Nathan West teljes szívéből szerette a feleségét, Laurát.

De most
elvesztette őt. Laura – látszólag – véletlenül bűncselekmény áldozata
lett. Pedig ő volt a kapocs, amely összetartotta a családot. Nathan
számára az élet elképzelhetetlennek, értelmetlennek tűnik a felesége
nélkül.
A férfi próbálja maga mögött hagyni a hívogató sötétséget, miközben
lányai mind-mind a saját módjukon élik meg a gyászukat, már-már az
önpusztítás határát súrolva. Mindez veszélybe sodorja a család jövőjét.
Nathannak segítségre van szüksége a történtek feldolgozásához, ezért
olyan embereket keres fel, akik közel álltak Laurához. Így kerül a
képbe Maria, aki fény az éjszakában. Vagyis pontosan az, amire a
családnak szüksége van. Maria rövid idő alatt mindannyiuk
pótolhatatlan lelki támaszává válik.
De a történetek, amelyeket Maria Lauráról megoszt velük, korántsem
nyerik el Nathan tetszését. A feleség, aki elhanyagolva érezte magát, az
anya, aki túl volt terhelve…
Nathannak nehezére esik ezeket a képeket összeegyeztetni azokkal az
emlékekkel, érzésekkel, melyeket szeretett feleségéről őriz szívében.
Elképzelhető, hogy valójában nem is ismerte a kedvesét? Egyáltalán
megbízhat-e Mariában? Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a nő
valamit titkol.
És Maria valóban egy olyan titok birtokosa, amely alapjaiban tudná
megrengetni Nathan családját. Azzal a nappal kapcsolatos, amikor
Laura meghalt…
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Kate Hewitt: No Time To Say Goodbye, 2019

Fordította
MOLDOVA JÚLIA

Copyright © Kate Hewitt, 2019

First publíshed in the English language in the United Kingdom
in 2019 by Storyfire Ltd trading as Bookouture, an imprint of Little,
Brown Book Group, London
Hungarian translation © Moldova Júlia, 2020
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Isten veled, gyermekem, 2019
Törékeny életek, 2019
A lányomért bármit, 2020

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-6067-52-4

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552 • admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu • www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben, 2020-ban.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős vezető: Csöndes Zoltán
vezérigazgató
Mindenkinek, aki elveszített valakit,
és megtalálta, hogyan tovább.
ELSŐ RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Nathan

Nem vettem fel a telefont. Ezt sosem fogom megbocsátani magamnak, bár
később megtudtam, hogy nem számított. Már túl késő volt. Nem tudom, ki
hívott… A rendőrség? Vagy egy idegen?
Sosem fogom megtudni, de a hívás időpontja egyre kísértett: 11:42.
Csak percek teltek el a feleségem halálának pillanata óta a tanúk szerint.
Nyilvánvalóan valaki pont akkor nézte meg a telefonján, hogy hány óra
van, miközben egy őrült fegyvert rántott, és lelőtte a feleségemet.
Én épp egy megbeszélésen ültem, fontos tárgyalás volt, ajánlatot
adtunk egy új belvárosi épület tervezésére egy rémségesen csúnya,
lebontásra ítélt, hatvanas évekbeli irodaépület helyére. Egy európai bank ide
akarta költöztetni a központját a Grand Streetre. Építészirodát kerestek, így
eljöttek hozzánk, a kisebbfajta startuphoz, mert már nyertünk pár
komolyabb díjat, és a minőségi munka is a jó hírünket vitte.
Akartam ezt a megbízást. Nagyon. Úgyhogy amikor megláttam a
kijelzőn az „ismeretlen szám” feliratot, és a telefon diszkréten, de kitartóan
rezgett, egy gyors ujjmozdulattal elnémítottam a telefont. Azt gondoltam,
biztos valami ügynök, valaki életbiztosítást vagy redőnyt akar eladni
nekem. Nem is lett volna szabad behoznom a telefont a megbeszélésre, de
mint oly sokan a New York-i üzleti életben, én is magamnál tartottam
mindig, hátha pont beesik a következő nagy üzlet.
Nyájasan a bankárokra mosolyogtam, és újra a partnerem
prezentációjára figyeltem a környezetbarát épületről, a fenntartható
gazdálkodásból származó faanyagról és más zöld anyagokról.
Megcsináljuk. Meg kellett csinálnunk.
Teljesen megfeledkeztem a hívásról, egy félóra múlva a megbeszélés
véget ért, megvolt a hátcsapkodás is meg a kávéscsészék újratöltése, és a
kézfogás meg az ígéret, hogy hamarosan jelentkeznek. Ekkor megint a
telefonomra néztem, és ahogy visszamentem a szobámba, láttam, hogy van
még egy nem fogadott hívásom és egy hangpostaüzenetem, nem ismeretlen
számról, hanem az óvodából, ahova Ruby járt.
 Ahogy minden apának, nekem is riadtan megdobbant a szívem. Nem
volt ez komoly félelem, messze volt bármilyen rémülettől. Csak az
aggodalom kis szúrása, közelebb a bosszúsághoz, mint a valódi pánikhoz,
hogy Ruby megsérült vagy allergiarohama volt. Talán csak lázcsillapító
kell. Manapság már mindenhez szülői hozzájárulásra van szükség, bár
általában Laurát hívták. Azaz mindig őt hívták.
Meghallgattam az üzenetet a liftben, nyugtázva az elnyomott,
ugyanakkor kiszámított idegességet Miss Willis, az igazgató hangjában.
„Mr. West? Azért keresem, mert senki sem jött ma Rubyért, pedig már…”
Leplezetlen szünet következett, ahogy megnézte az órát. „Pedig már
huszonöt perce el kellett volna vinniük.” Gondosan kifújta a levegőt.
„Kérem, hívjon mielőbb! Mint tudja, a szabályzatunk értelmében
tízpercenként különdíjat számítunk fel a késésre.”
Igen, húsz dollárt. Tudtam. Én írtam alá a szerződést, és ott
füstölögtem magamban, hogy egy évi tizennyolcezer dolláros óvodának
még van képe percdíjat számolni.
Mégis, ez a huszonöt perc túl soknak tűnt. Laura sosem késett ennyit,
és ha mégis, akkor nyilván szólt volna nekik. Szólt volna nekem, bár talán
mégsem, mert amúgy sem tehettem volna semmit.
Megint megnéztem a telefonon, de nem keresett és nem is írt. Egy
pillanatra eszembe jutott az ismeretlen szám, a hívás, amit nem vettem fel…
De hát ki lehetett az? Nyilván nem Laura, vagy nyilván nem az ő
telefonjáról hívtak.
Kinyílt a liftajtó, és én a sarokirodámba mentem, hárítva a titkárnőm,
Jenny vidám köszönését, és vagy tucatnyi ember kíváncsi pillantását az egy
légterű irodából. A West és Stein építésziroda két emeletet foglalt el a
Harmincnegyedik és a Madison sarkán álló irodaépületben, kicsit túl drága
volt ez nekünk, de abban maradtunk, hogy igenis számít a külcsín, főleg a
mi szakmánkban.
Becsuktam az ajtót magam mögött, a fülemhez szorítottam a telefont,
és felhívtam Laurát. Nem vette fel. Most kezdtem csak el igazából aggódni,
és ott motoszkált bennem a kétség tüskéje: hogy mi van, ha… de nyilván
nem. Ezt érezzük mind, mi, szülők, sőt mindenki.
Abban a pillanatban, hogy szem elől téveszted a kicsi gyereket az
áruházban, vagy ha a feleséged félórával később ér haza. Aggódsz, de nem
igazából. Igazából nem hiszed, hogy valami rossz történik vagy már történt.
Az élet megy majd tovább ugyanúgy, mert ennek így kell lennie. A másik
lehetőséget képtelenség elgondolni is, még ha a szíved kicsit gyorsabban
ver a szokottnál, akkor is.
De ezt most másnak éreztem. Most hallhatóan felgyorsult a légzésem,
a szívem kétségbeesetten szakozott, és jeges csomóvá szorult össze a
gyomrom. Huszonöt perc.
Visszahívtam az óvodát, félig-meddig reménykedve, hogy Laura már
odaért, és elhozta Rubyt, nyilván így van… De mikor Miss Willis felvette a
telefont, inkább riadtnak tűnt, mint idegesnek, amitől még inkább pánikba
estem, bár próbáltam tartani magam. Kell hogy legyen rá józan magyarázat.
Muszáj.
– Senki sem jött Rubyért, Mr. West, pedig már majdnem egy órája…
– Nem tudom, hol lehet a feleségem. – Kiszakadtak belőlem a szavak,
mintha kisfiú lennék, szégyellném magam, félnék, és kellene nekem valaki,
aki rendet tesz, megmondja, mit csináljak.
– Akkor küldene valakit? – Miss Willis riadtsága átadta a helyét az
amúgy is várható bosszúságnak. Ilyennek ismertem ezt a nőt: szigorú és
ragaszkodik a szabályzat minden betűjéhez. – Esetleg egy dadus?
Nem volt dadusunk, ellentétben minden második családdal az oviban,
sőt az egész környéken. Laura sosem akarta, bár én mindig azt mondtam,
hogy időnként elkélne a segítség. Gyakran.
Kifújtam a levegőt, türelmetlenség vegyült a félelmembe, még most is.
Ha Laura csak eltűnt, megfeledkezett az időről, akkor én is ugyanolyan
ideges leszek, mint Miss Willis. De hogy egy egész óra…
– Elmegyek érte – mondtam vonakodva, mivel nem volt senki más.
Nem ismertem a többi anyukát Laura körül, annyira semmiképp sem,
hogy felhívjam bármelyiket, és a családból senki sem lakott New Yorkban.
A bébiszitterünk a Columbia egyetemen tanult, és csak estéket vállalt, sőt a
legutóbbi időkben a legnagyobb lányunk, Alexa vigyázott a többiekre, ha
elmentünk valahova Laurával, nem mintha ez túl gyakori lett volna.
– Húsz perc és ott vagyok – ígértem.
Inkább negyven lehetett az, de New Yorkban mindenki úgy tett,
mintha húsz perc alatt bárhova oda lehetne érni.
Épp letettem a telefont, amikor Jenny állt meg a szobám előtt, és maga
mögé intett. A homlokomat ráncoltam, az asztalra tettem a mobilt, és már
láttam, hogy egy rendőrnő áll Jenny mögött, sötétkék ruhája élesen elüt az
iroda halvány színeitől: világos fa, fehér fal, Jenny rózsaszín blúza. A
rendőrnő sötét paca volt itt, mint a kiömlött tinta. Nem jó.
 Abban a pillanatban, azokban a rémes, feszült másodpercekben mintha
belül megfagyott volna mindenem: a vérem, a szívem, az agyam. Csak
álltam ott és bámultam, nem bírtam megmozdulni. Gondolkodni sem. Nem
is akartam, mert tudtam, egyetlen gondolatom sem lenne jó, csak
elterelnének a következő pillanatig, aztán a következőig, és én itt akartam
maradni ebben a dermedt tudatlanságban. Ha nem moccanok, nem tudom
meg. És nem akartam tudni. Közben meg már értettem: mély, csontig hatoló
bizonyossággal.
Jenny a formaság kedvéért kopogott és becsusszant a szobámba. Még
csak huszonhárom éves volt, friss diplomás, grafikusnak készült. Ez volt az
első rendes állása. Rémüknek tűnt.
– Nathan… Egy rendőr jött hozzád – mondta halkan, és az ajkába
harapott. – Beszélni akar veled.
Azt hiszem, bólintottam. Lehet, hogy mondtam is valamit. Minden
mintha lassítva történt volna, vagy a víz alatt. Zúgott a fülem, ettől minden
más elhalkult, mintha mindez valahol máshol, messze lenne, valaki mással
történne. Kérlek, legyen valaki más.
A rendőrnő túlságosan komoly arccal lépett be.
– Mr. West?
– Nathan. – Ez furcsán kedélyesen hangzott, a férfias kézfogás verbális
megfelelőjeként. Az üzleti hangom, amit ösztönösen vettem most elő, vagy
talán önvédelemből. Ez csak egy üzleti megbeszélés. Ennyi, nem több. –
Megkérdezhetem, milyen ügyben keres? – érdeklődtem továbbra is
ugyanezen a hangon, bár elég röhejesnek tűnt. Tudtam, hogy az, mégsem
bírtam uralkodni magamon.
Jenny becsukta az ajtót a rendőrnő mögött, akinek az arca továbbra is
aggodalmas volt, a szemöldökét összevonta. Megnyúlt a pillanat, feszülten
és végtelenül, ami nekem jó is volt, mert tudtam, nagyon is tudtam, hogy
nem akarom meghallani, amit ennek a nőnek mondania kell. Ameddig csak
lehet, húzni akarom az időt, hogy ne beszéljen…
Úgy éreztem, legszívesebben a fülembe dugnám az ujjam, vagy
eltakarnám a karommal az arcom. Bármit, csak ne halljam, ami jön.
– Mr. West. Nathan. Nagyon sajnálom, de rossz hírt hoztam. Nagyon
rosszat.
Nem. Nem beszéltem, nem bírtam. Csak néztem a nőt, a testem
mozdulatlan volt, és feszült, a kezem oldalt ökölbe szorult. Éreztem, hogy
eltölt a tettre kész riadtság, mintha elrohanhatnék, de nem volt hova menni.
 – Üljön le, kérem!
– Köszönöm, inkább állok. – Furcsa volt az udvariaskodásom.
A rendőrnő lassan bólintott, aztán újra megszólalt, bár nem akartam,
hogy beszéljen.
– Sajnos a felesége ma délelőtt a metrón egy incidensbe keveredett.
Incidensbe? Ez meg mit jelent?
– A metrón? – ismételtem tompán.
Megráztam a fejem. Laura sosem utazott metróval, vagy legalábbis
nagyon ritkán. Az Upper East Side-on maradt, ahol laktunk, itt volt a
lányok iskolája és óvodája, itt voltak az elegáns élelmiszerboltok, ahol a
frissen őrölt kávét vette, meg a bio mindenfélét, itt volt az edzőterem, a
könyvtár, a fodrászat meg a manikűr is. Minden, amire csak szüksége
lehetett. Egyszer azzal viccelődött, hogy nem ment a Hetvenkettediken túl
már vagy három hónapja.
– Igen, a J vonalon, a Bowery és a Canal Street állomás között.
Ez lényegtelen részletnek tűnhetett, de számomra mégis
kulcsfontosságúnak.
– Akkor nem lehetett Laura. – Majdnem felnevettem a
megkönnyebbüléstől. Beleszédültem a hirtelen bizonyosságba. – Kizárt,
hogy a feleségem ennyire délre utazzon.
Bowery? Ez olyan lent volt, amennyire lehetett, délre esett Manhattan
beszámozott utcáitól és sugárútjaitól, a Wall Street körül, mérföldekre
tőlünk. Kizárt, hogy Laura ott metrózott volna.
Amint kimondtam a szavakat, éreztem, milyen értelmetlenek. Itt állt
egy rendőr, épp közölte, hogy Laura egy incidensbe keveredett, és alig pár
perce beszéltem Miss Willisszel, aki azt mondta, Laura nem ment el
Rubyért, ahogy szokott. A kettő meg kettő többnyire kiadta a nagyon is
érthető négyet, de ezúttal nem. Most nem.
– Sajnos biztosak vagyunk benne, hogy a felesége volt ott, Mr. West –
mondta a rendőrnő.
Ahhoz képest, hogy a rendvédelemnél dolgozott, törékeny volt az
alkata, a haja sötét, a szeme szelíd. Direkt őt küldték? Pont úgy festett, mint
aki tudja, hogy kell közölni a rossz hírt, mint aki gyengéden, de
határozottan teszi ezt… ahogy most is.
– Hogy lehet ebben olyan biztos?
Agresszív volt a hangom, de nem tudtam uralni. Laura nem lehetett a J
vonalon Dél-Manhattanben. Ez egyszerűen nem volt lehetséges. Nem ment
le oda. Elmondta volna nekem, ha valami ilyen nagyon szokatlant tervezett
volna mára.
Tulajdonképpen nem is mondta, hogy bárhova készülne ma reggel,
mikor elvittem a lányokat… Nem beszélt semmiről a szokásoson kívül,
hogy majd elmegy az óvodába Rubyért. Azt az értékes három órát
megtartotta magának. Mit csinált ilyenkor? Sosem gondolkoztam túl sokat
ezen – vagy Laura napjának a többi részén –, de pokolian biztos voltam
benne, hogy nem ment el ilyen messzire.
– Az iratai nála voltak, stimmeltek – közölte a rendőrnő. – És a maga
adatai ott voltak a telefonján.
Nagyot nyeltem, nem mondtam semmit.
– Maga Nathan West, és a felesége Laura West?
– Igen. – Még ez is kényszeredett volt.
– És ő itt a felesége?
A nő arcát elöntötte a részvét, ahogy átadta nekem Laura
jogosítványát. Hitetlenkedve néztem a képet.
Laura. Világosbarna haj, mosolygó szem, szeplők az orra körül, kicsit
csorba első fog.
– Igen – mondtam. A hangom mintha távolról szólt volna, valahonnan
rajtam kívülről, fémesen és halkan. – Igen, ő a feleségem. – Felnéztem,
lassan lecsapott rám a valóság keményen, ahogy az agyam hirtelen
felgyorsult. – Mi történt? Hol van? Milyen incidens? Egyáltalán mit jelent
ez? – A kérdések golyókként záporoztak, túlságosan aggódtam és féltem,
hogy megvárjam a választ. – Nos? – kiabáltam.
– Megmondaná, mi a fasz történik itt?
A nő pislogott, elfogadta a haragomat.
– Nagyon sajnálom, Mr. West, de a felesége egy incidensbe…
– Ezt már mondtál
– Lelőtte egy ismeretlen támadó a metrókocsiban – folytatta
határozottan, de halkan.
Minden egyes szava olyan volt, mint egy kalapácsütés. Lelőtték. Ne!
– De… jól van? – A hangom elhalt. – Kórházban van? –Próbálkoztam.
– Hol lőtték meg? Mennyire súlyos?
De tudtam. Tudtam a rendőrnő arcából, abból, ahogy mondta, ez
nagyon rossz hír, hogy nem nyugtatott olyasmivel, hogy Laura jól van,
ahogy nem volt semmi sem sürgős, nem kellett sietni a kórházba, nem volt
semmi ijesztő részlet, hogy elvitte a mentő vagy hogy épp műtik. Nem
folytatódott a történet.
A kettő meg kettő világos volt, csak nem bírtam elviselni.
– Ne! – mondtam hirtelen, és odébb gurultam. Értelmetlen reakció
volt, de nem bírtam mást tenni.
Nem akartam hallani. Nem álltam rá készen.
A nő csendben maradt, várta, hogy felfogjam.
Mély levegőt vettem, kinéztem az irodám két falát elfoglaló, plafontól
padlóig érő ablakon. Mélyen alattam emberek siettek végig a Madison
Avenue-ra, telefont szorítottak a fülükhöz, kezükben papírpohárban kávét
vittek, így nyomakodtak át az örökös emberáradaton. Mindenki olyan
elfoglalt és fontos volt. Senki sem tudta, mi folyik itt fent. Senki sem látta,
hogy számomra véget ért minden. Én magam is csak próbáltam felfogni.
Bár itt maradhatnék örökre a pillanatnyi tudatlanságban…
A rendőrnő megköszörülte a torkát.
– Igen? – Megfordultam, próbáltam összeszedni magam, mindenem
megfeszült, tudtam, mi következik.
– Sajnos meghalt, Mr. West – mondta halkan.
Tudtam, hogy ez jön, de akkor is kitört belőlem egy kiáltás, miközben
egy kézzel a széket markoltam, hogy megtartsam magam, és ne essek el. A
szemem sarkából láttam az asztalánál ülő Jennyt, sápadt volt, úgy festett,
mint aki fél, a kezét a szája elé kapta.
Már érzékeltem ekkor, hogy az egész iroda elcsendesedett, mindenki
figyelt és várt, mintha a gyászom kiáramolna egy néma képernyőre, a teljes
falnyi ablak mögül. Vajon tudják, mi történik? Kitalálták?
Csak Laurára tudtam gondolni, arra, hogy elment, egyszerűen elment,
és ezt a valóságot nem bírtam felfogni. Az agyam elutasította, mint az
automata a gyűrött bankjegyet. Nem. Ez nem történt meg. Ez egyszerűen
nem történt meg.
– Mi… – leheltem, de aztán elhallgattam, és nem is tudtam, mit
kérdezzek, hogy számít-e bármi.
Ki lőtte le? Miért? Eleve mit keresett aj vonalon? És mit keresett bárki
fegyverrel a metrón? Hol vannak most? Elkapták őket? Hogy történt ez?
Nem, egyik sem számított. Csak az számított, hogy Laura halott.
Halott.
– Fel tud hívni valakit? – kérdezte a nő. – Aki támogatná…
 Némán meredtem rá. Mégis kit kellene felhívnom? Laura szüleit, akik
olyan furcsák, rém udvariasak, és amúgy Bostonban élnek? Még a legszebb
időkben sem jöttünk ki túl jól. Vagy a kicsit hippi anyámat, aki Arizonában
élvezte „élete jutalomjátékát”? A néhány házaspárt, akikkel időnként együtt
vacsoráztunk, túl sok bort ittunk és megígértük, hogy hamarosan újra
találkozunk, de mindig eltelt egy újabb félév, mire összejött? Kit?
A fejem zúgott, és egyszerre rosszul lettem, a hasam görcsölt, olyan
erővel és sebességgel szorult össze, hogy kettégörnyedtem.
– Mr. West… – A nő ügyetlenül veregette a vállam, de leráztam
magamról.
Hátralépett, várt, hogy összeszedjem magam.
Lassan, fájdalmas erőfeszítéssel kiegyenesedtem. Jeges izzadságban
fürödtem, és erőt vettem magamon, hogy ne remegjek. Sokk, állapítottam
meg távolról. Sokkot kaptam.
– Hívjak fel önnek valakit, Mr. West?
Megráztam a fejem. Nem volt senki, akit hívhatnék, senki, aki
segíthetett volna ebben a pillanatban. Az agyam még mindig dermedt volt,
minden gondolat, mint egy légbuborék, úgy tört felszínre a jég alól. Nehéz
volt elkapni bármelyiket, kipukkantak, mielőtt sikerülhetett volna.
– El kell mennem a lányomért az óvodába – mondtam végül.
 MÁSODIK FEJEZET

Maria

– Ezt nézd!
Selma a tévé felé biccentett, ami a plafonról lógott a szoba sarkában, a
képernyőn egy tudósító látszott, komoran nézett egy zsúfolt utcán állva.
Néhányan ott ültek a szobában, csekély érdeklődéssel nézték a híradót, és
várták, hogy elkezdődjön az angolórájuk.
Selmával a szokásos keddi önkéntes munkára jöttünk a
Menekültközpontba, Bowerybe. Adományruhát válogattunk: férfi, női,
gyerek, vagy túl ócska és foltos a használathoz. Az utolsó halom volt
messze a legnagyobb.
– Mi történt?
A feliratot néztem a képernyő alján. Egy nőt lelőttek a metrón. A
támadót nem találták meg. Elfordítottam a tekintetem.
– Ez nem itt volt valahol? – kérdezte Selma, és úgy tűnt, inkább
kíváncsi, mint aggodalmas, mire újra a képernyő felé fordultam.
A Bowery és a Canal Street állomás között… Egyetlen lövés… A
támadó elmenekült.
– Itt van a sarkon – jegyezte meg, és éreztem, hogy remeg bennem
valami, amit nem értettem.
– Igen… – Mintha tudtam volna, mintha valami régi érzés támadt
volna fel bennem, ami hozzászokott a tragédiához és a gyászhoz. – Igen,
nagyon közel van.
A képernyőt bámultam, vártam a folytatást. A kép megvillant, közelit
mutattak egy jogosítványról, homályosan, de felismerhetően.
Selma halkan levegőért kapkodott.
– Nem ismerjük? Nem itt önkéntes?
Az ismerős arcot bámultam, a világosbarna hajat, a mosolygó szemet,
még így is, hogy az ajka nem húzódott mosolyra, egy jogosítványfotón
nyilván nem. Ha mosolygott volna, láttam volna a kicsit csálé fogat, ami
valahogy barátságos volt az egyenes, túlságosan fehér fogsorok világában.
Laura West kicsit görbe foga olyan volt, mint egy értő kacsintás, kar a
vállad körül. Látod? Hasonlítunk, te meg én. Még így is, hogy tudtam, nem
így van.
– Igen – feleltem halkan, és ellenálltam a veszteség rám támadó
hullámának, ami üres visszhangként hasított belém… Régi volt, és ismerős.
Olyan ismerős. – Ismertük.
Őt ismertem a legjobban az önkéntesek közül, de nem akartam azzal
áltatni magam, hogy Laura West a közeli barátjának tartana, vagy akár
simán a barátjának. A csevegések egy-egy kávé mellett, néhány viccelődő
megjegyzés vagy pár bizalmas beszélgetés még nem jelent barátságot, mert
persze igazából nem is az. Csak azért jelentett nekem ennyit, mert olyan
kevés más volt.
– Angolt tanított, ugye? – kérdezte Selma.
– Igen.
Itt volt ma reggel. Összeütköztünk az ajtóban, amikor ment el, és
ügyetlenül táncikáltunk, majd szilárdan megfogott a vállamnál, nagyon
kicsit megfeszültem, ahogy ő határozottan oldalra irányított. – Bocsánat –
mondta lihegve. – Késésben vagyok, el kell mennem Rubyért. – Megértőn
bólintottam, még mindig kicsit hökkenten, ő bocsánatkérőn mosolygott
rám.
– Viszlát, Maria! – mondta, és elsietett.
Mindig kimondta a nevemet, ő ilyen típus volt. Gyakran beszélgettünk,
szinte minden héten, bár sosem fontos dolgokról. Emlékszem rá, amikor
először jött oda hozzám. Honnan jöttél? Boszniából, Szarajevóból. Ó,
sajnálom. Egy kéz a karomon, részvétteli pillantás. Majdnem mintha tudná.
– Laura West. – Selma a képernyőt nézte, a szeme elkerekedett. – Ha
az ember belegondol, hogy alig pár órája itt volt, élt.
A gondolatra kirázott a hideg. Alig néhány órája még beszéltünk.
– Szegény nő – csóválta a fejét Selma. – Gyerekei voltak, ugye?
– Igen. – Hidegséget éreztem, dermedt voltam, és fagyos. – Három
kislány.
Az angolórára várókat szólították. Miután kimentek, a tévéhez léptem
és kikapcsoltam.
Mielőtt megnyomtam a távirányítón a gombot, megint a tévére
néztem: a műsor ment tovább, valami gazdasági válságról beszéltek, de én
még mindig a jogosítvány képét láttam magam előtt. Laura West. Mikor
találkoztunk, láttam, hogy kedves a szeme. Megkérdezte, férjnél vagyok-e,
vannak-e gyerekeim. Nem, egyik sem, persze. Mutatott egy képet a három
lányáról. A legkisebbnek aranyló vörös haja volt, és foghíjas vigyora.
Aggódott értük, a kis gondjaik miatt, a hangjában világosan hallatszott,
hogy imádja őket, még akkor is, ha a gyengeségeikről vagy a
nehézségeikről beszélt. Ha őt hallgattam, akkor mintha bepillanthattam
volna egy másik életbe, ahol melegség volt, szeretet és család. Ez hatalmas
dolog volt számomra. Mintha egy tündérmesét hallgatnék, de ez igaz volt,
és ettől volt olyan csodálatos.
A híradót reklám szakította meg valami csodaterápiáról, egy
bőrmegújító arckrémről. Egy elvben hatvanas nő sima, mosolygó arcát
néztem, ahogy egy ösvényen sétált, ezüst haja hetykén lobogott, és egy
pillanatra az anyámat láttam, az arca ráncos, mint az aszalt szilva,
tönkrement. Kikapcsoltam a tévét.
– Olyan szomorú – mondtam Selmának. – Hiányozni fog itt
mindenkinek.
És azt mondtam magamnak, hogy akkor ez a vége. Elteszem ezt a kis
gyászt a többi mellé, bezárom és próbálok nem gondolni rá többé. Ez volt
az egyetlen út előre, a létezéshez. Hogy az ember úgy kel át a pusztuláson,
hogy mindig csak a következő, lassú lépésre figyel. Így éltem az elmúlt
huszonhat évben, és már csak ez az egyetlen út maradt, amit ismertem. De
még mikor ezt mondogattam magamnak, akkor is elképzeltem Laura
Westet, ahogy az orrát ráncolta, amikor nevetett, ahogy mindig
megkérdezte, kérek-e kávét, és megint elöntött a gyász hulláma. Tedd ezt
félre, Maria! – szóltam magamra. – Csak tedd odébb!
De nem bírtam nem rá gondolni, amikor kijöttem a
Menekültközpontból, és elmentem a Bowery állomásig, ahonnan a J
vonalon megyek majd haza, pont ellenkező irányba, mint Laura, az
Astoriára, Queensbe. Hetente kétszer dolgoztam önkéntesként, a
szabadnapjaimon, amúgy ott maradtam az Astoria körül, egy ottani
fodrászatban dolgoztam, amit egy bosnyák honfitársam, Neriha vezetett.
Mikor odaértem az állomásra, láttam, hogy zárva: már eltelt pár óra
Laura halála óta, de még mindig nem járt innen egyik irányba sem a metró.
Sárga szalag zárta le a bejáratot, egy unott képű rendőr őrizte, csak a
biztonság kedvéért. Gyorsan hátrébb léptem.
Az emberek ott lődörögtek, próbáltak rájönni, mi történt, vagy csak
egyszerűen bosszankodtak, hogy nem lehet közlekedni. Hallottam, ahogy
egy férfi a telefonjába káromkodik, panaszkodik, hogy így el fog késni,
„csak mert valami nyomorult nyilván a metró elé ugrott”.
 Elindultam vakon, nem tudtam, merre menjek. Céltalanul lépkedtem,
mintha már nem tudnám az utat, pedig már vagy húsz éve éltem ebben a
városban. Egy pillanatig az utcák, amiken annyit jártam, ismeretlennek
tűntek, az épületek nyomasztóan magasodtak fölém, összezárultak a fejem
felett. Elképzeltem, ahogy Laura itt jár, a halála felé sétál, a táskája hetykén
leng, fogalma sincs semmiről. Biztosan nagyon gyorsan történt. Túl sokszor
láttam már ilyet… Csak egy pillanat műve volt. Itt van, aztán már nincs.
Ott álltam a járdán, az emberek elnyomakodtak mellettem, a húsz év
eltűnt, már nem tudtam, hol vagyok. Alig kaptam levegőt.
Valaki megragadta a könyököm, mire felkiáltottam kicsit.
– Jól van, hölgyem? Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul.
Az ismeretlen férfira pillantottam, belebámultam az aggódó mosolyra
ráncolódó, sötét arcba. Hátraléptem, elrántottam a karom.
Mély levegőt vettem, és megint leszorítottam magamban mindent.
Mélyre, egészen mélyre, amennyire csak tudtam.
– Jól vagyok, köszönöm – mondtam, és továbbmentem.
Buszra kell szállnom, gondoltam. Megint megálltam az utcán,
próbáltam felidézni, hol van a buszmegálló. A város buszközlekedését
mindig is felfoghatatlannak találtam, útvonalak bonyolult krikszkrakszának,
ami sehogy sem fért a fejembe, de most valahogy ki kellett ismernem
magam. Kitalálom, mondtam magamnak. Eljutottam egészen Amerikáig
egymagám, Queens is menni fog.
Végül majd két órát tartott, és három buszra is felszálltam, mire
eljutottam a Harmincegyedikre a lakásomba: egy kis garzonban laktam az
elmúlt hat évben.
Amikor Amerikába jöttem, először négy másik menekülttel éltem
együtt: két bosnyák, egy szerb és egy horvát lánnyal. A külügyminisztérium
helyezett el minket; mindenki az életét romba döntő boszniai háborúból
menekült. Mind más-más városból jöttünk, volt, aki más nyelvet beszélt, és
más-más emlékekkel küszködtünk, amiket el kellett felejtenünk. Réges-
régen még nem tudtam különbséget tenni szerb vagy horvát, muszlim vagy
katolikus között, és nem is ismertem olyat, akit ez érdekelt volna. De utána
– és ez az élet olyannak tűnik, mint amiben mindig lesz egy utána – nem
beszéltem egyik lánnyal sem. Megkeményítettem a szívem, mert máshogy
nem tudtam volna, hogy élhetnék tovább.
Megérkeztem a kis garzonba, és megmelegítettem némi maradék
levest. Mindig főztem egy fazékkal egész hétre, és ezt ettem minden este.
Általában leültem az apró asztalhoz, és egy könyvtári könyvet olvastam
vacsora közben – a romantikus regényeket szerettem, a habos-babos
tündérmeséket, amiktől apám kétségbeesett volna. Még most is magam elé
tudtam képzelni a könyves vitrint a régi nappalinkban, az éjszakára
behúzott bársonyfüggönyöket, hogy apám az ölébe ültetett, és elmondta,
micsoda kincsek ezek. Ha tudsz olvasni, Maria, sosem vagy egyedül.
Mennyire nem tudta!
Ma este túl nyugtalannak éreztem magam az olvasáshoz: az emlékek
fel-alá száguldoztak a fejemben, mint az árnyékok, amiket próbálok
kikerülni… A zörgés, ahogy apám lapozza az újságot, a fivérem csupa
rettegéssel teli arca. Maria, ők ott téged…? Anyám repkedő ujjai a
csuklómat szorítják. Ígérd meg…
Hogy elzárjam az emlékeket, bekapcsoltam a tévét, bár egy hang azt
súgta, hogy valójában nem akarom ezt. A hírekre kapcsoltam, kivettem a
marhahúslevest a mikróból, és fél füllel hallgattam a gazdasági tudósítást. A
riporter hangja ott zúgott a háttérben.
Az asztalnál ültem, egy nő egy új tudósításba kezdett, megfelelően
komor arccal beszélt a kamerába.
– Egy ismeretlen támadó ma lelőtt egy nőt a metrón. A nőt
azonosították: Laura West, három gyermek édesanyja, New Yorkban élt, és
önkéntesként dolgozott a helyi Menekültközpontban. – Rémséges, sokat
elmondó csend. – Egyelőre nem tudjuk, ismerte-e a támadóját.
Új kép villant a tévén, valamilyen családi fotó, valószínűleg a
Facebookról. Laura a tengerparton nevetett, átkarolt két gyereket, a lányok
arcát személyiségi jogok miatt kitakarták. A fotót bámultam, Laura
hátravetett fejjel, szélesen mosolygott, és magához ölelte mindazt, amit az
élet csak adhatott. Olyan sok örömöt.
Laura West. Hányszor nevetgéltünk és beszélgettünk az elmúlt évben?
Szinte minden héten beszéltünk, hozott nekem egy kávét valamelyik
szünetben, tejjel, édesen, tudta, hogy így szeretem. Leültünk a hallban
valamelyik kicsi asztalhoz és pletykáltunk – vagy inkább Laura mesélt az
életéről, és én hallgattam. Szerettem hallgatni.
Lehetetlennek tűnt, hogy meghalt, ilyen erőszakosan; de mélyen,
elkínzott belsőm legmélyén nem voltam meglepve.
Hiszen nem ez történik mindig? A dolgok véget értek, vagy így, vagy
úgy. Mindig véget értek.
 Most itt ültem egyedül, felidéztem mindazt, amit Laura viszonzás
nélkül elmondott nekem, szinte óvatlanul elárulva sok mindent. Három
kislány: Alexa a legidősebb, Ruby a legfiatalabb, még csak négyéves.
Sajnáltam, hogy nem jut eszembe a középső lány neve. És a férje… Nathan,
igen. Túl sokat dolgozott, jobb életet akart biztosítani a családjának, de
ennek ára volt. Ezt szomorúan mondta, egy sóhajjal megfejelve. Nathannak
nehéz gyerekkora volt. Az anyja örökké rángatta magával, apa sosem volta
képben. Jobbat akar a lányoknak ennél. Tudom. Csak közben…
Ezt a mondatot nem fejezte be. És most már nem is fogja.
A hírek helyett másik műsor jött, egész más, és én mélyre tuszkoltam
az emlékeimet Lauráról. Szomorú voltam, igen, ezt bevallhattam.
Megengedhettem. De a többit el kellett löknöm magamtól, mint minden
mást.
Végül is, egyáltalán nem ismertem jól Laurát, még akkor sem, ha
vártam a találkozásainkat, és a barátomnak tartottam. A valóság mégis az
volt, hogy valószínűleg alig jelentettem neki valamit. Két nő, aki ugyanott
volt ugyanakkor, elbeszélgetett egy kávé mellett. Ez nem jár azzal, hogy
bevont volna az életébe.
Ültem ott, a híradó duruzsolt, és fogalmam sem volt róla, hogy nagyon
is be leszek vonva, jobban, mintsem azt valaha képzeltem volna.
 HARMADIK FEJEZET

Nathan

Az elkövetkező pár óra a sokkos fájdalom és hitetlenkedés ködében telt.

Eljöttem az irodából, ott hagytam a rendőrnőt, és elmentem Rubyért.
Egyszerre fontos lett, rettenetesen fontos, hogy összeszedjem a lányom –
hogy velem legyen mindhárom gyerekem –, és vigyázzak rájuk. Ez volt az
egyetlen, ami mozgásra bírt és a valósághoz horgonyzott.
– Elnézést, de beszélnünk kell önnel majd még, Mr. West – mondta a
rendőrnő, arcán részvétteli kifejezéssel. – És át kell adnunk Mrs. West
holmiját…
Elhessegettem a szavait, nem akartam arra gondolni, mit jelentenek,
hogy Laura cuccai egy szekrényben hervadoznak valami fura helyen.
– Gondolom, tudja az elérhetőségeimet – mondtam, mintha csak egy
ügynökhöz beszélnék, és átvonultam az irodán.
Nem akartam senkinek sem a szemébe nézni. Féltem, hogy a
szánalmuk megtörne. Összezúzna.
– Nathan… – Jenny szólt oda halkan. – Mi…?
Megráztam a fejem. Hamarosan megtudják. Mindenki megtudja. De
egyelőre csak meg kellett keresnem a családomat… amennyi megmaradt
belőle.
Taxival mentem fel északra, mert a metrónak a gondolatát sem bírtam
volna elviselni. Vajon valaha fel bírok még szállni rá? Képek villantak fel
előttem: Laura a metrókocsiban, egy fegyveres férfi. Egyszerre csak
megértettem, milyen sok mindent nem tudok.
Azt sem tudom, férfi volt-e, aki lelőtte, hogy lelőtt-e mást is, hogy hol
lőtte meg. A fejét? A szívét? Elképzeltem, ahogy összeroskad az ülésen, a
teste meggörnyed, és a gyomrom megint görcsbe ugrott. Ez nem az én
életem. Nem Laura.
De valahol kint a városban volt egy ember, aki fegyvert szegezett a
feleségemre. Lőtt és megölte… De miért? Miért voltál egyáltalán azon a
metrón, Laura?
 A gondolataim pörögtek és tekeregtek, mint egy csapat kétségbeesett
holló, ha nem tudnak hol leszállni. Semminek sem volt értelme. A
gyomrom megint begörcsölt. Fájt a lélegzés.
Miss Willis nem tudta eldönteni, hogy aggodalmasnak tűnjön-e, vagy
inkább idegesnek, amikor beengedtek az óvodába, egy arisztokratikus
téglaépületbe a Hetvennyolcadikon. A falakat színes tenyérlenyomatok és
szirupos szlogenek díszítették: „A boldogság itt kezdődik. Ragyogó elme,
új kezdet.” Süket duma.
– Mr. West, ez teljességgel…
– Baleset történt.
Kurtán beszéltem, Rubyra figyeltem, aki ott állt Miss Willis mögött, és
szándékosan szomorúan festett. Nyilván úgy érezte, elfelejtették, és azt
akarta, hogy ezt tudjam is.
– Baleset? – kérdezett vissza kétkedőn Miss Willis.
– Igen, baleset. – A hangomba éles árnyalat vegyült. Hirtelen úgy
éreztem, felemészt a harag. Ez a szenteskedő nő tényleg nem hisz nekem? –
Gyerünk, Ruby!
– Ez valóban nem történhet meg többször – közölte Miss Willis.
Megpördültem, a fogaim egy ragadozó vicsorával megvillantak.
Elfogott a vágy, hogy valami erőszakosat tegyek, összetörjek vagy
szétverjek valamit, darabokra tiporjam. Inkább csak ökölbe szorítottam a
kezem.
– Higgye el, nem fog!
Miss Willis kinyitotta, majd becsukta a száját, a szeme elkerekedett, én
hátat fordítottam neki, és kiviharzottam az óvodából. A szívem dübörgött, a
vérem vadul áramlott.
– Apu, miért vagy ilyen dühös? – kérdezte Ruby, és próbált nem
lemaradni, ahogy elindultam az utcán hazafelé.
El akartam hozni Ellát és Alexát is az iskolából, azonnal, csak hogy
hazavigyem őket, és vigyázzak rájuk, de úgy döntöttem, ez most nem lenne
jó. Nem tudtam elképzelni, hogyan boldogulnék hárommal egyszerre,
ahogy elmondom nekik, mi történt, és mindenkinek kezelem a reakcióját.
Időre volt szükségem, hogy gondolkozzak, kitaláljam, hogy kezeljem ezt,
tudom-e kezelni egyáltalán. Ami meg Rubyt illeti…
Lassítottam, és lenéztem rá – vörös, göndör haj, a bolond anyám vére
ütközött ki, a copfjaiban rózsaszín szalag. Laura kötötte meg ezeket a
szalagokat. Az ujjai csak ma reggel érintették meg őket. Magam előtt
láttam, ahogy magában dúdol, és lemosolyog a lányunkra. A gondolat újabb
hullám fájdalmas sokkot indított el bennem, előrehajoltam és
megtámaszkodtam a térdemen.
– Apu… – Mint Miss Willis, Ruby is az idegesség és a riadtság között
habozott. – Mi a baj?
– Semmi, édesem. Csak fáradt vagyok kicsit.
Lassan felegyenesedtem, a harag kiszállt belőlem egyetlen nagy
lendülettel, és valami sokkal rosszabb maradt a helyén: sötét, hatalmas
üresség. Láttam, hogy egy életnyi ilyen pillanat áll előttem,
elviselhetetlenül fájdalmas és kínzó, és fogalmam sem volt, hogyan
kezeljem bármelyiket is. Nem tudtam, képes vagyok-e rá.
– Menjünk haza! – Ruby kezéért nyúltam, és lassabban mentem tovább
végig a napfoltos utcán, le-lelassítva, miközben minden egyes lépés
erőfeszítésembe került.
– Miért késtél ennyit? Hol van anya?
Ruby csak négyéves volt, és néha idegesítően koravén. Nem hagyott ki
semmilyen kínálkozó lehetőséget vagy trükközést. Általában büszke voltam
rá emiatt, és imádtam, de most csak megijesztett. Hogy rájön, mi történt,
vagy rájön valamire, és én még nem állok rá készen. Messze nem.
– Anya nem tudott ma érted jönni.
A szavak elakadtak a torkomban. Hogy a pokolba mondjam meg egy
óvodásnak, hogy meghalt az anyja? Hogy lelőtték? És a tízéves Ella, meg
Alexa, a dacos tizennégy éves? Mit mondjak bármelyiknek? Hogy
csináljam ezt?
– Apu… – Ruby hangja ravaszul hízelgőre váltott, ahogy megérezte a
gyengeségem. – Veszünk fagyit?
Már nyitottam a szám, hogy nemet mondjak, hogy nem, nem veszünk.
Nyilván nem, nem mehetünk fagyizni, amikor épp most halt meg a
feleségem. Ilyet senki sem csinál, kell hogy legyen valami általánosan
elfogadott szabály az univerzumban, hogy nem szabad fagyizni, nem
szabad semmi szórakoztatót csinálni, ha valaki épp meghalt. Ha az ember
úgy érzi, összetört belül, és nem maradt belőle semmi, csak szétesett
darabok. Persze hogy nem megyünk fagyizni.
– Apu, lehet? Kérlek!
Lenéztem a lányom arcára – Ruby, a mi boldogságos balesetünk
összeráncolt homlokkal nézett rám, a kezét összekulcsolta az álla alatt. Még
lábujjhegyre is állt. Ahogy lepillantottam rá, úgy éreztem, mintha a szívem
megcsavarodna belül. Még nem tudja. És már értettem, hogy most még
boldog lehet, most még ehet fagyit, és én is boldog voltam a kis haladékért.
– Rendben, Rubes – mondtam rekedten. – Fagyizzunk!
Végül két-két gombócot vettünk egy menő fagyizóban a Lexingtonon.
Ruby egyre csak beszélt, mesélt a délelőttről az oviban, hogy miket
játszottak, miket készített, és a hercegnőjelmezről, amit egy Chloe nevű
kislány vett fel, és Rubyra nem került sor, hogy ő is felvegye, és ez nem
igazság.
Hagytam, hogy elsodorjon a beszéd, a normalitás nyugtató árja.
Elvezettel néztem, ahogy nyalja a fagyit gondosan, hunyorít, úgy
összpontosít, a copfjai ugrálnak. Nem bántam, amikor egy rózsaszín csepp
hullott a felsőjére, hogy is bántam volna.
– Apu – mutatott az én elfelejtett tölcséremre –, olvad a fagyid!
Lenéztem. A csoki a kezemre folyt, a gyomrom úgy összeszorult, hogy
tudtam, nem bírok egy falatot sem enni belőle.
– Ó, sajnálom, Rubes – feleltem szórakozottan, mire ő tovább
fecsegett.
A gondolatok tovább sodródtak, megint felbugyogtak. Fel kell hívnom
Laura szüleit. Az anyámat. El kell mondanom a lányoknak…
És a rendőrség? Azt mondták, beszélnünk kell még. Hogy kérdéseik
vannak. Nekem is voltak kérdéseim, amikre választ akartam. Mondták,
hogy el kell mennem Laura holmijáért…
– Apu, te nem is figyelsz! – Ruby hangja haragosnak tűnt.
Kinyitottam a szemem, észre sem vettem, mikor lecsuktam, és Ruby
rágógumiszínű meg élénk rózsaszín foltokkal tarkított arcára néztem.
– Bocs, Rubes, figyelek. Tényleg. Chloe…
– De nem is Chloéról beszéltem! – Hallottam az undort a hangjában. –
Anyáról kérdeztem. Otthon van?
Körbenéztem a kis fagylaltozóban, nyurga székek álltak az apró, üveg-
és kovácsoltvas asztalok körül, színes fagylaltos rekeszek sorakoztak egy
üvegpultban: rózsaszín, pisztáciazöld és fehér, piros hullámokkal. Egy
huszonéves lány állt a pultban, két pirszing volt a szemöldökében, rám
mosolygott. Furcsán normális pillanat volt, csak vissza kellett volna
mosolyognom, de nem bírtam. Az a megmagyarázhatatlan és nyilvánvalóan
helytelen érzés fogott el, hogy el kellene mondanom neki, épp most halt
meg a feleségem, lelőtték. Talán pár óra múlva meg megjelenik a hír a
Snapchatjén Lauráról. Úgy éreztem, hisztérikusan nevetni tudnék az egész
helyzet képtelenségén, nevetséges és groteszk, de közben ösztönösen
hörögni is akartam a haragtól és a félelemtől. Ez volt a valóság.
– Menjünk! – Eltántorogtam az asztaltól, mint egy részeg, mire a lány
szeme riadtan elkerekedett. – Gyere, Ruby! Haza kell mennünk.
– Akkor anya otthon lesz? – kérdezte Ruby, mohón, szinte mint aki
tudja valahogy, mintha engem vizsgáztatna, és azt akarná, hogy okozzak
csalódást.
– Nem lesz. – És ekkor, mivel nem tehettem mást, hazudtam. – Még
nem.
Hazamentünk, otthon minden csendes volt, kísértetiesen. Általában
amikor hazaértem, csendes volt a lakás, de az kellemes csend volt, valahogy
élettel teli, a háttérben az emberi élet zakatolásával – ment a mosogatógép,
csikorgott az ágy vagy a kanapé, távoli zajok. De ez természetellenes
mozdulatlanság volt, mint a visszafojtott lélegzet, a várakozó üresség.
Egy lerobbant lakást vettünk meg a Nyolcvanharmadik és a Harmadik
utca sarkán négy évvel ezelőtt, egy háború előtti épületben, ekkor
indítottam el a saját vállalkozásomat a partneremmel, Frank Steinnel.
Három háló volt, étkező, nappali, konyha meg egy cselédszoba, amit
dolgozónak használtam. A manhattani átlaghoz képest hatalmas, és nagyon
ráfért volna a felújítás meg az átalakítás.
Az itt lakó néni kilencvenévesen idősek otthonába költözött, és a lakás
harminc éve állt változatlanul. Mi lassan haladtunk vele, mert én felügyelni
akartam minden tervet, és spóroltunk is, ahol csak tudtunk. Eddig még csak
a konyha készült el, ehhez Laura ragaszkodott, mert szerinte ezt a
legfontosabb felújítani. Úgyhogy ez a helyiség csupa ragyogó márvány és
antikolt tölgy volt, a lakás többi része meg úgy festett, mint egy, a hetvenes
években forgatott sorozat díszlete.
Lassan bementem, nyugtáztam a valamikor-réges-régen nem fontos
részleteket, amik mindörökre az agyamba égtek: Laura sálja, vagány zöld és
kék hullámokkal, ott lógott egy kampón az ajtónál, várva, hogy valaki
felvegye, a kézírása a konyhai naptáron. Jövő hétre időpontja volt a
fogorvosnál. Beszívtam a levegőt, és arra gondoltam, hogy ez az ő illata: Jo
Malone, narancsos, ezt adtam neki minden karácsonykor. Elképzeltem,
hogy egy másik szobában van, hogy mosolyogva belép, felhúzza a
szemöldökét. Kinyújtja a karját Ruby felé. Hát már itthon is vagytok?
Ruby előrerohant, átvágtázott az ebédlőn, aztán a tolóajtón a
nappaliba, ahol a csodálatos márványkandalló állt, ami miatt úgy
megtetszett nekünk ez a hely, és a hatalmas tolóablak a Nyolcvanharmadik
utcára. A falakon ocsmány, virágmintás, olajzöld tapéta pompázott, ki nem
állhattam, de még nem volt időm rá, hogy megszabaduljunk tőle, mint
annyi mindentől a lakásban: az olcsó, narancssárga-barna bútortól és a
kekizöld, nyilván ólomfestékkel festett faltól a dolgozómban.
Ruby a kanapéra vetette magát a tévé elé, és ravaszul könyörgő
pillantást vetett rám. Mindig jól mérte fel a helyzetet, és megérezte, ha
megnyílt a lehetőség.
– Nézhetek Peppa malacot?
– Rendben.
Tudtam, hogy Laura szigorú rendet tartott, hogy mikor szabad tévét
nézni, de aligha álltam úgy, hogy ezt erőltessem. Bekapcsoltam a tévét, és
megkerestem a Peppa malacot. Pillanatokkal később felcsendült a vidám
szignál meg a röfögés, és visszhangot vert a szobában. Elég röhejes volt, a
körülményeket figyelembe véve.
Minden röhejesnek tűnt, bántónak… A portás kedves köszönése,
amikor bejöttünk, ahogy kattant a szomszéd ajtó, ahogy valaki dudált az
utcán alattunk. Hogy merészelik tovább élni az életüket az emberek? Hogy
mehet tovább a világ? Minden helytelennek tűnt.
A fejemben ott zakatolt, hogy a feleségem halott. Ezek a szavak
szüntelenül, rémségesen ismétlődtek, ott mennydörögtek bennem, mégsem
volt semmi értelmük.
A nappaliban hagytam a boldogan tévéző Rubyt, és kimentem a
konyhába, nem is tudtam, mit csináljak. Hívjak fel valakit? Kezdjem el
elmondani? Temetés lesz, állapítottam meg. Meg kell terveznem. Hogy
lehetnék erre képes?
Nem tudtam, hol kezdjem. A halál mindig olyasmi volt, ami másokkal
történt. Sosem érintett engem… mostanáig.
Leültem a konyhaasztalhoz, úgy éreztem, tennem kell valamit, de
fogalmam sem volt, mit. Nem volt használati útmutató ilyen helyzethez,
semmi iránymutatás a rémséges pillanatokhoz. Csak üresség volt, és ez a
rémes csend… Amit meg-megszakított a Peppa malac. A tenyerembe
temettem az arcom.
Megrezzent a zakóm zsebében a telefonom. Nem akartam felvenni,
tudtam, hogy nem bírnék több hírt elviselni, bármi legyen is az.
Elképzeltem Laurát, ahogy reggel láttam. Még pizsama volt rajta: az a
csíkos felső, amit mindig hordott, bár már elrongyolódott, és a bő,
halványkék nadrág, aminek már kilazult a gumi a derekában.
A mosogatógépbe pakolta az edényeket a reggeli után, én meg
indultam, hogy elvigyem Ellát és Alexát az iskolába. Tökéletesen ott volt
előttem Laura: a haja szedett-vedett lófarokba fogva, a mosolya nyugodt,
ahogy Alexához beszélt, aki valamin dühöngött, mint általában. Akkor épp
azon, hogy hol a matekházija. – A kredencen, drágám, ahol tegnap este
hagytad. Nézd meg az ebédlőben!
Alexa pufogva berontott, valamit motyogott magában, de Laura meg
sem rezzent. Vidáman összenéztünk, ő a szemét forgatta, még mindig
mosolyogva, nem idegesítette fel legnagyobb lányunk kamaszkori
tombolása és félelmei. Én sokkal inkább megengedtem magamnak, hogy
irritáljon, és túl könnyen felkaptam a vizet.
Azaz, döbbentem rá, nem is emlékszem jól. Megszépítettem, a
szeretetteli szolidaritás pillanatává formáltam, holott majdnem olyan ideges
voltam, mint Alexa. Elfordultam, tudomást sem véve Lauráról, hangosan
csörgettem a kulcsaim, mert késésben voltam, és nehezteltem, hogy nekem
kell iskolába vinni a lányokat, pedig Laura is nyugodtan elvihetné őket, és
én ilyenkor általában elkéstem.
Valójában így történt, és én arra gondoltam, most, hogy meghalt, vajon
hány emléket próbálok majd átgyúrni, leöntve mindent a szentimentális
cukormázzal, csak mert elmúlt. Az életünk apró, következetlen
pillanatokból állt össze – de jó élet volt, ha nem is tökéletes, és én nem
bírtam elviselni a gondolatot, hogy elveszítem, pedig tudtam, hogy már
megtörtént. Elmúlt. Elmúlt.
Megint megrezzent a telefonom.
Vonakodva vettem elő a zakómból, megfeszültem, ahogy elolvastam
az üzenetet. A partnerem írt, Frank. Most hallottuk. Annyira sajnálom.
Hallotta? Hogyhogy? Valakitől az irodában? Elmondta nekik a
rendőrnő, vagy csak kitalálták? Aztán egy hír jött a telefonomra. New York
Times. A metrón lelőtt nőt azonosították: Laura West, manhattani lakos,
három gyermek édesanyja.
Káromkodtam, elég hangosan, hogy Ruby figyelmét elvonja. Rám
nézett a nappaliból, az orrát ráncolta, pont, mint amikor Laura grimaszol.
Grimaszolt.
– Ez nem szép szó, apu!
 Tényleg nem, és neki leginkább ismernie sem kellene. Felkeltem az
asztal mellől, a konyhában járkáltam fel-alá, a pánikkal és sok egyéb mással
küzdve.
Fel kellett hívnom az embereket, mielőtt megtudják a rohadt
internetről. Hogy szivároghatott ki? A rendőrnő megígérte, hogy nem adják
ki a médiának, pont, mielőtt elindultam Rubyért. Hittem neki.
Megint megrezzent a telefonom, ezúttal Jane Sayers írt, egy baráti pár
tagja még Laura könyvkiadós éveiből. Nathan, ez igaz?? Most hallottam a
hírt Lauráról, nem bírom elhinni.
Basszus. Mindenki írni fog nekem. A hír napvilágot látott. Ott volt
kint, egyre gyorsulva terjedt az interneten, bombaként robbant a közösségi
médiában, alig órákkal Laura halála után. Muszáj elmennem Alexáért és
Elláért, mielőtt megtudják.
– Ruby! Mennünk kell.
– De apu, még csak most kezdtem nézni…
– Mennünk kell! – kiabáltam, és Ruby elkámpicsorodott. Olyan okos
és koraérett volt, hogy néha megfeledkeztem róla, milyen kicsi még. Nagy
levegőt vettem. – Édesem, sajnálom, de… történt valami. Muszáj
elhoznunk Alexát és Ellát az iskolából.
– Mi történt?
Lemászott a kanapéról, odaállt elém, kicsi arca elkomolyodott. Az
egyik copfja kibomlott, és ott lógott csak, a másik meg összevissza állt,
vörös fürtök zűrzavaraként. Fogtam, megpróbáltam újrakötni a szalagokat,
de csúszott, nem sikerült. Otthagytam kócos csimbókokban, szétesve.
– Anya… – kezdtem bele, és hosszasan, mélyen kifújtam a levegőt.
Kegyetlenségnek tűnt hangosan kimondani, féltem, hogy attól szétnyílna a
mellkasom, és azonnal kettéhasadna a szívem. – Anyának balesete volt.
Leküzdöttem a késztetést, hogy nevessek vagy sikoltozzak. Nem is
tudtam, melyiket, mert még mindig tagadtam a hír rémes igazságát. Ez nem
történhet meg.
Ruby a homlokát ráncolta.
– Megsérült? – kérdezte.
– Igen.
– Kórházban van? Meglátogatjuk? Ő is megvágta a fejét, mint én a
játszótéren, és megvarrták?
Ez ártatlan élvezettel hangzott el, mert Ruby imádta a varratokat, azt,
hogy mindenki rá figyelt, többet nézhette a tévét, és kapott turmixot a
szemközti büféből.
– Nem, nem vágta meg a fejét.
Bárcsak! Egy pillanatra lehunytam a szemem.
– Apu, ezt ne csináld! – Ruby megrángatta a karom. – Nem szeretem,
ha lehunyod a szemed.
– Bocsánat. – Kinyitottam a szemem, és Ruby kezéért nyúltam. –
Gyere, hozzuk el Ellát és Alexát!
Taxival mentünk, bár az iskola csak pár saroknyira volt, mert tudtam,
minden perc számít. Vajon hány gyerek nézi meg a telefonját Alexa
osztályából? A tizennégy évesek olvasnak híreket? A tanárok tudják már?
Az iskolában tilos volt a telefonozás, de Alexa azt mesélte, hogy mindenki
megszegi ezt a szabályt. Csak idő kérdése volt, és nem sok időé.
Megálltunk a régi épület előtt, itt működött a Walkerton Leányiskola,
Észak-Manhattan legjobbja. Nagyon sokba került, sok időbe, pénzbe,
energiába, hogy a lányokat felvegyék ide, de megérte.
A Walkerton második helyezést ért el az elit egyetemre bekerültek
arányában a város magániskolái közül. Alexa hetedikes volt, Ella
negyedikes. Egy vagyonba került, még így is, hogy az iskola kedvezményt
adott nekünk. Laura nem volt meggyőződve róla, hogy egy ilyen elit közeg
jó-e, de én igen, én biztos voltam benne.
A legjobbat akartam a gyerekeimnek, sokkal jobbat, mint ami nekem
valaha volt. Engem ugyanis anyám magával rángatott a bolond kalandjaiba,
amikor önmagát kereste. Újra és újra megfeledkezett rólam, hippi
kommunákba és New Age központokba kerültem, névtelen városokba és
apró, isten háta mögötti településekre. A lányaim élete más lesz, erre
megesküdtem, amikor először tartottam a kezemben a nyivákoló, újszülött
Alexát. És így is lett. Olyan lehetőségek álltak előttük, olyan stabil
biztonságban éltek, amilyen nekem sosem jutott, és mégsem voltam képes
megvédeni őket ettől, a legeslegrosszabbtól.
Az előtérben vártam, amíg a portás felment Alexáért és Elláért az
osztályaikba. Látszott, hogy helyteleníti, de ugyanakkor aggódik is, amikor
nagyon tömören elmagyaráztam, miért jöttem. Inkább balesetet mondtam,
nem incidenst. A többiről nem beszéltem.
Ruby körbemászkált, a bekeretezett képeket bámulta a híressé vált
valamikori diákokról, a gyerekek kiakasztott festményeit nézegette –
élvezte a helyzet újdonságát.
 Pár perc múlva kilépett Alexa és Ella a dupla ajtón, kezükben táska és
kabát. Alexa jó néhány centivel a dereka lóié húzta a sötétkék iskolai
szoknyáját, és több smink volt rajta, mint amikor elindultunk otthonról, de
ez most alig érdekelt.
– Mi történt, apu? – Alexa mogyorószín szeme – Laura szeme –
elsötétült a félelemtől.
Ella egy szőke tincsét tekergette az ujja körül, meglepettnek tűnt, de
nem igazán kíváncsinak, és mint mindig, kicsit elveszett a saját világában,
mintha mindent a saját buborékjából látna.
– Elmondom, ha hazaértünk.
Megköszöntem a portásnak a segítséget, és kitereltem a lányokat a
Nyolcvanhetedik utcára.
– Apa? – Alexa hangja türelmetlenül csengett. – Hiányzom
matekóráról. Mi folyik itt?
– Történt valami – közöltem tömören. Azt kívántam, bár
elmagyarázhatnám ezt valahogy úgy, hogy ne érezzem helytelennek. – És
mondtam, hogy elmondom, ha hazaérünk.
Hallgattunk a taxiban, négyen préselődtünk össze hátul, Ruby ott ült
rajtunk, mert nem jutott neki hely.
– Szállj le rólam, Ruby! – mondta idegesen Alexa, odébb lökte a
húgát, és kibámult az ablakon.
Ella átkarolta Ruby derekát, és az ölébe húzta. Vagy egymillió
közlekedési szabályt szegtünk meg, de nem érdekelt. Csak haza akartam
érni, hogy felépítsük a védelmi vonalakat. El akartam barikádozni az ajtót,
kikapcsolni a tévét és a telefonokat. Elfeledkezni egy kicsit a világról, az
összes csatornáról, ahogy betör az életünkbe, és biztonságban tudni
magunkat. Bár már tudtam, hogy ez lehetetlen.
Ahogy beléptünk a házba, megnéztem a telefonom. Láttam, hogy hat
olvasatlan üzenetem és négy nem fogadott hívásom van.
Senki sem beszélt, amíg a lakásba nem értünk, és Ruby elrohant, hogy
folytassa a Peppa malacot, egy profi könnyedségével kapcsolta be egyedül
a tévét, és elindította a mesét. Hagytam.
– Gyertek ki a konyhába! – mondtam halkan.
Mindketten rémültnek tűntek, kijöttek velem.
Leültem az ablak melletti kicsi asztalhoz, ami mindig tele volt
papírokkal, reklámszeméttel, sosem használtuk rendesen. A lányok jöttek, a
tekintetükkel követtek.
 – Apu… – Alexa hangja elcsuklott. – Mi történt?
– Alexa… Ella…
Mély levegőt vettem, és összetörtem. Mellbe vert a valóság, ahogy
még sosem, mintha egy kalapáccsal csaptak volna rám. Laura elment. Nem
jön vissza soha többé. Nem látom többet, nem dúdol többé a konyhában,
nem csúsztatja a jéghideg lábát az enyém közé. Sosem veszi többet az ölébe
Rubyt, nem csiklandozza többé a hasát. Sosem simul már hozzám, sosem
fonja a karját a derekam köré, ajkával a nyakamon, hogy érezzem a
mosolyát. Attól is féltem, hogy nem érzem többé az illatát, a lakásban máris
kezdett dohos szag terjengeni.
Az arcom eltorzult, mély levegőt vettem, próbáltam elrendezni a
vonásaimat és józan, nyugodt képet vágni. A kezem a szememre
szorítottam, és azt akartam, hogy tűnjön el ez az egész. Vissza, el innen,
mert hogy máshogy lehetne.
– Apu… – Alexa elsírta magát, türelmetlenül törölgetve a szemét,
miközben nem is tudta, miért szomorú, Ella meg csak nézett, elkerekedett
szemmel, megdöbbenve a látványtól, hogy ennyire elborítottak engem az
érzelmek. – Mi történt? Hol van anya?
– Anya… – Ezt az egy szót sikerült kinyögnöm, majd nagy levegőt
vettem. Nem akartam szétesni, az ő érdekükben muszáj volt tartani magam.
– Anya balesetet szenvedett. – Nem akartam azt mondani, hogy incidensbe
keveredett. Utáltam már ezt a szót, olyan lelketlen és hivatalos hangzású
volt, mint valami tudósítás.
– Milyen balesetet? – Alexa hangja vékony volt, és magas. –
Megsérült? Jól lesz?
Nem válaszoltam, Alexa előrehajolt, a keze ökölbe szorult az
asztallapon, a szeme vadul villogott.
– Apu! Anya rendbe jön, ugye?
Még mindig nem tudtam beszélni, bár tudtam, hogy kellene.
Cserbenhagyom így őket. Máris cserbenhagytam őket.
– Nem? – követelt választ Alexa, szavai könyörgő csikorgásként törtek
fel.
Ella némán odanyúlt, megfogta a kezem. Nem tudtam, hogy azt
fejezte-e ki ezzel, hogy mellettem áll, vagy vigasztalt, de ez megint
összetört. Az én tízéves kislányom erősebb volt, mint én.
– Nem, édesem – suttogtam, erősen pislogva, kordában tartva a
könnyeimet. – Nem, nem lesz jól.
 – Ezt hogy érted…
Alexa hangja elhalt, hátraroskadt, a szeme hatalmas, sötét üreggé vált,
a szája tátva. Ella a kezemet fogta, szorosan markolva.
– Anya… meghalt – suttogtam, Ruby miatt, és mert valahogy
olyasminek tűnt ez, amit az ember csak suttogva mond ki, mint valami
szent dolgot.
A csend visszhangzott a konyhában, rémséges, végleges csend. A
távolból hallottam a Peppa malac fülbemászó címdalát, és a röfögést utána.
– Apu – kiabált Ruby –, ehetek édességet?
– Nem… – suttogta Alexa, a fejét rázta, újra és újra, egyre hevesebben,
az arca döbbent volt. – Nem…
– Annyira sajnálom, Alexa. Ella…
Ellához fordultam, aki üres arccal nézett, mintha nem fogta volna fel,
amit mondtam. Nyilván nem. Még én sem fogtam fel teljesen, újra és újra
mellbe vert, nem kaptam levegőt. Még most is arra számítottam félig-
meddig, szinte vártam, hogy Laura kinyitja az ajtót. Hallom a kulcsa
csörgését, könnyű lépteit. Bocsánat a késésért… Ti meg mit szomorkodtok?
Kis mosolyát, mielőtt puszit nyom Ella fejére, és gyorsan, vigasztalón
megérinti Alexa vállát. Aztán kinyitja a hűtőt, keze a csípőjén, és szinte
viccesen ráncolja a homlokát. Na és mi legyen vacsorára, srácok?
Az emlékek, a vágyott valóság üres visszhangként süvített végig
rajtam, az azt követő némaság olyan volt, mint a villámcsapás.
Alexa felemelte könnyes arcát.
– Hogy? – suttogta. – Mi történt?
Lehunytam a szemem, aztán kinyitottam, eszembe jutott, hogy ez nem
tetszett Rubynak. Nem léphetek ki, egy másodpercre sem. Most nem. Soha
többé.
– Le… lelőtték.
– Lelőtték? – ismételte hitetlenkedve Alexa. – Lelőtték?
Röhejesen hangzott, mint valami cseppet sem mulatságos, obszcén
vicc.
– Egy idegen a metróban, valószínűleg valami őrült –mondtam némi
csend után, mialatt a két lányom nyilvánvalóan várta a választ tőlem. – Még
nem tudják.
– Nem kapták el? – Ezt Ella kérdezte, a hangja remegett.
– Nem, de el fogják. Nyilván el fogják kapni.
Alexa feltolta magát, el az asztaltól, megbotolva a székében.
 Én is felálltam félig, Ella kezét fogva.
– Alexa…
Ő csak a fejét rázta, elfordult a helyiségtől, el tőlem. Kínlódva néztem,
ahogy elmegy, mert egyrészt magam mellett akartam volna tartani, másrészt
tudtam, hogy arra lehet szüksége, hogy békén hagyják. Alexának mindig
nagyon is szüksége volt az egyedüllétre, jobb szeretett egyedül forrni és
gőzölögni. Már gyerekként is, ha elesett vagy baj érte, elhúzódott tőlünk,
vigasztaló magányra vágyott. Régebben ez fájt, aztán egyszerűbbnek
gondoltam, ha csak hagyom, és most is így döntöttem, valamennyire azért,
mert nem voltam elég erős, hogy magam mellett tartsam, és együtt éljük túl
a gyász első hullámát.
Ella megrántotta a kezem.
– De apu… – Megrázta a fejét. – Akkor most ki lesz velünk?
Próbáltam mosolyogni, de nem sikerült.
– Én, Ella. Én itt vagyok. És mindig itt leszek nektek, megígérem.
– Igen, de…
Az orrát ráncolta, nyilvánvalóan nem akarta kimondani a rémségesen
egyértelműt. Te nem vagy anya. Nem főzöl, nem takarítasz, nem is ölelsz
meg.
Legtöbbször, mire hazaértem, Ruby már ágyban volt, Ella meg
pizsamában, és olvasott. Adtam neki egy gyors puszit, és eloltottam a
villanyt… és volt, hogy még ennyi sem volt. Alexa meg amúgy is alig
beszélt velem, esténként leckét írt, a telefonjába merült, vagy bezárkózott a
fürdőszobába, és YouTube-videók alapján próbálgatta a sminkelést.
Szerettem a lányaimat, azt gondoltam, jó apa vagyok, ha nem is
vagyok jelen mindig. De azért ott voltam a legtöbb eseményen,
meghallgattam őket, ha beszéltek hozzám, nem felejtettem el a szülinapokat
meg a többi jeles ünnepet. Ott voltam. Többnyire. De nem voltam Laura.
– Rendben leszünk – mondtam Ellának, bár éppen úgy éreztem, ez a
legolcsóbb, leggyengébb vigasz. – Így lesz – tettem hozzá még
határozottabban.
Egy nap. Talán. Most nem tudtam elképzelni, de reményt kellett
adnom a lányomnak, valami ígéretet, amiben bízhat, hogy megtartom…
Csak legyen annyi erőm, hogy megtartsam.
Ella feje a vállamhoz simult.
– Anyát akarom – suttogta, és elsírta magát, halkan, megtörve.
 Ruby jött be a konyhába, megállt az ajtóban, keze vékony csípőjén,
minket méregetett.
– Miért sír Ella?
Átkaroltam Ellát, megsimogattam a haját, és tehetetlenül néztem
Rubyra.
– Szomorú, édesem.
– Miért? – Ruby szeme elkeskenyedett. – Mikor jön haza anya?
Ella felemelte a fejét, szipogott.
– Ő nem…?
– Még nem – feleltem gyorsan.
A két lányt néztem, tehetetlenül, reménytelenül. Hol vannak ilyenkor a
gyereknevelési szakkönyvek, a segítő blogok erről? Nem mintha valaha
olvastam volna ilyesmiket, vagy akartam volna. Az ilyesmit nagyjából
Laurára hagytam, ő szabta meg a hangot, a szabályokat, elolvasta a
legújabb tanácsokat és elveket. Én meg legfeljebb a háttér lehettem, de a
fenébe is, jó háttér voltam. Vagy nem? Szombat reggeli fánkevés, egy-egy
filmnézős vagy társasjátékozós délután, esti hancúrozások. Időnként
megjelentem, és jól éreztem magam tőle. Volt, hogy érvényesítettem az
úgynevezett szülői tekintélyemet. Egyetértek anyával… De Laura volt, aki
megadta a szavakat, megteremtette a szabályrendszert, és én hagytam, mert
ez így működött. Ő sosem panaszkodott, de én sem.
Most meg én leszek a felelős az egészért, az egész fegyelemért, az
ölelésekért, a leckékért, az ételért, a vigaszért és törődésért, miközben én
magam is gyászoltam.
Laura…
Felálltam, a karomba kaptam Rubyt, hogy eltereljem a figyelmem az
érzelmeimről. Nehezebb volt, mint emlékeztem. Mikor emeltem utoljára a
vállamra, mikor csiklandoztam, ahogy Alexát és Ellát kiskorukban? Jó
reggelt, napfény…
– Apu! – Félig tiltakozva, félig viháncolva kiáltott fel. – Tudni akarom,
hol van anya.
Nem kerülhettem el örökre, hiába akartam volna. Gyengéden letettem
Rubyt a földre, és kicsit megtartottam a vállánál fogva.
– Anya nem jön vissza, Ruby – mondtam.
A torkom összeszorult abban a pillanatban, ahogy kierőltettem
magamból a szavakat. Hallottam, hogy mögöttem Ella sír csendesen.
Ruby keményen nézett rám, alsó ajka kiállt.
 – De igen – felelte végül metsző hangon, és nekem meg kellett
csóválnom a fejem.
– Nem, nem jön haza. Annyira sajnálom, Ruby. Anya… meghalt.
Még mindig lehetetlennek éreztem, hogy egymás mellé tegyem ezeket
a szavakat, elképesztőnek, hogy kimondtam őket. Eltűnődtem, mikor érzem
majd valóságosnak, mikor nyer majd értelmet.
– Halott…
Ruby zavartnak tűnt. Vajon meg tudja érteni egy négyéves, hogy mi a
halál? Hogy mit jelent? Meg tudja érteni bárki?
– Ha valaki meghal, az azt jelenti, hogy nem jön vissza –
magyaráztam. – Hogy elment örökre.
Lassan rázta a fejét.
– De hova megy?
A másodperc töredékéig haboztam. Itt volt az ideje, hogy elkezdjem a
mennyország-dolgot, amiben sosem hittem, de most nyilván némi vigaszt
nyújtana. Nem tudtam, mit lenne helyes mondani, ismertem Laurát,
úgyhogy maradtam annál, amit igaznak gondoltam.
– Nem megy sehova, Ruby. Csak… – vállat vontam. – Elmegy.
– Ennek nincs értelme.
– Nem ver többet a szíve. Nem lélegzik. – Hogy máshogy
magyarázhatnám el ezt? – Nem él.
Elmélyültek a ráncok a homlokán.
– Úgy érted, mint amikor eltaposok egy bogarat a járdán?
A névtelen támadóra gondoltam, aki még mindig kint mászkál valahol.
A feleségemre nézett és rálőtt.
– Olyasmi, mondjuk – suttogtam, mire Ellából kiszakadt az elfojtott
sírás, és a kezébe temette az arcát.
Ruby alsó ajka megremegett.
– De azt akarom, hogy jöjjön vissza – mondta, könny futotta el a
szemét, én letérdeltem elé, és magamhoz öleltem.
– Tudom, édesem. Én is. – Lehunytam a szemem, ahogy magamhoz
szorítottam. – Én is azt akarom.
 NEGYEDIK FEJEZET

Maria

A rendőrség másnap bejött a Menekültközpontba. Én aznap nem voltam ott,

de felhívtak a munkahelyemen, és megkértek, hogy menjek be.
– Laura Westről van szó – mondta Cathy, a központ igazgatója.
Aggodalmasnak és fáradtnak tűnt. – Mindenkivel beszélni akarnak, aki
kedd délelőttönként dolgozott. Sajnálom, Maria.
– Semmi gond.
Dermedtnek éreztem magam, ahogy eljöttem a szalonból, bocsánatot
kértem Nerihától, aki vállat vont, és intett, hogy menjek csak. A metró már
újra járt, végigzakatolt a vágányokon, és én azon gondolkoztam, vajon
ebben a kocsiban ült-e Laura. Talán pont ezen a széken.
Az utasokat néztem, mindenki elmerült a gondolataiban, a saját
ködében, a telefonjukat babrálták, bár itt nem is volt térerő. Laura Westet
már elfelejtették.
Tudtam, hogy megy ez, milyen gyorsan felejtenek az emberek, ha úgy
akarják. Ki gondol manapság Boszniára? Kit érdekel egy ilyen régi
történet? Senkit, és nem hibáztattam őket ezért. Én is felejteni akartam. Az
volt csak a gond, hogy bármennyire próbáltam is, bármennyire úgy tettem,
mintha sikerülne, sosem ment.
Cathy ott várt az előtérben.
– Bocsáss meg a kellemetlenségért, Maria! Biztos nem tart túl sokáig.
– Semmi gond.
Idegesnek éreztem magam, bár nem tudtam, miért. Nem volt
rejtegetnivalóm.
Húsz percet kellett várnom, mire a rendőrök beszólítottak az egyik
osztályterembe, ahol angolt és állampolgári ismereteket tanítottunk. Minden
széket a terem szélére toltak, úgyhogy csak egy volt az asztal előtt, kettő
mögötte. Két civil ruhás rendőr – egy férfi és egy nő – ült ott, előttük
kávéscsészék. Kimerültnek tűntek.
– Köszönöm, hogy befáradt – mondta a nő. Csinos lófarokba fogta
apró copfját, a szeme melegen villant. Rám mosolygott, ahogy beszélt. –
Hogy hívják?
– Maria Dzino. – Leültem, próbáltam leplezni az idegességem.
– Jó napot, Maria! – A nő mosolya szélesebb lett, gödröcskék jelentek
meg az arcán. Kedvesnek tűnt, és ettől én is rögtön segíteni akartam neki. –
Lisa vagyok, ő meg Tom. – A kissé buta képű, lenyírt hajú, kék szemű férfi
kurtán odabiccentett nekem. – Fel szeretnénk tenni pár kérdést Laura
Westről, aki itt dolgozott önkéntesként. – A kijelentése végén kérdőn
felvitte a hangsúlyt, mintha azt akarná, hogy erősítsem meg.
– Igen – bólintottam.
– Ismerte Mrs. Westet?
– Igen, gyakran elbeszélgettünk.
Nem mertem Laurát a barátomként említeni, bár én őt annak tartottam.
De én mi voltam neki? Egy ismerős, nyilván semmi több.
– Látott bárki mást beszélgetni vele itt, a központban? Aki érdeklődött
iránta? – Lisa mosolya barátságos volt, bátorító, miközben Tom
egykedvűen meredt rám.
– Nem igazán – feleltem. – Ő jóformán mindenkivel beszélgetett. Ilyen
típus volt.
– Mégis, kikkel beszélt még? – kérdezte Lisa, és elővett egy
jegyzettömböt. – Meg tudja adni a nevüket?
Elképzeltem Laurát, ahogy a központban mászkál, mosolyog és
beszélget.
– Nem tudom. Bárkivel. Mindenkivel. – Tehetetlenül vállat vontam. –
Nem figyeltem. Nem tartottam számon.
– Biztos vagyok benne, hogy eszébe jut valaki. – Lisa továbbra is
bátorítón mosolygott.
Vajon mit gondolhatott, mit tudhatok? Azt akarta, hogy vádoljak meg
valakit, mutassak rá valami névtelen idegenre, csak mert egyszer szóba állt
Laurával? A helyzet ismeretében nem szívesen neveztem volna meg bárkit,
nem mintha tudtam volna.
– Gyakran nagyon sokan vannak itt – feleltem. – Jönnek-mennek az
emberek. Sajnálom, de tényleg nem emlékszem.
Lisa csalódottnak tűnt.
– Észrevett bármi szokatlant? – Nem adta fel.
– Semmi különös.
– Honnan is jött, Maria? – Ezt Tom kérdezte, nála nyoma sem volt
Lisa barátságos hangvételének és mosolyának.
 Megfeszültem, arra gondoltam, vajon mi a fene köze lehet ennek
Laurához vagy a nyomozáshoz.
– Boszniából – válaszoltam pillanatnyi csend után.
Lassan bólintott.
– Mikor jött Amerikába?
– 2001-ben. – Csupán pár héttel szeptember 11. előtt, amikor
hónapokra leállították a menekültprogramokat.
– És ön is ide járt a Menekültközpontba? – kérdezgetett tovább Tom,
bár úgy hangzott, mintha már tudná. Nyomoztak utánam? Libabőrös lettem
a gondolatra, hogy ezek az idegenek végiglapozták a papírjaimat, és
megtudták rólam és az életemről, amit lehetett. – Mármint menekültként,
nem önkéntesként.
– Igen. – Mereven beszéltem, nem bírtam leplezni.
– És összebarátkozott itt valakivel?
– Igen.
Mondjuk, már amennyire tudtam. A barátság, az élet sok más egyéb
aspektusával egyetemben, amit az emberek kézenfekvőnek tekintettek,
nekem idegennek tűnt már.
– És amióta menekültként ideérkezett, részt vesz a központ
tevékenységében?
Nem is tudtam, miért, de már csak óvatosan bólintottam.
– Szóval tizennyolc éve?
Összepréseltem az ajkam. Igen, ki lehet számolni.
– Igen.
– Ennyi idő után… – Lisa közbeszólt, megint bátorító hangon,
barátságos mosollyal, de már nem tudtam, bízhatok-e bennük. – Nyilván
észrevenné, ha valaki besurranna, aki még nem volt itt túl gyakran.
– Lehet – ismertem el. – Bár, mint mondtam, az emberek jönnek-
mennek. Van, aki nem marad sokáig. Továbblépnek inkább.
– Mégis, tizennyolc év… – Lisa hagyta, hogy elnyúljon a csend,
valami mássá alakuljon. – Ez hosszú idő, Maria. Biztosan ismeri az itteniek
nagyját ennyi idő után.
– Azt hiszem.
Kellemetlen érzéssel néztem Lisára, majd Tomra. Azt hiszik, tudok
valamit? Miért, tudok?
Először engedtem meg magamnak, hogy eljátsszam a gondolattal:
Laurát a Menekültközpontból gyilkolta meg valaki. Követte innen az
állomásig, bekerítette a metrón, és valami képzelt vendetta nevében
megölte. Nagyon is lehetségesnek tűnt, még érthetőnek is a maga
nyakatekert, értelmetlen módján. Megértettem, hogy a rendőrség miért
kérdez ki mindenkit, és hogy miért akarnak neveket. Miért ne lehetne
kapcsolat? Miért lőtte le egy férfi pont Laurát a metrón, és nem mást? És ha
az az ember végig Laurát kereste?
– Szóval biztos látott az utóbbi időben olyat itt, akit nem ismert, ugye?
– kérdezte meg újra Lisa. – A gyanúsított, akit keresünk, nagyjából
száznyolcvan centi magas, rendezetlen, barna haja van, és kék szeme. –
Odatolt elém egy papírt, egy ceruzavázlat volt a férfiról, aki lelőtte Laurát.
Végigfutott rajtam egy hullám, ahogy megláttam, de nem tudtam volna
megmondani, miért. – Ismerős önnek?
– Nem… nem tudom. Nehéz egy rajz alapján megmondani.
– Persze – bólintott megértőn Lisa. – Reméljük, hamarosan
meglesznek a belső kamerák felvételei. De nézze meg hosszan, alaposan.
Néha valami apróság hozza felszínre az emlékeket: egy anyajegy, egy
sebhely…
De ennek a férfinak nem volt anyajegye, sem sebhelye, vagy
legalábbis nem lehetett látni. Egy hosszú pillanatig néztem a rajzot. Lehetett
a képen bárki, akinek bozontos szakálla van, és kócos a haja. Láttam már
ezer ilyen férfit, bejöttek a központba lógó ruhában, üres tekintettel. Senki
sem szeretett arról beszélni, hogy hol volt, mit látott. Mit tett. Senki sem
volt, és ő volt minden egyes férfi, akit valaha láttam.
Mégis rászántam az időt, a képet tanulmányoztam, inkább Tom és Lisa
kedvéért, mint magamért. Ahogy a vonalak elhomályosultak előttem, egy
pillanatra, de csak egy másodpercre mintha ismerős lett volna: a laza karok
és lábak, az áll vonala, a szemöldök íve, de mielőtt belekapaszkodhattam
volna, ez az érzés el is szállt. Valaki olyan volt, akivel már beszéltem?
Adtam neki egy csésze kávét, segítettem kitölteni neki az űrlapot?
Fogalmam sem volt.
– Felismer valamit? – kérdezte Lisa, miközben én még mindig a képet
bámultam.
– Nem, nem hiszem. – Visszatoltam a fantomképet az asztalon,
bocsánatkérő pillantást vetve a rendőrökre. – Nem tudom, sajnos.
– Semmi gond – nyugtatott meg Lisa. – De azért érdemes megnézni. –
Egy kicsit elhallgatott, majd folytatta. – Egy másodpercre, Maria, úgy tűnt,
hogy felismerte.
 – Igen, azt gondoltam, hogy valami dereng, egy pillanatra – vallottam
be. – De tényleg nem tudom. Nem tudnék nevet mondani, vagy bármi
ilyesmi. Sajnálom – mondtam, mintha az én hibám lett volna.
– Semmi gond. – Lisa eltette a vázlatot. – De, mint mondtam, egy
próbát megért. Fia bármi eszébe jut, akármi, elmondja nekünk, ugye? – Lisa
egy névjegyet csúsztatott oda az asztallapon, Tom és az ő neve állt rajta. –
Hívhatja bármikor ezt a számot, éjjel-nappal, ha valami eszébe jut.
– Rendben. Köszönöm. – Bólintottam, és eltettem a táskámba a
névjegyet.
– Laurának három gyermeke volt – folytatta Lisa. – A legkisebb csak
négyéves.
– Igen… – Elhallgattam, nem is tudtam, miért.
– Mesélt róluk? – vetette fel Lisa.
Bólintottam.
Lisa is bólintott, megjegyezve ezt a részletet.
– El akarjuk kapni a gyilkost, Maria. New Yorknak biztonságos
városnak kellene lennie mindenki számára, aki itt él. Nem akarjuk, hogy az
emberek féljenek metróra szállni, vagy végigmenni az utcán.
– Nem – feleltem.
Szerinte én nem így éreztem?
– Mindenkinek biztonságban kell éreznie magát – folytatta Lisa. – Az
olyanoknak is, mint ön.
Erre megfeszültem.
– Hogy érti, hogy olyanoknak, mint én?
– Mármint azoknak, akik azért jöttek Amerikába, hogy biztonságban
éljenek. Ön Szarajevóban élt a bosnyák-szerb harcok alatt?
Nyeltem egy nagyot.
– Igen.
– De 1993-ban eljött onnan?
– Igen.
– És mi történt?
– Mi köze ennek Laurához? – kérdeztem, és hallottam a kétségbeesést
a hangomban.
Sosem beszéltem a múltról. Soha.
– Minden nyomot követnünk kell. – Lisa bocsánatkérőn megvonta a
vállát. – Mi történt, amikor elhagyta a várost?
 – Őrizetben voltam négy hónapig – jegyeztem meg közönyös hangon,
spórolva a részletekkel.
Nem akartam többet elmondani, mint amit muszáj volt.
Lisa lassan bólintott.
– A családjával?
– Igen: az édesanyám, a fivérem és én.
– Azért vették őrizetbe, mert bosnyák?
– Félig bosnyák. – Bosnyák, boszniai muszlim. És ez elég volt ahhoz,
hogy kirobbantson egy háborút. – Apám muzulmán volt, anyám katolikus.
– És miért engedték ki?
– Fogolycsere volt: csak nők és gyerekek.
– És mi történt, miután szabadon engedték?
– Elmentem egy Mostar nevű városba, ott éltem a rokonaimnál a
háború végéig, utána menekültstátuszt szereztem, és Amerikába jöttem.
– Sokáig tartott, mire megkapta a menekültstátuszt?
Három évig a kérvény beadásától számítva. Akkor adtam be, amikor
tizennyolc lettem, és felnőttként kérhettem.
– Gyakran az.
– És mit csinált ezalatt?
Vállat vontam.
– Iskolába jártam, aztán egy helyi boltban dolgoztam.
Lisa lassan bólintott, látszott, hogy nincs meglepve vagy meghatva.
Már tudta, állapítottam meg. Nyilván szerepelt a bevándorlási aktámban.
– Sajnálom – mondta csendesen. – Megértem, hogy felzaklathatja,
hogy erről kell beszélnie.
Nem zaklatott fel, nem engedtem. Nem hagytam, hogy bármit is
érezzék, de akkor is nehezteltem, amiért kimondatta velem.
– Elmehetek?
– Persze. Bármikor elmehet, Maria. Maga csupán segít nekünk a
nyomozásban. Köszönjük, hogy befáradt.
Bólintottam, nem akartam többet mondani. Felálltam, az ajtó felé
indultam.
– Ha bármi eszébe jut – szólt utánam Lisa ha bármi… Akkor
jelentkezik, ugye?
– Persze – morogtam, és már kint is voltam, nagy kortyokban nyeltem
a levegőt, mintha fuldokoltam volna.
 – Jól vagy, Maria? – lépett oda hozzám Cathy aggódva. – Hozok neked
egy kis vizet.
– Jól vagyok.
Pont, mint ahogy előző nap mondtam annak a férfinak az utcán, és
ahogy évek óta mondogatom magamnak: jól vagyok, jól vagyok. Mi mást
mondhatnék? Senki sem hinne nekem, ha az igazat mondanám: hogy
magamban azt gondolom, ugyanolyan halott vagyok, mint most Laura
West. És az vagyok már húsz éve, mégpedig azért, mert így döntöttem, mert
túlságosan fáj élni. Sokkal jobb, ha az ember kísértet, és átlebeg a napokon.
– Sajnálom a rendőrségi dolgot – mondta halkan Cathy. – Nem látják,
mekkora gond ez, ha itt rendőrök mászkálnak, kérdezősködnek. Az a férfi a
metrón valószínűleg csak valami bedrogozott idegen volt. Mindenki ezt
gondolja.
Lassan bólintottam, hinni akartam neki, de nem bírtam lerázni
magamról a kellemetlen gondolatot, hogy volt valami ismerős abban a
rajzban, talán láttam már azt az embert. Itt, a központban? Vagy az utcán?
Vagy csak képzelem ezt, hogy ismerős, valami téves félelemből?
Kimentem a központ épületéből, vissza a metróállomásra, egyik lábam
tettem a másik elé, a fejem lehorgasztottam. Tiszta, hideg nap volt, az ég
kemény, ragyogó kék felettem. November közepe volt, a város a Hálaadásra
készült, egy olyan ünnepre, amit sosem tartottam. A várakozás érzése ott
lebegett körülöttem, mint hópelyhek a levegőben.
A fodrászatban Neriha csak felhúzta a szemöldökét, és megcsóválta a
fejét. Már várt rám egy vendég, és én elmerültem a munkában, a vigasztaló,
agycsitító rutinban: mosás, vágás, fésülés.
Itt, Amerikában tanultam ki fodrásznak egy jótékonysági program
részeként, ahol új szakmát tanítottak a menekülteknek. Volt benne valami
elemien kielégítő, hogy az ember fogta a régit, és újat csinált belőle.
Szépséget teremtett, ha még csak ilyen kicsiben is. Mindig élveztem a
vendégeim elégedett mosolyát, és ahogy csodálták, amint a hajuk lobogott
és lebegett.
De ma, ahogy gépiesen nyisszantottam és csevegtem, a gondolataim
megint Laura West felé szálltak. Felidéztem néhány beszélgetésünk
részletét az elmúlt évből, amiket, azt hittem, már elfelejtettem, de úgy tűnt,
valahova a mélybe elraktároztam. Ella a középső lány. Olyan csendes.
Mélységet rejt a csend, meg minden, azt hiszem, de aggódom érte. Annyira
a szívére vesz mindent.
 És Ruby, a legkisebb, ő baleset volt. A szerencsés baleset, így
emlegetjük, bár igazából nincsenek véletlenek, ugye? Már nem tudom
nélküle elképzelni az életet. Tudja, mit akar, az biztos. És a természete illik a
hajához. Ezért neveztük el Rubynak… Nagy, vörös hajjal született.
Mutatott róla egy képet: göndör, vörös haj, elszánt arc. Elmosolyodtam
rajta. Úgy nézett ki, mint aki csupa tűz és éles ész… Amilyen én is voltam
valaha. Egyszer, nagyon régen.
Rubyra gondoltam. Megérti vajon, hogy az anyukája örökre elment?
Egy ilyen kicsi gyerek egyáltalán felfoghat ebből valamit? Elképzeltem,
ahogy a kislány összegömbölyödik az ágyban, magához ölel egy macit,
hiányzik neki az anyukája. Fájdalom hasított belém, felkavarta a régi kínt,
amit már olyan rég eltemettem. Nem tetszett ez az érzés.
– Kész is van – mondtam, és a vendég vállára tettem a kezem.
Elszántan a tükörképére mosolyogtam. Nem akartam régi fájdalmakra
gondolni, nem akartam felkavarni semmit. – Tetszik?
– Imádom – felelte, és kicsit beletúrt a hajába.
Én elégedetten hátraléptem.
Laura West meggyilkolása és a rendőrségi kihallgatás felbugyogtatta
bennem a múltat, de most már el kellett felejtenem, amennyire csak tudtam.
Minden nap újabb lecke volt a felejtéshez, egyszerű akaraterő-gyakorlat.
Megtettem már korábban, most is meg tudom tenni. Meg fogom.
– Azt gondolja a rendőrség, hogy a központból lőtte le valaki? –
kérdezte halkan Neriha, amint elment a vendégem, és én a hajat söpörtem
össze a padlóról.
Látta a híreket, rákérdezett a részletekre, én vonakodva elmeséltem
neki. Nerihát is a központ segítette, de ő sosem önkénteskedett ott. A
szabadidejét a Boszniai-Amerikai Baráti Társaság rendezvényein töltötte itt,
Astoriában, és folyton próbált meggyőzni, hogy menjek el vele a
társasjátékestekre meg batyubálokra, de én mindig nemet mondtam.
Megráztam a fejem, és egy lapátra söpörtem a levágott hajat.
– Nem, azt gondolják, valami hajléktalan lehetett vagy ilyesmi.
De aznap este, már otthon, bekapcsoltam a híreket, és megvártam a
nyomozásról szóló tudósítást. Még mindig nem tudjuk, ismerte-e Laura
West a támadóját, de a nyomozás a Menekültközpontban folytatódik, ahol
rendszeresen dolgozott önkéntesként, és innen tartott hazafelé, amikor
megtámadták.
 Hátradőltem, a mellemre húztam a térdem, átöleltem, és az ismeretlen
férfiról készült fantomképre gondoltam. Mi volt ismerős benne? Talán
semmi. Talán bejött egyszer-kétszer a központba. Voltak sokan, akik
bejöttek, nem maradtak, nem vettek részt semmiben. Nem jelentett semmit.
Nem változtatott semmin. Mindazok után, ami az életemben történt, csak
ennyit akartam: hogy ne változzanak a dolgok.
És mégis meg fognak, hamarosan. Elkerülhetetlenül. Csodálatosan. És
rémségesen. Mindezt így, együtt, és nekem erről még fogalmam sem volt.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Nathan

A Laura halála utáni reggelen arra ébredtem, hogy a nap besüt az

ablakokon. Nyújtózkodtam, a lábujjaim Laura után kutattak, sima lábszára
után tapogattam, ahogy a csupasz lábamhoz ér, a meleg álmossághoz
mellettem. De csak hideg üresség tátongott a lepedőn.
Kinyitottam a szemem, és megint lecsapott rám a valóság. A feleségem
halott. Ez visszhangzott bennem, pont ugyanolyan rémségesen és
elviselhetetlenül. Mikor lesz már kevésbé éles a sokk? Napok? Hónapok?
Évek?
A tegnapi nap rémálom volt, az elejétől a végéig. Megtudtam…
Elmondtam a lányoknak… Aztán a telefonhívások. Olyan sok telefon.
Laura szülei, az anyám, barátok, kollégák – mindenkinek el kellett
mondanom, mi történt, milyen sok mindent nem tudunk még. A rendőrség
is jelentkezett, azt kérték, menjek be ma, válaszoljak néhány kérdésre.
Délután és este nem kapcsoltam be a tévét, és nem néztem meg a
telefonomat. Ennyi információt tudtam kezelni, többet már nem, de tudtam,
hogy nem tarthatom távol mindörökre a híreket. Még egy napig sem. Már
megmondtam a lányoknak, hogy otthon maradhatnak, bár eszembe jutott,
hogy talán jót tenne nekik, ha valami elterelné a figyelmüket.
Laura szülei bejelentették, hogy ma feljönnek New Yorkba, segítenek a
lányok körül meg a temetéssel, amit még meg kell szervezni. A rendőrség
délutánra várt. A valóság belelépett ebbe a pillanatba is, ahogy az ágyban
feküdtem, Laura hiányát fizikai fájdalomnak éreztem, bennem tátongó
ürességnek, a szoba falainak ütköző visszhangnak.
Ha lehunytam a szemem, el tudtam képzelni, hogy Laura a
fürdőszobában készülődik. Szinte hallottam a dallamtalan dúdolást, a
ruhadarabok susogását, ahogy felvette őket. Elképzeltem, hogy odahajol
hozzám, szól, hogy keljek fel, és ad egy röpke csókot.
Persze ez álom volt. Általában Laura előtt keltem minden reggel, és
már nagyjából elmúltak a röpke csókok napjai. Inkább rohantam volna,
kicsit türelmetlenül, a mozdulataim kiszámítottak és pontosak, az agyam
már az első reggeli megbeszélésen kattogna. Laura meg az ágyban
nyújtózkodna, bebújna a paplan alá megint egy kicsi, elégedett sóhajjal.
Hogy bírsz ilyen korán kelni?
Muszáj, mondtam volna, vagy ha ennél jótékonyabb hangulatomban
vagyok, akkor azt, hogy korai kelő vagyok. De belém szúrt volna egy kis
ingerültség. Azért kelek korán, mert dolgom van. Nem akartam, hogy Laura
visszamenjen dolgozni, amikor a lányok még kicsik voltak, anyagilag sem
lett volna értelme, olyan drága volt a városban a gyerekfelügyelet, és azt
akartam, hogy Laura a lányokkal legyen, mellettük álljon, ahogy anyám
sosem volt mellettem. Ő is ezt akarta.
De amikor Ruby elkezdte az óvodát, bátorítottam Laurát, hogy
vállaljon valami részmunkaidős állást, hogy egy kicsit besegítsen a
költségekbe, mire ő mellébeszélt.
Nem akarok visszamenni a könyvszakmába. Alig kerestem valamit,
és…
Akkor mi legyen? – kérdeztem. Türelmetlennek éreztem magam, de
Laura csak vállat vont. Valami többet akarok. Ha Ruby nagyobb lesz.
Egyelőre ezt most túl soknak érzem. Még olyan kicsi.
Túl sok? Felidéztem, ahogy visszanyeltem az éles visszavágást
akkoriban. Azt akartam mondani, hogy ami túl sok, az a tandíj a
Walkertonban. A jelzálog a lakáson, amibe mindketten beleszerettünk. A
Walkerton nagyrészt az én ötletem volt, de ezt a helyet Laura akarta. Ő
választotta ki a márvány konyhapultot meg az antikolt tölgyet a konyhába.
És ott volt még az összes többi kiadás – a Cape Cod-i nyaralások
minden évben Laura szüleivel, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ők fizetnek,
amíg végül már nem engedtem. Ella úszásleckéi, Ruby balett- és Alexa
zongoraórái… mind-mind kínzóan drága volt, csak mert Manhattanben
éltünk. Még ha csak elmentük vacsorázni, a bébiszitterrel együtt az is több
száz dollárba került.
De nem akartam most garasoskodni, inkább csak kapaszkodtam az
emlékbe, ahogy Laura járkál a szobában, ahogy érzem a meleg testét
magam mellett az ágyban. Mikor szeretkeztünk utoljára? Egyszerre
fontosnak éreztem, hogy felidézzem, hogy különleges jelentőséggel
ruházzam fel, de hetekkel ezelőtt kellett hogy történjen, és csak matatás volt
a sötétben, mindketten fáradtak voltunk. Semmi különös.
Kinyitottam a szemem, a plafont bámultam, próbáltam eltüntetni
mindkét emlékképet – a vágyottat és a valódit is. Mindkettő fájt.
 – Apu, éhes vagyok.
A hang felé fordultam, Ruby állt a háló ajtajában, vörös hajának tincsei
vadul keretezték az arcát. Rózsaszín unikornisos hálóing volt rajta, már rég
kinőtte, de ragaszkodott hozzá, hogy ez a kedvence, és nekem sem erőm,
sem kedvem nem volt, hogy leálljak vitatkozni vele.
Alexa a szobájában maradt egész este. Amikor bementem hozzá, Ruby
már aludt, és Alexa az ágyán feküdt, nekem háttal, a hangját elfojtotta egy
párna. Azt mondta, menjek el. Tehetetlen voltam, nem tudtam,
próbálkozzak-e tovább, de végül békén hagytam, ettől meg rám tört a
bűntudat. Könnyebb volt, de nem éreztem helyesnek.
Ella néma árnyékként mellettem maradt, bár beleegyezett, hogy
olvassunk el együtt egy mesét, amit javasoltam. Fogalmam sem volt, mi jár
a fejében, vagy bármelyikük fejében, sőt akár az enyémben. Hogy lehet
túlélni a gyászt? Hogy megyünk tovább és tovább, mint a felhúzott játék,
előremasírozva, miközben csak szét akarunk esni?
Valahogy sikerült, egyszerre egyetlen, fájdalmas lépést megtéve. A
lányok elaludtak, én elbotorkáltam az ágyig, Laura hiánya, mint néma
sikoly, úgy visszhangzott körülöttem.
És most intettem Rubynak, ő bemászott mellém az ágyba, a hátamnak
simult, éreztem a tömör, meleg testet magam mellett.
– Már nem lesz többet Ruby-szendvics – mondta halkan.
Ezt csináltuk: Laura meg én kétoldalt, Ruby középen.
Túl sokszor volt így kora reggel, nehezteltem, hogy betör közénk,
ilyenkor odébb gurultam, és néma tiltakozásként a vállamra rántottam a
paplant. Soha többé.
Felé fordultam, és ügyetlenül, egy kézzel megöleltem.
– Megoldjuk, Rubes. Így is lehet szendvics. Nyitott szendvics.
– Mi az?
– Amikor nincs a tetején kenyér.
És bár ez röhejesen hangzott, hogy szendvicsekről beszélgetünk, a
kijelentésre elfutotta a szemem a könny. A hajára szorítottam az arcom, és
igyekeztem visszafogni a könnyeimet.
Nem voltam sírós típus. Sosem. Laura ugratott is vele, hogy nekem
mindig meg kell őriznem a nyugalmam, ez volt a reakcióm anyám végtelen
érzelmi drámájára, és talán tényleg erről volt szó, legalább valamennyire.
De a lelkem mélyén nem láttam volna értelmét. Miért hagynám, hogy
triviális dolgok, filmek pillanatai hassanak rám? Hogy megérintsenek?
Miért hagynám bárminek?
Laura sírt egy zsebkendő-reklámtól vagy a híradóban egy szomorú
hírtől, miközben én viszonylag közömbös maradtam még a
legkönnyfacsaróbb film alatt is. Azt hiszem, ez néha idegesítette, hogy nem
voltak érzelmeim, de elmondtam neki, hogy egyszerűen ez a helyzet, vagy
csak ilyenek a pasik.
Ne legyél szexista – mondta ilyenkor nevetve. – A pasik is sírnak,
Nathan.
Úgy éreztem most, hogy mindjárt elsírom magam, de nem tettem.
Visszafojtottam, mert muszáj volt. Ruby miatt és miattam is.
– Te szereted a nyitott szendvicset? – kérdezte, mire a nyelvembe
haraptam.
Utálom. Nincs semmi értelme. Maszatos lesz tőle az ember. Szétesik.
– Imádom – mondtam, épphogy csak szilárd hangon. Szipogtam egyet,
és kigurultam az ágyból, fájt mindenem. – Menjünk, Rubes! Intézzünk
valami reggelit!
Felnézett rám, a szeme elkerekedett, haja kócos volt. Egy pillanatra azt
gondoltam, a vállamra dobom, és megcsiklandozom a hasát./ö reggelt,
napfény… De nem bírtam rávenni magam. Túl fáradt voltam, túlságosan
szomorú, mintha soha többé nem mondhatnám ezt, soha többé nem lehetne
könnyű a szívem, sosem lennék olyan boldog. Talán ez is csak egy emlék
kísértete volt, álomkép, mint a többi a családi életről, amiről azt hittem,
hogy volt, amit magától értetődőnek vettem.
Vajon létezett egyáltalán?
– Lehet palacsinta? – kérdezte Ruby.
Palacsinta? Az én szombati nagyvonalúságom abból állt, hogy vettem
fánkot, nem abból, hogy palacsintát sütöttem. Fogalmam sem volt, hogyan
kell, de úgy éreztem, nem mondhatok nemet Rubynak semmire, most nem.
– Jó – mondtam fáradtan.
Megoldom. Muszáj.
A konyhában még ott állt halomban a tegnap esti vacsora maradványa:
az elviteles pizzák dobozai még ott hevertek az asztalon, bennük a
megrágott pizzaszélek, a tej kint maradt éjszakára, a piszkos edények még a
mosogatógép közelébe sem jutottak el.
Laura általában rendet rakott vacsora után, tulajdonképp mindig rendet
rakott vacsora után. Kihoztam pár edényt az asztalról a konyhába, úgy téve,
mintha én is kivenném a részem. Időnként, egy-egy szombat reggel
kipakoltam a mosogatógépet, és ettől nagylelkűnek éreztem magam.
Micsoda seggfej. Furcsa gondolat volt ez magamról.
– Előbb itt összepakolok – motyogtam Rubynak. – Aztán kitaláljuk,
hogy legyen ez a palacsinta.
Ruby egy széken kuporgott a márvány bárpult mellett, arca a
tenyerében, én begyűrtem a pizzás dobozokat a szelektívbe, és a lefolyóba
öntöttem a megsavanyodott tejet.
Reggel fél hétre elfáradtam, másnaposnak éreztem magam, pedig egy
csepp alkoholt sem ittam. Úgy tűnt, mintha mindent lassított felvételen
csinálnék, karom-lábam nehéz volt és összevissza mozgott.
– Segítsek, apu? – kérdezte Ruby, amikor sikerült bepakolnom
mindent a mosogatógépbe, és a konyha nagyjából tiszta volt.
Ha Ruby is segített az embernek, az azt jelentette, hogy az egész
művelet hosszabb lesz, de azt gondoltam, pont ez a lényeg. Tudtam, hogy
Laura ezt mondaná:
Együtt töltött idő, Nathan. Ennyit akarnak. Nem kell nekik játék, vagy
kütyü, vagy nyaralás. Csak minket akarnak.
Ezt tényleg kimondta, vagy csak képzeltem? Nem tudtam elválasztani
a valódi emlékeket a vágyottaktól, és arra gondoltam, vajon valaha képes
leszek-e erre.
– Persze, segíthetsz – mondtam, és nekiláttam átnézni Laura jókora
szakácskönyv-gyűjteményét, hogy palacsintareceptet keressek.
Nem volt, vagy legalábbis én nem találtam Minden röhejesen
bonyolult volt: crépes Suzette brandyszósszal, ez állt még hozzá a
legközelebb, és olyat biztosan nem állok neki készíteni.
A gyűrött lapokat böngésztem, az egyiken volt egy folt, a másikon
áthúztak egy sort, és ez állt ott Laura kézírásával: Két tojással jobb. Egy
sütemény receptje volt, nem emlékeztem, hogy valaha elkészítette volna.
Végül a telefonon rákerestem neten a receptre, Ruby felállt egy székre,
magára kötött egy hatalmas kötényt, elszántan, hogy amit csak tud,
megcsinál. Fehér felhőként borította el a liszt és a cukor a pultot, ahogy
Ruby mindent kimért, kanálról kanálra, fájdalmas lassúsággal, miközben én
ott rogyadoztam mellette, fél könyökkel megtámaszkodva, túl fáradtan,
hogy felegyenesedjek.
– Felüthetem a tojást, apu? – kérdezte mohón. – Kérlek! Nagyon-
nagyon fogok vigyázni.
 – Rendben. – Annyival egyszerűbb volt egyszerűen hagyni, és igent
mondani.
Odaadtam Rubynak egy tojást, amit azonnal összeroppantott és leejtett
a földre.
– Ruby! – Ingerülten csattant a hangom, ösztönösen, miközben
elhúztam a meztelen talpam a tojássárgája mellől.
A lányom arca sírásra torzult.
– Bocsánat, apu… – Visszanyelte a könnyeit, de aztán mégis
kibuggyantak, hüppögve zokogott, kicsi teste remegett, átkaroltam.
– Semmi gond, édesem. Semmi gond. Nem lett volna szabad
kiabálnom. Ne haragudj!
A vállamba szipogott, a hátát paskoltam, és teljesen alkalmatlannak
éreztem magam.
– Mit csináltok?
Felnéztem, Ella állt szégyenlősen az ajtóban, alvás után kócosán, egyik
lábát felemelve a másik lába szára köré tekerte, mint egy gólya.
– Palacsintát – jelentette Ruby. – És én töröm fel a tojásokat.
Szó nélkül adtam neki egy másikat, remélve, hogy ez eljut a tálig.
– Segíthetek? – kérdezte Ella, és én megint engedékeny voltam, mert
mi mást adhattam volna most nekik?
– Persze, gyere. Hozz egy széket!
Hozott, és pár pillanat múlva Ruby keverte a tésztát, és én törékeny
békességet éreztem, olyan áttetszőt, mint egy szappanbuborék.
Belekapaszkodhattam volna, ha vigyázok, nehogy bármibe is komolyabban
belegondoljak, ha csak a jelenre figyelek, ahogy besüt a nap az ablakon,
arany fénybe vonva a lányok haját, az egyszerű feladatra, hogy cukrot,
lisztet, tojást, tejet keverünk össze. Ha nem gondolok arra, hogy…
– Már buborékos is! – kiabált Ruby, amikor kanálnyi adagokat
mertünk a masszából a serpenyőbe.
– Megfordíthatom? – kérdezte Ella.
– Igen, de óvatosan.
Fogtam a kezét, ahogy forgatta, de mindketten összerezzentünk,
amikor megnyikordult az ajtó.
– Mit csináltok?
Hirtelen hátrafordultam, Ella keze a forró serpenyőhöz ért. Felkiáltott,
én Alexát néztem, aki foltos arccal, kócos hajjal, vad szemmel nézett
minket.
 – Apu, megégettem magam!
– Bocsáss meg, Ella! – A mosogatóhoz léptem gyorsan, és hidegvíz alá
tartottam Ella kezét, Alexa meg minket bámult.
– Ti palacsintát süttök? Most tényleg, palacsintát? Anya halott, és ti
úgy tesztek, mintha ez valami vidám szombat reggel lenne! – A hangja
megtört zokogássá csuklott.
– Alexa, ez csak egy reggeli.
Próbáltam nyugodtan beszélni, bár úgy éreztem, a határán állok valami
kitörésnek: harag vagy könnyek, azt nem tudtam eldönteni. A kezem
remegett, ahogy Ella kezét tartottam a csap alá.
– Apu, ne csináld, hideg!
– Odaégett a palacsinta! – kiáltotta Ruby, és a serpenyő felé nyúlt.
– Ne érj hozzá! – Üvöltve fakadtam ki, mire mindhárom lány
megdermedt, szemük tágra nyílt, vadul meredtek rám, mintha nem is
ismernének. Én sem ismertem magamra. – Megégeted magad, Ruby –
próbáltam nyugodtabban beszélni, de nem nagyon sikerült.
Mély levegőt vettem, éreztem, ahogy végigáramlik rajtam.
Mindhárom lány még mindig engem méregetett óvatosan: Alexa
haraggal, Ella leverten és ijedten, Ruby gyászosan.
– Nyugodjunk le mind, rendben? – Úgy éreztem, üvölteni tudnék. –
Reggelit készítünk, Alexa, ennyi az egész. Nem gondoltuk, hogy ez…
Elhallgattam, mert nem tudtam, mi volt, vagy minek kellett volna
lennie. Csak próbáltam elboldogulni, pillanatról pillanatra, de
nyilvánvalóan nem ment ez nekem. Talán sosem ment.
– Hát, én nem kérek – vetette oda Alexa, és visszadübörgött a
szobájába.
Úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy abba mintha az egész lakás
beleremegett volna.
– Tönkrement – állapította meg Ruby szomorúan, ahogy levettem a
füstölgő serpenyőt a tűzhelyről.
– Semmi gond, Ruby. – Nekiálltam, hogy lekaparjam az odaégett
tésztát az edényről. Ez legalább könnyű volt. – Csinálhatunk másikat.

Pár órával később úgy éreztem, mintha megmásztam volna egy hegyet, nem
csak egyszerűen azt felügyeltem volna, hogy a három lány reggelizzen,
zuhanyozzon és öltözzön fel. Tanítási nap volt, de egyik sem akart iskolába
menni, Ruby és Ella a tévé előtt ült, én meg úgy döntöttem,
megpróbálkozom Alexával.
A szobájában volt, az ágyán kuporgott, hüvelykujja a telefonja felett
repkedett. Egyet koppantottam az ajtón, és bedugtam a fejem.
– Alexa?
– Tudod, miket írnak anyáról? – Úgy hangzott, mint valami vád.
Megfeszültem, mert erre nem számítottam. Csak most esett le, milyen
ostobán naiv voltam, hogy azt hittem, ki tudom zárni kicsit a világot.
Persze, Alexának van saját telefonja. Nem gondoltam rá, hogy el kellene
vennem tőle, mert mindig Laura vette el kilenckor, és dugta töltőre a
konyhában.
Mit olvasott? Miért nem gondoltam erre legalább? Egész este azt
hittem, biztonságban vagyunk, védve a körülöttünk repkedő hírektől, és
Alexa meg egyedül kellett hogy kezelje ezt.
Bementem hozzá, halkan becsuktam az ajtót magam mögött.
– Miket írnak?
Alexa ajka megremegett, ahogy rám nézett, mintha ez valahogy az én
hibám lenne. Lehet, hogy az volt.
– Azt, hogy talán ismerte azt a férfit, aki lelőtte.
– Hogy mi? – Dermedt hitetlenkedéssel bámultam a lányomra, gyűlni
kezdett bennem az irtózat. – Nem, az nem lehet…
– Azt mondják, önkéntesként dolgozott valami menekülteket segítő
központban – vont vállat dühösen Alexa. – Sosem mondott erről semmit.
Azt gondolják, hogy a férfi valószínűleg onnan jött. Ez megy a Twitteren.
Menekültközpont?
Lassan megráztam a fejem, egy kézzel az ajtó felé nyúltam, hogy
megtámasszam magam.
– Nem. Anya nem…
Elhallgattam. Hiszen mit keresett Laura azon a metrón? És ki jött oda,
ki ismerte őt, ki tudta, hogy önkéntes egy olyan helyen, amit én nem is
ismertem, amiről sosem hallottam? Honnan jönnek ezek az információk?
Egyszerre egyetlen, hányingert keltő hullámmal elborított, milyen
elképesztően nem figyeltem. Lesújtott a gyász, és hogy el kellett
mondanom a lányoknak. De még csak el sem kezdtem szembenézni az
egésszel, ami még volt: a következményekkel, az utóhatásokkal, mindennel.
Laura meghalt. Csak ez számított. De persze közben meg nem, nem lehetett
így.
 – Nézd! – Alexa előrelendítette az egyik kezét, odatartotta a telefont.
Közelebb léptem, hogy jobban lássam.
„A nő, akit lelőttek a metrón, ismerhette a támadóját. A menekülteket
segítő központból jött, ahol önkéntesként dolgozott, amikor megtámadták.”
Elvettem a telefont Alexától, gyorsabban pörgettem az oldalt, végig a
címeken, és megnyitottam a teljes cikket.

TANÚVALLOMÁSOK LAURA WEST

MEGGYILKOLÁSÁRÓL A NEW YORK-I METRÓN

Miután egy ismeretlen férfifegyvert rántott, Westet fejbe lőtték,

vélhetően kifejezetten ő volt a célpont. „Barátságos volt végig – emlékszik
vissza az egyik szemtanú, Maria Fratelli (24) a könnyeivel küszködve. –
Olyan nyugodt volt. Úgy érzem, a példaképem lehetne.”
A férfi, aki lelőtte Westet, el tudta hagyni a metrókocsit anélkül, hogy
feltartóztatták volna, és a rendőrség még keresi. Talán West menekültekkel
folytatott munkája során találkozott a férfival a helyi központban.
A rendőrség jelenleg úgy gondolja, nincs szó terrorcselekményről,
inkább egyetlen férfi önálló tettéről.

Visszanyomtam a telefont Alexa kezébe. Példakép? Hányingerem volt.

– Micsoda szenzációhajhászás, csak el akarják adni az újságot –
közöltem kábán.
– Online, és ingyen van.
– Tudod, hogy értem.
Zúgott a fejem a túl sok információtól. Milyen Menekültközponti
– Szerinted anya nyugodt volt? – kérdezte Alexa, a szemében
könnycseppek ragyogtak, álla dacosan előreugrott. – Szerinted ismerte azt
az embert? Szerinted tudta, mi fog történni?
– Fogalmam sincs, Alexa, de…
Vállat vontam. Nem tudtam semmit, és ezt utáltam.
– Szerinted nem félt a haláltól, mint ahogy az a nő utalt rá? –
záporoztak rám a kérdései. – Szerinted a mennybe jutott?
Mennybe?
– Alexa… – kezdtem, de rám meredt.
– Tudom, hogy nem hiszel Istenben meg ilyenek, de anya hitt.
 Felsóhajtottam, megdörzsöltem a szemem. Mindig is nyíltan beszéltem
az ateizmusomról, azt éreztem, hogy Istenben hinni olyasmi, mint a
fogtündérben. Alexa ezt tudta. Még Ruby is tudta, bár ő ragaszkodott a
Mikuláshoz, hiába nem tetszett nekem, hogy ilyen fantáziaképeket dajkál.
Anyám hippimód hitt mindenben az angyaloktól az auráig, és ez
megkeserítette a viszonyom a természetfeletti világgal.
Laurában talán kicsit több volt a kétely, de nem sokkal, az biztos.
Sosem jártunk templomba. Még csak meg sem kereszteltük a lányokat,
Laura szülei ezt helytelenítették is. Akkor miért tett úgy Alexa, mintha én
lennék a hibás, és Laura egyszer csak valamilyen szent lenne?
Mert meghalt. Mert hinnie kell valami jóban, itt ebben az egészben,
ami történik.
Mély, erőt adó levegőt szívtam be. Nem volt itt az ideje, hogy erről
beszéljek. Talán Alexának szüksége volt a hit vigaszára, a mennyországra,
hogy ezt túlélje. Meg tudtam érteni. Szinte én magam is akartam. Másrészt
olyan sok minden mást is meg kellett emésztenem. Nem is tudtam, hogy
Laura önkénteskedett a Menekültközpontban. Miért nem mondta el nekem?
Miféle titkos életet élhetett?
– Ma délután beszélek a rendőrökkel – mondtam Alexának. – Akkor
majd többet tudunk, hogy mi történt, és – ami még fontosabb – hogy mit
tesznek azért, hogy megtalálják ezt az embert, mert ez most a fontos, Alexa.
Közben, kérlek, tartsd távol magad a telefonodtól! Nem tesz jót, hidd el
nekem. – Előrehajoltam, próbáltam gyengéd hangot megütni. – Bármiben
hitt vagy nem hitt anya… Akárhogy történt… Még az is, hogy ki tette…
Ezek csak részletek. Nem számít, nekünk nem, mert ő akkor is elment.
Semmi sem hozza vissza.
Úgy éreztem magam, mintha feszítővasat nyomtam volna a lányom
szívébe, és ráütöttem volna egyszer, kétszer. Már láttam a szilánkokat, a
hajszálrepedéseket egészen a mélyig.
Alexa ajka remegett, és vadul megvillant a szeme.
– Talán csak nem akarod, hogy ezek számítsanak.
– Alexa. – Felé nyúltam, a vállára tettem a kezem, de egy ideges
rántással lerázott. De a szemébe néztem, próbáltam a bizonyosság és erő
érzését átadni neki, amit én magam sem éreztem, messze nem. – Túl
leszünk rajta, megígérem.
Szusszanva kifújta a levegőt, elfordította a fejét. Fogalmam sem volt,
mit helyes ilyenkor mondani – van-e egyáltalán helyes. Sok idő eltelt, mióta
eltávolodtunk Alexával, mióta úgy éreztem, hogy nem tudok elérni hozzá.
Próbáltam felidézni azokat a napokat, amikor még az ő hőse voltam, amikor
felmászott a vállamra, vagy mellém bújt a kanapén. Nagyon távolinak tűnt.
– Sajnálom – suttogtam végül, mert így volt igaz. – Sajnálom az
egészet. El sem bírom képzelni az életet anya nélkül.
Egy könnycsepp folyt végig az arcán, lesöpörte egy kézzel, de
hamarosan követte egy újabb.
– De túl leszünk ezen – ismételtem olyan szilárd hangon, amilyenre
csak képes voltam. – Így lesz. Valahogy. Együtt.
A szavak röhejesen üresnek tűntek. Úgy éreztem, mintha egy csöpögős
tévéfilm forgatókönyvét olvasnám fel. Hegedűkíséret, remegő mosoly,
reklámszünet. Megölelem Alexát, a képernyő lassan elsötétedik…
De nem. Ez nem fog megtörténni, velünk nem. Alexa a melléhez húzta
a két térdét, és a telefonja után kotorászott, vörösesbarna haja – ugyanolyan
színű, mint az enyém –áthatolhatatlan függönyként takarta az arcát.
– Mindegy – mondta.
Szinte unott volt a hangja, leszámítva azt a kis élt.
Vártam még egy pillanatot, gondolkodtam, mit mondhatnék, ami
áthidalhatná ezt az összetört utat, de rájöttem, hogy nincs ilyen. Talán, csak
egy rövid ideig, egyszerűen összetörtnek kell lennünk. Vannak olyan
dolgok, amiket nem lehet azonnal rendbe hozni. Lehet, hogy nem is lehet
őket rendbe hozni.
Laura szüleit ebéd utánra vártuk, addigra úgy éreztem, hogy ez a nap
már egy örökkévalóság óta tart, és csak azt akartam, hogy múljon már el:
ez, a következő meg az azután következő is. Az idő teljen el, mert talán az
majd segít nekünk.
Alexa a szobájában volt, Ella és Ruby még mindig a tévét nézte,
úgyhogy kinyitottam a laptopom, hogy még többet megtudjak. Minden
egyes új részletről úgy éreztem, képtelenség felfogni is, és mégis hányingert
keltett: Laura önkéntesként dolgozott a Nemzetközi Menekültközpontban a
Bowery állomás közelében; egy férfi lépett be Laura után a metrókocsiba,
és fegyvert húzott. Laurára szegezte, és néhány tanú szerint Laura
mosolygott. Ezt sosem fogom megérteni. Lelőtte, a fején. Azonnal meghalt.
A férfi párszor meglengette a fegyvert, és a metró ekkor befutott egy
állomásra. A férfi leszállt, és eltűnt a tömegben, mielőtt bárki bármit
tehetett vagy mondhatott volna.
 Az a sok gyáva ott a metrón Laurával most mohón jelentkezett, és
elmondta a sztoriját a médiának. Hol voltak, amikor lelőtték a feleségemet?
Miért nem tettek valamit, riasztottak, terelték el a gyilkos figyelmét, miért
nem vágtak hozzá valamit?
A telefon megzörrent, újabb hangüzenet jött. Már három riporter
keresett reggel, interjút kértek. Fogalmam sem volt, honnan szerezték meg
ezt a számot. Kitartóak voltak, az biztos. De nem akartam bevonni a médiát.
Nem akartam, hogy az életem – és a családom élete – cirkusszá váljon,
valami furcsa sbow-vá, amit a közönség fogyaszthat.
Csak azt akartam, hogy érjen véget, de úgy éreztem, sosem fog. A
távolból a kaputelefon hangját hallottam. Megjöttek Laura szülei.
 HATODIK FEJEZET

Maria

A rendőrség már nem volt ott a központban, amikor visszamentem a

következő héten. A sztori már kifutotta magát a médiában az első
fellángolás óta, amikor egymást követték a tudósítások és az erről szóló
beszélgetések. Azóta eltelt egy hét, lövöldözés volt egy texasi iskolában
meg egy politikai botrány is. Az emberek felháborodása odébbállt a
következőhöz, mint mindig, bár időnként volt egy-egy cikk vagy pár
másodperc még erről a hírekben.
Próbáltam elfelejteni, de még mindig szomorú voltam. Még mindig
sokat gondoltam Laurára és a családjára. Arra a három lányra. A
megözvegyült férjre.
Mi köze ennek hozzám? Valami lehetett, úgy tűnt, és nemcsak azért,
mert kihallgattak, hanem mert eszembe jutott annyi apróság. Hogy cukorral
szerette a kávéját, de úgy tett, mintha ez valami mocskos titok lenne.
Egyszer főztem neki egy kávét, óra előtt, ő benézett, és bocsánatkérőn rám
mosolygott.
– Tudom, hogy nem kellene…
– Miért ne? Csak cukor. Édesít.
– Senki sem eszik cukrot ott, ahol én élek.
Eszembe jutott egy kicsit az ostrom hónapjai alatti éhezés: ahogy
szétosztottunk négyfelé egy kis doboz húsgombóc-konzervet, hogy kiástuk
a rohadt krumplit az elhagyott kertekből, hogy a nap jó részében sorban
álltunk egy-egy segélycsomagért, amin megosztoztunk a szomszédokkal, és
– ami a karácsonynál is jobb volt – amikor egy szelet csokoládét kaptunk,
amit apró, értékes morzsánkként osztottak ki. Laurára mosolyogtam, és
tettem két kanál cukrot a kávéjába, mire ő nevetett, láthatóan elragadtatva
ettől.
Hiányzik, állapítottam meg. Sosem ismertem túl jól, de hiányzott.
Talán inkább az elképzelt Laura hiányzott a valóságosnál is jobban, talán
csak beleszőttem őt az életem szövetébe olyan cérnával, ami valójában
sosem létezett.
 Könnyen megtörténik az ilyesmi, ha magányosan él az ember. Észre
sem veszi, és nagyobb fontosságot tulajdonít ennek-annak a valóságosnál.
A mosolygó postás, aki meg-megáll elbeszélgetni, a szomszéd, aki néha
megkérdezi, hogy van. Ha ők az egyetlenek, akiket hívhat, ha baj van,
akkor muszáj úgy tenni, mintha több lenne ebben, mint ami valójában.
Persze, ott volt Neriha és Selma. Jó barátok, mégis távoliak. Férjük
volt és gyerekeik. Az életük perifériáján mozogtam, nemcsak miattam,
miattuk is. És huszonhat éven át – tizennégy éves korom óta – ez volt az én
választásom: hogy egyedül vagyok, magányos, mert egyszerűen ezt kellett
tennem, hogy végig tudjak csinálni minden egyes napot. Már nem tudtam,
hogy máshogy lehetnék, akárkivel, és azt gondoltam, hogy már nem is
fogok rá emlékezni.
Talán ezért lett olyan fontos nekem Laura – mert meghalt. Biztonságos
volt. Megalkothattam a kapcsolatot magamban, pedig valójában nem
létezett. És folyton eszembe jutottak részletek… darabonként, amit a
beszélgetéseink ritka pillanataiban kimondott.
Telefonok. Minden a telefonokról szól. Sose engedd, hogy telefonjuk
legyen, Maria!
Mosolyogtam, nem mondtam semmit, mert nem tudtam elképzelni azt
a helyzetet, amikor vissza kell tartanom egy mobiltelefont vagy bármit a
gyerekemtől. Ennek a körülménynek minden oldala túlmutatott a
lehetségesen.
És Ella, aki olyan csendes és jó, mégis aggódik miatta. Olyan sokat lát,
és olyan keveset mond. Aggódom érte. Arra gondolok, vajon mit gondolhat.
De nem szereti elmondani nekem.
Igen, ismertem azokat a csendes alakokat, akik megtartották a titkokat.

Tíz nappal Laura halála után Cathy bejelentette minden önkéntesnek, hogy
Laurát két nap múlva temetik, és hogy ő is elmegy a szertartásra. Ha bárki
vele akar tartani, akkor elviszi.
Úgy döntöttem, elmegyek. Épp szabadnapos voltam, és meg akartam
nézni Laura lányait. Talán meggyőződhetnék róla, hogy jól vannak,
valahogy, bár fogalmam sem volt, ez hogy menne, vagy miért éreztem
szükségét.
– Azt hittem, nincs hozzá közünk – jegyezte meg Selma, amikor
találkoztunk a központ előtt.
 Mindenki sötét ruhát viselt. Épp Hálaadás után voltunk, hideg, tiszta,
fényes nap volt.
– Nem, de jól ismertük – feleltem egyszerűen. – Én a barátomnak
tartottam. Le szeretném róni a kegyeletem.
Négyen mentünk: Cathy, Selma, én és egy férfi, aki Laura tanítványa
volt, etióp, és alig beszélt angolul. Cathy kisbuszával mentünk, néztem az
elmosódott épületeket, a mellettünk hömpölygő autókat, ahogy észak felé
tartottunk, a városnak abba a részébe, ahol még sosem jártam. New
Yorkban laktam már majd két évtizede, de mindig a bevett útvonalakon
közlekedtem, és ugyanazokon a környékeken mozogtam: Astoria, Bowery,
időnként egy-egy kiruccanás a piacra a Union Square-re.
Messzebb nem, mert biztonságosabbnak éreztem, ha az ismerős
helyeken maradok.
Most kinéztem az ablakon, ahogy az épületek elmaradtak, és a város
kinyílt, mint egy virág, és meglepett a feltáruló hatalmas Central Park
látványa a fák csupasz ágai alatt. Láttam már a parkot filmekben meg a
tévében, de a valóság így is lenyűgözött.
A Veliki park jutott róla eszembe Szarajevóban, az ottani végtelen zöld
táj a szobrokkal és a szökőkutakkal pettyezve, a látóhatárt kettévágó, zord
szépségükben lenyűgöző hegyek csorba vonala mindenfelé.
Még tovább mentünk észak felé, a park után elegáns épületek
sorakoztak a Madison Avenue két oldalán. Mindent nagyobbnak éreztem itt:
az épületeket, a járdát, a teret.
– Itt kiteszlek titeket – mondta Cathy, ahogy odaértünk a templomhoz.
– Keresek egy parkolóházat.
Mind a hárman kicsit könyörögve néztünk rá, egyikünk sem akart
egyedül menni.
– Rendben lesz – mondta Cathy vidáman, és mi szó nélkül kiszálltunk,
és ott álltunk egy hatalmas, tekintélyes templom előtt, két ikertornya a
keményen kéklő ég felé mutatott.
Az emberek ott gyülekeztek a lépcsőkön, mindenki elegánsan,
feketében, néhány nő kalapot viselt. Kicsit furcsa volt, szinte mint egy
esküvő, senki sem sírt vagy mutatta ki a bánatát. Elkaptam egy idősebb nő
pillantását: komoran, összeszorított szájjal nézett rám, majd gyorsan
elfordította a tekintetét.
Pár újságíró és operatőr lézengett kicsit messzebb, úgy tűnt, Laura
West halála még mindig hír. Kerültem a kíváncsi pillantásukat. Egy férfi
várakozás közben dohányzott, nyilván készült a jól eladható fotóra a
gyászoló családról.
Előrementem, mert úgy tűnt, a többiek nem akarnak. Felmentem a
lépcsőn, és beléptem a templom hűvös félhomályába. Ismerősnek tűnt a
szag: tömjén, gyertyaviasz és por. Utoljára akkor jártam templomban,
amikor anyámmal voltam misén gyerekként. Apám iszlám kultúrában
nevelkedett, anyám névleg katolikus volt, elment a húsvéti meg a
karácsonyi misére, vagy ha valamin aggódott.
Utoljára az ostrom elején mentünk el, utána veszélyes lett volna a
városban közlekedni. Felidéztem a térdeplést, ahogy lehunytam a szemem,
és néma, szabad imát mondtam: csak annyit, hogy kérlek…
Hinni akartam benne, hogy van valami nagyobb, mint a rémség
körülöttem. Még mindig így van. Mindent olyan üresnek és céltalannak
éreztem volna, ha nincs, és mégis az élet időről időre kétségbe sodort. Ki
tudja?
Most elsétáltam a templomban a hátsó sorig, majd tovább végig, el a
padsor mellett. Selma és a többiek jöttek utánam, leültünk csendben, vártuk,
hogy elkezdődjön a szertartás.
Adtak egy kis füzetet, ahogy bejöttem, azt lapozgattam: belém martak
a képek Lauráról és a családról a vastag, krémszínű lapokon. Laura és a
férje az esküvőjükön, fiatalok és kicsit ijedtek, a mosolyuk remegős. Egy
tengerparti vakáció valamikor nemrégiben, vitorlás a háttérben a nyugodt
vízen, a gyerekek ott sorakoznak előttük: Alexa, a duzzogó kamasz, aki
inkább biggyeszti az ajkát, mint mosolyog, Ella, az álmodozó középső és
Ruby, szélesen vigyorogva a kamerába. Úgy éreztem, ismerem őket, pedig
nem is.
Elolvastam a család kérését a hátlapon: köszönetet mondtak az eddigi
segítségért, és azt kérték, hogy a virágra szánt összeget a Menekültközpont
támogatására fordítsa mindenki. Elolvastam a neveket magamban: Nathan,
Alexa, Ella, Ruby.
Cathy a sor végére csusszant, és pár perc múlva elkezdődött a
szertartás. Megint belém mart valami, amikor behozták a koporsót. Hat
komor arcú koporsóvivő emelte a magasba. Egyszerre olyan valóságosnak
tűnt a halál jelenlétével, egy teljes ember hiányával. Úgy megütött, mintha
ököllel csapnának a mellemre, nem kaptam levegőt. Aztán a koporsó
mögött bejött a család: egy lehajtott fejű férfi, egy kislány kezét fogva.
Ruby. A másik két lány mögöttük lépdelt, a padlót bámulták, mindenki
némán, komoran. A lányok kikeményített, sötétkék ruhában voltak, újnak
tűnt és kényelmetlennek, túl formálisnak, még az ilyen alkalomra is. Szinte
tapintható volt a bánatuk, mintha fizikai fájdalom lenne, és ez összekötött
minket.
Végigültem a szertartást, hagytam, hogy nyugtató árként
végigcsorogjon rajtam a zene és a beszéd. De nem arról szólt, hogy Laurára
emlékezzünk, hanem hogy értelmet tulajdonítsunk az életének. Arról, hogy
Laura számított. Ezt éreztem most, ennek a szükségét, amikor valaki
meghal. Nem segített, tudtam, mégis fontos volt.
Utána mindenki elindult lefelé a templom közösségi termébe, ahol
szottyadt szendvicsek sorakoztak a tálcákon, és nagy fémkancsókban állt a
kávé és a tea. Mindenki halkan, mormogva beszélgetett, nem tudta, merre
nézzen. Nem tudtam, lemenjünk-e mi is, nem ismertünk senkit, és
nyilvánvalóan nem tartoztunk a kicsi, de elegáns többséghez.
De Cathy elszánta magát, hogy megmutassa, eljöttünk mi is.
Megittunk némi langyos kávét papírpohárból, aztán Cathy elindult Laura
férje, Nathan felé, intve nekünk, hogy kövessük. Így is tettünk, mentünk
utána, mint kiskacsák a mamakacsa után.
– Mr. West. – Cathy kezet nyújtott, a férfi pedig pillanatnyi szünet után
megrázta. – Cathy Trainor vagyok, a Menekültközpont igazgatója. A
felesége sokat jelentett nekünk. Részvétem. – Minden mondata úgy
hangzott, mintha elpróbálta volna, mintha könyvből olvasná, bár teljesen
biztos voltam benne, hogy Cathy minden szót komolyan gondol.
Laura férje kicsit kábának tűnt, gyűrött öltönyben volt, szeme alatt
sötét karikák.
– Köszönöm… – felelte végül, és úgy tűnt, nem bír többet mondani.
A tekintete négyünket pásztázta, valódi érdeklődés nélkül. Sokkban
volt, ezt bárki láthatta. De Cathy, csak ő tudja, miért, nem adta fel.
– Laura csodálatos volt, mindig jókedvű és vidám az önkéntes munka
alatt, mindenkivel beszélgetett. Nagy segítség volt a központban végzett
munkája.
Nathan tekintete végigmért minket, ezúttal figyelmesebben, mielőtt
visszatért volna Cathyhez.
– Maguk mind ismerték őt – mondta lassan.
– Igen… Bár sajnos nem túl jól. – Cathy hátrafordult felém. – Talán
Maria ismerte a legjobban.
 Megmerevedtem, ahogy Nathan West felém fordult, és rám nézett. A
szeme nagyon kék volt, metsző, egyenes. El akartam kapni a tekintetem,
ahogy belenéztem.
– Valóban? – kérdezte.
– Igen – feleltem bizonytalanul. – Mi… barátok voltunk. Néha
beszélgettünk.
A torkomat száraznak éreztem, a fejem lüktetni kezdett. Miért voltam
ilyen ideges?
– Miről beszélgettek? – folytatta Laura férje, elveszettnek tűnt, mintha
nem tudná, mit kérdezzen. – Mit mondott Laura?
Haboztam, nem tudtam, mit válaszoljak. Mit akar megtudni? Segítene
neki, ha tudja, Laura beszélgetett velem, hogy a barátomnak tartottam?
Megértettem, hogy a legvékonyabb kapcsolati szálba is belekapaszkodik,
mielőtt minden elszakad.
– Erről-arról – feleltem. – Időjárás, munka… mesélt a gyerekekről…
A férfi háta mögé lestem, ahol a három lány egy tálca szendvics köré
gyűlt. Egy idősebb nő, talán az egyik nagymama Ruby kezét fogta
szorosan.
– Mesélt a lányokról? Én nem is tudtam… – Lassan megrázta a fejét,
még mindig kábának tűnt.
– Világos volt, mennyire szereti őket. Egyszer mutatott egy képet
Rubyról.
Nem tudtam, miért mondtam ezt. Ez túl intimnek tűnt, mintha
betolakodnék, de Nathan West hálásnak látszott.
– Köszönöm – mondta, mire elöntött a megkönnyebbülés hulláma,
hogy helyesen tettem, amikor elmondtam neki.
Pár perccel később eljöttünk, miután elköszöntünk Nathan Westtől.
Megrázta a kezem, egyenesen rám nézett, a tekintete olyan elszánt volt,
hogy alig tudtam tartani. Aztán elindultunk felfelé, majd ki a templomból,
és én nagy kortyokban szívtam be a friss, hűvös levegőt, és éreztem, ahogy
az utóbbi egy órában a vállamat csomókba szorító feszültség kezd
kiengedni.
Leróttam a kegyeletem Laura Westnek, láttam a férjét meg a gyerekeit.
Le voltak sújtva a gyásztól, de rendben lesznek. Ott vannak egymásnak,
rokonok és barátok állnak mellettük, van otthonuk, ahova hazamehetnek,
étel az asztalukon. Túl fogják élni, sőt. Végül meggyógyulnak.
Kivirágoznak. És én megtettem a kötelességem – már ha volt egyáltalán –,
vége.
Ezt mondtam magamnak, vigasznak szántam, még ha nem is éreztem
annak. Még ha továbbra is gondoltam rájuk, eltűnődtem, hiányzott Laura,
és furamód hiányzott Laura családja is, bár nem ismertem őket.
Azt gondoltam, majd elhalványul idővel, mert muszáj, hogy így
legyen. Fogalmam sem volt róla, hogy amikor Nathan Westtel beszélgettem
a hűvös teremben a templomban, az csak a kezdet volt. Ott kezdődött
minden.
 HETEDIK FEJEZET

Nathan

A Laura halála utáni napon bementem a rendőrségre, hogy elhozzam a

cuccait, és választ kapjak néhány kérdésre.
– Miért nem találták még meg azt a férfit? – csaptam le, még mielőtt a
két civil ruhás elhelyezkedhetett volna.
Tudtam, hogy agresszívnek tűnök, és talán nem ez volt az ideális
hozzáállás, de fáradt voltam, dühös és törékeny, az érzelmek felbugyogtak,
szivárgott belőlük valamilyen ártalmas folyadék, amihez senki sem akart
hozzáérni.
– Megteszünk mindent, hogy kézre kerítsük a gyanúsítottat, Mr. West
– válaszolta a nő, Lisa.
– A gyanúsítottat? Azt hiszem, ez elég világos, nem? Számtalan tanú
van rá, aki mind ott ült a fenekén, és nézte, ahogy lelövik a feleségemet, ott
van a kamerafelvétel, amin ez a férfi a fegyverét lengeti. Hogyhogy csak
gyanúsított?
Lisa arca megfeszült, ahogy helyesbített.
– A kérdéses férfit.
Beszívtam a levegőt, hogy erőt gyűjtsék. Tudtam, hogy nincs értelme
dühöngeni, még akkor sem, ha legszívesebben átnyúltam volna az asztal
felett, hogy megragadjam az ingüket.
– Akkor mit tudnak?
– A lehetséges kapcsolat után nyomozunk a Menekültközponttal, ahol
a felesége önkénteskedett. Erről mesélne nekünk?
Tehetetlenül megráztam a fejem, utáltam, hogy nem tudok semmit,
szégyelltem.
– Nem tudok. Nem is tudtam róla, hogy odajár.
Láttam, hogy ez meglepte őket: összenéztek, az éles, kék szemű Tom
és a barátságosabb Lisa is meghökkent, akárcsak én.
– Sosem említette önnek?
– Nem, mint már mondtam.
Lisa a homlokát ráncolta.
 – A központ igazgatónője szerint már majdnem egy éve járt oda.
Vállat vontam, mi mást tehettem volna. Miért nem mondta ezt el
nekem a feleségem? Mit árul ez el róla, rólam, a házasságunkról? Nem
tudtam. Nem is voltam biztos benne, hogy tudni akarom.
– Önök szerint onnan jött? A férfi, aki lelőtte.
– Átnéztük a bejárati kamera képeit, hogy járt-e a központban.
Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a támadás napján nem, bár a metróállomás
kamerája szerint abból az irányból érkezett.
– Amerről Laura.
– Igen.
– És nem tudnak többet? A híradóban azt mondták, hogy Laura
kiszemelt célpont lehetett…
– Ez is egy lehetőség – szólt közbe Tom mély, komor hangon, ahogy
az „igazi” férfiak beszélnek. – De a maga helyében nem törődnék túl sokat
azzal, hogy mit mondanak a hírekben. A legtöbb csak szenzációhajhászás.
Én is ezt mondtam Alexának, de most nehéz volt elhinni.
– Miért lett volna Laura célpont? – Nem adtam fel. – Kell hogy legyen
valami oka, hogy…
Nem bírtam ki, szalmaszálakba kapaszkodtam, választ kerestem,
amikor úgy tűnt, hogy nincs. Azt akartam, hogy értelme legyen, és nem
találtam semmit. Nem tudtam, hol találhatnék.
– Nem tudjuk, az volt-e – jegyezte meg csendesen Lisa. – Lehetett
véletlen is, lehet, hogy ismerte a támadó, vagy csak látta már korábban.
Még mindig keressük a lehetséges kapcsolatot, ha van egyáltalán.
– Hogyan keresik? – Megint agresszívra váltottam. – Mit csinálnak
ténylegesen, hogy kézre kerítsék?
Lisa a jegyzeteit nézte, nem rendítette meg, hogy ilyen hangra
váltottam.
– Átnézzük a központ belső kameráinak felvételeit, mivel ez tűnik a
legvalószínűbb nyomnak, de fel kell készülnie a lehetőségre, hogy az a férfi
nem onnan jött, nincs kapcsolat, és a felesége meggyilkolása teljesen
értelmetlen erőszak volt. – Az arca ellágyult a részvéttől, de én nem vettem
a lapot.
– Mindenképp értelmetlen erőszak volt, akár volt kapcsolat, akár nem.
Lisa bólintott.
– Igen, persze. Sajnálom. A fantomképet is körbevisszük, ami a
kamerakép és a tanúk leírása alapján készült, meg pár fotót a videóból…
Sajnos nem túl tiszták a képek. De reméljük, valaki mond majd valamit.
Remélik? Ennyi az egész?
– Említett valaha olyasmit a felesége, hogy követik? –kérdezte Tom. –
Zaklatta valaki?
– Nem, dehogy. – Ideges volt a hangom, sőt ingerült, de nem tudtam
visszafogni magam. A haragomnak valahova ömlenie kellett – Nem
gondolja, hogy mondtam volna?
– Segíteni próbálunk, Mr. West – jegyezte meg Lisa gyengéden, és
egyszerre leeresztettem, a vállam beesett, a gyász árhulláma újra elborított,
és maga alá temetett.
– Bocsánat. – A hangom elcsuklott, beszívtam a levegőt, hogy
összeszedjem magam. – Tudom. Csak… Csak nem bírom elhinni, ami
történt. Miért nem tett senki semmit? Legalább húsz-harminc ember utazott
abban a metrókocsiban, és senki a kisujját sem mozdította.
– Fegyvere volt – emlékeztetett szelíden Lisa. – Az emberek sokkot
kaptak, féltek.
– Tudom, de… hogy mehetett el? Egyszerűen kisétált.
– Kirohant, a fegyvert lengetve – szúrta közbe Tom. – Nem volt
metrórendőrség azon az állomáson, és a kocsiban sem.
De ha lett volna is, nem számítana. Laura akkor is halott lenne. Igen,
elkapták volna a gyilkost, de kit érdekel. Minden bizonnyal egy betépett
senki volt, aki ezt tette egy őrült pillanatban. Hogy hihetnék mást?
Nem sokkal később elköszöntem a nyomozóktól, és megkaptam Laura
holmiját a pultnál. Megfogtam az ütött-kopott bőrtáskát, összerezzentem,
amikor megláttam a vérfoltokat, a történtek rémes bizonyítékát. Bár a
rendőrség már átnézte, látni akartam, mi van benne, hátha akad valami
utalás, sőt akár egy üzenet… nekem vagy a lányoknak. Bár egy józan hang
azt mondta belül, hogy nem lesz. Nem tudhatta, hogy mi vár rá.
Bementem egy kávézóba az állomásnál, feketét rendeltem, és hátul
leültem a táskával. Letettem az asztalra, a puha, elhasznált bőrt simogattam.
Úgy terveztem, karácsonyra veszek neki egy új táskát, Burberryt vagy
Coachot, nem ilyet, mint ez az évek óta nyűtt olcsó ócskaság. Miért nem
vettem meg a születésnapjára, vagy tavaly karácsonyra? Miért vártam? Ez a
gondolat most feldühített, még úgy is, hogy beláttam, Laurát nem érdekelte
volna. Sosem érdekelték a nagy márkák, nevetett a Gucci
napszemüvegemen.
 Kicsatoltam és kinyitottam a táskát, belenéztem a sötétségbe. Tele volt
összegyűrt zsebkendővel meg morzsával, mint Laura táskái általában.
Kivettem a tárcáját, átlapoztam a kártyáit. Semmi meglepetés, pénz sem,
mert folyton elfelejtett kivenni.
A pénztárca mellett volt még egy hajkefe, egy ajakápoló meg egy
összegyűrt brosúra a Menekültközpontból. A fantáziátlan, alacsony épület
képét bámultam a borítón, a hetvenes években épült, két régi lakóház közé
préselték be. Olyan volt, mint amit szívesen lebontanék, és valami újat
építenék a helyén, ami egyszerre kifinomult és célszerű, sokoldalú és
környezetbarát.
Végiglapoztam a füzetkét, átfutottam a tájékoztatást az angol- és
államismereti órákról, meg hogy segítenek az adatlapok kitöltésében, az
egészségbiztosítás megkötésében, jogi és banki ügyekben, álláskeresésben.
Hogy talált rá Laura erre a helyre? A rendőrség szerint minden kedden
angolt tanított délelőttönként január óta. Miért? És miért nem mondta?
Vagy mondta, csak kiment a fejemből? Kényelmetlen érzéssel eltelve
eltűnődtem, vajon ez történt-e. Gyakran voltam elfoglalt esténként, máshol
járt a fejem, aggódtam az ajánlatokon, az új épületekkel adódtak gondok, a
helyi engedélyekkel, az anyagárakkal… végtelennek tűnt a lista, és mindig
topon kellett lenni.
Szinte el is tudtam képzelni a jelenetet: a lányok már alszanak, mi
ketten a kanapén ülünk, a laptop nyitva az ölemben, dolgozom, miközben
úgy teszek, mintha valami sorozatot néznék a Netflixen Laurával.
Elkezdtem önkénteskedni a Menekültközpontban a városban. Minden
kedd délelőtt angolt tanítok.
Aha. Jó.
Nem, biztosan nem történt ilyen. Nyilván emlékeznék, nyilván
mondtam volna valamit. Megkérdeztem volna, miért, és hogyan, és örömét
leli-e benne. Eljutott volna az agyamig, nem csak valami újabb apróságként
siklottam volna el felette.
Tulajdonképpen, állapítottam meg, ha rendesen odafigyeltem volna,
talán nehezteltem volna az ötlet miatt. Tényleg ezzel akarod tölteni az
idődet? És Ruby? És ha inkább a lakáson dolgoznál, ezen a pénznyelőn,
amivé lett, vagy még jobb: és ha állást vállalnál, ahogy javasoltam?
A lányok előtt Laura egy kisszériás, gyerekkönyvekkel foglalkozó
kiadóban volt szerkesztőségi asszisztens. Fillérekért, de akkor is valami lett
volna.
 Ott ültem, kezemben Laura táskájával, és tudtam, hogy ez a
beszélgetés nagyon is megtörténhetett volna, először is, ha meghallgattam
volna. Ha mesélt volna a Menekültközpontról, talán nem támogattam volna.
Nem bíztam a saját válaszaimban, ahogy abban sem, hogy el tudom
választani a jó emlékeket a rosszaktól. Az igazat és a vágyálmot.
Túl sokszor nem figyeltem oda, vagy voltam közönyös, a munkára
összpontosítottam, ami fontosnak tűnt. És fontos is volt, mert ebből fizettük
a számlákat. Ez fedezte az egész életmódunkat: a lakást, az iskolát, a
nyaralásokat Cape Codban Laura nehéz természetű szüleivel. Lehet, hogy
kicsit túl sokat dolgoztam, de volt rá okom.
A házasságunk elején meséltem Laurának a gyerekkoromról. Nem
akartam, hogy sajnáljon, de azt akartam, hogy megértsen. Anyám New Age
beütése kedvesen bolondosnak tűnhetett egy kívülálló szemében: a batikolt
pólói, a rebbenő kendők, a kristály nyakláncok (a fehérnek gyógyító ereje
volt, erre még én is emlékeztem), mind különleges volt, és aranyos.
A valóság, ezzel szemben az volt, hogy szívás volt a gyerekkorom.
Apámat sosem ismertem, nem is tudtam, valaha jelen volt-e az életünkben,
vagy akart-e ott lenni, vagy egyáltalán, hogy anyám tudta-e, ki az apám.
Amikor elég nagy lettem, hogy rákérdezzek, elhessegetett egy könnyed
legyintéssel. Nem fontos, Nathan. A jelenben kell élnünk.
Csak én sosem akartam a jelenben élni, a jelen annyit változott: anyám
önmagát kereste, és nem hiszem, hogy valaha megtalálta. Azt mondta, nem
érdekli a pénz, úgyhogy sosem volt: azt mondta, az „élmény” fontosabb,
mint a stabilitás (vagy a stagnálás, ahogy mondta, és kirázta a hideg),
úgyhogy sosem ott fejeztem be az iskolaévet, ahol elkezdtem. A birtoklás
nem volt fontos, sosem volt több ingóságom, mint egy bőröndnyi holmi.
Ez az egész oda vezetett, hogy azt akartam, a gyerekeim élete más
legyen. Hogy több lehetőségük legyen, jobb esélyeik, és hogy mindig
biztonságban érezzék magukat. Laura halála ezt az utóbbit kevéssé fontossá
változtatta, de tudtam, hogy az utolsó csepp véremig küzdeni fogok, hogy a
többit megcsináljam… És igen, sokat dolgoztam. Nem fogok ezért
bocsánatot kérni, még magamtól sem.
De most épp úgy éreztem, hogy az eredmény ürességként tátong
bennem. Mikor beszélgettünk utoljára Laurával, úgy igazán, nem a lányok
leckéjéről vagy hogy ki megy el a tisztítóba? Mikor volt olyan utoljára,
hogy korán hazaértem, és a karomba kaptam egy csattanós csókra? Vagy
mikor hevertünk utoljára az ágyon egy lusta délutánon a nyári napsütésben?
A soha meg nem történt pillanatok montázsa volt, ugyanakkor tudtam, hogy
megtörtént. Valamikor igen.
Mégis elszomorított, hogy Laura talán elmondott nekem valami
ilyesmit, vagy megpróbálta elmondani, és én nem figyeltem. Vagy ami még
rosszabb: azt gondolta, nem mondja el nekem, mert tudta, nem értenék
egyet, vagy nem is érdekelne. Vagy mert nem érdekelte a véleményem így
vagy úgy, mert annyira el voltam foglalva mással.
Milyen férj voltam? Milyen apa? Ezekre a kérdésekre, azt hittem, hogy
tudom a választ, de most elgondolkodtam rajta, ha vonakodva is. Féltem túl
mélyen belegondolni bármelyik kérdésbe, sőt, ami rosszabb, a válaszokba
is. Nem akartam felidézni az emlékeket, és tudományosan megvizsgálni
őket. Mit bizonyítana? És minek? Az igazságot keresni, hogy milyen volt a
közös életünk az utóbbi időben?
Már csak a telefonja volt a táskában. Ezt hagytam utolsónak, tudtam,
hogy ez lehet a legfontosabb. Most feloldottam a képernyőt, Laura sosem
volt hajlandó használni az ujjlenyomat-felismerőt, ez mindig is idegesített
egy kicsit. Es ha ellopja valaki? Olyan sok minden van rajta… Ez a
legújabb iPhone…
Az ujjam a kijelző fölött habozott, a képernyővédő egy fotó volt
rólunk Cape Codban, részben eltakarták az ikonok. Először az SMS-eket
nyitottam meg, visszafojtott lélegzettel, bár nem tudom, mire számítottam,
mit találok. A rendőrség nyilván figyelmeztetett volna, ha valami kérdéses
vagy aggasztó lett volna itt.
Persze a legtöbb SMS tőlem jött, pár meg Alexától, mind
egymondatos. 6-kor otthon. Igen, meg. Maradhatok tovább? Elhoztad a
ruhákat a tisztítóból?
Átfutottam, megnéztem a másoktól kapott SMS-eket: iskolai,
munkahelyi ismerősöktől, de nem volt sok, legalábbis az utóbbi időben. Az
utolsó üzenetet egy könyves barátjától kapta még szeptemberben, amikor
együtt vacsoráztunk, az időpontot erősítette meg.
Megnéztem a többi applikációt is, megtudtam, mit vett legutóbb az
Amazonon – Én kicsi pónimat Ruby szülinapjára – hány lépést tett meg
aznap, amikor meghalt – 554l-et –, de semmi valódi információt nem
találtam. Laura életében nem voltak titkok, csak kezdtem úgy érezni, nem is
ismertem őt, és ez megijesztett.
De persze ismertem, mondtam magamnak. Abba kell hagynom a
melodrámát, nem lehetek ilyen érzelgős. Jobban ismertem, mint bárki.
Ismertem az összes apró kis bűnét: hogy titokban rágta a lábkörmét,
gyűlölte a vatta csikorgó hangját, és úgy tett, mintha szeretné a füstölt
lazacot, hogy elegánsnak tűnjön. Ismertem Laurát. És mégis, ott és akkor
úgy éreztem, hogy nem.
Végül megnyitottam a galériát, és a szívem fájdalmasan összeszorult
az első képtől: egy szelfi volt Rubyval, az arcuk összesimult, mindkettőn
fülig érő vigyor. A dátum szerint egy nappal Laura halála előtt készült,
útközben hazafelé az óvodából. Egy pillanatig még néztem, aztán
továbbpörgettem.
A legtöbb kép a lányokról készült: a parkban, otthon, nyaraláskor,
idétlenkedés közben, a kamera előtt majomkodva, meg néhány őszinte
felvétel, amit nem vettek észre. Az egyiken Alexa boldogabb, mint
amilyennek fel tudnám idézni az utóbbi időből. Laura mutatott párat, de a
többi ott maradt a telefonján, nem láttam.
Visszapörgettem az utolsóhoz, amin Laura volt Rubyval – talán ez volt
a legeslegutolsó kép róla. Olyan boldog volt rajta, annyira élt: a haja kibújt
a lófarokból, a szeme ragyogott, a szeplők virítottak az orrán. A széles
mosolyt tanulmányoztam, és nem bírtam elhinni, hogy meghalt. Egyszerűen
nem bírtam.
– Uram… jól van?
Egy kezet éreztem a vállamon, összerezzenve kizökkentett a gyászból.
A félhomályban pislogva aggódó arcot láttam: egy másik vendég, egy
idősebb nő. Valamilyen elfojtott nyüszítés tört fel belőlem, jöttem rá, a sírás
hangja. A szemem száraz volt.
Megráztam a fejem, zavarba jöttem, motyogtam valamit, ki tudja, mit,
és Laura táskáját a mellemre szorítva kibotorkáltam a kávézóból.

Otthon, a lakásban Laura szülei próbáltak segíteni, ahogy gyakran szoktak,

bár valójában nem segítettek. Mindig ezt csinálták, ha eljöttek látogatóba.
Elaine átrendezte a konyhát, Paul kéretlen tanácsokat adott. Próbáltak
mindenben részt venni, hogy úgy tűnjön, milyen segítőkészek, de mindig a
saját feltételeik szerint játszottak.
Fáradtan hallgattam Elaine-t, ahogy kifejtette, milyen kevés ételt talált
a konyhában; sült csirkét akart készíteni vacsorára. Úgy tűnt, ez nagy
erőfeszítés, bár egyikünk sem evett túl sokat. Valami hozzávaló hiányzott,
és ez felzaklatta.
 – Azt hittem, van sültcsirke-fűszeretek – közölte mereven, a hangja
meglepett volt, hogy ekkora mulasztáson kapott minket. – Vettem volna, ha
tudom.
Valamiféle bocsánatkérést morogtam, alig hittem el, hogy ezt teszem.
Már láttam magam előtt az estét: Elaine végtelen fontoskodását a
konyhában, és a vacsorát, amiért egyikünk sem elég hálás láthatóan.
Ráadásul tudtam, hogy nekiáll majd szónokolni Rubynak, amiért nem
használja a villát, vagy Alexának, mert csámcsog, és mindenkinek meg kell
majd ennie mindent, nem maradhat a tányéron semmi, még kelbimbó sem.
Nem voltam biztos benne, hogy kibírom ezt.
Sosem voltam túl jóban Laura szüleivel. Mindig gondosan ügyeltem,
hogy udvarias legyek, elviseltük egymást Laura kedvéért, és a családi
összejöveteleken úgy tettünk, mintha kedvelnénk egymást.
Az volt az igazság, hogy úgy érezték, Laura rangon aluli házasságot
kötött. Bostoni arisztokraták voltak, régi család, a country clubba járó fajta,
én meg ösztöndíjas gyerek voltam túl sok egyértelmű ambícióval, és egy
félcédulás, egyedülálló anyával, aki megmondta nekik, milyen színű az
aurájuk az egyetlen, szerencsétlen találkozásuk alkalmával, az esküvőnkön.
Az sem segített, hogy Laura már tizenkét hetes terhes volt, amikor
összeházasodtunk, és ezért egyedül engem hibáztattak.
Az évek során csak romlott a helyzet, bár nagyon igyekeztem. Paul és
Elaine Taylor túlságosan sokféleképp rúgott bele a házasságomba:
ellenezték a nyaralási terveinket, és a sajátjukat erőltették, amit nem
engedhettünk meg magunknak, úgyhogy apai támogatásból ment, bár
tudták, hogy ezt nem bírom.
Mikor nem volt annyi pénzünk, hogy magánoviba írassuk Alexát –
huszonhét éves voltam, akkor indultam a pályán –, azt mondták Laurának,
hogy majd ők kifizetik, engem meg sem kérdeztek. Laura elfogadta, aztán
látszott, hogy lelkiismeret-furdalással küzd, amikor megkérdezte, hogy jól
tette-e. Mit kellett volna mondanom? Nem, inkább fosszuk meg a lányunkat
a lehetőségtől, csakis az én büszkeségem kedvéért.
Mégis mindig is bökte a csőröm az évek során, hogy elfogadjam Laura
kedvéért az adományaikat. Nem értette, miért nem akarom, hogy az apja
vegyen nekünk lakást, amit ők akarnak, miközben én tudtam, hogy mindig
is az ő otthonuknak érezném ebben az esetben, nem a sajátomnak. Az
ajándékok mindig – de mindig – feltételekkel érkeztek, csak Laura már
annyira hozzászokott a kötelezettségekhez, hogy mintha nem is érdekelte
volna. De engem igen. Nagyon is érdekelt.
Harminckét éves koromra végre befutottam, egy San Franciscó-i
irodaház-tervezéssel nyertem egy csomó díjat. Három évvel később saját
üzletet indítottam Frankkel, egy osztálytársammal a gimiből, és elég
szerencsés meg elszánt voltam, hogy hamarabb nagyok legyünk, mint azt
bárki várta volna. A pénz kezdett befolyni, és végre – végre – én lettem az,
aki megvehette a lakást, aki ki tudta fizetni a tandíjat, a nyaralást, ahogy azt
mindig is akartam.
Be kell vallanom, hogy elmentünk, ameddig lehetett. A hitelkártyáink
keretét általában lemerítettük, a jelzálog nagyobb volt a lakáson, mint
szerettem volna, vagy mint amit el akartam volna ismerni. Oka volt, hogy
miért csak a konyhát újítottuk fel, és ezt a tényt Elaine elszántan emlegette
újra meg újra.
– Mióta is laktok itt, Nathan? Négy éve? Azt hiszem, ólomfesték lehet
a szobákban… Megvizsgáltattátok a lányokat?
Igen, megvizsgáltattuk őket, és nem volt semmi gond, de utáltam,
ahogy kérdezte, mintha azzal gyanúsított volna, hogy nem tettük, mintha
minket nem érdekelne.
Ezerszúrásnyi halál, vagy inkább oldalról belém vágott kés, egyenesen
a beleimbe. És most, hogy a gyász ejtette seb ilyen friss volt, úgy
gondoltam, nem bírok ebből többet, mondani vagy tenni fogok valamit,
amit talán nem is fogok megbánni.
– Nem tudom, tudunk-e most rendesen vacsorázni, Elaine. És ha
rendelnénk valamit?
Összeszorította a száját, a szeme megvillant, ahogy kihúzta magát.
Ehhez a testtartáshoz már nagyon is hozzászoktam.
– A táplálkozás fontos, Nathan, és kétlem, hogy a belátható jövőben túl
sok házi kosztot kapnának a gyerekek. Másrészt már megrendeltem a
hozzávalókat a boltból.
Elengedtem, nem volt erőm ezekhez az apró, jelentéktelen harcokhoz,
amik mindig olyan sokat jelentettek az anyósomnak. Alexa még mindig
haragudott rám, ismeretlen okból, Ella csendes volt, Ruby meg felváltva
vagy ragadt valakire, vagy összeomlott. Senki sem tudta, hogy létezzen
csak egyszerűen. Senki sem tudta, hogy kell ennek mennie.
Én legszívesebben bebújtam volna az ágyba, és vagy ezer órát aludtam
volna, megittam volna egy teljes üveg Jack Daniel’st, és elfelejtettem volna
mindent legalább egy kicsit, de nem tehettem. Persze hogy nem tehettem.
Még csak nem is gyászolhattam – a lányok, Laura szülei, a
szomszédok és barátok zsongása miatt, akik üzentek, megkérdezték, mit
segíthetnek, közben nem úgy tűntek, mint akik komolyan gondolják.
És akkor, két nappal Laura halála után ránk talált a média. Épp
kiléptem a házunk kapuján Rubyval, aki úgy döntött, el akar menni az
óvodába, amikor hátrahőköltünk a vaku villanó fényétől. Fényképezőgép.
– Mr. West, nyilatkozna a felesége haláláról?
– Hogy halad a rendőrségi nyomozás?
– Ismerte a felesége a gyilkost?
– Takarodjatok a picsába! – hörögtem, és átverekedtem magam köztük,
olyan szorosan fogva Ruby kezét, hogy fel-vonyított. – Bocsánat, Rubes!
Ne haragudj!
Magunk mögött hagytuk őket, ahogy magammal vonszoltam Rubyt.
– Apu – szólalt meg komolyan nem szabad káromkodni.
– Tudom, tudom. Bocsánat. – Rubyra néztem, olyan szigorúan festett,
mint egy iskolai tanár. Mint a félelmetes Miss Willis. – Honnan ismered fel
a káromkodást, Ruby?
– Anya mondta. Megkérdeztem tőle, mit jelent egy szó, amit egy
piszkos bácsi mondott az utcán. Azt mondta, ne használjam sose.
– Ne is – értettem egyet. – És nekem sem kellene. Sajnálom.
Ez volt az egyik olyan álom vagy emlék, amitől összegörnyedtem, és
levegő után kapkodtam, ha hagytam. El tudtam képzelni, ahogy Laura erről
beszélt Rubynak: hogy milyen komoly képet vágott Ruby, minden
idegszálával figyelt, és hogyan válaszolt Laura, gyengéden, mosolyogva,
mindig türelmesen. Gyakorlatilag láttam. Ha megfordulnék, ott állna.
Erővel elhessegettem a képeket. Nem engedhetem meg, hogy
ilyenekre gondoljak, álmodozzak és elmerüljek a lehetetlenben. Túlságosan
fájdalmas, érzelmi túladagolás, amitől egyszerre lettem másnapos, és
kétségbeesetten vágytam még egy adagra. Nem akartam elfelejteni Laurát,
persze, de nem bírtam emlékezni rá… Már ha emlékeztem rá egyáltalán.
Az óvoda ajtajánál odajött hozzám néhány lézengő anyuka,
mormogva, miközben bevittem Rubyt.
– Részvétünk… El sem hiszem… Segíthetünk valamit?
Ez volt a szokásos litánia, és éreztem a morbid kíváncsiság és az
őszinte részvét keverékét, sőt még meg is értettem. Hát én nem ilyen voltam
valaha? Nézd ezeket a szerencsétleneket'. Hála istennek, hogy én nem
vagyok ilyen.
Most ilyen voltam.
Miss Willis csupa ömlengő részvét volt, amikor beléptünk Rubyval, a
vállamra tette a kezét, mélyen a szemembe nézett, egészen máshogy
viselkedve, mint a legutóbbi találkozásunkkor.
– Hogy van, Nathan? Olyan nagyon sajnáljuk…
Sosem szólított Nathannak. Szigorúan Mr. és Mrs. hely volt ez.
Próbáltam nem lerázni a vállamról a kezét, röviden, feszülten
rámosolyogtam.
– Jól vagyunk. Megoldjuk. – Hazugság. Mind hazugság. – Ha
Rubynak bármi baja lenne, szóljon, tényleg bármi, érte jövök. Rendben?
– Hogyne. – Miss Willis letérdelt, átkarolta a lányomat, mire Ruby
láthatóan meghökkent. – Hogy vagy, édesem? Szeretnél a kézműves
asztalnál játszani ma? Tudom, hogy az a kedvenced.
Nem bírtam nem arra gondolni, hogy az előadás inkább Miss Willisről
szól, nem Rubynak vagy nekem fontos. Nézzétek, milyen gondoskodó
vagyok! Milyen remek nevelő. Vagy csak cinikus voltam, mindenre
ellenszenvvel reagáltam a saját keserűségem miatt?
Elképzeltem magam napok, hónapok, évek múlva… mérges és
neheztelő vagyok mindenkivel, némán gúnyolódok magamban az egész
világon, csak mert senki sem szenvedett úgy, mint én. Ilyen voltam most.
Hogy tudnám megakadályozni? Meg akarom?
Pár napon át erre a kérdésre egyre nehezebb lett megtalálni a választ.
Alexa mérges maradt, Ella néma, Rubyval is nehéz volt. Ő visszament az
óvodába, de Ella és Alexa még nem álltak készen az iskolára, és a
Walkerton igazgatónője engedélyezte, hogy jövőre menjenek csak vissza.
Laura szülei nem mutatták semmi jelét, hogy valamikor terveznének
hazautazni, elfoglalták Alexa szobáját, úgyhogy a lányomnak a húgaival
kellett aludnia, és továbbra is fárasztóan segítőkészen viselkedtek.
Elszántan ők akarták megszervezni a temetést, zsoltárokkal és Biblia-
olvasással, mert ragaszkodtak hozzá, hogy Laura ezt akarta volna. Azt
kérték, hadd temessék a bostoni temetőbe, bár ez nagyon hosszú utat
jelentett a szertartás után.
Belementem, inkább fáradtságból, mint másért. Tudtam, hogy Paul és
Elaine is gyászol, Laura volt az angyalkájuk, a régóta áhított gyerek a
sokévnyi terméketlenség után. Ha ez segítség nekik, legyen. Nem is
érdekelt a temetés, ez csak hozzátett a bűntudatomhoz.
Anyám, Nancy is iderepült, a maga módján segített. Angyali üzenetek,
könnyes ölelések és idegesítően önközpontú gyász, hiszen nem is ismerte
túl jól Laurát. Ritkán mentünk hozzá, ő meg alig-alig hagyta el Arizonát,
mióta úgy döntött, ott telepedik le, valamikor a húszas éveimben. Azt
hiszem, mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor elment, egy
nappal a temetés után, miután visszaértünk Bostonból. Megígérte, hogy
hamarosan újra jön, bár tudtam, hogy nem fog.
Az évek során hozzászoktam, hogyan törődik velem anyám:
komolytalan ömlengés, áradó részvét, ami egy pillanat alatt eltűnik. A
lányokat továbbra is zavarba hozta az előadása, bár ezúttal, először, mintha
jobban érdekelték volna őket anyám furcsa kijelentései.
– Láttad anya auráját? – kérdezte Ella, mire én a szememet forgattam.
– Ó, igen – felelte anyám ünnepélyes hangon. – Csodás meleg
rózsaszín volt.
Röhejes volt, de hagytam, Ella kedvéért és minden másért.
A média továbbra is üldözött minket, telefonálgattak, interjúért
könyörögtek, pár fotós még mindig ott lézengett a ház előtt, és mi
megtanultuk, hogy behúzott fejjel lépjünk ki, a kezünk felemelve, hogy
elhessegessük a tolakodó képeket. Nem nyilatkozunk. Celebek lettünk, nem
szívesen.
Én távol tartottam magam az újságoktól, a lehetőségeket latolgató
cikkektől, amik a fájdalmunkat boncolgatták, és hogy semmi hír Laura
gyilkosáról, akit nem találtak meg, bár ez szerencsére alábbhagyott az első
hullám után.
Akkor is, tíz nappal Laura halála után még mindig ott voltak-a fotósok
a temetésen, kattintgattak, ahogy beléptünk a templomba a koporsó mögött.
Úgy éreztem, mindjárt odamegyek egy pasashoz, akinek cigaretta lógott a
szájából, ahogy a szeméhez emelte a kamerát, és megfojtom. El is tudtam
képzelni a kezem a nyaka körül. Szinte éreztem.
Végül három héttel később a média lassan leszállt rólunk, tegnapi hír
lettünk. Unalmas. És most eljöttünk ide, itt álltunk a Menekültközpont
ajtajánál, ahol talán, csak talán, az egész kezdődött.
A rendőrség még mindig nem talált semmilyen gyanús felvételt, bár
folytatták, tovább kutatták a sokórányi anyagot, de nem volt egyértelmű
kapcsolat Laura halála és e között a hely között.
 És mégis… Úgy éreztem, vonz ez a hely, a meglepő titok, amit Laura
megtartott magának. Az emberek, akik talán ismerték. Kedd délelőtt volt,
ilyenkor járt ide önkénteskedni. Kétségbeesetten válaszokra vágytam,
valamire, ami értelmet adna az értelmetlennek, bár egy józan hang azt súgta
belül, hogy ez valószínűleg céltalan és reménytelen próbálkozás.
– Menjünk be, Ruby! – mondtam, kézen fogtam a lányom, és
beléptünk.
 NYOLCADIK FEJEZET

Maria

Megláttam, ahogy bejött. Az előtérben voltam, egy kicsi asztalnál ültem egy
örmény nővel, Anahittal, akinek a nyomtatványok kitöltésében kellett
segíteni. Próbáltam rendet tenni a gyűrött papírok és nyugták halmában,
amit odaadott nekem.
Felnéztem, ahogy belépett, a szívem mintha egy pillanatra megállt
volna. Ott állt Laura férje, a legkisebb lány kezét fogva. Ruby. Ruby és
Nathan. Emlékeztem a nevükre, emlékeztem rájuk, bár a hír már
elfelejtődött, és mindenki továbblépett.
Tudtam, hogy ők nem. Tudtam, hogy a gyász csak marad és marad,
különböző érzésekkel, különböző formákat öltve, mint valami mesebeli
szörny. Amikor az ember azt gondolná, hogy már megragadta, akkor alakot
vált, és lesújt újra. És tudtam, hogy amikor végül eloszlik, és békén hagy,
üresség marad utána, és az talán még rosszabb.
Ott állt az ajtóban a lányával, mindketten bizonytalannak, de
elszántnak tűntek, ahogy Nathan körbenézett az asztalokkal és székekkel
teli, zsúfolt előtérben a barkácsolt kis sarokkal, ahol a kávés- és a
teáskannák álltak. Aztán meglátott engem.
Egyenesen rá néztem, bár tudtam, hogy nem lenne szabad. Egy
pillanatra találkozott a tekintetünk, és mintha valami a helyére került volna.
Felismerés villant az arcán, egy másodpercnyi habozás után elindult.
Megfeszültem, nem tudtam, hova nézzek.
Anahit idegesen beszélt mellettem. Cathy azt remélte, hogy én majd
megértem valamennyire a szerb miatt, de ez olyan volt, mintha valaki azt
hinné, aki tud angolul, érti a németet is. Mindegy, nem volt rajtam kívül
más, és mindketten próbálkoztunk, gesztikuláltunk, mutogattunk, hátha
megértjük egymást, mérsékelt sikerrel.
Nathan felém jött, a lánya kezét fogva.
– Pogledajmo… – morogtam, és próbáltam az előttem heverő
papírokra figyelni.
– Maria, ugye?
 Felnéztem, valahogy meglepetten, hogy Nathan West áll ott, bár végig
egyenesen felém tartott.
– Igen… – Anahitra néztem, ő zavarba jött, hogy Nathan ott áll
mellettünk.
– Elnézést, félbeszakítottam önöket, látom. – Lehajtotta a fejét. –
Csak… emlékszem, azt mondta, ismerte a feleségemet. Laura West.
– Igen…
– És arra gondoltam, hogy talán beszélhetnénk róla. Pár percet? –
Bocsánatkérő pillantással nézett Anahitra. – Természetesen majd ha végzett.
Haboztam, úgy éreztem, a mélység felé tennék épp egy lépést, a sötét,
örvénylő vízbe. Aligha mondhattam volna erre nemet, és megállapítottam,
hogy nem is akarok. Furcsamód a lelkem mélyén vártam ezt, bár nem
tudtam volna megmondani, hogy miért.
– Igen, persze. Csak pár perc lesz.
Köszönetét mormogott, és hátrébb lépett, én meg a papírok fölé
hajoltam Anahittal, és közben néztem, ahogy Rubyval a teremben
mászkálnak, megnézik az eseményekről kirakott fotókat, amiket a központ
szervezett: közösségi vacsorák, bingóestek, gasztronómiai fesztiválok,
néptáncok. Sosem mentem el egyikre sem, bár mindig elhívtak.
Nem tudtam túl sokat segíteni Anahitnak, végül mindketten úgy
döntöttünk, hogy ennyiben hagyjuk úgy negyedóra után. Én feszülten
érzékeltem Nathan és a lánya jelenlétét minden percben. Anahit
megköszönte nekem, és elment, én felálltam, és Nathanhoz sétáltam.
Megint az ajtónál állt, kicsit elveszettnek tűnt, és láttam, hogy Ruby unja
magát, a padlót rugdosva az apja kezét rángatja.
– Elnézést, hogy megvárattam – mondtam.
– Nem, nekem kellene elnézést kérnem, hogy berontottunk ide – rázta
meg a fejét bánatosan. – Csak válaszokat keresek.
És hozzám jött? Nyilván voltak más, sokkal fontosabb szereplők Laura
életében.
– Nem tudom, tudok-e válaszokkal szolgálni, Mr. West.
– Nathan, kérem.
Bólintottam, de nem mondtam semmit. Furcsa érzés volt vele
beszélgetni, de nem teljesen rossz értelemben. Mégis ideges voltam. Nem
emlékeztem rá, mikor beszélgettem utoljára vadidegennel.
– Esetleg… meginna velünk egy kávét? – kérdezte. – Láttam a sarkon
egy Starbucksot. Természetesen én állom. – Gyorsan beszélt, kicsit el is
pirult.
Ruby kíváncsian pillantott rám, ragyogó tekintete az arcomat
pásztázta.
– Rendben – mondtam, bár nem volt szokásom igent mondani. –
Menjünk! Hozom a kabátomat.
Szóltam Cathynek, hogy kicsit korábban megyek el, belebújtam a
kabátomba, és csatlakoztam Nathanhoz meg Rubyhoz. Kint
lélegzetelállítóan hideg és friss volt a levegő, december elején jártunk, a
város már karácsonyi üzemmódba kapcsolt, az utcákon és a kirakatokban
karácsonyi díszek lógtak, mindenhol műhó ragyogott, a vidám ünnepi
hangulat, mint mindig, kicsit erőltetettnek tűnt nekem. December van, ezt
kell csinálni.
Nem nagyon ünnepeltem a karácsonyt, bár gyerekkoromban
megtartottuk. Még apám is részt vett benne, eljött velünk a Ponockára, az
éjféli misére. Felidéztem, ahogy a sötétben lopakodtunk haza, izgatottan
mindattól, ami még várt ránk: lakomák, család, ajándékok, szilveszter, fény,
ünneplés és zene. Mind olyan távolinak tűnt már, mintha valaki mással
történt volna. Tulajdonképp ez volt a helyzet.
Nem beszéltünk a Starbucksig az utcán, Nathan kinyitotta nekem az
ajtót, én beléptem a félhomályos, kávéillatú helyiségbe.
– Mit kér? – kérdezte. – Akármit.
– Csak sima kávét, tejjel, legyen szíves.
Némán álltam mögötte, a táskám a mellemhez szorítva, amíg várta,
hogy sorra kerüljön a pultnál. Ruby megfordult, hogy megint megnézzen
gyermeki nyíltsággal, szégyentelenül.
– Te ki vagy? – kérdezte hangosan, mire Nathan fél szívvel próbálta
elhallgattatni.
– Mariának hívnak – mondtam mosolyogva, de feszesnek éreztem az
arcom, a mosoly feszítette a bőröm, olyan érzés volt, mintha a régi
illesztések nyikorognának. – És szerintem te meg Ruby vagy.
Ruby eltátotta a száját.
– Honnan tudod?
– Hallottam, hogy így hív az apukád, és az anyukád is mesélt rólad.
Direkt mondtam ezt, tudtam, hogy ezért jöttek, mégis átcsapott rajtam
az izgalom, amikor megemlítettem Laurát, mintha valami veszélyes vagy
tiltott dolgot tettem volna.
 – Ismerted anyát? – kérdezte Ruby, a hangja áhítatos suttogássá
halkult.
Bólintottam.
– Kicsit. Ő… a barátom volt.
Nathan megrendelte a kávénkat meg Ruby hatalmas, cukormázas
fánkját, és hátramentünk az egyik asztalhoz.
– Köszönöm, hogy beszél velem – mondta, ahogy leültünk. – Igazán
hálás vagyok.
– Semmiség – feleltem. Haboztam, a kávém tejes mélységét
bámultam. – De nem hiszem, hogy sok mindent tudnék mondani önnek, Mr.
West.
– Nathan, kérem.
– Nathan. – Nyugtalanító volt a bizalmasság vele. Rubyra
mosolyogtam, aki épp lenyalta a cukormázat a fánkról, de nem harapott
bele. – És Ruby. A bátyám is ezt csinálta – biccentettem a fánk felé.
– Rendetlenséget? – kérdezte Nathan savanyú képpel, és hiábavaló
kísérletet tett, hogy összeszedje az asztalra hullott cukrot és morzsákat.
– Lenyalta a tetejét. – Elmosolyodtam az emlékre, bár belém hasított a
veszteség fájdalma. Általában nem engedtem meg magamnak, hogy
felidézzek ilyesmit, a valamikor élt élet intim kis részletét. Egy olyan életét,
ami rég elmúlt.
– Szerette a porcukrot a krofne tetején. Az olyan, mint ez a fánk, csak
lekvárral töltött.
– Sajnálom – rázta meg a fejét Nathan –, de azt sem tudom, honnan
jött.
– Boszniából. Szarajevóban nőttem fel.
– Ó, értem. Sajnálom – mondta újra, bár azt nem tudtam, pontosan
mire.
Talán emlékezett a bombázásokra, a pusztításra, a háborús bűnökre.
Talán nem. Arra emlékeztetett, amikor először találkoztam Laurával, és ő
nagyjából ugyanezt mondta. Szarajevó. Sajnálom. Hát ez lett a városomból?
Beleittam a kávéba.
– Anyukám meghalt – jelentette be Ruby, és tágra nyílt szemmel nézett
rám.
Az ajka és az orra csillogott a cukortól.
– Igen, tudom. Nagyon sajnálom. – Elhallgattam, a szavakat kerestem.
– Biztos nagyon hiányzik.
 Bólintott, a lenyalt fánkot nézte, és a szívem, akármennyire élettelen is
volt már, furcsán megrándult, mintha ütés érte volna.
– Régóta él Amerikában? – kérdezte Nathan.
– Tizennyolc éve.
– És… barátok voltak Laurával? – Úgy mondta ki a szavakat, mintha
kipróbálná őket.
– Igen. – Határozottan feleltem, mert Laura tényleg a barátom volt,
bármi voltam is én neki. És mégis… – De nem ismertem túl jól. – Úgy
éreztem, ezt hozzá kell tennem.
– De beszélt önnek Rubyról? A lányokról?
– Igen, néha.
– Nem is tudtam, hogy önkéntesként dolgozik a központban – folytatta
Nathan. Úgy hangzott ez, mint egy vallomás. – Hogyhogy nem tudtam
erről? – Hallatszott, hogy ez bántja, hogy ezen a látszólag apró részleten
fennakadt a gyász árja. – A rendőrség azt mondta, hogy majd egy éve jár
ide, a Menekültközpontba. Egy egész éve. – Szinte éhesen nézett rám. –
Mondta valaha, miért ment oda? Miért döntött úgy, hogy…
Haboztam, visszagondoltam a reggelekre Laurával hónapokon át, a
beszélgetésekre, amik mintha ellentmondásosak lettek volna akkoriban, és
most olyan jelentőséggel teltek meg, amilyennel talán sosem lett volna
szabad.
– Azt mondta, egy ideje akar csinálni valamit – mondtam lassan. –
Segíteni akart… – Beugrott egy emlék, csak beszéltem, nem is
gondolkodtam. – Nemcsak az ottani embereknek, magának is. Kezdeni
akart valamit az életével, valami többet… – Elhallgattam, mert megláttam
Nathan arcán a megbántottságot.
– Kezdeni akart valamit? – ismételte szomorúan, mint egy kisfiú. – Ezt
mondta? Ön szerint nem volt boldog… velem?
Egy ilyen kérdésre hogy válaszolhattam volna? És mégis emlékek
kúsztak elő lassan… Hogy Laura mennyire nem szerette, hogy Nathan
ennyit dolgozik, úgy érezte, a férje szerinte nem fontos dolgokkal törődik.
A lányok iskolája… röhejes. Nincs egyetlen közös pontom sem azokkal
az emberekkel, Maria. Ella egyik osztálytársának a szülinapján iPhone-okat
adtak elmenős ajándéknak. Tízévesen. Meg sem bírtam szólalni. Én nem
tudtam elképzelni ilyet, ilyen életet.
– Tudom, erre nem tud válaszolni – motyogta Nathan.
 – Elnézést. Csak annyira… És Laura… emlegetett engem? – Behúzta a
fejét, a kérdés sebezhetővé tette.
– Igen… – feleltem habozva, mire ő előrehajolt, a szeme ragyogott.
– Igen? Mit mondott?
– Nem túl sokat. Hogy sokat dolgozik.
Elhallgattam, nem akartam többet elárulni. Laura megjegyzését ferde
mosoly kísérte, és keserű volt a hangja.
Néha azt hiszem, hogy nem is lát engem.
A szavak ott kongtak a fejemben: hallottam Laura hangját, ahogy
kimondja őket. Mikor is? Pár hónappal ezelőtt? Nem mondhattam el most
Nathannak. Nincs értelme, hogy fájdalmat okozzak neki, és talán nem is
emlékszem jól.
– Most az eszébe jutott valami – jegyezte meg Nathan.
– Nem. – Önkéntelenül Rubyra néztem, megértés suhant át Nathan
arcán, és fájdalom villant a szemében. – Azt mondta, vissza akar adni
valamit, mert tudta, hogy eddig nem tette. – A szavak elcsépelten
hangzottak, de én tudtam, hogy Laura tényleg így gondolta.
– Nem tudom, miért nem mondta el nekem. Azt hitte, hogy nem
érdekelne? – Nathan inkább saját magának beszélt, mint nekem, és én úgy
döntöttem, nem válaszolok. Mit mondhattam volna, ami segíthetne? –
Olyan furcsa – morogta. – Mintha kettős életet élt volna, de tudom, hogy
nem erről van szó. Mármint, önkénteskedett, nem… Érti. – Rubyra nézett,
aki épp az ujját nyalogatta, és felszedegette az asztallapról a cukrot, hogy
aztán lenyalja. – Ruby, ne csináld ezt, gusztustalan! Edd meg a fánkot!
– Nem szeretem.
– Hogy mi? – Nathan megdöbbent. – Dehogynem szereted.
– Nem – rázta meg Ruby a fejét. – Nem szeretem. Sosem eszem. Anya
mindig fagyit vesz nekem.
– De…
Nathant mintha ez összetörte volna. Elöntött a részvét.
– Tudod, Ruby – szólaltam meg én sem szeretem a fánkot. Az
anyukám régen krofnét csinált, már mondtam… lekvárral töltött fánkot, de
én sosem szerettem a lekvárt. Azt akartam, hogy csokikrémet tegyen bele,
de egyszer sem tett.
Magam előtt láttam anyámat a konyhában, ahogy az olajba ereszti a
fánkokat egy fémlapáton, a derekára kötényt kötött, sötét haját feltűzte.
Láttam a fáradt mosolyát. Elszorult a torkom, elhessegettem az emléket,
erre megkönnyebbültem.
– Mi az a lekvár? – kérdezte Ruby.
– Olyan, mint a narancszselé.
Erre undorodó képet vágott.
– Pfuj.
Komolyan bólintottam.
– Pontosan.
Ruby vigyorgott, én halványan visszamosolyogtam, és ez a látszólag
lényegtelen párbeszéd megannyi érzelem árját indította el bennem,
váratlanul. Kín, öröm, fájdalom. És hogy mi lenne, ha…
De nem. Ezt nem szabad gondolnom, nem engedhetem.
– Te is anyuka vagy? – kérdezte Ruby, mintha olvasna a
gondolataimban.
– Ne üsd bele az orrod, Ruby! – szólt rá Nathan, és bocsánatkérő
pillantást vetett rám.
– Nem, nincs gyerekem. – Kicsit mereven beszéltem, de
megpróbáltam megint Rubyra mosolyogni. – Sem férjem. Teljesen egyedül
vagyok. – Nem akartam úgy hangzani, mint aki sajnáltatja magát, úgyhogy
vicces képet vágtam. – Brühühü.
Ruby megint vigyorgott.
– Vicces vagy – jelentette ki.
– Ezt még senki sem mondta rám – feleltem. – Legalábbis már jó ideje
nem.
Gyerekként nagy bohóc voltam. Olyan régen volt, és olyan nagyon
másféle életben, hogy alig bírtam most felidézni… Azt a lányt, aki a
nappaliban szökdécselt, vicces hangokat adott ki, grimaszolt, és olyan
biztos volt benne, hogy mindenki jól szórakozik rajta. Ki volt ő? Mára már
egy idegen.
Apám mindig elnézően nevetett a bohóckodásomon, anyám a fejét
rázta, közölte, hogy apa elkényeztet, de szerintem ő is élvezte. Petar olyan
komoly és kötelességtudó volt hozzám képest, mindig csak a könyveibe
mélyedt vagy zongorázott. Azt gondoltam, örültek a változatosságnak. Ezt
reméltem.
– Van itt családja Amerikában, Maria? – kérdezte halkan Nathan, mire
megráztam a fejem.
– Nem, egyedül jöttem ide húszéves koromban.
 – Nehéz lehetett.
– Jobb volt, mint ott maradni.
Nathan habozott, a csészét forgatta a kezében.
– Beszámoltak róla pár helyen, hogy… mi történt Laurával. Olvasta?
– Van, amit – feleltem óvatosan.
– Azt mondják, békés volt közvetlenül előtte… olyan furcsa.
Mármint… egyáltalán hogy értik ezt?
Erre mit mondhattam volna?
– Apu nem hisz benne, hogy anya a mennyországban van – jelentette
be Ruby. – Azt mondta, eltaposták, mint egy bogarat.
Nathan összerezzent, aztán elpirult.
– Nem így értettem…
– Te hiszel a mennyországban? – kérdezte Ruby olyan zavarba ejtő
őszinteséggel, amilyenre csak egy gyerek képes.
– Ruby… – kezdte Nathan, de én megráztam a fejem.
– Semmi gond. Igen, hiszek a mennyországban, Ruby. De tudom, hogy
vannak, akik nem hisznek.
– Apu nem hisz Istenben.
– Nem? – Nathanra pillantottam, aki változatlanul úgy festett, mint aki
zavarban van. – Istenben sem hisz mindenki. És néha nehéz tud lenni.
– És te? – kérdezett rá Ruby kicsit túl direkten, mire elmosolyodtam.
– Én igen. Legalábbis, szeretem azt hinni, hogy ő ott van. – Még akkor
is, ha túl sokszor voltak olyan sötét idők, amikor mintha nagyon nem lett
volna. Visszafordultam Nathan felé. – Sajnálom, hogy nem tudok többet
mondani.
– Nem, ez csodálatos volt. – Bizonytalanul nézett rám. – Maga
bizonyára tudja, milyen ez valamiképp – mondta végül csendesen, és én
úgy éreztem, mintha a szívem megvonaglana, megint ütést kapott, még
jobban felébredt. – Úgy értem, ha elveszített valakit a háború alatt…
– Igen.
Nem mondtam többet. Nem bírtam.
– Olyan sokan nem tudják. Olyan sokan nem tapasztalták meg… – A
fejét csóválta. – Elnézést, nem próbálom meg összehasonlítani semmivel.
Nem is tudhatom…
– Semmi gond – vágtam közbe, mert nem akartam, hogy válaszolnom
kelljen arra, amit kérdezni próbál. -A gyász az gyász – folytattam a szünet
után. – Kitart, ahogy a szeretet is. Ennyit tudok.
 – Igen – bólintott, és nyelt egy nagyot. – Igen.
– Unatkozom, apu – közölte Ruby a széket rugdosva.
– Várod a Mikulást, Ruby? – kérdeztem, nyilván hiába próbálva
elterelni a figyelmét, és egyúttal könnyedebb téma felé irányítani a
beszélgetést. – Szerinted elmegy hozzátok?
Gyanakodva méregetett.
– Mindenkihez elmegy.
– Nem, nem mindenkihez – mosolyogtam a fejem rázva. – Nem jött el
oda, ahol én felnőttem. De volt egy másik látogatónk.
Most már kíváncsinak tűnt, kicsit értetlennek is.
– Kicsoda?
– A Télapó. Így hívtuk, és olyan, mint a Mikulás, csak kék a köpenye,
és Oroszországban él. A kis unokájával, Sznyegurocskával hozott
ajándékot, de nem karácsonykor, hanem újévkor. Sznyegurocska egy
csodaszép hótündér, aki hópihét hord a hajában.
– Mint Elza! – kiáltott fel Ruby, mire kérdő pillantással néztem
Nathanra.
– A Jégvarázsban. Látta?
Megráztam a fejem.
– Sajnos nem. De hasonlónak tűnik. Sznyegurocska is hideg volt, ha
nem is jeges.
– Ezt nem is tudtam – motyogta Nathan. – Nagyon érdekes.
Vállat vontam, és kicsit bocsánatkérőn elmosolyodtam.
– Ez elég új, tartok tőle. Azért ünneplünk újévkor, mert a karácsony be
volt tiltva a szovjet időkben. Innen jön ez a hagyomány.
– Még érdekesebb.
Ruby Nathan kezét rángatta, megint unatkozott. Nathan grimaszolt.
– Elnézést, nem akarom feltartani…
– És én sem önt. – Nagyon finoman megérintettem Ruby orrát,
lesöpörtem róla némi cukrot. – Olyan vagy, mint Sznyegurocska, Ruby,
hópihék vannak az orrodon.
Elragadtatva nevetett, olyan érzés volt, mintha a szívem luftballonként
lebegne a mellemben. Mikor nevettettem meg utoljára bárkit? Mikor
próbáltam meg utoljára?
– Olyan akarok lenni, mint Sznye… Apu, öltözhetek ennek
Halloweenkor?
 – Most volt Halloween, Rubes, talán jövőre. – Nathan megint felém
fordult. – Tényleg nem akarom rabolni az idejét… – Úgy hangzott, mint aki
akarja.
– Rendben.
Felálltam. Összeszedetten, nem akartam átélni az elválás értelmetlen
fájdalmát. Nem látom őket többé. Alig néhány perc volt, mégis megérintett
egy olyan ponton, amiről meg is feledkeztem. Épp úgy, mint Laura. Milyen
ostobaság, hogy ezt engedtem.
– Apu, mikor találkozunk megint Mariával? – kérdezte Ruby.
Úgy tűnt, Nathant csapdába ejti a kérdés.
– Nem is tudom, Rubes…
– Azt hiszem, itt a búcsú ideje, kicsi Sznyegurocska –mondtam, és
próbáltam mosolyogni. Túlságosan túlcsordultak bennem az érzelmek, a
megfagyott darabok letörtek rólam, és elúsztak. – Vagy ahogy nálunk,
otthon mondták: Zrdavo.
– Ze-ra… – próbálta megismételni Ruby, és úgy tűnt, büszke a
teljesítményére. – És ez mit jelent?
– Hogy viszlát.
Megremegett az alsó ajka.
– De én nem akarok elköszönni.
Tehetetlenül vállat vontam, Nathanra pillantottam iránymutatásért.
– Így van ez néha – mondtam, amikor úgy láttam, Nathan sem tudja,
mit mondhatna.
– Talán nem is kell elköszönnünk annyira – mondta végül Nathan,
habozva. – Biztos vagyok benne, hogy a nagylányok is szeretnének
találkozni önnel, ők is tudni akarnák, amit Lauráról mesélhet nekünk. Senki
más nem tudott az önkéntes munkájáról.
Válasz nélkül ránéztem, nem tudtam, mit akar ezzel mondani.
Ruby odaosont hozzám, és a kezembe csúsztatta a kezét. Kicsi volt,
puha és ragadós a cukortól.
– Igen, Ellának és Alexának is kell találkoznia Mariával! – mondta. –
Gyere át hozzánk!
– Ó… – Nem is tudtam, mit válaszoljak erre a váratlan meghívásra, de
Nathan megelőzött.
– Igen, jöjjön el vacsorára! A nagyobbakkal is találkozhatna, ahogy
Ruby mondta. Mármint… ha van kedve…
 Van kedvem? Annyira megdöbbentett a meghívás, hogy egy pillanatig
nem is tudtam válaszolni. A legtöbben évek óta leálltak a meghívásokkal,
mert tudták, hogy úgyis nemet mondanék. És most is nemet kellett volna
mondanom, mégis…
– Igen – feleltem végül. – Igen, szívesen. Köszönöm szépen.
 KILENCEDIK FEJEZET

Nathan

– Mikor jön Maria vacsorára, apu? Ma este?

– Nem, nem ma este. – Átkaroltam Rubyt, ahogy észak felé tartottunk a
taxival, mert még mindig nem tudtam rávenni magam a metrózásra.
– Akkor holnap?
– Nem tudom.
Már kezdtem megbánni a hirtelen meghívást. Nem is ismertem Mariát.
Teljesen idegen volt, akkor is, ha Laura ismerte, mégis… Élveztem a
beszélgetést az elmúlt órában, és ami még fontosabb, úgy éreztem,
valahogy megérti, amit átélek, talán mert neki is megvolt a maga
tapasztalata, egy háborúból jött, bár azt nem tudtam, hogy mit jelentett ez
pontosan. Mégis ott volt az a fájdalom a szemében, a mélységes mély kút,
ami magához vonzott. Ruby nyilvánvalóan érezte ezt, és azt gondoltam,
érezni fogja a másik kettő is.
Talán a csendes nyugalom, az lehetett ez benne. Vagy a hirtelen
mosoly, ami felragyogott az arcán. Csoda szép, kékeszöld szeme volt,
minden alkalommal mellbe vert az életteli élénkség, amikor ránéztem.
Maria valamivel idősebb lehetett nálam, de meglepően sima volt a bőre,
talán mert olyan békés volt az arca. Egy órán át mintha valamiféle pozitív
erő lett volna az életemben.
De akkor sem ismertem, és óvakodtam meghívni egy idegent az
otthonomba, az életembe, ha csak egy vacsorára is.
Így voltak ezzel természetesen Laura szülei is, amikor Ruby vidáman
közölte velük, amint hazaértünk, hogy vacsoravendégünk lesz hamarosan.
– Ki ez az ember, Nathan? – fordult felém Elaine, máris rémülten, a
szemét összehúzta, az ajkát vonallá préselte, és készen állt rá, hogy ítéletet
mondjon, természetesen elmarasztalót.
– Laura barátja a Menekültközpontból, ahol önkénteskedett bent a
városban. Azt gondoltam, hogy a lányok találkozhatnának vele, hogy
megtudjanak kicsit többet arról, mit dolgozott ott Laura. – Ahogy ezt
kimondtam, olyan észszerűen éreztem.
 – De ismered egyáltalán? Honnan jött?
– Boszniából, de Amerikában él már majd húsz éve.
Mintha ettől Maria elfogadhatóbbá válna Laura szülei szemében. Talán
így is volt.
– De hisz idegen…
– Laura ismerte.
Bár megvoltak nekem is a kétségeim, Elaine tüskés aggodalmaskodása
elszánttá tett, hogy áthívjam Mariát. Telefonszámot cseréltünk, amikor
elköszöntünk, úgyhogy még aznap este, az egyik ritka, csendes pillanatot
kihasználva, írtam neki, és meghívtam péntekre, két nappal későbbre
vacsorára.
Pár perc múlva válaszolt, hogy remek, én meg elküldtem neki a
címünket. Azon kaptam magam, hogy örömmel várom ezt az estét, bár el
kellett nyomnom magamban valami halvány, ösztönös, kellemetlen érzést.
Rubynak tetszett Maria, emlékeztettem magam, és a gyerekeknél még
működik a természetes ösztön. Meg amúgy is csak egy vacsoráról van szó.
Elaine és Paul láthatóan nem voltak elragadtatva a döntésemtől… és,
ami még ennél is bosszantóbb volt, itt maradtak. Semmi jelét nem adták,
hogy visszatérnének Bostonba, és a Maria érkezése előtti estén megtudtam
ennek az okát.
Ella és Ruby már aludt, Alexa bebújt a dolgozómba a telefonjával,
egyedül akart lenni, mint mindig. Ekkor támadtak le a konyhában.
– Nathan, beszélnünk kell a jövőről.
Paul elővette azt a komoly, „férfiak egymás között” hangját, amit
akkor használt, ha pénzről beszélt velem. Ostobán azt gondoltam, arra
céloz, hogy hamarosan elutaznak. Ugyan támaszkodtam a segítségükre, de
azt akartam, hogy elmenjenek. Ruby, Ella, Alexa és én meg kellett hogy
találjuk az új normalitást, bármilyen legyen is az, és bármennyire tudtam is,
milyen nehéz lesz eljutni addig.
– Rendben, Paul.
Próbáltam barátságosan és nyájasan beszélni, bár feszült voltam,
fáradt, és még mindig olyan könnyen kiborultam.
Fel-felbukkantak az emlékek, torkon ragadtak, pont aznap délután
fogtam meg Laura samponját a fürdőszobában, és majdnem összeestem az
illatától. És ami még rosszabb: már alig volt benne, nyilván valamelyik lány
ezt használta. Vajon ráveszem magam valaha, hogy vegyek egy ilyet
megint?
 – Üljünk le, kérlek!
Akkor nem csak azt akarják megmondani, mikor utaznak el. Óvatosan
átmentem a nappaliba, és leültem a kanapéra. Paul velem szemben foglalt
helyet, Elaine meg a lakásban körözött, nyilvánvalóan a férjére hagyva,
mint általában, a beszélgetés nehezét.
– Laura majdnem egy hónapja halt meg – mondta Paul, a hangja kicsit
megremegett. – Biztos vagyok benne, hogy vissza kell menned dolgozni,
haladnod kell…
– Igen, lassan.
Beszéltem Frankkel, és abban maradtunk, hogy karácsony után
visszamegyek, kicsivel több mint hat hete lesz addigra Laura halálának.
Nem maradhatok többet itthon, és azt gondoltam, hogy a rutin meg a
rendszeresség talán segít majd visszazökkenni. De nem értettem, mi köze
ennek Laura szüleihez. Nyilván addigra már nem lesznek itt.
– Nagyon nehéz lesz, nagyon nagy feladat lenne három gyereket
nevelni egyedülálló apukaként, Nathan. – Sosem szerettem, ha kimondta a
nevem, valamiféle közelséget jelzett, olyan intimitást, ami sosem volt meg
köztünk.
– Lenne? – ismételtem. – Ez van.
– Igen, persze, de gondolkoztunk Elaine-nel… hogy mi lenne neked a
legjobb, és ami még fontosabb, mi lenne a legjobb a lányoknak. A mi
három csodás unokánknak, akik a legfontosabbak mindannyiunknak.
Valami piszkált ebben a megfogalmazásban. Az én lányaimról beszélt,
és nem kellett emlékeztetnie arra, milyen fontosak. Nyilván nem. Úgyhogy
nem mondtam semmit, a nyelvembe haraptam, hogy ne vágjak vissza, és
vártam, mit akar még mondani.
– A te munkád önmagában is teljes embert kíván – folytatta óvatosan
Paul. – Amennyit te dolgozol… Laura azt mesélte, hogy néha heti hetven
órát is. – Némi rosszallást hallottam a hangjában, bár nem hittem, hogy
szándékosan.
– Néha – ismertem el. – Ez természetesen most meg kell hogy
változzon.
Még képtelen voltam végiggondolni, hogyan. Az üzlet megkövetelte a
figyelmet és az időt tőlem, mohó szerető volt. És a számlák csak gyűltek…
Háztartási kiadások, a jelzálog, januárban a tandíj következő részlete…
Nem tudtam, hogy fogom megoldani, csak azt, hogy valahogyan muszáj
lesz.
 – Nathan, a lányoknak figyelemre és gondoskodásra van szükségük az
ilyen nehéz időkben – közölte Paul határozottan, a szavak úgy hangzottak,
mintha elpróbálta volna előre a szövegét. – Kell nekik valaki, aki mindig ott
tud lenni: elhozza őket az iskolából, velük marad, ha betegek, intézi a zene-
és balettórákat, a baráti összejöveteleiket.
Mocorogtam a helyemen, nem akartam elárulni, hogy nem tudok erről
eleget. Ella úszni járt, Ruby heti egy délután balettra. Alexa tavaly
zongoraleckéket vett. Ezt tudtam, de ennyit összesen, egyikről sem tudtam,
hol tartják. De megtudom.
– És nem is csak ez – szólt bele Elaine, nem bírta már visszafogni
magát, hirdette az igét, bármi legyen is, amit most tálalnak nekem. – De kell
nekik valaki, aki ott van velük délután, ha nincsenek teljesen jól, aki
meghallgatja őket, aki megöleli őket, ha erre van szükség, aki kekszet süt
velük…
A katasztrofális palacsintaepizód jutott az eszembe, de aztán
elhessegettem.
– Én meg tudom ölelni őket – mondtam, és elég röhejesen hangzott.
– De a te munkáddal, Nathan… – mondta Paul halkan, szomorú
mosollyal, mintha azt mutatná nekem, mennyire megérti.
És meg kellett értenie, Laura szerint heti négy napot utazott, amikor ő
kicsi volt, és rengeteg hétvégét is végigdolgozott. Legalább annyira távoli
apa volt, mint én valaha, ha nem jobban.
– Rengeteg szülői feladat.
Még mindig nem tudtam, mit akarnak mondani, de kezdtem
kapiskálni. Ide akarnak költözni New Yorkba? Isten ments! Be akarnak
költözni hozzánk? Tudtam, hogy jót akarnak, bármit akarnak is, ahogy azt is
tudtam, hogy nemet fogok mondani. Épp elég nehéz volt ez a pár hét
Paullal és Elaine-nel.
– Igen, de ilyen időkben? Segítség és támogatás nélkül? – Paul vállat
vont, széttárta a kezét, mintha az egésznek a lehetetlenségét mutatná.
Mély levegőt vettem, próbáltam lenyelni az ösztönös választ, a mérges
önvédelmet. Jót akarnak, emlékeztettem magam újra. Nekik is hiányzik
Laura. És igazuk volt, megoldást kell majd találnom ezekre az elég komoly
problémákra.
– Gondolom, kell nekünk majd egy dadus. – Amit nem igazán
engedhettem meg magamnak, de majd valahogy megoldom anélkül, hogy
Laura szüleire szorulnék.
 – Egy dadus.
Elaine nem bírta türtőztetni magát, úgy ejtette ki a szót, hogy az
csöpögött az iszonyattól, ami elég vicces volt, tekintve, hogy Laurának is
volt dadusa kiskorában, pedig Elaine nem is dolgozott.
– Legalább valami segítség – mondtam, mintha a szó, és nem az
elképzelés ellen tiltakozott volna.
– De egy idegen…
Erre valamiért Maria ugrott be.
– Nem tudom még, Elaine. – Türelmetlenül csengett a hangom. –
Megoldom. – Hamarosan.
– Van egy másik javaslatunk. – Paul előrehajolt, a térdére könyökölt. –
Járható út mindenkinek, és Elaine-nel úgy gondoljuk, hogy ez lenne a
legjobb a lányoknak is és neked is.
– És mi lenne az? – Igyekeztem, hogy ne legyen fagyos a hangom.
Paul és Elaine feszülten összenéztek, és én ekkor jöttem rá, hogy
egyáltalán nem terveznek ideköltözni hozzánk, sőt New Yorkba sem.
Megacéloztam magam, bármit akarjanak is mondani, de amikor a szavak
kibuktak, nem álltam készen rájuk.
– És ha a lányok velünk élnének? – Paul hangja furcsán gyengéd volt.
– Rengeteg helyünk van, ráérünk, és Bostonban olyan jók az iskolák. Már
megkérdeztük, és mindháromnak lenne hely Laura régi alma materében, az
az ország egyik legjobb lányiskolája. Beszéltünk az igazgatónővel,
örömmel fogadná őket. Még ott tanítanak páran Laura tanárai közül.
Emlékeznek rá…
Paulra bámultam, alig bírtam felfogni, amit mondott.
– Veletek élnének – ismételtem színtelen hangon. – Bostonban.
– Igen.
Paul tekintete szilárdan mélyedt az enyémbe, az állát árnyalatnyit
elbiccentette, mint aki tudja, hogy helytelen, amit kér. Illetlen. Es mégis…
– Van úszócsoport Ella korosztályának – segített be Elaine, hogy
betöltse a csendet. – És óvoda is Rubynak, félnapos. Mindegyiknek saját
szobája lehetne. Arra gondoltunk, vennénk egy kiskutyát…
– Egy kiskutyát? – Nem bírtam eltüntetni a hangomból a karcos
hitetlenkedést. – Úgy értitek, ezzel vesztegetnétek meg őket.
– Nathan. – Figyelmeztetés volt a nevem.
Mély levegőt vettem, leszorítottam erővel a haragot, és ami még ennél
rosszabb volt, a megbántottságot. Felfedték a gyengeségem, a pokolba,
mindig is ismerték, és most könyörtelenül kihasználták. Megint. Megint
felajánlanak mindent a családomnak, amit én magam nem bírok megadni
nekik. Időt. Helyet. Még egy rohadt kutyát is.
– A lányaim velem maradnak – közöltem határozottan.
– Megértem, hogy ezt mondod, ezt akarod, de gondolj az ő érdekükre,
Nathan – folytatta Paul. – Te nem tudod megadni nekik most, amire
szükségük lenne.
– Akkor ez átmeneti megoldás lenne? – kérdeztem, látszólag kedvesen.
– Vagy állandó?
Megint gyorsan összenéztek.
– Fontos lenne a lányok életében az állandóság – mondta végül
pillanatnyi szünet után Paul. – Folyamatosság és stabilitás…
– Ez azt jelenti, hogy elvinnétek őket örökre.
– Akkor is te lennél az apjuk – tiltakozott Elaine. – És természetesen
bármikor szívesen látnánk, meglátogathatnád őket… Ott vannak a
hétvégék, az iskolai szünetek…
– Szívesen látnátok? Vendég lennék a saját családomnál? Végső soron
meg egy idegen, aztán meg senki. Én lennék az apa, aki lemondott róluk.
– Ez nem teljesen újszerű gondolat – jegyezte meg halkan Paul. – Az
olyan pozíciót betöltő férfiak, mint te, évszázadok óta így rendezik el az
életüket. Elfogadott és érthető.
Megráztam a fejem, nem is bírtam elkezdeni a szavak keresését.
Mintha én valamiféleképp el akarnám rendezni az életet. Hát nem látják,
hogy minden órányi munka, minden, amit tettem, a családom érdekében
volt? Hogy eltartsam őket, gondoskodjak róluk, megadjam nekik a
lehetőséget és a kényelmes életet, ami nekem sosem adatott meg
gyerekkoromban, amikor lakókocsiparkból költöztem hippi kommunába
vagy romos lakásba? Ha elviszik a lányokat, akkor egyáltalán miért
dolgozzak?
És mégis…
És mégis, egészen kicsit, legnagyobb szégyenemre megkísértett az
ötlet. Olyan egyszerű lenne. Imádnák a lányokat. És olyat tudtak volna adni
nekik, amit én sosem, akármennyit dolgozom. Nem tudnám elvinni Ellát az
úszásra, még akkor sem, ha korábban eljövök az irodából. Nem lehet
kiskutyánk. És olyan fáradt vagyok…
Utáltam magam, amiért ezt gondolom, teljességgel megvetettem
magam az önzésemért. De mégis ezt éreztem, ott énekelt a könnyebb élet
szirénhangja a fülembe, vagy csak egy olyan életé, amit végig bírok
csinálni. Amit túlélek.
– Legalább gondolkozz rajta, Nathan! – kérte Paul, és én megint
érzékeltem a gyengeségem, ahogy megbökdösték, mint egy kilazult fogat,
hogy vajon kiesik-e, ha még egy kicsit lökdösik. – Értem, hogy először
talán bántó az ötlet, persze, Elaine is érti.
Gyors, csillapító pillantást vetett Elaine-re, aki mintha szándékosan
nem akarta érteni egyáltalán.
– De a lányok érdekében, kérlek, fontold meg. Mert végső soron mind
a legjobbat akarjuk Alexának, Ellának és Rubynak. – Erre elmosolyodott,
mint aki azt jelzi, együtt vagyunk ebben, miközben tudtam, hogy a fenét
vagyunk.
– A lányok velem maradnak – közöltem határozottan, a hangom
véglegesen csengett, mivel már önmagában az, hogy megfontoltam ezt a
bántó javaslatot akár csak a másodperc töredékéig is, megszégyenített és
nyugtalanított.
Milyen apa vagyok? Milyen apa voltam eddig?
– Ne mondd ezt még! Csak gondolkozz rajta, Nathan, kérlek –
könyörgött Elaine, szinte könnyek között. – Kérlek. A lányok kedvéért…
Meg Paul és Elaine kedvéért. Ezt is tisztán láttam, hogy így akarnak
megküzdeni a gyásszal, és közel maradni Laurához. Éreztem, hogy
felpislog bennem a szánalom, a részvét, átérzem a fájdalmukat, de ennyi
volt, nem több.
– Nem gondolkozom rajta – feleltem kőkeményen. – Most rögtön
nemet mondok, ezerszer is. Nem adom oda nektek a gyerekeimet.
– Ők Laura gyerekei is – jegyezte meg Paul.
A szeme elkeskenyedett, a száját összepréselte. Eszembe jutott,
mennyire megnehezíthetik az életemet most, hogy nyilvánvalóan mindenki
felvette a kesztyűt. Elültethetik a csírát a lányok fejében, elérhetik, hogy
oda akarjanak költözni. Még be is perelhetnek a felügyeletért, és a fenébe
is, ki tudja, talán nyernek…
– Paul, mindig is támogatni fogom, hogy te meg Elaine találkozzatok
az unokáitokkal… – Mármint nem fogom nagyon akadályozni. – De nem
vihetitek el őket. Ők az én gyerekeim. Csak ők maradtak nekem. Ráadásul
kiszakítani őket most abból az életből, amin kívül nem ismernek mást,
aligha szolgálná az érdekeiket. Ha tényleg a legjobbat akarjátok nekik,
gondoljatok erre.
 – Szerinted nem gondoltuk végig alaposan? – kérdezte Paul fölém
magasodva.
Vagy százkilencven centi volt, széles mellel, sűrű, ősz hajjal, kicsit
megijesztett. És fel is bosszantott.
– Igen, azt gondolom, hogy nagyon alaposan végiggondoltátok –
viszonoztam a lövéseket. – Gondosan kiválasztottátok, mikor vagyok a
mélyponton, fáradtan, lesújtva a gyásztól, és hogy hogyan is csúsztassátok
be a kést a bordáim közé…
– Hogy merészeled… – Elaine hangja magasra ívelt, sziszegett a
haragtól.
– Ti hogy merészelitek! – vágtam vissza, a hangom meglepően szilárd
maradt. Furcsán nyugodtnak éreztem magam egyszerre, a jeges haragtól
hideg és tiszta lett a fejem. – Gondoljátok végig egy pillanatra, mit
javasoltatok! – Belenéztem mindkettőnek a szemébe, egyikük sem
fordította el a tekintetét. – Hogy merészelitek… – ismételtem halkan. –
Hogy meritek!?
– Nem maradunk itt – jelentette ki Elaine élesen, ahogy felkelt,
elszántan, hogy úgy viselkedik, mintha ő lenne megbántva, mintha ezt a
helyzetet én idéztem volna elő. – Nem maradhatunk, miután így bántál
velünk.
Üresen felnevettem, döbbenten, hogy ezek után még ő van megsértve.
– Rendben – mondtam, és tisztában voltam vele, hogy felégetem a
rokoni kapcsolataim hídját, de nem érdekelt.
– Tudjátok, hol az ajtó.
– Nagyi. Nagypapa. Apa…
Megfordultam, Alexa ott állt a nappali ajtajában, vad tincsek az arca
körül, a szeme hatalmas és sötét.
– Miért veszekedtek? – A hangja elcsuklott, az utolsó szónál megtört.
– Alexa, édesem… – Elaine szomorúan elmosolyodott, kinyújtotta a
karját Alexa felé, eljátszotta a tragikus áldozatot. – Annyira sajnálom, hogy
végig kellett hallgatnod.
– Alexa, drágám, nincs semmi gond – mosolygott rá vigasztalón Paul.
– Minden rendben lesz.
Alexa a nagyszüleire nézett, válaszokat keresett, azt akarta, hogy ők
feleljenek neki. Nem én. Nem is nézett rám, addig legalábbis nem, amíg
végül Elaine megölelte. Akkor a lányom felém fordult, mogyorószín szeme
csíkká keskenyedett, és ezt sziszegte:
– Te tehetsz róla.
 TIZEDIK FEJEZET

Maria

Westék meghívásának napján rém izgatott voltam. Idejét sem tudtam, mikor
hívott meg bárki magához vacsorára, legalábbis így. Selma áthívott párszor
a családjával együtt, és én vonakodva elfogadtam a meghívást, de ezt most
másnak éreztem. Valahogy fontosabbnak, bár azt mondogattam magamnak,
hogy nem az. Csak egy vacsora, valamilyen szükségtelen köszönetféle
gyakorlatilag idegenekkel.
Egész nap azon vacakoltam, mit vegyek fel, mit vigyek, hogy legyen.
Végül egy csinos pulóvert vettem farmerral, semmi túl elegánsát. Vettem
egy csokor margarétát, mert mindig is imádtam a vidám, sárga virágukat,
olyanok voltak, mint a mosolygó arcok.
Metróval mentem az Astoriától a belvárosig, aztán busszal fel a
Harmadik sugárútra, mert így elhaladhattam a híres épületek mellett. Persze
már sötét volt, úgyhogy nem láttam túl sokat. Mégis éreztem, hogy a város
egyre tágul, minden szélesebb lesz, mintha maguk az épületek is jobban
kapnának levegőt, és én is.
Nathan – még mindig furcsa volt, hogy akár gondolatban is így hívjam
– megadta a címüket, a Nyolcvanharmadik utcában laktak a Harmadik
sugárútnál. Amikor leszálltam a buszról, egy pillanatig nem tudtam, merre
is menjek, melyik irányba induljak. A busz elpöfögött, füstfelhőt eregetve,
én meg körbefordultam, a margarétákat markolva.
Elindultam az utcán, csak akkor fordultam meg, amikor észrevettem,
hogy rossz irányba megyek. Végül kissé kimerültén odaértem az épülethez,
némi gondosan nyírt pázsit választotta el az utcától, előtte kis táblákon
feliratok: Fűre lépni tilos.
A portás egyenruhája úgy festett, mint a porosz katonáké, kinyitotta
nekem az ajtót, én beléptem az előtérbe, beszívtam a bőr és a bútorfényező
illatát, pislogtam a félhomályban.
– Név? – kérdezte kissé hirtelen a portás.
– Maria Dzino – hadartam, mire a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, nem lakik itt ilyen…
 – Ó, azt hittem, az én nevemet kérdezi – mondtam elpirulva, és a
mellemhez szorítottam a csokrot, éreztem a virágok nedves szárát még a
kabáton át is. – Nathan West-hez jöttem.
– Rendben. – Felszólt a telefonon, én feszülten vártam, attól tartva
még most is, hogy talán tévedés az egész. Hogy Nathan West igazából nem
gondolta komolyan, hogy meghív magukhoz vacsorára. De a portás
mosolyogva felém fordult. – Menjen fel, a lift a bal oldalon. Negyedik
emelet. Westék lakása a jobb oldali.
– Köszönöm.
A lift elegáns volt, ahogy az épület többi része is, a falán bekeretezett
akvarell lógott, és egy kis bőrzsámoly állt benne. Amikor kinyílt az ajtó,
kiléptem és láttam, hogy csak két lakás van az emeleten, Nathan már ott is
állt a jobb oldali ajtajában, Ruby meg kidugta mögötte a fejét.
– Maria! – Fáradtnak tűnt, de mosolygott. – Örülök, hogy eljött!
Odalendítettem felé a virágokat, kicsit túl hirtelen, mert nem tudtam,
mit tehetnék.
– Ezt önnek…
– Milyen kedves. Köszönöm.
Elvette a csokrot, és betessékelt az előszobába. Elég tágas volt, de
mégis zsúfolt: cipő- és táskahegyek, az egyetlen széken halomban a
kabátok, az asztalkát ellepték a bontatlan levelek. Égett szag terjengett.
– Apu elégette a vacsorát – jelentette Ruby. – Nem szokott főzni.
Lemosolyogtam rá, megint elnéztem, milyen bájos a göndör, vöröses
fürtjeivel, az orra körül a szeplőkkel, a két tejfog között elöl a réssel.
– Biztos vagyok benne, hogy a végén majd finom lesz.
– Sajnos nem hiszem – vélte Nathan, és beterelt a konyhába: hatalmas
volt, csupa tölgy és márvány, ragyogó gránit és rozsdamentes acél. – De
vettem vacsorát, igaz, hogy készen. Ruby teljesen igazat mondott: nem
szoktam főzni. Még nem.
Mosolygott, de láttam, milyen fáradt, a szeme körül mély ráncok
húzódtak, és árkokat láttam az orra és a szája mellett is, a vonásai
meggyötörtnek tűntek, a válla meg-roskadt. Alig több, mint egy hónapja
halt meg a felesége, és láttam, hogy minden egyes azóta eltelt nap rávéste a
nyomát az arcára.
Ruby bejött, megállt előttem csípőre tett kézzel, és alaposan
végigmért. Rámosolyogtam, felhúztam a szemöldököm, próbáltam titkolni
az idegességem.
 – És mit csináltál ma, Ruby? – kérdeztem.
– Tévét néztem. Egész nap.
Nathan behúzta a fejét.
– Az utóbbi időben nem tartjuk a tévénézési szabályokat – felelte félig
motyogva, maga elé meredve a dobozokra.
– Ez érthető.
– És a nagyi meg a nagypapa elment ma reggel – folytatta Ruby. –
Mérgesek voltak. – Ezt úgy mondta, mint valami remek hírt, nem is
értettem.
– Ruby… – Nathan a fejét csóválta, kicsit elpirult. – Ne…
– Biztos hiányoznak – mondtam gyorsan, elterelve a kínos helyzetről a
figyelmet. – Eljönnek hamar meglátogatni?
Ruby vállat vont.
– A nagyi brokkolit etetett velem. Utálom a brokkolit.
– De jót tesz neked. Segít, hogy nagy és erős legyél.
Előretolta az alsó ajkát.
– Nem érdekel.
– Nehéz megenni, amit nem szeretünk – mondtam együttérzőn,
taktikát váltva. Amúgy is úgy éreztem, hogy ismeretlen terepen járok. Mit
tudtam én a gyerekekről? – De biztos vagyok benne, hogy a nagyid csak jót
akart – tettem hozzá, hogy megvédjem a zöldségeket és a távol lévő
nagymamát is.
Nyilvánvalóan bonyolult dinamika mozgott a háttérben.
Ruby megköszörülte a torkát, Nathan hálásan mosolygott rám.
– Rubes, szólj, kérlek Ellának és Alexának! Mondd nekik, hogy
megjött Maria.
– El-la! Al-exa! – ordította Ruby, mire összerezzentem.
Nathan megbökte a lapockái között.
– Menj oda hozzájuk, úgy szólj, Ruby!
Még egyszer megköszörülte a torkát, és kivonult a konyhából, a
nővéreit keresve. Körbenéztem, megfigyeltem a személyes kis apróságokat
magam körül, amik még Laurához tartoztak: egy hervadt begónia a
párkányon, néhány mágnesfotó a hűtőn… Egyet felismertem a hírekből.
Ugyanaz a felvétel volt Lauráról a tengerparton, de ezen látszódott Alexa és
Ella arca is. Láttam egy bögrét a mosogató mellett, „A világ legjobb
anyukája” felirat díszelgett rajta cikornyás betűkkel, egy idézet a
szekrényen, úgy tippeltem, hogy Laura folyóírásával. „Csináld, amit kell,
aztán amit lehet, és egyszer csak meg fogod csinálni a lehetetlent.”
– Iszik valamit? – kérdezte Nathan, mire összerezzentem. Láttam,
milyen kíváncsiskodónak tűnhettem, ahogy nyújtogattam a nyakam
mindenfelé tekingetve. – Egy pohár bort?
– Ó… – Haboztam, olyan nagyon furcsa volt ez. Barátok vagyunk?
Ismerősök? Idegenek? – Igen, köszönöm szépen.
– Nagyon jól beszél angolul – jegyezte meg Nathan, ahogy töltött
nekem egy pohár vöröset, és odanyújtotta. Az egyik bárszéken kuporogtam
a konyhasziget mellett. – Még Boszniában tanulta, vagy már itt?
– Tanultam valamennyit iskoláskoromban, ahogy a legtöbben. De
inkább itt.
Óvatosan belekortyoltam a borba, élveztem a gazdag, bársonyos
aromát. Ritkán ittam, tudtam, hogy ez az egy pohár rögtön a fejembe száll
majd.
– Nagyon szép teljesítmény.
– Köszönöm.
Csend ereszkedett ránk, és eltűnődtem, hol lehetnek a lányok. Úgy
éreztem, nincs mit mondanom Nathannak, és mégis olyan sok mindent
akartam volna, ha megtaláltam volna a szavakat meg a bátorságot hozzá. De
húsz év csend és elfojtás megtette a hatását. Meg sem bírtam próbálni, el
sem kezdtem inkább, nem mondtam semmit.
– Gondolom, nem érti, mi történhetett Laura szülei és köztem –
mondta pillanatnyi szünet után végül Nathan. – A mérges nagyszülők,
akiket Ruby említett. Összevitatkoztunk, és sietve elmentek. Nem a legjobb.
– Magasra csapnak az érzelmek ezekben a napokban –feleltem
óvatosan.
– Igen, gondolom, bár az az igazság, hogy sosem jöttünk ki túl jól. –
Felsóhajtott, a hajába túrt, ami kócosan állt mindenfelé, amikor leengedte a
kezét. – Mindig is lenéztek.
Nem tudtam, erre mit válaszolhatnék, úgyhogy csak bólintottam, és
belekortyoltam a borba.
Nathan visszafordult a dobozokhoz, és leszedte a fóliázott tetőket.
– Bocsánat. TSI.
– TSI? – Nem ismertem ezt a rövidítést.
– Túl sok infó. – Szárazon elmosolyodott. – Csak nem akartam, hogy
ezen törje a fejét.
 – Semmi gond.
Bizonytalanul visszamosolyogtam. Arra gondoltam, vannak-e
ismerősei, akikkel beszélgethet, barátok, akik segítenek. Nyilván egy ilyen
család, mint Westék, teljes környezettel bír, vannak barátaik, akik hoznak
enni, felajánlják, hogy vigyáznak a gyerekekre, meghallgatják, ha valamit
mondani akarnak. Olyasmi, ami nekem nem volt, de feltételeztem, hogy
mindenki másnak igen.
– Ella! Alexa!
Nathan hangja túlzottan vidáman csengett, ahogy megjelent az ajtóban
a két nagyobbik lány, Ruby meg ott nyomakodott közöttük. Alexa magas
volt, hosszú lábú, vörösesbarna haját a vállára engedte, és az arcát takarva
lógott elöl. Ella úgy festett, mint Laura kicsiben a majdnem aranyszín
hajával, a kerek arcával és mogyoróbarna szemével. Merengő, távoli volt az
arckifejezése, nem nézett senkinek a szemébe, mintha valahol máshol lenne
érzelmileg.
Felálltam a székről, és a két lányra mosolyogtam.
– Maria vagyok. Annyira örülök, hogy megismerhetlek titeket.
A tekintetük továbbsiklott rajtam, nem néztek a szemembe, csak
mindketten odabiccentettek köszönésképp, de egyikük sem mondott
semmit. Szinte tapinthatónak éreztem a gyászukat, sötéten és nehezen ülte
meg a szoba levegőjét. Könnyíteni akartam rajta, de hogy tehettem volna?
Tudtam, mekkora súly. Senki sem veheti le az emberről.
– Bedobok mindent a sütőbe egy percre – mondta Nathan. –
Megmelegítem. Alexa, vidd be, kérlek, a tányérokat! Ella, te meg az
evőeszközöket!
A lányok némán indultak az ebédlőbe, csinálták, amit mondtak nekik,
közben nem néztek semmire, és nem szóltak semmit. Szellemekre
emlékeztettek, magamra, ahogy sodródok, alig-alig láthatóan. De most,
legnagyobb meglepetésemre és némileg aggodalmamra, úgy éreztem,
nagyon is élek.
– Hadd segítsek! – mondtam, és kinyújtottam a kezem, hogy elvegyek
egy adag tányért Alexától.
Egy pillanatra, ahogy átadta a stószt, egyenesen a szemembe nézett – a
tekintete a fájdalom sötét tócsája volt, majd megint egykedvűre rendezte az
arcvonásait.
Kimentem Ruby után az ebédlőbe, meglepett, milyen más, mint a
konyha. Rózsamintás, itt-ott csíkokban foszladozó tapéta fedte a falat, és az
egész helyiség valahogy dohosnak és elfeledettnek érződött a vedlett, sötét
bútorral és az ablakokat takaró, sötétzöld, poros bársonyfüggönnyel.
– Még nem sikerült ezt a szobát felújítanunk – válaszolt Nathan a
néma kérdésre. – A lakás rémes állapotban volt, amikor megvettük. Lassan
haladunk vele.
– A lassan azt jelenti, hogy egyáltalán nem – szólt közbe Alexa. –
Megcsináltátok a konyhát, és kész. – Harag fonala futott át a szavain, váddá
változtatva őket.
– Nos. – Nathan próbált kuncogni, de inkább hörgés lett belőle. A
szemében fájdalom villant, a mosolya erőltetett volt. – Majd csak összejön.
Letettem a tányérokat az ebédlőasztalra, Ella utánam elrendezte a
villákat meg a késeket, annyira lehajtva a fejét, hogy nem láttam az arcát,
de éreztem a szomorúságát.
Ó, ezek a gyerekek… Belemélyedtek elhalt szívembe, becsúsztak a
frissen felrepedt burok alá, pedig nem is akarták, és ez megijesztett. Aztán
emlékeztettem magam, hogy ez aligha számít bármit is, mert az a
legvalószínűbb, hogy a mai nap után nem látom őket többé. Ez a gondolat
nem okozott olyan megkönnyebbülést, mint kellett volna.
– Szerintem végeztünk – jelentette Nathan.
Behozott egy tálcán több doboznyi ételt: tésztát húsos szósszal, vajas-
tejszínes zöldséget, salátákat, jócskán túl sokat, és a hangja is túlságosan
vidám volt, mintha jóvá akarná tenni a lányok szótlanságát, a fájdalmat,
amit nyilvánvalóan éreztek, ami szürke ködként ereszkedett le rájuk.
Leültünk, Nathan vacsorát osztott, csak a kanál csengett a tányérokon,
ahogy porciózta az ételt. A lányok nem beszéltek, még Ruby sem, és ahogy
Nathan leült, csend lett, nehéz, fullasztó kabátként borult ránk, összekötött
és közben el is választott minket.
– Alexa, Ella. – Nathan kissé mániákusan beszélt, túlságosan elszánt
vidámsággal, túl hangosan. – Maria a Menekültközpontban találkozott
anyával, együtt önkénteskedtek.
Alexa felnézett, sötét tekintete egy pillanatra megállapodott rajtam,
mielőtt elfordította. Ella kicsit barátságosabban nézett rám.
– Barátok voltatok? – kérdezte félénken.
– Igen – feleltem, és egy kicsit csalónak éreztem magam. Vajon Laura
a barátjának tartott? És ha nem, akkor mit keresek itt? – Nagyon kedves
volt. Nagyon. – Ella szemét elfutotta a könny, bólintott, és lenézett a
tányérjára. – Sokat mesélt rólatok – folytattam. – Mutatott képeket is. Olyan
büszke volt rátok. Szinte úgy éreztem, ismerlek titeket, abból, amit rólatok
mondott.
– Miket mondott? – nézett fel megint Ella, az arcára kiült az éhség,
többet akart tudni.
Haboztam, próbáltam felidézni a részleteket, azt kívántam, bár ne úgy
adtam volna elő, mintha több lenne, mint valójában.
– Ó, sok mindent. Hogy te mennyire szeretsz úszni, Ella. És benne
vagy a csapatban, ugye? Meg versenyezni is fogsz?
– Még nem. Januárig nem – mondta Ella, de közben félénken
mosolygott, én meg úgy éreztem, mintha ajándékot adtam volna neki.
– És én? – kérdezte Alexa agresszív, kihívó éllel a hangjában. –
Mondott rólam valamit?
A feltörő pánik összeszorította a torkomat, ahogy az emlékeim közt
kotorásztam, hogy előhozzak valami röpke részletet, amit Alexa épp hallani
akarhat. De csak az jelent meg előttem, ahogy Laura a szemét forgatva
meséli, hogy Alexa a legújabb iPhone-t szeretné, de ő nem fogja megvenni
neki. És hogy milyen nehéz vele időnként, de ő elszánta magát, kivárja,
amíg jobb lesz.
– Igen, persze – mondtam pillanatnyi szünet után, amikor a csend már
túl hosszúra nyúlt. – Szereted a matekot…
Alexa gúnyosan felnevetett.
– Nem, nem szeretem.
Tényleg nem, már eszembe jutott. Kínlódott a matekkal, és Laura arra
gondolt, hogy korrepetitort fogad mellé. Átkoztam magam a tévedésért,
meg akartam volna próbálni újra, de Alexa már horkantva lemondott rólam,
vállat vont, mintha csak bebizonyítottam volna, hogy hazug vagyok. És
talán tényleg ez történt.
Elkaptam Nathan tekintetét, ő együttérzőn mosolygott rám. Kamaszok,
mondta a mosolya, ahogy egyszer Lauráé is.
– És én? – szólt közbe Ruby. – Mit mondott rólam?
A kezemben csúszni kezdett a villa meg a kés, ahogy gondolkoztam.
Ami olyan csodásan kezdődött, most tragikusnak tűnt. Mi a fenéért
próbáltam bevágódni náluk?
– Elég a szekálásból – közölte Nathan. – Maria azért jött, hogy velünk
legyen, nem azért, hogy ezernyi kérdésre válaszoljon.
– Nem gond… – kezdtem tétován, de Nathan már szigorú pillantással
nézett a lányokra.
 Mindenki mogorva csendben ült, és ez rosszabb érzés volt, mint
amikor kérdezgettek. Folytattuk a vacsorát, és én arra gondoltam, vajon ez
lesz-e végig, és rádöbbentem, hogy azt nem bírnám elviselni. Túl sok
csendet, túl sok szomorúságot éltem már át, és ezek a lányok olyan fiatalok
és ártatlanok voltak. Azt akartam, hogy mosolyogjanak, segíteni akartam
nekik valahogy.
Úgyhogy olyasmit tettem, amit évek, évtizedek óta nem. Rubyhoz
fordulva megkérdeztem:
– Ruby, ismered a mesét a fiúról, aki képtelenségeket mondott?
Ruby érdeklődés és gyanakvás keverékével nézett rám.
– Nem…
– Ez egy tündérmese onnan, ahonnan én jöttem.
Apám mondta el nekem, én meg elmondtam másoknak, eljátszottam
részeket, élveztem a figyelmet, bátorított apám gyengéd nevetése és anyám
lágy mosolya. Ó, Maria, koka…
– Honnan jöttél? – kérdezte Ella olyan halkan, hogy hegyeznem kellett
a fülemet.
– Egy Szarajevó nevű városból, Boszniából. Európában van,
Olaszországgal szemben.
A lányok közönyösen és elszántan néztek rám, nem tudták, hülye
vagyok-e, vakmerő, vagy annál is rosszabb.
Folytattam.
– Azért jutott az eszembe ez a mese, mert három fivérről szól… ahogy
ti három nővér vagytok. És a legfiatalabb fiú, Stefan, úgy beszélt az
állatokkal, mintha emberek lennének.
Elhallgattam, hogy felmérjem, érdekli-e őket, vártam, hogy érdemes-e
továbbmondani. Senki sem szólt semmit, de láttam, hogy figyelnek, még
Alexa is, bár a hajfüggöny eltakarta az arcát. Feszült éberség áradt belőle,
és ez erőt adott nekem.
– Miért beszélt az állatokkal? – kérdezte végül Ruby.
– Mert szerette őket, és ilyen barátságos, vicces fiú volt. De a szegény
apja nem tudta, mihez kezdjen Stefannal. Ilyen hülye gyerek, aki úgy beszél
az állatokkal, mintha emberek lennének? De az állatok imádták a fiút. Ha ő
közeledett, a lovak nyihogtak, a malacok röfögtek, a tehenek a fiú orrához
dörgölték puha orrukat.
– És a fivérei? – kérdezte Ella halkan. – Ők mit csináltak? Ok is
különlegesek voltak?
 – Hát hogyne! – Gyorsan kibővítettem a mesét Ella és Alexa kedvéért.
– Mihajlo, a legidősebb olyan nagyon okos volt. Az apa úgy döntött,
papnak adja. És Jakov, a középső, ő meg, ha meglátott valakinél valamit,
amit megkívánt, akkor ajánlott érte valamit, és bármit is kapott az illető,
kevesebbet ért, mint amit odaadott. Ő… – kerestem a szót. – Vjest volt.
Ravasz. Az apja úgy döntött, házaló lesz a fiúból.
– Mi az a házaló? – kérdezte Ruby.
– Aki elad mindenfélét – magyarázta Alexa, és gyors, kutató pillantást
vetett rám, mint aki megerősítésre vár.
Túláradón bólintottam, visszahelyezkedve, visszanőve a gyerekkori
szerepbe: a történetmesélő, a társaságot szórakoztató bohóc szerepébe.
Olyan volt, mintha valamilyen régi ruhát vennék fel, csak hogy meglepetten
megállapítsam: tökéletesen illik rám megint, ahogy mindig is passzolt,
kényelmes és épp a megfelelő helyeken kopott, ahogy forogtam benne,
simogattam az anyagot, próbálgattam, milyen érzés viselni. – Igen,
pontosan. Aki elad mindenfélét. És micsoda nyereségre tett szert Jakov!
Úgy termelte a pénzt, mint pék a kenyeret. Az apa nagyon büszke volt
mindkét fiúra.
– És Stefanra nem?
Ruby hangja izgatott volt, mosolyogva fordultam felé, még meg is
mertem kicsit csiklandozni az álla alatt. A bőre puha volt, mint egy
virágszirom.
– Stefan olyan keményen dolgozott, mint két férfi együtt, és neki volt a
legvidámabb nevetése az egész faluban. Ha-ha-ha, csak úgy zengett. De
összevissza beszélt az állatoknak és mindenki másnak is. Senki sem értette.
Hát mit tehetett az apja?
Éreztem, hogy mind figyelnek, továbbmondtam hát a népmesét a
gyerekkoromból, kiszíneztem a részleteket, nem siettem, ösztönösen
találtam rá a tempóra, és megtartottam, mint gyerekkoromban, ugyanazzal a
gazdagsággal és energiával, amit nem éreztem évtizedek óta, de megtöltött
levegővel, mint egy vitorlát, egyre dagadt és dagadt bennem, míg úgy
éreztem, lebegni tudnék.
A bolond Stefanról meséltem nekik, a vidám képtelenségekről, amiket
összehordott, és a mogorva, öreg cár lányáról, akinek túl sok könyve volt,
örökké tanult, de csak nevetni akart és élvezni az életet, mert úgy kell azt.
Eljátszottam a cár egyik öreges dühkitörését, felfújtam az arcom, és
puffanva fújtam ki a levegőt, ahányszor csak a lány panaszkodott vagy
rosszul viselkedett, mert már elege volt abból, hogy bezárva éljen a
könyveivel. Mikor másodszor csináltam, és Alexa halványan
elmosolyodott, a szívem dalra fakadt. Harmadszorra Ruby nevetett, én
Nathanra néztem, és láttam, hogy ő is mosolyog, ahogy elnézi a mesét
hallgató lányait.
Mindenki befejezte a vacsorát, én a mese végére értem, amikor a
hercegnő rávette a cárt, hogy rendezzen vetélkedőt, és aki megnevetteti a
lányát, az három zsák aranyat kap. És akkor Stefan bement a palotába, és
elmondta a képtelenségeit a hercegnőnek, aki végre nevethetett, és még az
öreg cár is nevetett.
– És persze boldogan éltek, míg meg nem haltak – fejeztem be
rámosolyogva mindenkire, és mély elégedettség töltött el egész a
csontomig. – Vége volt, mese volt.
A szavaim mintha odahullottak volna a csend közepébe, és
megmaradtak, mint a hó.
– Igen – mondta pillanatnyi szünet után Alexa, a hangjában újra ott
volt a kemény él, mire hátrahőköltem. – Csak a mesék végződnek jól.
Felkelt az asztaltól egy hajrebbenéssel, és én az ajkamba haraptam, azt
kívánva, bár ne így fejeztem volna be, és attól tartottam, hogy minden csak
rosszabb lett ettől.
– Az életben több az árnyalat, mint a mesében – mondtam csendesen. –
Boldog és szomorú, és minden, ami közötte van.
Vagy legalábbis így kellene lennie. Bár volt, hogy egyáltalán nem
voltak árnyalatok.
Egy pillanatra Alexa rám meredt, azt hittem, talán mond valamit, de
végül egyszerűen csak vállat vont, és kiment a szobából. Nathan nézte,
ahogy elvonul, a homlokát ráncolta, felszaladt a szemöldöke, majd elszánt
mosollyal felém fordult.
– Maria, ez csodálatos volt. Született mesélő vagy. Micsoda tehetség.
– Régóta nem meséltem már – feleltem.
Úgy éreztem, lihegnem kell az erőfeszítéstől. Még mindig ott
hullámzott bennem az energia és az érzelmek árja. Még Alexa haragjával
együtt is a régi örömöt idézte fel. Pár pillanatig úgy éreztem, mintha megint
élnék, mintha az a lány lennék, aki valaha voltam, akit olyan nagyon régen
eltemettem.
– Mesélj még egyet! – kérte Ruby, én mosolyogtam és megráztam a
fejem, próbáltam elnyomni az Alexa hirtelen távozása miatt bennem
motoszkáló csalódottságot.
– Akkor megint csak én beszélnék. Miért nem meséltek ti?
Ruby az ajkát biggyesztette.
– Én nem tudok meséket.
– Biztos van mesekönyved a szobádban. Hozz egyet, olvasok neked. –
Ruby arca felragyogott, és elsietett, majd pár pillanat múlva már vissza is
jött egy élénksárga könyvvel. – Bajkeverő majom – olvastam fel a címet. –
Ezt nem ismerem.
– Nem ismered? – hitetlenkedett Ruby. – Azt hittem, ezt mindenki
ismeri.
– Majd most megismerem.
Ahogy kinyitottam a könyvet, Ruby felmászott az ölembe.
Megdöbbentett a közelség, a tömör test melege. A feje befért az állam alá,
nekem dőlt, a hüvelykujját a szájába tette. Ella is odajött félénken, a székem
mögé állt, hogy lássa a képeket a könyvben.
Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni, a tekintetem elhomályosodott,
és nem láttam magam előtt a betűket. Ha itt tarthattam volna ezt a
pillanatot, ha a tenyerem között őrizhettem volna, ha megihattam volna,
mint az élet vizét, megtettem volna. Ó, nagyon is megtettem volna!
Gyengéden átkaroltam Rubyt, és olvasni kezdtem.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Nathan

A lakás csendes volt, a lányok aludtak. Bár feszülten indult az este, Ella
néma volt, Alexa meg a szokásos, végül jól ért véget, Mariának
köszönhetően.
Leroskadtam a kanapéra, csak bámultam magam elé, ahogy felidéztem
az előadást, ahogy mesélés közben fel-fénylett Maria arca, mintha valami
belülről megvilágítaná. Amíg nem mondta el azt a mesét, nem is láttam,
milyen szomorúnak tűnt előtte, olyan csendes és visszafogott volt a
fájdalma, nem vad és viharos, mint Alexáé. Amilyennek az enyémet
éreztem, bár próbáltam elrejteni.
Miért, Laura? Hogyan? Mihez kezdjek ezzel a gyásszal? Hogyan
fogadjam el? Hogyan csináljam tovább?
Ma este, legalább egy kis időre, szinte el bírtam felejteni. Nem
teljesen, és csak alig néhány másodpercre, de ezek a rövid pillanatok akkor
is megkönnyebbülést hoztak, olyan felszabadító volt. Aztán megint
emlékeztem, mintha újra lerántottak volna, megint fuldokolnék, magába
szippantott a gyász, levegő után kapkodtam.
Mégis, összességében és a hullámvölgyekkel együtt jó este volt. Ebbe
a gondolatba kapaszkodtam, erre támaszkodtam. Miután Maria felolvasott
Ellának és Rubynak, felállt, és nekiállt leszedni az asztalt. Szégyenemre,
őszintén megkönnyebbültem… hogy valaki más végzi el a munkát, ha csak
kicsit is.
Laura szülei persze segítettek, de mindig volt benne némi szenvedés,
éles pillantások, elnyomott sóhajok, és én annyira igyekeztem, hogy
rendesen megköszönjem, ha elöblítettek egy tányért. Ez más érzés volt
most. Könnyebb.
– Maria, igazán nem kell… – kezdtem, nyilvánvalóan fél szívvel.
– Szívesen. – Gyorsan, bizonytalanul rám mosolygott. – Ez olyan jó…
egy étellel és tányérokkal megpakolt asztal.
Eltartott egy másodpercig, mire felfogtam, amit mondott.
– Egyedül élsz? – Már tegeződtünk.
 – Igen. Régóta.
Lehajtotta a fejét, és elcsusszant mellettem, ki a konyhába, ahol
nekilátott lepucolni a tányérokat és elpakolni a dobozokat. Néztem,
dermedten és hálásan, ahogy megkérte Ellát, hogy hozza ki a poharakat, és
Rubyt, hogy szedje össze a szalvétákat. Játékot csinált belőle, és a lányok
hamarosan fel-alá rohantak az ebédlő meg a konyha között a „kincsekkel”,
azaz az összegyűrt szalvétákkal és koszos poharakkal. Hallottam, ahogy
Ella kuncog, mintha utólag eszébe jutott volna valami, és megállapítottam,
nem hallottam nevetni Laura halála óta.
Laura halála óta. Megint itt voltak az emlékek, belém csaptak.
Hányszor kell ezt elviselnem és állva maradnom? Maria rendet rakott a
konyhában, tudtam, hogy segítenem kellene, és mégis olyan fáradtnak
éreztem magam, hogy egyszerűen lerogytam egy székre, és csak néztem,
ahogy tesz-vesz, fürgén összetakarítja a káoszt, amin nekem sosem sikerült
úrrá lennem.
Miután leszedték az asztalt, Ella és Ruby átment a nappaliba, és
elterült a tévé előtt a kanapén. Hallgattam valami agyatlan gyerekműsor
fémes hangjait, ezek a hangok lettek életünk lemezei az utóbbi időben.
Rászóltam magamra, hogy menjek be, legyek velük, vagy keressem meg
Alexát, és próbáljam meg előcsalogatni a dühös burokból, megtudni, miért
engem hibáztat mindenért, de ott, abban a pillanatban túl fáradt voltam,
túlságosan elcsigázott bármelyikhez. Úgyhogy csak néztem, ahogy Maria
rendet tesz a konyhámban.
– Bocsánat – szólaltam meg negyedórával később. Mintha álomba
bűvölt volna Maria jelenléte, olyan pontosan és hatékonyan mozgott, ahogy
mindent letisztított. – Rémséges házigazda vagyok – jegyeztem meg.
És rémes apa.
– Egyáltalán nem. – Maria a sütő fogantyújára akasztotta a nedves
törlőrongyot. – Nagyon élveztem.
– A takarítást? – Önkéntelenül hitetlenkedés csengett a hangomban.
– Egy otthonban, igen.
Elfordította a tekintetét, és arra gondoltam, rákérdezzek-e az életére, a
múltjára. Gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, csak annyit, hogy
Szarajevóból jött, onnan emigrált Amerikába. Egyedül volt. Nagy
vonalakban ennyi, de mi lehet a részletekkel? Milyen volt az élete
Szarajevóban a háború alatt? Ostrom alatt állt a város, nem? Hogy
boldogult Maria? Azt sem tudtam, mit kérdezhetnék.
 Emlékeztem, hogy láttam pár dolgot a háborúról a tévében még
gyerekkoromban: segélycsomagokról, lebombázott épületekről, rozsdás
autók dombjáról, de igazából sosem érdekelt különösebben. Olyan
távolinak tűnt. Nem számított, mert olyanokkal esett meg, akikhez nem volt
semmi közöm. Felőlem a Holdon is történhetett volna. De Maria átélte.
Elképzelhetetlennek tűnt… ugyanolyan elképzelhetetlennek, mint
hogy a feleségemet lelövi egy őrült a metrón. A tragédia kötött össze
minket. Laura.
– Akkor is… – Az immár csillogóan tiszta pult felé böktem a
fejemmel. – Igazán nem kellett volna…
– Szívesen segítek. És ez amúgy is semmiség.
– Mondott még valamit neked Laura? – kérdeztem. Ekkor jöttem rá,
hogy egyáltalán nem is beszéltünk Lauráról egész este, és elfogott a
bűntudat. – Említett neked bármit vagy bárkit, aki nyugtalanítja, követi
vagy…?
Maria a homlokát ráncolta.
– Úgy érted, az a férfi…
Az a férfi. A férfi, aki megölte a feleségemet. Miért ugrik össze a
gyomrom erre, és miért érzem, hogy az örökké jelen lévő tehetetlen düh
újra feldagad bennem? Miért nem találta még meg a rendőrség azt a
rohadékot? Miért nem tud senki semmit, pedig tele volt tanúkkal a
metrókocsi?
– Igen – feleltem határozottan. – Az a férfi.
Maria egyik kezét felém nyújtotta, az ujjai megrebbentek, az arca
bocsánatkérő volt.
– Nathan…
– Elnézést. – A tenyerem élét a szememre szorítottam, míg végül
villámló fényeket láttam. – Nem akartam, hogy úgy hangozzon…
– Semmi gond – felelte csendesen. – Megértem. – És tudtam, hogy
tényleg érti.
Ruby jött be, panaszos rimánkodással az arcán.
– Apu?
Maria nem nézett rám.
– Igen, Rubes?
– Azt szeretném, hogy Maria fektessen le.
Maria visszafordult, döbbenten.
– Mennem kellene…
 – Kérlek…
– Engem nem zavar, ha te fekteted le – mondtam feszengve. – Ha
téged nem.
Nem tudtam, tényleg el akar-e indulni hazafelé, vagy talán csak úgy
érezte, ez tolakodás lenne. De az volt az igazság, hogy nem álltam készen
arra, hogy elmenjen. Nem akartam egyedül maradni.
– Rendben – mondta végül lágyan Maria, és én valahogy könnyebben
kaptam levegőt, ahogy kéz a kézben kiment a konyhából Rubyval, én meg
Alexa keresésére indultam, abban a nyilvánvalóan hiú reményben, hogy
ráveszem a beszélgetésre.
Még mindig engem hibáztatott mindenért, Laura halálától a nagyszülei
távozásáig, és nem bírtam elérni, hogy elárulja, miért. Olyan volt a haragja,
mint egy pajzs, védelem az ellen, akit az ellenségének tartott, azaz ellenem.
Mégis megpróbáltam, ha csak vonakodva is, megálltam a szobája
ajtajában. Mint általában, az ágyán kuporgott a telefonja felett, a haja
lelógott.
– Alexa…
Fel sem nézett. Haboztam, nem tudtam, mit mondhatnék. Hogy
juthatnék el hozzá. Ez Laura területe volt, hogy átkeljen a lelki aknamezőn
és hatástalanítsa a bombákat.
– Hogy vagy? – kérdeztem végül.
– Jól.
Persze nem volt jól. Senki sem. Meg sem kellett volna kérdeznem,
hülye kérdés volt.
– Van leckéd? – kérdeztem, érezve, hogy ez csak egy újabb rossz
kérdés.
– Már megírtam.
– Telefon a töltőn kilenctől – mondtam, mire végre felnézett.
– Most már anya szabályait is erőlteted?
– Ezek az én szabályaim is.
Megvetőn horkantott, én meg azt kívántam, bár elölről kezdhetném a
beszélgetést. Most meg úgy hangzottam, aki csak nyaggatja.
– A te érdekedben, Alexa. – Újabb hibás lépés.
– Igen, persze. A te érdekedben, mert azt akarod, hogy jó szülőnek
tűnj, pedig nem vagy az. Kit akarsz lenyűgözni?
Mariát?
 Hátraléptem, mellbe vert a minden egyes szavából áradó vitriol. Hetek
óta ez volt a legtöbb, amit mondott nekem, és fájt, nagyon.
– Alexa… – Nem tudtam, mit mondhatnék. Ne beszélj így velem? Ez
aligha segítene. – Sajnálom – mondtam végül halkan. – Próbálkozom.
Tudom, hogy nem elég…
Ha azt reméltem, hogy csöpögős tévésorozatba illő választ kapok,
hogy tudom, apa, igen, akkor nem értettem semmit. Újabb horkantás, és
máris visszatért a telefonjához. Nagy volt a kísértés, hogy kirántsam
repkedő ujjai alól, és kihajítsam az ablakon, vagy rátapossak, és halljam az
üveg roppanásának megnyugtató hangját. Kivel üzenget? Mit mond? Ki
vigasztalja úgy, ahogy én láthatóan nem tudom?
Beszívtam a levegőt, hogy összeszedjem magam. Tudtam, hogy ez
nem segítene, vagy csak nem voltam elég bátor, hogy megtegyem, és
szembenézzek a haragjával. Legalább akkor olyan okból lenne rám dühös,
amit megértenék.
– Kilenc – mondtam végül, és kimentem a szobából, kicsit
határozottabban csukva be az ajtót magam mögött, mint kellett volna, és
úgy éreztem, hogy kudarc volt az egész beszélgetés.
Maria valamivel később elment, megint megköszönte a vacsorát, bár
nekem kellett volna köszönetét mondanom neki mindenért. Még mindig
nem akartam, hogy elmenjen, igyekeztem leküzdeni a vágyat, hogy találjak
valami indokot, amivel maradásra bírhatom, mert tudtam, hogy furcsa
lenne, és nincs semmi oka arra, hogy maradjon. Ráadásul már majdnem
kilencre járt: ki kell ragadnom Alexa kezéből a telefont, és Mariának is haza
kell jutnia Queensbe.
– Örülök, hogy eljöttél – mondtam, mire félénken elmosolyodott.
– Én is. – A beálló csendben egymásra néztünk, a pillanat olyan
különleges volt, hogy lehetetlen lett volna a tájékozódás. – Viszontlátásra –
mondta halkan, és ez túlságosan véglegesen hangzott, mert persze az is volt.
– Maria… – Előreléptem, de már az ajtó felé oldalazott, és én
megaláztatva fogtam fel, milyen mohó piócának tűnhetek: a gyászoló
özvegy, aki egy szinte idegennek könyörög, hogy vegyen részt az életében,
és javítson a dolgokon. Pucolja ki a konyháját, tegye le aludni a kislányát.
Alexának igaza volt. Nem vagyok jó, tényleg ócska vagyok. – Viszlát –
mondtam, és Maria elment.
Egyedül maradtam, a lányok végre ágyban, a konyha hála istennek
tiszta, Alexa telefonja biztonságban a töltőn, és én túl csendesnek éreztem a
lakást.
Egy másik életben, egy ilyen estén elővettem volna a laptopom, hogy
két-három órát dolgozzak még: átfutottam volna az e-mailjeimet, vagy
átnéztem volna a terveket, esetleg elolvastam volna az iparági híreket.
Laura ott téblábolt volna, kipakolva reggelre a gabonapelyhes tálkákat,
vagy leült volna mellém, hogy megnézzen valamit a tévében. Nem sokat
beszéltünk volna egymással, de ott lett volna. Mély, fizikai fájdalommal
hiányzott a könnyed, kényelmes jelenléte.
Más emlékek tolakodtak előre, olyanok, amikre nem akartam
emlékezni. Az ingerült ciccegés, amikor megkértem, hogy vegye lejjebb a
hangerőt. Ahogy a lakásban tett-vett, majd megkérdezte, tényleg muszáj-e
dolgoznom. És én azt feleltem, hogy persze, muszáj. A halk, csalódott
sóhaj, amit mintha észre sem vett volna, és én mindig úgy tettem, mintha
nem hallanám.
De nem volt mindig így, mondtam magamnak. Nem vonultam el
minden este dolgozni.
Fogtam a távirányítót, és átnéztem a Netflix-profilomat, megkerestem,
mi volt az utolsó film, amit együtt néztünk, mert egyszerre úgy éreztem,
muszáj tudnom. Filmeket és sorozatokat pörgettem végig, nem ismertem
őket, nyilván Laura egyedül nézte meg ezeket. Meglepett: komoly filmek
voltak, dokumentumdrámák, nem a könnyed semmiségek, amit
feltételeztem, hogy néz.
Aztán megtaláltam: egy kémes sorozat egyik epizódja volt, inkább
Laura választása, mint az enyém. A fényes lógót bámultam, és szinte
éreztem Laura fejét a vállamon, haja citromos illatát, meleg testét az enyém
mellett, lábam alatta a kanapén.
Nyissunk ki egy üveg bort? Laura hangja könnyed, évődő, a válaszom
egy vállvonás, egy mosoly. Persze, miért is ne? Péntek van.
Megittuk az egész üveggel összebújva a kanapén. Emlékeztem erre
vagy kitaláltam? Azt kívántam, bár így lett volna? Erre vágytam?
Ó, Laura…
Felálltam a kanapéról, fel-alá járkáltam a nappaliban, mint egy
cellában. Bár örültem, hogy elmentek Laura szülei, a jelenlétük legalább
ütközőként szolgált a gyász és köztem, ahogy Maria is.
De most, ezekben a sötét, üres percekben szembe kellett néznem vele,
az ásító magánnyal körülöttem, és nem bírtam elviselni. Úgy éreztem,
sikoltozni fogok, letépem a bőröm, bármit, ami véget vet ennek a kínnak, a
pillanatok és emlékek végtelen felvonulásának a fejemben, az érzékeimre
telepedő félelemnek és pániknak.
A vigasz, amit választottam, kiszámítható volt, és szánalmas: egy nagy
adag whisky és pár altató, a szokásos esti rutinom Laura halála óta.
Elnyújtóztam a dupla ágyon, utáltam magam mellett az ürességet, és
hagytam, hadd jöjjön a tudattalanság, az egyetlen vigaszom.

Arra ébredtem, hogy Ruby ott áll öt centire az arcomtól.

– Apu, miért vagy ilyen büdös?
A hátamra fordultam, és próbáltam kipislogni a csipákat. A testem
ólomnehéz volt. Az ébresztőóra piros számjegyei elhomályosultak, megint
pislogtam. 5:23. Nem kellett volna meginni azt a whiskyt.
– Ruby… – A hang kásás motyogásként tört fel belőlem.
– Vissza kellene menned az ágyadba.
– Nem akarok.
– Korán van.
– Alhatok veled?
Szótlanul felemeltem a paplant, bemászott mellém, kicsi, meleg testét
az enyém mellé igazította. Egyik karommal átfogtam, az arcom a hajára
szorítottam. Közelebb bújt.
– Nyitott szendvics – mondta, a hangja elégedettnek tűnt.
– Igen. – Az én hangom rekedt volt.
Nem akartam nyitott szendvicset. Nem akartam ezt az egészet. De ez
volt.
Próbáltam visszaaludni, de Ruby egyfolytában fészkelődött, aztán
valami gyerekműsorból kezdett el dúdolni egy dalt, olyan fél hétre feladtam
a kétségbeesett próbálkozást, hogy aludjak még egy kicsit. Ruby megérezte,
hogy győzött, átfordult és rám nézett.
– Apu, mindjárt karácsony!
– Lehet.
Alig két hét múlva karácsony, ez egyszerre tűnt őrületnek és rémesnek.
A legkevésbé ünnepelni akartam.
– Még fát sem vettünk. – Ruby dacosan lebiggyesztette az alsó ajkát.
Elborított az irtózat, ahogy felidéztem az elkerülhetetlen
várakozásokat, amit a karácsony jelentett: fa, díszek, ajándékok, harisnyák,
étel. A várakozás és a csoda érzése, amit Laura mintha minden megerőltetés
nélkül teremtett volna. Pont annyira imádta a karácsonyt, mint a lányok,
míg én úgy voltam vele, mint sok mindennel: ez van, ezt kell szeretni.
Sosem ünnepeltem a karácsonyt gyerekkoromban. Anyám kijelentette,
hogy nem érti, mi értelme lenne az ajándékozásnak. Adnod kell szabadon,
amikor csak akarsz, mondta, miközben ő semmikor máskor sem adott
semmilyen ajándékot.
Amikor megismerkedtem Laurával, ő olyan karácsonyt mutatott
nekem, amilyet addig csak csöpögés filmekben láttam: keksz a Mikulásnak,
felakasztott harisnyák megpakolva mindennel, amit én magamban
leginkább felesleges vacaknak tartottam, annyi étel alatt roskadozó asztal,
amennyit lehetetlen lett volna megenni. Laura szülei imádták a karácsonyt,
velük töltöttünk pár fájdalmas ünnepet, ajándékokkal árasztották el Laurát,
és úgy néztek rám, mint valami alsóbbrendű idegenre, aki nem igazán érti a
lényeget. Mindig egy huszonöt dolláros Amazon-kupont kaptam, Elaine
egy szalaggal átkötött díszdobozban adta oda nekem, kissé vállvonogatva.
Sosem tudom, mit adjak neked, Nathan, és mivel nem igazán ünnepled
a karácsonyt…
Amikor megszülettek a lányok, kezdtem jobban érteni az egészet. Egy
kicsit elkaptam a hangulatot. Egyik évben még be is öltöztem Mikulásnak.
Mégis az évek során Laura csinált szinte mindent az ünnepekre, én
általában belejtettem karácsonyeste a Philips csavarhúzóval meg egy
mosollyal, és fél órát azzal töltöttem, hogy összeraktam a játékokat vagy
mást, és úgy gondoltam, ezzel a munka rám eső részét el is végeztem.
El sem tudtam képzelni, hogy egyedül csináljam az egészet – vagy
bármit belőle – idén. Egyszerűen csak úgy akartam tenni, mintha nem
létezne a karácsony. És mi lesz Paullal meg Elaine-nel? Általában
meglátogattuk őket Bostonban az ünnep utáni héten. Most nehezen hittem
volna, hogy ez összejöhet, de gyanítottam, hogy ők akkor is részt akarnak
venni ebben valamennyire, és ezzel sem akartam szembenézni.
– Apu! – rángtatta meg a pólóm Ruby. – Vegyünk ma egy fát!
– Egy fát…
Ez nem volt olyan hatalmas kérés. Általában pár sarokra innen vettük a
fát, az Első sugárúton. Ez legalább az én feladatom volt, elvittem
magammal a lányokat, és mire hazaértünk, Laura forró csokival és házi
fánkkal várt minket. Ruby tavaly is lenyalta a cukrot a fánkjáról, idéztem
fel. Laura karácsonyi zenét tett fel, feldíszítettük a fát, Ruby vidáman szórta
marokszám a flittert…
 Elszorult a torkom, és be kellett csuknom a szemem. Olyan nagyon
más lesz idén, még ha veszünk is fát. Még ha meg is próbálom megcsinálni
az egészet, amit tudtam, hogy nem bírnék. Akkor is más lesz, és nagyon
nehéz.
– Apu? – Ruby megint megrántotta a pólóm.
– Igen, Rubes?
– Elmehetünk ma? Kérlek!
– Talán.
Még csak reggel hét volt. Ez a nap, mint minden nap Laura halála óta,
végtelennek tetszett, amit végig kellett gürcölni, amíg megihatom a
whiskym, és elmehetek aludni. Vajon ilyen lesz az életem hátralévő része?
Nem tudtam mást elképzelni. Nem láttam, hogy jutok el a következő estéig,
azt még kevésbé, hogy lesz alig egy hét múlva, egy hónap múlva,
karácsonykor.
– Apu? – Újabb rántás.
Vigyáznom kellett, hogy ne legyen ideges a hangom.
– Igen, Ruby?
– Maria is eljöhet velünk?
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Maria

Miután egy estét Westéknél töltöttem, kicsinek, némának és üresnek

éreztem a lakásomat. Kóvályogtam az aprócska helyen, nem tetszett semmi:
az olcsó bútor, a csupasz falak, hogy nem voltak fotók, képek, apróságok,
nem volt semmi, amitől úgy nézett volna ki, hogy enyém ez a lakás.
Tudtam, hogy mindez az én hibám, tudatos döntés volt, amit évekkel
ezelőtt hoztam meg, hogy olyan helyen élek, ami nem idéz fel emlékeket,
így élem túl. A belső világom tükre volt, a hiányé. Most, legnagyobb
meglepetésemre, nem tetszett, hogy ezzel az elvvel lakhattam volna akár
egy másodosztályú apartmanban is a Holiday Innben.
Negyvenéves voltam, és az elmúlt huszonhat évet szellemként
töltöttem. Nem tudtam, hogy legyek más, de azt akartam érezni, hogy
megint élek, ahogy akkor, amikor azt a mesét mondtam el, érzelmekkel
telve, nevetve.
Már éreztem, hogy kezdek felébredni, többet akarok, és ez fájt.
Nyugtalanná tett, olyanokat kezdtem akarni tőle, amikről álmodni sem
mertem korábban. És hiányozni kezdett sok minden. Az emberek. Ültem a
kis nappaliban, és elképzeltem Petart a zongoránál, ahogy árad a zene a
szobában. Láttam, ahogy apám felnéz a könyvéből, és békés elismeréssel
elmosolyodik. Láttam, hogy bejön anyám, és a vállamra teszi a kezét.
Megtörtént ez egyáltalán? Olyan távolinak tűnt, olyan lehetetlennek.
Aztán elképzeltem más, nemrég történt dolgokat, amik pont ugyanolyan
lehetetlennek tűntek.
Felidéztem Ruby meleg testének súlyát az ölemben, Ella kezének az
érintését a vállamon. Ahogy az ágya szélén ülve bosnyák altatót énekeltem,
és lassan lecsukódott a szeme. Minden olyan elviselhetetlenül, fájdalmasan
édes volt – egyestényi élet, a mi lett volna ha, ami sosem lesz.
És most visszatértem a valóságba, a munka, otthon, egyedüllét,
magány valóságába. Ezt választottam, csak ezt ismertem. És húsz év után
először nem akartam ezt.
 Úgyhogy amikor Nathan felhívott másnap délután, hogy nincs-e
kedvem karácsonyfát díszíteni velük estefelé, igent mondtam. Nem is
gondolkodtam, siettem, csak azt tudtam, hogy újra látni akarom őket. Még
ha kicsit különösnek tűnt is, kicsit veszélyesnek. Még ha el is tűnődtem,
hogy miért akarják, hogy egy ilyen, mint én, az életük része legyen.
– Ötkor végzek – mondtam. – Nem túl késő?
– Nem, dehogy! De csak ha tényleg nem gond…
– Nem gond.
Túl gyorsan beszéltem, zavarba hozva magam. Nyilvánvalóan semmi
más programom nem volt, de úgy tűnt, Westéknek sincs.
– Ki volt az? – kérdezte Neriha, amikor letettem a telefont, és
visszamentem a székemhez, hogy összerámoljak. – A nagy randi?
Csak viccelt, tudta, hogy nem randizok soha. Soha.
– Nem, csak egy barát. – Elhallgattam, nem akaródzott bevallani, ki
volt az, de Neriha egyértelmű kíváncsisággal várta a folytatást. – Nathan
West.
– Nathan West… – Neriha a homlokát ráncolta, nem ismerte fel a
nevet, aztán megvilágosodott az arca, majd újra elsötétült. – Akinek a
feleségét lelőtték a metrón, ugye? Ő az?
– Igen.
Megrázta a fejét, meglepettnek és kicsit gyanakvónak tűnt.
– Honnan ismered?
– A felesége a Menekültközpontban dolgozott… – Neriha bólintott,
minden meglepetés nélkül. – Egyik nap bejött, beszélni akart velem, mert
tudta, hogy barátok voltunk. – Kipróbáltam a szót, hogy ízlik a nyelvemen.
Barátok. Igen.
Neriha tovább ráncolta a homlokát.
– És szerinted ez jó ötlet?
– Miért ne lenne az? – Védekezőn hangzott.
– Csak nem értem, mi köze hozzád.
Erre megmerevedtem, mert igazából én sem értettem. Miért hívott meg
Nathan magukhoz, a családjához? Nyilván voltak körülötte megfelelőbbek,
a saját közegéből, akikkel eltölthette az idejét.
– Barátok vagyunk.
Ez nem hangzott meggyőzően, még saját magamnak sem. Hogy
lehetnénk barátok?
 – Barátok? – Neriha felhúzta egyik sötét szemöldökét. – Ugyan már,
Maria!
– Miért?
– Mi nem vagyunk barátok az ilyenekkel.
Karba tettem a kezem, feladtam a kedvetlen kísérletet, hogy
összetakarítsak.
– Ezt hogy érted?
Neriha vállat vont.
– Te is tudod.
Nem válaszoltam, mert az volt a baj, hogy tényleg tudtam. Mi közös
van bennem és Nathan Westben meg a családjában a gyászon túl? Az életük
fent északon, a magániskolákkal meg a drága nyaralásokkal, a
kivételezettség levegőjével, aminek nem is voltak tudatában.
De mit számított mindez? Ez csak pénz. És mégis, a pénzen kívül
tudtam, hogy más vagyok, mindig is más leszek, nem számít, mennyire
próbálok beolvadni. Nerihával ellentétben, aki a helyi bosnyák kisebbség
között élt, és inkább bosnyákul beszélt, mint angolul, aki értelmét látta,
hogy olyanokkal töltse az idejét, akik értik, amit átélt, én leválasztottam
magam erről. Nem akartam bosnyák lenni, bár tudtam, hogy az leszek
örökre. De épp az tette tönkre az életem, hogy bosnyák vagyok.
Mindig is így volt ez a bosnyák közösségben: voltak, akik be akartak
illeszkedni, voltak, akik nem. Voltak, akik emlékezni akartak, voltak,
akiknek felejteniük kellett. Voltak, akik megtanultak gyűlölni, voltak, akik
megpróbáltak szeretni.
És itt voltam én: teljesen egyedül, elszigetelten, mert máshogy nem
bírtam létezni. Mert nem bírtam elviselni a gondolatot sem, hogy bárminek
megnyíljak: életnek, szeretetnek, örömnek vagy fájdalomnak. És mégis itt
voltam, és találkozni akartam újra Nathan Westtel meg a gyerekeivel. Talán
az, hogy ennyire más volt, mint én, biztonságosabbá tette az egészet,
elválasztott a valóságtól. Semmit sem fogok érni sosem, ez egyszerre volt
fájdalmas figyelmeztetés és szükséges megnyugvás.
Aligha tudtam volna ebből bármit elmagyarázni Nerihának. Én magam
is alig értettem. Csak azt tudtam, hogy el akarok menni Nathanhoz este, és
segíteni feldíszíteni a karácsonyfát. Es el is megyek.

*
Havazott, amikor felültem az észak felé tartó buszra. Élveztem a kövér,
fehér pelyhek látványát, ahogy lebegtek lefelé, gyengéd fehérséggel borítva
a várost, meglágyítva mindent, gyönyörűvé varázsolva, elrejtve, ami
csúnya.
A portás intett, hogy menjek, meg sem kérdezte a nevem, mire ostoba
elégedettség fogott el. Ismernek.
Amikor bekopogtam, izgatott sikkantást hallottam, majd dobogó lábak
közeledtek. Ella rántotta fel az ajtót, Ruby próbálta odébb taszigálni.
– Van egy fánk! – mondta Ella, és izgatottabb volt, mint eddig
bármikor, amikor láttam.
– Alig várom, hogy lássam – feleltem, és beléptem a lakás melegébe.
Úgy zsongott mindenem, ahogy a valódi életemben soha, már attól is,
hogy egyszerűen itt voltam.
Ruby átkarolta a térdemet, a lábamba temette az arcát, mire nevetve
megsimítottam a haját.
– Ruby, hát örülsz nekem? Én is neked.
Aztán Nathan fordult be, űzöttnek és fáradtnak tűnt, bár próbált
mosolyogni.
– Hoztunk egy fát… Próbáltam felállítani.
– És esik a hó! – közölte Ella, a hangja csupa álmélkodás.
– Igen, nézd! – Eléjük tartottam a sálamat, a gyapjúanyagra hullott
hópelyhek még mindig csillogtak. – Az idei első hó.
– Ott esett a hó, ahol éltél? – kérdezte Ella, miközben magával húzott
az előszobán át a nappaliba.
– Igen, sokat esett a hegyekben. Télen felmentünk a Jahorinára.
Lehetett síelni, szánkózni, hótalpazni…
Egy emlék suhant át rajtam, mint egy pillangó, elszállt, mielőtt
elkaphattam volna… Petar húzott maga után szánkón, a hó mély volt,
vakító fehéren porzott. Sírtam, mert fáztam, úgyhogy gyorsabban húzott,
erre leestem, és még jobban sírtam. Petar felemelt, lesöpörte a havat az
arcomról, és végig cipelt hazafelé, a másik kezével húzva a szánkót.
– Itt a fa! – kiáltotta Ruby, ahogy beléptem a nappaliba.
A szoba ugyanolyan szomorúan festett, mint az ebédlő, ronda olajzöld,
vedlett tapétával és barnára festett fabútorokkal. Egy fa állt a sarokban,
erősen oldalra dőlve.
– Még némi zsineg kell – mondta Nathan –, egyik oldalról kikötjük,
hogy egyenes legyen, és…
 – És díszíthetünk! – kiabált Ruby.
– Ó, a legjobb rész. .
Rájuk mosolyogtam, tele törékeny kedélyességgel, vékonnyal,
áttetszővel, mint egy pókháló, könnyen tönkretehető, de mégis gyönyörű.
– A forró csoki meg a fánk a legjobb rész – közölte Ella. – Anya
mindig… – Bizonytalanul elhallgatott, mire rámosolyogtam.
– Anyukád forró csokit csinált fánkkal? Az szuper.
– Igen – pislogott gyorsan.
– És apu azt mondta, hogy ma is kaphatunk – tette hozzá Ruby,
kihívóan nézve az apjára.
Nathan gyors, zavart pillantást vetett rám.
– A Dunkin Donuts jóvoltából, tartok tőle.
– Nos, az is rendben van.
De persze nem volt rendben. Nem volt ugyanaz, ezt Ella és Ruby is
tudta, bár próbálták kihozni ebből, amit lehetett, és izgatottak voltak. Én is
ilyen voltam gyerekként, amikor hetekre lekapcsolták az áramot és elzárták
a vizet, amikor nem volt mit enni, csak némi húskonzerv maradt, meg aszalt
szilva, amikor megpróbáltuk újra és újra kihozni belőle, amit lehetett, és
nevettünk az egészen, még ha fájt is a szívünk.
Amíg aztán nem bírtam tovább, mert nem volt legjobb, amit ki lehetett
volna hozni.
– Hol van Alexa? – kérdeztem, mire Ella vállat vont.
– A szobájában.
– Nem akar díszíteni – állapította meg Ruby tárgyilagosan.
Nathan grimaszolt egyet felém.
– Rosszkedve van – mondta, és én bólintottam, hogy értem. – Talán
rád hallgatna – tette hozzá Nathan reménykedve. – Ha megkérnéd, hogy
jöjjön ki… – Elhallgatott, a fejét oldalra biccentve.
– Megpróbálhatom – mondtam pillanatnyi szünet után, mert nem
tudtam, mi mást mondhatnék.
Valójában nem akartam megpróbálni, nem hittem, hogy Alexa azt
akarná, hogy megpróbáljam. Nyilván azt akarta, hogy hagyják békén…
ahogy én is ezt akartam, évről évre. És ennek eredményeképp mennyit
veszítettem? Nem akartam, hogy ezt Alexa is elveszítse: egy látszólag apró
pillanatot, de tudtam, olyat, ami fontos lehet, ami valaminek a kezdete
lehet.
 – Gyerünk – mondtam Rubynak és Ellának. – Mutassátok meg, hol a
szobája!
Egyszerre habozva és lenyűgözve vezettek el a haliból nyíló ajtóig,
ami csukva volt. Bekopogtam egyszer.
– Alexa? Maria vagyok. Bemehetek?
Egy morgás volt a válasz, de legalább nem egy nem.
Óvatosan kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobába. Sötét volt,
lekapcsolták a lámpát, és a szemközti épületre néző ablakon nagyon kevés
természetes fény jött be, csak egy téglafal látszott alig néhány méterre.
Rendetlenség is volt: gyűrött paplan az ágyon, ruhák a földön szétszórva,
sminkcuccok a komód tetején. Állott szag terjengett, olcsó parfüm és
mosdatlan test nehéz aromája ülte meg a levegőt.
– Huh. Nem szeretek ide bemenni – jelentette ki Ruby, és pofákat
vágva hátrált kifelé.
Alexa az ágyon kuporgott, és gonosz pillantást vetett a húgára.
– Miért, ki hívott?
Ella is kislisszolt, és én megértettem, miért kerülték mindketten a
nővérüket. Alexából sugárzott a makacs düh, zsíros haja függönyétől a
kuporgó üldögélésén át egészen a telefon felett repkedő hüvelykujjáig
mindenéből ez áradt.
Megszokásból felvettem egy iskolai pulcsit a földről, és nekiláttam
összehajtani, de aztán meggondoltam magam, és letettem a sarokba, a
ruháskosárba.
– Nem akarsz karácsonyfát díszíteni?
Alexa barátságtalanul nézett rám, majd a telefon fölé hajolt.
– Nem.
– Mert nem lenne ugyanolyan? – Nyugodtan beszéltem, Alexa ajka
pedig megremegett, mielőtt újra összeszorította.
– Nem. Nem lenne.
– Persze hogy nem – lágyítottam meg a hangom. Olyan volt, mintha
sötétben tapogatóznék, ugyanakkor komolyan gondoltam minden egyes
szót, amit kimondtam. – Hogy is lehetne? Semmi sem lesz többé
ugyanolyan.
Könny futotta el a szemét, a tekintete homályos lett, bólintott.
Óvatosan leereszkedtem az ágya szélére, magamon és a bölcsességen
gondolkozva, amit mondani tudok. Vajon tényleg abban a helyzetben
vagyok, és egyáltalán van-e ehhez bármi jogom, hogy megpróbáljam
megvigasztalni ezt a gyereket? Tudom-e egyáltalán, mit akar hallani, mit
kell hallania?
– Van egy mondás otthon, nálunk – fogtam bele végül.
– Hrabar čovek retko povreden u ledima. – Alexa kifejezéstelen arccal
nézett rám. – Bátor embert ritkán lőnek hátba – fordítottam le halkan. –
Nehéz előremenni az ismeretlen jövő felé, amit nem kértél. És bátor is.
Alexa a fejét rázta.
– Nem akarom.
– Megértem. – Felálltam az ágyról, mert arra jutottam, nem
erőltethetem túlzottan. Tudtam, neki kell úgy éreznie, hogy eljött az idő. –
De ha meggondolod magad, akkor lesz forró csoki meg fánk a konyhában.
– Elmosolyodtam, és a vállát is meg mertem veregetni, ámultan a saját
vakmerőségemtől.
Mi volt ezekben a gyerekekben, ami arra indított, hogy úgy beszéljek
és cselekedjek, mint eddig sosem? Hogy láttam a saját tükörképem a
fájdalmukban és zavart rémületükben? Vagy szükségem volt valamire,
mélységesen vágytam rá, de sosem voltam hajlandó bevallani, nem volt
meg a bátorságom hozzá, de most napfényre tört, mint valami friss, zöld
csíra? Alexára mosolyogtam és kimentem, óvatosan betettem az ajtót
magam mögött.
A nappaliban Nathan már kiegyenesítette a fát, Ella és Ruby a díszeket
vették ki egy kartondobozból.
– Óvatosan, Ruby! – szólt rá Ella. – Ezek különleges díszek.
– Tudom – vágott vissza Ruby, és ekkor egy fényes aranygomb
kicsúszott az ujjai közül, és ezernyi apró, csillogó darabra tört a padlón.
– Mondtam! – kiabált vele Ella. – Olyan hülye vagy!
Ruby arca elvörösödött a haragtól, a szemét elfutotta a könny.
– Utállak!
– Lányok! – Nathan józan hangon szólt rájuk, de az arcán rémült zavar
ült.
– Pont ez nem is volt annyira különleges, nem? – mondtam, és a
kezembe söpörtem a szilánkokat. Az egyik be-leállt a hüvelykujjamba,
aprócska vércsepp buggyant elő, de gyorsan letöröltem. – Nézzétek, van
még három pont ugyanolyan a dobozban.
Ruby szipogva a dobozba nézett, Ella fenyegetően figyelte.
– Anya vette őket tavaly.
 – Nagyon sok van – felelte Ruby. – Háromnál is több. – Feltartott még
két aranygömböt, könnyes arcára kiült a diadal.
– Mind különleges – mondtam Ellának. – De van, amelyik jobban,
ugye? Melyik a te kedvenced?
Ella belekotort a dobozba, és kivett egy piros, csillogó tobozt.
– Ezt én csináltam oviban.
Elvettem tőle, és a fény felé tartottam, hogy megcsillanjon.
– Gyönyörű.
– Én is csináltam egyet! – jelentette Ruby, és nekiállt, hogy
megkeresse a dobozban.
– A tiéd kint van a konyhában, Rubes – mondta Nathan. Olyan fáradt
volt a hangja. – Múlt héten készítetted.
Ruby elrohant, hogy megkeresse, Nathan pedig rám mosolygott.
– Köszönöm. Alexa?
– A maga idejében.
Nathan bólintott, én meg azt kívántam, bár megvigasztalhatnám, ahogy
látszólag a gyerekeket sikerült. Olyan szomorúnak tűnt.
– Csináljak forró csokit? – kérdeztem pillanatnyi csend után, nem is
tudva, hova merészkedek.
Ella felegyenesedett.
– Tudod, hogyan kell?
– Szerintem igen.
– És fánkot? – kérdezte reménykedve. – Hogy ne boltit kelljen hozni?
Fánkot is tudsz?
– Ella, Maria díszíteni jött, nem sütni… – kezdte óvatosan Nathan, rám
hagyva a döntést, láthatóan mind gyakrabban.
– Igen, tudok fánkot sütni – feleltem halkan. – Ha szeretnétek. –
Legkevésbé sem akartam megpróbálni elfoglalni Laura helyét semmilyen
szempontból.
– Tényleg tudsz?
Nathan döbbentnek tűnt, mintha azt közöltem volna, hogy meg tudok
csinálni egy agyműtétet. Majdnem elmosolyodtam.
– Igen, kroffie! – rikkantotta Ruby, és visszarohant a szobába az
értékes tobozával. – Emlékszel?
– Krofne – javítottam ki gyengéden. – Igen.
– De ne lekvárral! Pfuj!
– Igen, pfuj – értettem egyet kicsit felnevetve.
 Ruby arca kigyúlt.
– Csinálj csokival töltöttet!
Csináljak? Egy pillanatig nem tudtam, mi történik, mintha nem
tudnám, hol vagyok, sőt ki vagyok. Valamikor krofnét sütöttem anyámmal,
és most megint süthetek ezzel a kislánnyal. Egyszerű dolog, és mégis, olyan
sok emlékkel és jelentéssel terhelt, az idő átfordul maga felett, körré
tekeredik, pedig azt hittem, rémséges, végtelen vonal lesz.
– Maria? – Ella megfogta a kezem. – Légy szíves!
Lenéztem rá, pislogva fókuszáltam, a szavak összeütköztek, majd
megint szétváltak.
– Nézzük meg, mi a helyzet a konyhában, van-e minden! – mondtam,
mire Ruby a másik kezembe csúsztatta a kezét. Elindultunk kifelé. –
Segítesz? – szóltam oda Nathannak.
Féloldalas mosolyt villantott rám, a tekintete elkalandozott.
– Azt hiszem, kicsit meg kell erősíteni a fát, hogy ne dőljön el megint.
Kifogásnak tűnt, de ki voltam én, hogy ezt megállapítsam?
Bólintottam, és kimentünk hárman a konyhába.
Megint rendetlenség volt, mint legutóbb. Elpakoltam, közben Ella és
Ruby elővette a lisztet meg a cukrot, nagy izgalmukban kiszórva kicsit,
annyira várták már, hogy elkezdjük a kis kalandot.
Minden hozzávalót megtaláltunk, Laura nyilvánvalóan sokat sütött.
Egy teljes polcot elfoglaltak a kamrában a sütéshez valók, végigfuttattam az
ujjam a muffinformák, félig teli cukormázas dobozok között, és arra
gondoltam, Laura vajon mikor használhatta ezeket utoljára.
Ellával és Rubyval sütött, ahogy én is készülök éppen? A lehetőségtől
kirázott a hideg, szinte mintha Laura jelenlétét érezném, itt, a konyhájában,
a lehelete suttogását, ahogy becsuktam a kamraajtót. Mit gondolna arról,
hogy itt vagyok?
Együtt kimértük a lisztet meg az élesztőt, a cukrot, a tejet, a vizet; Ella
és Ruby kedves elszántsággal segítettek.
– Hagynunk kell felfutni – mondtam nekik. – Amíg buborékol. Ruby,
szólj, ha már buborékokat látsz! Ella, ha készen vagy, beleteheted a tojást.
– Én is tehetek bele tojást? – kérdezte mohón Ruby. -Anya mindig
megengedte.
– Két tojás van – nyugtattam meg. – Mindenkinek egy.
A masszát bámulták, lábujjhegyen állva, a pultra könyökölve bűvölték.
A szívem kitágult, egyre nagyobbra, bármilyen törött cserép volt valójában.
Fájdalmas volt, és jó érzés, mintha rég nem használt izmok kelnének új
életre.
Éreztem.
– Helló! – Felnéztem, Alexa állt az ajtóban, egyik hajtincsét tekergette
az ujja körül. – Mit csináltok?
– Fánkot – feleltem bizonytalanul. – Akarsz segíteni?
Alexa végigmért minket, ahogy ott álltunk együtt, a szeme
elkeskenyedett, aztán szótlanul sarkon fordult, és egy hajlebbenéssel kiment
a konyhából. Ella és Ruby kérdőn néztek rám, én meg elhessegettem az
értelmetlen tűszúrásnyi megbántottságot. Alexa gyászolt, és én nem voltam
neki senki. Csak egy idegen, és talán mindig is az maradok. Ezek a
pillanatok Westékkel… Ennyi. Csupán pillanatok. Ezt nem szabad
elfelejtenem. Emlékeztetnem kell magam rá.
Ruby megragadta a karomat.
– Nézd! – kiáltotta. – Buborékok!
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Nathan

Csendes volt a karácsony. Megtettem, ami tőlem telt, minden lánynak

vettem pár ajándékot, bár be kell vallanom, hogy ők választották ki
maguknak online, mert fogalmam sem volt, mit szeretnének, vagy
egyáltalán mijük van már.
– Anya nem így csinálta – közölte vádlón Ruby, miután kiválasztott
pár csillámló, műanyag pónit, és én nem tudtam mit válaszolni.
Sok mindent csinált Laura másképp. Jobban.
A karácsonyi vacsorát egy cégtől rendeltem: kész köreteket előre
megtöltött és belocsolt pulykával. Még ezt is sikerült elrontanom, a pulyka
kiszáradt, a köreteket túl sokáig mikróztam. Minden gumiszerű lett.
Mégis a lányok úgy tettek, mintha ízlene nekik, ami még rosszabb
érzés volt, mintha panaszkodtak volna. Kezdtek megsajnálni: tudták, hogy
igyekszem, ahogy azt is tudták, hogy nem érek fel Laurához.
– Jövőre jobban megy majd – próbáltam némi lelkesedést csiholni a
hangomba. – Megtanulok főzni.
A lányok válaszra sem méltatták a túlzottan optimista kijelentést.
– Nem vettél karácsonyi szerencsesütit – mondta halkan Ella.
– Igen, apu. Miért nem vettél? Mindig szokott lenni.
Igen, mindig volt. Laura családjának egy újabb hagyománya. Egy
pillanatig mintha láttam volna, ahogy ott ül az asztal túlsó végében,
papírkoronája hetykén egyik szemébe csúszik, ahogy felolvassa a rémes
vicceket, vagy a koronához kapott apró játékkal játszik… egy
szájharmonikával vagy bádogfurulyával, és annyira élvezi.
Hiányzott a bugyborékoló várakozása, még így is, hogy
megállapítottam, természetesnek vettem. Olyan sok mindent
természetesnek vettem, talán észre sem vettem, és lassan elfogyott, mert
most, hogy belegondoltam, ez nem is tavalyi emlék volt Lauráról. Ruby
akkor még kisbaba volt, letépte Laura koronáját, és nekilátott, hogy
megegye, Laura meg nevetve mentette ki a kezéből.
 Tavaly… tavaly… Mi történt tavaly? Milyen volt Laura? Miért nem
emlékszem? Miért nem vettem észre?
Visszafordultam a lányokhoz, pislogva újra fókuszáltam.
– Sajnálom – mondtam. – Talán újévi szerencsesütink lehet.
– Senki sem szokta ezt újévkor – közölte Alexa a szemét forgatva,
miközben Ruby az ingujjamat rángatta.
– Apu, miért felejtetted el? – Erre meg hogy válaszolhattam volna? –
És miért nem jött el Maria? – kérdezte azon a vádaskodó hangon, amit
láthatólag számomra tartott fenn, és a desszertet, egy ízetlen, egyhangú
csokis sütit piszkált a tányérján.
– Karácsony van, Ruby. A saját családjával ünnepel.
– Azt hittem, nincs családja. – Ezt Alexa jegyezte meg gyanakvó
hangon.
– Biztos van valakije – vontam vállat.
– Eljön majd megint? – kérdezte halkan Ella. – Olyan aranyos,
megkedveltem.
– Én is.
Ruby az ajkát biggyesztette, a szeme kezdett veszélyesen villogni.
Hiszti fenyegetett, mintha viharfelhők gyülekeznének, ez volt Ruby
gyászának a legújabb megnyilvánulása, és egyáltalán nem tudtam kezelni.
Tegnap este húsz percig üvöltött a földön fekve, mert meghámoztam egy
banánt, és nem ő csinálta.
– Megkérdezem majd – mondtam, bár nem így éreztem.
Maria nem volt valójában az életünk része, még akkor sem, ha a két
vele töltött este volt az elmúlt, bevallhatóan rémes másfél hónap fénypontja.
Nem beszéltem vele a karácsonyfa díszítése óta, és nagyjából rájöttem,
hogy ennyi volt. Nem találkozunk többet. Nem is tudtam, mit érzek emiatt,
csak hogy így megy ez, így kell lennie.
A többnyire komor vacsora után Paul és Elaine telefonált, és egymás
után beszéltek a lányokkal. Három hete mentek el, és némi fagyos csend
után, amivel tudtomra adták mérhetetlen elégedetlenségüket, újra itt voltak,
a saját feltételeik szerint, mint mindig.
– Szeretnénk, ha a lányok átjönnének Bostonba a karácsony utáni
hétre, ahogy szoktak – közölte Paul, miután mindhárommal beszéltek.
A meghívás nyilvánvalóan a lányoknak szólt, nem nekem.
– És ezt most, karácsonykor közlitek?
 Nem bírtam lenyelni az ingerült választ, bár azt mondtam magamnak,
hogy nyugodtnak, sőt barátságosnak kell maradnom. Nagyjából.
– Nem hiszem, hogy ne lenne józan javaslat. Eljövünk értük, elvisszük
őket, visszavisszük őket. Neked nem kell csinálnod semmit.
– Nem erről van szó, Paul.
Igazából nem voltam biztos benne, miről van szó. És ha ragaszkodtam
volna az igazsághoz, bevallhattam volna, hogy egy egyedül töltött hét
egyáltalán nem hangzott rémesen a pillanatnyi helyzetben. Elfáradtam, túl
sok volt a folyamatos igény és követelés, hogy Ruby örökké rajtam lógott,
hisztizett, Ella hallgatott, Alexa megharagudott. Ha egyedül lehetnék, és
lenne némi szünetem… Legalább egy kicsit egyenesbe jöhetnék a
háztartással meg a munkával.
– Elintézted már, ki fog vigyázni rájuk? – kérdezte Paul olyan hangon,
mint aki arra számít, hogy nem. – Újév után visszamész dolgozni, ugye?
– Igen.
És nem, nem oldottam meg a gyerekfelügyeletet, de legalább
elindultam. Felhívtam egy ügynökséget, kitöltöttem egy végtelen hosszú
adatlapot, aztán a vezetőnő kioktatott, hogy bőven lecsúsztam a minőségi
segítségről. Annyira idegesített az előkelősködő, fensőbbséges korholás,
hogy nem is léptem tovább, bár tudtam, hogy kellene.
– Nathan, úgy tűnik, ez tényleg túl sok neked. – Paulból csak úgy
csörgött a hamis együttérzés, amire összeszorult a fogam.
– Elboldogulok valahogy, Paul.
– De a lányok ennél többet érdemelnek, ugye?
Laura alig több mint egy hónapja halt meg. Tényleg többet vár tőlem
most, mint hogy elboldoguljak?
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem, bár már tudtam, és nem
akartam, hogy újra elmagyarázza, mennyivel jobb lenne a gyerekeimnek
vele meg Elaine-nel.
– Itt vagyunk, ha segítség kell – mondta halkan Paul. Még mindig a
részvétteli úttal próbálkozott, bár ez nyilvánvaló megerőltetésébe került,
nem tudta leplezni a kis élt a hangjában. – Tudom, nem értettünk egyet
mindig mindenben, de támogatni szeretnénk.
– Azzal, hogy elviszitek a gyerekeimet? – sziszegtem, mert nem
akartam, hogy a lányok meghallják.
A konyhában álltam, a Harmadik sugárutat bámultam az ablakból,
szürke latyak takarta. Ennyit a hóról.
 – Egy hétre. Hogy velünk legyenek kicsit. És te egy kis lélegzethez
juss.
– Tudod jól, miről beszélek.
– Borítsunk fátylat a múltra, rendben? – A hangja fémesen csengett,
mire durván felnevettem.
– Komolyan? Szerinted ez a múlt?
– Mi a válaszod, Nathan?
A részvét véget ért.
Mélyen, hosszan kifújtam a levegőt, a vállam beroskadt, ahogy
beterített a kimerültség. Annyira fáradt voltam, mindig. Ruby ma reggel
négykor jött át, és öttől folyamatosan beszélt. Egyhétnyi zavartalan alvás
elég jól hangzott, nagyjából a legjobban, amiben reménykedhettem. Mégis
ellenálltam.
– Nem is tudom…
– Nekünk is van velük kapcsolatunk – közölte Paul. – Jogunk van
hozzá, hogy ezt megtartsuk. Laura is így akarná. Mindig el akart jönni
velünk Cape Codra. Sosem hagyott ki egyetlen nyarat sem…
Azok a rémes Cape Cod-i nyaralások, ahol Paul ragaszkodott hozzá,
hogy ő fizet mindent, és tett róla, hogy ezt mindenki lássa. Végül nem
hagytam magam, elhárítottam, amikor Ella kicsi volt, bár egy vagyonba
került. A pénzt félretéve, az a hét mindig azt mutatta meg, milyen más
vagyok. Ha elkezdődtek a családi viccek a lovaglásról meg a country
clubról, várakozó oldalpillantást vetettek rám, amit próbáltam nem
észrevenni. Laurának volt pár kőgazdag unokatestvére, akik úgy néztek
rám, mintha ufó lennék, és kuncogtak a tenyerük mögött, amikor kiderült a
tudatlanságom. Nem, nem tudom, hogy kell pólózni. Miért, van, aki tudja?
Pár évvel ezelőtt rászoktam, hogy korábban eljövök, csak a hétvégét
töltöm ott, és a munkára hivatkozom. Azt hiszem, mindenki
megkönnyebbült, még Laura is. A családjával tölthette a vakációt, én meg
szabad voltam.
– Rendben – böktem ki, utálva, hogy bármiben is engedek az
apósomnak. – Mikor jöttök értük?
– Holnap, és visszavisszük őket újévkor. Harmadikán kezdődik az
iskola, ugye?
Honnan tudta? Én nem tudtam, bár valószínűleg kellett volna.
– Jó – mondtam. – Szólok a lányoknak.
 – Már beszéltünk velük – közölte Paul, még csak nem is
bocsánatkérőn.
Amikor visszamentem a nappaliba a telefon után, mind a három lány
ott volt, vártak. Felhúztam a szemöldököm.
– Akkor mondta a nagypapa, ugye?
Ella komolyan bólintott.
– Nem gond?
Kikerültem a kérdést, visszakérdeztem.
– És nektek? El akartok menni?
Furcsán sebezhetőnek éreztem magam, mintha Laura szüleit
választanák helyettem. És tényleg, miért ne tennék? Én rémesen csinálom
ezt az egész egyedülálló szülő dolgot, ezt be kell vallanom. Alexa
megmondta.
Nem válaszolt egyik sem, Ella kérdőn nézett Alexára, és még Ruby is,
aki mindig tudta, mit akar, elveszettnek tűnt.
Belém hasított a bűntudat, mert felfogtam, milyen helyzetbe hoztam
őket, hogy választaniuk kell.
– Lányok… Alexa… Ella… Ruby… – Lassan a fejemet csóváltam. –
Menjetek! Nem bánom. Mármint, örülök, ha mentek, bár persze hiányozni
fogtok. – A szavak a torkomban ragadtak, de kipréseltem őket, mintha éles
szilánkok lennének, és elakadnának mindenben. – A nagyszüleitek,
szeretnek titeket. Minden rendben – nyugtatgattam őket, és nem tudtam
nem észrevenni, hogy Ella arcán hullámként terült szét a megkönnyebbülés,
Alexa válla már nem esett előre annyira, Ruby pedig mosolygott.
– Azt mondták, holnap jönnek – mondta Ruby, mire bólintottam.
– Tudom.

Furcsa érzés volt aznap este bepakolni a holmijukat. A karácsonyfa ott

villogott, a nappali tele volt csomagolópapírral, a kiszállított vacsora
maradéka elöntötte a konyhát. Egy teljes hét egyedül hatalmas dolognak
tűnt, egyszerre volt ígéret és fenyegetés.
– Ella, nincs itt több bugyid? – kérdeztem, ahogy a közel üres
fiókokban vadásztam.
Kizárt, hogy cuccok nélkül küldjem őket Paulhoz és Elaine-hez.
– Nem mostál, apu – mondta Ella, a hangjában nyoma sem volt
neheztelésnek. Csak tényt közölt. – És van, amelyik már kicsi rám amúgy
is. Újat kell venni.
 Új bugyik. Erre sem kellett gondolnom soha, de persze a lányaim
folyamatosan nőttek, mindenből új kellett nekik, és ezután nekem kell majd
megvennem. Még valami, amit Laura megcsinált, és nekem el sem jutott a
tudatomig.
Betettem egy mosást, és reméltem, hogy elég lesz egy hétre Ellának.
Aztán bepakoltam Ruby dolgait, megkérdeztem Alexát, hogy halad a
csomagolással, amire csak a néma vállvonogatás volt a válasz, ahogy az
ágyán ült, szokás szerint a telefon fölé görnyedve. Valamikor majd el kell
ragadnom tőle azt a szart.
– Szükséged van valamire? – kérdeztem kicsit kétségbeesetten. –
Mossak neked?
– Megvagyok. – Elharapva, sietve mondta.
A lányom vékony, merev hátára néztem, és megint arra gondoltam,
vajon miért haragszik rám. Tényleg engem okol Laura haláláért? Ez
természetes reakció? Vagy valami elromlott köztünk, amiről nem is tudtam,
és még annál is ócskább apa voltam, mint arra rá kellett jönnöm?
Amikor bementem a rendőrségre, Lisa a kezembe nyomta egy
jótékonysági szervezet kártyáját, az erőszakos bűncselekmények
áldozatainak családját és barátait segítették. Ruby óvodájából egy anyuka
megemlítette, hogy a helyi templomban is működnek gyásztámogató
csoportok. Nagyjából mindkettőt elutasítottam magamban, alig bírtam
magával az élettel elboldogulni, nemhogy újabb kötelezettséget vállaljak.
De most, hat hét elteltével arra gondoltam, hogy talán jól jönne nekünk
valami ilyen segítség. Talán a lányoknak szüksége lenne rá.
Akárhogy is, ezzel várni kell, amíg visszajönnek Bostonból.
– Ha visszajössz, Alexa… – kezdtem, és hallottam a kétségbeesést a
hangomban. – Csinálunk valamit együtt?
Felém nézett, metsző hitetlenkedéssel.
– Csinálunk valamit?
– Amit akarsz. Csak… együtt lenni. – A szavak mesterkélten,
fájdalmasan hangzottak. – Azt szeretném, ha kijönnénk egymással. – Ettől
úgy hangzott, mintha ennél többet nem is remélnék.
Alexa egy pillanatra rám bámult, a szeme elkeskenyedett, az ajkát
összepréselte.
– Te sosem csinálsz velem semmit, apa.
– Ez nem igaz. – Önkéntelenül védekező hangra váltottam. Ennyire
biztosan nem voltam rossz. – Pár hónapja voltunk moziban…
 Alexa erre a szemét forgatta.
– Az nyáron volt, és nem is akartam megnézni azt a filmet.
– Nem akartad? – kérdeztem vissza elveszetten.
– Mindegy, apa. Nem kell annyira buzogni, jó? Ez kínos.
Ajjaj.
– Miért haragszol rám ennyire, Alexa? – kérdeztem halkan, mire a
szeme a másodperc töredékéig felvillant, majd bezárult, mint egy
kagylóhéj.
– Csak menj el, jó? – fordított hátat nekem megint, én meg
tehetetlenül, vesztesen bámultam.
Pár nyomorult pillanat múlva tettem, amit mondott.

Paul és Elaine másnap reggel tízkor érkeztek meg, nyilván pirkadatkor

elindultak. Furcsa átadás-átvétel zajlott az előszobában, sok-sok
motoszkálással és mormogással, majd a lányok kiözönlöttek az ajtón, én
pedig cipeltem utánuk a táskákat.
– Ezeket viszem – mondta Paul, és felragadott kettőt, mielőtt
megállíthattam volna, de én megmarkoltam a harmadikat, elvi kérdést
csinálva belőle.
– Kint köszönök el tőlük.
– Tilosban állunk – intett Paul, és uralkodnom kellett magamon, hogy
ne mondjak semmi csúnyát.
Kint Ruby a lábamba kapaszkodott, Ella gyorsan, szorosan megölelt,
majd bemászott Taylorék luxusdzsipjébe. Alexa már bent ült, az arcát
elfordította.
– Apu, beadtad a jelentkezést az úszásra? – kérdezte Ella
aggodalmasan. – Ahogy hazaérek, kezdődik…
– Az úszás… – Halványan rémlett valami, hogy ott volt a műanyag
tálcán az ezernyi másik iskolai adatlap meg a levelek között, amiket meg
sem néztem. – Megoldom, Ella. Ne félj!
– Nagyon fontos. – Nem vallott rá, hogy így aggodalmaskodik, és
próbáltam megnyugtatóan mosolyogni rá.
– Ne aggódj!
– Apu, nem akarok elmenni! – Ruby hüppögve elsírta magát, és én
nem bírtam ki, éles pillantást vetettem Paulra, ahogy lehámoztam magamról
Rubyt.
 – Nagyon jól fogod érezni magad a nagyival meg a nagypapával. És
egy hét múlva találkozunk…
Mégis, ahogy visszamászott a kocsiba, rám tört a zsigeri rettegés.
Egyszerre elfogott a rémségesen baljós előérzet, hogy Paul és Elaine talán
nem hozzák vissza őket. Nem ez folyik az elhelyezési csaták alatt: hogy
eltűnik egy szülő, csupa hamis ígéret és hazug mosoly kíséretében elviszi a
gyereket? Az a jog kilencven százaléka, hogy végül is ki van éppen
birtokon belül. És ha erről van szó? Hogy élném túl nélkülük? És abban a
pillanatban megértettem, hogy nekem nagyobb szükségem van a lányokra,
mint nekik rám. Bár nem én voltam a legjobb nekik, azt akartam, hogy
velem legyenek. Nem engedhettem el őket, mégis megtettem.
– Legyetek jók, lányok! – kiáltottam fél szívvel.
A lelkem mélyén azt akartam, hogy ne legyenek jók. Azt akartam,
hogy hiányozzak nekik, hogy rosszul viselkedjenek, hogy Paul és Elaine is
lássa, mi mindennel kell megküzdenem. Próbáltam elkapni Alexa tekintetét,
de nem hagyta.
És akkor, mielőtt bármit mondhattam volna még, elmentek. Az ajtó
csukódott, és Paul elindította a motort, finoman kikanyarodott az útra, és ott
hagytak a fagyos hidegben, a fáradtság ködében.
Egy pillanatig csak álltam ott, máris elveszetten. Az elmúlt hat hétben
a gyerekek körül forgott minden: velem voltak egyfolytában, alig bírtam
úgy vécére menni, hogy valaki ne kopogjon be. Nem voltam biztos benne,
hogy tudom, mit csináljak, mihez kezdjek nélkülük.
Végül felmentem. A lakás kongott az ürességtől. Lehunytam a
szemem, elképzeltem, hogy Laura is itt van, hogy először engedtük el
egyedül a gyerekeket, és itthon vakációzunk nélkülük.
El bírod hinni, Laura? Egy hétig addig alszunk, amíg akarunk. Kaját
rendelünk, filmeket nézünk.
Legalább egy romantikusat. Megígérted.
Jaj már, inkább valami akciót.
Van egy ötletem némi akcióra most rögtön…
És nevetve kergettük volna egymást a folyosón, elbotorkálva az ágyig,
ahogy régen, még a gyerekek előtt, amikor fiatalok voltunk, és bolondosak,
és nem érdekelt minket a világ.
Csakhogy ez sosem történt meg. Sosem töltöttünk el egy hetet a
lányok nélkül, és ha az meg is történt volna, nem csináltuk volna ezeket,
nem lett volna ilyen párbeszéd. Feljöttünk volna a lakásba, én leültem volna
a laptop elé, Laura meg kószált volna fel-alá, pakolászva, magányosnak
érezve magát. Úgy egy óra múlva előrángatott volna a dolgozóból,
mondván, hogy menjünk sétálni. Én sóhajtva azt feleltem volna, hogy
rendben, mint aki hatalmas engedményt tesz. És akkor körbesétáltuk volna
a tavat a Central Parkban, én mélyen zsebre dugott kézzel, viszketve, hogy
megnézzem a telefonom. Laura mondott volna ezt-azt az időjárásról, a
lányokról, hogy mit olvasott a The New Yorkerben. És én talán válaszoltam
volna.
Ez az emlék, igaz vagy sem, mutatta, hogy lett volna. Tudtam, és
belém hasított a csalódottság önmagámban. Miért kellett meghalnia a
feleségemnek ahhoz, hogy erre rájöjjek?
Megráztam a fejem, próbáltam visszatartani a gyász hatalmas dagályát,
nekiálltam, hogy kitakarítsam a konyhát, valami hasznosat akartam csinálni,
de hiányzott a lendület. Folyton magam elé képzeltem Laurát, olyan
közelinek éreztem, hogy párszor felemeltem a fejem, félig-meddig arra
számítva, hogy meglátom, ahogy befordul a szobába.
Hé, már vagy egy órája csinálod. Gyere, pihenjünk kicsit!
És néha így is volt, mosoly görbítette meg a számat, ahogy Laura a
kezem után nyúlt. A lábát masszíroztam, ahogy elnyúltunk a kanapén, a nap
besütött az ablakon. Ez megtörtént. Ebben biztos voltam.
Végül otthagytam a még mindig elég mocskos konyhát, és elterültem a
tévé előtt, bekapcsoltam valami agyatlan műsort.
Vagy tucatnyi módja lett volna, hogy hasznosan töltsem az időt:
kitakaríthattam volna a lakást, moshattam volna, megnézhettem volna, hogy
állnak a dolgok a munkában, elintézhettem volna a gyerekfelügyeletet. De
mindegyik lehetőség túl nagy megerőltetésnek tűnt, lehetetlennek. Hat hétig
gürcöltem, és nem bírtam tovább. Nem ment.
Megnéztem hat részt a Jéglovagok sorozatból, mire úgy éreztem, hogy
kezd elolvadni az agyam.
Felkászálódtam a kanapéról, homályos aggyal és ködösen látva fel-alá
mászkáltam a lakásban, olyan nyugtalanul, hogy majd kiugrottam a
bőrömből. Magamban megállapítottam, hogy elkezdhetném a felújítást,
mondjuk, letéphetném a tapétát az ebédlőben, úgyis félig már lejött. Vagy
kifesthetném a nappalit. Kezdhetnék valamit a hetvenes évekbeli fürdővel,
meglephetném a lányokat, ha majd hazajönnek.
De persze nem tettem. Még a konyhát sem pakoltam össze teljesen.
Inkább felhívtam Franket, és megkérdeztem, megiszunk-e valahol egy sört.
 – Nathan, örülök, hogy jelentkeztél! – Azon a kicsit behízelgő hangján
mondta. Úgy beszél velem, mint egy ügyféllel, állapítottam meg. Mintha
olyan lennék, akit jól kell kezelni. – Igen, persze, sörözzünk. Hol
találkozzunk?
Egy belvárosi bárt javasoltam, félúton. Frank a Sohóban lakott a
nagymenő ügyvéd feleségével, Claire-rel. Nem volt gyerekük.
– Kösz, Frank – mondtam, mert rájöttem, hogy ez nagy kérés tőle,
hiszen karácsony másnapján kell eljönnie otthonról.

A bár tele volt félrészeg vakációzókkal. Átnyomakodtam a tömegen

Frankig, aki a bárpultnál ült, és csapolt sört iszogatott, beültem mellé, és én
is rendeltem egy sört.
– Nathan! – Fürkészőn végigmért, nyilvánvalóan nem igazán tudta,
hogyan viselkedjen, ami rosszulesett, bár megértettem. A barátságunk
Frankkel a közös ambíción alapult, a megosztott munkán, és ez mindig elég
volt. De abban a pillanatban tudtam, hogy nem az. Nem találkoztunk Faura
temetése óta. – És hogy bírod? – kérdezte pillanatnyi csend után.
Megvontam a vállam.
– Megvagyok.
Mi mást mondhattam volna? Hogy darabokra esem, a legszívesebben
hörögnék, és rájöttem, milyen ócska férj meg apa voltam?
– Jó. – Megkönnyebbültnek tűnt. – És a lányok? – Ezt a kérdést
vonakodva tette fel, mert Frank és Claire mindig is nagyon elszántan és
egyértelműen kijelentették, hogy nem vágynak gyerekre.
Amikor megszületett Alexa, elkerülhetetlenül megváltozott a
viszonyunk: mi eltompultunk a babánktól, Frank és Claire meg nem. Aztán
jött Ella, elmérgesítve a sebet, és végül Ruby is megérkezett, mint egy nem
teljes örömmel fogadott meglepetés, és felfoghatatlanul furcsák lettünk: a
család a túl sok gyerekkel, főleg New York-i mérce szerint.
– Nehéz nekik – mondtam Franknek. Nem éreztem volna helyesnek,
ha úgy teszek, mintha nem lenne az, ha lesöpröm a lányok gyászát, ahogy a
magamét. – Nagyon nehéz. Főleg Alexának, azt hiszem. Olyan dühös, és
nem is tudom, miért.
Frank döbbentnek tűnt, és egy kicsit zavarba is jött az érzelmi
kitörésemtől. Ez bőven túl sok volt neki. Nyilván annyit akart, hogy azt
mondjam, jól vannak, de már rosszul voltam a tettetéstől. És nem is ment
jól amúgy sem.
 – Nehéz lehet – morogta. – És van valaki, aki segít?
Felnéztem rá, nem bírtam nem észrevenni, hogyan fogalmazott – és
célba talált. Van-e valaki? Ezt úgy értette, hogy ő nem az.
Nyilvánvaló volt, mit akar hallani. Ó, persze, rengeteg. Rokonok,
barátok. Tökéletesen gondoskodnak rólunk. Először így is tűnt, legalább
kicsit. Pár ovis anyuka hozott vacsorát, kártyákat küldtek. A Walkertonban
a szülői munkaközösség gondoskodott nekünk ételről, leginkább készen
küldették házhoz, hogy ne legyen szükség személyes találkozásra. De ez
már hetekkel ezelőtt elhalt, és nem lett helyette semmi.
Senki sem hívta át Rubyt játszani, állapítottam meg; nem ajánlotta fel,
hogy elviszi valami programra a lányokat egy-egy délután. Senki sem
küldött lapot vagy e-mailt, vagy csak egy szánalmas SMS-t, hogy hogy
vagyunk. Teljes csend volt, én meg észre sem vettem a fáradt gyász
ködében. Hol voltak Laura barátai? Miért nem jelentek meg? Talán mert
sosem ismertem őket igazából, vagy mert Laura vált le róluk az utóbbi
hónapokban?
A titkos önkéntes munkára gondoltam, a barátoktól érkezett SMS-ek
hiányára. Nem vettem észre ebből semmit. Fogalmam sem volt, mi jár a
fejében. Maria többet tudott, mint én.
– Persze – mondtam Franknek, és mosolyogni próbáltam. – Pár barát.
– Épphogy sikerült kipréselnem a hazugságot, de Frank
megkönnyebbültnek tűnt, és alig várta, hogy témát válthasson.
– Az jó. És várod már, hogy visszatérj az irodába? Jövő héten, ugye?
Szó nélkül bólintottam.
– Nagyon kellesz már nekünk, haver. Jó, hogy megint ott ülsz majd a
volán mögött. Láttad az e-mailt a Drexler-ajánlatról?
Amit aznap küldtünk át, amikor Laura meghalt. Önkéntelenül
összerezzentem, ahogy bólintottam.
Frank arcán átsuhant a felismerés.
– Bocsánat – mormogta.
Nem tűnt valóban sajnálkozónak, inkább kicsit idegesnek. A gyász
idegesíti a többieket, ezt tudtam. Lelassította és türelmetlenné tette őket.
Amit az ember nem saját maga tapasztal meg, azt fárasztó máson keresztül
átélni.
És ezt részben értettem is. Felidéztem, amikor az egyik titkárnőnknek
meghalt az anyukája. Három hét rendkívüli szabadságot kért, amit
nevetségesnek tartottam akkoriban. Azt gondoltam, hogy ugyan már, csak
az anyukád – idéztem fel. Nyilván volt vagy nyolcvanéves.
És most szégyelltem a korábbi önmagam, bár közben azt kívántam, bár
visszatérhetnék ahhoz a megkeményedett, gyorsan mozgó változathoz, aki
voltam. A gyász másoknak talán fárasztó, de annak, aki érzi, rémes. És
belefáradtam. Elegem volt abból, hogy ezt érzem, mindig, folyamatosan
csorog el az életerő belőlem, a testemből, a szívemből.
Úgyhogy rendeltem még egy sört, aztán még egyet, aztán egy Johnnie
Walkert. Frank velem tartott a sörökkel, de kihátrált, amikor kikértem a
rövidet. Gyáva.
– Bocs, haver, de Claire vár otthon. És holnap utazunk Aspenbe. –
Felemelte a kezét „ne hibáztass” gesztusként, és megjátszott megbánással
megrázta a fejét. – Különben veled tartanék, nagyon is.
Igen, igaz. Bárcsak. Legurítottam az italt egyben. Hozzászoktam a
whiskyhez, hat hete használtam ezt érzéstelenítőnek minden éjjel. Alig
éreztem, hogy utat égetne a gyomromig. Feltettem a kezem egy újabbért.
– Nathan… – Frank inkább dühösnek tűnt, mint aggodalmasnak. – Ne
rúgj be!
– Miért ne? – fájdalmas mosolyt villantottam rá. – Engem nem vár
otthon feleség, nem megyek holnap Aspenbe. – Kicsit kásásan beszéltem,
és keserűen hangzott, amit mondtam.
Frank feltette a kezét.
– Oké, rendben. Bocsánat. – Megrázta a fejét. – Találkozunk jövőre,
ugye? Január másodikán, pontban fél kilenckor?
Mosolygott, nyilván azt akarta, hogy izgatott legyek a munka
kilátásától, de egyszerűen ez nem volt meg bennem. Még dadust sem
találtam.
Bólintottam, nem néztem Frankre.
– Aha. Igen.
– Rendben.
Néztem, ahogy elment, aztán a pultos töltött nekem még egy whiskyt.
Ezután már homály fedte, pontosan mi történt. Ittam még pár pohárral,
egyik sem segített, a bár, a tömeg, a zaj ott dagadozott körülöttem, el-
eltűnve. Eljött a pillanat, amikor valaki vállba bökött, mire rákiabáltam.
Nem emlékszem rá, mit mondtam.
A pultos odalépett hozzám.
– Hé, cimbora, azt hiszem, elég volt.
 De nem volt elég. Messze nem. Mondtam valami gorombaságot, nem
tudtam, mit, és akkor odajött a kidobó, mire elnevettem magam, hogy
komolyan, ez most tényleg megtörténik velem. Kihajítanak egy bárból?
– Most halt meg a feleségem, érted? – motyogtam, még részegen is
kijátszva a szánalmas adut. – Meghalt a feleségem.
– Részvétem – felelte mereven a kidobó. – De itt szabályok vannak.
– Rendben, értem, megyek.
A pultra hajítottam pár húszast, és lekászálódtam a székről. A terem
vadul imbolygott körülöttem. Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam.
Mindenki engem bámult.
Kibotorkáltam, a hideg levegő arcon csapott, de nem annyira, hogy
kijózanítson. Egy taxi hajtott el mellettem, latyakot loccsantott a cipőmre,
aztán a gyomrom görcsbe rándult, és vadul lehánytam a járdát. Négykézláb
álltam, a belem kifordult, a járókelők körülöttem gorombán kiabáltak,
ahogy megkerültek.
Rémséges, emésztő szégyent éreztem. Hát ez lett belőlem? Ezt
akarom?
Valahogy fogtam egy taxit, hazavitettem magam, elbotorkáltam a
portás mellett, aki gondosan semleges képet vágott. Bent a lakásban gúnyt
űzött belőlem az üres csend. Ott volt a tegnapi mosás, még mindig
nedvesen, kezdett megbüdösödni… Ott volt köztük az összes tiszta ruha,
amit elfelejtettem bepakolni Ella bőröndjébe. Állott gabonapehely folyt a
konyhapultra, koszos tálkák halma a mosogatóban. A lányok szobájában
Ella kinőtt bugyijai hevertek az ágyon: három túl kicsi.
Lerúgtam a cipőm, megpróbáltam kikapcsolni az övem, aztán
feladtam, leroskadtam az ágyra, túl fáradt és megviselt voltam még a
síráshoz is. Ez volt az életem, és úgy éreztem, egy másodperccel sem bírok
többet belőle, vagy magamból.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Maria

– Nagyon köszönöm, hogy eljöttél.

Bizonytalanul felnéztem Nathan Westre, és sikerült biccentenem. Még
mindig megdöbbentett, hogy itt vagyok, egy kávézóban ülünk
egysaroknyira a házuktól és beszélgetünk, de… miért?
Reggel hívott fel, három nappal karácsony után, fáradt és óvatos volt a
hangja. Meg riasztóan kétségbeesett.
– Maria… Nathan vagyok. Arra gondoltam, hogy… nos, hogy
meginnál-e velem egy kávét. Meg szeretnék beszélni veled valamit –
tisztázta sietve, mintha különben még valami helytelen következtetésre
jutnék, miközben igazából fogalmam sem volt, mit gondoljak. – Ha nem
gond…
– Nem gond – feleltem csendesen, és minden szívdobbanás fájt.
Miről akarhat beszélni? Megtudott valamit Laura haláláról? El sem
tudtam képzelni, mi mást akarhat mondani.
Nathan nem keresett már két hete, amióta feldíszítettük a karácsonyfát
és fánkot sütöttünk Rubyval meg Ellával. Csodás este volt, az emlékéből
hetekig éltem, ahogy elmentem a munkába, önkénteskedni, aztán megint
haza: dermesztő és ismerős körforgás volt ez. Ahogy teltek a napok, és
Nathan nem jelentkezett, belenyugodtam, hogy nem látom őket többé. Nem,
ez így hazugság volt. Nem nyugodtam bele, és ez baj volt. Vártam. Nem
akartam így, de azt vártam, hogy Nathan keressen.
– Nem vagyok jól – bukott ki belőle, és lenézett a kávéjára.
A haja égnek állt, és nem borotválkozott aznap reggel. A szeme
véreres volt. És nem tudtam nem észrevenni, hogy árad a gyomrából az
alkohol élesztős bűze.
– Nem telt el még sok idő – emlékeztettem halkan.
– Tudom… de nem csak erről van szó. Nem boldogulok. Semmivel.
Ez túl sok. Egyfolytában túl sok. Olyan érzés, mintha pocsék apa lennék. És
pocsék apa vagyok tényleg. És jövő héttől visszamegyek dolgozni…
Muszáj. Már hat hete, muszáj dolgoznom.
 Bólintottam, hogy mutassam, értem, mire nagyot sóhajtott.
– Laura szülei… ez bonyolult. A lányok most velük vannak. És mire
hazaérnek, meg kell oldanom, hogy ki fog rájuk vigyázni. Különben… –
Elhallgatott, mintha én be tudnám fejezni a mondatot.
– Akkor felveszel valakit? – kérdeztem pillanatnyi csend után.
– Így gondoltam, persze, de az ügynökség, amit találtam, ragaszkodik
hozzá, hogy ez hetekig tart, sőt hónapokig, mire találnak megfelelőt, főleg
így, ünnepek alatt… – Megrázta a fejét. – Miért kell ennek ilyen sokáig
tartania? Olyan, mintha direkt nehezíteni akarnák. Mindegy, arra
gondoltam… A lányok folyton érdeklődnek rólad. Főleg Ruby, ő nagyon
kötődik…
Elhallgatott, várakozón nézett rám. Fogalmam sem volt, mit
gondoljak. Hogy mit gondol, mit kellene gondolnom.
– Csodás lányok – mondtam némi nehéz csend után.
– És odavannak érted. Máris. Úgy értem, tudom, hogy ez kicsit
váratlan, nem ismerjük egymást elég jól, és ez, a fenébe is, kicsit fura, de az
jutott eszembe, hogy tudod, mivel a lányok láthatóan kedvelnek, még Alexa
is, pedig tudod, milyen… – Habozott, már kezdett derengeni, mit próbál
mondani, bár még mindig nem bírtam felfogni. – Tudom, nincs jogom
semmit sem kérni tőled – folytatta sietve. – És talán nem is működne, mert
nem érdekel az ilyesmi… – Elhallgatott, újra kétségbeesetten megrázta a
fejét, és megint nekem kellett, mint mindig, összekötni a pontokat.
– Nathan – mondtam csendesen. – Mit akarsz mondani?
A szemembe nézett, egyet bólintott, mintha döntött volna.
– Meg szeretném kérdezni tőled, lenne-e kedved hozzá, hogy a lányok
dadusa legyél. Mármint a dadus talán nem is jó szó erre. Házvezető,
szuperhős, életmentő… – Remegősen felnevetett, a fejét csóválta. – Amikor
csak úgy gondolod, szólj, hogy hagyjam abba. Látom, micsoda önhittség
volt ez tőlem. Van állásod, tudom, saját életed, és igazából nem ismerjük
egymást. Ha gondolod, átmeneti munkának is jó lehet, amíg kitalálok
valamit…
– Dadus – ismételtem, alig bírtam elhinni.
– Bolond vagyok? – könyörgő pillantást vetett rám. -Csak olyan jól
kijössz a lányokkal. De tudom, tudom, önhittség, sőt bántó. Van munkád…
egy fodrászatban, ugye?
– Igen.
 – Valószínűleg nem akarod otthagyni. Bocsánat, ez kicsit túlzás volt.
Csak… – Megint elhallgatott, vállat vont, csüggedtnek tűnt. – Azt hiszem,
arra jutottam, hogy egy próbát megér.
Megráztam a fejem, félig hogy leállítsam, és ne beszéljen többet, amíg
összeszedem a gondolataimat, félig mert el sem hittem a javaslatot.
Hogy teljesen beszálljak az életükbe, nap nap után? Mennyi ideig? Az
agyamon átsuhantak a következmények, a képek… Ahogy vacsorát
készítek, sütök Ellával, mesét olvasok este Rubynak, társasozunk az
ebédlőben, mind együtt, mint egy család… de olyan lenne… olyan lehetne-
e valaha?
– Sajnálom – mondtam egy pillanattal később, mert pár kínzó
másodperce már eltartott a csend, és mondanom kellett valamit. – Ez
meglepett, gondolkoznom kell.
– Persze-persze. – Majdnem elbotlott a szavakban. – Sajnálom, hogy
rád borítottam ezt. Furcsa lehet… Tudom, hogy egyáltalán nem ismerjük
egymást elég jól, de a lányok annyira megkedveltek. És én bízom benned…
Hagyta, hogy az állítás a levegőben lógjon, mint aki tudja, hogy nincs
oka bízni bennem. Semmi oka.
Beleittam a kávéba, próbáltam összerendezni a fejemben keringő
gondolatokat. Annyira megdöbbentett az ajánlata, hogy nem bírtam túllépni
a meglepetésen, az egész teljesen váratlanul ért. Már két hete nem
jelentkezett, és igazából nem számítottam rá, hogy még valaha
viszontlátom. És most ez… Nemcsak arról lenne szó, hogy látogassam meg
őket egyszer-kétszer, hanem mindennap. Hogy legyek a lányok anyja többé-
kevésbé. Tartsak rendet az otthonukban. Már el tudtam képzelni az egészet
minden édes és kínzó részletével együtt. Láttam magam abban a
konyhában, láttam, ahogy esténként leteszem Rubyt aludni, megfésülöm
Ella arany tincseit, és valahogy túljutok Alexa makacs duzzogásán. Ó,
nagyon is láttam! Először láttam jövőt magam előtt. Az én jövőmet.
És mégis…
– Nem tudom – mondtam végül. – Nagyon… megtisztelő,
természetesen. Nagyon.
Nathan arca már elkomorult, a csalódottságtól lefelé görbült a szája,
felhőt vont a szemére, és lehúzta a vállát, mintha az élet folyt volna el
belőle.
– Persze, megértem.
 – Nem mondtam nemet – tettem hozzá gyorsan. – Csak
meglepetésként ért. Végig kell gondolnom. Ez nagy döntés.
– Igen…
– És pontosan mi lenne a feladatom?
Nathan beletúrt a hajába.
– Nem is tudom. Csak… ott lenni, gondolom. Elvinni a lányokat az
iskolába. Értük menni. Azt csinálni… amit Laura csinált. – Bűntudatos
pillantással nézett rám, mintha rosszat mondott volna.
– Igen, de részletesen? Étkezések? Lecke? Mosás?
Mintha gyengéden súgtam volna neki. Mindent?
– Igen, ha meg tudod csinálni. Ha meg tudnád. Bármit…
Tehetetlenül vállat vont, azt akarta, hogy vegyem át a kormányt. Hogy
lépjek be az életébe, és lengessem meg a varázspálcám. Én. Ez hitetetlen
volt, akkora túlzás, hogy legszívesebben nevettem volna… vagy sírtam
volna. Hogy tehetnék rendbe én bármit is, főleg ezt az összetört családot,
amikor én magam sem voltam több, mint egy halom cserépszilánk?
És mégis…
Ó, mégis.
Csábított. Megrémisztett.
Mélyen és ösztönösen hátrálni akartam az egésztől, ahogy egy
veszélyes állattól vagy tornyosuló fenyegetéstől. Ha belépek az életükbe, ha
megengedem magamnak, hogy megszeressem azt a három szomorú szemű
lányt… Nos, akkor semmi sem lesz biztonságban többé. Húsz éven át
tartottam távol magam. Hogy egyezhetnék bele, hogy másképp éljem az
életem, hogy beengedjek másokat is? Nem is tudtam, hogyan kell.
Elrontanám.
Csak dadus munka.
Ez olyan volt, mint egy mentőöv.
– Gondold végig, ráér – tette hozzá Nathan. – Persze.
– Nem nagyon ér rá – emlékeztettem halvány, bizonytalan mosollyal. –
Ha jövő héten visszamész dolgozni.
Kicsit visszamosolygott.
– Ez igaz.
Megint a fejemet csóváltam, ittam egy korty kávét. Még mindig
kavarogtak a gondolatok a fejemben.
– Ha szeretnéd – folytatta Nathan pillanatnyi csend után –,
összeírhatom, mik a feladatok. így… hivatalos lehet. És persze rendes
fizetést adnék, egészségbiztosítással…
Sosem volt egészségbiztosításom. Kerültem az orvosokat, ahogy
mindenki mást, de negyvenévesen talán szükségem lehet ellátásra.
– Rendben – mondtam. – Ez jó ötlet. És akkor visszatérhetnénk rá…
mondjuk, holnap?
– A holnap az remek lenne. Elküldöm a listát ma este. Mi az e-mail-
címed?
Megráztam a fejem.
– Nincs e-mailem. Sajnálom.
Számítógépem sem volt, és a telefonom kicsit sem volt okos. Nem volt
szükségem semmi ilyesmire.
– Ó! Rendben. Akkor elvihetem hozzád. Queensben laksz, ugye?
Tiltakoztam már a gondolatra is, hogy lássa a lerobbant kis lakásomat.
– Nem, az túl nagy út lenne.
– Dehogy… – De tudtam, hogy nincs autója, és majdnem egy óra
innen a lakásom metróval és busszal. – Esetleg most ráérsz? – kérdezte
Nathan. – Összeírhatom most is, ha meg tudod várni.
Haboztam, érzékeltem a kétségbeesését, a saját bizonytalanságom. A
sokk nem múlt el.
– Rendben.
– Menjünk fel hozzánk, és átbeszéljük, jó?
Bólintottam, kimentünk a kávézóból, és csendben megtettük az
egysaroknyi távolságot Nathanék házáig, majd felmentünk a lifttel.
A lakás szaga ismerős volt, ahogy beléptem a sötét előszobába: kicsit
dohos, ezt el kellett ismerni, de akkor is emberek és élet hívogató illata.
– Meddig maradnak a lányok a nagyszüleiknél? – kérdeztem, ahogy
Nathan után mentem a konyhába.
Kezdtem kicsit feszültnek érezni magam; nem emlékeztem rá, mikor
voltam utoljára kettesben egy férfival. A mellemre szorítottam a táskámat,
félig-meddig azt kívánva, bár ne jöttem volna fel ide. A szívem már vadul
dobogott, a fülemben éreztem a vér lüktetését. Körülöttem mindenhol ott
tátongott a lakás, barlangszerű volt, sötét és üres. Bármire kért is meg az
előbb, Nathan akkor is csak egy idegen volt.
– Egy hétig. Olyan nagy a csend nélkülük. – Halványan, ferdén rám
mosolygott. – Azt gondoltam, örülni fogok a pihenőnek, de most nem
vagyok biztos benne.
 Bólintottam, nem is tudtam, mit válaszolhatnék. A szívem már
száguldott, a szám kiszáradt, csengett a fülem. Gondosan, apró kortyokban
vettem levegőt, igyekeztem, hogy Nathan ne lássa a pánikomat.
– Megírom a listát – mondta, és elrohant mellettem, ezért gyorsan
hátraléptem, és beleütköztem a konyhaszigetbe. – Bocsánat. – Újabb gyors
mosoly. – Ott van hátul a dolgozóm. – A konyhából nyíló ajtó felé mutatott.
– De ha nem gond neked, akkor vendégszobává alakítom, hátha kell.
– Hátha kell?
– Hátha későig maradsz… – Nathan bizonytalannak tűnt. – Akkor itt
tudsz aludni, néha, nem kell visszautaznod Queensbe. De persze nem
muszáj. Csak ha kényelmesebb…
Itt aludni? Elképzeltem, ahogy a konyhába besüt a nap, amikor
felébredek, Ruby álmosan, pizsamában.
– Nagyon kedves tőled.
– Csak pár perc. Érezd otthon magad!
Mintha az olyan könnyen menne. De aztán úgy döntöttem, hogy akár
rendet is rakhatok, amíg várok, legalább elfoglalom a kezem valamivel.
Akármilyen ideges voltam, tudtam a szívem mélyén, a csontjaimban,
hogy igent fogok mondani. Nem bírtam visszafogni magam, hogy ne
vágyjak erre, bár megijesztett. Hogy megint törődjek másokkal… Hogy ezt
a hatalmat felettem a kezükbe adjam… Nem voltam biztos benne, hogy erre
képes leszek, de húsz év után először meg akartam próbálni.
Egy tányér kicsúszott a kezemből, a mosogatóba esett hangos
csörömpöléssel, de szerencsére nem tört el. Felvettem, leöblítettem és a
szárítóra tettem.
Pár perc múlva a nyomtató zúgását hallottam, Nathan egy papírral a
kezében bejött a konyhába.
– Hűha! – nézett körül a tiszta konyhában elégedettségtől ragyogva. –
Maria, nem kellett volna, de… köszönöm.
Bólintottam, vártam, hogy odaadja a papírt.
A papír felé bökött.
– Átnézed most? Hátha van kérdésed esetleg. És aztán
meggondolhatod…
– Rendben.
Idegesnek éreztem magam, ahogy elvettem a papírlapot, Nathan
őszinte tekintete súlyosan nehezedett rám. Gyorsan átnéztem a pár sort.
 7:45-kor a lányokat iskolába kísérni. Házimunka, ahogy szükséges.
Hetente háromszor elmenni Rubyért az óvodába 12-re, a többi napon
vigyázni rá. A nagyokat 15:15-kor várni az iskolánál. A különórák
bonyolítása szükség szerint. Vacsorakészítés. Munkanap vége: 18:30,
hétvégék szabadok, illetve külön fizetendők.
A lap alján szereplő összeg jóval több volt, mint amit most kerestem.
– Tudom, hogy ez nem sok – mondta Nathan. – És menet közben
megbeszélhetjük a részleteket…
– Rendben van.
Persze olyan sok mindent nem tudtam még, de nem bírtam elképzelni,
hogy átrágjam magam a részleteken… Nekem kell intézni a bevásárlást? Én
csinálom a reggelit? Mit jelent pontosan, hogy a „különórák bonyolítása”?
Azt megértettem ebből a papírból, hogy amint Nathan is mondta, én
csinálnék mindent, amit Laura csinált. A helyébe lépnék.
Köszönetképp felemeltem a papírlapot.
– Végiggondolom. És holnap jelentkezem.
– Rendben, remek. Köszönöm, Maria.
Bólintottam, nem bíztam magamban, hogy képes lennék megszólalni.
Megkerültem Nathant, hogy kimenjek a konyhából, ő utánam jött az
előszobába, és kinyitotta nekem a bejárati ajtót.
– Nagyon hálás vagyok. Hogy gondolkozol rajta, úgy értem. Nem is
tudod…
De tudtam. Tudtam, milyen üres és fájdalmas az élete, mert az enyém
is az volt. És tudtam, milyen nagyon szüksége van rám, és már láttam,
rémülten és félve, hogy nekem is szükségem van rá meg a gyerekeire.
Csak bólintottam, és már kint is voltam, lementem a lifttel, ki az
utcára, beszívtam a hideg, tiszta levegőt, könnyek szúrták a szemem, nem is
értettem, miért. Nem tudtam, boldog vagyok-e, vagy szomorú, vagy valahol
a kettő között. Csak annyit tudtam, hogy túl sokat érzek, pedig még el sem
kezdtem.
Aznap délután felmondtam Nerihánál. Hitetlenkedve bámult rám.
– Hogy dadus leszel? Annál a családnál?
– Jó lehetőség, jó pénz. Még egészségbiztosítást is fizet…
– Maria, amióta csak ismerlek… – Neriha lassan megrázta a fejét. –
Sosem csináltál ilyesmit.
– Sosem volt rá lehetőségem.
 – De ismered egyáltalán ezeket az embereket? És tudsz bánni a
gyerekekkel?
– Ismerem valamennyire – védekeztem. – És tudok eleget a
gyerekekről. Amúgy melyik dadus ismeri a családot azelőtt, hogy odamegy
dolgozni? – Vállat vontam. – Ez így normális. – Még akkor is, ha olyan
érzés, mintha leugranék a szikláról, és csak zuhannék és zuhannék.
– És a barátaid? És a közösség? Itt élsz Astoriában húsz éve…
– És itt is maradok. Nem költözöm el, Neriha.
Nyilván tudta, hogy nincsenek igazából barátaim. Közösség sem. Igen,
voltak olyan emberek az életemben, mint ő meg Selma, és még páran, de
örökké laza kapcsolat maradt ez velük. Talán mind feltételezték, hogy
vannak, akik közelebb állnak hozzám, csak közben sosem volt senki.
– Nem leszel magányos? – Neriha nem adta fel, én meg majdnem
felnevettem, olyan képtelen kérdés volt.
Magányos? Magányos vagyok huszonhat éve! Most eljött az esély,
hogy ne legyek az. És most először élni is akartam vele.
– Elboldogulok, Neriha. De bocsáss meg, amiért gyorsan el kell
mennem. Westéknél már jövő héten kezdenem kell.
Neriha vállat vont, mint aki azt mondja, hogy „a te életed”. És végre
úgy is éreztem, igen. Az én életem, nem csak szellemként lebegek fel-alá.
Aznap este írtam egy SMS-t Nathannak. Nem volt elég bátorságom,
hogy felhívjam és beszéljek vele, hogy elmondjam, elfogadom az állást.
Azonnal válaszolt, hogy hétfőn kezdhetnék is, egy nappal azután, hogy a
lányok hazaérnek. Ha akarom, és ha ez így megfelel nekem, akkor menjek
át vasárnap délután, találkozzunk, amikor megjönnek Bostonból. Azt
feleltem, hogy megyek.
Alig hittem el, hogy megtettem ezt a lépést, az előttem feltárulkozó
lehetőségeket, olyan gyorsan történt. És tényleg megtörtént. Elkezdődött az
új életem. Ennyi idő után végre újra éltem, és ez egyszerre töltött el
boldogsággal és rettegéssel.
MÁSODIK RÉSZ
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Nathan

– Üdv újra a fedélzeten, Nathan!

Határozott kézfogás, a kellemes puffanás, ahogy a táskám az asztalra esett.
Egy mosoly, ahogy kiegyenesítettem a vállam, és valami, ami már lassan
két hónapja szorosan markolt belül, végre, végre, lazulni kezdett.
Visszatértem az irodába, és ez jó érzés volt. Többhétnyi bizonytalanság
és aggodalom után úgy éreztem, tudom, mit kell tennem, mire van
szükségem. Nem botorkáltam körbe, elfelejtve mindig mindent, úgy érezve,
hogy mindenkinek csalódást okozok. Feszesen Frankre mosolyogtam, azt
akartam, hogy felejtse el a hetekkel ezelőtti részeg estét. Az élet már más
volt, megint kézben tartottam a dolgokat. Maria hivatalosan tegnap kezdett,
és eddig úgy tűnt, jól megy, a lányok elfogadták a jelenlétét, és Maria
bizonyította, hogy csendesen hatékony. Akármilyen kockázatosnak tűnt, jól
döntöttem. Most nyolc-kilenc órán át elfelejthetek minden mást a munkán
kívül.
– Gyere, meséld el, hol tartunk a melókkal! – kértem Franket.
Jenny bejött a kávéval, én köszönetképp rámosolyogtam. Ez kellett
nekem. Annyira kellett. Hogy legyen saját területem, saját életem megint.
Hogy elmenekülhessek, ha csak nyolc órára is.
Furcsa volt, hogy Maria ott van a lakásban egész nap. Őrült tempóban
néhány nap alatt átalakítottam a sötét falú, olcsó irodabútorokkal
berendezett dolgozót elfogadható hálószobává, hátha Mariának szüksége
lenne rá, ha késő estig dolgozik: új festés, új ágy, egy komód meg egy
törtfehér, kárpitozott fotel, ami illett a szimpla, osztott táblás ablakot takaró
függönyhöz. Elégedett voltam az eredménnyel, a szoba kicsi volt, de
kényelmes. Amikor megmutattam Mariának, meglepettnek tűnt, de
elfogadta. Azt mondtam, ez csak óvintézkedés, és remélem, nem gondolja,
hogy kihasználom a nagylelkűségét.
A Maria érkezése előtti este gyorsan körbenéztem a neten, hogy mire
lehet szüksége egy új dadusnak. A MetroBaby nevű fórumon kötöttem ki,
elegáns manhattani anyukák jártak ide. Kísérteties pillanat volt, amikor a
nyitólapon Laura adatai töltődtek be automatikusan a bejelentkezéshez.
Nem említette ezt az oldalt, de miért is tette volna? Nem beszéltünk
ilyesmiről soha.
Nem bírtam türtőztetni magam, a profilra klikkeltem, és átolvastam:
háromgyerekes anyuka, Észak-Manhattan. Ennyi volt ott, mire egyszerre
fogott el a megkönnyebbülés és a csalódottság. Nem tudtam, mennyire
akarok Laura privát dolgai között kutatni. Nem tudtam, mit találhatok.
Aztán rájöttem, hogy megnézhetem a posztjait. Nem tartott sokáig, csak egy
volt.

Más is úgy érzi, hogy az élet ennél több kell hogy legyen? Nem a napi
robotról beszélek vagy a gyerekekről: a házimunkáról, a mosásról, a
főzésről, a szaros fenekek törölgetéséről, az orrfújásról. Ezt értem, és
rendben van. Jó így. Hanem ez az egész küszködés… A szép lakás, a drága
parkoló, a magániskola, az ötcsillagos nyaralás… Mi értelme van? Úgy
érzem, ennél többnek kellene lennie, tudni akarom, mi lehet az.

Háromszor olvastam el, egyre jegesebb hideg mart belém, ahogy a szavak
az agyamba vésődtek. Erre célzott Maria is, mégis így sokkal rosszabb volt,
sokkal valóságosabb, hogy itt láttam a monitoron, és tudtam, hogy ezt
Laura írta. Éreztem.
Tényleg azt gondolta, hogy a közös életünk értelmetlen? És amikor a
küszködésről írt, tudtam, hogy igazából rám gondolt. Rám.
Kíváncsi voltam, és valamennyire rémült is, a nyakamat tapogattam,
ahogy ilyenkor szokták, miközben végigolvastam a válaszokat, egyszerre
dühösen és furcsán elégedetten az általános hangnemtől.
Tényleg emiatt panaszkodsz? És ha hálás lennél inkább, anyukám?
Szép élet, ha bírod élni.
Próbáld ki a jógát! Vagy csak nőj fel!
Becsuktam a laptopot, hátradőltem, szédülve és lihegve. Eddig sosem
jutott eszembe, hogy Laura talán tényleg, komolyan boldogtalan volt. Igen,
rendben, azt már értettem, hogy túl sokat dolgoztam. Ahogy mindenki a
manhattani üzleti életben.
És rendben, talán elhanyagoltam kicsit a családot. Egy kicsit. Most
próbálok javítani ezen. De ez? Ez az üresség, amit Laura érzett, ez mintha
megkérdőjelezte volna mindazt, amire az életünk épült. Hogy valami mást
keresett? És megtalálta a Menekültközpontban.
 Persze, mondtam magamnak, ez csak egy poszt. Talán rossz napja volt,
talán épp megjött neki. Talán nem is jelentett semmit.
Felpattantam az asztaltól, a lakásban mászkáltam fel-alá, kihúztam a
fiókokat, és átfutottam a rendetlen mindenfélét, mintha keresnék valamit.
Kell hogy legyen valami nyom, mert Laurának ennél többet kell adnia
nekem. Valahogy értelmet kell találnom ebben. Muszáj.
Felrántottam az orvosságos szekrényt, az éjjeliszekrény fiókjait,
belekotortam Laura rendetlen holmijába, amire eddig nem bírtam magam
rávenni. Aztán átpörgettem a puha fedelű könyveket az ágy mellett, az
ajakápolók és régi receptek között turkáltam a fiókban. Semmi sem szólt
nekem. Semmi sem mondta, hogy nézd, ez vagyok. Ezt rejtettem el előled.
Es itt van, hogy miért.
Végül a lakás még rendetlenebb lett, mint előtte, és én abbahagytam,
mert tudtam, hogy nincs értelme. Semmi értelme, ahogy a halálnak. Miért
próbálnék okot találni, értelmet abban, ahogy minden megtörtént? Nincs.
Nem lehet.
Úgy éreztem, ólomnehéz súly nyomja a vállam, ahogy leültem megint
az asztalhoz, kinyitottam a laptopot. Megtaláltam az arról szóló posztot,
hogy mivel kell várnunk az új dadust, és leverten végigolvastam.

Készíts részletes listát a feladatairól, a gyerekek különóráiról, az

otthoni szabályokról, hogy mennyit szabad tévézni és hasonlók! Magyarázd
el, hogy működnek a gépek a lakásban! Adj oda egy példányt az aláírt
szerződésből! Ha nincs telefonja, vegyél neki egyet, és szerezz be neki egy
kártyát a bevásárlásokhoz, meg bérletet!
Nyilvánvaló volt a nekem kijelölt munka. Fogalmam sem volt, mikor
és hova járnak a lányok különórákra. És azt sem tudtam pontosan, melyik
ikon mit jelent a mosógépen.
Mire vasárnap megjött Maria, hogy találkozzon a lányokkal, a lista
legtöbb elemét kipipáltam. Vettem egy okostelefont, bérletet, és a háztartási
kiadásokra külön számlát nyitottam Maria nevére. Még azt is sikerült
megtudnom, hova járnak a lányok délutánonként, fel volt írva a naptárba a
konyhában. Laura kézírását követtem az ujjammal, a kacskaringós vonalat.
Napi beosztást írtam, sőt még pár otthoni szabályt is, bár olyan érzés volt,
mintha csalnék, mintha úgy tennék, meglenne ez a normális, rendes élet,
ami már nem létezett. Maria, gyanítottam, azonnal átlát majd a kis
trükkömön.
 – A lányok olyan fél óra múlva itt lesznek – mondtam kicsit feszengve.
Most, hogy itt volt, az otthonomban, kicsit furcsa érzés volt. Mit
gondol majd Paul és Elaine, hogy felvettem egy nőt a gyerekeim mellé, akit
alig ismerek? És mégis megbíztam benne.
– Van valami, amit elvégezhetnék, amíg várunk? – kérdezte Maria. –
Összepakoljak?
– Nem, ez így rendben van… – Villámgyorsan összetakarítottam a
lakást reggel.
– Akkor talán átnézhetjük a listát? – javasolta Maria. Egészen apró kis
mosolyt hallottam a hangjában. – A különórákat meg az órarendet…?
– Ja, igen. Helyes. Persze.
És így is tettünk. Elmondtam, hol az iskola, meg hogy hova kell menni
a különórákra, mit esznek vacsorára és hol a mosógép. Maria csendben
hallgatott, az arca összeszedett volt, és éber, ugyanakkor nyugodt.
Megnyugtatott valahogy, hatalmas megkönnyebbülést jelentett a gondolat,
hogy mindezeket most már ő fogja elvégezni, nem én, de ezzel a
gondolattal együtt megérkezett az ismerős, jó adag maró bűntudat is.
Megjöttek a lányok, dörömböltek az ajtón, izgatott kiskutyahangok
töltötték be a lakást. A döbbent öröm Ruby arcán, amikor meglátta Mariát,
megerősített abban, hogy jól döntöttem.
– Itt vagy? – kiabálta, és Maria derekához szorította az arcát.
Ella mosolygott, Alexa pedig úgy tűnt, mint akire ez sem tett mély
hatást. Ezt győzelemnek könyveltem el.
Persze az apósom egyáltalán nem volt ilyen lelkes.
– Hogy mi a fene, Nathan? – sziszegte Paul dühösen az előszobában,
amikor Maria bevitte Ellát és Rubyt a nappaliba, Alexa meg eltűnt a
szobájában egy határozott ajtókattanással. – Nem is ismered…
– De ismerjük. Megismertük.
Reméltem, hogy elkerülhetem ezt a jelenetet, de persze nem sikerült.
– De egy idegen, és te meg rábízod a gyerekeket…
– Nem idegen. És amúgy sem a te dolgod, Paul.
– De már hogy ne lenne az én dolgom! Ez a három csodás lány nagyon
is az én dolgom. – Remegő ujjal a nappali felé bökött. – Hogy
kockáztathatod az életüket?
A túlzása idegesített, bár próbáltam nem kimutatni.
– Aligha teszem ezt. És amúgy valakire rá kellett bíznom a gyerekeket.
Jobban ismerem Mariát, mint valami dadust, akit kiküld egy ügynökség.
Laura is ismerte, és a barátjának tartotta. – Karba tettem a kezem. – És nem
kell igazolnom neked, mit miért teszek.
Paul arca eltorzult, téglavörösre gyúlt, busa szemöldökét dühösen
összehúzta.
– Egyáltalán nem örülök ennek.
– Értem.
Egymásra néztünk egy újabb kínzó pillanatig, majd Paul elvonult, a
kulcsait csörgetve.
– Terveink szerint elvisszük a lányokat síelni a következő hosszú
hétvégén.
Hát persze. Már láttam magam előtt a vakációk hosszú, felvonultatott
sorát, ahova én nem leszek hivatalos.
– Majd később megbeszéljük.
Paul bólintott, még mindig dühösen, és szerencsére elment.
Később, miután megettük a hozatott pizzát – Maria felajánlotta, hogy
főz valamit, de azt mondtam, elég, ha holnaptól kezd –, a lányok tévét
néztek, a lakásra kísérteties csend borult, és én újra éreztem, mennyire nem
ismerem Mariát, és hogy milyen jó lett volna, ha ezt még azelőtt látom,
hogy átadom neki a család vezetését, mint stafétát a váltóversenyen.
A konyhában találtam rá, elővette a vasalódeszkát, egy kosárban ott
hevert a lányok gyűrött iskolai egyenruhája.
– Ó…
– Azt gondoltam, megcsinálom ezt, mielőtt elmegyek – mosolygott. –
Ella mondta, hogy holnapra kell az egyenruha.
– Ó, eszembe kellett volna jutnia, hogy… – Ahogy ezernyi más
dolognak is.
– Ezért vagyok itt.
Micsoda megnyugtató szavak, ugyanakkor ettől hiányozni kezdett
nekem Laura, nemcsak azért, mert ő mindezt megcsinálta, hanem mert a
társam és a barátom volt úgy, ahogy Maria sosem lesz, hiába ismerem meg
jól. Leroskadtam egy székre, a gyász újabb hullámával küzdve, ami azzal
fenyegetett, hogy maga alá temet.
Pár napig olyan elfoglalt voltam, nem hiányzott Laura olyan nagyon.
Most, a meleg konyha meghitt fényében, ahogy a vasaló megnyugtatóan
sziszegett, miközben Maria a lányok ruháit vasalta… Jobban hiányzott,
mint valaha.
 Megköszörültem a torkom, próbáltam visszarángatni magam a jelenbe,
a jelenlegi feladathoz.
– Az jutott eszembe, hogy nem tudok rólad túl sokat. – Próbáltam
barátságos hangot megütni, de Maria riadt, óvatos pillantást vetett rám.
– És mit szeretnél tudni?
– Nem tudom. – Mosolyogtam, igyekeztem enyhíteni a hangulatot.
Maria úgy nézett rám, mintha az inkvizíció előtt ülne. – Azt mesélted,
Szarajevóban nőttél fel, ugye?
– Igen.
– És volt egy… fivéred?
– Igen. – Pillanatnyi csend. – Petar.
– Öcs vagy báty?
– Báty, három évvel idősebb. – Újabb csend. – Nagyon komoly fiú
volt. Sokat tanult. Én voltam a vicces.
Nehéz volt ezt elképzelni erről a csendes, fegyelmezett nőről, hogy ő
volt a vicces, de eszembe jutott, mennyire életre kelt, amikor a három
fivérről mondta el azt a mesét.
– Szerettél mesélni – feltételeztem, mire ő röviden biccentett.
– Igen. Réges-régen.
– A lányoknak nagyon tetszett, amit meséltél a három testvérről. Főleg
Rubynak. Remélem, mesélsz majd még.
– Igen. – Újabb biccentés, már nem tűnt olyan riadtnak, és ettől
megkönnyebbültem.
– És van valami hobbid? – kockáztattam meg. – Bármi, amit
szeretsz…
– Hobbi? – Meg volt rökönyödve, úgy tűnt. – Nem, nincs hobbim.
– Szeretsz olvasni talán? – vetettem fel. – Vagy filmeket nézni? –
Fájdalmasnak éreztem a beszélgetést, nem tudtam, mit akarok Mariától.
– Igen, kicsit. Romantikus regényeket. – Elpirult. –Könnyedebb
olvasmányokat.
– Értem.
– És te? Neked van valami hobbid?
Be kellett vallanom, hogy nincs. Néhány éve még jártam teniszre meg
squashra, sőt egy borkóstoló klubba is. Amikor elindítottuk az üzletet
Frankkel, ez mind a partra sodródott.
– A munka a hobbim – feleltem, de persze ez nem volt igaz.
 Ha valahogy, akkor fordítva lehetett igaz. A család a hobbim. A munka
az életem.
Maria ennek egy részét már érthette, mert összeszorította a száját, a
szemében megvillant a felismerés, majd egy újabb szoknyáért nyúlt a
kosárba, és nekiállt, hogy kivasalja.
– Holnap veled megyek – mondtam, arra jutva, hogy akár
maradhatunk is a gyakorlati kérdéseknél. – Megmutatom a lányok iskoláját,
a napi rutint is átvehetjük, meg hogy mi hol van a lakásban. Aztán másnap
vissza kell mennem dolgozni.
Kurtán bólintott erre, és én úgy döntöttem, hogy megint nekifutok.
– Hiányzik Szarajevó? – kérdeztem.
Ahogy kiejtettem a szavakat, már meggondolatlannak tűntek. Micsoda
hülye kérdés, nyilván hiányzik neki. Az egész élete elfüstölt ott, amennyire
tudom. Mire számítottam ezzel az ostoba kérdéssel?
– Hogy hiányzik-e? – ismételte. – Nem. – Határozott és egykedvű volt
a hangja.
– És a családod? Nyilván maradtak rokonaid Boszniában.
Az ezt követő csend jegesnek érződött. Maria tovább vasalt, tekintetét
Alexa kockás szoknyájára szegezte a deszkán.
– Nem – mondta végül. – Nincsenek rokonaim.
– És a bátyád? – kérdeztem döbbenten. – Ő Amerikában van, vagy
Boszniában?
– Meghalt. – Monoton hangon beszélt, minden érzelem nélkül.
– Ó, részvétem, Maria. – Túl későn, nagyon-nagyon későn kaptam
észbe, hogy ezt kitalálhattam volna. – És… a szüleid? – Habozva tettem fel
a kérdést, nem akartam kíváncsiskodó és tapintatlan lenni.
– Ők is meghaltak. – Ekkor felnézett, szinte dacosan felszegte az állát.
– Apámat egy gránát ölte meg a lakásunkban. Épp újságot olvasott a
nappaliban. Már hetek óta nem mehettünk be, nem volt biztonságos, de
akkor pár napja már csend volt. Aztán fütyülés, és… – Maria vállat vont.
Irtózva bámultam rá.
– Annyira sajnálom…
– Anyám tüdőgyulladásban halt meg Vojnóban, a táborban. Négy
hónapot voltunk ott őrizetben.
– Én… nem tudom, mit mondhatnék.
– A bátyámat megkínozta és megölte a horvát védelmi tanács. – Köpte
a szavakat, az arcvonásai remegtek. – Úgyhogy nem maradt senki, csak egy
nagynéni meg egy nagybácsi, de velük nem állok szóba.
Még egy pillanatra rám nézett, kemény arccal, majd visszatért a
vasaláshoz.
Csak meredtem rá, elborított a felismerés. És még azt gondoltam a
magam önsajnáló módján, hogy a gyász az én monopóliumom.
És mégis… ez a vallomás kellemetlen érzéssel töltött el. Mit tettem,
hogy ezt a nőt idehoztam az életünkbe? Tényleg nem tudtam róla semmit,
és most ennek nagyon is tudatában voltam. Hogyan hatott rá ez a sok
veszteség? És ha nem megbízható, ha ettől labilis lett?
És akkor kijött Ruby a konyhába, egyik fülénél fogva a plüss
elefántját.
– Nem bírok aludni. Maria, énekelj nekem még egy dalt, légy szíves!
– Jó, persze.
Maria könnyed és meleg mosollyal nézett Rubyra, szinte ártatlannak
láttam. És ahogy megfogta a lányom kezét, azt mondtam magamban, hogy
igen, bízhatok benne.
Végül is muszáj volt.
Most, újra az irodában, besütött a nap a teljes falat elfoglaló ablakon,
és én elhessegettem az aggodalmas gondolatokat Mariáról, sőt Alexáról,
Elláról és Rubyról is, határozottan, egészen az agyam mélyére. Nem
akartam arra gondolni, hogy Alexa még mindig nem beszél velem, hogy
Ella nem ette meg a reggelit, vagy hogy Ruby mennyire levakarhatatlannak
tűnt, amikor elköszöntem tőle reggel, és még pizsamában volt, Maria meg
az asztalt szedte le a reggeli után.
Beleittam a kávéba, Frank után mentem a tárgyalóba, elszántan, hogy
az életemnek legalább ezt a részét sínre teszem. A lányok rendben lesznek.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Maria

– Hajrá, Ella, hajrá! – kiabálta Ruby, és fel-le ugrált mellettem, ahogy Ellát
néztük, aki a medence vizét hasította.
Ez volt az első versenye, mióta bekerült az ifjúsági úszócsapatba, és
ma reggel még a szokásosnál is csendesebb volt, nem volt hajlandó
reggelizni, csak kemény, koncentrált elszántság áradt belőle.
A szemem égett a klóros levegőben, ahogy megnéztem a telefonom: a
legutolsó iPhone modellt kaptam Nathantól, és még mindig nem igazán
tudtam használni, de reméltem, hogy ír nekem. Szombat délután volt, és azt
ígérte, idejön a versenyre, csak benéz az irodába, de még nem volt itt, pedig
a verseny lassan befejeződött.
Egyre gyakoribb lett ez a három hét alatt, amióta Westéknél
dolgoztam. A feladataim egyre bővültek, egyre több minden tartozott
közéjük, ahogy Nathan elkezdett dolgozni. Jóval több, mint amit a kis
listára írt. És én hagytam, mert élveztem, hogy szükség van rám. Sőt,
akarnak. Hogy tartozom valahova. Önként feladtam a munkámat meg az
önkénteskedést a Menekültközpontban, és nem is bántott egyáltalán.
Eleinte döbbenetesen könnyűnek éreztem. A hitetlenkedő öröm Ruby
arcán, amikor meglátott: csak ez kellett nekem, és még ennél is több volt.
Annyival több.
– Úgy érted: maradsz? – kérdezte újra és újra, miközben felmászott a
térdemre. – Hogy örökre maradsz?
– Nem maradok, de én fogok vigyázni rátok – mondtam. – Igen. –
Nathan kint volt az előszobában, feszülten vitázott az apósával, próbáltam
nem meghallani, miről beszélnek. – Jó ez így, Ruby? – kérdeztem.
– Igen! – Erre a rikkantásra elmosolyodtam. – Igen, igen, igen!
Magamhoz húztam, ő átkarolt. Mikor ünnepeltek engem ennyire? Sőt:
mikor öleltek meg utoljára?
Ella, természetesen, tartózkodóbb volt, Alexa meg legtöbbször
ambivalens. Azt mondtam magamnak, hogy erre számítottam, nem kell
eleinte annyira nyomulni. Hadd tartsanak távolságot, megértettem. Én
magam is ezt éreztem. Minden olyan furcsa volt, a rendelt pizzától, amit
vacsorára ettünk, mert Nathan elfelejtett bevásárolni, egészen a számláig,
amit online nyitott nekem, hogy interneten rendeljem meg a heti
élelmiszert, bár még sosem csináltam ilyet. A lányok ott tömörültek
körülöttem, ahogy a képekre kattintgattam, és mindenféle édességet meg
ilyesmit kértek.
– Vegyél, kérlek, minijoghurtot, Maria!
– Meg Twinkiest, azt is vegyél! Légy szíves!
Nem is tudtam, mik ezek, de nevettem, és azt mondtam, majd
meglátjuk.
A furcsa érzés folytatódott, ahogy Nathan beszélgetni próbált velem, a
családomról meg Szarajevóról kérdezgetett. Csak csevegtünk, bár én már
rég elfelejtettem, hogy kell. Amikor megkérdezte, van-e hobbim, fogalmam
sem volt, mit válaszoljak. És akkor tovább faggatott a családomról… Nem
akartam elmondani neki. Ki akar ilyet hallani? Ez mindig kínossá tett
mindent, ahogy az emberek esetlenül részvétet nyilvánítottak, rémülten és
irtózva.
Talán azt gondoltam, Nathan esetleg megérti, legalább valamennyire,
Laura miatt, de ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint mindenki, aki már
hallotta a történetemet, pedig nem voltak sokan, mert én sosem akartam
elmondani. Reméltem, hogy nem változtatja meg rólam a véleményét, hogy
tisztában van a veszteségeimmel. Nem fog ennél többet megtudni.
Visszavonult, talán rájött, milyen hiábavaló próbálkozás
összeismerkedni egy szellemmel.
És mégsem éreztem szellemnek magam, amikor aznap este lefektettem
aludni Rubyt, ő átkarolta a nyakam, és arcon csókolt. Nagyon is úgy
éreztem, hogy élek, amikor Ella a kádból kimászva félénken, ó, nagyon is
félénken megkért, hogy fésüljek ki egy gubancot a nedves hajából. Meg
amikor Alexa kióvakodott a szobájából, és panaszkodott, hogy nincs itthon
kaja, és én azt tudtam válaszolni mosolyogva, hogy holnap bevásárolok…
Nem éreztem úgy magam, mintha szellem lennék.
És mégsem tudtam, hova tegyem Nathant.
Végigvettük valahogy a napi rutint, Nathan iránymutatást adott arról,
amit ő is épp csak kapiskált.
– Apu, az egyenruhám itt van, ebben a fiókban – tört ki Ruby a szemét
forgatva, amikor Nathan elmutogatta, hol tartják a lányok ruháit. – És
pénteken járok balettra, nem csütörtökön.
 Nathan bizonytalanul mosolygott, de megvillant az arcán némi
bűntudat. A kedves ugratás alatt ott volt a fájdalmas megállapítás, ami
mindannyiunkban ott motoszkált: Laura tudná mindezt.
Másnap reggel Nathan elindult dolgozni szinte rögtön azután, hogy
megérkeztem. Elpakoltam az edényeket a lányok után, és segítettem nekik
összeszedni az egyenruhájukat. Egyszerre csak én feleltem mindenért.
Olyan volt, mint amikor megérkeztem Amerikába: berobbantam a különös,
új világba, amiről nem tudtam semmit, próbáltam talpra állni, de folyton
megbotlottam.
A lányok legalább szívesen segítettek nekem, fogták a kezem,
előreloholtak és mutatták az utat az iskolába. Igaz, Alexa elviharzott, és úgy
tett, mintha nem is ismerne, repkedő hajjal vonult a járdán, mint a kifutón.
– Nem kell értem jönnöd suli után – vetette hátra a válla felett, ahogy
belépett a dupla ajtón. – Nem vagyok csecsemő.
– Én sem vagyok csecsemő – közölte Ella csendes méltósággal, mire
lemosolyogtam rá, és megszorítottam a kezét.
– Persze hogy nem. Találkozunk délután, már várom.
Ezután elvittem Rubyt az óvodába, öt percet késtünk, az igazgatónő,
Miss Willis pufogva méltatlankodott, de Nathan figyelmeztetett előre, hogy
nem könnyű eset. A többi anyuka kérdőn nézett rám, alig leplezett
kíváncsisággal, összenéztek, felhúzták a szemöldöküket. Senki sem szólt
hozzám, és ez nem zavart.
Fél tízre visszaértem a lakásba, és egy ideig elfoglaltam magam:
kitakarítottam a konyhát, beraktam egy mosást, bevetettem a lányok ágyát.
Kicsit rendet raktam Alexa kuplerájos szobájában, rátekertem a tetőt a
tégelyekre és a tubusokra, pulcsikat hajtogattam, félig-meddig félve
nyúltam a holmijához, attól tartva, hogy kutakodásnak véli majd.
Benéztem a hálóba, ahol Nathan aludt. Nem tudtam, hogy azt az ágyat
is bevessem-e, miután a lányokéval végeztem. Aztán megláttam a gyűrött
paplant és párnát, és arra jutottam, hogy akár meg is csinálhatom.
Furcsa volt ott lenni, abban a szobában. Egy művészi, fekete-fehér
fotót nézegettem, az esküvőjükkor készült Fauráról és Nathanról, Laura
leszorította a szélben gomolygó ruháját, a fejét hátravetve nevetett, Nathan
a keze után nyúlt. A boldogság tiszta, egyszerű pillanata volt, a fotós úgy
kapta el, hogy ők ketten talán észre sem vették, és olyan idegen volt ez
nekem, hogy úgy tanulmányoztam, mint tudós egy új fajt. Ilyenek az
emberek, ilyenek lehetnek.
 Felszedtem a szennyest a padlóról, beakasztottam egy nadrágot a
szekrénybe, egy pillanatra megálltam Laura ruhái előtt: ott lógtak Nathan
holmija mellett. Színes szoknyák, puha kasmírpulcsik, rengeteg csizma és
sál. Halványan éreztem a parfümjét, valami narancsos volt, emlékeztem rá,
és elöntött a szomorúság.
Mit keresek én itt? Hogy léphetnék be ennek a családnak az életébe,
hogy próbálhatnék meg segíteni nekik, akár csak kicsit is? Annyira
alkalmatlan vagyok erre. Méltatlan. És mégis itt vagyok.
Westék lenyelték az egész életem, mármint azt a nem sokat, ami volt
még: heti öt napot voltam ott náluk este kilencig vagy még tovább, és
reggel fél nyolcra mentem is vissza. Hétvégenként is kezdtem átjárogatni,
hogy elrendezzem a programjaikat, több időt töltöttem a metrón meg a
buszon, mint a lakásomban.
Füttyszó harsant a medence felől, félbeszakítva a gondolataimat.
Felnéztem, láttam, hogy a verseny véget ért. Ella harmadik lett. Kimászott a
vízből, kicsi teste feszült és vizes volt, és a lelátóhoz osont, ahol a
törülközőt hagyta.
– Ella nyert? – kérdezte Ruby, amikor megfogtam a kezét, és
elindultam vele én is a lelátó felé.
– Ügyes volt.
De ahogy Ella a törülközőbe burkolózva meggörnyedt, az állát
leszegve a mellére, abból nyilvánvaló volt, hogy ő nem így érezte. Amióta
bevették a csapatba, minden energiája és figyelme az úszás felé fordult, heti
három este járt edzeni. Mivel Nathan gyakran sokáig dolgozott, mindig én
vittem el, általában Rubyval együtt, és kicsit odébb húzódva a többi szülőtől
leültem, és hallgattam Ruby szavainak végtelen áradatát.
Láttam, mennyire igyekszik Ella, mennyire haragszik magára, hogy
nem megy neki olyan jól, mint a többieknek. Próbáltam beszélni vele erről,
de lerázott. Megemlítettem Nathannak, ő meglepettnek látszott.
– Ella? Ő olyan visszafogott. Laura aggódott, hogy túlságosan
álmodozó.
– Nagyon sokat számít neki az úszás.
Nathan bólintott, szinte elégedettnek tűnt.
– Jó, hogy van valami, ami sokat számít. Bár Alexa is találna ilyet,
azon kívül, hogy rám haragszik.
Erre nem tudtam, mit felelhetnék, nem is tudtam, az én dolgom-e erre
bármit mondani, úgyhogy hallgattam.
 – Szép volt, Ella! – mondtam, amilyen vidáman csak tudtam.
Gyengéden átkaroltam a vállát, gyorsan megszorítottam, mielőtt
hátraléptem. Ez a kis érintés még mindig szokatlan volt, mégis olyan
nagyon fontos. – Egy forró csoki otthon, hogy megünnepeljük?
Ella megrázta a fejét, nedves haja repkedett, vízcseppeket szórva
Rubyra meg rám, az arca bezárult, a száját összeszorította.
– Nincs mit ünnepelni.
– Nem nyertél? – szólt közbe Ruby, mire figyelmeztetésül kicsit
megszorítottam a kezét.
– Én büszke vagyok rád – mondtam Ellának. – De nem kell
ünnepelnünk, ha nem akarsz.
– Nem akarok – felelte kurtán, és elvonult az öltözőbe, nem nézve
egyikünkre sem.
– Miért haragszik? – kérdezte Ruby.
Megráztam a fejem, nem válaszoltam. Mit mondhattam volna? Az
eltelt pár hétben, amióta elmerültem Westék mindennapjaiban, túlságosan
sok ilyen pillanat volt, amikor úgy éreztem, csak botladozók.
Alig pár estével ezelőtt Nathan különösen sokáig maradt az irodában,
és én megpróbáltam rávenni Alexát, hogy tegye a konyhában a töltőre a
telefonját kilenckor, ahogy Nathan mondta. Nem volt hajlandó, durván
elutasított, én meg túl félénk és bizonytalan voltam, hogy ragaszkodjak
hozzá. Tegnap Ruby az egyik váratlan hisztije alatt azt vágta hozzám, hogy
nem kell azt csinálnia, amit mondok. Ella nem reggelizett pár napja, és egy
kezemen meg tudtam volna számolni, hány mondatot mondott nekem
Alexa, amióta dolgozni kezdtem náluk. Gyakran, túl gyakran fogalmam
sem volt, mihez kezdjek ezzel, mégis meg akartam próbálni. Segíteni
akartam.
– Nem úgy volt, hogy apu is jön? – kérdezte Ruby, ahogy leültünk a
lelátón, hogy megvárjuk Ellát.
– De. Nyilván túl sok a munkája.
– Mindig dolgozik.
– Eltart titeket, Ruby. Ez fontos.
– Eltart? – ráncolta a homlokát Ruby. – Az mit jelent?
– A ruháitok, az étel, a ház, az iskola. Ezt mind apukád fizeti.
– Nincs is házunk.
– Akkor a lakásotok.
 Elmosolyodtam, mennyire szó szerint értette, amit mondtam, bár
aggódtam Elláért. Meddig tart majd, amíg túllép a csalódáson? És miért
nem volt itt Nathan? Azt mondta, jön. Azt mondtam neki, hogy ez fontos.
Ella hallgatott, amíg hazasétáltunk az uszodából. Január vége felé járt,
az év legsivárabb időszaka volt ez, a világ szürke volt: szürke volt a latyak,
az utca és az ég is. Ruby mellettem jött, fogta a kezem, és folyamatosan
beszélt. Igyekeztem figyelni rá; Ella mögöttünk lemaradva jött lehajtott
fejjel.
Amikor visszaértünk a lakásba, az kongott az ürességtől. Alexa nem
volt otthon, ettől kellemetlenül éreztem magam, és Nathan sem jött még
meg.
– Azt mondtad, csinálsz forró csokit! – emlékeztetett Ruby, és
felmászott egy székre.
Ella átosont a nappaliba, a kanapé egyik sarkába kucorodott, egy
párnát szorított a mellére.
– Forró csokit. Igen. – Talán, ha Ella meglátja a gőzölgő bögréket, a
tejszínhabot meg a pillecukrot, akkor kicsit meglágyul.
Megint a telefonomra néztem. Nathan nem jelentkezett. Egyáltalán
nem voltam meglepve, ha arra gondoltam, mennyit dolgozott az elmúlt
hetekben, de akkor is csalódtam, hiába próbáltam azt érezni, hogy nem.
Az elmúlt három hétben Nathant egyre jobban beszippantotta a munka,
úgyhogy a második hét végére már akkor elment, amikor Ruby még fel sem
kelt, és mire megjött, a kislány már aludt. Alexával és Ellával sem volt
sokkal jobb a helyzet, talán szép álmokat kívánt Ellának, és felolvasott neki
egy mesét, de ennyi, és Alexát meg a kütyüire hagyta, eléggé szó szerint.
Benézett hozzá pár másodpercre az ajtóból, legfeljebb ennyi volt.
De ki voltam én, hogy elítéljem, vagy elmarasztaljam? Azért voltam
itt, hogy segítsek, hogy könnyebbé tegyem Nathan életét, nem, hogy
megvádoljam. Nem az én dolgom vagy feladatom volt ez, mégis aggódtam.
Belezökkentünk valamiféle ritmusba, de az nem volt teljesen természetes.
Átvettem a bevásárlást, a főzést, a takarítást, és… – úgy éreztem – átvettem
a gyereknevelés nagyját is.
És most Nathan nem jött el Ella első úszóversenyére, és ezzel túlment
a határon. Beszélnem kellett vele, de a gondolattól is eltöltött a félelem.
Nem akartam kockáztatni, ami felépült, olyan új volt és törékeny, és utáltam
bárkinek bármit megmondani. A hozzám hasonló szellemek nem
veszekedtek.
 – Kész a forró csoki! – kiáltottam be Ellának, és adtam Rubynak egy
bögrét meg egy kis halom pillecukrot, mert szerette ő rászórni a tetejére.
Ella nem válaszolt a nappaliból, és amikor benéztem, láttam, hogy
ugyanabban a pózban ül, szorosan magához ölelve a párnát.
– Ella? – Ruby a forró csokiján ügyködött, én bemerészkedtem a
szobába, és leereszkedtem a másik kanapéra. – Azért vagy szomorú, mert
harmadik lettél? – kérdeztem.
Sosem láttam még ilyen bezárkózottnak és csüggedtnek, makacs
arckifejezése Alexára emlékeztetett… Ez meg arra, hogy Alexa még mindig
nem ért haza, és fogalmam sincs, merre járhat. Még tizenöt sem volt, és
aggasztóan szabadjára engedték, Nathan nem korlátozta, inkább
fáradtságból, gondoltam, mint más okból. Tudtam, hogy beszélnem kell
erről Nathannal, de még nem voltam elég bátor ehhez sem.
– Ella? – próbálkoztam gyengéden. – Válaszolsz?
– Első akartam lenni. – Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. –
Elsőnek kellett volna lennem.
Még jobban a mellére szorította a párnát, a karja olyan sovány volt a
puha bársony körül. Nem emlékeztem, mikor reggelizett utoljára, és a
vacsorát is csak turkálta.
– Talán majd máskor első leszel. Végül is ez volt az első versenyed.
Még ráérsz.
– Nem. – A fejét rázta hirtelen, vad mozdulattal. – Nem.
– Igyál egy kis forró csokit! – csábítgattam. – Olyan hideg van…
– Nem!
Ella felpattant a kanapéról, és berohant a Rubyval közös szobájukba.
Utánanéztem, és úgy éreztem, teljesen rosszul kezeltem a helyzetet, mintha
tudnom kellett volna a megfelelő szavakat, és nyilvánvalóan nem tudtam.
Talán Nathan tudta volna.
Egy óra múlva, amikor épp Rubyval az étkezőasztalnál színeztünk,
végre megjött Nathan. Halkan betette az ajtót, mint aki azt akarja, hogy ne
lássák meg, de Ruby mindig éberen figyelt.
– Apu! – Kirohant az előszobába az asztaltól, én pedig hallgattam,
ahogy elhadarja, mi újság. – Tíz pillecukrot ettem, és Alexa még mindig
nincs itthon, és Ella olyan mérges, mert veszített a versenyen. Még a forró
csokit sem kérte. – Ruby szinte kegyetlennek tűnt ezzel a tömör
őszinteséggel.
 Felkeltem az asztaltól, hogy visszarakjam a zsírkrétákat a műanyag
tartóba.
– Sajnálom, hogy lemaradtam a versenyről – állt meg Nathan az
ajtóban, a haja és a ruhája is összevissza állt, egy ütött-kopott bőrtáska
lógott a válláról.
– Ella a szobájában van.
Felhúzta a szemöldökét a némileg éles megjegyzésemen, de én úgy
tettem, mintha nem venném észre. Három hete voltam itt, és még mindig
nem tudtam, hogyan viselkedjek Nathannal. Legtöbbször lábujjhegyen
kerülgettem, a néhány beszélgetésünk leginkább a hova-mikor témában
zajlott, hogy milyen lesz a lányok napja, és hogy intézzük.
Nathan ledobta az ajtóban a táskáját, és Ella keresésére indult, Ruby
utánaeredt.
– Ruby! – szóltam oda neki. – Hagyd őket!
Az ajkát lebiggyesztve nézett rám, csípőre tette a kezét.
– Nem mondhatod meg nekem, mit csináljak.
– Megmondhatom és meg is mondom – közöltem határozottan. Azt
talán nem tudtam, hogyan kezeljem Ellát, Alexát, sőt Nathant sem, de Ruby
csak négyéves volt. Vele elbánok. – Gyere ki a konyhába, és segíts a
vacsorában!
Az egyik apró, meglepő öröm a Westékkel töltött idő alatt az volt,
hogy egy családnak vásárolhattam és főzhettem. Felhagytam az online
vásárlás kényelmével, hogy átélhessem az egyszerű élvezetet, ahogy friss
zöldséget és gyümölcsöt veszek a piacon, megvizsgálom a héjukat és az
állagukat. Még egy kelet-európai ételeket kínáló boltot is találtam East
Village-ben, végigböngésztem a konzerveket és a dobozokat, amiket még
gyerekkoromból ismertem. A város, ahol húsz éve jártam-keltem óvatosan,
lehajtott fejjel, végül kezdett az enyém lenni, legalább ilyen kicsi dologban.
Úgyhogy tápláló ragukat és melengető leveseket főztem, töltött
szőlőlevelet és gombócot, kebabot és tufahiját, szirupban főtt, dióval töltött
almát tejszínhabbal. A legtöbb ízlett a lányoknak, de volt pár, amit csak
megkóstoltak, aztán a fejüket rázták, eltolva a tányért. Nem bántam.
Most elővettem némi darált sertéshúst a hűtőből, és Rubyval
kiadagoltattam kanalanként a tésztadarabok közepére, miközben félig
Nathan és Ella beszélgetésének mormogását hallgattam a folyosó másik
végéből.
 – Sajnálom – mondta Nathan pár perccel később, amikor bejött a
konyhába. Levertnek tűnt. – Ott kellett volna lennem. – Nem válaszoltam,
úgy tűnt, nincs rá szükség. – Nagyon megviselte, hogy harmadik lett.
– Ez fontos neki.
– Igen. – Beletúrt a hajába, nagyot sóhajtott. – Egy új ajánlaton
dolgozunk. Nagyon sok időt kíván.
Megint nem tudtam mit válaszolni. Máris, alig néhány hét elteltével
már arra gondoltam, vajon Nathan épp mindig egy új ajánlaton dolgozik-e.
Nem ezt mondta egyszer Laura, csalódott szemmel? Túl sokat dolgozik.
A tészta fölé hajoltam, összenyomtam a széleket, hogy szépen
illeszkedjenek. Ruby utánam csinálta, de olyan erősen préselte a tésztát,
hogy az ujjával kilyukasztotta.
– Csak gyengéden – intettem. – Mindig csak gyengéden.
– Maria? – szólalt meg Nathan, amikor Ruby ráunt a monoton
munkára, és elment játszani. – Arra gondoltam… hogy lenne-e kedved
ideköltözni?
Meglepettem néztem fel rá.
– Hogy lakjak itt?
– Igen, ott a vendégszoba. Tudom, hogy kicsit kicsi, de úgyis annyit
vagy itt, hogy… – Vállat vont, én a tésztát bámultam. Egyrészt ugrottam
volna azonnal a lehetőségre: hogy itt éljek, ebben a családban… És mégis,
tudtam, hogy ez elég kifogás lenne Nathannak, hogy még többet dolgozzon,
még kevésbé vegyen részt bármiben, és ezt nem engedhettem. – Mit
gondolsz? – kérdezte. – Elég értelmes megoldásnak tűnik, és könnyebb
lenne így neked.
– És neked is könnyebb lenne – feleltem, mert nem bírtam lenyelni.
Nathan lehorgasztotta a fejét, mint egy kisfiú.
– Igen – vallotta be. Fájdalmas csendben teltek a másodpercek. –
Maria… Csalódtál bennem?
A kérdés meglepett, nem gondoltam, hogy érdekelné, mit érzek, vagy
egyáltalán, észrevenné.
– Aggódom – feleltem óvatosan, tartva tőle, hogy ez sok, túl messzire
merészkedek. – Olyan nagyon nem vagy jelen. A lányoknak szükségük van
rád. Én nem vehetem át a helyed.
– Tudom.
– Mindegyiknek szüksége van rád, mindnek máshogy.
– Igen.
 Bólintott, de láttam, még mindig nem tudja, mit tegyen, hogyan
csinálja jobban.
– Tölts több időt velük! – javasoltam. – Akkor is, ha sok a munkád.
– Próbálok… – Ezt nagyon fél szívvel mondta, úgy hangzott. Tényleg
az is volt, láttam én magam is, mennyire. Milyen kevés ez. – Nos,
gondolkozz a beköltözésen, legalább. A saját érdekedben és az enyémben
is.
Lassan bólintottam, nem akartam többet mondani, bár már tudtam,
hogy meg fogom tenni. Nem bírtam ellenállni.
– Amúgy hol van Alexa? – kérdezte Nathan.
– Nincs itthon – vontam vállat. – Nem tudom, hova ment.
Nathan a homlokát ráncolta, és lenézett a telefonjára.
– Egész nap nem volt itthon…
– Nem hiszem, hogy ez jó lenne neki – mondtam, még mindig
óvatosan. – Ez a nagy szabadság. Túl sok.
– Tudom. – A fejét rázta, a szeme és a szája vonala is lefelé görbült. –
Laura tudná, mit kell csinálni.
Bólintottam, éreztem, hogy a fájdalma hullámként csap át rajtunk.
– Sajnálom, hogy én nem tudom.
– Már így is túl sokat kérek tőled. Tudom, még ha nem látszik is
rajtam. Csak… könnyebb elmenni dolgozni. – Bizonytalanul összeszorította
az ajkát, a szeme megtelt fájdalommal. – Ezt tudom, hogy kell. És jól
csinálom.
Szomorúan mosolyogtam, meghatott az őszintesége.
– Ezt meg muszáj jól csinálnod – mondtam neki gyengéden, és
körbemutattam a lakáson, a családjára utalva. – És tudod is, már azzal, ha itt
vagy.
– Ennél több kell nekik.
– Ez a kezdet.
– Tudom.
Lemondónak tűnt, és egy pillanatra, minden együttérzésem és
részvétem dacára, elfogott a méreg, utána a pusztító düh. Egyszerre eltöltött
ez a meglepő harag: úgy ragadott torkon, mint kutya a csontot vagy
madarat, keményen megrázva. Hát nem látod, milyen szerencsés vagy? Ezt
akartam odavágni. Három lányod van, egészségesek, mind veled vannak,
mind a szeretetedre vágynak. Elvesztettél egy embert. Egyet. És mégis el
akarod dobni, amid van?
 Mélyen, megnyugtatón beszívtam a levegőt, hagytam, hogy ez a
váratlan haraghullám elcsituljon. Nem volt itt keresnivalója. Nem éreztem
ilyesmit nagyon régóta, meglepett az ereje, ahogy teljesen maga alá
temetett. Ez is, úgy tűnt, része annak, hogy visszatértem az életbe, az ember
így nemcsak örömöt érzett, de haragot is. Gyászt.
– Csak próbáld meg! – kértem, a hangomban ott csengett a harag éle.
Nathan egy pillanatra rám nézett, én kiraktam a megtöltött tésztát egy
tálcára.
– Van egy segítő csoport a közeli templomban a gyászoló családoknak
– mondta végül. – Abban a templomban, ahol Laura temetését is tartottuk.
Azt gondoltam… talán elviszem a lányokat. Hátha segít. – Bizonytalannak
hangzott, mintha az engedélyemre vagy az egyetértésemre várna.
Úgyhogy bólintottam.
– Igen – feleltem. – Tedd ezt! Ez nagyon jó ötletnek tűnik.
Nathan is bólintott, lemondóan, mint aki nem akarja ezt… mint aki
semmit sem akar.
Arra gondoltam, miért nem kapaszkodik a lányokba, miért nem hozza
ki minden pillanatból a legtöbbet, még akkor is, ha értettem, miért nem:
van, ami túl fájdalmas ehhez.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Nathan

A templomban meleg volt, és kávéillat, kellemes változás a kinti fagyos

hideg után, ahogy beléptünk a dupla ajtón. Ruby és Ella szorosan fogta a
kezem, Alexa mögöttünk csoszogott.
Megtartottam a szavam ez egyszer, és elhoztam a lányokat a családi
gyászcsoportba. Nem voltam biztos benne, hogy jó-e, ha Ruby is jön, olyan
kicsi még, de ragaszkodott hozzá, és a hiszti is kitöréssel fenyegetett,
úgyhogy engedtem neki. Ráadásul jót tehet neki, bár amikor reggel
megemlítettem, mind a három lány kicsit bizalmatlannak tűnt.
– És majd kérdezni fognak? – suttogta Ella. – Beszélnünk kell?
– Csak ha akarsz, édesem. Ez csak azért van, hogy segítsen… hogy
olyanokkal legyünk, akik hasonlót éltek át, mint mi.
– Mármint olyanokkal, akiknek lelőtte az anyját valami őrült? – szólt
közbe éles hangon Alexa. – Hűha, nem tudtam, hogy ilyen sokan vagyunk.
– Alexa. – Halkan beszéltem, de éreztem, hogy feldühödök a
legnagyobb lányomra, hiába tudtam, hogy ez egyáltalán nem segít semmit.
– Kérlek, ne beszélj így, főleg a húgaid előtt ne!
– Miért ne? Ez az igazság. – Felszegte az állát, a szeme megvillant, és
bár még csak reggel fél nyolc volt, úgy éreztem, túl fáradt vagyok ehhez.
Maria a konyhában tett-vett, a hétvégén költözött át, nagy
megkönnyebbülésemre. Ruby el volt ragadtatva, Ellát csendes izgalommal
töltötte el az újdonság, Alexa, mint várható volt, nem mondott semmit.
– Azt gondolom, ez jó lehetőség – mondtam jóval el-szántabban, mint
amilyennek éreztem magam. Nem akartam az érzéseimről beszélni egy
rakás idegen előtt, nyilván nem, de minden online fórumon azt írták, hogy
ez segíthet a lányoknak. – Legalább egyszer próbáljuk ki.
– És ha nem tetszik, nem kell mennünk többet? – kérdezte Ella kissé
túl mohón.
Felsóhajtottam, a csatát félig már el is veszítettem.
– Nem kell, édesem – feleltem, mert ennyit bírtam harcolni. – Nem
kell.
 És most ott álltunk az üres templomban, kérdőn néztünk körbe.
Utoljára Laura temetésén jártunk itt. Homályos köd fedte azt a napot, de
emlékeztem, hogy bementünk a templomba a koporsó mögött, amit hat
hivatásos koporsóvivő cipelt, sötétek és komorak voltak fekete
öltönyükben. Utáltam az egészet, a szertartásos formalitást és a rémséges
véglegességet.
– Apu, hol vannak a többiek? – kérdezte Ruby, és megrángatta a
kezem. – Olyan csend van.
– Nyilván lent, a teremben. – Még több keringő emlék talált rám,
ahogy csevegtünk és hideg kávét ittunk, és úgy éreztem, egy igazán
borzalmas buli házigazdája vagyok. – Gyerünk, lányok, nézzük meg!
Hangtalanul indultunk lefelé. Ahogy a lépcső aljára értünk, mormoló
hangokat hallottam, és hirtelen, váratlan nevetést. Komolyan? Itt nevetnek1
Ella rám nézett, tekintetében pánik villant. Ruby olyan erősen markolta
a kezem, hogy fájt, apró körmeit a tenyerembe vájta. Alexa karba tett kézzel
dünnyögött valamit, nyilván valami trágárságot, amiről inkább nem vettem
tudomást, inkább a feszült, néma fegyverszünetet választottam, mint a
folyamatos visszautasítást.
Haboztam, nem tudtam, tegyek-e valamilyen lépést előre, vagy sietve
vonuljak vissza és rohanjak haza. Mi a fenét csinál az ember amúgy egy
gyászcsoportban?
– Sziasztok, ti biztos újak vagytok.
Mind a négyen megpördültünk. Egy középkorú, mosolygó nő jött le a
lépcsőn, kezében porcelánbögrék egy tálcán.
– Elfogytak a bögrék – magyarázta, megemelve a tálcát. – Eloise
vagyok. Gyertek be hozzánk!
Vonakodva, úgy érezve, hogy nincs más választásom, utánamentem a
fényesen kivilágított terembe, ahol kinyitható székek álltak, kört alkotva
középen. Mindenki odafordult, minket nézett, ahogy beléptünk, a lányok
lehajtották a fejüket, és próbáltak nem nézni senkire. Már komolyan
bántam, hogy eljöttünk.
Gyors bemutatkozások repültek, átcsaptak felettem, aztán Eloise
elmagyarázta, hogy a lányok egy másik csoportba mennek egy másik
szobába, itt hátul, ott vannak a gyerekek.
Mind a három lány különbözőképp, de aggódva nézett rám: Ruby
bizalmatlanul, Ella rettegve, Alexa meg a szokásos „ne merészeld”
pillantásával, amitől még a parázs is megfagyott.
 – Gyerünk, lányok – folytatta Eloise vidáman, mielőtt bármit
mondhattam volna. – Van forró csoki meg süti. -A terem végébe terelte
őket, egyik keze határozottan Ella hátán, én meg csak álltam ott, hülyén és
bizonytalanul.
– Van itt egy üres szék – szólt oda nekem egy nő a körből. – Mit
mondtál, hogy hívnak?
Nem mondtam még.
– Nathan – motyogtam.
Úgy éreztem magam, mint az új gyerek az iskolában. Ezt túlságosan
gyakran éltem át gyerekkoromban. Máris küszködtem az elkerülhetetlen
pirulással, az arcom egyre melegedett a tucatnyi idegen tekintet alatt, és én
odaosontam a székhez.
Mindenki megint bemutatkozott, lassan, hogy megjegyezzem, de
tudtam, hogy nem fogom. A szék nyikorgott, ahogy leültem, és valaki adott
egy bögre kávét, én meg köszönetét mormogva elvettem. És most?
– Akkor, Nathan, meséld el a történeted, ha gondolod, vagy hogy hogy
érezted magad ezen a héten. – A nő, Monica lelkes hangon beszélt,
láthatóan ő vezette a csoportot. – Vagy csak hallgasd meg a többieket. Itt
sosincs nyomás, hogy beszélj. – Ezt némi egyetértő mormolás követte, és
ettől úgy éreztem, hogy egy szektához csatlakoztam.
Értőn mosolyogtam, és bedugtam az orrom a bögrébe, máris
számoltam a perceket, sőt a másodperceket, amíg elmehetek. Ez annyira
nem nekem való volt. Mi a fenét gondoltam, amikor eljöttem ide?
– Akkor, Ali – folytatta a vezető vidáman –, épp arról beszéltél,
hogy…?
– Csak hogy még mindig olyan dühös vagyok – mondta Ali, egy
középkorú, barna hajú, feszült tekintetű nő. Egy zsebkendőt gyűrt az egyik
öklébe, a szeme vadul megvillant. Gyorsan lenéztem megint a kávéra,
zavarba hoztak a nő érzelmei. – Azt gondoltam, mostanra már túl leszek
ezen. Hát nem kellene továbblépnie az embernek?
A hangja elcsuklott, rekedtté vált a nyers érzelmektől, mire feszengve
fészkelődtem a széken. Nem álltam készen mások fájdalmára. Ugyanaz a
kellemetlen, rémült érzés fogott el, mint amikor Maria a családja
elveszítéséről beszélt azon a rémes, színtelen hangon.
– A gyásznak nincs idővonala – mondta Monica megértő mosollyal. –
Bár lenne!
 – És még csak nem is egyenes – szólt közbe valaki. – Dühös voltam,
levert voltam. Elfogadtam, és akkor visszajött, az elejéről kezdődött újra, és
megint azt gondoltam, hogyan történhetett meg mindez.
A szemem sarkából arra a nőre néztem, aki beszélt, a harmincas évei
közepe felé járt, kócos, homokszín haja volt, és nyílt, barátságos arca. A
legtöbben itt, a bánat körében, nők, állapítottam meg. Rajtam kívül csak
három másik férfi volt, mind a bögrénkbe bámultunk.
– Ez igaz, Sarah – bólintott egyetértőn Monica, mint egy tanár, amikor
elismeri, hogy a diák helyesen felelt. – A gyász idővonala nem egyenes.
Körkörös.
– Akkor hát sosincs vége?
Eltartott egy döbbent pillanatig, amíg rájöttem, hogy én beszéltem. Az
ujjaim ösztönösen a bögrére szorultak. Mi a fenének kellett megszólalnom?
– Ilyen érzés lehet, Nathan. – Monica ugyanazt a helyeslő hangot
használta, és én úgy döntöttem, hogy ez nem tetszik nekem.
– Körbe-körbe megy – folytattam, már megint én. – Sosem lesz vége.
– Ezt nehéz csend fogadta, úgy látszik, még a gyászcsoportban is lehet
valaki ünneprontó.
– De jobb lesz – kockáztatta meg valaki. – Valahogy.
– Remek. – Keserű volt a hangom. – Végre van mit várni.
Tényleg be kellett volna fognom. Idegesítettem magam, pont, mint a
többieket. Van olyan, hogy valakit kirúgnak egy ilyen helyről?
– Mikori a veszteséged, Nathan? – kérdezte gyengéden Monica.
Láttam rajta, hogy az a típus, aki túl gyakran mondja ki az ember
nevét.
– Holnap lesz három hónapja. – Még nem is gondoltam rá, hogy itt a
három hónapos forduló, és most mintha lenyomott volna a súlya. – Három
kurva nehéz hónapja.
Most már tényleg kezdtem kínos lenni. Az emberek mocorogtak, én
meg a kávémba bámultam, és kihívón belekortyoltam. Kit érdekel? Mire jó
egy ilyen hülye csoport? Itt elvben őszinte az ember, nem?
– Részvétem – mondta Monica.
– Ez elég gyakran elhangozhat itt.
Valakinek le kellett volna állítania engem. Fogalmam sem volt, miért
viselkedek ilyen kiállhatatlanul, miért bugyognak belőlem a szavak. Nem
bírtam visszafogni magam, még akkor sem, ha akartam volna, de elég
különös módon nem is akartam. Én is a dühös szakaszban jártam, még csak
észre sem vettem. Azt hittem, csak fáradt vagyok.
– Igen, gyakran – felelte csendes méltósággal Monica. Úgy éreztem,
megbántottam. Tényleg ideje lett volna befogni a szám. – Még valaki hozzá
akar szólni?
Csendben maradtam, közben páran az érzéseikről és a tapasztalataikról
beszéltek, én meg alig bírtam elhinni, hogy ennyire seggfej voltam.
Meghallgattam egy nőt, aki elmesélte, hogy odaadta egy jótékonysági
szervezetnek a férje ruháit, hat hónappal a férfi halála után. Laura holmijára
gondoltam a szekrényben, a házban mindenhol, és el sem tudtam képzelni,
hogy megszabadulok tőlük. Már a gondolattól is zsigeri rémület szaladt
végig rajtam.
Egy olyan otthon, ahonnan kipucoltuk Laura összes holmiját… Ahol
nem lóg az ajtó mellett a kendője, nincsenek tőle kézírásos emlékeztetők a
hűtőn… nem. Kizárt. Nem tudnám. Nem tenném.
És ha ez a sok emlékeztető tart vissza? És ami még rosszabb: és ha ez
tartja vissza a lányokat? Mikor jó és egészséges továbblépni, még ha csak
sántikálva is? Nyilván még nem. Nem álltam készen rá. Egyikünk sem állt
készen rá.
Ezután már nem szólaltam meg, és amikor véget ért az egész, Eloise
egy műanyag tálcán elég rémes, rózsaszín cukormázas sütit hozott,
újratöltötték a kávésbögréket, az emberek a teremben lézengtek. Mindenki
láthatóan elég jól ismerte egymást, szoros kis csoportokba gyűltek, a
csevegés lehetetlennek tűnt. Hogy lehet ezt elkezdeni egyáltalán? Szóval
neked kid halt meg? Szar, mi?
Kiittam a kávét, arra jutottam, hogy összeszedem a lányokat, és
megyünk is innen.
– Szia! Sarah vagyok. – A kócos nő ült le mellém, és barátságos
mosollyal kezet nyújtott. – Nathan, ugye?
Bólintottam, megráztam a kezét, de gyorsan el is engedtem.
– Bocsánat, azt hiszem, lehetetlenül viselkedtem a csoportban –
grimaszoltam. – Nem akartam.
– Mind tudjuk, milyen ez, átéltük. Ha eljön ide az ember… az megnyit
benne valamit. Olyasmiket mond, amiket sosem hitt volna, hogy valaha
kiejt a száján.
– Nem is akartam eljönni – vallottam be, meglepődve a
vallomásomon.
 Volt valami nyíltság Sarah arcában.
A beismerésemre elnevette magát, tiszta hang volt.
– Nathan, egyikünk sem akart eljönni. Ez ijesztő. Az ember libabőrös
lesz tőle. Hogy arról beszéljek, ami történt? – Úgy tett, mint akit kiráz a
hideg. – Kizárt. Teljesen kizárt.
A megértése segített, mintha valami a helyére kattant volna. Érted.
Tényleg érted.
– Akkor miért jöttél el? – kérdeztem.
Vállat vont, a mosolya elhalványult.
– Mert a másik lehetőség még rosszabb.
Arra gondoltam, ahogy whiskyvel és altatóval kúráltam magam, hogy
az alvás öntudatlansága tűnt az egyetlen vigasznak, vagy ha elveszek a
munkában, és elhanyagolom a gyerekeimet annyira, hogy Mariának kell
átvennie teljes egészében az otthoni feladatokat.
Igen, a másik lehetőség még rosszabb volt, de még mindig nem
tudtam, hogy vissza akarok-e jönni ide.
– Nem tudom, hogy megy ez az ilyen csoportoknál –mondtam
pillanatnyi csend után. – Ér megkérdezni, miért vagy itt, vagy az
udvariatlanságnak számít?
Megint nevetett, ezúttal lágyan, alig volt több mint egy lélegzetvétel.
– Nem, nem udvariatlanság. Kilenc hónappal ezelőtt vesztettem el a
férjemet. Hasnyálmirigyrák. Hat hét telt el a diagnózistól a haláláig.
Negyvenegy éves volt. – Elhallgatott, az arcára ráncokat írt a szomorúság.
– Részvétem. – Mi mást mondhattam volna?
– És neked?
Felhúzta a szemöldökét, várt, én haboztam. Laura benne volt a
hírekben, néha még most is szerepelt. Nem akartam én lenni az a fickó, de
tudtam, hogy nem úszhat om meg.
– Lelőtték a feleségemet – mondtam végül. – Egy idegen a metrón.
Még nem kapták el. Lisa párszor felhívott, hogy tájékoztasson, hogy
haladnak, vagy inkább hogy nem haladnak, de már feladtam a reményt. Az
elmúlt három hónap elég hosszú idő volt, és nem találtak nyomot. Amúgy
sem változtatna semmin az sem, ha megtalálnák a rohadékot.
– Ó! – Mennyi minden sűrűsödött ebben az egyetlen hangban, ahogy
Sarah szeme és szája egyszerre elkerekedett. Igen, én lettem az a fickó. –
Sajnálom.
Bólintottam.
 – Hát én is. Gondolom, ezt is gyakran mondják itt.
– Igen, azt hiszem. Lányaid vannak? – A hátsó terem felé biccentett,
Alexa, Ella és Ruby még bent volt.
– Három.
– Hogy viselik?
Vállat vontam. Vajon Alexa dühe elmúlik majd valaha? Mennyi ebből
a természetes kamaszbánat, és mennyi lehet más, jóval nyugtalanítóbb? És
Ella, aki még nem jutott túl azon, hogy harmadik lett az úszóversenyen,
mintha számítana mindazok közepette, ami történt velünk? Alig vacsorázott
ma, bár Mariával ketten csábítgattuk. És Ruby…Ott lengett a boldogság és
a gyász között, közel bújt vagy hisztizett, mindkettőt egyforma
szenvedéllyel.
– Nem igazán tudom – mondtam. – Elviselik, ez a jó szó, azt hiszem.
Épphogy.
Sarah bólintott.
– Néha az is elég. – A kezemre tette a kezét, csak egy könnyed érintés
volt, futó kis suhanás, és már el is vette. – Egyelőre. Adj időt magatoknak!
Közhelynek hangzik, de igaz.
– Te hat hónappal jársz előttem – mondtam. – Ez tényleg számít? –
Nem akartam durván beszélni, de a hangomban hitetlenkedés csengett, én is
hallottam. Valami átsuhant Sarah arcán, a nyílt, barátságos kifejezés átadta a
helyét valami csendesnek, amit nehéz volt elviselni. – Sajnálom –
mondtam. – Nem úgy értettem.
– Semmi gond. – Gyorsan beszélt, túl gyorsan. – Megértem. És igaz.
Nincs varázspirula, nincs kapcsoló, amitől egyszer csak minden jobb lesz.
Bár lenne! De hat hónap múlva? Igen, könnyebb lesz, ha csak kicsit is. Nem
fog mindig fájni a levegővétel.
Erős szavak voltak, és én pontosan tudtam, hogy értette.
– Vannak percek, sőt órák, amikor nem ez tölti ki a gondolataimat.
Nem érzem úgy, hogy oda kellene mennem minden járókelőhöz, hogy
elmondjam, a férjem meghalt. Úgyhogy, igen. Könnyebb.
A torkom egyre jobban elszorult minden egyes kimondott szóra.
– Nem tudom, mit mondjak: köszönöm vagy részvétem – vallottam be
nyers nevetéssel.
– Tudom. – Mosolygott, én visszamosolyogtam, bár nem éreztem
mosolynak. A megértés elismerése volt. – Eljössz jövő héten? – kérdezte
Sarah.
 Egy hang még mindig tiltakozott belül, ragaszkodott hozzá, hogy nem,
bár már tudtam, hogy itt leszek.
– Gondolom. Meglátom, hogy ment a lányoknak.
– Itt is vannak.
Kinyílt a hátsó terem ajtaja, és kicsoszogott pár gyerek, mindenféle
korúak a négyéves Rubytól egy görnyedt vállú fiúig, akinek a szemébe
lógott a haja, és legalább tizenhat volt.
– Korosztályok szerint szétszedik őket – suttogta Sarah. – Ott az
enyém.
Ekkor jöttem csak rá, hogy Sarah-nak is van gyereke, ahogy néztem,
amint a magas, vézna fiú odalép hozzá. A kezét szűk farmerja zsebébe
dugta, állát a mellére szegezte.
– Megyünk? – kérdezte alig hallhatóan motyogva.
– Igen – felelte Sarah, ügyelve, hogy vidámnak hangozzon.
Melegséggel töltött el, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki küszködik a
gyerekeivel. Felém intett az ujjaival.
– Akkor jövő héten!
– Milyen volt? – kérdeztem a lányoktól, ahogy kiértünk. A levegő
fagyos volt, az ég tiszta. – Jól éreztétek magatokat?
Alexa a szokásos pillantásával fordult felém.
– Ez komoly? Hogy jól éreztük-e magunkat?
– Tudod, hogy értettem, Alexa.
– Volt forró csoki – rohant előre Ruby. – Pillecukorral. De nem adtak
annyit, mint Maria szokott.
– Nem volt muszáj beszélni – jegyezte meg Ella.
Alexa nem mondott semmit, mire úgy döntöttem, hogy mindhárom
esetet győzelemnek könyvelhetem el. Botladozva, de haladunk. Végül is ezt
akartuk, nem?
Megszokásból a telefonomért nyúltam, megnéztem, hívtak-e, vagy
jött-e üzenet, és a gyomrom összeugrott, amikor felvillant egy szám:
hangposta-üzenetem jött. Lisa mobiljáról. Már felismertem a számot.
Menet közben meghallgattam az üzenetet, míg a lányok azon vitáztak,
hány évesek lehettek a többiek a csoportjukban, és hátborzongató
találgatásokba bocsátkoztak, hogy kinek melyik szülője halt meg.
– Nathan, Lisa Worth nyomozó vagyok. Azért keresem, mert új
információk merültek fel a felesége támadójával kapcsolatban, és
szeretném, ha bejönne a kapitányságra, hogy tájékoztassuk. Hívjon vissza,
kérem!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Maria

Másnap hajnalban, azután, hogy Nathan elvitte a lányokat a

gyászcsoportba, három nappal a beköltözésem után arra ébredtem, hogy
Ruby ott áll tőlem öt centire, alakja alig-alig kivehető a sötétben.
– Ruby! – A szívem nagyot dobbant, a mellemre szorítottam a kezem,
ahogy az ismerős, jeges pánik elöntötte az érzékeimet, majd kezdett
elcsitulni. – Megijesztettél. Mit keresel itt?
– Alhatok veled? – Ruby magához ölelte a kopott plüss-elefántot, a
hüvelykujja elindult a szája felé. – Apu már felkelt, és nem szeretek
egyedül lenni az ágyában.
– Már felkelt?
Ködösen láttam az órán, hogy fél öt van. Miért kelt fel Nathan? És
amúgy bejöhet-e Ruby hozzám csak így? Kínosan éreztem magam, hogy itt
éltem, mindig ügyeltem, hogy gyorsan végezzek a mosdóban, és makulátlan
rendet tartottam a kicsi szobában. Nem voltak fenntartásaim abban a
kérdésben, hogy feladjam a régi lakásomat Queensben, az sosem volt az
otthonom. De az ideköltözés komolyabb lépésnek tűnt nekem, mint talán
akárki másnak. Nem akartam, hogy bárki megbánja.
Most, hogy Ruby szomorúan állt előttem, haboztam, nem tudtam, nem
lépek-e át valamilyen kimondatlan határvonalat, ha hagyom, hogy velem
aludjon, de aztán újra megszólalt, kicsit elcsuklott a hangja.
– Légy szíves!
– Rendben, koka – mondtam.
Ez a becézés kiscsirkét jelentett, mert Ruby tényleg úgy festett, mint
egy pelyhes kis madár, puha volt, és meleg mellettem, ahogy odébb
húzódtam a keskeny ágyon, és ő bemászott. Kis testét mellém fészkelte,
közel, nem is volt más választásom, mint hogy átkaroljam és magamhoz
öleljem. Még közelebb bújt, és pár másodperc után mély, elégedett sóhajt
hallottam, a teste már kezdett ellágyulni, ahogy visszaaludt. Lehunytam a
szemem, a haja az orromat csiklandozta, beszívtam édes, álmos illatát.
 Valamikor én is ezt csináltam, jutott az eszembe. Bemásztam anyám
ágyába, és odabújtam hozzá, ha rosszat álmodtam. Tökéletesen el is tudtam
képzelni: a faspaletta bezárva, mögötte a város felett az égbolt, az öreg
padló nyikorog, ahogy lábujjhegyen átsettenkedek a szobán. Apám halkan
hortyog, anyám álmosan bólint. Erős karja körülöttem, a biztonság kincset
érő érzése, mintha semmi baj nem érhetne, amíg ott vagyok vele.
Most ezt éreztem: a vigaszt, hogy egy ember ott van mellettem,
lélegzik és él, melegség és szeretet lobog benne. Ruby hajához nyomtam az
arcom, az újonnan megtalált béke magába fogadott, elaludtam.
Amikor felébredtem, összerezzentem, mintha valaki felrázott volna.
Fél hét volt, és a világ valahogy elcsendesedett. Eltartott egy pillanatig,
mire rájöttem, mi történt: esett a hó. Kimásztam az ágyból, mire Ruby a
meleg foltra bújt, ahol feküdtem korábban, az ablak elé léptem, egyik
tenyerem a hideg üvegre nyomtam.
A várost ellepte a fehérség, a járdák és az utak csak párnás
ösvényeknek tűntek, és a kövér pelyhek még mindig gyengéden hulltak.
Nem láttam egyetlen autót vagy embert sem, mintha az egész világ
visszafojtotta volna a lélegzetét.
– Esik a hó! – hasított Ruby vidám kiáltása a csendbe. Az ágyam
közepén állt, elragadtatott arca körül vad, vörös fürtök. – Nézd a havat!
Szerinted ma szünetünk lesz?
A puha, szűz hótakaróra néztem, ami az utcát borította, a csodás
ürességre.
– Szinte biztosan – feleltem. – De meglátjuk.
Ruby kimászott, hogy megkeresse Nathant, én gyorsan felöltöztem és
utánamentem, a hajam fonva menet közben. Nathan az étkezőasztalnál ült,
még pizsamában, alaptopja fölé görnyedt, a szeme véreres volt.
– Jó reggelt! – mondtam, még mindig kínosan érezve magam, hogy itt
lakom, és arra gondoltam, miért kel fel ennyire hajnalok hajnalán.
Csak a munka, mindig a munka, vagy valami több?
– Apu, esik a hó! – rikkantotta Ruby, és odarohant hozzá. – Maria
szerint hószünet lesz.
– Talán – emlékeztettem Rubyt.
A konyhában tettem-vettem, bekapcsoltam a kávéfőzőt, amibe már
tegnap este bekészítettem a kávét, majd nekiláttam kipakolni a
mosogatógépet, ez vigasztalóan hasznos volt.
 – Mindenki itthon marad! – közölte vidáman Ruby. –Elmehetünk
szánkózni. Apu, elmegyünk szánkózni?
– Nem tudom, Rubes. Talán. – Nathan a hajába túrt, és becsukta a
laptopot.
Ruby a kanapéra vetette magát, már nyúlt is a távirányítóért, reggeli
előtt megnézhetett egy mesét, ezt a szabályt Nathan hozta hetekkel ezelőtt,
bár bevallotta, hogy Laura sosem engedte.
Most Nathan kijött a konyhába, kócos hajába túrt megint.
– Felhívtak tegnap este a rendőrségtől.
– Igen? – Egyszerre a békés nap ígérete, a halvány jóérzés, hogy a hó
valahogy megvéd minket, elolvadt, mint hópelyhek az ember nyelvén.
Nathan felé fordultam, egyik kezemmel a szekrényre támaszkodtam, nem is
tudtam, miért ijesztett meg a hír, de tudtam, hogy ez történt. – Miért?
– Nem tudom pontosan. Azt mondták, új információjuk van Laura…
gyilkosáról.
Grimaszolt, én meg próbáltam elrendezni az arcvonásaimat és a
gondolataimat. Ez végül is jó hír volt, tényleg. Egy gyilkost el kell kapni.
Igen, így van… mégis idegesnek éreztem magam. És ha valami köze van a
Menekültközponthoz? És ha ez megváltoztat mindent?
– Ez reményteli, ugye? – nyögtem ki pillanatnyi szünet után, mert
tudtam, hogy ezt kell mondanom. – Hogy találtak valamit…
– Talán. – Nathan vállat vont. – Talán csak próbálnak nyugtatgatni
ezzel. Nagyjából már lemondtam róluk amúgy ennyi idő után, és nem is
változtatna semmin.
– Nem?
Az arca megkeményedett.
– Akkor is halott lenne.
– Igen. – Nem lett volna értelme tagadni. – De megtudni… Ha
igazságot szolgáltatnak…
A hangom elcsuklott, engem is meglepve. Nekem nem járt igazság.
Teltek az évek, és nem jött. Hogy is hihetnék az ilyesmiben?
– Igen. – Nathan nem úgy hangzott, mint akit meggyőztek. –
Gondolom. Nem szeretném, ha az az őrült még egyszer ilyet tenne. De… –
Elhallgatott, én pedig vártam, a kezem még mindig a szekrényen. – Úgy
érzem, épp csak elindultunk valamerre, a lányok meg én. A tegnap esti
gyászcsoport… jó volt. Meglepően jó, pedig egyáltalán nem akartam, hogy
tetsszen. De ha beszél erről az egészről az ember… tényleg segít.
 Csak elképzelni tudtam, mert én sosem beszéltem erről az egészről.
Egyetlenegyszer sem. Magam elé képzeltem a bátyám fájdalmas arcát.
Maria, ők téged…?
– Örülök, Nathan.
Zavartan felnevetett.
– Bocsánat, nem szoktam így elérzékenyülni. Csak… nem akarok
hátralépni, érted? Amikor azt érzem, épp kezdünk rátalálni az egyensúlyra.
– Nem biztos, hogy mindig meg tudod ezt akadályozni, időnként talán
nem.
– Úgy hangzik, mintha tapasztalatból beszélnél.
Erre nem mondtam semmit, mert el sem tudtam kezdeni, hogy
kitaláljam, mit mondhatnék.
– Hogy jutottál túl rajta, Maria? – kérdezte halkan Nathan. – Olyan
sokakat elveszítettél… olyan sokat szenvedtél… Hogy élted túl?
Megráztam a fejem, ösztönös mozdulat volt. Nathan arca ellágyult a
részvéttől, a szemöldökét várakozón felhúzta. Azt akarta, hogy mondjak
valamit.
– Nem biztos, hogy sikerült – feleltem végül.
– Ezt hogy érted?
Megint a fejemet ráztam.
– Sok éven át… Mintha szellem lettem volna. Szellem voltam. Így
éltem túl. – Elfordultam, éreztem, hogy az arcom lángolni kezd, a szívem
vadul meglódult, hogy ilyesmit bevallottam. – Ez nem segít rajtad, tudom.
– Azt hiszem, tudom, hogy érted – mondta lassan. – De nyilván nem
akarsz örökké szellem lenni.
Próbáltam mosolyogni.
– Most nem vagyok az.
Nem annyira. Valami a szellem és a nem szellem között, ide-oda
ugrálva. Ruby meleg testére gondoltam, ahogy reggel hozzám bújt. Ella
kezére a kezemben. Még Alexára is, akárhogy próbált is ellenállni és
elhúzódni. Ők hárman visszahoztak engem az életbe: fájdalmas,
szükségszerű folyamat volt, amitől rettegtem, ugyanakkor élveztem is.
– Megkértek, hogy menjek ma be a rendőrségre – mondta Nathan,
Rubyra pillantva, aki hason feküdt a kanapén, bámulta a tévét, álla a
tenyerében. – Bármi legyen is az, fontosnak gondolják.
– Értem. – Kipillantottam, a hó még erősebben esett. –Szerinted be
lehet ma menni?
 – Ez New York. A taxik elindulnak egy óra múlva.
De nem így történt, és én hálás voltam ezért. Amikor nekiálltam a
reggelikészítésnek, megjött az iskola meg az óvoda SMS-e Nathan
telefonjára, hogy ma nem nyitnak ki. A metró sem, legalább délig. Egyre
nagyobb hegyek nőttek, hókotrónak nyomát sem láttuk. A világ leállt egy
napra, és én örültem ennek.
Amerikai palacsintát sütöttem, reggeli közben Ruby felmászott Nathan
ölébe, Ella is ott mászkált körülötte. Még Alexa is mintha egészen kicsit
megenyhült volna, de lehet, hogy csak így akartam látni. Legalább nem volt
durva.
– Ma nem tudsz bemenni dolgozni, apu – közölte Ruby, és nagyon úgy
hangzott, mint aki örül ennek, közben egyik karjával átölelte az apja nyakát.
– Itthon kell maradnod velünk.
– Itt maradok, ugye? – Nathan mosolygott, és megcsiklandozta Ruby
hasát, mire az boldogan visongott.
– Csend legyen, Ruby – szólt rá Alexa, de nem tűnt olyan dühösnek,
mint általában, inkább csak fél szívvel mondta, miközben az ételt turkálta.
– Tényleg elmegyünk szánkózni? – kérdezte Ella.
Ruby már megemlítette az ötletet, nem is egyszer. Néztem, ahogy Ella
szabályos katonákra vágta a palacsintákat, mostanában kezdte ezt az étellel,
mindent olyan precízen felvágott, és nagyon keveset evett meg belőle.
Aggódtam, főleg, amikor megállapítottam, hogy a valamikor kerek arca
mára beesett, de nem tudtam, mit tehetnék azon kívül, hogy gyengéden
evésre biztatom. Most legalább a szájába pottyantott egy szirupba mártott
falatot, mire elmosolyodtam.
– Szánkózni… – tűnődött Nathan, és mindenki az ő döntésére várt.
Tudtam, hogy fáradt, tudtam, hogy a szánkózás kemény sport egy ilyen
havas napon. Felidéztem Petart, ahogy maga után húzott, taposta a nehéz,
nedves havat, én meg sírtam, mert megáztam. Emlékeztem arra, ahogy a
karjában tartott. – Szerintem mehetünk.
Ruby megint sikkantott, Ella tapsolt, Alexa meglepettnek tűnt, mint
aki nem számított rá, hogy az apja igent mond. Én a mosogatógép felé
fordulva rejtettem el a mosolyom, kezemben egy halom sziruptól ragacsos
tányérral.
– Gyere te is, Maria! – mondta Nathan, és én meglepetten fordultam
vissza, a piszkos tányérokkal a kezemben.
– Én?
 – Igen, muszáj jönnöd! – csatlakozott Ella. – Azt mondtad, szeretsz
szánkózni. Hogy jártatok a bátyáddal.
Örültem, hogy emlékezett erre.
– Még gyerekkoromban…
– Légy szíves… – Ella könyörgőn nézett rám, két kezét összekulcsolta
az álla alatt.
– Nem is tudom…
Nathanra pillantottam, nem voltam biztos benne, szeretné-e, hogy ott
legyek. Ez nem az ő ideje a lányokkal? Mint mindig, tartottam attól, amit
feltételeztem, attól, hogy esetleg zavarok. Ez itt nem az én családom volt,
még akkor sem, ha néha annak éreztem.
– Muszáj jönnöd – jelentette ki határozottan Nathan. – Azt akarjuk,
hogy gyere. Jó lesz.
A három lány arcára néztem, olyan nyílt volt, olyan várakozó
mindhárom, még Alexáé is, úgyhogy félénken elmosolyodtam és
bólintottam.
– Jó. Köszönöm. Akkor megyek.
– Hurrá! – rikkantotta Ruby, összecsapta a kezét, és a mosolyom
kiszélesedett, elterült.
Ebben a pillanatban ennek a családnak a része voltam.
Egy órával később kint voltunk az utcán, bebugyolálva, mint egy-egy
hóember több réteg Goretex- és poláranyagba, a sapkát mélyen a fejünkre
húzva. Nathan előhalászott két műanyag szánkót a pincetárolóból, egyet ő
húzott, egyet meg Ella. Alexa kicsit odébb állt, karba tett kézzel, zárkózott
arccal, de legalább hajlandó volt eljönni. Reméltem, hogy ha lefelé
száguldunk a dombról, majd eltűnik a dacossága valamennyire. A hó
mindenkit gyermekké változtat.
– Nézd csak, hó! – Ruby felmarkolt egy puha halmot, az arca kigyúlt a
csodára… és tényleg csodálatos volt, a világ olyan nyugodt és csendes, a hó
vastagon hullott, hamarosan porcukorként lepte el a kabátunkat és a
sapkánkat.
A levegő tiszta volt, és hideg, és egyetlen autó hangját sem hallottam a
távolból. A város alig-alig lélegzett, béke volt.
Egy ilyen napon hinni tudtam benne, hogy a világ tiszta, hogy a jó
lehetséges, hogy a dolgoknak értelmük lehet. Hinni tudtam és élveztem.
Elsétáltunk a Central Parkba, a hó már a lábszárunk közepéig ért, Ruby
Nathan vállán trónolt. Ahogy befordultunk a parkba, csatlakozott hozzánk
még pár dombot vadászó család, bajtársias légkör támadt, a gyerekek
rohangáltak, a csendes parkban visszhangot vert a nevetés, a valamikor
büszke fákat most lehúzta a hó súlya, ágaik roskadozva meghajoltak.
Ahogy a dombhoz értünk, a lányok előrerohantak, Alexa hátramaradt,
Ruby elesett, de megint talpra kecmergett, vidám elszántsággal. Nathan a
karját nyújtotta, ahogy elindultunk fel a dombra, és én pillanatnyi szünet
után elfogadtam, a hó nehéz volt, és nedves, nem volt könnyű a járás.
A domb tetején megálltam, hogy kilihegjem magam, a hólepte parkot
néztem, a tó fehér ovális volt a távolban, a táj a nyugalom oázisa. Néhány
gyerek már nagyban dolgozott, egy szánkót toltak le a domboldalon, hogy
pályát tapossanak ki vele.
– Mikor jövök én? – kérdezte Ruby a türelmetlenségtől és az
izgalomtól hajtva. – Maria, mehetek veled?
– Rendben – nevettem, bár önkéntelenül és kicsit bizonytalanul
méregettem a meredek lejtőt.
Mikor szánkóztam utoljára? Talán még Petarral, tíztizenegy éves
koromban. Emlékeztem az érzésre, a szélre a hajamban, ahogy könnyezett a
szemem, amikor lefelé repültünk.
– Apu, jössz velem? – kérdezte Ella, Nathan pedig bólintott.
– És Alexa? – vetette fel Ruby, mire Alexa vállat vont, úgy tett, mint
akit nem érdekel, csak unatkozik.
– Jöhet velünk – feleltem. – A szánkó elég nagy hármunknak is, ha
összehúzzuk magunkat. – Alexára néztem, bizonytalan mosolyom békejobb
volt, amit szerettem volna, ha elfogad. – Szerinted sikerül? – Megint vállat
vont.
Nathan és Ella ment le először, Ruby nagyon igyekezve meglökte őket.
Én lenyúltam, hogy segítsek, a kezem Nathan hátán, és elindultak.
Ahogy lefelé csúsztak, egyre gyorsulva, Ruby boldogan sikongatott, és
még Alexa is kicsit elmosolyodott a látványra. A szívem kitágult a hálától
és a boldogságtól. Egyszerű pillanat, mégis olyan sokat jelentett. Élni
tudtam volna ebben a pillanatban. Boldogan itt maradtam volna örökre,
sosem mozdulva, sosem változva. Csak ez mindig, elég lenne. Több is, mint
elég.
– Ti jöttök! – kiabált Nathan a domb lábától, a kabátja csupa hó volt. –
Hárman!
Alexára néztem.
– Elöl vagy hátul? Vagy középen?
 – Én akarok elöl ülni! – kiabált Ruby. – Kérlek, én vagyok a legkisebb!
– Alexa?
– Akkor, gondolom, hátra – morogta, és nehézkesen felmásztunk
mindannyian a szánkóra: először én, aztán az ölembe húztam Rubyt, aztán
Alexa felszállt hátra, és átkarolt.
Nem volt senki, aki meglökhetett volna minket, úgyhogy kinyújtottam
a karom, és toltam egyet magunkon.
És elindultunk… először lassan, aztán egyre gyorsabban, a szél süvített
mellettünk, a hó a szememet szúrta, egyszerre boldog és riadt sikoly tépte a
tüdőmet, a világ elhomályosult, pont, mint emlékeztem. Hátulról hallottam
Alexa nevetését.
Ahogy leértünk, a szánkó megingott, és mind leestünk, bele a hóba,
ami mintha felnyúlt volna értünk, hogy puhán magába temessen.
Ruby jelent meg fölöttem, míg az égre pislogtam, arcán széles,
foghíjas mosoly.
– Csússzunk még egyet!
– Rendben, csak kifújom magam.
Feltornásztam magam ülésbe, és Alexára néztem. Halványan
mosolygott, a havat söpörte le a hajáról. Ahogy ránéztem, viszonozta a
tekintetem… és a mosolya megmaradt.
Ekkor a múlt mintha szilánkokra hasadt volna, és én úgy éreztem,
látom a jövőt, ragyogva terül el előttem, ígéretek aranyhídjaként. Túl fogod
élni. Erős leszel. Megtudod majd, miért történt minden úgy, ahogy történt.
Jó lesz.
Láttam most már, megdicsőülve, hogy bármilyen furcsa kanyart
tartogatott számomra a sors vagy a gondviselés keze, eljuttatott ide végül,
ahol most fekszem, a hóban, a fülemben a váratlan öröm hangjának
csengésével, körülöttem a boldog lányokkal.
– Megint! – kérte Ruby, és felhúzott a kezemnél fogva, én meg
nevetve hagytam, hogy felvezessen a dombtetőre.
Egész délelőtt kint maradtunk, nedves ruhában, a széltől és a hidegtől
kipirult arccal tértünk vissza a lakásba. A hóesés elállt, az ég törékeny kék
lett, a város újra életre kelt. Az Ötödik sugárutat már letakarították,
halmokban állt a szürke hó a park bejáratánál, a taxik szilárdan haladtak a
belváros felé.
A délelőtti eufóriába akartam kapaszkodni, de persze nem lehetett itt
tartani az ilyesmit. Éreztem, ahogy elmúlik, mint egy árnyék, hiába
próbáltam marasztalni… hiába főztem forró csokit, hiába osztottam
bőkezűen a pillecukrot, akasztottam ki a nedves ruhákat a radiátorokra,
állítottam a csöpögő szánkókat a bejárat elé mint boldogságunk emlékét,
hogy mindez megtörtént.
Nathan kijött a konyhába, kezében a mobiljával. Az arca kipirult, a
haja kócos volt, de olyan elszánt volt a pillantása, mint amit már jól
ismertem.
– Elindult a metró. Be kell mennem dolgozni. – Halkabban folytatta. –
Meg a rendőrségre… hogy megtudjam, mit akarnak mondani.
– Igen, persze.
A forró csokit kavartam, a tej és a kakaó egybeolvadt, próbáltam távol
tartani magamtól az odalopódzó és eluralkodó aggodalmat. Mitől félek,
tettem fel a kérdést. Mitől féltem bármikor? Erre a válasz az elmúlt
huszonhat évben az volt, hogy mindentől.
Nathan készülődött, én kitöltöttem a forró csokit. A lányok még a
tejszínhabot kanalazták a bögre tetejéről, amikor hallottam, hogy a bejárati
ajtó halkan kattan.
– És mit csinálunk délután? – kérdeztem vidáman. – Mit szólnátok egy
társasjátékhoz?
– Igen! – rikkantott Ruby, Ella pedig bólintott.
Kicsit enyhült az utóbbi időben az arcára telepedett levertség, és ma
megette a reggelit is. Az aznap esti úszóedzés elmaradt, ezért hálás voltam.
Még így is, hogy Nathan elment, ez a nap valahogy szünet maradt. Ebbe
legalább belekapaszkodhattam.
Kiraktuk a Monopolyt az étkezőasztalra, még Alexa is hajlandó volt
játszani, és én megint elámultam az egyszerűségen: nevetés, izgalom, Ruby
meleg teste az ölemben, ahogy a figurákkal játszik magában, míg mi
dobunk és ingatlanokkal kereskedünk. Az egész olyan édes volt. Olyan
nagyon törékeny.
Éreztem is, mennyire törékeny, amikor a játék elkerülhetetlen vitához
vezetett, és Alexa elvonult a szobájába a telefonnal, Ella meg Ruby pedig
elterült a kanapén a tévé előtt, amíg összeszedtem a szétszórt kártyákat és
figurákat.
Éreztem, ahogy kisodródtam a konyhába, lenéztem az utcára, már
eltakarították a havat, a forgalom újraindult, mély, szürkésbarna latyak
nyomvonalában, amit az autók elhaladtukban a járdára fröcsköltek.
Éreztem, amikor Nathan írt egy SMS-t, hogy csak későn ér haza.
 Éreztem, ahogy kinéztem a végtelen városi utcákra, és tudtam, hogy
van valahol egy férfi itt, ebben a labirintusban, aki megölte Laura Westet, és
egy napon majd megtalálják.
És éreztem a délelőtt tiszta boldogságát, ahogy átadta a helyet valami
alaktalanabbnak és jóval ismerősebbnek: a félelemnek és az iszonyatnak.
Ez nem az én életem volt. Nem lehetett az sosem. Akárhogy vágytam
rá, nem kapaszkodhattam bele, már éreztem, ahogy lassan elúszik.
Hamarosan odalesz mindörökre, és végül nem hibáztathatok majd senkit,
csak önmagamat.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Nathan

– Van egy gyanúsítottunk.

Ez a kijelentés mellbe vert, mert bármit mondott is Lisa az üzenetben,
bármi volt is az oka, hogy idejöttem a hóban, nem vártam ezt.
– Tényleg? Ki az? – Kiszáradt a szám, a szívem vadul vert, bár nem
tudtam, miért. Ahogy Mariának is mondtam, ez nem változtatott semmin.
Ugyanakkor úgy éreztem, hogy mégis változtat. – Letartóztatták?
Mintha valami tévéműsorban szerepeltem volna. „A támadó őrizetben
van?” Nem használtam amúgy ilyen szavakat. Senki sem használt. Mégis itt
voltunk.
– Nem – válaszolta Lisa, megerősítve a szürreális érzést, hogy egy
tévéműsorba keveredtem, ami tele van rossz színészekkel. – De már van
némi elképzelésünk arról, ki lehet.
– Hogyhogy?
– Egy másik részlegről jeleztek nekünk a kollégák. – Ezzel pont nem
mondott semmit.
– Jeleztek?
Lisa elhallgatott.
– Úgy gondoljuk, hogy nemrég érkezett Amerikába, és teljesen
egyedül cselekedett.
Előrehajoltam, a kezem ökölbe szorul.
– Akkor úgy gondolják, kapcsolatban állhat a Menekültközponttal?
– Ezt nem mondtam.
– Mert nem mondott gyakorlatilag semmit – vágtam vissza, szabadon
engedve a bennem áramló, egyre dagadó haragot, ami legyűrte a józan
eszem. – És mi az, amit valójában tudnak erről a… gyilkosról? – Kezdett
ismerős lenni a harag, mintha felvettem volna egy régi, kényelmes pulcsit.
Passzolt, és jobb érzés volt, mint a gyász. – Ez az egész mi a fenét
jelentsen?
– Próbálunk válaszokat adni neked, Nathan – szólt közbe síri hangon
Tom. Nem is vettem észre, hogy tegeződünk. – Egy oldalon állunk, és ha
hirtelen következtetéseket vonunk le, az nem segít senkinek.
– És mégis milyen következtetéseket vontok le? – kérdeztem. – Már
három hónap eltelt, és nincsenek semmiféle válaszok.
És ekkor megállapítottam, hogy igenis válaszokat akarok, még ha ez
nem is változtatna semmit. De legalább tudnám. Talán valamiféle lezárást
adna, ha nem is békét.
– El akartunk mondani valamit – közölte méltóságteljesen Lisa. –
Tudom, mekkora csalódás, hogy csak ennyi, de igyekszünk. Végignéztük a
Menekültközpont és ötsaroknyi távolságban minden épület és a metró
kameráinak felvételeit. Kihallgattunk mindenkit, akiről feltételezhettünk
bármit is a központban, és átnéztük az elmúlt három hónap migrációs
beléptetési adatait. És ez igencsak sok időt vesz igénybe, el tudod képzelni.
Hátrarogytam a széken, a harag, ami céltudatossággal töltött el, kiszállt
belőlem. Nem számított semmi. Nem változtatott semmi semmin. Miért
reméltem, hogy igen?
– Köszönöm, hogy elmondtad – feleltem ostobán. – Tudom, hogy
teszitek, amit lehet.
– Azért hívtunk be, mert van róla még egy felvételünk –mondta Lisa
békejobbot, sőt talán jutalmat nyújtva. – Egy tisztább kép. Kérlek, nézd
meg…
Szótlanul elvettem a fekete-fehér printet. Egy férfi feje látszott rajta
hátulról, az utcán ment épp. Lehetett bárki, bár látszódott, milyen ruhában
van, láttam a nyurga alakot, ő volt az előző képen is.
– Honnan tudjátok egyáltalán, hogy ő az?
– A kamerafelvétel alapján ennek itt stimmel az időzítése – magyarázta
Tom. – Ez félúton készült a központ és a metróállomás között, egy
ékszerboltnál, két nappal a támadás előtt.
Megint a képre néztem, arra gondoltam, hogy akkor már az járt-e
ennek az embernek a fejében, hogy megöl valakit. Hogy megöli Laurát.
Olyan szürreális volt az egész, olyan lehetetlen, és mégis ebben a tudatban
éltem hónapok óta. Mikor leszek képes elfogadni?
Már épp vissza akartam adni a képet, amikor megláttam valamit.
Lisa már nyújtotta a kezét, hogy elvegye, de felhúzta a szemöldökét.
– Nathan? Látsz rajta valamit?
– Bocsánat…
Újabb másodpercig a képet néztem. A férfi sétált a zsúfolt utcán,
körülötte emberek, közönyös, elfoglalt járókelők. Nem számít. Nyilván
nem.
Maria ott ment pár lépéssel a férfi előtt. Háttal állt a kamerának, nem
lehettem biztos benne, hogy ő az, de mintha felismertem volna a kabátját,
meg ahogy tartotta magát, kicsit lehajtva a fejét. Egy mintás táska lógott a
vállán, amit már láttam korábban. Igen, ez Maria kellett hogy legyen, ott
ment az ember előtt, aki megölte a feleségemet.
Véletlen egybeesés? Annak kellett lennie. Nyilván az volt.
– Nathan? – szólalt meg Lisa.
– Elnézést, semmi-semmi. – Visszaadtam a fotót.
Nem tudom, miért hazudtam. Talán mert nem akartam, hogy zargassák
Mariát, hogy behozassák kihallgatásra. Gyűlölné, ezt ösztönösen tudtam.
Ennek az egésznek semmi köze hozzá. Csak épp akkor ment hazafelé a
központból. Ennyi az egész. Csak ez lehet.

Mire hazaértem, már elmúlt este nyolc, egy teljes munkanapot dolgoztam a
Grand Streeten álló bank épületén, és sikerült az agyam mélyére száműzni a
rendőrségi találkozót, de azért ott derengett, mint valami homályos folt a
sötétben, ami arra vár, hogy megjelenjen.
A lakás csendes volt, ahogy beléptem, Ella és Ruby már aludt.
Próbáltam elhessegetni a bűntudatot, velük voltam végül is egész délelőtt,
mégis a havas órák egyszerű tisztasága már olyan távolinak tűnt, mintha
meg sem történt volna az egész.
– Nathan? – Maria kijött az előszobába, ahogy ledobtam a táskám a
bejáratnál, az arcára kiült az aggodalom. – Voltál a rendőrségen?
A kérdése mellbe vert, ahogy eddig sosem. Miért érdekli ennyire?
– Igen.
Alig bírtam elhinni, hogy gyanakszom. Teljesen hülye vagyok. Mi a
fene köze lenne ehhez Mariának? Nyilván semmi.
Egyik keze a torka felé rebbent.
– És mit mondtak?
– Nem sokat. Csak hogy nemrég érkezett Amerikába.
– Honnan?
Megint Mariára néztem. Eltűnődtem, nem is tudtam, min.
– Nem mondták. – Igen, valószínűleg meg kellett volna kérdeznem. –
Van egy új kamerafelvételük, az utcán sétál.
– Ó! És abból kiderült valami?
 Hallgattam, nem tudtam, elmondjam-e neki, hogy láttam őt a képen.
Bűntudatom volt, hogy meggyanúsítottam, hiszen nem volt mivel
gyanúsítani. Nem ő húzta meg a ravaszt.
Csak annyira fáradt voltam, olyan kétségbeesetten vágytam a
válaszokra, mintha Laura halálát szépen be lehetne csomagolni, dobozba,
szalaggal, mintha befejezett lenne és megértett. Így. Ezért.
De az élet nem így működött. Tudtam, hogy nem, elfogadtam már
régóta. Nem hittem a sorsban vagy Istenben, vagy valami felsőbb tervben,
aminek mind részei lennénk, fonalként a hatalmas szőnyegben, amit senki
sem láthat. Akkor mi volt ez a hirtelen, ostoba vágy, hogy valami
összefüggést, értelmet találjak?
– Nathan?
Maria választ várt tőlem. Kicsit ideges volt a hangja, úgyhogy
vakmerőn arra jutottam, hogy elmondom neki.
– Nem igazán. Csak hátulról látszott a feje, ahogy az utcán végigment.
De elég furcsa módon, te rajta vagy a képen, Maria.
Ahogy kimondtam, tudtam, hogy nem kellett volna. A szeme tágra
nyílt, az arcomat fürkészte, a hangomat figyelte, amit könnyednek szántam,
de a legkevésbé sem volt az. Most már tényleg egy ostoba show-műsorban
voltam rossz színész.
– Én? – Halkan kérdezte. – Én voltam a képen? – ismételte
hangosabban.
– Igen, előtte mentél, végig az utcán. Mintha téged követett volna.
Nem tudtam, miért mondtam ezt, igazából nem is így gondoltam. Vagy
igen?
Maria elsápadt, zöldeskék szeme hatalmas volt, mint egy-egy tó.
– Nathan… te tényleg azt gondolod… – A hangja megremegett, és én
hirtelen úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb szemét ezen a világon.
– Nem gondolok semmit, Maria. – Esetlenül megveregettem a vállát,
mire összerezzent és elrántotta magát. – Sajnálom, nem akartam, hogy úgy
hangozzon. Csak… furcsa volt. Megrázott kicsit.
Lassan bólintott, nem tudtam, hitt-e nekem.
– Itt minden nagyon furcsa – morogta még mindig sápadtan, oldalt
lelógatott keze megrebbent, mint aki nem tudja, mihez kezdjen vele. – Azt
gondolod, köze lehet a központhoz? Hogy lehet valami kapcsolat?
– Nem tudom. – Túl fáradt voltam, hogy beszéljek róla, hogy rójam a
köröket, aztán ne jussak semmire. – Nem tudom. Talán.
 – A rendőrség… Behívnak engem is szerinted?
– Nem tudom. – Mintha a tudatlanságom nem ismert volna határokat.
– Úgy tűnt, nem ismertek fel a képen, vagy legalábbis nekem nem
említették, és én nem mondtam meg nekik. Beszéltél már velük? Mondták,
hogy kihallgattak a központban mindenkit…
– Igen, még az elején. Mindenkit kikérdeztek, aki Laurával egy időben
volt bent önkéntes. – Most maga előtt fogta össze a kezét, ujjait szorosan
összefűzte.
– Ha be is hívatnak, Maria, akkor is csak kérdéseket tesznek fel.
– Tudom. – Az ajka megremegett, ahogy mosolygott. – Tudom.
Csak… – Egy pillanatig küszködve kereste a szavakat. – Nem szeretem a
rendőrséget.
– Miért nem?
– Nem is csak a rendőrséget. Hanem… az ilyesmit. Akiknek hatalma
van. – Nyelt egyet. – Már láttam, hogyan élnek vele vissza.
– De ez Amerika – mondtam, elismerve, hogy ez naivan és
leereszkedően hangzik. Rémséges visszaélések történtek itt is, mindig is. –
Úgy értem, segítenék. Tennék róla, hogy… – Elhallgattam, éreztem, hogy
nemcsak naivnak, de ostobának is hangzóm.
Maria egy hosszú pillanatig csak bámult rám zárkózott arccal,
rezzenéstelenül. Fogalmam sem volt, milyen gondolatokat titkolt tiszta,
kékeszöld tekintete, és tudtam, hogy nincs jogom vigasztalni.
– Maria, csak azt próbálom mondani, nem akarom, hogy aggódj. Nem
hívatnak be sehova. – Ezt aligha ígérhettem meg, mégis megtettem. – Ha
meg mégis – tettem hozzá, mert ezt legalább őszintén felajánlhattam –,
akkor szívesen megyek veled.
Meglepettnek tűnt, még mindig riadt volt, de pár másodperc után
bólintott.
– Köszönöm, Nathan. – Halványan elmosolyodott, de a mosoly nem
érte el a szemét, aztán sarkon fordult, és bement a szobájába.
Néztem, ahogy elment, úgy éreztem, nagyon keveset ajánlottam, és ő
ezt tudja jól.
Mire eljött a következő heti gyászcsoport időpontja, elolvadt a hó, csak
pár lucskos halom maradt, és én megfeledkeztem a rendőrségen tett
látogatásról meg arról a rohadt fotóról, vagy legalábbis úgy tettem.
– Miért megyünk el megint? – kérdezte unott hangon Alexa, ahogy
megtettük a négysaroknyi utat a templomig.
 – Én jól éreztem magam – kotyogott közbe Ruby. – Adtak sütit.
Ruby rögtön megkedvelte Eloise-t, a csoportvezetőt, úgyhogy sokkal
kevésbé vonakodtam elhozni őt is. Segített, még akkor is, ha Alexa szerint
neki meg nem.
– Miről beszéltetek? – kerültem meg a kérdést.
– Szerinted miről? – vágott vissza a haját dobálva.
Egyre nehezebb volt kapcsolatot teremteni vele. Mára elképesztőnek
találtam, hogy hat hónappal ezelőtt csináltunk magunkról egy szelfit a
telefonommal az iskolába menet. Alexa szélesen vigyorgott, ilyet nem
láttam tőle azóta.
Nem is emlékeztem rá, csak megláttam a telefonomban, ahogy a
képeket nézegettem. Gyakorta csináltam ezt, és ez a kép megdöbbentett.
Csak néztem és néztem, mintha többet elárulhatna annál, hogy Alexa ott
volt, lazán és gondtalanul, a makacs sötétség nélkül, ami ködként vette
körül mostanában.
– Igazából nem beszéltünk – jegyezte meg halkan Ella. – De a többiek
igen.
– És mit mondtak? – kérdeztem, próbálva gyengéd hangot megütni, és
kipréseltem egy bátorító mosolyt.
Ella csak megvonta a vállát.
– Hogy ez alapvetően szívás – közölte unott hangon Alexa. – És kész.
Amúgy mi értelme?
– Alexa, kérlek, én igyekszem. – Továbbra is bátorító mosollyal
néztem Ellára, aki elkapta a tekintetét, az arcára fájdalmas kifejezés
telepedett.
– Tényleg? – Alexa hangjában annyi megvetés csengett, hogy
összerezzentem, szinte feldühödtem.
– Igen, ami azt illeti, nagyon is – vágtam vissza, mielőtt
lecsillapíthattam volna magam. – De tőled nem kapok ezért köszönetet. –
És ettől persze csak rosszabb lett.
Alexa eltorzult vonásain megbántottság suhant át, olyan gyorsan, hogy
szinte észre sem vettem, aztán elfordult.
– Rendben, akkor menjetek nélkülem a hülye csoportba! – kiáltott
vissza a válla felett, ahogy továbbment, el a templom nyitott ajtaja előtt.
– Alexa…
Válaszképp bemutatott a középső ujjával, meg sem fordult. Megálltam
ott az utcán. Ella és Ruby a kezemet markolta, és a legnagyobb lányomat
elnyelte a sötétség.
– Apu? – rántotta meg a kezem Ruby. – Most Alexa bajban van?
– Bemegyünk? – kérdezte Ella, és megremegett a hangja.
Végignéztem az utcán. Alexa eltűnt. Utána rohanhattam volna, de
minek. Csak veszekednénk. Majdnem tizenöt éves, meglesz egyedül egy
órát. Talán kicsit le is higgad, és józanul megbeszélhetjük a dolgot, vagy
legalább valami hasonló.
És mégis úgy éreztem, hogy nem cselekszem helyesen, ahogy
felmentem a lépcsőn Ellával és Rubyval, és a templom vigasztaló,
kávéillatú melege magába fogadott.
– Csak úgy otthagyjuk? – kérdezte aggódva Ella. – Hova megy?
– Nem lesz semmi baja, Ella. Talán később utánunk jön.
– Ezt egy másodpercre sem hittem el.

– Nathan! – Sarah melegen rám mosolygott, ahogy leültem mellé az üres

székre, miután beadtam Rubyt és Ellát a gyerekcsoportba. – Hogy telt a
hét?
– Alexa nem jött el velem – böktem ki. Olyan gyerekesnek éreztem
magam, hogy megnyugtatásra vágyom. – Feldühödött valamin, amit
mondtam… Nem tudtam higgadt maradni, felkaptam a vizet.
A fejemet csóváltam, a szülőként meghozott döntésemre gondolva.
Miért nem tudom sosem, mit kell csinálni?
Sarah mosolyát aggodalmas arckifejezés törölte el.
– És hol van most?
– Valahol kint. – Rémületemre a hangom tényleg elcsuklott. – Nem is
tudom, hol. Csak elment, és én engedtem. – A mutató- és hüvelykujjamat a
szememre szorítottam, nem akartam kiborulni itt a gyászcsoportban… Bár
pont ez lett volna minden közül a legmegfelelőbb hely erre, de akkor sem.
Nem itt, soha. – Ócska apa vagyok, az a helyzet – mondtam Sarah-nak, és
megpróbálkoztam egy nevetéssel. – Elég, ha ennyit tudsz.
– Ez nem igaz, Nathan.
– Honnan tudhatnád? – Ez nem hangzott kedvesen, bár nem akartam
durva lenni.
– Itt vagy, nem? – vélte Sarah. – Igyekszel.
– Én is ezt mondtam Alexának – grimaszoltam, ahogy felidéztem. –
Mérgesen.
Sarah egy pillanatra a karomra tette a kezét.
 – Ez érthető. Figyelj, menjünk, keressük meg! Nem mehetett messze.
Lehajoltam, hogy ránézzek.
– És a csoport?
Sarah vállat vont.
– Minden héten megtartják.
– Ella és Ruby…
– Nem lesz velük gond. Szólok Eloise-nak, hogy elmegyünk. Rendben
lesz, megígérem.
– Ha azt nézzük, hogy itt vagy, hogy a fenébe ígérhetsz ilyesmit? –
vágtam oda, inkább megtörtén, mint dühösen.
Sarah megint vállat vont, szomorú mosolyra görbült az ajka.
– Hinnem kell benne, hogy igaz. Különben hogy élnék túl minden
egyes napot?
Pár perccel később már kint is voltunk, az éjszaka sötétebbnek és
hidegebbnek tűnt, mint amikor jöttünk. Megkérdőjeleztem a szülői
képességeimet ismét, amiért engedtem Alexát elsétálni. Mérges volt.
Megbántott. És ez az én hibám volt, ahogy azt újra és újra elmondta vagy
megmutatta nekem.
– A park felé ment – mondtam, ahogy elindultunk az Ötödik
sugárúton. – De nem hiszem, hogy bement. Tudja, hogy éjszaka veszélyes
ott.
Ezt sem hittem el, hogy ezt tényleg kimondtam. Mi a fene ütött belém?
– Van más hely, ahova mehetett? – kérdezte Sarah. – Lakik itt barátja a
közelben…?
Barát? Megállapítottam, hogy nem is ismerem Alexa egyik barátját
sem. Páran eljöttek a temetésre a szüleikkel, de csak pár szót váltottunk,
nem emlékeztem sem a nevükre, sem az arcukra. Egyik barátja sem jött fel
hozzánk, úgy tűnt, minden a közösségi oldalakon zajlik.
– Nem tudom – vallottam be. – Valószínűleg nem.
Bár talán igen, ki tudja? Én nyilvánvalóan nem.
– Rendben, akkor menjünk tovább.
– Azóta haragszik rám, hogy Laura meghalt – vallottam be, ahogy
továbbindultunk a park felé. Egyszerre leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy
bevalljam az összes kudarcomat. – Engem okol Laura haláláért.
– Ez érthető – morogta Sarah, mire én majdnem megálltam félig
felemelt lábbal.
– Hogyhogy?
 Sarah odafordult, látta, hogy az arcomra kiült a döbbenet.
– Ó, Nathan, csak úgy értettem, hogy ez általános reakció egy
megárvult gyereknél, hogy az egyik szülőt okolja a másik haláláért.
– De miért?
Sarah együttérzőn rám mosolygott.
– Mert te élsz.
És Laura nem. És tudtam, minden önsajnálat vagy ítélkezés nélkül,
hogy Alexa azt szerette volna, hogy inkább én haljak meg, mint Laura.
Nyilván. És Ella is, meg Ruby is. Laura ott volt, én meg túl gyakran nem
voltam ott.
Ezen nem változtathattam. Nem írhattam át a múltat, nem javíthattam
rajta. Nem rajzolhattam át a feltörő emlékeket, amik arra emlékeztettek,
valójában milyen voltam: a szépeket sem, amiket élvezettel nézegettem, és
a fájdalmasakat sem, amiktől úgy éreztem, bárcsak jobb lettem volna.
Csak a jövőt javíthattam meg, és az utóbbi időben nem tettem ezt sem,
a munka mögé bújtam, mert annyival könnyebb volt így, bár tudtam, hogy a
lányoknak szükségük lenne rám, ahogy azt Maria is mondta. Miért nem
hallgattam rá? Miért nem próbáltam jobban?
Ott kellett volna lennem velük… nemcsak a hóvihar délelőttjén,
hanem mindennap, minden egyes átlagos napon jelen kell lennem újra és
újra. És ez azzal kell hogy kezdődjön, hogy ma éjjel megtalálom Alexát.

Negyvenöt percet sétáltunk fel-alá az utcán Sarah-val, megnéztük az összes

kávézót, mire végre megtaláltuk Alexát egy büfében a Madison Avenue-n,
egy doboz kóla állt előtte, öt perccel járt nyolc előtt.
– Alexa… – Megálltam az ajtóban, azt kívánva, bár rátalálnék a
megfelelő szavakra, bár természetesen jönnének.
Sarah megállt kint, igyekezett nem zavarni, hogy kettesben lehessek a
lányommal, amennyire ez egy nyilvános helyen lehetséges.
Alexa lehajtotta a fejét, a haja előrehullott, eltakarta az arcát.
Odamentem hozzá.
– Beszélj velem, kérlek! – könyörögtem halkan. – Kérlek. Sajnálom,
hogy dühös lettem, tényleg. De nem értem, miért haragszol ennyire, Alexa.
– Túl későn kaptam észbe, milyen vádlón hangozhat, amit mondtam,
mintha mindez az ő hibája lenne. – Azaz, értem a haragodat – próbáltam
magyarázkodni. – Hidd el, én is így érzem, én is dühös vagyok. De… azt
akarom, hogy együtt legyünk ebben. Akkor továbbléphetnénk.
 Alexa még mindig nem nézett rám.
Éreztem, hogy a türelmetlenség az idegeimet tépkedi.
– Alexa…
Ez figyelmeztetésnek hangzott, pedig nem annak szántam. Még egy
szívbéli bocsánatkérésre sem telt tőlem.
– Sosem akartál semmit sem együtt csinálni – mondta végül, a hangja
olyan halk volt, hogy alig hallottam. – Soha.
– Ezt hogy érted?
– Szerinted hogy értem? – Felnézett, az arca csupa tűz volt megint.
Nem tudtam hidat építeni közénk. – Anya nem volt boldog veled. Szerinted
miért ment el önkéntesnek abba a hülye központba? Mert nem akart
manhattani feleség lenni. Mert nem érdekelte, hogy felkapaszkodjon a
társadalmi létrán, vagy hogy sznob magániskolába járasson minket, amit
nem is szeretünk. Csakis te akartad ezt. Az egészet.
– Alexa… – Kifulladtam, fájt a levegővétel. – Ezt nem gondolod
komolyan.
– És ha igen? – vágta oda. – És te végig nem értetted, apa? Eljátszod itt
a gyászoló férjet, de ha nem így volt? Mármint, feltűnt egyáltalán, hogy
anya nincs? Mert te sosem voltál ott.
– Ez nem igaz. – A hangom hörgéssé torzult. Nem hagyhattam, hogy a
lányom cafatokra tépje az emlékeimet, már épp eléggé megsérültek. –
Nézd, tudom, hogy nem voltam mindig a legjobb apa. Tudom, hogy
valószínűleg túl sokat dolgoztam…
– Valószínűleg?
– Az Isten szerelmére, Alexa, érted meg a húgaidért tettem… a
családunkért.
– Az Isten szerelmére? – Gúnyosan mosolygott. – De te nem is hiszel
Istenben.
Lassan csóváltam a fejem.
– Mi köze ennek most bármihez?
– Te nem hiszel semmiben. Téged nem érdekel semmi – sírt Alexa. –
Persze hogy Isten sem érdekel. Mert mi sem.
És megint elment, kirontott a büféből, végigrohant a sötét utcán, el
tőlem.
 HUSZADIK FEJEZET

Maria

A nappaliban voltam egy könyvvel a kezemben, amikor felrántották az

ajtót, és Alexa rontott be a lakásba, a haja repült utána, az arcát könnyek
csíkozták.
Felálltam a kanapéról, jeges pánik borította el az érzékeimet.
– Alexa…
– Hagyj békén!
A válla felett vetette oda a szavakat, és beviharzott a szobájába.
Mozdulatlanul álltam, sokkban és némán, hallgattam, ahogy Alexa az ágyra
vetette magát, és a még ennél is rosszabb hangját annak, ahogy a lelkét is
kisírja, mintha kitépnék a testéből. Ismertem ezt a hangot.
Haboztam, nem tudtam, mit tegyek. Hol lehet Nathan? Ella? Ruby? Be
kellene mennem? Hogy tehetném, ha nyilvánvalóan egyedül akar lenni?
Hogy tehetnék mást?
Ne csináld, Maria, mondtam magamnak. Nem tudod ezt kezelni. Ez túl
sok neked.
A konyhából meghallottam a telefonom pittyenését, SMS jött. Lassan
odamentem, Alexa zokogásának hangja ott lüktetett a fülemben.
Nathan írt. Szia, Maria! Alexa hazament?
Erre meg mit válaszoljak? Igen. Zaklatott.
Rendben. Azt hiszem, hagyom kicsit lecsillapodni. Elmegyünk Ellával
és Rubyval, úgy egy óra múlva otthon leszünk, beszélünk. N.
Nem voltam biztos benne, hogy ez a helyes hozzáállás, de nem
éreztem úgy, hogy ezt megmondhatnám Nathannak, és végképp nem SMS-
ben.
Alexa tovább zokogott. Ott álltam a folyosón, a kezem a kilincs felett.
Mit tehetnék? Mit mondhatnék?
Nem voltak szavaim, amik segíthettek volna, nem volt varázspálcám.
Csak egy nő voltam: megtört, ijedt, szellemszerű.
De életre keltem, és túlságosan jól ismertem ezt a hangot, és nem
hagyhattam magára ezt a kislányt a fájdalmával. Lenyomtam a kilincset.
 A szoba sötét volt, és rendetlen, mint mindig, mert nem mertem
rendesen összepakolni. Alexa az ágyán kuporgott, keskeny hátát fordítva
felém, a haja eltakarta az arcát, a testét rázta a zokogás.
– Menj el! – Megremegett mélyen, egész testében, aztán
összegömbölyödött, mint egy csecsemő, mint aki el akar bújni.
Tehetetlenül ültem az ágya szélén. Nem tudtam megvigasztalni, nem
ígérhettem neki semmit. Ez gyász volt: nyers, valódi, ocsmány és végtelen.
Ismertem. Én is éreztem, amíg már nem bírtam tovább érezni, és az is
veszteség volt. Ez a tudat bátorított furcsamód… Alexa legalább még képes
érezni.
Egyik karomat kinyújtottam, hogy megérintsem a vállát, a kezét az
arcához emelte. Nem volt elég bátorságom, hogy hozzáérjek, és ekkor
megláttam. Három csík sorakozott belül az alkarján, nem olyan mélyek,
mintha komolyan gondolná. Ó, Alexa…
Mielőtt végiggondolhattam volna, mit is csinálok, odanyúltam,
megérintettem egyet, a hüvelykujjam párnája végigsiklott a kiemelkedő,
vörös húson, majd Alexa elrántotta a karját, az arcára kiült a harag maszkja.
– Te meg… – A hangja elhalt, amikor rájött, mit láttam meg. Az
ajkába harapott, a szeme elkerekedett, az arca foltos volt. – Iskolai baleset
volt.
Három csinos vonal egymás alá, voilá?
Megráztam a fejem, minden lágy és szomorú volt bennem.
– Nem, Alexa, nem az volt.
A harag helyét félelem vette át, és ettől még szomorúbb lettem.
– Ne mondd el apának, Maria! Kérlek!
Megint megfogtam a csuklóját, ezúttal hagyta. Végigsimítottam a
csíkokon, egyesével, gyengéden. Alexa engem nézett, várta, mit teszek.
Arra gondoltam, vajon mióta vagdoshatja magát, mióta tesz meg
bármit, amivel megszüntetheti, vagy legalább kicsit tompíthatja a fájdalmat.
– Maria… – Bizonytalan volt a hangja.
Eltelt még egy perc, még mindig a csuklóját fogtam. Aztán szótlanul
elengedtem, és megfogtam a sajátomat, feltűrtem az ingujjam. Alexa
zavartan nézett rám, majd lepillantott.
Az enyém mélyebb volt, mert én komolyan gondoltam.
Alexa felnézett, csillagként ragyogott a szemében a néma kérdés. A
másik karomra nézett, azt is előretartottam, feltoltam a ruha ujját, hogy
lássa mind a két sebhelyet. Huszonhárom évvel ezelőtt, egy évvel a háború
vége után, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább.
A nyomok már csak rózsaszín csíkok voltam a bőrömön, kissé kiálltak
mindkét csuklón. Ez történik a sebekkel – legalábbis azokkal, amik kint
vannak. Elhalványulnak. Meggyógyulnak, amennyire lehetséges, de a többi
rész talán nem gyógyul meg.
– Miért… – Csak suttogott.
Alexa kinyúlt, hogy megérintse a sebeket, de végül visszahúzta a
kezét.
– Mert akkoriban ezt éreztem az egyetlen lehetséges útnak. De nem az
volt. Megígérem neked, hogy nem az.
Félve nézett fel.
– Te megpróbáltál….?
Haboztam, majd bólintottam.
– Igen.
– Miért?
– Mert annyira fájt.
Nem akartam a részletekkel terhelni. Nem akartam én magam sem
belegondolni.
– De miért nem…
– Mert azt elég nehéz megcsinálni. – Egyikünk sem akarta kimondani.
– És én hálás vagyok ezért. – Bár akkoriban nem voltam… Sokáig nem
voltam, egészen mostanáig, amikor ezek a lányok az életem részévé váltak.
Megsimítottam a csíkokat. – Megértem ezt, Alexa – folytattam halkan. –
Néha az ember úgy érzi, kireped a fájdalomtól. Hogy a teste már nem képes
ezt magában tartani. De ez… – Pihekönnyen megint megérintettem.
– Ez nem a helyes út.
Elfulladva felnyögött.
– Akkor mi az?
Milyen választ adhatnék én erre? Én mire jöttem rá?
– Ha megengeded magadnak, hogy tovább szeress –mondtam végül.
Olyan sokáig tartott, míg erre rájöttem, mire megkockáztattam. –
Amennyire csak bírsz.
Egy könnycsepp gurult végig az arcán, ahogy lenézett a csupasz
karunkra, a sebhelyeinkre.
– Nem tudom, bírok-e.
 – Miért nem, koka? – Gyengéden beszéltem, mintha ő is a kismadaram
lenne, mintha olyan kicsi lenne, mint Ruby.
Alexa megrázta a fejét. Éreztem, hogy magába húzódik, mintha
hűvösebb lett volna a szoba. Elhúzta a karját, lerántotta a ruhája ujját, hogy
elfedje a sebhelyeit. Egy pillanattal később én is ezt tettem. Nem fogom
erőltetni.
– Nem szólok még apádnak – mondtam csendesen. – De neked el
kellene mondanod, Alexa. Ez nem olyasmi, amit titkolhatsz.
– Nem bírom…
– És abba kell hagynod. – A három csík felé intettem. – A saját
érdekedben. Ez nem jó.
– De nem mondod el neki? – szipogta.
– Nem. – Vonakodva tettem ígéretet. – És te?
Alexa megint szipogott, majd bólintott.
– Megpróbálom – mondta, és én ezzel beértem, egyelőre legalábbis.
Elfordult tőlem, a szemét törölgette a ruhája ujjával. – Kösz, Maria –
motyogta, és a szívem könnyű lett, aztán megtelt.
Ez remény volt… itt, ebben a sötét szobában, ezzel a vékonyka
lánnyal, a sebhelyekkel.
Megérintettem ezúttal a vállát, aztán felálltam az ágyról. Békén
hagytam, kimentem a konyhába, céltalanul pakolászva járkáltam a
lakásban, a szívem egyszerre volt szomorú és csordultig teli.
Sosem gondoltam, hogy a fájdalmam segíthetne másokon. Sosem
gondoltam, hogy a sebhelyek rajtam mást jelezhetnének, mint a saját
sérülésemet, a jegyet, amit magamon viselek, az életet, amit el kell
viselnem.
De ez… a lehetőség, hogy mindez a sebhelyek miatt lehetséges, ezért
tudtam megérteni Alexát… Ezért tudtam segíteni Ellának… és ezért tudtam
szeretni Rubyt. Ezért szerettem őket, olyasmit adhattam nekik, amiről nem
is tudtam, hogy birtoklom. Magamat. A gondolat kijózanító volt,
lenyűgöző. Célt adott, ahogy azt nem mertem volna remélni sosem.
Valamivel később nyílt az ajtó, és hallottam, hogy Nathan lép be a
szundikáló Rubyval – már egy órája ágyban lett volna a helye – meg
Ellával. Kimentem az előszobába, a szívem még mindig csordultig teli volt.
– Maria – mosolygott rám fáradtan Nathan. – Hogy van Alexa?
– Rendben van.
 Nem tudtam, mi mást mondjak, hogyan magyarázzam. Egy új
gondolat öltött testet bennem, és eltöltött hirtelen félelmetes riadalommal.
És ha Alexa elmeséli a sebhelyeimet Nathannak? És ha ez neki számít? Azt
gondolhatja, nem vagyok alkalmas, nem vagyok megbízható, túlságosan
sérült vagyok, hogy használni lehessen. És ha tényleg így van?
– Jó. – Egyik kezét a vállamra tette, tenyere meleg volt és szilárd. –
Köszönöm.
– Nincs mit. – Nem igaz.
– Leteszem Ellát és Rubyt.
– Rendben.
Meglepetten néztem, ahogy Nathan pizsamát adott Rubyra, és mesét
olvasott neki. Nem is emlékeztem, mikor csinált ilyet utoljára. A folyosón
tébláboltam, míg ő ágyba tette a két lányt, és jóéjtpuszit adott nekik.
Amikor visszajött a nappaliba, én a kanapén ültem, ölemben az olvasatlan
könyvvel.
Nathan sóhajtva leült velem szemben.
– Sajnálom, hogy rád hárítottam Alexát. Annyira haragudott rám… –
Megrázta a fejét, a tekintete távolivá vált. – Mondott pár dolgot…
valószínűleg igazat. – Remegve levegőt vett. – De tudtam, hogy nem bírnék
el vele. Megint feldühödnék, és már unok dühös lenni.
– Rendben volt. Beszéltem vele. – Észre sem vettem, de
végigsimítottam közben a sebhelyemet.
– Tényleg?
– Igen. Kicsit. Azt hiszem… talán segített.
Mosoly ragyogott fel Nathan arcán, mint egy hullám, mint a napfény.
– Köszönöm, Maria! Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
A mellem átforrósodott erre, ahogy az arcom is. Lenéztem a könyvre.
Úgy éreztem, teli vagyok, teli a szívem, a lelkem, mindenem.
– Alexa olyasmit mondott… – folytatta Nathan halkan, a lánya csukott
ajtajára pillantva – Lauráról. – Elhallgatott, vártam. Úgy éreztem, nem
kérhetem, hogy folytassa. – Azt mondta, Laura boldogtalan volt… velem.
Az életünkkel. És be kell vallanom, hogy az elmúlt pár hónapban elkezdtem
erre gondolni, hogy talán tényleg az volt, valamiképp. – Rám pillantott, úgy
festett, mint egy kisfiú. – Szerinted boldogtalan volt?
Hogy a fenébe válaszolhattam volna erre? Laura csalódott sóhajaira
gondoltam, lefelé görbülő szájára. Nem tehettem Nathanra ezt a terhet most,
és amúgy is olyan kevés volt ez.
 – Nem ismertem ehhez eléggé, hogy megmondjam – feleltem végül. –
De nem tűnt boldogtalannak. – Ennyit tudtam.
– Köszönöm – mondta pillanatnyi szünet után Nathan.
– Mindig tudtam, hogy nem szereti, hogy ennyit dolgozom, de azt
gondoltam, ezt az árat érdemes megfizetni. Azt gondoltam, ugyanazt
akarjuk, de most már nem is tudom. Nem tudok semmit. – A fejét csóválta
csüggedten. – És utálok találgatni. Úgy érzem, mintha nem is lettem volna
tisztában a házasságunkkal. Mintha nem ismertem volna Laurát.
– Nem hagyhatod, hogy a jelen átírja a múltat – mondtam lassan. –
Szerettétek egymást. Ez az az igazság, amit az idő nem változtathat meg.
– Igen, szerettük egymást, de… – Nathan tehetetlenül vállat vont. –
Körbe-körbe járok. Ma este először normálisnak éreztük magunkat, ha csak
kicsit is. Elvittem Ellát és Rubyt fagyizni egy másik családdal a csoportból,
és tényleg nevettünk. Kicsit. És akkor olyan bűntudatom lett… mintha
megfeledkeztem volna Alexáról, mintha elárultam volna Laurát. Van ennek
bármi értelme?
– Igen.
Ez úgy hangzott, mintha a gyász egyik formája lenne a sokból, hiszen
folyton alakot vált, mindig valami mássá változik. Nekem volt bűntudatom,
hogy nevettem, hogy túléltem? Nem. De irigy voltam, azokat irigyeltem,
akik meghaltak. De ezt nem mondhattam Nathannak most, amikor nevetett,
és nekem ott volt a remény a tenyeremen, mint egy szárnyra kelő pillangó.
– Van erre egy szó a nyelvünkön – mondtam inkább.
– Nincs ilyen angolul, de azt hiszem, hasznos lehet neked. Dilbere. –
Hagytam, hogy zengjenek a magánhangzók.
– Mit jelent?
– Gyakran drágának és kedvesnek fordítják. Még szívverést is láttam,
de olyan sokkal többet jelent ennél. – Elhallgattam, éreztem, hogy gombóc
nő a torkomba, és azokra gondoltam, akik dilberék lettek nekem, a
szellemekre mellettem. – Azt jelenti, hogy „az, aki magával viszi a szíved”.
És ez igaz rád és Laurára. Elvitte a szíved, és te is az övét. Akár nevetsz,
akár úgy tűnsz, mint aki felejt, akár gyászolsz. Mindig veled lesz. – A
torkom még jobban összeszorult, ahogy megláttam a könnyek fényét
Nathan szemében.
Rekedt volt a hangja, amikor megszólalt.
– Dilbere. Igen. Ez tetszik. Köszönöm, Maria.
 Bólintottam, még inkább csordultig telinek éreztem magam, mint
korábban. Segítettem Alexának, segítettem Nathannak. Többet adtam
magamból, mint eddig bármikor, és elfogadták.
Aznap este tele voltam reménnyel, a szárnyára emelt, könnyebb
voltam, mint a levegő. Nem vettem észre, hogy a reménynek, ahogy a
gyásznak is, sok formája létezik, és ez megváltozhat, valami más lehet
belőle.
Azt gondoltam, ez a kezdet, pedig valójában a vég volt, ami aztán
egyben kezdet is lett. Akkor hosszú, ragyogó vonalnak láttam a jövőt, pedig
az mindig is körkörös, mindig megfordul, magába tekeredik, nem megy
soha semerre.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Nathan

Az este, amikor Alexa elviharzott, és Sarah segített, Maria meg elmondta,

hogy magammal viszem örökké Laura szívét, az az este mintha fordulópont
lett volna. Valamit megmozdított bennem, kibillentett a haragból és a
fáradtságból, még a gyászból is, és elkezdtem valami mást érezni. Valami
kicsit, rügyezőt és jót: mint a termékeny talajra vetett mag.
Vajon ez volt a mélypont Alexával, amikor kirohant abból a büféből,
miután olyan sok hántást vágott a fejemhez? A vádjai ott csengtek a
fülemben, a szívembe markoltak.
Nem is számítunk neked.
Azt mondtam magamnak, hogy nem gondolta komolyan, és Sarah
ugyanezt morogta mellettem, de egyikünknek sem hittem. Ehhez túl sok
igazság volt Alexa szavaiban, még a túlzás és a harag közepette is. 0 hitt
ebben, és csak ez számított.
– Nem akarsz utána menni? – kérdezte Sarah. – Vigyázok Ellára és
Rubyra…
– Nem igazán. – A beismerés fájdalmas volt, de még lüktettek a sebek,
amiket a lányom ejtett rajtam, túlságosan fájdalmasan ahhoz, hogy utána
rohanjak, és eljátsszam a hőst. – Nem hiszem, hogy akarná, ő sem. Írok
Mariának, hogy hazaért-e Alexa. Azt hiszem, most egy kis idő kell
mindkettőnknek.
Nem éreztem helyesnek, hogy elengedtem Alexát, amikor végre
rátaláltam, de nem tudtam, mi mást tehetnék. A lányom nem akart engem.
– Ki az a Maria? – kérdezte Sarah, ahogy elindultunk visszafelé a
templomba, és az üres utcákat fürkésztük, hátha meglátjuk Alexát.
– A dadusunk. A házvezetőnőnk. – Az életmentőnk. Emlékeztem rá,
hogy ezt mondtam neki valamikor, ami nagyon régi múltnak tűnt. –
Csodálatos.
SMS pittyent. Alexa hazaért, hála Istennek.
Hála Istennek. Tényleg ezt gondoltam egy pillanattal ezelőtt?
 Amikor visszaértünk a templomba, Ella és Ruby majd kicsattant az
energiától. Talán a behabzsolt süti és forró csoki lehetett az oka, vagy csak
az izgatottság, hogy kijöttek a csoportból, de ezen az estén másnak érződött
valami. Kicsit könnyebbnek.
– Ella beszélt – szólt oda nekem Eloise halkan, megérintve a karomat.
– Az úszócsapatról.
– Az úszócsapatról?
Döbbent volt a hangom. Valami fontosabbat, személyesebbet vártam
volna. Ella alig két hónapja volt csapattag.
– Igen, azt mondta, hogy a felesége mennyire büszke volt rá, hogy
bejutott a csapatba. Nagyon édes volt.
– Eloise mosolygott, és megszorította a karom, majd továbbment.
Ella felé fordultam, aki épp egy sütit majszolt a terem sarkában.
Összerezzentem, ahogy megláttam, milyen sovány. A terem túlsó végében
állt, és eltartott egy pillanatig, mire felismertem. Néztem, ahogy kidobja a
süti maradékát. Maria említette, hogy Ella nem eszik jól, de nem vettem
komolyan. Ella mindig is az egyszerű gyerek volt, és nem hittem, hogy
képes lettem volna belátni, ha ez megváltozik.
Odaléptem hozzá.
– Szia, Ella! Eloise mondta, hogy beszéltél a csoportban.
– Óvatosan bólintott, a pillantását a padlóra szegezte. – Mikor lesz a
következő verseny? Elvigyelek?
A tekintetét lassan felfelé emelte.
– Szombaton.
– Rendben, megbeszéltük.
– De általában dolgoznod kell.
– Szombaton nem. – Ezen a szombaton nem. Teszek róla. – El akarok
menni. Meg akarom nézni a versenyedet.
Ella bólintott, de nem tűnt nagyon elégedettnek, én pedig próbáltam
nem megbántódni.
– Szeretnéd, hogy elmenjek, Ella? – kérdeztem.
– Azt hiszem – mondta, aztán elfordult, és én rászóltam magamra,
hogy ne erőltessem.
Sarah lépett oda hozzánk bizonytalan mosollyal.
– A csoportfoglalkozás után néha elmegyünk milkshake-et inni –
mondta. – Van kedvetek velünk tartani? Ha haza kell menned Alexához,
megértem, persze…
 Éppen akkor nem nagyon akartam hazamenni Alexához. Nem is
voltam meggyőződve róla, hogy kellene.
– Apu, milkshake! – rikoltozott Ruby fel-le ugrálva. – Kérlek, apu,
kérlek!
Ella félénken mosolygott, várta, mit mondok, és én arra gondoltam,
ahogy egy ezerkalóriás turmixot iszik, és megszínesedik az arca.
– Remek ötlet – mondtam végül.
És tényleg az volt. Beszélgettünk, kicsit nevettünk, Ella megitta a
milkshake nagyját. Normálisnak érződött, és a normalitásra vágytunk
mindennél jobban. Holnap elbánok Alexával. Eljön az is. Valahogy majd
eljutunk oda.

Másnap reggel felébredtem, elszántan, hogy más leszek. Energikusnak

éreztem magam, amilyennek hónapok óta nem, köszönhetően részben, nagy
részben, Mariának. A gyász ott volt, beékelődve, mint egy kő a
mellcsontom alá, de ezt elbírtam, magammal tudtam vinni, Laura szívével
egyetemben. Ez a súly a részemmé vált, és ez rendben volt így. Legalábbis
rendben lehet majd egy nap.
Ruganyos léptekkel elindultam, felöltöztettem Rubyt, csináltam két
pirítóst Ellának reggelire, épp az egyiket rágcsálta.
– Edd meg, Ella – mondtam, amilyen vidáman csak tudtam – különben
később éhes leszel.
– Nem leszek – felelte, de legalább harapott egyet.
Megjegyeztem magamban, hogy időpontot kell kérnem a
gyerekorvostól jövő hétre, hogy beszéljek vele az egészséges
táplálkozásról. Újabb lépés.
Ahogy elindultunk, a legnagyobb lányom felé fordultam.
– Alexa… – próbáltam gyengéd, de határozott hangon beszélni,
kulccsal a kezemben, a tekintetem a lányomon. – Ami a tegnap estét illeti…
Elfordította a tekintetét, unalmat tettetett, de láttam, milyen ideges, az
ujjai rángatóznak, aztán rámarkolt a bőrtáskája szíjára. A konyhában
voltunk, Ella és Ruby fogat mosott indulás előtt, szóltam Mariának, hogy
ma én viszem el a lányokat, ő ott tett-vett mögöttünk, a pultot törölgette,
lehajtott fejjel.
– Felejtsük el, jó? – Alexa hangja remegett. – Nem érdekel, apu.
– De engem igen.
 Határozottan beszéltem, próbáltam nem lezülleszteni a jelenetet valami
szirupos sorozatepizóddá. Nem tettem, nem történt meg.
Alexa a vállára rántotta a táskáját, és meglebbentette a haját.
– Most érdekel – közölte, és én igyekeztem, hogy ez ne fájjon.
Alexa is gyászolt. Ezt nem téveszthettem szem elől.
– Alexa, beszélhetünk anyáról, a munkámról, akár Istenről is máskor,
jó? Mindenről. De most… – Haboztam, az esélyeket mérlegeltem, arra
gondoltam, vajon mi fontos, és mi nem. – Csak azt akarom, hogy kijöjjünk
egymással – tettem hozzá halkan.
Nem kaptam választ, meg sem rebbent a rikítóan kifestett szemhéj.
– Szeretlek – mondtam végül, ez úgy hangzott, mint valami utolsó
trükk a tarsolyomból: manipulatív, akkor is, ha komolyan gondoltam.
Egy pillanatra azt hittem, elkaptam. Azt hittem, talán válaszol.
Megremegett az ajka, mint aki beszélni készül. De aztán csak megrázta a
fejét, a haja repkedett, és elment mellettem, ki az ajtón.
Egy pillanatig csak álltam ott, csalódottsággal küzdve, aztán
felnéztem, és elkaptam Maria pillantását.
– Ez nem ment túl jól – mondtam, próbálva tárgyilagos hangot
megütni.
– Nem ment olyan rosszul – mosolyodott el Maria szomorúan. –
Elmondtad neki, hogy szereted. Ez fontos, bármit válaszol is.
Sóhajtottam, az ismerős fáradtság rohanvást visszatért.
– Te hogy lettél ilyen bölcs, Maria?
Meglepettnek tűnt, aztán csak a fejét csóválta.
– Nem vagyok bölcs.
– Hozzám képest igen, azt hiszem.
– Talán – felelte kis mosollyal, és ekkor rájöttem, hogy ugrat,
felnevettem.
Kis lépések. Ezt nem szabad elfelejtenem.
Azon a hétvégén elvittem Ellát az úszóversenyre, Maria otthon maradt
Rubyval, Alexa a barátaival találkozott. Amikor megkérdeztem, kik ezek a
barátok, mert én sosem találkoztam egyikkel sem, csak a szemét forgatta, és
idegesnek tűnt.
– Iskolai barátok, apa – közölte. – Huh.
Igen. Huh. Olyan barátok, akiket nem ismertem, olyanok, akik talán
nem is léteznek, akikkel talán nem akarnám, hogy barátkozzon. Megint
túlságosan is tisztán láttam, hogy fogalmam sincs, mit csinál Alexa.
Mégsem tarthattam vissza, nem kényszeríthettem rá, hogy maradjon otthon.
Elengedtem, ez egyszerre volt így könnyebb és nehezebb.
Friss, tiszta, hideg nap volt, a levegőben a tavasz halvány ígéretével,
csak hogy átverjen minket. Reméltem, hogy Ella izgul a verseny miatt, és
mert vele megyek, bár ez kicsit énközpontú hozzáállás volt részemről,
állapítottam meg. Ehhez képest még a szokásosnál is jobban magába
zárkózott, az arca csupa feszült összpontosítás volt, ahogy egy tízéveshez
képest jócskán túlzott céltudatossággal vonult a járdán.
– Hova sietsz, Ella? – kérdeztem könnyedén. – Rengeteg időnk van.
Nem kell rohanni.
– Korán akarok odaérni. Szeretek a medencénél várni, úgy, hogy már
kész vagyok.
– Mint egy igazi profi – ugrattam gyengéden. – Hányszor csináltad
már ezt?
– Egyszer. – Lesújtó pillantást vetett rám, nyilvánvalóan nem a
megfelelő hangot ütöttem meg. – Ez most más lesz.
– Ella… – Próbáltam a vállán nyugtatni az egyik kezem, de nem
hagyta, lerázta. – Ez nem kell, hogy ilyen fontos legyen, ugye tudod –
mondtam szelíden.
Sebzett hitetlenkedéssel nézett rám. Megint valami rosz-szat mondtam.
Hiába próbálkoztam, rosszul sült el. Nem számít, mondtam magamnak, a
próbálkozás a lényeg. Nem ezt mondta Maria? Nem volt igaza? Abban a
pillanatban, Ella megbántott arcát látva, már nem voltam olyan biztos
ebben.
– Nem úgy értettem, hogy nem fontos – futottam neki még egyszer. –
De nem kell aggódni.
Csak megrázta a fejét, és továbbment.
Amikor az uszodához értünk, Ella eltűnt a lányöltözőben, én meg a
lelátókhoz sodródtam, ahol a többi szülő ült. Pár kínos mosolyt váltottam
velük, és megállapítottam, hogy nagyjából mindenki ismeri egymást, engem
leszámítva. Történeteket meséltek, az ifjúsági úszósport erősen
versenyközpontú világáról beszéltek. Mindeddig nem is tudtam erről az
univerzumról, hogy létezik, csak amikor a rövidítések és a kategóriák, a
szintek, az engedélyek, az úszósport szakszavai szálltak körülöttem. Ahogy
leültem a fémtribünön, a klórtól nehéz levegő csípte a szemem. Csak annyit
tudtam eddig, hogy Ella úszni jár. Barátságos és könnyed dolgot képzeltem,
olyasmit, mint a kismedencében pancsolást, de ez nem olyan volt.
Nyilvánvalóan. Ella tízéves volt. Éreztem a tudatlanságom súlyát, ahogy a
tudatom felszínére tört egy beszélgetés Laurával, ami vagy megtörtént,
vagy nem.
Ellát beválasztották az úszócsapatba.
Ól
Ez elég nagy dolog.
Szuper.
Nem akarom, hogy nyomás alatt érezze magát. Csak tízéves.
Rendben lesz, Laura.
De Laura talán sosem mondta ezt. Vagy talán igen, és én valami mást
válaszoltam.
Bár, ha jobban belegondoltam, valószínűleg nem válaszoltam mást.
Előrehajoltam, a térdemre támasztottam a könyökömet, ahogy a
csapatok kivonultak. Ella egy számban indult, pillangóban. Ezt legalább
tudtam.
Valami megrándult bennem, ahogy megláttam az amúgy álmodozó
kislányomat, a haját hátraszorította és elrejtette a szoros, fehér úszósapka.
Végigment a medence mellett, az úszószemüvegét igazgatta. A teste olyan
csontosnak tűnt a hátpántos Speedo úszódresszben, csupa éles csúcs és
hegyes szög. Nagyon is több milkshake kellett volna neki, úgyhogy fejben a
lista elejére húztam a gyerekorvost.
Megfeszültem, ahogy a lányok készülődtek, mind olyan elszánt volt és
olyan kicsi. Nem Ella száma volt az első, de így is ideges voltam. Sípszó. A
körülöttem ülő szülők előrehajoltak, félig mohón, félig aggódva, egyforma
arányban. Az egyiküknél jegyzettömb volt, meg stopper. Sokkal komolyabb
volt az egész, mint azt valaha gondoltam. Ezek a lányok legfeljebb tizenkét
évesek voltak, nyolc volt a legfiatalabb korosztály, és tökéletesen
összpontosítottak arra, amit épp csináltak.
Végigültem pár számot, a feszültség egyre magasabbra hágott bennem,
ahogy jött egyik a másik után, végül Ella következett. A szívem vadul
dobogott, ahogy a sávja elé állt a medence végébe, lábujja begörbült a
betonperemen, teste megfeszült, készen állt.
A sípszó éles hangjára összerezzentem. Ella ugrott, a teste elegáns
ívben ért a vízbe, majd hasítani kezdte, a karja pörgött, feje ki-kibukkant.
– Hajrá, Ella! Meg tudod csinálni! Hajrá! – kiabáltam.
Észre sem vettem, mit csinálok, amikor félig felálltam a székről.
Miközben a többi szülő drukkolt és kiabált, kicsit kérdőn néztem rájuk.
Nem túlzás ez egy kicsit? Tízévesek. Most meg rekedtre üvöltöttem magam,
bár nem hittem, hogy Ella bármit hall is ebből.
Ahogy haladt a mezőny, kezdtem belátni, hogy nem ő lesz az első.
Második sem. Bár nagyon igyekezett, és én úgy láttam, csodálatosan
csinálja, Ella csak negyedik lesz. Leültem, ahogy a verseny véget ért, a
szívem elszorult, nem azért, mert Ella nem nyert, hanem mert rémségesen
aggódtam, hogy ez megviseli.
Nem tudtam, mennyire, amíg nem láttam, ahogy kimászik a
medencéből, letépi a sapkát meg a szemüveget, félredobja mindkettőt, és
elindul az öltöző felé. Egy edző utánament, körülöttem dagályként támadt
fel a mormogás.
Ó, édes szívem… olyan nehéz ez… nem neki való… Ne, ne mondd ezt,
még olyan kicsi!
Az edző megpróbálta maga mellett tartani Ellát, de láttam még az
uszoda másik végéből is, hogy a lányom darabokra hullott. Az arca vörös
volt, a keze ökölbe szorult, a harag és a gyász között őrlődött. Nem
értettem, miért olyan nagyon fontos ez a verseny, csak annyit láttam, hogy
fontos volt, és hogy nem hagyom, hogy a lányom egyedül maradjon,
amikor a padlóra kerül.
Gyorsan felálltam, és lementem a medence mellé, bár a szülőknek nem
volt szabad odamenniük, és egy nagybetűs felirat hirdette, hogy ide cipőben
tilos a belépés. Nem érdekelt. El akartam jutni Ellához.
– Elnézést, uram… – Egy uszodai őr lépett oda hozzám, a karom után
nyúlt.
– A lányom versenyez.
– A szülőknek ott kell…
Leráztam magamról, gyorsítottam, a szívem összeszorult, ahogy
néztem, amint Ella elhessegeti megint az edzőt, és elrohan a női öltözőbe.
Oda persze nem mehettem utána, úgyhogy megálltam az ajtó előtt, egyik
kezemet a nyirkos fára tettem, azt kívánva, bár beronthatnék, és közben
olyan hangosan kiabáltam a nevét, amilyen hangosan csak mertem.
– Ella…. Ella! Itt apa, apu… itt vagyok. – Rekedt éllel kiabáltam,
ahogy hallottam az ajtó mögül a zokogása fuldokló hangjait. A kislányom
szétesett, és szüksége volt rám. – Kérlek, gyere ki, édesem! Minden rendben
lesz, megígérem…
– Uram? – Újabb uszodai dolgozónő lépett oda hozzám. – Tényleg
nem jöhetnek le szülők a medence mellé.
 – Nézze – próbálkoztam, igyekezve józannak, de ugyanakkor
gyengének tűnni. – A lányom ott van bent, és sír, érti? Az anyukája három
hónapja halt meg. – Igen, kijátszottam ezt a kártyát, ha kellett.
– Kihozom, jó? – morogta, és bement az öltözőbe.
Vártam, tehetetlennek éreztem magam, mindenki kérdő tekintettel
méregetett, nem mintha érdekelt volna. Hatalmas volt a kísértés, hogy
berontsak, fittyet hányva a szabályokra, de a maradék kis józan eszem ott
tartott a helyemen.
Pár feszült perc múlva kijött Ella, az arca foltos volt és vörös, a haja
nedvesen lógott. Kerülte a tekintetem, a válla előreesett.
– Ella! – Térdre hullottam ott a vizes betonon, és a karomba húztam.
Először ellenállt, aztán hagyta, feszült kis teste hozzám simult, nedves fejét
a vállamba temette, és rázta a remegés. – Ella, édesem, kis csillagom. –
Éreztem a torkomban a gombócot, a szememet könnyek szúrták. – Semmi
baj, minden rendben.
– De nem, nincs rendben. – A hangja valahol a zokogás és a haragos
hörgés között lehetett. – Nincs.
Itt sokkal többről volt szó, mint úszásról. Nem voltam annyira érzelmi
analfabéta, hogy ezt ne lássam, bár tudtam, hogy már korábban rá kellett
volna jönnöm. Ott álltam a medencénél, egy úszóverseny közepén,
körülöttem vagy száz néző, és tudtam, hogy ez nem a megfelelő pillanat az
átbeszélésre.
– Ella, öltözz fel – mondtam, ahogy hátrahúzódtam. -És elmegyünk
milkshake-et inni, jó?
Megremegett az ajka.
– Nem akarok milkshake-et.
– Akkor valami mást. Megbeszéljük, Ella, de nem itt. Meg szeretném
érteni, mi történik. Kérlek.
Egy pillanatra rám nézett, még mindig remegett, és aztán végül
bólintott. Halkan, megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogy hátat fordított
nekem, és visszament az öltözőbe.
Éreztem a kíváncsi, ugyanakkor elítélő pillantásokat, ahogy a
személyzet, az úszók, a szülők meg az edzők méregetnek, miközben ott
álltam, zsebre tett kézzel, és vártam a lányomat. Nyilvánvalóan vagy ezer
szabályt szegtünk meg, ilyet nem lehetett itt csinálni. A magam részéről
nem érdekelt, de nem akartam Ella helyzetét nehezíteni.
 Pár perc múlva kijött az öltözőből, felöltözve, levertem Átkaroltam a
vállát, hagyta.
– Menjünk.
– Itt kell maradnom a verseny végéig…
– Biztos vagyok benne, hogy ezúttal kivételt tehetünk –mosolygott
Ellára a nő, aki korábban próbált megállítani. – Akkor hétfőn az edzésen,
ugye?
Erről nem voltam meggyőződve, de csendben maradtam, Ella kínos
zavarban bólintott. A nő esetlenül megveregette Ella vállát, aztán
szerencsére kiértünk az uszodából. Hideg és friss volt a levegő, ahogy
magunk mögött hagytuk a fülledt, klórgőztől nehéz helyet.
Nem beszéltünk, amíg nem értünk oda a pár saroknyira lévő büfébe, és
ott becsusszantunk egy ütött-kopott műanyag bokszba, és az Ellával
majdnem egy magas pincérnő a kezünkbe adta a laminált étlapot.
– Mit kérsz? – kérdeztem, igyekezve némi vidámságot csempészni a
hangomba, amit egyikünk sem érzett. – Bármit. Gofrit? Milkshake-et? –
Kétségbeesetten igyekeztem megetetni valami tejszínes-cukrossal, hogy egy
kis húst varázsoljak éles csontjaira.
Ella csak a fejét rázta.
– Ella? – Letettem az étlapot, és egyenesen rá néztem. – Miért ilyen
fontos, hogy megnyerd a versenyt?
Vállat vont, az étlapot bámulta. Vártam, azt kívánva, bár
gondolatolvasó lennék. Ella volt mindig az álmodozó, a legtávolibb
gyerekem, olyan nagyon más volt, mint Alexa szándékos makacssága. Ella
gyakran a saját világában járt, boldogan poroszkálva. A tanárai mindig
ugyanazt mondták róla: boldog gyerek, de nincs kifejezett barátja. Laura
néha aggódott ezen, én nem izgattam magam rajta annyira.
Én is magányos gyerek voltam az iskolában, és nincs velem gond.
De veled más volta helyzet, Nathan. Te gyakran váltottál iskolát, ezért
volt. Ella meg nem. Másrészt meg nem arról szól ez az egész, hogy a
gyerekeinknek más legyen?
Ez az egész. Mit értett ez alatt? Csak képzeltem, hogy bosszúság
vegyült a hangjába? Csak képzeltem ezt az egész beszélgetést? Fogalmam
sem volt. Csak annyit tudtam, most muszáj, hogy Ella megnyíljon nekem.
A pincérnő odajött, hogy felvegye a rendelést, mire Ella közölte, hogy
nem éhes.
 – Két csokis milkshake-et, legyen szíves – mondtam határozottan. – És
gofrit fagylalttal.
– Apu, nem kérek. – Ella hangja mérges volt.
– Akkor majd megeszem a tiédet is. – Próbáltam mosolyogni, de
túlságosan aggódtam. Miért nem vettem eddig észre, hogy mi a helyzet
Ellával? És tényleg: mi a helyzet valójában? – Ella? Elmondod, mi ez az
egész a versennyel?
Vállat vont, a műanyag borítású asztal szélét babrálta.
– Nem nyertem.
– Miért ilyen fontos, hogy nyerj?
Újabb vállvonogatás.
– Ella?
Hosszú csend, Ella az asztalra meredt, nedves haja függönyként takarta
el az arcát.
– Anya olyan büszke volt rám – suttogta végül. – Hogy bekerültem a
csapatba.
– Igen – mondtam másodpercnyi csend után, a sötétben tapogatózva. –
De ő mindig büszke volt rád, akármit csináltál vagy nem csináltál. És most
is büszke lenne rád, akár első lettél, akár ötödik. Ezt tudom.
Ella lassan megrázta a fejét.
– Nyerni akartam. Anyáért.
Gombóc nőtt a torkomba, kemény és nehéz. Alig bírtam beszélni tőle.
– Tudom, édesem, és megértem. Ha nyertél volna, anya odalett volna.
Pont, ahogy akkor is, ha nem nyersz. Téged szeret, nem az eredményeidet, a
jegyeidet, a helyezésedet vagy bármi ilyesmit. – Jelen időre váltottam, észre
sem vettem, és ez most fájt.
Laura a múlt volt. Nem volt itt, nem lehetett büszke. Elment. Hogy
érezhetem ezt még mindig ilyen meglepőnek? Hogy fájhat még mindig úgy,
mint a legelején?
Gyengéden Ella kezéért nyúltam és megszorítottam.
– Anya azt akarja, hogy boldog legyél, Ella. Boldog, egészséges, teljes.
Ez a legfontosabb. Nem az, hogy nyersz-e az úszóversenyen, vagy nem.
Ella rám nézett, visszapislogta a könnyeit.
– Szerinted lát engem, apu? Látja, hogy úszom?
Megfogtam a kezét, nagyokat nyeltem, kerestem a szavakat. Olyan
szavakat, amikbe belekapaszkodhat, amiket el tudok hinni.
 – Nem tudom – feleltem végül. Ez nagy beismerésnek tűnt, és egy még
nagyobb követte, ami szerény vággyal töltött el. – Remélem.
Egy könnycsepp gurult végig Ella arcán, mosolyogni próbált.
– Én is remélem.
A pincérnő kihozta a milkshake-et meg a gofrit, én megettem az
enyémet, remélve, hogy ezzel bátorítom Ellát, de ő csak párat kortyolt,
messze nem eleget. Amikor unszoltam, csak a fejét rázta. Nem könnyű
semmit sem rendbe hozni, csak apró, tétova léptekkel haladhatunk. De
eljutunk valahova, még ha nem is tudtam pontosan, hova.
Úgy tűnt, ennyiben reménykedhetek. És ez elég volt.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Maria

Két hét telt el minden incidens nélkül. Micsoda fura szó, ezt használták
Laura megölésére is. De abban a két februári hétben, amikor már a tavasz
ígéretként vagy talán gúnyolódásként ott lebegett a levegőben, nem történt
semmilyen incidens.
Ha visszagondolok erre, mintha egy álom lett volna, ugyanakkor
időnként úgy éreztem, ez az életem legvalóságosabb része. Ruby, ahogy
reggelenként hozzám bújik. Az ablakon besütő napfény reggeli alatt.
Társasozás iskola után az étkezőasztalon. Ahogy Ella arcáról lassan eltűnik
a megtörtség… Nathan elvitte orvoshoz, aki előírta, mit egyen, és ajánlott
egy gyerekpszichológust, és Ella eljárt hozzá hetente egyszer. És Alexa…
vajon rosszul gondoltam, hogy kezdett megenyhülni? Néha be-
besomfordált az ebédlőbe, nézett minket, kicsit elfelejtette a telefonját.
Vacsora alatt egyszer-egyszer megszólalt, nem sokat, de akkor is annyival
jobb volt, mint a dacos hallgatás. Azt mondtam magamnak, hogy ezek a
helyes irányba tett lépések, de talán átvertem magam, mert annyira hinni
akartam, hogy létezik boldog befejezés mindannyiunknak.
Annyira reményteli volt, és ilyet nem éreztem hosszú, hosszú ideje.
Fordulóponthoz értünk, ebben biztos voltam… Csak nem láttam, mi az.
Aztán február végén, pont mielőtt Laura szülei eljöttek volna a
lányokért, hogy síelni vigyék őket, minden egy pillanat alatt megváltozott.
Ruby óvodában volt, én meg sarmát főztem vacsorára, töltött káposztát,
amit a lányok megszerettek. Emlékeztem, ahogy a napsugarak besütöttek az
ablakon, fényfoltokat rajzolva a padlóra, én meg dúdolgattam magamban.
Arra gondoltam, talán elég meleg lehet ahhoz, hogy elvigyem ovi után
Rubyt a parkba, még az is eszembe jutott, hogy piknikezhetnénk. Ha nem is
éreztem magam boldognak, akkor valami nagyon hasonló lehetett,
olyasfajta könnyedség, amiről azt gondoltam, nem élem át többé.
Aztán megszólalt a telefonom.
Nem ismertem fel a hivatalosnak tűnő hangot a vonalban, egy nő volt,
a nevemet mondta.
 – Maria Dzinóval beszélek?
– Igen…
– A Walkerton iskolából keresem. Próbáltam elérni Nathan Westet, de
nem sikerült.
– Dolgozik. Valami baj…
– Alexa Westet felfüggesztettük – közölte a nő határozottan. – Azonnal
érte kell jönni az intézményünkbe.
Megremegtem, mint valami éles, árammal teli lökés, úgy hasított
belém az érzés.
– Felfüggesztették… – Nem tudtam, pontosan mit jelent ez, de tudtam,
hogy semmi jót.
– Az igazgatónő, Miss Faber tud további felvilágosítással szolgálni.
Gondolom, akkor ön jön érte.
– Igen, persze. – Csak egy óra múlva kellett mennem Rubyért. –
Azonnal indulok.
Sietve elmentem az iskolába, ködösen és aggódva. Kétszer próbáltam
hívni Nathant, de ki volt kapcsolva a telefonja. Végül írtam neki egy SMS-t.
Alexa bajba került az iskolában. Kérlek, gyere!
A portás azonnal tudta, ki vagyok, amint beléptem a dupla ajtón az
elegáns előcsarnokba. Felállt az asztala mögül, és bekísért az onnan nyíló
irodába, egy hatalmas, napfényes, csiszolt parkettás szobába, ahol
tekintélyes íróasztal állt a vastag szőnyegen. Pár bekeretezett kép lógott a
falon, leginkább diplomák.
Alexa egy széken kuporgott az asztal előtt, a táskája az ölében. A
szívem összeszorult, ahogy megláttam az arckifejezését: szándékos dac és
unalom.
Az igazgatónő felállt az asztala mögül, ahogy beléptem.
– Ms. Dzino? Kérem, üljön le!
Leültem Alexával szemben, ránéztem, de elfordította a tekintetét, nem
akart a szemembe nézni. Az igazgatónőhöz fordultam.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Sajnos Alexát felfüggesztettük. – Nem akartam elárulni, hogy nem
tudom, mit jelent ez, inkább csak vártam. Kínos szünet után, mialatt Miss
Faber nyilván azt várta, hogy mondok valamit, tovább beszélt. – Egy hétre
függesztettük fel.
– Akkor nem jöhet iskolába?
Miss Faber arca megfeszült.
 – Igen, ezt jelenti a felfüggesztés.
– És miért történt ez?
Az igazgatónő Alexára nézett.
– Alexa, mondd el, kérlek, Ms. Dzinónak, miért függesztettünk fel!
Alexa vállat vont.
Némi fagyos csend után az igazgatónő tovább beszélt.
– Alexát iskolakerülésen értünk, dohányzott és… a közeli iskolából
néhány fiúval túlságosan intim kapcsolatba került.
Hogy mi? Ezt megint nem értettem, de megint tudtam, hogy nem lehet
jó.
– És ezért felfüggesztették?
– Igen, Ms. Dzino, ezért. Magas elvárásokat támasztunk a Walkertonba
járó ifjú hölgyekkel szemben. Nagyon magas elvárásokat. Nos, a kollégák
természetesen tisztában vannak Alexa családi helyzetével, és nagyon,
nagyon együtt érzünk. – Megfeszült az arca. – Talán emlékszik, a szülői
munkaközösség naponta ebédet küldetett a West családnak akkoriban. –
Nem értettem, ennek mi köze a most Alexával történtekhez, úgyhogy
inkább hallgattam. – De a család helyzetétől függetlenül – folytatta némi
ideges szünet után Miss Faber –, ezt a viselkedést nem tolerálhatjuk ebben
az iskolában, és nem is fogjuk semmilyen esetben. – Alexához fordult, aki a
falat bámulta. – Remélem, Alexa, hogy ez az otthon töltött hét elég lesz,
hogy végiggondold a tetteidet. Részvétem a téged ért fájdalom miatt,
drágám. De ha így viselkedsz, az nem segít rajtad, és a társaidra sincs jó
hatással.
Alexa persze nem válaszolt.
Miss Faber megint felém fordult.
– Van még kérdése?
Megráztam a fejem. Nem tudtam eleget ahhoz, hogy kérdezzek. Ha
Nathan itt lett volna, valószínűleg tiltakozott volna, azt követelte volna,
hogy Miss Faber vonja vissza a döntését. De én csak egy köszönömöt
mormoltam – nem is tudtam, mit köszönök meg –, és kiosontam az
irodából, a nyomomban Alexával.
Kint felnéztem a ragyogó, kék égre, éreztem a leheletnyi meleget a
levegőben, ami korábban olyan sokat ígérő volt. Alexához fordultam.
– Azt hiszem, menjünk haza. – Vállat vont. – Elmondod, mi történt? –
Semmi válasz. – Majd otthon beszélünk – döntöttem el, bár nem tudtam,
mit mondana bármelyikünk, vagy hogy Alexa mond-e majd egyáltalán
bármit.
De nem tudtam elnyomni a csalódottságot, sőt elég ostobán, de a
megbántottságot sem. Azt gondoltam, hogy Alexa kezdett jobban lenni az
eltelt pár hét alatt. Hogy lassan felenged, mindenki felé. Azt gondoltam,
haladunk, és szégyenszemre azt is gondoltam, hogy mindez, legalább kis
részben, miattam történt. De most mindez hazugságnak tűnt, trükknek.
Hamis reménynek, ami rosszabb volt a reménytelenségnél is.

Otthon a lakásban Alexa a szobája felé indult.

– Várj! – vakkantottam oda, bár nem így akartam. – Alexa, beszélnünk kell.
Felsóhajtott hosszan, elnyújtva, majd elfordult.
– Miről?
– Erről a… felfüggésről.
– Felfüggesztés. – A gúnyos hangra pislogtam egyet.
– Felfüggesztés – ismételtem. Még sosem hagyott cserben ilyen
látványosan az angoltudásom. – Nem voltál iskolában? Cigarettáztál?
Csípőre tette a kezét, az állát dacosan felszegte.
– Igen. És?
– És… a fiúk?
– Igen, kavartam velük. – A szemét forgatta. – Miss Faber még csak el
sem bírta mondani rendesen. Intim közelség… – Felvihogott. Utálom ezt a
hangot, állapítottam meg.
– Mégis mit jelent ez az intim közelség? – kérdeztem.
– Hogy összejöttem velük, Maria – felelte lassan tagolva Alexa. – Ez
elég nyilvánvaló.
Ezzel a szóval sem voltam tisztában, de el tudtam képzelni, mit jelent.
Egyik kezemmel átfogtam a torkomat, próbáltam nyugodt maradni, bár
mindenféle érzés mart belém, egyik rémes hullám a másik után.
– Több fiúval, nem is eggyel? – kérdeztem bátortalanul.
– Hárommal. – Gúnyosan mosolygott. – Na, ez aztán a sokk, Szent
Mária, mi? Egy ilyen nőnek, aki sosem követ el semmilyen hibát.
– Rengeteg hibát követek el, Alexa. Rengeteget. De te miért tennél
ilyet? Miért… – A torkom elszorult, csillagokat láttam. – Miért
alacsonyítanád le így magad?
– Nem alacsonyítottam le magam – vetette oda. – Vagy csak
irigykedsz? Nyilván azt kívánod, bár összejöhetnél apámmal, nem? Vagy
akárkivel? Van neked saját életed, vagy csak rajtunk élősködsz? Valaha
szexekéi egyáltalán?
Megtettem a minket elválasztó két lépést, mielőtt felfoghattam volna,
mit is csinálok. A kezem a levegőbe emelkedett, az arca felé lendült, nem
állíthattam le magamat, bár távolról mintha éreztem volna, hogy nem lenne
szabad ezt tennem. Persze hogy nem. Csattanás.
Egymásra néztünk, Alexa meg én, a kezem rémes, élénkvörös
lenyomata ott virított az arcán. Túlságosan döbbentnek tűnt ahhoz, hogy
sírjon, hogy bármit is mondjon, hogy megmozduljon. Én irtózva bámultam
rá. Nem hittem el. Nem hittem el, hogy képes voltam ilyen erőszakra.
– Alexa, én… – Tehetetlenül néztem rá, megdöbbentett, amit tettem,
sokkolt a hirtelen harag, ami magával ragadott, amikor arra gondoltam, mit
mondott és tett Alexa.
Egy pillanatra teljesen maga alá temetett, annyira, hogy szinte el
tudtam képzelni, ahogy villámként kicsap a kezemből, a lábamból, a
szememből és a számból. Azt gondoltam, ha valaki hozzám érne,
fellángolna, vagy én égnék el. Ez oda vezetett, hogy megütöttem Alexát, de
most, hogy a kezem nyomát néztem az arcán, már nem voltam dühös, csak
szégyelltem magam… És fájt és féltem. Hogy tehettem ilyet?
– Bocsáss meg – suttogtam, de Alexa csak bámult rám egy rémséges,
megfagyott pillanatig, majd szótlanul sarkon fordult és bement a szobájába,
olyan erősen becsapva az ajtót, hogy az egész lakás beleremegett.
Én csak álltam ott, szédülten és irtózattal eltelve, nem tudtam, mit
tegyek. Jóvá lehet ezt tenni valahogyan? Kérjek tőle bocsánatot még
egyszer? Elmagyarázzam, hogy a szavai olyan emlékeket hoztak elő, olyan
érzéseket, amiket nem bírtam újra látni vagy újra érezni? Nem tettem
semmit, túlságosan nagy volt a megrázkódtatás, hogy megmozduljak. Hogy
tegyek bármit.
Eltelt valamennyi idő, nem is tudtam, mennyi, amikor pittyent a
telefonom. Nathan írt.
Sajnálom, megbeszélésen voltam, kikapcsoltam a telefont. Az
iskolában vagy?
Egy pillanatra megint felhullámzott bennem a düh, elég komolyan
haragudtam rá is. Miért kapcsolta ki a telefonját? Miért hárult rám ez az
egész?
Remegő ujjakkal pötyögtem be a választ. Már hazajöttünk.
Menjek?
 Ezt tőlem kell megkérdeznie? Az én engedélyemre van szüksége?
Mikor dönt már ő maga, hogy milyen apa akar lenni, milyen ember?
Nem válaszoltam erre az üzenetre, nem bírtam, egyrészt mert mérges
voltam még, másrészt mert féltem. Mi történik majd, ha Alexa elmondja
Nathannak, mit tettem? Hogy tehetném ezt jóvá?
El kell mennem Rubyért, hasított belém. Üzenetet hagytam egy cetlin
Alexának, bár nem vártam, hogy elolvassa, és sietve elindultam az óvoda
felé. Még mindig remegett belül mindenem a történtek miatt.
Ködös aggyal hoztam el Rubyt, aki áldott ártatlanságában boldogan
csacsogni kezdett, amint meglátott. A többi anyuka és dadus még mindig
nem igazán beszélt velem, bár néha odamormoltak egy-egy hellót. Ma csak
elfordították a tekintetüket. Talán érezték a nyugtalanságomat, talán látták
az arcomon.
– Menjünk el a parkba, Maria! – kérte mellettem szökdelve Ruby, a
kezemet rángatta. – Kérlek! Olyan meleg van. Az is lehet, hogy beindították
a fröcskölőket.
– Február van, Ruby, nem indították még be őket.
A pikniktervem is röhejesnek tűnt már. Elengedtem a kezét, hogy ne
rángasson.
– Kérlek!
A fejem kezdett kitisztulni, és lüktetni is, fájt a hasam, elfogott a
hányinger, azzal fenyegetve, hogy mindjárt rosz-szul leszek. Mit tehetnék?
Hogy tehetném ezt jóvá?
– Maria? – reménykedett Ruby.
Egyik kezemmel a fejemet fogtam, szédültem, forgott körülöttem a
világ.
– Rendben – mondtam végül. Rettegtem visszamenni a lakásba
Alexához. – Mehetünk a parkba.
Leültem a hűvös napfényben egy padra, Ruby az egyiptomi témájú
játszótér betonpiramisai között rohangált a MET múzeum mellett. Én a
gyerekek kiabálást és sikongását hallgattam, kicsit távolabb húzódva a
piknikasztalnál beszélgető dadusok csoportjától. Arra gondoltam, vajon
honnan jöhettek, vajon mi lehet az ő történetük. Mi hozta őket ebbe az
országba? Mit láttak, mit kell elfelejteniük? Fogalmam sem volt, ahogy
nekik sem volt fogalmuk rólam. Senkinek sem volt.
Végül rávettem magam, hogy a jelenre gondoljak, ami úgy kopogtatott
az agyamban, mintha valaki erővel akarná kinyitni a liftajtót, és
benyomakodni. Nincs hely, nincs hely… De azért csak jöttek a gondolatok,
mert olyan nagyon fontosak voltak.
Ki fognak rúgni. Ez a gondolat furakodott be elsőnek, és magába
szippantotta a zsúfolt hely összes levegőjét. Ki leszek rúgva, mert
megütöttem Alexát. Az arcát. Hogy tehettem ilyet? Még mindig hallottam,
ahogy a tenyerem csattan. Mint egy pisztolylövés.
Pisztolylövés.
Lehunytam a szemem. Eltöltött a megbánás, mocsárként dagadt
bennem, sáros, nedves mélységébe temetett. És még ezzel együtt is
haragudtam. Viszketett a tenyerem. Nem tudtam, mit érezzék.
– Maria, miért csukod be a szemed?
Ruby két keze, mint két virágszirom simult az arcomra. Kinyitottam a
szemem, és lemosolyogtam az édes gesztusra, bár remegett az ajkam.
– Csak fáradt vagyok, koka. Semmi több.
Pár pillanatig engem tanulmányozott, egy ránc jelent meg a homloka
közepén, aztán előrehajolt, és adott egy puszit az arcomra.
– Szeretlek, Maria – mondta, majd eliramodott.
Lehajtottam a fejem, meghatott, amit mondott, az édes egyszerűség, és
azt kívántam, bár ilyen tiszta és egyszerű lenne minden. De persze nem volt
az.
Ki leszek rúgva. Talán még le is tartóztatnak. Bűncselekményt
követtem el? Talán Nathan már otthon van, és Alexa épp elmeséli neki, mi
történt, megmutatja a vörös foltot az arcán. Lesz nyoma? Megremegtem
belül a gondolatra, rémület és döbbenet töltött el újra és újra. Hogy tehettem
ilyet? Hogy engedhettem?
A játszótéren maradtunk, amíg nem kellett indulnunk Elláért. Akkor
kéz a kézben elsétáltunk a Walkertonig, bár már irtóztam attól a helytől.
Ruby elfáradt a játékban, csendben gyalogolt, a fejét a csípőmnek
támasztotta.
Ella mosolyogva jött ki, jó napja volt, és a tanár halkan odasúgta, hogy
megette az ebéd kétharmadát. Ez haladás volt, akkor is, ha még mindig túl
sovány volt, és még mindig a versenyzésről beszélt. Ma boldog volt, és
megfogta a másik kezem útban hazafelé.
Hazafelé. Vajon még az otthonom marad ez a hely? Észre sem vettem,
hogy hagytam ezt megtörténni: így gondolok rá.
Csend volt a lakásban. Láttam Nathan bőrtáskáját az előszobában, és
arra gondoltam, miért nem vár rám haragos arccal, miért nem követel
választ arra, hogy hogy emelhettem kezet a gyerekére.
Ella és Ruby berohant a nappaliba, sikongattak, amikor meglátták az
apjukat.
– Apu, de korán itthon vagy!
– Játszunk, apu?
– Kérek uzsonnát!
Fáradtan bevittem az iskolatáskákat a konyhába, megnéztem, küldtek-e
haza levelet vagy valami papírt. Semmi. Oda sem figyelve gyümölcsöt
vágtam fel uzsonnára, vártam Nathant.
– Köszönöm, Maria.
Megfeszültem a hangját hallva, ijedten fordultam felé, ő fáradtan
mosolygott a konyhaajtóban állva.
– Alexa nem beszél velem, milyen meglepő – csóválta meg a fejét. –
Azt gondoltam, túl vagyunk ezen. Én hülye. Két lépés előre, egy hátra.
Vagy fordítva?
– Próbáltál vele beszélni? – kérdeztem óvatosan.
– Igen, röviden. Nem mondott túl sokat, csak hogy lógott az iskolából,
és felfüggesztették. – Meg cigizett. Meg a fiúk. Csendben maradtam. – Egy
egész hétig… Ez nem mutat majd jól a bizonyítványában.
Azt gondoltam, ezen kellene a legkevésbé aggódnia, de nem mondtam.
Megértettem, hogy Alexa nem mondta el neki a pofont. Vár valamire? Vagy
szégyelli?
Az agyam vadul pörgött, ahogy bevittem egy-egy tálka gyümölcsöt
Ellának és Rubynak a nappaliba. Épp a kincset érő egyórás tévéidejüket
töltötték, már be is szippantotta őket a tarka rajzfilm, ami ott ugrált előttük a
képernyőn.
A konyhában Nathan a pultnak dőlt.
– Nem baj, hogy itthon lesz egész héten? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Nem, semmi gond. – Mi mást mondhattam volna?
– Nem is tudom, nem kellene-e pszichológushoz vinni. Hogy beszéljen
valakivel, ahogy Ella… Hogy volt ma amúgy Ella? Megette az ebédet?
– A nagyját igen, azt hiszem.
– Nem tudom, akarom-e, hogy elinduljon jövő hétvégén a versenyen –
sóhajtott Nathan, és a hajába túrt. – Mit gondolsz?
Tehetetlenül megráztam a fejem.
– Nem tudom.
 Nathan nyilván megérezte a nyugtalanságom, előrehajolt, a fejét
oldalra biccentette, rám nézett.
– Minden rendben, Maria?
Haboztam, mert egyrészt – ó, nagyon is nagy részben – legszívesebben
igent mondtam volna, hogy igen, minden teljesen rendben. Alexa nem fogja
elmondani, az élet mehet tovább, ahogy eddig, amilyen az elmúlt pár hét
volt, egyszerűen és kellemesen, tovább és tovább.
De tudtam, hogy ezt nem tehetem. Hogy ezek a hetek nem voltak sem
egyszerűek, sem kellemesek, csak annak tűntek, még ha rövid ideig is. Nem
élhettem tovább így, a hazugság súlyával, lehúzott a bűntudat.
– Nem – feleltem Nathannak. – Nincs rendben minden.
Nathan a homlokát ráncolta, kiegyenesedett.
– Mi a baj, Maria? Mi történt?
Mély levegőt vettem, és egyenesen rá néztem.
– Tettem valami rosszat – mondtam. – El kell mondanom neked.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Nathan

Maria olyan komolyan nézett rám, hogy elfogott az a furcsa, zsongó érzés,
hogy kívül vagyok a testemen, és befelé nézek. Ugyanaz, mint amit akkor
éreztem, amikor belépett az a rendőrnő az irodámba. De nyilván bármit
mond is majd, nem lehet most annyira rossz. Semmi sem lehet annyira
rossz.
– Mi történt? – kérdeztem. – Mit kell elmondanod nekem?
Hátranézett a lányokra.
– Talán inkább később – morogta. – Majd ha már alszanak. Nem
olyasmi, amiről a kicsik előtt akarnék beszélni.
Akkor komoly a dolog. A szívem összeszorult, a mellemet nyomta, és
én nyugalomra intettem magam, mondván, hogy túlreagálom.
– Rendben – feleltem.
Az ezután következő néhány órát végtelen hosszúnak éreztem.
Segítettem a leckében, közben Maria vacsorát főzött, Alexa odajött az
asztalhoz, amikor hívtuk, de végig csendben maradt, nem nézett senkire, és
nem evett semmit. Megfürdettem Rubyt, Maria közben összehajtogatta a
tiszta ruhát, olvastam Ellának, ő lefektette Rubyt. Hozzászoktunk
egymáshoz, a terhek megosztásához, hogy csendben mozogjunk egymás
mellett.
Végül valamivel este kilenc után elkoboztam Alexa telefonját, a kicsik
ágyban voltak, és én szembenéztem Mariával. Olyan levertnek tűnt, hogy
éreztem, meg akarom vigasztalni. Fogalmam sem volt, mit akart mondani
nekem.
– Nagyon sajnálom, Nathan – kezdte a kanapé szélén kuporogva, keze
szorosan összekulcsolva az ölében. – Annyira sajnálom.
Kezdett megijeszteni.
– Maria, kérlek, mondd el, mi történt!
– Alexa feldühített – felelte. – Veszekedtünk, miután hazajött. Annyira
mérges lettem… – A fejét rázta, az ajkába harapott, én meglepve és
zavartan néztem rá.
 – Én is voltam már dühös Alexára – szóltam közbe –, jó sokszor.
– Ez más volt. – Maria továbbra is az ajkát harapdálta, mély nyomot
hagyva, és tovább rázta a fejét.
– Akkor mi történt? – kérdeztem végül.
– Megütöttem. Az arcán. – Maria felnézett rám, a szeme megtelt
félelemmel és lemondással.
– Megütötted… – ismételtem döbbenten, mert ezt elképzelni sem
tudtam. Maria olyan gyengéd volt. Még a hangját sem emelte fel soha. –
Megütötted. – Mintha megerősítésre vártam volna, ahogy újra kimondtam,
ő pedig bólintott.
– Nagyon sajnálom. Nem akartam. Csak… – Megint tehetetlenül rázta
a fejét. – Sajnálom – mondta újra.
– Maria… – Haboztam, mert nem tudtam, mit is mondhatnék, milyen
hangot üssek meg. Megütötte a lányom. Ennek így nem volt semmi értelme.
És most mit kellene tennem? Rúgjam ki? Tudtam, hogy nem akarom,
megütötte vagy sem, és mégis… Bántotta a gyerekemet. – Nehezen tudom
elképzelni, hogy ilyet tettél – mondtam végül. – Te sosem veszíted el az
önuralmad.
– De most igen – hajtotta le a fejét. – Annyira sajnálom.
– Alexa nem is említette. – Ami felvetette a kérdést, hogy miért nem. –
Mivel dühített így fel, Maria?
Még mindig nem bírtam elképzelni. Alexa sokszor próbára tette
mindkettőnk türelmét. De ezúttal mi volt az, amiért Maria nem bírta?
– Nem számít.
– De szerintem számít. – Egyre biztosabb voltam benne, hogy itt
többről van szó, mint én hiszem. – Te általában nem dühödsz fel. Mi
történt?
Maria tekintete visszarebbent az enyémhez, ijedtnek tűnt.
– Olyasmit mondott…
– Mit?
Újabb fejrázás, és éreztem, hogy egyre türelmetlenebb és idegesebb
leszek. Mit rejteget előttem?
– Maria! Kérlek, mondd el, mi történt! Mit mondott Alexa?
– Ez nem az én dolgom. Tőle kell megkérdezned…
– És majd ő elmondja, mi? Téged kérdezlek, mert téged vettelek fel,
hogy vigyázz a gyerekemre, aki rosszat tett. – Ez elég élesen hangzott, és
láttam, ahogy Maria összeomlik. Hogy juthattunk ide? – Kérlek, Maria!
 – Kilógott az iskolából cigarettázni – felelte végül halkan, kipréselve
magából a szavakat. – És hogy… fiúkkal legyen.
Fiúkkal legyen? Ezektől a szavaktól jéggé fagy egy apa szíve, mégsem
akartam elhinni.
– Hogy érted, hogyhogy fiúkkal?
Maria a fejét rázta.
– Kérlek, kérdezd meg tőle!
– Ne aggódj, meg is fogom. – Kezdtem feldühödni, haragos voltam és
féltem, pont, mint Maria. Aztán felfogtam, hogy ez még mindig nem
magyarázat. – De miért lettél ennyire dühös? – kérdeztem.
Rengeteg kemény szót és rémes viselkedést kapott Alexától,
mindketten kaptunk eleget. Akkor miért lett olyan mérges, hogy megütötte?
Még mindig nem bírtam elképzelni, hogy Maria kezet emel, és megüt
valakit. A lányomat.
– Kérlek, ne – mondta.
Nem tudtam, mit kér, de nem álltam rá készen, hogy megadjam neki.
– Mondd el! Tekintve, hogy mi történt, jogom van tudni.
Maria egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy régebben én csináltam.
Amikor megszólalt, halkan beszélt, alig bírtam kivenni a szavait.
– Mert… mert emlékeznem kellett miatta.
– Emlékezned? – Megvoltam döbbenve. – Mire?
Maria már megint a fejét rázta.
– Maria, mire kellett emlékezned?
– Kérlek… – suttogta, még mindig lehunyt szemmel.
Egy hosszú pillanatig Mariát néztem, aggodalom, részvét és morbid
kíváncsiság között vergődve.
– Bármi történt is… Beszéltél már róla valakivel? – kérdeztem végül.
Ereztem, hogy itt valami mélyebb és jóval bonyolultabb dologról van szó,
mint egy sima pofon. – Nem hiszem, hogy egészséges lenne…
– Egészséges? – Kinyitotta a szemét, szinte arany fényben villant fel
dühében. Egyszerre el tudtam már hinni, hogy megütötte Alexát, akár azt is
el tudtam volna képzelni, hogy engem megüt, és mellbe vert ez a változás. –
Egészséges? – ismételte hitetlenkedő, gúnyos hangon. – Ez nem arról szólt,
hogy mi egészséges. Hanem a túlélésről.
Egymásra néztünk, Maria tekintete vad volt, és én nem tudtam
semennyire sem, hova vezethet ez a beszélgetés, vagy hogy egyáltalán hogy
jutottunk el eddig. Nem Alexáról beszéltünk már.
 – Mi történt veled, Maria… – mondtam ki halkan, félig kérdésként.
Újabb hosszú pillanatig nézett rám, mintha egy kemence lobogó
tüzébe bámultam volna.
– Tudni akarod, Nathan, mi történt velem? – kérdezte végül. – Tényleg
tudni akarod?
Tényleg akarom?
– Ha te el akarod mondani… – hátráltam kicsit.
– Ha én el akarom… – Éles, vad hangot adott ki, talán nevetésnek
szánta.
– Maria, ha ki tudja, mióta tartod ezt magadban…
– Huszonhat éve. Tizennégy éves korom óta. Tizennégy
– ismételte, mintha amúgy nem vettem volna észre, hogy Alexával volt
egyidős.
– Tizennégy – bólintottam. – Talán ideje beszélni róla.
– Ez szenteskedésnek hangzott, hallottam, tudtam, mégsem bírtam
visszafogni magam. Nem tudtam, hogy máshogy lehetne. – Talán jobban
éreznéd magad, ha kiadnád magadból.
Láttam Maria arckifejezését, és kezdtem megbánni az ajánlatom.
Tényleg hallani akarom, amit mondana? Elbírok vele? Olyan sok van
rajtam már amúgy is… mihez kezdjek valaki más fájdalmával? És mégis,
hogy hagyhatnám ennyiben, amikor pont én bátorítottam, hogy beszéljen?
– Mi történt? – kérdeztem gyengéden. – Mi történt tizennégy éves
korodban?
– Nem ott kezdődik. Az inkább a vége. – Kirázta a hideg, hátradőlt a
kanapén, a tekintete távoli lett, befelé fordult.
– Hol kezdődik?
– Hol? Szarajevóban, gondolom. A családunk lakásában, a Logavina
utcában. – Lihegve fújta ki a levegőt. – Egy kicsit hasonlított a lakásunk
erre. Nagy szobák. Kandalló. Apám üvegezett könyvszekrénye… – Elhalt a
hangja, én vártam. Máris dermesztőnek éreztem a részleteket: Maria egy
olyan lakásban élt, mint ez? Olyan volt az élete, mint ez? Miért lepett ez
meg engem? – Boldogok voltunk – folytatta halkan. – Anyám, apám, a
bátyám és én. Egyszerű, csendes életet éltünk, de boldogok voltunk.
– Mesélj még a családodról! – kértem, talán mert tényleg érdekelt,
talán csak halogatni akartam, nem tudtam, leginkább mindkettő igaz
lehetett.
 – Apám tanfelügyelő volt. Anyám egy fogászatban dolgozott az
irodán. A bátyám imádta a zenét. – Elhallgatott, elveszett a gondolataiban. –
Olyan kevésnek hangzik ez, mintha csak ennyit tudnék mondani róluk.
De mégis ez a pár egyszerű mondat elég volt, élénk képet festett elém.
Azon kaptam magam, hogy el tudom képzelni a lakást: otthonos, kicsit
lelakott, kicsit óvilági. Láttam magam előtt Maria bátyját, a szeme és a haja
a húgáéra hasonlít, vékony alkat, mindene a zene. Az anyukáját, ahogy süti
a krofnét. Az apát, ahogy olvas. És Maria… ott volt középen, az egyik
meséjét mondta el éppen, felvillanyozva mindenkit a nevetésével. Mi
történt vele?
– 1992 áprilisában kezdődött az ostrom – közölte. – Tizenkét éves
voltam. Hirtelennek tűnt, legalábbis nekem. Pletykáltak róla, hogy történni
fog valami… az emberek elutaztak a városból, katonákat láttak a közelben.
Körülöttünk kitört a polgárháború mindenfelé, miután a kommunizmus
összeomlott. De senki sem gondolta, hogy velünk ez megtörténhet. Mi nem
voltunk olyanok, mint a horvátok, akik mintha a semmiért harcoltak volna,
azon civódva, hogy ki kicsoda, és ki hova tartozik. Mi nem leszünk ilyen
ostobák. Mi kijövünk egymással. – Nagyot sóhajtott. – De persze te is
tudod, hogy volt ez a háború.
– Valamennyire – mondtam, és ez volt az igazság.
Nagyon keveset tudtam, láttam pár képet, egy-egy tudósítást a
híradóban, nem sok mást. Bosnyákok, szerbek, horvátok harcoltak, ki-ki a
maga pozíciójáért… vagy valami ilyesmi. Nem igazán voltam biztos benne,
és nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy megkérdezzem.
– Szarajevót megtámadta a szerb hadsereg. Szélsőségesek,
radikálisok… gyűlölték a muzulmán bosnyákokat. Évekig tartott, senki sem
mehetett se ki, se be, kevés volt az étel, az áram- és a vízszolgáltatás folyton
szünetelt, ha visszajött egyáltalán. És ami ennél rosszabb volt, sokkal-
sokkal rosszabb… mesterlövészek rejtőztek a hegyekben, lőttek
mindenkire, még a gyerekekre is. Az ember hallotta, ahogy jöttek, tudta.
Mind a konyhában aludtunk, távol az ablakoktól. Nem mehettünk ki, néha
napokig, sőt hetekig. És mindig valaki megsérült, meghalt. Mindennap.
– El sem tudom képzelni… – morogtam, mert persze nem tudtam,
közel sem.
Úgy hangzott, mintha valaki egy filmet mesélne.
– Apám 1993-ban halt meg, egy aknavető lövedéke egyenesen a
nappaliban landolt. Épp újságot olvasott. Hallottam, ahogy lapozott, aztán a
rémes fütyülést. – Maria a fejét csóválta. – Utána meg már semmit, csak a
csendet.
– Kinyitottam a szám, hogy beszéljek, de nem találtam a szavakat.
Maria folytatta a történetét, a hangja határozott volt, és elszánt. – Aztán egy
júniusi napon, apám halála után, megint eltalálták a lakásunkat, ezúttal
nagyobb károkat okozva. Egyikünk sem sérült meg, de anyám úgy döntött,
meg kell próbálnunk kijutni Szarajevóból.
Ez meglepett, azok után, amit eddig mesélt.
– De nem azt mondtad, hogy nem juthatott ki senki?
– Nem sokan. Körbe voltunk véve. De volt mód rá… meglehetett
fizetni embereket… – A torka görcsösen megrándult. – Volt, akinek
szerencséje volt, és elvitte őket egy humanitárius konvoj, mások meg…
A csend hosszúra nyúlt, és valami más lett belőle.
– És veled mi történt? – kérdeztem végül.
– Mi nem voltunk olyan szerencsések. Fizettünk valakinek, hogy
rejtsen el minket a furgonja hátában. Mostarba akartunk eljutni, ott élt apám
nővére a férjével. Anyám azt gondolta, ott biztonságban leszünk, de később
megtudtam, hogy nem. Sehol sem volt biztonságos. – Csendesség borult
Mariára, az arca olyan távoli lett, mintha nem is itt lenne.
Éreztem, ahogy az iszonyat végigfut a gerincemen.
– Eljutottatok Mostarba?
Maria a fejét rázta. Nem hittem, hogy tovább mondja, mintha ez lett
volna a történet vége, holott tudtam, hogy valójában csak az eleje.
Előrehajoltam, a szívem furcsán dobogott. Egyik kezemet
kinyújtottam, de nem értem Mariához.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
– A katonák felfedeztek minket Mostar előtt. – Olyan halkan beszélt,
hogy alig hallottam. – Egy táborba vittek.
– Megkeményedett az arca. – Nem lett volna szabad odakerülnünk. Ez
felnőtt, katonai tábor volt. Nem lett volna szabad gyerekeket és nőket vinni
oda.
A nyers, rekedt éltől a hangjában megfeszültem ültömben. Nem
tudtam, milyen kérdést tegyek fel, és féltem, hogy bármilyennel
megtörhetem Mariát. A fejét lehajtotta, a teste remegett az erőfeszítéstől,
hogy tartsa magát.
Vártam, csendben maradtam, nem tudtam, tovább beszél-e még. Nem
tudtam, akarom-e. Bármi történt is abban a táborban…
 – Kosz volt – folytatta, miután egy hosszú pillanatig hallgatott. – Nem
volt tiszta víz, nem volt elég étel, a szobák olyanok voltak, mint a ketrecek.
Nem volt ágy, nem volt takaró. – Remegve kifújta a levegőt, mint aki a
lábujjaiból szívja fel az oxigént. – Rémes volt, semmihez sem fogható, amit
addig átéltem, de mégis kibírtam volna. Sikerült volna.
– Felnézett rám, az arca egyszerre volt üres és vad. – Anyám súlyos
beteg lett. A bátyám… – Megremegett a hangja. -A bátyám megtört.
Amiket látnia és tennie kellett… De kibírtuk volna, azt hiszem, képesek
lettünk volna rá. Főznünk és takarítanunk kellett rájuk. Nagyon hasznosak
voltunk. – Az arca eltorzult. – Olyan nagyon hasznosak.
– Nem kell elmondanod, Maria. – Nem tudom, miért mondtam ezt,
talán mert éreztem, ahogy valami fenyegetően sötét tornyosul fölém, olyan,
amit nem lehet elhallgatni vagy nem meghallani, és féltem megtudni.
– De, elmondom neked. – Maria hangja határozott volt, és elszánt. – Te
kérdezted, Nathan – emlékeztetett, és ez figyelmeztetésnek hangzott. –
Elmondom.
Elhallgattam, vártam, aggódva.
– Talán olyan ötven nő és gyerek lehetett a táborban a rengeteg férfi
között.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán rávettem magam, hogy
kinyissam. Arra is rávettem magam, hogy Mariára nézzek, ő meg engem
nézett. Nem remegett már, nagyon is erősnek és biztosnak tűnt, és ez
megijesztett.
– Kettesével-hármasával vitték el a lányokat és az asszonyokat –
mondta, és nekem minden sejtem nemet kiáltott. – Egy szobába, egy romos
hálószobába. Lakat volt az ajtón. És sörszag. És narancssárga terítő az
ágyon. Erre emlékszem.
– Ó, Maria… – Alig bírtam ennyit is kinyögni.
– Négy férfi volt.
– Nem…
– Nem is tudtam, mit akarnak tőlem. Először. – Elhallgatott,
szaggatottan lélegzett, és én elnyomtam magamban a vágyat, hogy mondjak
valamit, hogy megállítsam. – Mégis én még a szerencsések közé tartoztam.
Csak néhány alkalommal történt meg. Voltak olyanok… – A fejét rázta. –
Voltak, akik nem jártak ilyen jól. Sokszor, még több férfivel. Ők
elvesztették a lelküket abban a szobában.
 Istenem. Édes Istenem. Nem tudtam, most átkozódom-e magamban
vagy imádkozom. Talán egyszerre mindkettőt.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de nem találtam szavakat.
– Először egyikünk sem beszélt. Visszamentünk a szobából, és senki
sem szólt egy szót sem. Anyám túl gyenge volt, hogy odavigyék, hála
Istennek. De nem értette, gyanakodott. Mielőtt meghalt, megkérdezte tőlem.
Megkérdezte, mi történt, és én nem mondtam semmit. Azt mondtam, nem
történt semmi. Nem bírtam volna elviselni, hogy ezzel a tudással haljon
meg. És annyira el akartam hinni én magam is. – Gyorsan, keményen szívta
be a levegőt. – Megesketett, hogy igazat mondok, és én megesküdtem.
– Annyira sajnálom… – Olyan semmi volt ez, de mi mást mondhattam
volna?
– A bátyám is megkérdezte, amikor utoljára találkoztunk. Maria, ők
téged…? Ennyit bírt kimondani. Elfordítottam a tekintetem, és elrángatták a
katonák. Fegyverlövést hallottam. Nem láttam többé.
Tehetetlenül ráztam a fejem.
– Mielőtt bementem abba a szobába, sosem ért hozzám egyetlen fiú
sem. Még a kezemet sem fogta meg.
Éreztem, hogy elfutja a könny a szemem, de nem engedhettem meg
magamnak a sírást. Ez Maria fájdalma volt, nem az enyém. Nem vehettem
el tőle, akkor sem, ha ezt kívántam.
Végül hátrarogyott a kanapén, mintha szél süvített volna át a
nappalinkon.
– Huszonhat éve volt, és én nem mondtam el senkinek. Még a
bevándorlási hivatalnokoknak sem, amikor be akartam jutni Amerikába.
Annyit mondtam, hogy Vojnóban voltam táborban, ennyi. Talán tudták, ez
mit jelent. De sosem szóltam erről egy szót sem senkinek, sem a
barátaimnak, sem a nagynénémnek vagy a nagybácsimnak, akikkel utána
éltem, bár a nagynéném gyanította. – Maria nyersen felnevetett. – Szégyellt
engem, és nem szóltam egy szót sem.
– Hogy szégyellhetett téged? – kérdeztem felháborodottan. – Nem a te
hibád volt.
– Akkor is. – Maria vállat vont erre a fájdalomra a többi tetején. – így
is, ezek után… – Elhallgatott, majd folytatta. – Azt gondoltam magamban,
hogy el fogom felejteni. Hogy el tudom felejteni. Nem mondtam el
anyámnak, hogy megtörtént. Nem válaszoltam a bátyámnak. El fogom
felejteni. – Megint felém fordult, rám nézett, ezúttal összpontosítva. – De
nem bírtam elfelejteni. Ott éltem Mostarban már, amikor megláttam az
egyik férfit az utcán. Hentes volt a húsboltban, ahova a nagynéném járt. A
pult mögött állt, fehér kötényén vérfoltok… Nem is emlékezett rám.
Eltátottam a szám.
– De ez hogy lehetett? Nyilván letartóztatták…
– Nem. Nem így történt. Mindenki békét kötött, és hazament.
Visszatért a régi életébe.
– De…
– És én nem tudtam elfelejteni. – Kihúzta magát. – Ezért jöttem
Amerikába. Nem bírtam tovább. Nem tudtam ott élni abban a városban,
abban az országban, és látni ezeket az embereket. Szellemnek éreztem
magam, de újra élni akartam.
– Örülök, hogy idejöttél – nyögtem ki.
Olyan kicsinek éreztem ezt, de nem tudtam, mi mást mondhatnék.
– De így is szellem maradtam. Éveken át…
Elcsuklott a hangja. Az ajka megremegett. Erős, határozott tekintete
elhomályosodott, ahogy a sírással küszködött.
– Maria…
– Annyi éven át – mondta ki, és már sírt, a hangok egészen mélyről
törtek fel belőle, rázták az egész testét, az arcát a tenyere mögé rejtette.
Én sosem sírtam így. Sosem engedtem meg magamnak. És nem
hiszem, hogy Maria valaha megengedte.
– Maria… – mondtam halkan, aztán esetlenül, félve, hogy
megijesztem vagy bántom, átkaroltam.
Egy másodperci-e megfeszült, vártam, hogy hátráljak, ha szükséges.
Ha kell. De Maria nekem dőlt, az arcát a vállamra szorította, zokogás rázta
a testét, mintha évek alatt ott élt volna benne, és most szabadulna ki.
Nem tudom, meddig ültünk így, hány könnycseppet sírt el Maria.
Éreztem, hogy az ingem átnedvesedik, a karom sajgott, de tartottam őt.
Végül hátrahúzódott.
– Ki kellene rúgnod – mondta a szemét törölgetve.
– Nem rúglak ki. – Ebben biztos voltam.
– Nem engedhettem volna meg magamnak, hogy így feldühödjek.
Nem Alexa tehetett róla.
De nem is Maria. Ezt tudtam.
– Nézd, leülünk hárman, jó? Megoldjuk. Bocsánatot kérhetsz Alexától.
Kitaláljuk.
 Rám bámult, az arca tiszta volt, mégis vigasztalan.
– Hogy bízhatsz meg bennem?
Hogy ne bízhatnék benne? Olyan sok mindent átélt, és mégis képes
volt szeretetet adni. Egy pofon ezt nem tehette semmissé.
– Bízom benned, Maria – mondtam, mire ő lehajtotta a fejét,
legyőzötten.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Maria

Másnap reggel – még valami, amire azt mondhatom, hogy azután, valami
teljesen más – felébredtem, karom-lábam nehéznek éreztem, az agyam
ködös volt, mintha túl sok rákiját ittam volna, bár soha életemben egy csepp
sem ment le belőle a torkomon. Úgy képzeltem akkor is, ilyen érzés lenne,
mintha a fejem tele lenne vattával, a nyelvem vastag lenne, a végtagjaim
koordinálatlanok.
Lelógattam a lábam az ágyról, felültem, hunyorogtam az ablakon
besütő napfényben. Az órára néztem, láttam, hogy elmúlt nyolc. Már egy
órája fel kellett volna kelnem, reggelit készíteni, Ellának és Alexának
indulni kellett az iskolába. Bár, jutott eszembe, Alexának nem. Alexát
felfüggesztették.
De akkor is fel kellett volna kelnem, nem értettem, miért nem
ébresztett fel valaki. Nem emlékeztem rá, utoljára mikor aludtam ilyen
sokáig.
Ahogy ezek a gondolatok a fejemben keringtek, kiültem az ágy
szélére, és eszembe jutott az előző este, mindaz, amit elmondtam, és nem
úgy éreztem magam, mint vártam. Nem fogott el a megbánás, nem öntött el
a szégyen. Hanem… békét éreztem. Törékeny, bizonytalan, alig-alig létező
békét, de mégis. Bár így is féltem attól, hogy kimenjek a konyhába, és
találkozzak Nathannal.
Tegnap éjjel, miután úgy sírtam, mint még sosem, és Nathan azt
mondta, nem rúg ki és bízik bennem, valami köszönömfélét morogtam,
megtöröltem a szemem, kicsavartnak és üresnek éreztem magam,
lefeküdtem aludni, rá sem bírtam nézni Nathanra. Nem tudtam, ő hogy fog
rám nézni ma.
Ezért nem beszéltek erről a nők Vojnóban, ezért hallgatott annyi lány
és asszony Boszniában, sosem mondták el, mi történt. Mert nem akartuk,
hogy máshogy nézzenek ránk. Nem akartuk, hogy aki ránk néz, csak ezt
lássa.
 De akkor sem maradhattam a szobámban, nem bujkálhattam, szembe
kellett néznem Nathannal. El kellett indítanom a lányokat. Úgyhogy
felálltam, gyorsan felöltöztem, és kimentem a konyhába.
A konyha csupa napfény volt, alig láttam, minden ragyogó volt és
elmosódott. Pislogtam, ahogy lassan kiélesedett a kép: Nathan ott állt a
tűzhelynél, és palacsintákat fordítgatott. Palacsintákat.
Ruby segített neki egy széken állva. Ella is ott volt mellettük,
lábujjhegyen. Alexa az ajtónál állt, nekidőlt, karba tette a kezét. Rám nézett,
ahogy bejöttem, aztán elfordította a tekintetét. A kezemre gondoltam az
arcán, aztán elhessegettem a gondolatot. Ezzel majd később foglalkozom.
Megint bocsánatot kérek, amennyire csak kell, amíg nem hozom újra
rendbe.
– Elnézést, hogy elaludtam – mondtam.
Ruby odasiklott mellém, sziruptól ragacsos szájjal.
– Jobban vagy, Maria? – kérdezte.
– Jobban…? – kérdő pillantást vetettem Nathanra.
– Mondtam nekik, hogy nem vagy jól. Azaz hogy harmatgyenge vagy
– közölte, és én elképzeltem magam, mint egy harmatcseppet egy fűszálon,
ahogy rásüt a reggeli nap.
– Nem is vagyok harmatgyenge – mondtam Rubynak. – Már nem.
– Rajzoltam neked egy kártyát – mondta szégyellősen Ella, és odaadott
egy összehajtott papírlapot, a tetején színes felirattal. Jobbulást, Maria!
Ezen elmosolyodtam. Jobbulás. Igen, talán most először így lesz. Talán
mind, együtt, gyászból és fájdalomból születő csodaként jobban leszünk,
ahogy a nap is felragyog a viharfelhők mögött.
Ahogy visszatekintek erre a reggelre, úgy gondolok rá, mint utolsó
alkalomra. Az utolsó alkalom, amikor egyszerűen ültem a napon,
hallgattam Ruby fecsegését, és éreztem magamban azt az újszerű, mégis
olyan csodálatos súlytalanságot. Az utolsó alkalom, hogy megengedtem
magamnak a reményt.
– El kell vinnem Ellát az iskolába – mondta Nathan bocsánatkérőn, én
meg gyorsan felpattantam az asztaltól.
– Igen, késő van. Én is el…
– Te itt maradsz – szögezte le Nathan. – Idd csak meg nyugodtan a
kávédat! – Alexára nézett, a tekintetében részvét és szigor keveredett. –
Légy jó ma, Alexa! Segítőkész…
 Persze, Alexa ma egész nap itthon lesz. Elszántam magam, hogy ebből
kihozok valami jót.
– Elmegyünk, bevásárolunk együtt – mondtam Nathannak. – Alexa,
segíthetsz a csevapcsicsában.
Alexa válaszképp vállat vont, és én úgy döntöttem, ezt beleegyezésnek
veszem. Majd ha ketten leszünk, bocsánatot kérek. Rendbe hozom.
Nathan és Ella hamarosan el is indult, Ruby ott ugrált körülöttem,
amíg elmosogattam, Alexa az asztalon dobolt, Nathan elvette erre a hétre a
telefonját, és persze ezért nyugtalan volt. Akkor is rendben lesz. A mai nap
jó lesz.
Aztán az ajtó becsukódott Nathan mögött, és megszólalt a telefonom a
konyhapulton.
Alexa felállt és felkapta, mielőtt odanyúlhattam volna. Nem bántam,
nem voltak titkaim. Már nem voltak. Mégis, kicsit meghökkentett ez a
szemtelenség.
– Alexa…
– A rendőrség az. – Odalökte elém a telefont, én automatikusan érte
nyúltam. – Miért keresnek?
– Nem tudom – feleltem.
Nem ismertem fel a számot, és nem tudtam, Alexa vajon honnan
ismerte.
– Maria Dzino? – A rendőrnő hangja hivatalosnak tűnt, mire elöntött a
feszültség. Ösztönösen elfordultam
Alexától. – Lisa Worth nyomozó vagyok a New York-i kapitányságról.
– Igen?
– Nem tudtam, jó számot hívok-e. Nathan West adta meg a számát,
de… – Kis szünet után folytatta. – Nem tudtam, hogy ön lett a gyerekek
dadusa.
– Igen. – Miért hangzott ez védekezőn?
– Nathan erről nem tájékoztatott – folytatta Lisa. – Egy barátjától
tudtam meg a Menekültközpontban… Selmától?
– Igen.
Nem találkoztam Selmával, amióta idekerültem a West családhoz.
Nem találkoztam azóta senkivel, leváltam a korábbi életemről, az egészről,
elhagytam, mint vedlés után a régi bőrt.
– Érdekes kapcsolat – jegyezte meg Lisa, és nekem fogalmam sem
volt, hogy ezzel mit akar mondani.
 – Lenne kedves elárulni, miért hívott? – kértem.
– Hogyne. Szeretnénk, ha bejönne a kapitányságra, és válaszolna pár
felmerült kérdésre.
Ereztem, hogy Alexa ott áll mögöttem, sugárzik belőle a kíváncsiság.
– Miért? – kérdeztem, próbálva megmaradni az udvarias hangnál. –
Már elmondtam mindent, amit tudok. – Nehezen uralkodtam a hangomon,
hogy ne remegjen.
– Akkor is – közölte Lisa, egyszerre egykedvűen és határozottan. –
Segítené a nyomozást.
– Rendben. – Mi mást mondhattam volna? – Mikor menjek?
– Minél előbb.
Minél előbb? Nyeltem egyet, még a telefonban is hallatszott.
– El kell vinnem az egyik West gyereket az óvodába. És a legnagyobb
ma velem van…
– Nem gond – nyugtatott meg Lisa. – Jöjjön be, amikor leadta a kicsit.
Miután letettem a telefont, lassan Alexa felé fordultam, megacélozva
magam.
Engem bámult, a kezét csípőre tette.
– A rendőrség beszélni akar veled?
– Igen, fel akarnak tenni pár kérdést. – Bepakoltam a maradék edényt a
mosogatógépbe, és próbáltam elkapni a pillanatokkal ezelőtt érzett
békességet.
– Miért akarnak beszélni veled? – kérdezte Alexa, támadó éllel a
hangjában. – Mit tudhatsz?
– Anyukáddal dolgoztam önkéntesként, Alexa – feleltem. – Talán
láthattam valamit.
Arra a képre gondoltam, amit Nathannak mutattak, hogy az a férfi –
bárki volt is ő – ott ment mögöttem. Próbáltam nem gondolni erre. Azt
mondtam magamnak, hogy ehhez semmi közöm. És mégis, ebben a
pillanatban, volt közöm hozzá. Hiszen be kellett mennem a rendőrségre.
– Öltözz fel – mondtam Alexának –, el kell vinnünk Rubyt az oviba,
aztán be kell mennünk a kapitányságra.
Alexa úgy nézett rám, mint aki vitázni akar, de aztán csak vállat volt,
és elvonult a szobájába.
Egy pillanatra arra gondoltam, hogy felhívom Nathant. Felajánlotta,
hogy eljön velem, de tudtam, hogy most nehezen tudná megoldani, el
kellene jönnie a munkából, és egy hang ott kiabált bennem, pánikolva, nem
akarva, hogy Nathan ott legyen. Nem tudtam volna megmondani, miért
nem.
– Gyere, Ruby! – kiáltottam. A hasán feküdt az ebédlőben a földön,
kicsi műanyag figurákkal játszott. – Indulnunk kell.
Még bocsánatot kellett kérnem Alexától, ezt tudtam, de így, hogy ott
sötétlett előttem a rendőrségi látogatás, azt mondtam magamnak, hogy
ráérek vele. Majd utána rendesen beszélünk.
Ebbe kapaszkodtam, ahogy beléptünk a rendőrkapitányság kapuján a
belvárosban, miután leadtuk Rubyt az óvodában. Alexa dacosan, némán jött
mellettem.
– Itt várhat – mondta a pult mögött ülő egyik irodista, amikor
bemutatkoztam. Alexára mosolygott. – Kérsz egy forró csokit?
A nő elment Alexa italáért, engem pedig egy másik rendőr egy kis
kihallgatóhelyiségbe vezetett hátra, ahol egy fémasztal állt pár székkel.
Hivatalosabbnak és formálisabbnak éreztem, mint mikor a központban
hallgattak ki.
Leültem, próbáltam nem idegeskedni, közben a rendőr elmormogta,
hogy Lisa és Tom mindjárt itt lesz.
Nathan is egy ilyen szobában volt? Ő is ideges volt, mint én, neki is
így zakatolt a szíve, izzadt a tenyere? De mitől félek ennyire?
Mély levegőt vettem, kifújtam.
Nyílt az ajtó, belépett Lisa, mögötte Tom. Mindkettő arca komoly volt.
– Köszönjük, hogy befáradt, Maria – mondta Lisa.
Tóm egy magnót tett az asztalra, én neheztelve néztem.
Ezt a beszélgetést fel kell venni? Mi folyik itt?
– Ez a rutineljárás – nyugtatott meg Lisa, amikor meglátta, hogy
idegesen pislogok a kis fekete doboz felé. – Kávét? Teát?
– Csak vizet, köszönöm.
Pár perc múlva leültek velem szemben, a székük csikorgott, ahogy
húzkodták, én meg a langyos vízzel teli műanyag poharat fogtam, és aprót
kortyoltam.
– Mit kell megkérdezniük tőlem? – szólaltam meg, amikor mindenki
elhelyezkedett.
– Mikor lett Nathan West gyermekeinek a dadusa? – kérdezte Lisa,
nem igazán könnyed, társalgási hangon.
– Újév előtt kért meg.
– Nem tudtam, hogy önök ismerték egymást.
 – Bejött a Menekültközpontba. Beszélni akart valakivel, aki ismerte
Laurát. Elmentünk kávézni…
– És ennek alapján felkérte önt dadusnak? – Lisa felhúzta a
szemöldökét.
Éreztem, hogy elpirulok.
– Igen, nagyjából.
– Nagyjából? – Némi élt éreztem a hangjában, és valami életre lobbant
bennem.
– Miért kérdezi most ezt? Mit számít?
Tom hátradőlt a székében, mintha épp csak relaxálna.
– Csak különös, semmi több. Nyilván ezt maga is így látja, Maria.
Nem tetszett, ahogy kimondta a nevemet, mint valami elkésett
utógondolatot.
– Történtek már ennél különösebb dolgok is – jegyeztem meg. – Azt
gondoltam, hogy… az incidensről akarnak kérdezni.
– Igen, tulajdonképpen ez a helyzet. – Lisa elővett egy dossziéból egy
fényképet, és letette elém az asztalra. – Ő a gyanúsított. Ott megy épp maga
mögött. – Nyilván ez volt az a kép, amit Nathan is látott, és bár számítottam
rá, mégis beleremegtem.
Ott voltam rajta, szemcsésen, fekete-fehérben mentem a járdán.
Felismertem a táskám meg a kabátom. És mögöttem, háttal a kamerának,
ott volt a férfi. Az alakját tanulmányoztam, sovány volt és nyúlánk, a haja
borzas, de ennél többet eleinte nem láttam.
Felnéztem Lisára és Tomra, tehetetlenül vállat vontam.
– Nem tudom, mit mondhatnék.
– Nem ismeri fel?
Megfeszültem.
– Természetesen nem.
– Nézze meg még egyszer, legyen szíves! – kérte Tom.
– Nincs rá szükség – feleltem élesen, élesebben, mint általában mertem
volna. – Hátulról látszik a feje. Több tucatnyi, több száz járókelő lehetett
ilyen. Nem ismerem fel.
Egymás szemébe néztünk egy hosszú, feszült pillanatig. Végül Lisa
megmozdult a széken ülve, karba tette a kezét.
– Van némi új információnk a gyanúsítottról. Londonból repült New
Yorkba tavaly szeptemberben. – Két hónappal azelőtt, hogy Laurát lelőtték.
Nem mondtam semmit. – Előtte Tiranából érkezett Londonba. – Nehéz
csend következett.
– Tirana… – Üres tekintettel néztem őket. – Az Albánia fővárosa. –
Újabb csend. – És ennek mi köze hozzám? – Vállat vontam. – Tirana több
száz kilométerre fekszik Szarajevótól, és én nem jártam Szarajevóban az
elmúlt húsz évben – emlékeztettem őket, a hangom nem maradt teljesen
szilárd. – Ezt nyilván látták az aktámban.
– Van pár képünk a támadóról, a kamerák felvételeiből – közölte Lisa,
és további fotókat vett elő a dossziéból. – Legyen szíves, nézze meg!
Szótlanul kinyújtottam a kezem. Lisa átadott pár papírlapot: fekete-
fehér, kinyomtatott képek voltak, a nagyítás miatt homályosak, mind
ugyanarról az emberről. Egyesével megnéztem őket, próbáltam lelassítani a
szívem dübörgését. Ennek semmi köze hozzám. Nincs mitől félnem. Ezt
mondogattam magamban, úgy kántálva, mintha imádság lenne.
A harmadik képnél megálltam. Akaratlanul kicsit közelebb emeltem a
szememhez. A csend olyan súlyos lett a levegőben, mintha füst lenne.
Addig néztem a képet, amíg már összefolyt a szemem előtt. Az a borzas
haj. A keskeny arc. A sebhely a bal arccsonton, közel a szemhez, csak egy
metszés.
– Maria? – Lisa hangja éles volt. Tom csendben maradt, figyelt. –
Ismeri ezt az embert?
A következő képre néztem, újabb közeli. A kiálló szemöldökcsont. A
hegyes áll. Az a sebhely.
– Maria.
– Csak biztos akarok lenni benne – morogtam. – Biztosan tudják, hogy
ez az ember lőtte le Laura Westet?
– Igen – felelt határozottan Lisa. – Kétség nélkül. Felismeri?
Megint átnéztem a képeket, egyesével, gondosan, alaposan. Aztán
csinos halomba rendeztem őket. Felnéztem Lisára, és amikor megszólaltam,
a hangom szilárd maradt.
– Nem ismerem.
– Sokáig nézegette.
A szemébe néztem, nem is pislogtam.
– Ahogy mondtam, biztos akartam lenni benne.
– És most az? – Lisa nem adta fel. – Egészen biztos?
A pillanatnyi szünetben kibontakozott előttem az egész életem: alig
néhány másodperc volt, mégis mindent láttam. Ahogy Rubynak kiesnek a
tejfogai. Ella kimászik a csigaházból, és rendesen eszik. Alexa mosolyogni
kezd, és végre békét köt a haragjával. Egy élet, aminek, attól féltem, nem
leszek a része, hiszen hogy is lehetnék. Hogy lehetnék.
– Igen – mondtam határozott hangon. – Biztos vagyok benne.
Lisa újabb hosszú pillanatig nézett rám. Tom is. Nem mozdultam, még
csak nem is pislogtam.
Aztán Lisa lassan bólintott.
– Jelentkezünk, ha újra be kellene jönnie – mondta.
– Most szabadon elmehetek?
– Ez csak egy kérés volt, Maria – válaszolt Lisa. – Mindig is szabadon
elmehetett.
A váróban Alexa már megitta a forró csokit, és úgy tűnt, unatkozik.
Letett egy régi magazint, amikor beléptem az ajtón.
– Végeztél?
– Igen – feleltem határozott hangon, amit Lisával is használtam, és
elindultam az ajtó felé.
Alexa utánam sietett, hogy ne maradjon le.
– Mit kérdeztek?
– Van pár új képük. Azt akarták tudni, felismerem-e azt az embert.
– És felismerted?
– Nem. – Gyorsítottam, végigmentünk az utcán, majd le a metróba.
– Lassabban! – kérte Alexa, de én nem bírtam lassabban menni.
Legszívesebben futottam volna, de visszafogtam magam, hiszen hova
rohanhattam volna. Nem is tudtam.
– El kell hoznunk Rubyt – mondtam, bár még volt egy óra az ovi
végéig.
Ahogy a metró észak felé csörömpölt, Alexa megint felhozta.
– És tudnak róla valamit? Arról az… emberről.
Megráztam a fejem.
– Nem.
– Olyat nem, amit elmondanának neked – morogta Alexa, mire
egyetértőn bólintottam.
Ez biztosan így volt.
Szerencsére ezután hallgatásba burkolózott, én meg a metrókocsi
szemközti falát bámultam, a fekete alagútra néző ablakokat, a sötét üvegben
megjelenő arcomat. Úgy néztem ki, mint egy szellem.
 Az ajtók fölé egy plakátot tettek egy verssel, csak pár szó volt:
„annyira sok múlik egy esőtől fényes piros kordén a fehér csirkék mellett{1}”.
Ez nem is tűnt igazán versnek nekem, ugyanakkor mégis azt
gondoltam, milyen gyönyörű, és sírni tudtam volna. Elképzeltem a kordét, a
csirkéket, és elképzeltem a ma reggeli napos konyhát, a palacsintákat és a
ragacsos juharszirupot, és mind teljesen elérhetetlennek tűnt – pillantások
egy világra, amit nem ismerek meg soha.
Lehajtottam a fejem, lehunytam a szemem a metró zakatolására, a vers
szépségére, a sötét ablakokra és a napfényes konyhára. Lehunytam a
szemem a szemöldök melletti sebhelyre, a hegyes állra, a kiálló
szemöldökcsontra.
Mert azokon a képeken, amiket Lisa adott nekem, amikor megnéztem
a szemcsés felvételeket arról a férfiról, akiről biztosan hittem, hogy nem
ismerhetem, megláttam, ki ő. Ki volt az, aki – legalábbis a rendőrség szerint
– lelőtte Laura Westet.
A bátyám, Petar.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Nathan

Régebben úgy gondoltam, az élet olyan, mint egy ház. Az ember tervet
készít, leteszi az alapokat, és felépíti, ahogy akarta. Ilyen egyszerű. De
miután Laura meghalt, és Maria elmondta nekem, mi történt vele, rájöttem,
hogy az élet egyáltalán nem ilyen.
Talán az embernek van terve, de nincs meg sem az anyag, sem az
eszköz, amire szükség lenne hozzá. Vagy igen, de akkor jön egy buldózer, a
csinos ház oldalának repül egy faltörő golyó, és találhatod ki, hogyan építsd
fel újra a törött szerszámokkal és ócska anyaggal, amid van.
Aznap éjjel, amikor Maria elmondta a történetét, csak feküdtem az
ágyban, és azon tűnődtem, hogy bírta ki ezt. Hogy hogy gyászolhatok én,
miközben Maria vesztesége annyival nagyobb volt, bár tudtam, hogy ő egy
pillanatra sem fogadná el ezt az érvelést. A gyász az gyász, mondaná.
És mégis, Maria gyásza volt az, ami először felé vonzott: éreztem a
nyugodt csendet, ami érzelmeket takart. Talán szellemnek nevezte saját
magát, de akkor is túlélte.
És én is túl akartam élni, sőt többet akartam most, három és fél
hónappal Laura halála után. Élni akartam, jól. Azt akartam, hogy a lányok
jól legyenek. Nem most, nem is néhány héten vagy hónapon belül, de végül
majd igen. Látni akartam, hogy ez vár ránk. És tudtam, ez azt jelenti, hogy
már most el kell indulni ebbe az irányba. Többet kell tenni, mint amennyit
eddig akartam, többet, mint egy gyászcsoport, egy napfényes reggel, egy
milkshake vagy egy úszóverseny.
Úgyhogy üzenetet írtam Franknek, hogy kések kicsit, felkeltem
Rubyval, és palacsintát sütöttünk, ahogy már egyszer korábban, csak ezúttal
a tojás eljutott a tálig, Ella nem égette meg magát, és én még nevettem is.
Ezúttal nem gépiesen mozogtam. Nem duzzadtam a boldogságtól, még
nem, messze nem, de láttam, hogy ott dereng a láthatáron, majd holnap, ha
felkel a nap, ott lesz, bármikor jöjjön is el ez a holnap.
Tudtam, hogy változtatni kell a dolgokon. Változtatnom kell.
 Aznap, ahogy eljöttem otthonról, miután megmondtam Alexának,
hogy szeretem, elvittem Ellát az iskolába, és bementem az irodába.
Közöltem Frankkel, hogy átalakítom a munkahetem, csak heti négy napot
fogok dolgozni. Rémült döbbenettel meredt rám.
– Nathan, ez komoly? Olyan sok munka jön be. Szükségünk van rád…
– És itt is leszek. De családom van, Frank. A lányaimnak is szükségük
van rám. Most az kell, hogy heti négy napot dolgozzak, és el kell mennem
mindennap legkésőbb hatkor.
– Hatkor…
Ez nem volt túlzó kérés. Rengetegen, még Manhattanben is, még a
legpörgősebb helyeken is, hazamentek hatkor.
– Fél év múlva visszatérhetünk a kérdésre – javasoltam.
– Meglátjuk, addig hogy megy.
Utána felhívtam Laura szüleit. Paul vette fel a telefont, a hangja testes
volt, és határozott, mint mindig.
– Nathan. Már akartalak hívni, hogy a lányok sífelszerelése rendben
van-e…
– Nem mennek el veletek síelni, Paul. – A hangom, meglepetésemre,
szinte gyengéd volt.
Elektromossággal teli csend következett.
– Már lefoglaltuk a szállást – mondta Paul.
– Biztosan találtok valakit, aki átveszi. Vagy kifizetem, ha mégsem.
– Nem a pénzről van szó…
– Nem, sosem a pénzről van szó, ugye? – jegyeztem meg.
– Csak olyan érzés volt mindig, mintha arról lenne szó. Újabb csend,
ezúttal dermesztő.
– Nézd, Nathan, bármiről van is szó…
– Nem csinálom ezt – közöltem határozottan. – Nem engedem, hogy
minden szünetben elvigyétek a lányokat. Azt akarom, hogy kapcsolatban
maradjanak veletek. Hiszed, vagy sem, de tudom, hogy ez milyen fontos.
Tudom, hogy Laura is ezt akarná.
– Akkor… – Paul most először tűnt bizonytalannak.
– Nem vághattok ki a képből. Tudom, hogy nem vagyok olyan, mint
amilyet Laurának akartatok volna. Nem stimmel a hátterem, a pedigrém, a
neveltetésem, az egész. De Laura szeretett engem, és én is szerettem őt, és
három csodás lányunk született. Ahogy mondtad, ők számítanak most. És
az ő érdekükben nem oszthatjuk meg őket magunk között. Érzik a
feszültséget, Paul, és ez nem jó nekik. Nem állíthatjuk őket választás elé.
Nem kerülhetnek két tűz közé.
Hosszú csend következett. Vártam, olyan biztos voltam magamban,
mint rég. Végül Paul mogorván megszólalt.
– Akkor mi a javaslatod?
– Elviszem őket hozzátok. Együtt megyünk. Síelni, Cape Codba…
– Sosem akartál eljönni Cape Codba. – Paul gyakorlatilag odaköpte a
szavakat.
– Ez igaz. Nem akartam. De most akarok. Azt akarom, hogy kijöjjünk
egymással, Paul. Alexa, Ella és Ruby miatt. – Elhallgattam, csomó nőtt a
torkomba. – És Laura miatt.
– Van választásunk? – kérdezte végül az apósom keserű hangon.
Nem vártam szívmelengető megbékélést, de a hangszíne, a szavai azért
belém martak. Én igyekszem, ő vajon miért nem képes erre?
– Inkább nem gondolkoznék ilyen kategóriákban.
– Akkor hogy gondolkoznál?
– Azt szeretném, ha együttműködnénk. Hogy ezt akarjuk.
– Most mondtad le az utazásunkat. Elaine annyira várta…
– Sajnálom. Nem akartam, hogy ebből valamiféle büntetés legyen.
Csak azt gondolom, hogy a lányoknak pillanatnyilag arra van szükségük,
hogy itthon legyenek velem.
– Mármint a dadusukkal, úgy érted. – Úgy mondta ki, hogy dadus,
mintha valami káromkodás lenne.
– Mindannyiunkkal. Kiveszek majd valamennyi szabadságot…
– Ez újdonság lenne.
Hallottam a sértettséget és a fájdalmat a hangjában, és megértettem.
Olyasmit éreztem, amit még soha Paullal kapcsolatban: részvétet.
– Igen, újdonság – ismertem el. – Igyekszem változni. Igyekszem
helyesen cselekedni.
– Nathan… – A nevem figyelmeztetésként hangzott, de nem törődtem
vele.
– Gondolkozzatok ezen – mondtam, és letettem a telefont.
És csak ültem az irodában, a tenyerem az asztalon, egyszerre volt
bennem minden békés és zsongó. Lépéseket tettem, és nem sántikáltam
annyira. Haladtam, előre. Mindannyian haladtunk, még ha fájt is.

Aznap délután Alexa hívott az otthoni telefonról.

– Alexa? Édesem? Minden rendben?
– Elmentünk a rendőrségre. – Halkan beszélt, szinte ijedten.
– A rendőrségre?
– Felhívták Mariát. Megkérték, hogy menjen be.
– Gondoltam, hogy ez megeshet. – Nem aggódtam igazából. – Nyilván
rájöttek, hogy ő volt azon a fotón.
– Milyen fotón? – Alexa hangja magas volt, és vékony, rekedt éllel.
– Csak egy felvétel volt a kamerán… – Nem mondtam el Alexának a
nyomozás részleteit, bár időnként rákérdezett. Csak annyit mondtam neki,
hogy követik a nyomokat. – Nem számít igazából, Alexa. Csak egy kamera
utcaképe volt. Maria a járdán ment, és mögötte ott volt egy férfi.
– Az a férfi, aki…
A gyomrom összeugrott a gondolatra.
– Igen.
– Fura most Maria – mondta végül pillanatnyi csend után Alexa. –
Egész délután tényleg elég fura volt.
– Fura? – Még mindig nem riadtam meg, akkor még nem.
Kapaszkodtam a remény érzésébe, nem akartam hagyni, hogy ezt bármi
elvegye. – Azt hiszem, nem szívesen megy a rendőrségre, Alexa.
– Miért nem?
– Mert… emlékeket hoz elő benne, azt hiszem. – Nem akartam a
feltétlenül szükségesnél többet mondani. – Miért nem beszélsz vele?
– Nem tudom…
– De kérlek.
Némi csend után Alexa beleegyezésfélét mormolt, és a telefon
csörömpölve landolt valahol. Vártam, és pár másodperc múlva
meghallottam Maria hangját, halk volt és feszült.
– Nathan?
– Szia, Maria! Alexa mondta, hogy behívtak a kapitányságra.
– Igen.
– Sajnálom, ha ez megviselt. Miért nem hívtál? Veled mentem volna.
– Nem volt gond. – Tényleg fura volt a hangja, valahogy üres, mintha
nem is figyelne oda igazából.
– Biztos? Arról a fotóról kérdeztek?
– Igen. És… gyanakodtak, azt hiszem. Amiért neked dolgozom.
A homlokomat ráncoltam.
– Miért gyanakodnának emiatt?
 – Nem tudom. Azt mondták… hogy ez különös kapcsolat.
Így visszatekintve, tudtam, hogy valóban fura, hiszen megkértem
gyakorlatilag egy idegent, hogy viselje a gyerekeim gondját, és mégsem
bántam egy pillanatig sem. Olyan messzire jutottunk így együtt.
– Nem tudom, miért gyanúsítanának bármivel is – mondtam. – Te nem
vettél részt ebben. – Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy kimondani is zavarba
hozott.
– Nem – értett egyet Maria kis csend után. – Nincs közöm hozzá. – A
hangja nehéz volt, és én nem értettem, talán nem akartam érteni.
– Akkor jól vagy? Mert Alexa aggódott kicsit…
– Jól vagyok. Kérlek, ne izgasd magad…
– Rendben. – Kicsit még kínosan éreztem magam, de hogy miért, azt
nem tudtam. – Vacsorára hazaérek.
– Jó.
– És beszélnünk kell… hárman. Te, én meg Alexa. Hogy rendbe
hozzuk…
– Igen.
Nem tudtam megítélni, mi rejlik a hangjában, de éreztem, hogy lezárta
a témát. Úgy éreztem, mondanom kell még valamit, de hogy mit, azt nem
tudtam.
– Vigyázz magadra, Maria – mondtam végül, bár ez nem tűnt
megfelelőnek.
Erre fuldokló hang tört fel Maria torkán – olyan halkan, hogy arra
gondoltam, talán rosszul hallottam, sőt talán csak képzeltem –, és letette a
telefont.
A beszélgetés ott motoszkált bennem egész délután, bár próbáltam
nem gondolni rá. Nem aggódni miatta. És amikor Sarah rám írt pár órával
később, hogy a héten egyik délután nem iszunk-e egy kávét, hiszen
mindketten a Madison Square környékén dolgozunk, elhessegettem a baljós
érzéseket, a jelenre koncentráltam, ami kezdett lassan kibontakozni előttem.
Maria nagyjából a régi önmagának tűnt azon az estén, bár talán kicsit
csendesebb volt. Mesét olvastam Rubynak, meghallgattam Ella
zongorázását, valamivel később kicsábítottam Alexát a szobájából, hogy
nézzen velem tévét. Apró, de fontos győzelmek voltak ezek.
Maria korán lefeküdt, azt mondta, fáj a feje, és halasszuk el a békítő
beszélgetést, amit terveztem, de ez is rendben volt. Majd holnap jobban
lesz, mondtam magamnak.
 Amikor a lányok már aludtak, végigmentem a csendes szobákon,
élveztem a békét még így is, hogy közben ezt-azt megjegyeztem
magamban. A hosszú hétvégén leszedhetnénk a tapétát az ebédlőben.
Lecsiszolom a falat, és szép krémszínűre festem. A nappaliban ugyanígy,
talán megengedhetném a lányoknak, hogy kiválasszák a színt. És
elkezdhetnénk elpakolni Laura cuccait.
Erre a gondolatra gyász hasított belém, de tudtam, hogy itt az ideje. Az
ékszereire gondoltam, hogy kiválasztok minden lánynak valamit. Laura
sosem volt oda a drágaságokért, de kapott tőlem az évek során néhány
értékes darabot. Egy zafír és gyémánt Tiffany-karkötőt a tizedik házassági
évfordulónkra. Egy gyémánt karikagyűrűt a tizenötödikre, alig néhány
hónappal a halála előtt. Úgy terveztük, idén nyáron elutazunk Párizsba
ünnepelni, csak mi ketten, ez lesz életünk nagy utazása. Talán elmegyek
majd Alexával, Ellával és Rubyval.
A jövő nem olyan volt, mint gondoltam vagy reméltem, de akkor is
létezett.
A konyhában a naptárra pillantottam: a márciusi oldalon, alig egy hét
múlva már nem volt ott Laura kézírása, nem voltak ott a megbeszélt
időpontok, semmi emlékeztető tőle. Üres lap volt, új kezdet. Legalábbis
megpróbáltam így látni. Próbáltam megtalálni a jót a gyász és a veszteség
között. Van benne bármi jó egyáltalán?
Álltam a konyhában, a lakás csendes volt, az éjszaka olyan sötét. Még
mindig értelmet kerestem abban, aminek nem volt értelme? Vagy lehetséges
mégis megérteni ezt az egészet?
Mariára gondoltam, ahogy a karjaimban sírt, ahogy senki más. Ellára
gondoltam, ahogy az úszás miatt zokogott, ki kellett adnia magából.
Alexára, ahogy ült mellettem csendben, és néztük A kijelölt túlélő egyik
részét. Talán ezek voltunk mi. Talán itt volt az egésznek az értelme.
Kimentem a konyhából, lekapcsoltam a lámpát, és a sötétben
átmentem a hálóba.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Maria

Nem emlékszem túl sok mindenre azokból a napokból, miután megláttam

Petar fotóját. Minden mintha valahol messze történt volna, mintha ott
lebegett volna valami légköri zavar köztem és a világ között, folyamatos
kisülések, és én nem hallhattam, nem mondhattam semmit, gondolkodni
sem bírtam.
A gondolataim körbe-körbe forogtak, mint egy csapat varjú, ha nem
tud leszállni. Hogy lehetett Petar? Hogyan? Meghalt. Huszonhat éve halott.
Hallottam a lövés hangját, halottnak kell lennie.
És még ha nem is halt meg, miért lenne New Yorkban? Tényleg lelőtte
Laura Westet, és ha igen, akkor miért? Hogy sétálhatott ott mögöttem, és
közben nem látott, nem beszélt hozzám? Hogyhogy nem tudtam?
Azt gondoltam, meg fogok őrülni a kérdésektől, kitépem a hajam vagy
leszakítom a bőröm. Egy hang sikoltozott bennem, próbált kiszabadulni, és
ha kinyitottam a szám, mindig attól féltem, hogy kitör belőlem. Ha
elkezdem, sosem fejezem be.
Arra gondoltam, mennyire féltem attól, mi történhet azután, hogy
megütöttem Alexát, és most ez apróságnak tűnt ehhez képest. Olyan
röhejesen lényegtelennek, és mégis ott motoszkált megoldatlanul kettőnk
között, mert nem tudtam, hogy kérjek tőle bocsánatot így, hogy itt volt ez a
sikoly bennem. Nem tudtam, hogy tegyek bármit is.
De valahogy végigcsináltam a napokat, lépésről lépésre, egyik lábam a
másik elé téve lassan. Elmentem Rubyért az oviba, Elláért az iskolába.
Beszéltem Nathanhoz. Vacsorát főztem. Nem tudtam, milyennek tűnhetek,
nem tudtam, milyen lehet az arcom. Úgy éreztem, jéggé fagytam, a keringő
gondolatok csapdájában ragadtam, folyton ott repkedtek. Nem akartam,
hogy földet érjenek. Nem akartam arra gondolni, mit jelent mindez, mi
történik majd, ha elmondom Nathannak, vagy ha elmondom a rendőröknek.
Mert tudtam, hogy ezt kellene tennem. Természetesen. Hogy tehetnék
mást?
 És mégis annyira féltem. Hogy megtalálják Petart. Hogy letartóztatják,
ha tényleg megtette ezt a szörnyűséget, és tudtam a szívem mélyén, az
ólmosan nehéz gyomrom közepén, hogy igen, megtette. Talán engem is
letartóztatnának. És mindennek vége lesz, ezúttal örökre. Nem bírtam volna
ki, úgyhogy ezekben a törékeny napokban csendben maradtam.
Azt mondtam magamban, nem számít, hogy ismertem, hogy a
testvérem. Nem tudtam, hogy itt van Amerikában. Azt sem tudtam, hogy él.
Ez akkor sem változtatott semmin. Tudtam, hogy nem így mennek a
dolgok. Tudtam, ha elmondanám a rendőröknek, ki az, akit keresnek,
engem is gyanúsítanának. Lisa hangjából eltűnne az udvarias könnyedség,
és megtelne gyanúval és váddal.
Azt akarja mondani, hogy nem ismerte fel a saját testvérét? Hogy
sosem lépett kapcsolatba önnel? Maga mondta neki, hogy ölje meg Laura
Westet?
Ki tudja, milyen következtetésre jutnának, mit engednének meg
maguknak, milyen gondolatokat? Talán azt hinnék, én terveltem ki az
egészet… hiszen végül is itt élek Laura otthonában. Gyakorlatilag
elfoglaltam a helyét.
Három napig nem aludtam. Egész éjjel a mennyezetet bámultam az
ágyban fekve. Próbáltam nem gondolni a jövőre, úgyhogy a múlt jött el
értem végül.
Petarra gondoltam gyerekként… a sötét hajára, a kék szemére, finom
kezére. Mindig olyan csendes volt, olyan szelíd. Nem is jöttem rá, amíg
nagyobb nem lettem, hogy csúfolták az iskolában, mert túl félénk volt. Túl
lágy.
Az ágyon feküdtem, és felidéztem apám karját, ahogy Petar válla felé
lendült, és az elmormolt szavakat. Ne is törődj velük, Petar! Ne figyelj
rájuk!
Felidéztem a halvány mosolyt Petar arcán, ahogy a szobában ugráltam,
a szokásos bolondos önmagamat hozva. A barátságos fényt a szemében.
Hogy lehet, hogy ez az ember, ez a gyengéd, csodálatos fiú lelőtt egy
ismeretlent a metrón?
De aztán persze mást is felidéztem. Petart a táborban, ahogy
elrángatták azok az emberek, egy-egy karját fogva.
Emlékeztem az üres, halott tekintetére, amikor utoljára láttam.
Hol lehet most? Lisa azt mondta, szeptember óta van Amerikában a
támadó. Ezalatt Petar végig nem keresett meg engem? Hiszen olyan közel
volt. Ott ment el mellettem.
És ha megtalált… de úgy döntött, nem jön oda hozzám?
Nem bírtam erre gondolni. Ezt nem engedtem meg magamnak. És így
teltek a napok, minden egyes fájdalmas lépést megtettem a másik után,
próbáltam túlélni. Túljutni ezen, bár nem láttam magam előtt a végét. Hogy
fog ez végződni? Megtalálják Petart, vagy nem. Egyik sem volt megoldás,
legalábbis nekem nem.
Azon a ködös héten, a homályos napok alatt, emlékszem, Alexa figyelt
engem. Egész nap otthon volt, nem volt telefonja, eljött velem, ha mentem
valahova, és folyamatosan éreztem, hogy rajtam tartja a szemét. Amióta
Lisa felhívott, éreztem, hogy figyel. Nem gondoltam, hogy bármiért is
bűntudatot kellene éreznem, de akkor is ezt éreztem.
Mégis próbáltam továbbcsinálni. Rávettem magam, hogy beszéljek
vele, kipréseltem magamból egy bocsánatkérést azért a rémes pofonért.
Lerázott, nem volt hajlandó beszélni róla, nem volt hajlandó egyáltalán
beszélni velem. Amikor ránéztem, arra gondoltam, hogy történhetett, hogy
alig néhány héttel ezelőtt megmutattuk egymásnak a hegeinket, és
osztoztunk a fájdalmon. Hova tűnt az a gyógyulás?
Ella és Ruby mintha nem vették volna észre a feszültséget köztünk, és
hogy én furán éreztem magam, Nathan sem. Egyik délután korábban
hazajött, és a lányok segítségével bedobozolta Laura cuccait. A konyhából
néztem, ahogy hagyta, hogy a lányok kiválasszanak maguknak egy-egy
ékszert, egy-egy ruhadarabot emlékül. Ella sírt, Ruby izgatott volt, Alexa
csendes, de elszánt.
Utána átkarolta a három lányt, úgy álltak a hálóban, mint a gyász és az
elfogadás tablója, én meg elfordultam.
Nathan tele volt tettvággyal azokban a napokban, bugyogott benne a
remény, amit eddig nem láttam rajta. Elmesélte, mit tervez hétvégére – nem
síelést, hanem együtt nekilátnak az ebédlő és a nappali újrafestésének.
– Évekkel ezelőtt meg kellett volna csinálnom – ismerte el. – De most
megcsinálom. Te is segítesz, ugye?
Bólintottam, mert nem tudtam, mi mást tehetnék.
Aztán szerdán lementem a zöldségeshez a sarokra, csak hogy
eltávolodjak Alexa figyelő tekintetétől, és amikor befordultam a sarkon a
papírszatyornyi almával, egy kezet éreztem a vállamon.
– Maria. – Mély hang volt, síri, dohányosan karcos, mégis
felismertem.
 Mindig is felismerném.
De akkor sem akartam megfordulni. Nehéz volt az a kéz a vállamon,
megfeszültem alatta. Lehajtottam a fejem.
– Maria – mondta újra Petar.
Megfordultam, ránéztem. Az arcától belém hasított a fájdalom, még
most is azt vártam, hogy azt a fiút látom majd, a régit, nem, aki Vojnóban
volt, hanem azelőttről. Mindig azelőtt. A szelíd szemű, finom kezű, halvány
mosolyú fiút.
Az előttem álló férfi arcát mély ráncok barázdálták, kék szeme cserzett
bőre mélyére süppedt. Filces sapka volt rajta, a haja kusza, a ruhája szedett-
vedett. Koszcsík keretezte a körmét, láttam, ahogy felemelte a kezét, hogy
megérintse az arcom, aztán leejtette, még mielőtt hozzám ért volna.
– Hát tényleg te vagy – mondta bosnyákul.
A mellemre öleltem a zacskónyi almát, a fejem kavargott, a szívem
vadul vert. Itt volt Petar, a bátyám. Itt volt Petar, az az ember, aki lelőtte
Laura Westet, aki anyátlanná tett három lányt, akiket megszerettem. Nem
tudtam összehozni ezt a kettőt: a két világ összecsapott bennem, majd
megint kettészakadt, belezuhanva a semmibe.
– Petar… – suttogtam. – Hogy… mi…
Nem tudtam, mit kérdezzek. Egyrészt csak el akartam futni, másrészt
arra vágytam, hogy magamhoz öleljem.
Lassan megrázta a fejét.
– Ennyi idő után.
– Petar. – Körbenéztem, hidrafejű szörnyként ütötte fel magát bennem
a rémület, valamennyi feje vonaglott. – Mit keresel itt? Hogy találtál meg?
– Hónapokkal ezelőtt megtaláltalak, Maria. Még a központban. –
Olyan fáradt kétségbeeséssel beszélt, mintha már nem számítana többé,
mintha már mindennek vége lenne.
– A központban… – A teli zacskó alma kicsúszott a kezemből, a papír
elszakadt. Almák gurultak és pattogtak körülöttünk. Petar leguggolt, hogy
felvegyen egyet. – Ne…
Körbenéztem megint, aztán fel, Westék lakásának a nappalija pont erre
a sarokra nézett. Az ablakok ragyogtak a napfényben, élesen és üresen.
Megragadtam Petar karját, és magammal húztam a sarkon túlra,
majdnem elesve egy elgurult almában. Petar nem tiltakozott, engedelmesen,
szótlanul jött utánam.
 Egy épület oldalához húztam egy átjáróhoz, ez volt az egyetlen
félreeső hely, amit láttam. A járókelők sűrűn áramlottak mellettünk, alig-
alig pillantottak ránk.
Az agyam egyre száguldott. Petar végig tudta, hol vagyok. Tudja, hol
élek. Vajon veszélyben lehetnek Westék, féltenem kell őket a bátyámtól?
Mit tehetek?
– Miért nem jöttél oda hozzám? – kérdeztem. – Miért nem mondtad
meg nekem, hogy élsz?
– Sokáig nem tudtam, hogy te élsz.
– Mostarban voltam öt évig a háború után. – Nem tudtam, haragszom-
e rá, vagy csak félek. – Nyilván ott megkereshettél volna.
Petar a fejét rázta. Megtört és üres volt az arca, és ez megijesztett.
Mintha nem lett volna a tekintete mögött semmi.
– Mi történt Vojnóban? – kérdeztem. – Lövést hallottam…
– Igen, mi történt Vojnóban? – kérdezett vissza Petar, a hangja kemény
lett, idegen. – Mi történt veled Vojnóban, Maria?
Kiszáradt a szám, ahogy megláttam a szemében, hogy tudja.
– Honnan tudod? – suttogtam.
– Egy őr dicsekedett a táborban.
Hányinger szorította a gyomrom. Nem bírtam elviselni a keserűséget
Petar arcán.
– Miért nem haltál meg? – sírtam, és Petar ajka megremegett.
– Ezt akartad?
– Nem. – És közben igen, hiszen mi történt így. Laura meghalt. A
göcsörtös téglafalnak szorítottam a homlokom, dörzsöltem a bőröm, amíg
úgy éreztem, hogy lángol. Mély levegőt vettem, és visszafordultam a
bátyám felé. Ott állt, keze-lába ernyedt, az ujjai lógtak, mint aki már nem
harcol többé. És mégis lelőtte Laurát. – Mi történt, miután elvittek? Amikor
utoljára láttalak?
Petar egy hosszú pillanatig csak nézett rám.
– Adtak egy fegyvert – mondta végül. – És azt mondták, válasszak: ő
vagy én.
A számra szorítottam a tenyeremet.
– Lelőttél egy másik foglyot?
Petar vállat vont.
– Vagy ő, vagy én.
 Lehunytam a szemem, egész szorosan, azt kívánva, bár kizárhatnám
mindezt a tudatomból.
– Miért nem találkoztunk utána?
– Elkülönítettek minket, téged meg kiengedtek.
Kinyitottam a szemem, keményen ránéztem.
– És mi történt veled?
Vállat vont.
– Nagyjából ugyanaz.
– Ó, Petar… – Megráztam a fejem. – Miért nem kerestél meg
Mostarban?
– Nem bírtalak.
– De tudtad, hogy ott vagyok?
Megint vállat vont. A tekintete üressége mögött túl sok kétségbeesett
fájdalmat láttam.
– Szégyelltél? – kérdeztem. – Amiért…
– Magamat szégyelltem. – A hangja elcsuklott, majd újra szilárdan
folytatta. – Nem bírtam volna elviselni, hogy visszamenjek oda, lássam
azokat az arcokat…
– Tudom – suttogtam. – Én is ezt éreztem. De hova mentél? És hol
voltál ennyi évig?
És miért jöttél Amerikába? És miért lőtted le Laurát?
Habozott, éreztem, hogy megfeszülök.
– Petar…
– Dobojban dolgoztam egy ideig – felelte végül. – A vasútnál.
– És aztán?
Újabb rémes szünet következett.
– Aztán elmentem Szíriába.
Amikor kimondta, a falnak dőltem, ahogy mellbe vert, mit is jelent ez.
Szíriába… harcolni. Mi másért ment volna?
– Ó, Petar… Nem…
– Páran csatlakoztunk. Tudod, mit tettek velünk, Maria, az alatt az
átkozott háború alatt, csak mert bosnyákok voltunk és muzulmánok. Az
igazságtalanság… Harcolni akartam ellenük.
Legszívesebben a fülemre szorítottam volna a tenyerem. De így csak a
fejemet ráztam.
– Nem, nem, nem, nem…
 – De ők is ugyanolyanok voltak – mondta pillanatnyi csend után. –
Pont ugyanolyan rosszak, mindenki. Nem számított semmi. Nem láttam
értelmét semminek… – A hangja megtört, csak szilánkok szakadtak ki a
torkából. – Csakis kegyetlenkedést láttam. Senkinek sem volt igaza. Senki
sem volt jó, egyik oldalon sem. Visszamentem Boszniába, aztán Albániába,
hogy munkát keressek. Aztán azt gondoltam, megkereslek téged, az talán jó
lenne… És akkor elmondták, hogy Amerikába jöttél.
– Ki mondta el?
– Tetka Emma és Ujak Daris. írtam nekik. – A nagynénim és a
nagybácsim.
– Úgyhogy idejöttél…?
– Igen. Idejöttem. És megkerestelek.
– De nem beszéltél velem. – Gyakorlatilag nyüszítettem.
– Nem tudtam, hogyan. Olyan más voltál… olyan tiszta. És én meg…
– Tehetetlenül csóválta a fejét.
Könny futotta el a szemem.
– De miért Laurát? – suttogtam. – Miért lőtted le, Petar? – Alig bírtam
elhinni, hogy feltettem a kérdést.
Megint a fejét rázta, könnycseppek gurultak a viharvert arcán.
– Nem tudom. Nem tudom. Láttam, hogy hozzád ért… Megmarkolt,
meglökött…
– Micsoda?
Nem tudtam elhinni, de aztán eszembe jutott az a kínos kis
lépegetésünk aznap reggel, amikor Laura elment, ahogy eltolt az útból. A
vállamnál fogva tartott, engem is kicsit meglepett az érintés, mégis…
Ki számított volna erre?
– És ezért lelőtted? – kérdeztem döbbenten, mire Petar vállat vont.
– Mindenért. Te többet érdemeltél volna, Maria, annyival többet. És én
nem tehettem semmit… – Fuldokolva felzokogott.
– De ennek semmi köze Laura Westhez.
Reménytelenül néztem a bátyámra, mert most már ez sem számított.
Ki tudhatná, mi járhatott a bátyám szilánkokra tört fejében, amikor azt látta,
hogy Laura meglök vagy bánt, milyen kínzó emlékeket idézhetett fel benne
ez a pillanat? Ki tudja, milyen kitekert és rémes logika vezette el addig,
hogy lelőjön egy nőt, akit nem is ismert?
Ez a férfi előttem nem a bátyám volt. Ez az ember egy összetört roncs
volt, minden hasonlóság azzal, akit bátyámként ismertem, eltűnt, kiverte
belőle a kegyetlenség és a szenvedés, amit ellene elkövettek, és amit ő
elkövetett.
És mégis, megölte Laurát… Még most is, mindazok után, amit
elmondott, ami történt, alig bírtam elhinni.
– Hogy tehettél ilyet egy ártatlan nővel? – suttogtam.
– Senki sem ártatlan. – És ekkor sírni kezdett, zokogva tört fel a
melléből, az emberek megálltak és ránk néztek, mielőtt továbbsiettek volna.
– Petar… – Egyik kezemet felé nyújtottam, de nem bírtam
megérinteni. – Petar, fel kell adnod magad a rendőrségen.
– A rendőrségen? – Felemelte a fejét, az arca könnyfoltos volt, a
szemében tűz lobogott. – Azt akarod, hogy adjam fel magam?
– Megöltél egy ártatlan nőt. – Remegett a hangom. – Nem érdemelte
meg a halált, és nem volt okod rá, hogy bántsd.
– Sajnálom… – morogta, mintha ez segíthetett volna.
– Amúgy is meg fognak találni – folytattam. – Már vannak rólad fotóik
a kamerafelvételekből… Tudják, mikor jöttél Amerikába…
Petar megint a fejét rázta.
– Nem. Nem.
– Kérlek. Az én kedvemért. A rendőrség úgy gondolja, kapcsolatban
állok veled. Kikérdeztek…
– Neked semmi közöd ehhez, Maria. Ezt tudniuk kell.
– Nem érdemelte meg a halált! – Felemeltem a hangom, valaki
odanézett. Halkabban folytattam, közelebb húzódva Petarhoz. – Kérlek.
– Tudod, mit csinálnak velem, ha elkapnak?
– Ez nem Bosznia, Petar. És nem is Szíria.
– Börtönbe zárnak…
– És nem ezt érdemled? – kiáltottam.
Petar hátralépett.
– Ezt gondolod? Vojno után? Mindazok után, ami történt?
– Ha te nem mész börtönbe, akkor miért menne bárki is a kínzóid
közül? Hogy lehetne akkor igazság az egyiknek, a másiknak meg nem?
Mindketten tudtuk, milyen kevés háborús bűnöst vittek bíróság elé az
évek alatt. Mindenki szemet akart hunyni, mert így volt könnyebb. Mert
elmúlt.
– Ez más, Maria…
– De megölted. – Könnycseppek csorogtak az arcomon. – Nem volt ő
senki sem neked. Ártatlan volt. Három kislány anyukája… – Elhallgattam,
mert nem akartam, hogy Petar bármit is megtudjon Laura lányairól.
Petar lehajtotta a fejét.
– Sajnálom. Nem várom, hogy higgyél nekem, de ez az igazság.
– Akkor mondd ezt el a rendőröknek! Talán, figyelembe véve a
múltadat, enyhén bírálják el…
– Enyhén.
Gúnyosan nézett a világra. Én kétségbeesetten néztem őt.
– Hol laksz, Petar? – kérdeztem. Nem tudtam, azért kérdeztem-e, mert
érdekelt, vagy mert információt akartam. Olyan volt a fejem, mint egy
kibogozhatatlan csomó. – Jól vagy? – folytattam. – Van hol aludnod?
– Majd biztos elmondom neked.
Elhátrált, és mintha megnyílt volna köztünk egy szakadék, amit
egyikünk sem lép át sosem. Félméternyire állt tőlem, de tudtam, hogy már
elment.
– Kérlek… – suttogtam. – Kérlek, Petar.
– Csak találkozni akartam veled – mondta. – Egyetlenegyszer. Hogy
tudd.
– Mit tudjak?
– Hogy sajnálom. Az egészet. – Az arca eltorzult, szaggatottan
beszívta a levegőt. – Isten segítsen engem. – Félig botorkálva távolodott
tőlem, én meg csak néztem, a szétszakadt papírzacskó maradványait
szorítottam a mellemre, ahogy eltűnt az utcán.
Nem kiabáltam. Nem szóltam egy szót sem. Miután eltelt vagy egy
évezrednyi idő érzésem szerint, megfordultam, és visszamentem a sarok
felé, be a házba, fel a lakásba, ahol Alexa várt.
– Mi tartott eddig? – kérdezte, ahogy beléptem.
Karba tette a kezét, a szeme elkeskenyedett, a teste szinte vibrált a
feszültségtől. Nyugodt volt a hangom, ahogy válaszoltam.
– Sor volt.
– Hogy mi? – nézett rám értetlenkedve Alexa.
Eltartott pár döbbent másodpercig, mire rájöttem, hogy még mindig
bosnyákul beszélek.
– Sor volt – ismételtem el angolul. – Sokan voltak.
– De nem is vettél semmit – vetette oda, és még mindig gyanakodva
méregetett, én meg a tépett szatyordarabra néztem, amit még mindig a
kezemben tartottam.
– Elszakadt a szatyor. Az almák elgurultak. Nem akartam visszamenni.
 Elfordultam tőle, a pultra támaszkodtam, vettem pár mély lélegzetet,
és ráparancsoltam magamra, hogy nem omolhatok össze. Nem engedhetem
ki a sikolyt.
A csend elhúzódott, mint ahogy egy kötél vékonyodik egyre, ha
húzzák.
– Aha, világos – mondta halkan Alexa, és kiment a konyhából.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Nathan

Azon a héten tele voltam optimizmussal. Elszánt voltam, és reményteli.

Szerda este munka után elvittem a lányokat a York Avenue-ra a
barkácsboltba, hogy válasszanak színt: Ruby rózsaszínt akart, Ella zöldet.
– Nem lehet rózsaszín nappalink – közölte Ella. – Az olyan dedós.
– A rózsaszín nem dedós – jelentette ki Ruby.
Alexára mosolyogtam, azt akartam, hogy ő is vegyen részt ebben.
– Te mit gondolsz, Alexa?
Ránk nézett, a festékes polc előtt álltunk, a hátunk mögött a
mintakártyák szivárványával, és mintha csak ekkor látott volna meg minket.
– Mi? Ó, nekem mindegy.
A homlokomat ráncoltam, mert úgy hangzott, mint akit tényleg nem
érdekel, nem úgy, mint a szokásos, elszántan közönyös hozzáállása.
– Azt hittem, nem szereted, hogy ilyen a lakás – feleltem könnyedén. –
Nem örülsz neki, hogy végre nekiállunk?
Vállat vont, és odébb ment kicsit. Próbáltam nem megbántódni, és –
ami még ennél is fontosabb – nem felhúzni magam. Nem indulok el újra
ezen a régi, fárasztó ösvényen.
– Rendben, lányok – mondtam vidáman, és visszafordultam Ellához és
Rubyhoz. – Akkor próbáljuk meg újra! Mit szólnátok egy szép
zsályazöldhöz a nappaliba, és halvány rózsaszínhez az ebédlőbe?
– Na látod – mondta Ruby, és diadal csengett a hangjában. – A
rózsaszín nem is dedós.
Alexa meg sem szólalt hazafelé menet, ezúttal más, elgondolkodóbb
csendbe burkolózott, mint a szokásos dacos hallgatása. Felzárkóztam mellé,
Ruby fogta a kezem. Ella kicsivel lemaradva jött mögöttünk.
– Holnap megint iskola – mondtam, próbáltam vidám hangot megütni.
Alexa csak vállat vont. Még nem szembesítettem a dohányzással meg a
még fontosabbal, a fiúkkal. Vártam a megfelelő pillanatra, bár már láttam,
hogy az talán nem jön el sosem, nekem kell megteremtenem. – Alexa…
beszélnünk kell.
 Hirtelen rám nézett, meglepetten, sőt talán ijedten.
– Miről?
– A felfüggesztésről – tisztáztam gyengéden. – És hogy miért került
sor rá.
– Ó! – Furán megkönnyebbültnek tűnt. – Hogy az.
– Igen, az. – Idegesség vegyült a hangomba, de próbáltam elnyomni. –
Nagyon is az. Nem haragszom, Alexa, de aggódom, hogy így próbálod meg
feldolgozni, ami történt…
Megrázta a fejét.
– Apa, kérlek, ne csináld! Csak égeted magad.
– Akkor égetem magam. – Gyorsítottam, hogy a lépteihez igazodjak,
magam után húzva Rubyt. – Most nincs itt erre idő, csak azt akarom, hogy
tudd, vár ránk ez a beszélgetés, és azt akarom, hogy jól menjen.
– Mindegy – morogta Alexa, és gyorsított.
Elengedtem, mert nem volt több ötletem, hogy mit mondhatnék, és
akárhogy is, szegény Ruby apró lábai nem bírták a tempót.
Másnap délután találkoztam Sarah-val a gyászcsoportból a városban,
közel mindkettőnk munkahelyéhez. Még mindig elszánt tettvágy buzgott
bennem, elmondtam neki a terveimet.
– Úgy érzem, végre csinálok valamit – mondtam a tejeskávé felett.
Hideg szél szökött be az aprócska kávézóba minden alkalommal, amikor
kinyílt az ajtó. – Beszéltem az apósommal… sőt, kifestem a nappalit. Végre
megcsinálom. – Sarah-ra mosolyogtam, de láttam, hogy részvétteli
szánakozással néz rám. – Mi a gond?
– Annyira örülök ennek, Nathan – mondta. – Tényleg.
– De? – Mert nyilvánvalóan volt itt egy „de”.
– De ne felejtsd el, hogy ez csak egy újabb szakasz – mondta kis
szünet után. – Nem a vége. Még nem végeztél a gyásszal.
– Tudom.
Mellbe vertek a szavai így is, hogy éreztem, igazak. Azt akartam, hogy
vége legyen a gyásznak. Tovább akartam lépni, örülni akartam. Nem
akartam elfelejteni Laurát, nyilván, de kicsit kevésbé akartam emlékezni rá.
– Csak… voltam én is ott, ahol most te – folytatta gyengéden Sarah. –
Úgy látod, mintha túl lennél a mélyponton. A jövő felé fordulsz, és ez jó
érzés.
– Igen.
 Az arcom átforrósodott, zavarba jöttem. Gyakorlatilag dicsekedtem a
gyászmunkámmal.
– És ez jó így. Ez fontos lépés. De ennyi… egy újabb lépés.
– Tudom…
– Ne lepődj meg, ha egy hét, egy hónap múlva, vagy akár már holnap
újra ott találod magad a startvonalon, vagy még annál is rosszabb helyen.
Hat hónap után a gyász frissebbnek érződhet, mint az elején. Nem próbálom
elrontani a kedved, tényleg nem. Csak jó lett volna, ha engem akkor
figyelmeztetett volna valaki.
– Értem.
A gondolat, hogy akár rosszabb is lehet, mint volt, máris megijesztett.
Nem tudtam, azt hogy bírnám ki.
– Sajnálom – mosolygott bocsánatkérőn. – Azt hiszem, mégis
elrontottam a kedved. Ne törődj velem! Ócska hetem volt.
– Tényleg? – Elfogott a bűntudat, amiért elfoglalt a saját lelkes
állapotom. – Mi történt?
– Semmi, és ez olyan idegesítő. Willnek igazából jól megy a suli, a
munka is rendben. Nincs semmi gond, mégis pár nappal ezelőtt úgy
éreztem, szétesek.
Remegve felnevetett, és beleivott a kávéba. Láttam, hogy közel áll a
síráshoz.
– Sajnálom, Sarah. Azt hittem, hogy te tartod magad. – Megpróbáltam
mosolyogni. – Én meg úgy vártam, hogy mikor leszek majd olyan, mint te.
– Bocs, hogy csalódást okoztam.
– Nem, nem okoztál. Egyáltalán nem. – Megráztam a fejem. – Tudom,
hogy nem reális, amit erről hiszek. Csak annyira szeretném látni a végét,
ahova el kellene jutnom.
– Tudom.
– És nincs ilyen, ugye?
Sarah szomorúan mosolygott.
– Én még nem találtam meg. De közben… élvezd a kis dolgokat,
Nathan. A nappali kifestését. Ruby mosolyát. Bármit… csak élvezd.
Lassan bólintottam. Furcsamód egyszerre éreztem magam
nehezebbnek és könnyebbnek a beszélgetéstől.
– Kösz a biztatást – mondtam végül, bár nem ez volt, amit hallani
akartam.
Pénteken a lányoknak nem volt tanítás, én sem mentem be dolgozni, és
nekiálltunk, hogy letépjük a tapétát az ebédlő faláról. Könnyű volt: a
viharvert, régimódi, százlevelű rózsákkal díszített papír itt-ott már hosszú
csimbókokban levált a falról. El sem hittem, hogy eddig halasztottam.
– Tényleg szabad ezt, apu? – kérdezte Ruby, és óvatosan megrángatta
az egyik lelógó darabot. – Mert anya mindig azt mondta, hogy ne
rángassuk, mert csak rosszabb lesz.
– Egyszer nekem azt mondta, hogy talán jobb lenne. – Ella vigyora
szívmelengetően huncut volt. – Hogy talán akkor majd kezdesz vele
valamit.
– Juj. – Rájuk mosolyogtam, mutatva, hogy nem haragszom. – Hát, azt
hiszem, anyának igaza volt. Kezdenem kellett volna ezzel valamit már
évekkel ezelőtt. – Kényszerítettem magam, hogy túllépjek az
elkerülhetetlen megbánáson. – De mindannyian csináljuk! Együtt.
– Juhé!
Ruby erősen megrántotta a lelógó papírt, az megszáradt ragasztó
felhőjében vált le a falról, vakolatdarabokat sodorva magával.
– Ez az, Ruby – bátorítottam. – Még egyszer!
Boldogan sikkantva lábujjhegyre állt, és megint meghúzta, a tapéta
hangosan leszakadt, és újabb adag ragasztó meg vakolat hullott.
– Te is, Ella! – mondtam. – Gyerünk, csináljuk!
A felkunkorodott papírvégért nyúltam magasan fel a fal tetejére, és
éreztem, ahogy kellemesen, könnyen lejön, feltárva az öreg, pucér falat.
Tudtam, hogy még nagyon sok munka vár rám, mire festeni lehet, de
készen álltam rá.
– Alexa? – kiáltottam.
Az ajtóban állt, karba tett kézzel, arcán távoli kifejezés. Vajon mi lehet
az, tűnődtem el ezredszerre, amivel sikerülne közel kerülni hozzá? Mivel
törhetném fel ezt a képtelen csigaházat?
– Gyere, Alexa – szólt rá halkan Ella. – Ez buli.
– Oké, rendben.
Előresompolygott, és bátortalanul megrántott egy darab tapétát. Csak
egy kicsit jött le a falról.
– Egy kicsit keményebben – javasoltam, mire Alexa kifürkészhetetlen
pillantást vetett rám, és keményebben megrántotta. Halvány mosoly suhant
át az arcán, ahogy egy csíknyi a kezében maradt.
– Huh, pfuj. Mi ez a sárga izé? – kiáltotta, ahogy ledobta a tapétát.
 – Régi ragasztó. Ez a tapéta valószínűleg úgy hetvenöt éve lehet
ezeken a falakon. – Egy pillanatig hallgattunk, felfogtuk, milyen sok idő ez,
aztán Ruby vigyorogva megmarkolt egy újabb csíkot. Én hangosan
felnevettem. – Ez az!
Hamarosan a levegőben sűrűn szállt a por, kinyitottam az ablakot,
hogy szellőztessek, ahogy a padló megtelt lehullott papírcsíkokkal.
– Olyan szép lesz! – kiabált Ruby. – Elkezdhetünk most festeni, apu?
– Bocs, Rubes, előbb le kell csiszolnom meg alapoznom a falat. De
csak tépd!
Körbenéztem, hol lehet Maria. Meglepett, hogy nincs ott velünk.
Benéztem a konyhába, ott ült az ablak előtt a kisasztalnál, kezében egy
bögre teát tartott.
– Maria? Gyere be hozzánk!
Felkapta a fejét, mint aki megijedt, mintha egy pillanatra pánik villant
volna a szemében. Előreléptem egyet.
– Maria?
– Nem, nem, csináljátok csak. Olyan jól szórakoztok. –Megrebbentek
az ujjai.
– Szállj be te is!
– Gyere, Maria! – mondta Ella a konyhaajtóban megjelenve. – Buli. –
Csillogó szemmel folytatta. – Olyan, mintha valami rosszaságot csinálnál,
de közben nem.
Maria feszülten Ellára mosolygott.
– Ez elég jól hangzik.
– Akkor gyere! – Kinyújtottam a kezem, Maria felállt az asztal mellől,
és a mosogatóhoz vitte a teát. – Minden rendben? – kérdeztem halkan. –
Kicsit úgy tűnsz, mint aki…
Elhallgattam, nem tudtam, milyennek tűnik. Aggodalmasnak?
Távolinak? Boldogtalannak?
– Jól vagyok. – Szélesebb mosollyal felém fordult, de láttam a szeme
sarkában az aggodalom szarkalábait. – Jól vagyok – ismételte, és bement az
ebédlőbe.
Alexa éles pillantást vetett rá, ahogy bejött, és én eltűnődtem, erről
van-e szó. Vajon Alexa még mindig haragszik a pofon miatt? Le akartam
ülni velük megbeszélni, de még nem történt meg, még meg kell teremtenem
a megfelelő pillanatot.
 – Honnan húzzam… – kezdte Maria, én meg nagy ívű mozdulattal
intettem a tépett tapéta felé.
– Válassz!
Egy keskeny csíkot megrántott, fél szívvel, le is jött, felfedve az
ezüstös, sárga falat.
– Így.
– Még, Maria! – kiabált Ruby. – Nézd!
Ruby felugrott magasra, hogy elkapja egy gyűrött csík szélét,
megrántotta, meghúzta, egészen a padlóig lejött.
– Nagyon jó, Ruby! – mosolygott Maria, és bólintott. – Máris jobban
fest ez a szoba.
Még egy órát tépkedtünk, a falak nagyjából készen voltak, és egy
kaparóval leszedtem a rájuk ragadt maradékot.
– Megcsinálhatjuk a nappalit? – kérdezte mohón Ruby, én meg
nevetve ráztam a fejem.
– Egyszerre egy szobát, Rubes. Különben teljes káosz lenne a lakás.
– Vacsorát kellene főznöm – mondta Maria, aki egész végig elég
csendes volt, és a konyha felé indult.
– Rendeljünk inkább valamit! – javasoltam. – Ünnepeljük meg, hogy
megszabadultunk a tapétától.
– Pizza! – kiabált Ruby. – Lehet pizza?
– Jó ötlet.
– Ha így gondolod.
Maria nem hangzott teljesen elégedettnek. Tényleg le kell ültetnem
mindenkit, hogy megbeszéljük. Rettegtem ettől, de közben tudtam, hogy
szükség van rá.
– Rendelek pizzát – mondtam. – Ki milyet kér?
Körbenéztem, láttam, hogy Alexa észrevétlenül elment. Hova
mehetett? Még mindig nálam volt a telefonja, úgyhogy tudtam, hogy nem
lóghat azon, de akkor hol van? És miért nem akar velünk lenni?
A szobájában találtam rá, az ágyán kuporgott, leharap-dált körmét
piszkálta, és a semmibe bámult.
– Alexa?
Nem nézett rám, ahogy válaszolt.
– Igen?
– Gyere ki hozzánk!
Megrázta a fejét, a körmét rágta.
 – Kösz, de nem.
– Mi a baj, Alexa? – Bementem a szobájába, félhomályos volt és
rendetlen, a padlón ruhák halmai. Azaz egy disznóól. – Maria miatt?
– Hogy mi? – Ez szinte sikolyként hangzott, hátrafordult hirtelen, rám
nézett.
– Elmondta, mi történt.
– Tényleg? – kérdezte Alexa hitetlenkedve.
– Igen, a veszekedéseteket, és hogy ő… megütött. – Ahogy
kimondtam, rosszabbul hangzott.
– Elmondta neked? – Alexára mintha valamennyire hatott volna ez, de
aztán csak vállat vont. – Mindegy.
– Még mindig haragszol rá?
– Jaj, apa. – Felsóhajtott, és hátradőlt a párnákra. – Fogalmad sincs
semmiről, ugye?
Nem hagytam annyiban, ahogy válaszoltam.
– Ha jól értem, nincs, hacsak nem mondod el nekem.
A fejét rázta.
– Nem hinnél nekem.
– Miért ne hinnék?
Alexa elfordította a tekintetét, még mindig a körmét piszkálta.
– Nem számít – mondta, de én azt gondoltam, hogy nagyon is számít.
Csakhogy fogalmam sem volt, mennyire.

Egy órával később megjött a pizza. Az ebédlőben teljes volt a felfordulás,

csupa por és papír, úgyhogy a nappaliban ettünk, a pizzás dobozokat a
dohányzóasztalra pakoltuk, és mindenki boldogan majszolt, még Alexa is.
Boldog voltam. Mindennek ellenére, sőt inkább az egész miatt, tényleg
boldognak éreztem magam. Törékeny volt, halvány, és egészen biztosan
átmeneti, de ott volt. És ez elég volt, sokkal több, mint korábban bármi,
legalább abban a pillanatban, hiszen a következőben a teljes világ
összeomlott másodszor is.
Élesen kopogtak, majd váratlan, hihetetlen hang következett: erővel
felnyitották az ajtót, és a falnak csapták. Emlékszem, a kezemre folyt a
forró szósz a pizzáról, rémület szaladt át rajtam erre a hangra, amíg
valahogy próbáltam felfogni.
– Mi ez a…
 – Rendőrség! – harsant a tompa kiáltás, és beözönlöttek a nappaliba,
mint valami rossz akciófilmben.
Rendőrök golyóálló mellényben, előretartott fegyverrel. Ruby
sikoltozni kezdett, folyamatos, éles sikoly volt. Én eldobtam a pizzám, és a
levegőbe emeltem a kezem.
– Mit csinálnak… Miért vannak itt?
Alig bírtam ezt kinyögni. Alig bírtam elnyomni a bizarr késztetést,
hogy felnevessek, bár közben a rémület markolt meg belülről,
cseppfolyóssá olvasztott. Ez nem történhet meg. Ez egyszerűen nem
történhet meg.
A rendőrök – hárman voltak, ami bőven túl soknak tűnt – beljebb
jöttek, még mindig előretartott fegyverrel.
– Maria Dzino? – szólalt meg az egyik, és Mariára szegezte a
fegyverét.
Ő óvatosan felállt, a keze a levegőben, az arca legyőzött.
– Igen, én vagyok – mondta halkan.
– Maria! – sírt Ella, könnyek csorogtak az arcán, Ruby tovább sikított.
– Mit akarnak Mariától? – kérdeztem.
A hangom megremegett, mert ezek rendőrök voltak, valódi fegyverrel.
– Maria Dzino – mondta a rendőr, és most már tényleg olyan volt, mint
egy rossz film –, ezennel letartóztatom.
– Miért? – hörögtem, a magam értelmetlen, szánalmas módján uralni
próbálva a helyzetet.
A férfi rám sem nézett, csak Mariára szegezte a tekintetét meg a
fegyverét.
– Bűnrészességért gyilkosságban.
Maria felé fordultam, és a gyomrom összeugrott, ahogy megláttam az
arcát. Nem is tűnt meglepettnek.
– Hogy mi… – Úgy szakadtak ki belőlem a szavak, mint ahogy a
levegő kiszáll a leeresztő lufiból. Mariára néztem, azt akartam, hogy
mondjon valamit. Hogy magyarázza meg. Vagy legalább tiltakozzon. –
Maria… – nem bírtam befejezni.
A tekintete egy pillanatra rám villant.
– Sajnálom, Nathan – mondta halkan. – Annyira sajnálom.
– Mit? – Hitetlenkedve néztem rá, nem akartam felfogni, mit jelent ez
a bocsánatkérés. – Mit sajnálsz?
 Ruby abbahagyta a sikoltozást, és most egyszerűen értetlenül bámult, a
szája elkerekedett, Ella halkan sírt. Vadul megfordultam, Alexát kerestem,
megláttam a sarokban, az arca sápadt volt, a karját összefonta a mellén, és
láttam, hogy ő sincs meglepve.
– Alexa… – kezdtem, de megint nem bírtam folytatni.
Nem voltak erre szavaim, gondolataim, az agyam csak vibráló, üres
képernyő volt.
– Ismerte – közölte kihívóan. – Ismerte őt, apa. Láttam őket együtt.
– Mi…
Mariára néztem megint, akit épp megbilincseltek, bár nem úgy tűnt,
mint aki tiltakozni fog. Engedelmes volt, szinte élettelen.
– Ismerted őt? – suttogtam.
Persze, tudtam, kiről beszélünk.
– A bátyám az – felelte, kínnal csurig telt hangon. – Annyira sajnálom.
A bátyja? Petar, igen, aki szerette a zenét, csendes volt és félénk. Petar
Dzino ölte meg a feleségemet? És Maria ezt tudta?
A fejem két oldalára szorítottam a kezem, hogy ne robbanjon fel. A
rendőrök kivezették Mariát.
– Apu… – Ruby a karomat rángatta, az arcán könnycseppek. – Ne
engedd, apu! Ne engedd, hogy elvigyék.
Csendben megráztam a fejem, ahogy a három rendőr kikísérte Mariát a
lakásunkból és az életünkből.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Maria

Hát ez is eljött. A cellában ültem, a szürke betonfalat bámultam, a kicsi

fémvécét, és arra gondoltam, hogy tudom, mit kell csinálni egy ilyen helyen.
Tudom, milyen ez.
Nem féltem, és ez meglepett, nem is aggódtam. Különös, nehézkes
békességet éreztem, lemondást, ami egyben megkönnyebbülés is volt.
Vége. Már nem kell titkot hordoznom magammal, nem kell megtartanom.
Megtörtént a legrosszabb, és én végigcsináltam.
A rendőrök nem beszéltek velem, ahogy behoztak valamelyik
állomásra a városban, nem tudtam, hova. A furgon hátában ültem, egy
rendőr kuporgott mellettem, engem nézett, mintha veszélyes lennék. Láttam
az ajkán, ahogy legörbítette, hogy a legrosszabbat feltételezi: bűnrészesség
gyilkosságban, nyilván én terveltem ki az egészet, talán terrorista is vagyok.
Ki tudja? A furgon belsejébe bámultam, hagytam, hogy kiürüljön az agyam.
Nem akartam Rubyra gondolni, ahogy retteg, Ellára, akinek mintha
összetört volna a szíve, Nathanra, aki úgy festett, mint akit elárultak.
És Alexa… Nyilván meglátott Petarral az ablakból. És felhívta a
rendőrséget. Nem hibáztattam. Nem hibáztattam senkit.
Bent a kapitányságon ujjlenyomatot vettek és lefényképeztek, aztán
bezártak ide, ebbe a cellába. Mondták, hogy fogadhatok ügyvédet, úgyhogy
felhívtam Cathyt a Menekültközpontban, mert tudtam, ő biztos tud ajánlani
valakit.
– Letartóztattak, Maria? – kérdezte döbbenten.
– Bonyolult.
Olyan fáradtnak éreztem magam, csak túl akartam jutni a szükséges
lépcsőkön. Magam mögött kellett tudnom ezt az egészet. Bármilyen
büntetést szabnak ki rám, tudtam, hogy el fogom fogadni. Mi mást tehettem
volna?
Alig egy órát lehettem a cellában, amikor a régi ismerőseim, Lisa és
Tom hívattak egy kihallgatószobába, mint előtte is, csak most persze
minden nagyon más volt. Most tájékoztattak, hogy várhatok, amíg megjön
az ügyvédem, és én azt mondtam, hogy nincs erre szükségem. Talán
ostobaságvolt, de féltem, ha ügyvédre várnék, attól bűnösnek tűnnék, pedig
nem voltam az. Nem voltam.
Mégis bűnösnek éreztem magam, ahogy ott ültem előttük. Most nem
volt semmilyen békülékeny mosoly vagy könnyed hangvétel. Mindketten
kőkemény tekintettel néztek rám, ahogy vártam, hogy beszéljenek, fejem
kicsit lehajtva.
– Hol van a bátyja, Maria?
– Nem tudom.
– És mi meg ezt nem hisszük el.
Az eddigi kihallgatások alatt Lisa sosem ütött meg ilyen kemény
hangot.
– Sajnálom. Ha tudnám, megmondanám.
– Tényleg? Mert azt nem mondta meg, hogy felismerte a képen. Nem
mondta meg, hogy találkozott vele Westék háza előtt, és beszéltek.
– Tudom. Meg kellett volna. Akartam is, csak…
– Igen, hogyne. – Tom gúnyosan mosolygott. – Azt hiszem, hogy ez itt
csak egy rakás szar duma, Maria. Azt hiszem, maga végig tudta, hogy Petar
Dzino Amerikában van. – Előrehajolt, egyik könyökét az asztalra
támasztotta, hogy az arcát odatolja közel az enyémhez. – Azt hiszem, hogy
ezt az egészet együtt tervelték ki.
Megráztam a fejem, éreztem, milyen hiábavaló.
– Nem.
– Akkor hogy került maga Westékhez? Laura helyére?
Megint a fejemet ráztam, újra és újra, tudtam, hogy nincs értelme.
– Nem. Én nem. Sosem.
– Elég fura egybeesés, ugye? Elég rohadtul fura.
Felegyenesedtem, felemeltem a fejem, hogy mindkettejük szemébe
nézzek.
– Elmondom az igazat, ha ezt akarják.
Engem néztek, nyilvánvalóan nem voltak meggyőzve, és én fáradtan
megállapítottam, hogy sok más emberhez hasonlóan ők sem akarják az
igazat. Addig akarták formálni és alakítani a tényeket, míg azok passzolnak
a saját történetükhöz, miszerint elfogtak két gyilkost, megvan az indíték, és
minden szépen fel lett göngyölítve. Még meg is tudtam érteni őket.
Többnyire azt szeretnénk, ha szép rendben mennének a dolgok.
 – Rendben, Maria – mondta Lisa közönyös hangon, valamennyire
leplezve teljes hitetlenségét. – Akkor mondja el nekünk az igazat!
És én ezt tettem, elmondtam, hogy vitték el mellőlem Petart Vojnóban,
hogy nem láttam soha többé, nem ismertem fel a rajzokon meg a képeken
egészen kevesebb mint egy héttel ezelőttig. Hétfőn mutatták meg azokat a
képeket. És most péntek van, azaz én csak hétfőn láttam azokat a rémes
képeket, csak azóta tudom, ki van rajtuk. Öt nap, mégis egy egész élet.
– Miért nem mondott akkor semmit? – kérdezte Lisa. – Inkább közölte,
hogy nem ismeri fel. Hazudott nekünk.
– Féltem – mondtam, és lenéztem a kezemre. – Nem tudtam, mit
csináljak.
– Nyilvánvalóan azt kellett volna…
– Tudom – szóltam közbe, kicsit megemelve a hangom. –
Természetesen tudom. De amit az ember adott pillanatban tesz, és amit
tennie kellene, az nem mindig ugyanaz.
– Később is lett volna rá idő. – Lisa nem engedett.
– Ezt is tudom. Az elmúlt öt napban nem gondoltam semmi másra,
csak Petarra, és hogy mit tegyek.
– És amikor megkereste önt, az ön verziója szerint? Miért nem hívta
fel akkor a rendőrséget?
– Könyörögtem neki, hogy adja fel magát.
– Ez nem elég jó, Maria.
Persze, nem volt az. Megint megráztam a fejem.
– Hibáztam – mondtam. – Látom, és meg fogok fizetni érte. De nincs
semmi közöm ahhoz, hogy a bátyám megölte Laura Westet. – Megremegett
a hangom.
– Miért ölte volna meg Laura Westet, ha nem maga miatt? – kérdezte
Tom.
Erre leroskadt a vállam.
– Igen, miattam, de nem úgy, ahogy maguk gondolják. Látott Laurával.
– A beismerés fájdalom és bűntudat hullámával érkezett. – Laura ment
haza, én az útjában álltam az ajtóban. Mire megfogott a vállamnál, és…
Tom hitetlenkedve horkantott.
– Azt akarja mondani, hogy a bátyja azért ölt meg egy nőt, mert az
hozzáért magához?
– Őrültségnek tűnik, tudom, de ezt mondta. Mintha ez belobbantott
volna benne egy szikrát, valami emléket… – Vojnóról. Azok a régi
szellemek feltámadtak, hiába kívántam, hogy maradjanak eltemetve
mindörökre. – A bátyám… megtört ember. Maguk nem tudják, mit tettek
vele, mire kényszerítették…
– Ó, mindent tudunk Petar Dzinóról – közölte Tom. –Ismerjük a hamis
nevét, amit utazáshoz használt, tudjuk, hogy három évet töltött Szíriában,
tudjuk, hogy kapcsolatban állt a…
– És azt tudják, hogy verték és kínozták Vojnóban? – kiáltottam. –
Tudják, hogy kényszerítették, hogy lőjön le egy másik foglyot? – A hangom
elcsuklott. – Azt tudják, hogy húzott maga után a szánkón, hogy szeretett
zongorázni, Mozartot játszott, mindig Mozartot…
És sírni kezdtem, rázkódott a vállam, sirattam a bátyámat. Nem
tudtam, mi lesz vele, csak azt, hogy elveszett. Nem menthettem meg, nem
menthettem meg senkit. Sem Laurát, sem Westéket, még magamat sem.
Végül visszakísértek a cellámba. Úgy tűnt, nincsenek meggyőzve, nem
tett nagy hatást rájuk az igazság vagy a sírás. A vékony matracon ültem, a
falat bámultam, az agyam fáradtan egyik képről a másikra kapcsolt.
Túlságosan fájt volna Nathanra és a lányokra gondolni, úgyhogy
hagytam, hadd kalandozzanak vissza a gondolataim Szarajevóra. Egyszer
csak magam elé képzeltem a gyerekszobámat, részletesen: a rózsaszín
ágytakarót, a plüssnyuszit, amit babakoromban kaptam, a matrjoska babák
sorát a polcon: arcuk pirospozsgás volt, mosolyogtak.
Amikor kinyitottam a szemem, döbbenten néztem a cella betonfalát.
Olyan volt, mint a táborban Vojnóban, ahol az egész elkezdődött. Talán ez
lesz a vége is.
Végül elaludtam, és másnap reggel egy másik szobába kísértek, ahol
az ügyvédem várt. Felismertem a Menekültközpontból, sötét bőrű, meleg
tekintetű férfi volt, hatásos modorral. Szépen vasalt ing volt rajta,
ugyanolyan rózsaszín, mint a régi takaróm.
– Maria. Damien Banks vagyok. – Megráztam a kezét, leültünk. –
Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került. Ha jól értem, tegnap este beszélt a
nyomozókkal.
– Elmondtam nekik az igazat.
– Jobb lett volna, ha megvárja, amíg én is jelen lehetek.
– Sajnálom. – Megint, mindent.
– Kérem, mondja el, mi történt. Az elejéről.
És én elmondtam, nem hagytam ki semmit. A falat bámulva soroltam
az eseményeket. Damien jegyzetelt, időnként félbeszakított, hogy tisztázzon
egy-egy részletet, és amikor befejeztem, nehéz csend telepedett ránk.
Kifacsartnak és üresnek éreztem magam.
– Börtönbe zárnak? – kérdeztem, mire ő felsóhajtott, ez is nehéz hang
volt.
– Az a helyzet, Maria, hogy ezt az ügyet már felkapták. Már három
újság hozta le címlapon ma reggel.
– Micsoda? – egyenesedtem fel. – De miért?
– Mert szenzációsnak tűnik. Menekültek… terroristák…
összeesküvés… – Bocsánatkérőn vont vállat.
– De nem ez volt.
– Nem számít.
Szóval az újságok véleménye ugyanaz, mint Lisáé és Tomé: én
terveltem ki az egészet, az elejétől fogva benne voltam egy ilyen rémséges
bűntényben.
– A rendőrség ki fogja hallgatni Nathan Westet. Amit ő mond, persze,
nagyban meghatározza majd a maga ügyét, és hogy mivel fogják vádolni,
ha megvádolják egyáltalán.
És mit fog mondani Nathan? Azt fogja hinni, amit mindenki más?
Reméltem, hogy nem. Imádkoztam, hogy ne, imafiókáim páraként szálltak
az ég felé. Emlékezni fog rá, hogy ő hívott meg hozzájuk, nem fordítva?
Vagy átírja a múltat, mert az olyan csábítóan könnyű lenne?
– Mikor tudunk majd többet? – kérdeztem Damientől.
– Ma reggel hallgatják ki Nathant. Délután többet tudok majd.
Úgyhogy vártam a cellámban. Az órák meglepő sebességgel teltek, a
gondolataim visszaszálltak a múltba, gyerekkorom szobáiba. Hallottam,
ahogy Petar zongorázik, hallottam apám száraz kuncogását. A konyhában a
fűszeres csevapcsicsa illata szállt. Olyan kellemes hely volt.
És akkor megint hívattak, és Damien elmondta, mi történt.
– Sajnos el kell mondanom, hogy ma reggel megtalálták Petart.
Megtalálták. Ez nem hangzott jól.
– Öngyilkos lett. Részvétem, Maria.
Lassan bólintott. Különös, de nem voltam meglepve, a gyász túl régi
volt, hogy fájjon. Évekkel ezelőtt elsirattam a bátyámat. A lelkem mélyén
számítottam erre, döbbentem rá, azóta, hogy hátat fordított, és ott hagyott a
járdán állva.
– Sajnálom. Sajnos ez azt jelenti, hogy nem válaszolhat a kérdésekre a
maga szerepéről vagy annak hiányáról – folytatta Damien.
 – És Nathan? – kérdeztem halkan, megacélozva magam Damien
válaszát várva, bármi legyen is az.
– Az viszont jó hír, ezt örömmel mondhatom. Nathan azt mondta a
rendőröknek, hogy nem hisz benne, hogy magának bármi szerepe lett volna
a felesége meggyilkolásában. Azt is mondta, hogy ő kezdeményezte a
kapcsolatfelvételt minden alkalommal, ő ajánlotta fel, hogy legyen a lányok
dadusa, és hogy ez magát akkor megdöbbentette. Ez nagyon is az ön javára
szól.
Bólintottam, keserédes megkönnyebbülés futott át rajtam,
megremegtem az erejétől.
– Ez jó.
– És találkozni akar magával. Beszélni.
– Tényleg?
– Igen. Meglátom, el tudom-e intézni. Kérelmezte, hogy ejtsék a
bűnrészesség vádját. Nem tudom, lehetséges-e ekkora sajtóvisszhang
ellenében, de tájékoztatni fogom.
– Köszönöm.
– Közben a rendőrség meghosszabbította a vizsgálati fogságot újabb
harminchat órára, hogy eldöntsék, vádat emelnek-e.
Bólintottam, hogy rendben. Nem érdekelt. Ha kiengednek, akkor hova
menjek? Nem mehetek vissza Westékhez. Valószínűleg soha többé nem
látom Alexát, Ellát és Rubyt. Ez az elviselhetőnél nagyobb fájdalmat
okozott, úgyhogy nem gondoltam erre. Nem bírtam.
– Maria, van még egy lehetőség, amit úgy érzem, meg kell említenem.
Damien mintha habozott volna. Vajon mi lehet, amit fél elmondani
nekem, tűnődtem.
– Igen?
– Maga nem amerikai állampolgár.
– Letelepedési engedélyem van.
– Attól tartok, jelen körülmények között ez nem számít.
– Ezt hogy érti?
– Még ha ejtik is a vádakat, van rá esély, hogy visszaküldik Boszniába.
Boszniába. Hátradőltem, az agyam megint kattogni kezdett. Mit
csinálnék ott? Hova mennék? Hogy élnék?
– Ez mit jelent? Vádat emelnének ellenem Boszniában? Börtönbe
zárnának ott?
 – Azon múlik, hogy mit tüntetnek fel a kiutasítás indokaként. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Ha így döntenek, az nagyon gyors lesz.
– Milyen gyors?
– Valószínűleg elviszik egy idegenrendészeti táborba napokon belül.
Sokként hullámzott végig rajtam a felismerés. Úgy hangzott, mintha ez
nagyon is lehetséges lenne, talán a legvalószínűbb. Kiutasítás.
– Az idegenrendészeti hivatalnak továbbítják az ügyet. Hamarosan
többet tudok majd. Közben beszélek a hatóságokkal, hogy Nathan bejöhet-e
– morogta Damien, és engem megint visszavittek a cellámba.
Most nem repkedtek annyira a gondolataim. Nagyon csendesen ültem,
hagytam, hogy eltöltsön, amit megtudtam, egyenként: Petar halála, Nathan
bizalma, Bosznia. Mindegyik megérintett bennem valamit, valami rozsdásat
és megviseltet, ami kezdett erősödni. Nem akartam szellem lenni megint.
Nem leszek. Ezúttal dönthettem úgy, hogy továbbélek, napról napra. Nem
tudtam még, hogyan, csak hogy ezt fogom tenni. Nem engedem, hogy újra
a múltba süllyedjek, és átlebegjek az életen, bárhol kötök is ki a végén.
Aznap este, amikor Damien visszajött, fáradtan mosolygott.
– Magának vannak barátai – mondta, mire meglepetten néztem rá.
– Barátaim?
– Nathan West és Cathy Trainor a Menekültközpontból. Mindketten
tiltakoztak a kiutasítása ellen, felhozták a jó hírnevét és a büntetlen
előéletét.
Éreztem, hogy kicsit jobb kedvre derülök.
– És ez mit jelent?
– Nem tudom. Az ilyen esetek gyakran érzelmi kérdéssé tudnak válni,
nem mindig a józan ész győz. Hamarosan több is kiderül.
– Akkor most elmehetek?
– Sajnos addig nem, amíg nem döntenek. Remélem, holnap új híreket
hozhatok.
És megint visszavittek a cellámba. Ezúttal a gondolataim Szarajevóba
repültek. A régi lakásunk vajon megvan még a Logavina utcában? Rendbe
hozták az aknabecsapódás óta? Ha kiutasítanak, megint látni fogom? És ha
nem? Nem mehetek vissza Westékhez. A lelkem mélyén éreztem, hogy egy
ajtó halkan becsukódott. Az összefüggések túlságosan fájdalmasak
lennének mindenkinek, az életünknek ez a szakasza egészen biztosan véget
ért. Van, ahonnan nincs visszaút, nem számít, mennyit gyógyult mindenki,
nem számít, mennyit harcoltál a reményért.
 És milyen lesz a jövőm? Visszamegyek majd a garzonba Astoriára,
megint Nerihánál dolgozom, és önkénteskedek a központban, jön újabb
húsz egyforma év, és így tovább? Nem. Nem mehetek vissza oda sem. Nem
akartam. Nem ezt akarom, állapítottam meg döbbenten, ahogy
végighullámzott rajtam a felismerés: haza akarok menni.
A szívem észrevehetetlenül megrezzent, mintha valami elhasznált,
sebes szerv kelne újra életre. Haza. Elmehetnék? Létezik még nekem ilyen,
hogy haza, ennyi idő után?
Ezt csak egyféleképp tudhattam meg.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Nathan

Maria letartóztatása után olyan volt, mintha egy földrengés rázta volna meg
a lakást: a szósztól foltos pizzás dobozok, a poros ebédlő a letépett
tapétadarabokkal… A csend egyre tovább húzódott.
Aztán mintha korábban egy láthatatlan kéz állította volna le a filmet,
és most újra elindítaná, mindenki újra életre kelt.
– Apu, mi történt? Miért vitték el Mariát? – kérdezte Ella, megragadva
a ruhám ujját.
– Mi történt? – sírt Ruby. – Mikor jön vissza?
– Apu…
Alexához fordultam.
– Mondd el, mit láttál!
Sápadt volt, az ajka remegett.
– Azzal az emberrel beszélt, a fotókon.
– Micsoda? – Alexára néztem, nem bírtam felfogni. – Hogy… hogy
lehetett ez? Honnan tudtad? Hogyhogy láttad?
– Felismertem. – Alexa hangja magas volt és vékony. -A kamerák
képei mindenhol fent voltak a neten. Ugyanaz a ruha volt rajta, ugyanúgy
nézett ki. Nem vagyok hülye, apa.
– Alexa… – A hüvelyk- és mutatóujjam a szememre szorítottam, elég
erősen, hogy csillagokat lássak. – Csak próbálom megérteni, mi történt.
– Milyen ember volt az, apu?
– Milyen fotók?
Tudtam, hogy ezt nem beszélhetem meg úgy Alexával, hogy Ella és
Ruby is itt van a szobában. Fel akartam hívni a rendőrséget, egy ügyvédet,
valakit. Majdnem annyira magamon kívül voltam, mint Laura halálakor.
Mit kell csinálni ilyen helyzetben? Fiol a leírás, hogy mit tegyek három, öt
vagy tíz egyszerű lépésben?
– Mindenki nyugodjon meg – mondtam. – Megoldjuk.
Mert egyvalamiben biztos voltam, egyetlenegyről meg voltam
győződve, és nem hagytam, nem hagyhattam ebben megingatni magam.
Maria ártatlan. Muszáj annak lennie, nem bírnék elviselni mást.
Ruby és Ella vonakodva hagyták, hogy elcsábítsam őket a tévével.
Kitereltem Alexát a konyhába, és becsuktam az ajtót, elszántan, hogy most
ennek a mélyére ások, még akkor is, ha az tényleg nagyon-nagyon mélyen
van.
– Alexa, mit láttál pontosan?
Remegett a hangja és az egész teste, ahogy elmondta, hogy egy férfi
lépett oda Mariához, aki ismerősnek tűnt neki. Beszéltek, aztán
továbbmentek, a sarkon túlra. Alexa fentről követte őket, bement Maria
szobájába, és a tűzlépcsőről lesett le, hogy lássa őket négy emelettel lejjebb,
a fal mellé húzódva. Vitatkoztak. Aztán a férfi elsietett.
– És Maria olyan furcsa volt – folytatta Alexa. – Mint aki ködben
járkál, de ugyanakkor ijedt is. Nem vetted észre, apa? Nem gondoltad, hogy
különösen viselkedik?
– Csak csendes volt – feleltem dermedten. – Azt gondoltam, csak
csendes.
– Mindig is csendes volt. De itt többről volt szó.
Mélyen beszívtam a levegőt, hogy megnyugtassam magam.^
– És akkor felhívtad a rendőrséget?
– Lisát hívtam. Ott volt nálad a névjegye. Láttam a komódon.
– És mit mondtál neki?
– Hogy azt gondolom, felismertem azt a férfit. És hogy Maria beszélt
vele. Nem azonnal hívtam. Biztos akartam lenni benne, és az is voltam. –
Alexa aggódva nézett rám. – Biztos voltam benne, apa. Láttam a képeket az
interneten, láttam, hogy ezek ugyanazok a ruhák. És amikor beszéltem
Lisával, azt mondta, hogy már nyomon vannak. És hogy segítettem nekik.
És ez alapján úgy döntöttek, hogy letartóztatják Mariát. Hogy betörnek
az otthonunkba, és halálra rémítik a gyerekeimet. Nem lehetett volna ennél
jobb megoldás?
Rettenetesen haragudtam a rendőrökre, de féltem is. És ha több van
ebben a történetben, mint amit megértettem? Többnek kell lennie az
alapján, amit Alexa mondott, sőt maga Maria is. Annyira sajnálom, azt
mondta.
Miért, Maria?
– Beszélnem kell a rendőrökkel – mondtam. – Meg kell értenem ezt.
– De helyesen cselekedtem, ugye, apu? – kérdezte Alexa. A keze
ökölbe szorult, az ajkát harapdálta. – Helyesen, ugye?
 – Ó, édesem. – Nem tudtam, mit mondjak. – Nem csináltál semmi
rosszat – mondtam végül. – Semmit. Ha aggódtál, ha gyanakodtál, akkor
jogod volt cselekedni. Csak azt sajnálom, hogy magadra maradtál ezzel. Bár
úgy érezted volna, hogy elmondhatod nekem! Beszélhettünk volna,
megkérdezhettük volna Mariát…
– Mariát? – Alexa hangja élesre váltott. – De ő hazudott volna! Ismerte
azt az embert, apa. Végig tudta. A bátyja volt. Hallottad, hogy bevallotta. A
bátyja.
A szavai mellbe vertek. Nem, Maria… Az nem lehet.

Másnap reggel megkértem Sarah-t, hogy vigyázzon a lányokra, amíg én

bemegyek a kapitányságra. Nem tudtam, elég jól ismerjük-e egymást ehhez,
de vészhelyzet volt, és Sarah kedves volt, meg készséges, gyorsan megölelt,
mielőtt elindultam.
Ahogy a sarokra mentem, hogy taxit fogjak, megláttam az újságokat a
rikító főcímekkel. Már eleve bűnösnek kiáltották ki Mariát, valami nagy
összeesküvésre célozgattak, mintha élveznék a rémséges drámát, és nekem
minden idegszálam tiltakozott az események torz, melodramatikus fordulata
ellen. Ez a tiltakozás még akkor is megmaradt, amikor Lisával és Tommal
beszéltem.
– A feleségét Petar Dzino ölte meg, a dadusuk, Maria Dzino fivére –
tájékoztattak. – Úgy gondoljuk, hogy egy ideje már kapcsolatban voltak.
– Egy ideje? Mióta? – Agresszív hangot ütöttem meg, azon kaptam
magam, hogy dühös vagyok, és nem Mariára haragszom.
– Talán szeptember óta, amikor New Yorkba érkezett.
– De erről nincs bizonyítékuk.
Lisa felhúzta a szemöldökét.
– Nem találja gyanúsnak, hogy Maria az ön lakásában kötött ki?
– Nem, nem találom gyanúsnak, mert én kértem meg, hogy jöjjön oda.
– Arra a napra gondoltam, amikor először láttam Mariát: Laura temetése
volt, és a Menekültközpont igazgatója mutatta be nekem. És aztán, amikor
elmentem a központba, és megkerestem, elhívtam kávézni. Én
kezdeményeztem mindent. Maria nem rendezett el semmit. Ebben teljesen
biztos voltam. – Mit mond Maria, mi történt? – tettem fel a kérdést, és
vonakodva elmondták. – Akkor ez az igazság! – Majdnem felrobbantam. –
Hát nem látják? Nem tudta, hogy a bátyja alig egy héttel ezelőttig. – Ennek
így már volt értelme.
 – De akkor sem jelentkezett – mutatott rá Lisa. – Kulcs-fontosságú
információt tartott vissza, ami az elfogáshoz vezethetett volna.
– Félt.
Persze hogy félt. Az ő múltjával, mindazzal, amit kockáztatott?
Valószínűleg fogalma sem volt, mit tegyen. Azt kívántam, bár észrevettem
volna. Bár bízott volna bennem annyira, hogy megossza velem!
– Petar Dzinót az otthonod közelében látták – jelentette Tom síri
hangon, megint tegeződésre váltva. – Lehet, hogy az az ember veszélyt
jelentett a családodra…
– Azt Maria sosem engedte volna.
Határozottan beszéltem, de a szavak megdermesztették a szívem. Petar
Dzino fegyvert szegezett a feleségem fejére, és meghúzta a ravaszt. Ezt
sosem felejthetem el. Vajon naiv vagyok, csak mert nem bírok el több
fájdalmat? Vagy most az egyszer helyesen cselekszem? Kiállok valakiért,
akiben hiszek, harcolok valakiért, aki számít nekem?
– Vagy valaki másra is jelenthetett volna veszélyt – folytatta Tom. –
Ismert gyilkos volt.
– De Maria nem. – Ebben biztos voltam, minden sejtemmel. – Azt
akarom, hogy ejtsék a vádat ellene.
– Ez nem a maga hatásköre, Mr. West.
Akkor most megint magázódás meg Mr. West?
– Az újságok szívesen meghallgatnák az én verziómat, azt hiszem… –
jegyeztem meg sokatmondón.
Lisa és Tom összenézett. Nem számítottak arra, hogy megnehezítem a
dolgukat. Azt várták, hogy az ő oldalukon leszek, és én láttam, hogy nem
ott vagyok. Egyáltalán nem.
– És találkozni akarok Mariával – közöltem ellentmondást nem tűrve.
Aznap délután találkoztunk. Végtelen órák teltek el, hivatalnokokkal,
szakértőkkel, ügyvédekkel, rendőrökkel beszéltem. Próbáltam a lányokra is
figyelni, hiszen már Mariát is gyászolták.
– Visszajön Maria, apu? – kérdezte Ruby az ölembe mászva. –
Visszaengedik?
Épp ezelőtt beszéltem Maria ügyvédjével, és nehéz volt a szívem,
nagyon nehéz, mert Maria bátyja, Laura gyilkosa meghalt, és Mariára
valószínűleg kiutasítás várt, de akkor is harcolni fogok, a saját érdekemben
és az övében is.
– Nem tudom, Rubes. Remélem.
 – Azt akarom, hogy visszajöjjön.
– Tudom. Én is ezt akarom. – Eddig a pillanatig nem is vettem észre,
hogy Maria távolléte űrt hagyott az életünkben. Átkaroltam Rubyt. – Néha
nem az történik, amit akarunk. De bárhogy lesz is, Maria szeret téged, azt
tudom. És én is szeretlek.
Felnéztem, Alexát láttam meg az ajtóban, lesújtva. Az én szegény
kislányom nem gondolta végig a történetnek ezt a részét, ahogy végződni
fog. Dühből és félelemből cselekedett, nem hibáztattam ezért. Gyerek volt,
fekete-fehéren látott mindent, nem végtelen sok szürke árnyalatban, ahogy
én láttam és én értettem.
– Mi lesz vele? – kérdezte suttogva.
– Talán vissza kell mennie Boszniába – feleltem csendesen. – De
próbálom megakadályozni, másokkal együtt, akik ismerik Mariát. Ha
kezeskedünk érte, akkor talán nem így lesz.
– Boszniába? Miért? – Ella is megszólalt.
– Mert… a rendőrség ezt akarja.
– Mit csinált? – sírt Ella. – Mi rosszat csinált Maria?
– Maria hibázott – feleltem lassan. – Mert félt. Nem mondott el
valamit, amit el kellett volna mondania…
Alexa felsikkantott, aztán összeszorította az ajkát, és vadul rázta a
fejét.
– Bemegyek hozzá holnap. Rajzoljatok neki, jó? Ruby? Ella? –
Alexára néztem, de az ajka legörbült, dacosan megint, közben könnyesen,
és eltűnt a szobájában.
– Igen, csinálunk neki egy kártyát! – szipogott Ruby, és letörölte a
könnyeit. – A legeslegeslegszuperebb kártyát a világon.
A hangja megremegett, és odarohant a rajzcuccokkal teli fiókhoz,
papírt, filctollat, csillámos ragasztót vett elő, Ella is utána ment, azonnal
neki akartak látni a munkának mindketten.

Másnap reggel megint Sarah vigyázott a lányokra, én meg bementem a

rendőrségre. A szívem, mint egy kő, úgy nyomta a mellemet. De amikor
odaértem, azt közölték velem váratlanul, hogy Maria már nincs itt.
– Akkor hol van? – emeltem meg a hangom. – Mit csináltak vele?
– Nem csináltunk vele semmit – szólalt meg egy hang a hátam mögül.
Megfordultam, Lisa állt ott. – Ejtették ellene a vádakat, és az
idegenrendészeti hivatal a kiutasítás ellen döntött. Szabadon elmehetett.
 Szabadon elmehetett. Döbbenten néztem Lisára, nem bírtam felfogni a
szavakat.
– Csak ennyi?
Lisa fáradtan elmosolyodott.
– Nem tudom, Maria is így látja-e. De igen, csak ennyi.
– Miért? Mármint, hogyan…
Már láttam, hogy a legrosszabbra készültem, mert az utóbbi időben
mindig a legrosszabb történt. Nem voltam felkészülve jó hírekre.
– A bíró nem látta bizonyítottnak, hogy bármi rosszat tett volna. És a
végén mi sem. – Elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. – Sajnálom,
hogy feszültségnek tettük ki. Minden eshetőségnek utána kellett járnunk…
Biccentve elfogadtam a bocsánatkérést.
– Csak a munkájukat végezték. De… hol van Maria? Elment?
– Itt vagyok.
Megfordultam, döbbenten néztem a váróteremből felém sétáló Mariát.
Lisa bocsánatot kérve távozott, alig vettem észre.
– Maria…
Ott állt előttem, valahogy kisebbnek tűnt, a hajában ősz szálak, a
szeme döbbenetesen kékeszöld, mint mindig. Lehajtotta a fejét.
– Annyira sajnálom, bocsánatot kérek mindenért, Nathan.
– Nem kell bocsánatot kérned. – Kásás volt a hangom. – Nem a te
hibád volt.
– De mondanom kellett volna valamit – morogta. – Tudom. Mindig is
tudtam. Csak túlságosan féltem.
– Megértem, Maria. Kérlek, hidd el, hogy megértem.
– Köszönöm – motyogta. – Olyan rendes vagy.
– Nem vagyok – fakadtam ki, és hirtelen azt éreztem, itt fogok
összeomlani, a kapitányság várójában, a pult mögött ülő közönyös rendőr
előtt, ahogy Maria ott áll, és olyan szomorúnak, ugyanakkor békésnek tűnt.
Amilyen Laura is volt a tanúk szerint. – Nem vagyok, Maria.
A hangom rekedt volt. Beismerésnek hangzott.
– Nathan…
– Olyan rosszul csináltam olyan sok mindent – folytattam, most már
vakmerőén. Ki kellett mondanom. – Olyan ambiciózus voltam, arrogáns,
lusta és ostoba… és most ez… – Mielőtt felfoghattam volna, mi történik,
feltört belőlem az elcsukló zokogás hangja.
 A gyász, amiről azt hittem, már megkeményedett bennem, újra
felpuhult és kiáradt, a vállam megállíthatatlanul rázkódott, és csörgött a
könny a szememből. Sosem sírtam még így eddig, visszafogtam magam
hónapokon át. Éveken át. És most megtörtént itt, a rendőrségen, Mariával.
Maria miatt.
Érte sírtam és Lauráért, a három lányomért, akik egyre küszködtek,
egyre tovább, és még olyan sok állt előttük. Magamért sírtam, az elkövetett
hibák miatt, az élet miatt, ami elmúlt most, hogy Laura elment, sőt sírtam a
fiúért, aki voltam, akit iskoláról iskolára dobáltak, és mindig otthont
keresett. Azt gondoltam, fel tudom építeni én magam, kellő ambícióval és
kemény munkával, és olyan csúnyán kudarcot vallottam, olyan sokszor.
Ahogy sírtam, Maria átkarolt, hangja megnyugtató mormolásra váltott.
– Sírni jó – mondta. – Sírni jó. A sírás gyógyít.
Hinni akartam neki, ahogy sírtam, hinni akartam, hogy valami jó jön ki
majd ebből az egészből, még most is. Főleg most.
Pár pillanattal később hátrahúzódtam, megtöröltem az arcom, és
elöntött a kínos zavar.
– Bocsánat. Nem tudom, mi történt… Én még soha…
– Igen, tudom, hogy te még soha – mondta szomorú mosollyal Maria.
– Hidd el, Nathan, hogy tudom. Nem kell bocsánatot kérned.
Egyetértőn felnevettem kicsit, letöröltem a könnyek maradékát is.
– Alexa…
A lányom neve a torkomon akadt. Vajon tudja Maria, hogy Alexa miatt
tartóztatták le?
– Alexa – ismételte halkan Maria. – Igen. Írtam neki egy levelet.
Rubynak és Ellának is. Kérlek, add oda nekik! Megkérhetlek erre?
– Levelek… – Lassan megráztam a fejem. – Nem jössz vissza
hozzánk, Maria? – Nem bírtam elképzelni semmi mást. Ő habozott, láttam
az arcán a választ. – De miért nem?
– Nathan, a bátyám volt. – A hangja gyengéd volt, és szomorú.
– Tudom, de…
Tehetetlenül elhallgattam. Nem tudtam igazából semmit.
– Gondolkoztam – folytatta halkan Maria. – Amikor azt hittem,
kiutasítanak, azt gondoltam, hogy talán ideje hazatérnem.
– Boszniába? – Megdermedtem.
– Igen, Boszniába. Elmenekültem sok évvel ezelőtt, mert nem bírtam
szembenézni mindazzal, amivel kellett volna. Most már nem akarok tovább
menekülni.
– De itt az életed. – Itt vagyunk neked mi, ezt akartam volna mondani,
de nem tettem, mert már rázta is a fejét.
– Nem, itt sosem volt életem. Nem igazán. Nem próbáltam meg, hogy
legyen.
– De… – Nem akartam azt mondani Rubynak, Ellának, sőt még
Alexának sem, hogy Maria nem jön vissza, hogy újabb veszteséget kell
átélniük. – De nem most mész el?
– Nem, nem most. De hamarosan – mosolygott szomorúan. – Annyira
sajnálom, Nathan. Az egészet.
– De legalább eljössz, hogy találkozz a lányokkal? – Elcsuklott a
hangom. – Beszélsz velük? Hiányzol nekik…
– Persze. Ha ezt akarják.
– Ezt. – Alexa lesújtott arcára gondoltam. – Ezt – ismételtem.
Taxival mentünk haza, és amikor kinyitottam a lakás ajtaját, mintha két
élettel ezelőtt mentem volna el. Sarah az ajtóhoz jött, elkerekedett a szeme,
amikor meglátta Mariát.
– Összeszedem a cuccom – motyogta, és kiosont az ajtón, miközben a
lányok rohantak felénk.
– Maria! – Ruby hangja megtelt örömmel, Mariára vetette magát,
átkarolta a derekát. – Visszajöttél.
– Igen, most itt vagyok. – Gyengéden megsimogatta Ruby haját,
kinyújtotta egyik kezét, intve Ellának, aki hátramaradt, mint általában. –
Gyere ide, koka! Gyere!
Néztem, ahogy összeölelkeztek, a mellem lüktetett az édes örömtől és
a fájdalomtól egyszerre.
– Miért mentél el, Maria? – kérdezte Ruby. – Miért vittek el a
rendőrök?
– Itt maradsz most, ugye? – Ella hangjában aggodalom csengett. –
Velünk maradsz?
Maria rám nézett.
– Egyelőre igen.
Maria beterelte Ellát és Rubyt a nappaliba, én Alexa keresésére
indultam.
– Itt van Maria? – kérdezte, félelmet hallottam a hangjában. A
szobájában volt. Elmagyaráztam neki, hogy Mariának nem volt köze Laura
halálához, mire ő ezt elfogadva biccentett, könnyesen és leverten. Az ajkába
harapott idegesen. – És… haragszik rám?
– Egyáltalán nem, Alexa. – Elhallgattam, majd folytattam. – És te
haragszol rá?
– Nem. – Alexa ajka remegett, összeszorította. – Azt gondoltam, hogy
bűnös. Azt akartam, hogy az legyen.
– Miért? – kérdeztem halkan.
Becsuktam az ajtót, és leültem mellé az ágyra.
– Mert… mert annak valahogy lett volna értelme. Akkor lett volna ok,
még így is, ha nem helyes. Volt valaki… – Nyelt egyet. – Volt valaki, akit
hibáztatni lehetett. Megértettem ezt a vágyat, én magam is küzdöttem vele.
Alexa tovább harapdálta az ajkát, könnyes szemmel.
– Alexa… – Mindkét kezem a vállára tettem, magam felé fordítottam.
– Alexa – ismételtem, a szavak egészen mélyről törtek fel belőlem bármit
érzel is most… bármivel küzdöttél is… Anya szeretett téged, és én is
szeretlek. Akármi történt is. Ez sosem fog megváltozni. Szeretlek ––
mondtam újra, mert van olyan, döbbentem rá, amit nem lehet túl sokszor
mondani.
Egy könnycsepp lebegett a szempilláján, majd legurult, végig az arcán.
– Apa… – Elsírta magát, ugyanolyan görcsös zokogással, mint én
korábban Mariának. – Apa… – nyögte újra.
Átkaroltam, és morogtam valamit, nem is tudtam, mit. Elmondtam
neki, hogy szeretem, és hogy minden rendben lesz. És rendben is volt.
– Annyira haragudtam anyára aznap reggel, mielőtt meghalt – sikerült
kinyögnie Alexának zokogás közben. – Azt mondtam neki, hogy gyűlölöm.
Ez volt az utolsó, amit mondtam neki. A legeslegutolsó.
– Ó, Alexa! – Szegény, szívfájdalomtól és bűntudattól gyötört
kislányom. Végig ezzel a bűntudattal élt? Hogy cipelhette ezt a terhet
hónapokon át, hogy engedhette, hogy belülről felzabálja? – Ha emiatt
bűntudatod van, Alexa, akkor ne legyen. Nem a te hibád volt. Egyáltalán
nem. És nem tehettél volna semmit, hogy megváltoztasd, ami történt. Anya
szeretett téged, hát persze hogy szeretett, mindig. Mindig.
– Az egész egy telefon miatt volt – folytatta Alexa. Alig bírta
kimondani a szavakat. – Egy hülye telefon miatt.
És aztán megint ott zokogott a karomban, mint akiből kifolyik minden,
és ahogy Maria is mondta, tudtam, hogy ez jó. Hogy meggyógyul.
 Mind meggyógyulunk. Eltart majd egy ideig, sok könnybe, munkába,
fájdalomba kerül majd. De meg fog történni. Ebben biztos voltam, ahogy a
karomban tartottam a lányom.
– Bocsánatot kell kérnem Mariától – mondta végül, megtörölte az
arcát, én meg bólintottam.
– Azt hiszem, az jó lenne.
Három nappal később Maria elköszönt. A lányok könyörögtek neki,
hogy maradjon, Maria könnyes szemmel megcsókolta és megölelte őket, a
fejét rázta és elmagyarázta, hogy el kell mennie. Azt hiszem, megértették,
ahogy én is, mindazok után, ami történt, mindannyiunknak valahogy tovább
kellett lépnünk.
Találtam egy dadust, az ügynökség gyorsan kerített valakit. Maria
lefoglalta a repülőjegyet. Egy hang tiltakozott bennem ez ellen, de
ugyanakkor megértettem. Nem mehettünk vissza – sem oda, amikor Laura
még élt, sem oda, amikor Maria nálunk lakott. Sosincs visszaút.
Kivittük a reptérre, négyen, a lányok könnyesen, de elfogadták, hogy
elmegy. Maria egymás után megölelte őket.
Hagyott nálam egy-egy levelet mindnek, leírta mindazt, amire
emlékezett, hogy mit hallott róluk Laurától, hogy meglegyen. Tudtam, hogy
ez kincset fog érni.
– Muszáj írnotok nekem – mondta Maria, és megszorította a kezüket. –
Írjatok sokat! Talán meg kellene tanulnom e-mailezni. Ideje lenne.
Felemelte a fejét, rám mosolygott, a tekintete megtelt fájdalommal.
– Nem bánom, ugye tudod – mondtam, mert ki kellett mondanom.
Kellett, hogy higgyen nekem. – Nem bánom, hogy az életünk része lettél.
Bármi történt, bármiért… ez jó volt, Maria, nekünk jó volt, és remélem,
hogy neked is. Nem bánom, erre megesküszöm. Olyan sokat tettél értem.
Mindannyiunkért. – Átkaroltam Alexát és Ellát, Ruby a térdemnek
támasztotta a hátát. – Hiányozni fogsz nekünk.
– Ti is nekem – mosolyogott rá egyenként a lányokra. – Mind
hiányozni fogtok, nagyon.
– Szeretnék adni neked valamit. – A zsebembe kotorva elővettem egy
nyakláncot. Laura cuccai között találtam. – Lauráé volt… Már majdnem
beraktam egy dobozba, de… azt szeretném, ha a tiéd lenne. Azt hiszem…
azt hiszem, ő is ezt szerette volna.
Óvatosan előhúztam a láncot a zsebemből, és odaadtam Mariának.
Nem volt különleges vagy értékes – nem volt rajta zafír vagy gyémánt, csak
egy ezüstmedál egy láncon, amit évekkel ezelőtt adtam Laurának, egy
születésnapra.
– Egy szív – dünnyögte Maria, és feltartotta az egyszerű láncot a szív
alakú medállal. – Gyönyörű.
– Mert magaddal viszed a szívünk egy darabját, ahogy egyszer
mondtad. Dilbere.
– Ó, Nathan… – Könnycseppek csillogtak a szemében, ahogy rám
nézett. – Köszönöm. Mindannyiótoknak. – A nyakába akasztotta a láncot. –
Hadd tanítsak meg neked még egy szót a nyelvemen – mondta. – Ez is
olyan, aminek nincs megfelelője a ti nyelveteken. Halaliti. Sok mindent
jelent egyszerre. Azt is, hogy megbocsátani, azt is, hogy megbékélni,
elfogadni, elbúcsúzni. Halaliti. Ez történik most velünk.
– De még találkozunk – mondta Ruby, a hangja megremegett. – Ugye?
– Igen, koka, egy nap majd találkozunk. Remélem. – Rám nézett. –
Remélek.
És tudtam, hogy én is… Valamiképp, az összes gyász és szomorúság
közepette, mindketten reményre találtunk. Mariára mosolyogtam, ő
megfordult és elindult a beszállókapuk felé. Ruby, Ella, Alexa és én ott
álltunk csendben, néztük, ahogy kisétál az életünkből, tudtuk, hogy valami
véget ért, és talán valami más épp elkezdődik. Valami új, és talán gyönyörű.

Ennek már hat hónapja. Hat hosszú, fájdalmas, szép hónapja. Maria
visszament Szarajevóba. Írt nekünk, elmesélte, hogy érzi magát: az első pár
hét furcsa volt, és nehéz, de már egy fodrászatban dolgozik, és
önkénteskedik egy jótékonysági szervezetnél, ami a boszniai népirtás
áldozatait segíti, főleg nőket. Olyan nőket, mint ő maga. Az ő szavaival
élve, már nem szellem.
Arról is beszéltünk a lányokkal, hogy elutazunk Szarajevóba
valamikor, talán jövő nyáron. Szeretném látni Maria városát. Szeretnék
találkozni Mariával.
Az elmúlt hat hónapban sok mindent megváltoztattunk. Még mindig
heti négy napot dolgozom, a lányok a közeli állami iskolába járnak, Ruby
meg egy önkormányzati óvodába. Az ebédlő zsályazöld, a nappali csodás
halvány rózsaszín. A fürdőszobát is kifestettem, Alexa szobája lesz a
következő.
Van egy dadusunk, egy fiatal lány Dániából, Sofie. Barátságos és
segítőkész, a hétvégéket Bostonban tölti a barátjánál. Messze nem Maria, és
ez rendben is van.
Alexa már nem dühös, Ella jobban eszik, de vannak rossz napok meg
jók, van, amikor Ruby kiborul, Ella nem eszik, Alexa elvonul a szobájába,
és ez is rendben van. Kis lépések. Kis lépésekkel haladunk.
És most itt állunk egy füves réten Boston mellett, körülöttünk
sírkövek. Eljöttünk ide hétvégére a lányokkal, hogy megnézzük Laura
sírkövét. Az elmúlt fél évben voltunk párszor Bostonban, és elmentünk
nyáron Cape Codba is, és bár nem volt épp könnyű, de jó volt… Különös
módon, meglepően, édesen jó volt.
Ahogy Laura sírköve előtt állok, Ruby csúsztatja a kezembe a kezét.
– Mi van rajta, apu?
A gránittáblába vésett szavakra nézek, én választottam őket öt
hónappal ezelőtt, Paul és Elaine áldásával. Elmondom Rubynak.
– Az, hogy „Laura West, szeretett feleség, anya és leány. Dilbere.”
– Dilbere – ismétli halkan Ruby, mert tudja, mit jelent.
Elaine gyengéden, mosolyogva fogja meg Ruby kezét, és Ellával meg
Alexával együtt kicsit odébb viszi őket, hogy magamra hagyjon Laurával,
bár tudom, hogy Laura valójában nincs itt.
Csodálatos az idő, süt a szeptemberi nap, a levegőben madárdal száll
és ígéretek. A távolban gyereknevetés hangját viszi a szél. Leguggolok,
közel Laura sírjához, ezernyi emlék kering a fejemben: Laura, ahogy
átölelt, amikor feleségül kértem. A lába az ölemben, amikor a kanapén ülve
tévét néztünk. Az a pillanat, amikor Alexa megszületett, és Laura azzal
ugratott, hogy nehogy leejtsem. A nevetése karácsony reggelén, vagy ahogy
a parkban szaladt, vagy amikor palacsintát sütött Rubyval. Ahogy rám
mosolygott, egyszerű, bonyodalmaktól mentes szeretettel a tekintetében, az
arcán.
Ezek az emlékek, tudom, hogy valóságosak. Nem írom át a múltat,
nem öntöm le érzelgős cukormázzal. Ez valódi volt, ahogy a nehezebb
emlékek is, amiket el kellett fogadnom, és megbocsátanom magamnak.
Elfogadtam a nehezet a jóval együtt, láttam, ahogy az egyik
megszületik a másikból, ahogy remény támad a hamuból, cél a
fájdalomból… nekem, Laurának, a lányoknak, Mariának. A gyászban és a
veszteségben, a zavarban és akár a gonoszban is lehet értelmet találni.
Ahogy ott guggolok, felteszem a néma kérdést, ami egész mélyről jön
belőlem, többet számít, mint bármi, és aztán fülelek, hogy halljam a választ.
 A csendben, a szél gyengéd susogásában, a fák zöld lombjában, és
ahogy a legnagyobb lányom keze az enyémbe csusszan, meg is hallom.
Hallom és mosolygok, ahogy elindulunk hazafelé.
 EPILÓGUS
Tizennyolc hónappal korábban

Ez az első napom, ideges vagyok. Mit keresek itt, komolyan? Ez olyan

közhelyes: az unatkozó felső-manhattani feleség, ahogy eljátssza a
jótékonykodó asszonyt a város szegény felén.
De el kellett jönnöm. Nem is tudtam volna megmondani, miért, de
hívogatott ez a hely, vágytam rá, hogy tegyek valamit, ami számít, ami segít
az embereknek, akkor is, ha csak egyetlenegynek. Persze, nem tudom, hogy
az az egy ki lesz, ha lesz, de örülök, hogy itt vagyok.
A Menekültközpont zsong az emberektől, kiáramlanak a tantermekből,
majd újra beáramlanak. Összevissza mosolygok idegenekre vagy tíz percig,
várom, hogy elkezdődjön az én órám. Negyvenöt percen át angolt fogok
tanítani menekülteknek és bevándorlóknak… nem sok, de valami. És ki
vagyok én, hogy azt mondjam, ez nem segítség valakinek? Remélem, az
lesz. Remélem, van értelme, hogy itt vagyok, mert úgy érzem, igen, még
akkor is, ha Nathan csak a szemét forgatná egy ilyen kijelentésre.
Nathan. A gyomrom összeszorul, ahogy rá gondolok, bár a szívem
megtelik szeretettel. Olyan nagyon igyekszik, mégsem ért valamit. Nem
tudom, hogy segítsek, hogy rájöjjön, vagy egyáltalán segíthetek-e… Ez
részben az oka, hogy itt vagyok. Mert úgy érzem, találnom kell valamit
magamnak is, még akkor is, ha nem tudom, mi az.
És ekkor felfigyelek a terem másik végében álló, zöldeskék szemű
nőre. Kicsit félrevonulva áll ott, nyugodtan és mozdulatlanul, derűsnek
tűnik, bár a belőle áradó fájdalom szinte tapintható, érzem, és azon kapom
magam, hogy elindulok felé.
– Szia – mondom vidáman. – Új vagyok itt. Hogy hívnak?
Meglepettnek tűnik, aztán röpke, tétova mosolyt villant, a szemét el
sem éri.
– Maria.
– Én csak most kezdtem itt önkénteskedni – vallom be, és közelebb
lépek. – Most lesz az első órám, elég ideges vagyok.
– Tényleg? – Félénk meglepetéssel néz rám. – Nem kell idegeskedni.
– Te régóta segítesz itt?
 – Majd húsz éve.
– Hűha! – mondom elismerően. – Az hosszú idő.
– És miért jöttél ide önkéntesnek? – kérdezi Maria, mire vállat vonok,
zavarba jöttem, mert olyan butaságnak, olyan kicsinek hangzik.
– Mert szeretnék segíteni. Azt hiszem, legalább valamit. És szeretnék
jó példa lenni a lányaimnak.
Bár még nem is tudják, hogy itt vagyok. Majd egy nap megtudják.
– Vannak gyerekeid?
– Három lányom. – Hallom a büszkeséget a hangomban, és
elképzelem a lányokat: Rubyt az ölemben, Ellát, ahogy a vállamra hajtja a
fejét mellettem állva, Alexát, ahogy a szemét forgatja, de aztán nem bírja ki,
elneveti magát. – Csodálatosak – mondom, mire Maria bólint.
– Az jó.
– És neked?
Megrázza a fejét.
– Nekem nincs.
Tárgyilagosan közli, de hallom a hangjában a veszteséget, látom a
szemében, és azt kívánom, bár tehetnék valamit. Vajon mi lehet a története,
bízik-e majd bennem valaha annyira, hogy elmondja? Segíteni akarok neki,
ami röhejesnek tűnik, mert nem is tudom, hogyan, mégis…
Itt vagyok. Talán majd rájövök, talán barátok leszünk. Ez még csak az
első napom, végül is, bármi megtörténhet.
Egy pillanatra ott állok a fordulópont küszöbén, megtettem ezt a
lépést, érzem, hogy minden csupa lehetőség előttem, eltölt a remény.
Megtörténhet bármi, és ezt csodás ígéretnek érzem.
– Bocsánat, be sem mutatkoztam – nyújtom a kezem Mariának.
Óvatosan megfogja, törékeny mosoly nyílik az arcán, és én megállapítom,
örülök, hogy idejöttem hozzá. Kezdetnek érzem. – Laura – mondom a
nevem, és elmosolyodom.
 KATE LEVELE
Kedves olvasó!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a könyvet. Ha szeretnél többet tudni a

tervezett megjelenésekről, iratkozz fel a hírlevelemre! Az e-mail-címed
nem adjuk tovább, és bármikor leiratkozhatsz.

www.bookouture.com/kate-hewitt

A könyv ötlete régi, még New Yorkban jutott az eszembe, amikor

kisgyerekes anyukaként ott éltem. Akkoriban még nem voltam elég
tapasztalt sem az írásban, sem az életben, hogy megpróbálkozzak vele, de
tíz évvel később (és tíz évvel öregebben) már úgy éreztem, készen állok rá,
hogy ilyen komoly dolgokról írjak: halálról és gyászról, háborúról és
bűnről. Kemény, nehéz kérdések, mégis a történet lényege a remény
megtalálása a fájdalom és a tragédia közepette.
Valaki nemrég megkérdezte, van-e valamilyen közös vezérfonala a
könyveimnek, és én azt válaszoltam, hogy igen, azt boncolgatják, hogy
vajon mit tennénk akkor, ha megtörténne a legrosszabb. A legrosszabb lehet
más-más minden könyvben, mindenkinek, de mivel én is végigkínlódtam a
magam veszteségeit és bajait, mint előbb-utóbb mindenki, hiszek benne,
hogy a reményre rá lehet lelni a legmélyebb fájdalomban és a legkínzóbb
gyászban is, és én ezt próbálom elmondani az írásaimban.
Amikor ezt a könyvet írtam, a boszniai háború rémségeit kutattam, és
hogy mindez mit is okoz azoknak a nőknek, akiknek továbbra is
Boszniában kell élniük, akár naponta találkozva a támadóikkal, esélyt sem
kapva bármiféle igazságszolgáltatásra. Erről a világ jórészt tudomást sem
vesz, de remélem, ez a történet felhívja a figyelmet a modern kori
történelem e borzalmas fejezetére. Ha támogatnád a háborús bűnöket túlélt
nőket segítő jótékonysági szervezetet, akkor keresd meg a Women for
Women (www. womenforwomen.org.uk) alapítványt, csodálatos munkát
végeznek, az áldozatokat támogatják, hogy újra felépítsék az életüket, és
megválasszák a saját jövőjüket.
 Remélem, tetszett a könyv. Ha igen, nagyon hálás lennék, ha megírnád
a véleményed. Boldogan elolvasnám, mit gondolsz, és olyan sokat segít,
hogy új olvasók is felfedezzék a könyveimet.
Nagyon örülök, ha hallok az olvasóimról. Lépj kapcsolatban velem
Facebookon, Twitteren, a Goodreadsen vagy a saját weboldalámon!
Még egyszer köszönöm, és jó olvasást!

@katehewittl
@katehewittauthor
www.kate-hewitt.com
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK
Minden könyvet sokan segítenek végig az úton, és én olyan hálás vagyok
mindenkinek, aki időt szánt rám, tanácsot adott, megosztotta a gondolatait,
a szakértelmét, és meghallgatott!
Különösen hálás vagyok Slavko Hadzicnak, aki megosztotta velem,
milyen volt átélni a boszniai háborút, és közben megnevettette a lányomat,
Charlotte-ot – nagyon köszönöm.
Szeretnék köszönetét mondani az én drága családomnak, akik
tanáccsal szolgáltak, mikor elakadtam: Cliffnek, aki végighallgatta, ahogy
háborúról és menekültekről beszélek egyre, Ellennek, aki azt hallgatta,
hogy fogalmam sincs, hogy fejezzem be a történetet, miközben vezetni
tanult. (Nagyon jó tippet adott, és átment a vizsgán is!) Caroline-nak, amiért
elolvasta a könyvet, és tényleg meg akarta beszélni velem, Charlotte-nak,
Annának, Teddynek, amiért türelmesek voltak egy olyan anyukával, aki
félig egy elképzelt világban él, miközben ír.
És mindig köszönöm az én csodás szerkesztőmnek, Isobelnek, aki
minden történetemet, amit a Bookouture-nek írtam, száz százalékkal jobbá
tett, és a csodás csapatnak a Bookouture-nél, akik olyan sokat dolgoznak,
hogy ezek a könyvek napvilágot lássanak.
És végül köszönet az én csodás olvasóimnak, akik megveszik és
elolvassák a könyveimet, aztán olyan rendesek, hogy még arra is veszik a
fáradságot, hogy megírják nekem, menynyire tetszett. Nagyon köszönöm!
{1}
William Carlos Williams: A piros kordé (Molnár Krisztina Rita fordítása)
 Table of Contents
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
Nathan
MÁSODIK FEJEZET
Maria
HARMADIK FEJEZET
Nathan
NEGYEDIK FEJEZET
Maria
ÖTÖDIK FEJEZET
Nathan
HATODIK FEJEZET
Maria
HETEDIK FEJEZET
Nathan
NYOLCADIK FEJEZET
Maria
KILENCEDIK FEJEZET
Nathan
TIZEDIK FEJEZET
Maria
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Nathan
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Maria
TIZENHARMADIK FEJEZET
Nathan
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Maria
MÁSODIK RÉSZ
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Nathan
TIZENHATODIK FEJEZET
Maria
TIZENHETEDIK FEJEZET
Nathan
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Maria
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Nathan
HUSZADIK FEJEZET
Maria
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Nathan
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Maria
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Nathan
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Maria
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Nathan
HUSZONHATODIK FEJEZET
Maria
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Nathan
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Maria
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Nathan
EPILÓGUS
KATE LEVELE
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK