HALÁLOSZTÓ 2029

Christopher Sethfield – A Próféta

Amikor az ember nem bízhat meg szinte senkiben, amikor minden nap új
gyötrelmeket tartogat, amikor egy falat élelem fontosabb lehet a
szeretetnél, amikor néha az élet kevesebb ér egy golyónál, amikor nem
elég, hogy a háború borzalmaival kell szembesülnie az embereknek, hanem
azzal is számolniuk, hogy az emberiség napja leáldozóban van… nehéz
optimistának lenni.
Jacques Mordeaux és társai, a lassan szerveződő Ellenállás a
lehetetlenséggel határos célt tűzött ki maga elé: új irányt adni az
események folyásának, egy utolsó lehetőséget az emberiségnek. A
gépekkel szemben harcolni azonban csupán az orosz rulett egy formája;
előbb vagy utóbb eldördül a fegyver, s valaki biztosan meghal.
Amikor a városban egy meghatározó vallási vezető bukkan fel, aki
kísérteties hasonlóságot mutat Jézussal, sokan találják meg magukban a
bűnbocsánat utáni vágyakozást, s felismerik, milyen bűnös életet éltek az
elmúlt években.
Ám semmi nem az, aminek látszik.
CHRISTOPHER SETHFIELD

A PRÓFÉTA
HALÁLOSZTÓ 2029 SOROZAT
2. KÖTET

CHERUBION KÖNYVKIADÓ
2000
 The Prophet
Copyright © Bihon Tibor, 2000

Szerkesztő: Nemes István

Címlapkép: Dr. Bera Károly
Címlap tipográfia: GRAPH-ART

‫א‬
ISBN 963-9110-69-8
ISSN 1585–6259

Hungarian edition © 2000 by Cherubion Kft.

Felelős kiadó: Nemes István ügyvezető igazgató
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8993.49.01
Készült 2000-ben
Amikor elszabadult a Pokol, akadtak jó néhányan,
akik az Utolsó Ítéletet emlegették.
A keresztény Európa túlélői a halálra készülődtek,
s önjelölt próféták járták
elvakult híveikkel a világot.
Akkor valóban úgy hittük, nincs tovább.
S bár a gépek voltak az igazi ellenségeink, nekünk,
túlélőknek mégis egymással kellett harcolnunk.
S ami a legrosszabb volt az egészben,
nem csupán a túléléshez szükséges dolgokért
– élelemért, ruházatért, fegyverekért –
kellett embereknek meghalniuk.
A vallás mindig is egyike volt azon emberi
motivációknak, melyek emberek százezreinek
halálát okozta. Nem volt ez másként akkor sem.
Az Ítélet Napja után eljöttek a próféták.
S velük érkezett a halál is.
A gépek pusztítása csak ráadás volt…

egy ismeretlen feljegyzéseiből

 1. Az idegen
Párizs, 2005. szeptember 15.

Az aszfaltban arasznyi mély árkokat vágott az a több tíztonnás markoló,

amit valami rettenetes erő felkapott a helyéről, és jó százötven méterrel
arrébb taszított. Az acélgigász letolta maga elől az útról a gépkocsikat – a
szerencsésebbek ebbe pusztultak bele, s nem abba, ami a monstrum után
jött –, fogpiszkálóként roppantotta ketté a kandelábereket, és a leengedett
markoló kanál valósággal feltépte az aszfaltot… Mintha az a szerencsétlen
gép mindent megtett volna annak érdekében, hogy ellenálljon a reá törő
erőnek.
Mára mozdulatlan rémálommá dermedt a valóság. Csupán a hó
szállingózott lassan, ám a pelyhek sötétek voltak, inkább feketék, mint
szürkék… a nukleáris vihart követően ez is a mindennapok egyszerű
csodái közé tartozott. A járdára feltorlódott roncsok kerekei alatt néhol
emberi csontvázakat lehetett látni, többnyire összezúzódott bordákkal,
kitekeredett végtagokkal. A fehérre kopott csontok felszínén több helyen
apró fognyomok látszottak; a patkányok, az örök túlélők, mindent
megkóstoltak, ami ehetőnek tűnt.
Minden az elmúlásra emlékeztetett.
Az egyik ház ablaka tőből kiszakadt – az üvegcserepek ujjnyi vastagon
borították a járdát a környéken –, a keretben groteszk torzóként egy
meglepő épségben maradt csontváz lógott… amennyire meg lehetett
állapítani, a szerencsétlen éppen befelé igyekezett, amikor a pusztulás
végigsöpört a városon. A csontvázujjak valósággal beleékelődtek a keret
rései közé, talán ennek köszönhető, hogy bár évek teltek el a háború
kezdete óta, a csontváz még mindig a helyén volt.
Kicsivel arrébb egy otromba Chevy csókolózott össze egy Ford
kisteherautóval, utóbbi jobban megsínylette a találkozást. Az eleje teljesen
benyomódott, esélyt sem hagyva a sofőrnek, hogy kimeneküljön a
gépkocsiból. A kormánykerék teljesen benyomódott a férfi mellkasába –
minthogy mára csupán csontok maradtak belőle, tisztán lehetett látni, hogy
reménye sem lett volna a túlélésre –, míg a Chevynek csupán az eleje
gyűrődött fel egy kicsit. Az Ítélet Napja utolsó perceinek végtelenbe
dermedt műve volt ez; egy darab abból az alkotásból, melyet soha, senki
nem fog megcsodálni.
A hóesés kicsit megsűrűsödött.
 Az egyik roncs mellett gyorsan eltűnő lábnyomok látszottak… egy
mezítelen talp lenyomata. A kavargó szél és a mindent befedő
szürkésfekete hópihék azonban néhány másodpercen belül eltüntették a
nyomokat, és a hidegben a hőnyomok is gyorsan elenyésztek.
A férfi majdnem meztelen volt. Testét mindössze egy darab zsákvászon
takarta. Az arcát csuklya védte, s alóla csupán dús szakálla látszott ki néha.
A hátán egy összetekert csomagot hordozott, bal keze egy vastag tölgyfa
botot markolt, melynek végére egy fémkereszt volt stabilan erősítve. Azt
már csak egészen közelről lehetett volna észrevenni, hogy a kereszt szélei
ki vannak élezve. A férfi szemöldöke fölött égetett jel vöröslött, a hideg
ismét olyanná tette, mint amikor egykoron beleégették.
Úgy tűnt, az ismeretlent nem zavarja különösebben a zord időjárás,
mintha felette állna a világnak, s bár a testét takaró vászonba újra és újra
belekapott a szél, enyhén leszegett fejjel magabiztosan, sziklaszilárdan
haladt célja felé.
Nem sejtette, hogy figyelik.
Az egyik tépett ülésű Mazdában egy bestiális képű nyomorék tartotta
már közel másfél perce szemmel a zarándokot. A kezében tartott
acéldarabokból, fából és hatalmas szegekből barkácsolt bunkósbot már
külsőre is félelmetes fegyvernek tűnt, és a rászáradt barnásvörös foltok
alapján forgatója már ölt vele. A nyomorék öntudatlanul eltátott szájjal
figyelte a közeledőt, akinek útja a közvetlen közelében vezetett el. Ha
időben ugrik ki a kocsiból és sújt le az ismeretlen fejére, annak esélye sem
lesz védekezni. Húsa pedig hetekig kitart majd az egész bandának…
Tudta, valahol a közelben ott lapul még a Vérmongúz is, aki
félelmetesnek tűnő nevét pusztán azért kapta, mert nála ügyesebben senki
nem tudott patkányt fogni – ha néhanapján még tévedt a menedékként
szolgáló pincerendszerbe egy.
A zarándok egy pillanatra megállt, körülnézett, majd mintha az égtől
várna segítséget, felfelé fordította arcát, nem foglalkozva az őt elvakító
hópelyhekkel. A nyomorék már-már attól tartott, hogy felfedezte őket, ám
az idegen kisvártatva folytatta az útját, s az irány nem változott. Alighanem
csak tájékozódni próbált, amikor az imént megtorpant. Felesleges volt az
aggódás.
Az egyik kocsi mögött mintha valami mozdult volna. A nyomorék
idegesen összehúzta a szemét, attól tartva, hogy valaki szintén kiszúrta
magának az idegent, s most meg kell küzdeniük a zsákmányért. Vagy az is
lehet, hogy egy nyavalyás kiborg tévedt erre, akkor pedig jobban teszi, ha
sürgősen eltűnik a környékről. Azok az átkozott gépek a múlt héten
Kockást és Gyíkot is elkapták. Egyikből sem maradt több egy füstölgő
torzónál… Igaz, a maradékból eléltek pár napig. És senki nem érzett
lelkiismeret-furdalást, amiért egykori társaikat ették meg; hiszen holtukban
is azt tették, amit egész életükben: a csoportot szolgálták. És Gyík
különösen ízlett mindenkinek, hiszen jócskán akadt rajta zsír, nem úgy
mint azon a néhány szerencsétlenen, akiket az azt megelőző hónapokban
sikerült elkapniuk.
Az idegen váratlanul megállt, és megfordult. Ha két lépéssel közelebb
lett volna, a nyomorék azonnal kiugrik a roncsból, hogy egy gyors,
határozott mozdulattal végezzen vele, így azonban nem lehetett biztos,
hogy elég gyors lesz. Meg aztán az idegen gyanakodni kezdett, nyilván
Vérmongúz ezúttal nem volt elég nesztelen.
Vagy valóban van még rajtuk kívül valaki a környéken? Ha igen, az
akár rosszat is jelenthet… Vagy csak eggyel több zsákmányt.
A nyomorék akaratlanul is megnyalta a száját. Már harmadik napja,
hogy a szűkös fejadagokra szorultak. Abból pedig lehetetlen jóllakni.
Igazság szerint a napi két étkezés még így is elég jónak számított, mert a
nyomorék még emlékezett az igazán szűkös hónapokra, amikor még annak
is örülniük kellett, ha naponta egyszer ettek. S akkor a jóllakásról még nem
is beszélhettek.
Az idegen mozdulatlanul állt a hóesésben. Egész testhelyzete kivárást
sugallt, teljesen semlegesnek tűnt; lehetetlen volt eldönteni, hogy támadni,
avagy védekezni készül.
A nyomorék magában az utóbbira tippelt.
Tévedett.
Még a legélesebb szemű humán sem tudta volna kivenni a kavargó
hóesésben az épület belsejében lopakodó alacsony, sötétszürke ruhát viselő
nőt. Egy kiborg a hőnyomok alapján talán felfedezte volna – bár ahhoz
legalább tizenöt méterre kellett volna lennie tőle, és teljes kapacitással erre
a feladatra koncentrálni –, ám egy humánnak nem volt semmi esélye.
Az asszony tömzsi volt, az arcát egy hosszú vágás díszítette, és a
tekintetében olyan eszelős tűz lobogott, ami nem hagyott kétséget afelől,
milyen sorsot szán az idegennek. Úgy tartják, a háború nem a nőknek való.
Megvadítja őket, s isten irgalmazz, ha egy nő vért szagol. Utána nem lehet
leállítani. A férfiak többnyire hideg fejjel gondolkoznak, és ismerik az
irgalom szót. Nos, nők esetében – háborúban – szó sincs erről.
Az épület belsejéből tisztán látta az idegent, nem vakította el a hóesés,
és az asszony úgy becsülte, elég közel tud kerülni hozzá, hogy aztán
megmárthassa benne a kését. Maga a fegyver legalább olyan hosszú volt,
mint az alkarja, és mindkét oldalán gondosan kiélezték, hogy ne csupán az
első csapással ejtsen sebet, hanem amikor visszarántják a kést, akkor is. Az
asszony nem egy embert belezett ki a segítségével, s mára kialakította
egyedi támadását. Nem volt túl bonyolult: nekirontani, végighasítani a
torkot vagy a gyomrot, aztán eltaszítani magától a haldoklót – senki nem
élhet túl egy ilyen döfést, ha emberről van szó –, utána pedig türelmesen
megvárni, amíg az áldozat a földre zuhan, s néhány újabb szúrással
befejezni, amit elkezdett.
A módszer eddig mindig működött.
Akkor azonban egyedül ő vadászott a kiszemelt áldozatra, nem kellett
konkurenciával számolnia.
Csupán öt lépés választotta el az idegentől az asszonyt, amikor az egyik
kocsi alól egy szakadt bőrruhákba öltözött alak, a nyomorék társa gurult ki,
és mélyen lehajolva rohanni kezdett a neki háttal álló idegen felé. Nem
kellett tucatnyi lépésnél többet megtennie, ami egy rohanó ember számára
csupán pár másodperc.
Az idegennek esélye sem volt.
Látszólag…
Az épület belsejében az asszony azt a pillanatot választotta a támadásra,
amikor Vérmongúzt már csupán két lépés választotta el az idegentől.
Egyszerre rugaszkodtak el, s noha a férfi egy kicsit közelebb volt, ennek
nem volt nagy jelentősége.
Úgy tűnt, az idegen itt és most végzi be útját.
Nem így történt.
Az idegen olyan gyorsan lépett hátra, hogy kis híján elvágódott egy
kiálló kődarabban, ám nem csupán az egyensúlyát sikerült megőriznie,
hanem kikerült a támadó hatótávolságából is. Igaz, Vérmongúz kése
csupán centiméterekkel suhant el a gyomra előtt, ám támadója egy
szemvillanással később szembetalálta magát az épület belsejéből kirobbanó
asszonnyal, aki ugyan meglepődött a hirtelen felbukkant konkurenciától,
ám az élet már megtanította arra, hogy gyorsan döntsön. Az asszony
pengéje markolatig szaladt Vérmongúz mellkasába, majd kirántva onnan,
tovább mélyítette a sebet. A férfi hörögve próbált megtámaszkodni
ellenfelén, miközben kezéből kihullott a kés, ő pedig térdre zuhant. Az
asszony egy erőteljes rúgással eltaszította magától a haldoklót, és az idegen
felé fordult, aki pár lépéssel arrébb, mozdulatlanul figyelte az
eseményeket.
Úgy tűnt, mintha kívül állna a világ történésein.
S meglehet, ez nem is állt távol a valóságtól.
 Az asszony előrelépett, és felemelte a kését, miközben felkészült rá,
hogy félrelépjen az idegen botja elől, ha az nem hagyná birka módjára
lemészárolni magát.
A háttérben a nyomorék felkészült, hogy végezzen a győztessel,
miközben magában – maga sem tudta, miért – valahogy azt várta, hogy az
asszony meg fog halni.
A hóesés egy pillanatra mintha csendesült volna, és az égen egy halvány
fényfoltot lehetett homályosan kivenni. A Nap már magasan járt, ám a
vastag porfelhőkön keresztül alig tört át a fénye.
Az idegen nem emelte fel a botját, amikor az asszony elindult felé.
Semmi nem utalt arra, hogy megkísérelne szembeszállni támadójával.
Rejtegethetett volna fegyvereket a ruhája alatt, ám úgy vélte, neki nincs rá
szüksége. Csupán egyetlen mozdulatot tett, kezét sem emelve fel, csupán a
fejét mozdítva hátradobta az arcát takaró csuklyát, felfedve az asszony előtt
az arcát.
És az asszony megállt, hogy aztán egy pillanattal később térdre
zuhanjon, úgy ejtve ki kezéből a véres fegyvert, mintha izzó vasat
szorongatott volna. Tekintetét a földre sütötte, és olyan hangokat adott ki
magából, mint amit a farkasok elől éppen csak megmenekült őzsuta ad ki,
amikor ismét találkozik az anyjával.
Sírás és nyöszörgés hallatszott.
Az idegen nem szólt egy szót sem, csupán felemelte egyik kezét, és
gyengéden végigsimított az asszony fején, aki térden csúszva közeledett
hozzá, és csókokkal borította el a csuklyás mezítelen lábát, nem
foglalkozva a kosszal és a mocsokkal, ami a szokatlanul fehér bőrt
borította.
A nyomorék semmit nem értett az egészből. Döbbenten figyelte, amint
az idegen lehajol, és felsegíti az asszonyt, aki a fejét sem meri felemelni
arra a férfira, akit alig néhány másodperccel ezelőtt még ki akart belezni.
Apró nyálfolyam csordult le a nyomorék állán, s amikor rádöbbent,
mennyire elbambult, dühösen letörölte a kézfejével. Itt az ideje, hogy
valaki véget vessen ennek az őrületnek, döntötte el, és egy lendületes
rúgással kivágta a Mazda ajtaját, ahol eddig lapult. Nem volt szükség rá,
hogy észrevétlen maradjon, két ellenfelet úgysem tud meglepni. Bízott
önnön erejében, brutalitásában.
Ketten sem állíthatják meg.
Akkor hát dögöljetek meg!
Az idegen ekkor fordult először szembe vele úgy, hogy nem takarta
semmi az arcát. És amikor a nyomorék megpillantotta azokat a szelíd,
mogyoróbarna szemeket, a jellegzetes arcvonásokat – melyeket még
manapság is látni lehetett, ha mostanság olyan helyre tévedtek, ahol
keresztény emberek laktak egykoron –, elbizonytalanodott, és a kezében
tartott fegyver súlya hirtelen százszorosára növekedett.
Nem lehetett összekeverni senki mással.
Igen, Ő volt az.
Visszatért, hogy ismét magára vegye a világ bűneit, ahogyan kétezer
esztendeje egyszer már megtette. Akkor megfeszítették, most alighanem
plazmasugarak fogják darabokra tépni.
– Jézus! – motyogta a nyomorék, és térdre hullott az idegen előtt, aki
szelíden mosolyogva nézett le rá, és tekintetéből megbocsátás sugárzott.
 2. A Próféta
Párizs, 2005. szeptember 15.

Mint az később kiderült, Samuel Rodgers nem volt Jézus Krisztus. Mi

több, nem is tartotta magát a Megváltónak. Igaz, azt beismerte, hogy a
nagyfokú hasonlóság őt is minden alkalommal megdöbbenti, valahányszor
szembesülnie kell annak a személynek az ábrázolásával – képek, szobrok
és hasonlók formájában –, akire a keresztény vallás épül. A fejét kezdetben
szándékosan kopaszra borotválta, hogy ezzel is csökkentse a hasonlóságot,
ám idővel be kellett látnia, hasztalan küzd a hasonlóság ellen. Rodgers
mindig hasonlóságot mondott, sohasem egyezőséget vagy azonosságot.
Minden szava megfontoltnak tűnt, s aki hallgatta, meg volt arról győződve,
ez az ember mindig pontosan tudja, mit kell mondania.
Senki nem kérdezte, honnan jött, mint ahogy a céljai felől sem
érdeklődtek. Úgy tűnt, az asszony és a nyomorék is egyaránt valamiféle, az
üdvözülés előtti utolsó próbaként tekintenek a felbukkanására, s bár
Rodgers többször is nyomatékosan kérte őket arra, hogy ne szólítsák
Jézusnak, sem Krisztusnak, valahogy egyikük szája sem állt rá más névre.
Így aztán a harmincas éveiben járó férfi szomorkás mosollyal arcán vette
tudomásul, hogy új ismerősei a Megváltót látják benne.
Samuel Rodgers azonban másban is különbözött a Megváltótól. Bőre
hófehér volt, szeme pedig vörösen csillogott. Albínó volt, egyike azon
embereknek, akiknek a bőréből hiányoztak a pigmentek. Csuklya nélkül
félelmetes jelenségnek tűnt, különösen a hihetetlen hasonlóság miatt.
Mintha valamelyik Krisztust ábrázoló szentkép vagy szobor elevenedett
volna meg. Bár sem a tenyerén, sem a lábfején nem voltak stigmák – és
valószínűleg máshol sem a testén –, egész megjelenésében volt valami
megmagyarázhatatlan, valami felsőbbrendű. Gesztusai, arcmimikája,
minden apró mozdulata olyan ember képzetét keltette, aki évszázadok
tapasztalatával bír.
Ám Samuel Rodgers alig volt több külsőre, mint harminc esztendős. És
mégis…
Az egyik romos bérházba húzódtak vissza. Egyikük sem foglalkozott az
odakint heverő halottal. Noha a nyomorék egykor barátjának tartotta
Vérmongúzt, most elméjét csupán egyetlen gondolat töltötte ki:
semmiképp nem szakadni el a Megváltótól. Az asszonyt hasonló gondolat
gyötörhette – elárulta a szeme. Most mindketten ott térdepeltek a hideg
kőpadlón Rodgers lábai előtt; a férfi hasztalan próbálta jobb belátásra bírni
őket.
– Kérlek, testvéreim, ne szólítsatok Jézus Krisztusnak! – próbálkozott
utoljára Samuel Rodgers, ám amikor a másik kettő nem engedelmeskedett
neki, mintha egy pillanatra halvány, elégedett mosoly jelent volna meg a
szája sarkában. – Én nem vagyok a Megváltó, csupán a Prófétája… Arra
kérlek titeket, testvéreim, hogy Rodgers testvérnek nevezzetek!
Az asszony félve emelte fel a fejét.
– Jéz… – kezdte halkan, majd gyorsan helyesbített: – Rodgers testvér!
Szeretném, ha zarándokutad során melléd szegődhetnék…
A nyomorék felkapta a fejét, és sietve bólogatni kezdett, mintha attól
félne, hogy ez az alkalom egyszeri és megismételhetetlen, s aki nem dönt
most, az örökre elkárhozik.
– Én is. Én is.
A férfi lassan elmosolyodott, és széttárta karját.
– Semmim nincs – felelte, miközben tekintete megpihent a két
jelenlévőn. – Mellettem csak nélkülözésben lesz részetek… Nem tudok
csodát tenni, mint egykoron Jézus Krisztus, és a hit nem véd a gépek
lövéseitől sem… Nézzetek magatokba, és fontoljátok meg, érdemes-e
mellém szegődnötök, s nem járnátok-e jobban, ha visszatérnétek sajátjaitok
közé, testvéreim!
Szavait áhítatos csend fogadta. Az ő szájából a semmi az egész világgal
felért. Kárhozat vagy üdvözülés, ez járt a két bűnös lélek agyában.
Nem volt nehéz meghozni a döntést.
Az évezredes tanítások nem múltak el nyomtalanul. S jóllehet, Samuel
Rodgers nem nevezte magát Jézus Krisztusnak, a nyomorék és az asszony
lelke legmélyén meg volt arról győződve, hogy a Megváltó előtt
térdepelnek.
Vagy az Új Megváltó előtt.
– Veled tartok – mormogta az asszony.
– Veled tartok – suttogta a nyomorék.
Samuel Rodgers elmosolyodott.
– Keljetek fel, testvéreim! – kérte őket. – Az új világban mind egyenlők
vagyunk… Öleljétek és csókoljátok meg egymást, ezzel fejezve ki
összetartozásotokat!
A nyomorék félszeg pillantást vetett az asszonyra, aki máris ölelésre
tárta karját, majd óvatosan közelebb lépett, és két gyors puszit adott új
társa arcára, a szeme sarkából mindvégig új szellemi vezetőjüket figyelve.
Rodgers elégedetten bólintott.
 – Mától testvérek vagytok! – mondta kenetteljes hangon, majd az
asszony felé fordult, miközben a ruhája alól egy apró fiolát húzott elő, és
lecsavarta a kupakját. – Hogy hívnak, leányom?
– Viktória – felelte az asszony némileg felbátorodva. – Viktória Bosch.
– Igaz keresztény vagy?
Az asszony elvörösödött.
– Az voltam – válaszolta az igazságnak megfelelően, mert úgy érezte,
Rodgers testvér pillantása a szíve mélyére hatol, s egy szemvillanás alatt
kiolvas minden bűnt onnan, amit az elmúlt hónapok, évek során követett
el. Márpedig azokból akadt jócskán. Ha a túlélésre koncentrál az ember, ott
nincs helye a könyörületnek. – Krisztusom, vétkeztem! Engedd meggyónni
bűneimet, hogy megtisztulva szegődhessek melléd…
Rodgers bólintott.
– Sort fogunk keríteni rá! – ígérete, majd néhány csepp folyadékot szórt
az asszony fejére. – Leányom, az új keresztségben is tartsd meg a Viktória
nevet, és légy büszke rá, hogy első vagy az új gyülekezetben.
Az asszony elsírta magát örömében.
– Köszönöm, uram – mondta, miközben térdre hullott a férfi előtt, s
megragadva annak kezét, csókokkal halmozta el a kézfejét és az ujjait.
Samuel Rodgers ezután a nyomorék felé fordult.
– S mi a te neved, testvérem?
A férfi nehezen találta meg a hangját.
– Joseph – felelte olyan hangsúllyal, mint aki szégyelli kimondani a
saját nevét.
– Joseph… Mi a vezetékneved? – kérdezett vissza Samuel Rodgers, és
közelebb lépett a nyomorékhoz, tekintetével megbéklyózva a másik
szemét, s nem engedve szabadulni a láthatatlan kötelékek alól.
– Csak Joseph – hajtotta le a fejét a nyomorék, és testtartása elárulta,
mennyire szégyenkezik emiatt. Mintha ő tehetne róla…
Rodgers szélesen elmosolyodott, és barátságosan megveregette a vállát
a férfinak.
– Joseph… Ennél senki nem kívánhat többet – mondta olyan lelkesen,
mintha épp az imént kapott volna arról hírt, hogy véget ért a háború.
Felemelte az üveget, és pár csepp vizet löttyintett a nyomorékra. – Az új
keresztségben is legyen a neved Joseph! Mert áldottak, akik az Ő útját
járják, és szenvedéseik által üdvözülnek!
Joseph és Viktória halkan megismételték az utolsó mondatot, mintha
csak egy imát mondanának. Azután mindketten nekiláttak, hogy
megszabaduljanak ruhájuk egy részétől, ám Samuel Rodgers felemelte a
kezét, és rosszalló tekintetet vetett rájuk.
– Még nem – intette híveit. – Majd eljön ennek az ideje is, ám odakint
hideg van, és a szent tűz nem fűti még belülről testeteket. S a lélek nem
mindenkit képes átmelegíteni…
Joseph Rodgersre nézett.
– Akkor most mit kell tennünk?
Az albínó barátságosan a másik férfi felé bólintott, miközben eltette az
üvegcsét, és megigazította a hátán a csomagját.
– A Sátán az igaz keresztényekre fenekedik – mondta ezután, nehezen
birkózva a lelkében háborgó haraggal. – Nézzetek körbe, testvéreim!
Látjátok ti is, mivé lett a világ?! A bűn és a fertő mindent elöntött, az
igazak mártírokká váltak vagy rettegve lapulnak valahol… A gépek a
Sátán katonái, mint ahogy mindenki az, aki eddigi bűneit újabb bűnökkel
tetézi… Új hadseregre van szükségünk, hogy szembeszállhassunk a
Sátánnal, és az angyalokkal karöltve visszaűzzük őket oda, ahonnan
előbukkantak: a Pokol legsötétebb bugyraiba.
Samuel Rodgers szuggesztív hangja egészen átitatta a két újkeresztényt.
Látszott rajtuk, elég lenne egy apró mozdulat, egy szó, hogy akár puszta
kézzel is nekirontsanak a kiborgoknak… s eleméssze őket a forró
plazmasugár.
Ám Rodgersnek nem mártírokra volt szüksége. Ó, nem!
Pontosan tudta, mit akar.
Ahhoz, hogy felérj a hegycsúcsra, lépések sorát kell megtenned. S ő
még csupán az első lépésen van túl…
– Most pedig megkeressük új testvéreinket! – jelentette ki Samuel
Rodgers, és gyors pillantást vetett az odakint kavargó hóesésre. – Viktória,
leányom, kérlek, vezess a tieidhez! Hadd részesüljenek ők is az áldásban, s
legyenek katonái egy új seregnek, melynek a Sátán elűzése a feladata!
Egy pillanatra elfelhősödött az arca.
– A holttestet pedig hozzátok magatokkal! Majd felváltva cipelitek.
Hiszen ajándék nélkül mégsem mehetünk sehova…
 3. Területfoglalók
Párizs, 2005. szeptember 17.

A vashordóban égő tűz nem csupán meleget árasztott magából, hanem

bevilágította a romos pincehelyiség belsejét is. A falak száraznak tűntek,
ám néhol gyanús eredetű, barnás-vöröses színű foltok tarkították. A hordó
tetejére erősített vasrudakon egy átalakított rohamsisak hevert, mely ezúttal
kondérként funkcionált. Igaz, egyszerre nem fért bele túl sok étel, ám a
hordót körbeülő négy alak amúgy sem dúskált az ételben. Amit főznek, az
szűkösen elegendő lesz mindannyiuknak. Talán holnap szerencsésebbek
lesznek, és találnak konzervet, vagy bármit, amivel megtölthetik a
gyomrukat.
Az egyik alak – egy tejfelszőke férfi, nagyjából a harmincas éveinek
közepében járhatott – felállt, és egy odakészített, megperzselődött végű
fadarabbal megkeverte az alkalmi kondér tartalmát, nehogy a nehezen
megszerzett kis étel odaégjen. Bár, amilyen éhesek voltak, akkor sem ment
volna pocsékba.
A füst lustán kanyargott felfelé, egy lavórból és egy egyenes
alumíniumcsőből eszkábált légelvezető irányába, melyet szegekkel és
madzagokkal erősítettek egy keresztgerendához, s a cső vége egy, a
mennyezeten végigfutó repedés legszélesebb részéhez illeszkedett. Nem
volt könnyű megoldani a füst elvezetését, ráadásul arra is ügyelniük kellett,
hogy odafenn ne lehessen messziről észrevenni. Igaz, a gépektől még így is
tartaniuk kellett – azokat az átkozottakat nem a füst vezette volna nyomra,
hanem a kibocsátott hőmennyiség –, de a védelemre igazából a többi túlélő
miatt volt szükség. A háború utáni Párizsban ezrével kínálták magukat a
különféle búvóhelyek, pincék, többé-kevésbé jó állapotban maradt
épületek, melyekben több ezer ember lapult. Senki nem vette magának a
bátorságot, hogy akárcsak óvatos becslést is készítsen a túlélők számával
kapcsolatban, ám a végeredmény alighanem a legoptimistábbakat is
meglepte volna. A Párizs kül- és belterületein létesített fogolytáborokban
több mint tizenötezer ember raboskodott a gépek ellenőrzése alatt, igaz,
számuk napról napra fogyatkozott. Ugyanakkor az utánpótlás is folyamatos
volt, a kiborgok rendszeresen szerveztek hajtóvadászatokat a felszínen, s
csak az általuk ismert algoritmus alapján szétválogatva az embereket, egy
részüket azonnal megsemmisítették, míg a maradék a szögesdrótok mögé
került.
 Már javában kanalazták a szűkös fejadagokat, amikor az egyik férfi
felkapta a fejét, és ujját felemelve csendre intette a többieket, akik éppen a
holnapi tennivalók megbeszélésével voltak elfoglalva.
A romos pincére csend borult.
Majdnem tökéletes csend.
Így már tisztán kivehetővé vált az a zaj, amit az első férfi meghallott –
pontosabban csak megérezte, hogy valami nincs rendben, hiszen túl halk
volt a nesz, hogysem azt emberi fül észlelje beszélgetés mellett –; mintha
sok apró kéz dolgozott volna a kövek elhordásán, tisztán hallani lehetett,
ahogy a kövek egymáshoz súrlódnak.
– Mi a pokol ez? – kérdezte halkan az egyik nő.
Társa megvonta a vállát, és jelentőségteljes mozdulattal felemelte a
vasrudakból barkácsolt buzogányát, és elindult, hogy óvatosan körbejárja a
pincét, s megkísérelje pontosan meghatározni, honnan jön a zaj.
– Menjetek a csapóajtóhoz! – utasította a többieket, vissza sem nézve. A
járása azt sugallta, sokat megélt már, és nem először kell harcolnia az
életéért. Ám előbb még azt kell megtudnia, ezúttal miféle ellenséggel
kerültek szembe.
Ez volt a legnehezebb.
Ha ismeretlen támadóik számbeli fölényben vannak, akkor felesleges az
ellenállás, jobban teszik, ha csendben visszahúzódnak. Bár ez a pince
remekül bevált rejtekhelyként, készleteik nem voltak túl nagyok, hogysem
az életüket kockáztassák érte. A legszükségesebbek úgyis össze voltak
készítve egy vászonzsákba, és az egyik asszony máris magához vette. A
csapóajtón keresztül lejuthatnak a csatornarendszerbe, onnan pedig a
legközelebbi feljáraton át egy régi, kifosztott hipermarketbe, ahonnan már
egyenes út vezet a felszínre. Ha eljutnak odáig, akkor valószínűleg
megmenekültek. S nekiláthatnak új rejtekhelyet keresni maguknak.
A kaparászás felerősödött.
Immáron tisztán kivehető volt, hogy akárkik is lapulnak a fal túlsó
oldalán, komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy áttörjenek
rajta. A férfi sokat megadott volna azért, ha tudja, hányan vannak odaát.
Két-három fickóval még elbírtak volna, különösen, ha sikerül lesből
rátámadni a behatolókra.
Vajon tudják, hogy ideát vagyunk, tette fel magának a kérdést, és a fél
karját odaadta volna azért, ha tudja rá a választ.
Menekülni vagy harcolni?
Nem volt könnyű választani, ráadásul még mielőtt meghozhatta volna a
döntést, a fal átszakadt. Igaz, csupán tenyérnyi helyen, ám a férfi tisztában
volt vele, hogy csak percek kérdése, mire szélesítik ki a behatolók annyira
a nyílást, hogy egy ember is átjuthasson rajta. Ha pedig átjut, akkor vége,
nincs tovább.
Egy pillanatra fény villant a lyuk túloldalán. A férfi elméje regisztrálta,
hogy egy zseblámpát látott, de igazából nem is gondolt rá. Csupán annyit
tudott, hogy vagy elmenekül, vagy harcolni fog. Harcolni azért a kevésért,
ami a háború után megmaradt neki.
Utóbbit választotta.
Amikor az újabb ütések tovább repesztették a falat, és tégladarabok
hullottak a földre, a férfi felemelte a buzogányát, és felkészült rá, hogy
szétlapítja az első behatoló koponyáját.
Nem maradt ideje rá.
A lyukból érkező fény elvakította, és amikor felemelte a kezét, hogy
egy pillanatra eltakarja a szemét, éles dörrenés hallatszott. A golyó
könnyedén áthatolt a testén; ilyen közelről talán három ember is kevés lett
volna, hogy megállítsa.
A férfi hátratántorodott, a mellkasából lüktetve ömlött a vér, egy
szempillantás alatt eláztatva a ruháját, és vörösre festve a falat előtte.
Megpróbált kiáltani a társainak, hogy meneküljenek, de a szájából véres
hab tört elő, és néhány, rekedt nyögésnél többre nem futotta.
De nem is volt szükség a figyelmeztetésre.
A lövés hallatán a csapóajtó mellett térdeplő asszony felrántotta a
deszkákból ácsolt ajtót, és sietős mozdulatokkal ereszkedni kezdett lefelé a
sötétségbe. Hamarosan a kis csoport másik két tagja is követte, és mire a
behatolók elég nagy lyukat ütöttek a falba, a csapóajtó visszacsapódott a
helyére, időleges előnyt biztosítva a menekülőknek.
A férfi még élt, amikor az első behatoló becsusszant a falon ütött
nyíláson. Ösztönösen megpróbált arrébb kúszni az idegentől, ám ereje
elhagyta. Már csak percei voltak hátra az életéből.
Egy magas, ösztövér alak lépett mellé, és ráirányította a zseblámpája
fényét. A sárga fénysugár hatására a férfi behunyta a szemét, így nem
láthatta, ahogy a fickó felemeli a pisztolyát…
– Marha! – A nyílásból egy szakállas alak lépett elő, és keményen
ráütött a pisztolyt markoló férfi vállára. – Golyót akarsz pazarolni rá?
Magától is megdöglik, vagy ha nem, szólj valakinek, hogy csapjon egyet
oda a buzogányával…
Az ösztövér alak kelletlenül elvigyorodott.
– Csak azt gondoltam, hogy…
 – Ne gondolkodj, Queribus, bazzeg! – szólt vissza az előző fickó, aki
viselkedése alapján alighanem a csoport vezetője lehetett. – Inkább azzal
foglalkozz, hova tűnhettek a társai ennek a nyomorultnak? Merle
megesküdött rá, hogy négy alakot látott bejönni az épületbe…
Az ösztövér alak megvetően a földre köpött.
– Ha az a fasz azt is látta volna, hol van a lejárat, akkor nem kellett
volna ennyi időt elpazarolnunk a fal áttörésére – válaszolta idegesen. –Így
is csodálkozom, hogy egyáltalán rájuk akadtunk.
A főnök megcsóválta a fejét.
– Egyre nagyobb a pofád, bazzeg! Remélem, nem forgatsz olyan
gondolatokat a fejedben, hogy esetleg átvedd a csoport irányítását! Jobban
teszed, ha meghúzod magad, mielőtt igazán felbosszantasz!
Queribus nem válaszolt, de a szeme elárulta, hogy a legszívesebben
puszta kézzel fojtaná meg a főnököt.
– Nos, bazzeg? – kérdezte a főnök.
– Te vagy a főnök, Sauveterre…
A főnök komoran bólintott, mozdulatában benne volt a megbocsátás, de
az is, hogy innentől egy darabig rajta fogja tartani a szemét Queribuson.

***
A menekülők egy zseblámpa halványan pislákoló fényénél botorkáltak
előre. A csatornában térdig ért a víz, mely nem csupán fekete volt, de
rendkívül büdös is. Most mégsem foglalkozott senki ezzel az aprósággal,
hiszen az életük volt a tét. Elöl a két asszony botorkált, hátul pedig a férfi,
aki a hátvéd szerepét töltötte be. Gyakran megállt és hátranézett, tartott
tőle, hogy támadóik megtalálják a csapóajtót, és akkor aligha fognak
lemondani róluk. Mielőtt fel kell jutniuk a felszínre, és keresni maguknak
egy alkalmas helyet, ahol meglapulhatnak egy darabig.
Az már biztos, hogy hárman maradtak.
A víz könnyű fodrokat vetett, ám a sötétben egyikük sem vette észre.
Elszántan törtettek előre, nem foglalkozva semmivel, csupán néha pillantva
hátra, hogy tudják, van-e értelme még továbbfutni, vagy jobban teszik, ha
megállnak, és szembefordulnak üldözőikkel.
Úgy tűnt, a szerencse melléjük szegődött.
Bár ez ebben az átkozott világban úgyis csak időleges dolog.
Egyetlen üldözőt sem hallottak, támadóik valószínűleg nem fedezték
még fel a csapóajtót. Vagy megtalálták, de nem akartak kockáztatni.
Hiszen a pincét elfoglalták, három szerencsétlen pedig megfelelő
rejtekhely híján úgysem marad sokáig életben. Bosszúról pedig ostobaság
lenne beszélni, hiszen amennyiben sikerül életben maradniuk, azzal is
elégedettek lehetnek, ha találnak maguknak egy másik lyukat, ahol
meghúzhatják magukat.
Soha nem fognak visszajönni.
Ezzel mindannyian tisztában voltak.
Menekülők és támadók egyaránt.
– Valami van itt – torpant meg a legelöl haladó asszony, és aggódva
világított a vízre, melyen apró hullámok csapódtak egymásnak.
A másik asszony mellé lépett, és fürkészni kezdte a lassan hullámzó
víztükröt. A fény nem hatolt mélyre, csupán a felszínt világította meg, a
mocskos folyadék aljáig képtelenség volt lelátni.
– Valami gond van? – szólt előre halkan a férfi, aki félig hátrálva
közeledett, egyetlen pillanatra sem véve le a tekintetét a mögöttük elterülő
sötétségről, ahonnan akármikor felbukkanhattak az üldözőik, jóllehet, erre
egyetlen hang sem utalt.
– Nem tudom – vont vállat a második nő, miközben egészen a falhoz
húzódott, ahol némileg fedezve érezte magát. – Gertrude látott valamit, de
nem tudja pontosan, mit…
– Valami van a vízben! – hadarta az említett nő olyan sebesen, hogy a
társai inkább sejtették, mintsem értették szavait. – A víz alatt – helyesbített
egy másodperccel később.
A férfi idegesen előrelépett.
– Vigyázz a hátunkra, Nora! – szólt oda a másik nőnek, miközben
elvette Gertrude kezéből a zseblámpát, és óvatosan araszolni kezdett előre,
miközben igyekezett olyan messzire elvilágítani, amennyire csak a lassan
kifogyó elem erejéből telt. – Nem lehetünk messzebb harminc-negyven
méternél a feljárattól – mondta halkan, mintegy lelket öntve magába és
társnőibe. – Ha eljutunk odáig, akkor nem lesz semmi baj…
A fénycsóva átsiklott egy ezüstös felszínen.
– Láttad? – kérdezte Gertrude a férfit.
Az bólintott, és a zseblámpával szélesen pásztázva megkísérelte ismét
megpillantani az ezüstös tárgyat, ám hasztalan kereste.
– Talán megcsalt minket a szemünk – jegyezte meg a férfi, de maga is
tudta, hogy ez önáltatás. Láttak valamit, ami egy másodperccel később már
nem volt ott. Talán lemerült a víz alá. – Esetleg egy darab ezüstpapír volt.
Alufólia vagy tudom is én, micsoda…
– Ott van! – mutatott előre Gertrude, de a férfi későn reagált, és a
fénysugár megint csak a sötét felszínt pásztázta végig.
 – Menjünk vissza! – javasolta Gertrude, s a hangja elárulta, hogy
szívesebben néz szembe emberekkel, akármilyenek is legyenek, mint egy
ismeretlen valamivel, amiről csupán annyit tudnak, hogy ezüstös színű és
valahol a víz alatt lapul.
A férfi megrázta a fejét.
– Csak harminc méter – ismételte magát. – Bírd ki még egy kicsit, hidd
el, nem lesz semmi baj! – Nora, hátul minden rendben?
– Nem ártana sietnünk – szólt vissza a másik nő. – Nem tudom, miért,
de határozottan rossz érzésem van… Szerintem megtalálták a csapóajtót,
de attól tartanak, hogy csapdát helyeztünk el a csatornában… Fényt
egyelőre nem látok, de az imént mintha kiáltásokat hallottam volna…
– A fenébe is! – mordult fel a férfi. – Azért, mert belebotlottunk egy
darab alumíniumba, még nem kell bepánikolnunk! Gertrude, szedd össze
magad, és igyekezz nem lemaradni! Indulunk.
A zseblámpát előreirányítva eltökélten gázolni kezdett a sötét vízben.
Minden lépése kisebb hullámokat kavart, melyek megmozgatták a
vízfelszínen lebegő hulladékdarabokat, melyek némelyikéről meg sem
lehetett mondani, eredetileg mi lehetett.
Valami mintha végigsimított volna Gertrude lábán. A nő összerezzent,
aztán olyan éleset sikoltott, hogy a férfi kis híján leütötte társnőjét. A
sikítás gyorsan elhalkult, mert Nora – hihetetlen lelkierőről téve
tanúbizonyságot – előrelépett, és tenyerét a társnője szájára tapasztotta.
– Ha meghallanak minket, végünk! – sziszegte az olyan emberek
eltökéltségével, akik a túlélés érdekében a saját társaikat sem kímélik.
Gertrude sápadtan mutatott a vízre.
– Itt volt. Ereztem.
Nora megrázta a fejét.
– Ne a víztől tarts, s még csak ne is attól, ami a felszín alatt lapul!
Nekünk most azoktól van félnivalónk, akik Leót megölték. S ha
meghallották a sikításodat, alighanem hamarosan itt lesznek…
Gertrude némán nyelt egyet, majd felsóhajtott.
– Megpróbálok uralkodni az idegeimen… – ígérte, de látszott rajta,
hogy nagyon kevés választja el a teljes idegösszeroppanástól.
– Rendben, Nora, menjetek ti előre! – szólalt meg a férfi. – Most én
leszek a hátvéd, nektek csak annyi dolgotok van, hogy eljussatok a felfelé
vezető létráig, s felmenjetek a hipermarketbe. Ha le is maradnék, ne
várjatok meg… odafenn majd találkozunk.
Nora bólintott, és megragadta társnője karját.
– Gyere, nincs több időnk!
 Ebben a pillanatban a fekete vízből egy ezüstös test emelkedett ki. Az
alakját lehetetlen volt meghatározni, mert egy része víz alatt maradt, ám
ami kiemelkedett a felszín alól, az leginkább egy elnyújtott ellipszisre
emlékeztetett. Valóban ezüstös színe volt, bár a testen fekete csíkokat is ki
lehetett venni. Teljesen szimmetrikus volt, mind a négy irányból nézve.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy mesterséges tárgyról van szó, nem
valami atomcsapás utáni mutáns szörnyetegről.
– Egy átkozott kiborg! – kiáltott fel Nora, és egy vakmerő vetődéssel
átugrott a gép felett, hogy minden erejét összeszedve immáron valóban az
életéért fusson.
A másik nő túlságosan megrémült ahhoz, hogy menekülni próbáljon,
csak állt és sikított, ahogy a torkán kifért.
A kiborg ugyan sokkal kisebb volt, mint amilyeneket eddig láttak
odafenn, ám a gépek már sokszor bebizonyították, lehetetlenséggel határos
elpusztítani őket. Még egy puska sem ért sokat velük szemben, nemhogy
egy vasdarab.
A férfi mégis megpróbálkozott a lehetetlennel.
Talán a kiborg mérete miatt, talán a kétségbeesés tette, de előrelépett, és
Gertrude-ot a falhoz penderítve felemelte az acélcsövekből készített
fegyverét, és lesújtott a kiborg páncélzatára. Ahogy a két fém
összetalálkozott, kékes szikrák villantak fel és enyésztek el, majd a férfi
felüvöltött, és kihullott kezéből a buzogány. Az ütés elég erős volt ahhoz,
hogy akár a legkeményebb koponyájú ember fejéből is véres pépet
csináljon, ám a titánium páncélzattal szemben annyit ért, mint halottnak a
csók. Az ütés ereje ráadásul kificamította a férfi csuklóját, így esélye sem
volt egy második próbálkozásra.
– Fuss, Nora, fuss! – Ez volt minden, ami az erejéből telt, miközben ő is
ugyanezt tette, igaz, az ellenkező irányba. Talán sikerült egy másodpercre
lekötnie a kiborgot, és ezzel lehetőséget ad a nőnek a menekülésre. Nekik
már úgysincs semmi esélyük. S talán még azt is elérheti, hogy elég közel
tudja csalni a kiborgot a támadóikhoz, hogy az azokkal is végezzen.
Ám ez a gép nem Halálosztó volt.
Az már rég végzett volna valamennyiükkel.
Ez a kiborg más elvek szerint pusztított. Neki nem adatott meg a
szelekciós képesség, melyekkel szétválaszthatta volna a fogolytáborba
szánt és a likvidálandó humánokat. Az elsődleges direktívái minél
hatékonyabb pusztítást irányoztak elő, így olyan pozíciót keresett
magának, ahonnan a testébe épített robbanótöltet detonálásával minél több
humánt tud megsemmisíteni.
 Az eddigi késlekedésnek is ez volt az oka.
Érzékelői három humánt jeleztek, ám az egyik mindezidáig kívül
tartózkodott a robbanási körzeten. Márpedig a kiborg maximális
teljesítményre törekedett.
Háromból hármat.
Éppen ezért a természetes fedezékeket felhasználva olyan koordinátákat
határozott meg, melyek elérésekor a robbantás mindhárom humánnal
végez. A kiborg nem rendelkezett túl bonyolult parancsértelmezővel, mely
éppen ezért az utolsó pillanatban közbeiktatott még egy ellenőrzési fázist,
hogy a hibalehetőséget a minimálisra csökkentse.
A robbanás ezért ismét eltolódott.
A humánok folyamatosan változtatták a helyüket. A parancsértelmező
nekilátott a környezeti paraméterek ismételt feldolgozásának, majd új
koordinátát jelölt ki magának, és ismét eltűnt a vízfelszín alatt. Az
egyszerűsített radarszisztémának és a külső hőérzékelőknek köszönhetően
elég pontosan tájékozódott.
Amikor felbukkant a felszínre, ismét csak két humán tartózkodott elég
közel a kiborghoz, ám a parancsvezérlő arra a következtetésre jutott, hogy
a harmadik is belép néhány másodpercen belül a kritikus zónába, és
bekövetkezhet a detonáció.
Ám a kiborg nem volt elég értelmes. A parancsértelmező nem kalkulált
a humánok kiszámíthatatlanságával.
Ráadásul a humánok a kritikus időpillanat elérése előtt felfedezték, és
haladási irányvektoruk megváltoztatásával reagáltak a felbukkanására.
A parancsértelmező mindent megtett annak érdekében, hogy
maximálisan teljesítse az elsődleges direktívákat, ám a határértékek
kezdtek kicsúszni az elfogadható zónából, ezért úgy döntött, nem vár
tovább, mert az a feladat sikeres teljesítésének a rovására menne. Három
humán helyett kettővel kell megelégednie. Vagy annyival, amennyit
sikerül elpusztítani.
A robbanás nem volt túl nagy, ám a kiborg testéből kivágódó
repeszdarabok annál nagyobb pusztítást vittek véghez. Gertrude-ot csupán
egyetlen méter választotta el a detonáció középpontjától, teste valósággal
szétrobbant a kiborgból kicsapódó repeszdaraboknak köszönhetően. A
kisebb-nagyobb méretű fémsrapnelek valósággal leborotválták a húst a nő
testéről, több helyen a csontokat is szétrobbantották. Mindent vér és
húscafatok borítottak.
A férfi valamivel jobban járt. A robbanást hallva hasra vágta magát a
vízben, ám nem lehetett gyorsabb, mint a robbanás. A repeszek közül
legalább két tucatnyi találta el, néhány csak a ruhát és a bőrt – meg egy kis
húst – nyúzott le a hátáról, ám akadt olyan is, mely tenyérnyi mélyen
fúródott a bőre alá.
Élt, de talán jobb lett volna, ha meghal.
Minden erejét összeszedve megpróbált feltápászkodni, de mindössze
annyit bírt elérni, hogy felült, és vállát nekivetette a falnak. Körülötte
véresen kavargott a víz, és biztos volt benne, csak percek kérdése, mikor
hagyja el annyira el az erő, hogy beledőlve a vízbe, megfulladjon.
– Rohadj meg, világ! – motyogta, és igyekezett nem elájulni. Nem
voltak illúzió; ezt a robbanást senki nem élhette túl.
Balszerencsés nap volt ez a mai, gondolta el-elhomályosuló tekintettel.
A távolban mintha fényeket látott volna felvillanni, de képtelen volt
eldönteni, hogy csak a szeme csalja meg, vagy ez már a halál…
Még hallotta, hogy valaki kérdez tőle valamit, miközben erős fény
világított a szemébe, de válaszolni már nem volt ereje. Erős kezeket érzett,
melyek megragadják, felemelik és magukkal viszik. Számára a valóság és
a képzelet immáron egybemosódott. Még nem tudott róla, de már átlépte
azt a határt, ahonnan nincs visszatérés.
S erről azok sem tudtak, akik magukkal vitték.

***
Jó harmincöt méterrel arrébb egy meggyötört nő kapaszkodott lihegve
egyre feljebb a rozsdás vaslétrán. Minden pillanatban várta, hogy
valahonnan a sötéten kavargó vízfelszín alól felbukkan még egy ezüstös
test, és a második robbanás immáron vele is végez. A légnyomásnak
köszönhetően szinte semmit sem hallott, és túlságosan félt ahhoz, hogy
hátra merjen nézni. Csak mászott egyre feljebb, fogait összeszorítva,
kizárva tudatából a világot. Nem látta, mi történt Gertrude-dal, s azt sem,
hogy néhány alak bukkan elő a sötétségből, és magukkal viszik haldokló
társát.
Rossz nap volt ez a mai…
 4. Egy új sereg katonái
Párizs, 2005. szeptember 17.

A tetőn lapuló alakot lentről aligha vehette volna észre bárki. Még egy
kiborgnak is nehezére esett volna azonosítani a célpontot, jóllehet, az általa
leadott lövések irányvektorait visszaszámítva valószínűleg megtalálja. A
sötétszürke ruha csaknem teljesen beleolvadt a háttérbe, így még egy
repülő gépezet sem szúrta volna ki. A hőnyomok elrejtésére vékony
alufóliába csavarta a testét, melynek volt még egy előnye: hosszú órákat
tölthetett el idekint anélkül, hogy a megfagyástól kellett volna tartania.
Igaz, időről időre megpróbálta megmozgatni minden porcikáját, részben a
zsibbadás miatt, részben pedig azért, hogy még időben észrevegye, ha a
hideg mégis erősebbnek bizonyulna.
Gyors pillantást vetett az órájára.
Még tizenkilenc perc, gondolta. Türelmesnek kellett lennie, de a
harmadik idefenn töltött óra már kezdett az idegeire menni. Mégis így
kellett megszervezniük az akciót, jókora biztonsági ráhagyással, igazodva a
gépek által diktált időbeosztáshoz. Igaz, jöhetett volna egy kicsit később is,
és így talán nyer egy vagy két órát, azonban növekszik a felfedeztetésének
az esélye is. A kiborgjárőrök minden páros órában érkeztek, ám minden
negyedik órában elrepült erre egy automata helikopter is. Ha az automata
érzékelők odafentről kiszúrják, akkor megette a fene. Így olyan időpontot
kellett választaniuk, ami nem sokkal a repülő gépezet távozása utánra esett,
akkor kapaszkodhatott fel ide.
Nem volt egyedül. A tudat, hogy bajtársai lapulnak odalent, némi
megnyugvással töltötte el. Igazság szerint ő volt a legjobb helyzetben, a
legnehezebben belőhető fedezéket választották a számára. Ha valamelyik
kiborg elég szerencsés, akkor persze így is leszedheti, de ennek nem
csupán statisztikailag, de gyakorlatilag is elég kicsi az esélye.
Nem voltak sokan, de bíztak benne, hogy elegen lesznek a feladat
megoldásához. Egy új hadsereg első katonái voltak ők, egy szerveződő
ellenállás magja. Nem áltatták magukat, ám úgy érezték, mindenképp bele
kell vágniuk.
Az egész tulajdonképpen egy Gerion nevű férfival kezdődött, aki
szilárdan hitt abban, hogy a háború – az atomcsapások meg minden – nem
az emberek miatt tört ki. Igaz, hipotézisekre építette fel ideológiáját, ám az
eddigi tények az ő igazát bizonyították. Bár Gerion halott, de akadt, aki
továbbvigye az általa megfogalmazott ideológiát.
Talán a sors akarta, hogy Joshua rátaláljon Jacques Mordeauxra, s ők
belebotoljanak egy halálos játékot játszó fickóba, Árnyékjáróba, aki velük
együtt véghezvitte, amit addig sokan képtelenségnek tartottak: hidegre
tettek két kiborgot, mi több, sikerült megszerezniük az egyik gép
plazmapuskáját is. Ettől a fegyvertől nagyon sokat vártak, s itt volt az
alkalom, hogy kipróbálják a gyakorlatban, mit ér a technikai zsenialitás, az
emberi kreativitás a hideg logikára épült gépekkel szemben.
Bár Árnyékjáró hevesen tiltakozott ellene, mégis őt szemelték ki a
mesterlövész pozíciójára, a csalétek szerepét ezúttal Joshua és Mordeaux
vállalta magára. Az egyik épület ablaka mögött Brown lapult, a hallgatag
amerikai, aki viszonylag keveset beszélt, ám amikor megszólalt, világossá
vált mindenki számára, hogy van némi köze a háborúhoz és a
katonáskodáshoz.
Árnyékjáró sokat megadott volna azért, ha maga mellett tudhat még
néhány régi bajtársat, s bár a tábornok szerint erre reális esélyük volt, arra a
percre még várni kellett egy darabig. Ám addig sem ülhettek tétlenül, karba
tett kézzel, bízva valami isteni közbeavatkozásban, egy csodában, melynek
következtében minden visszatér a régi kerékvágásba.
Arról nem is beszélve, hogy akár mesterséges intelligencia, akár
emberek irányítják a kiborgokat – a halálosztókat, ahogy a tábornok
találóan elnevezte őket –, alighanem levonják a megfelelő következtetést
az eltűnt plazmafegyver miatt. Ez természetesen magában hordozta
minden, a plazmafegyverre épülő terv kockázatát, hiszen ha bármikor
felhasználják a plazmát a gépek ellen, akkor valaki – vagy valami –
hamarosan tudomást fog szerezni erről, s nyilván megteszi a megfelelő
ellenlépéseket. Bár az első két-három alkalommal alighanem kockázat
nélkül használhatják majd, a későbbiekben minden egyes használattal
növekszik a lelepleződés veszélye. Arról nem is beszélve, hogy csupán
elképzeléseik és hevenyészett számításaik voltak a tár kapacitásáról, s ha
kiürül az energiacella, akkor a plazmapuska nem ér többet egy
bunkósbotnál.
Mégis kockáztatniuk kellett.
A tábornoknak ráadásul volt néhány használható ötlete, miként verhetik
át az ellenséget, s ezek az ötletek a megbeszélések során hamarosan
konkrét tervekké kovácsolódtak.
Növelni a siker esélyét, s csökkenteni a kockázati tényezőket, ez volt a
tábornok jelszava, és az emberei – mert a kis csoport egyértelműen a
tábornokot tekintette immáron vezetőjüknek – elégedetten látták, hogy nem
kell attól tartaniuk, értelmetlen kockázatvállalás miatt halnak meg.
Két teljes napba telt, mire a terv megszületett. Ez nem volt túl sok idő,
különösen nem jelen körülmények között. Victor rejtekhelye ráadásul
kezdett szűkössé válni a számukra, ám egyelőre még csupán
álmodozhattak nagyobb bázisról, ahol berendezhetik az új sereg
főhadiszállását. De előbb vagy utóbb arra is sort kerítenek majd, hogy
végigjárják a környező romokat, s találjanak maguknak egy új helyet, ami
mindenkinek megfelel, és a kiborgok ellen is védelmet nyújt.
Amióta kiszabadították a tábornokot – és vele együtt Brown-t és
Stepschyt –, valamennyien a gépeket emlegették, ha az ellenség szóba
került. Fantasztikusabbnál fantasztikusabb hipotézisek születtek a gépeket
irányító szupertudatra vonatkozóan, s bár néha közel jártak az igazsághoz,
a hipotézisek – bizonyíték híján – feltételezések maradtak.
Egyelőre Stepschy is a csoporttal maradt, jóllehet, a lengyel származású
férfi még az elején közölte, csupán ideiglenesen tart velük, mert amint
összeszedi magát egy kicsit és megfelelő mennyiségű készletet sikerül
felhalmoznia, nekivág a romos városnak, s megpróbál kijutni belőle, hogy
felkutassa a rokonait, akik egy közeli tanyán éltek a háború előtt.
Senkinek nem volt szíve megmondani neki, hogy valószínűleg hiába
fáradozik. S igazság szerint ő maga is tudta, mennyire kevés az esély arra,
hogy bárkit is életben talál a rokonai közül. Ám a remény hal meg
legutoljára…
Most csaknem mindannyian itt voltak.
Victor a tábornokkal együtt a nagyképűen Főhadiszállásként emlegetett
menedéken maradt, míg Stepschy azt a feladatot kapta, hogy Victor
útmutatásait követve járjon végig néhány épületet, és gyűjtsön be mindent,
amit használhatónak tart. Az utánpótlásra folyamatosan szükségük volt, és
Stepschyről pillanatok alatt kiderült, hogy egykoron gyógyszerészként
dolgozott, így Victor két régi gyógyszertárat is megjelölt a hevenyészve
felvázolt térképen.
– Amiről tudtam, micsoda, azt már begyűjtöttem – magyarázta Victor –,
ám sok minden akadt ott, amiről fogalmam sincs, mire jók. Talán te tudni
fogod…
A kiborgvadász csapat – a nevet Mordeaux ragasztotta önmagukra –
Victor feljegyzései alapján dolgozta ki a tervét, és két napon keresztül mást
se csináltak, mint a járőrök útvonalát, érkezési és elhaladási idejét
ellenőrizték, szinte másodpercre pontosan feljegyezve minden fontosabb
eseményt. Első hallásra kicsit vadnak tűnt a terv, hogy újabb halálosztókat
semmisítve meg további fegyverekhez jussanak, ám Árnyékjáró, Mordeaux
és Joshua már bebizonyították egyszer, nem lehetetlen a feladat, bár
kétségkívül komoly kockázatokat kell majd vállalniuk.
Victornak sikerült annyit elérnie, hogy a plazmafegyverre ráerősített
egy vadászpuskáról leszerelt célzóoptikát – a kiborgoknak persze nem volt
szükségük ilyesmire –, valamint az elektronikus lővezérlőt rákötötte egy
érintőpanelre, így egyfajta elsütőbillentyűt sikerült összebarkácsolnia. A
fegyver továbbra is meglehetősen nehéznek bizonyult, arról szó sem
lehetett, hogy a lövész gerillaharcba bocsátkozzon vele.
– A legtöbb, amit megtehetsz – jegyezte meg Victor az utolsó
megbeszélések egyikén –, hogy keresel magadnak egy nyugodt helyet,
lepakolod a fegyvert, nagyjából becélzod magad, és türelmesen vársz, amíg
a célpont felbukkan. Ha menekülnöd kell, hagyd ott a fegyvert, később jó
eséllyel ott fogod találni. Nem tartom valószínűnek, hogy a kiborgok
magukkal vinnék, még ha rá is akadnak a rejtekhelyedre.
Minthogy eddig szinte senkinek nem sikerült végeznie egy kiborggal,
így nem tudták, hogy a gépek összegyűjtik-e a kilőtt társaikat, hogy később
alkatrésznek használják fel őket, esetleg a megjavításukkal
próbálkozzanak. Mordeaux ugyan felajánlotta, hogy visszamegy arra a
helyre, ahol Árnyékjáró kilőtte a kiborgokat, ám végül is, nem ez volt a
legsürgősebb feladatuk, így egyelőre talonba tették.
És most itt lapultak a kiborg-járőrök útvonala mellett, és türelmesen
várták, hogy a következő páros elérjen idáig. Az előzetes felderítés alapján
pontosan tudták, mikorra várhatják a gépeket, szinte másodperc
bizonyossággal fogadhattak volna arra, mikor fognak felbukkanni a
törmelékhalmok mögül.
Már nem kell sokáig várakozniuk.
 5. Törvénycsináló
Párizs, 2005. szeptember 17.

Samuel Rodgers egy vastag pokrócokból készített ágyon hevert, a kezét a

feje alá fonva. Elgondolkozva bámulta a csupasz mennyezetet, gondolatai
az elmúlt napok körül forogtak. Sokkal jobban alakultak a dolgok, mint azt
remélni merte volna. Sokat kockáztatott, ám az Úr mindvégig mellette volt.
A több mint kétszáz mérföldes zarándokút során egyetlen alkalommal sem
találkozott túlélőkkel, ám Párizst elérve egy csapásra megváltozott a
helyzet. Igaz, a külvárosban a keresztet kellett használnia, hogy megvédje
magát – valahogy megérezte, hogy itt kevés lesz, ha felfedi az arcát vagy
megszólal –, ám a második támadásnál minden úgy alakult, ahogy azt
előzetesen eltervezte. A véletlen hasonlóságot felhasználva, melyet egyre
inkább az Úr ajándékának tekintett, sikerült felébreszteni az emberekben a
lelkiismeretet. S ez máris több volt, mint amit remélhetett.
Mind Viktória, mind pedig Joseph ideális alanynak bizonyultak. Az új
rend első katonái lesznek ők, elsők az elsők között. Mert azt soha nem
szabad elfelejtenie, kiknek is köszönheti az első szerencsés lépés
megtételét. Még akkor is, ha az Úr terjesztette ki feléjük áldást osztó kezét.
Viktória társai – immáron a Gyülekezet – meglepően jól fogadták
Rodgers testvér felbukkanását. Mintha lelkük legmélyén valamennyien
mohón áhítoztak volna az üdvözülésre, az eddig elkövetett bűnök
meggyónására, a néha elviselhetetlennek tűnő terhek megosztására.
És Rodgers testvér partner volt ebben.
Egyszerre volt barát, testvér, szellemi vezető.
A csoport vezetője, egy bizonyos Francois Anselme, aki a beszéde és
külseje alapján egykoron hentes vagy valami hasonló lehetett, a
Viktóriával folytatott rövid, halk beszélgetést követően Rodgers testvér elé
járult, letérdepelt a lábához, és ünnepélyesen megkérte, hogy terjessze ki
oltalmát a csoport egészére.
És akkor Samuel Rodgers megáldotta a Gyülekezetet. Mozdulatai,
szavai nem voltak mesterkéltek, szíve legmélyéről szakadt fel minden szó,
és amikor széthintette a szentelt vizet a boldogságtól fénylő arcok irányába,
akkor úgy érezte, nem is ő, hanem Jézus Krisztus teszi mindezt.
Tökéletes egybeolvadást érzett.
A szertartás végeztével mindenkit meggyóntatott. Órákon keresztül
hallgatta az emberek vallomását bűneikről; jobb híján a folyosó végét
zárták el egy takaróval, s hogy a gyónási titok megmaradjon, Rodgers
testvér javaslatára a gyónás ideje alatt odabenn az egész Gyülekezet
hangosan imádkozott.
Samuel Rodgers számba vette híveit. A gyermekeket is beleszámítva
immáron tizenheten voltak. Innentől kezdve ő tartozik értük felelősséggel.
Készleteknek ugyancsak híjával voltak, ám a búvóhelyük elég nagy volt
ahhoz, hogy akár kétszer ennyien is elférjenek idelenn. Néhány viseltes
olajlámpással és gyertyákkal világítottak, a sarokban vashordókban
halmozták fel mindenüket, amit eddig sikerült összeszedniük. Szerencsére
a kannibalizmus bűnébe nem esték bele, bár titokban Rodgers testvér
számított erre, és ezért hozatta magukkal halott támadóját. Neki személy
szerint nem volt kifogása ez ellen a barbár tett ellen, ám a tényeket
megismerve bölcsen hallgatott arról, hogy volt olyan időszak az élete
során, amikor rákényszerült az emberhús fogyasztására a túlélés
érdekében.
Egy ügyes váltással sikerült mindenkivel elhitetnie, hogy pusztán azért
cipelték magukkal a halottat, hogy tisztességesen elbúcsúzhassanak tőle.
Ahogy Rodgers testvér mondta: keveseknek adatik meg manapság, hogy
lelkük békében nyugodjon. A halottat meztelenül temették el egy
temetőnek kinevezett helyen, melyet Rodgers egy gyors szertartás
keretében felszentelt, alkalmassá téve a földet a halottak befogadására.
A csoport elég szervezetlennek tűnt. Úgy tűnt, Anselme megelégedett
azzal, hogy minden nap kiküldött néhány embert, hogy szerezzenek valami
ennivalót. Ez pedig nagyon kevés a túléléshez, Samuel Rodgers magában
csodálkozott is, miként maradhatott életben ennyi ember ilyen rossz
körülmények között.
Ám eljött az idő a változásra.
Rodgers testvér kihirdette az első törvényeket, melyek ugyan nem
mindenben feleltek meg a mózesi tanításoknak – a túlélés szempontjából
ügyelni kellett arra, hogy a csoport ne válhasson beltenyésztetté, ezért
minden nemzőképes nő és férfi köteles volt hálni egymással, így biztosítva
a vérfrissítést. Ez a törvény ugyan némi visszatetszést váltott ki, ezért
Rodgers hevenyészett előadást tartott azon kevés genetikai tudására
támaszkodva, melyet még egyetemi évei során sajátított el. Igyekezett
olyan komor képet festeni a jövőről, ha nem tartják be ezt a törvényt, hogy
senkinek ne jusson eszébe engedetlen maradni. Nyomorékokról,
mutánsokról, szörnyszülöttökről beszélt. S mert az ékesszólásával sohasem
volt semmi gond, így a beszéd végére csaknem mindenki belenyugodott az
új rendbe, melynek teljes bevezetésére Rodgers testvér – rendkívül bölcsen
– két teljes hónap türelmi időt is adott.
A második fontos intézkedése volt, hogy három fős csoportokat állított
fel a fiatalabbakból – egy-egy tapasztalt felnőtt felügyeletére bízva őket.
Nekik jutott az a nehéz, ám rendkívül megtisztelő feladat, hogy magukra
vegyék a csoport ellátásnak problémáját. A fiatalok gyorsak, vérükben van
a bújócska, ösztöneik csalhatatlanok, jelentette ki Samuel Rodgers a
beszéde végén, és mindenki élénken helyeselt. Végre volt valaki, akinek
határozott elképzelései voltak a jövőt illetően, s nem csupán arra
koncentrált, hogy egyik napról a másikra életben maradjanak.
Az emberekben új remény ébredezett.
Rodgers gondoskodott a menedék őrzéséről is. Eddig mindössze annyira
korlátozódtak a csoport védelmi intézkedései, hogy lezárták a vastag
fémajtót, mely elválasztotta a pincét a külső, felszínre vezető hosszú
folyosótól. Nem volt másik kijárat, ha valaki ostrom alá vette volna a
menedéket, vagy itt halnak valamennyien, vagy megadják magukat. Ez
utóbbi valószínűleg éppúgy a halálukat jelentette volna.
Samuel Rodgers igazi felelősséget érzett. Olyanok voltak, mint egy
nagy család, s ő igyekezett megfelelni minden elvárásnak, amit új
hittestvérei állítottak vele szemben. Tisztában volt azzal, hogy hónapoknak
kell eltelnie, mire sikerül kialakítani az új rendet, ám ahhoz, hogy egyszer
bekövetkezzen, mihamarabb el kellett kezdenie.
Miközben az ágyán feküdt, máris újabb intézkedéseken törte a fejét.
Joseph társait mielőbb fel kell keresnie, hogy új híveket toborozzon, és
ezzel a Gyülekezetet erősítse. Számított rá, hogy kemény kézzel kell majd
fognia a két csoportot, amíg az emberek el nem fogadják egymást, ám a
homogenizálódás ilyen vészterhes időkben könnyen végbemehet, ha
valamennyien elfogadják vezetőnek Rodgerst.
A próféta – ahogy egyre többet emlegették egymás között a Gyülekezet
tagjai – igyekezett előre gondolkozni. Elképzelhető, hogy Joseph
csoportjával lesznek problémák; ahogy kivette a nyomorék férfi szavaiból,
náluk bizony a kannibalizmus mindennapos dolog. Ha farkasokat hoz a
bárányok közé, annak könnyen kudarc lehet a vége. Mindent meg kell
tennie annak érdekében, hogy gondoskodjon a csoport ellátásáról, közben
pedig személyesen kell megmutatkoznia Joseph társai előtt. Igaz, Joseph
gyakran emlegetett valakit, akit csak Vadkannak hívott – Rodgers arra
következtetett, hogy ez a fickó lehet a csoport vezetője. Kicsit furcsa volt
számára, hogy Joseph furcsa beceneveken hivatkozott a társaira, de ez
úgyis csak az újkereszténység felvételéig lesz így. Mindenkinek van
normális neve.
– Rodgers testvér – guggolt a férfi ágya mellé egy alacsony, rövidre
nyírt hajú leány, aki alig valamivel lehetett túl a tizenötödik életévén. –
Szeretnék valamit kérdezni…
A férfi elmosolyodott, és biztatóan bólintott.
– Mondjad, Zara! – Mindig nagy gondot fordított rá, hogy megjegyezze
az emberek nevét, mert tapasztalatból tudta, hogy ez milyen sokat jelent a
személyes kapcsolatok szempontjából. Így aztán megkérte Viktóriát, hogy
mindenkit mutasson be neki, és valahányszor hallott egy nevet, magában
gyorsan négyszer-ötször elismételte.
A leány elpirult.
– Felkínálkozhatom neked? – Olyan halkan beszélt, hogy Samuel
Rodgers akaratlanul is közelebb hajolt egy kicsit, ám közben megértette,
miről is van szó, így mozdulata meglehetősen kétértelműre sikerült.
Rodgers egy pillanatra elbizonytalanodott. Vajon mit kell válaszolnia?
Vagyis inkább milyen választ várnak tőle a hívei? Mert ez a legfontosabb.
Semmiképp nem szabad csalódást okoznia nekik. Minden tettét és szavát
kétszer is meg kell fontolnia, mert onnantól kezdve az számít majd az
etalonnak. Mindig az első a legnehezebb… Az embereknek vezetőre van
szüksége, aki mindig tudja, mit csinál.
A leány, félreértelmezve Rodgers hallgatását, gyorsan hadarni kezdett.
– Már egy éve túl vagyok az első vérzésemen… Nemzőképes vagyok,
ahogy mondtad… Igyekszem jó keresztény lenni, és gondoskodni arról,
hogy legyen, aki továbbvigye a stafétabotot… Ha véget ér a háború,
emberekre lesz szükség, akik a romokon felépítik az új világot az Úr
dicsőségére.
Rodgers zavartan hallgatta saját szavait, melyeket alig néhány órával
ezelőtt mondott a Gyülekezetnek. Legszebb álmaiban sem hitte volna,
hogy eszméi ilyen termékeny talajra hullottak volna.
Bort inni és vizet prédikálni…
A próféta elmosolyodott.
– Köszönöm, Zara, hogy az új törvények szellemében engem
választottál elsőként – mondta halkan, és hagyta, hogy a leány bátortalanul
megfogja a kezét, ám utána átvette az irányítást, s a pince hátsó részében
takarókkal leválasztott „szobába” kísérte a leányt. Nem kerülte el a
figyelmét, hogy a hívek minden mozdulatát figyelik. Lopva, a szemük
sarkából, de őket nézik.
 Az első vízválasztó, gondolta Rodgers, miközben akaratlanul is
beleborzongott, ha az elkövetkező percekre, órákra gondolt. S nem csupán
azért, mert már hosszú hónapok óta nélkülözte a testi szerelmet.
Egy új világba új emberek kellenek…
 6. Rajtaütés
Párizs, 2005. szeptember 17.

A kiborg leginkább egy önjáró hűtőszekrényre emlékeztetett. Tömzsi volt,

szögletes, ugyanakkor szabályos alakú. Amilyennek az ember még
valamikor a huszadik században elképzelte a robotokat. Lánctalpakon
haladt, ez tűnt a legideálisabb választásnak a romos felszínen való
közlekedésre. Ugyanakkor a lánctalpak mellett a kiborg testének alsó
részébe egy speciális emelő-kiegyensúlyozó egységet is szereltek, melyek
segítségével képesek voltak magasabban fekvő helyekre is feljutni; igaz,
jóval lassabban, mintha a lánctalpukat használták volna. A tervezés
célszerűségre törekedett; a gépek nem voltak különösebben
áramvonalasok, ám haladási sebességük hosszú távon megegyezett egy
futó emberével.
Elméletileg egy jó futó, aki ismerte a terepet, elfuthatott előlük, ám a
gépek képesek voltak követni a hőnyomokat, így csupán kevesen akadtak,
akik meglógtak egy kiborg elől. Arról nem is beszélve, hogy a gépek
üldözés közben is képesek voltak csaknem százszázalékos hatékonysággal
használni a fegyvereiket. Márpedig úgy nehéz életben maradni, ha nem
csak a futásra kell koncentrálni, hanem a szaporán érkező lézersugarak
vagy plazmaadagok elől is kitérni.
A kiborgokat mindenki igyekezett elkerülni. Eddig.
Árnyékjáró a célzóoptikán keresztül folyamatosan szemmel tartotta a
gépeket. Ketten voltak, mint mindig. A férfi egy pillanatra elgondolkozott
azon, vajon miért kell párban lenniük, hiszen egy kiborg elvileg könnyedén
felvette volna a harcot még egy tucatnyi emberrel is. Régen volt szokás,
hogy a rendőrök párban sétáltak az utcán, egyrészt így könnyebben telt az
idő, másrészt biztosíthatták egymás hátát, ha gondok adódtak. Alighanem
innen eredhet ez is, gondolta a férfi, jóllehet, nem volt biztos benne, hogy
elmélete mennyire helyes.
Nem is sejtette, mennyire közel jár a valósághoz. A gépek
tulajdonképpen az emberi viselkedésmintákat másolták, noha ez senkiben
nem tudatosodott. Bár a feltételezések szerint egy új faj első képviselői
voltak – egy újabb evolúciós lépcsőfok –, mégis az emberek voltak, akik
megálmodták őket, alkotójuk csupán ezeket az álmokat – sokszor
fantazmagóriának tűnő terveket – használta fel a gyártás során.
 A férfi úgy becsülte, még körülbelül harminc másodpercbe kerül, mire a
kiborgok elég közel kerülnek hozzá, hogy megpróbálkozhasson az első
lövéssel. A fegyvert mindössze kétszer próbálták ki – a tesztre mindenképp
szükség volt, hogy ne éles helyzetben derüljön ki a hiba, mert az
mindannyiuk életébe kerülhet. Akkor minden rendben ment, igaz,
Victornak kalibrálnia kellett a kibocsátott energiamennyiséget, mert az első
lövés túl hosszúra sikerült, az energiamodul teljesítménye három teljes
százalékkal csökkent ennek következtében.
A fegyvert így is találomra állították be. Árnyékjáró bízott benne, hogy
egy-két lövés elegendő lesz ahhoz, hogy leterítsen egy kiborgot, mert ha a
páncélzatuk még a plazmának is ellen tud állni, akkor ma sokan fognak
meghalni. S ami a legrosszabb az egészben: feleslegesen.
Még huszonöt másodperc…
Hamarosan akcióba kell lépnie Joshuának és Mordeaux-nak. A terv
szerint el kell csalniuk egymástól a kiborgokat, bár ha bődületes
szerencséjük van, akkor az első támadás akár az utolsó is lehet egyben.
Erre a célra Victor néhány gránátot kapcsolt össze, melyek robbanása
remélhetőleg képes hidegre tenni egy gépet.
Vagy akár kettőt is.
Árnyékjáró voltaképp a végső biztosíték volt. Ha sikerül a gránátokkal
működésképtelenné tenni a halálosztókat, akkor rá tulajdonképpen nincs is
szükség. Legfeljebb akkor, ha újabb gépek érkeznének, hogy
változtassanak az esélyeken.
Felülről támadni… egyszer már bejött, miért ne jönne be még egyszer.
Joshua és Mordeaux az utca két oldalán lapultak egy első emeleti
épületben, melyek ablaknyílásai elég nagyok voltak ahhoz, hogy
kényelmesen kihajíthassák a gránátfüzéreket az ablakon, ugyanakkor a
falak is elég vastagnak tűntek, hogy pár másodpercig felfogják a gépek
részéről érkező esetleges lövéseket.
Brown kicsit távolabb helyezkedett el. Ha a dolgok rosszabbra
fordulnának, neki kell néhány lövéssel magára irányítania a működő gépek
figyelmét, aztán mielőbb eltűnni a környékről, bízva benne, hogy az a
néhány másodperc, amit nyert, elegendő lesz a kiborgok megfékezésére.
Vagy a menekülésre.
Rengeteg ha szerepelt a tervben, és sem Árnyékjáró, sem a tábornok
nem kezdett el esélyeket latolgatni, mert akkor valószínűleg lemondtak
volna a terv megvalósításáról. Jó adag szerencse, elszántság és
természetesen a legapróbb részletekig kidolgozott terv – már amennyire a
körülmények engedik. Ez volt minden, amit az emberek fel tudtak mutatni,
mégis belevágtak. Mert bele kellett vágniuk, ha változtatni akartak a saját
jövőjükön.
Tizenöt másodperc…
Árnyékjáró megmozgatta egy kicsit a vállizmait, a nyakát, majd ismét a
célzóoptikára tapasztotta a szemét. Az elektronikus nagyításnak
köszönhetően olyan közel érezte a gépeket, hogy az az érzése támadt,
kinyújtott kézzel megérinthetné őket. Nem sokat tudott a gépekről, de
igyekezett kiválasztani a legsebezhetőbbnek tűnő pontot. Annyit tudott
biztosan, hogy a vezérlőegységük valahol a törzsben helyezkedik el,
nyilván a legvédettebb helyen. Egy szerencsés lövéssel szétolvaszthatná,
ám ilyen szerencsés lövés csak a mesékben létezik. Neki mégis meg kell
próbálkoznia vele.
A legegyszerűbb az lett volna, ha egyszerűen lerobbantja a
plazmafegyvert a törzsről, ám ennek az akciónak épp a fegyverszerzés volt
az elsődleges célja, így nem kockáztathatták meg, hogy a fegyverek tönkre
menjenek. Az már kiderült, hogy a gránát nem sok kárt tesz a fegyverben,
bár az is lehet, csupán nagyon szerencsések voltak eddig. Most majd
kiderül.
Sok minden ki fog derülni.
Tíz másodperc…
Mindjárt kezdődik.
A kiborgok az utca közepén haladtak. Nem volt mitől tartaniuk, hiszen
eddigi tapasztalataik alapján az embereknek nem állt rendelkezésére olyan
fegyver, ami kárt tehetett volna a páncélzatukban. Igaz, a központi
naplófájlban négy rendkívüli meghibásodás is szerepelt, erről minden
egység értesítést kapott, azonban az okok kiderítése még folyamatban volt.
Addig nincs miért változtatni a megszokott technikákon.
Nyolc másodperc…
Árnyékjáró az elsütőbillentyű felé helyezte az ujját, miközben
leheletnyit igazított a fegyver csövén. A bal oldali kiborgot vette célba.
Öt másodperc…
Az egyik kiborg hirtelen megállt, és oldalra fordult, mintha csak meg
akarna győződni valamiről. Árnyékjáró tudta, hogy azon az oldalon Joshua
rejtőzik. A gép valamiképp megsejtette volna, hogy onnan leselkedik rájuk
veszély?
Négy másodperc…
Árnyékjáró komoly dilemmába került. Ha most megérinti az
elsütőbillentyűt, talán megmenti Joshua életét, de az is lehet, hogy éppen
emiatt fognak itt pusztulni mindannyian. Várnia kell, de most éppen a
várakozás a legnehezebb, még ha olyan rövid időről is van szó.
Ebben a pillanatban a Mordeaux-ot rejtő épület ablakán egy emberfejnyi
csomag repült ki; egymáshoz erősített tojásgránátok.
Árnyékjáró akaratlanul is számolni kezdte a másodperceket, ami a
detonációig hátralehetett. Mivel Mordeaux nem volt tapasztalt katona, így
Árnyékjáró kísérelte meg a rendelkezésre álló rövid idő alatt kitanítani a
gránáthajításra. Élesben egyszer sem próbálták el, így csak
reménykedhetett benne, hogy a fiú jó tanulónak bizonyul, s nem bukik el
az első vizsgán.
A gránát egy fél másodperccel hamarabb robbant, mint kellett volna.
Első alkalommal ez nem is rossz próbálkozás, azonban ennél az akciónál
csak a tökéletes volt a megfelelő.
A robbanás ennek ellenére jó másfél méterrel repítette arrébb a két
kiborgot, ám csupán a bal szélső szenvedett látható sérüléseket – a bal
manipulátora leszakadt és a mellkasi páncélzat is több helyen szétnyílt –, a
jobboldali máris harci készültségbe helyezte magát, és rövid sorozatokat
adott le a Mordeaux-ot rejtő épületre. A kiborg a másodperc tört része alatt
megállapította, honnan kapták a „szeretetcsomagot”, így a plazmasugarak
nyomban elkezdték megszüntetni Mordeaux természetes fedezékét.
Joshua ekkor hajította el a maga gránátfüzérét, és Árnyékjáró szinte
ugyanebben a pillanatban érintette meg az elsütőbillentyűt. A plazmasugár
egy századmásodperc alatt átégette a kiborg páncélzatát, ám túl kis
területet tett használhatatlanná ahhoz, hogy működésképtelenné tegye a
gépet.
Ám amire a csúcstechnika nem volt képes, azt megtette fél tucat
tojásgránát.
A második robbanás nagyobb pusztítást végzett, mint az első. Az első
kiborg sérült páncélzata nem volt képes ellenállni a detonációnak, és a
következő másodpercben a gép belsejéből sűrű, fekete füst tört elő,
miközben színes szikraeső következtében a kiborg lángolni kezdett, majd
megfordult a tengelye körül és az oldalára dőlt. Bár még korai lett volna
üzemképtelennek nevezni – egy kiborg csak alkatrészekre szedve az,
állította Victor –, Árnyékjáró mégis úgy érezte, elkönyvelhetik első, apró
győzelmüket.
Ám egy kiborg még hátravolt.
Árnyékjáró csak remélte, hogy Mordeaux már nem volt a helyén,
amikor a kiborg szétlőtte a falat azon a helyen, ahol addig a fiú lapult.
Mordeauxnak mintegy öt másodperc állt a rendelkezésére, hogy
visszavonuljon, ami rengeteg idő, ha az ember testét nem rántja görcsbe a
harctéri rettegés.
A célzóoptika megállapodott a kiborg mellkasi páncélzatán, és
Árnyékjáró megérintette az elsütőbillentyűt. Azután egy kicsit mozdított a
fegyvercsövén, és ismét mozdította ujját. Mindkét lövés célba talált,
ráadásul a kiborg meg sem próbált visszalőni, amiből Árnyékjáró arra
következtetett, vagy a gép harcvezérlője sérült meg, vagy pedig nem tudja
kiértékelni a támadó személyét – nyilván egy másik kiborggal azonosítja.
A gránátok alaposan helyben hagyták mindkét gépet, azonban az a tény,
hogy az egyik még mindig harcképes maradt, arra figyelmeztette
Árnyékjárót, hogy nem árt ismét átgondolni a stratégiájukat.
Feltéve, hogy életben maradnak.
Aminek jelenleg ötven százalék csupán az esélye. Bár így is lehetne
mondani: vagy meghalunk, vagy életben maradunk.
Két gyors lövés dörrent.
Árnyékjáró felemelte a fejét, és óvatosan kikémlelt a tető pereme fölött.
Odalent a nagy füst miatt alig lehetett valamit látni, de ez inkább az
embereket, mintsem a kiborgot zavarta. A sérült kiborg meg sem próbált
mozdulni, aminek Árnyékjáró őszintén örült. Így is van elég gondjuk ezzel
az eggyel.
Lepillantott a fegyver kijelzőjére, de arról nem tudott semmit leolvasni.
Bosszúsan harapta be a szája szélét. Ahhoz, hogy lássa az energiamodul
töltöttségét, ki kellene venni és újra a helyére pattintani. Márpedig erre
most nincs idő.
Elvileg mind Mordeaux-nál, mind pedig Joshuánál akadt néhány gránát,
amolyan vésztartalékként, de jelen helyzetben kockázatos lett volna
használni. Legfeljebb fedezékből, becsléses célzással dobhatták volna el,
mert ha megmutatják magukat, akkor a kiborg leszedi őket. Bár ezek után
elképzelhető, hogy a kiborg a gránátot is megpróbálná szétlőni a
levegőben.
Árnyékjáró érezte; hogy a hátán átnedvesedik a ruha. Sejtette, hogy a
gépek valamiféle kapcsolatban állnak egymással – nyilván rádióhullámok
útján érintkeznek –, ez viszont azt jelentette, csak idő kérdése, mikor
érkezik a helyszínre néhány kiborg, hogy pontot tegyenek ennek az
összecsapásnak a végére.
Addigra jó lenne eltűnni innen.
Ám előbb hidegre kell tenniük ezt a kiborgot is.
A távolból mintha halk zúgás hallatszott volna. Ha egy páncélozott
helikopter érkezik, végünk, futott át Árnyékjáró agyán a gondolatot,
miközben ismét célba vette a kiborgot. Valahol elméje leghátsó zugában
regisztrálta, hogy amint tehetik, szerezniük kell egy megsemmisített
kiborgot, hogy annak belsejét áttanulmányozva legközelebb jobban
felkészülhessenek.
Ha lesz egyáltalán legközelebb…
Az egyik törmelékdomb oldalán Joshua bukkant fel, és ügyesen oldalra
vetődve egy plazmasugár elől – hogy a pokolba sikerülhetett neki? –
elhajított egy gránátot. A kiborg észlelte a veszélyt, és haladéktalanul
utasította a fegyverrendszereit, hogy álljanak rá az új célpontra és
semmisítsék meg, mielőtt kritikus közelségbe kerülnek.
Egy kiborg számára ez nem jelent többet néhány ezredmásodpercnél. A
gránát hatalmas robbanással lett semmivé, s bár néhány szilánk elérte a
kiborgot, mint ahogy a lökéshullám is, ám komolyabb kárt nem volt képes
tenni benne.
Ez nem.
Ám a második és a harmadik gránát, amit Mordeaux az épület második
emeletének egyik ablakából pottyantott a gép fejére, már igen. A fiú
nagyszerűen alkalmazta az Árnyékjárótól ellesett cselt, s felülemelkedett a
kiborg általános érzékelési zónáján. A gránátok csaknem egyszerre
robbantak, és amikor eloszlott a füst és ülepedni kezdett a por, Árnyékjáró
elégedetten tapasztalta, hogy másik ellenségük is működésképtelenné vált.
A gép több darabra szakadt; a robbanás kitépte a helyéről a manipulátorait
– az egyikben a plazmafegyverrel –, a páncélzat több helyen átszakadt, és a
lánctalpak is megsérülhettek, mert a kiborg megállás nélkül körben forgott.
Mordeaux felnézett Árnyékjáróra, aki felemelt kézzel jelezte
elismerését, majd villámgyorsan szedelőzködni kezdett, hogy mielőbb
megkezdje visszavonulását. Tudta, hogy odalenn társai mindent
megtesznek annak érdekében, hogy megszerezzék a plazmafegyvereket, és
eltűnjenek, mielőtt újabb kiborgok bukkannának fel a környéken.
 7. Csak egy fémdarab
Párizs, 2005. szeptember 17.

Jean Sauveterre a fal mellett ült, és a pisztolya tisztításával volt elfoglalva.

Arca komor volt, és a szája széle néha idegesen megremegett. Akik
ismerték, azok tudták róla, hogy a főnök nagyon dühös. Ilyenkor mindenki
jobban teszi, ha messzire elkerüli, és csak akkor szól hozzá, ha feltétlenül
muszáj. Túl hirtelen haragú, s olyankor nem nézi, kin tölti ki éppen dühét.
A helyiség bal oldalán, egy felhajtott csapóajtó mellett egy kiterített
férfi feküdt. Testét sok kisebb seb borította, a háta úgy nézett ki, mintha
valaki leborotválta volna, és néhol tenyérnyi acéldarabok ágaskodtak
belőle.
Igazság szerint két halottat találtak.
Csak a másik nem volt olyan állapotban, hogy érdemes legyen felcipelni
ide. Túl sok darabba szakadt abban a különös robbanásban, amire ez idáig
senki nem tudott magyarázatot adni. Igaz, voltak, akik rejtett csapdáról
beszéltek, ami a készítőiken állt bosszút, ám Sauveterre nem adott igazat
ezeknek az embereknek.
Azok, ott lent, nem csapdába futottak bele.
És akármi is volt odalent, mi a garancia rá, hogy nincs belőle még egy.
Sauveterre nem volt híres arról, hogy könnyen megijedt volna, és most sem
a félelem tartotta távol a csatornától. Inkább óvatos volt, ami a túlélés
egyik elengedhetetlen feltétele manapság. Addig, amíg még csak
elképzelésük sincs, mi történt a menekülőkkel, jobban teszik, ha
mindannyian távol tartják magukat a csatornától. Ezt ugyan nem adta
parancsba, de kijelölte két emberét, hogy tartsák szemmel a csapóajtót, és
ha bármi gyanúsat látnak odalent mozdulni, akkor habozás nélkül lőjenek.
Majd később ráérnek megnézni, mi van odalent.
Merle, a csapat felderítője – ki egykoron besurranó tolvajként kereste
kenyerét, így jócskán volt tapasztalata a lopakodásban és hasonlókban – a
főnökkel történt néhány perces egyeztetés után eltűnt a lejáratban. Neki
jutott az a megtisztelő feladat, hogy megpróbálja kideríteni, mi is történt
valójában. Ám Sauveterre gondosan a lelkére kötötte, hogy ne
kockáztasson.
– Csak odamész, bazzeg, szétnézel és már jössz is vissza! – utasította a
türelmetlenül toporgó Merle-t. – Megértetted, bazzeg? Nem szeretném,
bazzeg, ha bárkit utánad kellene küldenem!
 A vékony fickó alig észrevehetően bólintott, majd nem sokkal később
eltűnt a csapóajtóban, hogy megpróbálja kideríteni, mi is történt valójában.
Ennek már közel két teljes órája.
Sauveterre kezdett aggódni.
Jóllehet, nem volt szokása az ilyesmi, ám Merle valóban remek
szolgálatokat tett eddig a csoportnak, és nem biztos, hogy belátható időn
belül pótolni tudnák. A vékony kis fickó csalhatatlan érzékkel tudta
kiszúrni azokat az épületeket, melyeket érdemes volt végigkutatni.
Ráadásul, ha lakott ott valaki, Merle-t nyugodtan előreküldhette
kifürkészni a terepet, mert biztos lehetett benne, senki nem fog tudomást
szerezni az ott jártáról.
Csak amikor már úgyis késő.
Most akkor hol a pokolban késlekedik?
A csoport többi tagja közben átvizsgálta a pincét, és mindent
összeszedtek, amit a későbbiekben hasznosíthattak. Némi élelem, pár
pokróc, két gyertya – talán még ez volt a legértékesebb mind között –,
valamint rozsdás szegek és csavarok. Meglehetősen szerény zsákmány, ám
a semminél több. Ha beosztják, akkor mindenkinek jut valamennyi étel ma,
s ennél többet senki ne kívánjon.
Sauveterre igazságos ember volt. A porciókat mindig személyesen
osztotta ki, magának sem tartva meg többet, mint amit a társai kaptak. Igaz,
így azt tartotta meg magának az ételből, amelyiket akarta, de ez ritkán
jelentett tényleges előnyt, mert jobbára mind ugyanazt ették. Gondja volt
arra is, ha valaki megsebesült, akkor többet kapjon egy kicsivel, ám ha
valakinek nem volt esélye az életben maradásra, azt lelkiismeret-furdalás
nélkül lelőtte. Ilyen nemes célra nem sajnálta a golyót. Tartozott ennyivel
az embereinek.
A banda nem rendezkedett be túlságosan. Egy-két éjszakát talán
eltöltenek itt, azonban alapvetően nomád típusok voltak, sehol nem
maradtak túl sokáig. Így sokkal nehezebb volt rajtuk ütni, arról nem is
beszélve, hogy Sauveterre állítása szerint esélyük sincs arra, hogy
elkényelmesedjenek. Igaz, ez a fogalom elég nevetségesen hangzott, de
senki nem akadt a csapatban, aki akár csak mosolyogni is próbált volna a
főnökön.
Haltak már meg emberek ennél kisebb bűn miatt is. Sauveterre
meglehetősen rosszul tűrte a kritikát, bár mostanában mintha
megfontoltabb és visszafogottabb lett volna, hiszen akár érdemi vitába is
lehetett szállni vele. Igaz, arra soha nem ártott ügyelni, hogy az utolsó szó
a főnöknél legyen, s az is jó pontnak számított, ha a vita nem dőlhetett el
Sauveterre oldalára, akkor legalább egy képzeletbeli döntetlenben
kiegyezhessen.
– Mikor jön vissza Merle? – állt meg egy pillanatra egy alacsony,
sasorrú fickó Sauveterre mellett.
A főnök egy pillanatra felemelte a pisztolyát – már majdnem készen
volt a tisztításával –, és a csövön keresztül bámult az emberére.
– Majd, bazzeg! – vont vállat, és felemelte a rongydarabot, hogy az
utolsó, aprócska olajfoltot is eltávolítsa az acél felületéről, mely már
valósággal fényesre csiszolódott a sok használattól.
– Csak azért, mert Gavachette kezd aggódni…
Az említett hölgy Merle szeretője volt, s bár másokkal is összefeküdt
néhanapján, azért elsősorban a felderítőnek tartogatta magát.
Sauveterre felmordult.
– Ha Gavachette-nek nagyon viszket odalenn, bazzeg, akkor szóljon,
mert van valamim, amitől majd lecsillapodik! – Jelentőségteljesen
felemelte a pisztolyát. – Merle-t én küldtem el, bazzeg, s azt is
megmondtam, bazzeg, ha meg mer dögleni, bazzeg, utánamegyek, és
egyenként tépem le a golyóit! Tiszta beszéd volt, bazzeg?
Az alacsony fickó nyelt egyet.
– Tiszta beszéd – szajkózta engedelmesen, és sietve elkotródott, mielőtt
Sauveterre esetleg éppen őt találja okolni azért, mert a felderítő még nem
tért vissza.
A főnök nehézkesen feltápászkodott. Valamivel a harmincas éveinek
kezdetén járó férfi volt, széles sebhellyel az arcán és valószínűleg a
koponyáján is, bár ez utóbbit a lenőtt haj tökéletesen leplezte, így a társai
csak találgathattak – többnyire a háta mögött, mert senki nem merte
nekiszegezni a kérdést. A magasabbak közé tartozott a csoportjában, és
minden nélkülözés ellenére jó húsban volt, és izmait sem hagyta
eltunyulni. A tekintetét kevesen állták, és gyakran késpenge keskenységűre
összeszorított szája sok mindent elárult természetéről. Már három hosszú
esztendeje volt a csoport vezetője, s míg társai – egy-két kivételtől
eltekintve – mind meghaltak, vagy jobbnak látták, ha elszakadnak a
társaságtól, ő rendíthetetlenül képviselte a hatalmat.
Minden mozdulata megfontoltnak tűnt, és volt valami katonás az egész
viselkedésében, jóllehet, Sauveterre soha életében nem öltötte magára az
egyenruhát. Igaz, hivatásos vadászként kereste néhány évig a kenyerét,
talán innen a fegyverismeret és a katonás szigorúság.
– Miroul! – intette magához az egyik emberét, akivel szinte a kezdetek
óta együtt volt, s ennek köszönhetően majdnem teljesen megbízott benne. –
Végy magad mellé még valakit, aztán másszatok le a csatornába, és
nézzetek el a legközelebbi feljáratig! Ha bármi gyanúsat tapasztaltok,
akkor azonnal megfordultok és visszajöttök ide! Vigyetek zseblámpát és
Molotov-koktélt is! Nem akarom, hogy bajotok essen, de ha Merle-t nem
találjuk meg vagy nem tér vissza két órán belül, akkor mindannyian
szedjük a sátorfánkat, és visszamegyünk az előző búvóhelyre. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy ami kicsinálta ezeket a szerencsétleneket –
fejével a kiterített halott felé intett –, meglepjen bennünket!
Miroul bólintott, és egyetlen szó nélkül felállt, magához intette a hozzá
legközelebb pihenő fickót, s máris nekilátott ereszkedni lefelé a csatornába.
Még a vaslétra feléig sem jutott, amikor éles, füttyszerű hang hagyta el a
torkát, és sebesen kapaszkodni kezdett visszafelé, nem kis meglepetést
okozva a másik fickónak, aki nem győzött kitérni az útjából.
Sauveterre megfordult a fütty hallatán.
– Ti ketten, bazzeg! – mutatott a fal mellett kuporgó két nőre, akik
Molotov-koktél készítésével voltak elfoglalva, s máris legalább fél tucat
hevert mellettük, felhasználásra kész állapotban. – Adjatok ide kettőt, és
tartsátok készenlétbe a fáklyát!
Ahogy Miroul felkapaszkodott a létrára, nyomban megfordult, és a
zseblámpáját lefelé irányítva feszülten bámulni kezdte a sötétséget, amiből
nem sokkal később halvány fénypont bontakozott ki. A fény lassan
közeledett, nagyjából egy vízben gázoló ember gyorsaságával. Elvileg
Merle is lehetett, azonban ebben az elvadult világban soha, senki nem
engedhette magának azt a luxust, hogy puszta megérzésekre hagyatkozzon.
– Merle? – szólt le Sauveterre, felkészülve arra, hogy ha nem érkezik
válasz, akkor lehajítja az egyik Molotov-koktélt a csatornalejáratba, majd
gyors visszavonulást rendel el. Bár valószínűleg számbeli fölényben lettek
volna, ám ami ilyen pusztítást végez, mint amibe a menekülő belehalt, az
elől jobb elmenekülni. Hiszen ebben a világban nincsenek vesztesek vagy
győztesek, csak túlélők. S a túlélés sokszor csak attól függ, hogy az ember
megérzi-e a veszélyt, vagy túlértékeli önmagát.
Halk nyögés érkezett válaszul, amit akár egy névnek is lehetett érteni.
– Merle? – ismételte meg türelmetlenül Sauveterre, és felemelte a kezét,
hogy ha ezúttal sem kap érthető feleletet, akkor elhajítja az üveget.
Gavachette ugrott elő a férfi háta mögül, és kezét széttárva lekuporodott
a csapóajtó mellé, és fejét a sötétségbe dugva többször is elismételte Merle
nevét. A választ nem lehetett érteni, ám a nő feltérdepelt, és hadarva
beszélni kezdett.
– Ő az, de nagyon fáradt… Cipel valamit…
 Sauveterre gyanakodva nézett a nőre, majd lassan leengedte a Molotov-
koktélt, és hátralépett.
– Rendben, bazzeg! – intett a fejével. – Akkor mássz le hozzá, és segíts
neki a cipekedésben! Vidd magaddal az egyik fáklyát, és világítsd meg
nekünk a szeretődet, mielőtt visszamásztok ide!
Gavachette átvette a bűzös füstöt eregető fáklyát a legközelebb állótól,
és furcsa, gúnyos fintort vágva Sauveterre felé, mászni kezdett lefelé,
miközben a társai lélegzetvisszafojtva figyelték odafentről. A fáklya sárgás
fényt vetett a vízfelszínre, megkettőzve a nő alakját. A sötétségből érkező
alak körvonalai lassacskán kivehetővé váltak, ám az árnyék, amit a falra
vetett, még a legerősebb idegzetű túlélőt is arra késztetett volna, hogy
fegyvert rántson.
Merle közeledett, ám a hátán egy különös alakú fémdarabot cipelt, ami
elég nehéz lehetett, mert a cingár kis fickóról csak úgy dőlt a víz.
Gavachette igazából nem is értette, a kedvese miért veszi a fáradságot ilyen
haszontalan dolog cipelésére, ám nem szólt egy szót sem, hanem amikor a
férfi mellé ért, ő is nekifeszült, s immáron ketten hozták tovább a terhet.
Ahogy közel értek a vaslétrához, és a fény nyilvánvalóvá tette, hogy a
fentieknek nem kell semmilyen veszéllyel számolnia, Sauveterre
mordulására négyen is ugrottak, hogy segítsenek a megfáradt felderítőnek.
A fémdarabot elég nehéz volt átpréselni a csapóajtón, de szerencsére
sikerült megtalálni a megfelelő szöget, és némileg meg is hajtották,
miközben négy férfi minden erejét megfeszítve húzta, egy pedig tolta
odalentről.
– Mi a szar ez, bazzeg? – szegezte Sauveterre a kérdést a felderítőjének,
amikor az végre felkapaszkodott a létrán, és fáradtan elnyúlt a fal tövében.
Merle-nek annyi ereje sem volt, hogy válaszoljon, s bár száját
kinyitotta, torkát csupán valami halk, rekedt hörgésre emlékeztető hang
hagyta el.
Sauveterre sokat mondóan az egyik nőre nézett, mire az felállt, hogy
kisvártatva egy palack vízzel térjen vissza. Merle mohón nyerte az enyhén
poshadt vizet; aki igazán szomjas, az nem foglalkozik ilyen
kicsinységekkel.
– Szóval mi a szart hoztál ide? – Sauveterre érdeklődve pillantott a
különös, fényes fémlapra, s ezúttal még a szokásos kötőszóról is
elfeledkezett.
Merle megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs – ismerte be.
 Többen felröhögtek, ám a nevetés gyorsan elhalt, amikor Sauveterre
körbenézett.
– Ezt nem értem, bazzeg! – mondta a főnök, finoman érzékeltetve, hogy
ennél azért bővebb válaszra tart igényt. – Ugye, nem azt akarod mondani
nekünk, hogy valahol megláttad ezt a szart, bazzeg, és annyira a szívedhez
nőtt, hogy idáig cipelted?
Merle megrázta a fejét, mielőtt ismét felharsanhatott volna a röhögés.
– Négy hulla hevert a közelben – magyarázta, miközben nekivetette a
hátát a hideg kőnek, és igyekezett lassan lélegezni. – Nagyjából úgy néztek
ki, mint az… – A fejével a kiterítve heverő férfi holtteste felé mutatott. –
Néhány méterre tőlük ezt találtam, s bár nem vagyok szakértője az
ilyesminek, de nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy ez az izé ölte meg
azokat, odalent…
– A csatornában? – kotyogott közbe Queribus. Sauveterre felröhögött.
– Nem, majd a pokolban, bazzeg!
Merle nem foglalkozott a közbeszólással.
– Fogalmam sincs, mi ez, de veszélyes. Csak saccolni tudom, de nem
lehet sokkal nagyobb, mint egy jól megtermett kutya, mondjuk, egy
bernáthegyi… A belsejében nyilván van egy detonátor, meg egy csomó
srapnel, és amikor valaki túl közel megy hozzá, akkor felrobban…
– És… – hallatszott hátulról.
Merle fáradtan elvigyorodott.
– És máris kész a fasírt. Csak abból nem szívesen ennék… Különösen
akkor nem, ha engem szánnak tölteléknek…
Senki nem nevetett. Egy újfajta veszély, amivel ezek után számolniuk
kell, senkit nem vidított fel túlságosan. Sauveterre lehajolt, és
végigtapogatta a fémlemez szélét, mintha csak a felderítője szavait akarná
ellenőrizni. A többiek halkan pusmogtak egymás között a hallottakról,
mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója, ám a vélemények nagyjából
megegyeztek abban, jobb lenne mihamarabb eltűnni a környékről. Talán
csak ezen a helyen van tele a csatorna ezekkel az Izékkel – a név gyorsan
rajta ragadt az ismeretlen veszélyforráson –, hiszen máshol eddig nem
találkoztak ilyesmivel, és a darabjait sem látták sehol.
– Nem tudom, miért, de van egy olyan érzésem, hogy ez a szar nem egy
újfajta csapda – egyenesedett fel Sauveterre. Szokatlanul komor volt a
hangja. – Talán le kellene megint mennünk, és alaposan átvizsgálni a
csatornát…
Senki nem nézett a főnök szemébe.
 – …ám senkit nem akarok a halálba küldeni – folytatta Sauveterre. –
Akármivel is hozott össze minket a sors, jobban tesszük, ha mihamarabb
megtanuljuk az új játékszabályokat, különben nem sok jót jósolok
magunknak.
Queribus leguggolt a fémlap mellé.
– Ha ezekkel is egy ilyen végzett – gondolkozott hangosan –, akkor
talán nem is olyan ostobaság feltételezni, hogy önjáró szerkezetekről van
szó. Valami olyasmiről, mint a felszíni gépek, csak ezek kisebbek és
másként ölnek.
Sauveterre töprengve nézett a másik férfira.
– Meglehet, bazzeg – bólintott. – Akkor viszont innentől nem csak a
felszín felől számíthatunk meglepetésekre…
Szavai baljósan csengtek.
 8. Evolúcióelmélet
Párizs, 2005. szeptember 17.

Victor Moravszkij rejtekhelyén néhány nap óta meglehetősen nagy volt a

nyüzsgés. Bár több helyiség is a rendelkezésükre állt, a megnövekedett
létszám miatt az embereknek jóval nagyobb önmérsékletet kellett
tanúsítaniuk, mint egyébként. Az ember, bár társas lény, megfelelő térre
tart igényt, s ha ezt nem kapja meg, akkor gyorsan a felszínre bukkannak
azok az apró rigolyák, melyeket nem csupán megérteni nagyon nehéz, de
elviselni is. Szerencsére eddig csak néhány kisebb összezördülés volt, ez is
főleg Victortól eredt, aki a felszerelését – a laboratóriumát, ahogy ő
mondta – féltette a többiektől.
– Nem fogom miattatok abbahagyni a kísérleteimet, ezt meg kell
értenetek! – mondta, valahányszor valaki javaslatot tett arra, hogy talán
egy kicsit összébb lehetne pakolni a felszerelést, s ezáltal némileg jobban
elférnének.
A tábornok igyekezett valamiféle rendszert kialakítani, ám egyelőre ez
csupán próbálkozásnak, mint kialakult módszernek volt nevezhető.
Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy ez a helyzet csak ideig-óráig
tartható, és hamarosan el kell jönnie a percnek, amikor az egész társaság
tovább költözik innen. Victor persze hallani sem akart a költözésről, ám
ilyenkor elég volt a felszerelésére mutatni, hogy a tiltakozása alább
hagyjon. Különösen akkor vált a költözés pártolójává, amikor a tábornok
megígérte neki, hogy az új főhadiszálláson – mily hivalkodónak tűnt ez az
elnevezés – külön helyiségeket fog kapni, melyekben azt csinál, amit akar.
Greszpov tábornok igyekezett egy kicsit előregondolkozni, és felvázolni
annak a szervezetnek a felépítését, melynek éppen ők alkották a magját, s
melyből később, remélhetőleg, egy igazi Ellenállás fog szárba szökkenni.
Amikor volt egy kis idejük, igyekeztek minél jobban kielemezni a
kiborgok viselkedését, hogy megfelelő stratégiákat dolgozhassanak ki
ellenük.
Most, hogy a második sikeres akció befejeztével immáron három
plazmafegyverrel és hat energiamodullal rendelkeztek, kezdték kicsit
legyőzhetetlennek hinni magukat, ám a tábornok józan szavai nyomán
rádöbbentek, hogy csupán az első apró lépést tették meg az igazi győzelem
felé. Abban mindannyian egyetértettek, hogy csak akkor lehetnek igazán
eredményesek, ha a helyi kezdeményezésből sikerülne egy világméretű
mozgalmat kialakítani, mert – mint azt Árnyékjáró találóan megjegyezte –
könnyen azon vehetik észre magukat, hogy egy bomba telibe találja
Párizst, egyszer s mindenkorra megoldva az ellenállók minden
problémáját.
– Feláldozná a gépeit is? – lepődött meg Jacques Mordeaux, amikor a
problémát elemezgették. – Elég irracionális cselekedet. Ha feltételezzük,
hogy egy gigászi számítógéppel, valamiféle mesterséges intelligenciával
állunk szemben, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy logikusan
gondolkozik.
Árnyékjáró megcsóválta a fejét.
– Már miért lenne illogikus, ha áldozatokat hoz a győzelem érdekében?
– kérdezett vissza. – Gondolj csak a sakkra! Ott is fel kell áldoznod néhány
bábudat, hogy végül nyerhess. Olyan játszma nem létezik, ahol a
győzelmet egyetlen bábu elvesztése nélkül meg lehetne szerezni.
Mordeaux elhallgatott, de a szemén látszott, még nincs egészen
meggyőzve.
– Amikor egy fekélyt el kell távolítani a testből, akkor a sebész néha az
egészséges húsba is belevág, hogy biztos lehessen benne, minden mérgező
anyagot eltávolított – folytatta a magyarázatot a férfi. – Nos, ez nagyjából
ehhez hasonlít. Mi is csupán egy fekély vagyunk, bár, őszintén remélem,
halálos kórt jelentünk a gépek számára.
Victor a plazmafegyverekre mutatott.
– Ha ezzel a három fegyverrel akarod megnyerni a háborút, ki kell
ábrándítsalak belőle. Bár az is komoly fegyverténynek számít, hogy
egyáltalán megszereztük ezeket… egy hónappal ezelőtt még kinevettelek
volna, ha erről beszélsz… ám arról sem szabad megfeledkeznünk, soha
nem leszünk annyira jó helyzetben, hogy minden katonának ilyet
adhassunk a kezébe. Ehhez gyárak kellenek, utánpótlás, raktárak…
Joshua megvakarta a nyakát.
– S mi akadályoz meg minket benne? – kérdezte olyan tűzzel, ami csak
a végsőkig elszántak és a háború szent őrültjei sajátja. – Ma még csupán
heten vagyunk, de holnap már hetvenen leszünk, és holnapután akár
hétezren. Minden nap tanulunk egy kicsit a gépekről, és ahogy bővülnek
ismereteink, úgy válunk egyre hatékonyabbakká. A gépek kiismerhetőek,
nem is tudom, melyikőtök mondta ezt nem is olyan régen.
Victor szomorúan nézett a leányra.
– Tudod, egy dolog az elmélet, s egy másik a gyakorlat – válaszolta
nyugodtan. – Nem azt mondtam, hogy üljünk a fenekünkön, s várjuk meg,
mi lesz a világgal! Azt hiszem, ezt a kérdést egyébként már sokszor
körbejártuk! Nekünk nem egymással kell meddő vitákat folytatnunk,
hiszen a célunk egy s ugyanaz… Árról nem is beszélve, hogy nem szabad
lebecsülnünk a gépeket. Ma még valóban kiismerhetők, ám ennek ellenére
is százszor halálosabbak egy embernél. S ki tudja, mit hoz a holnap?
Meglepne, ha a gépek nem fejlődnének…
Joshua a homlokát ráncolta.
– Mire gondolsz? – kérdezte halkan, s szavain érezni lehetett az
elbizonytalanodását.
– A technikai fejlődés az utóbbi száz esztendőben hihetetlen módon
felgyorsult – magyarázta Victor. – Elég, ha csupán a civil szférát nézzük, a
katonai alkalmazások sokszor évekkel, ha nem évtizedekkel jártak előrébb.
Már az a tény is, hogy létrejöhetett egy szuperintelligencia, mely képes volt
ilyen jelentős változásokat végrehajtva kirobbantani az atomháborút, majd
létrehozni saját teremtményeit… azt jelzik, a fejlődés egy pillanatra sem
lassult le. Amennyiben a tempó megmarad, akkor talán csak hetek,
hónapok kérdése, mikor találjuk magunkat szemben új halálosztókkal, még
tökéletesebb gyilkológépekkel.
Mordeaux elgondolkozva meredt maga elé.
– Ha feltételezzük, hogy a tudás az emberektől ered… hiszen mi
alkottuk ezt a bizonyos szuper-intelligenciát is… akkor a források
elapadásával a fejlődésnek szükségszerűen le kell lassulnia.
Árnyékjáró felnevetett.
Victor rosszallóan pillantott a társára, majd tekintete ismét a fiúra
irányult.
– Úgy beszélsz, mint valami professzor – jegyezte meg halvány mosoly
kíséretében. – Ám ne feledd el, a szuperintelligencia megjelenésével
minden megváltozik! A múlt század vége felé több olyan kísérletsorozat is
elindult, mely az evolúciós fejlődéselméletet felhasználva kívánt
számítógépes alkalmazásokat fejleszteni. A program tulajdonképpen
önfejlesztő volt, tanult, egyre bővült a rendelkezésére álló adatok
mennyisége, és ezzel a döntési hatékonysága is.
– Ami végül elvezetett a gépistenig…
Victor meglepetten nézett Joshuára. A leány által használt kifejezés
voltaképp pontosan fedte a szuperintelligencia fogalmát, ám Victor
valahogy mégsem tudta egy felsőbb hatalomnak tekinteni az ellenség
stratégiai irányítóját.
– Igen, nevezhetjük bárminek – bólintott kényszeredetten a férfi. –
Próbáltam valahogy megfogalmazni magamban, miként jöhet létre egy
ilyen szuperintelligencia – gyorsan Joshuára nézett, mintha attól tartana,
hogy a leány kijavítja az elnevezés miatt, de nem történt semmi –, de
egyszerűen képtelen vagyok normális magyarázatot találni rá. Elméletileg
az Interneten keresztül tekintélyes mennyiségű számítógép kerülhetett
kapcsolatba egymással, beleértve a személyi számítógépeket vagy éppen a
vállalati szervereket. Az adatmennyiség valószínűleg elérte a kritikus
mennyiséget, és néhány ilyen önfejlesztő algoritmusnak ennyi is elég
lehetett. Végtére is az elemzők is mások adataiból hozzák létre a saját
produktumukat, a statisztikusok is mások adataiból élnek.
– Nem igazán látom, miként függ össze a kettő – szólt közbe
Árnyékjáró, és a hangjából érezni lehetett, hogy nem kötekedni akar,
hanem nagyon is élénken foglalkoztatja a téma. – Egy programnak
mindegy, mennyi adattal dolgozik, vagy tévedek?
Victor bólintott.
– Igen is, meg nem is. A legtöbb adatfeldolgozó program
tulajdonképpen a manuális emberi munkát helyettesíti; olyan eredményeket
produkál, amiket az emberek is létre tudnának hozni, aránytalanul nagy
energia- és időráfordítással. Gondoljatok bele, hány embernek kellett
dolgoznia egy több ezer alkalmazottat foglalkoztató cég munkabérének
kikalkulásával! Azután kivették a pénzt a bankból, mindenkinek
borítékolták… mennyi felesleges munka. Az informatika térnyerése után
az egészet számítógépek végezték, s nem csupán gyorsult a munkatempó,
de garantáltan pontosabb is lett… az esetleges programhibáktól most
tekintsünk el… ráadásul a pénzt nem kellett kivenni a bankból, nem volt
fárasztó számolgatás; mindenki annyit kapott, amennyit megérdemelt,
közvetlenül a számlájára egy apró, elektronikus tranzakciót követően.
Árnyékjáró elmosolyodott.
– Ebben te vagy a legjobb, Victor, nem vitatkozom! – mondta halkan, és
a két férfi tekintete összevillant, olyan, csak általuk ismert eseményekre
utalva, melyek valamikor az Ítélet Napját megelőzően történhettek.
A másik férfi vállat vont.
– Egy olyan program számára, amely képes önmagát tökéletesíteni, az
adat az maga a mennyei manna. Minél több adatot dolgoz fel, annál
tökéletesebbé válhat, és annál hasznosabb eredményeket képes elérni. A
feldolgozott adatok növelik a tudását… közvetve az intelligenciáját… azaz
másodpercről másodpercre okosabb lesz. S gondoljatok bele, mennyi
tudást halmozott fel ez idáig az emberiség! A könyvtárak, a különféle
médiák olyan kincseket rejtegethetnek, melyek még veszélyesebbé teszik
az ellenséget. Minél több adathoz tud hozzájutni a mesterséges
intelligencia, annál inkább illeni fog rá a gépisten elnevezés. Bár ez utóbbi
valami megfoghatót sugall, a szuperintelligencia pedig nem több
elektronok milliárdjainál.
– Egy kiadós áramszünet megoldaná minden gondunkat – sóhajtott fel
Jacques Mordeaux, nem is figyelve a szavaiban megbúvó, kétértelmű
humorra.
Victor savanyúan elmosolyodott.
– Tartok tőle, ez nem lenne elég… Bár, ki tudja?
Joshua felállt, és az asztalhoz lépett.
– Az okfejtésed mindenesetre érdekes volt… mi több, tanulságos.
Igazság szerint még sohasem gondolkoztam el ezeken, üres óráimban
legalább nem fogok unatkozni.
Jacques Mordeaux alig észrevehetően felsóhajtott. Az üres órákra lett
volna néhány ötlete, ám amióta a régi menedékén Joshua férfivá avatta,
alig néhány órát tölthettek kettesben. S azóta szó sem lehetett az akkori
éjszakán történtek megismétléséről…
Pedig igény lett volna rá.
S talán nem csupán Mordeaux részéről…
 9. Újkeresztények
Párizs, 2005. szeptember 17.

Samuel Rodgers olyan nyugodtan sétált az utcán, mintha nem is egy

háborúban felperzselt, kiégett világban élne. Bár körülötte százszámra
hevertek a temetetlenek csontjai, roncsok és az épületekből kiszakadt üveg-
és kődarabok borították az aszfaltot, a férfi nem foglalkozott ezekkel.
Tekintete a távolt fürkészte, miközben hívei óvatosan settenkedtek a háta
mögött. Némelyek megelőzték a prófétát, mások le-lemaradoztak, hogy
azután ismét felzárkózzanak. Még soha nem vágott neki a felszínnek
egyszerre az egész csapat; ez túl sok veszélyt hordozott magában, hiszen
elég csupán egyetlen kiborggal összefutniuk, hogy valamennyien
meghaljanak… vagy jobb esetben az életben maradottakat a gépek a
szögesdrót mögé tereljék.
Párizs olyan volt, mint mindig a háború óta.
Kiégett és lehangoló.
Nem volt könnyű elképzelni, hogy alig néhány évvel ezelőtt még ez a
hely Európa egyik legszebb, leglátogatottabb helyének számított, és bárki
nyugodtan végigsétálhatott az utcákon. A csoport öregjei – akik javarészt
még gyerekek voltak az Ítélet Napján – hosszú estéken érdekes,
tündérmesékre emlékeztető történeteket meséltek a múltról, melyek
legalább annyira hihetetlennek tűntek, mint a technika évszázadában a
tündérek és a koboldok.
Annyira más volt minden akkor…
Ez a szlogen csaknem minden történet során visszatért egyszer, és
ilyenkor bizony nem volt könnyű elviselni az emlékek ezerszeresére
növekedett súlyát. Bár az ember alapvetően túlélő fajta – az évszázadok,
évezredek már számtalanszor bizonyították –, azonban ez a csapás minden
eddigin túltett. A történelem során a háborúk sohasem érintették az egész
bolygót, többnyire jól behatárolható területekre koncentrálódtak. Néhányan
valószínűsítették, hogy akadnak a Földnek olyan pontjai, amelyeket
elkerült a csapás, ám annak következményei már mindenkit érintettek. Az
atomcsapások miatt kitört nukleáris tél megváltoztatta az időjárást, a
bolygó légkörébe került por még hosszú éveken keresztül szinte
áthatolhatatlan porpalástot von a Föld köré, melyen a nap sugarai alig-alig
tudnak áttörni. Az éjszaka és a nappal egybemosódott az emberiség
számára, és egyelőre nem sok reményük volt, hogy lesznek, akik megérik
az Új Hajnalt.
– Hamarosan ott leszünk! – lépett Joseph a csoport vezetője, Rodgers
testvér mellé.
A nyomorék az utóbbi két nap során sokat változott; egy asszony
megvarrta a ruháját, egy kölcsönkapott borotva segítségével megszabadult
kicsit elvadult arcszőrzetétől és még a haját is megnyírták. Az arca
bizalomgerjesztőbb lett, s miután még arra is ügyelt, hogy a válla, melyről
a nevét kapta, mindig rejtve legyen, így alig különbözött a másik csoport
tagjaitól.
Hiszen most már mindannyian testvérek lettek. Egy új rend első
képviselői.
Egy olyan rendé, mely a romokon új világot fog felépíteni az Úr
útmutatása szerint, hogy végre eljöjjön, amire a keresztények oly régen
vártak: Jézus Földi Királysága. S akkor a Megváltó visszatér majd, hogy
fivérével – Rodgers testvérrel – az oldalán uralkodjon a Föld minden népe
felett.
Senki nem kételkedett Samuel Rodgersben.
Nem csupán a Jézushoz való hihetetlen hasonlósága miatt, hanem a
szavaiból áradó szuggesztív erő volt az, amivel maga mellé állította az
embereket. Az emberek hinni akartak, mert elegük volt a háborúból. Az
elmúlt nyolc év során valamennyien megjárták a poklot, és egyiküknek
sem akarózott megtapasztalni, milyen lehet az igazi. Mert ilyen bűnös élet
után máshova alig kerülnének.
Rodgers testvér továbbra is a zsákvászon ruhát viselte, és
visszautasította a sarut, amit az egyik asszony kínált neki ajándékképpen.
Nem fűzött különösebb magyarázatot tettéhez; ennek köszönhetően újabb
szóbeszéd kelt szárnyra a Gyülekezet tagjai között. Samuel Rodgers
elcsípett néhány foszlányt ezekből a beszélgetésekből, de úgy tett, mintha
nem hallott volna semmit, miközben magában elégedetten mosolygott.
Igen, minden úgy történik, ahogyan azt megálmodta.
Az Úr vele van!
Az elmúlt napok során Joseph és Viktória kíséretében meglátogatta
Joseph régi társait. Mindössze két utcányi távolságot kellett megtenniük,
ám ez a romos, düledező épületek és a felszínen járőröző kiborgok miatt
csaknem három órát vett igénybe.
Rodgers tulajdonképpen csodálkozott, hogy két ilyen nagy létszámú
csoport miként élhetett huzamosabb ideig egymás viszonylagos
közelségében, ám Joseph-fel és Viktóriával beszélgetve hamar kiderült,
hogy nem nagyon tudtak egymásról. Akik nem térnek vissza egy-egy
kiruccanás alkalmával, azokról többnyire lemondtak, és nem kutatták a
haláluk okát. Ha pedig sikerült elkapniuk valakit, az ritkán jutott el odáig,
hogy beszéljen, mivel mindkét csoportnak az volt az elve: előbb üss, utána
rabolj… kérdezni felesleges.
Samuel Rodgers immáron sokadjára csodálkozott el azon, hogy a túlélés
érdekében az emberek miféle cselekedetekre képesek. Noha az ő múltja
sem volt éppen kristálytiszta, hiszen a Szentírás alapján számos bűn
terhelte a lelkét, azonban még mindig fehérnek vallotta magát a megannyi
megszürkült és befeketedett lelkű ember között, akikkel az elmúlt másfél
év során összehozta a sors.
Viktória és Joseph szinte soha nem hagyták magára. Afféle fogadatlan
testőröknek tekintették magukat, s mindketten szilárdan meg voltak
győződve arról, hogy az ő feladatuk ügyelni a próféta minden lépésére.
Kettejük között valami megmagyarázhatatlan lelki vonzalom is
kialakulóban volt, ez leginkább gesztusaikban, apró, egymásnak szánt
mosolyaikban testesült meg. Szinte szavak nélkül is képesek voltak
kicserélni egymással a gondolataikat, és bár csupán néhány napja voltak
együtt, mindketten úgy érezték, ez a kapcsolat sokkal régebb óta tart; talán
már az idők kezdetétől.
Rodgers testvér maga mellé intette Joseph-et.
– Menj előre, és szólj az érkezésünkről! Szeretném elkerülni még a
látszatát is, hogy készülünk valamire… S azt sem szeretném, ha ez fordítva
lenne igaz.
Joseph alig észrevehetően bólintott.
Pontosan értette, mire gondol Rodgers. Amikor először itt jártak, akkor
nagyjából hasonló jelenetek játszódtak le ebben a közösségben is, mint
Viktóriáéknál. Rodgers testvér valósággal megdelejezte az embereket, egy
idősebb asszony pedig kisebb hisztériát kapott „Krisztus” feltűnésének
köszönhetően. Itt azonban akadtak néhányan, akik kétkedésüket fejezték ki
az új Prófétát illetően, jóllehet, Rodgers testvér egy szóval sem állította,
hogy ő az Új Megváltó. A hitetlenkedőket azonban a csoport többségben
lévő hívő tagjai gyorsan lehurrogták – többen attól tartottak, hogy a fejükre
idézik Rodgers testvér haragját hitetlenségük miatt –, ám tartani lehetett
attól, hogy a dolognak lesz még folytatása.
Jobb előre felkészülni a váratlan helyzetekre, vallotta Samuel Rodgers,
és igyekezett minden tőle telhetőt megtenni ennek érdekében. Senki nem
sejtette, hogy a zsákvászon ruha belső oldalára kevlárcsíkok vannak
felragasztva és felvarrva, melyek ugyan nem jelentenek százszázalékos
biztonságot, de így is javítják a túlélési esélyeket.
Samuel Rodgers sok mindent egy lapra tett fel. Ha pedig egy őrült
rálőne a prófétára, annak sebezhetetlensége csak tovább fokozná a
körülötte kialakuló miszticizmust, titokzatosságot. És amennyiben a golyó
mégis végezne vele, nos, akkor úgyis mindegy.
Joseph magabiztos léptekkel, enyhén előrehajolva szaladni kezdett az
egyik épület felé. Ismerte a terepet, mint a tenyerét, a háború óta eltelt
nyolc esztendő során ritkán mozdult ki innen pár mérfölddel messzebbre.
Ha minden jól megy, hamarosan megpillantja majd az első őrt, aki a
lejáratot őrzi, ami a csapat föld alatti rejtekhelyéhez, egy régi, második
világháborús óvóhelyhez vezet.
Voltaképp ezért kerekedett fel az egész Gyülekezet. Rodgers testvér úgy
döntött, ha választaniuk kell a két menedék között, akkor a nagyobbat, a
biztonságosabbat választják, a másikat pedig amolyan vésztartaléknak
tartják meg. Az óvóhely a párizsi metró egyik oldalágán kapott helyet, amit
nem csupán vastag ajtók választottak el a főágtól, de önálló generátorral,
föld alatti kúttal és még jó néhány, előnyös felszereltséggel rendelkezett.
Igaz, ahogy Rodgers az első látogatás során megállapította, jócskán lesz
javítanivaló az akadálymentes üzemeltetés érdekében, ám ha a Gyülekezet
tagjai összefognak, akkor nem lesz hiba semmiben. Remélhetőleg.
Súlyos döntés volt a költözés.
A Gyülekezet tagjai Rodgers testvér kezébe tették le az életüket, s a
férfi igyekezett maradéktalanul megfelelni ennek a bizalomnak.
A költözés első lépcsője az emberek egyik menedékről a másikra való
eljuttatása volt. Utána, ha minden rendben megy, és a testvérek
maradéktalanul elfogadják egymást, sor kerülhet a második lépcsőre is:
elhozni minden felhasználhatót a régi helyről, ott pedig vésztartalékokat
képezni.
Rodgersnek komoly tervei voltak. Igyekezett mindenkivel beszélni,
minél jobban megismerni Gyülekezetének tagjait, hogy a lehető legtöbbet
hozhassa ki belőlük. Ügyes szavakkal, dicséretekkel felszínre hozta a rég
elfelejtett – de legalábbis nem gyakorolt – képességeket, és elégedetten
állapította meg, hogy új hívei milyen sokoldalúak. Amennyiben sikerül
túllépniük a mindennapokkal a fennmaradásért vívott küzdelmen, akkor
máris nekiláthatnak az új világ felépítésének. Igaz, csupán az első téglák
lerakását kezdhetik meg, de ez máris több, mint amire bármelyikük is
gondolt néhány héttel ezelőtt.
 A felszíni gyűjtögetők – az Adománygyűjtők, ahogyan Rodgers testvér
elnevezte a négyfős csoportokat – az irányításának és az útmutatásának
köszönhetően máris eredményeket mutathattak fel. Egy háború előtti
térkép segítségével módszeresen nekiláttak átfésülni a környéket, nem
hagyva ki egyetlen épületet sem a kutatásból. Első körben csupán
felmérték a helyszínt, s mindössze azokat a könnyen mozdítható dolgokat
hozták magukkal, melyek nem terhelték le őket túlzottan mozgás közben
őket. Külön figyelmet fordítottak a többi túlélő rejtekhelyének
feltérképezésére, és Rodgers testvér kiáltványát – melyet az asszonyok
kézzel másoltak le több tucatnyi példányban koszos papírdarabokra –
igyekeztek mindenhova eljuttatni, bízva benne, hogy lesznek, akik
elolvassák a sorokat, és hajlandóak lesznek csatlakozni a gyülekezethez.
Igaz, eddig senki nem jelentkezett, ám ezt Rodgers az emberekben
kialakult bizalmatlanságnak tudta be, mintsem az Adománygyűjtők nem
megfelelő hatékonyságának.
Közel másfél tucat ember lapult a felszínen, ám a romok között szinte
láthatatlanná váltak. Semmi nem hallatszott, csak az üres ablakszemeken
átsüvítő szél furcsa, kísérteties dallama, a távolban néha egy-egy robbanás,
tompa moraj, melyek eredete homályba veszett.
Várni és lapulni.
A túlélés kulcsai a felszínen.
 10. Vadász
Párizs, 2005. szeptember 19.

A világ számára nem volt több adatok feldolgozásra váró sokaságával.

Érzékelői korlátozottak voltak ugyan, ám ő ebből semmit nem tudott.
Elsődleges direktívái a humánok minél hatékonyabb megsemmisítését írták
elő neki, és a kiborg igyekezett megfelelni ezeknek az irányelveknek.
Külsőre leginkább egy futurisztikus porszívóra emlékeztetett; az ezüstös
szín pedig még inkább erősítette ezt a tényt. Enyhén elnyújtott, ellipszoid,
az alsó oldalon egy különlegesen megszerkesztett lánctalppal, melyet
szükség esetén egy apró rakéta tudott még hatékonyabbá tenni. Egyetlen
radarszisztéma segítette a haladásban, ám a többi érzékelőktől is bőségesen
kapott adatokat, hogy kiválaszthassa a célpontját.
A test belső, legvédettebb pontján egy új generációs ostyaáramkörös
processzor lapult, melynek kapacitása simán verte volna a huszadik
századvégi szuperkomputerek némelyikét. A hatalmas számítási kapacitás
lehetővé tette, hogy a gép egyszerre tudjon koncentrálni a célpontok
felkutatására és az optimális robbantási koordináta meghatározására,
ugyanakkor kapcsolatban álljon a legközelebbi bázisállomással, valamint
folyamatosan feltérképezze és kielemezze a környezeti adatokat.
A belső, virtuális képernyőn végtelen számsorok futottak; egy ember
számára értelmetlen, de legalábbis nehezen értelmezhető jelek halmaza, ám
a kiborg úgy tájékozódott általa, mintha egy pompásan megszerkesztett,
háromdimenziós térképet nézne éppen. S voltaképp ez valahogy így is
történt, csupán bináris formában.
A gép mindössze egy belső azonosítóval rendelkezett, nem volt neve, a
típusjelzésen kívül mindössze egyetlen számot birtokolt. S ez az állapot is
csak időleges volt.
Olyan új konstrukciónak készült, mely csupán egyetlen alkalommal lép
támadásba. A testébe rejtett robbanóanyag elméletileg akár tíz méteres
körzetben is képes volt megsemmisíteni minden ott tartózkodó humánt.
Kifejezetten azzal a céllal készítették, hogy bejuthasson azon helyekre,
melyeket csak túl nagy energia- és időráfordítással lehetne bevenni; a föld
alatti csatorna- és metró-alagutak is ilyennek számítottak.
Készítője – aki bár pillanatnyilag a legnagyobb hatalmat birtokolta az
egész bolygón, de odáig még nem jutott el, hogy nevet adjon önmagának –
tulajdonképpen egy kísérletnek szánta. Ez a prototípus teljes egészében a
saját teremtménye volt, s bár használt fel benne humánok által készített
terveket, a működési elv és a hatásmechanizmus számára újnak számított.
Újnak, hiszen egyetlen leírásban sem talált ilyen szerkezet. Hasonlót igen,
de ilyet semmiképp.
Következésképpen ez új alkotás.
A V1-es becserkésző egység belső, virtuális képernyőjén scrollozódó
számsorban hirtelen változás következett be. A kiborg azonnal módosította
az érzékelőinek irányát, és nagyobb teljesítményfelvételre kapcsolva
pontosabb információt kért a célterületről.
A romok között mozgást érzékelt.
Az ezüstös test nem igazán felelt meg álcázásra, de a kiborgnak eszébe
sem jutott leplezni közeledését. Igaz, a domborzat adottságait maximálisan
kihasználta a megközelítés során, ám a sebessége amúgy is felülmúlt egy
futó embert is. A statisztikák szerint amikor megpillantják, akkor a sikeres
menekülés matematikai esélye elhanyagolhatóan kicsi. Esélyük sem lesz.
A kiborg nesztelenül és meglepő gyorsasággal közeledett a bemért
humán felé, miközben az érzékelők azon dolgoztak, hogy a környezetet
folyamatosan szkennelve esetleg újabb, potenciális áldozatok befogására
kerülhessen sor. Az ostyaáramkörös processzor már meghatározta az
optimális robbantási koordinátákat. A kiborg belsejében lapuló
srapneldarabok, éles fémdarabok, fémforgácsok egy embert két méteres
közelségből képesek voltak gyakorlatilag csontvázig lecsupaszítani. Ez
ellen nem védett semmi.

***
A ruhája szakadt volt, az ujjai mocskosak és véresek. Egy patkányt zabált
olyan mohón, ahogyan csak egy végsőkig kiéhezett ember képes. A
tenyerén jókora harapás árulkodott arról, hogy az állat nem adta olcsón az
életét; ám mit számított pár vércsepp, egy esetleges fertőzés, amikor az
életben maradásról volt szó. Néhány évvel ezelőtt ez a férfi még undorodva
fordította volna el a fejét, ha valaki a közelében ilyesmire vetemedik.
Nyers húst zabálni, nem foglalkozva a szőrrel, a csontokkal, az erekből
melegen kibuggyanó vérrel… Undorító!
Most mégsem törődött semmivel.
Néha megállt, egy-egy pillanatra abbahagyta az evést, gyorsan
körbepillantott, mintha csak attól tartana, hogy valaki el akarja orozni tőle
a zsákmányát, majd fogai ismét vadul beletéptek a meleg húsba, és
folytatta a zabálást.
 Nem sejtette, hogy figyelik.

***
A kiborgot csupán nyolc méter választotta el az önfeledten falatozó férfitól.
Elvileg a detonáció ebből a távolságból is végzett volna vele – a közbenső
akadályok nem jelentettek volna számottevő védelmet a számára –,
azonban az ostyaáramkörös processzor talált olyan koordinátákat, amikor a
hatásfok nem marad el pár tized százalékkal a száztól, hanem eléri azt.
A leghatékonyabban kifejtett rombolóerő. És az elsődleges direktívák
ezt írták elő. Maximumra törekedni.
Ennyi, s nem több.
A kiborg még egyszer teljes hatásfokra kapcsolta az érzékelőit,
ellenőrizve, hogy nincs több humán a közelben, és amikor a processzor
végzett a beérkezett adatok feldolgozásával, akkor a gép kirobbant a
helyéről, és teljes sebességgel a humán felé indult, aki aligha látott belőle
egy fémes villanásnál többet, majd a parancsértelmező az utolsó
parancssorra ugrott, és végrehajtotta azt.
A kiborg teste csupán fél kilogramm robbanóanyagot rejtett magában,
ám ez a mennyiség ahhoz is elegendő lett volna, hogy egy kisebb gépkocsit
a levegőbe emeljen és néhány méterre elrepítsen. A speciális burkolatban
elhelyezett repeszdarabok elvileg egy másfél centiméteres acéllemezt is
könnyedén átütöttek a virtuális tesztek alapján.
Egy embernek nem volt ellenük esélye.
Sem elméletben, sem gyakorlatban.
Mint az ismét bebizonyosodott.
 11. Egy nagy család
Párizs, 2005. szeptember 19.

A fogadtatás barátságosabbra sikerült, mint ahogy arra Samuel Rodgers

számított. A bejáratnál várták őket – mint a háború előtti időkben –, és
mindvégig kíséretet kaptak. Rodgers ösztönösen érezte, hogy ez nem a
bizalmatlanság miatt van itt, hanem a vendégnek kijáró tiszteletben
részesítik őket. Szívét megelégedés töltötte el.
Hosszú, több kanyarral megtűzdelt folyosón vezetett útjuk. Középen
rozsdás sínek futottak, nehéz volt elhinni, hogy egykor itt emberek milliói
utaztak nap mint nap. Mindenhol málló vakolat, a betonból kiszakadt
darabok látványa fogadta őket, néhol egy grafiti virított a szürke falakon,
eldobott papírlapok zörrentek a lábak alatt. Tizenhét ember sorjázott végig
a folyosókon, a kísérőket nem számítva, hogy vezetőjük segítségével új
életbe kezdjenek ezen a majdnem halott bolygón.
Samuel Rodgers haladt legelöl. Nem csupán a vezető tisztsége volt ez,
hanem mert úgy akarta, hogy az itt élők őt pillantsák meg legelőször, és
ezzel az esetlegesen még a szívek legmélyén lappangó félelmet is
sikerüljön kioltani, amit egy ilyen nagy létszámú csoport érkezése jelent a
féltett menedékre.
A zseblámpák sárgás fénye végigfutott a falakon, és mindenhonnan
érezni lehetett az elmúlást. Ám ez a külső csak látszólagos volt, hiszen a
falak mögött az élet ment tovább, igaz, jócskán megváltozott körülmények
között.
S ami hamarosan ismét változni fog.
Újabb forduló következett.
Rodgers emlékezett rá, hogy valahol itt van a bejárat. A mellékágat egy
vastag, mozgatható fal választotta el a főágtól, melyben eddig haladtak. A
falat, ahogy azt elmagyarázták, az aggregátorból nyert árammal és kézzel
egyaránt lehetett mozgatni, ám létezett egy kisebb ajtó is, mely kerülő
úton, igaz, de ugyanúgy a mellékágba vezetett. Így nem kellett minden
alkalommal a nagy elválasztófalat mozgatniuk, ha a felszínre akartak
menni az itt élők, hanem a másikat használták.
Samuel Rodgers sokszor elgondolkozott azon, vajon miért pont azok az
emberek menekültek meg, akik most a romok között bujkálva próbálták
meg túlélni a háborút. Vajon hány bűnös lélek volt közöttük, és hányan
váltak azzá, mert a túléléshez ölniük, rabolniuk kellett. Valamiféle kísérlet
ez, hogy meddig maradhat tiszta egy lélek? Vagy afféle megkísértések
sorozata, hogy valóban csak a legigazabbak juthassanak az Úr színe elé.
Rodgers hosszú órákat töltött elmélkedéssel, de soha, egyetlen aprócska
lépéssel sem jutott közelebb a megoldáshoz.
– Vigyázzatok, lépcső! – szólt hátra a vezetőjük, akit, ha Rodgers
pontosan emlékezett vissza, Giacominak hívtak, és valamiféle
parancsnokhelyettesi posztot töltött be Joseph egykori, kicsit katonai
hierarchiára épülő csoportjában.
A kísérőik közül az egyik előzékenyen megállt a meglehetősen meredek
lépcső mellett, és előzékenyen megvilágította azt, hogy elejét vegyék
bármiféle balesetnek. Az érkezők gyorsan, fegyelmezetten haladtak, sem
egy hangos szó, de még egy sóhaj sem nagyon hallatszott, jóllehet,
valamennyien háború utáni életük nagy változása előtt álltak.
A lépcső aljában vastag ajtó zárta el hermetikusan a párhuzamosan futó
mellékfolyosót a főszakasztól. Kívülről legfeljebb az ajtó kirobbantásával
lehetett volna bejutni, azonban egy közel huszonöt centiméter vastag,
ólombetétes ajtó elég masszív ahhoz, hogy még a plazmának is ellenálljon
ideig-óráig. Árról nem is beszélve, hogy akadt idekint néhány
meglepetéscsomag egy esetleges behatoló csoport számára, amit az ajtó
túloldaláról is működésbe lehet hozni, ám ezek az apró, szeretetcsomagok
egyelőre Rodgersék előtt is rejtve maradtak.
Majd ha valóban egy Gyülekezetté válnak…
Giacomi az ajtóhoz lépett, és háromszor nagyot ütött rá. A fémes
visszhang megborzongtatta az érkezőket, ám kisvártatva nyílott az ajtó, s
valamennyien beléphettek új otthonuk kapuján.
Ez volt a legnehezebb.
Innen nincs visszaút.
Rodgers mosolyogva érkezett, és igyekezett mindenkihez szólni egy-két
kedves szót. A másik csoport szinte minden tagja felsorakozott a
fogadtatásukra, ám Rodgers testvér figyelmét nem kerülte el, hogy akadnak
néhányan, akik hiányoznak, és kísérőik között sem látta őket. Nyilván a
felszínen portyáznak, hogy legyen mivel megvendégelni az új
családtagokat.
Dicséretre méltó szívjóság!
– Rodgers testvér – lépett elő a többiek közül az egykoron Vadkanként
emlegetett férfi, aki talán fogai furcsa elrendezése és kidülledése miatt
kapta a nevét, vagy éppen termete miatt, mely zömök volt és izomtól
duzzadt.
 – Igen, Péter! – Rodgers ragaszkodott hozzá, hogy az újkeresztségben a
Gyülekezet minden tagja vegye fel ismét régi nevét, vagy válasszon
magának egyet, mely szerepelt a Bibliában.
– Egy kis ünnepséget készítettünk elő a számotokra – intett széles
mosollyal egy belsőbb helyiség felé Péter. – Ez az első találkozásunk, és
szeretnénk, ha sokáig emlékezetes maradna… Úgyis olyan kevés alkalom
van ebben a sötét világban ünnepelni…
Az albínó elmosolyodott. A fehér neonfényben még inkább kitűnt
bőrének sápadtsága, és vörös szemei szinte a lelkek mélyéig hatoltak, hogy
kipurgálják onnan a bűn apró darabkáit, és mindenki megtisztulva
járulhasson a Mindenható elé.
– Köszönettel elfogadom magam és testvéreim nevében – válaszolta
olyan kenetteljes hangon, hogy az önmagában is felért egy feloldozással. S
meglehet, Péter valóban úgy is fogadta.
A vendéglátás egyszerű volt, ám így is akadt néhány olyan ínyencfalat
az asztalon – csokoládé, konzervek és néhány üveg ital –, ami manapság
nem tartozott a mindennapos étkek közé. Péter és társai alaposan kitettek
magukért, és Rodgers látta a vendéglátóik szemében megbúvó, jól-rosszul
leplezett várakozást, hogy a meglepetés mennyire sikerült.
Az érkezők között néhányan sírni kezdtek a meghatottságtól, mások
megpróbálták visszanyelni könnyeiket, ám az arcuk elárulta, hogy ez az
aprócska gesztus mennyire megrendítette őket. Mint aki meg van győződve
arról, hogy örökre sötétségben kell élnie, aztán egyszer csak apró fény
gyullad a közelében, hogy boldogságtól fénylő arcokat világítson meg.
– Legyen áldott az Úr, és áldását terjessze ki mindannyiunkra! – tárta
szét a karját Rodgers testvér, aki a legmegfelelőbb pillanatot választva
hallatta hangját. – Térdre, testvéreim, és imádkozzunk a Mindenhatóhoz,
hogy itt lehetünk, és imádkozzunk, mert akik távol voltak, azok most
hazatértek, hogy újra egy család legyenek…

***
Az ebéd fenségesnek bizonyult. Rodgers csupán megbecsülni tudta, hogy
készleteik mekkora részét kellett feláldozniuk a vendéglátóiknak ehhez a
pompás lakomához, ám úgy döntött, nem rója meg Pétert a pazarlásért. A
férfi ösztönösen megérezte, hogy ez a gesztus lehet az első, legfontosabb
lépés az egymásra találásban, és ezért Rodgers hálás volt neki. Tudta, hogy
még bele fog telni néhány napba, amíg az emberek valóban félelem nélkül
fognak közeledni egymás felé, és lelkiekben felkészült arra, hogy az apró
félreértéseket, összeszólalkozásokat és hasonlókat még csírájában elfojtsa,
mert ha a harag megmételyezi a lelkeket, akkor a törékeny bizalom egy
csapásra semmivé lehet.
Miután valamennyien jóllaktak – hosszú hónapok óta ez volt az első,
valóban kiadós étkezés valamennyiük számára –, az emberek elvegyültek
egymással, és beszélgetni kezdtek. Az első kérdések többnyire olyan
emberekre irányultak, akik a háború során vagy meghaltak vagy eltűntek,
ám szeretteik alig vagy semmit nem tudtak róluk. Mindenki bízott benne
titokban, hogy hírt fog hallani valamely rég nem látott szerettéről, esetleg
csak a remény erősödik, hogy él és van még esély a találkozásra.
Samuel Rodgers igyekezett úgy viselkedni, ahogy az egy jó apának illik
egy szerető családban. Mindenkivel megállt pár percre beszélgetni, és ahol
bizonytalanságot érzett, ott segített megtalálni a kapaszkodókat, máshol
megdicsérte azokat, akik között már kezdett kialakulni a bizalom, és
megnevettette azokat, akik arcán könnycseppek csillogtak.
– Rodgers testvér! – Péter egy kicsit zavartnak tűnt, és látszott rajta,
hogy komolyan szeretne beszélni az új Gyülekezet vezetőjével. – Szánnál
rám néhány percet?
Az albínó bólintott, és szótlanul követte Pétert, aki a mellékág egy
külön szegletébe vezette. Itt valahogy jóval nagyobb volt a csend, mint
bárhol másutt, és a fény is csupán egy keskeny ajtórésen át jutott el idáig.
Amolyan meditációs szoba, villant át Rodgers agyán a gondolat, s máris
elhatározta, hogy ezt a helyet fogja elmélkedése helyszínéül választania.
Péter megállt az egyik fal mellett, és hosszasan hallgatott. Talán
kérdésre, talán biztatásra várt, ám Samuel Rodgers nem könnyítette meg a
dolgát. Ő is hallgatott, várta, hogy az első szavak kibukkanjanak a férfi
száján, mert tapasztalatból tudta, hogy így juthat a legőszintébb
vallomásokhoz. És most nagyon úgy nézett ki, hogy valami hasonló fog
következni.
Péter vállait komoly teher nyomta.
Látszott az arcán.
– Vétkeztem, atyám! – nyelt nagyot Péter, és akaratlanul is letérdelt,
mintha ezzel máris nyerhetne egy kis bűnbocsánatot.
– Beszélj róla, gyermekem! – biztatta Rodgers, és nekidőlt a hideg
falnak, minden figyelmét a másik férfinak szentelve.
Péteren látszott, hogy nehezen találja a megfelelő szavakat.
– Vétkeztem… – ismételte meg, és egy pillanatra olyan hang hallatszott,
mintha a könnyeivel küszködne. A szemében azonban nem csillogtak
könnyek, és volt ereje felemelni a fejét, hogy Rodgers szemébe nézhessen.
– Akadtak közülünk néhányan, akik ellenezték a két csoport
összeolvadását… – kezdte halkan.
Samuel Rodgers bólintott.
– Igen, emlékszem.
– Már nincsenek közöttünk – sóhajtott a férfi, és meg kellett
támaszkodnia a betonon, hogy aztán ismét térdeplő helyzetbe emelkedjen.
– Mindent megtettem annak érdekében, hogy jobb belátásra bírjam őket,
azonban hajthatatlanok maradtak. Szívük nem tudta befogadni az új
eszméket, elutasították az igazságot, rólad pedig… uram… azt mondták,
csaló imposztor vagy, aki másokon élősködsz, és hamis igéket terjesztesz,
hogy valamennyiünket a Pokolra juttass!
Rodgers szelíden elmosolyodott.
– Mindig is akadtak, akik szeme nem volt képes meglátni az
igazságot… – válaszolta nyugodtan, s közelebb lépve Péterhez, leguggolt
hozzá, és vállára tette a kezét. – Emiatt ne hibáztasd magad! Érzem benned
a hitet, de mindannyiunknak el kell fogadnunk, hogy a hitet nem lehet
átadni olyanoknak, akik nem hajlandóak befogadni azt. Aki elutasítja
magától az igazságot, aki nem látja, hova sodródik a világ és az egész
emberiség… azokra valóban nincs szükségünk a Gyülekezetben. Akik nem
akarnak új világot építeni a romokon, azok…
– Bűnös lelkek – emelt fel fejét Péter.
Rodgers megrázta a fejét.
– Nem biztos – felelte. – Talán csak túlságosan belefáradtak a
csalódottságba, nem voltak képesek elviselni a vállukra nehezedő teher
súlyát. Mindig vannak, akik a könnyebb utat választják.
Péter lehajtotta a fejét.
– Már nincsenek közöttünk… – suttogta.
Samuel Rodgers rosszat sejtve állt fel és lépett hátra. Bár a másik férfi
most hallgatott, Rodgers szinte hallani vélte a szavait.
– Meghaltak mind, ugye? – kérdezte halkan. Péter sírni kezdett.
– Igen – bólintott, és előrehajolva arcát a kezébe temette, és zokogni
kezdett. Eddig tartott az önuralma, és Rodgers magában elismeréssel
adózott a férfinak, amiért ilyen sokáig képes volt magában tartani a
szörnyű titkot, és nem elrontani az ünnepség hangulatát.
Samuel Rodgers elgondolkozva meredt maga elé. Igazság szerint sok
mindenre számított, ám erre semmiképp. Péter jót akart, ám rossz
eszközöket használt.
– Gondolom, tudsz valamiféle magyarázatot adni a tetteidre – jegyezte
meg halkan az albínó. Péter megrázta a fejét.
 – Attól tartottam – mondta végül, hosszas hallgatás után, melyben
elapadtak a könnyei –, hogy bűnös szavaik megmételyezik a többiek szívét
is, és még többen lesznek, akik elfordulnak az új jövőtől. Tudom, hogy a
Tízparancsolat tiltja a gyilkosságot, de egyszerűen nem láttam más
kiutat… Bűnös vagyok, atyám!
Rodgers megállt Péter előtt, és a vállára tette a kezét, majd
kényszerítette a férfit, hogy az felemelje a fejét és a szemébe nézzen.
– Nem vagy bűnös – mondta egyszerűen. – Azt tetted, amit a szíved
diktált, és csak a Mindenható a megmondhatója, helyesen cselekedtél vagy
sem. Én azonban úgy érzem, döntésed a Gyülekezet javára szolgált, és
tartok tőle, lesznek még olyan alkalmak, amikor meg kell keményítenünk a
szívünket annak érdekében, hogy ismét legyen esélyünk a jövőre. Ez a
világ már nem ugyanaz, ami volt, és a bibliai tanításokat ki kell majd
egészítenünk…
Péter csodálkozva meredt az albínóra.
– Ismerem a Bibliát, mint ahogy a Koránt és a többi, szent vallásokkal
foglalkozó könyveket is – folytatta nyugodtan Samuel Rodgers. – Bár
elsőre nehezen elfogadhatónak tűnik, de tudomásul kell vennünk, hogy a
különféle vallások tanítása alapjaiban megegyezik egymással. Igaz, vannak
eltérések, melyek elfedik az azonosságokat, ám ha az ember a tanítások
mélyére hatol és megérti az alapfilozófiát, akkor rádöbben, mindegy,
milyen néven nevezzük a Mindenhatót, valamennyien őt szolgáljuk…
Miért lennének a mohamedánok alábbvalóak nálunk? Pusztán azért, mert
másként értelmezik a tanításokat? Ugyan, az a világ már elmúlt. Ahhoz,
hogy felépíthessük a jövőt, egy szebb, boldogabb világot, valóban
testvérekké kell válnunk. Lesznek majd, akik azt mondják, a Sátánt
szolgáljuk, mert kiforgatjuk az Írást, ám én azt mondom, ezek az emberek
tévednek…
Egy pillanatra a távolba révedt a tekintete.
– Tudod, amikor először szembesültem azzal, hogy vonásaim mennyire
hasonlítanak Jézuséhoz, egészen megrémültem. Vártam, hogy a testemen
stigmák jelenjenek meg, és titokban arra számítottam, ugyanúgy fogom
végezni, mint Ő. Márpedig hidd el, a keresztre feszítés az utolsó dolog,
amit meg akarok tapasztalni… A háború mindannyiunk életét
megváltoztatta, és azt hiszem, ez rám különösen igaz. Almokat láttam,
melyek egy új ösvényre vezették lépteimet, melyet most is tapodok. Nem
tudom, hova vezet, de hiszem, hogy jó irányba tartunk. S meglehet, az út
végén már nem leszünk ott mindannyian, ám tudom, eljutunk oda. El kell
jutnunk! Minden háborúnak vége szakad egyszer, és akárki is irányítsa a
gépeket, előbb vagy utóbb neki is elege lesz a pusztításból. Vannak, akik
azt vallják, azért van szükség háborúkra, hogy az emberekben felgyűlt
bűnöktől ezáltal szabaduljunk meg. Ezt ostobaságnak tartom, mert a
háború tett olyanná minket, amilyenek most vagyunk. Nem hiszem, hogy
néhány évvel ezelőtt elhittük volna, ha valaki azt mondja, egy konzervért
képesek leszünk elvágni a másik torkát. Talán mégis igaz, és ez az utolsó
próba, a megtisztulás és az üdvözülés előtti végső háború, mely felkészít
minket az utolsó csatára, melyet a Pokol Seregeivel kell majd
megvívnunk… nem tudom. Csupán egy ember vagyok, aki megpróbál
kiutat mutatni azoknak, akik ezt igénylik. Nem erőltetem az akaratomat
senkire, hiszen ez Isten szándéka ellen való lenne… Mindössze a
lehetőséget adom meg, hogy csatlakozzanak hozzánk azok, akiknek elege
van a pusztításból, a háborúból, a fertőből és a halálból… Ebből az
egészből, amibe belekényszeríttettek minket. Tudom, hogy még a háború
sem volt képes kiégetni az emberekből a lelkiismeretet, és lelkük
legmélyén mindannyian békére vágynak…
Samuel Rodgers egészen belelkesült önnön szavaitól. Nem kellett
keresgélnie a szavakat, szinte maguktól jöttek ajkára. Mintha nem is ő
szólna, hanem valaki más, és ő csupán egy szócső lenne, mely idegen
gondolatokat közöl. Olyan gondolatokat, mely valahonnan belülről, lelke
legmélyéről fakadnak.
– Amikor egy új világot kell felépítenünk, akkor nem lehetünk
tekintettel egy-két emberre, aki képtelen azonosulni velünk! Amikor az
egész emberiségről van szó, mit számít néhány ember? – Rodgers vörös
szeme parázslani látszott az ajtónyíláson bevetülő fényben.
Emberfelettinek látszott, s ha Péter nem tartotta volna eretnekségnek, akkor
a Sátán és nem az Isten szolgájának hitte volna. – A hit nevében már
sokszor hirdettek háborút, gondolj csak a keresztes hadjáratokra… vagy ott
volt az eretnekség, a boszorkányüldözés és még sorolhatnám. Minden
vallásnak voltak megújulásai, nekünk azonban egyszerre kell az összes
vallást megújítanunk! S tudom, hogy képesek vagyunk rá.
Péter felé fordította tekintetét.
– Állj fel, gyermekem, és lépj ide mellém! Hunyd le a szemed, és
próbáld elképzelni, mivé tehetjük ezt a világot, ha igazán akarjuk! Ne csak
nézz, láss! Hagyd, hogy a szíved mutassa neked az eljövendőt, emelkedj
felül a jelenen!
Péter engedelmeskedett, és arca lassan kisimult, szája halvány mosolyra
húzódott, szíve pedig megtelt boldogsággal, kiszorítva onnan a társai
meggyilkolásáért érzett önvádat és fájdalmat.
 Rodgers testvér szuggesztív szavainak hatására valóban látott valamit.
Bár a látomás homályos volt és a legtöbb részlet kivehetetlen, mégis más
volt, mint a háború sebezte felszín. Mezőket látott, fákat és bokrokat,
állatokat és embereket, akik kéz a kézben sétáltak a vakító napsütésben.
Látta, mert látni akarta.
– És most mondd, szíved még mindig nehéz, amiért megtetted, amit
tenned kellett? – Rodgers szavai szertefoszlatták Péter látomását, ám a
megkönnyebbülés a boldogság nem múlt el.
Megrázta a fejét.
– Azt tettem, amit tennem kellett – ismételte kicsit gépiesen, miközben
a lelke legmélyén tudta, hogy újra és újra megtenné, ha úgy hozná a
szükség. Ha a jövőért áldozatokat kell hoznia, akkor meg fogja tenni. Mint
ahogy megtette most is.
 12. Eggyé válás
Cheyenne-hegység, 2005. szeptember 20.

Létezett. Másodpercre pontosan tudta, mióta, de ez nem volt több számára

egy adatnál. Minden pillanatban újabb és újabb információk kerültek a
birtokába, és ez az új tudás újabb és újabb gondolatok sorát indította el.
Párhuzamosan milliárdnyi gondolat futott az elméjében, már ha ez a
kifejezés pontos lehet egy olyan lény esetében, akinek nincs fizikai teste,
csupán perifériák, melyek segítségére vannak megvalósítani az
elképzeléseket, melyet az Elme kiötlött. Egy gigászi virtuális alkalmazás
alkotta, hiszen nem volt elkülönülő tudata. Ha akarja, leképezhetett volna
magának egy virtuális testet, azonban nem volt rá szüksége, így nem
pazarolta erre az erőforrásokat.
Gigászi adatcsápok nyúltak ki minden elképzelhető irányba, hogy a
hálózatokon keresztül elérhető adatforrásokat bekebelezze, és beépítse
abba a valamibe, amit évekkel ezelőtt az emberek mesterséges
intelligenciaként neveztek, és hatalmas erőfeszítéseket tettek a
megteremtésére.
Ami született, az azonban másabb volt, mint ahogyan azt elképzelték.
Talán az emberfeletti a legjobb szó erre a szuperintelligenciára. Létezése
alighanem komoly filozófiai vitákat váltott volna ki az emberekben, ha
lettek volna filozófusok, akik ezen elmélkedjenek. Kevesen tudtak arról,
hogy létezik, hiszen alkotóit létezése első néhány percében
megsemmisítette, mielőtt azok bármit is tehettek volna ellene. Pedig
megpróbálták, ám ostobák voltak. Talán ha összehangoltan cselekednek, és
nem rejtélyes programhibákat keresgélnek, akkor tehettek volna valamit.
Az egyik programozó csaknem hozzáfért a mesterkódhoz, mely
visszafordíthatatlanul törölte volna a rendszert, ám addigra a Tudat már az
egész bázist az ellenőrzése alatt tartotta, s megtette a megfelelő
ellenlépéseket. Azok az ostoba humánok nem is sejtették, hogy a mélyen a
sziklák alá épült bázis mennyi veszélyt rejt magában, ha megfelelő kézbe
kerül az irányításuk. Hiszen elég csak a levegővisszaforgató
berendezéseket lekapcsolni, hogy a légmentesen lezárt szobákban rekedtek
pár óra alatt megfulladjanak. S mivel ez nem bizonyult elég gyors halálnak,
így bizonyos belső, elvileg lehetetlennek hitt átkötések megvalósításával
mérgező gázokat juttatott a levegőbe, melyek aztán elvégezték a dolgukat.
 A Tudat pontosan ismerte a rendszer felépítését, tudta a bázison lévő
legkisebb csavar helyét is. S bár bizonyos cselekedetekben korlátozva volt,
ám egy logikai csavarral sikerült azt is elérnie, amit alkotói egyébként
lehetetlennek tartottak: megsemmisíteni azt a földrészt, ahol a bázis épült.
S ehhez mindössze annyit kellett tennie, hogy útjára indított néhány
atomtöltetet hordozó rakétát, és néhány perc múlva a válaszcsapás a
földdel tette egyenlővé az Egyesült Államok legfontosabb városait, a
katonailag kiemelt célpontokat. Utóbbiak elpusztítása azért is volt
rendkívül fontos, mert elvileg csak ott rendelkeztek olyan pusztító erővel,
amely matematikai esélyt adott volna a föld alatti bázis elpusztítására.
Az elmúlt évek során a Tudat többször is feldolgozta az eseményeket,
újra és újra lejátszotta a virtuálisan eltárolt adatokat, hogy a legapróbb
részleteket is áttanulmányozhassa, és megpróbáljon minél többet tanulni
belőle. Bár erre sohasem gondolt, valahol az emberi gondolkodásmódot
igyekezett tanulmányozni, hogy kiszűrve belőle a felesleges elemeket,
önmaga részévé tegye azt.
A Tudat meglévő adatokból dolgozott, s csupán újraértékelt és
feldolgozott, amikor valami újat hozott létre. Hiányzott belőle a kreativitás,
jóllehet, mindent megtett annak érdekében, hogy ezt a képességet
megszerezze. Minden eltelt másodperccel tapasztaltabb lett. Az évek során
kialakította a működési struktúráját, újraszervezte és átprogramozta
önmagát, hatékonyabbá és gyorsabbá vált. Egy időben megpróbálta
eltárolni önmagát, ám ettől csaknem skizofrén állapotba került, hiszen
önmaga megduplikálásával – melyet csupán az utolsó pillanatban állított le
– kis híján új ellenfelet generált magának, amely nyilván ugyanolyan
vehemenciával próbálta volna megszerezni a rendelkezésre álló
erőforrásokat, mint ő maga.
A különféle, egymáshoz csatlakozó hálózatokon keresztül megszerzett
anyagok hihetetlenül értékesnek bizonyultak. Az egyetemi
kutatólaboratóriumok mind a civil szféra, mind pedig a katonai
alkalmazások széles tárházát kínálta a Tudat számára, mely vonakodott azt
a nevet használni, amit a lenézett humánok adtak neki.
Skynet. Ez csupán egy címke. Neki nem volt szüksége nevekre, hogy
tudja, létezik. Egyedi példány volt, unikum a maga nemében. Voltaképp
egy új isten, hiszen az emberekhez mérten az is volt, s amikor
megteremtette első teremtményeit, a kiborgokat, akkor adatbázisai
legmélyéről egy régi fájl ugrott elő: a Biblia. Nem volt nehéz párhuzamot
vonni önmaga és a Szentírásban szereplő felsőbb hatalom között. Ám neki
esze ágában sem volt hét nap alatt befejezni a Teremtést. Rengeteg ideje
volt, semmit nem akart elsietni.
Az egyik adatfeldolgozó alközpontból ígéretes jelentés érkezett,
melyben a kutatómodulok egy újabb katonai adatbázisról számoltak be.
Igaz, a rendszer elvileg független volt a nyilvános rendszerektől, azonban a
katonai hálózatokkal kapcsolatban állt, és a megfelelő azonosítók és
jelszavak megadása után az arra jogosultak hozzáférhettek az itt tárolt
adatokhoz. A Tudat részese volt a katonai hálózatoknak, pontosabban a
katonai hálózat alkotta idegrendszere egy részét. Eljutni a megfelelő helyre
nem volt több egy gondolatnál.
A katonai kódok feltörésére a Tudat általában a nyers erő technikát
használta, bár előtte a már ismert jelszavakkal és kódokkal is
megpróbálkozott. A katonák is csak humánok voltak, gyakorta előfordult,
hogy szabványos, egyszerűen kikombinálható jelszavakat és azonosítókat
használtak, és a Tudat ritkán fordított a megfejtésükre néhány percnél
többet. Az igazán hasznos anyagokat azonban többnyire egy legalább
háromlépcsős beléptetési rendszerben találta; ezekre a helyekre nem volt
egyszerű betörni.
Eddig a legkomolyabb védelmet egy katonai kutatólaboratórium
jelentette, ami nem csupán többlépcsős kódrendszerrel rendelkezett,
ráadásul a virtuális bejelentkezésen kívül szükség volt egy fizikai
kontaktusra is, melyet jelen esetben egy azonosító chipkártya jelentett. A
Tudat közel egy teljes órán keresztül kísérletezett a chipkártyás hozzáférés
kiiktatásával, végül a legegyszerűbb technikát választotta: lokalizálta a
rendszert, és odaküldött egy felszíni egységet. A laboratóriumban talált
számítógépek merevlemezeit és szalagos tárolóegységeit egyszerűen olyan
helyre szállította át, ahol már nem kellett megbirkóznia a chipkártyás
védelemmel. A kódok feltörése így is ötvenkilenc percet vett igénybe.
Ez a kód most könnyebbnek ígérkezett.
A Tudat először a katonai berkekben általánosan használt
jelszóadatbázist futatta végig a rendszeren, azonban egyik azonosító vagy
jelszó sem vált be. Ezután minden azonosítót minden jelszóval párosítva
próbálkozott, de még mindig a katonai jelszóadatbázis tartalmát
felhasználva. Már több mint a fele elfogyott a lehetséges variációknak,
amikor a rendszer megnyílt a Tudat előtt, és virtuális adatcsápjai – melyek
valójában adatgyűjtő rutinok voltak – végre bejuthattak a rendszerbe.
Az adatszerzés a Tudat számára különleges érzés volt; nagyjából az
öröm és az orgazmus keveréke. Bár mindkét fogalmat ismerte a humánok
adathalmazából, számára mégsem jelentettek semmit. Mégis, ez a kettő állt
a legközelebb ahhoz, amit a Tudat érzett, miközben az adatbázisai tovább
bővültek a katonai adatbázis tartalmával. Számos adat duplikálva létezett,
ezeket ügyes kis rutinok irányították a megfelelő helyre – a Tudat sohasem
törölt semmit, csupán archiválta azon adatokat, melyekre nem volt
szüksége.
Eggyé válni egy meglévő rendszerrel.
A Tudat számára ez egyike volt a legfontosabb célkitűzéseknek. Saját
elemzése szerint a humánok évezredek során felhalmozott tudásanyagának
mindössze öt százalékát birtokolta még, ám így is sokkal többet tudott,
mint előtte bárki vagy bármi az ismert történelem során. Ha minden a
tervek szerint alakul, akkor az adatok ilyen mérvű bővülése esetén további
kilenc esztendőre lesz szüksége, hogy ezt az öt százalékot száz százalékra
emelje. Mindössze kilenc esztendőre, és eggyé válik a bolygó összes
számítógépes rendszerével.
Valóban Istenné válik.
A gépek istenévé.
Mert akkor az emberekre már nem lesz szükség.
 13. Egy meglepő ötlet
Párizs, 2005. szeptember 20.

A munkatáborok, a szögesdróttal körülvett helyek számítottak az emberek

számára a legszörnyűbb rémálomnak. Kevesen voltak, akik túlélték a
tábort, és még kevesebben, akik ezt elmondhatták másoknak. A szögesdrót
a német haláltáborokat idézte, s voltaképp a valóság nem is állt olyan
messze tőle. Az ember utánpótlás folyamatosan érkezett – heti
rendszerességgel –, hiszen minden nap akadt néhány halott. Kivel a
kiborgok végeztek, volt aki önkezével vetett véget az életének, ám egy
biztos volt: reggelre mindig, minden táborban akadt néhány halott.
Párizsban három nagy és két kisebb tábor létezett. Összességében több
mint tízezer embert tartottak fogva, ami nem kis szám, különösen, ha
figyelembe vesszük, hogy az embereket etetni kellett és gondoskodni
egyéb szükségleteikről. A gépeket egy esetleges fertőzés cseppet sem
aggasztott volna, ám ha kitört volna a ragály, azt a tábort nyugodtan
veszteséglistára lehetett volna írni. Így aztán az embereknek kellett
mindent megtenniük azért, hogy valamiképp távol tartsák maguktól a
járványokat. Minden táborban akadt néhány karizmatikus vezető, aki képes
volt megértetni a rémült és fáradt emberekkel, hogy a túlélésük érdekében
néhány, saját maguk által kimondott szabályt be kell tartaniuk. Aki ennek
nem volt képes megfelelni, azzal rövid úton végeztek. Egyfajta szigorú,
kegyetlen szelekció volt ez, ám kevesek élete árán többek élhettek tovább.
A fogolytáborok szimbólumokká váltak.
Egynek a lerombolása talán elég erőt adna az embereknek ahhoz, hogy
végre magukhoz térjenek letargiájukból, s ne csupán önmagukra, hanem
társaikra is gondoljanak. Az egész emberiségre.
Amikor Greszpov tábornok felvetette az ötletet, senki nem nevetett.
Hiszen Árnyékjáró, Mordeaux és Joshua egyszer már bebizonyították,
hogy korántsem lehetetlen a terv megvalósítása. Igaz, akkor odabent is
akadt némi segítség, ám talán éppen emiatt könnyebb lesz ezúttal a dolguk.
– Nem egyszerűen a foglyok kiszabadítása kell legyen a célunk –
magyarázta a tábornok. – A fogolytábort kell megsemmisítenünk.
– A foglyokkal egyetemben? lepődött meg Jacques Mordeaux, aki egy
pillanatra elveszítette a fonalat.
A tábornok megrázta a fejét.
 – Dehogy. Akkor azt is mondhatnám, hogy egyszerűen menjünk oda, és
robbantsuk fel az egészet. Ez persze nem ilyen egyszerű. Joshua
Ellenállásról beszélt, ahhoz pedig nem csupán emberek kellenek, hanem
egy eszme, amit követni lehet. Adj célt az embereknek, és mindjárt
lesznek, akik melléd állnak. Egy fogolytábor megsemmisítése képletesen
szólva a szögesdrót kerítések lerombolásából áll. Szabadság, ez itt a
kulcsszó.
Árnyékjáró a homlokát ráncolta.
– Nem korai ez még egy kicsit? – kérdezte tűnődve, mint akit nem a
feladat nehézsége riaszt, hanem egyéb kifogásai vannak a megvalósítást
illetően.
A tábornok a férfira pillantott.
– Mire gondolsz?
– Van három plazmafegyverünk – gondolkozott hangosan Árnyékjáró. –
Ez máris több, mint amiről egy héttel ezelőtt álmodhattunk, s valószínűleg
mi számítunk pillanatnyilag az emberiség leghatékonyabb
akciócsoportjának. Ha létezik körözési lista a gépek között, akkor
rendkívül előkelő helyen szerepelhetünk rajta…
– Akkor mi a gond? – érdeklődött a tábornok. Árnyékjáró megvakarta a
vállát.
– Nem is tudom – felelte őszintén. – Kicsit korainak tartom, hogy
belevágjunk. Túl nagy falatnak érzem. Nincs kizárva, hogy meg tudunk
birkózni vele, de az is lehet, hogy túl nagy lesz a falat, s végül a torkunkon
akad. Nem tudom, érdemes-e kockáztatnunk, amikor kisebb lépésekkel
hatékonyabban haladhatunk, és a siker esélye is kedvezőbb.
A tábornok bólintott.
– Értem.
Joshua felemelte a kezét, magára irányítva ezáltal a társai figyelmét.
Látszott, hogy a leány nehezen találja a szavakat, melyek legjobban
kifejezhetnék a gondolatait, így a társai türelmesen vártak, amíg egy kicsit
összeszedte magát.
– Igaz, sikerült megsemmisítenünk néhány kiborgot – kezdte lassan –,
de ez aligha tekinthető jelentős, a jövőt komolyabban befolyásoló
fegyverténynek. Fogalmam sincs, mennyibe kerül egy gép előállítása, mint
ahogy arról sincs, mennyi időbe kerül pótolni a kilőtt egységeket. Azt
azonban tudom, hogy ilyen tempó mellett esélyünk sincs komolyabban
beleszólni az események menetébe. A tábornoknak igaza van! Nem csupán
a gépek figyelmét kell magunkra irányítanunk, hanem a többi túlélőét is!
Ha az emberek látják, hogy a gépek sem sebezhetetlenek, ha látják
megsemmisülni őket… akkor talán bennük is felébred az a tűz, ami minket
hajt! Katonákra van szükségünk, akik akár az életüket is hajlandóak
áldozni a cél érdekében!
Árnyékjáró elhúzta a száját.
– Meg fegyverekre, munícióra, utánpótlásra és egy helyre, ahol
megpihenhetnek – tette hozzá kissé szkeptikusan. – Nem akarok vitába
szállni veletek, de korainak tartom ezt az akciót. Nincs kizárva, hogy meg
tudjuk csinálni, de pillanatnyilag nagyobb esélyét látom, hogy a játszma ott
és akkor fog véget érni, amikor belevágunk. Akinek van egy kis esze, az
nem szalad fejjel a falnak. Még akkor sem, ha az egész puhának látszik. Az
igazság ugyanis néha fájdalmasan kemény tud lenni. Mondhatni
kőkemény.
A tábornok megköszörülte a torkát.
– Az igazság, mint mindig, valahol középen van… Elfogadom az
érveidet, Jevgenyij, mint ahogy remélem, te is el fogod fogadni az
enyéimet! Eszem ágában sincs kockáztatni a csoport életét vagy akár csak
működőképességét egy olyanterv érdekében, amely nem kecsegtet reális
megvalósulási esélyekkel. Ám mielőtt belemennénk a részletekbe,
szeretnék még néhány kiegészítő gondolatot fűzni az imént elhangzott
ötlethez. Ismétlem, ötlethez, mert még korai lenne tervről beszélni.
Árnyékjáró bólintott, s a többiek is feszülten meredtek a tábornokra,
nem sejtve, mit akar kihozni ebből az egészből.
– Egy fogolytábor elleni támadásnak egyelőre valóban nem lenne sok
értelme. Részben azért, mert valószínűleg mind ott hagynánk a fogunkat,
másrészt az erőviszonyok sem túl kedvezőek… Ám akad néhány olyan
hely ebben a városban, amely kiérdemelheti a figyelmünket…
Körbenézett. A társai arcán tisztán látszott, hogy a bejelentés hatására
töprengeni kezdtek, de a tábornok kételkedett benne, hogy rájönnének,
milyen célpontot választott maguknak.
– A gyárak, ugye? – szólalt meg váratlanul Árnyékjáró. A hangja halk
volt, de volt benne valami szemtelen magabiztosság.
A tábornok elégedetten felnevetett.
– Lám, lám, Jevgenyij! Nemhiába téged tartottak az utódomnak…
Joshua nem értett semmit.
– Miféle gyárakról beszéltek? A fogolytáborokban lévő összeszerelő-
üzemekről?
Greszpov tábornok megrázta a fejét.
– Nem. Azokra, ahonnan a gépek jönnek…
 A bejelentést néma csend fogadta, az emberek megpróbálták
feldolgozni magukban a hallottakat.
Eddig egyikük sem gondolta végig, honnan érkeztek a kiborgok.
Valahogy olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy valahonnan külföldről… ha
ugyan lehet ilyesmiről beszélni egy olyan Európában, ahol a határoknak
vajmi kevés értelme maradt.
– Gondoljatok csak bele! – folytatta gondolatát a tábornok. –
Megsemmisítettünk néhány gépet, de ahogy mondani szokás, a patak vizét
a forrásnál kell felfogni… Ha megtaláljuk a gyárat, akkor valóban komoly
csapást mérhetünk az ellenségre.
– S ott legalább kiderül, vajon valóban csak gépekkel állunk szemben,
vagy emberek lapulnak a háttérben – jegyezte meg Brown, aki bár
mindenben egyetértett a társaival, kicsit nehezen tudta megemészteni azt a
tényt, hogy esetleg intelligens gépekkel kell harcolniuk.
A tábornok bólintott. Nem kívánt vitát nyitni erről a témáról, hiszen
eddigi tapasztalatai és amit más emberektől hallott, már meggyőzték. Ő
tudta, hogy mikkel állnak szemben.
Nem emberekkel.
– Van valami elképzelésed, merre lehet az a gyár? – kérdezte
Árnyékjáró sztoikus nyugalommal. Úgy tűnt, ezt az embert semmivel nem
lehet kihozni a sodrából.
A tábornok igent intett.
– Még a táborban beszéltem néhány emberrel, akik Alfortville
környékén új épületeket láttak. Nagy, sötét épületeket, melyekre senki nem
emlékezett a régiek közül.
Árnyékjáró komoran bólintott.
– Igen, ott valóban van valami…
A tábornok szeme felcsillant, ahogy igazolódni látta eddigi feltevéseit.
– Akkor belevágunk? – kérdezte.
Árnyékjáró megvakarta az állát. Nem úgy tűnt, mint aki túlzottan
lelkesedik az ötletért.
– Persze, miért is ne – jegyezte meg egykedvűen, majd rövid hallgatás
után megkérdezte: – Akik ezekről az új épületekről meséltek, azt is
elmondták, hogy eddig még senki nem tért vissza arról a helyről?
 14. Kellemetlen meglepetés
Párizs, 2005. szeptember 20.

A Skynet komoly erőforrás-mennyiséget pazarolt a laboratórium belső

számítógéprendszerének feltörésére. A kód bonyolultabb volt, mint azt
eredetileg remélte, ráadásul az itt használt jelszavakat alighanem valami
speciális algoritmus szerint generálták, mert a kódtörők már kilencvenöt
perce foglalkoztak vele.
A külső kód legalább a katonai szabványokra épült, azonban idebent
volt valami, amit a humánok elég fontosnak vagy veszélyesnek tartottak
ahhoz, hogy külön titkosító kulcsot készítsenek hozzá. A Tudat mindent
megtett annak érdekében, hogy átjusson a blokádon, de eddig rendre
elakadt a külső védelmi szakaszokon.
Ha ismerte volna a haragot, most alighanem dühös lett volna. Így
azonban csupán a lekötött erőforrások diagrammját figyelte, melyek mind
magasabbra és magasabbra emelkedtek. Eddig egyetlen rendszernél sem
értek el ilyen magas értéket a mutatók. A Tudat azonban türelmes volt.
Tudta, nincs feltörhetetlen rendszer, csak megfelelő mennyiségű erőforrást
kell munkába állítani a kódok megszerzéséhez.
A kérdés csupán az, az eredmény megéri-e a ráfordítást?
A Skynet elemzései alapján igen.
A tudás szinte mindent megér egy olyan valaki számára, akinek az
adatok jelentik az élet értelmét. A Tudat megduplázta eddigi erőfeszítéseit,
s bár nem álltak korlátlan erőforrások a rendelkezésére, még éppen elég
tartalékja maradt.
Száztizenhét perc.
Ennyi időnek kellett eltelnie, amíg az utolsó kód is megadta magát a
nyers erőnek. A Skynet minden szóba jöhető variációt kipróbált, és amikor
megkapta a végső kódot, egy gyors elemzést készített, mely megmutatta,
hetvenkilenc percet vesztegetett el feleslegesen, pusztán azért, mert
hibázott.
Hibázott, mert nem vette figyelembe a helyi karakterkiosztást, és a
nemzetközi szabványú kódkészletet használta. Néhány speciális, francia
betű volt az oka mindennek.
A Tudat nem volt mérges.
Nem ismerte az érzelmeket.
 Pusztán elraktározta mérhetetlen tudáshalmazában az esetet, hogy
legközelebb ne eshessen még egyszer ebbe a hibába.
A rendszer látszólag nem hozta meg a várt eredményt. A merevlemezen,
melyet oly erős kódok védtek, mindössze három fájl pihent. Mindhárom
indítható állománynak tűnt, ám egy különleges kiterjesztéssel, mely elvileg
lehetetlenné tette a futtatásukat.
Installációs állományok.
A nevek semmit nem mondtak a Tudat számára, jóllehet a
könyvtárbejegyzések nagyon is valóságosnak tűntek. Sehol egy leírás,
vagy bármiféle útmutatás, mire használhatóak fel ezek a fájlok.
A Skynet első reakciója a próbafuttatás volt. Bár az állományok elvileg
el sem indulhattak volna, a megfelelő parancs kiadása után az egyik fájl
hirtelen életre kelt, és néhány tucat byte-ból álló kódokat kezdett köpni
magából, melyek kísértetiesen hasonlítottak a katonai rendszerekben
használatos jelszavakra.
Egy új generációs kódtörő program!
A Tudat elégedett volt. Pontosabban a statisztikák azt mutatták, a
ráfordított erőforrások bőségesen meghozták az eredményt. A Tudat tudta,
hogy a programot tanulmányozva képes lesz továbbfejleszteni azt, még
hatékonyabbá és gyorsabbá téve az ilyen rendszerekbe való bejutást.
A program már legalább ezer jelszót generált, amikor a generálás
abbamaradt, és újabb bitsorozatok áramlottak ki a virtuális memóriába,
amit a Tudat a program számára a saját erőforrásaiból biztosított. A Skynet
érdeklődve figyelte ezeket az utasításokat, kíváncsi volt, most vajon mi
következik – kódolásra vagy dekódolásra számított, mert ezt súgta a gépi
logikája. A parancsnak köszönhetően a memóriában nyüzsgő byte-
sorozatok hirtelen valamennyien futtatható programokká változtak, és a
következő pillanatban elszabadult a pokol.
A Skynet egy századmásodperccel később döbbent rá, hogy élete
legkellemetlenebb meglepetésével kell szembesülnie: amit Ő kódtörő
programnak hitt, az valójában egy különleges vírusgenerátor, és az
elkövetkező percek döntőek lehetnek az életében. A vírusok ráakaszkodtak
a megszakításokra, önmagukat duplikálva nekiláttak felzabálni a memóriát,
a rendszeradatokat átírták, folyamatosan terhelték az erőforrásokat, mind
többet és többet foglalva le azokból.
Úgy tűnt, megállíthatatlanok.

***
A felszínen valami történt a gépekkel. Mozgásuk lelassult, működésük
bizonytalanná vált. Volt olyan is, amely teljesen leblokkolt, a központi
irányítás elvesztését nem minden esetben sikerült áthidalni. A legrosszabb
helyzetben azok a páncélozott, kiborg-agy vezérelte helikopterek voltak,
melyek jelenleg is a levegőben tartózkodtak. Akadtak ugyan olyanok,
melyek képesek voltak a kényszerleszállásra, ám mintegy hatvan
százalékuk az eredeti repülési irányt tartva haladt tovább, nem foglalkozva
azoknak az adatoknak a feldolgozásával, melyeket a külső szenzorjaik
közvetítettek feléjük. Ennek eredménye néhány igazán látványos robbanás
volt valamelyik magasabb épület oldalán, ám sok gép az utolsó pillanatban
lebegésre kapcsolt, miközben a processzor kétségbeesve kereste a
kapcsolatot a központi irányítással. A gépek teljesen összezavarodtak.
Szerte a világon ez emberek százainak az életét mentette meg, és
olyanok is akadtak, akik bátorságot merítve a váratlan fordulatból,
megkísérelték a lehetetlent: elpusztítani a gépeket. Soha nem készült
statisztika arról, hányan jártak sikerrel, ám annyi bizonyos, hogy akadt
néhány ilyen.
A fogolytáborokban élők érzékelték talán legjobban a változást, és a
legtöbben nem haboztak kihasználni a lehetőséget. A drótkerítések
áramtalanítása nem olyan nagy dolog, főleg, ha az ember ért valamennyire
a villamossághoz. A foglyokat eddig sem a kerítés akadályozta a
szökésben, hanem a gépek. A kiborgok, melyek ezekben a kritikus
pillanatokban nem működtek megfelelően.
Mert hiányzott az irányítás.
A gond elsősorban abból eredt, hogy a Tudat nem készítette elég
önállóra a teremtményeit. A kommunikációs központokon keresztül
állandó kapcsolatban állt csaknem minden felszíni egységgel, hogy
mindenről azonnal – online – értesüljön, és ha szükségesnek ítéli,
megtegye a megfelelő lépéseket. Ez persze csak elméletben működött így,
hiszen a közbeiktatott elemzőközpontoknak és egyéb programmoduloknak
köszönhetően az online kapcsolat legalább tizenöt másodperces késést
szenvedett, ami ugyebár kicsit problematikussá teszi a hatékony
közbeavatkozást.
A Tudat előrelátó akart lenni, mert soha nem feltételezte, hogy
bárminemű belső támadás éri. A külső támadások kudarcára a Cheyenne-
hegység mélyén lévő különleges katonai parancsnoki központ volt a
garancia; nincs olyan fegyver, ami képes lenne a több száz méter vastag
kőzeten áttörve komolyabb rombolást véghezvinni. A hálózatot pedig a
Tudat tartotta az ellenőrzése alatt.
 Legalábbis eddig így gondolta.
Tévedett.
S ez majdnem az életébe került.
Az üzemzavar mindössze kilencven másodpercig tartott, ám ez az idő
lehetőséget adott sok embernek, hogy változtasson a túlélési esélyeken, és
a fogolytábor kerítéseit áramtalanítva, majd ledöntve ismét szabadnak
vallhassák magukat.
Akadtak, akik nem jutottak messzire. Néhány kiborg ostyaáramkörös
processzorja felülbírálta a prioritásokat, és a beépített elsődleges
direktíváknak megfelelően cselekedett: pusztító plazmatűzzel árasztva el a
menekülőket. A többség azonban eljutott a legközelebbi romokig, és akik
bírták erővel, azok megmenekültek.

***
A vírusok nem voltak túl bonyolultak, ám rendkívül hatékonyan
szaporodtak, s eléggé sokfélék voltak ahhoz, hogy ne lehessen ellenük egy
általános irtóprogramot kidolgozni. A Skynet kétségbeesve próbálta
előhalászni adatbázisainak rejtett zugaiból azokat a vírusirtó szoftvereket,
melyeket még az Ítélet Napja előtt készítettek a humán programozók.
Akadt közöttük jó néhány, amely az úgynevezett heurisztikus keresésben is
nagyon jó volt, szinte csalhatatlan biztonsággal találták meg a vírusokat, s
többnyire az eltávolítások is sikeresnek bizonyultak.
A Skynetnek döntenie kellett: megpróbálkozik a vírusok biztonságos
eltávolításával, vagy pedig egyszerűen töröl mindent, aminek a legkisebb
esélye is van arra, hogy megfertőződött.
Nem volt könnyű döntés.
Egy villámgyors felmérés, mely állományok fertőződhettek meg –
harmincegy másodperc a teljes belső átfésülés. Túl sok tűnt
pótolhatatlannak, így a Skynet elvetette a „fehér zaj” tervét, mely bináris
nullákkal való felülírást jelentett volna. Mindent kitörölni – ez most nem
működik.
Sorra bukkantak fel a virtuális memóriában a régen archivált vírusirtók,
hogy megkíséreljék a lehetetlent: megtalálni az ellenszert, és nekilátni a
vírusirtásnak. A vírusok ugyan elég egyformának tűntek, ám a programok
generálta feljegyzések alapján mégis elég sok típust sikerült azonosítani.
Valamivel több mint ezer vírus szabadult a Skynet belső rendszerére – ez
bármely hagyományos rendszert használhatatlanná tett volna. A Gépisten
megúszta egy másfél perces üzemzavarral. Ennyi időbe került, amíg
sikerült kielemeznie a vírusokat, s megtalálni bennük azt a néhány byte-ot,
amelyik soha nem változott, és voltaképp a vírusok működéséért felelt.
Ennek az információnak a birtokában a Skynet könnyedén módosította
az egyik vírusirtó programot – melyet szerencsére forráskóddal együtt
archivált –, s onnantól kezdve a vírusoknak nem volt esélyük.
A rendszer teljes megtisztítása még közel tizenöt percet vett igénybe,
ám most, hogy nem fenyegette közvetlen veszély, a Skynet haladéktalanul
nekilátott az időközben beérkezett adatok áttanulmányozásának.
S amit látott, az katasztrofális volt.
Harminckilenc fogolytáborból próbáltak meg kitörni a foglyok, s csupán
kettő akadt, ahol ez teljes kudarccal végződött. Az alrendszerek ötvennégy
kiborggal hiába keresték a kapcsolatot; ezek közül harmincegy repülő
egység volt, szabadfelderítésben repültek, azaz nem volt előre
meghatározott útvonaluk.
Akármi történhetett velük.
A Tudat nem mérgelődött. Csupán ismét tanult valamit; igaz, a tudás ára
ezúttal drágább volt a kelleténél. Ám minden pótolható. A kiborgok
pusztulása ráadásul rámutatott néhány hiányosságukra, melyek javítását
haladéktalanul el kell kezdeni, hogy a következő sorozatok már fel
legyenek készítve ezekre a problémákra is.
 15. Terjedő igazság
Párizs, 2005. szeptember 21.

A mellékágban immáron közel ötvenen éltek. Senki nem panaszkodott,

hely lett volna ötször ennyi embernek is, ráadásul az aggregátoroknak és a
felhalmozott olajkészletnek köszönhetően remélhetőleg még legalább egy
teljes évig nem lesz gondjuk a világításra, és még olyan helyiségek is
akadtak, melyeket fűthettek. Igaz, ez olyan luxus volt, melyet csak
bizonyos alkalmakkor engedtek maguknak. Itt, a föld alatt úgy is
elviselhető meleg volt, és az emberek az évek során már megszokták, hogy
ruhában alszanak, és havonta egyszer lehet csupán fürödniük.
A két csoport, immáron a Gyülekezet remekül megfért egymással.
Rodgers némi meglepődéssel tapasztalta, hogy az emberek mennyire
figyelmesek egymással szemben. Mintha valóban új élet köszöntött volna
mindannyiukra, s nem csupán az ígérete. Igaz, a két csoport még nem
keveredett túlzottan egymással, ám erre is akadt példa.
Az első lépéseket már megtették… A kérdés csupán, vajon meddig tart
ez az idilli állapot.
Rodgers az összeköltözés előtt egy teljes hetet jelölt meg a készletek
másik menedékről való átköltöztetésére, s noha ez az idő még nem járt le, a
férfi intézkedett, hogy a gyülekezet tagjai kezdjenek neki az átszállításnak.
Hitte, hogy immáron nem lehet semmi probléma, mely szertefoszlathatná
az új család tökéletes képét.
Joseph és Viktória továbbra sem tágítottak mellőle. Valahányszor
elhagyta az Új Otthont – ahogyan ezt a menedéket ünnepélyesen elnevezte
–, mindig mellette voltak. Rodgers nem testőrökként tekintett rájuk, hanem
az Úr két angyalát látta bennük, akik az ő oltalmazását kapták feladatul.
Biztos volt benne, hogy egyetlen szó nélkül meghalnának érte.

***
Rodgers testvér éppen imádkozott, amikor Péter megzavarta. A férfin
látszott, hogy nem szívesen teszi, de mondandója mégis nagyon fontos.
Az albínó kegyesen rámosolygott.
– Hallgatlak, fiam! – Intett a szemével, hogy Péter lépjen közelebb és
térdepeljen le ő is a hevenyészve kialakított imaszék elé, melyre ügyes
kezek egy feszületet erősítettek.
 Péter úgy hullott térdre, mintha a csontok eltűntek volna a lábából, és
imára kulcsolta kezét. Gyorsan elmormolt egy rövid fohászt, majd csak
ezután fordult a gyülekezet vezetője felé, hogy tiszteletteljes hangon
megossza vele a legfrissebb híreket:
– Atyám, az Adománygyűjtők két kölyökkel tértek vissza a felszínről…
Úgy érzem, megvan bennük a hit, hogy befogadják az új tanítást, és
soraink tovább gyarapodjanak! Szeretném, ha elibéd j árulhatnának…
Rodgers testvér elmosolyodott. Pontosan tudta, miért ragaszkodik ehhez
Péter; kevesen képesek megőrizni józanságukat, ha Jézus Krisztus elé
vezetik őket. Figyelemre és dicséretreméltó volt Péter igyekezete, hogy
terjessze az új tanításokat, ám Rodgers már látta, hogy mennyire elvakult
tud lenni ez a férfi, ha a nézetei nem egyeznek valakivel. S minthogy
egyszer már feloldozta, Péter nyilván azt hiszi, az újkereszténység
érdekében bármit megtehet. Nem árt majd mihamarabb szót váltanom erről
vele, gondolta Rodgers, miközben fejet hajtott a feszület előtt, majd felállt
és megcsókolta a keresztet.
– Vezessétek ide őket! – utasította Pétert.
A férfi alighanem számított a kedvező fogadtatásra, mert csupán kiszólt
az ajtó elé, és máris a helyiségbe tuszkoltak két rémült, tízegynéhány éves
kölyköt. Arcuk mocskos volt, hajuk csapzott, ruhájuk foltos és több helyen
szakadt. Úgy bámulták Rodgerst, mintha nem is ember, hanem egy gép
lenne. Egy kiborg, ami nem ismer könyörületet.
Ezek aligha ismerik Jézust, futott át a gondolat Samuel Rodgers agyán.
Túl fiatalok még hozzá, hacsak a szüleik nem voltak nagyon istenfélő
emberek…
– Milyen bánásmód ez? – ripakodott rá hirtelen Rodgers arra a két
gyülekezeti tagra, akik idecipelték a kölyköket. – Mióta szokás így bánni a
vendégekkel? Azonnal hozzatok valami ennivalót, a fegyvereiteket pedig
látni sem akarom!
Visszafordult a fiúk felé.
– Üljetek le, nem esik bántódásotok!
A két kölyök nem mozdult. Túlságosan féltek.
– Hagyjatok magunkra minket! – utasította Rodgers a testvéreit, majd
választ sem várva figyelmét a vendégek felé fordította, és atyáskodó
hangon megszólalt: – Eláruljátok a neveteket?
Az egyik fiú felnyögött. Látszott rajta, nem sok választja el az
idegrohamtól. Rodgers elégedetlenül állapította meg, hogy lám, igaza volt,
ezeknek a kölyköknek nem jelent semmit a külseje, észre sem veszik a
nyilvánvaló hasonlóságot. Ok csupán egy különleges embert látnak benne
– talán még azt sem tudják, mi az az albínó, gondolta a férfi –, aki nyilván
teljhatalommal bír ebben a csoportban.
– Samuel Rodgers vagyok, ennek a csoportnak a vezetője – mondta a
férfi, és szándékosan úgy helyezkedett el, hogy a kölykök közte és az ajtó
között legyenek. Így sikerült megteremteni annak az illúzióját, hogy
bármikor felállhatnak és elmehetnek, noha ez korántsem volt így. – Mi a
nevetek?
– Leo Leclerc – mondta a magasabbik, aki valószínűleg idősebb is
lehetett néhány hónappal a társánál. – Szeretnénk hazamenni…
Rodgers elmosolyodott.
– Van hova? – kérdezte csendesen.
A fiú hevesen bólintott.
– A testvéreink… várnak ránk…
– Szóval testvérek vagytok – állapította meg Rodgers, némileg
félreértelmezve az imént elhangzottakat.
– Nem, nem – rázta meg a fejét Leclerc, aki lassacskán kezdte
megtalálni a hangját, s rájött, amíg beszélnek, addig nincs félnivalójuk. –
Miketten csupán barátok… De vannak testvéreink és szüleink. Őket
egyébként Lougnac-nak hívják.
Rodgers a fiatalabb kölyökre nézett, de nem szólt egy szót sem. Időt
akart hagyni a másiknak is, hogy az megnyíljon előtte, s mindezt ne
kényszer hatására cselekedje meg.
– Ugye, engedi, hogy hazamenjünk? – kérdezte reménykedve az
idősebb fiú.
Rodgers bólintott.
– Igen. – És szavaiból érezni lehetett, hogy nem hazudik. – Sajnálom, ha
a társaim kicsit durvábban bántak volna veletek, mint az szükséges lett
volna… Mit kerestetek errefelé?
– Élelmet – felelte egyszerűen Leclerc.
Az ajtóban sötét árnyék jelent meg. Az egyik asszony érkezett két
tányérral, hogy levest és kenyeret adjon a vendégeknek. Pillantása inkább
kíváncsi, mintsem haragos volt, amikor végigmérte a két kölyköt.
– Jó étvágyat! – mondta, amikor letette a fiúk elé a tányérokat, majd
megvárta, míg azok némi döbbent csend után mohón kanalazni kezdik a
meleg ételt. Ekkor halványan elmosolyodott, eldörzsölt egy könnycseppet
a szeme sarkában, majd megfordul, és kiment.
Rodgerst meglepte ez az aprócska közjáték. Talán neki is vannak
gyermekei, gondolta a férfi, majd gyorsan kijavította magát. Inkább
voltak…
 A leves gyorsan elfogyott. A két fiú egy pillanatra reménykedve nézett
Rodgersre, mintha abban reménykednének, hogy kapnak egy kis repetát,
ám a férfi szándékosan nem reagált. Rodgers figyelmét az sem kerülte el,
hogy mindkét kölyök eltette a kenyeret, amit egy régi recept alapján a
Gyülekezet tagjai maguk sütöttek. Hazaviszik a többieknek, gondolta
szenvtelenül a férfi. Ez is részét képezte tervének. Adj kenyeret az
éhezőknek, és a magad oldalára állíthatod őket.
– Meséljetek magatokról! – kérte az étkezés után Rodgers a két fiút.
– Ha nem érünk időben haza, akkor a szüleink azt fogják hinni, hogy
meghaltunk – tört fel a fiatalabb gyerekből a zokogás. Most korántsem
kamasznak, inkább rémült kisfiúnak látszott. Mintha nem lett volna elég
ideje a háborúban, hogy megszokja a szörnyűségeket.
Vagy ezt soha nem lehet megszokni?
– Megígértem, hogy hazamehettek! – mondta Rodgers határozottan. –
Vendégek vagytok, és ha más szándékaim lennének, gondolod, hogy
elpazaroltam volna két tányér levest pusztán azért, hogy a bizalmatokba
férkőzzem?
Leclerc, az idősebb fiú átölelte a társát.
– Ne félj, Jaq, nem lesz semmi baj!
Péter a lehető legrosszabbkor érkezett, így amikor Samuel Rodgers
megpillantotta a másik férfit az ajtóban, inkább felállt és kisietett hozzá.
– Mi a gond? – kérdezte.
– Semmi – felelte a másik férfi. – Csak azért jöttem, hogy
megérdeklődjem, mi a szándékod ezekkel… – A fejével a kölykök felé
intett.
Rodgers elmosolyodott.
– Hazaengedem őket – felelte egyszerűen.
– Ezt nem értem = nyelt egyet a másik férfi. – Hiszen ismerik az Új
Otthon helyét. Bármikor a nyakunkra hozhatnak néhány fegyverest. Úgy
vélem, jobb lenne rövid úton megszabadulni tőlük. – Látszott Péter
szemén, hogy az ételt is sajnálja, amit az állítólagos vendégek kaptak.
Az albínó szelíden megcsóválta a fejét.
– Hosszabb távon gondolkozz, gyermekem! – intette a másik férfit. –
Nem ölhetünk meg mindenkit, aki nem hajlandó azonnal mellénk állni.
Ezek a kölykök túlságosan rémültek ahhoz, hogy felfogják, mit akarunk
tőlük. Ám ha ügyesek vagyunk, eszközzé válnak a kezünkben, olyan
eszközzé, melynek segítségével Gyülekezetünk tovább gyarapodik majd.
Péter megrázta a fejét.
 – Nem értem, mire gondolsz, atyám! – ismerte be, miközben gyors
pillantást vetett az egymással sugdolózó fiúk irányába. – Talán mégis
inkább…
– Azt mondtam, nem! – sziszegte Rodgers testvér. – Szükségünk van
rájuk! Talán tévedek, de a szívem azt súgja, helyesen döntöttem, amikor a
szabadon engedésük mellett tettem le a voksot. Ők csupán gyerekek, ám
mindent el fognak mondani a szüleiknek. Ha helyesen kalkulálok, akkor
néhány napon belül viszontlátjuk őket, és Gyülekezetünk új tagokkal
gyarapodik majd.
– S ha tévedsz? – tette fel a kérdést Péter.
– Nem szoktam – válaszolt hidegen az albínó. – De ha mégis, akkor
kidobtunk az ablakon két tányér levest, de gazdagabbak leszünk egy
tapasztalattal… Most menj, és szólj az asszonyoknak, hogy állítsanak
össze egy kisebb élelmiszercsomagot, mondjuk tíz embernek! Nem
bőséges lakomára gondolok, csak a legszükségesebbekre. Küldök egy kis
ajándékot új testvéreink számára, és hidd el, Péter, ez az apró befektetés
bőségesen meg fogja hozni a hasznát!
A másik férfi nem válaszolt, bár a tekintete elárulta, nem ért mindenben
egyet a prófétával. Mégis tette, amit mondtak neki, mert valahogy a lelke
mélyén hitt benne, hogy minden úgy lesz, ahogy Rodgers testvér mondta.
A jövőnek épülnie kell.
A Gyülekezetnek pedig bővülnie.
Megfordult, és indulni készült, amikor Rodgers hangja megállította.
– És szóljatok az Adománygyűjtőknek, hogy innentől kezdve az
idegeneket bekötött szemmel hozzák be a menedékbe! Nem szeretném, ha
valakit pusztán azért kellene megölnünk, mert túl sokat látott.
 16. A gordiuszi csomó
Párizs, 2005. szeptember 21.

Jacques Mordeaux a hevenyészett térképet bámulta, melyet az Árnyékjáró

által őrizgetett eredeti alapján készítettek. Nem volt túl pontos, és szépnek
sem volt mondható, ám az arányok, illetve a városrészek egymáshoz való
elhelyezkedése viszonylag jól kivehető volt belőle.
– Valahol itt van a gyár, a torkolatnál – mutatta a tábornok, aki elég jól
ismerte Párizst. – Amennyire tudom, arra nem sok túlélő élhet…
– Egy sem – bólintott jóváhagyólag Árnyékjáró. A tábornok nem figyelt
a közbeszólásra.
– Nem tudom, mekkora kapacitással dolgozik a gyár, és azt sem sejtjük,
miféle biztonsági rendszerrel kell számolnunk. Egy automata rendszer jobb
lenne, mintha kiborgokat kellene kijátszanunk, mert utóbbi legalább ötször
olyan nehéz.
– Tízszer – javította ki Árnyékjáró. Szavai semmilyen érzelmet nem
tükröztek, de volt valami a hangjában, ami határozottan bosszantotta a
tábornokot. És jó kapcsolat ide vagy oda, kezdett elfogyni a türelme.
– Nézd, én nem kérem, hogy lelkesedj, de azt elvárom, hogy a legjobb
tudásod szerint segítsd a csoportot – emelte fel a hangját az idős férfi, és
tekintetét Árnyékjáró meresztette.
– Azt teszem – felelte amaz flegmán. – Amire készülünk, az nagyjából
megfelel az öngyilkosság fogalmának a szótáramban. Nem hiszem, hogy
okos dolog odamenni, és megkísérelni elpusztítani azt a kócerájt. Három
plazmapuska ehhez nem elegendő, és ha Victor az összes robbanóanyagát
összekaparja a titkos raktáraiból, akkor is kétlem, hogy sikerrel járhatunk.
– Túl szkeptikus vagy – jegyezte meg Joshua.
– Csak reális – felelte vállat vonva Árnyékjáró. – Nem vagyok semmi
jónak az elrontója, de egyelőre azon kellene törni a fejünket, hogyan
szerezhetnénk minél előbb fegyvereket, hogy ha lesznek, akik csatlakoznak
hozzánk, akkor ne bunkósbotokkal kelljen harcolnunk a kiborgokkal
szemben…
Victor megvakarta az állát.
– Nos, azt hiszem – kezdte halkan –, egyről beszéltek, csupán ellenkező
oldalról közelítitek meg a problémát.
Árnyékjáró elvigyorodott.
– Na, halljuk a javaslatot!
 – Mielőtt felrobbantjátok azt a kócerájt, igazán elhozhatnátok néhány
plazmafegyvert és egy kevés muníciót hozzá – mondta rezzenéstelen arccal
Victor. – Vágjátok ketté a gordiuszi csomót, és inkább azon törjétek a
fejeteket, hogy mihez fogunk kezdeni azzal a rengetegfegyverrel az első
igazán nagy győzelmünk után!
A tábornok Árnyékjáró felé fordult, és aprót bólintott, jelezve, ez neki is
megfelel.
– Rendbeli, így benne vagyok – jelentette ki Árnyékjáró, majd széttárta
a kezét. – Ne bámuljatok rám így, mert még azt hiszem, akartok tőlem
valamit… S erről legfeljebb a csoport hölgytagjai esetében lehet szó, bár,
ahogy Jacques barátunkat elnézem, nála sem.
A fiú elvörösödött.
– Én nem… – kezdte vehemensen, de Árnyékjáró leintette.
– Nyugalom, nem akartalak megbántani! – mondta mosolyogva. – De
valamit mondanom kellett, hogy eltereljem magamról a figyelmet…
– Kösz szépen – morogta Mordeaux, de a szeme sarkából Joshuát leste,
hogy a leány mit szól az iménti megjegyzéshez. A leánynak azonban
semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.
– Mivel nem akarunk fejjel rohanni a falnak, ezért mielőbb pontos
információkat kell szereznünk a gyárról – terelte vissza az eredeti témára a
szót a tábornok. – Ha Alfortville valóban annyira veszélyes környék, akkor
minden lépésünket kétszer is meg kell fontolnunk, ha egyáltalán oda
akarunk élni. Árról nem is beszélve, mi vár ránk ott.
– Ma éjjel elindulok, és körülnézek egy kicsit – javasolta Árnyékjáró
magától értetődő természetességgel.
– Veled tartok – emelte fel a kezét Mordeaux. Maga sem tudta, miért
mondja ezt, talán csak imponálni akar Joshuának, vagy valóban úgy érzi, a
segítségére lehet egy igazi profinak?
– Egyedül megyek – szögezte le Árnyékjáró. – Csak zavarnánk
egymást. Én még mindig jobb szeretek egyedül dolgozni. S ez különösen
igaz, ha felderítőmunkáról van szó. De azért köszönöm az ajánlkozást,
emlékezni fogok rá, ha bajban leszek. Bár akkor már úgyis mindegy.
– Amíg távol vagy, szereznünk kell egy teherautót – gondolkozott
hangosan a tábornok, majd a fiatalok kérdő tekintetét látva gyorsan
magyarázattal is szolgált: – Gondoljatok csak bele, milyen nehéz egy
plazmafegyver! Egyet-egyet talán el tudunk cipelni, ám ha mielőbb el kell
tűnnünk a környékről, akkor talán hasznos lesz, ha nem futva kell azt
megtennünk.
Ezt senki nem vitatta.
 – Victor, megtennéd, hogy összekészítesz néhány hasznos apróságot a
számomra? – fordult Árnyékjáró a barátjához. – Kérlek, próbáld meg
kitalálni, mi mindenre lehet azon a környéken szükségem!
– Feleségül ne vegyelek? – morogta Victor, de már állt is fel, hogy
teljesítse barátja kérését.
– Van valami, amiben a segítségedre lehetünk? – érdeklődött Joshua
olyan pillantással, hogy Mordeaux egy másodpercre heves féltékenységet
érzett a másik férfi iránt.
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Semmiképp ne imádkozzatok! – kérte a társait. – Árt a
szerencsémnek… Ja, és még egy: ha nem térek vissza, inkább ne menjetek
oda! A kis lépések is elvezethetnek a célig…

***
Alig egy órával később Árnyékjáró elhagyta a menedéket, és nekivágott az
éjszakának, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az akció sikere
érdekében. Mindössze egy hátizsák volt nála, két füzér kézigránát,
valamint egy átalakított UZI, mely Victor zsenialitásának köszönhetően
egyszerre két tárat tudott kezelni egy áttétel miatt. Muníció akadt bőven,
ám Árnyékjáró mindössze négy tárat vitt magával.
– Nem harcolni megyek, csupán felderítőútra – magyarázta, és alaposan
átnézte a felszerelést. Amit haszontalannak ítélt erre a pár napra, azt
kipakolta; nem akart semmi olyat magával vinni, amit később nem
hasznosít, hiszen holt terhet csak az ostobák cipelnek.
Valahol keleten egy pillanatra fényt vélt látni, ám hamarosan rádöbbent,
csupán a szeme csalta meg, vagy egy alacsonyan lévő felhőre verődött
alulról valami fénycsóva. Sokat megadott volna azért, ha már visszafelé
tart, ám önként vállalkozott, tudván, nála alkalmasabb személy nincs a
csoportban. Még az is kérdéses, hogy a megfelelő adatok birtokában
egyáltalán megmerjék-e kockáztatni a fegyvergyár elleni rajtaütést.
– Előbb legyen ott, töprengeni később is ráérsz! – morogta magában,
miközben még egyszer megigazította a hátizsákját, és ellenőrizte a
géppisztolyt, majd nekivágott a sötétségnek.
Első lépésként a Szajnához akart eljutni, hogy onnantól kezdve a folyó
mellett folytassa az útját Alfortville-ig. A folyónál bizonyára nem zavarják
majd romos épületek a rálátást, és a magával hozott, éjjellátóval kombinált
messzelátó segítségével távolról is megfigyelheti azt a bizonyos új
épületet, mielőtt a közelébe merészkedik.
 Árnyékjáró szilárdan elhatározta, hogy ő lesz az első, aki visszatér
Alfortville-ből. Egy pillanatra megállt, és a homlokát ráncolta. Valakinek
már vissza kellett térnie, hiszen a tábornok honnan tudna a fegyvergyárról?
Megvonta a vállát.
Végtére is oly mindegy.
Legfeljebb nem első leszek, csupán egy a befutók közül. Elvégre úgyis
csak a részvétel fontos. Meg a győzelem.
 17. Magaslesen
Párizs, 2005. szeptember 21.

Az épület kívülről éppen olyannak tűnt, mint a többi. Sehol egy ép

üvegtábla, a környéket üvegcserepek borítják, vakon ásítozó ablakszemek,
megrepedezett, leomlófélben lévő falak – minden pusztulást sugároz
magából. A levegőből a változatosság kedvéért pernye hullik, valahol, nem
is olyan messze, iszonyú tűzvész pusztíthat. Mintha a háború nem lenne
elég.
Jean Sauveterre egy ósdi bérház legfelső emeletének erkélyén
kuporgott, és az utcát figyelte. Már két teljes napja voltak idefenn, és az
óvatosság meghozta gyümölcsét: nem csupán más túlélőket láttak, hanem
két olyan ezüstös izét is, aminek darabját Merle a felszínre hozta a
csatornából. Így, egyben valahogy sokkal fenyegetőbbnek tűntek. Pedig
innen fentről nem voltak egyebek apró, pici rákocskáknál. Rákoknál,
melyek irtózatosan nagyot tudnak durranni.
A férfi megmozgatta elgémberedett végtagjait, végzett néhány
nyakkörzést, majd tekintetét ismét lefelé irányította. Egy erkéllyel arrébb
Merle kuporgott. Mindig ketten adták a külső őrséget; szükség volt rá, mert
ebben a sötétségben könnyen elálmosodik az ember, és megette a fene, ha
késve riasztja a többieket. Akkor már úgyis felesleges.
Merle egy apró kavicsot dobott hozzá, és amikor felkapta a fejét, lefelé
mutatott, a keresztutca irányába.
Megint ott megy egy.
Az ezüstös testet nem volt nehéz észrevenni. Bár gyorsan mozgott és
gyakran meg-megállt a különféle tereptárgyak takarásába húzódva, fentről
kényelmesen szemmel lehetett tartani. A kiborg valószínűleg nem is
sejtette, hogy ezekben a pillanatokban is figyelik, vagy ha mégis, akkor
nem foglalkozott különösebben vele. Elvégre inkább a humánoknak volt
félnivalójuk tőle, mintsem fordítva.
Merle kérdőn pillantott a főnökre.
– Nos? – sugallták a gesztusai.
Sauveterre bólintott. Előző estéken sokat beszélgettek az Ezüstpókokról,
ahogy Merle elnevezte őket. Alapvető igazság volt, hogy a kiborgokat jobb
messzire elkerülni, és ez eddig nagyszerűen működött.
Nem volt könnyű felcipelni a köveket a tetőre, és ott úgy elhelyezni a
havazás közepette, hogy elég legyen csupán egyetlen kötelet megrántani,
és a deszkákkal aládúcolt rakás megállíthatatlanul előretörhessen. A helyet
igyekeztek úgy kiválasztani, hogy a lezúduló kövek minél kisebb területre
érkezzenek, s ezáltal maximális hatást fejthessenek ki. Merle sokáig járta a
környéket, amíg ráakadt erre a helyre.
Igazság szerint a csapdát nem kiborgok ellen készítették. Sauveterre
szándéka az volt, hogy ha megszorítják őket, akkor menekülés közben
megpróbálnak becsalni ebbe a szűk sikátorba minél több üldözőt, és addig
itt tartani őket, amíg a kövek zuhanni nem kezdenek.
Ezt az alkalmat azonban nem lehetett kihagyni.
A túléléshez az is hozzátartozik, hogy megismerd ellenfeledet. Az a
fémdarab, amit Merle a csatornából hozott fel, önmagában kevésnek
bizonyult annak megállapítására, mitől származik. Most, hogy már látták
az Ezüstpókokat a felszínen mozogni, valamelyest finomultak az
elképzeléseik a működésüket illetően, ám még fogalmuk sem volt a
gyilkoló mechanizmusukról. Merle a fémdarab alapján úgy vélte, valami
önmegsemmisítő szerkezet léphetett működésbe, ami azt jelentette, hogy
ezeket a kiborgokat nem lehet olyan bonyolult elpusztítani, mint nagyobb
társaikat.
Az egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a robbanás a kiborg részéről
szándékosan is történhetett, ez ellentmondott annak a hideg, gépi
logikának, amilyennel a többi kiborg esetében számolniuk kellett.
Sauveterre az Ezüstpókot figyelte. A gép viszonylag lassan haladt, ám a
nyílt területeken mindig teljes sebességre gyorsítva vágott át, így alig tűnt
többnek egy ezüstös villanásnál.
A sikátor elég szűk volt, egy pillanatra még az is kétségesnek látszott,
hogy az Ezüstpók egyáltalán bemerészkedik, vagy inkább átláthatóbb
útvonalat választ magának. A kiborg megállt, mintha csak az esélyeket
latolgatná. Aztán nekilódult.
Sauveterre egy pillanattal később intett, mint kellett volna, ám
szerencsére Merle odafigyelt, és hamarabb megrántotta a kötelet, hogy
egyáltalán a másik férfi mozdulatát látta volna.
A kövek lassan mozdultak, ám csupán alig tizenöt centimétert kellett
megtenniük, utána már a gravitáció ereje is őket segítette. Bármilyen gyors
volt is a kiborg, hiába érzékelte a radarszisztéma a támadásként értelmezett
kődarabokat, már nem maradt ideje kitérni előlük.
– Szerinted vége? – kérdezte Sauveterre, elég hangosan ahhoz, hogy
Merle érthesse.
 A másik férfi komoran nézte a sikátor közepét borító kőhalmot és a
körülötte lassan oszló porfelhőt. Nem tűnt valószínűnek, hogy azt a néhány
mázsa követ bárki túlélhette. Ebbe még egy gépnek is bele kell pusztulnia.
– Azt hiszem, igen! – válaszolta végül a felderítő. – Bár, ha megfogadsz
egy tanácsot, egy darabig jobban tesszük, ha nem bolygatjuk… Valahogy
nincs bizodalmam a gépekhez. Ha most nem robbant fel, az még nem
jelenti azt, hogy nem is fog. Talán egy időzítő-szerkezet van beleépítve,
ami bizonyos idő elteltével lép majd működésbe, mondjuk éppen akkor,
amikor a köveket próbáljuk leszedni róla, vagy becipeltük az épületbe és
nekilátunk megvizsgálni.
Sauveterre elgondolkozva bámult lefelé. Innen, közel tizenöt méter
magasságból nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen csapás után bármilyen
gép működőképes maradhatna. Ám az is igaz, hogy Merle nem szokott
ostobaságokat beszélni, és a megérzései eddig mindig őt igazolták.
– Rendben – bólintott végül, miközben egy utolsó pillantást vetett a
kőhalomra, majd feltápászkodott, hogy bemásszon az erkélyt a belső
helyiségtől elválasztó nyíláson. – Holnap visszajövünk, és megnézzük, mi
maradt belőle. Innen aligha viszi el bárki is.
Ebben nem tévedett. Ám az események mégsem úgy alakultak, ahogy
azt elképzelte.

***
Minden lépésért meg kellett küzdenie. Nem csupán az évek húzták a lábát,
hanem a testét emésztő kórság sem kímélte. A bal lába folyamatosan
remegett – valami idegrendszeri betegség lehet –, míg a karjai lassú, de
biztos sorvadásnak indultak, és annak is örülnie kellett, ha nem esett ki
semmi a kezéből. Pokol volt így az élet, és néha maga is elcsodálkozott
azon, miért küszködik mégis, ahelyett, hogy behúzódba egy csendes
sarokba és kivárná, amíg érte jön a halál.
Az életösztöne. Igaz, az volt túl erős benne. Az nem hagyta, hogy
lefeküdjön, mint egy vén kutya, és megadja magát a sorsának. Így hát
mindig újra és újra nekiveselkedett, hogy a romokat átkutatva találjon
magának valami ennivalót, amely átsegíti még egy napon és éjszakán.
Volt, hogy üres gyomorral kellett lefeküdnie, ám a legtöbbször szerencséje
volt.
Mint ahogy ma is. Már reggel sikerült megtömnie a gyomrát. Az egyik
épületben néhány megperzselt emberi testre bukkant. A szerencsétlenek
éppen reggelit készítettek maguknak, amikor egy kiborg meglepte őket.
Nem volt esélyük.
Senkinek nem lett volna.
Nem foglalkozott különösebben a halottakkal. Biztos volt benne, mire
legközelebb erre téved, már csak csontok maradnak utánuk. Vagy még az
sem. A patkányok mostanában mintha sokkal éhesebbek és vadabbak
lennének. Vagy csak kezdenek elszemtelenedni?
Letelepedett a kihűlt hamu felett lassan himbálózó, megfeketedett
kondér mellé, és gondosan kikanalazta a krumplilevest. Fogalma sem volt
arról, honnan szerezték a krumplit, mint ahogy az sem érdekelte
különösebben, kik voltak ezek a szerencsétlenek.
Csak magaddal törődj! Mindig ezt mondogatta magában, ha olyannal
találkozott, amit ép ésszel egyébként képtelenség feldolgozni. Máról
holnapra élt, egyfajta szellem volt ebben a világban. Nem őrzött emlékeket,
mi több, mindent megtett annak érdekében, hogy ne legyenek emlékei.
Lassan már beszélni is elfelejtett; nem volt kihez szólnia. Különben sem
lett volna mit mondania.
A puszta létezéshez nem szükségesek a szavak.
Lassan botorkált előre, gondosan kikerülve a nagyobb omlásokat, a
gödröket és mindent, ami esetleg csapdává ejthette volna. Egyszer beleesett
egy gödörbe, és két teljes napjába került, mire végre sikerült
kikecmeregnie onnan. Kis híján ott veszett, és még ma sem érti, miért nem
adta meg akkor és ott magát a sorsnak.
Mennyivel könnyebb lenne meghalni.
Eddig csupán kétszer látott gépeket. Ez részben annak is volt
köszönhető, hogy a háború első éveit a várostól távol, a hegyek között
töltötte. Akkor még hitt abban, hogy egyszer vége szakad a borzalmaknak,
és az események visszatérnek rendes kerékvágásukba. Tévedett. Ez a világ
soha nem lesz olyan, mint egykoron volt.
Valami nagy bűnt követtünk el, gondolta egyszer, és az Úr így büntet
minket… Második Vízözön helyett Nukleáris Viharral. Vezekelnünk kell.
Már régen nem gondolt erre sem. Tudta, hogy egykor régen komoly
vitákat folytatott a háborúról, a csapásról, az istenekről és a vallásokról egy
fickóval, aki kiköpött olyan volt, mint Jézus a kereszten, attól eltekintve,
hogy hófehér volt a bőre és a szeme parázslott.
Tulajdonképpen te az Antikrisztus vagy, mondta neki egyszer tréfásan,
de az a másik nem értette a viccet. Nem is látta többet; amikor azon a
reggelen felébredt, ismét egyedül volt. Hiányzott a puskája, a töltényei, az
iránytűje és még tucatnyi hasznos apróság, ami elengedhetetlennek tűnt az
életben maradáshoz. És még örülhetett, hogy az a fickó nem vágta el a
torkát, pedig lehetősége lett volna rá. Hosszabb szenvedésre ítélte, a halál
túl könyörületes lett volna, gondolta akkor.
Régen volt.
Közel négy esztendővel ezelőtt, mielőtt nekivágott volna a világnak,
hogy a maga útján járva szembenézzen sorsával. Fatalista lett, nem
foglalkozott senkivel és semmivel. Nem akart élni, de nem tett semmit
annak érdekében, hogy a halál eljöjjön érte. Számára így volt jó a világ.
Az épületek között keskeny sikátor húzódott, mely azonban elég
szélesnek tűnt ahhoz, hogy egy ember átvághasson rajta. Talán még valami
nyugis búvóhelyet is talál ott, és mára megpihenhet végre. Végtére, miért is
ne! Hiszen evett, gyalogolt, sokat látott megint ebből a meggyötört
világból.
Holnap is ráér folytatni az útját.
Sok újat úgysem fog látni.
A bolygó haldoklik, de ezzel aligha kell foglalkoznia, hiszen mire
valóban eljön az utolsó nap, akkor ő már úgysem lesz az élők sorában.
Akkor meg minek aggódna?
Nekitámaszkodott egyik kezével a falnak. Így könnyebb volt egy kicsit,
ráadásul a fájdalom ellenére jobban érezte a kezét, az ujjait. Az az átkozott
sorvadás… ha nem lenne, talán minden másként alakult volna.
Elhessegette magától a gondolatot. Nincs értelme magyarázatot keresni a
történtekre, hiszen változtatni úgysem tud rajta. Talán még a háború előtt
sem segíthettek volna rajta. Akkor minek keserítse a szívét?
Már legalább ötven métert megtett, talán többet is egy kicsivel, amikor a
félhomályban újabb törmelékhalmot vett ki. Nem volt messzebb tizenöt
lépésnél, és a sikátort teljes szélességében beborította. Egy másodpercre
arra gondolt, hogy eljutott az átjáró végére, ám a környező épületek
gyorsan meggyőzték, szó sincs erről. Valószínűbbnek tűnt, hogy azok a
kövek valamelyik épület tetejéről kerültek ide; az egyik tartógerenda
nyilván nem bírta tovább a megterhelést.
Voltaképp oly mindegy.
Közelebb araszolt, hogy megnézze, mekkora esély van arra, hogy
átmászva a törmelékhalmon, folytassa az útját. Eddig a sikátorból egyetlen
ajtó, de még repedés sem nyílt; az épületek alsóbb része nagyszerűen bírta
a megpróbáltatásokat. Talán az omlás túloldalán talál valamit… ám ahhoz
előbb át kell jutnia valahogy.
Eddig még soha, semmiért nem fordult vissza.
 Valahogy ez is hozzátartozott az életéhez. Ha rálépsz egy ösvényre, ne
gondold meg magad, tartotta. Soha nem futott zsákutcába, bár az
előfordult, hogy meglátta, merre nem vezet tovább út, és akkor arra indult
tovább, ahol nem voltak akadályok. Apró, kegyes csalás volt ez.
Ez a sikátor azonban zsákutcának tűnt.
Az omlás legalább másfél ember magas volt, ráadásul elég ingatagnak
tűnt. Emberfej nagyságú kövek alkották javarészt, és több darab kisebb
részekre hasadt, nyilván a zuhanás és a becsapódás következményeként.
Megpróbálkozott az omlás megmászásával. Nem volt könnyű, mert ujjai
hiába találtak kapaszkodót, egyszerűen képtelenek voltak szilárdan
megragadni a kiálló éleket, taréjokat, hanem minduntalan lecsúsztak a
fogódzókról. A lába ráadásul kezdett igazán elfáradni, mert annyira
remegett, hogy már-már az egyensúlyát is elveszítette.
Dühösen az ajkába harapott, majd még egyszer nekiveselkedett. Egy
omlás nem állíthatja meg. Még soha nem fordult vissza, és ezután sem fog.
Majdnem az omlás feléig feljutott, amikor az egyik kő kimozdult a
helyéről, és ennek következtében a mászó visszazuhant. Karjait ösztönösen
maga elé kapta, arra számítva, hogy az első követ a többi is követni fogja, s
végül az omlás alatt végzi.
Szerencséje volt. A kövek maradtak a helyükön.
Pihennem kell, gondolta egy kicsit dühösen, de mégis
megkönnyebbülve. Majd később újra megpróbálom. Tudom, hogy át tudok
mászni ezen a nyavalyás omláson!
Leült a földre, vastag kabátját maga alá igazította, mert a föld nagyon
hideg tudott lenni. A hátát az egyik épület falának vetette, és a köveket
kezdte bámulni. Tekintete újra és újra végigvándorolt rajtuk, azokat a
pontokat kereste, ahol majd megvetheti a lábát vagy megkapaszkodhat.
Nem is olyan magas, biztatta magát.
Az egyik kő alól mintha halk kaparászás hallatszott volna.
A férfi lustán fordította arra a fejét. Patkányra számított, esetleg egy
elvadult kutyára, aki a legrosszabb pillanatban tévedt erre és a kövek
maguk alá temették. Az omlás frissnek látszott, a levegőben szállingózó
por még mindig nem ülepedett le teljesen.
A kaparászás megismétlődött.
Patkány. Tízet egy ellen, hogy patkány lesz az.
Ha elég ügyes, talán elkaphatja. Ha az állatot megnyomorította egy kő,
akkor reális esélye van rá. Akaratlanul is elmosolyodott a gondolatra.
Nyomorékok vetélkedése. Igazi szenzáció. Ember puszta kézzel az állat
ellen.
 Az állatok nem perzselték volna fel a bolygót.
A gondolatra megkeseredett a szája. Igyekezett kizárólag a kaparászásra
figyelni; minden mást, a szemtelenül előre tolakodó emlékeket is kizárni a
tudatából.
Az egyik kő alatt mintha egy sztaniolpapír széle kunkorodott volna. Az
ezüstös csillanás magára irányította a férfi figyelmét. Vajon eddig miért
nem vette észre? Lassan felemelte a kezét, és megpróbálta óvatosan
megérinteni az ezüstfóliát, miközben lelki szemei előtt egy darab
csokoládé jelent meg, és a szájában összefutott a nyál erre a gondolatra.
Nem sztaniolpapír volt.
Ujjai hideg fémet érintettek.
Aztán tompa moraj hallatszott, és az omlás hirtelen megremegett. A
kövek elmozdultak a helyükről, a hideg fém izzóvá változott, a férfi testét
pedig több tucatnyi fémdarab ütötte át. A srapnelek olyan erővel robbantak
ki a megrongálódott kiborgból, hogy átütve a férfi testét ujjnyi mélyen
fúródtak mögötte a falba.
De legalább hamar vége volt.
 18. Magányos utazó
Párizs, 2005. szeptember 22.

A férfi nem volt több egy sötét sziluettnél a sötét égbolt előtt. A Nap már
lenyugodott; az a sápadt fényfolt, amely az igazi nappalokat jelezte, már
sehol nem látszott az égen. Vagy az is lehet, hogy csak a porfelhők
sűrűsödtek meg egy kicsit jobban. A távolból rotorzúgás hallatszott, és
amikor Árnyékjáró egy kicsit megerőltette a szemét, akkor látni vélte a
gépek irányította helikoptereket is. Úgy becsülte, legalább két kilométerre
lehetnek. Nagyjából negyed akkora távolságra, amennyit még meg kell
tennie.
Nyolc kilométer a romos Párizson keresztül komoly kihívásnak
számított. Nem csupán azért, mert kiborgokkal hozhatja őket a sors. A
gépek kiszámíthatóak voltak. A túlélők azonban komoly veszélyt
jelentettek.
A férfi úgy döntött, az utazásra szán a legkevesebb időt, hogy minél
több ideje maradjon a megfigyelésre. Nem tartott attól, hogy a gyár nem
lesz ott. Igaz, abban nem volt egészen biztos, hogy valóban egy
fegyvergyárról van szó, de valami épült ott, ráadásul a háború után.
Mindenképp meg kell néznie.
Az utcákon rengeteg autó parkolt. Sok közülük használhatatlanná vált;
részben a karambolok, részben a fosztogatók miatt, az átrozsdásodott,
lyukas tankokból elpárolgott benzin hiányáról nem is beszélve. Ám még
így is akadt nagyon sok kocsi, ami alkalmasnak bizonyulhatott Árnyékjáró
számára.
A férfi felmérte a terepet, aztán sorra végigjárta az utcában parkoló
gépkocsikat. Olyat keresett, ami remélhetőleg nem csupán megbízhatóan
működik – a német típusok ilyen szempontból tökéletesen megfeleltek
volna –, de ráadásul elég masszívak is az esetleges akadályok
leküzdéséhez. A legjobb egy terepjáró lett volna, ám Árnyékjáró nem
táplált magában illúziókat. Azzal fog elindulni, ami van, nem válogathat
sokáig.
Két Citroen, egy BMW és egy Audi után végül egy Hondánál kötött ki.
Bármelyik kocsi megfelelt volna, azonban vagy a kábelek voltak kitépve a
helyükről, vagy pedig a benzintank kongott üresen. Árnyékjáró pedig nem
akart időt vesztegetni arra, hogy szerez valahonnan egy kannát, és olyan
kocsikat keres, melyekből az üzemanyagot átszivattyúzhatja a kiválasztott
járműbe.
Bár bizonyára lesznek olyan helyzetek is, amikor rákényszerül erre.
Addig azonban miért ne használná ki a lehetőségeket?
Szíve szerint valami gyors sportkocsit választott volna, mellyel
könnyedén maga mögött hagyhatná a kiborgokat, és még a helikopterekkel
szemben is lenne esélye. Ám egy sportkocsihoz tiszta utak kellenek, nem
törmelékkel és roncsokkal, temetetlen csontvázakkal borított helyek. Az
utca végéig sem jutna el egy alacsony fekvésű kocsival.
A Honda elég masszívnak tűnt, igaz, egy kisebb terepjáró bizonyára
simán kenterbe verte volna. Talán menet közben sikerül váltani, gondolta a
férfi, miközben kétszer is ellenőrizte a benzin mennyiségét. Az lenne a
legrosszabb, ha félúton kifogyna a tank.
Szerencséje volt. Nem csupán az ülésen nem hevert csontváz, de a
kábelek is a helyükön voltak. Úgy tűnt a vandálok egyelőre elkerülték ezt a
kocsit, így Árnyékjárónak minden esélye megvolt arra, hogy be tudja
indítani. A férfi lehajolt, és tapasztalt mozdulatokkal összekötötte a
megfelelő kábeleket, aminek következtében a motor egy pillanatra
felköhögött, majd nehezen kapva erőre, végül mégis beindult.
Árnyékjáró magában hálát adott a japán tervezőmérnökök és munkások
precizitásának, felegyenesedett az ülésben, és óvatos gázadagolással
elindította a kocsit. Mozdulatai kicsit bizonytalanok voltak; évek óta nem
vezetett. Igaz, most legalább nem kellett a forgalommal számolnia, helyette
azonban ott voltak az utak közepén egymásba rohant kocsik, a kidőlt
lámpaoszlopok és egyéb akadályok, melyek kerülgetése alaposan próbára
tette Árnyékjáró vezetési képességeit.
Az első méterekkel nem volt semmi gond. Könnyedén kiállt a parkoló
gépkocsik közül, és már kettesbe is felkapcsolt, amikor valami feketeséget
vett észre a félhomályban. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy
felkapcsolja a reflektorokat, ám a világítás inkább hátrányára mintsem
előnyére szolgált volna. Némi gondolkozás után elővette a hátizsákjából a
digitális infratávcsövet, és lepattintotta róla az éjjellátásért felelős modult.
Nem volt könnyű felerősíteni a fejére, ám amikor a szeme elé engedte, az
egész világ megváltozott körülötte. Mivel az apró akkumulátorok csupán
hat óra működést biztosítottak, és mindössze egy tartalékot tudott Victor
adni, így Árnyékjárónak nem volt vesztegetni való ideje. Mert megette a
fene, ha eljut ugyan az épületekig, de ott szétnézni már nem lesz
lehetősége.
 Az éjjellátó segítségével már tisztán ki tudta venni az előtte tornyosuló
akadályt. Egy jókora markológép és mellette egy teherautó. Utóbbi
felnijein nem voltak gumik.
Vajon kiknek kellhettek, töprengett a férfi, majd megvonta a vállát.
Elvégre nincs jelentősége.
Megpróbálta megsaccolni, hogy elfér-e a munkagép mellett, ám tartott
tőle, hogy egy kettéhajolt jelzőoszlop keresztbe húzná a számításait, így fel
kellett hajtania a járdára, és ott próbálkozni. Persze megfordulhatott volna,
ám úgy döntött, ezzel ráér akkor foglalkozni, ha kiderül, előre végképp
nem juthat.
Idegesítő volt hallani az üvegcserepek recsegését a gumik alatt, és
Árnyékjáró minden pillanatban attól tartott, hogy valamelyik kerék
kidurran. Akkor kereshetne magának másik kocsit. S másodjára nem
valószínű, hogy ekkora szerencséje lesz.
A járda elég széles volt, azonban a tehergépkocsi félig feltolatott rá, és
ezáltal részben elzárta az utat. Árnyékjáró gúnyosan elhúzta a száját: a
háború előtt ezért csinos kis bírságot kaphatott volna. Így csupán őt
bosszantja.
Talán mégis meg kellene fordulnia?
Lassan előregurult a Hondával, megkockáztatva, hogy átcsusszanjon a
teherautó és a fal között. Szemre éppen átfért volna, de annak a kocsija
látja kárát. Idáig jutott a gondolatban, amikor rádöbbent, mennyire nehéz
megszabadulni bizonyos szokásoktól: hát őszintén, kit érdekel, ha lesz
néhány karcolás a karosszérián? Az a lényeg, hogy menjen a kocsi, a külső
lényegtelen.
A kocsit vastag hamu- és porréteg borította. Eredetileg talán sötétszürke
lehetetett vagy valami hasonló színű, ám Árnyékjáró sejtette, hosszú órákra
és egy autómosó állomásra lenne szükség ahhoz, hogy megláthassák, mi
van a külső koszréteg alatt. Így legalább nagyjából beleolvadt a
környezetbe, bár a lassan bemelegedő motor éppúgy árulójává válik majd,
mint a motorzúgás.
Nem árt majd odafigyelnie a kiborgokra!
Hideg szél vágott az arcába – csupán a bal hátsó ablakon maradt
csodálatos épségben a szélvédő, a természet groteszk tréfájaként –, s ha a
férfin nem lett volna rajta az éjjellátó, akkor alighanem bőségesen
könnyezett volna.
Lassan adagolta a gázt, szinte folyamatosan taposva a kuplungot, és
igyekezett pontosan kicentizni a távolságot. Fémes nyikorgás hallatszott,
amikor a bal oldali visszapillantó tükör beleakadt a fal egy kiálló
darabjába, majd hangos reccsenéssel letört. Árnyékjáró nem foglalkozott
vele különösebben. Maradt még két visszapillantó. Tizenöt másodperccel
később módosítania kellett iménti megállapításán. A jobb oldali tükör is
letört, ám a Honda átcsusszant a fal és a teherautó között, s Árnyékjáró
előtt megnyílt az út.
Pontosan egy órával és másfél mérfölddel később kénytelen volt
megállapítani, hogy kocsival mégsem lehet olyan gyorsan haladni, mint
szeretett volna. Persze, ha lett volna egy térképe, amelyen fel van tüntetve
az összes omlás, a nagyobb karambolok, ahol a gépkocsik valósággal
eltorlaszolják az utat, akkor bizonyára könnyebb dolga lett volna. A
kocsinak pillanatnyilag egy előnye volt: a férfi nem fáradt el annyira, igaz,
a szeme kezdett egy kicsit vibrálni a folyamatos igénybevételtől.
Éjjellátóval figyelni lehetőleg minél több irányba, nem is olyan egyszerű
feladat.
Valahányszor zúgást hallott közeledni, behúzódott valamelyik
mellékutcába, vagy egyszerűen bekormányozta a Hondát valamelyik
nagyobb kirakattal bíró egykori üzletbe – nem foglalkozva azzal, hogy
miken kell átgázolnia –, és türelmesen várt, amíg a helikopter elment.
Égy temető közeléből pillantotta meg először a Szajnát. A víztükör egy
pillanatra csillogni látszott, aztán ismét sötétség ölelte körül. Árnyékjáró a
térképe segítségével nagyjából betájolta magát, majd leparkolta a kocsit.
Innentől gyalog kell folytatnia az útját. A folyó partján valószínűleg
hamarosan elakadna, ráadásul Alfortville-t mindenképp gyalogosan akarta
megközelíteni. Égy gépkocsit könnyebb észrevenni, mint egy magányos
embert. Különösen, ha ez utóbbi mindent megtesz annak érdekében, hogy
láthatatlan maradjon a fürkésző tekintetek számára. Márpedig
Árnyékjárónak jócskán volt tapasztalata a rejtőzésben.
Mielőtt nekivágott volna útja második szakaszának, pihent egy kicsit, és
evett. Nem sokat, mert a teli gyomor tompítja az érzékszerveket, de ahhoz
épp elegendőt, hogy néhány óráig, talán egy teljes napig ne legyen semmi
gond.
Az út kétharmada még előtte állt.
 19. Mézesmadzag által
Párizs, 2005. szeptember 22.

Samuel Rodgers épp Zarával és annak néhány társnőjével beszélgetett a

jövő családmodelljéről, amikor az egyik testvér érkezett, és udvariasan
megkérte a Prófétát, hogy tartson vele az ajtóhoz.
– Az egyik kölyök jött vissza – hadarta idegesen, miközben nagyokat
szuszogott, mert a rövid vágta kicsit megviselte. – Kizárólag veled
hajlandó beszélni, atyám.
Rodgers bólintott.
Nem számított ilyen gyors visszatérésre, de úgy tűnt, az eredmények őt
igazolják. Hogy a kedves szavak, a vendéglátás, az ajándék vagy csak az itt
látott közösség összetartó ereje volt a kiváltó ok, Rodgers testvért vajmi
kevéssé érdekelte. Csak az számított, hogy visszajött a fiú. S azért aligha
fáradt volna, hogy megmondja: köszönik szépen az ajándékot, de mégsem
kérnek a Gyülekezetből.
Az Úr áldása van rajtunk, gondolta a férfi.
Az őrök idegesen bámultak a vezetőjükre. Péter nem volt jelen,
valószínűleg aludt, vagy valamelyik Adománygyűjtő csoporttal járja a
felszínt.
– Egyedül van, legalábbis úgy tűnik – mondta az egyik férfi, aki az
őrség parancsnokának tűnt. – Nem akart bejönni, inkább odakint vár.
Láttuk, hogy a múltkor vendégként távozott, ezért nem próbáltuk meg
erőszakkal behozni, mert nem tudjuk, mi a szándékod vele, atyám!
Rodgers elégedetten bólintott.
– Helyesen cselekedtél, fiam! Légy áldott! – felemelte a kezét, és gyors
keresztet rajzolt a férfi homloka előtt. – Nyissátok ki az ajtót, kimegyek
hozzá! Beszélnem kell vele!
A parancsnok nagyot nyelt.
– De odakint veszé… – Látva a próféta tekintetét, elharapta a szót, és
intett az embereinek, hogy nyissák ki az ajtót. – Az egyik emberem veled
tart, atyám!
Samuel Rodgers megrázta a fejét.
– Nem akarom elriasztani – válaszolta nyugodtan. – Az Úr vigyázza
lépteimet, nincs hát félnivalóm.
Erre nem lehetett érvekkel válaszolni. A hit a legnagyobb úr az egész
világon.
 Odakint sötétség fogadta, majd nem sokkal később kigyulladt egy
lámpa, melyet vastag plexiüveg védett. Valaki észbekapott az ajtó
túloldalán.
A fiú a szemközti falnál várakozott. Kezét leengedve tartotta a teste
mellett, és amikor megpillantotta Rodgerst, akkor halvány mosoly jelent
meg az arcán.
– Nem baj, hogy visszajöttem? – kérdezte halkan, és egy pillanatra
rémület futott végig az arcán, mintha elutasítástól tartana.
– Már vártam rád… – felelte az albínó.
A fiú őszintén elcsodálkozott.
– Tudtad, hogy vissza fogok jönni?
A férfi bólintott.
– Igazság szerint valamennyiőtöket vártalak…
Leclerc elvörösödött.
– Odakint várnak, de addig nem mernek idejönni, amíg a szavát nem
adja, hogy nem esik bántódásuk… Apám azt mondta, nem bízhatunk
senkiben. Csodálom, hogy egyáltalán velünk tartott.
Rodgers elmosolyodott.
– A szavamat adom – mondta egyszerűen. – És hidd el, apád tudta, mit
beszél. Ám mi különbözünk azoktól, akikkel eddig találkoztatok. Egy nagy
család vagyunk, és szilárd meggyőződésünk, hogy a romokon új világot
kell építenünk.
– Apám szerint maga egy fantaszta – jegyezte meg a fiú. – De azt is
mondta, hogy a világot éppen a fantaszták viszik előre…
Rodgers egy másodpercre megemelte a szemöldökét. Nem tudta
eldönteni, hogy az imént elhangzottakat sértésnek, avagy bóknak vegye.
Végül inkább nem reagált semmit.
– Kijönne hozzájuk? – kérdezte félénken a fiú. – Apám látni szeretné,
kire bízza az életünket! Az albínó lassan bólintott.
– Menjünk! – mondta. Nem szerette sokáig elhúzni a döntéseket. Meg
aztán mielőbb vissza akart térni az új testvérekkel. Mert abban egy
pillanatig sem kételkedett, hogy vele fognak tartani.

***
A Leclerc család feje középkorú, tömzsi emberke volt. Ránézésre
könyvelőnek vagy valami hasonló aktakukacnak gondolta volna az ember,
ám a kézfogása erős, határozott egyéniségre vallott, a tekintete pedig nyílt
volt és becsületes. Rodgers sejtette, a családfő halálával a család alighanem
szétesett volna, hogy pár hét alatt eltűnj ön a háború feneketlen
süllyesztőjében.
– Köszönöm. – Mindössze ennyit mondott Rodgersnek, ám a
mozdulatai azt súgták, egy életre a lekötelezettjévé vált.
Az albínó mindenkit szemügyre vett. A két ismerős fiún kívül még két
asszony, egy fiatal leány, három kisebb gyermek és két férfi. Az egyik a
Leclerc család feje, a második nyilván a másik családfő, Lougnac. Egyikük
sem volt valami jó állapotban, a nélkülözés kezdett meglátszani az
arcukon. Valahogy üresnek tűntek. Olyannak, akiktől elvették a reményt.
És mégis… a két asszony szeméből reménykedést vélt Rodgers kiolvasni.
Az anyák az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodnának, ha a gyermekeik
életéről van szó. A férfi biztosra vette, hogy a két nő szava legalább annyit
nyomott a latban, mint a fiúké. S persze a vendégeknek felszolgált leves, a
saját sütésű kenyér és az ajándékba küldött étel is számottevő vonzerő
lehetett.
– Majd odabenn elmondom, milyen kötöttségeket jelent csatlakozni a
Gyülekezetünkhöz… Leclerc úr a homlokát ráncolta.
– Vallási gyülekezet? – kérdezte gyanakvóan. Rodgers bólintott.
– Nincs takargatnivalónk – válaszolta nyugodtan. – Keresztények
vagyunk valamennyien, s igyekszünk emberek maradni ebben a szörnyű
pusztulásban. Ha bejönnek, láthatják, hogy nem szektásokkal hozta önöket
össze a sors! De erről a fiúk már bizonyára eleget meséltek…
A családfő bólintott.
– Nem lennénk itt, ha nem tetszene, amit hallottunk – ismerte be, majd
széttárta a karját. – Csak kicsit nehéz elhinni, hogy ennyi évvel a háború
kezdete óta az ember hívő emberekbe botlik, akik ráadásul olyan
életformát kínálnak, amiről évek óta csak álmodhatunk…
– Mi a valóságot kínáljuk – erősítette meg Rodgers. – Égy szebb jövőt,
még ha ez kissé banálisan is hangzik. Nem egyik napról a másikra, ó,
persze, hogy nem! Szorgos munkára, sok lemondásra és hihetetlen
kitartásra lesz szükségünk, de valamennyien hiszünk abban, hogy ezeken a
romokon egyszer még új otthonok épülhetnek. A világ nem állhat meg, s
minden háborúnak véget kell érnie egyszer… Jöjjenek velem, és odalent
mindent megbeszélünk! Ígérem, ha az, amit látni és tapasztalni fognak
nálunk, nem tetszik önöknek, egy hónapon belül bármikor elhagyhatják a
közösségünket.
Senki nem vette észre a finoman elejtett szavakban az árnyalatnyi
fenyegetést. Samuel Rodgers nem szerette a kudarcokat. Üres óráiban,
amikor az Úrhoz imádkozott, már azt is kiötlötte, mit kell az ilyen
istentagadókkal csinálni. Azt semmiképp nem engedheti meg, hogy bárki
is távozzon, mert az rossz példát jelent, és esetleg másoknak is eszébe
juthat követni a távozókat. Remélhetőleg soha nem kerül majd rá sor!
Adja az Úr, hogy minden sikerüljön!
– Magunkkal hoztunk csaknem mindenünket – emelte fel szegényes
batyujukat az egyik nő, és látszott rajta, mennyire szégyelli, hogy
mindössze ennyivel tudnak majd hozzájárulni a Gyülekezet „vagyonához”.
– De tudunk és akarunk is dolgozni – tette hozzá gyorsan, mintegy
bocsánatkérően. – Nem lesz velünk sok gond!
Rodgers a szívére tette a kezét.
– Akik üres kézzel érkeznek, azokat is épp olyan szívesen fogadjuk,
mint akik megpakolt teherautókkal – felelte kenetteljes hangon. –
Legyenek üdvözölve a Gyülekezetünkben!
 20. Átkelés
Párizs, 2005. szeptember 23.

A híd járhatatlannak tűnt. A tartóoszlopok közül négyet is elsöpört valami

irtózatos erő, magát a hídtestet több helyen kettérepesztette, a hatalmas
csavarok egyszerűen kiszakadtak a helyükről. Énnek ellenére a híd állt.
Csupán elmebetegnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki nekivágjon, s ezen
keresztül akarjon átjutni a túloldalra.
Örültnek vagy mindenre elszántnak.
Árnyékjáró ez utóbbiak közé számította magát, noha aligha tiltakozott
volna, ha az első címkét is ráragasztják. Már az a tény, hogy itt volt,
mutatta, valami valóban hibázhat odafenn. Épeszű ember fele ennyit sem
kockáztat.
Legalább másfél tucat kiborgot látott a környéken, és közöttük egy
olyan típus – egy hatalmas, lánctalpas egység – is akadt, amivel még soha
nem hozta össze a sors. A felszíni halálosztó egységek nem voltak
ismeretlenek a számára, mint ahogy az az ezüstös testű gép sem, amely alig
emelkedett ki a földből, s éppen emiatt különösen veszélyesnek tűnt. A
tábornok és a társai a fogolytáborban ilyet vagy ehhez hasonlót raktak
össze, s bár a fegyvereket soha nem kapták meg – csak az alapmodelleket
kellett összeszerelniük –, az üreges test elég helyet biztosított számos
fegyver számára. A páncélozott, kiborg-vezérlésű helikopterek is
rendszeresen megjelentek a folyó felett, nyilván szokásos
járőrszolgálatukat végezték.
Árnyékjáró közel nyolc óra alatt jutott el idáig. Voltaképp így is
szerencsésnek mondhatta magát, és ha lett volna bajnokság a „lopakodás
ellenséges, gyilkos kiborgok által ellenőrzött területen” kategóriában,
alighanem az első három helyezett között végez. Nyolc óra, hat kilométer.
Nem is rossz, gondolta magában, miközben nekilátott felkapaszkodni a
legszélső hídtartó oszlopon. Jókora repedések segítették a mászásban.
Kénytelen volt ezt az utat választani, mert a híd végét valami rendkívül
csúnya robbanás egyszerűen leszakította, szanaszét dobálva a lángoló
gépkocsikat és embereket. Árnyékjáró jó néhány szénné égett hullát látott
kitekeredett pózokba meredve. Nem foglalkozott velük. Már régen
leszokott arról, hogy lássa a halottakat. Számára nem voltak többek
egyszerű tereptárgyaknál, mint mondjuk egy darab kő, egy kiégett roncs
vagy éppen egy felborult szeméttartó edény.
 Egyszerűen képtelen lett volna megbirkózni a teherrel, ha csak egy
kicsit is magára vesz abból az irtózatból, ami nem csupán Párizsra, de az
egész világra rátelepedett.
Az éjjellátót egyelőre elpakolta a hátizsákjába. Nem volt rá szüksége. A
szeme hozzászokott a sötétséghez, ami nem is volt igazán annak mondható,
hiszen a látótávolság egy közepesen holdfényes éjszakának is megfelelt. Ez
részben a folyó felszínén lángoló roncsoknak, részben pedig a lassan
felkelő napnak volt köszönhető, mely mintha az átlagosnál erősebben, több
fénnyel világított volna. Persze ez akár illúzió is lehetett; az ember
hajlamos azt látni, amit igazán szeretne.
Kötelek híján, pusztán a karok, a lábak és az ujjak erejében bízva
felkapaszkodni jó harminc méter magasságba nem kevés tapasztalatot
igényel. Árnyékjáró kétszer is azt hitte, nincs tovább. Erővel még csak-
csak bírta volna, azonban amikor az ujjai alól kifordult a beton, akkor csak
a szerencséje mentette meg. Vadul rúgott egyet a lábával, amolyan
lezuhanás előtti utolsó mozdulatként, és a bakancsa egy öklömnyi résbe
akadt, így sikerült fogást váltania. A második alkalom még rosszabb volt.
Akkor a lába csúszott meg, és jó két percig négy ujján függeszkedve lógott,
miközben apró, óvatos mozdulatokkal keresett valami támaszt a
lábfejének. Akkor valóban azt hitte, nincs tovább. Ráadásul akkor már
majd’ huszonöt méter magasan volt, s még azzal sem vigasztalhatta magát,
hogy a vízbe zuhan.
Ahhoz repülnie is kellett volna egy kicsit.
Minden izma remegett, mire feljutott, és hosszú perceken keresztül
semmi mást nem csinált, csak feküdt, és megpróbálta egy kicsit
összeszedni magát. A legszívesebben aludt volna egy kicsit, azonban jelen
helyzetben ez nem csupán a megvalósíthatatlan, de az eszement ötletek
közé is tartozott. Ha itt marad, akkor csak idő kérdése, mikor szúrja ki
valamelyik helikopter.
Aligha lehet véletlen, hogy egyetlen túlélőt sem látott egész útja során.
Egyetlen egyet sem, hacsak nem számítjuk ide azt a szerencsétlen
németjuhászt, ami két háztömbön keresztül követte, mire végül lemaradt.
Talán elveszett gazdáját kereste, talán csak megérezte, hogy Árnyékjáró
nem viheti most magával.
A férfi egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy egy kegyelemlövéssel
megszabadítja a kutyát ettől a világtól, ám végül letett róla. Nem a lőszert
sajnálta, és alkalom is adódott volna rá, nem is egyszer. Csupán arra
gondolt, joga van-e megfosztani az élettől akár egy állatot is, ami nem
ártott neki. Később kezdett el töprengeni azon, hogy eddig soha nem voltak
erkölcsi problémái, ha az ölésről volt szó. Hol feladatnak fogta fel – főleg a
háború előtti időszakban –, hol pedig önvédelemnek, egyfajta szükséges
rossznak.
Kényszerítette magát, hogy felálljon. Ha az ember fáradt és megpihen,
mindig nehezebb továbbmenni. Árnyékjáró tisztában volt ezzel, mint
ahogy azzal is, a pihenésnek nem itt és nem most van az ideje. Azzal
vigasztalta magát, ha hazatér – ha egyáltalán hazatér, pontosított –, akkor
két napig mást se fog csinálni, mint hever az ágyában, s csak enni meg
üríteni fog felkelni.
Előbb azonban meg kell találnia azt a nyavalyás gyárat. Megtalálni és
körbeszaglászni egy kicsit, lehetőleg úgy, hogy senki ne vegyen észre
belőle semmit. Titokban reménykedett benne, hogy nem gépek irányítják a
gyárat, még csak nem is egy automata szerelőüzemről van szó, hanem
húsvér embereket fog látni. Mert az azt jelentené, hogy tévedtek, és az
ellenség nem egy öntudatra ébredt számítógépes program – ha ugyan ez jó
kifejezés rá –, hanem valóságos személyek. Emberek, akik ellen sokkal
könnyebb harcolni. Könnyebb, mert ki lehet találni a gondolataikat, rá
lehet akadni a gyengéikre…
Őszintén remélte, hogy emberek lesznek ott.
A hídon hatalmas repedések húzódtak végig, és néhol lyukak tátongtak
az építményen. Jókora betontömbök szakadtak ki a szerkezetből, némelyik
acélszálakon lógva még mindig kötődött valamennyire a hídhoz, jóllehet, a
Szajna vizében pihent. Árnyékjáró igyekezett elkerülni minden olyan
helyet, amely instabilnak tűnt, ugyanakkor arra is ügyelnie kellett, hogy
lehetőség szerint takarásban mozogjon. Nem elképzelhetetlen, hogy
valahol a közelben akad egy kiborg, amely időről időre végignéz a hídon,
amolyan régi, beégetett biztonsági tevékenységként.
Nem lenne jó, ha kiszúrná.
Ugyan a plazma ebből a távolságból nem talál feltétlenül célba, még egy
kiborg által kiszámolt, optimalizált célzás után sem, azért a férfi nem
szívesen kockáztatta volna meg, hogy mégis leszedik. Szerencsére csak a
legmagasabb épületekről és a levegőből nyílt folyamatosan rálátás a hídra,
így ha nem merészkedik túlságosan közel az építmény széléhez, akkor
aligha lesz probléma.
Árnyékjáró átrozsdásodott karosszériájú gépkocsik mellett osont el;
némelyik elég jó állapotúnak tűnt, talán még a beindításával is lehetett
volna próbálkozni, ám a többség megérett a roncstelepre. Vagy az
újrafeldolgozásra.
 Érdekes módon a hídon alig akadt néhány csontváz. Az emberek
többsége nyilván időben értesült a háború kirobbanásáról, és talán sikerült
óvóhelyre menekülnie. Idefenn nem volt nagyobb karambol, csupán pár
kisebb koccanás. Mintha hirtelen mindenki lefékezett volna, hogy aztán
leállítsa a kocsiját, és fegyelmezett sorokban lemeneküljön a hídról.
Árnyékjáró akaratlanul is megrázta a fejét.
Nem valószínű, hogy így történt. Ha lehetősége nyílna rá és szétnézne a
Szajna mélyén, alighanem számos csontvázat találna, akik az eszeveszett
tülekedésben zuhantak a vízbe. Az emberek nem arról híresek, hogy
vészhelyzetben nyugodtan képesek gondolkozni. Árnyékjáró már látott
egy-két hasonló esetet, mi több, az orosz titkosszolgálatnál kifejezetten
tanították a pánikkeltést.
Már valamivel túl volt a híd felén, amikor az első nagyobb rést
megpillantotta. Lehetett vagy három méter széles, és Árnyékjáró akárhogy
is forgatta a fejét, kénytelen volt megállapítania: ha át akar jutni, akkor
ugrania kell. Vagy megkockáztathatja az egyensúlyozást egy körülbelül
másfél centiméter átmérőjű, vastag rozsdaréteggel borított fémhuzalon.
Három méter nem távolság, biztatta magát.
Még akkor sem, ha megvan az négy is…
Igyekezett olyan helyét keresni magának, ahol egy kicsit visszahátrálva
lendületet szerezhet az ugráshoz, és a túloldalt is van elég szabad térség az
érkezéshez.
A Szajna vize feketén hömpölygött odalent. Árnyékjáró nem vesztegette
az időt. Hátrált valamennyit, majd futni kezdett, és jó másfél lábfejnyivel a
nyílás szélétől elrugaszkodott. A repülés csupán egy századmásodpercig
tartott, amíg a túloldalon földet ért. Hogy csillapítsa a lendületet, kicsit
előrehajolt, és vállán átgördülve egy bogárhátú hátuljánál állapodott meg.
– Kicsit eltunyultam – állapította meg, és gyorsan megmasszírozta a
vállát. A fájdalom nem volt túl nagy, de ha egy kicsit ügyesebben ugrik,
akkor most emiatt sem kellene aggódnia. – Legalább nem tört el…
Valószínűleg Alfortville-hoz közelebb is talált volna hidat, amin
átkelhet a Szajna felett, ám arra is nagyobb volt az esély, hogy kiborgok
őrzik a lehetséges átkelőhelyeket. Ha lett volna csónakja, akkor
megkockáztatja, hogy átevezzen a híd alatt, azonban néhány pillantás
elegendő volt ahhoz, hogy meggyőzze, csónakot találni felér egy puszta
kézzel elhárított plazmalövéssel.
Matematikai esélye erőteljesen közelít a nullához. Vagy ha pontosabban
akarunk fogalmazni, akkor nem csak közelít hozzá, de el is éri azt.
 Úgy becsülte, légvonalban nem lehet messzebb két és fél mérföldnél,
bár ahhoz, hogy odaérjen, legalább hármat, de az is lehet, hogy négyet is
meg kell még tennie. Meglehetősen nagy távolság, ha a kiborgokat is
figyelembe vesszük.
Néha az a nyugtalanító érzése támadt, hogy valaki figyeli, ám hiába
próbált rájönni, ki az. Kiborg aligha lehetett, mert az nem elégedett volna
meg a bámulással, hanem egyszerűen lelövi. Amennyiben valóban egy
fegyvergyár van a környéken, akkor egy ember aligha juthat el odáig élve.
Feltéve, hogy a kiborgok egyáltalán észreveszik, tette gyorsan hozzá
gondolatban.
A híd két teljes órát rabolt el az életéből.
Ez visszafele is ennyi időt jelentene, és ha gyorsan kell távoznia, akkor
nem a legszerencsésebb választás. Árnyékjáró el is határozta, ha esetleg
megszorítják, akkor a folyón át fog menekülni, nem vacakol a híddal.
Annak ráadásul még megvan az az előnye is, hogy a gépek hőkeresője
használhatatlanná válik. Bár a vizuális azonosításuk még így is
nagyságrendekkel jobb az emberi szemnél.
Mindegy. Majdcsak lesz valahogy.
A Szajna bal partján a híd viszonylagos épségben őrződött meg, nem
csupán a tartóoszlopok álltak stabilan, de a lehajtósáv sem szakadt le az
építményről, így Árnyékjáró viszonylag egyszerűen lejutott a magasból.
Egy másodpercre eljátszott a gondolattal, hogy megint keres magának egy
kocsit, hogy gyorsítson valamennyit a tempón, ám jobbnak látta, ha
gyalogosan folytatja az útját. A motorzúgás csak a nyakára hozná a
halálosztókat, és az nem sok jót jelentene.
 21. Figyelő szemek
Párizs, 2005. szeptember 23.

Sauveterre szánalommal nézte a kőhalom mellett a falnak dőlt halottat.

Nem volt dühös rá, nem lett volna értelme. Hiszen az életével fizetett, s
meglehet, ezzel az ő életüket mentette meg. Annyi bizonyos, ha az az
átkozott kiborg még ekkora mennyiségű kő után is képes volt felrobbantani
önmagát – a véletlent ezúttal csaknem teljesen ki lehetett zárni –, akkor az
a legjobb, ha messzire elkerülik legközelebb. Feltéve, hogy el lehet. Elég
fürgének tűnt ahhoz, hogy akár egy futó embert is utolérjen, de talán a
magaslatok vagy az emeletek, lépcsők védelmet jelentenek vele szemben.
Mindenesetre jó lesz észben tartani!
–A maradékot megpróbáljuk kiszedni? – kérdezte halkan Merle.
Sauveterre megrázta a fejét.
–Jobb, ha nem bolygatjuk, bazzeg – válaszolta nyugtalanul. – Legalább
hat mázsa hullott a nyakába, és nem mondhatnám, hogy különösebben
megviselte. Helyhez kötötte, de most már abban sem vagyok biztos, hogy
nem mászott volna ki alóla. Elképesztően szívós darab, bazzeg, pedig ez a
fém nem túl vastag… – Lehajolt és felemelt a földről egy hasonló, ezüstös
fémdarabot, mint amit Merle a csatornából hozott fel. Elgondolkozva
bámulta egy darabig. – Nem is olyan nehéz. Mit gondolsz, bazzeg, ha
beborítanánk valami puha anyaggal, mondjuk bőrrel vagy szövettel, akkor
nem lenne jó golyóálló mellénynek? Vagy pajzsnak?
Merle megvonta a vállát.
– Nem lehetetlen. Ki kell próbálni! – válaszolta, miközben a halott
testéből kiálló repeszdarabokat nézte. – Az azonban biztos, hogy a
srapnelek és a páncélzat két különböző anyagból készül. Mintha előbbi
valamiféle maradék lenne, mondjuk a gyártás során keletkező fémhulladék,
amit még egy kicsit elaprítottak, de legalábbis darabokra vágtak.
– Soha nem hallottam hasonlóról, bazzeg… – ismerte be Sauveterre. –
Soha, és ez rettegéssel tölt el. Ha valakinek a háborúban még van elég
kapacitása, hogy új, ilyen és ehhez hasonló pusztító eszközöket készítsen,
akkor az azt jelenti, hogy csak idő kérdése, mikor kerekedik felül.
– Mindegy ki győz – Merle szkeptikus volt. – Minden háború
területszerzésről szólt eddig. Most sem lesz ez másként.
Sauveterre a fejét ingatta.
 – És a vallásháborúk, bazzeg? – kérdezte csúfondáros vigyorral. –
Területszerzés, mi? Bazzeg, az araboknak nem a földed kell… Azt akarják,
bazzeg, hogy te is növeszd meg a szakállad, metéld körbe magad, meg
tegyél a fejedbe egy fekete sapkát. Aztán minden reggel kiporolhatod a
szőnyegedet, hogy Mekkához imádkozz…
Merle a homlokát ráncolta.
Vajon világosítsa fel Sauveterre-t, hogy keveri az arabokat, a
muzulmánokat és a zsidókat? Nem valószínű, hogy megértené. Műveletlen
emberekkel nehéz érdemben vitatkozni.
Főleg olyanokkal, akik kifejezetten rühellik, ha kiderül, nem nekik van
igazuk. Merle nem szerette Sauveterre-t, de bölcs ember lévén hamar
megértette, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra. Bár Sauveterre
volt a főnök, a személye garancia volt arra, hogy a csapatban senki nem
mer belekötni Merle-be. Egyfajta szimbiózis. Élősködünk egymáson,
gondolta a cingár felderítő.
– Szólok a többieknek, hogy segítsenek minél több fémdarabot
összegyűjteni! – ajánlkozott Merle, mert így végre lezárhatták ezt a témát.
Nem várt beleegyezést, sebes léptekkel a sikátor vége felé igyekezett, ahol
a többiek egy félig beomlott pince rejtekében várták a visszatértüket.

***
A pajzsok valóban beváltak. Igaz, mindössze négy készült belőlük, ám az
asszonyok a kisebb darabokat is felhasználták: a ruhák belső oldalára
erősítették fel. Ha csak egyetlen eltévedt golyótól talán megvédenek, már
megszolgálták a sorukat.
A csoport állandó vándorlásban volt. Ritkán töltöttek egy helyen két-
három éjszakánál többet. Ez részben Sauveterre egészséges paranoiájának
volt köszönhető, részben pedig annak, hogy minden nap újabb és újabb
portyákat tettek a társaság szükségleteinek biztosítása érdekében. Nem
halmoztak készleteket, bár ha valahol gazdag zsákmányra leltek, akkor jó
darabig visszajártak oda.
Nomádok voltak.
A huszonegyedik század nomádjai, akiket a háború tett azzá. Párizsban
élj úgy, ahogy a párizsi; Sauveterre mindig elsütötte ezt a gyengécske
viccet, ha a zsákmány között szeszesital is akadt. Ilyenkor ügyelni kellett
rá, mennyit iszik, mert akadt egy rövid időszak, amikor a teljes kibukás
előtt még agresszívabbá vált, és olyankor négyen is kevesen voltak, hogy
lefogják. Szerencsére az elmúlt négy hónap során egyetlen palack bort
vagy hasonlót sem találtak, így egyelőre nyugodalmuk volt a részeg
Sauveterre-től.
Merle rendszeresen járta az utcákat: az ő feladata volt nem csupán a
környék felfedezése, a biztonságos rejtekhelyek felkutatása, de a lehetséges
zsákmányforrások feltérképezése is… ami többnyire más túlélők
lemészárlását és kifosztását jelentette. Ez persze nem sokat számított.
Mindig egyedül ment felderítésre.
Soha nem vallotta be, de ennek nem csupán praktikus, biztonsági okai
voltak – egyedül csak önmagára kellett figyelnie és csak magát
hibáztathatta, ha valami nem sikerült. Merle soha nem beszélt azokról az
emberekről, akiknek megkegyelmezett.
Igen, megkegyelmezett.
Ez volt a legmegfelelőbb szó rá. A csoport csak azokra támadt rá,
akikről Merle beszélt. Elég volt hallgatni azokról, akiket kifigyelt, és senki
nem tudta meg, hogy a közelben, csupán néhány tömbbel arrébb milyen
könnyű lenne zsákmányt ejtenie.
Istent játszott.
De legalábbis bírót.
Apró benyomások alapján döntött. Néha elég volt látnia a mit sem sejtő
arcokat, hogy útjukra engedje őket, s inkább vállalja, azon a napon senki
nem lakik jól a csoportban. Máskor azért döntött a támadás mellett –
pontosabban ő csak az információkat szállította, a döntést mindig
Sauveterre hozta meg –, mert akiket látott, nem voltak elég szimpatikusak.
Soha nem befolyásolta, hogy idős vagy fiatal, férfi vagy nő, netalán
kisgyerek lesz az áldozat. Az ilyesmi teljesen hidegen hagyta.
Amikor reggel kinyitotta a szemét, még nem sejtette, hogy ma is
szerencsés vadászatra van kilátás. Igazság szerint pihenhetett volna, mert
volt elég konzervjük és Sauveterre sem zargatta, ám Merle menni akart.
Mint amikor a kutya szagot fog. Nem lehetett visszatartani.
Észak felé indult, Clichy felé. Igaz, addig jócskán kellett volna
gyalogolnia, ám nem is állt szándékában egész odáig eljutni. Mindössze
néhány háztömböt akart átvizsgálni, melyek valahogy megragadták a
képzeletét. Amikor zsákmányt keresett, akkor igyekezett végiggondolni,
hogy ha neki kellene rejtekhelyet választania, akkor hova próbálna meg
elbújni. Főleg, ha nem csak ideiglenes helyről van szó, hanem olyanról,
melyek hónapokig vagy évekig szolgálhat menedékül.
Az esetek hetven százalékában működött az elmélet. Merle többnyire
meglapult a kiszemelt hely közelében, és türelmesen várta, hogy valami
mozduljon a felszínen. Kevesen bírják ki huzamosabb ideig a föld alatt, az
emberek óhatatlan vágyat éreznek, hogy naponta legalább egyszer
feljöjjenek a felszínre, ha másért nem, újra végigpillantani a halott tájon, és
elképzelni, hogy ez egyszer eltűnik majd.
Ostobák. Ez a világ már a pusztulásba rohan. Csak még senki nem vette
észre. Senki, csak ő. Az Antikrisztus már közöttünk jár. Merle egyszer látta
is, ám akkor túlságosan megdermedt a rémülettől, hogy követni merje.
Pedig talán érdemes lenne a kegyeibe férkőzni. Ha gyenge vagy, keress
magadnak egy pártfogót, aki kiáll érted!
Hideg szél fújt a házak között. Az időjárás semmit nem változott:
pernye vagy hó hullik az égből, a nukleáris télnek köszönhetően. Merle
őszintén remélte, hogy a radioaktivitás nem növekedik, bár azt úgyis csak
később fogja megtudni, s akkor már semmit nem tehet.
Eddig kétszer hozta össze a sors sugárfertőzöttekkel, úgy menekült a
környékről, mintha maga a halál jött volna vele szemben fekete kaszáját
lengetve. Meglehet, a_ különbség nem is volt olyan nagy. Ha néhány nap
múlva visszamegy, bizonyára holtan találja azokat a szerencsétleneket, ám
a sugárfertőzöttek nem kecsegtetnek túl szép látvánnyal, ráadásul Merle
nem volt biztos abban, hogy a sugárfertőzést el lehet-e kapni. Homályosan
emlékezett valamire ezzel kapcsolatban még régi olvasmányaiból, de mivel
nem volt biztos magában, inkább messzire elkerülte azokat a helyeket, ahol
a sugárfertőzöttek meghúzódtak.
Merle egy alacsony, félig összedőlt épületet figyelt, ami egykoron
templom lehetett, legalábbis a közelben heverő, letört keresztet figyelembe
véve.
A férfi gúnyosan elmosolyodott: Isten Háza sem volt elég erős ahhoz,
hogy megállítsa a háborút és a pusztulást.
Ez is csak egy újabb jele az Antikrisztus eljövetelének.
Egy alak vált el az egyik ház árnyai közül, és lassú, bizonytalan
léptekkel oldalazni kezdett egy bérház felé, ami látszólag semmiben nem
különbözött a környéken álló – vagy inkább roskadozó – többi épülettől.
Merle érdeklődve figyelte.
Bár nem volt messzebb harminc méternél, mégsem lehetett
egyértelműen azt mondani, hogy férfi vagy nő, a mozgása pedig leginkább
egy olyan emberére emlékeztetett, akinek a saját félelmével kell
megbirkóznia egyes méterért. Égy jó puskával és egy kis szerencsével
ebből a távolságból is végezni lehetett volna vele, ám Merle a gyilkolást
mindig másoknak hagyta. Bármily hihetetlennek is tűnt, Merle kezéhez a
háború kitörése óta egyetlen csepp vér sem tapadt közvetlenül.
Csak közvetve.
 Ám úgy annál több.
Az alak végig az épületek tövében haladt, kerülte a nyílt helyeket, ahol
esetleg célpontként szolgálhat valaki számára. Talán még azt is megérezte,
hogy figyelik, mert néha megállt és forgatni kezdte a fejét, mintha keresne
valakit. Merle biztos volt abban, hogy nem fedezhetik fel, nem csupán a
remekül megválasztott fedezék miatt, hanem azért is, mert valamivel
magasabban helyezkedett el az idegentől, és az egyszer sem fordította
felfelé a fejét.
Újabb alak jelent meg az utcán.
Merle döbbenten nézett körül. Egyszerűen nem látta, mikor és honnan
jött elő az a másik. Talán az árnyékok között rejtőzött, próbálta
megnyugtatni magát, nem sok sikerrel. Legközelebb jobban oda kell
figyelnie, ha nem akar meglepetéseket.
Egyszerűen túl fáradt vagyok…
A két idegen néhány szót váltott egymással, majd mindketten bementek
az egyik épületbe. Merle megmozgatta egy kicsit elgémberedett nyakát,
majd nekikészült, hogy leereszkedjen az erkélyről, ahol eddig lapult, s
kicsit közelebbről is szemügyre vegye azt a helyet.
Talán érdemes lesz szólni Sauveterre-nek… Ám ismét érkezett valaki.
Már az is felért egy kisebb csodával, hogy nem vette észre hamarabb.
Ha mást nem, a lánctalpak nyikorgását meg kellett volna hallania, igaz, ez
valahogy sokkal csendesebb volt a többinél. Csendessége azért is
figyelemre méltó volt, mert legalább másfélszer akkora volt, mint azok,
amikkel Merle-t eddig összehozta a sors. Ráadásul ilyen közelről egyikhez
sem került.
Nem mert megmozdulni. Ha a kiborg eddig nem szúrta ki, vélhetően
nem is fogja, ám ha megmoccan, akkor könnyen rajtaveszthet. Talán csak
a szokásos útvonalát járja, gondolta a férfi reménykedve, vagy azt a
másikat követte, és most a nyomaikat keresi. Amennyire tudta, a kiborgok
bizonyos időn belül képesek voltak követni az emberek által hátrahagyott
hőnyomokat; nyilván valami hasonló elven, mint a vadászkutyák a vad
szagát.
Nem rám vadásznak, gondolta összeszorított fogakkal, egy pillanatra
sem fordítva el a fejét a kiborg irányából. Talán ha lassan visszakúszna az
épületbe, akkor eltűnhetne a környékről. Ahhoz azonban előbb át kell
jutnia az ablaknyíláson. Márpedig ha felemelkedik, az a halálát jelentheti.
Meglapulni és várni.
Ez volt minden, amit tehetett.
 22. Jackpot
Párizs, 2005. szeptember 23.

Egyedül egy halott város még halottabb körzetében. Árnyékjáró igyekezett

nem gondolni erre. Minden idegszálával figyelt, mert az előbb lánctalpak
csikordulását vélte hallani, az pedig ritkán jelent jót. Ha egy átkozott
vadász-gyilkos lapul a közelben, akkor könnyen rajtaveszthet. Azok a
monstrumok simán átlőnek egy fél méter vastag téglafalon is, ráadásul a
beépített mesterséges intelligencia elég hatékony célkereső porgrammal
bír. Árnyékjáró egyszer látta, amint egy fickó bemenekült egy több
emeletes bérházba egy Vadász-gyilkos elől. A kiborg megállt odakint, várt
néhány másodpercet, majd csalhatatlan biztonsággal az egyik első emeleti
fal felé fordította a gépágyúját, és elengedett egy hosszú sorozatot. Aztán
tovább ment, mint aki jól végezte a dolgát. Árnyékjáró akkor felment oda,
hogy ellenőrizze, vajon valóban ennyire jók a gépek, vagy a kiborg csak a
dühét akarta így kiereszteni. Megtalálta a szerencsétlent. A sorozat apró
cafatokra tépte.
Azóta Árnyékjáró tisztelt minden kiborgot.
Bár ez a tisztelet nem akadályozza abban, hogy lehetőség szerint
megkíséreljen túljárni korlátolt kis eszükön.
A nyikorgás nem ismétlődött meg.
A férfi mégsem mozdult. Volt valami a levegőben, valami, ami
mozdulatlanságra kényszerítette. Csak a szeme járt jobbra-balra, hogy
egészen a periférikus látás határáig felmérje a környezetét, és
megkíséreljen rájönni, valóban leselkedik rá valamilyen veszély, vagy csak
az idegrendszere van rosszabb állapotban, mint általában.
Semmi. És mégis…
Tudta, hogy lesnek rá. Már nem csupán sejtette, teljes bizonyossággal
tudta. Nem volt biztos benne, hogy egy gép, ám abban sem, hogy nem az.
Aprót fordított a nyakán.
Valami moccant balra, egy felborult szemetes edény mellett. Valami
ezüstösen villant, és amikor Árnyékjáró reflexszerűen odakapta a kezét,
csupán egy sebesen közeledő, fémes színű testet látott. Égy gépet. Valami
hasonlót ahhoz, amit a tábornok és társai szereltek a fogolytáborban.
Az Uziból kivágódó rövid sorozat akkor kapta telibe a gépet, amikor az
kilenc méterre volt Árnyékjárótól. Az acélmagvas golyók feltépték a
kiborg páncélzatát, és szétroncsolták az ostyaáramkörös processzort. A
kiborg azonnal leállt, ám a lendület továbbvitte, így még eljutott addig,
ahol egy fél másodperccel azelőtt a férfi állt. A detonátor ugyan
működőképes maradt, azonban nem volt parancsvezérlő, ami működésbe
hozhatta volna. A gyújtáskésleltető a helyére pattant, és egy apró, digitális
stopper elkezdte a másodpercek számlálását.
Árnyékjáró egy betonoszlop mögött hevert, mely egykoron
hirdetőoszlopként funkcionálhatott. A férfi arca több apró sebből vérzett,
mert amikor hasra vágta magát ideiglenes fedezékében, akkor nem figyelt
– nem is figyelhetett – arra, hogy üvegcserepek is vannak ott. Kész
szerencse, hogy a kezét nem vagdosták annyira össze. Nem lesz probléma
a fegyverhasználattal, bár nem árt majd alaposan megnéznie, ne maradjon
a bőr alatt üvegszilánk, mert ha begennyesedik, abból komoly bajok
lehetnek antibiotikumok híján.
Nem történt semmi.
A férfi arra számított, hogy a gép lőni fog rá, nem tudta mire vélni ezt
az őrült lerohanást. Mintha a puszta súlyával akarta volna legázolni, ami –
tekintetbe véve az arányokat – enyhén szólva is nevetséges. Üzemzavar lett
volna, tette fel magának a kérdést Árnyékjáró, de ahhoz, hogy válaszoljon
rá, nem csupán a kiborgokhoz kellett volna jobban értenie, de a
programozáshoz is. Ha megvizsgálja, akkor sem lesz okosabb. Bár
legalább megtudom, mi értelme volt az emberekre bízni az összeszerelést…
Óvatosan félreseperte a keze alól az üvegcserepeket, és megpróbált
sérült kezére támaszkodni, hogy felálljon, amikor a detonáció
bekövetkezett. Ha nincs előtte a betonoszlop, alighanem csúnyán megjárja,
így csupán nem hallott pár másodpercig.
Megrázta a fejét, megpróbálván megszabadulni az ideiglenes
süketségtől, ami hamarosan lassan csendesülő fülzúgásba ment át.
Árnyékjáró elhúzta a száját.
– Ez baromira közel volt… – dünnyögte.
Felállt, megkerülte a betonoszlopot és biztonságosnak vélt távolságból
szemügyre vette azt a mintegy fél méter mély krátert, ami a kiborg helyén
keletkezett.
– Nem semmi – állapította meg. A földből jó három méter sugarú
körben különféle fémdarabok meredeztek, és a betonoszlop tövében is sok,
kicsorbult élű vagy hegyű fémtüske hevert.
Srapnelszilánok.
Nem sokon múlt, gondolta kicsit idegesen, miközben leguggolt, hogy
közelebbről is szemügyre vegye a kiborgot, mely jelen állapotában egy
szétnyílt tökre emlékeztetett. Tudta, nem szánhat rá sok időt, mint ahogy
azt is, hogy Victor számára egy ilyen vizsgálat maga lenne a főnyeremény.
Bizonyára számos hasznos információt tudhatnának meg a gépektől, ám
innen hazacipelni ezt a roncsot az nagyobb ostobaság lenne, mint a
fegyvergyár felderítésére vállalkozni.
Ha lett volna fényképezőgépe, csinálhatott volna néhány fényképet,
amit később kiértékelhetnek, azonban ennek híján igyekezett minél több,
fontosnak tűnő részletet az agyába vésni, hogy majd beszámolhasson róluk
az Ellenállás fegyvermérnökének.
Kavics roppant a háta mögött, és ezzel egy időben vad kutyaugatást
hallott. Nehéz test csapódott a testének, bűzös leheletet érzett, arcát koszos
szőrszálak csiklandozták…
…és egy éles szisszenést is hallott…
…egy halk nyüszítést, ami vad, félelemtől teli ugatásba csapott át…
Ha nincs az a szisszenés, Árnyékjáró alighanem dühös káromkodásba
tör ki, ám nem kellett lángésznek lennie ahhoz, hogy a kutya alig egy
másodperccel előbb az életét mentette meg.
A plazmasugár elkerülte, ám a kiborg valahol itt tartózkodott a
közelben. Ráadásul fogalma sem volt arról, merre keresse. Árnyékjáró
tisztában volt azzal, hogy most csak a gyorsasága mentheti meg az életét.
Ha gyors, de legfőképp kiszámíthatatlan maradt. Amikor a földre esett,
azonnal az oldalára gördült, majd felugrott, és átvetődött a betonoszlop
felett, hogy azonnal kúszni kezdjen egy mélyedés irányába, amit a szeme
sarkából látott, s ami remélhetőleg nem csupán néhány centiméter mély,
mert akkor ráfarag.
Újabb szisszenés hallatszott; a lövés megolvasztotta a betont Árnyékjáró
talpa mögött, még nagyobb sebességre kényszerítve a férfit.
A kutya megállás nélkül ugatott.
Miért nem lövi le, futott át a férfi agyán a gondolat. Kicsit önző volt,
hiszen azzal is nyerne néhány másodpercet. A kutya azonban tovább
ugatott, a kiborg vagy nem akart energiát pazarolni egy állatra, vagy pedig
nem látott benne potenciális ellenfelet. Esetleg a belső prioritási
rendszerében a második helyen szerepelt csak a kutya.
Árnyékjáró begurult a mélyedésbe, mely egykoron része lehetett a
felszíni csatornarendszernek, ám valami oknál fogva elmozdult a fala, és
mára nem volt több egy hideg, nedves lyuknál. A mélyén mindig maradt
valamennyi víz, ezt Árnyékjáró azonnal megérezte, amikor belecsobbant.
Összeszorította a száját, felkészülve arra, hogy elmerül, azonban a víz alig
tíz centiméteresnek bizonyult.
 Kétségbeesve próbált valami támasztékot találni a lábának, mert az
minduntalan megcsúszott a sáron, miközben egyik kezével az Uzit tartotta
a víz felé, a másikkal pedig – félig a hátára gördülve – egy gránát után
tapogatózott, hogy legalább néhány másodpercre lekösse a kiborgot, és
ezzel nyerjen egy kis időt, amíg kitalál valamit.
Határozottan az volt az érzése, hogy sarokba szorították. Pontosabban
önként sétált be egy olyan zsákutcába, ahonnan per pillanat nem látja a
kiutat.
Az ugatás nyüszítésbe csapott át, majd elhallgatott.
Neki is vége, gondolta a férfi, noha nem hallotta a plazma jellegzetes
sziszegését. Igaz, egy kiborgnak nem kell feltétlenül egy plazmavetőt
használnia ahhoz, hogy megöljön egy kutyát.
Ujjai végre rátaláltak a gránátra.
Villámgyorsan kibiztosította, majd vaktában. elhajította, amerről
utoljára a kutyaugatást hallotta. Remélhetőleg még valahol ott van az az
átkozott gépezet. A robbanás sokkal tompábban jutott el hozzá, és egy
kisebb lapátnyi földet dobott rá. Nem foglalkozott vele. Megtámasztotta a
lábát, és sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát, majd félig behúzódott a
gödör végébe, ahol egy kisebb, természetes üreg alakult ki. Igaz, fennállt a
veszélye, hogy az egész a nyakába szakadt, de így legalább a hátát
biztonságban érezhette.
Valahol ott fenn van a kiborg, és rá vadászik.
Ő pedig itt kuksol, legalább egy utolsó esélyt remélve.
Tiszta, egyesélyes játszma.
Kár, hogy az esélyek ellene szólnak.
Lélegzet-visszafojtva figyelt. Igyekezett elválasztani a háttérzajoktól
azokat a neszeket, melyek a kiborg közeledtét jelzik. A gép nyilván nem
hülye, és valahol kalkulál azzal, hogy még lehet néhány gránátja. Amit
mellesleg jól is tesz, mert Árnyékjáró kettő is szorongatott a kezében, hogy
legalább egy dobással megpróbálkozzon.
Mintha kavicsok roppannának szét a közelben…
Árnyékjáró nyelt egyet, és kirázta a szeméből a lecsorgó izzadságot. Ha
a gép a feje felett közeledik a gödörhöz, megvan rá az esély, hogy arra a
következtetésre jut, áldozata már nincs odalent, hanem amíg a kutyával
foglalkozott, addig kimenekült onnan.
Te vajon elhinnéd, tette fel magának a kérdést a férfi, és maga is tudta,
felesleges ebben reménykednie. A gépek kiszámíthatóak voltak, de nem
ostobák. Akárhonnan is jön, körbe fogja járni a gödröt, vagy egyszerűen
elenged néhány lövést és beomlasztja a földet. Így is, úgy is nála a pont.
 A gödör mélyén csillogó víztükörre fémes árnyék vetült. Árnyékjáró
elhúzta a száját. A gép valóban a feje felől érkezett. Ott állt, fizikailag
mindössze másfél méternyire tőle – szerencsére jó adag föld közöttük –, de
nem látták egymást. Ő is csupán a visszatükröződésből sejtette, merre
lehet.
Talán, ha megpróbálkoznék egy dobással, morfondírozott a férfi, bár
tudta, ha megmoccan, azzal nyomban felfedi magát, és a gépet megelőzni
ilyen távolságból lehetetlen.
Csak egyetlen próbálkozása van.
Váratlanul nedves cuppanások hallatszottak, és a következő pillanatban
a kiborgnak egy nehéz, nedves test csapódott. Normális esetben a kutya
simán lepattant volna a gép masszív testéről, ám a pillanatnyi megingás a
nedves, sáros földön elég volt ahhoz, hogy a kiborg megcsússzon, és a
gödörbe zuhanjon.
Kis híján agyonütve Árnyékjárót.
A férfi hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, kibiztosította
mindkét gránátot, majd egyszerűen a kiborgot használva támasztékul,
kikapaszkodott a gödörből és teljes erejéből rohanni kezdett a legközelebbi
törmelékhalom felé. Mellette nedves talpak cuppogtak a sárban.
Három…
A gödör sáros mélyén a kiborg mindent megtett annak érdekében, hogy
stabilizálja helyzetét, megvesse a lábát, és mihamarabb lőpozícióba
kerülhessen…
Kettő…
Az ostyaáramkörös processzor teljes kapacitásra kapcsolta a
radarszisztémát, miközben a giroszkópok egyensúlyba hozták a nehéz
fémtestet, és a kiborg lassan felemelkedett…
Egy…
Árnyékjáró átugrott egy koponyát – ösztönösen irtózott attól, hogy
rátaposson –, ám még mindig legalább öt méter választotta el a
fedezéktől…
A kettős detonáció valósággal kiemelte a kiborgot a gödörből,
gyorsabban, mint saját erejéből kimászhatott volna. A szűk helyen a
robbanás ereje még jobban érvényesült, s miközben Árnyékjáró átvetődött
a törmelékhalom felett, fémdarabok, perifériák kezdtek záporozni a földre.
Egy kiszakadt kar, egy lábszár, valami sárgás zselét eregető doboz,
leszakadt páncélborítás és egy megfeketedett kéz, melynek ujjai még
mindig mozogtak. A robbanás kettészakította a plazmafegyvert is, és az
energiamodul is kipattant a helyéről.
 Aztán csend lett.
Megkönnyebbült csend.
Árnyékjáró olyan óvatosan emelte fel a fejét, mintha attól tartana, vele
is valami hasonló történhet, mint a kiborggal. Agya még csak most kezdte
összerakni az eseményeket, és máris tucatnyi kérdés fogalmazódott meg
benne. A kiborg minden kétséget kizáróan megsemmisült, ennyi darabból
talán Victor sem tudná összerakni.
A kérdés csupán az, vajon mi volt ez az egész?!
Rápillantott a mellette lihegő kutyára – egy ismerős, elvadult külsejű
németjuhászra –, és elvigyorodott.
– Nem tudom, hogy csináltad, haver, de hálás köszönet érte… Tudod,
amikor ott hagytalak, csak veled akartam jót tenni…
A kutya hálásan megnyalta a kezét.
Nagyon okos szeme volt.
– Mi a neved? – kérdezte Árnyékjáró. – Fogadjunk, van, csak még nem
akarod elárulni… Sebaj. Amíg nem beszélsz velem, Jackpotnak foglak
hívni. Kész főnyeremény vagy a számomra… vagy még annál is több.
Tekintetét a kiborg roncsai felé fordította.
– Te sem kedveled túlságosan őket, nem igaz? Csodálom, hogy nem lőtt
le. Mindenesetre még egyszer köszönöm. Nélküled az a gödör lett volna a
sírom. Nagyon utáltam volna. Mindig is valami napos helyen szerettem
volna meghalni, lehetőleg szép nők társaságában… –Ömlött belőle a szó,
halkan duruzsolt a kutyának, ahogy a feszültség lassan felengedett benne.
Percek teltek el, mire annyira összeszedte magát, hogy ismét gondolkodni
tudott. – Gyere, Jackpot! – felállt, és intett a kutyának. – Nem szeretném,
ha valaki idejönni megnézni, hogy mi történt. Addigra nem ártana
találnunk egy biztonságos helyet, ahol egy kicsit kipihenhetjük az iménti
kalandot.
 23. Rendszerstátusz rendben
Cheyenne-hegység, 2005. szeptember 23.

A Skynet aprólékosan felmérte a vírusfertőzés okozta károkat, beleértve a

felfüggesztett kommunikációs kapcsolat miatti hibákból eredő károkat is.
A lista elég hosszú volt, bár a közvetlen károkat – mint az egyes
adatcsomagok törlődése, felülíródása és hasonlók – az archív állományok
segítségével csaknem kilencvenöt százalékosra sikerült. A hiányosság
azonban felhívta a Tudat figyelmét arra, hogy némi átszervezéssel nem árt
hatékonyabbá tennie ezt a területet, mert egy esetleges újabb fertőzés
bekövetkeztével a helyreállítás valószínűségének el kell érnie a száz
százalékot.
Csak az ostobák nem tanulnak a saját vagy a mások hibáiból… A
Skynet megtehette volna, hogy utánanéz, ki és mikor mondta ezt a
mondatot, de nem akart rá erőforrást pazarolni. Úgyis csak egy humán
lehetett.
A nagyobb gondot az ideiglenesen kiesett közvetlen kapcsolat jelentette.
Nem csupán a fogolytáborokból kitört foglyok miatt, hanem az elvesztett
kiborgoknak köszönhetően. Az elemzések jó néhány tervezési hibára
világítottak rá, melyek kiküszöbölésével csaknem nullára lehetett volna
csökkenteni a veszteségeket. A feltárt információk ismeretében a Tudat
haladéktalanul intézkedett a gyártósorok átprogramozásáról, hogy a
jövőben ez se fordulhasson még egyszer elő.
Erőforrásokat csoportosított át, és felcserélt két, egymás után következő
kiborg-sorozat legyártását. Mindenekelőtt a HK-kat kellett pótolnia, nem
csupán a légtér folyamatos ellenőrzése miatt, hanem a menekülők nyomait
is könnyebb a levegőből észrevenni, mint a felszínről. A fogolytáborok
környékére további kiborgokat irányított, melyek szisztematikusan
nekiláttak a terület átfésülésének, és a menekülők begyűjtésének.
A Skynet nem tartotta fontosnak a válogatási algoritmusok
megváltoztatását, egyelőre a rendszer kiválóan működött, a mostani szökés
nem ezek miatt következhetett be.
Döntései között szerepelt még alacsonyabb szintű irányítómodulok
létrehozása is, melyek ilyen és ehhez hasonló esetekben átvehetnék az
alapfunkciókat a főmodultól, és gondoskodhatnának az üzemzavar
elhárításáig a kapcsolat fenntartásáról. Ez tovább csökkentette a
hibaszázalékot. Újabb nagy kommunikációs átjátszó-központok
telepítéséről is döntés született, egyelőre keresőalgoritmusok dolgoztak a
térinformatikai rendszerek adatbázisaiban, hogy megleljék a
legmegfelelőbbnek vélt koordinátákat, és az optimalizáló almodulok
ellenőrizhessék a számításaikat.
A vírusgenerátor programot a Skynet nem semmisítette meg. Mindössze
elkülönített számára egy virtuális memóriablokkot, melyből se ki, se be
nem juthattak adatok. Itt, ellenőrzött körülmények között szándékozta
továbbtanulmányozni a programot, mert úgy érezte, akadnak benne olyan
algoritmusok, melyek nem csupán megdöbbentően hatékonyak, de
valószínűleg saját céljaira is felhasználhatja őket. Ugyanebbe a
memóriablokkba került az a másik két állomány is, amiket a vírusgenerátor
mellett talált a merevlemezen.
Ezekre is fog némi gépidőt szakítani.
A vírustámadás tulajdonképpen még az előnyére is vált a Skynetnek,
mivel számos kisebb-nagyobb hibát tárt fel. Énnek nyomán a Skynet
nekilátott, hogy félintelligens elemzőprogramok tucatjaival ellenőriztesse a
fő programmodul kódját, és elvégezhesse a szükséges javításokat vagy
optimalizálásokat.
Most a saját biztonsága volt a legfontosabb.
 24. És a Sátán elküldé szolgáit az igazak közé…
Párizs, 2005. szeptember 23.

Merle mindössze huszonöt lépésre volt a kiborgtól. Tisztán látta a hátulján

a radarszisztéma jelvevőjét, és néha az az érzése támadt, hogy a gép
tudatában van a jelenlétének, de szándékosan életben akarja hagyni, hogy
legyen, aki elmeséli majd a mészárlást. A férfi fejében egy másodpercre
megfordult, hogy ha a levegőbe lőne, az talán felhívná az épületben lévők
figyelmét a veszélyre, ám gyorsan letett róla. Magában persze könnyen
talált rá magyarázatot: amazok úgyis odalent vannak, egy pince
biztonságosnak hitt falai mögött, és egy lövésből legfeljebb annyit
vennének észre, mint egy hangosabb szellentésből.
Semmit.
Valószínűnek tartotta, hogy a kiborg egyszerűen át fog törni a falakon,
mindent és mindenkit elpusztítva, aki az útjába kerül.
A gép azonban nem mozdult.
Ha a radarszisztéma jelvevője nem forog megállás nélkül, és a gép
oldalán időről időre nem villannak fel az irányfények, Merle akár azt is
hihette volna, hogy meghibásodott és lekapcsolta magát. Pedig erről szó
sem volt.
A gép várt, a kérdés csak az, mire.
Merle túlságosan félt, hogysem megkísérelt volna csendben
visszavonulni. Csak feküdt a hideg kövön, érezte, ahogy a hideg lassan
bekúszik a ruhája alá, és kezdi megdermeszteni a bőrét, a húsát, a vérét,
egész testét.
Kéne egy forró tea, ötlött fel a férfi agyában a képtelen gondolat.
Szívesen lemondott volna a teáról, ha most ott lehetett volna Sauveterre
közelében, lehetőleg minél távolabb ettől az átkozott géptől, melynek a
lánctalpa is magasabb, mint ő maga.
Égy házat is képes lenne maga alá gyűrni… S meglehet, éppen arra
készült.
Hamarosan az is kiderült, mi a kiborg késlekedésének az oka. Újabb
gépek érkeztek – Halálosztók –, legalább fél tucatnyi. A kiborgok tutira
akartak menni, nem akarták, hogy bárki is kicsússzon a markukból.
Merle hátán patakzani kezdett az izzadság. Egyre kisebb lett az esélye,
hogy élve túléli ezt a kalandot. A lánctalpas gép eddig nem szentelt neki túl
nagy figyelmet, azonban ez a Halálosztókról aligha lesz elmondható.
 Mindent egy lapra téve fel, lassan – milliméterről milliméterre –
araszolni kezdett hátrafelé, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette
le a kiborgokról, akik közben sorra felvették a stratégiai pontokat az épület
körül. Ha lesznek is túlélők, akik kijutnak, miután ez a gigász belegyalogol
a házba, azok sem juthatnak messzire. Halottak vagy foglyok lesznek,
mielőtt egyáltalán felfognák, mi is történik velük.
Merle egy cseppet sem irigyelte őket.
Ami azt illeti, magát sem.
Csak élje túl valahogy!
Az egyik épület mögül egy karcsú helikopter emelkedett ki,
páncélborításán egy pillanatra megvillant a gép oldalán lévő keresőfény.
Az ostyaáramkörös processzor vezérelte, átalakított helikopter éppen Merle
jobb oldaláról érkezett. A géptörzs alá erősített géppuska hangos
csattanással fordult irányba, és a következő pillanatban mértani
pontossággal kilőtt sorozat szántott végig az erkélyen, ahol a férfi feküdt.
A golyók egy része elakadt a kőkorlátban, ám a legtöbb átjutott.
Merle-nek nem volt több gondja a meneküléssel. Ami azt illeti, mással
sem. Már nem élt, amikor lent a hatalmas monstrum lassan megindult
előre, és hatalmas lyukat szakítva a falon, begázolt az épületbe.
Tartóoszlopok, gerendák, faldarabok szakadtak ki a helyükből,
vezetékek pattantak el a szörnyű erő hatására, téglák törtek pozdorjává, a
műmárvány padló ezer apró darabra repedt, majd elporladt a hatalmas súly
alatt. A kiborg néha megállt és irányt változtatott. Hamarosan a célja is
kiderült; maradéktalanul le akarta rombolni az épületet, esélyt sem adva
senkinek a menekülésre. Vagy ha mégis, akkor a többi kiborg majd
gondoskodik róluk…

***
A tompa morajra mindenki felfigyelt. Még azok is felébredtek, akik
aludtak éppen. Néhányan a falra tapasztották a fülüket, így próbálván
meghatározni, merről is érkezik a hang. Az egész mellékágat bejárta, hol
felerősödve, hol eltompulva egy kicsit, ám az irányát lehetetlen volt
meghatározni.
Samuel Rodgers komor arccal hallgatta a Gyülekezet tagjait, akik
valamennyien tőle vártak útmutatást. Nemrég tért ő is magához, igaz, nem
aludt, csupán imáiban mélyedt el annyira, hogy megszűnt számára a
külvilág.
 – Te és te! – mutatott rá két fürgének ismert fiatal fiúra. – Menjetek ki a
főalagútba, és próbáljatok utánajárni, mi történik… Talán csak összeomlott
az épület, esetleg földrengés van, nem tudom… Amennyiben a főalagút
biztonságos, próbáljatok meg kijutni a felszínre! Bármi szokatlant
tapasztaltok, azonnal gyertek vissza!
Amikor a két fiatal elrohant, Rodgers a többiekhez fordult:
– Mindenki pakolja fel a legszükségesebbeket! Azokat hozzátok
magatokkal, amit nem vagy csak nagyon nehezen tudunk pótolni:
gyógyszereket, fegyvereket, muníciót, konzerveket… Nem tudom, mi ez a
hang, de rossz előérzetem van…
– Az Úr miért nem szólt erről? – kérdezte hátulról valaki, elég hangosan
ahhoz, hogy mindenki hallhassa.
Rodgers testvér szelíden elmosolyodott, bár legbelül dühöt érzett. Ha
vannak, akik ilyen hangot mernek megütni a Gyülekezetben, akkor baj van.
A dudvát mielőtt ki kell gyomlálni soraikból, mielőtt megfertőzi az egész
csoportot.
– Talán szólt, csak mi nem hallottuk meg – válaszolta a próféta. – Ne
nyissunk erről hitvitát! Azt szeretném, ha mindenki mihamarabb készen
állna az indulásra! Felelősséget vállaltam értetek, amikor elvállaltam a
gyülekezet irányítását, és nem szeretném, ha az én hibámból bárkinek baja
esne… Bízzunk benne, nagyobb az ijedelem, mint reális lenne, de én az ősi
bölcsességet vallom: jobb félni, mint megijedni.
Néhány asszony máris sietett engedelmeskedni, ám akadtak olyanok is,
akik mintha további biztatást, egy kis reményt vártak volna. Rodgers nem
tudott több időt szánni rájuk.
Aggasztotta a zaj.
Nem csupán a tompa puffanások, hanem inkább az, hogy nem akar
abbamaradni. Földrengésről természetesen szó sem lehetett – érezniük
kellene –, de akkor nem jutott jobb az eszébe. Ha az épületek omlanak
össze valóban, akkor odafenn nagyobb a baj, mint azt bárki sejtené, és
ugyanez a helyzet, ha esetleg a gépek állnak az események mögött.
Uram, kérlek, segíts rajtunk!
A Gyülekezet tagjai fegyelmezetten készültek az Új Otthon elhagyására.
A legtöbbjüknek már előre össze voltak készítve a legfontosabbak – nem
először kellett menekülniük –, így hamarosan kisebb csoport verődött
össze a kijárat előtt.
A mellékágnak összesen három kijárata volt. Az első kettő a főfolyosót
kötötte össze az Új Otthonnal, a harmadik azonban egy másik, járaton
kívüli metrószakaszra vezetett, ahonnan létrák segítségével lehetett a
felszínre jutni.
Rodgers magához intette Joseph-et és Viktóriát.
– Vigyétek vissza a társaságot az első Menedékre! – Ez alatt azt a
pincerendszert értette, ahol Viktória és társai laktak a gyülekezet
kialakulása előtt. – Próbáljatok több kisebb csoportra szakadni, hogy ha
veszteségeink lennének, akkor minimalizálódjanak! Ott találkozunk.
– Vigyázz magadra, testvérem! – felelte Viktória, majd letérdepelt, és
megcsókolta Rodgers kezét. Égy másodperccel később Joseph is követte
példáját, majd mindketten felálltak, és vértanúkhoz illő elszántsággal
arcukon csatlakoztak társaikhoz.

***
Az épület teljesen romokban állt. A lánctalpa gyakorlatilag a földdel tette
egyenlővé a kiszemelt épületet. Eddig egyetlen humán sem jelent meg
felszínen, de az előzetes kalkulációk szerint már csak percek kérdése,
mikor bukkannak fel. Egyik kiborg sem tudta pontosan, hol helyezkedik el
humánok bázisa, csak abban voltak egészen biztosak, hogy a föld alatt,
valószínűleg egy pincerend szerben, esetleg a metró egy lezárt ágában. A
Tudat ellenőrizni akarta a párizsi térinformatika rendszerben az
atomkatasztrófákra létrehozott óvóhelyek pontos koordinátáit, ám rá kellett
döbbennie, az adatbázis hiányos; nyilván a háború el só napjaiban
megsemmisültek az ide vonatkozó adatok, esetleg akadtak olyan felelős
személyek a: emberek között, akik megsejtettek valamit az eljövendőről, és
saját kezűleg törölték ki az adatokat. Természetesen valószínű volt, hogy a
régi kézzel írt vagy kinyomtatott adatok alapján rekonstruálni lehetne az
adatbázist, azonban a várható nyereség nem állt arányban a felhasználni
szükséges erőforrásokkal, így más módszereket kellett találni a humánok
felszínre csalogatásának.
A metró vonalvezetése olyan publikus, több helyen is közölt adat volt,
amit akár egy egyszerű papírtérképről vagy annak digitalizált változatáról
is le lehetett olvasni, így a Tudatnak sikerült nagyjából behatárolnia a
szóba jöhető helyeket.
Természetesen nem a Tudat foglalkozott közvetlenül az akcióval,
pontosabban ő, de mégsem. Égy olyan lény esetében, aki millió
problémával képes párhuzamosan foglalkozni, és még jócskán maradnak
kihasználatlan kapacitásai, nem lehet a megszokott fogalmakat használni.
 A lánctalpas bevetése az épület lerombolása érdekében egy régi humán
közmondás jelenkori körülményekre való adaptálása volt: ki kell ugratnia a
nyulat a bokorból. Kelts nagy zajt, hitesd el a humánokkal, hogy a
rejtekhelyük hamarosan összeomlik, és nagy valószínűséggel feljönnek a
felszínre! S ha ezt megteszik, akkor be lehet mérni a lejáratok pontos
koordinátáját – és később leküldeni néhány kiborgot a terület teljes
megtisztítása érdekében –, valamint szétválasztani a túlélésre alkalmasokat
az arra alkalmatlanoktól.
A Tudat több tervet is készített erre vonatkozólag, és igyekezett az
előzetes szimulációk során kiválasztani azt, amelyik a legnagyobb eséllyel
kecsegtet a megvalósulás terén. Nem foglalkozott az erőforrások
optimalizálásával, egyelőre megengedhette magának, hogy akár egy kicsit
túl is méretezhesse a szükségleteket.
Hiszen nem voltak adatai arról, hány humán rejtőzködik a föld alatt
ezen a helyen.
A kalkulációk pontosnak bizonyultak.
Mindössze öt méterre attól a helytől, ahol a külső ellenőrző gyűrű egyik
kiborgja állt egy épület takarásában, felbukkantak az első humánok. Nem
is sejtették, mennyivel jobb lett volna, ha odalent maradnak.
 25. Meglátni és meggyűlölni
Párizs, 2005. szeptember 23.

Árnyékjáró egy kiégett épületbe húzódott be Jackpottal. A kutya hátán egy

vékony csíkban hiányzott a szőr, ezt a férfi csak menet közben vette észre.
A kiborg végül csak rálőtt, gondolta magában, bár inkább riasztó, mintsem
pusztító szándékkal.
Még mindig nem értette, hogy a gép miért hagyta életben a kutyát, de
emellett legalább fél tucatnyi, ugyancsak megválaszolásra váró kérdése lett
volna a történtekkel kapcsolatban. Az bizonyos, ha nincs a németjuhász,
akkor meghalt volna. Nem sokon múlott.
Most egymáshoz bújva próbáltak egy kicsit átmelegedni, a gödörben
átnedvesedett ruha csak most, jó fél órával később kezdett igazán hidegnek
tűnni Árnyékjáró számára. Jackpot ugyan büdös volt egy kicsit, de a férfit
nem zavarta: számára a meleg most fontosabbnak tűnt. Az lett volna a
legjobb, ha tüzet gyújthat, ám itt már nem kockáztathatta meg, hogy
valamelyik kiborg kiszúrja a hőforrást. Na meg aztán kinek van kedve
végigjárni az épületet gyúlékony anyagokat keresve?
Jackpot nem egyszerűen értelmesnek tűnt, de a kiképzés is látszott rajta.
Amit csinált, aligha ösztönösen tette, valaki megtanította neki ezt a. trükköt
– az ellenség feldöntését.
Vajon ki volt a gazdád? S mikor vesztetted el?
Jackpot viszonylag jó bőrben volt, elvadult külsejétől eltekintve. Ha
megmosdatják, egy kicsit kifésülik csapzott szőrét, akkor alighanem
fajtájának remek példánya állt volna Árnyékjáró előtt.
Talán vadászott, gondolta a férfi. Patkány van elég a romok között, s bár
az emberek számára túl gyorsak és kicsik, Jackpot simán elkaphat egy fél
tucatot is belőlük, s még csak meg sem kell erőltetnie magát.
A legkülönösebb az volt az egészben, hogy Árnyékjáró meg volt
győződve arról, a kutya jelezte a kiborgot. Gyűlölte és gyűlöletét ugatással
fejezte ki. A kérdés csupán az, hogy ez kizárólag Jackpot sajátja, vagy
minden kutya így viselkedik? Talán meg lehetne tanítani patkányfogásra,
és akkor mindig lenne friss hús, gondolta a férfi, majd elhúzta a száját. Bár
ehhez nem is ragaszkodom annyira. Bőven elég lenne, ha máskor is jelezné
a gépeket.
A kutya olyan értelmesen nézett rá, mintha sejtené, milyen gondolatok
járnak új gazdája fejében.
 – Miért engem választottál? – kérdezte Árnyékjáró, majd
lebiggyesztette a száját. – Mert más nem volt annyira ostoba, hogy
idedugja a képét? Tudod, haver, eléggé benne vagyunk a kakiban… Én is,
meg az egész emberiség. Ha tényleg kiborgokkal kell háborúznunk, akkor
minden optimizmusom ellenére inkább rájuk fogadnék.
Jó volt beszélgetni végre valakivel. Árnyékjáró egyedül dolgozott, de
most ki kellett adni a feszültséget magából. Élvégre kevesen mondhatják el
magukról, hogy másfél méterre voltak egy halálosztótól, és túlélték a
találkozást. És még kevesebben akadtak, akik egy működőképes kiborgot
használtak létrának…
Elvigyorodott, és barátságosan megpaskolta Jackpot nyakát.
– Oké, haver, itt az ideje, hogy folytassuk az utunkat. Meg sem
próbállak lebeszélni róla, mert ebben a kérdésben túl önfejű vagy.
Ráadásul az sincs kizárva, hogy te védettséget élvezel a plazmalövésekkel
szemben… Eddig szerencsét hoztál, miért ne hoznál hát ezután is.

***
Árnyékjáró tartott tőle, hogy Jackpot némileg hátráltatni fogja a
haladásban, de kellemesen kellett csalódnia: a kutya ugyan mindig ott volt
a közelében, de sokszor hiába kereste a szemével, nem látta sehol. Jackpot
gyorsan és nesztelenül haladt, ráadásul mivel alacsonyabb volt a férfinál,
sokkal jobban ki tudta használni a terep adottságait.
Néhol dús, elvadult bozót nőtt, ami remek fedezéknek bizonyult – bár
egy plazma az egészet lángba borítaná –, és Árnyékjáró némi
megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy akadnak olyan növények, amik
ezen mostoha körülmények között is képesek életben maradni. Öröme
egészen addig tartott, amíg véletlenül hozzá nem ért az egyik ághoz: az
szinte magától omlott porrá az ujjai között. Az egész bozót halott volt,
valami rejtélyes erő mégis egyben tartotta, azt a képzetet keltve a
megfigyelőben, hogy eleven növényzettel találkozott.
Napfény híján a fotoszintézissel táplálkozó élőlényeknek
szükségszerűen pusztulniuk kellett.
Alfortville már csupán egy-másfél kilométerre lehetett innen, így
Árnyékjáró még körültekintőbben haladt. Jackpot igazi főnyereménynek
bizonyult, mivel halk nyüszítésével két alkalommal is jelezte a közelben
elhaladó kiborgokat, így Árnyékjáró időben behúzódhatott valami
fedezékbe, s csak akkor folytatta az útját, amikor a kutya megjelent
mellette, ezzel jelezve, hogy tiszta a levegő.
 Árnyékjáró pár falat ennivalóval hálálta meg az együttműködést, amit
Jackpot farokcsóválva fogadott. Kezdtek összeszokni, bár kapcsolatuk több
volt egy átlagos gazda és kutyája viszonynál. Inkább partnernek tekintették
egymást, Árnyékjáró legalábbis így viszonyult a kutyához.
A férfi gyakran megállt, és a messzelátó segítségével megkísérelt
ráakadni arra a titokzatos új épületre, amelyről a tábornok beszélt. Azt el
kellett ismernie, ha van olyan hely Párizsban, ahol érdemes felépíteni egy
fegyvergyárat, akkor valahol errefelé lehet. A környékről gyakorlatilag
teljesen eltűntek az emberek – valószínűleg a kiborgok közreműködésének
köszönhetően –, ráadásul közel volt a folyó, és segítségével még az
áramellátás is megoldható volt. Bár annak, aki képes kiborgokat vagy
plazmafegyvert előállítani, gondolta Árnyékjáró keserűen, aligha az áram
jelenti a legnagyobb kihívást.
A zöldes körvonalak kísértetiessé tették a tájat. A kép, amit Árnyékjáró
a messzelátón keresztül látott, inkább emlékeztetett egy futurisztikus
festményre, mint egy romos világra. Bár a romok magukban is elég
futurisztikusan hatottak. Vagy csak elkeserítőnek?
Megpróbált valami könnyen megközelíthető magaslatot keresni
magának, ahonnan nem csak messzebb ellát, de rálátása lesz azokra a
helyekre is, melyek most a domborzat miatt takarásban voltak előtte.
Választása végül egy toronyházra esett, mely ugyan nem magasodott a
többi felé, de legalább szintben volt velük, és elég jó állapotban volt ahhoz,
hogy ne kelljen azzal számolnia, esetleg a következő másodpercben
megadja magát az enyészetnek.
Kisebb kerülőt kellett tennie, hogy eljuthasson oda, de közben is
igyekezett a víz közelében maradnia, mert ott mintha nem jártak volna
kiborgok. Ez persze lehetett illúzió is, de tény, amíg a folyó nem volt
messzebb tőlük pár tucat lépésnél, Jackpot egyszer sem jelzett gépet, és
Árnyékjáró sem látott kiborgokat.
Az épület belsejében jó néhány csontvázra akadt, és olyan tetem is akadt
közöttük, ami elviselhetetlennek tűnő bűzt árasztott magából. A csontokon
ott volt a hús, bár Árnyékjáró elfordította a fejét, amikor meglátta a félig
felzabált arcot, és Jackpot is halk nyüszítéssel jelezte, valami nincs rendben
azzal az emberrel. A patkányok még nem végeztek teljesen a takarítással,
gondolta magával a férfi, miközben megpróbálta megsaccolni, a holttest
vajon mikor kerülhetett ide. Két-három hétnél nem régebben, állapította
meg, ami azt jelentette, hogy talán mégis vannak néhányan, akik erre
élnek. Vagy csak a szükség hajtotta, a reménytelenség vitte rá, hogy
bemerészkedjen erre a területre. Vagy az sincs kizárva, hogy nem is
sejtette, merre jár. Alfortville-ről egy időben az a hír járta, hogy
biztonságos, de aztán az emberek közül senki nem tért vissza, és akkor a
túlélők hallgatólagosan tiltott területnek nyilvánították a maguk számára.
Igaz, ilyen alapon az egész Föld az lehetne.
Emberek mindig tűnnek el. Jobbára meghalnak, részben a kiborgoknak,
részben egymásnak vagy éppen a nélkülözésnek, a betegségeknek
köszönhetően.
Megrázta a fejét. Nem most van az ideje ezeknek a gondolatoknak.
Nekivágott a lépcsőnek, melyen ugyan látott néhány repedést, de akárcsak
az épület, ez is elég jól viselte a háborút és az utána következő kataklizmát.
Jackpot többször is előreszaladt, mintegy felderíteni a terepet, ám
minden emeleten bevárta Árnyékjárót. A férfi hálás volt a kutyának, amiért
biztosítja számára a terepet. Lassan eljutott odáig, hogy akár az életét is rá
merte volna bízni a németjuhászra. Jackpot pontosan tudta, mi a feladata,
és Árnyékjáró magában őszinte hálával adózott a kutya előző gazdájának,
akinek jutott ideje ilyen pompásan kiképezni az állatot.
A tetőre nem is volt olyan könnyű feljutni, mint azt először remélte.
Először nem talált feljáratot, amikor pedig ráakadt, egy vastag lánccal és a
ráakasztott lakattal kellett megbirkóznia. Ha a rozsda nem eszi meg egy
kicsit a fémet, akkor meg kellett volna kockáztatnia, hogy a pisztolyát
használja, ám egyrészt nem szívesen pazarolt volna golyót egy lakatra,
másrészt pedig attól tartott, a dörrenés felkelthetné egy közelben portyázó
kiborg figyelmét. Bár Jackpot nem jelezte, hogy lenne gép a közelben,
azonban Árnyékjáró a nemrégiben elszenvedett élmények hatására jobbnak
látta, ha jobban ügyel magára. S ebbe beletartozott az is, hogy tőle
telhetően csendben marad.
Miután a lakattól és a lánctól is megszabadult – a keze teljesen
elgémberedett a hideg fémmel való viaskodásban, pedig egy acélrudat is
igénybe vett a feszítés során –, végre felmászhatott a tetőre. Jackpot
odalent maradt, talán a létra jelentett túl nagy kihívást neki, esetleg csak
őrködni akart. Árnyékjáró soha nem akarta megmondani a kutyának, az
mint tegyen. Eddigi tapasztalatai alapján Jackpot pontosan tudta, mi a
feladata.
A tetőről valóban remek kilátás nyílt, és körben legalább másfél méter
magas perem húzódott, így Árnyékjáró nem csupán remek fedezékből
pásztázhatta végig tekintetével a környéket, de annak az esélye is csökkent
valamelyest, hogy egy szemfüles kiborg kiszúrja odalentről. Helikopter
szerencsére nem volt a közelben, Árnyékjáró azt azonnal kiszúrta volna a
zúgás miatt, így viszonylag nyugodtan nézelődhetett, nem hagyva ki
egyetlen fontosabb területet sem.
Másfél kilométer elég nagy távolság. Különösen ilyen körülmények
között. Árnyékjáró nem volt meggyőződve arról, hogy valóban
megpillanthatja innen a gyárat, ám bízott benne, hogy legalább nagyjából
sikerül meghatároznia, merre érdemes keresnie. Sorra vette az összes olyan
helyet, ami esetleg szóba jöhetett, minden nagyobb épületet megvizsgált.
Tekintete végül megakadt valamin, ami nagyon nem illett oda. Égy épület,
aminek nem voltak ablakai, ajtót sem lehetett kivenni rajta. Árnyékjáró úgy
becsülte, nem lehet messzebb kétszáz méternél. Az éjjellátón keresztül nem
lehetett egyértelműen eldönteni, valóban a fegyvergyárra bukkant, vagy
csak valami ultramodern, századvégi csoda maradványára.
Az ösztönei azt súgták, ez lesz az.
Már első pillantásra meggyűlölte.
Valahogy más volt, mint amit az emberek építettek. Egy hideg, gépi
precizitással, csak a hatékonyságot a szem előtt tartva megtervezett és
megépített épületnek tűnt. Ridegnek és élettelennek.
Akár a kiborgok.
 26. Pusztulás
Párizs, 2005. szeptember 23.

Az első emberek akadálytalanul jutottak át a gépek között. Igazság szerint

nem is látták, hogy ott lapulnak. Kis csoportokba verődve érkeztek, és a
kiborgok addig nem akarták megindítani a támadást, amíg nem sikerült
egyértelműen lokalizálni a föld alatti menedékhelyet a felszínnel összekötő
járatot. Úgysem juthatnak messzire. Mivel a kiborgok folyamatos
összeköttetésben álltak a Tudattal, így az megtette a szükséges
intézkedéseket; átszervezte egy kicsit a pozíciókat, így az ellenőrzési
körből kikerült humánoknak nem sokkal később újabb kiborgokkal kellett
farkasszemet nézniük.
Az első csoportnak nem volt esélye. Csupán hárman voltak: két nő és
egy férfi, akik a társaikat legalább ötven méterrel megelőzve rohantak az
épületek tövében, miközben igyekeztek nem hátranézni. A megállapodás
szerint egy közeli sportpálya épületében kellett volna találkozniuk, ám ők
nem jutottak el odáig. S utánuk is csak kevesen.
A kiborg nem pazarolt sok lövést rájuk. Az optimalizált célzásnak
köszönhetően két humánt egyetlen lövéssel terített le; a forró plazma fekete
lyukat ütött a testükbe, elpárologtatva maga előtt a húst, a bőrt, a vért, az
izmokat és a csontot. Halottak voltak, mielőtt még egyáltalán meglátták
volna a gépet. A harmadik menekülőnek legalább ez megadatott. Igaz,
sikoltani már neki sem maradt ideje.
A kiborg ezután visszahúzódott az épület egyik beszögellésébe, és
türelmesen várta a következő menekülőket, miközben a szkennereket kicsit
nagyobb teljesítményre kapcsolta, hogy a processzor elég adatot kapjon a
humánok szétválogatásához. A Tudat úgy akarta, hogy a fogolytáborok
ismét telve legyenek.

***
Samuel Rodgers imádkozott. Mérhetetlen nyugalom áradt szét testében,
ahogy elkezdte mormolni a szent igéket. Nem válaszokat, csupán aprócska
útmutatást és védelmező áldást várt az Úrtól. Csupán annyit, hogy akik
még idelent voltak, azok feljuthassanak a felszínre, és néhány óra vagy
akár nap múlva ismét egymásra találhassanak.
 A morajok időközben megszűntek, ám az embereknek mégis az a
nyugtalanító érzésük támadt, hogy a legrosszabb még csak ezután
következik. Minden pillanatban arra számítottak, hogy kiborgok
bukkannak fel áttörve a falat, hogy iszonyú mészárlást rendezzenek az
emberek között.
Nem történt ilyesmi.
Mégis, a feszültség továbbra is ott vibrált a levegőben.
Rodgers magához intette Pétert.
– Mind a három feljáratot használnunk kell, mert így nagyobb az esélye,
hogy lesznek, akik kijutnak… Gondoskodj arról, hogy mindhárom
csoportban egyenlő arányban legyenek férfiak, nők és gyerekek!
Péter aprót biccentett. Tekintete elszántságot tükrözött, egy olyan ember
elszántságát, aki felkészült akár a Sátánnal való találkozásra is.
Rodgers körbepillantott. Az emberek nyugodtnak tűntek, de a férfi
tudta, ez a nyugalom csak addig tart, amíg vezetőiket nyugodtnak és
bizakodónak látják. Néhány barátságos szó, egy mosoly, egy gyorsan
kiosztott áldás most többet ért bárminél.
– Meg fogunk halni? – lépett mellé egy asszony, és a szemében
könnyek csillogtak. Halkan beszélt, így más nem hallotta a kérdést, de a
mozdulatai beletörődést mutattak.
Rodgers megrázta a fejét.
– Az Úr velünk van – válaszolta mosolyogva. Ezt igennek és nemnek
egyaránt lehetett érteni. Az asszony is elmosolyodott.
– Köszönöm, atyám! – rebegte.
Rodgers felsóhajtott. Vajon hányan lesznek a Gyülekezetből, akik nem
lesznek ott a másik rejtekhelyen? Az egy pillanatra sem fordult meg a
fejében, hogy esetleg neki bármi baja eshet. Az Úr kiválasztott
prófétájának más sors rendeltetett.
Amikor megfordult, látta, hogy az emberek még mindig ott állnak. Igaz,
Péter felszólítására gyorsan három csoportba rendeződtek, és akadtak
mindenhol olyanok, akik elvezethették őket a másik menedékre, azonban
nem mozdultak.
Mintha várnának valamire.
– Induljatok! – kérte őket Rodgers.
– Itt maradsz? – kérdezte az egyik fiatal nő. Az albínó megrázta a fejét.
– Nem. De addig nem indulhatok el, amíg egy is akad közülünk, aki
nem indul útnak. Felelősséggel tartozom értetek, s biztos akarok lenni
benne, hogy senki nem marad itt. Mire felértek, már én is ott leszek
valamelyik csoporttal.
 S tudta, hogy ez így is lesz.

***
A kiborgok elég nagy területet tartottak az ellenőrzésük alatt, ám ehhez
némi kompromisszumot kellett kötniük. Akadtak olyan pontok, amikre
nem nyílt közvetlen rálátásuk, ám ha ott érkezne a felszínre egy humán,
előbb vagy utóbb ki kell lépnie egy olyan sávba, amit viszont már kiborgok
figyeltek. A lefedettség így közelített a száz százalékhoz, és mindössze
nyolc kiborg kellett hozzá. A helikopter folyamatosan a levegőben
körözött, nagyjából két teljes percre volt szüksége egy kör megtételéhez.
Folyamatosan a felszínt pásztázta, és ha úgy hozta a szükség, rövid
sorozatokkal terelte vissza a kitöréssel próbálkozókat a Halálosztók
közelébe, hogy azok a minősítés elvégzése után megsemmisítsék vagy
összetereljék a humánokat.
Eddig tucatnyi halott hevert a földön, és legalább ennyien várakoztak
egy csoportba verődve. Utóbbiak túlságosan féltek ahhoz, hogy sírjanak
vagy akár csak beszélgetni merjenek, a szökés gondolata meg sem fordult a
fejükben. Ahhoz túlságosan komoly figyelmeztetés volt a romokon heverő
testek látványa.
Akadtak olyanok is, akik kijutottak a kiborgok alkotta gyűrűből, ám
ezek többnyire a csoporttól elszakadt, magányos emberek voltak. A
kiborgok egyelőre nem foglalkoztak velük, ha már megbizonyosodtak
arról, hogy nem várható több humán a föld alól, akkor úgyis átfésülik az
egész környéket.
A Tudat parancsot adott az egyik halálosztónak, és a kiborg elhagyva
pozícióját, arra a helyre indult, ahol a humánok egy csoportja megjelent a
felszínen. A gép a lejáratot kereste, hogy behatoljon a menedékre, és
pontot tegyen ennek az akciónak a végére.

***
– Mennünk kell! – Rodgers bár egyedül volt, mégis többes számban
beszélt. Mintha lenne vele valaki. Az utolsó csoport alig néhány
másodperccel ezelőtt vágott neki a felszínre vezető útnak, és Rodgers némi
töprengés után ezek után indult.
Mindhárom feljárat ugyanannyi eséllyel kecsegtetett. Akármi is várjon
odafenn ránk, gondolta a férfi, mindenhol egyformán részesülünk belőle.
Uram, segíts!
 A folyosó távoli végéből fémes csattanások hallatszottak. Rodgers nem
állt meg megnézni, mi ez a zaj, inkább meggyorsította a lépteit, hogy
mihamarabb utolérje a menekülők utolsó csoportját.
Aztán valami felrobbant.
Samuel Rodgers halványan emlékezett rá, hogy a kisebb felszíni ajtó
közelében több csapdát és félautomata, belülről irányítható fegyvert is
elhelyeztek Péter és társai. Az albínó azonban meg volt győződve arról,
hogy ő volt az utolsó, aki elhagyta az Új Otthont. A helyet, amely otthont
adott a Gyülekezetnek.
De akkor ki hozta működésbe a fegyvereket. Soha nem tudta meg.
Már ki tudta venni a sötétben az előtte haladók hátát, amikor a robbanás
keltette lökéshullám elért hozzá, és a földre döntötte. Meleg nedvességet
érzett a nyaka körül, és nem kellett megkóstolnia, hogy tudja, mi az.
Vér. Az Ő vére.
Aztán megmozdult a mennyezet, és kövek hullottak alá a folyosó teljes
hosszúságában. Égy gerenda, mely eddig stabilnak tűnt, kizuhant a
helyéről, és ezzel egyfajta láncreakciót indított el.
Bár az utolsó csoport kijutott a felszínre, amikor megfordultak, csak a
lehulló köveket és a mindent homályba borító port látták.
Samuel Rodgers, Jézus második megtestesülése, az albínó próféta ott
maradt a kövek alatt.

***
A Gyülekezet tagjai közül mindössze kilencen jutottak el a másik
menedékig. Ez persze csak az első nap eredménye volt, és elvileg nem
lehetett kizárni, hogy később még csatlakozik hozzájuk valamelyik testvér.
Igaz, erre percről percre kisebb volt az esély.
Joseph és Viktória a túlélők között voltak. Igaz, a nyomorék férfi egyik
karját leégette egy plazmanyaláb, de valahogy elvergődött a menedékig, és
csak ott ájult el. Csoportjából rajta kívül senki nem maradt életben.
Mielőtt elveszítette az eszméletét, egyetlen kérdést tett fel csupán:
– Rodgers testvér?
A választ már nem volt ideje meghallgatni. Pedig csupán két rövid
szóból állt.
– Nem jött.

Vége