Menj a falakra. Persze, ezt könnyű mondani. Ő meg elviszi a lányt.

Ermakh, végezd el a
piszkos munkát… Majd megnézhetik magukat…
*Morogja nem létező bajsza alatt. Kezében ott ficeg a sétapálca, melyet most kissé
erőteljesebben csap a kőpadlóra.

Enyhe felháborodásában nem hallja meg, hogy a közelben egy kisebb csoport vert tanyát –
mintegy elhatározva, hogy minden útjukba kerülőt felnyársalnak, vagy csak egyszerűen
lemészárolnak. A módszer nekik teljesen mindegy, a lényeg a végkifejlet.
Apró, kis csontos dögök. Hangjuk – már ha nevezhető annak – vékony, sipítozó, és
eszeveszetten kommunikálnak egymással. Mintha csak hallanák, hogy valaki közeledik
feléjük. Már-már nyálcsorgatva várják a vacsoravendéget – akiből elkészítik az esti főfogást.
Ilyeneket is csak Ermakh képes kifogni.*

Takaríthatnának is lassan. Valami elkezdett rothadni a közelben. *Fintorog, mert orrát

megcsapta valami éktelen bűz, szag. Talán még az orkoknál is rosszabb. Nem csak talán.
Talán az egyszerű posztó rég lekopott volna, annyira mar a levegő.
Már csak pár lépés van a kanyarig, ami után a falakra juthat, de szemeiből könny csordul.
Kénytelen felkötni kendőjét orra-szája elé, hogy valamit enyhítsen kínján.*

- Dzsabanisu! *Sikít fel valami, mikor a férfi befordul az ajtóhoz vezető folyosóra, s azt látja,
hogy pár sötét pont megindul felé, és valami már a lábán kapaszkodik.
Egyszerűnek érezné a helyzetét, ha nem csillanna meg pár penge a beszűrődő fényben. Így
kénytelen előrántani kardját tokjából, majd hátrálásba kezd, közben nagyban püföli azt az izét,
ami vele együtt vánszorog, birtokba véve lábát. Ám az nem enged, csak tűri a csapásokat.
Szép is lenne, ha valami élőholt sírva fakadna egy kisebb ütéstől.
A fényre érve meglátja, mik követik. Apró, patkányszerű kis vakarcsok, alakjuk csontos,
testük nagy részét szőr fedi. Némelyik kezében tőr, másokéban rövidkard.*
Mik ezek az izék? Ráadásul büdösek is! *Fakad ki egy cseppet Ermakh, de nem tud
behatóbban foglalkozni a lények vizsgálatával, hisz a lábán csüngő nagyon szeretne harapni
valamit, és nem bánná, ha velős csont lenne – még ha nyers is.
Újabb erővel csapkodja a férfi a vakarékot – természetesen nem kardjával, hisz néha mellé
csap, és nem lenne egészséges maga alatt vágni a lábát. Helyette hasznát veszi a bot
külsejének, s erőteljeseket vág a lényre. Egyszer nagy lendületet vesz, lesújt.*
Hogy az a… *Szisszen fel, hisz sípcsontját találta el. Így csak tovább sántítva csapkodja
„útitársát”, mígnem roppan egyet a koponyája a kis élősködőnek. Egy újabb csapás, és
elengedi a lábat, majd elterül a földön.
A többiek felsikítanak, majd egyszerre indulnak meg a férfi felé – ki puszta kézzel, ki
fegyveresen. Ezt már ő sem hagyhatja, s hátrálás közben csapdos a tömegbe – pengével s
bottal egyaránt.
Néha egy közelebb jutó fegyveres megsebzi, ám azon nyomban megy vissza oda, ahonnan jött
– a Pokolba. Nem jó egy hadúrral kikezdeni. Bár ők nem tehetnek róla, hogy Ermakh is itt
van, meg ő sem tehet róla.

Miután nagy nehezen végzett a kisebb csapattal, felméri veszteségeit: nadrágja véres és több
helyen elszakadt. Legszívesebben visszatérne lakrészébe átöltözni, de nincs kedve egy újabb
adag szörnyin átverekednie magát, meg a visszaúton ugyanúgy szétszakadhat másik ruhája –
testéről nem is beszélve.
Apró sebeivel elmegy az ajtóhoz, kinyitja, s a lépcsőn felmegy a falakra…*
*Húsz lépcső. Csak ennyi, ami kivisz a tetőre, de mégis örökkévalóságnak tűnik, mire felér
rajta a férfi. Az Erődbe vezető ajtót gondosan elzárta, nehogy véletlen valami utána kússzon.
A tetőre felérve kellemesen friss szellő lengi körül – bár a Mocsár felől jön, ami köztudottan
Bűzös.
Ahogy Ermakh lepillant, látja, honnan eredhet a neve: az élőhalottak, zombik, miegyebek,
mik a klánt támadják, a mocsárból másznak elő.*
Szóval ezért van olyan förtelmes szag odalent…
*Vonja le a következtetést, közben erősebben megszorítja a kendőt arca előtt. Ezek után
lepillant, s végigméri a helyzetet.
Temérdeken tülekednek a fal előtt – körbe véve minden oldalról a hatalmas épületet. Hiába a
robosztus, sok mindent megélt falak, ők egyre csak tülekednek be a kapukon; egyesek meg a
többiek hátára mászva igyekeznek bejutni az ablakokon. Mintha csak értelmes lényként,
vezérrel a hátuk mögött, és egy remek tervvel kezükben jöttek volna küzdeni.
A hadvezér hátán hideg verejték folyik végig, amikor ezeket gondolja. Ám nem sokára
visszatér belé az élet. Körbepillant, s látja, hogy a tornyokban még ott vannak az őrök, akik
lövik a támadókat. Egyiküket kirendeli helyéről, s a feljáró őrzésére rendeli. Nem lenne
kellemes, ha egy csoport csontváz hátba támadná őket. Meg sokat úgysem tehetnek, hisz
nincs annyi nyíl, hogy feltartsák az ostromlókat.*
Az erőd elveszett…
*Jegyzi meg – talán csak magának –, hisz egy ekkora sereget senki sem képes megállítani.
Ez kicsit túlzás, hisz mindent le lehet győzni, ám a klánnak nincs meg az a háttere, hogy
győzelmet arassanak. Nagyobb sereg és szakképzettebb harcosok kellenének. Meg egy terv.
Ám egy váratlan támadás mindent felborít…

Most kénytelen lesz Ermakh is visszavonulni. Ilyen még sosem fordult vele elő – igaz, eddig
többségében támadó csapatokat vezetett; amikor védő volt, akkor is kész volt a harcra, hisz
tudta, hogy jönnek.
De most nem a múlt, a dicsőség a lényeg, hanem a jelen, és hogy ép bőrrel megússzák a
támadást. Vagyis csak túléljék.*
- Uram, valakik át akarnak jönni az ajtón! *Jön lihegve az őr.
Megkezdődött hát. Most már teljesen elszigetelődtek a többiektől, akik bent tartózkodnak.
Most már csak magukra vannak utalva.*
Mindenki hagyja el a helyét, és jöjjön ide! *Adja ki a parancsot, majd elővonja kardját, s azzal
irányít el mindenkit olyan helyzetbe, ahonnan hosszabb ideig tartani tudják a falakat.
Mindegyik marcona ork elhelyezkedik, nyílvesszejük a húron, a cél bemérve: a feljáró;
mellettük ott van hatalmas csatabárdjuk, mellyel sok életet oltottak már ki.

Egy hatalmas reccsenés. A fa megadja magát az ütésnek. Majd egy újabb, s egy harmadik.
Végül egy tompa puffanással csapódik a tölgyfa a kőre, s megindul a szörnyek csoportja.*
Tűz! *Kiáltja a férfi, s nyomban megindul a nyílzápor, leterítve az elsőként érkezőket.
Zombik esnek el, pár szuroklakó. De a többiek nem tántorodnak, csak jönnek tovább egyre.
Most már hiábavaló lenne íjjal lődözni, ezért mindegyik marcona felkapja bárdját, s a
megbeszélt helyre csoportosulnak – Ermakh köré. Fegyverrel kezükben, arcukon
elszántsággal várják a közeledő halált.

Ekkor a kis csoport ostromló megtorpan, s mintegy falként állnak a védőkkel szemben. Páran
oldalra lépnek, hogy valakit előre engedjenek. És igen, az ajtóban feltűnik egy hatalmas
Mahardon.*
~ Talán ő vezeti magát az ostromot? Nem, nem hinném…~ *Gondolkodik el Ermakh.
A támadók megindulnak…*
*Jönnek egyre közelebb, s a csata megindul. A fejek és egyéb testrészek repülnek, ahogy az
orkok bárdjaikkal végigszántják a levegőt.
A Mahardon ott marad a háttérben. Nem veszi ki részét a küzdelemből. Jól tudja, hogy
először ki kell fárasztani az ellenfelet, utána lehet csak nekik menni. Talán ő az egyetlen
értelmes lény a csoportban.

Ermakh a küzdelem alatt valamivel távolabb került a többi védőtől. Nem akarta zavarni a már
egybe szokott csapatot, s az sem érintette volna kellemesen, ha véletlen egy kósza suhintás őt
találja el.
Azért ő sem marad ki a jóból. Pár szuroklakó és a már ismerős vakarékok támadnak rá, de
szerencsére csak enyhén sebesül meg: pár karcolás testén, és a ruhája szakadozott. Ha túléli,
akkor benyújtja a számlát Cedric-nek.

A támadók és védők lassan elmorzsolódtak, egyedül kettő maradt: a Mahardon és Ermakh.

A nap lenyugvó sugarai és a vér vörösre festette a falakat. Ekkor feláll a támadó, kezében egy
lánc, melyen egy rubint lóg. Felkiált, mire a pár nemrég elhullott ork felkel, s élőhalottként
indul meg néhai felettesük ellen.
Ez az éjszaka is hosszúra fog nyúlni, főleg, hogy sötétben nem nagyon lát a férfi. De amíg az
alkonyat fényei segítik, megpróbálja megtenni a szinte lehetetlent, s legyőzni azt a pár
hatalmas lényt.
Sosem szerette az orkok módszereit, hisz csak kevesen értettek rendesen a
fegyverforgatáshoz, a többségük csak csapkodott össze-vissza. És ők is ehhez a csoporthoz
tartoznak.
Azért az elején nem adja fel, ám az kis problémát okoz, hogy mindannyian egyszerre akarják
megölni. Talán ebből is lehet előnye.
Körbepillant, de sehol sincs egy szűk hely, ahol egyenként küzdhetne meg támadóival – csak
a lépcső, de ott már van valaki, aki lényegesen erősebb, mint az orkok. Őt kellene a végér
hagyni.
Ám míg itt nézelődik, az egyik csatabárd már szeli is a levegőt. A férfinek csak annyi ideje
van, hogy elhajoljon a csapás elől, különben rég fejetlenül kellene a világra néznie. Azért pár
tincs aláhull, de az nem olyan nagy veszteség. Majd visszanő.
Azt azért nem várja meg, hogy egy újabb csapás következzen, helyette maga csap le az ork
kezére, mi azon nyomban el is válik a kartól, a bárd a földre hullik. Cserébe kap egy állast egy
másiktól, mitől egy pár métert repül, s a várfalnak ütközik.
Lepillant. Odalent már csak páran tolonganak, a többség bekerülhetett az Erődbe. Már látja is
maga előtt a menekülés módját, csak nem tudja, hogy jut le a mocsárba…
Gondolkodni nincs nagyon ideje, hisz máris jön felé a három volt védő. Egyiküknél van már
csak bárd, amit nyomban a férfi felé hajít.
Ermakh elgurul onnan, de a fegyver célba ér, és leviszi a fal támpillérének egy részét – vagy
egy jó embernyi darabot. Nem lett volna szép látvány, ha a férfi is ott marad.

Most már nem szórakozik tovább, se egyenesen a három fegyvertelen, de még ugyanolyan
veszélyes ork felé halad – jobbjában kard, baljában a kard hüvelye.
Hol ide, hol oda csap – alig kottyan meg a támadóinak. Nemhiába élőhalottak. Ám Ermakh
sem adja fel, és meg is lesz az eredménye. Egy jó fertályórányi küzdelem után mozdulatlan
mindhárom ork.
Ekkor a Mahardon újra felemeli rubintját, hogy a maradék védőből hívjon sereget maga köré,
de ezt már nem várja meg a férfi. Előrántja tőrét, melyet egyenesen a lánc felé hajít. A kés
hegye pontosan a követ találja el, ami pár szikrát vetve magából apróbb darabokban hullik a
földre.*
Most te jössz… *Sziszegi a lény felé, s megindul irányába. Baljából elhajítja az eltörött
sétapálca-maradványt; míg ellenfele egy szablyát húz elő.

A harc hosszú ideig folyik, egyik fél sem kíméli a másikat. Ám idő közben besötétedik, s
Ermakh kezdi elveszteni látását. Ezt nagyjából az egyszarvú szarvának megszerzése után
tapasztalta. Lehet, hogy valami átok?
Ám ideje nincs fejtegetni, mert a sötétben nem látja meg, hogy a szablya nyele arcon találja,
mitől megtántorodik, egészen hátra a falig. Ott megkapaszkodik a támpillérben, de az nem
stabil, így kidől mögüle.
A férfi egy kiáltás közben esik lefelé, és csak esik, esik… Majd egy tompa puffanás a várfal
tövében.*