A VILÁGTÖRTÉNELEM

NAGY ALAKJAI

RENESZÁNSZ
FEJEDELMEK
ÉS PÁPÁK
Írta: Teke Zsuzsa

KOSSUTH KIADÓ
Édesanyám emlékére
T. ZS.
Tartalom
BEVEZETŐ 5
FRANCESCO SFORZA 1401–1466 6
NAGY ALFONZ 1396–1458 10
COSIMO DE'MEDICI 1389–1464 13
LORENZO DE'MEDICI 1449–1492 18
VI. SÁNDOR 1431/39–1503 ÉS FIA 1474–1507 23
II. GYULA 1443–1513 29
X. LEÓ 1475–1521 33
 BEVEZETŐ
Jelen kötet a 15. századi és 16. század eleji Itália néhány nagy, világi és
egyházi fejedelmét mutatja be. Itália ebben az időben városállamok és
királyságok együttese volt. A 15. századra a városállamok többségének
irányítása – a korábbi testületi kormányzással szemben – egy-egy család
kiváló és kevésbé kiváló képességű tagjainak kezébe került. Az előző
századhoz viszonyítva annyi változás történt, hogy ezek a vezető
egyéniségek már az Itáliában született, új szellemi áramlat, a humanizmus
és a reneszánsz kultúra értékeinek ismeretében gyakorolták hatalmukat,
amelyet nemcsak a politika, de az új kultúra eszközeivel is igyekeztek
megerősíteni és növelni. Ugyanakkor sokan közülük maguk is kiváló
tudósok, költők voltak, akik tevékenyen járultak hozzá a reneszánsz kultúra
kiteljesedéséhez. Közülük Milánóban Francesco Sforza (1451–1466),
Firenzében Cosimo Medici (1434–1464) és unokája, Lorenzo il Magnifico
(1469–1492), Nápolyban Alfonso il Magnifico (1442–1458) érdemelnek
elsősorban figyelmet. Az egyházi állam nagy fejedelmei közül VI. Sándor
(1492–1503), II. Gyula (1503–1513) és X. Leó (1513–1521) pápák
tevékenységével ismertetjük meg olvasóinkat. A korszak pápái már
valóságos világi uralkodókként léptek fel, tevékenyen részt véve az itáliai
politikai életben. Inkább államférfiak és hadvezérek, bőkezű műpártolók
voltak, mint elhivatott főpapok. Az egyházi államot kis híján világi
királysággá szervezték át. Valláserkölcsi tekintélyük megrendülését világi
hatalmuk növelésével kárpótolták.
 FRANCESCO SFORZA
1401–1466
"Az ember élete sokkal előbb kezdődik annál a dátumnál, amivel a
biográfusok szokták kezdeni. Kivált a nagy emberé, kiből oly gazdag és
hosszú múlt ereje duzzad a jövőbe..." – írta Babits Mihály Dante-
életrajzában. Ez a megállapítás éppen úgy igaz Francesco Sforzára, mint
Dantéra. A sorsát meghatározó múlt számára a paraszti sorból magát Itália
első katonájává felküzdött apa, Muzio Attendolo di Cotignolo
pályafutásával kezdődött. A tizenhárom éves korától katonáskodó Muzio
Attendolo a condottierek (zsoldosvezérek) első nagy nemzedékéhez
tartozott. A hadakozásban iskolát teremtett, amelyet Attendolóról
időközben Sforzára változtatott nevéről neveztek el. A condottiere Itália
korabeli történetének fontos figurája volt. Az egymással gyakorta hadban
álló városállamok kereskedő polgárságától mi sem állt távolabb, mint a
hadakozás, és háborúikat zsoldosokkal vívatták meg. Egy-egy kiváló
katonát fogadtak fel, akinek feladatává tették a hadsereg kiállítását, a
hadműveletek lebonyolítását. Nos, Muzio Sforza is végigszolgálta a
különböző itáliai államokat Milánótól Firenzéig, hogy aztán a nápolyi
királyságban kössön ki, ahol, úgy tűnik, végleg meg akart állapodni. Erre
vallott az is, hogy tizenhét éves törvénytelen fiát, Francescót magához vette.

Francesco 1401-ben született. Anyja, Lucia di Torsciano a ferrarai herceg,

III. Estei Miklós udvarában élt, és a fiú is itt töltötte gyermeksége első
éveit. A Nápolyba érkezett fiút apja már mint a királyság fővezére, számos
birtok ura fogadta. A gyermek hamar serdült, kitűnt testi erejével.
Feljegyezték róla, hogy korának legjobb versenyfutója, ugrója és birkozója
volt. A hadakozás mesterségét apjától tanulta. S hogy nem járt hiába apja
iskolájába, azt először 1417-ben bizonyította, amikor a kor másik híres
condottiere, Braccio di Montone ellen vívott csatában kiérdemelte apja
dicséretét. A királyságban kivívott elismerésről mi sem vall jobban, mint az,
hogy 1418-ban egy gazdag arisztokrata leány, Polissena Ruffo kezét nyerte
el. Felesége révén ő maga is gazdag birtokos lett, Calabriában egy egész
tartomány, Altomonte grófság ura. Felesége azonban hamarosan meghalt, és
amikor Francesco megsebesülve egy időre kénytelen visszavonulni
birtokára, már csak üres házat talált. A kényszerpihenőt nem töltötte
tétlenül. A grófság kormányzásával foglalkozott, hasznos tapasztalatokra
téve szert a civil életben is. Birtokáról akkor mozdult ki újra, amikor hírt
kapott apja nehéz helyzetéről. Attendolo Sforza továbbra is a nápolyi
királynőt, II. Johannát szolgálta, akinek ebben az időben a trónjára pályázó
Aragóniai Alfonzzal gyűlt meg a baja. Francesco a csatát ugyan a királynő
javára döntötte el, apja életét azonban már nem menthette meg. A fiú, apja
örökébe lépve, rendre visszafoglalta a királynő elvesztett birtokait. A hálás
uralkodónő jutalma nem is maradt el, s hogy végleg magához kösse,
Calabria kormányzójává nevezte ki. A huszonöt éves, ifjú hadvezér
azonban többre vágyott, maga is teljhatalmú úr, Signore szeretett volna
lenni, mások politikájának engedelmes végrehajtójából a politika
irányítójává válni. 1426-ban tehát kilépett II. Johanna szolgálatából, s javait
odahagyva elindult, hogy tájékozódjék a félsziget politikai életében.

Az itáliai politika fő mozgatója ekkortájt Milánó hercege, Filippo Maria

Visconti volt. A politikai élet nagy sakktábláján ő volt az, aki állandóan
támadott, a többi itáliai állam pedig csak arra szorítkozhatott, hogy
támadásait kivédje, túlzott megerősődését megakadályozza. Szinte
törvényszerű volt, hogy Sforza a hercegnek ajánlotta fel szolgálatait,
támogatásával remélve nagy álma megvalósítását. Erre feljogosította a
herceg ígérete, hogy törvénytelen leányát, Biancát hozzáadja nőül. Az
ígéretnek az adott különös nyomatékot, hogy Bianca volt a herceg egyetlen
gyermeke. A törvénytelen származás Itáliában nem jelentett hátrányt. Ha az
apa elismerte, a gyermek ugyanolyan jogokat élvezett, mint a törvényes
gyermek. Sforzának azonban csakhamar látnia kelett, hogy a herceg nem
veszi komolyan ígéretét, és csak hitegeti őt, hogy szolgálatában minél
hosszabb ideig megtarthassa. Sforza látszólag a herceg megbízásából, de
tulajdonképpen saját érdekeit szem előtt tartva intézett támadást az egyházi
állam ellen (1433), és hogy az elfoglalt területek birtokában
megmaradhasson, a pápa, IV. Jenő szolgálatába lépett át. IV. Jenő
Velencével és Firenzével együtt a Milánó-ellenes liga tagja volt, amely nem
kis megelégedéssel fogadta a kiváló hadvezér átállását. Különösen a
Visconti államának felosztását célul tűző Velence látta őt szívesen, mert
rajta kívül nem volt hadvezér, aki a herceg új condottierejével, Niccolo
Piccininóval sikerrel megmérkőzhetett volna.
Sforza azonban nem adta fel a reményt, hogy egyszer Milánó ura lesz. A
ligát úgy szolgálta, hogy nem feledkezett meg Milánó érdekeiről, és nem
szakította meg kapcsolatát a herceggel sem. Így amikor 1440-ben az
anghiari csatában fényes győzelmet aratott Piccinino felett, nem törekedett
a győzelem kihasználására, hanem a herceg kérésének eleget téve,
békeközvetítőnek ajánlkozott közte és a liga között. Őrá várt a feladat, hogy
Velencével és Firenzével elfogadtassa a herceg békeajánlatát, amit sikerrel
el is végzett. Filippo Maria Visconti ezúttal már nem halogathatta tovább
ígérete beváltását, mert a béketárgyalásokat vezető Sforza addig nem volt
hajlandó lezárni a tárgyalásokat, amíg az esküvőt meg nem tartották, és a
hozományt – Cremona városát – meg nem kapta. 1441-ben tehát egy
lépéssel közelebb került céljához, de még kilenc kemény esztendőt kellett
várnia, hogy el is érje azt. E kilenc év alatt többször is úgy látszott, hogy
Sforza kitűnő katonai, diplomáciai képessége sem elegendő ahhoz, hogy az
itáliai politikai élet viharos vizein hajóját révbe kormányozza.

A nápolyi királyságban Aragóniai Alfonz trónra kerülésekor a hadvezér

elvesztette dél-itáliai birtokait. IV. Jenő pápa apósával és az új nápolyi
királlyal fogott össze ellene, hogy az egyházi államban elfoglalt területekről
kiszorítsa. Apósa a hozományul átadott Cremonát szerette volna
visszaszerezni tőle, Alfonz pedig a riválisát, Anjou Renátót támogató
Sforzával akart egyszer és mindenkorra leszámolni. A háború alig néhány
évvel a békekötés után újra elkezdődött, csak a szemben álló felek
csoportosulása volt egy kicsit más. Szorongatott helyzetében Sforzát
Velence és Firenze hadba lépése mentette meg. Most egyszerre megfordult
a kocka. Míg eddig Sforza kilincselt mindenütt segítségért, most apósán
volt a sor. A sors különös iróniája, hogy a segítséget újra vejénél találta
meg, aki a jövendő örökség reményében szemet hunyt az elszenvedett
sérelmek felett. Erre a lépésre ösztönözte őt Firenze ura, Cosimo Medici is,
aki egyre nagyobb ellenszenvvel figyelte régi szövetségese, Velence
törekvését, hogy a milánói hercegség területéből mind nagyobb részt
hasítson ki magának. 1446-ban – egy váratlan fordulattal – így jött létre
Sforza, Visconti, Alfonz és IV. Jenő szövetsége Velence ellen. A liga
azonban a pápa és Visconti 1447-ben bekövetkezett halálával felbomlott, és
az itáliai politikai élet középpontjába a milánói események kerültek.
A hercegségre Sforzán kívül többen is pályáztak, de a trónt egyelőre sem
neki, sem másnak nem sikerült elnyerni. A herceg halálával ugyanis a
nemesség és polgárság felső rétegének képviselői visszaállították a
köztársaságot. Az új kormányzat azonban képtelen volt úrrá lenni a belső és
külső nehézségeken. A belső elégedetlenség, a hercegség széthullásának
veszélye, Velence és Sforza fegyveres támadása oda vezetett, hogy a
nemesség és polgárság józanabb képviselői az elkerülhetetlennek látszó
velencei védnökség helyett a paraszt származású Sforza uralma mellett
döntöttek. A San Marco della Scala templomban jöttek össze, és
megszavazták Sforza Signorévé választását. 1450 februárjában
élelmiszerrel megrakott kocsiktól kísérve vonult be Sforza a városba, ami
az utóbbi időkben nagy ínséget látott városi nép körében nem kevésbé
növelte népszerűségét. Az ujjongó tömeg akkora volt, hogy a Dómba tartó
Sforza nem tudott leszállni lováról, és így kissé szokatlan módon, lóháton
ment be a templomba a hálaadásra. Az ünnepélyes bevonulásra azonban
csak a következő hónapban került sor, miután a nemesség és a polgárság
képviselői kívánságainak teljesítését rendre megígérte. Bár felajánlották
neki, hogy baldachin alatt, diadalkocsin vonuljon be a városba, ő azonban
ezt, mértéktartásához híven, visszautasította. Egyszerű polgárként, oldalán a
hercegnővel, Bianca Mariával és hatéves fiával, Galeazzóval lépett be a
Dómba, ahol feleségével együtt átvette a hatalom jelvényeit, fogadta a
polgárok hűségesküjét.

Sforza tehát végre birtokon belül volt, de uralma még meglehetősen ingatag
alapokon nyugodott. Nem annyira belülről, mint inkább kívülről
fenyegették. Az itáliai államok közül Velence, amely megmérgezését
latolgatta, a nápolyi uralkodó, Alfonz, aki maga is aspirált Milánóra, és
Savoia hercege nem ismerték el Milánó urának, s szövetséget kötöttek
egymással uralma megdöntésére. Ellenségei sorába tartozott a német-római
birodalom feje, III. Frigyes császár is, aki Milánót a Habsburgok birtokai
között szerette volna látni, jóllehet mással, mint a császári cím adta
tekintélyével nem tudott hozzájárulni a háborúhoz. Sforzát ezúttal sem
hagyta el a szerencséje: Firenze 1451 júliusában szövetséget kötött vele. A
gazdag Firenze, amelynek élén az Európa-szerte érdekeltséggel bíró bankár,
Cosimo Medici állt, és a kitűnő hadsereggel rendelkező Sforza szövetsége
nem hagyott kétséget afelől, hogy az 1452-ben elkezdődött háborúban nem
fognak alul maradni. A harc váltakozó szerencsével folyt, és mivel az erők
egyensúlyban voltak, a Milánó területeinek elfoglalására törő Velence nem
érhette el célját. Nem utolsósorban Sforza kompromisszumkészségének
köszönhetően, a Velence által kezdeményezett béketárgyalások 1454-ben
sikerrel zárultak Lodiban. Sforza a Velencének tett kisebb területi
engedmények árán megőrizhette a hercegség egységét. A béke és az általa a
béke fenntartására kezdeményezett liga létrejötte megszilárdította uralmát.
Itália egyik legtekintélyesebb Signoréjaként tartották számon, aki nemcsak
a háborúnak volt koronázatlan fejedelme – pater belli –, hanem a békének
– auctor pacis – is, amelyet uralma hátralevő részében sikerült is
fenntartania Itáliában. Igazi államférfihoz méltó diplomáciája, amellyel a
franciákat igyekezett távol tartani Itáliától. "Mindenekelőtt egész Itália javát
és becsületét kell tekintetbe venni, mert ha a franciák kezére jutna, akik
idegenek, és az olaszokkal szemben eleve ellenszenvvel viseltetnek,
mindnyájunknak nagy kárára lenne" – írta Cosimo Medicinek, aki a
franciabarát politika híve volt. Franciaország ugyanis Nápolyra, Milánóra
és Genovára tartott igényt, és így Sforza a saját érdekein túl egész Itália
érdekeit is védelmezte, amikor a francia beavatkozás veszélyének
elhárításán munkálkodott. E politika jegyében kötött szövetséget korábbi
ellenségével, a nápolyi királlyal, Aragóniai Alfonzzal, amelyet rokoni
kapcsolatok létesítésével is megerősített.

Genova 1458-ban a franciák kezére került. VII. Károly francia király Anjou
Jánost nevezte ki helytartóul. Anjou János rövidesen Aragóniai Alfonz
utódja, Ferrante nápolyi király ellen intézett támadást. Az itáliai hatalmak
közül egyedül Sforza sietett a segítségére, és támogatta a franciák ellen
fellázadt Genovát is. A fancia erőviszonyok ismeretében következetesen
kitartott politikája mellett, és rendre visszautasította XI. Lajos francia király
kívánságainak teljesítését. Kiváró politikája meg is hozta a gyümölcsét.
Anjou János itáliai veresége után XI. Lajos Sforzával kezdett tárgyalásokat,
amelyek eredményeként Anjou János végleg elhagyta Itáliát, és Genova –
igaz, hogy csak francia hűbérként – Milánó fennhatósága alá került.

A külpolitika tehát végig meghatározó szerepet játszott Sforza

kormányzásában. De emellett jutott ideje és energiája a hercegség belső
ügyeinek intézésére is. Tisztában volt azzal, hogy a sikeres külpolitika
záloga a belső viszonyok rendezettsége. Azt is tudta, hogy mindkettőnek
alapfeltétele az erős, állandóan fegyverben tartott hadsereg. Felállított egy
hercegi sereget államának belső szolgálatára, és egy másikat a
külháborúkra. Uralkodása alatt a hercegség katonailag Itália legerősebb
állama volt. De tévesen ítélné meg őt az, aki csak a jó katonát látná benne.
XI. Lajos francia királyról mondták, hogy Sforza tanítványának vallotta
magát az állam vezetésének művészetében, és ez a legnagyobb dicséret,
amellyel politikai bölcsességét illetni lehet. "Kegyesség, bőkezűség,
jóakarat azok az erények, amelyek dicsőséget és tekintélyt szereztek a
számára" – írta a hercegi kancellária vezetője, Cicco Simonetta, aki hosszú
értekezésben számolt be ura cselekedeteiről. Sforza valóban kegyes volt
mindazokhoz, akik engedelmes alattvalói voltak. A nemesség és polgárság
felső rétegeire támaszkodott, amelyeknek, tekintve a hercegség gazdasági
fellendülését, uralma idején nem volt okuk panaszra. Az államigazgatásban
ugyan nem vezetett be reformokat, de arra gondja volt, hogy a legfontosabb
tisztségeket a hozzá közel álló, hű emberek kapják. Nemcsak a világiakat
tartotta kézben, de a hercegség egyházi társadalma felett is ellenőrzést
gyakorolt. Bírva a pápa, V. Miklós engedélyét, a hercegség nagyobb
egyházi javadalmainak betöltéséről maga döntött, Milánó érsekévé
testvérét, Gabrielét neveztetve ki.

Az engedetlenekkel, rendbontókkal szemben keményen járt el. "A

nyugalmat senki büntetlenül nem zavarhatja meg" – olvashatjuk egyik
érméjén a feliratot. Így egyik hadvezérét, aki elárulta, ellenségével szűrve
össze a levet, felakasztatta. De előbb tetőtől talpig aranyba öltöztettette,
ironikus célzással előkelő származására. Nem voltak tőle idegenek azok a
módszerek sem, amelyekkel korának itáliai fejedelmei megszabadultak a
nemkívánatos emberektől. Így minden lelkiismeret-furdalás nélkül
készítette elő kora egyik híres zsoldosvezérének, Jacopo Piccininónak a
tőrbe csalását, és járult hozzá meggyilkolásához.

Kegyesség és kegyetlenség jól megfért egymással Sforza jellemében,

miként ugyanaz az ember volt az is, aki egyik kezével a hercegi kincstár
gyarapításán fáradozott, a másikkal pedig szórta a pénzt. Igaz, a pénz
jelentős részét nem haszontalan dolgokra fordította, a város szépülésére, a
tudomány, a művészetek ápolására is jutott belőle. 1456-ban ő helyezte el
az Ospedale Maggiore alapkövét, és a nevéhez fűződik az Adda folyó vízét
Milánóba vezető csatorna megépítésének elrendelése. A köztársaság idején
lerombolt Porta Giova várát, miként mondta, "a város díszére és
biztonságára", de egyben a maga és családja dicsőségére és védelmére
újjáépíttette, évenként óriási összeget, 36 000 dukátot utalva ki az építkezés
költségeire. 1451 decemberében már elkészült az egyik torony, amelyet
ünnepélyesen maga Sforza vett birtokba, ügyelve, hogy az aktus növő hold
idején történjen. Sforza ugyan nem volt tanult ember, de nyitott volt a kor új
kulturális irányzata, a reneszánsz felé. Ebbe az irányba terelhette
érdeklődését az új kultúra szülőhelyének, Firenzének ura, Cosimo Medici
is. A vár építkezéseit firenzei építész, Filarete vezette, aki a régi, gótikus
formákat az új stílus formáival váltotta fel. A hercegi udvarban nagy
megbecsülésnek örvendett a humanista költő, Filelfo, akinek díjazásáról
Sforza személyesen gondoskodott, kifejezve óhaját, hogy szolgálatában
megmaradjon. Ez a gondoskodás nem volt minden részrehajlás nélkül, mert
Filelfo, hogy urát újabb bőkezűségre sarkallja, egy Sforza életét
megörökítő, latin költemény írásába fogott. Filelfo ugyan nem tartozott a
humanisták élgárdájához, de úgy látszik, Sforzának ő is megfelelt. Bár az is
igaz, hogy udvarába többeket befogadott a Konstantinápoly eleste után
Itáliába menekült görög tudósok közül, akiknek tevékenysége révén Milánó
a klasszikus görög kultúra ápolásának egyik központja lett. Nyolc, Bianca
Viscontitól született gyermekének az új időknek megfelelő nevelést adott,
különösen egyik leánya tűnt ki latintudásával. Meg kell emlékezni
feleségéről, Bianca Maria Viscontiról is, aki nemcsak egyszerű feleség és
anya volt, hanem a herceg munkatársa is, aki tanácsaival segítette,
mindenkor részt véve a kormányzás nehéz munkájában. Kedvességével,
bölcsességével, kifinomult ízlésével nem kevésbé járult hozzá, hogy Milánó
uráról, kormányzatáról kedvező kép alakuljon ki mind otthon, mind
külföldön. Noha férje többször félrelépett – kortársi visszaemlékezések
szerint nagy kedvelője volt a szépnemnek –, ez nem zavarhatta meg a
házastársak meleg, bensőséges kapcsolatát, amelyről Bianca férjéhez írott
levelei tanúskodnak.

"Julius Caesar óta nem akadt senki Itáliában, akit hozzá lehetne hasonlítani"
– írta némi túlzással hűséges kancellárja, Cicco Simonetta. Abban azonban
egyetérthetünk vele, "hogy életében mind háborúban, mind békében annyi
dicsőséget aratott, amennyit egy kiváló hadvezér és egy jeles uralkodó csak
arathatott".
 NAGY ALFONZ
1396–1458
Míg a Milánó hercegi trónját elfoglaló Sforza származása nem mondható
előkelőnek, addig nápolyi uralkodó-kortársának bölcsője Európa egyik
legősibb királyi házában ringott. I. Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai
Eleonóra fiaként, a királyság székhelyén, Saragosában látta meg a
napvilágot 1396-ban. Az aragóniai király óriási birodalom ura volt,
Hispánia területének egyharmada és a Földközi-tenger nyugati
medencéjében Szardínia, Szicília szigetei felett parancsolt. A gyermek
Kasztíliai III. Henrik udvarában, Sevillában nevelkedett, és felserdülve a
fejedelem leányát, Máriát vette nőül. A rafinált pompájú, az arab és európai
kultúra elemeit ötvöző sevillai udvart apja halála után hagyta el, hogy 1416-
ban, húszévesen elfoglalja a trónt. Az ifjú uralkodó rátermettségét senki
sem vonhatta kétségbe. Erős kézzel összefogta hatalmas birodalmát, a
leszakadni készülő részeket újra uralma alá kényszerítette. Ambícióját
azonban az aragóniai királyság nem elégítette ki. A Földközi-tenger
nyugati medencéjében akart tovább terjeszkedni, Szicília mellé Nápolyt is
meg akarta szerezni. A nápolyi királyságban uralkodó kaotikus állapotok
csak bátoríthatták ebben a törekvésében. Nem is kellett erőszakot
alkalmaznia, mert 1421-ben meghívást kapott Nápolyból, legyen a
gyermektelen II. Johanna nápolyi királynő örökbe fogadott fia és örököse.
Alfonz nem tétovázott. Spanyolországot feleségére, Máriára bízva,
udvarával Nápolyban termett, ahol mindent megtett jövendő királysága
előkészítése érdekében.

II. Johanna azonban hamarosan megváltoztatta elhatározását. 1423-ban III.

Anjou Lajossal egyezett meg, akit Alfonz helyébe adoptált. Így Alfonz az
áhított céltól, amelyhez már oly közel érezhette magát, újra messze került.
El kellett hagynia Nápolyt, amihez nem kis mértékben hozzásegítette őt a
királynő zászlaja alatt ellene küzdő Sforza is csapataival. A reményt, hogy
egyszer még győzedelmesen visszatér, nem adta fel, a királyságban szerzett
híveivel továbbra is kapcsolatot tartott fenn. A kedvező alkalom tizenkét
évet váratott magára. 1435-ben meghalt a nápolyi királynő. Örököséül
azonban nem őt, hanem az időközben elhalálozott III. Anjou Lajos
testvérét, Anjou Renét jelölte. René a királyságban kedvező fogadtatásra
számíthatott, és Alfonzzal szemben őt támogatta a pápa, IV. Jenő, a
franciabarát Firenze és Velence. Mindez azonban nem tántoríthatta el
Alfonzot a vállalkozástól. Bízott katalán flottájában és abban, hogy az
itáliai fejedelmek nem lesznek valamennyien ellene. Nem számított rosszul.
Az aragóniai uralkodóval 1426 óta jó kapcsolatban álló Filippo Maria
Visconti nem tagadta meg tőle pártfogását. Erre nagy szüksége volt, mert a
katalánokkal szemben mindenkor ellenséges genovaiak fogságába került,
akik a királyság egyik ostromolt városának segítségére sietve ejtették őt
foglyul. A genovaiak a milánói heceg kérésére átadták neki foglyukat, és ő
nemcsak szabadságát adta vissza, de szövetséget is kötött vele René ellen.
Így megtámogatva, most már a győzelem reményében kezdhette újra a
háborúskodást. Birodalma pénzforrásait is igénybe véve, 1442 júniusában
végre sikerült győzedelmeskednie ellenfelén. A római császárok példáját
követve, diadalkocsin, baldachin alatt vonult be Nápolyba. Diadalkapujára a
következő, alattvalói okulását célzó szöveget vésette: "Kegyes, szelíd,
győzhetetlen". Ez azt jelentette, hogyha engedelmeskednek uralkodójuknak,
nem lesz bántódásuk, de ha szembehelyezkednek vele, ő úgyis legyőzi őket.

Az új alattvalók, a királyság arisztokratái el is értették a célzást, amit

megkönnyített számukra a király velük szemben követett kegyes
politikája. Alfonz tisztában volt azzal, hogy a hatalmát a századok során a
királyi hatalom rovására megnövelő arisztokrácia támogatása nélkül nem
szilárdíthatja meg uralmát, ezért újabb birtokok, kiváltságok
adományozásával vásárolta meg jóindulatukat. A királyi birtokok e
politika következményeként tovább fogytak, a királyi kincstárat tápláló
jövedelemforrások tovább csökkentek. E veszteségek pótlására Alfonz
újjászervezte a királyi pénzügyi igazgatást, új adórendszert, vámokat
vezetett be. Nem törődve a falusi és városi nép terheinek növekedésével,
egyedül azt tartotta szem előtt, hogy a megfelelő anyagi eszközök
birtokában minél előbb képessé váljék uralma belső és külső
megszilárdítására. A források tanúsága szerint a királyi jövedelmek
hamarosan meghaladták az évi egymillió dukátot. Ebből már tellett állandó
zsoldossereg kiállítására, amely nélkül a belső béke megteremtése és
fenntartása elképzelhetetlen volt. Érmearcképén, amelyet 1449-ben a híres
pisai festő, Pisanello készített, ez a sokatmondó felirat díszelgett:
"Triumphator et pacificus", azaz "győző és békeszerző". A hangsúly itt a
békeszerzőn van. Eréllyel és bőkezűséggel sikerült a pártharcoktól az
elmúlt évtizedekben annyit szenvedett királyságban végre nyugalmat,
rendet teremtenie. Tellett a pénzből arra is, hogy létrehozza Itália-szerte
csodálatot keltő udvarát, és hódoljon költséges szenvedélyének, a
művészetpártolásnak.

Udvarát a reneszánsz királyi udvar prototípusaként tartják számon, de ő

maga is mindazon tulajdonságokkal rendelkezett, amelyekkel egy vérbeli
reneszánsz fejedelemnek rendelkeznie kellett. Az új kultúra iránt nagy
fogékonyságot árult el. Idejét legszívesebben udvari tudósai, költői
társaságában töltötte. Hallgatta vitáikat, igénybe vette segítségüket a régi
költők és történetírók olvasásánál. Korának öt jeles humanistája élt
udvarában, állt a szolgálatára: a palermói származású költő, Antonio
Beccadelli, akit szülővárosáról Panormitának neveztek; a tudós Lorenzo
Valla, aki az egyház hagyományainak kritikus szemléletével szerzett
magának hírnevet; a történetíró Bartolomeo Fazio, aki magántitkáraként
kapott megbízást ura tetteinek megírására; az urbinói költő, Giovanni
Pontano, aki titkáraként is tevékenykedett; valamint a nápolyi Giannantonio
Porcello, aki latin nyelvű elégiák és hexameterek szerzésében tűnt ki.
Feljegyezték róla, hogy humanistái társaságát hadjáratai idején sem
nélkülözhette. Beccadellit hallgatta, aki Livius munkáiból olvasott fel neki.
Beccadelli maga állítja, hogy Alfonzot egy betegségből három nap alatt
kigyógyította, hangosan olvasva fel neki Nagy Sándor életéből. Ez persze
amolyan humanista túlzás lehetett, de mindenképpen jellemző a király
lelkesedésére az antik szerzők iránt. Ennek tanújelét adta akkor is, amikor a
nagy ereklyegyűjtő és -kereskedő velenceiek Livius nemrég meglelt
csontjaiból – legalábbis ők azt állították, hogy az övé – küldtek neki egyet.
Ögy fogadta, akár egy szentnek az ereklyéjét. Orvosai aggodalma sem
akadályozta meg – holott arra gyanakodtak, hogy meg akarják vele
mérgezni –, hogy fel ne nyissa, és ne olvassa Livius egy kéziratpéldányát,
amelyet Firenzéből Cosimo Medici küldött neki.

Lorenzo Valla leírja a tudós társaságot, amely Vergilius vagy Terentius latin
költők előadásakor asztalánál összejött. Az antik szerzők iránt érdeklődést
nem mutató udvaroncokat a király ilyenkor nem engedte asztalához.
Ugyanakkor az okulni vágyó, alacsonyabb származású, szegény ifjak részt
vehettek ezeken az összejöveteleken. A tehetségesebbjét a király taníttatta
is. Az antik szerzők mellett szívesen hallgatott zenét is. Itália-szerte irigyelt,
huszonkét tagból álló udvari kórusa még vadászataira is elkísérte.
Szenvedélyes könyvgyűjtő volt. Állandó kapcsolatot tartott fenn a firenzei
műkereskedőkkel, akik nemcsak ritka kéziratokkal lepték meg, de a
flamand kárpitoktól a velencei üvegig mindent felkínáltak, amiről úgy
gondolták, hogy elnyeri a kifinomult ízlésű uralkodó tetszését. Nem
hiányzott udvarából a korszak néhány neves festője, szobrásza sem. Így
foglalkoztatta Pisanellót, meghívta a híres firenzei szobrászokat, Mino da
Fiesolét, Francesco Lauranát. Udvarában egymást érték a fényes
ünnepségek, amelyeken a királyság előkelői nagy számban képviseltették
magukat. A III. Frigyes német-római császár fogadása alkalmából rendezett
ünnepségek mintegy 150 000 dukáttal rövidítették meg a királyi kincstárat.
Udvarának kiemelkedő szerepe a királyság kulturális életében vitathatatlan,
bár az is igaz, hogy ennek a kulturális életnek minden megnyilvánulása tőle
függött, körülötte forgott. Udvarára is ráillenek Aeneas Silvius Piccolomini,
a későbbi II. Pius pápa művében, Az udvaroncok nyomorúságában írottak.
"Ha valaki szórakozni kíván az udvarban, kevéssé teheti. Van ugyan az
udvarban muzsika, de csak akkor, amikor a herceg akarja. S a herceg éppen
akkor akar zenét hallgatni, amikor te aludni kívánsz... Soha nem tudod,
mikor kel útra az udvar, mindig készenlétben kell lenned."

Alfonz udvara különösen mozgékony volt. Nemcsak a királyságban

közlekedett, de gyakori úticél volt Szicília, Szardínia és Katalónia is. Hisz
nemcsak olasz uralkodó volt, hanem katalán is, nemcsak a nápolyi, hanem
az aragóniai királyság érdekeit is szem előtt tartotta, ami leginkább
külpolitikájában vált érzékelhetővé. Külpolitikája volt egyébként az a
terület, ahol leginkább hódolt nagyratörő, a realitások figyelembevételét
nélkülöző terveinek. Amíg a nápolyi trónra pályázó Anjou René ellen
keresett szövetségeseket Itáliában, politikája nápolyi uralmának
megerősítését szolgálta. 1443-ban sikerült elismertetni uralmát IV. Jenő
pápával, majd vele és Milánóval szövetségben kezdett háborút Sforza ellen,
aki akkor még Anjou René ügyét támogatta. Filippo Maria Visconti halála
után azonban elérhetetlen célt tűzött maga elé. Milánó trónjára pályázott, és
ezt a tervét akkor sem adta fel, amikor Sforza lépett a herceg örökébe, és
így vállalkozása eleve kudarcra volt ítélve. Sforza pedig ebben az időben
már nem pártfogolta Anjou René ügyét, ellenkezőleg, maga is a francia
befolyás visszaszorításában volt érdekelt. Az 1452-ben kitört háborúban
elszenvedett vereség kellett ahhoz, hogy belássa, nincs esélye Milánó
elfoglalására. Ekkor Sforzához közeledett, szövetségre lépve vele az Anjou
trónkövetelő és a franciák ellen. Külpolitikájának évek óta ez volt az
egyetlen helyes lépése. Ennek értékét is lerontotta azonban a
szövetségkötéssel szinte egy időben végrehajtott támadása Genova ellen.
Ezt az akcióját a genovaiakkal szemben megnyilvánuló katalán
ellenszenvvel, a városállam Anjou-párti politikájával lehet magyarázni, de
nem menteni. Bár Alfonz nem átallotta felvonultatni ellenük a török elleni
keresztes hadjáratra szánt pápai hajókat sem, sikert mégsem ért el. Sőt
éppen az következett be, amit el akart kerülni. Genova az aragóniai támadás
kivédésére a francia királynál keresett és talált segítséget, aki a városállamot
védnöksége alá vette. A genovai kudarc után szembekerült a pápával, III.
Callixtussal is. A török elleni keresztes hadjárattal szemben tanúsított
elutasító magatartásával vonta magára az egyházfő haragját. Pedig a
hadjárat gondolata nem volt teljesen idegen tőle. Bizonyság erre az a
levelezés, amelyet 1446 decembere és 1448 szeptembere között Hunyadi
Jánossal folytatott. A levelekből egy meglehetősen képtelen terv körvonalai
bontakoznak ki. Mindössze 42 000 fegyveressel akarták kiűzni a törököt
Európából. Az így felszabadult területek, valamint Magyarország Alfonz
jogara alá kerültek volna. A terv Károly Róbert és Nagy Lajos gondolatát
elevenítette fel, a magyar–nápolyi perszonálunió megteremtését tűzte ki
célul. Alfonz számára azonban a Földközi-tenger keleti felében is
hegemóniát biztosított volna, amely felé egyes nápolyi elődei már
megkísérelték kinyújtani a kezüket, és az aragóniai királyoktól sem volt
idegen a gondolat. A terv azonban csakhamar lekerült a napirendről.
Nyilván Alfonz is érezte, hogy igencsak elrugaszkodott a realitások
talajáról, és hamarosan az itáliai politikai élet felé fordult, cserbenhagyva a
Rigómezőre induló Hunyadit.

Alfonz 1458 augusztusában halt meg, és hibás külpolitikájának minden

káros következménye fiát sújtotta, aki apjától csak a nápolyi trónt örökölve
nem számíthatott az aragóniai erőforrásokra. Alfonz nagy uralkodó
egyéniség volt, tekintélyét azonban, amelynek intézményes alapja nem volt,
nem tudta fiára átörökíteni. Így annak nemcsak a külső támadásokat kellett
kivédenie, hanem az erőskezű uralkodó uralmát megelégelő bárók
lázadásával is szembe kellett néznie.
 COSIMO DE'MEDICI
1389–1464
Kormányzatát tekintve, Firenze egyedül állt a félsziget államai között. Míg
körülötte a 15. századra valamennyi, korábban demokratikus
berendezkedésű városállam monarchiává változott át, addig Firenzében
továbbra is a régi köztársasági szellemben folyt a kormányzás. Igaz, ez a
kormányzati forma a 15. század elején már átalakulóban volt, és éppen
Cosimo de'Medici tette meg az első lépéseket a köztársaság monarchiává
alakítására.

A Medici-család a 12. század végén tűnik fel először a forrásokban. Nevük

és későbbi címerük ellenére az orvos mesterséghez nincs közük,
szövetkereskedők voltak. A családnak az az ága, amelyből Cosimo
származott, a 14. század végén már a bankszakmát tekintette
élethivatásának. Cosimo apja, Giovanni, Itália legnagyobb bankházának az
élén állt, üzleti kapcsolatai az egész akkori Európára kiterjedtek. A pápával,
XXIII. Jánossal való barátsága folytán Giovanni a Kúria pénzügyeinek
intézője lett, ami vagyonuk további jelentős gyarapodását eredményezte.
1427-ben Firenze második leggazdagabb polgáraként tartották számon, és
amikor meghalt, két fia, Cosimo és Lorenzo hatalmas vagyont örökölt: 39
000 forint értékű ingatlant és 140 000 forint értékű kölcsönbefektetést és
kereskedelmi tőkét. Giovanni Medici a bankügyletek mellett ugyanis
kereskedelemmel is foglalkozott, és érdekeltséggel rendelkezett a
gyapjúszövő- és selyemiparban. Nem kell csodálkoznunk, ha Giovanni
ilyen aktív üzleti tevékenység mellett nem sok figyelmet fordított a
politikára, amely alkatánál fogva egyébként sem nagyon érdekelte.

Ebben az időben Firenzében néhány gazdag kereskedőcsalád tartotta

kézben a kormányt. Ezek képviselői a demokratikus formák látszólagos
tiszteletben tartása mellett igyekeztek egyeduralmukat kiépíteni, a velük
szemben álló családok, valamint az alsóbb néposztályok képviselőit a
kormányzatból kiszorítani. Így egyre gyakrabban éltek azzal a módszerrel,
hogy a fegyveresekkel körülvett Signoria terére összehívták a népet,
megkérdezve ezt a "parlamentet", felhatalmazna e bizonyos számú polgárt
arra, hogy egyes törvényeket módosítsanak. A megfélemlített gyülekezet
mindenbe beleegyezett. Ezután kijelöltek híveikből egy bizottságot, az ún.
accoppiatorit. Ez a bizottság sokszor évekig hivatalban maradt, és erre az
időre felfüggesztették a törvényhozó tanácsok működését. Uralmuk
folyamatosságának biztosítására a szavazózsákokba csak azoknak a neve
került bele, akikről tudták, hogy számíthatnak támogatásukra. A
szavazózsákokba ugyanis mindazoknak a nevét bele kellett volna helyezni,
akik jogosultak voltak arra, hogy sorshúzással a Signoriába és egyéb
hivatalokba beválasszák őket. A 70 000 lakosból mintegy 6000 polgár volt
választható, és a politikai jogok gyakorlása tizennégy éves kortól megillette
őket. S még lehetne sorolni azokat az intézkedéseket, amelyek egyként arra
irányultak, hogy a lehetőség szerint szűkítsék a kormányzásban részt vevő
polgárok körét.

A kormánynak ezek az intézkedései természetesen nem maradtak válasz

nélkül a kirekesztettek körében. Mivel Firenzében, ha formálisan is,
köztársaság volt, az elégedetlenkedőknek is lehetőségük nyílt akaratuk
kinyilvánítására, csak megfelelő alkalomra és vezetőre vártak, hogy színre
lépjenek. Az uralmon lévők, tartva attól, hogy ügyüknek megnyerik a
közügyek iránt ugyan mind ez ideig nem nagy érdeklődést eláruló, de a
kormányzattal alapjában nem szimpatizáló Giovanni Medicit, 1421-ben egy
fontos hivatal reá ruházásával akartak az ellenzék ezen lépésének elébe
menni. Az aggodalom azonban túlzottnak bizonyult, mert Giovanni sem a
kormányon belül, sem azon kívül nem okozott gondot a hatalom
birtokosainak. Halálos ágyán fiait is arra intette, kövessék példáját, és ne
folyjanak bele túlzottan a politikába: "az államtól csak azt vegyétek el, ami
törvény szerint jár nektek, és amit kaptok, mert akkor sem irigyeitek nem
lesznek, sem veszélybe nem kerültök" – hangzott a bölcs atyai tanács. Ezt
az intelmet a fiúk közül csak Lorenzo fogadta meg.

A bank irányítása, a család pénzügyeinek kezelése a negyvenéves Cosimóra

várt, akit a közel egykorú krónikás, a jeles történetíró, Machiavelli így
jellemzett: "Cosimo közepes termetű volt, sötét bőrű, megjelenése tekintélyt
parancsolt. Rendkívül ékesszólónak és természettől fogva bölcsnek
bizonyult, barátaival szemben készséges, a szegények iránt irgalmas,
társalgásban tanulságos, tanácsadásban körültekintő, a cselekvésben gyors,
megnyilatkozások és válaszok tekintetében elmés és tartalmas volt." E
tulajdonságok a vele született képességeken túl gondos nevelést is
feltételeztek, amelyet atyja nem is mulasztott el megadni neki. Firenze
ebben az időben már a humanizmus és reneszánsz bűvöletében élt. Ez az új
szellemi irányzat tulajdonképpen innen indult hódító útjára mind Itáliában,
mind Európában. A város gazdagsága, politikai légköre egyaránt kedvezett
az irodalom, a tudomány, a művészetek fejlődésének. A humanisták az
antikvitás teljesebb képét keresve kutatták és gyűjtötték a latin és görög
kéziratokat. Körükben általánossá vált a görög nyelv ismerete,
fordításaiknak köszönhetően a műveltebb közönség szélesebb körei is
megismerkedhettek a görög filozófiával és művészettel. A műveltebb
polgárok közül sokan kisebb-nagyobb társaságokba tömörültek,
amelyekben komoly vitákat rendeztek a klasszikus szerzőkről. Roberto
Rossi, egy gazdag család sarja például afféle szabadegyetemet tartott a
házában jó családból való firenzei ifjak számára. Itt tanult Cosimo is, itt
sajátította el a latin és görög nyelvet, itt vált a latin és görög klasszikusok, a
firenzei irodalom három óriásának, Danténak, Petrarcának, Boccacciónak
lelkes olvasójává. S hogy tanulmányai nem voltak hiábavalóak, hogy a
megismert szerzők olvasása belső szükségletévé vált, bizonyítja könyvtára,
amelynek 1418-ból, tehát Cosimo huszonkilenc éves korából ismerjük a
leltárát. Míg apja könyvtára mindössze három művet számlált, addig
Cosimo hatvanhárom könyvet gyűjtött össze, többségében antik szerzők
műveit. Cosimo azonban nemcsak a könyveinek élt, nemcsak műgyűjtéssel
foglalkozott – kapcsolatba kerülve olyan hírességekkel, mint Ghiberti, a
szobrász, Michelozzo, az építész –, hanem igen korán bevezették az üzleti
életbe is, ahol csakhamar kitűnt szervezőkészségével, a pénzügyekben való
jártasságával.

Machiavellitől tudjuk, hogy ifjúkora nem volt minden tekintetben

zavartalan: "viszontagságok jellemezték, fogság és halálos veszedelmek". A
család nagy barátját, XXIII. János pápát 1414-ben elkísérte a konstanzi
zsinatra, és a pápa bukása után életét csak álruhában menekülve menthette
meg. Apjával ellentétben, Cosimo élénken érdeklődött a politika iránt.
Utazásai, apjának kiterjedt kapcsolatai révén mind az itáliai, mind az
európai politikai viszonyokban tájékozódhatott. Így magától értetődött,
hogy apja halála után a politikai életben is örökébe akart lépni. Mivel a
kormányzat legbefolyásosabb embereivel, köztük annak első emberével,
Rinaldo degli Albizzivel, jó viszonyban volt, ez minden nehézség nélkül
sikerült is. Egyelőre apja tanácsát követte, visszafogottan politizált,
Machiavelli szavaival élve: "egyetlen esetben sem tört az Albizzik és az
állam hatalma ellen", hanem igyekezett mindenki kedvében járni, és
nagyszámú polgárt maga mellé állítani. Magyarán szólva, hozzálátott, hogy
pártot szervezzen magának. Igyekezett egyre több embert lekötelezni azzal,
hogy pénzt kölcsönzött nekik. A pártszervezés munkájában különösen nagy
segítségére volt egy Puccio Pucci nevezetű, éles elméjű, minden hájjal
megkent firenzei polgár, aki szívvel-lélekkel Cosimo ügye mellett kötelezte
el magát, és egész csapatot szervezett azokból, akik Cosimót jótevőjüknek
tartották. Cosimo táborát Puccio-féle pártnak nevezték.

Ezek után nem csoda, ha Rinaldo degli Albizzi riválist látott benne, és
mindent megtett, hogy eltávolítsa Firenzéből. Az első kísérlete megbukott a
kormány egyik befolyásos tagjának, az öreg Nicolo da Uzzanónak az
ellenállásán. Uzzano azzal érvelt, hogy "ha a köztársaság meg is szabadul
Cosimótól, akkor Rinaldo szolgája lesz. Én egyike vagyok azoknak, akik
azt szeretnék, hogy egyik polgár se legyen tekintélyesebb és hatalmasabb a
másiknál, de ha a két férfi között kellene választanom, nem tudom, miért
kellene jobban szeretnem Rinaldo degli Albizzit, mint Cosimo de'Medicit...
isten óvja ezt a várost attól, hogy bármely polgára a fejedelme legyen."
Nos, a köztársaságpárti Uzzano hiába óvott ettől, mert alighogy meghalt, a
városban elszabadultak az indulatok. Rinaldónak 1433-ban sikerült híveiből
kormányt alakítania, és így senki nem tarthatta vissza, hogy lépéseket
tegyen Cosimo elveszítésére. Cosimót tanácskozás címén a palotába hívták,
ahol azon nyomban letartóztatták. Rinaldo azt tervezte, hogy kivégezteti,
vagyonát elkoboztatja. Terve azonban megbukott a Medici-párt
ellenállásán, a Mediciek pénzének nagy hatalmán. A halálos ítélet helyett
tíz év száműzetést szabtak ki a bírák, akik maguk sem vetették meg Medici
aranyait. A közélettől eltiltották, vagyonát zárolták. A per igazi vesztese
nem Cosimo, hanem Rinaldo volt. Bebizonyosodott pártjának gyengesége,
ami alkalmat adott az ellenzéknek, hogy nyíltan szinre lépjen, ügyesen
kihasználva a városban a Cosimo száműzetése után támadt kormányellenes
hangulatot. Mivel a Medici-bank felfüggesztette működését Firenzében, a
kisebb pénzű kereskedők, iparosok közül sokan tönkre mentek.

Cosimo ezenközben a velencei doge vendégszeretetét élvezte. Anyagi

helyzete nem rendült meg, mert pénzének nagy része Firenzén kívül
kamatozott a számára, és így nyugodtan várhatta az események alakulását.
Nem kellett sokáig tétlenkednie. Az 1434. évi kormánytagválasztásokon a
Medici-pártiak kerültek többségbe, és ezzel az Albizziek és híveik sorsa
megpecsételődött. Ugyanazokat az eszközöket alkalmazva, amelyekkel
korábban elődeik is éltek, tették őket ártalmatlanná. Parlamentet hívtak
össze, bizottságot jelöltek ki, amely visszahívta Cosimót, és száműzte
Rinaldót és barátait.

"Egy hadjáratból diadalmasan visszatérő polgárt is ritkán fogadtak

hazájában olyan általános ujjongással és szeretettel, mint amilyennel
Cosimót fogadták, amikor visszatért száműzetéséből. Mindenki önként a
nép jótevőjének és a haza atyjának tekintette" – tudósít Machiavelli Firenze
történetéről írott munkájában. Bár pártja már eltávolította legfőbb
ellenségeit, Cosimónak nem volt könnyű dolga. Mivel békés úton, nem
fegyverekkel szerezte meg a hatalmat, a régi alkotmány keretei között, a
formák tiszteletben tartásával kellett megszerveznie uralmát. Mivel bölcs és
mértéktartó volt, olyan sikerrel oldotta meg ezt a feladatot, hogy az
olyannyira nyugtalan városban harminc éven keresztül tarthatta kezében a
hatalmat anélkül, hogy bármilyen hivatalt vagy címet viselt volna, amelyek
polgártársai fölé helyezték volna. Elődei már kidolgozták azokat a
módszereket, amelyekkel a szembenállókat ki lehetett zárni a
kormányzásból. De ha ezek nem voltak elégségesek, akadt hatékonyabb
eszköz is. Nálánál kevés ember értette jobban a pénz felhasználásának
módját a hatalom megszerzésére és megőrzésére. Az adó behajtásánál nagy
részrehajlást tanúsított: az ellenzéki családokra hatalmas adókat vetett ki,
így kényszerítve őket engedelmességre vagy szülővárosuk elhagyására.
"Tőr helyett az adóztatást használta fegyverül" – írta Machiavelli mellett
Firenze másik nagy történetírója, Francesco Guicciardini. Aki szemére
vetette, hogy annyi jómódú polgárt kényszerített a város elhagyására, annak
így válaszolt: "...néhány méter finom szövet kinézésre bárkit jómódú
emberré tesz, és az államot nem rózsafüzérrel a kézben kell kormányozni".
Pénzügyi politikájával arra törekedett, hogy egy széles középosztály
kialakulását segítse elő, amely véleménye szerint alkalmasabb az egymással
rivalizáló gazdag családoknál a kormányzat stabilitásának biztosítására.
Ugyancsak ezt a célt szolgálta azzal is, hogy a különböző hivatalokba
zömmel a középosztályból származókat juttatta be. Ez a politika
megszerezte pártjának és családjának a szélesebb néptömegek támogatását,
amelyek körében ő maga szerény életvitele, bőkezűsége folytán amúgy is
népszerű volt.
Feljegyezték róla, hogy régi római szokás szerint kora reggel kelt, hogy
körtefáit megnyesse, szőlőjét elültesse. Társalgásaiban, a szolgákkal való
bánásmódjában, rokoni kötelékeiben és egész életmódjában semmiben sem
különbözött bármely egyszerű polgártól. Fiait nem fejedelmi családokból
házasította ki, nem fogadta el Brunelleschi pompás palotatervét, s ezt azzal
indokolta, hogy ily lakás inkább fejedelemhez, mint polgárhoz illik. Pedig
fejedelem volt a szó szoros értelmében, ha ezt sikerrel leplezte, ha a
háttérből irányított is. A hivatalokban az történt, amit ő és szűk baráti köre
elhatározott, és ez nem is kerülte el egyes éles szemű firenzei polgárok
figyelmét. A Firenze történetét szintén megíró Giovanni Cavalcanti nem
kevés malíciával jegyezte meg, hogy a "firenzei kommunát inkább a családi
ebédeken és házakban, mint a városházán hozott rendeletekkel
kormányozzák". Ha a Brunelleschi-palota tervét vissza is utasította,
Careggiben, Fiesolében, Cafaggiolóban és Trebbióban épült "házai",
amelyeket kedvenc építésze, Michelozzo tervezett, "királyhoz méltó
lakhelyek" voltak. A Casa Medici kincseinek értékét az ezüstneműt és a
bútorokat nem számítva 30 000 aranyforintra becsülték. Fejedelemhez illő
volt mecénási tevékenysége is. Óriási összegeket, évente mintegy 15 000–
18 000 aranyat költött középületek építtetésére. Ezek közül csak néhányat, a
leghíresebbeket említjük meg. Részben megépíttette és újjáépíttette
Firenzében San Marco és San Lorenzo templomait és kolostorait, Fiesole
dombjain San Girolamo és az apátság templomait. Ezen kívül a Santa
Crocében, a Szerviták templomában, a San Miniato templomban pompás
oltárokat és kápolnákat emeltetett. Az építkezések egyúttal számtalan
embernek adtak munkát, ami nem kevésbé növelte a Medici-család
népszerűségét. Ezért, miként Machiavelli megjegyezte, mikor Cosimo
pártjának tekintélye megerősítésére szüksége volt a nép támogatására,
mindig számíthatott a szükséges szavazatokra.

Az építkezések Firenze legkiválóbb művészeinek – festőinek,

szobrászainak – lehetőséget kínáltak tehetségük kibontakoztatására. Beato
Angelicót ő hívta meg a San Marco kolostor freskóinak elkészítésére,
Benozzo Gozzolit házi kápolnája díszítésével bízta meg, Andrea del
Castagnóval festette meg nagy barátjának, a híres hadvezérnek, Niccolo da
Tolentinónak a képmását. Nagy érdeme az a támogatás, amelyben
Donatellót részesítette, aki az ő pénzén tanult Rómában, és neki
köszönhette, hogy a későbbiekben mind Firenzében, mind azon kívül
számos megrendelést kapott. Cosimót műveltsége, érdeklődése, baráti köre
eleve predesztinálta arra, hogy a tudomány, az irodalom, a művészetek
ügyét előmozdítsa. Éppen ebben különbözött Itália már megismert
hatalmasaitól, akiknek a mecenatúra elsősorban hatalmuk külső
megjelenítésének egyik eszköze volt, és nem annyira a kultúra iránti
elkötelezettségükből fakadt. Amikor a kiváló humanista, nagy könyvgyűjtő,
Niccolo di Niccoli a mértéktelen könyvvásárlásban tönkrement, Cosimo
korlátlan hitelt nyitott neki a Medici-banknál. Maga is nagy könyvgyűjtő
volt, magángyűjteményén túl két közkönyvtárat is alapított: az egyiket a
San Marco-i, a másikat a fiesolei kolostor számára. Háza Firenze szellemi
kiválóságainak találkozóhelye volt, és közöttük a házigazdának sem kellett
szégyenkeznie. Vespasiano írja, hogy "bárki tett tanúságot kiváló
tehetségről, annak mindig atyja és pártfogója volt". Így ő neveltette
háziorvosának fiát, Marsilio Ficinót, aki a Platonista Akadémia vezető
filozófusa lett. Cosimo ugyanis a neves görög filozófussal, Gemistossal
folytatott beszélgetései során meggyőzödött Platón eszméinek
fontosságáról, és Platón tanulmányozására akadémiát alapított, Ficinót
bízva meg Platón munkáinak fordításával és magyarázatával. Ficino
Lorenzo de'Medicihez írott egyik levelében megjegyzi, hogy tizenkét év
alatt sokszor folytatott filozófiai tárgyú eszmecserét Cosimóval, és mindig
éppoly éles elméjűnek találta az okoskodásban, mint amilyen óvatos és
hatalmas volt a cselekvésben. "Sokkal tartozom Platónnak, s nem
kevesebbel Cosimónak. Ő megvalósította előttem azokat az erényeket,
amelyek fogalmát Platón határozta meg" – írta. A reneszánsz filozófia egyik
megalapozójaként számon tartott Ficino mindenekelőtt azért lehetett hálás
patrónusának, mert nyugodt életkörülményeket biztosított a számára,
amelyek között tehetsége szabadon kibontakozhatott.

Harmincéves uralma természetesen nem volt végig zavartalan, akadtak

nehéz időszakok, amikor nem voltak elég hatásosak a már bevált eszközök.
Ilyenkor, ha uralmát veszélyeztették vagy politikáját bírálták, Cosimóról
kiderült, hogy nemcsak elnéző és jótékony tudott lenni, de az erőszak és
kegyetlenség sem volt idegen tőle. Így nem mentes minden erőszak
alkalmazásától külpolitikájának elfogadtatása. Firenze évtizedekig
Velencével szövetségben Milánó-ellenes politikát folytatott, hogy a
félsziget politikai egyensúlyát biztosítsa. Velence azonban az ötvenes évek
elején Milánó kárára kívánt terjeszkedni, amit Cosimo joggal értékelt úgy,
hogy az az olyannyira féltett egyensúly felborulásával fenyeget. Ezért a
Velencével való szövetség felbontása és Francesco Sforza támogatása, a
vele való kapcsolatok szorosabbra fűzése mellett szállt síkra. Mivel
évtizedek óta minden rossz Milánótól származott, Firenzében nehezen
értették meg, miért kell egyszeriben barátként viselkedni Milánó új urával,
Francesco Sforzával szemben. A politikai irányváltást Cosimo két legjobb
munkatársa, a kiváló hadvezér, Neri Capponi és a jeles tudós-bankár,
Giannozzo Manetti is ellenezte. Cosimo azonban hajthatatlannak bizonyult,
és keresztülvitte akaratát. Neri Capponit egyik hívének, egy
zsoldosvezérnek a kegyetlen meggyilkoltatásával – a Signoria palotájának
ablakából hajították ki – félemlítette meg, Manettit pedig hatalmas adókkal
tette tönkre. Végül a firenzeiek maguk is belátták, hogy Cosimónak igaza
van, és több akadályt nem gördítettek diplomáciája elé. Az elkövetkező
évek eseményei igazolták választásának helyességét. Firenze Sforzában
hasznos szövetségesre lelt, aki az ötvenes évek végén magára Cosimóra is
befolyást gyakorolt, jótékonyan ellensúlyozva annak franciabarát
politikáját.

Az 1455–1458-as évek belpolitikai bonyodalmai, ellenzékének

összeesküvése arra késztették, hogy sokakat száműzzön a városból. "Jobb,
ha a város tönkremegy, mintha kegyeinkből kisiklik" – adta meg nem
minden cinizmus nélkül tettének magyarázatát. Firenze nem ment tönkre, és
miként az lenni szokott egy határozott, biztos kézzel irányító fejedelem
halála után, barát és ellenség egyaránt visszasírta uralmát. "Barát és
ellenség egyaránt fájlalta halálát, mert akik hatalma miatt nem kedvelték,
mégiscsak elismerték, hogy életében nagy tekintélyével meg tudta fékezni a
polgárok mohóságát" – írta Machiavelli, helyesen hangsúlyozva Cosimo
belpolitikájának legjelentősebb eredményét, a pártküzdelmek kordába
szorítását, amelyek valóban előbb-utóbb Firenze tönkremeneteléhez
vezettek volna.

Cosimó 1464. augusztus 1-jén halt meg, hetvenöt éves korában, Careggiben
lévő villájában. Családi templomában, a San Lorenzóban temették el, és a
priorok rendelkezése szerint sírjára a "haza atyja" feliratot vésték. "Ritka
ember volt a város történetében, ezért kivételes dicsérettel kellett róla
megemlékeznem" – adta meg sommás értékelését Machiavelli, akinek
véleményében nincs okunk kételkedni, mert köztársaságpárti létére nem
vádolható elfogultsággal.
 LORENZO DE'MEDICI
1449–1492
Miként az a harmadik nemzedéknél rendszerint lenni szokott, az unoka
mentalitása, fellépése már sokban különbözött az elődökétől. Lorenzo
Firenze első polgárának a házában született, és ez már kora gyermekségétől
meghatározta neveltetését. Természetesen nem kereskedőnek, bankárnak
szánták, hanem uralkodónak, és ennek megfelelően alakították egyéniségét.
Neveltetését nem nagyapja vagy a politikai életben meglehetősen
ügyetlenül mozgó apja, Piero, hanem anyja, az igen művelt és nagyravágyó
Lucrezia Tornabuoni irányította. Ő volt az, aki úgy határozott, hogy fiai ne
csak a humanisták egyenlő vitapartnerei legyenek, hanem a korabeli
fejedelmi, királyi udvarokban is megállják a helyüket. Így történt, hogy
Lorenzo ifjú évei a könyvek, lovagi tornák, királyi udvarokban való
vendégeskedések és a királyi vendégek fogadása között oszlottak meg.
Zavartalan ifjúkora volt. Nem kellett száműzetésbe mennie, álruhában
rejtőzve menekülnie, mint nagyapjának. Képességei, társadalmi helyzete
folytán mindenütt, ahol csak megfordult, kényeztették, magasztalták.
Lorenzo valóban rendkívüli tehetség volt, összetett egyéniség, a reneszánsz
embertípus megtestesítője. A filozófusok bölcsnek, a költők költőnek, a
tudósok görögnek – aki az attikai nyelv minden finomsága iránt fogékony
–, a művészek kitűnő ízlésű műértőnek tartották. Éppoly otthon volt az
álarcos mulatságokban, a tréfacsinálásban, a bajvívásban, mint a nagy
műveltségű emberek, tudós elmék társaságában. Éppen olyan híres volt
tréfáiról, élceiről, mint tartalmas mondásairól. "Szívesen tartózkodott tréfás
kedvű és gunyoros férfiak társaságában" – írta Machiavelli. Épp úgy értett a
lovakhoz, mint a szobrokhoz és az épületekhez. Módfelett kedvelte a női
nemet, szabados életet élt, ugyanakkor szívesen tartózkodott családi körben,
vett részt "ily nagy emberhez talán méltatlannak látszó gyermeteg
játékokban... A dolgok megítélésében ékesszóló volt és elmés, megoldásait
bölcsesség jellemezte, és végrehajtásban gyors volt és bátor... Ha tekintetbe
vesszük Lorenzo vidám szertelenségét, másfelől pedig nagy komolyságát,
azt kell mondanunk, hogy egyéniségét úgyszólván hihetetlenül
összefonódott kettősség jellemezte..." Öjra csak Machiavellit idéztük, aki a
kortársak visszaemlékezései alapján rajzolta meg egyéniségét. Ugyanakkor
teljességgel hiányzott belőle nagyapja szerénysége,
alkalmazkodóképessége, körültekintő óvatossága, türelme, hogy az
alkalmas pillanatot kivárja a cselekvéshez, és végül, de nem utolsósorban
üzleti szakértelme.

Korán bekapcsolódott a politikai életbe. Apja megbízásából alig tizenhét

évesen fontos diplomáciai küldetésben járt el. Nápolyba kellett mennie,
Alfonz fiát, az akkor már nápolyi király Ferrantét kellett meggyőznie arról,
hogy számára előnyösebb, ha Firenzében a Mediciek kormányoznak,
mintha az ellenzék veszi kézbe a kormányt. Követsége sikerrel járt.
Ferrantének és Francesco Sforza utódjának Medici-barát politikája is
hozzájárult ahhoz, hogy apja úrrá lehetett az ellenzék támasztotta
nehézségeken, és megőrizhette családja vezető szerepét a közügyek
vitelében. Az ellenzékkel való leszámolás jó néhány évet vett igénybe, és
csak 1469-re állt helyre a nyugalom a városban. Ekkor határozta el apja –
Machivelli szerint a város felvidítására –, hogy igen fényes külsőségek
között ünnepli meg fia esküvőjét a régi római arisztokrata családból
származó Clarice Orsinivel. "A szertartás ily nagy emberekhez méltó
pompával és fényes külsőségekkel zajlott, az újfajta táncok, lakomák és az
antik színielőadások több napon át tartottak. A Medici-ház és az állam
nagyságának hangsúlyozása végett két fegyveres parádéra is sor került:
lovasok csatajelenetét mutatták be, és egy vár bevételét." E lovagi torna
kiemelkedő eseménye volt a húszéves vőlegény részvétele, aki győzelmet
aratott ellenfelein. Az esemény a kiváló költőt, Lorenzo barátját és
védencét, Luigi Pulcit is megihlette, aki nyolcsoros stanzákban énekelte
meg a bajvívást. A Medici-család népszerűségét, elsőbbségük tudatosulását
a város népességében jól mutatja, hogy a város minden negyede küldött
ajándékot az ifjú párnak. Az ajándékok egy része régi középkori szokás
szerint borból, 150 borjúból, 2000 kappanból és csirkéből, valamint
viaszból állott. Tekintettel a lakomák nagy számára, jól jött az ilyen ajándék
is.

A nagy vígságra hamarosan nagy szomorúság következett. Apja, akinek

betegsége odáig fajult, hogy mindene megbénult, még abban az évben
meghalt. Tommaso Soderini, a Medici-párt egyik főembere, Piero
temetésének estéjén 600 polgárt hívott egybe Szent Antal kolostorába, hogy
meggyőzze őket: a Medici-fiúk kiváltságos helyzetét a városállam
igazgatásában fenn kell tartani. A gyűlés befejezése előtt a polgárok esküt
tettek, hogy gyermekeiknek tekintik Lorenzót és Giulianót, ők pedig
megfogadták, hogy apjukként tisztelik a jelenlévők mindegyikét, és
mindenben hallgatnak tanácsaikra. E teátrális jelenetből mindössze annyi
ment át a gyakorlatba, hogy a Mediciek – itt elsősorban Lorenzóról van szó,
mert Giuliano nem foglalkozott politikával – megtarthatták vezető
szerepüket az állam irányításában. A húszéves Lorenzóra várt, hogy
családja pozícióját megszilárdítsa, és ő nem sokkal az ünnepélyes aktus
után tanújelét adta, hogy erre megvan benne a hajlandóság. Elsőként atyai
barátai, a párt vezető egyéniségei gyámkodásától igyekezett
megszabadulni. Öj emberekkel vette körül magát, akik tőle függtek,
parancsait ellentmondás nélkül teljesítették. Bár az ellenzék vezetőit még
apja idejében száműzték, ez nem jelentette azt, hogy befolyásukat sikerült
teljesen kiküszöbölni. Az életét kis híján kioltó Pazzi-féle összeesküvésben
a belső és külső erők fogtak össze megbuktatására.

IV. Sixtus pápa nepotizmusa, rokonai érdekeinek érvényesítése során

összeütközésbe került Lorenzóval, aki bölcs meghátrálás helyett ujjat húzott
az egyházfővel. Ezt az ellentétet használta ki a Mediciekkel szemben régóta
ellenséges érzelmeket tápláló Pazzi család. A pápa unokaöccsével,
Girolamo Riarióval szövetkezve akartak a két Medicitől megszabadulni, és
a városállamot Riario kezére átjátszani. A tervbe természetesen beavatták a
pápát is, aki nem tett ellenvetést. Jóváhagyását mindössze ahhoz az egy
feltételhez kötötte, hogy a művelet vér nélkül történjen. Az összeesküvők
viszont ezt a feltételt, amelyet a pápa is csak lelkiismerete megnyugtatására
szabott, figyelmen kívül hagyták, és hozzáláttak a merénylet
előkészítéséhez. Először úgy gondolták, banketten végeznek velük, majd
amikor ez nem sikerült, a dómot választották színhelyül. 1478. április 28-
án, amikor mindkét testvér jelen volt a misén, adott jelre megrohanták őket.
Giulianót megölték, Lorenzo csak könnyebben sebesült meg, és így be
tudott menekülni a sekrestyébe, ahonnan sikerült hazajutnia. A városi nép
lelkesen mellé állt, a város az "éljenek a Mediciek" kiáltástól visszhangzott.
A népharag az összeesküvők ellen fordult, az egész Pazzi családot híveikkel
együtt középkori kegyetlenséggel halomra gyilkolták. A megtorló
hadjáratnak mintegy 200 személy esett áldozatul. Lorenzo részben
természetes reakcióként, részben, hogy belső ellenzékétől megszabaduljon,
nem tett semmit a népharag megfékezésére. Külföldről is mindenhonnan
részvétnyilvánításokat, az összeesküvést elítélő leveleket kapott, amelyek,
úgy érezte, feljogosítják arra, hogy a pápával továbbra is
szembehelyezkedjék. Az egyházfő ugyanis unokaöccsének, a misén szintén
részt vevő, majd bebörtönzött tizenhét éves Raffaele Sansoni kardinálisnak
a szabadon bocsátását és kiadatását kérte, amit Lorenzo rendre megtagadott.
Ez a rövidlátó politika Firenzét két évre háborúba sodorta a pápával, aki
Nápollyal szövetségben támadt ellene.

Lorenzo azonban hamarosan helyrehozta az elkövetett hibát. Nápolyt

sikerült leválasztania a pápa oldaláról azzal, hogy felajánlotta, legyen
Firenze fő szövetségese. S hogy ez a lépése helyes volt-e vagy sem, az csak
a későbbiekben dőlt el, de most mindenesetre meghozta a békét, amelyre
mind neki, mind városának nagy szüksége volt. Külpolitikai sikerét arra
használta fel, hogy uralmát szilárdabb, intézményekben is testet öltő
alapokra helyezze. A Medici-ház legmegbízhatóbb embereiből hetventagú
tanácsot szervezett. Hat hónaponként közülük választották a különböző, a
külügyek, hadügyek, pénzügyek, igazságügyek irányítását, ellenőrzését
végző tanácsokat. Ez a testület választotta két hónaponként a priorokat és a
gonfalonierét, azaz az ügyvezető kormányt. A tanács tagjai élethossziglan
hivatalban maradtak, és a kiesőket maguk pótolták. Ez a hetventagú testület
Lorenzo kezében az állam irányításának engedelmes eszköze volt.
Különösen figyelmet érdemel az állami pénzügyek feletti ellenőrzés
kézbevétele, amivel Lorenzo jelentős lépést tett egyeduralma kiépítése felé.
Erre ösztönözték egyébként az üzleti életben elszenvedett veszteségei is.
Messze volt már az az idő, amikor a Medici-bank prosperitása legendás hírű
volt, amikor hatalmas összegeket kölcsönözhetett Európa koronás urainak.
Lorenzo "dolgai a kereskedésben balul ütöttek ki, mert vagyonának kezelői
rendetlenül végezték kötelességüket, fejedelmek módjára tékozoltak, és így
sok jószágot elherdáltak úgy, hogy végül hazája segítette ki nagy
pénzösszeggel". Machiavelli látható módon igyekezett Lorenzo felelősségét
csökkenteni: elhallgatva hiányos szakértelmét, hatalmas költekezéseit, és
elleplezve a közpénzek magáncélokra történt kisajátítását. Mert nem arról
volt szó, hogy hazája kisegítette, hanem arról, hogy kisajátítva a közpénzek
feletti ellenőrzést, részben abból fedezte bankja veszteségeit. Így tudjuk,
hogy a brügge-i bankfiók szanálására jelentős összeget, 180 000 forintot
fordított közpénzekből.
A közpénzekből természetesen nemcsak a Medici-érdekek szolgálatára
jutott. Lorenzo jól ismerte a "panem et circenses" régi elvét, és sikerrel
alkalmazta is. Tudta, ahhoz, hogy elfogadják uralmát, az elvesztett
szabadságért cserébe nyújtania is kell valamit. Szülővárosát igyekezett
bővíteni és szépíteni. Elrendelte, hogy új utcákat építsenek, és épületeket
emeljenek az üres területeken, aminek következtében Firenze szebb és
nagyobb lett. Gondoskodott róla, hogy a város semmiben ne szenvedjen
szükséget, élelmiszerrel bőségesen el legyen látva, és megfelelő
szórakozásnak se legyen híján. "A béke idején Firenzében mindenkor
ünnepi légkör uralkodott, gyakoriak voltak a bajvívások, a régiek tetteit
felidéző előadások és az ókoriak mintájára rendezett diadalmenetek" –
tudósít Machiavelli. Lorenzo maga is hozzájárult a város szórakoztatásához
színdarabjával, amelyet a város egyik confraternitása adott elő. A
Konstantin császárról szóló színdarab félreérthetetlen utalásokat
tartalmazott uralmára is, igyekezve azt népszerűsíteni. Így nem mulasztotta
el hangsúlyozni, hogy a császár, azaz Lorenzo, cselekedeteivel mindenkor a
köz javát szolgálta.

Lorenzo nemcsak a szélesebb néptömegek, hanem saját maga és szűkebb

környezete szórakoztatásáról is gondoskodott. Nagyapjánál is jobban
kedvelte a tudós elméket, támogatta a nagy műveltségű embereket,
művészeket. Palotájában egész antik múzeumot rendezett be, értékes
kéziratokból könyvtárnyit gyűjtött össze. Gyönyörűségét lelte a
költészetben – maga is számos költemény szerzője –, a filozófiában, a
zenében és az építészetben. Asztalánál Firenzében, vagy Firenze festői
környékén lévő villái kertjében gyakran gyűlt össze a jeles társaság, amely
Firenze akkori szellemi elitjét képezte, hogy a házigazdával elvitatkozzon
az irodalom, a filozófia, a művészetek a korszak emberét foglalkoztató
kérdéseiről. A társaság állandó tagjai között szerepelt a Lorenzóhoz igen
közel álló, jeles költő, Angelo Poliziano, aki egyben gyermekeinek
nevelője, az udvari mulatságok fő szervezője volt, a neoplatonista Marsilio
Ficino és Pico della Mirandola, az építészetről kitűnő elméleti művet író,
polihisztor építész, Leon Battista Alberti, a Santa Maria Novella templom
oltárképének nagy hírű festője, Domenico Ghirlandaio, az ugyancsak nagy
tehetségű festő, Filippino Lippi, a fiatal Michelangelo, a költő, Luigi Pulci,
valamint a firenzei egyetemen retorikát és poetikát tanító Cristoforo
Landini, számos híres elméleti vitairat szerzője. Landini egyik nevezetes
munkájának főszereplője maga Lorenzo. A műben az aktív és szemlélődő
élet szembeállításában az aktív élet kerül ki győztesen, amelyet Lorenzo
képvisel.

Lorenzo valóban aktív életet élt, az elmélkedést, a művészetekkel való

foglakozást kitűnően össze tudta egyeztetni az állam vezetésének gyakorlati
munkájával. Bár idejét legszívesebben említett tudós és művész barátai
körében töltötte, akiknek egyben bőkezű mecénása is volt, nem hanyagolta
el az állam ügyeinek intézését sem. Miközben pályázatot nyújtott be a
firenzei dóm homlokzatának megépítésére, nem feledkezett meg arról sem,
hogy további lépéseket tegyen egyeduralma kiépítésére. A magisztrátusok
választását, valamint a pénzügyek ellenőrzését kivette a hetventagú tanács
kezéből, és egy tizenkét polgárból álló, szűkebb testületre bízta, amelynek
maga is tagja volt. Figyelme kiterjedt a város polgárainak magánéletére, és
ha szükségét látta, beavatkozott. Így például megakadályozta azon családok
tagjainak összeházasodását, amelyektől uralmát féltette. Azt várnánk, hogy
a szabadságukat, akaratuk szabad kinyilvánítását mindennél többre tartó
firenzeiek lázadozni fognak önkényes kormányzása, a város feletti uralom
kisajátítása ellen. S hogy erre mégsem került sor, az a már említett, a
"panem et circenses" elve szerint eljáró politikáján túl annak a tekintélynek
köszönhető, amit sikeres külpolitikájával magának és Firenzének szerte
Itáliában szerzett. Firenze uralkodása alatt lényegében kívül maradt a nagy
itáliai összecsapásokon, Nápollyal és Milánóval szövetségben, mint a
szövetség vezető tagja, sikerült megakadályoznia, s hogy a félsziget
politikai egyensúlya felboruljon.

Az itáliai politikai egyensúlyt a nyolcvanas években IV. Sixtus, majd VIII.

Ince pápák és Velence hódító törekvései veszélyeztették. Lorenzónak nagy
része volt abban, hogy IV. Sixtus és Velence szövetsége felbomlott (1482),
s hogy hamarosan békét kötött egymással Velence és Ferrara. Ez
utóbbit Nápoly, Milánó és Firenze támogatta Velence ellenében. Ugyancsak
tevékenyen közreműködött az új pápa, VIII. Ince és Nápoly viszályának
elsimításában, az 1486. évi római béke meghozatalában. Míg IV. Sixtusszal
való kapcsolata nem volt mindig zavartalan, addig VIII. Incének sikerült a
bizalmába férkőznie. Különösen a római béke után gyakorolt nagy
befolyást a pápára, akinek politikáját a korabeli vélekedések szerint teljesen
ő irányította. "VIII. Ince még aludni is Lorenzo szemeivel aludt" – állították
a maliciózus kortársak. S ez nem is volt baj, mert Lorenzo minden
igyekezete arra irányult, hogy a pápát a Nápollyal való újabb
konfliktusában mérsékletre intse, a békét Itáliában fenntartsa, és a külső
hatalmak beavatkozását megakadályozza.

Nem lehet megróni azért sem, hogy a pápára gyakorolt befolyását saját
családja szempontjából is kamatoztatta, hisz korának minden fejedelme ezt
tette volna. Legkevésbé a pápa törhetett emiatt pálcát felette, aki tizenhat
törvénytelen gyermeke társaságában vonult be a Vatikánba, és mindegyik
gyermekéről atyaian gondoskodott. Így nem is ellenkezett, amikor 1489-
ben Lorenzo tizenhárom éves fia, Giovanni – a későbbi X. Leó pápa –
bíborosi rangra emelését kérte tőle. "Az esemény azért is emlékezetes és
példa nélkül álló, mert Giovanni a bíborosi méltóságot még 14 éves kora
előtt kapta meg. Ez volt az a lépcső, amelyen a Medicicsalád az égbe
jutott..." Machiavelli azonban nem tudta, hogy az esemény mindaddig
titokban maradt, amíg Giovanni a tizenhetedik évét el nem érte, amikor
pappá szentelhették. Lorenzo egyébként még 1487-ben rokoni kapcsolatba
került a pápával. Egyik leányát, a tizenöt éves Magdolnát hozzáadta a pápa
harmincnyolc éves, meglehetősen züllött életmódot folytató fiához,
Franceschetto Cibóhoz, Anguillara grófjához, hogy ezzel is szorosabbra
fűzze az egyházfővel való kapcsolatát. Lorenzo nem sejthette, hogy az
egyházzal való kapcsolat milyen áldásos lesz családjára nézve, mert
évtizedekkel később a két Medici pápának volt köszönhető, hogy a család
megtarthatta uralmát Firenzében.

Külpolitikájával nemcsak családja érdekeit mozdította elő, Firenze

biztonságáról, a városállam megerősítéséről sem feledkezett meg. "Bologna
tájékán a hegyek között megerősítette Firenzuola várát, Siena mellett
roppant erős erődítménnyé változtatta Poggio Imperialét, és Genova
irányában elzárta az ellenség útját Pietrasanta és Sarzana megszerzésével.
Pénzzel és egyéb segítséggel Firenze barátaivá avatta Peruggiában a
Baglioni családot, Citt… di Castellóban a Vitelli családot, és a pártfogásába
vette Faenzát. Mindezzel szilárdan körülbástyázta városát" – állapítja meg
Machiavelli, és megállapításához nincs mit hozzátenni. Machiavelli nem
tudja felsorolni egyetlen hibáját vagy bűnét, történetíró kortársa,
Guicciardini azonban, uralmát értékelve, már nem ilyen elnéző. Fő hibájául
azt rója fel, ami minden erőskezű uralkodó "hibája", hogy akaratát
ellentmondást nem tűrve érvényesítette. De végül ő is arra a következtetésre
jut, hogy "uralma alatt ugyan a város nem élt szabadságban, mégis nálánál
jobb és alkalmasabb zsarnokot nehéz lenne találni", és hogy Itália akkori
felemelkedése "több forrásból táplálkozott, de az emberek egyöntetű
véleménye szerint különösen nagy érdeme volt benne Lorenzo de'Medici,
Firenze kiváló polgára tevékenységének és erényének". A legújabb korok
krónikásai viszont éppen abban látják rendszerének gyenge pontját, hogy
nem sikerült a Signoriát létrehoznia, családja hatalmát örökletessé tenni,
legitimizálni. Lorenzo igazi fejedelem volt anélkül is, hogy a német-római
császár elismerte volna uralmát, vagy hercegi címet viselt volna, de hatalma
személyén nyugodott, és halálával a semmibe hullhatott, miként a semmibe
is hullott, mert tehetségtelen fia már nem követhette apja nyomdokait.

Lorenzo pedig nem volt hosszú életű. Mindössze negyvennégy évet élt. Az
utolsó időkben sokat gyötrődött súlyos betegsége miatt. Elviselhetetlen
gyomorfájás kínozta, amely végül 1492 áprilisában sírba vitte. Végső
pillanataiban barátja, Angelo Poliziano állott mellette, aki megindító
sorokban siratja el a barátot, a költőt, a nagy mecénást:

"Fejemnek ki ad vizet? Szemeimnek kicsoda könnyek forrását, Hogy

sírjak, Éjjel, nappal, Így gyászol az özvegy gerle, Így szokott a haldokló
hattyú, Így szokott a csalogány. Oh jaj! Oh jaj nekem! Oh bánat! Oh
bánat! Villám sújtotta babérfánkat, Babérunkat, melyet a múzsák mind
szerettek, Melynek a nimfák táncolva örvendtek, S melynek hatalmas
árnyékában, Maga az ének istene is bájosabban lantolt és dalolt, Most
körös-körül minden néma, S nincs ki hallgasson. Oh csak fejem özön
volna, Szemeim könnyek forrása."

Poliziano két évvel Lorenzo után halt meg. Még megérte a megszállott
domonkos barát, Savonarola uralmát, aki mindent, ami a humanisták
szemében érték volt, a máglyák martalékául dobott. Lorenzo uralmának
farsangi díszkocsijai, álarcai, jelmezei a szemétdombra kerültek, víg énekek
helyett a csuhások Miserere-itől visszhangzott a város, a tudósok
értekezéseit, fejtegetéseit a végítélet eljöveteléről szóló prédikációk
váltották fel. Lorenzo külön szerencséje, hogy ezt nem kellett megérnie.
 VI. SÁNDOR
1431/39–1503 ÉS FIA 1474–1507
Guicciardini (1483–1540), akit munkánk során már nemegyszer idéztünk,
Itália sorsának a 16. század elején bekövetkezett rosszra fordulását két okra
vezette vissza: Lorenzo Medici halálára és Rodrigo Borgia pápává
választására. Egyértelműen elmarasztaló a pápáról alkotott véleménye a
későbbi korok krónikásainak is. "Ő a pápaság legsötétebb alakja..."
"pontifikátusa szerencsétlenség volt az egyházra nézve..." – ilyen és ehhez
hasonló megállapításokban bővelkedik az egyháztörténeti irodalom.
Kétségtelen, az elítélő vélemények nem alaptalanok, de nem mentesek
bizonyos túlzásoktól sem, amelyekhez a századok során alakja köré
fonódott mendemondák szolgáltatták az anyagot.

Rodrigo Borgia egy kisebb birtokos nemes fiaként az aragóniai

királyságban született. Emelkedését anyja rokonságának köszönhette. Anyai
nagybátyja előbb Valenza püspöke, majd 1455-ben III. Calixtus néven a
katolikus egyház feje lett. A nagybácsi felkarolta a tehetséges fiút. 1449-
ben már Itáliában, Rómában tanult, a kánonjogot pedig a jogtudományok
fellegvárában, Bolognában sajátította el. Nagybátyja gondoskodott arról is,
hogy anyagiakban se szenvedjen hiányt. Valenza püspökeként, majd
pápaként különböző egyházi javadalmakat juttatott neki. 1455-ben apostoli
protonotárius, egy évvel később bíboros lesz, 1457-ben pedig a római
egyház alkancellárjaként egy nagy befolyással bíró, nagy jövedelmet hozó
hivatal élére került. Pályája nagybátyja halála után sem tört derékba.
További egyházi javadalmakat szerzett, amelyek jövedelméből tellett
gyönyörű palota építtetésére a Campo dei Fiorin, Rómában, és egyházi
emberhez egyáltalán nem méltó, de a korszakban egyházi körökben
szokásos szabados életre, amihez egyébként minden adottsága megvolt.
Nemcsak az egyházjogban volt ugyanis jártas, nemcsak a Kúria
adminisztrációjában szerzett érdemeket, nemcsak ügyes diplomata,
tapasztalt államférfi volt, de biztonsággal mozgott a római társasági életben
is. Római mestere, Gaspare da Verona szerint "szép és vidám arcú volt,
mindig mosolygó, beszéde behízelgő és választékos". Így nem lehet
csodálni, hogy különösen a szépnem körében aratott sikereket. Ugyanebből
az időből való egy másik jellemzés is, amely már korántsem ilyen kedvező
képet fest a fiatal kardinálisról. A mantovai követ úgy találta, hogy arca
alapján minden rosszra kapható. Nos, pápává választásáig különösebb
rosszat nem lehetett a rovására írni, hacsak azt nem, hogy II. Pius pápának a
szabados életmódját többször is kárhoztató megjegyzéseit nem méltatta
figyelemre, és egyik ágyasától, Vanozza de Cattaneistől született négy
gyermekéhez – Cesare, Juan, Joffre és Lucrezia – majomszeretettel
ragaszkodott. IV. Sixtus pápasága idején legátusként hazájába,
Spanyolországba küldték, ahol nem kisebb ügy érdekében tevékenykedett,
mint Aragónia és Kasztília egyesítése. A pápai trónhoz Milánó segítségével,
a hercegség érdekeit képviselő Ascanio Sforza bíboros támogatásával jutott,
aki védencével együtt ugyancsak osztogatta az aranyakat, hogy a
választáson minél több szavazatra tegyen szert. Mivel a pénznek senki nem
állhatott ellen, 1492 augusztusában VI. Sándor néven egyhangúlag pápává
választották.

Megválasztása a kortársakban semminemű visszatetszést nem keltett. Azon

senki nem botránkozott meg, hogy pápává választása előtt világi életet élt,
mert a bíborosok kollégiuma világi életet élők gyülekezete volt, amelybe ő
is jól beleillett. Sőt sokan úgy vélték, hogy az egyházi ügyek vitelében nagy
tapasztalattal rendelkező Borgiánál alkalmasabb egyént nem is találhattak
volna Szent Péter trónusára. Az első időkben úgy tűnt, meg is felel a beléje
helyezett bizalomnak. Megreformálta a kúriai bíráskodást, és hajlandóságot
mutatott az egyház megreformálására is.

Figyelme azonban az egyház ügyeiről hamarosan az itáliai politikai élet felé

fordult. Ez persze egyáltalán nem volt meglepő, hisz elődei is az itáliai
politikai élet prominens figuráinak számítottak. A különbség csak az volt,
hogy az új pápa nem állama súlyát akarta elsősorban növelni, hanem
gyermekei hatalmának megalapozására törekedett, és politikáját is ennek a
célnak rendelte alá. "A pápa nem ¯szokott® vasból lenni" – írta 1494-ben
Pandolfo Collenuccio ferrarai követ, így akarva érzékeltetni a pápai politika
megbízhatatlanságát, állhatatlan voltát. Bár pápasága idején több
törvénytelen gyermeke is született, csak az említett négy gyermekét ismerte
el, akiknek boldogulását minden eszközzel igyekezett elősegíteni.

Az első időkben, lévén a város lekötelezettje, Milánó urával kötött

szövetséget, de csakhamar úgy ítélte meg, hogy szűkebb családja
előrejutását jobban szolgálhatja, ha Nápoly mellé áll. 1493-ban a Firenzével
szövetséges nápolyi uralkodót biztosította, hogy bármely, államuk ellen
irányuló támadás esetén számíthatnak segítségére. A közeledés Nápolyhoz
fia, Joffre számára mindjárt megszerezte a nápolyi király egyik unokájának
a kezét. A pápa támogatására elsősorban Nápolynak volt szüksége. VIII.
Károly francia király ugyanis bejelentette igényét a nápolyi trónra, és jogai
érvényesítésére fegyveresen készülődött. Nápoly-ellenes vállalkozásában
számíthatott Milánó fejedelme, Lodovico il Moro támogatására, aki a
nápolyi uralkodóval már jó ideje rossz viszonyban volt. VI. Sándor
ígéretéhez híven minden igyekezetével azon volt, hogy a francia királyt
szándékától eltérítse, majd amikor ez nem sikerült, lázas diplomáciai
tevékenységbe kezdett, hogy a francia tervet zátonyra futtassa. "Ha nem is
vagyok olasz, azért nem kevésbé szeretem Itáliát, mint bármely olasz
fejedelem" – jelentette ki, sürgetve az olasz államok összefogását a franciák
ellen, akik, élü-kön a királlyal, 1494-ben megjelentek Itáliában. Miként az
oly esetekben, amikor a széthúzó erők erősebbek az összetartóknál lenni
szokott, sem a külső, sem a belső hatalmak nem álltak csatasorba, és a
francia király minden nagyobb erőfeszítés nélkül Rómáig nyomulhatott
előre. Ilyen körülmények között VI. Sándor sem tehetett mást, mint hogy az
Angyalvárba zárkózva engedte, hogy a franciák átvonuljanak városa
területén. Dicséretére legyen mondva, hogy a francia király kérését, iktassa
be őt a Nápolyi Királyságba, még ebben a szorult helyzetében sem
teljesítette. Az sem indíthatta erre, hogy szeretője, Giulia Farnese a franciák
fogságába esett, akit azonban a lovagias francia király végül is csekély
váltságdíj ellenében szabadon bocsátott. A hölgy és kísérete fogadására
maga a pápa is kivonult, méghozzá világi öltözetben. A szemfüles kortársak
leírása szerint fekete, aranybrokáttal körülszegett zubbonyt viselt, spanyol
övet, amelyen tőr csüggött. Lodovico il Moro, hallván a történteket, nem
mulasztotta el megjegyezni, hogy kár volt oly csekély váltságdíjért
elengedni a hölgyet, aki őszentségének "szemefénye és szíve öröme", mert
nem sokallt volna bármekkora összeget megadni érte. Azon senki nem
botránkozott meg, hogy a pápa világi öltözékben mutatkozott az emberek
előtt, miként azt is természetesnek tartották, hogy a Szent Péter-
templomban egyik oldalt leánya, Lucrezia, a másik oldalt menye állt
mellette, amikor trónjára ült. Lucrezia egyébként, aki a család érdekeinek
megfelelően többször is férjet cserélt, apjának közeli bizalmasa volt, akit
távolléte idejére a Vatikán teljhatalmú régensévé tett meg.
A franciák gyors sikere végül is egy rövid időre összekovácsolta az olasz
államokat. Megalakult a Szent Liga, amelynek létrehozásában oroszlánrésze
volt a pápának, aki az ügynek I. Miksa német-római császár mellett
megnyerte a spanyol királyt, Ferdinándot is. A liga fegyvereseinek 1496-ra
sikerült kiűzni a franciákat Itáliából. Itália fellélegzett, maga VI. Sándor is
több időt szentelhetett állama és családja ügyeinek. Rómában, az
arisztokrata családok körében sok ellenséget szerzett neki részrehajló
politikája: a tisztségek és javadalmak osztogatásában családját és a
spanyolokat részesítette előnyben. "Tíz pápaság sem volna elegendő, hogy
az egész rokonságnak mohó étvágyát kielégítse" – írta 1494-ben a ferrarai
herceg követe Rómából. Pápasága alatt tizennyolc spanyol bíbornokot
nevezett ki, közülük öten a Borgia-családhoz tartoztak. Elsőszülött fiának,
Cesarénak püspökséget és bíbornoki kalapot adományozott,
másodszülöttjének, aki egyben a kedvence volt, Gandia (Spanyolország)
hercegségét szerezte meg. Rómában a két, eddig egymással ellenséges
család, az Orsini és a Colonna fogott össze ellene. A velük való leszámolás
még sokáig váratott magára. Gondot okozott neki a megszállott domonkos
barát, a firenzei Savonarola is, aki nem szűnt meg ostorozni őt és egyházát
romlottságáért, ostromolva a francia királyt, hívjon össze zsinatot
megbuktatására és az egyház megreformálására. Savonarola átkainál is
jobban sújtotta őt kedvenc fiának 1497-ben bekövetkezett halála. A
hercegnek egyik napról a másikra nyoma veszett. Egy révész híradására a
Tiberis folyóban kerestette holttestét. Órákig kotortatta a folyót – a gonosz
nyelvű rómaiak epigrammákat faragtak Szent Péter valódi utódjáról, az új
emberhalászról –, mígnem kifogták a szeretett fiú holttestét. Kilenc sebet
találtak rajta. A gyilkosságot sokan testvére, Cesare művének
tulajdonították, de teljes bizonyossággal ma sem tudjuk, ki volt az értelmi
szerző. A pápa teljesen átadta magát fájdalmának. Magánlakosztályába
vonult vissza, nem evett, nem ivott, csak naphosszat rettenetes hangon
üvöltött. Majd összehívta a bíbornokokat, jelenlétükben sírt, ruháit
megszaggatta, és kijelentette, ezentúl az egyház és Itália javára kíván
munkálkodni. Bizottságot jelölt ki, amelynek feladatául szabta az egyház
reformjának előkészítését. A bizottság el is készítette a tervezetet, de amire
az azt tartalmazó bullát kihirdették volna, a pápa is megváltoztatta
szándékát. Ögy látszik, időközben rádöbbent, hogy van még fia, akinek
sorsát el kell igazítania, és ez előbbrevaló volt az egyház reformjánál. Ez a
fiú az erős akaratú, erkölcsi gátlást nem ismerő, érvényesüléséért mindenre
kapható Cesare volt. Már tizennégy éves korában apostoli protonotáriussá
nevezte ki VIII. Ince pápa, de igazi emelkedése az egyházi pályán apja
megválasztása után kezdődött. Cesare azonban az egyházi stallumoknál
többre vágyott. Világi hatalomra tört, és ebben a törekvésében apja, aki
teljesen a befolyása alá került, minden támogatást megadott neki. 1498-ban
beleegyezett, hogy Cesare megváljon egyházi méltóságától. Ettől az időtől
kezdve VI. Sándor politikája már csak fia előrejutásán dolgozott. Először
Nápoly felé tájékozódott, Nápoly trónját próbálta házasság révén
megszerezni a számára, de csakha-mar más, kedvezőbb lehetőség
kínálkozott.

Az Itália, nevezetesen Milánó és Nápoly ellen újabb hadjáratot tervező XII.

Lajos francia király házasságának érvénytelenítését kérte az egyházfőtől, és
engedélyt, hogy elődje özvegyét elvehesse. A pápa előtt nem maradt rejtve,
milyen fontos a francia király számára az engedélyek elnyerése, és az sem,
hogy ezért áldozatokra is hajlandó. Kitűnő alkalom kínálkozott tehát,
hogy Cesare számára Európa egyik legnagyobb uralkodójának támogatását
megszerezze. Az egyáltalán nem zavarta, hogy korábban a franciák esküdt
ellenségének mondta magát, és velük szemben Itália védelmezőjének
szerepében tetszelgett. Az engedélyek megadásával nem késlekedett. A
bullákat maga Cesare vitte a királynak, akit elkápráztatott az a pompa,
amelyet a fiatal Borgia a francia udvarban kifejtett. Jutalma nem is maradt
el. Velence hercegévé tette meg a francia uralkodó, és feleséget is ő
választott a számára a navarrai király nővére személyében. Természetesen a
francia király sem puszta hálából cselekedte mindezt, hanem így akarta a
pápát és a kitűnő katona hírében álló fiát az elkövetkező háborúban a
maga oldalára állítani. Ennek érdekében hajlandó volt Cesarénak katonai
támogatást adni itáliai tervei megvalósításához, ami aztán végképp
megszilárdította együttműködésüket. Cesare 1499-ben együtt harcolt a
franciákkal Lodovico il Moro államának megdöntéséért, és Milánó eleste
után francia segítséggel kezdte meg saját hatalma kiépítését. A terv az volt,
hogy az egyházi állam és Toscana területének elfoglalásával hozzon létre
magának egy kisebb királyságot, amely aztán kiindulópontként szolgálhat
egész Itália elfoglalásához, jogara alatti egyesítéséhez. A terv túl sokat
tartalmazott ahhoz, hogy megvalósítható legyen, és egyáltalán nem számolt
a különböző hatalmak részéről várható ellenállással. Bár az igaz, hogy a
franciák jelenléte ideig-óráig megbénította az olasz államok ellenállását, de
maga a francia király sem járult volna hozzá Borgia hatalmának ilyen
mérvű megerősödéséhez. XII. Lajos azzal a hátsó gondolattal egyengette
Borgia útját, hogy segítségével felszámolhatja a kisebb olasz államok
függetlenségét, és a pápa halála után birtokba veheti őket. Cesare ugyanis
apja halálával legfontosabb támaszát vesztette volna el, aki nélkül nem
tarthatta volna magát az egyházi állam területén kivívott pozíciójában.
Ugyanúgy nem nélkülözhette a francia segítséget sem.

Apa és fia azonban nem gondolt a jövővel, mindketten a jelennek éltek,

megmámorosodva az elért sikerektől. 1500 januárjára Cesare az egyházi
állam jó részének birtokába jutott. Az egyházi állam városok együtteséből
állt, mindegyik meglehetős önállósággal rendelkezett, élükön egy-egy
signoréval. Ezeket a signorékat kellett elűzni ahhoz, hogy a városok a
hatalmába kerüljenek. 1500 szeptemberében a pápa tizenkét új kardinálist
nevezett ki, ami 120 000 dukátot hozott a pápai pénztárba, így tellett Borgia
vállalkozásának további finanszírozására. Ebben az időben sok pénzre volt
szüksége a pápának, és a pénzt nem mindig egyenes úton teremtette elő. Az
még hagyján, hogy áruba bocsátotta az egyházi tisztségeket, de az már
végképp nem fért össze magas méltóságával, hogy a pénz egy részét
sorozatos gyilkosságokkal szerezte meg. A gyilkosságok bevett eszköze egy
olyan méreg volt, amelynek hatása csak egy-két nap múlva jelentkezett.
Egyes források szerint csupán a bíborosi kollégiumból négy főpapot
segítettek át így a másvilágra. "Rómában minden éjjel négy-öt meggyilkolt
embert, püspököt és egyháznagyot találnak" – írta 1500-ban némi túlzással
a velencei követ. Az így megüresedett egyházi beneficiumokat aztán nem
töltötték be, jövedelmüket a pápa élvezte, vagy pedig óriási összegekért
kiárusították újra. Rossz nyelvek szerint az 1500. évi jubileumot is azért
hirdette meg, hogy feltöltse a pápai pénztárat. A következő évben nemesebb
célra, a török elleni keresztes hadjáratra is próbált pénzt gyűjteni, de a pénz
végül is nem jött össze, mert sokan éltek a gyanúperrel, hogy a pápa ezt is
fia vállalkozására költené, és nem fizettek.

Cesare időközben tovább haladt a megkezdett úton, egymás után hódoltatva

Romagna városait. Igaz, a városok többsége már jövetele hírére megadta
magát. Elégedetlenek lévén korábbi uraikkal, örültek, hogy
megszabadulhatnak tőlük. 1501 nyarán apja Romagna hercegévé nevezte
ki, így megkezdhette a berendezkedést újonnan szerzett tartományában.
Bölcs politikával igyekezett a meghódított városok szimpátiáját elnyerni.
Szigorúan, de igazságosan kormányzott, rendet tartott, a lakosságot súlyos
adókkal nem sanyargatta. Uralmát a diplomácia eszközeivel is igyekezett
megszilárdítani. Nővérét, Lucreziát sem átallotta céljai érdekében
felhasználni. 1501-ben második férjét, a nápolyi király természetes fiát a
Szent Péter-templom lépcsőin leszúratta, hogy nővérét újra férjhez adhassa.
Az új férjjelölt Ferrara hercegi trónjának várományosa, Estei Alfonz volt.
Apjával együtt úgy gondolta, hogy a házasság és a gazdag hozomány
Ferrarát szövetségesévé teszi, és újabb hódításaiban segíti őt. Lucrezia, aki
a híresztelések ellenére semmivel sem élt erkölcstelenebb életet korának
bármely asszonyánál, 1501 decemberében díszes kísérettel indult Ferrarába,
áthaladva bátyja államán, ahol mindenütt királynénak kijáró fogadtatásban
részesült. Szerény ellentételezése volt ez bátyja részéről azoknak a
szolgálatoknak, amelyeket Lucrezia már eddig is tett neki. Cesare tovább
folytatta hadjáratát. Bírva a francia király beleegyezését, elfoglalta Urbinót
és Camerinót, majd Firenzét akarta térdre kényszeríteni. Ez azonban
nemcsak a városállam, de a francia király ellenállását is kiváltotta.
Mindazonáltal XII. Lajos is rá volt utalva Cesaréra a nápolyi ügyek
eligazításában, ezért igyekezett megegyezni vele. Amikor a herceg
Milánóban elébe járult, kegyesen fogadta, és egyeztették érdekeiket:
eszerint Cesare Nápolyban támogatná a királyt a spanyolok ellen, a király
viszont Firenze helyett Bologna elfoglalását engedélyezné a számára. A
Bologna elleni hadjáratot némiképp hátráltatta a herceg és kapitányai között
kitört viszály, amely odáig fajult, hogy a kapitányok uruk ellen támadtak.
Cesare azonban nem tulajdonított különösebb jelentőséget az ügynek, mert
tudta, támaszt sem a franciáktól, sem a franciabarát Firenzétől nem
remélhetnek, és így megmozdulásuk eleve kudarcra van ítélve. Niccol
Machiavelli, aki ebben az időben Firenze követeként járt Cesarénál,
elragadtatással írt a herceg magabiztosságáról, arról, hogy milyen pontosan
látta előre az események alakulását. Valóban, a kapitányok akciója még el
sem kezdődött, máris megbukott. Hamarosan megkezdődtek a
béketárgyalások, és a lázadók újra visszatértek hűségére, átadva az elfoglalt
Urbinót. Cesare azonban, ha látszólag ki is egyezett velük, bosszút forralt.
Senigallia városában következett be a nagy megtorlás, amely feltette a
koronát Cesare kegyetlen cselekedeteire. Érthetetlen, hogyan lehettek a
kapitányai oly együgyűek, hogy azt hitték, Cesare elfelejti, mit tettek,
illetve mit akartak tenni ellene. Nos, ő nem felejtett, és csak az alkalmas
pillanatot várta, hogy elégtételt vegyen. Ez a pillanat egy újabb város,
Senigallia elfoglalása után jött el. A várost éppen a négy kapitány, Paolo és
Francesco Orsini, Oliverotto és Vitellozzo foglalta el. Miután uruk
utasításának megfelelőn seregeiket a környező várakba szétosztották,
Cesare fogadására indultak, méltán igényt tartva dicséretére. Cesare a
képmutatás nagymestereként nyájasan üdvözölte őket, majd együtt
bementek a palotába, ahol a katonáiktól megfosztott kapitányokat Cesare
emberei megbilincselték. Még az éjjel kettőjüket szörnyű kínzások
közepette kivégeztette, a másik kettővel néhány nappal később méreg
végzett a börtönben. Még aznap leveleket írt szerte Itáliába, azt híresztelve,
kapitányai tőrbe akarták csalni, amit ő leleplezett, és illő módon meg is
torolt. A kimagyarázkodásnak senki nem adott hitelt, a kegyetlen tett szerte
az országban nagy megdöbbenést keltett. Talán VI. Sándor volt az egyetlen,
aki fia eljárását helyesnek találta, és kapott az alkalmon, hogy az Orsini-
családdal egyszer s mindenkorra leszámoljon. A kegyetlen tett nem vitte
előbbre Cesare ügyét. Lassan kimerülőben voltak a pénzforrások, bár az is
igaz, hogy a kardinálisok kinevezése, a gazdag egyháznagyok láb alól való
eltétele még mindig jól jövedelmezett. Lassanként a Cesare-ellenes itáliai
politikai erők is éledni kezdtek, és a franciákban sem bízhatott meg. Mindez
arra késztette VI. Sándort, hogy Velencéhez közeledjen, javasolva, hogy
együttes erővel űzzék ki Itáliá-ból az idegeneket, teremtsék meg Itália
függetlenségét. Velence várhatóan nem adott pozítiv választ a pápai
javaslatra, mert nem volt szándékában Cesare államának megerősítésében
segédkezni. A pápai javaslat hátterében ugyanis ez állt, így próbálta volna
az egyházfő fia helyzetét Itáliában stabilizálni. A Velencével folytatott
tárgyalásokat hamarosan félbeszakította a pápa 1503-ban bekövetkezett
hirtelen halála. Mindenki méregre gyanakodott, de ennek kevés a
valószínűsége. Egyes leírások szerint apa és fia az utrechti bíborost szemel-
ték volna ki a következő áldozatnak. Ezért vendégségbe hívták. A vacsora
során a szolgák tévedése folytán a mérgezett bort azonban nem Hadriánnak,
hanem a pápának és fiának szolgálták fel. A hetvenhárom éves pápa
meghalt, huszonkilenc éves fia azonban túlélte. Ezt a leírást inkább az isteni
igazságszolgáltatás legendájának tarthatjuk, mintsem hiteles történetnek. A
betegség tünetei ugyanis egyértelműen a maláriára utaltak, amely azon a
nyáron sok áldozatot szedett Rómában.
VI. Sándor meglehetősen dicstelen pápasága ezzel véget ért. Bár
szokásaiban, mentalitásában egyáltalán nem különbözött a korszak többi
szereplőjétől, a közbotrányt az okozta, hogy hivatala és életvitele között túl
nagy volt a szakadék. Ismeretes néhány intézkedése, amellyel a katolikus
egyház hatalmát igyekezett növelni – védte az egyház kiváltságait,
támogatta a keresztény misszionáriusok munkáját, üldözte az eretnekeket,
Németországban a sajtót egyházi cenzúra alá helyezte –, mégis
életvitelével, bűnös cselekedeteivel többet ártott, mint amennyit
rendelkezéseivel használt az egyház tekintélyének. Bár maga sem vetette
meg a művészetet, foglalkoztatta Antonio da Sangallót, Pinturicchiót,
mecenatúrája, a reneszánsz művészet pártolásában szerzett érdemei nem
hasonlíthatók elődeiéhez. "Egész Róma – írta Guicciardini – örvendve
futott, hogy tetemét megnézhesse. Méreggel töltötte el a világot határtalan
nagyravágyása, aljas hitszegése, mindenféleképpen megnyilvánuló
borzalmas kegyetlensége, szörnyű bujasága, hallatlan fukarsága és az által,
hogy különbség nélkül elárusította úgy a szent, mint a világi dolgokat."
Guicciardini mindenkor a legsötétebb színeket használja, amikor VI.
Sándor pápáról beszél, nem tudva elvonatkoztatni irányában érzett
mélységes ellenszenvétől, amelynek alapja a pápa és fia Firenze-ellenes
politikája lehetett. Bár sok mindenben igaza volt, néha kissé elvetette a
sulykot. Így mindenekelőtt abban téved, hogy a pápát Itália romlásának első
számú előidézőjeként tartja számon. VI. Sándor azonban csak hasznot
húzott abból, amit a többi olasz állam felelőtlen, a pillanatnyi érdekek
érvényesítésén alapuló politikája készített elő, és segített kibontakozni.

Apja halála után Cesare olyan lett, mint egy félkarú óriás. Legfőbb támaszát
vesztette el benne. Már nem meríthetett a pápai kincstárból. Nem tudta
kifizetni a fegyvereket sem, amelyeket 12 000 ember számára rendelt
Bresciában, hogy saját hadsereget építsen ki, így akarva függetlenedni mind
a franciáktól, mind a megbízhatatlan zsoldosvezérek vezette katonaságtól.
"Ha szemügyre vesszük a herceg minden sikerét, azt találjuk, hogy jövendő
uralmának hatalmas alapot rakott. Nem tudok fejedelem számára, aki
pályája kezdetén áll, jobb tanácsot kigondolni, mint azt, amit példájából
levonhatunk" – írta Machiavelli A fejedelem című híres munkájában. Nos,
Machiavelli Cesare esetében némiképp elrugaszkodott a valóságtól, amikor
idealizálta őt és életművét. Igen figyelemreméltóknak találta Cesare azon
cselekedeteit is, amelyek apja halála utáni uralma biztosítását célozták. Így
megölette az elfoglalt városok uralkodócsaládjainak leszármazottait, hogy
az új pápa uralmukba visszahelyezhesse őt; a római nemességet különböző
adományokkal lekenyerezte, hogy ezáltal az új pápát a markában tarthassa;
a bíbornokok tanácsát megvesztegetéssel olyannyira megtörte, hogy
számíthatott egy vele szimpatizáló, érdekeit figyelembe vevő pápa
megválasztására; végezetül hódításait a legnagyobb sietséggel vitte végbe,
hogy VI. Sándor halálakor lehetőleg minél nagyobb terület urának
mondhassa magát. Mindez azonban az elkövetkezőkben nem sokat
kamatozott a számára.

Bár az új pápa, a beteg és öreg III. Pius jóindulattal viseltetett irányában,

megindult az erjedés birodalmában. Bologna ura, Bentivoglio, sógora,
Ercole d'Este, valamint Firenze és Velence városa minden támogatást
megadott azoknak, akik az elűzött családok uralmának visszaállítására
törekedtek. Mert hiába végeztette ki az örökösöket, akadtak még jogos
igénylők. Urbino, Perugia, Camerino, Piombino nem maradtak meg Cesare
hűségén, hanem hamarosan elpártoltak tőle. A franciákkal kötött újabb
szerződése egyelőre meghátrálásra bírta Velencét és Firenzét, mindkét
városállam ugyanis Romagnában igyekezett megvetni a lábát. Rómában
nem volt nyugalom, az Orsinik és a Colonnák – régi ellentétüket félretéve –
összefogtak ellene, úgyhogy csak az Angyalvár vastag falai mögött
érezhette magát biztonságban. III. Pius pápasága mindössze huszonhat
napig tartott, és az egynapos konklávé IV. Sixtus unokaöccsét, a Borgiák
esküdt ellenségét, a pápaságra idestova harminc éve várakozó Giuliano
Roverét választotta pápának. Ezt követően Cesare Borgia élete szégyenletes
vesszőfutáshoz hasonlított. Giuliano Rovere ugyan megválasztása előtt még
azzal hitegette, hogy az egyház gonfalonierjévé nevezi ki, de ez csak
választási fogás volt. Alighogy elfoglalta a pápai trónt, Cesarét az
Angyalvár átadására és Róma elhagyására kényszerítette. Romagna felé
vette az útját, azt remélve, hogy hívei segítségével megszilárdíthatja itteni
uralmát. De nem jutott el oda, mert útközben feltartóztatták a pápa emberei.
Börtönbe zárták, és mindaddig ott tartották, amíg a kezén lévő romagnai
városokat és várakat át nem adta az egyházfőnek. A magabiztos, büszke
Cesare, aki annak idején annyira imponált Machiavellinek, megtört, a pápa
kénye-kedvének kiszolgáltatott emberré vált. Hívei néhány erősségben még
tartották magukat, de mivel Cesarénak nem sikerült kapcsolatba lépnie
velük, hamarosan behódoltak a pápának. Cesare a pápai börtönből
kikerülve, 1504 áprilisában Nápolyba ment, az ottani spanyol uralkodónál
remélt támaszt találni. A királyságban katonákat akart gyűjteni, de a pápa
keze ide is utána nyúlt. Öjra fogságba került, és a nápolyi uralkodó
parancsára Spanyolországba küldték, ahol megint csak börtön várt rá. 1506-
ban megszökött a börtönből, és sógora, a navarrai király vette pártfogásába
– a pápa nem kis aggodalmára. Leveleit még mindig "Romagna hercege"-
ként írta alá, amiből kitűnik, hogy számított a visszatérésre. Erre azonban
nem kerülhetett sor, mert 1507 márciusában egy helyi összecsapásban életét
vesztette. Mindössze harminckét éves volt. Ögy tűnik, Machiavelli
érdemtelenül magasztalta Cesare zsenialitását, aki apja nélkül teljesen
tehetetlennek bizonyult. De az is igaz, ha mégoly zseniális lett volna, az
adott politikai helyzetben akkor sem tudta volna Itáliát az uralma alatt
egyesíteni. A városállamok önállóságukat minden másnál előbbre valónak
tartották, és megvolt hozzá az erejük is, hogy minden ellenkező törekvésnek
gátat vessenek.
 II. GYULA
1443–1513

Giuliano della Rovere, nagy ellenfeléhez, Rodrigo Borgiához hasonlóan,

egyik nagybácsijának köszönhette gyors előrejutását az egyházi pályán.
Atyai nagybátyja, IV. Sixtus pápa 1471-ben, huszonnyolc évesen
kardinálissá nevezte ki a kora gyermekségétől a ferences rend kötelékében
élő, 1468-tól Perugiában egyházjogot tanuló ifjút. IV. Sixtus különösebben
nem is titkolta, hogy pápasága egyik fő feladatának családja felemelését,
meggazdagítását tartja. A megválasztásakor aláírt kapitulációk ellenére
harmincnégy bíborost nevezett ki, közöttük hat unokaöccsét, akiknek a
bíborosi kalap mellé sokat hozó javadalmakat is juttatott. Két unokaöccse
különösen közel állt hozzá: a magas termetű, szigorú tekintetű, kemény
akaratú Giuliano és a hírhedten erkölcstelen életet élő Pietro Riario.
Kettőjük közül Giuliano szolgált rá jobban a pápa bizalmára. Csakhamar
bebizonyosodott, hogy mind katonaként, mind diplomataként jól
használható. Diplomáciai küldetései során leginkább a francia király
bizalmába sikerült beférkőznie, akit "nagy és hű barátjaként" tartott
számon. Időközben nagy befolyásra tett szert a bíborosi kollégiumban is.
Családi pártot szervezett az utódlás biztosítására, mert természetesen nem
érte be a bíborosi címmel, a pápai tiarára vágyott ő is. Nagybátyja halála
után azonban az erőviszonyok úgy alakultak a bíborosi kollégiumban, hogy
Giuliano nem tudott az élre törni. A vele szemben fellépő Rodrigo Borgia
támogatóinak száma megegyezett az övéivel, és így a szokásos
kompromisszum jött létre: egy harmadik személyt, Cibo bíborost
választották pápának, aki a VIII. Ince nevet vette fel. Cibo megválasztását
elsősorban Giulianónak köszönhette, amit úgy hálált meg, hogy jelentős
szerepet juttatott neki politikája kialakításában. Giuliano tehát továbbra is
az élvonalban maradt, és várakozó álláspontra helyezkedett. Nyolc év
múlva újra pápát választani gyűlt össze a konklávé, de a szerencse most
sem kedvezett Giulianónak. Nagy befolyása ellenére sem akadályozhatta
meg, hogy vetélytársát, Rodrigo Borgiát emeljék a pápai trónra. Ez egyúttal
azt is jelentette, hogy a pápai udvarban élvezett kiváltságos helyzete
megszűnt, mert VI. Sándor kegyeire nem számíthatott. Ez alkalommal nem
a kivárás politikáját folytatta, hanem megpróbálta siettetni az eseményeket.
Bízva a francia királlyal kialakított jó kapcsolatában, arra ösztönözte VIII.
Károlyt, jöjjön mielőbb Itáliába, hívasson össze zsinatot a franciákkal akkor
ellenséges viszonyban lévő pápa letételére. VIII. Károly ugyan megjelent
seregei élén Itáliában, de VI. Sándort nem mozdította el a pápai székből.
Ellenkezőleg, röviddel ezután szövetséget kötött vele, ami Giulianót is arra
késztette, hogy jó képet vágjon a pápa fia, Cesare előmeneteléhez, mert
belátta, nincs esélye VI. Sándor megbuktatására. Látszólag jó viszony
alakult ki közöttük, mindazonáltal Giuliano nem tért haza Itáliába.
Továbbra is Franciaországban maradt, és csak amikor újra megüresedett a
pápai trón, akkor helyezte át székhelyét Rómába. Ekkor franciabarátból
egyszeriben jó hazafivá változott át, hangsúlyozva, hogy minden eszközzel
meg akarja akadályozni egy francia pápa megválasztását. Ez a veszély
azonban nem fenyegetett, és jól sikerült "kampánya" eredményeként a
szentéletű III. Pius rövid uralma után egy nap alatt a fejére került a pápai
korona. Gyors megválasztásában minden bizonnyal közrejátszott, hogy
Cesare Borgiát sikerült ígéretekkel a maga oldalára állítania, de még
nagyobb hangsúllyal bírt a konklávé elhatározása, hogy a botrányos életű
Borgia után egy kiegyensúlyozottabb egyéniségű, erkölcsösebb pápát
válasszanak meg. Bár Giuliano megválasztása nem volt mentes a
simoniától, magánélete feddhetetlen volt.

II. Gyula, mert pápaként ezt a nevet vette fel, fanatikus elszántsággal,
vasakarattal dolgozott azon, hogy a pápaság világi hatalma megszilárduljon,
tovább növekedjen. Bár mindenkor a legnagyobb megvetés hangján szólt a
Borgiákról, tulajdonképpen az általuk megkezdett itáliai politikát
folytatta ő is. A különbség csak az volt, hogy míg VI. Sándor az egyházi
államot fia kezére játszotta át, szekularizálta, addig II. Gyula az egyház
fennhatósága alatt szervezett belőle a kor színvonalán álló, modern államot.
Első lépésként helyre kellett állítani az állam egységét, vissza kellett
szerezni az időközben leszakadt részeket. Ez a lépés nemcsak katonai
vállalkozás volt, hanem körültekintő diplomáciai előkészítést is igényelt. A
pápának a franciák és a velenceiek között kellett lavíroznia, az egyik
hatalmat a másik ellen kijátszania, hogy célját elérje. Velence ugyanis VI.
Sándor halála után megragadta az alkalmat, hogy Romagnában, a pápai
állam területén több várost elfoglaljon, és többszöri felszólítás ellenére sem
szolgáltatta vissza az egyháznak. II. Gyula, francia kapcsolatait
felhasználva, arra törekedett, hogy XII. Lajos francia király és Miksa, a
német-római birodalom feje között egy Velence-ellenes szövetséget hozzon
létre, amelyhez ő is csatlakozhatna. Ügyes diplomáciával elérte, hogy a két
uralkodó 1504-ben Blois-ban megállapodott Velence észak-itáliai
birtokainak egymás közötti felosztásáról, amire egy eljövendő Velence-
ellenes háborúban kerülne sor. II. Gyula tehát tervei megvalósítása
érdekében nem átallotta volna a franciák mellé a németeket is beengedni
Itáliába. A spanyol örökösödés körüli bonyodalmak egyelőre
megakadályozták a két uralkodót, hogy a szerződésben foglaltaknak eleget
tegyenek. A pápának annyi haszna azért származott belőle, hogy a
velenceiek a szerződés hírére néhány kisebb várost visszaadtak az
egyháznak. A diplomáciát ezek után a fegyverek váltották fel, amelyekhez
nem kevésbé értett a pápa. Tízéves uralkodása alatt maga is nemegyszer állt
a hadak élére, környezete nem kis megrökönyödésére kedvét lelte a
hadakozásban. A velenceiek ellen egyelőre külső segítség nélkül nem mert
háborút kezdeni, hanem egyes, az egyházi állam területét bitorló kisebb
hatalmasságok ellen fordult. Így foglalta vissza Perugiát és Bolognát,
elűzve a városok volt urait, Baglionit és Bentivogliót. Ekkortájt alapította a
kétszáz főből álló Svájci Gárdát, amely személyes védelmét látta el. A
védelemre ugyancsak rászorult, mert bőven akadt ellensége.

Az ötszázas évek elején legnagyobb ellenségét a velenceiekben látta. Addig

fáradozott, míg 1508-ban ligát kovácsolt össze ellenük XII. Lajos francia
király, Miksa "választott római császár", Ferdinánd spanyol és nápolyi
király részvételével, amelybe természetesen ő is belépett. Ez volt a híres
cambrai liga, amelynek alapító okmányában a felek hosszan sorolták a
velenceiek ellenük elkövetett bűneit. A bűnök sorában első helyen a pápai
államhoz tartozó városok elfoglalása állt, amelyek visszaszerzése a liga fő
célját képezte. "Mi szereztünk békét a császár és a francia király között" –
határozta meg II. Gyula a liga létrehozatalában játszott szerepét.
Nyilvánvaló, hogy a két nagy európai uralkodó érdekei csak ideig-óráig
lehettek azonosak, így a liga sem lehetett hosszú életű. Ugyanakkor
alapjában véve a pápa és Ferdinánd sem kívánták a franciák befolyásának
további növekedését Itáliában, és a Habsburgok itáliai térnyerését sem
látták volna szívesen. Így semmi meglepő nincs abban, hogy mind II.
Gyula, mind a nápolyi király az első adandó alkalommal, miután az áhított
területeket visszakapták, különbékét kötött Velencével. Meglepetést csak az
okozhatott, hogy II. Gyula szövetségre is lépett velük, hogy együttesen
űzzék ki a franciákat Itáliából. "Ki a barbárokkal!"–adta ki a jelszót a pápa.
Ez a jelszó azonban az ő szájából kissé furcsának tűnik, hisz kardinálisként
és pápaként is elősegítette a franciák itáliai hódításait. "Elhatározásában
valószínűleg a király iránt érzett régi, titkolt ellenszenve vagy az idők
folyamán mélységes gyűlöletté fajult gyanakvása vezérelte, de az is lehet,
hogy a dicsvágy költözött szívébe, hiszen amint később mondta, ő akarta
megszabadítani Itáliát a barbároktól"– találgatta a pápa magatartásának
mozgatórugóit Guicciardini. Akárhogy volt is, akármi volt is az indok,
kétségtelen, hogy a pápa teljesen beleélte magát a szabadító szerepébe.
Bizonyság erre az is, hogy Raffaellót megbízta, fesse meg számára Attila
kiűzését Itáliából. A kettő között nem nehéz felfedezni az összefüggést.

A háború első említésre méltó összecsapása, amelyben maga a pápa is részt

vett, a franciabarát Ferrara területén, Mirandola ostrománál zajlott le.
Guicciardini érzékletes leírását adja az eseményeknek, a pápa makacs
elszántságának, aki környezete minden rimánkodása, megalapozott érvei
ellenére sem volt hajlandó elállni a személyes részvételtől. "Elszántságát és
mohóságát nem csillapíthatta semmiféle megfontolás, sem az, hogy római
pápához milyen méltatlanul cselekszik, midőn seregével maga is keresztény
városok ellen vonul... Január második napján három bíboros kíséretében
elindult Bolognából, s a táborba érkezvén egy paraszt házában vett szállást,
ahol az ellenség tüzérsége bármelyik pillanatban megölhette, hiszen alig két
nyíllövésnyire volt Mirandola falaitól. Jóformán megállás nélkül lovagolt
fel-alá a táborban, s testét, eszét és tekintélyét egyaránt gyakorolva
serkentette a katonákat, hogy állítsák fel végre az ágyúkat..." Nemcsak
szűkebb környezete helytelenítette eljárását, de elmarasztaló Guicciardini
ítélete is. "...és az aztán igazán különös volt..., hogy az élete delén járó
francia király, aki ráadásul zsenge korától kezdve fegyverek között forgott,
viruló egészséggel megáldott világi uralkodó létére is termeiben pihenve,
vezérei által irányítja a hadmozdulatokat abban a háborúban, amely
elsősorban őellene folyik, míg másfelől a pápa, Krisztus földi helytartója,
betegsége és hajlott kora ellenére, kényelmes palotáját elhagyva
személyesen vesz részt a keresztények ellen indított háborúban, s egy
jelentősnek nem nevezhető város ostromát hadvezérként irányítva,
fáradalmak és veszedelmek közepette pápaságából egyebet sem tart meg,
mint az öltözéket és a nevét". A fáradalmak azért nem voltak teljesen
hiábavalóak, mert Mirandolát bevették, jóllehet a háború kimenetele nem itt
dőlt el. Csakhamar bebizonyosodott, hogy XII. Lajos, akit egyelőre még
Miksa császár is támogatott, nem könnyű ellenfél. Ögy látszott, a
hadiszerencse is neki kedvez, és a fegyvereken kívül más eszközt is igénybe
vett a pápa tervének meghiúsítására. 1511-ben, Miksával egyetértésben, a
franciabarát bíborosokkal zsinatot hívatott össze Pisába II. Gyula
megbuktatására, a pápai trónról való letételére. Azt is latolgatta, hogy a
francia egyházat kivonja a pápa fennhatósága alól, amit Miksa csak
helyeselni tudott, mert hasonló gondolat foglalkoztatta őt is a német
egyházat illetően. A sors különös iróniája, hogy a francia király ugyanazt az
eszközt alkalmazta vele szemben, mint amit annak idején ő javasolt neki
VI. Sándor megbuktatására. II. Gyulának azonban volt annyi hatalma és
tekintélye, hogy a pisai zsinatot törvénytelennek nyilvánítsa, döntéseit
érvénytelennek mondja ki. Ellenlépésként 1512 májusában megnyitotta
Rómában az V. lateráni egyetemes zsinatot, amelyen a császár és a francia
király kivételével Európa összes hatalmassága képviseltette magát, és amely
megerősítette őt egyházfői hatalmában. A francia király pedig már érmét is
veretett ezzel a sokatmondó felirattal: "Elpusztítom Babylon ivadékát",
értve alatta a pápát. Válaszul II. Gyula is hasonlóképpen cselekedett.
Érméjén ő maga látható lovon, kezében ostorral, amint kiűzi a "barbárokat",
a franciákat Itáliából. Az éremkép csakhamar valóság lett. Diplomáciája oly
eredményes volt, hogy szinte egész Európát átfogó szövetséget,
úgynevezett Szent Ligát hozott létre a franciák ellen. Tagjai II. Gyula, a
velencei köztársaság, Ferdinánd spanyol és nápolyi, VIII. Henrik angol
király és a svájciak voltak. A spanyol katonaságtól is megtámogatott pápai–
velencei–svájci seregek Itáliában, a spanyolok és angolok Franciaországban
támadtak XII. Lajosra. A siker teljes volt: a franciákat kiverték
Itáliából. A győztesek Mantovában gyűltek össze, hogy rendezzék Itália
ügyeit, döntsenek a felszabadult területek sorsáról. A háború első számú
győztese II. Gyula volt. Nemcsak azért, mert államát sikerült újabb
területekkel – Parmával, Piacenzával – növelnie, hanem azért is, mert a
konferencián minden lényeges kérdésben az ő akarata érvényesült. Ő volt
az, aki Lodovico il Moro fiát, Massimiliano Sforzát Milánó hercegi trónjára
ültette, és a száműzött Medicieket visszahozta Firenzébe. Sikernek
könyvelhette el azt is, hogy Miksát a maga oldalára állította, bár a császár
sohasem volt a franciák szilárd szövetségese. Nagy súlyt helyezett ugyanis
arra, hogy Európa egyik legtekintélyesebb uralkodójának támogatását
megnyerje a lateráni zsinat számára. Mint ismeretes, a császár korábban a
pisai zsinat mellett kötelezte el magát. Átállását azonban meg kellett
fizetnie. Ellenszolgáltatás fejében a velencei szárazföldi birodalom részét
képező Verona és Vicenza átadását kérte, 250 000 dukátot azért, hogy
Trevisót és Padovát Velence birtokainak ismerje el, valamint ugyancsak a
velencei birtokok után dukátot követelt évi cenzus gyanánt. A pápával
szövetséges Velence természetesen hallani sem akart ezekről a számára oly
megalázó feltételekről. II. Gyula azonban nem vette figyelembe a
velenceiek tiltakozását, és jogosnak ismerte el a császár kívánságát, akivel
1512 novemberében szövetséget kötött, rútul elárulva így szövetségesét,
Velencét. Nyilvánvaló, hogy a pápa számára nem elsősorban Itália, hanem
saját államának érdekei voltak a mérvadók. Tulajdonképpen nem az
idegenek, a "barbárok" kiűzésére, hanem államának megerősítésére
törekedett, ha ezt a törekvését időnként hazafias szólamokkal leplezte is. Ő
is csak egy volt azon olasz fejedelmek közül, akik nem láttak messzebbre
államuk határainál. Ez a politika pedig óhatatlanul egyik vagy másik külső
hatalmasság itáliai jelenlétéhez, befolyása megnövekedéséhez vezetett.

Mindent összevetve, II. Gyula elégedett lehetett az elért eredményekkel.

Megvalósította azt, amit megválasztásakor elhatározott. Pontifikátusa alatt
érte el az egyházi állam középkori története során legnagyobb kiterjedését.
S ezt a nagy államot a kitűnő szervező hírében álló egyházfő meg is tudta
szervezni, hogy alkalmassá váljék a szerteágazó pápai politika
támogatására. Mindenekelőtt a pénzügyeket hozta rendbe, és ebbeli
tevékenységében oly sikeres volt, hogy költséges háborúi, nagyszabású
mecénássága ellenére is 700 000 aranyat hagyott utódjára. II. Gyula
nemcsak a politikát, de a művészetet is igyekezett a pápai hatalom
emelésének szolgálatába állítani. Ebben a törekvésében olyan művészek
voltak a segítségére, mint Michelangelo, Raffaello, Bramante, hogy csak a
legnagyobbakat említsük. A pápa nem volt különösebben művelt ember, de
veleszületett adottságainál fogva meg tudta különböztetni az értéket az
értéktelentől, és direktívákat tudott adni a legnagyobb művészeknek is. A
művészek ezt persze nehezen tűrték, és a legnagyobbak olykor
ellenszegültek akaratának. Vasaritól tudjuk, hogy Michelangelo, aki
legalább olyan szuverén egyéniség volt, mint a pápa, egy alkalommal
keményen összekülönbözött vele, mert a készülő művet nem akarta kitenni
II. Gyula bíráló megjegyzéseinek. Michelangelo ekkor éppen a sixtusi
kápolna freskóin dolgozott, amelyek megfestésére 1508-ban kapott
megbízást. Ugyanebben az évben kezdte el a Vatikán termeinek díszítését
Raffaello is, híven követve a pápa utasításait, aki a falakon elsősorban olyan
tárgyú festményeket kívánt látni, amelyek az egyház ellenségein aratott
győzelmeire utaltak, s a saját, a zsinat felett élvezett felsőbbségét
érzékeltették. Ő volt az, aki Szent Péter sírja felett egy új bazilika építését
kezdeményezte, amelynek "nagyságra és szépségre nézve az egész világon
egyedülállónak kellett lennie". 1506-ban helyezték le az első követ, és a
pápa semmi pénzt nem sokallt megadni a jeles építésznek, Bramantének,
hogy a templomot minél hamarabb teljes pompájában láthassa. Halálakor
már álltak a falak, csak a művet megkoronázó kupola hiányzott, amire
azonban még egy darabig várni kellett. Volt gondja arra is, hogy székvárosa,
Róma épüljön és szépüljön. Az antik és középkori város mellé egy új Róma
épült sugárutakkal, fényes palotákkal, a várost védő erődítményekkel. Jutott
pénz az egyetemek és az olyan kiváló elmék, mint Bembo, Sadoleto
támogatására, a híres vatikáni könyvtár gyarapítására is. Azon kevés
pápák közé tartozott, aki a római nép körében népszerűségnek és
tiszteletnek örvendett. Erre részben erkölcsös életével szolgált rá, részben
azzal érdemelte ki, hogy rendet teremtett a városban, megszüntette a családi
háborúkat, a városi nép számára munkalehetőségről gondoskodott.

Mindezek alapján nem annyira egy egyházi fejedelem, mint egy világi
uralkodó képe bontakozik ki előttünk. Valóban, II. Gyula talán a leginkább
politikus pápa volt, a reneszánsz Itália fejedelmeinek minden erényével és
hibájával. Érthető módon kevés ideje maradt, hogy főpapi
kötelezettségeinek is eleget tegyen. Főként azt vetik a szemére, hogy az
egyház megreformálását elődjéhez, VI. Sándorhoz hasonlóan ő is
elmulasztotta. A lateráni zsinaton ugyan tett ebben a tárgykörben néhány
javaslatot, de mivel nem ez volt a zsinat elsődleges célja, a reform ügye újra
elakadt. Pedig ez lett volna az utolsó alkalom, hogy az egyházi reformot
még a reformáció előtt megvalósítsák, megszüntetve az okokat, amelyek
Luthert "lázadásra", a katolikus egyházzal való szembefordulásra
késztették. A pápa keveset törődött – keveset tudott törődni – kora másik
égető problémájával, a török kérdéssel. Bár az európai fejedelmekkel kötött
szerződései egyikében-másikában valamilyen formában felmerült a török
elleni küzdelem szükségessége, és maga is tett olyan kijelentéseket, hogy ha
a keresztény világban béke lesz, személyesen áll a keresztes had élére, de a
keresztes hadjáratra nem került sor.
Pápasága tíz esztendeje alatt olyan aktív életet élt, amely nem egy hatvanas
éveiben járó embert, de egy huszonévest is komoly erőpróba elé állított
volna. Hatalmas akaraterejével azonban felül tudott emelkedni a törékeny
test bajain. Már hónapok óta súlyos beteg volt, de még mindig aktívan
kivette a részét a rá váró munkából. 1513. február 21-én halt meg, a
rómaiak Szent Pétert megillető pompával temették el. Egyéniségének
Michelangelo Mózes szobra állított méltó emléket, amelyben a szobrász
tulajdonképpen magát a pápát mintázta meg. A rómaiak Itália szabadítóját,
a pápaság megmentőjét látták benne, s ha mindez az előbbiek alapján nem
is mondható el róla, az kétségtelen, hogy a történelem nagy formátumú
egyéniségei között van a helye.
 X. LEÓ
1475–1521

II. Gyula halálos ágyán óva intette az őt körülálló bíborosokat, hogy a pápai
trónra olyan valakit emeljenek, aki idegen érdekek szószólója lesz a
Vatikánban. Az 1513. március elején összeült konklávéban az olasz
bíborosok voltak többségben, akik megfogadva a pápa tanácsát, olasz pápát
választottak. Választásuk a harmincnyolc éves Giovanni Medici bíborosra,
a nagy Lorenzo Medici fiára esett. Bár fiatal kora miatt nem lett volna
megválasztható, számtalan jó tulajdonsága arra indította a bíborosokat,
hogy ettől eltekintsenek. Nyugodt, derűs, békeszerető természete
biztosítékként szolgált, hogy a II. Gyula uralkodását jellemző és immár igen
terhessé váló állandó háborúskodás nem fog visszatérni. Ugyanakkor
Lorenzo Medici fiaként a világi örömöket sem vetette meg, ami a világi
beállítottságú kardinálisok körében népszerűvé tette. Hogy mennyire
vágytak már a rómaiak egy kis vidámságra II. Gyula szigorú uralma után,
azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a fogadtatás, amelyben Róma-szerte
az új pápát részesítették. Az utcákat mindenütt, ahol a Lateránba vonuló
pápa díszes menete elhaladt, diadalívekkel, a pápát magasztaló feliratokkal
díszítették. Agostino Chigi, római bankár például ezt az elmés, a pápákat
tömören jellemző feliratot helyeztette fel palotája homlokzatára: "Sándorral
Vénusz, Gyulával Mars uralkodott, most azonban Leóval Pallasz kezdi meg
uralmát". X. Leó valóban egész eddigi életét írók, költők, művészek,
tudósok társaságában töltötte, és ez minden bizonnyal pápasága alatt sem
lesz másként. "Élvezzük a pápaságot, minthogy Isten megadta nekünk" –
mondta öccsének, Giulianónak kevéssel megválasztása után. Ez a
kijelentése mindennél ékesszólóbban vall arról, hogyan viszonyult magas
méltóságához. Míg a középkor elején I. Gergely pápa szolgálatként
értelmezte a pápaságot, addig kései utódja már csak élvezetnek tekintette.
Ez azonban nem is lehetett másként, mert ifjúságát, neveltetését nem
tagadhatta meg. A nagy Lorenzo másodszülött fiaként a reneszánsz
Firenzében nőtt fel, Angelo Poliziano, Pico della Mirandola, Marsilio
Ficino voltak a mesterei, akik nem elsősorban az egyházi pályára
készítették elő. Igaz, 1489–1492 között, már bíborosként, Pisában teológiát
és kánonjogot tanult, de ezeket a tanulmányokat csak úgy tekinthette, mint
sokoldalú műveltségének hasznos kiegészítőit. Mivel VI. Sándorral nem
volt jó viszonyban, székhelyét Rómából Firenzébe tette át. Itt
visszavonultan élt mind az egyháztól, mind a politikától távol szabadon
hódolhatott egyedüli szenvedélyének, a művészetnek és irodalomnak. E
nyugodt életnek 1494-ben vége szakadt, amikor a Mediciekkel együtt őt is
száműzték Firenzéből. Hat évig utazgatott Európában, ismerkedve az
Alpokon túli "barbár" országok kultúrájával, politikai viszonyaival. 1500-
ban tért vissza Rómába, ahol a mai Palazzo Madama-ban rendezkedett be
nagy pompával, gazdag javadalmainak minden jövedelmét művészekre,
írókra költve. Gazdagon felszerelt könyvtárat nyitott a tudósok számára,
Raffaellóval diakónusi temploma restaurálásáról tárgyalt. Így nem lehet
csodálni, hogy a pápai méltóságban újabb eszközt látott korábbi élete
magasabb szinten valló folytatására. "...fölötte nagylelkű ember volt, ha
egyáltalán e szóval jellemezhető az, aki mértéket nem ismerve tékozol.
Pápaságát olyan pompával, olyan előkelőséggel és igazán királyi
magatartással gyakorolta, mintha királyi vagy császári elődök sora állt
volna mögötte: nemcsak a pénzzel bánt bőkezűen, hanem két kézzel
osztogatta azokat a kegyeket is, amelyeket pápaként adhatott, s ily módon
lejáratta az egyház tekintélyét, felforgatta az udvari szokásokat, s pazarlása
miatt gyakran kényszerült rá, hogy szokatlan módon szerezzen pénzt. Ehhez
a határtalan könnyelműséghez hallatlan képmutatás is járult, amellyel
pontifikátusa kezdetén mindenkit megtévesztett, oly színben tüntetve fel
magát, mintha a legjobb uralkodó volna, nem mondom, hogy apostoli
jóságú ember volt, hiszen a mi romlott világunkban már akkor is dicséretes
a pápa jósága, ha nem tesz túl a többi ember gonoszságán, de kegyesnek
tartották, mint aki szeretne jót tenni mindenkivel, s irtózik mindentől,
amivel bárkinek is árthat. Nagyon szerette a zenét, a bohózatokat, a tréfákat,
ezekkel töltötte java idejét, ahelyett, hogy nagy célokra és tettekre fordította
volna, amihez pedig megvolt benne a kellő és

nem is csekély tehetség." Guicciardini tehát nem festett hízelgő képet a

pápáról, és ha nem is mindenben, de sokban igaza volt. Valóban nagystílű
költekező volt, és a pénzt sokszor haszontalan dolgokra költötte. A 700 000
arany, amelyet II. Gyula hagyott a kincstárban, két év alatt elfolyt a kezén.
Feljegyezték, hogy uralkodásának első éveiben 8000 aranyat költött
havonként kegyenceinek szánt ajándékokra és játékadósságra.
Ebédlőasztala, amely Róma minden költőjének, énekesének, tudósának
terítve állt, Romagna és Le Marcha jövedelmeinek felét nyelte el. Mivel
költekező életmódjáról nem akart lemondani, igen találékonynak
mutatkozott a pénzszerzés különböző, nem mindig tisztességes eszközeinek
alkalmazásában. Természetesen nem ő volt az első, aki ezeket az
eszközöket alkalmazta. Hatalmas kölcsönöket vett fel, amelyeket aztán
elmulasztott visszafizetni. Halálakor bankárai csaknem mind tönkrementek.
Ha pénzre volt szüksége, nem nézte, mit ad zálogba. 1521-ben, hirtelen
halálakor még tiarájának ékkövei is zálogban voltak. Nem vetette meg a
hivatalok, bíborosi méltóságok kiárusítását sem. 1517-ben, amikor
eredménytelenül berekesztette a lateráni zsinatot, egyes bíborosok
összeesküvést szőttek meggyilkolására. A mérgezéses merénylet azonban
kudarcot vallott; vezetőjét felakasztatta, bűntársait pedig megfosztotta
méltóságuktól, elkobozta jövedelmeiket, és nagy pénzbüntetés fizetésére
kötelezte őket. Mintegy 130 000 aranyat csikart ki tőlük. Az újabb
összeesküvés elhárítására harminckilenc új bíborost nevezett ki, akiktől 500
000 aranyat szedett be a kinevezésért. Pénzre volt szüksége akkor is, amikor
megalapította a Szent Péter-lovagrendet, és megdézsmálta a keresztes
hadjáratra, a Szent Péter-templom építésére összegyűlt pénzeket. De
igaztalanok lennénk vele szemben, ha költekezéseit Guicciardinivel együtt
teljes egészében elítélnénk. Nagyvonalúságának része volt abban, hogy
Róma – Firenzét felváltva – az európai kultúra, a reneszánsz művészet
központja lett. Ha akadozva is, de tovább folyt a Szent Péter-templom
építése, Raffaello tovább dolgozott a Vatikán termeiben, megfestve III.
Leót, amint Nagy Károlyt koronázza császárrá, és IV. Leót, amint a
szaracénok feletti győzelmét köszöni meg Istennek. Mindkét kép az azonos
nevű pápák révén X. Leó korára utal, az egyház hatalmát szimbolizálja.
Raffaello a pápát 1518-ban egy kódexen ülve festette meg, így akarva
emléket állítani a képzőművészet mellett az irodalmat, a tudományokat is
pártoló egyházfőnek. X. Leó szervezte újjá a római egyetemet, a Sapienzát,
nyolcvannyolc professzort szerződtetve, akiknek javadalmazásáról maga
gondoskodott. Teodor Lascarist Rómába hívta, hogy görögöt tanítson, és
görög nyomdát alapított az antik szerzők munkáinak eredeti nyelven való
kiadására. Szerzeményei révén sokat gyarapodott a Vatikáni Könyvtár
állománya. Bár kedvelte a könnyed irodalmat, a szórakoztató zenét, de
környezetében a komoly irodalom olyan képviselőit is megtaláljuk, mint
Pietro Bembo, Jacopo Sadoleto, Ariosto, hogy csak a legnagyobbakat
említsük. Különösen értett a zenéhez, maga is játszott hangszeren, és
komponált is. Így érthető, hogy szerte Itáliából özönlöttek hozzá a
kiválóbbnál kiválóbb énekesek és zenészek, ugyancsak nem bánva meg a
pápa szolgálatát.

Igaza volt Guicciardininek abban is, hogy a pápa nem tűzött maga elé nagy
célokat és nem követett el nagy tetteket, de figyelembe véve az akkori
itáliai, európai politikai helyzetet, ezt nem is nagyon lehetett elvárni tőle.
Különösen akkor nem, ha Itália és az egyházi állam sorsának alakulásánál is
jobban érdekelte családja politikai hatalmának további növekedése. A béke
utáni vágy, amely a bíborosokat Giovanni Medici pápává választására
indította, nem teljesülhetett uralma alatt sem. Továbbra is három nagy
európai hatalom mérkőzött egymással Itáliáért, és ez újra hadszíntérré
változtatta az országot. Ebben a nagy küzdelemben az itáliai államok,
beleértve az egyházi államot is, csak a statiszták szerepére szorítkozhattak,
saját érdekeik védelmén túl próbálva megakadályozni, hogy egyik vagy
másik külső hatalom befolyása túlzottan megnövekedjék, hogy Itália "feje"
és "farka egy kézben egyesüljön. Ez határozta meg X. Leó politikáját is, aki
egyáltalán nem volt könnyű helyzetben. Mindjárt megválasztásakor, II.
Gyula politikájának következményeként, a franciák és a velenceiek egyesült
észak-itáliai támadásáról kellett tudomást szereznie. Velence a II. Gyula és
a császár között létrejött szövetség után Franciaországgal kereste a
kapcsolatot. XII. Lajosnak kapóra jött a velenceiek szövetségi ajánlata, mert
még mindig reménykedett elvesztett itáliai területei visszaszerzésében. A
kettőjük között Blois-ban megkötött szerződés értelmében két sereget
menesztett Itáliába Milánó és Genova visszafoglalására. Az egyesült
spanyol–pápai–svájci seregek azonban meghiúsították a franciák
próbálkozását, és visszakozásra kényszerítették Velencét is. X. Leó
magához ragadta a kezdeményezést, igyekezve békét teremteni a felek
között, hogy családja ügyeivel is foglalkozhasson. Nem elégedett meg
azzal, hogy Firenzét bátyjának fia, Lorenzo kormányozza, öccsét, Giulianót
is uralomra akarta juttatni, az egyházi állam egyes részeiből kívánva kisebb
államot létrehozni a számára. Reggiót, Parmát, Piacenzát akarta átadni neki
és Modenát, amelyet 40 000 dukátért vásárolt meg Miksa császártól. Miksa
barátságára egyébként nagy súlyt helyezett, azon fáradozva, hogy Velencét
a császár javára Veronáról lemondassa. Velence ilyen áron nem volt
hajlandó a pápa békeajánlatát elfogadni, és így békeközvetítő tevékenysége
csak a francia királynál ért el sikert. Az újabb háborúkba bonyolódott XII.
Lajos nemcsak békét kötött a pápával, hanem a lateráni zsinatot is
elismerte, ami a pápai politika eredményességét igazolta.

Mivel az európai politikában az erőviszonyok szinte napról napra változtak,

Leónak is gyorsan kellett alkalmazkodnia a változásokhoz. Ezt úgy vélte
megvalósíthatónak, hogy a szemben álló felekkel egyidejűleg tárgyalt, két
ellentétes tartalmú szerződést is aláírt egyszerre, hogy legyen lehetősége az
előnyösebbet választani. Ez a módszer politikáját rendkívül szövevényessé
tette, amely időnként oly bonyolulttá vált, hogy maga sem igazodott el rajta.
Midőn hírét vette, hogy Ferdinánd spanyol király kibékült XII. Lajossal,
mindent elkövetett, hogy éket verjen a két hatalom közé, nehogy barátságuk
oly mértékben elmélyüljön, hogy a franciák Itáliát a spanyoloknak engedjék
át. Közreműködésének is köszönhető, hogy Anglia és Franciaország közel
került egymáshoz, ami azonban újra csak aggasztotta a pápát. Most viszont
a franciákra gyanakodott, és 1514-ben titkos szövetséget kötött a
spanyolokkal az itáliai államok védelmére, egy esetleges újabb francia
invázió megakadályozására. Mindezt pedig úgy tette, hogy a franciákkal is
a legjobb viszonyban maradt, és nem sok választotta el attól, hogy velük is
szövetkezzen. XII. Lajos halála új helyzetet teremtett. Míg ő már komolyan
nem gondolhatott arra, hogy hódító szándékkal jöjjön Itáliába, addig utódja,
az alig húszéves, elbűvölő modorú, de politikusként szűk látókörű I. Ferenc
politikájának középpontjába a Milánóra és Nápolyra irányuló dinasztikus
igényeinek érvényesítését állította. Mielőtt végleg elkötelezte volna magát a
franciák várható támadásának kivédésére a Milánó, Genova, Ferdinánd
spanyol király, Miksa császár és a svájciak részvételével alakult liga mellett,
X. Leó I. Ferenccel kezdett titkos tárgyalásokat. Szövetséget ajánlott fel
neki, és ennek fejében azt kérte, mondjon le Nápolyról és Genováról,
valamint a milánói hercegséghez tartozó, de akkor a pápa kezén lévő
Parmáról és Piacenzáról. Így akarta megakadályozni, hogy Milánó és
Nápoly egy kézbe kerüljön, mert ez a pápai állam számára is végzetes
lehetett volna. De azért is szeretett volna egyezkedni a francia királlyal,
mert Nápoly trónján legszívesebben öccsét, Giulianót látta volna. Mivel I.
Ferenc semmi jelét nem adta, hogy a feltételek bármelyikét is elfogadná, X.
Leó a franciák ellen alakult ligát támogatta. Egyelőre csak pénzt küldött, és
csatlakozását nem hozta nyilvánosságra, mert még mindig reménykedett a
francia király kedvező válaszában. Időközben a franciák győztesen vonultak
előre Itáliában, elfoglalva Genovát és Milánót. A pápa így jónak látta, hogy
újabb tárgyalásokat kezdeményezzen, nehogy a hadi helyzet alakulása még
kedvezőtlenebb helyzetbe hozza. A tárgyalások újra titokban folytak, de
ezúttal eredménnyel zárultak. X. Leó 1515 decemberében különbékét kötött
I. Ferenccel. Lemondott Parmáról és Piacenzáról, és megígérte – bár nem
teljesítette –, hogy Modenát és Reggiót visszaadja Ferrarának. I. Ferenc
pedig biztosította a Mediciek uralmát Firenzében, és teljes cselekvési
szabadságot hagyott a pápának Ferrarával és Urbinóval szemben folytatott
politikájában. X. Leó azonban most sem tagadta meg korábbi politizálási
módszerét. Most is két vasat tartott a tűzben, a szemben álló felek
mindegyikével elhitetve, hogy az ő oldalukon áll, ami végül is a franciákkal
való viszony elhidegüléséhez vezetett. 1516-ban, Noyonban Spanyolország
új királya, Ferdinánd spanyol király és Miksa német-római császár
unokája, I. Károly és I. Ferenc kiegyezett egymással. Az egyezség
értelmében Franciaország lemondott Nápolyról. Ugyanakkor Miksa is
lemondott Veronáról, és így közte és Velence között egy időre
fegyvernyugvás jött létre. Itália egy rövid ideig lélegzethez jutott, mígnem
az európai hatalmak újabb csapdát nem készítettek elő a számára. 1517-ben
újra Cambraiban ült össze a három koronás fő, a francia király, a spanyol
király és a császár, hogy döntsenek Itália felső és középső részének egymás
közötti felosztásáról. Az Urbinó ellen háborúskodó pápa nem szerzett
tudomást erről az összejövetelről, és így minden figyelmét a város
elfoglalására, családja egyik tagjának a kezére adására összpontosította.
Diplomáciája csak akkor aktivizálódott újra, amikor Miksa császár
halálával unokája, I. Károly spanyol király német királlyá választása körül
támadt bonyodalmak foglalkoztatták az európai politikai közvéleményt.
Magától értetődik, Hogy X. Leó minden igyekezetével azon volt, hogy
megakadályozza megválasztását, tisztában lévén azon veszélyekkel,
amelyeket a három trón egy kézben való egyesítése Itáliára és a
pápaságra nézve rejtett. A német királyi trónra I. Ferenc francia király
személyében egy másik igénylő is akadt, ami lehetővé tette a számára, hogy
újra szokásos kettős politikáját folytassa. Mindkét uralkodót hitegette, hogy
támogatja megválasztásukat, miközben abban reménykedett, hogy a trónt
egy harmadik személy, Szász Frigyes nyeri majd el. Ezzel a politikájával
azonban csak azt érte el, hogy 1519 júniusában a németek egyhangúan
Németország királyává választották I. Károlyt, aki V. Károly néven el is
foglalta a trónt. Ez az esemény a pápát szükségszerűen újra
Franciaországhoz közelítette, újabb titkos szövetség megkötésére késztette,
amely azonban épp oly kevéssé realizálódott a gyakorlatban, mint az ezt
megelőző szövetségek. Nem sokkal a szövetség megkötése után ugyanis V.
Károlytól kapott szövetségi ajánlatot, mert Károlynak sem volt közömbös,
hogy a pápa melyik oldalon áll. Hosszas hezitálás után, miközben a
franciákkal egy újabb szövetségi okmányt is aláírt, úgy ítélte meg, hogy V.
Károly ajánlata a kedvezőbb. 1521-ben szövetséget kötött vele a franciák
ellen, amelyet ezúttal – szokásától eltérően – nyilvánosságra hozott.
Politikájában tehát végül ő is ott kötött ki, ahol II. Gyula, a francia jelenlétet
ítélve veszélyesebbnek Itália és a pápaság számára. A szerződés szerint a
franciákat, akik "Itália békéjét és a pápát fenyegetik", ki kell űzni
Milánóból és Genovából, visszaállítva ezen államokban a régi rendet. A
pápa viszont visszakapná Parmát és Piacenzát, és az egyházi államhoz
csatolhatná az oly régóta áhított Ferrarát is. V. Károly szavatolta a Mediciek
uralmát Firenzében. Fontos volt Leó számára az is, hogy Károly ígéretet tett
a Németországban egyre jobban terjedő reformáció visszaszorítására,
Luther és követőinek megbélyegzésére, akikkel szemben teljesen
tehetetlennek bizonyult. Nem utolsósorban Luther fellépése és mozgalma
késztette arra, hogy végül is a császár mellett kötelezze el magát.
Ugyanakkor Károly megkapta a pápától Nápoly invesztitúráját, és katonai
segítséget is kapott, hogy jogait Velencével szemben érvényesítse.

Itália hamarosan újra hadszíntérré vált, V. Károly és I. Ferenc itt akarta

eldönteni az európai hegemónia kérdését, bevonva a küzdelembe az itáliai
államokat is. Az egyesült pápai és császári seregek még abban az évben
megindultak a velenceiekkel szövetséges franciák ellen. Sikeres támadásuk
eredményeként Milánó felszabadult, és Parma, valamint Piacenza
visszakerültek az egyházi államhoz. Milánó megvételének híre a Rómától
10 kilométerre lévő villájában érte a pápát, akinek nem sok ideje maradt
örülni a győzelemnek. Az örömhír érkezésének napján megfázott, és rövid
szenvedés után, negyvenhat éves korában búcsút mondott a földi
örömöknek.7l3l3l8l.loiht

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy nemcsak zenével, bohózatokkal

töltötte idejét, miként Guicciardini állította, de legalább annyit foglalkozott
a politikával is. Más kérdés, hogy politikája kevésbé volt sikeres, mint
elődjéé, de az adott helyzetben még az is komoly sikernek számított, hogy
az egyházi állam területét sértetlenül megőrizhette. Igaz, az egyházi állam
érdekei mellett nem hanyagolta el családja érdekeit sem. Kísérlete azonban,
hogy az egyház rovására a Mediciek hatalmát növelje, testvére halálával
kudarcba fulladt. Az európai és itáliai politikai élet eseményeit figyelve, az
egyház dolgaival – ha lehet – még kevesebbet törődött, mint elődei.
Mindazonáltal a reformációért legalább annyira terheli a felelősség
környezetét, mint őt magát. A lateráni zsinat világias beállítottságú, a
vallási kérdések iránt alapjában nem sok érdeklődést mutató bíborosai nem
szüntették meg a visszaéléseket, kihágásokat, amelyek Észak-Európában a
reformációhoz vezettek. X. Leó pápát még azzal is vádolni szokták, hogy a
spanyolok itáliai uralmát ő segítette megerősödni, de ezért elsősorban
azokat az európai államokat terheli a felelősség, amelyek döntöttek Itália
sorsáról.
A könyv nyomtatott és elektronikus változatának kiadója
a Kossuth Kiadó.
Felelős kiadó: Kocsis András Sándor,
a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

ISBN 978-963-09-6477-7

Minden jog fenntartva.

© Kossuth Kiadó 2010
© Teke Zsuzsa

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
 Tartalomjegyzék
BEVEZETŐ
FRANCESCO SFORZA 1401-1466
NAGY ALFONZ 1396-1458
COSIMO DE'MEDICI 1389-1464
LORENZO DE'MEDICI 1449-1492
VI. SÁNDOR 1431/39-1503 ÉS FIA 1474-1507
II. GYULA 1443-1513
X. LEÓ 1475-1521
 Table of Contents
BEVEZETŐ
FRANCESCO SFORZA 1401-1466
NAGY ALFONZ 1396-1458
COSIMO DE'MEDICI 1389-1464
LORENZO DE'MEDICI 1449-1492
VI. SÁNDOR 1431/39-1503 ÉS FIA 1474-1507
II. GYULA 1443-1513
X. LEÓ 1475-1521