A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Sara Collins: The Confessions of Frannie Langton

Published by Viking, an imprint of Penguin Books
First published 2019, UK

Copyright © Sara Collins, 2019

Hungarian translation © Gázsity Mila, 2020
Borítóképek © Olalya/Getty Images,
© arxichtu4ki/Getty Images

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Olvasószerkesztő Tóth Andrea
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid

ISBN 978 963 479 428 8

Elektronikus verzió
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu Készítette Ambrose Montanus
 Iainnek,
valamint Melanie, Susan és Joy emlékének
„Múltjukról éppoly keveset tudni, mint a
jövőjükről. Gépezetek, melyeket fel kell húzni,
ha valaki mozgásra kívánja bírni őket.”

Charlevoix

„…egy szavam
fizesse a sok gyötrődést és szenvedést:
mert jobban a világon senki titeket
nem szeretett…”

Szophoklész: Oedipus Kolonosban

(Babits Mihály fordítása)
Az Old Bailey
London
1826. április 7.
Sosem tettem volna azt Madame-mal, amiről pedig
állítják, hogy megtettem, mivel szerettem őt. Mégis azt
mondják, ki kell ezért végezni engem, és azt akarják,
hogy tegyek vallomást. De hogyan vallhatnám be azt,
amiről magam sem hiszem, hogy elkövettem?
 Első fejezet
A tárgyalásom úgy veszi kezdetét, ahogy annak idején az
életem: kiálló, vadul bökdöső könyökök, lökdösődés,
köpködés. A bírósági fogdából a karzatra vezetnek, onnan le a
lépcsőn, hogy végül elhaladjunk az asztal mellett, mely körül
hemzsegnek az ügyvédek és az írnokok. Arcok suhannak el
mellettem – akár egy áradó folyó –, az emberek moraja
felerősödik, elvegyül az ügyvédek fojtott suttogásával. A zaj
lüktet, zümmög, mint felingerelt méhek a bozótban. Amikor
belépek, mindenki felém fordul. A tekintetük felnyársal.

Lehajtom a fejemet, a cipőmet bámulom, és

összekulcsolom a kezemet, hogy ne remegjen annyira. Úgy
tűnik, itt van egész London – no persze, hiszen a város rajong
a gyilkossági történetekért. Mindenkit ugyanaz az indulat
feszít, mindenkit felajzott a „szörnyű kegyetlenséggel
elkövetett gyilkosságok szenzációja”. Így fogalmaztak a
Morning Chronicle-ban, amely újság maga is e szenzáció
tintafekete termésének betakarítása körül tüsténkedik. Nem
szokásom elolvasni, mi a véleménye rólam a lapoknak, mivel
a sajtó olyan, akár a tükör, amit egy vásáron láttam a Strand
közelében: úgy megnyújtotta a tükörképemet, mintha kínpadra
vontak volna, és mivel két fejet mutatott, szinte magamra sem
ismertem. Ha valaha is volt része abban a balszerencsében,
hogy írtak önről az újságok, akkor pontosan tudja, miről
beszélek.

A Newgate-ben mindig akad porkoláb, aki pusztán a hecc

kedvéért felolvassa nekem ezeket az irományokat, így vajmi
keveset tehetek, hogy elkerüljem a dolgot.

Amikor észreveszik, hogy megtorpantam, tenyerüket a

hátamnak feszítve taszigálni kezdenek, én pedig a hőség
ellenére megborzongok, és botladozva elindulok lefelé a
lépcsőn.

Gyilkos! Utamon ez a szó követ. Mészáros! A „mulatt

mészáros”.

Kénytelen vagyok ügetni, hogy lépést tudjak tartani a

porkolábokkal, és ne bukjak orra. Miközben odalökdösnek a
vádlottak padjához, érzem, ahogy torkomban egyre feljebb
araszol a rémület. Az asztaluk mellett ülő ügyvédek tekintete
tunya, mintha gyászos gúnyába bújt marhák volnának, de ezek
a sokat tapasztalt vén rókák is felpillantanak, mert kíváncsiak
a „mulatt mészárosra”. Még a kövér, selymesen fénylő talárú
bíró is megbámul. Az arca kifejezéstelen és fonnyadt, mint a
tavalyi krumpli. Felém sandít, és biccentéssel jelzi zsíros hajú
fogalmazójának, hogy felolvashatja a vádiratot.

Vádat emelünk az Ében Franként, avagy a Fekete

Franként is ismert FRANCES LANGTON ellen
GEORGE BENHAM és MARGUERITE BENHAM
meggyilkolásának ügyében, amennyiben a mi Urunk
1826-ik évének január 27. napján bűnös, és előre
megfontolt szándékkal rátámadt Őfelsége a király két
alattvalójára, GEORGE BENHAM-re és
MARGUERITE BENHAM-re, és ennek során
mellkasuk felső és középső részén addig döfködte és
kaszabolta őket, míg életüket nem vesztették.
 Holttestükre Londonban, Montfort Street-i otthonukban
talált rá a házvezetőnő, EUSTACIA LINUX.

A vád képviseletében MR. JESSOP jár el.

A karzat zsúfolásig megtelt, befurakodtak ide mindenféle

népek, előkelő és közrendű személyek, meg a csőcselék,
minthogy a bíróság azon ritka helyek egyike, ahol mindezek
szoros közelségben mutatkoznak – a matt selyem mellett a
kasmírsál, a fejkendő. Fészkelődve csusszannak odébb a
fapadon, megsavanyodó tej szaga árad belőlük, a disznóhúsé,
amit Phibbah egyszer véletlenül ott felejtett a veranda alatt. Az
a fajta szag, amelytől öklendezni kell. Vannak, akik az
erszényükből előhalászott kandírozott narancshéjat
szopogatják, az állkapcsuk jár, akár egy pár evező – ők azok,
akik képtelenek elviselni bármiféle tisztességes emberi szagot.
Hölgyek. Ismerem a fajtájukat.

Jessop beakasztja mindkét hüvelykujját a talárja

hasítékába, és feltápászkodik. A hangja, akár a hajótestnek
verődő víz csobogása. Oly halk. Mintha bizony a saját
kandallója mellett csevegne. Pontosan ez is a célja: azt akarja,
hogy mindenki előrehajoljon, hogy mindenki odafigyeljen rá.

– Uraim, január huszonhetedikének estéjén Mr. és Mrs.

Benham halálos sebeket kapott. Mr. Benham a könyvtárban,
Mrs. Benham a hálószobájában. A vád szerint ez a… nő… a
bíróság előtt álló fogoly követte el e bűnöket. Aznap este
valamivel korábban összeszólalkozásra került sor a szalonban,
melynek során azzal fenyegette az áldozatokat, hogy megöli
őket. E fenyegetésnek több tanúja is volt: a vendégek, akik
aznap este részt vettek Mrs. Benham egyik nagy
népszerűségnek örvendő estélyén. Hallani fogják ezeket a
vallomásokat. Önök elé áll a házvezetőnő, Mrs. Linux is, aki
elmondja majd, hogy látta, amint a vádlott belép Mrs. Benham
szobájába nem sokkal azután, hogy az asszonyuk nyugovóra
tért. Mrs. Linux aznap hajnali egy körül maga is felment –
ekkor talált rá az uraság holttestére az emeleti könyvtárban.
Ezt követően Mrs. Benham hálószobájába indult, ahol az
ágyban megpillantotta a ház úrnőjének holttestét, mellette
pedig a vádlottat. Az asszonya ágyában. Ott aludt. Amikor a
házvezetőnő felrázta, a vádlottnak véres volt a keze, s ruhája
ujján is rászáradt vérfoltokat találtak. Letartóztatása és fogva
tartása során a vádlott… mind a mai napig… nem volt
hajlandó beszélni arról, hogy mi is történt azon a bizonyos
éjszakán. A hallgatás azoknak a menedéke, akik nem tudják
egyenes, nyílt módon megvédeni magukat. Nos, ha most képes
magyarázattal szolgálni, akkor azt biztosan hallani fogják,
uraim… egész biztosan hallani fogják. Nekem azonban úgy
tűnik, hogy egy ilyen körülmények között elkövetett bűnre
lehetetlen elfogadható magyarázatot adni.

Megmarkolom a korlátot, a béklyó megcsörren, mint

valami kulcscsomó. Képtelen vagyok odafigyelni arra, amit
mond. A tekintetem végigpásztáz a helyiségen, és
megállapodik a bíró mögött kifüggesztett kardon, mely
ezüstösen fénylik, akár a hold egy szelete. Kibetűzöm az
arannyal kivert szavakat alatta. „A hamis tanúzás nem marad
büntetlen, s elvész, ki hazugságot szól.” Nahát. Mindannyian
elveszünk, hazugok és igazmondók egyaránt, habár az Old
Bailey feladata az, hogy a hazugokat gyorsabban elveszejtse.
Engem azonban nem ez rémít meg. Hanem az, hogy úgy halok
meg, hogy azt hiszem: én voltam az, aki megölte Madame-ot.

Látom önt az ügyvédek asztalánál. Felnéz, és futólag

biccent. A tekintete úgy terül rám, mint pokróc a lóra. Ott az
összes ellenem szóló bizonyíték – mint valami büféasztalon
nagy gonddal elrendezett porcelán étkészlet: Benham
kravátlija, zöld brokátmellénye; Madame levendulaszínű
selyemruhája, alsóinge, fejpántja a hattyútollal, melyet szintén
levendulaszínűre festettek, hogy illjen a ruhához. És ott van
Linux henteskése, amely legjobb tudomásom szerint végig a
tokjában volt, lent a konyhában, míg én fent időztem Madame
szobájában.

Csakhogy ön nem ezeket szemléli borús homlokkal,

hanem a mellettük elhelyezett tárgyat. Amikor meglátom, az
aggodalom görcsbe rántja a gyomromat. Széles szájú patikai
üveg, benne ott lebeg, magába kunkorodva, akár egy ökölbe
szoruló kéz. A magzat. Amikor valaki véletlenül meglöki az
asztalt, úgy tapad az üveg oldalához, mintha egy orcához
simulna. Ön kérdőn felvonja a szemöldökét, csakhogy erre
nem válaszolhatok. Nem számítottam arra, hogy itt látom
viszont. A magzat. Miért engedélyezték, hogy idehozzák?
Vajon azt fogják kérni, hogy beszéljek róla?

Amikor megpillantom, a térdem remegni kezd, és újra

átélem annak az éjszakának minden borzalmát. Csakhogy ez a
szív, az elme önnön helye, amint azt Milton megfogalmazta,
„és benne támaszt Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt”.[1]
Hogyan teszi? Az emlékezés vagy felejtés által. Az elme
egyedül ezekkel képes megtéveszteni.
 Megrohan egy emlék. Madame a könyökére támaszkodva
az ágyon hever, lábujjai az ég felé néznek, a kezében ott az
alma, melynek elfogyasztására hiába próbálom rávenni. –
Figyelj csak! Figyelsz? – Egyik lábát meglendíti, a levegőbe
rúg.

Egy messzi vándor jött, ki ős romok

Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.[2]

Csak fél füllel hallgatom, mert ez annyira képtelenség…

lehetetlen, hogy velem történik… hogy az asszonyom ott
fekszik mellettem az ágyában, és verset szaval nekem!
Emellett az is megosztja figyelmemet, hogy ez alkalommal az
én feladatom sasszemmel vigyázni a lelki egyensúlyát – ahogy
azt nevezik –, mintha tűzhelyen gyöngyöző étel volna. Vajon
jól van? Egyfolytában ezt a kérdést teszem fel magamnak. Jól
van?

Felém fordul. – Tetszik?

– Ki írta? – tudakolom, s leheletem meglibbenti a haját.

– Shelley. Bár én Byront jobban kedvelem, te nem? A

melodráma fejedelme. – Lehunyja a szemét. – Ha valaha úgy
hozná a szükség, akkor Byron lehetne a bizonyíték arra, hogy
míg a férfit a kicsapongás felmagasztalja, addig a nőt
bemocskolja. Ó, Frances, Frances, nem gondolod, hogy
mindenkinek kötelezően elő kellene írni naponta legalább egy
vers elolvasását? Egy nő nem élhet pusztán regényeken!
 Ebben igaza volt. A regény olyan, akár valami nagy pohár
meleg ital, egy vers azonban vastüskeként hatol a fejbe.

Ezt a történetet elmeséltem önnek tegnap, amikor először

találkoztunk. Nem tudom, miért tettem, talán mert azt akartam,
hogy megtudjon valamit rólam és Madame-ról mindazon
szörnyűségeken kívül is, melyekről mindenki beszél. Maguk,
ügyvédek oly utálkozva kerülik a hallomásból szerzett tudást,
mint ültetvényes a nádipatkányt – egy bírósági tárgyalás során
azonban az ember egyéniségét hallomásból szerzett
hírcsokorrá zsugorítják.

– John Pettigrew – mutatkozott be, felém nyújtva a kezét.

A másikban még mindig ott volt a megbízása, melynek
szalagja leomlott a csuklójára. Dús, sötét tincsei alól rám
sandított. Láttam, még nálam is nyugtalanabb, amikor
belegondol, hogy mi minden áll előttünk.

Aztán így folytatta: – Az ég szerelmére, adjon a kezembe

valamit, amivel megmenthetem a kötéltől.

De hát hogyan is adhatnék olyasmit, ami nem áll a

rendelkezésemre? Az emlékezés vagy megtörténik, vagy
sem… akár a lélegzés.

Így hát elmeséltem az iménti történetet. Gondolom, azt

akartam bizonyítani vele, hogy szerettük egymást. Bár hogy
ennek mi haszna? Bármit jelentettünk is egymás számára
Madame-mal, maguknak, férfiaknak az semmit sem mond.
Egy gyilkosság esetében a szerelem egyébként sem jelent
felmentést, mint ön is megjegyezte, habár gyakorta
magyarázattal szolgál a történtekre.
 Ez a történet szerelemről szól, nemcsak gyilkosságról, de
tisztában vagyok azzal, hogy nem ilyesmit vár tőlem. Egy
magamfajta nőtől bármiféle történet meglepőnek számít. Ön
kétségtelenül azt képzeli, hogy valamiféle rabszolgamesével
állok elő, melyet a nyomorúság és kétségbeesés leírásával
fűszerezek. Ugyan ki vágyna ilyesmire? Nem, ez a beszámoló
rólam meg az életemről szól, és a benne szerepet játszó
boldogságról – sosem képzeltem, hogy valaha részem lehet
ilyesmiben. Sem boldogságban, sem kalandos történetben.

Itt van előttem az öntől kapott papír, a frissen vágott

lúdtoll és az utasítás, hogy szolgáljak valamiféle
magyarázattal.

Bármelyik börtöntöltelék elmondhatná önnek, hogy

minden bűnhöz két történet tartozik, és hogy egy tárgyalás az
Old Bailey-ben csakis a bűnről szól, nem pedig a bűnösről.

Azt a történetet ugyanis egyedül én tudom elmondani.

A Paradicsom
Jamaica
1812–1825
 Második fejezet
Frannie Langton volt a nevem, mielőtt a Paradicsom-birtokról
Londonba kerültem volna, ahol Langton odaajándékozott Mr.
George Benhamnek, hogy a szolgálója legyek, ő pedig
továbbadott a feleségének. Nem az én választásom volt, hogy
idejöjjek, de hát egész életemben oly igen kevés dologról
dönthettem magam. Langton teremtménye voltam. Ha
elégedett volt velem, elégedett voltam magammal. Ha
kijelentette, hogy valaminek meg kell lennie, akkor meg is lett.
Langton olyan ember volt, aki Paradicsomnak nevezte el a
saját házát, mindannak ellenére, ami ott folyt, és nevet adott a
Paradicsom minden élőlényének. Mi egyebet kellene
mondanom róla?

Ott, ahonnan én származom, egy férfi kétféle módon is

nevet adhat valakinek: feleségül veszi, vagy megvásárolja.
Bizonyos helyeken e kettő egy és ugyanaz, s ilyenkor
házassági ajándék jár vele, ám akinek van egy csepp
sütnivalója, az pontosan tudja, hogy más helyeken egy férfinak
nem muszáj feleségül vennie a megvásárolt árut.

Ez a történet nem arról szól, hogy a Paradicsomban mi

mindent tettek velem, sem pedig arról, hogy én mi mindent
tettem. De, gondolom, valamennyit erről is kell majd szólnom.
Mindig is szerettem volna elmesélni, mi történt velem, bár egy
személy élettörténete mindössze egyetlen esőcsepp az
óceánban. Ha azonban valaki állt már zuhogó esőben a
tengerben, az tudja, hogy itt két különböző fajta vízről van szó.
A tengervíz egyáltalán nem olyan, mint az első hűs csepp,
amely az arcunkra hullik, a nyelvünkre… aztán még egy, majd
csepp-csepp-csepp lehunyt szemhéjunkra, miközben
körülöttünk az eső korbácsolja a tenger hullámait.

Nehéz eldönteni, hol is kezdjem. Az életem igen keserves

körülmények között vette kezdetét, nem szükséges azonban,
hogy ezeket a történetemben is megemlítsem, habár semmi
sem hozza úgy elő az emberből az őszinteséget, mint a
szenvedés. A szenvedés átélése, de az is, ha másokat sújtunk
vele.

A Paradicsomban születtem, és még kislány voltam,

amikor a rabszolgák szállásáról felvittek a nagy házba. Sokáig
azt hittem, rendkívüli szerencse ért, csakhogy ez pusztán a
hazug ember szokásos igyekezete volt, mellyel a tényt jobb
fényben akarja feltüntetni az igazságnál.

Voltak éjszakák, amikor Phibbah nyitva hagyta a zsalukat,

és nem oltotta el a gyertyákat, s ilyenkor végigosontam a folyó
mentén a nyirkos fűben, elbújtam a cukornádőrlő malom
mögött, és csak bámultam a házat. Az ablakokon kiszűrődő
sárgás, reszketeg gyertyafény templomot idézett, Miss-bella
elnyúló árnyéka szürkén magasodott fel, amikor elsuhant
előttük. Elképzeltem, ahogy készül lefeküdni odabent, elnyúlik
Langton mellett. Azok a fehér nőkre jellemző, lankadt
mozdulatok. Egyáltalán nem úgy mozogtak, mint a
kunyhókban lakó asszonyok, akik fürgék voltak, akár a
tyúkok.

A ház reggelente is nagyszerű látványt nyújtott. A nap

ragyogott, mint Langton templomba járó cipője. A hőség már
torkon ragadott, ám még ekkor is megmaradt az éjszakai pára
egy macskafarknyi foszlánya. Átvágtam a magas, trópusi
füvön az elülső veranda felé. A férfiak már kint voltak a
cukornádültetvényen, és várták, hogy megkapják kásával teli
táljukat. Meszelt falak, vállszélességű veranda, börzsönyfa
zsaluk, melyeket Miss-bella Mansóval rakatott fel, nehogy
bejöjjön a miazmás levegő. Tetszett a gondolat, hogy a ház új,
épp annyi idős, mint én vagyok. Langton állandóan azzal
kérkedett, hogy három éven át dolgoztatta Mansót meg a
felvett kőműveseket és ácsokat, mire minden tökéletes lett.

Aztán lesimítottam barna kalikóruhámat, és a házat

megkerülve a hátsó bejárathoz mentem. A környéken minden
Langtoné volt egészen addig a pontig, ahol a fekete vizű,
lomha, iszapos folyó észak felé kanyarodott. Letelepedtem
Miss-bella egyik Campeche-székébe, hallgattam a padló
recsegését, elhúztam a karomat, hogy ne érje a nap, ahogy a
fehér hölgyektől láttam, aztán lábujjaimmal ellöktem magam,
hogy a szék hintázni kezdjen. Lehunytam a szememet, és
vártam, hogy az idő vánszorogva elinduljon dél felé.

Mielőtt felvittek volna a házba, ezt csak gondolatban

tehettem meg.

Aztán Miss-bella egy délután elküldte értem Phibbah-t, aki az

alsó parcellán talált rám, a harmadik brigáddal. Mindenkinek
saját kosárkája volt, benne trágya, amit be kellett dobálnunk a
cukornád számára kiásott gödrökbe. Phibbah átvezetett a
konyhán, és lecsutakolta a lábamat a felmosóvödörben.
Fejkendője időről időre a szeme elé libbent, akár valami sárga
lepke, a sütőrostély felől áramló forró levegő meg-megcsapta a
lábamat. Először egy hosszú percig azon zsörtölődött, hogy
Miss-bella rajta akarja tartani a szemét az ellenségein, és ezért
ő kénytelen egész reggel kisnégusokat hajkurászni, majd egy
kurta perc alatt berángatott magával a házba. Megkérdeztem,
hogy miért hívatott Miss-bella, de Phibbah-n eluralkodott az a
fajta ingerültség, amely minden hangra süket.

Miss-bella a szobájában várt ránk, s valami módon

emlékeztettek is egymásra: mindkettőt selyem és bársony
borította, sima és hűvös, akár a gyíkbőr. A helyiség oly tágas
volt, hogy elállt a szavam, amikor beléptem, és olyan szélesen
ásítva nyúlt el előttem, hogy úgy éreztem, egészben fog
befalni.

Kiii!, futott át az agyamon. Végtelen, mintha odakint

lennénk, de tető van a fejünk felett, és az ablakok
gondoskodnak arról, hogy mennyi fény juthat be.

Miss-bella a zsámolyán ült, szoknyája redőkben omlott le

körülötte. Akár hálójában ücsörgő pókra is emlékeztethetett
volna, de apró, csillogó szeme miatt inkább légyre hasonlított.
Egy kancsó kecsketej állt előtte egy alacsony asztalkán,
melynek lapján széttépett kukoricalepényt szórtak szét –
mintha a madaraknak szánták volna, vagy patkányt akartak
volna fogni vele. Miss-bella egy darabka kukoricalepény után
nyúlt. Elindultam, de a léptem akkorát dobbant, hogy
riadalmamban földbe gyökerezett a lábam. Miss-bella mintha
fekete szaténtengerből emelkedett volna ki előttem. Utánam
kellett nyúlnia, hogy behúzzon magához a szobába.
Emlékszem, volt ott egy tükör, pont mögötte. Ekkor láttam
magamat először rendesen: ott voltam, dobogva közeledtem
magamhoz, mint valami vadállat, az arcom pedig úgy siklott
ide-oda az ezüstös felszínen, mint egy hal, amit képtelen
vagyok elkapni. Újra megrémültem, ezért megtorpantam, s így
megint csak ráncigálni kellett.

A kukoricalepény hideg volt, a tej felmelegedett. Már

mindkettő jóval azelőtt ott állhatott, hogy Miss-bella elküldte
értem Phibbah-t.

– Szóval… – szólalt meg Miss-bella. – Te vagy Frances.

Bókoltam.

– Én magam adtam neked ezt a nevet.

Ezzel megijesztett. Eddig a percig fogalmam sem volt

arról, hogy Miss-bella bármiféle érdeklődést mutatna irántam.
Meghajlás közben megbillentem, s kis híján felbuktam. Nem
tudtam, hogyan felelhetnék másként, mint hogy köszönetet
mondok. Megrázta a karomat, hogy így emlékeztessen az ujjai
közé szorított kukoricalepényre. Ekkorra már mindkét
kezemmel elmartam egy-egy darabot az asztalról, ezért a
fogammal kaptam a nála lévő falat után.

Felfújta az arcát, majd a szájába dugta az ujjait, mintha

tisztára akarná nyalogatni őket.

– Tényleg egy kis vadember vagy.

A nyelvembe haraptam.

– A férjem döntött úgy, hogy ebben a házban kell élned,

Frances.

– Igen, asszonyom – motyogtam teli szájjal. Igyekeztem

lenyelni a falatot, mielőtt Miss-bella elveszi tőlem.

– Benned és bennem az a közös, hogy egyikünknek sem

volt beleszólása a dologba.
 – Én örülök, hogy itt vagyok, asszonyom.

– Nos hát… Úgy tűnik, mostantól egyfajta anyád kell hogy

legyek.

Mit felelhettem volna erre? Nem ismertem az anyámat,

azonban egyikünk sem tekinthetett el a nyilvánvaló ténytől:
Miss-bella egyértelműen fehér hölgy volt, és igen előkelő. A
mi forró kis vidékünk történelmében sosem fordult elő, hogy
az ő fajtája az én fajtámhoz hasonlót szült volna. Barna
voltam, akkor még vaskos és erős, mint a ló – pedig mulatt
lévén a bőröm így is halványabb volt, mint az ültetvényen
dolgozó feketéké. A fejemen ágaskodó sűrű, göndör kóc nem
is különbözhetett volna jobban Miss-bella világos hajától,
mely oly vékony szálú volt, hogy a szellő is meglibbentette,
borzolta, játszadozott vele – az enyémet legfeljebb megkerülni
tudta.

Mondott még valamit, amiről azt képzeltem, hogy a saját

életére vonatkozik, s ilyeténképpen nem az én gondom.
Ráadásul közben kibámult az ablakon.

– Túl sok éve élek olyan helyen, ahol a kígyók nemcsak a

fűben lapulnak, de bent a házban is.

Minthogy korábban említette, hogy az anyám lesz,

megkockáztattam egy kérdést:

– Mennyi ideig maradok itt?

A nyaka kivörösödött, a keze úgy rángott, akár a béka lába,

rám nézett, majd elkapta a tekintetét, mintha én lennék a nap,
és fájna a szeme, ha túl sokáig mered rám. Különösnek
tartottam, hogy ilyen zaklatott, amikor én vagyok a félvad
teremtés, akit idecibáltak elé a mocsárból, ő pedig a ház
előkelő úrnője, aki a könyörületében és kukoricalepényében
részesít. Miss-bella félt tőlem.

De aztán válaszolt, és ezzel a figyelmemet sikerült azonnal

más irányba terelnie, mintha bizony egy pulykakeselyű
rebbent volna be váratlanul a szobába:

– Bármennyi időbe telik is, az végül túlságosan hosszú

lesz.
 Harmadik fejezet
Ez 1812-ben történt. Senki sem tudatta velem, hogy miért
hoztak fel a házba, én pedig nem sokat töprengtem rajta, mert
túlságosan lekötött az, hogy tiszta pamutot szagolgassak, és
konyhai ételmaradékkal tömjem magam. Azt mondták,
hétéves lehetek, vagy nagyjából annyi. Senki sem vette
magának a fáradságot, hogy kiderítse. Sosem volt
születésnapom, ahogy anyám sem. Amikor kérdeztem felőle,
Phibbah mindössze annyit felelt, hogy az anyám elszökött. – A
faggatózással nem tucc magadnak varázsolni egyet – mondta.
– Maj’ megtanulod. Mi nem kérdezgetünk, mi válaszolunk a
kérdésekre. És a válaszunk mindég: igen.

Most, hogy lehunyom a szememet, látom Phibbah-t, ahogy

végighúzza a porrongyot a fogadószoba nádfonatos padján,
aztán kissé megdönti, hogy alatta is ki tudjon söpörni. Látom a
bőr Campeche-székeket, melyeket középre helyeztek, hogy
érje őket a levegő, a szőnyegeket, melyeket a Bristolban lakó
nővére küldött Miss-bellának, s amelyek úgy kunkorodtak fel
a nálunk megszokott hőségben, mintha összegömbölyödve
pihenni szeretnének. Az ebédlőt, ahol a porceláncsészék,
tálcák és a kék-fehér teáskanna össze-összekoccantak a
tálalón. Hallom, ahogy Phibbah odasziszegi: – Eriggyé, kölök,
csak tűnj az utamból. Mér’ nem hagysz má’ békibe?

Az én dolgom volt kifényesíteni a réztárgyakat, virágot

rakni Miss-bella reggelizőasztalára, és elhajtani a legyeket az
ételéről. Főként azonban a házban csellengtem, és különféle
módszereket igyekeztem kiagyalni arra, hogy úgy tapadhassak
Phibbah-ra, mintha a köténye volnék. Phibbah munka közben
folyamatosan morgott, panaszkodott, hogy a vén csontjai
zörögnek, akár kavicsok a csörgőtökben, hogy bárki találta is
fel a fehér színt, annak nyilván sosem kellett senkire mosnia,
hogy a fehér emberek bútorai csak arra jók, hogy még több
bútort fialjanak. Tetszett, hogy minden szava olyan, akár a
madárdal, mert a hang a fogai közti résen surrant ki. Négy
foga hiányzott, épp ott, ahol nekem új fogaim nőttek.

Az enyémeket ő húzta ki. Meg is kérdeztem tőle: –

Phibbah, ki szedte ki a te fogaidat? – Ó, állandóan
ostromoltam, akár a hullámok a homokos partot. A gyerekek
bekötött szemmel hadonásznak a kalapáccsal. Kegyetlenek,
mert nem tudnak eleget.

Azt felelte, hogy nem tartozik rám.

– Ilyesmire az ember nem emlékszik – közölte.

– Miért?

– Mer’ még azelőtt történt, hogy megszületett volna. Senki

se emlékszik arra az időre.

Főleg csak átkozódott, de ha épp jó hangulatban volt,

akkor kikapart nekem a fazékból pár falat málét, vagy adott
egy szeletke kukoricalepényt. Ha reggel letelepedett a nyári
konyha elé borsót fejteni, és megpaskolta maga mellett a
földet, az azt jelentette, hogy letett nekem néhány szemet a tál
mellé. Amikor odaosontam, és a tenyerembe söpörtem a
zsákmányt, a karja olyan közel volt az enyémhez, hogy
csiklandozott az érintése. De sosem fordult felém, sosem
nézett rám.
 A borsószemek kopogása az óntálban, Phibbah szaga –
szén és hamulúg meg aloé, amit a szappanba kevert. Ha
csendben maradtam, előfordult, hogy mesélt. De ennek
hosszadalmasan készült neki – mint valami óriási hullám,
melynek érkezését már jó előre látni lehet. Azt mondta,
először magába kell szívnia a mesélő szuszt, ami nem
ugyanolyan, mint a hétköznapi.

A kedvenc történeteim a házról szóltak.

– Fehér ember csak egy okbul épít nagy, csinos házat –

fejtegette Phibbah. – Aki horgászni mén, annak csali kő.
Amikor massa hazagyütt Angliából, és befejezte az építkezést,
írt egy levelet, aszt elkűdte Bristolba. Biztosan tuttuk, ahogy a
napot az éccaka követi, hogy gyünni fog egy fehér asszon. És
hát persze, Miss-bella mán vágtatott is… iszkiri!… ahogy a
gyöngytyúk, mihelyt meghallja a kukoricaszem koppanását.

Akkor aztán Phibbah-nak ki kellett tanulnia egy új úrnő

szokásait. Úgy kellett figyelnie, ahogy a hajósok az eget
fürkészik. Ha vörös az ég reggel, a hajósnak éberség kell, de
ha vörös az ég este, a hajósnak jó a kedve. Miss-bella
öszvérfogaton érkezett, fent ült a kocsis padkáján – nagyjából
úgy illett oda, mint a fehér kesztyű, amit a sövényre terítenek
ki száradni –, az ölében egy teáskanna zörgött, melynek
peremén kék-fehér minta futott körbe, mintha faágra telepedő
madárkák lettek volna. Miss-bella feltépte a kocsi párnáit,
hogy aprócska trónt formáljon belőlük. Phibbah három estén át
késő éjjelig maradt fent, amikor azokat a párnákat varrta –
olyan brokátot utánzó levélmintával hímezte ki, hogy a
szalonba is beillett volna. Langton megmondta: azt akarja,
hogy amikor elmegy a feleségéért, olyan legyen, mintha
valami istenverte felhőn ülnének. Erre Miss-bella a hátsója
helyett a teáskannáját tette rá! Ó, majd beletanul, méghozzá
elég hamar. Ez Jamaica. Itt előbb-utóbb minden eltörik.

Hiszed vagy sem, mesélte Phibbah, volt idő, amikor Miss-

bella és Langton együtt jártak lovagolni, még mielőtt Miss-
bella rájött volna, hogy Jamaica olyasmi, amitől félnie kellene.
Azt a lovaglószoknyáját viselte, amelyik félbevágott citromra
emlékeztetett, kék tollal díszített szalmakalapot, szürke szeme
izgatottan csillogott, az oldalán lovagló Langton pedig
megmutatott neki mindent a birtokon. Phibbah-nak az volt a
dolga, hogy figyelje, mikor érnek vissza, és abban a
pillanatban rohanjon ajtót nyitni. Tudta, nagyon megfizet érte,
ha akár csak egyetlen percig csukva marad az az ajtó. Azonban
már jóval azelőtt rá lehetett jönni, mikor érkeznek, még
mielőtt megpillantotta volna őket. – De miből? – kérdeztem
mindig.

– Hát abbul, amibő’ máskor is. Nézzé’ csak ki a fődekre.

– Figyeljem a munkásokat?

– Ühüm. Mind ugyanazt csinyálják, amikó’ a közelükbe ér.

– Felnéznek?

– Uggyan má’, kölök! – cöcögött, s a levegő dallamosan

szisszent át a foghíjai között. – Épphogy lesunyják a fejüket.
Figyeld csak. Mindég ezt csinyálják, mintha szél simítana
végig a füvön. Amerrő’ az a szél fúj, onnét gyün az úr.

Miss-bellát úgy kellett ápolni, mint holmi rózsatövet.

Addig még sosem láttam senkit, akinek olyan fehér karja lett
volna, mint neki. Az egész délelőttjét annak szentelte, nehogy
véletlenül napfény érje. A tetejében a dereka olyan vékony
volt, mint a csónakfarkú madár csőre, de még keskenyebbre
szorította össze halcsontos fűzőjével, mely bordakosárként
fogta körül a testét. Alfele harangként domborodott a
mindenféle turnűr és abroncs alatt, melyeket a nővére küldött a
hölgyeknek szánt katalógusokból. Miss-bella véleménye
szerint az életet a gyarmatokon kizárólag ima segítségével
lehetett túlélni, az elviseléséhez pedig tea kellett, így hát
Phibbah minden délután teát szolgált fel morogva a hátsó
verandán. – Mér’ épp nekünk jutott Jamaica egyetlen
fehérszemélye, aki ollan bolond, hogy odaki issza a teát?

Tálkákban cukros vizet és kobaltmérget tettünk ki, hogy

megöljük a legyeket, előhoztuk a narancsfaág legyezőt és a
porcelán lábmosó tálat. Gyűlöltem, hogy a kalikóruhámat
kellett viselnem a muszlin helyett (ami puha volt, fehér, és
amikor Miss-bella vendégei felfigyeltek a csipkegallérjára,
mindig tetőtől talpig végigmértek). Csakhogy a muszlinruha
arra volt, hogy az ebédlőben szolgáljak fel benne, a kalikóban
pedig Miss-bella lábát mostam.

Phibbah az asszonyunk mögött állt a legyezővel. Én

feljebb toltam Miss-bella szürke szoknyájának a szegélyét. A
lábujjai úgy meredeztek, mintha picike szempillák lettek
volna. Kitekintettem a cukornádültetvény felé. Vászon- és
muszlinfoszlányok lebbentek meg, amikor a földeken dolgozó
munkások kiálltak a sorból, hogy megmerítsék a rongyokat a
vizesvödrökben, majd a homlokuk köré csavarják. A
niggerhajcsárok a tamarindfa alól, a lovuk nyergében ülve
figyelték őket. Végighúztam a mosdókendőt Miss-bella
lábujjai között. A lába olyan volt, mint valami, amit a hamu
alól ásnak ki, miután kialudt a tűz: száraz, repedezett. Nem
olyan csinos, mint Miss-bella többi része. A délután
előrehaladtával az arca is egyre vörösebbé vált. A legyező
lomha szellőt kavart, mint a lassan mozgó hajóvitorla. Miss-
bella szavai úgy csobogtak körülöttünk, mint dézsában a víz.
A csészéje fölé hajolt, és sóhajtott.

– Ezt az egész isten háta mögötti helyet mintha arra

találták volna ki, hogy végezzen az európaiakkal – jegyezte
meg.

Phibbah a csípőjéhez csattintotta a legyezőt.

– Kiiii! Hát ha asszonyommal végez, akkó’ velünk vajon

mit művel?

Miss-bella kezében megállt a csésze, amit épp az ajkához

emelt. Aztán elnevette magát.

– Nos, én inkább az európaiak miatt aggódom, te lány.

Különösképpen magam miatt.

Elárulom, tanúja voltam annak, hogy Phibbah-t bármi

apróság miatt megkorbácsolják: ahányszor csak eltűnt valami
porcelántárgy, meg amikor elejtette és eltörte Miss-bella egyik
teáscsészéjét, vagy amikor későn hozta be a reggelihez a
sózott tőkehalat, de azt sosem láttam, hogy büntetést kapott
volna a visszabeszélésért. Egyszer ezt meg is kérdeztem tőle.

– Annak az asszonnak más mulatsága sincs, csak ez –

hangzott a válasza.

Amikor az ember visszatekint valamire, az idő mintha magába

omlana, ahogy a földgöröngyök visszagurulnak az épp kiásott
gödörbe. Úgy látom hármunkat – a Paradicsomban lakó nőket
–, mintha üvegbe metszett alakok lennénk. És mintha nem telt
volna el semennyi idő… mintha a Miss-bella lábánál térdelő
lány csak pislogna egyet, aztán arra ébredne, hogy ő a „mulatt
mészáros”.

Ott kuporogva kiláthattam a folyóra. Ó, milyen csoda

lenne újra oly lágy érintést érezni a bőrömön, mint az a víz!
Bár beérném azzal is, hogy elnyúlhassak a frissen kaszált
füvön, vagy hogy alkalmam legyen végigsimítani ujjaimmal
egy tisztára mosott alsóruhán. A folyóparton felgyújtott
cukornádrost csípős szaga terjengett a levegőben, és elvegyült
a narancsolajéval, amellyel Phibbah a bútorokat fényesítette.

– Menj csak be, te lány – szólalt meg Miss-bella. – Hozz

egy kicsit abból az ananászos lepényből, amit tegnap sütöttél.
Oranzsád van még?

Phibbah az ajtó mellé tette le a kancsót. Én fel sem

emeltem a fejemet, egyre csak kotorásztam a koszt Miss-bella
körmei alól a tisztítópálcikával. Előbb az egyik lábát emeltem
fel, aztán a másikat. A szívem még mindig szaporán vert, akár
a dob, minden más részem azonban ellankadt, szétfolyt, mint
vaj a serpenyőben. Egy elefántcsont nyelű pálcikát
használtam, mintha bizony azzal varázslatos módon valamiféle
bájjal ruházhattam volna fel Miss-bella lábát. Amikor
kiemeltem az ölemből, és letettem a szék mellé kiterített
törülközőre száradni, mindketten hátradőlve gyönyörködtünk a
látványban. Mintha valami múzeumi márványtárgy lett volna.
Úgy tettünk, mintha a lába éppoly tetszetős lenne, mint a
teáscsészék – és úgy tettünk, mintha a teáskanna nem rummal
lenne félig tele.
 Miss-bella még nem végzett a panaszkodással.

– Elegem van abból, hogy állandóan ugyanazokat a

jelentéktelen hegyeket bámuljam.

– Néha kiűhetnénk az elülső verandára – mondta Phibbah.

– Ha nem vóna annyira makacs.

– Ó, nem! Arra képtelen lennék.

– Láthatná a tengert.

– Pontosan ezért lennék rá képtelen. – Miss-bella éles

pillantást vetett a mögötte álló Phibbah-ra. – De ezt te
pontosan tudod.

– Mit?

– Amikor valaki annyira vágyik valamire, hogy képtelen

elviselni a látványát.

Phibbah úgy bökdöste a legyezővel a levegőt, mintha le

akarná gyilkolni.

– Aszittem, a hegyeket nem szereti. Erre most aszongya,

hogy a tengert.

Miss-bella belenevetett a teáscsészéjébe. Aztán mintha

elgondolkodott volna.

– Úgy tűnik, nem tudok sem előre tekinteni, sem hátra.

– Nahát akkó’ minek annyit fecsegni, ha eccer maga

választotta meg, hogy hová ül.

Miss-bella csak legyintett.

– Azt hiszed tán, én döntöttem úgy, hogy bárhol is legyek

ezen a birtokon? – Néztük, ahogy beleszürcsöl a teájába, majd
leteszi a csészét. – Ha lenne józan belátás apámban vagy a
férjemben, én máris odalent teremnék. A legelső Bristolba
tartó klipperen.

Manso elügetett mellettünk bádogvödrével. – Csá! Csá! –

ordította a marhák felé, s az udvaron átvágva úgy kapkodta a
lábát, mint a felpaprikázott kakas, amely dühösen forgatja fél
szemét. A pajta mellett kis kupacokban sót szórt ki. A tehenek
odaballagtak, és lustán nyalogatni kezdték.

A mai napig emlékszem, hogy aztán mi történt, mivel azok

az események változtatták meg az életemet, jó és rossz
értelemben is. Miss-bella lehunyta a szemét. Egy könyvet
tartott az ölében, s amikor ujjaival végigsimított a bőrkötésen,
ki tudtam venni rajta egy D betűt. A szellő meglibbentette a
lapokat. Manso füttyentéssel adta ki a parancsot a teheneknek.
Gyerünk, befelé. A könyv ott hevert – egy újabb dolog, amire
nagyon vágytam. A lapjai fehérek, akár a hámozott alma. Akár
a frissen mosott ágynemű. Valami vadság vett erőt rajtam.
Hogy is tudnám elmagyarázni? Minden elnémult körülöttem,
mint amikor bagoly repül át felettünk. Még a legyező
surrogását sem hallottam. A könyv után nyúltam, odakaptam
Miss-bella öléhez, aztán rájöttem, mit művelek, és
visszarántottam a kezemet, de valahogy belegabalyodtam a
szoknyájába, miközben talpra ugrottam. Ő is felpattant. A
könyv lecsúszott a térdéről, egyenesen bele a lábmosó vízbe.
A gyomrom kavargott, mintha az óceán hullámai ostromolnák.

– Frances!

A legyező megállt a levegőben.

 – Bocsánat, asszonyom – motyogtam. – Sajnálom. –
Kihalásztam a könyvet, és beletöröltem a ruhám aljába. A
rettegés visszhangként verődött bennem ide-oda. Miss-bella
felpofozott. A fejem, akár a zsinór végén csapkodó hal, Miss-
bella keze, akár a horog. Remegő lábam földbe gyökerezett.

Az egész sziget megbuggyant a napon. A hőség, akár a

hangyamarás. A fény, akár a villogó pengék.

Csak törölgettem és törölgettem és törölgettem. A

kezemmel, a szoknyámmal, úgy ráztam azt a könyvet, mintha
felmosórongy lett volna, így próbáltam rávenni, hogy
száradjon már meg. Sírni szerettem volna, de nem mertem,
addig biztosan nem, míg Manso rajtam tartja a szemét. Kicsi
koromban néha sandán rám kacsintott, ha elment mellettem,
vagy megengedte, hogy a tenyerembe öntsem a sót, és
érezzem, hogyan nyalogatja fel a tehén, de ennek már vége
volt. Az ültetvényen dolgozók a házinégereket még a pálcánál
is jobban utálták.

Az istálló mellett kuporogtam, és törölgettem a könyvet.

Hallottam a lovak mocorgását, panaszos szuszogásukat. Már
mindenki bejött a cukornádültetvényről, és csak a sokszavú
poszáta kí-kí-pip füttye emlékeztetett arra, hogy nem vagyok
teljesen egyedül, de én még mindig ott ültem, és törölgettem.
Árnyékom kirajzolódott a földön. Miss-bella megmondta,
hogy ott kell maradnom. – És meg ne próbálj bemászni az
árnyékba. Figyelni foglak.

Vajon tényleg figyel?

Ilyenkor a fogadószobában vannak, Phibbah épp

felszolgálja a rumot. Ki tudja, merre járhat az ültetvényen
Miss-bella férje?

Azokban az időkben, amikor Miss-bella még ki-kilovagolt,

Phibbah-val egyszer megrakatott egy kosarat
kenyérgyümölccsel, hideg pulykasülttel, pomelóval meg a
reggel szedett mangóval, és kijelentette, hogy ebédet visz a
férjének. Épp egy pint bort igyekezett áttölteni egy flaskába,
amikor Phibbah az értésére adta, hogy ez nem valami jó ötlet.
Mivel Miss-bella nem volt hajlandó letenni a tervéről, Phibbah
úgy döntött, hogy elkíséri. Megsajnálta a kukoricasárga hajú,
téves elvárásokkal bíró nőt. Langtonra egy kakaófa alatt
találtak rá – a házat leszámítva az egyetlen helyen, ahol rendes
árnyék volt. A férfi a feleségének háttal ült, és megfeszülő
testtel bámulta a két lányt, akit odarendelt maga elé. Még
szerencse, hogy csak azt parancsolta nekik, hogy táncoljanak,
mesélte Phibbah. A két lány könnyeden mozgott, suhant, akár
a víz. Sötét testek, csillogó szempárok. Szerecsendió-barna
mellbimbók ringtak, libbentek meg, mint a selyemszalagok. A
lányok új úrnőjük felé sandítottak, de nem hagyták abba az
éneklést.

Riszálj! Szívem! Nem táncolsz úgy, mint én!

Nem ropod úgy, mint én! Nem perdülsz úgy, mint én!
Riszálj! Szívem! Nem ringatod úgy, mint én!
Nem fordulsz úgy, mint én. Hess odébb!

Phibbah mondta, hogy valószínűleg ott eresztettek volna

gyökeret a fa alatt, mert Miss-bella mintha képtelen lett volna
megmoccanni. Végül aztán kiesett a kezéből a kosár, Langton
meghallotta, és feléjük fordult.
 Ezzel vége lett a kilovaglásoknak, a piknikeknek, az
elvárásoknak. A tánc azonban folytatódott. Miss-bellának
egyszerűen meg kellett tanulnia, hogy úgy tegyen, mint
mindenki más, és sose vegyen észre semmit.

A ház felé pillantottam, ahol Phibbah mostanra már nyilván

kezdte becsukni a zsalukat, meggyújtani a gyertyákat, és
leengedni a kampóra akasztott szúnyoghálót. Miss-bella már
biztosan elhelyezkedett az egyik selyemzsámolyán, és feltette
a lábát.

Innen addig fel nem kelsz, míg meg nem száradt a

könyvem, parancsolt rám. Egy idő után feladtam, és csak
bámultam a betűket – aprók voltak, feketék, éles körvonalúak,
mint a karmocskák. Oldalra billentettem a fejemet, mintha így
meghallhatnám, hogy mit próbálnak közölni velem. A betűk
mintha fogságba estek volna – mindegyik oda volt béklyózva a
szomszédjához, ahogy sor sort követett. Nagy csattanással
becsuktam a könyvet, majd lekuporodtam. A parti úton az öreg
igásló erőlködve húzta felfelé a kukoricával megrakott
szekeret. A mellette szaladgáló néger kisgyerekek kiabálással,
rúgással próbálták elriasztani a kerekek körül tolakodó libákat.

Kinyílt a ház hátsó ajtaja. Amikor Miss-bella óvatosan

elindult felém a füvön át, minden lépésénél kis porfelhő
lebbent fel a bokája körül. Fintorogva lenézett rám.

– Száraz már?

Megráztam a fejemet, a szám elkeseredetten biggyedt le.

Szörnyen nyomorultnak tűnhettem, mert biztosra vettem, hogy
most aztán elzavarnak a háztól. Nem paskolják meg többé a
fejemet, nem lesz több török édesség, nem lesz muszlinruha.
Ekkorra már valószínűleg napszúrásom lehetett, mert
ráböktem a D betűre, és megkérdeztem, hogy az mi. Miss-
bella fölém hajolt. A lehelete forró volt, és száraz, akár a
levegő. – Az? Dé… e… ef. Az van ideírva, hogy Defoe.

Csak ekkor vettem észre, hogy Phibbah is kilépett a

verandára, és onnan figyelt minket.

Miss-bella felegyenesedett, és merőn visszabámult rá. A

hangja töményen édes lett, akár a melasz.

– Megtanítalak.

Igen, villant át az agyamon. Igen, igen, igen!

– Nem! – Phibbah mintha zuhant volna, úgy lépett le a

verandáról. – Miss…

– Miért ne? – Miss-bella biccentett.

– Mer’ mán elég – válaszolta Phibbah felénk botladozva. –

Elég.

Korábban egyszer, miután Miss-bella már bement a házba,

Phibbah bő nyállal kiköpött a földre, a rózsabokor mellé. –
Hová mennék? Mán ha elmennék innen? Azonnal fel a
hegyekbe. De azonnal! Vinnék magammal egy muskétát.
Asztán csak várnék. Várnék, várnék, várnék a nap legforróbb
szakára, amikó’ csak a rabszolgák meg a bolondok vannak
odaki. Akkor körűnéznék, merre van az a kis kékség. – A
fehér nők szemének kékje, az árnyalat, amit porcelánkéknek
neveznek. – Utánna egyenest a szívére céloznék.

Most azonban csak átdugta a nyelve hegyét a foghíján, úgy

meredt Miss-bellára.
 Ott álltam, és bámultam, hol egyik nőre, hol a másikra,
bután, mint a tehén.

– Mer’ verést érdemel – felelte Phibbah. – Amér’

tönkretette a könyvét.

– Verést? Verést! – Miss-bella pillantása éberebbé vált, a

szeme nedvesen csillogott. – Micsoda gondolat! És tán te
akarnád megverni?

Erre Phibbah azonnal hátralépett.

– Nem.

Kiii, hogy akkor milyen gyűlölet perzselt végig rajtam!

Hirtelen azt kívántam, hogy bár sose kaptam volna Phibbah
leejtett borsószemei után. Hogy sose sóvárogtam volna az
ostoba történeteire.

Miss-bella úgy nézett körül, mintha azt készülne eldönteni,

hol rendezzen pikniket. A tekintete szúrós volt, rézcsipesz.

– Teljesen igazad van. Nem akarjuk elkényeztetni a

gyermeket, úgyhogy nem szabad megkímélni az ütlegtől. Szólj
Mansónak, hogy hívja ide a többieket.

Phibbah csak remegett, és remegett.

– Mi?

– Hallottad. Ó, meg fogod tenni, te lány. Vagy megteszi

helyetted Manso. Gyorsan. Kezd sötétedni. – Miss-bella felém
fordult, az arcáról csepegett a veríték. – Phibbah azt akarja,
hogy verjenek meg, úgyhogy meg leszel verve.

Nem tudom, mi volt rosszabb: hogy Phibbah végezte el életem

első vesszőzését, vagy hogy a többiek összegyűltek, és mind
bennünket bámultak. Persze jönniük kellett, ha hívták őket. De
sokan már csak azért is szívesen tanúi lesznek annak, amikor
valaki mással történik ilyesmi, hogy tudják, nem nekik kell
elszenvedniük.

Phibbah olyan sokáig várt az első csapással, hogy szinte

beleborzongtam a megkönnyebbülésbe, amikor végre
hozzáfogott. Mindig az ütést megelőző pillanat a legrosszabb.
Az egész test feszülten várakozik. Aztán hallottam, hogy
Phibbah megmozdul mögöttem, hallottam, hogy felsuhog a
vessző. A fájdalom karomként mart a combomba. Éles, mély
barázdát hasított, mintha szöget vert volna belém. Vékony
vércsíkot csalt elő, elorozta a lélegzetemet, s magába temetve
elfojtotta. Újabb sivító nesz. A homlokomat a földhöz, a fűhöz
szorítottam, és nem akartam sírni, de Phibbah tíz ütést mért
rám – egyet-egyet minden állítólagos évemért. Addig csépelt,
míg a vessző suhogása már csak a fejemben vert visszhangot,
míg – bevallom szégyenkezve – sikoltozni nem kezdtem, és
először az ég sötétült el felettem, aztán az elmémre is homály
borult.

Miss-bella az elejétől a végéig némán, karba tett kézzel

állt, tejfehér arca meg sem rezzent. Amikor felnéztem, láttam,
hogy nem rám mered, hanem Phibbah-ra. Ajka halvány
mosolyra húzódott, amely mintha összekötötte volna őket,
feszesen, akár a jól meghúzott öltés. Bólintott, a szeme
összeszűkült. Miközben ott állt mozdulatlanul, mintha valami
kiszállt volna belőle, hogy átkeljen az udvar földsávján, és
odasúgjon valamit Phibbah-nak. Végül Phibbah volt az, aki
elkapta a tekintetét, és lesütötte a szemét. Nyelt, nyeldekelt,
pedig száraz volt a szája. A többiek lassan szétszéledtek. Csak
Miss-bella figyelt bennünket még mindig.

Aztán Phibbah vitt be a konyhába, ő tett le a

szalmazsákomra, ő hozta az egyik kenőcsét, amit Langton
tálalószekrényéből lopott whiskey-ből készített. Lecsapott
mellém egy tányérra való kukoricalepényt, én azonban csak
bámultam az ételt, az éhség birokra kelt bennem a
büszkeséggel, majd ellöktem a tálat. Úgy tartogattam
magamban a haragot, mint kalitka a madarat. Phibbah
fújtatóként mozgó vállal a sütőrostély fölé hajolt, és egy darab
sistergő, sózott tőkehalat tartott a tűzbe.

– Nekem nehezebb vót, mint neked. – Nem feleltem. – Ű

úgy őtöztet, mintha játék baba vónál, és mos’ meg be akar
idomítani, mint valami háziállatkát. De ha Langton rajtakap
titeket… az olvasáson… aszt te fogod megérezni. Hallod?
Figyeljél ide, Frances. – Úgy köpte ki a nevemet, mintha egy
újabb meglazult fog lett volna. – Figyeljél rám. Nincs a
világon veszedelmesebb annál, mint amikó’ a fehér asszony
unja magát. Hallottad?

Vállat vontam. Azon a délutánon nem volt a világon

semmi, ami Phibbah-nál veszedelmesebb lett volna. Láttam,
hogy ujjai megremegnek, amikor hozzáér a halhúshoz, de nem
rántotta vissza a kezét. Hólyagosra fogja égetni. Úgy kell neki.

– De te nem…

Felálltam.

– Hová mész?
 Jött utánam. A kutyák felszökkentek, odarohantak, hátuk
ívbe feszült, akár a hajógerinc, úgy várták az ételmaradékot.

– Sipirc! – ordított rájuk Phibbah. – Takaroggyatok!

Megragadta a kezemet. Hosszú csend támadt, míg

hagytam, hogy fogja. Amikor felpillantottam, észrevettem,
hogy az orcája úgy lüktet, akár egy szív.

– Sose gondúkocc el azon, hogy mér’ épp téged

választanak. Gondulod, hogy csak szerencséd van? Csak te
képzeled, hogy szerencse dóga.

– Mi a baj azzal, ha tanulni akarok?

– Tanuld meg azt akarni, amid van.

– És az mi? – faggattam. – Mim van?

Merőn bámult, én pedig visszameredtem rá. Az ajka

mosolyra húzódott, rázkódni kezdett, aztán ez a rázkódás
lassan szétterjedt a testében, mint amikor a melasz bugyogva
felforr. Hátravetette a fejét, és csak kacagott, és kacagott.
Akkor már én is nevettem.
 Negyedik fejezet
Úgy igyekszem elmondani ezt a történetet, hogy rólam
szóljon. Mégis, amikor visszatekintek mindarra, amit már
leírtam, látom, hogy mennyit pazaroltam a saját tintámból és
papíromból Miss-bellára. Az a baj, hogy bármi történt velem,
ahhoz neki mindig köze volt. Egyszerűen így alakult.
Angliában többen is kijelentették, hogy biztos ebből tanultam
meg gyűlölni. Hogy mennyire gyűlölhette őket, Frannie
Langton! Mind a kettejüket! Csakhogy az igazság nem holmi
kelme, amelyből mindenki a testére illő ruhát szabhat. Az
igazság az, hogy a gyűlölet mellett volt szeretet is. Az igazság
az, hogy a szeretet jobban fájt.

Az olvasás volt az egyetlen ígéret, amit Miss-bella

betartott. Abban a cukornád-aratási szezonban végig ott
térdeltem a fogadószoba asztalánál. Átjárt a mézédes
boldogság, amikor Miss-bella megérintette a papírt, a
könyökömet, amikor megéreztem meleg leheletét a nyakamon.
A tenyere hűvös volt, mint a fürdőszivacs. Ha Phibbah épp
arra járt, mindig odasandított rám, és a fogai közti résen át
csicsergő-sziszegő hangot hallatott. Az sem érdekelte, ha az
asszonya meghallja vagy meglátja. És igaza lett: Miss-bella
egy idő után valóban ráunt a tanításra, én azonban ekkorra már
tudtam annyit, hogy amikor senki sem figyelt, levettem a
könyvtár polcairól egy-egy könyvet, és egyedül silabizáltam.
Még Miss-bella véleménye szerint is csuda gyorsan tanultam.
Meghökkentettem vele őt is, és magamat is.
Phibbah azt mondta, nem akarja, hogy Langton neve valaha
elhagyja a száját. Azonban állandóan róla beszélt. – Először
akkó’ hallottam rulla, amikor hítták, de ű nem vót hajlandó
hazagyünni… mindég illen kóborló dög vót.

Langtont a szülei még gyermekkorában küldték át

Angliába, mesélte Phibbah, hogy ott iskoláztassák, ahogy a
gyarmati családok fiait általában szokták. Langton teleszívta
magát a fehérek tudományával, aztán megírta az otthoniaknak,
hogy nem tér vissza, hogy nevet akar szerezni magának, tudós
kíván lenni. Amikor Sarah asszony elolvasta a levelét, úgy
hullott a könnye, hogy nem kellett külön megsóznia a
zabkását, és azt hitte, a fia biztosan szégyenkezik: Jamaica
miatt, hanyatló állapotú birtokuk miatt. Amikor átküldték őket
Angliába, a gyarmati családok fiai az oktatás mellett a
szégyenérzettel is gazdagabbak lettek. Teltek az évek. Aztán
Sarah asszony a férje halála után azt üzente Langtonnak, hogy
most már nincs választása, haza kell jönnie: Esedezve kérlek.
Egy fehér nő nem maradhat magára Jamaicában.

A nő egyik levelét a másik után írta, ám nem kapott

választ. Három hónappal később ő is meghalt. Sárgalázban. A
haldoklás piszkavas soványságúra sorvasztotta, így nem kellett
sok idő a halotti ruhája megvarrásához, amit Phibbah-nak
aztán rá is kellett adnia. Ott találta magát egyedül a
hálószobában a holttesttel, egy mosdóállvánnyal és egy
porcelán mosdótállal. Szíve szerint földhöz vágta volna a tálat.
Csak hogy tudja, milyen érzés. Tán sosem adódik többé
alkalma rá, hogy megtegye. Ehelyett elkezdte összegombolni
az egyszerű gallért – Sarah asszony korábban a lelkére kötötte,
hogy melyik fekete borostyángombokat használja –, és
miközben ezzel bíbelődött, egyszer csak megszólalt a régi
rézcsengő.

Amikor ajtót nyitott, Langton épp abba a gyékénybe

törölgette a csizmáját, amelyet Phibbah aznap reggel söpört
tisztára.

– Elárulnád, hogy miért várattál?

– Az anyjával vót dógom.

– Na és ő merre van?

– Elhunyt.

– Értem. – A férfi szeme meg-megrebbent, mint az ide-oda

cikázó légy. – Ebben az esetben talán fontosabb lenne a halott
helyett az élővel foglalkozni.

– Akkó’ vissza kellett gyünnie nekije – magyarázta Phibbah. –

Végleg. Valakinek muszáj vót irányítani a birtokot. Bár az
elejin mást se csinált, csak járkált. Ment, ment és ment.

Minden reggel sétára indult azzal a zsávolykabátos

férfival, aki a hajón is vele utazott. Mindketten túlságosan
melegen voltak öltözve. Langton rámutatott valamire, a másik
férfi bólintott, és az a bizonyos dolog pár napon belül
megsemmisült, mint valami obeah varázslattal elbódított
szerelmi vetélytárs. Egymás után eltűntek: a nagy, régi ház, a
felügyelő otthona, a nyári konyha, a magtár, még a
cukornádőrlő malom is. Jelnek kellett volna tekinteni: Langton
olyan volt, akár a forgószél, amely csak neki hoz jót. Hurrikán
úr. Senki sem tudta, honnan szerezhette a pénzt. Aki csak
ismerte az apját, tudta róla, hogy fél dollárja sem volt, aminek
ne lett volna helye valahol. Egy délután Manso összeszedte a
bátorságát, és megkérdezte, hogy mik az új massa szándékai.
Langton pipafüsttől érdes hangon felnevetett, aztán kiköpött. –
Ez eddig az apám birtoka volt, te fiú. Mostantól teszek róla,
hogy az enyém legyen.

Az új házban külön szoba volt minden apróság számára,

amivel az ember egy nap leforgása során foglalkozni
akarhatott: evés, alvás, vendégek fogadása, üzekedés. De az
összes közül a könyvtár volt a legnagyszerűbb. Kii, a tekintet
végigpásztázott a helyiségen, és a könyvek sora sosem ért
véget.

Az olvasás volt a legjobb és a legrosszabb dolog, ami

velem történt. Még mindig látom magam előtt azoknak a
köteteknek a gerincét: Vesalius De Humani Corporis
Fabricája, a Philosophical Transactions, Newton Principiája,
az Encyclopaedia. De akadtak regények is, amiket Miss-bella
rendelt, habár Langton az ilyesminek az alsó polcokon jelölte
ki a helyét. Imádtam ezeket a könyveket. Ha megérinthettem
egyet, az olyan volt, mintha a kezemben tartottam volna
mindazt, ami megtörténhet a világban, csak még nem került rá
sor. Meg kellett várnom, hogy Miss-bella végezzen az
olvasással, utána azonban becsempészhettem őket a tálalók
mögé, és olvastam, míg lépteket nem hallottam. Tátott szájjal
faltam a betűket, mintha cukrot kanalaznék azokból a
kötetekből. Éjjel elbújtam a konyhában, hogy egy saját
készítésű faggyúgyertya fényénél olvassak – a megolvasztott
marhafaggyúnak úgy adtam formát, hogy egy régi óntálkában
hagytam megdermedni. A könyvek kérdésekkel válaszolják
meg a kérdéseket, de így sem tudtam betelni velük. Most,
hogy jobban belegondolok, ugyanez történt velem évekkel
később, amikor megismertem Madame-ot.

Egy délután abban a szerencsében volt részem, hogy magamra

maradtam egy könyvvel és a kilátással. Langton és Miss-bella
a homokfutóval átment Cope-ékhoz. Phibbah a sütőrostély
mellett állt. A teheneken kívül senki sem láthatott rá a
verandára, azokat pedig teljesen lekötötte, hogy a folyó menti
hosszú pocsolyákban turkáljanak. Csentem egy kicsit Phibbah
rumpuncsából, és a Candide-dal a kezemben kimentem a
verandára. Az a fajta pillanat volt ez, amely csipettel méri ki a
boldogságot, mint sót a süteményhez… ami természetesen azt
jelentette, hogy nem fog soká tartani.

Nem hallottam visszatérni a homokfutót, és csak akkor

figyeltem fel Langtonra, amikor felültem. Már egy ideje ott
állt, de megvárta, hogy felnézzek, előtte egy szót sem szólt.
Amikor leguggolt – lassan, ahogy a folyó hömpölyög –, olyan
benyomást keltett, mint valami, amitől rettegni kell.

– Jól mulatsz?

Élesen hasított belém a levegő, amikor lélegezni

próbáltam, és úgy éreztem, mintha valami kattanva elfordulna
az állkapcsomban, akár a zár nyelve. Nem tehettem egyebet,
mint hogy hagytam tovább beszélni.

– És lám… – folytatta –, az összes szabályom itt hever

megszegve körülöttünk.

Már elfordultam volna, hogy szemügyre vegyem azokat a

szegény, megszegett szabályokat, de erősen markolta az
államat. Könyörgő hang szakadt ki belőlem.
 – Nem. Azt akarom, hogy olvass fel nekem egy oldalnyi
szöveget. Méltóztassál. Feltételezem, ismered az olyan
választékos szavakat, mint az, hogy méltóztatni. Minthogy
olvasgató nigger vagy. Azzal azonban talán nem vagy
tisztában, hogy mi történik, ha nem teszed meg.

Kalikóruhám alatt verejték csordult végig a hátamon.

Megfeszítettem a testemet, nehogy megadjam magam a
menekülés vágyának. Langton a tenyerét dörzsölgette.

– Hadd lám, hogy boldogulsz a niggerek dilemmájával, te

lány. Habár tudom, egy nigger nincs ahhoz szokva, hogy
válasszon. Figyelsz rám? Tehát, az első lehetőség: felolvasol
nekem egy oldalt, és megmarad a kezed. A második: nem
olvasol fel egy oldalt, aztán majd kiderül, mi lesz.

Pontosan úgy áradtak belőlem a szavak, ahogy Miss-bellát

imádkozni láttam: hangosan, tisztán kiejtve, legyőzötten. Már
arra sem emlékszem, hogy mit olvastam, arra azonban igen,
hogy amikor odacsúsztattam a könyvet a korlátra, Langton
intett.

– Tartsd csak magadnál. – Csak akkor jöttem rá, hogyan is

értette, amikor oldalra rántott, mint valami hölgy szoknyájának
szegélyét, és rám parancsolt, hogy kezdjem el kitépkedni a
lapokat.

Megesik, hogy az idő rétegei elhomályosulnak, azonban

nincs beleszólásunk, hogy pontosan melyek ezek. Ez az
incidens úgy él bennem, mint valami hosszú, megszakítatlan,
fényes sáv, amit a legszívesebben magamba tömnék és
lenyelnék, ahogy Langton a Candide-ot tömte belém és
nyelette le velem. A papír, ahogy gombóccá állt össze a
torkomban. Langton, ahogy fölém magasodva azon töprengett
fennhangon, hogy vajon ki taníthatta meg olvasni az ő egyik
niggerét. Mintha bizony nem mindössze ketten jöhettek volna
szóba az egész birtokon. Ettem a papírt, míg úgy éreztem,
hogy lyukat fúr belém, aztán tovább ettem, míg másra sem
vágytam már, csak arra, hogy bevonszoljam magam ebbe a
lyukba. Ekkor Langton váratlanul megelégelte – mintha
megszúrta volna valami, amit később majd ki kell húznia,
hogy szemügyre vegye.

Mire azonban ez bekövetkezett, már annyi lapot nyeltem le

a Candide-ból, hogy kibukott belőlem, és lehánytam a
mellkasomat. Langton nem gyötört tovább. Csak később jutott
eszembe eltűnődni azon, vajon miért nem.
 Ötödik fejezet
Miss-bella annyira rettegett minden kórságtól, hogy egészen
biztos volt: egyszer meg fog betegedni. Phibbah a legelső
napon tudatta vele, mi az a három dolog, amit meg kell tennie,
ha túl akarja élni Jamaicát. Járjon mezítláb, hogy a föld
megeddze a talpát; a gyapjúszövet helyett viseljen pamutból
készült ruhákat, és akár tetszik, akár nem, fürödjön. Az
angolok utáltak mosdani, pedig csak az a fehér ember élhette
túl Jamaicát, aki napjában kétszer fürdött.

– Ha az ember meg akar élni egy nigger helyen –

mondogatta Miss-bella –, akkor bölcsen teszi, ha megfogadja
egy nigger tanácsát. – Phibbah füstölőedénykékkel tartotta
távol a moszkitókat, melyek füsttel és narancsillattal töltötték
be az összes helyiséget; saját készítésű balzsamokkal és
kenőcsökkel dörzsölte be Miss-bella testét, valamint
bármennyire tiltakozott is, minden áldott reggel és este
berángatta a bádogkádba. Éveken át úgy őrködött Miss-bella
egészsége felett, mintha az élete múlt volna rajta.

Phibbah ugyanis gyógyító volt. Az anyja adta át neki az ősi

tudást. Mindig azt mondta: amíg a fejedben van, addig nem
vehetik el tőled. Nem úgy, mint a fegyvereket, az ételt vagy a
ruhákat. Mindenki hozzá járt. Legyen bőrfekély vagy lábfájás,
tudta, hogyan segítsen. Hogyan veheti hasznát a csípős
paprikának, a tüskés sárgafának, a pripriocának, az útszéli
hánytatógyökérnek, amit Miss-bella ipekakuánának nevezett.
Porban kapirgáló gyógyítás, mondta rá a Doktor. Niggerek
kúrája. Fakérgek, ágacskák és levelek. Csak egy porban
kotorászó majom, aki véletlenül rátalál valamire, amivel
kikúrálhatja a majombaját.

Egy évvel azután, hogy megtanultam olvasni, Langtont

meglátogatta egy botanikus. Egy bizonyos Mr. Thomson.
Görnyedt, sovány férfi volt, gyér szakállával kecskére
emlékeztetett, a hóna alatt fekete naplót szorongatott. Még
délben sem vetette le szürke gyapjúkabátját, és azt állította,
hogy szigetről szigetre utazik. Valaki a szomszédos,
Mezopotámia nevű birtokon beszélt neki Phibbah-ról, ezért
Thomson öszvérfogatra ült, és maga hajtott át hozzánk azzal,
hogy a saját szemével szeretné látni a varázsos néger asszonyt.
A vacsoránál úgy forgatta az ujjai között a disznóoldalast,
mintha még sosem tapasztalt volna ilyesmit, majd egyetlen
hang nélkül felfalt belőle hetet. Amikor mindegyikről csontig
lerágta a húst, zsírtól fénylő ujjakkal és szájjal beszélni
kezdett, s csak úgy ömlött belőle a szó Kubában és Haitin tett
útjairól, az utazások során gyűjtött mintákról, a
gyógyszerkönyvről, melyet megír, mihelyt visszatér Dorsetbe.

– Ezek a néger doktorok…

– Az én niggereim egyike sem doktor – vágott közbe

Langton, beszíva orcáját.

– Nem, nem… Akkor tehát gyógyítók, füvesemberek –

helyesbített Thomson. – De ők…

– Ön is tudja, hogy ezek a barmok nem botanikusok –

vetette oda ingerülten Langton, keresztbe fonta a karját a
mellén, és hátradőlt a székén. – Long is beszélt erről.

– Ami azt illeti, Long úgy fogalmazott, hogy ők

ösztönösen viszonyulnak a botanikához.
 – Ez ugyanazt jelenti – horkant fel Langton.

Phibbah-val a tálaló mellett álltunk, és gondolatainkba

merülve bámultunk egymásra. Hallottam, ahogy odakint a
békák a torkukat köszörülik, a kutyák pedig falánk kis hangot
hallatnak, mint amikor üldözőbe vesznek valamit. Éreztem,
milyen ragacsosan nedves a bőr a hónom alatt, de nem mertem
sem megtörölni, sem megmoccanni. Langton fekete pöttyé
lapított egy moszkitót az abroszon. Phibbah felé pillantottam,
azt kívántam, bárcsak mondana valamit. Fel akartam kiáltani:
Phibbah nem barom! Ő azonban nem mozdult, és nem szólt
semmit, csak a lélegzete susogott halkan, ahogy beszívta és
kifújta a levegőt, s az arca kerek volt, akár egy fekete hold.

Langton így folytatta:

– Igaz, időnként véletlenül rátapintanak valamire, ami

hasznos lehet. De ez a vudu még veszélyessé válhat. A
birtokon, ahonnan épp jön… a Mezopotámián… tavaly
feljelentették az egyiket. A saját lánya adta fel. Amikor
átkutatták az asszony kunyhóját, megtaláltak mindent… a
szokásos szemetet. Belemnitkövek, macskafül, madárszív…
csontok. Csontok! Gondoljon csak bele! Cope deportáltatta a
nőt, és puff! Nincs is azóta a világon semmi gond.

Mr. Thomson megnyalta a mutató- és hüvelykujját, aztán

felénk pillantott. A szeme oly sötét volt, hogy szinte már
sajnálatot lehetett kiolvasni belőle. Talán így is volt.

– Nos, igen, én azonban hiszek abban, hogy kiaknázhatjuk

vad ösztöneiket. Ha egy kicsit változtatunk rajtuk, hasznossá
tehetjük a kotyvalékaikat. Vegyük a csokoládé példáját…
 – Csokoládé! Hadd mondjak valamit, Mr. Thomson! A
nagyapám azért jött Jamaicába, hogy vagyont szerezzen, nem
pedig azért, hogy patikárius legyen belőle.

– Ettől függetlenül követnünk kell a nyomot… még ha ez

valamiféle néger…

Langton egy legyintéssel beléfojtotta a szót.

– Ha a lányaim tudnak bármi hasznosat, nyugodtan éljen

vele.

Másnap reggel lejött a konyhába, felemelte a

kukoricamálés fazék fedőjét, és alákukkantott.

– Nem is csoda, hogy így hízol, te lány. – Beledugta egyik

ujját a fazékba, és fel sem pillantva folytatta: – Thomson egy
pojáca, de van valamije, amire nagy szükségem lenne. Érted?

Phibbah letette a kését, összesöpörte a hagymahéjat, a

szemétkupacra dobta, mindkét tenyerét az asztallapra csapta, s
úgy meredt le rá, mintha keresne valamit, amit felvagdalhat.

– Mije van, ami kell magának?

Langton felkacagott.

– Kiadói. Angol könyvkiadói. Nem mintha te ebből bármit

is értenél. – Nagy csattanással letette a fazékfedőt, mire ijedten
ugrottam egyet. Már sarkon is fordult, hogy induljon. – Szóval
válaszold csak meg az összes ostoba, ostoba kérdését.

– Vagy mi lesz?

Langton megperdült, és újra elnevette magát, de olyan

fojtott hangon, hogy fülelni kellett, ha meg akartuk hallani.
Rámeredt Phibbah-ra. Az visszanézett rá.
 – Vagy addig verem azt a lányt, míg vissza nem bújik az
anyja méhébe. – Lesütöttem a szememet, és a szalvétákat
bámultam, melyeket ki kellett mosnom.

Langton távozása után nagy levegőt vettem, és figyeltem,

ahogy Phibbah letörli az asztalt, leemeli a polcról a kancsót,
amelyben a narancsitalt szokta kikeverni, és tapogatózva
benyúl a sütőrostély alá, a kilazított tégla mögé a
fűszernövényeiért. Közben hátat fordított nekem, ami biztos
jele volt annak, hogy egy darabig nem lesz kedve megszólalni,
és hogy addig én is jobban teszem, ha hallgatok.

Egyszer láttam is a botanikus könyvét. Londonban. Egy

boltban volt, ahová ellátogattunk Madame-mal. Aloysius
Thomson: Az Antillák gyógyszerkönyve. A vastag, sárga
kötetet az enciklopédiák és természettudományi lexikonok
között helyezték el. Belém hasított a düh, amikor
belelapoztam. Ott volt kinyomtatva minden, amit Phibbah
elmondott annak a férfinak. Másnap a markomba szorítottam
egy plajbászt, elosontam ebbe a boltba, elbújtam a polcok
mögött az egyik kötettel, és minden oldalára odafirkantottam
Phibbah nevét.

Miss-bella Phibbah minden odafigyelése ellenére

megbetegedett. Csak kornyadozott, akár a zsenge cukornád, és
ahhoz is túl lázas volt, hogy kiüljön a verandára. Phibbah
behúzta a függönyöket, és lefektette Miss-bellát. Én az ajtó
mögé húzódva figyeltem. Miss-bella párnához simuló arca
puffadt volt, akár a hízott disznóé, és eltűntek róla a rózsák.
Keze az ágyneműt markolászta, a vonásai eltorzultak.

– Phibbah! Azt hiszem, nekem… kell az éjjeliedény.

 Phibbah lesegítette az ágyról, majd leguggolt, és felemelt
karjával kapaszkodót formált, hogy az asszonya
megmarkolhassa.

– Mos’ legalább idejébe jutott eszébe, hogy kérje az

éjjeliedényt.

Miss-bella a szemét forgatta, lecsukló feje Phibbah melle

közé bukott. Abba a forró, sötét zugba suttogta bele: – Ki kell
törölni…

– Igen – felelte Phibbah.

Miss-bella ülepe ernyedt volt, akár a vénemberek szája a

pipa szára körül, és rengett, amikor átfordult az ágyon.
Phibbah végighúzott a feneke két fele közti résben egy nedves
rongyot, amely láthatóan szennyes lett, mire újra szétterítette.
Az arca közben grimaszra torzult, csupa ránc volt, mint a
felforró cukornádlé, amikor újra meg újra felbuggyan, míg
végül sziruppá nem sűrűsödik.

A torkomat valami hányingerkeltő, savanyú érzet

csiklandozta. Én ugyan ilyet sosem teszek, fogadkoztam. Soha!
Senki kedvéért. Nem, amíg élek.

A Doktor terebélyes hasú férfi volt, hatalmas orra mellett

gyulladt vörösen lángoltak a redők. A Mezopotámián élt, és ő
látta el mindkét birtok rabszolgáit. Bőrfekély elleni oltást árult,
amivel saját vagyonra tett szert, de ezután is maradt, minthogy
nem volt hová mennie.

– Köszönöm, igen – mondta Miss-bella ágyának lábánál

állva, a pohárka rumra célozva, mellyel megkínálták. Aztán
kanállal kimérte a kokaincseppeket, melyeket a gyógyszeres
ládikójában tartott. A fadobozt egy hajóorvostól vette, aki
kocsmát nyitott a Montego-öböl közelében. Tengernyien
voltak, akik itt vágtak bele az üzletbe, kiöregedett orvosok,
fedélzetmesterek és más férfiak, kiknek cserzett volt a bőre,
akár a nyereg. Azok, akik a rabszolga-kereskedelem betiltása
óta nem élhettek tovább ebből a kenyérkeresetből, ám
továbbra is megmaradtak a közelében, mint a piócák, melyek
túlságosan teleszívták magukat ahhoz, hogy lepottyanjanak. A
Doktor hanyag mozdulattal odakapott egy sebészkéssel Miss-
bella karjához. A mosdótálban kivirultak a vér rózsaszín
virágai. Aztán előrehajolt, és hunyorítva figyelte, ahogy a
vércseppek egyre szaporábban koppannak, akár a sietős léptek.
Végül felpillantott Langtonra, és beletörölte tenyerét a
bricsesznadrágjába. – Még több higany kell. Az beválik majd.

Miss-bella már hónapok óta higanyt szedett. Phibbah nem

bízott ebben a gyógymódban. Azt mondta, a higany túlságosan
ezüstös. Aminek nincs színe, annak nincs semmiféle haszna
sem.

Mire leszállt az este, Miss-bella kupacba gyűrte az

ágyneműjét, és úgy kuporgott-kotlott rajta, mint a sárga tyúkok
egyike. Csupa sötét árnyalatú fabútor vette körül: az üvegcsék
és fiolák hadával telerakott fésülködőasztal és az
éjjeliszekrények, melyeket egyedül a Phibbah által horgolt
terítőcskék derítettek fel valamennyire. Miss-bella belemarkolt
a hálóingébe, és hangosan kacagva átrántotta a fején, hogy
kibújjon belőle. Phibbah volt az, aki odament hozzá, és
visszarángatta rá a holmit.

Három nappal később Miss-bellának kihullott az egyik

foga. Sárgás volt, mint valami régi gyöngy. Phibbah elvette
tőle, pedig Miss-bella megpróbálta megtartani.

– Most nekem is foghíjas lesz a szám, mint a tied. Csúf.

Phibbah bepottyantotta a fogat egy tál vízbe, és átlépett

egy hányástócsa felett.

– Nem a csúfság a legrosszabb, ami valakive’ megeshet. –

Felkapott egy nedves pamutkendőt, aztán meglepetten
tartogatta a kezében, mintha már elfelejtette volna, hogy mit is
akart vele. – Annak az embernek a kúrájátó’ beteg lesz, mint a
kutya.

Miss-bella azonban nem figyelt rá, ugyanis meglátott

engem.

– Itt lebzselsz? – Felemelte a fejét, az arca vörös volt, mint

a marhahús. – Ne bámulj rám! Pimasz kölyök!

Mivel Miss-bella betegeskedett, Langton kijelentette, hogy

nem az ültetvényen reggelizik a munkafelügyelőkkel, hanem a
ház ebédlőjében. Rajta tartja a szemét az itthoni dolgokon.
Segítettem Phibbah-nak felszolgálni, csuklótól a könyökömig
tányérokkal raktam meg a karomat. Kukoricalepény vajjal és a
kecsketejjel, amit Phibbah aznap reggel fejt. Langton ráérősen
készülődött hozzá az evéshez: kihúzta a székét, kényelmesen
elhelyezkedett, az ajkához emelte a poharát, hosszan tartogatta
a szájában a korty tejet. Megköszörülte a torkát, amikor
Phibbah bejött.

– Tudod, te lány… sokat töprengtem azon, ahogy odafent a

dolgok állnak.

Volt valami a hangjában, amitől remegni kezdett a

gyomrom. Phibbah is megérezhette, mert enyhén megbotlott –
a lába mintha földbe gyökerezett volna, mint amikor a gyomok
beszőnek és lehúznak egy hálót –, és túl sokáig várt a
válasszal. Csendjének dobpergése ott lüktetett a
mellkasomban.

– Hát… Miss bódog lesz, hogy így gondol rája.

– Nem, nem, nem hinném, hogy boldog lenne. – Langton

felvonta a szemöldökét. – És tudod, miért? Tudod, hogy miféle
következtetésre jutottam? Itt csapjon belém a ménkű, ha a
feleségemnek nem az a baja, hogy megmérgezik.

Phibbah az asztalhoz ment, megkerülte, és letette rá a

kenyérgyümölccsel teli tálcát, a gyümölcsöstálat, az
aranyszegélyű tányért, melyen a sózott tőkehalat és Langton
sonkás tojását tálalta – disznózsírban sütve, ahogy a férfi
szerette. Langton tekintete minden lépését követte – a szeme
véreres volt, mintha egész éjjel a rumosüveg társaságában
virrasztott volna, ahogy az időnként szokása volt. Mintha
esetleg még mindig ittas lenne. Phibbah az utolsó tányért is az
asztalra csúsztatta, majd kissé imbolyogva megfordult, és
szólt, hogy hozza a kávét.

– Te lány! – ordított fel Langton. Phibbah keze már a

kilincsen volt, amikor megtorpant. A fejét azonnal felém
fordította, és ebből tudtam, hogy a kiáltás nekem szólt.
Elhagyta az erő a testemet.

– Te lány. Azt mondtam, gyere ide.

– Űt ne keverje bele – hebegte Phibbah.

Langton nevetésben tört ki.

 – Hiszen én voltam az, aki belekeverte ebbe az egészbe! –
Hátralökte a székét, fölém tornyosult, majd lehajolt, hogy az
arca közvetlenül az enyém mellett legyen. Az orrcimpája
akkorára tágult, mint a szoba.

Hátraléptem, hátamat a tálalóhoz préseltem.

– Láttad-e valaha, hogy ez a lány beletesz még valamit a

missy ételébe vagy italába? Ne hazudj! – Még közelebb
nyomta a fejét. A szívem hatalmasat dobbant, de máskülönben
minden mozdulatlanná dermedt. Nem mertem hátrálni sem. –
Beszélj, vagy vállald a következményeket, te lány!

Egy ilyen helyen sosem volt igény az igazságra. De az is

lehet, hogy az engedelmességet már belém oltották… ahogy
Langton a húsukért és a tejükért tenyésztette a teheneket.

– Igen – böktem ki. – Fűszereket.

Phibbah úgy kapta a szája elé a kezét, hogy a kis

aranyszínű kilincs beleremegett.

Por lebbent fel, majd szállt alá a sütőrostélyról, amikor Manso

kiemelte az első meglazított követ. Mire a harmadikat is
kihúzta, láthatóvá vált Phibbah összes szárított növénye –
viaszkosvászonba csavarva, feketén, akár egy sereg mérges
hangya. Meg a több kupac kasszávagyökér.

Egy időre abba kellett hagynom az írást, letenni a tollat,

lecsillapítani a lélegzésemet. Döbbenten vettem észre, hogy
órákon át képtelen vagyok megmozdítani a kezemet. Mivel a
kéziratomban őszintén és igaz módon kell beszámolnom
mindenről, említést kell tennem az összes bűnömről, melyet
fel tudok idézni, s ezáltal meg is vallani. Ezek megírása
azonban úgy hatott rám, mintha a bánat kalapácsütése érte
volna a fejemet, s arra kényszerített, hogy szembenézzek
mindazzal, ami – szerencsére – hosszú időn át homályba
burkolózott. Most, amikor főleg arra vágynék, hogy az
emlékezetem cserben hagyjon, hogy hazugságokat vetítsen
elém, azon kapom magam, hogy belemélyesztem a kezem, és
egyedül a pőre igazságot találom a markomban.

Olyannak kell látnom magam, amilyen akkor voltam. A

fiatal Frances. Akinek riadtan eláll a szava. Aki azt hiszi, hogy
Phibbah – a foghíjas, kövér, fekete bőrű Phibbah – olyan
valaki, akin már túlnőtt. Aki azt hiszi, hogy nem tett egyebet,
mint elmondta az igazat, ahogy az a kötelessége volt. Aki látta
az oranzsádba kevert gyógyfüveket. Akinek a massa feltett
egy kérdést, ő pedig megválaszolta. Aki azt hitte, be kell
vallania az igazságot, hogy magát mentse.

Igazság. Igazság, igazság, igazság. Mi volt vajon az

igazság? Ó, akkor már eleget tudtam ahhoz, hogy felfogjam:
nem tudok semmit.

Azóta pedig az is tudomásomra jutott, hogy a

kasszávagyökér nem valami lassan ható méreg. Percek alatt öl,
hacsak az áldozatnak nem sikerült villámgyorsan szereznie
egy kis hamuzsírt. Ha Phibbah azzal etette volna Miss-bellát,
akkor az asszonyunk már azelőtt meghal, hogy
rákecmereghetett volna arra az éjjeliedényre. Erről azonban
akkor fogalmam sem volt. Azt sem értettem, hogy Phibbah
miért nem szólal fel önmaga védelmében. Nem is fogom már
soha megérteni.
 A fentiek között persze nincs semmi, ami gátat vethetne
szégyenkezésem hömpölygő, kitartó áradatának.

Mindenki pontosan tudta, hogy mikor akasztották fel. A fenti

verandáról figyeltem a lovasokat, akik elindultak az öböltől a
birtokra vezető úton, hogy elhozzák Langtonnak a hírt. Miss-
bella továbbra sem hagyta el az ágyát, és nem szólt egy szót
sem, így senki sem tudhatta, mit érez, hogy helyesli vagy
ellenzi. Langton a kapuban várta őket. Csak álltam és
bámultam, s a vér mintha a fejem búbján akart volna kitörni a
testemből. Langton felnézett, megpillantott, elbiggyesztette az
ajkát, aztán bement, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a
falak is beleremegtek. A gyomrom összerándult, vibrálni
kezdett, akár a fején eltalált szög, és ellenállhatatlan erővel
kívánkozott ki belőlem a zokogás. Kiabálni akartam,
visszahívni Langtont, megmondani neki, hogy nem volt
semmiféle rejtekhely, semmiféle gyógynövények. Hogy
tévedés volt! Tévedés volt!

Csakhogy – mint a jó szándék általában – ehhez már túl

késő volt.

Ami másnap reggel történt, az olyan, mintha valami sötét

kendővel töröltek volna végig egész létemen. Amikor
felidézem, újra átélem minden régi bánatomat, bár ezekhez
mostanra már a rémület is társul. A rettegés, hogy nem találok
semmit, amivel meggyőzhetem az esküdteket. Hogy ugyanaz a
sors vár rám, mint Phibbah-ra. És ha igen, talán rá is
szolgáltam.
 Hatodik fejezet
Időnként meglátogatnak néhányan a rabszolgaságot ellenzők
közül, hogy kiderítsék, miféle történeteket szedhetnének ki
belőlem, melyeket aztán felhasználhatnak a röpirataikban.
Vajon miért képzelik, hogy beleegyeznék? Hiszen csak
amolyan rabszolgamesét csinálnának belőle. Fel sem merül
bennük, hogy esetleg én magam szeretném megírni. Utoljára
Mr. Feelon próbálkozott nálam. Nehezemre esett elviselni a
jelenlétét. Mert ő ott volt azon az iszonyú, gyilkos éjszakán, én
pedig annak az említését sem viselem jól. Még mielőtt
megkérdezte volna, már megadtam a választ: – Köszönöm,
nem. Azt hiszem, akkor már inkább a kötél.

Ajka megrebbent, elnyílt.

– Ahogy óhajtja, Miss Langton, természetesen. De ne

feledkezzen meg arról, hogy amennyiben saját maga írja meg
a történetet, úgy szükséges lesz némelyest megízesíteni.
Megértetni az olvasóival… megmutatni nekik, miért nem volt
választása.

Mindössze felvont szemöldökömet tudtam megmutatni

neki.

– Ha az emberek még mindig nincsenek tisztában azzal,

hogy mi folyik egy karibi ültetvényen, Mr. Feelon, akkor ön
egész életében fölöslegesen vesztegette az idejét azoknak a
röplapoknak a nyomtatásával.

– De hát az általunk kiadott rabszolgatörténetek fényt

vetnek a szenvedésre – tiltakozott. Az arca zsírosan fénylett,
mint valami olajlámpa. – Nincs más módja annak, hogy
felhívjuk a figyelmet az ügyünkre.

Azok a jótét lelkek, akik mind ott szimatoltak a

rabszolgaság teteme körül, akik mindig sóvárogva várták,
hogy szörnyűségekről hallhassanak. Nem az a legrosszabb az
egészben, hogy ezáltal foszlányokra tépik a világot, és arra
kényszerítik az embert, hogy ezekért a cafatokért harcoljon – a
legrosszabb az, hogy én is ezen cafatok egyike vagyok.

Mr. Feelon látogatása, a szenvedés felemlegetése felidézte

bennem Phibbah emlékét – habár voltaképpen állandóan ott
volt a gondolataimban. Emiatt töprengtem el azon, hogyan
fogalmazhatnám meg úgy a történteket, hogy ön is megértse.
Elárulhatom, hogy szerettem, és hogy rajta kívül nem volt
senkim. Ahogy neki sem volt senkije rajtam kívül. Sosem
akartam bántani Phibbah-t. Ezt kívántam volna a legkevésbé.
Nem akartam semmit – nem igazán tudom ezt másképpen
elmagyarázni. A fejemben sötét rémület uralkodott, és semmi
más. Az a nyüszítő rettegés. Az a borzalmas, gyáva, mohó,
szégyenteljes muszáj. Hogy mentsem magam.

A velem történtek ellenére, szörnyű helyzetem ellenére, ha

kapnék egy esélyt arra, hogy visszacsináljak egyetlen
pillanatot az életemben, hogy visszavegyek valamit, akkor ez
lenne az. Ez a pillanat a legsúlyosabb teher, amit cipelek.
Mennyire vágyom arra, hogy letehessem!

Mindezt faggyúgyertya fényénél írom, minthogy mostanra

megfizettem a kellő számú guinea-t ahhoz, hogy külön cellába
vigyenek. Nincs törvény, amely tiltaná, hogy itt olvassak vagy
írjak, de azért megeshet, hogy a foglárok eldobálják ezeket a
lapokat, ha rajtakapnak. Ahogy Madame levelével is tették,
amikor behoztak ide. Mihelyt kattan a zár, mihelyt elfordul a
kilincs, én máris készen állok arra, hogy a szoknyám alá
rejtsem a papírt, tollat és tintát. Állandóan kémkednek, ezért
iparkodnom kell az írással. Olyan ez, mintha fordítva falnék be
valamit – mintha az egész életemet azzal töltöttem volna, hogy
leírjam ezeket a szavakat, s most visszaköpködném az
összeset.

Amikor írok, néha a Moll Flanders jut eszembe. De a Moll

mindig is nagy kedvencem volt, nem csoda hát, ha most is
gondolok rá. Ó, tudom, a regény az a fajta önelégült badarság,
amit a férfiak nőkről szoktak írni. Álságos prédikálás,
mondogatta Madame.

A férfi azért ír, hogy kiemelkedjen a mindennapi

történelemből. Egy nő pedig azért, hogy megpróbáljon
belefolyni. Hogy mi ezzel az én szándékom? Az egyszerű
válasz az, hogy az életemről van szó, és magam szeretném
összeilleszteni a darabkáit. Mr. Defoe egy bűnöző, egy szajha
kalandjaiból alkotott regényt, regényes történetet, így hát
elképzelhető, hogy ezt én is megtehetem a saját életemmel.
Habár a világnak csak az egyik része érdeklődik a regények
iránt, a másikat ehelyett a halál és a bosszú köti le. Ez a másik
rész lökdösődik már hajnalhasadáskor az Old Bailey
kapujánál, arra várva, hogy láthassák, amint a kiéhezett
ügyészek elé vetik a húst… például engem.

Vannak, akik meg fogják kérdezni, miért címzem önnek a

szavaimat – egy olyan férfinak, akit a letartóztatásom előtt
még csak nem is láttam soha. Erre is van egy egyszerű válasz,
jelesül az, hogy ugyanazt akarom, mint Langton: angol
könyvkiadókat. És ahhoz már eleget tapasztaltam, hogy
tudjam: ebben a világban ezt kizárólag egy fehér férfi
segítségével szerezhetem meg magamnak.

Phibbah halálát követően Miss-bella egészségi állapota javulni

kezdett. Langton ezt annak bizonyítékának tekintette, hogy
igaza volt. Csak Miss-bella és én tudtuk, hogy az asszonyom
már nem szedi a Doktor higanyát. Mivel Phibbah már nem
volt velünk, rám hárult az éjjeliedény kiürítésének feladata, és
láttam, hogyan potyogtatja bele Miss-bella az ezüstös
gyöngyöcskéket. Ekkor összeadtam kettőt meg kettőt, és
riasztó eredményt kaptam.

– Sosem szólt egy szót sem. Mondania kellett volna

valamit. Az úr hallgatott volna magára.

Miss-bella szeme összeszűkült, mintha a bőre

összezsugorodott volna körülötte.

– Szörnyen rosszul voltam, te gyerek. Arról is alig tudtam,

hogy mi folyik körülöttem, nem ám, hogy mi zajlik a
földszinten.

Nem volt túl beteg ahhoz, hogy beszéljen. A gondolataim

úgy verődtek ide-oda, ahogy a hullámok a hajót himbálják.

– Mondja el neki most.

– Mi értelme volna?

– Phibbah-t megölték. Amikor elvitték, maga nem szólt, és

most azért halott, mert sosem mondott semmit.

– Ó, nem. Ó, nem, nem, nem, te gyerek! Azért halott, mert

te mondtál valamit.
Phibbah nevét többé senki sem ejtette ki, csak én, késő éjjel,
amikor a fejemben elcsitult minden, és odasuttoghattam a
falnak. A legyezést és a lábfürdőt azontúl egyedül kellett
intéznem. Ahányszor csak ezzel foglalkoztam, mindig
eszembe jutott Phibbah… meg amikor láttam, hogy az új
szakácsnő borsót fejt. Két év telt el így, aztán eljött a nap,
amikor véres lett a pamutbugyogó, amit magamnak varrtam,
és amikor lenyúltam oda, az ujjaimon is vért láttam. Egy újabb
dolog, amit titkolni kellett: a konyha mögött, egy vödörben
mosni a rongyokat, összeszorított térddel járni-kelni a házban,
nehogy lecsússzon a lábam közt tartott rongycsomó.
Jelentéktelen életem minden apró öröme véget ért. Tetszik
vagy sem, az idő mindannyiunkkal elbánik.

Egy nap épp vízért mentem. Nem messze a verandától egy

csapat munkás dolgozott, deszkákat vágtak méretre a bejárati
kapuhoz, s épp ezt a pillanatot választották ki, hogy locsogni
kezdjenek. Suttogásuk úgy kísért végig az udvaron, mint
valami szimatot fogó kutya. Massa mán eleget várt, most mán
be fogja törni. Nem álltam meg, leszegett fejjel masíroztam fel
a lépcsőn. Miss-bella sandán pillantott rám.

– Eszedbe ne jusson még egyszer így rázni a hátsódat

valami férfi előtt azon az udvaron!

Amilyen gyorsan utánam nyúlt, olyan gyorsan el is ejtett.

Azt mondta, elboldogul nélkülem a verandán, és az új
szakácsnővel hozatott teát magának. Akkorra már csak
gyűlölni tudott.

– Szóljon a könnyűvérű leányzónak, Langton, hogy tűnjön

el a szalonomból – mondta. Vagy: – Langton, nem akarom a
házban látni az ön könnyűvérű leányzóját, amikor jövő
vasárnap Cope-ék átjönnek vacsorázni. Önre bízom, hogy
tegyen róla. – Annak nevezett, aminek akart. A név csak
valami ósdi dolog, amit mások arra használnak, hogy jelezzék:
ránk gondolnak, vagy ellenünk acsarkodnak.

Miss-bella levette rólam a kezét. Mihelyt megtette,

Langton rögvest utánam nyúlt.

Ha valaki ott áll az úton, szemben a Paradicsommal, akkor

balra, a kapokfa alatt megpillanthatja a régi kocsiszínt. Ez a
birtok egyetlen része, amit Langton nem építtetett át. Miss-
bella sosem járt arra. Láttam, hogy Langton néha egyesével
behívta oda a munkásokat. Amikor szólt Phibbah-nak, hogy
mossa fel a padlót, Phibbah mindig felkötött szoknyával, az
orra elé tartott kendővel jött ki onnan.

Ha fel kell vázolnom az életutamat, akkor a kocsiszín az a

hely, ahol a térkép vadállatokkal teli sivatagot mutatna. Itt
oroszlánok vannak – így szólna a megjegyzésem. Hic sunt
leones. Bárcsak sose tettem volna be oda a lábamat. A Doktor
– sosem hallottam, hogy más néven emlegették volna – aznap
este a birtokon vacsorázott, és Langtonnal bejöttek a
konyhába, ahol ott üldögéltem a sütőrostélyra meredve.
Vacsora közben végig magamon éreztem a Doktor tekintetét,
miközben eléjük tettem a disznóhúst, főzőbanánt, jamgyökeret
és cirkölest, majd a borukat, a rizspálinkát és a brazil rumot,
amit Langton annyira kedvelt. – Frances – szólalt meg
Langton. – Szeretném, ha velünk jönnél.

– Fiatal – jegyezte meg a Doktor. Nem tetszett a hangja.

Volt benne valami remegés. Bal kezében ékkőként csillogott a
rumospalack.

A kocsiszínben egymás felé nyújtózó fekete kövek voltak,

meg hideg, ezüstszínű pálcák és üvegekben bugyogó
folyadékok. Akkor, az első alkalommal féltem, és nem
akartam bemenni. De csak nevettek, és belökdöstek, azt
hangoztatva, hogy ez nem varázslat, hanem tudomány, és
nagyobb a hatalma, mint a szétszórt csontoknak, vérnek és
tollaknak. Langton azt mondta, hogy ez egy kísérleti helyiség.

– Mi az a kísérlet?

– Egy módszer, amellyel bizonyíthatunk valamit, amiről

gyanítjuk, hogy igaz.

– De mit?

– Bármit.

– Minek bizonyítani, ha már úgyis hisz benne?

A Doktor felköhögött. A remegés a hangjából átugrott a

kezére. A helyiség mintha kitágult volna körülöttünk:
megláttam két magas, íves, régóta pókhálóval borított ablakot,
s az egyik sarokban döglött legyeket… mintha egy kis kupac
rizs lett volna.

Felemeltem az egyik pálcafélét.

– Mérőkörző – magyarázta Langton, és úgy vette el tőlem,

ahogy a kést szokták a kisgyerektől.

Tudatta velem, hogy igen fontos munkát végeznek itt egy

igen fontos személy támogatásával.

– George Benham – mondta a Doktor.

Langton elvette tőle a palackot, és kesernyésen felnevetett.

 – Anglia legnagyszerűbb elméje érdeklődést mutat a mi kis
gyarmati kísérletünk iránt.

Más rabszolga előtt még sosem hallottam így beszélni.

Ettől merésszé váltam.

– Az önök kísérlete? Amivel mit bizonyítanak?

– Azt, hogy az emberben rejlő összes lehetőség forrása a

koponyájában fellelhető, és ezt a koponya alapos vizsgálatával
bizonyíthatjuk. Európa megpróbálja átvenni a vezető szerepet
e kutatásban… olyanok, mint Linnaeus, Buffon… olyanok,
mint Benham… de úgy hiszem, mi itt valódi haladást tudnánk
elérni… itt, ahol ez egyszer úgy alakult a helyzet, hogy mi
állhatunk valami élére. Végre nevet szerezhetnénk
magunknak. Habár szükségünk van Benhamre, hogy kiadót
találjon. – Itt a Doktorra pillantott. – No persze neki is
szüksége van ránk. Mert lehet, hogy rendelkezik a tudományos
hírnévvel, azonban a példányok nálunk vannak.

Hamarosan megtudtam mindent. Langton kísérletének nem

pusztán testeket vetettek alá, hanem elméket is. Míg a
Paradicsomban éltem, úgy méricskélte az enyémet, úgy
figyelte hajlamait, oly kemény kézzel bánt vele, mintha az
egyik szekrényben tartott, hideg eszközzel ragadta volna meg.

– Rövidre fogva… – vette át a szót a Doktor. – Segíteni

fogsz nekünk.

– De mennyire – tódította Langton, szájához emelve a

palackot.

– Mit kell tennem?

A Doktor kurta, halk nevetéssel felelt.

 Olyan dolgokat láttam a kocsiszínben, amiket most
képtelen vagyok nem látni. De még a látottaknál is
borzalmasabb volt az, amit tettem.

Eleinte csak indigóoldatot és kecskevért kevertem vizelettel

teli vödrökben, hogy előállítsam Langtonék festékanyagát, a
pennáikat hegyeztem, a libákat hajkurásztam újabb és újabb
tollakért. Még igyekeztem meghúzni magamat, bár a félelmem
egy része hamar elpárolgott. Akkorra már jó ideje össze
voltunk zárva. És amit éreztem, az rosszabb volt a félelemnél:
hálás voltam.

Tizenkét vagy tizenhárom éves lehettem, amikor Langton

tolla először bicsaklott meg. Felszegte az állát, és úgy meredt a
pennára, mintha az megmarta volna. Az erőtlenség a kezében
kezdődött, és a folyóvíz sebességével áradt szét a teste többi
részében. A következő év januárjára már alig volt képes az
ujjai közé szorítani a tollat. Épp egy adag indigót kavargattam.
Kiemeltem a fapálcát, és néztem, hogyan hullanak vissza a
bádogvödörbe a kék cseppek. Langton ujjai kopp-kopp-kopp
doboltak az asztallapon, mintha valaki megzörgette volna az
ajtót. Elsötétülő arccal meredt le a kezére, aztán meglódult, és
talpra ugrott, de olyan hirtelen, mintha a saját testét igyekezett
volna lehagyni. – Te lány! – bömbölte. – Gyere ide!

Nem volt semmi, amivel ne tett volna próbát: sztrichnin,

higanyos kenőcsök, izzasztó fürdők, érvágás. Teste kérdőjellé
görbült az éjjeliedény felett, bogyós, kemény széklete úgy
kopogott benne, mint annak idején a borsó abban a tálban.
Körülbelül ebben az időben maradtam egyedül vele, mert
meghalt a Doktor. Ha egy beteg elég szerencsés ahhoz, hogy
túlélje a saját orvosát, nos, az egyszerre jó és rossz hír.
 Mit is mondhatnék el önnek az ezt követő évekről? Oly
hosszú időn át igyekeztem homályban tartani őket, hogy néha
úgy érzem, mintha valóban nem emlékeznék rájuk.
Langtonnak írnokra volt szüksége. Én ott voltam, engem meg
lehetett tanítani a feladatokra, és egyetlen fillérjébe sem
kerültem – nagyjából ennyit is engedhetett meg magának.
Sokáig azt hittem, ebből áll az egyezségünk.

Az ő agya – az én kezem. Így lehetett elvégezni a munkát.

Voltak alkalmak ott, a kocsiszínben, amikor nem láttam

semmi mást, csak a saját, megrebbenő ujjaimat… amikor
mintha az egész padló vérben úszott volna. Amikor mintha
kiszálltam volna a testemből. Először elsötétedett minden,
aztán már csak a semmi vett körül. Ugyanez történt azon az
iszonyú reggelen, amikor Linux felébresztett Madame
ágyában. Emlékszem, ahogy a rendőr rám meredt, egyre csak
bámult, és azt mondta, hogy mindketten meghaltak, Madame
is. Én pedig arra gondoltam: nem lehet, hogy én tettem, hiszen
én szerettem Madame-ot. De végig kellett hallgatnom, amint
kijelentik, hogy én voltam.

Miss-bella csak egyszer kérdezett a kocsiszínről, egy évvel

azután, hogy Langton írnoka lettem.

– Azt akarom, hogy mondd el azonnal, mit művel a férjem

azon a helyen.

– Ezt tőle kell megtudakolnia, asszonyom. – Habozva

hozzátettem: – Engem csak arra tartanak, hogy takarítsak.

Végigmért, aztán tenyerével a veranda korlátjára csapott.

Örömtelenül felnevetett.
 – Istent játszik! Pedig sarlatán. Aki úgy tesz, mintha tudós
lenne.

Az arca eltorzult, én pedig elfordítottam a fejem, nehogy

olvasni tudjon az arcomból. Ő is elkapta a tekintetét, aztán a
laposüveg után nyúlt. A teáskanna már rég összetört – Miss-
bella lesodorta az asztalról, amikor tántorogva felállt a
székből. Egyik kezével a korlátba kapaszkodott, a másikkal a
laposüveget markolta. Hallottam, ahogy fojtott hangon
motyog: – Szörnyetegek… mert ezen a helyen csak úgy
szaporodnak a szörnyetegek.

Eszembe jutott az összes történet, amit Phibbah mesélt. A

teáskannáról szóló. A táncoló lányokról szóló. Biztosan volt
idő, amikor Miss-bella arról álmodozott, hogy a férje odalép
hozzá, átbújtatja a fején az alsóinget, vicsorít a fogával, akár
valami vadállat, a tükör felé fordítja őt, és váratlanul a
magáévá teszi. Biztosan volt olyan idő, amikor a nő azt
remélte, hogy Langton meglepi… amikor a szíve csak ezért
vert.

Ekkorra azonban mindaz, amit Miss-bella tudott rólam, és

amit én róla tudtam, már oly mélyen rejtőzött, hogy sosem
találtunk volna rá – ugyanoda süllyedt, ahol az együttérzést
tartottuk, melyet egymás iránt érezhettünk volna.

A rá következő évben kezdtem el más feladatokat is ellátni.

Tizennégy vagy tizenöt éves voltam akkor. Felnőtt nő.

Saját áruló testem vonszolt e felé az állapot felé – olyan
sebesen, ahogy az ilyesmi megtörténik egy karibi birtokon.
Egy este bevittem Langtonnak egy palack rumot, megláttam,
hogyan pillant fel rám, és magamat is megleptem azzal, hogy
felnevettem. Az asztalnál ült a zsámolyán, görcsösen
összekulcsolódó ujjai mintha újszülött egerek lettek volna.
Annyira remegett a keze, hogy meg-megcsörrentek a
preparálóeszközei. Letettem mellé a palackot, majd fürgén
körbejártam a helyiségben. Végeztem a szokásos feladataimat.
Csattanva elhúztam a zárat, összerendeztem Langton papírjait,
gyertyát gyújtottam, a fénye szétterült az asztallapon. Mintha
csuklanom kellett volna, képtelen voltam magamban tartani
felbugyogó nevetésemet. Az oldalamba nyilallt a szúrás.
Mintha szentjánosbogár lettem volna, amely neki-nekiütközik
az üveg falának. A szemem sarkából végig figyeltem
Langtont, magamon éreztem a tekintetét. Úgy ivott, hogy
kifolyt a rum a szája mellett a pohárból, majd felnézett. – Mi
olyan mulatságos?

– Semmi.

– Akkor miért nevetsz?

– Nem tudom, miért nevetek.

– Szóval nem tudod, hogy miért nevetsz. – Ide-oda

mozgatta az állkapcsát.

Megrándult a fejem. Kíméletlenül újra meg újra kitört

belőlem a nevetés.

– Elég! – szólt rám. Elhallgattam. A karommal átfogtam

magam, és igyekeztem uralkodni a gondolataimon, lelassítani
őket. Aztán az asztalhoz léptem, és feltöröltem a kiömlött
rumot. A szaga édeskés volt, rothadást idézett, akár valami
részeges lehelete. – Gondolom… – folytatta Langton – ijesztő
lehet esténként egyedül itt lenni.
 Hadd mondjam el, mit éreztem akkor. Megkönnyebbülést.
Egyszerűen csak ennyit. A fejemből egyetlen másodperc alatt
kiürült minden. Tudtam, hogy közeleg ez az idő, nem voltam
ostoba. Igazság szerint előfordult, hogy én magam próbáltam
meg siettetni, csak hogy túl legyek rajta. Lejjebb húztam a
ruhám kivágását, olajjal kentem be a bőrömet, hogy csillogjon.
Mint amikor ki kell mosni a kavicsokat egy felsebzett térdből,
vagy le kell csapni egy tyúk fejét… vannak dolgok, amiket
gondolkodás nélkül kell megtenni, különben sosem tennénk
meg őket.

Akkor hát most megtörténik. Utána már meg lehet találni

annak a módját, hogy kizárjam az emlékét, de addig nem,
amíg amiatt szorongok, hogy megtörténik-e.

Langton a száját tátva bámult. Én csak álltam, és azon

töprengtem, hogy nekem kell-e kigombolnom a ruhámat,
levetnem az alsóingemet.

– Biztos az – mormolta.

A ruhám gallérjához emeltem a kezemet, kitapogattam a

legfelső gombot. Azt akartam, hogy ne beszéljen többet, és el
is hallgatott. Hátradőlt, továbbra is engem nézett. Magamra
parancsoltam, hogy forduljak meg, hogy meneküljek.
Magamra parancsoltam, hogy hunyjam be a szememet.
Gyerünk már.

Ekkor váratlanul megrázta a fejét, előretántorodott, és

mielőtt bármit mondhattam vagy tehettem volna, kiokádta a
padlóra az imént bevedelt rumot.

Ijedtemben összerezzentem.
 Nem találtam a szekrényben semmit, ami tiszta lett volna,
csak némi, csomagoláshoz használt szalmát. Egy részét a
padlóra vetettem, a maradékkal pedig megtörölgettem Langton
száját és állát.

– A rummal volt baj? – kérdeztem. Valami savanyú szag

áradt belőle.

Akkor még nem voltam tisztában az egésszel. Miután

megtudtam mindent, már világosan láttam, hogy Langton
önmagától ijedt meg – szembesült azzal, hogy milyen
messzire lenne képes elmenni, és milyen mélyre süllyedni.
Erre talán nem is döbbent rá addig, míg át nem lépte a határt.
Senki sem tudja, mi a legnagyobb szörnyűség, amire képes…
míg meg nem teszi.

Ez az éjszaka az egyik azon dolgok közül, melyek

felmerülnek bennem, amikor végigveszem magamban
mindazon okokat, melyek miatt most jogosan akaszthatnának
fel, és amikor eszembe jut minden ok, amely miatt el kellett
volna vágnom Langton torkát, hideg szívvel és egy tompa
pengével. Most azonban, hogy visszatekintek, már látom, hogy
az életünk talán egy történet, melyet magunknak mesélünk, s
mi magunk vagyunk az olvasók és a felolvasott történet
egyszerre.

Összesen ennyi szerencsém volt. Hogy Langton olyan

sokáig várt. Hogy más pedig nem merte. Hogy Langton
hagyta, hogy mindketten azt képzeljük, van választási
lehetőségem, hogy ezt az alkut kötöttük egymással.

Hogy az egészség nem maradandó dolog még azon férfiak

számára sem, akik a világot uralják. És hogy Langton
egészségi állapota egyre romlott.

Tudom, mit beszélnek arról, hogy milyen viszonyban

voltunk egymással. A Times természetellenes párnak nevezett
minket. Épeszű ember sosem tartott volna párnak bennünket,
de azért volt igazság abban, amit megjelentettek. Ami ritkaság
egy újságnál, hiszen mindketten tudjuk, milyen távolról
közelítik meg az igazság határát. Akkoriban egy sötét helyen
éltem, amely talán valóban megpróbált mindannyiunkat
kiirtani. Az embernek talán valamennyire tényleg vadnak
kellett lennie, hogy túlélhesse. És amikor Miss-bella eldobott
magától, talán felmerült volna bennem, hogy rummal itassam
Langtont, és vele háljak… ha ez nem neki jutott volna eszébe
először.
 Hetedik fejezet
Ha tűz üt ki egy karibi birtokon, felriognak a kagylókürtök, és
mindenkit felriasztanak az álmából.

Amikor kibotorkáltam kis szobámból, sült hús szaga ült

meg a torkomban. Annyira átjárta a levegőt, hogy egy
pillanatra az a benyomásom támadt, mintha Phibbah visszatért
volna, és a sütőrostély mellett dolgozna. Hallottam, hogy
Miss-bella köhögve, kiáltozva hívja Mansót. A füst kintről
áradt befelé, sötéten, sűrűn gomolygott be az ablakokon. A fal
mentén tapogatózva eljutottam Miss-bellához, de rácsapott a
kezemre. Remegő hangja egyre jobban felerősödött. – Ne érj
hozzám! Hozzám ne érj! Menj innen! – Ott hagytam és
elindultam, le a lépcsőn, ki az éjszakába, mely sötét volt, mint
a torok mélye, amikor ezüstösen szikrázva-köpködve tör fel
belőle valami, ami korábban megakadt benne. A marhák holt
hússá válva bőgtek a pajtájukban. A cukornádültetvény mellett
fénypontok imbolyogtak, a tűz prüszkölve, füsttel a sarkában
tört utat magának a nádszárak közt.

A földeken dolgozó munkások fáklyákkal jöttek, hogy

megtöltsék vödreiket a folyó és a kút vizével. Néhányan
közülük a fejüket fogva nyöszörögték: – Ó, szent isten, massa,
mos’ mi lesz? – Nem lehetett megállapítani, melyikük volt
valóban megrémülve, és melyikük színlelt. Akkorra már
mindenfelé megkondultak a harangok, és felrivalltak a
kagylókürtök. Túl későn.
 Legelőször is elkezdtem Langtont keresni. Amikor
megláttam egy kissé távolabb, a birtok határát jelző falnál,
köhögve odatántorogtam hozzá. Perceken át némán álltam
mellette, mert szavaimnak valahogy utat kellett törnie felfelé,
a gyomromból, a torkomból. – Ég a cukornád – mondta végül,
mielőtt bármi eszembe juthatott volna. Ezt említenie sem
kellett, hiszen körülöttünk aranyló fénnyel lángoltak a mezők,
s fekete füstfelhők gomolyogtak.

– Mindenki megvan – mormolta Langton. Tudtam, hogy

mire gondol. Ha a gyújtogató elmenekült volna, akkor
könnyebb lenne kideríteni, hogy ki az, és elkapni. Mivel
Langton így nem irányíthatta egyetlen személyre a dühét,
kénytelen volt szétszórni. Ez a bűnösök kivételével mindenki
számára rosszabb volt. Senki sem tudta, ki gyújtogatott,
azonban teljesen egyértelmű volt, hogy hol történt. Ezt
tanúsította a feketére pörkölődött, romba dőlt kocsiszín. A tűz
itt ütött ki, s mivel a taplószáraz talajon mindenfelé
nádtörmeléket fújt a szél, a lángok átterjedtek a kiégett, régóta
kaszálatlan fűre, onnan az első cukornádültetvényre, majd a
következőre. Mostanra iszonyú, bömbölve magasra csapó
hullámokban áradt előre, csak a menekülő nádipatkányok
tudták maguk mögött hagyni. Az egyetlen rejtély az volt, hogy
miért kímélte meg a házat.

Langton suttogása elhitette velem, hogy osztozunk a

gondon, és hogy egy oldalon állunk. Alsóingemen át éreztem,
ahogy ökle meg-megüti a combomat, majd megragadta és
megszorította a kezemet, így próbálva leküzdeni a sajátja
remegését. Én pedig hagytam, mert azt gondoltam, úgysem
néz minket senki, akkor biztosan nem, amikor mindenki
figyelmét leköti a tűz: vagy azért, mert oltja, vagy azért, mert
bámulja. És egyébként is, mit számít, ha meglátnak? Egész
addigi életemben magamon éreztem a tekintetüket. Mert én
voltam a birtokon az egyetlen mulatt nő, emellett meg még
házinéger is. Mert volt a kocsiszín. Mert mindannyian azt
képzelték, pontosan tudják, hogy mije is vagyok én
Langtonnak.

Miss-bella kiment az útra, és egyedül álldogált ott. A

pillantásunk összetalálkozott a fal felett – a szeme kicsinek és
sötétnek tűnt, keménynek, mint a borsszem. Ha valaki látta ezt
a mosolyt, biztos felötlött benne, hogy talán ő maga gyújtotta a
tüzet. Hogy kiűzzön a házból, mintha holmi nádipatkány
volnék. Újra Langton felé fordultam.

– Meg lehet menteni valamit? – kérdeztem, gondosan,

tisztán ejtve a szavakat, mint mindig. Már tizennyolc éves
voltam, és ekkorra sok mindentől megszabadultam. A
régimódi rabszolgabeszédmód volt az első dolog, amivel
leszámoltam.

Vállat vont.

– Talán csak a zöld rész ég le… akkor a szárak még

mindig megmaradnak.

Bólintottam.

– Ha sikerül megfékezni?

A cukornádültetvényen a munkások csoportjai vödrökkel

hordták a folyó vizét – a birtok fala mellett haladtak,
imbolyogva lépkedtek a felforrósodott földön. Láttam
azonban, hogy Langton nem őket nézi, hanem a kocsiszínt,
vagy ami megmaradt belőle. Rekedt köhögés szakadt fel
belőle.

– Idióta! – horkant fel, és a szeme összeszűkült. – Nincs

már ezen az istenverte birtokon semmi, amivel bármit lehetne
kezdeni.

A cukornád odalett, a kocsiszín odalett, ám a ház még

mindig állt. A szél még heteken át hordta a hamut és füstöt,
összekormozva az emberek arcát, a falakat, a ruhákat.
Megfűszerezte az ételt, keserű ízt és érdes szemcséket hagyva
a nyelven. Miss-bella ráparancsolt Mansóra, hogy csukja be a
zsalut az ablakokon, amitől az összes helyiségen sötét,
fullasztó hőség uralkodott el.

A tűz végül elpusztított mindent, amit Langton betakarítani

remélt. Még a szárakat sem lehetett megmenteni. Ha nincs
termés, akkor nincs egyetlen guinea sem. Jamaicát le lehetett
írni egy egyszerű összeadás formájában: férfiak, cukornád,
pénz. Ha ennek csak egyetlen eleme is hiányzott, akkor a többi
sem volt rendben, és a férfi a továbbiakban már nem volt férfi.
Langton írt Miss-bella apjának – mint az a későbbiekben
kiderült, tőle kapta kölcsön a pénzt, amiből az átépítést fizette,
és aki még mindig az elismervények birtokában volt. A
hatalmas ház, a szélmalmok, a pajták, az új kőhíd – mind az
após pénzéből épült. Langton hihetetlen összeggel tartozott
neki. A levelében azt kérte, hogy engedje el az adósságát:
Biztosan tudom, uram, hogy az ön kívánságai egybevágnak az
enyémekkel, s mindezek közül is a leánya jólléte a
legfontosabb.
 Válaszképpen azonban levél érkezett az apósa titkárától,
melyben tudomására hozták, hogy Miss-bella apja meghalt:
Attól tartok, az ön levele még nem érkezett meg, amikor elvitte
a szélhűdés. Mrs. Langtont minderről külön levélben
értesítem, melyet csatolok.

Kiderült, hogy Miss-bellának egyáltalán nem kellett

meggyőznie az apját, bőven elég volt, hogy a férfi meghalt. A
birtokában lévő elismervények a fiára, William Adams
kapitányra szálltak át, aki egy, a sógoráétól különböző
javaslattal állt elő: Langton távozik a Paradicsomból,
mindenkit békén hagy, és ezért cserébe valamiféle
javadalmazásban részesül. Elhíresztelték, hogy mivel Miss-
bella egészsége megromlott, Jamaicán kell maradnia,
miközben Langton a hitvese áldásával útnak indul, hogy
beteljesítse régóta dédelgetett tudományos ambícióit.

Így történt, hogy Miss-bellának sikerült megszabadulnia a

férjétől, miközben megtarthatta annak minden vagyonát. És
úgy döntött, hogy ott marad azon a helyen, amelyet gyűlölt, a
bátyjával, akit viszont szeretett. Langton megtanulhatta, hogy
a vér még a házasságban sem válik vízzé, én pedig azt tudtam
meg, hogy rajtam kívül nincs Langtonnak olyan tulajdona,
amit ne terhelt volna meg jelzáloggal – ezért aztán senki sem
tartotta furcsának, hogy Angliába menekült, és azt sem, hogy
én a poggyásza részét képeztem.

1825. január 4-én láttam utoljára a Paradicsomot, amikor a

kocsin ülve hátrafordultam, hogy vessek még egy pillantást a
kocsiszínre, mielőtt eltűnik a szemem elől… a jókora kupac
összeomlott téglára és alapkőre a hamuval elkeveredett sárban.
 John Langton meg a mulatt nője nem számított
újdonságnak a Montego-öböl környékén, így senki sem kapta
fel a fejét, amikor az egyik, parthoz közeli fogadóban
kivettünk egy szobát. Nem volt ebben semmi rendkívüli. A
tenger egész éjjel ugyanolyan fortyogó energiával ostromolta a
halvány sziklákat, mint ami engem is feszített. Langton az
ablakpárkánynak dőlt, míg egy nedves ronggyal letisztogattam
a kezéről az út porát, és hunyorítva meredt le rám, mintha már
a látványom is morcossá tenné. Az ablakon át behallatszott a
tenger moraja – ettől csak még jobban vágytam arra, hogy
kimehessek a partra sétálni, hátha az megnyugtatóan hatna az
idegeimre. Éreztem, hogy Langton keze remeg, és láttam rajta,
hogy magában végigveszi a jól ismert lajstromot, ami
mostanra igen kurta lett. Hogy mi mindene maradt: a Crania, a
kézirat, melyen öt éven át dolgozott, és ami nem ért semmit,
valamint Frances Langton, aki a törvény szerint ugyanekkora
értékkel bírt a számára.

Másnap reggel hajóra szálltunk, és elindultunk Londonba.

Bár itt is csak szolgálólány voltam – aki elvesztette az otthoni

massáját, ám azonnal kapott helyette egy angol urat –,
Londonban is akadnak, akik így szólnak hozzám: Frances
Langton, azzal, ami azon az ültetvényen történt, magát
megfosztották a szabad választás lehetőségétől. Én azonban
sosem tudom, mit feleljek erre. A magamfajta nőnek nincs
semmije, amivel megvásárolhatná a szabadságát, ám
számtalan lehetőség mutatkozik a teljes feladás és a harc
között.

Ez közös volt bennem és Miss-bellában, eltekintve attól,

hogy én sosem engedtem meg magamnak, hogy elfeledkezzem
róla, ő pedig csak ritkán volt hajlandó emlékezni rá.
 London
1825 februárja
 Nyolcadik fejezet
Valahol a Floridai-öbölben járhattunk, a tengeri levegőnek
olyan volt az íze, mint a sózott halé, a felhők pedig fehérek
voltak, akár a vattapamacsok, amikor merészeltem
megkérdezni:

– Ott szabad leszek?

– Hol? – kérdezte színlelt türelmetlenséggel, pedig

pontosan tudta. Tudja ezt Jamaicában bármely nigger, legyen
hajcsár, ács, varrónő, szakács vagy cukornádarató. Ezért is
kérdeztem.

Aki angol levegőt szí, ammán szabad ember.

– Londonban. – Most először engedtem meg magamnak,

hogy hangosan kimondjam a szót.

Elröhögte magát.

– Az én fennhatóságom alá tartozol. Ott is, ahogy

mindenütt máshol is. Ennél többet nem is kell tudnod.

Jamaica egy összeg, egy összeadás. Langton élete és az

enyém ugyanarra az alapra épült. Mennyit jövedelmez guinea-
ben egy csapat afrikai, plusz a cukornádmag, plusz a
munkafelügyelők, amihez hozzáadjuk még az istenadta földet,
vizet és napot? A szabadság is egy összeg, méghozzá olyan,
amely annyi választ kínál, ahányan csak belegondolnak. Én
sokat töprengtem rajta. A hányinger kerülgetett, annyit törtem
a fejem. Bevallom.
 Amikor a fedélzetet elborították a kötelek, s kiadták a
parancsot a horgony leeresztésére, már a szabadságtól féltem a
legjobban.

Oly jól emlékszem arra, amikor a West India Docksnál

leszálltam a hajóról – megrázkódtatás volt, mintha egy folyóba
lépve a hideg víz összecsapott volna a fejem felett.

Még sosem láttam a saját lélegzetemet. Az ajkamhoz

pányvázva, sűrű, fehér felhőként remegett előttem. Ez egyike
volt azon számos dolognak, amit alig tudtam elhinni. Például
az arcomat érő eső pehelykönnyű érintését. Az angol eső
súlytalan. Itt inkább a levegőnek van súlya, és mindig víz
csapódik ki belőle. Az utcák nedvesek, és mintha valami
óriási, mosáshoz használt sulyok terhe alatt roskadoznának.
Ott álltam a szédítő kopácsolás zajában, állványok és talicskák
között, melyek téglarakományát vagy valami omladozó házból
tolták elő, vagy épp vitték, hogy új épületet húzzanak fel
belőle – ettől úgy tűnt, mintha a város egyidejűleg építette és
felfalta volna magát. A magas fal mellett végig várakozó
bérkocsik álltak, a lovak riadtan táncoltak hátra a raktárak
sötét tömbjétől. Egy pénzért bérelhető utcaseprőt elütöttek,
mire a gyalogosok áradata egyszerűen kikerülte, mint folyó a
sziklát.

Minden karnyújtásnyira volt. Felemeltem egyik kesztyűs

kezemet, és tenyérrel felfelé magam elé tartottam. Aztán
rögtön visszarántottam. Ostoba. Ott voltam hát, émelyegve, a
hajóúttól megviselten, gondolataimba temetkezve, a bokámat
csapkodó metsző szélben. Belül azonban parázsmeleget
éreztem, és keblem vitorlaként dagadt. Hiszen megtettem,
amire a Paradicsom egyetlen házinéger szolgálója sem volt
képes: javítottam a helyzetemen.

Karok és könyökök ütődtek nekem, kis híján elveszítettem

az egyensúlyomat.

– Mostan gyüttél? – szólalt meg a fülem mellett egy

rekedtes hang. Megperdültem, és nekiestem egy öreg
matróznak. Feldagadt térdű, villacsont formájú lába volt, és
zsíros bőrű, naptól szinte feketére égett orra. Amikor
végighúzta tenyerét bricsesznadrágja elején, világossá vált,
hogy minek néz. Már-már lesütöttem a szememet, de aztán
inkább felszegtem az államat. Hűvösen, barátságtalanul
viselkedtem. Egy fehér férfival! Akkor valami különös érzés
áradt szét a mellkasomban: szorongás és boldogság keveréke.

És máris a bérkocsiban zötyögtünk. A bőrülésen

verejtékfoltok rajzolódtak ki sötéten, mindent áthatott a
korábbi utasok bűze. Langton velem szemben ült, és ujjaival
idegesen babrálta a nyakba való kendőt, amit reggel szépen
kisimítottam neki.

– Nálad van? – kérdezte meg immár harmadszor.

– Nálam – paskoltam meg a csípőm mellé helyezett

papírokat. – Mind a hét példány.

Ott hevert mellettem a saját kis útitáskám is. Benne két

köppervászon ruha, két saját könyvem, a Moll és a Robinson
Crusoe, meg a fűrészfogas szegélyű, fekete vállkendő az élénk
mustársárga indás-kolibris mintával. Minden vagyonom.

– Jó – felelte Langton, kibámulva az ablakon. Ölében

tartott keze egy pillanatra sem nyugodott, térdnadrágja bő
redőinek szövete együtt remegett vele. Nem volt könnyű
leküzdenem a késztetést, hogy megfogjam és leszorítsam a
kezét. – Jó.

Az égbolt ürességét csupán néhány madarat jelző pont

törte meg, és egyre szürkébb lett.

– Lehetséges, hogy még mindig nappal van? – kérdeztem.

– S máris ennyire sötét?

Feleletképpen Langton mindössze csettintett a nyelvével.

Amikor rosszabb állapotban volt, botladozó nyelvvel beszélt,
ezért nem is volt hajlandó megszólalni, én azonban mindig
tudtam, mit akar, még mielőtt akarhatta volna. Most, hogy
leszálltunk a hajóról, azt akarta, hogy meghunyászkodjak, és
hallgassak. Összefontam a karomat, takarosan, mintha tiszta
törülközőt hajtogatnék, de éreztem, hogy egyre nő bennem a
harag, s kiköpném, mert fojtogat és mar. Lepillantottam az
ujjaimra, melyek egyre gyűrögették-szorongatták a szürke
kelmét. Azt mondogattam magamban, hogy el fogom felejteni
a Paradicsomot, és mindent, ami ott történt. Lekaparom
magamról, félredobom, végeztem vele – ahogy a
rabszolgabeszéddel, ahogy a rabszolga-viselkedéssel.
Újjászületek.

Képtelen voltam nyugton maradni. Lesimítottam a ruhámat

– a kezem úgy siklott a szerzsen, mint a macska szőrén –,
aztán előrehajoltam, felnéztem Langtonra, majd kipillantottam
az ablakon. Merje csak azt mondani, hogy nem tehetem. Új
szoknyám anyaga susogva csusszant odébb a bőrülésen. Miss-
bella gyakran mondogatta, hogy a gyatra és az elegáns anyag
közti különbség jól hallható abból, ahogy „beszélnek”, és ez az
emberekre is igaz. A gazdagok hangja persze lehet, hogy
éppoly nyers, mint bárki másé, csak ők megengedhetik
maguknak a vastagabb falakat.

Enyhén ellibbentettem az ablak kis függönyét. Langton

nem szólt egy szót sem, úgyhogy teljesen elhúztam. Esett az
eső, az utcákon hömpölygött a víz és a mocsok. Az üveget
sáros cseppek pettyezték.

Meglepett, hogy London úgy málladozik, mint valami

állott cipó. És hogy az utcákon százával hemzsegnek az
emberek! Az arcuk oly sápadt, hogy belevész a ködbe, majd
újra felbukkan, ahogy az aludttej darabkái fellebegnek a tej
színére. Langton itt barnának számított, s az arca
repedezettnek tűnt, akár a régi, cserzett bőr. A járókelők között
sok volt a szegény. Fogatlan és piszkos fehér emberek;
szánalmas zászlócskaként imbolygó, az utcán vizelő fehér
emberek. Fehér emberek, akiknek csupa horzsolás a bőre, és
himlőhelyes, akár a narancshéj. Kemény, mohó arcok. A
legszörnyűbb látványt a gyerekek nyújtották. A kezük fürge
volt, a pillantásuk lomha. Amikor megláttam őket, bizseregve
kezdett szétáradni bennem a rettegés. Nagyon is jól tudtam,
hogy a szemnek nincs sok választása, mindössze kettő: nyitva
van, vagy csukva. Amikor túl nagyra tágul, túl sötétté válik, az
azért van, mert képtelen helyet adni mindannak, amit tapasztal.
A gyerekek láttán felvillant bennem egy emlék… az egyetlen
dolog, amit még magammal hoztam, de nem az útitáskámban,
és nem tehettem le. Tetszett vagy sem, akkor rádöbbentem, és
azonnal összerándult a gyomrom.

Ha az ember maga alkotja a világát, akkor isten lehet benne.

Langton létrehozta a saját birodalmát, aztán amikor
elmenekült belőle, engem is magával vitt. Azt hittem, azért
tette, mert azon fajhoz tartozik, melynek férfijai nem lehetnek
férfiak a rabszolgáik nélkül.

Az ölemben hevert Langton George Benhamnek szóló

levelének másolata. Én készítettem, két példányban,
pergamenre – egyet elküldeni, és egyet megtartani –, de persze
már évek óta én körmöltem le minden szavát.

Kedves G,

csatolva küldöm a javított kéziratot. Crania.

Elszomorít, hogy a munka éket vert kettőnk közé.
Elismerem azonban, hogy igaza volt, legalább egy
dologban biztosan. A jó tudós mindössze igyekszik
választ találni egy felmerülő kérdésre, a történelem
azonban azok nevét őrzi meg, akik olyan kérdés felé
fordulnak, melyet másnak eszébe sem jutott feltenni.
Ennél alkalmasabb pillanat nem is adódhatna annak
bizonyítására, hogy az emberfajok közti különbségek
nem pusztán a természetben tapasztalható
vakszerencse, hanem tudatos terv következtében
alakultak ki. Ez most minden eddigi alkalomnál
fontosabb, hiszen Anglia épphogy eltörölte a
rabszolga-kereskedelmet, s mintha máris eltökélten
igyekezne tönkretenni a gyarmatokat az emancipáció
kilátásával.

Emlékeztetni kell az angol politikusokat: egy anya

nem falja fel gyermekeit. Egy szerető anya biztosan
nem.
 Azt hittem, ebből indultunk ki. Hol váltak szét az
útjaink? Bárhogy legyen is, még mindig úgy vélem,
hogy ha figyelmesen olvassa a végső, kiigazított
verziót, akkor meg fogja változtatni az álláspontját. A
kutatásnak szárnyakat adhatna, ha újra az ön neve
alatt folyna. Minden bizonnyal akadnak Angliában
olyan kiadók (bár tudom, arra nem igazán
számíthatunk, hogy az orruknál tovább lássanak), akik
felismerik a munkánk tudományos és kereskedelmi
értékét.

Egy darabig itt tartanak sürgető dolgaim, s úgy

tűnik, még a pokoli postánál is több időbe telik, mire
eljutok önhöz. Ezért mindezt most a személytelen
tintára-papírra kell bíznom.

Mihelyt lehet, én is követem a levelet.

Üdvözlettel, etc.

John

George Benham. A fontos ember, aki annak idején

elkezdett dolgozni a Cranián, majd azt írta, hogy meggondolta
magát. Beleborzongtam, amikor eszembe jutott, hogy útjaink
valószínűleg találkoznak. A Crania mellettem hevert az
ülésen, és időről időre a combomnak ütődött. Langton
magnum opusa. Ezt a kéziratot is én jegyeztem le, a legszebb
folyóírásommal. Most mégis küzdenem kellett a késztetéssel,
hogy kihajítsam a sárba.

– Türelmetlen vagy, hogy mielőbb próbát tehess az új,

londoni modoroddal, ahogy azt is alig vártad, hogy felvehesd
ezt a ruhát. – Langton ajka grimaszra húzódott, a hangja
elfulladt. A betegség miatt néha egyetlen szót sem tudott
kiküszködni magából.

Felpattantam, és megszorítottam a kezét.

– Görcs?

– Rum kell…

– Nem. Nem kell.

– Ugyan mi az ördögöt tudsz te bármiről is? – Elrántotta a

kezét, majd öklével lesújtott a szegycsontomra, és visszalökött
az ülésre. Ekkorra azonban újra elfogta a remegés: az ujjai, a
csuklója, a válla. – Ez nem a Paradicsom, te lány. Nem teheted
meg… hogy kifecseged mindazt… ami kettőnk magánügye…

– Kettőnknek annyi magánügye van, hogy egyetlen szót

sem szólhatok majd.

Elkapta a tekintetét, összepréselte az ajkát. Ölében nyugvó,

ökölbe szoruló keze meg-megrándult, mint az alvó kutya lába,
és a válla is előregörnyedt.

A haldoklókat nem egyszerűen foglalkoztatja a múlt – ők

újraírják, kitalálják azt.

– Sosem bántottalak – jelentette ki.

Visszaültem, a fejemet a támlának támasztottam, a testem

merev volt, akár a kikészített bőr, és nagyon ügyeltem, hogy
véletlenül se nézzek Langtonra. Amikor rám pirított, hogy ne
legyek olyan önelégült, ügyet sem vetettem rá.

– Ez az átkozott forgalom – morogta kitekintve. – Na, ez

London. Minden annyira sietős… aztán kiderül, hogy csak
körbe-körbe járnak. Az eltelt kétszáz évben nem tettek
egyetlen lépést sem előre.

Langton úgy döntött, hogy a London Bridge közelében

szállunk ki, és keresünk egy csónakost. Könyökkel utat tört
magának a tömegben, nekem pedig ügetnem kellett mögötte,
nehogy magával sodorjon az emberáradat. Az idegeim
pattanásig feszültek, amikor eszembe jutott, mennyi minden
sülhet el rosszul: Langton megbotolhat, eleshet, rohamot
kaphat, vagy egyszerűen csak befordul egy sarkon, és eltűnik.
Vagy százféle lehetőség volt arra, hogy szem elől tévesszem.
És akkor mi lesz velem?

A hidegnek mintha saját szaga lett volna… olyan volt, akár

a nyers hús, és váratlanul rohant meg, mint valami
zsebmetsző. A londoni levegő nedves volt, nyálkás, mint egy
csók. Végigfutott rajtam a borzongás, és igyekeztem jobban
összehúzni magamon a kendőmet. – Csak úgy szokhatsz
hozzá, ha sokat vagy kint – kiáltotta hátra Langton. Fejek
fordultak felénk. Itt is ugyanúgy megbámultak, mint a
matrózok a Büszkeség fedélzetén, amikor nem tartottak attól,
hogy valakinek feltűnik. Éreztem, hogy olyan fürkészőn
merednek rám, mint valami óra számlapjára. Ha az ember
fekete a fehérek tengerében, akkor csak arra vágyik, hogy
láthatatlan legyen.

A tekintetemet Langton hátára szegeztem. Új, fekete

kabátja megfeszült, mint arcon a bőr. Trágyakupacok és mély,
kígyózó pocsolyák felett léptem át. Ahányszor csak
elfelejtettem lassítani, és túl közel kerültem hozzá, Langton
mindig rám vicsorított: – Tarts távolságot, te lány. – Mintha
bizony létezett volna olyan távolság, amely varázsütésre
úriemberré és az ő szolgálójává tesz minket ahelyett, amit az
emberek látni véltek: egy lomha kreolt meg a mulatt szajháját.

Még nem szoktam vissza a szárazföldhöz, ezért meg kellett

állnom, hogy egy falnak támaszkodva várjam ki, míg a
fejemben támadt hullámzás eléri a csúcspontját, és elcsitul.
Aztán szednem kellett a lábam, hogy újra beérjem Langtont.
Háromszor iramodtam utána, de ő egyszer sem nézett hátra.
Nyomasztó érzés uralkodott el rajtam.

Ez azonban azonnal szertefoszlott, amikor elértünk a

folyóhoz, és a szívem megkönnyebbülten feldobogott. Mintha
szél kelt volna bennem.

A Büszkeség kapitánya kiszögeztetett a hajókonyhában egy

térképet, s reggelente végighúztam az ujjamat a Temze ferdén
futó vonalán a vödör formájú kanyarig, és fennhangon
olvastam a neveket: Southwark, Bermondsey, Wapping. A
papíron olyan volt a folyó, mint valami kanyargós ív, amely
apró öltésekkel átszeli a város mellkasát. A térképek azonban
sosem mutatják meg a teljes igazságot. Ugyanis London
valójában inkább egy folyó, melyet város vesz körül. A partján
hemzsegtek az emberek, akik a korláton áthajolva figyelték a
hajókat és az építkezést – Langton azt mondta, épp egy új híd
készül. Megfeledkeztem a szörnyű szagról, és azt kívántam,
bárcsak ott maradhatnék még egy ideig. A túlparton
megpillantottam a régi híd pilléreit, az egekbe törő
templomtornyokat és háztetőket. A fából ácsolt hajótestek
össze-összekoccantak, mint osztrigahéj a vödörben. A
csónakosok a niggerhajcsárokra emlékeztettek, ahogy ott
álltak evezős hajóik magasra kiemelkedő végében, és kiköptek
a kalapjuk alól. Langton odavetette, hogy megy lealkudni az út
árát, és rám parancsolt, hogy ne mozduljak onnan. A szél
felém sodort néhány beszédfoszlányt: – …a Strandre… engem
és a… a feleségem szolgálóját.

Fekete voltam, mint vajban a légy, akaratlanul is feltűnő

látványt jelentettem – és ott kellett állnom, mintha
odaszögeztek volna az utcához, mintha odaragadt volna a
lábam. Valaki leköpte a tarkómat. Amikor megfordultam,
láttam, hogy az egyik talicskát toló nő hirtelen lehajtja a fejét,
gondosan visszahelyez egy krumplit a kupac tetejére, és úgy
számol ki valamit az ujjain, mintha abakusz gyöngyei
lennének. Kesztyűs kezemmel megtöröltem a nyakamat. A
ruhámat szerzsből varrták, mondtam magamban. Az a nő
pedig lomposnak és alantasnak tűnik félgyapjú öltözékében,
mocskos kendőjével. Azt mondtam magamban, hogy én
hölgynek nézek ki. Vagy legalábbis jobbféle szolgálónak. Még
ha Langton csak azért engedte is meg, hogy így öltözzem,
amíg vele utazom, nehogy bárki rájöjjön, mi vagyok.

Azt mondtam magamban, hogy a fejem tele van tudással.

Előző héten olvastam el Mr. Defoe Essay upon Literature
című művét. Ott ültem a fedélzeti ablaknál, hallgattam, hogyan
csapkodják odalent a hajótestet a hullámok, hogyan lopózik
fölénk az éjszaka, és azon tűnődtem, milyen magabiztos is
lehet ez a férfi, hogy leírja a saját merengéseit, arra számítva,
hogy akad érdeklődő, aki majd elolvassa.

Néha úgy képzelem el azt a rengeteg olvasást és írást,

mintha ki lennék tömve vele. Veszélyes, mint a puskapor. És
végül hová juttatott?
 Lesimítottam a szoknyámat, kihúztam magam, és Langton
felé pillantottam. Két lány épp lemászott egy szekér
hátuljából, aztán megláttak, a lépteik lelassultak, s tátott szájjal
bámultak, mintha arra készülnének, hogy felém nyúlnak, és jól
megtapogatnak. A Temze úgy terült szét, mint egy kirázott
lepedő. A vize sötét ónszürke volt. Mintha a világon minden
épp Londonból kifelé vagy Londonba befelé tartott volna, a
folyó keringőztette a terhét. Egy másodpercig azon méláztam,
milyen lenne beleugrani – lebbenő szoknyával, vitorlaként
feszülő szívvel sodródni abban az ezüstös víztömegben. Hadd
vigyen magával valahová.

A hajók zászlóit enyhe szél rebbentette meg.

Egyetlen apró lépés. Még egy. Előre, előre. A lábamra

meredtem. Vajon mennyi ideje állhattam ott? Aztán újra
megrohantak a zajok. Madarak rikoltása. Az igáslovak
erőlködő szuszogása. A világ lassan a helyére került. A világot
le lehet teríteni, betörni a fogait, szétrúgni darabokra, s mégis
vissza fog térni az emlékezet által megőrzött szokásaihoz, mint
egy sokat tapasztalt rabszolga.

Amikor felnéztem, a két lány már eltávolodott tőlem, egy

sötétségbe merülő utcán lépkedtek. Szerettem volna a
nyomukba eredni. Felvillant előttem egy kép: valami
zsákutcában menekülök, s egyszer csak ott terem előttem egy
kis kőház… mint amikor a kezünk váratlanul pénzérmére
bukkan egy ruha ujjában. Könyvespolcok, ropogó tűz. Nincs
odabent semmi, csak az idő. Meg egy nő, akinek nem látom az
arcát. Ott élek. Írok. Nem tiltja semmiféle törvény. Regényt
írok. A ház szilárd, óvón vesz körül bennünket. Egyszerű,
tiszta és meleg.
 Csakhogy a világ történelmében még sosem akadt hozzám
hasonló, aki regényt írt volna.

– Gyerünk! – harsant fel Langton hangja közvetlenül a

fülem mellett. – Gyerünk, te lány! – Szorítást éreztem a
halántékomnál, hideg volt, mint Langton mérőkörzője. Amikor
felemeltem a fejem, láttam, hogy már vár ránk egy csónak.
Előrehajoltam, beszívtam a levegőt, ami fájón töltötte meg a
tüdőmet, és elindultam Langton mögött, hogy beszálljak.
 Kilencedik fejezet
A rabszolgatartást ellenzők állandóan kérdezgetnek. Mit
műveltek magával, Frances? Milyen módokon szenvedett?
Nem hiszik el, hogy mindezt meg lehetett tenni valakivel,
kivéve, ha erőszakkal kényszerítették rá. Felidézek magamban
valamit, amit Phibbah mondogatott: Csak kétféle fehér ember
létezik ezen a fődön, te gyerek: amék mocsokságot tesz veled,
meg amék azt akarja, hogy meséld már el neki a mocsokságot,
amit a másik csinált.

Vajon mit szólnának, ha elmondanám, hogy még az

ideérkezésünk után is Langtonnal maradtam? Hogy önként
követtem? Ó, hogy elborzadnának! Szokatlan, valószínűtlen.
De igaz. Ők csak a testtel törődnek, mintha csak a hús és a
csont gyötrődhetne. Mintha a lélek nem szenvedne.

Langton mögött ültem a padon, onnan meredtem komoran a

hátára. A folyó lassan hömpölygött alattunk, a csónak enyhe
ringása az öszvérfogatot juttatta eszembe. Úgy éreztem,
mintha minden egyes evezőcsapás visszarántana, s maró harag
töltött el, mintha gin áradt volna szét bennem. London úgy
suhant el mellettem, mintha ezzel el is veszíteném.

A Strand közelében szálltunk ki, onnan gyalog mentünk a

Covent Gardenig, ahol Langtonnak találkozója volt valami
kocsmában egy Pomfrey nevű férfival. Amikor beléptünk,
Pomfrey kezét a pocakján összekulcsolva, kényelmesen
hátradőlve üldögélt a székén. Durva szálú, világos
pofaszakálla volt, a sörhab megült az ajka felett, mintha frissen
fejt tehéntejbe kortyolt volna bele. A helyiség zsúfolt volt, és
sötét, az asztalokon egy-egy faggyúgyertya égett. Mindent
áthatott a dohány és a férfiak szaga. Pontosan az a fajta hely
volt, ahol az ember arra számít, hogy ilyen Pomfrey-féle
alakokat találhat. Amikor meglátta Langtont, leengedte a
poharát, és felemelte az állát. Az arcán olyan szívós volt a bőr,
mint egy tüdőn.

– Istenem, ember, hát magával meg mi történt?

– Húsz év. – Langton az asztallapra tenyerelt, és óvatosan

leereszkedett a székre.

– Szóval olyan hosszú idő… – Pomfrey halkan füttyentett

egyet. – És ez meg ki?

– A házicselédem.

– Ohó! Ismerem az ilyet! – röhögött fel rekedtesen a másik

férfi. – Hallottam, hogy a szokásosnál valamivel többet is
sikerült kinyernie belőle. El sem megy nélküle hazulról, mi?
Maguk gyarmati népek! Úgy intézik az ügyeiket, ahogy azt a
férfiaknak kellene.

Én is hallottam már Pomfrey-ról. Fejvadász volt. Az

abolíciós törvény életbelépése után elszaporodtak a hozzá
hasonlók. Bármennyit keresett is rabszolga-kereskedőként, azt
sikerült megdupláznia, ugyanazokat az öreg hajókat használta,
és úgy siklott el az angol flotta elől az Atlanti-óceánon, mint
vaj a forró pirítóson.

– Egyszer tudták csak megfúrni a terveimet a nyavalyások,

de akkor is kiderült, hogy ártatlanok vagyunk, mint a ma
született bárányok, nem igaz? Micsoda tisztára suvickolt brigg,
mondták, mert ez nagyon kikívánkozott belőlük. Mire én: hát
bizony, nálam rend van, de ezt tán csak nem vetik egy másik
tengerész szemére.

A Paradicsomra leszállított koponyák faládákban érkeztek,

szalma közé csomagolva, a címkéket a szemüregen átfűzött
rózsaszín szalaggal rögzítették. Az egyik egy madagaszkári
férfié volt, az állkapcsát puskagolyó ütötte át. Volt egy
hottentotta női koponya, gyöngysorra emlékeztető, tökéletes
fogazattal. Még mindig látom őket, ahogy ott sorakoznak
egymás mellett. Ahogy az életben, úgy a halálban is a saját
fajtájuk között maradtak: fehér a fehérrel, mongolok egymás
mellett, malájok, indiánok. Legalul a négerek. Az én
feladataim egyike volt megmérni az űrtartalmukat – meg
kellett töltenem őket fehér mustármaggal, amit aztán
átöntöttem a mérőhengerbe.

Hatszázhuszonhét koponya. Megszámoltam őket, és

Langton lajstromába bejegyeztem minden új láda rakományát.
Hatszázhuszonhét. Oly egyszerű, ám mégis oly iszonyú szám.
Egy meg egy meg egy… míg végül rengeteg lett. Mostanra
mind hamu, finomszemű, akár a homok.

Pomfrey még mindig engem méregetett. – Meg kell

mondjam, jó ötlet, ha az ember olyan helyen telepszik le, ahol
a saját fedele alatt szállásolhatja el a rimáját. – Olyan érzésem
támadt, mintha a hajamat túl szorosan húzták volna hátra.
Körülnéztem. Széles hátak, sárgás arcok, hadonászó karok. A
két felszolgálólányon kívül nem volt itt egyetlen nő sem. Még
sosem ültem kocsmai asztal mellett. Ha a rabszolgákban
felmerült volna, hogy ilyen számban gyűljenek össze valahol,
Langton csírájában fojtotta volna el a dolgot, s eltapossa, hogy
menekülőre fogják, akár a csótányok.

Ha nem kettesben voltunk, akkor Langton elvárta, hogy

maradjak csendben, törődjek a magam dolgával, és ne legyek
láb alatt. Ez azonban egy új hely volt, és én szerettem volna
ennek megfelelően viselkedni. Kihúztam magam, és nagyon
füleltem.

– Van friss hír a parlamentről? – kérdezte Langton.

– Csak a régi. Egy sereg semmirekellő, mihaszna és

castrati.

– Ugyanezt mondta 1806-ban is…

– Hát…

– …aztán véget vetettek a Franciaországgal való

kereskedésnek, és ez volt az első kirohanás. Utána máris az
jött, hogy teljesen kiszorítottak bennünket.

– Az emancipációpártiak azt akarják érezni, hogy

elmondhatták, amit akartak. Et cetera. Üres locsogás –
legyintett Pomfrey. – Mert az lehet, hogy leállítják az átkozott
kereskedelmet, de egészen más, amikor kihúzzák az ember
talpa alól a talajt. Nem vehetik el csak úgy valaki tulajdonát.

– A tudományos érveket kell előtérbe tolnunk a vitában,

Pom, méghozzá szaporán. Sikerült újabb példányt találnia?

– Ó, fiacskám, példányok mindig vannak. Ebben a mi

gyönyörű világunkban tele van a pince-padlás példányokkal.
De ha fehér niggert akar, ha egy amolyan albínóféle kell, az
időbe telik. És nem kevés pénzbe kerül.
 – Kapcsolatba léptem George Benhammel, aki támogatta a
kutatásunkat.

A név mintha puffanva belém csapódott volna. Elkaptam a

tekintetemet, és a levélmásolat felé pillantottam, amely a
lábamnál heverő táskában volt. Pomfrey hátradőlt, és a szék
két hátsó lábán hintázott.

– Ohó! George Benham.

– Régi ismerős.

– Hah! Mindent tudok a maguk régi ismeretségéről.

Tudom, hogy Benham megszabadult magától. Levette magáról
a kezét.

– Átírtam a kéziratot. Figyelembe vettem minden egyes

javaslatát. – Langton állkapcsa megfeszült, felém pillantott. –
Arról nem is szólva, hogy nem üres kézzel jöttem.

Pomfrey felnevetett.

– Mohamed megy a hegyhez, igaz?

Langton előredőlt.

– Benhamnek nem kell, hogy köze legyen az albínóhoz.

Meg akarok próbálkozni egy másik tanulmánnyal…
Hallottam, hogy Párizsban közszemlére tettek egyet.

– És?

– Talán ott fognék hozzá.

– Párííí? Párí? Hogy ott fogna hozzá, Páríban? Úgy érti,

újrakezdené az egészet. Még mindig nem kaptam meg a
pénzem a múltkori fehérnigger-hajkurászásért.
 – Az igazat megvallva, Pom, üres a zsebem. Abban
reménykedtem, hogy talán hajlandó lenne…

– Hitelbe? – horkant fel gúnyosan Pomfrey. – Hitelt akar?

Hah! Pontosan tudja, hogy nálam sosincs hitel. Kivéve persze,
ha őt ajánlaná fel…

– Őt? – pislogott Langton, aztán felém fordult. – Menj, és

hozz rumot – parancsolta, hogy megszabaduljon tőlem. Ez a
négy szó kellett csak ahhoz, hogy újra cselédlány legyek. Most
azonban örültem, hogy okot adott elmenni az asztaltól. Azóta
kerestem erre valami ürügyet, hogy elkezdtek az albínókról
beszélni. Meg George Benhamről. Ügyetlenül kiszedtem pár
pénzérmét Langton mellényének zsebéből, és reméltem, hogy
elég lesz. Sok feladatom volt nála, de a pénzszámlálás nem
tartozott ezek közé.

– Guinea-t a guineai négernek – vigyorgott Pomfrey, és

figyelte, ahogy elindulok.

Amikor visszatértem, a férfi az italtól bőbeszédűen

magyarázott valamit.

– Persze semmit sem jelent, ha az ember szerez magának

egy niggert, hiszen megtesznek bármit, és hagyják, hogy
bármit megtegyenek velük… nekik az csak olyan, mintha
tüsszentenének, nemde? No de mi nem állatiasodunk el tőle? –
nézett fel bánatos képpel.

– Csak annyira, mint amennyire kutya lesz magából, ha

korbáccsal elveri az egyik ebét – felelte Langton.

Összenéztek, aztán rám bámultak. Langton röhögése

rozsdásan csikorgott.
 Megértettem, hogy is lesz ez. Langton Londonban egy
senki, és számára én is senki leszek. A szolgálója, ez minden.

Nyeltem egyet, letettem elé a rumospoharat, aztán

tekintetem a gyertyát kereste. Langton vajon megakadályozná,
ha elővenném a Moll megviselt kötetét? Mindennél jobban
vágytam a vigaszra, melyet a könyv nyújthatott. Csakhogy
tudtam, bizonyos embereket nagyon felbőszíti az olvasó
nigger látványa. Fehéreket és feketéket egyaránt. Ahonnan én
származtam, ott egyfajta szabadság rejlett abban, ha ismertem
a szabályokat – hogy hol olvashatok, és mikor. Itt azonban
nem tudtam, mit lehet.

Bele sem gondolva a pohárért nyúltam, és Langton ajkához

emeltem, hogy ne kelljen a kezét használnia. Hátrahőkölt, és
ellökött.

– Mit képzelsz, hol vagy?

– Ez aztán… – Pomfrey füttyentett, és széke első lába

nagyot csattant a padlón. – Ilyen niggert még nem pipáltam.

Quod erat demonstrandum, villant át az agyamon. A dolog

önmagáért beszél. Hagytam, hogy a súlyos latin szavak ide-
oda verődjenek a fejemben, ahogy mindig, ha fehér
emberekkel voltam. Emlékeztettem magam arra, hogy tudok
olyasmit is, amit Pomfrey nem. Nem vagyok házicseléd, nem
pusztán házicseléd vagyok. Mindig is ezt hajtogattam
magamban.

– Mondok én valamit – szólalt meg Pomfrey, és olyan

hirtelen állt fel, hogy az asztalt is megtaszította. – Ajánlok
valamit, öregfiú, ami a hitelnél is jobb. – A keze felkúszott a
vállamra. – Lent, Marylebone-ban lett egy új műintézet. Az
Iskola. Istenem, létezik-e a földgolyó bármely szegletében
leányzó, aki úgy tudná az ember farka köré tekerni a nyelvét,
mint egy nigger némber? Vigyük el oda ezt a maga kis
cselédjét. Kár, hogy úgy tűnik, neki nincsen nyelve.

Én is felálltam, és olyan mozdulattal emeltem le magamról

a kezét, ahogy Phibbah egyszer a magtárban fogott vízisikló
után nyúlt.

– Quod erat demonstrandum – jelentettem ki.

Langton azonban otthagyta a söröskorsóit dédelgető Pomfrey-t

azzal, hogy sürgetőbb dolga van. Egy fiúval bérkocsit hívatott.
A Montfort Streetre akart menni.

– Mi van a Montfort Streeten? – kérdeztem.

– Benham.

Görcsbe rándult a gyomrom. Már azóta szörnyen remegett,

hogy Langton hangosan kimondta a nevet: George Benham.
Találkozni fogunk, személyesen. Mit mondanék neki? Hogy
lennék képes tartani a számat? Könyörögjek, hadd
maradhassak inkább a fogadóban? Ezek a gondolatok
kavarogtak a fejemben, amikor megérkeztünk Levenhallba, s
ez rámutat arra, milyen kevéssé sejtettem, hogy mi vár rám.

A házak úgy sorakoztak egymás mellett, mint a fiatal

lovak: magasra tartott fejjel, mintha ficánkolva
kitáncolhatnának az utcára. Langton az ajtóra vert a
kopogtatóval, egy jókora bronz oroszlánfejjel. Minél
divatosabbnak képzelik magukat azok a nagy házak, annál
inkább igyekeznek vadállatokat idéző dzsungelbeli formákat
szerelni az ajtajukra. Körülöttünk árnyékba burkolóztak a
falak, s az utcán egyetlen dolog tűnt biztosnak: egy sárgásan
derengő fénykörű gázlámpa. Az ajtó félig nyílt ki, ezért
először mindössze egy sor gombot és egy puffos főkötő szélét
láthattam, aztán megjelent az egész szolgáló: egy komoly
arckifejezésű nő, az arca akár az olvadozó gyertya, a teste
azonban éppoly feszült és vékony, mint a hangja.

Tudatta Langtonnal, hogy ő Mrs. Linux, majd tetőtől talpig

végigmért.

– Ez lenne a lány?

Langton köhintett. A nő újra felé fordult.

– Épp elvesztettünk egy inast. A kettőből. Megházasodott,

aztán… már ment is! A feleség családjához. Arra lenne igazán
szükségünk. – Metsző pillantást vetett rám, mintha a veszteség
az én hibám lenne.

Különös, hogy így nyit ajtót, futott át a fejemen. Bárcsak

már akkor megértettem volna, hogy miről beszél! Azonnal
elmenekültem volna, és most nem lennék itt.

Langton mondott valamit arról, hogy minden rendben lesz,

ne aggódjon, és így meg úgy. Egyáltalán nem úgy beszélt vele,
ahogy Phibbah-val vagy más házicseléddel szokott. A
hangjába valami angol dallamosság lopózott.

A bejáratnál ecetszag fogadott. A ház belseje fölénk

magasodott, márványlépcső vezetett egészen a harmadik
emeletig. A falakon portrék sorakoztak – mintha csupa
elfogott tolvaj lett volna. Miközben Mrs. Linux a ház hátsó
része felé vezetett, észrevettem, hogy ott már jóval
szerényebb, fából készült lépcső van. A cselédeknek,
bólintottam magamban. Lentről nem hallatszott fel semmi zaj,
az ablakokat súlyos damasztfüggöny takarta, de az egyik
csukott ajtón át valami suttogás szűrődött ki, mintha valaki fán
kaparászott volna. A nő Langtont egy szobába vezette, amit
szalonnak nevezett. Langton utasított, hogy menjek le Mrs.
Linuxszal a konyhába, amit meg is tettem. A helyiség legalább
bent volt a házban, nem úgy, mint a Paradicsom konyhája.
Oldalt egy nyársforgató ült – egy törökülésben kuporgó
cselédlány, a markában egy darab sajttal. Linux a tűzhelyre
tette a teáskannát. Én tanácstalanul ácsorogtam.

– Először is alaposan meg fogod súrolni a kezedet.

Kihúztam magam.

– Nem tűröm, hogy így beszéljenek velem.

– Nem tűröm, hogy bárki így beszéljen velem – felelte.

– Itt így bánnak a vendégekkel?

Linux összepréselte az ajkát, és előrehajolt. Mindig így

történik: először levegőnek néznek, aztán pedig túlságosan is
tüzetesen vesznek szemügyre.

– Azt hiszem, hamarosan megtudod, hogy bánunk itt a

vendégekkel – jegyezte meg végül. – Most azonban jobban
teszed, ha megtanulod, mi a bánásmód a kezünket illetően, és
először is alaposan megsúrolod a tiedet.

Linux ismerte a házat, én azonban dühös voltam, és gyors,

mint a villám. Én értem előbb a szalonba, és odahúztam
Langtont az ablakhoz. A házvezetőnő megállt az ajtóban. –
Langton – szakadt ki belőlem. – Ez a nő úgy bánik velem,
mintha valami itteni cseléd volnék.
 Langton az ablakszárnyat babrálta. – Frances. – Amikor
rám nézett, olyasmit olvastam ki az arcából, amit összes együtt
töltött évünk alatt sem tapasztaltam. Esküszöm, szinte már
szánalomnak tűnt. Kis híján megtántorodtam, és elestem. – Te
itt valóban cseléd vagy.

Ekkor vált számomra világossá a dolog. Én vagyok a

Benhamnek hozott ajándék.

Egy darabig csak álltam ott, mintha földbe gyökerezett volna a

lábam, ott lüktetett bennem a felismerés, Langton szavai pedig
szétszaladtak, így alig néhányat fogtam fel közülük: – …
fontos… te lány… nehogy kínos helyzetbe hozz.

Bólintottam.

– De visszajön?

– Az nem tartozik rád.

– Mióta nem tartoznak rám a maga ügyei, Langton? –

Kinyújtottam felé a kezemet.

– Viselkedj! – Elhúzódott, és rácsapott a kezemre. Még

Linux is felszisszent. Inkább a döbbenet rázott meg, nem az
ütés ereje, hiszen Langton kezéről már évek óta tudtam, hogy
képtelen bármit is kezdeni vele. Olyan perzselő harag fogott
el, hogy fidibuszt lehetett volna gyújtani vele. Azonban így is
kiszakadtak belőlem azok a szavak. Az a két szó, amelyet még
sosem mondtam ki: Massa. Kérem.

Linux a karomnál fogva rángatott el onnan. Langton az ablak

mellől nézte, és semmit sem szólt.

Amikor a folyosón jártunk, a házvezetőnő elkiáltotta

magát: – Pru! – Azonnal ott termett a konyhai cseléd, én pedig
csak küszködtem és vergődtem, aztán feladtam, mert tudtam,
nincs más választásom, követnem kell a lányt az emeletre.
Elhatalmasodott rajtam a rettegés, amit már a házba belépve
átéltem volna, ha tudom, hogy mi vár rám. Pru haja vörös volt,
mint a festék, boglyas hajfonata a csípőjét verdeste.
Hátranézett, és intett, hogy hallgassak. Csak ekkor figyeltem
fel a zajra, melynek én voltam a forrása, az iszonyú
nyöszörgésre, amely már a földszinten elkezdődött. A szám elé
kaptam a tenyeremet, és szaggatottan, csukladozva levegő után
kapkodtam.

Körülöttünk sötétség hullámzott. A szőnyeget felváltotta a

fehérre meszelt fa, aztán egy kopár kis szobában találtam
magam. Az eresz ráhajolt a keskeny ágyra. A sarokban
mosdóállvány, közvetlenül az ablak alatt egy szalmazsák.

Pru letett az ágyra egy tálkát, melyből birkafaggyú szaga

áradt.

– Ezzel kenem a kezemet – magyarázta. – De te is

használhatod, ha kérsz belőle. – A pislákoló faggyúmécsesben
kialudt a láng, a szobát mozdulatlan homály ülte meg. Csak
Pru egy-egy mozdulatfoszlánya villant meg: egy sápadt kar,
egy lábfej, amint megvakarja a másikat, ruhája szétnyíló
nyaka, amikor az ágy feletti szögön lógó hálóingért nyúl. A
szalmazsák felé bökött. – Neked adtam az egyik takarót, és
használhatod a lábmelegítőt. De csak ma este, jó? – Kibújt a
ruhájából, levette a harisnyáját, előrehajolt, és megcsipkedte a
nagylábujját. – Még sosem láttam közelről ilyen lilás bőrt.

– Lilás bőrt?

– Bokszost. Mint te.

 Felelhettem volna azt, hogy én meg még sosem láttam
fehér rabszolgalányt, de Pruval ellentétben én képes voltam
megtartani magamnak a gondolataimat. Lenéztem a
szalmazsákra. Ha lefekszem rá, akkor vége, újra cseléd leszek.
De hová is mehetnék? Egy faág az ablakhoz verődött. Be volt
csukva, de így is hűvös huzat csapta meg a nyakamat. Odakint
az elnyúló folyó, a didergős hideg, a sötét, kanyargós utcák.
Hová mehetnék? Szétáradt bennem a csüggesztő csalódottság,
a kikötőben érzett remény undok ikertestvére. Eszembe jutott
Langton, eltöprengtem azon, hogy még a házban lehet-e, és
lesiethetnék-e hozzá, hogy újra esedezzek neki. Beszívtam a
levegőt. Mintha még a bőröm is túl szűk lett volna.

Pru benyúlt az ágya alá, és egy palackot húzott elő.

– Ne törődj Mrs. Linuxszal. Házsártos, mert eggyel

kevesebb inasunk maradt… vagyis hát, az igazat megvallva,
annak sem örül, hogy te itt vagy. Lehet, hogy más házaknál
nagy divat bokszos cselédet tartani. Régebben itt is volt egy,
bár én nem ismertem, de Mrs. Linux említette, hogy annak is
baj lett a vége, szóval inkább nem akar még egy olyat. Szerinte
olyan vad helyekről jöttök…

Újra felsikoltottam. Pru tátott szájjal bámult. Amikor

leereszkedtem a szalmazsákra, a tekintete követett, mintha
attól tartana, hogy mindjárt felvonítok, kivicsorítom a fogam,
és úgy marok belé, mint kutya a tyúkba.

Mindháromhoz nagy kedvem lett volna.

És te vajon összeszámoltad-e valaha egy férfi gerincének

csigolyáit?, akartam kérdezni. Olvastad-e az Encyclopédie-t?
Emeltél-e ki tömör, iszamós szívet mellkasból?
 Kétség sem fér hozzá, hogy Pru olvasni sem tud, és X-szel
írja alá a nevét.

Leült az ágyra, de továbbra sem vette le rólam a tekintetét.

– Minden ház furcsa – jegyezte meg. – Aztán

hozzászokunk, nem igaz? Bár én persze eddig még csak itt
szolgáltam, meg ott, ahol anyám a világra hozott. De az
emberek furcsák, és mivel az emberek házakban laknak, ettől a
házaik is furcsák…

Miközben a locsogását hallgattam, a gondolataim

összevissza kavarogtak. Szétgurultak, akár az üveggolyók.
Széttörtek, akár az üveg. Megint felsírtam.

– Hé! Ilyesmit idefent sose csinálj! – szólt rám Pru. – Meg

kell próbálnod lehiggadni. Nem lesz ám olyan szörnyű.

Csakhogy én nem akartam megnyugodni. Képtelen lettem

volna. Kinyújtottam a kezemet, és végigtapogattam a hideg
követ. Úgy tűnt, Angliában a talaj is köddé tud válni, és
váratlanul kicsúszhat alólunk. Langton eltüntetett. Ez aztán a
varázslat! Fogni egy húsból, vérből, álmokból szőtt testet, és
semmivé változtatni.

Akkor összehúztam magam, mert eszembe jutott a

szégyenem. Ne, Massa. Kérem, ne hagyjon itt. Ne, Massa,
kérem. Eszembe jutott a házvezetőnő, ahogy a két karja
kardként keresztezi egymást, s az arca elsápad a dühtől: – A
lánnyal nem tudatták a megbeszélteket?

Massa. Kérem.

A saját, csontig ható nyüszítésem volt az, ami végül

elhallgattatott. Nem Langton csapkodó keze, mellyel
igyekezett távol tartani magától, nem is éles szavai: –
Szégyent hozol magadra, te lány, engem is megszégyenítesz.
Jelenetet rendezel itt…

Bizonyos helyzetekben ugyanolyan szégyen harcolni

valami ellen, mint elfogadni.

– Szerencsésnek mondhatod magad – szólalt meg Pru, és

ivott egy kortyot. – Hogy George Benham cselédje lehetsz.
Vannak, akik a bömbölés helyett a fél karjukat adnák érte.

Az orromon át horkantva kifújtam a levegőt.

– Minden gazda egyformán rossz.

– Igaz. Mr. Benham semmivel sem rosszabb másoknál. –

Először elkapta a pillantását, aztán visszanézett rám. – Mrs.
Linux szerint mindenki Anglia legnagyszerűbb elméjének
tartja, és büszkének kellene lennünk rá, hogy itt dolgozunk.
Igazságos, és nem akadékoskodik, ami azért több, mint amit
másokról el lehet mondani. És rajong a feleségéért. Madame-
ért. Habár ő ezt nem viszonozza. – A lány fojtott hangon
folytatta: – Az úr sosem lesz elég izgalmas Madame
számára… aki pedig sosem lehet elég szelíd teremtés Mr.
Benham szemében. – Újabb korty. – Azt hinné az ember, tíz év
házasságnak elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy
beleszokjon. De nem lenne szabad pletykálkodnom, mert Mrs.
Linuxnak nem tetszik, ha túl bizalmaskodók vagyunk. –
Letette a palackot a padlóra. – Azért elég különös, hogy csak
úgy itt hagytak téged. Tényleg nem tudtál semmit az egészről?

A világon semmit.
 Korábban elképzeltem magam, amint új életet kezdek
Londonban. Még ha ez azzal jár is, hogy el kell játszanom
Langton szolgálóját. Ehelyett idehoztak egy olyan férfi
házába, akit gyűlöltem már azelőtt, hogy megismerhettem, és
mostantól az ő cselédjének kell lennem. Felfogni sem tudtam,
miért tette ezt Langton. Persze mindig is én szereztem utoljára
tudomást mindenről… mielőtt megtörtént volna velem.

Rám tört a félelem, a falak elsötétültek és megbillentek.

Ugyanazt a munkát kell majd itt is végeznem, mint amit a
Paradicsomban? Ezért hozott ide Langton? Elhatároztam, hogy
ha bárki erre kérne… bárki… akkor megteszem, amit
korábban sosem: megtagadom a munkát.

Összeszorítottam a fogamat, egyenes derékkal ültem, nem

voltam hajlandó lefeküdni, nem voltam hajlandó nyugton
maradni. A gondolatok ide-oda siklottak a fejemben. Az
agyunk akkor is végig tudja barangolni a lehetőségeket,
amikor erre semmi más nem képes. Ez benne az igazán
rémületes. Az én elmém kidugta az orrát a bejárati ajtón, és
kikémlelt az utcára.

– Milyen messze vagyunk a folyótól?

– Mit akarsz a folyóval? – sandított rám Pru.

– Semmit – válaszoltam. – Csak tudni szeretném.

– Na persze. Ilyen későn nem lehet abban semmi jó.

Amikor már képtelen voltam tovább ülni, amikor a

szemhéjam is megremegett, hanyatt feküdtem, és felbámultam
a mennyezetre. Pru a másik oldalára fordult, tüsszentett, majd
maga elé mormolta: – Egészségemre!
 Az orromhoz emeltem a szürke rongyomat. Phibbah
kendőjét. A színe kifakult a hosszú hajóúton. A holdsugár
végigtapogatózott az ablakpárkányon, s reszketeg fénnyel
világította meg az ablaküveget és a falat. A gondolataim ólmos
fáradtan vánszorogtak. Előttem mindent sötétség fedett, ezért
csak a múlt felé fordulhattam. Ekkor nyilallt belém az emlék,
marón, akár a só. Egy rándulással felültem, és zihálva
meredtem a hideg padlóra, a végtelen éjszakára.

Miután lehunytam a szememet, ismét megjelent előttem a

kocsiszín.
 Tizedik fejezet
Amikor másnap reggel beléptünk a konyhába, Linux már ott
volt, és a füstölt heringet sütötte.

– Prudence! – kiabálta túl a forró olaj sistergését. –

Szerinted hány óra? A zabkása a kis platni alatt van. Vedd le a
polcról a tálakat! – Megfordult. A szeme összeszűkült, és sötét
volt, akár a kulcslyuk. Feltűnt, hogy az arcán több apró heg is
van. Himlőhely, magyarázta később Pru. – Ami pedig téged
illet… Sikerült kitaposnod magadnak ezt a munkát, igaz?
Kivetted a falatot egy sereg angol leányzó szájából, akik pedig
tökéletesen megfeleltek volna. Hát… Most már itt vagy. –
Hunyorítva meredt rám, mintha a pék mérlegét figyelné.
Felszegtem az államat.

– Itt nincs henyélés – közölte. – Nincs szoknyalibbentés.

Nincs lopás. Szó sem lehet olyan jelenetekről, mint a tegnapi
volt. Egy új cseléd épp elég felfordulással jár, a legkevesebb,
amit megtehetsz, az, ha csendben maradsz. Megértetted? –
Csattintott egyet a húsfogójával. – Megértetted?

– Tud ám beszélni – mormolta Pru, miközben csörömpölve

leszedegette az edényeket a konyhaszekrényről. – Csak most
elvitte a cica a nyelvét.

Linux biccentett.

– Az jó, ha hallgat. Nekünk már csak valami hiú kis

perszóna hiányozna. Te is jobban tennéd, ha tartanád a szádat,
Prudence.
 Prúhoz intézte a szavait, de a tekintetét rajtam tartotta.
Felemeltem a fejemet.

– Nincs henyélés. Nincs felfordulás. Megértettem.

– Asszonyom.

– Asszonyom.

– Faggyúmécsest akkor kapsz, amikor szükséged van rá,

szappant kéthetente egyszer. Nem tűröm a fura szagokat.

Nem lesz fura szagom, mondtam magamban. Linux intett,

hogy kövessem az asztalhoz.

– Tudsz kanállal enni? – A kérdés hallatán kis híján

kiszakadt belőlem egy fojtott kis nevetés. Linux felemelt egy
kanalat, és rákoppintott az egyik tojássárga színű
cseréptálkára. Közel hajolt hozzám, az arcán olyan figyelem
tükröződött, mint egy tenyérjósén. – És a tálkát? Tudod, hogy
kell használni?

– Tisztában vagyok az angol étkezési kultúra

hagyományaival és szokásaival – feleltem angolosan ejtve
minden hangot. – Asszonyom.

– Legalább a beszédeddel nincs gond.

– Igen. Tudok olvasni. És írni is.

– Valóban?

Ez hiba volt. Nem lett volna szabad megfeledkeznem arról,

hogy többen vannak, akik szerint egy iskolázott fekete
félelmetesebb, mint egy vadember.

Linux kisalakoztatta velem a kályhát, megtöltette a tűzhelyen

álló teáskannát, és míg vártuk, hogy felforrjon a víz,
felsúroltatta a konyha kőpadlóját, aztán egy seprűvel és
lapáttal a szalonba küldött, hogy tüzet gyújtsak a kandallóban.
Charles, az inas megmutatta, hogyan kell belapátolni a szenet,
szikrát csiholni a magamtól eltartott acéllal és kovakővel a
taplósdoboz felett, majd addig fújogatni a kelletlen, fonnyadt
taplót, míg kis, kékes lángra nem lobban, és hogyan kell
odadugni fölé a vékony gyertyát. Még megmutatta, hogy
miután meggyulladt a tűz, hogyan kell a fújtatóval felszítani,
aztán már egyedül kellett megcsinálnom ugyanezt az ebédlő és
a könyvtár kandallóinál. A szeneskannákat meg kellett
töltenem a konyha melletti szenesládából – le az alagsorba,
majd vissza, még egyszer és még egyszer. Olyan gyorsan
dolgoztam, ahogy csak tudtam, és éreztem, hogy a hónom alatt
csípi a bőrömet a verejték.

Az én fejemben még mindig tartott az előző nap, melynek

minden megalázottsága újra meg újra áthullámzott rajtam.
Azok az utolsó percek Langtonnal, melyekben úgy lökött oda,
mint moslékot az állat elé. Ahogy a körme kopogott az
ablakon.

Massa. Kérem.

Lenéztem a kezemre. Új feladata egyszerű volt,

zsibbasztóan monoton, és mindössze állati erő vagy néma
kitartás kellett hozzá. Olyan munka volt, amit gondolkodás
nélkül kell végezni. A tenyeremen valami vörös kiütés jelent
meg. Ráhajtottam a hüvelykujjamat, hogy megvakarhassam.
Megéreztem, hogy maró könnyek gyűlnek a szemembe, és
ingerülten odakaptam a kezemmel.
 Ne feledje, hogy Langtonhoz tartoztam, mint a fa, mely a
mangómagból sarjad, amit korábban kihajított az ablakon, így
hát még mindig azt hittem, hogy az övé vagyok, tehát
elajándékozhat… bármilyen különösnek találja is ön ezt a
gondolatot most, amikor kényelmes irodájában a kéziratomat
olvassa. Ezt próbáltam elmagyarázni, amikor megkérdezte: –
Miért nem menekült el egyszerűen?

– Mindig elfeledkeztem róla – válaszoltam.

– Miről?

– Hogy már nem vagyok senki tulajdona.

Az az első nap egyetlen, végtelenül hosszú rendrakás volt,

de az emléke oly mélyre hatoló tövis, mint Langton hajdani
szavai: – Egy ember teljesítményének korlátai a vágya
korlátaiban gyökereznek. Érted, hogy ez mit jelent, te lány? A
niggerek nem vágynak semmire. Következésképpen a
niggerek nem tesznek semmit. – Ez arra emlékeztet, amit
tegnap az egyik porkoláb olvasott fel nekem a Timesból:
Vegyük el bárkitől a szabadságát, s ezzel olyan vadállattá
tesszük, aki azt meg sem érdemli. Hogy ez igaz lehet a feketék
esetében – különösképpen a „mulatt mészárosnál” –, csak azt
bizonyítja, amit már eleve magától értetődőnek veszünk,
mégpedig azt, hogy közülük oly sokakat fosztottak meg a
szabadságuktól.

Az éhség leűzött az emeletről, de az utolsó lépcsőfokon

megtorpantam. Ó, jól hallottam a konyha szokásos zenéjét és
zaját. Csörömpölő fazekak, a tűzhelyen duruzsoló víz. Pirított
hagyma szaga. De azt is hallottam, hogy beszélgetnek, és ez
állított meg. Aznap reggel mindent hegynek láttam, amit meg
kell másznom. Leültem, letettem magam mellé a vödröt, és
füleltem, hogy mi hallatszik ki az ajtón. Hallottam, ahogy Pru
engedélyt kér, hogy még egy kis teát főzhessen, aztán Linux
mormolt valamit a szőnyegekről… hogy török szőnyegek,
igen drágák, és mivel Madame kiöntötte a tintát, valószínűleg
nem lehet kivenni a foltot, de akkor is ki kell őket tisztítani,
majd kiteríteni a galagonyasövényre.

– Ezen a héten csak a baj volt vele – szögezte le Linux.

– Úgy látom, az új leányzóval is lesz gond! – kiáltott fel

Pru. – Egész éjjel csak meredt maga elé. Annyira megijedtem!

Hallottam, ahogy Charles felnevet.

– Talán épp azt tervezgette, hogyan harap beléd a hegyes

fogaival.

– Ó, dehogy! Olyan fensőbbségesen kelleti magát.

Hallanák csak, hogyan beszél! Ki hinné? Egy fekete! Nekünk
egy olyan jutott, akinek mintha egy valódi hercegnő vartyogna
a tűpárnájából.

Az egyik szék lába megcsikordult a padlón, mire

ügyetlenül felkászálódtam, és vadul kalapáló szívvel,
puskagolyóként kopogó léptekkel már szaladtam is felfelé a
lépcsőn.

Úgy alakult, hogy a következő feladatom az lett, hogy

begyújtsak Benham könyvtárának kandallójába.
Megpróbáltam megszabadulni indulatos gondolataimtól,
melyek azzal fenyegettek, hogy úgy roppantják össze az
önuralmamat, mintha az tojáshéj lenne. Rettegtem, hogy
bármikor szemtől szemben találom magam Benhammel. De a
szoba üres volt, az pedig fájón hiányzó megnyugvást jelentett,
hogy könyvek között lehettem. Megálltam a küszöbön.
Padlótól a mennyezetig cseresznyesötét fa, fekete-fehér
kőlapok. Az egyik oldalon két magas ablak nézett az utcára, a
szemközti falnál álló könyvespolcot márványoszlopok
tagolták, meg két meztelen márványszobor – a szemük, akár a
meghámozott narancscikkely. Közelebb hajoltam, hogy el
tudjam olvasni a címeket. Hazlitt. Buffon Histoire Naturelle-
je. Benezet. The Political History of the Devil.

A Candide. Letettem a vödröt, és kihúztam a kötetet a

többi közül. A gerince nyikorgott, akár az öregasszonyok
térde.

Újra a verandán voltam, és faltam a könyv lapjait.

„Képzelje, micsoda helyzet, a római pápa leányának, aki alig
tizenöt éves, s rövid három hónap alatt megismerte a
szegénységet és a rabszolgaságot, akit meg is gyaláztak,
akinek szeme láttára vagdalták darabokra az anyját, aki máris
átélte az éhezést s a háborút, s akinek most pestisben kell
kiszenvednie Algírban!”[3]

Valami nevetésféle kívánkozott ki belőlem, gyér, akár a

szitáló por. Hah! Képzelje. Aztán ömleni kezdtek a könnyeim,
forrón, megállíthatatlanul. Megtöröltem a szememet. Nem
mertem tovább olvasni, visszalöktem a könyvet a polcra.
Azonban a tekintetem közben a kezemre esett, mely feldagadt
és puffadt volt, akár a romlott hús. Ez már mindig így lesz.
Lúgban ázó kéz, ecetben ázó kéz, szappanlében ázó kéz.
Nekitámaszkodtam a könyvesszekrénynek. Én leszek a
bokszos cseléd, az elnyomott. Egy újabb nigger. Vakon
átbotorkáltam a helyiségen. Benham íróasztalán volt egy
háromszög alakú üveg levélnehezék, meg egy tojással
összekent porcelántányér. Ezeken kívül semmi más, csak
Paley Natural Theology című könyve és Benham saját műve, a
Természet világának enciklopédiája. Mellette papírok:
Jegyzetek az új kiadáshoz. Mögötte egy ferde tengelyű ónix
földgömb. Középen mérőkörzőhöz hasonló, ívelt, aranyozott
karok fogták át – az óceán oly apró rajta, hogy akár fel is
nyalhattam volna, a kontinensek élénk színűek, mint az
összetört cserépedények szilánkjai. Vannak emberek, akik
össze akarják zsugorítani a világot, mert nekik így felel meg.
Láttam, hogy új gazdám is közéjük tartozik.

Felemeltem egy vörös tubákosszelencét, mely jádezöld,

ékkő szemű macskát formázott, visszatettem a helyére, aztán a
többi dobozkát is sorra a kezembe vettem. Bőr, elefántcsont,
csont, teknőchéj. Végighúztam rajtuk az ujjamat. És a tubákos
üvegeken is – a címkéjükön olyan nevek álltak, melyekről
még sehol sem olvastam. Hangosan kimondtam őket:
Macouba, Bolongaro, Masulipatam. Megfogtam az egyiket, és
kinyitottam. Az orromat dohány, narancs és ibolya illata csapta
meg. Távoli földek, színpompás mezők és emberek illata.
Megpillantottam egy papírlapot, az ajtó felé sandítottam, majd
utánanyúltam.

John,

tudom, hogy ön le sage Locke nagy rajongója. Hadd

kölcsönözzem tehát az ő szavait, abban a reményben,
hogy átütő hatásuk lesz ott is, ahol mások gondolatai
túl tompának bizonyultak ehhez: „Bármit írjak is,
 mihelyt kiderül róla, hogy nem igaz, az én kezem lesz
az első, mely a papírt a tűzbe veti.”

Ez elég világos? A lányt átveszem, de egyébről szó

sem lehet. Ez ügyben levelezni sem óhajtok tovább.

G.

Úgy ejtettem el a levelet, mintha hirtelen fogat növesztett

és megmart volna. Kis híján felkiáltottam. Körülnéztem.

Hogy is magyarázzam meg, amit ezután tettem? Egy

pillanatnyi őrület volt. Lehajoltam, megmarkoltam a
szoknyám szegélyét, és addig tépkedtem a varrást, míg fel nem
szakadtak az öltések. Aztán újra lekaptam a polcról a Candide-
ot, körömmel felhasítottam a kötését, majd egyik lapot a másik
után csúsztattam be ruhám hajtásának biztonságot jelentő,
sötét alagútjába. Benhamnek ez semmi, érveltem magamban,
csak egy könyv a rengeteg közül, melyek ráadásul mind
tiszták, mint a frissen sült kenyér.

Talán nem fogja elhinni, amikor azt mondom, hogy meg is

feledkeztem ezekről a szoknyám szegélyébe rejtett lapokról,
pedig pontosan ez történt. Ahogy abban sem volt semmi
rosszindulat, amit tettem, bár mostanra sokan vannak, akik
igyekeznek minden cselekedetemben gonoszságot felfedezni.
Ha ez bűn volt, akkor bűnös vagyok, és rögtön vallomást is
teszek. Mindössze azt szerettem volna, ha azt a könyvet minél
közelebb tudhatom a testemhez. Ezáltal nem arra akartam
emlékeztetni magamat, hogy még mindig lehetséges
boldognak lenni, hanem a harag lehetőségére.

A folyosó felől léptek kopogása szűrődött be. Alig maradt

időm felegyenesedni, felkapni a vödröt, a rongyot, és
odabotladozni a kandallóhoz.

Egy férfi jelent meg az ajtóban. Amikor meglátott,

hátrahőkölt. – Langton leányzója – mormolta.

Anglia legnagyszerűbb elméje. Csakhogy nem egy elme,

hanem egy férfi állt előttem. Méghozzá elég nagydarab.
Fekete, jól kikeményített öltönyt, fehér kravátlit, vakítóra
suvikszolt cipőt viselt. Az orra hosszú volt, vörhenyes haját
simára fésülte, és fekete szalaggal fogta össze a tarkóján.
Annyi idősnek tűnt, mint Langton, de a szeme ragyogóbb, a
keze biztosabb volt. Megadatott neki az egészség ajándéka.

Ekkor csalódást okoztam magamnak. Mert amit épp

éreztem, az nem harag, hanem rémület volt. Hátrébb
húzódtam.

– Mr. Benham? Én csak… én csak… a kandallót

gyújtottam be… Uram.

Összevont szemöldökkel rám meredt, majd az asztalához

lépett. Eltakarta a földgömböt, mintha felhő úszott volna be a
nap elé. Előrehajolt, és felvette a levelét.

Mentegetőzve emeltem fel a kezemet, mert biztosra

vettem, hogy látta, amint eldugom azokat a lapokat.

– Visszavarrom őket, ha tudom… ha ön…

– Mit varr vissza?

– Mennyit ér? Az a néhány oldal a Candide-ból? – A

karom ernyedten lehullott, a gyomrom felkavarodott.

– A Candide? – Maga mögé pillantott. – Ó. Hah! Nagyon

is igaz, nagyon is. Mennyit ér egy oldal? Bármely könyv
egyetlen oldala? A szó mint árucikk… – Mutatóujjával az
ajkára koppintott. A keze fehér volt, lányos, mint minden
férfié, aki szellemi munkát végez. – Langton említette, hogy
nincs híján némi szellemnek.

Akkoriban olyan érzékem volt a dicséret kiszimatolásához,

mint egy vadászkutyának, de itt arra gondoltam, hogy Langton
ugyan sosem mondott volna ilyesmit.

– Valóban?

– Azt állította, hogy maga egy gépezet, amit ő képes

felhúzni, és ezáltal működésre késztetni.

– Ez már inkább rávallana.

Halkan elnevette magát.

– Marguerite szórakoztatónak fogja találni.

Tettem egy lépést hátra. Még mindig a rémület

szorongatott, de tudtam, hogy össze kell szednem magam. Egy
cseléd egyetlen dolgot tehet az új urával: tanulmányozhatja.

– Uram.

Észrevettem, hogy a könyvesszekrény tetején ott egy

aranyozott keresőjű teleszkóp, egy hátsó lábával kirúgó
lószobrocska márványból, és egy egyszerű, hintalábon álló,
régi fatehén. Nem értettem, mi közük lehet egymáshoz, vagy
hogy miért vannak eldugva odafent, ahol senki sem látja őket.
Játékszernek tűntek, melyektől Benhamnek talán nem volt
szíve megválni – mintha szégyellte volna, hogy a világnak
vagy az anyjának tudomására jut: Anglia legnagyszerűbb
elméje még mindig nem szabadult meg gyermekkori
játékaitól. Szétcsapta a kabátja két szárnyát, és leereszkedett a
székére.

– Maradjon. Váltanék magával egy szót.

– Uram – szakadt ki belőlem. – Számomra igen váratlan

volt, hogy itt hagytak… nem így… vagyis… uram, én már sok
éve… nem voltam cseléd…

– Igen. Tudom, hogy mi volt.

– Hogy mi voltam… – Menekülni akartam, nem pedig ott

állni, és megtárgyalni mindazt, ami miatt átkeltem az óceánon,
hogy magam mögött hagyhassam. Ó, hát persze hogy tudja,
bólintottam magamban. Hiszen ön a felelős az egészért.

De egy cseléd megvárja, hogy elküldjék. Nem kérdez. És

még nem gyújtottam be Benham kandallójába sem.

Hosszan, alaposan szemügyre vett, mielőtt újra megszólalt

volna.

– Hallott valaha Francis Williamsről?

– Nem, uram.

A papírjait zörgette, felnézett, és tekintete megállapodott a

fejem búbján. Felemelte a pennáját.

– Engedje le a haját.

– Micsoda?

Nem. Nem, nem, nem. Ahogy felszegtem az állam, egy

emlékkép villant át az agyamon. Volt a Paradicsomban egy nő,
Sukey, akinek összezúzta a kezét az aprítógép. Néha láttam,
ahogy ott kuporog a tehénistálló mögött, a foga között egy
pénzérmével. Langton azt mondta, könyörületességből engedte
meg, hogy a birtokon maradjon, az öregasszonyok
kunyhójában. – Egy hálás nigger ezerszeres hasznot hoz. –
Felrántott bricsesznadrág, sunyi vigyor.

Sukey-nak nem volt keze, így csak egyféle munkára volt

alkalmas. Amikor észrevette, hogy fanyar képpel bámulom,
harákolt egyet, kiköpött, mire a pénz kirepült a szájából. –
Csak várgyá’. Massa mingyá’ megmutassa neked is, minek
gyütt a néger asszony a világra.

Hangosan kimondtam a szót, úgy válaszoltam Benhamnek:

– Nem.

Ekkor türelmetlen kopogtatás hangzott fel, és a tálcát tartó

Linux már be is lökte az ajtót.

– Ó! Elnézését kérem, uram. Nem tudtam, hogy nincs

egyedül.

– Nem vagyok, mint látja.

– Nem. Nem. Akkor… – A nő tanácstalanul álldogált,

majd felém sandított. – Azt gondoltam, elviszem a reggeli
edényeket. – Odasurrant, egyik kezébe fogta a tojásmaszatos
tányért, a másikkal a tálcát markolta. – Épp az imént nyitottam
ajtót Lady Catherine-nek, uram.

– Ezt nyilván Meggel kellene közölnie.

– Igenis, uram. – Linux pillantása Benhamről átsiklott rám,

a mellkasa beleremegett.

A férfi megvárta, hogy becsukódjon a házvezetőnő mögött

az ajtó.
 – Nem úgy értettem, leányzó, mindössze… tanulmányozni
szerettem volna a haját. De… nem számít… Mindennek
rendelt ideje van… Hol is tartottam? Ó, igen. Williams.
Williams! Williams jamaicai fekete volt, akárcsak maga. –
Belenyúlt a macska formájú dobozkába egy csipet tubákért. –
Tudja, ez egy érdekes történet. Montagu herceg fogadást
ajánlott, hogy Williams éppúgy megbirkózik az iskolai
oktatással, mint bármely angol ember. Keresett is neki egy
tanárt, hogy teletömje a fejét mindennel: latinnal, göröggel,
szorzással, filozófiával. Nyilván volt fenyítés, és ugráltatta is,
ahogy az idősebb diákok szokták. Néhány beszámoló szerint
az ifjú Williams valóságos csodának bizonyult. A zsenialitás a
legváratlanabb helyen is megjelenhet… ahogy az ember nem
számítana narancsra épp Richmondból… És… – Felpöckölte a
port az orrlyukába. A tubák egy része szitálva visszahullott az
asztalra. – És mindezek után Williams képtelen volt bármit
kezdeni magával, pedig igazán igyekezett. Azt hiszem, végül
visszatért Jamaicába, és valami kis iskolát vezet, ahol néger
gyerekecskéket tanít. Írt pár borzalmasan rossz verset. Valóban
borzalmasat. Lássuk csak… azt hiszem, egyre még emlékszem
is… – Elgondolkodva hátrahajtotta a fejét.

Tétováztam.

– Az úri neveltetés nem vezet varázsütésre úri élethez.

Költői tehetség elővarázsolására egyedül költészeti
tanulmányok képesek.

Határozott fejmozdulattal biccentett.

– Valóban! Valóban, Frances. – Bólogatva paskolta a

mellkasát. Ha az ember mond valami szellemeset, bizonyos
férfiak mindig azt fogják hinni, hogy ez egyedül az ő érdemük
volt. Lepillantott a papírjára, és ismét a tolla után nyúlt.
Mögötte úgy feszültek egymásnak a könyvek a polcon, mint
egy sor ágyú. – Minden követ megmozgatott, hogy bekerüljön
a Royal Societybe… mármint az ifjú Williams… de a faja
miatt elutasították. Azt tudja, hogy mi is a Royal Society?

– A tudósok. Nullius in verba. Ne higgyünk senki

szavának.

A latin volt az újabb mutatványom. Benham nem tudott

betelni vele.

– Bravó! Bravó! Nullius in verba.

– Ön levelezett Langtonnal – böktem ki. – A Crania

ügyében…

– Á, igen. Gondolom, maga írta a válaszleveleit. Tudja, az

én ötletem volt, hogy maga valamiféle oktatásban részesüljön.
Egyfajta fogadás…

– Fogadás? – A fejemben a szó üvegként pattant szét

szilánkjaira.

– Szóval most igazán elmondhatja, hogy bezárult a kör,

nemde? Hiszen Langton itt hagyta nálam. – Száraz nevetés. –
Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. – Kissé elfordult, hogy
lejegyezzen valamit. – Mi a véleménye az ifjú Williams
történetéről?

Elcsüggedtem, mert visszagondoltam a Paradicsomra. A

kocsiszínre. Mindarra, ami ott történt. Valóban gépezet voltam.
Az ő masinájuk. Egy báb. Csak fel kell húzni, és mozog. Mert
magas lóról szemléltem mindent, és volt egy kis műveltségem.
Mert Langton megengedte, hogy olvassak. Mert ezek ketten
kifőzték ezt a tervet. Jobb-e bármivel annál, mint ha néhány
pénzérméért és pár falat kenyérért áruba bocsátottam volna a
testemet?

Amikor beszélni kezdtem, különösen figyeltem arra, hogy

ne hadarjak. Hogy az arcomon ne mutatkozzon semmi.

– Úgy vélem, uram, Mr. Williams megtanulta, hogy attól

függően, kik vagyunk, az oktatásért más és más árat fizetünk.

– Igen. Igen, igen. Maga pedig szintén valóságos kis angol

iskolás volt…

– Igen is, meg nem is.

– Ezt hogy érti? – szűkült össze a szeme.

– Én azt tanultam meg, ami hasznos volt Langton számára,

uram, miközben biztosra veszem, hogy egy iskolás
oktatásának a célja az, hogy olyasmivel ismerkedjen meg, ami
önmaga számára hasznos.

– Maga tanonc volt. Amolyan segédféle.

– Inkább írnok.

– Caliban az ő Prosperója mellett! – A pillantása tűként

hatolt belém. – Ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged,
vágd le azt?[4]

– Hogyan?

– Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd

ki azt?[5] De mindketten tudunk egyet s mást az ember
tökéletlenségéről, maga is, és én is, nem igaz, leányzó? Az
ember legundokabb vétkeiről? És van némi tudásunk a
bűnhődésről is.

Mivel egyedül vagyok ebben a cellában, állandóan az jár a

fejemben, amiről mindenki állítja, hogy megtettem. Azon
töprengek, hogy talán ez a Benhammel folytatott különös
beszélgetés volt a kezdet, az út eleje, amely egyenesen ahhoz
az iszonyú éjszakához vezetett. Mert a haragom itt lobbant fel.
Amikor megtudtam, hogy ezek ketten úgy játszottak velem,
mint a kisfiúk, akik kitépik a lepkék szárnyát. Amikor
eltűnődtem azon, hogy Benham ugyanolyan-e, mint Langton.
Amikor feltettem magamban a kérdést, hogy mit akarhat
tőlem. Annyi éven át fogadkoztam magamban, hogy ha valaha
találkozom vele, teszek róla, hogy megérezze. Aztán amikor
alkalmam nyílt rá, cserben hagyott a bátorságom.

Nem tagadhatom, ez a harag elegendő ok lett volna arra,

hogy megöljem Benhamet. Hogy letépjem az ő szárnyát is.
Még most is, amikor belegondolok, vibrálva árad szét bennem
az a lángoló düh – ugyanaz a remegés, mint azon a reggelen,
amikor Linux felébresztett. Mintha a fejem megperzselődne,
feketére égne.

Nincs hiány olyan személyekben, akik szerint eléggé

barbár voltam ahhoz, hogy megtegyem. Vannak, akik
szemében a fekete bőr látványa csakis vadembert jelezhet,
ahogy mások az arzénra pillantva csak mérget látnak. Itt is így
tekintenek rám. Még azt is vonakodnak megengedni, hogy
kiürítsem a vödrömet, és néha olyan magányos vagyok –
ezeken a napokon még az is hiányzik, hogy elnézegessem a
közös cellákban ülő öreg utcalányokat. Maud, aki a kezét
mindig a hegre simítja, amit a férje okozott a forró
piszkavassal. Miss Fontoskodás, a cellafelügyelő, aki kerítőnő
volt, de idebent nagyobb felhajtást csap, mint odakint valaha
is. Margaret és Jane Whimple, akik testvérek,
következésképpen állandóan marakodnak.

De most már egyedül vagyok a cellában, és a foglárok

megpróbálnak állattá alacsonyítani. Pedig még egy állat sem
viselné el, hogy a saját éjjeliedénye jelentse minden társaságát.
Ők az állatok. – Segíthetnénk ám, ha terhességre akarnál
hivatkozni… Még egy ilyen mocskos gyilkosnak is
segíthetnénk, mint amilyen te vagy. – De hiába nagy a szájuk,
látom rajtuk, hogy félnek. Látom a szemükön, és ahogy
kerülnek, amennyire csak lehet. Tudom ám, mire gondolnak.
Ki más ölhette volna meg Levenhall urát, mint a fekete cseléd,
aki a fedele alatt élt?

Talán vadembernek tartanak, de vajon nem Benham és

Langton volt az, aki berántott a saját sötét világába? Nem ők
igyekeztek először állatot csinálni belőlem?
EUSTACIA LINUX, felesküdött tanú

Mr. Jessop: Mrs. Linux, ön volt Levenhall

házvezetőnője?

F.: Igen, már hét éve. Előtte Sir Percy

házvezetőnőjeként dolgoztam. Azelőtt pedig szolgáló
voltam az apjánál, Sir Williamnél. Nem is tudom, mi
lesz így velünk, habár egy jó szolgáló sosem
szűkölködik ajánlatokban. Az Úr gondoskodik rólunk.
A személyzet egy részét egyelőre megtartották, hogy
rendbe tegyék a házat, míg az úr bátyja, Sir Percy nem
közli velünk a szándékát. El kell mondanom, mennyire
megszenvedi ezt az egészet Levenhall, és benne
mindannyian, akik ott maradtunk. Múlt héten egy
zsurnaliszta rejtőzött el a sövény mögött… olyanok,
akár a keselyűk. El kellett kergetnünk. Hála az égnek,
hogy Mr. Benham ezt nem látja.

K.: Mr. Benham házvezetőnője volt, amikor a vádlott a

házhoz került?

F.: Nem örültem neki. Az úr még csak azt sem árulta el,
hogy miért történik mindez. Csak annyit vettem ki a
szavaiból, hogy a dolognak esetleg a munkájához lehet
köze, mivel épp átdolgozta az Enciklopédiáját. De erről
nem kérdezősködtem sokat, minthogy az úr azt szerette,
ha magára maradhat a munkájával. Egy inasra lett
volna inkább szükségünk, de hát őt kaptuk helyette.
Megtudakoltam az úrtól, hogy valóban egy asztalhoz
kell-e ülnünk vele. Hiszen mindössze annyit tudtunk
róla, hogy valami barbár vidékről jött. A vadság
kegyetlen dajka, mondtam az úrnak, és a kegyetlen
dajka kegyetlen gyermeket nevel.

K.: Még kik laktak a házban?

F.: A vádlotton kívül még három alkalmazott. Mr.

Casterwick, a komornyik, egyben az úr személyi inasa,
Prudence Rattray, szolgáló és Charles Pruitt, az inas.
Az urat és asszonyomat beleszámolva összesen heten
voltunk.

K.: Milyen viszonyban voltak?

F.: Kijöttünk egymással, amennyire a munka

szükségessé tette. Nem jó, ha a személyzet túlságosan
bizalmaskodik. Sem egymás közt, sem az urukkal. A
vádlott érkezése előtt nem volt semmiféle gond.

K.: És az ura meg az asszonya? Ők hogy jöttek ki

egymással?

F.: Boldog házasságban éltek. Gyalázat, ha valaki arra

utalgat, hogy nem így volt.

K.: Bocsásson meg, Mrs. Linux, de kénytelen vagyok

egyértelműen rákérdezni: és a vádlott meg az
asszonyuk állítólagos szerelmi viszonya?

F.: Remélem, uram, nem képzeli, hogy ezt válaszra

méltatom. Mindössze annyit mondok, hogy ezt egyedül
a vádlott állítja, ami már önmagában is árulkodó. Nem
más, mint egy őrült elme őrült kitalációja.
 Tizenegyedik fejezet
A Montfort Street egyenes és hepehupás. Akár egy
gerincoszlop. Épületek állnak szorosan mindkét oldalán, a kis
aranykopogtató mögött csupa takaros ház. Linux kiküldött
Pruval, hogy mossuk le a lépcsőt. Pru a vödörrel
ügyetlenkedve előrement, de néha hátranézett, mintha látni
akarná, hogy nem torpanok meg, és nem kiáltozok, ahogy
előző éjjel tettem. Hátrarúgtam a szoknyámat, és mivel nem
volt más választásom, letérdeltem, és belemártottam a vízbe a
gyökérkefét. Ahogy a kefe a követ súrolta, egy darabig csak
azt a karistoló hangot lehetett hallani… mint az egerek a
konyhaszekrényben. A térdhajlatomban és a két lapockám
között lassan verejték csordult le. Mellettem Pru karja
kitartóan lendült előre-hátra, mintha evezne. Keféje alatt
rétegekben vált le a korom, és a kő világos, homokszínű
árnyalatot öltött. Igyekeztem utánozni, ahogy dolgozik.

A hajam kiszabadult a fonatból, és barna felhőként lengett

ide-oda az arcom előtt. Az effajta munka közben túlságosan
sokat lehet gondolkodni. A fejemben ott kavargott a reggeli
beszélgetésem Benhammel, akár a kifőzött vászonnemű a
bugyborékoló rézüstben. Volt bennem harag is. Első hideg
hulláma akkor buggyant fel, amikor azt hittem, hogy ugyanazt
a munkát szeretné végeztetni velem, mint Langton. A
következő akkor, amikor úgy véltem, azt akarja, amit
mindannyian: először a hajamat engedjem le, aztán a ruhámat
is. Csakhogy Benham célja ennél rosszabb volt. – El fogja
mondani nekem, hogy mi is folyt ott. Minden részletet. Hogy
Langton pontosan mit művelt.

Nem. A fejemet egyetlen szó töltötte be. Nem.

Hallottam a gyökérkeféink zaját a kövön. Minden más

elsötétült. Csak egy emlékfoszlány… A kapokfa… A meleg,
mocorgó csomagocska, a tej szaga… Nem!, gondoltam. Soha.

Erősen lehunytam a szememet, a hányingerrel küzdöttem,

amikor Pru oldalba bökött kampószerűen hegyes könyökével,
és intett, hogy iparkodjak. A lélegzetem karistolt, mint a kefék
sörtéi – be, ki, be, ki –, s mintha karmokkal markolt volna a
mellkasomba, de egy idő után a fejem kiürült, elsötétedett, és
valami zümmögés töltötte be. Aztán kivágódott az ajtó,
felállásra kényszerítve bennünket, és két nő lépett ki a házból.
Az egyikük tömzsi volt, hosszú, rózsaszínű ruhát viselt, mely
fodorban ért véget a bokája felett. A másik magasabb és
vékonyabb volt, kissé hátramaradt, és lesütött szemmel,
melléhez fekete könyvet szorítva lépkedett. A bőre sápadt volt,
mint a béka hasa – egy bizonyos társadalmi osztályhoz tartozó
kreol személyek pontosan ezt az arcszínt, ezt a lámpa módjára
világító bőrt irigylik annyira, hogy képesek elviselni érte a
kesuolaj okozta hólyagokat is –, összefogott haját sötétkék
turbánkalap alá rejtette. Kalapja tolldísze végigsimított az
arcán – a tollat is kékre festették, empire szabású utcai ruhája
zöld volt. Az ajka dús és vörös, mint egy virágszirom, a
kulcscsontja kiállt, mint a fésülködőasztal fogantyúi. Szép,
akár az ördög. Aki olyan szép, mint az ördög, annak
ugyanolyan édesnek is kell lennie, mondta volna Phibbah.

Felemeltem a kefét, hagytam, hogy lecsepegjen róla a hab.

 A nő hirtelen megállt a legalsó lépcsőfokon, és a pillantása
visszasiklott az ajtóhoz, amely mellett álltunk. A szeme kék
volt, mint az indigó azokban a régi vödrökben. Meghökkentő,
élénkkék. A sarkában apró redők húzódtak, amitől
szomorúnak tűnt.

– Maga pedig…

– Ő az új lány, Madame – kiáltotta Pru. – Az Antillákról.

A nő hunyorított. A szeme körüli ráncocskák mintha

megfeszülő cérnaszálak lettek volna.

– Frances vagyok – mondtam, és megpróbáltam eltartani a

kezemet a szoknyámtól, melynek kék anyagán máris
csiganyálkaszerű nyomot hagyott a lecsorgó szappanhab. Az
efféle nők mindig bókolást várnak el a hozzám hasonlóktól,
gondoltam, ezért felszegtem az államat, és elfújtam a
homlokomba hulló hajat.

– Értem. Frances. És milyennek talál bennünket?

– Megdöbbentőnek.

Kiszaladt a számon, mielőtt meggondolhattam volna

magam. A nő azonban csak nevetett. Mint a pénzérmék
csilingelése, mint amikor réz csörren a rézen.

– Gondolom, azok is vagyunk… – felelte. – Vagy ez a hely

az. – A mögöttem magasodó ajtó felé intett. Elképzeltem,
hogy a kopogtató oroszlánfeje még mindig szörnyen
grimaszolhat.

– Meg! – kiáltott hátra a járdáról Rózsaszín Ruha. – Jönne

végre?
 A nő oldalra billentett fejjel tetőtől talpig végigmért. Úgy
tanulmányozott, ahogy a Doktor méregette a holttestet, mielőtt
belevágott volna – szemöldöke között elmélyült egy aggódó
vonás. Aztán váratlanul felkapta a szoknyája szélét,
összecsattintotta a bokáját, és biccentett – ahogy az urak
szokták köszönteni a hölgyeket. De különös is ez a nő, villant
át az agyamon. Charles kinyitotta előttük az ajtót, és
felsegítette őket a hintóba. Tátott szájjal bámultunk az
elgördülő kocsi után, majd újra csend lett, és csak a kefékről
csepegő víz zaját – csepp-csepp-csepp – hallottuk. Mi egyebet
tehettem volna, újra négykézlábra ereszkedtem, ahogy Pru is.
Csuklóját végighúzta a homlokán.

– Madame biztos jobban van – jegyezte meg. A hangja

élénkebben csengett. A két nő megjelenése felvillanyozta. – És
hogy mennyire megkedvelt téged!

Nem feleltem, ujjammal egy repedést dörzsölgettem,

melyet máris nedves moha lepett, pedig a házat nem oly rég
építették. Zöld volt, mint a penészes kenyér. – Egy kis
barátságosság, és gyorsabban telik a nap – biggyesztette el az
ajkát.

Amit a konyhában mondott, az egyáltalán nem hangzott

barátságosnak, de tudtam, le kell nyelnem a haragomat, ahogy
egész nap tettem. Feltérdeltem. Az új úrnőmre vonatkozó
gondolatok szerencsére kiszorították a fejemből Benhamet. A
nő úgy beszélt hozzám, mintha be lennénk mutatva
egymásnak, mint egyik hölgy a másikhoz. Valami megmozdult
bennem. Belém szivárgott a csend, mint homokba a víz. Mint
régen, amikor Phibbah mutatott nekem egy héját vagy két
papagájt – bármit, ami épp átsuhant az égen, hogy aztán
whiskey-vel megtörölgesse a horzsolásokat, vágásokat a
bőrömön. London összes meglepetése közül ő az egyetlen
kellemes, gondoltam. Lesütöttem a szememet, és karistoló
hanggal végighúztam a kefét a kövön.

– Ő az asszonyunk? – kérdeztem, pedig pontosan tudtam.

– Bizony, személyesen. A zöld ruhás. Lady Catherine volt

vele, az úr sógornője.

– A hölgyek errefelé ilyen közvetlenül viselkednek a

cselédekkel?

Pru felvihogott.

– Arra vagy kíváncsi, hogy Madame mikre képes? Akkor

gondold végig, hogy mit várnál el egy hölgytől, aztán képzeld
el az ellentétét.

– Mostanában betegeskedett?

Felfújta az arcát, s egyik oldalon kinyomta a nyelvével.

– Olyan nyavalya, amiben csakis hölgyek szenvednek.

Mint amilyen ő is. – Vállat vont, és széles ívben végighúzta a
kefét a kövön. Néztem, hogyan mozog a keze. A bőre fel volt
horzsolva, felrepedezett, a válla vaskos, akár egy hajóárbóc.
Hallottam, hogy zihál. – A szegények minden áldott nap
boldogtalanok, mégsem küld senki orvosért. Madame… hát,
ha engem kérdezel, ő magányos. Ez a baj a ton házasságokkal.
Túl sok a hely. Ha mindenkinek egyetlen szobában kell
szorongania, akkor vagy megölik egymást, vagy megbékülnek.

Felnevettem, amivel önmagamat is megleptem, de aztán

Pru elhallgatott, mintha eszébe jutott volna, hogy nem kellene
ennyire bizalmasan beszélnie.
 A vállam felett hátrapillantottam a sötét, macskaköves
útra, a felmagasodó házakra.

– Igaz – jegyeztem meg. Megfordítottam a kefét, és

ujjamat a vizes sörték közé fúrtam. – De mindannyian
boldogtalanok vagyunk a magunk módján.

– Nahát, éppúgy beszélsz, mint ők szoktak! – Kitört belőle

a kuncogás. – Persze a nagy finomkodás nem segít ám, ha
vödröt kell cipelni.

– Nem baj – feleltem. – Nem is szeretnék vödröt cipelni.

Visszaemlékeztem arra, amit egyszer réges-régen

hallottam Langtontól: A néger boldog, ha szolgálhat. Arra
született. Ebben a fajban még sosem született zseni, és csak
gyötrelemmel járna, ha ilyesmit várnánk el tőlük. Úgy
különböznek tőlünk, mint a kutyák a tehenektől. Hagyjuk tehát,
hogy a néger azt tegye, amit boldogan tesz, mert ha
felszabadítanánk, azzal csak azt érnénk el, hogy beengednénk
a fejébe az ördögöt.

Pru ismét megbökött a könyökével, de ezúttal kedélyesen.

– Szóval Jamaicában nincsenek vödrök?

Amikor elnevettem magam, velem nevetett.

– Tizenkét éves korom óta szolgálok – mesélte. –

Esküszöm, még álmomban is vödröket látok. De ezért csak
hálát érzek. Olyan vézna kislány voltam. Nem volt ám még
ilyen a karom, mint most. Annyit éheztünk, hogy éjjelente a
saját könyökömet is megettem volna. Anyám felhagyott a
reménnyel, hogy valaha is bekerülhetek egy úri házba. Mrs.
Linux azt mondta, pontosan azért vesz fel, mert tudja, hogy
nem kellek senki másnak. Ezért vagyok biztos abban, hogy
képes ő kedves is lenni, csak jól titkolja. – Pru rám nézett. –
De egy jó cselédnek tudnia kell, hogy hol a helye, és ezzel
meg kell elégednie.

Mindig is ez volt velem a baj. Hogy sosem tudtam, hol a

helyem, vagy nem voltam elégedett vele.

Pru folytatta a súrolást. Az én gondolataim azonban

nekilendültek, akár a szél – annyi új dolog csörgött-zörgött át a
fejemen. London savanyú szagú, zsúfolt utcái. Levenhall
keskeny folyosói, a gyapjú és a kihűlt tűzhelyek szaga. Új
uram, amint kérdéseket vet oda nekem, a szeme kitágul, és
olyan sötét, mint az akiszilva mérgező magja. Új asszonyom…
aki meghajolt előttem! Micsoda különös nő! Furcsa érzés vett
erőt rajtam, mintha a mellkasomat egyre erősebben szorítaná
egy kéz, s bordáimon apró kalapácsütések koppannának. Mint
az ijedség. Ha az ember cseléd, és van némi sütnivalója, akkor
egy új asszonytól nagyon is van oka félni. Most azonban már
tudom, milyen keskeny a határmezsgye két dolog között:
amikor tartunk valamitől, de közben vágyunk is rá.
MORNING POST, 1827. MÁRCIUS
21.
Madame Marguerite Benham – ezt a széles körben
elterjedt megszólítást minden bizonnyal francia racine-
ja[6] előtti tisztelgésnek szánták –, éppoly híres volt
excentrikus viselkedéséről, mint elbűvölően kellemes
megjelenéséről. Az élet kaland nélkül nem jobb a
halálnál, hallhatták tőle egy ízben, és a londoni báli
szezon csak akkor vette igazán kezdetét, amikor
Makrancos Meg berontott az Almack’s ajtaján –
barnássárga térdnadrágjában, aranygombos
férfikabátban, s mindezt egy tolldíszes turbán
koronázta meg, melyről rebesgették, hogy egyenesen
valami isztambuli divatárustól érkezett. A hölgy
nemcsak csinos volt, de érdekes is! Mindezt egy olyan
korban, melynek hölgyei mintha csak csinosak, vagy
csak érdekesek tudnának lenni.

Nem csoda, hogy bárhová ment, mindenütt

őrjöngve fogadták – nem csoda, hogy oly sokak szerint
páratlan jelenség volt. Állítólag ez utóbbi véleményt
osztotta maga a „Ménkű Kölyök” (avagy Olaudah
Cambridge, az afrikai zseni, amennyiben valakinek ez
a nom-de-plume-je[7] jobban tetszik) néven ismert
néger bokszoló is.

Bár ebben az újságban kellemetlen pletykáknak

nem adunk hitelt, annyit talán mégis kijelenthetnénk,
hogy az elragadó Mrs. Benhamet úgy vonzották a
kalandok, ahogy másokat a balesetek.
 Tizenkettedik fejezet
Miután kiszálltam a hajóból a West India Docksnál, volt egy
pillanat, amikor mozdulatlanul megálltam, és körülnéztem.
Megint szerencsém volt, gondoltam. Egy újabb jó dolog, amire
nem szolgáltam rá. A felmagasodó árbócú hajók, a hordótestű
bárkák. A köd abroszként telepedett rá mindenre. A derengő
homályban a hordárokat sötét alakokként lehetett csak látni,
amint ide-oda rohangálnak a raktárépületek között,
meggörnyedve viszik a súlyos cukros- és rumoshordókat,
kiáltozásuk visszaverődik az ablaküvegről. Annyira más volt
minden, hogy egy pillanatra azt hittem, én is lehetek egészen
más.

Most azonban már Levenhall négy fala jelentette a teljes

világomat, mely újra összezsugorodott, összeszűkült, akár egy
harisnya belseje.

Ezen tűnődtem másnap reggel, miközben Prút figyeltem,

ahogy óvatosan egy tálka erőlevest csúsztat az óntálcára, mellé
csészealjat, csészét helyez, és csokoládét löttyint bele. Aztán
hozta a teaforraló kannát, hogy felöntse vízzel. Linux a
faszenes vasaló szenesdobozát töltötte épp újra, de ekkor
felnézett.

– Már megint? – kérdezte.

– Nem hallotta a csengőt, asszonyom?

– Már épp ideje lenne lejönnie. – Linux vizet hintett az

asztalterítőre, és végighúzta rajta a sziszegő vasalót. Fojtogató,
forró gőz vett körül. Só, mész és a tűzhely hamujának szaga.
 Pru vállat vont.

– De lejött. Azt mondta, mivel az úr házon kívül van,

inkább a szalonban reggelizik. És tegnap is lejött. A városban
járt Lady Catherine-nel.

Akárhogy legyen is, válaszolta Linux, beszélnie kell az

úrral, ennek a tálcás dolognak véget kell vetni. Madame-ot
nem kellene arra bátorítani, hogy ott és akkor egyen, amikor
kedve szottyan rá. Hadd legyen rend a változatosság kedvéért,
aztán majd kiderül, mennyi idő kell Madame-nak ahhoz, hogy
segítségért forduljon Linuxhoz egy sereg olyan ügyben,
melyekkel addig nem foglalkozott… hogy végül kezdeni
akarjon valamit a saját háztartásával.

Nagyon úgy hangzott, mintha az lenne a terve, hogy

kiéhezteti az asszonyát.

Linux reggel kiadta az utasítást, hogy mielőtt begyújtanék,

tisztítsam meg, és grafittal súroljam át a tűzrostélyokat. Nem
pazarolnám az időt arra, hogy megírom, hány órát töltöttem
Levenhallban azzal, hogy az ágyneműt fehérre, a rostélyokat
pedig feketére varázsoljam. E kettő az ápolt angol háztartás
jele. Ebből állt az én úgynevezett „szabadságom”.

A Montego-öbölben semmi, vagy igen csekély igény

mutatkozott kandallókra, úgyhogy alaposan végig kellett
gondolnom, hogyan is magyarázta el Pru, mit kell csinálnom a
rostéllyal. Kezemben a ronggyal meg a grafitból és vízből
kikevert, kátrányszínű pasztával léptem be a szalonba, és
azonnal észrevettem, hogy Madame odabent van. A tűzhely
előtt ült egy karosszékben, egész kicsire összekucorodva, s
ugyanaz a fekete könyv volt nála, mint előző nap. Egy alma
hevert mellette a széken, a könyöke mellé odakészített
asztalkán bor csillant egy pohárban. A csokoládét ezek szerint
már megitta, villant át a fejemen. A borospohár mellett
ezüsttartóban egyetlen égő gyertya állt, a többi a
kandallópárkányon sorakozott – az alsó szinten még a délelőtt
közepén is nagy szükség volt pluszvilágításra. Láttam, hogy a
kandalló felé menet el kell haladnom Madame mellett. A
lábam földbe gyökerezett a küszöbön. Madame még csak nem
is hasonlított az előző napi nőre. Hallgatag volt, és merev.
Haja nedves szalagjai a vállára lógtak, és sötét foltokat
hagytak a ruháján. A szoba oly sárgán fénylett, mintha jó
zsíros földből nőtt volna ki, a kandallópárkányon, az
ablakpárkányon és az összes asztalon levendulával és
mirtusszal teli vázákat helyeztek el. Mintha valami módon
sikerült volna csapdába ejteni a napfényt. Vannak, akik elég
gazdagok ahhoz, hogy saját időjárásuk legyen, gondoltam.

Az egyik falon aranykeretes tükör lógott, vele átellenben

egy portré. Meghökkentem, amikor megláttam, kit ábrázol.
Madame ragyogott a vásznon, a nyaka hosszú, fehér, akár a
templomi oszlopok, egyik kis kezét a lábánál térdelő fekete fiú
fején nyugtatta. A fiú egy korallokkal, virágszirmokkal és
kagylókkal megrakott fatálat emelt felé, az arca árnyékban
maradt. Átvillant az agyamon, hogy talán ő a néger szolga,
akit Pru említett… aminek „baj lett a vége”. A tekintetem
Madame-ról a festményre siklott, majd vissza. A fény úgy
esett az arcára, hogy megvilágított rajta valami sötét
véraláfutást. A borospohár után nyúlt, belekortyolt. Marokra
fogta az almát, beleharapott.

– Végig ott akar álldogálni? – kérdezte fel sem pillantva.

 Megriadtam.

– Bocsánat, asszonyom – hebegtem. Letettem a vödröt, a

fém megcsörrent a kandalló előtti kövön. Ettől
összerezzentem, ő pedig felkapta a fejét – fürgén, akár egy
rovar, és ugyanolyan gyorsan újra lehajtotta. Összehajtottam a
rongyomat, és letérdeltem, hogy Pru útmutatásának
megfelelően letöröljem a rostélyról a port és a hamut, mielőtt
felkenném rá a grafitpasztát. Láttam, hogy a felgyűrődő szürke
ruhaujj alatt Madame karja vékony, mint a kötél. Csak selyem
és csont. A ronggyal tisztogatni kezdtem a padlót, előbb az
egyik kőlapot, aztán a másikat. A szívem egyre gyorsabban
vert, ahogy közelebb kerültem Madame-hoz.

– Ó! – szakadt ki belőlem.

Felnézett.

– Csak… ezt olvastam – mutattam a könyvére.

– Miltont?

– Igen. Asszonyom.

– Madame. Az asszonyom annyira angol…

Nyeltem egyet, fogtam a rongyot, és belemártottam a

pasztába. Madame leengedte a könyvét, így már láthattam,
hogy nem zúzódás van az arcán, hanem tintafolt. De olyan
fekete, mint az árnyék. A szoknyáját is tinta pettyezte. Azt
kívántam, bár visszavonhatnám azt a szót – asszonyom –,
ahogy Phibbah fejtette vissza az ügyetlen öltéseket. Madame
pillantása a homlokomra siklott, az ajka megremegett. Nevet
rajtam? A hajamat bámulja? Éreztem, hogy fürtjeim
kicsúsznak a reggel készített fonatból, kidagadnak belőle, mint
a vízbe merített szivacs.

Madame elmosolyodott.

– Az angol cselédek nem ilyen olvasottak.

– Én…

– Valami új… végre. Ebben az ódon kriptában sosincs

újdonság. – A fejét oldalra billentette, hogy jobban szemügyre
vegyen. A lapszélre odafirkantott néhány szót. Úgy sorakoztak
egymás alatt, mint vágások egy ügyetlen kézzel borotvált
tarkón: Non. NON. NON!

– Beleírja a jegyzeteit?

Követte a pillantásomat.

– Nos, ha egy szerző megír valamit a könyvében, akkor ez

az egyetlen dolog történik meg benne, ezer másik pedig nem.
Olvasás közben ezen az ezer másik dolgon tűnődöm.

– Ön író?

– Istenem, ugyan! Méghogy író! – Megrázta a fejét. – Non.

Nem vagyok író. Hanem feleség. És még a saját férjem is azt
mondaná, hogy az ő hitvesének ez épp elegendő elfoglaltság.
Mr. Benham nagy barátja a kékharisnyáknak, de inkább a
természetben kedveli őket, nem pedig háziasítva… Amikor
Wollstonecraft kijelentette, hogy egy nőt megfeszítenek azért,
ha nem szerelemre, hanem tiszteletre vágyik, akkor minden
bizonnyal pontosan arra a férfira gondolt, akinek ezt a nőt
szeretnie kellett volna… – Felnevetett, de hallottam, milyen
keserűen cseng a hangja. Ismét a könyve után nyúlt. – No és…
tetszett?
 – Ön biztosan nagyon szereti, ha ennyit jegyzetelt bele.

– Ellenkezőleg, azt hiszem, mélységesen utálom. De épp

most fejeztem be a Mathildát… ismeri?

– Nem.

– Felmerült bennem, hogy írok pár jegyzetet a novella

témáiról, pusztán a magam szórakoztatására. Az apa-lánya
viszonyról… tudja, a Mathildában egy ellentmondásos érzés
köti össze őket. Aztán valahogy eszembe jutott ez, és
gondoltam, újraolvasom…

– „E szív önnön helye…”?

– Pontosan! Ezek szerint valóban olvasta!

Valóban olvastam. A sütőrostély mögött megbújva,

minden lapozásnál megremegő gyomorral. Elkaptam a
tekintetemet, a kandalló hideg rostélya felé néztem. Madame
előrehajolt. A szeme csillogásából sejtettem, hogy
mulatságosnak talál.

– Maga igen művelten beszél, ahhoz képest, hogy…

– Fekete vagyok?

– Szolgáló! – Elmosolyodott. – Ahhoz képest, hogy

szolgáló.

– Ó! – Az arcom lángolt. Ott térdepeltem, mintha

imádkoznék vagy koldulnék. A sípcsontom sajgott a kövön.
Megpróbáltam felállni. – Én…

Linux hangja úgy csattant mögöttem, mint amikor eltörnek

egy plajbászt.
 – Te meg mit művelsz? – Felugrottam, és megfordultam. –
Hát nem oktattalak ki tegnap?

– Kioktatott?

– Arról, hogy sose szólj az úrhoz vagy asszonyomhoz,

kivéve persze, ha ők szólítanak meg.

– Jaj, istenem! Mrs. Linux, Frances épp a kérdéseimre

válaszolt – szakította félbe Madame. Felállt, és rázogatva
kisimította a szoknyáját. – Valóban szükséges ennyire
ragaszkodni a formaságokhoz?

– Értem. – A házvezetőnő arca megdermedt. Madame-ról

felém siklott a tekintete, és egy pillanatra elbizonytalanodott,
mint aki eltévedt. Aztán kettőnk közé lépett. A szoknyája
szétterült az arcomon, mint marhapástétom a kenyéren. –
Minthogy ma reggel úgy döntött, hogy elhagyja a szobáját,
Madame, megragadhatnám az alkalmat, hogy megbeszéljem
önnel a jövő heti vacsora menüjét, melyre meghívták Sir
Percyt?

Úgy éreztem magam, mintha kiradíroztak, mintha

elmaszatoltak volna. Az arcom áthevült. Lehajtott fejjel
folytattam a munkát, ami miatt idejöttem. Egyre csak
dörzsöltem és dörzsöltem a rostélyt a ronggyal, néztem, ahogy
a fekete paszta beeszi magát a körmöm melletti résekbe,
megfogja az ujjaim begyét, lassan szétterjed a vasrácson, és
megtisztítja.

– Ó, Mrs. Linux képtelen megbocsátani Madame-nak, hogy

francia – mormolta Pru este, miközben elfészkelődött az
ágyában, és megpaskolta a párnáját. Felhorkant. – Legalábbis
részben erről van szó. Nincs háztartás, amely elviselné, hogy
két úrnője legyen. Semmiben sem értenek egyet.

Az ágy feletti ablak ezüstös üvegén ragyogva tükröződött

vissza a hold. Ilyen magasan kell lenni ahhoz, hogy ezt
láthassuk, gondoltam. Hátamat a kemény padlónak
feszítettem, és felidéztem, hogyan léptem oda Madame
székéhez Linux távozása után, hogyan álltam és bámultam a
könyvét egy darabig, majd felemeltem és megszagoltam – a
kötettel a kezemben pedig felötlött bennem, hogy nem számít,
milyen mély a bennünket elválasztó szakadék, itt az első
dolog, amellyel át lehet hidalni… mint egy padló első
lefektetett kőlapja. A beszélgetésünk alatt végig úgy éreztem,
mintha Madame megfeledkezett volna arról, hogy ki ő, és ki
vagyok én, s ezalatt mintha pórázáról elengedett kutya lettem
volna, mely boldogan szimatolja a földet. Talán ez volt a
szabadság, vagy legalábbis olyasmi… még akkor is, ha az
egész csak a képzeletemben történt meg.

Aztán megcsapta az orromat valami édeskés szag, a kályha

tetején sülő almák illata. Lenéztem, és a szőnyegen
megpillantottam a lepottyant, nyáltól és gyümölcslétől még
nedves almacsutkát – édes volt, mint minden, ami rothad. Egy
hosszú másodpercen át meredtem rá, a könyv súlya téglaként
nyomta a markomat.

Mielőtt elnyomott volna az álom, azt kívántam, bárcsak

olyannak láthatott volna Madame, amilyen korábban voltam.
Nem egy szolgáló, nem házicseléd, hanem Frances, az írnok.
Feltűrt ujjú, fehér gyolcsingben, melyet a saját tintafoltjaim
pettyeztek, a varjútoll pennákkal, melyek hegyét pont olyanra
vágtam, ahogy azt én szerettem. Az asztalnál ülve körmöltem,
míg a csuklóm világgá nem kiáltotta minden fájdalmát és
sajgását. Az a Frannie, aki Miltont és Mr. Defoe-t olvasott.
Olvasott, gondolkodott, írt.

Ó! Csakhogy nem volt semmi meggyászolnivalóm, és az is

biztos, hogy bármit hittem is a magaménak, nem volt jogom
meggyászolni. Erősen lehunytam a szememet, hogy a
gondolataim elsötétüljenek, és vártam az álmot.

Ha Madame mindezt látta volna, érveltem magamban,

akkor látta volna iszonyú szégyenemet is, hiszen ezek kéz a
kézben jártak. Tanúja lett volna annak, amit éppen hogy el
akartam rejteni.
 George Benham naplójából
(George Benham kapcsolódó feljegyzése:
NEM PUBLIKÁLANDÓ )

Langton mulatt leányzója. A szeme árnyalata zöldes,

akár a régi fémé. Az íve olyan, mint a macskáé. Nő
létére kifejezetten sudár. A homloka magas, az orra
keskeny. A vonásai (és a cranium) alapján akár európai
is lehetne. A bőre nem igazán fekete, inkább
szaténfényű rézre emlékeztet. Megvan benne a
macskák mozdulatlansága is, s ez csak akkor törik
meg, amikor hirtelen mozdulattal összekulcsolja a
kezét, mintha így akarna ellenállni valami rettegett
késztetésnek.

Nincs abban semmi meglepő, hogy csinos. Vannak

férfiak, akik dicsérik a mulatt faj szépségét, s magam is
látom, miért számíthatnak divatosnak bizonyos
körökben. Csakhogy ennek a lánynak az elméje az
igazi meglepetés! Vagy mondjam inkább így: az elméje
az, ami izgalomba hoz?

Langton vitatta, hogy intelligencia lenne.

Mindössze egy képesség, mellyel utasításokat tud
követni. A következőt írta: „A feketéből nem lesz
fehér, ahogy a fehér sem válik feketévé. A négerek
megtisztulása, kifehérítése nem elérhető cél.” Amikor
ezt kétségbe vonták, elismerte annak lehetőségét, hogy
magasabb fokú intelligencia származhat abból, ha
feketébe fehér keveredik – ezt a fajta faji megtisztulást
először de Pauw írta le. Hogy Bomare-t idézzem:
minden emberek törzsét a fehérek alkotják, s egyben az
alapját is.

A fehér nyirok a feketével elegyedik… mint

tehéntej a kávéban!

Langton mintha képtelen lenne észrevenni, hogy a

lánynak már a puszta léte is ellentmond az ő két fő
érvének: az első szerint a feketék külön fajt alkotnak, a
második pedig arra vonatkozik, hogy a négerek
megtisztítása lehetetlen. Amikor rámutattam erre,
Langton megerősítette, hogy a feketéket kizárólag a
fehérré válás tisztíthatja meg, ám önmagukban sosem
tiszták.

Makacs, mint a gyarmatiak általában, és minden

gondolatát külön rekeszben tartja. Jellemző, hogy
képes a saját ellenérvei generálására is!

Megmondtam a lánynak, hogy a teljes igazságot

akarom hallani a kísérletekről. Már Langton nevének
említése elég volt ahhoz, hogy hátrahőköljön. Langton
nyilván nem kímélte. Hiszen jól ismerem. Nincs
szorosabb barátság, mint azoké a fiúké, akik együtt
jártak bentlakásos iskolába. Langton problémája
mindig is az volt, hogy elfelejti: a Föld isteni alkotás.
Nincs benne, felette vagy alatta semmi, ami az ember
illetékessége alá tartozna, mert az ember a bőre rabja.
Számára az Ego és az Ego cselekedetei az érdekesek,
ahogy azt Cowper Lady Heskethnek megírta, csakhogy
ez egyben hiábavaló is.

A lány válasza így hangzott: – Nincs olyan, hogy

igazság.

Pompás!

– Ha olyan értelemben veszi, mint Platón tenné –

hümmögtem.

Megkérdezte, hogy miért akarok tudni a

Paradicsomról, és mit tervezek a válaszával. Úgy
összepréselte az ajkát, hogy a sarkánál ránc keletkezett.
A konokság jele, melyről Langton így írt: Megvan
benne minden a mulattok bájából, ám sápatagságuk és
gyengeségük helyett a niggerek makacsságával
rendelkezik. Fene fura módja annak, hogy egy férfi a
saját balkézről való gyerekéről beszéljen, no de John
Langton fura ember.

Langton az első levelében azt fejtegette, hogy a régi

bordeaux-i kérdés egyik változata lesz a
kiindulópontja: Mi az emberi faj körében tapasztalható
változatosság fizikai oka?

A múlt század óta senki sem tett jelentős kísérletet

a kérdés megválaszolására, így hát természetesen
felcsigázta az érdeklődésemet. Miféle témát találhatna
vonzóbbnak a természetfilozófus egy effajta
vizsgálódásnál? Biztos voltam abban, hogy az Úr az
isteni alkotás valamely aspektusa felé vezérli majd a
kutatást. Első lépésként Langtonnal kialakítottunk egy
közös hipotézist, mégpedig azt, hogy az emberek közti
különbségek magában a test összetételében
gyökereznek, hogy fiziológiai természetűek, nem pedig
az éghajlat és egyéb külső tényezők szeszélyeinek
köszönhetők, mint egyesek állítják, következésképpen
alapos anatómiai tanulmányokkal megfejthetők.
Langton hozzáférést garantált egy minden szempontból
páratlan koponyagyűjteményhez, és az én tanácsomra
született meg benne a gondolat, hogy megmérje a
koponyák belső térfogatát, s ne csak azokkal a
domborulatokkal és szögekkel foglalkozzon,
amelyekkel minden más „dudorológus” is. Azt
javasoltam, hogy használjon higanyt vagy sörétet, mert
ezekkel pontosan mérhető a belső térfogat.

Azt hittem, hogy vizsgálatait a frenológia alapvető

elveinek megfelelően fogja végezni – ezek szerint az
elme szerve az agy, melynek részei különféle
funkciókat látnak el, és méretéből, illetve formájából
következtethetünk egy személy bizonyos
jellegzetességeire. Az volt a tervünk, hogy
ilyeténképpen összeállítunk egy felmérést minden
egyes emberfaj természetes mentális adottságairól –
amilyennek a Teremtő megalkotta őket –, és
mindegyiket megfeleltetjük a saját földrajzi helyének.

Langton azonban még az isteni irányításra tett

kísérleteknek is ellenállt – igazán beláthattam volna,
milyen csekély az esélye annak, hogy az én
tanácsaimat majd követni fogja.

Az első év végén levelet kaptam tőle, melyben

tudomásomra hozta, hogy kitágította a vizsgálódás
eredeti körét. Ki kívánja terjeszteni Maupertuis
elméletét azáltal, hogy bebizonyítja: ha az ember a
fogamzás mechanikus erőinek eredménye, akkor a
jellegzetességeink – beleértve a fajunkat – a sperma
által örökítődnek át, következésképpen a négerek
feketesége velük született tulajdonság, ahogy egyéb
vonásaik is, jelesül az alacsonyrendű intelligencia,
erkölcs és ambíció.

Válaszomban megkérdeztem, hogy mi történt a

koponyákkal. A mérések még mindig folynak, írta
vissza.

Vagyis nem kezdett velük semmit! Nem készült

katalógus. Minden idejét holttestek hólyagosra
égetésével vesztegette el.

S ami ennél is rosszabb: új terve azon érvet

vizsgálta, mely szerint az ember eredete nem mélyen
gyökerező, hanem hétköznapi, s hogy nem Isten,
hanem a sperma alakítja. Más szóval: eretnekség.
Ebben nem vehettem részt. Oly kevés maradt meg
abból a frenológiai kutatásból, amelyhez hitem szerint
hozzáfogtunk (bár most már úgy sejtem, Langton az
egészet csak ürügyként használta arra, hogy engem is
belevonjon). A jó szándéknak sosem szabad helytelen
eszközökre támaszkodnia.

Mivel tudtam, hogy az ismertebb névhez mindig

jobban tapad a mocsok, közöltem Langtonnal, hogy a
továbbiakban nem adom a nevemet a tervéhez.
Felajánlottam, hogy megvásárolom a koponyákat,
minthogy fogalma sem volt, hogyan kellene ezeket
rendesen vizsgálni. Úgy véltem, ennyiben
maradhatunk, és ettől fogva útjaink elválnak. Langton
azonban ehelyett átírta, „kipurgálta” a kéziratát,
kivágott belőle mindent, ami kétes kísérleteire utalt, és
meg akart győzni arról, hogy újra
megpróbálkozhatnánk a közös munkával.

Csakhogy továbbra sem hagyott fel a bőrre és

színezőanyagokra vonatkozó oktalan érdeklődésével.
Mindenesetre most már túl késő bármit is tenni.
Angliai útja előtt leégett az öreg pajta, melyben
dolgozott, és odalett minden. A koponyákat nem
lehetett megmenteni. Langtonnak nincs semmije, ami
felcsigázná az érdeklődésemet.

Leszámítva a lányt.

Langton azzal kívánja elnyerni a jóindulatomat,

hogy itt hagyja nálam, mert azt képzeli, hogy
szórakoztatónak fogom találni. Így is van. Ugyanakkor
számára is előnyös, hiszen mi egyebet kezdhetne a
lánnyal? Láttam, mennyire remeg a keze. Beteg.
Bizalmasan elárulta, hogy a sógora kitette a szűrét.
Méghozzá a felesége utasítására! Meg az elvárt módon
együttérzőnek mutatkozott, és kedvesen beszélt
Langtonhoz. Nekem viszont kedvem lett volna
felkiáltani: Tessék! Látja, ilyen egy valóban pocsék
házasság!

Langton talán nem hitte, hogy ki fogom faggatni a

lányt.
 Aki eddig csak olyasmit osztott meg velem, amiről
már egyébként is tudtam. Még ehhez is erőszakosan
kellett fellépnem. Azonnal rákérdezett, hogy kidobom-
e, ha nem hajlandó felelni a kérdéseimre. A fenyegetés
felvetésével természetesen az volt a célja, hogy
megszégyenítsen, hogy rámutasson: semmivel sem
vagyok jobb Langtonnál. Ügyes. Azt feleltem, hogy
tekintse nyugodtan fenyegetésnek, amennyiben ez
megkönnyíti számára a válaszadást.

Az ezt követő feleletben nagyjából annyi érzelem

volt, mint valami latin főnévragozásban: – Én csak egy
írnok voltam, uram. – Mintha a világon semmi köze
sem lett volna az egészhez… mintha pusztán egy
eszköz lett volna, melyet pontosan beállítottak, mint
egy mérleget, majd használatba vették.

A lány szerint Langton Littré, Meckel, Le Cat

követője volt. Ha sikerült hozzájutnia egy hullához,
lobogó vízzel leforrázta a bőrét, majd egy hétre tiszta
szeszbe áztatta. Malpighi kísérleteit utánozta: először
leválasztotta a véredényhálózatot, amely a bőr színéért
felel – ez a Malpighi-réteg (afrikaiaknál fekete a színe)
–, majd megvizsgálta több néger agyát és
tobozmirigyét. Feltűnt neki ezek kékesfekete, szürke
árnyalata. Ugyanezekből a hullákból kinyerte a fekete
epét, és arra a következtetésre jutott, hogy a szín nem
szorítkozik a felhám rétegeire, inkább arról van szó,
hogy egy néger a bőrétől az idegein át az agyáig
teljességgel fekete, és ez a szín már a világra jötte előtt
is kétségtelenül jelen van benne: beleivódott nemi
szervébe, kéz- és lábujjaiba, ahogy megvan a férfi
nemi szervekben és a spermában is. Három éven át
megvizsgálta minden, a Paradicsom-birtokon született
vagy elvetélt gyermek herezacskóját, illetve
szeméremajkát. Jól emlékszem, ahogy Sir Humphrey
felolvasta e témában írt levelét – az egyetlen olyan
tanulmányát, amely megjelent a Philosophical
Transactionsben.

A lány szerint ő másolta le Langton korai

irományait. A feketeség eredetének vizsgálata a
négereknél – Quier kutatásainak reprodukálása.
Továbbá A frenológia elemei egy ültetvényen élő
négerekre vonatkozó tanulmányban címűt is. A
munkában részt vevő anatómust a lány csak mint
„Doktor”-t ismerte. Úgy vélem, Will Buckhamről lehet
szó, aki életében soha nem volt elég józan ahhoz, hogy
tollat fogjon a kezébe, nem ám hogy szikét. Az ilyen
ültetvényen tevékenykedő kuruzslók többsége iszákos,
és Will Buckham ismeretében állíthatom, a legnagyobb
veszélyt az jelentette, hogy véletlenül lemetéli
valamelyik saját testrészét. Nem lepett meg a halálhíre,
az azonban igen, hogy a himlő vitte el, nem pedig a
szifilisz – az élete éppoly szűzies volt, mint amennyire
józan.

Alább találhatók a kérdéseim és a lány válaszai.

A maga bőrén is végeztek felhólyagosítást?

Nem felelt.

Langton élő alanyokon is folytatott kísérleteket?

 Nem felelt.

(Természetesen tisztában voltam azzal, hogy

használt élő alanyokat. Olvastam az eredeti kéziratát.
Arról is tudtam, hogy 1823-ban levelet intézett a Royal
Societyhez, melyben azt hangsúlyozta, hogy a
megismerésnek nem lenne szabad holttestekre
korlátozódnia, s hogy egy eleven test jóval többet árul
el, mint egy élettelen. Azt írta: nincs semmi akadálya
annak, hogy a kísérletek alatt végig életben tarthassunk
egy-egy alanyt.)

Folytattak kísérleteket a fájdalomtűrés kiderítésére?

Nem felelt.

Történtek szaporodásra vonatkozó kísérletek?

Kérdésemet kérdéssel válaszolta meg, s

megtudakolta, hogy ezen mit értek.

Micsoda húzás. Elmagyaráztam, hogy azt akarom

megtudni, volt-e példa erőszakos közösülésre.
Feleletképpen elnevette magát. Megérdeklődte, miféle
tudomásom van arról, hogy mik történnek egy karibi
ültetvényen. Az egész leírható erőszakos
közösülésként, szögezte le.

Szó szerint így hangzott a válasza:

Elmondok önnek valamit, uram. Elmondom, hogy

mivel járt a rabszolga-kereskedelem eltörlése. Ha egy
férfi nem tud árut venni, akkor kitenyészti magának.
Akkoriban a Paradicsom tele volt hasas asszonyokkal!
Vasárnaponta felsorakoztak a veranda előtt, ott várták
a fél dollárjukat meg az urukat. „Nézze csak, Massa!
Jó kis új niggert szülök Massa számára! Nagy, erős
niggert.”

(Elképzeltem Langtont, amint megkopogtat minden

várandós hasat, ahogy a gyarmatokon a kókuszdiót
szokták, mielőtt kivájják belőle a húsát. Nyilván nem
kerülte el az sem a figyelmét, hogy így Daidaloszként
két legyet ütött egy csapásra: egyszerre gyarapította az
árukészletét és a kísérleti mintáját.)

A lány aztán elhallgatott, és feltűnően lehangolttá

vált.

Hozattak-e a birtokra egy orangutánt e kísérletek

elvégzése céljából?

Enyhe meglepetéssel bámult vissza rám.

(Tudom, hogy Langton be akart szerezni egy

példányt. Égre-földre kerestette Pomfrey-val, aki az
ilyesmit képtelen volt diszkréten intézni.)

Jó darabig csak az ajkát harapdálta, aztán

elmondta a történetet, ahogy Langtontól hallotta.
Rabszolga-kereskedők egy orangutánt tartottak a
hajójukon úgy másfél éven át, és azzal szórakoztatták
magukat, hogy megtanították az állatot gyolcsingbe-
térdnadrágba bújni, a szájára mutatva teát kérni, s
késsel-villával enni a helyi módon elkészített füstölt
halas, okrás kukoricakását. Egy idő után kitették a
parton, ahol korábban elfogták, de az állatot ez
annyira felzaklatta, hogy a tengerbe vetette magát,
mert mindenáron követni akarta a hajót, és ezután
többé senki sem látta.

Megkérdeztem, hogy szerinte mi célja lehetett

Langtonnak ezzel a történettel. Erre azt felelte, hogy
egyszerűen csak így történt. (Persze azt is
megtudakolhattam volna, hogy ő mi célból mesélte el
nekem.)

Hozattak-e valaha kísérleti célból albínót a

Paradicsomra?

Nem felelt.

Az albínó említésére azonban nyugtalanná vált.

Megnyugtattam, hogy megítélésem szerint nem volt
választása, meg kellett tennie mindazt, amire parancsot
kapott. Megvillant a szeme, mintha valami belemart
volna. Talán a lelkiismeret. Aztán a szemembe nézett:
– Természetesen volt választásom.

Nekem az igazság kell. Ő hallgatni akar.

Az óvatoskodás a hazugok menedéke. A bűntudatot

azonban az igazság és a hallgatás is elfojtja.

Több, egyelőre saját kívánságára névtelenül maradó

tudóstársam tudomásomra hozta, hogy azzal
győzhetem meg őket arról, mennyire nem értek egyet
Langton viselkedésével, ha én magam leplezem le. Ha
megteszem, biztosítanak arról, hogy továbbra is
támogatni fogják a saját terveimet. Ahogy a Brookes
rabszolga-kereskedő hajó esetében is történt: ha
érzékeltetjük az emberekkel az iszonyatot, jó eséllyel
meg lehet őket puhítani annyira, hogy kompromisszum
szülessen. A Karib-térség bizonyos ültetvényeseinek
viselkedése borzalmas csapás, másrészt azonban a
kárpótlás problémája miatt a kormányzat sem siet
cselekedni. A saját modellem az elsőt eltörölné,
miközben a másodikkal kapcsolatos gondokat teljesen
kikerülné. Minden részlete szervesen összetartozik, s
tökéletes lehetőséget nyújt arra, hogy támogassuk a
jogalkotást, mely biztosítja négereink védelmét, s
ennek kiterjesztéseképpen a saját megélhetésünket is.
Egy jobbító terv, Canning elgondolásai alapján, ám
célja megőrizni azt, amit mások elpusztítanának.

Pontosan a Paradicsom-birtokon történtekről szóló

beszámoló kellene Langton leleplezéséhez. A lány
azonban egyelőre csak úgy tesz, mintha
együttműködne. – A legnagyobb részére nem
emlékszem – jelentette ki, majd azonnal ellentmondott
magának: – Nem szeretnék.
 Tizenharmadik fejezet
Mr. Feelon egyszer így szólt hozzám: – Frances Langton, a
teste egy időben talán valóban fizetőeszköznek számított, most
azonban már a maga ura. Mi itt, Angliában felvilágosultabbak
vagyunk annál, mint hogy úgy adjunk-vegyünk másokat, mint
az árpát.

Ó, annyira szeretik olyasmivel traktálni az embert, amit

magától is tud. Esküszöm, képesek lennének kihalászni valakit
az óceánból, hogy aztán ráordítsanak: „Nahát, uram, komolyan
úgy vélem, hogy ön fuldokolt!” Ostobaság, de igaznak
gondolják, mivel hisznek benne.

Az angol újságok hajón jutottak el a Paradicsomra – a

Westminster hídon felszerelt gázlámpák híre, a Napóleon
elleni hadjárat, György király temetése. Voltak bennük
értesítések, hirdetések és közlemények, melyek eléggé
emlékeztettek a Montego-öböl környékén osztogatott
röplapokra: Tizenkét éves fekete fiú, alkalmas arra, hogy egy
úriembert szolgáljon. Igen jól beszél angolul. A tranzakciót az
értéktőzsdétől nem messze, a Finch Lane-i Liddell kávéházban
ejtjük meg. Vagy: Múlt csütörtökön a richmondi Mr. Thomas
Addlesontól megszökött néger cselédje, Harriet. Közepes
testalkatú, 30 éves lehet, szürke pamutruhát és barna kabátot
viselt. Úgy öt láb két hüvelyk magas.

Ugyanazok szerepelnek itt, ebben a katalógusban, mint ott,

ahonnan származom – az űzöttek és pénzzé tettek –, nem
számít, miket beszélnek Anglia levegőjéről. Világéletemben
tudatában voltam annak, hogy a fekete test nem képvisel
értéket, mindössze ára van, méghozzá sokkal felülhaladja az
igazgyöngyöket. És ehhez kapcsolódott egy talány. Ha egy
hordó cukor átkel az Atlanti-óceánon, attól még továbbra is
egy hordó cukor marad. No és én? Hogyan lehetnék a magam
ura, amikor könyékig szappanhabosan Benhamék
fehérneműjét mosom?

Mindössze gazdát cseréltem. Az új uram azt akarta

kiszedni belőlem, hogy mit tudok, s megvizsgálni, hogy
felhasználható-e bizonyítékként Langton bűneire. Ahányszor
csak megkérdeztem tőle, hogy miért, mindig azt felelte, hogy
ami célja van vele, az egyedül az ő ügye, ám ne legyenek
illúzióim: nekem mindkettőt szolgálnom kell. Nem volt valami
elégedett azzal a kevéssel, amivel szolgálni tudtam. Az első
hazugságom után – hogy igen kevéssé emlékszem a
Paradicsomban történtekre – a többi már könnyebben ment.
Habár én magamnak nem azt mondtam, hogy hazudok, hanem
hogy az igazság felét árulom csak el.

A hetedik napon egy madzaggal átkötött csomag várt az

asztalon, a székem előtt. Amikor letéptem a papírt, két durva,
félgyapjú szövetből varrt ruha bomlott ki belőle.

– Egyet hordasz, a másik a váltás – közölte Linux

kibámulva az ablakon. Hallottam, hogy kint csizmák
csosszannak, és ömlik a szén a pincébe. Amikor a házvezetőnő
felém fordult, az állkapcsa kattant egyet, mint fedő a fazékon.
– A jamaicai ruhák talán lengék, az angol nők azonban jóval
szemérmesebbek.

Felcsavartam a holmit, és visszatettem az asztalra.

 – Van ruhám – szögeztem le.

Ám Linux azonban nem vette le rólam a tekintetét, míg

lassan fel nem álltam, és a csomagért nem nyúltam. Utánam
jött a mosókonyhába, és a rézüstre terítette a ruhákat.

– A barna mostanra – intett a fejével. – A zöld jó lesz

vasárnapra.

A sötétkék szerzsruhámat viseltem azóta, hogy a

Büszkeség fedélzetéről leszállva úgy terült el előttem London,
mint valami piknikes terítő, és inkább nyúztam volna le a saját
bőrömet, mint hogy levegyem. De nagyot nyeltem, kezemet a
mellemhez emeltem, és végigsimítottam a ruhaderékon.

– Ez így túl lassú – reccsent rám Linux, az ujjai olyan

sebesen csaptak le, mint a varjak, és ő maga kezdte
kikapcsolni a ruhámat. A hideg úgy vett körül minket, mint a
gőz szokott, amikor Pru az itteni rézüstben melegíti a
fürdővizet. A házvezetőnő kezéről disznóhús és köménymag
szaga szállt fel, mert reggel kolbászt csinált, de emellett
éreztem a szokásos mosókonyhai bűzt is: a mosáshoz
összekevert lúg és húgy, állott verejték, doh. Ujjai
végigfutottak a ruhámon. Egy percre sem hallgatott el, én
azonban csak annyit hallottam, hogy plink-plink-plink, és
folyton körülnéztem órát vagy csepegő vizet keresve. – Itt
annak megfelelően öltözöl, amilyen munkát kapsz – morogta,
és fájdalmasan megragadta az államat, hogy ne forgassam a
fejemet. – Hallod? És ne merd a hátsódat riszálni Mr. Benham
házában.

Összeszorult a torkom. Szükséged van erre a helyre,

mondtam magamban. Szükséged van rá. Amikor Linuxnak
feltűnt, hogy nem felelek, felszegte az állát. A keze még
mindig a ruhám kapcsait markolta.

– Nincs semmi mondanivalód? Láttalak. Charlesszal.

Charlesszal? Ekkor jutott csak eszembe, hogy előző

délután az előszobában fényesítettem az órát. Charles feltűnés
nélkül odaosont mögém. – Kíváncsi vagyok valamire – szólalt
meg. – Te talán segíthetnél…

– Miben? – tudakoltam.

Elröhögte magát. – Hát hogy hogyan tudsz úgy lefeküdni a

fehér lepedőre, hogy nem lesz csupa mocsok.

A düh úgy nyilallt a fejembe, mintha hajtűt döftek volna

bele. Letettem a rongyot, és szembefordultam Charlesszal.
Pislogott, az állát dörzsölgette, és bizonytalanul váltogatta a
lábát, mint az újszülött csikó. Közelebb léptem hozzá. Amikor
megszólaltam, a hangom nyers volt. Úgy éreztem, gyilkos
indulatról árulkodik.

– Erre volt kíváncsi? – Továbbra is nevetett, de hátrálni

kezdett, mintha őt is megérintette volna az az öldöklő düh.

A prédikátorra gondoltam, aki ott üldögélt a Paradicsom

forróságában, vöröslő arccal, akár a főtt rák, és bibliai
idézeteket ordibált. „A keselyűnek útát az égben, a kígyónak
útát a kősziklán, és a férfiúnak útát a leányzóval.”[8] – A
„leányzó” olyan szó, amely több mindenre utalhat, Frances –
magyarázta. – Igen, jelenthet cselédet, de emellett lányt,
szüzet, férjezetlen nőt is. – Leányt a férfinak, kígyót a
keselyűnek. Valamit, amibe belevájhatja a karmait. Ha az
ember egyszer házicseléd, már örökre ringyó marad.
Linux végzett a ruhám kigombolásával, és hátralépett. Egy
férfi és egy lány. Ha valaki távolról szemlélte, talán
csábításnak tűnhetett. De mi értelme lett volna tagadni?
Biztos, hogy Charles pártját fogta volna, azt mondta volna,
hogy benne is felmerültek hasonló kérdések. Némán álltam.
Egy szót sem szóltam. Biztos ostobának, rémültnek hitt.
Durcásnak. Miközben engem bámult, újra hallottam azt a
neszt. Plink. Plink-plink. Linux elhúzta a száját, és felemelte a
fejét. Csak ekkor jöttem rá, hogy a nyelvével csinálja. Csettint,
és a kattanó-koppanó hang az építőmester kalapácsát idézi.

A tekintete a régi ruhámra siklott, amit úgy lóbált a

kezében, mintha elkapott patkány volna.

– Akkor most öltözz fel. És hogy ne legyen semmi

félreértés: nem akarom, hogy még egyszer beszélnem kelljen a
fejeddel a pogány öltözék miatt.

– Nem vagyok pogány – feleltem.

A mosoly rádermedt az arcára.

– Azt nem te döntöd el.

Miután visszamentünk a konyhába, az asztalra tett egy tál

almát, és nekiállt kiválogatni azokat, melyeket felhasználhat a
lepényhez.

– Ugyan miféle személy állít be csak úgy, hogy szó szerint

a küszöbön hagyjon egy nőt? Egyenesen a hajóról. Még hogy
ajándék! Gyanús dolog, ha engem kérdeznek. Talán valóban
történik ilyesmi… sötét helyeken, a föld távoli szögleteiben.
Arról fogalmam sem lehet.
 Mr. Casterwick épp Benham csizmáját fényesítette, de itt
felpillantott.

– Hát, Mrs. Linux, azért itt is megesik – jegyezte meg a

homlokát ráncolva. – Történt már ilyesmi. Hallottam róla.

– Micsoda kétes ügylet!

– Azért el kell ismernie, hogy Anglia sem szűkölködik

kétes ügyletekben.

– Eszem ágában sincs elismerni!

A férfi a fejét csóválta.

– Szerintem megtörténik, akár elismeri, akár nem.

A szerzsruha nélkül úgy éreztem magam, mint egy

kopaszra borotvált macska. A félgyapjú holmi kámforszagot
árasztott, egészen az államig be volt gombolva, és marokként
szorította a nyakamat.

De nem volt időm arra, hogy ezzel foglalkozzak. Charles

lejött, hogy elmesélje: a korai időpont ellenére máris volt
valami felfordulás a bejáratnál… az a gyarmati fickó
bevágtatott, követelte, hogy vezessék Benhamhez, és amikor
Charles közölte vele, hogy az úr házon kívül van, azt vágta
oda, hogy csessze meg az angol modorát. Charles már arra
készült, hogy kipenderíti, de Mr. Benham meghallotta a
kiabálást, és úgy döntött, hogy mégis fogadja. Langton
érkezésének híre úgy hasított belém, mintha fejszecsapás ért
volna. A szívem kalapált a mellkasomban. Szégyellem
kimondani, de azt hittem, értem jött vissza.

A könyvtár ajtaja be volt csukva. Marokra fogtam a

rongyomat, és miközben úgy tettem, mintha törölgetnék, fél
füllel megpróbáltam hallgatózni. A két férfi hangja
összecsapott, mint amikor téglák csattannak egymáson. Eleinte
halkabban beszéltek, aztán Langton felkiáltott. – …odavetett
azok elé az istenverte oroszlánok elé!

– …ugyanaz a képzelgés a mártíromságról… semmit.

– Olyan leereszkedően beszél, mintha még mindig az

iskolában lennénk!

– …még mindig… viselkedik… mintha azok lennénk!

Ahogy ott füleltem, eszembe jutott az utolsó alkalom,

amikor a könyvtárszobában jártam. Amikor Benham
elárasztott a kérdéseivel. Amikor megkérdeztem, hogy kidob-
e, ha nem válaszolok.

– Nos, természetesen azt csinál, amit akar. – Az arcán

halvány mosoly jelent meg. – Habár néha egyszerűbb valamit
úgy megtenni, hogy meggyőzi magát arról, hogy
kényszerítették rá. Ahogy azt jól tudja.

Ha lett volna más megoldás, sosem folyamodtam volna

ahhoz, hogy megbékítsem Benhamet. De igazság szerint
összezavarodtam, és féltem attól, hogy az utcára kerülök,
magamra maradok. Muszáj volt felelnem valamit, bár a
válaszaim sosem voltak elég gyorsak, elég kielégítőek.

– Van egy közös célunk, leányzó.

– Sosem merészelném azt feltételezni, hogy bármi közös

lehet bennem és egy önhöz hasonló úriemberben, uram –
mondtam. Nem szokott feltűnni nekik, amikor szerénységet
színlelve kétértelmű megjegyzést teszek.
 Közöltem vele, hogy Langton módszereiről könnyűszerrel
tudomást szerezhet Langton könyvéből, de erről pontosan
tudta, hogy hazugság.

Jelentőségteljesen rám nézett.

– Langton nagyszerű könyvet írhatott volna a koponyákról,

ha nem pazarolja az idejét állandóan a bőrre. Aztán mihelyt
észhez tért, sikerült azonnal elvesztenie az összes példányt.

Ó, de hát Langton sosem tért észhez, jegyeztem meg

magamban. Mindvégig kitartott az esztelensége mellett.

– Milyen szörnyű is, hogy volt az a tűz – mondta Benham.

– Milyen szörnyű – bólintottam.

Mardosott a legyőzöttség érzése, perzselte a gyomromat.

Sokáig hallgatóztam még, ám rólam egyetlen szót sem
ejtettek. A hosszú folyosó csupa felfelé törő ablak volt, melyek
feketén, némán nyúltak a magasba a sárga függönyök mögött.
Ezek voltak börtönöm ránézésre nem túl nyilvánvaló rácsai. A
fejemben hideg űrt éreztem. Már a bőrt is lesúroltam az
ujjaimról. Nem várt rám semmi más… csak még több
ugyanebből. És aztán? Mi lesz egy mulatt szolgálóval
Londonban, amikor az ujjai már túl göcsörtösek ahhoz, hogy
vödröt tudjon cipelni?

Mögöttem valaki megköszörülte a torkát, mire riadtan

megperdültem. Madame.

– Lehetséges lenne, hogy odabent valami olyan történik,

amit érdemes kihallgatni? – érdeklődte meg fejével az ajtó felé
intve. Szürke otthoni ruhát viselt, a derekánál csipkével és
apró gyöngyökkel, a haja drapériaként omlott a vállára.
Megrángattam a félgyapjú ruhát, ami szorított, ahol lazának
kellett volna lennie, és lógott, ahol a testemhez kellett volna
simulnia – a csípőm körül olyan buggyos volt, mint amikor a
szél belekap a száradni kiterített lepedőkbe.

– Sajnálom, Madame. – Fogalmam sem volt, mi egyebet

mondhatnék.

– Nem hiszem, hogy sajnálja. – Felkacagott, mire

meglepetten felkaptam a fejemet, és kis híján visszanevettem
rá. – Látom, a maga Mr. Langtonja visszatért.

Nem az enyém. Szerettem volna megkérdezni, vajon tudja-

e, hogy Langton értem jött vissza, vagy hogy mi lesz velem,
hová mehetek. Kiabálni lett volna kedvem: hogy hagyhatott itt
engem? A fejemben túl sok gondolat zsúfolódott össze, és
kioltották egymást, úgyhogy nem mondtam semmit. A csend
lassan körülfont bennünket. Madame végül lesimította a
szoknyáját a tenyerével.

– Nos hát. Nekem most be kell mennem, hogy üdvözöljem

Mr. Langtont. Nincs választásom.

– Nincs – feleltem, kiráztam a rongyomat, és folytattam a

törölgetést. – Nekem sincs.

Elnevette magát, odahajolt hozzám – a lehelete meleg volt,

és édes –, s közvetlen közelről a fülembe súgta: – „Ahogy
mondja: a rohadt almából nincs mit válogatni.”[9]
CHARLES PRUITT, Mr. George Benham inasa,
felesküdött tanú

F.: Mrs. Benham folyton eltekergett. Amíg élt, nem

szóltam semmit. De most már úgyis mindegy.
Játéktermek. Tudják, kétes helyek. Álruhában ment.
Térdnadrágban, kabátban, sapkában. Nem, egyáltalán
nem tetszett a dolog. Időnként azon töprengtem, hogy
szólnom kellene róla az úrnak.

K.: És megtette?

F.: Mondjuk úgy, hogy elakadtam kettejük között.

Odafuvaroztam az asszonyunkat, ahová menni akart,
aztán visszahoztam, a többi pedig nem tartozott rám.
Én…

K.: Igen?

F.: Én csak… Egyszer mindkettejüket elvittem… a

vádlottat és az asszonyunkat… a feketék valamiféle
összejövetelére… a Fleet Streetnél volt, egy ivóban.
Később hallottam arról pusmogni, hogy az asszonyunk
holmi radikálisokkal tölti az idejét, de erről semmit
sem tudok. És egyszer elfuvaroztam egy Gant Street-i
címre, ahol egy bizonyos Mr. Cambridge-dzsel
találkozott… aki Ménkű Kölyöknek neveztette magát.
Tudja, a bokszoló. Csak azt bánom, hogy végül mégsem
szóltam az úrnak… figyelembe véve, hogy mi lett az
egészből.
 Tizennegyedik fejezet
A februári időjárás leűzött bennünket a konyhába… mint a
lyuk felé menekülő patkányok. Egy szombaton, két héttel az
érkezésem után, Linux mazsolás gyümölcskenyeret sütött
Benhamnek, amiből mi is kaptunk egy-egy darabkát. Aztán
Mr. Casterwick bejelentette, hogy hozza a hegedűjét, Pru
Charlesszal kirakott az asztalra egy sor gyertyát, amitől
minden ünnepinek tűnt, pedig elcsigázottak voltunk a napi
munkától, és a dohos és homályos helyiségben még mindig só
és régóta a falakba ivódott ürüzsír szaga terjengett. A
sütemény mindenért kárpótolt. Aranysárga volt, édes, és bár
nagyon is pontosan tudtam, hogyan készül a cukor, képtelen
voltam ellenállni neki. Odahúztam a székemet az ajtóhoz,
ahonnan jól láthattam, hogy civakodik, hogy bosszantja
egymást Charles és Pru. A fejemet a falnak támasztottam, és
hagytam, hogy a mazsola édessége szétolvadjon a nyelvemen.
Ahogy máskor az olvasás, most a zene hatására töltött el a
nyugalom. A tűzhelyben egyenletesen, nagy lánggal égett a
tűz, kellemes meleget árasztva.

Mr. Casterwick kezében egyszer csak megbicsaklott a

vonó, és abbahagyta a hegedülést. Amikor felnéztem,
Madame-ot pillantottam meg. A küszöbön állt, két kezét az
ajtófélfán nyugtatta.

– Hát maga zenél, Mr. Casterwick? Ezt nem tudtam. Ezt

nem tudtam. – Olyan franciásan hangsúlyozott, mintha ezt
mondta volna: Nem… tudtam… ezt… nem… tudtam. Nem,
nem, nem.
 Linux lecsapta az asztalra a sherryspoharát.

– Zavartuk talán, asszonyom?

– Ó, dehogy! Non. Egyáltalán nem! Egyáltalán nem!

Csak… apám… ő hegedül. Hegedült. Kérem…

– Biztos nem úgy játszom, mint amihez szokva van,

asszonyom – mentegetőzött Mr. Casterwick.

– De hisz ez egy hegedű, Mr. Casterwick! Bármit játszik is

rajta, az jajveszékelésnek hangzik.

A helyiségben valamelyest megcsappant a jókedv, hiszen a

ház úrnője a személyzet között mindig olyan, mint róka a
tyúkólban: senki sem tudta, hogy álljon vagy üljön, még a
macska is kisomfordált az asztal alól, megrázta a hátsó
fertályát, és kisurrant a nyitott ajtón. Mr. Casterwick a válla és
az álla közé szorította a hegedűt, s fel-felpillantott, amitől
folyton tévesztett. Linux felpattant, kitöltött még egy pohár
sherryt, és vágott egy szelet süteményt. Átment a konyhán, és
amikor letette a tányért az asztalra, olyan mozdulattal csapott
egyet a kezével, ahogy a tengeri madarak tárják szét a
szárnyukat.

– Hol van Mr. Benham, Madame? – kérdezte.

Madame tudomást sem vett róla, s úgy nézett körül, mintha

még sosem látta volna a helyiséget. Talán így is volt – egy
ilyen ház asszonyának sosincs oka arra, hogy lelátogasson a
konyhába.

– Az úr, Madame? – ismételte meg Linux.

Madame felnevetett, és megcsóválta a fejét.

 – Nos, Mrs. Linux, ez egy remek kérdés. Gondolom, maga
éppoly jól tudja, mint én.

A házvezetőnő kihúzta magát, és összedörzsölte a tenyerét.

– Hát akkor… itt egy kis sütemény. Küldessem fel Prúval

az emeletre?

Madame végigsétált a helyiségen, megállt a

konyhaszekrény mellett, ahol a falon fújtatók lógtak, lehajolt,
hogy bekukkantson a paszternákkal és hagymával megrakott
kosarakba, melyeket Linux a munkaasztal alatt sorakoztatott
fel, aztán megnézte a bezárt fiókokban tartott késeket. A
házvezetőnő egy darabig figyelte, majd visszaült a székére,
görcsösen összekulcsolta a kezét az ölében, s időről időre
olyan gyanakvó pillantással méregetett minket, mintha mi
tehetnénk a lelki békéje megbolydulásáról.

Madame visszatért az asztalhoz, és a villájával levágott

egy darabka gyümölcskenyeret.

– Finom! No de ez magától értetődik, Mrs. Linux. –

Élénken beszélt, pedig úgy tűnt, nincs jól, s haja verejtékes
homlokához tapadt. Nem nézett egyikünkre sem, lehunyta a
szemét, és evett még egy kis süteményt. Mindannyian őt
bámultuk, s a fülledt helyiségben hirtelen túl lassúnak és túl
hangosnak éreztük a zenét. Már úgy tűnt, egy
örökkévalóságon át fogja rágni azt a falatot, amikor váratlanul
visszadobta a villát a tányérra, és összecsattintotta a tenyerét. –
Táncoljunk! – Pru és Charles olyan zavartan pillogott, mintha
Madame törökül szólalt volna meg, de ő intett, hogy álljanak
csak fel, s kilökdöste őket a konyha közepén szabadon maradt
helyre. Aztán odalépett elém, és felém nyújtotta a kezét. –
Frances? Úgy tűnik, nincs elég férfi. Úgyhogy egyikünknek
vállalnia kell a nadrágszerepet. Vagy magának, vagy nekem.

Hátrahőköltem.

Kiii, mintha pofon vágtak volna. Először egy pillanatra

semmit sem éreztem, aztán mintha villám csapott volna belém.
Emlékszem, aggasztott, hogy csípős a szagom, mert egész
délután a galagonyasövényre kiterített szőnyegeket poroltam, s
a hónom alja ragadt a maró izzadságtól; aggasztott
bőrkeményedéses kezem, melyről biztosan azt gondolja, hogy
érdes, akár a zsákvászon, és hogy hová nézzek majd.
Csakhogy nem maradt idő a hosszas tépelődésre, mert
Madame a karomnál fogva odarántott a konyha közepére, Mr.
Casterwick toppantott egyet, és már húzta is. Az asztal és a
szekrény közt mindössze annyi szabad tér maradt, hogy
lehessen egyet szökkenni és sasszézni, bennem pedig csak a
beszívott és bent tartott levegőnek volt helye. A mellkasom
fájón szorított. Térdünkkel meg-meglöktük az asztalt, a
székeket. Amikor Pru az egyiket fel is borította, úgy nevetett,
hogy belerázkódott a teste, mire mi is felkacagtunk, Madame
pedig rámosolygott mindenkire, és igen elégedettnek tűnt.

Amikor összekapaszkodtunk, lesütött szemmel a lábukra

meredtem, hogy utánozni tudjam a tánclépéseket. Valami
angol zene szólt, amit mindenki más ismert, így egyszerre
mozdultak, egyszerre érintették meg egymás kezét, aztán
bókoltak, aztán meghajoltak – mintha olyan nyelvet beszéltek
volna, amit én nem értek, s emiatt két lépéssel mindig
mögöttük botladoztam.
 Linux mereven, egyenes derékkal ült a székén, és sorra
szemügyre vett mindannyiunkat. Néha szürcsölve kortyolt egy
aprót a poharából, ilyenkor elfintorodott, s az arca olyan lett,
mint a kifacsart rongy. De még ez sem zavarhatta meg az
örömömet. A szívem mintha szét akarta volna vetni a
bordáimat. Körülvett bennünket a zene, a padló hangosan
dobbant a talpunk alatt, miközben egyre csak kacagtunk és
táncoltunk. Mi négyen megfeledkeztünk magunkról, még ha
csak egy órára is. A Paradicsomban még csak nem is nagyon
szóltak hozzám, nem ám hogy táncoltunk volna. Ez tehát
egyfajta boldogság volt… hogy része lehettem a
mulatságuknak. Megfeledkeztünk az időről, megfeledkeztünk
az üresen és némán fölénk magasodó házról. Megfeledkeztünk
arról, hogy miféle viszony köt össze minket. Mindössze
emberek voltunk, akik táncolnak.

Langton egyszer elmesélte, hogy az angol katonák a

Tacky-féle felkelést követően összefogdosták Jamaicán az
obeah varázslókat, hogy kísérleteket végezzenek rajtuk.
Megbéklyózták, majd dörzselektromos masinákkal és laterna
magicákkal végzett kínzásnak tették ki őket, melynek során
elektromos kisülésekkel és megdöbbentő képekkel tetézték a
gyötrelmeiket. A néger varázslók úgy érezhették, mintha a
mennydörgés egyenesen a csontjaikba hatolt volna, vagy a
koponyájukat szikrázó villám szelte volna ketté. Amikor már
nem bírták tovább, arra kényszerítették őket, hogy kijelentsék:
a fehér ember varázslata az erősebb. A fehér ember minden
dolgok mércéje, és minden dolgok mércéje a fehér ember.

Hát ezt éreztem, amikor egymásba karoltunk.

Ó!
 Nem számít, mit tartogat bármely pillanat, az emlékezet
vagy egyáltalán nem őrzi meg, vagy végtelen rémületként,
tengernyi bánatként rögzíti. Abból az estéből csak foszlányok
maradtak meg bennem: Madame gyémánt fülbevalója meg-
megvillan… a teste hullámzón ring mellettem… s amikor néha
hozzám ér, az olyan, mint valami íz a számban, amelytől
képtelenség megszabadulni.
 Tizenötödik fejezet
Az angol tél a pusztulás, hosszú várakozás és nemezszerűen
tömör ég évszaka. Talpunk alatt csikorog a murva, csúszós
sárrá olvad a fagyott talaj, a rothadó levelek és a nyirkos fű.
Ilyen idő volt másnap délután, amikor Prúval kiküldtek minket
a házból.

Linux egyszer csak megjelent az asztal mellett, ahol épp

régi lepedőket vágtunk csíkokra, hogy majd begyömöszöljük a
taplósdobozokba. Madame elcsatangolt, közölte, előreszegve
az állát, mintha egy darab disznóhúst döfne nyársra.
Valószínűleg a parkban van, induljunk is rögtön mind a ketten,
hátha sikerül még időben hazahozni, mielőtt Lady Catherine
megérkezne a délelőtti vizitre.

Pru azt javasolta, hogy keressük külön-külön, mert sok kéz

hamar kész, így hát az első elágazásnál szétváltunk. Amikor
már elég messze jártam tőle, szaporábban kezdtem szedni a
lábamat, a szívem pedig tartotta az ütemet. Aznap számos
hintó és gyalogos kavargott a park ködében, de hamarosan
eljutottam egy nyugodtabb részre, egy kis kerthez, melynek
végében, a szilfák között, tejfehér pára lebegett, s a levegő oly
homályos volt, mint a gondolataim. A tél a fákon is rajta
hagyta a nyomát: abroszként húzta le róluk a megfeketedett
kérget, a göndör mohát. Az ösvény végéhez érve
megpillantottam Madame-ot. Kurta, testhez simuló, fekete
kabátkát viselt, mely alól vörösen buggyant ki a szoknyája,
sötét haja a dereka alá ért, a fejét oldalra billentve, kezét maga
mögött összekulcsolva állt. Volt benne valami, ami egy
csapkodó, ablaküvegnek neki-nekirepülő madár képét idézte
fel bennem.

Végighúztam a számon a kezemet, és elindultam felé. A

lépteim hallatán felém fordította a fejét. Tágra nyílt, ragyogó
szeme játék babáéra emlékeztetett. Indigóval kékített
vászonra. Mosoly derítette fel az arcát.

– Ó, Frances. De örülök, hogy maga jött értem. Torkig

vagyok azzal, hogy mindig Charles vonszol vissza a házba.

Önkéntelenül, ám sután visszamosolyogtam rá, aztán

elindultunk visszafelé. Én pár lépéssel mögötte haladtam, s
annyira vágytam arra, hogy elmulattathassam valamivel, hogy
eleinte mukkanni sem tudtam. Mielőtt kinyöghettem volna
valamit, Madame újra megszólalt, s azt mondta, hogy
elképzelni sem tudja, hogyan tanultam meg olvasni egy olyan
szörnyű helyen. Ekkor jöttem rá, hogy már percek óta a
Paradicsomról beszélt.

Mindenki ugyanazt akarja megtudni, mindenkit az érdekel,

hogyan ragadhatták meg az érdeklődésemet a regények azon a
vidéken. Azt hiszem, valamelyest hibáztatnak azért, hogy
végigolvastam az ottani életemet, ahelyett hogy
végigszenvedtem volna. Véleményük szerint a regény
eretnekség: ha ember teremt embert, akkor Istenre nincs
szükség. De hogy is tehettem volna meg, hogy nem olvasok?
Ezt mindig szeretném megkérdezni. Ön mit tenne, ha egy
sötét, bezárt helyiségben kellene ülnie, és valaki behozna egy
égő gyertyát? Megmondom én: újra meg újra végigolvasná
egyetlen könyvét, a Moll Flanderst, míg a lapok vékonyra,
zsíros tapintásúvá nem kopnak ujjainak érintésétől.
 – Fogadás volt – böktem ki váratlanul. – Az ön férje és az
én… Mr. Benham és Mr. Langton között. Látni akarták, hogy
tanítható vagyok-e.

– Ó! – A szél beleborzolt a hajába. Összefonta a mellén a

karját, és megborzongott. – Előbb fogadást kötöttek magára,
aztán elajándékozták? Milyen elmondhatatlanul förtelmes
viselkedés. Persze néha elmondhatatlanul förtelmesek tudnak
lenni.

Köhintettem. Képtelen voltam a Paradicsomról beszélni,

ugyanakkor hallgatni sem tudtam.

– A könyvek voltak a társaim – mondtam végül,

megemelve a hangomat, hogy hallható legyen a leveleket és
Madame szoknyáját meglibbentő szél zúgásában. – És hálás
vagyok, hogy tanulhattam valamit, nem számít, milyen
körülmények vezettek odáig. Így megtudhattam, hogy egy élet
megváltozhat, hogy tele lehet kalanddal. Volt idő, amikor úgy
tettem, mintha magam is egy regény, egy romantikus történet
hősnője lennék. Talán ostobaságnak tűnik, ám ezáltal azt
éreztem, mintha része lettem volna egy olyan világnak,
melyhez egyébként sosem tartozhattam volna.

Elhallgattam. Eljutottunk az ösvény végéhez, megláttam a

kaput, melyen át kiléphetünk az utcára, a macskakövek közé
levert fekete rácsokat, és Prút, aki már ott várt ránk. Olyan
érzésem támadt, mintha bolondot csináltam volna magamból,
de közben valami tehertől is megszabadultam volna. Enyhén
megszédültem. Átvillant az agyamon az emlék, azé a másik
teheré, amely a kezemben mocorgott, fészkelődött. Azt hittem,
már elfelejtettem, kitöröltem, mint az írás közben ejtett hibát.
Csakhogy bármit tesz is a test, az mindig megmarad benne,
még az idő rácsorgó rétegei alatt is.

Összerándultam. Az emlék úgy perzselte az agyamat, mint

forró serpenyő a belédobott füstölt heringet.

Felnéztem, és észrevettem, hogy Madame engem figyel.

– Ismerem az érzést – mondta. – Bár szerintem az olvasás

lényege nem az, hogy része legyünk a világnak, inkább az,
hogy kevésbé tartozzunk hozzá. Hogy kiváljunk belőle.
Papíron bárminek formát adhatnak, holott a világ alaktalan. –
Felemelte a kezét, hogy lesimítsa a fürtjeit. A szél nekirontott,
s ettől egy pillanatra mintha elnyelte volna a szoknya és a haj
felduzzadó felhője. – Az a baj az írókkal, hogy egész életüket
azzal töltik, hogy hazudni próbálnak maguknak.

A pára bebugyolálta a fákat, az eget, a füvet, s ettől

minden hűvössé és hangtalanná vált, mintha víz alatt sétáltunk
volna. Két nő haladt el mellettünk, megfordultak, mozgott az
állkapcsuk… hirtelen fogalmam sem volt, hogyan felelhetnék
Madame-nak. A torkomban ökölnyi gombóc nőtt. Így hát
elindultam vissza, a kapu felé, s ezúttal ő követett.

– Miről beszéltek a könyvtárban… azután, hogy

csatlakozott hozzájuk? – kérdeztem meg végül.

– Semmiről. Ostobaságokról. – Elnevette magát. –

Önmagukról. Más szóval: semmi lényegesről.

Itt valami más is elkezdődik. Ez volt az a pillanat, amikor

ráeszméltem, hogy az érzés, amely Madame mellett
elhatalmasodott rajtam, egyfajta vágyakozás. Képtelenség.
Természetellenes. Lehetetlen. Mert amire vágytam, az ő volt.
 Emlékszem, a kapun túl épp valami vásár zajlott.
Hármasban átvágtunk rajta. A levegőben sült gesztenye és
almabor illata terjengett, a papírral borított táblák sellőkkel,
kétfejű férfiakkal, tűznyelőkkel kecsegtettek. A pörgettyűk
szélvészként forogtak. Megálltunk, hogy megnézzük a
kötéltáncost – egy rövidebb kötél is ki volt feszítve alatta,
melyen egy patkány surrant végig. Tőlünk jobbra, egy sátorból
valaki épp kivezetett egy kenderpányvára kötött elefántot.
Elefánt! Képen már láttam, egy természettudós könyvének
illusztrációja volt. De valamiről olvasni, az sosem lehet olyan,
mint a valóságban megtapasztalni. Akár valami nagy, szürke,
érdes bőrű hullám, amely egyre magasabbra tör, aztán halkan
ellapul – az óriási állat vaskos lábát meghajtva bókolt a nézők
előtt. Az elöl állók ugrottak egyet, vihogva hátrálni kezdtek, és
eltúlzott mozdulattal emelték a szájuk elé a kezüket – mindig
vannak a tömegben, akik szeretik, ha rájuk ijesztenek, s úgy
adhatják tovább riadalmukat, mint a forró krumplit. – Ide! Ide,
hölgyek, urak! – kiáltotta az elefántidomár. – Így hódol az
ember előtt minden, legyen bár kicsiny vagy hatalmas!

Lábujjhegyre emelkedtem, hogy kiláthassak az előttem

tolakodók feje felett. Egy vézna, maszatos fiúcska megfordult,
elkerekedett szemmel megbámult, aztán megrántotta a mellette
álló nő szoknyáját. Az asszony is hátranézett, és lebiggyesztett
ajakkal rám meredt. – Nahát! Hogy már mindenfajta vadállatot
kiengednek az utcára!

Pru felszisszent.

– Vannak, akik igazán megtanulhatnák, hogy tartsák a

lepcses szájukat.
 Ekkor éreztem meg újra… azt az összeszorított fogú
zümmögést… a szememben, az állkapcsomban, a
csontjaimban. Harag. Amíg Madame-mal sétáltunk, egy időre
elszállt belőlem, és béke töltött el. Most azonban visszatért.
Rámosolyogtam a fiúra és az anyjára, az ajkam feszes volt,
mint a sarkosra bevetett ágy, aztán a vigyorom szélesebbé vált,
hogy megmutassam: nem számít. Szerencsére az eső már
akkor elkezdett lustán szitálni, amikor megálltunk, mostanra
pedig úgy zuhogott, mintha kavicsok kopognának a fejünkön,
így sarkon fordultunk, és menekülőre fogtuk. A tömeg is
szétszóródott, mindenki rohant a szélrózsa minden irányába.
Amikor visszaértünk az utcára, a köd szürke felhőként lebegett
előttünk, melyben fekete korompelyhek keringtek.

Visszatérve Levenhallba Madame elindult felfelé a

lépcsőn. Nyirkos szoknyáját kirázva hátrakiáltott, hogy forró
vizet kér, mi pedig Prúval visszabaktattunk a konyhába, ahol
az asztalon takarosan kirakva, bordacsontokként sorakoztak az
ezüst étkészlet darabjai, melyek arra vártak, hogy
megtisztítsuk őket.

Azon az éjszakán azt álmodtam, hogy végighajtanak a

Stranden, s mögöttem ezt kiáltozza egy férfi: – Ide, ide,
hölllgyek, urrrak! Jöjjenek csak megnézni a suvikszost! A
távoli Antillákról érkezett! Fazékba dugja magukat, hogy
megfőzze! Elrabolja a gyermekeiket, megfőzi őket is!
MISS PRUDENCE RATTRAY, Mr. George Benham
cselédje, felesküdött tanú

Mr. Pettigrew: Miss Rattray, maga azért jelent meg itt,

hogy erkölcsi leírást adjon a vádlottról?

F.: Igen, uram.

K.: Akkor hát, mondja csak el ezeknek az uraknak a

saját szavaival.

F.: Nem értem, hogyan tehetett volna ilyesmit

Frances… mármint a vádlott, elnézést kérek. Uram,
egyszerűen fel nem foghatom, hogyan tehette volna.
Hallottam, ahogy azt beszélik, hogy biztos azért tette,
mert barbár. Ettől olyan haragos lettem, hogy azonnal
tudtam, el kell jönnöm ide, hogy elmondjam, amit róla
tudok.

K.: Mit tud róla?

F.: Azt, hogy két hüvelykujja van, mint

mindannyiunknak. [Röhögés, a bíró meginti a karzaton
ülőket.] Mrs. Linux szerint rátarti, de én ennek sosem
láttam jelét. Az igaz, hogy nem veszi jó néven, ha
tanácsokat osztogatnak neki, kivéve persze, ha valami
könyvben olvassa. Ennyiből tényleg mindig a saját
sírját ásta. Mondogattam neki, hogy tudom ám, mi az ő
baja. Én mindig valami hölgy szobalánya szerettem
volna lenni, ő azonban maga a hölgy akart lenni.
Korábban nem ismertem egyetlen bokszost sem…
mármint láttam ilyet az utcán, főleg katonákat meg
koldusokat, és egyszer pár sarokra tőlünk szolgált egy
háznál egy konyhai cseléd… fiatal lány volt, és ha arra
jártam, néha láttam, hogy a lépcsőn ülve pipázik. Azt
gondolom, hogy szokatlannak találjuk a látványukat, és
nem ismerjük a szokásaikat. De Frances… mármint a
vádlott esetében nem vettem észre semmi szokatlant.
Talán nem tudta pontosan, hogyan működik egy angol
úri ház, és nagyon híg volt a vére… annyira fázott! De
miután Madame szobalánya lett, egészen megváltozott,
és sokat javult a hangulata. Igen kedvelte Madame-ot.
Az igazat megvallva, az asszonyunk is sokkal jobb
kedvű volt. Ahogy Frances emlegette… hát… Olyan
gyengéd érzelmeket táplált Madame iránt, hogy
egyszerűen nem értem, hogyan tehetett volna ilyesmit.

K.: És a Mr. Benham iránti érzései?

F.: Uram… Mr. Benhamet mindenki kedvelte… a

feleségén kívül.
 Tizenhatodik fejezet
A fehér férfiak akkor is együtt vacsoráznak, ha akadnak
köztük nézetkülönbségek, sőt gyakran pontosan ezek miatt
teszik. Valószínűleg mindkettő közrejátszott abban, hogy
Benham meghívta Langtont vacsorára.

Már akkor komoran méregették egymást, amikor beléptek

az ebédlőbe. Madame pár lépéssel mögöttük haladt. Langton
szeme zavaros volt, mint a rumosüveg alján az üledék.
Megpillantottam, és mintha marhabőr korbáccsal húztak volna
végig rajtam, pedig igyekeztem előre felkészülni. Ám így is
keserű íz áradt szét a torkomban. Úgy láttam, mintha
sántikálna, mintha görnyedtebben tartaná magát. Mindenütt új
ráncok tűntek fel rajta. Fekete kabátjában erősen izzadt. Úgy
foglalt helyet, hogy rám se nézett. Előttem azonban azonnal
felrémlett a régi Frances, mihelyt megpillantottam. Akit
árnyékként követett a szoknyája. Akinek a gondolatai fürgék
és fullánkosak voltak, akár a darazsak. Aki lámpást gyújtott,
keményre szárította a pennákat, lekapkodta a könyveket a
polcokról: Vesaliust, Le Cat-t, Buffont. Aki hozta a zsemlét,
amikor Langton úgy kívánta, forrón, megvajazva. Aki
segítségére volt a vetkezésben. Aki leírta, amit Langton
diktált, majd kivakarta, aztán újra lekörmölte. Aki mindig írt.
Az emlék megrebbent, szétfoszlott. Kinyitottam a szememet,
és keservesen, kortyonként töltöttem meg levegővel a tüdőmet.
Az abrosz alatt fehéren derengő asztal, a lehajtott fejű sárga
virágok, az ezüstedényeket megtöltő sötét szilvák. Pru az
egyik oldalon, én szemben vele – így csak Langton tarkójára
meredhettem, és kanalat markoló, reszkető kezére.

Ű nemcsak hogy az ördög, améket ismered, mondogatta

Phibbah. Ű meg te ugyanaz az ördög vagytok. Megrázkódtam,
leráztam magamról az emléket.

Langton az asztal túloldalán ülő Madame-ra tekintett.

– Remélem, Frances hasznossá teszi magát.

– Frances? – Ennél a fénynél Madame arca csupa éles ívű

csont és csupa árnyék volt. Felemelte a poharát, hogy a pezsgő
ital takarásából nézzen vissza rá. Hunyorított, mintha nehezére
esne felidézni, hogy kiről van szó. – Ó, igen. Biztosra veszem,
hogy így van.

Hideg szavai úgy záporoztak rám, mint poroló csapásai a

szőnyegre. Nem azt mondta: – Frances? Vele oly jó barátok
lettünk. – Felém se pillantott. Senki sem hitte volna el, hogy
ugyanez a nő pörgött-forgott kéz a kézben a cselédjeivel a
konyhában. Egyikük sem tanúsította a legcsekélyebb figyelmet
sem irántam – ennyi erővel akár élettelen könyvtámasz is
lehettem volna: hasznos, jó szolgálatot tesz, és ott marad,
ahová leteszik. Madame díjnyertes paripa volt – a gyertyák
fényénél ragyogott, s világoskék ruhája fénylett, akár a hamis
pénz –, én pedig egy öszvér. A gondolataim elbarangoltak,
elhagyták a szobát, s rátaláltak a parkban a nőre, akit meg-
megtépett a szél, s arcából kifújta leengedett haját. Felmerült
bennem, hogy talán csak képzeltem őt.

Hah! A niggereknek nincs képzelőereje, szólalt meg

Langton hangja a fejemben.
 Leves, aztán borjúmirigy kaviárral. Sült nyelvhal apró
gombafejekkel körítve. Olajbogyóval töltött paradicsom.
Csillogón rózsálló nyelv a kis papírkorona közepén. Aztán
marhahús. A konyhában egész délelőtt szalonnaszag
terjengett, mivel a tűzhelyen tejszínes húsleves gyöngyözött.
Minden fogásnak úgy kellett megjelennie az asztalnál ülők
előtt, mintha ők varázsolták volna oda. À la Russe – Linux így
nevezte ezt a fajta étkezést. – Tegyetek arról, hogy senki ne
lásson, és ne halljon titeket. – Azt kívántam, bár lehetnék
láthatatlan, nem igaz? Hát most megkaptam.

Most, hogy ezt írom, eszembe jutott valami más is. Valami,
amit Linux mondott, miközben a mosókonyhában
levetkőztetett, és rám ráncigálta a félgyapjú ruhát.
Megkérdeztem tőle, hogy miért gyűlöl engem, mire
meglepetten kapta fel a fejét. – Gyűlölni? Ó! Nem. Az Úr
teremtménye vagy, te lány, ahogy én is, ahogy Charles és
Prudence és Mr. Casterwick. Ahogy Mr. Benham. Ahogy az
uralkodó. Isten a mi elöljárónk, mi pedig az irányítása alá
tartozunk, mindannyian, és minden madár, minden virág,
minden falevél. Csakhogy nem mind vagyunk ugyanabban a
rangban! Te felfogni sem lennél képes azt a munkát, amit Mr.
Benham végez. És én sem. De ő sem a mienket. Létezik egy
természetes rend, és amikor tisztában vagy a benne betöltött
szerepeddel, és teszed a dolgod, nem számít, mi legyen az,
azzal a tudattal, hogy az Úr munkáját végzed, akkor tiszta
szívedből munkálkodsz, mert Istennek dolgozol, nem pedig
emberi uraidnak.

Madame ismét felemelte a poharát. Miközben figyeltem,

szégyenkezve tapasztaltam, hogy bármit gondoljak is róla,
ugyanaz a rajongás vesz erőt rajtam, amit a parkban éreztem.
A megrugdalt, mindvégig hű kutya átka.

– És élvezi a mi kis városkánkban töltött időt, Mr.

Langton?

– Nem igazán. Főleg azért utaztam ide, mert rá akartam

venni régi barátaimat, hogy viselkedjenek barát módjára.

Benham homloka fénylett. Villájára kotort néhány gombát,

majd tele szájjal kezdett beszélni.

– A Society visszadobta John kéziratát.

– Ó? – Madame oldalra billentette a fejét. – Az a koponyás

dolog?

– Annál talán valamivel többről van szó. – Langton

kihúzta magát, és letette a villát.

– Valóban? – Madame ajka lassú, széles mosolyra

húzódott.

– Biztosra veszem, hogy csak untatnám vele, Mrs. Benham

– felelte egy kis szünetet követően Langton.

– Hát akkor magyarázza el részletesen. – Madame

rásandított, majd éles hangon hozzátette: – Aztán meglátjuk,
hogy az én női elmém képes-e tartani önnel a lépést.

Benham erőltetetten köhécselni kezdett. Továbbra is

Langton fejére meredtem. Elöntött a düh. Kalapált, akár a
dobszó. Kopácsolt, mint eső az üvegen. Szétáradt bennem,
mint a sebből kilövellő, forró vér. Langton egy ideig
egyszerűen csak felbámult a mennyezet sötét gerendáira. Már
azt hittem, nem ad választ, és némi hűvös megkönnyebbülést
éreztem. A Paradicsom bűneit nem lenne szabad kitálalni erre
a tiszta asztalra. Nem viseltem volna el, hogy ott kelljen
állnom, miközben ő a Cranián végzett munkával
büszkélkedik. Aztán Benham felé fordult, mintha neki címezné
a szavait.

– Egy… kutatásról van szó. Tudományos módszereket

alkalmaztunk az anatómia tanulmányozására… nem pusztán a
bőrszín eredetét állapítottuk meg, de ennek hatásait is
vizsgáltuk. Kinyertük a négerek azon részeit, melyek
feketék… vért, agyszövetet és bőrt… majd érveket gyűjtöttünk
ennek miértjére. Miért sötétebbek, és hogyan függ össze
mindez a négerek túlzott rémületével és ostobaságával? A
férjével megállapodtunk abban, hogy együttműködünk…

– Mindössze arról van szó, hogy ugyanaz a kérdés érdekelt

mindkettőnket – szakította félbe a késével hadonászva
Benham. – Aztán rögtön kiderült, hogy ezt leszámítva
semmiben sem értünk egyet. Mert ön ragaszkodott ahhoz a
bőrrel kapcsolatos esztelenséghez…

– Mi volt az eredeti kérdés?

– Külön faj-e a néger? Fontos munka, és meg kellene

jelentetni – szögezte le Langton Benhamre meredve.

Madame azonban beléfojtotta a szót.

– Tehát a régi poligenista vita. Kutyák és tehenek? De

hiszen ezt az avítt érvelést már rég be kellett volna temesse az
idő. – Összevonta a szemöldökét. – Azt mondja, hogy
embereken végzett kísérleteket?

– Holttesteken, amikor épp sikerült beszereznünk őket.

 – Ezek szerint… ön hullarabló volt, Mr. Langton!

– Nos… nem sokat tudhatunk meg a testről, ha nem vágjuk

fel…

– Itt nem a boncolásról van szó. Hanem arról, hogy olyan

személyek testét használta, akik nem tudták beleegyezésüket
adni.

– Halottak…

– Rabszolgák.

– Vajon mit tudhat ön erről?

– Pontosabb lenne úgy feltenni a kérdést, hogy ön vajon

azt látta-e, amit látni kívánt, amikor felnyitotta azokat a
testeket.

– A bőr nem hazudik.

– És a szív?

– A szív mindössze egy gépezet…

Madame felkacagott.

– Ez aztán az anatómusi válasz!

A férje éles pillantást vetett felé, egy ideig csak a gyertyák

sercegését lehetett hallani, aztán Langton fojtottan felnyögött,
leszegte a fejét, és mintha imbolyogva megpróbált volna
levegőhöz jutni. Hajszál híján megfeledkeztem magamról, és
már-már hátba vertem, ahogy a Paradicsomban tettem volna.
Éreztem, hogy egyre jobban előredőlök, s a torkomban
gombóc képződik a dühtől, tömör és száraz, akár a gyapot.
Hagytam, hogy a harag tovább duzzadjon bennem. Örültem
neki. A néma csendben egyszer csak felvillant előttem az
igazság: én magam voltam az indulatom célpontja. Tettem egy
lépést hátrafelé, s közben a csuklóm a tálalónak ütődött,
melyen szétguruló kavicsként csörrentek meg a tányérok.

Langton letett valahová, én pedig ott maradtam, ahová

letett. Mint szög a deszkában.

Előreléptem. A szavak kiszakadtak belőlem.

– Mit tett velem? Mit művelt? Miért hagyott el?

Odamentem hozzá. Felemeltem a kezemet, és

megpofoztam.

Madame felkapta a fejét, ahogy Benham is. Csak Langton

nem nézett fel.

– Bűnhődni fog valaha is azért, amit tett? – kérdeztem

lehajtott feje fölé hajolva. A fojtott nesz felerősödött, s károgó
fuldoklásba fordult át. Ujjaival görcsösen dobolt az abroszon,
megremegtetve az asztalt, a tányér, villa, kés után kapkodva.
Megvonaglott az ajka, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát.

– Ó! – kiáltottam fel.

Fejét a mellkasomhoz szorítottam, görcsrohama

áthullámzott mindkettőnkön, és koponyája ütemesen verte a
szegycsontomat. Ugyanaz a gonosz. Ugyanaz a gonosz.
Amikor lecsillapodott, a szoba is elcsendesült. Felpillantottam,
és megláttam Linuxot az ajtóban. Egy tál cukorszirupban főtt
gyümölcs és egy tányér madeleine volt a kezében. A tekintete
kötőtűként villogott.

A konyhában a teáskanna némán gőzölgött a csikótűzhelyen.

A faszenes vasalók ugyanott voltak, ahová Prúval letettük
őket, s arra vártak, hogy méhviasszal átkenjük a talpukat,
mielőtt a helyükre kerülnének. Valami sercegett, mint forró
sütővas a hajon. Mr. Casterwick az asztalnál ülve épp
teletöltötte Benham likőrösüvegét. Felnézett, amikor Linux
berángatott magával. Megfordultam.

– Sajnálom. Én… – De felpofozott. A padló megbillent a

talpam alatt, és kicsusszant, mint fog az ínyből. A fejem hátsó
fele a hideg kövön csattant. Linux árnyéka rám vetült.

– Barbár, alattomos kölke! Szégyent hoztál a házra!

– Mrs. Linux… – Mr. Casterwick felemelte az ülepét a

székről, egy darabig bizonytalanul egyensúlyozott felette,
lebegve, akár a köd, aztán meggondolta magát.

– Hálás lennék, Mr. Casterwick, ha nem szólna bele

olyasmibe, ami nem tartozik magára. – A házvezetőnő
megperdült, s ekkor megcsillant a fény a teáskannán. – Mit
műveltél? – rivallt rám. Nem feleltem, de a tekintetemet nem
vettem le a kannáról. Linux rángatott, én ellenálltam.

– Nem, nem, nem, nem! – sikoltottam elhúzódva, de

akkorra már leöntött, s a víz perzselőn folyt végig a
csuklómon. A színek kifakultak, hűvös sötétség vett körül.
Linux nyakon ragadott, és az ajtó felé vonszolt. Sosem lett
volna képes felcibálni az emeletre, ha eszembe jutott volna
ellenállni.

A padlásszobára lassan ráborult az éjszaka. Felemeltem a

lábamat, és rúgtam egyet. A fájdalom a csuklómba nyilallt, s
úgy lüktetett benne, akár a szívdobogás. Valaki megrázta az
ajtókilincset. – Ki az? – kiáltottam fel, de már nyílt is az ajtó.
Amikor felnéztem, Pru állt ott, kezében az ürüfaggyús tálkája
és a faggyúmécsese. Letérdelt mellém, egyetlen szó nélkül a
kezem után nyúlt, és jó adag faggyút kent a csuklómra.

A bőrömre meredtem.

– Ki fog dobni.

– Hát, erre korábban kellett volna gondolnod, nem? –

Visszafektette az ölembe a kezemet. – Lenmagolaj kellene, de
nekem nincs.

– Pru… – néztem rá kérdőn.

– Talán igen. Mit tehetnél ellene? Mit tehetne bármely nő?

– folytatta. – Vagy férjhez megyünk, vagy beállunk szolgálni.
– Keresztbe tette a karját az ölében, s szigorú pillantást vetett
rám. – Ha új állást akarsz, ahhoz ajánlólevél kell, márpedig
tőle nem kapsz, most már biztosan nem. Anyám mindig azt
mondta: „akkor beszélj, ha szólnak hozzád, tedd meg, amit
parancsolnak, menj, ha hívnak, és akkor senki sem dorgál
meg”. – A fejét ingatta. – Tudod, éreztem, hogy valami baj
készül. Amikor reggel Madame hálószobájába mentem
begyújtani, egy parázs kipattant a kandallóból, és a lábam elé
esett… tegnap pedig Mrs. Linux szobájában szemfödelet
mintázott a megolvadt gyertyafaggyú. Aztán ott volt a mai
este, amikor hárman ültek asztalhoz.

– Ezek mit jelentenek?

– Halált. – Nagyra meresztette a szemét. Nem szóltam

semmit. Vékony szállá nyúlt köztünk a csend. Langton
haldoklik, bólintottam magamban. Már korábban is láttam
rajta. Reményem sem lehetett arra, hogy egyszer visszatér
értem. Pru végül az ajtózár felé sandított, és sóhajtott egyet. –
Iparkodnom kell visszaérni, mielőtt feltűnik, hogy nem vagyok
ott.

– Kockázatot vállaltál miattam, amikor feljöttél.

Vállat vont.

– A nagyanyám mindig azt mondta: a könyörületesség

nyugtató balzsam, annak is, aki adja, és annak is, aki kapja. –
Ásított egyet, az egyik kezét a szája elé emelte. – Most már
nincs értelme sírdogálni. Bármi lesz is reggel, ez már biztosan
nem történik meg újra. – Megpaskolta a karomat, lassan
felkászálódott, és magához vette a tálkát meg a mécsest.
Amikor az ajtóhoz ért, a kilincsre tette a kezét, és megállt. –
Frances… kicsodád neked valójában Mr. Langton?

Kezemet rásimítottam a másik tenyeremre, hogy fogjak

valamit. A csuklóm zsibbadt volt a faggyúréteg alatt, a bőröm
rózsaszínű, akár egy újszülötté. Megszorítottam, hogy
belenyilalljon a fájdalom – így akartam kiűzni a fejemből a
sötét gondolatokat. Lesütöttem a szememet, hogy ne kelljen
Prúra néznem, amikor válaszolok.

Még mindig ő az egyetlen, aki előtt hangosan kimondtam.

– Az apám.
 Tizenhetedik fejezet
Mi voltam hát? Valamiféle toldott-foldott szörnyeteg. Egy
lény, melyet Langton darabkáiból öltöttek össze. Ágyéka
minden gyümölcse, amennyire azt tudhattam. Miss-bellától
nem született gyermeke.

Ezt Miss-bella mondta el, bár addig várt vele, míg már túl
késő volt. Ó, de kedvem lett volna megölni Langtont, amikor a
tudomásomra jutott, de persze vele is végeztem volna.

Abban az időben minden olyan csendes volt. Nem volt

Phibbah, nem kopogott a borsó, nem reccsent meg a padló. A
folyó hosszú, sötét sebhelyként vonult át a hegyeken. A nap
magasan járt, mintha örökké delelne. De hát így telnek a
jamaicai napok… délelőtt, délben, este vagy esőben. Sosem
változott semmi. Egymás mellett álltunk a verandán. A
kocsiszínbe készültem, amikor Miss-bella megállított.

– Azt akarom, hogy mondd el nekem, mégis mit művel a

férjem odabent…

– Nem, Miss-bella.

– Valami gonoszságot, de tudni akarom, hogy pontosan

mifélét.

Csak a fejemet ráztam, de nem felelhettem sem igennel,

sem nemmel. Valóban valamiféle gonoszság volt. A saját
szememmel láttam.

– Te lány… – Szipákolva a fejét csóválta. – Én nyíltan

beszélek veled, és elvárom, hogy te is így tegyél.
 – Igen… – Eddig jutottam, aztán elhallgattam. Nem volt
bennem semmi nyíltság. Már nem.

Amikor megint rám nézett, a szeme olyan volt, akár az

ablaküveg.

– Azt akarom, hogy belegondolj… – Nem folytatta.

Előrehajolt, hogy letegye a terítőcskére a flaskáját. Lassan
mozgott, akár a kátrány. – Az a férfi az apád.

– Nem – szakadt ki belőlem azonnal, ellenállhatatlanul,

mint a köhögés.

– Nézz csak körül, te lány. Nézz körül.

A hangom elfúlt, amikor gondolataim ólomléptekkel,

kelletlenül visszatértek a múltba, a régi szóbeszédhez, és
tétován belekapaszkodtak a munkafelügyelőbe, a könyvelőbe,
csupa olyan személybe, akinek a lehetősége korábban fel sem
merült bennem.

– Vannak itt más fehér férfiak is – nyögtem ki. Aztán

tántorogva odébb mentem, és leokádtam Miss-bella
rózsabokrát. A fejemben minden kavargott, akár a megkevert
leves. Körülöttem minden egyformán rozsdaszínű volt: a
kiszáradt föld, a falak, a bokrok, még a kutyák is.

Végül Langton betegsége mentett meg. A teste akkorra

már túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy terhet jelentsen
nekem vagy bárki másnak. De addigra már megtörtént, az első
éjszaka, és az ezután következő éjjelek. Ha akkor tudom,
megöltem volna. Hagytam, hogy belém mélyedjen az a sötét
szilánk, melynek sajgó-nyilalló helye a mellkasomban volt.
Korán lementem. Linux egyedül volt a konyhában, egy bögre
tea felett üldögélt, és egy halom pénzérmét bámult. Amikor
beléptem, felnézett, és közölte velem, hogy a pénz rám vár.
Arra jutottam, hogy biztosan kidob a házból, és ez a bérem.
Gondolkodás nélkül kinyúltam érte…

– Nem. Majd amikor visszajöttél. Most fel kell menned.

Madame hívatott.

Madame ajtaja nyitva volt. Az asztalán széthajigált könyvek –

mint valami bőr- és vászonkötésű vadon. Enyhe gyümölcsillat
terjengett, szeszélyes, érett. Bőr és tinta szaga. A
kandallópárkányon egy vázában liliomok.

Megláttam. A könyvek között kuporgott. Megköszörültem

a torkomat.

– Frances! Igen… Üljön le. – A két karosszék közül az

egyikre mutatott. A kandalló mellett állt, a huzata sárga,
kanyargós, kék levélmintával. – Csak egy perc… épp…
keresek valamit.

Most is pontosan fel tudnám térképezni azt a szobát, nem

kellene hozzá iránytű. Az ujjaimon kívül más eszközt nem
használtam a felderítéséhez. A japán lakkágytól hatlépésnyire
volt az íróasztal, onnan további négyre a vörös, gólyákkal
díszített fiókos szekrény. E kettő között egy portré függött a
falon: könyökére támaszkodó, sötét hajú, halvány arcú nőt
ábrázolt, körülötte a mező csupa sárga pötty, a ruhája árnyalata
akár a frissen kiontott véré. A vörös ruhás nő. A
kandallópárkányon ott hevert Madame kis fadobozkája,
melyen a neve faragott kezdőbetűit – M. D. – harangvirágok
vették körül.
 A földszinten becsapódott egy ajtó, a zaj vibrálva terjedt a
téglán, malteren és üvegen át felfelé. Könnyűnek éreztem
magam, mint a tűzből kiprüszkölt hamupehely. Fogalmam sem
volt, hová megyek, mihez kezdek, azt sem tudtam biztosan,
hogy valóban elzavarnak, vagy sem. Csak ültem a székben,
átfogtam ujjaimmal sajgó csuklómat, és bámultam Madame-
ot. Ide-oda tologatta a könyveit, rájuk mosolygott,
megpaskolta őket.

– Montaigne… Johnson… Wollstonecraft! Á! Lássunk

csak téged… – Felkapott egyet, felcsapta valahol: „Ha félelem
fog el, hogy meghalok / s nem aratom le termő agyamat”[10] –
olvasta, majd felnézett. A szeme ragyogott, mint a padlón
szétszóródott tűk. Előző esti hűvösségének nyoma sem maradt,
a jég elolvadt, mert úgy tűnt, elhatározta, hogy inkább újra
barátok leszünk, most, hogy ennek nincs tanúja. – Istenem!
Hát nem pontosan erről van szó? Olvasta már Keats verseit?

– Még nem.

– Kár. – Mellém lépett, és a kötetet az ölembe pottyantotta.

– Úgy vélem, nagyon is igaz, hogy a legnagyszerűbb
művészetet a félelem szüli. A művész fejében valósággal
hemzsegnek az ötletek! Mint a hangyák vagy termeszek… el
tudja képzelni? Utat rágnak maguknak. Micsoda kép!

– Ki fognak dobni? – kérdeztem váratlanul.

Felkacagott.

– Micsoda?

Kihúztam magam.

– Nem bántam meg, amit mondtam.

 – Nem! Nem is kell. Nekem kifejezetten kedvem lett volna
felállva tapsolni, amikor a helyére tette azt a szörnyű fickót,
aki úgy beszélt, mintha a sorsunk nyílként fúródna a magzati
agyagba. Meghatározottan. Megváltoztathatatlanul. Pedig
Locke is megmondta, hogy az elmét üres lapként kell
elképzelnünk. Mint tabula rasát. Egy gyermekből bármit
nevelhetünk: tudóst, avagy tolvajt. – Felém nyújtotta a kezét. –
Természetesen hallottam, hogy mit történt. Nagyon sajnálom.
Most már jól van? – Elhúztam a karomat, nem hagytam, hogy
szemügyre vegye. – Beszélni fogok Mrs. Linuxszal, ilyesmi
nem történhet meg újra. Nagyjából annyi türelem szorult belé,
mint az Úristenbe… folyton lesújt meg büntet. De hát a
házasságommal együtt örököltem őt is, ahogy a férjem főrendű
özvegy anyjának gyöngysorát. Meg kell jegyeznem, hogy
annak a viselését is éppoly dermesztő érzésnek találom. Mr.
Benham nem hagyja, hogy elbocsássam Mrs. Linuxot, aki
pedig valósággal bálványozza őt. A házasságunk első
napjaiban egyre az járt a fejemben, hogy egy nő, aki ennyire
ragaszkodik egy férfihoz, csakis a szeretője lehet. Vagy a
törvénytelen lánya. Linuxra pedig egyik sem áll… Talán
megbotránkoztattam? Tudom, túlságosan szabadszájú vagyok.
Csupa rossz szokásom van.

– Tudja, hogy mi történt vele?

– Mr. Langtonnal? Mr. Benham gondoskodott róla.

Visszavitette a fogadójába. Orvost hívatott hozzá.

Ha meghalna, villant át az agyamon, akkor én lennék az,

aki végzett vele. A gondolat boldoggá tett.

Madame elhúzódott.
 – Á! Megvan. – Hirtelen észrevett egy kötetet a kandalló
mellett, a padlón. – Ezt kerestem. – Felkapta, és fennhangon
olvasni kezdte: „Életemet tehát sóvárgással és hallgatással
töltöttem a nők mellett, akiket legjobban szerettem…”[11]

– Ez valami regény? – szakítottam félbe.

– Rousseau önéletrajza, a Vallomások. Egy könyv, amit

önmagáról írt.

– Tudom, hogy mi az önéletrajz.

– Hát persze. Tudja, még mindig emlékszem, pontosan hol

voltam, amikor először olvastam Rousseau-t. Miután
idejöttünk Párizsból, barátok fogadtak be, akiknek volt
könyvtára. Több éven át velük maradtunk. Ó, Londonnak
abban a szegletében éreztem, hogy szívesen fogadnak! Valaki
más mondatai, ahogy kicsavarodva, erre-arra forogva haladnak
a végük felé… ahogy minden más is. Néha egyenesen a saját
összezavarodott szívünkhöz vezetnek, nem máshová. Egy
délután Monsieur Rousseau hangja volt az, amit
meghallottam… Nos hát… órákon át tudnék ilyesmiről
beszélni. A legtöbb embert halálra untatom vele.
Ugyanakkor… hiába esett annyi szó tegnap este a
tudományról, nem tudok szörnyűbbet elképzelni, mint azt,
amikor valaki ennyi időt és energiát fektet abba, hogy
megértse az élet működési elvét, miközben annak szépsége
teljesen hidegen hagyja.

– Vagy a csúfsága.

– Pontosan! – Madame váratlanul megperdült, és a

toalettasztalkájához sietett. Papucsa halvány nyomokat hagyott
a szőnyegen… mint a harapásnyomok a kenyérben. Letette a
könyvet, és egy hajkeféért nyúlt. – Az én férjem a szavak
embere, de a legszívesebben űzni szereti őket. Ahogy mások
lepkékre vadásznak. Ő is szereti üveg alatt, tűre feltűzve
tartani őket. – Szórakozottan forgatta kezében a kefét, s mintha
a saját tükörképéhez intézte volna a mondatait. – Úgy vélem,
megértjük egymást.

– A férjével?

– Magával – nevetett fel.

– Ó.

– Olyan különös, hogy ezt mondom?

Egy szívdobbanás, egy lélegzetvétel.

– Jól bánik a tűvel?

– Igen.

– Fésülni tud?

– Akkor nem dob ki a házból?

– Ó! Ezek szerint nem fogalmaztam világosan, ugye?

Szeretném, ha a szobalányom lenne. Amolyan személyititkár-
féle. Tudja, nagyon szeretnék írni. Eltökéltem magamban, és
Mr. Benham is azt mondja, hogy szabad… és hogy maga
segíthet nekem ebben.

– Én? – Felálltam. Felmerült bennem, hogy talán nem

kellene örülnöm. Hiszen mindössze elcserélek egyfajta
szolgálatot egy másikra. A vasketrecet az aranyozott kalitkára.
De azért örültem. Ó, de mennyire! – Mrs. Linuxnak nem fog
tetszeni.

– Nem – mosolyodott el. – Neki nem fog tetszeni.

Odalent Linux épp forró vizes pitetésztát készített. Tiszta
kendőt borított a sivító teáskannára, beletekerte a fogantyúját,
majd kitöltötte a vizet egy rézedénybe.

– Fel kell vinnem egy kis csokoládét – szóltam oda neki a

küszöbről.

Fel sem nézett, csak kimért két adag zsírt, marokra fogta a
fakanalat, és elkezdte kidolgozni a tésztát.

– Madame-nak – folytattam.

Az asztalhoz léptem, melyre kitette a pénzérméket.

Mozdulatlanná merevedett.

– Azt csak akkor viheted el, ha elmész.

– Maradok.

Fortyogón sötét tekintete megállapodott rajtam.

– Értem. Hát akkor vidd fel a csokoládét. Vagy tán valaki

megakadályoz benne? – Leakasztotta a derekáról a
kulcscsomót, az egyik kulcsot felém vetette. – Hát nem pont
az a fajta, akinek úgy kell egy bokszos cseléd, mint macskának
a tejszín?

Megráztam a kulcsot a markomban.

– Vaníliás kétszersültet is kér.

– Vidd csak. Vidd. Hát persze. Ez lesz minden, Suvikszos

madám?
 Tizennyolcadik fejezet
Vajon mit csinál két nő, amikor magára marad a szobájában?
Nem ez lenne az a kérdés, amely a leginkább zavarba ejti a
vádlóimat? Hiszen ezt a legegyszerűbb eltitkolni – csak egy
hölgy meg a szobalánya –, és senki sem veszi észre a lényeget.
A Newgate börtönben van egy porkoláb, aki igen szívesen
célozgat: – Azt beszélik, hogy tik ketten úrhölgynek meg az
őtöztetőjének mutattátok magatokat, pedig ocsmány egy páros
vótatok. – Ő vette el tőlem a levelet is, amikor behoztak ide,
nem az a foglár, aki szereti hangosan felolvasni az újságokat.
Egyetlen levelet kaptam Madame-tól, és azt is elvesztettem.
Elkobozták, hogy megbüntessenek. Ha egy nő buja
gondolatokat ébreszt bennük, akkor különösképpen büntetni
akarják.

Gondolom, be kell számolnom önnek az első napról. Még

sosem voltam komorna. Madame megjegyezte, hogy korábban
sosem vette a fáradságot, hogy szobalányt szerezzen magának.
Talán semmit sem úgy csináltunk, ahogy azt általában szokták.
Én csak azt mondhatom el, hogyan történt. Kora reggel volt,
az éjjeli őrszem még mindig el-elkurjantotta, hogy hány óra
van, s az ablakot betöltő ég sötét volt, akár a hamu. Felmentem
a lépcsőn, két kézzel markolva a forró vizes kannát. Madame-
ot ébren találtam, már várt rám. Az ágyán ült, kinyújtott lábát
keresztbe vetette, és a hajszálvékony szeletekre vágott
ananászt eszegette, amit Pru kis ezüsttálkában vitt fel neki. A
ruhája már ki volt készítve, odaterítették mellé az ágyra –
fehér otthoni köntös, keményített fátyolszövet nyakkal.
 – Ó, Frances! – üdvözölt, felkelt, a tükör elé állt, és onnan
bámult rám. Mintha lassan elmosolyodott volna, láttam, ahogy
megvillan piros ajka, fehér foga. Aztán oldalra billentett fejjel
szemügyre vette magát, és hagyta, hogy a kimonó lecsússzon a
válláról. Elárulhatom, hogy ezzel jól meglepett. Miss-bellán
kívül sosem láttam más fehér nő testét, és az övé egyáltalán
nem úgy nézett ki. Madame úgy viselte a meztelenségét, mint
valami vadember, mintha kihívón tudakolná, hogy hozzá
merek-e érni. Sötét haja harang alakban omlott le, mint egy
szoknya, a hasa finoman ráncos volt, akár a szemhéj bőre. A
melle apró. Nagyot nyeltem, zihálva levegő után kaptam, hogy
lehűtsem magam, és letettem a vizeskannát. A feje fölé emelte
az egyik karját, beleszimatolt a hónaljába. – Ma reggel nem
ártana egy fürdő, mit gondol? – Amikor rájöttem, hogy ezt úgy
érti, szagoljam meg én is, meg kellett szabadulnom az
emlékektől, melyekben Phibbah és Miss-bella szerepelt, a
bádogkád és Miss-bella sipító, nyafogó panaszkodása. Milyen
igaz is, hogy a csúf emberek remélnek, míg a szépeknek
elvárásaik vannak, gondoltam. Személy szerint sosem
értettem, mi értelme a szépségnek. Hiszen mindössze hús és
csont szerencsés elrendeződéséről van szó. A szépség nem tud
gödröt ásni vagy kenyeret sütni. Madame nem engedte le a
karját, úgyhogy elindultam felé. Minden lépésnél úgy éreztem,
mintha hátrafelé húzna a lábam, mintha nem merném
megérinteni… mert mindennél jobban vágytam erre, de hát
meg kellett érintenem, ha itt akartam maradni. Most már az
volt a munkám, hogy megérintsem. Összeszorítottam a
fogamat, az állkapcsom megfeszült. Előrehajoltam, éreztem,
hogy legyez a lehelete, és ő is érezte magán a lélegzetemet. A
hóna alatt úgy meredeztek az orromat csiklandó szőrszálak,
integetve, mint rugdalózó kisbabalábak. Odadugtam hozzá az
orromat. Rózsa, citromos víz, izzadság.

– Nem kell.

Megfordultam, és szembetaláltam magam a ruhával.

– Annyira örülök, hogy itt van, Frances – csendült fel

mögöttem a hangja.

Mintha amolyan fából készült marionettbáb lenne,

hajtogattam magamban, melynek átbújtatom ernyedt
karocskáit a ruha ujján, majd végig begombolom. A fehér nők
ollanok, akár a csecsemők, szólalt meg a fejemben Phibbah.
Etetni kell űket, őtöztetni, nagy hűhót csapni körülöttük.
Asztán kerűni, hogy leszargyanak. Ezután csak a ruhával
foglalkoztam, azt babráltam, fel sem pillantottam róla.
Fennhangon tűnődtem, hogy ne húzzam-e végig rajta a
faszenes vasalót, hogy Madame szeretné-e, ha meghinteném
rózsavízzel. Így legyeskedtem körülötte, míg be nem
kapcsoltam az utolsó kapcsot is.

Korábban már nekem ajándékozta három levetett ruháját,

melyeket felakasztottam egy szögre a szalmazsákom fölé.
Aznap reggel egy rózsaszín-fehér csíkos, a nyakánál masnis
otthoni ruhát vettem fel, mely a vállamnál és a derekamnál
szorított, s épphogy a bokámig ért. A hajamat is feltűztem a
Madame-tól kapott hajtűkkel – a homlokom felett lazán
hátrahúztam, mert úgy képzeltem, hogy ez a frizura komoly és
szomorú megjelenést kölcsönöz nekem. Amikor
felöltöztettem, Madame az ágyhoz ment, törökülésben
felkuporodott rá, belemarkolt a takaróba, és bejelentette, hogy
ideje hozzáfognunk az íráshoz. Narancsolaj és méhviasz illata
csapta meg az orromat – az íróasztala felől jött. Elképzeltem,
ahogy Pru ráhajol a lapjára, és törlőrongya végigsiklik a fán.
Odaszorítottam hozzá az ujjamat – maszatos nyomot hagyott,
mint lehelet a hideg üvegen.

Barátságos szoba, lobogó tűz, fehér kezű, kék szemű nő –

mindez oly közel járt ahhoz az ábrándképhez, melyről
ideérkezésem napján álmodtam, hogy el mertem hinni: végre
ismét szerencsém van.
EUSTACIA LINUX MEGHALLGATÁSA, MR.
JESSOP KÉRDÉSEI, folytatás

F.: Néhány héttel az érkezése után feltűnt, hogy a

vádlottnak szokásává vált késő éjjel bemenni az
asszonyunk hálószobájába. Nem sokkal azután
kezdődött, hogy szobalány lett belőle. Én magam is
többször tanúja voltam ennek, kezdve a legelső
éjszakán. Az asszonyunk hálószobája előtti folyosón
láttam meg, ugyanott, ahol a gyilkosságok éjjelén is.

Mr. Jessop: Ez hánykor történt?

F.: Alig valamivel éjfél után.

K.: Maga hol állt, amikor észrevette?

F.: A földszinti hallban. Onnan egyenesen fel lehet

látni a harmadik emeleti folyosóra. Odakiáltottam
neki.

K.: Mutatta a vádlott aggodalomnak, nyugtalanságnak

bármi jelét?

F.: Nem.

K.: Nem tűnt ijedtnek?

F.: Nem.

K.: Nem lehetséges, hogy közben nem volt ébren?

F.: Nem. Hiszen áthajolt a korláton, és beszélt velem.

K.: Mit mondott?

F.: Hogy valami zajt hallott az asszonyunk szobája

felől, és átment, hogy utánanézzen. De zárva találta az
ajtaját, ezért elindult vissza, a padlástér felé.
Figyelmeztettem, hogy ágyban kellene lennie, és
nehogy még egyszer azon kapjam, hogy a házban
mászkál. Ettől függetlenül néhány héttel később ismét
megtörtént.

K.: És ugyanazzal az ürüggyel állt elő?

Mr. Pettigrew: Bíró úr…

Bíró: Igen, igen. Mr. Jessop, külön kell

figyelmeztetnem, hogy ne befolyásolja a tanút?

Mr. Jessop: Mit válaszolt a vádlott ez alkalommal, Mrs.

Linux?

F.: Ugyanazt, mint korábban, uram. Hogy valami zajt

hallott, bár ezúttal azt állította, hogy sikoltás volt.
Emlékszem, mert végigfutott a hideg a hátamon.
 Tizenkilencedik fejezet
Ön vallomást akar. Vagy magyarázatot. Adjon a kezembe
valamit, amivel megmenthetem a kötéltől. Nos hát… Bűnös
vagyok, és a bűnöm a következő: olyan nő voltam, aki egy
másik nőt szeretett. Ez is ott szerepel a női főbűnök között,
mint amilyen a meddőség és a gondolkodás. Aztán… minden
gondolatom rá irányult, és ezek a gondolatok nyersek és buják
voltak, zavaróak, akár a kutyaugatás. Ó, az a megrázkódtatás!
Az érzés, hogy ez helytelen. A sötét, meghökkentő öröm.

Ez volt minden nyomorúságom, illetve minden örömöm

kezdete. Oly közel kerültem ahhoz, amire vágytam, egyben
mégis oly távol voltam tőle. Madame a saját vallomásait
Rousseau úr modorában írta, aki kijelentette, hogy művében a
saját arcképét vázolta fel. Rousseau úr azt is írta, hogy az
ember szabadnak született, mégis mindenütt láncokat visel.
Fogalmam sincs, miféle láncokról beszélhetett. A hozzá
hasonló íróemberek egy tollpihében is megérzik a lánc súlyát.
Amikor ezt elmondtam Madame-nak, felkacagott. – Valóban.
Próbálnák csak meg, milyen nőnek születni.

Ő diktált, én írtam. Kislány volt, amikor a családja

Franciaországból Angliába menekült, és hamarosan
megtanulhatta, hogy a nemesi címet nem lehet megenni… az
ágynemű csücskét azonban lehet szopogatni. Számos francia
éhezett, mesélte. Az apja magával hozta a hegedűjét, meg egy
ládikót, melyben a madártojás-gyűjteményét tartotta. Attól
képtelen lett volna megválni. Így hát velük jöttek a léprigók, a
barázdabillegetők és a sasok mind – puha pamutba bugyolálva,
a ládikóban –, de az már nem merült fel benne, hogy magával
hozzon valami olyat is, amit a felesége és a lánya megehetne.
A hegedű azonban hasznosnak bizonyult. Egy idő után egy
wiltshire-i földbirtokos család gyermekeit tanította hegedülni.
Itt talált rá George Benham Madame-ra.

Madame délutánonként leginkább a kis szalonjában akart ülni

és olvasni.

– Ó, hát persze hogy le kell jönnie velem, Frances! –

jelentette ki. A kék damaszttal bevont kanapén ült, én pedig az
ablaknál. Azt akarta, hogy olvassam el a Mathildát, hogy
amikor az esszéjét körmölöm, pontosan tudjam, miről beszél.
Elolvastam, nem tetszett, és fogalmam sem volt, mit
mondhatnék neki. Végül mindössze annyit jegyeztem meg,
hogy mivel nem volt sem apám, sem anyám, sosem voltam
senki leánya. Amikor bevallottam, hogy nem ismerem a
Frankensteint, felajánlotta, hogy felolvassa nekem. Három
délutánt töltöttünk ezzel a kalanddal. Fejemet az ablaküvegnek
támasztva, dobogó szívvel figyeltem. Mire eljutott addig a
sorig, hogy „Meghalok. És nem érzem többé a kínt, ami most
emészt”,[12] már annyira sírhatnékom volt, hogy valósággal
felperzselt a zokogás vágya. Éreztem, hogy a könnyek ott
gyűlnek a szemem mögött, és el kellett fordítanom a fejemet.

Madame úgy hitte, fontos, hogy a nők ne pusztán csak

éljenek a világban, de gondolkodjanak is róla. – Gondolkodni
sokkal jobb, mint élni – jelentette ki. – Montaigne szerint a
világ összes bölcsessége arra tanít bennünket, hogy ne féljünk
a haláltól.
 Időnként Benham is benézett, és olyankor vagy suttogva
beszélgettek, vagy egy szót sem szóltak egymáshoz. Néha
látogatóba jöttek Madame barátai, csupa olyan hölgy, akinek a
szoknyája úgy surrogott-susogott, mint a faágon ülő gerlepár.
Legtöbbször azonban csak mi ketten voltunk. Az elkövetkező
hetekben felolvasta nekem Az otrantói kastélyt és a Vathek
kalifa történetét, ám egyik sem volt rám olyan hatással, mint a
Frankenstein.

Eltelt egy hónap. Februárból március lett. Madame

kijelentette, hogy még a báli szezon vége előtt meg akarja
nyitni Levenhallt. Nemsokára már minden egyes nap úgy
zajlott, hogy reggel vendégeket fogadott a szalonban, este
pedig estélyt adott – az alsóbb szinteken a szobákat
kivilágították, fénylettek, akár a csillagok. Általában levittem
magammal egy könyvet vagy valami varrnivalót, hogy ne
kelljen felemelnem a fejemet, s az ujjaim dolgozhassanak:
szorosabbra húzzák az öltéseket, vagy végigfussanak a
nyomtatott sorok alatt. Talán imponálónak fogja találni, ha
elárulom, hogy maga Mr. Zachary Macaulay is gyakran
megjelent a társaságban. Mindig egy sereg tejfehér arcú,
szorosan hátrafésült hajú nő mögött lépett be – mint a kakas a
tyúkjaival. Magas volt, sovány, az arcbőre feltűnően rózsaszín,
fehér haja rezgett, mint a patkány bajsza. Az első alkalommal
megszorította a kezemet. Micsoda kézfogása volt ahhoz
képest, hogy olyan gyengének tűnt!

– Mily öröm, hogy Angliában üdvözölhetem, leányzó.

Nem igazán tetszett hosszú lére eresztett beszéde, ahogy

erőszakosan jótékonykodó modora sem. De persze nagyjából
így éreztem mindannyiuk iránt. Miért van az, hogy minden
fehér ember, akit csak megismerek, vagy meg akar szelídíteni,
vagy meg akar menteni? Senki sem szeretné beismerni, hogy a
rabszolgaságot ellenzőkben megvan a rabszolga-kereskedők
étvágya, mohósága a nyomorúság iránt, még ha ők másra
kívánják is használni. Bármit papoltak is arról, hogy testvér
minden ember, azért úgy bámultak rám, mintha két fejem
lenne.

Hogy ez a lány mennyit olvas, igaz-e, Meg? Az a rengeteg

regény!

Benham egy nappal korábban megkérdezte, nincs-e

kedvem megpróbálkozni egy-két vers megírásával –
kétségkívül az motoszkált a fejében, hogy esetleg lehetne egy
saját Phillis Wheatley-je. Gyanítom, hogy neki valóban igen
szomorú élete lehetett… ha a jótékonykodók ilyesmire
vágynak. Azok a szórakoztatást célzó bemutatók! Azt persze
sosem árulják el róla, hogy nem költőként halt meg, hanem
cselédként.

Sosem lennék képes megbízni valakiben, aki regény

helyett inkább egy rabszolga történetét olvasná el, márpedig a
jótét lelkek közül többen is erről vallottak: – De Frances,
hiszen egy regény oly értéktelen cifraság, ha közben
belegondolunk, hogy mennyi a világban a szenvedés. A
regények mindig nagy felhajtást csapnak valami semmiség
körül.

– Miért ne tennék? – kérdeztem vissza. – Ha már az élet

nem kezd semmit az ilyen „nagy felhajtással”.

Ó, hogy felhördültek! Legalább olyan szórakoztatónak

tartottak, mint valami két lábon járó kutyát.
 A nyomorúság oly biztosan bekövetkezik, ahogy a
felhúzott órát sem lehet megállítani. Semmi szükség arra, hogy
még keressük is a bajt magunknak.

Amikor felidézünk egy történetet, olyan nehéz nem ide-oda

ugrálni az elmesélése közben.

Felmerült bennem, hogy be kellene számolnom önnek

arról az első alkalomról, amikor Benham megjelent Madame
társalgójában. Ekkor már egy hete álltam a szolgálatában.
Madame a kis szalonban töltötte a délutánt. Éppen bort és
almát vittem neki egy tálcán. Amikor beléptem, a férje már ott
volt. A kandallópárkánynak támaszkodva egy pohárral babrált.
Madame a kék kanapén ült. Megtorpantam, mert nem tudtam,
hogy bemenjek vagy távozzak. Egyikük sem nézett fel,
egyikük sem szólt egy szót sem. Mozdulatlanná dermedtek.
Kíváncsi voltam, hogy vajon mi zajlott kettejük közt, ha
azonnal elhallgattak, mihelyt megjelent valaki.

Előrehajoltam, hogy letegyem a tálcát. Benham

megpördült, és amikor megszólalt, a hangja metsző volt, akár
a kés. Folytatta a korábban megkezdett veszekedést.

– Biztosra veszem, hogy utasítottam Linuxot, hogy tegye

el.

– Valóban. Én pedig megkértem Charlest, hogy hozza

vissza. Már hetekkel ezelőtt. Különös, hogy ön milyen ritkán
látogatja e ház legtöbb helyiségét.

– Hetek óta ez az első, háztartással kapcsolatos dolog,

amivel foglalkozni hajlandó. Kíváncsi lennék, hogy miért.
 – Én pedig arra vagyok kíváncsi, hogy miért akarja
mindenáron elvitetni.

– Mert már igazán senkinek sem kellene ilyesmit kitenni

az otthona falára.

– Vagy azért, mert túlságosan hajlik arra, hogy higgyen

egy ostoba pletykának? – Madame a tenyerére támaszkodva
kihúzta magát a kanapén. Némi habozás után így folytatta: –
Lássuk csak, hogy jól értem-e. A fiú ugyan itt volt, ám most el
kell tűnnie a képének, hogy ön úgy tehessen, mintha ő is eltűnt
volna. Erről van szó?

A festmény. Megfordultam, hogy megnézzem. A fiú.

Fekete állkapcsának íve szomorúságról árulkodott. Pru
említette, hogy még nem szolgált itt abban az időben, amikor a
fiú a házban élt, mivel maga is gyermek volt. A történet
bizonyos részeit azonban Mr. Casterwick elmondta neki. A
fiút Benham még a házasságuk első időszakában hozta át
Angliába az egyik antiguai birtokáról. Ezek szerint
rabszolgából szolga lett, gondoltam. Ahogy én is. A neve
Olaudah volt. Madame azonban becenevet adott neki, és csak
Kölyöknek hívta. – Volt idő, amikor a fiúcskák jóval
divatosabbnak számítottak – magyarázta Pru. Megkérdeztem,
hogy tudja-e, mi lett a fiúval. – Senki sem hajlandó elárulni,
hogy pontosan mi történt. Csak annyit hallottam, hogy Mr.
Benham távozásra szólította fel, és aztán már senki sem
emlegette, Mr. Casterwicket leszámítva. Azt mesélte, hogy
mindig levitte magához szegény madárkát, hogy rendesen
átmelegedhessen, miután Madame magával cipelte a városba
szórakozni.
 Madame az ölébe vette a kék brokátkanapé egyik párnáját,
és átölelte. Benham szaggatottan felnevetett. Mintha valami a
fogain kopácsolt volna. – Tudja, hitvesem, ön igen
elkényeztetett asszony.

Madame nem felelt, csak a párnát csavargatta. Arca

különös redőkbe gyűrődött. Szomorúnak tűnt, akár a fiú.
Benham elfordult, és az ujjperceit ropogtatta. Még mindig
fojtottan nevetgélt.

Kisurrantam a szobából, becsuktam magam mögött az

ajtót, és lementem a földszintre.

Amikor valamivel később beléptem Madame szobájába, az

egyik karosszékben ült, az ölében és a padlón papírlapok
hevertek, és láttam, amint egyesével a tűzre veti őket. A papír
fekete szirommá fonnyadt, majd hamuvá omlott szét. Az
emlékiratai. Egy idő után kiderült, hogy a hangulatától
függően gyakran újrakezdte, majd ismét abbahagyta az írást.
Minden elégetett lap után összeszűkült szemmel, oldalra
billentett fejjel meredt a kályhára. Egyet sem pislogott.

– Mit csinál?

– Ó, tudom, tudom… Az a rengeteg körmölés! Porból

porrá… – A hangja fokozatosan elhalkult, lassan, nehézkesen
előredőlt. Egy pillanatra összezavarodtam, és úgy gondoltam,
hogy csakis részeg lehet. Eszembe jutott, mit mondott, amikor
az apjáról beszélgettünk: Az iszákost mindig fel lehet ismerni.
A mosolyáról. Olyan kegyetlen a mosolya.

Tovább dobálta a lángok közé a lapokat, aztán amikor ujjai

csak a levegőt tapintották, lebámult üres ölébe.
 Letettem a tálcát.

– Madame?

Felnézett, és tekintete megakadt a liliomon, melyet a

hallban álló vázából szedtem ki.

– De szép! Megkövetelem, hogy minden reggel lopjon egy

ilyet. Habár télen üvegházi… ahogy az összes virág.

Erőltetett volt a jókedve, fojtogatón megült mindent, mint

a szétfolyó faggyú.

– Úgy tűnik, itt minden üvegházi – jegyeztem meg.

Azonnal felém fordult.

– Ó, hát felbosszantottam. Értem. Tönkretettem a takaros

kis papírjait. Csakhogy ma reggel átolvastam a szöveget, és
tudtam, hogy nem maradhat így. A világban minden máris
jóval ijesztőbb és szebb, mint bármi, amit ebbe beleírhatnánk.
Annak meg mi értelme, hogy ezeket próbáljuk gyarapítani?

A szobában minden felett Madame rendelkezett –

beleértve az időmet, beleértve engem –, hogy azt tegyen vele,
amit csak akar. Az nem számított, hogy én mit szeretnék. Még
sosem számított. Nyeltem egyet, reméltem, hogy az érzéseim
nem ülnek ki az arcomra, és kényszerítettem magam, hogy
hanyagul vállat vonjak.

– Az ön írása.

– Ó… – suttogta. – Ó. – Fürkész pillantással végigmért. –

Nem kell ám lábujjhegyen settenkednie körülöttem, Frances.
Olyan jó barátok leszünk. Biztos vagyok benne.
 – Igen, Madame, köszönöm – feleltem, s a hangom édes
volt, mint az alma.

Váratlanul ellökte magát a kanapétól, felállt, és a fiókos

szekrényhez lépett. Amikor felegyenesedett, láttam, hogy egy
fiola van a kezében. A laudánumja, jöttem rá. Mindig figyelt,
nehogy észrevegyem, hogy többet vesz be, mint amennyit dr.
Fawkes előírt neki. Márpedig dr. Fawkes az árapály
rendszerességével bukkant fel a házban, és ahányszor
megjelent, a kiadagolt laudánum mennyisége úgy kúszott
egyre feljebb, mint inda a házfalon. Nyolc szemer. Tíz.
Tizenöt. Húsz. Mindig én futottam el érte Knightsbridge-be,
Jones patikáriushoz, akinek üvegcsékkel telerakott, sötét kis
boltját már oly jól ismertem: arzén, kéksav, laudánum.

Madame egy darabig csak állt, és a szekrény ajtajára

meredt. Aztán megszólalt:

– Mr. Benham közölte, hogy mégsem adhatom ki az

emlékirataimat.

– Ó!

– Nos… úgy tűnik, félreértettem a szavait. Írhatok, ám ez

nem jelenti, hogy meg is jelentethetem az írást.

Újabb korty, aztán a fiolát az ujjai közt tartva átment az

ablakhoz.

– Először utasít, hogy vegyem le a falról a Kölyök képét,

aztán ez.

Úgy köpte ki a nevet, mintha perzselné a kimondása.

Komor képpel meredtem rá.

– Kicsoda ez a Kölyök?
 – Valaki, aki eltűnt. Errefelé nagyszerűen csinálják az
ilyesmit: tegyünk úgy, mintha semmit sem látnánk, fermer les
yeux, és… voilà! Már nyoma sincs. Az angolok legremekebb
mutatványa. Az eltüntetés.

Újra kibámult az ablakon.

– Egyébként is csak akkor tűrte volna el az én kis

irományaimat, ha valamiféle garanciát kap arra, hogy biztosan
rosszabbak lesznek, mint a saját írásai. – Felkacagott. – Nagy
volt a kísértés, hogy megígérjem neki.

Madame mindig lassan beszélt. Azt mondta: azért, mert

külföldi. Tart attól, hogy hibát ejt. Olyan körültekintően
mondta ki a szavakat, mintha bottal tapogatná maga előtt az
utat. Óvatosan. Csak állt, és az egyik körmét rágta. Hallottam
enyhén hurutos lélegzését, és odaléptem mellé, mert nem
igazán tudtam, mi egyebet tehetnék. Ilyen közelről nézve a
szépsége már nem állta ki a próbát, megbillent, elcsúszott,
mint valami olcsó paróka. Éles csontok, keskeny száj.
Tenyeremet az ablakkerethez szorítottam.

– Mi értelme annak, ha egyedül magunknak írunk? –

fakadt ki. Majd: – Talán jobb lenne, ha az okos férfiak csakis
üresfejű nőket vehetnének feleségül.

– Nincs férfi, aki olyan okos lenne, amilyennek a világ

hiszi – mormoltam, mire önmagát is meglepve kurtán
felnevetett.

Amikor rám nézett, az arca csupa mosolyredő volt.

– Maga tényleg mulatságos – jegyezte meg. – Lehet, hogy

a házasságomról kellene írnom. Róla. Aztán névtelenül
kiadnám. Igazán rászolgálna.

Súlyos esőcseppek verték az üveget. Odakint alacsonyan

lebegő pára lepte a kemény talajt. Pókhálószerű fény szitált a
tavacska felett, melynek zöldes-zavaros vizén rothadó levelek
lebegtek. Láttam Prút, aki épp a galagonyasövényre kiterített
szőnyeget porolta. A cipője meg-megcsúszott a harmatos
füvön. Sokáig, némán álltunk az ablaknál. Amikor Madame
megszólalt, azonnal felkaptam a fejemet:

– Oly sokan élnek Londonban, s mégis mindenki annyira

magányos.

A laudánumos üvegcse a könyöke hajlatában pihent. Nem

volt benne a dugó, erjedt szilva szaga áradt belőle. Madame
ismét belekortyolt. A fülledt szoba, az időjárás, a csend
merésszé tett.

– Miért ment hozzá? – kérdeztem.

Csak nevetett, és tisztára nyalta az üvegcse nyakát.

– Egyszerű volt, mint elrontani egy összeadást. Én a

vagyonát akartam. Ő pedig a szépségemet.

Hetek teltek el, aztán egy hónap, és áprilisban jártunk. Már

mindenki hozzászokott a látványomhoz. Meg szerecsenje.
Ahogy ott ül az ablakfülkébe állított padon. Annyiszor
pásztázta végig a tekintetem azt a helyiséget. Most, hogy
Benham akarata érvényesült, a festmények mind csatamezőket
ábrázoltak: bajonettel ledöfött, kifordult szemű lovakat, vérbe
fagyott katonákat. Kinéztem az ablakon a tavacskára, az újra
zöldellő fűre és a madarakra, melyek felderítették Madame-ot
azzal, hogy visszatértek.
 Voltak alkalmak, amikor úgy éreztem magam, mintha üres
zsák lennék az úttesten, amibe bele-belekap a szél.

A hölgyek úgy áradtak ki-be, mint a szétöntött gabona,

megszállták az asztalt, zsetonjaikat babrálták, sőt harapdálták,
miközben végtelen whistjátszmáik stratégiáján töprengtek.
Volt köztük egy, aki különösen feltűnt: Hephzibah Elliot. Ő is
nagyon figyelt. Rövid ujjú ruhákat viselt, a fátylát fekete
borostyántű erősítette kalapkájához, mely apró kézként simult
a fejére. Első látásra megutáltam. Gondterhelt homloka volt, és
apró szeme, tekintete a teáscsészéje felett folyton Madame-ot
követte. Alkatra leginkább egy talicskára emlékeztetett, és a
hangja is pont úgy nyikorgott. – Ó, hát Hep külseje cseppet
sem megnyerő – jegyezte meg egyszer Madame. – A
gondolatai azonban igen szépek. – Az ajkamba kellett
harapnom, nehogy elnevessem magam.

Volt valami közös ezekben a hölgyekben: takaros kis

alakjukra jól szabott selyemruha simult, a hangjuk fel-
felcsapott, mint a meglebbentett kéztörlő kendő. Csak a
formátlan holmikba öltöző Hep Elliot volt más. Ahogy
elnéztem őket, olyan érzésem támadt, mintha egy ablakon át
bámulnék be rájuk. Tudtam, hogy sosem tartozom majd ide.
Hirtelen éles késként hasított belém a felismerés, oly vakító
fénnyel, hogy belefájdult a szemem.

Minden porcikám sajgott, annyira vágytam mindarra, amit

nem kaphattam meg. Azt akartam, hogy olyan bátor legyek,
mint az eszelősök. Hogy felfedjem az érzéseimet. Madame
előtt. Mintha a kérésem az a fajta lenne, amit mindig csak
fennhangon szabad kimondani.
 Bevallom, néha harag is lüktetett bennem.

Oly hajthatatlanul, ahogy a szív dobog.

A harag vezetett el Madame ajtajához. A harag és a vágy –

egyenlő mértékben, akár a vaj és cukor az egyensúlytésztában.
Fogtam a faggyúmécsest, végigosontam a harmadik emeleti
folyosón, és fülemet az ajtóra tapasztottam. Mintha suttogást
hallanék. Füleltem, hátha a padló halk reccsenése elárulja,
hogy hol lehet. Az íróasztalnál hangzott fel a lépte? A fiókos
szekrény ajtaja ütődött neki a falnak? Vajon épp az
ablakpárkányra dől? Ébren fekszik az ágyában? Éppoly
nyugtalan, mint én? Szerettem volna átkiáltani neki az ajtón
túlra. Szerettem volna mondani valamit. Szerettem volna
belépni azon az ajtón. Hátha épp engem hív! Talán ez volt a
suttogás, ami megütötte a fülemet: Frannie! Frannie! Ám
rettegéssel töltött el a gondolat, hogy bekopogjak, s még ennél
is jobban féltem attól, hogy mit szólna, ha megtenném. A
rémület tömör húsként ülte meg a torkomat.

Ekkor meghallottam, hogy odalent léptek koppannak a

márványpadlón, és Linux felkiabált hozzám. Mély lélegzetet
vettem, és a korlát felett áthajolva feleltem neki. Elmondtam,
hogy valami zavaró neszt hallottam Madame ajtajánál. – Az
ajtónál? – ismételte meg, mintha valami afrikai szót
használtam volna. – Rajtad kívül nincs ott semmi, ami
megzavarhat másokat.
MISS HEPHZIBAH ELLIOT, felesküdött tanú

Mr. Jessop: Ismerte a vádlottat?

F.: Nem mondhatnám. Csak társaságban láttam. Tavaly

márciusban Meg elkezdte mindenhová magával cipelni.
Nem volt valami beszédes. A tekintetét egy pillanatra
sem vette le az asszonyáról. Bárhol volt is a szobában,
mindig őt figyelte.

K.: Véleménye szerint megszállottan viselkedett?

Mr. Pettigrew: Tiltakozom, bíró úr.

K.: Hogyan írná le azt, ahogy a vádlott az asszonyát

nézte?

F.: Azt mondanám, hogy nagyon figyelmesen. De hát

minden annyira új és szokatlan lehetett számára.
Igyekszem igazságosnak lenni.

K.: Mit gondol a szóbeszédről, mely szerint a vádlott és

asszonya szerelmi viszonyt folytatott?

F.: Én is hallottam. Nem kívánok megjegyzést fűzni

hozzá. Úgy vélem, egy szerelmi viszony olyan dolog,
amit egyedül a közvetlenül érintettek erősíthetnek
meg… bár hogy micsoda hihetetlen mennyiségű tintát
pazarolnak az ilyesmire!

K.: De úgy gondolja, hogy ilyen kapcsolatban voltak?

F.: Nem tudhatom.

K.: Megdöbbentené, ha ilyesmit hallana Mrs.

Benhamről?
F.: Ugyan mi különbséget jelentene, hogy valóban
megtörtént, vagy sem?

K.: Jelen volt Levenhallban a január 26-i estélyen?

F.: Igen.

K.: Tanúja volt a vádlott és asszonya szóváltásának,

melyre a fogadószobában került sor azon az estén?

F.: Igen.

K.: Mondja el ezeknek az uraknak, hogy mit látott.

F.: A vádlott közvetlenül azután lépett be a

fogadószobába, hogy körbevitték a pezsgőt. Egy sikeres
előadássorozatot ünnepeltünk, amit a Society
támogatott. Az estéllyel az utolsó előadásról szerettünk
volna megemlékezni. A vádlott bejött. Zaklatott volt.
Vagyis reszketett, és felemelte az öklét. Ki tudja, hogy
düh, félelem vagy bánat vezérelte? Ezek külső jelei
gyakran egyformák. Mindenesetre remegett. Azt
biztosan senki sem venné a boldogság jelének.

K.: Mondott valamit?

F.: Ó, igen. Ó, igen, mondott. Egészen közel lépett

Meghez, olyan közel, hogy Meg kénytelen volt hátrálni
egy kicsit. Mint már említettem, meglóbálta az öklét,
aztán ennyit mondott: Ez a halál.

K.: Biztos, hogy jól hallotta?

F.: Egészen biztos. Annyira hangosan beszélt, hogy

hallhatta mindenki, aki csak a szobában tartózkodott.

MR. PETTIGREW KERESZTKÉRDÉSEI

Mr. Pettigrew: „Ez a halál.” Ezt a mondatot hallotta?

F.: Igen.

K.: És nem tartotta különösnek?

F.: Hogy egy szolgáló lejön az emeletről, és halálosan

megfenyegeti az asszonyát? De még mennyire
különösnek tartom. Az estély ezután már messze nem
volt ennyire érdekes.

K.: Nem ebben az értelemben gondoltam, Miss Elliot.

Különös-e, hogy a vádlott egy jelen idejű kijelentéssel
fenyegetne meg valakit? Hiszen nyilván azt kellett
volna mondani, hogy „meg fogom ölni” vagy valami
ilyesmit. Jövő időben, nem?

F.: Azt hittem, hogy mindez a vádlott gyatra

angoltudásának tudható be, Mr. Pettigrew.

K.: Rosszul beszélte a nyelvet?

F.: Korábban három szót sem hallottam tőle.

K.: Akkor honnan tudja, hogy milyen viszonyban állt az

angol nyelvvel?

[A bíró meginti a karzaton tartózkodókat a nevetés és

zajongás miatt.]

K.: Elképzelhető, hogy a vádlott túl félénk volt?

Visszahúzódó?

F.: Lehetséges. Habár ránézésre elég szemtelennek

tűnt.

K.: Értem. De ugye ön is elvárná, hogy egy egyszerű

szobalány tartsa a száját az önhöz hasonló hölgyek
társaságában?

F.: Azt hiszem, igen.

K.: Akkor most térjünk rá Mr. Olaudah Cambridge-re,

Miss Elliot. Akit Ménkű Kölyök néven is ismernek. Mit
tudott róla?
 Huszadik fejezet
A cellámban olyan meleg van, hogy a levegő mindig fülledt és
párás. Valahol állandóan megzörren egy retesz, léptek
dobognak a folyosón, valamelyik cellában sikoltoznak – az a
legrosszabb, amikor végre megszűnik a zaj, mert egy darabig
még tovább visszhangzik a koponyámban. Amikor épp nem
írok, a fejem üres, mint minden börtöntölteléké. A leghalkabb
nesz is ide-oda verődik benne… ilyenkor áradnak be Madame-
ról a gondolatok, s elérik, hogy néha a saját beszámolómban is
kételkedjem. Nem pusztán a gyilkosságot, hanem a szerelmet
illetőleg is. Képtelenség lenne azt állítani, hogy nem történt
meg. Hogy csak elképzeltem. Ezt kizárólag Benham
védelmében mondogatják. Csakhogy egy halott férfi jó híre a
halott férfinak már nem jelent semmit. Amikor idehoztak,
elvették tőlem Madame levelét, így nem tudom bizonyítékként
használni. S bár az nem érdekel, hogy előttük nem tudom
bizonyítani, ám vannak napok, amikor elfog a vágy, hogy
bizonyítva lássam magam előtt.

De szeretném, ha még meglenne az a többszörösen

összehajtott papírdarabka! A gyűrődései zsíros tapintásúak,
mint a halbőr, Madame betűi elterpeszkednek a lapon… sorok,
amelyeket saját kezűleg másolt le:

„…egy szavam

fizesse a sok gyötrődést és szenvedést:

mert jobban a világon senki titeket

nem szeretett…”
 Csak azért mondják, hogy meg sem történt, mert
képtelenek elhinni, hogy megtörténhetett. Hogy egy olyan nő,
mint Madame, egy olyan nőt szeretett, mint amilyen én
vagyok.

Az egészet csak képzelted, Frannie Langton.

Nem. Nem képzeltem. Ott állt a papíron. Fekete

kézjegyekkel. Szellemidéző jelekkel, melyeknek akkora a
hatalmuk, hogy akár holtából visszahozhatják őt.

Csak képzelted, csak a gondolataid játszanak veled,

mondják. De hol keresnénk a szerelmet, ha nem a
gondolataink közt? És – ahogy azt Sal mondogatta – az miért
van, hogy a kúrás mindig a mi történetünk, a szerelem meg
mindig az övék?

Akkor kezdődött, amikor Madame azt javasolta, hogy töltsem

az éjszakát az ő szobájában, ne ébresszem fel Prút, amikor
megjövünk.

Az Almack’sban jártunk. Madame a férfiruháját viselte.

Bricsesznadrágot és gyolcsinget. Rám parancsolt, hogy
vegyem fel az egyik tőle kapott ruhát, a csíkos bársonyt – nem
tudom, miért, hiszen egész éjjel a szolgálók szobájában ültem.

Bár a „szolgálók szobájának” nevezték, valójában egy

olyan helyiség volt, ahová a hölgyek visszavonulhattak, hogy
elvégezzék szükségüket, és ahol rendelkezésükre álltak a
komornáik. Az egyik cserepes növény mellé helyezett kis
paravánnál üldögéltem. Összekulcsolt kezem az ölemben
pihent. Korábban sok hölgy jött-ment, mostanra azonban
csend támadt. Volt néhány szobalány, aki távolságtartón rám
mosolygott, és biccentéssel üdvözölt. De senki sem jött oda
hozzám. Néhányan beszélgetni kezdtek, és mivel nem volt
jobb dolgom, kicsit füleltem, hogy én is halljam.

– Az asszonyom szerint pletykáltak arról, hogy a kis

szerencsétlent szörnyen nyugtalanította, hogy Meg mégsem
szereti, hiszen úgy ki lett penderítve… előbb a táskáit
hajították ki az utcára, utána őt magát is. Bár talán inkább az
volt a gond, hogy Mr. Benham gyanította, a felesége
túlságosan is kedveli a fickót. Abban a báli szezonban ott
lakott a házukban, és elkezdtek vívni tanulni… ők ketten,
teljesen egyedül! És ha estélyre mentek, mindig ott lógott a
hintón, mint valami szégyentelen pávián. Mert akkor már túl
nagydarab volt ahhoz, hogy beférjen! Meg igazán sejthette
volna, hogy nem viselkedhetnek így, mihelyt a fiú megnő.

– Mikor is volt?

– Úgy öt éve?

– Hallom, a fickó mostanában bokszol – szólalt meg egy

másik szobalány. – Ménkű Kölyöknek hívatja magát.

Felkaptam a fejem. Madame-ról beszéltek. A festményen

szereplő fiúról. Szerettem volna még többet megtudni, de a
szobalányok már elmentek.

Egész délután rettegve gondoltam a percre, amikor nyugovóra

kell térnem Madame szobájában. A reggeli öltöztetés még
mindig rettenetes megpróbáltatás volt, de hozzászoktam, és
elviseltem. Tudtam, hogy rosszabb lesz, amikor le kell
vetkőztetnem.

Madame leült az ágyára. Lehajoltam, hogy kifűzzem a

cipőjét, s egyik a másik után koppant a padlón. Ő maga
kapcsolta ki a ruhadereka mellbetétjét, kilépett a szoknyájából,
és kioldotta a szegőszalagot. Bizonytalanul kinyújtottam a
kezemet, hogy átvegyem tőle a holmikat, aztán hoztam a
köntösét. Nem volt olyan szörnyű, mint amennyire tartottam
tőle, bár annyira igyekeztem nem odanézni, hogy a fejem
kongott, mint egy üres szoba. Csak ne gondoljak semmire.
Csak egy pillanatra láttam meg gödröcskés combját,
csípőcsontja ívét, sötét haja felhőjét, amikor kirázta-kibontotta
a fonatokat. Ekkor hirtelen hűvösen, tisztán megfogalmazódott
bennem egy gondolat. Olyan világosan, mintha írást olvastam
volna. Ez a fajta sóvárgás semmivel sem jobb a koldulásnál.

A kandalló előtt leterítettem a szalmazsákomat. Azt hittem,

nem leszek képes elaludni. Pedig biztosan elbóbiskoltam, mert
azt álmodtam, hogy felébredek, s az egyik karosszékben ott
terpeszkedik a Doktor, és a fenőszíjával a kését élezi. És egy!
És kettő! Egy-kettő…

Tudta, hogy ébren vagyok. Mozdulatlanná dermedtem,

mint a vízisikló. – Megtaláltalak – jelentette ki, és kezében
megállt a kés. Végighúzta az élén a hüvelykujja begyét, aztán
lenyalta a vérgyöngyöt. – Ez már sosem elég éles, te lány. Te
tudtad igazán jól megfenni. – A hangja úgy hatolt át rajtam,
mint a harangzúgás. Bamm. Ügyetlenül felkászálódtam, de az
ajka elé emelte az ujját. – Csitt. Alszik. – Csak ekkor
pillantottam Madame-ra. A koponyája felső részét leemelték,
mintha valami fiúsapka lett volna, az alsó rész öblében ott ült
az agy fénytelen virága. – Igen csekély mértékű a kihi-véhé-
resztetés, amikor már jó ideje halottak – jegyezte meg.

Átcsapott felettem a jeges rémület hulláma, de oly

gyorsan, hogy úgy éreztem, mintha elájulnék. Ekkor riadtam
fel.

Ezúttal Madame ült a karosszékben. Kendőt borított a

hálóinge fölé. A tűz kialvófélben volt, de a parázs aranyló
fénye az arcára, kibontott hajára vetült. Megtestesítette
mindazt, amit csak a szépségről mondanak. Felnézett.

– Felébresztettem?

Nehézkesen felkönyököltem. Ó, ha sejtette volna, hogy mi

jár a fejemben! Mi lenne, ha valami úriember lennék, akivel az
Almack’sban találkozott? Aki ráhajolt kesztyűs kezére. Aki
odaszorította ajkát az ujjaihoz. Akkor mi lenne?

Láttam magamat, amint megvillan a nyelvem, és

végigsimít a puha sevróbőrön.

Madame nyakán úgy lüktetett egy ér, ahogy a kolibri

csapkod a szárnyával.

Nem figyelt bennünket senki.

Láttam magunkat, ahogy egy alig megvilágított

helyiségben vívunk.

Felültem.

– Hozzak fel friss parazsat az ágymelegítőjébe?

– Ó… nem… Ilyenkor sosem tudok aludni. Ez az a

különös, átmeneti óra, non? Még nem hajnal, már nem
éjszaka. Ilyen magányos tapasztalat lehet a halál.

A gyertya kialudt. A tűzbe tartottam egy forgácsot, aztán

kinyújtottam a kezemet, hogy újra meggyújtsam.

– Biztos ne töltsem meg a melegítőt?

 Begörbített ujjaival beletúrt a hajába, aztán felállt.

– Inkább még egy adagra lenne szükségem.

– Milyen? – faggattam, felhúzva a térdemet a mellemhez.

Már fogta a szekrény kilincsét, amikor megállt a keze.

– Micsoda? A laudánum? Hát még soha…? Nos… –

Oldalra billentette a fejét. – Gondolom, a legtöbben azt
képzelik, hogy valami sötét, gonosz dolognak kell lennie.
Vagy tiszta gyönyörűség. Pedig inkább… a fájdalom hiánya. –
Ismét felém pillantott. – Az élet mindannyiunkból teáskannát
csinál, melyben egyre jobban forr és forr a víz. Képzelje el,
hogy egyszer csak magához ér egy gyengéd kéz, és leveszi a
tűzről. Ilyen az ópium. Mint… mint valami fekete vízen
lágyan ringó csónak… édes álmok.

Zavartan elnevette magát.

– No de… Óvatosnak kell lenni, nehogy olyanokká

váljunk, mint azok, akik a színházba és az illemhelyre is
magukkal viszik a fioláikat. Az ópium egy idő után maga is
olyan gyötrelmet idéz elő, amit nem csillapít semmi… még
maga az ópium sem… – Az ajkához emelte az üveget,
megbillentette, és ivott egy kortyot. Amikor megfordult, a
szeme ragyogott. – Tudja, gondolkodtam azon, hogy miféle
oktatásban részesült. Hogy milyen szerencsés volt. Hiszen
nemcsak fekete, de nő is! Olyan esélyhez jutott, amiben sok
szabad nőnek sosem lesz része.

– Nem tudom, hogy szerencse volt-e – feleltem. – Langton

azt mondta, hogy úgy idomított engem, ahogy a papagájt
szokták.
 A fülembe csengett a hangja: Undorodom tőled.

– Ó! Micsoda visszataszító ember! – Madame

megborzongott. Visszatette az üveget a szekrénybe,
kinyújtóztatta a karját. Hallottam, ahogy megroppannak a
csontjai. – Őszintén… Sokkal jobb, hogy itt van. Velem.

Bólintott, mintha döntésre jutott volna. Felálltam. Éreztem,

hogy muszáj elfordulnom. Elhatároztam, hogy a még parázsló
szénből töltök az ágymelegítőbe. A kandallóhoz léptem,
megpiszkáltam a tüzet, Madame egyik kendőjébe tekertem a
melegítőt, és az ágyhoz mentem vele. A tekintete végig
követett. Letérdeltem, hogy becsúsztassam a lapos fémedényt
a takaró alá. Akkor odalépett mellém, és ő is letérdelt.

Közel hajolt.

– Olyanok vagyunk, mint két játszótárs, akik a

gyerekszobában együtt mondják el az esti imát. Most, hogy itt
van, „békességben fekszem le, és legott elalszom”.[13]

Ingének ujja susogva végigsimított a csuklómon. A

kezemért nyúlt, felfelé fordította a tenyeremet, szemügyre
vette benne a vonalakat. A fejemben kavargó szavak zörögve-
csörögve mozdulatlanná dermedtek. Ez még az álmomnál is
ijesztőbb volt, a csuklóm remegni kezdett, ezért elhúztam a
kezemet. Úgy tettem, mintha mélyebbre akarnám dugni az
ágymelegítőt, és ott tartottam a takaró alatt.

Mintha összeszorították volna a mellkasomat, elállt a

lélegzetem, és nem mertem felpillantani. A függönyök nem
voltak behúzva, a hold sötétkék falakat világított meg. Percek
teltek el, egyikünk sem szólalt meg. Madame közelebb
húzódott, mintha megálljt parancsolt volna magának, aztán
újra odahajolt hozzám. Maga felé fordította az arcomat, és a
számra simította a száját. Olyan lágyan. Alig éreztem az
érintését. Hozzásimultam. Ahogy a vas vágyik a mágnes után.
A kezemben valami kis szúrást éreztem, mintha tűk bökdösték
volna a húsomat. Kihúztam a takaró alól, Madame arca felé
nyúltam.

Eltávolodott. Lehajtotta a paplant.

– Én… én most már biztosan el tudok aludni… – suttogta.

Elfordult, mintha el akarna rejtőzni előlem, pedig minden

porcikáját látni akartam. Elfújta a gyertyát, ellobbanó
lángjánál a szoba fázósan megremegett, aztán már csak a
sötétbe meredt a tekintetem.

Alig aludtam valamit. Fel akartam ébreszteni Madame-ot,

megkérdezni, hogy miért, teljes testemmel hozzásimulni az
ágyában. Napkeltekor összegöngyöltem a szalmazsákomat, és
sokáig álltam az ablaknál az utcát bámulva. Charles kilépett a
ház kapuján, és átvágott az istállósoron – biztos a Piccadillyre
megy tejért. A cipője talpa csattogott a kövön, mint az
összeütött tenyerek. A madarak a dalukkal bíbelődtek. Az
íróasztalhoz léptem, leültem, összeszorítottam a két kezemet,
az arcom forró volt, mint egy lüktető szív. Eszembe jutott,
hogy rezzent össze, hogy ingadozott, mint láng a huzatban. S
hogy köpött vissza, mintha keserű ízt hagytam volna a
szájában.

Tudtam, hogy ha valakit néznek álmában, az nem alszik

már soká, ezért nagy levegőt vettem, az ajtóhoz mentem, és
kisurrantam.
 Bevallom, kételkedtem. Úgy tűnt, mintha az egész éjszaka
csak álom lett volna, amely a Doktortól a csókig tartott. Ha
nem következett volna utána a folytatás, még mindig nem
hinném el.
 Huszonegyedik fejezet
Longreach Benham bátyjának, Sir Percynek a háza volt. A
cukorból vették, mint minden egyéb birtoktárgyukat is. Ide
hívták meg Madame-ot és Benhamet egy partira. Minthogy
Benham viszi Casterwicket, mondta Madame, ő is vinni akarja
a saját öltöztetőjét. Nem kell többé elviselnie a kapafogú lányt,
akit Lady Catherine rátukmált, és akinek mindig jéghideg volt
a keze.

Bérkocsin utaztunk Wiltshire-be, hajnalban indultunk, és

kétszer álltunk meg lovat váltani. Az egész napos utazás után
egyszer csak ott magasodott előttünk Longreach, betöltötte a
tájat. Terpeszkedő, masszív épület volt. Kígyózó szilfasor
vezetett a kapuhoz – odabent minden csupa bársony, fénylő fa
és réz. A szobák a ház előtt elnyúló pázsitra néztek. A
mosdóállványra puha törülközőket készítettek oda, meg
aprócska, rózsa formájúra faragott, rózsaszín szappanokat.
Megérkezés után azonnal kicsomagoltam az utazóládából és
Madame útitáskájából, aztán át kellett öltöztetnem a
tűzijátékos vacsorához. Késésben voltunk, ezért sietnünk
kellett, utána pedig – mivel bárhol szívesebben lettem volna,
mint a hosszú folyosón, ahol a vendégek szobalányainak
kijelölték a helyét – kisurrantam, és a kertben bolyongtam.
Talpam alatt meg-megcsikordultak a kavicsok, igyekeztem az
ösvény szélére húzódni. A fákra több száz apró lámpást
akasztottak ki. Az ég borult volt, sötétlila, a levegőben
terjengő illat a mentára emlékeztetett, ami Phibbah kertjében
nőtt a Paradicsomban. A bálterem ajtaját nyitva hagyták,
nevetés és üvegpoharak csilingelése hallatszott ki rajta.

Amikor Sir Percy vendégei is sétára indultak a kertben,

elrejtőztem egy csoport fa mögött. A fekete estélyi öltözékek
között megvillanó selyem – mint olajfolt a vízen. A hölgyek
ruhában, az urak frakkban. Ők voltak hát azok az emberek,
akiket a világ szerint csodálnunk kellett. Elképzeltem, ahogy a
dallamos nevetés, a mosoly az arcukra fagy, mert rettegnek
attól, hogy megkorbácsolják őket, mint a kutyát. Ahogy állnak
a hőségben, amelyben levegőt is alig kapnak, és felnéznek a
gyilkos napra.

Képtelenek lennének rá, gondoltam, végigtekintve rajtuk.

Egy órán át sem bírnák.

Dühös voltam, igen. Ön is az lett volna, bárki az lett volna.

Akkor lettem volna igazán őrült, ha nem bőszít fel a dolog.

Bármennyire figyeltem is, sehol sem láttam Madame-ot. Aztán

élénk színű libériát viselő inasok siettek le a pavilon lépcsőjén
takarókkal és kendőkkel, én pedig elfordultam. Hangos
csattanással fénycsík hasította fel a sötétséget, aztán egy újabb,
míg végül az egész égboltot felszabdalta a fény, a levegőt
betöltötte a tűzijáték, a csatatér végeérhetetlennek tűnő zaja, s
a park fái közt füstszalagok lebegtek, akár a sétáló hölgyek.
Lehajtott fejjel, szapora léptekkel a tó felé indultam, s
igyekeztem meghúzódni a fák mögött. Kissé távolabb leültem,
belemarkoltam a fűbe, és lassan beszívtam a levegőt. Először
barátok vagyunk, aztán nem. Ez az ő világa. Én sosem
tartozhatok ide. Ezt tették velem a regények és kalandos
történetek. Ezt tette velem Madame. A víztükör végtelenül,
laposan, feketén nyúlt el előttem. Lehunytam a szememet,
hogy ne lássam.

A mögöttem közeledő léptek alatt hersegett a murva, mint

a friss alma.

– Hát itt van! Láttam, amikor elosont. – Madame a

szoknyája uszályát a földön húzva odamasírozott hozzám.
Leült, és a tekintetemet követve kinézett a vízre. A hosszú
ösvényt sövény szegélyezte. – Reggel látni fogjuk a
kankalinokat – mondta –, amit a sötétben nem lehet.
Nemsokára nyílik a levendula a csónakháznál, később pedig a
muskátli és a bazsarózsa. Látnia kellene őket. Nos… látni is
fogja! Majd megtapasztalja, milyen szép az angol tavasz… ez
az egyetlen dolog, amiért érdemes túlélni a telet. –
Elhallgatott, és én sem szóltam semmit. – Sir Percy emberei
kosárszám telepítik a halakat a tóba, amikor ezekre a
mulatságokra készülnek – újságolta. – Képzelje csak el!
Beleöntik a sok halat, hogy aztán kifogják őket! Akár
kihozathatná a porcelán étkészletet is, és sorba rakathatná a
tányérokat a parton. Amikor először jártam Longreachben,
rádöbbentem, hogy olyan családba házasodtam be, amelynek
tagjai megkaphatnak bármit, amit csak akarnak. Én mindössze
egy újabb dolog voltam számukra, amit kiborítottak egy
kosárból.

Ismét várt, hátha mondok valamit. Kurtán bólintottam,

kerestem a gondolataimnak megfelelő szavakat.

Felemelte a kezét, az egyik gyémánt fülbevalóját babrálta.

– Maga nem valami bőbeszédű teremtés.

Felemeltem a fejem, megkockáztattam, hogy ránézzek.

 – Mit mondott Mr. Benham?

– Hogyan?

– Amikor elmondta neki, hogy ön is egyfajta hal.

– Ó! – nevetett fel. – Erről nem beszéltem neki!

Megemlítettem, hogy ennyi erővel a kosárból egyenesen a
tálba is önthetnék a halakat, mire így felelt: „Ugyan, Meg, hát
abban mi lenne a mulatság?” – Kibámult a vízre.

– Nem fogják hiányolni? – intettem a bálterem felé.

Közelebb hajolt.

– Rosszkedvű?

– Nem vagyok semmilyen.

– Non. Maga nagyon is valamilyen, Frances. – Lenyúlt egy

szál fűért, és letépte. – De… nem boldog.

Vállat vontam.

– Az csak egy szó.

Felfelé fordítottam a tenyeremet, belevájtam a

hüvelykujjam körmét, töprengtem. Felpillantottam, Madame
szemébe néztem, és nem kaptam el a tekintetemet.

– Amit csináltunk… – böktem ki. – Egyetlen szóval sem

említettük. Mintha meg sem történt volna.

Pislogott.

– És engem ez megőrjít.

Ó, tudtam, hogy nem lenne szabad így beszélnem vele.

Hiszen az asszonyom volt. De ahogy a lélegzetemet sem
fojthattam vissza, ezek a szavak is kikívánkoztak belőlem.
Úgy éreztem, mintha a szívem csordultig lenne puskaporral.
Elegem volt a hallgatásból, a végtelen várakozásból. Abból,
hogy tudjam, hol a helyem, és maradjak is meg ott.

– Én… – Újra beletúrt a fűbe, s addig rángatta, míg

sikerült egyet kihúznia. A szájához emelte és harapdálni
kezdte.

Aztán végre beszélni kezdett.

– Amit csináltunk… Nem tettem helyesen.

Mögöttünk úgy morajlott a bálterem, mint a sziklákról

lezubogó víz. Madame a tó felé intett.

– Ha abból egy gyűszűnyit a mikroszkóp alá tesz, ezernyi

lényt láthat benne. Egy egész világot egyetlen cseppben.
Csupa tomboló, szédült, egymásba rontó… haldokló…

A fejemben mintha ütést éreztem volna, mintha kőbe

vertem volna.

– Vagyis?

– Vagyis… Vannak dolgok, Frances, melyek nem

kerülhetnek napvilágra.

– Hát akkor történjenek sötétben! – kiáltottam. – Csak

történjenek meg.

Megint felém fordult.

– Meglepett…

– Nem akarom meglepni!

– Olyan komoly – nevette el magát.

– Már csinált ilyet máskor is.

 Habozott.

– Igen.

Felködlött előttem Hephzibah Elliot képe. Ahogy figyelt,

mindig figyelt. De mögötte talán ott volt egy másik kép is. A
fiúé, aki elkövette azt a hibát, hogy férfivá érett.

– Egy másik nagyszerű hölggyel?

Tenyerét a karomra simította.

– Te is nagyszerű hölgy vagy.

Mögöttünk felsírt valaki, mire idegesen összerezzentem.

– Róka – magyarázta Madame. Lassan kifújtam a levegőt,

és hagytam, hogy hangja lágy szövete beburkoljon.
Kerseymere gyapjú. Dzsörzé. Selyem. – Az ilyesmi… olyan
forró és sötét… először… finom…

– Úgy hangzik, mintha a melaszról beszélne.

Újra felnevetett.

– Még annál is finomabb.

Aztán nekidőltünk a ferde fatörzsnek, maga felé fordított,

közelebb húzott, s hüvelykujját az ajkamhoz szorította.

– Nyisd ki. – Akkorára tátottam a számat, akár a tó, és

Madame megcsókolt. Az íze keserű volt, mint a mandula.
Laudánum. Láttam, ahogy a ruhám gombjai átbújnak a
hurkaikon, láttam Madame ujjait, ahogy egyre lejjebb
haladnak a mellkasomon, megéreztem a levegőt a mellemen…

Aztán lehajtotta a fejét, és a szájába vette a mellbimbómat.

Úgy rándultam össze, mintha darázs csípett volna meg. Hátam
nekifeszült a fakéregnek.

– Mi az? – kérdezte. A homloka redőkbe gyűrődött.

Elhúzódott.

Megráztam a fejemet. A világ fekete éggé és fekete ággá

egyszerűsödött. Kopár volt, magányos és hideg. A csillagok,
akár a jégszilánkok. A pázsiton túl, a nyitott ablakokon át
kihallatszott a fel-feltörő nevetés… akár a pezsgőspalackból
kirobbanó dugó. Aztán Madame átölelt, magához szorított,
újra megcsókolt, és minden elcsendesült.

– Nahát… – mondta. Fanyar nevetés bukott ki belőle,

fölállt, kezével végigsimított a szoknyáján. Egymásra
meredtünk. – Nos… én… – A ház felé pillantott.

– Menjen – suttogtam.

Pár perc múlva én is követtem. Elhaladtam a néma fák mellett,

végig a konyha mögött húzódó hosszú folyosón, ahol ott
sorakoztak a látogatók szobalányainak szalmazsákjai, mint
tányérok a polcon. Elnyúltam az enyémen, amit egy sajtszagú,
gömbölyded lányé mellett terítettek le, aki megkérdezte, hogy
a londoni társaság valamelyik tagjával jöttem-e.

Madame keskeny keze mintha még mindig a derekam köré

fonódott volna, és borzongó testemen mindenütt ott éreztem a
száját, pedig csak két helyen érintett meg. Az ajkamon és a
mellemen.
 Huszonkettedik fejezet
Korábbi nyomasztóan rossz hangulatom visszatért, mihelyt
London megint körülvett, füstösen, koromtól mocskosan,
fülledten. Az a régi nyugtalanság. És most mi lesz? Két napon
át tépelődtem, s azt hittem, csak álmodtam a kettőnk közti
vonzalmat. Újra a szobalánya voltam. Semmi több. Mindig
mellette volt valaki, Benham vagy valamelyik hölgy.
Gyümölccsel, süteménnyel megrakott tányérkákat vittem neki
– szó nélkül vette át. Hoztam a kendőjét. Cipeltem az
elemózsiáskosarát, amikor Hep Elliottal pikniket csaptak a tó
mellett.

A lovak fáradtan ügettek Levenhall felé. Benham pislogott,

Madame felé fordult, és megfogta a kezét.

– Alig szólnak egymáshoz Francesszal, kedvesem. Volt tán

valami kis contretemps?[14]

Madame felém pillantott.

– Szó sincs róla. Biztos csak mindannyian fáradtak

vagyunk.

A férfi átszólt nekem:

– Micsoda mulatságban volt része, leányzó, nem igaz?

Madame-ra néztem. Mellbimbóm a szájában – az emlék

húsomba hatoló tövisként sajgott.

– Az volt, uram – feleltem. – Micsoda mulatság.

 Madame enyhén megrázta a fejét, mint aki váratlanul mély
álomból ébred.

Ahogy kettejüket figyeltem, valami hideg, kedvetlen,

csalódott érzés vett erőm rajtam, aztán el kellett kapnom a
tekintetemet, amikor Benham az ajkához emelte Madame
kezét, megcsókolta, és drágámnak nevezte.

Longreachben valósággal feszítette a színpadias jó kedély,

sokat és behízelgőn mosolygott, a hangja harsány volt,
önelégült. – Meg! Van itt valaki, akit meg kell ismernie! –
kiáltott oda a feleségének. Mire Madame minden alkalommal
kötelességtudóan, az arcára kényszerített mosollyal odament
hozzá. Egy délután véletlenül meghallottam az egyik hölgy
megjegyzését: A nyitott ajtók segítenek minden házasságon. A
zártakat csak egy igazán boldog kapcsolat éli túl.

Benham most az ölében tartotta Madame kezét, és úgy

nyomkodta az ujjait, mintha zongorabillentyűk volnának.
Közben újra meg újra felém sandított. Arra gondoltam, hogy
biztosan tudja, mi történt kettőnk között. Ahogy Madame
ujjait billegette… mintha zászlócskák lettek volna. Madame
arca sápadt volt. A férje közelségétől? Vagy az enyémtől?
Szabad kezével a szoknyája szövetét tépkedte. Csak bámultam
és bámultam, s egyre azon töprengtem, hogy mi járhat a
fejében.

– Tudja-e, Meg… – A férfi átrántotta az ölébe

összekulcsolódott kezüket. – A nyugati részeken fekvő
gazdaságok között néhány esetben olyan fokú elhanyagoltság
tapasztalható… Megint csak váltottam erről pár szót Percyvel,
és közöltem vele, hogy ideje lenne hozzáfogni a birtok
módszeres fejlesztéséhez. Felvilágosítottam, hogy a bérlői
akkor dolgoznak eredményesebben, ha jóakaratú, nem pedig
nemtörődöm uruk van.

Nem létezik olyan, hogy jóakaratú úr, villant át az

agyamon. Összefontam az ujjaimat, az ölemben nyugtattam a
kezemet, és a nyelvembe haraptam. Arra gondoltam, esetleg
szóvá teszem, amikor legközelebb behívat a könyvtárba.

Madame felpillantott.

– Valóban, Mr. Benham? Nos, ez csoda.

A férfi megpaskolta a csuklóját.

– Nem csoda, édesem. – A fejét csóválva elnevette magát.

– Nyilván úgy értette, hogy csodálatos… Ez csodálatos.

– Igen. – Madame elhúzta a kezét.

Mr. Casterwick ott hortyogott mellettem, a térde

sátorrúdként meredt fel.

Figyeltem, és vártam. Azt kívántam, bár nézne rám

Madame, de lesütötte a szemét.

Mihelyt beléptünk a házba, Benham tudatta Madame-mal,

hogy négyszemközt szeretne beszélni vele a
könyvtárszobában. Csak álltam, és néztem, ahogy felmennek.
Charles előttük cipelte a poggyászukat. Aztán lassan
megfordultam, és Mr. Casterwick mögött elindultam lefelé.
Félretettek nekünk némi hideg csirkehúst és főtt krumplit. Mr.
Casterwick belökte az útitáskáját az asztal alá. Amikor Pru a
partiról faggatta, végighallgattam, ahogy az inas beszámol
neki az új meténgkék libériákról, melyeket Lady Catherine
márciusban szerzett be a Harper’sből, valamint a tűzijátékról, a
látogatók inasai számára kijelölt szállásról az alagsorban, ahol
disznócsülkök lógtak a fejük felett, és a szaguk miatt azt
álmodta, hogy mocskos harisnyákkal fojtogatják. Linux azzal
foglalta el magát, hogy leszedte a teázáshoz használt
edényeket, majd arról faggatta az inast, hogy megítélése
szerint Sir Percy házvezetőnője szárított gyümölcsöt tesz-e a
töltelékhez. De közben egy percre sem vette le rólam a
tekintetét.

Mr. Casterwicket Longreachben arra kérte a szakácsnő,

hogy vigyen egy szelet citromos süteményt Mrs. Linuxnak, és
amikor az inas felállt, hogy előkeresse a táskájából, a
házvezetőnő felém fordult. Olyan szorosan préselte össze az
ajkát, mintha apró öltésekkel varrták volna össze.

– Homer eltűnt.

– Kicsoda? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.

– A macska. A macska. A macska eltűnt.

Először csak egy kurta nevetés tört ki belőlem, de aztán

képtelen voltam abbahagyni. Egyszerűen nem ment.

Amikor a székem lába megcsikordult a padlón, Pru

felkapta a fejét.

– Mrs. Linux, tán azzal vádol, hogy valamit tettem a

macskával? – A nő ajka még jobban megfeszült. – Azt hiszi
talán, hogy magammal vittem? Hiszen mérföldekre voltam!

– Honnan ismerném a pogányok mesterkedéseit? Azt

azonban tudom, hogy ki kutyával játszik, bot legyen a
kezében.

Fölálltam a székemről.
 – Nem vittem el a macskát, Mrs. Linux. Nem ettem meg.
A csontjai sincsenek nálam. Ha azonban úgy véli, hogy
mindezeket megtettem, akkor feltétlenül beszélje meg Mr.
Benhammel.

Felszegte az állát. Szürke ruhája gombjai szúrós pillantású,

apró szemekként meredtek rám.

– Szóval mész, mi? – reccsent rám. – Az emeletre? Igen,

menj csak… menekülj! Rohanj csak hozzá! – A hangja egyre
jobban felerősödött mögöttem. – Ott ugyan nem lelsz
megváltásra! Ne is reméld, hogy így lesz!

A falakra, az ágyneműre árnyéksávok vetültek. Sötétedett, és

túl meleg volt ahhoz, hogy tüzet rakjunk. A félhomályban
őrszemként magasodtak fel a könyvek – a szoba falai mentén
álló polcokon, a kandallópárkányon, a padlón. Mintha sort
alkottak volna, amely Madame-hoz vezetett. Sután megálltam
az ajtóban, behúztam magam mögött, de a kilincset nem
engedtem el. Madame az íróasztalánál ült, de felemelkedett a
székről, amikor beléptem. Csend támadt. Mennyi ideig
álldogálhattunk így? Ahhoz elég soká, hogy lássam: már újra
önmaga. Néztem, hogyan keletkezik pici gödröcske a torkán,
amikor nyel egyet. Felnevetett.

– Azt hittem, biztosan megriadsz tőlem azok után, hogy…

Elhallgatott, és úgy fogta át a karjával magát, mintha

fázna. A szívem a bordáim falán dörömbölt.

– Itt ülök már percek óta, és úgy teszek, mintha írnék,

holott végig azon töprengek…
 Ó! A vad döbbenet, amikor magamhoz húztam – mint az
első alkalom, amikor jeget ízleltem. Válla, nyaka törékeny
madárcsontjai. Emlékszem, hogyan hajoltam le hozzá, hogyan
csókolóztunk, hogyan simította kezemre a tenyerét, hogyan
hajtotta hátra nevetve a fejét.

Szédültem, és olyan forrónak éreztem a homlokomat, hogy

rá kellett tapasztanom a kezemet. Madame meleg teste hozzám
simult. Aztán egyre lejjebb csúszott, és amikor térden állt
előttem, éreztem, hogy a kezem a hajába túr, a karja a
derekamra fonódik, és bőrömben jeges tűz tombol. Felpattant
a szemem, de sötétségen kívül nem láttam semmi mást.
Madame mozdulatlanná dermedt. Ujjai a csípőmbe vájtak,
lehelete melegen legyezgetett, és amikor felnézett rám, és
elmosolyodott, az ajka is fénylett.

– Fran… – suttogta bele a combomba. – Fran.

Felemeltem a fejemet. A szemközti tükörben megláttam

magamat, amint Madame fejét a derekamhoz szorítom. Ott
voltunk hát. Az arcom, a tarkója, a térde. A szoba megbillent,
csak a tükör maradt meg a közepén.

Lepillantottam rá.

– Gondolom, mostantól én leszek a titka.

Felkacagott, és magához rántott.

Később az ajtóhoz ment, és rátapasztotta a fülét. Aztán

bedugta a kulcsot a zárba, én pedig gyertyát gyújtottam.
Madame kézen fogva az ágyhoz vezetett.

– Megint azt fogjuk csinálni? – kérdeztem.

Nevetése alagutat fúrt magának a bőröm alatt.

 – Az első naptól fogva csakis erre vágytam.

– Amikor a lépcsőn…?

– Amikor ott térdeltél előttem! Szappanhabosan. Még úgy

is. Sosem láttam hozzád hasonlót. Amikor átjöttünk
Londonba, ha volt pénzünk, maman mandulás macaront
vett… Spitalfieldsben talált egy francia péket. Arra az
édességre emlékeztetsz… te… a bőröd. – A fülemhez hajolt,
hogy megharapdálja. – Látni akartalak. De hát ezt biztosan
tudtad, amikor azon az estén lementem a konyhába…

Szavaitól a gondolataim melasszá olvadtak szét.

Végighúzta tenyerét a bordáimon.

– Gondolj csak bele… A vallomásaimat körmölöd, és

mostanra már a testemet is megbabonáztad. Vagyis ismerni
fogod testemet-lelkemet, n’est-ce pas? Habár a kitárulkozás
sosem szép dolog… Richelieu azt mondta: mutassanak hat
sort, amit egy tisztességes férfi írt, és találni fogok benne
valamit, ami miatt felakasztathatom…

Mintha pezsgett volna a vérem. Csak úgy feszítette a

testemet. Madame-ra néztem.

– Nem hinném, hogy létezik olyan, hogy „tisztességes

férfi”.

Az élet kurta gyertyacsonk, a szerelem azonban mindig több

időért sóvárog. Így hát azzal lettem megátkozva, hogy
olyasmit kívánjak, amit nem kaphatok meg. Azt kívántam,
hadd ismerjem meg Madame legapróbb porcikáját is. Hadd
olvassak benne, mint valami soha véget nem érő könyvben.
Ott hevertem mellette, és néztem álomtól elnehezült pilláit,
lélegzetét, ahogy meglebbenti a lepedőt.

Mielőtt elaludt volna, arra kért, hogy hozzam a szobájába a

szalmazsákomat, költözzek át oda. – Sok hölgy osztja meg a
hálószobáját a szobalányával! Ha ezt a házat tisztességesen
tervezték volna meg, akkor az öltözőszobából nyílna egy
kamra, ahol a komorna alhat. Hozd csak át a szalmazsákodat.

Miközben forgolódtam, a gondolataim is kavarogtak.

Ébren feküdtem, míg meg nem hallottam az első neszeket,
melyek azt jelezték, hogy a ház ébredezik: kenetlen ajtók
nyikorgása, Benham csengőjének hangja valahol alattunk, a
könyvtárban. Nyilván a teáját kéri, a reggeli füstölt heringet és
vízfürdőn főtt tojást. Pru már talpon van, és kezd sepregetni,
Linux végighúzza ujját a lépcső korlátján, és gondoskodik
arról, hogy Levenhall ragyogjon, mint mindig. A világot nem
lehet huzamosabb időn át távol tartani.

Korábban igent mondtam. De vajon szeretőként vagy

szobalányként beszéltem?

– És hol fogok aludni? – tudakoltam.

Phibbah a vége felé már minden éjszakáját Miss-bella

szobájában töltötte. Az ágya végében húzta meg magát. Ó,
Phibbah. Vajon ehhez mit szólna? Szinte hallottam, amint
felnevet.

Higgyed csak, hogy ez a fehér nő veled van. Sosincs velünk

egyik se. A kacsák se mind ugyanabba az úsztatóba
lubickónak.
 Huszonharmadik fejezet
– Oly sok meztelen hús látható azon a festményen, hogy Mr.
Benham a ház egyetlen másik helyiségében sem tűri meg –
magyarázta Madame.

Keresztben nyúltunk el az ágyán, és felbámultunk a vörös

ruhás nőre. Az anyja festette, mondta Madame, azután, hogy
Angliába jöttek. Két dolgot vitt magával, amikor hozzáment
Benhamhez – ez volt az egyik, a másik pedig a madártojás-
gyűjteményt tartalmazó ládikó, amelyet az apja még
Franciaországból hozott át, s amelyre Madame rávéste
lánykori nevének kezdőbetűit: M. D., vagyis Marguerite
Delacroix. A hegedű már rég odalett, ahogy az apja is.

– Mindössze ennyi maradt mamanból – intett fejével a

portré felé. – Mit gondolsz, nem pont úgy néz ki, mint holmi
ledér szent?

Felemeltem a fejemet, hogy jobban lássam a képet.

Közben arra a másik festményre gondoltam. A fekete kisfiúra.
Arra, hogy bár kudarcot vallott, mennyit harcolt Madame
azért, hogy ott tarthassa őt a falon.

Valamivel később kopogtak, és amikor ajtót nyitottam, Linux

állt a küszöbön. Természetesen elfintorodott, amikor rájött,
hogy a szobában vagyok. A boldogság tűként ütötte át
mellemet, s azt hittem, ebbe a fájdalomba bele is halhatok –
elmémben még mindig az lángolt-lobogott, amit Madame-mal
alig néhány pillanattal korábban csináltunk. Linux nem
árthatott nekem. Semmi sem árthatott. Amikor belépett,
hagyma és ecet levest idéző szagát hozta magával. Tekintete
végigpásztázott a teástálcán, az íróasztalon szétszórt papírokon
és a kimonót viselő Madame-on, aki az ágyon hevert. Tett egy
lépést előre, majd megtorpant. Úgy pislogott, mintha Madame
látványa állította volna meg.

– Bocsásson meg, asszonyom, de ön… dolgozik? –

Összekulcsolta a kezét. – Biztos vagyok abban, hogy inkább
pihennie kellene.

– Ó, Linux… – Madame oldalra billentette a fejét. –

Először azt kívánja, hogy a házban tüsténkedjek, aztán meg
azt, hogy pihenjek. Magának aztán nem lehet a kedvére tenni,
ugye?

– Frances itt töltötte az éjszakát? Mert Pru azt mondja,

hogy tegnap nem ment fel a szobájukba.

– Frances mostantól a saját komornám, Mrs. Linux. Hálás

lennék, ha békén hagyná.

– Ez teljességgel elfogadhatatlan…

Madame azonban mindössze legyintett.

– Frances mától fogva itt alszik. Eldöntöttem. És mit

forgolódik, mintha valami világítótorony fényjele volna?
Beleszédülök a látványba.

Linux megállt az íróasztal mellett. Keze lassan a

papírkupac felé lopózott. Egy darabig nem beszélt, csak az
asztallapot simogatta.

– Nos hát… Most éppen iparkodnia kell. Iparkodnia kell…

mert Mr. Benham elvárja, hogy menjen a reggelizőbe.
 Madame felült.

– Nem állt szándékomban senki elvárásainak megfelelni.

– Akkor is. – Linux arcán vigyor suhant át. – Az úr várja.

Gondolom, egyszer mindent el kell kezdeni. – Aztán lehajolt,
és ujját végighúzta a szegélylécen. – Por. Prúnak jobban kell
igyekeznie.

Madame-nak természetesen le kellett mennie. Amikor Benham

hívatott valakit, az rohant, hogy megjelenjen előtte.

Miután Madame és Linux távozott, átmentem az

öltözőhelyiségbe, ami épp csak egy kicsit volt nagyobb egy
szekrénynél. A közepén rézkád állt, a ruhákat állványokon, a
törülközőket falba vert kampókon tartották. A csend szinte
megsiketített. Leültem a kád peremére, és belemártottam a
kezemet a vízbe, mely mostanra kihűlt, s piszkosszürke
szappanhab lebegett a felszínén. Ki kell önteni, gondoltam,
aztán eszembe jutott, hogy majd Pru elintézi.

Nekem csak egy feladatom volt: hogy Madame-ról

gondoskodjak.

Órákkal korábban a kád mellett tartott porcelánedénykéből

vizet locsoltam a fejére, s figyeltem, ahogy a hajszálak
hullámokba rendeződnek a hátán. Mint a fehér nők haja
általában, az övé is engedelmeskedett a szépség és a gravitáció
törvényeinek. A víz sötét, síkos rojtokká simította le.

Vajon miért hívatta Benham? A kérdés gombóccá tömörült

a torkomban.

Kivettem porcelántálkájából a szappant, és kiléptem a

szoknyámból. Jólesett, amikor a víz felcsapott a combomra.
Alsóingemet fénylőn, sötéten átáztatta a víz, ahogy korábban
Madame haját. Előredőltem, végignéztem ébredező testemen.
Aztán… bevallom… a szappant az orromhoz emeltem, majd a
lábam közé dugtam, ahol olyan aprónak és élesnek éreztem,
mint egy körmöt.

Azt hiszem, ekkor fogott el az az érzés. Az őrület, amely

azóta sem hagyott el. Felvettem Madame törülközőjét a
padlóról, visszamentem a szobába, leültem az ágyára, és
vártam.
 George Benham naplójából
(George Benham kapcsolódó feljegyzése:
NEM PUBLIKÁLANDÓ)

A Langton leányzójával folytatott legutóbbi

beszélgetésem szó szerinti leirata.

– Beszéljen nekem Mrs. Benhamről.

– Madame-ról? Mit akar tudni róla? Uram.

– Ne játssza nekem a tartózkodót! Mennyit szed?

– A laudánumból?

– A laudánumból.

– Honnan tudnám?

– A szokásosnál többet?

– Nem tudom, mennyi a szokásos.

– Tizenöt cseppet? Húszat? Annál is többet?

Felnevetett. – Nem számolgatom.

– Nincs ebben semmi mulatságos, leányzó. Azt

akarom, hogy jegyezze fel, pontosan mennyit szed.
Törékeny az egészsége. Ezt biztos maga is észrevette.
Mindössze tudni szeretném, hogy mutatja-e bármi
jelét, hogy kezd megbetegedni. Maga szépen elmondja
nekem, hogy mit csinál, hová megy. Majd én
eldöntöm, hogy mindez mit jelent.
 Huszonnegyedik fejezet
A szalmazsákom ott maradt Madame szobájában.

– Azt akarja, hogy ott legyél nála? – kérdezte Pru. A

padlásszoba ágyán ülve nézte, ahogy leakasztom a ruháimat a
kampóról. A kék szerzset – melynek felhajtásába be volt
dugdosva a mostanra feledésbe merült Candide – ott hagytam
a szürke ronggyal együtt. Nem siettem el a szalmazsák
felgöngyölését. Az idegeim hangvillaként vibráltak. Féltem,
hogy Pru észreveszi rajtam a változást… hogy a homlokomra
van égetve.

De csak mosolyogva csóválta a fejét.

– Nem jó ötlet – mondta.

– Miért?

– Mert bele fog unni. Sose hagyd, hogy az asszonyod

elunja magát. A kurtizánok is mindig kirakják utána a
férfiakat, nem?

Mindig csak kurtizán, sosem menyasszony, Frances.

– Mi olyan mulatságos?

– Mit is tudhatsz te a kurtizánok életéről? – feleltem.

Elvigyorodott.

– Az már igaz. – Elbillentette a fejét. – De nálad többet

tudok annál, hogy milyen öltöztetőnek lenni. És elárulhatom,
hogy a túlzott bizalmasság mindkét esetben unalmat szül. Az
unalom pedig bajhoz vezet.
 Pru az óta a padlásszobában töltött éjszaka óta tartózkodón
viselkedett velem. Úgy éreztem, némi szánalommal néz rám.
Nem tértünk vissza többé arra, amit akkor megosztottam vele.
Már látom, hogy micsoda jó barát volt. Rendíthetetlen. Ezt
meg kellett volna mondanom neki, de már elfordítottam a
fejemet, egyik lábam már Madame szobájában járt.

Másnap reggel Charles felhozott egy csomagot. A zsinóron az

egyik elegáns, Piccadillyn található üzlet pecsétje lógott. A
pergamenbe burkolt édességet Madame a mosdóállványon álló
porcelánedénykébe tette. Aranygyűrűk, fülbevalók, gyöngyök
– a bonbonokat ezek közé keverte, mintha ékkövek lennének.
Odaléptem, kivettem egyet, és az orrom elé tartottam.
Marcipán. Ugyanaz az illat, mint ami Madame leheletéből
áradt.

– Ha kimarad éjszakára, mindig eljátssza a gondos férjet –

vetette oda az ágyból. – Olyan a modora, mint valami kandúré.
Hajnalban beront, acsarkodva panaszkodik, aztán egész
délelőtt szundikál.

Az ajándékok folyamatosan érkeztek abban az időszakban,

amíg Madame szobájában laktam: édesség, diófélék, dísztűk,
egyszer még egy kaleidoszkóp is – olyasmi, amit gyereknek
szoktak ajándékba küldeni. Benham maga azonban sosem
bukkant fel. Ami nekem nagyon is megfelelt.

Zörögve kifejtettem a bonbont a papírjából.

– Maradjon csak ki egész éjszakára!

Megtudakoltam, hogy Benham ilyenkor hová jár.

 – Sosem kérdeztem, ő pedig sosem mondta – felelte
Madame.

Eszembe jutott, amikor azon az éjszakán a konyhában

Linuxszal beszélt. Hogy milyen magányosnak tűnt. Benham
kétségtelenül szeretőt tart, szögeztem le magamban. Nem lett
volna ebben semmi szokatlan: az effajta ton házasságok
sajátossága, hogy az egyik nőből hitvest csinálnak, a másikból
pedig kurtizánt. De nem szívesen gondoltam azokra az időkre,
amikor Madame-nak esetleg el kell majd játszania Benham
feleségének a szerepét, ezért kiválasztottam egy kis
marcipánszívet – mintha édességboltban vásárló hölgy lennék
–, és a szőnyegen végigsétálva odaléptem az ágyhoz.

Kezem végigkúszott a combján, felemeltem köntöse szélét.

Madame szeme felpattant. Egy pillanatnyi megdöbbenés. Egy
mosoly. Elharaptam a marcipánszívet, majd a nyelvemet
Madame-éhoz érintettem. Lehúzott magához az ágyra. Fölém
kerekedett. Haja lágy esőként hullott az arcomba.

Volt egy másik dolog is, amire nem szívesen gondoltam.

Hogy most Madame is saját szeretőt tart.

Aztán le kellett mennünk a reggelihez, pedig mindketten

nehezen viseltük Benham társaságát. Azt akarja, hogy bárki
láthassa, amint ők ketten együtt étkeznek, magyarázta
Madame. És ha neki kötelező, akkor nekem is. Benham már az
asztalnál ült, és a tányérja mellé helyezett evőeszközöket
rendezgette – pedig Casterwick reggel kétszer is a helyükre
igazította őket a vonalzója segítségével. Megálltam a tálalónál,
lágytojást csúsztattam egy pohárkába Madame számára, és
kitöltöttem a csokoládéját. Amikor leültünk, csend támadt.
Vannak azonban férfiak, akik a csendet egyfajta hálónak
tekintik, melybe belehajigálhatják a szavaikat.

– Örülök, hogy újra jól érzi magát, Meg. A férfiember

jogosan várja el, hogy időről időre megpillanthassa a hitvesét.

– Milyen szerencse, hogy önnek nincsenek túlzott

elvárásai.

Benhamből valami nesz szakadt ki, ami nevetésnek

hangzott.

– Annál jobban teszi, ha megfelel nekik, kedvesem.

Madame röpke mosolyt küldött felém, mintha ezt üzenné:

türelem, minél gyorsabban túl leszünk ezen, annál hamarabb
mehetünk fel a szobába.

Hátradőltem, pedig szűk ruhám szorította a derekamat, és

kibámultam az ablakon. Megváltozott az idő: érezni lehetett a
fű és a közelgő eső szagát, a kert pázsitján szétszórt, bodros
virágszirmok bukfenceztek, melyek kisegérként szaladtak szét,
amikor feltámadt a szél. A madarak rikoltoztak.

Felemeltem a csészémet. Nyelvem még mindig őrizte a

marcipán zamatát. Még a kávémnak is olyan volt az íze, mint
Madame-é.

Felé pillantottam. Jobb, ha tudja, hogy itt omlok össze, ha

nem indulunk azonnal.

Úgy akartam őt lesni, hogy ne tűnjön fel, mennyire nézem,

s közben azon töprengtem, mit tenne velünk Benham, ha
tudná, mit csináltunk Madame szobájában. Bejött Mr.
Casterwick az újságokkal, és hogy elvigye Benham
hajszálfinomságú heringszálkákkal teleszórt tányérját. Azt sem
tudtam, hová nézzek, ezért megpróbáltam Casterwicket kísérni
a tekintetemmel, s közben mindenféle kevéssé lényeges
gondolattal lekötni a figyelmemet. Azon méláztam, hogy az
inas bérét a cukornád fedezi – az enyémet is abból fizetnék,
amennyiben kapnék bért.

Benham még mindig Madame-ot figyelte. Ahogy aprókat

harap a vajas kenyeréből.

– Ó, az ég szerelmére, egyen már rendesen!

Madame meglepetten összerezzent, a tojás a padlóra

pottyant, szétrepedt, s a sárgája lassan terjedni kezdett, mint a
kifújt levegő. Kanál csörrent porcelánon. Mindannyian
elfordultunk, hogy lebámulhassunk a tojásra. Benham hintázva
előredőlt a székében.

Madame halkan levegő után kapott, s feltűnt, hogy

Casterwick kisurran a helyiségből, ugyanolyan nesztelenül,
mint ahogy bejött.

Benham kilódult a székéből, egy pillanatra bizonytalanul

megállt, mint aki térképen keresi a helyét, majd kanalával
felkaparta a tojássárgáját. Madame látta, hogy felé fogja
nyújtani, és visszahőkölt. – A padlón volt. – Benham kezében
megremegett a kanál.

Én is szerettem volna a méltatlankodástól remegve talpra

ugrani. Nekirontani, a képébe ordítani: – Mindezt egy tojás
miatt? – De tartottam a számat, pedig feszítették a kitörni
készülő szavak. Lesütöttem a szemem, a padlóra meredtem,
ahol lassan száradt a szétkent tojássárgája, s hüvelykujjamat a
tenyerembe vájtam. A fejemben egyetlen gondolat sikoltott.
Ne!
 Benham tovább emelte a kanalat, és megköszörülte a
torkát.

– Nem érünk rá egész reggel, Meg. Döntse már el.

Ezt hallva Madame előrehajolt. Miután gyorsan a szájába

vette a kanalat, aztán még egyszer és még egyszer, a férfi
visszament a székéhez, döngve elrántotta, majd a kanalat nagy
koppanással lecsapta maga elé. Éreztem, hogy az asztal
beleremeg. Madame reszketegen, mélyen beszívta a levegőt.
Benham biccentett.

– Gondolom… – Enyhe értetlenséggel körülnézett. –

Gondolom… ideje hozzáfognom a napi teendőkhöz.

Madame a szájához gyűrte a szalvétáját, és beleköhögött.

Aztán úgy húzódott el tőlem, ahogy az imént Benhamtől.
Pusztán azért, mert tanúja voltam ennek az egész szörnyű
jelenetnek.

– Bántani szokta?

A gondolat, hogy Benham elnyomja Madame-ot, úgy

megülte a gyomromat, mint a romlott tej. A gondolat, hogy
meg kellett ennie azt a szétkenődött tojást. Hogy a férfi úgy
távozott az asztaltól, mintha Madame lenne az, akit
undorítónak talál.

Eleredt az eső. Sűrű, sötét, szitáló esőcseppekkel pettyezett

ágak. Madame kibújt a cipőjéből, leengedte a haját, és
kijelentette, hogy iszik egy kis brandyt. Miközben kinyitottam
a szekrény ajtaját, a fejemben sustorgó gondolatok mintha
Phibbah hangján szólaltak volna meg: Brandyt reggelizik? És
hogy lóg a haja! Akár a két tétlen keze. De elfojtottam őket,
mintha dohányt nyomkodnék egy pipa öblébe. Madame a
hajkeféért nyúlt, s intett, hogy menjek oda az ágyhoz.

– Még nem válaszolt.

Ingerült nesz. A két tenyere közé szorította a kefét.

– Nem tudom, hogyan feleljek neked – mondta. – Nem

bánt az öklével. Most nem bánt.

– Ez száz különböző dolgot jelenthet.

– Azt jelenti, hogy volt idő, amikor fájdalmat okozott.

– És?

Az ölébe ejtette a hajkefét.

– Frannie. Választhatsz. Elmondom. De nekem fájni fog,

ha elmondom.

Természetesen azon volt, hogy témát váltson, én pedig

hagytam, hogy elterelje a figyelmemet, hogy az ölébe húzzon,
és a fülembe súgja:

– Kifésülhetem a hajadat?

Fojtott, kurta nevetésem úgy törölte el az iménti

beszélgetést, mintha pókháló lett volna. Megérintettem a kefe
sörtéit, melyek puha tapintásúak voltak, mint Madame haja.

– Ez a hajkefe méltó ellenfelére talált.

Az is a szerelemhez tartozik, ha ismerjük a másik

történetét, tudjuk, hogyan meséli el, és hol hazudik benne. De
azt mondtam magamnak, hogy nincs értelme olyasmiről tudni,
amin nem változtathatunk… pedig közben belém hasított az
aggodalom.
 Felesleges volt megkérdezni, miért nem hajlandó beszélni
erről. Hiszen én magam is számos dologtól zárkóztam el.
Átadtam hát magam neki és a hajkeféjének, kattogó
csigolyákkal arra billentettem a fejemet, amerre fordította. A
koponyámban valami bizsergés áradt szét. Nekitámaszkodtam
Madame-nak, és élveztem a fejbőröm és a kefe közti
kötélhúzást. A legszívesebben fogtam volna, és elhagyom vele
azt a házat. És ha elmennénk, mit vihetnénk magunkkal? A
pénz Benhamé volt. A ruhák. Az utazótáska. A fiókok és
összes tartalmuk. Ahogy tulajdonképpen mi is. Mindössze két
dolog volt, ami Madame-é volt: a portré és a madártojás-
gyűjteményt tartalmazó ládikó.

Utána kedve támadt írni. Emlékszem erre a sorára: A

születéstől a halál felé tartunk. A szerelemtől a házasság felé.
Kijelenthetjük, hogy egyformán felfogjuk, értjük mindegyiket…
ami annyit tesz, hogy egyiket sem.

Amikor Benham azon a délutánon a könyvtárba hívatott,

annyira szerettem volna megmondani neki a magamét, de a
szavak a torkomon akadtak. A gyűlölet éppoly erős vonzerő
lehet, mint a szeretet, de engem akkor a szerelem vonzott, az
volt az erős kötél, amely visszahúz az emeletre. Nagyon kellett
igyekeznem, hogy a cipőm talpa ne hagyja el a padlót.

Benham szokásos kínai zöld teáját kortyolgatta, és a

tubákjával játszadozott. Az ujjaival, amelyek odatartották a
tojást Madame szájához. Amikor beléptem, átnyújtott egy
lapot. Érv a reform mellett: Fekete Folyó-birtok, Antigua.

– Rabszolgaság – szólalt meg. Valósággal kiköpte a szót,

mintha nem viselné el, hogy a szájában tartsa. – Mindenki
keresgéli a megoldást. Vagy ezt, vagy azt. Igyekszik eldönteni,
hogy melyik oldal nyer majd. Megfeledkezik Salamon
bölcsességéről. Egy konfliktus megoldásának az a legjobb
módja, ha mindkét érintettnek megadjuk, amit akar.

– De Salamon nem fél-fél gyermeket ítélt oda a nőknek? –

tudakoltam. – Pedig tudta, hogy mindketten egész gyermeket
szeretnének.

Hátravetette a fejét, és felnevetett. Ó, mindig is

szórakoztatónak talált engem – talán mert azt hitte, hogy az ő
teremtménye vagyok.

Csakis egy férfi képzelheti azt, hogy nem probléma,

hanem megoldás egy csecsemőt kettévágni, és csakis egy fehér
férfi tekintheti a rabszolgaságot nehéz kérdésnek. A nők arra
összpontosítanak, ami hiányzik nekik, a férfiak pedig arra,
amire vágynak. A bibliai történetekben mindig a nők azok,
akik hátranéznek, akik esznek a tiltott gyümölcsből, akik
zokognak egy gyermektelen vagy áldott méh felett. A sóvárgás
mindig a nő bűne. A férfiak sosem fordulnak meg, de nem is
haboznak, ha egyébként vágyott fiúgyermekükre kést – esetleg
keresztet – kell fogniuk.

– Egy tanulmányon dolgozom épp ebben a témában –

mondta, és ivott egy korty teát. – Azokat a javaslatokat
támogatom, melyek biztosítják a karibi munkások jólétét,
egyben garantálják az ültetvényeseknek a megélhetésüket.

Elmagyarázta, hogy a Fekete Folyó a saját kísérlete, a

családja antiguai birtoka, melyet a bátyja engedélyével
igazgat, mégpedig az angol földbérleti rendszert alapul véve.
A munkásai vallásos oktatásban részesülnek, kapnak
szabadságot, és vannak saját parcelláik, melyeken növényt
termeszthetnek. Úgy vélte, a rabszolgatartásra egy olyan
jogalkotás jelenti a megoldást, amely biztosítja az igazságos
bánásmódot, garantálja mindenki elégedettségét – beleértve a
rabszolgákét –, és mindössze annyi a dolog nyitja, hogy az
ültetvényeseket meg kell győzni arról, hogy saját maguk
hajtsák végre.

– A Fekete Folyó-kísérlet vezérlő elve az erény és

jóindulat, s így a ragaszkodás nemcsak lehetséges, de
kölcsönös is. Az én négereim „úr”-nak neveznek, de sosem
„gazdá”-nak”.

Az ajkamba kellett harapnom, nehogy elnevessem magam.

– Ön pedig a négereinek nevezi őket, nem pedig a

rabszolgáinak?

Megfeszült az állkapcsa.

– Érdekelne a véleménye, leányzó.

Amikor valaki egy volt rabszolga véleményére kíváncsi,

akkor vagy boldog rabszolgát keres, vagy lesújtottat. Az első
nem létezik, ami pedig a másodikat illeti… ön már ismeri az
erről alkotott véleményemet. Rájöttem, hogy Benham azért
érdeklődött a Paradicsom ügyei iránt, mert szembe akarta
állítani a saját módszereit Langtonéival, és erre kellettem neki.
Fő célja: nem eltörölni, hanem megőrizni.

Azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok tartani a

számat.

– Ami a ma reggel történteket illeti…

– Ma reggel?
 – A reggelinél.

Az arca fokozatosan meglepett kifejezést öltött.

– Nem történt semmi a reggelinél.

– Ön bántón viselkedett Madame-mal.

Lekapta a kezét az asztalról, és felpattant.

– Pimaszul beszél, mégpedig olyan dolgokról, melyekhez

semmi köze. Hadd adjak egy tanácsot. Ebben a házban jobban
teszi, ha hozzám igazodik.

Lepillantottam a kezemben tartott papírlapjára. Vékony

volt, mint egy alsóing. Súlytalan. Semmihez sem foghatóan
fehér. Éreztem, hogy felbugyog bennem a harag.

– Semmit sem tudok arról, hogyan kell egy karibi birtokot

igazgatni – böktem ki.

– Én csak az igazat akarom hallani.

Az igazság sosem látott vendég volt kettőnk

kapcsolatában.

A tulajdona vagyok, gondoltam. Madame is a tulajdona.

Mindannyian a tulajdonai vagyunk. Hol van ebben az erény?

Úgy döntöttem, hogy őszinte leszek.

– Időpazarlás – jelentettem ki, és visszaadtam a papírt.

Felkapta a fejét.

– Hogyhogy?

– Ami már rothadt, azt nem lehet megreformálni.

Minden férfiban van komiszság. Akiket jónak tartunk, azok
egyszerűen gondot fordítanak arra, hogy ne mutassák ki.
George Benham pedig tudta, hogy az ember azzal rejtheti el a
leghatékonyabban a bűnét, ha megírja róla a saját
beszámolóját.

Langton úgy tett, mintha a négereknek nem lenne

ugyanolyan vörös a vére, mint az övé, Benham pedig úgy
döntött, nem veszi észre, mi folyik a saját birtokán. Még az én
képzésem is az ő se füle, se farka tudományuk szellemében
zajlott, melynek vajmi kevés értelme volt. Amikor egyszer
beszédes kedvében találtam, meg is kérdeztem erről
Benhamet. Mindkettejüket érdekelte, hogy hol lehetnek egy
mulatt nő intelligenciájának határai. Benhamnek
meggyőződése volt, hogy a négerek bizonyos mértékben
taníthatók, és amennyiben a fehér nyirok feketével keveredik,
talán komolyabb tanulási képességet is el lehet érni náluk.
Vajon Langton addigra megadott volna neki bármit, csak
térüljön meg anyagilag? Benham mulatt nőt akart, akit lehet
képezni, úgyhogy Benham pontosan ezt kapta. Mindenesetre
Langton mindössze befejezte azt, amit Miss-bella elkezdett,
bár rá jellemző módon megfelezte az igazságot. A másik
igazság pedig az volt, hogy rajtam kívül nem volt az egész
birtokon egyetlen mulatt nő sem.

Benham az én bűneimről kívánt írni, noha őket úgy

elborították a saját vétkeik, hogy alig láttak ki alóluk. Ezért
történt, hogy amikor három hét múlva Benham elment a
klubjába, kihasználtam az alkalmat, elloptam a naplóját, és
eldugtam a szalmazsákom bélésében. Amennyire tudom, azok
a lapok akár még mindig ott lehetnek – bár elképzelhető, hogy
Linux már kisúrolta minden nyomát az ott-tartózkodásomnak
az otthagyott holmiból.

Gondolom, ön elmegy majd, hogy megkeresse, vagy

megteszi valaki más. Csak ne feledje: nem kell elhinnie
mindent, amit olvas.

El kellett volna csennem Madame naplóját is… ha

eszembe jutott volna… ha tudtam volna, hogy meg vannak
számlálva a napjaink. Nagyobb hasznát vettem volna. Így
megtarthattam volna magamnak. Hiszen legfőképpen erre
vágytam. Hogy mi ketten össze legyünk zárva, tűre tűzve,
mint lepkék az üveg alatt.

Mihelyt visszamentem a szobájába, Madame magához húzott,

és mindenemet betöltötte az illata. Mintha a csontjaim is
elolvadtak és kifolytak volna belőlem. Madame ezt csak úgy
hívta: la petite mort. Kis halál. Benhamről teljesen
megfeledkeztem. Amikor megcsókolt, magamat éreztem az
ajkán. Akár a tenger, akár a só. Akár a könnyek. Együtt
merültünk meg a kádjában, amit ő maga töltött meg vízzel. Az
volt ám a látvány, több víz loccsant a padlóra, mint amennyi a
kádban maradt! Madame úgy öntötte bele a vizet, mintha
tudná, hogy nem neki kell majd feltörölnie. Ám egyetlen
délután erejéig én voltam az, akit kiszolgáltak. Akiről
gondoskodtak. Elérte, hogy úgy érezzem magam, mintha
királynő lennék. Összefogta nedves hajamat, hátrasimította, és
csókokat hintett a homlokomra. Miután elhelyezkedtünk a
vízben – ő elém ült, háta a mellemhez simult –, így szólt
hozzám: – Olvass nekem valamit. – Aztán a térdére fektette a
fejét, úgy hallgatta. A gőz nyirkos hullámokban szállt felfelé,
Madame haja ugyanígy omlott le. Eltartottam magamtól a
könyvet. A víz halkan csobogott körülöttünk. Mellettünk
csonkig égve pislákolt a gyertya. Az ajtó biztonságosan be volt
zárva.

Hogy is írhatnám le?

Csomó volt, kibogozatlan. Minden emlékem terhe

szétfoszlott.

Eljött az este, és elvett egy újabb napot az eddigiek sorából.

Elfújtuk a gyertyákat, megfordítottuk a párnákat, és helyet
kerestünk rajtuk mindkettőnk fejének, hogy alhassunk.

Nem számít, mit mondanak erről most: boldogok voltunk. És

nem számít, hogy azt állítják: én tettem tönkre a boldogságát,
én tettem tönkre őt. Mihelyt ezt leírom, mihelyt eszembe jut
egyáltalán, megremeg a kezem. Abba kell hagynom. Attól
félek, inkább széthasítom a papírt ezzel a tollheggyel…
nehogy magam ellen fordítsam.
 Huszonötödik fejezet
Amikor Madame Hep Elliot társaságában ellátogatott egy
kaszinóba, ahová csak hölgyek jártak, sikerült kettesben
maradnunk a pihenőhelyiség egyik paravánja mögött.
Magammal hoztam kis úti éjjeliedényét, amit ő bourdalou-nak
nevezett. Sárga volt, mint maga a vizelet, de vidor, kék főkötős
táncoló leányokat festettek rá, hogy elhitessék: egy hölgy
kifejezetten azért utazgat ilyesmivel, hátha valahol rátör a
vágy, hogy levest vagy tejzselét egyen. Madame elnyúlt a
padon, s testét az ablakhoz szorítva kibámult a szomszéd ház
téglából rakott falára. Letérdeltem, és odasimultam hozzá –
kezem a bokáján, homlokom a térdén pihent. Lenézett,
észrevette, hogy mit tervezek – ujjaim a combján, szoknyája
hátul lelógott, mint a frakk szárnya –, aztán az ajtó felé
pillantott.

– Ezt vele is csinálja?

– Mr. Benhammel?

– Ki mással?

Erre gondolni sem akartam.

Lenézett rám.

– Mikor tenném? Mivel mindig velem vagy, pontosan

tudod, hogy ő viszont nincs velem. – Egy darabig tétovázott. –
Egyébként… nem akar gyereket.

Jó, gondoltam, bár még sosem találkoztam olyan férfival,

aki ne akart volna gyereket, különösen akkor, ha olyan
elégedett volt az önmagáról alkotott képpel, mint Benham.

A kérdés azonban nem hagyott nyugodni, ezért a következő

nagymosáskor megkerestem Prút a mosókonyhában, hogy
kiderítsem, mit tud.

– Csak ezt meg azt, amit itt-ott hallottam – felelte. –

Amikor Madame-ot bemutatták a társaságban, nem számított
nagyon jó partinak. Persze csinos volt. De francia. És ezen
nem változtathatott. Emellett túlságosan különc is volt,
gondolom. Túl sok pletyka járta róla. Sokak szerint nagy
szerencséje volt, hogy elcsípte az urat. – Rizstejjel átöblítette
Benham egyik kravátliját. – Volt idő, amikor nem is tudtam,
melyiküket sajnáljam jobban. Egyszer hallottam, hogy
veszekszenek. Madame azt vágta az úr fejéhez, hogy csak a
felszínen gazdag, ő meg erre azt felelte, hogy akkor remekül
illenek egymáshoz, mert Madame pedig csak a felszínen szép.

A következő héten Madame saját maga mondta el a történet

egy részét. Az anyjától azt hallotta, hogy örüljön annak az egy
ajánlatnak, amit kapott: az excentrikus Meg Delacroix, aki
négy báli szezon után még mindig nem kelt el. Benham csak
az esküvő után értesült a pletykákról, akkor pedig már késő
volt. A válás nemcsak Madame-ra, de rá sem vetett volna jó
fényt, így fel sem merült. A férfi ezért is őt okolta – mintha
valami átverés áldozata lett volna. Az volt a legrosszabb,
mesélte Madame, hogy Benham mindig eljátszotta a férjet
mások előtt, vagy ahol a cselédek megláthatták. Hogy vele is
eljátszatta a feleség szerepét. A házasság látszata, a házasság
valódi értelme nélkül – azt az egyet leszámítva, hogy
Madame-nak fedél volt a feje felett.
 Az esküvőt követő év során meghalt az anyja, és Madame
így teljesen magára maradt.

Madame bejelentette, hogy szándékában áll bizottságot

alakítani, amely vitaestet szervez. Azok közül a hölgyek közül
sokan csak vesztegették az időt – akkor már akár hasznosnak
és jámbornak is érezhetik magukat. Habár aki jámbor, az a
legritkább esetben hasznos. Ettől függetlenül segítettem neki.
Minden levelébe bemásoltam a javasolt témát. Mi célból
tapasztalunk változatosságot az emberi fajnál?

– Mit gondolsz róla? – kérdezte.

Azt gondoltam, hogy ezzel Langton és Benham ellen

fordítja a saját kérdésüket, és azt mondtam, hogy azok ketten
biztos sokat tanulhatnak abból, ha a változatosság kedvéért
értelmes véleményeket is hallhatnak.

A rabszolgatartás-ellenes ügy fellelkesítette, és ha Madame

boldog volt, akkor én is az voltam. A barátai unszolták, hogy
csatlakozzon a bojkotthoz. Még ha a szavának súlya lett volna
abban a háztartásban (márpedig nem úgy tűnt, hogy lenne),
akkor sem értettem, mi jó származhat abból, ha nem hajlandó
cukorra költeni a cukorból származó pénzét. De egyébként
sem ment volna ilyen messzire, mivel túlságosan ragaszkodott
az édesített csokoládéjához.

Egyfajta lázadó gesztus volt, szembeszegülés Benhammel,

és Madame ezt pontosan tudta. Úgy döntött, hogy előbb
megtervezi a vitát, és majd csak utána kérdezi meg róla a
férjét. Vagyis megfordítja a megszokott sorrendet. Az
összejövetelek mind társasági események lesznek, így amikor
bejelenti Benhamnek, hogy mi a szándéka, a férfi nem teheti
meg, hogy visszautasítja, hiszen azzal nyilvánosan
nevetségessé válna. Nem volt semmi, amit Benham jobban
gyűlölt volna.

Egyik nap Madame túl lehangolt volt ahhoz, hogy vendéget

fogadjon vagy a parkban barangoljon, ezért kijelentette, hogy
be kell érnünk a kerttel. Közelgett a június, nagyon meleg volt
az idő. Levenhallban már nyíltak a virágok. Úgy döntöttem,
hogy elmegyek a mosókonyhába egy kosárért, és
megkérdezem Prút, kölcsönadná-e a gyöngyházas fogójú
szabóollóját, hogy néhány szál virágot vághassak Madame
kandallópárkányára. Amikor rátaláltam, Pru épp egy estélyi
ruha szegélyéről fejtette le a selyem csokordíszeket. Szegény,
ráfért volna egy nap odakint a kertben. A szeme és az arca
fájdalmasan vöröslött – nyilván kimarta a lúg –, a válla
bágyadtan meggörnyedt. – Jól vagyok, Fran – felelte, amikor
azt tudakoltam, hogy érzi magát. – Te is tudod, hogy van…
vagy talán már elfelejtetted. Annyi a munka, hogy egy ökör is
belegebedne.

A konyhában Linux kiterített egy libát az asztalon, és

készült megkopasztani. Igyekeztem nem útban lenni, csak
becsomagoltam néhány szelet kenyeret, sajtot és egy darabka
vajat, amit a kamrából hoztam elő. Amikor letettem a kosarat
az asztalra, rámeredt az ollóra, ami kilátszott a perem felett. –
Azzal meg mit akarsz?

Azt válaszoltam, hogy én semmit sem akarok vele, de

Madame kérte, hogy vágjak a kertben annyi virágot,
amennyivel meg lehet tölteni egy vázát. Abban az időben
rendkívül megviseltek voltak az idegeim, ezért biztosra
veszem, hogy remegett a hangom. Egyetlen dologról
hazudtam, és attól félek, emiatt hazugságnak tűnik minden,
amit csak mondtam. Linux ferde szemmel nézett rám. Igazság
szerint pontosan azok a vad indulatok dúltak bennem,
melyekkel a kezdetektől fogva gyanúsított engem. Főként a
testi vágy. Igaz az is, hogy abban az időben már fenyegetést
jelentettem a ház urára nézve. Magaménak akartam azt, ami az
övé volt. Túl sok mindent akartam. Be sem tudom vallani az
összest. Nincs elég papír, nincs elég idő.

Linux összefonta a mellén a karját, és megpróbálta elállni

az utamat, de nem engedtem, és megtudakoltam: azt kívánja,
hogy megvárakoztassam Madame-ot?

– Te leszel az, aki megvárakoztatja – felelte –, kivéve, ha

átadod az ollót. – A kezét vér és tollak borították. Ekkor
azonban megszólalt Benham csengője, és Linuxnak mennie
kellett, mivel Pru a mosókonyhában dolgozott. Komor
pillantást vetett rám, és elindult. Az ollót nem említette
többször.

A kertet magas fal vette körül. A végében volt a tavacska meg

az istállósorra vezető kapu. A nap magasan járt. A fény
lámpaolajként terült szét a zsenge füvön, és elmosta az éles
körvonalakat. Leterítettem a takarót a kőrisfa árnyékában, az
elemózsiát egy darabka viaszosvászonra fektettem. Madame
elhelyezkedett a fa alatt, kinyitotta a könyvét – egy kis
verseskötet volt –, és fennhangon olvasni kezdett. A hangja
lustán úszott a levegőben, lebegett, mint méh a virágok között.
Remegett az olló az ujjaim közt, amikor elvágtam a rózsák
szárát. Úgy gondoltam, néhány virágot Madame frufrujába
tűznék, ezért odaléptem mögé. Az olló még mindig a
kezemben volt. Madame összerezzent, és nyugtalanul a ház
felé pillantott. A haja nyirkos volt, és begöndörödött, ezért
elkezdtem kisimítgatni. Mire végeztem, rózsaszirmok hevertek
körülöttünk, a takarón térdelve összezúztam őket, s illatuk
átjárt mindent.

Madame a könyv borítóján dobolt az ujjaival, és azt a dalt

énekelte, amelyet mindig szokott.

– Az a címe, hogy Chanson pour Marguerite –

mondogatta. – Apám egyik szerzeménye.

Ennél szomorúbb melódiát ritkán hallani, ugyanazok a

panaszos hangok ismétlődtek benne, de Madame úgy szerette,
ahogy egy anya a csúf gyermekét szereti.

Félelem tajtékzott át rajtam.

Most is ugyanez a rémület üli meg a lelkemet. Nem

pusztán annak a nőnek a rettegése, aki az én helyzetemben
találja magát. Ez inkább a túláradó elme félelme. Hogy
megszűnök, mielőtt papírra vethetném. Azon kapom magam,
hogy még gyorsabban körmölök. Mintha muszáj lenne
befejeznem, mert különben megeshet, hogy felnézek, és
kiderül, hogy meg sem történt az egész. Írás közben legalább
hinni tudok abban, hogy valóság volt.

Erőt vettem ujjaim remegésén, és tovább fésülgettem a

haját. Aztán valahogy kiszakadt belőlem:

– Szerelem fűz össze bennünket?

Némán hátrahajtotta a fejét.

– Ó, annyiféleképpen lehetünk őrültek – felelte. – A

szerelem a legbiztosabb módja.
 Oly közel járt a félelmeim megfogalmazásához, hogy
ijesztőt dobbant a szívem.

De mögöttünk is felhangzott valami erős, tompa zaj.

Váratlan csattanás, melyre felkaptam a fejemet. A ház felé
néztem. Az egyik emeleti ablakban állt valaki. Linux. Feketén,
akár egy éjjeli lepke, megvetőn elbiggyesztett ajakkal. Bevágta
az ablaktáblát, és mögüle vicsorgott le ránk. Még a távolból is
jól láttam a szemét, hegekkel telehintett orcáját, üvegre tapadó
tenyere halvány foltját. A fejét csóválva kihúzta magát, aztán a
folyosó felé fordult. Madame maga felé rántotta a kosarat, és
elkezdte beledobálni a könyvet, az ételt, a takarót. Mindent
begyömöszölt, rá a virágokra.

– Be kell mennünk – jelentette ki. Pislogva nézett körül a

kertben, mintha még sosem járt volna ott.

Ismét erőt vett rajtam az a belém hasító félelem, az a

jegesen szétáradó rettegés, melynek nem igazán találtam az
okát.
MR. JESSOP KIKÉRDEZI EUSTACIA LINUXOT,
folytatás

F.: Az ollós incidens néhány héttel a vádlott

elbocsátása előtt történt.

K.: Miféle incidens?

F.: Volt egy szabóollónk, amit a mosókonyhában

tartottunk. Rajtakaptam a vádlottat, hogy egy kosárba
rejtve megpróbálja kivinni a házból. Rákérdeztem, mire
azt felelte, Madame kérte meg rá, hogy vigye el neki.
Amikor később megemlítettem a dolgot az
asszonyunknak, kiderült, hogy hazugság volt az egész.
Ugyanazon a délutánon láttam a vádlottat a kertben,
amint odatartja az ollót Madame Benham nyakához.
Úgy tűnt, mintha fenyegetné vele. Amikor azonban
megkérdeztem az asszonyunkat, azt felelte, hogy nem
történt semmi ilyesmi. Úgy vélem, addigra már félt a
vádlottól, és emiatt nem akart beszélni a dologról. A
vádlottnak addigra már valamiféle hatalma volt felette.
Az ollót pedig senki sem látta ezután.
 Huszonhatodik fejezet
Ezzel eljutottam Olaudah Cambridge-hez. Ha van valaki,
akinek meg kellene válaszolnia bizonyos kérdéseket, az
biztosan ő. Bár erre semmi esély, mivel Olaudah Cambridge-et
az estély óta nem látták.

Egy dolgot biztosan tudok. Madame ma is élne, ha nem

találkozott volna vele újra. És nem találkozott volna vele, ha
nem mentünk volna el a Cambridge-előadásra.

Madame annyira oda akart menni. Az ő ötlete volt az egész.

Akkoriban a rabszolgatartás-ellenes ügy érdekelte a legjobban,
és amikor a Morning Chronicle-ban olvasott a megrendezésre
kerülő előadásról, két teljes napon át másról sem beszélt. A
Kölyök, az ő fiúcskája felnőtté vált. A kocsiban egyre izgett-
mozgott, a tekintete az izgatottságtól ide-oda cikázott. Behúzta
a függönyöket, miközben én ki szerettem volna nézni a
hamuszürke utcákra, a kupolákra és tornyokra. Hadd érezzem,
hogy végre valamennyire én is a város része vagyok. Talán
nem a legszebb alma a gyümölcsöstálban, de legalább az egyik
szőlőszem.

A terem a Bloomsbury Square közelében volt – hosszú,

széles, csupa fénylő, sötét faborítás. A közönség megtöltötte a
helyiséget, a nők közül néhányan egymásba karoltak, a férfiak
kizárólag egymás között beszélgettek. Mindenki barna vagy
szürke öltözéket viselt. Zömében a rabszolgatartást ellenzők
jelentek meg itt. A kárpitozott székek közt folyosót hagytak,
amely nyílegyenes volt, mint a takarosan elválasztott haj. A
tapétával borított falakon több falikart helyeztek el, ám a terem
így is eléggé homályos volt.

Mindenki leült, miután a Kölyök határozott léptekkel

bevonult – akár az erős szélben csattogó vitorla. Fekete,
könyöknél kifényesedett kabátot viselt, és amikor felemelte a
kezét, megmutatta göcsörtös ujjait és összezúzott
kéztőcsontjait.

Egyik tenyerével a pulpitusra támaszkodott, a másikat

továbbra is a levegőben tartva lassan körbehordozta a
tekintetét. Mindenki önkéntelenül visszabámult rá. A teste a
tökéletes hímé, az arca azonban egy olyan emberé, aki inkább
meghal, de nem lesz senki tulajdona.

Az ajka mosolyra húzódott.

– Uraim – fogott bele olyan hangon, amely csattant, akár a

kötél. – Amikor Mr. Macaulay megkért arra, hogy ma este
tartsak előadást önök előtt, eltöprengtem azon, hogy miről
beszéljek. Valami olyanról, amitől több lennék, mint egyszerű
ölbéli nigger, többet jelentenék puszta szórakoztatásnál…
valami fekete, akinek sikerült két lábra állnia, hogy kunsztokat
mutasson be.

A kuncogásból itt is, ott is kitörő nevetés lett, aztán a

nézők nyugtalanul pillogtak egymásra. Ezek a szavak a
legsebezhetőbb pontomon érintettek meg. Felvillanyozva
emeltem fel a fejemet. Madame keze megmozdult az ölében.

– Miközben témát keresgéltem – folytatta a szónok –,

eszembe jutott egy igbó mese, melyet az anyámtól hallottam.
Ez róla az egyetlen emlékem. A történet az aszikiről szól. Az
asziki egy csapat embergyerek volt, akiket elraboltak a
boszorkányok, és egy sötét erdőbe hurcolták őket, ahol
kivágták a nyelvüket, s gyapjas hajukat selymessé változtatták.
A bőrüket is elvarázsolták: feketéről aranyszínűre. Másnap
reggel az asziki gyerekek úgy ébredtek fel, hogy nem tudtak
beszélni, nem voltak emlékeik, elfeledték apjukat, anyjukat.
Az otthonukat is. Annyi mindent akartak volna megtudni,
csakhogy erre nem volt módjuk. Ha megkérdeznék tőlük, hogy
kik is ők, nem tudnának válaszolni rá. Egyáltalán nem tudnak
beszélni! Csak csúf, horkantó hangokat adnak ki magukból, és
csapkodnak a nyelvük helyén maradt csonkkal.

A hallgatóság tagjai némán, figyelmesen előrehajolva

ültek.

– Végül minden szónok valami módon az emberekről

beszél. Hogy az emberek mit akarnak. Vagy mit nem. –
Rántott egyet a vállán. – Csakhogy… az asziki gyerekek nem
emberek. Ők váltott gyermekek. Emberi lények, akiknek nincs
emlékezete. Emberek, akiket elrabolt a csend. Emberek,
akiknek az értékét gyöngyökben, rézedényekben és puskákban
mérik. Mit mondanának nekünk, ha lenne nyelvük? Mit
akarnak? Vajon arról beszélnének, mennyire szeretik a
megnyomorító munkát, melynek során betakarítják az önök
gyapotját? Az önök cukornádját? – Újra vállat vont. – Azt
mondanák, hogy a saját érdekükben csinálják? Nem épp ezt
állították az európaiak? Hogy az európaiak öröme az afrikaiak
öröme is? Az európai szónak kell hinnünk, nemde? Hiszen
kiben merülne fel, hogy megkérdezze az afrikait arról, hogy
mit akar? Az európai az, aki végigmasírozik a földgolyón, és
mindent felmér, mindent lejegyez. Ádám. Minden
teremtmények istene, legyenek bár kicsik vagy nagyok.
Azonban itt a bökkenő – halkította le kissé a hangját. – Önök
arra kérnek, hogy beszéljek a nevükben. Hogy tehetném?
Miért engem kértek erre? Mert ránéznek egy fekete férfira, és
az összes feketét látják. Mintha egyetlen fekete ember
képviselhetné faja minden tagját, akiktől ezáltal megtagadják
az egyéniséget, a szenvedélyt. Nem szerethetnek senkit,
semmit. Pontosan emiatt népesíti be az új világot megannyi
halott, akik a gyapotföldeken, a cukornádültetvényeken
kísértenek. Zombik. Emberek, akik azután is rabszolgák
maradtak, hogy a rabszolga-kereskedelmet eltörölték. Önök
hagyták sorsukra őket. Igen, önök, minden jó szándékukkal.
Még az abolicionisták is elfogadták, hogy nem lehet valakit
kártérítés nélkül megfosztani a tulajdonától. Ennek alapján
tehát az önök által hátrahagyott emberek tulajdonnak
számítanak. Gépezetek, nem pedig személyek. Ennyi erővel
akár odanyújthatjuk önöknek a kést is. Mivel már a nyelvüket
is önök vágták ki.

Amikor végigvonult a közönség sorai közt, a férfiak a kezét

szorongatták, a nők csak megbámulták. Madame mellett
álltam, az ajtó közelében. Némán figyeltem. Mintha egy öl fa
lettem volna, a Kölyök szavai kettéhasítottak… bár ezt nem
akartam mutatni. Valami módon Phibbah-t idézték fel bennem.
Madame a tekintetével követte. Ekkor felbukkant mellette Hep
Elliot.

– Egyáltalán nem hasonlít a portréján megörökített kis

nyomorultra, igaz?

– Egyáltalán nem.
 – Férfi lett. Egy fiatal, fekete Mózes, aki összetöri a
kőtábláit.

– Ha ön mondja – nevette el magát Madame.

Körülvett bennünket a tömeg. – A combja, akár a kő –

hallottam magunk mögött egy nő hangját. – Az arca, mint a
fekete márvány.

A Kölyök utat tört magának. Egyértelmű volt, hogy

Madame felé tart. Megragadta a kezét, előrehajolt, és csókot
lehelt rá.

– Madame Bebbum – szólalt meg, Madame pedig

hátravetette a fejét, és felkacagott.

– Mindig így hívott – magyarázta Hep Elliotnak. – Már oly

régen nem hallottam ezt a nevet. – A fiatalember felé fordult. –
Kölyök… De örülök, hogy látom. Hadd mutassam be Miss
Hephzibah Elliotot. Ő pedig a titkárom, Frances Langton.

A Kölyök észrevette, hogy a kezét bámulom, ezért ökölbe

szorította, és az állához emelte.

– Igazán csúnya, ugye, mulatt kislány? De hát bokszoló

vagyok. A következő Bill Richmond!

– Valóban? – tudakolta Madame.

Emlékszem, mennyire bosszantott, hogy „mulatt kislány”-

nak nevezett, hogy lábujjhegyen rugózva ugrált körülöttünk.
Fehér foga, pomádétól fénylő haja. Nem lehet megbízni egy
olyan férfiban, aki túl sok időt tölt a tükör előtt, és túl sok
pénzt költ fogporra. Ráadásul egészen más volt, mint a
pulpitusnál álló beszélő szónok. Nyers, durva. Csak akkor
folyamodott a régi rabszolgabeszédhez, amikor hozzám szólt.
Ha Madame-hoz fordult, mindig szélesen vigyorgott, és olyan
szófordulatokat használt, mint a fehérek. Ahogy számos fekete
teszi, amikor fehérek társaságában van. A hölgyek hol rá
néztek, hol rám. Mintha ez is része lenne az esti
szórakozásnak.

– Az előadása kapcsán kérdéseim támadtak, Mr.

Cambridge – mondtam kissé ingerülten. – Mennyi ideig is volt
rabszolga?

Madame éles pillantást vetett felém. Abban az időben

szerette, ha vele vagyok, de nem akarta, hogy beszéljek,
nehogy valamivel eláruljam magunkat.

– Egyáltalán nem voltam – felelte zavartalanul a Kölyök. –

Minthogy négyesztendős koromban átszöktettek Angliába.
Hacsak azt nem veszi rabszolgaságnak, amíg Madame
Benham kis szolgafiúja voltam… Mint a titkára, maga igazán
meg tudja ítélni, hogy annak számít-e.

Ezen úgy vihogtak, mintha valami remek tréfa volna.

– Más szóval – szakítottam félbe –, számos eszméje van,

tapasztalata azonban egy szál sem. Pontosan ezt gondoltam.

– Egy őszinte vélemény! Kész ritkaság. Honnan is

származik, Miss Langton?

– Jamaicáról.

– És rabszolga volt?

– Házicseléd.

Felnevetett.

– Pontosan ezt gondoltam.

 Hep Elliot vállon veregette.

– Mr. Cambridge! Az előadás kész diadal volt! Roppant

gondolatébresztő. Maga igazán eszes.

A Kölyök szeme megvillant a fehér kravátli felett.

– A legtöbb fehér ember lenyűgözőnek talál bármit, ami

csak elhagyja egy fekete száját, amennyiben az tisztességes
angolsággal van megfogalmazva, Miss Elliot. Így az ember
sosem tudja, hogy azért dicsérik, mert valóban jó volt, vagy
mert elég jó volt. – Madame felé sandított. – Ön mit gondol?

Madame ránevetett.

– Ó, én nagyszerűnek láttam, de tényleg! Egy fiatal, fekete

Mózes, aki összetöri a kőtábláit!

Hep Elliot köhécselt, mire a Kölyök hátravetette a fejét.

Kurta kacagás tört fel belőle, kivillantva teljes fogsorát.

Lehetetlen feketének és nőnek lenni egyszerre. Ezt tudta?

Tőlem senki sem kérte, hogy tartsak előadást. Bizonyos
feketéknek megengedik, hogy lenyűgözzék őket. Olyan
férfiaknak, mint Sancho, Equiano… Én azonban továbbra sem
értem, mi volt bennük olyan imponáló. Írtak, igen. De írni
több ezren tudnának, ha valaki venné magának a fáradságot,
hogy megtanítsa őket. És amit a fent említett feketék írtak, azt
a fehéreknek szánták. Petíciókat. Kérvényeket. Ez is csak egy
újabb a világ törvényei közül: a feketék egyedül szenvedésről
írnak, és kizárólag fehérek számára, mintha az lenne a
szándékunk, hogy megváltoztassuk a gondolkodásukat.

Olaudah Cambridge mindössze annyit tett, hogy hagyta

magát Angliába vinni, amikor még túl fiatal volt ahhoz, hogy
szolgáljon… amikor elég fiatal volt ahhoz, hogy játékszernek
használják.

A felszolgálók szíverősítővel megrakott ezüsttálcákat

hordoztak körbe. Madame és a Kölyök még jó darabig
egymáshoz közel hajolva, meghitten beszélgetett, én pedig
csak álltam a helyemen, az ajtó mellett, a poharamba
kapaszkodtam, s a szemem úgy járt ide-oda, hogy szinte
percegett, mint az óramutató. Annyira belevesztem a
gondolataimba, hogy szinte észre sem vettem, amikor Hep
Elliot odalépett hozzám, és először rám, aztán Madame-ékra
nézett. Belekortyoltam a förtelmes ízű italba.

– Ó… Ó, már értem. Értem – szólalt meg Hep Elliot a

maga katonás hanghordozásával. – Nos… – Szúrós tekintettel
összevonta a szemöldökét. – Szegény kislány, valakinek
tényleg figyelmeztetnie kell magát. Tudja, Meg el van
kényeztetve. Csak azok érzéseit viszonozza, akik cserébe
mindent megadnak neki. És az övékét is csak egy időre. Látja,
hogyan bámulja Mr. Cambridge? Mintha templomban lenne…
Mindenki így néz Megre. Ez vele a gond.

Nem az volt a gond, ahogy a Kölyök Madame-ra meredt.

Hanem az, ahogy ő visszanézett rá.

Hazafelé menet csak arról tudott beszélni, hogy ez micsoda

meglepetés volt, hogy a Kölyök megküzdött azért, hogy
független legyen, a maga urává vált, és hogy ezért csodálni
kell. Miközben hallgattam, valahogy Benham régi szavai
jutottak eszembe, és én is így szóltam magamban: mi a
mulatság abban, ha olyasmit űzünk, amit biztosan el tudunk
kapni?
 Mintha valami kemény mag fúródott volna a gyomromba.
Amikor aznap este Madame felém hajolt az íróasztal felett,
elhúzódtam tőle.

– Mihelyt kitesszük a lábunkat ebből a szobából, én

megszűnök létezni. Ezt a mutatványt ön hajtja végre. –
Felemelkedtem, hogy szemtől szemben álljunk. Most először
tűnt fel, hogy mennyire lefogyott. Az arca bőrrel borított
koponya volt, az állkapcsa kemény, engesztelhetetlen, mint a
hangulatunk. A szeme ragyogott, mintha forró viasszal
fényesítették volna ki. Az ópium tehette? Láttam, hogy egész
délután folyamatosan iszogatta. Részben talán a laudánum is
okozta, hogy azon az estén annyira nyughatatlan volt, én
azonban attól tartottam, hogy inkább magának a Kölyöknek
tudható be. Nem is tudtam, mit szégyellek inkább: hogy
ilyesmi jár a fejemben, vagy hogy képtelen vagyok szóvá
tenni.

Bele kellett markolnom a szoknyámba, nehogy Madame

felé kapjak. Megráztam a fejemet.

– Ostoba vagyok, hogy olyasmire vágyom, amit nem tud

megadni nekem.

– Mire vágysz?

Hogy együtt éljünk egy kőből rakott házikóban. Hogy kéz a

kézben üldögéljünk a kertben, érezzük a nap melegét az
arcunkon, s hogy egymásba karolva sétáljunk a tengerparton.
Hogy gondoskodjunk egymásról betegségben és egészségben.

Csakhogy a szavak összefonnyadtak bennem, mint a

szárított virágok. A kezem után nyúlt, de elrántottam.
 – Olyan, mint a tűzhelyre tett víz: hideg, forró, hideg.

– Ha én a víz vagyok, drága Frances, akkor te csakis a

kályha lehetsz. – Amikor nem feleltem, a homlokomhoz
simította a sajátját, és megragadta a vállamat. – Épp azon
vagyok, hogy kicsikarjak belőled egy kis nevetést.

Nem válaszoltam.

Levittem a vacsoraedényeket, és amikor visszatértem, ott várt

rám. A szalmazsákomra letett egy levelet. „Egy szavam fizesse
a sok gyötrődést és szenvedést: mert jobban a világon senki
titeket nem szeretett.” Bocsáss meg. Ritte. Félbehajtottam,
aztán még egyszer, még egyszer és még egyszer – addig
hajtogattam, míg egészen apró és kemény nem lett, aztán a
ruhám ujjába dugtam. Ott tartottam egészen addig az
éjszakáig, amikor letartóztattak és idehoztak, hogy aztán a
foglárok az előtérben elvegyék tőlem.
MORNING POST, 1824. ÁPRILIS
18.
Ménkű és Sullivan csatája
Múlt szombaton a Ménkű Kölyök Tom Sullivannel
került szembe a Leicester Square közelében található
Fives Court ringjében. A küzdőteret körülvevő, igen
vegyes nézősereg tagjai közt akadtak, akik pórázon
vezetett, mogorva kutyákkal érkeztek, mások százával
kényszerültek arra, hogy felmásszanak a szomszédos
házak tetejére, vagy az udvarra néző ablakokból
hajoljanak ki.

Egyetlen nevet hajtogatott mindenki – a Ménkű

Kölyökét, akit maga a király is úgy emlegetett, mint „a
legjobb istenverte bokszos öklözőt” Bill Richmond óta.
Amikor a néger bokszoló utat tört magának a
tömegben, a közönség a beceneveit kiáltozta – Mungo,
Fekete Ördög, Ördög Ökle, Kéményseprő –, és az
emberek, kutyák, sőt még a kötelek is beleremegtek a
régóta várt összecsapás izgalmába.

Az ormótlan néger mellett a megnyerő külsejű

Sullivan termetre kicsi volt, ám izmos. Csakhogy a
Ménkű első balkezese akkorát csattant rajta, mint
mészáros ökle a marhaoldalon, és az ellentámadást is
fürgén hárította. Bár második ütése lecsúszott Sullivan
orcájáról, azért így is megrendítette a másik bokszolót,
s kispriccelő véréből bőven jutott mindazoknak, akik
szerencsésnek hitték magukat, mert sikerült
odatolakodniuk közvetlenül a ring mellé. Bármiféle
előnye származott is Sullivannek kiváló kiképzéséből,
azt a Ménkű nyers brutalitása ízzé-porrá zúzta. A
harmadik összecsapásnál a két férfi összekapaszkodva,
egymásnak feszülő homlokkal, dühödt bikaként
hörgött – a fekete magához rántotta a fehéret, s
Sullivan képtelen volt elszabadulni az Ördög Öklétől!
A Ménkű hatodik és hetedik csapása következtében
Sullivan megtántorodott, bezuhant a sarokba, ajkából
folyt a vér, az egyik szeme teljesen bedagadt, és a
továbbiakban képtelen volt folytatni a küzdelmet.
Amikor bejelentették győzelmét, a Ménkű ugyanolyan
energikusan pattant fel a kötelekre, mint ahogy
bevonult, és azzal mulattatta a népes közönséget, hogy
mennydörgő hangján odaüvöltötte nekik: – Én talán
fekete vagyok, ám a diadalom fehéren fénylik!
 Huszonhetedik fejezet
Két héttel később az asszonyom parancsára Cheapside-ba
mentem.

A Kölyök maga nyitott ajtót. A lakása a Gant Streeten volt,

egy pékség felett, a harmadik emeleten. A házban nyers
nádcukor és karamellizált cukor illata fogadott, felidézve a
forró szirup, Sukey és kézcsonkja emlékét. Elárulom,
felkavarodott a gyomrom tőle. Az itteniek sem őrülnének meg
annyira az édességekért, ha valaha is megcsapta volna az
orrukat a párolókamra szaga.

A lépcsőn szembejött velem egy nő. A szoknyáján

keresztül megvakarta a combját, és mogorván rám meredt. – A
Kölyköt keresed. – Nem kérdésnek szánta.

A szoba csupasz volt, akár a lehúzott ágy. A bútorok

kopottak, ám tisztára súrolták őket. Szappanillat nyomta el a
kemencékből felfelé áradó forró, émelyítően édes levegőt. A
helyiség egyetlen ablakára lepedőt függesztettek, az asztalon
imbolygó lángú, vékony, fehér gyertya állt. Láttam, hogy
fekete kabátja ernyedten lóg az ajtóra szögezett kampón.

– Mit akar? – kérdezte résnyire szűkült szemmel.

Amikor nem válaszoltam, tovább tanulmányozta magát

egy tükörszilánkban, időnként megbökdösve bedagadt szemét,
véraláfutásos állát. Úgy tűnt, épp egy bokszmeccs után
érkezhettem, amikor elkezdte rendbe tenni magát. A padlón
vércseppek csillantak. Az arca egyik fele még mindig véres
volt. Mindössze egy bricsesznadrágot viselt. Megtörölte arcát
az ingével, aztán beleköpött a mosdótálba.

– Halálosan fáradt vagyok, mulatt kislány. Tíz perc múlva

ágyban leszek, negyedóra múlva már alszom is. Öt perce van,
hogy elmondja, mit akar.

Eljátszottam, hogy alaposan körülnézek.

– Afrikai Zseni úr… vajon mit szólnának az emberek, ha

ezt látnák?

Felvonta a szemöldökét.

– Bármit mondanának, az ő dóguk, nem az enyim.

Felé löktem a levelet.

– Azért küldtek, hogy ezt átadjam. Az asszonyomtól jött.

– Osztán melyik az asszonya? – tudakolta, elheverve

egyszerű ágyán.

– Pontosan tudja, hogy melyik – vágtam vissza, mire

felnevetett. Átvágtam a szobán – mindössze két lépés kellett
hozzá, és letettem a levelet a mellére. – Meg kell várnom a
választ.

– Madame Benhamnek nincs inasa, hogy a leveleivel

futkosson? – Feltörte a pecsétet, hunyorogva lepillantott a
papírra, aztán hangosan felolvasta.

Mr. Cambridge,

igen sokat gondolkodtam az előadásán. A mulattatás

álruhájába öltöztetett ellenségességen. Ritka tehetség
kell ahhoz, hogy valaki telibe találja a célpontot, s
leterítse áldozatát, mielőtt az felfigyelhetne a felé
 suhanó nyílvesszőre. Ön a saját örömére teszi azt,
amiről mások azt hiszik, hogy őket akarja
szórakoztatni.

Egy bizottság elnöke vagyok, amely vitaestet

szervez a Society támogatásával. A téma a következő:
„Mi célból tapasztalunk változatosságot az emberi
fajnál?” Fel tudnám kelteni az érdeklődését iránta?

Kérem, higgye el, nagyon örülnék, ha újra jó

kapcsolatba kerülnénk. Biztosra veszem, hogy az egész
Benham család nagy elégedettséggel hallaná, milyen
sokra vitte, amióta elhagyott bennünket.

Addig is maradok igaz híve,

Mme Marguerite Benham

– Ezek szerint nem szerelmes levél. Kár. –

Papírsárkányfélét hajtogatott a levélből, s nézte, ahogy az
bukdácsolva átrepül a szobán. – Az a család. Hogy valaha is
elégedettek lennének? Bármivel? – Ismét elnevette magát, a
falnak támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Az a nő
ugyanolyan őrült, mint a többi. Valahogy kétlem, hogy az
előadásom lett volna az, amit annyira izgalmasnak talált.

Hangok szűrődtek be, egy nőé, majd egy férfié, aztán

egyre távolodtak, ahogy a tulajdonosaik lefelé haladtak a
lépcsőn – mint a széltől szétfújt hamu. Másra sem vágytam,
csak hogy elhagyhassam azt a szobát, de azon kaptam magam,
hogy képtelen vagyok. Talán a laudánum tette, de abban az
időben gyakran ólomsúlyúnak éreztem a tagjaimat. Madame
egy ideje a saját fiolájából itatott meg egy-egy kortyocskával.
Ahogy az angol köd, az ópium is egyforma szürke alakot
formál mindenből. Minden érzés – legyen remény, harag vagy
boldogság – csak egy halvány villanás a homályban. Ezért is
tetszett annyira. Minden eltompul, csak a szemünk marad éles.
A Kölyök mintha ködfátylon át bámult volna rám.

– Nem – mondta végül.

– Tessék?

– Pokolba vele! Mondja csak meg az asszonyának, hogy

vannak niggerek, akik boldogan elszórakoztatják az unatkozó
kékharisnyákat. De nem ez a nigger.

Feldühödtem. Arra gondoltam, hogy nem a laudánum

miatt érzem úgy, mintha a padlóhoz ragadt volna a talpam,
hanem miatta. Volt benne valami. Amikor ránéztem, mintha
tűket döftem volna a hüvelykujjamba.

– Valóban? – kérdeztem. – Mert azt beszélik, hogy annak

idején maga is elszórakoztatta.

– Azt beszélik? Ó, ez nagyon nem fog tetszeni neki. –

Megnyalta az ajkát, majd felemelte a kezét, hogy letörölje a
vért. – Mit gondol, mi történik a kis szolgafiúkkal, amikor
felnőnek?

– Úgy hallottam, maga Cambridge-be ment.

– Kidobják őket! Az éjjeliedény tartalmával együtt.

Egyenesen a latrinába. Még csak annyit sem tesznek meg,
hogy kegyelemből főbe lőjék.

Kedvem lett volna felképelni, felhasítani a gyomrát azzal a

kis tükörszilánkkal.

– Rendben. Ezek szerint a válasza: nem.

 – Maga állandóan így ugrálja körül?

Mintha lángot érintettek volna hozzá, az arcomba szökő

vértől felhevült a bőröm.

– Nem azért jöttem ide, hogy magával veszekedjek.

– Nem. Elvégezte, amiért ideküldték, és még mindig itt

van.

Mielőtt kiléptem volna a szobából, önkéntelenül

megfordultam, és kiszakadt belőlem:

– Maga semmivel sem jobb másoknál. A fehérek egy

aranyfontot fizetnek, hogy beverhessék az orrát. Beszédeket
kalapál össze. A fehér hölgyek úgy tapogatják, mint a
macskát.

Vállat vont.

– Londonban nincs olyan fekete, aki ne cseléd, szajha vagy

bokszoló lenne. Ha az ember valami más lehetőséghez jut…
bármi máshoz… jobb, ha kapva kap rajta.

– Bármi máshoz? – kérdeztem vissza. A szavak

végigkaristolták a torkomat. – Mint az a ringyó, aki épp akkor
ment el innen, amikor feljöttem? Jó orrom van, kiszagolom,
amikor egy férfi nőket bocsát áruba.

Felnevetett, harsányan, hosszan. Aztán felugrott, és

megragadta a könyökömet. Mintha egy kígyó készült volna
összeroppantani a karomat. Közel hajolt az arcomhoz. A bőre
még nyirkos volt, forró, mint a vér. Nyers hús szaga áradt
belőle. Hadarva, ridegen beszélt.
 – Nekem is ugyanilyen jó az orrom, mulatt kislány…
csakhogy az enyém egy olyan nőt szimatolt ki, aki önmagát
adta el.
 George Benham naplójából
(George Benham kapcsolódó feljegyzése:
NEM PUBLIKÁLANDÓ )

Megnek mindig az a jó, ha van társa, és ami Megnek

jó, az mindenkinek jó. A legújabb szerzeménye sosem
tágít mellőle. Ott ül a könyvtárban, gondoskodik a
feleségemről. Bár minden szempontból világok
választják el őket, mégis nagyon hasonlóak: konokok,
kiszámíthatatlanok, fürgék. Még a lány kihívó, mindent
megkérdőjelező modora is éppolyan, mint Marguerite-
é volt, amikor megismertem. Lassan kezdenek külsőre
is hasonlítani. Talán csak a megvilágítás teszi. Ha
váratlanul beléjük botlom a folyosón, ahol
összehajolva beszélgetnek, azonnal szétrebbennek, és
mindketten rám merednek. De legalább eltereli a
feleségem figyelmét, és elszórakoztatja. Csak remélni
lehet, hogy ezzel enyhül Meg állandó késztetése arra,
hogy önmaga gondoskodjon a szórakoztatásáról.
Engem okol az utolsó ilyen eset miatt, ahogy
mindenért engem hibáztat. De hát mi egyebet tettem,
mint hogy kiemeltem azt a legénykét az addigi
körülményei közül, és olyan életet adtam neki, ami
túlszárnyalta ezeket? Nincs ebben semmi rossz. Ám azt
sem lehet elvárni egy férfitól, hogy továbbra is
alkalmazza az inast, aki a hitvesét az ölében
babusgatta.
 A hitvesem. A legelső dolog, amit a férjeként
tettem, csalódást okozott neki. Emlékszem, elnyúlt az
ágyon, és ivott egy korty brandybe kevert laudánumot
– az italt én készítettem neki, mert úgy gondoltam, meg
fogja nyugtatni. – Tehát az egész a bátyja pénze? –
kérdezte. Igen, feleltem, a legnagyobb része. Mivel
Longreachben éltem, azt hitte, hogy jómódú vagyok.
Csakhogy Angliában az első- és másodszülött fiúknak
csak a vérvonala közös, a vagyonon már nem
osztoznak. Percy elsőszülöttsége okán én minden
szempontból csak második lehetek, és nem pusztán
abban az értelemben, hogy melyikünk hagyta el
korábban drága anyánk méhét.

Csak Marguerite javát nézem, amikor azt kérem a

lánytól, hogy tartsa rajta a szemét – bár ha van valaki,
aki nem tudja, hogy mi válik javára, az egészen
biztosan maga Marguerite. Úgy vettem feleségül, hogy
tudtam: inkább gondozó leszek, mintsem férj. Ez
megfelelt nekem. A házasság mint önostorozás.
Tökéletes irónia. A mérleg ellensúlya. A házasság mint
a vétkeim jóvátétele. Legyen a házasság az, ami
visszatartja a kezem, gondoltam.

Felidézem magamban Johnson szavait: Egy férfi

ügyeljen arra, hogy sose meséljen magáról olyan
történeteket, melyek nem válnak előnyére. Ezeket
hallva az emberek talán jót mulatnak és kacagnak, ám
nem fogják elfelejteni őket, és egy későbbi alkalommal
fel is használják ellene.

Minden a jó hírnév.
Mindent csak Istennek vallok meg.

Emlékeztettem a lányt, hogy mindenről feljegyzéseket

akarok. Hogy ki jön látogatóba, ki ír, és ki kap levelet.
Hogy Meg kinél vizitel. Hogy mennyi laudánumot
szed, és milyen gyakran. Megmondtam neki, hogy
ezzel a feltétellel maradhat. Amikor megtudakolta,
honnan szerezzen tintát, azt feleltem, hogy ha
szükséges, nyugodtan mártsa pennáját a feleségem
tintatartójába. Úgy rezzent össze, mint a felrebbenő
galamb. Természetesen engedelmeskedni fog. Nincs
választása.

Megkérdezte: miért akarja, hogy mindent

lejegyezzek?

Az indítékaim nem tartoznak rá.

Hogy Ovidiust idézzem: Exitus acta probat.

Tetteimet a vég igazolja.
 Huszonnyolcadik fejezet
„Szerelem a szerelem,

Amely hőfokot más hőfok szerint nyer.”[15]

A forróság… lassan szétolvadó szirup az arcomon,

Madame hangja, amely Shakespeare-t csepegtet egyenesen a
fülembe. Gyakran mondogatta, hogy a sornak véget kellene
érnie a „szerelem” szó után. Szerelem a szerelem.

– Olvastál korábban is Shakespeare-t, Frances? – Forró

ujjai a csuklómon. Nevetése csilingel, mint bolti csengettyű.
Aztán megdermed az arca, eszébe jut, felül. – Valóban nem
küldött választ?

– Nem küldött.

– Istenem! Nos, nem baj. Akkor egyszerűen újra írok neki.

Azt szeretné, ha győzködném. Kicsit hízelegnék neki.
Rávenném, hogy álljon az ügy mellé.

– Nem lehet, hogy ez máris inkább az ő ügye, mint az öné?

Rám meredt.

– Mr. Cambridge azt üzente, hogy menjen a pokolba, és

nem kívánja önt szórakoztatni – hadarom el egy lélegzetre.

– Igen? – Elmosolyodik. – Nahát. Ez igazán becsületére

válik.

Másnap arra léptem be a szobájába, hogy Madame a falakra

firkálja fel a jegyzeteit. A szavak forró folyadékként
bugyogtak fel belőle. Pattanásig feszült idegek és verejték. –
Meg kell tanulnom gondoskodni magamról – jelentette ki rám
sem pillantva. Mindkét tenyerét a falra tapasztotta, körmei
vibráltak, mint megannyi, vízen tükröződő hold. Mutatóujjáról
fekete gyöngyöket formálva csepegett a tinta. A sötétre festett
falon semmit sem lehetett kivenni, így hát felkapta a
piszkavasat, és hamucsíkot húzott vele a vörös ruhás nő
szoknyájára. Hátralépett, bólintott. Légy független NŐ! – írta
rá.

Elvettem a konyhából felküldött tálcáról egy szalvétát,

megnedvesítettem, és addig súroltam a falat, míg bele nem
fájdult a karom. A nyirkos hamu makacsul megtapadt, mint a
moha, és az egész fal úgy festett, mint ahol korábban tűz ütött
ki.

Meghallottam magam mögött a hangját.

– Sosem fáradsz bele abba, hogy rendet tegyél utánam?

A szavai kikezdték az önuralmamat. Kegyetlen mintát

hímeztek az agyamra. Letettem a szalvétát az ágyra.

– Tessék. Akkor gondoskodjon magáról.

Két nő lakott benne. Az egyik magabiztos, a másik ideges.

Az egyik fénylő, a másik sötét.

A kezdetektől fogva láttam a hangulatingadozásait, de egy

ideje olyan boldog volt, hogy szinte meg is feledkeztem róluk.
Most megint minden feketén roskadozott, mint valami kiégett
híd. Az utasításnak megfelelően továbbra is felírtam, mikor
szedett laudánumot, ám egyre nőtt a különbség a lejegyzett és
az általa bevett mennyiség között. A szekrény ajtaja állandóan
nyitva volt, az üvegeket nem dugaszolta vissza. A szobát
édeskés, bágyadt szag töltötte be.

– Emlékszel, milyen volt, amikor idejöttél – mondta Pru,

amikor lementem a konyhába, hogy felvigyek valami
ennivalót. Gyenge teát és vaníliás kétszersültet. Pru levágott
egy szeletet egy cipóból – olyan volt az íve, akár egy emberi
állé –, és azt is a tálcára tette némi narancslekvár társaságában,
hátha fel lehet kelteni Madame étvágyát. – Néhány napig az
ágyat őrzi, de aztán magához tér.

Ki sem mozdultunk a szobájából (ezért is nem tűnt fel

később Linuxon kívül senkinek, amikor újra bezárkóztunk).
Benham kijelentette, hogy hívatni kell dr. Fawkest, és
hallottam, ahogy sugdolóznak: – …néhány unciányi vért…
hisztérikus… növelni a fájdalomcsillapító szert… – Hallottam,
amikor Fawkes azt mondta, hogy felborult a testnedvek
egyensúlya, és túl sok a fekete epe. Benham válaszából ítélve
úgy tűnt, nem először fordult ez elő. Utasított, hogy hozzak
egy tál levest, és maradjak Madame-mal, míg eret vágnak
rajta.

Amikor visszaértem, Madame már ledobta magáról a

takarót. Nyugtalankodott, hogy mi vár rá. Az egyensúly
helyreállítása érdekében Fawkes az érvágásra esküdött, a
diétára, forró fürdőre és ópiumra. – Vakon hisz ezekben –
jegyezte meg Madame. – Közülük egyedül az ópium szerez
örömöt. – Unszoltam, hogy egyen árpalevest, répapürét. Csupa
gyermeknek való ételt. Én töltöttem ki a laudánumadagját.
Egy kicsit neki, egy kicsit magamnak. Leöblítettem a vérét a
mosdótálról. Megmosdattam. Boldogan megtettem érte. És
sosem engedtem meg magamnak, hogy eszembe jusson
Phibbah vagy Miss-bella.

Melancholia. Fekete epe. Az a nedv, amely sötétre színezi

a feketék bőrét, és amelyről Langton feljegyzéseit készítettem.
Még a gyötrelmünk is közös, gondoltam.

A melankólia úgy összezsugorította Madame világát, hogy

mindössze az ágya fért el benne, és behúzta a függönyt az
ablakokon. Mintha egy óriási kéz nehezedett volna rá – ennek
nyomását érezte a fejében és sajgó ízületeiben is.

Fawkes vizitjének estéjén Madame az ablak mellett kívánt

üldögélni. Az ég alja már rózsaszínre váltott, és szerette volna
látni, ahogy szalagként a felhők köré tekeredik. Ezt írta azon
az éjszakán: Amikor magasan vagyok, valaminek a pereménél
– egy hídon, egy erkélyen –, váratlanul mindig rám tör a vágy,
hogy leugorjak. Nem az ugrás a melankólia jele, hanem a
vágy. Az állandó, elfojthatatlan, gyötrelmes késztetés.

Minden ok nélkül bánatos, jegyezte meg szipákolva Pru.

Nekem azonban úgy tűnt, nem is egy oka volt rá.

 Huszonkilencedik fejezet
Két nap múlva Fawkes újra eljött. Rám parancsolt, hogy
forrósítsak fel a tűzhelyen néhány üvegpoharat, amelyekkel
aztán hólyagosra köpölyözte Madame hátát, a lapockái között.
Amikor ez sem vált be, hozott magával egy PIÓCÁK feliratú
üvegedényt, melynek fedelét átlyuggatták. Százával
hemzsegtek benne az apró, fekete nyelvre emlékeztető férgek,
melyek vakok voltak, akár a földigiliszták. Leültem Madame
mellé, hogy megtámaszkodhasson a mellkasomon, míg
Fawkes egyenként felrakosgatta a vállára a piócákat, aztán
vártunk: az orvos a háta mögött összekulcsolt kézzel az
ablaknál, Madame az egyik karosszékben, megoldott
ruhaderékkal, válláról félig lecsúszó köntössel. A piócák egyre
dagadtak, akár a szappanbuborékok, mígnem egymás után
lepottyantak, és akkor végre lefektethettük Madame-ot.

Az egészben egyedül az volt jó, hogy a kezelés annyira

kimerítette, hogy el tudott aludni – összekunkorodva,
összefonnyadva, mint a tűzre vetett papírlap.

Sajnálattal vallom be, hogy akkortájt én is egyre jobban

rákaptam a laudánumra. Ami korábban egy-egy cseppel
kezdődött, az olyan szükséggé fokozódott, amelytől reszketés
futott végig a kezemen, mihelyt elővettem az üveget, hogy
kimérjem Madame adagját. Mielőtt elkezdené az embert
belülről felfalni, az ópium olyan, akár a láng. Csupa energia, s
ezzel egyidejűleg csupa nyugalom. Feszesre húzza az agy
hálózatát. Az örömből elragadtatás lesz. De ami ennél is jobb:
a világ fokozatosan megszűnik tőle. Odáig jutottam, hogy
éppannyira szükségem volt a laudánumra, mint Madame-nak.
Ez volt az egyetlen, ami enyhítette meghasadt szívem
fájdalmát. Ugyanakkor egyike lett azon dolgoknak, melyeket
keservesen megbántam. Az ördögi szer ugyanis lehetetlenné
tette, hogy éber maradjak, és ezért Madame-mal töltött
hátralevő napjaim homályba vesznek.

Valamikor azon hetek során történt, hogy Mr. Casterwick

meglátott – ahogy azt a tárgyalásomon is elmondta. Egyszer a
konyhában, amikor az asztalra írtam egy nem létező tollal,
másodszor pedig a kertben, amikor valami kisbabát kerestem a
galagonyasövényben, s egyre azt magyaráztam, hogy elvittem
a gyermeket, és vissza kell hoznom.

Ez megijeszt még most is, amikor e sorokat írom. Mert

egyáltalán nem emlékszem rá, ugyanakkor nagyon is
hihetőnek hangzik.

A laudánum nemcsak a szégyenkezéstől, de az

emlékezetemtől is megfosztott.

– Hall az ember mindenféle történeteket – mondta

Madame. – Pedig mindössze önuralomra van szükség.
Paracelsus szerint a valódi méreg az adagolásban rejlik.

Végighúzta ujját a fiola száján. Én pedig szopogattam és

szopogattam, ahogy ő is. Folyadék tapadt az ajkamra. Lábam
suhant a szőnyegen, a bútorok sötét formákká sűrűsödtek.
Édes zsibbadtságban figyeltem, ahogy a kilátástalan világ
elúszik a szemem előtt. Fantáziáltam az ópiumtól. Álmodtam
egy mezőt, amely a végtelenbe nyúlt, ameddig csak a szem
ellát. Álmodtam rá cukornádat, hosszú, egyenes sorokba
ültetve. A föld sötét volt, nyirkos. Jó kis esőt kapott a
cukornád, gondoltam, de amikor lepillantottam, kiderült, hogy
a nedvesség nem víz, hanem vér volt. Sár, vér.

Aztán felnéztem, a látóhatár felé, és ott volt Miss-bella.

Mindig így történik. Rám bámul, majd egy fűben térdelő
kisfiúra, aki lehajtja a fejét, melyet mérőkörző fog körbe.
Aztán Langtonról álmodom. Megszólal a hangja: Jegyezd ezt
fel, Frances. Írd le. A fej csontjai hozzáidomulnak az agyhoz.
A cranium mérete, a cerebrum mennyisége. Akkor Miss-bella
felemeli a kezét, remegő ujjával előrebök, és kiáltozni kezd:
Szörnyeteg vagy, szörnyeteg vagy, szörnyeteg vagy.
Körülnézek. Kihez beszél? Kire gondolhat?

Aztán rádöbbenek, hogy a személy, akire a tekintetét

szegezi, a személy, akire rámutat, nem más, hanem én vagyok.

Másnap reggel verejtékben úszva ébredtem, és azonnal

magamhoz húztam a laudánumos fiolát. Minél többet ittam
belőle, annál többre volt szükségem.

A levegő sűrű volt, akár a gyapjú, a hónaljam bűzlött. A

nap lassan telt. Levettem a polcról egy regényt, lefeküdtem
Madame mellé, és megpróbáltam felolvasni a szöveget. A
laudánumtól azonban összefolytak előttem a betűk, úgyhogy
ujjamat a lapok közé csúsztattam, és hátrahajtottam a fejemet.
A vörös ruhás nő úgy meredt rám, mintha leugrani készülne a
falról. A szoknyája még mindig foltos volt. Légy független
NŐ! Minél tovább néztem, annál sápadtabbnak tűnt az arca. A
festék összefolyt, míg már akármit ábrázolhatott, míg már
hamu és vér és csont is lehetett.

Felültem, a szoba forgott körülöttem.

 Madame túl nyugtalan volt ahhoz, hogy figyelni tudjon.
Korábban pánik vehetett rajta erőt, amely most a szekrényhez
kergette a laudánumadagjáért. Néhány héttel azelőtt, hogy
megbetegedett volna, elmentünk egy négerbálba, amit egy
Fleet Streethez közel lévő kocsmában rendeztek. Még sosem
láttam egy helyen ennyi feketét. A bőrüknek százféle árnyalata
volt, a kátrányfeketétől a kávészínűn át a tejfehérig. Voltak
köztük olyan világos bőrűek is, akiknek csak a haja árulkodott
a származásáról. Madame a fiúruháját vette fel, de aztán
nyugtalankodni kezdett, hogy felfigyelnek ránk. Korábban
kellett volna aggódni, még mielőtt elindultunk ide, közöltem
vele. A Benhamnek átadott feljegyzéseimben egyetlen szóval
sem említettem a bált. Belém hasított a bűntudat, hogy
egyáltalán papírra vetettem számára néhány dolgot, pedig
főleg hazugságokkal és kitalációkkal traktáltam. Azért tettem,
mert muszáj volt adnom neki valamit. Hiszen rám parancsolt.
Ugyanezen okból válaszoltam meg a Paradicsomra vonatkozó
kérdéseit is.

A helyiségben olyan hangulat uralkodott, mintha a

jelenlévők arra várnának, hogy történjen valami, miközben
pontosan tudják, hogy semmi sem fog. Szerettem volna, ha
Madame felhagy a körömrágással és ideges fecsegéssel, ezért
megkérdeztem:

– Mit vinne magával, ha elmehetnénk innen?

– Ezt hogy érted? – engedte le a kezét. – Hogy elmenni?

Innen? Micsoda ötlet!

– Mi lenne, ha mindössze egy dolgot vihetne magával?

 – Az biztos, hogy nehéz lenne ott hagynom a
könyveimet… de ebben az esetben… a portrémat. La femme
en rouge. Kétségkívül. És a madártojás-gyűjteményes ládikót.
Istenem! Jó, két dolgot vinnék! Tudom, ez csalás. –
Elmosolyodott. – Akkor maman kénytelen lenne felgöngyölni
magát, és beleegyezni, hogy papa dobozában tároljam.

Felnéztem a vörös ruhás nőre. A ruhája – akár egy

élettelenné dermedt szív. Madame nem kérdezte meg, hogy én
mit vinnék magammal. Talán mert abban a szobában semmi
sem volt az enyém.

A fehér orvosok működése inkább átok, mint áldás, és ezalól

Fawkes sem jelentett kivételt. Az ilyesmi jól jöhet, ha újabb
pácienseket akarnak szerezni maguknak, gondoltam, de
semmiképpen sem hasznos akkor, amikor valakit meg kellene
gyógyítani. Közöltem Madame-mal, hogy az életereje elfolyik
a vérével együtt, és hogy el kell hagynunk a szobát.

A fákon súlyos almaként csüggtek a levelek, a napfény

zöldes árnyékokat rajzolt a tavacska vizére, ami felett úgy
cikáztak a legyek, mintha fekete cérnán rángatták volna őket.
Ám a fény bántotta Madame szemét, és úgy találta, hogy még
mindig túl meleg van, ezért nem akart messzire sétálni, de
hajlandó volt a kis szalonban elüldögélni. Az ablaknál lévő
padra ültettem le, ahonnan ki lehetett látni, és a térdére
terítettem fehér csipkekendőjét. Megkérdezte, hogy
megkaphatná-e az újságokat, melyek általában ott maradtak
reggeli után a tálalón. Átadtam a lapokat, és azonnal
megbántam, hogy nem hazudtam inkább azt, hogy már elvitték
őket. Mert a Five Courtsban bokszmérkőzést tartottak –
„vérben úszó öklözést” –, és ő is ott volt. Fekete ököl, sötét
vigyor.

– Nézd csak – nyomta ujját a rajzra. – A Kölyök.

– Látom.

Elhúzódtam, és leereszkedtem a pad túlsó végére.

Kinéztem a kertre, amely egyre szűkülve, kanyarogva tartott a
tavacska felé. Madame-ra egészen más hatással volt a hír.
Mintha húrt feszített volna át a gerincén, s hangjába dallamot
csempészett. Lapozott egyet, kijelentette, hogy esetleg inna
egy kis szíverősítőt, meg gyümölcsöt is enne, és kérdezte,
elintézném-e, hogy Charles felállítsa a kártyaasztalt.

Melankóliája addig a pillanatig egyfajta talajtalan bánatnak

tűnt. Ekkor azonban el kellett gondolkodnom azon, hogy
betegsége forrása nem ugyanaz a férfi-e, akinek képmása
elsőként hatolt át a mélabú falán.

Mit is mondott Madame az előadás éjszakáján? Hogy a

Ménkű Kölyök független lett, a maga ura, és hogy ő ezért
nagyon csodálja. Aztán felfirkantotta a szobája falaira a saját
nyomorúságát: Légy független NŐ!

Mint amikor a patkányok szétrágnak egy darab bőrt, a

gyanakvás felemésztett.

Madame talán még mindig élne, ha sikerült volna

elfojtanom a féltékenységet. Ehelyett azonban hagytam, hogy
a kételyeim megtapadjanak bennem, mint sár a cipősarkon.

Madame nagyrészt ágyban maradt továbbra is, de egyre

többször merészkedett ki a kertbe. Egy reggel egészen a parkig
elment. Két héttel később Benham ragaszkodott hozzá, hogy
tartson vele egy vacsorára, amit Madame csak a laudánum
segítségével tudott teljesíteni. Amikor hazatért, magával hozta
a többi vendég szagát. Élénkítő főzetek, bájitalok, pomádék.

Egy idő után már vendégeket is fogadott. A barátai sorra

bukkantak fel a házban. Elkezdett újra társaságba járni, s
amikor megjelent valahol, összesúgtak mögötte.

Megint a betegeskedés. Tudja, az ópiumos fekete csepp.

A férje talán intő jelnek tekinthette volna a fiúval

történteket, bármi volt is az.

Elkényeztette, úgy bánt vele, mint valami ifjú lorddal. Nem

pedig úgy, mint egy szolgával, miközben az volt. No persze
kegyetlenség olyan körülmények között nevelni egy gyermeket,
melyek messze túlszárnyalják azt, amire a későbbiekben
számíthat. Különösen, ha a gyermek fekete.

Egy ilyennek egyáltalán ne legyenek elvárásai.

A szóbeszéd megsebzett, egyben ez lett az egyetlen dolog,

ami enyhíthette a sebeket. Egyre többre és többre vágytam
belőle. Egyszerűen meg kellett tudnom, hogy annak idején mi
történt köztük. Madame nem volt hajlandó beszélni erről, Pru
pedig, aki addig az egyetlen megbízható forrásom volt, úgy
határozott, hogy inkább nem szól egy szót sem. – Nem lenne
illő, Fran, mármint pletykálkodni… amikor Linux bármelyik
percben felbukkanhat.

Nemsokára azonban jóval többet tudtam meg az egészről,

mint amennyire vágytam.
 Harmincadik fejezet
Nem voltak igaz barátai. Ez csak egy címke volt, amely úgy
lógott rajtuk, mint a Piccadillyn vett édességen a cédula.

Hep Elliot egy délután eljött Madame-hoz látogatóba, és

magával hozta a Ménkű Kölyköt. Szerintem kifejezetten
gonoszkodni akart.

Eredetileg azt terveztük, hogy a parkban töltjük a délutánt.

Így azonban nem maradt választásom, boldogtalanságom
ellenére kénytelen voltam mosolyogni, és félrehúzódni.
Lenyelni minden szikrázó bosszúságomat. Magamba zárni, és
ott is tartani. Már korábban felcsempésztem a konyhából némi
süteményt. Kicsi, malac formájú mazsolás kalácskákat. Hep
Elliot meglátta a tálat, rávetette magát, körbekínálta, és közben
azt tudakolta Madame-tól, vajon rá lehetne-e venni Linuxot,
hogy hozzon fel egy kicsit a híres bodzaborából.

Igyekeztem kerülni, hogy a Kölyökre nézzek, pedig ő aztán

vonzotta a tekintetet. Hatalmas termetével nekilódult, és a
kandallópárkány előtt megtorpant. Megint öltönyt viselt, és
ezúttal azt is sikerült elérnie, hogy ne legyen sehol véres.

– Levette a festményt? – kérdezte az egyik bajonettel

ledöfött lovat kapirgálva. – De kár.

Madame összerezzent. A pillantása felém rebbent, mintha

segítséget kérne, pedig sejthette, hogy ebben nem
reménykedhet. Egyedül kell kisöpörnie onnan a férfit.
 – Mi baj? – kérdezte a Kölyök. – Csak akkor örül, hogy
láthat, ha ön választja meg a helyet?

– Természetesen örülök, hogy látom, Kölyök.

– Olaudah. A ringen kívül jobb szeretem, ha Olaudah-nak

hívnak. Úgy emlékszem, szó szerint azt írta, hogy az egész
Benham család nagy elégedettséggel hallaná, milyen sokra
vittem.

Mit mondhatott volna erre Madame? Összepréselte az

ajkát. Láttam, hogy az ajtó felé tekinget. Ó, nagyon is
szorongott. A férfinak igaza volt: Madame talán valóban örült
volna a vele való találkozásnak, ám az egészen biztosan nem
tette boldoggá, hogy épp itt találkoztak. Két hajfürtje
kicsúszott a hajtűk közül, és sötét tócsaként leomolva eltakarta
az arcát. Olaudah vigyorogva vállat vont, újra szemügyre vette
a kandallópárkányt, és olyan képet vágott, mintha a
legszívesebben megharapná. Nem láttam semmit, ami
megragadhatta volna az érdeklődését, csak egy csokor liliom
állt ott egy vázában, amit Linux aznap reggel hozott fel.
Felmerült bennem, hogy a férfi talán azért bámulja annyira,
hogy ne kelljen Madame-ra néznie. Olaudah épp odament az
ablakfülkében álló padhoz, Madame pedig elkezdte rendbe
szedni a frizuráját, amikor belépett Benham. Olyan csend
támadt, hogy szinte tapintható volt – egyszer csak kifeszült,
mint valami vitorla. Madame idegesen fecsegni kezdett, ám
Benham elhallgattatta. Úgy viselkedett, mintha a Kölyök ott se
lenne. Csak ült, a tekintete végigpásztázott mindenkin, és
bólogatott. Bár igaz, hogy amikor váltott néhány szót Hep
Elliottal, a hangja mintha neki-nekifeszült volna fogai
pórázának.
Később lementem a már néptelen kis szalonba, és leültem az
ablaknál lévő padra, hogy befejezzem azt a fehér hímzést,
amelyet Madame a kandallópárkányára szánt. Pókhálós
szerkezetű minta volt, elég nehéz, és ráadásul a kezem is
remegett a laudánumtól. Az a többféle szál, és hogy a fehér
vászonra fehér ibolyákat kellett hímeznem. De Madame
ibolyákat akart, én pedig azt, hogy örüljön. Azt mondta,
váratlanul érte azon a délutánon a Kölyök felbukkanása.
Aggódott, hogy Benham esetleg tiltakozni fog a jelenléte
ellen. Rámutattam, hogy ő maga írt neki, és hogy mintha
állandóan meggondolná magát.

Egy idő után meghallottam, ahogy Benhammel a folyosón

beszélnek. A férfi közölte, hogy a fiút nem látja szívesen a
házban, mire Madame azt felelte, hogy pedig jobb módja nem
is lehetne annak, hogy véget vessenek a szóbeszédnek, mint
hogy megnyitják előtte a kaput. Aztán megkérdezte a férjét,
hogy nincs-e kedve bejönni, és egy darabig vele maradni.
Igyekszik megbékíteni, gondoltam. Amikor beléptek,
lesütöttem a szememet, azt remélve, hogy láthatatlan
maradhatok, és csak bökdöstem a vásznat, áthúzva rajta a
hangyafalatnyi öltéseket. A behúzott függönyök kiszűrtek
valamit a kinti forróságból, ám így a szoba elég sötét lett, és
Madame-ék hívták Prút, hogy gyertyát gyújtson nekik. Amikor
végzett vele, Benham megkérte, hogy hozzon egy
tányérravalót Linux mandulás süteményéből. A férfi aztán
csak ült, és a marcipánt szopogatta a villájáról. Leeresztett
válla, akár egy hegy lankája. Egy ideig csend volt, de Madame
időről időre a férje felé sandított, mint amikor valaki oldalazva
próbál átjutni egy harapós kutya mellett. Lapozott egyet a
magazinjában, majd kortyolt a brandyjéből. Annyira ittam
volna én is, de hát senki sem kínált.

Benham felnézett.

– Látom, hitvesem, megint túl sokszor folyamodik a

pohárhoz.

– Megint túlságosan unatkozom, hitvesem – válaszolta

Madame, és nagy koppanással lecsapta a poharat az asztalra.
Beleszúrtam a tűt a vászonba, kihúztam a másik oldalon,
beszívtam a levegőt. Amikor felpillantottam a hímzésről,
valahogy a festett, haldokló lovakon állapodott meg a
tekintetem – nagyra tágult szemük csontfehér, bordáik
súlyosak, akár a kovácsüllő. Félre akartam rántani a függönyt,
pokolba a forrósággal! Azt akartam, hogy a férfi távozzon,
hadd legyen Madame megint csak az enyém.

Madame végül letette a magazinját.

– Mr. Benham… – kezdte. – Sokat gondolkodtam.

– Ó?

– Mit szólna, ha mi is támogatnánk valami olyasmit, mint

a Bordeaux-díj? Ha pályázatot írnánk ki a megjelölt
vitatémában? Aztán ezeket egy előadás-sorozat keretében
felolvastatnánk? – Kérdései félénken kúsztak a férfi felé.

Benham lecsapta a villát.

– Azt hittem, ezt az imént megbeszéltük! A válaszom

továbbra is nem. Megjegyezném, hogy a Bordeaux-díj
kudarcnak bizonyult.
 – Szeretném, ha megfontolná. Még van idő meggondolni
magát. – Hogy felbátorodott, futott át a fejemen. Ez nem
ugyanaz a nő, aki némán megette a tojást.

– Az én gondolataim e témát illetően nem változnak.

Mindig is fenntartottam, hogy az intézményt meg lehet
reformálni. – Lenyalt egy morzsát a felső ajkáról. – A
rabszolga-kereskedelemnek befellegzett, voltaképpen már
évtizedek óta vége. Frances akkor még gyermek volt –
vigyorgott felém. Nem emeltem fel a fejemet, úgy tettem,
mintha nem is hallottam volna.

– Csakhogy a még mindig rabszolgasorban tengődő ezrek

helyzete ugyanolyan sürgető, mint azoké volt, akiket hajókra
raktak, és elhurcoltak.

– Csak óvatosan, hitvesem. Mert úgy beszél, mint holmi

radikális. Ugyanis épp azokról az ültetvényekről származik
azon jövedelemnek a fele, amely gondoskodik arról, hogy a
hátsója bársonypárnán pihenhessen. Ezt ne feledje. – A férfi a
füléhez emelte a kezét. – Nem hallom, hogy azt mondaná:
önként letesz a kényelméről. – Előrehajolt, az asztalra
csúsztatta a tányért, szalvétáját megmártotta egy pohár vízben,
és megtörölgette a homlokát. – Egyébként pedig már közel
járok ahhoz, hogy közzétegyem vélekedéseimet, melyek
pontosan ezt a fajta szenvedést segítenek végleg felszámolni.
Jótékony kereteket adni az intézménynek. Amikor az esszéim
megjelennek, a keselyűk már nekik ronthatnak. Kivájhatják a
koponyám tartalmát. Vagy nem ezt teszik a koponyákkal?
Frances? – Ismét felém fordult a székében. Gyűlöltem, hogy
állandóan megszólít, gyűlöltem, ahogy felém pillog.
 Amikor Madame-ra gondolok, elönt az a fajta szeretet,
amely miatt a gyilkosság vádja hazugságnak tűnik. Benhamet
azonban meg tudtam volna ölni.

Még szaporábban járt a kezem a hímzőkereten. Percegtek a

tűk. A laudánumnak köszönhetően a fejem mintha álomba
merült volna, még ha a testem többi része éber volt is.

A konyhában fojtogató hőség uralkodott, mint mindig.

Sülő hús szaga. A nyárson nyúl teteme forgott, a zsír feketén
ráégett a tűzhelyre. Kivettem egy tányért a
konyhaszekrényből. Porcelánt, mert már nem bádogtányérról
ettem. Felnéztem, hogy lássam: Linux biztosan felfigyelt rám.
Prúék feje úgy imbolygott, mint gyertyaláng a szélben. A
helyiség felkunkorodott és kifeszült. Akkoriban szinte alig
jártam ott, annyira lekötött a Madame-ról való gondoskodás.
Azon az estén azonban azt mondta, hogy mindössze egy pohár
brandy-laudánum keveréket kér tőlem, és néhány perc békét.
Néhány perc békét.

A konyhán kívül nem volt hová mennem.

Nem hagyott nyugodni az aggodalom, amely már

korábban, a kis szalonban is meggyötört. Valóban eltávolodik
tőlem? Már nem kellek neki? A gondolat hirtelen akkora
rémületet ébresztett bennem, hogy megremegett a kezem, és a
hímzőtű beleszaladt az ujjamba.

Linux hangja recsegett, akár az öreg falépcső. Az étel már

az asztalon volt: disznóhús, paszternák, öblös üvegpohárban
világos sör. Pénteki vacsora. A házvezetőnő gránitkemény
tekintettel meredt rám. – A megromlás előtt kevélység jár[16] –
jelentette ki.
 A Biblia ott hevert mellette. Nekem azonban nem fűlt
hozzá fogam. Mindig a Paradicsomra, Phibbah-ra
emlékeztetett. Arra, ahogy Miss-bella néha elmormolta: – Az
Úr adta, az Úr vette el.[17]

Phibbah csak szisszent egyet, amikor megkérdeztem tőle,

hogy ez mit jelent. – Vannak, akik szerint aszt, hogy csak mer’
valami nőnek megvan mindene, még nem aszt jelenti, hogy ne
tunná, mijjen érzés elveszíteni.

Az Úr adta, az Úr vette el.

Ha valóban így van, akkor nincs mit tenni, hátradőlhetünk,

és kivárhatjuk, hogy mit kapunk, és mit vesznek el tőlünk.
Hálát adhatunk az adakozó Úrnak, vagy átkozhatjuk azt, aki
megrabolt bennünket.

Linux megkérte Mr. Casterwicket, hogy vágja fel a húst,

aztán belefogott a panaszáradatba.

– Charles, hétfőn tudomásomra jutott, hogy pimaszul

viselkedtél a bankban, amikor elküldtelek kiven…

– Ezt miért csinálja? – szakítottam félbe. Forró gőzként

feszített a türelmetlenség. Vagy talán az ópium beszélt
belőlem?

– Hogy mit mondtál?

– Hétről hétre felemlegeti Charles vétkeit, vagy Prúét,

vagy az enyémeket. Csak meg akar alázni vele.

A mosolyát mintha az arcába metszették volna.

– Ó! Téged nem aláztalak meg, te lány. – Elvette Mr.

Casterwicktől a kést, és beledöfte a húsba. A rózsaszín húslé
lecsordult az asztallapra. – Még nem.

Pru később felhozta a mosókonyhából Madame két ruháját. A

folyosón vettem át őket, és amikor kiléptem, az ajtót
becsuktam magam mögött.

– Fran… túlságosan arcátlanul viselkedsz.

– Miért hagyjuk, hogy így bánjon velünk?

– Rossz helyen kereskedsz – felelte fojtott hangon. – Csak

azért vagy ilyen merész, mert azt hiszed, hogy az asszonyunk a
barátod. – Hüvelykujjával az ajtó felé bökött. – Sosem létezhet
barátság az ő fajtája meg a mi fajtánk között.

– Vissza kell mennem, Pru – jelentettem ki, és

hátranyújtottam a kezemet, hogy megmarkoljam a kilincset. A
gondolataim máris Madame körül jártak, azon töprengtem,
mivel vehetem rá, hogy egyen valamit. A fekete éj őrszemként
gubbasztott az ablaküvegen túl.
 George Benham naplójából
(George Benham kapcsolódó feljegyzése:
NEM PUBLIKÁLANDÓ)

Tegnap benéztem Marguerite-hez a kis szalonba.

Lázasan élénk volt, mint a betegségei után mindig –
ahogy a fű is az eső után csillog a legfényesebben. –
Nézze csak, ki van itt – mondta.

És ki más ült ott a pamlagon az Elliot nőszemély

mellett, mint a fiú!

– A Kölyök! – jelentette be Marguerite a fiú felé

mutatva. Ideges volt. Nagyon helyes. Azért rendezte
úgy, hogy Hep Elliot is jelen legyen, mert nem akart
botrányt. – Heppel jött. Nekem fogalmam sem volt…

Hát persze.

Az elveszett és megkerült fiú. Mintha cseppet sem

találta volna kínosnak, hogy ott áll, szemtől szemben
velem, no de ő előre tudta, hogy el fog jönni hozzánk.
Kelletlenül meghajtotta magát, épp csak egy kicsit –
minden nekem szóló, hanyag gesztusa azt üzente…
Mit is? Vegyes érzelmeket? Neheztelést? Bosszút?

Egyáltalán nem vettem róla tudomást, nem akartam

megadni neki azt az elégtételt, hogy nyilvánosan
jelenetet rendezek.

Egy ideig ott ültem a társaságukban, aztán

távoztam. Elliot a folyosóig kísért, szinte átdöfött az
orrával. Tett valami megjegyzést arról, hogy a
féltékenység milyen közönséges érzés olyan valakinél,
aki nem mindennapi embernek hiszi magát.

Később egyértelművé tettem Meg számára, hogy a

fiút nem látom szívesen. Nem. Nem fiú. Férfi lett
belőle.

Úgy döntöttem, hogy támogatom a vitaestet, de

kizárólag a saját nevem alatt. Mi célból tapasztalunk
változatosságot az emberi fajnál? Végtére is a téma az
én gondolatom volt.

Ami pedig Meget illeti… a lánytól továbbra is

takaros kis feljegyzéseket kapok, szemmel láthatólag
nagyobb gondot fordítva a kézírására, mint arra, hogy
használható információval lásson el. Laudánum az
előírt adagokban. Meg azon a sekélyes kis emlékiratán
dolgozott. Elmentek a Gunter’sbe pisztáciás fagylaltért.
A Hooke-könyvtárba (erről számtalan bekezdés szólt),
valamint Richmondba, hogy a parkban sétálgassanak
Elliottal, azzal a majomidomárral. Ennél tán csak
többről szólnak a napjaik, jegyeztem meg.
Feleletképpen mindössze az ajkát harapdálta. Azt
hiszi, ezekkel a féligazságokkal menti meg a
feleségemet.

Meget mindenki meg akarja menteni.

Mindeközben érdeklődésünk közös tárgya egyre

elevenebbé válik, a lány pedig elszürkül. Gyanítom
azonban, hogy mindkét hangulatnak közös a gyökere,
jelesül, Mr. Olaudah Cambridge. Hogy próbára tegyem
feltételezésem igazát, megkérdeztem a lánytól, hogy
mi róla a véleménye. Azt válaszolta, hogy egyáltalán
nem tartja sokra azt a Cambridge Kölyköt, és hogy
egyébként is lehetetlen lenne jobb véleménnyel lenni
róla, mint amilyennel ő van magáról. Úgy vélem, a
lány már kapiskálja, hogy az ő napja leáldozott, mivel
felbukkant egy új kedvenc. Meg már csak ilyen. Olyan
hévvel gyűjtöget, akár egy szarka.

Amikor ismét szóba került a Paradicsom,

megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy Boyle úgy vélte, az
albínók léte bizonyítja, hogy Ádám és Éva bőre fehér
volt, s minden más faj tőlük származott. Az albínók
említése szokás szerint megriasztotta, s az arca úgy
vörösödött el, fokozatosan, ahogy a függöny
leereszkedik. Milyen érdekes – elég világos a bőre
ahhoz, hogy pirulni tudjon!

Talán az kavart fel, hogy a fiú megint előkerült,

mint valami rossz pénz. Mindenesetre úgy döntöttem,
hogy megszorongatom a lányt. Igen, valóban
kegyetlenség, de nem sok türelmem maradt a rejtélyes
csendjeihez vagy hazugságaihoz.

– Levelet kaptam a régi asszonyától – tudattam

vele. – Mrs. Langtontól. – Ennek hallatára azonnal
visszaiszkolt a csigaházába, s onnan pislogott ki rám.
Csak nézett, de nem látott – mint amikor valaki a tűzbe
bámul. Jamaicába is eljutott a hír, hogy Langton mulatt
leányzója végül hozzám került. Mrs. Langton azt
tanácsolta, hogy ha jót akarok magunknak, szabaduljak
meg tőle mielőbb. Ugyanakkor azt is sejtette velem,
hogy a lány mindent tud az albínó gyermekről.

Hadd fejtsem ki.

De Buffon grófnak tulajdonítják a keresztezésre

való képesség elméletének megfogalmazását, mely
szerint, ha egy szülőpár olyan gyermeket nemz, amely
maga is képes tovább szaporodni, akkor a szülőpár
mindkét tagja emberi lény. Másképpen
megfogalmazva: ha egy fekete anya és egy fehér apa
gyermeke képes további gyermekek nemzésére, akkor
a fekete és a fehér szülők ugyanazon emberi törzshöz
tartoznak. Ha nem így lenne, a mulattok az
öszvérekhez hasonlóan mind meddők lennének.
Márpedig a mulattok bizonyíthatóan termékenyek –
hiszen az új világban valósággal hemzsegnek
harmadvérű, negyedvérű és nyolcadvérű utódaik –,
vagyis bizonyíthatóan hamis, s ezáltal katasztrofális
időpazarlás lenne kijelenteni, hogy a feketék nem
emberi lények. Ahogy azt másutt már megemlítettem,
ez komoly nehézséget okozott Langtonnak. Gondolom,
nem engedhette meg magának, hogy huzamosabb ideig
ne vegyen róla tudomást, ezért felvetette, hogy
lefolytatna egy sorozat „kísérleti pároztatást”. A hír
megbízható forrásból származott, a Society több
tagjától is hallottam. Szerencsére akkor már
tudathattam velük, hogy írtam Langtonnak, és
megszakítottam vele mindennemű együttműködést.

Egy évvel később értesültem arról, hogy Langton

útnak indította Pomfrey-t azzal, hogy szerezzen neki
egy fehér négert, egy „négyesztendősnél fiatalabb”
albínó gyermeket. Eltöprengtem azon, hogy mire
kellhet neki. A fehér néger ritka, mint a fehér holló. A
megszokott kereskedelmi gyakorlatban nem található,
még a legfeketébb feketepiacon sem kapható, még az a
sötét alak, Pomfrey sem képes hozzáférni. A múlt
század derekán rendkívüli divatja volt az albínóknak.
1744-ben, Párizsban kiállítottak egy négyéves fehér
négert az Académie Royale des Sciencesban. Hogy
Maupertuis és Voltaire mekkora felhajtást csinált
abból, hogy megvizsgálta a példányt! (Voltaire saját
beszámolója egy élőlényről szólt, melyet embernek
neveznek, mivel megadatott neki a beszéd és
emlékezés képessége, némi értelemnek nevezett dolog,
és valamiféle arc – mesésen ironikus, ha
belegondolunk, hogy ez a férfi írta a Candide-ot!) A mi
szép városunkban is mutattak már be albínókat:
példának okáért a múlt század végén egy Bertalan-napi
vásárban meg lehetett csodálni Amelia Newshamet, aki
fehér néger nő volt.

Beismerem azonban, hogy nagy a kísértés. Nincs

természettudós, aki letenne a lehetőségről, hogy
megvizsgáljon egy ilyen ritka teremtményt. Langton
talán ebben látta az esélyt arra, hogy bizonyítsa: a
bőrszín, valamint más helyi jellegzetességek inkább
veleszületett, mint felületi tulajdonságok. Ha az albínó
olyan lenne, mint a többi fekete, akkor a belső szervei,
az epéje és vére is sötét árnyalatú lenne, és rendelkezne
minden más néger vonással is. Megvallom, egy
pillanatra elfogott az izgalom, amikor belegondoltam,
hogy mi mindent vizsgálhatnánk, ha hozzáférhetnénk
egy ilyen példányhoz, ám még ez sem tudott rávenni
arra, hogy újra összeálljak Langtonnal. Tudtam, már
régóta nyugtalanítja a felvetés, hogy a Párizsban
bemutatott kis blafard bizonyíték lehet a feketék és
fehérek közti elcsökevényesedett kapcsolatra, de még
inkább az a kijelentés, hogy az emberek eredetileg
feketék voltak (mivel az már előfordult, hogy egy
fekete fehér gyermeket nemzett, fehér azonban még
sosem nemzett feketét). Ez ugyanis megsemmisítené
Langton poligenetikus érvelését, mely szerint a két
rassz valójában két teljesen különböző fajhoz tartozik.

Langton talán egyszerűen csak kíváncsi volt; talán

mindössze azért vágyott egy albínóra, hogy legyen
neki – ahogy Buffonnak is ott volt az ő Geneviève-je,
az ő „hetyke mellű, édes leheletű” Geneviève-je. Nem
hiszem azonban, hogy túlságosan igazságtalanok
lennénk Langton indítékainak megítélésében.

A kisgyermek a legjobb esélyem arra, hogy több

legyet üssek egy csapásra, mivel gyanítom, hogy
Langton viselkedése ezzel jutott el a mélypontra. A
lányhoz fordultam hát: – És mi volt a gyermekkel?

Összerándult a teste, riadtan felnézett rám.

ADDENDUM
Sikerült kiszednem belőle néhány további részletet.
Mint minden valamirevaló vallomás, ez is egy apró,
enyhítő körülménynek szánt hazugsággal kezdődött. A
lány állítja, hogy neki semmi köze sem volt hozzá, de
Langtonnak sikerült hozatnia egy albínót az antiguai
Montpelier-birtokról. Fogalma sincs (mondta
tartózkodón), hogy volt lehetséges, hiszen a rabszolga-
kereskedelmet már eltörölték. Feltételezi, hogy a
gyermek már valaki tulajdonában volt, s ezért lehetett
megvásárolni. Azt sem tudta, hogy mi volt vele
Langton és a Doktor szándéka. (Ez akár igaz is lehet.
Szerintem ezt az a két eszelős maga sem tudta.)

És hogy mi történt a gyermekkel? A lány nem volt

hajlandó tovább beszélni.
 Harmincegyedik fejezet
Ugyan, mit tudott Shakespeare? A szerelemnek változnia kell,
különben nincs esélye a túlélésre.

Az együtt töltött időszakunk elején Madame étvágya egyre

javult. Diót eszegetett, melynek kemény héját fel kellett törni
neki, kemény, sárga sajtokat, Linux sült libáját zsírban pirított
krumplival, francia madeleine-eket. Az ételt óntálcán vittem
fel a szobájába, és vele ettem. Mostanra azonban visszatértünk
az erőleveshez és tojáshoz, s ezért az éhség gyakran leűzött a
földszintre. Linux egy este egrespitét sütött, s szokás szerint
ott gőzölgött a teáskanna is az asztalon, mely körül ott ült a
teljes személyzet. Amikor meglátott, a házvezetőnő letette a
kést, és tenyerét végighúzta a száján.

– Ezek szerint csak visszazavartak? – kérdezte.

Ekkor kopogtak az ajtófélfán. Madame volt az. Épp

hazaért valami bálról. Felálltam. Korábban segítettem neki
belebújni a hosszú ruhába, melynek a mellrészén a
fátyolszövet áttetsző volt, akár a füst. Ma nem lesz már
szükségem rád, vetette oda. Gondolom, örülni fogsz a
pihenésnek, nemde? Még mindig rajta volt könyékig érő
kesztyűje.

– Hol van? – szegezte nekem a kérdést, és rám meredt. Az

álla enyhén megremegett.

– Micsoda van hol?

– Pontosan tudja.
 – Nem tudom. – A torkom elszorult, berzenkedtem a
megalázottság érzése ellen. A többiek mind bennünket
bámultak. Pru rám nézett, az ajka megrándult.

– A tinktúrám. Nincs ott a szokott helyén.

– Az orvossága, Madame? – kérdezte Linux, és ajka

mosolyra húzódott. – Ha kívánja, felmegyek… segítek
megkeresni.

– Nem, Mrs. Linux, egyáltalán nem kívánom. Mivel

Frances tudja, hogy hol van. – Felszegte az állát, és tenyerével
a szoknyáját csapkodta. Abban az időben állandóan ki voltam
szolgáltatva a hangulatainak.

– De hát nem tudom. Nem láttam – védekeztem.

Linux arca megfeszült, mint az erősen meghúzott cipőfűző.

– Mi lenne, ha felküldenék egy jó kis kamillateát, Madame?
Jólesne? Vagy itt is leülhetne egy időre. Finom sütemény van.

Másnap nagyon meleg volt, de fel-feltámadt a szél. A parkban

béke honolt. Szótlanul sétálgattunk, nem találkoztunk egyetlen
teremtett lélekkel sem. Csak a tó, a fák és a virágok rengtek-
hullámzottak egyfolytában előttem. A levelek kicsiny, zöld,
óceánban lebegő palánknak tűntek. Tudtam, hogy aznap nem
jutok ópiumhoz, és fájdalom hasított a fejembe. Úgy éreztem,
Madame-nak és a laudánumnak sikerült sarokba szorítania
engem. Semmi sem enyhíthette a félelmet, mely a
gyomromból felkúszott a torkomba. Sose hagyd, hogy az
asszonyod elunja magát. Megtorpantam az ösvényen. Fent az
égen fekete madarak köröztek, és néha lejjebb ereszkedtek,
hogy fülemet betöltse a daluk, vagy hogy letelepedjenek egy
ágra, és onnan tartsanak szemmel.
 – Oly szívesen felköltöznék valamelyik szilfa
lombkoronájába… – szólalt meg az eget fürkészve. Megint
barátok voltunk. – Vagy valahol a Serpentine partján vetnék
ágyat magamnak, a kékesfekete égbolt alatt aludnék, és a
csillagokkal szerelmeskednék. Jaj, istenem! Vajon akkor mit
mondanának a különc Meg Benhamről? – Felém fordult, a
szeme csillogott. – Sajnálom, hogy tegnap este…
megvádoltalak.

Túl kimerült voltam ahhoz, hogy válaszoljak.

Behúzhatnám magammal az egyik szilfa mögé, gondoltam,

felcsúsztatnám a hüvelykujjamat a ruhadereka alatt… Ó. A
szobában megtehettem bármit, amit akartam. Felfektethettem
az íróasztalára, és kedvemre csókolgathattam a mellét. Idekint
azonban senki sem voltam, semmi más, csak egy szolgáló.

Elképzeltem, ahogy az öklöm köré tekerem a haját, hogy

fájjon. Madame hátrált egy lépést.

Ekkor kezdtem el amiatt aggódni, hogy talán én vagyok az,

akitől fél.

Aznap délután, valamivel később, nem tudtam mit kezdeni

magammal, ezért kimentem a kertbe rózsákat keresni. Sehol
sem találtam az ollót. A bokrokon megmaradt néhány virágot
a kezemmel ragadtam meg, és megpróbáltam csavargatva
letépni. A szirmok lebegve hullottak körülöttem, súlytalanul,
akár a hamu. Amikor beléptem azokkal a meggyötört szárú
rózsákkal a kezemben, Linux felbukkant a hátam mögött. Mint
mindig, a hangulata most is az ajkára volt öltögetve.

– Téged kereslek – szólalt meg. – Épp az imént beszéltem

az asszonyunkkal. Megkérte Prút, hogy vigyen fel neki egy
tálcán valami ennivalót.

– Micsoda? Miért?

– Valóban azt képzeled, te lány, hogy magyarázattal

tartoznak neked? A változatosság kedvéért keress magadnak
elfoglaltságot idelent, a földszinten. – Gúnyosan elhúzta a
száját, a vigyora hol eltűnt, hol erőlködve újra megjelent.
Elfordultam, az egyik lábam már az első lépcsőfokon volt,
amikor kinyúlt, megmarkolta a csuklómat, és nem engedte el.

– Ide! – parancsolta.

A gondolataim egyre csak kavarogtak, kavarogtak és

kavarogtak, ám nem jutottak semmire.

Linux utasított, hogy kezdjem el homokkal lesúrolni a

fazekakat. Toronyba rakva, zsírtól ragacsosan vártak rám egy
dézsában. Amikor beledugtam a kezemet a vízbe, a
szappanhab a ruhám ujjára fröccsent. Mintha kegyvesztetté
váltam volna. Pru lejött, jelentette, hogy fent már nincs rá
szükség, mivel Madame úgy döntött, hogy elmegy otthonról.
Megint? A szívem vadul kalapált. Kiemeltem a kezemet a
dézsából. Az ujjaim ráncosak voltak, és víz csepegett róluk,
mint a falevelekről. Gyűlöltem, hogy ennyire hullámzik a
kedélyem… mintha megpróbált volna lépést tartani a
Madame-éval. Amikor Linux kiment, én is kisurrantam, és
feliszkoltam a lépcsőn, végig a folyosón, be Madame
szobájába. Ezúttal senki sem állított meg.

Madame nem volt ott.

A kezem függetlenítette magát tőlem. Kandallópárkány,

ágytakaró. A hervadó rózsák. Madame fiókjai. A szekrénye. A
laudánum jótét hatása. Habár a testemben szétterjedő,
ijesztően maró rémület áradatának semmiféle módon nem
vetett gátat. Egyre többet és többet kortyoltam belőle. Aztán –
most először azóta, hogy Benham utasított rá – kémkedni
kezdtem.

A madártojásos ládikóban voltak. Hát persze. A gyomrom

riadtan összerándult abban a pillanatban, amikor elszántam
magam arra, hogy felnyitom. Kinyúltam a fedél felé, és
igyekeztem uralkodni magamon. A kezem. Világéletemben
gyűlöltem nézni, ahogy a dolgát végzi. Nem tudtam, mennyi
időm van, mielőtt Madame hazatér. A vörös ruhás nő a falról
figyelt, a szeme figyelmeztetően – vagy elítélően – tágra nyílt.
Kinyitottam a ládikót. Kivettem belőle Madame fekete brossát.
Ott hevert mellette egy aranygyűrű – az a fajta, amit
pecsétgyűrűnek hívnak. Férfiékszer. Egy fekete szalaggal
összefogott ősz hajfürt; egy levél – Papának, Marguerite
Delacroix, 7 esztendős; egyetlen fehér gyöngy, kallódó, mint
valami elhullajtott fog. Mindent kiraktam az asztalra.
Akkoriban a legegyszerűbb feladat is összezavart, az elmém, a
kezem lelassult, saját arcomra sem ismertem rá a tükörben.
Ezért amikor megpillantottam valami fehéret, csak arra tudtam
gondolni: Itt vannak az apja tojásai. Ripityára törve. Puff-puff-
puff.

A világ megingott. A ládikó fedele lecsapódott, és kis híján

az ujjaim bánták. Puff.

Nem tojások voltak. Levelek. Levél levél hátán.

Hogy „végül” miért válaszoltam? Mert úgy éreztem,

valakinek meg kellene már szánnia önt. Ez a válasz
kielégíti? Szerintem sokkal érdekesebb kérdés az, hogy
ön miért írogat kitartóan. MK

Ugyanolyan szívósan ragaszkodik ehhez a kérdéshez,

mint korábban a megválaszolatlanul maradt leveleihez.
Őszinte leszek. Az első leveléről azt gondoltam, hogy
egy unatkozó nő így elégíti ki a vágyait. Én azonban
nem unatkoztam eléggé ahhoz, hogy feleljek rá. Most
már igen. De ön még nem válaszolta meg a
kérdésemet. Miért írogatott olyan kitartóan?
Megkockáztatok egy sejtést: mert magányos. MK

Azt állítja, hogy a férje együttérző. Szerintem ő nem az

a férfi, akinek hiszi, ám ugyanaz a férfi, akire én
emlékszem. Az együttérzés cselekvés nélkül nem több
puszta eszménél. MK

Ön már ismeri a történetemet. Amikor kisfiúként

ideérkeztem, azt hittem, ez a hely oly ragyogó, oly
fénylő, akár a mennyország. Életem első négy évét egy
rabszolgakunyhóban töltöttem az anyámmal, míg Mr.
George Benham az ő végtelen bölcsességében úgy nem
döntött, hogy őt fogom szolgálni, és elhozatott a
birtokáról. Emlékszem, mielőtt útnak indultunk volna,
az anyám elfordult tőlem. Nem volt hajlandó beszélni
velem, sőt úgy viselkedett, mintha nem is léteznék.
Ezzel természetesen megkönnyítette számomra az
elválást. Ki tudja, mi tette volna könnyebbé anyám
számára? Ezenkívül nem sok mindenre emlékszem.
Minden más előtt mintha elhúztam volna egy függönyt.
Öt év múlva Benham elvette önt feleségül. Azt
képzeltem, hogy ön egy angyal. Mind a ketten csupa
 olyasmivel vetetik körül magukat, ami lágy, és fényt
áraszt – még az eszméik is, amennyiben újra
felemlegethetem a férjét. Miután Cambridge-ből
eltanácsoltak, elhatároztam, hogy felveszem a nevet.
Így lettem Olaudah Cambridge. Egy időre sikerült
eltűnnöm. Az ön fajtája talán mulatságosnak tartja,
hogy arról a nagyszerű egyetemről neveztem el
magam. Mintegy hosszú orrot mutattam neki. Amíg ott
tanultam, egyszer bemutattak valami fodros-bodros
bárónőnek, aki megtudakolta, hogy hol tanultam meg
ilyen jól angolul. Azt feleltem, hogy erre az igen
egyszerű nyelvre egy papagájt is meg lehet tanítani. Jó
szolgálatot tett nekem. Azzal szórakoztatom magam,
hogy azt csinálom, amiről már ön is tud: ellátom a
fehérek baját, a mulatság kedvéért. A pulpituson és a
ringben.

Nem fogok önnel találkozni pusztán azért, mert ezt

parancsolja – és ön sem tartana valami sokra, ha
megtenném. MK

A Ménkű Kölyöktől Madame-nak. Az összes levél.

Minden anya gyűlöli a saját kisgyermekét. Phibbah

gyakran mondogatta. A gyűlölet az anyai gondoskodás
szükséges eleme, ahogy a szeretet is. Mindig eljön az a
bizonyos pillanat. A legelején, amikor vörösek, hangosak,
csúfak. A lábuk úgy jár, mint ahogy a kutyák kaparják a földet.
Az anya ébren van, és tudja, napkelte előtt a földeken kell
lennie, s ott marad jóval napnyugta után is. Ez az a pillanat,
amikor azt kívánja, bár tűnne el az a gyermek. Nem hosszasan
kívánja, épp csak egy pillanatra. Úgy érzi, mintha a gyomra
leszakadna, mintha kizuhanna a testéből, bele egy vízmosásba.
Mihelyt megérzi, elönti a vágy, hogy ilyet soha többé ne
érezzen.

De újra gyün ám. Az a pillanat. Amikó’ elgyün az idő, hogy

télleg útjára engeggye. Akkó’ gyün újra.

Mit mondhatnék a magam védelmében? Lehunytam a

szemem, de még mindig láttam azokat a leveleket.
Összehajtogatva, élesre, mintha tőrök volnának. Belém döftek,
és a lyukon át beömlött a szándék. Én azonban az ablakhoz
simultam, odalapítottam a szoknyámat, odatapasztottam az
arcomat. Küzdöttem vele, arra kényszerítettem magam, hogy
nézzek a tavacska felé, s emlékezzek arra, hogy ahányszor
csak ott üldögéltünk, Madame mindig letépett egy fűszálat, és
beletúrt a földbe. Csupa piszok volt a körme. A két karommal
átöleltem magamat, visszatartottam magamat. Úgy fél órát
álltam ott, talán többet. Csakhogy Madame nem jött meg. A
napot felhő takarta el, és az elsötétülő ablaküvegben
visszatükröződött az arcom. Hátraléptem, az íróasztal felé
fordultam, elővettem egy üres lapot. Felemeltem a tollat.
 Harminckettedik fejezet
A világgal valami baj volt. Levelek voltak ott, ahol tojásoknak
kellett volna lenniük. Madame bűnei.

Én pedig papírra vetettem őket.

Aztán megnyikordult az ajtó. Linux állt ott. Mosolygott.

– Te aztán sosem maradsz nyugton ott, ahová küldenek,

igaz? – kérdezte. – Úgy röpködsz ide-oda férj és feleség
között, mint méh a loncban.

– Most mivel vádol éppen?

– Nem csak vádollak, te lány. Itt tényekről van szó. Elég

szilárdak ahhoz, hogy akár fel is lógathassanak miattuk.

Egyik karját elvette a mellkasáról. Olyan régen láttam a

kék szerzsruhámat, hogy időbe telt, mire felismertem. A ruhát,
amelyben Londonba érkeztem. A ruhát, amelyet a
padlásszobában hagytam. Aztán versenyt futottunk Linuxszal
a folyosón. Valami különös módon az első itt töltött estémet
idézte – a falikarok üresek voltak, a falakra rávetült a napfény.
Fény hasított a sötétségbe.

Most azonban már ugyanolyan jól ismertem a járást, mint

Linux.

Amikor kopogott, az ajtófélfa beleremegett. Benham groteszk

módon ugrott egyet, s kezét gyorsan a mellényére tapasztotta,
mintha azon kaptuk volna, hogy olyan helyre nyúlkál, ahol
semmi keresnivalója.
 – Mi az istent…

Linux odahajolt, és a férfi íróasztalára pottyantotta a

csomagot.

– Ez egy ruha, Mrs. Linux?

– Bocsánat, uram, az a fontos, ami benne van.

– Úgy érti, hogy a szegélyébe bele van varrva egy könyv –

magyaráztam. – Az ön egyik könyve. Amit a könyvtárából
vettem el. A Candide.

– Nem vette, lopta. – Linux körmével a szerzsruhára

koppintott. – Lopta.

Benham tekintete a ruhára siklott, aztán felnézett rám.

Beszívtam kétoldalt az orcámat.

– Kellett valami olvasnivaló.

– Pontosan az történt, amit az elejétől fogva mondogattam,

uram – fuvolázta kárörvendően Linux. – Ami cseppet sem tesz
boldoggá, hiszen a lány bizonyította magáról, hogy olyan,
amilyennek hittük, és még tolvaj is. Most már talán ön is
hallgat rám. Tudom, könyörületességet kíván gyakorolni, ám
kockázatosabb itt tartani. Mert mit is mondanak róluk, uram?
Hogy az afrikai sunyi és buja és lusta. Ebben a lányban pedig
megvan mind a három! Emellett veszélyt jelent erre a házra!

Elnevettem volna magam, ha a helyzet nem olyan súlyos.

Linux szájából mintha Langton szavai szóltak volna, melyeket
én magam vetettem papírra.

– Szavak – mormoltam. – Papír és toll. Miért lenne a szó

árucikk? Nem valami hasonlót mondott ön is nekem? Az első
napomon?

Mielőtt azonban Benham válaszolhatott volna,

meghallottuk egy szoknya suhogását, közeledő lépteket, majd
a cipősarok kopogása elhalt. Felnéztem, és megpillantottam
Madame-ot, aki különös arckifejezéssel meredt rám.

– Ó, igen, Madame – vette vissza a szót Linux. – Ez önre

is tartozik. Attól tartok, a komornáját elkaptuk. Igen,
tolvajláson kaptuk.

– Micsoda?

Benham felnevetett.

– Ugyan, ugyan. Ez talán mégiscsak túlzás, Mrs. Linux. A

lány vegye figyelmeztetésnek a dolgot. – Felém fordult. – Mrs.
Linux le fogja vonni a béréből az összeget, amit kiszámolok,
és tudatok vele. Amennyiben szerencsénk van, úgy sikerül
mindent visszafizetnie, még mielőtt mindannyian feldobjuk a
talpunkat. – Fontoskodva felfújta magát. – Legyen ez lecke
mindannyiunk számára a megbocsátás kegyelméről.

Linux álla leesett. A köhögés a torkán akadt.

Tudtam, hogy Benham miért nem küld el a háztól. Nem

volt annak semmi köze a kegyelemhez vagy megbocsátáshoz.
Bár a többiek nem érthették, a szavaival üzent valamit nekem:
még mindig tudni akarta az igazat arról a kisgyermekről. És
tudni akarta az igazat Madame-ról is. Én pedig egyelőre egyik
kérdésére sem szolgáltam válasszal.

De azért eltöprengtem. Vajon elmehetnék? Kereshetnék

magamnak más helyet?
 Légy független NŐ! – írta a falra Madame. Már akkor is
szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy talán megtehetném.

Megfordultam. – Megkérhetném arra, hogy jöjjön velem?

– Persze csak a laudánum beszélt belőlem. Az eszelősök
bátorsága. Madame elárult engem, és én elárultam őt. De
milyen is lenne a világ, ha ő nem lenne benne?

Ott állt, és reszketett. A teste mintha üvegből lett volna, és

most először figyeltem fel az arckifejezésére. Nem döbbent
volt, hanem tombolón haragos. Ekkor pillantottam le a kezére.
Benne volt a levél, amit a szobájában írtam, és ott is hagytam.
A szívem dörömbölni kezdett a bordáimon.

– Maga kémkedett utánam?

 Az Iskola
1825 augusztusától
1826 januárjáig
 Harmincharmadik fejezet
Kifelé! Ki innen!

Még akkor is a fülemben csengett a hangja, amikor az ajtó

bezárult mögöttem. Megtorpantam a lépcsőn, és tenyeremet a
számra szorítottam. Aztán megparancsoltam a lábamnak, hogy
induljon el. Át az utcán, el a házak sora, a park kapuja mellett,
és tovább, a Piccadilly felé. Órákon át céltalanul barangoltam,
aztán egyszer csak felnéztem, és megláttam a folyót. A
Westminster hidat. Lépteim dobpergésként kopogtak, csak
mentem, lehajtott fejjel a hideg, záporozó esőben. A híd egyik
végétől a másikig lámpaoszlopok sorakoztak, tetejükön a kis
búrákban gázláng égett. Alig néhány csillag volt az égen.
Hunyorogva próbáltam kivenni a hajók magas árbócát,
füleltem, hogy meghalljam a folyó hangját a nyikorgó
hajótestek alatt, s a lassú, zörgő bérkocsik zaja felett, melyek
nagy, megláncolt állatként, lomhán gördültek el mellettem.

Csak álltam, és a kendőmet szorongattam. Akkor most

független nő lehetsz, mondtam magamban. Ez csekély vigasz
volt. Olyan ritkán jártam a városban úgy, hogy nem valaki más
döntötte el, hová megyünk. Egyfolytában Madame utolsó
szavait hallottam: – Kifelé! Ki innen!

Két napon át a folyó közelében maradtam. Napközben néztem

az érkező és távozó hajókat. Amikor pedig morcos kutyaként a
nyomomba szegődött az este, valami csendesebb helyet
kerestem, ahol meghúztam magam, és hátamat a falnak vetve,
fejemet a térdemre hajtva küzdöttem az álommal. A
markomban csörgő shillingekről ábrándoztam, pedig egy
késnek nagyobb hasznát vettem volna. Próbát tettem egy
fogadóval. Itt nem tűrjük a szajhákat, közölték. Ne itt áruld a
portékádat. Visszatértem a hídhoz, és kinéztem az olajosan
fénylő vízre, a pislogó fényekre. Laudánum nélkül az elmém
éber volt, és tombolt. És emlékezett. Még a fogam is
belesajdult. Mire eljött a második éjszaka, a kezem remegett,
akár a falevél. Kétrét görnyedve okádtam. Aztán
felegyenesedtem, és elhúztam a szoknyámat, nehogy beleérjen
a mocsokba. Mögöttem felharsant egy hang: – No lám! Fekete,
mint az éccaka, de azér’ a ruhájára kényes!

A hányással mintha a fejem is kiürült volna, és mozdulni is

alig tudtam.

– Nem vagy valami beszédes, mi? Cicus? Nem köll

küszködni. Mocskos vagy, mint az a ganéj a fődön, és ezt
tudod is. – Hideg ujjak markolták meg a könyökömet.
Felemelt kézzel megperdültem, de az izzadság belecsorgott a
szemembe, elvakított.

Csend. Az egész testem görcsösen megfeszült. Lekókadt a

fejem. Lélegeztem. Csak a macskakövön kopogó
csizmasarkak zajából tudtam, hogy eltelt az idő. Az öklömmel
támadtam arra a férfira, de nem ettől rettent vissza, hanem
attól, amit a szememben látott. Kutyaugatás szaggatta az
éjszaka csendjét. Végre, gondoltam. Végre megkapom a
büntetésemet.

Másnap reggel alaposan szemügyre vettem egy sor házat,

melyek a búvóhelyemtől néhány utcányira voltak. Emberek
jöttek-mentek. Küldöncök. Áruszállítók. Csomagot cipelő
cselédek. Hölgyek, akik a kocsijukra vártak. Visszamentem a
már jól ismert sikátorba, megmártottam az ujjaimat egy
pocsolyában, és megpróbáltam rendbe tenni a hajamat.
Megráztam a szoknyámat, és beletöröltem az arcomat az
aljába. Aztán visszamentem a házakhoz, és a legforgalmasabb
ajtónál próbálkoztam.

A legtöbben azzal fenyegetőztek, hogy hívják az őrjáratot.

Az utolsó meg is tette.

Akár elküldték a háztól, akár elszökött, egy szolgáló,

akinek nincsenek ajánlásai, annyit sem ér, mint a szemét, amit
London utcáin fúj a szél.

Megpróbáltam koldulni. Először állva, de aztán rájöttem,

hogy annál nagyobb a hatás, minél mocskosabbnak tűnök,
minél elesettebben kuporgok, és minél messzebbre nyújtom
előre a kezemet. A népek ugyanis nem adakoztak, hanem
vásároltak. A megalázkodásért fizettek. Az enyémért – mintha
ez lett volna a biztosíték arra, hogy ők ne kerüljenek ilyen
helyzetbe. Miután egy órán át térdeltem egy kávéház előtt a
kövezeten, egy férfi lépett hozzám. Szürke felöltője alól
kilátszott az óralánca, egyik szemén monokli, a másikat félig
lehunyta. – Pénzt csak úgy, a semmiért? – tudakolta. – Nem
vall vállalkozó szellemre.

Nyers hagyma szaga áradt belőle. Azt mondta, hogy naplót

vezet az utcák életéről, és engem is megörökít benne. Maga,
meg mindenki más, morogtam magamban, de fennhangon
ennyit mondtam:

– Jobban esne egy kis ópiumos fekete csepp, uram, ha

esetleg van önnél.
 Rekedtes nevetést préselt ki magából.

– Nem tréfának szántam – folytattam. – Hát nem azt

mondják, hogy az íróktól könnyebb laudánumot szerezni, mint
irományt?

Azt felelte, hogy meghökkentő tapasztalatot jelentek

számára, mintha az utca sarában egy egész guinea-re lelt
volna, és hogy voltaképpen pontosan ez történt, hiszen az
érméket a guineai rabszolgákkal kereskedő hajókról nevezték
el. Aztán jót kacagott a saját szellemességén, belemarkolt a
nadrágja elejébe, és közölte, hogy szerencsém van, mert a
kvártélyán éppenséggel lenne valami, ami talán felkeltené az
érdeklődésemet.

Gyér keresetemmel visszamentem a kávéházba, mert italt

szerettem volna venni rajta. Azonban elküldtek onnan. Mert
nő vagyok, mondták. A helyiség sarkában megpillantottam
egy arcot, melyről nem hittem volna, hogy valaha
viszontlátom. Pomfrey ült az asztalnál, az orrát egy újságba
dugva, előtte csésze. Ő is meglátott az ablakon keresztül, és
megkocogtatta az üveget. Kijött, és azonnal felismert.

– Langton leányzója! Ránézésre azt mondanám, volt

részed némi hányattatásban, amióta elváltak útjaitok.

Nem feleltem. A csend egyre hosszabbra nyúlt, mialatt

végigmért. Közben azonban én is szemügyre vettem őt. Azon
töprengtem, hogy vajon képes lennék-e ennyire mélyre
süllyedni.

– Azt hiszem, van egy hasznos javaslatom – bökte ki

végül. – Emlékszel az Iskolára, amit emlegettem? Ha
odaküldök valakit, kapok utána némi pénzt.
 Ekkor eszembe jutott valami. Ha az ember feje felett
átcsapnak a hullámok, és valaki odalök egy farönköt, az lehet
súly, ami lehúz, de lehet tutaj is. A leggyorsabb módja a
megfulladásnak azonban az, ha küszködni kezdünk vele.

Tudom, miket beszélnek arról az időről, amit azon a helyen

töltöttem, s hogy ez most mennyire ellenem szól, mert
kíméletlennek, megátalkodott szajhának mutat – ez Jessop
szándéka. Csakhogy a kurválkodást illetően az első dolog,
amit tudni kell, az, hogy ez egy munka. Ugyanúgy csináljuk,
mint ahogy kiürítjük az éjjeliedényt: leszegett fejjel, befogott
orral. Sok angol feleség van, aki ugyanezt a tevékenységet
ugyanígy végzi.

– Te aztán eleven teremtés vagy, mi? – mormolta Madám

Náspáng. Rám hunyorított. – Megfelelő fénynél akár az
ártatlant is adhatnád.

Görcsbe rándult a gyomrom.

– De nem vagyok az.

Felnevetett.

– Ahhoz mindössze egy fehér hálóingre meg egy keveset

használt borotvára van szükség. Habár téged elnézve, lehetnél
akár komisz is.

– Komisz? – kaptam fel a fejem. Éreztem, hogy választási

lehetőséget kínál. Csak azt nem tudtam, hogy mit.

Elvigyorodott.

– Vesszőztél már meg bárkit?

 Harmincnegyedik fejezet
Egy bordélyban az ember sosem lehet igazán tiszta. A börtön
még rosszabb, hiszen itt csak lefekszünk, és máris elborít az a
fajta mocsok, amilyent egy tehénistállóban találni a szalma
alatt. Az Iskolában azonban volt saját bádogkádam és saját
fürdővizem. És egy saját Marthám, aki dobogva felmasírozott
az emeletre, és kannában felhordta a fürdővizet a „skarlát
szobába”, ami szintén az enyém volt. Vagy legalábbis ott
aludtam. Bár az is igaz, hogy mosdás közben jól láthattam
Martha barna szemét, ahogy beles a kulcslyukon.

A reggel mindig a kis kádban talált. A karomat és lábamat

átlógattam a peremén, a meg-megloccsanó meleg víz olyan
volt, akár a vér. A szívemet azonban máshol hagytam. Vajon
Madame is épp fürdik? Vagy ágyban van? Pru viszi fel neki a
csokoládéját? Még mindig találkozgat vele? A fejemben még
mindig ott visszhangzott a sikoltása: Kifelé! Ki innen!

Megrohantak az emlékek. Rácsaptam a kád oldalára, hogy

kizökkentsem magam. Az ablakon át beszűrődött egy kiáltás:
Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri,
lelkében pedig kárt vall?[18]

Akár az órát is hozzáigazíthattuk volna ezekhez a bibliai

passzusokhoz. Gyűlöltem, de hát ez egyike volt azon
dolgoknak, melyeket el kellett viselnem az Iskolában töltött
első két hetem alatt.

A naplóíró esetében megbotlottam, és gödörbe zuhantam – az

Iskolában azonban le kellett ereszkednem ugyanebbe a
gödörbe. Azon a legelső reggelen eljött értem egy nő, és egy
üres szobába vezetett. – Itt maradhacc, míg kitisztúsz, és
magadhó’ térsz – mondta. – Aztán a madám, az öreg szotyka
vált veled pár szót. – Ekkor volt szerencsém először Salhez.
Fénylőre borotvált fej, megcsillanó arany fülbevaló. Kihívóan
csípőre vágott kéz.

A lélegzetvétel is oly fájdalmasan hasított belém, hogy

köhögve hanyatlottam a párnára.

Mire Sal visszajött, már leszállt az este. Az ajtó sötét

négyszögében csak a szeme és a szivarja parazsa villant meg.
A fekete bőr a füstfátyol mögött.

Elvesztettem Madame-ot. Átfordultam a másik oldalamra,

szerettem volna visszakucorodni az álomba.

– Azt már nem! Kelj csak fő’ szépen.

– Nem tudok… nem tudok…

– Te lány… – szólalt meg valahol fölöttem a hangja. – Azt

hitted tán, hogy kérdés vót? – Még lehunyt szemmel is
érzékeltem, hogy rám mered. – Vagy hasznossá teszed magad,
vagy mehecc, amerre lácc.

De hagyta, hogy tovább feküdjek. Hogy végigszenvedjem

a remegést, a húsomba döfő tűk iszonyú érzését. A laudánum
maga az üdvösség, amikor lenyeljük, ám folyamatos fájdalom,
míg megszabadulunk tőle. Hánytam, izzadtam, aludtam. Néha
felébredtem, de a saját nevemet se tudtam volna megmondani.
Egy kutyának sem kívánnám, még egy olyannak sem, amit el
akarnék pusztítani. Hallottam, hogy Sal jön-megy, éreztem,
hogy megérint. Egy hét telt el így, és a végére bizonyos
értelemben leszoktam az ópiumról… mármint annyiban, hogy
már a gondolatától is rosszul lettem. Azonban nem tudtam
kigyógyulni a vágyból, hogy visszatérjek. Ebben még Sal sem
tudott segíteni. Az emlék horogként akaszkodott a belsőmbe.

Aztán már jól voltam újra, és dolgoztam. Sal egy reggel bejött
hozzám, ahogy máskor is szokta. Letelepedett a kád szélére, és
a tenyerébe vette az egyik sarkamat. De visszapottyantotta a
vízbe, miután vetett egy pillantást az arcomra. Rosszallón
csettintett a nyelvével. – Még mindig a fehér asszon miatt
emészted magad?

Utálta, ha Madame-ról beszélek, ezért nem is válaszoltam.

Inkább a szőnyeget eláztatva kiemelkedtem a kádból, és
belebújtam a köntösömbe. Az ablakon kitekintve megláttam
Madám Náspángot. Bibliával a kezében, fekete főkötőben,
kövéren. Mindene hatalmas volt, résnyire szűkült szeme
kivételével, mellyel előbb rám, majd az utcára meredt. – Mert
valaki szégyel engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös
nemzetség között, az embernek Fia is szégyelni fogja azt![19] –
süvítette.

Madám Náspáng a szomszédok szemében Mrs. Austen,

cornwalli illetőségű özvegy volt, mi pedig az ő bokszos
szolgálói, Sally és Frances. Még ekkor is kész csodának
éreztem, hogy azt mondta, maradhatok a házában. Ezzel
mindig megnevettettem Salt. – Ugyan má’, nehogy
jótékonyságnak vegyed! Épp elég pénzt fogsz keresni néki. A
fehér fickók maj’ megőrülnek a nigger leányzókért! Két dolog
van, amive’ nem bírnak betelni. Az egyik a vesszőzés. Azon
nőttek fő’. Az oskolákban megismerkednek vele, rákapnak,
azt’ egész életükben vagy másokat vernek, vagy űket verik. A
másik pedig a cukor édessége. Miné’ sötétebb, anná’ jobb. Te
meg ráadásul mulatt is vagy!

A fürdés után Sallel sétálni indultunk. Vannak napok, amikor

London minden szépsége fölénk borul. A Cleveland Streettől
az Oxford Streetre mentünk, onnan a New Bond Streetre.
Azzal mulattattam Salt, hogy történeteket találtam ki a
cégérekről. Pénzérmékkel megrakott kenderzsákok lengtek az
aranytojást tojó tyúk mellett. Láttunk aranyozott erszényeket,
sötét óceánon hánykódó bádoghajókat, pennaként görbülő hátú
írnokokat. Meztelen keblű hableányokat. Kapzsiság és arany
és kéjvágy. Körülvett bennünket a sült gesztenye, a gyömbér
és az olvasztott vaj illata. A napfény mindent tisztára mosott.
Beszélgetésünkbe belevegyült az utcai árusok kiáltása, a
járókelők fecsegése. Voltak, akik megfordultak utánunk, de
nem törődtünk velük. Túl szép napunk volt ahhoz, hogy
elrontsuk.

Végigsimítottam új ruhám derekán. Rózsaszín szaténból

varrták, fekete szalagcsokrokkal díszítették. Ez volt az első
dolog, amit magamnak vettem. Sal a kagyló formájú arany
fülbevalóját viselte, barna sevróbőr bricsesznadrágot, a feje
köré karmazsinvörös kendőt kötött. Megálltunk egy
gesztenyeárusnál, és amikor megfordultunk, nekiütköztünk a
sorban mögöttünk topogó férfinak. Kövér volt, a hasa
hajóorrként tört előre, arcán gyér, rendezetlen szakáll nőtt. –
Vadak – morogta. – Ebben az országban nincs helye a
fajtátoknak.

Sal csípőre tette a kezét.

 – Nekünk oszt’ bőven van helyünk. Tán inkább maga az,
aki nem fér el.

A férfi kiköpött.

– Barbár és céda mind.

– Mongya az, akinek a faggyúval jó’ megkent marka

jelenti minden társaságát.

Sal miatt mostanra kisebb tömeg gyűlt körénk, akiket

megnevettetett a megjegyzéseivel. A férfi ettől még jobban
felbőszült. Céklavörösen lángoló képét Sal arcába nyomta.
Mint amikor a harci kakasok összemérik a csőrüket.

– Nekem ezt nem kell lenyelnem holmi niggertől – hörögte

–, aki idejön, hogy a tétlenség kenyerén éljen.

– Sal! – rángattam meg a karját. – Bocsánat – emeltem fel

a kezem. Éreztem, hogy mindenki bennünket néz.

Már a sarkon túl jártunk, amikor Sal nekem esett. A

jókedvünk semmivé foszlott, mint szappanhab a napon.

– Mér’ kérté’ tőle bocsánatot?

– Mindig keresed a bajt.

– Hogy én? Én csak sétálgattam. – Megszívogatta a fogát.

– Na és te? Folyton a felhőket bámulod, oszt’ elbotlasz a saját
nyavalyás lábadban. Mint valami mamlasz házinigger.

Mintha pofon vágott volna. Phibbah is ugyanezt mondta

volna.

– Sal… – kezdtem bele.

Köpött egyet.
 – Tán szégyellsz velem mutatkozni. Mer’ neked a
reményeid is fehérek, nekem meg fekete kilátásaim vannak. –
Sarkon fordult. – Nehogy utánam gyere. Nem vagyok az
anyád.

Sal szavait hallva azonnal megszólalt a fejemben Phibbah

hangja: Csak azér’ bosszant, amit a jány mond, mer’ te is
tudod, hogy igaz. Házinigger vagy. Aszt hitted, jobban jártá’,
de most mán nem vagy biztos benne. Valld csak be az igazat.
Az a nagy hűhó, oszt’ mégiscsak itt végzed? Pontosan ott,
ahun most vagy? Megkaptad a drágalátos szabadságodat, no,
oszt’ jobb, mint rabszógának lenni? Hirtelen gombóc nőtt a
torkomba. Összekaristoltak a feltoluló emlékek.

Azt hiszem, ezért tettem, amit tettem.

 Harmincötödik fejezet
Az Iskolában töltött első hetem végén Madám Náspáng a
könyvtárba hívatott. Igen, könyvtár is volt. Benne egy sereg
olyan kötet, amit mások polcain nem láttam. Boileau Histoire
des Flagellants-ja. Tanulmány a vesszőzés hasznáról. Amikor
beléptem, épp az üzleti könyveivel foglalkozott. Sosem láttam
Madám Náspángot a Biblia vagy az üzleti könyvei nélkül.
Tízezret keres egy évben… egy jó évben, mesélte a többi a
lány.

Felemelt ujjával jelezte, hogy várnom kell, s csak akkor

tette le a tollat, amikor valóban mindennel végzett. Szigorú
tekintettel meredt rám – nyilván még mindig számításokat
végzett fejben. Ennyi font hús ennyi pénzt hozhat.

A számban újra azt a savanyú ízt éreztem: az ópium

üledéke, meg a hányás. Megnyaltam az ajkamat, és tovább
hallgattam.

– Amíg itt vagy, a következőt kell tudnod, és ennél nincs

fontosabb. Ebben az üzletben, és az üzletnek ebben az ágában,
egyetlen módja van annak, hogy egy lány elboldoguljon: ha
megtanulja, hogyan kell felmérni egy férfi vágyait. Na már
most, annyi szent, hogy ezek között bőven akad olyan, amitől
felfordul az ember gyomra, de ki vagyok én, hogy gátat vessek
egy férfi undorító szokásainak, amennyiben ő maga vágyik
arra, hogy valamit megtegyenek vele? Nem, nem a mi
dolgunk, hogy ítélkezzünk. Ámde… csak annyit kell adnunk
nekik, amennyi éppen elegendő… Ők meg hadd higgyék,
hogy annyit kapnak, amennyit akartak. Neked kell tudnod, hol
a határ. Meg kell őket kímélned a saját undok vágyaiktól. –
Végigsimított a pennán, valahogy úgy, ahogy a könnyűvérű
nők próbálják felizgatni a férfiakat. – Ugyanakkor… azt is el
kell döntenünk, hogy mi számít vágynak, és mi számít elvakult
mohóságnak. Mi itt vágyakat csillapítunk. Megszállottság?
Soha. Az ilyesmitől esik neki az ember a saját torkának, hogy a
körmével hasítsa fel. Ilyesmi miatt akár a házamat is
bezárhatják.

Biccentettem. Megtántorodtam, a polcok összefolytak.

– Igen. Értem. A férfiak vágyai elfogadhatóak, a

megszállottságuk nem.

– A férfiak megszállottsága? – Hátravetett fejjel

felkacagott. – A férfiaké? De hiszen… én nem a férfiak
megszállottságáról beszéltem, te lány. Hanem a tiedről.

A férfi vendégeknek csak a keresztnevét ismertük. Henry az

egyik állandó kuncsaftom volt. Lógó, petyhüdt pofazacskó, a
szája akkorka, mint a mustármag. Akár Canterbury érseke is
lehetett.

Azt azonban tudtam, hogy mit szeret. Ha vesszőzték,

pálcázták, korbácsolták, csalánnal verték, bepólyázták,
magyallal cirógatták. Imádta a lábamat csókolgatni, miközben
elnyúltam a pamlagon; ha a térdemre fektettem, mert hibát
ejtett a számolásban; ha levezettem a földszintre, miközben
fűzőben és sevrópapucsban páváskodott. Sal szerint csakis
ügyvéd vagy pap lehetett.

A hozzá hasonló férfiak mindig sebekre vágytak, és

mindig boldogabban adták át magukat az élvezetnek, ha a
pálcát fekete kéz suhogtatta. Irigykedtek is a fehér lányok. De
hát nekünk már volt tapasztalatunk az effajta alávetettségről, s
az sem számított, hogy ott épp fordított volt a helyzet.

Az Iskolában sötétedés után kezdődött a valódi mulatság.

Meggyújtották az összes lámpást a falikarokban, minden lány
kikászálódott az ágyából – vagy éppen visszabújt, ha már járt
valahol. A fény úgy áradt szét, mint a vödörből kiöntött víz,
megvilágítva a drapériákat, a méhviasz elfedte az izzadság
szagát. Henry volt az aznap esti vendégem. Levetkőztettem,
fodros kötényt adtam rá, és odaállítottam a kandallórostély
mellé, ahol rajta tarthattam a szemem.

– Ma este nincsen ám semmiféle puccos holmi –

reccsentem rá nyersen. – Asztat kapod, ami van.

Henry azt kívánta, hogy „afrikai” módon beszéljek hozzá.

Minél inkább afrikai, annál jobb, hajtogatta. Hallottam, hogy
levegő után kap.

– Mit akar tenni velem?

Vállat vontam.

Ennél több szabadsághoz nem juthatok, villant át az

agyamon. Élj vele, vagy mondj le róla teljesen.

A Henryből áradó szag… sós, maró.

– Miss Fran? Mit fog tenni velem? – tudakolta nyüszítve.

– Mit? – hümmögtem.

Már korábban kivettem a nyírfavesszőt a vödörből,

melyben ázott. Ez csípni fog. Megcsapkodtam vele a másik
tenyeremet.
 Felemeltem a kezemet.

Aztán az idő becsorgott valami mély üregbe. Sötét volt.

Üres. Ragacsos, akár a kátrány.

Lépteket hallottam, felfelé dobogtak a lépcsőn, végig a

folyosón, az ajtóm felé. Csizmasarkak. Kulcsok.

Az egyik pillanatban még ütésre lendítettem a kezemet, a

másikban Madám Náspáng már el is cipelte onnan Henryt, a
testemet pedig mintha perzselő hólyagok lepték volna el
megint. Mint a laudánummal.

Ezúttal én voltam az, akinek várnia kellett. Átvágtam a

vörös szőnyegen. A gyomrom kavargott. Nem igazán azért,
mert megdöbbentettem magam. Nem. Hanem azért, mert úgy
gondoltam, talán újra megtörténik az egész. A régi erőszak. A
vér a kezemen. Lelki szemem előtt felrémlett a Paradicsom.
Láttam a kocsiszínt.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, hallottam, hogy

megnyikordul az ágy. Hátranéztem. Sal.

Az üveghez szorítottam a homlokomat. Odakint épp

megállt egy kocsi.

– Fáj a fejem – szólaltam meg.

Sal felnevetett. A hangja érdes volt, mint a kókuszdió héja.

– Annyira azér’ nem, mint Henry hátsója.

– Mintha elvárnák, hogy ollanok legyünk, mint az árnyék –

jegyezte meg később. Az ágyában voltunk. Az ölébe húzta a
fejemet, és vékony fonatokba fonta a hajamat. – Ne csapgyunk
zajt. Észre se vegyék, hogy itten vagyunk. Űk hurcolnak ide
minket, asztán úgy tesznek, mintha azér’ gyüttünk vóna, hogy
felfaljuk a kis, fehér babácskákat. Hát tudod, ez az igazi gond.
– Elnevette magát. – Fehér babácskák. Afrikai nehogy mán a
tejhez férjen, egyetlen cseppjéhez se. Egy nap tán tele lesz a
város ollan korcsokkal, mint te.

Sal korábban bocsánatot kért amiatt, hogy háziniggernek

nevezett, én pedig bocsánatot kértem, mert úgy viselkedtem,
mint egy házinigger, és ezzel sikerült megnevettetnem.

– Szerinted mit csinál majd Madám Náspáng?

– Van kérdés, amire nincsen jó válasz. Várjál, aszt

megtudod.

– Épp az a baj, hogy mindig várni kell – mondtam. –

Állandóan csak várunk, hogy kiderüljön valami.

Végzett az utolsó fonattal, és végigsimított tenyerével a

homlokomon. Keze alatt bizseregni kezdett a fejbőröm.

– Tudod, engem is úgy hozott ám át Angliába a régi

gazdám. Mesétem mán? Mintha szörnyen igyekeznének, hogy
minnyájunknak ugyanaz legyen a története. – Beszéd közben
egymást váltották az érzelmek az arcán, mint a víz hullámai. –
Aszt’ épp hogy meggyüttünk, a vén gazember fődobta a
pacskert. A szállásadónő meg kipenderített, pedig ki vót ám
fizetve előre minden.

Sal az Angliába érkezésük előtti nyáron töltötte be a

tizenhatodik évét. A férfi eladta Sal gyermekeit, hogy
kifizessen valami kártyaadósságot. Három kisgyereket, a
legfiatalabb mindössze tíz hónapos volt. Sal arról álmodozott,
hogy megöli. Szerinte ő volt a gyerekek apja, bár sosem
ismerte el. Aztán egy nap odaállt Sal elé, közölte, hogy dolga
akadt Angliában – az egésznek a férfi már felnőtt,
semmirekellő gyerekeihez volt köze –, és hogy vele kell
mennie.

– Hát. Idegyöttünk. A gutaütésnek köszönhettem a

szabadságlevelemet. Asztán ott vótam. Az uccán. Aszt
kérdeztem magamtól: mos’ mi lesz? És akkó’ meghallottam a
választ, de ollan tisztán! Sally Beckwith, többet asztán nem fog
tégedet valami fehér massa kicibálni a cukornád közű, hogy
ingyér’ megdöngessen, asztán még tégedet okoljon miatta, és
te szégyejjed magad.

Másnap reggel képtelen voltam enni. Az idegességtől

megsavanyodott a számban a kenyér, a kávé gombóccá
szilárdult a torkomban. Az asztal körül ott imbolygott a többi
lány riadt tekintetű arca. – Nem lesz baj, Fran – hajtogatták.
De még tudtak nevetni. Igazság szerint fogalmuk sem volt, mi
lesz velem, és mindannyian csakis azért keltek fel ilyen korán,
hogy megtudják. Kihúztam magam, nyugtalanul doboltam az
ujjaimmal. Előbb vagy utóbb mindenkinek elfogy a
szerencséje. Sal átnyúlt az asztal alatt, és megpaskolta a
térdemet. – Nem lesz baj – lehelte hang nélkül.

Madám Náspáng a könyvtárszobában dohányzott. Amikor

beléptem, felnevetett, és egy tálkába pöckölte a hamut.

– Látom, valóban komisz lettél – jegyezte meg. – Nem

panasz érkezett hozzám, hanem kérés. Úgy fest, a te
megszállottságod csillapítja Henryét. Szerencséd. Ugyanezt
kéri, minden szombaton, a szokásos időben. Próbáld nem
megölni.
 Intett a kezével, s a dohányfüst ködfüggönyként csapódott
össze előtte.

Tehát fel sem merült, hogy kirakjanak, helyette hírhedtté

váltam. Vagy ahogy azt Sal kedélyesen mondogatta: ettől
fogva úgy kellett elvernem a kuncsaftokat a kapuból. (Hah!)
Mindenkinek Ében Fran kellett. Az afrikai vadember.

Akinek a maradandó sebekre vágyó vendég volt a

specialitása.
 Harminchatodik fejezet
Pár héttel később én voltam az egyetlen, akit még mindig
aggasztott az elveszett idő, az a néhány perc, melynek úgy
veszett nyoma, mintha az ágy alá gurult volna. Az idő, amikor
sötétség borult az elmémre, és mindent elöntött a vér.
Valójában az rémített meg, hogy a világ nem eltűnt
körülöttem, sokkal inkább a helyére csusszant. Hogy én adtam
meg magam, holott az én kezemben volt a korbács. Azokban a
hetekben rettegtem lehunyni a szememet. Ha megtettem,
azonnal megjelent előttem a lángoló kocsiszín. Láttam
magamat, ahogy odabent állok, a kezem mozog, ám a testem
többi része beleragad a sárba. A Paradicsomban töltött idő
szikével a kezemben kezdődött, és úgy is ért véget – a kettő
között egyre terjedő fekete homály. Ugyanezt tapasztaltam
Henry esetében – ön azt mondja, hogy most ezt a sötétséget
kell felhasználnom a védelmem sarokköveként. Jelentsem ki,
hogy az ópium okozhatta, hogy nem lehettem magamnál, ha
megöltem őket, ahogy a vád állítja.

Nem akarom kimondani, mert rettegek attól, hogy esetleg

igaz lehet. Tudom, az emlékek néha épp azért rejtőznek el,
mert nem viselnénk el a terhüket. Hogy néha a kegyelem keze
állítja meg az órát.

Mostanában, amikor eljön az éjszaka, olyan fekete, mint a

szuvas fog, és én Madame-ot álmodom bele. Hallom a hangját:
Most már csak a halál riaszt meg. Látom, ahogy Benham
kiabál, és hallom, ahogy visszaordítok. Bár ez a rész nem
álom, inkább emlékfoszlány, melyet valami fekete szövetből
téptek ki.

Idővel azonban elhalványult mindaz, amit Henryvel

műveltem. Végeztem a munkámat. Öt hónapja voltam már ott.
Hozzászoktam ahhoz, hogy amikor üres a ház, a többi lánnyal
töltöm az időt: kártyázunk a folyosón – cribbage-et vagy
lanterloot –, s mielőtt megtelne vendégekkel, a szalon falának
dőlve vagy a bársonypamlagokon ülve bámulunk a tűzbe. A
boldogság szálacskái. Amikor eljött a reggel, a folyosón
felharsant a hajnali kórus: lányok visítva követelték az ecetes
kannájukat és ginjüket. Heten, akik mind Marthára vártak. Volt
egy köteg papírom, amit magam vettem Wickstead
boltjában… bár csak nézegettem, és rengeteg időt
vesztegettem el azzal, hogy kitaláljam, mit írjak. Sosem írtam
semmit. Együtt reggeliztem a többiekkel, ugyanannál az
asztalnál, melyen előző este valamelyiküket felszolgálták a
vendégeknek. Már-már úgy festhettünk, mint egy család…
amennyiben eltekintünk a padláson levő kínpadtól, a
bőrszíjakkal felszerelt, egymáshoz szögezett deszkáktól és az
egyik konyhaszekrényben elhelyezett emberi csontváztól, amit
sírrablóktól vettek.

Ez a boldogabb énem azonban visszakószált, hogy

összeforrjon az összetört énemmel – ahogy a megrepedt, ám
továbbra is élő csonttal történik. Madame olyan ajtó volt,
amely soha többé nem tárul fel. Annyit gondoltam rá, hogy
amikor egy reggel az egyik lány a Benham nevet emlegetve
rábökött valamire az újságban, egy pillanatra azt hittem, én
mondtam ki a nevet, és a szám elé kaptam a kezemet. Kiderült,
hogy Benham megírta „barátja, John Langton rövid életrajzát”
– ettől valahogy mindketten olyan ártatlannak tűntek, mint a
frissen kikelt naposcsibék. Megnevettetett a szent életű páros
gondolata, de jót mulattam a „barát” szón is. Aztán közelebb
hajoltam, és megláttam a közleményt: Langton meghalt. A
hírtől minden kiszökött a fejemből – mint amikor kinyitják az
ablakokat, hogy átjárja a huzat a házat. Elsötétült a világ, meg
kellett kapaszkodnom az asztalban, s csak azután tudtam
tovább olvasni. A nyilvánosság előtt is ismeretes
nézetkülönbségeik ellenére az ünnepelt természetfilozófus és
naplóíró, George Benham fogja méltatni Langtont. Amikor
fennhangon felolvastam, az imént megszólaló lány is elnevette
magát.

– Ó, őt ismerem – mondta.

– Langtont?

– Nem, a másikat.

Néha, amikor megfenyítesz egy kuncsaftot, mesélte, a

fájdalom beléjük hatol, és kirántja belőlük a titkaikat.

Csakhogy akkor nem Benhammel foglalkoztam. Langton

szívének iszonyú órája megállt. Túlélte az orvosát és egy
kettős balszerencsét: őt viszont a saját becsvágya élte túl. A
szerző halála keltette érdeklődés miatt az a döntés született,
hogy végül mégiscsak kiadják a Craniát. Némi elégtételt
éreztem, hogy Langton ezt nem érhette meg. Valamivel később
Sal a párnáimra dőlve hallgatta végig a temetésről szóló
részleteket. Miss-bella továbbra is Jamaicán élt, és nem tudott
részt venni a szertartáson. Langton váratlanul halt meg; egy
szobalány bukott fel a holttestében, amikor tiszta ágyneműt
vitt a szobába. Gutaütés.
 – A te vén gazembered ugyanúgy hótt meg, mint az enyim!
– rikkantotta Sal.

Több esze volt, mint hogy megkérdezze, mit érzek a hírrel

kapcsolatban. És nekem is több eszem volt annál, mint hogy
eláruljam neki.

Még most is, amikor erről beszélek, valami különös érzés

vibrál végig a gerincemen. Félek írni róla. Ön el fog ítélni.
Már hogyne ítélne el? A hír lehangolt, ahogy most is lehangol,
hogy erre gondolok. Megrohantak az érzések, és ezek egyike a
sajnálkozás volt.

Korábban kellett volna meghalnia, gondoltam, és nekem

kellett volna végeznem vele.

Másnap, miután arra az estére végeztünk a munkával, Sallel

lesétáltunk a Hyde Park Cornerhez, az egyik konyhabódéhoz.
Szafaládét vettünk, meg frissen sült sonkát, és az étellel
bementünk a parkba. Szaténszoknyám lobogott mögöttem, de
Sal nevetése is mögöttünk úszott, mentaillatfelhőben, mivel
dohányzás után elrágcsált egy szál friss mentát. Ha tudta
volna, hogy mi jár a fejemben, fültövön vágott volna. Mert
egyre azon tűnődtem, hogy Madame vajon ott van-e. Látom-e?
Az egyik ösvényről lekanyarodva megpillantom-e? Mindennél
inkább vágytam erre, de még ennél is jobban rettegtem tőle.

Előrehajolva beleharaptam a forró, sós sonkába, amitől

csupa zsír lett a kezem.

– Sal… mit tudsz George Benhamről?

– George Benham… – Felém fordította a fejét. – Mér’

akarod tunni?
 – Neki dolgoztam. Onnan kerültem az Iskolába.

– Nekije adott oda az a vén gazember?

Szivarra gyújtott.

– És így híjják azt a fehér asszont is.

Látszott rajta, hogy mondana valamit, de ki kellett várnom.

A szivar füstje csípte a szememet, a cipőm egyik gombját
babráltam.

– Nem tudok valami sokat George Benhamrül – felelte

végül –, legfejjebb aszt, hogy ha nálla vótál, akkó’ még az
Iskolába’ is jobb helyed van.

Cipője sarkával széttaposta a szivarvéget.

– Láttam aszt a nőt. Eccer.

– Micsoda? Hol?

Elnevette magát.

– Nyughass má’! Nem tennap vót. Elmentem megnézni,

hogyan bokszónak. Nem sokkal esztán gyüttél te. Ménkű
Kölök arra készűt, hogy szétveri az öklét azoknak az eggyik
bajnokán. Nem emlékszek a nevire. Nagydarab, zsíros fickó.
Na persze, a niggerek úgy gyűltek oda, mint legyek a mézre.

– Akkor már biztos a híd alatt laktam – jegyeztem meg,

hátha elneveti magát, és nem kell hallanom a Kölyök nevét.

– Hohó! Mirű marattá le! A Kölök utána felugrott a

kötelekre, hadart, köpködött. Szakatt rulla a vér. Asztán
egyszer csak… hopp… elhallgat… és meghajtja magát.
Mintha kalapot emelne… csak sosem is vót kalapja. Nagyon
mereszti a szemit valaki felé. Mindenki arra fordul… mintha a
Kölök odavilágított vóna. Ű vót az egyetlen fehér nő, aki elül
állt. Valami körbetekert kendő vót a fejin, nem mintha bárkit
becsapott vóna vele. Megrászta a fejit, asztán elment. De utána
mindenki rulla beszélt. – Sal rám nézett. – Hát innen tuttam,
hogy ki ű.

Belemarkoltam a fűbe.

– Igen… És miket beszéltek róla?

Csend.

– Semmi jót.

– Ő mit mondott?

– Ki? A Ménkű?

– Igen. Mit mondott neki?

Sal felpillantott az égre. Sötét volt, akár a szivarhamu, a

fák koronáján átragyogtak a csillagok. Aztán lesimította a
szoknyáját, és megszívta a fogát.

– Abbul nem hallottam semmit.

 Harminchetedik fejezet
Bár én inkább Madame-ról vágytam hírekre, az Iskolában
többet tudtam meg Benhamről, mint mialatt a közelében
éltem. Ha most rágondolok, az általa leírt szavak jutnak
eszembe, melyekkel úgy próbálta tisztára súrolni a saját
történelmét, mint Pru a háza padlóját. Meg a méltatás,
melyben azt fejtegeti, hogy bár nagyszerű barátjával más
véleményen voltak a rabszolgaság kérdésére adott választ
illetően, mindketten úgy vélték, hogy ez Anglia jólétének
összetartó ereje. Egyetértettek abban, hogy a négereknek
megvan a maguk természetes helye, legfeljebb abban vitáztak,
hogyan bánjanak velük ezen a helyen. Benham biztosan sietne
kifejteni, hogy ő a helyzet javításáért kampányolt, nekem is
megengedte, hogy az asztalához üljek, véget vetett a
kapcsolatának Langtonnal, aki valóban megvetésre méltó
személy volt (habár neki is megengedte, hogy az asztalához
üljön). A hozzá hasonló emberek gondolkodása valami módon
meghasadt – Benham egyszer valóban elmondta nekem, hogy
nem kívánna rosszul bánni a négereivel, ugyanakkor feleségül
sem venné őket; hogy ez a világ a piramisoktól az
ültetvényekig a rabszolgaságra épül, hogy mindannyian az
emberi nemhez tartozunk, ám ettől függetlenül létezik egy
hierarchia az emberek között.

– De én legalább ugyanúgy belemarkolok a földbe, mint a

nigger – mondogatta Langton. – És mezítláb baktatok mellette.
Mielőtt levágatnám vele a cukornádamat.
 Ki dönthetné el, melyikük volt Isten, és melyikük az
ördög? Vagy hogy mindketten ördögök, illetve istenek voltak-
e. Mindkettejüknek voltak rabszolgái, és akinek vannak, az
nem lehet erényes ember.

Ha Benhamről írok, eszembe jut valami, amit ön említett

az arzénról, a Jones patikáriustól származó számláról, amit
Jessop meglengetett az esküdtek előtt. Ön azzal érvelt, hogy ez
olyan, mint Cobbett heringje, amit azért húztak át az
ösvényen, hogy összezavarják a szagot fogó kutyákat.
Ugyanezt el lehet mondani Benhamről és Langtonról is.
Brutálisak voltak, ugyanakkor itt az én úgynevezett
erőszakosságomat húzzák át az ösvényen, hogy az övékről
eltereljék mindenki figyelmét.

A távozásom előtt Benham szemhéjának pereme éppoly vörös

volt, mint az enyém – mintha bizony ő is valami bódítószer
hatása alatt lett volna. Állandóan éjszakázott. Igazság szerint
George Benhamben kevesebb volt, mint gondolná az ember.
Kémkedett Madame után, és engem is kémkedésre utasított,
miközben ő volt az, akit figyelni kellett volna. Ám őt senki
sem tartotta szemmel.

Minden reggel magamhoz vettem az újságokat. Nem Langton

volt az egyetlen kísértet, aki ily módon utat talált hozzám. Egy
alkalommal annyira esett, hogy nem mehettünk el sétálni.
Felvittem a szobába a kenyeremet meg egy kanálnyi lekvárt,
és valami kis sárgabarackos finomságot Salnek is. Magával
hozta a kézitükrét, odatámasztotta a szobám
kandallópárkányára, és megborotválta a fejét. Figyeltem,
ahogy halkan dudorászva bekeni szappanhabbal a fejbőrét,
aztán lepillantottam az újságra, és a döbbenet a torkomig
szökkent.

– Mi az? – kérdezte Sal. – Tán gonosz szellemet láttá’?

Az orrát nem találták el. Túl éles lett, túl keskeny. A

fürtjeit begöndörítette – báli szezonban mindenki ilyen vastag,
lengő kolbászokból álló frizurát akart magának.

– Ő az – hebegtem. – Azt írják, hogy úszkálni akart egy

szökőkútban. Az Almack’sban. Ismered az Almack’sot? Ezek
szerint végül csak sikerült kitiltatnia magát.

De a tekintetem máris a szöveg további részét fürkészte. A

lélegzetem el-elakadt. Ott volt neki a Kölyök, aztán a
laudánum, aztán én. Mije maradhatott mostanra? Megint az
ópium, gondoltam. Egyedül az ópium. Madame esküdözött,
hogy nem úszni akart, hogy a védnöknők csak botrányra
vágytak, és bármit megtettek volna, hogy felrázzák az unalmas
kis összejöveteleiket. Csak amikor felegyenesedtem, akkor
tűnt fel, hogy Sal mozdulatlanná dermedve szorítja két ujja
közt a borotvát.

– Fran… végeztem. Hallod? Elég, elég, elég. Végeztem

azza’, hogy a fehér nőrő’ beszéjjünk, meg a többi fehér néprő’,
akit hátrahagytá’. És neked se ártana. – Csak bámultam, aztán
becsuktam a számat. – Ha folyton azt számógatod, hogy mit
vesztetté’ el… – Visszafordult a tükör felé. – …akkó’ másod
se lesz, csak veszteséged.

Mit vesztettem el?

Két összesimuló arcot a sötétben. Parázsló, kapkodó

lélegzetet. Az érzést, hogy végre itt van minden boldogságom.
Vannak dolgok, amiket jobb, ha valaki más csinál, mint
például a foghúzás. Szükségem volt valakire, aki cérnát hurkol
a szívemre, majd ráköti a végét a kilincsre. Két nappal később
felkeltem, becsúsztattam az öklömet a párnám alá, aztán
átmentem Sal szobájába. Még ágyban volt, a reggelizőtálcával
a térdén szivarozott. Marthával minden reggel felhozatta
magának az előző estéről megmaradt édességeket, zseléket,
meg egyetlen szivart. Azt mondta, szikrányi bűntudat sincs
benne a cukor miatt.

– Ammá’ biztos, hogy enni jobb, mint csinálni.

Sal szobájában mindig meleg volt. Madám Náspáng

nevető kerubfejekkel díszített márványperemet csináltatott a
kandallónak, és az egyik sarokban volt egy rózsaszínű pamlag,
rögtön a fenekelőpad mellett. Még Sal is szelídebbnek tűnt,
arca az alvás nyomait őrizte. Felé nyújtottam az újságkivágást,
úgy hajtogatva, hogy ne lássak bele.

– Megőrizted? – A hangja egyre hervadtabbá vált, akár egy

tikkadt virág. – Te asztán keresed magadnak az istenverte
fájdalmat.

– Úgy tűnik.

– Hát jó. És én micsináljak vele? – nézett fel rám.

– Égesd el.

Öt hónap. Elmúlt a szeptember, a levelek elszáradtak, majd

lehullottak. Én pedig csak néztem, hogyan halad London ismét
a sötét tél felé.

Egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy azokról a dolgokról

kelljen írnom, melyeket bár elfelejthetnék. Ugyanakkor
ezekről egyedül írni tudok, mert néhányat sosem leszek képes
hangosan kimondani. Bezárul a kör. Az indulástól eljutok a
visszatérésig. Van valami, amit még nem árultam el önnek,
mégpedig azt, hogy Mr. Benham újra el akart zavarni a háztól,
épp azon a napon, amelyen megölték. És vele is veszekedtem,
nem csak Madame-mal.

Előbb azonban vissza kell térnem.

Egy este olyan valaki várt rám a „skarlát szobában”, akire

sosem számítottam volna. Soha az életben.

– De hogyan… – Hátranyúltam a kilincsért. Aztán

kihúztam magam. – Szervusz, Pru.

– Hogy vagy, Frances? – Tekintete gyorsan végigsiklott a

szobán, a kandallótól a kádig, onnan az ágyra, majd vissza
rám. Kis kézitáskát szorított a melléhez. Úgy volt öltözve,
ahogy a szabad délutánján szokott: sárga csíkos, szürke
muszlinruhába. Nekem minden délutánom szabad, Pru.

– Madame küldött.

– Látom. – A mondat megrázott, mint huzat az ajtót. –

Leülsz?

– Ó, nem, én… – Elnevette magát, az ágyra pillantott,

aztán tett egy kis lépést hátra. – Jobb, ha nem, ugye?

– Ahogy tetszik.

Halványan rám mosolygott.

– Fogadd el, hogy ilyen vagyok, Pru.

– Tudom. – Ujjaival a táskán dobolt.

– Tehát?
 – Madame beteg.

– Meggyógyul, csak ne nyúljon ahhoz a fiolához.

– Te tényleg ridegebb lettél. Azt hittem, hogy fontos

neked.

– Én pedig azt hittem, hogy a hozzánk hasonlókkal nem

barátkoznak.

– Meglehet. – Összevonta a szemöldökét. – De létezik

olyan, hogy tisztesség. – Letett az ágyra egy összehajtott lapot,
majd az ajtó felé indult. – Azt kérte, hogy ezt adjam át.

A pecsét. Madame nevének kezdőbetűi. M. D. És a

vérvörös pecsétviaszba nyomott fleur-de-lis.[20] Egy levél.
Tőle. Rosszul érzem magam. Attól tartok, csak te gyógyíthatsz
meg. És nagyon sajnálom. Volt idő, amikor megőrültem érted,
és ez sosem változik. Visszajönnél? Kérlek, gyere. Ritte.

– Lesz válasz?

– Nem, Pru. Nem lesz válasz.

Ám miután elment, a kezem úgy remegett, hogy alig

bírtam tartani a levelet.

És… ó, egyáltalán nem akartam… de boldog voltam.

 Levenhall
1826 januárja
 Harmincnyolcadik fejezet
Felmentem a lépcsőn, kattant a kallantyú, kinyitottam az ajtót.
Az ágyra félig árnyék borult, és ott feküdt Madame, fejét két
kezén nyugtatva, ahogy vagy ezerszer elképzeltem. Testet
öltött gondolataim.

Nesztelenül megkerültem az ágyat. Aludt, így annyit

bámulhattam, amennyit csak akartam. Fürge léptekkel
végigsurrantam a szőnyegen. Az ágytól a kandallóig, vissza az
ágyhoz. Zsibbadt idegekkel, saját ketrecében kalapáló szívvel.
Madame arca elgyötörtnek tűnt még álmában is, forró lehelete
meg-meglebbentette a lepedőt. Az ablak függönyeit teljesen
behúzták. A vörös szekrényke ajtaja tárva. Borostyánszínű
üvegcséknek nyomát sem látni.

El kellett foglalnom magam valamivel. Kupacokba

rendeztem a teázóasztalkán és az íróasztalon széthajigált
könyveket, összepárosítottam a kandallópárkányon heverő
kesztyűt az ágy alatt talált párjával. Kidobtam a vázából a
hervadt rózsákat, markomba söpörtem a lehullott,
megfeketedett szirmokat, összehajtogattam a kimonóját.
Semmi sem árulkodott a Kölyökről. Bár a száraz virágoktól
megszabadultam, továbbra is körülvett valami fura, vérre
emlékeztető, édeskés szag. A levegő állott volt, szinte éreztem
a súlyát a bőrömön. Mindeközben Madame szaporán,
kapkodva lélegzett, de nem riadt fel.

Körbejártam a szobát, de nem találtam a helyemet.

Leültem, felálltam, visszaültem, végül odaléptem a vörös
ruhás nő elé, és felbámultam rá.

Amikor elhúztam a függönyöket, Madame végre felébredt.

– Frances! Megkaptad a levelemet? Valóban te vagy az?

– Beteg?

Habozott, nem felelt azonnal.

– Csak kimerült.

– Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van. Ha jól, akkor

elmegyek.

– Hát már nem vagyunk barátok?

– Elzavart a háztól.

– Ó, de annyira kívántam, hogy visszajöjj. – Felült, az ágy

fejének támaszkodott, megdörzsölte a száját. A haja gubancos
csomókba állt össze, mint a visszerek az öregasszonyok lábán.
Vissza kellett fognom magam, nehogy a hajkefe után nyúljak.
Talán belőle áradt az a szag. Felhevültnek, mosdatlannak tűnt.
Az álláig húzta a takarót. – Annyira megváltoztál.

Ökölbe szorítottam a kezemet. De maga nem.

Az éjjeliedényét kiürítettem a ház nagy vödrébe, és még

odakint ki is öblítettem. A konyha néptelen volt, de valaki ott
hagyott a pulton egy cipót – meleg volt, mint a kisbabák teste.
Fogtam a kést, szeltem belőle, a hideg kamrából sajtot hoztam,
félbevágtam egy almát. Találtam egy darab vászonkendővel
letakart, főtt marhanyelvet, abból is vágtam, majd tányérra
tettem a kenyérrel, sajttal és néhány szem olajbogyóval.

Ekkor lépett be Pru a mosókonyhából, a karján Madame

estélyi ruháival. Amikor meglátott, annyira megijedt, hogy
elejtette őket. De aztán felvillant a mosolya, könnyedén, ahogy
a zászló siklik fel a póznára.

– Frances! Hát eljöttél! Tudtam.

– Mi folyik itt? – intettem az emelet felé.

– Mondtam neked. Újabb betegeskedés. De Mr. Benham

azt parancsolta, hogy ezúttal senki se zavarja Madame-ot. Még
takarítani sem mehetünk be.

Amikor ideértem, Benham nyitott ajtót, ami

megdöbbentett. Sokat tudok magáról, villant át az agyamon,
amikor ott álltam, szemben vele. Ezzel a frissen szerzett
tudásommal felfegyverkezve érkeztem, készen rá, hogy ha
kell, felhasználjam, arra kényszerítsem, hogy beengedjen.
Amikor azonban kezét a kötényébe törölgetve Linux is
megjelent, Benham szigorúan közölte vele, hogy szabad
maradnom. A házvezetőnő kifürkészhetetlen arccal surrant
vissza a konyhába. A férfi pislogva meredt rám.

– Madame-ot szeretném látni – jelentettem ki, felszegve az

államat.

– Azt fogja tapasztalni, hogy nagyon megváltozott – felelte

a fejét csóválva.

Mihelyt kitettem elé az ételt, Madame elhányta magát. Nem

állítanám, hogy felróttam volna neki. Csak odatartottam a tálat
az álla alá, míg be nem fejezte. Fölé görnyedve dobolt rajta a
hüvelykujjával – a hang tompa volt, mintha az edény bádogból
lett volna.

– Nem az ópium… – bökte ki, megtörölve a száját. –

Leszokom róla.
 – Ó. – Felidéztem azokat az éjszakákat az utcán, aztán
Sallel. – Vizet kell innia.

– Brandyt kell innom – nevette el magát halkan, erőtlenül.

Az arca elsötétült, s a tekintete is, amikor rám nézett.

Lejjebb tolta a takarót.

– Ó, Frances, drága Frances – suttogta. – Valami

szörnyű…

Elfordultam.

Ha szüksége van rám, nem tehetem meg, hogy nem

megyek. Ezt mondtam Salnek, aki felállt, és egyetlen szó
nélkül faképnél hagyott, még csak el sem búcsúzott.

Enyhe émelygés fogott el.

– Hát ezért hívott.

– Azért hívtalak, mert kedves vagy nekem, mert… – Az

ágya melletti asztalkához léptem, brandyt löttyintettem a
poharába, egy hajtásra megittam, aztán újra töltöttem.
Madame nem vette le rólam a tekintetét. Félretolta a tálat,
görcsösen összekulcsolta a kezét. – …mert kedves vagy
nekem. Nem tudom, mit mondhatnék…

– Maga nem beteg. – Mást sem láttam, csak a

kidomborodó hasát a hálóinge alatt.

– Non – húzta el az ajkát.

A brandy a torkomat perzselte. Aztán belém hasított egy

gondolat. Az ajkam fagyossá hűlt. Hát persze. Csak az övé
lehet. Madame felé fordultam.

– Mr. Benham tudja?

Besegítettem a fürdőkádba. Végighúztam a körmömet a
gerincén, amely törékenynek tűnt, akár egy gyöngysor,
lapockái felett megfeszült a bőr. Döbbenten láttam, milyen
soványra fogyott. Gömbölyödő hasa kivételével csont és bőr
volt. Szép bőr. Két ember közt a kimondott igazság olyan, akár
a lassan ölő méreg, bár azt mondanám, hogy a szerelem még
rosszabb. Az igazság lassan felbugyogott kettőnk között.

Az ópium az oka, magyarázta. Miután elmentem, egyre

többet és többet szedett belőle. Akár nyolcvan, kilencven, száz
szemert is. Csoda, hogy nem halt bele. Kár, gondoltam.
Egyetlen villanásnyi gyűlölet. Hetek kellettek csak ahhoz,
hogy belássa: valódi ópiumevővé vált. De még akkor sem volt
képes türtőztetni magát. Elkezdett nyers ópiumot fogyasztani,
amitől lázas, őrjöngő állapotba került. Eszelős lett, mint az
elmebetegek. Ebből az időszakból alig tudott valamit felidézni.
Mindössze zajokra és fényre, formákra és árnyékokra
emlékezett. Többször is azt hitte, hogy a nevét kiáltom, vagy
felelek, amikor magához hív. Néha mintha ott ültem volna az
íróasztalánál.

Megpróbált megfordulni, hogy rám nézhessen, de

visszanyomtam a helyére. Felemeltem a kannát, és elkezdtem
önteni a vizet, melynek patakocskái végigcsorogtak a bőrén,
keményen feszülő hasán, rózsaszínű mellbimbóján.

– Csak egyszer történt meg. Azért mentem el hozzá, mert

nem volt senki másom. És mert egyszer régen a barátom volt.
– A hintóval vitette el magát, és Charlest megeskette, hogy
senkinek sem szól a dologról. Segítségre volt szüksége… azt
hitte… azt gondolta… nem gondolkodott. – Már így is azzal
vádolt bennünket mindenki, hogy…
 – És neki fel sem tűnt?

Az ajtó felé pillantott.

– Neki legfeljebb az tűnik fel, amikor az illetlen

viselkedésem átmászik a ház falain, és olyasmibe keveredik,
ami hozzá is visszajut. Te elhagytál…

– Maga penderített ki.

– Hogy kipenderítettelek? – Küszködött, hogy

megfordulhasson, és a szemembe nézhessen, de most sem
hagytam. Hirtelen újra átéltem annak a nyomorult délutánnak
minden gyötrelmét. – Non! Te mondtad, hogy elmész, Frances.
Nem emlékszel? Mr. Benhamnek mondtad. Felzaklatott, amit
megtudtam, de sosem küldtelek volna el.

Leguggoltam. Forgott velem a világ. Felrémlett a

hetvenkedő tombolás, amely elfogott, amikor azt gondoltam,
hogy majd egyszerűen kisétálok, és onnantól fogva
gondoskodom magamról. Madame kiáltozásának visszhangja.

– Erre különbözőképpen emlékszünk – mormoltam.

Megcsóválta a fejét, a háta rázkódott a mosdókesztyű alatt.

– Mindvégig…

– Tudja, láttam a leveleit. Azon a délutánon találtam meg

őket.

– A leveleimet?

– Amiket tőle kapott. – A név a torkomon akad. Képtelen

vagyok kimondani. – Megtartotta őket. A madártojásos
ládikójában. Pusztán ezért írtam Mr. Benhamnek azt, amit
írtam. Nem kellett volna. Össze kellett volna tépnem. Nem
adtam volna oda neki.

Elhallgatott, feljebb húzta a térdét, és mintha a fürdővízhez

címezte volna a szavait.

– Azok baráti levelek voltak. Igen, csodáltam őt. De csak

mint barátot. Hogy is magyarázhatnám el? Valami oly
rendkívüli dolgot kezdett az életével…

Felhorkantam.

– Férfi lett, tudom, tudom. Független férfi lett. Talán mert

férfi. És szabadságában áll azt kezdeni magával, amit csak
akar.

– De… Fran… te is tudod, hogy ez nem egészen igaz.

Hiszen még gyermek volt, amikor Mr. Benham idehozta.
Olyan volt számomra, mintha a fiam lenne. Nem azt
szégyellem a legjobban, hogy nekik lett igazuk, hanem azt,
hogy én tévedtem. Sosem fogsz megbocsátani nekem. Ahogy
ő sem. Amikor meglátogattam, érzékeltem benne valamit, ami
mintha meg akart volna sebezni…

Mindössze ennyivel próbálta megmagyarázni a dolgot. Messze

nem volt kielégítő, de én sosem reménykedhetem ennél
többen. A magány űzte a Kölyökhöz. A magány taszította el
tőle. Nem tudta, mihez kezdjen. Engem hívott. Még álmában
is engem hívogatott. Rajtam kívül nem volt igaz barátja. Végül
maga a Kölyök volt az, aki tudatta vele, mit hallott a városban
Ében Franről, és hogy hol találhat meg.

Nem a barátság vezette, amikor értem küldött, gondoltam.

 Nem szólt ennél többet, csak előredőlt – a háta íve akár
egy kés pengéje. Egy penge, amely ha könyörületes, akkor ott
rögtön végeznie kellett volna velem.

Nézd csak meg magadat, szólalt meg a fejemben a saját

hangom. Nézd meg, hová jutottál. Megint térdepelsz.

Ellöktem magam, és felálltam. Víz csobbant-loccsant.

Elképzeltem az egészet… a Kölyök szobájának rothadó
gyümölcsre emlékeztető szagát… a sötétben ökölként
összegömbölyödő magzatot. – A gyerek mindég avval kezdi,
hogy addig facsar, míg az ember teste kifordul magábó’ –
mondogatta Phibbah. – Asztán az élete hátralevő részében meg
kívülrő’ gyötri, míg teljesen össze nem facsarodik. – Letettem
a mosdókesztyűt, és hagytam, hadd törülközzön meg egyedül.

Ha csak ránéztem Madame-ra, keserű lett a szám íze.

Elfordultam, amikor a tükör elé állt – töredezett, rágott körmű
keze ernyedten pihent a hasán, szorongó tekintettel méregette
magát. Ő volt az, aki leküldött Linuxhoz, hogy mondjam meg:
most, hogy már itt vagyok, ne zavarja senki. Hogy majd én
gondoskodom róla, és felviszem tálcán az ételt. Madame úgy
tördelte a kezét, úgy pillogott az ajtó felé, mintha azt hinné,
hogy leskelődnek utánunk. Pedig Benham a délután hátralevő
részében már nem mutatkozott. A könyvtárszobában maradt.
Elmerül a munkájában, közölte Linux. – Már majdnem
elkészült vele. Fontos következtetéseket von le a
rendelkezésére álló nyersanyagból. És te pont ezt az időt
választod arra, hogy idegyere zavarogni.

Hogy Madame épp leszokóban lett volna a laudánumról,

én annak semmi jelét nem láttam. Az idegei miatt kell, vetette
oda. Szüksége van arra, hogy az ópium biztos kézzel
támogassa. Nekem is szükségem volt rá. Sóvárogtam utána.
Azon az éjszakán az ópiumláz átviharzott Madame testén, s
emiatt néha megragadta a kezemet, és elmondhatatlan
dolgokról beszélt. Elmehetnék veled, Frances,
megtarthatnám…

Kihűlt a testem. Lelki szemem előtt megjelent egy mulatt

kislány, akit a térdemen lovagoltatok.

– Nem. – Kényszerítettem magam arra, hogy gyorsan

kimondjam, és megráztam a fejemet. Vannak dolgok, amelyek
ezen a világon nem lehetségesek. Bizonyos nők úgy születnek,
hogy ezzel tisztában vannak, másoknak meg kell tanulnia. Ó,
pedig igent kellett volna mondanom. Már tudom. Jöjj,
szerelmem, jöjj velem, jöjjön, aminek jönnie kell. Nem így
beszélnek a regényekben és kalandos történetekben?

Mr. Casterwick feljött, hogy szóljon: Benham azt kívánja,

hogy Madame menjen le a földszinti szalonba. Én is vele
tartottam, úgy gondoltam, készítek neki egy kis teát. De aztán
visszalopakodtam, és fülemet a szalon ajtajára tapasztottam.
Beszédfoszlányok. Elvarratlan szálak. Miért nem lehet akkor,
amikor én szeretném?… Kérem, hagyja, hogy… ahogy én
szeretném… Fojtogat a… Aztán már csak érthetetlen
mormolást hallottam.

A konyhában fullasztóan meleg volt. Mintha nedves

muszlin tapadt volna az arcomra, míg az asztal mellett ülve
vártam, hogy felforrjon a víz. Rajtam kívül nem volt ott senki.
A fejemben kavarogtak a gondolatok arról, hogy Benham mit
akarhat Madame-tól. Alig néhány perce lehettem ott, amikor
bejött Linux, megrugdosta az ajtófélfát, hogy cipőjéről
lepotyogjanak a sárdarabok, és kibogozta főkötője szalagját.
Köhintettem, hogy felnézzen, és észrevegye, ott vagyok.
Amikor meglátott, himlőhelyei vörösen fellángoltak.

– Szóval itt vagy. – A tűzhely felé pillantott. – Mire kell a

víz?

– Teához.

– Madame-nak?

– Ki másnak?

– Mi baja?

– Hogy érti?

– Utoljára három hete hagyta el a szobáját. Ha ilyen rossz

a helyzet, akkor hívatnunk kell dr. Fawkest.

– Nem akar orvost.

– De miért zárkózik be? Amikor itt vagy, ez a ház megtelik

titkokkal.

Mire válaszolhattam volna, Mr. Casterwick megjelent az

ajtóban.

– Mr. Benham kéri, hogy menj fel.

Madame a kék kanapén ült, görcsösen összekulcsolt keze

az ölében. Megpróbáltam elkapni a pillantását, de nem nézett
rám. Összepréselt ajka nem sokat árult el, elfordított arca annál
többet.

– Jöjjön be – szólalt meg Benham. Az arckifejezése merev

volt, a nyaka megreccsent, amikor intett a fejével, az
ádámcsutkája fel-le csúszkált. – Üljön le. – Az ablaknál álló
padhoz léptem. Régen az volt a szokásos helyem. Odakint
nedvesen, zölden folyt szét a világ. A fény egyre fakóbbá vált.
Benham megvárta, hogy Casterwick becsukja maga mögött az
ajtót. – Beszéltem a feleségemmel. – Madame keze
megrándult. Rázta a laudánum.

Megmarkoltam magam mellett a padot.

– Hát elmondta neki?

A férfi felnevetett.

– Mégis mit gondol, miért engedtem meg, hogy

visszatérjen, tudva, hogy hol él?

Hányinger. Ecetízű hullám tört fel a gyomromból a

számba. Megszédültem. Meg kellett ráznom a fejemet, hogy
figyelni tudjak.

– …elviszi a gyereket.

Micsoda?

– Ezekkel a feltételekkel engedélyeztem, hogy

visszajöjjön. – Madame felé fordította a fejét. – Marguerite
csak így maradhat…

Erőltetetten felnevettem.

– Ő hívott vissza.

Madame nem volt hajlandó rám nézni.

– Megkértem az ügynökömet, hogy keressen valami házat

– folytatta Benham. – Az egészet… diszkréten intézzük. Maga
jó ajánlást kap. Járadékot egész életére. Tudja, hogy ez mit
jelent? Elég pénzt ahhoz, hogy berendezkedjen, és fizesse a
számlákat. Több pénzt, mint amire életében szüksége lesz.
Utána maga ott marad. A feleségem visszatér.

– Azt kéri…

– Átveszi a gyereket, és felneveli.

Rámeredtem. Hogy engedelmeskedik a világ bizonyos

férfiak szavának! Felidéztem magamban, hogy mit mondott
Sal az Iskolában töltött utolsó napomon: – Eszedbe ne jusson,
hogy visszamécc oda. Ahhó’ a nőhő’? Mér’, tán másképpen
bánt veled, mint ahogy a massa bánt mindannyiunkkal? Nem
érdekel, mit akar! Biztossan semmi jót. Te is tudod. Szóval ne
fuss, ha füttyent. Ne csinád.

Madame-hoz fordultam.

– Azt akarja, hogy átvegyem a gyermeket?

Szerettem volna, ha rám néz, és azt mondja, hogy sajnálja.

De csak elfintorodott, keze ide-oda járt a szoknyáján, és egy
szót sem szólt.

– És mit tegyek vele?

Benham vállat vont.

– Ezt meg hogy érti, leányzó? Azt csinál vele, amit akar.
Nekünk semmi közünk sem lesz hozzá.

Minden porcikám sikoltva tiltakozott.

Tudva, hogy hol él.

Amikor felemeltem a fejemet, Benham már a kanapé

mögött állt. Mintha valami felmagasodó, kék falra meredtem
volna, amely mögött ott voltak Madame-mal. Valami belém
hasított, valami szörnyű éhség. Úgy éreztem, mintha
bemocskoltak volna. Tudva, hogy hol él. Megráztam a fejemet.

– Vagyis mindketten azt kívánják, hogy mossam le önökről

a bűnüket.

Benhamnek sikerült elmosolyodnia, de erőlködnie kellett,

Madame pedig egyre csak nyeldekelt. Vakon elfordultam, és
nekimentem egy asztalkának. A szoba számtalan
kristályvázáinak egyike leesett, és szilánkokra tört.

Amikor kettesben maradtunk a szobájában, Madame úgy

omlott össze, mint a megbolygatott farakás. A kezem után
kapott.

– Ne aggódj a váza miatt – mondta. Közel hajolt hozzám,

az arcomhoz emelte a kezét. – Sajnálom, Frances. De azt
mondta, elválik tőlem. Nem volt választásom. Ó, de gyűlölöm!

Meglódult bennem a harag, és pattant egyet, mint a

korbács vége.

– Szóval ez az édenkert – jegyeztem meg. – Az Elveszett

Paradicsom. Ön pedig a bukott angyal. – Keserűen
felnevettem. – Akkor csatlakoznia kell majd hozzám, hogy az
utcákat járjuk.

Nehézkesen gördültek le ajkáról a szavak, mintha kövek

lennének.

– Ne légy ilyen kegyetlen.

– Most más nótát fúj. Tegnap…

– Tegnap az őrület beszélt belőlem.

 – Csakis az őrület lehetett. Hiszen mi más lett volna? –
emeltem fel a hangom.

A csend, akár a megfeszített íj. Hol erre, hol arra hajlik,

mint minden másban is, bólintottam magamban.

Leengedte a kezét.

– Megteszed?

Mielőtt azonban felelhettem volna, mielőtt tudhattam

volna, mit válaszolok, kopogtak az ajtón. Amikor kinyitottam,
Linux utat tört magának mellettem. Ő is elég betegnek látszott,
arcán a himlőhelyek még feltűnőbbek voltak. Tudnia kell
valamit, gondoltam, hiszen akinek ilyen ábrázattal kell
mutatkoznia a világ előtt, az tudja, milyen kicsinek,
összetöpörödöttnek lenni.

A kezében tálca volt, rajta egyetlen pohár.

– Mrs. Benham – szólalt meg –, a szalonban már

felsöpörtek. Ne aggódjon semmi miatt.

– Köszönöm.

– Ha nem érzi jól magát…

– Téved, Mrs. Linux.

– Vizet hoztam önnek. – A házvezetőnő megtántorodott. A

kandallónál álltam, zihálva vettem levegőt. Linux tekintete
felém vágott. – Mintha lázas lenne. Nem értem, miért nem
hívatja az úr dr. Fawkest.

Madame felemelkedett a székből, szorosabbra húzta

magán a kendőjét, és a hangja metszővé vált.
 – Mrs. Linux. Nem vágyom sem a segítségére, sem a
jelenlétére.

– Nem… – A nő pislogott, sután előrelépett, és letette a

tálcát. – Nem. Nem. Rendben.

Miután becsukta maga mögött az ajtót, hallottam, ahogy a

cipője végigkopog a folyosón, és azt kívántam, bár mehettem
volna vele én is.

Az eső úgy rázta és zörgette az ablakot, mintha lopótök lett

volna. Az idő nyirkos volt, a levegő egyre jobban lehűlt. Azon
az éjszakán Madame sírva riadt fel. Emlékek villantak fel
benne, bűntudat. – Mit tettem? – Újra meg újra belekortyolt a
laudánumba, állandóan száraz ajkát nyalogatta. A bőrét
melegnek éreztem. Én is ittam az üvegcséből. Olyan simán
szaladt le a korty, mintha víz lett volna. Az effajta szomjúság
sosem múlik el. Az ópium sötét tengereken evezett át velem,
visszavitt a magas, trópusi fűbe, a kapokfához és a
kocsiszínhez. Láttam a felsorakozó embereket, akik vártak.
Láttam magamat, a kezemben egy kis pengével. Vért láttam.

Miközben Madame aludt, gyertyát gyújtottam, a polchoz

léptem, és egymás után emeltem le róla a könyveket.
Megpróbáltam olvasni, de ködös elmém nem engedte. Az
esőtől és hidegtől az ablakot is pára lepte. Leültem Madame
mellé. Múlt az idő, maga mögött hagyott minket, ahogy
minden mást is szokott, azonban ezúttal nemcsak a halál, de az
élet felé is haladt.
 Harminckilencedik fejezet
Másnap reggel eljött Benham ügynöke, órákon át ültek a
könyvtárban, és miután távozott, Benham tudatta Madame-mal
és velem, hogy a férfi bérbe vett egy tengerparti házacskát,
nem messze Cornwalltól. Kellőképpen elszigetelt helyen.
Elkezdhetik híresztelni, hogy nyugalomra, békére vágyik, és
odautazik, hogy a város zajától fejezhesse be az
Encyclopaediáját. Madame is vele tart, hogy ott lábadozzon,
hiszen nem titok, hogy betegeskedett. Rajtam kívül nem
visznek magukkal más szolgálót. Benham addig marad, míg
minden el nem intéződik.

Megpróbáltam elképzelni.

– Hány szoba van? – kérdeztem.

– Micsoda?

– Hány hálószoba van?

– Egy. Azt hiszem.

– És én hol alszom majd?

Benham közben elfordult, kinyitotta az íróasztalán álló

macskás szelencét, és kivett belőle egy csipet tubákot.

– Honnan tudjam? Biztosra veszem, hogy lesz valami…

valami konyha.

Ekkor valami meghasadt bennem. A fejemben éles, vakító

fájdalom lobbant. Pislogtam. Elnevettem magam. Madame
eddig csak ült, és egy szót sem szólt. Most felpillantott.
 – Mi az? – kérdezte Benham, és a tekintete a felesége felé
siklott.

Rámeredtem.

– És mi lesz a kisbabával?

– A magáé, úgyhogy azt csinál vele, amit akar.

Madame szobája mintha a végtelenbe nyúlt volna. Ahogy az

idő is. Szürke por lepett mindent, lustán keringve szállt a
levegőben. Madame nem engedte meg, hogy Pru bejöjjön
takarítani. Egy ideig nem beszélt, és nem is nézett rám. Én az
ágyon ültem, ő az íróasztalnál. Mintha mérföldek választottak
volna el bennünket.

Figyeltem, ahogy a haját csavargatja, ahogy rángatózva

fel-felpattan a székből. Mint egy marionettfigura. A laudánum.
A férje követelései. Saját zavarodottsága. Áttetszően vékony
volt, akár a falevél, de iszonyú energia villódzott benne.

– A házasságommal kapcsolatban az egyik külön szerencse

az volt, hogy ráébredtem: sosem akarnék gyermeket Mr.
Benhamtől. Erre most azt mondja, hogy ezt sem akarhatom.
Pedig… – egy időre elhallgatott. – Ez a magzat mintha képes
lenne megmutatni nekem, hogyan kötődjek hozzá.

Szavai átsuhantak rajtam – akkora volt a saját fájdalmam,

hogy alig maradt bennem hely az övé számára.

– Ha az ügyeimből nem lesz hangos botrány, akkor nem

érdekli, de mihelyt úgy dönt, hogy szégyent hozok rá… megint
elvárja, hogy ki se lépjek a szobámból. Hadd múljon ki a
szóbeszéd. Vagy… hogy is mondják? Hadd múljon el.
Kémkedik utánam, hogy kitalálja, milyen intézkedésekre van
szükség, és mikor. Ha ez idő alatt dolgom van valahol, rám
uszítja Lady Catherine-t, hogy legyen az őrkutyám és
foglárom…

Eszembe jutott az első nap, a kinti lépcső.

– Maga pedig engedelmeskedik neki.

– Én pedig engedelmeskedem neki! Mi más választásom

lenne? Csak azért engedi meg, hogy néha-néha kimenjek a
városba, mert ha nem tenné, a pletyka még jobban
elharapózna. – Az ajka halvány mosolyra húzódott. – Amikor
arra utasított, hogy… tarts szemmel… azt hitted tán, hogy
bizonyítékot gyűjt, mert be akar záratni valahová? –
Felkacagott. – Sosem küldene elmegyógyintézetbe, ő aztán
biztosan nem. Az túl prózai. Túl publikus. Nem akarná
nyilvánosságra hozni, hogy a felesége ily mélyre süllyedt.

Tartottam a számat. Madame-nak fogalma sem volt arról,

hogy a férje milyen mélyre süllyedt. Akkor épp teljesen
összetörte volna, ha megtudja az igazat George Benhamről.
Nem mondhattam el neki.

– Ezt azonban lehetetlen rejtegetni – folytatta. – Ha a

válást követően fekete gyermekem születik… mindenki
számára világossá válik a szégyene. – Felnézett rám, az arca
zöldes volt, mint a körte. – Ugyanakkor azt is tudja: ha
elválunk, nem lesz semmiféle befolyása arra, hogy megtartom
a gyermeket, vagy sem. Márpedig nem lehet biztos abban,
hogy nem tartanám meg. Ezért állt elő az új házassági
szerződéssel: maradhatok, de a gyermeket át kell adnom
neked. És téged sem tarthatlak meg.

Vállat vontam.
 – Akkor hát hagyja itt. Menjen el, tartsa meg a gyermeket.
Miért is ne?

A pillantása végigpásztázott a szobán. Ugyanaz a négy fal,

mint mindig. Ugyanaz a csapda. És ő volt az, aki
visszarángatott bele. Ha valakit bántanak, gyakran neki is
kedve támad bántani – akkor igen kemény szavakat intéztem
hozzá, amit már keservesen megbántam. Ha meg tudnánk
békülni a halottakkal, akkor nem lenne okunk meggyászolni
őket. Madame fejéhez vágtam, hogy túl önző ahhoz, hogy
gyereket szüljön, hogy gyáva, és hogy mindezt egyedül
magának köszönheti.

Elsötétült a tekintete. Semmi sem csillapíthatta le. Egyre

több laudánumot ivott, és kérte, hogy bocsássak meg. – Mihez
kezdek? – sikoltotta. A teste görcsösen megfeszült,
mozdulatlanná dermedt. Aggódni kezdtem, azt hittem, újra itt
a betegség, az elméje megint elkószál valahová. A hangja
olyan fojtottá vált, hogy alig hallottam. Emlékszem-e,
kérdezte, amikor arról beszéltünk, hogy mit vinne magával, ha
elmehetnénk innen. Azt feleltem, hogy mindketten tudjuk:
sosem menne el innen. – Maga olyan, mint az inga –
mondtam. Remegni kezdett, és azt suttogta, hogy aludni akar.

A nap hátralevő részében Benham ki-be járkált Madame

szobájába, hogy tudomására hozza, még mi mindent kell vagy
éppen nem szabad megtennie. Rendeznie kell egy estélyt,
méghozzá az elutazásukat megelőző estén.

– Gondoskodjon arról, hogy úgy nézzen ki, mint aki kiváló

egészségnek örvend, bizonyítsa, hogy visszatért a jó kedélye.
Hívja meg a felszarvazót. Ó, igen, hívja csak meg. Mutassa
meg ország-világnak, hogy nincs itt semmi gond. Adja elő
nekik a Mesés Meget. – Madame boldog lesz, Madame
ragyogni fog. Ó, jól teszi, ha ragyog.

Az estélyre néhány nap múlva sor is került. Tengerparti

házacska azonban nem lett. Kisbaba sem. Csak gyilkosság. És
vér… oly rengeteg vér.
ROBERT MEEK, felesküdött tanú

Rendőrbiztos vagyok. 1826. január 27-én, nagyjából

hajnali kettőkor kihívtak Levenhallba, Mr. George
Benham városi rezidenciájára. A házvezetőnő kísért fel
az emeletre, a könyvtárszobába. Aprólékos gonddal
átvizsgáltam a folyosót, ahol nagy vérfoltokra lettem
figyelmes, csakúgy, mint a könyvtár padlóján. A
könyvtárba belépve megláttam Mr. George Benham
holttestét. Aztán átvezettek Mrs. Benham szobájába,
ahol szintén vérnyomokat láttam: a folyosón, az ajtó
előtt, és odabent, a szőnyegen. Mrs. Benham holtteste
az ágyában hevert. Az ágy közepén is nagy mennyiségű
vért találtam. A szőnyeg nedves volt, mintha ki akarták
volna öblíteni belőle a vért. A vádlott Mrs. Benham
holtteste mellett aludt. Jelen voltam, amikor a
házvezetőnő felrázta, és hallottam, hogy ezt mondja: –
Nem emlékszem, nem emlékszem. – Egyfolytában ezt
hajtogatta, s úgy tűnt, rendkívül zaklatott. Ezután már
nem volt hajlandó megszólalni.

Megtudtam, hogy Mr. és Mrs. Benham vendégül

látta Mr. Feelont és többeket a Rabszolgaságot
Ellenzők Társaságának egyik szervezőbizottságából –
ez utóbbit Mrs. Benham alapította azzal a céllal, hogy
vitaestet szervezzen, melyre aznap délután sor is került
a Royal Societyben.

Később a szoba egyik szekrényében egy kést

találtam, amit mintha tisztára töröltek volna, mert
vérnek nyoma sem látszott rajta. A kandallóban kihűlt
a hamu. A házvezetőnő további bizonyítékokat adott át
nekem: egy arzénvásárlásról szóló számlát, melyet a
vádlott nevére állítottak ki; egy üvegedényt, melyre egy
szalmazsák mellett bukkantak rá a padlásszobában,
ahol a vádlott lakott, s amely mintha egy emberi
magzatot tartalmazott volna.

A szekrényben egy könyvet is találtam, az Elveszett

Paradicsomot, Mr. John Milton tollából. Az
üvegedényt, kést, könyvet etc. ezennel bemutatom
bizonyítékként. Reggel átkísértem a vádlottat az
őrházba, ahonnan továbbvitték a Newgate börtönbe.
Egyetlen szót sem szólt, sem az őrházban, sem pedig az
átszállítás teljes ideje alatt.
Az Old Bailey
1826. április 7.
 Negyvenedik fejezet
Akkor hát eljutottunk ide.

A vád képviseletében: Jessop. Tömzsi, keskeny ajkú férfi,

olyan arckifejezéssel, amely a saját esküvőjén sem mutathatott
sok örömet. Borzongás fut végig rajtam. A terem oly hatalmas,
s oly zsúfolttá teszi a rengeteg ember testmelege és szaga,
ugyanakkor a zajon tompít a márvány, a bársony és a réz. A
bíró feje felett függő kard. A fény sárgán, áttetsző-tisztán árad
be az ívelt ablakokon. Jessop az esküdtek elé lendül, akik tágra
nyílt szemmel bámulnak, mint a macskák. A pofazacskóját
rázza. Már beszámolt nekik az Iskoláról, mire úgy tettek,
mintha megdöbbentek volna, holott a szerencsejáték és
kurválkodás olyan bűnök, melyeket épp ezek az emberek
tartanak életben – ezért jut Londonban minden feleségre száz
szajha. Megmutatta nekik az üvegedényt, a magzatot.
Emlékeztette őket arra, hogy az asszonyom ágyában találtak
rám, hogy amikor felriadtam, véres volt a kezem, mégis azt
állítom, hogy nem tudom, hogyan történhetett.

– Hallani fogják Mrs. Linuxnak, Levenhall

házvezetőnőjének tanúvallomását. A vádlott jelleméről fog
beszámolni…

Ön talpra ugrik.

– Bíró úr, valóban emlékeztetnem kell tanult barátomat,

hogy ügyfelem jellemét nem áll szándékunkban érinteni?
Igazán tudhatná…
 Jessop elvigyorodik – húsos arcában apró, fehér fogak
ülnek, mint édes cipóban a kockacukrok –, aztán végigballag
az ügyvédek asztala mellett.

– Természetesen, bíró úr, természetesen. A szabály évek

óta változatlan… feltűnt azonban, mennyire megingott a
szokás, mely szerint vonakodunk félbeszakítani valaki más
nyitóbeszédét.

A bíró kuncog, Jessop megperdül, s mintha még a talárja is

gúnyosan vigyorogna, amikor meglebben, és felfedi az ügyész
lábszárát.

– Azon az éjszakán a vádlottnak mindössze ennyi

mondanivalója volt az egész szörnyű ügyről: „Nem
emlékszem”. Milyen egyszerűen hangzik! Bár tapasztalataim
szerint, sőt az angol törvénykezés történelmében is most
először fordulna elő, hogy egy gyilkos könnyűszerrel biztos
révbe érjen pusztán azáltal, hogy üresre törli fondorlatos
elméjét. – Határozott mozdulattal összébb rántja a mellkasán
fekete talárja két szárnyát. – Ott vannak a bizonyítékok, uraim.
Merem állítani, hogy feleennyi is elég lenne ennek az ügynek
az eldöntéséhez. A vádlott valami isten háta mögötti helyről
származó teremtés, akit Mr. Benham ennek ellenére
befogadott, és biztonságos menedéket nyújtott neki. Tolvajlás
miatt elküldték a háztól, ám bosszúvágytól hajtva
visszasettenkedett, és meggyilkolta Mr. Benhamet, valamint a
hitvesét. Sosem könnyű ilyen ítéletet hozni… halálra ítélni egy
foglyot. Ám ha a vád bizonyítást nyer, akkor kötelességük
lesz. S bármily lehangoló is, így kell cselekedniük. Uraim,
minden angol férfi háza az ő vára. Tegyék a kötelességüket,
hogy mindannyian biztonságban lehessünk a saját
otthonunkban.

Az őrizetbe vett személy a tárgyalás kezdetéig nem tudhat

meg semmit az ellene felhozott vádról. Ön már tudomásomra
hozta, hogy kénytelen lesz menet közben megbirkózni
mindazzal, amit Jessop odavet ön elé, és hogy nagyon kell
majd igyekeznie, hogy le ne maradjon. Ez természetesen nem
igazságos, de hát nem sok minden számít annak az Old Bailey
igazságszolgáltatásában.

Az ügyész az első tanúját szólítja. Dr. Wilkes sebész a

Westminster Kórházban. Hordószerű mellkas, kurta láb. Tagló
állkapocs, tokája rálóg a nyakbavalójára. Futólag rám pillant,
majd gyorsan elfordul. Azért vagyok itt, hogy mindenki
megbámuljon, ám úgy tűnik, huzamosabban senki sem viseli
el a látványomat. Dr. Wilkes az esküdtszék felé fordulva közli,
hogy több mint húsz boncolást végzett – olyan lassan, olyan
hangsúllyal jelenti ki, hogy kétségtelenül ezt a mondatot
készül a sírkövére faragtatni. Én ennél több holttestet
nyitottam fel, de ezt persze bölcsebb megtartani magamnak.
Elmondja, hogy körülbelül hajnali négykor Levenhallba
hívatták, ahol megvizsgálta a holttesteket. Mr. Benham
mellkasának felső és középső részén mély szúrásokat talált,
Mrs. Benhamnél ugyanezt tapasztalta.

A holttesteket a kórházba szállíttatta, ahol személyesen

végezte el a részletes vizsgálatot, és megállapította, hogy a
halál mindkét esetben kivérzés következtében állt be.

– Még aznap, valamivel később, a rendőr átadott egy

henteskést, melyről azt állította, hogy a hálószobai
szekrényben volt. Ugyanez a kés szerepelt a bizonyítékok
között, és nekem is megmutatták. Sikerült kiderítenem, hogy a
penge és az áldozatok sebei egyezést mutatnak.

– Felfigyelt valami másra is?

Dr. Wilkes habozik.

– Mrs. Benham nemrégiben gyermeket szült. Az erre utaló

jelek egyértelműek. A méh kitágulása, általános ernyedtsége, a
húgyhólyag vizenyője. A nagy corpus luteum az egyik
petefészekben. Egy emberi magzatot tartalmazó patikai edényt
is beszállítottak a kórházba. Megállapítottam, hogy a magzat
Mrs. Benham terhességének eredménye, és nagyjából
tizennyolc hetes lehetett.

Szavait csend fogadja. Egyetlen köhintés hallatszik,

valahol fent, a galérián. A füstfelhőkön át felfénylik a padok
fája. Jessop felemeli az üvegedényt.

– Ez az a…

Ön felugrik.

– Bíró úr! Ez felháborító! Mi célból hozatták azt ide?

Jessop a bíró felé fordul.

– Úgy vélem, bíró úr, hogy a vád jogi érvelésének részét

képezi.

– Amiről az ügyész úr pontosan tudja, hogy nekem nem áll

módomban élni vele. A törvény szerint pedig fel sem lehet
hozni a tárgyalás során, minthogy a vádindítvány egyetlen
szóval sem tér ki rá. Sőt a törvény szerint egy magzatot nem
lehet meggyilkolni. Az… az a dolog megengedhetetlen.
 A bíró a fejét ingatja.

– Mr. Pettigrew, nem ön az egyetlen, aki hátborzongatónak

találja. Mr. Jessop?

– Bíró úr?

– Vagy mielőbb közli, mi célja vele, vagy kivitetem innen

azt az edényt. Nem mindenkinek van vasból a gyomra, mint az
orvosoknak.

– Igen, bíró úr. Dr. Wilkes, jutott-e valamiféle

következtetésre azt illetően, hogyan került ki a magzat az
anyaméhből?

A sebész rám pillant.

– Egész biztosan nem élve született, ám ezzel nem állítom,

hogy nem eshetett áldozatul ugyanannak, ami az anyja halálát
is okozta. Akár Isten, akár valami brutális személy keze által.

Jessop grimaszol.

– Köszönöm, dr. Wilkes.

Minden fej ön felé fordul, amikor újra feláll. Határozott

hangon, azonnal felteszi a kérdést:

– Azt állítja, hogy a magzat nem születhetett élve?

– Valóban nem.

– Ám nem tudja megállapítani, mitől született halva?

– Csak elképzeléseim vannak.

– Értem. Bíró úr, nincs több kérdésem.

Zord tekintettel bámulok fel önre. Ez minden? Azt

reméltem, valami ügyes húzással áll elő, valami jó lapot
varázsol elő fekete talárja ujjából. Hát nem ezek az ügyvédek
portékái? Hogy fog így megmenteni engem? Hirtelen fagyos
kétely fog el. Ön a papírjait rendezgeti, és dr. Wilkes
nehézkesen lelép az emelvényről. Miközben távozik, újra rám
mered. Még a bíró is önre sandít. A közönség fészkelődik. Az
idő lassan foszlik szét, akár a füst. A levegőt újra betölti a zaj,
a hőség, a galériáról lehallatszó elégedetlen mormolás. Ennél
szaftosabb dologért jöttek, nem ezért.

Nyelvemet a fogamhoz kell szorítanom, hogy fel ne

kiáltsak.

Nincs azonban idő arra, hogy sokat tépelődjek, mert Linux

következik. Amikor megpillantom, mintha ököllel csapnának
gyomron. Ezt éreztem azon a reggelen is, amikor hallottam,
hogy felsüvít: – Gyilkosság!

Felszegi az állát, nem hajlandó rám nézni. Tetőtől talpig

feketébe öltözött, csak ruhája végig begombolt nyakát díszíti
fehér gallér. Azonban mihelyt odaér a tanúk számára kijelölt
helyre, a fából ácsolt doboz oldalfalai miatt nincs választása,
felém kell fordulnia. Vádló és vádlott. A himlőhelyei ma
vörösen izzanak, és megduzzadtak, mint a vérrel teli
kullancsok. Tenyerét a fekete Bibliára csapja, és megesküszik,
hogy csak az igazat vallja, Isten őt úgy segélje. Az ő szájából
ez inkább parancsnak hangzik, mint eskünek. Kihúzza magát,
a terem elcsendesül. Belém mar a rettegés. Most valóban
elkezdődik. Megpróbálok lassabban lélegezni, és áthajolok a
korláton. Ha van bármi, ami segíthet rajtam, fel kell fedeznem.
A legapróbb morzsát is.
 Linux épp azt mondja, rejtély számára, hogy Benham
miért engedte meg, hogy visszatérjek, és hogy ez volt az úr
végzetes tévedése.

– Gyakran megesett, hogy ott találtam a vádlottat az úrral a

könyvtárban, teljesen egyedül. Amikor beléptem, mindig
elhallgattak. Az effajta nők ilyenek, nemde? Még az uruk
térdéig sem érnek, de már megtanulják, hogyan ejtsék
csapdába. Biztosan megfenyegette valamivel mindkettejüket,
az urat és asszonyomat is. Miután visszajött, az asszonyom ki
sem kelt az ágyból, azt állította, hogy a feje fáj, bár most már
tudom, hogy az állapota miatt lehetett… A vádlott nem tágított
az ajtóból, de nem is engedett be senkit. Az asszonyom
nyugtalannak tűnt. Úgy vélem, rettegett a vádlottól!

Ön felpattan.

– Bíró úr! A leghatározottabban tiltakozom. Biztosra

veszem, hogy nem kell kifejtenem.

– Igen, igen, Mr. Pettigrew. Mrs. Linux, a vallomásában

szorítkozzon a tényekre. Mi az, amit a saját szemével látott?

– Azt láttam, uram, hogy az asszonyom fél! De amikor

beszéltem erről az úrral, mindössze annyit vetett oda, hogy
hagyjam békén azt a kettőt. Ez az estély napján volt.

– El tudja mondani, hogy mi történt az estély napján?

– Charles lejött a konyhába szólni, hogy a vádlott épp nagy

jelenetet rendez, úgyhogy felmentem. Még időben ahhoz,
hogy lássam, amint megfenyegeti Mrs. Benhamet. Egészen
közel lépett hozzá, és azt kiabálta: „Ez a halál!”

– „Ez a halál.” Biztos benne?

 – Teljesen biztos vagyok. Kétszer is elmondta. A jelen lévő
hölgyek közül néhányat annyira felizgatott a dolog, hogy
kénytelenek voltak visszavonulni a kisebb szalonba. Szóltam
Charlesnak, hogy kísérje fel a vádlottat a padlásszobába,
nehogy további felfordulást okozzon. Persze azonnal rendőrért
kellett volna küldenünk. Bárcsak megtettük volna. De
gondoskodnunk kellett a vendégekről. Elég sokáig eltartott,
mire mindenkit kikísértünk, és bezártuk a házat. Amikor
elmentem megkeresni az urat, utasított, hogy ne hívassak
senkit, és hogy ő már beszélt a vádlottal.

Linux nagy levegőt vesz.

– Éjfél után felmentem megnézni, be van-e reteszelve a

bejárati ajtó. Akkor láttam meg… őt… a harmadik emeleti
folyosón lépkedett Madame szobája felé. Sötét volt. Csak az
alakját láttam. De nyugtalannak tűnt. Felkiáltott. Azt azonban
nem hallottam, hogy mit mondott.

– Biztos az időpontban?

– A vendégek tízre mind távoztak, és nem sokkal ezután az

úr és asszonyom is nyugovóra tért. Ránéztem az órára akkor
is, meg akkor is, amikor megpillantottam a vádlottat.
Odaszóltam neki, de nem felelt. Éppolyan volt, mint korábban,
amikor azon kaptam, hogy éjnek idején a házban kószál… és
ez nem hagyott nyugodni. Megkérdeztem Mr. Casterwicket,
hogy szerinte mitévők legyünk. „Keresse meg az urat, és
beszéljen vele megint”, ezt tanácsolta. Úgyhogy el is
határoztam, hogy megteszem, a biztonság kedvéért.
Felmentem. És akkor megláttam a vért…

– Hol?
 – Voltak vérfoltok a lépcsőn… a folyosón, épp… épp a
könyvtárszoba előtt. Én…

Elhallgat, fehér zsebkendőbe fújja az orrát, és azt mondja,

bár ne kellene erről beszélnie.

– Igen – bólint Jessop. – Igen. – Csípőre csapja a kezét, a

talárja így denevérszárnyat formál. Annyi türelem szorult belé,
mint a patkánylyuk előtt topogó terrierbe. – Nem kell sietni –
nyugtatgatja megértőn. – Vannak dolgok, Mrs. Linux,
melyeket le sem lehet írni. Azonban ezek a dolgok gyakran az
Old Bailey hatáskörébe tartoznak.

A házvezetőnő felzokog. Iszonyú csend támad, csak fent a

galérián suttognak-csoszognak. Ők is vérszagot éreznek. Ezért
jöttek ide.

– Beléptem. A… a szag miatt torpantam meg. Olyan…

olyan sűrű volt, mintha hozzám tapadna. Eltapogatóztam a
kandallóhoz, és meggyújtottam az egyik kialudt gyertyát.
Akkor láttam meg. A vért! – vonyít fel. – A padló… akár
valami fekete tenger… és szegény uram odaveszve rajta! Én…
egy darabig azt sem tudtam, mitévő legyek. Aztán térdre
rogytam. Nem jutott eszembe semmi más. Sokáig imádkoztam
az úr felett. Elmondtam a miatyánkot. Jó néhányszor, már nem
emlékszem, hányszor. Be kellett szívnom azt a… végig be
kellett szívnom azt a szagot. Aztán kimentem a folyosóra, és
ott térdeltem le. Én… kiadtam a vacsorámat. A rendőr később
megtalálta a… megtalálta a hányást.

Eljátssza, hogy összeszedi magát, végigsimít a

ruhaderekán.
 – Elindultam az asszonyom szobájába, mert gondoltam,
oda kell hívnom. Bementem. Először olyan volt, mintha az
ágyban ott aludna az úr meg az asszonyom. Szép takarosan el
volt rendezve az ágynemű, de… – arcához emeli a kezét – ott
is ugyanaz a szag terjengett. Az a szörnyű szag. Ó, abból
rögtön tudtam, hogy olyasmit látok majd, amit nem szeretnék.
Hátrahúztam a takarót… és ott volt a vádlott meg az
asszonyom. Az ágy csupa vér. Akkor vettem észre, hogy
asszonyom meghalt. Aztán sikoltozni kezdtem, erre odasietett
Mr. Casterwick, aki hívta Charlest. Charles elment a járőröző
rendőrért, és olyan borzalmasan megrázott a dolog, hogy meg
sem néztem, hány óra. Akkor ébresztettük fel a foglyot. Nem
akartuk felverni, mielőtt odaért volna a rendőr.

– Milyennek találta, amikor felébresztette?

– Először sehogy sem akart felébredni. Fognom kellett a

kancsót, hogy lelocsoljam. Amikor felült, láttam, hogy véres a
keze. A rendőr megkérdezte, hogy mi történt, mire ezt felelte:
„Nem emlékszem.” Ennél többet nem mondott. Csak ezt
ismételgette.

Linux elmondja, később hogyan talált rá az üvegedényre és

az arzén számlájára a szalmazsákom alatt, és hogyan adta át
ezeket a rendőrnek, mihelyt lement. A rendőr megtalálta a kést
Madame szekrényében a laudánumos üvegek és az Elveszett
Paradicsom kötete mellett. A kést tisztára törölték, és olyan
gonddal helyezték el az üveg és a könyv mellett, mint ahogy
egy sebész rendezi el az eszközeit.

– Sebész vagy mészáros. – Linux mintha egyenesen elém

köpné a szavakat.
 Ó, nagyon is jól tudom. Az a mészárlás, amikor nem kell
életben tartani az állatot.

– A véren kívül minden rendben volt. Mintha

kitakarították volna a szobát. És, uram, van itt még egy fura
dolog. Tudja, az asszonyom aznap este lejött a konyhába, épp
azelőtt, hogy a vendégek hazamentek volna. Lejött, és… ó… a
kezét tördelte, a hangja pedig olyan erőtlen, olyan elhaló volt,
hogy alig hallottam. Csak meg akarta köszönni, és elmondani,
hogy az estély jól sikerült, és egyikünk se keseregjen a
történtek miatt. Sorban odament mindenkihez. Sosem felejtem
el. Emlékszem, ahogy megfogta a kezemet, és az övé olyan
pici volt, olyan hideg. Remegett. Azt gondoltam, hogy
felkavarta, ami történt. Most azonban már tudom, hogy félt.
Nyilván rettegett.

Szavai hatására iszonyúan sötét hangulatba süppedek. A

gondolat, hogy Madame esetleg félt. Tőlem? Lehanyatlik a
fejem.

Amikor felnézek, ön már talpon van. Annyira különbözik

Jessoptól. Az ügyész úgy állt ki, mint valami színész, úgy
használta a szemöldökét, a kezét, úgy villogtatta a fogát, hogy
jól lássák a karzaton. A talárját állandóan felrántotta, mint
szajha a hálóingét. Az öné azonban szépen megmarad a vállán.
Egy ideig összevont szemöldökkel tanulmányozza a papírjait.
Gondolkodik. Jessop handabandázása és Linux zokogása után
a csend egyre jobban elmélyül. A terem is elnémul.

A csendet lehet akár vésőként is használni. Talán azért

váratja Linuxot, mert azt reméli, hogy ilyen minőségében
eshet neki vele.
 Felnéz.

– Ha jól értettem, amikor otthagyta az ura holttestét,

egyenesen az asszonya szobájába ment.

Linux csücsörít.

– Valamit kérdezni is fog, Mr. Pettigrew?

– Tehát ön még fent volt, és a házban járkált. Előbb a

könyvtárba ment, aztán a hálószobába. Elképzelhető, hogy úgy
akarja elfedni a saját nyomait, hogy az ügyfelemét
hangsúlyozza?

– Ön ugyanolyan zavarodott, mint az ügyfele, ha ezt hiszi.

Bár gyanítom, inkább arról lehet szó, hogy a vádlott
szavanként fizeti önt. – Linux felnevet. – Nem én
fenyegetőztem, és nem engem találtak nyakig véresen.

– Az ügyfelem az asszonya mellett feküdt, onnan is

átkerülhetett rá a vér.

– Ez ám a hihető történet, uram! Lemészárolják mellette az

asszonyát, és ő fel sem ébred rá?

Erre természetesen nem kap választ, ezért kénytelen irányt

váltani. Megmondhattam volna önnek, hogy Linuxot nem
lehet megrendíteni. És egyébként is: nem ő az, akinek véres
volt a keze, és aki nem tud megnyugtatóan elszámolni azzal,
hogy mit tett. Nem is állt elő senki, hogy tanúskodjon ellene.
Ha közte és köztem kell választani, senki sem őt látja majd
szörnyetegnek.

– Van itt még egy rejtély. A gyilkos oly brutális volt. És

aztán feltakarított? Hogy is van ez? Miért takarított a
hálószobában, ha a könyvtárban viszont nem? Nem igazán
értem ezt a dolgot.

– Ön mintha elég sok mindent nem értene, uram.

Hallom, hogy a karzaton horkantva röhögnek. A gyomrom

összerándul. Mi ebben a nevetséges? Akkor is ilyen jól
mulatnának, ha itt, előttük lógatnának fel? Körülnézek a
teremben. Ez a rengeteg ember, akik este hazamennek a
vacsorájukhoz, a családjukhoz… igen, gyanítom, hogy jót
mulatnának. Még mélyebbre vájom a körmöm a korlátba.

Ön hátraveti a parókája lelógó szárnyát.

– Azt vallotta, hogy Madame hálószobájában minden

rendben volt.

– Kivéve azt, hogy volt ott egy holttest.

– Igen, de ezek az ön saját szavai, Mrs. Linux. Szó szerint

idézem: Minden rendben volt. Mintha kitakarították volna a
szobát.

– Talán kérdezze meg az ügyfelét. – Linux éles pillantást

vet az esküdtek felé. – Nem én vagyok a gyilkosságok
szakértője.

– Hát ebben egyetértünk, Mrs. Linux. Azonban épp az ön

gyilkosságról való spekulációja az, ami az ügyfelemre mutat.

– Úgy vélem, az esküdtek dolga eldönteni, hogy ki a

bűnös.

– De ön úgy gondolta, hogy a vádlott követte el ezt a

szörnyűséget?

– Ha őfelsége hivatala ezt állítja.

 – De őfelsége hivatala vajon nem azért állítja-e ezt, mert
ön ezt jelentette ki őfelsége rendőre előtt?

– Gyilkosság történt. Két gyilkosság! És az úr… az úr… –

Linux sírásban tör ki, és a szeméhez emeli a zsebkendőt. –
Szóval, amikor megtaláltam a mérget a holmija között, és
amikor megtaláltam… azt… akkor jelentettem a dolgot.
Magától értetődik.

– Azt gondolta, hogy mivel ügyfelem arzént vásárolt,

minden bizonnyal azt tervezte, hogy le fog szúrni valakit?

Linux habozik.

– Mrs. Linux. Ha egy nő vette magának a fáradságot, hogy

mérget vásároljon és elrejtse, akkor vajon miért szúrta volna le
az áldozatait? És ez az arzénról szóló számla, amit ön állítólag
a padlásszobában talált… nos, éppolyan, mint Cobbett
heringje, amellyel elterelte a kutyák figyelmét a nyúlról! Nem
köztudomású, hogy az előkelő hölgyek gyakran használnak
arzént az arcbőrük ápolásához? Nem lehetséges, hogy Mrs.
Benhamnek vannak Mr. Jonestól egyéb, arzénről szóló számlái
is? Legyen óvatos! Ha kell, beidéztetem a patikárius urat.

– Az ön ügyfele azon az estén megfenyegette őket. Ebből

semmiféle hazugsággal nem mászhat ki. Húsz másik személy
hallotta. Az úr összes vendége.

– Ön azt állítja, hogy ügyfelem elvesztette az önuralmát,

dühbe gurult, megölte az első áldozatát, aztán felment az
emeletre, végzett a másodikkal, majd olyan mély álomba
merült, hogy önnek vízzel kellett nyakon öntenie? Hogy is
történhetett ez?
 – Ezt a kérdést inkább a vádlottnak kellene a saját
lelkiismeretének feltennie.

Linux csak áll, és bámul rám. A bíróságon a csend mindig

olyan vészterhes. Talán azért, mert ezeket a termeket állandóan
szavak töltik be. Még akkor is itt visszhangzanak, amikor épp
senki sem beszél. A szó az önök mestersége, az ügyvédeké.
Kanállal adagolva, vagy késsel bevésve. Dicsérettel,
hízelgéssel. Csöpögve a rosszindulattól vagy kedvességtől,
attól függően, hogy mi a céljuk a szavakkal. Trükkök.
Csapdák. Ön biccent Linux felé, majd lepillant az irataira. A
hangja szelídebben cseng.

– Tudja, Mrs. Linux… voltak ott teljesen logikus

magyarázatok… ennek ellenére ön és Meek rendőrbiztos
azonnal az előítéletes magyarázatok után vetették magukat, a
többit pedig minden további vizsgálat nélkül kizárták.

Linux felém fordul. Gyűlölet lobog a tekintetében. Ő és én

egyformák vagyunk. A gondolat kígyóként tekereg. Ő és én
egyformák vagyunk. Ugyanúgy rajongunk. És ugyanúgy
haragszunk.

Ön vár, ám a házvezetőnő nem szólal meg.

– Hát nem tudja, Mrs. Linux, hogy az ön spekulációja

miatt felakaszthatják az ügyfelemet? – kérdezi halkan. – Nem
érdekli?

Linux összepréseli az ajkát.

– Azt állítja, hogy az estély során volt némi felfordulás a

kisszalonban?

A nő megkönnyebbülten kifújja a levegőt.

 – Igen. A vádlott fenyegetőzött.

– Hallott-e bárki hasonló lármát az emeleten, miután az úr

és az asszonya felmentek nyugovóra térni?

– Nem.

– Egyáltalán nem?

– Nem volt ebben semmi különös. A földszintről nem

hallhattuk meg, mi folyik az emeleti szobákban. A konyhában
voltunk, égett a tűz a kályhában, a takarítás, tisztogatás is
zajjal járt.

– Ön látta, ahogy a vádlott elkövette ezeket a szörnyű

gyilkosságokat?

– Nem.

– Látta bárki más?

– Senki sem említette.

– Hogy jött ki a vádlottal?

Linux állkapcsa megrándul.

– Tettük a dolgunkat.

– Nem volt ellenséges a viszonyuk?

Újabb habozás.

– A szokásosnál nem ellenségesebb. Azt a háztartást én

vezettem, uram, és én irányítottam benne a személyzetet.
Lehetetlen lenne, hogy mindig elégedettek legyenek velem,
vagy én velük.

Pislog.
 – Milyen ura volt Mr. Benham a háznak?

– Ehhez mi köze?

– A bíróságnak van köze hozzá.

– Jó urunk volt, igazságos.

– Tehát ön úgy érezte, hogy a vádlott fenyegetést jelent a

háztartásra, megpróbálta felhívni erre az ura figyelmét, mert
azt akarta, hogy zavarják el a háztól.

Linux szeme összeszűkül.

– Nem is tévedtem…

– Egy alkalommal leforrázta a kezét a teáskannával…

– Az baleset volt! Mit mondott magának? – Megint felém

kapja a fejét. – Mit mondott? Azon az estén történt, amikor a
vacsoránál rátámadt Mr. Benham egyik vendégére. Mr. John
Langtonra. Arra a férfira, aki idehozta, és Mr. Benhamnek
adta. Levittem magammal a vádlottat a konyhába. Szégyent
hozott az úrra a viselkedésével. Arra számítottam, hogy
azonnal kipenderítik, de nem így lett. Mindig megsajnálták, és
lám, mivel fizetett vissza a jóságukért! Amikor megpróbáltam
rávenni arra, hogy menjen fel, kimeresztett körmökkel rám
támadt, és meg akart karmolni, nekem pedig még a kezemben
volt a teáskanna. Mert még nem csináltam meg a vacsora utáni
teát. Hát így történt, ez a tiszta igazság. Tán engem hibáztat
érte? Mondhat, amit akar, én átláttam rajta. Én pontosan
olyannak láttam, amilyen volt. És nem tévedtem.

– Ön hátrányosan ítélte meg a vádlottat azért, mert fekete?

– A tettei szóltak ellene, nem a bőrszíne.

 – Ön állandóan gyötörte.

– Nem. Nem gyötörtem.

– Gyötörte. Zaklatta.

– Nem.

– A kezdetektől fogva ellenséges volt vele. Fekete bőr,

fekete lélek. Ezt gondolta?

– Nem.

Farkasszemet néznek egymással, csak a tárgyalóterem halk

neszei választják el önöket egymástól.

Az itteni csend valódi csoda. Annyira más, mint a

börtönben. Ott a folytonos ordítás, sikoltozás, visítás addig-
addig kalapálja az embert, míg szikrázva meg nem hajlik, mint
a vasszög, hogy aztán már sose érezze magát egyenesnek. A
Newgate zaja a hatalmas disznóólak zaja. Itt pedig a
mérhetetlen csendet találom fülsiketítőnek.

Linux mellkasa úgy jár, mint a fújtató. Az öné is. A padló

is hullámzik, mintha hajófedélzet volna.

A bíróra nézek, aki fészkelődik az emelvényén.

Felnéz az órára.

– Mr. Pettigrew, talán ez lenne a megfelelő pillanat…

 Negyvenegyedik fejezet
A tárgyalóterem minden időmérője közül a bíró gyomra az,
melynek akarata érvényesülni szokott. Vagy a gyomráé, vagy a
hólyagjáé.

Ebéd.

Miközben a bíró nekiesik a töklevesének – vagy amit a

mai napon felszolgálnak a bírák ebédlőjében –, a foglárok
megengedik önnek és Tomkinnak, a nevemben eljáró
ügyvédnek, hogy velem töltsenek pár percet. Mindketten
szemben állnak velem. Sötét, taszító kis folyosón vagyunk, itt
nincs fényesre polírozott fa vagy zöld bársony. Csak hideg,
szürke falak, mocskos kőpadló a talpunk alatt, és a foglyok
szaga. Láb- és félelemszag. Belém ivódik a gondolat, hogy ha
Jessopnak sikerül megkurtítani az életemet, akkor a hátralevő
részét már itt fogom leélni. Egy olyan helyen, amit
megfelelőnek találnak a hozzám hasonlók, a foglyok, a
gyilkosok számára.

Önök ketten töprengve faggatnak, mint két iskolás fiú,

akiknek ugyanazzal a feladvánnyal kell megbirkózniuk. Még a
fülembe cseng, amit az első találkozásunk alkalmával
mondott: Adjon a kezembe valamit, amivel megmenthetem a
kötéltől.

Az állát ütögeti a papírjaival. Megrázza a fejét.

– Kezdjük a magzattal…
 – Miért? Hiszen csak figyelemelterelés az egész. Ön is ezt
mondta.

– Hogy mit mondok nekik, és mit mondok magának, az két

teljesen különböző dolog.

Tomkin a markába köhint.

– Mr. Pettigrew védi a bíróságon, Miss Langton, úgyhogy

a bizalmába kell fogadnia.

– Jessop valamiféle képet fest magáról – vág közbe ön. –

Szakállas trükk. Eléri, hogy az esküdtek felfigyeljenek
valamire, amiről a bíró majd úgy ítél, hogy el kell felejteniük.
Előítéletes ostobaság, és nem lenne szabad hagyni. Csakhogy
nincs értelme folyton felugrálni és tiltakozni. Attól ugyanis az
esküdteknek az lesz a benyomásuk, hogy nem tudunk
szembeszállni a tényekkel, az ügyvédi fortélyok pedig hidegen
hagyják őket. Ha nem adunk magyarázatot a magzatra, akkor a
legrosszabbra fognak gondolni. Arra, hogy maga egy…

Csecsemőgyilkos. A szó belém mar. A pánik dobolni kezd

az ereimben.

– Miss Langton, eddig mindössze egy fekete személyt

védtem. Egyet. Abban az ügyben a bíró úgy ítélte meg, hogy a
vádlott nem rendelkezik olyan értelmi képességekkel, melyek
lehetővé tennék, hogy felfogja az eskü fogalmát. Pedig három
nyelvet beszélt! Érti már? Az… a dolog semmilyen más
ügyben nem kerülhetett volna be a tárgyalóterembe, de
ebben…

Elhallgat, mintha valami eszébe jutott volna.

– Meg van keresztelve?

 – Ez mennyiben segítene?

– Legalább azt elmondhatná magáról, hogy keresztény…

A kezem ökölbe szorul.

– Tudom, mindannyian azt hiszik, eléggé brutális vagyok

ahhoz, hogy megöljem az asszonyomat. De nem tettem.

– És ha azt a lehetőséget vesszük alapul, hogy mégis

megtette?

A szívem viharba került hajóként hánykódik ide-oda.

– Mert ezzel is érvelhetnénk. Egész életében rabszolga

volt, áthozták ide, elajándékozták. Nem is lenne ember, ha
ilyen körülmények között nem ütne vissza. Talán nem
mentenék fel… de érvelhetnék a deportálás mellett.

– Nem.

Felidézem, hogy nézett ki Madame, amikor rátaláltam,

amikor azt az apró, néma, alvadt vérrel borított kis csomagot
őrizte.

Tudom, megígértem. Bocsásson meg.

Nagy levegőt veszek, és felnézek önökre.

– A gyerek nem a férjétől volt. Madame és Mr.

Cambridge…

Meghökkenve néznek egymásra.

– Nem akarta, hogy bárki megtudja. Azért tartottam meg a

magzatot, mert Madame el akarta temetni, mihelyt valamivel
jobban van.

– Nem volt jól?

 – Ezért mentem vissza. Írt nekem, és a levelében erre kért.
– Elmondom önnek, hogyan tértem vissza Levenhallba, és
hogy Madame milyen ijedt volt.

– Ijedt? Mitől félt?

A férjétől, attól, hogy mit tehet vele, és a saját, egyre

szűkülő lehetőségeitől. Elmesélem, hogyan találtam rá azon a
napon a vigasztalhatatlan Madame-ra. Hogy mintha már a
gyermek elvesztése előtt elmerült volna a bánat kútjában.
Tomkin meglepetten néz fel, mintha azon tűnődne, hogy lehet
ilyesmit veszteségnek tekinteni. Felvázolom, hogy mi volt
Benham ajánlata, de aztán elhallgatok, mert tudom, bizonyos
ajtókat bölcsebb nem kinyitni.

Elmondom, hogy szerettem Madame-ot. Hogy

megpróbáltam segíteni neki. Nem beszélek a kemény
szavaimról. Nem említem meg, hogy akár én is lehettem az,
amitől annyira félt. Mire befejezem, egész testemben
reszketek. Azzal igyekszem leplezni, hogy kinyújtom a
kezemet, és megfeszítem a karomat.

– Szerettem – ismétlem meg, mert ezt érzem a

legfontosabbnak.

– Szerette az asszonyát – néz rám higgadtan. – Ez nem

változtat a javaslatomon. Még ha kölcsönös lett is volna,
valószínűbb, hogy nem segítene, hanem rontana a helyzetén. –
Végigtekint a folyosón, és lehalkítja a hangját.

– Mi történt aztán?

– Aztán?

– Miután olyan állapotban találta, ahogy az imént leírta.

 Nem felelek azonnal. Csak óvatosan. Körültekintően. Ne
mondj túl sokat.

– Lement az estélyére. Mr. Benham ezt várta el.

– És utána?

Vadul kavarognak a gondolataim. Önmagamat próbálom

megelőzni. Magamba nyúlok, és nem találok semmit. Ez a
fortély – az emlékezés és felejtés közti mezsgye – az egyetlen
megmaradt menedékem.

Adjon a kezembe valamit, amivel megmenthetem a kötéltől.

Nem emlékszem.

A folyosó végén fém kattan. A foglárok. Nincs több időnk. Ön

Tomkinhoz fordul.

– Mit gondol?

– Hogy ezzel nem sokra megyünk.

– Valóban. De… – Elhallgat. – A házvezetőnő kikérdezése

közben eszembe jutott valami. Hogy is történhetett ez az
egész? Megöli az egyiket, majd a másikat, aztán rögtön utána
mély álomba merül? Sok laudánumot vett be. Ezzel talán
kezdhetnénk valamit. Mi lenne, ha keresnénk egy orvost, aki
segít felépíteni a védelmet?

Tomkin rám néz.

– Ismerek egy cheapside-i doktort. Egy másik ügyben múlt

héten is használtam. Talán meglehet az ehhez szükséges
tudása. De hová akar kilyukadni ezzel?

– Ha találunk egy orvost, aki hajlandó eskü alatt

tanúskodni, akkor esetleg érvelhetnénk azzal, hogy nem volt
olyan állapotban, amely lehetővé tette volna a tervezést, a
szándék megvalósítását. Következésképpen a vádat ejteniük
kell… legalábbis a gyilkosságét, nemde?

– Úgy érti, rosszhiszeműség hiányában? Nos… azt hiszem,

Mr. Pettigrew, hogy ilyen még nem volt. Amennyire tudom,
precedens nélkül való…

– Nem! – Mindketten döbbenten pislognak rám. – Ettől

bűnösnek tűnnék – magyarázom.

Tomkin a fejét csóválja.

– De Miss Langton, ez egy védelmi stratégia.

Mivel másik nem akadt, végül nem volt más választásom.

 Negyvenkettedik fejezet
A bíró visszatér. Jessop szólítja a többi tanúját, hogy előadják
a mondandójukat.

Először Meek rendőrbiztos tesz tanúvallomást a kezemen

látott vérről, és elmondja, hogy az ágyneművel próbáltam
letörölgetni.

– Tudtam, uram, hogy nem az ő vére, mert nem volt rajta

seb… csak néhány véraláfutás a nyakán, amit kétségtelenül
valamelyik áldozat okozott, amikor védekezni próbált. –
Amikor eljut idáig, mindenki rám mered. A kalapálás a
mellkasomból felcsúszik a torkomba. Nem számít, hogy
nyeldekelek és nyeldekelek, képtelen vagyok megszabadulni
tőle.

Utána Mr. Casterwick következik, aki beszéd közben

idegesen forgatja a kezében a kalapját.

– Igyekeztem távol tartani magam az olyan ügyektől,

amelyek nem tartoznak rám. Azonban azokban az utolsó
napokban a vádlott furán viselkedett. Volt úgy, hogy valami
feladata közben mozdulatlanná dermedt, aztán képtelen volt
felidézni, hogy mit is akart csinálni. Egy alkalommal a kertben
találtam rá, a tavacska közelében. Azt mondta, kijött
megkeresni egy kisgyermeket, mert egy gyermek elveszett.
Levenhallban egyetlen gyermek sem lakott. Az igazat
megvallva, felmerült bennem, hogy talán italozhatott. Egyszer,
miután mindannyian elmentünk lefeküdni, ő ott maradt
egyedül a konyhában. Aztán láttam, hogy a fejét az asztallapra
fekteti, a keze pedig úgy mozog, mintha írna. Csak épp nem
volt nála toll. Amikor közelebb léptem, azt mondta: „Ó, a
fejem! Olyan fájdalmat érzek benne, muszáj lesz felnyitnunk.”
Már bánom, hogy erről nem szóltam Mrs. Linuxnak. Tudják,
megsajnáltam a lányt, és könyörgött is, hogy ne tegyem. Mrs.
Linux azt gyanította, hogy lopkodja az asszonyunk
orvosságait.

Végül eljön Charles ideje is. Elmondja, hogy amikor azon

az iszonyú estén sikerült valahogy felcibálnia a padlásszobába,
úgy rázkódtam a szalmazsákon, mint a meglazult kocsikerék,
és hogy látta, készülök valamire, ezért aztán igazán sejthette
volna, hogy „meg fogok zavarodni”. Ha tudta volna, sosem
hagy őrizetlenül, és akkor az úrék még mindig élnének.
Mindenki megdöbbenésére – beleértve magát is – ezen a
ponton elsírja magát.

A délután folyamatosan kopik, fogy. Egyre nagyobbra gyűlik

az ellenem összeeszkábált bizonyítékok halma. Lassan, lassan.
Azonban még nem hangzott el semmi, ami segítette volna
betölteni azt a bizonyos hiányzó időt. A fény halványul, meg-
megcsillan a kardon a bíró felett, és a vádlottak padja fölé
függesztett tükrön. Az egyik öreg börtöntölteléktől hallottam:
azért van ott, hogy a bíró és az esküdtek jobban láthassák a
vádlott arcát. Angol igazságszolgáltatás. A tükör és a kard. A
vádlottnak először saját magával, aztán a halállal kell
szembenéznie. A rettegés a gyomromba mar. Arra vágyom,
hogy nekiiramodjak. Elmeneküljek. Hogy is bírná ki bárki,
hogy ennyi időn át nyugton maradjon, és végighallgassa,
miket mondanak róla? A vádlott azonban rákényszerül arra,
hogy mindent lásson és halljon. Azt is tudom, hogy ha
megmoccannék, a porkolábok azonnal legyűrnének és
elhurcolnának.

Amikor a fény már szinte teljesen elenyészik, a bíró végre

rácsap az asztalára, amitől papírjai fehér szegélye megrebben,
felkunkorodik, mint az emberi kéz ujjai. Kijelenti, mennyire
meglepi, hogy véget ért a nap, és nem jutottunk el a tárgyalás
lezárásáig.

– Kapnak még egy napot. – Figyelembe véve, hogy milyen

zsúfolt a tárgyalási rendje, jobb, ha önök ketten igen
felkészülten jelennek meg hétfőn.

Így végződik az első nap.

Mivel péntek van, két napot kell eltöltenem a Newgate-

ben, mielőtt visszatérünk ide. Az előttem elnyúló idő
végtelennek tetszik. A percek lustán mozdulnak, mint a napon
heverésző kutya, az órák vágtatnak. Az időmérés vagy oly
katonásan rendezett, mint egy szorzótábla, vagy rakoncátlanul
kitör az irányításunk alól, akár a fingás. Ennek az egész
cécónak azért több időt kellene felemésztenie, mint egy
ablakpucolás, nem? Miért kellene önnek engedélyért
könyörögnie, hogy egy nő életéért harcolhasson?
Mindenesetre óráinkat a bíróhoz kell igazítanunk, hiszen ő a
nap, amely az Old Bailey felett kel és nyugszik. És az ő
véleménye szerint túlságosan elhúzódik az ügy.
 Negyvenharmadik fejezet
Hétfő reggel. A második nap. Miután bekísérnek, ön áthajol a
vádlottak padja felett. Élénknek tűnik. Azon vagyok, hogy ne
remegjen a kezem, ne csörögjenek a béklyóim.

– Van egy meglepetésem – közli. Halvány vigyor. Nem

mondhat ennél többet, mert már érkezik a bíró.

Jól is esne valami meglepetés. Kimerítettek a pénteki

események és a Newgate-ben töltött hétvége. Múlt éjjel
zavargás tört ki: egy csapatnyi régóta raboskodó nő a falból
kivájt kövekkel verte a cella ajtaját. Amikor valakire a
hajófogda vár, így szokott búcsút mondani a kőből épült
börtönnek. Vannak, akik szerint a deportálás rosszabb a
vesztőhelynél. Habár én most nem bánnám. Nem csoda, hogy
így viselkednek, hiszen egy túl szorosra húzott fűző is
széthasad előbb-utóbb – inkább előbb, ha a viselője feszegeti.
A Newgate is effajta fűző. Ahonnan aztán tovább préselnek
bennünket az Old Bailey-be, onnan pedig a folyosóra, ahonnan
már csak a vesztőhelyre vezet az út. Mintha kolbászt
töltenének. A gondolattól a gyomromhoz kapok, és
meghökkenek, amikor az ujjam selymet tapint. Lenézek. Új
ruha. Majdnem el is felejtettem. Szombaton hozta az egyik
jótét lélek. Hogy a bíróságon viselje. Nem veheti fel azt a
tegnapi durva holmit. Abban csak magára néznek, és már el is
ítélték. Valóban érzem az új ruhából áradó erőt. Ahogy
visszatér belém valamiféle méltóság. Valamivel több
önbizalom. Ez és az ön jó hírre vonatkozó ígérete támogatást
nyújt. A szoknyámat markolva előredőlök, hogy jobban tudjak
figyelni.

Ön közli a bíróval, hogy szeretné visszahívni dr. Wilkest a

tanúk padjára, mire Jessop éber pillantással felül, és a
homlokát ráncolja.

Ön zavartalanul folytatja:

– Tisztában vagyok azzal, bíró úr, hogy a tanút pénteken

meghallgattuk. Azon alkalommal figyelmesen hallgattam
méltóságod megjegyzéseit, ám azóta felmerült néhány kérdés,
amelyekkel kapcsolatban méltóságod megértését kérem. Nem
fogom hosszú ideig feltartani a tanút.

Aztán felveszi az egyik papírját, és a széle felett a sebészre

pillant.

– Dr. Wilkes, a patológia tudománya lehetővé teszi, hogy a

testünk akkor is beszéljen, amikor mi ezt már nem tehetjük.

– Valóban, amennyiben arra céloz, hogy a test önmagában

is el tudja árulni, milyen módon halt meg.

Ön biccent, mintha hízelegni akarna neki az

egyetértésével.

– De ennek megvan a maga művészete, igaz?

– Művészete?

– Amikor valaki tudja, hogy mit is keres. Átlátja az emberi

természet…

Wilkes elmosolyodik.

– A tudóst az választja el a sarlatántól, hogy tudja, mit

keressen. S merem állítani, a művésztől pedig az, hogy meg is
találja.

Többen felkuncognak. A doktor végigsimít az állán.

Tekintetem az ujjaira tapad. Vaskosak, akár a kolbász. Hogyan
dolgozik ezekkel? Szinte látom magam előtt, ahogy a véres
húsban turkál, széthúzza, kiemeli a májat, az agyat, a szívet.
Megtántorodom, lehunyom a szemem, és megjelenik előttem a
mancsát billegtető Doktor.

– Megvizsgálta Madame Benham gyomrának tartalmát,

doktor úr?

– Igen, gyomorpumpát alkalmaztam.

– Mit talált?

– Mindössze az elfogyasztott, teljesen hétköznapi étel

maradványait.

– Nem volt semmi különös?

A sebész vállat vont.

– Csak répa.

– Bármi más?

– Hová akar kilyukadni?

– Járt már bíróságon, doktor úr?

– Ahogy elnézem, többször, mint ön. – A karzaton kitör a

nevetés. A doktor felmosolyog rájuk, látszik, hogy feszíti
keblét a büszkeség.

– Ezek szerint sokszor?

– Úgy vélem, szakmai életutam részleteit tudomásul vette

pénteken, amikor nem kívánt kérdéseket feltenni.
 – Igen. Rendben. Akkor térjünk rá… – Megfogja az egyik
tintatartót, megbillenti, úgy tartja, ahogy a nők a vasalót
szokták. Azt hiszem, szívesen próbát tettem volna az ügyvédi
munkával. Hogy szavakból éljek, mint ön.

– Tudja, többször is elhangzott ebben a bírósági teremben,

hogy az ember szívét csak Isten látja. Azonban kíváncsi
lennék… Ugye mindannyiunknak meg kell próbálnia belelátni
a másik szívébe?

– Mr. Pettigrew, mostanában ezzel foglalkoznak a

prókátorok? – vigyorog gúnyosan az orvos.

– Még a sebésznek is kísérletet kell tennie vele.

– Egy sebésznek semmi dolga az érzelmekkel.

– Vagy anatómusnak?

– Nincs rá igény. A holttesteknek nincsenek érzelmei.

– De hát ön arra a tényre építette szakmai előmenetelét,

hogy a holttestek beszélnek! Ön elé emberek kerülnek, dr.
Wilkes, nem számít, milyen állapotban vannak. Emberek,
akik… nagyon szerették a fügét! Vagy a kisbabák illatát… a
tengerparti sétákat… a napfény melegét az orrukon, és… –
Elhallgat, mintha zavarba jött volna. – Nos, azokat az apró
örömöket, melyek kijuthatnak nekünk, amíg életben vagyunk.

Dr. Wilkes felvigyorog a bíróra.

– Igazán takaros kis beszéd, uram, ám azon tűnődöm, hogy

miféle jelentőséggel bírhatnak ezek a kérdések egy leszúrt nő
esetében. Mintha a megsavanyodott tejet okolnánk azért, hogy
a macska vízbe fulladt.
 A bíró eddig a fogát piszkálta. Most rajtakapottan engedi
le a kezét.

– Valóban, egyetértek. Mr. Pettigrew, attól tartok, én sem

tudtam követni a gondolatmenetét.

– Pedig határozott célom van vele, bíró úr! – Megint az

orvos felé fordul. – Kérdezősködött-e Mrs. Benham felől? A
szokásairól? Például, hogy milyen gyakorisággal élt
ópiummal?

A bíró megütögeti a padját.

– Mr. Pettigrew. Ha valakinek hosszú időn át semmi sem

akad a horgára, akkor nem árt elgondolkodnia azon, hogy talán
a csalijával van a baj.

– Bíró úr, okom volt feltételezni, hogy dr. Wilkes figyelmét

elkerülte az ópium jelenléte a gyomorban. Tudomásomra
jutott, hogy Mrs. Benham a laudánum rabja volt…

A sebész előreszegi az állát.

– Tudtam arról, hogy Mrs. Benham hónapok óta

laudánumot szedett az orvosa tanácsára. Most éppen nem jut
eszembe a neve. Folke? Falk?

Ön lepillant a kezében tartott lapra.

– Fawkes?

– Fawkes, igen! Azt hiszem, így hívták. Az ópium

jelenléte teljesen megfelelt volna a kezelési történetének. Mrs.
Benham aznap egy estélyen vett részt, és tökéletesen jó
kedélynek örvendett. Teljesen felesleges lett volna olyan
vizsgálatot végezni, amely felfedi az ópium jelenlétét… már
ha létezne ilyen.

– Végzett bármiféle vizsgálatot?

– Mr. Pettigrew – szakítja félbe a bíró. – Vizsgálódjon

másfelé.

– Igen, bíró úr. – Tesz egy lépést hátra. – Van valami más
is, ami nem hagy nyugodni, doktor úr. Látja itt a ruhákat,
melyeket aznap este viseltek az áldozatok?

– Igen.

– Nos, akkor jól nézze meg őket. Mr. Benham öltözékét

átitatta a vér. Tetőtől talpig, ahogy mondani szokták. Látja?
Mintha újra meg újra kifröccsent volna a vére. Amint azt a
régi babona tartja, mely szerint a gyilkos jelenlétében a
holttest sebei vérezni kezdenek. Vagy ahogy Shakespeare
fogalmazott: „Megnyitva jegzett szájok, újra vérzenek!”[21]
Mrs. Benham ruháján azonban csak igen kevés vér van. –
Amikor felemeli a szürkéslila holmit, a selyem úgy tapad
önhöz, ahogy egy kétségbeesett nő kapaszkodhat a szeretője
bokájába. A mellrészen rászáradt, sötét foltok. – Önnek vajon
mi az elképzelése róluk?

Mr. Wilkes elgondolkodik, keresztbe fonja mellkasán a

karját.

– Egyszerű a magyarázat, Mr. Pettigrew. Mr. Benham több

sebet kapott. Újra meg újra ledöfték, méghozzá nagy erővel. A
felesége sebei azonban nem voltak olyan mélyek.

– Nem voltak olyan mélyek?

 – Nem. – Az orvos hangja érdes, akár a gránit… de
tétovázik. Egy szívdobbanás. Vagy csak a kerekek forognak a
fejemben?

– Ön ennek ellenére esküszik rá, hogy a halálát kivérzés

okozta?

Képtelen vagyok dr. Wilkesre pillantani. Sehová sem

tudok nézni. A bársony, réz és fénylő fa eltűnik, és csak őt
látom. Azt az iszonyú képet. Ahogy Madame élettelen
hústömbként hever egy hideg asztalon. A tüdejét és szívét
megtöltő fekete vért. Teste nem több, mint egy szerveket
tartalmazó zsák, meredt szem, kilógó nyelv. Előretántorodom.
Felkiáltok. Fejek fordulnak felém. Az egyik foglár elindul, de
intek, hogy jelezzem, jól fogok viselkedni. Meg kell
próbálnom összeszedni magam. Most azonban már képtelen
vagyok nem-látni azt a jelenetet. Milyen csúnyán elbánhattak
vele! Korábban én is ugyanezt tettem. És milyen sokakkal.
Milyen sokakkal! Megingok, lehunyom a szememet, és
belehullok a belső sötétségbe.

A porkoláb mellém lép, megragadja a csuklómat, és

visszarángat a helyemre.

– Bocsánat – suttogom. – Bocsánat. – Alázatosan nézek fel

rá, levegő után kapok. A bíró bólint, a foglár elenged, és
visszamegy, de közben elvesztettem a fonalat, s előredőlve,
nagyon figyelve igyekszem követni dr. Wilkes szavait.

– …nyilvánvaló volt a ruhája mellrészéből, ahogy a test

vizsgálatából is, Mr. Pettigrew. – Csakhogy az orvos
túlságosan handabandázva beszél, és az arca bizonytalanságról
árulkodik.
 Ön helyet foglal, Jessop pedig ingerülten rázza a fejét.
Most először tűnik fel, hogy hollófekete tollazata kissé zilált.
Sietve hátrapillant.

– Nekem nincsenek további kérdéseim ehhez a tanúhoz,

bíró úr, és, őszintén szólva, furcsállom, hogy egy ilyen céltalan
faggatózás miatt kellett újra megjelennie a bíróság előtt.

Ön bejelenti, hogy dr. John Pearst szólítja tanúként, mire

Jessop és Wilkes összenéznek. A tárgyalóteremben csend
támad. Minden tekintet a vádlottak padja felé fordul – mindig
engem bámulnak, ahányszor csak megszakad a tárgyalás, mert
várnunk kell valamire. Dr. Wilkes megtorpan a lépcsőn menet,
és a bricsesznadrágjába törli a tenyerét. A terem várakozik. Pár
perc múlva Tomkin sietve távozik, majd visszatér. A fejét
rázza, újra kimegy. Ön felnéz a karzatra, a szeme összeszűkül,
aztán lepillant a papírjaira.

– Bíró úr… kérhetnék egy rövid szünetet, hogy

tanácskozhassak ügyvédtársammal?

Amikor visszajön, megrángatja a talárját, amely feketén,

csüggedten lóg. Már nem olyan életteli, ahogy a mosolya sem.

– Bíró úr, úgy tűnik, ezen a délelőttön dr. Lushing lesz a

tanúnk, nem dr. Pears. Kérhetném-e, hogy fél órára ismét
függesszük fel a tárgyalást, hogy legyen ideje ideérni?

– Rendben, Mr. Pettigrew. Reménykedjünk, hogy dr.

Lushing nem válik kámforrá – feleli a bíró, és vihog a saját
tréfáján.

Dr. Wilkes még mindig a korlátba kapaszkodva áll, de

most nyersen biccent. Mire ismét felé nézek, már eltűnt.
Ahogy ön is. Azon töprengek, hogy mi folyik itt.

Az orvosoknak mintha mindig idegesen gesztikuláló keze

lenne, és álluk alatt a bőr megereszkedett, akár egy petyhüdt
erszény. Mintha ez a hivatás csupa olyan férfit vonzana, akik
képtelenek aludni vagy nyugton ülni. Dr. Lushing a
pofaszakállát cibálja egyfolytában, míg a kérdésekre vár.
Látom, hogy valami megrázta önt. De mi? Nagy levegőt vesz,
összerendezi az ön előtt heverő papírokat. Összeszedi magát.
Megigazítja a talárját, aztán emlékezteti dr. Lushingot arra,
hogy a vallomásom szerint a gyilkosság éjszakáján
laudánumot vettem be, s emiatt később semmire sem
emlékeztem.

A tanú előrehajol.

– Ó, igen, nagy érdeklődéssel hallgattam az ügyfele

kijelentését, Mr. Pettigrew. Igen nagy érdeklődéssel. Ugyanis a
részletek egyeznek a bódultság klasszikus tüneteivel. Az
utóbbi időben rengeteg tudományos vita folyt ezekről az
állapotokról. Szomnambulizmus, animális magnetizmus,
mesmerizmus – sorolja, az ujjain számolva össze őket. – Ezen
állapotok mindegyikében egyszerre és egyenlő arányban van
jelen az éber lét és az öntudatlanság. Úgy is mondhatnánk,
hogy fele-fele. Az érintett személyben továbbra is megvan az
akarat a cselekvésre, sőt ismerünk eseteket, melyekben a beteg
igen bonyolult cselekedeteket hajt végre, csakhogy ezekből
mind hiányzik az erkölcsi tartalom, mivel az érintettek
elvesztették az irányítást az elméjük felett. Másként
megfogalmazva: nem felelősek a tetteikért, erkölcsi
értelemben semmiképpen sem. A szomnambulizmus jóval
gyakoribb jelenség, mint azt az emberek… legyenek akár
esküdtek… gondolnák. Ilyen betegségben szenvedett például
Nagy Alfréd, ahogy La Fontaine is. Condillac.

Ez valóban az elme egyfajta zavara, vagyis valamiféle

ébren álmodás… ha úgy tetszik, egy kapocs az álom és a
beszámíthatatlanság között. A hatása alatt álló személy téves
benyomások alapján cselekszik, melyeket azonban valódinak
hisz.

– Értem. – Ön az esküdtek felé pillant. – Egy nő például

képzelheti azt, hogy egy gyermeket rejtettek el egy sövény
alatt, és elindulhat megkeresni, holott a valóságban nincs is
semmi a sövény alatt?

– Igen! Pontosan! Egy páciensem teljes szimfóniát írt ilyen

állapotban, ám másnap reggel egyetlen hangra sem emlékezett
belőle. Egy másik egész éjjel járta a csapásokat a birtoka
körül, lelőtt egy rókát, és elcipelte a saját földjei határáig.
Másnap megesküdött arra, hogy az éjszakát a saját ágyában
töltötte, és még mindig ezt hinné, ha a helyi pap nem lett volna
szemtanúja a történteknek.

– Ezekben az esetekben az érintettek szomnambulista

transzba kerültek? Hétköznapi szóval élve: alva jártak?

– Úgy van.

– Előidézhet-e hasonló állapotot az, ha valaki túlzott

mennyiségű ópiumot fogyaszt?

– Pontosan ezt tartom annyira izgalmasnak ebben az

ügyben, Mr. Pettigrew. Úgy vélem… abból, amit elmondott
nekem, határozottan úgy vélem, hogy amit az ügyfele
tapasztalt, az rokonítható a szomnambulista transszal, csak
éppen nem alvó, hanem altatott állapotról van szó. A túlzott
ópiumfogyasztás hatására előfordulhat, hogy az érintett
személy úgyszintén hamis benyomások alapján cselekszik…
mintha álmodna. Ebben az esetben a delíriumot maga a
bódítószer idézi elő. A cselekedetek emlékét eltörölheti a
kábító hatás, amely a tudat meghasadását eredményezheti. –
Beszéd közben ujjaival megragadja kabátja hajtókáját, és úgy
kapaszkodik bele, mintha maga az ügyész lenne, úgy teríti
elénk érvelését, mint szabó a szövetet. – Ezek a dolgok, uraim,
éppoly érdekfeszítőek és megbízhatóak, mint évszázadunk
bármely más tudományos vívmánya. Ebben bizton hihetnek.

Ön újra elégedettnek tűnik. Felnyúl a parókájához, babrál

vele.

Én azonban érzem, hogy a tehetetlen bosszúság görcsbe

rántja a gyomromat. Mert lehet, hogy remek ügyvédi húzás
volt, csakhogy magába szívja, magába rántja minden
kételyemet, minden félelmemet. Mintha épp a saját védelmem
lenne az, ami megpecsételi a bűnösségemet.

Mintha kakukk járt volna a fejemben, belekerül valaki más

gondolata. Ha te ölted meg, Frances, akkor így történt.
Ikeralakok, árnyak mozognak a sötétben, míg az egyik ki nem
hűl. De vajon igaz is? Nagyon is jól ismerem ezt a sötétséget.
A szívem el-elakadva dörömböl a bordáimon. Öntudatlanul
cselekedhettem… Lushing minden pénzért vett szava közül
ehhez az egyhez ragaszkodom.

Amikor Jessopra kerül a sor, odaveti a papírjait az

ügyvédek asztalára.
 – Beszámíthatatlanság! Ezzel valóban pontosan le lehet
írni a védelem érvelését.

– Nos, nem, én nem erre…

– Azt sugalmazza, hogy a vádlott megölte Mr. Benhamet,

felment az emeletre, végzett a feleséggel, megtisztította a
szőnyeget és a kést, majd hopsz!, bebújt az ágyába… s
mindezt ebben az állítólagos szomnambulista állapotban tette?

– Ó, igen, nagyon is lehetséges, és el kellene mondanom…

– Vagyis brutálisan lemészárolta mindkettejüket, de ahhoz

mégiscsak volt esze, hogy… hogy összetakarítson maga után!
– Az ügyész kurtán felkacag. – Nem valószínű, doktor úr.
Ezek nem öntudatlan cselekedetek. Nem valami szánalmas
báb, hanem egy személy döntései, aki megfontoltan,
körültekintően és a saját érdekei szem előtt tartásával
cselekedett.

– Mint már említettem, Mr. Jessop, az érintett

személyekben valóban megvan az akarat a cselekvésre, ámde
ott van egyfajta elmezavar is, amely ezt befolyásolja.
Gondoljon csak a pillanatra az álom és az ébrenlét közti
mezsgyén, amikor az elmének azzal is küszködnie kell, hogy
felfogja önnön állapotát, illetve a test állapotát vagy helyét.
Igen hasonló jelenségről van itt is szó, csak éppen órákon át
tarthat.

– Alvajárás! – Jessop égnek emeli a kezét, és az

esküdtszék felé fordul. – Tanult barátom cirkusszá alacsonyítja
a tárgyalótermet.

Ön felpattan, majd az asztalra támaszkodik.

 – Bíró úr, ha szabad, azzal érvelnék, hogy ügyfelem
állapota igen hasonló ahhoz, amit jogilag „öntudatlan, ám
beszámítható”-ként ismerünk. Talán újszerű megközelítés, no
de nem így fejlődik a jog? Azzal, hogy egyre többet tudunk
meg, és olyan alapokra építünk…

– Mr. Pettigrew. – A bíró összepréseli az ajkát. – Ön ismét

a hátsó ajtón kísérel meg becsempészni valamit, amit
bizonyítéknak szán.

– És azt sem teheti meg, hogy a kecskét is jóllakassa, de a

káposzta is megmaradjon – rikkantja Jessop. – Azt állítja tán a
vádlott, hogy nem követte el ezt a rémtettet? Vagy hogy
alvajárás közben követte el? Mert az alvajáráson alapuló
védelem üti a tagadást. – Csücsörít, olyan elégedettnek tűnik,
mint a macska, szájában a még meleg, megrebbenő tollakkal.
 Negyvennegyedik fejezet
Dr. Lushingot Pru, a drága Pru követi, aki erkölcsi jellemrajzot
ad rólam. Csak hát ez túl kevésnek tűnik, és túl későn jön. A
fejemben ugyanaz a rettenetes kép kavarog, ami a
hallgatóságot is kétségtelenül foglalkoztatja. Az öldöklő
cseléd, mellette a saját ágyában haldokló asszonya.
Megpróbálok mosolyogni, mert Pru jó barát volt, valódi áldás.
Talán sosem lesz alkalmam, hogy ennél szebben is
megköszönjem neki. Az ő mosolya is elhalványul, mintha
felvizeződne – biztos Madame jár a fejében, ahogy az
enyémben is. Kedves szavakkal beszél rólam, ami
balzsamként hat, ám aztán elnyeli a tömeg. A tárgyalás
második délelőttje a vége felé jár, a bíró ebédszünetet rendel
el, aztán már itt is a délután. Amikor nekem kell kiállnom
beszélni.

A vádlottnak sosem engedik meg, hogy esküt tegyen – ez csak

egyike azon módszereknek, melyekkel jelzik, hogy mennyit
érünk. Én azonban úgy érzem, jó is, hogy nem tehetem meg.
Körülnézek a tárgyalóteremben. Arcok arcok hátán, az
emberek úgy bámulnak, mintha üveghez nyomnák az orrukat –
mintha valami szörnyű torta rétegeit látnám. Összevont
szemöldökök, beszívott pofazacskók. Belém hasít a pánik –
forrón, villámcsapásszerűen, akár a laudánum. Hogy is
beszélhetnék itt? Ki hallgatna meg? Ki hinne nekem?
Előrehajolok.

– Uraim… – A hangomat harsányan veri vissza a szószék

feletti mennyezet. – Hű voltam az asszonyomhoz, és boldogan
szolgáltam. Csak azért tértem vissza Levenhallba, mert ő maga
hívott. Nem volt jól… és én… azért mentem vissza, hogy
ápoljam. Szerettem az asszonyomat. Pontosan azért nem
tehettem meg azt, amivel itt vádolnak, mert szerettem.

A gondolataim összezavarodva téblábolnak, mint a

megriadt tehenek, és látom, hogy ön enyhén megrázza a fejét.
Ezzel nem segít, ezzel csak ront az ügyén. Azon kapom
magam, hogy azt kívánom, bárcsak ópiumhoz juthatnék. Az
megolajozna mindent, minden könnyebben csúszna… akár ki,
akár le. Körültekintően kell fogalmaznom, amikor a
visszatérésemet követő első napokat említem, vigyáznom kell,
hogy mit mondhatok el, és mit nem.

– Azt beszélik rólam, hogy ópiumevő vagyok, és hogy

szajha is voltam. – Elhallgatok. – Ez így igaz. Valóban
hozzászoktam ahhoz, hogy ópiumot vegyek magamhoz, de az
asszonyomtól kaptam, aki azt állította, hogy a laudánum segít
majd elaludnom.

Összeszorítom a kezemet. Nyugalom. Nyugalom.

– Múlt ősszel egy ideig valóban… az Iskolában éltem.

Mindössze ilyen munkához jutottam hozzá. Ennem kellett, és
ezt a tolvajlásnál erkölcsösebb megoldásnak találtam. Mr.
Benham megbocsátott érte, és ha szükséges, kérem az önök
bocsánatát is. Emlékeztetném önöket… – Itt felszegem az
államat. – Ha a feslett életmód önmagában elég ok lenne
ahhoz, hogy valakit elítéljenek gyilkosságért, akkor tucatnyi
nő sem maradna egész Londonban.

Fent, a karzaton megrebbennek a legyezők. Élénk színűek,

mint a lepkék. Vihogás. Még Jessop is megrökönyödve köhint
a papírjaiba.

Talány vagyok a számukra. Valami alattomos afrikaira

számítottak. Vagy egy kétrét görnyedt cselédre. Egy mulatt
szajhára. A „Fekete Gyilkos”-ra.

Vajon ezek közül melyik menthetne meg?

A következő szavaim engem éppúgy meghökkentenek,

mint őket.

– Uraim, azon töprengek… az egész történelem során

miféle rend értelmében volt lehetséges, hogy önök, fehér
emberek, többször tévedhessenek, mint ahányszor igazuk volt?
– Felhördülés. A jelenlevők méltatlankodó kiáltozásban törnek
ki, mint amikor a tyúkok perlekednek a kukoricaszemeken.
Mindenki: a bíró, az esküdtek, írnokok, foglárok, ügyvédek és
a karzat. Az egyik esküdt a fejét csóválja. Összezavartam és
taszítom őket, ahogy gyakorta megtörténik, amikor kimondjuk
az igazságot. Sokan pontosan ezért nem teszik.

Összeszedem magam, és folytatom.

– Bármi legyen is… – emeltem fel a hangomat –, bármi

legyen is, abban testesül meg az emberi szenvedés teljes
skálája.

Elhallgatok. Levegőt kell vennem, össze kell gyűjtenem a

bátorságot, hogy tovább tudjak beszélni. Megszédít a moraj, a
fülledt meleg, a kalapácsütésként rám záporozó aranyszínű
betűk: A hamis tanúzás nem marad büntetlen. Az
elviselhetetlen szag – éppolyan, mint ami ideérkezésemkor
fogadott ebben a városban – a felszínen parfümillatú, mélyen
lent azonban, ahol a rothadás kezdődik, ott a bűz. Az ember
nem sok mindent tehet egy tisztességes szaggal – ezzel ön is
tisztában lenne, ha valaha cseléd lett volna, vagy olyan valaki,
aki nem tud mást megfizetni azért, hogy kitakarítson utána.
Felemelem a fejemet, tekintetemet a karzat végében emelkedő
oszlopokra szegezem, hogy ne kelljen az esküdtszéket
néznem, vagy a többi acsarkodó arcot, hogy visszanyerjem az
önuralmamat, és újra megszólaljak. A karzat legvégében
látottaktól azonban összerezzenek, összehúzom magam. Ez
lehetetlen.

Egész sor test, fekete testek. Ahol eddig teremtett lélek sem
volt. Körülveszik az oszlopokat, van, aki támaszkodik, van,
aki egyenesen áll. Lemasíroznak a lépcsőn, rákönyökölnek a
fakorlátra, állukat a tenyerükben nyugtatják. Oly sokan
vannak. Becsusszannak a padokra, csípőjükkel odébb lökik az
ott ülőket. Bámészkodnak. Mint mindenki más. A kezük
azonban nem mozdul, az arcuk hamuszínű, sápadt, akár a
márvány, a szemük pedig fehér, akár az üres papír.
Mozdulatlanok. Csak bámulnak és bámulnak. Egyetlen
pillanatra összezavarodom. Aztán már olyan tisztán látom, mit
emeljek ki gondolataim összevisszaságából, mintha egy sötét
szobába gyertyát hoztak volna be. Hátrahajtom a fejemet,
hogy jobban szemügyre vehessem őket. Ott a nemrégiben vett
akan rabszolga. Nem hittem volna, hogy valaha viszontlátom!
A lábát az eke éle alatt, az élni vágyását pedig a Doktor szikéje
alatt vesztette el. Az ács. A frambőzia és a kétségbeesés lassan
lerágta róla a húst. A tejfogú kisfiú, akinek úgy ágaskodott a
haja, mint bogáncs a fűben, s az anyja pálmaolajjal simította
le. A férfi, aki mintha egyetlen óriási has lett volna, széles és
szőrös, bepöndörödő, sárgás lábkörmökkel. Gullah, akinek a
szeme sötét volt, akár a rum. Látom őket. Látom a kocsiszínt.
Az ívelt ablakocskákat a tető alatt. Az éjszaka fekete olajként
ömlik el az ablakokon. Szél zörgeti az egyik kilazult
üvegtáblát. Holttest egy megnedvesített muszlindarab alatt. Az
olvasópolc, melyen a Vesalius-kötet állt. De Humani Corporis
Fabrica. Látom magamat, köhögök. Mindig köhögök. Az
edényekben meggyújtott dohányról felszálló sűrű
füstpamacsok. Az ecetbe kevert puskapor. A holttestbe
pumpált maró arzénos oldat.

Rájövök, hogy mégiscsak meg tudok szólalni. Megint

felemelem a hangomat.

– Azt hiszik, hogy szörnyeteg vagyok. – A testek

bólintanak. Úgy inog a fejük, mint a rongybabáké, amikor a
gyerekek megrázzák őket.

Gullah hunyorít. Rajta.

Valld be. Valld be. Lenézek a kezemre.

– Mr. John Langton, a régi gazdám hozott Londonba.

Folytasd.

– Odaajándékozott Mr. Benhamnek.

Mondd el. Mondd el nekik, hogy mi vagy. A padjukban ülő

esküdtekre pillantok, felköhögök. Ami velem történik, annak
semmi köze ahhoz, amit ön vagy Jessop mond, hanem csakis
ahhoz, hogy ezek az emberek megnyerőnek találnak, vagy
sem. Ami már el is dőlt – abban a percben, amikor bekísértek
ebbe a terembe. Minden egyéb csak elnyújtott színjáték, hogy
jól szórakozzanak. Az esküdtek, a bíró, önök mindannyian
férfiak, akik heréjüknek és nagyhangúságuknak köszönhetően
kényelmesen elférnek a bőrükben, és a világon semmi
fogalmuk sincs arról, hogy egy nő bőrében milyen szűkösen
van csak hely.

Aztán ömleni kezd belőlem a szó.

– Mr. Langton a jamaicai Paradicsom-birtok tulajdonosa

volt. Az én tulajdonosom. Mr. Benhammel fogadást kötöttek.
Keresnek egy feketét, és kitanítják. Feltérképezik értelme
határait. Mr. Benham így magyarázta el nekem.

Egyik kezem megmarkolja a másikat.

– Hogy miért engem választottak? Egyikük sincs itt, hogy

feleljen a kérdésre. De Mr. Benham egy ízben megemlítette,
hogy Langton inkább egy mulattot akart, nem egy feketét.
Részben ez lehetett az oka. Meg talán az is, hogy én annak a
gazembernek a lánya voltam. A saját vére.

Nyelvemet a fogamhoz szorítom. Felnézek. A testek

bólogatnak. Folytasd.

– Pusztán azért, hogy az ujjaim alatt érezhessem egy

könyv lapjait… a friss levegőért… a kora reggelekért… egy
szép kilátásért… egy tükörért… és egy ágyért. Az emberek
szeretnének valami szokatlant látni abban, amit ott tettem.
Pedig nem volt ebben semmi különös. Ez a rabszolgaság: az ő
elméjük, a mi kezünk.

A pad megreccsen, amikor a bíró előrehajol, és pennájával

az asztalra koppint.

– Nem Mr. John Langton áll a bíróság előtt, leányzó!

– Talán azt képzelik, mindössze arról van szó, hogy vágni

és vágni kell, mint amikor felszeletelünk egy cipót, csakhogy
egy ember felvágásához többféle szerszám szükséges. Igen,
szikék meg csontfűrészek, ollók, sebészhorgok. Fogók,
szívócsövek és tűk. Kések az agyhoz, kések a porcokhoz, és
kések a csontokhoz. Ezeknek a helye egy faládikóban volt,
amit a Doktor egy hajóorvostól vett. Két rézkapoccsal zárult,
és bársonybélése volt, mint valami gazdag ember
koporsójának. Úgy sorakoztak benne a kések, mint az
étkészlet darabjai. Elefántcsont nyéllel. –

A bíró még mindig veri az asztalt, belőlem pedig áradnak a

szavak, hadarva, hogy mielőbb eljussak a végéig. – Én
jegyeztem le Langton kéziratát. A Craniát. A saját rabszolgáin
végezte a kísérleteit. Eleinte csak a halottakon, mert, mint
mondta, a holtak nem panaszkodhatnak. De hát a rabszolgák
sem. Hamarosan azonban arra jutott, hogy az eleven bőrből
többet tudhat meg az élő emberekről. Tüzet használt, kisebb
késekkel lyuggatta át a bőrüket, még a talpukat is, satuba fogta
a fejüket. Maguknál voltak, amikor felvágta őket, és azután
varrta össze a vágást, hogy elájultak. Eldöntötte, ki feküdjön le
kivel, hogy jegyzeteket készíthessen, ahogy aztán a
megszületett gyermekeikről is. Volt egy olyan elmélet,
miszerint a feketék nemcsak más feketékkel, de orangutánnal
is képesek szaporodni. Közeli rokonai egymásnak, fejtegette,
és más ültetvényesek is megpróbálkoztak vele. Tehát… Velem
íratta a leveleit. A legtöbbet fejvadászoknak… mivel vannak
férfiak, akik az egész földgolyót felforgatják, hogy
megszerezzék, amit a megbízó akar vagy elképzelt. Diktált
egy levelet Mr. Leforth Pomfrey-nak, melyben azt kérte, hogy
hajtson fel neki egy ilyen jószágot, és küldje hajóval a
Paradicsomba. Ez volt a legrosszabb. Amikor az állat
megérkezett… ez volt a legrosszabb… – A pánik végigsiklik a
torkomon. – Az írnoka voltam, de ennél rosszabb is.
Rosszabbat is tettem. Testeket nyitottam fel. Sokat. Bevallom!
Bevallom.

Felemelem a fejemet.

– George Benham ugyanilyen rossz volt…

– Elég! – ordít fel a bíró. Olyan kifejezés dermed az arcára,

mintha éjjeliedényen erőlködne. Elképedve mered rám.

Elhallgatok, megmarkolom a korlátot.

– Néha… néha azt hiszem, ennek az egész

világegyetemnek egyetlen célja az, hogy beismertesse velünk:
a fehér ember varázslata az erősebb.

– Vádlott! – harsogja a bíró. Aztán összecsattan az

állkapcsa. Mostanra a karzaton zajos felfordulás támadt, a
padok nyikorognak, többen talpra ugrottak, és összecsavart
újságokkal hadonásznak.

A foglárok ökölbe szorított kézzel elindulnak felém. A

fejemben szétárad a sötétség, ugyanúgy, mint azon az
éjszakán. Ujjaim szinte belevájnak a korlát fájába – egyedül ez
az éles fájdalom tart itt a teremben. Felnézek a galériára. Tágra
nyílt szemek. A testek – csupa vér és fog – bólogatnak.

Aztán a porkolábok ott teremnek mögöttem, és leszorítják

a karomat. Hátracsavarják, a láncaim mögöttem csörögnek-
zörögnek. De még nem végeztem.

– Bár a bűn és bujaság gyermeke vagyok – kiáltom –,

biztosan tudom, hogy ezt nem én követtem el!
 Jessop felpattan, előredől, és úgy támaszkodik az
asztallapra, hogy a két keze közrevegye a papírjait.

– Ez aztán a történet! – Ráemelem a pillantásomat,

kimerültségen kívül nem érzek semmi mást. Kezem újra a
korláton nyugszik. – Maga egy szörnyeteg. Saját maga
fogalmazott így. Én pedig azt mondom: maga az a szörnyeteg,
aki megölte Mr. és Mrs. Benhamet.

– Nem igaz – rázom a fejemet.

– Amit velük műveltek, az brutális tett volt. – Nem kérdés,

így hát nem is válaszolok rá. Felém hajol, a tekintete szúr,
mint a darázs fullánkja. – Elárulná, hogy miféle szolgáltatást
nyújtott a bordélyházban, ahol dolgozott?

Tétovázom.

– Az Iskolába testi fenyítésért jártak az ügyfelek.

– Verte őket?

Intek a fejemmel.

– Ezt igennek vegyem? – Felveszi az egyik lapot, lepillant

rá. – Maga szóba hozta John Langtont. John Langton birtokát.
John Langton kísérleteit. Úgy tudom, a Paradicsom-birtok egy
jókora része leégett huszonötben… épp mielőtt maga
ideérkezett volna. Egy rabszolgalázadást követően. Igaz?

– Nem volt lázadás – felelem.

– Barbár hely volt.

– Itt is történnek barbár dolgok.

– Magát megkeserítették azok a kísérletek. Maga is

könyörtelen vademberré vált tőlük. – A hangja már-már szelíd.
Inkább tű, mint penge. – Akárhogy is, Mr. Benham befogadta,
kedvesen bánt magával. Amit maga tolvajlással hálált meg…

– Nem.

– Azzal, hogy a felesége közelébe férkőzött.

Mélyen beszívom az állott levegőt. Az ügyész meg akar

félemlíteni, azt akarja elérni, hogy kételkedjek magamban.
Ebben azonban végig biztos voltam, attól a naptól mostanáig.

– Szerettem őt. Ő is szeretett engem.

A hatalmas terem elnyeli a hangot, a szavaim még a

magam számára is oly üresek, mint a penna szára. Hallom a
talpak csosszanását, a sustorgást. El tudom képzelni, mi járhat
a fejükben. El tudom képzelni, ön mire gondolhat… hogy
megcsáklyáztam a saját hajómat. Nem számít. Szerelem volt.

– Az asszonya szerette? – tudakolja Jessop gúnyos hangon.

Megrángatja a talárját, hosszan rám mered, tesz arról, hogy én
kapjam el először a tekintetemet. – Tehát ezért veszekedett az
urával.

– Nem.

– Ezért ölte meg.

– Nem.

– Halállal fenyegette őket – hadarja, mintha meg sem

szólaltam volna. – És aztán be is váltotta a fenyegetést.

Látom, hogy a drapériákon aranyló fény csillan. Látom a

döbbent arcokat, az ellenem kovácsolt fegyvereket. Meg
bokszos szolgálója! Ahogy a sarkában jár! Ahogy kínozza!
Fura jószág, mindig is gondoltam. Van valami a tekintetében…
Hogy merészeli? Hogy merészeli? És látom őt is. Olaudah
Cambridge-et. Madame-ot, ahogy tétovázik, ahogy elhúzódik
tőlem.

– Ez a halál.

Az ügyész felém kapja a fejét.

– Hogyan?

– Ez a halál. Ezt mondtam.

Frances, kérlek, megtennéd, hogy felmész? Kérlek, aludj a

padlásszobában. Most nem viselném el az arcod látványát.
Képtelen vagyok elviselni. Úgy emlékeztet… úgy emlékeztet…
Aztán gyávának neveztem. Azt akartam, hogy fájjon neki,
ahogy nekem is fájt.

Jessop úgy jár fel-alá, mint kerítés mögé rekkentett bika.

– „Ez a halál.” És ezen mit értett?

– Zaklatott voltam.

Megszívja a fogát.

– Elég zaklatott ahhoz, hogy öljön?

– Nem.

– Az kavarta fel, hogy véget ért ez a képzeletbeli szerelmi

viszonya az asszonyával?

– Nem volt szerelmi viszony.

– Nem? Akkor mi volt?

– Szerelem.
 Ennek hallatán felzúdulás támad. Jessop a fejét csóválja.
Amikor a moraj elhal, összecsattintja az állkapcsát, és gyorsan
végez velem.

– Azt állítja, azért tért vissza, hogy ápolja Mrs. Benhamet.

Hívott valaki orvost hozzá?

A szavak úgy visszhangzanak, mint kútban a kiáltás.

Hívjon orvost. Hívjon orvost.

– Nem.

– Mit nem?

– Senki sem hívott orvost.

– Miért nem?

– Nem volt rá szükség.

– Azért tétovázik, mert hazugság, amit mond.

A szívem nagyot dobban, amikor a saját gondolataimat

hallom vissza a szavaiban.

– Uram, az asszonyom gyakorta érezte rosszul magát –

válaszoltam. – Ópiumevő volt.

– Maga képzeleg. Az eddig tett vallomása vagy szándékos

félrevezetés, vagy egyértelmű kitaláció. Maga semmitől sem
riad vissza. Még attól sem, hogy befeketítse az asszonya nevét,
csak hogy tisztára moshassa a sajátját. – Gúnyosan vigyorog,
minden szava lövedékként süvít felém.

– Nem – feleltem, de a hangom elerőtlenedett.

– Nagyon is kapóra jött magának, hogy kihasználja az

asszonyát, amikor épp gyenge volt.
 Nem.

Az ügyész áll, és vár. Mintha nem szóltam volna semmit.

Szóltam egyáltalán valamit? Már képtelen vagyok eldönteni,
hogy a szavaim a teremben vagy csak a fejemben hangzanak
el. Megnyalom az ajkam.

– Nem.

– És ez? – Megkocogtatja az üvegedényt. – Erről is maga

tehet?

Ön végre felemeli a fejét, és felpattan, hogy a segítségemre

siessen.

– Bíró úr! Tiltakozom! Ezt már megvitattuk. Az az

üvegedény… egyetlen szó sem esik róla a vádindítványban.
Az ügyfelemet nem gyermekgyilkossággal vádolják. Ez
hátrányosan befolyásolja az esküdteket. Mi célja vele? Az
ügyész úrnak vissza kell vonnia a kérdést.

A bíró lassan pislant.

– Igen… egyetértek. Mr. Jessop, talán nem ártana az

emlékezetébe vésni: az a dolga, hogy olyan tényeket fedjen
fel, melyek valóban kapcsolatban vannak a vádindítványban
foglaltakkal. Ez a bizonyíték pontosan melyik vádponthoz
kapcsolódik?

Jessop meghökken, a papírjait lapogatja, a parókáját

vakargatja, és zavarában nekimegy az asztalnak. Az békésen
lebeg az üvegedényben. Rábámulok, felmerül bennem, hogy
mire mindez véget ér, még az is előfordulhat, hogy nem azért
részesülök büntetésben, amiért kellene. Az idő talán utolért. A
termet betölti a halk suttogás és a lassan gomolygó füst,
melynek a szaga olyan, mint az égő fűé.

A kis győzelem önt is meglepi, és csípőre teszi a kezét.

Jessopról felnézek a karzatra. Eltűntek. Mind eltűntek.

Megkapták, amiért idejöttek.

– Volt példa korábban is erre az alvajáró mutatványára? –

kérdezi Jessop. Kénytelen volt annyiban hagyni a magzat
firtatását, és így próbál visszazöttyenni a nyeregbe.

– Honnan tudnám?

– Említette valaki, hogy ilyesmit tett?

– Hát, Mr. Casterwick…

De a hangja elnyomja az enyémet.

– Mrs. Linux vallomásában arról beszélt, hogy több

alkalommal látta magát késő éjjel az asszonya szobája előtt.

– Én…

– Akkor nem alva járt?

– Nem. Madame-hoz mentem. Én…

Mit mondhatnék? Madame szobájába akartam menni.

Mert vágytam rá. Olyan ellenállhatatlan vágyakozással, amely
végighajtotta a lábamat a folyosón, egészen Madame
szobájáig. Ami elhitette velem, hogy eszemet vesztettem.

– Tehát ébren volt. – Jessop foga megvillan. A szája

csapda. – Teljesen ébren. Ahogy a gyilkosság éjszakáján is,
amikor éjfélkor az asszonya szobája felé igyekezett. És amikor
nem sokkal ezután halálra döfködte.
 – Aludtam – suttogom fojtott hangon.

Futó mosoly suhan át az arcán, mint egy kabát, amit épp

csak felpróbál.

– De hát mindaz, amit mond, kitaláció. Egy riadt elme

szüleménye, amely így próbálja menteni magát. Miért
hinnének el ezek az urak akár csak egyetlen szót is belőle?

Ó. A térdem mintha vízzé válna. Emlékszem, ahogy Linux

ráz, és a hideg szobában a lehelete felhőjében ébredek. Az arca
elfolyó tócsa a félhomályban. Emlékszem, hogy azt kiáltozta:
Gyilkos! Gyilkos! A rendőr pedig így szólt hozzám: –
Öltözzön fel, azonnal le kell kísérnünk. – A hangja eljutott
hozzám, de képtelen voltam felemelni a karomat vagy a
lábamat. Testes férfi volt, az arcát kifújta a szél – fekete alak
az ajtó keretében. Fekete szem, fekete kalap. Magam mellett
lassan formát öltött egy árnyék. Láttam, hogy Linux az. Véres
volt a kezem, ahogy az ágynemű is. Linux belém csípett. –
Most azonnal lejössz a földszintre! – sziszegte.

Jessop kalapácsként használja a kérdéseit, mintha saját

magamat akarná szögként magamba verni. A vádlottak padján
állok, ám közben ott vagyok Madame szobájában, az ágyában.
A takaró, az éjjeliszekrény, a vörös ruhás nő. Képtelen vagyok
Madame-ra nézni, képtelen vagyok azt hallani, hogy meghalt.
Megpróbálom a fülemre tapasztani a tenyeremet.

Aludj, Frances. Aludj.

Jessop a következő kérdése előtt elfordul, és az esküdtekre

néz. Az arca ragyog az elégedettségtől.
 – Mrs. Linux arról is említést tett, hogy maga időnként
bezárta az asszonyát a szobájába. Erről mi mondanivalója van?

– Nem tettem ilyesmit.

– A gyilkosságot megelőző napokban rettegésben tartotta.

Nem így volt?

Felkacagok, pedig tudom, ettől biztosan eszelősnek tűnök.

– Hogyan? – A gondolataim lassan csordogálnak, akár a

szirup. – Hogyan? Hogyan tehettem volna ilyet?

Nem, szeretném mondani. Nevetni akarok, üvölteni,

világgá kiáltani. Madame tartott rettegésben engem.
 Negyvenötödik fejezet
Úgy fejeződik be, ahogy elkezdődött. Jessop szárnyként
suhogó talárjával, ködkürthangjával.

– Uraim, egész pályám során nem találkoztam ennél

egyértelműbb esettel.

Most már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy egyenesen álljak.

De muszáj. Végig kell hallgatnom.

– Tanult barátom, Mr. Pettigrew… inkább tanult, mint

értelmes barátom, megtett minden tőle telhetőt. – Az ügyész
önre mosolyog. Ön az iratokat összefogó rózsaszín szalagot
babrálja. – Nagy ívű szónoklataival megkísérelte elhitetni
önökkel ezt a rengeteg képtelenséget. Ám ha félresöpörjük a
szóvirágokat, akkor mi marad? Semmi. Alvajárás! Alvajárás
és emlékezetvesztés! – Horkant egyet. – Talán érdemes lenne
próbát tennie az írással. Akár azt is mondhatnák, hogy éppoly
képzelgő, mint az ügyfele. Megeshet, hogy a vádlott őt is
rászedte, ahogy Mr. Benhamet is. – A fejét csóválja. –
Csakhogy, uraim, mi ebben a tárgyalóteremben tényekkel
foglalkozunk. Az elképzelés, miszerint az alvajárás
magyarázatot, sőt tán felmentést is nyújt e bűnökre, olyan,
mintha mostantól felhatalmazást adnánk a gyilkosságra.

Innentől felgyorsul minden. A tekintetek a bíró felé

fordulnak. Miközben beszél, tolláról tinta csepeg a papírjaira,
szétfolyik rajtuk, és az írnoka nyúl oda, hogy elhúzza a
lapokat, feltűnés nélkül, tapintatosan, figyelmesen, ahogy a
tárgyalás alatt végig szolgálta.
 A bíró az esküdtekhez fordul:

– Uraim, az a feladatuk, hogy fontolóra vegyék mindazt,

amit láttak és hallottak, majd meghozzák az ítéletüket. Igaz,
hogy az angol jog szerint a gyilkosságnak elengedhetetlen
feltétele az „előre megfontolt szándék”, és hogy törvényeink
szerint az előre megfontolt szándék tudatosságot feltételez. Ha
úgy hiszik, hogy a vádlott valóban elkövette e bűnöket, ám a
megfelelő fokú tudatosság nélkül, mivel olyan állapotba
került, amely megfosztotta őt a felelősségtudattól, akkor ez
megfelel annak, hogy „öntudatlan, ám beszámítható” volt,
ennek pedig Mr. Pettigrew csalafinta felvetése szerint ugyanaz
a kihatása, mint a beszámíthatatlanság vélelmének. Vagyis
ebben az esetben hiányzik az előre megfontolt szándék, s így
nem felel meg a vádiratban foglaltaknak. Újszerű érvelés,
egyben olyan, amellyel önöknek lesz balszerencséje bíbelődni.

Ön felpillant, és enyhén megrázza a fejét. Később majd

füstölögni fog a bíró szóválasztása miatt – csalafinta,
balszerencséjük –, ám most, amikor elhangzik, nem tiltakozik
ellene.

– Tudom, hogy hosszú tárgyalás volt – folytatja a bíró. –

Önökre bízom, hogy véget vessenek neki.

Az idő felém ront, és végül utolér. A múlt, a jelen, a jövő,

mind egyszerre.
A Newgate börtön
 Negyvenhatodik fejezet
Maradt még egy történet, amit el kell elmondanom.

1824. október 21.

Fiúgyermek a Paradicsom-ültetvényről, körülbelül 10

hónapos

Testhossz: 26 hüvelyk

Koponya kerülete: 17 hüvelyk

Súly: 16 font

Az anya, Calliope, 20 esztendős néger nő, Mr. John

Langton (Paradicsom-birtok, Jamaica) az antiguai
Montpelier-birtokról, Mr. Buxton Hardytól vásárolta
meg gyermekével együtt.

A fejet és a bőrt világos, puha pihe borítja. Haja

gyapjas. A bőr száraz, rugalmas. Arcszíne faggyas, az
íny színe normális. Orra lapos. A négerek széles, lapos
vonásaival bír. A szem kancsal, elhelyezkedése
aránytalan. A bőr és a szem teljes pigmenthiánya dacol
az eredeti rasszal. Albínó. Szándékomban áll úgy
végezni a vizsgálatot, ahogy Buffon tette az ő fehér
négresse-e, Geneviève esetében. Hiszem, hogy
lehetséges cáfolni feltételezését, mely szerint ez egy
degeneratív, véletlen állapot. Először is a bőrminták
vizsgálatát végzem el. Ezután a gyermeket további
részletes vizsgálatnak vetem alá.
 Negyvenhetedik fejezet
A gyermek az asztalon aludt. Hallottam, hogy az anyja odakint
kaparja az ajtót. Mintha azt akarta volna tudatni a kicsivel,
hogy ott van. Megkönnyebbülés volt, amikor abbahagyta, de
aztán újra kezdte.

Mihelyt megérkeztek, Langton azonnal értük küldött.

Antiguából vette őket, Pomfrey-nak hála. – Hozd a kölköt
holnap. Hallod? – Kreolra váltott, a rabszolgáival is ezen a
nyelven beszélt mindig. – Majd megtudod, mikor jöhetsz el
érte.

A nő a kezét tördelte. – Mennyi idő, massa?

Eddig három teljes nap telt el. De láttam a papírokat a

koponyás szekrényben. Langton azt tervezte, hogy az anyát
eladja valaki másnak. A nő még nem tudta, hogy reggel jön
érte a szekér. Langton a gyereket meg akarta tartani. Hogy
megfigyelhesse, mondta.

– Miért? – kérdeztem.

– Hogy feljegyezzem az értelme korlátait, és

megállapítsam a tanulási képességeit.

Ugyanazt, amit az a két démon velem is művelt.

Langton először csak a szokásos méréseket végeztette el

velem. Figyelte, ahogy szétnyitom a mérőkörző szárát,
rögzítem, és odacsapott, amikor nem dolgoztam elég fürgén.
Tenyerem öblébe fogtam a kicsi világos pihével borított fejét.
Védelmezőn. Tőle, magamtól. Összerezzentem, amikor
Langton megszólalt.

– A bőrt – mondta. – Fogjunk hozzá.

Amikor a Doktor meghalt, tetszett vagy sem, meg kellett

tanulnom a boncolást. Mit írt volna Benham erről, ha
elárultam volna neki? Biztosan nem azt, hogy megremegtem,
amikor lenéztem a gyermekre. Hogy felkavarodott a
gyomrom. Hogy a rémülettől elakadt a lélegzetem. Mint
mindig, most is két lehetőség közül választhattam: teszem,
amit Langton akar, vagy teszem, amit én akarok.

Ezt ne, ezt ne. Könyörgök, ezt ne.

Felvettem a szikét, visszatettem, görcsösen összefontam az

ujjaimat.

Ezt sosem vallhatnám be senkinek. Persze nem számítana,

hogy bevallom vagy sem, hiszen én mindenképpen tudnám.

Ó, megfogalmaztam az ellenvetéseimet. A gyermek túl

fiatal, nem lenne szabad elválasztani az anyjától; nem lehet
egy gyereket a kocsiszínben tartani; mégis hogy képzelte,
hogy majd itt neveli fel? És így tovább. Hasztalan.

– Ennél szörnyűbb dolgot még sosem kért tőlem –

mondtam.

– A kölök alig fogja érezni – felelte.

A fejemben hemzsegtek az évek során elhangzott

kijelentései.

A feketék nem éreznek fájdalmat. Pontosan ezért olyan

alkalmasak a munkára.
 Isten nem pazarol el jó lelkeket azzal, hogy fekete testbe
helyezi őket.

A változatosság kedvéért most George Benhamnek kell

majd hozzám jönnie. Az adatok mind gyarmati
laboratóriumokból folynak be.

Nézd csak meg magad. Még a te példád is azt bizonyítja,

hogy legfőképpen arra teremtettél, hogy az utasításaimat
kövesd.

Isten tudja csak, mi egyebet tartogatott a gyermek számára,

de nem akartam megtudni.

A szike megcsúszott. A saját kezembe szúrtam bele. Igazán

nem meglepő, mivel annyira remegett.

A kisbaba csak sírt és sírt, semmivel sem lehetett

megvigasztalni. Langton talpra ugrott.

– Óvatosan! Óvatosan. Ostoba lány! Nem engedhetem

meg magamnak, hogy elveszítsük. – Nem először fordult elő,
hogy biztosan tudtam: megőrült. És hogy vele együtt én is
megőrültem. Farkasszemet néztem vele, és felemeltem sérült
kezemet.

– Nem tudom megcsinálni.

Válaszképpen megvetően felszisszent. Sosem arról volt

szó, hogy mit tudok tenni, hanem hogy mit vagyok hajlandó.

Szerencsére a baleset meggyőzte arról, hogy szünetet kell

tartani. Időt adni nekem.

– Szedd össze magad – intett fejével a seb felé.

 Víz. Kötszer. Tinktúra a gyermek lecsillapítására. Engem
semmi sem tudott volna megnyugtatni.

Langton aztán Helvetius és Voltaire tanulmányozásával

töltötte a délutánt. A fehér négereken végzett vizsgálataikról
készített jegyzeteiket olvasta, Helvetius beszédét a „kis
fehérről, akinek a szülei feketék, s aki korlátozott értelmet
mutatott”.

Most széthúzta a gyermek lábujjait, hogy benézzen

közéjük. Még sosem láttam senkit, aki fehérebb lett volna
annál a kisbabánál. Világosabb volt a béka hasánál. Fehérebb,
mint egy vödör fölözött tej. A szempillája olyan rózsaszínű,
mint az ínye.

A mosdótálhoz léptem, vizet vettem a markomba, hogy

megmossam az arcomat. Hagytam, hadd csorogjon ki az
ujjaim között, hadd zsibbassza el az arcomat. Átnéztem
Langtonra, aki a hosszú helyiség túloldalán volt.

Mindent betöltött a mész és a puskapor szaga, az asztalon

álló gyertyák lassan imbolygó fénykörén túl a sötétség úgy
hatolt be minden zugba, akár a víz. A csendet fülsiketítőnek
érzékeltem, hangosabbnak a templomi harangoknál. A kicsi
kirántotta a lábát Langton remegő kezéből.

Gyűlöltem azt a kezet. Munka után sóvárgó ujjait.

Körmeit, melyeket nekem kellett levágnom. Gyűlöltem, hogy
egyszer ugyanitt álltam, és kigomboltam a ruhámat, ő pedig
egyetlen szóval sem említette, hogy miért nem kellene ezt
tennem. Hogy gyűlöltem ezért!

Szívből gyűlöltem, de össze voltam kötve vele.

Következésképpen – és ez volt a legrosszabb – gyűlöltem
magamat.

Amiért arra kényszerített, hogy belenézzek azokba a

testekbe.

Gyűlöltem a Benham nevű férfit, akitől az ötlet

származott.

Visszatekintve rájöttem, hogy Miss-bella bosszantani akarta,

azért kezdett tanítani engem, Langton pedig ugyanezért fejezte
be a képzésemet. Azon a napon, amikor megetette velem
azokat a lapokat, már tudnia kellett, hogy rátalált arra, amire
szüksége volt ahhoz, hogy felcsigázza Benham érdeklődését.

A gyermekhez léptem, és felemeltem. Összerezzent, és

felébredt. Az ajtón át hallottam az anyját. Igyekezett leplezni a
haragját, és úgy tenni, mintha könyörögne. – Elvitte a
kicsikémet. Mosmá’ visszaaggya? Micsiná’ vele?

A gyűlölet összeszorította a mellkasomat. És a rettegés. A

következő naptól, attól, hogy mit vár majd el tőlem. És a rá
következő naptól.

Langton azt mondta, hogy visszamegy a házba, és hogy

tartsam a szemem a gyermeken. Összecsikordult a fogam,
nehogy válaszoljak neki.

A kis test meleg volt, mint egy kiscsibe, a gyermek a

tenyere szélét szopogatta.

Dundus. A többiek így nevezték az albínókat. Akik csak

balszerencsét hoznak. Ezt gondolták rólam is, a másik
torzszülöttről. Ejj, né’ csak! Hogy billeg ide-oda a veranda
meg a kocsiszín közt! Mintha az üvé lenne az egész! Hogy viszi
a kargyában aszt a sok kiszikkadt libatollat, mintha tűzifa
lenne! Mintha elfelejtené, hogy ű is csak rabszolga. Ű is
nigger, még ha úgy vartyog is, mint a fehérek.

Hallgattam a kintről behallatszó kaparászást.

Aztán leguggoltam az ajtó mellett, és beszélni kezdtem.

Ettől megszűnt a zaj.

– Holnap. Várd meg, hogy a házban kialudjon a fény.

Aztán várj még egy órát. Keress egyet, hogy tudd, mennyi az
idő. Kunyerálj egyet, vagy lopj egyet. A gyermek a hídnál
lesz. De gyors legyél. Nem tudom, hogy utána hová mehettek.
Ez a te gondod. Bármi történjék, ide ne hozd vissza.

Másnap éjjel. Langton és Miss-bella már aludt. A

kocsiszínnél. A szekrénnyel kezdtem, aztán az ablakkerethez
tartottam oda a fáklyát. Utána gyorsan vissza kellett jutnom a
házhoz, de az ösvényen egy pillanatra megálltam, és
megengedtem magamnak, hogy hátranézzek. A füst öklömnyi
csomókban pöfögött ki a kocsiszínből, és szétfoszlott az
éjszakai levegőben. A fa teljesen átégett. A látványtól
megdermedtem, mozdulni sem tudtam, csak a szívem kalapált
különösen, mint valami csengettyű. A hamu és pernye úgy
lebbent fel, mint egy csapat apró, fekete madár.

A szándék akkor született meg bennem, amikor felvettem a

gyermeket. Tudtam, hogy fel fogom gyújtani az épületet.
Kiszabadítom magam abból a csapdából.
 Negyvennyolcadik fejezet
Úgy érzem magam, mintha letaglóztak volna. A bíró fekete
kendőt borít a parókájára. Rám néz. Szorosan fogom a
korlátot, különben felrebbenne a kezem. Minden végtagom
súlytalan, minden porcikám. Képtelen vagyok önre nézni, nem
tudnám elviselni az egyik jellegzetes, tartózkodó mosolyát,
vagy ami ennél is rosszabb: ha nem látnék semmit. Alig
hallom a bíró szavait. Nem szabad levennem az arcáról a
tekintetemet. Amíg valami meg nem történik, mindig van
remény, hogy történhet máshogy is. De aztán megtörténik, és
már mindössze emlék az egész.

Az esküdtek ítélete még visszhangzik, miközben tovább

várunk. Megengedem magamnak, hogy önre pillantsak. Maga
elé meredve ül, mint a síroknál szoktak. Követem a tekintetét,
és látom, hogy a bíró padja mögött magasodó kőoszlopokra
mered, a kardra, az aranybetűkre.

Az igazság az, hogy gyilkos vagyok.

– Frances Langton – szólal meg a bíró. – A Szentírás

kimondja, hogy aki embervért ont, annak vére ember által
ontassék ki. Nincs más választásom, mint hogy közöljem a
törvény ítéletét. Remélem, e földön hátralévő rövid idejét arra
használja, hogy megbánja bűneit, és imádkozom, hogy a
példa, melyet szenvedése által mutat, jó hatással legyen
másokra, és elrettentse őket attól, hogy ugyanilyen súlyos
bűnöket kövessenek el. Ezek után nincs más hátra, mint hogy
kimondjam a törvény által előírt szörnyű ítéletet, és úgy
rendelkezzem, hogy magát, Frances Langton, vigyék innen
vissza oda, ahonnan idehozták, onnan pedig a kivégzőhelyre,
ahol nyakánál fogva felakasztják, amíg meg nem hal.

A fejemben szédítőn pörög valami, nyöszörgést hallok,

aztán már semmit, csak a vérem halk, reménytelen lüktetését.

Sajnálom.

Rádöbbenek, hogy hangosan mondtam ki. Kiáltottam.

Ordítottam.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom.

 Negyvenkilencedik fejezet
Aztán a befurakodó éjszaka. A kiáltozó börtöntöltelékek. A
ketrecben dobogó szívek. A legrosszabb, hogy egyre csak
rázkódik és rázkódik a testem, mintha ellenállhatatlan nevetés
rázná, amit képtelen vagyok abbahagyni. Laudánumot kérek.
Könyörgök érte. Csak egy gyűszűnyit. Egy nyalásnyit. A
foglár röhögve a nadrágjához kap az egyik kezével. Ó,
megszereznek ők bármit, ha az ember rábírja őket arra, hogy
megtegyék. De ára van. Mindig ára van.

Ha békén hagy, ha magamra maradok a semmivel, látni

fogom. Ahogy a rózsákat kaszabolja, hogy csak a virág
gömbölyded, vörös feje maradjon meg. Villog az olló
gyöngyház szeme.

Akarom vagy sem, eljön a reggel. A foglárok szólnak, hogy

beszélni szeretne velem.

– A mészáros jómadarak. Egyéb dolguk sincs itt, mint

látogatókat fogadni.

Megigazítom a fekvőhelyemet, pedig iszonyúan remeg a

kezem. De talán hozott valamit, egy reményfoszlányt.

Egy férfit hozott magával. Magas, csupa csont teste

kényelmetlenül fészkelődik gyapjúszövet kabátjában. Még
önnél is kedveszegettebbnek tűnik. Látom, hogy a tekintete
sietve körbepásztáz a priccsen, a falakon szeszélyesen terjedő
zöldes penészen. Az orrát ráncolja. A legszívesebben
odaszólnék neki: az ég szerelmére, hiszen ez csak egy
hústartósító láda, egy cella, ahol az elítélteket tartják. Nem kell
illatosnak lennie.

Ön bemutatja nekem.

– Ő itt John Pears. Ő lett volna a tegnapi meglepetés.

A férfi beletúr a hajába, majd bele is markol.

– Azért jöttem, hogy személyesen mondjam el, mennyire

sajnálom… Miss… Langton.

– Dr. Pears nemrégiben még dr. Wilkes segédje volt. – Az

orvos lehajtja a fejét, és nem is néz fel egy darabig. Ön éles
pillantást vet felé. – Dr. Pears, azért jött, hogy elmondjon
valamit. Rajta hát.

Dr. Pears leereszkedik a szalmazsákra, megmarkolja

pecekként kiálló, csontos térdét.

– Miss Langton, jelen voltam az asszonya boncolásánál.

Tomkinnak elmondtam… múlt pénteken… én… én nem
tudom, hogy is…

Ön felhorkan.

– Úgy a legegyszerűbb, ha belevág.

Pears keserves erőfeszítéssel beszélni kezd.

– Amikor behozták, Mrs. Benhamnek nem voltak jelentős

sérülései.

Testemen végigszalad a kétely.

– Nem voltak vágások a testén?

– De voltak. Azonban szerintem mindegyik későbbi.

Amikor megvizsgáltam, egyértelmű jeleit láttam annak, hogy a
sebeket a halál beállta után ejtették rajta.

– Ezt nem értem.

– Úgy vélem, a sérülései valamikor a halál beállta és a

boncolás időpontja között keletkeztek. Igen gondosan
tanulmányoztam az összeset. Biztos vagyok benne. A vágások
túl pontosak voltak, a peremük halvány, vértelen… és oly
feltűnően kevés a vér…

Aztán amikor felnyitottuk, a gyomortartalomnak

jellegzetes szaga volt. Mint a keserű manduláé…

Igen. Tudom. Nagyon is jól tudom. Hátratántorodom,

nekiesem az asztalnak. Az idő elakad, megáll, és vele együtt
én is megdermedek.

– …ópiumra utal. Vértolulást okozott a tüdejében, az

arcüregében és a szívében is. Több szerve is cianotikus volt,
beleértve a bőrt is. A mérgezés jelei. Ha hozzávesszük a sebek
természetére vonatkozó gyanúmat… – Csüggedten vállat von.
– Szóltam Wilkesnek, hogy végezzünk el bizonyos
vizsgálatokat. Érveket sorakoztattam fel mellette. De nem volt
hajlandó. Azt mondta, hogy Mrs. Benham a laudánumot orvosi
rendelkezésre szedte, következésképpen nekünk nem kell
foglalkoznunk vele.

Ön türelmetlenül közbevág:

– Amikor kikérdeztem, Wilkes eskü alatt vallotta, hogy

nincs megbízható vizsgálat.

Pears lendületesen hátraveti magát, nekiütközik a falnak.

– Az ópium jelenlétére valóban nincs. De megvannak a

módszerek ahhoz, hogy kimutassuk az aktív elemét, a morfint.
Dr. Wilkes akkor adott volna pontos választ, ha azt feleli, hogy
újabb bizonyítékokra lenne szükség, mielőtt bármiféle
megalapozott következtetést vonhatunk le. Tekintetbe véve
azonban azt, amit Mrs. Benham sebeit illetőleg gyanítottam…

– Megalapozott következtetést miről? – A szavak lassan

törnek fel belőlem, szárazon, mint a gyapot.

– Arról, hogy a halál oka mérgezés volt, vagy sem.

Ön megszólal, a hangja indulatosan csattan:

– Mindössze egy szemernyi kétség kellett volna, dr. Pears,

egyetlen szemernyi kétség. Egy szemernyi. Az egyetlen dolog,
amely eldönti, hogy a vádlottat a kötélhez vagy az ajtóhoz
kísérik.

Ezzel arra utal, hogy az esküdtek más lehetőségeket is

figyelembe vehettek volna: egy másik gyilkost, valamiféle
körmönfont mentséget. De ez? Ez kiszabadította a gondolatot,
amely végig a fejemben rejtőzött – azt, amelyiket mellőztem,
mert látni sem akartam.

Tenyeremet a fülemre tapasztom, hogy ne halljam Pears

mormolását. Phibbah-t azonban semmi sem hallgattathatja el.
A férfiakat mindég csak a fontos halál érdekli, mink beérgyük
a kicsivel is. Eszembe jutott, hogy motyogott magában,
miközben a főzeteit készítette, fogai közt sziszegve a
hozzávalók listáját. Forrázott anamugyökérrel ki lehetett
öblíteni egy terhes méhet, vagy a pompás pillangófa
összezúzott, folyóvízbe áztatott virágjával. Ha ezek kudarcot
vallottak, jöttek a tejbe kevert tinktúrák, a kutacson átdöfött tű.
Őrölt kasszávagyökér, ha nem a magzatot, hanem az anyát
kellett megölni.
 Az anyát, nem a magzatot. Az anyát és a magzatot. A
magzatot, aztán az anyát.

Az igazság fagyos pillanata.

Végre itt a szörnyű bizonyosság, melyhez ugyanolyan

szörnyű kétség párosul.

Pears recsegő térddel feláll. Le szeretném sodorni a

szalmazsákról, hogy odafekhessek a helyére.

– De ki vagdosta volna össze Mrs. Benhamet? És Wilkes

miért hazudott?

– Biztosra veszem, hogy ugyanaz volt az oka, mint amiért

én nem tanúskodtam.

Ön gúnyosan felhorkan.

– Mert mind gyávák?

Pears a kravátlijához kap, megrángatja, majd felém fordul.

– Én kerestem meg az ügyvédeit. Azt mondtam, vallomást

teszek mindarról, amit találtam, és Wilkes is tanúskodhat eskü
alatt a saját következtetéseiről. A legjobbat feltételeztem róla,
azt hittem, mindössze véleménykülönbségről lehet szó.
Bizonyos sebészek csak annak néznek utána, aminek a
meglétét eleve gyanítják. – Lecsüggeszti a fejét. – Azt hittem,
hagyjuk, hogy az esküdtek döntsenek az ügyben.

A szája megrándul, mintha köpni vagy sírni készülne.

– Ezt hittem… balgán… de aztán kaptam egy levelet. A

kórháztól. Az állt benne, hogy a család egyértelművé tette a
kívánságait. Aggódnak, hogy bármi kiderülhet arról, hogy
Mrs. Benham az ópium rabja volt… az öngyilkosság
lehetőségéről nem is szólva. Habár lehet, hogy pusztán baleset
történt. Megesik. A hölgyek túlléphetik az előírt adagjukat, ha
már hosszabb ideje szedik a laudánumot, és hozzászokott a
szervezetük. – Felpillant. – Felmerült bennem, hogy talán…
nyomást gyakorolhattak Wilkesre, hogy ő maga ejtse azokat a
sebeket. Függetlenül azonban attól, hogy erre mikor került sor,
a sérülések a halál után keletkeztek. Ebben biztos vagyok.

Az óta az iszonyú éjszaka óta most először fordul elő,

hogy nem kalapál a szívem. Az újra meg újra belém nyilalló
bánat azonban velem maradt. És most már a tomboló düh is.
Haragszom Pearsre. A Benham családra. Wilkesre. Minden a
jó hírnév. Szinte látom is, hogyan intézhette Sir Percy.
Fenyegetésekkel. Csengő guinea-kkel. Hízelgéssel. Arra
gondolva, hogy ha már úgyis volt egy gyilkosság, miért ne
lehetne kettő is?

– Nagyon sajnálom – ismétli el Pears.

Ha még egyszer elmondja, olyat teszek, amitől torkára

fagy a szó.

Ön határozott mozdulattal a fejébe nyomja a kalapját.

– Ne cifrázza, Pears. A vizsgálatokat nem végezték el. Ön

megbánta, most már készen áll arra, hogy eskü alatt valljon,
biztosított arról, hogy ezúttal nem iszkol el et cetera, és
reméljük, hogy mindez nem túl kevés, és nincs hozzá túl
késő… jobb, ha ebben reménykedik…

Aztán rám néz, és jóval szelídebben folytatja.

– Tomkin épp most ad át egy levelet a bírónak, amely

tartalmazza az itt elhangzottakat.
 – Gondolom, nem kell hangsúlyoznom, mennyire kevés az
időnk.

Pears rám néz.

– Volt még valami… Nem hiszem, hogy a bizonyítékként

elfogadott kés ejtette Mr. Benhamen a sebeket. Az egy kétélű
penge, a szúrások azonban túl keskenyek. Felvetettem, hogy
tartsanak újabb házkutatást, és keressenek olyan eszközt,
amelynek kirántását követően a sebszél összehúzódik.

Ezt nem akarom hallani. Hátralépek. Az utcáról nagy

csörömpölés hallatszik be. Valami szekér felfordulhatott. A
falakhoz kövek csapódnak. Remélem, ön is azt hiszi, hogy
emiatt rezzenek össze.

– Jól van? Miss Langton? – Olyan távolról jut el hozzám a

hangja. – Megviselte ez az egész, de nem is csoda. Égbekiáltó
jogi tévedés történt, melyben önnek nem kis szerepe volt…

A torkomhoz kapom a kezemet. Megmondom Pearsnek.

Megmondom önnek. Azt a bizonyos fegyvert semmiféle
kutatás nem találhatta volna meg. Itt van… a fagyos, tiszta
emlék. Ahol mindig is volt. Benham arca. Kiabál. Én is
kiabálok. Közel hajol, az arca eltorzul. Az olló kifordul. A
kezem.

Ön azonban már indulni készül. Vagyis engedélyt kapok

arra, hogy ne szóljak, mondom magamban. Mielőtt elmenne,
arra kér, hogy próbáljak meg visszaemlékezni annak az
éjszakának az eseményeire. Közli, hogy minden részlet
segíteni fogja az ügyemet. Pears vallomása mellett bármi, ami
csak eszembe jut.
 – Amilyen pontosan csak fel tudja idézni. – Adjon a
kezembe valamit, amivel megmenthetem a kötéltől.

Figyelmeztet, hogy most az jelenti számomra a legjobb

esélyt, ha a bíróság könyörületességére bízom magam.
Kegyelemben nem reménykedhetek, némi elnézésben azonban
talán.
 Ötvenedik fejezet
Azóta nem hallottam ön felől. Ma reggel azonban itt járt Sal.
Akkorát dobbant a szívem, amikor megpillantottam!
Igyekeztem minden más gondolatot félretenni, és egyedül rá
figyelni. Azt mondta, azért nem volt ott a tárgyaláson, mert a
vén gazember gyerekei nekitámadtak. Egy nap felbukkantak a
küszöbön egy végrehajtóval. Úgy tűnik, a tárgyalásom kezdete
óta egymást követik a bajok. Londonban most már mindenki
tudja, hol van az Iskola. A vén gazember gyerekei
kijelentették, hogy Sal az ő tulajdonuk, akit az apjuk a
végrendeletében rájuk hagyott. Madám Náspáng megmondta
neki, hogy mennie kell, mert nem akar több bajt. Hat héten át
cselédként dolgozott. Sal mint cseléd! Megpróbáltam
elképzelni vödörrel, szappannal és ronggyal a kezében. Ó,
hogy megnevettetett, amikor elmesélte, hogy a gazdái teáját a
saját húgyukkal ízesítette! Az Iskolában szerzett minden
megtakarítása elment arra, hogy megváltsa magát. Az összes
csodás pénzérme, melyek aranyló özöne egyenesen azokba a
kapzsi kezekbe ömlött.

Elvigyorodott.

– De inkább nekik fizetek, mint valami ügyvédnek azért,

hogy perelje be őket. És most már megvan a
szabadságlevelem.

Azt is elmondta, hogy az újságok szerint belém bújt az

ördög, és az ő sugallatára tettem az egészet, hogy fel akartam
aprítani Benhaméket, aztán levest főzni a csontjukból, és hogy
nem bántam meg semmit, csak azt, hogy erre végül nem nyílt
lehetőségem. Nem akartam erről beszélgetni vele. A
Kölyökről kérdeztem, de nem tudott róla semmit. A Kölyök
eltűnt, mint a kámfor. Gyanítom, hogy nem volt kedve
szembenézni sem a kérdésekkel, sem az angol
igazságszolgáltatással.

Fogtuk egymás kezét, és néztük, ahogy a gyertyák lángja

egyre halványodik, végül kialszik. Sal ennivalót hozott
magával, egy takarót, papírt és tollat. Hozzátettem a köteghez,
amit ön hagyott itt nekem.

De ami a legjobb: kaptam tőle egy Mollt.

Ennél többet nem mondok Sal látogatásáról. Olyan volt, mint

az a réges-régi elefánt. Nem számít, mit írok, ön sosem fogja
megtudni, milyen érzés volt. Sal hozott még valamit, amit csak
akkor néztem meg, amikor már elment. Egy levelet.
Felbontottam, és közelebb húztam magamhoz az egyik
gyertyát. Miss-bella küldte, a címzés a következő volt:
Frances, hajdani házicseléd, későbbi szajha. Az ISKOLA
címére érkezett. Feltételezem, hogy ő is olvasott újságot. Talán
mulattatta, hogy inkább egy bordélyházba küldi, mint a
börtönbe.

Frances,

remélem, megkapod ezt a levelet.

A férjem rég halott, Phibbah még annál is

régebben. Így hát írnom kell neked.

Hallottam, hogy Angliába érve rögtön

elajándékozott, ami azt jelenti, hogy tudta, milyen közel
a vég. Úgy vélem, a te napjaid is meg vannak
számlálva.

A bátyámat felháborította, hogy írok neked. A

húga, amint levelet körmöl a férje fattyának! Nem
mintha szüksége lett volna újabbra, de azt hiszem, úgy
érezte, ez a végső bizonyíték arra, hogy ez a hely úgy
rothasztott szét, mintha ütődött alma volnék.

A férjem fattya. Ezek az én szavaim. A bátyám nem

fogalmazott ilyen finoman – pedig igazán nem
szándékom, hogy megkíméljem az érzéseidet. Sőt,
igyekszem olyan kegyetlen lenni, amilyen csak lehetek.

A férjem fattya. És most a gyóntatóm is.

Én voltam az, aki elmondta neked. Azt is

kegyetlenségből tettem. Életem hátralevő részében –
ami most már irgalmasan rövid lesz – azzal leszek
megverve, hogy újra meg újra vissza kell térnem arra a
verandára, a te konok válaszodhoz, amikor
megkérdeztem, mit művelsz abban a kocsiszínben a
férjemmel. Takarítasz, felelted. Takarítasz! Mintha
bizony lett volna bárki a házban vagy a házon kívül,
akivel el lehetett hitetni, hogy csak egy cseléd vagy.
Megmondtam neked, hogy ő az apád. Az ő vére vagy.
Ó, láttam ám az elborzadást az arcodon! Azt mondtad,
hánynod kell. Ráokádtál a rózsabokraimra…
Emlékszel?

Amit ti ketten műveltetek, az irtózatos volt, még egy

olyan helyen is, amely nem szűkölködött iszonyatos
dolgokban.
 De most nem emiatt írok. hanem az anyád miatt.
Mindig róla kérdezgettél. Állandóan. Amikor
megkérdezted, hallottam, amint azt feleli, hogy hagyd
békén. A férjem miatta hozatott fel a nagy házba.
Gondolom, ő az oka annak is, hogy eleinte kedves
voltam hozzád. Így akartam bántani. Tettem arról,
hogy én adjak nevet neked – hogy még ettől az apró
anyai örömtől is megfosszam. A férjem kedvelte a
maga módján. (Az ilyesmi sosem fekete-fehér, igaz?)
Eléggé kedvelte ahhoz, hogy megígérje: sosem fog
eladni téged, feljöhetsz a munkások szállásáról, és
sosem kell a cukornádmezőn robotolnod. Sosem
tudhattad meg az igazat. Anyád persze elárulta volna –
ahogy én tettem –, ha még velünk van akkor. Ebben
biztos vagyok. Bármit megtett volna azért, hogy
megakadályozza, amit ti ketten műveltetek.

Gyanítom, voltak előtted mások is. Mármint

gyerekek. Ha akadt nő a birtokon, aki tudta, hogyan
szabaduljon meg a nem kívánt gyermektől, az anyád
volt. Mielőtt megfogantál, Langton azt hajtogatta, hogy
mi ketten – mármint anyád és én – terméketlenek
vagyunk, mint a hajófedélzeten tartott tyúkok. Hah!
Amikor a születésed bebizonyította, hogy tévedett, már
csak engem csúfolt. Az idiótája! Mint minden férfi, ő is
teljesen vak volt mindenre, ami a saját
alkalmatlanságára utalt volna, vagy ami egy nőn múlt.
A gyógynövények, amiket anyádtól kaptam. Még
tréfálkoztam is: mindennapi narancslénket add meg
nékünk ma. Ez mentett meg attól, hogy gyereket kelljen
szülnöm Langtonnak. És ezért hálás vagyok anyádnak.

Nem értem, hogy sikerült elkerülnöd a figyelmét.

Addigra talán túl fáradt volt, vagy a szokott főzetei
nem váltak be. Mindenesetre megtörtént, te lettél
Langton egyetlen gyermeke, és engem ez
elégedettséggel tölt el.

Amikor megszülettél, anyád elszökött, de Langton

megkerestette, hazahurcolta, és ráparancsolt Mansóra,
hogy essen neki a vésővel a fogainak. De, ahogy azt
mondani szokták, ezzel csak magának ártott. Anyád
ezek után már nem vonzotta úgy. Ó, azért így is
kedvelte. Hiszen mégiscsak ígéreteket tett neki veled
kapcsolatban.

A saját káromon tanultam meg, hogy ez olyan hely,

ahol egy férfinak eszébe sem jut rejtegetni az ágyasát
vagy a fattyát. A nő, aki reggel beleköpött a
zabkásámba, ugyanaz a nő volt, aki éjjel a férjemmel
paráználkodott.

Hogy ez mennyire tönkretesz mindannyiunkat.

Elfáradtam. Befejezem. Hol is tartottam?

Az anyádnál.

A Bibliában Lábán a lányának, Ráhelnek adta

szolgálóját, Bilhát. És Ráhel fiai az ő
szolgálólányának, Bilhának a fiai voltak.

Mi voltunk Ráhel és Bilha – anyád meg én.

 A férjem kétségtelenül úgy hitte, hogy a következő
életünkben anyád és én továbbra is ott fogunk ülni
azon a verandán, a hervadó angol rózsák között – én a
teámmal, ő a legyezőjével.

Azt hiszem, tévedett.

Mrs. A. Langton

A gyomrom görcsbe szorul. Újra ott vagyok az ebédlőben,

a narancsitalról beszélek Langtonnak, azt hajtogatom
magamban, hogy csak az igazat mondtam, megfeledkezve
arról, hogy milyen sok oldala van az igazságnak. Nem
láthatom előre, milyen szörnyű lesz minden, mert egyedül
magamra gondolok. A rettegéstől száraz a szám, akár a só. A
rá következő években persze felfogtam, hogy ki is volt ő
számomra – végső soron egyedül ő lehetett az. Ahányszor
csak megkérdeztem, talán mindig arra vártam, hogy ő mondja
el nekem. Néha gyűlölt. De azt hiszem, volt benne szeretet is.

Annyi mindent kellene elmondanom neki. Hogy a

bűntudat azóta is a testemben kering, s éppúgy lüktet, mint a
vérem. Hogy mindkettő beledobban a mellkasomba még most
is, amikor erre gondolok, amikor erről írok. Hogy mennyire
sajnálom.

Egy gyermek elméje sötét. A fény pedig néha elvakít.

Kisimítom az ölemben a levelet, és újra elolvasom. Megint ott
vagyok a verandán. Nézem, ahogy Miss-bella lustán a pohár
után nyúl. Phibbah mögötte áll a legyezővel. Az oranzsád. Hát
így intézték. A gyógynövényfőzet Miss-bella poharában nem
méreg volt, hanem a napi adagja. Amelynek segítségével
meddő maradhatott. Jamaicában azonban két igazság volt. Az
egyik, hogy minden bennszülött gyógyítás obeah, ha azt
mondják. És a másik: sosem a fehér nők viselik a felelősséget.
 Ötvenegyedik fejezet
Fény suhan végig a rácsokon. Érzem, hogy besüpped a
szalmazsák. Madame leül mellém. Nála van a kis fekete
könyve, a pennája. Jegyzetel. Mindjárt leveszi a cipőjét, az
ölébe húz, és megcsókol, én pedig soha többé nem akarom
kinyitni a szememet és elengedni őt. Egyetlen leheletfoszlány
választ el bennünket, és a mindent fényben fürdető friss
reggel. Még aludnom is sikerült egy kicsit. Aztán felhúzom a
térdemet, és nézem, hogy megy el. A levendulaszínű selyem
suhog a bokája körül. A válla felett hátrapillant, a szemében
könnyek, ragyognak, akár a jég. Mit mondhatnék, hogy
maradásra bírjam?

Aztán ott a hirtelen felismerés. A felvillanó fény.

Mit vinne magával, ha elmehetnénk innen?

Ügyetlenül felkászálódom, öklömmel az ajtót verem, a

foglárokat hívom. Nem kapok választ. Nem jön senki. Ez az
istenverte hely most először nyomorultul csendes. Egy
csosszanás se hallatszik. Egy elsuttogott szó se. Dörömbölök,
míg belezsibbad a kezem, míg tehetetlen dühöm nem lüktet
úgy a bőrömben, mint egy második szív. Akkor abbahagyom,
és hallgatom a körülöttem meg-megreccsenő falakat. Már más
urakat szolgálok, és nem történik semmi, amíg ők el nem
jönnek.

Végül megengedik, hogy üzenetet küldjek. Aztán

gyötrelmes várakozás következik.
Ön némán bólint. Mintha torkon vágnának. A szememet marja
a só.

Reméltem, hogy tévedek.

– Valóban a portré mögött volt – mondja. Figyelmes

pillantással végigmér. – A keretbe dugva. Honnan tudta?
Pontosabban: hogy lehet, hogy ez nem jutott eszébe a tárgyalás
során? Tomkin megkereste Meeket, és megkérte, hogy kísérje
el a házba. Együtt mentek oda. Feljegyezte a tartalmát,
amennyiben érdekli. Itt egy másolat. Maga az irat a bíróhoz
került. – Óvatosan nyúl a papírért, mintha attól tartana, hogy
foltot hagy az ujjain.

Utánakapok, hogy elolvashassam.

Most már csak a halál riaszt meg, ugyanakkor a halál

az egyetlen dolog, amely megszabadíthat a
félelmeimtől.

Sajnálom.

Átvillan az agyamon, hogy talán ezek az utolsó szavak,

melyeket olvashatok, Madame utolsó szavai, ezért oly mohón
bámulom őket, mint borjú a tőgyet. A vörös ruhás nő hozta el
őket a keretébe rejtve.

Sajnálom.

– Itt az aláírása – mutatok rá. – Ritte Delacroix.

– Igen – mormolja. – Öngyilkosság. Kétség sem fér hozzá.

A tárgyalásomat hosszú, sötét napok követik, mintha még az

ég is elfeketedne haragjában. Az ablak keretében villámok
fénye villan – mintha kettészelné a falat. Fel-alá járkálok a
cellámban. Egy bűnözőnek sosem szabad az ítéletén
töprengenie. Csak az időt vesztegeti, pedig az időn kívül már
semmije sincs. Sajnos én pontosan ezt teszem. A tárgyaláson
jár az eszem, önre gondolok, az ön által kifundált védelemre.
Annak ellenére, hogy vesztett, itt mindenki önről beszél. Az
„alvajáró védelemről”. Lushing tudománynak nevezte, de ha
engem kérdez, közelebb áll a varázslathoz: leomlik egy fekete
függöny – álom vagy mámor –, és a nyomában egyfajta
álomszerű őrület jár. Ön azzal varázsolt, hogy elhitette velük:
valamiféle báb vagy zombi voltam. Ekkor megtorpanok, mert
belém villan, hogy Langton ugyanilyen varázslattal élt, amikor
beléptem a kocsiszínbe. Megfosztott a szabad akaratomtól. A
halál azonban lehet választás is, a sötét vonal az álom és őrület
közt. Madame melancholiája ugyanez a fekete kapocs, s az
ópium a függöny, melyet ő maga húzott le. Megannyi rothadó
ág, melyek ugyanabból a fekete gyökérből sarjadtak ki.
 Ötvenkettedik fejezet
Az emlékezet rostáján még mindig fennakadnak a bánat
kemény kövei. Azonban el kell húznom azt a függönyt. Meg
kell mutatnom azt az éjszakát. Madame őszintesége arra
kényszerít, hogy felfedjem a saját igazságomat, hogy
szembenézzek magammal, és azzal, amit tettem. Arra
kényszerít, hogy újra meg újra feltépjem a sebeket. Biztos
vagyok abban, hogy elég közel kerülök az igazsághoz – ennél
biztosabbak sosem lehetünk az igazságot illetőleg.

Nagy levegőt veszek.

És belevágok.

Képtelen voltam nyugton ülni, lementem a földszintre, hogy

megkeressem Madame-ot. Hideg szobákon botorkáltam át,
keskeny átjárókon, a sötét hallon. Az ablakok ködbe
burkolóztak. Semmiben sem tudtam megkapaszkodni,
megpróbáltam megragadni az asztalt, de megbotlottam.
Elestem. Az állóóra beleremegett. A hall üres volt, és sötét, a
kis szalonban azonban fény volt, és élet, s ez odavonzott.
Ugyanez a sóvárgás vezetett éjnek évadján Madame
szobájához is. A lakkozott fa csillogott, mint megannyi szem,
az ajtók eltátották szájukat. Sötét alakok árnya vetődött a
falakra: csoportról csoportra járó, beszélgető embereké.
Többen felém fordultak, és megbámultak. Szoknyák,
parfümök, hajfürtök tömkelege. Valahol a távolban hegedű
szólt. Megtorpantam, magam elé meredtem.
 Benham tett felém egy lépést, és felemelte a kezét. Ide ne
jöjjön. Ott volt Hep Elliot. A Kölyök.

Madame.

A magas ablak mellett állt, egy kisebb csoport közepén.

Oldalra billentette a fejét, a kezében poharat tartott. Nevetett.
Amikor megláttam, mintha úgy hasították volna szét a
szívemet, mint egy farönköt. Egyik vendégtől a másikhoz
lépett, onnan egy harmadikhoz. Megállt, amikor észrevett. A
szoba elcsendesedett. Esőcseppként szitált rám a körülöttem
levők mormolása. Meg fura bokszos szobalánya.

Madame-hoz érve felszegtem az államat, és nagy levegőt

vettem.

– Sss. Frances… – Körme a karomba mélyedt, amikor

megragadott. – Sss. – Megpróbáltam lerázni magamról a kezét,
de nem engedett el.

Ez a halál.

Linux Charlesszal a sarkában utat tört magának a

tömegben. Megfeledkezett a jó modoráról. A száját szélesre
tátotta, a szeme, akár a savanyított szilva. De nem ő, hanem
Madame volt az, aki rám parancsolt, hogy menjek el. – Kérlek.
Ne csinálj jelenetet. – A tekintete elfeketült. Félelmet láttam a
szemében, sötétség tekergőzött benne.

Amikor sarkon fordultam, mindenki fellélegzett.

Charles felkísért a padlásszobába. Ám én visszamentem

Madame szobájába, és leültem az ágyra. Sarkammal
belerúgtam. Mindenfelé halomban álltak a könyvek, mint sötét
kövek a kútban, s a falak összezárultak körülöttem. Ugyanaz a
beteg érzés szorította össze a gyomromat, mint ami akkor vett
erőt rajtam, amikor megláttam Madame-ot. Felkeltem, és
miközben gyertyát gyújtottam, eszembe jutott, hogyan
ünnepelték saját magukat. Hogyan gratuláltak a Kölyöknek.

Micsoda vita! Micsoda szónok! Micsoda férfi!

Miközben én ott álltam árván, elhagyatva. Megint

elzavartak.

Aznap, valamivel korábban arra jöttem fel a konyhából,

hogy Madame összehúzódva az ágyon hever, köntöse
felgyűrődött, a lába csupa vér. Nem a saját vére volt. A magzat
végül feladta. Madame úgy feküdt, hogy a testével körülölelje.
Partra vetett, pici jószág a lepedőn. Egy kis mulatt lány. Mint
én. Azt tudta, hogy minden kisbaba világos bőrrel születik?
Csak az ujjak és lábujjak árulják el, hogy mennyire lesz sötét.
Ez könnyedén belecsusszant a tenyerembe. Kislány. Apró,
vértől sötétlő fej, a lába körömnyi.

Madame arca sírósan eltorzult, amikor megráztam, hogy

felébresszem.

– Hadd aludjak… – A szeme forgott, ő maga zihált. Végül

megengedte, hogy elvegyem a magzatot. Előbb az élő testtel
foglalkoztam, aztán a holttal. Ezt a munkát ismertem. A kezem
szaporán járt. Megmosdattam Madame-ot, másik köntöst
adtam rá. A tűz mintha kiszállt volna a kandallóból, hogy
beköltözzön a csontjaimba. Néztem, ahogy a hamu fehéren
hűl.

– Tiszta ágyneműt kell hoznom – szólaltam meg. – Ezeket

pedig el kell égetnünk. – Fel sem pillantott. Nagy levegőt
vettem, hogy megteljen a tüdőm. – És ezt is.
 Ettől magához tért. Felült, a kezét végigcsúsztatta az
ágyon.

– Nem.

Az üvegcse ott állt az ágy melletti asztalon. Láttam

Madame-on a laudánum fogainak nyomát. Már csak egy sötét
csepp maradt benne, némi üledék. Beleremegett a kezem,
annyira vágytam rá. Körbenyalogattam volna az üveg száját.

– Mennyit vett be? – kérdeztem.

A homlokát ráncolta.

– Nem aludtam, amióta itt voltál.

Apró, fellobbanó láng. Szüksége van rám. De akkor is.

– Mennyit vett be? – ismételtem meg.

– Nem tudtam, hogyan döntesz. És gyötrelmes volt a

várakozás. Azt akartam… – Éles hangon felsikoltott. Nem volt
hajlandó rám nézni. – De amikor megláttam… És most…
Én… – Elfúlt a hangja. – Csak azt akartam…

– Pontosan azt akarta, ami lett – szakítottam félbe. – Azt

akarta, hogy a magzat ne legyen. – Ez kegyetlenség volt tőlem.
Madame mindössze arról tett, hogy ne akarjon többet, mint
amennyit kaphat.

A takaró alatt megremegett a teste. Megígértette velem,

hogy eltemetjük a magzatot, és könyörgött, hogy soha ne
szóljak erről senkinek. Ön már tudja, hogy ezt az ígéretemet
kénytelen voltam megszegni.

A mosdótál felé intettem a fejemmel.

– Megmondja neki?
 – Nem.

– Úgyis megtudja.

– Igen. De nem ma. – Az ajka megrebbent. – Esküszöm, le

fogok szokni róla.

– Örülni fog neki.

– A magzat elvesztésének? Vagy annak, hogy leszokom?

– Mind a kettőnek.

De most szüksége van rá, mondta aztán. Nagyszerűen kell

festenie, hogy megtévessze őket. Hogy megtévessze
Benhamet. Hadd kapja meg a Mesés Meget. Feltámadásra lesz
szükség. Csak laudánummal lesz képes átvészelni az estét. A
bőrét porokkal, púderrel kell simává varázsolnunk, az idegeit
pedig a sziruppal. A szoknyája alá bricsesznadrágot húz,
kipárnázza törülközőkkel. Kisebb csoda kell majd ahhoz, hogy
valahogy letámogassuk a földszintre, hogy ragyogjon-
sziporkázzon. Kivettem a szekrényből a második üvegcsét. –
Egy kis brandyt is – kérte, úgyhogy azt is hoztam. Madame
engedelmesen kinyitotta a száját az odatartott kanál előtt.

Szóltam, hogy elmegyek tiszta ágyneműért. Előbb azonban

felvittem magammal a padlásszobába a lepedőbe csavart kis
jószágot. Úgy gondoltam, nem látott meg senki. A városba
mentem, megvettem a patikai üvegedényt, az arzént.

Az arzén tartósítja a holttestet. Tudta? Az ön hivatásában

még jól jöhet. A Paradicsomban végzett munkámhoz is
hasznos volt tudni. Tehernek éreztem szinte mindent, amit ott
meg kellett tanulnom, de ez egyike volt azon kevés dolognak,
aminek hasznát vettem: arzén és víz, négy uncia egy
gallonhoz.

Miután végeztem, képtelen voltam megmaradni a kis

padlásszobában. Odahúztam a szalmazsákot, hogy eltakarja az
üvegedényt, aztán lementem a földszintre, onnan ki az alagsori
lépcsőre. Csak nyeltem magamba a friss levegőt, hogy
valamennyire megnyugodjak, aztán visszamehessek, és
szembenézhessek Madame-mal. Még akkor is ott ültem,
fejemet a korlátnak támasztva, amikor Benham utánam küldte
Charlest azzal, hogy látni kíván a könyvtárszobában.

– Jártam a feleségem szobájában – jelentette ki. – Meg

akartam ragadni az alkalmat, hogy emlékeztessem ma esti
kötelességeire. És micsoda felfedezést tettem! Az ágya mintha
vérontás színhelye lett volna.

Az ágynemű. Ott hagytam az ágyneműt. Görcsbe szorult a

gyomrom.

– Természetesen tökéletes az időzítés.

A gondolat kifeszült, összekunkorodott, és amikor telibe

talált, mozdulatlanná dermedtem, mint a megállított óra
mutatója. El fog küldeni a háztól. És már ki is mondta:

– A továbbiakban nem veszem hasznát.

– Akkor szüksége volt rám, amikor megpróbálta kiszedni

belőlem mindazt, amit tudok, és amikor azt akarta, hogy
vegyem át Madame gyermekét…

– Mi egyebet tehettem volna vele? – horkant fel. –

Egyetlen férfi volt egész Londonban, akit el kellett volna
kerülnie, mire épp vele hágatta meg magát.
 Eddig egyetlen szóval sem említettem, amit megtudtam
Benhamről. Most azonban a haragom odaplántálta magát az
övével szembe. Mint amikor idegenek mutatkoznak be
egymásnak.

– Pusztán azért szerezhetett tudomást arról, hogy hol

éltem, mert magát is jól ismerik ott. Tudják, hogy lányokat
szokott venni. Akik a postakocsival érkeznek a városba. Fel
sem merült önben, hogy rájöhetek? Lakásokat tart fenn
Marylebone-ban, vagy talán Sir Percy az… Mindketten tagjai
annak a klubnak. Hogy is nevezik magukat? Az „Ördögi
Urak”?

Felszisszent, és úgy hőkölt hátra, mintha pofon csaptam

volna. De inkább düh volt benne, nem meglepetés. Mintha
számított volna rá.

– Azok a lányok prostituáltak voltak, akik a testüket

árulták.

– Mit árultak? A zúzódásaikat? A felhasadt bőrüket? Maga

az akaratuk ellenére hónapokon át fogva tartotta őket. Az
„Ördögi Urak” egyike megnyomorított egy lányt. De erről
biztosan tud. Mert azt beszélik, hogy épp maga tette.

Csak az ajka rándult meg, különben minden porcikája

mozdulatlan maradt.

– Arról a lányról gondoskodtak…

– Még most is mentségeket keres. – Lehunytam a

szememet. Éreztem, hogy szétvet az indulat. Bár akkor még
nem tudtam, ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem.
– Anglia legnagyszerűbb elméje? Persze nem mindig az elme
teszi az embert. Vannak helyek, ahol elég jól ismerik önt.

Ekkor gesztikulálni kezdett, úgy rebbent ide-oda a keze,

mintha kártyát osztana. Ordított. Tolvajnak, barbárnak
nevezett. Kijelentette, hogy ez zsarolás, amivel csak tetézem a
többi bűnömet. És hogyan képzelhetem, hogy bármiféle
hatalmam lenne felette. Csakhogy megingott.
Elbizonytalanodott azt illetőleg, hogy hol okozhatok neki több
kárt: ott, vagy a város utcáin. Ezért mondta azt, hogy
maradjak, míg el nem dönti, hogy mi legyen, és már húzta is
maga felé a papírjait. Közben azonban egyetlen másodpercre
sem vette le rólam a szemét.

– Ebben téved – feleltem. – Ezúttal azért maradok, mert

nekem úgy tetszik.

Az este mély kútként tátongott előttem. Kő voltam, amit

Benham belé akart vetni. Madame ajtaját zárva találtam. A
folyosókon kószáltam, kimentem, a fekete fák alatt
álldogáltam, melyek ágai csupaszak voltak, akár a csontok. A
konyhában már kikészítették a borospoharakat, az
ezüsttálcákat a szendvicsekhez. Mindenki az emeleten
takarított. A helyiséget átjárta a só és hús szaga. Az órára
szegeztem a tekintetem. Járkáltam és vártam. Nekimentem az
asztalnak. A poharak megremegtek.

Amikor Madame végül beengedett a szobájába, egy kérdés

parázslott bennem, amit rettegtem feltenni. Igazság szerint félt
tőlem. Azért nem kérdeztem, mert nem akartam hallani a
válaszát. Ugyanezért fordítottam el a tekintetemet korábban
arról az apró, bebugyolált csomagocskáról.
 Madame a levendulaszínű selyemruháját akarta felvenni,
úgyhogy előhoztam. Elhúzódott tőlem? Kerülte a
pillantásomat? Amikor feltartottam a ruhát, engedelmesen
felemelte a karját. A selyem vetette árnyék úgy suhant végig a
nyakán, mintha elpirult volna. Milyen törékeny volt, ahogy
eddig is. Sosem rendelkezett azzal a bátorsággal, ami ehhez a
világhoz kell. Magamra parancsoltam, hogy beszéljek.

– Mr. Benham azt mondja, hogy el kell mennem. Egyetért

vele?

– Nem.

– De nem tesz ellene semmit?

Képe fehéren villant meg a tükörben. A legszívesebben

azonnal elhagytam volna a házat, és azt kértem volna, hogy
jöjjön velem. De mit is ajánlhattam fel neki? Egy szobát egy
bordélyban, ha szerencsém van.

Ez a halál lenne egy hozzá hasonló nő számára.

Szólalj meg, Frances. Mondd ki. Csak mondd ki.

Azonban Madame ekkor megfordult. A kezét tördelte.

– Kérlek, ma este ne gyere le. Csak baj lenne belőle. És

én… nem tudom elviselni…

– Nem tudja elviselni?

– Hogy rá emlékeztetsz.

Ekkor vágtam az arcába, hogy gyáva. És más

szörnyűségeket is.

Mint tudja, ezúttal nem engedelmeskedtem.

Miután Charles felkísért a padlásra, visszaosontam Madame
szobájába. A falak megbámultak, és én visszabámultam rájuk.
Olyan volt, mint valami regénybeli szoba, amelybe kincseket
vagy őrülteket zárnak. Ugyanakkor ez volt az a hely, ahol sor
került a saját kalandomra, ahol boldogságban volt részem, még
ha csak futólag is. Idebent és odakint is mindent fojtogató
sötétség ült meg. A szekrényhez léptem, kivettem az üveget, a
számhoz emeltem, és ahogy kortyoltam, először hideget, aztán
rögtön meleget éreztem. Még. Leültem. Vártam. Még. Tudtam,
hogy Madame jönni fog. Elrendeztem a ruhámat, a hajamat,
amennyire takarosan csak tudtam.

Belökte az ajtót.

– Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Mindjárt vissza kell

mennem. – Kihúztam magam.

Egyenesen az üveghez ment, és beleivott. Beleremegtem a

gondolatba, hogy nem miattam jött vissza, hanem a laudánum
miatt. Felém nyújtotta. A szeme fénylett, mint a mérgezett
gyümölcs.

– Csitt.

– Szeretett valaha is?

– Frances, szörnyű kín gyötör – mondta –, te pedig a

szerelemről faggatsz. – Hideg ujjait az arcomhoz érintette. A
szeme fakó volt, máris élettelennek tűnt. Eszembe jutottak kis
kedveskedései. Hogy úgy tömtem magamba őket, mint gyerek
a cukorkáját. Hogy ő is úgy falt engem, olyan mohón, ahogy a
tinktúráit szokta felhörpinteni. Ivott, és nekem is inni adott.
Újra meg újra. Megpróbálom felidézni, miről is árulkodott az
arckifejezése. Szánalomról? Félelemről? Most az én kezem
tépkedte a lepedőt, míg ott ültem, és néztem őt. Kiürítette az
üveget, és már indult is. Az ajtónál megállt. A háta
megremegett.

– Azt hiszem, az… az megtört engem – suttogta. Nem

kellett megkérdeznem, hogy miről beszél. – Most már elválhat
tőlem – bukott ki belőle aztán, mintha épp most jutott volna
eszébe. Ujjai görcsösen kapaszkodtak a ruhája ujjába.

– Akkor jöjjön velem. Hadd váljon el magától. Jöjjön.

Megrázta a fejét.

– Nem értettem vele egyet abban, ami téged illet, Frances.

Sajnálom. De ha nincs más lehetőség… Kérlek. Menj fel a
padlásszobába. Menj vissza.

A nevét kiáltottam.

Kimondta a megsebző szavakat, aztán elment.

Újabb adag laudánumot ittam, és felvittem magammal az

üveget a padlásra. Lehetetlen lett volna pihenni. Hallgattam a
kocsizörgést, a távozó vendégek zaját, és igyekeztem
lassabban venni a levegőt. Eltelt egy perc. Vagy egy óra? Az
idő tekergőzve kitért előlem. Nem lehetett mérni.

Amikor visszalopakodtam, Madame már ágyban volt.

Sötét haja leomlott a derekáig. Egyetlen gyertya égett a
szobában. Úgy tűnt, mintha a vörös ruhás nőre szegezné a
tekintetét. Egy különös másodpercen át azt hittem,
valamelyikük mindjárt megszólal. Aztán láttam, hogy
Madame alszik. Éreztem, ahogy az ópium végighömpölyög
rajtam. Alig tudtam megmozdulni. Mintha gyökeret
eresztettem volna. Megpróbáltam tenni egy lépést felé.
Madame homloka forró volt.

Aztán valahogy Benham könyvtárszobájában voltam, a

küszöbön imbolyogtam.

– Azt hiszem, orvost kellene hívni. Nincs jól.

Felnézett, és elnevette magát.

– Abban egészen biztos vagyok, hogy nincs jól.

– Akkor hívassa ide Fawkest. Lehet, hogy Madame-nak

segítség kell… a vérzés miatt.

– Mint tudja, az ópium miatt van – fejtegette. – Az ő

állandó vigasza miatt. Holnap ugyanolyan kiállhatatlan lesz,
mint mindig.

– De ha…

A kacagása keserű volt, mint a laudánum íze az ajkamon.

– Semmi az egész. De még ha beteg is… – A feje

hátranyaklott. – Azt hiszem, de Sade mondta, inkább halott
legyen a szeretője, mint hűtlen. Feltehetnénk a kérdést, hogy
milyennek akarjuk inkább a feleségünket.

– Maga részeg.

– Estélyen voltam, leányzó. Mindenki részeg.

A szoba úgy zsugorodott össze, akár a nedves gyapot.

– Azok az utálatos kis pletykák… bizony… a niggerről,

akivel felszarvazott.

Ó, de hát én is ugyanezt tettem. A torkom kapart. A vérem

forrongva tört egyre feljebb, ahogy a láng felemészti a
kanócot. Perzselő düh bugyogott fel bennem.

– Úgy tesz, mintha bűn nélkül való lenne. Csak ül itt, és

köveket vet mindenki másra. Úgy tesz, mintha a kezéhez nem
tapadna vér. Pedig az egész a maga műve. A Crania. Én.
Langton. Maga hozta ide a Kölyköt. Az mennyivel jobb annál,
mint amit Langton művelt velem? És Madame…
belekényszeríteni őt a maga szűkös kis létébe… –
Végighúztam a kezemet az arcomon. – Mi lenne, ha az egész
világ megtudná, miféle ember is maga?

Láttam. Láttam. Jobban félt az igazságtól, mint én.

Tettem egy lépést hátra. Az ópium mindennek elvette az

élét, a szívem csapdosó szárnyként vert.

– Talán valami jóra fordíthatnám azt a tudást, amit

kényszerrel belém tömött – folytattam. – Micsoda exposé
lenne!

Az a jól ismert régi sötétség kezdte betölteni a fejemet.

Nem láttam, csak hallottam, ahogy kopogó léptekkel felém
tart. Felemelte a kezét, és megütött. A szoba behorpadt,
beszakadt. Belekapaszkodtam, de újabb csapást mért rám.
Fekete frakkja szárnya csapkodott körülöttünk. Az ópiumtól
huzakodásunk különös, lassú táncnak tűnt, a levegő megállt,
hónom alatt marta a bőrt a verejték. Ujjaimmal belekaptam a
kravátlijába. Felemelte mindkét kezét. Megragadta a torkomat.

Bízz magadban, Frannie.

Leráztam magamról, és lenyúltam a szoknyámba.

Gyorsan történt. Csoda, hogy odalent nem hallották meg.

 Az a nyári délután a kertben… Miközben Madame aludt,
lyukat vágtam a szalmazsákomba. Azért tettem, mert Linux
megvádolt, hogy elloptam… És végig ott is maradt.

Most azonban a kezemben volt.

A markomba szorítottam, és felemeltem kettőnk fölé.

Mintha repültem volna. A szoba kettéhasadt, alulról
betolakodott a sötétség.

Önvédelemből tettem. Úgy döntöttem, ezt írom ide. Ha még

mindig a bíró előtt állnék, valami ékesszóló Jessop
megkérdezné, hogy miért volt nálam az olló, amikor lementem
a könyvtárba.

Levitte magával az ollót?

A szalmazsákja nem a padlásszobában volt?

Fegyvert vett magához, mielőtt lement volna, ugye?

De már nem kell több kérdésre válaszolnom.

Utána felmentem az emeletre. Mi egyebet tehettem volna?

Persze menekülnöm kellett volna, visszaszökni az utcai életbe.
Én azonban az emeletre mentem, és lefeküdtem Madame
mellé. A látványától súlyos lett a szívem, akár a kövekbe
akadó horgony. Hogy magyarázom majd el neki, mit tettem?
Vagy bárki másnak? Végigsimítottam az asztalára, a
kandallópárkányra halmozott könyveken, és igyekeztem felé
sem pillantani. Vérnyomot húztam magam után, ezért fogtam
egy törülközőt, és letisztogattam a szőnyeget. Aztán a kefe és
a szeneskanna után nyúltam, kisöpörtem a kihűlt hamut, tüzet
gyújtottam, hátraléptem, és néztem a feléledő lángokat. Még
volt némi laudánum az üvegcsében, amit magammal hoztam.
A számhoz emeltem. Azt akartam, hogy teljesen kiürüljön az
elmém. Tabula rasa. Mintha puha, fekete föld töltött volna
meg belülről. A tűz pattogásán kívül semmi mást nem lehetett
hallani. Még egy korty laudánum. Még egy és még egy, míg
teljesen el nem fogyott. A kezem kihűlt, kiesett belőle az üveg.
A törülköző a tűzbe hullott. Akkor kifolyt belőlem az összes
vérem. Meghallottam Madame hangját. Esküszöm. Biztos
vagyok benne. Aludj, drága Frannie. Aludj.

Akkor – ahogy azt már elmondtam önnek – elaludtam.

Madame ágyában voltam, amikor felébresztettek. Elmondták,

hogy meghalt. Csakis Benham vére lehetett az, amiből jutott az
ágyra és Madame-ra is – a kezemről kerülhetett oda. Vannak
dolgok, amiket nem lehet leírni. Azt a szörnyű magányosságot.
Mint a halálban, mint a szerelemben. És amit akkor éreztem:
valami rántást, valami elszakadt, s a szívem mintha egy
kitépett, sáros, széthasadt gyökéren fityegett volna.

Mielőtt lementem megkérni Benhamet arra, hogy hívjon

orvost, azt hittem, Madame csak beteg, csak alszik. Azóta
tudom, hogy akkor már haldokolt.

Lassan befejezem. Írás közben is egyedül Madame-ot látom.

Ahogy kinyitja a szekrényt, beteszi a könyvét, kivesz egyet a
borostyánszínű üvegcsék közül. Az a nagy gondosság. Mit is
mondott Linux? Gondosan elrendezve, mint a sebészek
eszközei? Kiterítve, mint a halottak. Amikor utoljára nyitotta
ki a szekrényt. Amikor utoljára vette ki az üveget. Amikor
utoljára vágott át a szobán, a portré felé, kezében a levelével…
Vajon annyira rettegett, mint én most? A valódi méreg az
adagolásban rejlik. Ó, ő mérgezte meg saját magát.
 Gondolkodtam azon a késen. Amiről Meek rendőrbiztos
azt állítja, hogy a szekrényből vette ki. Miért volt ott? Madame
talán úgy tudta elhozni a konyhából, hogy senki sem figyelt fel
rá, amikor aznap este lement a konyhába? Vagy egy másik
alkalommal, ennél jóval korábban tette? Belegondolni is fáj.
Pears azonban esküszik rá, hogy nem használta… hogy végül
a laudánumot választotta.

Lehetséges, hogy maga Meek tette a szekrénybe a kést,

vagy hogy nem is volt ott, s csak azért mondta, hogy biztosan
engem gyanúsítsanak. Hiszen muszáj volt felmutatniuk valami
fegyvert, mivel az ollót sosem találták meg – abban a
szoknyában volt elrejtve, amiben letartóztattak, és ami olyan
mocskos volt, hogy kétlem, hogy megtartották volna.

Tudom, hogy a legelső találkozásunk alkalmával el kellett

volna mondanom önnek, hogy mi történt Benhammel. Most
legalább letehetem ezt a terhet. Ahogy a kocsiszínben
történteket. Ahogy azt a dolgot Henryvel. A világ elsötétült, és
sötét dolgok estek meg benne.

De vajon ön megértette volna?

Tudtam, hogy előbb el kell mesélnem a történetemet.

 Ötvenharmadik fejezet
Megkaptam a levelét. Kegyelemben részesülök a
gyilkosságért, ami nem volt gyilkosság. A másikért lógni
fogok.
 Ötvennegyedik fejezet
Át a macskaköves részen, majd a kápolna udvarán – harmincöt
lépés a kápolna ajtajáig. Megszámoltam. Az is csoda volt,
hogy ennyi időt tölthettünk idekint.

Felnéztem. Az ég tiszta volt, az ívelt ablakok ragyogtak,

mint a cukormázas sütemények a pékség polcán. Lassan,
mélyen beszívtam a levegőt, már-már arra számítottam, hogy
cukorillatot fogok érezni. Túlságosan hamar értünk be a
kápolnába. Odatereltek bennünket a halálraítéltek padjához.
Nem volt választásunk, úgy kellett leülnünk, hogy a térdünk
hozzáért a koporsóhoz, amit mindig itt tartanak. Az ember
imádkozik, hogy ne legyen benne semmi, de ezt nem
tudhatjuk. Alaposan meg kell bámulnunk a halált, mielőtt
szembenéznénk vele.

Minket is azért hoztak ide, hogy megbámulhassanak.

Hátha más börtöntöltelék tanul abból, hogy láthat bennünket
az utolsó esténken. Az elítéltek miséje. Vannak, akik
kinyúlnak felénk, igyekeznek megérinteni bő köpenyünket.
Szóljatok egy jó szót az érdekünkben, mondják, ott, ahová
készültök.

Az itteni ablakokat is zsírral átitatott papírral borították be,

mint a börtönben mindenhol. Minden helyiség homályos,
mintha köd ülné meg. Valamennyi fény azonban beszűrődik.
Gyér, de ahhoz elég, hogy lássam, hogyan válnak az engem
körülvevő arcok feketéből hamuszínűvé, majd fehérré. Mint a
tűzben elégő szén. Az ablakok ugyanolyan magasak, mint a
tárgyalóteremben, jobban belegondolva, a zöld bársony is
szakasztott olyan. Hasonló a helyiség elrendezése is.
Gondolom, azért, hogy tudjuk, többé-kevésbé ugyanaz történik
bennük. A király kápolnája és a király bírósága. Habár ez a
hely nem a bíró, hanem az ordinárius gondjaira van bízva, és ő
fehér köntöst visel, nem vöröset. Merthogy most már tisztára
mostak minket a vértől. Meg lettünk ítélve. Halálra lettünk
ítélve.

Amikor jöttek, hogy a misére vezessenek, azt mondtam,

hogy nem akarok menni. Csakhogy itt meg kell térni az Úrhoz
az utolsó napjainkban, akár tetszik, akár nem. Mintha hashajtót
nyeletnének az emberrel. Ha választhatnék, inkább
laudánumot szeretnék, de a Newgate börtön olyan, mint egy
felhúzható világ, melynek óraművében minden részecske
egyetlen cél, egyetlen vég felé tart. Az enyém felé.

Az akasztás hatékonyan zajló ügylet.

Ott ültünk hát. A térdünk ugrálva rángott, mint madár a

tönkön, a sarkunk csörömpölt, akár a harangnyelv. Ki lehetne
nyugtalanabb, mint egy csapat halálraítélt, akit imára
kényszerítenek? Hatan kerülünk sorra holnap. Egy sovány nő
mellett ültem, az álla, akár egy lapát, a lábán pénzérme
nagyságú fekélyek éktelenkednek. Folyton felemelte a
szoknyáját, hogy kapirgálhassa őket. – Mi lesz velünk? –
kérdezte, előhalászta az egyik hajfonatát, és szopogatni kezdte
a végét. Mondtam neki, hogy ne próbáljon túlságosan előre
tekinteni, mert amikor előre látjuk, mi fog történni, az a
fájdalmat fájdalmasabbá, az örömöt kevésbé örömtelivé teszi.
Aztán elhallgattunk. Sírni kezdett. Nem beszéltem tovább,
nem akartam még jobban letörni, mert az csak rám hullhatott
vissza. Általában nem sokat beszélgetünk egymás között. Sőt
mással sem. Nincs értelme.

A tömzsi, fehér köntösbe öltözött ordinárius gesztikulálva

prédikált a bűnhődésről, a bűn béréről. Úgy tűnik, mindössze
erre a bérre számíthatok. Megpróbáltam oldalra hajolni, hogy
elolvashassam a falra erősített táblák feliratát. Láttam, hogy
Mózes második könyvéből valók, de azt nem tudtam kivenni,
hogy mi áll bennük. Annyira kiéhezett vagyok, hogy bármit
elolvasnék – habár nem a Biblia lenne az első választásom.
Azonban az ordinárius hadonászó karja és savanyú képe
eltakarta a táblákat. Mint tudja, mindannyiunkról írnia kell egy
beszámolót, mielőtt felakasztanak bennünket, s ezeket közzé
kell tennie az „Ordinárius jelentéseiben”. Egy újabb dolog,
amibe nem lehet beleszólásunk. Majd megpróbál istenfélő,
bűnbánó lélekként ábrázolni bennünket, nem számít, milyen
komiszak vagyunk rothadt belsőnk legmélyén. Részletes
vallomások és intő példák. Azt tervezem, hogy amikor rám
kerül a sor, nem mondok semmit.

Az lett volna könyörületes, ha eltölthetünk odakint egy

órát a napon – kedvesebb dolog lett volna, és Isten látja
lelkem, erre nagyobb szükségem lett volna, mint Rá.
Egyébként is, ha minden igaz, hamarosan minden szavam
hozzá kerül. Akkor meg mi szüksége van még az utolsókra is?

Mindenki, akinek ártottam, már rég halott. Ám térdre

estem a halálraítéltek padjában. Ó, ezzel még némi felfordulást
is előidéztem! Azonnal körülfogtak a meg-megrebbenő kezek
és köntösök. – Állj fel! Állj fel! – parancsolták. Megpróbáltak
visszaverni a helyemre, csakhogy nem hagytam magam.
Kezem karomként szántott végig a fapadon. Már nem félek
tőlük. Ó, hogy mi mindent teszünk térden állva: vallunk,
könyörgünk, imádkozunk. Szeretünk.

Bocsáss meg, Phibbah. Calliope. Bocsáss meg, kisbaba.

Mindkét kisbaba. Minden egyes fejetlen holttest, amelyet a
Paradicsomban magam mögött hagytam. Bocsásson meg,
Madame.

Amikor a végén csak a csend zúgott a fülemben, felálltam.

Mit szeretne, hogyan emlékezzenek önre? Ha egyetlen

papírlapja és egy órája maradna, mit jegyezne le? Én végül ezt
választottam. Megírtam magamról a beszámolót. Egyedül ez
marad fenn utánam. Hogy két dolgot szerettem: azt a sok
könyvet, amit elolvastam, és az embereket, akik ezeket
megírták. Mert hiába a nagy hűhó, az életről végül az derül ki,
hogy semmi sem volt – ám a regények el tudják hitetni velünk,
hogy mégiscsak valami.

Most azonban le kell tennem a tollat, hogy szembenézzek

azzal, amit rám mértek, bár ez több, mint amire rászolgáltam.
Mielőtt azonban megtenném, köszönetet kell mondanom
önnek. Nemcsak okot, de lehetőséget is adott arra, hogy írjak.
Megkértem Salt, hogy ezt majd vigye el önnek. Csatolok
hozzá némi pénzt. Elégnek kell lennie ahhoz, hogy egy
írnokkal lemásoltassa néhány példányban, melyeket aztán
elküldhet a kiadóknak. Nem vagyok olyan ostoba, hogy azt
higgyem, a történetem kelendő lesz. De a „mulatt mészáros”-é
esetleg igen. Talán van annyi a „mulatt mészárosból” ezeken
az oldalakon, hogy egy kiadó fontolóra vegye. Nem kerülte el
a figyelmemet, hogy ugyanúgy végzem be, mint Langton:
abban reménykedve, hogy motyogásaim nyomtatásba
kerülnek. Vannak köztünk, akik szavakat aprítanak, míg
mások mindössze fát. Valaki érdeklődését tán csak felkelti ez a
dolog. De nem pazarlom hiábavaló reménykedéssel hátralévő
kevés időmet. Ahogy azt Langton mondogatta: a legtöbb kiadó
nem lát tovább az orránál. Vagyis nem elég messze ahhoz,
hogy észrevegyenek egy hozzám hasonló nőt. Minden
egyebemet Salre hagytam. Az Iskolában megtakarítottam egy
kis pénzt, ott a szürke ruhám és a Moll Flanders – habár meg
kell majd kérnie valakit, hogy olvassa fel neki. Elképzelem
Salt, ahogy egy nap ránéz egy anyja kezébe kapaszkodó mulatt
kislányra. Elmosolyodik, mint mindennap, ha valami korcsot
lát, ami rám emlékezteti. – Odanézzé’, Fran, aszt nézzed csak
meg! Még mindég itt vagyunk! Szaporodunk! Sokasodunk! –
És felharsan nyitott szájú, szívből jövő nevetése.

Ezek a lapok azonban önt illetik.

1826. május 12.

Lehunyom a szemem.

Egybemosódó tömeg és füst nyúlik hátra, egészen

az égbe törő templomtoronyig. Lepényárusok, szekerek,
újságárusok. A gyerekeket a fejük fölé emelve adják
kézről kézre. A sarkon lándzsások állnak, és
hátraszorítják az embereket. A szél egy ruhafoszlányt
fúj fel az emelvényre, egyenesen a hóhér csizmájához
lebbenti. Nem veszi észre. Vagy ha igen, akkor sem néz
le. Komor a szája, akár a késpenge. Mintha másból
sem állnék, csak a szívem őrjítő dobogásából és
lépkedő lábamból. De kiii, a levegő friss! Jóleső.
Hideg. Belekortyolok, úgy nyelem, mint a tejet, és
érzem, hogy a lélegzés nagy, fojtogató érzése betölti a
tüdőmet. Lassabban szívom be a levegőt. Félek. Félek.
A hajnal rózsaszínű, akár a láng. Felemelem a fejemet,
hagyom, hogy az ég megérintse az arcomat, és
meglátom őt. Maga felé húz. Kimondom a nevét:
Marguerite. Suttogok.

A suttogás kiáltássá erősödik. Mennyire szerettelek.

Félek. Félek.

Ez a szív önnön helye, ahol hamarosan a mienk lesz

minden nap.

És minden idő.
 A szerző megjegyzése
Francis Barber egy jamaicai fiú volt, akit a tizennyolcadik
században vittek át Londonba, és Samuel Johnson házába
került szolgának. Ahogy Johnson feljegyezte: „egy barátomtól
kaptam ajándékba”. Ez lett e regény kiindulópontja: hogy
Angliában, ahol elvileg mindenki szabad volt, „ajándékba
lehetett kapni” valakit. Barber történetét Michael Bundock írta
meg a The Fortunes of Francis Barber című művében.

Ami a cselekmény tudományra vonatkozó részeit illeti,

igen hasznos szövegek álltak rendelkezésemre, úgy mint
Michael Curran The Anatomy of Blackness és Richard
Sheridan Doctors and Slaves című munkája, valamint Lorna
Schiebinger két cikke, a „Medical Experimentation and Race
in the Atlantic World” és a „Scientific Exchange in the
Eighteenth-Century Atlantic World”. Langton Craniáját a
Crania Americanáról mintáztam, amelyet Samuel Morton
1839-ben jelentetett meg. (Az időrendi sorrendet illetően
megengedtem magamnak némi regényírói szabadságot.)

Sokat köszönhetek néhány könyvnek, melyek a Londonba

érkező első fekete bevándorlókról szólnak, legfőképp
Gretchen Holbrook Gerzina Black London, Norma Myers
Reconstructing the Black Past és Peter Fryer Staying Power
című művének. A Kölyök történetét a Julius Soubise és
Queensberry hercegnéje közti kapcsolat inspirálta.

A Belinda Hurmence szerkesztette Before Freedom: When

I Just Can Remember című kötetben amerikai rabszolgák
vallomásait olvashattam el.
 Barbara Hodgson In the Arms of Morpheus című munkája
hasznos és érdekfeszítő információval szolgált a laudánum
használatáról és ennek hatásairól a felső tízezer körében.

Több valóságos bírósági eljárás jegyzőkönyvét is

tanulmányoztam: a tizenkilencedik század elejéről Jane Rider,
a springfieldi alvajáró esetét, valamint azt, hogy milyen
érvekkel védte Rufus Choate 1846-ban a bostoni (USA) Albert
Tirrellt. Emellett használtam az Old Bailey online archívumát
is.

Nagy segítségre voltak a következő művek: Kirstin Olsen:

Daily Life in 18th Century England; Catharine Arnold: City of
Sin; Peter Ackroyd: London; Dan Cruickshank: The Secret
History of Georgian London; Jennifer Kloester: Georgette
Heyer’s Regency World; Venetia Murray: An Elegant
Madness: High Society in Regency England.

1823 májusában George Canning elfogadtatott egy sor

határozatot a karibi rabszolgák életkörülményeinek javítására,
melyek között szerepelt a vallási oktatás is. A rá következő
évben ennek hatására parlamenti rendelettel kötelezővé tettek
egy hasonló tervet Trinidad és Tobago gyarmaton. E javaslatok
közül adtam néhányat George Benham szájába, azzal a
különbséggel, hogy ő nem eltörölni kívánta a rabszolgaságot,
hanem fenntartani.

A Langton és Benham által tett megjegyzések valódi karibi

ültetvényesektől származnak, akik közül Matthew Lewist és
Edward Longot említeném meg. Matthew Lewis Journal of
Life on a West India Estate című írása (ebben találhatók a
„hasas nőkre” és „hajófedélzeten tartott tyúkokra” vonatkozó
utalások) és Thomas Thistlewood naplói két igen különböző,
első kézből való beszámolóval szolgálnak arról, milyen volt az
élet a jamaicai ültetvényeken. Mindkét napló abban az
időszakban született, amelyről könyvemben írtam, és az a két
szélsőséges viselkedés jelenik meg bennük, mellyel a fehér
ember Jamaicához viszonyult: a kegyetlenség és a fölényes
leereszkedés.
 Köszönet
A férjem, Iain nélkül e könyv egyetlen lapja sem jutott volna
el a nyomdáig.

Minden szeretetem és hálám az övé, és gyermekeinké,

Ashanié, Christianáé, Marianne-é, Nyah-é és Lewisé, akik a
munka minden szakaszában éreztették velem, hogy milyen
büszkék rám. Én ugyanilyen büszke vagyok rájuk.

Valamivel több mint két éve történt, hogy néhány

regényrészlettel beléptem Nelle Andrew irodájába. Ő felfigyelt
a töredékekben rejlő lehetőségre, és tett arról, hogy én is
meglássam. Elképzelni sem tudnék nála jobb ügynököt, nála
nagyszerűbb nőt.

Köszönetet szeretnék mondani Alexandra Cliffnek a kiadás

előkészítésében nyújtott segítségéért és tanácsaiért, csakúgy,
mint a teljes teamnek a Peters, Fraser & Dunlopnál.

Szerencsésnek mondhattam magam, hogy ez a regény

három hihetetlen szerkesztő kezébe került. Katy Loftus
(Egyesült Királyság) mintha a legelső telefonbeszélgetésünktől
a legutolsó szerkesztői megjegyzésig a gondolataimban
olvasott volna, Emily Griffinnek (Egyesült Államok) és Iris
Tupholme-nak (Kanada) pedig a bölcsességéért és éleslátásáért
vagyok hálás. Jobbá tették ezt a könyvet.

Köszönettel tartozom a Viking teljes csapatának: Rosanna

Forte, Anna Ridley, Jane Gentle, Hannah Ludbrook, Lindsay
Terrell, Emma Brown, John Hamilton, Gill Heeley és Scott
Heron. No meg Hazel Orme-nak, a sasszemű és türelmes
korrektornak. Előre is hálás vagyok a HarperCollins New
York-i és torontói teamjeinek.

Rengeteget köszönhetek azoknak az irodalomtanároknak

és könyvtárosoknak, akik elviselték, hogy állandóan újabb és
újabb háborús költeményeket és egyre több Jane Austent
követeltem tőlük. Mrs. Mountcastle-nek olyan sokkal
tartozom, hogy sosem leszek képes visszafizetni.

Köszönet mindenkinek, aki részt vett a Cambridge

University MSt programjában, különösképpen Jem Posternek,
aki a szöveg korai változatai felett bábáskodott; Sarah
Burtonnak, aki küldött egy „oral history” kötetet; Midge
Gilliesnek, aki elültette az ötlet magját; és diáktársaimnak, Jo
Sadlernek és David Prossernek. Köszönet a Lucy Cavendish
Fiction Prize bíráinak és a Lucy Cavendish College
csapatának.

Barátaimnak, akik gondoskodtak arról, hogy megőrizzem

ép elmémet, nevessek, és néha még egyek is: Jo Sadler, Emma
Wiseman, Sasha Beattie, Dalia Akar, Cassie Wallis, Hana
Akram, Helena Reynolds, Magda Embury, Penny Brandon,
Rosalie Wain.

Végül hadd mondjak köszönetet a szüleimnek, akik arra

bátorítottak, hogy azután is szeressem Jamaicát, hogy
elhagytuk. És köszönöm jamaicai nagyszüleimnek, Florence
és Theodore Grantnek, valamint Henry Duckworth Collinsnak,
hogy áldozatuk és teljesítményük által lehetővé tették az
életemet.
 Jegyzetek
1 Jánosy István fordítása.

2 Tóth Árpád fordítása.

3 Gyergyai Albert fordítása.

4 Máté 5,30

5 Máté 5,29

6 Gyökere. (francia)

7 Álnév. (francia)

8 Péld 30,19

9 Nádasdy Ádám fordítása.

10 Vas István fordítása.

11 Benedek István és Benedek Marcell fordítása.

12 Göncz Árpád fordítása.

13 Zsolt 4,9

14 Kellemetlenség. (francia)

15 Szabó Lőrinc fordítása.

16 Péld 16,18

17 Jób 1,21

18 Mk 8,36

19 Mk 8,38

20 Liliom. (francia)
21 Szigligeti Ede fordítása.
 Tartalom
Az Old Bailey – London, 1826. április 7.
Első fejezet
A Paradicsom – Jamaica, 1812–1825
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
London, 1825 februárja
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
MORNING POST, 1827. MÁRCIUS 21.
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
 Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
MORNING POST, 1824. ÁPRILIS 18.
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Az Iskola, 1825 augusztusától 1826 januárjáig
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Levenhall, 1826 januárja
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Az Old Bailey, 1826. április 7.
Negyvenedik fejezet
 Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
A Newgate börtön
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
A szerző megjegyzése

Köszönet

www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
 Felhasznált betűtípusok
Abhaya Libre – SIL Open Font License
Cormorant Garamond – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0
Zilla Slab – SIL Open Font License