állítások)? A következő
szakaszban ez utóbbi problémából fogunk kiindulni, és – a tudományfilozófia
történetével összhangban – ez alapján vetjük el a Bécsi Kör demarkációs krité-
riumait, hogy másokkal helyettesítsük azokat.
Popper demarkációs kritériuma
Karl Popper (1902–1994) osztrák filozófus volt, akit a Bécsi Kör belső ellenzéke-
ként is szoktak emlegetni. Ő maga ugyan sohasem volt a Kör tagja, de kapcsolat-
ban állt a tagokkal, és kérdései a Kör által megfogalmazott nézetekből indultak ki.
Egyetértett a logikai pozitivistákkal abban, hogy a tudomány nyújtja a megisme-
rés követendő mintáját, és a tudományos tudást állítások olyan csoportjaiként kell
elképzelni (elméletek), melyek egyrészt logikai szerkezetbe rendeződnek, más-
részt tartalmukat a tapasztalat határozza meg. A kérdés számára az volt, hogy mi
is az elméletek viszonya a tapasztalathoz.
Tételezzük fel, hogy a tudományos nyelvben elkülöníthetünk egymástól
két állítástípust. Az első típusba olyan mondatok tartoznak, melyek közvetlenül
vonatkoznak a tapasztalatra, pl. „ez itt fekete”. A másodikba olyanok, melyek

a természeti törvények formáját veszik fel, vagyis egyetemes érvényű állítá-
sok, pl. „minden holló fekete”. A Bécsi Kör szerint az állítások második típusát
az elsőkkel kell megalapozni, vagyis a törvények igazságát vissza kell vezetni
megfigyelési állítások igazságára. De hogyan képzelhető el valójában ez a vis�-
szavezetés? Másképpen szólva, mi a logikai viszony az általános ismeretek és a
nyelvi formába öntött tapasztalat között?
Popper szerint a tapasztalatból nem lehet következtetni az elméletekre – pon-
tosabban a tapasztalatot kifejező egyedi állításokból („ez a holló fekete”) nem
vezet logikailag érvényes következtetési mód a törvényeket kifejező egyetemes
állításokig („minden holló fekete”). Annak a következtetési formának, amely
az egyedi állításokból kiindulva vonja le az egyetemes konklúziót, a filozófiai
hagyományban indukció a neve. Popper tehát azt állítja, hogy az indukció nem
érvényes következtetési forma, és így nem alkalmas arra, hogy a tudományos
megismerés alapjául szolgáljon.
Legalább két oka van arra, hogy ezt állítsa. Egyrészt létezik egy klasszikus
érv az indukcióval szemben: akárhány egyedi esetet is figyeltem meg, soha-
sem lehetek biztos abban, hogy egy eddig érvényesnek talált egyetemes állítás
minden további megfigyelésre is érvényes lesz. Ha eddig láttam ezer hollót, és
mindegyikük fekete volt, hajlamos vagyok arra a következtetésre jutni, hogy
minden holló fekete, holott ebben sohasem lehetek biztos: eddigi megfigye-
léseim nem zárják ki azt a lehetőséget, hogy az ezeregyedik holló fehér lesz.
Ezen az sem segít, ha még több hollót figyelek meg, hiszen képtelen vagyok
az összes hollót megfigyelni, ami létezik, vagy létezett, vagy létezni fog. Egy
másik példa: mivel eddig minden szívverésemet követte egy újabb szívverés,
az eddig (elvileg) megfigyelt kb. egymilliárd eset erős indukciós alapot nyújt
arra, hogy levonjam a következtetést: minden szívverésemet követni fogja egy
újabb – holott nyilván tudom, hogy ez nem így lesz. Az indukciós következtetés
tehát mindig elégtelen.
Másrészt Popper megfogalmaz egy másfajta, kissé elvontabb ellenvetést is
az indukcióval szemben. Az indukció hívei szerint létezik egy „indukciós elv”,
amely alapján levonjuk induktív következtetéseinket, és ez az elv a gondolko-
dásunk része. Popper felveti a kérdést, hogy milyen típusú állítás fogalmazza
meg ezt az elvet? Ez az állítás nem lehet tautológia, vagyis logikai formája
alapján igaz állítás, hiszen az indukció nem érvényes következtetési forma, nem
„üres logika”. Tehát a Bécsi Kör típusai szerint tapasztalati állításnak kell len-
nie, melynek igazsága a tapasztalaton múlik. Azonban mivel ez egyetemes ál-
lítás (hiszen minden induktív következtetésre igaz), a tapasztalat alapján csak
indukcióval tudnánk igazolni. Ezért vagy önmagát kell felhasználnunk saját

igazolásához, vagy bevezetni egy újabb indukciós elvet, amely alapján ezt iga-
zoljuk – és így tovább. Tehát nem létezik indukciós elv, és az induktív következ-
tetéseket ki kell dobnunk a biztos tudományból.
Szerencsére van a következtetéseknek olyan formája, amelyik logikailag
érvényes. Ez az indukció ellentéte, és dedukciónak nevezik. Itt nem egyedi állí-
tásokból következtetünk általánosokra, hanem fordítva: egyetemes állításokból
következtetünk egyediekre. Ha például tudjunk azt, hogy „minden holló fekete”,
akkor bármilyen hollóval kerülünk is kapcsolatba, tudni fogjuk róla, hogy ő is
fekete lesz. Ez a következtetési forma tévedhetetlen. Ugyanis ha ezek után talál-
kozunk egy fehér hollóval, akkor ez nem a következtetés érvényességét cáfolja,
hanem azt a kiinduló állítást, hogy „minden holló fekete”. Ebben az esetben
nem a következtetés volt rossz (ami a logika szerint állítások közti viszony),
hanem az az állítás, melyből a következtetést levontuk. Az érvényes következ-
tetés pusztán azt jelenti, hogy ha a kiinduló állítások (premisszák) igazak, akkor
a levont következmény (konklúzió) igaz lesz – az viszont nem logikai kérdés,
hogy igazak-e a premisszák.
Popper tehát azt javasolja, hogy amennyiben logikailag korrekt viszonyokat
akarunk elérni a tudományban, úgy az indukció helyett a dedukcióra alapoz-
zunk. A Bécsi Kör tagjai ott tévedtek, hogy azt gondolták, a megfigyelési állí-
tásokból logikai következtetésekkel tudunk eljutni a természeti törvényekhez.
Szerinte, mivel ez nem lehetséges, viszont a logikát meg akarjuk tartani, meg
kell fordítanunk a viszonyt: először adottak az egyetemes állítások, hipotézisek,
melyeket aztán ellenőrzünk a belőlük levezetett megfigyelési állítások segítsé-
gével. A deduktív tudománymodell azt ajánlja a tudós számára, hogy először
fogalmazzon meg egy tudományos elméletet, és csak azután vesse össze azt a
tapasztalattal.
Mit tudunk mondani egy tudományos elméletről a tapasztalati következ-
mények alapján? Elvileg két eset lehetséges. Lehet, hogy a következményeit
igaznak találjuk, vagyis a belőle levezetett egyedi állításokat igazolja a közvet-
len tapasztalat. Vajon ekkor igaznak tekinthetjük-e az elméletet? Korántsem:
egy hamis elméletnek is lehetnek igaz következményei. Ha például felállítom
azt az „elméletet”, hogy „minden könyv magyar nyelven van megírva”, akkor
ennek következménye, hogy amennyiben ez egy könyv, akkor ez is magyar
nyelven van megírva. És tényleg: ez a könyv magyar nyelvű. A tapasztalati
következmény tehát igaz, de az az „elmélet”, amiből kiindultam, nyilvánvalóan
hamis. Ugyanígy, amikor megfogalmazom azt az elméletet, hogy amennyiben a
megvásárolt gyógyszer hatásos, úgy elmúlik a fejfájásom, aztán azt tapasztalom,
hogy a gyógyszer bevétele után tényleg elmúlik a fejfájás, akkor ez nem bizo-
nyítja azt, hogy a gyógyszer hatásos – hiszen a fejfájás elmúlásának számos
egyéb oka is lehet. Átfogalmazva ezt a logika nyelvére: az érvényes következ-
tetés azt jelenti, hogy amennyiben a premisszák igazak, úgy a konklúzió is igaz,
de ez megfordítva nem jelenti azt, hogy ha a konklúzió igaz, akkor a premisszák
is. Persze lehetnek akár igazak is, de a lényeg az, hogy a tapasztalati következ-
mények alapján képtelenek vagyunk bebizonyítani, hogy a kiinduló elméletünk
igaz volt.
A másik lehetőség az, hogy az elméletünk tapasztalati következményeit
hamisnak találjuk. Ebben az esetben biztosan tudni fogjuk, hogy a kiinduló
elméletünk hamis volt! Abból az „elméletből”, hogy „minden könyv szuahéli
nyelven van megírva”, következik, hogy amennyiben ez egy könyv, akkor ez
is szuahéli nyelven van megírva. Viszont láthatjuk, hogy ennek a könyvnek a
nyelve nem szuahéli, hanem magyar. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a kiin-
duló hipotézisünk hamis volt. Hasonlóan, ha egy gyógyszer nem mulasztja el
a fejfájásomat, akkor ez cáfolja azt a hipotézist, hogy az adott gyógyszer min-
den fejfájást elmulaszt. És ez érvényes minden hipotézisre: bármilyen elméletet
egyetlen hamis következményével meg lehet cáfolni! Vagyis szigorúan logikai
és tapasztalati alapon nem tudjuk bizonyítani gyógyszereink hatásosságát, de
hatástalanságukat sajnos igen.
Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy ha logikai viszonyokat akarunk
a tudományban érvényesíteni, és a dedukció az egyetlen érvényes logikai for-
ma (szemben az indukcióval), és a dedukció segítségével csak cáfolni lehet,
igazolni nem, akkor a tudományos elméletek és a tapasztalat egyetlen megen-
gedhető viszonya az, ha a tapasztalat megcáfolja az elméletet. Így aztán mivel
a tudós képtelen bizonyítani az elméleteit kielégítő módon, arra kell töreked-
nie, hogy megcáfolja őket. A cáfolatot Popper a – tudományosabban hangzó
– falszifikáció névvel illeti, ezért ezt a tudományfelfogást falszifikacionistának
is szokás nevezni.
Mivel a tudományos elméleteket nem lehet igazolni a tapasztalat segítsé-
gével, sohasem mondhatjuk egy elméletről azt, hogy igaz, legfeljebb azt, hogy
eddig még nem sikerült megcáfolni. Így a tudomány fejlődését nem a pozitív
ismeretek körének bővülése jelenti, ahogy a pozitivisták gondolják, hanem az,
hogy egyre több elméletről derült ki, hogy hamis. Ha egy elmélet megcáfoló-
dik, akkor érdemes ezt egy olyan elmélettel helyettesíteni, amely magyarázza
ugyanazokat a megfigyeléseket, mint az előző elmélet, de annyiban jobb nála,
hogy az előző elméletet cáfoló tapasztalat ezt az elméletünket nem tudja meg-
cáfolni. Persze előbb-utóbb valószínű, hogy az újabb elmélet is megcáfolásra
kerül, de akkor felállítunk egy harmadik elméletet, amely megmagyaráz min-

dent, melyet az előző két elmélet magyarázott, de nem tudjuk megcáfolni sem
az első, sem a második elméletet cáfoló tapasztalat segítségével. És így tovább.
Sohasem jutunk el „az” igaz elmélethez, mégis egyre jobb (vagyis egyre kevés-
bé rossz) elméleteket sikerül megfogalmazni. Az emberiség tudása azáltal gya-
rapodik, hogy a tévedések száma csökken, pontosabban egyre több lehetséges
tévedésről belátjuk, hogy az valóban tévedés.
Mindezek alapján Popper úgy gondolja, hogy különbséget tud tenni tudo-
mány és nem tudomány között. Sokak számára furcsának tűnhet az az igény,
hogy az ember cáfolni akarja az elméleteit, nem pedig igazolni. Ezt a bátor dön-
tést csak azok hozzák meg, akik – Popper segítségével – belátják, hogy ez az
egyetlen logikus viszony elmélet és tapasztalat között, vagyis akik következete-
sen ragaszkodnak a Bécsi Kör két támaszához: a logikához és a tapasztalathoz.
Márpedig csak az lehet valódi tudás, aminek a logika a formája és a tapasztalat
a mércéje, vagyis amit cáfolható módon fogalmaztak meg. Popper demarkációs
kritériuma a következő: „egy tapasztalati-tudományos rendszernek alkalmasnak
kell lennie arra, hogy a tapasztalat megcáfolja”. Ha valamit védünk a cáfolatok-
tól, vagyis a tapasztalati ellenőrzéstől, az nem lehet tudományos. Számára ez az
elv rendkívüli fontossággal bír: tudományról alkotott filozófiai elméletét azért
hozta létre, hogy feleletet találjon arra a fiatalkora óta gyötrő kérdésre, hogyan
lehet elválasztani a tudományt a nem tudománytól.
Ennek alapján Popper tudománytalannak bélyegzi például a marxista törté-
nelemelméletet. Abban a formában, ahogy Marx megfogalmazta, ez egy tudo-
mányos elmélet volt, hiszen előrejelzéseket tett, amelyek segítségével megcá-
folható lett volna. Amikor viszont ezek az előrejelzések nem jöttek be (lásd a
következő szakaszt), akkor követői nem vetették el az elméletet, hanem tovább-
ra is ragaszkodtak hozzá, és kimagyarázták a problémákat. Ezzel a marxista
hagyomány Popper szerint megszűnt tudományosnak lenni. Tudománytalannak
bélyegzi fiatalkora másik divatos elméletét, a pszichoanalízist is, amely szerinte
bármilyen emberi viselkedést meg tud magyarázni. Ha mindent meg tud ma-
gyarázni, akkor nem lehet olyan előrejelzéseket tenni a segítségével, hogy va-
laki ilyen és ilyen körülmények között így és így fog viselkedni, ugyanis ha az
illető nem így viselkedik, akkor nem az elméletet vetjük el, hanem más magya-
rázati stratégiát választunk az elméleten belül. Ez az elmélet tehát, hasonlóan a
marxizmushoz, nem tiszteli a tapasztalatot, tehát nem tudományos. Tudomány-
talan az asztrológia is, ugyanis Popper szerint az asztrológiai előrejelzések an�-
nyira homályosan vannak megfogalmazva, hogy „cáfolhatatlanok”, azaz sosem
érvénytelenítheti őket a tapasztalat.
Mindezekkel szembeállítja a rá nagy hatást gyakorló relativitáselméletet,

mely a tudományosság mintapéldája. Ezen elmélet logikai következményei
között szerepelt az a hipotézis, hogy a fénysugár erős gravitációs térben elhaj-
lik. Vagyis ha egy csillag fénye közel halad el egy nagy tömegű test, pl. a Nap
mellett, akkor pályája módosul, és ezért nem pontosan ott fogjuk látni a csilla-
got, ahol akkor látható, amikor a Nap távol van attól a fénysugártól, amelyik a
csillagot és a földi megfigyelőt összeköti. (Mintha a Nap gravitációs tere egy
„lencse” lenne, ami félretolja a csillag képét.) Sajnos ezt a hatást általában nem
lehet megmérni, mert a Nap erős fénye elnyomja a hozzá közel álló csillagokét,
de napfogyatkozás esetén, amikor a Nap fényét kitakarja a Hold, ez a változás
elvileg megfigyelhető. Nos, a relativitás elmélete tehát azt az előrejelzést tette,
hogy a következő napfogyatkozás alkalmával megmérhető az az effektus, amit
eddig senki nem vett észre. Nagy érdeklődés övezte az 1919-es expedíciót, ahol
Eddingtonnak sikerült igazolnia a várakozásokat. Ha nem sikerült volna, akkor
Popper szerint elvetették volna a relativitáselméletet – mint ahogy a korábban
uralkodó newtoni elméletet el is vetették. A fizika tehát bátran kiteszi magát
a cáfolás lehetőségének, hiszen csak így kerülhet kapcsolatba a tapasztalattal,
vagyis így vonatkozhat a világra.
Popper demarkációra vonatkozó nézeteit a következő ábra illusztrálja.
3.2 ábra: Popper demarkációfelfogása

Az elméletek olyan hajók, melyek a tudatlanság tengerén úsznak. A tapasztalat

sziklaszilárd talapzata csak kiemelkedő szigetecskék formájában érhető el. Ezek
a szigetek azonban alkalmatlanok arra, hogy az elméletek hajóit hozzájuk horgo-
nyozzuk – csupán arra alkalmasak, hogy elsüllyesszék a hozzájuk csapódó ha-
jókat. Mégis, a tudományos elméletek bátor hajósai bemerészkednek a sziklák
közé, hiszen csak ezen a módon kerülhetnek kapcsolatba a tapasztalattal. A hajó-
sok tudják, hogy ha sikerülne megúszni minden sziklával az ütközést (a cáfolatot),
akkor a távolban ott várna rájuk az Igazság szigete – ám ez végtelen messze van,
valójában elérhetetlen. A tudománytalan hajósok azonban elkerülik a sziklás vize-
ket, nehogy kitegyék a hajót a tapasztalati konfliktus veszélyének. Ők soha nem
fognak sehova eljutni, hiszen nem haladnak semmi felé sem.
Popper, aki a világháborúban elhagyta Ausztriát, és Angliában futott be ko-
moly és nagy hatású karriert, már kevésbé szigorú a tudományon kívüli meg-
ismeréssel szemben, mint a logikai pozitivisták. Számára a tudomány és nem
tudomány közti határ nem esik egybe az értelmes és értelmetlen közti határral:
lehet értelmes akár egy metafizikai elmélet is – csak azt kell észben tartani, hogy
nem tudományos, ugyanis nem tapasztalati jellegű. Sőt, a metafizika nyújthat
fontos ösztönzéseket a tudomány számára, mint pl. a filozófiai atomelmélet a
modern kémia számára. De a lényeg az, hogy egy elmélet akkor válik tudo-
mányossá, ha kitesszük a tapasztalati cáfolat lehetőségének, illetve azoknak a
kritikai vitáknak, amelyekben az elmélet szembesülhet a cáfolatokkal.
Lakatos a demarkációról
Lakatos Imre (1922–1974) magyar származású tudományfilozófus, aki ’56-os

emigrációja után Popper tanítványául szegődött Londonban, majd hűtlen tanít-
ványként Popper legfontosabb „belső ellenzékévé” vált (aki, mint jól tudjuk, a
Bécsi Kör belső ellenzéke volt). Úgy találta, hogy ha figyelembe vesszük a tu-
domány történetét, akkor az rácáfol Popper falszifikacionizmusára. A tudósok
ugyanis ugyanúgy nem vetik el a megcáfolt elméleteket, mint a marxisták vagy a
pszichoanalitikusok, hanem makacsul ragaszkodnak hozzájuk. Sőt Lakatos sze-
rint minden elmélet eleve megcáfoltan születik, hiszen kezdetleges formájában
még számos jelenséget nem tud helyesen megmagyarázni, de ha engedjük kifej-
lődni, akkor a későbbiekben igen sikeres elméletté válhat. Ugyanakkor dőreség
lenne azt állítani, hogy ezek szerint a tudomány mindezidáig rossz úton haladt,
hiszen a tudomány eddig is a megismerés ideális mintájául szolgált. Nem szabad
tehát előírni a tudósok számára, hogy hogyan vessék össze az elméleteiket a ta-
pasztalattal – ahogy Popper és a logikai pozitivisták tették –, hanem meg kell pró-
bálni leírni azt, hogy mitől sikeres a tudomány abban a formában, ahogy működik,
függetlenül a filozófusok tanácsaitól.
Először is észre kell vennünk, hogy a sikereket sosem egy egyedi elmé-
let biztosítja, hanem elméletek egymásra épülő, egyre javuló sorozata. Newton
gravitációs elmélete például a születése pillanatában rossz volt, ugyanis a Hold
mozgását nagyon pontatlanul tudta csak magyarázni. Popper szerint el kellett
volna vetni, hiszen a tapasztalat rácáfolt, ám a tudósok – igen helyesen – tü-
relmesek voltak és addig javították, míg néhány évtized múltán már a Hold
mozgását is nagy pontossággal írta le. Az egymást követő elméletek variációk
voltak ugyanarra a témára, de mindegyikük kiküszöbölte elődei hibáit, mígnem
egyre sikeresebbek lettek. Egymást követő elméletek ilyen sorozatát kutatási
programnak nevezi Lakatos, és azt állítja, hogy a tudományos fejlődés egysé-
geit nem elméletekben, hanem kutatási programokban kell mérni.
A kutatási programok két részből tevődnek össze. Egy program gerincét az
ún. kemény mag alkotja, vagyis az elképzeléseknek egy olyan csoportja, ame-
lyek kifejezik a kutatási program központi elköteleződéseit. Ezek kínálják azt a
témát, amelyet a program különböző elméletei variálni fognak. A newtoni me-
chanika esetén a mozgástörvények és a gravitációs törvény alkották a kemény
magot: ezeket a későbbiekben is változatlanul megőrizték, hiszen ezekben rej-
lett a program óriási magyarázó ereje. A kemény magot tehát akkor sem vetik el
a tudósok, ha magát az elméletet megcáfolja a tapasztalat. Ebben az esetben a
kutatási program másik részéhez, az ún. védőövhöz nyúlnak. A védőövet olyan
elképzelések alkotják, melyek mintegy körülveszik a kemény magot, de kevés-
bé fontosak a kutatási program szempontjából. Így tehát ha az elmélet megcáfo-
lásra kerül, akkor a védőövet kell módosítani, addig, míg a cáfolat hatástalanná
nem válik, és mindeközben a kemény mag változatlan marad. Így létrejön egy
újabb elmélet, amely osztozik az előző elmélettel a kemény magban, így ugyan-
annak a kutatási programnak egy későbbi fázisát képviseli.
Lakatos számára nem az a kérdés, hogy egy elmélet igaz-e vagy sem,
hanem hogy egy kutatási program előre halad-e vagy visszafejlődik. Ahogy
láttuk, hamis elmélet is lehet sikeres kutatási program része. Haladónak (prog-
resszív) nevezünk egy kutatási programot, ha a problémák ellenére egyre jobb
elméleteket dolgoz ki, újabb és újabb sikeres magyarázatokat kínál, váratlan
felfedezésekhez vezet. A newtoni mechanika ilyen volt a 18. század egészében,
sőt legalább a 19. század közepéig – például ennek alapján lehetett felfedezni a
Neptunusz bolygót (melynek vélt helyét a többi bolygóra gyakorolt gravitációs

hatása alapján számolták ki). Visszafejlődő (degeneratív) egy kutatási program
akkor, ha már nem képes előre haladni, a kemény mag nem vezet újabb sikeres
magyarázatokhoz és előrejelzésekhez. Az ilyen program jellemzője, hogy egyre
csak védekezik a folyton szaporodó cáfolatokkal szemben, de nem képes pozi-
tív eredményt elérni. A newtoni kutatási program a 19. század végére kimerült,
egyre gyarapodtak a problémák, míg végül a 20. század elején a tudósközösség
feladta egy másik, Einstein által kezdeményezett kutatási program javára.
Azt tehát, hogy egy kutatási program haladó-e vagy visszafejlődő, nagyjá-
ból – ha nem is tévedhetetlenül – eldönthető a program fejlődésének bármely
pontján. Vajon ez azt jelenti, hogy a tudós számára racionális kilépni a vissza-
fejlődő programból, és helyette egy haladót választani? Általában igen, de azért
nem teljesen. Lehetséges ugyanis, hogy egy visszafejlődő program újra feléled,
és egy zseniális ötletnek köszönhetően a jövőben túlszárnyalja addigi sikereit
– ezt természetesen semmi sem zárja ki. Amíg erre van lehetőség, addig a tu-
dósnak racionális a visszafejlődő programhoz is ragaszkodni, hiszen ha minden
tudós feladná a programot, akkor elzáródna az út az esetleges jövőbeni sikerek
előtt. Azt, hogy egy tudós helyesen döntött-e, amikor elhagyott egy programot
vagy ragaszkodott hozzá, csak a történeti jövő távlatából tudjuk megítélni. A 17.
század végén nem lehetett tudni, hogy racionális-e ragaszkodni a Descartes-féle
örvényelmélethez a newtoni gravitációs elmélettel szemben. Ma már el tudjuk
dönteni, hogy helyesen döntött az, aki Newtont választotta, hiszen míg ez a
program hallatlan sikereket ért el, addig riválisa már nem volt képes a sikeres
újításra. Viszont a fényelméletek esetében a Newton által szintén elvetett hullám-
vagy pulzuselmélet száz év után feléledt, és Young és Fresnel munkái nyomán
a 19. század uralkodó fényelméletévé vált. Persze a mi kötetünk számára nem
ezek a kérdések a legizgalmasabbak, hanem például az, hogy az egyszer már
elutasított asztrológia válhat-e újra elfogadott tudománnyá, lehet-e „racionális”
ma asztrológiai elméletek kiötlésével éveket eltölteni. De ezekre a kérdésekre
még korai lenne választ várnunk – az eddig ismertetett eszközök ugyanis nem
elég hatékonyak a kérdés eldöntéséhez.
A fenti fejlődési modellből az következik, hogy nem létezik „instant racio-
nalitás”, vagyis nincsenek olyan szabályok, melyek alapján a tudós azonnal el
tudná dönteni, hogyan kell cselekednie. Válasszunk kutatási programot aszerint,
amit az intellektuális tisztességünk diktál, és a jövőben – esetleg igen távoli
jövőben – majd kiderül, hogy helyesen döntöttünk-e.
Lakatos a döntést a visszatekintő tudománytörténész kezébe helyezi.
Azt, hogy mi helyes vagy helytelen a tudományban, nem tudjuk azonnal
megállapítani: nincsenek olyan módszertani szabályok, melyek követése garan-

tálná az eredményt. Egy adott módszertan sikeressége csak utólag, a hosszú
távú eredmények felől tekintve ítélhető meg. Vagyis nem létezik olyan kutatási
módszertan, amelyet a tudomány egészére nézve eleve kitüntetettnek kellene
tekintenünk. Azt viszont meg tudjuk állapítani, hogy melyik módszert tekinthet-
jük a leginkább sikeresnek: ehhez végig kell tekintenünk a tudomány történetén,
és megvizsgálni, milyen módszer alapján tudjuk a tudomány egészének sikerét
a legjobban megmagyarázni. Lakatos ezt racionális rekonstrukciónak nevezi: a
tudománytörténész kiválaszt egy kutatási módszert, és úgy írja meg a tudomány
történetét, mintha a tudósok mindig is ezt a módszert követték volna. Ami va-
lóban leírható ebben a keretben, azt racionálisnak tekinti, és a tudomány „belső
történetének” tartja: a választott módszer alapján így kellett fejlődnie a tudo-
mánynak. Ami viszont nem fér bele ebbe az értelmezésbe, azt irracionálisnak
bélyegzi, és a „külső történetbe” sorolja: ide tartozik mindez, ami a választott
módszer alapján nem tűnik ésszerűnek.
A kérdés az, hogy melyik módszer alapján tudjuk a tudománytörténet legna-
gyobb hányadát racionálisként rekonstruálni. Lakatos összeveti az induktivista
módszert (Bécsi Kör: mintha a tudósok mindig tapasztalatból kívánnának tör-
vényekre általánosítani), a deduktivista módszert (Popper: mintha a tudósok az
elméleteket folyton cáfolni akarnák a tapasztalat segítségével), valamint egyéb,
itt nem tárgyalt módszertani javaslatokat. Azt állapítja meg, hogy az összes java-
solt módszer közül a sajátja, a kutatási programok módszertana a legjobb, mert
ennek a segítségével látjuk legnagyobbnak a „belső történetet”, és legkisebbnek
a „külső történetet”. Ez nem azt jelenti, hogy a tudósok mindig kemény mago-
kat védenének, védőöveket módosítanának, és elhagynák a régóta visszafejlő-
dő kutatási programokat, hanem azt jelenti, hogy a tevékenységük gyakrabban
írható le racionálisnak e fogalmak segítségével, mint más módszerek alapján.
Nincsen kitüntetett módszer, de utólag tekintve úgy tűnik, hogy a tudomány
története egyes módszereket inkább kedvel, mint másokat.
Ha mindezt alkalmazzuk a demarkáció problémájára, akkor mind a Bécsi
Körétől, mind Popperétől eltérő választ kapunk. Nem az a tudományos, ami a
tapasztalat segítségével igazolható, de nem is az, ami cáfolható, hanem ami vagy
haladó, vagy nem végérvényesen visszafejlődő kutatási programba illeszkedik.
A tudománytalanság ismérve az, ha olyan elmélethez ragaszkodunk, amely rég-
óta nem állja ki a tapasztalat próbáját, és régóta nem vezet újabb sikeres magya-
rázatokhoz, előrejelzésekhez.
Lakatos, aki Magyarországon a kommunizmus aktív híve volt, ám emigrá-

ciója után szembefordult korábbi nézeteivel, egyetért Popperrel abban, hogy a
marxizmus nem tudományos program. Azonban nem azért, mert egyetlen ha-
mis előrejelzést kimagyarázott az elmélet megváltoztatásával, hanem mert rég-
től fogva folyton magyarázkodnia és változtatnia kell a cáfolatok hatására, anél-
kül, hogy eközben pozitív eredményeket tudna felmutatni. Marx elmélete előre
jelezte, hogy az első kommunista forradalom az iparilag legfejlettebb ország-
ban fog kirobbanni – ehhez képest Oroszországban zajlott le. Azt is megjósolta,
hogy kommunista társadalmakban nem lesz forradalom – ezt az 1953-as berlini,
1956-os budapesti és 1968-as prágai események cáfolták. Marx úgy gondolta,
hogy kommunista országok között nem lép fel érdekkonfliktus – holott a Szov-
jetunió és Kína konfliktusa ellentmond ennek. Ezeket a potenciális cáfolatokat
sorra kimagyarázzák a marxisták, pedig ha tisztességesek lennének, akkor be-
látnák, hogy nem érdemes egy olyan programhoz ragaszkodni, amelyik rég-
óta csak védekezésre képes, előrehaladásra nem. A marxi elmélet tudományos
igénnyel született, hiszen tett előrejelzéseket, de késői követői dogmatikus és in-
dokolatlan ragaszkodásukkal megsértették a tudományos tisztesség szabályait.
Lakatos nézeteit a lenti ábra szemlélteti.
3.3 ábra: Lakatos demarkációfelfogása

A tudomány verseny a rivális kutatási programok között. Vannak, akik végér-

vényesen lemaradnak, és ezzel kiesnek a versenyből. Ez azonban nem derül ki
azonnal, hiszen lehet, hogy egyesek elfáradnak, majd új erőre kapnak, míg má-
sok óriási sprintet vágnak le, hogy aztán végképp kidőljenek. Tudománytalan az,
aki tisztességtelenül még akkor is a pályán akar maradni, amikor már képtelen
folytatni a versenyt. Az viszont, hogy ki minősül tudománytalannak, csak utólag
fog eldőlni, amikor a tudománytörténész visszanézi a versenyt. Ő képes eldönteni,
hogy – az utótörténet fényében – ki teljesítette a tudományosság kritériumait. Nin-
csenek azonnali és egyértelmű szabályok a tudományos jelleg megállapítására. A
tudomány és nem tudomány közti határ mindig csak utólag vonható meg.
Feyerabend és a demarkáció hiánya
Tudományfilozófiai kalandozásunkat Paul Feyerabend (1924–1994) nézeteivel

zárjuk. Feyerabend – egy szintén osztrák származású, Angliában és az Egyesült
Államokban befutott szerző – Lakatos jó barátja volt, aki az egész tudományfilo-
zófiai hagyomány belső ellenzékeként is jellemezhető. Bár klasszikus tudomány-
filozófiai problémák vizsgálatából indult ki, radikális és hírhedten negatív követ-
keztetésekre jutott, melyeket előszeretettel hangoztatott provokatív módon. Ilyen
például a gyakran idézett – ám ahogy alább látni fogjuk, többnyire félreértett – ál-
lítás, mely szerint a tudományban „bármi elmegy”. Megítélése szerint a Bécsi Kör
programja elhibázott: nemcsak hogy kivitelezhetetlen, de hamis követelményeket
állít a tudománnyal szemben. Popper programja ugyanezen okokból szintén el-
hibázott, Lakatos pedig úgy tesz, mintha nem ismerné fel ennek tanulságait, és
menteni próbálja a hagyományt. Pedig van egy előfeltevés, melyen mindannyian
osztoznak: hogy a tudomány a megismerés kitüntetett módja, és ehhez kell igazí-
tani a megismerés minden racionális formáját. Egyikőjük sem teszi fel a kérdést:
mi olyan nagyszerű a tudományban? Feyerabend felteszi, és sorra visszautasítja a
szokásosan adott válaszokat.
Az első szokásos válasz az, hogy a tudomány azért kitüntetett, mert racioná-
lis. Ahhoz, hogy ezt a választ elfogadjuk, tudnunk kell, mi az, hogy racionális,
aztán meg kell állapítanunk ennek fényében, hogy valóban racionális-e a tudo-
mány. Még ha ezt sikeresen véghez is visszük – ami Feyerabend szerint nagyon
kétséges –, a vállalkozás eleve hamvába holt. Ugyanis a válasz elfogadásához
azt is feltételeznünk kell, hogy egy racionális megismerési forma kitüntetett egy
nem racionálissal szemben. Miért tételeznénk ezt fel? Vagy azért, mert érveink
vannak mellette, vagy azért, mert eleve leszögezzük. Ha érveink vannak mellet-
te, akkor racionálisan próbáljuk alátámasztani azt a nézetet, hogy a racionalitást
előnyben kell részesíteni mással szemben, ez pedig körben forgást eredményez,
hiszen éppen azt fogadjuk el előzetesen, ami mellett érvelni akarunk. Ha pedig
eleve leszögezzük, akkor dogmatikusan ragaszkodunk valamihez, méghozzá
éppen ahhoz a racionalitáshoz, amely szerint az érveket előnyben kell részesíte-
ni a dogmákkal szemben. Akárhogy is döntünk, bajban van a racionalizmus. És
a legnagyobb baj Feyerabend szerint az, hogy ezeket a problémákat észre sem
veszik a racionalisták, és úgy tesznek, mintha a racionalitás kitüntetett volta
teljesen magától értetődő lenne. De nem magától értetődő, és mivel nem tudtuk
megmutatni azt, hogy a racionalitás kitüntetendő a nem racionalitással szem-
ben, azt sem állíthatjuk, hogy a tudományt azért kell előnyben részesítenünk,
mert racionális.
A második szokásos válasz az, hogy a tudomány az általa követett mód-
szer miatt kitüntetett. Csakhogy felvetődik a kérdés, hogy miben áll a tudomány
módszere. A Bécsi Kör szerint az állítások logikai-tapasztalati igazolásában,
Popper szerint viszont ugyanezen állítások logikai-tapasztalati cáfolásában. La-
katos szerint egyikben sem, hiszen semelyik sem végezhető egyértelmű felté-
telek alapján. Feyerabend azt látja, hogy számtalan olyan módszert javasoltak
a tudományfilozófusok és a tudósok, amely a tudományt kitüntetné, de a tudo-
mány valódi történetének fényében minden módszer leszerepel. Vagyis „nincs
olyan kizárólagos eljárás vagy szabályok olyan csoportja, amelyen minden ku-
tatás alapul, és amely biztosítja, hogy a kutatás »tudományos«, következésképp
megbízható”. Kimutatja, hogy minden, egyetemesen érvényesnek hitt szabályt
már megszegtek a tudomány történetében, méghozzá nem akárkik, hanem a
legnagyobb tudósok, és ráadásul nem egy „rossz napjukon”, hanem olyankor,
amikor a legfontosabb felfedezéseiket tették. Nem véletlen, hiszen a fontos újí-
tásokhoz a szabályok áthágása szükségeltetik: a legnagyobb forradalmak nem
szoríthatók szabályok közé. Így egyik főművét azzal a címmel látja el, hogy A
módszer ellen, és kimondja egyetlen egyetemes elvét, mely szerint a tudomány-
ban „bármi elmegy”. Ezzel saját álláspontját „ismeretelméleti anarchizmusként”
határozza meg.
A harmadik szokásos válasz a kitüntetettség kérdésére az, hogy a tudományt
az eredményei miatt kell előnyben részesíteni. Hiszen nyilvánvaló, hogy a tu-
dományos felfedezések segítségével szédületes eredményeket sikerült elérni,
és át tudtuk alakítani az élet szinte minden területét. Feyerabend szerint akkor

dönthetnénk a tudomány és riválisai között az eredmények alapján, ha a ver-
seny szabadon folyna. Ez így is volt egészen a 19. század végéig, és kétségtelen,
hogy a modern tudomány tekintélyes előnyre tett szert vetélytársaival szemben.
Azonban a múltbeli sikerek alapján olyan helyzetbe hozták a tudományt, ahol
eleve előnyös helyzetbe került: vetélytársait ma elnyomják, nem hagyják sza-
badon érvényesülni. Ez azt jelenti, hogy „a tudomány nem eredményei miatt
győzedelmeskedik más ideológiák fölött, hanem mert a versenyt az ő érdeké-
ben manipulálják”. Emellett további érvek is felhozhatók az eredményekre való
hivatkozással szemben. A modern tudományt terjesztő gyarmatosító kultúra
erőszakosabb volt, mint riválisai. Vagyis „a tudomány apostolai eltökéltebb hó-
dítók voltak, akik az alternatív kultúrák képviselőit a szó materiális értelmében
elnyomták”. Ha azonban megszüntetjük az elnyomást, és hagyjuk, hogy a rivá-
lis gyakorlatok érvényre jussanak, akkor sokszor azt találjuk, hogy ezek meg-
állják a helyüket a versenyben. Ez történt Kínában, ahol a nyugati orvoslás mo-
nopóliumának feloldásával ismét teret kapott a hagyományos kínai gyógyászat,
és ez komolyan fellendítette az orvoslás sikereit. Végül fontos kiemelni, hogy
amikor a tudomány sikereire hivatkozunk, akkor sokszor megfeledkezünk arról,
hogy a tudomány gyakran kölcsönöz ötleteket ellenlábasaitól. Feyerabend sze-
rint „nincs egyetlen fontos tudományos elképzelés sem, amelyet ne valahonnan
máshonnan loptak volna”. Gondoljunk csak a modern tudomány születésének
két fontos összetevőjére: a napközéppontú kozmológiára, amely a hermetikus
misztikából származik, valamint az atomizmusra, amely ősi filozófiai elképze-
lésként került be a tudományos világképbe. Ezeket a gondolatokat a tudomány
átformálta és kiaknázta, de mégsem mondhatjuk, hogy kizárólag önálló sikerek-
ként könyvelheti el őket.
Mit jelent az, hogy a versenyt a tudomány érdekében manipulálják? Ma
a tudomány intézményesen összefonódott az állammal, ugyanúgy, ahogy a
középkorban az egyház összefonódott az állammal. A tudományba óriási ál-
lami pénzeket ölnek, és persze – közvetetten – komoly összegeket nyernek
ki belőle. Nincs olyan rivális ideológia, melyet az állam összemérhető mér-
tékben anyagilag támogatna. A tudományt alkalmazzák az emberi viszonyok
kezelésére, ahogy az megmutatkozik a katonaság tudományos programjaiban,
a börtönreformokban és az oktatáspolitikában. Az iskolákban nem választhat-
juk meg, akarunk-e tudományt tanulni, hiszen minden nagyobb tudományágat
egy-egy kötelező tantárgy képvisel. A tudomány állításait nem kezelhetjük
véleményként, hanem csakis igazságként: nem mondhatjuk azt, hogy „egyesek

szerint a Föld kering a Nap körül”, hanem azt kell mondanunk, hogy „a Föld
kering a Nap körül” – anélkül, hogy erről bármelyikünk meggyőződött volna.
Egyáltalán, a tudományos kérdések eldöntésének mechanizmusa tökéletesen
antidemokratikus, hiszen sohasem kérdezik meg a lakosságot, sohasem szavaz-
zuk meg, miben akarunk hinni a természeti világgal kapcsolatban. Ma az állam
lehetővé teszi, hogy a tudomány diktáljon és irányítsa életünket, anélkül, hogy
ebbe beleszólásunk lenne.
Kártékony anarchia vagy gyümölcsöző pluralizmus?
Sokan, művelt és értelmes emberek is, Feyerabend nézeteit vállalhatatlannak,

veszélyesnek és badarnak tartják. Meg lehet-e magyarázni, hogy egy kiváló elme,
kora tehetséges tudományfilozófusa miért támadja a nyilvánvalóan áltudomá-
nyos asztrológiát elutasító ismert tudósokat (ahogy azt a 6. fejezet részletesen is
elemzi), miért védi a sajátjától idegen kultúrák, primitív törzsek irracionális
nézeteit? Meglepőnek tűnhet az egyszerű válasz: mert hitt a pluralizmusban,
sőt érvei voltak amellett, hogy az egyet nem értés segíthet racionálisabbá tenni
hiteinket. Ebben példaképe valószínűleg John Stuart Mill, a híres libertariánus
filozófus volt. Mill A szabadságról című könyvében több ok miatt is kiállt
a vélemény szabadsága mellett, hogy az éppen el nem fogadott nézeteket
is társadalmi megbélyegzés nélkül lehessen hinni vagy védeni. Okai közt
szerepel, hogy:
1. Ha ma úgy is tűnik, hogy egy vélemény hamis, egyértelműen és bi-

zonyosan kevés nézetről lehet ezt kijelenteni – lehet, hogy épp té-
vedünk, és amit most tévedésnek hiszünk, igazabb, mint amit most
igaznak gondolunk;
2. Egy elhallgattatott véleménynek, bár lehetnek valóban téves elemei,
ennek ellenére megragadhat valamicskét az igazságból – a most ural-
kodó nézet jó eséllyel nem a teljes igazság, egy vélemény elhallgatta-
tása csökkenti az igazság nagyobb részének napfényre kerülését;
3. Még ha valamiről igaz módon is vélekedik a többség, mindaddig,
amíg az alternatívákat nem vizsgáltuk meg részletesen, ezen hiteink
elfogadása inkább előítéletnek tekinthető, mint racionális érveken
nyugvó elköteleződésnek; és végül
4. Egy elképzelés a viták és nyilvános megmérettetés hiányában elsor-
vad és nem segíti ismereteink további növekedését.
Még ha Feyerabend szelektíven is olvasta Millt – bár ez ellen meggyőzően

érvel Elisabeth Lloyd egyik cikkében – akkor is jól látható, hogy az „ördög
ügyvédje” szerep nem feltétlenül irracionális. Mintha Feyerabend életre hívta
volna azt a szerepet, amely Mill szerint szükséges a demokrácia és racionaliz-
mus sikeréhez. Számos elszórt megjegyzése legalábbis erre utal. Ahogy azt
időskorában írja: „Az asztrológiából vett példáimat nem szabad félreérteni.
Halálosan untat az asztrológia, de mivel tudósok, köztük Nobel-díjasok tá-
madtak rá, méghozzá érvek nélkül, egyszerűen csak tekintélyüket fitogtatva,
úgy vélem, megilleti a védelem.”
Az utóbbi évtizedekben számos tudományfilozófus mutatott rá, hogy az
egyetértés nem mindig jár együtt a világ lehető legjobb megismerésével. A
rivális elméletek és világnézetek között aránytalanul ugyan, de eloszlik az em-
pirikus tartalom. Kitcher, Solomon és mások a „kognitív munkamegosztás”
mellett érvelve valami olyasmit állítanak, mint Lakatos és Mill: mivel adott
időben nem lehet bizonyosan előre jelezni, hogy melyik megismerési hagyo-
mány lesz gyümölcsöző, valamilyen mértékben (és ez akár számszerűsíthető
is) „érdemes” az elhanyagolt hagyományokban dolgozni. Haraway, Longino,
Solomon vagy Sunstein még erősebb állításokat is tesznek: az emberiségnek
a kierőltetett konszenzusnál „igazabb” tudása van a világról, amíg a rivális
nézetek fennmaradnak.
Mindezek alapján a demarkációra vonatkozó eddigi nézeteinket felül kell bírálni.

Nincs olyan kritérium vagy kritériumrendszer, amely segítségével kimutathat-
nánk, hogy a tudomány jobb a nem tudománynál. Sőt, azt sem tudjuk egyértel-
műen eldönteni, hogy mi tudományos és mi nem az. Feyerabend így fogalmaz:
„Nincs tehát világosan megfogalmazható különbség mítoszok és tudományos el-
méletek között. A tudomány egyike az emberek kialakította számtalan életformá-
nak, és nem is föltétlenül a legjobb. Hangos, pimasz, drága és föltűnősködő.” Ha
pedig vannak valamilyen határok, azok nem „természetesek”, hanem központilag,
diktatórikus módon kerültek meghúzásra. Mindenki jobban járna, ha megszün-
tetnénk az intézményes határokat, és szétválasztanánk a tudományt az államtól.
Ha szabad versenyt biztosítunk, az hosszú távon gyümölcsözőbb következmé-
nyekhez vezet, mint a parancsuralom. A jövőbeli sikerek kulcsa az, ha szabadjára
engedjük a rivális hagyományokat, hogy egymás mellett érvényesüljenek – ezt
mutatja az alábbi ábra.
3.4 ábra: Feyerabend szerint bármi elmegy
Az ornitológia hasznáról
Ebben a fejezetben azt láthattuk, hogy a tudományfilozófia képtelen volt olyan

megoldást találni a demarkáció problémájára, amelyet egy szélesebb közösség,
vagy akár csak a tudományfilozófusok szűk közössége elfogadott volna. A kez-
detben született szigorú feltételekről kiderült, hogy teljesíthetetlenek, és ha tel-
jesíthetők lennének is, akkor sem valószínű, hogy érdemes lenne előírni őket a
tudományos kutatás számára. Egyáltalán kérdéses, hogy a tudományfilozófusnak
az-e a feladata, hogy szabályokat próbáljon előírni, hiszen a tudomány rendkívül
sikeres vállalkozás volt azelőtt is, hogy a tudományfilozófusok megjelentek volna
a színen. Míg a filozófusok arról vitatkoznak, hogy mitől nagyszerű a tudomány,
és képtelenek egyetértésre jutni, addig maga a tudomány gőzerővel halad előre.
Ennyiben tehát igazat adhatunk Feynmannak, aki szerint a tudós ne hallgasson a
tudományfilozófusra, hiszen a madár sem hallgat az ornitológusra.
A demarkációprobléma bukása
A mai tudományfilozófiai szakirodalom általában Larry Laudan 1983-as írására

hivatkozva diszkreditálja a demarkációproblémát. A demarkációprobléma bukása
című cikkében Laudan levonja az addigi határmegvonási kísérletek negatív tanul-
ságait, és arra a következtetésre jut, hogy a demarkációs probléma voltaképpen
álprobléma. Úgy látja, hogy a filozófusok által addig javasolt kritériumok sosem
szolgáltattak megfelelő szükséges és elégséges feltételeket annak megállapításá-
ra, hogy egy adott vállalkozás tudományos-e vagy sem. A szükséges feltételek
– amelyek elmaradása esetén valami biztosan nem lenne tudomány – azért nem
kielégítők önmagukban, mert csak arra nézve szolgálnak információval, ha valami
egyértelműen nem tudomány, de arra nézve már nem, hogy ami teljesíti őket, az
vajon tudomány-e. Az elégséges feltételek ezzel szemben azt meg tudják mondani,
ha egy vállalkozás kétségkívül tudományos, de azt nem képesek eldönteni, hogy
ami nem teljesíti őket, vajon kívül esik-e a tudomány határain. Márpedig – érvel
Laudan – olyan filozófiai kritériumokra lenne szükség, amelyek mindkét irányból
közelítve egyértelműen azonosítanák a határokat.
Laudan valójában még ennél is szigorúbb: nemcsak egy szükséges és elég-
séges feltételrendszert követelne meg a filozófusoktól, hanem további kívánal-
makat is támaszt a demarkációs kritériumokkal szemben. Egyrészt elvárja, hogy
ezek a kritériumok kellőképpen megközelítsék – és egyben pontosítsák – azokat
az elválasztási feltételeket, amelyeket szokásosan (vagyis nem filozófusként, ha-
nem a gyakorlatban) használunk tudományosság és nem tudományosság meg-
különböztetésére. Másrészt kiköti, hogy ezeknek a feltételeknek meg kell mutat-
niuk, miért különböző (vagyis különb) a megismerés szempontjából a tudomány,
vagyis hogyan juttathat bennünket megbízhatóbb tudáshoz, mint riválisai. (A 20.
századi demarkációs kritériumokat amiatt bírálja, hogy azok csak formai és je-
lentésbeli feltételeket szabtak, de – szemben a korábbi megközelítésekkel – nem
vetették fel az ismeretek alátámasztottságának és megbízhatóságának kérdését.)
Végül megköveteli, hogy a javasolt kritériumok eléggé pontosak legyenek ah-
hoz, hogy minden egyes konkrét esetben egyértelműen döntsenek egy vállalko-
zás tudományossága felől.
Vajon miért ilyen szigorú Laudan a filozófusokkal szemben? Azért, mert felis-
meri: a kérdés nem pusztán intellektuális érdeklődésre tart számot, hanem súlyos
gyakorlati és kulturális következményekkel jár. Belátja, hogy a határmegvonási
kísérleteket konkrét viták motiválják, amelyek ütköző társadalmi érdekek ke-
reszttüzében születnek (ahogy mi is belátjuk majd a 11. fejezetben), és utal arra,
hogy ennek megfelelően egy jól sikerült demarkációs kritériumnak értékítélete-
ket és gyakorlati útmutatásokat kell szolgáltatnia a konkrét helyzetekben. Úgy
találja azonban, hogy az eddigi kísérletek fényében mindez lehetetlennek tűnik,
ugyanis a tudományosnak tartott vállalkozások annyira sokfélék és sokszínűek,
hogy reménytelen próbálkozás ezeket filozófiai feltételekkel egyesíteni. Vagyis

a filozófusok hagyjanak fel a demarkációprobléma tanulmányozásával!
Laudan következtetéseivel részben mi is egyetértünk, például azzal, hogy
nem létezhet egyértelmű és egyben használható filozófiai demarkációs kritéri-
um, vagy hogy a demarkáció inkább szociális-gyakorlati problémaként releváns,
mint filozófiai kérdésként. Más következtetéseit azonban megalapozatlannak
látjuk: attól még, hogy nem találunk egyértelmű elméleti határvonalat, szerin-
tünk igenis fontos a kérdés vizsgálata, és a filozófiai megközelítés is képes új
és hasznos szempontokat felvetni vele kapcsolatban. Ahogy a könyv további
fejezeteiből – reményeink szerint – ki fog derülni, nem gondoljuk, hogy vagy
sikerül megkérdőjelezhetetlen határvonalat húznunk tudomány és áltudomány
közé, vagy pedig álproblémaként kell elutasítanunk a tudomány/áltudomány
problémát. (Hasonló következtetésre jut Koen Vermeir is magyarul megjelent
írásában.)
Mit tanulhatunk ebből a vitából? Ha követjük azoknak a gondolatait, akik nem

művelik a tudományt, hanem hivatásszerűen elemzik azt, negatív eredményre
jutunk a demarkációval kapcsolatban. Nem kell Feyerabendéhez hasonló ra-
dikális véleményt megfogalmazni ahhoz, hogy megállapíthassuk: nem létezik
a tudományos tudás és módszer ismertetőjegyeinek olyan csoportja, amely
egyszer és mindenkorra kitüntetné a tudományt más megismerési formákkal
szemben. A fenti áttekintés persze szükségszerűen foghíjas, hiszen nem fog-
lalhattuk össze a tudományfilozófia egész történetét egyetlen fejezetben. De az
itt elmesélt történet jól illusztrálja a valójában lezajlott folyamatokat: néhány
szigorú, de később naivnak bélyegzett próbálkozás után a filozófusok belátták,
hogy tudomány és nem tudomány elválasztásának kérdése nem oldható meg
filozófiai szinten. Sok mindenre jó a tudományfilozófia, de erre biztosan nem.
Arra viszont igen, hogy tanuljunk a hibáiból, és felvértezzük magunkat minden
olyan demarkációs kísérlet ellen, ami naiv módon egyértelmű kritériumokat
keres a határok meghúzásához – márpedig ilyen vértre igen nagy szükségünk
van, hiszen a tudományt sokszor és sokan ma is a fent bemutatott naiv nézetek
alapján próbálják védelmezni.
4. fejezet
Tudománytörténet-e az áltudományok
története?
[Vannak,] akik tagadják, hogy démonok

léteznek, pedig sok ellenkező tapasztalat van.
Jean Gerson, (1363–1429)
a párizsi egyetem kancellárja
Nem mindenki áltudós, aki áltudományos témák történetével foglalkozik. De az is kérdés,

hogy a múltban is éppen az volt-e az áltudományos, ami ma annak tűnik. Mindenesetre
felmerült, hogy a modern tudomány számos alapvető gondolata – éppen azok, amelyek-
re a legbüszkébbek vagyunk – talán éppen a mágia hagyományából érkezett. Megvizs-
gáljuk még, hogy hol van a Nap, majd szó esik arról, hogy Newton alkimista kísérleteket
folytatott, és végül olyan szakmainak hangzó idegen szavakkal állítjuk vissza a fejezet
tekintélyét, mint internalizmus és externalizmus.
A tudományfilozófia 20. századi fejleményei arra utalnak, hogy nem tudunk meg-
határozni olyan feltételeket, amelyeknek teljesülése vagy nem teljesülése minden
korban és minden helyzetben eldöntené, hogy egy adott tudástípus a „helyesen
művelt tudomány” területére tartozik-e, vagy pedig a tudomány határain túl esik.
A mindennapi gyakorlatban mégis számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, ami-
kor döntenünk kell, és úgy tűnik, meglehetősen jól tudunk döntésünkhöz szem-
pontokat választani. Egy tudományos könyvkiadásra szakosodott kiadó vagy
egy doktori értekezést elbíráló professzor rendszerint határozott elképzelésekkel
rendelkezik arról, mi a tudomány helyes művelése, és nem kér segítséget tudo-
mányfilozófusoktól, hogy eldöntse, mit utasít el mint komolytalan tudományos
teljesítményt.
Hasonlóan praktikus jellegű az a kérdés, amellyel a tudománytörténész
szembesül szakmája művelése során. Mi is az, aminek a történetét meg kellene
írnia? Korlátozza-e mondanivalóját a természetről szóló racionális gondolko-

dás hagyományára, amely a maga belső logikája szerint fejlődött, vagy pedig
számoljon be azokról a tudományon kívüli hagyományokról is, amelyek így
vagy úgy, de befolyásolták a tudomány fejlődését? Koncentráljon a tudomány
„intellektuális” tartalmára, azoknak a fogalmaknak és elméleteknek a születé-
sére, amelyeket a fizikakönyvekben tanulunk, vagy pedig tekintse feladatának
a társadalmi, gazdasági és intézményes összetevők vizsgálatát is, amelyek
gyakran kényszert gyakorolnak a tudomány tartalmára? Szabad-e komoly tu-
dománytörténeti kézikönyvben irracionális hatásokról, hibásnak bizonyult vé-
lekedésekről, mágiáról, metafizikáról, esztétikai szempontokról, vallásos szek-
tásságról vagy politikáról szót ejteni? Elveszti-e a komolyságát az a szerző, aki
„komolytalan” témákról ír?
Mindez szorosan összefügg a könyv témájával. A tudománytörténész ha-
sonló kérdésekkel szembesül, mint a demarkáció törvényeit kereső filozófus.
Meg kell-e és meg tudja-e különböztetni, mi tudomány és mi nem tudomány,
és vajon körülhatárolják-e a két terület közti határok azt, amiről a tudomány-
történésznek írnia kell? Adottnak veheti-e ezeket a határokat, vagy vizsgálat
tárgyává kell tennie őket?
A laikus olvasó számára persze mellékesnek tűnhet, hogyan ad választ a
tudománytörténész közösség ezekre a kérdésekre, hiszen ez nem más, mint egy
korlátozott jelentőségű szakma belügye. Ne felejtsük el azonban, hogy közvet-
ve igencsak hat ránk egy ilyen szakmai döntés: még ha nem olvasunk is sza-
badidőnkben tudománytörténeti szakpublikációkat, mégiscsak a történelemről
kialakított képünktől függ, vajon a régi tudósokat naiv és megmosolyogni való
szereplőknek tekintjük-e, vagy hogy el tudjuk-e képzelni, hogy sikertelen tudo-
mányos vállalkozások – vagy legalábbis ma sikertelennek tűnő vállalkozások
– befolyásolták a ma elfogadott tudományt. Bár sokszor nem tudatosítjuk ma-
gunkban, legtöbben még valamiféle tudományfejlődés-elmélettel is rendelke-
zünk – ilyen például ez az egyenes vonalú, ismeretfelhalmozó fejlődést tételező
modell: „az őskori ember csak köveket ütögetett egymáshoz, az ókorinak már
valamiféle kezdetleges tudománya is volt, amelynek segítségével előbb gáta-
kat és piramisokat majd később még óraműszerű gépezeteket is tudott építeni,
ez a tudás a középkorban kissé háttérbe szorult, a modernkori ember azonban
végre bepótolta a lemaradást, a tudományt tapasztalati alapokra helyezte, és
a 19. század tudósa már jelentősen okosabb volt elődeinél, sok szempontból
közelített a mai, pillanatnyilag legfejlettebb állapothoz”. Az ilyen és hasonló
4. fejezet – Tudománytörténet-e az áltudományok története? 79
fejlődéselméleteket, és általában a történelemképünket viszont közvetve

a tudománytörténészek kutatásai is formálják, ezért érdemes közelebbről
megnézni, hol is tart ez a kutatás.
Ebben a fejezetben a kérdésnek csak egyetlen, de annál érdekesebb as-
pektusát vizsgáljuk meg, méghozzá azt, hogyan vált egy nem tudományos
hagyomány, nevezetesen a mágia kutatása a tudománytörténeti vizsgálatok
teljes jogú részévé. Ez azért lehet különösen érdekes, mert mára a mágikus
gyakorlatok jó része kizáratott a tudomány területéről, és ez a tagadhatatlan
tény visszamenőleg befolyásolja, mit tartunk tudományosnak és áltudományos-
nak a múltban. Pedig egy ilyen kérdés megválaszolásához nem feltétlenül a
jelenből célszerű kiindulnunk.
A tudományos forradalom és a mágia
A 20. század történetírását vizsgálva úgy tűnhet, a tudománytörténészek zöme

sokáig nem szívesen kacsintgatott ilyen gyanús témák felé. Pedig a század első
felének terméke, Lynn Thorndike nyolc vaskos kötetre rugó mágiatörténeti ös�-
szefoglalója, amelynek címe: A mágia és a tapasztalati tudomány története volt
(History of Magic and Experimental Science, 1923–1958), számos érvet mutatott
fel, hogy érdemes volna a kutatást az ún. nem tudományos hagyományok irá-
nyába kiterjeszteni. Thorndike monumentális összefoglalójában a késő ókortól a
17. századi tudományos forradalom hajnaláig vizsgálta a tanult mágia szövegeit,
abban a meggyőződésben, hogy a mágikus és a kísérleti tudomány valójában nem
két külön történet, hanem egy hagyomány két arca. Bár Thorndike rendkívül ala-
pos filológus volt, és olyan mennyiségű forrást tárt fel és adatot mutatott be, hogy
ma is időnként hozzá fordulnak a mágiatörténészek nyersanyagért, életműve
nem gyakorolt forradalmi hatást a tudománytörténet-írásra. Tézise, mely szerint
az asztrológia, az alkímia és a természetes mágia valójában a kísérleti módsze-
rek letéteményesei, és a legkevésbé sem értelmezhetőek a természettudományos
módszerek elleni reakcióként, nem ihlette arra kortársait, hogy tudománytörténeti
áttekintéseikbe a mágia szövegeit is belevegyék. Ennek részben az lehetett az oka,
hogy amíg Thorndike kiváló filológus volt, az elméletgyártás nem volt erőssége.
A mágia története számára mintha csak azért lett volna érdekes, mert ösz-
tönzőleg hatott a kísérleti tudomány fejlődésére, és megelőlegezett bizo-
nyos későbbi eredményeket. A késő középkort például, bár babonásnak
tartotta, mely kevés tudományos fejlődést ígért, mégis megdicsérte, mert

legalább embrionális formában felmutatta a következő századok tudomá-
nyos felfedezéseit. Az alkimisták és asztrológusok bizonyos eredményei,
gázokról, vonzásról, taszításról alkotott fogalmai szerinte valójában a
gravitáció, a Holdra hivatkozó árapályelmélet és a modern kémia előtör-
ténetének elemei. Nem Thorndike hatására lett a mágia tanulmányozása
a tudománytörténeti kutatás elfogadott része, de már az ő munkássága is
felhívta a figyelmet arra, hogy a mágia története nem tárgyalható függet-
lenül a tudományétól.
Az igazi áttörésre még néhány évet kellett várni, amíg 1964-ben a
mindaddig különösebb visszhang nélkül publikáló, és már 65 éves angol
kutatóhölgy, Frances Amelia Yates (1899–1981) megjelentette Giordano
Bruno és a hermetikus hagyomány című könyvét. Yates itt és a későb-
bi, hasonlóan nagyhatású könyveiben nem kevesebbet állít, mint hogy
a modern természettudós szellemi elődjét nem annyira a középkori és
reneszánsz egyetemi értelmiségek és kutatók, hanem inkább a reneszánsz
mágusok közt kell keresnünk.
Hogy megértsük, hogyan is védhető egy ilyen provokatív állítás, min-
denekelőtt tisztáznunk kell egy kérdést, nevezetesen a hermetikus hagyo-
mány reneszánszkori népszerűségét. A hermetikus filozófia legfontosabb
forrása a Corpus Hermeticum néven ismert szövegegyüttes. E szövegek a Kr. u.
1–3. században álltak össze számos, a hellenizmus kultúrkörében termékenyen
egymásra talált, de tökéletesen különböző forrásból táplálkozó hagyományból.
A reneszánsz filológusok a hellenizmus korának e termékét két kora keresztény
szerző, Lactantius és Augustinus véleményében bízva a múlt kútjának mélyéből,
Mózes korából eredeztették. Minthogy a 2–3. századi szövegegyüttesre érthető
módon hatottak keresztény és platonikus elemek, az ősidőkbe való visszadatá-
lásuk következtében megfordult az oksági rend, és úgy tűnt, e hagyományokat
az iratok előre jelezték, és ez csak tovább növelte a mitikus szerző, Hermész
Triszmegisztosz tekintélyét. A helyes datálásra egyébként egészen 1614-ig kel-
lett várni. Ekkor ugyanis a filológus Isaac Casaubon kimutatta, hogy a Mózes
korabelinek vélt Corpus Hermeticum valójában Krisztus után keletkezett, nem
tekinthető tehát próféciának, ha a megváltó eljöveteléről szóló célzásokat talá-
lunk benne. Casaubon ezzel megvonta az ősi tudástól azt, ami a legfontosabb
volt a számára: a régiség mítoszát. Érdemes megjegyezni ugyanakkor, hogy
Casaubon eredményei egy hívő hermetista számára nem feltétlenül járnak
tragikus következményekkel. A magyar olvasók köreiben rendkívül népszerű

Hamvas Béla például amellett érvel Scientia Sacra című monumentális átte-
kintésében, hogy a ránk maradt hermetikus szövegegyüttes az ősi hagyomány
egy kései lejegyzése, értékéből semmit nem von le, hogy ebben a formájában a
hellenizmus korában keletkezett, mert – ha töredékes formában is – de az elve-
szett aranykor bölcsességét tükrözi. Talán nem blaszfémia a következő példával
élni. Az a tény, hogy a bibliakutatás és a filológia behatárolta az Ó- és Újszövet-
ség könyveinek keletkezési idejét, még nem akadályozza meg a hívőket abban,
hogy a Bibliát kinyilatkoztatásként kezeljék, és ne puszta kordokumentumként.
A Corpus Hermeticumban van lefektetve a hermetizmus több fontos alap-
törvénye. „Ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van”, más szóval megfe-
lelések rendelik egymáshoz eget és földet, makro- és mikrokozmoszt, azaz a
világ és az ember különféle részeit (lásd az emberi testrészek asztrológiai meg-
feleléseit mutató ábrát a 6. fejezetben). Az ősidők embere az anyagot megkí-
vánva alávettetett a földi világba, elvesztette teremtő képességét, de most Is-
tenhez felemelkedve visszanyerheti azt. A mágus, akinek ez sikerülhet, a világ
titkos kapcsolatait kiismerve a természet menetét befolyásolni képes, félisteni
tekintélyre tesz szert.
Az ősi, Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított iratokat 1460-ban hozta
egy makedóniai szerzetes Cosimo Medici firenzei udvarába, aki 1463-ban uta-
sította udvari filozófusát, Marsilio Ficinot, hogy tegye félre a Platón fordításokat,
amelyeken éppen dolgozott, és tüstént lásson hozzá a Corpus Hermeticumhoz,
mert a herceg még a halála előtt olvasni akarja az ősi tudás e forrását. Ezek az
ősréginek, és ezért hitelesnek tartott iratok, valamint a bennük foglalt tudás a
tanult mágia addig is meglévő gyakorlatához újfajta filozófiai háttérül szolgált.
Persze már Yates előtt is feltűnt a tudomány- és kultúrtörténészeknek, hogy
ezek a mágikus, neoplatonikus és hermetikus áramlatok, amelyek ma a legke-
vésbé sem részei a kutatási gyakorlatnak, a 16–17. században fontos szerepet
játszottak a tudományos kultúrában. Mindezt azonban senki nem fogalmazta
meg olyan erős formában, mint Yates tette. Ő ugyanis könyveiben amellett
érvelt, hogy valaha isteni képességű ember, aki – a Corpus Hermeticum te-
remtéstörténete szerint – a teremtmények feletti uralmát visszanyerheti, tehát
ez a mágusra emlékeztető ember ihlette a reneszánsz emberképét. Ahogy a re-
neszánsz emberkép egyik legfőbb teoretikusa, a kalandos, de rövid életű Pico
della Mirandola visszhangozta az ember méltóságáról írott művében a herme-
tikus filozófia alapvetéseit, úgy tükröződött a reneszánsz ember presztízsében
a mágusnak a világ feletti hatalma. A reneszánsz ember pedig – folytatja Yates

– akinek megváltozott a kozmoszban betöltött helye, alkímiai szellemiségével
előkészítette a modern tudomány születését. A személyes megváltáshoz ve-
zető utat ismerő reneszánsz mágus átadta a helyét Yates által „rózsakeresztes”
mentalitásúnak nevezett 17. századi embernek. A rózsakeresztes gondolkodást
a szerző szerint olyan ismérvek jellemezték, mint a mágia és a kabbala beha-
tó ismerete, emberszeretet, hajlam a vallásos megbékélésre, és a reneszánsz
mágusainál még kevéssé tapasztalt közösségi érzés. A Yates-tézis szerint ez a
rózsakeresztes típusú ember lett a tudományos társaságokat alapító, modern
természettudós közvetlen elődje.
Bár a tudomány idővel felülkerekedett a mágikus hagyományon, a herme-
tikus filozófia mégis ösztönző hatást gyakorolt az őt háttérbe szorító világképre,
hozzájárult annak egységes univerzumképéhez, tudományának matematizált
jellegéhez, és napimádatával előkészítette az új tudomány napközéppontú koz-
mológiáját. Mindezek az események arra a korra tehetők, amelyet a történé-
szek általában a „tudományos forradalom” terminussal ragadnak meg. Ennek
a – forradalmak sorában talán leghosszabb – 150–200 éves korszaknak olyan
tudósok voltak a hősei, akiknek nevével teli vannak a fizikakönyveink. Koper-
nikusz, Kepler, Galilei és Newton a legismertebbek és „legforradalmibb” jelen-
tőségűek. Ez a korszak azért is kitüntetett jelentőségű a tudomány történetében,
mert neki köszönhetjük mai tudományunk megannyi alapvetését, emberképét,
univerzumképét, módszertanát, célkitűzéseit.
Yates tézisei
De melyek is volnának azok a területek, amelyek fejlesztéséért a mi modern tu-

dományunk éppen a reneszánsz mágusoknak tartozik köszönettel? Yates szerint
ilyen mindenekelőtt a matematika kitüntetett használata. A hermetikus számmisz-
tika és a mágikus hagyományban olyannyira kedvelt kombinatorikus technikák,
egyszóval a számok mágikus használata hozzájárult a matematika tudományos
forradalombeli karrierjéhez, a természet matematizálásához, azaz a modern fizika
által végrehajtott mozgásegyenletekbe foglalásához. Jó példa erre a nagy angol
matematikus, utazó és angyalidéző mágus, John Dee, aki egyetlen geometriai-al-
kímiai képletben kívánta megragadni a világegyetem összes látható és nem látható
tulajdonságát és arányát, hasonlóképp, mint ahogy a modern tudomány szeretné

egy egyesített világegyenletből levezetni a fizikai, a kémiai és más tudományok
egyenleteit.
4.1 ábra: John Dee mágikus diagrammja, a Monas Hieroglyphica...
4.2 ábra: ...és a hozzá fűzött magyarázat

Dee maga rendkívül sokrétűnek tartotta diagrammját, amelynek bemutatta ma-

tematikai, mágikus, kabbalisztikus és „anagogikus” mélységét egyaránt. Megta-
lálható benne a Nap és a Hold képe egy kereszten, amely egyszerre a hármas és
a négyes szám, az univerzum legfontosabb számainak jelképe – a hármasé, mert
két vonal találkozik egy közös pontban, és a négyesé, mert a keresztnek négy
végpontja van, és szárai négy szöget zárnak be. De kis ügyeskedéssel megtaláljuk
benne az ötöst is, amely a világban lévő elemek száma, a hetest, amely a bolygók
és a legfontosabb fémek száma, és így tovább, az ábra felkínálkozik a számmisz-
tika, az alkímia, és az asztrológia szerinti értelmezésnek egyaránt. A diagramm ta-
lapzatát alkotó dupla félkör például egyfelől a Kos jele az asztrológiában, másfelől
pedig a transzmutációt jelentő tűzé az alkímiában.
Nem véletlen, hogy amíg a reneszánsz mágus, így például Cornelius Agrippa,
a matematikát a világ manipulálására alkalmas mágikus eszköznek tekintette,
addig Francis Bacon, aki egyébként számos, a modern tudomány szempontjá-
ból alapvető módszertani elv megfogalmazója és apostola, kimondottan kerülte
tudományosztályozásában a korban némileg gyanús hírben álló matematikát.
E tudomány mai pozitív megítélése és egyetemes használata ekkoriban még
korántsem volt magától értetődő.
A világ matematikai szimmetriája
Míg Arisztotelész nyomán a középkori gondolkodók általában alkalmatlannak ta-

lálták a tökéletlen, örökké keletkező, pusztuló és változásban levő természeti jelen-
ségeket arra, hogy a tökéletes matematika eszközeivel ragadják meg őket (kivéve
az égbolt szabályos jelenségeit, valamint az optika és hangtan területét), a rene-
szánsz filozófusok többnyire elvetették az arisztoteliánus nézeteket, és egy másik
ókori tradícióhoz – a püthagorászi–platóni vonalhoz – visszanyúlva rehabilitálták a
matematika szerepét. Püthagorász követői a világ rendezőelvét, a magyarázat kiin-
dulási alapját a matematikai objektumokban látták, és nézeteik szerint a kozmoszt
szimmetria uralja. A szün-metria eredetileg együttmérhetőséget, összemérhetősé-
get jelent, vagyis azt, hogy a különböző dolgok ugyanazzal a mértékkel mérhetők,
így viszonyuk kifejezhető matematikai arányként. (Ez szorosan kapcsolódott a
görög matematika egy központi problémájához, az összemérhetetlenséghez, ah-
hoz, hogy bizonyos mennyiségpárok – mint pl. a négyzet oldala és átlója – nem
jellemezhetők számok viszonyaiként, arányuk – mai kifejezéssel – irracionális.)
A későbbi évszázadokban ez a szimmetriafogalom teret nyert a művészetek-
ben, elsősorban talán a Kr. e. 1. századi Vitruvius, római építész nyomán, aki úgy
határozta meg a szimmetriát, mint ami „egy mű részeinek megfelelő elrendezése,
valamint a részeknek és általában az egésznek a viszonya, egy bizonyos részhez
mint mércéhez képest”.
Vagyis matematikai harmónia kell hogy uralja az alkotásokat, mint ahogy

Vitruvius példája szerint az emberi testet és annak részeit is. Ez utóbbi állítást
demonstrálja Leonardo a híres rajzával, amelyen egy férfi látható két egymásra
illesztett pózban, négyzettel és körrel keretezve (az ábra eredetileg illusztráció
Vitruvius művének korabeli kiadásához – a reneszánsz korban számtalan vál-
tozata készült ennek a rajznak), vagy ugyanezt fejti ki bővebben Dürer a Négy
könyv az emberi arányokról című művében, ahol számszerű arányokat ad meg
az emberi test ideális ábrázolásához. A perspektívaábrázolás és térfelosztás sza-
bályai szintén matematikával töltötték meg a reneszánsz képzőművészetet.
Ugyanez a matematikai szimmetriakeresés jellemzi a kor tudományát: Ko-
pernikusz a matematikai szimmetriát nevezi meg csillagászati rendszerének
legfőbb erényeként, Kepler a végső szimmetria elveit kutatva alkotja meg a
bolygómozgás törvényeit – miközben lekottázza a szférák zenéjét –, Newton
pedig Optikájában párhuzamba állította a színek arányait a prizma által létre-
hozott spektrumban és az oktáv hangközeit (a színek nevei felett a harmonikus
arányoknak megfelelő hangok olvashatók):
Bár a legtöbb tudós ma már más filozófiai szerepet tulajdonít a matematikának,

mint például Kepler, de a matematikai eszközök használata azáltal nyert polgár-
jogot a tudományban, hogy a modern tudomány születésekor a világ alapszerke-
zetét – legalábbis részben – matematikai természetűnek gondolták.
Yates második altétele az univerzum egyetemességének korántsem magától ér-

tetődő gondolatával kapcsolatos. A középkori, Arisztotelész nézeteire támasz-
kodó világkép éles határt vont a Hold alatti és feletti régiók közt, és úgy tartotta,
a két világban mind az anyagok jellege, mind a természet működése lényegében
különbözik. A hermetikus filozófia egyetemes harmóniatana viszont, amelyben
korrespondenciák, vagyis megfelelések kötik össze az égi konstellációkat a földi
eseményekkel és létezőkkel, megnyitja Galilei, Newton, és általában a modern
tudomány előtt az utat a két világ közti határ felszámolásához, és az egyetemes
fizikai törvények létjogát hirdeti szemben az arisztotelészi megosztottsággal.
A harmadik altétel a Napról szól. Giordano Brunót, aki a közismert, ám

téves történet szerint tudományos nézetei miatt halt máglyahalált, nem egé-
szen jogosan ünnepeljük a modern tudomány mártírjaként, mert hermetikus
világa nagyjából az ellenkezője volt a Newton utáni mechanikus világnak. Má-
gikus napimádatával azonban, amely a hermetikus szövegeknek is visszatérő
motívuma, a napközpontú világegyetem gondolatához jutott el, és ennyiben
mégiscsak előkészítette a mai tudományunkat. Yates érvelését alátámasztja,
hogy az egyébként rendkívül száraz szövegeket író, minden költőiséget nélkü-
löző Kopernikusz a napközpontú univerzumot megalapozó De revolutionibus
című könyvében egy rendkívül ihletett bekezdésben a Nap fontosságáról írva
éppen Hermész Triszmegisztoszra hivatkozott: „Mindenek közepén pedig ott
trónol a Nap. Vajon lehetne-e jobb helyen ahhoz, hogy e gyönyörű templom
minden zugát egyszerre beragyogja? Jogosan nevezik őt a Világ Lámpásának,
mások az Értelmének, mások az Urának. Triszmegisztosz a Látható Istennek
nevezi, Szophoklész Élektrája pedig a Mindent-Látónak. Királyi trónján ül a
Nap, és onnan irányítja a körülötte keringő bolygócsaládot.”
Yates következő tézisét szokták a leginkább komolyan venni. Az a számunk-
ra természetes gondolat, hogy az ember – kivált a természettudós – beavatkozik
a természet rendjébe, kísérletezik és manipulálni akarja a világot, rendkívül ide-
gen volt a középkori természetfilozófus megfigyelő, de nem beavatkozó szem-
léletétől. Ő ugyanis, megint csak Arisztotelész nyomán, úgy gondolta, hogy a
mesterségesen előidézett mozgások nem sokat árulnak el a természetes folya-
matokról, vagyis arról, hogyan történnének a dolgok saját természetük szerint,
így tehát nincs különösebb értelme kísérleti berendezéseket építgetni. Egyetlen
hagyomány ment ezzel következetesen szembe a középkorban, méghozzá az
alkímia, amelynek bizonyos hagyományai az arany természetes kialakulását
igyekeztek megismételni laboratóriumi körülmények közt. A reneszánsz má-
giában azonban egészen bevetté válik, hogy az ember, vagy jobban mondva
a mágus nem puszta megfigyelő többé, hanem aktív részese a folyamatoknak,
manipulálja a természet menetét. A tudományos forradalom idején, a 16–17.
századokban sem a mágus, sem a modern tudós nem félti a természetet a saját
beavatkozásának következményeitől. Ehhez a huszadik század második feléig
kell várni.
A természet megerőszakolása
Bár a modern tudósok többsége úgy tekint a természet manipulatív, beavatkozó

kutatásának kialakulására, mint a tudományos megismerés legsajátabb és leg-
ideálisabb formájának születésére, persze itt sem teljes az egyetértés. Az utóbbi
évtizedekben megjelentek az olyan elemzések, melyek a modern tudományt a
társadalomban betöltött hatásai és funkciói alapján értékelik, és gyakran bírálat
tárgyává teszik amiatt, hogy a társadalmi egyenlőtlenség különböző formáit juttat-
ja érvényre megismerési gyakorlatával. Így például néhány marxista gondolkodó
annak kimutatásán fáradozik, hogy a modern tudomány osztályegyenlőtlensége-
ket kódol és működtet azáltal, hogy egy adott társadalmi csoport – a kapitalisták
– technológiai igényinek szolgálatában áll, szemben más csoportok – pl. a mun-
kásréteg – sajátos igényeivel. Vagy például a kulturális globalizáció ellenségei
azt hangsúlyozzák, hogy az ízig-vérig nyugati termékként született és fejlődött
modern tudomány jellegzetesen tükrözi az egyetemesség és kizárólagosság azon
igényét, amellyel a nyugati kultúra megpróbálja elnyomni más kultúrák civilizáci-
ós normáit, beleértve az alternatív megismerési hagyományokat. A legkomolyabb
visszhangot azonban a feminista tudományelemzők állítási váltották ki, melyek
szerint a tudomány a nemi aszimmetria forrásaként és fenntartójaként működik.
Ez utóbbi nézetet sokféle érveléssel támasztják alá, melyek közül néhány a
kísérletező megismerés kritikájára támaszkodik. Ha megnézzük azokat a metafo-
rákat, melyekkel a korabeli szerzők kifejezték a helyes természetkutatás mikéntjét,
akkor a (hímnemű) természetfilozófus és a (nőnemű) természet szexuálisan fű-
tött képe rajzolódik ki előttünk, ahol Natura (például a 18. század párizsi orvosi
egyetemén egy lepleitől megfosztott félmeztelen női szobor) passzívan tűri, hogy
a tudós „frigyre lépjen vele”, „behatoljon rejtett üregeibe”, sőt az igazság kikény-
szerítése érdekében akár „kínpadra vonja”. Ezek a metaforák, melyekkel a mo-
dern természetfilozófia módszertani apostolaként számon tartott Francis Bacon
jellemzi a kutatást, az uralomról szólnak, a természet erőszakos igába hajtásáról,
hiszen Bacontól származik a közismert mondás, hogy „tudás és hatalom egy és
ugyanaz a dolog”. Ez az uralom analóg azzal a viszonnyal, amelyik férfi és nő
kapcsolatát jellemezte a korban, és egyben arra is utal, hogy az erőszakkal lelep-
lező hozzáállás a férfiasság sajátja, és ez a férfiszempontúság jelenik meg a tudo-
mányos kutatásban. Persze, hogy mennyire messzemenő következtetéseket lehet
levonni ezekből a metaforákból, az komoly viták tárgya (például a 11. fejezetben
tárgyalandó tudományháborúban), de érdemes megjegyezni, hogy ez a kritika ta-
lán azért tűnhet bizarrnak sokak szemében, legalábbis első hallásra, mert a hagyo-
mányos megközelítésekhez képest új szempontokat alkalmaz. Nem szoktuk meg,
hogy Newton Principiájára, ahogy a Sandra Harding elhíresült mondása teszi, „a
nemi erőszak kézikönyveként” tekintsünk. Az mindenesetre tagadhatatlan, hogy
a modern tudomány sikere szorosan kötődik a dolgok megszokott, természetes
rendjének „megerőszakolásához”, és ez tükröződik a 17. századi légszivattyútól
napjaink részecskegyorsítóiig tartó kísérleti eszköztárban.
Végül pedig Yates a modern tudományos társaságok „rózsakeresztes” eredetét

hangsúlyozza. Nem arról van persze szó, hogy Yates szerint a tudományos for-
radalom talán legfontosabb tudóstársasága, a Royal Society alapító tagjai maguk
rózsakeresztesek lettek volna, sőt még arról sem, hogy egyáltalán bárki rózsa-
keresztes lett volna ekkoriban, hanem arról, hogy azok az elvek, amelyeket az
1614–15-ben megjelenő titokzatos rózsakeresztes manifesztumok népszerűsítenek
(tudományos együttműködés, emberszeretet és a világ tudomány segítségével tör-
ténő jobbítása) a 17. században megalakuló nemzeti akadémiák programjában is
központi szerepet játszanak. Szimbolikusnak is tekinthetjük az egybeesést: 1614-
ben Londonban Casaubon a tudomány képviseletében cáfolja a hermetizmus ősi
eredetét, ugyanebben az évben azonban Kasselben az első rózsakeresztes mani-
fesztum, a Fama Fraternitatis összefogást, titkosságot és a hermetikus tradíció
folytatását hirdeti. Ezt követi az 1615-ös Confessio Fraternitatis, amely vallási és
egyben tudományos reformot hirdet, állítván, hogy a tudomány fejlesztése csak
a morális reformációval együtt képzelhető el, melynek vezetői a rózsakeresztes
testvérek lennének. A vallási megújulás gondolata nem új, ezt ötvözi azonban a
rózsakeresztesség az intellektuális szabadság eszméjével, és okkult szimbolikával.
A legfontosabb újítása a Yates által „rózsakeresztes típusnak” keresztelt új em-
bernek, hogy hermetikus-ezoterikus érdeklődésében egyre nagyobb helyet kap a
tudomány reformjának gondolata. Ez a motívum az, ami a tézis szerint a tudomá-
nyos akadémiák irányába mutat, amelyek, gondoljunk csak a mágikus tekintetű-
nek hitt hiúzokról elnevezett olasz Accademia dei Linceire, jelképeikben maguk is
sokszor utaltak valamiféle okkult eredetre. A rózsakeresztesek javaslata egy tudós
társaság létrehozására, mely a tudomány képviseletében irányítja a társadalmat,
úgy tűnik, két – egymást jól kiegészítő – intézmény megjelenésében valósult meg:
a modern akadémiák (köztük a Royal Society) és a szabadkőművesség megalaku-
lásában. Az előbbiek tűzték célul a tudomány reformját, míg az utóbbiak a filant-
ropikus célokat és az okkult szimbolikát örökölték a rózsakeresztesektől.
Elfogadjuk-e ma a Yates-tézist? Az elmélettel szimpatizáló kutatók is in-
kább óvatosan fogalmaznak: hangsúlyozzák, hogy a tézist nem elsősorban
igazságértéke felől kell megítélni, ma ugyanis nem sokan tekintik a hermetikus
tradíciót a tudományos forradalom legfőbb előidézőjének. A tézisre inkább mint
egy rendkívüli inspiráló tényezőre kell néznünk, amelynek hatására a kora új-
korral foglalkozó tudománytörténet-írás jelentős lendületet kapott. Yates publi-
kációi nyomán egymás után jelentek meg a tanulmánykötetek a tézis igazolását,
pontosítását vagy éppen cáfolatát célul tűző tanulmányokkal. E tanulmányok
így vagy úgy, de központi szerepet biztosítottak a hermetizmus filológiai vizs-

gálatának és a mágia tárgyalásának a tudománytörténetben.
Volt, aki rámutatott, hogy bármennyire forradalmi is a tézis, valójában
meglehetősen hagyományos – sőt kissé elavult – tudományfejlődés-kép tük-
röződik benne: a Yates-tézis még mindig egy egyvonalú fejlődésben hívő
(ún. unilineáris), az ismeretek felhalmozását tanító (ún. kumulatív) tudo-
mánykép terméke. E tudományképben a reneszánszban virágzó – majd
idővel elvetélt – hermetizmus jelentősége arra korlátozódik, hogy a mo-
dern tudománynak ösztönző erőt adott, hogy az elszakadjon a megha-
ladásra méltó középkori tudománytól. A kritikusok szerint azonban ez
olyan leegyszerűsítő elképzelés, amely a múlt eredményeit kizárólag a
modern tudomány mércéjével méri. A hermetizmus – hangsúlyozzák –
ennél körültekintőbb megközelítést igényel.
Mások az egyes altételeket vették górcső alá. Volt, aki a számmisztikától a
modern matematikához vezető történetet tartotta túl egyszerűnek, hangsúlyoz-
va, hogy alapjaiban különbözik a hermetizmus és a modern kor számfogalma.
Jó példa erre a 17. századból a hermetista Robert Fludd (1574–1637) vitájára
Johannes Keplerrel (1571–1630) a számok természetéről. Kepler szerint a szá-
mok a mérésre valók, míg Fludd szerint ez a számoknak csak a felszínes, értet-
len felhasználása, ennél sokkal fontosabb titkos jelentésük, a világ létezőivel
alkotott okkult kapcsolatuk feltárása. Pedig az ellipszis alakú bolygópályákat
felfedező Kepler még nem is tekinthető a modern atomista-mechanisztikus vi-
lágkép tipikus képviselőjének. Az öt szabályos test arányain alapuló, számunkra
kissé mágikusnak tűnő univerzumképe arra utal, nem is állt olyan messze a
Fludd képviselte hagyománytól. Ha azonban még neki is nehezére esett átvenni
a hermetikus matematikafogalmat, az sem lehetett kevésbé problematikus, aho-
gyan a modern tudomány importálta azt.
Bár a kritika és a gondos forrásolvasás szűrőjén keresztül, de a 60-as évek
kutatói intenzíven kezdtek foglalkozni olyan, korábban is ismert témákkal, ame-
lyeket a Yates-tézis most újra és az eddigieknél lendületesebben fókuszba állított.
Megvizsgálták, miért hivatkozhatott Kopernikusz a Nap központi helyzete kap-
csán Hermész Triszmegisztoszra, miért utalt William Gilbert a mágnesességet
kutatva Hermészre és a legősibb mágus hírében álló mágus Zoroasterre, miért
használta az alkímia nyelvét Francis Bacon, amikor az anyagról írt, és honnan
vette a mágikus hangzású gondolatot, hogy az ember már nem passzív szemlélő,
hanem a természet erőinek irányítója. Miért akarta Kepler az öt szabályos test
geometriai struktúráival leírni az univerzumot (lásd a képeket alább), hogyan

tehetett fel egy olyan, számunkra tökéletesen értelmetlen kérdést, hogy miért
éppen annyi bolygó van a Naprendszerben, amennyi? Miért nevezte Tycho
Brahe az asztrológiát földi csillagászatnak, honnan jött Descartes-nak a koráb-
ban leginkább hermetikus történetekből ismert automaták iránti kíváncsisága?
Descartes hermetikus érdeklődésével kapcsolatban egyébként már kortársai is
zavarban voltak: egy időben például elterjedt róla, hogy keresi a rózsakereszte-
seket, úgyhogy ezután nem győzött Európa számos pontján mutatkozni, hogy
bizonyítsa, maga nem vált rózsakeresztessé, azaz – legalábbis a legenda szerint
– láthatatlanná. Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy miután a rózsakeresztes
manifesztumok kimondottan tartalmazták az utasítást, hogy a tagoknak R. C.
testvéreknek kell hívatniuk magukat, egy olyan embernek, akit latinul Renatus
Cartesiusnak hívtak, nem sok esélye lehetett, hogy a rózsakeresztességéről szó-
ló híreszteléseket eloszlassa.
4.3 ábra: Kepler modellje a Naprendszer bolygópályái és a platóni

szabályos testek összefüggéséről
Az alkimista Newton
A Yates-tézissel egy időben, de csak részben hatására slágertémává váló

kérdések talán legfontosabbika megint csak a mágia területére tartozik: ez
Newton korántsem futó és a legkevésbé sem felszínes érdeklődése az al-
kímia tudománya iránt. Bármennyire is meglepő, a modern fizikát, mate-
matikát, optikát és még néhány további tudományterületet forradalmasító
Isaac Newton valójában 1 200 000 szóra rugó alkímiai feljegyzést hagyott
hátra. Összehasonlításképp, a könyv, amit az olvasó ebben a pillanatban
olvas, körülbelül 110 000 szóból áll, Newton tehát több mint tízszer ennyit
írt az alkímiáról. Igaz ugyan, hogy nem publikálta az alkímiai feljegyzése-
it, az azonban már a jegyzetek puszta mennyiségéből is következik, hogy
nem volt mellékes számára ez a tudományterület. Alkímiai szövegek New-
ton életének majdnem teljes egészében keletkeztek, nem fiatalkori lelke-
sedés, de nem is öregkori szenilitás szülöttei. Newton 30 éven keresztül
állt kapcsolatban angol alkimista körökkel, akikkel kéziratokat kölcsönöz-
tek egymásnak. Érdeklődése azonban nem korlátozódott a puszta olvasás-
ra, hanem, legalábbis 1696-ig, amíg ki nem nevezték az Állami Pénzverde
igazgatójának, aktívan kísérletezett is, még saját laborja is volt. Azzal sem
lehet érvelni, hogy e szövegek pusztán mások által írt könyvek kijegyzete-
léseiként keletkeztek volna, mert bár jelentős részük valóban kivonatnak
tekinthető, Newton alaposan kommentálta és kritizálta forrásait, hatalmas
munkával elkészített egy alkímiai indexet, és maga is írt eredeti, alkímiai
tárgyú szövegeket. Amikor halálakor felmérték könyvtárát, megállapították,
hogy könyveinek egytized része alkímiai tárgyú volt.
Richard Westfall, a Yates-hez hasonlóan egyszerre provokatív és nagy ha-
tású kutató, akinek a máig legrészletesebb Newton-monográfiát is köszönhet-
jük, egyenesen azt feltételezi, hogy a Principia, a modern mechanika alapműve,
amely szemünkben az angol tudós csúcsteljesítménye, csak kényszerű megsza-
kítása volna az alkímiával való foglalatosságának. Westfall még tovább is megy,
és azt a sokak számára botránykőnek tűnő kérdést feszegeti, hogy az alkímia
hatását esetleg még magában a newtoni mechanikában is kimutathatnánk, első-
sorban talán éppen az erő – nem mint matematikai absztrakció, hanem mint va-
lóban létező dolog – fogalmában. Ráadásul az erő gondolata egyidejű Newton
alkímiai érdeklődésének kezdetével: az 1 200 000 szó felét nagyjából azokban
az években írta, amikor a Principiát – folytatja Westfall. A feltételezés azért
sem egészen megalapozatlan, mert Newton közvetlen utókora éppen azt ve-
tette a nagy fizikus – addigra már örökre lezárt – szemére, hogy az erők téte-
lezésével – amelyek senki által közvetlenül meg nem figyelhetőek, és ráadásul
távolhatást előfeltételeznek – Newton egy tökéletesen okkult gondolatot csem-
pészett be a fizika bástyái közé. (Ezt a kifogást egyébként Leibniz már Newton
életében is megfogalmazta.)
Azt persze azért Westfall is siet elismerni, hogy még ha az erő valóban alkí-
miai ihletettségről árulkodna is, a fizikus olyan mértékben átformálta rendsze-
rébe illesztve, hogy végső változatában az erő fogalma formájában már nem
tekinthető alkímiai gondolatnak. Bár a viták tökéletesen nem csitultak el, arról
határozott közmegegyezés született, hogy nincs értelme Newtont sem az utolsó
mágusnak, sem az első tudósnak tekinteni. Ugyanennyire abszurd volna szét-
szedni személyiségét, és azt állítani, hogy részben racionális, részben őrült el-
mével van dolgunk. Alkímiai és mechanikai érdeklődése egy tőről fakadhatott, a
természet megismerésének és leképezésének vágyából, de az összképből rend-
kívül fontos teológiai, kronológiai érdeklődését sem szabad kihagyni. Mindez
persze nem is meglepő, hiszen Newton nem a mai értelemben vett természet-
tudós volt, hanem olyan természetfilozófus, akinek érdeklődése és szakértelme
szélesebb körű volt, mint azt a 20–21. századi tudományban megszoktuk.
A tanulság úgy a Yates-tézis, mint Newton alkímiája kapcsán hasonló: azt,
hogy mi tartozik a tudomány területére és mi esik a határain kívül, nem vetít-
hetjük vissza a múltba, az akkori források segítségével fel kell tárnunk, hogy a
vizsgálatunk tárgyát képező kor saját szereplői hogyan vonták meg a határokat.
A 16–17. században e határok egészen biztosan másutt voltak, mint ahol ma
meghúzzuk őket.
Mágia az érett középkorban
Mielőtt azonban az általános következtetéseket levonjuk, érdemes bemutatni egy

nem kevésbé fontos korszakot, amely jóval megelőzte a reneszánsz idejét, és
amelyben tudomány és mágia hasonlóan közel került egymáshoz. Ez a korszak
pedig az érett középkor, azaz a 11–12. század. Az arab szövegek latinra fordítását
célzó program, amely az Ibériai-félsziget és Szicília fordítóiskoláiban bontakozott
ki, alapvető változást és nem kevés zavart hozott az európai tudomány életébe. A
keresztény nyugat szembesült az arab tudomány gazdagságával és felsőbbrendű
voltával, és igyekezett annak eredményeit magáévá tenni. Az új tudással azon-
ban nem kevés olyan anyag is érkezett, amely elgondolkodásra késztette a nyu-
gat filozófusait. A fordítók ugyanis a matematikai, csillagászati, optikai és orvosi
szövegekkel együtt, sőt nem ritkán ezeket félretéve, különösen szívesen fordí-
tották a jövendőmondás, a természetes mágia és a talizmánmágia alapszövegeit.
Az új tudomány érkezése olyan helyzetet teremtett, amelyre talán nem túlzás a
paradigmaváltás kifejezést alkalmazni. Nem csupán azért, mert a természetről

való tudás mennyisége drasztikusan megnőtt, jellege pedig megváltozott, hanem
azért is, mert az új szövegek új kihívással szembesítették a nyugat tudósközössé-
geit: meg kellett határozni, hogy a tudásanyag mely része minősül elfogadhatónak
és tudományosnak, és mit kell sürgősen kizárni a legitim tudományból, egyszóval
állást kellett foglalni a „demarkáció” kérdésében. A lecke fel volt adva: dönteni
kellett arról, hogy mi nyerhetett befogadást a frissen lefordított arab szövegekből
és mitől kellett védelmezni a fokozatosan intézményesülő tudományt.
A helyzet átmeneti voltára jellemző volt, hogy számunkra meglepő tudás-
típusok is pályázhattak a tudomány státuszra. Bizonyos 12. századi oktatási
kézikönyvekben például a necromantia tudománya, azaz a tanult mágia egy
bizonyos formája, az oktatás legalapvetőbb elemeként tűnt fel. Más szerzők,
miközben igyekeztek kirekeszteni és elutasítani egy sor mágikus szöveget, szin-
te teljes egészében befogadták a legitim tudomány területére az asztrológiát, sőt
még egy-egy, a természetes- és a talizmánmágia területére tartozó szöveget is.
És hogy néztek ki az elfogadott szövegek? Az egyikből, amely a Tehén könyve
címet viseli, azt tudjuk meg, hogyan lehet leölt tehenekből méheket, és „leölt”
méhekből tehenet gyártani, hogyan termékenyíthet meg a mágus egy birkát úgy,
hogy a nászból született démonszerű lény kitépett szemét a saját szemébe dör-
zsölve láthassa a démonokat, nyelvét elfogyasztva pedig társalkodhasson ve-
lük. Nem kevésbé meglepő annak a talizmánmágikus szövegnek az elfogadása,
amely bevezetésében nem kisebb tekintélyre, mint magára Arisztotelészre hivat-
kozik: „Ahogyan Arisztotelész mondja, a képek [t. i. a talizmánok] tudománya
értékesebb a geometriánál és magasabb rendű a filozófiánál. Aki művelt a filo-
zófia, a geometria és minden tudomány területén, de nem ismeri a csillagokat,
semmit sem képes tenni.” A szöveg módszereire jó példa a következő recept:
ha házadtól távol akarod tartani a rablókat, csinálj egy emberfigurát bronzból,
amikor a Kos dekánja felkelőben van, majd mondd ezt: „Minden rablót lekötök
ezzel a képpel!” Helyezd a szobrot a ház közepébe, és rabló nem fog háborgatni.
Hasonló instrukciókat kapunk arra nézve, hogy milyen égi konstelláció alatt,
mely bolygó órájában, napján és anyagából, milyen további szobrocskát vagy
talizmánt lehet készíteni a célból, hogy skorpiókat távolítsunk el, városokat
romboljunk le, üzleti vállalkozásokat virágoztassunk fel vagy fojtsunk kudarc-
ba, elveszett vagy ellopott tárgyakat találjunk meg, a királyt befolyásoljuk, és
szerelmet vagy gyűlöletet ébresszünk két ember között.
Mágia- és tudománytörténet napjainkban
Semmi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy azt sugalljuk, egyes korok, mint a 12.
század vagy a reneszánsz, az intellektuális sötétség kora lett volna. Éppen ellen-
kezőleg, ha meg akarjuk érteni, mi is folyt egy ilyen meglepő szövegeket gyártó
és tudományosnak elfogadó időszakban, bizonyos fokig történésszé kell lennünk.
Bele kell nyugodnunk, hogy kutatásunkból nem zárhatunk ki egy hagyományt
pusztán azért, mert ma az áltudomány kategóriájába szoktuk sorolni.
Ez a következtetés általános közkincse – azt is mondhatnánk, közhelye – az
utóbbi évtizedekben intézményesülő mágiakutatásnak. Ugyanis mind Észak-
Amerikában, mind Nyugat-Európában komoly iskolák szerveződnek a tanult
mágia közép- és kora újkori, valamint modern forrásainak kutatása köré. A má-
gia mint vallástörténeti, tudománytörténeti és szociológiai kutatás tárgya a tör-
ténettudományok teljes jogú témájává lépett elő. Önálló diszciplínáról van tehát
szó, amelynek megvannak a maga vezető tudósai, a maga társulása, publikációi
és folyóiratai, valamint a maga nemzetközi konferenciái. Jellemző, hogy két ko-
moly egyetem is fenntart tanszéket az okkult és ezoterikus témák kutatásának:
a Sorbonne-on az École Pratique des Hautes Études ötödik szekciójának része
az „Ezoterikus és misztikus áramlatok modern kori és kortárs európai történe-
te” tanszék, az Amszterdami Egyetemen pedig a „Hermetikus filozófiatörténeti
tanszék” tömöríti azokat a nemzetközi életben teljesen komolyan vett kutatókat,
akiknek kutatási területe a témába esik. Hogy mit is csinálnak ezek a kutatók,
az megítélhető abból az utóbbi tanszéken szerkesztett két kötetes Gnózis és nyu-
gati ezotericizmus szótárból, amely egy nagy presztízsű kiadónál jelent meg
2005-ben, és amely az okkult érdeklődésű történeti személyek életrajzát, és a
fontosabb mágikus témák leírását tartalmazza. Míg a könyvesboltok polcai ro-
gyadoznak „okkult” és „mágikus” tartalmú népszerűsítő könyvektől, a történé-
szek is létrehozzák a maguk – jóval kevesebb tételre rugó – könyvtárát.
Az intézményesülés ezen fokán már nincsen arra szükség, hogy Yates nyo-
mán valamiféle tudásfelhalmozó, egyenes vonalú és töretlenül fejlődő modellbe
illesztve próbáljuk elfogadtatni a mágiatörténetet, mint amely valamiféle hasz-
nos lendületet kölcsönzött volna a racionális ismeretek e felhalmozásának. Ma
már kevesen gondolják, hogy a tudományfejlődés egy úton haladó gazdagodási
folyamat volna, a mágiatörténet pedig időközben saját jogán is széles körben el-
fogadott kutatási téma lett. Persze tagadhatatlan, hogy az „ezoterika” és „okkult”
szavakat címükben tartalmazó konferenciák és tanulmánykötetek bizonyos
gyanakvást keltenek, főként ha a hermetikus és teozofikus áramlatoknak nem is

történeti, hanem kortárs fejleményeit vizsgálják, de ez inkább a tudományterü-
let marketingjére tartozik, nem annyira tartalmi probléma többé.
Érdemes végül részletesebben kitérni a mágiatörténészek megannyi kutatá-
si területe közül egyetlenre, nevezetesen a mágia definiálásának kérdésére, mert
ez közelről érinti a tudomány és mágia elhatárolásának problémáját. Lehet-e
definiálni ezt a fogalmat, és ha igen, milyen módon? Nagy számban születtek
persze ígéretes lényegi definíciók, amelyek egy mondatban kívánták megra-
gadni, mitől is mágikus egy mágikus tudásforma. Volt, aki arra az álláspontra
helyezkedett, hogy a mágia egyfajta nem racionális gondolkodási forma, amely
inkább vágyakat fejez ki, nincsen igazságértéke, szimbolikus rendszer, csupán
önkifejező, szociális és pszichológiai hatékonyságot tulajdoníthatunk neki. Má-
sok szerint azonban önálló racionalitással rendelkezik, amelynek működési me-
chanizmusai és következtetési formái feltérképezhetők. Megint mások szerint
nem elméleti tudománnyal, hanem kifinomult technológiával állunk szemben,
amely okkult erők és titkos összefüggések segítségével ér el célokat, beavatko-
zik a világ menetébe, mint a mai mérnöki tudományok. A leginkább karakán,
ugyanakkor a legkevésbé tartalmi definíciót a jogtörténeti megközelítés kínálja:
mágia az, amit üldöznek, amit kizárnak a legitim tudomány területéről. Bár-
mennyi szellemi energiát ölünk is azonban abba, hogy korrekt lényegi definíciót
nyújtsunk, bármikor könnyedén fogunk olyan, sokak által mágikusnak tartott
szöveget találni, amely kibújik az osztályozási rendszerünkből és romba dönti
definíciós vállalkozásunkat. A mágia fogalma szemlátomást, a maga történeti,
pszichológiai, etnológiai, szociológiai és tudományos vonatkozásaival ellenáll
annak, hogy egy mégoly frappáns végső és egzakt definícióval megragadjuk.
Ez a kudarc persze nem kell, hogy ahhoz vezessen, hogy nem is használjuk
többé ezt a szót. Bár nem ritkán szembesülünk azzal, hogy e szó használata töb-
bet árul el a használója előítéleteiről és történeti torzításairól, mint a mágiaként
megnevezett tudástípus tartalmától, ha tökéletesen tartózkodnánk a használatá-
tól, még nehezebb volna az életünk. A mágia kategóriájának állandó mozgásban
lévő, diffúz határai arra kényszerítenek, hogy ahelyett, hogy egy egységes, a
lényeget megragadó mágiadefiníciót próbáljunk elfogadtatni, inkább a mági-
kus tudományok aleseteit igyekezzünk definiálni, és egyenként vizsgáljuk meg,
milyen kapcsolódási pontjai vannak az egyes mágiatípusoknak egymással és az
adott kor tudományos elképzeléseivel. Ezek az alesetek egyfajta „családi hason-
lóságban” állnak egymással, néhányban ez a közös, néhány másikban pedig az.
Amíg nem tudunk egyetlen szükséges és elégséges jellemzőt kitüntetni, amelyik

minden mágiatípusra igaz, és semmire, ami nem mágia, nem igaz, azt látjuk,
hogy a különféle közös tulajdonságok átfedik és keresztezik egymást, egy nagy,
éles határok nélküli családba egyesítve a különféle eseteket. Ezt a családot hív-
juk az egyszerűség kedvéért mágiának.
No és nem igaz mindez a tudományra is bizonyos mértékig? Biztosak va-
gyunk abban, hogy cselekvési területtől, kortól és helytől függetlenül örökre
meg tudjuk mondani, mi tudomány és mi nem? Vajon az olyan fogalmak, mint
a vallás, tudomány és a művészet, mozdulatlan képzetek, változás nélküli léttel
és éles határokkal?
Az alábbiakban arra térünk ki röviden, hogy hogyan hatott a mágikus ha-
gyományok tradíciók szakmai vizsgálata vissza a tudománytörténet-írásra. A
vita, mint a fejezet elején láttuk, arról szólt, mit is kell a tudomány „belső” törté-
netének tekintenünk, és melyek azok a hagyományok, amelyek csak egy külső
pozícióból gyakoroltak – fékező vagy bátorító – hatást e történetre. Az úgyneve-
zett „internalista” történészek hosszú ideig úgy írtak, mintha a tudomány megra-
gadható volna a szociológiai és történeti környezet figyelmen kívül hagyásával,
és csupán a tudomány belső logikája és racionalitása, tartalmi-logikai struktú-
rája volna az írások tárgya. A tudományos felfedezések az ún. belső történethez
tartoznak, és nem igényelnek más magyarázóerőt mint tudományosat: az, hogy
Kepler felfedezte a bolygók ellipszis pályáit, nem igényel más magyarázóerőt
azon kívül, mint hogy valóban ellipszispályán mozognak a bolygók. Ezzel
szemben az úgynevezett „externalista” történésznek az az alapgondolata, hogy
„a tudomány társadalmi és kulturális jelenség, amely egyaránt ki van téve raci-
onális és irracionális hatásoknak, mágiának és matematikának, vallásos szek-
tásságnak és logikának, politikának és gazdaságnak és filozófiának, és maga is
komoly oksági tényező a történelem menetében” (Mary Hesse fogalmazott így
a hermetizmusról és a tudománytörténet-írásról szóló tanulmányában). E nézet
szerint nem csak arról van szó, hogy mindezek a tényezők hatnak a tudományra,
hanem arról is, hogy ő maga is visszahat rájuk.
A tudománytörténet egyre inkább elvált a kizárólag internalista és
fejlődéscentrikus (felvilágosodásbeli) tudományképtől. A tudománytörténet-
írás ma már, még inkább, mint a múltban, valóban multidiszciplináris tevé-
kenység. A kutatás tárgyául szolgáló diszciplínában való jártasságon túl tár-
sadalomtörténeti, tudomány- és tudásszociológiai ismeretek is szükségesek
hozzá. Kiváló példája ennek a Robert Boyle légszivattyú-kísérleteit és az elért

eredményeket a 17. századi társadalmi miliőbe ágyazó Leviatán és a légszivat�-
tyú (Leviathan and the Air Pump) című könyv Steven Shapin és Simon Schaffer
tollából. Ez a munka, amely látszólag unalmas címe ellenére valóságos bestsel-
lerré vált, láthatóvá és érthetővé teszi, hogy hogyan jutott érvényre és tett szert
tudományos legitimitásra a természettudományokban a kísérletezés módszere.
Mára közeledtek az internalista és externalista álláspontok, az újabb kutatá-
sokban sokszor kiegészíti egymást a két megközelítés. A két iskolába sorolható
tudománytörténészek jelentős része megegyezik abban, hogy a feladat éppen az,
hogy történeti módon felderítsük, egy adott korban hol voltak a racionalitás és a
tudomány határai, mi volt akkor internális és externális a tudománytörténetben.
Éppen a fentebb leírt tudománytörténeti kutatásoknak köszönhető a felisme-
rés, hogy amíg például a vallás a 20. században inkább külső tényezője a tudo-
mánynak, addig a 17. században egyértelműen beletartozik annak történetébe.
A korábbi tudománytörténet-írás a tudomány fejlődésétől távolinak tekintette a
mágiát, a mitológiát, az alkímiát vagy a vallásos szektarianizmust, ma azonban
ezek olyan kulturális tényezőknek számítanak, amelyeket ha figyelmen kívül
hagyunk, a tudománytörténet több fontos korszaka ellenáll a megértésnek. Nem
jelenti ez természetesen a Yates-tézis kritikátlan elfogadását, csupán annyit,
hogy ha történészek vagyunk, a tudomány határainak megvonásakor meglehe-
tős türelemmel kell eljárnunk.
Amíg a 20. századi tudományfilozófia nem tudott olyan kielégítő kritériu-
mokat definiálni, amelyek mentén a tudomány/áltudomány elhatárolás kortól
függetlenül megtehető, addig a tudománytörténet-írás 20. századi fejleménye-
inek egyik legjelentősebb tanulsága az, hogy ilyen örökérvényű szempontok
azonosítására nem is kell törekedni. Egy adott korszakra nézve természetesen
rekonstruálhatjuk, hol húzódtak a határok, de abban a pillanatban, amikor úgy
érezzük, örökkön érvényes határokat találtunk, valószínűleg semmi más nem
történt, mint hogy anakronisztikus módon a saját modern szempontjainkat erő-
szakoltuk a múltra. Ez pedig nem sokkal jobb, mint amikor a történelmi film
kockáin a várat ostromló török katona karján megvillan a kvarcóra.
5. fejezet
A tudomány mint szociológiai kérdés
„a szubjektív nézőpontnak sincs önmagában ér-

telme, hacsak az ember végképpen körül nem
határolja a szubjektumot”
John Barth: Az út vége
Ebben a fejezetben megtudjuk, hogy a demarkáció kérdése nem pusztán elméleti prob-
léma, hanem anyagi forrásokhoz és társadalmi elismertséghez kötődő gyakorlati kér-
dés. Szemügyre vesszük a tudomány intézményrendszerét, valamint megnézzük, hogyan
kapcsolódott a modern tudomány születése vallási és gazdasági tényezőkhöz. Aztán a
tudományban érvényesülő absztrakt erkölcsi elveket vesszük szemügyre, csak hogy meg-
állapíthassuk, ezek mennyire nem teljesülnek ma, amikor a tudomány szerkezete és tár-
sadalmi funkciója alapvető átalakulási folyamaton megy keresztül.
Ahhoz, hogy a tudományt sikeresen elhatároljuk a nem tudománytól vagy áltudo-

mánytól, meg kellene tudnunk mondani, hogy mi is az a tudomány. Erre a kérdés-
re azonban egyáltalán nem adható egyértelmű válasz. Bár az előző két fejezetben
két gyökeresen eltérő megközelítéssel találkoztunk, ez a fejezet egy újabb, talán
még inkább különböző képet kínál.
A tudományfilozófusok kezdeti igyekezete, hogy felmutassák a tudomá-
nyos vállalkozás nagyszerűségét – vagyis a megismerésben betöltött feltétlen
kitüntetett szerepét – ahhoz vezetett, hogy tudományképüket lecsupaszították,
megtisztították a kutató tevékenység számos jellegzetességétől és sokszínűsé-
gétől, és ilyen vagy olyan idealizált modelleket vizsgáltak. Ezek a modellek
abból a feltevésből indultak ki, hogy a tudomány nem más, mint állítások logi-
kai rendszere – azaz absztrakt tudáshalmaz, amely logikailag formalizált nyelvi
struktúrákban fejeződik ki. Ez a felfogás azonban túl erősnek bizonyult. Bár
könnyű lenne kimutatni, hogy az „áltudományok” nem felelnek meg ezeknek
a modelleknek, de valójában úgy tűnik, hogy a tudományok sem: Lakatos és

Feyerabend arra hívta fel a figyelmet, hogy a tudósok nem a logika szabályai
szerint fogadják el és utasítják vissza az elméleteket. Vannak filozófiai demarká-
ciós kritériumaink, de a tudomány gyakorlatában nem állják meg a helyüket.
A tudománytörténészek számára a tudomány nagyrészt ránk maradt szöve-
gekben, kisebb részt egyéb tárgyi emlékekben megtestesülő tudás. Kezdetben
a tudománytörténészek szinte kizárólag szövegekkel dolgoztak, olyan szöve-
gekkel, melyeket régi korok tudósai írtak. Rögtön felmerül a minket leginkább
izgató kérdés, hogy ki számít tudósnak, mi számít tudományos szövegnek, va-
gyis mit kell bevenni a tudománytörténetbe. Láttuk, hogy erre két rivális válasz
alakult ki: az egyik tábor szerint az a tudományos szöveg, amely tartalmában
valahogyan megelőlegezi a mai tudományos tudásunkat, a másik szerint az,
amit a kortársak és a (nem túl távoli) utókor tudományos szövegként olvas-
tak. Mindkét megközelítésnek megvannak a maga erényei és hibái, de egyaránt
adósok maradnak azzal, ami a tudományfilozófusok tudományképéből is hi-
ányzik: a tudomány sokszínűségével. A tudomány nem pusztán szövegek ös�-
szessége (még kevésbé absztrakt elméletrendszerek halmaza), hanem egy olyan
megismerési gyakorlat, amely hatalmas – és egyre növekvő – szerepet tölt be
a kultúrában.
A szociológia tudományképe
Ebben a fejezetben a tudományszociológia felfogását vesszük szemügyre. A szo-

ciológusok számára a tudomány a társadalom egy intézményes rendszere, azaz
társas cselekvési formák, szabályok, konvenciók, viselkedési normák összessége.
Vagyis a tudomány nem absztrakt tudásforma, de nem is konkrét szövegek so-
kasága, hanem valami ennél több: olyan tevékenység, amely – legalábbis a 17.
század óta – intézményesen elkülönülő cselekvési rendszerként egyre nagyobb
szerepet tölt be társadalmi életünkben. A tudomány az, amit a tudósok csinálnak,
a tudósok pedig egy szakmát gyakorolnak.
Ha szakmaként tekintünk a tudományra, akkor megállapíthatjuk, hogy a tu-
dósok viszonyrendszere társadalmilag szabályozott szerkezetbe rendeződik. A
szerveződés egyaránt követ „vertikális” és „horizontális” elveket. Vertikálisan a
tudósok pozíciói hierarchiát alkotnak, amely egy hatalmi struktúrát valósít meg:
a tanársegédtől és a laborasszisztenstől a tanszék vagy kutatóintézet vezetőjén át
5. fejezet – A tudomány mint szociológiai kérdés 101
a tudományos akadémia elnökéig státuszok jól szabályozott rendszere jelöli ki

mindenki helyét a ranglétrán. A horizontális szerveződést elsősorban a szakterü-
letek szerinti megoszlás testesíti meg: a tudományos munkamegosztás kollektív
szinten tudományágak, részterületek, aldiszciplínák stb. mentén tagolódik, és ez
a részekre tagolódás az idő előrehaladtával és a tudósok számának növekedé-
sével, feladatuk specializálódásával egyre bonyolultabb mintázatot rajzol ki. A
tudomány tehát a társadalom tevékenységének egyik szerteágazó alrendszere.
Ez a társadalmi rendszer eszközök és erőforrások sokaságát veszi igény-
be. Intézményes feltételeit szűk értelemben oktatási és kutatóintézetek jelentik,
melyek állásokat kínálnak arra a célra, hogy valaki tudósként keresse meg a
kenyerét. A tudomány műveléséhez szükséges komoly anyagi feltételeket nem
pusztán a keresetként megnyilvánuló fizetési rendszer szolgáltatja, ehhez kap-
csolódik egyéb anyagi juttatások és díjazások sokasága, valamint a nem egyéni,
hanem kollektív szinten felhasznált pályázati pénzek és kutatási támogatások
rendszere. Emellett az anyagi erőforrások nem csupán pénz formájában jelen-
nek meg, hiszen az intézmények komoly technikai és egyéb materiális feltéte-
leket is szolgáltatnak. Mindezek nélkül a tudomány néhány ráérő különc ott-
honi hobbija volna – ez a modern korok előtt sokszor működött, de ma már
elképzelhetetlen lenne.
A tudományos intézményrendszert nemcsak anyagi feltételek, hanem szim-
bolikus viszonyok is meghatározzák. A rangok, fokozatok, címek rendszere
egyfelől társadalmi státuszt és elismerést biztosít a tudósok számára, másfelől
lehetővé teszi a nagyszámú kutató együttműködését. A társas cselekvés haté-
konyságát biztosítja az is, hogy a tudományos kommunikáció jól szabályozott
és szabványosított formákban folyik: kutatási beszámolók, folyóiratok, bírála-
tok, konferenciák stb. szervezett sokasága gondoskodik a gyors és sikeres infor-
mációáramlásról (erről bővebben lesz szó a 11. fejezetben). Végül, a tudomá-
nyos kutatás olyan értékek és viselkedési normák mentén szerveződik, melyek
kevésbé formális keretek között, mint inkább oktatás, szocializálódás és minta-
követés útján kialakítanak egyfajta tudományos kultúrát, ezzel is elősegítve a
tudományos intézményrendszer egységét és a kooperáció hatékonyságát.
Minden intézményrendszernek megvan a maga társadalmi funkciója: a jog
és törvénykezés a megengedett és szankcionált viselkedési mintákat rögzíti, az
oktatás a tudás átadását és a szakmai képzést szolgálja, az egészségügy testi
problémáinkat hivatott minimalizálni, és így tovább. A tudomány társadalmi
funkciója a tudástermelés. A „tudás” fogalma persze nem egyértelmű: lehet
„hasznos” tudás, amennyiben a technikai fejlődés feltételeként, az anyagi jólét

egyik forrásaként tekintünk rá, vagy lehet „tiszta” tudás, ha kultúránk világról
alkotott ismereteit értjük alatta. Ám akár így, akár úgy, egyvalami biztos: jelen-
leg a tudomány a legfőbb (ha nem az egyetlen) társadalmilag komolyan támo-
gatott intézményrendszer, amely a tudástermelés funkciójával bír. A tudományt
azért hozták létre és azért tartják fenn, hogy tudásunk forrása legyen. Ez persze
nem azt jelenti, hogy a tudomány mindent jól tud, sőt még azt sem jelenti, hogy
ne lenne elképzelhető hatékonyabb tudástermelő intézmény, mint ahogy a je-
lenleg fennállónál hatékonyabb jogrendszer, oktatási rendszer vagy egészség-
ügyi rendszer is valószínűleg elképzelhető. Az viszont kétségtelen, hogy ami
a tudományos intézményrendszeren belül lép fel azzal az igénnyel, hogy tudás
legyen, az a legtöbb szempontból nagyságrendekkel nagyobb támogatásra és
sikerre számíthat, mint ami azon kívül próbálkozik ezzel – erre panaszkodott
Feyerabend, és ennek örülhetnek a tudósok.
A szociológus számára a demarkáció problémája első megközelítésben
rendkívül egyszerű probléma. Az, hogy mi számít tudománynak, nem filozófiai
kérdés, mint a tudományfilozófus számára, és nem is módszertani kérdés, mint
a tudománytörténész számára, hanem empirikus kérdés: az tudomány, ami a
tudományos intézményrendszerben tudományként megjelenik, vagyis amit a
tudósok csinálnak. Márpedig az a tudós, aki a tudományos intézmények vala-
melyikében dolgozik, akinek helye kijelölhető a tudományos ranglétrán, és a
közösség által elfogadott folyóiratokban publikálja kutatási eredményeit – ha
ezen feltételek valamelyike sérül, akkor rögtön megkérdőjeleződik az illető
tudós volta. Aki tudós, az elismerést, megbecsülést és támogatást kap sikeres
munkájáért, aki nem tudós, az nem jut hozzá azokhoz a szakmai és anyagi for-
rásokhoz, melyek lehetővé tennék számára a sikeres munkát a tudományban. A
tét tehát óriási, de a keretek elég szilárdak. A tudomány határait az intézmény-
rendszer, azaz a szervezett társadalmi cselekvésminta keretei jelölik ki.
Azonban nem állhatunk meg ennél az egyszerű válasznál. Felvetődik példá-
ul, hogy hogyan működik ez az intézményrendszer, és vajon miért olyan, ami-
lyen, miben áll a sajátossága más intézményekhez képest. Ezek a kérdések már
önmagukban is fontosak, hiszen ki fog derülni – ahogy azt előzetesen sejtjük
is –, hogy a tudomány társadalmi szerepe az elmúlt évszázadokban egyre csak
nőtt, és ez a növekedés azt hozza magával, hogy a tudomány számos szempont-
ból egyre komolyabb problémává válik korunk számára. Nekünk itt azok a kér-
dések kiemelten fontosak, amelyek a tudomány határaival kapcsolatosak – azon
határokkal, melyek társadalmi szempontból ilyen komoly különbséget tesznek

tudomány és nem tudomány között.
A tudomány kialakulásának társadalmi feltételei
A tudományszociológiai hagyomány születését leginkább az amerikai Robert K.

Merton munkásságához szokás kötni. Merton az 1930-as években tanult szocio-
lógiát, ezt az akkor viszonylag új keletű tudományt, ám kitűnő tudománytörténeti
oktatást is kapott. Elcsodálkozott azon, hogy a szociológusok társadalmunk szá-
mos intézményét vizsgálat tárgyává teszik, ám azt az intézményrendszert, ami
talán a legfontosabb a modern társadalmakban, azaz a tudományt, többnyire fi-
gyelmen kívül hagyják. Bár éppen ebben az időben sokan társadalomtudományi
eszközökkel fordultak a tudomány tanulmányozása felé, hiányzott az ilyen jellegű
vállalkozások kidolgozott elméleti és módszertani háttere. Merton célja volt, hogy
ezt a hiányt pótolja. Bár munkásságának legtöbbet idézett eredményei a követke-
ző szakaszban vizsgálandó normaelmélettel kapcsolatosak, ennek tárgyalása előtt
érdemes áttekinteni, mit állított Merton a modern tudomány létrejöttének és a tár-
sadalmi környezetnek a kapcsolatáról.
Tudomány, technológia és társadalom a 17. századi Angliában című doktori
disszertációjában módszeres vizsgálat alá vette a tudomány társadalmi szervező-
dését. Különös figyelmet szentelt a vallási tényezőknek: állítása szerint a puritán
elveket valló protestáns etika volt az, amelynek szellemi légköre lehetővé tette
a modern tudományra jellemző szemléletmód elterjedését. E szerint a felfogás
szerint Isten dicsőítését szolgálja az, ha az ember megismeri az Alkotást, a ter-
mészeti világot, és ezen keresztül némi bepillantást nyer a Teremtő szándékaiba.
Ám emellett az is összhangban áll a vallásos célokkal, ha rendeltetésszerűen
használjuk a természetet, vagyis hatalmunkba állítjuk – „Isten nagyobb dicsősé-
gére és az Ember javára”. Ez egyfelől azzal érhető el, ha teret engedünk a ráció
működésének (ugyanis ez hatékony eszköze a szenvedélyek megfékezésének),
másfelől azáltal, hogy figyelmünket az evilági viszonyokra irányítjuk, és egye-
sítjük empirista igényeinket racionalista elköteleződésünkkel.
Mindez talán szépen hangzik, de túl általános ahhoz, hogy önmagában
elfogadjuk. Merton azonban empirikus vizsgálatokkal támasztja alá állítá-
sát: amellett, hogy számos idézetet hoz a tudományos forradalom nagy alak-
jaitól, amelyekből kiderül a fentiekben megfogalmazott vallásos motiváció,
statisztikai elemzésnek veti alá a tudomány intézményeinek és a vallási
felekezeteknek a kapcsolatát. Úgy látta, hogy a korban a protestánsok gyak-

rabban adták fejüket tudományos pályára, mint más felekezetek képviselői,
például az angol Királyi Társaság vezetői gyakran voltak lelkészek vagy leg-
alábbis mélyen vallásos protestánsok, és a társaság tagjainak többsége is e fe-
lekezethez tartozott – szemben a lakosság általános felekezeti megoszlásával,
ahol erős kisebbséget alkottak. Mindez Merton szerint megjelent a 18. száza-
di tudományos oktatásban is, amely gyakran kötődött – akár kevésbé formá-
lisan – a protestáns intézményekhez, míg a hagyományos egyetemi oktatás-
ban a természettudományok jóval kisebb hangsúllyal szerepeltek. Ugyanezt
megfigyelte a német oktatásban, ahol a pietizmus nagyon hasonló szerepet
játszott, mint Angliában a protestantizmus. Még a Francia Tudományos Aka-
démia is, amely többségében katolikus tagokat számlált, sokkal nagyobb arány-
ban választott be külföldi tagokként protestánsokat, mint katolikusokat. Ezek
az állítások pontos statisztikai vizsgálatokkal vannak alátámasztva – ez lett a
tudományszociológia legfőbb módszere.
Egyház és tudomány – a jezsuiták szerepe a tudományos forradalomban
Merton (és Max Weber) nagy hatású munkáikban kiemelt jelentőséget tu-
lajdonítottak a protestantizmusnak a modern tudomány (ill. a modern ka-
pitalizmus) kialakulásában. Az utóbbi évtizedek során ez a kép árnyaltabbá
vált, és lassan nyilvánvalóbbá lett más társadalmi csoportok szerepe is a mai
értelemben vett tudományosság kialakulásában. Így kaptak egyre több fi-
gyelmet a jezsuita tudósok és intézmények, mint megkerülhetetlen tényezői
a tudományos forradalomnak.
A jezsuita rend az 1540-es megalapításától fogva folyamatosan végigkí-
sérte a tudományos forradalmat. 1773-ban már közel 23 000 tagot számlált,
több mint 700 oktatási intézményt üzemeltetett, 14 egyetemet, amelyből 11
állami egyetem volt – mint például a Nagyszombaton működő, sokáig egyet-
len hazai egyetem. A rend szisztematikus terjeszkedése és fókuszált oktatási
programja hatására a kor iskoláinál egységesebb és sok területen haladóbb
szemlélet jelent meg a jezsuita tanintézményekben és tananyagokban. Nem
kis mértékben a protestantizmus kihívásainak megfelelve a jezsuiták a közös-
ség, a hagyományos értékek hangsúlyozásával nem csak az arisztoteliánus
természetfilozófiát tanították részletesen, hanem a klasszikus matemati-
kát is. A kor számos matematikai újítója vagy jezsuita volt (mint Clavius,
Boscovich, Saccheri, d’Aguillon, Grimaldi stb.), vagy jezsuitáknál tanult
(mint Descartes, Cassini, Fontenelle, Mersenne, Torricelli, Volta), esetleg je-
zsuita iskolákban használt tankönyvekből tanult (mint Newton vagy Leibniz).
A nevek tovább is sorolhatók, és ahogy George Sarton, az egyik legmeg-

határozóbb korai tudománytörténész fogalmazott: a 16–17. századi matema-
tikáról nem lehet úgy beszélni, hogy ne lépten-nyomon jezsuitákba ütköz-
zünk.
Ezen kívül a rend tagjai a kísérletezés terén is jelentős eredményeket értek
el. Bizonyos pontokon úgy tűnik, hogy a keresztény arisztotelianizmus sok
szempontból nagyobb jelentőséget tulajdonított a tapasztalatoknak, mint az
új, „kísérleti” filozófia, amely sokszor nagyon markáns metafizikai elköte-
leződésekkel bírt (pl. atomizmus, korpuszkulák léte). A liège-i kollégium
munkáját összefoglaló 1685-ös Florus Anglo-Bavaricus erről a következő-
ket írja: „A filozófia oktatásában a professzorok nem csak a peripatetikus is-
kola doktrínáit tanítják három éven keresztül, hanem többen szorgoskodnak
azon, hogy a természet titkait kísérleteken keresztül tárják fel, hogy diákjaink
azon tudásterületeket is megismerjék, amelyeket, különösen Angliában, igen
nagyra értékelnek. […] Nem hiányzik az algebra, az oszthatatlanok módsze-
rének vagy az apolloniusi kúpszeleteknek a vizsgálata […] Általánosságban
elmondható, hogy nincs olyan, akár fizikai, akár matematikai felfedezése a
II. Károly által Londonban alapított Királyi Társaságnak, amely ne lenne
megvizsgálva és továbbfejlesztve kollégiumunkban.” A kor természettudo-
mányában, térképészetében tehát a jezsuiták meghatározó szerepet kaptak
– míg a 19. század általában vallásellenes szerzői a jezsuiták (és általában a
katolikus klérus) szerepét gyakran tüntették fel elmaradottnak. Tipikus pél-
da Galilei pere, amelyet szokás a felvilágosult tudomány és a maradi vallás
csatájaként bemutatni (erről lásd még a „Bibliai igazság és tudományos igaz-
ság” című keretes részt a 7. fejezetben), holott jezsuita papok már a per előtt
tanították a kopernikuszi napközéppontú elméletet.
A jezsuiták kulcsszerepet kaptak a kultúrák közti kommunikációban is
– például a kínai kultúráról a legmegbízhatóbb forrást Nyugaton a jezsui-
ták beszámolói jelentették 1600 és 1773 között (lásd még a 10. fejezetet),
és Pekingben még ma is láthatók a jezsuita csillagászok által ajándékozott
csillagászati mérőműszerek. Némileg ironikus, hogy amikor a kopernikánus
tanok oktatását betiltották, Kínában az ott dolgozó misszionáriusok még jó
pár évig ezt az elméletet tanították – amíg nem értesültek a katolikus egyház
megváltozott hivatalos álláspontjáról.
Bár a Magyar Királyság finoman mondva nem volt a kor tudományos
térképének centrumában a tudományos forradalom idején (a Nagyszomba-
ti Egyetem a természettudomány területén igen gyenge volt, nem katolikus
egyetemek létrehozását pedig megnehezítette a befolyásos egyház), azonban
még a huszadik század elején is meglepően nagy számban voltak hazánkban
a jezsuiták Einstein relativitáselméletének első értő olvasói közt.
Mindazonáltal Merton nem azt állítja, hogy a vallás az egyetlen tényező,

amely a modern tudomány megjelenéséhez vezetett. Rendkívül nagy jelen-
tősége volt a korban jelentkező gazdasági-technológiai igényeknek is. A ke-
reskedelem a hajózás biztonságának és hatótávolságának növelését igényelte,
és ez felvetette mind a navigáció alapjául szolgáló csillagászat (valamint az
ingaórákkal történő pontos időmérés), mind a hajótervezéshez elengedhe-
tetlen hidrosztatika fejlesztésének feladatát. A gazdaságban fontos szerepet
játszó bányászat hidrosztatikai és aerosztatikai kérdéseket állított előtérbe,
ahogy az egyre mélyebb bányák szellőztetését és vízmentesítését meg kellett
oldani. Természetesen jelentkeztek a közvetlen hadászati kérdések is, főként
a lőfegyverek kapcsán: lövedékek mozgása (közegben történő hajítás), ágyúk
működése (gázok összenyomása, fémek tartóssága és rugalmassága), nagy lő-
távolság (kísérletek puskaporokkal), stb. Ha megnézzük a korban megjelenő
tudományos értekezéseket, akkor azt látjuk, hogy ezeknek igen jelentős része
utal közvetlenül vagy közvetetten ilyen jellegű problémákra.
Persze nem Merton volt az egyetlen, aki a tudományfejlődés és a gazda-
sági igények kapcsolatát hangsúlyozta. Az 1931-es londoni tudománytörténeti
világkongresszuson, amely a szakma egyik első nemzetközi találkozója volt,
komoly megütközést keltett a szovjet delegáció álláspontja, és azon belül is
Borisz Hesszen dolgozata (Newton Principiájának társadalmi és gazdasá-
gi gyökerei), amely nagyon hasonló eredményekre jutott, mint Merton fenti
fejtegetései. Hesszen különböző ipari, hadászati és információs technológi-
ák fejlesztésének szerepét mutatta ki a tudományos forradalom időszakában,
és azt állította, hogy a kora modern tudomány összes sikeres elmélete ilyen
gyakorlati kérdésekben gyökerezik. Hesszen azonban más előfeltevésekből
indul ki, mint Merton, ugyanis a marxista kereteknek megfelelően a dialek-
tikus és történelmi materializmus módszerét használja vizsgálataiban. Ennek
megfelelően abból indul ki, hogy az anyagi lét termelési módjai szabják meg
a társadalmi élet szociális, politikai és intellektuális folyamatainak feltételeit,
és a legnagyobb szellemi teljesítmények is társadalmi-gazdasági igényekhez
köthetők. Newton teljesítménye úgy érthető meg, ha a nagy tudóst korának és
osztályának jellegzetes képviselőjeként tekintjük, aki társadalmi környezeté-
nek problémáira adott választ.
Bár a marxista keret egyértelműen kedvez a szociológiai vizsgálatnak,
hiszen eleve a társadalomban működő oksági mechanizmusokra vezeti vis�-
sza a szellemi folyamatokat, Merton tiltakozott az ellen, hogy a tudományos
tevékenység teljes egészében levezethető volna társadalmi-gazdasági ténye-

zőkből. Ugyan említhető még, hogy a fenti faktorok mellett szerepet játszott
például a vallási elköteleződés (ahogy láthattuk), vagy akár a nemzeti öntudat
(hiszen a 18. századra a tudományos fejlődés a nemzeti büszkeség kérdésévé
vált), mindezek mellett marad a tudományban egy olyan motiváció, amely
öntörvényű és visszavezethetetlen: a bölcsesség tradíciójának folytatása. Rá-
adásul a társadalmi igények nem közvetlenül jelentkeznek az egyes tudósok
szintjén, hanem sokkal inkább a tudomány művelésének intézményes feltét-
eleit befolyásolják, és az érdekes kérdés éppen az, hogy az egyéni tudósér-
dekek és az intézményi feltételek kölcsönhatása milyen módon alakítja ki a
tudományos tevékenység játékterét. Merton ezt a problémát vizsgálja alapo-
sabban későbbi írásaiban.
A tudományos kutatás normái
Arra a kérdésre, hogy mi a tudomány sajátossága, Merton a tudósok visel-

kedési mintáinak tanulmányozásával kívánta megadni a választ. Azt az ér-
tékrendszert próbálta tetten érni, amely a tudományos kutatás hátterében áll,
és amely visszahat a tudományos intézményrendszer alakulására. Szerinte a
tudósok egyfajta éthoszt követnek, vagyis olyan értékeket, amelyek irányítják
cselekvésüket azáltal, hogy hatással vannak a tudomány intézményes szerke-
zetére. Négy fő normát azonosított a tudományos éthoszon belül.
Az univerzalizmus (egyetemesség) normája szerint a tudományos állí-
tások elfogadása személytelen folyamat annyiban, hogy nem függ az állítás
eredetétől, vagyis a megfogalmazó tudós faji vagy nemzeti hovatartozásától.
Merton szeme előtt kora intő példája lebegett: a náci Németországban elutasí-
tották a relativitás elméletét amiatt, mert Einstein zsidó volt, így elmélete nem
lehetett az árja tudomány része. Merton szerint a jól működő tudomány nem
tesz ilyen jellegű megkülönböztetéseket, hiszen egy elmélet igazsága nem ki-
dolgozójának hovatartozásán múlik. Ennek megfelelően az a jó tudományos
intézményrendszer, ahol a tudós előmenetele nem társadalmi hátterén, hanem
csakis a tehetségén múlik.
A kommunalizmus (vagy „kommunizmus”) normája megkívánja, hogy
a tudás a közösség, nem pedig az egyén szellemi tulajdona legyen. Amint
megszületik egy eredmény, az onnantól kezdve bárki számára hozzáférhető.
A tudomány nem „kapitalista” mintát követ annyiban, hogy ideális esetben

nem lehet „szellemi szabadalom” tárgyává tenni tudományos eredményeket.
Ahhoz, hogy minél hatékonyabban fejlődhessen a tudomány, az elképzelések
nem lehetnek titkosak – a tudományos publikációk éppen ezt az elvet követik.
Természetesen a közös tulajdon nem jelenti azt, hogy a közösség ne emlékez-
ne az eredmények megfogalmazóira: az elismertség és megbecsülés jórészt
az eredményeken múlik, és így a tudós érdekelt abban, hogy kivegye részét a
tudás termeléséből, de hátrányára válik, ha titokban tartja eredményeit.
Az érdekmentesség (avagy pártatlanság) azt követeli meg, hogy az ered-
mények megítélése ne az egyes tudós vagy a szűkebb tudományos közösség
érdekei szerint történjen, hanem azok helytállósága alapján. Egy tudós nem
azért áll elő ezzel vagy azzal az eredménnyel, mert érdekei pont így kívánják,
és a tudósközösség sem a saját érdekei szerint támogatja az egyes kutatásokat.
Ellenkezőleg: mind a tudós, mind a közösség érdeke abban áll, hogy a (tudós-)
társadalom javát szolgálja, és a kutatásokat az vezérli, hogy azok eredményeit
minél szélesebb körben, konkrét érdekektől függetlenül elfogadják. A tudo-
mányra jellemző igen szigorú intézményes ellenőrzési rendszer kizárja, hogy
az elfogadhatóság más feltételeken múljék, mint hogy az adott eredmény tu-
dásunk eddigi egészében megállja-e a helyét.
Végül a szervezett szkepticizmus azt jelenti, hogy mindennek ki kell állnia
a szigorú ellenőrzés folyamatos próbáját. A tudományban nem szabad dog-
mákhoz ragaszkodni, és ha úgy hozza a helyzet, a legkedvesebben dédelgetett
elképzelésektől is meg kell válni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a tudósok-
nak a Popper-féle falszifikacionizmus híveivé kell válniuk, vagyis folyton
törekedniük kell, hogy megcáfolják a tudományos eredményeket, de, ahogy
Lakatos fogalmaz, nem szabad semmi mellett dogmatikusan, a tudományos
ésszerűség határain túl kitartani.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a normák (és emellett mások, talán kevés-
bé fontosak is, mint pl. az eredetiség, az újra törekvés normája) nem az egyes
tudósok erkölcsi jellemvonásait tükrözik. Nem kell azt gondolnunk, hogy a
tudósok mind önzetlenek, pártatlanok, érdekmentesek, szkeptikusak stb. Sőt
az egyes normák a konkrét helyzetekben gyakran ütközésben állnak a tudósok
érdekeivel és néha bizony egymással is. Ám a tudományos intézményrend-
szer felépítése mintegy tükrözi ezeket a normákat, és a jutalmazások, juttatá-
sok és elismerési formák rendszere olyan módon lett kialakítva, hogy éppen
az ezeknek a normáknak megfelelő viselkedést támogassa. Merton szerint

ezen múlik, hogy jól működik a tudomány: a náci Németországban, a kom-
munista Szovjetunióban és más, nem demokratikus társadalmakban eltorzult
a tudományos intézményrendszer, sérültek ezek a normák, és a tudomány au-
tonómiáját felváltotta az államérdeket szolgáló tudásgyár. Ha úgy tetszik, jó
tudomány és rossz tudomány között éppen az a különbség, hogy érvényesül-e
az itt vázolt tudományos éthosz – ám ez persze csak akkor értelmes kérdés, ha
intézményes rendszerről van szó.
Ez a tudománymodell a maga módján szintén idealista. Amellett talán le-
het érvelni, hogy a mertoni normarendszer érvényesül (vagy nem érvényesül)
konkrét tudományos intézményekben, ahhoz a kijelentéshez azonban már bá-
torság kell, hogy ez jellemzi a jó tudományt. Ez a tudományfelfogás, csakúgy,
mint a tudományfilozófia modelljei, szintén normatív: nem pusztán leírni kí-
vánja, milyen is a tudomány, hanem részben elő kívánja írni, milyennek kell
lennie. Talán éppen ezáltal alkalmas arra, hogy elválassza egymástól a valódi
és nem valódi tudományt, hiszen amikor azt mondjuk, valami tudománynak
látszik, ám mégsem az, akkor előzetes értékítéletek segítségével próbáljuk le-
határolni, milyennek kell lennie a tudománynak. Ez pedig súlyos tanulság a
demarkáció problémája szempontjából: akkor tudunk egyértelmű megkülön-
böztető jegyeket találni, ha előre eldöntjük, mit fogunk tudománynak tekinte-
ni. De vajon jogos-e az ilyen előzetes döntés?
Akik egy kitüntetett tudományfelfogás mentén próbálják megoldani a
demarkáció problémáját, azok hajlamosak azt gondolni, hogy olyan kon-
cepciót fogadnak el, amely egyszer és mindenkorra megragadja a tudomány
lényegét. Vagyis, ha a tudomány lényege meghatározható, akkor az mindig
ugyanaz kell, hogy maradjon. Persze meglehet, hogy a legtöbb ógörög tu-
dományos elméletet nem tudjuk beleilleszteni a kedvenc tudományfilozófiai
modellünkbe, de ez nem azt jelenti, hogy a modell rossz, hanem azt, hogy
amit a görögök műveltek, az még nem volt igazi tudomány. Vagy az is lehet,
hogy a középkori tudósok többsége nem igazán a mertoni éthoszt követte, na
de akkor még nem létezett a modern tudományos intézményrendszer, amely
érvényre juttathatta a normákat, tehát a középkorban is csak egyfajta előképét
láthatjuk a valódi tudománynak. Ám az elmúlt párszáz évben kialakult „a”
tudomány, és ma már tudjuk, mit jelent ennek keretein belül – vagy kívül –
tevékenykedni.
Vagy mégsem? A következő szakaszokban közelebbről szemügyre ves�-

szük a tudományos intézményrendszer bizonyos szerveződési formáit, és
megvizsgáljuk, hogy amennyiben tényleg tudjuk, mit jelent tudományt mű-
velni, akkor ez a tevékenység hogyan írható le, például mennyire érvényesül
a tudományban a mertoni éthosz diktálta demokratikus ideál. Majd történel-
mi dimenzióba helyezzük a tudományos intézményrendszert, és fejlődésének
vizsgálatából ki fog derülni, hogy a szilárdnak hitt tudomány napjainkban
radikálisabb változásokon megy keresztül, mint a tudományos forradalom
óta bármikor. Mindezekhez azonban eszközöket kell találnunk, vagyis mérés
tárgyává kell tenni a tudományt.
A tudomány szerveződése
Merton szerint a tudomány megfelelő intézményes normái csak demokrati-

kus társadalmakban érvényesülnek, ott, ahol a tudomány saját szerveződési
elveinek megfelelően a közjót szolgálja, nem pedig egy kitüntetett hatalmi
csoport érdekeinek szolgálatában áll. Hasonló feltételeket fogalmaz meg Pop-
per is, akinek máig közkeletű felfogása szerint a tudomány a nyílt társadalom
mintájára szerveződik, ahol a racionális kritika hatálya mindenre kiterjed,
és az önkényes hatalmi parancsok helyett a demokratikus közvita szolgál a
társadalmi döntések alapjául. Még az anarchistának bélyegzett fenegyerek,
Feyerabend is egyetért velük abban, hogy a tudomány csak a „szabad társada-
lomban” fejlődhet egészségesen, ami azonban számára azt jelenti, hogy magát
a tudományt is le kell választani az államról, és hagyni kell teljesen autonóm
módon fejlődni. Akárhogy is, e szerzők szerint a tudománynak a maximáli-
san demokratikus társadalmi berendezkedés kedvez, sőt a tudomány mintául
szolgálhat az ideális társadalmi szerveződéshez. De vajon a tudomány belső
működése mennyiben tekinthető demokratikusnak?
Úgy tűnik, a tudósok előmenetele munkájuk sikerén múlik, ez a siker pe-
dig azon mérhető le, hogy milyen számú és mennyire rangos publikációkat
tudnak közölni. A tudományos kommunikáció messze legfontosabb formá-
lis közegét a szakmai folyóiratokban megjelent szakcikkek képezik. Ahhoz,
hogy egy tudós elismert pozícióba kerüljön, vagyis rangos állást és tekintélyes
díjakat kapjon, általában sok jó cikket kell publikálnia, olyanokat, melyeket
a szakma azzal ismer el, hogy sokat hivatkozik rá. Ez azonban nem könnyű:
minden rangosabb tudományos folyóirat szűri a megjelenő cikkeket, vagyis
nem közölnek minden beküldött munkát, hanem csak azokat, melyeket a lap
szerkesztői – sokszor felkért külső szakértők véleményét figyelembe véve
– elég színvonalasnak találnak. Ez a bírálati rendszer azt hivatott biztosíta-
ni, hogy a tudományos eredményeket már azelőtt kritikai szűrőnek vessék
alá, mielőtt kikerülnek a szakmai közönség elé, és így annak a közösségnek,
amely majd az eredmények későbbi sorsát kritikai vitában eldönti, ne kelljen
bajlódnia a színvonalon aluli munkák figyelembevételével és elutasításával. A
bírálati szokások sokat elárulnak arról, milyen feltételek mellett boldogulhat
valaki a tudóstársadalomban, ezért Merton (feleségével, Harriet Zuckermannal
együtt) megvizsgálta ezeket a szokásokat.
A tudomány horizontális szerveződése mentén Mertonék azt találták,
hogy igen nagy eltérések vannak az egyes tudományágak szűrőinek erőssége
között. Bár az ember azt várhatná, hogy a „kemény” tudományokban, vagyis
az erősen matematizált kísérleti természettudományokban sokkal nehezebb
elfogadtatni egy cikket, mint a „puha” bölcsészet- és társadalomtudomány-
okban, a helyzet éppen fordított. 1967-es felmérésük szerint (melyet az egyes
szakterületek vezető folyóiratainak figyelembevételével végeztek) míg a tör-
ténelemtudományban a beküldött cikkek 90%-át visszautasítják a szerkesztők
– ugyanez az arány irodalomtudományban 86%, filozófiában 85%, szocioló-
giában 78% –, addig a kémiában csak 31, a biológiában 29, a fizikában pedig
24 százalékban szűrik ki a cikkeket. Úgy tűnik, minél „keményebb” egy tu-
domány, annál könnyebben lehet publikálni egy írást, és ez a mintázat szépen
kirajzolódik a teljes rangsor mentén. A különbségek pedig nagyok: míg egy
„átlagos” történész 10 publikációs kísérletéből csak egy sikeres, addig egy
„átlagos” fizikus 10 próbálkozásából csak kettőt vagy hármat utasítanak el
(ami persze úgy is értelmezhető, hogy egy adott cikkel több portán kell ko-
pogtatnia a történésznek, mint a fizikusnak).
Milyen következtetést lehet ebből levonni? Semmiképpen sem azt, hogy
túl kevés a bölcsészet- és társadalomtudományi folyóirat, hiszen ennek egy-
szerűen az lenne a megoldása, hogy több folyóiratot alapítanak a kérdéses tu-
dományokban. Valószínűleg nem is az a helyzet, hogy ezeken a területeken túl
sok olyan munka születik, melyet a közösség silány minőségűnek tart, vagyis
ha több folyóirat lenne, akkor sem közölnék le ezeket. Mertonék konklúziója
az, hogy a „kemény” tudományokban sokkal jobban intézményesültek a mi-

nőségi munka feltételei, és a természettudósok jobban tudják, mit érdemes
elküldeni egy folyóiratnak. Ezeken a területeken eleve akkor érett egy kutatás
a publikációra, ha az komoly matematikai és/vagy kísérleti tevékenységgel
párosul, és mivel az utóbbi általában anyagi és eszközbeli feltételeket igényel,
az elvégzett munka nagyobb eséllyel teljesíti a szakmai követelményeket. A
„puha” tudományokban azonban kevésbé egyértelmű, mi a színvonalas mun-
ka, és könnyű cikket írni megfontolt, a szakmai követelményeket kielégítő
kutatás híján is. Ez másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy a „kemény” tudo-
mányok nagyobb mértékben professzionalizálódtak, és itt a szakmai normá-
kat egyértelműbben érvényre juttatják a kutatás intézményes keretei.
A professzionalizáció eltérő fokozatait mutatja az is, ahogy a különböző
tudományok eltérően kezelik saját tudáshagyományukat. A tudományszocio-
lógia másik nagy úttörője, Derek de Solla Price kiterjedt vizsgálatokat foly-
tatott a tudományos hivatkozási szokásokkal kapcsolatban, és megállapította,
hogy a tudósok cikkeikben sokkal szívesebben hivatkoznak a közelmúlt ered-
ményeire, mint a régebbi, klasszikusnak számító kutatásokra. Azonban itt is
különböznek a „puha” és a „kemény” tudományok: míg az előbbiekben gya-
koribb a régebbi irodalomra történő hivatkozás, addig az utóbbiak hajlamosak
teljesen kerülni a klasszikus eredmények megemlítését. Az ún. Price-index
azt adja meg, hogy egy adott területen vagy folyóiratban mekkora az öt évnél
nem régebbi munkákra való hivatkozás aránya. Kiderült, hogy a természet-
tudományokban ez az arány jóval magasabb, mint másutt: míg a fizikában
gyakran eléri a 60–70%-ot, addig például a filozófiában 20% körül mozog
(persze az egyes folyóiratok közötti elég nagy ingadozással). Mindez azzal
magyarázható, hogy a „kemény” tudományokban nagyobb az egyetértés an-
nak terén, milyen hagyományban folynak a kutatások, és így szükségtelen a
mindenki által elfogadott alapokra hivatkozni, míg a „puha” tudományokban
gyakran az alapkérdéseket is vita övezi, és világossá kell tenni a kutatások
elméleti hátterét. Ez ismét arra utal, hogy a szakmai egységet megteremtő
professzionális szervezettség és az ennek hátterében álló intézményesült nor-
marendszer különböző mértékben van jelen az egyes tudományokban – és
ebben a tekintetben élen járnak a leginkább „tudományosnak” tekintett egzakt
természettudományok.
5.1 ábra: A tudománymetria tudománymetriája.

Solla Price tekinthető az ún. tudománymetria megalapítójának. Ez a diszciplína a tudomány
„mérését” végzi, elsősorban a publikációk hivatkozási rendszereinek kvantitatív elemzése
alapján. Az ábra azt mutatja, milyen rendszerben hivatkoznak egymásra a terület legfonto-
sabb művei. Az erre vonatkozó kutatások legfontosabb folyóiratát, a Scientometricset egyéb-
ként részben az Akadémiai Kiadó jelenteti meg, és a magyar Schubert András és Braun Tibor
a tudományterület legjelentősebb képviselői közt vannak.
Minél professzionalizáltabb egy tudomány, annál zártabb a közösség, így annál

élesebbek a határai. A fizikusoknak aligha kell aggódniuk amiatt, hogy kontár la-
ikusok publikálnak cikkeket folyóirataikban, hiszen erre a laikusnak esélye sincs
– képtelen teljesíteni a szigorú feltételeket, amely a munka elvégzéséhez szüksé-
ges. Ezzel szemben például a filozófusoknak, ahol kevésbé merevek a keretek,
gyakrabban kell szembenézniük azzal, hogy mintegy kívülről próbálnak betörni
a területükre, ezért kell komolyabb „határőrséget” állítaniuk publikációs szűrők
formájában. Mégis, elsősorban a természettudósok azok, akik a leggyakrabban
és leghevesebben szállnak szembe az áltudományok állítólagos fenyegetésével.

Ugyanis míg a szakmai közösség normál munkamenetében általában könnyen el-
dönthető, mi rendelkezik tudományos értékkel és mi nem, addig a laikus ezt nem
látja tisztán, hiszen nem sajátította el a professzionális normákat és ismereteket,
képtelen értő módon a szakfolyóiratokat olvasni, és könnyen elhiheti valamiről,
hogy kompetens tudomány, ami nem az. Ezért elsősorban a szélesebb közönség
előtt zajlik a tudomány határainak védelme. Ez egy igen fontos észrevétel, amit a
11. fejezetben fogunk alaposabban körüljárni.
Térjünk vissza a folyóiratok bírálati szokásaihoz, és nézzük meg, mi a hely-
zet a tudomány vertikális szerveződése mentén! Mivel a tudósok is emberek, azt
várjuk, hogy a rangosabb tudósok cikkeit kisebb arányban utasítják vissza, mint
a kevésbé ismertekét, és ez így is van. (Mindez elvileg kiküszöbölhető lenne,
ha a bírálók „vakon”, a szerző ismerete nélkül értékelnék a cikkeket, de a ter-
mészettudományok esetében a közösség annyira zárt, hogy a kompetens bíráló
ekkor is rájönne, kitől származik az írás, vagy legalábbis arra, hogy hol végez-
ték a munkát.) Mertonék a korban legolvasottabb fizikai folyóirat, a Physical
Review esetében készítettek kiterjedt vizsgálatokat, és azt találták, hogy minél
elismertebb és rangosabb egy szerző, annál ritkábban utasítják el a cikkét, és
ráadásul gyorsabban is meghozzák a pozitív döntést (ritkábban küldik ki külső
bírálónak). Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy igazságtalan a rendszer:
könnyen lehet, hogy a jobb tudósok egyszerűen jobb cikkeket írnak. De mivel
a rangosabb tudósok átlagban több cikket is küldenek be, mint mások, a vég-
eredmény az, hogy jóval több írás jelenik meg tőlük, mint az egyébként sokkal
nagyobb számban tevékenykedő tudományos „közkatonáktól”. Price kimutatta,
hogy valójában a tudósok körülbelül 10%-a írja a megjelenő cikkek mintegy
90%-át!
Tovább fokozza az egyenlőtlenséget, hogy ezeket a cikkeket sokkal többen
olvassák, mint másokat. Mivel egy tudósnak éppen arra van ideje, hogy a saját
szűk szakterületének eredményeit naprakészen nyomon kövesse, a szomszédos
területekről már csak mazsolázgatni tud. A legfontosabb tényező, ami alapján
egy tudós eldönti, hogy elolvas-e egy számára nem alapvetően fontos cikket, a
szerző neve: ismert emberektől szívesebben olvasunk, mint ahogy ismert színé-
szek filmjeit is szívesebben nézzük, arra gondolván, hogy a név a minőség egy-
fajta garanciája. Ez egyébként már a folyóiratok szintjén is megjelenik: vannak
rangos újságok, ahol a híres tudósok leginkább publikálnak, és vannak kevés-
bé rangosak, ahol szinte csak alig ismert szerzők írásai találhatók. Azt találták
például, hogy egy nagy londoni könyvtárba járó tudományos folyóiratok közül
egy adott évben a folyóiratok felét sosem kérték ki, további egynegyedét pedig
csak egyszer, míg a legnépszerűbbet majdnem négyszázszor. Hasonló felmé-
rések alapján Solla Price kiszámolta, hogy korának 30 000 tudományos folyó-
iratából kb. 170-re irányul az összes érdeklődés fele. Ha pedig az egyedi cikke-
ket vizsgáljuk, kiderül, hogy átlagban minden cikket csupán egyszer idéznek a
későbbiekben. És bár egy átlagos írás 20–30 cikket idéz, a helyzet az, hogy a
megjelenő írások többsége soha nem kerül később hivatkozásra! (Eltekintve a
szerzők azon megbocsátható szokásától, hogy előszeretettel hivatkoznak saját
írásaikra – hiszen ezek szerint jó eséllyel más úgysem olvassa őket.)
Úgy tűnik tehát, hogy nagy az egyenlőtlenég a tudományban. Ráadásul a
folyamat önmagát erősíti: minél ismertebb egy szerző, annál többen olvassák,
és minél többen olvassák, annál ismertebbé válik. Merton ezt a folyamatot Má-
té-effektusnak nevezte el, egy Máté evangéliumából származó passzus alapján:
„Mert akinek van, annak még több adatik, akinek pedig nincsen, attól még az is
elvétetik, amije van.” (Mt 25,29) Ez nemcsak publikációkban és hivatkozások-
ban nyilvánul meg, hanem díjakban, rangokban is: a rangosabb tudósokat hajla-
mos a közösség újabb kitüntetésekkel honorálni. Ha pedig elér valaki egy igen
magas elismertségi szintet, akkor onnan már lehetetlen letaszítani, és akár mini-
mális munkával is képes további, aránytalanul nagy elismerésre szert tenni.
A telepátia megbélyegzése, avagy meddig terjed a tekintély?
Cambridge egyetemének Cavendish Laboratóriumában, a Kondenzált Anya-

gok Fizikája Tanszéken dolgozik Brian Josephson. Nobel-díjas kutató nem
ritka a Cambridge-i Egyetemen, csak a Trinity College-et (egy a több mint
ötven Kollégium közül) 32 díjazott járta meg. Josephson azonban különös
módon élt a tudományos kitüntetés adta lehetőséggel. Amikor 2001-ben az
angliai Királyi Posta (Royal Mail) a Nobel-díj 100. évfordulójára bélyegso-
rozatot tervezett és a brit származású díjazottakat kérte fel, hogy pár szóban
foglalják össze kutatási területük jelentőségét, a tudomány ünneplését némi-
leg megzavarta Josephson, aki a következőket írta:
„A fizikusok a természet komplexitását megkísérlik egyetlen egyesítő el-
méletre redukálni. Ezek közül a legsikeresebb és legáltalánosabb a kvan-
tumelmélet, melyhez számos Nobel-díj kapcsolódik, mint például Dirac és
Heisenberg esetén. Max Planck arra tett kísérletet száz évvel ezelőtt, hogy
a forró testekből sugárzó energia mennyiségét pontosan leírja, és ez olyan
folyamatot indított el, amely révén matematikai formába lehetett önteni
a »megmagyarázhatatlan távolhatás« misztikus, kézzel nem tapintható vilá-

gát, amely azért eléggé létező ahhoz, hogy olyan felfedezésekhez vezessen,
mint a lézer vagy a tranzisztor.
A kvantumelméletet ma már gyümölcsözően kapcsolják az információ-
elmélethez és a komputációs modellekhez. Ezek a fejlemények hozzáse-
gíthetnek olyan, a hagyományos tudomány által máig még nem értett
folyamatok megmagyarázásához, mint a telepátia, amely területen
Nagy-Britannia a kutatás élvonalába tartozik.” (kiemelés tőlünk)
Számos tudós szólalt fel az ügy kapcsán, és bírálatok jelentek meg színvo-
nalas újságokban, például a Nature-ben vagy az Observerben. De mit is tett
az angol posta, ami kifogásolható? Bízott egy olyan ember véleményében,
aki már korábban is tudott újat mondani a tudósok számára, aki már „bizo-
nyított” – éppen azért kapta a Nobel-díjat, mert felfedezett valamit, amit
társai nem. Kinek a véleményére kellett volna hallgatni? Egy nem Nobel-dí-
jaséra? Ahogy Kathryn Hollingsworth, a Royal Mail szóvivője nyilatkozott
a Nature hasábjain: „Ha kiderül, hogy amit mond, annak nincsen tudomá-
nyos alapja, talán jobb lett volna ellenőrizni. De ha munkájáért Nobel-dí-
jat nyert, valamennyire mégiscsak meg kellene bízni abban, amit mond.”
Ráadásul Josephson óvatosan fogalmazott: a telepátiáról úgy szólt, mint
ami „a hagyományos tudomány által máig még nem értett folyamat”. És ez
így is van, olyannyira, hogy a legtöbb tudós szerint nincs is telepátia – de
hogyan lehet meggyőzően valaminek a nemlétét magyarázni? Eddig már
több tudós megkísérelte a telepátia létét bizonyítani, de ezek a kísérletek
nem győzték meg a tudósok többségét. De következik ebből, hogy biztosan
nincsen?
Ugyanakkor az is igaz, hogy ha Josephson fizikus, és Nobel-díját is olyan
munkáért kapta, amelyet a fizika területén végzett (szupravezetők vizsgála-
tával), akkor hogyan tudna olyan területen nyilatkozni tekintélyként, amely
nem része a fizikának – még szerinte sem? Tény, hogy Nobel-díjasok nem
értenek mindenhez, amiről nyilatkoznak. William Shockley, a tranzisztor
felfedezője az öröklött intelligenciával kapcsolatban kijelentette, hogy kü-
lönböző rasszok különböző mértékben intelligensek (más az IQ-juk), és
nemrégiben hasonló kijelentéseket tett a DNS szerkezetének modellezésé-
ért Nobel-díjjal kitüntetett James Watson is. Kary Mullis, a PCR-technika
felfedezője (ezzel lehet nagy tömegben géneket másolni) pedig megkérdő-
jelezte, hogy a HIV vírus okozza az AIDS-et.
Mindkét véleményt hibásnak tartja ma a ténylegesen a témával foglal-
kozó kutatók jelentős része, miközben az elsőt főleg rasszista csoportok, a
másodikat pedig az alternatív AIDS-terápiák támogatói vallják.
Vagyis a (Nobel-díjas) tudós sem minden területen szakértő, és a szakte-
rületén kívül hangoztatott álláspontja megkérdőjelezhető.
Számos kijelentésük mégis olyannyira elfogadottá válik, hogy már fel

sem merül, hogy nem hozzáértők a területen. „Agyunknak csak 10 %-át
használjuk”, állította sok forrás szerint Einstein, holott ő sem agykutató
volt. A fenti példa és a „telepátia megbélyegzése” mutatja, milyen komplex
folyamatok játszódnak le a tudósok közösségein belül, ahol az új nézetek
hol megerősödnek (ha megfelelnek a kor módszerről alkotott elképzelése-
inek és világképének), hogy szankcionálttá válnak. Josephson honlapján
máig (2007) külön oldal foglalkozik a parapszichológiával. Az anyag-tudat
egyesítési projekt igazgatójaként (Mind-Matter Unification Project) máig is
támogatja a „voodoo-tudomány” számos olyan eredményét, mint Jacques
Benveniste molekuláris memóriaprojektjét (a feltételezett hatás a homeo-
pátia tudományos megalapozását szolgálja, még a Nature is jelentetett meg
cikket Benvenistétől, majd komoly cáfolatot a 9. fejezetben is említett James
Randi bűvész közreműködésével).
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a tudomány ne lenne demokratikus. Végső
soron a demokratikus társadalmakban ugyanilyen mechanizmusok alakítják az
elismertség, a jólét és a hatalom viszonyainak alakulását. A tudományon be-
lül is egyfajta szabad verseny uralkodik, melyet a szokásos emberi tényezők
nagymértékben alakítanak, és ennek eredménye az, hogy az informális hatalom
igencsak egyenlőtlenül oszlik el. De az alapvető jogok egyenlők: elvileg bárki
publikálhat bármilyen szaklapban a saját területén, és bárkiből lehet az akadé-
mia elnöke vagy akár Nobel-díjas (ha van Nobel-díj az adott tudományágban).
Ám fontos, hogy ezek a jogok csak a tudóstársadalom tagjai számára adottak.
A feltételek többnyire egyértelműek: akinek nincs pozíciója vagy állása, az igen
nehezen publikál, és viszont, aki nem publikál, az aligha kap állást. A tudomá-
nyos intézményrendszer hatékonyan óvja határait a betolakodóktól, és nem vé-
letlenül, hiszen a verseny kiélezett, a tétek komolyak, és így természetes, hogy
nem indulhat a versenyen, aki nincsen kvalifikálva. A kérdés ismét csak nem
az, hogy képes-e valaki, aki nem tudós, sikeres tudományos karriert befutni,
hanem az, hogy képes-e valaki tudósnak mutatkozni a laikusok előtt, és ezzel
anyagi és eszmei erőforrásokat elhódítani a tudománytól. Erre a későbbiekben
még visszatérünk.
A tudomány fejlődése
Amit az egyes tudományok esetén a professzionalizácó fokának láttunk, az per-

sze egy folyamat kiragadott állomása. Ez a folyamat ma is zajlik a tudomány
egész területén. Nem az a helyzet, hogy valamikor a tudományos forradalom
után intézményesültek a tudományok, és azóta változatlan keretek között mű-
ködnek, hanem egy folyamatos intézményesülési folyamattal állunk szemben.
Merton például megállapította, hogy 1935 és 1960 között fokozatosan eltoló-
dott a tudósok feladatainak aránya: míg a harmincas években a tudósok idejük
felét a tanításnak szentelték, és a maradék eloszlott a kutatás, az adminisztráció
és egyéb feladatok között (ebben a sorrendben), addig 1960-ra a tanításra és
a kutatásra szánt idő aránya megfordult. A szakma művelése egyre bonyolul-
tabbá válik, és egyre nehezebb lépést tartani az élvonallal. Ezt igazolja az is,
hogy folyamatosan növekszik az az átlagos életkor, amelyben a tudósok meg-
kapnak valamilyen rangos kitüntetést, például tagjává válnak valamilyen tudo-
mányos akadémiának. Ugyanakkor a tudomány egy „fiatal” szakma abban az
értelemben, hogy a fiatal kutatók aránya nagyobb, mint a fiatalok aránya álta-
lában a társadalomban – különösen igaz ez az olyan „kemény” tudományokra,
mint a fizika.
Érdemes elgondolkodni ezen az utolsó észrevételen. Ez azt jelenti, hogy a
tudomány a populáció tekintetében gyarapodik. Ez még nem lenne meglepő,
hiszen az emberiség is gyarapodik, de az már érdekes, hogy a tudóstársadalom
sokkal nagyobb ütemben gyarapodik, mint általában az emberiség, vagyis egyre
nagyobb a tudósok aránya a társadalomban!
A tudomány gyarapodását vizsgálta Derek de Solla Price a nagy hatású Kis
tudomány – Nagy tudomány című könyvében, és igen megdöbbentő eredmé-
nyekre jutott. Az elmúlt háromszáz évben, mióta létezik a modern tudomány,
kis helyi ingadozásoktól eltekintve nagyon szabályos ütemben fejlődött: szabá-
lyos időközönként, vagyis nagyjából 15 évenként megduplázódott a mérete. Ez
hosszú távon hatalmas növekedést jelent: 150 évenként ezerszeresére, vagyis az
elmúlt háromszáz évben egymilliószorosára nőtt a tudományos társadalom! Ez
nemcsak a tudósok mennyiségére érvényes, hanem egyebek között a felsőokta-
tásban részt vevő hallgatók, a tudományos fokozatok, a tudományos szakfolyó-
iratok és az intézeti tagok számára is.
5.2 ábra: A tudomány exponenciális növekedése, a tudományos folyóiratok, illetve a kivona-

tokat tartalmazó folyóiratok számának változásával illusztrálva. (Solla Price kimutatása)
Ennek számos fontos következménye van. Az egyik az, hogy a tudomány igen
komoly mértékben „jelen idejű”. Ugyanis ha 15 évente megduplázódik a mérete,
az azt is jelenti, hogy bármely időpillanatból visszatekintve azt látjuk, hogy a va-
laha élt összes tudós fele az elmúlt 15 évben dolgozott! Ha pedig feltesszük, hogy
egy tudós 45 évig aktív a szakmájában, akkor ő elmondhatja, kortársa volt az ad-
dig élt összes tudós majdnem 90 százalékának. Másképpen fogalmazva: a valaha
élt tudósok 80–90%-a jelen pillanatban is él és aktívan dolgozik. Nem csoda hát,
hogy a tudomány annyira hihetetlenül friss, pezsgő és modern, hiszen mindig is az
volt. Így már az sem meglepő, hogy a tudósok csak a közelmúlt irodalmára sze-
retnek hivatkozni: a közelmúltban született cikkek száma sokkal nagyobb, mint a
régi, „klasszikus” tanulmányok száma. Ezért persze nem véletlen, hogy a legtöbb
cikk szinte olvasatlanul elkallódik, hiszen szédítő ütemben növekszik a keletkező
új tanulmányok mennyisége.
Ugyanakkor ez a tudomány folyamatos széttagozódásához vezet. Ha ma
egy tudós éppen hogy képes elolvasni szűkebb területének szakirodalmát, ak-
kor ez 15 év múlva már lehetetlenné válik, hiszen az irodalom mennyisége
megduplázódik. És bár az ilyen mértékű gyarapodást lehetetlen követni, egy
szakterület akkor fejlődik sikeresen, ha a kutatók képesek átlátni és hatékony
kommunikációt folytatni. Így amikor egy tudományág túl terjedelmessé válik,
akkor szétszakad alágakra, és a jövő kutatói már nem az egészet, hanem csak
egy-egy alterületet kísérnek maximális figyelemmel. A 17. század tudósai álta-
lában még értettek a tudomány minden területéhez, ma azonban már egy-egy
nagyobb tudományágat sem lehet egy tudós számára kellő mértékben áttekinte-
ni. Ez az ún. diszciplinarizálódási folyamat újabb és újabb szakterületeket hoz
létre, és a tudományos kutatás fája folyton egyre újabb ágakra hasad – így egyre
áttekinthetetlenebbé válik a tudományos területek rendszerének összessége is.
Ez persze addig nem baj, amíg kellő, egyre nagyobb számú fiatal tudós fel tudja
venni a kesztyűt.
A növekedés legkomolyabb következménye azonban az, hogy a tudomány
előbb-utóbb kinövi a társadalmat. Hiszen az emberiség, melynek létszáma kb.
50 évente kétszereződik meg, nem gyarapodik olyan gyorsan, mint a tudomány.
Ez azt jelenti, hogyha a növekedés általános üteme változatlan maradna, akkor
eljönne az az idő, mikor minden ember tudóssá válik. És bár a nemzeti összter-
mék a fejlett országokban gyorsabban nő, mint a lakosok száma (amely gyakran
ma már alig változik), a tudomány anyagi igényei ennél is nagyobb mérték-
ben emelkednek. A tudomány luxussá, majd teherré válik. És a legfontosabb
kérdésre, a mikor kérdésére azt válaszolhatjuk, hogy most. Pontosabban ezt

válaszolta Solla Price már a hatvanas évek elején, amikor a tudományos költ-
ségvetés a fejlett országokban gyakran elérte a nemzeti össztermék 2–3%-át,
és ezt válaszolják ma is a kutatók, akinek szembe kellett nézniük azzal, hogy a
hidegháborús időszak véget értével a nagyhatalmak csökkentették – pontosab-
ban nem növelték tovább – a tudományos kiadásokat. Ez utóbbi ahhoz vezetett,
hogy a felnövekvő új generáció nagy része nem kapott munkát, hogy az egyre
növekvő anyagi igényű fejlesztések támogatása radikálisan lecsökkent, vagyis
hogy a tudományos fejlődés kinőtte a rendelkezésre bocsátható kereteket.
A tudomány azonban mára egy igen terjedelmes intézményrendszerré vált,
és mint ilyennek, megvan a maga tehetetlensége. Mivel a növekedésnek – igaz,
talán egyre csökkenő ütemben – tovább kell folytatódnia, kénytelen volt újabb
források felé fordulni. Míg korábban a kiadásokat túlnyomórészt az állam fedez-
te, ma már egyre nagyobb arányban az ipari-technológiai támogatás válik ural-
kodóvá. Ez viszont gyökeres átalakulást eredményez a tudomány szerkezetében.
Az állam megengedhette magának azt a luxust, hogy a rövidtávon haszontalan-
nak ígérkező alapkutatásokat finanszírozza, melyek talán csak a távoli jövőben
hozzák meg a gyakorlatban hasznosítható gyümölcsüket, ám elsősorban inkább
a „tiszta tudás” megszerzésének céljait szolgálják. Az ipari-gazdasági szférá-
ból érkező támogatás azonban kevésbé nagyvonalú: a többé-kevésbé azonnali
megtérülés reményében a „hasznos tudást” támogatják, vagyis az alkalmazott
kutatásokat az alapkutatások rovására. Így az egyetemekhez, kutatóintézetekhez
és egyéb, államilag támogatott intézményekhez kötődő akadémikus tudomány
helyét átveszi az ún. posztakadémikus tudomány, ahogy John Ziman, a szocio-
lógiai érdeklődésű fizikus elnevezte. Ennek nyomán ma alapvetően átalakuló-
ban van a tudomány intézményrendszere és annak társadalmi funkciója.
Ziman azt is megmutatta, hogy a mertoni éthoszmodell egyre kevés-
bé alkalmazható napjaink tudományára: rendre sérülnek a mertoni normák.
A tudomány gyümölcse immár nem publikus, hiszen a kutatást finanszírozó
vállalatok gyakran titokban tarják az eredményeket, majd szellemi szabada-
lomként kezelik, elvégre a gazdasági szabad verseny érdekei ezt diktálják.
A kutatás nem érdekmentes, ugyanis nem lehet akármit kutatni, hanem csak
azt, ami a megbízó közvetlen érdekeit szolgálja: mind a kutatás irányát, mind
a kívánatos eredményt megszabja a megrendelő. Az ellenőrzés szigorú, ma-
ximálisan szkeptikus mechanizmusai is háttérbe szorulnak, hiszen a kutatás
terméke gyakran piacra kerül azelőtt, hogy minden szempontból (pl. hatások,
mellékhatások) alaposan megvizsgálták volna. A tudományos kutatás inkább

a termelés közvetlen kiszolgálójává válik.
Nem célunk az, hogy ítéletet mondjunk e folyamatok fölött, vagy akár hogy
értékeljük őket. Viszont fontos, hogy figyelembe vegyük ezeket, amikor a tu-
dományról gondolkodunk. A tudományos-technológiai fejlődés oly mértékben
átszőtte mindennapjaink világát, hogy ez a fejlődés nem fog leállni, viszont
könnyen lehet, hogy eltűnik az, amit eddig előszeretettel tudománynak nevez-
tünk, és a kutatás új formáinak adja át a helyét. Úgy tűnik, hogy a tudomány
legfontosabb jellegzetességei, melyeket filozófiai vagy szociológiai elméletek
azonosítani próbáltak, csupán ideiglenesek. Ahogy a 17. századi tudósoknak
alaposan át kellett alakítani filozófiafelfogásukat, hogy helyet szorítsanak a tu-
domány fogalmának, úgy lehet, hogy ma is át kell formálnunk alapfogalma-
inkat. Ám amíg a tudósok – nevezzük őket így – egy szakma képviselőiként
erőforrásokért, elismerésért és támogatásért küzdenek, addig a határok kérdése,
a demarkáció problémája nagyon is aktuális marad.
Hol állunk ma?
Ebben a fejezetben a tudományszociológia néhány klasszikusnak számító elmé-

letét taglaltuk, főként a tudomány határai szempontjából releváns kérdéseket tár-
gyalva. Az elmúlt évtizedekben azonban alapvetően átalakult maga a tudomány-
szociológia is, hasonlóan a tudományfilozófiához és a tudománytörténet-íráshoz.
Kialakult egy olyan kutatási terület, amely nem egy szűkebb hagyomány kere-
tei között, hanem számos diszciplína eredményeinek párhuzamos figyelembe-
vételével vizsgálja a tudományt. Ennek a területnek, amely nemzetközi szinten
meghatározza a tudománnyal kapcsolatos kérdések körét, hazánkban még kevés
követője és művelője van, és általánosan elfogadott magyar elnevezése sincs.
Angolul a social studies of science (a tudomány társadalmi tanulmányai), vagy
egyszerűen a science studies elnevezést használják – utalva arra, hogy itt nem egy
szigorú értelemben vett tudományos vállalkozásról van szó (science of science),
hanem egy olyan területről, amely módszereit, elköteleződéseit és fogalmi alap-
jait tekintve igen sokszínű kutatási hagyomány. Igen fáradságos és jórészt szük-
ségtelen volna itt egy átfogó jellemzését adni ennek a területnek. Az alábbiakban
arra szorítkozunk, hogy röviden utaljunk az általunk tudománytanulmányok-
nak nevezett terület legfontosabb belátásaira, és előrebocsássuk, hogy az egyes
következményeket mely későbbi fejezetekben tárgyaljuk a tudomány határainak

problémái kapcsán.
Az egyik fontos változás azzal kapcsolatos, hogy míg a klasszikus tudo-
mányszociológia többnyire csak a tudományos tevékenység intézményes kere-
teinek vizsgálatára vállalkozott, visszariadva attól, hogy a tudományos ismeretek
tartalmát tegye szociológiai elemzés tárgyává (bár ebben kivételt képez némileg
Merton korai, a tudományos forradalommal kapcsolatos munkássága, valamint
Hesszen említett elemzése), addig ma sokan úgy látják, hogy megalkotható a tu-
dományos tudás szociológiája. Ebben úttörő szerepet vállalt az ún. edinburgh-i
iskola David Bloor vezetésével, amely újraértelmezte a tudásszociológia klas�-
szikus elméletét, amelyet főként Marx és a magyar származású Karl Mannheim
munkásságából eredeztettek. Bloorék feltételezték, hogy a társadalmi feltételek
minden típusú tudást meghatároznak, beleértve a tudományos tudást is – míg
korábban sokan itt megtorpantak, és a tudományos ismereteket kivették a szo-
ciológiai tudáselméletek hatóköréből. Ennek érdekében az edinburgh-i iskola
képviselői a tudás átadásának és kollektív megváltoztatásának társadalmi me-
chanizmusait vizsgálták – ennek tanulságait röviden figyelembe vesszük majd a
konklúziókat tartalmazó fejezetben.
Mások, mint a könyvünkben később többször említésre kerülő francia
Bruno Latour, antropológiai módszereket alkalmaztak a tudomány vizsgálatá-
nál, és a tudományos gyakorlat olyan leírását adták, amely hasonló alapelveket
követ, mint az idegen kultúrák gyakorlatainak vizsgálata. Ezzel megfosztották a
tudományt annak a magától értetődőségnek a látszatától, amely nyilvánvalóként
fogad el olyan elköteleződéseket, amelyek csak alaposan belénk nevelt előíté-
leteink fényében tűnnek nyilvánvalónak – ilyenek a tudomány kitüntetettsége,
objektivitása, racionalitása stb. Az ilyen megfontolások tanulságait vesszük fi-
gyelembe a 11. és 12. fejezetekben.
Hasonló elvek alapján születtek azok az elemzések, amelyek a tudományt
társadalmi gyakorlatként kívánták jellemezni konkrét esettanulmányok segítsé-
gével. Harry Collins, Trevor Pinch és mások tudományos kísérleteket, kutatási
programokat és vitákat vizsgáltak társadalomtudományi eszközökkel, és feltár-
ták azokat a hatalmi- és érdektényezőket, amelyek a konkrét kutatási gyakorla-
tot befolyásolják. Figyelembe vették tudomány és technológia intim kapcsolatát
is (amelyet a „tiszta” tudományra koncentráló hagyományos elméletek meg-
próbálnak elleplezni), és azt próbálták feltárni, hogyan „konstruálják” társas
mechanizmusok mindazt, ami a tudományos-technológiai szférában ered-

ményként megjelenik. Megfontolásaikra szintén a 11. és 12. fejezetekben
támaszkodunk.
Hosszasan sorolhatnánk még a további irányzatokat és részterületeket: ho-
gyan jelent meg a szociológiai szempont a tudománytörténet-írásban, a tudo-
mányos szövegek és viták elemzésében, a tudományos berendezések és ábrá-
zolások vizsgálatában, a kulturális dimenzió kutatásában, stb. A téma rendkívül
szövevényes és szerteágazó, és ma is számos szerző fáradozik azon, hogy rend-
szerezze és összefoglalja a különböző nézeteket. Erre azonban nincs itt szükség:
minket továbbra is mindenek előtt az érdekel, hogy mindez milyen tanulságokat
hordoz a tudomány határainak szempontjából. Hagyjuk most egy időre az el-
méleti fejtegetéseket, és lássunk inkább néhány konkrét esettanulmányt! Mi-
előtt visszatérnénk az általánosságokhoz, nézzük meg, hogyan jelenik meg a
tudomány és áltudomány közti határvonal problémája néhány közismert vagy
kevésbé ismert esetben!
6. fejezet
A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa
A csillagok és az égitestek olyanok, mint a

pecsétnyomók, melyek jegyei különbözőképp
nyomódnak be a különböző anyagokba.
John Dee
A környezeted nem tudja, hogy nem ismersz

félmegoldásokat. Azt sem tudja, hogy a külvilág
számodra szimpatikus és ellenszenves közeg-
ből tevődik össze. Az egyik oldalon a barátok,
a másik oldalon az ellenségek állnak. Könnyen
barátkozol, és ezért gyakran a barátság is csak
időleges nálad. Ez nem azt jelenti, hogy elfe-
lejted a barátaidat, hanem azt, hogy bizonyos
feladatok elvégzéséhez szükséges emberekkel
össze is barátkozol.
(Asztrológiai jóslat egy kortárs lapban)
Amely fejezetből kiderül, hogy a bulvárlapok nem is közölnek asztrológiai jóslatokat,

pontosabban, hogy amit közölnek, az nem is igazi asztrológia. Megtudjuk továbbá, hogy
egy horoszkóp elkészítése igen nagy csillagászati tudást igényel, de ettől még persze nem
lesz tudományos tevékenység. Szóba kerül az is, hogy még az asztrológusok is tudják,
hogy inog a Föld tengelye, valamint hogy Helsinkiben a villamosok kötött pályán halad-
nak. Végül említünk néhány olyan egyetemhez kapcsolódó intézetet és tanszéket, ahol
asztrológiát oktatnak, és megbeszéljük, hogy van-e esélye ennek az asztrológiának arra,
hogy valamilyen módon elfogadott tudástípussá váljék.
A pszichológus Bertram R. Forer 1948-ban különös kísérletet végzett diákjain.

Személyiségtesztet osztott ki nekik, majd miután azt kitöltötték, „a teszt ered-
ményei alapján” analizálta a személyiségüket. Megkérte őket, hogy 0 (kevéssé
jellemző) és 5 (nagyon igaz) közt pontozzák le, mennyire jellemző rájuk az érté-
kelés. A diákok által adott pontszámok átlagos végeredménye 4.26 volt, tehát úgy
ítélték, a jellemzés meglehetősen jól ragadja meg személyiségüket. Ekkor Forer
bevallotta, hogy valójában egyáltalán nem a személyiségtesztek kiértékelése alap-
ján készítette a kiosztott jellemzéseket, hanem minden diák ugyanazt az értékelést
kapta, amelynek szövegét egyébként horoszkópok alapján állította össze. A szö-
veg így hangzott:
„Igénye van arra, hogy mások szeressék és csodálják, ugyanakkor

hajlamos az önkritikára is. Bár vannak személyes gyengeségei, általá-
ban jól ellensúlyozza azokat. Sok kihasználatlan adottsága van, amit
nem fordít az előnyére. Fegyelmezett és magabiztos kívülről, de belül
hajlamos aggodalmaskodásra és a bizonytalankodásra. Időnként ko-
moly kételyei vannak, hogy jól döntött, vagy helyesen cselekedett-e.
Szüksége van bizonyos mérvű változatosságra és sokszínűségre, és
elégedetlenné teszi, ha korlátokkal, akadályokkal kerül szembe. Büsz-
kén független gondolkodónak tartja magát, és nem fogadja el mások
állításait megfelelő bizonyíték nélkül. Ugyanakkor nem tartja okos
dolognak önmagát túl őszintén megnyitni mások előtt. Időnként extro-
vertált, barátságos, társasági, máskor introvertált, óvatos és zárkózott.
Egyes vágyai igen valószerűtlenek.”
Miért érezték úgy a diákok, hogy ez a szöveg olyan nagyon érvényes rájuk? Több
értelmezés lehetséges. Sokak szerint puszta vágyteljesítés játszódik le, amely mö-
gött az emberi hiúság áll: azt fogadjuk el, amit szeretnénk hinni magunkról. Mivel
az elemzés főleg pozitív elemeket tartalmaz, nem is olyan nehéz magunkra értel-
mezni. Mások a hiszékenységet jelölik meg fő okként. Az utókísérletek minden-
esetre kimutatták, hogy az elfogadást erősíti, ha az alany úgy gondolja, a leírás
kizárólag rá vonatkozik (Forer diákjai természetesen nem tudták, hogy mindenki
ugyanazt a szöveget kapta), ha az alany hisz a kiértékelő tekintélyében, és ha az
értékelés inkább pozitív, mint negatív.
A pszichológia ezt a jelenséget, nevezetesen, hogy egy jól megírt
szöveg állításait hajlamosak vagyunk érvényes jellemzésnek elfogadni saját
magunkról, Forer-effektusnak, más néven Barnum-jelenségnek hívja. Az utóbbi
elnevezés P. T. Barnum cirkuszművészre utal, aki állítólag mestere volt emberek
pszichológiai manipulálásának.
6. fejezet – A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa 127
Bizonyára mindannyian találkoztunk már e jelenséggel, még ha nem ismer-

tük is a szakemberek köreiben használatos hivatalos nevét. Melyikünk ne olva-
sott volna ehhez hasonló jellemzést saját horoszkópjegyéről valamely bulvárlap
vagy internetes portál asztrológiai rovatában? Az ilyen jellemzések sajátja, hogy
még ha nem is érezzük egytől egyig találónak állításait, több olyan mondatot
tartalmaznak, amelyek „stimmelnek”, amelyek érvényesek sorsunkra vagy
egyéniségünkre, mint olyat, amely egyáltalán nem.
Nem meglepő, hogy a Forer-effektus a szkeptikusok kezében döntő fegy-
ver számos olyan jóstudománnyal szemben, amelynek előrejelzései az emberi
viselkedésre és személyiségre vonatkoznak, és amelynek, ahogy gyakran fo-
galmaznak, „módszerei nem adnak érdemi jellemzést, mégis igen sok elégedett
használójuk van.” Bár a magazinok egyszerű jóslatainak „beválásával” szem-
ben valóban erős érv a Forer-effektusra hivatkozni, fontos tudatosítani, hogy az
asztrológia hagyománya – akár elfogadjuk állításait, akár nem – mind történeti-
leg, mind hatásmechanizmusát tekintve jelentősen bonyolultabb, mint az ilyen
„vulgáris asztrologizálás.”
Mindenekelőtt, az asztrológia nem osztja az emberiséget 12 felé a horosz-
kópjegyek alapján. A gyakorló asztrológusok sem ma, sem a múltban nem abból
indultak ki elsősorban, hogy melyik zodiákus jegyben tartózkodik a nap a szü-
letéskor, ez az információ csak az egyik, és nem is a legfontosabb összetevője
a horoszkópnak. Legalább ilyen fontosak az egyes bolygók pozíciói a zodiákus
övhöz képes, a hold helyzete, és általában olyan adatok, amelyek csak a születés
pillanatára/órájára érvényesek (az aszcendens információi stb.), és amelyek nem
változatlanok egy teljes hónapon keresztül, mint a bulvárlapok leegyszerűsített
jóslataiban. A gyakorló asztrológusok két olyan csecsemő esetében, akik egy
óra különbséggel születtek, radikálisan eltérő horoszkópot szerkesztenek.
Az asztrológia hagyománya
Az asztrológia – saját állítása szerint – képes leírni és megjósolni egy ember, egy
népcsoport, egy intézmény vagy egy ország „személyiségét”, viselkedését és sorsát
a horoszkópja alapján. A horoszkóp az ég egyfajta földközéppontú térképe, ame-
lyen a születés pillanatának az asztrológia szempontjából jelentős elemei – a zodi-
ákus, a csillagjegyek, a bolygók, az aszcendens és a házak – fel vannak tüntetve.
Bár a horoszkópokban szereplő információk elrendezése sokat változott az idők

folyamán, maguk az információk hasonlóak maradtak. Nézzünk egy középkori és
egy modern horoszkópot:
6.1 ábra: Hunyadi Mátyás király pozsonyi egyetemének horoszkópja 1467-ből

6.2 ábra: Az egyik szerző horoszkópja
Az idők folyamán az asztrológiának számos alterülete körvonalazódott. A leg-

ismertebb ágazat a születési asztrológia, amely abból indul ki, hogy milyen
égi konstellációk hatottak egy adott személy születésének vagy egy intézmény
alapításának a pillanatában az illető ember vagy intézmény sorsára és személyi-

ségére. A mundánasztrológia népcsoportok, országok, hadjáratok, politikai pártok
és kormányok jövőjével kapcsolatos általános – az egyes ember szintje feletti –
jóslatokat tesz, az asztrometeorológia – más szóval: asztrológiai időjóslás – pedig
ennek egy időjárásra szakosodott alesete. A kérdőasztrológia azon a feltételezé-
sen alapszik, hogy a csillagok a kérdés feltevésének a pillanatában tartalmazzák
a megfelelő választ, az asztrológusnak azt kell tudnia, hogy az ég melyik tarto-
mányában keresse. Végül pedig az elektív vagy időválasztó asztrológia éppen
fordítva működik, mint az eddigi típusok, nem egy adott időpont horoszkópjából
indul ki, hanem egy kívánt végkifejlethez keresi a megfelelő égi konstellációjú
időpontot. Az asztrológus abban ad tanácsot, mikor alapítsunk meg egy egyete-
met, mikor induljunk ostromra egy vár ellen, mikor utazzunk hosszú útra, vagy
mikor házasodjunk meg úgy, hogy az eseményt minél kedvezőbb asztrológiai ha-
tások segítsék. E négy fő terület alatt aztán rengeteg kisebb alkalmazási területet
találunk, amelyek közül talán az orvosi asztrológiát érdemes megemlíteni, amely
mind a betegség azonosításában, mind az ajánlott gyógymód kiválasztásában fi-
gyelembe vesz asztrológiai tanácsokat. Ez a tudomány, amint látni fogjuk, a kö-
zépkorban komoly szerepet játszott az orvoslás területén, és ezt a szerepét egészen
a 18. század elejéig őrizte.
Az asztrológia alaptörvényeit és gyakorlatát nem az aluljárókban kapha-
tó könyvek olcsó népszerűségre törekvő szerzői találták ki. Ez a hagyomány
évezredekkel ezelőtt jelent meg, és nem csupán egy, hanem több különböző
gondolkodású (görög, európai keresztény, indiai, arab, kínai) kultúrában virág-
zott sok száz éven keresztül (mindenképpen hosszabb időn át, mint amennyi a
newtoni mozgásegyenletek elfogadása óta eltelt), és olyan emberek gyakorol-
ták, akik korukban jelentős értelmiséginek számítottak. Ennek pedig részben
az volt az oka, hogy az asztrológia alapelvei a tudományos forradalom bekö-
szöntéig (16–17. század) meglehetős összhangban álltak az uralkodó fizikai és
kozmológiai elképzelésekkel.
Ahhoz, hogy helyesen térképezzük fel a múltnak azt a tudományos össze-
függésrendszerét, amelyben az asztrológia helyét kell meghatározni, rendkívüli
akadályokat jelent az a hozzáállás, amely a múltbéli viszonyokban, érvekben,
vitákban és elutasításokban mindenáron a maiak előképét igyekszik felfedez-
ni – ahogyan azt a 4. fejezetben láttuk. A tudomány történetének eseményeit
a ma szemszögéből megítélni, feltenni azt a kérdést, miért nem jöttek rá elő-
deink egy bizonyos igazságra, amelyet mi ma már tudunk, más szóval a múlt
tudományos eredményeit a jelen tudományához mérni, sokat elárulhat saját
korunkról, a múltról azonban torz képet kínál. E hozzáállás legrosszabb változa-
ta a múltat úgy írja meg, mintha mindig is a mába akart volna eljutni, és azokat
a modernnek hangzó gondolatokat emeli ki, amelyek éppen ide vezetnek, ami
pedig nem, azt csak a tudomány szabad fejlődését korlátozó akadálynak tekinti.
Egy ilyen megközelítésben a múlt a jelen dicsőítésére szolgál. Ezzel a megkö-
zelítéssel éles ellentétben azonban az utóbbi évtizedek tudománytörténet-írása
azt tanítja, hogy bizonyos mértékig meg kell feledkeznünk arról, ami azóta tör-
tént a tudományban, hogy vizsgálati időszakunk lezárult. A problémát persze
nem az jelenti, ha a jelen szempontjai szerint teszünk fel kérdéseket a múltnak,
hanem az, ha a jelen szempontjai szerint válaszolunk rájuk. Nem csak az aszt-
rológia jelen alapú elítélése lehet félrevezető, hanem megdicsérése is: amikor
Lynn Thorndike mágiatörténész (akiről a 4. fejezetben olvashatunk részlete-
sen) az általános tömegvonzás elméletének Newton előtti megsejtéséért mél-
tatja az asztrológiát, ugyanúgy az anakronizmus hibájába esik (a középkorban
ugyanis egyszerűen nem létezett a természettörvény fogalma), mint aki a mai
szempontok alapján ítéli el.
Az elfogadás
Az asztrológia megítélése az ókorban, a középkorban és a koraújkorban sokban

különbözött a maitól. Az égitesteknek a földi eseményekre gyakorolt hatását
kutató diszciplína nem számított feltétlenül a mágikus tudományok közé. Most
eltekintünk attól, hogy részletesen tárgyaljuk e tudomány karrierjét és központi
szerepét olyan, nem európai kultúrákban, mint India, Kína, Egyiptom vagy Me-
zopotámia, sőt, még az európai hagyomány kezdeteit sem részletezzük, hanem
rögtön a késő ókori és középkori kozmológiai modelleket jelentősen befolyásoló
Arisztotelésszel kezdjük. Arisztotelész hierarchikus világmodellje, anyagelméle-
te, és az égi szférákról adott leírása egyik fontos forrása volt az égitestek hatásáról
szóló elképzelésnek. A filozófus szerint a földi világ a négy elemből, azaz földből,
vízből, levegőből és tűzből tevődik össze (más szóval minden földi létező, tárgy
vagy élőlény ezen anyagok valamilyen kombinációjából áll), míg minden, ami a
Hold felett található, az ötödik elemből, a kvintesszenciából áll. A Hold szféráján
kívüli koncentrikus gömbhéjakon a Vénusz, a Merkúr, aztán a Nap, a Mars, a
Jupiter és a Szaturnusz következik, legkívül az állatövi jegyek, és végül pedig a
végső mozgatót találjuk. Ebben a Hold feletti világban nincsen változás, semmi
sem keletkezik és pusztul, mozgás csak a legtökéletesebb módon, körpályán le-
hetséges. A világegyetem középpontjában elhelyezkedő (gömbszerű!) Földön
viszont keletkeznek és pusztulnak a dolgok, a világnak ez a része messze van a
tökéletes szféráktól, amelyek sora a Földet körülvevő Hold szférájánál kezdődik,
ezen túl van az egyes bolygók (köztük a Nap), majd az állócsillagok szférája.
Arisztotelész rendszerében egy szférákon kívüli, ún. első mozgató felelős a vi-
lág különféle mozgásaiért, a hatás tehát – legalábbis ahogyan a középkor értette
Arisztotelészt – valahonnan kívülről jön, és az egyes égi szférákon keresztül érke-
zik az egyre alacsonyabb rendű szférákhoz, majd a földi világba. Ebben a világ-
ban természetes, hogy a pusztulásra képtelen, isteni és tökéletes égi szubsztancia
hatást gyakorol a földi, romlékony és örökké változó világra.
Fontos hangsúlyozni persze két dolgot: Arisztotelész maga nem fejtett ki
semmiféle pozitív tanítást az asztrológiáról, és nem beszélt a bolygók hatásá-
ról. Bár kozmológiai rendszere kiváló alapanyagul szolgált mindenféle későbbi
asztrológiai megfontoláshoz, maga nem foglalkozott e megfontolásokkal, világ-
modellje jelentős módosulások eredményeképpen futott be asztrológiai karriert.
Az eredeti arisztotelészi modell és az asztrológia közt lényeges különbség, hogy
az utóbbi, bár hierarchikus, de sokkal inkább folytonos világot képzel el, mint
Arisztotelész, aki a Hold szférájánál éles határt vont a változó földi és az örök
égi világ közé.
Az eltérés annak köszönhető, hogy az asztrológiának Arisztotelész mellett
sok más nagyra becsült forrása volt. Ilyenek többek közt Platón, valamint a hel-
lenizmus olvasztótégelyében összeforrott neoplatonizmus, sztoikus tradíciók,
hermetizmus, kaldeus elemek és végül a csillagász Ptolemaiosz, aki a későb-
biekben legalapvetőbbnek tekintett csillagászati mű, az Almageszt mel-
lett megírja az asztrológia egyik alapkönyvét, a Tetrabübloszt is. Ezek a
különféle hagyományok szépen összegződtek a rendkívül termékeny arab
asztrológiában (elsősorban Abu-Masar kézikönyveire kell itt gondolnunk),
mely a 12. századtól fejtette ki hatását az európai kultúrára nem utolsósorban az
ezek hatását tükröző híres, Arisztotelésznek tulajdonított, de nem tőle származó
iratokban. Ez utóbbi művek egy tökéletesen elrendezett világ oksági rendszerét
mutatják be, az első okozótól az utolsó létezőig. Egy ilyen rendszerben, ahol az
„intelligenciák” mint az egyedüli és örök Isten – az első mozgató – hatásának
vektoraiként tűnnek fel, a csillagoknak az emberi sorsra gyakorolt befolyása
egybecsengett a kozmológiai elképzelésekkel.
Szó sincs természetesen arról, hogy az asztrológia ne okozott volna teoló-

giai problémákat a középkorban, sem arról, hogy az asztrológia terminus igen
gyakran ne mint valami babonás, démoni tudomány szinonimája jelent volna
meg. A nagy év elmélete (mely szerint az égitestek konstellációi bizonyos idő
elteltével visszatérnek, és ennek függvényeként a földi történelem is lényegileg
periodikus volna), valamint a csillagoknak az egyes eseményekre és a szabad
akaratra gyakorolt hatása a hivatalos teológia szempontjából mindig is botrá-
nyosnak számított, az azonban minden teológus számára világos és elfogadott
volt, hogy az ég gyakorol valamiféle általános hatást a földi eseményekre.
Szentviktori Hugó 12. századi szerző szerint például olyan általános jelenségek,
mint az egészség, a betegség, a viharos és a derűs időjárás, a termékenység és a
terméketlenség valóban az égi testek befolyása alatt állnak.
Komoly vita bontakozott ki, és különböző asztrológiai iskolák alakultak
akörül a kérdés körül, vajon az égitestek csak jelzik, vagy egyenesen okozzák
is a földi folyamatokat. Az egyik iskola szerint csupán arról van szó, hogy
a természet tükrök sorozata, és a fentiekből kiolvashatjuk az alant vég-
bemenő történéseket, mert Isten referenciával ruházta fel a csillagokat.
Szabadon tárgyalhatjuk az asztrológiai jóslatok és a történelmi események meg-
feleléseit, nem vagyunk azonban képesek arra, hogy befolyásoljuk a világot a
titkos megfelelések segítségével (például talizmánmágiával), hiszen a világ ele-
mei nem állnak ok-okozati kapcsolatban egymással. Ennél az elvnél azonban
vadabb következtetésekre jogosít fel az ég és föld kapcsolatának oksági kon-
cepciója, mely szerint az égi események és entitások erejét kiismerve, puszta
természettudományos ismereteinkre támaszkodva felfedhetjük okozati hatása-
ikat. Ez a vélemény bármiféle beavatkozó mágikus praktika előtt megnyitja az
utat, hátulütője azonban, hogy nehezen egyeztethető olyan keresztény elvekkel,
mint az isteni gondviselés vagy a szabad akarat, így kevésbé is lehetett nyíltan
művelni.
A középkori keresztény szerzőknek mindenesetre több okuk is volt, hogy
higgyenek a csillagok általános hatásában: a tudományuk egyik legfontosabb
pillére, az arisztotelészi fizika és ennek továbbélése az arab természetfilozófiai
hagyományban, valamint – bármilyen furcsán hangzik is – maga a józan ész és
tapasztalat.
Nézzük most ez utóbbiakat! A bolygómozgások és a földi események köz-
ti megfelelések megállapításának eredetileg pontos megfigyeléseken alapuló,
megalapozott, tapasztalati háttere volt. Évről-évre egybeesett Egyiptomban
például a Sothis (Szíriusz) csillag feltűnése az égen és a Nílus áradása a földön.

A Nílus áradásával pedig az egyiptomi élet majd minden területe összefüggött,
így ez az összefüggés nagy jelentőségre tett szert. De vannak más – talán általá-
nosabb jelentőségű – bizonyítékok is az összefüggésre. Először is, ki tagadhatná,
hogy az égből érkező fénysugár a földi világosság és meleg forrása, az évszakok
pedig szoros összefüggésben változnak a Nap zodiákus menti vándorlásával?
A Nap okozza továbbá a víz párolgását és így közvetve az esőket, a földi élet
alapfeltételét. Látható az is (bár erről sokáig vita folyt a történelemben), hogy
a tengeri árapály a Hold mozgásának következménye, az iránytű 12. századi
felfedezése után pedig sokak szemében bizonyossá vált, hogy az égi szféra pó-
lusai mágneses hatást gyakorolnak egyes földi ásványokra. Másutt összefüggést
állapítottak meg az osztrigák, a tengeri sün, az egérmáj, a macskaszem és a fák
változása és a Hold periódusai között, és a Hold befolyását gyanították az epi-
lepsziások, a holdkórosok tünetei és a nők havi ciklusa hátterében. Ma is él még
a csillagok hatásának emléke az influenza („befolyás”) szóban.
Könnyű folytatni az analógiát: ha a Napnak és a Holdnak ilyen feltűnő a
befolyása, miért ne lehetne a többi égitestnek is – persze valamelyest kevésbé
feltűnő – hatása a földi folyamatokra? Az asztrológiában központi jelentőségű
elképzelés, a korrespondenciák, azaz a megfelelések koncepciója szerint a kü-
lönféle bolygók és a csillagjegyek kapcsolatban, megfelelésben vannak a földi
fémekkel, a kövekkel, növényekkel és a test különféle részeivel. A különféle
bolygók különféle feladatokra „szakosodtak”. A Hold például nőnemű és vi-
zes „bolygó”, hatása különösen erőteljes a gyermekkorban, kapcsolatban van
az őrültséggel (holdkóros, lunatic) és a szüzességgel. Vénusz tudvalevőleg a
szerelem istennője, a Vénusz bolygó pedig a szerelem bolygója, erotikus va-
rázslást tehát Vénusz napján, pénteken kell folytatni, akkor domináns ugyanis,
és sikeres házasságot is ilyenkor kell kötni (a péntek, amely számos nyelven ne-
vében is utal a Vénuszra vagy a neki a germán mitológiában megfelelő Freiára:
Vendredi, Venerdì, Freitag, Friday – a hét többi napjához hasonlóan, melyek
neve bolygójukra utal). Hadat indítani pedig tudvalevőleg akkor érdemes, ha
a hadászat bolygója, a Mars olyan jegyben tartózkodik, amely nem gyengíti
befolyását.
Ha mindehhez a „tudományos” háttérhez hozzávesszük a görög vallás és
filozófia, valamint a hellenisztikus és arab tudomány szentesítő erejét, belát-
hatjuk, hogy egy ókori vagy középkori asztrológus könnyedén leélhette úgy az
életét, hogy a problematikus pontokat elkerülve és a tabutémákat tiszteletben
tartva háborítatlanul dolgozott tudományán. A késő középkori asztrológia egyik

legrészletesebb összefoglalása Pierre d’Ailly tollából született, aki a párizsi
egyetem nagy tiszteletben álló kancellárja volt. Az asztrológia ekkor tudomány,
része az egyetemi oktatásnak: Bolognában, az egyik legrégebbi egyetemen és
a korabeli orvostudomány centrumában általános volt a meggyőződés, hogy
az orvoslás mestersége értelmetlen a csillagok tudománya (az asztrológia és az
asztronómia) nélkül. Montpellier-ben minden orvosnövendék elsajátította az
asztrológiai orvostudomány alapjait, a bécsi egyetem híres csillagászai sokszor
gyakorló asztrológusok, Krakkóban pedig az asztronómia tanszék oktatói alapí-
tottak egy külön tanszéket kimondottan az asztrológia oktatására.
Az asztrológia mint tudomány szomszédos volt a csillagászat nemes és
megbecsült tudományával, másik irányból azonban határos volt a természetes
vagy démonikus mágia gyanakvásra és aggodalomra okot adó területeivel, mely
szomszédság újra és újra kompromittálta az asztrológia gyakorlóit. Az asztro-
lógiának a tudományos presztízse nem terjedt ki azokra a szövegekre, amelyek
a talizmánmágia területére tartoznak, és amelyek azt tanították, hogyan lehet
különféle talizmánokkal bolygószellemeket arra kényszeríteni, segítsenek önös
– hadászati, ártó, szerelmi stb. – céljaink elérésében. A legnagyobb elfogadott-
ságban virágoztak azonban olyan alkalmazott tudományok, mint az asztrológiai
néprajz, földrajz és orvoslás.
Az asztrológiát ilyen módon legitimáló földközpontú és hierarchikus szer-
kezetű világkép mára lebomlott, és fokozatosan átadta a helyét annak a kozmo-
lógiai modellnek, amelyben ma is hiszünk. A Föld csupán egyike a bolygóknak,
amelyek egyébként többen vannak, mint a régi asztrológusok gondolták, a Nap
és a Hold pedig egyáltalán nem bolygó. Ez a változás sok szempontból alá-
ásta az asztrológia világképét, de kezdetben egyáltalán nem lehetetlenítette el.
Tycho Brahe, valamint a kopernikuszi csillagászat számos korai képviselője,
így Rheticus vagy Kepler, lelkes asztrológusok voltak. Ahogyan maga Galilei
is megírta egy levelében, az asztrológia földközpontú perspektívája egyáltalán
nem jelent elköteleződést sem a földközpontú, sem a napközpontú univerzum
elmélete mellett.
Valami mégiscsak megváltozott: míg a 16–17. századig az asztrológia a kor
tudományos keretei közt művelhető gyakorlat volt, ma már nem tartjuk annak,
az ég általános hatásának gondolata korábban elfogadott formájában kiszorult
a hivatalos tudomány területéről. A továbbiakban jelenkori vitákat szemügyre
véve keressünk választ arra, miért is „nem tudomány” az asztrológia.
Az elutasítás
1975 októberében a Humanist című folyóirat hasábjain napvilágot látott egy kiált-
vány 186 vezető kutató (csillagász, fizikus, matematikus, filozófus, köztük tizen-
nyolc Nobel-díjas tudós – olyan ismert értelmiségiek, mint például Konrad Lorenz
és Szentágothai János) aláírásával, akik az asztrológiai gyakorlatot tudománytalan
és káros volta miatt ünnepélyesen elítélik, mert – mint a szöveg fogalmaz – az
asztrológiának nincs tudományos háttere. A régi időkben – fogalmaznak az elíté-
lők – hittek az emberek az asztrológusok tanácsaiban, mert az asztrológia mágikus
világképük része volt, és nem tudták, milyen hatalmas távolságok választják el a
bolygókat és a csillagokat a Földtől. Ma azonban ezzel már tisztában vagyunk,
és tudjuk, hogy a gravitációs és egyéb hatásuk elhanyagolhatóan kicsiny, tehát
egyszerűen tévedés azt gondolni, hogy az égitestek által a születés pillanatában
gyakorolt hatások bármilyen módon befolyásolhatják a sorsunkat. Miért hisznek
mégis az emberek az asztrológiában? – teszik fel a kérdést. Nyilván azért, mert
ezekben a bizonytalan időkben sokan vágynak a megbízható tanácsadás nyújtotta
biztonságra, szeretnék azt hinni, hogy az asztrológiai hatások meghatározzák sor-
sukat. Azonban – érvelnek a tudósok – szembe kell néznünk a ténnyel, hogy saját
sorsunkért mi vagyunk a felelősek. A tudósok az asztrológia, az irracionalizmus
és a szellemi sötétség terjedéséért a médiát és az „egyébként neves folyóiratokat,
magazinokat és kiadókat” teszik felelőssé, amelyek a felvilágosodás és oktatás
nagyfokú elterjedését semmibe véve kritikátlanul terjesztik a horoszkópokat. Ös�-
szefoglalásul: akik mégis hisznek az asztrológiában, ezt annak ellenére teszik,
hogy nincs igazolt tudományos alapja hitüknek, sőt, erős bizonyítékok szólnak az
asztrológia ellen.
Bár a kiáltványt közel kétszázan írták alá, a megszövegezés három szerző-
től származik: Bart Boktól, az Amerikai Csillagászati Társaság korábbi elnö-
kétől, Paul Kurtz filozófiaprofesszortól, a Humanist egyik szerkesztőjétől, és
Lawrence Jerome tudományos népszerűsítőtől. A kiáltvány után részletesebb
szövegek következnek Bok és Jerome tollából az asztrológia alapjait kritizá-
landó (Bok például azzal érvel, hogy az asztrológia a hívők elkeseredett vágyát
lovagolja meg, hogy megoldást találjanak a nehéz problémákra).
Na mármost Paul Feyerabend, akinek tudományfilozófiai nézeteiről a 3.
fejezetben már volt szó, közelebbről is szemügyre vette a kiáltványt. Szerinte
az olvasót, akinek a tudományról alkotott képe a racionalitás, objektivitás és a
pártatlanság fogalmaival szoros összefüggésben formálódott, meg fogja lepni

a nyilatkozat vallásos hangvétele, elégtelen érvelése és az a tekintélyelvű mód,
ahogyan ezen érveket tálalja. A szerzők és az aláírók tekintélyüket vetik latba
meggyőződésük kifejtésekor, a hangsúlyt az aláírók mennyiségére, és nem az
érvek helyességére teszik. Miért van szükség ilyen sok aláírásra, ha egy szö-
vegnek jók az érvei? – kérdezi Feyerabend. A nyilatkozat első mondatai pedig
– folytatja talán egy kissé gonoszkodva, de nem minden alap nélkül – feltűnően
emlékeztetnek az egyház által 1484-ben kiadott, a boszorkányság és a mágia
problémakörével foglalkozó Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) beve-
zetésére:
• A kiáltvány: Különféle területeken dolgozó tudósok aggodalmát
felkeltette, hogy a világ sok részén növekszik az asztrológia elfoga-
dottsága. Mi, alulírott csillagászok, asztrofizikusok és más területe-
ken dolgozó tudósok, óva intjük a közönséget[...]
• VIII. Ince pápa: Eljutott fülünkig a hír, nem kis keserűséget okozva
bennünk, hogy sok országban nem kevés férfi és nő, megfeledkez-
ve saját megváltásáról elfordult a katolikus egyháztól, és az ördögre
bízta magát.
A különbség az, folytatja Feyerabend, hogy a Malleus szerzői – ellentétben a
186 aláíróval – ismerik ellenfelüket, akinek álláspontjáról korrekt beszámolót
nyújtanak, majd megvizsgálják és érvekkel hatástalanítják azt. Az elutasítás nem
csak a hivatalos véleményt közli, hanem más érveket is számba vesz, és még ha
ezek végül elutasításra kerülnek is, az olvasó megismerkedhet az alternatívákkal.
Feyerabend szerint a modern elutasítók mindennek nem látják szükségét.
De a kiáltvány „tudományos” érveivel is komoly problémák adódnak. Bok
szerint például a csillagászat és az űrfizika modern fogalmai nem támasztják alá,
sőt cáfolják is az asztrológiát. Ez azonban nem igaz – érvel Feyerabend –, mert
a naptevékenység igenis hat a bolygóközi anyagra és közvetve a földi életre. E
hatás leghíresebb példáját az osztrigák kínálják, amelyekről tudjuk, hogy az ár-
apállyal összhangban nyílnak és csukódnak. 1954-ben a biológus Frank Brown
nagy hatású tanulmányt publikált, amelyben azt állította, hogy ha az osztrigá-
kat elszállítják eredeti lakhelyükről, két hét után akkor is alkalmazkodnak az új
lakhelyük árapály ingadozáshoz, ha ott laboratóriumi körülmények közt tartják
őket, és fizikailag nem érintkeznek a tengerrel. Brown szerint tehát az osztrigák
érzékelik a Hold által kiváltott árapály ingadozást, és nem csak a víznyomás
megváltozása által, hanem szemlátomást közvetlenül a Hold révén. Feyerabend

még gumós növényeket említ, amelyek akkor is követik viselkedésükkel a hold
fázisokat, ha konstans hőmérsékleten, nyomáson, fényben, nedvességen tartják
őket. Feyerabend mindebből azt a következtetést vonja le, hogy mivel léteznek
ilyen példák, kategorikusan semmiképpen nem lehet kijelenteni, hogy a tudo-
mány állításai egyáltalán nem támasztják alá az asztrológiát.
Arról nem is beszélve, hogy a kiáltvány azzal kívánja rossz fényben feltün-
tetni kritikája tárgyát, hogy kinyilvánítja, az asztrológia valaha a mágikus világ-
nézet része volt (ezt Jerome tovább bontogatja cikkében). Na de, ha a tudomány
valaha a mágikus világnézettel szoros kapcsolatban állt, akkor az is hülyeség?
Nem is beszélve a távolhatás gondolatától a gravitáció elméletében, vagy a ter-
mészet folyamatába való tudósi beavatkozás gondolatától (erről részletesebben
lásd a 4. fejezetet), amelyek valaha mind mágikus gondolatok voltak. A puszta
történeti eredet nem érvényteleníthet egyetlen tudományos nézetet sem.
Kétségtelen, komoly tudósok szólnak hozzánk, akik mind jelentős képvi-
selői szaktudományuknak, szavuknak tehát súlya van. Azonban biztosak va-
gyunk-e abban, hogy éppen ők azok a szakértők, akikre hallgatnunk kell, ha az
asztrológia tudományos vagy áltudományos volta felől állást kell foglalnunk?
Az asztrológia a mágiából született – állítja egy olyan társaság, amely semmilyen
történeti vizsgálatot nem végzett, és amelyben nincsen egyetlen tudománytörté-
nész sem. Az emberek azért adnak hitelt az asztrológia jóslatainak, mert kusza
korunkban vágynak a biztos tanácsra – mondják, szemlátomást felhatalmazva
érezvén magukat, hogy megmagyarázzák, milyen világnézeti okokból hisznek
az emberek manapság az asztrológiában, de közben semmilyen kutatásra nem
hivatkoznak, amely állításukat alátámasztaná, és nincsen egyetlen pszichológus
vagy antropológus sem az aláírók közt. Az asztrológiába vetett hit terjedéséért
a horoszkópokat leközlő média felelőtlen és kritikátlan magatartása felelős –
figyelmeztetnek, de nem idéznek ezzel kapcsolatos felméréseket, és a társaság-
ban nem találunk médiakutatókat. A kiáltvány szerzői egyértelműnek veszik,
hogy szakmai kompetenciájukon túl is nyilatkozhatnak, nekünk azonban egyre
komolyabbak a kétségeink, vajon tényleg sikerült-e megtalálnunk annak a kér-
désnek a szakértőit, amelyben állást szeretnénk foglalni.
A filozófusok
Talán közelebb kerülünk a válaszhoz, ha megnézzük, hogyan foglaltak állást

azok a – 3. fejezetben valamelyest már megismert – tudományfilozófusok, akik
szakmájuk szabályait követve részletesen foglalkoztak a demarkáció kérdésé-
vel. Ez azért is érdekes, mert a tudományfilozófusok szemlátomást éppen az
asztrológiát tartották a par excellence áltudománynak, amelyen bemutathatták
saját demarkációs kritériumukat.
A logikai pozitivisták szempontjából az asztrológia azért nem tudomány,
mert nem lehet verifikálni, azaz visszavezetni tapasztalati állításokra. Ez azon-
ban nem feltétlenül jogos kifogás. Bár a különféle égi hatások sokasága miatt az
asztrológia valóban nem ad mindig pontos jóslásokat, hanem inkább tendenci-
ákat jelez (mint pl. a meteorológia), azért mégiscsak tesz olyan, a jövőre vagy
a sorsra vonatkozó kijelentéseket, amelyek igazságértéke megállapítható (erről
bővebben lásd Gauquelin eredményeit alább, mely eredmények persze vitatot-
tak, de az elvi tesztelhetőséget mindenképpen bizonyítják).
És mi történik, ha Karl Popper demarkációs kritériumát, a falszifikációt
alkalmazzuk az asztrológia nem tudományos voltát bizonyítandó? Ha vissza-
emlékszünk a falszifikáció elméletének Lakatos-féle kritikáira, azt látjuk, hogy
ez megint csak problematikus: sokszor mi sem vetjük el „ortodox” tudománya-
inkat – amikor azok falszifikálódni látszanak, megőrizzük az elmélet központi
téziseit (a kemény magot), és módosítjuk a tapasztalati világgal közvetlen érint-
kezést biztosító segédhipotéziseket. Az asztrológusok persze nem sietnek elvet-
ni az asztrológia egészét, amikor egy jóslat nem válik be, de teljes falszifikáció
a „tudományos” diszciplínák területén sem szokott megtörténni – ezt inkább
csak egyes elméletek, de nem teljes tudományok esetében várhatjuk. Az aszt-
rológia történetének ismeretében pedig azt látjuk, egyáltalán nem igaz, hogy
a gyakorló asztrológusok ne bírálnák időnként felül elméleteiket a sikertelen
jóslatok fényében.
Még a forradalmi hatású Thomas Kuhn, akinek tudományfilozófiai néze-
teit sokszor irracionálisnak és relativistának bélyegezték, sem bizonyult sokkal
megengedőbbnek az égitestek földi hatásának tudományával szemben. Kuhn
szerint a tudományok története ún. normáltudományos szakaszok, paradigmák
sorából áll össze, amelyek során a tudósok megadott kérdésekre keresik a vála-
szokat – ezt hívja Kuhn rejtvényfejtésnek. A paradigmát, amikor a rendszeren
belül megoldhatatlannak bizonyuló problémák (ún. anomáliák) sokasodnak,
tudományos forradalmak söprik el, hogy aztán a forradalmat új, az előzőtől mód-
szertanában, alapfogalmaiban és világlátásában különböző paradigma kövesse.
Az asztrológusoknak Kuhn szerint „nem voltak megoldásra váró rejtvényeik,
és ezért nem volt művelésre alkalmas tudományuk”, márpedig rejtvényfejtés
nélkül nem beszélhetünk tudományról. Ez azonban megint nem feltétlenül jo-
gos kifogás, ugyanis az asztrológia rendszeresen kijelöl és megold problémá-
kat (például: hatnak-e az újonnan felfedezett bolygók a földi eseményekre, ho-
gyan lehetne pontosabban meghatározni valakinek születési pillanatát, stb.), és
persze egyáltalán nem úgy végzi a rejtvényfejtést, ahogy azt Kuhn elvárná, de
mégiscsak végzi.
Az itt idézendő filozófusok közül talán Paul Thagard jut a legóvatosabb
következtetésre. Thagard szerint ugyanis az, hogy mi tudomány és áltudomány,
szorosan véve három tényezőn múlik:
1. Magán az elméleten – ma a következő tényezők meglétét tekintjük fon-

tosnak: szerkezet, előrejelzés, magyarázat, problémamegoldás, van-e
fizikai megalapozás, stb.
2. A társas környezeten – beleértve a gyakorlókat és a tudósokat, megvizs-
gálva, hogy mi az egyetértés arról, hogyan kell tudományosan kezelni
problémákat, hogy vajon a gyakorlók egyetértenek-e a módszerekben,
és akarnak-e magyarázatot adni az anomáliákra.
3. A történeti dimenzión – nem csak arra van szükség egy diszciplína
elvetéséhez, hogy anomáliákkal szembesüljön, hanem arra is, hogy
legyen ugyanabban az időben egy alternatív, de sikeresebb versenyző
diszciplína. Thagard szerint éppen a pszichológia sikere óta vált iga-
zán áltudománnyá az asztrológia, mert a pszichológia hasonló problé-
mákra keresni a választ – csak mai elképzeléseink szerint tudományo-
sabban –, mint az asztrológia.
Nem biztos, hogy Thagardot – aki egyébként maga is megváltoztatta később kö-
vetkeztetését – egészen idáig szeretnénk követni érvelésében, azt azonban fontos
meglátásnak tartjuk, hogy egy elképzelés tudományos vagy nem tudományos
volta nagyban függ társas és történeti dimenzióktól. Hogy valamiféle megoldás-
hoz mégiscsak közelebb kerüljünk, a következőkben megnézzük az asztrológia
gyakorlatával kapcsolatos konkrét vitás területeket, és az asztrológia védekezési/
ellentámadási stratégiáit. Végül pedig felvetjük, hogy talán nem is azt kellett volna
tennünk, amit tettünk, mert egy másik megközelítés még közelebb vinne a prob-
léma megoldásához.
A vita
Az asztrológia ellenzői közt széleskörű egyetértés mutatkozik afelől, hogy az aszt-

rológia áltudomány. Arról azonban, hogy miért az, már megoszlanak a vélemé-
nyek attól függően, ki milyen hagyomány vagy tudomány képviselőjeként fejti ki
kritikáit. Az asztrológia tudományos státuszáról folytatott vita szereplői közt egy-
aránt találunk csillagászokat, természettudósokat, filozófusokat, szociológusokat,
történészeket és laikus érdeklődőket. Az alábbiakban mégis zömében két csopor-
tosulás érveit vesszük figyelembe, leginkább azért, mert stratégiáik jól tükrözik
a szélesebb társadalomban folyó vita legfontosabb csapásait. Az egyik csopor-
tosulás a Paranormális Tudásjelöltek Tudományos Vizsgálóbizottsága (CSICOP:
Committee for the Scientific Investigation of Claims for the Paranormal), amely
társaság szerkesztésében jelenik meg a Sceptical Inquirer című lap. A Sceptical
Inquirer célja azonos a mögötte álló társaságéval: leleplezni a különféle áltudo-
mányos vállalkozások tévedéseit, csalásait. Érdemes azonban már ezen a ponton
megjegyezni (még ha felkeltjük is a részrehajlás vádját), hogy a Sceptical Inquirer
sok ellenzője szerint nem is annyira szkeptikus, mint inkább egységesen ellensé-
ges mindennel, amiről azt gondolja, fenyegeti a tudomány pozícióit. Megkülön-
böztetés nélkül kritizál olyan különféle, össze nem tartozó hagyományokat, mint
az asztrológia, az akupunktúra, a parapszichológia és a gyógynövények haszná-
lata, amelyek – még ha valóban nem képezik is részét kortárs tudományunknak
– az „ortodox” tudománnyal más és más oldalról határosak. Nevével ellentétben
pedig, a folyóiratnak a tudományhoz való viszonyulását sokkal inkább jellemzi a
tisztelet, mint a szkepszis.
A másik oldal érveit a C. U. R. A. (Asztrológiai Kutatás Egyetemi Központ-
ja – Centre Universitaire de Recherche en Astrologie) háromnyelvű internetes
portálja alapján foglaljuk össze. A virtuális magazin egyaránt tartalmaz cikkeket
az asztrológia ismeretelméletéről és filozófiájáról, kutatásáról és történetéről,
technikáiról és felhasználásáról (horoszkópok, bolygók, zodiákus jegyek, há-
zak, előrejelzések stb.). A cikkek szerzői különböző mértékig, de elfogadják és
gyakorolják az asztrológiát.
Nézzünk mindenekelőtt néhány tudományos érvet az asztrológia ellen,
majd vizsgáljuk meg, hogyan válaszolnak erre az asztrológia hívei. Az alábbiak-
ban az érvek és az ellenérvek ismertetésekor a kívülálló álláspontját igyekszünk
felvenni, és nem kívánjuk valamely oldal pártját fogni. Pusztán az, hogy
az asztrológia érveit olvashatjuk másodszorra, nem jelenti azt, hogy ezeket

az érveket tartjuk elfogadásra érdemesnek, csak azt, hogy ezek reakciók az
elhangzott kritikákra.
Érv 1
Az egyik legfontosabb probléma, állítják a kritikusok, hogy az asztrológia nem
követi a tudomány módszertanát, nem tesz ellenőrizhető előrejelzéseket (ún.
predikciókat), nem bizonyítja ellenőrzött kísérletben, empirikus tesztekben a ha-
tékonyságát, amint például a meteorológia teszi, amely, bár korántsem mindig
sikeres előrejelzéseiben, nyilvánvalóan gyakrabban bizonyul korrektnek, mint a
véletlen találgatás bizonyulna. De ha el is vetik a tudományos módszert az asztro-
lógusok – folytatják a kritikusok –, abban egyáltalán nem egyeznek meg, hogy mi
volna az ő egyedül érvényes alternatív módszerük, merthogy különféle asztroló-
giai iskolák mást és mást mondanak.
Ellenérv 1
Az asztrológusok által megfogalmazott ellenérv szerint ez egyáltalán nem igaz,
merthogy az előrejelzések sikeressége igenis tesztelhető. Ezt meg is tette az 1950-
es és 60-as években egy asztrológiában eredetileg nem hívő francia pszichológus,
Michel Gauquelin. Gauquelin több tízezres mintán végzett statisztikai vizsgála-
tában azt találta, hogy sem a hagyományos asztrológiai technikákat és jóslatokat,
sem a bulvárlapok jóslatainak egyedüli alapját képező napjegyet nem igazolják az
eredmények, valami mást viszont igen. Bizonyos foglalkozások követői statiszti-
kailag gyakrabban születnek akkor, amikor bizonyos bolygók éppen felkelőben
vannak a horizonton vagy éppen elhagyják a legmagasabb pontjukat. Márpedig
ez két igen kitüntetett hely az asztrológiában: az aszcendens és a medium coeli,
az 1. és 10. ház. Az előbbi felelős a személyiségért, az önképért, a fizikai megje-
lenésért, és a személyiség környezetre tett hatásáért, míg az utóbbi a hivatásért,
a hírnévért és azért a képért, amit másoknak mutatunk magunkról. Gauquelin
hatalmas mintán végzett kísérletei azt mutatták, hogy például a híres sportolók
hajlamosabbak (21%) a Mars fent említett pozícióiban születni, mint az átlag-
emberek (18%). A különbség csak néhány százalék, de ez elegendően nagy (sta-
tisztikailag szignifikáns) ahhoz, hogy komolyan vegyük, a puszta véletlen nem
magyaráz ekkora eltérést. A Vénusz a művészek bolygója, a Jupiter a katonáké,
míg a Mars és a Szaturnusz az orvosprofesszoroké (az eredmények hozzáférhetők
a CURA-honlapon). Mindez ugyan nem illeszkedik tökéletesen a hagyományos
asztrológiai jóslatokhoz, viszont komoly megerősítő tapasztalatot szolgáltathat az

égi hatások tana mellett.
Ellen–ellenérv 1
A kritikusok nem maradnak adósak a cáfolattal. Felhívják a figyelmet arra, hogy
Gauquelin nem egészen ártatlanul járt el az adatok kiértékelésénél, ugyanis – a
Mars és a sportolók közti megfelelések esetében például – súlyozott a „jelentős”
és a „nem jelentős” sportolók közt, valamint azok közt, akik mintegy „egyéni-
ségük ellenére” lettek sportolók kitartó munkával, és azok közt, akik csak ki-
bontakoztatták egyéniségüket. Ezzel viszont meglehetősen önigazolóvá tette az
elméletét. Gauquelin szerint az exhibicionista színészekre igaz, hogy a Jupiter
hatása alatt állnak, a nem exhibicionistákra kevésbé. Na jó, de ki dönti el, ki az
exhibicionista színész?
Gauquelin eredményei más kritikát is kaptak. Néhányan arra a közismert,
tudománymódszertani tényre hívták fel a figyelmet, hogy a korreláció (a boly-
gópozíciók és az emberi sorsok közti együttjárás) nem jelent feltétlenül ok-
sági kapcsolatot. Ha egy városban korrelál az aszfalt megolvadása az aznapi
gutaütések számával, ebből elsietett következtetés oksági kapcsolatra követ-
keztetni, nem biztos, hogy az aszfalt kipárolgása felelős a gutaütések magas
számáért, valószínűbb, hogy egy közös ok, a magas hőmérséklet és a napsütés
okozza mindkettőt. Egy francia faluban korrelációt találtak az egy évben ott
költő gólyák és az az évi születések száma közt. Az olvasó fantáziájára bíz-
zuk a kérdést, vajon lehet-e ebből oksági kapcsolatra következtetni, és tényleg
a gólyák hozták-e a gyerekeket.
Az is igaz azonban, hogy még ha a korreláció nem utal is feltétlenül ok-
sági kapcsolatra, a bolygópozíciók és a születendő gyermekek karrierje köz-
ti együttjárás akkor is nagyon elgondolkodtató. Az igazán jelentős veszélyt a
Gauquelin-féle elméletre azok a francia és amerikai kontrollkísérletek jelentik,
amelyek egyáltalán nem igazolták a Mars-effektust.
Emlékezzünk azonban vissza, hogy a fő kérdésünk nem az volt, hogy el-
fogadjuk-e Gauquelin eredményeit és magyarázatát vagy nem. A kérdés az,
hogy az asztrológia tudományos-e vagy – ahogyan Bokék fogalmaztak – az
irracionalizmus korának jele. Ha a tudományosság kritériumának a tesztelhe-
tőséget tartjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a Gauquelin-féle elmélet tu-
dományos. Sőt, Lakatos nyomán hozzátehetjük, még kemény magja és pozitív
heurisztikája is van, új és új kutatási irányokat jelöl ki, új kérdéseket vet fel. Ha
pedig egyes magyarázó hipotézisei (amelyek a bolygók hatásmechanizmusával
kapcsolatosak, és amelyeket itt nem részleteztünk), megcáfoltatnak, az elmélet

kemény magját újabb kisegítő hipotézisekkel lehet összhangba hozni a tapasz-
talattal. A Gauquelin-féle asztrológia mind popperi, mind lakatosi értelemben
tudományos. Más kérdés persze, hogy miként vélekedünk a tesztek eredmé-
nyéről. Ha azt gondoljuk, hogy ezek nem bizonyítják, hogy a bolygók hatást
gyakorolnak a sorsunkra, akkor az elméletet megcáfoltnak – vagy legalábbis
pozitív bizonyítékokkal alá nem támasztottnak – fogjuk tartani, ez azonban nem
azonos azzal, hogy áltudományos volna. Viszont azt is láttuk, hogy a két tábor
hívei éppen ellenkező következtetésre jutottak a tesztek eredményeit illetően:
Gauquelin hívei szerint a statisztikai eredmények alátámasztják a bolygóhatás
elméletét, a kritikusok szerint éppen nem. Úgy tűnik, konkurens elméletek közti
döntő kísérlet ezúttal sincs, a vita inkább arról szól, hogyan lehet kompetensen
elvégezni a kísérletet.
A döntő kísérlet
A „döntő kísérlet” kifejezés komoly karriert futott be a tudományfilozófiá-

ban. Az eredeti kifejezés, experimentum crucis, a 17. század elejéről, Francis
Bacontől ered, pontosabban két, a Novum Organum című művében szerep-
lő hasonló kifejezés összeolvadásából, amelyet Robert Hooke közvetítésével
Newton tett örökéletű elírássá. Newton kettősprizma-kísérlete két, a fény ter-
mészetéről alkotott elmélet között kívánt dönteni: míg a hagyományos elmélet
szerint a színek a fény módosulásai, melyeket a felülettel való kölcsönhatás
hoz létre, saját elmélete feltételezte, hogy a fehér fény elemi színekből tevő-
dik össze. Mivel a kísérlet tanulsága szerint a prizmával felbontott fény egyes
színnyalábjai már nem bomlanak további összetevőkre, ha egy újabb prizmán
vezetjük át őket, Newton arra következtetett, hogy ez a kísérlet a saját elmé-
letét támasztja alá a riválissal szemben, amely a színeknek a második prizma
által okozott további módosulásait jósolná. A döntő kísérlet tehát két rivális
hipotézis közül hivatott kiválasztani a helyeset (Newton esetében az igaz el-
méletet). A tudományfilozófusok gyakran nagy jelentőséget tulajdonítanak az
ilyen kísérleteknek, elsősorban talán Popper nyomán, aki hangsúlyozza ezek
fontosságát az elméletek megcáfolása (vagyis a hamis elméletek megtalálása),
és más elméletek megerősítése szempontjából.
A döntő kísérletek lehetetlenségét azonban már a 19. sz. elején Goethe
megmutatta, és később Lakatos Imre is hangsúlyozta, összhangban saját tu-
dományfelfogásával (lásd a 3. fejezetet), hogy önmagában egyetlen kísérlet
sem döntő a kivitelezés pillanatában, hiszen nem tud konkluzívan dönteni
versengő kutatási programok között, hanem csak visszatekintve, a későbbi fej-
lemények tükrében tűnik úgy, hogy döntő szereppel bír. Tudománytörténeti
vizsgálatok is alátámasztják, hogy a legtöbb kísérletet nem a hipotézisek kö-

zötti döntés céljából végzik, hanem egy adott elmélet alátámasztására, és ami-
kor nem a várt eredmény születik, akkor általában csak utólag kerül elő az a
rivális elképzelés, amit a sikertelen kísérlet alátámaszt. Így van ez a gyakori
példaként felhozott Michelson–Morley kísérlettel is (1887), amely – a későbbi
beszámolók szerint – az éterelméletet cáfolta, ugyanis megállapította, hogy a
fény Földről mért sebessége nem változik aszerint, hogy a földi megfigyelő
a Nap körül keringve halad, vagyis nem létezik egy olyan éteranyag, amely-
hez képest a fénysebesség rögzíthető lenne, függetlenül a megfigyelő ehhez
képesti mozgásától. Valójában azonban az eredeti kísérletet kudarcként élték
meg, mert az éterelmélet alátámasztására eszelték ki, és sokáig – évekkel a
relativitáselmélet születése utánig – próbálták kimagyarázni a sikertelenséget.
A tanulság: az, hogy mi döntő tapasztalat a tudományban, többnyire az utókor
konszenzusától fog függeni. Amikor valaki ma egy vita során a döntő kísérlet
kifejezéssel él, ezt retorikai eszközként értékelhetjük – valóban döntővé akkor
válik egy kísérlet, amikor minden szakértő akként tekint rá.
Érv 2
A csillagászati műveltséggel rendelkező kritikusok megrökönyödnek, amikor az-
zal szembesülnek, hogy az asztrológia hívei alapvető csillagászati ismeretekkel
sincsenek tisztában. Először is nem tizenkettő, hanem tizenhárom jegy van a zodi-
ákus mentén, a tizenharmadik jegy az Ophiuchus, azaz a Kígyótartó. Másodszor
pedig az egyes zodiákus csillagjegyek nem is egyenlő kiterjedésűek, a Szűz pél-
dául 44 fok, míg a Rák 20 fok, a Nap 47 napot tölt el a Szűzben, de a Skorpióban
csak 6-ot. Harmadszor, nem is azok a csillagjegyek felelnek meg az egyes idő-
szakoknak, amelyekről az asztrológusok beszélnek. Ha értünk a csillagászathoz,
tudjuk, hogy a Nap nem március 21. és április 19. közt tartózkodik a Kos jegyében,
ahogyan a bulvárlapok horoszkópjai állítják, hanem majd egy hónappal később.
A jegyek eltolódását pedig a földtengelynek a búgócsiga tengelyének mozgására
emlékeztető ingása, ún. precessziós mozgása okozza. A földtengely ingásának kö-
vetkeztében az általa kijelölt északi pólus egy kört ír le az északi égbolton, új és
új „sarkcsillagokra” mutatva, miközben az ekliptikának az égi egyenlítővel való
metszéspontja, a tavaszpont is elmozdul, és egy nagyjából 26 000 éves ciklus fo-
lyamán végigvándorol az ekliptika mentén, bár éppen ellentétes irányban, mint a
Nap az év folyamán. Tehát ha felnézünk az égre, nem is azokat a jegyeket látjuk,
amelyekről az újság ír.
Ellenérv 2
Ezt mindenki tudja – mondják az asztrológusok –, így mi is. Az első két ellenve-
tésre az a válasz, hogy az asztrológia nem a valódi csillagjegyek alapján dolgo-
zik, hanem felosztja az ekliptikát tizenkét egyenlő kiterjedésű (30 fokos) jegyre a
tavaszponttól (március 21-től) kezdve, és ezt a kört hívja tropikus zodiákusnak.
A tropikus és az igazi jegysorozat ugyanazokból a zodiákus jegynevekből áll, de
ezek nem esnek egybe. De még azon asztrológiai hagyományok is egyenlő nagy-
ságúnak tételezik a jegyeket, amelyek a sziderikus (eltolódott) zodiákust veszik
figyelembe, mint például az indiai hagyomány. (A tropikus zodiákussal szemben
persze mindig felvethető a kérdés, hogy miért éppen a 2000 évvel ezelőtti állapo-
tot tünteti ki az asztrológia.)
Az asztrológia mindenesetre tudatában van a precessziós mozgásnak, sőt,
ennek egy következményét szépen beilleszti rendszerébe. A tavaszpont vándor-
lása során egy-egy jegyben körülbelül 2160 évet időzik, és egy ilyen időinter-
vallumot az újkori asztrológia megfeleltet az emberi történelem periódusainak,
világkorszakoknak. Az emberiség viselkedése e szerint az elmélet szerint ma-
gán viseli annak a jegynek a tulajdonságait, amelyben a tavaszpont éppen jár,
és az aktuális kultuszok is ezt tükrözik. A mezopotámiai bikakultuszok idején
például a Bika csillagképben volt a tavaszpont, az ezt követő Kos korszak bá-
rány jelképekkel járt együtt (kosáldozat, húsvéti bárány, bárányvér az ajtófélfán,
pásztorköltészet), Krisztus eljöttével pedig az emberiség belépett a Halak jegyé-
be. Számos asztrológus szerint 1793 körül a ma is tartó – mindent feje tetejére
fordító – Vízöntő korszaka köszöntött ránk – ahogyan azt a Hair című musical
híres slágeréből is tudhatjuk.
Érv 3
Nincs kielégítő magyarázat arra, hogy mi a működési elve az asztrológiának.
Egyes asztrológusok szerint az égitestek hasonlóan hatnak a földi sorsokra, mint a
Hold az árapályra. A gravitáció azonban, mint oksági elv, nem állja meg a helyét,
mert a Szaturnusznak egy emberi testre gyakorolt tömegvonzása körülbelül olyan
nagy, mint egy autóé 1,7 méterről – az asztrológusokat viszont szemlátomást nem
foglalkoztatja, parkolóban született-e valaki, vagy sem. Nem is beszélve arról,
hogy a Föld gravitációs hatása jobban változik saját felszínén pontról pontra, mint
a legnagyobb naprendszerbeli bolygó mozgásának a földi létezőkre gyakorolt gra-
vitációs hatása. Az asztrológia nem ad magyarázatot arra sem, hogy miért éppen
a személyiségre hatnak ezek az erők, és miért éppen a születés pillanatában teszik
ezt. Viszont a mágneses erő tételezésének, az asztrológusok másik kedvelt ma-

gyarázóelvének sincs sokkal több értelme, mert a bolygók mágneses hatása olyan
kicsiny, hogy egy hűtőmágnes is erősebben hat ránk.
És különben is: vagy fontos a távolság az asztrológiában, vagy nem. Ha igen,
akkor miért nem veszik figyelembe a horoszkópok, hogy a közeli bolygók erőseb-
ben hatnak, a távolabbiak pedig kevésbé? Ha nem fontos, akkor miért nem veszik
figyelembe a bolygók saját holdjait és a csillagokat? És így tovább…
Ellenérv 3
Az asztrológusok arra hívják fel a figyelmet, hogy pusztán az, hogy nem ismerjük
egy jelenség mechanizmusát, még nem jelenti, hogy rögtön értelmetlen is. Szá-
mos, végül tudományosnak bizonyult elmélet mögött sokáig nem állt kielégítő
magyarázóelv. Például a dohányzás és a rák kialakulása közti oksági kapcsolatot
jóval korábban kezdték komolyan venni, minthogy a kapcsolat működési elvére
lett volna igazolt magyarázat. Néhány tudományos elméletet pedig modellként
– átmenetileg hasznos, de bizonyosan nem igaz magyarázóelvként – használnak
a tudósok. Ha elfogadjuk Gauquelin eredményeit, akkor akár van rá magyaráza-
tunk, akár nem, még kezdenünk kell valamit bolygók földre gyakorolt hatásával.
Érv 4
Vicces kedvű finn asztrológiakritikusok kidolgozták a sporalógia tudományát.
A finn műszó a sporából jön, ami a helsinki szlengben a villamost jelenti. A
sporalógia azt tanulmányozza, hogy a sínen, tehát (mint a bolygók az ekliptikán)
rögzített útvonalon haladó villamosok (kiváltképp a 3-as számú) hogyan befo-
lyásolják az emberek személyiségét a születés pillanatában. Az elmélet mögött
álló érv szerint a villamosok sokkal közelebb vannak hozzánk, mint a bolygók. A
sporalógia tudományának nincsenek kidolgozott szabályai, csak néhány vezérelv
igazít el a működése felől. A zöld és a sárga villamosok nyugalmat és művészi
hajlamokat jeleznek, míg a piros és a zöld villamosok mérnöki irányultságra utal-
nak A 4-es villamos (Katajanokka–Munkkiniemi) és a 10-es villamos (Kirurgi–
Huopalahti) a rossz és a jó iskolai előmenetelre utalnak, merthogy a 4 és 10 a
legrosszabb és legjobb jegy a finn iskolában.
Ellenérv 4
Jó, mondják az asztrológusok, miután jót nevettek, ez érdekes, bár az asztrológia
nem feltétlenül beszél oksági kapcsolatról az égitestek és az emberi sorsok közt,
de nem is ez a legfontosabb különbség. A 3-as villamos még csak 50 éve jár kö-
töttpályás útvonalán Helsinkiben, komolyabban akkor lehetne foglalkozni a fel-
vetéssel, ha már 2–3000 éve ugyanazon az úton járna, és ha lett volna alkalmunk
ez idő alatt megfigyelni a város lakosainak személyiségét.
Az asztrológia visszavág
Akár elfogadjuk az asztrológia fenti védekezési stratégiáit, akár nem, úgy tűnik,
e diszciplína koránt sincs nyertes helyzetben, ha a tudomány módszereinek akar
megfelelni. A ma művelt tudományunk és a kortárs asztrológia magyarázó me-
chanizmusai közt igen nagy az eltérés, nehéz elképzelni, hogy az asztrológia a
közeljövőben belép – vagy visszalép – a teljes jogú akadémiai és egyetemi tu-
dományok közé, még ha a Gauquelin által bemutatottaknál meggyőzőbb pozitív
bizonyítékokra derül is fény. Az asztrológia védelmezőinek körében azonban más
stratégiának is vannak követői, és az ő érveik jelentősen máshogyan képzelik el az
asztrológia és a tudomány viszonyát. Minthogy álláspontjukat jobban védhetőnek
tartjuk az eddigi érveknél, érdemes végezetül kitérni rájuk.
Ahelyett, hogy a modern tudomány szempontjából igyekeznénk elfogadha-
tóvá tenni az égitestek hatásának elméletét, tételezzük fel az érvelés kedvéért,
hogy az asztrológia más – egyelőre ismeretlen – mechanizmusok szerint mű-
ködik, másfajta fogalmai, objektivitása és igazságfogalma van, módszertana is
eltér a mi modern tudományunkétól. Mivel a statisztikai tesztelés sem az asztro-
lógia ellenőrzési mechanizmusa, hanem a tudományé, ezt sem méltányos ellene
fordítani. Az asztrológia – szól az érv – nem a tudományra jellemző előrejelzé-
seket tesz, hanem inkább egyfajta térképet vázol, amelyhez igazodva az ember-
nek meg kell hoznia a döntéseit, amely segítségével az ember jobban megértheti
magát. A horoszkóp nem kényszerítő erejű a sorsunkra nézve, csupán egy fon-
tos tényező, hasonlóképp, mint a temperamentumunk, fizikai jellemzőink stb.
Az ember saját sorsának ura, de csak az (asztrológiai) körülményekkel együtt-
működve vagy megküzdve, és ennek az együttműködésnek vagy harcnak a foka
függ a horoszkóptól. Az asztrológia sikeressége nem a bevált jóslatok számával
mérendő, hanem a kliens boldogsága, elégedettsége függvényében. A kérdés
nem az, meg tudjuk-e határozni, melyik pillanatban fog a páciens autóbalesetet
szenvedni, hanem az, mennyire érti meg az illető a saját személyiségét, visel-
kedési mintázatát. Ha pedig így áll a helyzet, nem is a csillagászat, hanem a
pszichológia tudományához kell viszonyítani az asztrológiát, amelynek ember-

tipológiája is hasonló, mint a pszichológiában ismert vonáselméleteké (a szemé-
lyiségpszichológiával foglalkozó Eysenck népszerű és sokat idézett szerzője az
asztrológusoknak).
Helyezkedjünk bele egy pillanatra a gyakorló asztrológus gondolkodás-
módjába. Nem meglepő, hogy számára olcsó bűvészkedésnek tűnik, amikor
vak kísérletekben az várják tőle, hogy azonosítsa egy születési horoszkóp alap-
ján, nő vagy férfi adatait tartalmazza-e, vagy hogy ismerje fel Picasso horosz-
kópjában a zsenit, Hitlerében a tömeggyilkost. Az igazi asztrológus tudja, férfi
vagy nő kér-e tőle előrejelzést, ő a horoszkópban más információkat keres. Pi-
casso tehetsége sem feltétlenül előre jelezhető a születési adatok alapján, mert
az asztrológiai szimbólumok nem egyszerűen viselkednek, hanem összetettek
és interaktívak.
Az asztrológus munkája hasonló, mint a DNS-t feltérképező biológusé.
Aminthogy a legtöbb gén sem jelent olyan tényezőt, amely kényszerítő erővel
megjósolná az ember viselkedését bármely pillanatban, a horoszkóp sem. Va-
lóban, miért ne számíthatnának más tényezők is a születési horoszkóp mellett?
Lehetnek asztrológiai és nem asztrológiai hatások az életünkben, éppúgy, ahogy
genetikus és nem genetikus eredetű hatások is. A horoszkóp egy igen fontos, de
nem kizárólagos tényező, nem is kell tőle tökéletes oksági kapcsolatot várni. A
végső személyiség és a sors a születési horoszkóp és a környezet és a neveltetés
és az örökölt tulajdonságok és a család pénzügyi hátterének eredője, ezért az egy
helyen született ikrek nyugodtan válhatnak különböző sorsú és személyiségű
emberré. Ne várjunk többet az asztrológusoktól, mint hogy lehetőségeket, erős-
ségeket, potenciálokat és gyenge területeket jelezzenek nekünk.
Az asztrológia gyakorlat, praxis – érvelnek –, és annak ellenére, hogy nem
ismerjük a működési elvét, még lehet sikeres. Mint ahogyan e könyv szerzőinek
sincs részletes kinematikai és fiziológiai elméletük a karjuk mozgatására, mégis
sikeresen megküzdenek a könyvírás mindennapos feladatával, hasonlóképpen
az asztrológia olyan történeti hagyományokra épülő gyakorlat, amelynek a fő
feladata az, hogy az emberek tájékozódását segítse, még ha nem is tudja meg-
magyarázni mechanizmusának alapelveit.
De vajon van-e saját racionalitása/módszertana az asztrológiának? Ami
az alábbiakban következik, meglehetős leegyszerűsítése mind a tudomány,
mind az asztrológia világképének. Célja nem az, hogy az asztrológiának
valamiféle felmentést, létértelmet biztosítson, hanem csupán annak megmuta-
tása, hogy amíg az asztrológia állításai meglehetősen nehezen importálhatóak

a modern tudományunk határain belülre (lásd a fenti érveket és ellenérveket),
addig egy egészen más gondolkodásmód keretein belül meglehetősen logikus
vállalkozásnak tűnik.
A modern tudományunk mögött álló, csupán mintegy 400 éves múltra vis�-
szatekintő mechanisztikus világképünk hajlamos gép vagy óramű analógiájára
elképzelni a világot, amelyben nincs semmiféle világszellem, és amelyben az
egész nem több, mint összetevőinek geometriai konfigurációja. A megismerés
leghatékonyabb módja, ha kíváncsiságunk tárgyát összetevőire bontjuk és a ré-
szek konfigurációját feltérképezve száműzünk a világból minden rejtélyt.
Az asztrológia szemlélete ezzel szemben holisztikus, úgy tartja, hogy a vi-
lágot, mely összetevőinek halmazát éppen lényegében haladja meg, csak szin-
tetikus úton lehet megérteni. Ez az elképzelés igen jól illeszkedett a késő ókori
hellenizmus, a középkor és a reneszánsz világszemléletéhez, markánsan eltér
azonban a 17. századi tudományos forradalmat követő időszak elképzeléseitől.
Holisztikus látásmód jellemzi annak a reneszánsz bestiáriumnak a szerzőjét is,
aki a pávát jellemezvén beszámol arról, hogy mit szimbolizál a pogányok és a
keresztények számára, hogy milyen más állatokkal van szimpátiája vagy an-
tipátiája, hogy mit jelent a neve különböző nyelveken és hogy milyen egyéb
kapcsolatai vannak csillagokkal, növényekkel, ásványokkal, számokkal vagy
bármivel. Enélkül a páváról való tudásunk nem lehet teljes, az, hogy a páva az
univerzum többi részétől függetlenül tárgyalható volna, idegen ettől a felfogástól.
Egy ilyen világban annak a kezében van a valódi tudás és a hatalom, aki
tisztában van azzal, hogy a természetben mi mivel van titkos (okkult), de lénye-
gi kapcsolatban. Az asztrológia a világot hagyományosan egyetemes összefüg-
gésektől, szimpátiáktól és antipátiáktól tagoltnak képzeli el, a makrokozmosz-
mikrokozmosz megfelelésben, az emberi testnek a világ egészével és a zodiákus
jelekkel való szoros kapcsolatában hisz (lásd a 6.3 ábrát). Egy olyan világmo-
dellben, amelyet egyetemes összefüggések, szimpátiák és antipátiák tagolnak,
nem tűnik irracionális vállalkozásnak az asztrológia, amely ezen megfelelések
alapján próbál az ég jeleiből következtetni a földi eseményekre, és bizonyos
elérhető dolgok viszonyainak megváltoztatásával befolyást gyakorolni az elér-
hetetlenekre, a távoliakra és a sorsra.
Ha elfogadunk egy ilyen érvelést, nem fogunk többé meglepődni azon,
hogy a tudomány szempontjából az asztrológia ennyire elhibázottnak tűnik. Azt
mondhatjuk, hogy egyszerűen két, jórészt összeegyeztethetetlen rendszerről van
szó, értelmetlen volna az egyik szempontjai szerint mérni a másik sikerességét.

Ahhoz, hogy az asztrológia gyümölcsöző vagy meddő voltát megállapítsuk,
módszertanát feltérképezzük, sikerességkritériumait azonosítsuk, igazság- és
objektivitásfogalmát megértsük, először meg kell kísérelnünk, hogy belehe-
lyezkedjünk saját hagyományába.
6.3 ábra: Az asztrológia a korrespondenciák világképébe illeszkedik

Befogadási esélyek
Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy része-e az asztrológia a mi nyugati tudomá-

nyunknak, az intézményrendszernek és az oktatásnak, akkor a válasz határozott
nem. A tudományos érvek és ellenérvek vizsgálata azt jelzi, hogy pillanatnyilag az
asztrológia nem esélyes a győzelemre, ha a küzdelmet a tudomány játékszabályai
szerint vívják.
Pontosabban azt kell mondanunk, hogy az intézményrendszernek minimáli-
san mégiscsak része az asztrológia, mert asztrológiai tanszékek több egyetemen
vagy egyetemhez kapcsolódva találhatók, és ezek BA vagy MA fokozatot is ad-
nak (lásd a lent található listát). Azonban az itteni kutatóknak is be kell tartaniuk
a tudomány szabályrendszerét, a fokozatokat nem az asztrológia gyakorlatával,
hanem az asztrológiatörténet kutatásával vagy az asztrológia ismeretelmélet-
ének ma is elfogadott eszközökkel történő vizsgálatával lehet kiérdemelni. Ar-
ról azonban egyáltalán nincsen szó, hogy a tudomány intézményei befogadnák
az asztrológiát.
Asztrológiai iskolák a mai oktatási rendszerben
Kepler College of Astrological Arts and Sciences

Az USA-beli Kepler College olyan oktatási intézmény, amely AA- (Associate
of Arts), BA- (Bachelor of Arts) és MA- (Master of Arts) fokozat kiadására
is jogosult asztrológiából. Az oktatás az asztrológia története, szimbolikája és
filozófiája mellett annak gyakorlatát is felöleli.
http://www.kepler.edu/index.html
Sophia Center
Az angliai Bath Spa Egyetem 2002-ben alapított Sophia Intézete MA- és poszt-
graduális fokozatot ad a csillagászat és az asztrológia kultúrtörténetéből. Az
oktatás ezek mellett az asztrológia kutatási módszereit, pszichológiai vonatko-
zásait és az asztrológiával kapcsolatos szkepticizmust is érinti.
http://www.bathspa.ac.uk/
Faculty of Astrological Studies

A londoni Asztrológiai Tanulmányok Karát 1948-ban alapították Londonban
(helyi idő szerint június 7-én 19.50-kor), az itt elnyerhető diploma neve: D. F.
Astrol. S. Több mint fél évszázados történelmében 10 000-et meghaladó beirat-
kozott diákja volt.
http://www.astrology.org.uk/
Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy fel tudunk-e venni egy olyan külső (a
saját tudományunkon kívüli) nézőpontot, amelyből megítélhetjük, hogy az asztro-
lógia hagyománya magától értetődően téves (és mindig is téves volt, és örökké té-
ves lesz,) akkor a válasz megint csak: nem. Való igaz, hogy az asztrológusok nem
képesek mindenki számára meggyőző beszámolót nyújtani arról, miért működik
az asztrológia, és hogy milyen ismert fizikai elvek játszanak szerepet az égitestek
földiekre gyakorolt hatásában, valamint a statisztikai vizsgálatok sem igazolják
egyértelműen az asztrológiai jóslatok sikerét, ezek a kritikák mind a modern tu-
dományunk előfeltevéseiből indulnak, és ezért csak arra jogosítanak fel, hogy azt
mondjuk, ma nem tudomány az asztrológia. Láttuk azonban, hogy olyan időtlen
és kultúrafüggetlen elvet, amellyel tudomány és áltudomány elválasztható volna,
sem a filozófusok, sem az asztrológiakritikusok nem tudtak megfogalmazni.
7. fejezet
És monda Isten: legyen evolúció
Kezdetben teremté Isten a törvényeket, ame-

lyek a mennyeket és földet irányítják. És a vi-
lág forma nélküli űr volt. És az űrt részecskék
lepték el, melyek fel- és eltűntek a sötétségben.
És Isten megteremtette a kvantummechanikát,
a relativitáselméletet, kvarkokat és szuperhúro-
kat, mind a maguk fajtája szerint. És monda Is-
ten: legyen világosság és vala egy nagyon nagy
robbanás, a Big Bang.
Marcus Wilkinson: If God is the Answer,
What is the Question?
Fejezetünkben végigkalauzoljuk az Olvasót az evolúcióelméletet érő újabb kihívásokon

és az intelligens tervezettség mozgalmának történetén. Nemcsak a teremtéselképzelések
nagy számát mutatjuk be, hanem a leggyakoribb érveket is, valamint az azokra adott vá-
laszokat. Az esettanulmány megmutatja, hogy a tudomány határaiért hogyan küzdenek
bírósági tárgyaláson, iskolákban és a nyilvánosság előtt. Az eset végül rámutat arra, ho-
gyan lehet egy illegitim tudományos probléma nagyon is legitim társadalmi probléma.
A 2005-ös évben az amerikai közvéleményt hónapokig lázban tartotta az ún.

Dover–Kitzmiller-per. A perben Tammy Kitzmiller – akinek két gyermeke kilen-
cedik, ill. tizenegyedik osztályos volt a pennsylvaniai Dover iskolakörzet egyik
iskolájában – valamint szülőtársai feljelentették az iskolakörzetet és az iskola
igazgatótanácsát. A doveri igazgatótanács 2004-ben ugyanis döntést hozott a dar-
wini evolúcióelmélet kizárólagos oktatása ellen, és arra kötelezte 2005 januárjától
a kilencedikes osztály biológiatanárait, hogy a következő állásfoglalást ismertes-
sék a diákokkal: „Pennsylvania oktatási követelményei elvárják a diákoktól,
hogy tanuljanak a darwini evolúcióelméletről, és egy standardizált vizsga
részeként abból vizsgázzanak. Mivel Darwin elmélete elmélet, ezért az az
új bizonyítékok fényében folyamatosan tesztelendő. Az elmélet nem tény.

Vannak az elméletnek olyan hiányos részei, amelyeket nem támasztanak alá
bizonyítékok. Elmélet az, ami megfigyelések nagy számát egységesen és
jól alátámasztva magyarázza. Az intelligens tervezés az élet keletkezésének
Darwinétól eltérő magyarázata. Azoknak a diákoknak, akik érdeklődnek az
intelligens tervezés iránt, referenciakönyvként az Of Pandas and People (A
pandákról és az emberekről) című könyv ajánlott. A diákokat bíztatjuk arra,
hogy mindenféle elmélet esetében tartsák nyitva a szemüket. Az iskola az
élet keletkezésével kapcsolatos nézeteket a diákokra és családjaikra bízza.
Mivel az iskolakörzetben vizsgát kell tenni, az órai oktatás fő célja a stan-
dardizált vizsgákon elérendő jó eredmény.”
Az iskolában a biológiatanárok nem azt tanították, ami a biológiaköny-
vekben van, hanem egy másik elméletet, az ún. intelligens tervezést, vagyis a
földi élet keletkezését egy értelmes tervezővel (és teremtővel) magyarázó ún.
kreacionizmus egyik változatát.
Az ilyen döntések nem példanélküliek, és a mai tudomány számos elmélete
közül igen gyakran az evolúcióelméletet érik hasonló támadások. Szerbiában
2004-ben az oktatási miniszter, Ljiljana Čolić felfüggesztette az evolúció okta-
tását. A tudósok, tanárok és az ellenzéki pártok tiltakozásának hatására azonban
a döntést egy héttel később visszavonták és a miniszter asszony lemondott. Az
olasz Silvio Berlusconi kormányfőként szintén igyekezett az iskolai tantervek
egy részéből száműzni az evolúció oktatását. Hazánkban pedig jó néhány (nem
kis részt vallásos) oktatási intézményben a biológia- és történelemórákon – te-
hát nem csak a hittanórákon – a teremtéstörténet valamilyen formáját is tanít-
ják a diákoknak, vagy erős kételyeket fogalmaznak meg az evolúcióelmélettel
kapcsolatban. Ezen kívül több hazai szervezet is zászlajára tűzte valamilyen te-
remtésmodell oktatását. Ilyen az ÉRTEM, az Értelmes tervezés munkacsoport,
a Protestáns Teremtéskutató Kör (amelynek tagjai közt találunk végzett bioló-
gusokat is) és számos egyéb csoport.
Bár hazánkban a kreacionizmus nem tartozik a leggyakrabban megvita-
tott problémák közé, e kötetben külön fejezetet szentelünk neki, mert nagyon
jó lehetőséget ad arra, hogy ha vázlatosan is, de néhány szót szóljunk a tudo-
mány és vallás kapcsolatáról, a modern biológia és a társadalom viszonyát
érintő kérdésekről, valamint a tudományos oktatás és a társadalom később még
elemzett problémáiról.
7. fejezet – És monda Isten: legyen evolúció 157
7.1 ábra: Szemben hazánkkal, az USA-ban már kreacionista múzeum is működik

(pl. Cincinatti reptere mellett)
Miért probléma a kreacionizmus?
Mielőtt azonban belevágnánk az elemzésbe, egy kis kitérőt kell tennünk. A prob-
léma ugyanis az, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy miért is probléma
az evolúcióelmélet oktatása. „De hisz mindenkit érdekel, hogy honnan jöttünk,
hogyan alakult ki az élet, és az egész csodálatos (és olykor igen elszomorító) világ,
ami körülvesz minket.” Nos, ha őszinték vagyunk, azt kell gondolnunk, hogy ez
nem biztosan igaz. A kötet szerzői legalábbis idejüknek nagyon kicsi részét töltik
ilyen kérdéseken való töprengéssel, és feltételezik, hogy olvasóik nagy része több-
nyire sokkal mindennapibb problémákra keresnek választ. Ha a sci-fi író Douglas
Adamsnek igaza van, ez az érdektelenség civilizációnk fejlődési fokából követ-
kezik. A Galaxis útikalauz stopposoknak című munkában a főhős Arthur a Gala-
xis Útikalauz olvasgatásakor a következőket találta: „A jelek szerint valamennyi
fontosabb Galaktikus Civilizáció Története három jól különálló és jól megkülön-

böztethető szakaszon megy keresztül: a Túlélés, a Kíváncsiság és a Kifinomultság
szakaszain, melyeket a Hogyan, a Miért és a Hol fázisainak is neveznek. Az első
szakaszt például a következő kérdés jellemzi: Hogyan szerzünk ételt? A másodi-
kat ez: Miért eszünk? A harmadikat ez: Hol vacsorázunk ma?”1
Ha ez így igaz, akkor ma bizonyosan a harmadik fázisban élünk – és feltéte-
lezhető, hogy néhány fura szerzet kivételével (akiket például filozófusnak vagy
szerzetesnek nevez a nyugati társadalom), a világtörténelem során keveseknek
volt a második fázis kérdése a legfontosabb. Egészségünk, sikereink, párkap-
csolataink és barátságaink megőrzése és gyarapítása (jó, talán a párkapcsolatok
kivételével) jellemzőbb ránk, mint hogy az élet kialakulásán töprengjünk. Va-
gyis a mindennapi élet alapvető problémái közé nemigen tartozik az élet kiala-
kulásának és fejlődésének kérdése.
Ugyanakkor a tudomány ma legfontosabb (értsd legjobban támogatott,
legtöbb kutatót mozgató) területei között sem jelenik meg az élet kialaku-
lásának kutatása – ennél sokkal jelentősebbek a gyakorlatban hasznosítható
katonai, gyógyászati vagy technológiai innovációkat lehetővé tevő kutatá-
sok. Vagyis van a kötelező oktatásnak olyan része – sőt legtöbb része ilyen
–, ami a mai kutatásoknak nem kiemelt területe, és mindennapi életvilá-
gunknak sem meghatározó része (lásd a keretes írást A tudomány és világkép
címmel a 12. fejezetben, a 325. oldalon). Azt a mai természettudományt ok-
tató tankönyvekből mindenki látja, hogy nem a diákokat érdeklő kérdésekről
1
Bár könyvünkben kínosan kerüljük a lábjegyzeteket, Douglas Adams kapcsán nem
tudjuk megállni, hogy ne idézzünk egy, a fejezet témájához amúgy is kapcsolódó
részletet:
„– Nem vagyok hajlandó rá – mondja az Úr –, hogy létezésemről bizonyítékot szol-
gáltassak. Mert a bizonyíték kizárja a hitet, s hit nélkül én semmivé válok.
– A Bábel-hal viszont – így az Ember – kész lebukás, nem? Sose fejlődött volna ki
véletlenül. Tehát létezésedet bizonyítja, ez esetben pedig a saját érvelésed alapján
nem létezel. Quod Erat Demonstrandum.
– A fenébe – mondja az Úr. – Erre nem is gondoltam – és menten felszívódik egy
logikai buborékban.
– Ez könnyen ment – mondja az Ember, és gyorsan megpróbálja bebizonyítani,
hogy a fekete az fehér, míg el nem gázoltatja magát a legközelebbi zebránál.
Legtöbben a mérvadó teológusok közül úgy vélik, hogy ez az érvelés annyit se szá-
mít, mint egy pár dingókutyavese. Ez azonban nem gátolta meg Oolon Colluphidot
abban, hogy szép kis vagyont keressen, mikor ezt a vitát választotta Ez Majd Végre
Betesz az Úrnak című sikerkönyve fő témájául.”
szólnak alapvetően, hanem a tudomány által sikeresen (példaértékűen sikeresen)

megválaszolt kérdések köré szerveződnek. Vagyis egy gimnazista tanul arról,
hogy mi a spinkvantumszám, meg arról, hogy a földigilisztának milyenek az
ivarszervei, meg hogy egy „ideális” rugó hogyan mozog – miközben az életében
valószínűleg olyan tudományos kérdések izgatják, hogy fog-e még nőni (vagy
abbahagyja-e már végre a növést), hogy mikor múlnak már el örökre a pattanásai,
hogy miért fáj a feje matekórán, no és hogy hogyan lehetne elérni, hogy a szá-
mítógép hangfala jobban szóljon, vagy ne legyen rosszul a bulikon már éjfélkor
(ilyenekkel bővebben is foglalkozik a 12. fejezet).
Az élet keletkezésének kérdése azonban se nem alapvető a többi tudomány
oktatása szempontjából, se nem „híresen sikeres” része a tudománynak, mint
a klasszikus newtoni mechanika, a vegyértékelmélet és térkémia, vagy a kő-
zetlemezek mozgását leíró geológia. De még csak nem is kiemelten jelentős a
mai tudomány számára. A következő szempontból azonban mégis fontos. Bár
a tudomány alapvetően jelenségcsoportok szisztematikus leírását kísérli meg,
az oktatásban, kultúránkban betöltött szerepe és bizonyos érdekcsoportok mi-
att óhatatlanul is formálója lesz világképünknek. Így a lokálisan sikeres tudo-
mányos elméletek nyomán létrejön egy olyan, az élet minden területét átfogó
„tudományos” világkép, amely az azt elfogadók számára a világ szerkezetének
és felépítésének általános magyarázatát nyújtja – miközben maga már nem úgy
alátámasztott, mint a belévetett hit alapjául szolgáló kidolgozott elméletek. A
legtöbb oktatási rendszerben a tananyag jelentős részét a példaértékűen sike-
resnek tartott elméletek oktatása teszi ki, azonban sokszor megjelennek a vi-
lágkép szempontjából lényeges elemek is. Az élet keletkezésének ma sem túl
jól értett mechanizmusa ezért jelentős az oktatásban: egy egységes tudomá-
nyos világkép fontos része. A mai nyugati kultúra (legalábbis a döntéshozók
rétege) a tudományos világképet tartja a legmegbízhatóbb világképnek, így a
kötelező oktatás jelentős részét e világkép tanítása teszi ki. Viszont a világkép-
nek pontosan ez a része az, amely sok vallásos tannal (illetve azok valamilyen
értelmezésével) ütközik.
Így aztán nem véletlen, hogy a gáztörvényekkel kapcsolatban semmilyen
társadalmi csoport nem gyakorol nyomást a döntéshozókra, hogy alternatívákat
oktassanak, ill. hogy felhívják a diákok figyelmét: vigyázat, a Boyle–Mariotte
törvény csak egy törvény, nem tény! Különös módon még keletkezésünk fizikai
vagy geológiai magyarázataival szemben is kevés az ellenállás. Döntsék el a
fizikusok, hogy volt-e Nagy Bumm, a geológusok, hogy milyen idős a Föld.
A természettudományon belül leginkább a biológiai modellek kerültek komoly

támadások kereszttüzébe: a földi élet kialakulásának kérdése, az élőlényformák
változásainak problémája, illetve az ember kialakulása.
Vagyis a kreacionizmus-evolúció vita alapvetően azért ilyen kiélezett, mert
itt különböző világképek védelmezői csapnak össze. Az érdekcsoportok egyik
célja nyomást gyakorolni a kötelező oktatási anyagot meghatározó döntéshozók-
ra. Ilyen szempontból, bár a kreacionizmus több ezer éves múltú hagyomány, a
mai problémák alig százévesek. Tekintsük át röviden a teremtés–evolúció vita
néhány szakaszát, hogy könnyebben tudjuk értékelni a mai helyzetet!
A kreacionizmus rövid története – mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy teremtésalapú keletkezéstörténetekről jóval ko-

rábbról tudunk, mint evolúcióalapúakról. Amint azonban a modern tudomány
egyik előzménye, a görög természetfilozófia feltűnt a színen, megjelent a vita és
megjelentek az „evolúció” és a „teremtés” hívei. A görög tudomány születése úgy
tűnhetne, hogy valamilyen módon összekapcsolódik a materializmussal. Ariszto-
telész, amikor áttekinti elődeit, megvizsgálja, hogy azok milyen „princípiumból”
magyarázták a létezők sokaságát. Többek közt Arisztotelész alapján úgy tudjuk,
hogy például az i. e. 6. században élő Thalész szerint a víz az alapelv, Hérakleitosz
szerint a tűz, de különös módon „Anaximenész […] azt mondta, a princípium a
határtalan levegő, ebből jönnek létre a létrejövő, a már létrejött és a leendő dol-
gok, valamint az istenek és az isteni dolgok; a többi pedig az ő származékaikból
való.” (Máshol találunk ilyen szövegeket is: „Anaximenész a levegőt [mondotta
istennek]: az ilyen megfogalmazások esetében isteneken azokat az erőket kell ér-
tenünk, amelyek az elemeket vagy testeket áthatják.”) Vagyis itt maguk az istenek
is az eleve létező princípiumból keletkeztek, nem pedig ők teremtették a világot
és annak anyagát.
Ha ezután a keresztény kultúrtörténetet nézzük, akkor nagyon jól látszik,
hogy a sokáig alig-alig elválasztható vallás és tudomány épületén hogyan je-
lentek meg azok a repedések, amelyek a ma jórészt magától értetődőnek hitt
elkülönüléshez vezettek. Minden új szöveg (mint Arisztotelész újrafelfedezése)
új kihívás volt ugyan, de ahogy a 17. század egyre szisztematikusabban tár-
ta fel a természeti környezetet, úgy már olyan empirikus problémák is sorra
jelentek meg, amelyek a Biblia értelmezését is érintették. Nézzünk egy példát:

Noé bárkája jól ismert még a laikusok előtt is. Mindaddig, amíg kevés sziszte-
matikus rendszertani munka született, mindenki egyszerűen egy nagy bárkára
gondolt, amelyen minden fajból elfér két-két egyed. Ahogy azonban a sziszte-
matikus biológia fejlődött, egyre nehezebb volt ezeket a bárkákat megrajzolni.
Az elején csak pár ezer elkülönített fajról tudtunk, aztán 10–20 ezer, Linné ide-
jében (nagy rendszertani munkája 1735-ben jelent meg) már kb. 60 ezer faj-
ról. Csak egy irdatlan nagy bárkában fér el ennyi faj. Tehát valamit meg kellett
változtatni ezen a történeten ahhoz, hogy legalább részben fenntartható legyen
a Biblia igazsága. Persze sok lehetőségünk van. Például gondolhatjuk, hogy
mégis volt bárka, csak nem tudjuk elképzelni a méretét, mert gyarlók vagyunk
(ma már millió fölötti az ismert fajok száma). De tekinthetjük úgy is, hogy vala-
mikor volt valahány faj, amelyek jól elfértek a bárkán és igazában most is annyi
van, csak egy részük megváltozott és ezért ma már többnek tűnik a számuk.
Ekkor rögtön azzal a problémával találkozunk, hogy akkor mégis csak volt vál-
tozás (valamilyen evolúció), amely a teremtéstől függetlenül, a teremtés (és az
özönvíz) után következett be. Akármilyen magyarázatot fogadunk is el, ha a
tudományos ismereteket és a vallásos tanokat össze akarjuk békíteni, valahol
valamit meg kell változtatnunk.
Bibliai igazság és tudományos igazság
Az egyik gyakori megoldás a tudományos ismeretek és a vallásos tanok ös�-

szebékítésére az volt, hogy a Biblia igazságát, ahol az nagyon nehezen volt
összeegyeztethető a tudományos állásponttal, ott nem szó szerinti igazság-
ként értelmezték. Ez a gyakorlat már a késő-középkorban kezdett kialakulni,
amikor az antik tudomány újonnan elérhetővé vált elemeit kellett összebékí-
teni a Biblia világképével. Aquinói Tamás a Summa Theologica első részében
például így kommentálja a Teremtés könyvét, amely szerint „Teremté tehát
Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket a mennye-
zet felett való vizektől” (Mózes I 1,7): „Mivel ez az elmélet jó okkal hamis-
nak bizonyítható, ezért nem vélhetjük, hogy ez lenne a Szentírás értelme. In-
kább azt kell gondolnunk, hogy Mózes a tudatlanokhoz beszélt, és tekintettel
volt gyengeségükre, ezért csak az érzékkel könnyen felfogható dolgokat tár-
ta fel előttük”. Erre a felfogásra támaszkodott később Galilei is, aki 1613.
december 21-én Castelli nevű barátjához írt levelében részletesen kifejti

azon nézetét, miszerint a Bibliát sokszor nem lehet szó szerint értelmezni.
Nézzük kicsit részletesebben ezt a példát, amely nem csak ehhez, ha-
nem a 6. fejezethez is kapcsolódik. Az eset a vallás és tudomány igazságait
összeegyeztetni akaró évszázados törekvések egy különösen jó példája. A
Bibliában rengeteg olyan szöveghely van, ahol Isten szeméről, kezéről vagy
érzelmeiről van szó. Galilei úgy gondolta, hogy ez összeegyeztethetetlen a
keresztény hittel, tehát legalább ezeken a helyeken nem lehet szó szerint
vennünk a Bibliát. Hogyha már vannak olyan helyek, ahol el kell tekinte-
nünk a szó szerinti igazságtól, akkor – folytatódott a gondolatmenet – nem
lehet az a célja a Bibliának, hogy minden tudományos kérdésben is állást
foglaljon. Galilei szerint a Szentírás tudományos kérdéseknél alapvetően a
köznép számára érthető választ ad, természetesen nem szükségszerűen az
igazságot. Ahogy írja: „nem gondolnám elhiendőnek, hogy ugyanaz az Is-
ten, aki érzékszerveket, elmét és értelmet adott nekünk, azt kívánná, hogy
feladjuk használatukat, és valami másféle módon tájékoztatna olyasmiről,
amit általuk tudhatunk meg – és kivált olyan témákban, amelyekről csak
elenyészően kevés és részleges következtetés olvasható a Szentírásban, mint
amilyen a csillagászat is, amiről olyan kevéssé van szó, hogy még a bolygók
sem neveztetnek meg”. Galilei álláspontja alapján a természet könyvét nem
Isten könyve alapján kell olvasnunk, vagyis a tudományos ismeretszerzést
nem kell alárendelni a vallásos gyakorlatnak. Ugyanakkor hívőként kizárja,
hogy a két igazság bármikor ellentétbe kerülhessen. Azt, hogy a két igazság
megfeleltethető egymásnak a Biblia olyan problematikus szöveghelyeinek
elemzésén keresztül mutatja meg, mint pl. Józsué könyve 10. fejezet, 13.
vers: „És megálla a Nap az ég közepén és nem sietett lenyugodni majdnem
egy teljes napig”. Az arisztoteliánus modell alapján (lásd az előző fejezetet)
Józsué idézett szövege úgy értelmezhető, hogy a Föld mozdulatlanul közé-
pen állva nem változik semmit, míg a Nap, mely adott szférán kering, alatta
is és fölötte is bolygók szférái találhatók, megáll egy időszakra. Ehelyett
– érvel Galilei – mivel a Nap saját tengelye körül is elfordulni látszik (erre
következtet a napfoltok mozgásából), feltehető, hogy nem csak a fény, ha-
nem a bolygók mozgásának is okozója: „ki nem látja, hogy elég megállítani
a Napot ahhoz, hogy az egész rendszer megálljon anélkül, hogy a bolygók
változó relációi megváltoznának, és csupán a nappal hosszúsága nyúljék
meg, pontosan, ahogyan a szent szöveg szavai mondják.”
Galilei a kopernikuszi napközéppontú elméletet részben arra használja,
hogy jobban megértse a Szentírás azon szöveghelyét – és ez a példa is mu-
tatja, hogy egyáltalán nem szükségszerű a szembenállás vallás és tudomány
között.
Ki kezdte, miért kezdte?
John William Draper 1875-ben írt egy nagyon befolyásos könyvet, A vallás és tu-
domány közti konfliktus története címmel, amelyben a tudomány és a vallás mint
egymással küzdő felek jelentek meg. Itt a folyamatosan terjedő és fejlődő emberi
intellektus áll szemben a hagyományőrző vallással, mely leküzdendő akadályt je-
lent. Sok más mű is hasonló szemléletet tükrözött, mint A. D. White A tudomány
teológia elleni háborúskodásának története a keresztény kultúrában (1896) című
könyve. Itt már a címben megjelenik a háború szó. A darwinizmus részben azért
vált olyan sokat támadott elméletté, mert az ilyen és ehhez hasonló munkák fel-
használták az egyház támadására. Vagyis, a ma sokak által alapigazságként megélt
elválasztottság (vagy akár harc) tudomány és vallás között már Darwin munkája
után keletkezett. A német kultúrtörténetben ez nagyon jól látszik: jórészt Ernst
Haeckel nyomán igen militáns vulgármaterializmus és vulgárdarwinizmus jelent
meg, amely harcolt mindenfajta klerikalizmussal szemben, és hamar elképesztően
népszerű lett.
Lapos Föld
Hogy sokszor mennyire nem megalapozottak az ilyen „határharcokban” használt

eszközök, de mégis mennyire mélyen belénk ivódnak, arra a legjobb példa a lapos
föld mítosza. Minden tudománytörténész tudja, hogy az ókortól kezdve alapve-
tően az összes nyugati értelmiségi a Földet gömb alakúnak tekintette – miközben
laikusoktól újra és újra hallani, hogy még Kopernikusz idejében is laposnak gon-
dolták a Földet, és hogy Kolumbusz sem igen tudta meggyőzni kortársait útiterv-
ének értelmes voltáról. Valójában amikor Kolumbusz India reménybeli partjainak
felkutatására indult nyugatra, akkor eleve feltételezte, hogy gömbölyű a Föld. De
ha korábban azt hitték, hogy lapos, akkor mire alapozta ezt a feltételezését? Az i. e.
IV. század óta a nyugati művelt értelmiség – az ideológiai okokból a matematikai
tudományok ellen foggal-körömmel hadakozó epikureusok, majd a görög tudo-
mányosságot egészében elutasító némelyik egyházatya kivételével – sosem gon-
dolta, hogy a Föld lapos lenne. A gömbölyűség nem volt kétséges, és feltételezve
a gömbalakot, már az ókorban mérték a Föld kerületét. A késő középkori művelt-
ség alapjául szolgáló Arisztotelész is több helyen tárgyalja a Föld gömb alakját. Az
Eukleidésztől Kopernikuszig ívelő csillagászati alapszövegek standard érvekkel bi-
zonyítják a Föld gömbölyűségét, és ezek az érvek 2000 éven keresztül tudományos
közkincsként funkcionáltak.
Észak–déli irányban haladva a Sarkcsillag horizont feletti magassága egyenle-

tesen nő, illetve csökken, ami arra utal, hogy a Föld felszíne ezen irányban egyen-
letesen görbül – feltéve, hogy a Sarkcsillag elég messze van. (7.2 ábra) Kelet–
nyugati irányban eltérés tapasztalható az egyidejű csillagászati jelenségek – pl.
holdfogyatkozás – észlelésének napi ideje között: ami keleten hajnalban követ-
kezik be, az nyugat felé haladva egyre korábbra tolódik, ami a Föld ilyen irányú
görbeségét támasztja alá. (7.3. ábra)
7.2 ábra: Érv a Föld felszínének észak–déli irányú görbülete mellett
7.3 ábra: Érv a Föld felszínének kelet–nyugati irányú görbülete mellett

Ám ha ez ilyen közismert volt szinte mindig is a nyugati történelemben, akkor mi-

ért gondolják ma is azt, hogy régebben azt gondolták, hogy a Föld lapos?
Ha megnézzük a tévhit keletkezését, azt találjuk, hogy igen későn, a 19. század-
ban tűnnek fel az első szerzők, akik a prekolumbiánus idők nézetéről így vallottak.
Az egyik Antoine-Jean Letronne (1787–1848) vallásellenes műve volt (1834), a
másik az ismertebb Washington Irving (1783–1859) mitikus történelmi regénye
volt Kolumbuszról. Az azóta is közkeletű tévhit tehát az Újvilágból származott.
Ez azonban még kevés lett volna, de az apró történelmi csúsztatás nagyon jól illett
egy még nagyobb történelemhamisításhoz, amely az 1860-as években (nem vé-
letlenül Darwin főművének megjelenése után) markánsan szembeállította a tudo-
mányt (jó) a vallással (rossz). John Draper (1811–1882) és Andrew Dickson White
(1832–1918) révén ez a történet is beépült a tudomány határaival kapcsolatos viták
eszköztárába a darwinizmus (populista és vulgármaterialista változatának) terjesz-
tése érdekében. A vallás és tudomány ilyen szembeállításának terhét azóta is nyögi
a tudományos ismeretterjesztés, csakúgy, mint a történelmi egyházak. De legalább
a tudománytörténet kezébe nagyon erős érvet adott, amellyel megmutathatja, hogy
még ma is sokszor az elmélet „szüli” azokat a „tényeket”, amelyek alátámasztására
szolgálnak. Bár ma megmosolyogjuk, hogy az ókortól a reneszánszig hittek abban,
hogy a mágnes elveszti vonzóerejét, ha fokhagymával dörzsöljük, ilyen faktoidok
mai világképünknek is fontos elemei.
De hát nem így van valóban? Nem mindig a tudomány képviseli a haladó érté-
keket? Általában így gondoljuk, de a 19. században például még elég elterjedtek
voltak a biológiában az ún. poligenista keletkezéstörténetek, amelyek egy része a
négereket a majmokhoz hasonlóbb, fejletlenebb létformáknak tekintette, és ezzel
pl. legitimációs bázisát jelentette a rabszolgatartásnak. Az Európa-centrizmus a
19. századig teljesen általános volt – ma így a korai biológiai szövegek egytől
egyig rasszistának tűnnek – amihez képest az Ádámtól való származás bizonyos
szempontból tekinthető egalitáriánusabb és így társadalmilag „haladóbb” alter-
natívának is. Tehát a tudományos világkép nem mindig és nem automatikusan
tekinthető „haladóbbnak” – akármit is ért egy kultúra ez alatt a fogalom alatt.
Ehhez kapcsolódóan azonban azt is fontos megjegyezni, hogy éppúgy,
ahogy egy tudományos elméletnek nincsenek közvetlen erkölcsi vagy társadal-
mi következményei, egy biológiai elmélet viszonya a vallásokhoz vagy az etikai
kérdésekhez sem „előre kódolt”. A darwinizmust például éppúgy felhasználták
liberális, mint konzervatív értékek alátámasztására. Sőt, nagyon sok liberális
keresztény kezdettől nem vetette el az evolúciót. A római katolikus George
Mivart vagy az unitárius William Carpenter egyáltalán nem vonták kétségbe az
evolúció tényét, csak azt állították, hogy a változatok megjelenése és elterjedése

nem szükségszerűen a Darwin által felvetett módon történik. (Ma a fajképződést
sok szempontból nem úgy gondolja a biológia, mint Darwin, de ettől álláspontja
nem közeledett a kreacionista nézetekhez.)
Keresztény tudósok 1888 és 1900 között öt nemzetközi tudományos kong-
resszust szerveztek, ahol nagyon jól látszik, hogy a tudomány új eredményeihez
milyen gyorsan tud egy vallás (ha akar) alkalmazkodni. Itt az első kongresszu-
son még olyan állásfoglalást terjesztettek elő, miszerint katolikus hívőnek el
kell utasítania az evolúciót. A harmadik kongresszuson, Brüsszelben 1894-ben
már egy nyilatkozatot fogadtak el, amely jórészt az antropológusok nyomásá-
ra támogatta azok munkáját, akik katolikusként az evolúció további megérté-
sén munkálkodtak. Vagyis már nem volt kizárható az, hogy valaki evolúcióval
foglalkozzon és katolikus legyen. Az ötödik, 1900-ban megrendezett müncheni
konferencián már nyíltan darwinista előadás is volt. Ebből is látszik, hogy a
tudomány és vallás konfliktusa nem szükségszerű, hanem esetleges történeti és
társadalmi folyamatok eredménye.
És természetesen ezzel párhuzamosan nem kellett mindig tudósként a dar-
wini elmélet mellett szót emelni. Hogy csak egy példát említsünk, William
Thompson, akit mi inkább Lord Kelvin néven ismerünk, az angliai kőzetek
hővezetését tanulmányozta matematikai és fizikai módszerekkel, és a Fourier-
analízis eredményeként azt állapította meg 1862-ben, hogy csak 400 millió év
áll rendelkezésre a Föld kihűlése után arra, hogy kialakuljon a mai élővilág.
A folyamatos mérések után azonban ezt a becslést 1866-ban 100 millió évre,
1876-ban 50 millió évre csökkentette. Darwin ennek súlyát pontosan érezte,
és saját elméletét cáfolhatónak tartotta. Szerencsére a fizikusoknak nincs min-
dig igazuk az általuk lenézett tudományokkal szemben, és a Föld jóval idő-
sebbnek bizonyult, mint Lord Kelvin hitte – és ez lehetőséget ad arra, hogy a
kreacionizmusvitáról ma is élénk eszmecserét folytathassanak.
A darwini evolúció elmélete tehát korántsem volt a tudomány és vallás
küzdelmének döntő fordulata – a tudományon belül is támadták, a vallás fe-
lől is volt, aki támogatta. Emiatt külön izgalmas kérdés, hogy az elmúlt évek-
ben hogyan lett a kreacionizmus Magyarországon is vitatott „hadműveleti
terület” a tudomány-áltudomány kérdésben, hiszen hazánkban a vallás a hu-
szadik század elejéig az egyik leghaladóbb értelmiségi csoportot adta, évszá-
zadokig meghatározta az elit képzését. A magyar jezsuiták a 20. század elején
talán a legértőbb olvasói és kommentátorai voltak az új fizikának és Einstein
relativitáselméletének. Ma már azonban, ahogyan az egyetemi hallgatókkal

folytatott beszélgetéseinkből kiderült, több egyházi iskolában vall (és oktat) a
biológiatanár kreacionista tanokat, és kreacionista szervezeteknek (mint pl. az
ÉRTEM) több történelmi egyházhoz tartozó tagja, ill. szimpatizánsa van. Vagyis
a kezdetben Amerikából importált modern kreacionizmus ma már nem „idegen
test” a hazai szellemi életben, hanem jelenlévő áramlat, amely politikai és ide-
ológiai céljai miatt igyekszik minél láthatóbban és hallhatóbban fellépni. Talán
megérett az idő az igazán komoly kreacionizmusvitákra hazánkban is!
Melyek a főbb álláspontok a kreacionizmusvitában,

és miért jó mindez?
A következőkben célunk megmutatni, hogy mik a főbb törésvonalak ebben a

vitában, és végül amellett fogunk érvelni, hogy ha már van, lehet hasznos is ez
az érdekellentét. Az már első pillantásra nyilvánvaló, hogy nincs olyan, hogy a
kreacionizmus és az evolúcióelmélet. Vagyis nem jól körülhatárolt álláspontok
között folynak a viták. Nézzük talán a kevésbé ismert kreacionista tábort! Ter-
mészetesen az evolúció elméletében is számos irányzat és vitatott kérdés van,
amelyeket itt nem veszünk sorra, csak a viták kapcsán térünk majd ki egy-egy
jellemzőjükre.
Például ma is sokan hiszik, hogy a Föld lapos (lásd a korábbi keretes
szöveget), sőt a népesség növekedését és a lapos Föld USA-ban élő hívői-
nek becsült számát figyelembe véve valószínűleg még soha nem hitt annyi
ember abban, hogy a Föld lapos, mint ma, és a lapos Földben hívők jelentős
része valamilyen kreacionista felfogást is elfogad. Ezeknek a teremtéshi-
teknek jelentős része nem intéz nyilvános támadást a tudomány ellen. An-
nak ellenére, hogy több csoport olyannyira utasít el minden tudományos
eredményt, hogy álláspontjukat nem lehet alternatívaként figyelembe venni.
Sokuk szerint a 6000 éves Föld a világegyetem középpontja, és minden tu-
dományos állítás, ami az ilyen dogmáknak ellentmond, hazugság.
Ennél kicsit rafináltabb az ún. Omphalosz-elmélet, amely Philip Henry
Gosse-tól származik. 1857-ben közreadott modellje abból a kérdésből indul ki,
vajon volt-e köldöke Ádámnak. Ha nem (hiszen nem anyától született), akkor
nem olyan, mint az utódai – így tehát kellett, hogy legyen köldöke (hogy utó-
daihoz hasonló lehessen), holott nem volt szüksége rá. Lehet, hogy világunk
számos egyéb része is hasonlóképp lett megteremetve: a maradványokat vizs-

gálva úgy tűnhet, hogy régiek stb. – közben csak úgy lettek teremtve, hogy régi-
nek (anyától származónak, sokmillió évesnek stb.) tűnjenek. Az ilyen okoskodás
nyilvánvalóan az összeesküvés-elméletek jellemzőivel bír (ehhez lásd a követke-
ző fejezet keretes írását a 207. oldalon), hiszen minden bizonyítja és semmi sem
cáfolja. Vagyis minden, ami réginek tűnik, újabb és újabb bizonyítéka annak,
hogy milyen sikeres volt a Teremtő abban, hogy réginek tűntessen fel dolgokat.
De vannak még kifinomultabb modellek, amelyek szakképzettség nélkül
nehezen érthetők. Van, amelyik az özönvíz utáni létformákat a génállomány
(genom) modularitásával magyarázza, vagyis azt állítja, hogy a környezeti
stresszorok hatására az állat genomja újraszerveződhet. Mások heterozigóta-
frakcionálódást emlegetnek, amelyben heterozigóta szülők utódai több génre
nézve homozigóták lehetnek, és így felgyorsulhat a fajkeletkezés. Ezekkel a
bonyolultan hangzó elméletekkel a továbbiakban részletesen nem foglalkozunk
– megkímélve az olvasót néhány nem túl sikeres magyarázat elemzésétől.
A spektrum másik végén olyan kreacionista elméletek is vannak, amelyek
üdvözlik és nem támadják az evolúció gondolatát. Sokan a Biblia teremtéstörté-
netének napjait szimbolikusnak tekintik, amelyek évszázmilliókat is átölelhet-
nek (és lehet, hogy még ma is tart a hetedik nap), mások az evolúciót elfogadva
csak arra tartanak igényt, hogy esetenként más mechanizmusok is szerepet kap-
hassanak. Végül olyan elképzelések is vannak, amelyek mindent elfogadnak,
amit a modern biológia mond, csak arra hívják fel a figyelmet, hogy a biológia
materialista módszertani elköteleződését (vagyis hogy a világban anyagi léte-
zőket és azok kapcsolatait vizsgálja csupán) ne tekintsük ontológiailag bizonyí-
tó erejűnek (vagyis ne fogadjuk el, hogy ebből következne, hogy valóban csak
anyagi létezők vannak). A ma is létező teisztikus/teista evolúció vagy evolúciós
teizmus is számos vallásos gondolkodót megragadott (és számos nagy, tudomá-
nyos szervezet is elfogadja). Ilyenek voltak Henri Bergson, Teilhard de Chardin
és sok más teológus vagy filozófus, akik lelkesen fogadták az evolúciót, mint az
isteni gondviselés bizonyítékát. Vagyis a kreacionizmus bizonyos formái annyi-
ra elutasítják, mások pedig annyira elfogadják a tudományt, hogy nem kerülnek
komoly konfliktusba vele.
A konfliktuskereső felfogásoknak is számos formája van, de ez már annyira
túlbonyolítaná a helyzetet, hogy talán egyszerűbb felsorolni az általánosan jel-
lemző főbb érveket. A továbbiakban tehát nézzük csak azokat az elméleteket,
amelyek kifejezetten támadják a modern evolúcióelméletet, pontosabban kihí-
vóan viselkednek ebben a vitában!
Modern kreacionizmus és intelligens tervezés – pro
A következőkben felsoroljuk a főbb érveket valamennyire csoportosítva – így

megkönnyítve talán az eligazodást és a későbbi utalásokat.
1. Az egyik fontos érvelési minta már a fejezet elején megjelent: az
evolúció csak egy elmélet, nem tény, ha nem támasztják alá a megfi-
gyelések, akkor el kell vetni. Ha pedig más elméletet is éppúgy alá-
támasztanak a rendelkezésre álló adatok, akkor az a másik elmélet is
ugyanúgy tanítandó. Az evolúcióelmélet nincsen bizonyítva, mert
1.1.a Nagyon valószínűtlen, hogy „élő” vagy replikálódó kezdetleges
organizmus/makromolekula magától valaha is létrejöhetett. (Az
élet keletkezése „természetes” úton nem bizonyított.)
1.1.b A mai élet alapvetően függ a fehérjéktől. Ezek pedig nem jöhetnek
létre nukleinsavak (RNS, DNS) nélkül. A nukleinsavak másolásá-
hoz viszont fehérjék kellenek. Mi volt előbb?
1.1.c Az egyes struktúrák, legyenek azok sejten belüli sejtszervecskék
vagy többsejtűek szervei, olyan tökéletességet mutatnak és foko-
zatos fejlődésüket oly kevéssé tudjuk elképzelni, hogy egy tervező
ágens jelenlétét bizonyítják (gyakori példa pl. a baktériumok osto-
rának kialakulása).
1.2 Nem látható, hogy a ma élő, a kambriumban (kb. 540 millió éve)
megjelenő létformák miből alakultak ki (a fejlett létformák látszó-
lag a semmiből származnak).
1.3.a A darwini evolúció folyamatos, apró lépésekben történő fejlődést
feltételez, holott a fosszíliákban hatalmas „ugrások” vannak, és so-
hasem találjuk meg az összes átmeneti formát.
1.3.b A ma ismert formák évtízmilliókon keresztül állandóak
maradhatnak.
1.4 Az evolúció komplexitásnövekedést és egyre fejlettebb organizáci-
ót jósol, de ezt nem látjuk (a békák genetikus anyaga több, mint az
emberé).
1.5.a Az ember kialakulásával kapcsolatos kulcsfontosságú leletekről
sorra kiderül, hogy azok hamisítványok. (Ismert példa az 1912-ben
megtalált ún. piltdowni lelet, amelyet félmillió évesnek kiáltot-
tak ki, de 1953-ban kiderült, hogy a koponyadarab embertől, az
állkapocs majomtól származott, a fogakat lecsiszolták és elszínez-

ték. Szintén gyakran emlegetett a nebraskai ember, amely egy-
millió évesnek tekintett fogmaradvány volt – de később kiderült,
hogy a fog disznótól származott – „disznó csinált majmot egy
evolucionistából”.)
1.5.b Ezen felül számos lelet bizonyítja az evolúció tarthatatlanságát, de
ezeket a tudósok letagadják, megpróbálják elutasítani, mert nem
egyeznek meg előzetes hiteikkel (Texasban, Glen Rose közelében
emberi és dinoszaurusznyomokat találtak ugyanabban a kőzetben. )
1.5.c Az ember kialakulását bizonyítandó leletek jó része valójá-
ban majomlelet (a Ramapithecus valójában egy páviánféle, az
Australopithecusok is csak majmok), a modernebb formák viszont
már emberek (a Neander-völgyi ember valójában modern ember).
1.6 A mi világunkban csak mikroevolúciós folyamatokat figyelhetünk
meg, pl. kutyatenyésztők új fajtát hoznak létre. Az evolúcióhoz
azonban makroevolúciós folyamatokra is szükség van, hogy új fa-
jok jöjjenek létre – ilyet azonban még soha nem figyeltünk meg.
2. Az egész élet és a Föld keletkezése nem érthető meg tervező nélkül,
mert számos olyan „különös” állandó, szerencsés véletlen kellett
ahhoz, hogy mi megjelenjünk (egzotikus ritkaság az univerzumban
a folyékony víz, „pont jól” van megdöntve a Föld tengelye, stb.).
Ez az elv hasonló az ún. antropikus elv egyes formáihoz – ezek né-
melyikét Carter, Barrow vagy Székely László e tárgyban írt mun-
kái tárgyalják, bár az elv értelmezése igen különböző.
3. A termodinamika második főtétele ellentmond annak a
komplexitásnövekedésnek, amit az élő szervezetek mutatnak.
4. A tudósok elfogultak. Érvek nélkül fogadnak el olyan alapelveket,
mint a „módszertani naturalizmus”, vagyis a természetfeletti léte-
zők kizárása a magyarázatból, holott egy másik alapállás, a „tudo-
mányos teizmus” éppoly védhető (vagyis nem alátámasztott), és
így ez is elfogadandó.
5. Nagy tudósok is azt állítják, amit a kreacionisták (találhatók olyan
idézetek, amelyek nagy tudósoktól származnak és alátámasztják az
elméletet).
6. A tudomány csak a hittel egységben fejlődhet. Hívő tudósok (Gali-

lei, Newton, Maxwell, Mendel) vitték leginkább előre a tudományt,
tehát ma is a hittel összeegyeztethető tudományos elméleteket kell
továbbfejleszteni. A tudománynak paradigmaváltásra van szüksé-
ge.
7. Mások azt próbálják bizonyítani, hogy az evolúciót ugyanúgy el
kell hinni, mint akármelyik más vallás dogmáját. Vagyis ez is csak
egy hit (ezért „istázzák” le a hívőket: van kálvinista, jehovista, dar-
winista, evolucionista, kreacionista) és nem jobban megalapozott,
mint más hitek, így nem kellene az oktatásban privilegizálni.
Közös ezekben az érvekben, hogy nem a Biblia alapján tartják a Bibliát
megbízható forrásnak, hanem természettudományos ismereteket és elmé-
leteket használnak fel a teremtés mellett, vagy legalábbis az evolúció ellen.
Sok esetben Isten neve már fel sem merül. Az utóbbi évek legdinamiku-
sabban fejlődő kreacionista csoportja az intelligens tervezés zászlója alatt
csak arra vállalkozik, hogy bebizonyítsa: nem lehet kizárni egy intelligens
tervező lény/ágens szerepét a világban. Isten helyett ezek a könyvek már
csak a terv szerint létrejött világról beszélnek. Ezért pl. a mozgalom hazai
képviselői kifejezetten nem kreacionista mozgalomként próbálják bemutat-
ni az intelligens tervezést. Hogy nagyon jó okunk van arra, hogy ebben ne
kövessük őket, azt a későbbiekben látni fogjuk. De mindenesetre ezen érvek
egy része első látásra igen meggyőzőnek tűnik, nézzük hát a reakciókat!
…és kontra
Több tucat tudományos szervezet, természettudományos tárgyak oktatóinak cso-

portjai, önálló tudósok, tudományfilozófusok és önjelölt felvilágosítók szálltak
harcba a kreacionista hiteket védelmezőkkel. (2008-ban a Magyar Tudományos
Akadémia is adott ki egy állásfoglalást az ügyben.) Éppúgy, ahogy a teremtéshí-
vők is sokféle stratégiát követnek, az őket ellenzők is számos módon harcolnak.
Milyen fő érvek különíthetők el ezen az oldalon?
A kreacionisták talán legfőbb érve a hiányos tudásunkat használja ki (ez
jól látszik, amint végigolvassuk a főbb érveket.). Senki sem gondolja azonban,
hogy ma minden, az evolúcióval kapcsolatos kérdés megválaszolható. De,
ahogy arra sokan rámutattak, a kreacionisták a bizonyítékok hiányát a hiány
bizonyítékának próbálják feltüntetni. Ennek az érveléstechnikában külön neve

is van, az ún. nem tudásra apellálás (latinosan argumentum ad ignorantiam).
A ma sikeres kreacionista munkák jó része részletesen és szakavatottan ismer-
tet fontos biológiai mechanizmusokat, rendszereket vagy szerveket. Az eredeti
könyvek ismertetései gyakran semmivel sem rosszabbak a legszínvonalasabb
tudományos ismeretterjesztő könyvek hasonló példáinál. A konklúziók azonban
csak arra használják fel a részletes ismertetést, hogy újra és újra kimondják: a
modern biológia képtelen részletekbe menő választ adni ezekre a kérdésekre. Ez
már nem az elfogadott tudományhoz tartozik, és a tudományos tudást felhasz-
nálva próbálnak a szövegek a tudományos állásponttal ellentétes következtetést
alátámasztani. Jól látható ez a stratégia a Magyarországon is sikeres Darwin
fekete doboza című könyv esetében. Michael J. Behe a biológia különböző te-
rületeit mutatja be. Nemcsak a látás biokémiáját, a futrinkák vegyi védekezé-
sét elemzi, hanem huszonöt oldalban a véralvadást előidéző kaszkádreakciót
és számos egyéb jelenséget is vizsgál. (Tizenöt oldalon keresztül mutatja be az
egysejtűek csillóit és ostorait, ahol a magyar biológus, Szathmáry Eörs mun-
káira is hivatkozik, aki természetesen konklúzióival nem értene egyet – v. ö.
az előző alfejezet 5. pontjával.) A kreacionizmus ellenzői szerint az ilyen rész-
letekbe menő ismertetések a laikus számára a szakavatottság látszatát keltik –
és elterelik a figyelmet az érvelés gyengéiről. Az esettanulmányok konklúziói
rendre olyasfélék, mint amit a 130. oldalon olvashatunk: „Az előbbi ismertetés
és értékelés csupán arra irányult, hogy bemutassa: milyen hatalmas (látszólag
szinte megoldhatatlan) nehézséget képvisel ez a kérdéskör, amely négy évtize-
den keresztül ellenállt még a legkiemelkedőbb tudósok erőfeszítéseinek is. […]
Amikor egyszerű folyamatok mögött is ilyen fokú összetettséget talál, a darwini
evolúcióelmélet elnémul.”
A tudósok jó része azért nem fogadja el az ilyen, Behe-féle érveket, mert hi-
tük szerint a legjobb magyarázatot kell igaznak elfogadni – és az értelmes terve-
ző feltételezését rosszabbnak tartják az evolúcióelméletnél. Hiszen, okoskodnak
sokan, az evolúció segítségével valaminek a létrejöttét akarjuk megmagyarázni.
Ha feltételezzük, hogy ezt egy intelligens lény hozta létre, úgy most talán pl. a
csilló létrejöttét értjük, de akkor az azt létrehívó intelligens lény hogyan jött lét-
re? Ha nem értjük, hogy egy létező hogyan jött létre, akkor ne magyarázzuk an-
nak létrejöttét egy olyan létezővel, amelynek éppoly kevéssé értjük a létrejöttét.
És ha valaki számára „hatalmas (látszólag szinte megoldhatatlan) nehézséget”
jelent, hogy lehetségesnek tartsa néhány nagyobbacska molekula véletlen ös�-

szekapcsolódását a Földünk jelentős részét belepő őslevesben, akkor – kérdezik
a kreacionizmus kritikusai – az valóban lehetségesnek tartja, hogy a tervező
lépjen közbe? Könnyebben el tudja képzelni, hogy mi történik akkor a fizikai
világban, amikor a tervező épp kivitelezi tervét? Hogyan teremtődik? Mit lá-
tunk a teremtés pillanataiban, például amikor az első élő sejt létrejön, vagy egy
méretes Mastodon materializálódik 3 millió éve (vagy akár 6 000 éve) Észak-
Amerikában?
7.4 ábra: Egy Mastodon kiásása (Charles Willson Peale olajképe 1805–08)
7.5 ábra: Hatalmas Mastodon-csontváz Godman American Natural History c. könyvé-

ből (1836). A rajzot Titian Peale II készítette 1821-ben. A teljes csontvázak ritkák és a
kiállítások büszkeségei voltak a 18. század végétől
További probléma, hogy, még ha ma úgy tűnik is egy szervezet, mint aminek
minden eleme kölcsönös függésben áll, ebből nem következik, hogy fejlődése
során egyszerre kellett megjelennie az összehangolt elemeknek. Behe példája a
tovább nem egyszerűsíthető összetettségre az egérfogó, amely minden elemének
egyszerre kell működnie, hogy funkcionáljon a szerkezet. De pl. a kalapács feje
ill. nyele sem működik megfelelően önmagában, itt nem nehéz elképzelnünk egy
fejlődési sort az egyszerű kőtömbtől a szakócán keresztül a modern ácskalapácsig.
Bár arra jók a kreacionisták érvei, hogy megmutassák, hogy mennyi mindent nem
magyaráznak meg az evolúció hívei, akik maguk is sokszor militáns hangnemben
érvelnek, és magától értetődőnek tekintik nézeteik helyességét, ez nem indokolja
egy másik modell elfogadását, amely mellett igen kevés pozitív bizonyíték van.
Egy kicsit bonyolultabb és ritkábban hangoztatott probléma is van az ilyen,

lyukakat betömő Istennel – avagy, ahogy angolszász területen hívják, a hiányok
Istenével (God of the gaps). Tegyük fel hogy egy S állapotból nem tudjuk mai
tudományos ismereteink alapján meggyőzően megmutatni a T állapotba kerü-
lést (az S lehet semmi, a T akár a Tyrannosaurus rex, de akár az a szerves Trutyi
is, ami már nem semmi, és tovább fejlődhet). A kreacionizmus érvei alapján
S-ből T-be csak egy tervező aktív beavatkozásával juthatott egy rendszer – míg
egy tudós csak annyit állít, hogy még nem tudjuk az okot, a mechanizmust stb.,
de dolgozunk rajta. Melyik hozzáállás a gyümölcsözőbb? A kreacionista vá-
lasz mindenképp megnyugtatóbb, hiszen van magyarázatunk, szemben a tudo-
mány hiányos elképzeléseivel. A „fene se tudja” rosszabb válasznak tűnhet „a
tervező (Isten) csinálta” jellegű válasznál. Azonban érdekeltté a további isme-
retszerzésben a tudományos magyarázat tesz, és csak ezzel a megközelítéssel
fogunk olyan köztes állapotokat, egyéb okokat találni, amelyek révén valami-
korra S-ből – ilyen-olyan köztes lépéseken keresztül – eljutunk T-be. Ezen köz-
tes lépések megismerésében a kreacionizmus nem motivál és nem segít. Lehet,
hogy tényleg nem megismerhető egy lépés, de ennek elfogadása eleve megis-
merhetetlenné teszi az adott jelenség kialakulását. A tudomány fejlődése során
rengeteg jelenséget „fejtett meg”, a szivárványt, a villámlást, a napfogyatkozá-
sokat – holott ezek rendre emberfeletti lények számlájára voltak írva. Minden
esetben, ahol természetfeletti okságra hivatkozunk, lemondunk a tudományos
megismerésről. Vagyis nem jobb a kreacionista magyarázat, hiszen elvágjuk az
utat a további ismeretszerzéstől. Ráadásul ha egy állapotból a másikba jutást
végül meg tudjuk magyarázni – pl. kiderül, hogy egy-egy ásvány furcsa kata-
lizátorként tud hatni szerves molekulák reakcióinál –, akkor ahová eddig egy
intelligens tervezőt (Istent) kellett elképzelni, ott elég egy nagyfelületű porózus
ásványt képzelni (és ez kevesebb, mint amit a legtöbb hivő Istenről feltételez –
vagyis a hiányok Istene olyan tulajdonságokkal leírható, amely a legtöbb hívő
számára kevés és érdektelen).
A már említett 2005-ös Kitzmiller–Dover-perben a kreacionizmus előfel-
tevéseinek problematikussága is nyilvánvalóvá vált. A tanúként meghallgatott
Behe eskü alatt állította, hogy az értelmes tervező feltételezése számára tudo-
mányos és nem vallásos nézet, ugyanakkor azt is kijelentette, hogy elképzelésé-
nek plauzibilitása, vagyis valószerűsége összefügg azzal, hogy milyen mérték-
ben fogadjuk el Isten létezését. A bíró ebből a „meglepő de félre nem érthető”
kijelentésből arra következtetett, hogy mivel semmilyen más, általa ismert
tudományos elmélet plauzibilitása nem függ attól, hogy elfogadjuk-e Isten léte-
zését, így az értelmes tervező elképzelése mégsem a tudományra, hanem a val-
lásra tartozik. Ez az egyik ok, amiért a korábbiakban már a kreacionizmus egyik
alfajaként kezeltük a sokak által elkülöníteni kívánt intelligens tervezést.
A kreacionizmus tudományos volta ellen szól az a tény is, hogy nemigen
vannak olyan tudományos eredmények, amelyek alátámasztanák az elméletet.
Behe szintén eskü alatt azt vallotta, hogy „nincsen olyan referált (peer reviewed)
tudományos tanulmány, amely az értelmes tervezést kísérletekkel vagy számítá-
sokkal támasztaná alá, amely részletes és szigorú (rigorous) beszámolóját adná
annak, hogyan történhet bármilyen biológiai rendszer intelligens tervezése”.
Elismerte, hogy könyvének példáit sem támasztják alá referált folyóiratok cik-
kei, sőt arra sincs tudományos normáknak megfelelő tanulmány, hogy bizonyos
komplex rendszerek valóban „tovább nem egyszerűsíthetően összetett rendsze-
rek” (irreducibly complex systems).
De nézzük tovább Behe munkáját, aki számos kritikát kapott a Darwin fe-
kete doboza 1996-os megírása óta! Ezekre érdemben reagált is (vagyis úgy vi-
selkedett, ahogyan ezt sokan elvárják az tudósoktól). A Válasz kritikusaimnak
című, 2001-es írásában például elismerte, hogy nem kielégítő a „tovább nem
egyszerűsíthető komplex rendszerek” létére alapozott érve, mivel az általa adott
meghatározás egy már működő rendszer részeinek eltávolítására helyezi a hang-
súlyt, míg „a darwini evolúció igazi kérdése nem az, hogy már létező bonyolult
rendszerekből részeket távolítsunk el, hanem hogy elemek úgy álljanak össze,
hogy az új rendszer először is létrejöjjön”. Behe kinyilvánította: „remélem, ezt
a hibát a jövőbeni munkámban ki fogom javítani”. Minderre könyvünk írásáig
nem került sor – vagyis mintha a kritikusra is állna az, ami az általa kritizált
tudományterületekre.
Többen rámutattak, Behe felfogásával az a probléma, hogy a vizsgált rend-
szereket definíciószerűen nem funkcionálóknak tekinti, ha egy részük hiányzik.
Holott csak azt lehetne kijelenteni bizonyosan, hogy nem úgy funkcionálnak
ezek a dolgok – de máshogy talán igen. Behe kedvenc példája, a baktérium
ostorát mozgató „motor” lehet, hogy egy-egy elem nélkül nem tud ilyen motor-
ként funkcionálni, de mondjuk kiválasztó szervként igen. Így viszont más-más
funkcióval nem zárható ki, hogy komplex rendszerek jöjjenek létre, amelyek
mai funkciójának megfelelő működéséhez most már minden elemre szükség
van. Ezt a problémát maga Behe is belátta, és elismerte, hogy aszimmetria van
az irreducibilis komplexitás általa adott definíciója és a természetes szelekció
számára megjelenő feladat között. Érdekes, hogy a hazánkban egyik legjelen-

tősebb kreacionista szerző, Tasi István (aki érveléstechnikailag igen jól képzett
Krisna-tudatú lelkész) publikációiban könyvünk megírásáig sosem említette
az itt vizsgált ellenérveket, holott Behe és több más, az intelligens tervezésben
hívő szerző a nyilvánosság előtt nyilatkozott nézetei problematikus voltáról.
Az ilyen jellegű egyoldalú információközlés miatt számos tudós szándékosan
manipulatív céllal íródottnak látja a hazai intelligens tervezés pártját fogó szö-
vegeket, és nem hajlandó vitát folytatni azzal, amit az intellektuális tisztesség
alapnormái hiányaként tekint. Amerikában azonban már megjelentek az első
közös szerkesztésű könyvek, ahol kreacionisták evolúcióbiológusokkal együtt
vitatják meg az elméletek gyengéit és erősségét. Az egyik első ilyen, 2004-ben
megjelent kötetben az elismert tudomány- és biológiafilozófus, Elliot Sober
mutatott rá az egyik leggyakoribb teremtés melletti érvcsoport, a valószínűségi
érvek egyik problémájára (ez az érvek listáján 1.1). Vizsgáljunk ilyen érveket is,
hogy ne csak a hazánkban jól ismert Behe munkáit elemezzük!
Vegyünk egy játékos példát és vizsgáljuk meg, hogy mi az esélye annak,
hogy pontosan egyvalaki nyer egy lottójátékban! Főhősünk, Lottós Samu meg-
nyeri a lottót. Vizsgáljunk ezzel kapcsolatban két hipotézist! Mi a valószínűbb:
hogy úgy nyeri meg a lottót, hogy a sokmillió játékoshoz hasonlóan kitölt egy
szelvényt, vagy hogy úgy nyeri meg, hogy megbuherálja valahogy a sorsolást
végző gépet? Ha tudja manipulálni a gépet, akkor sokkal valószínűbb, hogy
nyer – legalábbis majdnem mindenki ezt így gondolná. De ebből gondoljunk
arra, hogy Samu tényleg csalt? És ha Samu után a következő héten Andrej és az
azt követőn Bobó nyer, legyünk egyre inkább azon a véleményen, hogy itt va-
lójában egy lottókartell működik? Hogy ennek mi köze az intelligens tervezés-
hez? Az, hogy mindaddig, amíg nincsen pozitív bizonyítékunk a lottócsalásokra,
vagy arra, hogy tényleg valaki tervezte az élőlényeket vagy sejtszervecskéket,
addig nagyon megtévesztő egyenrangú hipotézisekként kezelni ezeket a felte-
véseket a véletlenszerű események feltételezésével.
Ráadásul még ennél is nagyobb a gond a legtöbb valószínűségi érvvel:
ugyanis nem annak a valószínűsége számít, hogy valaki (pl. Samu, vagy egy
RNS-molekula) „nyer”, hanem az, hogy „bárki nyer”. Az általános érveléssé-
ma valami ilyesmi: (A) valaminek a természetes kialakulása nem valószínű,
ezért nem hihető, (B) vagyis csak nem „természetes” (pl. intencionális) magya-
rázatok hihetőek. (C) Egy intelligens tervező kreatív tette a legvalószínűbb nem
„természetes” magyarázat.
Az ilyen érveléseknél szükséges, hogy meggyőzően tudjunk (A) mellett ér-

velni. R. C. Carrier 2004-ben 47 munka elemzése során arra jutott, hogy (A)
mellett nincsenek elég erős érvek. Számos gyakori hibát különített el. Nem ritka
az elavult adatok használata a számolásoknál. Sokszor másodlagos vagy har-
madlagos forrásokból átvett, évtizedes számokat használnak a teremtés hívei.
Ráadásul az adatok eredeti kontextusát sok szerző elhanyagolja. Vagyis olyan
munkákból idéznek, amelyek valóban valamilyen struktúra kialakulását való-
színűtlennek találják, azonban a hivatkozott szerzők éppen ezeket az adatokat
használják arra, hogy más struktúrák kialakulásának valószínűsége mellett ér-
veljenek. A teremtéshívők az azt elutasítók néhány adatával érvelnek a teremtés
mellett. Ezen felül a Carrier által vizsgált munkákban egy esetben sem megfele-
lő a matematika használata. Legtöbbször az elképesztően kicsi valószínűségek-
hez úgy jutnak a szerzők, hogy egy specifikus struktúra kialakulásának valószí-
nűségét számolják ki – nem az összes lehetséges struktúra valószínűségét. Ez
ahhoz hasonló, mintha azt mondanánk egy bridzsjátékban (hogy még mindig a
játékoknál maradjunk), hogy lehetetlen, hogy pont ezt a leosztást kaptuk, hiszen
kb. 1 a 6 000 000 körüli esélye van annak, hogy pont ilyen lapokat kapjunk. De
az, hogy valamilyen leosztást kapunk, amivel tudunk játszani, annak az esélye
1 (vagy akörüli érték). Minden lehetséges struktúra előfordulási valószínűségé-
nek összegére lenne szükség – de általában ehhez hiányoznak az adataink. Álta-
lános hiba a „győztes és a játékosok összekeverése”. Kiszámítani, hogy milyen
valószínűséggel nyeri meg bármelyik játékos a lottót nem ugyanaz, mint az én
szelvényem nyerési esélyeit megnézni (ez sajnálatos, hiszen milyen jó is lenne,
ha ugyanolyan eséllyel lenne ötösöm, mint amilyen eséllyel van ötös szelvény
egy adott héten). Az élet kialakulásához elég egy bármilyen, replikálódásra ké-
pes molekula – nem elég azt kiszámolni, hogy egy specifikus, replikálódni ké-
pes molekula milyen eséllyel alakul ki. A hibák még sorolhatók lennének: az
élet kialakulási valószínűségét ma élő és fejlett létformák spontán kialakulási
valószínűségével cserélik fel, stb., de talán ennyi is elég, hogy ízelítőt kapjunk,
hogy miért nem fogadják el statisztikusok és matematikusok a teremtés mellett
érvelők adatait.
De nézzünk más érveket. Vannak ugyan olyanok, amelyek ellentmonda-
nak Darwin eredeti modelljének (1.3), de jól magyarázhatók a mai evolúciós
modellekkel, hiszen az evolúcióelméletek hatalmas fejlődésen mentek keresz-
tül az elmúlt másfél évszázadban (ilyen pl. az ún. megszakított egyensúly mo-
dell). Sok érv nagyon szelektíven kezeli a tudományos eredményeket (1.5), és
az érintett szakmák által elfogadhatatlan következtetésekre jut. Megint más ér-

vek pedig körkörös érvelésen nyugszanak (1.6), hiszen egyes kreacionisták a
makroevolúciós folyamatokat definíció szerint olyannak tekintik, amelyek nem
megfigyelhetők – így hát akármilyen nagy változás lesz tudományosan doku-
mentálható, az mindenképpen mikroevolúciós lépésnek fog számítani. Vagyis
soha semmilyen módon nem lehet bizonyítani, hogy makroevolúciós lépések
természetes úton jöttek létre. Ehhez hasonló Behe reakciója is, aki 1996-os
könyvében kijelentette, hogy a tudomány sohasem lesz képes az immunrend-
szer evolúciós kialakulásának kielégítő magyarázatára. Amikor a már említett
per során 58 referált cikkel, 9 könyvvel és számos könyvfejezettel szembesí-
tették, kijelentette, hogy ez nem elégséges bizonyítéka annak, hogy az immun-
rendszer evolúció útján fejlődött ki.
Vegyünk még egy utolsó példát. Egy evangélikus lelkész a témával fog-
lalkozó Mindentudás Egyeteme beszélgetésen megjegyezte: „Régi probléma,
hogyan áll össze a szervetlen élettelen anyagból az élő, ugyanis itt beleütközünk
a termodinamika második főtételébe, amely azt mondja, hogy a természetben a
dolgok a valószínűtlen állapotból a valószínűbb felé haladnak – márpedig az élő
valószínűtlenebb, mint az élettelen. Az ún. abiogenezis, az élőnek az élettelen-
ből való keletkezése azt feltételezi, hogy az élettelen természetben spontán meg-
teremtődnek azok a körülmények, amelyek lehetővé teszik a valószínűtlenebb
állapotok létrejöttét. Az egész folyamat kiindulópontján olyasminek kellett tehát
lennie, amely ezt lehetővé tette. Egy fizikus számára ez megemészthetetlen di-
lemma. A másik problémám, hogy Darwin valóban nagyon óvatosan fogalma-
zott ugyan, azonban ha megnézzük a biológia-tankönyveket, azt látjuk, hogy
azok az elméletek, amelyeket maguk a kutatók óvatosan, feltételekkel körülbás-
tyázva adnak elő, vitathatatlan tényekként jelennek meg a tankönyvekben.”
Ez ugye a 3. fő érv, és a termodinamika második főtétele tényleg valami
olyasmit mond, amit a fizikusi hátterű lelkész állít. Ne felejtsük azonban el,
hogy mindez egy (termodinamikailag) zárt rendszerre értendő. Mi például va-
lamikor egy-egy sejt voltunk és most, amikor ezt a szöveget írjuk, ennél vala-
mivel nagyobb és komplexebb lényekké váltunk. Mindezt úgy tudtuk elérni,
hogy egy nagy rendszer rendezetlenségét növeltük (és be kell valljuk, még most
is növeljük: hőt adunk le, nagyenergiájú szerves vegyületeket égetünk el, a fel-
szabaduló energia nagy részét elherdáljuk, vagyis disszipáljuk), miközben saját
rendezettségünk pár évtizedig nő. Ez a lokális entrópiacsökkenés a temetésünk
utáni években, ill. hamvasztásunk órájában nagyrészt eltűnik. A zárt rendszer,
amire a termodinamika második főtétele vonatkozik azonban nem az én szerve-

zetem, nem is az egész Föld, hanem egy olyan zárt rendszer, amelybe beletar-
tozik a Napból érkező hatalmas energia (meg még egy-két apróság). Ez az, ami
lehetővé teszi, hogy lokálisan nőjön a rendezettség, szerveződés és komplexi-
tás a Földön. Azt állítani, hogy itt egy „megemészthetetlen dilemma” van, az a
hivatkozott tudomány elégtelen ismerete. Nehéz megérteni, hogy fizikus hogy
mondhat ellent ilyen alapvető szinten saját szakterületének.
Végigzongorázhatnánk az érvek teljes listáját, de mielőtt túlságosan bele-
bonyolódnánk a vitába, amelyről már könyvtárnyi elszánt mű született mindkét
oldalon, ezen a ponton felhagyunk a vitázó felek érveinek ismertetésével, és
megvizsgáljuk a kreacionizmusprobléma filozófiai és társadalmi jelentőségét.
Itt is természetesen számos különféle nézettel találkozunk, de néhány általános
tanulság azért megfogalmazható.
Az egyik tanulság, hogy a kreacionizmus több ponton mutatott rá az evo-
lúcióval kapcsolatban elterjedt nézetek problémáira. A végletesen szkeptikus
pozíció segíti a kritikák megfogalmazását, és az utóbbi évek nemezetközi ta-
pasztalatai azt mutatják, hogy gyümölcsöző párbeszéd alakulhat ki a két oldal
képviselői közt. Természetesen egy ilyen jellegű vitában mindkét félnek vannak
kritikai megjegyzései a másik álláspontja ellen és konstruktív megjegyzései sa-
ját álláspontja mellett. Ami meglepő: a kreacionizmus mellett a kreacionisták
sem szoktak konstruktív érveket felhozni, vagyis nem tudnak erős érveket amel-
lett felhozni, hogy a kreacionista magyarázatok jobbak lennének az evolúció-
nál. Hogy ezt az alapvető hibát kiküszöböljék, a legtöbb kreacionista érvelés
„dichotomizál”, vagyis úgy állítja be az evolúcióelméletet, mintha az egységes
lenne, és az ellene megfogalmazott erős kritika elfogadása automatikusan jelen-
tené a kreacionizmus elfogadását. Ez azonban nemcsak ún. hamis dilemma érv
(hiszen sokféle elmélet létezik az evolúcióra, és ezek számos ponton változhat-
nak), hanem a másik elmélet elleni kritikát a saját elmélet melletti érvnek állítja
be a legtöbb kreacionista – holott ezen érvek nagy része a kreacionizmus ellen
is felhozható.
Azonban nemcsak különbségek, hasonlóságok is találhatók. Általános ész-
revétel, hogy mindkét oldalon megfogalmazódik kritika a tudomány és a tudo-
mányra vonatkozó ismeretek tanításával kapcsolatban. A már említett evangé-
likus lelkész és fizikus egy nyilvános vita során kijelentette, hogy a tudományt
ma nem megfelelő módon tanítják. Ugyanebben a vitában részt vett egyik
egyetemünk professzora is, aki nagyon hasonlót állított egy kurrens tanulmányt
ismertetve: „a tudományfilozófiai ismeretek hiánya felelős a tudatlanság jelen-

tős részéért: már ott elakad a legtöbb hallgató, hogy mit értsenek tudományos
módszer és igazság alatt.”
Mindkét fél kritizálja tehát a jelenlegi tudományos ismeretterjesztés és tu-
dományos oktatás módszereit, és változtatni szeretne a társadalomban kialakult
tudományképen. A témával a 12. fejezet részletesen is foglalkozik, itt elég fel-
hívni a figyelmet arra, hogy a viták egyik tétje éppen ez a terület: kinek van joga
és/vagy lehetősége megmondani a társadalomnak, hogy milyen a tudomány? Ez
a kérdés azonban nem természettudományos kérdés, így érdemesnek tűnik a tu-
dománytörténet, a tudományfilozófia és a tudományszociológia nézőpontjából
is röviden megvizsgálni a kreacionizmus jelenségét.
A kreacionizmus leckéje: hogyan lássuk a tudományt
Az egyik szembetűnő jelenség mindkét oldalon a „döntő” kísérletek, tények és

érvek használata. Már a 20. század első felében J. B. S. Haldane, az egyik legbrili-
ánsabb korai biomatematikus kijelentette, hogy ha a prekambriumban (több mint
540 millió éve) megkövült nyulakat találnának, akkor inkább a teremtést, mint az
evolúciót fogadná el. A ma is élő Richard Dawkins, aki jelenleg a publikus tudo-
mányfelfogás (Public Understanding of Science) professzora Oxfordban pedig,
ha nem is túl eredeti módon de úgy fogalmazott, „ha valaha találnánk egyetlen
prekambriumból származó vízilovat vagy nyulat, az teljesen elintézné az evolú-
ciót. De még egyetlen ilyet sem találtak.” Ugyanilyen „döntő” bizonyítékokat
vár el több kreacionista is a tudománytól (ehhez lásd a 4. fejezet keretes írását a
85. oldalon). Sokan kijelentették, feladnák a teremtéshitet, ha akár egyetlen kísér-
letben a szervetlen anyagból replikálódni képes struktúra alakulna ki (ide tartozik
Behe is), vagy ha megtalálnák a hiányzó láncszemet majom és ember között. Az
ilyen viták az elméletek elfogadhatóságára is kiterjednek. Sokan kijelentik, hogy
tudománynak tekintenék a kreacionizmust, ha lenne legalább egy szakmabeli re-
ferált folyóiratban megjelent nyilvánvalóan kreacionista cikk.
Ezek a kijelentések vég nélküli vitákat szülnek. Részben azért, mert mint a
hiányzó láncszem esetében, folyamatos fejlődési sorokat lehetetlen találni, egy-
értelműen eldönteni, hogy mi számít kreacionista cikknek és mi „megfelelően”
referált folyóiratnak. Így sohasem lesz meg a döntő bizonyíték – hiszen a home-
opátiáról is jelent meg cikk a Nature hasábjain, de ettől még nem vált „tudomá-
nyossá” a gyakorlat. A homeopátia hívei erre a cikkre, a bírálók a cikk kritikájára
hivatkoznak, amelyet a főszerkesztő által felkért bizottság készített. Sokszor en-

nél kevésbé triviális, miért nem lehet az ilyen vitákat lezárni. Hiszen ha nyu-
lat nem is, emberi lábnyomokat találtak dinoszaurusznyomok mellett Texasban
(Glen Rose), és jelent meg referált cikk kreacionistáktól. Ennyire szembenálló
álláspontok esetén azonban az egyik fél „döntőnek” tekintett adatát, kísérletét a
másik fél rendre elutasítja, mint ami fontos feltételeknek nem felel meg.
A helyzet nem új, és már száz éve a tudományfilozófusok újra és újra felhív-
ják a tudomány képviselőinek figyelmét, hogy döntő kísérletek nincsenek (lásd
a keretes írást a 6. fejezetben, a 142–143. oldalakon). Hiszen ha két nézet közül
akarunk dönteni, akkor egyetlen kísérlet, adat stb. nyilvánvalóan egyiket sem
fogja bizonyítani (hiszen egy tényt nagyon sokféleképp magyarázhatunk). Ami
ennél rosszabb, cáfolni sem tudunk, hiszen minden elmélethez rengeteg előfel-
tevést el kell fogadnunk, ráadásul ezek jó részét ki sem mondjuk. Például a di-
noszaurusz- és emberlábnyomok esetében feltesszük, hogy azokat szakavatottan
el tudjuk különíteni, hogy senki sem akart átverni minket (mint a gabonakörök
esetében ez rendre megtörténik) és még ki tudja, hány egyéb állítást. Amikor
együtt látjuk a lábnyomokat, az valamelyik állítást cáfolja – de melyiket? A
kreacionisták szerint az evolúció bevett fejlődési modelljét, az evolúciót elfoga-
dók számára azonban azt az állítást, hogy nem történt csalás.
És igen, történnek csalások és komoly tévedések. Már több lelet keltett nagy
szenzációt mint a hiányzó láncszem, de kiderült, hogy a riasztás téves volt. Híres
ilyen példa egy Piltdownban talált koponya, amely valójában egy majomállka-
pocs és egy emberkoponya összetákolása. És a Glen Rose-ban talált lábnyomo-
kat is kikiáltották hamisítványnak. Fontos azonban, hogy a csalást mindig az
alapvetően evolúcióban hívő tudósközösségnek kell elfogadnia – és ezt valahogy
értékeli a másik oldal. Piltdown esetében örömmel üdvözli és arra következtet,
hogy akkor a többi fontos lehet is lehet hamisítvány, Glen Rose esetében jó páran
szintén elfogadják a tudósok ítéletét (és más bizonyítékok után néznek), mások
kitartanak igazuk mellett.
A fontos tanulság, hogy „döntő” csak akkor lehet valami, ha mindkét fél el-
fogadja, milyen feltételek esetén kinek lesz igaza és ennek mi a következménye.
Mivel ez általában nem teljesül, mindig az egyik fél tekint csak perdöntőnek
bizonyos tényeket, adatokat, kísérleteket.
A döntő kísérletek mítoszán kívül számos egyéb tudományfilozófiailag
meghaladott nézet jellemzi a vitát – és ismét nem csak az egyik oldalon. Larry
Laudan egy tanulmányában a 80-as évek kreacionizmuspereit elemezve arra
hívta fel a figyelmet, hogy a tudományt védők álláspontja olyan tudományfilo-
zófiát feltételez, amely a maga módján éppannyira elavult, mint a kreacionizmus

maga (és amelyet a megfelelő érvek mérlegelése után el is vetettünk a 3. fejezet-
ben). Hiszen tudósok és tudományfilozófusok sorra említették az olyan jellegű
kritériumokat, mint amelyeket mi a 2. fejezetben vizsgáltunk – és amelyek elég-
telenségét – reméljük – beláttattuk. Még azok is, akik elfogadják, hogy a „tudo-
mány” meghatározásakor nem tudjuk megadni a szükséges és/vagy elégséges
feltételeket, általában olyan kritériumrendszereket állítanak fel, amelyeken az
ortodox tudományok nagy része is elbukna. Michael Ruse, az ismert biológiatör-
ténész, aki egy 1981-es kreacionizmusperben tanúskodott, például felsorolt ma is
gyakran hangoztatott szokásos kritériumokat: a tudományt a természeti törvények
keresése, a magyarázó erő, az előrejelzés, a tesztelhetőség, a kijelentések tentatív
(bizonytalan) jellege és az egységes elméletek iránti igény jellemzi. Ruse ezeket
a kritériumokat megvizsgálva azt találta, hogy kreacionisták számos természeti
jelenség esetében a természeti törvényeket „felfüggesztik”, hiszen a teremtés pil-
lanatában nem számolnak az energiamegmaradás vagy a termodinamika törvé-
nyeivel (mellesleg a kozmológusoktól sem idegen ez a gyakorlat). Az evolúciót
ellenzők nem tudják megmagyarázni a homológ szerveket élőlények esetében
(mint a gerincesek végtagjainak hasonlósága), ill. a csökevényes szerveket (mint
a bálnák mellső végtagjai), holott a darwini elmélet erre nagyon jó magyará-
zatot ad. Munkájuk nem prediktív, nem tud semmilyen változást előre jelezni,
és alig van olyan munka, amelyben kreacionisták saját elképzeléseiket tesztelni
kívánnák. És a lista folytatható – Ruse konklúziója mindezek után az, hogy a
kreacionizmus nem tudomány.
Laudan, aki komoly vitába szállt az ilyen tudományfelfogással, megmutatta,
hogy jó néhány kritika nem jogos. Hiszen a kreacionizmus számos tesztelhe-
tő kijelentést tesz – akik az „Új-Föld” változatot elfogadják, azok a Föld korát
6000–20 000 évre teszik. És ez az állítás a mai tudomány alapján tesztelhető és el
is vethető. Szintén tévedés azt állítani, hogy a kreacionisták mereven ragaszkod-
nak ugyanahhoz a nézethez. Már Behe kapcsán láttuk, hogy bizonyos kritikákat
elfogad, és ha a mai kreacionista szövegeket nézzük, akkor hatalmas fejlődést
látunk a 19. századi szövegekhez képest. Éppúgy, ahogy az elfogadott tudomány,
a kreacionizmus is változik. Ugyan vannak olyan kijelentések, amelyekhez me-
reven ragaszkodnak – no de nem ragaszkodnak a fizikusok is Newton óta ahhoz,
hogy közvetlenül nem tapasztalható erők működnek a természetben? És sok-
szor elfogadunk olyan magyarázatokat is, amelyeket elfogadásukkor még nem
tudunk magyarázni – ilyen példa, Newtonnál maradva, a gravitáció. És ne ta-
gadjuk, vannak a fajok állandóságát alátámasztó adatok is – csak jóval kevesebb,
mint amennyi azok változását teszi valószínűbbé. A tanúvallomások elemzése-

kor továbbá úgy tűnt, hogy a tudósok csak azokra a tudományfilozófiai nézetek-
re támaszkodtak, amelyek saját álláspontjukat alátámasztották, a többit zavaros
filozofálgatásnak tekintették. Ráadásul ugyanilyen típusú tudományfilozófiák
megjelentek a kreacionizmus oldalán is. Behe már említett Válasz kritikusaim-
nak című, 2001-es cikkében például részben ugyanazokra az érvekre hivatkozik
az intelligens tervezés védelménél, amelyeket Ruse használt fel a 80-as években
a kreacionizmus elítélésére. Behe cáfolhatónak (falszifikálhatónak) tartja az in-
telligens tervezést – vagyis Popper 3. fejezetben említett demarkációs kritériumát
használja fel nézetei legitimálására. Ennél is tovább menve Behe a késői Popper
(könyvünkben nem elemzett) írásai alapján a darwini evolúcióelméletet meta-
fizikai kutatási programként mutatja be, amely nem cáfolható. Vagyis Behe a
hagyományos (episztemológiai) demarkációs kritériumot mások által áltudomá-
nyosnak tartott elképzelései védelmére veti be. Bár többen már a 80-as években
felhívták a figyelmet arra, hogy az elavult episztemológiai kritériumok haszná-
lata visszafelé is elsülhet, a mai vitákban ez már be is épült az „áltudományos”
nézetek szószólóinak fegyvertárába.
A demarkációs kritérium délibábjának kergetése továbbá azért is problémát
okoz, mert ha valamit tudománytalannak tekintenünk, a tudomány eszközei is
csak korlátozottan alkalmazhatók annak megcáfolására. Laudan álláspontja
szerint sokkal védhetőbb és igazabb azt kijelenteni, hogy a teremtést elfogadók
valójában rossz tudományt művelnek – és ezért nincs helyük ezeknek az elkép-
zeléseknek az oktatásban.
Ez a tanulság érdekes, de milyen következményekkel jár? A kreacionizmus
leginkább az Amerikai Egyesült Államokban probléma, és a Coca Colához ha-
sonlóan a legtöbb országban (hazánkban is) importcikként jelent meg. Az USA
alkotmánya alapján az állami iskolákban nem engedélyezett vallásos nézetek ok-
tatása a természettudományos képzés keretein belül. Ha a kreacionizmus csak
rossz tudomány, akkor nem érdemes tanítani – de tiltani nem lehet ez alapján. Va-
gyis a bírósági ítéleteknek rendre úgy kell megfogalmazódniuk, hogy bizonyít-
sák: a kreacionizmus nem tudományos, hanem vallásos mozgalom. A 2005-ös
Kitzmiller–Dover-per is erre a konklúzióra jut, hiszen a bíró 139 oldalas indoklá-
sában az „értelmes tervezés” és a korábbi (és nyíltabban vallásos) kreacionizmus
kapcsolatát mutatja meg és azt, hogy a mai irányzat sem tekinthető tudomány-
nak, és tudományosnak álcázott vallásossággal van dolgunk.
Ha a tudományszociológiai szempontokat is figyelembe vesszük, ez az ítélet

érthetőnek (ha nem is feltétlen üdvözlendőnek) tűnik. A kreacionizmus körüli
viták ugyanis nem az elfogadott tudományos publikációs rendszeren belüli viták,
hanem azon kívül jelennek meg. Ugyan az egyik oldalon tudósok állnak és néha
a másikon is (bár sokszor tudományos fokozataik nem természettudományos fo-
kozatok), de „kifelé” vitatkoznak – a cél alapvetően egy harmadik fél (vagyis a
társadalom) meggyőzése, a használt eszközök tehát retorikaiak. Így érthető az
is, hogy sokszor nem érvekkel, hanem a társadalmi státuszukkal lépnek fel. Az
asztrológia kapcsán már említettük, hogyan űzött gúnyt Feyerabend az asztroló-
giát ellenző tudósok nyilatkozatából. Amíg egy tudományon belüli vitáról van
szó, addig a tudósok ilyen tekintélyelvű hozzáállása elfogadhatatlan. De ma a
kreacionizmus tudományon kívüli jelenség – ezt mutatja a publikációk, kísér-
letek hiánya, a saját módszertan, ill. az azokkal kapcsolatos viták hiánya, hogy
nincs akkreditált kreacionista szak vagy doktori iskola egyetemen.
Érdekes módon az elavultnak tekinthető episztemikus demarkációs krité-
riumok helyett, amelyek még domináltak Ruse tanúvallomásában az 1980-as
években, a legutóbbi, Kitzmiller–Dover-perben Jones bíró nagyon hangsúlyosan
vesz figyelembe társadalmi faktorokat is, amikor kijelenti, hogy a kreacionizmus
tudománytalan. És erről tanúskodnak a kreacionisták céljai is, akik általában nem
kutatási pénzekért akarnak tudósokkal rivalizálni, hanem az oktatási pozícióikat
akarják erősíteni.
A kreacionizmus fő célja ugyanis az, hogy a tudományos oktatásban al-
ternatívaként jelenjen meg. És talán itt jutunk el a probléma gyökeréig. Míg
egyes „áltudományosnak” tekintett területek, mint pl. a parapszichológia, alap-
vetően tudományos státuszért küzdenek és kutatási pénzekhez szeretnének
jutni, és éppen ezért minden tudomány által felállított normának meg akarnak
felelni, a kreacionizmus megelégszik azzal, hogy a társadalom szemében elég
tudományosnak tűnjön ahhoz, hogy szerepet kapjon az oktatásban. Vagyis a
kreacionizmusvita nem a szokásos értelemben vett tudományos kérdés, hiszen
nem tudományos álláspontok közötti vitáról szól. Így tehát a probléma sem
tudományos probléma, ugyanakkor tekinthető a tudomány problémájának és
ezzel együtt társadalmi problémának is. Ha ezt szem előtt tarjuk, akkor sokkal
elfogadhatóbb álláspontütközéshez jutunk. Így a kérdés nem az lesz, hogy tu-
dományos-e a kreacionizmus, mert úgy tűnik, hogy nem az, sem szociológiai,
sem episztemológiai kritériumok szerint. Hanem olyasmi lesz a kérdés, hogy
kaphatnak-e helyet az államilag finanszírozott oktatásban olyan vélemények,
amelyeket a tudományos közösség jelentős része elutasít. Például jogosan
követeli-e az amerikai Biblia-övben lakó szülő, aki fundamentalista keresztény

és akár a Föld 6000 évvel ezelőtt történt teremtésében hisz, hogy az ő adójából
finanszírozott közoktatásban ne tegyék nevetségessé gyermekei előtt legmélyebb
meggyőződéseit? Használható-e az állampolgárok pénze olyan nézetek terjesz-
tésére, amellyel az állampolgárok egy része (nálunk ez esetben eléggé elenyésző
része) nem ért egyet? Vagyis az intelligens tervezés nem része a biológiának,
de ha egy demokratikus társadalom úgy dönt, hogy világnézeti hozzáállás-
ként nem tudományos teremtési vagy keletkezési narratívákat is lehet oktatni,
úgy az intelligens tervezés lehetne része az oktatásnak. A demokrácia szem-
pontjából nem az számít, hogy a Gilgames-eposzt, a bibliai teremtéstörténetet,
vagy egy, a földi élet keletkezéséért felelős spagettiszörny történetét emelik be
az érettségi tételek közé.
Másrészt viszont engedheti-e az állam, hogy polgárai döntsenek arról,
hogy hogyan van a világ? Ha van ma kitüntetett tudásforma, akkor az a tudo-
mányos tudás. A tudomány mint társadalmi intézmény szorosan összefonódott
más társadalmi intézményekkel: oktatással, gyógyítással, jogi szabályozással.
Tanítható-e ezzel ellentétes nézet gyerekek millióinak? Ha így lenne, akkor a
társadalom egyik legfontosabb intézménye – a tudás létrehozásáért felelős tu-
domány – státusza inogna meg. Ez viszont a modern demokráciák szempont-
jából egyáltalán nem veszélytelen. Mai világunkban a tudomány és a hatalom
szorosan összefonódott – kicsit úgy, ahogy korábbi évszázadokban a vallás
és a hatalom. A kreacionizmus jelensége rámutat ennek az összefonódásnak a
problematikusságára. Bár megoldási javaslata (vagyis, hogy a hatalom megint
közelebb húzódjon a valláshoz) nem tekinthető haladónak, jól illusztrálja a
demarkációprobléma társadalmi vetületét.
Továbbá a kreacionizmus oktatása a természettudományos képzés minden
más elemével ütközésbe kerül és komoly inkonzisztenciát okoz. Hívőként is ta-
nulhatunk fizikát, a fizikai törvényeket világnézetileg semlegesnek tekintjük – és
ugyanez a helyzet a kémiával, geológiával, biokémiával stb. A kreacionizmus
világnézettől függővé kívánja tenni az egyik természettudományos területet –
miközben sok ezer biológus úgy tanítja, kutatja az evolúcióelméletet, hogy azt
hitével összeférhetőnek tartja.
Éppen ezért a vita túlmutat a pusztán világnézetek közötti összecsapáson.
Mert ugyan tekinthető a teremtés és az anyagelvű evolúció rivális metafizikai
hozzáállásnak, a mai demokratikus társadalmak működése alapvetően múlik a
tudományos intézményrendszer megfelelő működésén. Az intelligens tervezés
által felvázolt legvalószínűbb szcenáriók az anyagi oksági mechanizmusokon túli
magyarázatokkal élnek. Ha a megmagyarázhatatlan magyarázatként szolgálhat,

akkor hol máshol engedhető meg még az ilyen? Nyilvánvaló, hogy veszélyes, ha
minden esetben, ahol még nincs megfelelő oksági magyarázata a tudománynak,
hivatkozhatunk a megmagyarázhatatlanra. Ha természetfeletti erők okozhatják
a cigarettázók tüdőrákját vagy a globális felmelegedést, vagy akár a már elfo-
gadott oksági magyarázatok alternatíváját is „elkészíthetjük” a kreacionizmus
mintájára, akkor nagyon könnyen megkérdőjeleződnek azon struktúrák, ame-
lyek jelenleg a társadalmakban a tudás létrehozásáért felelősek, és amelyek nem
kis mértékben garantálják a demokratikus intézmények megfelelő működését.
Az értelmes tervezettség így akár az értelem elleni kihívásként is tekinthető. Ha
ezt nem minősítésként, hanem jellemzésként vesszük, úgy rámutat arra, hogy a
hazánkban nem túl jelentős mozgalom egy nagyon érdekes jelenség megnyilvá-
nulásaként is értelmezhető, amelyhez hasonló (fundamentalistának tekinthető)
mozgalmak számos megnyilvánulása szerte a világban tetten érhető korunk-
ban, és amelyek növekvő száma a (társadalmi és nem tudományos) probléma
nyílt megvitatását egyre sürgetőbbé teszi.
A fejezetben nagyhírű tudósok, évek óta ezzel foglalkozó szakemberek
vitáját követhettük nyomon. Néhány helyen talán tudtunk pontosítani az állás-
pontokon és eközben felhívni a figyelmet arra, hogy a kreacionizmus ugyan
semmiképpen sem tekinthető legitim tudományos problémának, azonban más
szempontból valódi problémának igen – bár nem úgy, ahogy a vitában részt ve-
vők írásaiból kitűnik. Az elemzés rávilágított arra, hogy az ellenérdekelt felek
közt harc folyik a társadalomban bizonyos források birtoklásáért. Az utóbbi évek
amerikai perei és vitái azt mutatják, hogy a tét az állami iskolák tananyagának
meghatározása. A kreacionizmus hívei szeretnének jogokat szerezni az ember
keletkezésével kapcsolatos tananyag kialakításában. Ezek éppen olyan jogok,
amelyekkel korábban rendelkeztek a vallásos intézmények, de elvesztették azo-
kat. Ugyanis a kezdetben szinte kizárólag egyházi irányítású oktatástól, amely
vallási értékeket (is) közvetített, a tudománynak először el kellett hódítani ezt a
területet. Ebben a harcban Darwin nevének komoly szerepe van. Ugyanis a dar-
wini elméletet születése óta felhasználták ezekben az ún. „határmunkálatokban”
(lásd a 11. fejezet), amelyek célja a társadalmi intézmények közötti legitimitási
határok megőrzése, ill. megváltoztatása volt. A következő fejezetekben hasonló
határmunkálatokat mutatunk meg a történetírással, a parapszichológiával és az
akupunktúrával kapcsolatban.
8. fejezet
Történetírás –
a jó, a rossz és a relatív
A történész, tudatosan, egyetlen nyomot sem

hanyagolhat el. Felfedezését, képzeletének al-
kotását egy szigettengerben kell elhelyeznie.
Ebben a szigettengerben nyilvánvalóan vannak
szembetűnő nagyobb szigetek, amiként vannak
kisebbek is, amelyek közt a történész könnye-
dén elhajózik, sőt vannak nagy vízfelületek is,
amelyeken igazán kiélheti a szenvedélyét.
George Duby
Amely fejezetből megtudjuk, hogy történelmet számos módon lehet jól írni, mégsem lesz
mindenki a tudományos akadémia tagja, aki történeteket ír. Szó esik még arról, a hábo-
rúk szörnyűségeinek szükségszerű velejárója-e a népirtás, vajon a pápa és a középkori
császárok valóban összeesküdtek-e a kronológia ellen, őrizte-e Leonardo da Vinci Krisz-
tus leszármazottainak titkát, és megtanították-e repülni az embereket a földönkívüliek.
Mindezen példákat pedig csak azért említjük, hogy megpróbáljunk szempontokat felállí-
tani arra nézve, mikor mondhatjuk jogosan, hogy valaki rosszul művel egy tudományt.
Amikor egy különösen elfogult szerző múltat feldolgozó könyvét vagy egy rende-
ző történelmi filmjét annak egyoldalúsága miatt kritika éri, a rendszeresen vissza-
térő védekezés az, hogy de hát a posztmodern filozófusok szerint a múltról számos
egyenrangú beszámoló írható, mindegyik szükségképpen töredékes és szubjektív,
miért ne írhatnám meg én is a saját történetemet. Minden kor történetírása magán
hordozza az adott kor jellegzetességeit, érvel a kommunista egyháztörténész, és a
korábbi műveiben kisbetűvel írott istent következetesen nagybetűsre javítja.
Érdekes módon azonban a Magyar Tudományos Akadémia 2. osztálya vagy
az egyetemek történelem tanszékei mégsem tárják szélesre kapuikat mindenki
előtt, aki a múltról ír, hanem még egy doktori cím odaítéléséért is megkívánják,
hogy a jelölt a történettudomány és általában a kutatás módszertani szabályaival
tisztában legyen. Magyar őstörténettel foglalkozó konferenciákat pedig megle-
hetős titokban szoktak már csak szervezni, mintha nem volnának kíváncsiak az
önjelölt eredetkutatók alternatív történeteire. Elavult, pozitivista vaskalaposság
ez, a posztmodern áramlatok figyelmen kívül hagyása, vagy a szakma jogos
önvédelme a dilettánsokkal szemben? Egyáltalán kik azok a dilettánsok?
Egy fejezet erejéig most megfeledkezünk a természettudományokról, és
egy olyan tudományos diszciplínát, a történettudományt vesszük górcső alá,
amely kevésbé rendelkezik a „kemény” egzakt tudományokra jellemző szigo-
rú vonásokkal. Ha a tudomány határait vizsgáljuk, akkor talán nem szerencsés
kizárólag olyan tudományos területeket venni alapul, mint a csillagászat (az
asztrológia esetén), az evolúcióbiológia (a kreacionizmussal szemben), vagy az
elméleti fizika (a következő fejezetben vizsgált parapszichológia kontrasztja-
ként). Ezeket a tudományágakat magas fokú szakmai konszenzus jellemzi mind
a módszertan, mind az elméleti és fogalmi elköteleződések tekintetében, és a
szakmai párbeszéd megértése, pláne lefolytatása szükségessé teszi egy erősen
absztrakt és ezoterikus szaknyelv elsajátítását. De mi a helyzet a társadalom- és
bölcsészettudományokkal, vagyis az úgynevezett „puha” tudományokkal? Itt
általában kevésbé jellemző a szakmai egyetértés akár az alapkérdéseket, akár
a módszereket és fogalmakat illetően, és a tudományos nyelvezet kevésbé kö-
vethetetlen a köznyelv művelői számára, mint a természettudományok esetén.
Azt várhatjuk tehát, hogy itt nehezebb demarkációs vonalat húzni, a határok
kevésbé egyértelműek, és nincsenek igazán jó érvek az egyes megközelítések
áltudományként való kirekesztésére.
Az alábbiakban három példát tekintve azt vizsgáljuk, hogy mely esetekben
vezet sikerre, amikor egy történeti beszámoló az eltérő narratívák egyenértékű-
ségével érvel, és mely esetekben utasít el a szakember szakmai érvekre hivat-
kozva egy magyarázatot. Állásfoglalásunk a vitában így nehezen elkerülhető,
de ne feledje az Olvasó, hogy továbbra sem akarunk igazságot szolgáltatni az
áltudományosság konkrét eseteiben: célunk az eddigiektől eltérő esettanulmá-
nyok ismertetése és az általános tanulságok levonása.
Holokauszttagadás
Az első példánk szándékosan provokatív. Az a kérdés, hogy volt-e a második vi-

lágháború alatt tervszerű népirtás, amelynek során a náci hadigépezet 5 és 6 millió
8. fejezet – Történetírás – a jó, a rossz és a relatív 191
közti embert meggyilkolt, nem egyszerűen tudományos kérdés, hanem nagymér-

tékben társadalmi is (több országban büntetik a holokauszttagadást, kiemelve a
kérdést a tudományosan megválaszolandó kérdések sorából). Van-e vajon tudo-
mányos vonzata a vitának, és a holokauszttagadás vagy revizionizmus a történeti
relativizmus sokszor gyümölcsöző programjának terméke-e, vagy pedig puszta
„rosszul művelt tudomány”?
A holokauszttagadók gyakran arra alapozzák érvelésüket, hogy kimutatják
ellenfelük álláspontjának gyengeségeit. A II. világháborúban folytatott népir-
tás számos részletéről nincsen végleges, soha meg nem másítható álláspontja
a történelemtudománynak, valóban vannak kérdéses részletek, és a viták köré
a szakemberek konferenciákat szerveznek. Pontosan ki és mennyiben tehető
felelőssé, pontosan hányan estek áldozatul, pontosan hogyan működtek a gáz-
kamrák, mi volt a holokauszt kiváltó oka, stb.? Amíg azonban az egyes állás-
pontok mentén a korszakot kutató történészek különféle csoportokba szerve-
ződnek, a szakmában arról teljes egyetértés van, hogy volt olyan szándékosan
kitervelt – elsősorban származásra alapozott – genocídium, népirtás, amely 5
vagy 6 millió zsidó vagy cigány származású embert, homoszexuálist, értelmi
fogyatékost és más kitaszított csoportokat – zömében gázkamrában – megölt.
A holokauszttagadóknak igazuk van abban, hogy az erről szóló beszámoló nem
tökéletes, a történészek belső – részleteket illető – vitáit azonban olyan véle-
mény alátámasztására használják fel, amely ellentétes e történészek meggyőző-
désével. Ez a holokauszttagadó metodológia egyik alapvető stratégiája: nem sa-
ját álláspontjukat próbálják meg bizonyítani, hanem ellenfeleik gyenge pontjait
igyekszenek célba venni. Így például gyakori témájuk a különféle szemtanúk
beszámolóinak tagadhatatlan ellentmondásai. A revizionisták gyakran olyan
idézetekkel is érvelnek, amelyek eredeti kontextusukból kiszakítva mást tűn-
nek állítani, mint ahogy megfogalmazóik szánták. A történészek szerint egyes
részkérdéseket illető szakmai vitákat összemosnak az egész jelenség megtör-
téntére vonatkozó vitával, így például a holokauszt egyediségével kapcsolatos
részben etikai, filozófiai vitában keresgélnek állításokat, amelyeket önkényesen
kiragadnak saját álláspontjuk alátámasztására. Behatóan koncentrálnak azokra
a részletekre, amelyeket nem ismerünk, és nem veszik figyelembe azt, amit vi-
szont jól tudunk. Egy holokauszttagadó számára a nürnbergi perek vallomásai,
amelyekben jó néhány náci vezető bevallotta, hogy tudott a népirtásról, eleve
hiteltelen, azzal érvelnek, hogy a vallomások kényszer hatása alatt születtek.
Azzal azonban már nem próbálkoznak, hogy erre pozitív bizonyítékokat is
gyűjtsenek, a pereket túlélő, és később nyilvánvalóan kényszer nélkül nyilatko-

zó náci politikusok vallomásait pedig figyelmen kívül hagyják. A lista még foly-
tatható lenne: a történészek számos érvet hangoztatnak annak alátámasztására,
hogy a holokauszttagadás nem marginális, de bátor tudomány, hanem rosszul
művelt tudomány, áltudomány.
Nyilvánvalóan adódik például a kérdés, hogy ha nem volt holokauszt, akkor
hova is tűnt mintegy hatmillió ember. Hát, elutaztak – hangzik a válasz – Szi-
bériába, Izraelbe, Los Angelesbe stb. És miért nem találják őket a rokonaik? És
mi a helyzet a koncentrációs táborokat felszabadító orosz és nyugati katonák
tapasztalataival, a csonttá soványodott emberek látványával, amiről fénykép is
készült? Ezzel az a helyzet, hogy a szövetségesek addig bombázták Németor-
szág utánpótlási útvonalait, amíg a munkatáborokban élőket már nem lehetett
rendesen táplálni. A felelősök tehát a másik oldalon vannak. Igaz persze, hogy
nem szép dolog munkatáborba hurcolni embereket, de ez olyan szörnyűség,
amely egy háborúban mindkét oldalon megesik.
A gyakorló történészeket azonban nem győzik meg ezek az ellenérvek,
rendre tiltakoznak a holokauszttagadás ellen. De akkor miért írnak újra és újra
ilyen könyveket a holokauszttagadók, ha a szaktudós véleményét szemlátomást
nem tudják megváltoztatni? Legvalószínűbbnek az tűnik, érveik nem is a törté-
nész közösségeknek szólnak, hanem a korszakról kevesebbet tudó nagyközön-
ségnek. Hogy egy szakmabeli történész miért is nem hagyja magát meggyőzi a
holokauszt kitalált voltáról, annak okát röviden úgy hívhatjuk, hogy a bizonyíté-
kok konvergenciája. Azzal érvelnek, hogy a holokauszt nem egyetlen esemény,
amelynek hitelességét egy zűrösnek bizonyuló forrás vagy ellentmondásosnak
látszó beszámoló alááshatja, hanem sok ezer (millió!) esemény, amelyről renge-
teg, egymástól nem függő evidencia maradt fenn. Köztük írott források (levelek,
visszaemlékezések, számlák, ciklon-B-rendelések, vallomások, jegyzetek, náci
vezetők beszédei), szemtanúk (túlélők, kápók, SS-őrök, a tábor mellett élő helyi
lakosok, náci vezetők) beszámolói, fényképek (légi felvételek, a szövetségesek
fényképei a felszabadításkor, a németek saját fényképei), fizikai bizonyítékok
(a berobbantott gázkamrák maradványai, a haláltáborok barakkjai, kerítései) és
demográfiai tények (hiányoznak az emberek).
A holokauszttagadók gyakran védekeznek azzal, amit összefoglalóan tör-
ténelmi relativizmusnak hívunk. A 20. században számos gyakorló történész és
történelemfilozófus hangsúlyozta, hogy a történész minden esetben és elkerül-
hetetlenül válogat a rendelkezésére álló bizonyítékok között, egyeseket kitüntet,
másokat zárójelbe tesz. Ezután sorba rendezi őket, megszerkeszti, majd történe-
tet kerekít belőlük. Ez megannyi, koránt sem ártatlan lépés, amellyel a történész
beleviszi saját személyiségét, háttértudását, elképzeléseit az elbeszélt történetbe,
és amelyben felolvad az „objektivitás” hagyományos ideálja.
Ebből az következik, hogy sokféle elbeszélés lehet ugyanarról a múltról, a
múlt ugyanis mindig arra válaszol, amit éppen kérdezünk tőle: különféle tör-
ténészek mást kérdeznek, és más választ is kapnak. A 20. században például
a hagyományos eseménytörténet helyett – más szóval a háborúk, a királyok, a
miniszteri kabinetek története, és a „fontos” évszámok puszta kronológiája he-
lyett, tehát mindazon dolgok helyett, amit egy mai középiskolásnak meg kell ta-
nulnia, ha le akar érettségizni – sok történész új témák felé fordult, új kérdéseket
tett fel, új szereplőket tüntetett ki, és új módszertant definiált. Kutatók korábban
lényegtelennek tekintett témákkal kezdtek foglalkozni, a mindennapok történe-
tével, a gyermekkorral, az őrülettel, a halállal, a nők történetével, a szokásoknak
és gesztusoknak a történetével, karnevállal és orrfújással, egyszóval csupa olyan
dologgal, ami a múlt embereinek létét alapjaiban meghatározta, de amiről mi
már nem sokat tudunk. Ezek a kutatási irányok gyakran más módszert definiál-
tak, mint a hagyományos eseménytörténet, sokszor más forrásokat is tüntettek
ki, a történelmi tény fogalmát pedig alaposan idézőjelbe tették.
A történelmi beszámolók relativitásának teoretikusai azonban arra hívják
fel a figyelmet, hogy mindebből korántsem következik, hogy mindent lehet csi-
nálni. Ugyan nincsen a múltnak egyetlen igaz és jó értelmezése, hanem úgy
tűnik, több egyaránt jó beszámolót lehet egymás mellé tenni, de elrontott ér-
telmezések, amelyeknek nincsen közük a múlthoz, azért továbbra is vannak. A
holokauszttagadás – érvel például Hayden White – nem alternatív történet, ha-
nem hagyományos, de elrontott eseménytörténet. Semmi radikális nincs a revi-
zionisták érvelésében, metodológiájuk a legegyszerűbb történeti folyamatokon
alapszik, nincs új kutatási technikájuk, kritikai eljárásuk. A tény fogalmának
hasonló elvét vallják, mint kritikusaik, nem akarják újraírni a 20. század törté-
nelmét, nem javasolnak új tartalmat, mint ahogyan például számos történész,
aki az események helyett a hosszú időtartam alatt végbemenő változásokat,
vagy a társadalmi struktúrákat vizsgálta, vagy aki eddig el nem fogadott sze-
replőt – nőket, gyerekeket – tett meg a történelem főszereplőjének, vagy pedig
aki a háborúban a közkatona perspektíváját próbálta megragadni. A revizionis-
ták elméleti értelemben nem újítanak, csak egyetlen állítást tagadnak. A játék-
szabályok azonban kötelezik a szakembert – mondják a szakemberek, és ezt
szemlátomást a holokauszttagadók sem vitatják elméleti művekben. Még akkor

is, ha elfogadjuk, hogy többféle módszerrel, többféle kérdésfeltevéssel fordul-
hatok a múlthoz, ha egyszer már definiáltuk a játékszabályokat, azok korlátoz-
nak minket, nem állíthatunk bármit. Lehet, hogy ilyen vagy olyan történetet is
írhatunk a múlt egy szeletéről, de nem írhatunk bármilyet.
A holokauszttagadás nem annyira tudományos kérdés (nem szerveznek
köré szakmai konferenciákat), hanem sokkal inkább pedagógiai. Az egyes or-
szágokban érvényesülő jogi tiltás nem a kutatásra vonatkozik (senki nem kutat-
ja a holokauszt nemlétét), hanem a revizionisták nézeteinek érvényesülésére.
A revizionisták nem a szakembert kívánják meggyőzni, hanem a szélesebb ol-
vasóközönséget, nem utolsó sorban egy politikailag aktivizálható réteget. A tét
nem a tudomány által igaznak tartott tudás megváltoztatása, hanem egy ember-
csoport meggyőzése.
A holokauszttagadás tehát egy adott tudományos tézist támad, miközben ér-
vényesnek tekinti a tudomány művelésének szokásos szabályait. Érvelése nagy-
mértékben negatív (tehát az ellenfél gyenge pontjait támadja, nem saját állás-
pontját támogatja), a megszólított közönség pedig nem a kérdésben kompetens
szakma, hanem a kevésbé tájékozott laikusok. És ami rögtön „gyanússá” teszi
a vállalkozást, az a háttérben meghúzódó motiváció: a náci népirtás problémája
nem egyszerű tudományos ténykérdés, hanem vélhetőleg túlmutat a tárgyilago-
san és semlegesen tárgyalható problémák körén, hiszen súlyos morális és ideo-
lógiai vetületei vannak. Talán ez az, ami miatt sokaknak szakmai érvekre sincs
szükségük ahhoz, hogy hiteltelenként elutasítsák azokat a nézeteket, amelyek
a tudományosság leple alatt, legalábbis a látszat szerint, világnézeti üzenetet
próbálnak legitimálni.
A kitalált középkor
A magyarul is kapható Kitalált középkor című bestseller szerzője, Heribert Illig,

arra tett kísérletet, hogy bebizonyítsa, a középkor közel háromszáz éve, a 614
augusztusa és 911 szeptembere közti időszak valójában meg sem történt, utólag
iktatták be a történelembe. Minderre XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreform-
ja alapján következtetett. Gergely idejében ugyanis a Julius Caesar által beveze-
tett Julianus-naptár olyan eltérést mutatott a valódi időhöz, a rendszeresen vis�-
szatérő csillagászati eseményekhez képest, hogy sürgősen be kellett avatkozni.
Az alaposan előkészített naptárreform eredményeképp érvényre jutó és ma is

használatos Gergely-naptárban már nem számítanak szökőévnek a 100-al oszt-
ható évek, de a 400-al oszthatóak mégis. Ezzel a módosítással már egészen jól
illeszkedésbe tudták hozni a naptári évet a csillagászati évvel. A probléma csak
az volt, hogy valamiképpen a Julianus-naptár hibájából adódó eltérést is korri-
gálni kellett, ezért, bár csütörtökre péntek következett, az időszámításba beiktat-
tak tíz napot, a naptár egyszerűen előreugrott egy kissé, és 1582. október 4. után
mindjárt 15. következett. Na mármost a Caesar óta eltelt időszakban felgyülem-
lett eltérés valójában egy tizenhárom napos ugrást tett volna szükségessé, érvel
Illig, az viszont, hogy csak tíz napot iktattak be, arra utal, hogy a pápa ponto-
san tisztában volt azzal, 300 évvel kevesebb idő telt el Caesar ideje óta, mint
azt a történelem tanítja.
Arra a logikusan felmerülő kérdésre, hogy kit és mi vezet egy ilyen szokat-
lan lépésre, Illig válasza az, hogy VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci
császár, II. Szilveszter pápa (aki a mi István királyunknak koronát küldött) és
tanítványa, III. Ottó német-római császár felelős a trükkért. Céljuk pedig az
volt, hogy Nagy Károly személyében egy Ottó számára előnyös, hatalmas elő-
döt kreáljanak, valamint az, hogy Ottó, akinek uralma így az ezredik év idejére
esett, ezeréves uralkodóként tűnhessen fel.
Gondolkozzunk most el azon, mit is tudunk az említett 300 éves időszakról.
Ekkorra esik a magyar honfoglalás, Mohamed élete, Nagy Károly uralkodása.
Könnyen lehet, hogy ennél több így hirtelen – hacsak nem érdeklődünk kü-
lönösen a történelem iránt – nem is jut eszünkbe. És éppen ezt használja ki
Illig, összemosva az átlagember tájékozatlanságát a tudomány tudatlanságá-
val. A korszak kutatói azonban meglehetősen sokat tudnak erről az időszak-
ról, tudásukat pedig részben tárgyi emlékekre alapozzák (ezek Illig szerint
egytől egyig hamisítványok), valamint írásos dokumentumokra. A történé-
szeknek például van okuk arra, hogy ne lepődjenek meg a fent említett tíz na-
pon, úgy gondolják, a 325-ben rendezett niceai zsinaton már korrigáltak há-
rom napnyi eltérést. Illig azonban nem fogadja el az érvelésüket, mondván, az
nem közvetlen forráson alapszik.
A korszakra vonatkozó forrásokkal az a – valós – probléma adódik, hogy
nagyon sok dokumentum (oklevél) későbbi másolatban maradt fenn (de ettől
még hitelesnek tartják), sok más oklevél pedig tényleg hamisítvány. Az itá-
liai langobárdokról fennmaradt hetven írásból tizennégy egykorú és hiteles, a
többi pedig későbbi másolat, még ha sokszor az eredeti szándékokat tükröző
interpoláció is. Gondoljunk viszont arra, hogy az Íliász se maradt fenn eredeti-
ben, mégsem gondoljuk, hogy hamisítvány volna. Szent István magyar király
oklevelei és törvényei is csak későbbi feljegyzésekből ismertek, de azért még
nem akarjuk első királyunkat kitörölni a történelemből.
A középkorban valóban történtek hamisítások, és ezeket az Illig által kriti-
zált történészek sokszor fel is tudják deríteni, az azonban már értelmezhetetlen
a kutatók számára, hogy az egész kor az volna. Amivel érvelnek, az megint
csak az evidenciák konvergenciája. Túl sok egymástól független jel (írott do-
kumentum, régészeti lelet, építészeti, művészeti alkotás stb.) utal arra, hogy a
fenti időszak valóság volt. Aztán van itt egy praktikus probléma is: hogyan lehet
levezényelni egy ilyen, egész Európára kiterjedő csalást? Egy olyan korban,
amikor sem e-mail, sem mobiltelefon nem áll a kitervelők rendelkezésére, ho-
gyan értesítik az akkori írásbeliség összes színhelyét, hogyan utasítanak több
tucat uralkodói udvart és több száz kolostort a nélkül, hogy az utasításról írá-
sos források véletlenül ne maradjanak fenn? Illig szerint mintegy 350 kolostor
kezdte el hamisítani a meg nem történt 300 év forrásait. De hogyan lehetett
biztosítani az összhangot köztük? Miért van az, hogy létrehoznak komoly iro-
dalmi műveket, jelentéktelen apátnévsorokat, de Nagy Károly udvartartásáról
alig írnak valamit? Az elszigetelt és viszonylag alacsony műveltségű kolostorok
hogyan tudtak kiemelkedő irodalmat – többek közt ófelnémet költeményeket
– alkotni? Csupán a korszak már kiadásban megjelent forrásai több mint het-
ven vaskos kötetre rúgnak, ehhez jönnek hozzá a kiadatlan kéziratok. Mind-
ehhez még hozzá kellett igazítani a kitalált évszázadok előtti és utáni időszak
forrásait is. Egy ilyen tömeges hamisításözön elvégezhető volna egyetlen hiba
nélkül úgy, hogy nem marad fenn egyetlen árulkodó jel, egyetlen valódi for-
rás sem? Nem is beszélve arról, hogy az európai történelmet keresztbe lehet
ellenőrizni más kultúrák kronológiájával, így a kínai és az arab történelem for-
rásaival, ahol erre a 300 évre vonatkozóan részletes forrásaink vannak – vajon
ők is részt vettek a keresztény konspirációban? Vagy gondoljunk csak az aszt-
rológia fejezetből ismert precessziós mozgásra: ha 300 évvel kevesebb telt el
az ókori csillagászok adatainak rögzítése óta (konkrétan a precessziós mozgást
kimutató Hipparkhosz óta), akkor egész egyszerűen máshol kellene tartania a
földtengelynek a nagy körforgásban.
Illig stratégiája sok részletében emlékeztet a holokausztrevizionistákéra,
még ha érvei nem sértik is oly sok ember érzéseit, emlékeit és tragédiáját. Illig
elsősorban destruktív, a kritikáját felkeltő történetírás gyengeségeire hivatkozik,
pozitív bizonyítékokkal nemigen szolgál. Pedig, ha egy történész komolyan

venné Illig elméletét, igyekezne azonosítani a hamisító műhelyeket, dokumen-
tálni a köztük lévő kapcsolatot, levelezést, kimutatni a koholt szövegeik formai
egyezéseit, és más pozitív evidenciával alátámasztani az elméletet. Illig kira-
gadott idézetekkel dolgozik, nem ritkán olyan középkorászoktól idézve, akik
soha nem vennék komolyan a kitalált középkor elméletét. A szakma belső vitáit
használja ki, mintha az egyes kutatási témák körüli bizonytalanságok az ő hipo-
tézisét valószínűsítenék.
Illig fél évenként jelentet meg egy könyvet, és minden művében sok ezer
könyvre és cikkre hivatkozik. Talán sok történész van, aki nem sietne cáfolni,
hogy a szakma művelői emberfeletti lények, sokat olvasnak és még többet ír-
nak, de Illig teljesítménye mégiscsak túlzásnak tűnik. A Kitalált középkorban
gyakorlatilag nincs elsődleges forráshivatkozás. Miért is baj ez? A forráshivat-
kozások hiánya, amelynek súlyosságát minden történész azonnal belátja, nem
biztos, hogy ugyanilyen végzetesnek hangzik egy mégoly művelt laikus szá-
mára. Hogyan lehet az, hogy egy, a történész számára ennyire fontos részlet
jelentőségét a laikus nem feltétlenül látja át?
Ennek oka a középiskolai történelemoktatás jellegében rejlik (innen szedi
ugyanis legtöbbünk történeti műveltségét): évszámokat, „tényeket”, objektív
adatokat tanulunk, és teljesen rejtve marad, hogy minden, amit például a magyar
történelemben az Árpád-korról tudunk, végeredményben nehezen olvasható, ne-
hezen értelmezhető okleveleken található, nem csak, hogy latin nyelven, hanem
olyan írással, rövidítésrendszerrel, amelynek kibogozásához speciális, ún. pale-
ográfiai tudásra van szükség. Amit mi egyetlen koherens történetként olvasunk,
valójában rengeteg apró – sokszor bizonytalan – részlet történetté fűzése. 18
éves korunkra igen nagy ténytudással rendelkezünk, a történettudomány valódi
műveléséről azonban szinte semmit nem tudunk meg. Ahogyan a történész Ga-
lamb György fogalmaz: „A tankönyvírás és a »szakma« közötti szakadékról
az árulkodik, hogy a középiskolai történelemoktatásban – tisztelet egy-két
kísérleti programnak – a források elemzése háttérbe szorul, s föl sem merül
a kérdés, mi módon keletkezik a történelmi ismeret. Nem csoda hát, hogy
a történelem a laikus közönség számára főként lexikális ismeretek tárháza-
ként jelenik meg, nem pedig a legkülönfélébb természetű források kritikája
és egybevetése által megvalósuló újraértelmezés folyamataként, amelynek
eredménye mindaz, amit a történelemről alkotott tudásnak nevezhetünk.”
Vagyis a történész dolga többnyire nem az, hogy jelentős „tényanyag” isme-
retében dolgozza ki elméleteit, hanem hogy szakmai kompetenciái segítségével
kihámozza a töredékes forrásokból mindazt, amit az oktatás és népszerűsítés

már tényként fog bemutatni. Illig azonban megspórolja ezt a munkát – mint
ahogy a tudományos műhelyek kapuján gyakran kopogtató önjelölt relativitás-
elmélet-kritikusok vagy ősrobbanás-bírálók is általában másodlagos forrásokra
és ismeretterjesztő irodalmakra támaszkodva fejtik ki elképzeléseiket, miközben
fogalmuk sincs arról, hogy miben áll a kutatói tevékenység a laboratóriumban.
Végezetül érdemes megjegyezni, hogy Illig Németországon kívül csak
hazánkban rendelkezik ismertséggel, ez pedig feltehetőleg nem független at-
tól a szimpátiától, amelyet a hun–magyar rokonság gondolatát ápoló körök-
ben kelt az elcsalt 300 év elmélete. Ha Illignek igaza van, akkor a magya-
rok nem 895-ben hanem 595-ben érkeztek a Kárpát-medencébe, és akkor
tulajdonképpen akár hunok is lehetnek.
Úgy tűnik, megint nem szakmai kérdésről van szó, az elcsalt évszázadok hi-
potézisének terjesztői nem tesznek kísérletet a szakma meggyőzésére (amíg pl.
a parapszichológusok harcolnak a szakmai legitimációért), az érvek célpontja
inkább a történelem terén közepes tájékozottságú, de a szakmában nem mindig
bízó közvélemény. Ez a közvélemény minden bizonnyal kissé unalmas, bátor-
talan figuráknak tartja a történészeket, akik nem látnak át oly sok tudományte-
rületet, mint Illig, de ha átlátnak is, óvakodnak attól, hogy ilyen merész hipoté-
ziseket fogalmazzanak meg. A valóság ezzel szemben az – és erről a szélesebb
publikum valóban keveset tud –, hogy a középkorral foglalkozó történészek
egyáltalán nem tartózkodnak a különféle, néha egészen meglepő hamisításhi-
potézisektől, azonban, amikor a bizonyításra kerül a sor, más módszerekkel dol-
goznak mint Illig, a felkutatott források alapján igyekszenek azzal érvelni, amit
fentebb a bizonyítékok konvergenciájaként definiáltunk.
A da Vinci-kód
Dan Brown A da Vinci-kódja nem tudományos munka, nem is törekszik ma-

gát ekképp beállítani. Miért provokál mégis tudományos jellegű vitát? A könyv
„kultúrkrimi”, egy kétezer évet átölelő összeesküvés felgöngyölítése ürügyén
cselekményszövésébe bevonja az európai és az Európán kívüli kultúra, vallás és
okkultizmus történetét, többek közt Jézus kereszthalálát, Mária Magdolna me-
nekülését, a gnosztikus evangéliumokat, a Szent Grál keresését, a Louvre kiál-
lítótermeit, a keresztény egyházat, a templomos lovagrend történetét, a gótikus
katedrálisok szerkezetét, a megégetett boszorkányokat, a Meroving uralkodók

dinasztiáját, Leonardo da Vinci festményeit, Newton sírját és egy sor megfejtésre
váró rejtjelezett üzenetet. Miközben a világméretű konspiráció részleteivel fiktív
szereplők előadásában ismerkedünk meg, a könyv összességében azt sugallja, tu-
dományos szempontból megállhat az elmélet, alkalmas tehát arra, hogy gyakorló
történész elgondolkodjék rajta. Ezt a képet erősítik a regény szövegét megelőző
oldalon található kijelentések (pl. „A műtárgyakról, épületekről, dokumentumok-
ról és titkos szertartásokról szóló, a regényben szereplő ismertetések megfelel-
nek a valóságnak.”), valamint Dan Brown és amerikai kiadója marketingfogása,
melynek jegyében interjúikban úgy nyilatkoznak, a konspirációelmélet legalább-
is lehet igaz. Márpedig a könyv eddig több tíz millió példányban kelt el, Tom
Hanks főszereplésével megfilmesítették, hatására a történet ismeretanyagára építő
számítógépes játékok kerültek fel a világhálóra, és számos további, az elméletet
népszerűsítő írást publikáltak. Úgy tűnik, sok olvasó bibliai, történelmi és művé-
szettörténeti ismereteit inkább A da Vinci-kódból meríti, mint magából a Bibliából
és a mértékadó szakkönyvekből.
A regény cselekménye a lehető legjobb helyen kezdődik: a Louvre Nagy
Galériájában, éjszaka lelövik Jacques Saunière kurátort. A gyilkossággal rö-
videsen a főszereplőt, Robert Langdont, a Harvard „vallásos szimbológia”
professzorát vádolják meg. A professzor a meggyilkolt kurátor unokájával, a
kriptológus Sophie Neuveu-vel együtt menekülve és nyomozva igyekszik meg-
fejteni, mi is állhat a bűntett hátterében. A regény során az egész világ kódok
különös rendszerévé válik, hatszáz oldalon keresztül jelek, rejtvények és rejté-
lyek meglehetősen izgalmas labirintusában bolyongunk, és művészettörténeti,
„szimbológiai”, kriptológiai és történelmi elemzések révén lassan fény derül a
titokra, amely valójában nem is egyetlen összeesküvés, hanem mindjárt kettő.
Röviden: Jacques Saunière egy titkos társaság, a Sion-rend nagymestere volt,
gyilkosa pedig egy ismert keresztény rend, az Opus Dei megbízásából tevé-
kenykedik. A Sion-rend hatalmas titoknak van a birtokában, ennek őrzésére ala-
pították 1099-ben Jeruzsálemben a templomos lovagrend háttérszervezeteként.
E titkot gondozták illusztris nagymesterei, akik közt a történelem szinte minden
rejtélyes és izgalmas figuráját megtaláljuk Nicolas Flameltől Botticellin, Leo-
nardo da Vincin, Robert Fluddon, Robert Boyle-on és Isaac Newtonon keresztül
Victor Hugóig és Jean Cocteau-ig. A titok pedig, amelyet az Opus Dei olyan
fenyegetőnek lát, hogy ellenkonspirációval meg akarja semmisíteni, az, hogy
a Dávid nemzetségéből, tehát királyi vérből eredő Jézus és Mária Magdolna,
Benjámin leszármazottja, házasok voltak. Gyermekük is született, s tőlük szár-

mazik a frank királyok dinasztiája, a Meroving-család, amely idővel áldoza-
tul esett a titkot eltüntetni kívánó hivatalos egyház intrikáinak. Mégsem halt ki
azonban: leszármazottaik köztünk élnek, a Sion-rend védelmében. Minderről a
főszereplők a különc milliomostól, a grálkutató Leigh Teabingtől értesülnek.
De hogy jön a Grál a képbe? A szent Grál, amelynek fellelése az Artúr-
mondakör lovagjainak rögeszméje volt, valójában nem egy tárgy, nem a Jézus
vérét felfogó kehely, hanem – amint a szó etimológiája is mutatja: San graal,
Sangreal, Sang real – királyi vér, Jézus és Mária leszármazottainak királyi nem-
zetsége. Ehhez a fontos, de kissé absztrakt és mindenesetre kézzel nem fogható
dologhoz járul valami tárgyszerűbb: a kereszthalál után Dél-Franciaországba
menekült Mária Magdolna csontjait tartalmazó szarkofág. A Grál tehát nem
csupán a királyi nemzetség jelképe, hanem Máriáé (aki az elmélet szerint bizo-
nyos értelemben valóban a Krisztus vérét felfogó edény), és közvetve az elmúlt
kétezer évben elnyomott női princípiumé is. A szent nőiség iránti tisztelet rejlik
a Grál-titok őrzőinek megannyi alkotásában: a templomosok által építtetett kö-
zépkori katedrálisok struktúrájában, da Vinci festményein, az olimpiai öt kari-
kában és Walt Disney rajzfilmjeiben.
Nem csoda, hogy a keresztény egyház – mely az elmélet szerint Constanti-
nus császár vezényletével puszta többségi szavazással döntött Jézus isten volta
mellett Niceában – ellenérdekelt a titok napfényre kerülésében: nemcsak Jézus
király és ember volta jelentene fenyegetést a keresztény dogmákra, hanem az
az apokrif evangéliumokban megírt tény is, hogy Mária Magdolna sokkal több
volt Jézus egy tanítványánál. Az egyház tehát a kanonizáció során megszabadult
a ma gnosztikusnak nevezett evangéliumoktól, majd elnyomta a nőiség tisz-
teletét, végül pedig fellépett a titok tudói ellen, és kegyetlenül felszámolta a
templomos rendet, amely a Sion-rendjének leányszervezete, és így maga is a
Grál-titok őrzője volt.
Dan Brown több nyilatkozatában utalt rá, hogy A da Vinci-kód megírása
előtt beutazta regényének főbb helyszíneit, és kiterjedt történészi kutatómunkát
végzett. Ez persze lehet igaz, semmi nem zárja ki, hogy önálló kutatást folytatott
volna, ugyanakkor nem is utal rá semmi. A konspiráció elemei ugyanis mind
egyenként, mind összefüggésükben több ízben megjelentek már nyomtatásban,
és Brown a Leigh Teabing könyvtárában játszódó jelenetben – ahogyan egy iga-
zi történész teszi a lábjegyzetekben – korrektül hivatkozik is forrásaira (356 és
366. old.). Ezek közt található néhány, a feminista tudomány területére tartozó,
vitatott, de szakmai szempontból komoly mű, például Elaine Pagels Gnoszti-

kus Evangéliuma, zömében azonban olyan könyvek, amelyek „bizonyítékai”
és „eredményei” vitatottak a szakmában. Ide tartoznak Margaret Starbird – ön-
magát katolikusként meghatározó szerző – művei (Az evangéliumok istennője:
a szent nőiség visszaperlése, A nő az alabástrom kehellyel: Mária Magdaléna
és a szent Grál), továbbá Lynn Picknett és Clive Prince könyve, A templomos
összeesküvés: Krisztus igazi valójának titkos őrzői. Az utóbbi szerzőpárost más
helyről is ismerhetjük, könyvet jelentettek meg a „Rudolf Hess-rejtély” megol-
dásáról, a torinói lepelről (amelyen szerintük nem Krisztus arcának lenyomatát
látjuk, hanem Leonardo da Vinci fényképét), a Csillagkapu összeesküvés című
művük pedig az ufókról szól. A templomosokról írott „történelmi detektívmun-
kájuk” megfelel a szent vérvonal összeesküvés kapcsán ismertetett történetnek:
Jézus ember volt, a keresztre feszítést ő maga rendezte meg, de terve balul sült
el: mielőtt élve leszedték volna, Longinus lándzsával oldalba döfte, feleségének,
Máriának tehát menekülnie kellett, és így tovább a vérvonallal, a Grállal és a
Sion-renddel napjainkig.
Dan Brown legfontosabb forrása azonban Michael Baigent, Richard Leigh
és Henry Lincoln könyve, Az abbé titka: szent vér, szent Grál, amely az ös-
szeesküvés-elmélet legelső ismertetése. Brown ezúttal beszélő neveinek egyi-
kével is elismeri adósságát: az egész konspirációt elmesélő milliomos neve,
Leigh Teabing valójában a Leigh–Baigent szerzőpáros nevének anagrammá-
ja. Egészen jó vicc, amikor Leigh Teabing idézi a Leigh–Baigent-könyvet, és
eredményeit kétesnek nevezi (367. old.). A Szent vér, szent Grál a maga mód-
ján kiváló mű, meglehetős találékonysággal kínál magyarázatot egyetlen, vi-
szonylag koherens elmélet keretében az elmúlt kétezer év történetének a Ken-
nedy-gyilkosságon kívül talán minden rejtélyére. Nem meglepő, hogy mind
e könyv, mind leszármazottai – köztük elsősorban A da Vinci-kód – történel-
mi állításainak cáfolatára közel egy tucat könyv és számtalan cikk született
Észak-Amerikában és Európában.
Mielőtt ismertetnénk a keresztény és nem keresztény történész szerzők
szakmai elutasításának főbb pontjait, kritikáik legfőbb érveit, érdemes röviden
kitérni arra, mennyiben érint a könyv olyan témákat, amelyekről az elmúlt évti-
zedekben folytak szakmai viták.
A regény egyik fontos „üzenete” a történelem folyamán a kereszténység
által elnyomott női princípium visszaperlése. Amellett, hogy ez jó marketingfo-
gásnak bizonyult a női olvasók megszólításában, bizonyos mértékű igazság is
rejlik abban a feminista történettudomány által gyakran hangsúlyozott tényben,

hogy Európa elmúlt kétezer évének keresztény kultúrája, vallása és tudománya
férfiközpontú volt, és az emberi lét feminin oldala a keresztény kultúrkörben
viszonylag el volt nyomva.
Dan Brownnak abban is igaza van, hogy a kánonba be nem került alternatív
evangéliumokból olyan üzenet is kiolvasható, ami a Bibliából nem. Bár nem
nyolcvan, csak valamivel több, mint harminc gnosztikus evangéliumról tudunk,
s bár ezek (nagy része) nem a holt-tengeri tekercsekben (amelyben Krisztusról
és a gnoszticizmusról egyáltalán nem is esik szó), hanem a Nag Hammad-i le-
letben kerültek elő, nem 1950-ben, hanem ’45-ben, s messze nem támasztják
alá oly mértékben Dan Brown érveit, amint ő sugallja, bizonyos mértékig ol-
vashatók úgy (különösen Fülöp evangéliuma, valamint az egyébként 1896-ban
Kairóban előkerült Mária evangéliuma), mintha arra utalnának, hogy Mária
szerepe Krisztus tanítványai közt jelentősebb volt, mint a későbbi tradíció tart-
ja. Modern feminista bibliakutatók (Karen King, Elizabeth Schüssler Fiorenza),
akik a vérvonalelméletnek természetesen nem hívei, érveket hoznak fel amel-
lett, hogy Mária, még ha nem tekintjük is rögtön Jézus házastársának, a kezdeti
egyházban fontos szerepet tölthetett be, akár mint Péter riválisa. A gnosztikus
evangéliumokat persze a bibliakutatás a kanonikus evangéliumoknál későbbről
keltezi, de kétségtelen, hogy egyesek (pl. Tamás evangéliuma) korábbra datálá-
sa körül valóban folynak viták.
Bibliakutatók köreiben valóban tudományos vita tárgya, hogy vajon Jézus
házasember volt-e. Akik Jézust szigorúan mint történelmi személyiséget tekin-
tik, amellett érvelnek, hogy a cölibátus nem tartozott a zsidó vallás szorgalmazott
erényei közé, abban a korban egy Jézushoz hasonlatos tanító általában megnő-
sült. A keresztény tudósok zöme azonban – érthető okokból – azt hangsúlyoz-
za, hogy a Bibliában nem maradt volna említetlenül, ha Jézusnak felesége lett
volna. A cölibátus sem volt ismeretlen a kultúrkörben, amint azt éppen Kumrán
közössége példázza. Továbbá, amint ugyanezek a keresztény kutatók kiemelik,
még ha házas volt is Krisztus, ez isteni mivoltából mit sem von le.
Körülbelül ennyiben foglalhatók össze Brown azon állításai, amelyek kap-
csolatban vannak a történész szakma belső vitáival. A szerző azonban tesz egy
sor olyan állítást, amelyet a történészek megalapozatlannak tartanak.
Brown szerint például Jézus isten voltának tanítása pusztán a niceai zsi-
nattal (325) kezdődött, és Constantinus parancsára megsemmisítették az em-
ber voltát jobban hangsúlyozó gnosztikus evangéliumokat. Ezzel szemben a
történettudomány forrásai szerint Jézus isten volta már a Niceát megelőző szer-
zőknél is központi téma volt, amelyért sokan még a kínhalált is vállalták. Nehéz
elképzelni, hogy a keresztény közösségeket ne sokkolta volna, ha vallásuk dog-
matikájában ilyen gyökeres változást konstatálnak. A niceai zsinat valóban fog-
lalkozott krisztológiai kérdésekkel, ugyanis Jézus isten és ember volta egyaránt
elterjedt nézet volt a korban, és valóban állást foglalt az isteni lényeg mellett,
ugyanakkor az emberi lényeget sem zárta ki. Krisztus teljes isteni és egyben
teljes emberi természetét a khalkedóni zsinat (451) mondta ki.
Dan Brown sokszor még olyan tényeket is rosszul állít, amelyekre a forrá-
sául választott munkák még helyesen hivatkoztak. Az olimpiát nem nyolcéven-
ként rendezték Aphrodité tiszteletére, hanem négyévenként Zeuszéra. A Vénusz
valóban ötszöget jár be az égbolton, de csak jóindulatú közelítésben, és perió-
dusa független az olimpiai játékok gyakoriságától, amelyeknek pedig semmi
közük sincs bármiféle istennő tiszteletéhez. A Merovingok nem megalapították
Párizst, legfeljebb székhelyükül választották az akkorra már hétszáz éves múltra
visszatekintő települést.
Brown teljesen anakronisztikusan Vatikánként hivatkozik a pápai udvarra,
annak ellenére, hogy a pápák székhelye csak a legutóbbi időkben lett a vatikáni
palota. A középkorban többnyire a Lateránból kormányozták a kereszténysé-
get, ha egyáltalán Rómában voltak, mert a Brown által leginkább tárgyalt XIV.
század jelentős részében tudvalevőleg éppen Avignonban székeltek a pápák. A
VII. században „a Vatikán orgyilkosairól” beszélni már csak azért is egészen ér-
telmezhetetlen, mert a terület ekkoriban még a városfalakon is kívül eső kietlen
dombos terület volt.
Az inkvizíció nemigen égethetett meg ötmillió nőt boszorkányként, mert
akkor a nyugati kultúra kipusztult volna. Az inkvizíció 1450 és 1750 közti áldo-
zatainak legmagasabb becsült számai 40 és 50 000 közé esnek, de az áldozatok
nem mind nők voltak, és nem mindet égették meg.
Brown elméletének fontos része, hogy megfelelteti Mária Magdolnát
Bethaniai Máriának (Lázár és Márta testvérének), és kész ténynek veszi az így
egyesített Mária provence-i emigrációját. Dél-Franciaországban valóban ápol-
ják Mária kultuszát, a helyi templomokban őrzött relikviáit pedig nagy tisztelet
övezi. Ahhoz azonban, hogy Brown elméletének hitelt adjunk, el kell tekinte-
nünk attól, hogy az ereklyék ottlétéről a XIII. századot megelőzően nincs forrá-
sunk, a Mária helyi útjairól szóló történetek pedig a IX. századból származnak.
Ami pedig a két Mária azonosságát illeti, a nyugati kereszténység Nagy Szent
Gergely pápa óta egy véleményen van Dan Brownnal, a keleti egyház azonban
két személynek tartja őket, külön is ünnepli nevük napját.
Brown „Sang real” etimológiája egyáltalán nem tűnik meggyőzőnek a
nyelvtörténészek számára. A különös sangreal terminus először csak a XV. szá-
zadban bukkan fel Thomas Mallory La Morte d’Arthurjában, a nyelvészettudo-
mány etimológiai kutatásai pedig egyébként is ritkán indulnak ki abból, mely
szavak tűnnek ma hasonlónak egymáshoz. Ez inkább az amatőr őstörténészek
eszköztárába tartozik (vö. Nabukodonozor – Nebolondozzonazúr).
A templomosok aligha kódolhatták a női princípiumokat a gótikus temp-
lomok architektúrájába, mert alapvetően harcoló alakulat voltak, és bár
bankárkodással például foglalkoztak, katedrálisokat nemigen rendeltek meg
(ezeket inkább püspökök megbízásából építették). A Brown által a női test in-
tim részeiként azonosított építészeti jellegzetességek nagyrészt már a templo-
mosok idejét alaposan megelőző román kori építészetben is megfigyelhetők
voltak, amely pedig a római bazilikákra alapozott. Ha a katedrális valóban a
női test, s portálja a női nemi szerv anatómiáját mintázza (Brown még vala-
mi clitorisfélét is talál a kapu felett), főhajója pedig a méh iránti tisztelet jele,
akkor mi lehet a kereszthajó?
A templomos rendet nem V. Kelemen pápa számolta fel, hanem Szép Fü-
löp francia király, aki a francia pápát eszközként használta. Már csak ezért sem
szórhatta a megégetett lovagok hamvait az Avignonban székelő Kelemen a
Tiberisbe. Bár a rendet valóban megszüntették, a lovagok közül csak mintegy
120 szenvedett tűzhalált (köztük Jacques de Molay, a rend nagymestere), és
Franciaországon kívül nem volt jellemző, hogy megkínozták volna őket.
Leonardo da Vinci sok szempontból rejtélyes és izgalmas jelenség, de sem-
mi nem utal arra, hogy bármilyen rendnek nagymestere lett volna. Az Utolsó
vacsorán Krisztushoz legközelebb ülő személy a művészettörténészek szerint
nem annyira Mária, mint inkább János, akit Leonardo hagyományosan szakál-
latlanul és meglehetősen nőiesen festett meg. Ha mégis Mária volna, akkor az
asztal körül csak tizenegy tanítvány lenne jelen, s azt kérdezhetnénk, hova tűnt
János. Azon sem érdemes meglepődni, hogy a kehely nem található az asztalon
(Brown ebből következtetett arra, hogy a kehely valójában Mária), ugyanis a
művész a képen azt a János evangéliumbeli jelenetet dramatizálja, amelyen a
megváltó bejelenti, a tanítványok egyike el fogja árulni őt. Kehelyről ebben a
szövegrészben pedig nem esik szó. Bár Brown azt állítja, sevillai művészeti
tanulmányai során jutott ilyen konklúziókra, mégis szinte egy az egyben idézi
a Templar Revelation állításait. Művészettörténész diákhoz nem méltó, hogy

Brownnak szemlátomást fogalma sincs arról: a Sziklás Madonna, amelyet
Sophie a Louvre faláról levéve pajzsként használ, és térdét a vászonnak feszítve
elszakításával fenyegetőzik, valójában fára van festve.
Az Opus Dei valóban létezik, de a katolikus egyház szervezetén belül. Ala-
pítóját nemrég kanonizálta a pápa. Az Opus Dei tényleg konzervativizmusáról
– többek közt a tagok önsanyargatásáról – vált hírhedtté, de az már inkább a
pletykák területére tartozik, hogy a rendet felelősség terhelné I. János Pál rejté-
lyes haláláért vagy a vatikáni bankbotrányért. A szervezet vezetőit érthető mó-
don nem tette boldoggá, ahogyan Brown ábrázolta őket.
A Sion-rend ugyancsak valóban létezik, de nem 1099-ben alapították Jeru-
zsálemben, hanem 1956-ban, vagy azt kevéssel megelőzően Franciaországban.
Alapítója, Pierre Plantard korábban több szabadkőműves-ellenes és antiszemita
szervezet tagja volt, a második világháborúban a vichy-i kormánynak igyeke-
zett felajánlani szolgálatait (minden jel szerint hiába). Azokat a Bibliothèque
Nationale-ban elhelyezett „dokumentumokat”, amelyekből Leigh, Baigent és
Lincoln nagy fáradsággal felgöngyölítette a vérvonal titkát, minden bizonnyal
maga Plantard helyezte el. Ha figyelmesen olvassuk a Szent vér, szent Grált,
Plantard motívumaira is fény derül: a titkos vérvonal manapság több családban
él tovább, a Stuart, a St-Claire és – milyen meglepő – a Plantard nemzetségben.
Egyszóval a masszívan szélsőjobboldali Pierre Plantard „de Saint-Claire” való-
jában a Meroving uralkodók leszármazottja, és mint ilyen, jogos aspiráns a fran-
cia trónra. Legitimitását csak erősíti, hogy ezenkívül még Krisztus és Mária le-
származottja is, nem is beszélve Dávidról és Benjáminról. Brown persze csupán
annyit használ fel a Sion-rend önmítoszából, amennyi regényéhez szükséges,
átveszi a nagymesterek névsorát, a vérvonal rejtélyét, de a rend politikai céljai-
val már nem terheli történetét. Ehelyett, a Templar Revelationhöz hasonlóan, a
női princípium titkos tisztelőiként mutatja be a rend tagjait – ebből a könyvből
meg azt hagyja el, hogy Jézus és Mária házasságon kívül élő szexpartnerek vol-
tak, akik Ízisz erotikus misztériumaiba nyertek beavatást.
Bár nem tekinthető szakmai hibának, mégis jellemző forráskritikájára és
ténykezelésére – és nem kis részben oka a szakmai felháborodásnak – aho-
gyan Dan Brown a kutatómunkát végző tudóst ábrázolja. Először is nincsen
szimbológia a Harvardon, bármit jelentsen is ez a szó. Másrészt általában nem
nevezzük tudományos igényű kutatásnak azt, amikor valaki kizárólag XX. szá-
zadban megjelent másodlagos irodalmat kapkod le önkényesen a polcról, és
mindent összefüggésbe hoz, ami hasonlónak tűnik. Egyébként sem valószínű,

hogy van olyan tudós, aki ismer minden késő antik közel-keleti nyelvet.
Gondolkozzunk azonban el egy pillanatra azon, hogy mennyire meggyőző-
ek ezek az ellenvetések az átlagember számára! Azon történelmi hivatkozások,
amelyekre az elutasítás épít, valóban részét képezik-e a művelt átlagember hát-
térismereteinek? Valóban meggyőzőek ezek az érvek, vagy csak akkor tűnnek
meggyőzőnek, ha előzetesen elfogadjuk a történettudomány játékszabályait,
és bízunk abban, hogy a szakemberek nem tévesztenek meg minket? És mi a
helyzet, ha azt feltételezzük, hogy ők is részesei a mindenkit átverő összees-
küvésnek? Vagy hogy talán nem szándékosan, hanem tudtukon kívül váltak a
vérvonal titkát elleplező egyház eszközévé?
Meg tudunk-e nevezni olyan érveket, amelyek egy külső – a történész
szakma tényeit és módszereit nem kitüntető – szemlélő számára is meg-
győzőek lehetnek?
Az egyik ilyen lehetséges érv a vérvonaltörténet belső következetlensége. A
titok megőrzésére felesküdött Sion-rend tagjai és nagymesterei ugyanis lépten
nyomon olyan jeleket hagynak hátra, amelyek Langdont és Sophie Neuveu-t a
megfejtéshez vezetik. A királyi vérségről és a titkos nőiségről a legtöbb kulcsot
Leonardo da Vinci festményei, Az utolsó vacsora, a Mona Lisa és a Sziklás
Madonna kínálják. Hogy van az, hogy éppen azok fecsegnek a legtöbbet, akik-
nek a titok elleplezése volna a feladatuk? Egy elméletrendszer inkoherenciája
persze nem idegen az elfogadott tudománytól sem, bonyolult fizikai magya-
rázóelméletekkel is megesett már, hogy belső ellentmondást tartalmaztak, egy
ilyen – szerkezetileg – egyszerű magyarázó történetben azonban különös ez
a következetlenség. Hasonló következetlenség rejlik A da Vinci-kód kutatási
módszertanában. A szerző hisz abban, hogy a világon minden jel utal valami to-
vábbi szimbólumra, minden szöveg mélyebb üzenetet rejt – kivéve éppen Jézus
és Mária bibliai kapcsolatát, mert annak szemlátomást semmiféle metaforikus,
misztikus vagy szimbolikus tartalmát nem hajlandó elfogadni, kizárólag szexu-
ális értelmezését tartja lehetségesnek.
A második ellenérv lehet, hogy összeesküvés-elmélettel állunk szemben,
amelynek éppen az a legfőbb tulajdonsága, hogy minden bizonyítja és semmi
nem cáfolja (lásd a keretes írást a 207. oldalon). Akik dönthetnének ugyanis az
igazságáról, nevezetesen a történész szakma művelői, maguk is vádolhatók a
megtévesztésben való bűnrészességgel. Így pedig elvileg is kizáratik minden
lehetséges cáfolat.
Végül pedig vegyük észre, hogy a vérvonal elmélet szószólói nem pró-
bálkoznak azzal, hogy meggyőződésük igazságáról meggyőzzék a szakmát,
például egy konferencián. Kizárólag arra koncentrálnak, hogy a könyvpiacon
arassanak sikert, hallgatóságuk pedig a több-kevesebb műveltséggel rendel-
kező közvélemény legyen. A nagyközönség pedig – mivel viszonylag kevés
közvetlen tapasztalattal rendelkezik a történész szakmáról, ahogyan láttuk, rész-
ben maga a szakma, és a középfokú oktatás hibájából – a valódi tudományt
unalmasabbnak és szürkébbnek látja, mint amilyen valójában, és a feltehető-
en azt gondolja, a konspirációt tagadó és kissé poros történész talán csak nem
elég merész, hogy efféle izgalmas hamisítást tételezzen fel. Pedig valójában a
történelemtudomány bővelkedik a hamisítás- és összeesküvés-elméletekben,
még ha ezek rendszerint kisebb volumenűek is: értelmes szakmai viták foly-
tak Abélard és Héloïse levelezése, a tihanyi apátság alapítólevele, vagy a szé-
kely rovásírás hamisított volta – vagy legalábbis az általánosan véltnél későb-
bi keletkezése – körül. Igaz azonban, hogy ezek a viták nem alkalmasak arra,
hogy köréjük klubok szerveződjenek, vagy, hogy mágikus tartalmukat titkos
társaságok a praktikum szintjére emeljék. Mindez pedig – mint ahogyan ebben
a fejezetben minden esettanulmány – végeredményben a szakma és a tágabb
publikum kapcsolatának bonyolult és kölcsönös félreértésekkel terhelt kap-
csolatával van kapcsolatban, egy olyan problémával, amelyet a 12. fejezetben
fogunk részletesebben megvizsgálni.
Däniken és a földönkívüliek
Erich von Däniken álláspontja szerint a Földön található számos rejtélyes ere-
detű dolog, rajz, térkép, felirat, piramis, gigantikus földbe vájt rajzolat, kőépít-
mény és szobor arra utal, hogy valaha az ősidőkben (40 000–10 000 évvel ezelőtt)
földönkívüliek látogatták meg a földi népességet. Nászra léptek az itteni nőkkel,
és e nász leszármazottai a Homo sapiens faj tagjai. A földönkívüliek, az ősi űr-
utazók megtanították repülni az itt élőket, akik ezek után a levegőbe emelked-
tek, majd visszaereszkedve létrehozták a fent említett térképszerű vonalakat (pl. a
Nasca-fennsík rejtélyes, csak a levegőből nézve értelmes rajzait) és építményeket
(Stonehenge, húsvét-szigeti szobrok stb.). A rajzokon nem csak „légi felvételeket”
látunk, hanem a földönkívüliek űrhajóit is, sőt magukat az intelligens, de másik
világból való lényeket is. Ez az ősi repülési képesség, valamint a földönkívüli

űrutazóktól kapott tudás tette lehetővé a különösen fejlett sumer csillagászati is-
mereteket. Az idegen lényekkel való kapcsolatra utal végül megannyi vallásos
alapszöveg, mert a régiek emlékezetében e lények mint istenek maradtak fenn.
Ezékiel Ószövetség-beli látomásai így valójában egy leszálló űrhajó leírásaként
is értelmezhetőek. Däniken számos nagy sikerű könyvben dolgozza ki elméletét,
amelynek itt csak egy igen kivonatolt változatát adtuk. A szerző egyik alapérve,
hogy a múlt kiemelkedő technikai alkotásai lehetetlenek lettek volna valamifé-
le külső segítség nélkül. Ha pedig így állunk, magyarázat után kell néznünk. A
dänikeni magyarázat pedig – legalábbis logikailag – lehetséges.
Bár Dänikennel szemben gyakran felhozzák, hogy már tinédzserként meg-
gyűlt a baja a törvénnyel, később adócsalás, hűtlen kezelés és egyebek miatt
több évig ült börtönben, valamint, hogy időnként plágiumvádakkal is szembe
kell néznie – Däniken egyébként mindebben az ellene folyó összeesküvés jeleit
fedezi fel –, fontos leszögeznünk, hogy ezek az érvek semmivel sem erőseb-
bek, mint a második fejezetben említett esetben, ahol az alternatív gyógyászatot
egyetlen pártolójának kétes erkölcse volt hivatott nevetségessé tenni. Az érve-
léstechnika az ilyen stratégiát ad hominem érvelésnek hívja, amely ahelyett,
hogy egy álláspont tarthatóságát szakmai érvekkel cáfolná, az érvelő szavahihe-
tőségét vagy megbízhatóságát igyekszik rombolni. Egy álláspont mellett érvelő
erkölcsének, okosságának, előéletének vagy bármi effélének azonban semmi
köze nincsen ahhoz, hogy maga az álláspont komolyan vehető-e. Nézzünk tehát
olyan ellenérveket, amelyek nem Dänikent, hanem az elméletét támadják.
Az első probléma a dänikeni hipotézissel az, mondják a kritikusok, hogy
nemigen lehet elképzelni olyan bizonyítékot, amelynek fennállása esetén a szer-
ző legalábbis felülbírálná az elméletét. Ez a kritika nem feltétlenül azt várja a
hipotézis kiagyalójától, hogy egyetlen cáfoló tapasztalat vagy úgynevezett dön-
tő kísérlet hatására vesse el az elméletét, a tudományfilozófia 20. századi törté-
netéből tudjuk jól, hogy ilyet a tudomány sem szeret tenni (ehhez lásd a döntő
kísérletről szóló keretes szöveget a 6. fejezetben a 142–143. oldalakon), az vi-
szont különös helyzetbe hoz egy feltételezést, ha az égvilágon semmi nem tudja
cáfolni, és minden bizonyítja. Ez pedig az összeesküvés-elméletek sajátja.
Összeesküvés-elméletek
Az összeesküvés-elméletek úgy magyaráznak meg egy eseményt vagy egy

eseménysorozatot, hogy egy titkos, a közösség elől elrejtett tervre hivatkoz-
nak, amelyet befolyásos emberek vagy egy hatalommal rendelkező társaság
vitt végbe. Majdnem minden jelentősebb történelmi esemény magyarázata
körül megjelentek összeesküvés elméletek, így a Kennedy-gyilkosság, Zrínyi
Miklós halála, Teleki Pál öngyilkossága, és természetesen a Világkereskedel-
mi Központ manhattani ikertornyainak lerombolása kapcsán is.
Bár összeesküvések, rejtett tervek bizonyára valóban vannak, és ezeket
időnként meggyőző módon le is leplezik, összeesküvés-elméleteknek nem e
leleplezéseket hívjuk, hanem azokat a magyarázatokat, amelyek immunisak az
esetlegesen őket megcáfoló tényekkel szemben: az összeesküvést minden bi-
zonyítja és semmi nem cáfolja. Ha ugyanis valami mégiscsak cáfolni látszana,
akkor az nyilván az elterelés része, amellyel az összeesküvést kitervelői meg
kívánják védeni a leleplezéstől. Az összeesküvés-elméletek hívői rendszerint
nem tudnak megnevezni olyan tapasztalatokat, amelyek fennállása esetén el-
vetnék az elméletüket, ahogyan Karl Popper, az összesküvés-elmélet típusú
magyarázatok egyik kritikusa fogalmazott, ezek az elméletek kibújnak az eset-
leges falszifikáció alól, és ezért nem (lehetnek) tudományosak. Bár – amint az
eddigiekben említettük – Thomas Kuhn, Paul Feyerabend és Lakatos Imre egy-
aránt kimutatták, hogy korántsem olyan könnyű elválasztani a tudományokat
az áltudományos elméletektől a falszifikáció módszertana segítségével, egyedi
magyarázatok logikai szerkezetének vizsgálatára továbbra is használható Pop-
per megkülönböztetése, és ezért az érveléstechnikai kézikönyvek és az isme-
retelméleti tanulmányok az ilyen elméleteket elhibázottnak tekintik, méghozzá
módszertani okokból. Az összeesküvés-elméletek szerkezete olyan, hogy elvi
szinten is lehetetlenné teszi annak bizonyítását, hogy esetleg nem történt össze-
esküvés. Emiatt ugyan a legtöbb összeesküvés-elmélet „hihető” és lehetséges,
de ezen kívül nemigen lehet velük mit kezdeni, így célszerű vitákban elkerülni
az ezekre való hivatkozást egy-egy álláspont vagy nézet alátámasztásában.
Más kérdés, hogy magát az „összeesküvéselmélet” kifejezést is tarthatjuk
egy nagy összeesküvés eszközének, amellyel valakik úgy manipulálják a köz-
véleményt, hogy bizonyos témákat eleve letiltanak, és bizonyos magyaráza-
tokat eleve érvelési hibának minősítenek. Ebben az esetben persze ez a rövid
leírás is az összeesküvés része.
A következő probléma a „lehetségesség” értelmezése körül adódik. Ha a

dänikeni elmélet erénye, hogy elképzelhető, akkor komolyan is kell vennünk,
de csak annyira, mint azt a végtelen számú konkurens elméletet, amelyet mellé
tehetünk, és amely ugyanennyire lehetséges. Däniken szerint a régi emberek a
földönkívüliektől tanultak repülni, majd megrajzolták a térképeket, rajzokat, vo-

nalakat és kidolgozták a magas szintű csillagászatukat. Na de az is lehet, hogy
egyszerűen csak a régi emberek, akik nem tudtak repülni, megrajzolták a térké-
peket, rajzokat, vonalakat és kidolgozták a magas szintű csillagászatukat (a tu-
domány nagyjából így gondolja). Vagy a régi emberek, akik maguktól megta-
nultak repülni, megrajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat és kidolgozták a
magas szintű csillagászatukat. Vagy a földönkívüliek, akik tudtak repülni, meg-
rajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat és kidolgozták a magas szintű csilla-
gászatot, és hozzá se szóltak a régi emberekhez. Vagy pedig a spagettiszörny a
felelős mindenért. Ezek az elméletek mind lehetségesek, nehéz belátni, miért
volna éppen Dänikené a leginkább meggyőző. Kicsit szikárabban megfogal-
mazva – ha egy elméletet azzal védünk, hogy „lehetséges”, akkor, mivel po-
tenciálisan végtelen számú hasonlóan lehetséges elméletet tudunk ugyanazon
jelenségek magyarázatára létrehozni, mindegyik valószínűsége tart a nullá-
hoz. Egy elmélet elfogadásának így nem lehet feltétele az, hogy az „lehetsé-
ges”! Hogy komoly alternatívaként tekintsünk rá, „valószínűnek” is kell lennie.
Däniken üzletember és showman, 26 könyve több mint 20 nyelven jelent
meg, neve széles körben ismert. Bár rendre sajnálkozik felette, hogy a tudo-
mány nem fogadja el a földönkívüli űrhajósok elméletét, leginkább mégiscsak
a nagyközönséget kívánja meghódítani. Bár tagadja az evolúció elméletét, az
őstörténet, a sumerológia, az egyiptológia, a tudománytörténet és még egy pár
diszciplína alapvető állításait, nem definiál olyan új, interdiszciplináris módszer-
tant, amely meggyőzővé tenné eredményeit. Módszertana e helyett az ismert té-
nyekből építkező egyszerű kombinálás, az alternatív magyarázatok és cáfolatok
figyelmen kívül hagyása. Fő érve – akárcsak Illignek –, hogy a tudomány azért
nem fogadja be állítását, mert a sok szaktudós közt egy sincs, aki felül tudna
emelkedni a saját szakterületén, és rálátna egyszerre több diszciplínára. Ez pe-
dig az interdiszciplináris kutatások mostani népszerűségét ismerve meglehető-
sen furcsa állításnak tűnik.
Képzeljük el, hogy egyszer kiderül, valóban léteznek földönkívüli lények,
és a mostanság ufókra vonatkozó „tapasztalatok” egy része valóban az, ami-
nek tartják. Tegyük fel, hogy intelligens földönkívüliek adatgyűjtés, ismerkedés
vagy akár háborúskodás céljából valóban meglátogatják bolygónkat időnként.
Ebben az esetben a most kétes státuszú, és sokak szemében nyilvánvalóan áltu-
dományos ufológia igazi tudománnyá válik. A dänikeni elmélet tudományossága
azonban nem következik ebből, továbbra sem fogják a biológusok feltételez-
ni, hogy a földönkívüliektől származunk, vagy az őstörténészek, hogy minden
nagyméretű ősi építményt bolygóközi asztronauták építettek volna.
Szemben a legtöbb, a könyvünkben vizsgált vitatott területtel, Däniken el-

mélete, csakúgy mint Illig teóriája, nem egy szűkebb vagy tágabb hagyomány
eretnek elképzeléseinek foglalata, hanem egyetlen ember agyszüleménye (ami-
hez persze – szintén laikus – követők is csatlakoznak). Ebben persze önmagában
semmi kivetni való nincs: a tudomány történetéből is hozhatunk példákat olyan
esetekre, amikor egy kiemelkedő gondolkodó nézetei szembementek a tudomá-
nyos hagyománnyal, majd alapvetően átalakították azt. A tudományos hagyo-
mány átalakításához azonban szükség van a képviselőkkel folytatott párbeszéd-
re, a szakma megszólítására, az érdemi vitára. Lehet, hogy a tudósok fafejűek és
konzervatívak, mégis azt látjuk, hogy még az igazán forradalmi elképzelések is
követőkre találtak a szakma köreiben, ha elég erős érvek szóltak mellettük. Ha
azonban valaki nem tesz kísérletet arra, hogy érveit szakmai fórumokon védje
a szakértőkkel szemben, hanem ehelyett a nagyközönséget próbálja maga mel-
lé állítani, akkor számíthat arra, hogy állításai nem tesznek szert tudományos
érvényre, hiszen nem mentek át a tudományos minőségellenőrzés intézményes
folyamatán – valójában meg sem jelentek a tudományon belül. Áltudomány
mindebből akkor lesz, amikor a nézet védelmezője azt a látszatot akarja kifelé
kelteni, hogy amit csinál, az mégiscsak tudomány.
Mi következik mindebből?
Nem pontosan azt csináltuk ebben a fejezetben, amitől más esetekben úgy óv-
tuk az olvasót? Lehetséges, hogy az egyes vitákat tárgyalva feladtuk pártatlansá-
gunkat, és belecsúsztunk az igazságosztó szerepébe. Nem elégedtünk meg azzal,
hogy összefoglaljuk az érveket és ellenérveket, hanem harcosan az egyik fél, az
„ortodox” tudomány képviselőinek oldalára álltunk, érveik szócsövévé szegődve.
Miért lehet ez a magatartás elfogadható ezekben az esetekben, és vajon mennyire
általánosítható? Van-e jogunk hasonlóképpen eljárni minden más, számunkra ál-
tudományosnak tűnő elmélet esetében?
E könyvben éppen amellett érvelünk, hogy ez igen veszélyes volna. A kü-
lönféle elutasított tudományok körüli vitákat rekonstruálva úgy tűnik, hogy bár
ezekben kétségtelenül közös, hogy korunk tudományának nem befogadott és
megbecsült részei (vagy csak kis mértékben azok), az elutasításnak az egyes
esetekben meglehetősen különböző okai vannak, és ezért rendkívül félreveze-
tő volna őket dogmatikusan és egységesen az „áltudomány” kalapja alá venni.
Pusztán szerkezetük, tartalmuk és állításaik nem teszik őket eleve alkalmatlanná
arra, hogy egy kultúra befogadja őket az értelmes tudásformák közé, egyikük
(pl. az asztrológia, ahogy láttuk) más korszakokban, másikuk (pl. az akupunk-

túra, ahogy látni fogjuk) pedig más kultúrákban kimondottan rendelkezik vagy
rendelkezett a tudomány státuszával. Éppen ezért az egyes hagyományok és
kritikáik megítélésekor meg kell kísérelnünk – még ha ez szorosan véve szá-
munkra, a kritikákat megfogalmazó nyugati gondolkodás gyermekei számára
lehetetlen is –, hogy egyenlő távolságot tartsunk a két féltől, és „külső” szem-
pontot vegyünk fel, amikor az elmélet körüli vitákat ismertetjük.
Ez a körültekintő megközelítés azt a hamis benyomást keltheti mindazonál-
tal, hogy e könyv szerzői a „virágozzék minden virág” elképzelést támogatják,
gyermekeiket ugyanolyan bizalommal viszik orvoshoz, mint a TV-készülékén
keresztül gyógyerőt sugárzó sámánhoz, egyetemi kurzusaikon pedig soha sen-
kinek nem adnak rossz jegyet, mert minden feleletet egyenjogú és alternatív
igazságként értékelnek. Valójában tényleg meggyőződésünk, hogy minden, a
mi tudományunktól eltérő hagyomány esetében meg kell vizsgálni, milyen ér-
vek mentén záratik ki egy adott tudásjelölt, az elutasítás történeti és szociológiai
tényezői pedig nem kevésbé fontosak, mint a tartalmi okai, ez azonban koránt-
sem jelenti azt, hogy minden állítást egyaránt tudományosnak, értelmesnek és
értékesnek tartunk. Azt gondoljuk, igenis vannak olyan tudományosnak tűnő
elméletek és kijelentések, amelyek nem valamiféle alternatív igazságfogalom és
módszertan jegyében, hanem a leghagyományosabb tudományos módszereket
követve állítanak valamit, és erről, egy adott tudomány keretein belül állíthat-
juk, hogy valami tévedés, vagy – ahol a rosszhiszeműség bizonyítható – egye-
nesen hazugság.
Ezzel talán minden olvasónk egyet is értene, a különbség abban áll, hogy ki
mit sorol a tévedés/hazugság kategóriába az aktuális tudományunk által nem tá-
mogatott tudásformák közül. A fejezet négy példáját megvizsgálva igyekeztünk
olyan szempontokat találni, amelyek teljesülésekor az amúgy kétes értékű „ál-
tudomány” megbélyegzés okkal használható. Amellett próbáltunk érvelni, hogy
ezek az elméletek nem egy másik – a miénk számára idegennek vagy egyenesen
érthetetlennek tűnő – hagyomány termékei, nincsen mögöttük olyan alternatív
világkép, amelyet fel kellene derítenünk, mielőtt állást foglalunk afelől, mit tu-
dunk kezdeni az adott elmélettel. Ugyanannak a tudományos hagyománynak a
részét képezik, mint amelyben az általuk cáfolt állítások születtek, ugyanabban
a kutatási módszertanban és logikában hisznek, hasonló bizonyítási eljárásokat
tartanak érvényesnek. Ha azonban egyszer elfogadtuk a bizonyítási játékszabá-
lyokat, azok köteleznek, és kénytelenek leszünk elfogadni azok érveit, akik e
szabályokat korrektebben alkalmazzák, mint mi.
9. fejezet
A parapszichológia Janus-arca
„Nem tudom elhinni, sem a Royal Society ös�-

szes tagjának véleménye, sem saját érzékszer-
veim tanúsága nem győzne meg arról, hogy
létezhet két személy között gondolatátvitel az
ismert érzéki csatornáktól függetlenül. Ez nyil-
ván lehetetlen.”
Hermann von Helmholtz
Ebben a fejezetben szellemekről és táncoló asztalokról szinte egyáltalán nem esik szó, an-
nál többet írunk unalmas kísérleti jegyzőkönyvekről, publikációs szokásokról és szigorú
kutatóintézetekről. Megvizsgáljuk, tudnak-e politikai pártokra szavazni azok az embe-
rek, akik hisznek az előérzetekben, csalnak-e a parapszichológusok, valamint, hogy mit
jelentene a fizika okságfogalmára nézve, ha a pszi-erők léte bebizonyosodna.
A parapszichológia helyzete a tudományokhoz viszonyítva rendkívül különös.

Tagadhatatlan egyfelől, hogy számos Atlantisz-, jeti-, Bermuda-háromszög- és
asztrológiahívő hisz egyúttal parapszichológiai képességekben is, azt a látszatot
keltve, hogy minden, ami ezoterikus, rejtélyes, idegen a mi kultúránktól, és kívül
esik a tudomány területén, vagy egyenesen ellentétes a tudomány állításaival, az
szorosan összefügg egymással, és egyetlen összefüggő kategóriát alkot. Másfelől
azonban fordítva ez az összefüggés nem feltétlenül igaz. A parapszichológia állítá-
sai olyan vaskos, kísérleti leírásokat és statisztikai elemzéseket tartalmazó száraz,
szakmai kötetekbe vannak foglalva, amelyet soha nem olvasnának végig mágia-
hívők. Akik pedig e könyveket írják, tudományos fokozattal rendelkező kutatók.
Könnyen fellángoló és kihunyó lelkesedés helyett a parapszichológia művelői
sokszor éveken, évtizedeken keresztül kutatják a távolhatásokat, méghozzá olyan
módszerekkel, amelyeket a tudomány vall magáénak. Amíg a különféle okkult
témákba való beavatás sokszor különös beleélő képességet, valamint egy adott
hagyománnyal való azonosulást követel, addig a parapszichológia tudományos
bizonyítékokra kívánja alapozni tudományát.
De mivel is foglalkozik ez a tudomány? A parapszichológia kutatási területe
az ismert fizikai kölcsönhatásoktól független mentális képességek vizsgálata.
Szemben azzal az előfeltevéssel, mely szerint a külvilágból alapvetően az ismert
érzékek (hallás, látás, szaglás, ízlelés, tapintás) révén szerzünk információt, kör-
nyezetünket pedig elsősorban izmaink motoros működésével tudjuk befolyásol-
ni (végtagok mozgatása, beszéd stb.), a parapszichológusok feltételezik, hogy
mindez más csatornákon is lehetséges. A parapszichológián belül alapvetően
két kutatási területet különböztetünk meg:
1) ESP, azaz: extra-sensory perception, magyarul: érzékszerveken túli
észlelés, amelynek részei:
• telepátia: elmék közötti közvetlen kommunikáció,
• prekogníció: jövőbeli események előrejelzése (ez természetesen
nem logikai következtetés alapú, mert akkor semmi parapszicho-
lógiai nem volna benne),
• clairvoyance (más helyeken történő események észlelése), azaz
olyan, távoli eseményekhez kötődő látnoki képesség, amely nem
előidejű a megérzett eseményhez képest (mert akkor prekogníció
volna), és nem is a másik mentális állapotaihoz kötött (mert
akkor telepátia volna). A fentiek mintájára elképzelhető még
clairaudience (távoli dolgok meghallása), clairgustance (közvet-
len kapcsolat nélküli ízlelési képesség), és hasonlók,
• különleges, a legtöbbek által nem érzékelhető aspektusok észle-
lése (ide tartozik az auraolvasás),
2) pszichokinézis, más szóval tárgyak mozgatása puszta akarattal, izom-
mozgás nélkül.
Hasonlóan az asztrológia tárgyalásához, amely során nem érdeklődtünk a bul-
várlapok vulgárasztrológiai rovatai iránt, az alábbiakban sem fogunk olyan bű-
vészmutatványokkal foglalkozni, amelyek távolhatást vagy érzékszerven kívüli
észlelést színlelnek, de valójában bevallottan hagyományos és ismert eszközökkel
dolgoznak. Ezek a módszerek ugyanis elméleti szempontból nem érdekesek.
9. fejezet – A parapszichológia Janus-arca 215
Amiről nem beszélünk: szándékos megtévesztés
Különösen látványos lehet szkeptikus diákok köreiben a következő trükk.

Megkérünk öt-hat diákot, írjon le egy gondolatot egy papírra, ezt tegye bele
egy borítékba, majd zárja le. A borítékokat begyűjtjük, majd az elsőt átszel-
lemült arcot vágva a homlokunkhoz emeljük, és hangosan bejelentjük, mi
található a benne lévő papírlapon. Míg az adott diák meghökken, mi kinyit-
juk a borítékot, és ellenőrizzük a lapot. Ezután hasonló külsőségek közt ki-
nyilvánítjuk, mi olvasható a második borítékban, és ezt is ellenőrizve így
haladunk, amíg az összes boríték titkát fel nem fedjük. Miután egy diák sem
lehet biztos abban, nem beavatottak-e a többiek, és nem játszanak-e össze
velem, de abban mégiscsak bizonyos lehet, hogy ő maga semmiképpen nem
az, a kísérlet rendkívül hatásos. Pedig elég pusztán egyetlen beavatott segítő
a diákok köreiben, akinek a borítékját az összegyűjtéskor legalulra helyez-
zük, majd, miután az első borítékról bármit állítunk és ő a megbeszéltek sze-
rint ezt magáénak ismeri el, mi – mintegy ellenőrizve jóslatunk pontosságát
– valójában valaki másnak a borítékját nyitjuk fel, és így aztán könnyen meg
tudjuk mondani a következő jóslatban, mi található benne. Mikor aztán ezt
is „ellenőrizzük”, alkalmunk nyílik elolvasni a következő boríték tartalmát,
és így tovább, a hallgatóság nagyobb megrökönyödésére.
Amit ellenben részletesen elemzünk, az a „tudományos parapszichológia”, amely

módszereiben az „ortodox tudományt” követi, kutatási területére pedig olyan is-
meretszerző vagy környezetbefolyásoló módszerek tartoznak, amelyek a most
ismert érzékszervi vagy motorikus utakkal nem magyarázhatók. Mivel pillanat-
nyilag nem ismerjük az ezek mögött álló energia- vagy információcsatornákat
– érvelnek a parapszichológusok –, „paranormálisnak” hívjuk e jelenségeket, de
bízhatunk abban, hogy idővel megtaláljuk a megfelelő magyarázóelveket.
A parapszichológus kutatók eljárásaikban, kísérleteikben, sőt tudomá-
nyos társaságuk tagjainak kiválasztásában is meglehetősen szigorúan jár-
nak el, a „tudományosság szabályait” sokszor komolyabban betartják, mint
az „ortodox tudományok”. Nem állítjuk azonban, hogy ettől tüstént tudo-
mányossá is válik a parapszichológia, hogy miért nem, arra alább részlete-
sen kitérünk. Mindenekelőtt azonban vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki a
professzionalizáció e magas foka!
A parapszichológia rövid története
Olyan jelenségeket, melyek a parapszichológia területére tartoznak, szinte min-

den kultúra és minden történelmi korszak beszámolóiban azonosíthatunk. Ám ez
nem jelenti azt, hogy a parapszichológia mindig is létezett volna: ahogy a fizika
történetét sem onnan kezdjük megírni, ahol először fizikai jelenségekkel szembe-
sültek az emberek, hanem onnan, ahol először módszeresen és elméleti szinten
foglalkoztak ezekkel a jelenségekkel, úgy a parapszichológia története is az össze-
függő elméleti kutatások megszületésével kezdődik. Ez pedig nem régen történt:
valamikor a 19. század második felében. Mindazonáltal a szervezett érdeklődés
megjelenése ennél valamivel korábbra tehető, amelynek két fontos megjelenési
formája a mesmerizmushoz és a spiritualizmushoz kötődik.
A francia Anton Mesmer (1734–1815) nevéhez fűződik a hipnózis, akkori
nevén mesmerizáció gyógyászati alkalmazása a nyugati orvoslásban. Ezt a gya-
korlatot egy olyan elméleti keretbe ágyazta, amely többnyire összhangban volt a
kor tudományos világképével: elmélete szerint felfedezett egy újabb fluidumot,
vagyis folyadékot, mely az elektromossághoz vagy a mágnesességhez hasonló-
an áthatja az univerzumot. Ezt animális mágnesességnek nevezte, és azt állította
róla, hogy a szervezet egészségi állapota attól függ, hogyan áramlik át rajta ez
a fluidum. Egyes emberek képesek arra, hogy mintegy mágnesként hassanak
mások fluidumáramlására, és így befolyásolják (remélhetőleg pozitív irányba)
az alany egészségi állapotát. Bár ezt az elméletet egy párizsi vizsgálóbizottság
1874-ben csalásnak bélyegezte (igaz, később egy másik bizottság ezt az ítéletet
visszavonta), a mesmerizmus igen nagy népszerűségnek örvendett, és rengeteg
hívet szerzett magának nem csupán Franciaországban, hanem például a 19. szá-
zad eleji angol orvosok körében is. Helyzete azonban kezdettől kétséges maradt,
és szép számmal akadtak ellenzői is – valójában sosem épült be az ortodox
gyógyászati elméletekbe.
Miközben a művelt Európa a mesmerizmusról és a frenológiáról vitatkozott
(erről bővebben lásd a 11. fejezetet), Amerikában divatba jöttek a spiritualista
szeánszok, amelyek során médiumok segítségével halottak szellemeivel lehetett
kommunikálni. A tevékenység a 19. század közepére vált igazán közkedveltté,
amikor a legismertebb médiumok Európába is ellátogattak, hogy ott tanúsítsák
képességeiket. A szeánszok vonzották azokat az embereket, akik nyitottak vol-
tak az új, addig megmagyarázhatatlan jelenségek vizsgálatára, így a támogatók
gyakran ugyanazok voltak, akik egyúttal a mesmerizmus vagy frenológia ügyét
is pártolták. De szeánszokon vettek részt olyanok is, akiket ma a legkevésbé sem

tartanánk zavaros fejű spiritisztának: a legismertebb tudósok közül Augustus de
Morgan (matematikus), Alfred Wallace (biológus), Francis Galton (vegyész) és
a Nobel-díjas fizikus, Lord Rayleigh (John William Strutt, 1842–1919) is a tá-
mogatók közé tartoztak. Ugyanakkor számos tudós ellenezte a mozgalmat, pél-
dául Michael Faraday, aki olyan asztalt tervezett egy szeánsz számára, melynek
felső része el tudott forogni az alsóhoz képest, és ezzel mutatta ki azt, hogy az
asztal „táncolását” előidéző erő nem alulról, a szellemek birodalmából, hanem
felülről, az idézést végző és kezüket az asztalon „nyugtató” személyektől szár-
mazik. Faraday szkeptikus harcát a vallás és a mérnökség elleni küzdelméről
ismert John Tyndall folytatta tovább (Tyndallról lásd a 11. fejezetet).
Voltak, akiket nem a szeánszok misztikus hangulata érdekelt, hanem a
jelenségek tudományos vizsgálata. Amerikában Robert Hare vegyészprofes�-
szor olyan berendezést tervezett, amellyel a spirituális jelenségekért felelős
pszi-erőt kívánta mérni. Az AAAS nevű társaság (American Association for
the Advancement of Science, Amerikai Szövetség a Tudomány Haladásáért)
1855-ben azonban úgy döntött, hogy a kutatásokat nem támogatja, mert „témája
nem tartozik a Szövetség érdeklődésébe”. Később Angliában William Crookes
kísérleti tudós úgy döntött, hogy módszeres kísérleteknek veti alá a legismertebb
médiumokat. Legfontosabb alanya D. D. Home volt, akit a parapszichológia ha-
gyománya ma is a történelem egyik legkiemelkedőbb parafenoménjének tart.
Home, szemben legtöbb kollégájával, hajlandó volt rendes megvilágításban, kí-
sérletileg vizsgálható körülmények között végezni olyan tevékenységeket, mint
tárgyak pszichokinetikus mozgatása, szellemek megidézése, vagy röpködés a
teremben. Crookes vizsgálatait meglátogatta Darwin is, akire a látvány nagy
hatást gyakorolt („semmi sem nehezebb, mint eldönteni, hol húzzunk igazsá-
gos határt szkepticizmus és hiszékenység között”). Crookes arra a konklúzió-
ra jutott, hogy a megfigyelt jelenségek semmilyen ismert fizikai módon nem
magyarázhatók, ezért feltételezte, hogy hátterükben egy eddig ismeretlen erő
működik. Tanulmányai azonban heves ellenállást váltottak ki a tudósközösség
egy hangos csoportjából (köztük Tyndallból), így végül felhagyott pszichikus
érdeklődésével és „rendes” kutatásokba fogott – ezt követően szinte minden
lehetséges tudományos fokozatot és rangot megkapott.
A pszi-jelenségek iránti érdeklődés körül előbb folyóiratok (Spiritualist
Magazine), majd a 19. század végén társaságok alakultak. A legfontosabb az
1882-ben Londonban megalakuló Society for Psychical Research (Pszichikai
Kutatások Társasága), melynek tagjai között lelkes, gazdag amatőrök és ne-

ves közéleti személyiségek (egy volt és egy leendő miniszterelnök, püspökök)
mellett tudósok is feltűntek (1887-ben a Királyi Társaság nyolc tagja). A meg-
alakulást követő kilenc évben a tagok 11 000 oldalnyi folyóiratcikket és 4000
oldalnyi könyvet publikáltak, és a tagság 1900-ra már közel 1000 főre rúgott.
Bár kutatásaik gyakran komolyabb módszertani tudatosságot mutattak, mint a
korábbi vizsgálatok, érdeklődésük még elsősorban híres médiumok tevékenysé-
gére korlátozódott – csakúgy, mint az ekkoriban világszerte megalakuló hason-
ló társaságoké. Nem létezett még módszertanilag egységes, szigorú elvek köré
szerveződő parapszichológiai diszciplína.
A pszichikus jelenségek szigorú tudományos alapokra helyezése, a koráb-
bi amatőr, és nem egymásra építkező kutatási módszerek háttérbe szorítása és
egy központi kutatási program kidolgozása a 20. század 30-as éveiben történt
meg, és egy biológus kutató, J. B. Rhine (1895–1980) tevékenységéhez fűző-
dik. Rhine célja egy megbízható kísérletekre épülő, módszeres, progresszív
kutatási program kidolgozása volt. E program megkísérelte pontosan körülha-
tárolni a pszichikus jelenségek feltételeit és előfordulási körülményeit, ahelyett,
hogy – mint korábban tették – pusztán létüket bizonyítaná. Rhine minden téren
sokat tett a diszciplína tudományossá válása érdekében: segített megalapítani a
kutatók legfőbb publikációs fórumává váló Journal of Parapsychologyt (Para-
pszichológiai Szemle, 1937), valamint a kutatókat tömörítő Parapsychological
Associationt (Parapszichológiai Társaság, 1957), amely 1969-re odáig jutott az
elismertségben, hogy felvételt nyert az amerikai tudományos társaságok fedő-
szervezetébe, az AAAS-be, amely, mint láttuk, száz évvel korábban jelentősen
elutasítóbb volt. Azt, hogy mennyire hálás a diszciplína Rhine-nak, jól jelzi,
hogy laboratóriumát, a Duke University Laboratoryt, idővel Rhine Research
Centernek keresztelték.
Ami e laboratóriumban a 30-as évektől kezdve folyik, már igen távol esik
a 19. századi asztaltáncoltatástól és halottidézéstől, és jól illeszkedik ahhoz az
egyébként már az 1880-as évektől meggyökeresedett gondolathoz, amely sze-
rint nem a szellemek akciói okozzák a különös eseményeket, hanem a médiu-
mok telepatikus, pszichokinetikus képességei. E képességek pedig nem csak
egy szűk, fogékony réteg kiváltságai, hanem széles körben elterjedtek, sőt talán
mindenkiben lakoznak. Rhine kutatótársai például úgy találták, hogy a Duke
egyetem számos diákja rendelkezik parapszichológiai képességekkel.
Amíg a korábbi ellenőrzött kísérletekben gyakran elfogadták, hogy a mé-

diumok határozzák meg a kísérleti körülményeket, és ez eleve kérdésessé tette
az eredmények megbízhatóságát, Rhine-ék nagy hangsúlyt fektettek a csalás
kizárására. Rendkívül jellemző, hogy amikor kiderült az intézet egyik igazga-
tójáról, hogy egy kísérletében manipulálta az eredményeket, Rhine maga tette
publikussá a kínos tényt, szigorúan elvetette minden olyan kísérleti eredmény
hitelességét, amelyhez az említett igazgató hozzáférhetett (még ha csak egyet-
len kísérlet eredményeiről bizonyosodott is be, hogy csalás eredményei vol-
tak), és gyorsan értesített minden olyan kutatót, aki esetleg használta a kérdéses
megbízhatóságú eredményeket. Rhine példás és szigorú reakciójával kívánta
kifogni a szelet azok vitorlájából, akik a csalás vádját legszívesebben az egész
diszciplínára kiterjesztették volna.
Rhine 1934-ben jelentette meg Extra-Sensory Perception című könyvét,
amelyben lefektette kutatási elképzeléseit. A könyv 45 táblázatot, 5 grafikont,
valamint hosszas dokumentációkat tartalmaz, nem valószínű, hogy az aluljáró-
ban kapható, szellemidéző könyvek olvasói érdekesnek találnák. Megtaláljuk
ebben a rhine-i életmű megannyi központi elemét: standard kísérleti eljárásokat
vezet be, többek közt a gondolatátviteli kísérletekben ma is használatos kártya-
mintákat, gondos módszereket dolgoz ki az eredmények rögzítésére, a kísérletek
ellenőrzésére és a csalás kizárására, egységesíti és megújítja a parapszichológia
terminológiáját, és ő vezeti be az ESP kifejezést is. A kiértékelés legfontosabb
eszköze a statisztika lesz, amely segít megkülönböztetni a puszta véletlent a
statisztikailag szignifikáns eltérésektől. Az új kutatási program részeként Rhine
rengeteg egyetemi diákkal végzett több tízezer kártyakitalálós (clairvoyance)
kísérletet, módszeresen változtatva a körülményeket.
9.1 ábra: Rhine kártyamintái

Miért fontosak az ellenőrzött és módszeresen megtervezett kísérletek? Képzeljük

el, hogy A személy megálmodja kedd este B személy halálát, és szerdán megtudja,
hogy B tényleg meghalt. Rhine a következő kérdéseket tenné fel egy ilyen eset-
ben: milyen gyakran esik meg ilyesmi? Hányszor álmodja meg A úgy B halálát,
hogy B nem hal meg? B halála mennyire volt egyébként is valószínű? A nem fért-e
hozzá olyan információhoz (nem hallott-e meg véletlenül egy beszélgetést, amely-
ről később elfelejtkezett), amely B haláláról vagy nagyon rossz állapotáról szólt?
Elmondta-e A ezt az érzését a B halálát megelőző időben valakinek? És végül, ha
sikerült kétséget kizárólag bizonyítani, hogy A minden hagyományos csatornától
függetlenül érzett meg valamit, és valóban rendelkezik pszichikus képességgel,
milyen fiziológiai és pszichológiai körülményektől függ ez a képesség?
Bár Rhine munkássága jelentős média nyilvánosságot kapott (különösen a
kezdeti időkben, 1937–38-ban), a tudományos közösségek, kivált az akkor fris-
sen intézményesülő pszichológia, rendkívül gyanakvóak maradtak. Ez a gya-
nakvás, sőt ellenségesség, azóta sem változott.
Kísérleti parapszichológia ma: a legitimáció nyomában
A 40-es évek után számos, a rhine-i módszereket követő, de tőle és a Duke egye-
temtől független kutatóintézmény alakult. Ezek a különféle helyszíneken alapított
intézmények jelentős összetartást mutatnak. Az itt dolgozó kutatók egymás intéz-
ményének felügyelő- vagy igazgatóbizottsági tagjai, sokan tanultak még közülük
Rhine laborjaiban, és meglehetősen koncentrált a publikációs mintázatuk is: az
Egyesült Államokban lényegében két folyóiratban jelentetik meg a kísérleti ered-
ményeiket: a Journal of Parapsychologyben (JP), és a Journal of the American
Society for Psychical Research-ben (JASPR). E kutatók jelentős része tagja a
Parapsychological Associationnek (PA). Az 1957-ben alapított társaság célja „a
parapszichológiának mint tudománynak az előmozdítása, e tudományterület is-
mereteinek terjesztése, és eredményeinek a tudomány egyéb ágazataiba illeszté-
se.” E társaságban, bár viszonylag nehéz a tagjává válni (erről bővebben alább),
szinte mindenki tag, aki parapszichológiai kísérleti kutatóintézetben dolgozik.
A szakma koncentráltságát mutatja, hogy a két említett parapszichológiai
lapban elsősorban a PA-tagok publikálnak, akik egyébként is szoros kutatási
kapcsolatban állnak egymással. A tagság a legkevésbé sem nevezhető laikus
érdeklődők gyülekezetének: egy 1972-es amerikai felmérés szerint a PA-tagok
60%-ának van doktorija, a maradék 40% több mint felének tudományos mes-
terfokozata. 70% gondolja úgy, hogy kimondottan szükséges az egyetemi foko-
zat ahhoz, hogy valaki komoly parapszichológiai kutatásokba fogjon, bár 70%
mondja azt is, hogy ezen felül még szükség van olyan gyakorlatra is, amely túl-
mutat a hagyományos oktatás keretein. A PA-tagok 49%-a dolgozik egyetemen,
17%-a pedig magán-kutatóintézetekben. E tagok 30%-a pszichológia, 19%-a
pszichiátria, 18%-a fizika, 12%-a biológia, és 21%-a egyéb tanszéken kutat és
oktat, ami igen komoly interdiszciplinaritásra utal. A parapszichológia kutatása
kívülről nézve éppen olyan, mint bármely tudomány világa. Ha nem ismerjük
a parapszichológia nyelvezetét, első pillantásra nem is tudunk könnyen meg-
különböztetni egy Journal of Parapsychology-cikket egy kísérleti pszichológia
folyóiratban megjelent cikktől.
A parapszichológiának láthatóan megvan a megfelelő intézményes háttere,
ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy mindenki, aki parapszichológi-
ai képességek iránt érdeklődik, ezekben az intézményekben dolgozik. Rengeteg
önjelölt parapszichológus van, aki pénzért tanít ESP-t, aki nagyközönség előtt
állít elő parapszichológiai jelenségeket, aki népszerű könyveket és folyóirat-
cikkeket ír, egyszóval, aki a laikus parapszichológia kategóriájába sorolható,
és a kutatóintézetektől függetlenül tevékenykedik. A kísérleti parapszichológia
éppen ettől a területtől, a laikus lelkesedők és pénzkeresők csoportjaitól igyek-
szik távolságot tartani, miközben – a másik oldalon – a hivatalos tudomány
meg éppen tőle határolódik el: ortodox lapokban rendszerint nem publikálnak
parapszichológiai témájú cikkeket, hacsak azért nem, hogy cáfolják a diszcip-
lína állításait. A PA-tagok jelentős része arról számol be, hogy diszkriminálják
a tudomány berkeiben, és ez a diszkrimináció a publikálás, az egyetemi vagy
intézeti pozíció, és a pénzügyi támogatás terén jelentkezik. Röviden összefog-
lalva a „tudományos” parapszichológia azok elől menekül, akik szeretik: a lai-
kus csodálók hada elől, és azok felé próbál húzódni, akik elvetik: az elfogadott
tudomány képviselői felé.
Igaz ugyan, hogy az AAAS-tagság hozott némi legitimációt a parapszicho-
lógiának, amely most már valamennyi amerikai szövetségi pénzt is pályázhat
kutatásaira, és időnként még egy-egy szimpatizáló cikk is megjelenik róla orto-
dox lapokban, a parapszichológia és a tudomány kapcsolatát azonban tovább-
ra is jól jelzi az alábbi idézet, amely ugyanabból az évből származik, amikor
a PA-t felvették az AAAS-be (igaz, számos korábbi elutasítás után és kissé
vonakodva), méghozzá az AAAS egyik korábbi elnökétől, E. U. Condontól:
„Korábban spiritualizmusnak hívták, most érzékszerveken kívüli észlelésnek,
pszichokinézisnek és hasonlóknak [...] Abban az esetben, amikor a gyerme-

kek gondolkodásának megrontása a kérdés, nem hiszek a sajtó és a szólás
szabadságában. Véleményem szerint azokat a kiadókat és tanárokat, akik bár-
mely áltudományt mint megalapozott igazságot publikálnak és tanítanak, ha
bűnösnek bizonyulnak, nyilvánosan meg kell korbácsolni, és örökre kikerget-
ni ezekből a tiszteletre méltó szakmákból.”
A parapszichológia legfontosabb célja továbbra is a tudományos közélet
szereplői – és nem elsősorban a laikusok – meggyőzése önnön tudományos
értékei felől. Ennek a nyilvánvaló oka, hogy mind a kutatási pénzforrások,
mind a kutató-utánpótlás (diákok), mind pedig az eredmények ismertetési
lehetőségeinek kiterjesztése a két említett folyóiraton túlra az ortodox tu-
dományok felől várható. A parapszichológia megfelelési és együttműködési
vágyára jellemző, hogy 1938-ban kritikus pszichológusokat hívtak meg a JP
szerkesztőségébe, és két és fél évig e pszichológusok kritikai megjegyzéseivel
együtt publikálták a pszichikus kísérletek eredményeit.
Ennek – valamint a szigorú csalásellenes lépéseknek és a következetes
kísérleti programnak – ellenére nem tapasztalható különösebb haladás a legi-
timációban. Melyek a kudarc főbb okai? Mindenekelőtt, a parapszichológiai
kísérletek és a pszichikus tapasztalatok megismételhetősége rendkívül korlá-
tozott. Tudjuk azonban, hogy ilyen problémák a pszichológia más területein is
adódnak. Minden bizonnyal egyéb ok is van, például a diszciplína eredetének
és részben jelenének kapcsolata a kevéssé tudományos okkult és ezoterikus
áramlatokkal. De azt sem könnyű lenyelnie az ortodox tudománynak, hogy a
parapszichológia lényegében fenyegeti az alapfeltevéseit: a pszichikus ener-
gia ellentmond a fizika törvényeinek, hiszen távolságfüggetlennek tűnik, nem
korlátozza – vagy csak bizonyos esetekben – a fizikai árnyékolás. Talán még
súlyosabb, hogy a prekogníció ellentmond az oksági rendünknek, az ok ugyan-
is itt utóidejű az okozathoz képest, korábban látunk előre olyan eseményeket,
amelyek később gyakorolnak hatást ránk. Mindezzel a parapszichológusok
nagyon is tisztában vannak (67%-uk ezt jelöli meg az elutasítás egyik fő oká-
nak), de azt hangoztatják, hogy ezt nem mint hibát, hanem mint kutatásra
érdemes jelenséget kell vizsgálni: a pszichikus erő elfogadása forradalommal
fog járni a fizika és a biológia területén.
Bár azt állítottuk, hogy a kísérleti parapszichológia igyekszik elhatárolni
magát a laikusoktól, mert azok gyakran szakszerűtlen és okkult lelkesedése
aláássa a diszciplína tekintélyét és rontja esélyét a legitimáció elérésére, a
helyzet ennél valamelyest bonyolultabb. A pénzügyi támogatás jelentős része,
ami a kísérleti berendezések fenntartására, az épületek bérlésére és egyéb ku-

tatási célokra szükséges, állami támogatás híján majdnem kizárólag a laiku-
soktól várható. De nem csak pénzügyi okokból igyekszik a parapszichológia
utat találni a laikus érdeklődőkhöz. Miután nem folyik felsőfokú képzés a pa-
rapszichológia területén, szakmai utánpótlásra pedig szükség van minden tu-
domány egészséges vérkeringésének fenntartásához, sokszor a laikusok közül
lehet toborozni a jövendő kutatókat. Persze – ahogyan említettük – a laikusok
veszéllyel is járnak. A nagyvonalú adományok gyakran címzettek: egy gazdag
adományozó például kikötheti, hogy az általa bőkezűen támogatott parapszi-
chológiai labor kutassa a halál utáni életet vagy bizonyítsa az emberi lélek
létezését. Másrészt pedig hevesebbek azok a tudományos viták, amelyekbe
laikusok is bevonódnak, bár persze ez igaz számos nem parapszichológiai vi-
tára is, így a magyar őstörténet kutatására, vagy a 11. fejezetben bemutatandó
tudományháború-vitára is. A laikusok befolyása gyakran csökkenti a tudomá-
nyos szempontok érvényesülési esélyeit, a mágiahívők jelentős nyomást gya-
korolhatnak parapszichológiai intézményekre, és még rossz képet is festenek
a kívülállók számára az adott kutatási területről: a parapszichológia kritiku-
sai sokszor összemossák a pszichikus kutatásokat a tömegek lelkesedésével.
Számos oka van tehát annak, hogy miért ambivalens a parapszichológia és a
laikus közönség kapcsolata.
A parapszichológiának szüksége van a kívülálló érdeklődőkre, ugyanak-
kor megpróbál ellenállni a kívülállók jelentette fenyegetéseknek, talán erőseb-
ben is, mint a hagyományosan elfogadott tudományok. A Parapsychological
Association tagja például csak az lehet, akinek (1) vagy doktori fokozata van
(pszichológiából, biológiából vagy más elismert tudományból, ugyanis para-
pszichológiából nem lehet doktori címet szerezni), vagy egy elismert akadé-
miai vagy kutatóintézetben dolgozik, (2) van egy publikált vagy publikálásra
érdemes írása a parapszichológiáról, amelyet a PA tanácsa elfogad, (3) és akit
legalább két jelenlegi tag ajánl, és a tanács többsége megszavaz. A PA jelen-
legi mintegy 275 tagja közül csak a körülbelül 120 teljes jogú tag teljesíti
ezeket a követelményeket. Érdemes megjegyezni, hogy a magyar és nemzet-
közi tudományos társaságok jelentős részének ennél jóval könnyebben tagjai
lehetünk, ami persze nem azt jelenti, hogy ezek kevésbé volnának komolyan
vehető vagy elit társaságok a PA-nál, hanem inkább azt, hogy kisebb nyomás-
nak vannak kitéve, és hogy ezeknek – régen meghonosodott tudományokat
művelvén – általában nincsen szükségük arra, hogy komolyságukat bizonyít-
sák, kutatási területüket legitimálják.
Állítások és cáfolatok
Az alábbiakban érveket és ellenérveket idézünk a parapszichológia tudományos

vagy áltudományos természetével kapcsolatban. Egy átgondolatlan és tekintély-
elvű érvvel kezdjük, majd azután térünk a megalapozott tudományos kifogások-
ra. Minden ilyen kifogásnál idézzük a parapszichológusok szokásos válaszát
is. Ez egyes olvasókban azt a benyomást keltheti, mintha mi a parapszicho-
lógia reakciójával értenénk egyet, az ortodox tudomány minden megválaszolt
kifogását egyben visszautasított és érdemben megcáfolt kritikának tartanánk.
Ez azonban nincs így, nem azért idézzük másodszor az ESP-kutatók reakcióját,
mert úgy gondoljuk, hogy övék az utolsó szó, hanem azért, mert ezek reakciók,
a kritikákra adott válaszok. Az elsőként idézett tekintélyérv kivételével pedig
nem érezzük, és nem is kívánjuk sugallni, hogy a tudományos kritika vitorlájá-
ból könnyedén ki lehetne fogni a szelet. Egyszóval célunk nem az igazságtétel,
hanem a vita leginkább szokásos hadműveleteinek bemutatása.
Nem annyira tudományos, inkább társadalmi jellegű az első idézendő érv,
amely szerint a parapszichológia veszélyt jelent a társadalomra. Az amerikai
Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation, a legnagyobb alap-
kutatásokat finanszírozó szervezet) egyik, a nyilvánosság tudományhoz való
viszonyáról szóló jelentése a következőképpen fogalmaz a paranormális és ál-
tudományos hitekkel kapcsolatban: „Komoly aggodalmat kelt, mindenekelőtt
a tudomány közösségében, a paranormális jelenségekbe vetett hit terjedése.
Tudósok (és mások is) megfigyelték, hogy azoknak az embereknek, akik
hisznek a paranormális jelenségek létében, nehezükre eshet megkülönböz-
tetni a fantáziát a valóságtól. Hitük arra utalhat, hogy hiányában vannak a
kritikai gondolkodás alapvető képességeinek, amelyek nem csupán ahhoz
szükségesek, hogy a szavazófülkében és a polgári törvényszéken (például az
esküdtszéken) megalapozott döntést hozzunk, hanem a mindennapi élethez
szükséges értelmes döntésekben is.”
Figyeljük meg a kiáltvány ünnepélyes és tekintélyelvű kezdetét, amely szin-
te megegyezik a vezető tudósok asztrológiaellenes kiáltványának hangvételé-
vel. Azután próbáljuk meg elképzelni, vajon a kijelentést szövegező tudósok
végeztek-e olyan ellenőrzött vizsgálatokat, amely korrelációt állapíthatott meg
a parapszichológiába vetett hit és a szavazófülkében hozott megalapozatlan
döntés közt. (Egyáltalán, ki is mondja meg, mi a jó döntés a szavazófülkében?
A jelentést szövegező gyakorló természettudós?) És komolyan gondolják a
tudósok, hogy a pszichikus jelenségekben hívőknek problémái vannak a
mindennapi döntési szituációkban? Nem tudnak bevásárló listát írni? Vagy a

csapot nem zárják el, mielőtt elmennek otthonról? Végeztek erről vizsgálatot?
Figyeljük meg a burkolt fenyegetést is: aki áltudományos nézeteket dédelget,
nem képes állampolgári jogainak érvényesítésére. Tehát kizárandó a szavazás-
ból és az esküdtszéki tagságból? A parapszichológusok olyanok, mint a kisgyer-
mekek és a mentálisan terhelt ápoltak? A mindennapi életben sem képesek el-
járni, és felügyeletre szorulnak?
A kiáltvány hangvételéhez jól illeszthetők az alábbi, gyakorló tudósok által
hangoztatott kijelentések: a parapszichológia hit, babona alapú: „Világos, hogy
a parapszichológia iránti érdeklődést a hit táplálja. Az emberek hinni akarnak
egy okkult valamiben.” (E. G. Boring, 1886–1968, kísérleti pszichológus és az
egyik első pszichológiatörténész). A parapszichológia inkább mágia, mint tudo-
mány: „bár a parapszichológiát tudományos gúnyába öltöztetik, még mindig fő-
ként a mágia jegyeit viseli magán” (G. R. Price, 1922–1975, amerikai kémikus
és biológus). Végül, amint számos elítélő egybehangzóan állítja, a parapszicho-
lógia a tömegek alacsonyszintű igényeinek kielégítésére szolgál.
Igen, de nem kellene-e az antropológusokat megkérdezni, vagy akár saját
felméréseket végezni akkor, amikor arról nyilatkozunk, hogy valamely nézet hí-
vei akaratgyengék, döntésképtelenek, rejtetten vallásosak, gyermekiek, barbárak
vagy bolondok? Vizsgálták valaha szociológusok, hogy száz parapszichológiá-
ban hívő közül hány tulajdonít természetfeletti tulajdonságokat magának, mint
egy „barbár”? És nem a tudománytörténészek dolga volna, hogy megmondják,
vajon a parapszichológia a mágiából fejlődött-e ki? És ha onnan fejlődött ki,
valóban leértékeli ez a tény a jelenkori pszichikus kutatásokat? Ebben az eset-
ben ugyanis – amint a tudománytörténeti fejezetben megfigyeltük – a modern
tudományunk megannyi alapvető elemét is le kellene értékelnünk, nem utolsó
sorban magát a gravitáció elméletét.
Mielőtt teljes hosszában végigkövetjük e nyilatkozatok összes követ-
kezményét, térjünk inkább olyan ellenérvek tárgyalására, amelyek sokkal
árnyaltabban kritizálják a paranormális jelenségek kutatási programját.
A kísérletek megismételhetősége
A parapszichológiával kapcsolatos talán leghagyományosabb kritika szerint a pszi-

chikus jelenségekkel (és így az ESP-vel) kapcsolatos állításaink rendszerint anek-
dotikusak, módszeresen nem tesztelhetőek, az anekdoták mögött pedig mindig
lehet véletlen egybeesés, koincidencia. Láttuk, hogy erre a felismerésre nem csak
a kritikusok jutottak, hanem maga Rhine és kutatócsoportja is, akik módszeresen
igyekeztek ellenőrizhető tapasztalati alapra helyezni a pszichikus jelenségek vizs-
gálatát, és eltávolodni a szakma valóban anekdotikus beszámolókra építő múltjá-
tól. Rhine maga mondta, hogy az egyszeri drámai esetek igen fontosak lehetnek az
elméletek felállításához, de tudományosan továbbfejlődni csak a kísérletek útján
lehet. A kísérleti szituációk körülményeiről és tudományos voltáról pedig a JP-ből
és a JSPR-ből győződhetünk meg.
Az ellenérv azonban egy kis módosítással továbbra is jogos: amíg a mo-
dern kísérleti tudományok az ellenőrzött tapasztalás azonos körülmények közt,
bárki által és bárhol történő megismételhetőségére törekszenek, a megismétel-
hetőséggel komoly problémák adódnak a parapszichológiában. „Nyilvánva-
ló, hogy a sikeres ESP kísérletek nem megismételhetőek, és így nem felelnek
meg a tudományos kísérlettel szembeni alapvető elvárásainknak” – írja példá-
ul D. Cohen, pszichiáter. Ezen a ponton azonban nyílik némi védekezési le-
hetőség az ESP-hívők számára. Más tudományokkal is megesett már, hogy a
megismételhetőségnek nem mutatták azt a fokát, amelyet például a fizika el-
vár. Ilyen a hipnózis a pszichológiában, amelyet korai volna pusztán azért ál-
tudományosnak tekinteni, mert nem ugyanolyan uniform módon ismételhető,
mint egy ingakísérlet.
Sietünk hozzátenni azonban, hogy persze vannak olyan tudományos kísér-
letek, amelyek valóban bárki által bárhol – persze azonos körülmények közt
– reprodukálhatók, a parapszichológia pedig ezzel továbbra is bajban van. De
a parapszichológusoknak még mindig van egy érvük: az ESP erősebb érzel-
mileg motivált helyzetekben, gyengébb semleges helyzetekben, és rosszul
tűri a szkeptikusok ellenőrzési módszereit. A nagyon komoly ellenőrzések
a kísérletek sikerét veszélyeztetik – érvelnek a parapszichológusok –, mert a
pszichikus képességek inkább érzelemmel túlfűtött, dramatikus helyzetekben
tudnak megnyilvánulni, és kevésbé a banális, ezerszer ismételt kísérleti szitu-
ációban. Az – folytatják –, hogy szerelmünk éppen autóbalesetet szenvedett,
erősebben hat ránk, mint a lefordított kártyákon lévő jelek, még ha az utóbbia-
kat könnyebb is kísérleti szituáció tárgyává tenni. A parapszichológia éppen azt
találja, hogy a pszichikus erő függ a személy attitűdjeitől, hangulatától, moti-
vációjától, sőt a kísérleti szituációtól és a kísérletvezetővel való interakciótól.
A szkeptikus megfigyelők „negatív energiája” pedig kimondottan rombolólag
hathat a pszichikus energiákra.
Ad hoc hipotézisnek tűnik ez, amellyel egyszerűen csak mentegetik magukat

a parapszichológusok? A fizika felől nézve talán igen, de gondoljunk arra, hogy
valóban vannak olyan testi-lelki képességeink, amelyeket hálószobánk intimi-
tásában esetleg kiválóan megismétlünk, de amelyeket egy pornófilm forgatásán
a reflektorok kereszttüzében és a dramaturg lefitymáló utasításait hallgatva nem
biztos, hogy reprodukálni tudunk. Nem minden viselkedik olyan egyszerűen,
mint egy lejtőn leguruló kisautó.
A tudományos háttér
Nem kevésbé súlyos kifogás a parapszichológia ellen (és ezt az érvet már igen jól
ismerjük az asztrológia fejezetből), hogy nincsen korrekt elméleti háttér mögötte.
Ahogyan Thomas Szasz (1920–, magyar születésű amerikai pszichiáter) fogal-
maz „több mint fél évszázados érdeklődés és erőfeszítés ellenére ma sincs semmi,
ami megérdemelné, hogy elméletnek nevezzük”. Azonban nem csak a kritikát,
hanem a rá adható standard választ is ismerjük: az anomáliák – rejtélyek, problé-
mák, megmagyarázatlan jelenségek – nem tűnnek el a tudományból pusztán azért,
mert nincs mögöttük megfelelő elmélet. Sőt mondják a parapszichológusok, az ő
kutatásaik célja éppen az, hogy egy elfogadható elméletet hozzanak létre, amely
megmagyarázza a pillanatnyilag tudományosan megmagyarázatlan jelenségeket.
Carl Sagant, az „áltudományok” nagy hatású kritikusát idézzük a követ-
kező érv bevezetéséhez: rendkívüli kijelentések rendkívüli bizonyítékokat
kívánnak meg. Ha azt olvassunk, hogy az Egyesült Államok elnöke Dél-
Koreába látogatott, hiszünk az újsághírnek, és nem követelünk megerősítő
bizonyítékokat. Ha azonban azt olvassuk, hogy egy 92 éves bácsi fél órá-
val megdöntötte a maratoni futás rekordját, akkor mindenképpen további
bizonyítékokra vágyunk. A parapszichológiának tehát – ha elfogadjuk az
analógiát – különösen erősen kellene bizonyítani állításait. Erre persze azt
mondhatják a parapszichológusok, hogy jó, de a pszichikus képességek-
ben nincsen semmi rendkívüli, vagy legalábbis a rendkívüliségre nincsen
pozitív bizonyítékunk, ezt feltételezni puszta elfogultság.
Igen, de – és ez átvezet a következő kritikához – a parapszichológusok is
elismerik, hogy tudományuk számos ponton ellentmond a fizika törvényei-
nek, a fizikai hatások távolságfüggőségének, és az okság időbeliségének, tehát
mégiscsak van benne valami rendkívüli. Az érv régi, már David Hume, a 18.
századi filozófus is így fogalmazott: „A csoda megszegi a természet törvényeit, s

mivel e törvényeket szilárd és változatlan tapasztalat szentesíti, ezért a csodával
szembeni bizonyíték a dolog természeténél fogva a lehető legnyomósabb, amit
tapasztalati bizonyítékként elképzelhetünk.” Esetünkre lefordítva: a parapszi-
chológia ellentmond a fizikának, a fizikát azonban rengeteg tapasztalat támaszt-
ja alá. Ez tehát cáfolja a parapszichológiát. Hasonló következtetésre vezet az
Occam borotvája elv is, amely szerint a tudósnak minden esetben a legegysze-
rűbb elégséges magyarázatot kell előnyben részesítenie. Melyik az egyszerűbb
magyarázat: hogy szellem mozgatja az asztalt, vagy hogy a körötte ülők szinte
kimutathatatlan – esetleg nem akaratlagos – izommozgásai teszik ugyanezt?
Nézzük, milyen ellenérvekkel lehet válaszolni. A paranormális jelenségek
valóban ellentmondanak a fizika törvényeinek – mondhatják a parapszicholó-
gia védelmezői – de a „fizika törvényei” minden időben egyszerűen az ismert
fizikai törvények halmazát jelenti, ezt azonban időről időre felülbírálhatjuk, így
tettünk a kvantumelmélet elfogadásakor is. Ha a parapszichológia előáll egy
jó elmélettel, majd ezt is beillesztjük a „fizika törvényei” közé. Másfelől pedig
igaz, hogy a prekogníció például ellentmond az egyirányú okságfogalmunknak
(mert egy későbbi esemény okoz egy korábbi előérzetet), de egyrészt nem ez
az első olyan jelenség, amely kihívást jelent az egyirányú okságfogalmunknak,
hiszen modern fizikai elméletek is komoly problémákat hoztak e téren (mint pl.
a kvantumelmélet egyes értelmezései), másrészt pedig a filozófia is komolyan
rágódik ilyen kérdéseken, bizonyos filozófusok például bevezetnék az időben
visszafelé ható oksági hatást.
Arról nem is beszélve, hogy a problémát okozó prekogníciót akár ki is vált-
hatjuk pszichokinézissel vagy clairvoyance-szal. Talán nem is arról van szó,
hogy a médium előre megérez egy eseményt (ez volna a prekogníció), hanem
arról, hogy a megérzésének bejelentése után egyszerűen befolyásolja a későbbi
eseményeket (ez volna a pszichokinézis). Vagy pedig, miután az első személy
rögzíti megérzéseit, a második személy, aki a kártyák kiválasztásáért felelős,
látnoki képességeit (clairvoyance) használja, és éppen úgy cselekszik, ahogyan
azt az első személy „megérezte”. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy balesetek
megérzésénél ez a második magyarázat nemigen működik, az elsőnek pedig
rendkívül kellemetlen következményei volnának: el kellene fogadnunk ugyan-
is, hogy a jövőbe látó személy okozza a tragédiát.
Kicsit gonoszabb, de nem teljesen jogtalan érv a következő: miért nem kere-
sik magukat halálra a parapszichológiai médiumok, ha egyszer ilyen jól tudnak
eseményeket bejósolni, sőt, befolyásolni pszichokinézissel? Miért nem játszanak

totót, lottót, rulettet, miért nem fogadnak bokszmeccsre? Válaszul persze lehet
megint a pszichikus tapasztalatok korlátozott érvényű megismételhetőségével ér-
velni, és ezzel visszajutottunk az elsőként tárgyalt problémához.
Csalás
Végül pedig nézzük a talán leggyakoribb, de egyben legproblematikusabb ér-

vet: ha egy parapszichológiai kísérlet eredménye alátámasztja az ESP-t vagy a
pszichokinézist, akkor nyilván csalás történt, más ugyanis nem adhat arra ma-
gyarázatot, hogy ilyen jelenségek kísérleti megalapozást kapjanak. Láttuk, hogy
e gyakori vádra válaszul éppen a csalás lehetőségének lehető legkövetkezete-
sebb kizárásán dolgoznak a parapszichológusok Rhine óta. Ez persze tökélete-
sen soha nem oldható meg, mert mindig lesznek csalások, mindazonáltal nem
volna jogos, hogy szigorúbb ismeretelméletet várjunk a parapszichológiától,
mint bármely más tudománytól.
A csalás vádjának bevett volta áll a hátterében a James Randi-díj körüli
vitáknak is. Randi a tudományvédő „szkeptikusok” társasága, a 6. fejezetben
említett CSICOP egyik alapító tagja, aki nevet és vagyont mint hivatásos bű-
vész-mágus szerzett. Randi 1996-ban egymillió dolláros díjat ajánlott annak a
személynek, aki paranormális képességeit hitelt érdemlően bizonyítja. A díj ki-
írása mögött nyilván az a meggyőződés húzódik, hogy ilyesmit biztosan senki
nem tud bizonyítani, mert minden pszichikus erőkkel kapcsolatos pozitív ta-
pasztalat csakis csalás eredménye lehet. Randi provokatív felajánlása persze
nem nyerte el a parapszichológia művelőinek és híveinek tetszését, akik rögtön
éltek a gyanúperrel, hogy az összeg nem is áll Randi rendelkezésére. Valamivel
jelentősebb az a kritika, amely szerint a Randi-teszt elővizsgálatai (mert ilyenek
is vannak) olyan típusúak, hogy nehogy véletlenül valakinek sikerüljön eljutni
magára a fő vizsgálatra. Valóban, 2005-ig senki nem ment át az előzetes tesz-
ten. Jellemző Randi hozzáállására, hogy minden potenciális jelentkezőnek azt
tanácsolja, ha úgy érzi, paranormális képességei vannak, és bizonyítaná őket a
Randi-díjért, először konzultáljon a háziorvosával. Sőt 2007-től bevezette, hogy
csak egy elfogadott tudományos szakember ajánlásával és jelentős médiabeli is-
mertséggel lehet pályázni a díjra – ami érthető szűkítése a jelentkezők körének,
ha arra gondolunk, hogy a díj elsősorban a híres és népszerű parafenomének
leleplezésére lett meghirdetve, és a szervezők nem kívánják elaprózni az
energiájukat számtalan zavaros fejű önjelölt tesztelésével, mégis mindez meg-

lehetősen egyenlőtlenné, sőt szubjektívvé teszi a vizsgálatot, ha nem a díj kiíró-
jának praktikus szempontjait, hanem valamiféle tudományos értékű tesztelési
folyamatot tartunk szem előtt.
Előfordult, hogy Randi egy jelentkező állításait saját paranormális képes-
ségéről (nevezetesen, hogy hetekig képes puszta vízen élni egy bezárt cellában,
életenergiát pedig a körülötte levő levegőből nyerni), egyszerűen nevetségesnek
minősítette, magát a jelentkezőt pedig hazugnak nevezte, és elzárkózott minden
további teszteléstől. Az eset óta Randi felajánlásának szabályzatában megjelent
egy kitétel, mely szerint nem egyezik bele olyan kísérletbe, amely esetleg ve-
szélyezteti a parafenomén egészségét. A szabályzatban egyébként vannak más
meglepő kitételek is: csak olyan kísérletek jöhetnek szóba, melyek egyértelmű
eredményt produkálnak és a paranormális képesség sikeréről semmi vitának
nem adnak helyet. Ez a látszólag méltányos kitétel azonban különös következ-
ményekkel jár: ha csak mindenki számára egyértelmű végeredményt fogadunk
el, nincsen szükség független bíráló bizottságra, Randi maga lehet a döntőbíró.
És valóban, Randi nem érzi szükségét független bizottság felállításának: mint
érvel, rendelkezik olyan tudományos szakértő ismerősökkel és barátokkal, kik-
nek segítségét szükség esetén igénybe veheti.
Vajon Randi tesztelni akarja a parapszichológia állításait, vagy nevetségessé
tenni azokat, akik pszichikus képességeket vallanak magukénak? Mivel mind a
csalás, mind a vizsgálati, és esetenként a megszégyenítő stratégiák kérdése va-
lójában sokkal összetettebb, mint amilyennek első ránézésre tűnik, szenteljünk
e kérdéseknek egy külön alfejezetet!
Esettanulmány a csalás ügyében
Az 1970-es évek elejétől a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került az újon-

nan felfedezett izraeli parafenomén, Uri Geller. A megfigyelések szerint Geller
rendkívül erős paranormális képességek birtokában volt, melyek közül a PMB
(paranormal metal bending, paranormális fémhajlítás), közkeletű nevén a
kanálhajlítás előidézésére irányuló képesség volt a legismertebb. Ez a jelenség
a telekinézis egy sajátos formája, ahol az alany a kézben tartott kanál nyelét
puszta akaratával, izomerő segítsége nélkül hajlítja meg. Geller arra is hajlandó-
nak mutatkozott, hogy korlátozott mértékben ugyan, de tudományos elemzésnek
vesse alá magát és képességeit, így magánszemélyek által finanszírozott

vizsgálatok indulhattak. (Az egyik legfontosabb támogató az az Ed Mitchell nevű
űrhajós volt, aki 1971-es holdutazása közben megkísérelt elvégezni egy ESP kí-
sérletet, majd hamarosan a parapszichológiai kutatások lelkes szponzorává vált.)
Geller tevékenysége hatalmas publicitást kapott a médiában, és hatására világszer-
te rengetegen vélték felfedezni magukon a Gelleréhez hasonló képességeiket.
Természetesen sokan vitatták Geller hitelességét. A szkeptikus CSICOP-
bizottság részben a Geller-divat hatására alakult, és ekkor jött létre számos
olyan fórum, mely létét a szervezett kritika – vagy más nézőpontból: szervezett
lejáratókampány – igényének köszönheti (pl. a Sceptical Inquirer című, máig
létező és népszerű folyóirat). Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy nem csak a
parapszichológia esküdt ellenségei, hanem gyakran maguk a parapszichológusok
is gyanakodva fogadták Geller ténykedését. Láttuk, hogy ez a diszciplína rész-
ben éppen azáltal tudott a bevett tudományos területekéhez hasonló kutatási
hagyományt felmutatni, hogy felhagyott a híres médiumok eseti vizsgálatá-
val, és a mindenkiben jelenlevő pszichikus képességek statisztikai kutatásába
fogott jól definiált kísérleti körülmények között. Bár Geller ténykedése meg-
sokszorozta a parapszichológia iránt érdeklődő laikusok számát, ez a megújult
érdeklődés éppen azt a gyanakvást erősítette fel, amelyet a diszciplína művelői
régóta próbáltak szelídíteni.
1975 májusa és szeptembere között kísérletsorozat zajlott a bath-i egyete-
men, melynek célja a PMB vizsgálata volt. A kísérletek vezetői, Brian Pamplin
szilárdtestfizikus és Harry Collins szociológus olyan angol gyerekeket (8 és 13
év közötti négy lányt és két fiút) vizsgáltak, akik azt állították, hogy képesek a
fémek paranormális hajlítására. Szándékuk kezdetben az volt, hogy fénykép-
és videofelvételt készítsenek a tárgyak meghajlításának pillanatáról. Az ábrán
látható kísérleti elrendezés kettős megfigyelést tett lehetővé: míg az alannyal
együtt álkamerát működtető álmegfigyelők tartózkodtak a kísérleti helyiségben,
a szoba falán található féligáteresztő tükör mögött valódi megfigyelők készí-
tettek valódi felvételeket. Az elrendezés azt a célt szolgálta, hogy amennyiben
a kamera és a megfigyelők jelenléte lámpalázassá tenné az alanyt, aki így nem
képes eléggé ellazult állapotba kerülni a jelenség előidézéséhez, úgy az
álkamera kikapcsolásával és a kísérletvezetők elfordulásával megteremtsék
azokat a körülményeket, melyek között a gyerek képes a kanalat meghajlíta-
ni, és ezt fel tudják venni a rejtett kamera segítségével. Azonban hamarosan
kiderült, hogy a kettős megfigyelés más, nem várt eredménnyel is szolgálhat:

képes leleplezni a gyerekek csalásait.
Miután a sikertelen próbálkozásoktól frusztrált első alanyt magára hagyták
a helyiségben, a kislány azonnal normál fizikai módon próbálta meghajlítani a
kanalat, melyre végül rálépett és kézi erővel hajlította meg. Ezek után a többi
kísérletben már szándékosan a csalás leleplezésére utaztak a kutatók, és meg-
állapították, hogy négyen két kézzel hajlították meg (vagy csak próbálták) a
tárgyat, az ötödik pedig, aki nem csalt, képtelen volt változást előidézni. A kí-
sérlet eredményeit egy rövid beszámoló formájában publikálták a Nature-ben:
„Megállapítottuk, hogy egyetlen esetben sem tapasztaltuk a rúd vagy kanál
meghajlását más módon, mint nyilvánvalóan normális eszközökkel. Termé-
szetesen nem következtethetünk arra, hogy az ún. Geller-effektus minden
esetben csalásnak tudható be. Mindazonáltal annak reményével közöljük
kísérleti eljárásunk részleteit, hogy ezek segítséget nyújthatnak olyan kísér-
letek megtervezéséhez, melyekben a csalás gyanúja felmerül.”
Valóban a világ legnagyobb presztízsű tudományos folyóiratába való az,
hogy néhány gyerek kézzel kanalat hajlítgat? Ahogy a szerzők is fogalmaznak,
a kísérlet nyilvánvalóan nem bizonyítja, hogy mindenki csal, aki azt állítja,
hogy paranormális eszközökkel kanalat tud hajlítani. (Érthető módon azonban,
a sajtóban megjelenő számos reakció ezt a következtetést vonta le.) Ráadásul a
parapszichológusok számára nem meglepő a kísérlet „negatív” eredménye: mi-
vel a pszi-képességek gyakorlása nagymértékben függ az alany mentális állapo-
tától, az igen kedvezőtlen körülmények között (erős megvilágítás, szigorú képű
idegen bácsik, kamera) nem is lehetett várni a jelenség bekövetkezését. A gye-
rekek pedig, akik otthon mindig képesek voltak a hajlításra, egyre ingerültebbek
és csalódottabbak lettek, és mivel eredményeket vártak tőlük, nem csoda, hogy
alkalomadtán rásegítettek egy kicsit… Sőt a kísérletvezetők egyenesen bátorí-
tották a csalást, hiszen kimentek a teremből. Valljuk be, hányan nem csalnánk,
például egy vizsgán, ennyire ideális körülmények között?
A kísérletvezetők később visszanézték a felvételeket, és meglepődve ta-
pasztalták, hogy a legtöbb esetben nem tudják azonosítani a csalás pillanatát.
Emlékeztek arra, hogy korábban sikerült megegyezniük – igaz, viták árán – ar-
ról, mikor történt a turpisság, de ez inkább helyszíni, személyes élmény alapján
történhetett, mert a felvételek ezt nem igazolták. Amikor megmutatták a felvéte-
leket másoknak (tudósoknak), akkor azok vitatták, hogy valóban csalást látnak:
felhívták a figyelmet arra, hogy bár valóban mindkét kezével érinti a kanalat, de
a gyerek rezignáltan másfelé néz, az izmai teljesen ernyedtnek látszanak, és így
tovább. Kiderült, hogy a csalás nem egyértelműen dokumentálható, és igencsak
kérdéses, hogy bizonyít-e valamit a kísérlet.
Ezzel az ügy még nem zárult le: az egyik kísérletvezető azt találta ki, hogy
vigyék haza a kanalat a gyerekek, és hajlítsák meg otthon, nyugodt körülmé-
nyek között, ám hogy ne használhassanak fizikai erőt, a kanalat egy lezárt üveg-
csőbe foglalta. Ez azonban egyetlen esetben sem vezetett sikerre – kivéve azt a
gyereket, akinek anyukája azzal hívta fel a fizikust, hogy a dolog túl jól sikerült,
és annyira elhajlott a kanál, hogy szétzúzta az üvegcsövet –, de erre sokan azt
válaszolták, hogy az üveg leárnyékolta a pszi erőt. Ekkor apró lyukakat fúrtak a
csövekre, így azonban több esetben is meghajlott a kanál. A szkeptikusok persze
azt mondták, hogy a gyerekek speciális eszközökkel nyúltak be a lyukakon, és
így érték el az eredményt, ezért a végső kísérletben vékony hártyával fedték be a
lyukakat, ám ekkor vagy az újabb árnyékolás, vagy a csalás lehetetlensége miatt
ismét csak sikertelen volt a kísérlet. Ezzel az ügyet sokan lezártnak tekintették.
Hogy milyen népszerű lett a csaláshipotézis, az abból is látszik, hogy James
Randi ekkor hozta létre a már említett díját – igaz, kezdetben csak 10 000 dollár
jutalmat ajánlott a sikeres kanálhajlítónak. (Vajon még nem volt olyan biztos a
dolgában?) A „kísérletbe” bevonta a bath-i kísérlet egyik vezetőjét is, aki bizo-
nyára szakértővé vált a csalás leleplezésében. De vajon mennyiben tekinthe-
tő tudományos kísérletnek az, amiért ekkora pénzjutalom jár? Gyanút kelthet
a kísérleti szerződések szövegezése is, ahol ilyen mondatokkal találkozunk:
„Alulírott elfogadom, hogy a … kísérlet döntő bizonyíték arra nézve, hogy a
kísérleti személy képes-e fém tárgyak paranormális hajlítására kielégítő kísérleti
körülmények között” (ezt a kísérletvezetőnek kellett aláírni). Vagy: „Kijelen-
tem, hogy hasonló jellegű múltbeli bemutatások alkalmával nem használtam a
megtévesztés és a kibúvás eszközeit. Beleegyezem, hogy a kísérlet lezárásakor
elfogadom a bírák abbéli véleményét, hogy történt-e paranormális esemény, és
hozzájárulok, hogy nevemet minden további megszorítás nélkül felhasználják
bármilyen későbbi beszámolóban” (az alany aláírásával).
De valóban „döntő bizonyíték” egyetlen kísérlet az alany képességeire
nézve? Ahogy korábban írtuk, legtöbben szexuális képességeinknek sem
lennénk teljes birtokában, ha közben reflektorok és kamerák között kellene
teljesítenünk – ám ez nem jelentené azt, hogy ideálisabb körülmények között
sem vagyunk képesek erre vagy arra. És miért kell kijelentenünk, hogy koráb-
ban sosem csaltunk? Hiszen ha a kísérleti elrendezés megfelelő, akkor lehe-
tetlenné teszi, hogy most csaljunk, tehát fölösleges a cserkész becsületszó. És
ahhoz miért kell hozzájárulnom, hogy a nevemet felhasználják a későbbiekben?
Ha sikeres a kísérlet, nyilván örömmel járulok hozzá, ha pedig nem sikerül ka-
nalat hajlítanom, akkor ez a kutyát sem fogja érdekelni. Csak akkor van ennek
jelentősége, ha csaláson kaptak, hiszen akkor nyilvános megszégyenítésre szá-
míthatok. És be tudom bizonyítani, hogy nem csaltam? De hiszen aláírtam, hogy
elfogadom a „bírák” véleményét… Hiába vitatkozott a szociológus kísérletve-
zető Randivel, nem sikerült rávennie, hogy a kísérleti alanyok a névtelenséget
választhassák, mert Randi szerint éppen ez a lényeg: aki csal, az megérdemli,
hogy nyilvánosan pellengérre állítsák, még akkor is ha csak egy gyerek – mert
ebben az esetben egy csaló gyerekről van szó. Innen már nem is esik olyan
távol az AAAS elnöke, Condon korábban idézett véleménye: „akik bármely ál-
tudományt mint megalapozott igazságot publikálnak és tanítanak, ha bűnösnek
bizonyulnak, nyilvánosan meg kell korbácsolni.”
Vegyük észre végül, hogy a csalás vádja tulajdonképpen maga is magya-
rázó hipotézis. A parapszichológusok szerint bizonyos események hátterében
paranormális erők és képességek állnak, míg a kritikusok ugyanezeket a jelen-
ségeket azzal magyarázzák meg, hogy csalás történt. A parapszichológia ma-
gyarázó elméletének gyengeségeit (megismételhetőség hiánya, falszifikáció
alóli kibújás, hit általi megalapozottság) már láttuk, de vajon mennyivel jobb
e tekintetben, azaz mennyivel „tudományosabb” a csalás-hipotézis? A szoci-
ológus Trevor Pinch gondolatkísérletét követve egy percre tegyük fel, hogy a
fizikában forradalom köszönt be, és bebizonyosodik, paranormális erők tényleg
vannak. A forradalom után azt próbáljuk majd megmagyarázni, hol követtük el
a hibát, és miért nem hittünk e képességekben. Miért volt elhibázott a csaláshi-
potézis?
A csaláshipotézis képviselői abból indulnak ki, hogy a paranormális képes-
ségeket bemutató kísérlet csalás eredménye kellett, hogy legyen, akár sikerült
leleplezni, akár nem. Majd megpróbálják megismételni ugyanazt az eredményt
valamiféle trükk segítségével. De hogyan bizonyíthatjuk, hogy az eredeti kí-
sérletben is valóban ugyanaz a trükk került alkalmazásra? Továbbá: mennyi-
re alapszik a csaláshipotézis előzetes hiteken? Akkor is hajlamosak vagyunk
hinni benne, ha erre semmilyen pozitív bizonyítékunk nincs: eleve, egy eset-
legesen sikeres kimenetelű kísérlet megnézése előtt is lehetetlennek tartottuk a
parapszichológia állításait, nem szeretnénk hagyni magunkat meggyőzni/át-

verni. Sőt még ad hoc hipotézisekkel is kiegészítjük magyarázóelvünket, hogy
hűek maradhassunk hozzá: ha a kísérletet körülálló tanúk is egyértelműen meg-
győződtek a paranormális esemény sikerességéről, lehet, hogy ők is csaltak. És
ezzel el is érkeztünk a falszifikáció kritériumához: a csaláshipotézis egyszerűen
nem tud falszifikálódni, utólagos kiegészítéseken és módosulásokon megy ke-
resztül mindaddig, míg meggyőző magyarázatot nem ad arra, hogyan történhe-
tett a csalás. Láttuk, hogy a parapszichológia nem illeszkedik a fizika magya-
rázóelméleteihez, állításai nem vezethetők le belőlük, azonban hasonlóképp, a
csalás hipotézisről is azt kell mondanunk, számos ponton összeegyeztethetetlen
azzal, amit a világról gondolunk, és nemigen következik belőle. Miért csalna
olyan sok parapszichológus éveken keresztül kutatóintézete falai közt: pénzért,
tudományos előrehaladásért, a tudományban való érvényesülésért? Hiszen eze-
ken az utakon a parapszichológus nem juthat előre, sőt, inkább elvágja saját
lehetőségeit a szakmai érvényesüléshez és tudományos elismertséghez.
Gondolatkísérletünk eredményeként úgy tűnik, a csaláshipotézis számos
tekintetben szimmetrikus a parapszichológia elméleteivel: mint tudományos
magyarázóelv, semmivel sem megalapozottabb. Márpedig ha a csaláshipotézis
nem erősebb elmélet, mint a parapszichológia magyarázóelve, racionális volna
mindkettőt elvetni. Mégis, legtöbbünk csak az utóbbit veti el. Miért?
Beteljesületlen forradalom
Az a baj a parapszichológiával, hogy túl sok baj van vele. Nem megismételhetőek
a kísérletei, nincs mögötte elmélet, ellentmond ennek vagy annak a fizikai elmé-
letnek, gyanús körülmények között született, fenyegetést jelent a társadalomra,
és egyébként csalás az egész… Miközben ennyi sebből vérzik, mégis ez áll első
ránézésre a legközelebb a tudományokhoz az összes eddig vizsgált „áltudomány”
közül, éppen ez van évtizedek óta versenyben a tudományos besorolásért.
Miközben a parapszichológia minden kifogásra igyekszik meggyőző választ
adni, ezt az ortodox tudomány képviselői nem feltétlenül tartják meggyőzőnek.
Azonban játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy a parapszichológusok
minden kifogást cáfolni tudnak, és pozitív kísérleti eredményeket mutatnak fel!
Meggyőzné ez a tudomány híveit? Elhinnék vajon, hogy vannak pszichikus
energiák, gondolatátvitel, pszichokinézis? „Nem tudom elhinni,” – fogalmazott
Hermann von Helmholtz – „sem a Royal Society összes tagjának véleménye,
sem saját érzékszerveim tanúsága nem győzne meg arról, hogy létezhet két
személy között gondolatátvitel az ismert érzéki csatornáktól függetlenül. Ez
nyilván lehetetlen.” „Miért nem fogadjuk el az ESP-t pszichológiai tényként?”
– kérdezi D. O. Hebb, kísérleti pszichológus – „Rhine elég bizonyítékot szolgál-
tatott ahhoz, hogy azzal szinte bármi más témáról meggyőzött volna minket…
Az én okom e nézetek visszautasítására: szó szerint előítélet.” A matematikus
Brown ugyanilyen őszintén azt mondja, hogy ha a parapszichológiai kísérletek
és a statisztika együttvéve parapszichológiát eredményez, akkor inkább meg-
kérdőjelezi a statisztika alapjait, minthogy elfogadja a parapszichológiát.
Mi okból e kategorikus elutasítás? Minden bizonnyal arról van szó, hogy
a parapszichológia jelenlegi formájában olyan mértékig összeegyeztethetetlen
a tudományos világnézetünkkel, hogy a fent idézett kutatók egyszerűen nem
tudják – és nem kívánják – elképzelni, hogy a kettőben egyszerre lehetséges
hinni, vagy, hogy a fizika világképét úgy lehetne vagy kellene módosítani, hogy
beleférjen a parapszichológia.
Vagyis akkor vajon tudomány-e vagy nem tudomány a parapszichológia?
Bizonyos szemszögből nézve igen: ismertetőjegyei nagyon hasonlóak a tudo-
mányos tevékenységhez, AAAS-tag, vannak szakmai fórumai, kutatóintézetei
(lásd a keretes részt), ahol új kérdéseket vetnek fel, igyekeznek behatárolni a
rejtett mechanizmust követő hatásokat befolyásoló körülményeket, „rejtvényt
fejtenek”, ahogyan Kuhn fogalmazna, az eredményeket pedig referált lapokban
publikálják. Tehát tudomány.
Intézmények és társaságok, amelyekben parapszichológiával kapcsola-

tos témákat oktatnak vagy kutatnak
Parapszichológiai Társaság (Society for Psychical Research, SPR). A társa-

ságról bővebben lásd a fejezetben.
http://www.spr.ac.uk/
Amerikai Parapszichológiai Társaság (American Society for Psychical

Reserach, ASPR). A társaságról bővebben lásd a fejezetben.
http://www.aspr.com/index.html
Rhine Parapszichológiai Kutatóközpont és Intézet (Rhine Research Center

and Institute for Parapsychology). Eredetileg a Duke University része,
most független kutatóintézet, az intézményről bővebben lásd a fejezetben.
http://www.rhine.org/
Műszaki Anomáliák Princetoni Kutatóprogramja. A Princeton Engineering

Anomalies Research (PEAR) programot 1979-ben alapították a
Princetoni Egyetemen az emberi elme fizikai világra gyakorolt hatá-
sának vizsgálatára, különös tekintettel az emberi tudat műszaki esz-
közökre gyakorolt hatására, valamint a távoli események megérzé-
sének vizsgálatára. 2007-ben, miután, mint mondják, az ilyen típusú
hatások létezését kétséget kizáróan bebizonyították, a programot le-
zárták, és új kutatási programokban folytatják e kérdések vizsgálatát.
http://www.princeton.edu/~pear/
Koestler Parapszichológiai Egység (Koestler Parapsichology Unit). Az

Edinburgh-i Egyetem Pszichológia tanszékének részeként kutatja a pszi-
chikus jelenségeket. Az egység a magyar származású író, Arthur Koestler
és harmadik felesége Cynthia utolsó kívánságának teljesítéseképp jött
létre. Az idős Koestler, amikor a kifejlődő Parkinson-kórjával és a kez-
dődő leukémiájával folytatott harcot kilátástalannak ítélte, és 1983-ban
feleségével együtt öngyilkosságot követett el, jelentős pénzösszeget ha-
gyott hátra azon brit egyetem részére, amely hajlandó azt a képességet
kutatni, „amellyel bizonyos emberek az eddig ismert érzékelési és moto-
ros csatornákon kívüli módon kölcsönhatásba lépnek a környezetükkel.”
Az Edinburgh-i Egyetemen, amely végül a két jelentkező intézmény kö-
zül győztesen került ki, már korábban is folytak ilyen irányú kutatások.
http://moebius.psy.ed.ac.uk/
VERITAS kutatási program, Arizonai Egyetem. A program azt az elméletet

vizsgálja, amely szerint a tudat (vagy a személyiség, vagy az egyéniség)
túléli az ember fizikai halálát.
http://veritas.arizona.edu/
Anomalisztikus Pszichológia Egység (Anomalistic Psychology Unit). A

Goldsmiths College (Londoni Egyetem) Pszichológia Tanszékének ré-
szeként működő egység az ún. anomalisztikus pszichológiát, azaz em-
berek paranormális jelenségekbe vetett hitét és pszichikus képességeit
kutatja.
http://www.goldsmiths.ac.uk/apru/
De az ortodox tudomány szemszögéből nézve nem ilyen pozitív a kép: a tudo-

mány intézményrendszere nem hajlandó magába fogadni: nem építenek az ered-
ményeire, nem lépnek vele szövetségre más diszciplínák, sőt, heves a parapszi-
chológiával szembeni ellenállás. Mondhatnánk, hogy a parapszichológia éppen
olyan, mint egy forradalmian új tudományos terület, amelyik létjogosultságáért

küzd, de akkor azt is el kell ismernünk, hogy ez egy beteljesületlen forradalom,
a diszciplína ugyanis több mint ötven éve küzd, és azóta sem született sikeres
„kemény mag”. Akár azért van ez így, mert elhibázott alapokon áll, akár azért,
mert – ahogyan Feyerabend fogalmazna – adminisztratív eszközökkel elnyomják,
pillanatnyilag tény, hogy a parapszichológia nem része az elfogadott egyetemi és
akadémiai tudományok körének.
10. fejezet
Keleti tűk nyugati testekben
Doki, fáj a fülem.

Kr. e. 2000: Nesze, rágd ezt a gyökeret!
Kr. u. 1000: A gyökér istentelen, mondd ezt az imát!
1850: Az az ima babonaság, idd meg ezt a főzetet!
1930: Az a főzet kígyóméreg, nyeld le ezt a tablettát!
1970: Az a tabletta hatástalan, vedd be ezt az antibiotikumot!
2000: Az az antibiotikum mesterséges, rágd inkább ezt a gyökeret!
Internetes körlevél 1997-ből
és Jacalyn Duffin orvoslástörténeti könyvének mottója
A meglepett Olvasót a fejezet végigkalauzolja a tűszurkálás tudományának, vagyis az

akupunktúrának nagyon rövid és vázlatos történetén a jégkorszaktól a 21. századig. A
tanulságos esettanulmány elkülöníti, hogy egy-egy területen hogyan szerezhető kulturá-
lis, illetve társadalmi kontroll, és megmutatja, általában mire jók az egyszerűsítő ítéletek
és általánosítások az orvoslás esetében. Ezenkívül a fejezet mindnyájunk pénztárcáját
óvni próbálja a sarlatánoktól, miközben kifejezi a szerzők őszinte megdöbbenését azon
jelenség láttán, hogy milyen kevés komoly, színvonalas vita van kis hazánkban a gyógyí-
tási technikákról, és milyen sokan vetnek el rossz érvekkel alternatív gyógymódokat, míg
mások ugyanilyen gyenge érvek alapján ajnároznak megalapozottnak nem tekinthető
eljárásokat.
Az orvosi társadalmat tekintve, az két fő részre oszlik, sebészekre és belgyó-

gyászokra. A sebészek méltóak a legmagasabb elismerésre, akik megmen-
tik a balesetben szenvedőket, szíveket vagy más szerveket tudnak átültetni,
vagy éppen egy begyulladt vakbelet operálnak ki. Lényegileg látják és tudják,
hogy mit csinálnak.
Ezzel szemben a belgyógyászok se nem látják, se nem tudják, amit tesz-
nek. Ha egy beteg bejön hozzájuk, azt megvizsgálják és azonnal kezelni kez-
dik gyógyszerekkel. De sosem keresik a betegség okát, így nem tudhatják,
hogy a páciens pillanatnyilag gyógyítható állapotban van-e vagy sem. Ez a

helyzet áll fent, ha a betegség földsugárzásnak a következménye, amikor a
beteg ágya Hartmann-sávok vagy vízerek felett van. Ebben az esetben sem-
miféle orvosi kezelés nem tud segíteni, mivel a beteg minden éjszaka pusztító
sugárzásnak van kitéve.
Amivel tisztában kell lenni, hogy az orvosoknak betegekre van szükségük
ahhoz, hogy megéljenek. Tehát nem kereshetik a betegség okozóját, mivel a
földsugárzás az emberek 70%-át sújtja, ahol az orvosi kezelés helyett a beteg
ágyát kellene sugárzásmentes helyre tenni, és az magától meggyógyulna. Ez azt
jelentené, hogy a belgyógyászok mintegy 50%-a elveszítené a betegeit és me-
hetnének használt autókat eladni, ami képtelenség lenne. Az egyedüli logikus
megoldás, ha valaki megbetegszik, hogy elmegy a táltos rendelőbe.
Reméljük, az Olvasó rájött, hogy ez a három bekezdés nem tőlünk szárma-
zik, hanem idézet (méghozzá egy táltoshonlapról, bár a tartalom ma már nem
hozzáférhető), de hatása egészen más lenne, ha erre felhívtuk volna a figyelmet.
Hányszor találkozunk naponta ilyen vagy hasonló meggyőzési szándékokkal?
Az orvosi rendelőben szórólapok, a TV-ben gyógyhatású készítmények, görcs-
oldók, vitaminok reklámjai, de még a főváros legnagyobb példányszámú in-
gyenes napilapja is időről időre egészséggel kapcsolatos mellékletet publikál,
amelyben a „felvilágosító” cikkek éppen azon termékek hasznosságáról szólnak,
amelyeket az azonos lapon található reklámok hirdetnek. Az egészség hatalmas
üzlet, hiszen az egészségre és a gyógyulásra a legtöbb ember és állam hajlandó
komoly pénzeket áldozni. Ezért itt óriási küzdelem folyik az állampolgárok és
egészségbiztosítók pénzéért. Szemben a nem populáris asztrológiával, a krea-
cionizmussal, vagy az ufológiával, ahol bizonyos jól körülhatárolt csoportokon
kívül keveseket érint közvetlenül az adott téma, az egészség mindnyájunk szá-
mára kulcskérdés. Ez talán a legbonyolultabb és legfontosabb terület, ahol ma
a megbízható ismeretek kérdése közvetlenül befolyásolja mindennapjainkat.
Ráadásul számos riasztó fejlemény is megfigyelhető, amelyek mind a „tudomá-
nyos” orvoslást, mind az alternatív orvoslást jellemzik: a tőkeerős cégek (legyen
ez nagy múltú farmakológiai konszern vagy alternatív gyógyszereket, gyógy-
növényeket, vagy akár homeopátiás szereket előállító vállalkozás) a profit re-
ményében szakmailag időnként nem korrektül járnak el. Ez állhat szerzők meg-
vásárlásából, amikor egy adott szaktudományos cikkhez nevüket adják kutatók,
de az eredmények és értelmezésük a cég eredményességét szolgálják, nem pe-
dig tudásunk gyarapodását. Szintén gyakori a valódi tudományos eredmények
10. fejezet – Keleti tűk nyugati testekben 241
túlértelmezése, amikor a klinikai gyakorlatban bevált módszert olyan te-

rületeken is hatékonynak állítják be, ahol nincsenek megbízható hatás-
tanulmányok. Sok esetben pedig az orvoslást végző személyek befolyá-
solása jelenik meg: gyógyszergyárak juttatásokkal próbálják egy-egy
gyógyszer eladását növelni, az alternatív orvoslás hívei sokszor ideológiai és
nem tapasztalati alapon javasolnak gyógymódokat, a várható sikert eltúlozva,
a lehetséges kockázatokat elbagatellizálva. Emiatt hagytuk az esettanulmá-
nyok végére a gyógyítási alternatívákat vizsgáló fejezetet, mert az egészség-
gel kapcsolatos, nagyon bonyolult kérdésekben meghozott döntéseinket a saját
bőrünkön (és pénztárcánkon) érezzük.
Tudomány és orvoslás
A tudományos ismeretek és azok felhasználása e területen kiemelten fontos leg-

többünk számára. Keveseket érdekel, hogy milyen is egy atommaghoz tartozó
részecskék eredőjének impulzusmomentuma, pontosabban az eredőnek az abszo-
lút értéke, és a z-irányú vetülete. Az sem hoz sokakat izgalomba, hogy milyen
atommagoknak nem nulla az I magspin-kvantumszáma. De ha egy orvos berak
minket egy nagy készülékbe, és pár perc után képeket mutat belső szerveinkről
és anélkül, hogy hozzánk ért volna, nyilatkozik szervezetünk állapotáról, akkor
nyilvánvaló, hogy itt valami jelentős dolog történik. Holott ugyanarról van szó,
de míg a mágneses magrezonancia jelenségét leíró fizika ezoterikus és kevesek
számára felfogható, addig az NMR-labor képei egyre többünk betegkartonjában
megtalálhatóak. Az orvoslás az egyik terület, ahol a legfejlettebb tudományos
eredményeket a „testközelből” tapasztaljuk.
Emiatt különösen fontos a tudomány/áltudomány kapcsán az alternatív
gyógyítási lehetőségek megvizsgálása. Egyre több, tudománytanulmányokkal
foglalkozó kutató ismeri fel, hogy a hétköznapi ember a tudománnyal éppen a
gyógyászat területén találkozik a legközvetlenebb módon. A sikeres kezelések,
a meghosszabbított életek és a jobb életminőség éppúgy jellemzik ezt a kap-
csolatot, mint a kiszolgáltatottság érzése, a gépesített medicina embertelensége,
a műhibák, a folyamatosan változó kezelési módok és az ellentmondó orvosi
diagnózisok. Míg a középiskolában tanított tudománykép alapja a fizika, addig
az utca (vagy a hazai lakosság egészségi állapotát figyelembe véve: a rendelő)
emberének tudományképére sokkal inkább a nyugati orvoslással vagy az ún.
biomedicinával kapcsolatos tapasztalatok hatnak.
Mi a jelentősége ennek? Míg a tudomány hivatalos szervezetei viszonylag

könnyen befolyásolják a tudományról az iskolában kialakult képünket, addig
az állampolgárok biomedicináról szerzett tapasztalatai sokkal kevésbé kontrol-
lálhatók. Egy példán keresztül a különbség könnyen megérthető. Középiskolá-
ban fizikát tanulunk, a példa kedvéért minden évben más tanártól. Mondjuk, a
másodikos anyagot már nem értjük, de valahogy átvergődünk a dolgozatokon,
mert rájövünk, hogy a képletekből kis puskát kell készítenünk és mindig olyan
képletet kell használni egy feladathoz, amelyben egy ismeretlen kivételével
minden adat rendelkezésünkre áll. Ezek után úgy tűnik, hogy a fizika bonyo-
lult, de valami olyan igazságot ír le, ami független a tanártól, mert az előző évi
puskák az ismétlődolgozatoknál nagyon jól használhatók egy új tanár esetében.
Ezzel szemben, ha a példa kedvéért irodalomból is minden évben új oktatónk
van, gyakran pórul járunk, ha bízunk abban, hogy a tavalyi puska segíthet.
Lehet-e, kell-e, szabad-e például az életrajz alapján értelmezni egy művet? –
ehhez rá kell jönnünk, hogy mi a „stílusa” az új tanárnak, mit szeret hallani.
Az iskolai élmények alapján a fizikai tudás objektív, stabil, megingathatatlan,
valódi, „tudományos”. Az irodalom ezzel szemben szubjektív, egyénfüggő és
nem a világ valódi arcát írja le (bár van irodalomtanár, aki kijelenti, hogy az ő
műértelmezése a jó – a legtöbb tanár sok jó értelmezést tart megengedettnek).
Mivel a legtöbb tudomány ma is a fizikára hivatkozik, a „tudomány” a diák
számára „valami olyan, mint a fizika”. Ez a kép – amely sok esetben egy életen
át elkíséri azt, aki nem hivatásosan foglalkozik tudománnyal – azonban nem
kis mértékben a természettudományos ismeretanyag kontrollált és standardizált
átadásának köszönhető.
Ha betegek vagyunk, egészen másféle „tudománnyal” találkozunk és itt
sokkal kisebb a központi kontroll lehetősége. Előfordulhat, hogy ugyanarra a tü-
netcsoportra két orvos különböző gyógymódot javasol, és néha minket kérdez a
háziorvos, hogy akarunk-e antibiotikumot adni a gyereknek. És még ha ugyan-
azt a betegséget is állapítják meg, esetleg ugyanazzal a hatóanyaggal tartják azt
gyógyíthatónak, máshogy ítélhetik meg az eredeti (és drágább) valamint a gene-
rikus (és olcsóbb) gyógyszer hatékonyságát. A középiskolai tananyagnak nincs
túl nagy tétje, nem jelentős az oktató személyes felelőssége. Ezzel szemben az
orvosnak egy egyedi esetben kell döntenie, felelőssége van a döntésben és fel-
készültsége, figyelme, korábbi tapasztalatai alapvetően befolyásolják döntéseit.
Itt is sokan kívánatosnak tartanák a standardizációt, de az emberi szervezet bo-
nyolultsága, az orvosok véges kapacitásai a valóságban ezt szinte lehetetlenné
teszik. Az „objektív” tudományba vetett hitünk ettől esetleg nem rendül meg, de
rengeteg ellentmondó véleménnyel találhatjuk szembe magunkat. Jobban ha-

sonlítanának a rendelői tapasztalatok az irodalomórákra, mint a fizika órákra?
Ahány irodalomtanár és ahány orvos, annyi vélemény? De akkor ez a tudás nem
is objektív, akkor a medicina talán nem is tudomány?
A különös ebben az egészben az, hogy a biomedicina kísérleti eredmények
alapján próbálja megismerni az emberi test működését és a betegségek valódi
okait feltárva igyekszik megtalálni a gyógymódot. Vagyis a biomedicina „tu-
dományos” medicina, és társadalmunkban nem kis részben azért kitüntetett,
mert tudományos. Ez az, ami miatt társadalmunkban más jogok és kötelességek
kapcsolódnak a biomedicinához, mint az ingával gyógyítók vagy a sámánok
közösségeihez. Fontos, hogy nemcsak több állami támogatást kap a biomedi-
cina, hanem például könnyebben számon is lehet kérni. Sokat elárul ez, hiszen
számos ismerősünk hajlandó pénzt áldozni alternatív gyógyítási technikákra,
ahol sikertelenség esetén eszébe sem jut, hogy bepereljen valakit. Vagyis a bi-
omedicina tudományos – de az itt szerzett tapasztalataink gyakran radikálisan
eltérnek a fizika órai élményektől. De akkor milyen a tudomány?
Az orvoslással kapcsolatosan kerül a legerősebb konfliktusba az iskolában
kapott tudománykép a „való világban” szerzett élményekkel (és, ahogy a keretes
szöveg megmutatja, sokszor a szószékről kapott tudományképpel is). Ezekről a
problémákról persze egész könyveket lehetne írni (és írtak is ilyen könyveket),
és a következő fejezetekben vissza is térünk a kérdésre, de előzetesen azt le-
szögezhetjük: helyes következtetésnek nem azt tartjuk, hogy a modern biome-
dicina nem tudomány, mivel nem hasonlít a fizikaórán tapasztaltakra. Sokkal
közelebb áll az igazsághoz, hogy a valódi, készülő és fejlődő tudomány sokkal
inkább hasonlít az egészségügyben átélt kuszaságra, mint a fegyelmezett fizi-
kaórákra. És nem csak azért, mert a fizikaórán elsősorban elméletet tanulunk,
míg a rendelőben egy elmélet alkalmazását látjuk, hanem mert a kész tudo-
mány – amivel fizikaórán találkozunk – és a készülő tudomány számos ponton
alapvetően különbözik.
A következőkben azonban csak egyetlen részletesebb esettanulmány vizs-
gálatán keresztül mutatjuk be, milyen sokszínű folyamatok figyelhetők meg a
gyógyítás kapcsán kibontakozó vitákban. Talán az Olvasó így is kap néhány
új szempontot – de azt nem fogjuk tudni megmondani, hogy fülfájására mit
szedjen, hiszen a válasz (lásd a mottót) igencsak idő- és helyzetfüggő. Azt azért
elárulhatjuk, hogy táltosrendelőben egyikünk sem volt még…
Mágia: hit és tudomány között? Demarkáció a vallásban
Bár kötetünk kifejezetten nem foglalkozik ezzel a jelentős kérdéssel, a tudo-

mány elhatárolása a nem tudománytól nemcsak a tudomány közvetlen környe-
zetében jelenik meg. Meglepő módon számos, a vallással és hittel foglalkozó
munka feltételez valamilyen demarkációt tudomány és áltudomány között.
Hazánkban több ilyen könyv is megjelent – a következőkben csak egyetlen,
némileg esetlegesen választott kötet részletét vizsgáljuk. A Szent István Társu-
latnál 2006-ban jelent meg egy Mágia és hit című munka Kovács Gábor atya
tollából (a kötet fejezeteit a Mária rádióban is lehetett hallani). A kötet fő célja
a katolikus olvasók számára egyértelművé tenni, hogy milyen hagyományok
mágikusak, és így elutasítandók.
A témák egy része az elmúlt évtizedek hazai vitáiban rendre előkerülő „ál-
tudományok” – agykontroll, homeopátia és más orvoslási technikák (mint a
csontkovácstechnikák vagy az ebben a fejezetben elemzett akupunktúra), va-
lamint néhány kevésbé triviális terület, mint a zen buddhizmus, a sumér–ma-
gyar rokonság (amihez hasonló témákat tárgyal a 8. fejezet), illetve a Harry
Potter regények (a démoni behatolás váratlan megjelenésével, 48. o.).
A szerző álláspontja szerint „Ha megtanuljuk tetten érni az okkult apriorit,
a bizonyítás nélküli előfeltevések hit-jellegű elfogadását, amely a keresztény
hit démoni mása, akkor képesek leszünk tájékozódni a mágia világában, akkor
is, ha tudománynak álcázza magát. Lehetetlen minden varázslatot felsorolni;
de minden varázslatot lehetséges fölismerni.” (179. o.)
A kötet jól rámutat, hogy még a hitélet tisztaságát óvó megközelítés szá-
mára is alapvető fontosságú, hogy meg lehessen mondani valamiről, hogy
tudomány-e. Nézzünk egy idézetet, ahol ez nyilvánvalóvá válik. Ahogy az
akupunktúra hatásmechanizmusa után kutató atya beszámol, „A válasz, amit
találtam, meglepő és egyúttal ijesztő volt. A [Kovács által olvasott] szerző
egyszerűen kijelentette, hogy ha meg akarjuk érteni az akupunktúrát, nem a
modern orvostudomány ismereteivel kell közelednünk hozzá, hanem azokat
félretéve a régi kínai orvostudomány álláspontját kell tanulmányoznunk. E
régi bölcsesség szerint az emberi testet »meridiánok« hálózzák be, és ezek
közvetítik a gyógyító hatást. És a huszadik századi orvos, hosszú oldalakon át
ábrákkal ismertette a kínai orvoslás tudományelőtti korszakának »meridiánja-
it«, amelyekről tudnia kellett, hogy létezésüket semmi nem bizonyítja. Ez az
okkult apriori félelmetesen beszédes esete és – hadd tegyem hozzá – árulás a
tudományos tisztesség ellen.” (147. o.)
A konklúziók meglepően közeliek a szcientista (és gyakran extrém mate-
rialista) szerzőkéhez. „Nincs két legitim gyógyászat. Egyetlen gyógyászatnak
van létjogosultsága: az orvostudománynak. Ami az orvostudomány előtt nem
állja meg a helyét, az vagy közönséges sarlatánság, vagy pedig, ha tényleg gyógyít,
okkult tudomány és démoni erőkkel bír.” (148. o.)
Vagyis a tudomány határai nem csak a tudomány, hanem a hit megóvásának har-
caiban is jelentősek, és mindkét harc gyakori stratégiája az egyértelmű demarkáció
feltételezése (amelynek problematikusságát, reméljük, könyvünk olvasóival sikerül
beláttatnunk).
Távol-Kelet a Vadnyugaton
Az utóbbi években a nyugati orvoslás talán a vékony kínai akupunktúratűtől szen-

vedte el a legnagyobb tőrdöfést.
Nem sokkal a „bambuszfüggöny” felgördülése után, 1971 júliusában a New
York Times ismert rovatvezetője és alelnöke, James Reston Pekingben vakbél-
műtéten esett át. A műtét utáni éjszaka azonban komoly alhasi fájdalmai voltak,
amelyeket a kórház akupunktőre jobb könyökébe, illetve a térdei alá szúrt tűkkel
szüntetett meg. Kínában az akupunktúrás érzéstelenítés ekkorra már rutintech-
nikának számított, 1958 és 1970 között 400 000 műtét során alkalmazták. Ezt a
számot ugyan ismerték Nyugaton, hisz a Kínai Orvosi Folyóirat (Chinese Medi-
cal Journal) angol nyelvű összefoglalókat is tartalmazott, de a nyugati orvoslás
nem foglalkozott sokat a jelenséggel. A New York Times azonban pár nappal
Reston műtétje után már címlapján számolt be az esetről és a szenzációról az
egész világ sajtója hírt adott. Így amikor Nixon 1971 szeptemberében Kínába
látogatott, egy sor neves orvos tartott vele, hogy meggyőződjenek az akupunktú-
ra hasznosságáról. Az Amerikai Orvosi Szövetség delegációja nyilatkozatában
további vizsgálatokat és komoly figyelmet kért az ügynek. Pillanatok alatt létre-
jöttek azok a struktúrák, amelyek a nyugati orvoslás szerkezetében elhelyezték
az akupunktúrát. 1972-től az akupunktúra kezelési költségei orvosi kiadásnak
számítottak, megszervezték a tűk minőségének biztosítását, megalakult a Kínai
Orvoslás Amerikai Társasága, szakmai folyóirat indult. 1974-ben végeztek az
első, akupunktúrát használó aneszteziológusok – akiket általában altatóorvo-
soknak hívunk, de ez esetben természetesen pont nem altattak, hanem a kife-
jezés eredeti jelentéséhez hűen érzéstelenítettek. Míg amerikai szerzők 1970-ig
szinte semmilyen akupunktúrával kapcsolatos témában nem publikáltak szak-
lapokban, 1971 és 1976 között megnégyszereződött az akupunktúrával foglal-
kozó dolgozatok száma, 1974-re a tudományos publikációk ötöde az USA-ból
származott, 1975-ben pedig a körülbelül 1200 szakcikk fele angol nyelvű volt
A. J. Webster adatai szerint. Az akupunktúra meghódította Amerikát.
Megérthetjük, ami „kínaiul” van?
Amerikával együtt lassan az egész fejlett nyugati világ elfogadta az akupunktúra

hatékonyságát (hazánkban nem ilyen egyértelmű a helyzet) – de ettől még a gya-
korlat nem vált érthetővé. Az akupunktúra ugyan sok országban szervesen beépült
az orvosi gyakorlatba, kézzelfogható eredményei vannak, de olyan világ- és test-
modell az alapja, amely nem tűnik összeegyeztethetőnek hagyományos nyugati
orvoslásunkkal.
Pontosítsunk kicsit. Nem igaz, hogy a nyugati tudomány alapján egyálta-
lán nem értjük az akupunktúrát, hiszen már a hatvanas években voltak olyan
kutatások, amelyek alátámasztották, hogy a test bizonyos pontjainak ingerlése
során más testrészekben érzett fájdalom kiküszöbölhető. Ismerték, hogy sok fáj-
dalom „kisugárzik” – angina pectoris esetén számos beteg érez a mellkasból a
karba (főleg bal karba) futó fájdalmat (ilyen munkákhoz lásd Baldry, Melzack
és Liao műveit a bibliográfiából). Vagyis az akupunktúra hatását részben értel-
mezhették. Ezek a jelenségek azonban általában a test azon szakaszain belül
jelentkeznek, amelyeket azonos helyről kilépő idegek hálóznak be (ún. derma-
tómán belüliek). A kínai akupunktúrában azonban sokszor az egész testen átfutó
vezetékek találhatók. A nem megmagyarázható jelenségeket a nyugati orvos-
tudomány általában placebo-hatásnak tulajdonítja, esetleg pszichoszomatikus
jelenségnek tekinti, vagy az egyén szuggesztibilitásának tudja be. Lehet, hogy
az akupunktúra is így magyarázható?
Vannak meglepő megfigyelések, amelyek azt mutatják, hogy itt ennél több-
ről van szó. A Science folyóirat arról számolt be 1984-ben, hogy a lovakon vég-
zett fájdalmas műveletek (patkolás, kisebb operációk) során a lovak látszólag
nem éreznek fájdalmat, ha ajkaik körül kötéllel gyenge szorítást alkalmaznak.
Nem megfelelő magyarázat, hogy a fájdalomra irányuló figyelmet más fájda-
lommal el lehet terelni, hiszen a finom szorítás nem fájdalmas. A pszichoszoma-
tikus magyarázat sem tűnik gyümölcsözőbbnek, mert egyelőre a lovak önszug-
gesztiójáról is kevés adatunk van.
Számos egyéb kutatás is azt mutatja, hogy az akupunktúra működik, ugyan-
is a hatás befolyásolható vegyszerekkel. A naloxon nevű vegyszert fájdalomcsil-
lapítók vizsgálatánál használják (és mellesleg életmentő lehet herointúladagolás
esetén is). A molekula semlegesíti az ún. opiátokhoz kapcsolódó fájdalomcsil-
lapító-rendszert, vagyis megszünteti a fájdalomcsillapítást. Amikor a kutatók a
fájdalmas területtől távol található akupontokat ingereltek fájdalomcsillapítás
céljából, akkor ennek hatékonyságát csökkentette a naloxon. Ha viszont ahhoz

közeli területeket ingereltek, akkor a naloxon nem csökkentette a fájdalomcsil-
lapítás mértékét. Valahogyan tehát nyilvánvalóan működik az akupunktúra, bár
az első esetben az opiátalapú fájdalomcsillapítókhoz hasonlítható módon, míg
a második esetben a hipnózissal elért fájdalomcsillapításhoz hasonlóan, amely
szintén nem befolyásolható naloxonnal.
Bár ezek az eredmények lelkesítik azokat, akik az alternatív gyógyászat na-
gyobb támogatása mellett érvelnek, ettől még nem válik érthetővé az akupunk-
túra. Az akupunktúra alapja ugyanis a kínai testmodell, amely nagyon sok pon-
ton ütközik mai nyugati felfogásunkkal, és sok olyan elemet tartalmaz, amelyet
a nyugati tudomány a 17. század végére jórészt elvetett. Ilyen a mikrokozmosz
(emberi test) és a makrokozmosz (világ) kapcsolatának és analógiájának felté-
telezése. Nézzünk pár „egyezést”, vagyis ún. korrespondenciát. A 12 holdhónap
és a nap 24 órájának kétórás ciklusai a kínai testmodellben összekapcsolhatók
12 szervvel és 12 csatornával. A régi szövegek nagy része az aktív akupontok
számát a napév napjainak száma szerint 365-ben adta meg (ma már 1000 fölött
van a pontok száma). A csatornák és a szervek pedig öt elem (fa, tűz, föld, fém,
víz) és két alapelv (jin és jang) alapján is rendszerezhetők – ilyenkor azonban
nem 12, hanem 10 fő szerv van, a szívburok és a hármas melegítő nem szerepel
ezen a listán. (A tízes és tizenkettes rendszer kombinációjából hexagezimális
vagyis hatvanas rendszer is levezethető, a szövegek továbbá gyakran kapcsolták
a csatornákat még az égtájakhoz, a holdházakhoz/zodiákus jegyekhez, stb.) A
betegségek a szervek energetikai egyensúlyának felborulásával magyarázhatók,
a gyógyításhoz pedig a szervek hatását befolyásoló akupontok ingerlését, illetve
más szervek működésének befolyásolását használják. A furcsaságok még so-
rolhatók lennének, és az így lassan körvonalazódó rendszer elfogadását tovább
nehezíti a nyugati gondolkodás számára, hogy a szervek gyakran nem felelnek
meg a nyugati anatómiai ismereteknek, hiszen külön főszerv a szív és a szív-
burok, míg a „hármas melegítő” nevű szervnek nem felel meg semmilyen jól
elkülöníthető anatómiai struktúra. Az anomáliák számát látszólag növeli, hogy
a csatornák csak ritkán vannak kapcsolatban a nevükben szereplő anatómiai
szervvel. Ez utóbbi elvárás viszont már a Nyugat torzításának következménye,
mert a csatornák kínai rendszere csak a végtagokra és a jin-jang elvre támaszko-
dik. 3-3 jin és 3-3 jang csatorna indul mindkét karon és a lábon, de a ma bevett
nevek, amelyek a 12 csatornát összekötik a 12 szervvel, már az „európaizálás”
során jelentek meg. Így legalább ez a furcsaság feloldhatónak tűnik.
Ez a testmodell tehát igen különös és sok ponton hasonlít a nyugati orvoslás

korai, mára elvetett modelljére, amelyben a testnedvek egyensúlyának felbom-
lásával magyarázták a betegségeket, és ez alapján köpölyöztek az orvosok. A
kínai egészségkép egyik legfontosabb fogalma, a csatornákban áramló qi (ma-
gyaros átírásban csi) pedig számos párhuzamot mutat az ókori görögök pneuma
fogalmával. Az akupunktúra ma is látványosan össze van kötve azzal a kozmo-
lógiai és testmodellel, amelyhez hasonlót a Nyugat tudósai 300 éve elutasítot-
tak. Ugyanakkor ez a keleti orvoslás egyik legfejlettebb technikája és rengeteg
empirikus tapasztalat megerősíti. Míg tehát a nyugati orvosok beszámolói és a
kutatási eredmények azt sejtetik, hogy „van benne valami”, az egész rendszer
idegen, és a nyugati anyagi okság alapján dolgozó biomedicina számára meg-
haladott és értelmezhetetlen. Ez a furcsaság teszi különösen érdekessé az aku-
punktúrát a tudomány határaival kapcsolatban. Hiszen emiatt számos izgalmas
kérdést felvet a jelenség. Tudományfilozófusok, mint Douglas Allchin számára
az egyik izgalmas kérdés, hogy ha működik az akupunktúra, akkor Nyugaton
miért nem fedezték fel 2000 évig. Ha az akupunktúra történetét és fejlődését
kicsit közelebbről megvizsgáljuk, választ találhatunk a kérdésre.
Az akupunktúra fejlődése
A források természetesen nagyon vitatottak és nehezen datálhatók. Hagyományo-

san a legendás Sárga Császár nevéhez kapcsolják az akupunktúrát, aki a genea-
lógiák szerint Kr. e. 2698–2598-ig élt, de valószínűbb a Kr. e. 5–4. század vagy
akár Kr. e. 200 körüli időpont. A Sárga Császár belső gyógyítása című könyv
említi először a tűvel történő kezelést. A technika tehát igen régi, de fontos, hogy
ezek a korai szövegek még nem tesznek említést a csiről, amely ma az elmélet
egyik legfontosabb eleme. A Kr. e. 2. századból származó égetési technikákkal
(moxa vagy moxibuszció) foglalkozó szövegek már az orvoslással kapcsolatban
említik az addigra már elterjedten használt csi fogalmát. A kozmológiai párhuzam
mikrokozmosz és makrokozmosz között pedig még későbbre tehető. A holdcik-
lusok és csatornák, valamint a pontok és az év napjai közötti kapcsolat csak a Kr.
u. 3. század környékén tűnik fel. Az akupunktúra széles körű elfogadása Kíná-
ban még későbbre, a Tang-dinasztia korára (618–906) tehető. És azok az egésza-
lakos bronzmodellek, amelyeken a következő századokban a 365 klasszikus
akupont helyzetét tanulmányozták a tanuló orvosok, a mohácsi csata utáni évben
készültek. Ilyen modellek ma nem csak múzeumi tárlatoknak, hanem orvoskép-

zésnek is fontos részei.
10.1 ábra: Az akupunktúra oktatásához gyakran még ma is használnak rézbábukat.

Egy több száz éves modell Tokióból
Feltételezhető ebből a fejlődésből, hogy kezdetben főként tapasztalati alapon

szerzett ismeretekről volt szó, amit később kapcsoltak össze a csi fogalmával,
amely valószínűleg az indiai kultúra prana fogalmához hasonló jelentéssel bírt,
majd még később az ismereteket egy megfelelő kozmológiai modell alapján
rendszerezték. Ez az elméleti keret azonban nem vált olyan merevvé, hogy meg-
akadályozza a fejlődést. Ugyan az ún. Jing Luo-rendszer 268-ban „kanonizálta”
a fő csatornákat, a későbbi századok során azonban új pontokat, valamint úgy-
nevezett kollaterális csatornákat illesztettek a rendszerbe. A korrespondanciaelvű
gondolkodás tehát Keleten nem akadályozta meg, hogy gyakorlati, pragmatikus

döntéseket hozzanak a rendszerrel kapcsolatban, folyamatosan átalakítva és bő-
vítve azt. Ha megnézünk egy meridiántérképet, akkor az össze-vissza kanyargó
csatornák láttán azonnal nyilvánvaló, hogy ez sokkal több, mint ami akármilyen
kozmológiai modell alapján „első elvekből” levezethető lenne. A keretelmélet te-
hát nem egyértelműen határozta meg a pontok és csatornák helyét – így tág teret
adott az évszázadok során halmozódó tapasztalatok beillesztésére. Ezzel szem-
ben a nyugati korrespondanciaelv alapú rendszereket a századok során nem töl-
tötték fel a folyamatosan gazdagodó tapasztalattal, megmaradtak nagyjából steril
rendszereknek és a kultúra fejlődésével a nyugati orvoslás azokat elvetette.
10.2 ábra: Zodiákus és test Nyugaton

Persze ettől még nem tudjuk, mitől alakult ki az akupunktúra, de azt már látni,
hogy a bonyolult fogalmi rendszer nem gátolta, hanem sok szempontból segíthet-
te a már meglévő empirikus ismeretek rendszerezését. Természetesen egy elmé-
let sikerességéből nem következik annak igazsága. Még azok is elismerhetik az
akupunktúra sikerességét, akik elutasítják a modell igazságát. Egy jó elmélet jobb
egy rossz elméletnél, és sokszor úgy tűnik, hogy egy rossz elmélet is jobb a sem-
minél. Ilyen példákat a nyugati tudomány fejlődésében is látunk: a tizennyolcadik
század végén elterjedt flogisztonelmélet az égésfolyamatok magyarázatát adta, és
ugyan ma az alulinformált vegyészek nevetségének tárgya, a korban – ahogy ezt
a tájékozott vegyészek tudják – alapvető fontosságú volt, hogy rendszerezze a
megfigyeléseket, amelyek végül az elmélet meghaladásához és bukásához vezet-
tek. Egyes tudományfilozófusok, mint Wimsatt, már régóta hangsúlyozzák, hogy
a megismerésben akár hamisnak tartott (vagy a későbbiekben annak bizonyult)
elméletek is fontos (és pozitív) szerepet kaphatnak, segíthetik az ismeretszerzést
és szervezik a meglévő ismereteket.
De ez a nagyon rövid történeti áttekintés még mindig kevésnek tűnik. Miért
fejlődött ilyen különbözően a keleti és nyugati orvoslás?
Lehetőségek tág tere
A források hiánya miatt csak általános választ tudunk adni, de talán ez is megteszi.
Ha a különböző kultúrák fejlődését nézzük, nagymértékű esetlegességet találunk.
Talán elég ezt egyetlen orvoslástörténeti példán bemutatni. Ma sokan dicsérik a
távol-keleti gyógyászatot, mert nem erőszakosan behatolva, műtétekkel (cson-
kításokkal) kísérli meg a szervezet egészségét helyreállítani, hanem az egész test
harmóniájának helyreállításával. Ha ezen belül csak a tibeti orvoslás történetét
megnézzük, jól látható, hogy ez nem volt mindig így. Az agylékelés (trepanálás)
más kultúrákhoz hasonlóan elterjedt volt, a korai kéziratok műtéti eszközök rajzait
tartalmazzák, a 4. századból még sikeres szemműtétről számolnak be a szövegek.
A mai olvasó számára sokkolónak tűnhet az a történet, amely szerint a magyarok
honfoglalása előtt már szívműtétet hajtottak végre egy hercegnőn. A korabeli ti-
betieket azonban állítólag nem ez sokkolta, hanem az, hogy az uralkodó belehalt
a gyógyítási kísérletbe. Úgy tűnik, ez volt az egyik fordulópont, ahol a tibeti or-
voslás a műtéti beavatkozást háttérbe szorította, itt indult el egy olyan fejlődési
úton, amely alternatívákat keresett az intruzív módszerekkel szemben, és amely
elvezette a „holisztikus” módszerek egyre részletesebb kidolgozásához. Minden
kultúra fejlődését alapvetően befolyásolják az ilyen jellegű esetlegességek, néz-

zünk még egy példát!
Keleten nagyon nagy múltú szerzeteshagyományok léteznek, és a távol-
keleti kultúra számos századát jellemezte az időnként hatalmas méreteket öltő
szerzetesség. Tömegek léptek be a különféle szerzetesrendekbe, hogy a sze-
génységtől és a véres katonai szolgálattól meneküljenek. A keleti vallások azon-
ban a meditációs technikákat és testgyakorlást sokkal inkább előtérbe helyez-
ték, mint a nyugati szerzetesek. Így a mondák szerint, amikor Bódhidharma a
6. században Kínát megismertette a buddhizmus általa kifejlesztett zen ágával,
egyben nagyon komoly testfejlesztő technikákat is tanított a Szong San-i sao-
lin kolostor szerzeteseinek, hogy meditációs gyakorlataikat végezni tudják. A
buddhizmus ekkora már ismert volt Kínában, de főleg szövegeken keresztül,
és viszonylag kevés közvetlen kapcsolat volt India és Kína között. Az ekkor
megismert és a már korábbi – részben akupontokhoz kapcsolódó – szerzetesi
gyakorlatokból fejlődött ki a ma szinte kínai „nemzeti sportnak” tekinthető qi
gong (magyaros átírásban csi kung), a harcászati alkalmazásokat ebből kiemelő
különféle kungfuiskolák, de részben innen eredeztethetők a nyugati olvasónak
bizarrnak tűnő szexuális technikák, miközben a gyakorlatok egy része a mai
buddhista és taoista szerzetesképzésnek is fontos részévé vált. Bár a falusi fel-
cserek képzése időnként centralizált volt (bár gyakran taoista szerzetesek járták
a falvakat), és a kínai elitmedicina nagyon szigorú szabályokat dolgozott ki, a
korai akupunktúra, a szerzetesi gyakorlatok és a későn standardizálódó vidéki
orvoslás eredményeképp a kínai (ma már főleg falusi) lakosság körében nagyon
elterjedt a gyógynövényekre és meridiánokra épülő kezelés. A keleti orvoslás –
részben a vallási mozgalmak miatt, amelyeket viszont részben a gazdasági és
politikai helyzet alakított – számos technikát fejlesztett ki, amelyekhez hasonlót
Nyugaton sohasem próbáltak intenzíven kutatni és rendszerezni. Természetesen
más hatások is fontosak lehetnek, pl. az az elképzelés, mely szerint a test csonkí-
tása, a hiány a harmónia elvesztéséhez vezet. További tényezőket azonban nem
is elemzünk itt részletesen, a lényeg, hogy esetleges kulturális-történeti hatások
eredményeképp a Távol-Keleten számunkra szokatlan technikák fejlődtek na-
gyon magas fokra.
De ez nem jelenti azt, hogy ezek közül a technikák közül semmi sem volt
ismert más földrészeken. Gondoljunk az előbb már említett lovászati példára
Európából. Ehhez hasonló eljárást találtak például Afrikában, ahol a turkana
törzs tagjai tevék véreztetése során nyert vért is fogyasztanak, és a fájdalmas
„műtét” során összeszorítják a tevék ajkait. Nem kell feltétlenül arra gondol-
nunk, hogy az ilyen gyakorlatok csak közvetlen kultúraközi kapcsolatokkal
magyarázhatók – vagy esetleg földönkívüliekkel, ahogyan azt Däniken és ha-
sonló szerzők szeretik felvetni (erről már valamennyit olvastunk a 8. fejezet-
ben). Ezek a hasonlóságok könnyen lehetnek egyszerűen párhuzamos felisme-
rések eredményei. Valószínűleg ilyenek azok a fáradtságunkban vagy fájdalom
esetén végzett mozgásaink, amelyeket szinte öntudatlanul teszünk, de amelyek
sok hasonlóságot mutatnak a keleti masszázstechnikákkal, annak ellenére, hogy
se nem rendszerezik, se nem kutatják szisztematikusan.
Sőt lehet, hogy a keleti testmodellhez hasonló ismeretek valamikor sok-
kal elterjedtebbek voltak egész Eurázsiában. Ötzi, a Tirolban talált, körülbelül
5200 éven át jégben megőrzött és mumifikálódott jégember testén például 15
jól elkülöníthető heget találtak. (Sok helyen, még lexikonokban is, mint pl. a
Wikipediában, hibásan 50-et írnak.) A nyomok a lábon és háton helyezkedtek
el és testdíszként nem voltak értelmezhetők. A 15 csoportból 9 (a német, az
osztrák és a svájci akupunktőröket tömörítő társaságok elnökei szerint) ma is-
mert akupontokon vagy attól 5 mm távolságon belül volt megtalálható. 5 heg
a háton a húgyhólyag-meridiánhoz kapcsolódott, a bal bokán egy kereszt alakú
jel ugyanennek a meridiánnak egy másik pontját (UB 60) jelölte. A számítógé-
pes tomográfia alapján a paleopatológusok tudták, hogy a „jégember” lumbáris
csigolyái erősen elmeszesedtek – a mai akupunktúra szerint pedig ennek keze-
lésére megfelelőek a hólyagmeridián jelzett pontjai. A Science-ben 1998-ban
megjelent rövid cikk alapján tehát akár az is feltételezhető, hogy a valamikor
hasonló alapokról induló eurázsiai test- és gyógyítási modell fejlődött Európá-
ban és a Távol-Keleten nagyon eltérő irányba.
Hány módon gyógyítható egy beteg?
Ezzel a rövid történelmi kitérővel talán elfogadható választ adhatunk arra, miért
fejlődött ilyen különbözően a keleti és nyugati orvoslás: mert a történelmi és kul-
turális hatások különbözősége miatt különböző gyógyítási hagyományok alakul-
tak ki, illetve maradtak fenn. De így még élesebben vetődik fel egy másik kérdés:
hát nem csak egy jó orvoslás létezik? Hogyhogy számos kelet-ázsiai kultúrában
párhuzamosan használják a betegek mindkét orvoslás eredményeit? Az antro-
pológus-orvos Volker Scheid a kilencvenes években részletesen vizsgált olyan
sikeres és híres orvosokat Kínában, akik nagyon gyakran egyszerre írtak fel a kí-
nai kórkép alapján kínai gyógynövényeket vagy végeztek akupunktúrás kezelést,
és használtak ugyanakkor a nyugati kórkép alapján a biomedicina által elfoga-
dott gyógyszereket. Vagyis egy orvos egy beteget egyszerre kezelt például a vese
jin-hiányával, a máj tűztöbbletével, valamint magas vérnyomással. Akupunktúra,
ezeréves gyógynövénykoktélok receptjei, szteroidos krémek és béta-blokkolók
ugyanattól az orvostól. Ez a szokatlan gyakorlat igényel magyarázatot vagy épp a
nálunk megszokott „monokultúra”?
10.3 ábra: Az akupunktúra már jóval korábban megjelent Európában, mint sokan gondolják.
A holland Willem ten Rhijne munkájának címlapja (1683).
A fejezet elején említettük az amerikai példát, ahol a biomedicina különösen erős

volt, és az akupunktúra újra és újra „elfelejtődött”, mielőtt hirtelen nagy tekinté-
lyek kezdtek foglalkozni a témával. Az 1970-es években nem az orvostársada-
lom, hanem az információ közvetítésében kiemelkedően fontos sajtó irányította a
nyilvánosság figyelmét az akupunktúrára. De mi történt azokban az

országokban, ahol kevésbé volt monopolizálva az orvoslás? Európa példája jól
megmutatja, hogy mennyire sokszínű és változékony ugyanannak a gyógyítási
technikának a befogadása.
Hiszen az, hogy az akupunktúra „felfedezése” Amerikában ilyen későn
történt meg, különös kivételnek számít. A portugál Fernão Mendes Pinto már
1542-ben, Buda elfoglalása és Paracelsus halála után, egy évvel Kopernikusz
csillagászati és Vesalius anatómiai fő műve előtt hírt adott az akupunktúráról
Nyugaton. A tizenhetedik században pedig megszülettek az első részletes be-
számolók, mint a holland Willem ten Rhijne munkája (1683). Linda Barnes
a keleti orvoslás nyugati recepciójának történetét vizsgálva öt szakaszt külö-
nített el a tizenkilencedik század közepéig (lásd a Kelet a Nyugaton keretes
írást). A különböző időszakok jól mutatják, milyen sokszínű és gazdag módon
viszonyulhat egy kultúra egy másik kultúra orvoslásához.
Kínai orvoslás nyugaton az európai forradalmakig (1848)
Már a középkorban keletkeztek nyugati beszámolók a kínai orvoslásról. Fe-

rences szerzetesek, akik az egyház szolgálatában utaztak a mongol udvarokba,
vagy kereskedők, mint Marco Polo hírt adtak a keleti orvoslásról. A jin és
jang fogalma, az öt elem tana és egyéb kínai elképzelések nem voltak nagyon
eltérőek a korabeli galénoszi orvoslás fogalmaitól, így ezeket megpróbálták
hozzáigazítani a nyugati testnedvtanhoz. Azonban már ekkor a fejletlenség
jelének tekintették az anatómiai ismeretek szegényességét, ami a boncolási
gyakorlat hiányából származott.
A jezsuiták kínai missziói révén megsokszorozódott Európa tudása a „Kö-
zépső Királyságról”. A világot egyre inkább átszövő európai hálózatok nem
csak információkat továbbítottak, hanem gyógynövényeket, ginszenget, kám-
fort, gyömbért, teát is. Matteo Ricci és más jezsuita misszionáriusok több
olyan fontos kínai szöveget fordítottak le, amelyek a pulzusterápiát, az öt
elem tanát és a csi fogalmát ismertették. De a moxibuszció vagy moxa, ez
a Távol-Keletre jellemző égetési/füstölési technika és az akupunktúra csak a
17. század második felétől kezdi izgatni az európai képzeletet, amikor a kínai
kultúra több ezer éves múltja számos gondolkodó számára tette izgalmassá
és vonzóvá a Keletet. Az európai könyvtárakba és boltokba több száz kínai
kézirat érkezett, de a korabeli európai felfogást még mindig nem látták alap-
vetően különbözőnek a kínai csi fogalomtól. Ellenben egyre rendszeresebb
beszámolók születtek a moxa- és akupunktúrás technikákról, de míg az utóbbi
megmaradt kínai különlegességnek, az előbbi beépült a nyugati orvoslásba –
mint Hippokratésztől és más „elődöktől” származó technika.
A jezsuita rend 1737-ben kivonult Kínából, így az intellektuális kapcsolat
a Távol-Kelettel jelentősen beszűkült. A tudományos forradalom és a felvilá-

gosodás hatására a század végére Európában a kínai tudományt általában vis�-
szamaradottnak tartották, a korábbi beszámolókat pedig megbízhatatlannak.
Ehhez hozzájárult Kína fokozódó és közel kétszáz évig tartó elszigetelődése
mind kulturálisan, mind gazdaságilag, miközben Európa vezető államai egyre
nagyobb befolyásra tettek szert a többi földrészen. A tizenkilencedik század
második felétől ismét megnőtt az úti beszámolók száma, egyre pontosabb for-
dítások készültek, a sajtó egyre gyakrabban foglalkozott a kínai gyógyítási
technikákkal és egyre több orvos foglalkozott – ám főleg a korábbi jezsuita
anyagok alapján – a keleti gyógymódokkal. Mindezek ellenére számos év-
százados előítélet változatlan maradt. Míg a gyógynövények, a moxa és aku-
punktúra a kínai gyógyítás elfogadott elemei lettek a Nyugat szemében, az
ezek mögött meghúzódó ember- és kozmoszkép (a csi, a jin-jang fogalmak)
továbbra is babonaságnak és egy lassan hanyatló civilizáció tévedésének tűnt.
Ennek ellenére számos országban komoly támogatást nyert az akupunk-
túra – nem kis részben az azt támogató jelentős orvosoknak köszönhetően.
Franciaországban például támogatta az akupunktúrát a sztetoszkóp feltalá-
lója, René Th. H. Laënnec (1781–1829), a tífusz első leírója, Pierre Breton-
neau (1771–1862), sőt a kor egyik vezető anatómusa, Jules-Germain Cloquet
(1790–1883), aki is maga is gyakorló akupunktőr volt. Francia, angol és német
területeken az akupunktúrát már 100–200 éve ismerték és gyakorolták, szem-
ben az USA-val, ahol csak bevándorlók űzték illegálisan a tevékenységet.
Csodák a mindennapokban? –
Alternatív orvoslás az átlagember életében
Talán nem érthető, hogy mire jó ez a sok történelem, amikor a kérdéseink mai-
ak. A történelem azt tudja megmutatni, mennyire nem nyilvánvalóak az olyan,
sokak számára magától értetődőnek tekintett kijelentések, mint hogy „nem lehet
kétféle medicina, ortodox és alternatív” (amint azt egy vezető hazai ismeretter-
jesztő folyóiratban pár éve megjelent cikk címe állította). A történeti szemlélet
fel tudja ismertetni velünk, hogy sokszor még a szükségszerűnek érzett dolgok
sem szükségszerűek. Nincs előre eldöntve, hogy mi a hatékony orvoslás, de
az sem, hogy mi a hatékonyság kritériuma, vagy akár az, hogy mi az orvoslás
célja. A következőkben ezt a tág problématerületet járjuk be kicsit az orvosi
antropológia segítségével.
Ahogy az antropológusok valamikor egy-egy törzs különös szokását
vizsgálták, ma éppúgy vizsgálják a nyugati kultúra hétköznapjainak gyakran
koránt sem magától értetődő szokásait. Miközben egyre terjed az antropo-

lógusok körében a saját kultúra rétegeinek vizsgálata, úgy egyre többet tudunk
meg magunkról is – és amiket mi, nyugati emberek csinálunk, hiszünk vagy
tervezünk, az bőven van olyan érdekes, mint a pápuák vagy hottentották szo-
kásai. Ezért az utóbbi évtizedekben külön szakiránnyá fejlődött az orvosi ant-
ropológia. Ilyen tanulmányok vizsgálták például azt, hogy az alternatív keleti
orvoslással kapcsolatba kerülők hogyan változtatták meg nemcsak szokása-
ikat, életmódjukat, hanem magáról az orvoslás céljáról kialakult véleményü-
ket. Az interjúkból kiderült, hogy a nyugati biomedicina hatékonyságcentri-
kus gépezetébe kerülve az amerikai betegek átvettek bizonyos elvárásokat és
ugyanúgy a hatékonyságra koncentráltak: ha működik a gyógyszer, ha meg�-
gyógyulok, akkor jó az orvos. Megismerkedve azonban a nagyvárosokban
egyre jelentősebb kínai orvoslással, nemcsak a holisztikus szemléletet vet-
ték át, hanem megváltozott a betegségről kialakított képük és az orvosokkal
szemben támasztott elvárásaik is.
Az orvosi antropológus Martha Hare számos meglepő esetről számol be,
itt vegyünk csak egyet közelebbről szemügyre! Egyik esettanulmányában
leírja Bob történetét, aki hepatitis-fertőzésére már nyolc éve szedett gyógy-
szereket. Egy véletlen találkozás során beszédbe elegyedett egy szomszédjá-
val, aki praktizáló kínai orvos volt, de korábban Kínában májbetegségek ha-
gyományos gyógyítását kutatta. Az orvos gyógyteákat javasolt neki, amelyek
közérzetén azonnal, vérképén – a laboreredmények tanúsága szerint – fokoza-
tosan javítottak. Az orvosba vetett bizalom miatt Bob leszokott korábbi nyug-
tatófüggőségéről is, mert dr. K. elmagyarázta neki, hogy a nyugtatók a májat
károsítják. Ez eddig csak szokásos csodás gyógyulás történet, de az igazán
tanulságos Bob következő betegsége, egy csúnya bőrkiütés és körömgom-
ba volt. A dermatológusok hat-hét hónapon át mindenféle krémeket írtak fel,
de semmi nem használt. Ekkor dr. K.-t is megkérdezte Bob, aki azt mondta,
hogy ugyan vannak teái az ilyen kiütésekre, de ez elég csúnyán néz ki. Bob
hát ment a dermatológiára ismét, és most a dermatológus olyan gyógyszere-
zést ajánlott, ami mellett havonta vérképet kellett készíteni. Bob nem értette
miért, mire az orvos elmagyarázta, hogy a gyógyszer nagyon terheli a májat.
Bob elmesélte hepatitisének történetét, mire az orvos némi tépelődés után még-
is felírta a receptet és azt mondta: „vegye be saját felelősségére, és kéthetente
készíttessen vérképet”. Bob tanácsot kért Dr. K.-tól, aki szerint ez a gyógyszer
tényleg meggyógyítaná a gombásodást, de kórházba juttatná Bobot. „Végülis el
lehet élni ezzel a gombával, nem?” – mondta.
A keleti orvos tanácsa alapján Bob lemondott a gyógyulás kereséséről, vagy-

is megnyugodott, de nem gyógyult meg. Miért érdekes ez? Mert miközben sok
kritika éri a biomedicinát a holisztikus szemlélet hiányáért, sokszor magukra a
kritikusokra is (amikor betegek) jellemző, hogy betegségükre és egészségükre
nem holisztikusan tekintenek. A dermatológustól Bob gyógyulást vár, specifikus
tüneteinek enyhülését: úgy tekintett magára, mint egy gépre, amelynek valame-
lyik eleme meghibásodott és az orvos feladata visszaállítani az eredeti állapotot.
A keleti orvossal való kapcsolata azonban az orvoslás céljáról alkotott képét is
átformálta, és így ebben az esetben le tudott mondani a gyógyulás kereséséről.
Elfogadta a holisztikus szemléletet, amely szerint nem minden betegség egy-
formán fontos és gyógyítandó. Bob esete egyéni, és konklúzióként ebből – és
számos más – esettanulmányból azt érdemes leszűrnünk, hogy valójában mind-
nyájan egyéni módon, egyedi esetekben kerülünk kapcsolatba a medicinával.
Felmérések azt mutatják, hogy személyiségünkre jellemző képeket használunk
betegségeink okainak, lefolyásának, gyógyulásának leírására. És éppígy egye-
diek, esetlegesek azok a mechanizmusok is, amelyek történelmileg meghatároz-
zák, hogy milyen orvoslási technika milyen fogadtatásban részesül.
Az eddigiek alapján azt a tanulságot vonhattuk le, hogy mindennapi elvárá-
saink az orvoslással kapcsolatban történeti fejlődés eredményei. Azok az elköte-
leződések, miszerint csak a biomedicina gyümölcsöző, vagy hogy az alternatív
gyógymódok mindenképp támogatandóak, nem maguktól értetődő igazságok,
hanem leginkább kevéssé átgondolt elköteleződések, amelyek mellé érveket kell
találnunk, ha azokat mások számára is elfogadhatóvá vagy követendővé szeret-
nénk tenni. Például nem tűnik szükségszerűnek az a nyugati modell, miszerint
csak a tudományos orvoslás a jó orvoslás. Ugyanakkor könnyen védhetőnek
és igaznak tűnik az az álláspont, hogy a tudományos megközelítés segítheti az
orvoslás fejlődését, és aki ezt elutasítja, azt mai világunkban jogosan tartjuk
felelőtlennek. De következik-e ebből az, hogy az orvoslásnak alapvetően tudo-
mányosnak kell lennie? Ez sokkal kevésbé magától értetődő. Mottónkra vissza-
térve jó, ha én is tudom és az orvos is tudja, hogy egy gyökér rágcsálása miért
szünteti meg a pokoli fülfájásomat, de igazából az is elég, ha csak működik a
dolog. Azonban sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Térjünk kicsit vissza az
amerikai példára, hogy megnézzük, milyen komoly határvédelmi harcok bonta-
koztak ki a hetvenes években a biomedicina és az alternatív medicina között!
Amerika – a lehetőségek hazája?
Az akupunktúrára adott amerikai reakciókat addig a pontig ismertettük, amíg

a helyzet igen rózsásnak mutatkozott. A hetvenes évek elején úgy tűnt, hogy a
biomedicinára épülő amerikai orvoslás befogadja az idegen testet jelentő keleti
akupunktúrát. A kórházak versengtek, hogy az első akupunktúrával végzett mű-
téti érzéstelenítést bejelentsék, rengeteg beteg érdeklődött az új eljárások iránt és
létrejöttek az alapvető orvosi szervezetek és folyóiratok.
De a látszólagos sikerek mögött hatalmas volt az ellenállás. Wolpe 1972-es
felmérése alapján az orvosok 41 százaléka további kutatások igénye nélkül ve-
tette el az akupunktúrát. Amikor pedig végeztek kutatásokat, akkor alapvetően
a nyugati ismeretekre támaszkodtak. A komplex keleti orvoslásból a hetvenes
években szinte csak az akut fájdalomcsillapítást vizsgálták (nem meglepő mó-
don, hiszen a fájdalom olyan kategória volt, amely már a 19. században fontossá
vált a nyugati medicina kutatásai számára). A preventív alkalmazás, a krónikus
fájdalmak enyhítése nemigen jelent meg a kutatásokban. Az akupunktúra ha-
gyományos rendszerét leegyszerűsítették, és az így lebutított technikákat so-
kan megpróbálták a már létező nyugati fogalmi keretekbe kényszeríteni. Sorra
előkerültek a nyugati szemlélet azon maradványkategóriái, ahová jobb híján a
máshogy nem értelmezhető jelenségek, az anomáliák kerültek mindaddig, amíg
jobb magyarázatot nem talált rájuk a biomedicina. Már említettük, az akupunk-
túra hatékonyságának okaként a pszichoszomatikát, operáns kondicionálást,
vagy placebohatást feltételezték. A jelenségeket leginkább pszichés eredetűnek
(pszichogenikusnak) tartották, amely a nyugati orvoslás alulértékelt, nem telje-
sen értett, részben lenézett, részben gyanakvással nézett területe volt. Az aku-
punktúra így nem jelentett igazi kihívást a sokkal központibb helyzetű neurofi-
ziológia számára. A nyugati tudomány, miután elfogadta egy jelenség létezését,
mindent megtett, hogy azt a már ismert mechanizmusokkal magyarázza.
A kísérleti megközelítés azonban nem volt tekintettel a keleti diagnosztika
jellegzetességeire, hiszen ezeket nem tartotta „lényegesnek”. Keleten azonban
a többéves pulzusdiagnosztikai képzés, a szúrási technikák, a személyiségti-
pológia stb. mind részei voltak annak a sok ezer éves hagyománynak, amely
– immár a nyugat által is elfogadott – jelenségeket rendszerezte. A nyuga-
ti egyszerűsítéseket követően mesterségesen létrehozott technika persze nem
volt olyan hatékony, mint várták, és így nem is jelentett veszélyt a biomedicina
számára. Ugyanakkor megerősítette a nyugati tudományos orvoslás tekintélyét,
hiszen úgy tűnt, hogy saját módszereikkel tudták vizsgálni a keleti gyógyászat
hatékonyságát, és azt beilleszteni a nyugati orvoslás magyarázati keretébe, rá-
adásul a biomedicina nyitottnak mutathatta magát az idegen kultúrák felé. Így
történhetett, hogy az amerikai orvosok kulturális autoritást szereztek az ide-
gen technika fölött, vagyis elfogadtatták a közvéleménnyel, hogy ők hivatot-
tak vizsgálni és ítéletet mondani az akupunktúráról – ami semmiképpen nem
tekinthető magától értetődőnek.
Ezen felül a biomedicina társadalmi kontrollt is igyekezett szerezni, vagyis
autoritását intézményesen is garantálni akarta. Így az Amerikai Orvosi Társa-
ság (AMA) 1974-es rendelkezése szerint az akupunktúra kísérleti fázisban lévő
orvosi technika (ők tették azzá), így gyakorlata megfelelően képzett orvos köz-
vetlen felügyelete alatt és felelősségvállalásával történhet. Mit jelentett mindez?
Egy Kínában képzett akupunktőr diplomáját nem fogadták el, hiszen más kép-
zést kapott, mint az amerikai orvos. Az évekig gyakorolt technikákat csak olyan
amerikai orvos jelenlétében alkalmazhatta, akinek jó eséllyel halvány dunsztja
sem volt arról, hogy mit csinál a kollégája.
Ahhoz pedig, hogy amerikai orvos is végezhessen ilyen tevékenységet, úgy
egyszerűsítették tovább a technikát, hogy egy-egy szakirányon belül is meg-
szerezhessék az alapvető ismereteket. Tehát a biomedicina felosztása alapján
„feldarabolták” az egész ember csieloszlását szabályozó holisztikus akupunk-
túrát. Így persze tovább csökkent a módszer hatékonysága – egy fogorvos 3–6
hetes gyorstalpaló tanfolyam után, néhány, munkája szempontjából közvetlenül
releváns pont ismeretében kezdhetett praktizálni.
A visszás helyzetet nyilvánvalóvá tette egy 1980-as per, ahol texasi lako-
sok alkotmányos jogaik megsértését látták abban, hogy az akupunktúra gya-
korlatát orvosi jelenléthez kötötték – hiszen így (az orvoshiány következtében)
meg lettek fosztva az általuk választott kezelési módtól. A bírói ítélet kimondta:
1) függetlenül attól, hogy mi az akupunktúra legmegfelelőbb magyarázata, az
akupunktúra nyilvánvalóan működik; 2) az akupunktúra gyakorlata 2000–5000
évre nyúlik vissza és nem tekinthető kísérleti fázisban lévő orvosi kezelés-
nek; 3) az akupunktúrás kezelés megtagadása veszélyesebb nyugati technikák
elfogadására kényszerítheti a beteget; 4) képzett, de nem orvos akupunktőrök
a közösség egészségére nézve nem jelentenek kockázatot; 5) az akupunktúra
gyakorlatát orvosi jelenléthez kötő szabály Texasban gyakorlatilag hozzáfér-
hetetlenné teszi ezt a fajta kezelést, és így alkotmányellenes, hiszen az egyén
szabadságát korlátozza. A bíróság egyben felhívta a figyelmet a paradox
jogalkotásra, amely eltiltotta a megfelelő képzettséggel (pl. Kínában szerzett

diplomával) rendelkezőket az önálló kezeléstől, miközben a területen képzet-
lenek számára engedélyezte azt.
Bár a nyolcvanas évekre a szabályozás enyhült és a legtöbb amerikai állam
saját követelményrendszert állított fel, ez az eset jól mutatja, hogy a hivatalos
orvosréteg nemcsak kulturális dominanciáját próbálta megőrizni. Ez a réteg ve-
szélyeztetve érezte magát a hetvenes években, sok támadást kapott az erősödő
polgárjogi és nőmozgalmaktól, folyamatosan nőtt az orvosperek száma. Ennek
az orvostársadalomnak érdekében állt az új területen a kulturális kontrollon túl
a társadalmi kontroll megszerzése is.
Természetesen könyvünk figyelmes olvasója tisztában van azzal, hogy egy-
egy ilyen eset leírásakor alapvetően nem valamelyik álláspont mellett vagy el-
len érvelünk, hanem igyekszünk leírni azokat a vitákat és folyamatokat, ame-
lyek egy-egy korban és kultúrában kijelölik az elfogadott és nem elfogadott
tudást. Ezt azért is érdemes leszögezni, mert a magyarországi helyzet ma sok
szempontból hasonlít az itt leírthoz. A növekvő számú kínai, vietnami, koreai
bevándorló, kereskedő, vendéglátó-ipari munkás, diák kultúrája orvoslási tech-
nikáit és orvosait is magával hozza; a magyar lakosság igénye nagyobb az al-
ternatív orvosi megoldásokra, mint amit a megfelelően képzett szakemberek el
tudnának látni. És eközben jól ismert a tradicionális biomedicina ellenállása és
válsága a reformok, orvosperek, változó szabályozás miatt. Az amerikai példá-
hoz hasonlóan az alternatív orvoslási módszerek tömeges elterjedése egy olyan
időszakban történik, amikor a biomedicina új típusú kihívásokkal szembesül.
A hasonlóságok nyilvánvalóak, de szándékosan a tengerentúli és nem a sokkal
több érzelmet kiváltó hazai helyzetet elemeztük.
A jövő felé
Milyen irányba halad az orvostudomány? Mi lesz a keleti alternatívák sorsa a

globalizálódó világban? Egyelőre nem tudjuk a választ.
Az egyik meglepő fejlemény mindenképp az, hogy a századokon át tapasz-
talatokra épülő orvosláson belül a 20. század végén új hívószó kezdett terjed-
ni, a „bizonyítékalapú orvoslás” (evidence based medicine). Vagyis eddig a
biomedicina, amely más hagyományokat a tudományosság hiánya miatt ítélt
el, maga sem volt tudományos? Úgy tűnik nem eléggé, és a bizonyítékalapú
orvoslás egyik fő célja, hogy még pontosabbá és megbízhatóbbá tegye azokat az

adatokat és felméréseket, amelyek alapján az orvosok terápiát javasolnak – vagy
sem. Ugyanis sok esetben az adatok elemzése során kiderülhet, hogy ha nem ke-
zelünk valakit, az esetleg nem rosszabb annál, mintha kezeljük. Ez egyben azt is
jelenti, hogy míg az orvosi kutatásokat továbbra is alapvetően elméletek moti-
válják, az alkalmazásban ezek szerepe visszaszorulhat. Vagyis egyes esetekben
egy gyógyszer alkalmazása – bár elméletileg eredményes – a gyakorlatban nem
indokolt, és más esetekben akár a nyugati tudományos emberképtől radikálisan
eltérő (tradicionális, más kultúrákból származó) terápia is bizonyulhat hatásos-
nak. Az alkalmazásbeli hatékonyság előtérbe helyezése egyben az elméletek
(ideológiák?) háttérbe szorulását is jelenti (és ugyanakkor olyan fontos hatá-
sok visszaszorulását is előidézheti, mint a placebo-alapú gyógyulás, ahogy ezt
Collins és Pinch nagyszerűen bemutatja a Dr. Gólemben).
De a pluralizálódás jelei (és a hagyományok közeledése) máshol is
megmutatkoznak. 1998-ban az Egyesült Államok Tudományos Akadémi-
ájának lapjában olyan kísérletekről jelentek meg beszámolók, ahol az aku-
pontok hatására agyban aktiválódó területeket vizsgáltak funkcionális mag-
rezonanciára alapuló képalkotó eljárással (fMRI, emlékszünk még a fejezet
elejére?). A kontroll az akupontoktól 2–5 cm-re található pontok ingerlése
volt. A releváns kérgi területekről kapott pozitív eredmények az akupunktú-
rás ingerlés hatékonyságát mutatták. A kutatásban ismert akupunktőrök és
elismert kutatóorvosok dolgoztak közösen!
A kutatást vezető Zang-Hee Cho a képalkotó eljárások elismert szakértő-
je és az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának tagja volt. Amerikai
orvosprofesszorként nem tartotta sokra az alternatív gyógyászat módszereit.
Akkor kezdett el érdeklődni az akupunktúra iránt, amikor egy kirándulás során
megsérült és családja rábeszélésére kipróbálta az akupunktúrát hátfájása csök-
kentésére. A hatékonyság meglepte, és elkezdett kísérletezni a jelenséggel. La-
boratóriumi jegyzőkönyveiből kiderül, ahogy azt Kim Dzsungjon (Jongyoung
Kim) feltárta, hogy kezdetben fogalma sem volt a keleti elméletekről. Kuta-
tócsoportjában először tűk helyett hegyes fadarabokkal próbálták ingerelni az
akupontokat, majd csak a sikertelen kísérletek hatására kerestek kapcsolatot
hivatalos akupunktőrökkel. A közös munka sok mindent megváltoztatott. A
kezdetben kézen aktivált viszonylag „modern” akupontok helyett visszatértek
a Sárga Császár belső gyógyítása című könyvhöz. Mivel a furcsa csiklandozó,
bizsergető vagy gyengén fájdalmas érzések jelentősen befolyásolták az agyi ak-
tivitást, csak olyan alanyokat tudtak alkalmazni, akik ismerték az akupunktúrát

(hiszen ezek a személyek megszokták ezeket az ingereket). Végül a kísérlete-
zőknek a szignifikáns eredmények értelmezésekor a tradicionális kínai szemlé-
let számos elemét figyelembe kellett venniük, így például a résztvevők jin-jang
alkatát. Vagyis a nyugati orvoslást feltétel nélkül elfogadó koreai orvos egyre
több „keleti” elemet kellett, hogy beemeljen a kutatásba, és végül az Egyesült
Államok Akadémiájának lapjában megjelenő cikkben a Meridianológiai Tan-
szék munkatársai is társszerzőkké váltak.
Az alternatív orvoslást védeni és terjeszteni kívánó orvosok és a legmo-
dernebb képalkotó eljárások lehetőségeit kutatók célja a közös munka során
ugyanaz volt: a jelenségek stabilizálása, a kísérletek során felmerülő problémák
legyőzése: hogyan lehet a gép zaját csökkenteni, milyen tűket alkalmazzanak
az erős mágneses térben, hol férnek hozzá az akupunktőrök a testen egy adott
meridián pontjaihoz az fMRI készülékben, stb. Minden tudományos munka ha-
sonló nehézségek során tud megragadni valamilyen kapcsolatot a természeti
világban. A különös példa arra hívja fel a figyelmet, hogy a hagyományos és
oly gyakran használt kategóriák nem alkalmasak a folyamatosan változó arcu-
latú valódi kutatás megragadására. A tudomány nem a tudományról sugallt kép
alapján fejlődik, változik.
A hagyományok, melyeket sokszor évtizedekig egymással ellentétesnek
tartanak, bármely pillanatban összefoghatnak, és új utakat nyithatnak a kuta-
tásban. Időszakos szövetségek, ismeretségek, gazdasági, tudományos érdekek
egyedi kapcsolatából jöhetnek létre azok a politikai döntések, újszerű gyógyítási
formák, hagyományok, amelyek alakítják a tudomány és az orvoslás, az orvos
és a beteg, valamint a beteg és betegségek kapcsolatát. Nem tudjuk, hogy ezek
a folyamatok milyen irányban fogják alakítani az orvostudományt, de arra talán
figyelmeztetnek, hogy ne kritika nélkül fogadjuk a különböző irányban elkö-
telezettek, az eltérő érdekcsoportok véleménynyilvánításait. De hogyan tudjuk
ezeket értékelni? Az biztos, hogy sem a kritika nélküli elfogadás, sem a dog-
matikus elutasítás nem jó stratégia ezekben az izgalmas, komplex kérdésekben.
Talán a következő fejezetek választ tudnak adni erre a kérdésre.
11. fejezet
Viták, csaták, határok, csatárok
A demarkáció legalább annyira a tudósok gya-

korlati, mint a szociológusok és filozófusok el-
méleti problémája
Thomas F. Gieryn
Ahogy az eddigiekből kitűnt, a tudomány és nem tudomány közti határvonal nem eleve
létezik, arra várva, hogy a filozófusok felfedezzék a helyét. Mint a tudományban oly sok
minden, ez is viták hatására formálódik: ellentétes vélemények küzdelmében dől el, hogy
ki számít tudósnak és ki nem. Ráadásul, ahogy a tudomány szerkezete is folyton válto-
zik, úgy a határai is folyamatosan alakulnak, és ennek megfelelően a küzdelmeket újra
és újra meg kell vívni. Nem csoda, ha ezek a viták igen hevesek is lehetnek, hiszen már
látjuk, hogy a kérdésnek óriási gyakorlati tétje van. A tudósok számos szakmai előnyt
élveznek másokkal szemben: tevékenységüket társadalmi tisztelet és támogatás övezi,
bizonyos kérdésekben kizárólagos szakértőként léphetnek fel és ezen keresztül közis-
mertségre és hatalomra tehetnek szert, az erőforrások komoly készlete áll rendelkezé-
sükre, díjak és anyagi juttatások rendszere segíti őket – csupa olyan előny, amely csak
a tudósként elismert vagy elfogadott egyének számára elérhető, mások pedig mere-
ven ki vannak zárva a tudományos Kánaánból. A fejezet a tudományos közösségek és
a tudományos publikációk történeti fejlődésének áttekintése után esettanulmányokat
elemez a frenológiától a tudományháborúig.
Mit tanulhatunk az előbbi fejezetek esettanulmányaiból? Nyilván kevesebbet,

mint amennyit sokan szeretnének. Egyelőre nem rajzolódik ki semmilyen általá-
nos, jól látható „határa” a tudománynak, amely kijelölné a „belülre” és a „kívülre”
tartozó elemeket. Valamit viszont biztosan megmutatnak a felvázolt esetek: a tu-
domány határai környékén rendre komoly összetűzésekkel találja magát szembe
az elemző. Sok-sok ember hónapok, évek munkájával próbál egy-egy megis-
merési formát, elméletet, módszertant elfogadtatni vagy éppen sárba tiporni. És
ahogyan társadalmunk minden területén megfigyelhető a szakosodás, úgy itt is
egyre nagyobb a specializálódás és egyre inkább szakértők küzdenek egymással

a médiában, a bírósági tárgyalásokon, a szakfolyóiratok hasábjain. Bár a legtöbb
tudósnak elég határozott álláspontja van arról, hogy mi tudomány és mi nem, erre
vonatkozó érvei nem biztos, hogy elégségesek lennének egy nyilvános vitában.
Hiszen idejét az köti le, hogy igyekezzen tartani a lépést egyre gyorsuló ütemben
fejlődő szakterületén – emlékezzünk csak vissza az 5. fejezetre –, hogy pályáz-
zon, publikáljon, beszerezze a szükséges műszereket és küzdjön a bürokráciával.
Emiatt a tudomány határait védők vagy támadók ezeket a harcokat legtöbbször a
tudomány művelése mellett és helyett vívják. A tudósok elenyésző hányada lép
rendszeresen a nyilvánosság elé: lehet illusztris díjak kitüntetettje (lásd a keretes
szöveget az 5. fejezetben), esetleg visszavonulás előtt álló idősödő tudós (állandó
munkahellyel, a publikációs kényszer alól már részben felszabadulva), vagy olyan
elhivatott tudós, aki hajlandó kutatási idejéből áldozni a nyilvánosság előtti sze-
replésekre. A tudomány határaiért küzdők azonban gyakran „főállású” populari-
zálók. A kreacionizmus terjesztését például nem kis részben ebből élő (és például
kreacionista szervezetek által támogatott) hivatásosak végzik. Bár az elfogadott
tudomány oldalán is egyre több ember foglalkozik elsősorban a nyilvánosság
megnyerésével, például a hazánkban is ismert Michael Shermer, a tudomány ha-
tárainak megváltoztatásáért küzdőknek a főállású kutatóknál általában több idejük
van, hogy gondosan felkészüljenek a nyilvános vitákra, összecsapásokra.
11.1 ábra: Michael Shermer első publikációi kerékpározással voltak kapcsolatosak, majd né-
hány oktatással foglalkozó szöveg után fordult az áltudományok felé. Bár 2001-től a Scien-
tific American szkeptikus rovatának vezetője, és a Skeptics Society elnöke, valamint számos
lexikonban szerző, referált tudományos folyóiratban évente maximum 1–2 cikket publikál,
ezek általában tudománytörténeti jellegűek
11. fejezet – Viták, csaták, határok, csatárok 267
Ezt a helyzetet a könyv írói közül ketten is megélték és élvezték: egyszer

ugyanis nyilvános vitában ki kellett állniuk csillagászokkal szemben, akik
a Föld gömbölyű volta mellett érveltek. Mivel mindenki azt gondolja, hogy
mindenki azt gondolja, hogy a Föld gömbölyű, „ellenfeleink”, akiknek saját
kutatási területükön kellett publikálni, doktorijukat megírni stb., nem sokat
törődtek a vitával. Mi azonban, minthogy pontosan az ilyen problémák és a
döntési mechanizmusok vizsgálata az egyik kutatási területünk, rászántunk
egy egész hétvégét „lapos Föld elméletünk” kidolgozására. Egyikünk csil-
lagász lévén, körülbelül tudtuk az ellenfél várható érveit, így nem volt más
feladatunk, mint tudománytörténeti ismereteink, leleményességünk és ar-
cátlanságunk korlátain belül minden lehetséges eszközt megragadva kiala-
kítani stratégiánkat. Ókori látáselméletek, 20. századi matematika és topo-
lógia, részletes beszámolók és kétdimenziós modellek segítségével (hiszen
az igazi Föld lapos, a földgömb csak egy primitív, félrevezető modell) elér-
tük, hogy a nyilvános vitát követően egy minisztériumi helyettes államtitkár
odasúgta nekünk, hogy meggyőztük (neveket talán jobb, ha nem mondunk,
de visszautalhatunk a 7. fejezet keretes írására a 161. oldalon).
Ez a példa nyilvánvalóvá tette számunkra azt, amit korábban is sejtettünk:
a tudomány határait nem könnyű védeni, ahhoz gyakran speciális szakértelem
kell, amit időt rabló megszerezni és ami nem tudományosan teszi eredményessé
a szakértőt, hanem politikailag sikeressé a tudományt. Így hát nem véletlen,
hogy a 7. fejezetben elemzett Kitzmiller–Dover-per egyik legfontosabb szakér-
tőjévé Stephen Miller vált, aki már a per előtt éveket töltött azzal, hogy az „in-
telligens tervezés” és a kreacionizmus mellett szóló érveket egyenként, komoly
szakirodalommal felvértezve megsemmisítse.
A tudomány határainak védelme munkaerőt és energiát von el a tudomány
belső fejlődésétől. Ezért is olyan kíméletlenül elítélő sok tudós nyilatkozata a
tudomány határain való betörési kísérletekről. Sokan időpocsékolásnak tartják
az ilyen határharcokat, így például a hazánkban is ismert és már idézett Richard
Dawkins is. Ebből a hozzáállásból azonban igen faramuci helyzetek születnek.
Bár általában azt gondoljuk, hogy a tudományos tudás igen megbízható isme-
reteket ad a világról, mindenki hajlandó elismerni, hogy a tudósok is tévedhet-
nek, és a tudomány mint intézmény időnként hibás álláspontot támogat. En-
nek ellenére, amikor egy csoport „kívülről” támadja meg a tudományt, a fenti
hozzáállás miatt a tudósok egy része feleslegesnek tartja a vitát és csak lehur-
rogja a másik felet. Mint jó néhány példa mutatja, sokszor az történik, hogy a
kulturálisan kitüntetett tudásforma birtokosai egyszerűen megmondják a világ-

nak, hogy mi tudás és mi nem. Ilyesmivel találkoztunk az asztrológia kapcsán.
De hasonló példával szolgált a parapszichológia fejezet is, a kreacionizmus és
intelligens tervezés ellen pedig a nagy amerikai – és most már európai – tudós-
fórumok is nyilatkozatokat adtak közre. Ezeknek a nyilatkozatoknak az erejét
általában nem érvelésük erőssége, hanem a közreadók társadalmi státusa adja.
No de, ha tudjuk, hogy mindenki tévedhet, így a tudósok is, és ráadásul további
indoklás nélkül hivatkoznak önmagukra szakértőként, vagyis érveik sem erő-
sek, akkor honnan tudható, hogy nem éppen ezekben az esetekben tévednek?
A helyzetet tovább rontja, hogy – ahogy a 6. fejezetből talán még emlékszünk
Feyerabend kritikájára – sok esetben maguk a nyilatkozatokat aláírók és alter-
natívákat elutasítók keveset tudnak az elvetett gyakorlatról.
A tudomány határait vizsgálva így hát különös látkép tárul elénk. Míg a
kötet elején úgy tűnt, hogy megválaszolható kérdés az, hogy hol húzódik a tu-
domány határa, és mi számít áltudománynak, az inkább elméleti fejezetek és
esettanulmányok alapján úgy tűnik, hogy nem válaszokat találtunk, hanem to-
vábbi kérdéseket. A tudomány határai ugyanis nem így vagy úgy vannak, ha-
nem ilyenné vagy olyanná lesznek, és a legizgalmasabbnak tűnő kérdés az, hogy
itt és most (éppen itt és éppen most) milyen folyamatok zajlanak, és milyen, a
múltban kialakult határok átalakítása folyik. Maga az a kérdés is, hogy kik, mi-
kor és hogyan próbálják a határokat megerősíteni vagy elmozdítani, tekinthető
tudományos módszerekkel vizsgálható kérdésnek.
Jelen fejezet így ennek az izgalmas problémának a nyomába ered, és meg-
próbál egy keretet felvázolni, amelyben elemezhetővé válnak a „határmun-
kálatok”. Természetesen már a munka elején nehézségekbe ütközünk, hiszen
nincsen senki, aki tökéletesen átlátná, hogy pontosan milyen folyamatok is
játszódnak le társadalmunkban egy-egy tudományos kérdés kapcsán. Míg az
újságcikkek, TV-szereplések, vagyis az írásbeli és szóbeli nyilvános megnyi-
latkozások viszonylag könnyen elérhetők és elemezhetők, a telefonbeszélge-
tések, az ünnepi vacsorákon létrejött megállapodások nehezen vagy sehogy
sem rekonstruálhatók. Vagyis az elemző eleve nem fér hozzá a döntéshozatalt
befolyásoló összes tényezőhöz. Ráadásul az, hogy a tudomány határainak kiala-
kításhoz milyen mértékben járulnak hozzá a nyilvános, formális vagy éppen az
informális folyamatok, nem állapítható meg egykönnyen. Az elemző így még
azt sem tudja, hogy azok az adatok, amiket elemez, mekkora befolyással voltak
a kialakult helyzetre. Ugyan mindenkinek megvan a magánvéleménye ezekről
a dolgokról, a szociológus professzoroknak éppúgy, mint a politikusoknak (ne-

künk kívülállóknak pedig ott vannak a vonzó összeesküvés-elméletek), de még
a folyamatban résztvevők is csak saját tevékenységükről tudnak „mindent” (ha
naivan feltételezzük, hogy tökéletesen tisztában vannak saját motivációikkal),
előttük is rejtve marad a többi szereplő lépéseinek egy része.
Pusztán módszertani okokból így a következőkben alapvetően csak nyilvá-
nosan hozzáférhető megnyilatkozásokat elemzünk, hiszen ezek biztosan alakít-
ják a közvélekedést, még ha a döntéshozatali eljárásokban nem is az egyedül
számottevő tényezők. De hogy a folyamatokat kicsit átláthatóbbá tegyük, meg-
próbálunk néhány szempontot elkülöníteni és ezeket egyesével vizsgálni, hogy
a végén egy részletgazdagabb képet tudjunk összerakni.
A nyilvános megnyilatkozások egyik alapvető műfaja a tudományos szö-
veg. Kezdjük ennek elemzésével: milyen is ez, és miben más, mint a nem tu-
dományos szöveg? Hogyan írnak azok, akik korunk kitüntetett tudásformáját,
a tudományos tudást hozzák létre, és milyennek kell lennie egy szövegnek, ha
tudományos formában szeretne feltűnni?
A tudományos szöveg és a tudóstársaságok
A legfrissebb tudományos eredményeket szakcikkekben közlik. Ezek a tudomá-

nyos cikkek azonban alig érthetők. Vagy sehogy sem. Legalábbis annak nem, aki
nem szakértő a területen. De a legtöbb természettudományos területen végzett
hallgató még öt év egyetemi szakképzés után is csak a legszűkebb szakterüle-
tén készülő cikkeket, illetve a legáltalánosabb folyóiratokat érti, ha egyáltalán
olvassa. De általában alig van lehetősége olvasni, mert idejének nagy részében
hallgatóként tankönyveket kellett megtanulnia, vizsgákra kellett készülnie és la-
borjegyzőkönyveket készítenie, kutatóként pedig kísérleteivel, számításaival kell
bíbelődnie. Azt már az 5. fejezetben láttuk, hogy sok szakcikket szinte senki nem
olvas el. Ráadásul még a szaktudós sem érti minden részletét a szakterületéhez
szorosan nem kapcsolódó cikkeknek.
Miért ilyen bonyolultak ezek a cikkek? A tudományos szöveg több száz év
alatt alakult olyanná (vagyis olyan érthetetlenné), mint amilyen ma. Ennek sok
oka van. Az egyik legfontosabb, hogy a kutatók megpróbálják a legpontosabban
és legrövidebben átadni egymásnak a szükséges információkat, így lehet a leg-
könnyebben közölni az új felismeréseket a szakértők csoportjával, akik hason-
ló kutatásokon dolgoznak. A gyakori fogalmakat rövidítésekkel helyettesítik, a
bevett kísérleti módszereket nem részletezik, csak a szükséges elemekre utal-

nak, a szöveget a folyóirat előírásainak megfelelően tagolják.
Hogyan épül fel egy tudományos cikk?
Különféle tudományterületekről vett példák alapján úgy tűnik, mára nagy-

részt kikristályosodott a tudományos közlés formája. Ma a tudományos
munkákat elsősorban szakcikkek formájában közlik (és a könyvek jelentő-
sége egyre kisebb), amelynek szerkezete a következő struktúrához közelít:
1. Absztrakt, a cikk tartalmának rövid összefoglalása
2. Bevezetés
3. Elméleti háttér
4. Megfigyelési és/vagy kísérleti technikák
5. Mintavétel, kísérletek
6. Adatok elemzése
7. Eredmények és megfigyelések
8. Az eredmények/megfigyelések megvitatása, diszkussziója
9. Összefoglalás / konklúzió
10. Köszönetnyilvánítás
11. Hivatkozások
12. Kapcsolódó mellékletek
A 2. és 3. pont gyakran kerül összevonásra, éppúgy, mint a 4–6. vagy 6–7.,
esetleg 7–8. részek. Frederick Suppe és mások a tudományos munkák ilyen
struktúráját vizsgálva arra jutottak, hogy a mai tudományos munkák nem a
tudós valódi munkafolyamatainak vagy gondolkodásának rekonstrukcióját
adják, hanem megpróbálják a munka során szerzett adatokat és azok interp-
retációját olyan módon közölni, hogy azok a közösség kritikáját megállják.
Vagyis a labor lokális és egyedi eredményeit a tudományos publikációkban
globális, örök és mindenhol érvényes tények előállítására használják, ahogy
például Bruno Latour megfigyelte.
A fentihez hasonló, tömör és standard szerkezetű cikkek nagyban meg-
könnyítik a tájékozódást az új tudományos eredmények tengerében, azon-
ban veszélyeket is rejtenek magukban. Tömörségük folytán csak a tudósok
nagyon kis része lát bele a módszertani finomságokba, így a cikk konklúziói
a legtöbb tudós számára nem azért meggyőzők, mert a módszert követve be-
látták azok helyességét, hanem mert megbíznak abban a folyóiratban, amely
leközölte őket. A kutatók nem is olvasnak minden cikket végig, hanem meg-
elégszenek a könnyen elérhető, interneten kereshető és gyorsan átfutható
absztrakttal. A tömör kivonat azonban nem ritkán erősebben fogalmaz, nem
említ kivételeket vagy megszorításokat – vagyis az ebből kiolvasott állítások
nem feltétlenül olyan jól alátámasztottak, mint a főszöveg. Így az árnyaltabb
(és védhetőbb) állásponthoz a terület szakértői jutnak, de az arra kevésbé
specializálódott kutatók nem.
A legújabb tudományos eredményeket olyan szövegek közlik, amelyek betű-

szavakkal vannak telezsúfolva, és amelyek nem teszik hozzáférhetővé a kí-
vülállók számára az új eredmények létrejöttének körülményeit. Aki nem épp
hasonló témában, hasonló kísérleti eszközökkel és módszerekkel dolgozik,
az, még ha az eredményeket érti is, az indoklást vagy elfogadja, vagy nem,
de megítélni nehezen tudja.
A tudományos szöveg tehát csak a szakértőknek szól – és így nem csak azzal
nyer időt a szakértő, hogy a megfogalmazás a lehető legtömörebb, hanem azzal
is, hogy így a nem hozzáértő nehezebben tud kritikát megfogalmazni az adott
kutatási eredményekkel szemben. A tudományos publikáció tehát, amely talán
a leginkább objektív szövegnek tűnik, maga is fontos része a tudomány „határ-
megvonásának”, ahogyan a tudósközösség kijelöli azt, hogy mi és ki tartozik
a tudományhoz – micsodák és kicsodák nem. Tehát a szakértők a létrehozott
szövegeikkel nem csak segítik egymás munkáját, hanem gátolják is a kívülállók
hozzáférését és kritikáját! Mielőtt berzenkedni kezdenénk, érdemes megvizsgál-
ni, miért lehet ez fontos és pozitív jellemzője a tudománynak. Könnyen belátha-
tó, hogy egy közösség annál gyorsabban tud új eredményeket felmutatni, minél
több dologban egyetértenek. Amíg azon vitatkozunk, hogy a világ megismeré-
sének módja a kísérletezés vagy az ima, addig rengeteg energiánkat emészti fel
az ezzel kapcsolatos vita, és kevesebb időnk jut akár az imán, akár a kísérle-
tezésen keresztül a világ megismerésére. Ha azonban egy közösség ezekben az
alapkérdésekben egyetért, akkor több energiát lehet a megismerésre fordítani.
Pontosan ez történt a 17. században, amikor a születő tudományos akadémiák
olyan fórumot biztosítottak, ahol az alapkérdésekben egyetértő – mai szemmel
leginkább amatőrnek vagy dilettánsnak tekinthető – kutatók megoszthatták ku-
tatásaikat egymással és elkezdhettek a részletkérdéseken vitatkozni. Ahogy a
kort kutatók gyakran fogalmaznak: ahhoz, hogy a tudomány művelői kritikusan
tudjanak egymás munkájához viszonyulni, először ki kell alakítaniuk a bizalmat
egymás és egymás munkája iránt.
11. 2 ábra: Thomas Sprat már 1667-ben könyvet írt az angol Királyi Társaság történetéről
(History of the Royal Society). A könyv elején található metszeten a patrónus II. Károly mell-
szobra fölött, a címer alatt olvasható a társaság mottója: Nullius in verba. A három szó részlet
Horatiustól: nullius addictus iurare in verba magistri, quo me cumque rapit tempestas, defer-
or hospes – vagyis: mivel egyetlen mester szavára sem esküszöm, akárhová sodorjon a vihar,
mindenhová vendégként érkezem Ez, a retorikát elutasító (retorikai) hozzáállás jellemzi ma is
a tudományos szövegeket. A királyt épp babérkoszorúval díszíteni készülő Hírnév alatt Francis
Bacon, az induktív tudományos módszer apostola, a másik oldalon a Társaság első elnöke ül
Ebben nincsen semmi meglepő. Legtöbbünk keresi az olyan lehetőségeket, ahol

hasonló elképzelésű emberekkel, „társakkal” nem kell az alapkérdéseken vitat-
kozni, hanem megértjük egymást. Tudósközösségek, fundamentalista vallási
mozgalmak, politikai pártok, japán rajzfilmek rajongói vagy környezetvédők

szervezetei: mind-mind olyan közösségek, amelyeket az alapkérdésekben egyet-
értő személyek hoztak létre és tartanak életben.
A tudomány a tizenhetedik században csak egy volt számos olyan közösség
közül, amely rendezvényeket szervezett, főnemesek és gazdag polgárok kegyeit
kereste és a tagok költségén könyveket adott ki. A híres Royal Society, az an-
gol Királyi Társaság első ilyen könyve egy, a halak természetrajzáról szóló két
kötetes hatalmas munka volt (hatalmas anyagi bukás), a második Isaac Newton
Principiája, vagyis a modernkori (mai fizikus számára klasszikus) fizikát meg-
alapozó munka (kisebb anyagi bukás).
Ám a tudóstársaságokhoz hasonló tagszámmal, költségvetéssel és célcso-
porttal rendelkezett számos elkötelezett fundamentalista vallási közösség, vagy
épp ma okkultistának nevezhető közösség. És nemcsak a csoportok voltak ha-
sonlók, hanem nagyon gyakran a tagok is. A 17. század elején John Dee volt
az egyik leghíresebb angol tudós – már ha mindenképp ezt a kategóriát akar-
juk ebben a korban használni. A matematika alapművének, Euklidész Elemek
című munkájának angol fordításához írt híres kommentárt és kora legnagyobb
magánkönyvtárával rendelkezett. De amikor Erzsébet királynő meglátogatta
házában, idő hiányában (Dee épp aznap délelőtt temetett egy feleséget) könyv-
tárát nem, csak jósláshoz használt kristálygömbjét mutatta meg az uralkodónak.
Még a század végén is, a modern tudomány egyik atyjának tekinthető Newton
a nyilvános tudományos közösségeken kívül titkos alkimista hálózatok tagja is
volt (lásd a 4. fejezetet), nem beszélve szektariánus nézeteiről, szentháromság-
tagadásáról és ehhez kapcsolódó titkos levelezéséről.
A különféle közösségek tagjaik számára szövegeket nyomtattak, rendezvé-
nyeket tartottak. A korai tudományos folyóiratok is ugyanilyen, tagok számára
készülő szövegek voltak, és az első „konferenciák” nem sokban különböztek
vallási csoportok kongregációitól.
A folyamatosan alakuló-formálódó közösségek ugyanakkor számos pon-
ton egymással is összeütközésbe kerültek. Világnézeti különbségek, versengés
a patrónusok kegyeiért, a másik fél meggyőzése vagy csak nevetségessé tétele
– mind-mind végigkísérik kultúránk történetét és a vitairodalom a könyvnyom-
tatás révén egyre nagyobb tömegeket tudott elérni.
Innen nézvést azonnal érthetőbb, miért folynak határküzdelmek a tudomány
körül: amióta van tudomány, azóta vannak ilyen harcok! Sőt, azt mondhatjuk,
hogy ma a tudomány sokkal jobb pozícióban van, mint volt 1700-ban.
A tudomány mint privilegizált társadalmi intézmény
Mi történt 300 év alatt, ami miatt ma mégis más a helyzet? Szemben a szenthá-
romság-tagadókkal, az alkimistákkal és a kristálygömbjósokkal, az elmúlt évszá-
zadokban a tudomány hihetetlenül sikeres volt társadalmunkban az erőforrások
megszerzése és a szakmai legitimáció terén. Azzal, hogy szorosan együtt dolgozó
közösségeket hozott létre, amelyen belül a tagok korlátozták a megvitatott kérdé-
sek körét, minden eddiginél nagyobb ismeretgyarapodás jöhetett létre. A történe-
lem során még soha semmilyen kultúra nem halmozott fel ennyi tudást.
Továbbá a tudomány hasznossá vált a polgárosodó és iparosodó nyugati
államokban – egyre nagyobb központi támogatást kapott (és természetesen ez-
által fejlődése szorosan összefonódott a harcászati alkalmazások fejlesztésével
és a mindenkori hatalom céljaival). A tudomány így egyre inkább meghatározta
az oktatást, folyamatosan növelve a természettudományos tárgyak jelenlétét és
jelentőségét.
Egyre több területen vált a tudomány megkerülhetetlen tényezővé. Míg a
tizennyolcadik században rengeteget fejlődött a természet tudományos leírása,
a tizenkilencedik században a tudományos megismerés már a megismerő, az
ember felé is fordult. Tudósok kezdték vizsgálni az emberek fájdalomküszöbét,
reakcióidejét, de nem csak az érdekmentes megismerés céljából. Amikor példá-
ul 1843-ban egy különleges tudósokból álló bizottság megbízta a jó orrú fiatal
vegyészt, Félix Leblanc-t (1813–1886), hogy tíz órán keresztül üljön párizsi
Conciergerie börtönben egy nagy tál ürülékkel, a tudósok célja nem csak az volt,
hogy „megismerjék a Világot”. Nagyon is fontos méréseket végeztek (részben
műszerekkel, részben saját testük felhasználásával), hogy eldönthessék, hogy
az akkortájt épülő új börtöncellákban minimum mekkora légteret kell biztosíta-
ni a raboknak. (Külön izgalmas és sajnálatos, hogy az ilyesfajta minimumszá-
mításokat egy idő után nem csak börtönök, hanem lakóházak tervezéséhez is
felhasználták, ahogy ezt a 19. századi munkáslakások tervei is mutatják – csak
éppen a minimumból maximum lett az idők folyamán. A múlt rendszerben épült
házgyári lakásokat is hasonló szemlélettel tervezték.)
Természetesen még számos példát említhetnénk, és búsonghatnánk vagy
örvendezhetnénk azon, hogy a tudomány milyen mértékben alakította át az em-
beri életet. Ilyen jellegű munkák az elmúlt évtizedekben gyakran nagy figyelmet
kaptak, és mai társadalmunk sok fontos jellemzőjére mutatnak rá. Míg azonban
például Michel Foucault (és mások) munkái gyakran általános társadalmi víziót
kívánnak vázolni, mi pusztán a tudomány „határmunkálatai” kapcsán próbáljuk
az egymásra utaltságot és a kapcsolt fejlődést vizsgálni.
A 17. századtól a tudomány egyre befolyásosabb társadalmi intézménnyé
vált, és az utóbbi században már a politika számos döntését is a tudományra
hivatkozva hozták meg. Ez a folyamat a gyógyítás területén is megfigyelhető. A
társadalmunkban kitüntetetten kezelt nyugati orvoslás is átvette a természettu-
domány számos módszerét és elköteleződését, de ahogy azt a 10. fejezetben lát-
tuk, ez koránt sem volt szükségszerű. És nemcsak a tudomány jutott szerephez
társadalmunk intézményeiben, hanem ezek az intézmények is rendre „hasznot
húznak” a tudományból. A tudósok komoly állami támogatást kapnak, ugyan-
akkor a nyugati típusú demokratikus állam legitimitása nem kis részben szárma-
zik abból, hogy a politikai döntések meghozatalakor hivatkoznak a tudomány
eredményeire. A biomedicina pedig társadalmunkban nagyrészt „tudományos”
jellegének köszönheti legitimitását.
Ez az egyik jelentős eltérés az 17. századhoz képest, és ez a különös ös�-
szefonódás, ami a 19. századtól különösen felerősödött, alapvetően befolyásolja
a határmunkálatokat. Ha mindezeket és a korábbi fejezetekben elhangzottakat
figyelembe vesszük, meglepően komplikált kép bontakozik ki előttünk: egyéni
életutak, fejlődő intézmények, mikro- és makrostruktúrák összefonódása, ahogy
egyedi helyzetekben alakítják és befolyásolják a résztvevők megnyilatkozásait.
Hogy mennyire sokrétű és gazdag lehet akár egyetlen tudós munkája, azt az
alábbiakban mutatjuk meg.
Határmunkálatok
Hogyan folynak a tudomány határait megvonó viták? Kik vívják a harcokat, ho-
gyan és mivel érvelnek, miért vállalják fel a küzdelmet, és miként kerülnek ki
győztesen? Ezeket a kérdéseket egyik elsőként – a hetvenes években – Thomas
F. Gieryn amerikai szociológus vizsgálta meg tüzetesen. Azóta a „határmunkála-
tok” (boundary work) kifejezést használják – hazánkban ma még elég kevesen
– azon tevékenység jellemzésére, melynek során a tudósok a határokat kiépítik.
Gieryn úgy találta, hogy „ideológiák” használatával a tudósok olyan tudomány-
képet festenek a társadalmi környezet számára, amely meggyőzi az embereket
arról, hogy a tudósok jobban megfelelnek az elvárásoknak riválisaikkal szemben.

Az „ideológia” kifejezés itt félrevezető lehet: nem arról van szó, hogy a tudósok
hazudnak azzal kapcsolatban, milyen a tudomány, hanem sokkal inkább szelektí-
ven ábrázolják, vagyis a lehetséges tulajdonságok közül (melyek egyszerre, sok-
szor egymásnak ellentmondva jellemzik a tudományt) azokat választják ki, ame-
lyekkel a saját tudományukat a vetélytársakénál vonzóbbá teszik, és így elnyerik
az áhított társadalmi támogatást.
A határok körüli harcok persze nem mindig egyformán hevesek. A legtöbb
tudósnak nem nagyon kell törődnie az ilyen ideológiák gyártásával, és csak ke-
vesen, mintegy hobbiból foglalkoznak ezzel a tevékenységgel. Vannak azonban
helyzetek, amikor a küzdelmek fellángolnak, ami alapvetően két okból történ-
het. Egyrészt akkor, amikor a tudomány védekezik: olyan szellemi mozgalmak
kapnak szárnyra, amelyek potenciálisan elhódíthatják a tudomány támogatásá-
nak egy részét, például azáltal, hogy ugyanazokkal a területekkel akarnak fog-
lalkozni, mint amiket rendszerint az ilyen vagy olyan tudományág hatáskörébe
sorolunk. Például a kreacionizmus mai terjedése azt a fenyegetést jelenti a bioló-
gusok számára, hogy míg korábban ők voltak hivatottak az élet keletkezésének
és fejlődésének magyarázatára, addig most ez burkoltan vagy nyíltan a vallás
fennhatósága alá kerülhet – ezért a biológusok harcokat folytatnak a kreacionis-
ták ellen. Ám nem mindig „külső” fenyegetés van a harcok hátterében, hiszen
előfordulhat, hogy a tudomány fejlődése során – ami folyamatos növekedést és
terjeszkedést jelent – magáénak akar tudni olyan kérdéseket, amelyek korábban
nem tartóztak a fennhatósága alá. Hogy az előző példát megfordítsuk: a 19.
század második felében a biológia azért folytatott küzdelmet, hogy ő magyaráz-
hassa az élet keletkezését és fejlődését, holott korábban ez a vallás feladata volt
– így a biológiának támadásokat kellett indítania a vallással szemben.
A határok tehát nem pusztán a csatateret jelentik, ahol a küzdelem folyik,
hanem bizonyos értelemben értük folyik a harc: azért, hogy ott kerüljenek
megvonásra, ahol a felek érdekei megkívánják. Összefoglalva: a határmun-
kálatokat olyan tevékenységként határozhatjuk meg, amelynek a szakmai au-
tonómia védelme vagy kiterjesztése a célja, eszköze a tudományképeket ki-
alakító retorika, a meggyőzés célközönsége pedig a társadalmi környezet és
annak döntéshozó fórumai.
Az alábbiakban kisebb esettanulmányok formájában megvizsgáljuk a ha-
tármunkálatok néhány konkrét esetét. Először megnézzük, hogyan rivalizált a
19. századi angol tudomány a vallással és a technikával egyidejűleg – ebből ki

fog derülni, hogy ehhez egymásnak ellentmondó ideológiákra volt szüksége.
Aztán figyelemmel kísérjük egy „áltudomány” születését: hogyan lett a frenoló-
giából áltudomány a 19. század eleji anatómusok támadásának hatására. Majd
a tudományon belüli határmunkálatok felé fordulunk, és szemügyre vesszük a
filozófia és pszichológia küzdelmét a 20. század eleji német egyetemeken. Ezt
követően egy kortárs hazai példát veszünk szemügyre: az előző fejezetben is
elemzett akupunktúra elfogadását támogató munkákat hasonlítjuk össze. Vé-
gül egy nemzetközi küzdelmet vizsgálunk, az ún. tudományháborút, amely
nemcsak a tudományok és áltudományok, tudomány és tudományellenesség, a
természet- és társadalomtudományok feszültségét veti fel, hanem azt a – köny-
vünkben visszatérő – kérdést is, hogy kinek van joga beszélni a tudományról.
Kétfrontos küzdelem a viktoriánus Angliában
John Tyndall (1820–1893) angol tudós volt, aki a tudományos tevékenység mel-
lett a londoni Királyi Intézet megbízottjaként tudománynépszerűsítéssel is fog-
lalkozott. Nevével már találkozhattunk a parapszichológiáról szóló fejezetben,
ahol a 19. századi spiritualizmus elleni küzdelem élharcosaként, Michael Faraday
követőjeként került megemlítésre. Azonban nem a spiritualizmus jelentette szá-
mára a legnagyobb kihívást; komolyabb akadályokkal is meg kellett küzdenie a
tudomány népszerűsítésének érdekében: harcba kellett szállnia egyfelől a vallás
ősi, másfelől a mérnöki technika új tekintélyével.
Hogy Darwin elmélete nyomán komoly vita lángolt fel a korabeli Angli-
ában, azt a kreacionizmus története kapcsán már láthattuk. Tyndall egyrészt
ott szállt síkra a vallás ellen, ahol úgy érezte, az emberek a valláshoz fordul-
nak a tudományosan is megoldható kérdésekben. Például a gyógyászat terén:
míg szerinte a betegségek gyógyítása a modern orvostudomány asztala, addig
a kor Angliájában szokás volt, hogy a vezető politikusok megbízására rangos
egyházi személyiségek nemzeti imanapot rendeltek el, amellyel olyan nemze-
ti katasztrófákat próbáltak elhárítani, mint az állati és emberi járványok, vagy
az uralkodói család betegségei. Tyndall belekeveredett az ima hatékonyságá-
ról folytatott vitába, és azt javasolta, hogy hirdessenek nemzeti imát egy konk-
rét kórház betegeinek megsegítésére, majd vessék össze az ima előtti és utáni
halálozási statisztikákat. A kísérletet persze sosem végezték el, de maga az ötlet

is nagy felháborodást kavart. (Egyébként Francis Galton, a neves statisztikus,
meteorológus és antropológus – mellesleg Darwin unokaöccse – többek között
arra használta fel a korban egyre inkább elterjedő statisztikai módszereket, hogy
kiszámítsa, mennyivel növeli meg az ima az uralkodói család tagjainak élet-
korát. Azt az eredményt kapta, hogy valójában csökkenti – pedig a spirituális
szeánszok támogatójaként korábban megemlített Galton nehezen tekinthető a
tudomány olyan elszánt keresztes lovagjának, mint pl. Tyndall.)
Az oktatás volt a másik terület, ahol Tyndall a tudományt kívánta támogatni
kifejezetten a vallás rovására. Ekkoriban az egyetemek még egyházi befolyás
alatt álltak, és így az egyház határozta meg a tananyagot – nem kedvezve a
tudományoknak. Írországban például hiába indult civil kezdeményezés annak
érdekében, hogy a fizika tudományát vegyék fel a tanmenetbe, az egyházi dön-
téshozók erről hallani sem akartak. Tyndall ezért nyilvános előadásain azt hang-
súlyozta, hogy a természet jelenségeivel kapcsolatos kérdésekben nem a vallás
a kompetens válaszadó, hanem a tudomány.
Míg tudomány és vallás összeütközése nem meglepő az eddigiek fényében,
annál különösebbnek tűnhet, hogy a tudomány a technikával is rivalizált! Ám a
mérnökök, kézművesek és iparosok olyan társadalmi tiszteletet vívtak ki az ipa-
ri forradalom korában, hogy ez gyakran a tudomány rovására vált. Elharapóztak
azok a vélemények, melyek szerint a technikai fejlődés független a tudományos
kutatásoktól, ugyanis a mérnökség „legfőbb vívmányait nem természetfilozófu-
sok vagy matematikusok érték el, hanem többnyire önmagukat képző egyszerű
emberek” (Samuel Smiles). Sőt, egyesek szerint a tudomány egyenesen hátrál-
tatja a fejlődést: „Az elmélyült gondolkodásnak nincs helye a vasutak és gőzha-
jók, nyomdák és fonógépek világában” (William Sewell). Tyndall tehát hadba
szállt a mérnökséggel is – ennek tétje azonban szintén nem csak a tudós önérzete
volt. Amikor tudósként reformot javasolt a brit világítótornyok kivilágításának
ügyében, mert a mérnökök által alkalmazott technológiát elavultnak érezte, ak-
kor a viták végül a mérnökök álláspontja mellett győzték meg a döntéshozókat,
ezzel újabb potenciális tekintélyt és erőforrásokat hódítva el a tudománytól.
Tyndallnak tehát legalább két irányba kellett hadakoznia – ha most nem
számítjuk a spiritualizmus elleni küzdelmét –, és ez azt eredményezte, hogy
más és más „ideológiát” kellett felvázolnia a tudományról attól függően, éppen
ki ellen harcol. Gieryn szépen összegyűjtötte a Tyndall által használt érveket,
melyeket most röviden felsorolunk (a pontos idézeteket lásd Gieryn magyarul

is megjelent cikkében):
I. A vallás ellen
1. Szemben a vallással, a tudomány gyakorlati haszonnal bír. Míg ugyanis
a tudomány eredményei alkalmazhatók, felhasználhatók a nemzet jólété-
nek érdekében (technológiai haladás), addig a vallás csupán önmagában
értékes, és haszna legfeljebb annyi, hogy – a költészethez hasonlóan –
érzelmi kérdésekben vigaszt és méltóságot képes nyújtani.
2. A tudomány empirikus, tapasztalati alapú, míg a vallás „metafizikai”
jellegű. Hiszen a tudomány a természet tényeit kísérletezés által figyeli
meg, míg a vallás olyan láthatatlan, spirituális erők működését teszi fel,
melyek a tapasztalat számára hozzáférhetetlenek. Míg a tudományt min-
dent bizonyítani akar, addig a vallás számára a bizonyíték csak másodla-
gos és korlátozott erejű.
3. A tudomány szkeptikus, míg a vallás dogmatikus. Míg a tudósok sem-
milyen tekintélyt nem tisztelnek, csak a természet tényeit, és ezek javára
hajlandóak elvetni bármilyen ősi és tiszteletreméltó elvet, addig a vallásos
ember sokszor vakon ragaszkodik régi és idejétmúlt elképzelésekhez.
4. A tudomány objektív, a vallás szubjektív. Mert a tudomány mentes az
érzelmektől, érdekektől és előítéletektől, míg a vallás érzelmekben és
szenvedélyekben mutatkozik meg. Tudományos kérdésekben csakis tár-
gyilagosan, elfogulatlanul szabad dönteni.
II. A technika ellen
1. A tudomány a technikai fejlődés forrása és feltétele, de maga nem ha-
szonelvű. Szemben a mérnökökkel, akik gyakran a közvetlen alkalmaz-
hatóság és az anyagi haszon reményében dolgoznak, a tudomány embere
pusztán magáért a tudásért, az igazságért munkálkodik.
2. A tudomány módszeresen kísérletezik, a technika próba-szerencse ala-
pon halad. Ezt egy serfőzőmestereknek tartott előadásában fejti ki, és az
iparosok esetlen és átgondolatlan próbálkozásait összeveti a tudomány
módszeres kísérleteivel: míg az előbbi csak a működés kérdését veti fel,
addig az utóbbi a mélyben rejlő okok feltárását célozza.
3. A tudomány teoretikus, a technika praktikus. Ez abban is megnyilvánul
– az előző pontot folytatva –, hogy a tudós a „miért” kérdésére is keresi
a választ, nemcsak a „hogyan”-ra. Ehhez segítségül hívja a természeti je-

lenségek mögött rejtőző elveket és okokat, melyek „érzékelhetetlenek”,
„a tapasztalat látómezején kívül esnek”.
4. A tudomány önmagában is értékes, míg a technika csak vívmányai miatt.
Hiszen az már önmagában elég, ha megismerjük a természet működését,
és ezt nem kell eredményeivel igazolni: Homérosz műveihez hasonlítva
mondja, hogy a tudomány az ember szellemi művelődésének eszköze, a
kultúra kiemelt területe, olyasvalami, ami önmagában kiérdemli a széles
körű tekintélyt és támogatást.
Számba véve ezeket a leírásokat az embernek óhatatlanul kellemetlen érzései tá-

madnak. Akkor most milyen is a tudomány? Egyszer azt látjuk, hogy tapasztalati,
máskor azt, hogy elméleti. Egyszer hasznos, máskor öncélú. Néha úgy tűnik, hogy
csak a tapasztalhatóval törődik, máskor meg a láthatatlan okokat keresi. Van úgy,
hogy szemben áll a költészettel, de van úgy, hogy homéroszinak tűnik. Minden
attól függ, honnan nézem! Hiszen tapasztalati a valláshoz képest, míg elméleti a
technikához képest, a vallással összevetve hasznos, míg a technikánál sokkal ön-
célúbb, és így tovább. Nem arról van szó, hogy Tyndall hazudik, és olyan jegyek-
kel ruházza fel a tudományt, amelyek egyszerre nem teljesülhetnek – inkább az a
helyzet, hogy a tudományra mindezek egyszerre jellemzőek, csak éppen az adott
viszonyítási pontok függvényeként rajzolódnak ki vagy kerülnek háttérbe.
Az tehát, hogy mik a tudomány demarkációs kritériumai, megkülönbözte-
tő jegyei, nem egyszer és mindenkorra egyértelműen adott, hanem attól függ,
mitől határoljuk el éppen a tudományt. A tudományos ideológiák gyártói olya-
nok, mint a fociedzők: az egyik ellenféllel szemben saját csapatuk védelmét
emelik ki, a másikkal a támadójátékot, a harmadikkal a sportszerűséget, a ne-
gyedikkel a férfiasságot, az ötödikkel a csapatszellemet, a hatodikkal az egyéni
kreativitást – mindig azt, amiben jobb a csapat, és amitől eredményt várnak. A
taktikai repertoár adott, ám a konkrét játékstílust mindig az ellenfél határozza
meg. Amikor a tudomány támad vagy védekezik, akkor a tudósok az adott cél-
nak megfelelő képet festik le, és retorikai eszközöket alkalmaznak a támogatás
megnyerésére – hiszen mindez nem pusztán elméleti küzdelmet jelent, hanem
komoly gyakorlati (gyakran anyagi) következményekkel jár.
Frenológusok és anatómusok harca
Bár a frenológia szót ma nem sokan ismerik, és akik mégis, azok a „dudortant”,
az agykoponya külső méricskéléséből belső tulajdonságokra következtető terü-
letet általában valami vicces és idejétmúlt áltudománynak tartják, a 18. és 19.
század fordulóján volt valamekkora esély arra, hogy a frenológia beépüljön a
tudományok rendszerébe. Abban, hogy ez nem így történt, nagy szerepe volt
egy skóciai vitának, amely a korabeli Edinburgh-ban játszódott le. Az alábbi
történetből kiderül, hogy nem eleve eldöntött kérdés volt a frenológia sorsa, ha-
nem olyan határmunkálatok alakították, melyeket a „tudósok” hatékonyabban
folytattak, mint az „áltudósok”.
A frenológia alapjait egy Franz Joseph Gall nevű orvos fektette le a 18.
század végén. Legfontosabb tételei a következők voltak. Először is, az agy a
gondolkodás és mentális tevékenység szerve. Ez azt jelenti, hogy miként a vér-
keringés funkcionálisan a szívhez köthető, a légzés a tüdőhöz és az emésztés a
bélrendszerhez, úgy kötődnek a mentális folyamatok (gondolkodás, tudatosság,
érzések, vágyak, érzelmek stb.) az agyhoz, amely ezeket a funkciókat végzi.
Másodszor, az agy maga is különböző szervekből épül fel, melyekhez rendre
különböző mentális képességek tartoznak. Megfordítva tehát, az olyan mentális
képességeknek, mint például a harciasság, a jóindulat, a tisztelet, az időérzék, a
számérzék, a zeneérzék, a humor, mindnek megvan a saját szerve az agy rend-
szerén belül. Harmadszor, egy adott szerv mérete arányos a képesség erősségé-
vel: ha valakinek nagy a számérzékszerve, az jó lesz matematikából, és ha kicsi
az érzékiségszerve, akkor nem lesz különösebben romantikus alkat. Negyed-
szer, mivel a koponya követi az agy alakját, a koponya formájából eldönthető,
hogy a kérdéses illető milyen személyiségjegyekkel bír. Akinek lapos, csapott
a homloka, az vélhetőleg nem szellemi beállítottságú, hiszen az értelem szervei
többnyire homloktájon helyezkednek el. Sőt, gyakorlott frenológus a koponya
dudorainak letapogatásával részletes jellemzést tud adni az alanyról.
Vegyük észre, hogy ez a program nem is tűnik olyan elhibázottnak, sőt…
Azzal a tézissel, hogy az agy a mentális tevékenységünk szerve, ma szinte (?)
minden tudós egyetért. A 18. század végén még talán bátorság és materialista
elhivatottság kellett ennek kijelentéséhez, de ma már ez unalmas banalitás. Az
már kevésbé egyértelmű, hogy az egyes „képességek” mennyire lokalizálha-
tók az agy bizonyos részeire. Vannak olyanok, amelyek területileg jól körül-
határolhatók, hiszen régóta ismert bizonyos agyterületek sérülésének és egyes
funkciók kiesésének kapcsolata. Egy-egy agyterület kiesése esetén van,

hogy csak bizonyos dolgokat (nem) lát a páciens, van, hogy nyelvérzéke sérül,
gyakran igen különös funkciózavarok léphetnek fel és vannak olyanok, ame-
lyek nem körülhatároltak (például az a képesség, hogy öntudatomnál maradjak).
Még ha vitatható is volt a frenológia a maga korában, az biztos, hogy alapállá-
sa tudományosan teljesen elfogadhatónak tűnt, és a lokalizációt hangsúlyozó
idegélettanban számos előfeltevése továbbélt.
Gall egyik tanítványa, Johann Spurzheim Edinburgh-ban terjesztette és
gyakorolta a frenológiát, és ehhez hangos segítséget kapott egy új és harcias tá-
mogatótól, George Combe-tól. A városi orvosi iskola anatómusai azonban nem
nézték jó szemmel a frenológia sikereit, és módszeres támadásba lendültek,
amely egy 1803-ban megjelent cikkel vette kezdetét (ezt a vitriolos recenziók-
ban bővelkedő Edinburgh Review közölte). A cikk szerzője szerint a frenoló-
gia „súlyos tévedések és túlzó abszurditások keveréke”, valamint „valóságos
tudatlanság, valódi képmutatás”, emellett „szemét, alávaló csiricsáré bóvli”. A
fellángoló vita igen heves volt, és bár 1820-ig a frenológusok komoly tekin-
télyt és támogatottságot mondhattak magukénak, a harcok végül az anatómu-
sok győzelmével zárultak. Ennek eredményeképp a frenológián rajta ragadt az
áltudomány bélyege, és jórészt ennek köszönhetően nem Combe kapta meg az
edinburgh-i logika tanszéket 1836-ban, hanem William Hamilton (egy koráb-
bi támogatóból lett ellenző), és a későbbi pszichológiai-viselkedéstudományi
tankönyvekbe is csak vajmi kevés került be Gall állításaiból (bár rejtetten azért
néhány dolog mégis bekerült).
11.3 ábra: Az 1848-as magyar szabadságharc idején megjelent frenológiai folyóirat címlapja
– tudomány (frenológia, fiziológia, fiziognómia, magnetizmus) házi használatra
Lássuk most azt, hogy milyen „ideológiák” ütköztek a vitában! Ismét csak Gieryn
vizsgálatait hívjuk segítségül, melyek alapján három fontosabb ütközési pontot
különítünk el:
1. Combe azt állította, hogy a vallásosság mértékéért a tiszteletszerv mérete
felelős: aki alapvetően tiszteletlen, az nem lesz erősen vallásos, míg mások igen.
Mivel a tiszteletszerv méretét már gyerekkorban meg lehet állapítani (hiszen a
szervek születésünkkor jelen vannak, vagyis a karakter alapvetően nem válto-
zik), meg lehet mondani, hogy érdemes-e a gyereket egyházi pályára küldeni
vagy sem. (Hasonlóan, a bátorságszerv mérete szerint kell dönteni esetleges
katonai karrierjéről, vagy a becsületszerv mérete alapján a politikai pályáról.)
Ezzel azonban bizonyos mértékig a tudomány vizsgálati körébe akarta utalni
a vallást, legalábbis olyan kérdéseket kívánt tudományos eszközökkel megvá-
laszolni (a hit mértéke), melyek a vallás területére tartoztak: „a frenológia ke-
zében van minden tudás kulcsa, és filozófiai alapot nyújt a kereszténység igaz
vizsgálatához”.
Az anatómusok viszont azt gondolták, hogy Combe ezzel kilép a tudomány
területéről. Szemben a 19. század második felének Angliájával, a század eleji
brit tudósok békés együttélésre vágytak a vallással, már csak annál fogva is,
hogy a vallás jóval nagyobb társadalmi támogatottságnak örvendett, és nem volt
érdemes ujjat húzni vele. Az anatómusok attól féltek, hogy ha Combe a tudo-
mány nevében felbőszíti az egyházat, akkor a válaszcsapás az egész tudományt
fogja sújtani, ezért meg kellett győzni a közvéleményt arról, hogy a frenológia
nem tudomány. Szerintük Combe vallási és politikai ambíciókat bújtatott tudo-
mányos köntösbe, azonban ezekről a területekről semmi mondanivalója nincs
a tudománynak.
2. Combe szerint a tapasztalat a végső döntőbíró a frenológiában, olyan�-
nyira, hogy az elmélet akár képlékenyen is maradhat mindaddig, amíg szilárd
megalapozást nem nyer. Az anatómusok viszont úgy látták, hogy a frenológiai
elmélet túl képlékeny ahhoz, hogy ellenőrizni lehessen a tapasztalat segítségé-
vel. Pontosan hány szerv is létezik? (Ez a szám elég tág keretek között mozgott
a különböző frenológusok munkáiban.) Miért pont annyi, amennyi? Miért pont
ezek a szervek vannak, mások nem? Egyik frenológiai elképzelés szerint külön
szerv felelős a gyerekek szeretetéért – vajon a lovak szeretetének miért nincs
saját szerve? (Na, erre persze egy evolúciós modell könnyen választ adna…)
Nemcsak az elmélet volt túl rugalmas, hanem az a mód is, ahogy a men�-
nyiségi viszonyokat kezelte. Mit jelent az, hogy „kicsi” egy szerv vagy „nagy”?
Milyen mennyiségi viszonyban van a szerv mérete a tulajdonság erősségével, és

az utóbbi hogy mérhető? Az említett William Hamilton (aki mellesleg csak név-
rokona a matematikai fizika nagy úttörőjének) megfigyeléseket végzett, melyek
ellentmondtak Combe azon hipotézisének, mely szerint a szexualitásért felelős
kisagy nagyobb a férfiaknál, mint a nőknél – amire Combe azzal válaszolt, hogy
a frenológia nem pontos, hanem csak becslő tudomány, és egzakt számok he-
lyett elegendő az az ismeret, amit a frenológus érez a koponya letapogatása so-
rán. Több sem kellett az anatómusoknak, hogy nyelvüket köszörüljék egy olyan
„tudományon”, amely mennyiségi viszonyokat feltételez anélkül, hogy képes
lenne mértéket adni ezeknek a mennyiségeknek.
3. Az anatómusok saját szaktekintélyükre támaszkodva érveltek a frenoló-
gia ellen akkor, amikor arra hívták fel a figyelmet, hogy mivel minden anató-
mus egyetért a frenológia elutasításában, ez a magatartás nyilván megalapozott.
Combe persze ezt nem fogadta el, hiszen az anatómusok kezdettől fogva elfo-
gultak voltak a frenológiával szemben. Sőt, mivel minden nagy tudományos
újítás eleinte ellenállásba ütközött (Galileit és Newtont hozza fel példaként),
az anatómusok konzervativizmusa és dogmatizmusa nemhogy rossz színben
tüntetné fel a frenológiát, hanem egyenesen szívességet tesz neki. A csökönyös
tudósok helyett az emberek maguk döntsék el, kinek adnak igazat a vitában.
Az ellenfelek persze elfogadhatatlannak tartották Combe azon álláspontját,
mely szerint a laikusok dönthetnének tudományos kérdésekben: „értelmetlen
lenne kikérni a tudatlan és visszahúzódó tömeg véleményét, hiszen nyilván kép-
telen tisztán látni a kérdés részleteit” (Hamilton). Amikor Combe azt kívánja,
hogy szakértői jogosítvány nélkül is meg lehessen ítélni a frenológiát (sőt az
csak akadály), akkor ezzel kilép a tudományos játéktér legtágabb korlátai közül,
és könnyű támadási felületet kínál nemcsak ellenfelei, de az egész tudományos
világ számára. Az anatómusok nyertek: a tudósközösség nem szívesen tűrne
meg soraiban olyanokat, akik többet adnak az érzésekre, mint az egzakt men�-
nyiségekre, olyanokat pedig még kevésbé, akik a laikusok véleményét legalább
annyira relevánsnak tartják, mint a szakértőkét.
Pedig ha a vita fordulataitól függetlenül megvizsgáljuk a frenológusok kö-
veteléseit, akkor azt látjuk, hogy az elhivatott tudományosság igényével kerül-
tek megfogalmazásra. Az a vágy, hogy a vallás is részben magyarázható legyen
a frenológia segítségével, jól illeszkedik a tudomány redukcionizmusához: min-
dent vissza kell tudni vezetni tudományos elvekre, minden jelenséget meg kell
tudni magyarázni tudományos alapállásból. A történelemben nem a frenológia
az egyetlen tudományos igényű vállalkozás, amely összetűzésbe kerül a vallás-

sal amiatt, hogy tudományos magyarázattal kívánja ellátni. Aztán azzal, hogy
a tapasztalat elmélettel szembeni elsőbbségét hangsúlyozzák a frenológusok,
elkötelezik magukat a tudományra jellemző empirizmus mellett. Gyakran vált a
tudomány kárára az utókor visszatekintése szerint, ha az elméleti konstrukció-
kat többre tartották a tapasztalatnál, és idejétmúlt hipotézisekhez ragaszkodtak a
„tények” dacára. Végül Combe dogmatizmusellenessége, amely szembeszáll az
anatómusok tekintélyelvű elutasításával, kitűnő példája lehetne annak a szkep-
tikus magatartásnak, melyet a tudományos folklór oly nagyra becsül forradalmi
hőseiben (ám amely mellesleg az összeesküvés-elméletekre is jellemző). Com-
be tudományideológiája tehát igenis tudományos, főként ha összevetjük az ana-
tómusok korlátozottságával (a vallást hagyjuk!), idealizmusával (az elmélet a
tények előtt) és dogmatizmusával.
Vagy mégsem? Természetesen az anatómusok ideológiája is tudományos,
csak éppen más tulajdonságokkal ruházza fel a tudományt. Sikerük rengeteg
fontosabb és kevésbé fontos tényező összejátszásán múlott, és itt nem tisztünk,
hogy ezt a folyamatot átfogóan megvizsgáljuk. Ám ha a vitát elemezzük, úgy
tűnik, semmi sem zárta ki eleve, hogy a frenológia tudomány legyen, hiszen
tartalmaz olyan alapelveket, melyek – így utólag visszatekintve – alkalmassá
tehették volna, hogy elfogadott szakterületként kivívja a helyét kora tudomá-
nyos térképén. De nem ez történt, és ebben biztosan komoly szerepe volt az
anatómusok jól felépített – és Combe talán rosszabbul felépített – ideológiájá-
nak. Az anatómusok érdekeit sértette a frenológia, mely területeket, állásokat,
támogatást hódíthatott volna el tőlük. Sikerült olyan pozícióba kényszeríteniük
vitapartnerüket, amelyről könnyű volt kimutatni, hogy a „nyílt tudomány” esz-
méjével és a vallás elleni támadásával fenyegeti a tudomány egészét. Kedvezőt-
len színben tüntették fel a frenológiát, amely így nem számíthatott társadalmi
támogatásra.
Pszichológia és filozófia harca a századfordulón
Az eddigi két példában azt láttuk, hogyan épültek és alakultak a határok a tudo-
mány egésze és adott riválisai (vallás, technika, áltudomány) között. Határmun-
kálatokkal azonban nemcsak az általában vett tudomány peremvidékén talál-
kozhatunk, hanem egyes tudományos diszciplínák közti határoknál is. Ilyenkor a
tudósok intézményes erőforrásokra vonatkozó igényei nem a tudományon kívü-

liek, hanem más terület tudósainak igényeivel kerülnek ütközésbe: a tekintély és
támogatás védelme vagy elhódítása gyakran a tudósok belharcainak tétje. Ezek-
ben az esetekben várható, hogy nem a tudomány egészére vonatkozó ideológiák
feszülnek egymásnak, hanem az egyes tudományok szerepére, illetve a rivális te-
rületek viszonyára vonatkozó elképzelések. Az alábbiakban egy különösen fontos
és tanulságos esetet veszünk szemügyre: azt, hogy miként került egymással szem-
be a filozófia és az újonnan kifejlődő kísérleti pszichológia a 19. és a 20. század
fordulójának német tudományában.
A kísérleti pszichológia a 19. század utolsó évtizedeiben született meg mint
módszeres kutatási program, olyan tudósok munkájának hatására, mint példá-
ul Wilhelm Wundt, Franz Brentano, Carl Stumpf vagy Georg Elias Müller. A
pszichológia mint az ember elméjével, képzeteivel, cselekvésével és megisme-
rőképességével foglalkozó terület korábban a filozófia része volt, hiszen ezek a
problémakörök a filozófusok asztalára tartoztak. A fent említett gondolkodók
azonban kísérleti módszereket dolgoztak ki az emberi megismerés tanulmá-
nyozására, és tevékenységük inkább hasonlított a laboratóriumban munkálkodó
természettudóséra, mint a karosszékből elmélkedő filozófuséra. Mégis, mivel
a tudományok akkori – és nemrégiben újrarajzolt – térképén nem volt helye
a tárgyában filozofikus, módszereiben viszont empirikus területnek, a kísérleti
pszichológusokat filozófusként alkalmazták a német egyetemeken. Ez termé-
szetesen feszültséget szült a filozófia hagyományos felfogását képviselők és a
kísérleti pszichológusok között. Ráadásul az új pszichológia rendkívül sikeres
volt és gyorsan gyarapodott, a tiszta filozófia rovására: míg 1873-ban egyetlen
kísérleti pszichológust alkalmaztak a filozófia professzoraként (Stumpf), addig
1892-ben hármat, 1900-ban hatot és 1913-ban már tízet – miközben a filozófia
professzori státuszok száma összesen negyven körül maradt. A filozófus szak-
mát az „elpszichológiásodás” veszélye fenyegette, és a laikusok filozófusokról
alkotott képét egyre inkább befolyásolta a pszichológia.
Ez a helyzet persze nemcsak a filozófusok és a laikusok filozófiaképé-
re volt hatással, hanem a pszichológusokéra is. Meg kellett emészteniük azt,
hogy filozófusokként tartják őket számon, és ez azzal járt, hogy úgy tekin-
tettek magukra, mint akik reformot hajtanak végre a filozófián belül. Wundt
például azt írja: „Vegyük észre, hogy korunk kis számú önálló filozófiai ku-
tatása főként a pszichológia területére tartozik.” (Az idézetek forrásait lásd
Kusch könyvében.) Emellett úgy gondolta, hogy a tudományok alapjának vagy
szervezőjének szerepét többé nem a filozófia, hanem ha valami, akkor sokkal

inkább az új pszichológia tölti be, amely a magával a megismerés természetével
foglalkozik. Brentano szerint a pszichológia nemcsak, hogy hasznosan alkal-
mazható az államszervezés problémáira, hanem emellett a kultúra megmentője
is: „Talán csak a pszichológia nyújthat gyógyírt arra a hanyatlásra, amely időről
időre megszakítja a kultúra folyamatos előrehaladását.” Bár az egyes pszicho-
lógusok eltérő véleménnyel voltak arról, hogy konkrétan mi a két terület viszo-
nya, abban kivétel nélkül egyetértettek, hogy a pszichológia fontos tanulságok-
kal szolgál a filozófia számára.
A filozófusokat persze nyugtalanította a pszichológusok magatartása, és a
kor vezető német filozófusai sorra fejezték ki aggodalmukat. Wilhelm Dilthey
például sokuk nevében jegyezte meg, hogy „a mi tudományunk [a filozófia]
érdekeit súlyosan károsítja az, hogy egyik filozófia tanszéket a másik után fel-
kínálják a pszichofizikusoknak”. Mindez ahhoz vezet, hogy „elsőosztályú fi-
lozófus-státuszok birtoklói lealacsonyítják a tudományt egy olyan közönség
szemében, amely képtelen maga ítélni a kérdésben”. Wilhelm Windelband
szerint kora Németországában „már azzal majdnem kiérdemelte valaki a filo-
zófiai professzorátust, ha megtanulta, hogyan kell módszeresen nyomkodni az
elektromos gombokat”, és felhívta a figyelmet az „álfilozófia” veszélyeire. Az
ellenállás 1913-ra odáig terjedt, hogy megszületett egy petíció, melyben 107
filozófus aláírásával szentesítette azt a követelését, hogy ne adjanak több filozó-
fiai állást pszichológusnak Németországban, Ausztriában és Svájcban. A petíció
azt is kifejezte, hogy a kísérleti pszichológia elég érett az önálló tudomány stá-
tuszára, és ezért nem filozófiaként kell tekinteni rá.
Ezt a petíciót viszont a pszichológusok tekintették fenyegetésnek, ugyanis
míg a filozófia tanszékeken biztosított volt a jövőjük, addig vajmi kevés reményt
fűzhettek ahhoz, hogy majd új tanszékeket hoznak létre külön a számukra. Ám
éppen amikor tetőfokára hágott a vita, az első világháború alaposan átrendezte
a kor szellemi viszonyait és érdeklődési területeit, és a háborút követő weimari
köztársaságban egy olyan, a tudománnyal szemben általában ellenséges köz-
hangulat alakult ki, amely filozófusok és pszichológusok érdekellentéteit új,
súlyosabb problémákkal helyettesítette. Ebben a környezetben a pszichológia
nem gyarapodott tovább, olyannyira, hogy 1930-ban a pszichológusok előruk-
koltak saját petíciójukkal, amelyben most ők követeltek a filozófusoktól függet-
len státuszokat – csakúgy, mint korábbi ellenfeleik. Tegyük hozzá, hogy hosszú
távon mindketten győztek, hiszen ma már sehol sem küzd filozófia és kísérleti
pszichológia ugyanazokért az erőforrásokért – legalábbis nem jobban, mint a

különböző tudományos diszciplínák általában.
A két tudomány közti feszültség azonban nemcsak a pozíciókért folytatott
küzdelemben, hanem az elméletek tartalmában is megjelent. Ennek egyik meg-
nyilvánulási terepe az a vita volt, amely ebben az időben zajlott a tudományok
módszertani különbségeiről. Míg a pozitivizmus egységes módszertani alapo-
kat képzelt el a tudományok összessége számára, melynek mintájául – és egy-
ben az áhított tudományos piramis alapjául – az egzakt természettudományok
szolgáltak, addig a szellemtudományok képviselői közül sokan azt állították,
hogy saját területük alapvetően más jellegű, mint a természettudományok, és
hogy a tudomány módszereiben nem egységes vállalkozás. Windelband sze-
rint a nomothetikus, egyetemes törvények alá rendelő természettudományokkal
szemben állnak az idiographikus, egyedi körülményekre és eseményekre kon-
centráló szellemtudományok. Dilthey azt hangsúlyozta, hogy míg a természet-
tudományok magyarázó jellegűek, ugyanis az ok-okozat és általános-egyedi
viszonyt jelenítik meg az egyes események egyetemes törvény alá rendelésével,
addig a szellemtudományok megértő jellegűek, mivel a rész-egész viszony sze-
rint próbálják meg összefüggésbe helyezni az eseményeket.
Bármit is jelentenek ezek a különbségtételek, és bárhogyan is értelmezték
őket mások, az biztos, hogy igen nagy hatással voltak nemcsak a kortársakra,
hanem az utókor vitáira is, és a tudományok térképén számos határvonal szü-
letését és alakulását befolyásolták. Számunkra itt az az érdekes, hogy ezek a
szerzők (másokkal együtt, akiket ide lehetne sorolni) egy olyan környezetben
filozofáltak, ahol a legnagyobb fenyegetést rájuk nézve talán a kísérleti pszi-
chológia jelentette. A korábbi megkülönböztetések a tudományok tárgyainak
különbségét vették alapul: a természettudományok a természettel, a humán-
tudományok (pl. a filozófia) az emberrel és kultúrájával foglalkoznak. Ezek a
határok azonban nem tudtak mit kezdeni a pszichológiával, amely az emberrel
foglalkozott ugyan, de mégis a természettudományokra hajazott – méghozzá
a módszere miatt. Ezért olyan elméletekre volt szükség, amelyek módszertani
alapon sikeresen elhatárolták a pszichológiát a filozófiától, és ezáltal jogtalan-
nak mutatták a pszichológusok filozófusként való alkalmazását. Bizonyos, hogy
a kor oly termékeny és talán máig nagy hatású módszertani vitáiban komoly
szerepet játszott filozófia és pszichológia konfliktusa.
Ez a konfliktus ugyanakkor rányomta a bélyegét a filozófia egész 20.
századi történetére is. Miközben a pszichológia éppen kezdett terjeszkedni a
filozófia rovására, egyes gondolkodók megpróbálták visszavezetni a filozófiát a

pszichológiára, és megmutatni azt, hogy még az olyan szilárdnak hitt filozófiai
területek is, mint amilyen a logika, valójában a pszichológia hatáskörébe es-
nek. Hiszen a logika fogalmakkal, ítéletekkel, következtetésekkel foglalkozik,
ám ezek mentális entitások (az elme szüleményei), tehát a mentális folyamatok
tudománya, a pszichológia alá tartoznak. Ezek az álláspontok ugyan elszórtan
jelentek csak meg, de két filozófus módszeres kritika alá vette őket: Gottlob
Frege és Edmund Husserl. Azt állították, hogy a logikai ismeretek biztosabbak
a pszichológiaiaknál, forrásuk nem a pszichológiára jellemző esetleges tapasz-
talat, hanem a szükségszerű belátás, és érvényességük általánosabb bármilyen
természettudományos tételnél – tehát a logikai ismeretek nem alapozhatók meg
a pszichológiában (hanem inkább fordítva). A filozófiai hagyomány szerint e két
szerző megcáfolta a pszichologizmus álláspontját, vagyis azt, hogy a filozófiai
eszméket, érveket alá kellene rendelni a pszichológiai belátásoknak.
A pszichologizmus vádja újra és újra felbukkan a modern filozófiatörténet-
ben, és gyakran kapcsolódik egy általánosabb állásponthoz, a naturalizmushoz,
amely szerint a filozófiai kérdésekre, vagy legalábbis néhányra létezik tudomá-
nyos válasz, és a filozófiának ezért figyelembe kell vennie a tudomány eredmé-
nyeit. Ezt a naturalista álláspontot a 20. századi filozófusok túlnyomó többsége
elutasította, és míg hatalmas szakadékok tátongnak az egyes filozófiai iskolák
között, abban szinte mindenki egyetért, hogy a filozófia nem támaszkodhat a
tudományokra. Fregét vagy Husserlt meghatározó alapfiguraként tartják szá-
mon a modern filozófiai iskolák többségében, kit ebben, kit abban, és antipszi-
chologista, antinaturalista nézeteik óriási hatást gyakoroltak. Ez az álláspontjuk
azonban korántsem annyira magától értetődő, mint amennyire közkeletű, és ma
egyre inkább úgy tűnik, hogy egyfajta válaszként született a filozófiával szem-
beni korabeli fenyegetésekre. A modern filozófia arcát döntően befolyásolta a
pszichológiával folytatott korai civakodás.
Ez a példa azt mutatja, hogy amikor tudományon belüli határmunkálatokról
van szó, akkor jól látszik, hogy szakmai érdek és elméleti érdeklődés, ideológia
és tudományos kutatás közé nem húzható egyértelmű választék. A diszciplínák
közötti határok egyszerre intézményes és intellektuális határok. Martin Kusch,
a fenti vitát alaposan tanulmányozó szociológus a „kihívó diszciplína” fogalmát
használja: két tudományterület összeütközése gyakran annak eredménye, hogy
az egyik terület kihívást jelent a másik számára, ugyanis területeik átfednek egy-
mással, és az egyik terület megpróbálja kisajátítani a másik problémáit. Egy
ilyen igényt természetesen meg kell indokolni, vagyis meg kell mutatni, hogy
a másik terület problémái visszavezethetők egy mélyebb szintre, ahol a kihívó
terület foglalkozhat velük – ahogy az a pszichológia és filozófia összeütközése
esetén történt. Bár a filozófia állva maradt a közvetlen konfliktus után, ma a
pszichológia számos olyan területet vizsgál sikeresen, amely egy-kétszáz éve a
filozófia birodalmába tartozott, és ahonnan a filozófia mára már kiszorult a ha-
tármunkálatok eredményeképpen. Így például ma már a pszichológia kutatásai
alapján tudjuk azt is, hogy a 20. század elején még megbízhatónak és függet-
lennek tartott logika is olyan, amelyet számos esetben szinte semelyikünk nem
alkalmaz egyes következtetési helyzetekben – mégis elég jól elboldogulunk
mindennapjainkban.
Az akupunktúra legitimitása Magyarországon
De nézzünk egy térben és időben hozzánk közelebbi példát is a határmunkála-

tokra! A példa az egyik esettanulmányhoz, az alternatív orvoslással foglalkozó
fejezethez kapcsolódik. Mivel az előző fejezet főként az akupunktúra nemzetközi
helyzetét tárgyalta, most vessünk egy pillantást a mai magyar helyzetre! Termé-
szetesen nem tudunk átfogó és részletekbe menő elemzést adni, sőt még a folya-
matosan javuló intézményesülését sem tudjuk bemutatni e területnek. Pusztán az
itthoni határmunkálatokat mutatjuk be néhány példa elemzésén keresztül. Mint
látni fogjuk, a határok kijelölésének szándéka nem csak nyílt vitákon érhető tetten,
hanem már a diszciplína pozicionálásával is. Nézzük hát a magyarul hozzáférhető
forrásokból vett példákat!
Már a második fejezetben részletesen elemeztünk egy analógiát az elektro-
akupunktúra és a tévészerelés között. Ebből látszott, hogy ma is számos orvos
(van, aki nyilvánosan, és van, aki csak magánvéleményével) tiltakozik az aku-
punktúrás technikák bevezetése és támogatása ellen. Vagyis ez a határmegvo-
nási küzdelem itt és most, Magyarországon, a 21. század első éveiben zajlik.
Nem dőlt el, hogy a különös testmodell alapján dolgozó kezelés pontos helye
mi lesz. De milyen határkijelölési technikákkal támogatható az akupunktúra
gyakorlata?
A Medicina könyvkiadónál már évekkel korábban megjelent egy Klinikai
akupunktúra című kötet (1988, a 2. kiadás 1994). Ez a munka alapvetően or-
vosoknak íródott, szemben Az akupunktúra csodája című, másik itt vizsgált
munkával, amelynek szerzője ugyan szintén orvos, de a kötet egy, a harcmű-

vészeti szakkönyveket és távol-keleti munkákat kiadó kiadónál jelent meg, a
Mesterek, életek, tanítások sorozatban. Nézzük meg, hogy határmunkálatként
hogyan értelmezhető a két mű!
Természetesen számos hasonlóságot mutat a két könyv: a kínai öt elem
tana, a meridiánok leírása, betegségtipológiák stb. mindkét munka jelentős
hányadát teszik ki. Sőt részletesen ismertetik a fent idézett elítélő hangvételű
cikkel szemben a kísérleti alátámasztását az elektroakupunktúrás technikáknak.
Azonban már itt észrevehetők a különbségek. A Medicinánál megjelent munka
mindenhol az orvosi latin kifejezéseket használja – és nemcsak ott, ahol az a
biomedicinában és a nyugati orvoslásban megszokott. Így például a vastagbél-
meridián „intestinum crassum”-meridián, de még a hármas melegítő is, amely
teljesen idegen a nyugati orvoslástól, „calor triplex meridián” néven fut. Ezenkí-
vül az akupunktúra terápiás hatásait vizsgáló fejezet is alapvetően a biomedicina
betegségosztályozási rendszere alapján íródott. Ezzel szemben a másik kötet a
kínai betegségtipológiát veszi alapul, külön tárgyalja a szél, a hideg, a tűz vagy
a nedvesség okozta kórokat, és a diagnosztikai részben is a keleti diagnosztika
rendszerét veszi át. Ez utóbbi munka sokkal részletesebben tárgyalja a kínai
kozmológiát és testmodellt, amelynek számos eleme igencsak idegen a nyugati
gondolkodásmódtól, a Medicinánál megjelent kötet erről nagyrészt hallgat.
Sőt, amikor a részleteket megnézzük, az első kötet nagyon tudatosan az or-
vostudományon belül igyekszik legitimálni az akupunktúrát. Egy egész fejezet
foglalkozik az akupunktúra neurofiziológiai (magyarul idegélettani) alapjaival.
Itt jól látszik, mennyire a nyugati orvoslásnak megfelelően igyekszik ismertetni
a szerző az idegen hagyományt. Az ősi kínai kifejezésekhez modern szinonimá-
kat keres. Így lesz a „Qi (életenergia) = idegimpulzus, yin = paraszimpatikus,
yang = szimpatikus” vagy az „egyensúlyzavar = a szimpatikus vagy paraszim-
patikus innerváció túlsúlya”. (146)
Ahogyan azt az esettanulmány kapcsán már említettük, a nyugati orvoslás
leghamarabb és legkönnyebben az akupunktúrás fájdalomcsillapítást tudta meg-
magyarázni és beemelni a biomedicinába. Nem véletlen, hogy ez a kötet igen
részletesen elemzi a fájdalom akupunktúrás kezelésének idegrendszeri alapjait.
Ahogy a szerző ír: „Az akupunktúrapontok topográfiai tanulmányozása arra a
meglepő eredményre vezetett, hogy igen nagy részük (70 százalékuk) a fájda-
lom trigger-pontokkal azonos lokalizációjú. A fájdalom trigger-pontokat a nyu-
gati orvostudomány – függetlenül az akupunktúrától – régen felfedezte.” (149)
Vagyis az akupunktúrával foglalkozó irodalomból különös hangsúlyt kap a

gyógymód azon része, amely jól magyarázható a biomedicina felől nézve (eh-
hez lásd az alábbi keretes részt). Ez néha már-már odáig vezet, hogy a valós
magyarázati problémák gyakran csak bújtatottan jelennek meg. Bár a szerző
kijelenti, hogy az adatok ismeretében „az akupontok egy nagy csoportjának
lokalizációja megmagyarázható”, ez csak nagy jóindulattal vehető komolyan,
hiszen csak a fájdalomcsillapításban szerepet játszó pontok egy része tartozik
ide, holott az akupunktúrát számos más célra is használják.
Az alternatív tudományok „legitimálása”
Különös eredménnyel járhat egy-egy legitimációs kísérlet nyomon követé-

se. A főszövegben említett 70 százalékos egybeesés a fájdalom trigger-pon-
tok és az összes akupont között nem pontos. Az eredeti cikkben (1977-ből,
emlékszünk, hogy ebben az időben nagy divatja volt az akupunktúrás ér-
zéstelenítés kutatásának) 71%-os egybeesést találtak, de nem az enyhe
nyomásra is gyakran erős fájdalmat kiváltó ún. trigger-pontok és minden
akupont között, hanem csak a „fájdalom esetén használt akupontok” között.
Újabb kutatások alapján még cifrábbnak tűnik a helyzet. Birch egy 2003-as
tanulmányban megvizsgálta az 1977-es cikk adatait. Öt alapvető tankönyv
és az újabb irodalmak alapján kiderül, hogy a fájdalom kezelésére használt
akupontok 35%-a az adott fájdalom helyétől távol található, ezzel már ön-
magában megkérdőjelezve, hogy a trigger-pontok és akupontok kétharmada
hogyan korrelálhat. Ráadásul az eredetileg vizsgált akupontok 61%-át nem
javasolják fájdalom enyhítésére (44%-át a pontoknak semmilyen kezelésre
nem ajánlják), a pontoknak csak 19%-a használt fájdalom estén, 20% pedig
általánosan javallt. Az új vizsgálat alapján a fájdalom trigger-pontok nem
korrelálnak az eredeti cikk által vizsgált meridiánpontokkal (vagy „extra”,
„különleges” pontokkal). Ehelyett a trigger-pontok az úgynevezett a-shi
vagy ah-shi (időnként locus dolendi), meridiánon kívüli pontokkal korrelál-
hatnak a szerző szerint.
Mit jelent mindez? A nem szakértőnek nem sokat. Aki az akupunktúrát
a biomedicina szempontjai szerint kívánja legitimálni, annyit, hogy egy
1977-es cikk helyett egy 2003-as cikket kell idéznie. Aki pedig elutasítja
az akupunktúrát, az lelkesen rá tud mutatni arra, hogy még a kétes gyakor-
latot támogató tudományos szakcikkek sem megbízhatóak. Vagyis mindenki
ízlésének és legitimációs céljának megfelelően tudja felhasználni az ilyen
cikkeket.
De általánosabb szempontból rámutat a már könyvünk elején is felvetett
problémára: mennyire megbízható a tudomány? Mikor tudjuk, hogy jól
tudunk-e valamit?
A fenti példa a korábbi tudományos eredmények kritikus felülvizsgálatának

lehetőségét mutatta, és az utóbbi években egyre több tanulmány vizsgálja
– különösen az orvosi szakirodalomban – a megbízhatatlan szakcikkek szá-
mának növekedését. Ennek ellenére nincs társadalmunkban olyan mechaniz-
mus, amely akármilyen hagyomány esetén tökéletesen ki tudná küszöbölni
az ilyen jellegű hibákat. Emiatt különösen fontos, hogy a határmunkálatok-
ban részt vevők ügyeljenek forrásaik tisztaságára – vagy hogy mi, laikusok
ne feltétel nélkül fogadjuk el a sommás kijelentéseket.
Míg ez a munka jól láthatóan a nyugati orvostudományon belül próbálja elhe-

lyezni az akupunktúrát, Az akupunktúra csodája más módon próbálja legitimálni
tárgyát. Sokkal inkább egy alternatív test- és betegségmodell elfogadtatását tűzi ki
céljául, amelyet gyakran a nyugati modellekkel való összevetés támaszt alá. Már a
történeti előzmények bemutatásán megérződik ez a szemlélet: „Kínában ugyanis
már ekkor [a 3. században] működtek gyógyító asszonyok, míg Magyarországon
például csak a 20. század elején vehette át az első nő az orvosi diplomáját.” (24)
Ezek a szembeállítások gyakran a keleti orvoslás elsőbbségét (magasabbrendűsé-
gét?) hivatottak illusztrálni: „Túlzás nélkül megállapítható e rövid áttekintésből,
hogy kétezer évvel ezelőtt, amikor Európában az emberi testet még alig ismerték,
s néhány kezdetleges tapasztalaton alapuló gyógyító gyakorlaton kívül semmi-
lyen egészségmegőrző eljárás nem létezett, a kínai orvoslás már jól kidolgozott,
gazdag tapasztalatokon nyugvó rendszert alkotott.” (23)
Természetesen ez igen egyoldalú szemlélet, hiszen közel kétezer éve a nyu-
gati anatómia már igen fejlett volt (aminek funkcionális fejlettségéhez nem kis
mértékben járult hozzá az, hogy a Kr. e. 3. századi Alexandriában Herophil-
osz és Eraszisztratosz felügyelete alatt élve is boncolhattak embereket), és
ugyan nem volt egységes orvosi szemlélet a Földközi-tenger medencéjében,
fejlett orvosi iskolák léteztek. A különös – és a határmunkálatok szempontjá-
ból jelentős – az ilyen összehasonlításokban az, hogy azok mindkét oldalon
megtalálhatók: nagyon hasonlóan egyoldalú, csak épp a másik oldalt elítélő
történetet vázol számos szerző, aki a nyugati orvoslás magasabbrendűségét
igyekszik bizonygatni.
Az akupunktúra csodája tehát, miközben látszólag ugyanazt a hagyományt
próbálja elfogadott(abb)á tenni hazánkban, mégis egészen más eszközöket
használ erre. Nem beemelni próbálja a keleti orvoslást a biomedicinába, ha-
nem mint markáns alternatívát kínálja fel az uralkodó orvosi- és testmodellel
szemben. Így bizonyos pontokon, mint például a kérdéses akupontok nyugati
magyarázatai kapcsán, sokkal merészebben hívja fel a figyelmet a biomedici-

na felől történő értelmezések problematikus voltára (174). A határmunkálatok
során e könyv szerzője úgy véli: „Az egészség és a betegség közti határállapo-
tok azok, ahol hosszú távra eldőlhet a páciens sorsa, itt kap óriási lehetőséget
a megelőzés és a korai diagnosztika. Ez az a terület, ahol a távol-keleti orvos-
lás egyértelműen felette áll a nyugatinak. (Ezzel szemben viszont kétségtelen,
hogy a komoly fertőzések, sérülések, súlyos akut állapotok, szervi megbetege-
dések, a malignus elváltozások, a hiánybetegségek, a fejlődési rendellenessé-
gek felderítésében és kezelésében a mi medicinánk nyújt sokkal többet, mint a
hagyományos kínai orvoslás.)” (274) A szándék tehát a gyógyítás területének
felosztása, a határok olyan megvonása, amely nem lehetetleníti el a biome-
dicinát, de autonómiát és jelentőséget ad a keleti módszereknek. Vagyis, bár
első ránézésre a két könyv hasonló céllal íródott, e cél elérésének módját igen
különbözően látják a szerzők.
Határmunkálatok tehát nemcsak a tudományok történetében voltak, ha-
nem itt és most is zajlanak: érdekcsoportok, különböző eszmék hirdetői pró-
bálják a történelmi folyamatok során kialakult tudománytérképet átrajzolni, új
területeket kihasítani saját tudományáguk számára, vagy éppen bebetonozni a
fennálló rendet. Esettanulmányaink végére nézzünk egy még ma is zajló nem-
zetközi vitát, amelynek tétje nem más, mint hogy ki is hivatott nyilatkozni a
tudományos tudásról!
A tudományháború
Az utóbbi idők egyik leghevesebb összecsapása nem a tudomány külső határainál

zajlott, hanem a tudósvilág berkein belül. Ebben a konfliktusban egyes termé-
szettudósok azért indítottak támadást bizonyos bölcsészek és társadalomtudósok
ellen, mert úgy vélték, itt a tudomány presztízse a tét: humán kollégáik tudatosan
és hatékonyan rombolják a tudomány társadalmi hitelét azáltal, hogy hamis és
rosszindulatú képet festenek róla. Így ez az eset azért is különös példája a határ-
munkálatoknak, mert a felek által felkínált tudományképek nemcsak eszközei,
hanem sokkal inkább kiváltói voltak a küzdelemnek.
A tudományháború a tudományról szóló viták egy lazán kapcsolódó soro-
zatának összefoglaló neve. Bár lehetetlen pontosan meghatározni, kik között
és miért folyt a háború, az kétségtelennek tűnik, hogy kirobbanása egy csapat
tudós nevéhez fűződik. Ezek a tudósok kifejezésre kívánták juttatni afelett ér-
zett aggodalmukat, hogy az 1990-es évekre tudományos körökben elterjedtté
vált egyfajta posztmodern és relativista atmoszféra a tudomány értékelését il-
letően, és ez az atmoszféra – szerintük – káros hatással fenyeget a tudomány
szélesebb társadalmi megítélésére és támogatottságára nézve. Egy nagy hatású
tanulmánykötetben és néhány konferencián elszánt bírálat alá vették azokat a
szerzőket, akiket felelősnek tartottak a veszély megjelenéséért: baloldali kul-
túrkritikusokat, posztmodern filozófusokat, feminista tudományelemzőket, tu-
dományszociológusokat stb. – vagyis egy igen sokszínű csoportot. Úgy vélték,
a tudomány új keletű bírálói az egész civilizációnkat fenyegető irracionalitás
hagyományát képviselik.
Ugyanakkor más események is jelezték a tudományellenesség ellenségei-
nek színrelépését. Egy nagyszabású amerikai kiállítást (Tudomány az amerikai
életben, 1994) például heves támadások érték amiatt, hogy a tudomány bemu-
tatásakor (túl nagy) hangsúlyt fektet a veszélyekre és a káros hatásokra, és a
szervezők végül cenzúrázni kényszerültek a kiállítást. Hangos vita követte több
tudománytörténeti és tudományszociológiai témájú könyv megjelenését is, me-
lyeket neves tudósok vettek támadás alá „tudományellenességük” miatt. A viták
gyakran nagyobb nyilvánosság előtt zajlottak, és egy szervezett háború frontvo-
nalai kezdtek kirajzolódni.
Hogy közös fórumot teremtsen a megtámadott szerzők számára, a Social
Text című, kritikus szellemű kultúraelméleti folyóirat egyik számát (1996/1–2)
védekezésre ajánlotta fel Andrew Ross, az újság egyik szerkesztője. A heves
támadásokat értetlenül fogadó és a félreértéseket tisztázni kívánó írások között
azonban megjelent egy kakukktojás is. Alan Sokal fizikus cikkében (A határok
áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé) látszó-
lag a posztmodern tudománykritika melletti elkötelezettségének adott hangot,
ám mint a megjelenés után azonnal tudatta, valójában beugratta a folyóirat szer-
kesztőit azzal, hogy egy teljesen értelmetlennek szánt szöveget adott le – ezzel
bizonyítandó, hogy a tudományellenes oldalon nem léteznek kritériumai az ér-
telmességnek. Az eset hatalmas botrányt kavart, és visszhangot kapott világ-
szerte számos vezető napilap címoldalán (New York Times, Observer, Le Monde
stb.) és egyéb fórumokon. Ennek köszönhetően a tudományháború széleskörű
nemzetközi érdeklődés középpontjába került, és a viták alaposan megszaporod-
tak, és gyakran elmérgesedtek.
A fokozott és szélesebb körű érdeklődés újabb erőket vont a vitába mindkét

oldalon. A természettudósok mellé felsorakoztak a tudományfilozófia konzerva-
tívabb képviselői is, míg a tudományszociológia újabb irányzatainak követői a
tudományellenesként megtámadottak között találták magukat. A viták második
hulláma már főként néhány természettudós és néhány szociológus között zaj-
lott, és a kezdetben jellemző vad támadások néha átadták a helyüket az érdemi
párbeszédnek. A rengeteg vádaskodó írás mellett néhány olyan kötet is napvilá-
got látott, amely egyszerre terepet kínált mindkét oldal számára. Ezzel egyide-
jűleg a háború fokozatosan elhalt: miután heves indulatokat korbácsolt és fontos
kérdéseket vetett fel, ám ezeket a kérdéseket nem sikerült elsöprő támadásokkal
megoldani, a nyilvánosság érdeklődését vesztette, és a kedélyek lecsillapodtak.
Az ezredfordulóra a tudományháború már inkább történelem volt, bár győzelem
vagy békekötés nélkül ért véget.
Ez a konfliktus túl szövevényes ahhoz, hogy minden vonatkozását megkí-
séreljük kibogozni, ám ez szükségtelen is volna. A vitákban számos olyan vád
elhangzott, amelyik egyértelműen csak retorikai eszközként azonosítható (értel-
metlen, abszurd, triviálisan elhibázott), és akadnak olyan vitapontok is, melyek
hosszas és aprólékos vizsgálatot érdemelnének (idealizmus, relativizmus, natu-
ralizmus). Mi itt néhány kiragadott kérdést veszünk szemügyre, melyek nem-
csak a határmunkálatok, hanem egész könyvünk szempontjából lényegesek.
Először azt vizsgáljuk meg, mit lehet mondani a tudományról, aztán azt, kinek
szabad mondani, majd azt, hogyan illik mondani ezeket.
A mit kérdése tűnik a legnehezebbnek, ugyanakkor ezen gyorsan túllép-
hetünk. A tudomány védelmezői azt hányják ellenségeik szemére, hogy alap-
vetően félreértik a tudományt, és hamis képet terjesztenek róla. A relativisták
vagy posztmodernek szerint a tudomány nem kitüntetett megismerési forma,
nem objektív és racionális, társadalmi meghatározottságokkal bír, a kulturális
környezet függvényében alakul, és a többi társadalmi tevékenységhez hasonló
cselekvési rendszerként kell rá tekinteni. Íme néhány tipikus kijelentés, amelyet
a tudományháborúban támadás alá vettek:
1. Nincs olyan dolog, hogy a Tudományos Módszer.
2. A modern tudomány napról napra él, sokkal inkább hasonlít tőzsdei
spekulációra, mint a természeti igazság keresésére.
3. A szokásos, fizikai értelemben nem tulajdoníthatunk független léte-
zést se a jelenségeknek, se a megfigyelőnek.
4. A fizikai fogalmi alapjai az emberi elme szabad alkotásai.
5. A tudósok nem találnak rendet a természetben, hanem ők teszik

bele.
6. A modern fizika a hit belső működésén alapul.
7. A tudósközösség tolerálja a megalapozatlan történeteket.
8. Hogy mi számít elfogadható tudományos magyarázatnak, annak
mindig vannak társadalmi meghatározói és funkciói.
A fenti lista azonban nem az, aminek tűnik: nem a tudományellenesek kije-
lentéseinek gyűjteménye (bár akár az is lehetne, mert ők is szoktak ilyeneket
mondani), hanem neves tudósok megállapításainak szinte szó szerinti idézete.
A lista gondos összeállítása Steven Shapin tudománytörténész érdeme, aki azt
akarta vele bemutatni, hogy nem a mit kérdése számít. A határmunkálatok ko-
rábban tárgyalt epizódjaiban láthattuk, hogy a tudományt sokféleképpen le-
het helytállóan jellemezni, akár egymásnak ellentmondó módokon is, annak
függvényében, hogy milyen szempontból és mihez képest vizsgáljuk. Ha eze-
ket a kijelentéseket híres tudósok tették, akik nyilván jól tudják, milyen a tudo-
mány, akkor a szociológusok és bölcsészek nem tévedhetnek nagyot azzal, ha
nagyon hasonló kijelentéseket tesznek.
Sokkal fontosabb tehát az a kérdés, hogy ki állítja ezeket. Tegyük fel, hogy
egy híres focista azt nyilatkozza, hogy a labdarúgásban nem minden a tehetségen
és kitartáson múlik, hanem sokszor egyéb tényezők (anyagi, ismeretségi, hatal-
mi) is szerepet játszanak a pályafutásokban. Az ő szájából mindez beavatásként
hangzik, és akár rosszalljuk a dolgot, akár elfogadjuk, abban biztosak leszünk,
hogy a kijelentéssel nem lejáratni akarja a focit, aminek elismertségét és hírne-
vét köszönheti. Ha azonban ugyanezt egy kívülálló nyilatkozza, akinek semmi
köze a focihoz, akkor hajlamosak leszünk ezt a labdarúgás elleni kijelentésként
értelmezni, kritikaként vagy elutasításként. Ugyanez a helyzet a tudománnyal: ha
egy tudós a tőzsdei spekulációhoz hasonlítja a tudományos kutatást, az másképp
hangzik, mint amikor egy laikus teszi ugyanezt. A tudós megteheti, mert ugyan-
akkor világos, hogy ezzel nem akarja lejáratni a tudományt (kirívó és nyilvánvaló
esetektől eltekintve), a laikus viszont nincs feljogosítva az ilyen kijelentésekre.
„Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el.”
A kinek szabad ezt mondani kérdést azonban nemcsak úgy értelmezhetjük,
hogy ki mondhatja, hanem úgy is, hogy kinek a számára. Bizonyára vannak olyan
oldalai a labdarúgásnak, amelyről a focisták csak egymás között beszélnek, kifelé
nem vagy csak ritkán – ezek a mesterség titkai. Amikor a szociológusok példá-
ul a tudományban ható hatalmi viszonyokat jellemzik, akkor erre a tudósok azt
válaszolják, hogy ezt ők persze mind jól tudják, mégis úgy tűnik, nem szívesen
beszélnek róla. A tudományszociológus Trevor Pinch egy makacs tudományos

kérdés, az ún. napneutrínó-probléma megoldására irányuló kutatásokat vizsgálva
interjúkat készített számos tudóssal, és meglepve tapasztalta, hogy míg a tudósok
szívesen hibáztatják mások szakterületeit a sikertelenségért, addig a saját terüle-
tüket csak furcsa beavatási szertartások kíséretében hajlandók kérdőre vonni – a
magnó kikapcsolása, a közölt információnak vagy a nyilatkozó nevének elhallga-
tására vonatkozó ígéret volt a beavatás feltétele.
Mindez az eddigiek fényében nem meglepő: mivel a tudomány igen költsé-
ges vállalkozás, és művelésének feltételeit a társadalmi környezet biztosítja, olyan
képet érdemes festeni róla – akár a tudomány egészéről, akár szűkebb szakterü-
letünkről –, amelyik alapján érdemesnek tűnik a támogatásra. Néhány szocioló-
gus szerint azonban a probléma éppen az, hogy a túl sok elhallgatás visszaüthet,
ugyanis az emberekben kialakuló tudományképnek – „a biztos válaszok pártatlan
tárháza” – a valódi tudomány nem tud megfelelni a mindennapok tapasztalatá-
ban. Ott, ahol a tudomány léte társadalmi megítélésén múlik, elengedhetetlen,
hogy bizonyos mértékű bepillantást engedjenek a tudósok a tevékenységükbe,
ahelyett, hogy félrevezető mítoszokat kínálnának a nyilvánosságnak. És itt jön
a tudományszociológus a képbe, hiszen az ő feladata éppen az, hogy a (társada-
lom-) tudomány eszközeivel vizsgálja magát a tudományt, és így minél ponto-
sabb, helytállóbb leírást nyújtson róla.
Ez felveti a harmadik kérdést, a hogyan kérdését. A társadalomtudós, aki
gyakran a többi társadalmi tevékenység vizsgálatára kidolgozott eszközökkel
elemzi a tudományt, óhatatlanul hasonlóságokat fog látni tudományos tevékeny-
ség és más tevékenységek között. Számára a tudomány művelése természetes
dolog, olyasvalami, amit az emberek a saját maguk által meghatározott módon
végeznek. A feladat éppen az, hogy feltárjuk a működés szabályszerűségeit és
mechanizmusait. Ezzel szemben a tudósok inkább azt hangsúlyozzák, ami nagy-
szerű a tudományban, ami kitünteti más tevékenységekkel szemben, és ami miatt
tiszteletet és támogatást érdemel. A biológus Lewis Wolpert, aki a tudományhá-
borúban hevesen támadta az egyik szociológiai tudományelemzést (a magyarul
is megjelent Dr. Gólem előzményét, melynek alcíme: Amit mindenkinek tudnia
kellene a tudományról), saját tudománynépszerűsítő könyvének a Tudomány ter-
mészetellenes természete címet adta. E cím mögött az az elképzelés rejlik, hogy a
tudományt kiemelkedő emberek művelik kimagasló, szinte emberfeletti teljesít-
ményeket nyújtva. Pontosan ez az a kép, amellyel gyakran találkozunk a tudósok
által írt népszerűsítő könyvekben: a Tudomány Hősi Mítoszának képe.
Megszoktuk, hogy a tudományt méltassuk – az iskolától a média különböző

fórumaiig –, olyannyira, hogy ha a méltatás hiányzik, akkor azt hajlamosak va-
gyunk rejtett elmarasztalásként értelmezni. Ez az egyik oka annak, hogy a szo-
ciológiai tudományelemzések magukra vonták sok tudós haragját, hiszen ahogy
a természettudomány semlegesen, értékítéletektől mentesen írja le tárgyát, a
természetet, ugyanúgy a tudományszociológia többnyire semleges, nem érté-
kelő leírást kínál a tudományról. A szociológus nem azt akarja kimutatni, hogy
milyen nagyszerű és magasztos dolog a tudomány, hanem meg akarja érteni a
működését. Az általa használt nyelv tárgyilagos, nem értékelő jellegű – ez pedig
szokatlan és sokak számára gyanús a tudománnyal kapcsolatban. Ám fontos
hangsúlyozni (ahogy a szociológus Harry Collins teszi), hogy a pozitív értéke-
lés hiánya nem jelent negatív értékelést, ahogy fordítva, az esetleg megszokott
negatív ítéletek hiánya sem jelent magasztalást. Ha a társadalomtudós semleges
nyelven tárgyalja a tudományt vagy éppen a vallást, akkor azt kritikának veszik
(hiszen elmarad a megszokott magasztalás), ám ha ugyanaz a szociológus sem-
leges nyelven tárgyalja a holokausztot, akkor az mentegetésnek fog tűnni (mert
elmarad a szokásos elítélés). Pedig mindként esetben azt teszi, amit egy tudós-
nak kell: semleges bemutatásra és tárgyilagos előadásmódra törekszik.
A hogyan kérdésére tehát máshogy válaszol a tudós és a tudományelemző:
míg az első célja általában a dicsőítés és népszerűsítés, addig a másik célja a
megértés és magyarázat. Ezek a célok befolyásolják a mit kérdését is: a tudósok
szívesebben beszélnek elsősorban a szép dolgokról, míg a tudományelemzőket
nem vezérli ez a szándék (és többnyire az ellenkezője sem). A tudományhábo-
rú résztvevői az egyik oldalon azt állították, hogy a semleges és kíméletlenül
tárgyilagos leírás mögött ártó szándék rejlik. A kérdés azonban az, hogy nem
árt-e többet a tudománynak, ha megtagadjuk az eszközöket a nyilvánosságtól,
amelyek segítségével minél pontosabban megérthetné a működését.
Úgy tűnik, hogy a tudományháború egyik alapkérdése a kinek szabad kérdé-
se. Amikor a természettudósok szervezett támadást intéztek a bölcsészek ellen
amiatt, hogy azok ártalmas képet terjesztenek a tudományról, akkor elvitatták
a jogot a megtámadottaktól, hogy a tudományról beszéljenek a nyilvánosság
előtt, és ezt a jogot maguk számára követelték. A társadalomtudósok védekezé-
sének tétje a szakma létjogosultsága: ha a tudósok privilégiuma a tudományról
beszélni, akkor nincs szükség azokra a szociológusokra, történészekre és filozó-
fusokra, akik szakmai célként tűzték ki a tudomány elemzését és magyarázatát.
Nem csoda, hogy a határmunkálatok ennyire hevesek voltak: míg egyik oldal a
létét féltette, a másik a saját társadalmi megítélését.
No de mit csináljon az Olvasó?
A fejezet elején feltettük azt a kérdést, hogy mit is tanulhatunk az esettanulmá-

nyokból. Nem gondoljuk azt, hogy a fent bemutatott sokféle és talán szedett-ve-
dettnek tűnő példa után bárki fejében is különös világosság támadna, homlokára
csapna, és felkiáltana: „Értem! Most már tudom, hogy mi a különbség a valódi és
az áltudomány között!” De valamilyen részkövetkeztetésekre talán feljogosítanak
a fenti esetek.
Először is azt próbáltuk a példákon keresztül bemutatni (és ezzel amellett
érveltünk), hogy a határ tudomány és áltudomány között nem van, egyszer s
mindenkorra, hanem lesz valakik által, valamikor. Vagyis, hogy a határokért
meg kell küzdeni és azok térben s időben változnak. Erre mutattunk példákat
és közben végérvényesen letettünk arról, hogy valaha is lehessen kortól, terület-
től függetlenül valamilyen kritériumokat létrehozni, amelyek örökre és tisztán
elkülönítik a jó és megbízható tudást a rossz és megbízhatatlan áltudástól. Ez a
negatív konklúzió tehát igenis fontos „eredmény”, hiszen ezt elfogadva minden
próbálkozás, amely megpróbálja a tudományt és nem tudományt kategorikusan
elválasztani maga is a határmunkálatok részeként értelmezhető!
Az esetek rávilágítottak arra is, hogy a tudománnyal kapcsolatos viták jelen-
tős része a határmunkálatok körébe sorolható: számos dolog, amit egy elismert
vagy épp elismeréséért küzdő ember mond a tudományról, a határok megvoná-
sáról szól. Ezzel természetesen amellett is állást fogaltunk, hogy mint más vitá-
kat, ezeket is lehet elemezni, vizsgálni (sőt értékelni is), és ezek az elemzések
közelebb vihetnek ahhoz, hogy megértsük a határmunkálatok tétjét, az elkötele-
ződéseket és érveket a vitázó felek közt. Egy ilyen elemzés segíthet abban, hogy
ne dogmatikusan vagy pusztán érzelmi alapon válasszunk a felkínált tudásalter-
natívák között, hanem az érvek erőssége alapján.
De mit tegyen egy ilyen helyzetben a türelmes Olvasó, akitől ez a felismerés
egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy idegen, másrészt ennél konkrétabb vá-
laszt szeretne hallani? Vagyis hogyan tud a laikus – aki nem frenológiával, aku-
punktúrával vagy tudományszociológiával foglalkozik hivatásszerűen – saját
véleményt formálni egy vitás (és számára fontos) kérdésben? Tartalmi vizsgálat
helyett lehet az érvelések szerkezetére és formájára összpontosítani.
Szerencsére hazánkban szépen szaporodnak az érvelések elemzésével és
vizsgálatával foglalkozó munkák (elég csak Margitay Tihamér vagy Zentai Ist-
ván munkáira gondolni). A részletes elemzés helyett a következőkben említsünk
néhány egyszerű és általános szabályt!
Az első megvizsgálandó kérdés az, hogy maguk a vitában résztvevő felek

minek tekintik a vitát. Ehhez fontos a vitatípusok valamilyen osztályozása is,
leginkább azok eszközei és céljai alapján. Ha érzelmi konfliktus feloldása vagy
álláspontunk feltétlen elismertetése a célunk, és akármilyen eszközt hajlandók
vagyunk használni, veszekedés típusú vitáról beszélünk. Amikor elfogadott és
nem elfogadott tudásterületek képviselői vitatkoznak (ilyen jellegű műsorok a
TV-ben is szép számmal akadnak), számos esetben a helyzet odáig fajul, hogy
a véleménykülönbség mellett nyílt érzelmi konfliktus is megjelenik. Mindkét
fél érezheti sértve magát. Egy tudós megdöbbenhet azon, hogy hogy merészeli
a másik fél egyáltalán előterjeszteni álláspontját, az általában el nem fogadott
tudásformát képviselő pedig azon, hogy mennyire lekezeli őt a szemellenzős
tudós. Gyakran az ilyen viták személyeskedővé válnak, és az álláspontok mér-
legelése és kritikája helyett a másik földbe döngölése lesz a fő cél. Mit tegyünk
ilyen esetben? Sajnos nem nagyon remélhetjük, hogy egy ilyen vitaszituációban
az érvek vizsgálata tárgyilagos, érzelemmentes módon történik. A legjobb talán,
ha a TV-n más csatornát választunk – ami nem is olyan könnyű, mert az ilyen
viták a nézőt is legtöbbször érzelmi szinten kötik le, éppúgy, mint a szappanope-
rák, ahol kedvünkre dühösek lehetünk a buta s korlátolt szereplők arroganciája
vagy éppen sutasága miatt. Annál is nehezebb a helyzet, mivel jó eséllyel a többi
adón is hasonló vitákat láthatunk, de ott legalább nem magukat tudósnak tartó
(általában nem túl vonzó) férfiak, hanem csinos nők veszekednek az őket meg-
csaló szintén csinos férjeikkel.
A veszekedés típusú vitákból tehát kevés reménnyel tudjuk meg, hogy ho-
gyan jó döntenünk, még ha az ilyen parázs viták nagy nézőszámot vonzanak
is – és gyakran nem titkolt célja a szervezőknek, hogy ilyenné tegyék a vitát.
Rutinosabb fellépők általában ügyelnek arra, hogy ne ilyenné váljon a vita, ha-
nem megmaradjon úgynevezett törvényszéki tárgyalás típusú vitának. Ilyenkor
a felek felismerik, hogy nem egymás, hanem egy harmadik fél (a publikum)
meggyőzése a cél. A politikusi viták tipikusan ilyenek, és mivel a tudomány
határainak megvonása nem kis mértékben politikai kérdés, ez a vitatípus na-
gyon gyakori a határmunkálatok esetén. Fontos azonban felismernünk, hogy a
felek célja az ilyen határmegvonó vitákban nem feltétlenül az igazság kiderítése
– még ha ezt is állítják –, hanem a „szavazó”, a potenciális páciensek, leendő
diákok, pénzforrások vagy a nyilvánosság támogatásának megszerzése. Érvelé-
sükben ugyan lehetnek erősek az érvek (olyanok, amelyek jól alátámasztják az
álláspontjukat), a fő szempont mégis a hatásosság. A hatásosság azonban csak
az üzenet befogadóira tett hatást értékeli, vagyis arról ad tájékoztatást, hogy mit
tartanak a nézők/hallgatók meggyőzőnek, nem azt, hogy mi tudja jól megala-
pozni az álláspontunkat. Sajnos ugyanis számos olyan módszer van, amivel egy
nézetet vonzóvá lehet tenni, és mindegyikünk hajlamos bizonyos hibás, de jól
hangzó érveket elfogadni. Erre rengeteg példát találunk a meggyőzéspszicho-
lógiai irodalomban, de már az ókor rétorai is hatalmas ismeretanyaggal rendel-
keztek azt illetően, hogy hogyan lehet manipulálni másokat. Ilyen esetben mit
tegyünk? Alapvető, hogy felismerjük a vita típusát és a résztvevő felek szándé-
kait. Amennyiben ez megtörtént és elfogadtattuk magunkkal azt is, hogy nem
vagyunk tévedhetetlenek, általában sokkal könnyebben vesszük észre azt, ami-
kor valaki csúsztat vagy kikerüli a neki szegezett kérdést, a másik személyét tá-
madja annak álláspontja helyett, stb. Így szintén szép számmal találunk példákat
arra, hogy hiedelmekre vagy morális hozzáállásra hivatkozással egy véleményt
alátámasztottnak tekintenek. Van, aki szerint azért helyes egy álláspont, mert
régi (pl. egy több ezer éves megismerési mód), van, aki szerint mert új (a leg-
újabb tudományos eredmény), holott ezek önmagukban nem alapozzák meg a
véleményt. Van, aki szerint véleménye logikusan következő, tehát igaz (holott a
logika nem azzal foglalkozik, hogy igazak-e a kijelentések), van aki szerint egy
álláspontot azért kell elfogadni, mert így természetes (lásd a keretes szöveget).
A jutalmazás vagy büntetés kilátásba helyezése is érvelési hiba („Aki nem érti
ezek után, hogy miért van igazam, az vagy vegyen hallókészüléket, vagy járja
újra az általános iskolát.”), de a tudományos(kodó) érvelések is gyakran ide tar-
toznak, a statisztikák helytelen alkalmazása, torzított bemutatásuk vagy túl ál-
talános konklúziók levonása. Mindenesetre ezek a vitaszituációk sem ideálisak
arra, hogy a segítsenek jó döntések meghozatalában.
A természetre hivatkozás
A természetre hivatkozásra jó példa a homoszexualitás elvetése azért, mert

az állatvilágban nincs homoszexualitás, és ami nem természetes, az az em-
beri közösségekben is üldözendő. Ilyen érveknél legtöbbször az igazságtar-
talom is hagy kivetnivalót maga után (a 2003-as biológiai IgNobel-díj nyer-
tese egy homoszexuális nekrofiliát gyakorló vadkacsa aktusát fényképező
tudós), de még fontosabb, hogy a premissza nem alapozza meg a konklúziót:
miért kellene fajunknak mindenben úgy tennie, mint bármely más fajnak?
Ugyanilyen naturalisztikus hibába (vagyis abba a hibába, hogy a termé-
szet vélt vagy valós működése miatt gondoljuk, hogy embereknek így vagy
úgy kellene viselkedniük) esik azonban az a próbálkozás, amely az állati
homoszexualitás bemutatásával próbálja legitimálni az emberi homoszexua-

litást. A kuruc.info híre szerint „Mint az állatok – perverz kiállítás buzeráns
pingvinekkel és majmokkal”. Az oslói kiállítás létrehozói „így kívánják
bizonyítani, hogy homárnak lenni természetes dolog. Ahogyan – e logika
mentén – büdösnek és rasszistának lenni is az.”
Sajnos a mai mediatizált világban ritkák az úgynevezett tényfeltáró viták a tu-

domány határaival kapcsolatban, ahol a résztvevők célja az „igazság” kideríté-
se. A felek legtöbbször túlságosan elkötelezettek saját álláspontjaik mellett ah-
hoz, hogy azokat feladják, amennyiben meggyőző érvekkel találkoznak, és nem
keresik a közös megoldásokat (mint például, hogy hogyan lehetne a biome-
dicinát és bizonyos alternatív orvoslási technikákat a lehető leghatásosabban
ötvözni). És ez teljesen érthető is: az asztrológus és az asztronómus is éve-
ket fektetett abba, hogy a szerinte fontos és jó világmegismerési módot elsajá-
títsa. Ráadásul a részt vevő felek gyakran olyan különböző világképeket fo-
gadnak el, amelyek között még a legjobb szándék esetén is nehéz párbeszédet
kezdeményezni, nem hogy azt fenntartani és eredményeket elérni. Pedig a tény-
feltáró jellegű viták tudják a leghasznosabban elősegíteni azt, hogy jó döntést hoz-
zunk az adott kérdéssel kapcsolatban.
A fent bemutatott vitatípusok ritkán jelennek meg tisztán. A legtöbb vita ke-
verten tartalmazza ezeket a típusokat. Sőt gyakran az ún. üzleti tárgyalás típusú
vita elemei is fellelhetők, amely fő célja nem az igazság, hanem valamilyen
kompromisszum elérése (például a kevésbé elfogadott fél dicséri az elfoga-
dott tudomány eredményeit, de cserébe kis megértést/pénzt/műsoridőt kér). A
vita fő csapása ugyanakkor az esetek többségében elég jól felmérhető annak
alapján, hogy a felek mennyire a megoldást keresik, mennyire diabolizálják el-
lenfelüket és milyen mértékben próbálnak nagy általános kijelentések („Ez az
egész butaság!”) helyett lokális, jól megvitatható kérdésekre fókuszálni.
A viták dinamikájának vizsgálata sokszor segíthet. A megbeszélés jól kö-
rülírt téma vagy probléma megoldását kísérli meg. A cél valamilyen hiba kikü-
szöbölése. Mivel a tudomány határainak kérdésében gyakran nagyon nagyok
a különbségek, ilyen vitára leginkább akkor számíthatunk, ha valamennyire
közeli tudományterületek vitatkoznak (pl. egy daganatos betegség kezelé-
séről a biomedicinán belül található alternatívák között). A vita ilyenkor a
feladat leszűkítésétől a közösen elfogadható megoldás megtalálása felé moz-
dul el – nem várható eget rengető eredmény, de megnyugtató válasz egy
pontosan megfogalmazható kérdésre igen. Túlságosan gyakori a másik

véglet, amikor a vita polémikus vitává válik. Ez a tudományos módszerek vagy
preferenciák olyan különbségéből származik, amelyek szinte lehetetlenné te-
szik a közös megoldást. Különösképpen mivel a résztvevők általában eltérően
vélekednek arról, hogy mely pontok megváltoztatásával oldható meg a vita, az
ilyen jellegű helyzetekben az ellentétek nem oldhatók fel az álláspontok ös�-
szemérhetetlensége folytán (paradigmatikusak az ellentétek), és az ilyen vita
dinamikája a kezdeti nézetkülönbség növekedésével jár, a felek egyre kevesebb
dologban értenek egyet és egyre nagyobb marhaságnak gondolják a másik teljes
nézetrendszerét. Köztes helyet foglal el a kontroverzia, ahol leggyakrabban a
kezdeti probléma kapcsán a vita ugyan továbbterjed jóval nagyobb hordere-
jű kérdésekre is, beleértve a probléma kialakulásának okát és megoldásának
módját, azonban ezzel nem ellenségességet szül, hanem a két nézet mélyebb
alapfeltevéseinek napvilágra hozatalát segíti. Nagyon hasznos lehet az ilyen
vita, amelynek dinamikájára a konstruktív problémaeltolódás jellemző. A sok-
rétű vita túlmutat az eredeti kérdés megválaszolásán, de a különbségek nem
akkorák, hogy az álláspontok bebetonozódjanak és a felek makacsul a maguk
igazát hajtogassák.
Természetesen a mindennapok során éppen minket érdeklő kérdésekről
sajnos ritkán rendeznek tévévitát. A tudomány határainak problémáját legtöbb-
ször akkor tapasztaljuk meg, amikor a kezünkbe nyomnak egy szórólapot, egy
barátunk mesél valamilyen különös esetet, vagy egy könyv akad a kezünkbe,
amelynek megbízhatóságát nem tudjuk megítélni. Ilyenkor sokkal nehezebb
helyzetben vagyunk, mert még csak nem is látjuk a „másik felet”, aki vitába
szállna a kérdéses állásponttal. És szembesülünk azzal, hogy alapvetően infor-
mációhiányos állapotban vagyunk az adott kérdéssel kapcsolatban. Ami még
rosszabb, arról sincsen megbízható információnk, hogy hogyan lehetne meg-
bízható információt szerezni.
Általában nem magunkban keressük ilyenkor a hibát. Sőt, a szerzők véle-
ménye szerint nem is mi, boldog életre vagy legalább életben maradásra törekvő
állampolgárok vagyunk a felelősek. De akkor kik? Milyen módon (nem) jut el
hozzánk az ismeret és ennek milyen előnyei (hátrányai) vannak? A következő
fejezet ezt a kérdést vizsgálja, először a megismerés formáit áttekintve, majd
specifikusan a nyilvánosság tudományképének vizsgálatával.
12. fejezet
A tudomány és a nyilvánosság
„Hogy bebizonyítsam önöknek, hogy az ember

alapjában véve a jóindulatú állatok fajához tar-
tozik, emlékeztetném önöket arra a tényre, hogy
mennyire hiszékeny volt nagyon sokáig. Csak
mostanára, tehát nagyon későn, lett bizalmat-
lan állat, önmaga hallatlanul nehéz leküzdése
révén – igen! az ember most gonoszabb, mint
valaha.” – Nem értem a következőt: Miért lenne
most bizalmatlanabb és gonoszabb az ember? –
„Mert most már egy tudomány birtokában van
– tudományra van szüksége!”
Friedrich Nietzsche
Ebben az utolsó elemző fejezetben kiderül, hogy az emberek többnyire azért gondolnak
igaznak valamit, mert azt mondták nekik – és hogy ez nem baj. Megvizsgáljuk, hogy
miért kellene bízni kedvenc ismeretforrásunkban, a tudományban, és azt is, miért nem.
Könyvünk központi kérdése végre értelmessé válik, amikor a tudomány és a nyilvános-
ság kapcsolatát elemezzük. Ez ugyan egy sor újabb problémát fog felvetni, melyet meg
sem kísérlünk megoldani, de örülünk, hogy legalább eljutottunk az érdemileg talán meg-
válaszolható kérdésekhez.
Ahogy eddig számos alkalommal láthattuk, a tudomány és nem tudomány köz-

ti határvonal elsősorban nem a tudósok számára probléma, hiszen ők könnyen
megállapítják a saját szakterületükön, mi számít tudománynak és mi nem. (Bár
természetesen ők is határmunkálatokra kényszerülnek időnként, amikor szakte-
rületek kompetenciái vagy módszerei kerülnek összeütközésbe.) A laikusok vi-
szont könnyen szembesülhetnek azzal, hogy dönteniük kell, a rivális tudásformák
közül melyikben bízzanak. Ilyen esetekben a tudósok azt mondják nekik, hogy
a tudomány a riválisaihoz képest igazabb, objektívebb, racionálisabb, egyszóval
megbízhatóbb, mert amit a tudomány tud, azt jobban tudja, és ha mi is azt tudjuk,
amit a tudósok tudnak, akkor a legtöbbet tudjuk, amit tudhatunk egy adott időben
egy adott dologról.
A közlés alapú tudás
De honnan tudjuk egyáltalán azt, amit tudunk? Mindazt az ismeretet, amiről úgy
gondoljuk, hogy tudjuk, különböző forrásokból szerezzük. Például megtapasz-
talunk dolgokat: tudom, hogy süt a nap, mert kinézek az ablakon, és látom. Az
érzékszerveim folyamatosan ismereteket szolgáltatnak. Vagy kikövetkeztetünk
dolgokat: bár nem látom az eget, mert egy létrán állok a szobámban, de azt lá-
tom, hogy lent az utca nagyon fényes, az árnyékok élesek, és az emberek nap-
szemüvegben járkálnak – mindebből arra következtetek, hogy süt a nap. Bizonyos
ismeretek megfelelő összekapcsolása elegendő ahhoz, hogy új ismereteket sze-
rezzünk tudatos vagy önkéntelen gondolatmenetek segítségével. Vagy elhiszünk
olyan dolgokat, melyeket mondanak nekünk: tudom, hogy süt a nap, mert bár egy
ablaktalan helyiségben vagyok, de a belépő barátom azt mondja, hogy odakint
szikrázó napsütés fogadna, ha kimennék. Ráadásul sokszor azért tudunk dolgokat,
mert emlékszünk rájuk: tegnap sütött a nap, hiszen láttam. Ismereteink többségét
emlékezetünkből hívjuk elő, ez azonban csak másodlagos forrás: csak arra tudunk
emlékezni, amit már tudtunk korábban, legalábbis feltéve, hogy emlékezetünk
nem csap be minket. Mindenesetre a három, a filozófusok által a legfontosabbnak
tartott elsődleges tudásforrás a tapasztalat, a következtetés és a közlés.
Ha összevetjük ezeket a tudásszerző mechanizmusokat, azt látjuk, hogy nem
egyforma mértékben tartjuk őket megbízhatónak. Tegye fel az olvasó a követ-
kezőt: tudja, hogy a nemrég befejeződött focimeccsen a magyar csapat legyőzte
a brazilt. Ez elég meglepő ahhoz, hogy elgondolkodjon: honnan is tudja? Példá-
ul onnan, hogy megtapasztalta (és emlékezik rá): ott volt a meccsen és mindent
látott. Vajon ekkor tévedhetetlen a tudása? Természetesen nem: ahogy a filo-
zófusok minden nemzedéke figyelmeztet bennünket, az érzékszervi tapasztalat
tévedhet, csalóka lehet, és elképzelhető, hogy a meccsen rajongói hallucináció,
tömeges hipnózis vagy egyszerű részegség áldozata lett. Bár mindez lehetséges,
az esetek túlnyomó többségében nem kérdőjelezzük meg az érzékszervi tapasz-
talatot, ha csak nincs rá nyomós okunk. Vagy onnan tudja a meccs eredményét,
hogy kikövetkeztette: nem volt bent a stadionban, de azt látta, hogy a magyar
12. fejezet – A tudomány és a nyilvánosság 309
rajongói tábor örömmámorban hagyja el a helyszínt, a brazil pedig leverten,

és ebből következik a fenti ismeret. Persze ez sem tévedhetetlen: elképzelhető
(az előbb felsorolt hibaforrásokon kívül), hogy helytelenül okoskodok, mert a
magyar szurkolók a döntetlennek örülnek, vagy annak, hogy verekedés tört ki a
pályán, és lefújták a meccset – ám kellő körültekintéssel, sok ismeret alapos fi-
gyelembevételével a következtetés is megbízható forrás lehet. A harmadik eset-
ben onnan tudja a meccs eredményét, hogy valaki azt mondta. Ám ez a forrás
nemcsak hogy nem tévedhetetlen, hanem egyenesen megbízhatatlan: hány em-
bernek hinnénk el, ha azt mondaná, hogy a magyar focicsapat éppen megverte a
brazilt? A másik ember tévedhet, hazudhat, tréfálhat, találgathat – inkább bízom
a saját szememben és eszemben.
Nem csoda, hogy a filozófiai hagyomány általában megvetette a közlés ala-
pú tudást, és a modern gondolkodók a megbízhatóbb források, a tapasztalat és
a következtetés tanulmányozásához fordultak. A tudományt sokan annak példá-
jaként látták, ahol leginkább sikerül megzabolázni mind a tapasztalatot (óvatos
kísérletekbe öntve), mind a következtetéseket (logikai, matematikai és mód-
szertani szabályokkal), hogy a tudomány a legbiztosabb tudás tárháza legyen.
Ezzel összhangban a tudományfilozófia klasszikus iskolái is a logika (téved-
hetetlen következtetés) és a „megfigyelési mondatok” (nyelvi formába öntött
közvetlen tapasztalat) viszonyát boncolgatták (és erről beszéltünk is eleget a
3. fejezetben). A tudományban semmit sem fogadunk el bemondásra, mindent
maximálisan ellenőrizni kell.
Mindez persze szép, ám ha saját magunkba nézünk, és megkérdezzük, fő-
ként honnan származik a tudásunk, akkor be kell ismernünk, hogy ismereteink
túlnyomó többségének forrása a közlés ilyen vagy olyan formája. Tudunk egy
csomó dolgot kultúránk történelméről, de persze nem voltunk ott a régmúlt ese-
ményeinél, hogy megtapasztaljuk őket, és arra sincs elég alapunk, hogy magunk
kikövetkeztessük a történelem menetét. Sokat tudunk olyan helyekről, ahol so-
sem voltunk, olyan emberekről, akikkel sosem találkoztunk. Kisebb vagy na-
gyobb mértékben rendelkezünk tudományos műveltséggel is, pedig hányan
láttunk már élő dinoszauruszt, DNS-molekulát, elektront vagy fekete lyukat?
Ezeket a dolgokat nemcsak hogy nem tapasztaljuk, hanem következtetni sem
tudunk létükre, hisz mi alapján tennénk? Mégis elhisszük, amit mondanak róluk
a szülők, az iskolai tanárok, a tankönyvek, az újságok, a televíziós szakértők,
az orvosok, a fogorvosok, a gyógyszerészek és a fitness-edzők. Hétköznapi
ismereteink jórészt közlésből származnak, tudományos tudásunk pedig teljes
egészében. Mert hiszen még a ritkán látott kémiai kísérletek esetén is el kell
hinnünk a tanárnak (vagy a könyvnek), hogy épp redoxi-reakciót látunk vagy
nukleofil szubsztitúciót, és a botanikai kirándulásokon is megmondják a nö-
vényre, hogy ez itt a gilisztaűző varádics, ez meg itt egy szümcső. Ha kivon-
nánk a tudáskészletünkből mindazt, amit nem személyesen tapasztaltunk
meg vagy következtettünk ki – mint ahogy az újkori gondolkodók biztattak
minket –, akkor szánalmasan kevés maradna: nagyjából annyi, mint azok-
nál a fejlettebb állatfajoknál, melyeknél a kommunikáció alapú tanulás nem
játszik komoly szerepet.
Vegyük észre, hogy mindez nemcsak a laikusokra igaz, hanem jórészt a
tudósokra is, akik tudományos ismereteik nagy részét szintén közlés útján sajá-
tították el. Annak az ismeretanyagnak a többségét, melyre képzésük során szert
tettek és amelyet a későbbiekben felhasználnak, sosem tapasztalják meg vagy
következtetik ki maguktól. A mai kísérletek elvégzése és az elméletek felállítása
óriási szakértelmet és erőfeszítéseket követel, és a legaktívabb tudósok is csupán
néhány kísérlet vagy elmélet születésénél bábáskodhatnak, a többit pedig közlés
alapon átveszik másoktól. A tudományszociológus Bruno Latour erre használja
a fekete doboz fogalmát: a tudomány legtöbb elmélete, eljárása és berendezése
olyan bonyolult, hogy felhasználói általában nem lennének képesek egészében
áttekinteni, de erre nincs is szükség mindaddig, amíg az jól működik a felhasz-
nálások során. Vagyis ezek fekete dobozokként vesznek részt a kutatásban és
az új tudás előállításában: tudjuk, hogy milyen felhasználási mód esetén mit
várunk tőlük, de nem izgat minket, hogy pontosan hogyan és miért is működ-
nek. Az egyes tudósnak csak egy-két ilyen dobozba van részleges betekintése,
a többit bizalmi alapon elfogadja. Lehet, hogy a tudományban nincsenek végső
dogmák, és mindent maximálisan ellenőriznek, de ez legjobb esetben is csak az
egész gépezetre vonatkozik, nem az apró fogaskerekekre: a tudósok összessége
képes mindent ellenőrizni, az egyes tudós nem.
Ha bemegyünk a laboratóriumba, ahogy Latour és más, antropológiai ér-
deklődésű tudományelemzők teszik, és megkérdezzük a tudósokat, hogy az ál-
taluk használt eszközök – berendezések, számítógépes programok, numerikus
számítási módszerek, segédelméletek stb. – hogyan működnek, akkor persze
válaszokat is kapunk. Ám a gyermeki naivitással – és kellő szakértelemmel
– megáldott türelmes kérdező számára hamar kiderül, hogy a tudós sem tud
mindent. Előbb-utóbb megvonja a vállát, és közli, hogy ez nem pontosan az ő
szakterülete, és kérdezzük meg a technikust, a programozót, a matematikust,
az elméleti szakembert, ha van rá jó pár évünk, hogy mindent pontosan meg-

értsünk. A tudós abból építkezik, amiket mások már összeraktak, és senki sem
lenne képes az egész épületet teljes egészében, az alapokról felépíteni. Prakti-
kus alapon fogad el sok mindent: eddig kiállta a próbákat, miért kellene benne
kételkedni folyton? Ráadásul mások ezt már alaposan végiggondolták, és én
elhiszem, hogy az eredmény, amire jutottak, az helyes.
Könnyen adódhat az ellenvetés, hogy bár az egyes tudósok közlés alapon,
átláthatatlan fekete dobozként fogadják el a tudásuk legtöbb elemét, de minden
tudáselem esetén volt valaki, aki azt kidolgozta, és nem bizalmi alapon, hanem
tapasztalat és következtetés útján fogadta el. Végső soron tehát minden tudás
a megbízható, egyedi forrásokból származik! Vegyük észre azonban, hogy at-
tól még nem lesz valami tudományos ismeret, mert valaki megfogalmazta. A
közösségi jóváhagyást és elfogadást megelőzi a megvitatás fázisa, amelyben
– Latour elnevezésével élve – a tudományos állítás modalitások kíséretében je-
lenik meg (lásd alább). Tehát ahhoz, hogy valamit elfogadjunk, közösségi me-
chanizmusok szükségesek – ezt bővebben kifejtjük a későbbiekben –, és nem
elegendő az egyedi tudós szorgos tapasztalata és logikája.
Mindez akkor válik nyilvánvalóvá, ha egy fekete dobozról kiderül, hogy
bizonyos esetekben mégsem úgy működik, ahogy kellene. Ekkor a tudósok ha-
talmas munkával kicsomagolják a kérdéses fekete dobozt, hogy megtudják, me-
lyik részlete okozza a problémát, hol van a hiba. Ha a probléma makacs, akkor
újra át kell gondolni az összes (vagy a legtöbb) részletet az alapoktól, és ehhez
sokuk szakértelmének kitartó együttműködésére van szükség. Ilyenkor világo-
san látszik, hogy milyen mértékben vannak ráutalva egymás közléseire – ezen
közlések dinamikája hozza létre azt, amit a tudományban tudásnak nevezünk.
Mindezek alapján látható, hogy a közlés alapú tudást nem érdemes lenézni
és figyelmen kívül hagyni, hanem éppen ellenkezőleg, behatóan tanulmányozni
kell akkor, ha meg akarjuk érteni, miért tudjuk mindazt, amit ma tudunk. Erre
a filozófusok is felfigyeltek, és ma élénk érdeklődés övezi a közléseket, melyet
szakszóval testimóniumnak (kb. tanúvallomás, tanúbizonyság) neveznek. Úgy
találták, legalább két fontos feltétele van annak, hogy elfogadjunk egy közlést.
Az egyik az, hogy összhangban legyen eddigi tudásunkkal, azaz ne mondjon
ellent korábbi ismereteinknek. Ha valaki beszámol arról, hogy látta az öcsémet
sétálni az utcán, nem fogok rögtön kételkedni, de ha azt mondja, hogy látta a
nővéremet repülni a házak felett, komoly kételyeim lesznek. Ha arról hallunk,
hogy a brazil focicsapat legyőzte a magyart, nagyobb eséllyel fogadjuk el az

információt megbízhatóként, mint amikor ennek az ellenkezőjéről értesülünk.
A tudomány időnként furcsa, hétköznapi tudásunknak ellentmondó megállapí-
tásokat tesz: a Föld kering a Nap körül, a világegyetem tágul, az anyag apró
építőkövekből áll, melyeknek helyét és sebességét lehetetlen egyszerre ponto-
san megállapítani. Ugyanakkor hozzászoktunk ahhoz, hogy elfogadjuk ezeket a
kijelentéseket, mert szinte mindenki, aki a hétköznapjainkban hiteles informá-
cióforrásnak számít, azt mondja nekünk, hogy fogadjuk el ezeket. Arra lettünk
szocializálva, hogy higgyünk a tudománynak, bármit is mond. (Mindez azon-
ban érvényes más korok és kultúrák világképeire is.)
A másik feltétele annak, hogy higgyünk egy közlés hitelességében, éppen
az, hogy megbízhatónak tartsuk a közlőt. Kevésbé hiszünk annak, aki gyak-
ran füllent, szokása megviccelni másokat, vagy csak figyelmetlen és kevéssé
körültekintő. Emellett jobban megbízunk annak a közlésében, akit szakértőnek
tartunk az adott területen: ha sportőrült öcsém és könyvmoly nővérem véle-
ménye eltér a meccs eredményéről, öcsémre fogok hallgatni. Mégis, leginkább
a sportújságot vagy a tévé, rádió sporthíreit tartom megbízhatónak a kérdés-
ben – nem azért, mert az újságíró vagy a hírbemondó olyan őszinte fickó,
hanem mert intézményként bízunk meg a médiafórumokban. Tudjuk, hogy
ezeket a hírcsatornákat éppen azzal a céllal hozták létre, hogy megbízható in-
formációt közöljenek. Így nekik is érdekük, hogy ne veszítsék el a közönség
bizalmát, és ezért intézményes ellenőrzés mellett, szakértők közreműködésé-
vel, maximális körültekintéssel tájékoztassanak. Persze tévedhetnek, sőt időn-
ként szándékosan félrevezethetnek, mégis, az adott témában nem ismerünk
megbízhatóbb ismeretforrást.
A tudományban is intézményként bízunk meg. Nem kell azt gondolnunk,
hogy az egyes tudósok okosabbak vagy őszintébbek másoknál (bár van, aki
így gondolja, és van olyan tudós is, aki szeretné, hogy a laikusok így gondol-
ják), hanem elég feltennünk, hogy ami összességében „kijön” a tudományból,
az megbízható. Míg megtörténhet, hogy megrendül a bizalmunk bizonyos in-
tézményekben, például egy ország egészségügyi, oktatási vagy rendfenntartó
rendszerében, addig a tudomány közkeletű bizalomnak örvend. De azon felül,
hogy ezt kezdettől fogva belénk nevelték, vajon mennyi okunk lehet bizakodni
a tudományban?
Miért bízzon a laikus a tudományban?
Talán ez a legfontosabb kérdés, ami felvetődik a tudományok és áltudományok

problémája kapcsán. Azt gondoljuk, rengeteg érvet lehetne felhozni amellett,
hogy bízhatunk a tudományban, és amellett is, hogy nem. Ebben a könyvben
is számos indokot láthattunk mindkét oldalon, közülük olyanokat is, melyeket
gyakran szoktak felhozni, ám szerintünk mégsem jó indokok. Nem azért bíz-
hatunk a tudományban, mert objektív és racionális, hiszen vagy nem az (a szó
szigorú értelmében), vagy ha igen, akkor más is az (lazábban értelmezve). Nem
azért bízhatunk benne, mert biztos és tévedhetetlen, ugyanis egyáltalán nem az.
Nem azért bízhatunk benne, mert sikeres – miközben talán pont azért sikeres,
mert annyira bízunk benne. Mégis, úgy gondoljuk, jó okunk van bízni benne,
és ez az eddig elmondottakból már kiderült – itt csak összefoglaljuk az általunk
legfontosabbnak tartott érveket.
A tudomány intézményrendszere azzal a funkcióval bír a társadalomban,
hogy tudást állítson elő. Ebből a célból jött létre, ennek megfelelően fejlődött, és
az évszázadok során igen hatékony mechanizmusokat fejlesztett ki ennek eléré-
séhez. Rendívül fontos a modern tudomány kísérleti jellege, matematikai beál-
lítódása vagy fogalmi következetessége, ám intézményes szinten nem ezekben
rejlik a hatékonysága, hanem szigorú minőségellenőrzési szokásaiban. A tudo-
mányos ismereteket sokan és módszeresen ellenőrzik annak érdekében, hogy a
tévedés esélyét minimálisra korlátozzák. Ez nem is egyszerűen szokás kérdése,
hanem a tudományos intézményrendszer egyik alapvető szerkezeti eleme: a tu-
dományos kommunikáció intézményes formái ezen elv mentén szerveződnek.
Ez a kutatási pályázatokkal kezdődik: ha egy tervezett kutatás nem elég
színvonalas, akkor nem kap támogatást. Mivel a támogatásokról szakértők be-
vonásával döntenek, az első és egyik legnehezebb lépés – a támogatás meg-
nyerése – már szakmai ellenőrzés függvénye. Ha ez sikerül, akkor a kutatás
menetét kutatási beszámolók által ellenőrzik a munka során: vajon minden a
tervek szerint halad-e, vagy szükség van újabb döntésekre (pl. a kutatás meg-
hosszabbításáról vagy leállításáról). Amikor végül megvannak az első eredmé-
nyek, akkor ezeket szakmai konferenciákon szokás közzé tenni először, ahol
egy nemzetközi kutatói csoport, gyakran a terület élvonala előtt kell helytállnia
a kutatást bemutató tudósnak. Itt azonnali visszajelzések érkeznek a kutatás ér-
demeire vonatkozóan, és jórészt kiderül, érdemes-e a kutatás közlésre, illetve
hol kell még tovább dolgozni, pontosítani, finomítani rajta. Végül megszületik a
cikk is, és ez kikerül a szélesebb közönség elé, ha és amennyiben a szaklap szer-

kesztői és a felkért szakértők elég színvonalasnak (és persze újnak, fontosnak)
találják. A tudományos „termék” előállítása tehát hosszú és szigorú szakmai
ellenőrzésnek kitett folyamat.
A keletkező cikkek viszonylag nyílt lapokkal játszanak. Az előző fejezetben
láttuk, hogy a tudományos szöveg stílusa olyanná fejlődött az idők során, hogy
maximálisan szolgálja az áttekinthetőséget: pontos, az irodalmi változatosságtól
mentes, szabványosodott kifejezésformákat használ, kerülve a személyes jel-
leget és a kifejezés öncélúságát – arra törekedve, hogy a szöveg teljesen „át-
látszó” legyen, és maximálisan láthatóvá tegye az információt. A szakcikkek
szerkezete is ezt a célt szolgálja: a mondanivaló néhány sorban kivonatolható
a gyors tájékozódás kedvéért, a kutatás előzményei, a használt módszerek, az
elért eredmények és az ezekből levont következtetések mind-mind egymástól
elkülönülten, világosan tagolva jelennek meg, a kutatásban felhasznált irodalmi
tradíció pedig különállóan és áttekinthetően kerül megjelölésre. A cél az, hogy
a tartalom világosan hozzáférhető legyen a hozzáértő olvasó számára. Hiszen
a szakcikkek nem a nagyközönségnek íródnak, hanem a kollégának, akiknek
nemcsak a figyelmét kell megragadni gyorsan és hatékonyan, hanem akiket
meg is kell győzni a kutatás érdemeiről.
Ha egy kutatás kiállta mindazt a próbát, ami a cikk megjelenéséhez vezet,
akkor kezdődik a legfontosabb és legtehetetlenebb küzdelem: várni arra, hogy
a szakma felfigyeljen rá, további cikkekben elfogadja, megvitassa vagy bírálja
– bármit, csak hivatkozzon rá. Ugyanis nem akkor válik valami tudományos tu-
dássá, az ismeretkészlet részévé, amikor leközlik – hiszen az 5. fejezetben láttuk,
hogy a cikkek többségére sohasem hivatkoznak –, hanem amikor elfogadják és
támaszkodnak rá. Latour modalitásnak nevezi azt, ahogyan egy tudós kifejezi
viszonyát az általa idézett vagy felhasznált állításhoz, ami lehet pozitív (elfoga-
dó) vagy negatív (megkérdőjelező). Egy állításnak a „végső” (vagy legalábbis
időleges) elfogadáshoz modalitások során kell átmennie az irodalomban: „XY
azt állította, hogy [állítás]”, „ha feltesszük, hogy [állítás], akkor…”, „eredmé-
nyünk összhangban van azzal, hogy [állítás]”, és így tovább. Előbb-utóbb vagy
eltűnik maga az állítás, mert a közösség kritikai vita után elveti, vagy eltűnnek a
modalitások, ugyanis igazságát elfogadják, és tényként (nem pedig állításként)
hivatkoznak rá. Ekkor az állítás egy fekete doboz része lesz: a mögötte álló
érvek, kutatások kikerülnek az érdeklődésből, és elfeledetten rejtőznek a háttér-
ben mindaddig, amíg a figyelem valamiért újra rájuk nem terelődik.
A tudományra tehát valóban jellemző a rendkívül hosszadalmas és körül-

tekintő minőségellenőrzés, ami szerkezetéből és működési felépítéséből kö-
vetkezik. Ez az intézményes ellenőrzés persze nem tévedhetetlen, és nem is
mentesíthető a többnyire nemkívánatosnak tekintett tényezők (érdekek, hatalmi
viszonyok stb.) befolyásától – de mégis, összességében van annyira hatékony,
amennyire a fejlődés üteme mellett lehetséges. Úgy gondoljuk, leginkább talán
ezért érdemes bíznunk a tudományban – mert az válik benne tudássá, ami kiállt
minden, az ésszerűség határain belül megfogalmazott kritikát (ahogy Popper
szeretné), és helytállóságát bizonyította azzal, hogy sikeresen felhasználták to-
vábbi kutatásokban (ahogy Lakatos kívánta).
Miért ne bízzon a laikus a tudományban?
Ugyanakkor nem árt óvatosnak lenni. Jó okunk van arra is, hogy ne bízzunk a
tudományban, és az eddigiekből talán már ez is kiderült. Ám, ahogy a bizalmi
oldalon elvetettük az erények egy részét, itt is szeretnénk leszögezni, hogy nem
azok miatt a gyarlóságok miatt kellene bizalmatlannak lennünk, amiket sokan
a tudomány szemére hánynak. Vagyis nem azért, mert időnként téved, hibázik,
vagy mert nincs egyértelmű és üdvözítő módszertana, mert esetleges vagy mert
opportunista, mert ilyen vagy olyan érdekeknek rendelhető alá és mert rossz célok
szolgálatába állítható. Mindez bármilyen emberi vállalkozásról elmondható, és
csak akkor tűnik problémának, ha elhitetik velünk, hogy lehetséges olyan intéz-
mény, ami nem ilyen. (Szerintünk nem lehetséges, és azok a most épp áltudo-
mányként megbélyegzett területek, amelyek a több forrás és elfogadás érdekében
így támadják a tudományt, maguk se tudnák ezeket a mechanizmusokat kikerülni,
amennyiben pozícióba kerülnének.) Csak akkor lenne baj, hogy tökéletlen a tudo-
mány, ha azt várnánk tőle, hogy tökéletes legyen. Nem ez a baj, hanem az, hogy a
fent ismertetett intézményes ellenőrzési rendszer, mely alapot szolgáltathatna a mi
bizalmunknak, a nekünk fontos esetekben mégsem működik úgy, ahogy leírtuk.
Amikor a tudósok a tudományos ismeretek megbízható voltát kívánják
illusztrálni, leginkább olyan területeket hoznak fel példaként, mint amilyen a
newtoni mechanika: régi, alaposan kipróbált, számtalanszor ellenőrzött terület.
Szinte felmérhetetlen, hányan foglalkoztak már vele, hányan támaszkodtak az
eredményeire sikeresen, hányféle alkalmazásban állta meg a helyét mintegy
háromszáz év során. Időről-időre pontosították, újrafogalmazták, összekötötték
újabb ismeretekkel, vagy éppen megfogalmazták a korlátjait, de a magja máig

változatlanul megmaradt. A tudósok pedig büszkén utalhatnak arra, milyen pon-
tosan előre tudjuk jelezni a bolygók mozgását, ki tudjuk számítani egy műhold
pályáját vagy egy inga lengésidejét.
Az a baj, hogy amikor a hétköznapok embere szembesül a tudománnyal,
akkor az többnyire nem olyan kérdések mentén történik, hogy pontosan hogy
mozognak a bolygók, a műholdak és az ingák. A laikus arra lenne kíváncsi,
hogy milyen idő lesz a jövő héten, hogy mellrákot okoz-e a mellplasztika, hogy
agyrákot (hererákot?) okoz-e a mobiltelefon, hogy egészségesek-e a génma-
nipulált élelmiszerek. Ezeket a kérdéseket azonban korántsem tudja olyan jól
megválaszolni a tudomány, mint az iskolai fizikafeladatokat, és nincs róluk tu-
dományos konszenzus: a kérdések bonyolultak, és talán hosszú-hosszú kutatás
tudna csak megbízható, jól ellenőrzött és kipróbált választ adni rájuk (ha egyál-
talán), és nekünk nincs időnk arra, hogy ezt megvárjuk. Az rendben van, hogy
az atommaghasadással sok energiát lehet termelni (mindez jól kipróbált tudás),
de vajon káros-e rám nézve, ha egy atomtemető szomszédságában lakom? Az
is rendben van, hogy a teflonra nem tapad ez étel (köszönjük ezt az anyagot az
űrkutatásnak), de vajon nem mérgez-e minket hosszú távon? Olyan világban
élünk, ahol a fejlődés felgyorsult üteme és környezetünk egyre sokrétűbb meg-
változása folyton új kérdésekkel szembesít minket, és minden válasz kérdések
újabb sorát veti fel – melyekre gyakran nem kaphatunk azonnali választ.
A hétköznapi életünket leginkább érintő kérdésekben a tudósok nem értenek
egyet. Az egyik magazinban az olvasom, „amerikai kutatók kimutatták”, hogy
a mobiltelefon árthat a férfiasságomnak, ha nadrágzsebben hordom, a másik lap
azt írja, „német tudósok bebizonyították”, hogy a mobil sugárzása semmilyen
szempontból sem káros az emberre nézve. Az egyik tévécsatorna hírműsora be-
számol arról, hogy a legújabb kutatások szerint a túl sok szex legyengíti a szer-
vezetet, a másik csatornán arról tudósítanak, hogy az újabb tudományos vizs-
gálatok fényében a szex olyan egészséges, hogy sosem lehet belőle elég (heti
öt alkalom fölött pedig a prosztataelváltozás veszélye is csökken). Minél többet
tájékozódunk, annál gyakrabban találkozunk egymásnak ellentétes kijelenté-
sekkel a tudomány nevében, és ez elkerülhetetlenül oda vezet, hogy csökken
a tudományba vetett bizalmunk. Szociálpszichológiai kísérletek megmutatták,
hogy igen komoly bizalmat táplálunk szaktekintélyek iránt, de csak addig, míg
azok egyetértenek egymással, és amint vitatkozni kezdenek, összezavarodunk.
A ma embere kicsit össze van zavarodva a tudománnyal kapcsolatban is.

Főként azért, mert a hétköznapokból szerzett tapasztalat a tudományról nem
áll összhangban azzal a képpel, melyet a tudósok kínálnak a laikusoknak. Ki-
csit leegyszerűsítve: a tudós szerint a tudomány a biztos (vagy a lehető leg-
megbízhatóbb) ismeretek forrása és tárháza, a laikus szerint a tudomány a viták
és bizonytalanság, az egymásnak ellentmondó vélemények birodalma. Pedig
mindkettő helyesen jellemzi a tudományt, csak éppen két különböző arcát írja
le. Szemben áll egymással a készen kapott tudomány és a készülő tudomány:
az előbbi a múltban kikristályosodott, megbízható ismeretek országa, az utób-
bi a jelenlegi próbálkozások és munkák színtere. A kész tudomány rendelke-
zik mindazzal az erénnyel, melyet a tudósok tulajdonítanak neki (kísérletileg
megalapozott, gyakorlatban bevált, személytelen, érdekmentes – tág értelem-
ben objektív, racionális és sikeres), míg a készülő tudomány hajlamos magán
viselni mindazt a tökéletlenséget, amely miatt kritika éri a tudományt (esetle-
ges, opportunista, érdekvezérelt, átpolitizált). A kész tudomány a hatékony in-
tézményes ellenőrzés gyümölcse, a tudományba vetett bizalom legfőbb alapja;
a készülő tudomány esendő emberi vállalkozás, mely talán kész tudományhoz
vezet – lassan és tekervényesen.
Az, hogy bízhatunk-e a tudományban vagy sem, nem azon múlik, hogy mi-
lyen a tudomány, hanem hogy mit akarunk tőle. Egyes kérdésekre maximálisan
megbízható válaszokat fog adni, másokkal kapcsolatban szinte csak találgat. Ez
azért rendkívül lényeges, mert a bizalom kérdésében nem a tudomány milyen-
sége számít, hanem a tudomány és a laikus társadalom viszonya. Nem az a kér-
dés, hogy a tudomány önmagában kitüntetett-e más tudásformákkal szemben,
hanem az, hogy érdemes-e nekünk előnyben részesítenünk. Elvégre a tudomány
egy olyan intézményrendszer, amely egy társadalmi funkció, a tudástermelés
köré szerveződik, és megítélése annak tükrében történhet, hogy mennyiben felel
meg ennek a társadalmi feladatának. De mi befolyásolja valójában a társadalom
tudományképét, és ez hogyan vizsgálható?
A publikus tudományfelfogás
A publikus tudományfelfogás (public understanding of science) annak az egyre

többet kutatott kérdéskörnek az elnevezése, hogy milyen viszonyban áll a publi-
kum, a társadalom laikus többsége a tudománnyal. Maga a kifejezés a második
világháború utáni USA-ban született, ahol az eredeti kérdés arra vonatkozott, hogy
vajon mennyire értik, mennyire tudják a kívülállók a tudományt. A felmérések azt
mutatták ki, hogy nem nagyon: igen kevés azon állampolgárok száma (nemcsak
az USA-ban, hanem a legtöbb fejlett országban), akik helyes választ tudnak adni a
minimális tudományos műveltséget érintő kérdésekre. (A hazai média is időnként
hasonló felmérések eredményeit teszi közzé, hogy aztán sopánkodhassunk nem-
zetünk romlása, a fiatalok elbutulása vagy más rémképek miatt.) Bár, hogy mi a
minimális tudományos műveltség, az nyilván fogós kérdés, ám az biztos, hogy az
eltelt évtizedek során a helyzet nem változott, és függetlenül attól, hogy a tudo-
mány azóta gőzerővel fejlődött, az emberek még mindig ugyanakkora hányadban
képesek csak megválaszolni ugyanazokat a kérdéseket. Kérdés persze, hogy az
ilyen felmérések miről árulkodnak. A laikusok a legjobb esetben is mindig csak
félműveltek lesznek tudományos kérdésekben, hiszen laikusságuk éppen azt je-
lenti, hogy nem tudósok. Furcsa lenne elvárni tőlük, hogy annyit tudjanak, mint
a tudósok. Az ilyen elvárás mögött általában az a hit munkál, hogy a tudományos
gondolkodás elsajátítása jobbá teszi az embereket, mert higgadtabban, megfon-
toltabban, körültekintőbben, következetesebben, biztosabban – egyszóval racio-
nálisabban tudnak majd gondolkodni. Gyakran épp az áltudományok problémája
kapcsán hozzák fel ezt a nézetet: az emberek elfordulnának pl. az asztrológiától,
a babonaság ezen ősi-modern formájától, ha tudományosan műveltek lennének,
mert rájönnének, hogy alaptalan humbug az egész. Ha növeljük a tudományos ok-
tatás és tájékoztatás súlyát, ha tudományosabbá válik az életünk, akkor majd kilá-
balunk a sötét korok maradványából, és beteljesítjük a felvilágosodás folyamatát.
A publikus tudományfelfogás fenti modelljére deficitmodellként szoktak
utalni. E megközelítés szerint az emberek feje üres, legalábbis a tudomá-
nyos kérdéseket illetően, és a feladat az, hogy betömjük az ismeretekben
tátongó hiányosságokat. A hatékony tudományos ismeretterjesztés megold-
hatja az áltudományosság és tudományellenesség problémáit, hiszen azok
tudatlanságból fakadnak.
Ezt a felfogást azonban számos bírálat érte. Az egyik probléma az, hogy
az áltudományosság és tudományellenesség mértéke és a tudományos művelt-
ség foka közti összefüggést az újabb kutatások nem támasztják alá. A laiku-
sok körében (tehát leszámítva a tudósokat) az alternatív tradíciók iránti fogé-
konyság független a tudományos műveltségtől: az elég jól tájékozott emberek
között ugyanannyi az asztrológiahívő, mint a legkevésbé tájékozottak között.
És akármekkora legyen is az áltudományos érdeklődés, az teljesen független a
tudományellenesség fokától, ami a legtöbb társadalomban igen alacsony. Más

szóval a tudományok igen komoly bizalomnak örvendenek a laikusok köré-
ben – fehér köpenyes és szemüveges reklámfigurákkal sokkal könnyebb eladni
például egy szépségápolási terméket. Míg a tudósok általában elégedetlenek a
tudomány laikus megítélésével, addig a társadalomkutatók rendre hangsúlyoz-
zák, a publikus tudományfelfogás túlnyomóan pozitív, az emberek tisztelik a
tudományt és megbíznak benne.
A másik dolog, amelyben a deficitmodell valószínűleg téved, az a feltéte-
lezés, hogy az embereknek annál jobban boldogulnak, minél több tudományos
ismeretet töltünk a fejükbe. Az emberek feje korántsem üres, és nincs szük-
ség a megtöltésére: színültig van ismeretekkel, melyekre szükség van ahhoz,
hogy boldoguljunk a hétköznapi életben. Azok a problémák, amikkel a laikusok
szembesülnek, egészen más jellegűek, mint a tudományos problémák – ponto-
sabban amennyire hasonlóak, annyira a tudósok is a hétköznapi gondolkodást
alkalmazzák, amiben meg eltérnek, arra olyan ismereteket és gondolatstratégiá-
kat kellett a tudósoknak kidolgozniuk, melyekre éppen itt van szükség, és nem
máshol. Az emberek egy csöppet sem boldogulnának jobban a mindennapjaik-
ban, ha több tudományt erőltetnének a fejükbe, hiszen nem tudunk olyan tanul-
mányokról, melyek azt bizonyítanák, hogy a tudósok a szakmán kívüli életük
vezetésében sikeresebbek volnának – sőt: a szórakozott és kevéssé életrevaló
professzor figurája gyakran kerül elő, amikor a tudósokat jellemezzük.
Ezért úgy érdemes megközelíteni a tudomány és laikusok közti találkozási
pontot, hogy szem előtt tartjuk: a laikusok akkor és úgy fordulnak a tudomány
felé, amikor és ahogy szükségük van rá saját területükön, a mindennapokban.
Az ún. kontextusmodell figyelembe veszi, hogy e találkozás mindig a minden-
napok kontextusában történik, vagyis a laikus tudományos érdeklődése bele-
illeszkedik a világban való eligazodás problémáinak összességébe. Eszerint
a kapcsolat egy kétirányú folyamat: nem arról van szó, hogy a tudásnak ára-
molnia kell a tudósoktól a laikusok felé, akik magukba szívják, hanem sokkal
inkább arról, hogy a laikusok alkotta társadalmi környezet kérdésekkel fordul
a tudományhoz, melyekre választ vár. Míg a deficitmodell a kész tudomány
befogadására buzdít, addig a kontextusmodell a készülő tudomány és a laikus
környezet interakciójának igényét hirdeti. Emlékezzünk ismét, hogy azért van a
tudomány a társadalomban, hogy tudást termeljen, de természetesen nem akár-
milyen tudást, hanem olyat, amire a társadalomnak szüksége van!
Mindez nem azt jelenti, hogy a kívülállóknak kellene diktálni a tudósok

számára. A társadalmak többsége mindeddig tolerálta a tudomány „önfejűség-
ét”, a haszontalannak tűnő tudás iránti kutatást, hiszen ez a tudás szerves részét
képezi annak, amit az adott kultúra gondol a világról. Ma talán változik a kép
– ahogy a posztakadémikus tudomány fogalmával kapcsolatban megjegyeztük
az 5. fejezetben –, és növekszik a tudományra gyakorolt társadalmi nyomás, a
társadalom érdekei azonban nem mindig azonosak a laikusok érdekeivel. Az ál-
lamgépezet, a politika, az ipar, a mezőgazdaság, a fegyverkezés stb. – rengeteg
tényező befolyásolja azt az erőteret, melyben a tudomány tevékenykedik. Ha
a hétköznapok emberét tekintjük, akkor éppen hogy túl kevés beleszólása volt
eddig a tudományba, vagyis az életét befolyásoló, a tudománnyal kapcsolatos
kérdésekbe. Valószínűleg nincs abban semmi kivetnivaló, ha a laikusok is sze-
retnének részt venni egy demokratikus döntési folyamatban arról, hogy milyen
gyógyászati kutatásokat milyen mértékben támogasson az állam, vagy, hogy
építsen-e atomerőművet. Hasonlóról álmodott Feyerabend, aki szintén demok-
ratizálni akarta a tudományt – nem kis megbotránkozást keltve a tudósok és a
tudományfilozófusok táborában. De ne menjünk el ilyen messzire – egyelőre
a publikus tudományfelfogásról beszélünk, nem pedig a szélesebb társadalom
részvételéről a tudományban.
A deficitmodell laikusa tanítóként tekint a tudósra, aki megmondja neki,
hogy van a világ és hogy kell gondolkodni róla. A publikus tudományfelfo-
gás itt a tudományos műveltség kérdése: ki mennyire ért a tudományhoz. Ezzel
szemben a kontextusmodell laikusa szakértőként kezeli a tudóst, akihez fordulni
lehet bizonyos ismeretekért. Eszerint nem az számít, hogy mennyit tud a laikus,
hanem hogy tudja-e, kihez kell fordulni a problémával. Ez pedig szociális mű-
veltség kérdése: hogyan igazodunk el egy szakértőktől hemzsegő társadalom-
ban, hogyan válasszuk ki, kinek a véleményében bízhatunk, és hogyan kezeljük
az egymásnak ellentmondó szakvéleményeket. Ezekben a kérdésekben cseppet
sem segít az, ha az embereket kis tudósokká neveljük: sokkal fontosabb, hogy
kompetens és felelősségteljes állampolgári magatartást tanúsítsanak.
Az tehát, hogy melyik kép mellett köteleződünk el, egészen eltérő szem-
pontokat tesz fontossá például az oktatásban, és egészen más kompetenciák
kialakítását teszi szükségessé. Ha a magyar oktatási helyzetet tekintjük, akkor
jól látszik, hogy nincs például olyan tantárgy, amely a tudomány mint szakér-
tői rendszer működésének megértését segítené elő (bár létezik olyan tanterv,
amely erre tesz kísérletet) – ezzel szemben minden nagyobb tudományterületet
képvisel egy-egy tantárgy, amely a tudományos alapműveltség elérését célozza

(kérdés, mennyire sikeresen). A természettudományos oktatás célja alapvetően
a legtöbb tudományos ismeret lehető legsikeresebb átadása a lehető legrövidebb
idő alatt. A tanárok évről évre csökkenő óraszámról beszélnek és arról, hogy így
lehetetlen megtanítani a biológiát, kémiát, fizikát. Ennek ellenére a képzés még
mindig arra koncentrál, hogy minél több tudományt öntsön a fejekbe az egyre
szűkebbre szabott lehetőségek között. Továbbra is az a jó tanuló, aki tudja, mi a
spinkvantumszám vagy az entrópia, hogy milyen hormonokat termel a mellék-
vese velőállománya, vagy hogy milyen kőzetek keletkeztek a pleisztocén kor-
ban. Ebből nyilvánvaló az, hogy a mai döntéshozók számára Magyarországon
a deficitmodell a publikus tudományfelfogás helyes modellje. Lássunk most
néhány példát és érvet először arra, hogy ez egyáltalán nem triviális, majd arra,
hogy ez a helyzet nem is kívánatos!
A társadalmi tudománykép változásai
Ha a társadalmi tudománykép változásait akarjuk vizsgálni, szerencsére nem kell

„már a görögök is” típusú mondatokkal kezdenünk. Hiszen a modern értelemben
vett tudomány a 17. század vége felé kezdett kialakulni, modern intézményes for-
mái a 19. században váltak jól meghatározottá, hogy az utóbbi években – újabb
kihívások és társadalmi változások miatt – lassan kezdjen klasszikus formájától
eltérni (ehhez is lásd a már említett posztakadémikus tudást az 5. fejezetben).
Valójában tehát elegendőnek tűnik a 19. századtól kezdve vizsgálni tu-
dománykép változásait. Hogy már ekkor meg kellett küzdeni a tudósoknak a
nyilvánosságért, jól mutatják az előző fejezet esettanulmányai – gondoljunk
csak Tyndallra, vagy Faraday híres nyilvános előadásaira. Eltekintve azon-
ban néhány mozgalomtól – beleértve például egyes romantikus beállítottsá-
gú személyeket (bár persze a romantikus tudósok között is akadtak kivételek:
Oersted felfedezése az elektromágnesesség kapcsán vagy a kéjgázt felfedező
Humphry Davy előadásai) – a tudomány nagy és egyre növekvő társadalmi
rangú intézménye volt a nyugati kultúrának. Az a pozitivista szemlélet, amely-
ből a tudományfilozófiai hagyomány úttörői merítettek ihletet, a tudomány
fejlődését az emberiség haladásának motorjaként látta, és a boldog jövőt a tu-
dományosság hamarosan beköszöntő korszakának keretei között képzelte el.
Az első komolyabb törést talán az első világháború okozta. Ez a háború elő-

térbe állította a tudományt, hiszen mind a haditechnika, mind a háttéripar szem-
pontjából nagymértékben függött azoktól az új tudományos fejlesztésektől,
amelyekkel a gyarmatokban szegény Németország próbálta nagyhatalmi pozí-
cióját kiépíteni. A kulcstudomány a kémia volt – „a lehetőségek földje”, ahogy
nevezték –, amely olyan anyagok szintetizálását tette lehetővé (festékek, gumi,
gázolaj), melyek olcsón kiváltották a külkereskedelmi függőséget, és számos
Nobel-díjat hoztak előállítójuknak. Ugyanakkor ez a háború volt az, amelynek
során először szembesült a közvélemény a tudománynak köszönhető különle-
gesen pusztító fegyverekkel, amelyekkel az ellenség a saját haza fiait mészárolta
le, vagy – és ilyen eset is bőven akadt – a saját katonák halálát okozta a technika.
Német lövészárkokba visszafújta a szél a mustárgázt, akinek feltalálóját, Fritz
Habert a német nép kétszeres megmentőjeként tisztelték – a magyar gimná-
ziumokban nevével a Haber–Bosch-féle ammóniaszintézis révén találkozunk.
A tudós hős volt, amíg úgy lehetett ábrázolni, mint aki laborjában éjt-nappallá
téve küzdött azon, hogy megmentse hazáját. Amikor találmánya balul sült el,
a lövészárkokban százakat ért nyomorúságos halál, akkor a nemzet hőseként
ünnepelt, professzori fizetéssel a békés hátországban dolgozó kutatót már nehe-
zebb volt csodálni. Így a háború sújtotta országokban a tudomány csorbítatlan
hírnevét már a 20. század első negyede kikezdte, ahol a tudományba vetett bi-
zalom csökkenése részét képezte annak a kiábrándulásnak, amely a történelmi
haladás ésszerűségének és üdvözítő voltának eszméjét kérdőjelezte meg.
Sokkal kevésbé volt ez így például az Egyesült Államokban, ahol a harmin-
cas évek híres filozófusa, John Dewey a tudományos hozzáállás kinevelését azért
tartotta elsődlegesen fontosnak, hogy így a mindennapi emberek mindennapi
problémáikat is racionális, logikus módon tudják megoldani. Ebben az időben
virágzott a „chemurgy” tudománya, amely a nemzet ipari és gazdasági fellendü-
lését – különösen a nagy válság idején – a mezőgazdaság területén végrehajtott
tudományos fejlesztésekkel kívánta elérni, főként gazdag iparmágnások (mint
Henry Ford) zászlaja alatt. A felvilágosodás eszméjét itt csak az atombomba ir-
racionális pusztítása kezdte ki némileg, de az esetleges bizalomvesztést megelő-
zendő az AAAS megfogalmazta az amerikai tudománypolitika új jelszavát – a
tudomány mint végtelen határ –, és amellett, hogy addig soha nem látott mér-
tékű állami támogatást nyert meg a tudománynak, már 1951-ben szorgalmazta,
hogy több és jobb tudományt oktassanak az USA iskoláiban. Dewey víziója és
az AAAS hozzáállása pedig akkor emelkedett kormányerőre, amikor 1957-ben,
a hidegháború egyik legnehezebb évében a Szovjetunió fellőtte a Szputnyikot,

amely nem csak a tudomány, hanem a szovjethatalom erejét és hatalmát is hi-
vatott volt bizonyítani.
A hidegháborús versengés természetesen nemcsak az USA-ban, hanem a
Szovjetunióban is kedvezett a tudományok támogatottságának. A tudománynak
a „közvetlen termelőerő” címet adták, és, bár ez a felfogás nem kedvezett az
azonnali alkalmazhatósággal nem kecsegtető alapkutatásoknak, a tudomány
társadalmi presztízse általában igen magas volt. A könyv szerzői, mikor még
orosz nyelvet tanultak az iskolában, némileg meglepve tapasztalták, hogy az
olvasmányok szerint a tudós, az orvos és a mérnök a szocialista társadalom leg-
elismertebb tagjai. Emellett az ekkoriban igen népszerű tudományos-fantasz-
tikus irodalom büszkén hirdette (akár szovjet vagy kelet-európai, akár nyugati
szerzőről volt szó), hogy az emberiség jövőjének záloga a tudományos alapú
technológiai fejlődés, amely az idegen civilizációk leigázása mellett az emberi
jólétet és a társadalom optimális berendezkedését is garantálni fogja.
A hidegháborús korszak azonban fenyegetést is jelentett: olyan tömegpusz-
tító fegyverek kifejlesztését, amelyek az egész emberiség pusztulását okozhat-
ják. Sokak szerint a tudományos-technológiai fejlesztések színe-java a háborút
szolgálta: az óriástávcsövek elsősorban nem távoli galaxisok, hanem ellensé-
ges műholdak kifürkészésére szolgáltak, az űrkutatás rakétatechnikája nem a
világűr felfedezésére, semmint inkább a távoli célpontok hatékony kilövésére
irányult, a költséges részecskegyorsítók pedig azért kutatták az anyag alapszer-
kezetét, hogy még pusztítóbb bombák előállítására teremtsenek lehetőséget. Ez
a félelem világosan megjelenik a 80-as és 90-es évek népszerű irodalmában
és filmjeiben, ahol a tudósok gyakran Frankensteinhez hasonló módon, kont-
rollálhatatlan szörnyet állítanak elő, és a tudomány termékei globális tömeg-
katasztrófát okoznak. Ennek a részben tudományellenes közhangulatnak a
megjelenése egybeesik az áltudományos tradíciók iránti érdeklődés máig tartó
felélénkülésével, valamint azzal a folyamattal, ahogy a hidegháborús korszak
lezárulásakor a fejlett országok csökkentették, de legalábbis átstrukturálták a
tudománynak juttatandó állami támogatásokat – ám hogy ezek a folyamatok
pontosan milyen összefüggésben vannak, arra nézve nem kockáztatunk meg
megalapozatlan hipotéziseket.
Látjuk tehát, hogy a társadalomba ágyazott tudomány bizalmi korszakait –
lehetőségek földje, végtelen határ, közvetlen termelőerő – átmenetileg szkepti-
kus korszakok váltották már a romantika ideje óta. De hogyan mérhető mindez?
Mi a helyzet a korábban érintett kérdőívekkel? A hidegháborús Szputnyik-sok-

kot követően készültek az Egyesült Államokban az első kérdőívek, amelyek
a tudomány általános elfogadását és a tudományos tudás általános elfelejtését
mutatták. Az ezt követő évtizedekben milliárd dollárokért fejlesztették az állami
iskolák tudományos oktatását, csak hogy a hetvenes években készült felméré-
sek kimutassák ennek igencsak korlátozott hatékonyságát. 1979-ben például az
amerikaiak 14%-a tudta megválaszolni azt, hogy mit jelent, ha valamit tudo-
mányosan vizsgálunk (a jó válaszban szerepel a tesztelés, a hipotézisek felülbí-
rálása és a kísérletezés), ami nem volt sokkal jobb az 1957-ben mért 12%-nál.
Sőt, ha nem számolták azokat, akik valamilyen csúnyán tudománytalan választ
adtak más kérdésekre (például elfogadták, hogy az asztrológia valamennyire
tudományos), akkor az előző szám is megfeleződött 7 %-ra.
Érdekes ezt figyelembe venni akkor, amikor a hazai helyzetben még ma
is sokan azt kérik számon az oktatási hatóságokon, hogy több tudományt ta-
níthassanak a diákoknak. Holott a probléma talán sokkal inkább az ilyen (és
nálunk még mindig gyakori) kérdőívekkel van, mint a válaszadókkal. Az
absztrakt kérdésekre ugyanis valóban alig adnak a laikusok a szakértők sze-
rint elfogadható válaszokat, a konkrét helyzetekben (például hogy milyen mó-
don kell egy gyógyszer megbízhatóságát tesztelni) már sokkal többen adnak
megfelelő választ.
A felmérésektől függetlenül azonban sok társadalmi csoport célja a publikus
tudományfelfogás valamilyen irányú megváltoztatása (manipulálása?). Hiszen
a tudósok munkájához szükséges a társadalmi elfogadottság, főleg mikor nagy
állami beruházások kellenek a további kutatásokhoz. Érdekes módon azonban
a tudósok legtöbbször azt gondolják, hogy ha az emberek több tudományt ta-
nulnak, akkor jobban fognak bízni a tudományban – miközben erre kevés tu-
dományos eredmény utal. Ugyanakkor fogyasztóvédelmi szerveknek, nonprofit
szervezeteknek vagy épp környezetvédőknek is jól jön, ha az emberek sokat
tudnak a tudományról – csak ez sokszor éppen olyan reakciókat eredményez,
amellyel a tudomány hivatalos képviselői nincsenek megelégedve. De folytat-
hatjuk a sort, hiszen a gazdaságnak is jól jön, ha az emberek a tudományos
tudást nagyra értékelik, mert így az új termékeket ez alapján is el lehet adni,
és a nemzeti büszkeséget is táplálja, ha nagyra tartjuk a tudósokat, és azt his�-
szük, hogy jó tudósaink vannak. Magyarország esetében példa erre, hogy mi-
lyen mérhetetlenül büszkék vagyunk Nobel-díjas tudósainkra, akik egy kivé-
telével nem is hazánkban dolgoztak azokon a kutatásokon, amelyek miatt a

díjat kapták, sőt sokszor az ország aktívan tett az ellen, hogy itthon megfelelő
egzisztenciájuk lehessen.
Természetesen az egyéneknek is jó lehet, ha sokat tudnak a tudományról:
hiszen jobban tudják például életmódjukat alakítani, ha tudják, milyen egész-
ségügyi kockázatokat örököltek, milyen munkahelyi ártalmaknak vannak ki-
téve. Fontos azonban, hogy az így megértett tudomány többnyire nem a tanult
tudomány: magas vérnyomásos betegségünket nem alapvetően a biokémia fe-
lől, paksi atomerőműben betöltött állásunkat nem az alfa-részecskék felől értjük
meg, hanem rizikófaktorokként, amelyekhez alapvetően pragmatikusan viszo-
nyulunk. De még az ilyen ismeretek is segíthetnek abban, hogy jól informált
állampolgárokként megalapozottabban válasszunk termékek között, szavazata-
inkkal az érdekeinket jobban képviselő politikai erőt válasszuk.
Ám még ha minden csoport érdeke is, hogy többet tudjon a tudomány-
ról, ezek az érdekek gyakran kerülnek összeütközésbe. Gondoljunk csak az
atomlobbi és a militáns környezetvédelem hazai összecsapásaira, de történelmi
példákat is sorolhatunk. A két háború közt az Egyesült Államok egészségügyi
hatósága például életvezetési tanácsokat sugárzott a rádióban, amíg egy 1931-es
javaslat, miszerint nagy hőségben egyenek az emberek kevesebb húst, kiverte a
biztosítékot a gazdasági lobbinál, és a műsor cenzúrázásához vezetett. Szintén
még a húszas évekből származó tudományos hír miatt terjedt el a gyümölcs-
léivás, míg az alma egészségességéről szóló népi bölcsességek (Amerikában:
An apple a day keeps the doctor away) a szintén erőteljes almalobbi hatására
terjedtek el. Ebben nem kis szerepe volt a Golden delicious alma fel/megtaláló-
jának, a Stark cégnek. Mai világtudásunkat át- meg átszövi a különböző eredetű
tudományos vagy annak beállított tudás, tudományról kialakult képünk pedig
általában a különböző érdekcsoportok sugallta víziók valamilyen keveréke.
Tudománykép ma
A nyilvánosság tudományképe így nehezen írható le bármilyen egységes módon.

Nézzünk azonban pár olyan folyamatot, amelyek az utóbbi években jelentősen
befolyásolták a tudományról vallott laikus nézeteket! Ezek közül az egyik igen
fontos fejlemény, hogy a nyolcvanas évektől nyilvánvalóvá vált, hogy a tudomá-
nyos ismeretterjesztés jövedelmező üzlet. Ezt talán legnyilvánvalóbban Stephen
Hawking 1988-as sikerkönyve, a milliós példányszámban eladott Az idő rövid

története mutatta. Ettől kezdve a kiadók tudatosan fejlesztették a korábban inkább
megtűrt vagy lelkesedésből művelt területet, és ma a fejlettebb országokban már
virágzik az iparszerű tudományos ismeretterjesztés. A tudományos ismeretter-
jesztés iránt növekvő igénnyel párhuzamosan az áltudományos ismeretterjesztés
igénye is nőtt – gondoljunk csak az X-akták vagy az ezt követő számtalan hasonló
sorozat sikerére hazánkban is. Emiatt a tudománypopularizálás kilencvenes évek-
beli profiljában kiemelkedő szerepet kapott az áltudományok támadása. A radiká-
lis biológiai nézeteiről hazánkban is ismert Richard Dawkins 1996-ban például így
támadta az X-aktákat: „képzeljünk el egy olyan krimisorozatot, amelyben minden
héten egy fehér és egy fekete gyanúsított van – és, lássunk csodát, minden héten
kiderül, hogy a fekete volt a bűnös”. Amilyen tarthatatlan ez a stratégia, Dawkins
szerint éppoly tarthatatlan az a műsorkészítési módszer, amelyben minden héten a
racionális és tudományos, illetve az irracionális és paranormális magyarázat közül
az utóbbi látszik beigazolódni.
A kilencvenes évekre a tudomány népszerűsítése sok szálon kapcsolódott a
demarkáció problémájához. És részben ennek köszönhető, hogy azok a szerzők,
akik a tudomány szerkezetéről vagy éppen társadalmi felépítéséről írtak, maguk
is gyakran támadások kereszttüzébe kerültek – ahogy erről a tudományháború
kapcsán már írtunk az előző fejezetben. Nyilvánvalóvá vált a harc, amelynek
tétje a nyilvánosság tudományról kialakult képe volt. A tudósok az irracionalitás
előretörésétől féltek, amely társadalmi támogatottságukat (és így kutatási forrá-
saikat) veszélyeztette. A társadalomtudósok egy része ugyanakkor a demokrácia
sérülékenységének veszélyére és a társadalmi igazságtalanság tényére hívta fel
a figyelmet, amennyiben a tudomány önmagáról sugallt, a társadalomtól való
függetlenségét hangoztató nézet terjed el a nyilvánosságban. Hogy a két né-
zetet nem szembeállítani kellene, ahogy azt a kilencvenes évek vitái és főleg
a természettudomány felől érkező támadások sejtették, hanem mindkét oldal
szempontjai legitimek, az már leginkább a 21. század fejleménye – nyugaton
ekkor jelentek meg azok a kötetek, amelyekben immár a dialógusok domináltak
és nem a diabolizálás.
Jól érezhető a váltás a populáris kultúrában is: míg korábbi években a tu-
dósok vagy gonosz őrültek, vagy jóindulatú lúzerek, esetleg világmegváltó
sármőrök voltak, az utóbbi évek egyes sorozatai már más tudósképekkel (is)
operálnak. Így a Dr. House című orvossorozatban a medicinán beüli viták a
cselekmény legfontosabb szálát adják, és előtérbe helyezik a tudásszerzéssel
és a helyes gyógymóddal kapcsolatos problémákat. Az orvosok egyéniségek,
saját céljaik és elképzeléseik vannak, egy nagy társadalmi intézmény keretein

belül kell vitás kérdéseiket rendezni, miközben a külvilág, az éppen aktuális
beteg egyértelmű véleményt és gyógyulást vár. A Gyilkos számok című sorozat-
ban pedig kulcsszerepet kap a statisztikus kockázatbecslés és a valószínűségek
vizsgálata, amely nagyon átalakította a kockázatról korábban kialakult képet.
Ahogyan arról már a társadalomtudós Ulrich Beck sokat írt, modern társadal-
munk alapvetően máshogy áll a kockázatokhoz, mint elődeink. A veszélyforrá-
sok nagy része ma már ember alkotta veszélyforrás: gyárak mérgező vegyületei,
ételadalékok, dohányzás, azbeszt tartalmú épületek, autóbalesetek, mind-mind
tőlünk függő, sőt általunk teremtett veszély. A mai veszélyforrások pedig nagy-
részt alattomosan és nem látványosan jelentkeznek, a gyógyszerek mellékhatá-
sai, a mutagén anyagok általában nem láthatóak. Kockázati tényezők vesznek
körül minket és nem közvetlen veszélyek leselkednek ránk. Létezésükre érdekes
módon ugyanaz a társadalmi intézmény hívja fel a figyelmet, mint amelynek ha-
tására megjelenhettek ezek a veszélyforrások: a tudomány. Vagyis a tudomány
tud minket megmenteni a tudománytól. Az említett sorozatok már ezzel a jóval
komplexebb tudományképpel operálnak, nem a jó/rossz dichotómiájával, mint
a 20. század legtöbb munkája, és sokkal inkább megjelenik bennük a tudomány
mint szakértői rendszer és mint társadalmi intézmény céljainak, struktúráinak és
elemeinek konfliktusa.
Tudomány és világkép
A tudományos gyakorlat pontosabb és árnyaltabb ábrázolása az ellen a hagyo-

mány ellen dolgozik, amely – a 19. század második felétől egészen napjainkig
– valamilyen világképet tulajdonít a tudománynak, pontosabban valamilyen
világképet próbál alátámasztani a tudomány tekintélyének segítségével. A tu-
dománynépszerűsítő irodalomban közismert ez a jelenség – elegendő utalni
Richard Dawkins hazánkban is rendkívül népszerű könyveire, melyek nyíltan
támadják a vallást azon az alapon, hogy a tudományos magyarázatok szükség-
telenné teszik egy isteni hatalom feltételezését, sőt ez a feltételezés ellentétben
áll azzal, amit a tudomány a világ felépítéséről tanít nekünk. Ugyanilyen in-
dokkal támadta a vallásos világnézetet Teremtés című munkájában az a Peter
Atkins, akinek fizikai kémia tankönyve több hazai egyetemen kötelező tan-
anyag volt. Emellett számtalan világnézeti célra használták már a tudományt:
például a feketék vagy zsidók alacsonyabb rendűségének bizonyítására az evo-
lúcióelméletet, a kapitalizmus embertelenségének és kiúttalanságának kimuta-
tására a modern részecskefizikát, vagy bizonyos társadalmi berendezkedések
megerősítésére avagy elutasítására egyes biológiai redukcionista elméleteket.
Fontos azonban látni, hogy a tudományos kutatás többnyire nem átfogó vi-
lágmagyarázatokra törekszik, hanem lokális jelenségekre keres lokális magya-
rázatokat. Azok a világképpé könnyen gyúrható általános leírások, amelyekkel
az ismeretterjesztő irodalmakban gyakran találkozhat az olvasó, meglehetősen
távol állnak attól, amivel a kutatók túlnyomó többsége foglalkozik a tudomá-
nyos gyakorlat mindennapjaiban. Ráadásul vissza-visszatérő kérdés a tudo-
mányok történetében (Kopernikusz elméletétől a modern kozmológiai model-
lekig), hogy a tudományos magyarázat módszeréből szabad-e következtetni
a világ felépítésére, vagyis abból, hogy miként magyarázzuk a jelenségeket,
következik-e az, hogy mik léteznek (és mik nem) a valóságban. Mindeneset-
re azok, akik a tudomány nevében érvelnek világnézetek mellett vagy ellen,
sosem képviselik a tudósok összességének álláspontját, és így hamis képet
sugallnak a tudományról – nem beszélve arról, hogy kényes erőtérbe helyezik
a tudomány társadalmi megítélését.
Korábban a kutatók által gyakran lenézett újságírók feladata volt a nyilvánosság

informálása arról, hogy mi történik az elefántcsonttornyon belül, illetve egy-egy
híres tudós képviselte a tudományt a nyilvánosság előtt. Hazánkban is megvannak
a tudomány hivatalos „arcai”, tisztességben megőszült akadémikusok vagy kuta-
tók. Az utóbbi években azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a határmunkálatokhoz
és a publikus tudománykép alakításához új arcok is kellenek. Így ma már sok
kutatóintézetben nem veszik rossz néven, ha a fiatal kolléga csillogó szemmel
mesél a TV-ben a legújabb eredményekről, holott ez korábban csak az aktivitásuk
csúcsán már túl lévő tudósok kiváltsága volt.
A változások ellenére még mindig gyakori a konfliktus a különböző érdek-
csoportok között. A tudósok jelentős része még ma is a deficitmodell szerint
gondolkodik a tudományos ismeretek terjesztéséről, és mindenek előtt preci-
zitást, szakmai korrektséget, gyorsaságot és feltétel nélküli elfogadást várnak
a médiától. Azonban hogyan lehet mérni a pontosságot? Ugyan léteznek fel-
mérések, amelyek azt vizsgálják, hogy egy tudományos hír vezető szakmai la-
pokból hogyan jut el a bulvársajtóig és milyen módokon tud torzulni, ezeket az
adatokat igen nehéz értékelni, hiszen arról nemigen készültek felmérések, hogy
más területeken mennyire pontos a média. Más területeken általában az sem
nyilvánvaló, hogy mi a „tiszta” üzenet. A hazai politikát figyelők megszokhat-
ták, hogy tudatosan kétértelmű és sokféleképpen értelmezhető üzenetet kapnak,
és egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy mikor hűséges az üzenet közvetítése. A ha-
zai gyakorlat szerint például politikusok beszédeinek gyakran nem a legfonto-
sabb tartalmi üzenetét közvetítik élőben (bevágásokban), hanem az érzelmileg
leginkább hatásos részeket. Vagyis nem az álláspontok, hanem az állásponthoz

fűződő érzelmek kerülnek előtérbe. De akkor ez torzítás?
Hasonló problémát okoz sokszor a szó szerinti idézés. Amikor egy politikus
valamilyen vádra azzal reagál, hogy hangosan és sokszor elmondja: „cáfolom
az ellenem alaptalanul felhozott vádakat”, de bizonyítékokat nem mutat fel, ak-
kor ugyan a szó szerinti idézés korrektnek tűnhet, de a valóságnak jobban meg-
felelne, ha a riporter értelmezné is azt, amit a politikus mond, hiszen valójában
ilyen esetben nem cáfolta, csak tagadta a vádakat. Vagyis a szó szerinti idézés
nem mindig jelenti azt, hogy pontos az információ átadása. Ez a tudományban
is igaz – ha egy-egy hír tényleg a tudományban a felfedezésnek járó helyen mu-
tatná be az újításokat, akkor elvesznénk a rengeteg érthetetlen hír között. Egy
tudományos hír akkor jut el a laikus olvasóhoz, ha kiemelkedik az ezernyi má-
sik hír közül. Például mert hazai kutatók nevéhez fűződik – és így a tudományos
ismeretterjesztés jól kapcsolódhat a nemzeti büszkeség ápolásához. Vagy mert
a kutató személye szokatlan, különös: nagyon jó fej, mint Einstein, vagy toló-
székben él, mint Hawking. Esetleg valamilyen emberi dimenzió hangsúlyozha-
tó általa – a kutató már húsz éve ezen dolgozik, véletlenül talált rá, a főnöke nem
hitt neki, stb. Legtöbbször azonban még több kell, például az, hogy a kutatás
kapcsolódjon valamilyen, a médiában már felkapott hírhez, eseményhez. Ez (a
szakkifejezéssel élve ún. koopció) teszi lehetővé, hogy nagy társadalmi, poli-
tikai, környezeti kérdésekhez kapcsolva relevánssá lehessen tenni a szaktudós
munkáját. A még be nem vezetett problémák ritkán váltanak ki izgalmat – ha
tényleg új és ismeretlen tudományos eredményről kell beszámolni, akkor az
olvasónak mindent szépen el kell magyarázni. Ennél sokkal egyszerűbb, ha az
olvasók által már ismert (és ezért fontosnak tartott) problémákhoz kapcsolódik
egy tudományos hír.
Ezen kívül a sikeres tudományos hírnek jó vagy rossz hírnek kell lennie:
Rossz hír a margarint evőknek: rákot okozhatnak a keményített növényi ola-
jok vagy Talán végleg gyógyítható a prosztatarák?, Az ózonlyuk növekedése
lelassult, állítják tudósok. Emiatt a tudomány semleges, objektívként feltüntetni
kívánt hírei az adott közegnek megfelelően azonnal előjelet kapnak. Emiatt pe-
dig számos tudományos felfedezés, melyet nehéz ilyen érzelmi töltettel ellátni,
sokkal ritkábban tud megjelenni a médiában. Kevesebbet hallunk a szubatomi
részecskék felfedezéséről, mint a táplálkozástudományi fejleményekről vagy
rákgyógyszerekről (hacsak nem egy részecskegyorsító közelében lakunk).
Dogmatikus szkepticizmus
A magyar tudományos közéletben az áltudományok elleni küzdelem élhar-

cosa a Magyar Szkeptikus Társaság, amely számos neves tudóst, köztük
akadémikusokat tudhat tagjai között. Már az 1990-es évek óta rendeznek
összejöveteleket évente, ahol különböző előadásokat hallhatunk a tudomány
védelmében és az áltudományok ellenében, és az utóbbi néhány évben a
Magyar Szkeptikus Konferencia (a BME Fizikai Intézetének szervezésében)
médiafigyelmet is kapott. Ennek jele, hogy a 2007. február 24-én megren-
dezett konferencián több sajtóképviselő is jelen volt, köztük az Index in-
ternetes hírportál egy munkatársa, aki beszámolót közölt az eseményről –
pontosabban annak elejéről, ugyanis az újságíró képtelen volt végigülni a
rendezvényt.
A 2007-es konferencia alaptémája elvileg az lett volna, hogy megvizs-
gálja, milyen felelőssége van az oktatásnak az áltudomány terjedésében.
Ehhez képest azonban már a meghívó szövege is egyetlen bűnöst jelöl meg
mint főfelelőst: a „tudomány eredményeit félremagyarázó, azokat alantas
célokra felhasználó áltudomány a 20. század gyermeke, amely a média se-
gítségével vált közellenséggé”. A konferencia elején kivetítőn megidézett
egykori bűvész, James Randi, akinek áltudomány elleni hadmozdulataival
a 9. fejezetben már megismerkedünk, hasonló hangnemben nyilatkozott:
„nos, ki a hibás azért a temérdek hamis információért, amellyel nap nap után
elárasztanak bennünket – hát a média. Nem szívesen mondom ezt, mivel a
média a szövetségesünk, barátunk, de ugyanakkor az ellenségünk is lehet.”
Az ezt követő előadásokban és hozzászólásokban is visszatérő téma a média
által gyakorolt agymosás, a fórumon pedig még az is felvetődik, hogy az
orvosi egyetem felvételijén eleve ki kellene szűrni azokat, akiket érdekel a
természetgyógyászat, sőt az orvosi esküben meg kellene tiltani, hogy ilyes-
mit gyakoroljanak.
Bár a meghívóban még felvetődött a kérdés, vajon a tudománynak van-e
söprögetni valója a saját portája előtt, Károlyházi Frigyes előadását le-
számítva fel sem merült, hogy talán az oktatás és a tudománynépszerűsí-
tés (benne például egy ilyen konferencia) is felelős lehet azért, hogy nem
minden átlagember van tisztában a tudomány működésével, és nem min-
denki osztja a konferencia előadóinak optimizmusát a tudomány tévedhe-
tetlensége és az áltudományok és a média elvetemültsége felől. Nem csoda,
hogy az Indexen végül megjelent beszámoló részint értetlen, részint gúnyos
hangnemben jellemzi a konferenciát – és ezt bőven képes alátámasztani
abszurd idézetekkel. A konferencia résztvevői olyan véleményeket han-
goztattak az ismeretterjesztés, oktatás és népszerűsítés alapkérdéseiről,
amelyek messzemenően tarthatatlanok, sőt (ön)pusztítóak e témákkal kap-
csolatos kutatások tükrében – de sajnos a résztvevők általában nem is hal-
lottak ezekről a kutatásokról. Egy kis jóindulattal azt mondhatjuk, hogy a
deficitmodell elkötelezett hívei, ám nemhogy nem ismerik ennek kritikáit,

hanem még előfeltevéseit sem tudatosították. Ez pedig azért baj, mert míg
egymás között jól elnevetgélnek egyes áltudományos idézeteken és hőbö-
rögnek másokon, de mint az említett sajtóbeszámolóból is kiderül, ez vis�-
szatetszést kelthet azokban a laikusokban, akik nem osztják a cinkos elő-
feltevéseket – nem beszélve azokról a médiaképviselőkről, akik a laikusok
véleményét alakítják. Márpedig ha a tudomány iránti megértés és tisztelet
kialakítása a cél, akkor ez biztosan nem hatékony eljárás.
Még sok szempontot említhetnénk, de a lényeg talán nyilvánvaló: nehezen képzel-

hető el a tudósok által gyakran preferált deficitmodell szerinti tudásátadás a média
valódi szerkezetének ismeretében. De ennek ellenére lehet arról beszélni, hogy a
médiának nem így kellene működnie, és normatív igényeket megfogalmazni az
újságírással kapcsolatban. Ne felejtsük el viszont, hogy az ilyen külső kritikák
éppen olyanok, mint amikor egy érdekcsoport a tudomány helyes művelésével
kapcsolatban állít követelményeket a tudósoknak.
A médiát támadó tudósok azonban legalább egyvalamit jól látnak. Pontosan
a fent említett mechanizmusoknak köszönhetően a média kitüntetett figyelmet
szokott szentelni a nem ortodox tudománynak, a tudományból kitaszított tudó-
soknak, és a szakadár nézetek követőinek. Egy Conrad Smith által feldolgozott
eset jól mutatja ezt a dinamikát. Smith azt vizsgálta, hogy a hivatalos amerikai
geológusok által közreadott földrengés-előrejelzés és egy önjelölt klimatológus
becslése hogyan jelent meg az újságokban. Míg a társaság nagy biztonsággal
nagyon bizonytalan előrejelzést tett (30 éven belül San Francisco-i Öböl kör-
nyékén lesz földrengés), Iben Browning egy városra tippelt, és egy pusztán öt-
napos perióduson belülre jósolta a földrengést. Ezt a becslést majd tízszer annyi
cikk idézte, mint a hivatalosat, hiszen nyilvánvalóan nagyobb volt a hírértéke.
Ez úgy tűnik, alátámasztja a tudósok félelmeit. De ha tovább nézzük a tanulsá-
gokat, akkor egyéb érdekes felismerésekre vezethetnek.
A tanulmányok ugyanis azt mutatják, hogy amennyiben egy tudós testület
nyilatkozatot ad ki valamilyen álláspont vagy személy megbízhatóságát megkér-
dőjelezendő, akkor azt az újságírók jelentős része figyelembe veszi (Browning
esetében a szokatlan előrejelzést megkérdőjelező cikkek aránya 10% körüliről
30% fölé ugrott). Úgy tűnhet tehát, hogy van értelme a nyilatkozatháborúknak
– kicsit pragmatikusabban megfogalmazva, a tudósok is tudják befolyásolni, sőt
saját céljaikra használni a médiát. (Például a kreacionizmus és intelligens ter-
vezés körüli vitákban ezt a célt ki is mondta a Nature egyik szerkesztői cikke.)
Azonban ennek ellenére is a felmérések, például Dearing tanulmánya, azt mu-
tatják, nem biztos, hogy a tudomány a kívánt célokat éri el. Mivel a nem tudósok
nem (csak) a tudományos értékek alapján alakítják ki nézeteiket, egy álláspont
tudománytalannak bélyegzése nem vonja maga után annak elutasítását, hiszen
laikusok álláspontjuk kialakításában ugyan figyelembe szokták venni a tudo-
mány hozzájuk eljutó nézeteit, de nem pusztán ez alapján döntenek.
Hogyan foglalható össze a mai helyzet mindezek fényében? A tudományról
író újságíró gyakran kiszolgáltatott: egyrészt az elfogulatlan ismertetés lenne a fel-
adata, de ha nem csak az elfogadott tudomány álláspontját akarja bemutatni, akkor
a tudósok nagyon komoly kritikájával kell számolnia, akik könnyen megtagadhat-
ják az együttműködést az így megbélyegzett újságíróval. Így az újságíró lojalitás-
ra kényszerül, ha nem akarja legfontosabb informátorait, a tudósokat elveszíteni.
Természetesen nem minden újságíró válik vazallussá, de többnyire mégis csak a
tudomány hivatalos, kifelé mutatni kívánt álláspontját közölheti, még ha a tudo-
mányon belül sok, gyakran kevésbé konzervatív álláspont is megfogalmazódik.
A média tudománynak nyújtott szolgálataiért ennek ellenére csak időnként
kap elismerést, miközben a tudomány felől gyakran érik támadások. (Ahogy
politikusok is megtámadják a médiát, ha nem az ő szájízük szerint közöl híre-
ket.) Bár az elmúlt évtizedek közhelyes médiakritikái újra és újra elhangzanak, a
tudósszervezetek egyre inkább felismerik a tájékoztatásban rejlő lehetőségeket
és tudatos marketingstratégiákat dolgoznak ki. A Magyarországon sokszor uni-
kumnak tekintett (de francia modellre épülő) Mindentudás Egyeteme is ebbe az
irányba mutat. Ezenkívül azonban hazánkban kevés pénz (és így figyelem) jut a
tudomány és média kapcsolatának szorosabbra fűzésére. Más országokban már
évek óta működnek programok, amelyek célja a tudósokkal megértetni, hogy
mit is csinálnak a médiaszakemberek – és az újságírókkal megismertetni, hogy
a tudomány hogyan működik valójában.
Az európai EICOS-program 1993 óta nyújt lehetőséget újságíróknak arra,
hogy elit kutatólaborokban testközelből ismerjék meg a tudomány működését.
Olyan programok is léteznek, amelyek tudósokat visznek be szerkesztőségekbe,
hogy megismerjék az újságírás szabályait és szokásait. Természetesen ettől a tu-
dós tudós marad, az újságíró pedig újságíró (bár előfordult, hogy a projektekben
részt vevők karriert módosítottak). Az ilyen programok rengeteget segíthetnek
abban, hogy a tudósok ne a régi – és, mint láttuk, általában megalapozatlan
– előítéletekkel szemléljék a médiát, valamint abban, hogy a média szereplői
jobban értsék a mai tudomány működési mechanizmusát, és ne az elavult – és
szintén megalapozatlan – klisék mentén tájékoztassák a közvéleményt. Remél-
jük, hogy Magyarországon is idővel lehetőség nyílik az efféle együttműködésre,
amely nyertesei nemcsak a tudósok és újságírók lesznek, hanem mi, a laikus
tudományfelhasználók is.
13. fejezet
Következtetések,
avagy mit is lehet mondani
Vizsgáld meg például egyszer azokat a folya-

matokat, amelyeket „játékok”-nak nevezünk.
A táblajátékokra, kártyajátékokra, labdajáték-
ra, küzdősportokra stb. gondolok. Mi a közös
mindezekben? – Ne mondd, hogy „Kell valami
közösnek lennie bennük, különben nem hívnák
őket ‘játékok’-nak” – hanem nézd meg, van-e
valami közös mindben. – Mert ha megnézed
őket, nem fogsz ugyan olyasmit találni, ami
mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat,
rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. Szó-
val: ne gondolkozz, hanem nézz!
Ludwig Wittgenstein
Ez az utolsó fejezet, amelyben, ellenállva a nyomásnak, mégsem válunk végül normatív-

vá, de azért mégis igyekszünk valamiféle szempontrendszert kidolgozni arra nézve, mit,
mikor, miért hívunk áltudománynak.
Próbáljuk meg az alábbiakban összefoglalni, mi is volt kötetünk legfőbb mon-

danivalója! Olyan sommás állításokkal, mint hogy „az asztrológia 10 éven belül
egyetemi tantárgy lesz”, „az orvostudomány megszűnik annak lenni”, „a gimná-
ziumokban biológiaórán a bibliai teremtéstörténetet fogják tanítani” és „az aka-
démia elnöke parapszichológus lesz”, eddig se találkozott az Olvasó, és várha-
tóan most sem fog. Egyetlen jól körülhatárolható és sokkoló állítást sem tettünk.
Amennyiben komolyan vesszük az előző fejezet megállapítását, amely szerint a
média hajlamos az érdekeset és meglepőt előnyben részesíteni a bonyolult, több
szempontot felvető mérlegelésekkel szemben, mert az előbbi keltette izgalom
jobban illik a címoldalakra és fő hírekbe, mint az utóbbi kevéssé bombasztikus

megbízhatósága, akkor be kell látnunk, hogy ez a könyv bizonyára nem kelt majd
jelentős médiafigyelmet.
A markáns és nagyhangú kijelentések helyett a kötet inkább kérdéseket ve-
tett fel, elbizonytalanított, és maga is bizonytalankodott, mi az, amit egyáltalán
megalapozottan állíthat. Egyes olvasóink talán éppen a tétovaság vádjával il-
letnek majd bennünket, szemünkre vetve, hogy nem foglaltunk állást olyankor,
amikor pedig a napnál világosabb, hogy egy áltudomány visszaél az emberek
hiszékenységével, és tudományként akar feltűnni. Néhányan talán még tovább
is mennek, és e tétovaságot és el nem köteleződést egyenesen árulásnak vé-
lik, azzal vádolva, hogy semlegességünkkel magára hagyjuk az igaz ügyért –
nem ritkán emberi életekért – harcoló tudóst vagy tudományos népszerűsítőt.
Mások talán épp ellenkezőleg, azért marasztalnak el bennünket, mert miután
kimutattuk, hogy az áltudományként való kirekesztés sosem egyértelmű és
eleve adott feltételek alapján történik, mégsem állunk ki az inkriminált terüle-
tek mellett, és nem szorgalmazzuk, hogy kerüljenek fel a tudomány térképére.
Ha már nem tudtunk általánosan igazat adni a tudósoknak és tudománynép-
szerűsítőknek, miért nem vállaljuk a következményeket, és védelmezzük az
áltudományként megbélyegzett tradíciókat? Igazi férfi nem elemzi a vitákat,
hanem bátran beléjük veti magát!
Elfogulatlan részrehajlás
Fejezeteink megírása során igyekeztük elkerülni az igazságosztó erkölcsileg ne-

mes, felemelő (és mellesleg elég könnyen, akár hitelesen is eljátszható) szerepét,
és aki az elemző fejezetekben csalódva az etikai mondanivalót és a hangos ítél-
kezést ettől a zárófejezettől reméli, félünk, itt is csak csalódni fog. Mi ugyanis
a semlegességre – legalábbis a semlegességre való többé-kevésbé sikeres törek-
vésünkre – büszkék vagyunk, ez nálunk módszertani döntés eredménye: nem
az elkötelezettek harcát kívánjuk vívni, hanem éppen leírni a hadmozdulatokat.
Nem partizánként küzdve vélt igazunkért, hanem megértésre törekedve és vi-
lágról való tudásunk korlátait felismerve próbáltuk a partizánakciókat vizsgál-
ni. Csakúgy, mint a politológus, aki két párt küzdelmét tanulmányozza anélkül,
hogy el akarna köteleződni egyik vagy másik álláspont mellett (persze nem
13. fejezet – Következtetések, avagy mit is lehet mondani? 335
minden politológus törekszik erre), vagy mint a hadtörténész, aki elemzi a csa-
tákat, és nem hagyja, hogy elemzését személyes szimpátiái torzítsák – mi is pró-
báltunk mindvégig a semlegesség talaján maradni. Úgy véljük, mondanivalónk
mégsem érdektelen: olyan elköteleződéseket tudtunk vizsgálat tárgyává tenni,
amelyek a konkrét küzdelmekben észrevétlenül, a háttérben munkálkodnak, és
alakítják a harc kimenetelét.
De valóban minden esetben sikerült semlegesnek maradunk? Nem eresz-
kedtünk le a lövészárkokba mégis, amikor elutasítottuk a holokauszttagadást,
amikor támogatólag nyilatkoztunk az akupunktúráról, amikor lelepleztük a
kreacionisták szándékait, miközben megértően írtunk a parapszichológiáról, és
az asztrológiának is csak bizonyos formáit nyilvánítottuk tudománytalannak?
Első pillanatra úgy tűnhet, mégis joggal érhet az elfogultság vádja. Gondoljuk
meg azonban, hogy az elfogulatlan hadtörténész is juthat olyan konklúzióra,
hogy egy antik csatában az egyik vagy másik hadvezérnek volt jobb a straté-
giája, vagy éppen egy rossz stratégia ellenére, pusztán a szerencsének köszön-
hetően győzött. Kezdeti előítéletek nélkül is juthat egy politikai elemző arra,
hogy egy párt jól választja-e meg a céljainak leginkább megfelelő fogásokat,
helyes döntések mentén igyekszik-e maximalizálni szavazóinak számát. Meg-
győződésünk, hogy egy-egy stratégia értékelése nem jelent feltétlenül elfogult
igazságosztást. Valódi hibának azt tekintenénk, ha bármely kritika érvekkel alá-
támasztva azt tudná megmutatni, hogy akaratunk ellenére beleestünk valame-
lyik lövészárokba, és haditudósítóként a semleges beszámolás helyett az egyik
felet (akinek területére éppen pottyantunk) életünk védelmezőjeként, a másikat
aljas gonosznak mutattuk be. Vagyis, ha a könyv unalmas, azt nyugodt szívvel
elfogadjuk. Ha kiderül, hogy elfogult, azt valódi hibának fogjuk tartani.
Mi is tudjuk persze, hogy az elköteleződés hiánya gyakran vádként száll
vissza a szakember fejére, és ilyen vádak a kötethez hasonló szellemű munkákat
rendre el is érték. Ha a szociálpszichológus az engedelmesség és a konformitás
mechanizmusait kutatva igyekszik megmagyarázni olyan szörnyűségeket, mint
a második világháborúbeli népirtás, könnyen a bűnösök mentegetőjeként tűn-
het fel a felháborodott közvélemény szemében. Ha viszont szociológiai elem-
zés tárgyává tesz egy olyan nagyszerű jelenséget, mint a modern tudomány,
éppen ellenkezőleg, azzal a váddal szembesülhet, hogy aláássa a tekintélyét
egy vállalkozásnak, amelynek pedig mindannyian sokat köszönhetünk. Külö-
nösképp tehát éppen az általunk is vizsgált területeken gyakran provokatívabb
semlegesnek lenni, mint elköteleződni. Ha mégis a médiafigyelem középpont-

jába kerülnénk, az bizonyára e miatt a döntésünk miatt lesz – vagy még inkább
amiatt, hogy félreértik egyes állításainkat, és hadműveletként értelmezik őket.
Az áltudományok egységéről
De tényleg, kérdezheti most már bármely olvasó, tulajdonképpen mire jutottunk?

Ha nem vagyunk hajlandók elítélni sem a sarlatánokat, sem a racionalitás önjelölt
keresztes lovagjait, akkor mi az, amit mondunk?
Az egyik legfontosabb állításunk – amelyet a sok tétova gondolkodás és
mérlegelés közben igenis bizonyítottunk – az, hogy az úgynevezett áltudo-
mányok nem egységesek. Nincsen olyan értelmes, jól körülhatárolt vagy kö-
rülhatárolható halmaza a társas gyakorlatoknak, hogy áltudomány. És persze
– hogy egy második fontos állítást is tegyünk – olyan sincs, hogy egységes
tudomány. Ahogy Ian Hacking jó két évtizede megállapította: senki épeszű em-
ber nem hiszi, hogy van egyetlen és igaz, mindenkit és mindenhol üdvözítő
módja a burgonya termesztésének, akkor miért lenne egységes, mindenhol és
mindenkor érvényes módszer a tudás termelésére? A tudomány ugyanis, ne
felejtsük el, az elméleti fizikától a személyiségpszichológián keresztül az ős-
lénytanig egészen különböző jellegű vállalkozásokat foglal magában. És jöjjön
most egy harmadik markáns állítás: a tudományt és áltudományt egyértelműen
elválasztó folyamatos határvonal végképp nem létezik. Az asztrológia érdek-
lődésében és emberképében lehet, hogy közelebb áll a pszichológiához, mint
az ufológiához, az orvostudomány céljaiban inkább rokona az akupunktúrának,
mint a gráfelméletnek. Ahelyett, hogy az áltudományokat egységes területként
képzelnénk el, amelyet éles, egyértelmű, kor- és kultúrafüggetlen határ választ
el a tudományok egységes területétől, talán reálisabb az alábbi ábrát tekinteni.
A tudományokat fehérrel, a pillanatnyilag elutasított vállalkozásokat, az áltudo-
mányokat, feketével ábrázolhatjuk. A pontozott vonal egy tökéletlen kísérlet a
demarkációra.
13.1 ábra: Egy kísérlet a tudományok és áltudományok megjelenítésére

(Koen Vermeir ábrája alapján)
Akárhogy is próbáljuk megfogalmazni, mi a bajunk az áltudományokkal általá-

ban, néhány áltudomány szükségképpen ki fog bújni a kategóriából. Ráadásul
olyan kritériumokat fogunk megnevezni, amelyek egyikében másikában egyes
tudományosnak elfogadott területeket is el lehet marasztalni. Hibáztathatjuk az
ufológiát azért, mert megfigyelései nem a tudományos akadémia udvarán foly-
nak, ellenőrzött körülmények közt, hanem megbízhatatlan parasztok, farmerek,
egyszóval a magas kultúra szemszögéből tanulatlannak és hiszékenynek látott/
láttatott emberek földjein, de nem árt emlékeznünk arra, hogy a meteoritokról
szóló megfigyelésekkel kapcsolatban csak mintegy száz éve hasonló érvek hang-
zottak el tudósok szájából. Akkor a meteoritokról szóló beszámolókat elutasította
a tudomány, hiszen az, hogy az űrből bármilyen kőzetanyag elérheti a Föld fel-
színét, valószínűtlennek tűnt, és ezen a valószínűtlenségen semmit sem csökken-
tett, hogy számos tanulatlan megfigyelő állította, hogy az adott kőzetek valóban
az űrből érkeztek. Ma a meteoritok természetrajzi múzeumok féltett ritkaságai és
az űrszondákkal együtt fontos hírhozók a világűrből. Egy példa, amelyben a tu-
dománytörténész olyan izgalmas folyamatokat és határmunkálatokat tud feltárni,
amelyek hasonlítanak mai helyzetekre. Ugyanakkor ezzel nem azt kívánjuk su-
gallni, hogy majdan az UFO-hívőknek is igazat ad a tudomány, mert abból, hogy
utólag, retrospektíve feltárhatók ma hibásnak tartott döntések, nem következik az,
hogy egy mai hasonló döntés is feltétlenül hibás. Míg az ufológiával kapcsolat-
ban leggyakrabban megfogalmazott kritikák nem biztos, hogy elégségesek annak
elvetésére, emellett más kifogásaink is lehetnek az UFO-hívőkkel szemben. A lé-
nyeg az, hogy ha sikerül is azonosítani az ufológia fő problémáját, a jogos kritikák
feltehetően eltérnek azoktól, amelyek miatt például bizonyos alternatív orvoslási
technikákat utasítunk el.
Mi a közös tehát az áltudományokban? Az egyetlen tényleg közös vonás
úgy tűnik, nem más, mint hogy bizonyos társadalmi csoportok áltudományként
bélyegzik meg őket. Ez a kifejezés pedig azt sejteti, hogy álláspontjuk szerint
egy adott vállalkozás tudománynak kíván feltűnni, miközben nem az. Ahogyan
a 11. fejezetben láttuk, egy kulturális gyakorlatot a határmunkálatok során bé-
lyegeznek meg mint áltudományt, legtöbbször a kirekesztés céljából. Ennek
lehet formai, módszertani vagy tartalmi oka, de önmagában ezen okok egyike
sem elégséges a megbélyegzéshez.
A fogalmak határairól
Honnan tudjuk, hogy mit jelent tudománynak (és áltudománynak) lenni, ha nem
tudunk lényegi definíciót adni? Kezdetben a kérdést azáltal próbáltuk megvála-
szolni – összhangban a filozófiai hagyomány zömével –, hogy a tudományosság
ún. szükséges és elégséges feltételeit kerestük. Elégséges feltételeknek azokat
nevezik, amelyek teljesülése esetén biztosan tudománynak számít valami (pl.
„ha valami módszeres kísérletezés mentén halad, az biztosan tudomány” – de
vajon mi a helyzet a módszeresen kikísérletezett tortarecepttel?). A szükséges
feltételek azok, amelyek elmaradása esetén semmiképpen sem beszélhetünk tu-
dományról (pl. „ha valami nem használ matematikát, az nem lehet tudomány”
– és akkor mi lesz a növénymorfológusok zömével?). A demarkáció hagyomá-
nyos tárgyalásai a szükséges és elégséges feltételek azonosítását célozzák – ám,
ahogy láttuk, sikertelenül.
A nyelv legtöbb fogalmát azonban úgy használjuk a mindennapok során,
hogy közben nem rendelkezünk pontos alkalmazási kritériumokkal. Mit jelent
például könyvnek lenni? Az esetek többségében gond nélkül egyetértésre tudunk
jutni abban, hogy egy adott dolog könyv-e vagy sem, de ezt nem úgy tesszük,
hogy közben felidézzük magunkban „a könyv” fogalmának szótári definícióját.
Egyszerűen csak tudjuk és kész, anélkül, hogy el tudnánk magyarázni. Bizonyos
esetekben a kérdés mégsem egyértelmű: könyvnek nevezzem-e egy többkötetes
mű egyik kötetét, a csak ábrákat tartalmazó és szöveget nélkülöző mesekönyvet,
a naplómat, a japán receptgyűjteményt, a kötelező olvasmányok számítógépe-
men található szövegét, stb. Ezekben az esetekben nyilvánvaló, hogy döntenünk
kell abban, alkalmazzuk-e a könyv fogalmát vagy sem. Valójában minden egyes
eset, amikor használunk egy fogalmat, rejtett döntést feltételez: az Olvasó előtt
álló szövegre mondhatom, hogy könyv, de nem mondhatom, hogy regény, és
talán mondhatom (vagy mégsem?), hogy tudományos ismeretterjesztő szöveg.
És persze ahogy változnak a nyelvhasználat körülményei, úgy változnak
a fogalmak jelentései is: az ókorban „könyvnek” számított az a szöveg, ami
egy papirusztekercsre ráfért (ma ki nevezne egy tekercset könyvnek?); a közép-
korban azt mondták, hogy Eukleidész Elemekje 13 (vagy 15) könyvből áll, ma
pedig egyetlen, „könyvnek” nevezett fejezetekre osztható „könyvnek” látjuk;
és utódaink talán nevetnek majd azon, hogy mi könyvnek hívtuk az ólommal
telenyomtatott papírlapok halmazát, holott a könyv valójában az a tartalom, ami
ilyen kezdetleges módon megjelent. Ha egy fogalom jelentése egy egyértelmű
alkalmazási szabályrendszerrel lenne azonos, akkor a fogalmak jelentése nem
változhatna, csak akkor, amikor a nyelv mérnökei a szabályokat körültekintően
módosították. A helyzet azonban az, hogy a fogalmak használatakor hallgatóla-
gos döntés születik arról, hogy a kommunikáló felek egyetértenek-e a fogalom
konkrét alkalmazásának helyességében, vagyis a fogalomhasználat alapvetően
nyitott és konszenzuson alapul. Persze kiváló képességekkel rendelkezünk arra,
hogy az esetek zömében úgy használjuk a fogalmakat, hogy azzal a beszédpart-
ner gondolkodás nélkül egyetértsen – ez feltétele a sikeres kommunikációnak.
Ahol azonban nem ért egyet, ott kezdődnek az érdekes viták a hétköznapi té-
máktól kezdve egészen a legelvontabb filozófiáig.
Ráadásul a fogalmakat sosem önmagukban, elszigetelten használjuk, ha-
nem mindig egy fogalmi háló részeként. Az, hogy mire alkalmazzuk a „könyv”
fogalmát, függeni fog attól, hogy miként használunk olyan fogalmakat, mint
„kötet”, „cím”, „szerző”, „szöveg” stb. Amikor valamit meg kell neveznünk,
akkor fogalomrendszerünk figyelembevételével alkalmazzuk a választott meg-
nevezést, és a dolgok között tapasztalt hasonlóságok és különbségek összessége
alakítja magát a fogalmi hálót.
Továbbá, az egyes fogalmak közti rokonságok nagyon sok, egymástól kü-

lönböző szempontot is érvényre juttathatnak. Nyilvánvaló eltérések vannak az
őskori kőkés és a modern elektromos kés között, mégis mindkettőre a „kés”
fogalmát használjuk, méghozzá a használatbeli hasonlóságok alapján. Ugyan-
akkor egy leveses tányért egészen másra használunk, mint egy falon lógó dísz-
tányért, ám ismét csak ugyanazt a fogalmat alkalmazzuk, de ebben az esetben
nem a funkció, hanem a megjelenés miatt. Amikor „vers”-nek nevezünk egy
szöveget, akkor ezt a formája alapján tesszük, függetlenül a tartalomtól, viszont
a „mese” elnevezést inkább tartalmi, mint formai kritériumok alapján alkalmaz-
zuk. A fogalmi rendszerünket alakító hasonlósági (és különbségi) viszonyok
igen sokfélék lehetnek, és a nyelvhasználati körülmények gazdag szempont-
rendszere alakítja őket.
A tudomány fogalmáról
A fentieket összefoglalva három fontos tanulságot vonhatunk le a tudomá-

nyosság problematikája kapcsán. Az első az, hogy sehol nincsen előre rögzít-
ve, mikor használhatjuk a tudomány fogalmát, és nincsenek alkalmazásának
egyértelmű kritériumai. Persze többnyire egyetértünk használatában (igen
kevesen vitatnák el a részecskefizikától, és senki sem alkalmazná komolyan
a kenyérszelésre), de vannak esetek, amikor sokan elbizonytalanodunk – az
ilyen területeket vizsgáltuk a könyvben. Ráadásul, miként minden fogalo-
mé, ennek a jelentése is idővel változik, ahogy azt láttuk a történeti esetek
vizsgálatánál. De soha, semmilyen körülmények között nem gondolhatjuk,
hogy egyértelműen adott, mit jelent tudománynak lenni, és azt sem, hogy
a kérdés eldöntése független volna (valami ideális tudományosság zászlaja
alatt) a nyelvhasználók aktuális konszenzusától. Röviden szólva: tudomány
az, amit mi (mindannyian, és korántsem önkényesen) annak minősítünk.
Mindez nem pusztán a filozófusokat izgató elméleti kérdés. A fentiekben
példaként hozott problémáról, vagyis arról, hogy egy bizonyos dolog könyv-
nek számít-e, legfeljebb néhány (inkább már üres) söröskorsó körül folytatunk
heves vitákat, de ez a kérdés nem emelkedik társadalmi probléma szintjére.
Vannak azonban olyan fogalmak, amelyeknek használata társadalmilag jelentős
kérdéseket vet fel. A gyilkosság fogalma például intézményes gyakorlatok so-
kaságát (törvénykezés, bűnmegelőzés és bűnüldözés, büntetés-végrehajtás stb.)
befolyásolja, így egyáltalán nem mindegy, hogy az eutanázia aktív vagy passzív
formája, az abortusz, vagy akár a kivégzés ide tartozik-e vagy sem. A gyilkosság
elítélése alapvető társadalmi norma, és ha nem is ilyen alapvető szinten, de a
tudomány elismerése és támogatása is fontos norma a mai kultúrában. Ahogy
az 5. fejezetben láttuk, a tudomány fogalmának használata is intézményes gya-
korlatokat szabályoz, melyek komoly szimbolikus és anyagi erőforrások tár-
sadalmi elosztását vezérlik. A határmunkálatok éppen arra irányulnak, hogy a
„tudomány” fogalmának közösségi használatát az adott fél számára kedvezően
befolyásolják, hiszen ez a nyelvhasználati kérdés valójában súlyos gyakorlati
következményeket von maga után – és nemcsak a tudomány erőforrásaiért küz-
dők szempontjából, hanem a tudománnyal átitatott világunk minden tagjának
szemszögéből egyaránt. Ilyesmire láttunk példát, amikor kulturális és társadal-
mi kontrollról beszéltünk az akupunktúra kapcsán a 10. fejezetben.
A másik tanulság az, hogy a tudomány fogalmának használata nem függet-
len sem a többi fogalom használatától, sem azoktól az észlelt különbségektől és
hasonlóságoktól, amelyek fogalmaink hálóját formálják. Így tehát ha értelmezni
akarjuk a határmegvonási kísérleteket, akkor azokat az egyezéseket és eltérése-
ket kell figyelembe vennünk, amelyek – mindig lokálisan – alapjául szolgálnak
közös vagy különböző fogalmak használatának az egyes esetekben. Az, hogy mit
nevezünk tudománynak, nem független attól, hogy mire alkalmazzuk az olyan
(általában vele rokon) kifejezéseket, mint kutatás, ismeret, információ, és hogy
mire használjuk az olyan (általában vele szembenálló) fogalmakat, mint vallás,
mítosz, mágia, és hogy hogyan bánunk az olyan (részint rokon, részint kontrasz-
tot adó) kifejezésekkel, mint technológia, filozófia vagy világkép. Mindez része
annak a fogalmi hálónak, amely tükrözi, hogy hogyan látja a társadalmunk a vi-
lágot, beleértve a tudományt mint annak egy építőelemét – és amely strukturálja
a társadalom cselekvéseit, meghatározva mindennapi életünket.
A harmadik tanulság a rokonsági és különbözőségi szempontok sokfélesé-
ge. Nincs a tudományos területeknek és gyakorlatoknak olyan jellemvonása
(ez volna a tudomány lényege), amely egyaránt jellemezné őket. Inkább úgy
hasonlítanak egymásra – Wittgenstein metaforájával élve –, mint a rokonok:
egyesek a nyilvánvaló külső jegyekben (és ezek egyikében vagy másikában),
mások inkább viselkedésükben, némelyek mentalitásukban, megint mások ké-
pességeikben. A tudomány fogalma helyett talán pontosabb lenne a tudomá-
nyok kifejezést használni (mint ahogy például az angol nyelvterületeken ez egy-
re inkább bevett gyakorlat), mert a családi hasonlóságok rendszerén túl semmi
sincs, ami belsőleg összetartozóvá tenné a számtalan területet és gyakorlatot –
miközben külső szempontok alapján (oktatás, kutatás, finanszírozás) egy

kalap alá vesszük őket.
Könyvünk azonban elsődlegesen nem a tudományokat, hanem az ún. áltu-
dományokat vizsgálta. Nyilvánvaló, hogy mindaz a jellegzetesség – alkalma-
zásbeli nyitottság, hálóba illeszkedés és sokszempontúság –, melyet a tudomány
fogalmával kapcsolatban kimutattunk, az áltudományok esetén is érvényes.
Sőt: az egyes tudományokat összekötő vagy elválasztó szempontok sokszor
vészesen közel hozzák őket egyes áltudományokhoz. Vajon jobban hasonlít az
evolúcióbiológia a relativisztikus kozmológiához, mint az intelligens tervezés
elméletéhez? Nyilván nem: az élet keletkezésére vonatkozó rivális elképzelések
sokkal több közöset tartalmaznak, mint ami összeköthetné őket az univerzum
tágulásának modelljeivel. És mi a helyzet a bolygócsillagászat és az asztroló-
gia viszonyával? Sokszor hasonló fogalmakat használnak, és hasonló jelensé-
gekről beszélnek, szemben mondjuk a kisebbségszociológiával, mégis sokan
hajlamosak a bolygócsillagászatot és a kisebbségszociológiát a tudományosság
kalapja alá venni, de kizárni onnan az asztrológiát. Az, hogy mi számít áltudo-
mánynak, előre megválasztott szempontokon (és kiemelt, lényegesnek tartott
hasonlóságokon) múlik, na de az is, hogy mi számít tudománynak. Naivitás len-
ne azt várnunk, hogy az áltudományok vizsgálatával leszűrhetjük a kirekesztés
egyértelmű szempontrendszerét, miközben a tudományok vizsgálatával semmi
hasonló szempontrendszert nem találtunk. Ám valamiféle szempontrendszer
feltérképezése mégsem fölösleges: ha egyértelmű elhatárolásra nem is leszünk
képesek, de legalább közelebb jutunk könyvünk fő céljához, a tudomány hatá-
rainak megértéséhez.
Számos áltudomány, számtalan szempont
Az alábbiakban megpróbáljuk felsorolni, hogy mi mindenben különböznek egy-

mástól az áltudományok.
Először is, eltér a múltjuk. Az asztrológiát vizsgáló fejezetben már láttuk,
milyen minimális tudománytörténeti ismeretről tanúskodik az a kiáltvány, amely
szerint az áltudományok, így az asztrológia a mágikus világkép leszármazottja.
Ha elég régre megyünk vissza, úgy ez minden tudományról elmondható (kivéve
talán a klasszikus optikát és hidraulikát), ha viszont nem olyan régre, nem az
asztrológia mágikus eredete lesz a legszembeszökőbb. El kell, hogy fogadjuk,
hogy egyes áltudományok a múltban igenis rendelkeztek a tudomány státusá-

val, egyetemen oktatták őket, mint például az asztrológiát a 15–16. században,
vagy – mint az alkímiának – közös volt a története egy azóta tudományosnak te-
kintett vállalkozással – a példánál maradva: a kémiával. Az intelligens tervezés
pedig, legalábbis ha az isten általi teremtettség gondolata, a kreacionizmus le-
származottjának tekintjük, a 19. századig széles körben elfogadott, tudományos
elképzelés volt, és vallásos nézetként ma is tartható, miközben az akadémiai
biológiakutatásban nem könnyen szerez híveket (és ezt itt érdemes szó szerint
venni, mert a kreacionizmust ma a keresztény hitet valló biológusoknak is csak
kis része fogadja el). Az akupunktúra sok-sok évszázada egy magas kultúra el-
fogadott tudományos orvoslási gyakorlata volt, belső vitákkal, fejlődéssel, míg
a parapszichológiára valóban igaz, hogy 19. századi szeánszaival mágikus elkö-
teleződéseket mutat, de igazságtalanok lennénk, ha nem vennénk figyelembe,
hogy a 20. század 30-as éveinek fejleményei e múlttal élesen szembefordultak.
Egyszóval, az áltudományok múltja rendkívül sokszínű, és a legkevésbé sem
közös. Sőt, kimondhatjuk, hogy bár minden kornak voltak áltudományként ki-
zárt és megbélyegzett vállalkozásai, nem volt olyan kor, amikor éppen azok
voltak az áltudományok, mint ma.
Nem csak az áltudományok múltjában mutatkoznak eltérések, hanem leg-
alább ennyire a saját maguk számára elképzelt jövőjükben is. A legkevésbé sem
igaz, hogy az áltudományokra egységesen jellemző volna, hogy visszaélve a
tudományosság látszatával tudománnyá kívánnak válni, miközben pedig az
áltudomány elnevezés ezt sejteti, sőt, számos definíció kimondottan így hatá-
rozza meg. Vannak olyan vállalkozások, amelyek valóban be szeretnének lépni
az elfogadott kísérleti tudomány területére, de nem titokban és mintegy más
kutatások farvizén, hanem nyíltan és a tudomány szempontrendszerét tiszte-
letben tartva: ilyen például a kísérleti parapszichológia. A szellemidézés és az
asztaltáncoltatás viszont egyáltalán nem akar belépni, jól elvan a maga teljesen
különböző művelőivel és híveivel. Más vállalkozások pedig se nem a szakmai
konferenciákon, se nem a szeánszok szűk körében akarnak elismerést aratni,
hanem a laikus társadalom szélesebb köreiben, ilyen az intelligens tervezés és a
holokauszttagadás.
Eltérnek továbbá az áltudományok publikációs mintázatai. A kísérleti
parapszichológia létrehozta saját fórumait, de ezekbe egyáltalán nem kön�-
nyű bekerülni, éppen a lelkes, de komolytalan érdeklődők kizárására szüle-
tett szabályok tartják fenn a folyóiratait és társaságait az elit parapszichológus
kutatók számára. Ráadásul e fórumok meglehetősen szakmai, nem utolsósor-

ban statisztikai nyelvezetet használnak, amely nem képes, és nyilván nem is
szándékozik megszólítani a szélesebb közvéleményt. Ugyanakkor e fórumok
megléte miatt máshol nemigen publikálnak a szerzők, így a hivatalos tudomány
publikációs tengerében mintha elkülönült, apró szigetecskét hoztak volna létre.
A holokauszttagadóknak ezzel szemben nincsenek nagy becsben tartott lapjaik,
kutató intézeteik, sőt úgy tűnik, nem is nehéz bekerülni a társaságukba, elég azt
mondani, hogy a holokauszt nem történt meg. Olvasójukká pedig bárki válhat
különösebb előképzettség nélkül. Míg a kutató parapszichológus kifejezetten
egy másik tudósnak ír, azt akarja meggyőzni (csak az jó eséllyel nem olvassa),
a holokauszttagadó kifejezetten a nem tudóshoz szól.
A két véglet között pedig ott van az alternatív orvoslás. Mint a 10. fejezet-
ben említettük, nívós szaktudományos folyóiratban is jelentek meg akupunktú-
rához kapcsolódó alapkutatások eredményei, de az alternatív orvoslási módsze-
rek számos követője és gyakorlója nem akarja tudományossá tenni gyakorlatát
– épp ellenkezőleg, a tudománnyal szemben pozícionálja magát. A publikációs
mintázatok tehát nagyon széles skálán mozognak az elfogadott szakmai fóru-
moktól az ismeretterjesztő fórumokig.
Az áltudományok tehát nem csak egymástól különböznek, hanem alkalma-
sint saját területükön belül is komoly eltérést mutatnak: mint láttuk, az intelli-
gens tervezésnek és a kreacionizmusnak egészen sok formája lehetséges, és ezek
publikációs mintázatai is (ha vannak) eltérhetnek. Az asztrológia megint csak
rendkívül diffúz ilyen tekintetben: számos bulvárlapban olvashatunk asztrológi-
ai rovatot egyrészt, és e rovatok feltehetően nem estek át hosszas lektorálási fo-
lyamaton, másrészt azonban az asztrológia módszereiről és episztemológiájáról
is jelennek meg cikkek, amelyek meg kívánnak felelni valamilyen szakmai nor-
máknak, és e cikkek egy része csak olyan olvasók számára érthető, akiknek van
valamennyi technikai – csillagászati vagy asztrológiai – háttérismeretük.
Más esélyei vannak az egyes áltudományoknak anyagi és szakmai után-
pótlásuk biztosítására, és máshogy viszonyulnak a lelkes amatőrök támogató
csapatához is. A parapszichológia, bár nem kis részben a laikus lelkesedők
adományaiból él, igyekszik megőrizni függetlenségét, és egyetemekhez kötött
vagy önálló kutatóintézetekben olyan kutatásokat folytat, amelyek számos lel-
kesedő szemében rendkívül porosnak és szakmainak tűnhetnek. Az intelligens
tervezés tudományos kutatásként definiálja magát, de nem zárkózik el a hívők
lelkesedésétől sem, sőt, mint már többször is utaltunk rá, éppen a nagyközönség
meggyőzése a célja. Az asztrológia különféle megnyilvánulási formái a két vég-

pont közti skála különféle részein helyezkednek el, van, aki a könyvét vagy a
lapját akarja minél nagyobb példányszámban eladni, és van, aki a szakembere-
ket szeretné meggyőzni arról, hogy igenis vannak olyan sorsunkat befolyásoló
erők, amelyeket a fizika még nem ért. Az akupunktúra egyre több visszhangot
kap az orvosszakma fórumain, és sokan tudományként tekintenek rá (Magyar-
országon nem lehet akupunktúrás kezelést végezni orvosi diploma nélkül), má-
sok azonban egy olyan ezoterikus tradíció részeként tűntetik fel, amely szemben
áll a nyugati tudományos orvoslással. Kínában ugyanakkor nem ritka, hogy a
sikeres és nagyhírű doktorok saját tanítványaiknak a hagyományos orvoslást
adják át, de doktorandusz hallgatóik modern értelemben vett kutatásokat végez-
nek, hogy a hagyományos orvoslás egyes módszereit a biomedicina számára is
elfogadhatóvá tegyék.
Általánosságban elmondható azonban, hogy azok az áltudományok, ame-
lyek szakmai elismertségért küzdenek, igyekszenek elkerülni, hogy túlságo-
san szoros kapcsolatban tűnjenek fel a nem szakmaibeliekkel. Amíg a NASA
nyugodtan büszkélkedhet azzal, hogy kutatási programjait magánszemélyek
is támogatják, addig egy áltudományosnak tartott gyakorlat követőit hasonló
esetben ugyanezért gyakran elítélik. Amit megengedhet magának a botanika, a
csillagászat vagy a paleontológia, nevezetesen az amatőrök nem elhanyagolha-
tó támogatását, az a tudományosság kapuin kopogtató vállalkozások esetében
könnyen felhasználható a kritikákban és csökkenti az elfogadás esélyét.
És ezzel elérkeztünk az utolsó fontos különbséghez, amely talán magában
foglalja az összes eddig tárgyaltat: az egyes területek képviselői más és más
érvelési stratégiát követnek, hogy (a saját céljaiknak megfelelően) elfogadot-
tá váljanak. A kérdést már érintettük a 2. fejezetben, de az esettanulmányok
megmutatták, hogy sokkal összetettebb problémával állunk szemben, mint az
előzetes tipológia sugallta. Először is alapvető különbség van az elfogadott és
intézményesült tudományosság különféle alternatívái (azaz az áltudomány-
ok) közt abban a tekintetben, hogy elfogadják-e a tudomány kutatási és bizo-
nyítási módszereit, vagy a valóság megközelítésének más módját javasolják
azzal érvelve, hogy az is lehet olyan sikeres, vagy legalábbis vezethet olyan
fontos belátásokhoz, mint a tudomány módszertana. A legtipikusabb példa a
kísérleti tudomány és a statisztikai kiértékelés szabályainak nyilvános elfoga-
dására a parapszichológia: a kísérleti parapszichológus nem arra kéri a szaktu-
dóst, hogy a valóság megközelítésének új módját fogadja el, hanem arra, hogy
az eddigi módszerekkel jusson új belátásra, nevezetesen, hogy a fizika által
valóságosnak el nem ismert erők és hatások is léteznek. Gyökeresen eltér ettől az

akupunktúra, amelynek tagadhatatlan alkalmazásbeli sikeressége folytán része
volt abban, hogy a nyugati orvostudomány integrálni próbálta, de amelynél
mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy világképe alapjaiban tér el a mi-
énktől. Az akupunktúra alapvetően a keleti tradicionális testmodell fényében
értelmezhető, és a nyugati orvostudomány technológiaként (fájdalomcsillapítás
céljából például) átveheti, de jelenleg nemigen képes értelmes magyarázóelvet
kínálni működésére. Ez utóbbi kritériumot vizsgálva hasonló helyzetet találunk
az asztrológia hagyományos formái esetében: ezek alapelveiben hinni csak a si-
keresség, a hasznosság, és a világ felépítésének gyökeresen különböző modellje
mellett válhat értelmessé, itt azonban még a pragmatikus átvétel sem tűnik meg-
oldhatónak. Bár történnek próbálkozások az ortodox tudomány játékszabályai
szerint működtethető asztrológiára, de ez, kérdezzük csak meg a fizikusok jelen-
tős részét, mindeddig nem volt nagyon meggyőző.
Az eddigiek mellett van egy harmadik tipikus stratégia is: az alternatív vál-
lalkozás nem kínál alternatív világképet, hanem elfogadja a tudomány mód-
szertanát, és úgy von kétségbe egyes tudományos állításokat, hogy kimutatja,
alátámasztásuk elégtelen, elfogadásuk problematikus, majd arra a következte-
tésre jut, hogy egy ilyen problematikus elmélet helyett akár egy másik logikai-
lag lehetséges elmélet is elfogadható volna, és végül kifejti saját alternatíváját.
Ide sorolható az intelligens tervezés, amely jól mutatja ennek a stratégiának egy
igen fontos jellegzetességét: bármennyire sokkoló és globálisan elfogadhatatlan
lehet is egy szaktudós számára az intelligens tervezés alternatív magyarázata,
mégiscsak egyetlen elvről folyik a vita, nem egy teljes alternatív tudományág-
ról. Az intelligens tervezés még a biológia számos állítását is elfogadja, a többi
szaktudományt pedig szinte teljes egészében, erőit csupán egyetlen elmélet cá-
folására koncentrálja: az evolúció elméletére. Ez a stratégia tehát lokális vitákat
eredményez. A 8. fejezetben bemutatott történeti esettanulmányokban szintén
azt láttuk, hogy a lokális támadások, amelyek eredményeként a valóság meg-
közelítéséről nem, csak egy-egy kutatási eredményről folyik a vita, valamelyest
megkönnyítik a laikus döntéshozatalát.
A célunk nem az volt, hogy feladjuk ezekben az esetekben a fent hangoz-
tatott semlegességi elvet, megtagadjuk a pártatlanságunkat. Azt állítjuk, hogy
ilyen esetekben hozhatunk lokális döntéseket, jól meghatározott helyzetekben
közösen elfogadott kritériumok mentén tehetünk kísérletet a demarkációra.
Ha a vita egy szakmai kérdés körül folyik, a megközelítés módszertana pedig
közösen elfogadott szakmai játékszabályok szerint kerül meghatározásra, akkor
nem elfogultság, ha a döntést is szakmai alapokra helyezzük.
Sok esetben azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, a hivatalos tudomány

álláspontját olyan irányból éri kihívás, hogy nehéz vagy inkább lehetetlen közös
szempontrendszert találnunk. Pontosabban gyakran adódik egy világos szem-
pontrendszer, méghozzá a tudomány kritériumrendszere, ez azonban nem egy
külső álláspont, hanem a vitában résztvevő két fél egyikének sajátja. Nem ne-
héz beismernünk, hogy a másik fél szempontrendszere alapján fordított döntés
születne. Egyszóval, amíg dönthetünk lokális kritériumok alapján konkrét kér-
désekben, és tehetünk olyan kijelentéseket, hogy ez és ez a vállalkozás pilla-
natnyilag intézményesen vagy módszertanában vagy tartalmában (vagy ezek
közül kettőben vagy mind a háromban) nem tekinthető tudományosnak, tud-
nunk kell, hogy ez a kijelentés egy adott időpontra, helyzetre és kultúrára vonat-
kozik, pökhendiség volna általános érvényűként elfogadni. A különféle korok-
ban és kultúrákban más történeti és intézményes okok más módon befolyásolják
a befogadás/elutasítás mechanizmusát.
Számos tartalmi vagy módszertani oka lehet annak, hogy egy kutatási ha-
gyományt nem tartunk befogadhatónak az akadémiai életbe és oktathatónak
az egyetemeken, de ezen okok alapján, amint már láttuk, nem tudjuk össze-
gyűjteni a szükséges és elégséges feltételek azon halmazát, amellyel véglege-
sen és örökké elkülöníthető, mi tudomány, és mi nem az. Ha a problémák egy
bizonyos mennyiség felett jelentkeznek, mégiscsak hajlamosak vagyunk egy vál-
lalkozást áltudományosnak látni. Melyek azok a jellegzetességek, amelyek alá-
ássák a bizalmunkat?
A bizalom aláásásának művészete
Ha egy intellektuális vállalkozás nem kívánja tapasztalati vagy matematikai bizo-

nyítékokra alapozni állításait, ha az adott terület művelői nem bírálják felül érveiket,
amikor azokat kihívás éri, ha bizonyos tudományos módszereket (pl. statisztikai
eljárásokat) olyan módon használnak, ahogy az adott tudomány szerint nem he-
lyes, ha az információ, amelyre a diszciplína alapoz, nem ellenőrizhető forrásból
származik, ha valószerűtlen jelenségeknek kritikátlanul adnak hitelt, ha a védelme-
zők nem próbálják meg szakmai fronton elfogadtatni az elméletüket, és kizárólag a
szélesebb közvéleményhez fordulnak, ha olyan elméleteket fogadnak el, amelyek
mindent bizonyítanak, és amelyeket semmi nem képes cáfolni, ha könnyen adnak
hitelt összeesküvés-elméleteknek – gyakran támad az a benyomásunk, hogy áltu-
dománnyal állunk szemben.
Nem azt jelenti ez, hogy ezen kritériumok egyike-másika ne volna jellemző
bizonyos tudományosnak elfogadott vállalkozásokra is, sőt azt sem akarjuk mon-
dani, hogy ne tartanánk alkalmasint valamit áltudománynak, miközben a fenti
tételek közül csak nagyon kevés, vagy akár egy se jellemző rá, hanem csak azt,
hogy ha egy vállalkozás ezeket egy adott koncentrációnál nagyobb mértékben
mutatja fel, gyanakodni fogunk. Se nem szükséges, se nem elégséges feltételek
ezek, sőt még csak nem is immúnisak az idő és a kultúra változásaival szemben,
mégis reálisak abban az értelemben, hogy egyéni döntéseinket és kulturális gya-
korlatunkat ezek alakítják, legalábbis a mai nyugati kultúránkban.
A lista azt is mutatja, hogy szorosan véve csak valamiféle társadalmi szem-
pontokat is figyelembe vevő demarkációra van lehetőség. Pusztán tartalmi-anali-
tikus alapon nem tudjuk megmondani, miért áltudomány valami, mindenképpen
bele kell kevernünk intézményi-társadalmi szempontokat is. Nem tudjuk úgy
vizsgálni az elfogadás-elutasítás mechanizmusát, hogy ne említsünk egyúttal
olyan fogalmakat is, mint oktatás, kutatás, média, bizalom, tekintély, elfogadott-
ság, hitelesség stb. Társadalomtól független áltudományról beszélni, miként tár-
sadalomtól független tudományról is, olyan idealizáció, amelyben a demarkáció
folyamatát nem tudjuk többé értelmesen vizsgálni. (Ennyiben egyet is értünk a
filozófus Laudannal, hogy a demarkáció mint pusztán analitikus kérdés, álkérdés.
Laudan azonban ebből egyáltalán nem azt a következtetést vonja le, mint mi, lásd
a 3. fejezetben található keretes részt.)
Áltudományok helyett áltudósok?
A demarkációval foglalkozó kortárs irodalom az áltudományok pontos jellem-

zése helyett – belátva a 3. fejezetünkben elemzett problémák súlyosságát –
egyre inkább az áltudományossá váló gyakorlatok művelőit vizsgálja. Vagyis
az áltudomány helyett az áltudós leírása és tipologizálása kerül előtérbe, és
mindez az alábbiakhoz hasonló kérdések felvetésével jár: milyen módon adha-
tó meg az a pszichológiai-szociológiai profil, amely jellemzi az áltudósokat?
Milyen mikroszociológiai folyamatok vezetnek oda, hogy valaki esetleg elfo-
gadott tudósból áltudóssá váljon?
Számos példa elemzése azt mutatja, hogy az ilyen kérdésfeltevés sokkal
gyümölcsözőbb lehet az analitikus demarkációs kritériumok keresésénél.
Gyakran megfigyelhető, hogy amikor egy tudós nézeteinek szakmai kritikájá-
val szembesül, egy ideig megpróbálja a szakmabelieket meggyőzni, de ennek
sikertelensége esetén – igazának hitében – a nyilvánosságot próbálja bevonni,
hogy elképzeléseinek szélesebb támogatást nyerjen.
A tudósközösségtől elforduló kutatók (akik lehetnek elfogadott tudósok,

de akár mindvégig periférián elhelyezkedő laikusok is) általában valamilyen
kollektív vaksággal, netán rosszindulattal vagy akár összeesküvéssel magya-
rázzák a kortárs tudósok elutasító viselkedését – és persze nincs kizárva, hogy
esetenként igazuk van. Tény, hogy időnként a kortársak nem ismernek el egy
később igaznak tartott elméletet vagy fontos jelentőséget, de ez nem jelenti
azt, hogy bármi megállja a helyét, amit valaki meggyőződésből igaznak hisz,
miközben kortársai elvetik.
Minthogy az elutasított nézeteket védők a tudóstársak szemében irracioná-
lisnak tűnnek, a pályázati forrásaik gyakran elapadnak (már ha egyáltalán pá-
lyáztak korábban), a publikációs lehetőségeik beszűkülnek (így, ha akarnának
se tudnának szakmai fórumokon publikálni), a megbélyegzett kutatók pedig
lassan izolálódnak. Ilyen típusú társadalmi folyamatok eredményeképp meg-
születnek a kor áltudósai, a tudóscsecsemők rémisztgetésére is felhasználható
antihősök, mint Velikovsky vagy Egely György.
Természetesen vannak egyének (illetve csoportok), akik nem is tesznek kí-
sérletet a tudományos közösség elismerésének megszerzésére, és akik eleve a
nyilvánosságot célozzák meg, ám vannak olyan esetek is, amikor egy tudós
megpróbálja ugyan a tudományos utat járni és megakadályozni a vita nyilvá-
nosság elé jutását – de sikertelenül. Utóbbira híres példa a kétszeres Nobel-
díjas Linus Pauling, akinek késői munkásságához tartozik a rák kezelésére
javasolt C-vitamin-terápia. Bár a terápia hatékonyságának eldöntésére Pauling
ismételten a kontrollált tudományos kísérletek elvégzését szorgalmazta, és
(legalábbis kezdetben) nem próbálta a nyilvánosságot kihasználni a szakma
ellen, a média olyan gyorsan rákapott a témára, hogy a fent ismertetett folya-
matok – részben a felek szándéka ellenére – lejátszódtak. Paulingot sok kortárs
– legalábbis a tudományos orvoslás számos képviselője – dilettánsnak tartot-
ta, és így pl. az orvostudományban kiemelkedő szerepű Mayo Klinika nem
tett meg mindent az egyértelmű kontrollkísérletek elvégzésének érdekében.
Ekkorra a lehetséges terápia reményében olyan sok beteg kezdett C-vitamint
szedni, hogy az elvégzett kísérletek kontrollcsoportjait is szűrni kellett volna,
ami nem történt meg. Így a negatív eredmények nem voltak konkluzívak, és
Pauling egyre inkább a nyilvánosság felé (is) fordulva próbálta igazát bizonyí-
tani. Végül a C-vitamin-terápiát a Pauling által eredetileg elutasított holiszti-
kus medicina hívei karolták fel, a módszer egyre inkább kiszorult a tudomá-
nyos medicinából.
Az izolálódott tudósok gyakran egymás szövetségeseivé válnak – hiszen
közös ellenséget találnak a hagyományos tudományban. Így nem ritka, hogy
ugyanazokat a neveket találjuk a C-vitamin-terápia, a hidegfúzió, a homeopá-
tia és más elképzelések mögött.
Néhány gyakorlati tanács
Mit tegyen ilyen körülmények közt a szaktudós, akit felháborít egy-egy általa ál-
tudományosnak tartott vállalkozás sikeressége és népszerűsége? A kötetben hoz-
tunk néhány rossz példát arra, hogy mit szoktak tudósok vagy önjelölt felvilágo-
sítók tenni. Az áltudományok ellen keresztes háborút hirdető vagy vívó lovagok
gyakran próbálnak saját tudományterületükről irreálisan pozitív képet festeni.
Azonban, mint azt láttuk, nem azért bízunk a tudományban, mert tévedhetetlen,
és nem is azért, mert minden jelenséget tökéletesen le tud írni. A klasszikus fizi-
ka, amelynek tankönyvi leírásait ilyenkor példaként szokták állítani, a legkevésbé
sem jellemző a rendkívül sokszínű természettudományos vállalkozásra, nem is
beszélve a humán és a társadalomtudományokról. Ha irreálisan tökéletes képet
festünk a tudomány sikerességéről, az akár vissza is üthet, mert a mai mediatizált
világban az átlagember hamar felismeri, hogy az igazi tudomány a maga vitáival,
kérdéseivel, önkorrekcióival ezt a szintet nem teljesíti. Ezért a túl szép kép fo-
nákságait felismerő laikus akár az egész tudományos intézményrendszerbe vetett
bizalmát hajlamos megvonni.
Túl magas elvárások megfogalmazása esetén sokszor maguk a kiszorított
tudásterületek tudják az idealizált képet a tudomány ellen fordítani – ahogy azt
a kreacionizmus kapcsán részletesen bemutattuk. Vagyis a tudományfilozófiá-
ban meghaladott nézetek vulgarizált féligazságai csak látszólag segítik az el-
fogadott tudomány határainak védelmét – valójában éppen az áltudományokat
teszik elfogadhatóbbá a laikusok számára. Hisz számtalan példát láthatunk arra,
hogy a 3. fejezetben vizsgált és könnyűnek talált ismeretelméleti kritériumokkal
próbálják egyesek a tudományosan nem elfogadott ismereteket legitimálni. Ide
sorolható a kreacionista Behe, aki – mint a 7. fejezetben láttuk – a cáfolhatóság
alapján tartotta az intelligens tervezést tudományosnak, a darwini elméletet pe-
dig tudománytalannak. Az elavult demarkációs kritériumok, valamint a kitün-
tetettség és hibátlanság vértje tehát nem csak hogy nem védi jól a tudományt,
hanem kifejezetten gyengítheti is adott helyzetekben.
Arra is hoztunk példákat, hogy a tudós a tudomány negatív megítélé-
sének okait nem a saját portája körül keresi, hanem a médiában, a nem kel-
lő mennyiségű oktatásban, az elégtelen tudománynépszerűsítésben. Egyrészt
láttuk, hogy a tudomány sokkal nagyobb elfogadásnak örvend, mint azt a tu-
dományt féltő tudósok általában látni vélik. Ezért is van, hogy az áltudomány-
ok némelyike a tudomány köntösébe bújva próbálja magát elfogadtatni – és a
reklámok nem csak jól formált testekkel, hanem bumfordi fehér köpenyekkel
is megpróbálnak termékeket eladni. Másrészt pedig a média bizonyos megje-
lenési formáinak fő célja nyilvánvalóan nem az, hogy tárgyilagos, pontos in-
formációval segítse az olvasók eligazodását mai világunkban. Ezen fórumok
azonban minden hírrel ugyanígy bánnak: a politikai beszédekből gyakran az
érzelmileg fűtött és elítélő elemeket emelik ki, holott ezeknek kicsi a hírérté-
ke, és az adott álláspont részletesebb ismertetése elsikkad. Nincs sok adat arra
nézve, hogy pl. a politikai híreknél pontatlanabbul írnának az újságírók a tudo-
mányról, és nehéz azt hinni, hogy a sztárpletykákról precízen adnak hírt ezek a
fórumok, csak a hidegfúzióról nem.
Úgy tűnik, a fönti feltevésnek éppen az ellenkezője igaz: kevés olyan terület
van, ahol az újságírók annyira bíznának az elsődleges hírforrásokban, mint a
tudományos hírek esetén. Vagyis a tudományt védeni szándékozó lovag jobban
teszi, ha a médiában nem ellenséget lát, amely gondolkodás nélkül helyet ad az
áltudományok és az irracionalizmus népszerűsítésének, hanem inkább együtt
próbál működni vele, lévén a média a legfőbb eszköze annak, hogy saját iga-
záról a nagyközönséget meggyőzze. A tudós, a média és a laikus társadalom
összetett kapcsolatának pedig, mint láttuk, megvannak a maga szakemberei,
akiknek véleményét jól jelzi az alábbi idézet: „ha a közönséget meggyőzi a
paratudományról szóló gátlástalan, erőteljes médiadömping, akkor miért ne
lenne épp oly fogékony a médiában még nagyobb mennyiségben jelenlévő
valódi tudományra? Még a brit bulvárlapokban is öt vagy annál több tudo-
mányos cikk jut minden egyes horoszkópra; ha ez a hatalommal rendelke-
ző tájékoztatási forma, akkor ezek a racionális tudományos cikkek is meg-
győző erővel kell, hogy rendelkezzenek. Ezért az információk és attitűdök
puszta jelenléte a médiatermékekben igen szegényes mutatója a közösségi
tudásnak, illetve a közvéleménynek.” (Lásd Jane Gregory és Steve Miller
Replikában megjelent cikkét.)
A médiával kapcsolatos problémák gyakran jelentkeznek az oktatással tá-
masztott követelmények esetén is. A „még több tudományt” jelszó alatt nagyon
sokszor egyszerűen nagyobb tudományos ismerettömeget próbálnak tanítani/
taníttatni a tudományt védeni szándékozók. Amikor a felmérések azt mutat-
ják, hogy túl alacsony százalék tudja pontosan definiálni a spinkvantumszámot
stb. (és milyen százalék nem túl alacsony?), akkor ezzel további megerősí-
tést kapnak a „még több tudományt” hirdetők. A tudomány tanítása így sok-
szorosát teszi ki még fejlett országokban is annak az óraszámnak, amelyet a
tudományról való tanítás tölt ki – a hazai alap- és középfokú oktatásban pe-

dig egyáltalán semmilyen tudást nem kell a diákoknak arról kapnia, hogy mi-
lyen módon is működik a tudomány. Egy múlt századi orosz balettképzőhöz
hasonlóan a tudományok oktatása alapvetően aszerint épül fel, hogy támogas-
sa a néhány, professzionális pályára készülőt, miközben a lemorzsolódások és
veszteségek meg sem jelennek a sikertörténetekre koncentráló beszámolókban.
Ahogy minden prima balerinára jut pár tucat idő előtt megnyomorodott, ko-
moly mozgásszervi problémákkal küzdő és reményét vesztett táncos, a parádés
diákolimpiai helyek és külföldi kutatói karrierek mögött sok ezer diák áll, akik
megutálták, lenézik és nem értik a természettudományokat. A tudományos ok-
tatás egyik potenciális megoldása a differenciált tantervek bevezetése, és – ami
ennél jóval kevesebb problémát vetne fel – a tudományról való oktatás: a di-
ákok megtanítása arra, hogy önálló megismerőkként hogyan tudnak eligazod-
ni komplex társadalmunkban, és helyén kezelni a tudomány mint társadalmi
intézmény státuszát. Ehhez azonban fel kell ismerni, hogy a legtöbbet a nagy
többség esetében nem a sok tudományos tudás tanításával érhetjük el, hanem ha
megtanítjuk őket a rivális igazságigények közötti megalapozott választásra. Va-
gyis a cél nem az, hogy az oktatás az összes gyereket kis tudóssá és szakértővé
próbálja tenni, hanem az, hogy képessé tegye őket arra, hogy szakértők között
okosan tudjanak választani.
A média, a tudománynépszerűsítés és az alsó- és középszintű oktatás nem
ellenséges terep, hanem éppen azokat a közegeket jelöli ki, ahol a csatát meg kell
vívni. E harcban azonban nem elegendő, ha pusztán saját diszciplínánk igazára
hivatkozva kívánjuk, hogy a nem szakmabeli közönség elfogadja állításainkat.
Láttunk példát arra, hogy milyen visszatetsző lehet egy magát tudományosnak
hirdető lapban az érvek helyett autoritásra hivatkozó meggyőzési kísérlet, a
megfontolt mérlegelés helyett az ellenségnek tartott megismerési mód lejára-
tása és nevetségessé tétele. Ehelyett inkább felelős döntési eljárásokat kellene
tanítanunk, miközben a tudományt mint számos szempontból kétségtelenül si-
keres, de sok esetben tépelődő és önmagával is vitatkozó vállalkozást látnánk
és láttatnánk. A harcot ugyanis a tudósok nem elsősorban a szakmai konferenci-
ákon kívánják megnyerni, hanem társadalmi szinten, az oktatás (mit tanítsunk,
evolúciót vagy kreacionizmust?) és a népszerűsítés területén (az asztrológiát
vagy a terepbiológiát ismertessük-e?). Nem kívánhatjuk, hogy az áltudomány-
ok ne is jussanak el az emberekhez, mint ahogyan azt sem, hogy pusztán a tu-
dósok tekintélye alapján vessenek el efféle „irracionális hiteket”. El kell, hogy
fogadjuk, hogy a laikus emberek hoznak döntéseket, és nem mindig éppen azt
az alternatívát tartják megbízhatónak, amit a tudósok kitüntetnek, és esetleg kri-
tikusan lépnek fel, amikor úgy látják, hogy a szaktudós az áltudományok elleni
küzdelmében a fürdővízzel a gyermeket is kiönti.
A végső üzenet
Itt, könyvünk legvégéhez érkezve, ismét furcsa érzés kerítheti hatalmába az ol-
vasót. Míg a fejezet elején hosszasan értekeztünk arról, miért és hogyan akarjuk
megőrizni semlegességünket, az előző bekezdésekben – igaz, módjával – érték-
ítéleteket fogalmaztunk meg és tanácsokat osztottunk. Ez mintegy követi a könyv
egészének ívét: a legtöbb fejezet főként negatív következtetésekkel zárult, aláásva
azokat a sommás ítéleteket, melyeket az elemzéseink alapján megalapozatlannak
és óvatlannak találtunk, ám a legutóbbi fejezet (és kisebb mértékben az azt meg-
előző is) megkísérelt pozitív, gyakorlatban is hasznosítható üzeneteket megfogal-
mazni. Csak nem a normativitás kisördöge bújt elő a deskriptív álca mögül?
Vegyük észre, hogy ítéleteink, javaslataink és tanácsaink nem azokat a
mintázatokat követték, amelyek a tudomány/áltudomány problematika szoká-
sos és gyakori felvetéseit jellemzik. Az Olvasó azt várhatná, hogy elkötelezzük
magunkat a tudomány és áltudomány közti harcban, és döntésünket érvekkel
támasztjuk alá. Mi azonban elzárkóztunk az általánosításoktól, és sokak sze-
mében talán ez azt sugallja, hogy szerintünk az átlagember nyugodtan higgyen,
amit akar, még ha ez szembe megy is a tudományos vélekedésekkel. Ezzel úgy
tűnhet, hogy az áltudományosnak tartott gyakorlatokat akarjuk – még ha bur-
koltan is – legitimálni. Hangsúlyozzuk azonban, hogy számunkra nem azért
fontos az áltudományosság kérdése, mert eleve különös vonzalmat táplálunk a
tudománytalan vagy gyanús tudományos státusszal rendelkező területek iránt.
Ám a tudományt sem kívánjuk védelmezni, ugyanis szerintünk éppen elegen-
dő erőforrással rendelkeznek a tudósok ahhoz, hogy, amennyiben jól végzik
a dolgukat, megvédjék a tudomány határait. Ráadásul az így megfogalmazott
dichotómiát félrevezetőnek találjuk: ahogy megmutattuk, tudomány és áltu-
domány nem önmagukban adott, eleve meghatározott kategóriák, hanem tár-
sadalmi és kulturális folyamatok termékei. Pontosabban olyan címkék ezek,
amelyekkel társadalmi és kulturális erőfeszítéseink eredményeit kívánjuk meg-
jelölni, amelyek érdekcsoportok és intézményes viszonyok által meghatározott
erőtérben lezajlott lokális küzdelmek kimenetelét befolyásolják, döntéseinket

alakítják és világképünket formálják.
Ha tehát üzeneteket kívántunk megfogalmazni, akkor az mindig annak a
felismerésnek a fényében történt, hogy az áltudományok kérdését újra kell ér-
telmezni a fentiek figyelembevételével. Az áltudományosság problémája nem
azért lényeges, mert egy eleve adott és problémamentes tudományfogalom el-
leni fenyegetésként kellene felfognunk, hanem mert alapjaiban összefonódik a
tudományosság kérdésével, és ahogy egyre fontosabb szerepet tölt be életünk-
ben a tudomány – oktatás, egészségügy, szakértői vélemények alapján hozott
bírósági ítéletek, technológiai eszközök, környezeti kockázat és konzerváció
stb. –, úgy tolul előtérbe az áltudományok problémája. Ebben a társadalmi-gya-
korlati dimenzióban a kérdés valójában nem az, hogy hol húzódnak a tudomány
határai, hanem hogy hol találhatjuk azokat a határokat, amelyek a megbízható
tudást, a döntéseink alapjául szolgáló tudást elválasztják a megbízhatatlan vé-
lekedésektől. Hagyjuk tehát a tudomány és áltudomány kifejezések használatát
a mindenkori küzdő felekre, és foglalkozzunk azzal, ami az egész problémakör
hátterében meghúzódik! Hiszen abban a lehetséges jövőben – és talán efelé tar-
tunk –, ahol döntéseinket tudás alapon, szakértők által befolyásolt térben hoz-
zuk, rendívül lényeges az, hogy hol, miért és hogyan húzódnak a tudománynak
– vagy bármi másnak – nevezett megbízható tudás határai.
Köszönetnyilvánítás
A könyv egészéhez vagy egy-egy fejezetéhez nyújtott segítségért a követ-

kező szakembereknek, barátoknak, és szakember-barátoknak mondunk kö-
szönetet:
Beck Mihály, Cserháti Mátyás, Fehér Márta, Gerzsenyi Erika, Kampis

György, Kertész Gergely, Konyáry Zsuzsa, Kovács Nóra, Margitay Tihamér,
Paksi Dániel, Papp Éva, Pléh Csaba, Silberer Vera, Staar Gyula, Szekeres
András Márk, Szentirmai Erika, Tanács János, Tarnai Márta, Tóth Mihály,
Varga Máté, Várnai András.
Természetesen nem az ő hibájuk, ha nem vették észre minden hibánkat;

ezekért, a kifejtett álláspontért és az olykor talán provokatív érvelésért mi
vagyunk felelősek.
A munka különböző fázisaiban többféle támogatásban részesültünk,

Kutrovátz Gábort és Láng Benedeket a Bolyai János Ösztöndíj, Zemplén
Gábort a Békésy posztdoktori ösztöndíj támogatta. Az NKFP 6-00107/2005
Jedlik Ányos pályázata, valamint az OTKA segítette a könyv megírását
Kutrovátz Gábornak (OTKA F-69249) és a másik két szerzőnek (OTKA
K 72598). Ugyaninnen kaptunk támogatást a könyv megjelentetéséhez is
(OTKA PU-50171).
Első megjelenések
A könyv egyes fejezeteiből kisebb részletek külön publikációként is megje-

lentek. Az első közlések bibliográfiai adatai:
És monda Isten: legyen evolúció

Zemplén Gábor Áron, Kreácionizmus – pro és kontra, Világosság
47/6–7 (2006), 23–39.
Kutrovátz Gábor–Zemplén Gábor, Ami a lapos földön nem ke-
rek – rejtvény, BUKSZ 19/1 (2207), 100–103.
Történetírás – a jó, a rossz és a relatív

Láng Benedek, A Da Vinci-kód, BUKSZ 17/1 (2005), 58–62.
Láng Benedek, Valódi áltudomány, Kommentár, 1/6 (2006), 64-73.
Keleti tűk nyugati testekben

Zemplén Gábor Áron, Az akupunktúráról, ma és tegnap, Természet
Világa 138/7 (2007), 311–314.
A tudomány és a nyilvánosság
Kutrovátz Gábor, Tudás és áltudás? Liget 20/12 (2007), 36–39.
Következtetések, avagy mit is lehet mondani?

Kutrovátz Gábor–Láng Benedek–Zemplén Gábor, A ha-
tárvidék felderítése – bevezető a tudományon innen és túl blokkhoz, Replika
54–55 (2006), 119–133.
Válogatott irodalomjegyzék
1. Bevezető
A fillér forintosítása – A π-víz megtalálható a következő web-címen:
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9948/apiviz/apiviz.htm
Dully, Howard–Fleming, Charles, My Lobotomy: A Memoir, Ebury Press, London, 2007.
El-Hai, Jack, The Lobotomist: A Maverick Medical Genius and His Tragic Quest to Rid the
World of Mental Illness, John Wiley & Sons, New York, 2005.
Hargitai Károly–Száraz M. György, Életvíz (A pi-víz több, mint egy zseniális japán talál-
mány! – Maga a változás), Pannon Könyvkiadó, Budapest, 1993.
Hargitai Károly–Száraz M. György, Életvíz, Pannon Könyvkiadó, Budapest,1992.
Langley, Gill, Legal, decent, honest, and truthful (Medicine and the media), British Medical
Journal, vol. 311, no. 7017 (1995. nov. 12.), 1442.
Martin, Laura, „Eskimo Words for Snow”: A Case Study in the Genesis and Decay of an
Anthropological Example, American Anthropologist, vol. 88, no. 2 (1986. június),
418–423.
Mi folyik itt? – a pi-víz, http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kidb/0/11160/1
Képek forrásai:
http://lists.w3.org/Archives/Public/www-patentpolicy-comment/2001Oct/
att-1667/SAR-SHIELD-Ad.gif
http://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=5014080
http://wickedstageact2.typepad.com/life_on_the_wicked_stage_/Windows
LiveWriter/PopeyesPissed_12626/90~Popeye-Posters%5B3%5D.jpg
2. Túl könnyű válaszok

A mottó szövegei:
Asimov, Isaac előszava: Boyer, Carl Benjamin, A History of Mathematics, John Wiley &
Sons, New York, 19912, vii.
Feyerabend, Paul, Három dialógus a tudásról. Osiris, Budapest, 1999. 167.
Popper, Karl R., Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása, in Laki János
(szerk.), Tudományfilozófia, Osiris, Budapest, 1998. 108.
Brooke, John Hedley, Science and religion: some historical perspectives, Cambridge history
of science, Cambridge University Press, Cambridge [England]–New York, 1991.
Mornstein, Vojtech: Alternatív orvoslás és áltudomány, Természet Világa, 134/3 (2003), 132–34.
Képek forrásai:
http://ircamera.as.arizona.edu/NatSci102/NatSci102/images/kepharm3.gif
http://boomeria.org/chemlectures/organic/kekuledream.jpg
3. Filozófusok a tudomány határairól
A mottó szövege:
Szathmári Sándor, Kazohinia, Háttér kiadó, Budapest, 1996. A mottó szövege: 267–270.
Altrichter Ferenc (szerk.), A Bécsi Kör filozófiája, Gondolat, Budapest, 1972.

Carnap, Rudolf, A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül, in Forrai
G.–Szegedi P. (szerk.), Tudományfilozófia szöveggyűjtemény, Áron Kiadó, Budapest,
1999. Az idézetek a 9–26. oldalakon találhatók.
Feyerabend, Paul, Három dialógus a tudásról, Osiris, Budapest, 1999.
Feyerabend, Paul, A módszer ellen, Atlantisz, Budapest, 2002. Az idézet a 11. oldalon talál-
ható.
Feyerabend, Paul, Tudomány egy szabad társadalomban in Laki János (szerk.), Tudományfi-
lozófia, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1998. 153–169. Az idézetek a 162.,
165. és 167. oldalakon találhatók.
Forrai Gábor–Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia szöveggyűjtemény, Áron Kiadó, Bu-
dapest, 1999.
Lakatos Imre, A falszifikáció és a tudományos kutatási programok metodológiája, in Forrai
G.–Szegedi P. (szerk.), Tudományfilozófia szöveggyűjtemény, Áron Kiadó, Budapest,
1999. 187–217. Az idézet a 203. oldalon található.
Laki János (szerk.), Tudományfilozófia, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1998.
Miklós Tamás (szerk.), Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, Atlantisz, Budapest, 1997.
Popper, Karl, A historicizmus nyomorúsága, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.
Popper, Karl, A nyitott társadalom és ellenségei, Balassi Kiadó, Budapest, 2001.
Popper, Karl, A tudományos kutatás logikája, Európa, Budapest, 1997. Az idézet az 50. olda-
lon található.
Keretes írások:
Feyerabend, Paul, Három dialógus a tudásról, Osiris, Budapest, 1999.
Kitcher, Philip, The Advancement of Science, Oxford University Press, 1993.
Laudan, Larry, The Demise of the Demarcation Problem in Cohen, Robert S.–Lauden, Larry
(szerk.), Physics, Philosophy and Psychoanalysis, Reidel, Dordrecht, 1983. 111–128.
Lloyd, Elisabeth A., Feyerabend, Mill, and Pluralism, Philosophy of Science, vol. 64,
Supplement. Proceedings of the 1996 Biennial Meetings of the Philosophy of Science
Association. Part II: Symposia Papers (1997. december), 396–407.
Longino, Helen, Science as Social Knowledge, Princeton University Press, 1990.
Mill, John Stuart, A szabadságról Kriterion Kiadó, Bukarest, 1983.
Solomon, Miriam, Social Empiricism, MIT Press (Bradford Books), 2001.
Sunstein, Cass R., Why Societies Need Dissent, Harvard University Press, 2003.
Vermeir, Koen, Újra a demarkációs problémáról, Replika 54–55 (2006), 135–156.
Irodalom 361
4. Tudománytörénet-e az áltudományok története?
A mottó szövege:
Gerson, Jean, Trilogium astrologiae theologizatae, in Opera omnia, 1706, t. I., col. 196.
A Yates-tézis és hatása:
Cohen, Floris, The Scientific Revolution, The University of Chicago Press, Chicago, 1994.
Fehér Márta, The l7th century crosscroads of the mathematization of nature, in Fehér Márta,
Changing Tools, Case studies in the history of scientific methodology, Akadémiai Ki-
adó, Budapest, 1995.
Hallyn, Fernand, The Poetic Structure of the World: Copernicus and Kepler, Zone Books,
New York, 1990.
Hanegraaff, Wouter J., Beyond the Yates Paradigm: The Study of Western Esotericism
between Counterculture and New Complexity, Aries 1 (2001), 5–37.
Merkel, Ingrid–Debus, Allen G. (szerk.), Hermeticism and the Renaissance: Intellectual His-
tory and the Occult in Early Modern Europe, Folger Institute symposia, Associated
University Presses, Washington and London, 1988.
Righini Bonelli, Maria Luisa–Shea, William R., Reason, Experiment, and Mysticism in the
Scientific Revolution, Macmillan, London, 1975.
Lindberg, David C.–Westman, Robert S. (szerk.), Reappraisals of the Scientific Revolution,
Cambridge University Press, Cambridge, 1990.
Szőnyi György Endre, Keresztény mágia, John Dee és az európai humanizmus, JATEPress,
Szeged, 1992.
Szőnyi György Endre, Titkos tudományok és babonák, Magvető, Budapest, 1978.
Vickers, Brian (szerk.) Occult and Scientific Mentalities in the Renaissance, Cambridge Uni-
versity Press, Cambidge, 1984.
Westman, Robert S.–McGuire, James E. (szerk.), Hermeticism and the Scientific Revolution,
Williams Clarke Memorial Library, Los Angeles, 1977.
Yates, Frances Amalia, Collected Essays I–III, Routledge and Kegan Paul, London, 1982.
Yates, Frances Amalia, Giordano Bruno and the Hermetic Tradition, Routledge and Kegan
Paul, London, 1964.
Yates, Frances Amalia, The Hermetic Tradition in Renaissance Science, in: Singleton,
Charles S. (szerk.), Art, Science and History in the Renaissance, Johns Hopkins Press,
Baltimore, 1968.
Yates, Frances Amalia, The Occult Philosophy in the Elizabethan Age, Routledge and Kegan
Paul, London, 1979.
Yates, Frances Amalia, The Rosicrucian Enlightenment, Routledge and Kegan Paul, London,
1972.
Mágia, alkímia és tudománytörténet:

Casini, Paolo, Newton, a Sceptical Alchemist?, in Righini Bonelli, Maria Luisa–Shea, Wil-
liam R., Reason, Experiment, and Mysticism in the Scientific Revolution, Macmillan,
London, 1975. 233–238.
Dobbs, Betty Jo Teeter, The Foundations of Newton’s Alchemy: The Hunting of the Greene
Lyon, Cambridge University Press, Cambridge, 1975.
Faivre, Antoine–Hanegraaff, Wouter J. (szerk.), Western Esotericism and the Science of
Religion. Peeters, Leuven, 1998.
Figala, Karin, Newton as Alchemist, History of Science 15 (1977), 102–137.

Figala, Karin, Newtons rationale System der Alchemie, Chemie in unserer Zeit 12 (1978),
101–110.
Fónagy Iván, A mágia, Tinódi Könyvkiadó, Budapest, 1943.
Hall, Marie Boas, Newton’s Voyage in the Strange Seas of Alchemy, in Righini Bonelli,
Maria Luisa–Shea, William R., Reason, Experiment, and Mysticism in the Scientific
Revolution, Macmillan, London, 1975. 239–246.
Láng Benedek, Mágia a középkorban, Typotex, Budapest, 2007.
Láng Benedek, Necromantia mint a hetedik szabad művészet, avagy a tanult mágia a közép-
kori tudomány határain innen és túl, in Fehér Márta–Zemplén Gábor–Láng Benedek
(szerk.), Tudás az időben, Műegyetemi Kiadó, Budapest, 2004. 41–60. A mágikus szö-
vegekből való idézetek az 52. oldalon találhatók.
McGuire, James E.–Rattansi, Piyo M., Newton and the ‘Pipes of Pan’, Notes and Records of
the Royal Society of London 21 (1966), 108–143.
Westfall, Richard S., Newton and Alchemy, in Vickers, Brian, (szerk.), Occult and Scien-
tific Mentalities in the Renaissance, Cambridge University Press, Cambridge, 1984.
315–335.
Westfall, Richard S., The Role of Alchemy in Newton’s Career, in Righini Bonelli, Maria
Luisa–Shea, William R., Reason, Experiment, and Mysticism in the Scientific Revolu-
tion, Macmillan, London, 1975. 189–232.
A mágia definiálásáról:
Braarvig, Jens, Magic: Reconsidering the Grand Dichotomy, in Jordan, David R.–
Montgomery, Hugo–Thomassen, Einar, (szerk.), The World of Ancient Magic, Papers
from the First International Eitrem Seminar at the Norwegian Institute at Athens 4–8
May 1997, Bergen, 1999. 21–54.
Bremmer, Jan N., Appendix: Magic and Religion, in Bremmer, Jan N.–Veenstra, Jan R.
(szerk.), The Metamorphosis of Magic from Late Antiquity to the Early Modern Period,
Peeters, Leuven, 2002. 267–271.
Thomassen, Einar, Is Magic a Subclass of Ritual?, in Jordan, David R.– Montgomery,
Hugo–Thomassen, Einar, (szerk.), The World of Ancient Magic, Papers from the First
International Eitrem Seminar at the Norwegian Institute at Athens 4–8 May 1997,
Bergen, 1999. 55–66.
Kieckhefer, Richard, The Specific Rationality of Medieval Magic, The American Historical
Review 99 (1994), 813–836.
Thorndike, Lynn, History of Magic and Experimental Science, Columbia University Press,
New York, 1923–1958.
Thorndike, Lynn, Some Medieval Conceptions of Magic, The Monist 25 (1915), 107–139.
Versnel, Henk, Some Reflections on the Relationship Magic-Religion, Numen 38 (1991),
177–197.
Az internalizmus-externalizmus-vita:
Hesse, Mary, Hermeticism and Historiography: An Apology for the Internal History of Science,
in Stuewer, Roger H. (szerk.), Historical and Philosophical Perspectives of Science,
134–160, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1970. 134–160. Az idézet a
135. oldalon található.
Hesse, Mary, A tudományszociológia „erős tétele” in Forrai Gábor–Szegedi Péter (szerk.),
Tudományfilozófia, Áron Kiadó, Budapest, 1999.
Irodalom 363
Shapin, Steven, Discipline and Bounding: The History and Sociology of Science as Seen
through the Externalism-Internalism Debate, History of Science 30 (1992), 333–369.
Shapin, Steven, History of science and its sociological reconstructions, History of Science 20
(1982), 157–211.
Shapin, Steven–Schaffer, Simon, Leviathan and the Air-Pump: Hobbes, Boyle, and the
Experimental Life, Princeton University Press, Princeton, 1985.
Vekerdi László, Az okkult idézetében, in Vekerdi László, Tudás és tudomány, Typotex, Bu-
dapest, 1994.
A feminista módszerkritikáról:
Haraway, Donna J., A szituációba ágyazott tudás. A részleges nézőpont a feminista tudomány-
felfogásban, in Hadas Miklós (szerk.), Férfiuralom – Írások nőkről, férfiakról, feminiz-
musról, Replika Kör, Budapest, 1994. 121–141.
Harding, Sandra, The Science Question in Feminism, Cornell University Press, Ithaca, 1986.
Harding, Sandra–Hintikka, Merrill B. (szerk.), Discovering Reality: Feminist Perspectives
on Epistemology, Metaphysics, Methodology, and Philosophy of Science. Springer
Verlag, New York, 1983.
Keller, Evelyn Fox, Baconian Science: The Arts of Mastery and Obedience, in Reflections on
Gender and Science, Yale University Press, New Haven and London, 1985, 33–42.
Soble, Alan, In Defense of Bacon, in Koertge, Noretta (szerk.), A House Built on Sand:
Exposing Postmodernist Myths About Science, Oxford University Press, Oxford, 1998.
195–198.
A képek forrásai:
http://www.alchemylab.com/hieroglyphic_monad.htm
http://www.orbit.zkm.de/?q=node/283
http://www.newtonproject.sussex.ac.uk
5. A tudomány mint szociológiai kérdés
A mottó szövege:
John Barth, Az út vége, Európa, Budapest, 1977. 173.
Klasszikus tudományszociológia és szcientometria:

Barber, Bernard–Hirsch, Walter (szerk.), The Sociology of Science, The Free Press, New
York, 1962.
Ben-David, Joseph, The Scientist’s Role in Society: A Comparative Study, Prentice-Hall,
Englewood Cliffs, N. J., 1971.
Braun Tibor, Keeping the Gates of Science Journals. Gate Keeping Indicators of National
Performance in the Sciences, in Moed, Henk F.–Glänzel, Wolfgang.–Smoch, Ulrich
(szerk.), Handbook of Quantitative Science and Technology Research, Kluwer-
Springer, Berlin, 2004.
Braun Tibor–Glänzel, Wolfgang–Schubert András, Scientometric Indicators, World
Scientific Publishers, Philadelphia–Hong Kong, 1985.
Hessen, Boris, The Social and Economic Roots of Newton’s Principia, in Science at the
Crossroads, KINGA, London, 1931.
Merton, Robert K., The Sociology of Science. Theoretical and Empirical Investigations, Chi-
cago University Press, Chicago, 1973.
Merton, Robert K., Társadalomelmélet és társadalmi struktúra,Osiris, Budapest, 2002.
de Solla Price, Derek, Kis tudomány – Nagy tudomány, Akadémiai Kiadó, Budapest,1979.
Posztakadémikus tudomány:
Fehér Márta, A posztakadémikus tudomány megjelenése és társadalmi helyzete, in Hronszky
Imre (szerk.) Tudományfilozófiai és technikapolitikai tanulmányok, Uránusz, Bp., 1997.
Gibbons, Michael–Limoge, Camille–Nowotny, Helga–Schwartzman, Simon–Scott, Peter–
Trow, Martin. The New Production of Knowledge: The Dynamics of Science and
Research in Contemporary Societies Sage, London, 1994.
Ziman, John M., Postacademic Science: Constructing Knowledge with Networks and Norms, in
Segerstråle, Ullica (szerk.), Beyond the Science Wars. The Missing Discourse about
Science and Society, State University of New York Press, Albany, 2000. 135–154.
Ziman, John M., Prometheus Bound: Science in a Dynamic Steady State, Cambridge University
Press, Cambridge, 1994.
Science Studies:
Bloor, David, Knowledge and Social Imagery, Routledge and Kegan Paul, London, 1976.
Barnes, Barry–Bloor, David–Henry, John, A tudományos tudás szociológiai elemzése. Osiris,
Budapest, 2002.
Collins, Harry–Pinch, Trevor, The Golem: What Everyone Should Know about Science.
Golinski, Jan, Making Natural Knowledge. Constructivism and the History of Science, Cam-
bridge University Press, Cambridge, 1998.
Knorr-Cetina, Karin, The Manufacture of Knowledge. An Essay on the Constructivist and
Contextual Nature of Science, Pergamon, Oxford, 1981.
Latour, Bruno–Woolgar, Steve, Laboratory Life: The Social Construction of Scientific Facts,
Sage, Beverly Hills, 1979.
Latour, Bruno, Science in Action: How to Follow Scientists and Engineers through Society,
Harvard University Press, Cambridge, 1987.
Shapin, Steven–Schaffer, Simon, Leviathan and the Air-Pump, Princeton University Press,
Princeton, 1985.
Keretes írások:
Egyház és tudomány – a jezsuiták szerepe a tudományos forradalomban:
Cantor, Geoffrey N., Physical Optics, in Cantor, Geoffrey–Hodge, Michael Jonathan
Sessions–Christie, John R.–Olby, Robert C. (szerk.), Companion to the History of
Modern Science, Routledge, London, 1996.
Dear, Peter Robert, Discipline & experience: the mathematical way in the scientific revolution,
Science and its conceptual foundations, University of Chicago Press, Chicago, 1995.
Gazda István (szerk.): Einstein és a magyarok. Szakírók, bölcselők, publicisták a relativitás-
elmélet bűvöletében 1905–1945, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. (http://mek.oszk.
hu/05000/05031/html/)
Kuhn, Thomas S., Newton’s Optical Papers, in Cohen, Bernard I. (szerk.), Isaac Newton’s
Papers and Letters On Natural Philosophy, Harvard UP., Cambridge, 1958.
Irodalom 365
Kuhn, Thomas S., Mathematical versus Experimental Traditions in the Development of Physical
Science, The Journal of Interdisciplinary History 7 (1976), 1–31.
MacDonnell, Joseph, Jesuit Geometers. A Study of Fifty-six Prominent Jesuit Geometers
During the First Two Centuries of Jesuit History, Institute of Jesuit Sources–Vatican
Observatory, St. Louis, 1989.
Reilly, Conor, Francis Line, Peripatetic, Osiris 14 (1962) 222–253.
Tamny, Martin, Atomism and the Mechanical Philosophy, in Cantor, Geoffrey–Hodge,
Michael Jonathan Sessions–Christie, John R.–Olby, Robert C. (szerk.), Companion
to the History of Modern Science, Routledge, London, 1996.
A telepátia megbélyegzése, avagy meddig terjed a tekintély?:

Benveniste, Jacques–Davenas, Laurent–Beauvais, Francis et al., Human basophil
degranulization triggered by very dilute antiserum against IgE, Nature vol. 333,
no. 6176 (1988. június 30.), 816–818. http://br.geocities.com/criticandokardec/
benveniste01.pdf
Josephson, Brian honlapja: http://www.tcm.phy.cam.ac.uk/~bdj10/
Klarreich, Erica, Stamp booklet has physicists licked, Nature, vol. 413, no. 6854 (2001 szep-
tember), 339.
McKie, Robin, Royal Mail’s Nobel guru in telepathy row, The Observer, 2001. szeptember 30.
Telepathy has stamp of truth – The big issue, The Observer, 2001. október 7., http://observer.
guardian.co.uk/letters/story/0,6903,564641,00.html. Egy-egy levél Brian Josephsontól
és Philip Parkertől.
Képek forrásai:
www.umu.se/inforsk/scientometrics/index.html
http://www.garfield.library.upenn.edu/papers/russia_acceptance.html
6. A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa

A mottó szövege:
Szőnyi György Endre, Exaltatio és hatalom, Jatepress, Szeged, 1998. 227.
Baktay Ervin, A csillagfejtés könyve. Az asztrológia elmélete és gyakorlata, Szépirodalmi

Könyvkiadó, Budapest, 1989 (reprint). Eredeti kiadás: 1942.
Binzberger Viktor–Fehér Márta–Zemplén Gábor (szerk.), Kuhn és a relativizmus: Kuhn
öröksége a tudományfilozófiában, L’Harmattan, Budapest, 2007.
Boll, Franz–Bezold, Carl, Csillaghit és csillagfejtés, Helikon, Budapest, 1987.
Curry, Patrick, Prophecy and Power: Astrology in Early Modern England, Polity Press,
London, 1989.
Gauquelin, Michel, Cosmic Clocks, Henry Regenery Company, Chicago, 1967.
Gauquelin, Michel, Planetary Heredity, ACS Publications, San Diego, 1988.
Gauquelin, Michel, Spheres of Influence, Psychology Today, 7 (1975), 22–27; újranyomva:
Grim, Patrick (szerk.), Philosophy of Science and the Occult, State University of New
York Press, Albany, 1990.
Grant, Edward, Planets, Stars, and Orbs: The Medieval Cosmos 1200–1687, Cambridge Uni-
versity Press, Cambridge, 1994.
Grim, Patrick (szerk.), Philosophy of Science and the Occult, State University of New York
Press, Albany, 1990. 11–69. Popper és Kuhn idézetek: 24–25. old.
Krips, Henry, Discussion Review: Astrology – Fad, Fiction or Forecast? Erkenntnis 14 (1979),
373–392.
Lakatos Imre, A döntő kísérletek szerepe a tudományban in Forrai Gábor (szerk.), Lakatos
Imre tudományfilozófiai írásai, Atlantisz, Budapest, 1997. 129–154.
Láng Benedek, A teológusok esete az asztrológiával: Pierre d’Ailly és Jean Gerson vitája,
Passim 2 (2000/1), 104–114.
Lemay, Richard, The True Place of Astrology in Medieval Science and Philosophy: Towards a
Definition, in Curry, Patrick (szerk.), Astrology, Science and Society: Historical Es-
says, Boydell Press, Woodbridge, 1987. 57–73.
North, John D., Celestial Influence: The Major Premiss of Astrology, in Zambelli, Paola
(szerk.), ‘Astrologi Hallucinati’: Stars and the End of the World in Luther’s Time, Wal-
ter de Gruyter, Berlin and New York, 1986. 45–100.
Thagard, Paul, Why Astrology is a Pseudoscience, in Asquith, Peter d.–Hacking, Ian (szerk.),
PSA 1978: proceedings of the 1978 biennial meeting of the philosophy of science
association: volume one: contributed papers, 223–234. http://www.cavehill.uwi.edu/
bnccde/PH29A/thagard.html
Warburg, Aby, Pogány-antik jóslás Luther korából, Helikon, Budapest, 1986.
A Sceptical Inquirer honlapja: http://www.csicop.org/si/

A C.U.R.A honlapja: http://cura.free.fr/ Háromnyelvű weboldal (angol, német, francia), cikkek,
tanulmányok.
Képek forrásai:
Császár Mihály, Az Acdemia Istropolitana: Mátyás király pozsonyi egyeteme, Pozsony, 1914.
http://www.astrosoftware.com
7. És monda Isten: legyen evolúció

A mottó szövege:
Marcus Wilkinson, If God is the Answer, What is the Question?, Financial Times Weekend
Supplement, 1992. április 18, 1.
Adams, Douglas, Galaxis Útikalauz Stopposoknak, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1987.

Barrow, John D.–Tipler, Frank J., The Anthropic Cosmological Principle, Oxford University
Press, Oxford, 1986.
Behe, Michael J., Reply to My Critics: A Response to Reviews of Darwin’s Black Box: The
Biochemical Challenge to Evolution, Biology and Philosophy 16/5 (2001), 685–709.
Behe, Michael J., Darwin fekete doboza. Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása, Harmat, Bu-
dapest, 2002.
Brooke, John Hedley, Science and religion: some historical perspectives, Cambridge history
of science, Cambridge University Press, Cambridge [England]–New York, 1991.
Carrier, Richard C., The argument from biogenesis: Probabilities against a natural origin of
life, Biology and Philosophy 19/5 (2004), 739–764.
Carter, Brandon, Large Number Coincidences and the Anthropic Principle in Cosmology.
Irodalom 367
IAU Symposium 63: Confrontation of Cosmological Theories with Observational

Data, Reidel, Dordrecht, 1974. 291–298.
Dembski, William–Ruse, Michael (szerk.), Debating Design: From Darwin to DNA, Cambrid-
ge University Press, Cambridge, 2004.
Draper, John William, History of the conflict between religion and science, D. Appleton, New
York, 18753.
Dworkin, Ronald, Three Questions for America, The New York Review of Books 53/14 (2006),
24–30.
Gazda István (szerk.), Einstein és a magyarok. Szakírók, bölcselők, publicisták a relativitásel-
mélet bűvöletében 1905–1945., Magyar Tudománytörténeti Intézet–Akadémiai Kiadó,
Budapest, 2004.
Gieryn, Thomas F., Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nem-tudománytól: feszült-
ségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban, Replika 54–55 (2006), 173–194.
Hraskó Gábor, Darwin: A bajok eredete, Természet Világa 131/5– (2000), 222–224. http://
www.kfki.hu/~cheminfo/TermVil/xaknak/10001/
Kirk, Geoffrey Stephen–Raven, John E.–Schofield, Malcolm, A preszókratikus filozófusok,
Atlantisz, Budapest, 1998. Az idézetek KRS 141, 221. o.; KRS 145, 228. o.
Kitcher, Philip S., Abusing Science: The Case Against Creationism, MIT Press, Cambridge,
1982.
Kutrovátz Gábor–Láng Benedek–Zemplén Gábor, Bevezető A tudomány határain innen és
túl blokkhoz, Replika 54–55 (2006), 119–133.
Laudan, Larry, Commentary: Science at the Bar – Causes for Concern, Science, Technology,
and Human Values 41/7 (1982), 16–19.
Mivart, St. George Jackson, On the Genesis of Species, Macmillan, London–New York.
18712.
Mivart, St. George Jackson, Man and Apes, D. Appleton & co., New York, 1874.
Székely László, Az emberarcú kozmosz (Az antropikus elv), Áron Kiadó, Budapest, 1997.
White, Andrew Dickson, A history of the warfare of science with theology in Christendom,
Macmillan, London, 1896.
Intelligens tervezés a weben – néhány a számos link közül:

http://studentweb.eku.edu/zachary_lynn/museum/index.html (Kreacionista múzeum, sok kép-
pel)
II. János Pál pápa nyilatkozata az evolúcióról: http://www.ewtn.com/library/PAPALDOC/
JP961022.HTM
http://www.conservapedia.com/Theory_of_Evolution (A Conservapedia a Wikipedia „alterna-
tívája”)
http://www.ertem.hu/ (Az Értelmes Tervezettség Mozgalom [Értem] honlapja, sok linkkel)
http://www.iscid.org/ (Kreacionizmushoz köthető tudósok kutatásait ismertető portál)
http://kutatokozpont.hu/ (A Védikus Tudományok Kutatóközpontja (VTK) honlapja, Tasi Ist-
ván munkáival)
http://www.discovery.org/ (A Discovery Institute, az egyik legjelentősebb kreacionista központ
honlapja, éves kutató ösztöndíjak pályázhatók 40 000–50 000 USD között)
A lapos Földről:
Russell, Jeffrey Burton, Inventing the Flat Earth. Columbus and modern historians, Praeger,
New York; Westport, London, 1991.
Draper, John William, History of the Conflict between Religion and Science, D. Appleton,
New York, 18753.
Lehoux, Daryn, Tropes, Facts, and Empiricism, Perspectives on Science, 11 (2003) 326–345.
Kutrovátz Gábor–Zemplén Gábor, Ami a lapos földön nem kerek - rejtvény, BUKSZ 19
(2007), 100–103.
Képek:
http://www.archives.gov/nhprc/annotation/september-98/images/mastodon.jpg
http://users.dickinson.edu/~nicholsa/Romnat/godmas1.jpg
8. Történetírás – a jó, a rossz és a relatív

A mottó szövege:
Duby, Georges–Lardreau, Guy, Párbeszéd a történelemről, Akadémiiai Kiadó, Budapest,
1993. 37.
Relatív történetírás:
Gyáni Gábor, Relatív történelem, Typotex, Budapest, 2007.
Gyurgyák János–Kisantal Tamás (szerk.), Történet-elmélet, 1–2., Osiris, Budapest, 2006.
White, Hayden, A történelem terhe, Osiris, Budapest, 1997. Az idézett vélemény: 13–15.
Holokauszttagadás:
Evans, Richard J., Lying about Hitler, Basic Books, New York, 2001.
Láng Benedek, Valódi áltudomány, Kommentár 1/6 (2006), 64–73.
Shermer, Michael–Grobman, Alex, Denying History: who Says the Holocaust Never Happened
and why Do They Say It?, University of California Press, Berkeley, 2000.
Tiedemann, Markus, In Auschwitz wurde niemand vergast, Goldmann, München, 2000.
Vidal-Naquet, Pierre, Les assassins de la mémoire, la Découverte, Paris, 2005.
Kitalált középkor:
Heribert Illig, Kitalált középkor: A történelem legnagyobb időhamisítása, Allprint, Bp, 2002.
Illig állításainak cáfolatához lásd:

Rubikon, 2003/5; História, 2003/2;
Az idézet: Galamb György, Időkiforgatókönyv, Élet és Irodalom, 2003/13.
Morrison, Karl F., Élt-e egyáltalán Nagy Károly? Heribert Illig Kitalált középkor c. könyvéről
BUKSZ, 15/3 (2003), 122–132.
Weboldal Illig elméletének magyarországi sajtóvisszhangjáról:
http://www.kitalaltkozepkor.hu/sajtovisszhang.php
da Vinci-kód:
Baigent, Michael–Leigh, Richard–Lincoln, Henry, Az abbé titka: szent vér, szent Grál,
General Press, Budapest, 1994.
Irodalom 369
Brown, Dan, A da Vinci-kód, Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Kenney, Jim, The Da Vinci Code, by Dan Brown, Reflections, www.cg.org/Files/DaVinci.
handout.doc
Láng Benedek, A Da Vinci-kód, BUKSZ 17/1 (2005), 58–62.
Picknett, Lynn–Prince, Clive, The Templar Revelation: Secret Guardians of the True Identity
of Christ, Touchstone, Old Tappan, 1998.
Pagels, Elaine, The Gnostic Gospels, Vintage Books, New York, 1979.
Starbird, Margaret, The Goddess in the Gospels: Reclaiming the Sacred Feminine, Bear &
Company Publishing, Santa Fe, NM, 1998.
Starbird, Margaret, The Woman with Alabaster Jar: Mary Magdalen and the Holy Grail,
Bear & Company, Rochester, 1993.
Däniken:
Däniken, Erich von, Chariots of the Gods, New York, G. P. Putnam’s Sons, 1970.
Däniken, Erich von, Az istenek űrhajósok voltak, Magyar Könyvklub, Budapest, 2002.
Däniken, Erich von, Istenek stratégiája, Édesvíz Kiadó, Budapest, 1994.
Däniken, Erich von, Űrutazás a régmúltban, Magyar Könyvklub, Budapest, 1996.
Schievella, Pasqual S., Science, Proof, and the Ancient Astronaut Hypothesis, és Vetterling-
Braggin, Mary The Ancient Astronaut Hypothesis: Science or Pseudoscience, in Grim,
Patrick, Philosophy of Science and the Occult, State University of New York Press,
Albany, 1982. 267–287.
Összeesküvés-elmélet:
Basham, Lee, Living with the Conspiracy, The Philosophical Forum 32/3 (2001), 265–280.
Keeley, Brian L., A konspirációs elméletekről, Holmi 12/11 (2000) , 1371–1386.
Keeley, Brian L., Nobody Expects the Spanish Inquisition!: More Thoughts on Conspiracy
Theory, Journal of Social Philosophy, vol. 34. no. 1. (2003), 104–110.
Lakatos László, Munkahipotézisek az összeesküvés-elméletek szociológiai elméletéhez,
in Iványi Erika–Solymosi Zsuzsa (szerk.), Írások Huszár Tibor 70. születésnapjára,
ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, Budapest, 2000.
9. A parapszichológia Janus-arca
A mottó szövege:
Collins, Harry M.–Pinch, Trevor J., The Construction of the Paranormal: Nothing
Unscientific is Happening, in Wallis, Roy (szerk.), On the Margins of Science: The
Social Construction of Rejected Knowledge, University of Keele, Keele, 1979. 244.
Allison, Paul D., Experimental Parapsychology as a Rejected Science, in Wallis, Roy

(szerk.), On the Margins of Science: The Social Construction of Rejected Knowledge,
University of Keele, Keele, 1979. 271–292. A fejezetben ismertetett 1972-es felmérés
adatait lásd: 276–279. old. A Condon-idézet a 279. oldalon található.
Collins, Harry M.–Pinch, Trevor J., Frames of Meaning: The Social Construction of
Extraordinary Science, Routledge, London, 1982.
Collins, Harry M.–Pinch, Trevor J., The Construction of the Paranormal: Nothing Unscientific
is Happening, in Wallis, Roy (szerk.), On the Margins of Science: The Social
Construction of Rejected Knowledge, University of Keele, Keele, 1979. 237–270. A
szövegben szereplő Boring-, Price-, Szasz-, Hume-, Helmholtz- és Hebb-idézetek eb-
ben a cikkben találhatók.
Flew, Antony, Parapsychology: Science or Pseudo-Science? in Hanen, Marsha P.–Osler,
Margaret J.–Weyant, Robert G. (szerk.), Science, Pseudo-Science, and Society,
Wilfrid Laurier University Press, Waterloo, 1980. 55–76.
Grim, Patrick, Philosophy of Science and the Occult, State University of New York Press,
Albany, 1982. 147–229. Cikksorozat a parapszichológia körüli vitákról: Reinsel,
Ruth, Parapsychology: An Empirical Science, Pletcher, Galen K., Coincidence
and Explanation, Flew, Antony, Parapsychology: Science or Pseudo-science?,
Duran, Jane, Philosophical Difficulties with Paranormal Knowledge Claims, Brier,
Bob–Schmidt-Raghaven, Maithik, Precognition and the Paradoxes of Causality,
Banks Rhine, Joseph, Second Report on a Case of Experimeter Fraud.
Inquiry 30 (1987), 213–294. Tematikus szám a parapszichológiáról: Beloff, John, Para-
psychology and the Mind-body Problem, Churchland, Paul M., How parapsychology
could become a science, Magne Dybvig, On the philosophy of Psi, Morris, Robert
L., Parapsychology and the demarcation problem, Braude, Stephen E., Psi and Our
Picture of the World.
McClenon, James, Deviant Science: The Case of Parapsychology, University of Pennsylvania
Press, Philadelphia, PA, 1984.
National Science Foundation: Science and Technology: Public Attitudes and Public
Understanding, Belief in the Paranormal or Pseudoscience. http://www.nsf.gov/
statistics/seind00/access/c8/c8s5.htm
Palfreman, Jon, Between Scepticism and Credulity: A Study of Victorian Scientific Attitudes
to Modern Science, in Wallis, Roy (szerk.), On the Margins of Science: The Social
Construction of Rejected Knowledge, University of Keele, Keele, 1979. 201–236.
Pinch, Trevor J., Normal Explanations of the Paranormal: The Demarcation Problem and
Fraud in Parapsychology, Social Studies of Science 9 (1979), 329–348.
Rhine, Joseph Banks, Extra-Sensory Perception, Society for Psychical Research, Boston,
1933.
Vassy Zoltán, A parapszichológia tudományos irányzata, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.
Vassy Zoltán, Racionalitáson innen és túl: Amerika és a parajelenségek fizikusszemmel, Typotex,
Budapest, 1991. Második kiadása eltérő címmel: Utazás Paramerikában,Typotex, Bu-
dapest, 2003.
A képek forrása:
http://en.wikipedia.org/Wiki/Image/Cartas_Zener.svg
10. Keleti tűk nyugati testekben

A mottó szövege:
Duffin, Jacalyn, History of Medicine. A Scandalously Short Introduction, University of Toron-
to Press, Toronto, 1999.
Irodalom 371
Agren, Hans, Medical Practice in China: A Compendium, Science vol. 178, no. 4059 (1972),
394–395.
Allchin, Douglas, Points East and West: Acupuncture and Comparative Philosophy of Science,
Philosophy of Science 63 (Supplement. Proceedings of the 1996 Biennial Meetings of
the Philosophy of Science Association. Part I: Contributed Papers), 107–115.
Allchin, Douglas, Points East and West: Acupuncture and Comparative Philosophy of Science,
Philosophy of Science 63 (1996), 107–115.
Baldry, Peter E., Acupuncture, Trigger Points, and Muscoloskeleta1 Pain, Churchill Living-
stone, Edinburgh, 19932.
Barnes, Linda L., Needles, Herbs, Gods, and Ghosts: China, Healing and the West to 1848,
Harvard University Press, Cambridge, MA, 2005.
Bowers, John Z., Acupuncture, Proceedings of the American Philosophical Society 117/3
(1973), 143–151.
Casal, U. A., Acupuncture, Cautery and Massage in Japan, Folklore Studies 21 (1962),
221–235.
Chapman, C. Richard–Gehrig, John D.–Wilson, Michael E.–Hayes, Ronald L.–Bennett,
Gary J.–Mayer, David J.–McBurney, Donald H.–Clark, W. Crawford–Yang, J.
C.–Hall, Wayne, Acupuncture, Pain, and Signal Detection Theory, Science, vol. 189,
no. 4196 (1975), 65–68.
Cheng, Tsung O., Acupuncture Anesthesia, Science vol. 179, no. 4073 (1973), 521.
Cho, Z. H.–Chung S. C.–Jones J. P.–Park J. B.–Park H. J.–Lee H. J.–Wong E. K.–Min B. I.,
New Findings of the Correlation between Acupoints and Corresponding Brain Cortices
Using Functional MRI, Proceedings of the National Academy of Sciences of the United
States of America 95/5 (1998), 2670–2673.
Clark, W. Crawford–Yang J. C., Acupunctural Analgesia? Evaluation by Signal Detection
Theory, Science vol. 184, no. 4141 (1974), 1096–1098.
Collins, Harry–Pinch, Trevor, Dr. Golem How to Think about Medicine, University of
Chicago Press, Chicago 2005. (Magyarul: Dr. Gólem – útmutató az orvostudományhoz,
Scolar Kiadó, Budapest, 2007.)
Croizier, Ralph C.–Mann, Felix, Correspondence: Traditional Medicine in Modern China,
China Quarterly 39 (1969), 143.
Dorfer, Leopold–Moser, Maximilian–Spindler, Konrad–Bahr, Frank–Egarter-Vigl,
Eduard–Dohr, Gottfried, 5200-Year-Old Acupuncture in Central Europe?, Science
vol. 282 no. 5387 (1998), 242–243.
Gál Péter: A New Age – keresztény szemmel, Lámpás Kiadó, Abaliget – Szegletkő Kiadó,
Budapest, 1994. (http://www.communio.hu/ppek/k407.htm)
Hare, Martha L., The Emergence of an Urban U. S. Chinese Medicine, Medical Anthropology
Quarterly 7/1 (1993), 30–49.
Hayes, Ronald–Price, Donald D.–Dubner, Ronald, Naloxone Antagonism as Evidence for
Narcotic Mechanisms, Science vol. 196, no. 4290 (1999), 600.
Heggenhougen, H. K., Traditional Medicine and the Treatment of Drug Addicts: Three
Examples from Southeast Asia, Medical Anthropology Quarterly 16/1 (1984), 3–7.
Horváth András, Napjaink tévtanításai, kézirat, 2002. http://www.fizika.sze.hu/~horvatha/
Hagiosz/tevtan/tevtan.html
Hsu, Elisabeth, Innovation in Chinese Medicine, Cambridge UP, Cambridge, 2001.
Huard, Pierre–Woong, Ming, Chinese Medicine, McGraw-Hill, New York, 1968.
Johnson, J. A., Chinese Medical Qigong Therapy: a comprehensive clinical text, Pacific Grove,
CA–New York, 2000.
Kim, Jongyoung, Hybrid Modernity: The Scientific Construction of Korean Medicine in a

Global Age, PhD-értekezés, University of Illinois Urbana-Champaign, 2005.
Kim, Jongyoung, Beyond paradigm: making transcultural connections in a scientific translation
of acupuncture, Social Science and Medicine, 62/12 (2006), 2960–2972.
Kovács Gábor, Mágia és hit, Szent István Társulat, Budapest, 2006.
Lagerweij, Evert–Nelis, Pieter C.–Wiegant, Victor M.–Ree, Jan M. van, The Twitch in
Horses: A Variant of Acupuncture, Science vol. 225, no. 4667 (1984), 1172–1174.
Leslie, Paul W.–McCabe J. Terrence, A Manual Twitch, Science vol. 226, no. 4671 (1984),
118.
Liao, S. J., Acupuncture Points and Trigger Points, presented at the American Congress of
Rehabilitation Medicine Eastern Section Annual Meeting, Washington, D. C., 1973.
Liao. S. J.–Lee. M. H. M.–Ng, L. K. Y., Principles and Practice of Contemporary Acupuncture,
Marcel Dekker, New York, 1994.
Mann, Felix, Chinese Traditional Medicine: A Practitioner’s View, China Quarterly 23 (1965),
28–36.
Marx, Jean L. (1977), Analgesia: How the Body Inhibits Pain Perception, Science vol. 195, no.
4277 (1977), 471–473.
Melzack, R.–Wall, P. D., Pain Mechanisms: A New Theory, Science 150 (1965), 971–981.
Melzack, R.–Stillwell, D. M.–Fox. E. J., Trigger Points and Acupuncture Points for Pain:
Correlations and Implications, Pain 3 (1977), 3–23.
Morris, R., The Effects of Peripheral Nerve Conditioning Stimuli on Responses of Lumbar Spinal
Cord Neurons to Noxious Thermal Stimulation of the Skin in the Cat, Philosophical
Transactions of the Royal Society of London, Series B, Biological Sciences vol. 308,
no. 1136 (1985), 417.
Robinet, Isabelle, A taoizmus kialakulása és fejlődése, Arany Hegy Alapítvány, Bp., 2006.
Rose, Darrell E.–Peele Roger, Evaluating Acupuncture, Science vol. 186, no. 4160 (1974) ,
196.
Scheid, Volker, Chinese Medicine in Contemporary China: Plurality and Synthesis, Duke
University Press, Durham, 2002.
Solomon, Miriam, The Social Epistemology of NIH Consensus Conferences, in Harold Kin-
caid (szerk.), Establishing Medical Reality: Methodological and Metaphysical Issues
in Philosophy of Medicine, Springer, 2007.
Taub, Arthur, Thumbs Down on Acupuncture, Science vol. 279, no. (1999), 159.
Webster, A. J., Scientific Controversy and Socio-Cognitive Metonymy: The Case of
Acupuncture, in Roy Wallis (szerk.), On the Margins of Science: The Social
Construction of Rejected Knowledge, University of Keele, Keele, 1979.
Unschuld, Paul U., Medicine in China. Historical artefacts and images, Prestel, München,
2000.
Wolpe, Paul Root, The Maintenance of Professional Authority: Acupuncture and the American
Physician, Social Problems 32/5 (1985), 409–424.
Akupunktúra standard nomenklatúra a WHO-n:

WHO standard akupunktúra nómenklatúrája:
http://www.wpro.who.int/internet/files/pub/72/toc.pdf
A szövegben említett UB 60 pont a WHO által kiadott standard nómenklatúrában BL 60
(118. o.), hagyományos neve Kunlun.
A fejezet elején található idézethez: www.taltos7.hu
Irodalom 373
A képek forrása:
http://www.wpro.who.int/internet/files/pub/Standard_Acupuncture_Nomenclature_2nd_
ed.pdf.
11. Viták, csaták, határok, csatárok

A mottó szövege:
ségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban, Replika 54–55 (2006), 191.
A tudományos szövegek és társaságok:

Bazerman, Charles, Shaping Written Knowledge. The Genre and Activity of the Experimental
Article in Science, The University of Wisconsin Press, Madison, 1986.
Ceccarelli, Leah, Shaping science with rhetoric: the cases of Dobzhansky, Schrödinger, and
Wilson, University of Chicago Press, Chicago, 2001.
Dear, Peter, The literary structure of scientific argument: historical studies, University of
Pennsylvania Press, Philadelphia, 1991.
Fahnestock, Jeanne, Rhetorical figures in science, Oxford University Press, Oxford, 2002.
Franklin, Allan–Howson, Colin, Comment on „The Structure of a Scientific Paper” by
Frederick Suppe, Philosophy of Science, vol. 65, no. 3 (1998), 411–416.
ségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban, Replika 54–55 (2006),173–194.
Gross, Alan G., The rhetoric of science, Harvard University Press, Cambridge, 1990.
Gross, Alan G.–Harmon, Joseph E.–Reidy, Michael S., Argument and 17th-Century Science:
A Rhetorical Analysis with Sociological Implications, Social Studies of Science vol. 30,
no. 3 (2000), 371–396.
Montgomery, Scott L., The scientific voice, The Conduct of science series, Guilford Press,
New York, 1996.
Pera, Marcello, The discourses of science, University of Chicago Press, Chicago, 1994.
Prelli, Lawrence J., Rhetorical Logic and the Integration of Rhetoric and Science,
Communication Monographs 57 (1990), 315–322.
Prelli, Lawrence J., A Rhetoric of Science – Inventing Scientific Discourse, in Arnold, Carroll
C. (szerk.), Studies in Rhetoric/Communication, University of South California Press,
Columbia, 1989.
Suppe, Frederick, The structure of a scientific paper, Philosophy of Science vol. 65, no. 3
(1998), 381–405.
Általánosan ajánlható az ironikus: Dévényi Tibor., Dr. Ezésez Géza karrierje avagy Tudósok
és rágcsálók, Gondolat, Budapest, 1975 (http://www.szote.u-szeged.hu/expsur/ezesez.
htm ).
Határmunkálatok:
BBC Horizon - The war on science című epizódja
Birch, Stephen, Trigger point–acupuncture point correlations revisited, Journal of Alternative
and Complementary Medicine, vol. 9, no. 1 (2003), 91–103.
Galison, Peter–Stump, David J., The Disunity of science: boundaries, contexts, and power,
Writing science, Stanford University Press, Stanford, 1996.
Gieryn, Thomas F., Cultural boundaries of science: credibility on the line, University of Chi-
cago Press, Chicago, 1999.
ségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban, Replika 54–55 (2006), 173–194.
Golinski, Jan, Making natural knowledge: constructivism and the history of science, Cambrid-
ge history of science, Cambridge University Press, Cambridge, 1998.
Labinger, Jay A.–Collins, Harry (szerk.), The One Culture? A Conversation about Science,
Univesity of Chicago Press, Chicago, 2001.
Latour, Bruno Science In Action: How to Follow Scientists and Engineers through Society,
Harvard University Press, Harvard University Press, Cambridge, 1987.
Márkus, György (1992 [1987]), Miért nincs hermeneutikája a természettudományoknak?, in:
Schwendtner Tibor–Ropolyi László–Kiss Olga (szerk.), Hermeneutika és a termé-
szettudományok, Áron, Budapest, 385–447.
Melzack, Ronald–Stillwell, Dorothy M.–Fox, Elisabeth J., Trigger points and acupuncture
points for pain: correlations and implications, Pain, vol. 3, no. 1 (1977), 3–23.
Priestley, Joseph, The history and present state of discoveries relating to vision, light, and
colours. Arno Press, New York, 1981.
Simmons, Dana, Minimal Frenchmen. Science and Standards of Living, 1840–1960. Kézirat.
Szőnyi György Endre 1998. Exaltatio és hatalom- – Keresztény mágia és okkult szimbolizmus
egy angol mágus művében. Ikonológia és műértelmezés 7., JATEPress, Szeged, 1998.
Mint az állatok – perverz kiállítás buzeráns pingvinekkel és majmokkal
http://www.kuruc.info/reszletes.asp?MainID=7&HirID=11906, 2007. 05. 07.
No de mit csináljon az Olvasó?

Collins, Harry–Trevor Pinch, The Golem: What Everyone Should Know about Science,
Dascal, Marcelo, Types of polemics and types of polemical moves, in Cmejrkova, Svetla–
Hoffmannova, Jana–Müllerova, Olga–Svetla, Jindra (szerk.), Dialogue Analysis VI
(Proceedings of the 6th Conference, Prague, 1996), Max Niemeyer, Tübingen, 1998.
15–33.
Dascal, Marcelo, Epistemology and controversies, in Cao, T. Y. (szerk.), Philosophy of
Science [= Volume 10 of Proceedings of the Twentieth World Congress of Philosophy],
Philosophers Index Inc., Philadelphia, 2000. 159–192.
Dascal, Marcelo, Interpretation and understanding, John Benjamins, Amsterdam, 2003.
Eemeren, F. H. van–Grootendorst, R.–Henkemans, Francisca Snoeck, Fundamentals of
argumentation theory: a handbook of historical backgrounds and contemporary
developments, L. Erlbaum, Mahwah, N.J., 1996.
Eemeren, Frans H. van–Grootendorst, Rob, A systematic theory of argumentation, Cambridge
University Press, Cambridge, 2004.
Hamblin, Charles L., Fallacies, Methuen, London, 1970.
Kusch, Martin, Psychologism. A Case Study int he Sociology of Philsophical Knowledge,
Routledge, London and New York, 1995.
Kusch, Martin, Philosophy and the Sociology of Knowledge, Studies in History and Philosophy
of Science 30/4 (1999), 651–685. (Magyarul: Filozófia és tudásszociológia, in: Fehér
Márta–Békés Vera (szerk.), Tudásszociológia szöveggyűjtemény, 329–376. o.
Margitay Tihamér. 2004. Az érvelés mestersége. Érvelések elemzése, értékelése és kritikája,
Typotex, Budapest, 2004.
Sokal, Alan D.–Jean Bricmont, Intellectual Impostures: Postmodern Philosophers’ Abuse
of Science, Profile Books, London, 1998. Magyar kiadás: Intellektuális imposztorok.
Irodalom 375
Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal, Typotex, Budapest, 2000.

Sokal, Alan D., Transgressing the boundaries: Toward a transformative hermeneutics of
quantum gravity, Social Text 46/47 (1996), 217–252. Magyar kiadás: Sokal–Bricmont
(1998) magyar fordításában, 280–321. o.
Toulmin, S. E., The Uses of Argument, Cambridge University Press, Cambridge, 1958.
Toulmin, S. E., Return to Reason, Harvard University Press, Cambridge, 2001.
Zentai István, A meggyőzés útjai, Typotex, Budapest, 1998.
Zentai István, A meggyőzés csapdái - Informális hibák és visszaélések a mindennapi meggyő-
zésben, Typotex, Budapest, 1999.
Zentai István, Meggyőzéstechnika és kritikai gondolkodás a mindennapi gyakorlatban, Medi-
cina, Budapest, 2006.
Wolpert, Lewis, The Unnatural Nature of Science: Why Science Does Not Make (Common)
Sense, Faber and Faber, London, 1992.
A képek forrása:
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/9/90/MichaelShermer4.jpg
http://adamant.typepad.com/photos/uncategorized/sprat.jpg
http://www.sirbacon.org/sprathistorycolorised.htm
http://content.answers.com/main/content/wp/en/f/f5/Phrenology-journal.jpg
12. A tudomány és a nyilvánosság

A mottó szövege:
Nietzsche, Friedrich, A vidám tudomány, Holnap Kiadó, Budapest, 1997. 74.
Közlés alapú tudás:

Collins, Harry–Trevor, Pinch, The Golem: What Everyone Should Know about Science,
Faulkner, Paul, The Social Character of Testimonial Knowledge, The Journal of Philosophy,
97 (2000), 581–601.
Fricker, Elizabeth, The Epistemology of Testimony, Aristotelian Soc. Supp. 61 (1987), 57–83.
Kusch, Martin, Knowledge by Agreement: The Programme of Communitarian Epistemology,
Oxford University Press, Oxford, 2002.
Latour, Bruno, Science in Action: How to Follow Scientists and Engineers through Society,
Harvard University Press, Cambridge, 1987.
Publikus tudományfelfogás:
Cholakov, Valéry, Visions of Science in the Twentieth Century, in Segerstråle, Ullica
(szerk.), Beyond the Science Wars. The Missing Discourse about Science and Society,
State University of New York Press, Albany, 2000. 123–134.
Gregory, Jane–Miller, Steve, Kereszttűzben? A nyilvánosság szerepe a tudományháborúban,
Replika 54–55 (2006), 195–205.
Gregory, Jane–Miller, Steve, Science in Public: Communication, Culture and Credibility,
Plenum, New York, 1988.
Holton, Gerald, Science and Anti-science, Harvard University Press, Cambridge, 1993.
Vekerdi László, Tudás és tudomány, Typotex, Budapest, 1994.
Oktatás, média, ismeretterjesztés:

A 14 karátos, vízzel hajtott autó – http://index.hu/tech/tudomany/tvnt0226/
Atkins, Peter Williams, Fizikai Kémia I–III.,Tankönyvkiadó, Budapest, 1998.
Atkins, Peter Williams, Teremtés, Gondolat, Budapest, 1987.
Dearing, James W., Newspaper coverage of maverick science, Public Understanding of
Science 4 (1994), 341–362.
Do or die for design, (szerkesztőségi cikk) Nature, vol. 437, no. 7059 (2005), 596.
Hawking, Stephen W., Az idő rövid története, Akkord Kiadó, Budapest, 2003.
Smith, Conrad, Reporters, news sources and scientific intervention: the New Madrid
earthquake prediction, Public Understanding of Science 5 (1996), 205–216.
EICOS – The European Initiative for Communicators of Science http://www.eicos.mpg.de/1.
php
13. Következtetések, avagy mit is lehet mondani?

A mottó szövege:
Wittgenstein, Ludwig, Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz, Budapest, 1998. 58.
A Replika 54–55 (2006) tematikus blokkja a demarkáció kérdéséről az alábbi cikkekkel:

Kutrovátz Gábor–Láng Benedek–Zemplén Gábor, A határvidék felderítése, 119–133.
Vermeir, Koen, Újra a demarkációs problémáról, 135–156.
Shapin, Steven, Hogyan legyünk tudományellenesek?, 157–171.
Gieryn, Thomas F., Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nem-tudománytól:
feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban, 173–194.
Gregory, Jane–Miller, Steve, Kereszttűzben? A nyilvánosság szerepe a tudomány-
háborúban, 195–205.
Dupre, John, The Disorder of Things: Metaphysical Foundations of the Disunity of Science,
Harvard University Press, Cambridge, 1996. Gregory, Jane–Miller, Steve, Science
in Public: Communication, Culture and Credibility, Plenum, New York, 1988.
Resnik, David B., A Pragmatic Approach to the Demarcation Problem, Studies in History and
Philosophy of Science 31 (2000), 249–267.
Fogalmak, nyelvjátékok:
Wittgenstein, Ludwig, Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz, Budapest, 1998.
Barnes, Barry–Bloor, David–Henry, John, A tudományos tudás szociológiai elemzése,
Osiris, Budapest, 2002.
Barnes, Barry, Social Life as Bootstrapped Induction, Sociology 17 (1983), 524–545.
Hesse, Mary B., The Structure of Scientific Inference, Macmillan, London, 1974.
Kuhn, Thomas S., Possible Worlds in the History of Science és The Road since Structure, in
Conant, James–Haugeland, John (szerk.), The Road since Structure, University of
Chicago Press, Chicago, 2002. 58–89, 90–104.

Kutrovácz - Láng - Zemplén - A Tudomány Határai

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Kutrovácz - Láng - Zemplén - A Tudomány Határai

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A tudomány határai

Kutrovátz Gábor–Láng Benedek–Zemplén Gábor

© Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor, Typotex, 2008

ISBN 978 963 9664 98 2

Témakör: tudományszociológia, tudományfilozófia,

Kiadja a Typotex Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar

Amelyben közöljük az Olvasóval könyvünk témáját, valamint megkíméljük

Ember embernek kútfője 18

2. Túl könnyű válaszok 31

A második, de valójában első igazi fejezet az előbbiekben felvetett

3. Filozófusok a tudomány határairól 51

Ebben a fejezetben kiderül, hogy a filozófusok jó kérdéseket tudnak feltenni,

A Bécsi Kör és a demarkáció 53

4. Tudománytörténet-e az áltudományok története? 77

Nem mindenki áltudós, aki áltudományos témák történetével foglalkozik.

A tudományos forradalom és a mágia 79

5. A tudomány mint szociológiai kérdés 99

Ebben a fejezetben megtudjuk, hogy a demarkáció kérdése nem pusztán

kötődő gyakorlati kérdés. Szemügyre vesszük a tudomány intézmény-

A szociológia tudományképe 100

6. A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa 125

Amely fejezetből kiderül, hogy a bulvárlapok nem is közölnek asztrológiai

Az asztrológia hagyománya 127

7. És monda Isten: legyen evolúció 155

Fejezetünkben az Olvasót végigkalauzoljuk az evolúcióelméletet érő

esettanulmány megmutatja, hogy a tudomány határaiért hogyan küzdenek

Miért probléma a kreacionizmus? 157

8. Történetírás – a jó, a rossz és a relatív 189

9. A parapszichológia Janus-arca 213

Ebben a fejezetben szellemekről és táncoló asztalokról szinte egyáltalán nem

A parapszichológia rövid története 216

10. Keleti tűk nyugati testekben 239

A meglepett Olvasót a fejezet végigkalauzolja a tűszurkálás tudományának,

Tudomány és orvoslás 241

11. Viták, csaták, határok, csatárok 265

Ahogy az eddigiekből kitűnt, a tudomány és nem tudomány közti határvonal

Ráadásul, ahogy a tudomány szerkezete is folyton változik, úgy a határai

A tudományos szöveg és a tudóstársaságok 269

Ebben az utolsó elemző fejezetben kiderül, hogy az emberek többnyire azért

A közlés alapú tudás 308

A társadalmi tudománykép változásai 321

13. Következtetések, avagy mit is lehet mondani? 333

Ez az utolsó fejezet, amelyben, ellenállva a nyomásnak, mégsem válunk

Elfogulatlan részrehajlás 334

Első megjelenések 357

Válogatott irodalomjegyzék 359

Mottó helyett csak ennyit ajánlunk:

Amelyben közöljük az Olvasóval könyvünk témáját, valamint megkíméljük attól, hogy a

Miközben e sorokat írjuk, egy ismert médiasztár istenemberi lényünkről beszél-

És mi van a nem gazdasági, hanem fizikai közérzetünkkel? Ezen a téren is

Ember embernek kútfője

Nem tudjuk biztatni. Számos dologról vagyunk szentül meggyőződve, amelyről

Szerencse, hogy nem kell szavaznunk a paksi atomerőmű működésének meg-

Melyik orvoshoz menjek? Milyen gazdaságpolitikát támogassak a sza-

1.2 ábra: Egy a számos rivális mobiltelefonantenna-árnyékolóból

Sok kérdés – egy probléma

De mi a kapcsolat a mágneses ágybetét, egy atomerőmű és a fejfájásom között?

költségeket feleslegesen emészt fel a víz tisztítása. Más felhasználás mellett

Sokak szerint a legegyszerűbb az lenne, ha „tudományosan” járnánk el: állíthat-

1.4 ábra: Walter Freeman továbbfejlesztett transzorbitális lobotómia-„műtétje”.

De fordítsuk meg a kérdést! Nemcsak az elgondolkodtató, hogy vajon mindaz,

tekintenék tudománynak – de a rómaiak által épített hidak sokszor ma is állnak.

Mindenképpen választanunk kell, hogy milyen nézőpontokból és milyen

Ember embernek kútfője 18

2. Túl könnyű válaszok 31

3. Filozófusok a tudomány határairól 51

A Bécsi Kör és a demarkáció 53

4. Tudománytörténet-e az áltudományok története? 77

A tudományos forradalom és a mágia 79

5. A tudomány mint szociológiai kérdés 99

A szociológia tudományképe 100

6. A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa 125

Az asztrológia hagyománya 127

7. És monda Isten: legyen evolúció 155

Miért probléma a kreacionizmus? 157

8. Történetírás – a jó, a rossz és a relatív 189

9. A parapszichológia Janus-arca 213

A parapszichológia rövid története 216

10. Keleti tűk nyugati testekben 239

Tudomány és orvoslás 241

11. Viták, csaták, határok, csatárok 265

A tudományos szöveg és a tudóstársaságok 269

A közlés alapú tudás 308

A társadalmi tudománykép változásai 321

13. Következtetések, avagy mit is lehet mondani? 333

Elfogulatlan részrehajlás 334

Első megjelenések 357

Válogatott irodalomjegyzék 359