Professional Documents
Culture Documents
A sorozat 1.kötete
Karen Traviss
Tűzharc
Szukits 2013
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
STAR WARS: HARD CONTACT
by Karen Travis
Del Rey, an imprint of The Random House
Publish ing Group, a division of Random House,
Inc., 2004
Fordította
SZENTE MIHÁLY
ISBN 978-963-497-282-2
Prológus
Rendben, elmondom, hogyan történt.
Lent koromsötét volt, és mi kötélen ereszkedtünk le az aknába. Gyorsan
ment, túl gyorsan. Amikor földet értem, összecsattantak a fogaim. Elsőnek
értem le, a sisakreflektorom bevilágította az egész üreget.
Három páncélajtó állt köztünk és a geonosisiak között, és nem volt időm
pontosan kiszámítani a robbanótöltet mennyiségét. Hát akkor sokat. B, mint
bőven, – ahogyan tanították. Nyomkodd a hőszalagot a keret és a lap közé, és
nyomd meg a detonátort. Mondani könnyebb, mint megtenni, az
ötvözetlemezeket vastag rozsda borította.
A sisakrádióban a Delta osztag parancsnoka jelentkezett:
– Mi van, Théta, leálltatok bulizni odalent?
– Sose siettess egy művészt...
– Megmondod ezt a pókdroidoknak is?
-- Türelem, Delta!
– Gyerünk, gyerünk, tapadj már oda, te nyomorult!
– Mindjárt kész!
– Ennek a rengeteg pókdroidnak?
– Értelek, Delta!
– Az a fontos, hogy te jól érezd magad. Csak nyugodtan! Én nem sürgetlek.
Eszemben sincs...
– Kész!
Nekilapultunk az üreg falainak. Szemet bántó fehér villanás, velőtrázó
dörrenés, röpködő kőszilánkok. Mire eloszlott a por annyira, hogy újra
lássunk, az ajtók a pántjaikról leszakadva, összegyűrődve feküdtek a folyosón.
– Delta osztag, a bejárat nyitva! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
– Már azt hittem, sose hívsz!
A Delta osztag megérkezett mellénk, és folyamatosan tüzelve, azonnal
benyomultak, míg mi hátramaradtunk, hogy fedezzük a hátukat. Alagutak
egész útvesztője volt odalent. Óvatosan kellett mozognunk, mert bárhonnan
ránk ugorhatott valami.
A sisakomnak elméletileg meg kellett volna óvnia a fülemet az erős zajoktól,
de hát a háború lármás egy dolog. Nagyon lármás. Nem hallottam az adó-
vevőmet a szonikus lövegek tompa dobbanásaitól és a saját sugárnyalábjaink
visongásától. És páncéltörő fegyvereket is hallottam. Fierfek, még a talpamban
is éreztem a rezgéseiket.
Észrevettem, hogy valami mozog előttünk, de rögtön el is tűnt. A DC-17-
esem céltávcsövén keresztül is odanéztem, hátha csak a képzeletem játszott
velem, aztán Taler intett az előttünk nyújtózó öt másik alagút felé.
– Darman, fogd az E-Webet, és tartsd ezt a pozíciót! – parancsolta, azzal
intett Vinnek és Jaynek, aztán vállt vállnak vetve, minden irányba figyelve
besiettek az egyik alagútba.
En pedig felnéztem.
Több geonosisi hemzsegett a környéken, mint korábban gondoltuk. Sokkal
több. Leszedtem kettőt a fejem fölül, de még többen bukkantak elő egy tőlem
balra lévő járatból, úgyhogy tüzet nyitottam a sorozatlövő sugárvetővel,
szépen és időben. Nem engedhettem őket túl közel magamhoz, mert akkor a
robbanások engem is megsütöttek volna.
De még így is, a lökéshullámok úgy vágtak mellbe, mintha pöröllyel ütöttek
volna.
– Taler, itt Darman, vétel! – Nem láttam a társaimat. Egyiküket sem láttam,
de hallottam, hogy szaporán tüzelnek. – Taler, itt Darman, veszitek az adást?
Vétel!
Nem létezik olyan csend, ami nyomasztóbb lenne, mint egy ismerős hang
hiánya. Aztán néhány meg-megszakadó, recsegő kiáltás:
– ... összeesett! ... Eltalálták!
Kicsodát? Kit találtak el?
– Taler? Vin? Jay? Hallotok engem?
Elvesztettem a kapcsolatot a testvéreimmel.
Akkor láttam őket utoljára.
Első fejezet
Kódolt adás:
„Készenlét, készenlét!
Geonosis Előretolt Irányítás
az Ord Mantell Ellátóközpontnak
Imbraani, Qiilura.
40 fényévre az Ord Mantelltől, a Tingel-karban
A barq lágyan hullámzott a délnyugati szélben, színei az ezüst és a vörös
árnyalataiban váltakoztak. Lehetett volna ez egy tökéletes nyár végi délután is,
ehelyett Etain Tur-Mukan életének legrosszabb napja lett.
Etain csak futott és futott, mígnem minden ereje elfogyott. Hasra vágta
magát a barqtábla közepén, azt sem nézte meg, hová zuhan. Hallotta és érezte,
hogy egy puha valami cuppan egyet a hasa alatt, ezért visszatartotta a
lélegzetét.
Az üldözője, egy weequay férfi nem hallhatta őt a szél miatt, de azért nem
mert levegőt venni.
– Hé, kicsi lány! – kurjantott zihálva a weequay, és a bakancsa alatt
széttöredező gabonaszálak ropogása egyre közelebbről hallatszott. – Hová
bújtál? Nem kell félned, nem lesz semmi baj!
„Ne lélegezz!” – biztatta magát gondolatban Etain.
– Van egy üveg urrqalom! Nem akarsz szórakozni egy kicsit? – folytatta a
bűnöző. Weequay létére elég bő volt a szókincse, ám az egész a legalapvetőbb
szükségleteire vonatkozott. – Ha egy kicsit megismernél, rájönnél, milyen
vicces fiú vagyok.
Meg kellett volna várnom, amíg besötétedik – kesergett némán Etain. –
Befolyásolhattam volna az elméjét, megpróbálhattam volna rávenni, hogy
elmenjen.
De nem tette meg. És most sem tudta megtenni, akármilyen keményen
erőlködött. Nem tudott kellően összpontosítani, mert túl sok adrenalin
keringett a testében, és túlságosan eluralkodott rajta a rémület.
– Gyerünk, te kis nyomorult, hol vagy? Ha megtalállak...
A hangok alapján a weequay ide-oda gázolt a barqban, és egyre közeledett.
Etain tudta, ha felugrik, és futásnak ered, a férfi vagy utoléri, vagy egyszerűen
lelövi. Ha viszont itt marad, előbb utóbb rátalál. A fickó nem fog beleunni a
játékba, nem fogja egyszerűen csak feladni.
– Kiiiicsi lááány...
Etain egyre közelebbről hallotta a weequay hangját, a jobb oldala felől,
legfeljebb húsz méterről. Vett egy gyors lélegzetet, és ismét összepréselte a
száját. A tüdeje már kegyetlenül égett, a kínoktól és az erőlködéstől könnyek
szöktek a szemébe.
– Kicsi lááány... – Ez még közelebbről hallatszott. Etain attól félt, hogy a
szörnyű alak mindjárt rálép a hátára. – Kiiiicsi...
Etain pontosan tudta, mit fog tenni a weequay, ha megtalálja. Ha szerencséje
lesz, a fickó végez vele, miután...
– Kicsi láá...
A kiáltást csattanás szakította meg. A fickó felnyögött, aztán egy második,
az előzőnél élesebb és hangosabb csattanás hallatszott, amit fájdalmas
nyüszítés követett.
– Hányszor kell még elmondanom neked, di’kut? – zendült ekkor egy
emberi lény parancsoló és erőszakos hangja, aztán megint csattant valami. –
Ne rabold az időmet! – Újabb csattanás és nyüszítés hallatszott. Etain a
földhöz préselte az arcát. – Ha még egyszer berúgsz, és még egyszer nőket
hajkurászol, én széthasítalak innentől idáig!
A weequay felvisított. A torkából az a fajta összefüggéstelen, vadállati
sikoly tört elő, amit a kíntól fetrengő értelmes teremtmények adnak ki. Etain
már sokszor hallotta ezt a hangot a Qiilurán töltött rövid idő alatt, túlontúl
sokszor. Aztán beállt a csend.
Etain még sosem hallotta beszélni ezt az embert, de erre nem is volt
szüksége. Pontosan tudta, hogy kicsoda az illető.
A fülét hegyezve hallgatózott, félig-meddig arra számítva, hogy mindjárt
egy súlyos csizma tapos a hátára, de nem hallott mást, csak a szél susogását és
a két pár láb alatt szétzúzódó növényszálak ropogását. Az utóbbiak egyre
távolodtak. A szél elrepített hozzá néhány mondattöredéket: az ember még
ekkor is szidalmazta a weequayt.
– ... ami ennél is fontosabb...
Micsoda? Mi a fontos?
– ... később, de pillanatnyilag szükségem van rád, di’kut, hogy... rendben?
Máskülönben levágom a...
Etain várt. Végül nem hallott mást, csak a szél zúgását, a hullámzó barq
neszezését és néha egy-egy párt kereső szárazföldi angolna trillázó rikoltását.
Most már megengedte magának azt a fényűzést, hogy normálisan lélegezzen,
de tovább várt, arccal a bűzlő trágyában, mígnem eljött az alkonyat. Indulnia
kellett. A gdanok már elindultak éjszakai portyájukra, falkákba verődve
fésülték át a mezőket. Mindennek a tetejébe a bűz, amelyet észre sem vett,
mialatt a vakrémület szorításában vergődött, most egyre jobban undorította.
Végül minden bátorságát összeszedve felkönyökölt, aztán feltérdelt, és
körülnézett.
„Minek kellett megtrágyázniuk a barqot közvetlenül az aratás előtt?” –
dohogott mérgesen. A zsebeiben kotorászott, hogy kerítsen valamit, amivel
letörölhetné az arcát. Nem talált semmit, így végül letépett néhány
gabonaszálat, gombóccá gyűrte őket, és nekilátott, hogy levakarja magáról a
trágyát és földet.
– Ez elég drága termény ahhoz, hogy erre a célra használd! – szólt rá valaki.
Etain döbbenetében felnyögött, és amikor megpördült, egy helyi lakost
pillantott meg. A koszos ruhát viselő, megviselt és vézna férfi bosszúsnak tűnt,
a kezében jókora cséplőbotot tartott.
– Tudod, mennyit érnek azok a magvak?
– Sajnálom – felelte Etain, közben óvatosan becsúsztatta a kezét a köpenye
alá, és megtapogatta az ismerős hengert. A weequay elől sikerült eltitkolnia,
hogy Jedi, viszont azt akarta, hogy a fénykardja a keze ügyében legyen arra az
esetre, ha ez a gazda azt fontolgatná, hogy feladja őt némi apróért vagy egy
palack urrqalért. – Választanom kellett. A te barqod vagy az én életem. Ne
haragudj!
A gazda a száját összepréselve fürkészte a letaposott szálakat és a
szétszóródott, gyöngyszemekre emlékeztető szemeket. Igen, a barqot
elképesztő áron adták a Coruscant éttermeiben. A fényűző ínyencségek közé
tartozott, és azok, akik megtermelték, nem engedhették meg maguknak a
fogyasztását. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta a forgalmazását ellenőrző
neimoidiket. Őket az ilyesmi sosem zavarta.
– Kifizetem a kárt – vetette fel Etain, a kezét továbbra is a köpenye alatt
tartva.
– Miért vadásztak rád? – kérdezte a gazda, elengedve a füle mellett az
ajánlatot.
– A szokásos okból – felelte a lány.
– Ó, annyira azért nem vagy szép!
– Köszönöm a bókot.
– Tudom ám, hogy ki vagy!
„Jaj, ne!” – nyögte magában Etain, azzal ráfonta ujjait a fénykard
markolatára, és megkérdezte:
– Valóban?
– Számolok...
Pár tányér étel a családjának. Néhány óra részeg feledés, egykét palack
urrqal jóvoltából. Etain tudta, ő csupán ennyit jelent a férfinak. A gazda lépett
egyet felé, mire ő előrántotta a fegyverét, mert már elege volt a menekülésből,
és mert nem tetszett neki a cséplőbot külseje.
A fénykard sistergő búgással életre kelt.
– Ó, csodás! – sóhajtott a gazda, és bizalmatlanul fürkészte a tiszta, kék
energianyalábot. – Pont a te fajtád! Más már nem is hiányzott...
– Igen, ez van – felelte Etain, és maga előtt tartotta rézsútosan felemelt
fénykardját. A gyomra görcsbe ugrott, de sikerült elérnie, hogy a hangja
nyugodtan, egyenletesen szóljon. – Etain Tur-Mukan padavan vagyok. Ha
szeretnéd próbára tenni a tudásomat, próbálkozz bátran, de jobban szeretném,
ha inkább segítenél nekem. Te döntesz. Tessék!
A gazda úgy bámulta a fénykardot, mintha azt számítgatta volna magában,
hogy mennyit kapna érte.
– A mestered nem sokra ment ezzel a dologgal, mi? – kérdezte rövid
tanakodás után.
– Fulier mesternek nem volt szerencséje. És elárulták – válaszolta Etain,
majd leengedte a kardját, de egyelőre nem kapcsolta ki. – Hajlandó vagy
segíteni nekem?
– Ha segítek, a nyakamba kapom Ghez Hokan verőlegényeit, és...
– Azt hiszem, ők most eléggé elfoglaltak – szólt közbe Etain.
– Mit akarsz tőlünk?
– Menedéket. Egyelőre elég ennyi.
A gazda gondterhelten szívogatta a fogát, majd kijelentette:
– Rendben. Gyere, padavan...
– Jobban szeretném, ha Etainnek szólítanál – mondta a lány, azzal
kikapcsolta a fegyverét, majd miután a ragyogó penge sisteregve eltűnt, a
köpenye alá rejtette a markolatot. – Csak a jó hangulat kedvéért.
A gazda elindult, Etain a nyomába szegődött, és igyekezett nem szagolgatni
magát, ám ez nem ment könnyen, átkozottul nem. Gyanította, hogy még a
szagok alapján tájékozódó gdanok sem ismernék fel benne az emberi lényt.
Körülöttük lassan leszállt a sötétség, és a gazda folyton hátrapillantott rá a
válla felett.
– Ó... – dünnyögte a férfi a fejét csóválgatva, és hogy beszélgetést
kezdeményezzen, bemutatkozott: – A nevem Birhan, és ez itt az én földem.
Úgy hallottam, a fajtád képes valamiféle elmetrükkökre, vagy mikre...
– Miből gondolod, hogy én nem? – hazudta megrökönyödve Etain.
– Ó! – mormolta Birhan, és innentől kezdve hallgatott.
Etain nem óhajtotta önként elárulni a nyilvánvalót, ha a férfi eddig nem
szúrta ki. Mesterének legnagyobb csalódására nem tartozott a legjobbak közé.
Alig tudott bánni az Erővel, gondjai voltak az önfegyelemmel, és csakis azért
került ide, mert ő és Fulier mester történetesen a közelben jártak, amikor el
kellett végezni egy feladatot. Fulier sosem bírt ellenállni a kihívásoknak, főleg
ha pocsék esélyek társultak hozzájuk, és úgy tűnt, most megfizette az árát. A
holttestét egyelőre nem találták meg, de nem is jelentkezett.
Igen, Etain hivatalosan padavanként szolgált.
Csakhogy egyetlen hajszál választotta el attól, hogy betonkupolákat építsen
menekülttáborokban. Ugyanakkor azzal nyugtatta magát, hogy a Jedik
tudásának egy része egyszerűen a pszichológiai fegyverek helyes
felhasználása. Ha ez a Birhan azt akarja hinni, hogy az Erő mélyen áthatja őt,
hogy az esetlen mozgású, egyszerű lány trágyával borított külseje ijesztő
hatalmat rejt, az neki tökéletesen megfelel...
Ez a tévhit segíthette őt abban, hogy életben maradjon még egy darabig,
amíg kitalálja, hogy mi legyen a következő lépése.
Darman gyors iramban haladt déli irányba, felfelé egy fákkal teli emelkedőn.
Eltervezte, hogy a nappali órákat egy gondosan kialakított rejtekhelyen tölti a
környék legmagasabb pontján, valamivel a dombhajlat alatt.
Miután kiválasztotta a helyszínt, letelepedett, és nekilátott hálót kötözni
ejtőernyőjének megmentett zsinórjaiból. A tevékenység lefoglalta és ébren
tartotta. Már majdnem negyven standard órája nem aludt, és tudta, hogy a
fáradtságtól az ember óvatlanabb és figyelmetlenebb lesz, mint az alkoholtól –
veszélyesen figyelmetlen. Miután kialakította a négyzetrácsot a zsinórokból,
fűcsomókat, gallyakat és leveleket dugott a csomókba. Végül megszemlélte a
művét, és úgy ítélte meg, hogy egész jó álcahálót készített.
Munka közben a megfigyelést is folytatta. Megdöbbentőnek találta a
Qiilurát. Az élettel teli világ különbözött attól, amit ő eddig látott. Színek,
szagok és ismeretlen tapintású anyagok kavalkádja vette körül. Miután a
kezdeti, emésztő félelme általános nyugtalansággá szelídült, kezdte részletesen
megvizsgálni és befogadni mindazt, amit tapasztalt.
Leginkább a mozgásra utaló halk neszek idegesítették. Köröskörül élőlények
kúsztak-másztak, röpködtek és zümmögtek. Néha felrikoltott valami, majd
nyomban el is hallgatott. Kétszer is hallotta, hogy egy nagy testű állat csörtet a
bokrok között.
A Geonosisszal való rövid és heves találkozását leszámítva, minden
környezeti tapasztalata a Kamino elegáns, de zárt cölöpvárosaira
korlátozódott, valamint az azokat körülölelő, folyton háborgó tengerre. A
kizárólag a hatékonyságot szolgáló oktatótermek és barakkok, amelyekben tíz
évet töltött, mialatt apró gyermekből tökéletes katona lett, jellegtelen, egy
bizonyos feladatra tervezett és berendezett helyiségek voltak. A sivatagi, hegyi
és erdei kiképzése teljes egészében szimulált környezetben zajlott le.
A Geonosis vörös síkságai sokkal sivárabbak és a maguk zordon módján
sokkal fenségesebbek voltak, mint amilyennek az instruktorok elképzelték
őket, és most a Qiilura mezői és erdői sokkal több mindent tartogattak
számára, mint amennyit a háromdimenziós térkép mutatott.
A környéken legfeljebb kisebb erdők és alacsony dombok akadtak, vagyis
ezen a terepen nem egykönnyen mozoghatott észrevétlenül.
„Összpontosíts – figyelmeztette magát –, gyűjts információkat! Igyekezz
hasznosítani a kényszerű tétlenségedet!”
Most már nagyon örült volna egy jó ebédnek. Egy tisztességes ebédnek.
Elrágcsált egy szárított tápkockát, és emlékeztette magát, hogy a folyamatos
éhsége nem valódi. Egyszerűen csak kimerült. Már elfogyasztotta az
igényeinek megfelelő mennyiségű tápanyagot, és ha többet evett volna,
kifogyott volna a készletekből. Pontosan egyheti élelemadagot tárolt a
hátizsákjában, és még kétnapit a tartalék derékszíjában. Úgy határozott, hogy
ha esetleg a negyvenkilós zsákot hátrahagyva kell menekülnie, a fegyverén
kívül nem markol fel mást, csak a tartalék övét.
A domb alatt kanyargó keskeny csapáson ócska kerekes járművek döcögtek
egyazon irányba. Szögletes tartályokat szállítottak, melyeknek zárócsatjait
gondosan leplombálták. Barq. Darman meg sosem kóstolta, de még fentről, a
dombtetőről is érezte a szagát. A gombák szagára emlékeztető émelyítő bűz
egy időre elvette az étvágyát. Ha helyesen állította be a holotérképét, akkor a
járművek a Teklet mellett működő átvevőhely felé tartottak. Darman a szeme
elé emelte, és addig forgatta jobbra-balra a háromdimenziós képet, mígnem az
egyik virtuális út egybeesett az alatta nyújtózó, valódi úttal.
Igen, most már szinte teljesen biztosan tudta, hogy hol van: tíz kilométerre
keletre egy Imbraani nevű kisvárostól, körülbelül negyven kilométerre
északkeletre a Béta találkozási ponttól, és negyven kilométerre keletre a
Gamma találkozási ponttól. A repülési útvonal mentén választották ki a
találkozási pontokat, hogy szükség esetén ne kelljen ide-oda vándorolniuk,
hanem egy többé-kevésbé egyenes vonal mentén haladhassanak a cél felé. Az
Alfa és a Béta pontok között széles erdősáv terült el, amelyben napközben is
biztonságosan mozoghatott. A kényszerleszállás óta eltelt idő alapján úgy
számította, hogy ha a társai épségben értek földet, és azóta tartották az
ütemtervet, akkor jelenleg a Béta pont felé haladnak.
A gondolatsor végén valamivel jobb kedvre derült. Csak annyit kellett
tennie, hogy elmegy a Gamma találkozási pontig, és ott bevárja az osztagát.
Ha pedig a társai nem bukkannak fel, akkor újragondolja a teendőit.
Ettől a gondolattól viszont elfogta a magány torokszorító érzése. „Egyedül
semmik vagytok, együtt mindent elérhettek...” Ót arra nevelték, hogy egy
négyfős csoport tagjaként gondolkodjon, cselekedjen, de még lélegezzen is.
Nem értett semmi máshoz.
„Viszont a mélységi felderítők egyedül dolgoznak, nem igaz?”
Eltűnődött ezen, közben heves harcot vívott az álmossággal. Hirtelen levelek
zörrentek meg mögötte, és gyorsan megfordult, hogy az infravörös szűrővel
körülnézzen. Egy gyorsan mozgó, elmosódó foltot látott – egy állat menekült
ott. Az adatbázisa szerint a Qiilurán nem éltek nagy testű ragadozók, így az a
teremtmény nem lehetett veszélyesebb őrá nézve, mint a gdanok – legalábbis,
amíg nem veti le a páncélját.
Mozdulatlanná dermedve várt még néhány másodpercig, de az állat nem tért
vissza. Visszafordult az előző irányba, és ismét az utat, illetve a környező
földeket figyelte, s tovább küzdött, hogy ébren maradjon. „Nyomj be egy
stimulánst!” – zümmögte egy hang a tudata mélyén. Nem, nem akart az
egészségügyi csomagjához nyúlni egy gyors löketért. Egyelőre nem. A
későbbiekre tartogatta korlátozott készletét, arra az időszakra, amikor már
forró lesz a helyzet – mert biztosan tudta, hogy előbb-utóbb forró lesz.
Aztán valami megváltozott a látóterében. A fagyott tablókép életre kelt.
Aktiválta a sisakja távlencséit, hogy közelebbről is megnézze, és a látvány
hatására hátrahőkölt, aztán már a fegyvere céltávcsövén keresztül folytatta a
megfigyelést.
A dombtól nem messze néhány rozoga faépület állt, amelyek közül keskeny
füstcsík szállt fel. A füst hamarosan ritkás felhővé alakult. Nem a házak
tűzhelyeiből származott. Darman látta a lángokat, a harciasan ágaskodó vörös
és sárga nyelveket. Az épületek égtek, a külsejükből ítélve pajták lehettek.
Szürke és halványsárga ruhát viselő alakok rohangáltak körülöttük, és
szervezetlenül, kapkodva próbáltak különféle tárgyakat elcipelni vagy
elvonszolni a tüzek közeléből. Aztán egy másik, ubesekből, trandoshaikból és
főleg weequayekből álló csapat megállította, s az egyik pajta előtt
felsorakoztatta a kétségbeesetten szaladgáló embereket.
Az egyik gazda kiugrott a sorból, eltűnt az egyik épületben, és többé nem
jött ki onnan.
Darman kiképzésének egyik eleme sem felelt meg annak, aminek most a
szemtanúja volt. Nem akadt egyetlen emlék, sablon, manőver vagy lecke sem,
ami átvillant volna az elméjén, és közölte volna vele, hogy mi fog történni. A
civil helyzetek kívül estek tapasztalatainak körén. Ráadásul azok az emberek
nem a Köztársaság polgárai voltak; igazából nem voltak polgárai semminek.
A kiképzői arra tanították, ne hagyja, hogy kívülállók ügyei megzavarják,
akármilyen kényszerítő erővel hatnak is rá.
Ám feltámadt benne egy különös késztetés, ami azt súgta neki: csinálj
valamit. De mit? A küldetése és az életösztöne azt kívánta tőle, hogy maradjon
életben, csatlakozzon az osztagához, és semmisítse meg a nanovírust.
Márpedig, ha kiugrik a fedezékéből, hogy segítsen a civileknek, könnyen
megtörténhet, hogy nem sikerül végrehajtania a fontos küldetést.
A szeparatisták – vagy akárkik irányították azokat a felfegyverzett
bűnözőket – máris tudták, hogy ő és a társai itt vannak.
Nem kellett géniusznak lenniük ahhoz, hogy kitalálják. A munkagép
felrobbant a becsapódáskor, és detonált az összes rombolótöltet, amit neki nem
sikerült bezsúfolnia a zsákjába. A járőröző weequayek nem jelentkeztek a
megbeszélt időpontokban, és nem jelentek meg a szolgálati helyükön. Most
pedig a milicisták a helyi lakosságot büntetik és fenyegetik – minden
bizonnyal őmiatta. A szeparatisták őt keresik.
Szökés és kitérő művelet.
Nem, még nem. Darman mélyet lélegzett, gondosan hozzáigazította a
vállához a karabélya támaszát, és az egyik ubese fejére ültette a céltávcső
szálkeresztjét. Aztán végigpásztázott a fegyverrel az egész csoporton, és a
többieket is célba vette egy egy pillanatra. Nyolc ellenséges harcos, negyven
töltet; valószínűleg képes lesz egy-egy lövéssel leteríteni őket.
Visszatartotta a lélegzetét, és az elsütőbillentyűre tette a mutatóujját.
Csak egy apró mozdulat.
Hányan lehetnek még odalent olyanok, akiket nem lát? Már az első lövéssel
meg fogja mutatni a pozícióját.
„Semmi közöd ahhoz, amit ott zajlik...”
Kifújta a levegőt, lazább fogást vett a markolaton, és a sátorvasra csúsztatta
a mutatóujját. Ha elkapják, mi lesz a küldetéssel?
Nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. A következő két percben többször
célba vette valamennyi ubesét, weequayt és trandoshait, de nem húzta meg az
elsütőbillentyűt. Ez nem egy kiképzett mesterlövész alaposan begyakorolt
cselekvése volt, hanem a tehetetlen haragé, amelynek eredetét nem tudta
beazonosítani.
„Ne áruld el a pozíciódat! Ne tüzelj, hacsak nem tudod egyből leküzdeni a
célokat! Folyamatosan lőj, amíg valamennyi célpont elfekszik, és mozdulatlan
marad!”
De vannak esetek, amikor a katonának muszáj vállalnia a kockázatot.
Azok az emberek egy napon talán a Köztársaság polgárai lesznek.
„Most pedig talán a te szövetségeseid...”
Darman már nem érzett sem fáradtságot, sem éhséget. A szívverése
hangosan dübörgőit a fülében, míg a torka összeszorult, vagyis megtapasztalta
a „harcolj vagy menekülj” helyzetekre adott, alapvető emberi reakciót. A
menekülés szóba sem kerülhetett. Csakis a harcot választhatta.
Az első weequay homlokára állította a célkeresztet, és meghúzta az
elsütőbillentyűt. A teremtmény összeroskadt, a társai néhány másodpercig
bambán bámulták. Nem fogták fel, hogy mi történt. Darman nem gyűlölte a
weequayeket. A puszta véletlenen múlt, hogy most már a harmadikat ölte meg
néhány óra leforgása alatt.
A milicisták szinte teljesen egyszerre kaptak észbe. Mindannyian a domb
felé fordultak, és fegyvert rántottak.
Az első sugárnyaláb Darmantől balra csapódott a bokrok közé, a második
három méterrel a feje felett húzott el. Rendben, hamar kitalálták, hogy hol
lapul, de nem is számított másra. Felcsapta a DC-17-esre a gránátvetőt, és a
céltávcsövön keresztül figyelt, mialatt odalent a civilek szétfutottak. A gránát
robbanása földet és széthasadt fadarabokat repített szét, valamint négy
fegyveres megtépázott holttestét.
Darman ezzel a második lövésével teljes pontossággal megmutatta, hogy hol
rejtőzik.
Amikor talpra ugrott, és futni kezdett lefelé a lejtőn, négy megmaradt
ellensége két-három másodpercig csak állt, és a szemét meresztve bámult.
Fogalma sem volt, hogy miért, de elég hosszú ideig nem mozdultak ahhoz,
hogy kihasználhassa a helyzetet. Eltalálta néhány sugárnyaláb, de a páncélja
könnyedén semlegesítette a tölteteket – mindössze annyit érzett, mintha
tenyérrel mellbe vágták volna. Egyenesen rohant az ellenségei felé, és leadott
néhány lövést. A milicisták összeszedték magukat, és tüzet nyitottak. A
sugárnyalábok úgy repültek felé, mint valami vízszintesen száguldó, fénylő
zápor. Az egyik trandoshai megfordult, és futásnak eredt. Darman tüzelt, a
lövedék pontosan a fickó háta közepébe csapódott, és akkorát taszított rajta,
hogy több métert repült előre, mielőtt a földre zuhant.
Aztán a forró, halálos zápor elállt, és Darman azon kapta magát, hogy
holttestek között rohan. Lassított, végül megállt, és egy darabig semmit sem
hallott a saját zihálásától.
A milicistáknak talán sikerült leadniuk a riasztást, és tájékoztatták a társaikat
a felbukkanásáról, talán nem. Az információ önmagában véve úgysem ért
sokat. Darman végigsietett a pajták során, rejtőzködő ellenségeket keresett.
Sértetlenül vágott át a lángok között, mert a páncélja és a védőöltözete az égő
fa keltette forróságnak könnyedén ellenállt. Viszont a sűrű füsttel még a
sisakja rendszerei sem birkóztak meg, így nem sokat látott, ezért gyorsan
elhagyta az égő épületeket. Lepillantott a karjára, a koromfoltos
páncéllemezekről füst szállongott.
Aztán majdnem nekifutott egy rongyos ruházatú, fiatal fiúnak, aki döbbenten
bámulta őt. A kölyök hirtelen megpördült, és eliramodott.
Darman nem talált több milicistát. Odaért az utolsó pajtához, amelyre még
nem terjedtek át a lángok, és berúgta az ajtaját. A sisakreflektora
megvilágította a sötét belső teret, és négy, félelemtől eltorzult emberi arcot
pillantott meg. Két férfi, egy nő és az imént látott fiú kuporgott az egyik
sarokban, egy cséplőgép mellett. Darman reflexből rájuk szegezte a
karabélyát, amíg nem győződött meg arról, hogy nincsenek ellenséges
szándékaik. Nem minden katona visel egyenruhát. Ám a megérzései azt
súgták, hogy ezek csupán halálra rémült civilek.
A páncélja még ekkor is füstölt. Hirtelen ráeszmélt, hogy milyen félelmetes
látványt nyújthat.
Vékony hangú, halk nyöszörgést hallott. Először azt hitte, hogy a nő sír, de
pillanatokkal később rájött, hogy az egyik férfi, aki annyi idős lehetett, mint
Skirata őrmester, és aki elszörnyedve meredt rá. Még sosem látott ilyen
közelről civileket, és sosem találkozott senkivel, aki ennyire rettegett.
– Nem akarom bántani magukat – mondta nekik ez itt az önök gazdasága?
Mind a négyen hallgattak, a férfi tovább sírdogált. Darman nem értette, mi
történik. Megmentette őket a támadóiktól, nem igaz? Mitől félnek ennyire?
– Hány harcosa van Hokannek? – kérdezte. – Meg tudják mondani?
A nő végül megtalálta a hangját, ami eléggé remegett:
– Ki maga?
– A Köztársaság katonája. Információra van szükségem, asszonyom!
– Maga nem ő?
– Kicsoda?
– Hokan.
– Dehogyis! Tudják, hogy hol van?
A nő dél felé mutatott, Imbraani irányába.
– Ott, egy farmon, ami régebben a Kirmay családé volt, mielőtt Hokan
eladta őket a trandoshaiknak. Ötvenen vagy talán hatvanan lehetnek. Mit akar
csinálni velünk?
– Semmit, asszonyom. Az égvilágon semmit.
Szemmel láthatóan nem erre a válaszra számítottak, de továbbra is
mozdulatlanul meredtek rá.
– Ő hozta a nyakunkra őket! Ót keresik! – morogta a fiatalabb férfi, és
Darmanre mutatott. – Nincs miért köszönetét mondanunk! Mondd meg neki,
hogy...
Hallgass! – csattant fel a nő, és dühös pillantást vetett a férfira, aztán ismét
Darmanhez fordult:
Nem áruljuk el. Nem mondjuk el senkinek, hogy láttuk magát. Csak menjen
el! Menjen el innen! Nem kérünk a segítségéből!
A válasz teljességgel váratlanul érte Darmant. Sok mindenre megtanították,
de a gyorsított tanulás tananyagában egy szó sem esett hálátlan civilekről,
ellenséges megmentettekről. Kihátrált az épületből, ellenőrizte a bejárat
környékét, aztán futásnak eredt, és fedezékből fedezékbe rohanva elhagyta a
gazdaságot, majd felsietett az emelkedőn a dombhajlatra, ahol a felszerelését
hagyta. Eljött a perc, hogy továbbálljon. Most már látványos nyomot hagyott
maga mögött, egy tűzharccal és holttestekkel szegélyezett ösvényt. Felvetődött
benne a kérdés, hogy a jövőben is érdemes lesz-e jóindulatúan viszonyulnia a
civilekhez.
Az arclemezére vetített időkijelzőre pillantott. Alig néhány perc telt el azóta,
hogy vadul lövöldözve lerohant a lejtőn. Az ilyesmi mindig óráknak érződött,
óráknak, amely alatt nem látott mást, csak az előtte lévő célpontokat. „Ne
aggódjatok – mondta nekik sokszor Skirata. – Csupán arról van szó, hogy
ilyenkor kikapcsol az előagyatok. Ez csak egy a félelemre adott reakció. Egy
vérbeli szociopata leszármazottai vagytok. Remekül fogtok harcolni. Még
akkor is harcoltok majd, amikor a hétköznapi emberek már rég eszüket
vesztették a rettegéstől...”
Darman sosem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de hát ő ilyen lett, és
ez tökéletesen megfelelt neki. A hátára emelte a felszerelést, és elindult a
találkozási pont felé. Menet közben azon morfondírozott magában, hogy talán
nem kellett volna ennyi töltetet ellőnie. És talán eleve nem kellett volna
beavatkoznia. Talán jobb lett volna, ha a sorsukra hagyja a civileket. És most
már sosem fogja megtudni, melyik lett volna a jobb választás.
Ekkor hirtelen megértette, hogy a milicisták és a civilek miért döbbentek
meg egyaránt, amikor először meglátták őt. A sisak. A páncél. Pontosan úgy
néz ki, mint egy mandalori harcos...
A jelekből ítélve Ghez Hokantől mindenki rettegett. És Darman úgy ítélte
meg, hogy ez a hasonlóság a javára is dolgozhat, de meg is ölheti.
Ghez Hokan sosem vette jó néven, ha hívatták, de Ovolot Qail Uthan, mint
oly sok mindent, ezt is elegánsan intézte: felkérte őt, hogy látogassa meg a
kutatótelepen. Sőt elküldte érte az egyik asszisztensét egy siklóval.
Hokan méltányolta a gesztust. A nő tudta, hogyan használja fel a hatalmát és
befolyását. A neimoidi kufár tanulhatott volna tőle.
Uthan nem volt különösebben csinos, de értett az öltözködéshez – általában
egyszerű, fekete ruhákat hordott és úgy viselkedett, járt és beszélt, mint egy
császárnő, amivel egyensúlyba hozta a mérleget. Hokan a legjobban azt
szerette benne, hogy egy pillanatra sem vetette le azt a visszafogottan csábító
maszkját, holott tudnia kellett, hogy női vonzerejével sosem fogja legyőzni az
ő józan eszét. Igen, a nő profi volt, és az egymás iránti kölcsönös tiszteletük
sokat jelentett a mandalori számára. Ráadásul Uthan tudós létére nem csekély
politikai érzékkel is bírt, ami még jobban lenyűgözte. Már-már meg tudta
bocsátani neki azt a természetellenes tényt, hogy valódi fegyverek nélkül
harcolt.
Az egykori gazdasági épület rozogának látszó falai közé páncélajtókon át
lehetett bejutni. Odabent acélfolyosók nyújtóztak, amelyeket légmentesen záró
zsilipek szegélyeztek. Hokan a bal karja alatt hordozta a sisakját, nem akarta
otthagyni a szolgánál – sem azt, sem a fegyvereit. Az aszott képű fickó helyi
lakosnak tűnt, márpedig ő esküdött arra, hogy a helyi lakosok kivétel nélkül
tolvajok.
– Ezek szerint komoly silótüzekre számítanak? – kérdezte, és a
mutatóujjával megbökdöste az előtte sötétlő robbanásbiztos zárófedelet.
Uthan halk, csilingelő kacagást hallatott, amelyből – mint azt Hokan jól
tudta – szempillantás alatt át tudott váltani éles, parancsoló hangra, amellyel
akár egy vonuló menetoszlopot is megállított volna.
– Hálás vagyok önnek, amiért időt szakított rám, Hokan tábornok – felelte. –
Normális körülmények között sosem kerülném meg azt, akivel szerződést
kötöttem, hogy közvetlenül az ... alvállalkozójával beszéljek. Ez durva
udvariatlanság, nemde? Ám egy kicsit aggódom mostanában.
Aha, ezek szerint Ankkit nem vesz részt a megbeszélésen. Hokan kezdte
érteni. És a nő lapáttal mérte a hízelgést.
– Én csupán egy egyszerű polgár vagyok. Tárja elém bátran az
aggodalmait... asszonyom – válaszolta, és hirtelen zavarba jött, mert nem
tudta, hogyan szólítsa a nőt. – Vagy inkább Uthan kisasszony?
– A doktor tökéletesen megteszi, köszönöm.
– Szóval, miben segíthetek, doktor?
Uthan bevezette őt egy oldalsó szobába, és rámutatott három világossárga,
csillogó szövettel borított karosszékre, amelyeket szemmel láthatóan a
Coruscantról hoztak ide. Hokan habozott leülni egy ilyen feltűnően
méregdrága ülőalkalmatosságra, de nem állhatott a nő előtt, mint valami
szolga. Uthan a hozzá legközelebbi székre telepedett, és belekezdett:
– Úgy sejtem, van némi fogalma arról, hogy milyen fontos munkát végzek
itt.
– A részleteket nem ismerem. Vírusok. Már az épület jellegéből gondolom –
felelte Hokan. A közelmúltban akadt némi dolga egy-két építőmunkással, akik
szintén mind tolvajok voltak.
– Veszélyes anyagok.
Ha Uthan meg is lepődött, nem adta tanújelét.
– Pontosan – válaszolta és bevallom, némiképp zavarba ejtettek az elmúlt
napok eseményei. Lik Ankkit megnyugtatott, hogy a biztonságom garantált, de
szívesen meghallgatnám az ön helyzetértékelését. – A hangjában némi él jelent
meg; továbbra is mézédes maradt, de most mintha apró, éles kristályok
csikorogtak volna benne. – Veszélyben van a munkám? És ön képes
megvédeni a telepet?
Hokan nem habozott.
– Nézetem szerint a telep sebezhető – felelte bólogatva. A szakmája mestere
volt, és nem látott rá okot, hogy elveszítse a hírnevét a munkaadója
szűkmarkúsága miatt. – És nem, a rendelkezésemre álló személyzettel nem
garantálhatom az ön biztonságát.
Uthan kiszámított lassúsággal hátradőlt.
– Vegyük előre az utolsó érvét – mondta megfontoltan. – Nem állnak
rendelkezésére megfelelő anyagi források? Ankkit szerződése meglehetősen
nagyvonalú.
– Ez a nagyvonalúság nem szűrődött le az én szintemre.
– Aha... talán megkurtíthatnák a beszerzésre szánt összeget a biztonság
érdekében.
– Erről nincs véleményem. Ankkit felőlem annyit keres, amennyit akar,
mindaddig, amíg én megkapom a munkám elvégzéséhez szükséges pénzt.
– Engem Ankkit részesedése a legkevésbé sem érdekel – válaszolta Uthan,
és elmosolyodott, noha a mosolyából hiányzott minden melegség és jókedv. –
És mit gondol: az idegenek érkezése a teleppel függ össze?
– Közvetett bizonyítékok alapján mondom: igen – jelentette ki Hokan, azzal
viszonozta a mosolyt, és gyanította, hogy az övé néhány fokkal még a nőénél
is fagyosabb. Ha Uthan képes átverni Ankkitot, akkor képes vele is megtenni.
– Ez egy szép nagy bolygó. Miért éppen Imbraani közelében szálltak le azok a
betolakodók? Miért küldtek ide Jediket?
– Megtalálta már őket?
– Nem. Viszont tudomásom van legalább két tűzharcról és egy lezuhant
hajóról.
– Tűzharc?
– Igen, már arra is sor került. Az idegenek összecsaptak a katonáinkkal –
magyarázta Hokan, nem mintha azok a silány alakok, akiknek parancsolt,
megérdemelték volna a katona nevet. – A számukat egyelőre nem tudtam
felmérni.
– Ha elintézném önnek, hogy kapjon néhány szeparatista harci droidot,
illetve tiszteket a közeli helyőrségünkből, az megkönnyítené a feladatát? –
vetette fel Uthan.
– Én nem állok egyik oldal mellé sem – közölte határozottan Hokan. – Nem
fogok hazudni önnek, nem fogok úgy tenni, mintha támogatnám az ügyét.
– Hát igen, elvégre ön katonai szakértő – állapította meg a doktor. – Nincs
abban semmi szégyen, ha valaki zsoldos.
– Én mandalori vagyok. Ez része a lelkemnek és része a neveltetésemnek.
Nem, valóban nincs benne szégyen mindaddig, amíg valaki a képességei
legjavát nyújtja.
Uthan váratlanul megenyhült, és őszintének ható mosolyra húzta a száját.
– Azt hiszem, meg kell osztanom önnel valamit. Bár érzésem szerint
nyugtalanítónak fogja találni – mondta, és bársonyos hangjában továbbra is
érződött némi él. – A Köztársaság felállított egy hadsereget, amelynek katonái
klónok. Több millió klón. Arra tenyésztették ki és nevelték őket, hogy
harcoljanak és gondolkodás nélkül engedelmeskedjenek a Jediknek.
Engedelmes szolgákat csináltak belőlük. Nem élnek normális életet, és nagyon
hamar megöregszenek, már ha túlélik, hogy a parancsnokaik felesleges
csatákban eltékozolják az életüket. Tudja, hogy kinek a genetikai anyagát
használták fel ezen szerencsétlen rabszolgák megteremtéséhez?
– Nem, nem hallottam róla – felelte Hokan. Sosem szégyellte bevallani, ha
nem tudott valamit. Úgy tartotta, hogy ez a fajta viselkedés a jelentéktelen
alakoknak való. – Árulja el!
– Jango Fettét.
– Micsoda?
– Így van – bizonygatta a nő. – Minden idők egyik legkiválóbb mandalori
harcosát használták fel arra, hogy előállítsák a Jedik hatalmát megtámogató
ágyútöltelékeket.
Hokan akkor sem lepődött volna meg jobban, ha a nő az arcába köp.
Uthannak tudnia kellett, hogy ez az információ feldühíti. A mély érzéseket
felkavaró harcos szót használta, és nem a fejvadászt. Tudta, hogy a hír
mennyire sérteni fogja az ő büszkeségét. Mégis jól tette, hogy elmondta.
Hokan számára ez becsületbeli ügyet jelentett, és nem csak a saját
becsületének ügyét. Nem hagyhatta, hogy a kulturális örökségét felhasználják
a becsületes háborúnak ehhez a gyalázatos paródiájához.
– Akkor is elvállalnám a munkát, ha nem fizetnének érte – jelentette ki mély,
vészjósló hangon.
Uthan kurtán biccentett, és szemlátomást megnyugodva válaszolt:
– Kezdetnek adunk önnek száz droidot. Ha többre lesz szüksége, csak
szóljon. Ez csupán egy kisebbfajta helyőrség, mert nem akartuk felhívni
magunkra a figyelmet, de most, miután mégis felfigyeltek ránk, kérhetünk
erősítést. Mi a helyzet a jelenlegi milíciájával?
– Azt hiszem, ráfér egy létszámcsökkentés. A maguk katonái talán
kezdhetnék azzal, hogy segítenek nekem végrehajtani.
Uthan pislantott egyet, ami arról tanúskodott, hogy a szokottnál tovább
tartott, mire rájött, hogy Hokan mire célzott. Most már világosan értette a
mondat jelentését: ugyanolyan könyörtelen vagyok, mint te. Hokan elégedett
volt. A nő ezek után kétszer is meggondolja majd, hogy hátba támadja-e úgy,
ahogyan Ankkitot hátba támadta.
– Igeeen... – mormolta elnyújtva Uthan – ez egy logikus első lépés.
Hokan felállt, és mindkét kezével megfogta a sisakját. Mindig is büszke volt
felszerelésének erre a hagyományos darabjára, büszke arra, hogy az időről
időre végrehajtott műszaki átalakításokat leszámítva, évezredek óta mit sem
változott. És valójában csak az számított, ami a páncél alatt rejtőzött: egy
mandalori harcos szíve.
– Szeretné tudni, hogy milyen vírus előállításán dolgozunk, Hokan őrnagy?
– kérdezte Uthan.
Szóval, most már valódi rangja is lett, nem az a hízelgően túlzó tábornok...
– Tudnom kell? – kérdezett vissza Hokan.
– Szerintem nem árt, ha tudja. Specifikusan a klónokra tervezzük.
– Na, várjunk csak... hogy újra normális emberek legyenek?
– Szó sincs róla – felelte a fejét ingatva Uthan. – Ez a vírus megöli őket.
Hokan lassú mozdulattal a fejére húzta a sisakját.
– Ez a legjobb és legkönyörületesebb megoldás – mormolta, és valóban így
is gondolta.
Hetedik fejezet
Bal kote, darasuum kote
Jros’ran kando a tome
Sa kyram Nau Tracyn kad, Vode an.
A Béta találkozási pontnak egy ligetben kellett volna lennie, egy' meredek
oldalú, alacsony dombon, Imbraanitól nyugatra. Amikor azonban Niner
megpillantotta a dombot, egyetlen fát sem látott rajta.
– A koordináták jók, hacsak a tájolórendszer nem mondta be az unalmast –
vélekedett Atin, majd előbb jobbra, aztán balra döntötte a fejét. – Nem, a
helyzet-meghatározás pontos. Fák viszont nincsenek. Elindítsak egy
felderítődroidot?
– Nem, azokat hagyjuk meg későbbre – felelte Niner. – Idekint amúgy is túl
feltűnőek. Keresünk egy rejtekhelyet, amilyen közel csak lehet a találkozási
ponthoz, és nyitva tartjuk a szemünket. Messzebbről figyelve várunk
Darmanre. Hol a legközelebbi fedett terület?
– Körülbelül egy kilométerre keletre.
– Hát akkor azzal kell beérnünk.
Atin megfordult, és elindult vissza a saját nyomaikon, hogy meggyőződjön
arról, nem követik-e őket. A páncélját zöldes valami borította, és Niner örült,
hogy a szél nem a társa felől fúj. Akármibe mászott bele, a szaga biztosan
beleillett ebbe a falusias környezetbe. Fi és Niner elindult az új célterület felé,
kettejük között hordozva a behatoló eszközöket, többek között három súlyos
pörölyt, egy hidraulikus faltörőt és egy zárfeszítőt az igazán ellenálló ajtókhoz.
A robbanóanyagot a hátizsákjukban szállították. Niner azt akarta, hogy ha
tűzharcra kerül sor, és le kell dobniuk a készletet, ne csupán szerszámok és
élelemadagok maradjanak nála. Egy halom gránáttal sokkal többre ment.
– Tűzifa... – jegyezte meg halkan Fi.
– Tessék?
– A hiányzó fák – magyarázta Fi. – Közeleg az ősz. Az orbitális felderítés
óta a helyiek kivágták a fákat tüzelőnek.
– Ez a gond a hírszerzéssel – állapította meg nagyokat bólogatva Niner az
információk hamar elavulnak.
– Nem olyan, mint a gyakorlatokon – dörmögte Fi.
– Nem, nem olyan. Mire visszaérünk, ezek az adatok is hasznavehetetlenek
lesznek kiképzési célokra.
Fi mintha sóhajtott volna. Niner ezt élvezte a sisakrádiókban: a klónok
hozzászoktak az egymás légzését kísérő, egyedi hangokhoz, sőt még arra is
felfigyeltek, ha valaki másként nyelt, mint ahogyan szokott. Nem láthatták a
társaik arcvonásait, de hallották egymást. Niner arra gondolt, hogy talán ilyen
lehet az, amikor valaki vak. Még sosem találkozott vak teremtménnyel, de
hallott arról, hogy azok a társai, akik nem láttak tökéletesen, eltűntek az első
éles gyakorlatuk után. A kaminóiak a minőségbiztosítás megszállottjai voltak.
Őt teljes és önfeláldozó engedelmességre nevelték, de nem volt ostoba. Nem
félt mástól, mint a kaminói technikusoktól, és amikor végrehajtotta az
utasításaikat, egészen mást érzett, mint amikor egy Jedi adott neki parancsot.
Kíváncsi volt, hogy vajon Fi és Atin is ugyanígy érez-e?
– Fi, te úgy gondolod, hogy nem fogjuk túlélni, ugye?
– Nem félek a haláltól – válaszolta Fi –, legalábbis attól nem, hogy harcban
esem el.
– Nem mondtam, hogy félsz.
– Én csak...
– Tíz méter a hatótávolság, fiam – biztatta Niner a társát.
– Egyetlen kaminói sem hallja, amit mondasz.
– Csak olyan... értelmetlennek tűnik az egész. Te magad mondtad. Azt
mondtad, hogy pazarlás.
– Az a Geonosisra vonatkozott.
– Rengeteg időt és pénzt áldoznak ránk – folytatta Fi. – Rengeteg gondot
vesznek a nyakukba azért, hogy tökéletessé formáljanak minket, aztán nem
adják meg azt, ami a küldetéshez kellene. Emlékszel, mit szokott mondogatni
Kai őrmester?
– Főleg arra emlékszem, hogy folyton káromkodott.
– Ha bedobott egy-két pohárral, gyakran feldühödött, és azt mondta: még
jobb katonákat csinálhatna belőlünk, ha kimehetnénk az igazi életbe. Adatban
gazdag, tapasztalatban szegény. Ezt szokta emlegetni.
– És egy kicsit motyogva ejtette a szavakat – tette hozzá Niner.
– És nem szerette a klónokat.
– Az csupán hetvenkedés volt – tiltakozott Fi és ezt te is tudod.
Valóban, Kai Skirata undorító dolgokat mondott a klónokról, de mindig
érződött, hogy nem gondolja komolyan. Uj süteményt szerzett valahonnan –
nem csekély mutatvány volt a titkolózó, zárt Kaminón –, és megosztotta a
katonákkal, akiknek a kiképzéséért felelt. Élőhalottaknak és az ő nedves
droidjainak szólította őket, mindenféle sértő neveken. De ha valaki rányitott a
kabinjában, amikor nem volt szolgálatban, azt láthatta, hogy az őrmester a
könnyeivel küszködik. Szinte mindig megkínálta a látogatóját valami
csempészett finomsággal, vagy könyveket adott neki, nem engedélyezett
írásokat, amelyek nem szerepeltek a hivatalos tananyagban. Ezek az írások
általában olyan katonákról szóltak, akik sok mindent tehettek volna, de úgy
döntöttek, hogy harcolnak. Kai őrmester különös hangsúlyt fektetett arra, hogy
a katonái minél többet olvassanak az úgynevezett mandalori kultúráról.
Csodálta Jango Fettet. „Ti is olyanok vagytok, mint ő – mondogatta sokszor. –
Ezek a randa torzszülöttek úgy bánnak veletek, mint a haszonállatokkal, de ti
csak legyetek büszkék!”
Nem, Kai Skirata őrmester, finoman szólva, nem rajongott a kaminóiakért.
Azt is elmesélte, hogy a szerződés aláírásával vállalta, hogy soha többé nem
tér haza. Nem hagyhatta el a fiait, mert mindent tudott. „A rövid – mondta
néha egy színtelen szeszes itallal teli pohárral hadonászva – sosem
dicsőséges”.
Niner már régebben elhatározta, hogy egyszer kideríti, Skirata mit értett
ezalatt, és miért dühítette annyira.
– Senki sem ismeri az összes választ – jelentette ki a fejét csóválva. – Ha
túlságosan hozzászoksz ahhoz, hogy erős vagy, azzal az a gond, hogy könnyen
megfeledkezel az apró részletekről, amelyek végzetesek lehetnek.
Fi fújt egyet, ami úgy hangzott, mintha nevetni készülne.
– Tudom, kit idéztél – mondta aztán.
Niner észre sem vette, hogy kimondta, de most észbe kapott. Tényleg Kai
őrmester szavait visszhangozta. Sőt rákapott a „fiam” szó használatára.
Hiányzott neki a jó öreg Kai.
Aztán a szeme előtt felvillanó figyelmeztető jelzés kiszakította a gondolatai
világából. Adás érkezett a közepes hatótávolságú hullámsávon. Mit képzel
Atin...
– Kapcsolat, ötszáz méter, déli irányban! – jelentette Atin. – Droidok. Tíz
droid, egy élőlény... megerősítem, tíz bádogfickó, egy élőlény, alighanem
tiszt! – Hangos robbanás hallatszott a közelből, és Atin hozzátette: – Lőnek
rám!
Niner gépiesen cselekedett, Fi még csak nem is kérdezett. Egyszerre
ledobták a póznát, és rohanva indultak abba az irányba, amerről jöttek. Futás
közben maguk elé vették és élesre állították a sugárvetőjüket, aztán, amikor
ötven méterre megközelítették a társukat, hasra vágták magukat.
Atin egy vastag fa tövénél lapult. Az egyik droid ebben a pillanatban füstöt
okádva az oldalára dőlt, de vagy féltucatnyi másik csatárláncba állt, és
fedezőtüzet adott, mialatt további kettő rövid futásokkal, zegzugos vonalban
közeledett a fák között. Atin néhány másodpercenként leadott egy-két lövést.
Ha végezni akarlak volna vele, elég tűzerővel rendelkeztek ahhoz, hogy
megtegyék – de nem ölték meg.
Elve akarták elkapni.
– Látom a tisztet – jelentette Fi, aki Ninertől balra feküdt, és a céltávcsövébe
nézett. – Egy aqualish százados.
– Rendben – nyugtázta Niner –, ha tudod, szedd le!
Felcsatolta a gránátvetőt a karabélyára, és célba vette a felsorakozott
droidokat. Eléggé szétterültek, a lánc az egyik végétől a másikig körülbelül
negyven méter szélesen húzódott. Legalább két gránát kellett ahhoz, hogy
kifeküdjenek, hacsak addig nem szóródnak szét. A harci droidok jól
teljesítettek a nyílt csatatereken. Ugyanakkor nem készítették őket
különösebben intelligensnek, és ha a tisztjük elesett...
Niner éles süvítést hallott. A hő- és energiakibocsátástól a levegő
szempillantás alatt kitágult körülötte – a plazmatöltet emiatt adott ki olyan
szívderítő hangot. Az aqualish hátratántorodott, a mellvértje szétszakadva
himbálózott rajta, és a testéről foszlányok repültek szerteszét, amelyek úgy
néztek ki, mintha földdarabok lettek volna, de nem azok voltak. Még állva
maradt néhány pillanatig, aztán elzuhant. A droidok a másodperc törtrészére
megálltak, majd folytatták az előrenyomulást, mintha ennél jobb ötletük nem
akadt volna.
Fi odébb gurult, és ismét tüzelőhelyzetet vett fel.
Nem, a droidok valóban nem remekeltek közelharcban, legalábbis egy
eleven teremtmény irányítása nélkül. Viszont sokan maradtak, és ugyanúgy
viszonozták a tüzet, mint akármelyik eleven harcos. A hét droidból három
abba az irányba fordult, ahonnan a parancsnokuk a halálos lövést kapta.
A bokrok, amelyek közül Fi az imént tüzelt, lángra kaptak. Niner úgy érezte,
a csatajelenet lassan zajlik körülötte, de valójában nem így történt. Gyors
egymásutánban kétszer célzott és tüzelt. A kettős robbanást majdnem egynek
hallotta. Földdarabok, fűcsomók, ágak és fémdarabok záporoztak rá. Ezt külön
utálta a droidokban: ha sikerült kilőni őket, és felrobbantak, ugyanúgy
megölhették, mint amikor még működtek és harcoltak.
A lövöldözésnek vége szakadt. Füst szállt fel legalább öt találati pontból.
Niner nem látott semmi mozgást.
– Egy bádogfickó még működik, de mozgásképtelen – közölte Fi.
– Vettem, látom – felelte Niner, és belelőtt a megbénult gépezetbe.
– Úgy tűnik, végeztünk – állapította meg Fi, és leeresztette a fegyverét. –
Atin, jól vagy?
– Semmim sem hiányzik, amit ne tudnék visszaszegecselni.
– Várj, mindjárt röhögök! – dünnyögte Niner, azzal fél kézzel elkezdte
felnyomni magát, és nem győzött csodálkozni azon, hogy a tűzharc közben
milyen könnyen megfeledkezett a zsákja súlyáról. – Mármost, hogyan
kerültek...
– Feküdj! – harsogta Atin.
A következő pillanatban sugárnyaláb húzott el alig egy méterre Niner felett,
mire ő levágta magát a talajra. Mintha két lövést hallott volna... aztán csak a
csend.
– Na, most végeztünk! – jelentette ki Atin. – Valaki felsegítene, ha szépen
kérem?
Miután Ninernek sikerült fel térdelnie, meglátott egy alaposan szétzúzott
droidot, amely a többinél valamivel közelebb hevert. Ezek szerint valóban két
lövést hallott az imént. Az egyiket neki szánták, a másikat Atin adta le,
biztosítva, hogy a gépezet ne lőhessen még egyszer.
– Jövök, testvér – mondta, és talpra állt.
Atin sárral bekent mellvértjén jókora fekete folt sötétlett, amiből
sugárirányban koromcsíkok indultak ki.
– Nehezen lélegzem – mondta higgadtan és tárgyilagosan; a súlyos
sebesültek néha így beszéltek. – A mellkasom átkozottul fáj!
Fi nekitámasztotta Atint egy fának, és levette róla a sisakot. Atin szájából
nem csörgött vér. Az arca falfehér volt, és az arcsebe elég megrázó látványt
nyújtott, de nem vérzett. A szeméből éberség és értelem sugárzott, ami azt
jelentette, hogy nincs sokkos állapotban. Fi kioldotta a csatokat, és leemelte
róla a mellvértjét. A védőöltözetén nem látszott sérülés.
– Biztos, hogy csak a mellkasod? – kérdezte Fi. Nem volt nála kézi szenzor,
amivel ellenőrizhette volna Atin állapotát. Niner a társait figyelve arra gondolt,
hogy nem kellett volna levenni a páncélt, amíg nem tudják, mivel állnak
szemben. Néha csak az tartotta egyben a katonát. Aztán Atin bólintott, mire Fi
a gallérjánál kezdve lehámozta róla a védőöltözetének felső darabját.
– Azt a... Ezt nevezem zúzódásnak! – ámuldozott Fi, és megrökönyödve
nézte a véraláfutást, amely majdnem beterítette Atin egész mellkasát. A
szegycsontja felső végénél kezdődött, és lenyúlt egészen a gyomorszájáig. –
Gyűjtőd a feltűnő ismertetőjegyeket, vagy mi?
– Telibe kapott... – nyögte zihálva Atin. – Ez nem szabvány töltet volt. De
azért a páncél tette a dolgát, nem igaz?
Fi levette a saját sisakját, és Atin mellkasára tapasztotta a fülét, hogy
meghallgassa a légzését.
– Au!
– Hallgass, és vegyél levegőt!
Atin kicsiket lélegzett, az arca eltorzult a fájdalomtól. Fi pár másodpercnyi
hallgatózás után felegyenesedett, és kijelentette:
– Nincsenek légmellre utaló hangok. De azért rajtad tartjuk a szemünket. A
levegő néha megreked odabent, és felhalmozódik. Lehet, hogy eltört pár
bordád, de az is lehet, hogy csak egy ronda nagy zúzódás. – Elővett egy
baktaszórót, és ráspriccelte a gyógyító folyadékot a gyorsan sötétedő foltra.
Atin megmozgatta mindkét karját, hogy próbára tegye őket.
Fi végül visszazárta a védőöltözetet, és visszatette társára a mellvértet.
– Majd én viszem a zsákodat – ajánlkozott Niner, és máris lecsatolta a zsákot
Atin hátáról. Ha többet nem is, ennyit mindenképpen megtehetett. – Azt
hiszem, most már kihagyjuk a Béta pontot. Hagyunk itt némi emléket, hogy
Darman észrevegye, ha erre jár. Nem tudhatjuk, hogy jönnek-e még utánunk
bádogfickók. Nem túl eredeti gondolkodók.
Valószínűnek tűnt, hogy van még néhány percük, akkor is, ha a droidok
leadták a riasztást a bázisuknak. Fi néhány roncsdarabot felkapva elrohant a
találkozási pont felé. Niner átkutatta az aqualish tetemét, és magához vett
mindent, ami kulcsnak, adathordozónak vagy személyi azonosítónak látszott.
Aztán Atin zsákját egy rakományhálóban vontatva elindult arrafelé, ahol a
behatolófelszerelést hagyták.
Tudta, hogy lassú és fárasztó gyaloglás vár rá a Gamma találkozási pontig,
legalábbis addig, amíg Atin nem lesz képes cipelni a saját holmiját.
Az egész ütközet, az első lövéstől az utolsóig, öt percig és nyolc
másodpercig tartott. Niner nem tudta volna megmondani, hogy egy másodperc
volt-e vagy fél standard óra. Ezen azonban nem is csodálkozott, rég
megtanulta, hogy tűzharcban, életveszélyben az ember időérzéke gyakran
felmondja a szolgálatot. A talpa alatt droidmaradványok recsegtek, ekkor azon
kezdett tűnődni, hogy egy harci gépezet vajon milyen hosszúnak érez egy
összecsapást.
– Ilyennek látnak minket? – kérdezte elgondolkodva. – Úgy értem, a
hétköznapi emberek. Afféle droidoknak?
– Nem – válaszolta határozottan Atin –, minket a pusztulásunk után nem
lehet eladni fémhulladéknak. – Felnevetett, de rögtön elakadt a hangja, és
nyögött egyet. A nevetés alighanem fájt neki. Elhallgatott néhány pillanatra,
majd hozzátette: – Jócskán lelassítalak titeket.
– Nehogy elkezdj hősködni nekem! – förmedt rá Niner. – Szépen jössz
velünk, mert eszem ágában sincs Fivel elvonszolni a célig a felszerelést. Néha
pihenni akarok.
– Rendben.
– És köszönöm! Az adósod vagyok.
– Á, nem tartozol semmivel! – felelte Atin.
– Azért köszönöm! Nem akarod elmondani, hogy értetted azt, hogy te is
voltál Darman?
Atin óvatosan vitte a karabélyát, néhány ujjnyival a mellkasa előtt tartotta.
Tétovázott pár másodpercig, aztán megszólalt:
– Két osztagnak is én vagyok az egyedüli túlélője.
– Ó...
Atin hallgatott, és Niner rövid várakozás után megkérdezte:
– Szeretnéd elmondani, hogyan történt?
– Az első osztagom meg akart menteni engem egy éles hadgyakorlaton –
válaszolta mélyet sóhajtva Atin. – Pedig nem szorultam mentésre. Legalábbis
annyira nagyon nem.
– Aha... – dünnyögte Niner, és megharagudott magára, amiért korábban azt
hitte, Atint nem érdekli, hogy mi történik Darmannel. Éppen ellenkezőleg, a
fickó túlságosan is aggódott eltűnt társukért. – A kiképző őrmesterem szerint
ezt úgy hívják: a túlélők bűntudata. Azt is mondta, hogy az ilyen esetekben a
te túlélésed az, amit a társaid akarnak.
– Rengeteg mindent kineveltek belőlünk. Ezt miért nem? – kérdezte
keserűen Atin.
Niner abbahagyta a zsák vontatását, és a vállára akasztotta a karabélyát.
Felemelte a zsákot, és örült, hogy cipelheti.
– Ha megtették volna, most talán nem lennénk itt – válaszolta, és valamiért
biztosan tudta, hogy a következő napon meg fogják találni Darmant.
Mire Etain talpra ugrott, Darman a bal kezével nekinyomta Jinart fejét a
falnak, míg a jobbjával az asszony halántékára szegezte a sugárvetőjét.
– Nyugalom, fiú! – mondta halkan Jinart. – Nem akarok ártani neked.
Darman nem engedte el, úgy nekiszegezte a korhadt deszkáknak, hogy
moccanni sem tudott. Komoly arcán most is teljességgel ártatlan és jóindulatú
kifejezés honolt, amely annyira elütött erőszakos tettétől, hogy Etain
megborzongott.
– Engedje el, Darman! – parancsolta emelt hangon. – Ő is Jedi!
Darman azonnal hátralépett, és levette a kezét Jinartról.
– Már megmondtam, hogy nem vagyok Jedi! – dohogott ingerülten Jinart, és
Darman szemébe nézve megkérdezte: – Képes volnál lelőni egy öregasszonyt?
– Igen, hölgyem – felelte gondolkodás nélkül Darman, mire Etain
szörnyülködve meredt rá. – Az ellenség sokféle álcát használhat. Nem minden
katona fiatal férfi, és nem minden katona visel egyenruhát.
Etain arra számított, hogy Jinart lágyékon rúgja a kommandóst, ám az idős
asszony elégedetten elmosolyodott.
– Íme, egy okos fiú – mondta bólogatva. – Jól csinálta. Ebben megbízhatsz,
Etain. Érti a dolgát. – A kommandós felé fordult, aki még most is rászegezte a
fegyverét, és szemrebbenés nélkül belenézett a csőbe. – Szép kis fegyver!
– Négyen vannak itt – közölte Etain, és arra számított, hogy hozzá hasonlóan
Jinart is csüggedéssel fog reagálni, de nem így történt.
– Tudom – jelentette ki egyszerűen Jinart, és átadott Etainnek egy
ruhaköteget. – Egy teljes klón kommandós osztag. Tessék, száraz ruha! Semmi
elegancia, de legalább tiszták. Igen, tudok róluk. Nyomon követem a másik
hármat.
– Jól vannak? – kérdezte szemlátomást izgatottan Darman, továbbra is egy
gyermek érzetét árasztva, amit Etain oly nehezen tudott elviselni. –
Csatlakoznom kell hozzájuk! Hol vannak?
– Északnak tartanak.
– A Gamma találkozási ponthoz – mormolta Darman.
– Ezt neked kell tudnod, kölyök – válaszolta Jinart. – Ti aztán alaposan
megtáncoltattok! A követésetek komoly kihívást jelent.
– Erre képeztek ki minket, hölgyem.
– Tudom – felelte kurtán Jinart, majd Darman arcát tanulmányozva
hozzátette: – Ti aztán tényleg Fett tökéletes másolatai vagytok, mi? Persze, a
fénykorát élő Fetté... – A korábbinál halkabban beszélt, és a hangjából
fokozatosan eltűnt az öregek hangját jellemző rekedtség. Etain arra gondolt,
hogy az asszony most fogja felfedni, hogy ő valójában Sith. A jobbját lassan,
óvatosan becsúsztatta nedves köpenye alá.
Jinart hirtelen fekete lett, mint a coruscanti márvány. A haja eltűnt, az
arcvonásai, a ráncai elsimultak, mintha megolvadtak volna, míg a teste látható
hullámokat vetve kezdett átformálódni.
Darman ártatlan képén széles, derűs mosoly jelent meg. Etain ezúttal készen
állt. Sikerült összpontosítania, a karja szerves részének, természetes
toldalékának képzelte a fénykardját. Felkészült a harcra.
– Maga a gurlanin – jelentette ki Darman. – Nekünk nem szóltak, hogy részt
vesz a küldetésben. Ezt hogy sikerült elintéznie?
– Nem Valaqil vagyok, hanem a hitvese – válaszolta Jinart a víz
csörgedezésére emlékeztető, különös hangon, és immár fekete szőrrel borított,
négylábú teremtménnyé alakulva. Leereszkedett a hátsó részére, majd a teste
felfelé tört, mint valami sűrű folyadékoszlop, és függőleges helyzetbe állva
újra megszilárdult. Ekkor a padavan felé fordult, és odaszólt neki:
– Hé, kicsi lány, meglepettnek tűnsz!
Etain ezzel nem vitatkozhatott. Noha számtalan idegen teremtménnyel
találkozott már, még a padavan társai között is, az alakváltó átalakulása
megigézte. Ha ez nem lett volna elég, még ez a naiv klón katona is tudta, hogy
mi ez a lény – ő maga nem.
– Ez az újdonság erejével hatott rám, Jinart – vallotta be, továbbra is
lenyűgözve. – De miért érzékelek magában valamit, ami hasonlít az Erőhöz?
– Telepaták vagyunk – felelte a gurlanin.
– Ó...
– Ne aggódj, nem fogok beleturkálni az agyadba – nyugtatta meg
vigyorogva Jinart a padavant. – Nem így működik. Csak a saját fajtársaimmal
tudok kommunikálni.
– De azon az éjszakán hallottam a hangját a fejemben – jegyezte meg Etain.
– Mert ott álltam melletted – magyarázta Jinart persze, nem olyan alakban,
hogy felismerhettél volna.
– És én, hölgyem? – kérdezte Darman, szemmel láthatóan teljesen
belefeledkezve a beszélgetésbe.
– Igen, én sugalltam neked, hogy aludj egyet. Egész meggyőzően alakítok
egy kidőlt fát, nem igaz? – válaszolta Jinart, azzal ismét változni kezdett,
mígnem egy idős asszony elnagyolt alakját vette fel. – Közhelyes, tudom, de
hatékony. Az öregasszonyokat nem veszi észre senki. Hozzátok hasonlóan,
Darman, mi is oda megyünk, ahová más nem mehet, és megtehetjük azt, amit
más nem tehet meg. Az itteni kommunikációs hálózatot teljes egészében a
Kereskedelmi Szövetség uralja, ami a gyakorlatban egyetlen adó-vevő
állomást jelent. Teklet közelében működik. És mialatt a népem nem képes
részletes adásokat továbbítani csillagközi távolságokra, módunkban áll közölni
alapvető gondolatokat. A hitvesem és én vagyunk a ti adó-vevőtök. Nem
tökéletes, de jobb, mint a teljes hallgatás. És ha kicsodálkoztátok magatokat,
legyetek szívesek visszategezni! – A gurlanin a forrásban lévő víz
bugyogásához hasonló hangot hallatott, és folytatta: – Az elmúlt két napban
kopottra hajszoltam magam, hogy begyűjtsek egy titkos értesülést, ami
mindkettőtöknek szól. A helyi fegyveres erők parancsnoka immár Ghez
Hokan, és ő nem egy ostoba alak. Felismerte, hogy a köztársasági katonák
Uthan bűvésztáskájáért jöttek. Darman, a fickó követi a társaidat.
– Elég jól értünk ahhoz, hogy hogyan szökjünk el az üldözőink elől –
válaszolta a kommandós.
– Elhiszem, de a társaid hajlamosak hullákat és roncsokat hagyni maguk
mögött – felelte Jinart. – Hokan nem tudja, hogy hányan vagytok, és ez
aggasztja.
– És téged érdekelnek Hokan aggodalmai? – kérdezte letörten Etain. Most
már senkiben sem bízhatott. Továbbra sem tudta, hogy ki árulta el Fulier
mestert, és elhatározta, amíg ez nem derül ki, éberen és óvatosan figyelni fog
mindent és mindenkit. Jóllehet a mester nem beszélt neki a klónokról, tudnia
kellett a létezésükről, ha felfedezte Uthan mesterkedését. Ám nem bízott
benne, a tanítványában. Minden kedvessége ellenére számtalan tettével
megerősítette – még íme, a sírból is –, hogy a padavanja nem való Jedi-
lovagnak.
– Azért tudok Hokan aggodalmairól, mert ugyanolyan jól alakítok egy öreg
férfit, mint egy drága nagymamát – magyarázta Jinart, de Etain úgy érezte,
ennek a válasznak semmi értelme. A gurlanin azonban nem fejtette ki
bővebben, más témával folytatta:
– Megkeresem Darman társait, és megpróbálom biztonságosabb helyre
terelni őket. Nincsenek megbízható hírszerzési adataik, a hadianyaguk
mennyisége korlátozott, és most már a meglepetés erejére sem számíthatnak.
Hokan tudja, hogy mire készültök, és csapdát állít nektek a telepen. Elég
tűzereje, illetve harci droidja van ahhoz, hogy elkapjon titeket. Ezek után, ha
nem avatkozik közbe más, vagy nem változtattok a terveteken, a küldetésetek
szinte a lehetetlennel egyenlő'.
Darman elgondolkodott. A szeme sem rebbent. Jinart hírei sem tudták
megingatni azt a szinte tapintható önbizalmát.
– Lehetne rosszabb is – mondta végül. – Azt mondod, egyetlen felszíni
állomásuk van? Ez jól hangzik.
– Azt is hozzátehetem, hogy a helyiek kapásból feladnak titeket egyetlen
lehetőségért, hogy undorító részegre ihassák magukat.
Darman a lányra nézett, aki előbb tehetetlenül toporgott, majd kihúzta
magát, és megkérdezte:
– Kifogyott az ötletekből, katona?
– Várom az utasításait, parancsnok – felelte közönyösen Darman.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Etain évek óta kételyekkel és
kiábrándultsággal küzdve élt, és most a többheti rettegés, fáradtság, éhezés
hirtelen ledöntötte az amúgy is ingatag önuralmát. Megtett mindent, amit
megtehetett, és mostanra nem maradt benne semmi, amit még adhatott volna.
– Fejezze be! Hagyja abba! Ne szólítson parancsnoknak! – kiáltotta, és
akkora erővel vájta körmeit a tenyerébe, hogy majdnem kiserkent a vére. –
Nem vagyok az átkozott parancsnoka! Fogalmam sincs, mit tegyek! Magára
maradt, Darman! Maga a katona! Tessék, dolgozzon ki egy tervet!
Jinart nem szólt semmit. Etain úgy elvörösödött, hogy az arca szinte lángolt.
Elvesztette minden méltóságát. Egész eddigi életében tanulta és gyakorolta az
önuralom és a higgadt elmélkedés művészetét, és tessék, az egész nem ért
semmit.
A következő pillanatokban elképedten vette észre, hogy Darman átalakul.
Nem a teste változott meg, ahogyan az imént a gurlaniné, ám ugyanolyan
megdöbbentő változáson esett át: a gyermek érzete, amelyet Etain oly tisztán
észlelt, egyszerűen elillant. A helyét egyfajta nyugodt beletörődés vette át, és
valami más: a magány és az elveszettség érzete. Etain nem tudta pontosan
meghatározni, hogy mi az, amit érzékel.
– Igenis, hölgyem – felelte Darman. – Máris nekilátok!
Jinart az ajtó felé rántotta a fejét, és odaszólt a kommandósnak:
– Menj, levegőzz egyet! Beszélnem kell Tur-Mukan parancsnokkal.
Darman egy pillanatig habozott, majd kisietett az épületből, Jinart pedig
Etain felé fordult.
– Most jól figyelj rám, padavan! – suttogta kissé sziszegő hangon. A szája
szélén vékony nyálcseppek villantak meg a halvány fényben. – Ez a katona
talán azt hiszi, hogy egy Jedi minden szava isteni kinyilatkoztatás, de én nem.
Jobb lesz, ha gyorsan összekapod magad. A Galaxis rendje és széthullása
között nem áll más, mint én, a férjem és a négy kommandós. Ugyanis, ha a
klón hadsereg megsemmisül, a szeparatisták győznek. Vagy segíts nekünk,
vagy állj félre az utunkból, de ne akadályozz minket, márpedig pontosan ezt
teszed, ha nem vezeted ezeket a harcosokat. Őket arra nevelték, hogy
gondolkodás nélkül engedelmeskedjenek a Jediknek. Sajnálatos módon, itt és
most te vagy az egyetlen Jedi!
Etain nem tudott megszólalni. Jinart nem taposhatta volna ennél mélyebbre.
– Nem én kértem ezt a feladatot – nyögte elhaló hangon. – Nem én akartam
ezt a felelősséget.
– És Darman sem! – vágott vissza Jinart, és egy szörnyű pillanatra fekete
inak és szálak kavargó masszájává változott. – Ilyen a kötelesség. Szólít, és te
mindent beleadsz. Darman ezt fogja tenni. És ezt fogják tenni a bajtársai is,
kivétel nélkül. Szükségük van rád. Segítened kell nekik, hogy végrehajthassák
a küldetést.
– Én még csak most tanulom, hogy hogyan csináljam.
– Hát akkor tanuld meg gyorsan! Ha ezeket a katonákat nem arra
kondicionálták volna, hogy vakon engedelmeskedjenek neked, talán most
rögtön megölnélek, és azzal túl lennék egy problémán. Az én népem nem
tartozik hálával a Jediknek, nem tettek értünk semmit. Az égvilágon semmit.
De van egy közös ellenségünk, és szeretném viszontlátni Valaqilt. Tekintsd
magad szerencsésnek!
Jinart azzal kiviharzott a pajtából. Etain térdre roskadt a szalmában, és azon
töprengett, hogy hogyan került ebbe a helyzetbe. Az ajtó halkan nyikorogva
kinyílt, és Darman bedugta a fejét a nyíláson.
– Ne törődjön velem! – szólt oda neki a padavan.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte Darman, de nyomban megrándult az arca. –
Elnézést! Etain...
– Ha jól sejtem, maga is hasznavehetetlennek tart, igaz?
– Kidolgoztam egy tervet, ahogyan parancsolta.
– Aha, ezek szerint diplomáciai érzéket is neveltek magukba?
– Ha Hokan csalinak használja a telepet, akkor el kell hitetnünk vele, hogy
továbbra is azt tartjuk elsődleges célpontnak – hadarta Darman. – Szóval,
szétválunk, és...
– Ezt igennek veszem! – vágott közbe Etain.
Darman elhallgatott.
– Sajnálom – mondta halkan a padavan. – Folytassa!
Darman letérdelt Etain elé, és a kezével elsöpörte a szalmát a földpadló egy
jókora foltjáról. Ezt követően felnyúlt a kosárhoz, és kivett belőle egy fél
lepényt, valamint a háta mögé nyúlva felkapott egy rovarrágta fadarabot, és
megkérdezte:
– Mit gondol, ki vagyok én?
– Azok alapján, amiket Jinart mondott, egy engedelmességre nevelt klón
katona – felelte Etain, majd végignézte, ahogy a kommandós széttördeli a
lepényt, és a darabokat elhelyezi a padlón, mintha egy társasjáték figuráit
állítaná fel a táblára. – És nincs választása.
– Ebben téved, igenis van választási lehetőségem – vágott vissza Darman. –
Eldönthetem, hogy hogyan értelmezzem a parancsait. Higgye el, okos vagyok!
Láttam harcolni Jediket, így aztán tudom, mire képesek. Maga is olyan lesz, ha
egyszer olyan helyzetbe kerül, ami előhívja a most még lappangó képességeit.
Darman csupa ellentmondás volt. Etain fejében megfordult a gondolat, hogy
a fickó talán nem is klón katona, hanem egy másik gurlanin, aki undorító,
kegyetlen játékot játszik vele. De most is tisztán érzékelte a fiatal férfiban azt a
csendes kétségbeesést, és... hitet. Igen, hitet.
Hosszú évek óta Darman volt az egyetlen, aki bizonyos fokú bizalmat érzett
iránta, és Fulier mester halála óta az első teremtmény, aki valódi kedvességgel
viszonyult hozzá.
– Nos, rendben – mondta többé-kevésbé magabiztosan íme, egy állandó,
mindenek feletti parancs: akármi történik, maga köteles beavatkozni, ha
olyasmit teszek vagy mondok, amivel veszélyeztetem a küldetését. Nem, ne
nézzen rám így! – Feltartotta a kezét, hogy belefojtsa Darmanbe a tiltakozást.
– Tekintsen kiképzés alatt álló parancsnoknak! Önnek és a társainak kell
kiképezniük engem. Ez jelentheti azt, hogy megmutatják nekem a helyes utat,
vagy azt, hogy megmentenek engem a... tapasztalatlanságom
következményeitől. – Elhallgatott, és alig tudta rávenni magát, hogy kimondja
a következő mondatot, de végül sikerült: – És ez... ez parancs, katona!
Darman majdnem elmosolyodott, és kijelentette:
– Látja, ezért bízom én a Jedikben. A maguk bölcsessége egyedülálló.
Etainnek ezen el kellett töprengenie néhány másodpercre. Ha Jinart szájából
hallotta volna ezt a kijelentést, alighanem feldühödik. Darman komolyan
gondolta.
Igen, a kommandós okos és diplomatikus, egyáltalán nem droid. Hogyan
lehet ilyen egy tízéves... gyermek? Gyermek?
Etain zavarba jött, és hogy összeszedje magát, arra a megnyugtató
bizonyosságra gondolt, miszerint Darman látott már olyan dolgokat, amiket ő
nem, ennélfogva tudja, mi a helyes.
– Folytassa! – mondta kissé rekedtes hangon. – Lássuk azt a tervet!
Röviddel azután, hogy felkelt a nap, ritkás, hideg eső kezdett hullani, amitől
Darman szinte otthon érezte magát. Mintha a Kaminón járt volna, és ez
részben megnyugtató hatást gyakorolt rá, részben pedig kínosan érintette.
Esőcseppek gyöngyöztek a köpenyén, és újra meg újra lerázta őket. A
merlie-gyapjú tele volt természetes olajokkal, amelyektől a szövet
kellemetlenül nedves érzést keltett a bőrén. Szerette volna visszavenni fekete
védőöltözetét, és nem csupán annak kényelmi szolgáltatásai miatt.
Etain hátulról tolta a kocsit, Darman elölről húzta, a két rúd között lépkedve.
A kátyúkkal teli, egyenetlen földúton a padavannak néha erőlködnie kellett,
viszont – mint azt folyton hangoztatta – egy Jedi mindig számíthatott az Erőre.
– Módomban áll segíteni – ajánlkozott Darman.
– Elbírok vele – felelte Etain, de közben összepréselte a fogait. – Ha ez a
könnyített szerelés, inkább nem vagyok kíváncsi a szabvány holmira.
– Én a harci tapasztalatairól beszélek – mondta Darman. – Ha szeretne
gyakorolni a fénykarddal.
– Valószínűleg az lenne a vége, hogy levágnám valamilyét, ami később
nagyon hiányozna.
Nem, a Jedi valóban nem olyan volt, mint amire Darman számított.
Kitartóan gyalogoltak tovább, és igyekeztek megviselt helyi lakosnak látszani,
ami nem is esett nehezükre, mivel alaposan megéheztek, bőrig áztak, és
elfáradtak. A földúton rajtuk kívül nem járt senki, holott az évnek ebben a
szakában már kora hajnalban élénk tevékenységnek kellett volna zajlania.
Nem messze előttük ott állt az első, Jinart által biztonságosnak ítélt ház, egy
földszintes épület, amelynek tetejét szalmakötegek és rozsdás fémlemezek
borították.
– Majd én bekopogok – jelentette ki Etain. – Ha magát látják meg elsőnek,
valószínűleg ész nélkül elmenekülnek.
Darman ezt inkább józan érvnek vette, semmint sértésnek. A szája elé húzta
a köpenye gallérját, és a viskó mögé tolta a kocsit, közben óvatosan és feltűnés
nélkül körülnézett, mintha csak a tájat bámulná. A hátsó falon egyetlen ablak
sem akadt, csupán egy egyszerű ajtó, amelytől jól kitaposott ösvény vezetett
egy gödörhöz. Ezen átvetve egy széles palló feküdt, és érdekes szagok áradtak
belőle. A latrina aligha tartozott az eszményi búvóhelyek közé egy
rajtaütéshez, de Darman belekukkantott, mert nem akart kockáztatni. A többé-
kevésbé nyílt területen védtelennek érezte magát.
A helyzet egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Azt kívánta, bárcsak ő is
olyan láthatatlan alak volna, mint az alacsony, szikár alkatú Skirata őrmester,
aki jellegtelen külsejének köszönhetően bárki mellett elsétálhatott úgy, hogy
az illető nem figyelt fel rá – legalábbis amíg nem döntött úgy, hogy megáll, és
harcba száll. És Skirata számtalan módon tudott harcolni, olyan módokon,
amelyek nem szerepeltek a kiképző kézikönyvekben. Darman sietve az
emlékezetébe idézte ezeket a módszereket.
A könyökét nekinyomta a vállán függő karabélynak, hogy meggyőződjön
arról, egy mozdulattal eléri a fegyverét. Aztán becsúsztatta a kezét a köpenye
alá, és megtapogatta az övébe dugott szondát.
Amikor visszatért az elülső ajtóhoz, Etain még mindig kopogtatott, de nem
kapott választ. Végül hátralépett, és úgy meredt az ajtóra, mintha az Erővel
akarta volna kinyitni.
– Elmentek itthonról – közölte fojtott hangon. – Nem érzékelek senkit.
Darman kihúzta magát, sarkon fordult, és újra elindult a ház hátsó része felé.
– Hadd ellenőrizzem az előírásos módon! – kérte, és intett a padavannak,
hogy kövesse.
A hátsó bejárathoz érve elővette a szondát, és a vékony szenzorlapot
óvatosan becsúsztatta az ajtó alatti résbe. Az elemzőegység szerint a készülék
nem érzékelte sem robbanóanyagok, sem kórokozók jelenlétét. Ha a házat
elaknásították, nagyon primitív eszközöket használtak. Eljött a közvetlen
ellenőrzés ideje. Darman a jobb kezét a karabélyán tartva, a baljával nyomni
kezdte az ajtót.
– Üres a ház – suttogta Etain.
– Képes érzékelni a botlódrótot is, ami, mondjuk, kiold egy a mennyezethez
erősített, pengékkel teli fatuskót? – kérdezte kissé kihívó hangon Darman.
– Értem – felelte Etain –, jár a pont!
Darman lassan kinyitotta az ajtót, és nem történt semmi. Elővett az
övtáskájából egy felderítődroidot, és beküldte az épületbe, aztán figyelmesen
nézte a bentről érkező sötét képeket. Odabent nem mozgott semmi, a szoba
veszélytelennek tűnt. Darman visszahívta a droidot, engedte, hogy az ajtó
becsukódjon, majd megfordult, hogy még egyszer ellenőrizze a környéket.
– Én bemegyek, és alaposan körülnézek – suttogta alig hallhatóan a
padavannak, és valamiért nem bírt a szemébe nézni. – Ha azt hallja: befelé,
befelé, befelé, jöjjön utánam, rendben? És tartsa készenlétben a fénykardját!
Amint besurrant az épületbe, maga elé szegezte a sugárkarabélyát, behátrált
a legközelebbi sarokba, és végigjáratta tekintetét a szobán. Sehol senki. Az
utolsó, félig elfogyasztott reggeli még ott gőzölgött az asztalon. A hátsó
bejárattól balra eső falban volt még egy ajtó, ami szemmel láthatóan nem az
udvarra nyílt. Edénytároló vagy éléskamra lehetett mögötte, mindenesetre
tartogathatott meglepetéseket, ezért Darman rászegezte a sugárvetőjét.
– Befelé, befelé, befelé! – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy a padavan
meghallja. A következő pillanatban Etain besurrant az ajtón. Darman intett
neki, hogy menjen a szoba átellenes sarkába, és miután a lány
engedelmeskedett, rábökött előbb magára, majd az elülső ajtóra, aztán a
padavanra és a hátsó ajtóra. Etain bólintással jelezte, hogy vette az üzenetet:
övé a hátsó bejárat, a társáé az elülső. Darman ezután odament a belső ajtóhoz,
és lenyomta a kilincset, de az nem engedett. Hátrált két lépést, és nagy
lendülettel beletalpalt a rozoga deszkalapokba.
Errefelé nem építkeztek valami jól. Az ajtó beszakadt, és nyikorogva
lengedezett egyetlen rozsdás forgópántján. Darman benézett, és amikor
meglátta, hogy egy éléskamrát talált, egyből megértette: a szegény vidék
folyton szűkölködő lakói zár alatt tárolták az ennivalót.
– Sietve távoztak – jegyezte meg Darman.
– A páncélcsizmáját viseli? – kérdezte meglepetten Etain.
– Anélkül nem nagyon rugdosnék be ajtókat – felelte Darman, és lepillantott
a csizmájára, amire még az indulás előtt zsákvászon csíkokat csavart. –
Csizma nélkül a katona nem katona. Ennél igazabb mondást nem sokat
hallottam. – Belépett a kamrába, szemügyre vette a polcokat, és visszaszólt a
padavannak: – Éppen most kapta meg az első leckét arról, hogy hogyan kell
behatolni egy épületbe.
– Az ott mi? – mormolta Etain, mialatt elnyomakodott a kommandós mellett,
és levett egy fémdobozt, amin a gavvy-korpa felirat díszelgett.
– Hé, Etain – szólt rá Darman most éppen ki figyeli az ajtót? Ki vigyáz a
szerelésre?
– Sajnálom... – felelte szégyenkezve a lány.
– Semmi gond. Gondolom, ilyesmi maguknak eszükbe sem jut, mivel
mindig számíthatnak a Jedi-érzékeikre – válaszolta Darman, és rögtön észbe
kapott: íme, ezúttal nem hölgyemnek szólította a parancsnokát. – Ha tudnánk,
hogy a lakók miért távoztak ennyire sietve, ez a ház megfelelne arra, hogy
meghúzzuk benne magunkat. De nem tudjuk. így aztán markoljunk fel némi
készletet, és menjünk!
Etain kihátrált a kamrából, Darman pedig levett egy polcról egy kis zsák
szárított gyümölcsöt, illetve egy tekintélyes darab szárított húst, és
megjegyezte magának, hogy mindent ellenőriznie kell az egészségügyi
csomagjában tárolt toxinszalaggal. Valahogy nem tudta elhinni, hogy a ház
lakói csak úgy itt hagytak mindent – ez túl nagy szívesség lett volna a
részükről.
Amikor kilépett a hátsó udvarra, Etain a nyomókútnál állt, és vizet töltött a
kulacsába, a lába mellett üres palackok sorakoztak.
– Ahhoz van szűrőm – jegyezte meg Darman –, használni kellene.
– Mondja, magukat biztosan nem neimoidik képezték ki?
– Ellenséges területen vagyunk, Etain – felelte a fejét rosszallóan ingatva
Darman.
– És nem minden katona visel egyenruhát – tette hozzá szomorúan
mosolyogva a padavan.
„Tényleg gyorsan tanul – állapította meg magában Darman.
– Mindannyiunk érdeke, hogy ez így legyen.” – Szinte elviselhetetlennek
érezte a gondolatot, hogy egy Jedi képtelen tökéletes parancsnokként
viselkedni. Különös érzések kavarogtak benne, amelyeknek még a nevét sem
ismerte. Ugyanakkor akadtak emlékei, amelyekhez érzések társultak –
emlékezett, milyen érzés az, amikor valaki az előírt szintidőnél harminckét
másodperccel több idő alatt fut le ötven kilométert, és ezért újra lefuttatják
vele; milyen érzés látni, hogy egy partraszállási gyakorlat alatt egy klón
gyalogos a vízbe esik és megfullad, mert a felszerelése lehúzza, és mert az
irányítószemélyzet nem siet a segítségére; milyen érzés azzal szembesülni,
hogy az a kommandós, aki 95 százalékosan teljesít a vizsgalövészeten, eltűnik
a támaszpontról az osztaga többi tagjával együtt, és soha többé nem látja őket
senki...
Valahányszor eszébe jutottak ezek az esetek, görcsbe rándult a gyomra. És
mindannyiszor elvesztett valamennyit a lelki nyugalmából.
– Jól van? – érdeklődött aggodalmasan Etain. – A lábával van baj?
– A lábam most már rendben van, köszönöm.
Darman szerette volna visszanyerni a mások, az egész világ iránti régi
bizalmát, méghozzá minél hamarabb.
Ismét nekivágtak a földútnak, ami az eső miatt előbb felpuhult a lábuk alatt,
majd fokozatosan sártengerré alakult. Mire elérték a következő tanyát, az ég
teljesen beborult, és látni lehetett, hogy egész nap szakadni fog. Darman a
társaira gondolt, akik valahol ott caplattak az eső áztatta tájon, a
védőruházatuk jóvoltából tökéletesen szárazon. Aztán arra gondolt, hogy a
körülmények az üldözőik dolgát is alaposan megnehezítik, és elmosolyodott.
A ház ajtajából egy aggodalmas képű, középkorú asszony figyelte őket. Ez
az épület nagyobb volt, mint az előző: nem sokkal, de a falait kőből húzták fel,
és az egyik oldalához egy féltetős fészer támaszkodott. Etain előresietett, hogy
beszéljen az asszonnyal. Darman lelassított, és türelmesen várt, közben
szemmel tartotta hol a latrinát, amit veszélyforrásnak ítélt, hol pedig azt a
három-négy fiatal fiút, akik egy jókora kerekes jármű hajtóművét babrálták a
ház mellett.
Annyira másnak néztek ki... mindenki annyira másnak nézett ki...
Etain váltott néhány mondatot az asszonnyal, aztán megfordult, intett
Darmannek, és a fészerre mutatott. Eddig minden rendben. Darman továbbra
sem szándékozott lemondani a robbanóanyagról. Benyúlt a szalmába, és
leválasztotta a sisakjáról az adó-vevőjét, arra az esetre, ha Niner megpróbálna
kapcsolatba lépni vele.
– Nem jön? – érdeklődött Etain emelt hangon.
Egy pillanat! – kurjantotta Darman, azzal elővett egy mikro akna füzért, és
lerakta a ház elé. Olyan messze helyezte el egymástól a tölteteket, amilyen
messze a vezeték engedte, majd beállította őket, hogy rádiójelre robbanjanak,
végül a detonátort bedugta a derékszíja alá. Etain ugyan szótlanul figyelte, de
az arcvonásai elárulták, hogy csodálkozik.
– Arra az esetre, ha valakinek ötletei támadnának – magyarázta halkan
Darman, amikor a padavan mellé ért.
– Máskor is játszotta már ezt a játszmát – állapította meg szintén fojtott
hangon a lány.
Valóban így volt. Miután Darman a kezét a köpenye alá rejtett karabélyon
tartva belépett a házba, egyből megkereste a legjobb megfigyelő pontot.
Felfedezett egy perforált szellőzőtéglát, amin keresztül elég jól rálátott az útra.
A bejárattal szemközti falon volt egy ablak, amelyben barna zsákvászon
helyettesítette az üveget. Darman valamelyest megnyugodva ült le a helyiséget
uraló terebélyes asztalhoz.
A család, amely befogadta őket, kilenc főből állt: az aggodalmas ábrázatú,
vézna asszonyból, a húgából, a nálánál is véznább férjéből, valamint hat
gyermekből, akik közül a legkisebb, egy apró fiúcska ijedten szorongatott egy
mocskos takarót, míg a legnagyobbak, szinte kész férfiak, odakint dolgoztak.
A nevüket nem árulták el. Nem akartak látogatást, ahogyan ők nevezték, és
Darman gyanította, a „látogatás” többről szól, mint amennyit a szó sejtet.
Az élmény ezúttal is lenyűgözte. Emberi lények vették körül, és mégis
annyira különböztek egymástól. Ugyanakkor akadtak hasonló vonásaik – nem
azonosak, csak hasonlóak. A magasságuk és a koruk is más volt.
A kézikönyvekben sokat olvasott a sokszínűségről. Tudta, hogyan néznek ki
a különféle fajok. Ám az emlékezetében felmerülő képekkel adatok is
érkeztek, például, hogy az adott nép egyedei milyen fegyvert hordoznak, és
hogy a testük melyik részébe kell belelőni a legnagyobb megállító hatás
érdekében. Darman életében először tapasztalta meg személyesen a Galaxis
többségét alkotó emberiség sokszínűségét.
És gyanította, hogy azok is különlegesnek látják őt.
Az udvaron dolgozó fiatal fiúk is bejöttek a házba, és letelepedtek a kerek
asztal köré. Darman megpróbálta nem találgatni, hogy az asztal durva felületén
sötétlő foltok honnan erednek, mert nagyon is vérfoltokra emlékeztettek.
Etain oldalba bökte.
– Ezen darabolják fel a merlie-ket – suttogta alig hallhatóan, és Darmannek
az járt a fejében, hogy a padavan talán képes olvasni az elméjében.
Lopva ejtett mozdulatokkal letesztelte az elébe rakott kenyeret és levest, a
szalag nem jelzett mérgeket. Megnyugodva a tudattól, hogy az étel
biztonságos, nekilátott az evésnek. Rövid idő elteltével észrevette, hogy az
asszony és a kisfiú őt bámulja. Amikor felnézett, a fiú leugrott a székéről, és
kimenekült a szobából.
– Nem szereti a katonákat – magyarázta az asszony. – A Köztársaság eljön,
hogy segítsen nekünk?
– Erre nem tudok válaszolni, hölgyem – felelte Darman. Úgy értette, hogy
sosem beszél a bevetéseiről. Alaposan belenevelték, hogy mindig ezt a választ
adja, ha vallatják. Sose mondj egyszerűen igent, sose mondj egyszerűen
nemet, és sose adj más információt, mint az azonosító számodat. Etain
válaszolt helyette, amihez parancsnok lévén előjoga volt:
– Szeretnék, ha a Köztársaság segítene?
– Maguk jobbak, mint a neimik?
– Szeretem azt hinni... – felelte a padavan.
Ismét csend borult a szobára. Darman végzett a levessel. A politikához nem
értett, és nem is érdekelte. Sokkal jobban érdekelte, hogy jóllakjon valamivel,
aminek van íze és anyaga. Jól tudta, hogy ha minden a terv szerint történik,
néhány hét múlva már messze jár innen, talán egy másik küldetést hajt végre,
ha pedig nem, akkor halott lesz. A Qiilura jövőjének nem volt jelentősége a
számára.
Az asszony újra és újra telemerte a tányérját levessel, mígnem egyre
lassított, és végül nem bírt többet enni. Napok óta most evett először meleg
ételt, és jól érezte magát. Etain viszont nem tűnt különösebben lelkesnek.
Minden falatot óvatosan megbökdösött a kanalával, mintha a sűrű folyadék
aknákat tartalmazott volna.
– Ennie kell, hogy erős maradjon – figyelmeztette halkan Darman.
– Tudom.
– Tessék, odaadom a kenyeremet.
– Köszönöm.
A helyiségben olyan csend uralkodott, hogy Darman tisztán hallotta a
gyerekek csámcsogását és a tányérok aljához súrlódó kanalak csikorgását.
Hallotta az istállókban lévő merlie-k távoli, fojtott neszezését. De nem hallotta
meg azt, ami megriasztotta Etaint.
A padavan váratlanul felegyenesedett, oldalra döntötte a fejét, a szeme
mintha elhomályosult volna.
– Jön valaki – suttogta és nem Jinart...
Darman egy mozdulattal lelökte a válláról a köpenyét, és a kezébe kapta a
sugárvetőjét. A háziak úgy ugrottak fel, hogy megbillentették az asztalt, amitől
a tányérok lecsúsztak róla, majd hangosan csörömpölve összetörtek a padlón.
Etain előrántotta a fénykardját, és nyomban aktiválta. Mindketten a bejáratot
figyelték, míg a család tagjai átnyomakodtak a hátsó ajtón. Az asszony egy
pillanatra megállt, felkapott egy jókora fémtálat és egy hússal teli zsákot az
alacsony szekrényről, majd ő is kirohant a helyiségből.
Darman elfújta a lámpát, és kinézett a szellőzőtégla egyik lyukán. A sisakja
nélkül csakis a karabélya céltávcsövével láthatott nagy távolságra. De nem
látott semmit. Visszatartotta a lélegzetét, és figyelmesen hallgatózott.
Etain odaóvakodott hozzá, a távolabbi fal felé intett, majd felmutatta előbb
öt, aztán két ujját: heten vannak.
– Hol? – suttogta Darman.
A lány leguggolt, és a mutatóujja körmével rajzolni kezdett. Először a négy
fal körvonalait karcolta a földpadlóba, majd több apró kört a ház köré, főleg
abban az irányban, amerre az imént mutatott, végül még egyet az elülső ajtó
elé. Miután befejezte, felállt, és olyan közel hajolt Darmanhez, hogy a szája
majdnem elérte a kommandós fülét, mire a férfi a hirtelen rátörő furcsa
érzéstől összerezzent.
– Hatan ott, egy itt – suttogta Etain, vagy inkább alig hallhatóan lehelte.
Darman rámutatott a távolabbi falra, majd saját magára. Etain az ajtóra
bökött, és felvonta a szemöldökét: ez az enyém? Darman bólintott, azzal egyet,
kettőt, hármat mutatott az ujjaival, majd feltartotta a hüvelykujját: háromig
számolok. A lány szintén bólintva jelezte, hogy mindent ért.
Akárki állt odakint, nem kopogott be, ami rosszat jelentett.
Darman felcsatolta a gránátvetőt a karabélyára, és célba vette a távolabbi
falat. Etain az ajtóhoz surrant, és csapásra emelte két kézre fogott fénykardját.
Darman remélte, hogy a padavan agressziója diadalmaskodni fog a kételyei
és bizonytalansága felett.
A karabélyát a jobb kezével egyensúlyozva feltartotta ökölbe szorított bal
kezét, és gyors egymásutánban felnyitotta az ujjait. Egy-kettő-három. A
következő pillanatban kilőtt egy gránátot. A lövedék kirepült a zsákszövettel
bevont ablakon, kint az udvaron detonált, és egy jókora darabon bezúzta a
falat, pontosan abban a pillanatban, amikor Darman kilőtte a másodikat. A
robbanás lökéshulláma hátrataszította, de sikerült talpon maradnia. Ezalatt a
bejárati ajtó beszakadt, és Etain lesújtott a kardjával, amelynek pengéje
ragyogó, kék ívet húzott a levegőbe.
Darman sugárlövedékekre váltotta a karabélyát, és a bejáratban fekvő alakra
szegezte a fegyvert, de az umbarai holtan feküdt ott; a teste a bal vállától a
gyomráig felhasadt.
Kettő – mondta meglepően higgadtan Etain, és az ablakra mutatott,
pontosabban oda, ahol az imént ablak volt.
Darman az asztalt kikerülve átrohant a szobán, és amikor a falon tátongó
lyukhoz ért, tüzet nyitott. Kirontott a házból, és azzal szembesült, hogy két
rücskös képű, nyálas szájú trandoshai szalad felé. Vagy fél tucat lövést adott le
rájuk, majd egy szemből érkező energianyaláb súrolta a vállát. Ezt követően
teljes csend támadt körülötte néhány pillanatra, mígnem fokozatosan ráébredt,
hogy valaki kétségbeesetten jajgat kínjában.
De nem ő jajgatott, és nem is Etain. És neki csak ez számított. Visszasietett a
házba, átvágott a szobán, közben egyre erősödő fájdalom terjedt szét a
vállában. A sérülése most nem számított.
– Minden rendben – közölte vele Etain kissé reszkető hangon. – Leszámítva
azt a férfit...
– Felejtse el! – válaszolta ridegen Darman. Persze, ő sem tudott
megfeledkezni a katonáról, ahhoz túl nagy lármát csapott. És a jajgatásával
felébreszthette valakiben a kíváncsiságot. – Menjen a kocsihoz! Indulunk!
Noha Etain biztosította, hogy senki sem ólálkodik odakint, Darman óvatosan
araszolt ki az ajtón, aztán a hátát a falnak vetve oldalazott, hogy megkerülje az
épületet. Hamarosan meglátta a sebesültet, egy umbarai férfit. Odament hozzá,
és meg sem nézte, mennyire súlyos a sebe, mielőtt fejbe lőtte. Nem tehetett
semmi mást, és számára a küldetés volt a legfontosabb.
Ekkor felmerült benne a kérdés, hogy a Jedik a droidokat is érzékelik-e, és
megjegyezte magában, hogy később feltétlenül meg kell kérdeznie Etaintől. A
kiképzői sokszor elmondták neki, hogy a Jedik különleges, természetfeletti
dolgokra képesek, ám az egy dolog volt, hogy tudott erről, és teljesen más volt
személyesen megtapasztalni. A jelenség valószínűleg megmentette az életüket.
Mi történt? – tudakolta Etain, miután Darman odaért a fészerhez. A padavan
már a vállára emelte az egyik zsákot, sőt időközben felszedte az éles
mikroaknákat. Darman idegesen nyelt egyet, gyorsan kikapcsolta a detonátort,
és a robbanóanyagokkal kapcsolatos ismereteket is hozzáadta ahhoz a listához,
amelyen a lánynak megtanítandó leckéket tartotta számon.
– Befejeztem a munkát – válaszolta, és nekilátott, hogy felvegye a
védőöltözetét.
Etain elfordult tőle, egy darabig hallgatott, majd megszólalt:
– Megölte azt a férfit...
– Igen.
– Sebesült volt?
– Nem vagyok orvos.
– Jaj, Darman...
Hölgyem, ha nem vette volna észre – vágott közbe Darman –, ez egy háború,
és a háború ilyen! Az ellenségei megpróbálják megölni, maga pedig igyekszik
megölni őket, mielőtt megtehetnék. Minden más, amit tudnia kell a
hadviselésről, ennek az alaptételnek a bővítménye. – Látta a padavanon, hogy
halálra rémült, és tényleg nem akarta feldühíteni. Adnak nekik egy halálosan
veszélyes fénykardot, és nem tanítják meg őket, mivel jár, ha bekapcsolják? –
Sajnálom! Amúgy nagyon rossz állapotban volt.
A halál, a gyilkolás szemmel láthatóan megrázta a padavant.
– Megöltem azt az umbarait – mondta halkan.
– Ez lenne a lényeg, hölgyem. Egyébként szép munka volt.
Etain erre már nem válaszolt. Némán figyelt, mialatt Darman felvette a
páncélzatát. Mire a fejére húzta a sisakját, már tudta, hogy nem érdekli,
mennyire feltűnő benne, mert a közeljövőben nem óhajtott megszabadulni
tőle. Úgy érezte, szüksége van erre az előnyre és védelemre.
– Nincs több biztonságos ház – szólt oda eltökélten a padavannak. – Ilyesmi
többé nem létezik a számunkra.
Azzal elindult a ház mögött nyújtózó erdősáv felé. Etain engedelmesen
követte, de lerítt róla, hogy mélyen belemerült a gondolatai világába.
– Most öltem életemben először – bökte ki váratlanul, amikor már a fák
között jártak.
– Remekül csinálta – felelte Darman. A válla kegyetlenül égett, ami eléggé
zavarta az összpontosításban. – Szép, tiszta munka volt.
– Lehet, de mégsem szeretném megismételni.
– A Jediket megtanítják harcolni, nemde?
Igen, de a felkészülés alatt nem ölünk meg senkit.
– Mi igen – válaszolta Darman, majd megvonta a vállát, amitől az még
jobban fájt.
Remélte, hogy a padavan gyorsan túlteszi magát a dolgon. Nem, ő sem
élvezte a gyilkolást, de meg kellett tennie. És egy fénykarddal vagy
sugárvetővel viszonylag tisztán lehetett ölni. Darman azon tűnődött, hogy a
lány vajon mit szólna, ha beledöfne egy pengét valakibe, és látná, hogy mi jön
ki belőle. Ugyanakkor Jedi volt, ami azt jelentette, hogy némi szerencsével
sosem fog ilyesmire kényszerülni.
– Ők vagy mi – összegezte egyszerűen Darman a történteket.
– Fájdalmai vannak – állapította meg Etain.
– Semmi komoly. Egy sugárnyaláb megpörkölte a vállamat. Ha majd elérjük
a találkozási pontot, bevonom baktával.
– Gyanítom, hogy feladtak minket – váltott témát Etain.
– A ház lakói? Hát igen... ennyit a civilekről.
Etain mordult egyet, amivel nem árulta el a véleményét, és szótlanul
ballagott Darman mögött. Mialatt egyre mélyebbre értek az erdőbe, Darman
kiszámította, hogy hány lövedéket lőtt ki. Végül arra a lesújtó következtetésre
jutott, hogy ha ilyen ütemben apasztja a tartalékait, napnyugtára már csak az
oldalfegyverét használhatja.
– Az valami bámulatos, hogy képes érzékelni másokat! – szólt hátra a
padavannak. – A droidokat is észleli?
– Nem igazán – válaszolta Etain. – Rendszerint csak az élőlényeket. Talán
képes leszek...
Darman halk süvítést hallott, és éppen idejében pördült meg ahhoz, hogy
megpillantsa a hátulról közeledő, kék fénynyalábot. A lövedék elhúzott
felettük, tőlük nem messze belecsapódott egy fába, és akkorát taszított rajta,
hogy a lombkoronából párafelhő robbant a levegőbe.
– A jelekből ítélve nem – jelentette ki Etain.
Újabb hosszú, nehéz nap várt rájuk.
Megtörtént.
Bekövetkezett az áttörés, amire Ghez Hokan várt: az egyik gazda rohant
értesíteni a hatóságokat, hogy idegeneket, egy fiatal férfit és egy szintén fiatal
nőt látott az egyik háznál az Imbraanit Teklettel összekötő út mentén.
Hokan az épület mellett álló fa víztől csöpögő lombkoronáját tanulmányozta.
A sárban ugyanolyan nyomok százai látszottak, mint amilyeneket bármelyik
másik gazdaságban is fel lehetett volna fedezni, ráadásul gyorsan eltűntek az
eső miatt. A rozoga pajtákon és kőfalakon túl a felszín enyhén lejtett a Braan
folyó felé.
– Szép kis felfordulás, uram! – jelentette Hurati. – Az egyik falat
felrobbantották, majdnem ledőlt. Mindenki meghalt. És csupán két ellenséges
katona csinálta.
– Egy – mondta kurtán Hokan.
– Egy?
– A frontvonalba csakis férfi klónokat küldenek. A másik nem lehetett más,
mint egy Jedi – magyarázta Hokan mogorván, azzal a lábával megfordította
egy umbarai holttestét, és a fejét csóválva folytatta: – Azt a sebet fénykard
okozta. Tudom, hogyan néznek ki a fénykarddal ejtett sebek. Két ember. De
még ennyit sem tudnék, ha nem lennének informátoraim. Tényleg csak a
ganajos lábú parasztoktól kaphatok információkat? Tényleg csak tőlük?
Tényleg?! – Nem szeretett ordítozni, de most elengedhetetlennek érezte. –
Miért nem képes bejelentkezni senki, amikor ellenségbe botlik?
Gondolkodjatok! Használjátok azt a di’kutla fejeteket, vagy megtanuljátok
felismerni a fénykarddal ejtett sebeket, de elég fájdalmas lesz! – Két droid
odalépett az umbarai teteméhez, és felemelték, hogy feltegyék egy siklóra, de
Hokan rájuk szólt: – Azt hagyjátok ott, ahol van! Menjetek a társaitok után, és
keressetek nekem ellenséget!
Hurati a füléhez tapasztotta a tenyerét, és hadarva jelentett:
– Uram, a droidok találtak valami mást is! Feljebb az úton, az egyik házban!
– Tovább hallgatta az adó-vevőjét, aztán hüledezve nyögött néhányat, és a
parancsnokához fordulva folytatta:
– Uram, azt hiszem, ezt látnia kell!
Hokan örömmel állapította meg magában, hogy Hurati nem vesztegeti az ő
drága idejét. Felugrottak a robogókra, és az utat követve elszáguldottak a
következő ócska viskóig, amely egy kisebb ligetben állt. Hokan követte a
hadnagyát a házba, amelynek sötét belsejét két droid világította meg kézi
lámpákkal.
Valamilyen oknál fogva, amit fel nem foghatott, Hokan az egész zűrzavarból
elsőnek egy levesestálat pillantott meg, amely felborulva hevert a mocskos
padlón. Aztán elfordította a fejét, és ekkor meglátta a holttesteket.
– Ah... – sóhajtotta halkan.
A katonák sugárvetővel harcoltak. Végszükség esetén tőrrel vagy tompa
tárgyakkal. De még sosem hallott senkiről, aki egyenruhát viselt, és a fogait
használta – még az ő szedett-vedett milíciájának tagjai sem. A három felnőttet
valósággal szétmarcangolták, ami első ránézésre egy nagy testű ragadozó
műve lehetett. A torkukat kiharapták, a nyakukon véraláfutások sötétlettek. Az
egyik nő nyakából olyan kevés szövet maradt meg, hogy a feje majdnem 180
fokkal hátrafordult. Hokan azon kapta magát, hogy a szemét tágra nyitva
bámul.
– Mások is vannak – közölte Hurati –, hátul, a pajtában.
Hokan azt tartotta magáról, hogy nem egykönnyen jön zavarba, de most
feltámadt benne az aggodalom. Ezt egy olyan valaki követte el, akit ő nem
ismert, és nem érthetett meg. A mészárlás messze túlhaladta még a közönséges
vérbosszút is. Lehetett persze véletlen egybeesés is. Talán valóban vadállatok
támadtak meg valakit, aki történetesen informátor volt, csakhogy tudomása
szerint a Qiilurán nem éltek olyan vadak, amelyek képesek lettek volna
végezni több felnőtt emberrel.
Hurati a tetemeket vizsgálgatva megjegyezte:
– Szerintem a civilek legyilkolása nem a köztársaságiak stílusa.
– Nem az – erősítette meg Hokan. – És a katonák aligha vesztegetik az
idejüket olyasmire, amivel nem jutnak közelebb a céljaikhoz.
– Hát... akárki tette, nem azért csinálta, hogy kirabolja őket.
Hurati felkapott egy nagy fémtálat a padlóról, letörölte róla a koszt, és rátette
az egyik polcra.
– Ez valószínűleg az informátorunk – mondta halkan. – Mostantól nem
nagyon számítanék a lakosság segítségére. A rossz hír hamar el fog terjedni.
– Biztos vagy abban, hogy nincsenek sugárnyalábtól származó sebek? –
kérdezte Hokan, noha a lelke mélyén érezte, hogy nincsenek. De miféle
teremtmény csinálta ezt?
– Teljesen biztos, uram – jelentette ki határozottan Hurati.
Hokannek nem tetszett a helyzet. Egyáltalán nem. Intett Huratinak, hogy
kövesse, kisietett a házból, és magához hívott két droidot.
Azt akarom, hogy vonjatok gyűrűt Imbraani köré! – parancsolta. – Hívjátok
vissza az összes droidot! Inkább veszítsem el Tekletet, semmint hogy
veszélynek tegyem ki Uthant!
– Most még könnyen el tudjuk költöztetni Uthan doktort – vetette fel Hurati.
– Az evakuálás lassú lenne és feltűnő – érvelt megfontoltan Hokan. – Jobb
lesz, ha egy pozíciót védünk, mintha folyton mozognánk. A droidok fele a
telepet őrizze, a többi a villát, de az utóbbiak ne látszódjanak, világos?
Ebben a pillanatban jellegzetes fémes csattogás hallatszott a távolból. Hokan
megpördült, és azt látta, hogy droidok tartanak a folyópart felé.
– Találtak valamit?
Hurati a füléhez emelte a kezét, belehallgatott a rádióforgalomba, és máris
jelentette:
– Két ellenséges személy, innen öt kilométerre, nyugati irányban, uram. A
droidok tüzet nyitottak rájuk.
– Na, ez már jobban tetszik... – mormolta Hokan. – Legalább az egyiket élve
akarom. Főleg a lányt, ha valóban Jedi.
Fellendült a robogójára, és intett Huratinak, hogy üljön fel elé, és vezessen.
Először az út felett repültek, aztán, amikor Hurati megkapta az ellenség
koordinátáit, nyugatnak fordultak.
Hokan remélte, hogy a droidok megbirkóznak az „élve elfogni” utasítással.
Ehhez inkább eleven teremtmények kellettek volna, igazi harcosok, akik
képesek bejutni még a nehéz helyekre is, és ott finoman intézni a dolgokat.
Mostanra alig harminc élő tisztje maradt, és száznál is kevesebb droidja. Ez a
sereg tökéletesen megfelelt volna egy kisebbfajta nyílt ütközethez, de alig
ment vele valamire egy kommandós egység ellen, amelynek tagjai
szétszóródtak egy rejtekhelyekkel teli, jókora területen.
Tudta, biztosan tudta, hogy előbb-utóbb eljönnek hozzá. De most az egyszer
hajlandó volt alkalmazkodni hozzájuk, és beszállni az üldözésbe.
Tizenegyedik fejezet
„Sajnálattal tájékoztatjuk, hogy a váratlanul előálló áruhiány miatt
kénytelenek vagyunk emelni az új termésű barq árát. A hiány a termelés
helyszínén keletkezett nehézségeknek köszönhető. A legrégebbi, rendszeres
vásárlóinknak természetesen kedvezményt biztosítunk. ”
A Kereskedelmi Szövetség körlevele a nagykereskedőkhöz
Ghez Hokan készségesen elismerte volna bárki színe előtt, hogy az utóbbi
időben a szokottnál jóval kevesebb kell ahhoz, hogy feldühödjön. Éppen eleget
várt. Türelmét vesztve megkopogtatta az adó-vevő tetejét, és beleszólt a
mikrofonba:
– Figyeljen rám, di’kut, tíz perccel ezelőtt kértem, hogy kapcsoljon össze a
Konföderáció ügyeletes parancsnokával!
– Nem felejtettem el, őrnagy – válaszolta az adó-vevő kezelője. – Amint a
parancsnok ráér, kapcsolatba lép önnel.
– Ellenséges katonák bukkantak fel a körzetemben, és azonnal beszélnem
kell a maguk parancsnokával! Van fogalma arról, hogy mi van itt, a Qiilurán?
Hajlandó lenne megmozgatni azt a di’kut la shebét, hogy utánanézzen, miért
olyan fontos ez a háború szempontjából?
– Uram, több helyen bukkantak fel köztársasági katonák, semhogy fel
tudnám sorolni, ezért...
Ebben a pillanatban a hang megszakadt, a háromdimenziós kép hirtelen
villant egyet, aztán csak szürke pontok milliói zizegtek a vetítő felett. Hokan
átváltott egy másik csatornára, de ott sem látott és hallott mást. Ugyanez volt
valamennyi hullámsávon, amivel megpróbálkozott. Először arra gondolt, hogy
valaki megbénította a vevőjét. Ezek szerint az ellenségei közelebb vannak,
mint gondolta, és merészebbek is, mint amilyeneknek hitte őket. A fejére húzta
a sisakját, óvatosan végigoldalazott a kijárathoz vezető folyosón, a jobbjában
Verpine zúzópisztolyt, a baljában egy vadász vibrotőrt tartva.
A droid őr felszólítás nélkül félreállt, hogy kiengedje. A tetőn a
tányérantenna sértetlennek tűnt. Hokan elővette a személyi adó-vevőjét, és
Huratit hívta – de nem hallott mást, csak folyamatos sistergést. Eszébe jutott,
hogy a köztársasági katonák alighanem pontosan azt tették, amit ugyanezzel a
célponttal szembekerülve ő maga is megtett volna.
– Droid, képes vagy kapcsolatba lépni a társaiddal? – kérdezte a mögötte
álló gépezettől.
– Igen, uram.
A droidok saját adó-vevő-hálózaton forgalmaztak, így bármely csatamezőn
közvetlenül és azonnal tudtak kommunikálni egymással, és nem volt
szükségük a Teklet melletti adóállomásra.
– Képes vagy kapcsolatba lépni egy Hurati hadnagy mellé rendelt társaddal?
– tudakolta Hokan. – Ha igen, hívja oda magához a hadnagyot!
A droid néhány pillanatig hallgatott, majd közölte:
– Itt a hadnagy, uram!
– Kérdezzétek meg tőle, hogy van-e híre Tekletből!
Ismét szünet következett, amely jóval hosszabbra nyúlt az előzőnél.
– Erős robbanást észleltek Teklet irányából, uram – jelentette aztán a droid.
„Ezt tenném én is, ha támadásra készülnék – állapította meg magában
Hokan. – Megvakítanám és megsüketíteném az ellenségemet...”
Egy átfogó felszíni invázió ellen nem sokat tehetett. Tudott arról, hogy egy
köztársasági hadihajó állomásozik a Qiilura körüli űrben, ami nem sok jót
ígért.
Hokan végül arra a következtetésre jutott, hogy két választása van: védheti
Uthan eredményeit – a nő és a személyzet fejében összegyűlt tudást, illetve
magát a nanovírust –, vagy végszükség esetén megakadályozhatja, hogy a
tudásanyag a köztársaságiak kezébe kerüljön, hogy aztán a tudósaik
elemezzék, és semlegesítsék a vírust.
Jókora bolygón tartózkodott, ami azt jelentette, hogy ha menekülnie kell,
nem egykönnyen fogják elkapni. Ugyanakkor elhatározta, hogy amíg ez nem
következik be, meghúzza magát, és kivárja, hogy az ellenségei eljöjjenek
hozzá – egyenesen a droidok fegyverei elé.
– Szólj Huratinak, hogy most rögtön küldjön ide minden működőképes
droidot! – rendelkezett határozottan. – Beássuk magunkat.
Tizenkettedik fejezet
„A Coruscanti Flottaparancsnokság
a Majestic köztársasági cirkáló parancsnokának,
Qiilura-szektor
Lik Ankkit villája káprázatos volt. Még most is megmaradt valami az eredeti
pompájából, ám a droidok fémlábai összevissza karcolták a levélmintás
berakásokkal díszített, fényes kuvara padlót.
Ankkit az ajtóban ácsorgott, mialatt négy droid vastag páncéllemezeket
szerelt az ablakokra, amelyek kirekesztették a napfényt, így a fényűző terem
egyre sötétebb lett. Ghez Hokan személyesen felügyelte a munkálatokat,
amelyeknek során erőddé alakították a díszes udvarházat.
– Kiszakad a fa! – kiáltotta felindultan Ankkit. – Hé, óvatosan! Mondja,
Hokan, van fogalma, mennyi időbe telt, mire kifaragták azokat a
burkolólapokat?
– Nem vagyok ács – felelte a vállát vonogatva a mandalori.
– Ezeket nem ácsok készítették, hanem művészek, akik...
– Engem az sem érdekel – vágott közbe Hokan –, ha maga Palpatine
főkancellár faragta ki őket a villájával! Át kell formálnom ezt az épületet,
hogy valamennyire biztonságos legyen.
– Van egy a célnak tökéletesen megfelelő telepe, innen alig három
kilométerre. Védje meg azt!
– Úgy is lesz – közölte kurtán Hokan.
– Miért? – kérdezte panaszos hangon Ankkit. – Miért teszi tönkre az
otthonomat, ha Uthan már nincs is itt?
– Kétszínű és álnok könyvelő létére meglepően hiányzik magából a
találékonyság – jelentette ki megvetően Hokan, azzal odasétált a neimoidi elé.
Ő aztán nem hatódott meg a kufár magasságától. A legkevésbé sem zavarta,
hogy hátra kell hajtania a fejét ahhoz, hogy a szemébe nézzen. Kettejük közül
akkor is ő volt a nagyobb. – Én tudom, hogy a doktornő már nincs itt. Az
ellenségeink viszont valószínűleg azt hiszik, hogy itt van. Ha én azt
tapasztalom, hogy az ellenségem buzgón dolgozik egy létesítmény
megerősítésén, feltételezem, hogy ez csupán blöff, és körülnézek, hátha találok
másik célpontot. Aztán, ha úgy találom, hogy a másik célpontot titokban
megerősítették, akkor megalapozottan feltételezhetem, hogy az a valódi
célpont, és megtámadom.
Látta Ankkiton, hogy nem sikerült meggyőznie: a neimoidi a szemhéját félig
leeresztve, gőgösen nézett le rá, amivel tanúbizonyságát adta, hogy mégiscsak
szorult belé némi bátorság.
– És honnan fogják tudni, hogy maga titokban erődítési munkákat végzett
itt? – kérdezte rövid töprengés után Ankkit.
– Gondoskodtam róla, hogy a szállítmányok rejtett, de azért látható
védőőrizet kíséretében érkezzenek ide – magyarázta Hokan. – Éjszakai
mozgások, és hasonlók. Tekintetbe véve a helyi lakosság nemes hajlamait,
biztosra veszem, hogy valaki már eladta az információkat egy marék
kabátgombért, vagy valami ilyesmiért. És pontosan ez volt a cél.
– Csakhogy ezek az óvintézkedések nem fogják megmenteni az otthonomat
a megsemmisüléstől – kesergett Ankkit.
– Látja, ebben igaza van. A faépületek rosszul viselik a nehéz fegyverek
tüzét. Ezért költöztettük vissza Uthan doktort a telepre. A kő és
fémépítmények sokkal jobban védhetők.
– Akkor először miért hozta ide?
– Meglep, hogy fel kellett tennie ezt a kérdést – válaszolta a fejét ingatva
Hokan. – Természetesen azért, hogy mindenki elbizonytalanodjon és
találgasson.
A lépés a kezdet kezdetén ésszerűnek tűnt, amíg nem tudta, mivel áll
szemben. Most már csaknem biztosra vette, hogy legfeljebb tíz katonával. Ha
leszállt volna egy egész hadsereg, mostanra tudomást szerez róla. Uthan ide-
oda költöztetésével – ezt a feladatot amúgy sem tudta volna titokban
végrehajtani – csak tovább sűrítette a zűrzavar ködét.
Hokan semmit sem bízott a véletlenre. Alaposan átgondolt nyomokat
hagyott, amelyeket követve az ellenséges kommandósok csakis egyetlen
következtetésre juthattak: hogy Uthan és a nanovírus Lik Ankkit villájában
rejtőzik.
Egy droid súlyos fémgerendát vonszolt át a szalonon, amivel mély árkot
szántott az aranyló padlódeszkákba. Ankkit csalódott nyüszítést hallatott.
Három másik droid odalépett, hogy segítsen, és mialatt együtt emelték a
gerendát egy vízszintes tartóelem felé, levertek egy remekmívű naboo-i vázát,
amely a padlóra hullott, és darabokra tört. A droidokat nem programozták be
arra, hogy azt mondják: hoppá, aztán összesöpörjék a szilánkokat. Egyszerűen
átgázoltak a maradványokon, amelyek hangosan csikorogtak a fémtalpak alatt.
Ankkit remegett dühében, és ordítva hívott egy szolgát. Hamarosan
megjelent egy komor képű helyi fiú, és rásöpörte a cserepeket egy lapátra.
– Jaj, ne már! – sóhajtott Hokan, és úgy érezte, hogy ezek szerint nem most
kéne tájékoztatnia a ház gazdáját arról, hogy a villa alatti borospincét és
bunkert telehordatta robbanóanyaggal. Nem tudta, hogyan kell feléleszteni egy
ájult neimoidit, és nem is óhajtotta megtanulni.
Hurati a főbejárat előtt várakozott. Szokásához híven most is úgy állt és
viselkedett, mintha szemlén lett volna. Hokan sosem kapta rajta, hogy éppen
ivott egy palackból, vagy vakarózott. Hurati sosem húzta ki magát, amikor
megpillantotta őt, mert gyakorlatilag mindig vigyázzban állt.
– Uram, Uthan doktor egyre ingerültebb a zavarok miatt! – jelentette
katonásan.
– Majd beszélek vele. Hogy működik a droid jelzőláncunk?
– Kielégítően, uram, de nagyobb biztonságban érezném magam, ha
módunkban állna ellenőrizni a teljes rádióforgalmat.
– Drága fiam, a régi szép időkben nem álltak rendelkezésünkre
lehallgatóállomások – válaszolta a fejét csóválva Hokan –, mégis megvívtuk a
háborúkat a saját megfigyeléseinkre és az eszünkre támaszkodva. Hidd el
nekem, meg lehet csinálni. Láttak valamit a droidok?
– Úgy tűnik, a harci cselekmények Tekletre és az attól délre eső területekre
korlátozódnak, uram – jelentette Hurati –, és elég specifikusak. Most már
legalább tudjuk, miért támadták meg a kőfejtő irodáját. Meg kell mondjam,
uram, sosem hallottam még teherszállító droidból kialakított bombáról. –
Elhallgatott néhány pillanatra, idegesen megnyalta a száját, és megkérdezte: –
Uram, biztos nem akarja, hogy egy járőr átvizsgálja a tekleti utat? Szívesen
vállalom, nem okozna gondot.
Hokan inkább az őszinte aggodalom jelének vette az ajánlatot, semmint
bírálatnak.
– Nem, csak gdannyomokat kergetnénk az egész környéken – mondta
határozottan. – Az ellenségünk szemlátomást jól ért a diverziós taktikához, és
nem fogok ráharapni semmiféle csalira. Megvárom, hogy ők harapjanak rá az
enyémre. – Vállon veregette Huratit, és hozzátette: – Ha mindenáron szeretnéd
lefoglalni magad, tartsd szemmel Ankkitot. Nem akarom, hogy zűrt kavarjon.
Tartsd kordában minden eszközzel, amit szükségesnek ítélsz!
– Értettem, uram! – kurjantotta feszesen tisztelegve Hurati, majd leengedte a
kezét, és halkan megjegyezte: – Ami pedig Cuvin hadnagyot illeti, uram... nem
hiszem, hogy százados lesz belőle, ahogyan ön is mondta.
Hokan napról napra egyre jobban kedvelte Huratit.
– És a tiszttársaid észrevették, hogy Cuvin eltűnt az előléptetési listáról? –
kérdezte, a szemöldökét felvonva.
– Igen, uram.
– Helyes! Szép munka!
Hurati hűséges és hasznos tisztnek bizonyult. Égett a vágytól, hogy
engedelmeskedjen. Ennek ellenére Hokan úgy döntött, figyelni fogja a fickót,
bár azt is eldöntette, hogy előlépteti. Azzal semmit sem nyerhetett, ha nem vett
tudomást a katonái kiváló teljesítményéről.
Tizenharmadik fejezet
„A MAJESTIC PARANCSNOKA
A KÖZTÁRSASÁGI HADIFLOTTA PARANCSNOKSÁGÁNAK
ELÉRTÜK AZ ÁLLOMÁSHELYET, ÉS VÁRJUK AZ OMEGA OSZTAG
JELENTKEZÉSÉT. A TEKLETI FELSZÍNI ÁLLOMÁS TELJES
RÁDIÓFRGALMA MEGSZAKADT. SZEPARATISTA CSILLAGHAJÓ
ÉRKEZETT, JELENLEG AZ ORRTÓL JOBBRA, ÖTVEN KILOMÉTERRE
ÁLLOMÁSOZIK. A HÍVÁSOKRA NEM VÁLASZOL, A
SZENZORADATOK SZERINT AZ IPARSZÖVETSÉG
FELFEGYVERZETT TEHERHAJÓJA. ELLENSÉGES SZÁNDÉKRA
UTALÓ JELEK ÉSZLELÉSE ESETÉN TÜZET NYITUNK.
VÉTEL.”
Hideg őszi köd telepedett a tájra. Nem volt elég sűrű ahhoz, hogy elrejtse a
kommandósokat az ellenség elől, mégis a védettség érzetét nyújtotta
Darmannek. Atin mögött haladt, a rövid menetoszlopot Jinart vezette.
Két lábon járó bombaraktárnak érezte magát. És miért is aggódott amiatt,
hogy meglátják őket? Épp elég nagy zajt csapnak... A faltörő és annak
szerelékei újra és újra nekiütődtek az oldalának, és folyton igazgatta a zsákot,
attól félve, hogy valaki meghallja a csörömpölést. Atin határozott léptekkel
járt előtte, mindkét kezével markolva a DC-17-esét. A mutatóujját az elsütő
billentyűn tartotta, ezzel az apró, de beszédes jellel elárulta, hogy ő is ideges.
– Matt fekete páncél – dörmögte Darman. – Ezt kell először kipréselnünk a
parancsnokságból, amint visszaérünk. Szinte világítunk ebben a környezetben.
– És? Számít?
– Nekem igen.
– Darman, az egy dolog, hogy az ellenség meglát minket. Hogy mit kezd
vele, az egy teljesen másik dolog – magyarázta Atin, holott ő is folyamatosan
forgatta a fejét, hogy időben észrevegye, ha történik valami. – Velem már
megesett, hogy egy lövedék a földhöz vágott, mégsem hatolt át a páncélomon.
Darman igazat adott a társának. A páncél valóban feltűnő volt, de kitűnően
szolgált. Ő maga is kapott már telitalálatot, és sérülés nélkül megúszta. Arra
gondolt, hogy a jövőben talán már a páncél puszta látványa elijeszti majd az
ellenséget, abból eredően, amit Skirata hatékony hírverésnek nevezett. „A
történelem során a mítoszok – mondta a kiképző őrmester – legalább annyi
csatát nyertek meg, mint a valódi fegyverek.”
Négyszáz méterre jártak a telep délkeleti sarkától. Jinart megállt egy
alacsony földhalomnál, beledugta a fejét az aljnövényzetbe, és jól hallhatóan
szimatolni kezdett.
– Itt megyünk be – mondta aztán, miután felegyenesedett.
Darman még egy lyukat sem látott sehol, és csodálkozva megkérdezte:
– Honnan tudod, hogy mi van odalent?
– Észlelem a szilárd felszíneket, a mozgást, tulajdonképpen mindent. Nem
muszáj látnom – magyarázta Jinart, és ismét szipogott néhányat. Darman
fejében pedig felötlött a gondolat, hogy a gurlanin talán nem is szimatol,
hanem hanghullámokat bocsát ki, és azok visszaverődései alapján tájékozódik.
Jinart rápillantott a két kommandósra, és megkérdezte: – Akkor most jöttök,
vagy itt fogtok ácsorogni, hátha belétek lő valaki?
– Nem, hölgyem – felelte gépiesen Darman, azzal négykézlábra ereszkedett.
Jinartnak talán nem kellett látnia, de neki igen. Használhatta volna az
éjjellátó rendszert is, de úgy érezte, valódi fényre van szüksége. Aktiválta a
sisakreflektorát, és szinte azonnal kikapcsolta.
– Huh...
– Mi a baj? – kérdezte Atin.
– Semmi – nyögte Darman. „Természetes, hogy nem szereted a zárt
helyeket” – mondta magának. Az előrevetülő fényben jól látta, hogy milyen
szűk helyre került. Miután az éjjellátó rendszere működésbe lépett, csak egy
keskeny sávban látott előre. A páncélja jóvoltából biztonságban tudhatta
magát, de mérhetetlenül nyomasztotta, hogy egy egyre vastagodó földréteg
vágja el attól a világtól, amelyhez nem csupán hozzászokott, de szüksége is
volt rá.
„Szedd össze magad!”
Kaparászást hallott elölről, és a hangok egyre távolabbról érkeztek hozzá. A
hátizsákja folyton beleakadt az alagút mennyezetébe, és rögöket, illetve kisebb
köveket szabadított el. A járatot több ezer apró mancs vájta ki, méghozzá
kerek keresztmetszetűre, mert a gdanoknak nyilvánvalóan nem kellett akkora
hely a padlózatán, mint egy felnőtt férfinak. Darman szinte pillanatonként
megérezte, hogy a könyöke, a térde vagy az oldala hozzá súrlódik a felívelő
oldalfalhoz. Néha elvesztette a térérzékét, ilyenkor lehunyta a szemét, és
megrázta a fejét, hogy ismét tisztán érzékelje, melyik végtagja hol van a
testéhez képest.
– Jól vagy, Darman? – érdeklődött Atin.
Darman heves zihálást hallott, és mindeddig azt hitte, hogy csak a sajátját,
de most rájött, hogy a társa is ugyanúgy liheg, mint ő.
– Kicsit eltájolódtam – felelte halkan.
– Hajtsd le a fejed, és nézd a padlót! Ha nyomás nehezedik a tarkódra, hamar
megszédülsz.
– Szóval, te is, mi?
– Ne is mondd... Akármit örököltünk Jangótól, a barlangok iránti rajongást
biztosan nem.
Darman a társa tanácsát követve lehorgasztotta a fejét, és arra
összpontosított, hogy egyik kezét a másik elé rakja. Egy-két perc elteltével
aktiválta a külső hangszóróját, és megszólalt:
– Jinart, azok a kis állatok miért ásnak ekkora járatokat?
– A gdanok falkában vadásznak – magyarázott Jinart –, ezért képesek
önmaguknál sokkal nagyobb állatokat, például merlieket és vhekeket is
elejteni. Aztán valahogy be kell vonszolniuk a zsákmányt a várukba.
Ezt követően már nem beszéltek. Mialatt Darman verejtékben úszva,
kitartóan küzdötte előre magát, felfigyelt egy különös szagra, amely egyre
erősebb lett. Előbb édeskésnek érezte, mint a rothadó hús bűzét, aztán
fanyarabbnak, kénesnek. A Geonosist juttatta eszébe, az ottani csatatéren
tapasztalt hasonlót. A sisakja légszűrői megvédték a vegyi és biológiai
fegyverektől, de a szagoktól nem. A felhasadt testekből és belekből irtózatos
bűz áradt.
Most is ezt érezte, és émelyegni kezdett.
– Fierfek – szitkozódott Atin –, mindjárt viszontlátom a vacsorámat!
– A telep közelében járunk – jelentette be Jinart. – Ez a szag a
csatornarendszerből jön. Az egész hálózat közönséges cserépcsövekből áll.
– Hát ezt érezzük? – nyögte Darman.
– Ó, és azt hiszem, a gdanokat is! Vagy inkább a legfrissebb zsákmányukat.
Amit nem esznek meg azonnal, üregekben tárolják. Hát igen, ez a szag elég
kellemetlen annak, aki nem szokott hozzá – magyarázta Jinart, és olyan
hirtelen torpant meg, hogy Darman nekiment hátulról. A gurlanin a méreteihez
képest meglepően nehéznek bizonyult.
– És ez jó hír, mert azt jelenti, hogy egy sokkal nagyobb kamra közelében
járunk – tette hozzá elégedetten Jinart.
Darman jócskán megkönnyebbült attól, hogy csupán rothadó állati tetemek
vannak valahol a közelben, és nem valami sokkal rosszabb. A fogsorát
összepréselve kúszott tovább, fellelkesülve a tágasabb tér ígéretétől, mígnem
beletenyerelt egy lágy, kocsonyás valamibe.
Nem akart lenézni, mégis megtette. A látvány előhozott egy sor emléket az
elméje mélyéről. Felidéződött benne az, amikor a kiképzés során egy
nerfbelekkel megtöltött árkon kellett végigmásznia. Skirata ott rohangált
mellette, és ordítozott neki, hogy tartson ki, mert „Ez még semmi, de semmi
ahhoz képest, amivel a csatatéren fogsz találkozni, fiam!”
Hánytatónak nevezték azt az árkot, és nem véletlenül.
Most is felfordult a gyomra, és más már nem is hiányzott neki, mint hogy
hányni kezdjen a zárt páncélzatban. A szemét lehunyva, minden akaraterejét
összekaparva küzdött az inger ellen. Keményen ráharapott az alsó ajkára,
mígnem vér ízét érezte a nyelvén.
– Jól vagyok... jól vagyok... – hajtogatta suttogva.
Atin szaggatottan lélegzett, alighanem ő is ugyanezt élte át. Ők ketten
biológiai szempontból tökéletesen megegyeztek.
– Most már felegyenesedhettek – szólt oda nekik Jinart.
Darman felkapcsolta a sisakreflektorát, és egy üreget látott maga körül,
amely elég magas volt ahhoz, hogy felálljon. Az oldalfalakon keskeny
párkányféleségek kígyóztak felfelé, a mennyezet irányába, és körülbelül húsz
centiméteres átmérőjű járatok ágaztak le róluk.
– A gdanok ide vonulnak vissza, ha egy-egy nagyobb esőzés alkalmával a
víz elárasztja a várukat – közölte Jinart. – Meg kell adni, nem ostobák.
– Egy szép napon majd köszönetét mondok nekik – dörmögte Atin. – Milyen
közel vagyunk a csatornához? Meg tudod határozni?
Jinart rátette a mellső végtagját a fal egyik részére, amelyben egyetlen szűk
alagutat sem lehetett látni.
– A gdanok itt nem fúrtak járatot – magyarázta –, mert tudják, hogy emögött
szilárd felület van. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette: – Igen,
víz csörgedezik odaát. A földréteg nagyjából egy méter vastag, talán egy
kicsivel több.
Darman szerette volna levenni a sisakját, de meggondolta magát, és
letelepedett, hogy megszabaduljon a hátizsákjától. Aztán elővette a gyalogsági
ásóját, és próbaképpen megdöfködte vele a falat – viszonylag könnyen
belenyomta az ásó fejét.
– Lássunk neki – szólt oda Atinnek –, előbb én ások öt percig, aztán te.
– És én is – ajánlkozott Jinart.
– Inkább ne! – felelte Darman, és feltartotta a kezét, hogy megállítsa a
gurlanint. – Jobb lenne, ha visszamennél Ninerhez. Mi már elboldogulunk itt,
viszont ha történik valami, a többieknek segítségre lesz szükségük.
Jinart éppen csak egy pillanatig tétovázott, aztán minden további szó nélkül
megfordult, és besietett az alagútba. Darmannek eszébe jutott, hogy talán illett
volna elköszönnie, de az afféle búcsúzásnak hatott volna. Márpedig ő azt
elhatározta, hogy kimegy azon az ajtón, Uthannal és Atinnel.
Az ásó hegyével jókora kört karcolt a falra, hogy kijelölje az ásás helyét,
aztán belevágta a szerszámot a tömör földbe. Gyorsan dolgozott, mégis úgy
érezte, hogy lassan halad, és meglepődött, amikor Atin megkopogtatta a vállát,
félretolta, és átvette a helyét. A falban egy ember méretű lyuk kezdett
kialakulni.
– Nem kéne aládúcolnunk? – vetette fel Darman, és azon töprengett, hogy a
felszerelésből mit áldozhatna fel támnak.
– Csak egyszer kell átmennünk rajta – válaszolta Atin. – Ha utána beomlik,
hát annyi baj legyen.
– És ha mégis errefelé kell kijönnünk? – vitatkozott Darman. – Vagy tudsz
másik kijáratról?
– Szeretnéd, hogy végigkergessenek ezeken az alagutakon? Ha van egy
lángszórójuk, egy-két lövéssel ropogósra sütnek.
Atin egyre lassult. Darman beállt mellé, aztán néhány percig együtt
dolgoztak. Egyre sötétebb és nedvesebb talajt vájtak ki, elég tágas körben
ahhoz, hogy állva odaférjenek a csatornához, ne kelljen görnyedten
áthatolniuk egy keskeny járaton. Ezzel persze jócskán meggyengítették a falat,
s Darman forrón remélte, hogy tartani fog, amíg bejutnak a hálózatba.
Megfordult a fejében, hogy talán jobb lett volna, ha magukkal hozzák Etaint.
A padavan az Erővel biztos meg tudta volna akadályozni, hogy rájuk omoljon
a föld. Hirtelen rádöbbent, hogy hiányzik neki a lány, és nem győzött
csodálkozni azon, hogy az életveszélyes helyzetek jóvoltából milyen gyorsan
kialakult kettejük között egy bizonyos erős kötelék.
Atin ásójának hegye hangos csendüléssel kemény tárgynak ütközött.
– Megvan – mormolta Atin. – Jöhetnek a fúrók!
A DC néhány lövedékével kellő méretű lyukat robbanthattak volna akár a
Galaxis legvastagabb cserépcsövébe is. Ám fennállt a veszély, hogy magukra
omlasztják a mennyezetet, illetve, hogy riasztják a droidokat. Ezt a munkát
lassan és csendben kellett elvégezniük. A kézi fúró a behatoló alapkészlethez
tartozott, így mindketten dolgozhattak. Fentről indulva, öt centiméteres
közönként átfúrták a cső falát úgy, hogy jobbra és balra tartva egy egy
félkörívet követtek. Amikor már a kör alsó részén jártak, sűrű folyadék
csörgött ki a lyukakból.
Az ásás és a fúrás közel egy órát vett igénybe. Darman nem bírta tovább,
hogy az arca verejtékben fürdik, és lekapta a sisakját, így még áthatóbbnak és
undorítóbbnak érezte a bűzt, de igyekezett kirekeszteni a tudatából.
Atin is levette a sisakját, ivott néhány korty vizet, majd átadta a kulacsát
Darmannek.
– Hidratálás – mondta. – Öt százalék folyadékvesztésnél már nem tudsz
tisztán gondolkodni.
– Aha, tudom, és tizenöt százalék felett meghalsz – felelte Darman, azzal
alaposan meghúzta a kulacsot, letörölte az arcát, és lendületesen megvakarta a
tarkóját. – Még valamiről beszélnünk kell a Rothana szakijaival, miután
visszatértünk. Fejleszteniük kell az öltözet hőszabályzó rendszerét.
Azzal elővette a faltörőt, és derékból oldalra fordulva odatartotta a körbefúrt
terület közepéhez. Szorosan megmarkolta mindkét fogantyút, és megpróbálta
felbecsülni, mekkora erővel kell ütnie ahhoz, hogy ne roppantsa össze az egész
csövet.
– Kész vagy? – kérdezte Atintől.
– Mehet.
– Három, kettő, egy... – mormolta Darman, és aktiválta a berendezést. A
többtonnás nyomás hatására a körbelyuggatott falrész beszakadt, és bezuhant a
csőbe, ezzel egy időben a nyílásból bűzlő, fekete áradat csapott ki, ami
végigsöpört Darman csizmáján.
– Hát ez csodás! – dohogott ingerülten. – Legközelebb csakis matt fekete
páncélban indulunk bevetésre, rendben?
Furcsa vinnyogás ütötte meg a fülét, és amikor oldalra kapta a fejét,
meglátta, hogy Atin az öklét harapdálva röhög. Hangosan nem mert, mert a
csőhálózat minden hangot felvezetett a fenti építményhez. Atin a szájára
csapta a tenyerét, és kétrét görnyedt, aztán szó szerint a kézfejét védő
páncéllemezt rágcsálva nyüszített, és egész testében vadul rázkódott. Amikor
végre felegyenesedett, kiderült, hogy könnyek csorognak az arcán. Letörölte
őket, nyelt egyet, és ismét előregörnyedt.
Darman mindeddig mosolyogni sem látta Atint. Most pedig hisztériás
röhögőgörcsöt kapott, amiért az ő lábát vadidegen teremtmények híg ürüléke
terítette be. Ő maga nem találta viccesnek.
Talán egy kicsit. Vagy nem is kicsit. Darman megérezte, hogy a gyomra
rángatózni kezd. Valóban nem találta viccesnek azt, ami történt, de már nem
tudott leállni. Pillanatokkal később úgy röhögött, hogy megsajdultak a
hasizmai. Percekbe telt, mire megnyugodott, ekkor teljesen kimerültén,
lélegzet után kapkodva felegyenesedett.
– Szóljak Ninernek, hogy bejutottunk? – kérdezte, és mind kettejüknek
három teljes másodpercig sikerült megőrizni a komolyságukat, aztán a roham
ismét a hatalmába kerítette őket.
Darman hamarosan rájött, hogy miféle primitív ösztön idézte elő ezt az
állapotot, és onnan kezdve nem találta mókásnak – a megkönnyebbülés
okozta, amiért elmúlt a veszély. Az ösztönei, a tudatalattija „minden rendben”
jelzése volt ez.
Ám azt is tudta, hogy a valóság teljesen másként fest. Még csak most léptek
be az igazán veszélyes zónába.
Hirtelen visszaváltozott a megszokott önmagává, a fejére húzta a sisakot, és
aktiválta az adó-vevőt.
– Őrmester, itt Darman! – mondta halkan. – Bent vagyunk a főcsatornában.
Készen állunk a behatolásra.
Etain jóval hamarabb érzékelte, mint hogy meglátta vagy meghallotta volna.
A droidokat nem észlelte ugyan, vagy legalábbis így gondolta, de érzékelte,
hogy egy nagy valami zavarja az Erőt, és ez a valami egyre közeledett. Furcsa
módon nem tűnt élőlénynek, holott némi izgatottságot és aggodalmat bocsátott
ki magából.
Aztán levegő süvítését, valamint légköri hajtóművek zúgását hallotta, mire
megtorpant, és felnézett az égre. Atin és Darman is megállt.
– Ó, hogy imádom ezt a hangot...
– Miért, mi ez? – kérdezte nyomban Etain.
– Ez annak a hangja, ami elvisz minket erről a ronda helyről – felelte
Darman. – Egy csapatszállító, ami értünk jön.
A gép most már felettük dübörgött. Etain a sötét égboltot fürkészve
felfedezett egy a gyenge csillagfénytől éppen csak megvilágított árnyalakot. A
gépen nem égtek navigációs fények. Kissé lejjebb ereszkedett, a hajtóművei
hangja egyre mélyült, és Darman úgy viselkedett, mintha beszélt volna
valakivel: lendületesen mutogatott, és nagyokat bólogatott. Aztán meglengette
a karját a feje felett. A csapatszállító kicsivel feljebb emelkedett, és egyre
gyorsulva elhúzott.
– A rádióhullámaink alapján mérték be a helyzetünket – közölte Darman, és
derűsen hozzátette: – A jó öreg Niner! Örökké hálás leszek neki, amiért
eltüntette a tekleti adóállomást.
Atin rántott egyet a vállán, hogy feljebb mozdítsa Uthant a hátán.
– A hintója előállt, hercegnő! – mondta a nőnek, önmagához képest
meglepően vidáman. Etain szinte egészségesnek érzékelte a kommandós
tudatát az Erőben, de még nem teljesen. Atin ismét megmozgatta a vállát, és
hozzátette: – Szeretne elöl ülni?
A nyugtató hatása múlófélben volt. Uthan magához tért annyira, hogy
elkezdjen mocorogni, Etain pedig megérezte, hogy valami éktelen harag
tombol benne. Nem irigyelte azt a katonát, akinek majd ki kell oldoznia a
doktort.
– Te jössz, Darman! – szólalt meg ismét Atin.
– Rendben – felelte Darman, aki legalább annyira fellelkesültnek tűnt, mint
idegesnek. Etain tudta, minek tulajdonítsa ezeket az érzéseket: a
kommandósok sikert arattak, és pillanatok választották el őket a bevetés
végétől. Szívesen megkérdezte volna Darmantől, hogy mit fog csinálni, miután
megérkezik a támaszpontra, de gyanította, hogy mi lenne a válasz. Darman
alighanem nem vágyott másra, mint egy rendes, meleg ételre, egy forró
zuhanyra és egy hosszú alvásra. A kommandósok szerény, egyszerű dolgokról
álmodoztak. Etain úgy gondolta, hogy ezzel követendő példát mutatnak
másoknak – még egy padavannak is.
És remélte, hogy egy szép napon jó parancsnok lesz belőle. Szerette volna
kivívni Darman és a hozzá hasonlók elismerését.
– Gyerünk, Darman! – szólt rá a társára kissé ingerülten Atin. – Nem tudom,
hogy Uthan hogyan csinálja, de pillanatról pillanatra nehezebb. Te következel!
– Próbálkozzunk meg ezzel – mormolta Etain, azzal az Erővel megemelte a
doktort. Atin hátrafordította a fejét, hogy megnézze, mitől lett könnyebb a
terhe. Darman odalépett mellé, és Uthan felé nyújtotta a kezét.
Ebben a pillanatban tompa dobbanás hallatszott. Atin előrelódult, és
elzuhant.
Etain először azt hitte, hogy a katona csak megbotlott, de Darman hasra
vágta magát, és ő gyorsan követte a példáját. Darman a karabélyát maga után
vonszolva odakúszott Atinhez. Atin nem ordított és nem hörgött, viszont
ritmikusan nyögött, mintha nehezen kapott volna levegőt. Uthan a kommandós
mellett feküdt, teljesen mozdulatlanul.
– Atint eltalálták – jelentette már-már természetellenesen higgadtan Darman.
Bekapcsolva hagyta a külső hangszóróját, így Etain tisztán hallotta őt. –
Őrmester, Atin találatot kapott!
Akármit válaszolt Niner, azt csakis Darman hallotta. Hirtelen feltérdelt, a
vállához rántotta a fegyverét, és tüzet nyitott. Etain a szeme sarkából látta,
hogy a vakító fényű sugárnyalábok pontosan felette húznak el.
Miért nem érzékelte, hogy van valaki mögöttük? Mert hagyta, hogy egyéb
dolgok lekössék a figyelmét. Ez az egész az ő hibája. És biztosan tudta, hogy
ha Atin meghal, akkor ő holta napjáig sem fogja megbocsátani magának, hogy
ekkorát hibázott.
A tűzpárbajnak vége szakadt. Alig harminc másodpercig tartott. A világ
visszaváltozott olyanná, mint amilyen az imént volt, kivéve Atin számára.
Darman nyilvánvalóan látott valamit a céltávcsövével, amit Etain nem
láthatott. A kommandós felugrott, elrohant úgy harminc méterre, aztán
rászegezte a fegyverét egy a földön sötétlő tárgyra. Felkapcsolta a
sisakreflektorát, és megszólalt:
– Hokan egyik tisztje. Egy százados.
– Halott?
Darman leadott egy lövést, és közölte:
– Most már az.
Etain ezúttal korántsem döbbent meg annyira, mint akkor, amikor Darman
végzett a sebesült umbaraival. Az Atinért való aggódás teljesen betöltötte a
lelkét, és gyökeresen megváltoztatta a nézőpontját.
Atin aggasztóan csendes volt. Amikor Darman óvatosan az oldalára
fordította, kiderült, hogy lyuk tátong a mellvértjén, körülbelül húsz centivel a
jobb hónalja alatt, és ebből a nyílásból vér csörgött. Darman az egyik
övtáskájából elővett egy kisméretű, gömbölyű élű tárolódobozt, és a tartalmát
egyszerűn kiöntötte a földre. Kibontott egy csomagot, aztán beletömött egy
ökölnyi méretű kötszercsomót a nyílásba, és a fehér szövetet ragasztószalaggal
hozzárögzítette a mellvérthez.
– Menjetek tovább... – szólalt meg halk, remegő hangon Atin. – Menjetek...
hagyjatok itt!
– Ne játszd el itt nekem a hőst, mert kapsz egy pofont! – förmedt rá Darman.
– Komolyan mondom – nyögte Atin. – Vigyétek ki innen Uthant!
– Fogd már be, rendben? Nem hagyok senkit sehol! – jelentette ki Darman,
mialatt gyakorlott mozdulatokkal feltépett egy másik csomagot, és kivett
belőle két, egyszer használatos fecskendőt. Odabólintott Etainnek, és miután a
padavan megmarkolta Atin mindkét csuklóját, tovább beszélt: – A Verpine
lövedéke ezt csinálja a Katarn páncéllal... Nyugalom, testvér! Helyrehozlak. –
Lecsatolta Atin jobb comblemezét, és szétnyitotta a védőöltözetét, hogy
hozzáférjen a csupasz bőrhöz. Aztán ismét a kezébe vette a színtelen
folyadékkal teli fecskendőket, és együtt érző hangon közölte: – Ez egy kicsit
fájni fog. Lazítsd el az izmaidat, és ne mozogj! Nyugalom...
Darman gyorsan beadta mindkét injekciót, aztán egy vastag jelölőtollal ráírt
valamit Atin sisakjára, végül visszarakta az eltávolított páncéllemezt.
Etain értetlenül bámulta az Atin sisakjának homlokrészén sötétlő F és S
betűket.
– F, mint fájdalomcsillapító – magyarázta Darman, miután észrevette, hogy
mit néz a padavan. – Az S pedig a sokktalanítót jelenti. Az orvosoknak szól,
arra az esetre, ha nem lenne idejük bioszenzoros vizsgálatra. így
mindenképpen tudni fogják, mit adtam be neki. Ami most jön, az furcsa lesz,
de bízzon bennem...
Azzal egyszerűen hanyatt ráfeküdt Atinre, átbújtatta mindkét karját a társa
hordhámján, aztán oldalra lendülve fordult egyet, így ő került alulra. A kezével
felnyomta a törzsét, behúzta maga alá a lábát, és térdelő helyzetből egy
lendülettel felállt úgy, hogy a hám biztonságosan hozzárögzítette a hátához a
sebesült bajtársat. Kissé megingott ugyan, de nem esett el.
– Így lehet a legkönnyebben szállítani egy súlyos embert – közölte
elégedetten.
– Ezt én is megtehettem volna – válaszolta Etain.
– Lehet, de ő az én testvérem. Különben is, magának ott van Uthan doktor.
Etainnek egy pillanatra bűntudata támadt, amiért eddig nem ellenőrizte a
fogoly állapotát. A tudós most is ott feküdt, ahová az imént zuhant, azóta
gyakorlatilag meg se moccant.
– Gyerünk, doktor! – mondta neki Etain, miután fölé hajolt. Megfogta az
ernyedt testet, hogy felemelje, csakhogy a jobb kezével hideg, nedves folthoz
nyúlt. Egy nagyjából háromszög alakú, szürke fémdarab meredt ki Uthan
bordái közül, Atin páncéljának darabja. És a sebből még most is csörgött a vér.
– Jaj, ne, ezt ne... – nyögte Etain. – Darman, nézzen ide!
– Fierfek... – szitkozódott Darman. – Ennyi nyomorúságos...
– Várjon, még életben van!
– Csak érjük el vele a kivonási pontot! Remélem, lesz orvos a gép
fedélzetén.
Etaint szinte megsemmisítő erővel szállta meg a csalódottság. Kis híján
megbénult, annyira lesújtotta ez az igazságtalanság, de Darmant nem, így
aztán elhatározta, hogy csak azért is végigcsinálja.
A kommandós fegyelmezettségét semmi sem kezdhette ki. Etain úgy érezte,
az elmúlt néhány nap alatt többet tanult tőle, mint Fuliertől összesen. A halálos
veszély pillanataiban gyorsabban és alaposabban tanulta meg a leckéket, mint
békés körülmények között.
Etain azt is tudta, hogy kettejük között olyan kötelék alakult ki, amely sok
fájdalmat fog okozni neki a következő évek során. Talán még az is jobb lett
volna, ha beleszeretnek egymásba. Egy teljesen másfajta kötődés teremtődött
kettejük között – a közösen átélt megrázkódtatások teremtették. Fulier mester
azt mondta, hogy a szerelem idővel elmúlik, de Etain tudta, hogy ez sosem fog
elmúlni, mert a történelmet nem lehet megváltoztatni.
A hátára vette Uthant, és addig húzta-rángatta ide-oda, amíg kényelmesen
feküdt rajta.
– Induljunk! – szólt oda a kommandósnak, és alig ismert rá a saját hangjára.
A legkevésbé sem úgy beszélt, mint egy Jedi.
Niner tudta, hogy Hokan még szabadon mozog, és rájuk vadászik. Látta a
mandalorit – vagy legalábbis valakit, aki mandalori páncélt viselt –, amint
elmenekül a telepről. A tiszt, akit Darman lelőtt, csupán egy fiatal százados
volt. És Hokan valószínűleg ugyanazt tette, amit a tisztje: a csapatszállító
hangja alapján üldözte őket. Fennállt veszély, hogy a megmentőjük a halált
hozza rájuk.
– Körülbelül még egy kilométer... – lihegte Fi. – Atinről van hír?
– Nem hallgatod a nagy hatótávolságú sávokat? – kérdezte meglepetten
Niner.
– Nem én! Éppen elég zavaró tényezővel kell megküzdenem.
Niner kezdte megérteni, hogy Fi hogyan birkózott meg a forró helyzetekkel:
egyszerűen kikapcsolt, néha a szó legszorosabb értelmében. Kíváncsi lett
volna, hogy ki tanította meg erre a társát, mert hogy nem Skirata, azt teljesen
biztosra vette. Kai Skiratának voltak érzései, ezt néha túlságosan láthatóan
megmutatta.
– Remélem, legközelebb városi bevetést kapunk – jegyezte meg Niner, és
gondolatban rászólt magára: „maradj derűlátó, és tekints előre”. – Egy szép,
zajos, zűrzavaros várost, amelyben rengeteg a búvóhely és a vízcsap.
Megfigyelés. Adatszerzés. Könnyű utca.
– Á, őserdő!
– Te beteg vagy...
– Az őserdő olyan, mint a város. Sok minden történik benne.
– Aha, te Atin miatt aggódsz... – állapította meg Niner.
– Fogd be a szádat, őrmester! Én csak magam miatt aggódom, világos?
– Aha... persze.
– Miért nem lőttük szét ezt az egész vidéket az űrből?
– Nem voltak megbízható adataink. A vírus több helyen is lehetett – sorolta
Niner. – Talán nem semmisítettünk volna meg mindent, és ezt csak akkor
tudtuk volna meg, amikor már késő.
– Amikor éppen kezdtünk jó csapattá válni...
– Még életben van, Fi! – szólt rá a társára Niner, azzal megfordult, és
hátrafelé lépkedve haladt tovább. – Még él. Darman elsősegélyben részesítette,
és vele van a lány is. A Jedik állítólag tudnak gyógyítani.
Niner utálta az utóvéd szerepét, főleg éjszaka. Még kevésbé tetszett neki,
amikor az élen haladó társa felkiáltott:
– Feküdj!
Niner hasra vágta magát, és elnézett abba az irányba, amerre Fi célzott a DC-
jével.
– Robogó – jelentette Fi. – Sejtem, hogy ki az. Jobbról balra vág át előttünk.
Csak Hokan lehet.
– El tudod kapni?
– Ha kijön a fák közül, tiszta lövésem lesz.
– Egy pillanatig se habozz!
Niner számolta a másodperceket, és a karabélyának cél távcsövén át nézte a
robogót. Gyors iramban haladt, újra és újra eltűnt a fák takarásában, de rögtön
elő is bukkant. Aztán sugárnyaláb villant, és az utas lerepült a robogóról.
– Így kell ezt csinálni! – jelentette ki elégedetten Niner.
Kivárták a kötelező másodperceket, hogy meggyőződjenek róla, Hokan
valóban elfeküdt. A környéken semmi sem mozdult. Niner csillogó pontokat
látott a fűben. Gdanok ólálkodtak ott. Valamiért azt hitték, hogy a harc véget
ért, és nyugodtan előmerészkedhetnek.
Niner már talpra állt, Fi pedig feltérdelt, amikor Hokan úgy emelkedett ki a
magas fűből, mint egy kísértet. Tett néhány tántorgó lépést, és felemelte a
fegyverét.
Niner magát a lövést nem hallotta, de azt igen, hogy a lövedék elhúz
mellette, és hangos roppanással eltalált valamit. A Verpine csendes volt és
rendkívül pontos. Niner gyanította, hogy ha Hokan nem szédült volna meg a
találattól, akkor most az ő páncélján is ugyanolyan lyuk lenne, mint Atinén.
– Őrmester, ha végzek vele, enyém lehet a sisakja? – érdeklődött Fi.
– Igen, de neked kell leszedned róla...
– Á, nagy szükségem volt erre a lelkesítő biztatásra! Köszönöm!
– Látod még?
– Nem...
Sugárnyaláb csapódott a földbe, alig egy méterre Fi előtt, és tündöklő
szikrazápor robbant a levegőbe. Ezúttal nem holmi agyatlan bádogfickóval
vagy egy ostoba weequayjel kerültek szembe, hanem egy mandalorival, egy
harcra született férfival, aki még sebesülten is veszélyes volt – sőt talán akkor
lett a legveszélyesebb.
Rengeteg vonásában hasonlított a kommandósokhoz.
– Gondolod, hogy a csapatszállító megvár minket? – kérdezte Fi.
– Szerintem egyből indul, amint Uthan a fedélzeten lesz.
– Fierfek... – dörmögte Fi, azzal felcsattintotta a fegyverére a gránátvetőt, és
célzott. – Talán nem kellett volna felrobbantanunk az E-Webet – tette hozzá,
és kilőtt egy gránátot. A robbanás fénye egy pillanatra bevilágította a
környéket. Fi felemelte a fejét, mire sugárnyaláb csapódott be előtte a földbe,
egy méterrel odébb, mint ahová az előző érkezett. – Én lefoglalom, te menj ki
jobbra, és kapd oldalba!
Niner a fegyverét a karján hordozva kúszott a társa által javasolt irányba.
Körülbelül tíz métert tett meg, amikor heves sistergést hallott, és egy lövedék
megperzselte felette a fűszálakat.
Ha nem lett volna az a Verpine, a helyzet sokkal egyszerűbb lett volna.
Niner ráadásul sejtette, hogy a Majestic már nem sokáig vár. A stimuláns
hatása mostanra teljesen elmúlt, és megtapasztalta az erőltetett menetek, az
alváshiány és a sok lárma eredményét. Ezekben a pillanatokban tett magának
egy ígéretet: ha ő és Fi nem hagyják el élve a Qiilurát, akkor Ghez Hokan sem.
Ám Hokan lehetett ugyan mandalori, egyedül kellett szembe szállnia két
katonával, akik legalább annyit tudtak a harcról, mint ő. Niner nem becsülte le
az ellenfelét, de szinte biztosra vette, hogy mi lesz a vége: Hokan előbb-utóbb
kimeríti a tárait. Ugyanakkor őt és Fit szorította az idő.
– Ez így nem jó – mormolta, azzal hangosabban folytatta: – Darman, itt
Niner! Hol vagytok?
– Lassan haladunk, őrmester – felelte Darman, és érezni lehetett a hangjából,
hogy erőlködik. – Körülbelül tíz perc kell még, hogy elérjük a kivonási pontot.
– Kérd meg őket, hogy hagyják ketyegni a taxiórát, rendben? Mi is
megyünk, csak elköszönünk Ghez Hokantől!
– Leteszem Atint, és...
– Eszedbe ne jusson! – szólt közbe Niner. – Elbánunk vele, mihelyt feltörjük
a páncélját! Vége!
Fi előrébb araszolt, hogy tiszta lövéshez jusson. Niner elvesztette a türelmét,
felemelte a fejét, és körülnézett, hogy fedezéket keressen, amelynek
takarásában megközelítheti Hokant. Ebben a pillanatban ragyogó villanást
látott, rögtön ezután hallotta, hogy Fi hadarni kezd, majd bántó sistergés
hasított a fülébe.
Aztán minden elhallgatott és elsötétült.
Niner először azt hitte, hogy találatot kapott. Nem hallotta Fit, és nem látott
adatokat az arclemezén. Nem a zöld különböző árnyalataiban látta a
környezetét, hanem feketében és sötétszürkében. Ám érezte, hogy a könyöke
belenyomódik a puha talajba, és azt is, hogy még most is a kezében tartja a
karabélyát. Fájdalmat nem tapasztalt, bár tudta, hogy a súlyos sebesültek néha
nem éreznek fájdalmat.
Beletelt néhány másodpercbe, mire ráeszmélt, hogy a sisakjának rendszerei
leálltak. Az arca felforrósodott, és alig kapott levegőt.
Lerántotta a fejéről a sisakot, és belesandított a DC-17-ese céltávcsövébe.
Ennek még működött az éjjellátó rendszere, és meglátta, hogy Fi is levette a
sisakját – pillanatnyilag a jobb kezét beledugva, kétségbeesetten nyomkodott
valamit.
„EM gránát – gondolta Niner. – Hokan droidnak néz minket!”
Az elektromágneses sugárzást kibocsátó lövedékeket droidok ellen
használták. Ám nem csupán a gépeket bénították meg, hanem szinte az összes
elektronikus készüléket. A továbbfejlesztett Katarn sisakok – háromszor
annyiba kerültek, mint a klón gyalogosok sisakjai – tömve voltak
műszerekkel, érzékeny és sebezhető berendezésekkel.
Niner lassan és óvatosan kúszott a társa felé. Hokan leadott rá néhány lövést,
de mindegyik messze elkerülte. Fi mellé érve lelapult a földre, és oldalra
fordította a fejét.
– Kiütötte a sisakjainkat – suttogta Fi. – Ezeket sosem próbálták ki
rendesen?
– Fogadni merek, hogy holmi civil tervező fejében meg sem fordult, hogy
valaki EM gránátot használ élő erő ellen...
– Aha, talán meg kéne keresnünk a fickót, ha visszaértünk.
– Ha minden igaz, a rendszerek újraindulnak.
– Meddig tart?
– Fogalmam sincs – vallotta be Niner. – De a DC-k még működnek.
– Már csak az kell, hogy a barátunk kidugja a fejét.
– Talán rávehetjük egy-két riasztógránáttal.
– Csak azokat nem tudjuk belegyömöszölni a DC-be.
– Látod egyáltalán?
– Nem... Várj csak! Igen, megvan! Ott, arrafelé! – felelte Fi, és megmutatta
az irányt.
Ninernek így is többször kellett jobbra-balra pásztáznia, mielőtt meglátta
Hokant.
– Van nálad néhány repeszgránát? – kérdezte.
– Hat.
– Milyen messzire tudsz dobni?
– Elég messzire.
– Állítsd a gránátokat távvezérlésre, és mehet! Dobáld körül a fickót!
Niner fedezőtüzet adott, mialatt Fi hol felpattant, hol leguggolt, és
valahányszor felugrott, elhajított egy-egy gránátot, aztán ismét elterült a
földön. Niner a kezébe vette a detonátort, és odasúgta a társának:
– Amikor robbantok, menj ki arra, széles ívben, és próbáld oldalba kapni!
Fi a jobb oldalára fordult, és a bal tenyerét a földre tapasztva felkészült a
gyors indulásra. Niner megnyomta az aktiváló gombot. Fi felpattant.
Nem történt semmi. Egy sugárnyaláb csapódott be tőlük jobbra, mire Fi
gyorsan hasra feküdt, és közönyösen megjegyezte:
– Tényleg beszélnünk kell az ellátókkal az elektronika megerősítéséről...
– Attól tartok, vissza kell térnünk a régimódi harcmodorhoz.
– Semmi gond, kimondottan vonzódom a szuronyokhoz!
– Kai őrmesternek biztos akadna jó ötlete.
– Megvan a hívószáma?
– Ordítani fogok.
– Mi van?
– Ne röhögj! Ez a fickó egy megszállott. Ha azt hiszi, megsebesültem, nem
fog tudni ellenállni a kísértésnek, hogy idejöjjön, és elvágja a torkomat.
– Én pedig rendezek neki egy meglepetésbulit?
– Bármit, ami gyorsan megoldja a helyzetet.
– Rendben, kölyök! Indulhatsz!
Niner hirtelen rájött, hogy nem tudja, hogyan kell üvöltözni. De már éppen
eleget hallott sebesült harcosokat ahhoz, hogy legyen róla némi sejtése.
Hátravetette a fejét, és kieresztette a hangját.
Huszadik fejezet
„Én már régóta nem tudom, hogy kik a jó fiúk. De azt tudom, hogy mi a
legfőbb ellenség: az alapelvek elvesztése. Ha elvesztitek az elveiteket,
elvesztitek a háborút. És a legfőbb, legfontosabb alapelv az, hogy vigyázzatok
a bajtársaitokra!”
Kai Skirata