Ég a Duna!

Riport a bős-nagymarosi vízlépcsőről

Ég a Duna!
Riport a bős-nagymarosi vízlépcsőről

„Higgyed bolond, ég a duna”

(Közmondás)

Jámbor szándék

1994 nyarán a szigetközi partokon állva megsemmisülten figyeltem, hogy a

dübörögve erőlködő szivattyúk miként emelik át a vizet a kiszáradó Dunából.
Kísérőm, F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember megjegyezte:
– A világ összes országa energiát nyer abból, hogy kiemeli a vizet a folyóból,
mi vagyunk az egyetlenek, akik energiát vesztegetünk erre!
Akkor vetődött fel bennem a gondolat, hogy utána kellene néznem a
bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyének, de rögtön el is hessegettem magamtól.
Kedvenc tanárom jutott az eszembe, aki minden kockázatos vállalkozást így hárított
el magától:
– Bukjon le más!
 Mert azt tudtam, hogy nincs reménytelenebb kísérlet, mint szembeszállni a már
megcsontosodott össznépi ítéletekkel – és ha vannak ilyen tabuk Magyarországon,
akkor a Vízlépcső ügyét az első helyek egyikére kell sorolni.
Még alig négy-öt év telt el azóta, hogy ötvenezres tüntető tömeg hömpölygött
végig Budapest utcáin, „Vízlépcsőt, vagy demokráciát!” feliratú táblákat emeltek a
magasba. Egy egész, politizálásra önmagát felkenő értelmiség vonult ki:
genetikusok, irodalomtörténészek, filozófusok és színészek, élükön ott ballagott a
mozgalom atyja, a komoly szakállú Vargha János. Mögéjük felsorakozott – egy
tüntetésre való felhívás aláíróit idézve – a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság
Környezetvédelmi Csoportja, a Duna Alapítvány, a Duna Kör, az Esztergomi
Kulturális Egyesület, a Fényes Szellők Baráti Kör Kulturökológiai Munkaközösség,
a KOKO Eszperantisták Nemzetközi Természetvédelmi Társaság, a Magyar Írók
Szövetsége Örley István Baráti Köre, a Szentendrei Petőfi Kulturális és
Hagyományőrző Egyesület, a 4-4-0 Békecsoport, a Nagymarosi Bizottság
tagcsoportjai, a Rakpart Klub, a Szegényeket Támogató Alap, a Szabad
Kezdeményezések Hálózata, a Független Jogvédő Szolgálat, a Ráday Klub, a
Magyar Demokrata Fórum, a FIDESZ, a Klubtanács. Csatlakoztak hozzájuk a
Magyar Szocialista Munkáspárt reformköreinek önmagukat átmenteni kívánó tagjai,
az irredenták, a botrányok mindenkori kedvelői, az örökös leszámolásra készülők és
még ki tudja, milyen erők. Teljes hangerővel támogatta őket a televízió, a rádió és az
írott sajtó, reggeltől estig sulykolta a tömegbe a „Dunaszaurusz”-ellenes fogalmakat.
A Vízlépcső helyszínét jelölő „holdbéli táj” a Himnusz szavaival egyenértékű szent
szöveg szintjére emelkedett, borzongató varázsigévé vált a „csúcsrajáratás”, melyet
az újságolvasó, televíziónéző soha nem látott, ezért szabadon engedte a fantáziáját,
és egy négy-öt méteres magassággal lezúduló, maga előtt minden élőt és élettelent
letaroló hullámfal formájában képzelte el. A „kiszáradásra ítélt Szigetköz” sorsa
azokat is megrázta, akik a térképen nehezen vagy egyáltalán nem tudták volna
megmutatni, hogy merre fekszik ez a régió.
Mivel a magyar közvélemény kedveli az egyöntetűséget, nem tűrte el a
kialakított felfogásával ellentétes hangokat. Mindenki, akinek köze volt a
Vízlépcsőhöz, vagy akár tárgyilagos elemzéseket igényelt, sztálinistának, sőt,
hazaárulónak deklaráltatott. „Kivégzendők listái” jelentek meg nemcsak a
szélsőséges újságokban, de a legrangosabb közigazgatási szervek tényfeltáró
szándékú dokumentumaiban is.
A Vízlépcső elleni harc árnyékában egyértelmű és alig leplezett politikai célok
lapultak meg. Ezt a kettősséget több képben is megfogalmazták. Sokan azt a
szimbólumot kedvelték, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcső volt a rés a
szocialistának nevezett rendszer falában, ahová az ellenzék beilleszthette a maga
régen készenlétben tartogatott feszítővasát. Mások úgy vélik, hogy a Vízlépcső volt
az önmagát túlélt „ancien régime” Bastille-a. Feltűnt az a nézet is, hogy az egész
akciót a magyar ellenzék „trójai falovának” tekinthetjük. Az adott időszakban a
többpártrendszert vagy a szovjet csapatok távozását követelni lényegesen több
kockázattal járt volna, mint környezetvédelmi célkitűzésekkel előállni.
 A hatalomváltás után az ügy drámai súllyal és gyorsasággal bontakozott ki. Az
Antall-kormány egyoldalúan felmondta a Vízlépcső szerződést, innen már rövid és
egyenes út vezetett az 1992. október 25-i határnapig, mikor is a Dunacsúnynál
bedobált betonkockák a szlovák oldalra terelték a folyó vizét. Azt hiszem, ezzel az
utolsó botránnyal fáradt ki a magyar közvélemény érdeklődése az ügy iránt. Az
emberek érthetően nagyobb figyelmet fordítottak a maguk zuhanó életszínvonalára
és a gombamód szaporodó korrupciós botrányokra.
A magyar népnek az üggyel kapcsolatos ismeretei megragadtak az akkori idők
szintjén és csak a hágai perben hozott döntés után érződött újra némi igény a
tájékozódásra – sokáig hiába. Egyetlen hatalmi csoportosulás vagy politikai párt
sem foglalta programjába, hogy tisztázza a vízlépcsővel kapcsolatos
ellentmondásokat, csak az 1998-as országgyűlési választások előcsatározásai
támasztottak ilyen szándékot. Maradt a „tört vér fekete folt”, a hatalmas nemzeti
kár: a feleslegessé vált óriási beruházások, az elveszett vízienergia ára, a
helyreállítás költségei és így tovább. Ennek nagyságát egyesek 200, mások 500
milliárdra becsülik, megint mások szerint a szlovákok kártérítési igényét is
beleszámítva 1,2 billióra, 1200 milliárd forintra rúg.
A helyzet teljes és elfogulatlan feltárást igényel. Nem szónoki fordulatnak
szánom, hogy számos levelet, üzenetet kaptam, vállaljam el ezt a feladatot.
Ismereteimet azonban nem találtam elégségesnek ahhoz, hogy a Vízlépcső
témájához nyúljak. Ahhoz is kevés kedvet éreztem, hogy a nyakamba zúdítsam az
elkerülhetetlenül bekövetkező gyanúsítgatásokat, támadásokat. Csak akkor szántam
rá magam, hogy belevetem magam ebbe a küzdelembe, amikor már végképp
bebizonyosodott, hogy senki sem hajlandó bedobni a kalapját a küzdőporondra.
Így kezdtem el a munkát még 1997 júliusában. Nem tápláltam olyan
reményeket, hogy bármiben is befolyásolhatom a dolgok történelmi menetét. Az
sem volt remélhető, hogy eljutok ahhoz a bizonyos „abszolút” igazsághoz, de amire
képes voltam, azt megtettem. Nem mértem a megtett utat, a beszélgetések és az
elolvasott oldalak számát, az íróasztalomnál a töprengéssel és megfogalmazással
eltöltött időt.
Attól tartok, hogy ezzel a könyvvel nem könnyű olvasmányt nyújtok át. A
látványos ítélkezéseknél és vádaskodásoknál többre becsültem a szürke számokat és
a szerény, de biztos összefüggéseket. Ha szükségesnek bizonyult, történelmi,
szeizmológiai, energetikai és más tudományok határait átlépő fejtegetésekbe
bocsátkoztam, mentségemre szolgáljon, hogy sohasem helyezkedtem a szakértő
szerepébe. Arra kell kérnem az olvasót, hogy szenteljen soraimra a hasonló
esetekben szokásosnál több időt, és ha nem ismeri ki magát a helyszínek között,
nézze meg a három mellékelt térképet. Nem szabad elfelejteni, hogy a századnak
nemcsak az egyik legnagyobb, de okvetlenül a legbonyolultabb magyar botrányáról
van szó.
Elnézést kell kérnem azért is, hogy gyakran csak egy kezdőbetűvel jelzem
interjúalanyaimat. Meg kellett értenem azok aggodalmait, akik nem kívánták
önmagukat, véleményüket teljes névvel vállalni. Régi alapelv, hogy egy riportkönyv
útja ne legyen levágott fejekkel kikövezve. Az álcázás persze így sem lehet
tökéletes, de korántsem mindegy, hogy valakit tízen vagy ezren ismernek fel.
És ennyi az egész, amit előre kívántam bocsátani. Nem táplálok olyan
illúziókat, hogy ezzel a munkámmal elnyerem bármelyik politikai oldal tetszését, de
ez nem is tartozott céljaim közé. Undorral töltött el, hogy a Dunában már jó ideje (és
napjainkban is) politika folyik víz helyett. Bár a mindenkori HATALOM – Németh
Miklós kormányától Antall József és Boross Péter kormányán keresztül egészen
Horn Gyula csapatáig – önző és rövidlátó céljainak rendelte alá a Vízlépcső ügyét,
ettől a ténytől még nem bizonyosodott be az ellene fellépők igazsága. Lehetséges,
hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer már a gondolatában is elhibázott
vállalkozás volt, annyi viszont bizonyosan elmondható, hogy a mostanra kialakult
helyzetben a terv összes hátránya nyomasztja az országot, anélkül, hogy valamit is
élveznénk az előnyeiből – és ezért sokan felelősek. Kezdjünk hát hozzá, bízva
abban, hogy aki jól elszámolt, az félig már fizetett is.

I. Daliás idők

„A vízlépcső ügye jellegében egy hosszan elnyúló perre

emlékeztet, melynek mai megítélése során egyre inkább a
pertörténet és egyre kevésbé a per valódi tárgya képezi a
kialakítandó álláspont indítékait.
És nem tudni, ki az alperes és a felperes.”
Dr. Tóth János

Sajnos senkit sem biztathatok azzal, hogy ha nem érdekli a történelmi háttér,
lapozza át nyugodtan a most következő oldalakat. „Madárnak tolla sem hullott
véletlenül”, a körülmények szoros és összefüggő láncolata váltotta ki azokat az
eseményeket, melyek a mostani csődállapothoz vezettek.
És most nézzük meg elejétől fogva a vízlépcső ügyét, „kezdjünk el újra tűrni és
tanulni!”
A Kárpát-medencét, mely kialakulását tekintve az egykori őstenger folyók
hordalékával feltöltött medre, mindig is két veszély fenyegette: vagy sok volt benne
a víz és ennek következményeként kíméletlen árvizek pusztítottak, vagy kevés, és
akkor aszályok tették tönkre a mezőgazdaságot, akadályozták meg a hajózást. Ezek
a hatások különös erővel nyilvánultak meg a Kisalföld vidékén.
 A Duna Dévénynél lépi át az Alpok és a Kárpátok alkotta vonalat, majd áthalad
egy rövid lefutású sziklakapun és 130–132 méterrel a tengerszint fölött
hömpölyögve éri el a Kisalföldet. Az könnyen átlátható, hogy a tenger felé tartva a
folyónak fokozatosan veszítenie kell relatív magasságából, különben állóvízzé
alakul át vagy (szélsőséges feltételezésben) vissza is fordul. A síkságra kijutva
azonban a Duna esése rendkívüli mértékben csökken, Pozsonynál még
kilométerenként 30-50 centi körül jár, lejjebb, Gönyünél már csak nyolc centit lehet
kimutatni. A folyó lelassul és elterül, fonatos ágrendszerre szakad; a múlt század
végéig nem is alakult ki állandó főmedre.
Alapvető természeti jelenségnek tekinthetjük, hogy a magukra hagyott folyók
elfajulnak és mérhetetlen károkat okoznak – tanítják a szakemberek –, korán meg
kell tehát kezdődnie a védekezésnek.
A „kevés víz” jegyében ezen a szakaszon mindig is kétségesnek látszott a
hajózás sorsa, különösen „hegymenetben”, a Fekete-tengertől Nyugat felé haladva.
Már Tiberius és Traianus római császárok mérnökei is foglalkoztak a kérdés
megoldásával. A hagyományok szerint Nagy Károly össze akarta kötni a Dunát a
Rajnával. A magyar államhatalom számos korábbi birtokosa is kísérletet tett az
állandó víziút fenntartására IV. Bélától Mária Terézián át Horthy Miklósig.
A „sok víz” nyomán a Kisalföldet állandó árvíz és partszaggatás fenyegette.
Feljegyezték, hogy Ásvány községet mindenestől át kellett telepíteni, Gutortól
Sűlyig pedig alig tíz év alatt kétezer hold földet mosott el a Duna.
A kezdetleges védekező eszközök, rőzseművek és a kőszórások alkalmazása
után már 1831-ben megindultak a komolyabb szabályozási munkák is.
„Sarkantyúkkal”, a partról a vízbe benyúló kis kőgátakkal igyekeztek összeszorítani
a főmedert, így kívánták folyamatosan biztosítani a hajózáshoz szükséges
vízmennyiséget is. Ez a megoldás azonban nem vált be: a Csallóköz és Szigetköz
altalaját laza állagú, állandó mozgásban levő hordalékkúp alkotja, a „sarkantyúk”
csakhamar hatástalanná váltak, betakarta őket az iszap, fenntartás hiányában a
helyüket is alig lehetett megtalálni.
Az árvízvédelem általános szabályai szerint az árvizek lefolyását a hegyek
között akadályoznunk kell, a hegyek lábánál lassítanunk szükséges, az alföldön
pedig muszáj gátak közé szorítanunk. Az adott térségben is csak
párhuzamművekkel, vagyis töltések építésével lehetett elérni a kívánt célokat, ez a
munkálat mégis sokáig váratott magára, egészen addig, amíg a 19. század végén a
gazdasági élet szerkezetváltása sürgőssé tette a szabályozást. Szigyártó Zoltán
elemzéseiből tudjuk, hogy a nyugati piaci igények nyomására az addig fő ágazatnak
számító állattenyésztésről fokozatosan át kellett térni a gabonatermesztésre. A
legértékesebb szántók a vízjárta ártereken terültek el, míg korábban a
szarvasmarhákat egyszerűen el lehetett hajtani a víz közeledtére, a búzatáblákat nem
mozdíthatták el. A rendezés mellett szólt az is, hogy a gabona Bécs felé
szállításához valósággal kínálkozott az olcsó víziút.
Serkentő példaként hatott, hogy a nemzeti közfigyelemben elevenen élt
Vásárhelyi Pál Tiszát szabályozó munkája, a hatalmas vállalkozás húszezer
négyzetkilométernyi területet változtatott termőfölddé. Vásárhelyi személyes sorsa
már előrevetítette a későbbi konfliktusok árnyékát: gyötrő viaskodásokra
kényszerülve a halálát is úgy lelte, hogy egy vitában, melyet a szabályozás
ellenzőivel folytatott, szívinfarktust kapott. Később napjaink rohamozó zöldjei még
az emlékét is kikezdték: „Vásárhelyi és követői kiszárították a Tiszát és máris a
Dunára törnek!” – írták róla. Egyelőre azonban még a türelmes és érvekkel
meggyőzhető 19. századnál tartunk.
1886 és 1896 között sor is került a kisalföldi Duna-szakasz szabályozására, a
felépült árvízvédelmi töltésrendszer két részre osztotta a tájat: vízjárta és mentett
területre.
Sajnos, ez a megoldás sem szüntette meg a gondot. A szántóföldi károk ugyan a
korábbinak a töredékére csökkentek, de a hajózás biztonsága továbbra is sok
kívánnivalót hagyott maga után. A német-osztrák nagy esésű hegyvidéki
Dunaszakaszról továbbra is óriási tömegben érkezett a hordalék, és a védőművek
felépítése után a két gát közötti szűk területre rakódott le. A folyó, hogy utat
találjon, mind mélyebb medret vágott magának. Ez számos hátránnyal jár: az addig
eltakart sziklazátonyok egyre jobban kiemelkednek a vízszinthez viszonyítva és
súlyos hajózási akadályokat képeznek, megszűnik a természetes kapcsolat az
oldalágakkal és így tovább. A berágódás folyamata egészen jelen napjainkig
áthúzódott, csak 1946 és 1963 között 850 ezer köbméternyi követ építettek be a
folyammeder befolyásolásának szándékával, sőt végső rendszabályként bevezették a
hajóút kotrását is, mégsem sikerült fenntartani az igényeknek megfelelő szintet.

Már a 20. század elejétől mind sürgetőbben merült fel egy átfogó rendezés
szükségessége. Egyre kézenfekvőbbnek látszott, hogy a kedvező vízszint
kialakítását egy duzzasztógát felépítésével oldják meg, ez a szándék aztán magától
értetődően fonódott egybe az ezzel kapcsolatos energianyerés elképzeléseivel.
A felső dunai vízlépcső ideájának kifejlődésében az első érdemleges
kezdeményezés Viczián Ede nevéhez fűződik. Ez a magyar királyi segédmérnök
Magyarország vízerői című, 1905-ben megjelent művében abból az elvből indult ki,
hogy „a vízierő volna az energiatermelés soha ki nem fogyó forrása… Mintegy
újonnan termeli az energiát egy haszontalanul elfolyó készletből, míg a gőzüzemű
gépek elfogyasztják az energiát egy hasznos készletből.”
Mint annyi minden másban, a külföld ezen a téren is előttünk járt, mert „a
Niagara nem csak látványosság, hanem az egész környék ipari és gazdasági életének
is mozgató ereje, a tízezer lóerőt hasznosító indusztria turbinákra hajtja Svájcban
Rheinfeldennél az egész Rajnát”, nálunk viszont a lehetőségek kilenctizedrésze
kihasználatlan maradt.
Viczián 1897 és 1903 között felmérte a magyarországi folyókból nyerhető vízi
energiát, kutatásai szerint összesen 2 403 000 elméleti lóerőt lehetne kihozni
belőlük. Tíz elektromos centrálé megépítését javasolja, ezek sorában a tárgyunkban
érintett Pozsony térségét is megemlíti ötvenezer reménybeli lóerővel. Viczián
dicséretére legyen mondva, hogy már akkor felveti azokat a kifogásokat, melyeket
70-80 év múlva a síkvidéki tározók ellenzői is hangoztatnak majd: „Ahol folyóink
már megközelítik az alföldet és kiszélesedő völgyeik csekély eséssel simulnak a
rónaságba, csak nagyon hosszú, kilométerekre nyúló, drága szabályozási művekkel,
költséges csatornákkal és nagyméretű fenékgáttal lehetne a turbinák számára
szükséges néhány méteres bukást létesíteni…”!
Nem állom meg, hogy ide ne iktassam Viczián fejtegetéseinek zárógondolatát,
melyet jeligeként nekünk is a kapufélfánkra kellene vésnünk: „a Kárpátokon belül
lakó népek gazdasági közösségre vannak utalva.”
Elképzelései hamarosan követőkre találtak. Schmidthauer Antal mérnök
1911-ben tervet készített a Pozsony és Győr közötti Duna-szakasz vízerejének
hasznosítására. Egy jobboldali vezetésű üzemcsatornát kívánt építeni, melyhez a
mosoni Duna-ág csatlakozott volna. A vízkivétel szabad beömléssel, vagyis
duzzasztás nélkül történt volna. Három vízerőmű létesült volna Oroszvár, Dunakiliti
és Mosonkálnok térségében, egyesített évi energiatermelésüket 258,9 millió
kilowattórára tervezték. Schmidthauernek sikerült felkeltenie a svájci Buss cég
érdeklődését elgondolása iránt, de megvalósításra a háború miatt már nem
kerülhetett sor.
1917-ben a budapesti Duna-konferencián megalakult a Duna-Rajna-Majna
Szövetség. Ez a társaság a Duna hasznosítását tűzte ki céljául, de felvetette az
egyesített csatorna elképzelését is, 25 deciméter merülésű hajókat figyelembe véve.
Ezt a szándékot is a háborús körülmények törték derékba.
A trianoni béketárgyalásokon a csehszlovák vezetők kísérletet tettek egy
Magyarország területéből kihasítandó szláv korridor létrehozására. A
Csorna-Szombathely-Murakeresztúr vonalon keresztül katonai erőik kapcsolatot
tudtak volna teremteni szövetségesükkel, a jugoszláv hadsereggel, ilyen módon
sakkban tartva minden magyar ellenállási kísérletet. A bíróság nem ítélte oda nekik
az óhajtott sávot, de megkapták a magyar történelmi Pozsony vármegye egyetlen
jobb parton fekvő települését, Ligetfalut. Ez ugyan alig jelentett többet 800-900
hektárnál, de mintegy tizenegy kilométeres Duna-szakaszt képviselt, így
Csehszlovákiának sikerült egy mindkét partra kiterjedő „hídfőállást” kialakítania.
A jobb áttekinthetőség kedvéért időben kissé előreugorva haladjunk végig ezen
az ösvényen. 1946-ban, a második világháborút követő párizsi béketárgyalásokon
Csehszlovákia további öt, jobb parti magyar helységre jelentette be az igényét,
melyek fekvésükkel mintegy földnyelvet alkottak közte és Ausztria között. Indokul
biztonsági szempontokat hoztak fel, ki akarták zárni azt a lehetőséget, hogy,
úgymond, a magyarok valaha is szemtől-szembe ágyúzhassák Pozsonyt, másrészt
fejlesztési területeket szerettek volna kapni a fővárosnak.
A magyar fél hiába sorakoztatta fel az érveit: ennek a területnek soha nem volt
szlovák nemzeti jellege, a követelés ellenkezik az Atlanti Chartával, a vidék
lakossága sem kívánt elszakadni Magyarországtól és így tovább, a Békekonferencia
mégis Csehszlovákiának ítélt az öt szóban forgó faluból hármat: Oroszvárt,
Horvátjárfalut és a később oly gyakran emlegetett Dunacsúnyt. Ezzel már 24
kilométeren keresztül tartották kezükben a folyó két szemközti partját.
Beszéltem egy Felvidékről elszármazott öreg mérnökkel, aki esküdött rá, hogy
a szlovákok már akkor kidolgozták a saját területükön felépítendő vízlépcső tervét.
Ez az elgondolás nem látszott alaptalannak: mivel a víz átlagos esése
kilométerenként 40 centiméter, ezt 24-gyel megszorozva kilencméteres duzzasztási
szintet érhettek volna el, megteremthettek volna egy nemzeti kezelésű, folyamatosan
működő hajózó csatornát.
A trianoni döntésekhez visszatérve: ezek nem csak területi veszteségeket
okoztak Magyarországnak, hanem energiahiányba is sodorták. Apponyi Albert
szerint a korábbi 1,7 millió lóerőből csak 174 ezer maradt meg a megcsonkított
területen. Érthető volt, hogy Viczián Ede kutatásainak szellemében új erőforrás után
kellett nyúlni. Megtörténtek az első geológiai vizsgálatok, melyek egy vízerőmű
létesítését szolgálták Nagymaros térségében, a soroksári Duna-ágban felépült a tassi
erőmű, mely félmegawattos teljesítményével önmagában elhanyagolható volt ugyan,
de számos más hasonló vállalkozást ösztönözhetett.
1938-ban az első bécsi döntés 11 850 négyzetkilométernyi, korábban
csehszlovák fennhatóság alá tartozó területet adott vissza Magyarországnak, ez a
változás felelevenítette a hajózást segítő vízlépcső gondolatát. Egy erős német
sugallat is közrejátszott ebben, ugyanis a pécsi bányák a birodalmi érdekeltségű
Dunai Gőzhajózási Társaság tulajdonába tartoztak, és az itt kitermelt szenet vízi
úton látszott a legcélszerűbbnek Németországba juttatni a háborús erőfeszítések
támogatására. A csepeli Szabadkikötőt eredetileg főképp a Fekete-tenger felől
érkező forgalom végállomásának szánták, a körülmények hatására most már a
felső-dunai szállítások segítésére is alkalmassá kívánták tenni.
1942-ben a fiatal mérnököt, Mosonyi Emilt nevezték ki az Országos Vízerőügyi
Hivatal vezető posztjára. Mosonyi ebben a minőségben egy amerikai típusú folyami
vízerőművet tervezett Visegrádnál; aztán a háború ezt a vállalkozást is elsodorta.
– A vízügyek úgy elsorvadtak, mint a fehér sportok – mondta F., a sokat
tapasztalt öreg környezetvédő szakember.

Ha (kétségtelen mazochizmussal) azt a feladatot vállaljuk magunkra, hogy

megismerkedjünk a Bős-Nagymarosi Vízlépcső egész nyilvánosság előtt és titkosan
lezajlott történetével, lépten-nyomon felbukkanó önkéntelen és szándékos
félreértésekbe, durva szakszerűtlenségekbe, sőt, nyilvánvaló hamisításokba fogunk
ütközni. Sajnálattal kell majd tapasztalnunk, hogy a közvélemény milyen gyakran és
készségesen adott hitelt ezeknek.
Már a terv fogantatását is hamis színben tüntették fel, mikor egyértelmű szovjet
ukázt engedtek sejteni mögötte. Sokáig tartotta magát a köztudatban az a legenda,
miszerint 1947-ben az ausztriai megszállt területekre igyekvő szovjet hadiflotta
néhány, fegyverrel és lőszerrel megrakott hajója megfeneklett a Dunán, Sztálin ettől
dühbe gurult és elrendelte egy vízlépcső felépítését. Nem tekinthetjük puszta
véletlennek, hogy a Vízlépcső ellen tüntető tömeg egymás mellett emelte magasba
az ügyben illetékes miniszter, Maróthy László és Sztálin fényképét.
Később, állítólag ugyancsak szovjet kezdeményezésre, felmerült egy
Pozsonyban létesítendő hadikikötő gondolata, természetesen ezt is egy vízlépcsővel
egészítették volna ki. Ebben csak azok hihettek, akik nem ismerték a szovjet
tervezés alapelveit: Pozsony olyan közel fekszik Bécshez, hogy a monarchia idején
egy vicinális járat kötötte össze őket, márpedig a szocialista blokk területén az
ellenséges határok szomszédságában a Kreml soha nem engedélyezte stratégiailag
fontos bázisok telepítését. Magyar példákért sem kell messzire mennünk, az
eredetileg Mohácsra szándékolt acélgyártó művet Sztálinvárosba, a „Tito bandától”
távolabb eső térségbe helyeztették át.
Más „jólértesült” emberek egyszerű kézivezérléses döntésről tudtak. Egyik
barátom – a maga hivatásában egyébként kiváló felkészültségű – vitathatatlan
tényként közölte velem: a régi demokratikus országok pártvezéreinek valamelyik
találkozóján Brezsnyev telefonon felhívta Kádár Jánost és Gustav Husákot és rájuk
parancsolt, hogy azonnal egyezzenek meg egy vízlépcső létrehozásában.
Nem elképzelhető, hogy a szovjet vezetés egy olyan kezdeményezést inspirált
volna, mely végül is oda vezetett, hogy Magyarország, a KGST tagja
bekapcsolódhatott a nyugat-európai 400 kilowattos villamoshálózatba, ilyen módon
is közelebb lépve a gazdasági függetlenedéséhez.
Az egész vállalkozás hosszú évekig a KGST országok közös ügyének számított.
1962-ben a Nemzetközi Duna Bizottsággal együttműködő szovjet energetikusok is
szükségesnek ítélték a dunai vízlépcső felépítését. Ezzel a lépéssel kívánták volna
stabilizálni a KGST villamos elosztó hálózatának pozsonyi regionális központját és
kialakítani a térségben a biztonságos hajózási utat. Olvasmányaim és beszélgetéseim
során viszont alig néhány olyan adatot találtam, mely valóban közvetlen szovjet
ráhatást tükrözne a Vízlépcső létrehozásának érdekében.
1953-ban egy Elieva nevezetű grúz szakértő nézte át a készülő terveket. Ő a
szibériai erőműveknél alkalmazott módszereket kívánta átültetni egy kegyetlen
gigantománia jegyében. Egyik magyar geológus kísérőjének emlékezései szerint
Elieva egy 450 négyzetkilométer nagyságú víztározót tartott volna szükségesnek
Dunakiliti térségében történő elzárással. Ezzel az elgondolással tíz falut küldött
volna a hullámsírba, állítólag még Győr elárasztását is fontolóra vette. A grúz
szakértő elképzelései azonban megmaradtak egyéni véleménynek, ajánlásait sehol
sem vették figyelembe. Tisztázódott, hogy a szovjet vízerőműveknél más elveken
alapszik a duzzasztás és a védekezés, nem kellett számolni a magyarországihoz
hasonló sűrű beépítettséggel sem. Haszonnal értekeztek viszont a földrengéssel
kapcsolatos teendőkről. A szovjet professzorok szakértőként dolgoztak Izlandban,
Japánban és más szeizmikusan erősen veszélyeztetett területeken, így rendkívül
felkészültnek bizonyultak.
Később, már 1956 nyarán a KGST keretében a moszkvai Gidroprojekt
irányításával kezdődtek meg a vizsgálatok a „Dévény-Fekete-tenger közötti
Duna-szakasz komplex vízhasznosítása” céljából. Az összes érintett Duna menti
ország részt vett benne – Jugoszlávia kivételével. Csatlakoztak hozzájuk
Lengyelország, valamint az NDK szaktervező vállalatai is.
A partnerek összefoglaló adatokat bocsátottak rendelkezésre, ezeket a
Gidroprojekt külön-külön egyeztette a nemzeti tervezőkkel, majd összeállította az
egységes tervet. Szerepe később sem lépte túl a konzultáció határát és ez a
tevékenysége is megszűnt, mikor a feléledő nemzeti érdekektől vezérelt tagországok
felmondtak vele minden együttműködést.
A vízlépcső tervezésébe és felépítésébe nem szálltak be szovjet szakértők –
ellentétben például a magyarországi gáz- illetve atomenergia-forrással működő
erőművekbe. Egy műszaki adatot érdemes megemlíteni: az itt szükséges méretű
turbinákat sem a magyar, sem a csehszlovák üzemekben nem gyártották, ezért a
nagymarosi vízlépcső erőművébe az eredeti tervek szerint szovjet turbinákat
szereltek volna fel. Mikor megszületett a magyar-osztrák kölcsönszerződés,
melynek keretében Ausztriából hoztuk volna be ezeket a gépeket, felmondtuk a
korábbi megrendelést. A szovjet partner minden különösebb tiltakozás nélkül
tudomásul is vette ezt a döntésünket. Úgy hírlik, a turbinagyártó orosz cég
képviselője aztán jelen volt a hágai tárgyalásokon és a helyzettel ismerős független
szakértőként delegációnk számára kellemetlen közbevetéseket tett.
Végül és talán meghatározó érvként ki kell mondanunk, hogy a vízlépcső már
csak azért sem számíthat szovjet kezdeményezésnek, mert a gondolata korábban
fogant meg, mint a Szovjetunió maga. Minden ezzel kapcsolatos ódiumot
magunknak kell viselnünk.

A második világháború után a nyugati ipari államokban és a Szovjetunióban is

megkezdődött a kisesésű folyami erőművek tervezése és építése. Magyarország nem
maradt ki a sorból, dr. Mosonyi Emil, a Vízenergiaügyi Hivatal vezetője, aki, mint
említettük, már korábban is foglalkozott ezzel a kérdéssel, megbízást kapott, hogy
mérje fel az ország vízerőkészletét és hasznosításának lehetséges módjait.
Mosonyi a Dunán három olyan helyet talált, ahol erőművet lehet létesíteni:
Nagymaros, Paks és Fajsz térségét. Közülük Nagymaros kínálta a legjobb esélyeket,
mert itt sziklatalajra alapozhattak, a kutató fúrások andezit, andezit-breccsa és
andezit-tufa rétegeket harántoltak a folyó medrében.
Az áramlási viszonyokat a legendássá vált esti úszófáklyás kísérlettel mérték
fel. Katonák égő fáklyákkal csónakba szálltak, a mérnökök pedig a Prédikálószék
tetejéről figyelték és fényképezték, hogy milyen irányban és mekkora sebességgel
sodródnak a Duna kanyarulatában.
– Ezt a kísérletet néhány megjelölt úszó fadarabbal is épp ilyen jól el lehetett
volna végezni – mondja F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember. –
Móricka jut eszembe, mikor megkérdezték tőle, hogy mi a különbség az
önkielégítés és a közösülés között, azt válaszolta, hogy az önkielégítés jobb, de a
közösülés nagyobb hecc.
 A felmérések alapján a Műszaki Egyetem udvarán elkészítették a Szob és a
Szentendrei-sziget közötti Duna-szakasz kismintáját és aprólékos vizsgálatok
kezdődtek.
Egy esetleges vízlépcső olyan mértékben befolyásolta volna az egész Duna
sorsát, hogy nem épülhetett fel a közvetlenül érintett Csehszlovákia jóváhagyása
nélkül. 1950 októberében Illei Vilmos főmérnököt kiküldték Prágába
tapasztalatcserére és tájékozódó megbeszélésre a vízerőművek tervezését végző
Vodoprojekt Vállalathoz. Itt kiderült, hogy a csehszlovák fél viszont azt
tanulmányozza, miképp lehetne hasznosítani a Pozsony alatti Duna-szakaszban rejlő
energiákat. Hamarosan közös kormánybizottság próbálta összeegyeztetni a két
szándékot.
1952-ben a magyar minisztertanács határozatot hozott a visegrád-nagymarosi
dunai vízerőmű létesítéséről, és ez a második ötéves terv egyik központi
beruházásává emelkedett. 110–120 megawatt energiát szolgáltatott volna,
megnövelte volna a hajózó szélességet, a vízmélységet, fokozta volna a folyó
áteresztő képességét – ezek a változások elsősorban Gönyü környékén mutatkoztak
volna meg. Mód nyílt volna kilencvenezer hektár termőföld öntözésére is, külön
duzzasztás nélkül.
Fennmaradt egy 1953-as jegyzőkönyv, mely a Gerő Ernő
miniszterelnökhelyettes irodájában lefolyt tárgyalásról készült. Ez már
előrehaladottabb állapotot tükröz, a megbeszélés résztvevői a Pozsony alatt közösen
építendő vízlépcső tervével foglalkoztak. Fő kérdésként azt vizsgálták, hogy melyik
parton épüljön meg az üzemcsatorna: ha a bal oldalon vezetik, Pozsony környékén
indulna ki és Győr fölött torkolna vissza a folyóba, a jobboldali csatorna viszont
végig magyar területen haladna.
A baloldali megoldás magyar felmérések szerint 4-5 százalékkal bizonyult
volna gazdaságosabbnak, a csehszlovák fél szerint pedig 14 százalékkal. A változat
előnyei abból adódtak, hogy 33 millió kilowattórával több energiát termelt volna,
6,7 kilométerrel rövidíti meg a hajózási utat, csak négy községet vág el a csatlakozó
országrésztől, míg a jobboldali alternatíva hetet. A töltések esetleges átszakadásánál
az elöntés okozta kár is kisebb lett volna. A jobboldali vonalvezetés viszont annyi
haszonnal járt volna számunkra, hogy megőrizzük a Dunát magyar medrében, és így
megtartunk ötven kilométernyi természetes víziutat.
Gerő úgy találta, hogy az energia tervezett megosztásával és az öntözendő
területek nagyságával aránytalan és indokolatlan csehszlovák előny keletkezne,
ezért nem támogatta a tervet. Lehetséges, hogy Gerőt döntésében más
meggondolások is vezérelték. Egy közreműködő mérnök visszaemlékezései szerint
a miniszterelnökhelyettes megkérdezte, hogy a vízlépcső mikor szolgáltatna energiát
az ötéves terv általa vezényelt gigantikus építkezéseihez. Megtudva, hogy öt-hat év
is kellene hozzá, átváltott a sokkal gyorsabban üzembe helyezhető barnaszenes
erőművekre Inotára, Ajkára és a többiekre.
A két ország közötti tárgyalások azonban tovább folytatódtak, több-kevesebb
konfliktussal tarkítva. A legélénkebb csatározások a határok ügyében bontakoztak
ki. A magyarok véleménye szerint az államhatárt át kell majd helyezni az új
üzemvízcsatorna tengelyébe, akár bal-, akár jobboldali iránnyal valósulna meg, a
csehszlovák fél viszont úgy vélekedett, hogy a határt meg kell hagyni a Duna eredeti
medrének sodorvonalában, ahol addig is vezetett. Nem született megállapodás az
oldalcsatorna nyomvonaláról és az energiából való részesedés arányairól sem.
Talán az is kifejez valamit az ellentétek hangulatából, hogy a közös
magyar-csehszlovák Duna-szakasz hasznosítási terveinek kezdetétől a magyarok a
magassági adatokat a saját országos alapszintjükre, Nadapra vonatkoztatták, a
csehszlovák fél pedig a maga állami alapsíkjára, a 0,27 méterrel magasabban fekvő
Adriára, és csak 1965-ben fogadták el közösen a balti alapsíkot.
A kapcsolatok fonala meg-megszakadt, a csehszlovák fél nem hívta meg
magyar partnerét sem a szovjet konzultációkra, sem az osztrákokkal folytatott
tárgyalásokra.
A jeget Kádár János és Novotny moszkvai tárgyalásai törték meg, ennek
nyomán a műszaki albizottságok újra felvehették a kapcsolatot.
A tervezés során harmincnégy fő- és számos alváltozat készült.
Összehasonlították a két lehetséges alapmegoldást: az oldalvezetésű
üzemcsatornát és a magában a folyam medrében kialakítandó vízlépcsőt. Az utóbbi
tervről megállapították, hogy ötven százalékkal többe kerül, ugyanakkor kevesebb
villamosenergiát termelne, üzemeltetése kedvezőtlenebb, mert a működtetést
nehezebb összehangolni és kétszer annyi személyzetet igényel. A legfontosabb
nyitott elméleti kérdés ezzel eldőlt az üzemcsatorna javára.
A további tárgyalások során mind határozottabban merült fel a gondolat,
miszerint célszerű volna az üzemvízcsatornás erőmű teljesítményét olyan módon
növelni, hogy a villamosenergia-hálózat nagyobb terhelésének óráiban
fokozottabban működjön – ez volt annak a bizonyos csúcsrajáratásnak az
alapvetése. Ezzel az erőmű teljesítményét az eredetileg tervezett 312 megawattról
600–700 megawattra lehetne növelni. Ez a szándék viszont technikailag végképp
egy rendszerbe sorolta a tervezett felső és alsó vízlépcsőt, Bőst és Nagymarost.
1963-ban már beérni látszottak a tárgyalások gyümölcsei. Az Országos Műszaki
Fejlesztési Bizottság „vizsgálatai alapján megállapítja, hogy a tervezett
vízierőmű-rendszer koncepciója, telepítése és általános elrendezése helyes”.
A gyakorlati lépések helyett azonban újrakezdődtek a viták olyan
részletességgel, hogy már magának az elnevezésnek a helyességét is kétségbe
vonták. A magyar energetikai szervek kifogásolták a „vízerőmű rendszer”
megjelölést, mert véleményük szerint a rendszernek nem az energiatermelés az
elsődleges célja. Ez több volt pusztán fogalmi szőrszálhasogatásnál: az energiaipar
így tiltakozott az ellen, hogy a vállalkozás minden terhét őrá hárítsák. Megkezdődött
a lobbyk harca.
1949-ig a magyar energiarendszer területi alapon egymással alig összefüggő
részlegekre oszlott. Ez a felépítés többek között azzal a hátránnyal is járt, hogy
minden egyes részleg kénytelen volt saját tartalékbázist szervezni, mely a
gyakorlatban nagyrészt kihasználatlan maradt.
Az 1949-es egyesítés után megerősödött és centralizált energiatermelő szektor
kivételezett helyet foglalt el a magyar iparpolitika szerkezetében. Egy-egy ötéves
terv előkészítésénél az ágazatok sorra bejelentették, hogy a következő időszakban
mennyivel kívánják növelni a termelésüket – mert valamennyivel okvetlenül illett –,
az energetika csak ezek után szólalt meg. Összegezte az addig elhangzott
tervszámokat, felmérte, hogy a többi ágazat teljesítménynövelése mennyi pótlólagos
erőforrást igényel (ha például évi kétmillió kilowattóra növekedés vált szükségessé,
akkor egy 250 megawattos új termelőegység felépítését javasolta), és ajánlatait
ritkán utasították vissza. Magyarország összes beruházásának legalább tíz százalékát
a villamosenergia-termelés fejlesztésére fordították.
Azokban az években ritkán találhattunk tiszta, önmagukat pontosan kifejező
számokat, szinte minden tényezőt különböző támogatással segítettek, vagy
elvonással terheltek. Egy seprű árának kialakításánál más dollárszorzót alkalmaztak
a cirokra, a nyélre és magára a seprűre vonatkozólag. Ugyanilyen differenciák
mutatkoztak az átlagos használatra, például a munkabérre kifizetett forint és a
beruházási forint között. Ez utóbbi mögött mindig valóságos gazdasági fedezet
kellett álljon (például elégséges téglát lehessen venni rajta), mert ha túllépte volna a
valódi piaci lehetőséget, belföldi áruhiány lépett volna fel, vagy felrúgta volna az
importmérleget.
Az ágazatok figyelték egymást, nehogy a másik többet vigyen el ezekből az
értékes forrásokból. A viszonylag legjobban ellátott energiaszektor sem engedte
csorbítani a maga lehetőségeit, ez a szándék a bős-nagymarosi beruházás esetében is
megmutatkozott.
A csehszlovák fél a maga vízlépcsőépítéssel kapcsolatos költségeiből csak 40
százalékot terhelt az energiaiparára. Húsz százalékot a mezőgazdaságtól vont el,
abból kiindulva, hogy a létesítmény javítani fogja a legfontosabb termőterületnek
számító Csallóköz vízellátását is. A maradék 40 százalék megoszlott az
árvízvédelem, a hajózás és a többi érintett ágazat között.
Magyarországon az 1972-es számítás szerint 9,963 milliárdra becsült
beruházási összegnek közel a kétharmadát, 6,317 milliárd forintot szándékoztak az
energiaszektorra hárítani, a vízgazdálkodásra. 1,2 milliárdos, a nemzetközi hajózásra
1,9 milliárdos rész jutott, az egyéb ágazatokra pedig nem egészen 550 millió. A
mezőgazdaság gyakorlatilag kihátrált a terhek vállalása alól, sőt, előre
megpendítette kárigényét a part menti nyárfák várható pusztulása miatt.
A magyar energetikusok elkészítették a maguk előzetes gazdasági számvetését.
A feladat végrehajtói közé tartozott dr. Koncz József, beosztása szerint a Nehézipari
Minisztérium Fejlesztési Főosztályának egyik vezetője. A továbbiakban nagyrészt
az ő adataira támaszkodunk majd.
 A szakemberek abból az alapvető tényből indultak ki, hogy a
vízierőmű-rendszer beépített teljesítőképességét 850 megawattra tervezték, de ebből
lejönnek a különféle karbantartásokkal, üzemzavarokkal járó veszteségek.
Gyakorlatilag 670–680 megawatt marad, ennek a fele illeti meg Magyarországot.
Ezt a létesítményt összehasonlították egy azonos kapacitású szénhidrogén-tüzelésű
és egy atomerőművel. A szakértők összeadták a beruházás amortizációs-,
üzemanyag-, személyzeti- és egyéb költségeit, majd mindent egybevetve
megállapították, hogy a szénhidrogénnel üzemelő erőmű 36,9, az atom 40,9, a
tervezett vízierőmű pedig 47,05 filléres önköltséggel állítana elő egy kilowattórányi
energiát.
Az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület összefoglaló értékelésében
túllép ezen az aspektuson: „Ha a villamosenergia termelés egyedüli szempontjából
vizsgáljuk, úgy nem gazdaságos a Dunán erőművet építeni. Ha azonban úgy tesszük
fel a kérdést, hogy amennyiben duna-szabályozási, hajózási és egyéb okokból
kénytelenek vagyunk egy duzzasztóművet építeni, akkor abba érdemes-e beleépíteni
egy vízerőművet? – a válasz egyértelmű igen”.
A többi kapcsolódó ágazat, elsősorban a Vízügy nem készített közgazdaságilag
értékelhető haszonelemzést. A 250 milliárd forintos védendő érték többletbiztonsága
megindokolta volna az árvízvédelem ötmilliárd forintos részesedését a beruházási
költségekben, de például egy kilométernyi hajózhatóvá tett Duna-szakasz értékét
nem tudták volna forintban kifejezni. Távlati megtérülésre is alig-alig mutatkozott
remény, hiszen a Dunán (a Vaskapu kivételével) sehol sem szedtek hajóvámot. A
Vízügy nem tehetett mást, minthogy a szándékaival megbújik az elsődleges,
népgazdaságilag hasznos energiatermelési növekedést hangoztató indoklás
árnyékában.
Az energiaszektor minden körülményt figyelembe véve elkészítette a
beruházási javaslatát, melyben azt kérte, hogy a rá jutó beruházási költséget
csökkentsék mintegy a kétharmadára, de továbbra sem jelentkezett senki, aki
átvállalta volna az így keletkező különbséget.
Végül az állami tervezés a saját intézményi keretein belül oldotta meg ezt a
kérdést. Az Országos Tervhivatal beterjesztette az ügyet az Országos
Tervbizottságnak, saját felettes szervének, mely – bármilyen furcsán hangzik – el is
fogadta.
Ezt az 1972-es keltezésű költségelemzést a rohamozó zöldek az 1980-as évek
végén sokszor vetették be érvként vízlépcsőellenes propagandájukban. Vagy nem
tudták felmérni, vagy szándékosan elhallgatták, hogy akkorra már alapvetően
megváltozott a helyzet. Időközben megugrott a párhuzamos összehasonlító
számítások alapjául felvett szovjet import olaj ára, és míg 1972-ben még egy
kapavágás sem történt, addig 1985 táján már húsz százalék fölé nőtt az elkészültség
foka. Így már lényegesen kisebb beruházási, következésképpen alacsonyabb
amortizációs és egyéb költségekkel kellett számolni.
Ezzel kapcsolatban érdemes idéznünk a már említett kiváló energetikusnak, dr.
Koncz Józsefnek a véleményét. Ő, miután 15 évig ellenezte a vízlépcsőrendszer
tervét, az 1980-as évek végén arra a gondolatra jutott, hogy mindenképpen fel kell
építeni, mert az eddig elvégzett munka lerombolása nem csak a nemzetgazdasági
haszontól fosztaná meg az országot, de minden egyes magyarnak – még a
csecsemőknek is – húszezer forintos kiadást jelentene (ezt az összeget mai árra
átszámítva bízvást megszorozhatjuk tízzel).

II. Az eredendő bűn

A Magyar Tudományos Akadémia régi főtitkára sokáig úgy tudta, hogy „a Magyar
Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság között a
Gabčikovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről
Budapesten 1977. szeptember 16. napján aláírt szerződés” szigorúan titkos
dokumentumnak számít, ezért évek hosszú során át nem is nyilatkozott róla. A
főtitkár meglepődött, mikor közölték vele, hogy az anyag teljes terjedelmében
megjelent a Magyar Közlönyben és néhány forintért bárki megveheti.
Most én is ezt a régi újságot lapozgatom, mialatt M.-mel, a beruházást irányító
egyik vállalat egykori vezérigazgatójával beszélgetek. M. a szerződés egyik említés
nélkül maradt megfogalmazója volt, teljes nevével most sem kíván szerepelni.
– Ön milyen minőségben működött közre? Független szakértőként?
M. udvarias mosollyal leplezi ellenérzéseit:
– Független szakértők nem léteznek, valaki vagy független, vagy szakértő. Ha
az ember megismer egy témát, okvetlenül elkötelezetté válik. Én az életem javát a
vízügyben töltöttem el és azt semmilyen minőségemben nem tagadtam meg.
– Milyen jogi ismeretekkel rendelkezett a szerződés megfogalmazásához?
– Nem sokkal. Dolgozott a kezem alatt egy öreg ügyvéd, attól tanultam meg,
hogy egy szerződésnek három kritériuma van: meg kell határozni a tárgyat vagyis
célkitűzést, azt, hogy mibe kerül és milyen határidőre kell teljesíteni. A jogi
formulák egyébként sem énrám tartoztak, én a szakmai alapszöveget állítottam
össze. A végleges megfogalmazásba befolyt a miniszterelnök-helyettes, Dégen
Imre, a vízügyi főnök, a külügyminisztériumi államtitkár és még sokan mások.
Foglalkozott vele az Állami Tervbizottság és a Minisztertanácsban sem háromperces
ügynek számított.
– Ha ma kellene elkészíteni ezt a szerződést, mit csinálna másképpen?
M. tűnődve belelapoz a Magyar Közlöny szövegébe:
– Ne kívánja, hogy végigmenjek mind a tizenhárom fejezeten. Összefoglalólag
annyit jegyzek meg, hogy a célkitűzések máig sem változtak: „a Duna Bratislava és
Budapest közötti szakaszán a természeti kincsek hasznosítása, a vízgazdálkodási,
energetikai, közgazdasági és mezőgazdasági ágazatok fejlesztése”.
– A két ország közös érdeke most is fennáll?
– Kétségtelenül. Ami a végrehajtást illeti, abba ma már okvetlenül bekerülne
valamilyen részvénytársasági forma – az ilyen szerkezeti megoldás már az aláírás
után néhány évvel is szokásossá vált. Gazdasági társaságként működhetne, 50-50
százalékos tulajdonú állami résztvevőkkel – napjainkban valószínűleg kívülálló
tőkés cégek is beléphetnének.
– A szerződésben csak egyetlen cikkely foglalkozik a természetvédelemmel, az
is alig több puszta általánosságnál: „a Szerződő Felek gondoskodnak a
Vízlépcsőrendszer megvalósításával és üzemeltetésével kapcsolatban felmerülő
természetvédelmi követelmények kielégítéséről”. Elégséges ez?
– Nem, de azt se felejtse el, hogy 1977-ben a környezetvédelem még nem
számított bejáratott fogalomnak. A mai előírásokat azokon az időkön számon kérni
olyan volna, mintha Semmelweis doktort azért vonnánk felelősségre, mert a
gyógyításnál nem használt antibiotikumokat. És nem csak Magyarországon áll így a
helyzet, Ausztriában az első Ybbs környéki vízilépcső építésénél sem törődtek
többet az ilyen kívánalmakkal. Az igény ettől eltekintve jogos, mai ismereteink
alapján néhány plusz cikkely okvetlenül bekerülne.

Tovább nézem a Magyar Közlönyben megjelent szöveget:

– A szennyvizek tisztítását meg sem említik.
– Egy államközi szerződés semmiképpen sem válhat technológiai leírássá, csak
az alapelveket rögzítheti. Egyébként sem lehetett tudni, hogy mennyi víz érkezik a
Dunán, és milyen minőségben. Egy külön dunavízminőségi egyezményt kellett
volna szorgalmazni a németekkel és az osztrákokkal.

– Az államhatárok módosítását méltányosnak tartja?

– Összesen 10,6 hektár cserélődött volna ki egy határkiegyenlítés során, ez is
víz alá került volna a tározóban. Magyarország egy talpalatnyi területet sem vesztett
volna. Sokan ennek ellenére hazaárulóknak nevezték a szerződés kidolgozóit,
mondván, hogy egy negyven kilométeres szakaszon örökre bebetonozzuk a trianoni
határokat. Érzem magam olyan jó magyarnak, mint ezek az urak és nem tudom,
miért képzelték úgy, hogy egy vízlépcső-szerződés bírálja majd felül egy
félévszázados békekötés méltatlan diktátumait.
– A legtöbb fenntartás a XI. fejezethez fűződik, mely a Szerződő Felek
felelősségével és kárviselésével foglalkozik. Ez a fejezet semmiféle lehetőséget nem
biztosít a partnereknek, hogy felmondhassák a szerződést és jogorvoslatot
követelhessenek. Ezt annál is érthetetlenebbnek találom, mert ha például én csak
egy novella megjelentetésére szerződöm, a szöveg akkor is feltünteti azt a bíróságot,
mely eldönti az esetleges jogvitát.
– Ha az ember nem ért valamit, az nem biztos, hogy helytelen, lehet, hogy csak
nehéz. Akkoriban két szocialista ország között megkötött szerződésbe nem
kerülhetett be egy ilyen pont. Természetesen mi is tudtunk a nemzetközi bíróság
létezéséről, de elképzelhetetlen lett volna, hogy oda forduljunk. A mai viszonyok
között már mi is előre tisztáznánk a felmondás lehetőségét és módját, ilyen esetben
milyen károkért melyik felet terheli a felelősség, ki mit köteles fizetni, és ha nem
sikerül megegyezni, akkor mehetnénk Hágába.

M. becsukja a Magyar Közlönyt:

– Ami a szerződés egészét illeti, személyes elfogultság nélkül mondhatom,
hogy logikus és körültekintő, legalábbis az 1977-ben elvárható színvonalat alapul
véve. Messze kiemelkedik a szocialista országok közötti szerződések sorából. Nem
véletlen, hogy a hágai bíróság sem talált okot a felbontására.

A szerződést csehszlovák részről Lubomir Strougal, Magyarország képviseletében

pedig Lázár György írta alá „jó és kellő alakban talált meghatalmazásaik kicserélése
után”. Lázár 1975 és 1987 között töltötte be a miniszterelnöki tisztet, Fock Jenőt
váltotta fel és Grósz Károlynak adta át a helyét. Tizenkét éves működése
valószínűleg időtartami rekordnak számít a 20. század magyar történelmében.
Korábban nem találkoztunk, egy megfelelő közös ismerősünktől megszereztem
a telefonszámát, és megkértem, hogy fogadjon egy beszélgetésre. Készséggel
vállalkozott rá.
Mindenekelőtt azt kívántam tisztázni, hogy önállóan döntött-e a szerződés
aláírásáról, szovjet utasításnak engedelmeskedett, vagy csak végrehajtott egy
kötelező erővel megfogalmazott párthatározatot.
Lázárnak nyilvánvalóan kényelmesebb lett volna azt mondania, hogy rajta
semmi sem múlott, mert ez felmentette volna a felelősség alól, de nem folyamodott
ehhez a mentséghez.
A volt miniszterelnök a szovjet ráhatást eleve kizárta, ha Gerő Ernő 1952-ben
visszautasíthatta a vízlépcső gondolatát, akkor 1977-ben ő is megtehette volna
sokkal kisebb kockázattal, a szerződés aláírása előtt nem is tárgyaltak erről a
lehetőségről.
A magyar pártvezetésben sem alakult ki egységes vélemény. Több
csoportosulás is ellenezte a szerződést, fellépett ellene az úgynevezett reformvonal,
élén olyan pénzügyi vezető szakemberekkel, mint László Andor és Tímár Mátyás.
Ők eleve túlméretezettnek találták azt a szerepet, melyet a magyar állam magára
vállal a gazdaságban, kifogásoltak minden nagy beruházást – pénznyelő
automatáknak tartották őket, melyek sokba kerülnek és nem hoznak hasznot.
 Az ellenzők másik vonalát az úgynevezett „szenes lobby” alkotta. Ez a csoport
komoly politikai súllyal rendelkezett, senki sem felejtette el az újjáépítést szolgáló
„széncsatát” és azt, hogy a felszabadulás utáni első választásokon a Magyar
Kommunista Párt éppen a bányavidékeken szerezte a legtöbb szavazatot. A
bányászat képviselői, mindenekelőtt Havasi Ferenc, akkor is komoly vezető
pozíciókat foglaltak el. Az érdekcsoport megpróbált bíztató távlatokat felrajzolni, de
kiderült, hogy nem rendelkezünk jó minőségű és olcsón kitermelhető szénnel. Egy
vízlépcső felépítése gyengítette volna az ő helyzetüket. Az olajenergiának is
megvoltak a maga hívei.
Korábban nyakra-főre dízelesítettek Magyarországon, építették az olajtüzelésű
erőműveket. (Ebbe a csapdába egyébként az egész világ beleesett.)
Aztán 1973-ban az olaj ára robbanásszerűen megemelkedett, tizenkét dollárról
több mint a tízszeresére ugrott fel. Ez a folyamat távlatilag is tartósnak ígérkezett,
hiszen elhangzottak olyan prognózisok, hogy 2000-re végképp kimerül a világ
olajkincse.
Néhányan ezt nem vették tudomásul. Mikor a Központi Bizottságban
előkészítették az 1974-es tervet, egy ma is aktív politikus kijelentette, hogy nem kell
törődnünk ezzel a válsággal, a hatásai megtorpannak majd a határainkon. Aztán
napok alatt egy húsz százalékos cserearány-romlás következett be. A bajokat csak
növelte, hogy létrejött a Közös Piac, ennek folyományaként például leállt az
Olaszországba irányuló magyar szarvasmarha-export és megugrott az infláció.
Ilyen körülmények között a vezetés úgy döntött, hogy nem enged több
olajra-gázra alapozott erőművet építeni.
Szemben állt a vízlépcső tervével egy úgynevezett nemzeties vonal is. Ők
többnyire erdélyi vagy felvidéki származásúak voltak és érzelmi alapon
nehezményezték a Duna elterelését magyar földről.
– Kádár János mit szólt a vízilépcső tervéhez?
– Ő semleges maradt. Azt mondta nekem: döntsék el ezt az ügyet felelősen
azok, akik értenek hozzá, aztán pedig hagyják abba a sóhajtozást – válaszolta Lázár
a kérdésemre.
Az országban három testület rendelkezett valódi döntési joggal: a többnyire az
előterjesztéseket eszközlő Állami Tervbizottság, a Minisztertanács és az MSZMP
Politikai Bizottsága. A közhiedelemmel ellentétben a köztük folytatott egyeztetések
nem „egykapura” mentek, nem számított ritkaságnak vagy véletlennek, ha nem
fogadták el egymás javaslatait, hanem kompromisszumot alakítottak ki. 1977-ben,
mikor sor került egy magyar-csehszlovák kormánytalálkozóra, a Politikai Bizottság
megkérdezte Lázárt, hogy a tárgyalási programba bevegyék-e a Bős-Nagymarosi
szerződés aláírását is. Ha a miniszterelnök akkor azt mondja, hogy olyan
körülmények merültek fel, melyek további vizsgálatokat tesznek szükségessé,
elfogadták volna a fenntartásait, ő azonban az aláírás mellett döntött.
 Mielőtt végegesen kialakította volna. álláspontját, Lázár a Magyar Tudományos
Akadémia vezetőihez fordult: okozhat-e a vízlépcső jóvátehetetlen károsodásokat.
Többek között Szentágothai professzor is azt válaszolta, hogy ilyen veszélyre
egyelőre semmi sem utal, bár távlatilag nem zárható ki. A miniszterelnök ezt
homályosnak találta és úgy ítélte meg, hogy a megjósolt fenyegetés belül esik az
elvállalható kockázat határain, és azonosította magát azzal a felfogással, hogy majd
üzemeltetés közben lehet megismerni azokat a hiányosságokat, melyek pótlólagos
intézkedéseket kívánnak. Mintegy összefoglalásul: Lázár ma is magára vállalta az
1977-es államközi szerződést aláíró miniszterelnökként ráháruló felelősséget.

A magyar és a csehszlovák fél által aláírt szerződés szerint 1978-ban meg kellett
kezdeni az építést előkészítő munkálatokat, 1989-re üzembe kellett helyezni a bősi
vízerőtelepet, 1990-ben pedig a nagymarosi megfelelőjét. A teljes befejezés
időpontjául 1991-et jelölték meg.
A csehszlovák oldalon nemzeti ügynek tekintették a vízlépcsőt, minden
rendelkezésükre álló erőt mozgósítva vonultak fel Bős térségében. Külön fontos
érdeknek számított, hogy ezzel a vállalkozással egyben tudják tartani a Vág folyó
szabályozásánál már korábban kialakult műszaki csapatot. A munkák lendületére
jellemző, hogy nyár elején dózerral tolták el a félig érett búzát, így akarták minél
hamarabb eltávolítani a humuszréteget a tározó tervezett helyéről. (Csak zárójelben
jegyezzük meg, hogy ezt a humuszt állítólag aztán eladták Svájcnak.)
Mi is nekiláttunk a nagymarosi és a dunakiliti létesítményeknek, de csak
ímmel-ámmal. A teljes beruházott összeg még 1981-ben is az egymilliárd forintos
szint alatt maradt, a készültségi fok a két százalékot sem érte el. Ez a visszafogottság
nem puszta hanyagságból vagy önkényeskedésből eredt, hanem egy általános
taktikai terv részének számított.
A számunkra kedvezőtlenül alakuló világgazdasági folyamatok tovább
romlottak, az ország válságba süllyedt, az 1978-as év rekordszámba menő
költségvetési mérleghiányt hozott. A vezetés kétségbeesetten kereste a kifelé vezető
utat. A Központi Bizottság már 1978 decemberében egy határozatban nyilvánította
ki abbéli szándékát, hogy minél erőteljesebben nyissunk a nyugati piacok felé. Ha
szükséges, egyre energikusabban lépjünk fel nemzeti érdekeink védelmében a
szocialista országok alkotta KGST keretében is. Ezt a korábban eretneknek számító
gondolatot Aczél György ideologizálta meg, véleménye szerint szocialista országok
között is elképzelhetőek a viták, sőt, Kambodzsa esetében fegyveres konfliktus is
bekövetkezett!
A belső rendteremtés során megkezdődött a nagy állami beruházások
felülvizsgálata. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország erejét messzemenően meghaladó
feladatokra vállalkozott: egy időben épült a paksi atomerőmű, a Tiszai Vegyi
Kombinát, a Borsodi Vegyi Kombinát, bizonyos tekintetben a dunai vízlépcső, folyt
a szénbányászat eocén programja.
 Az általános közgazdasági elvek szerint a nemzeti jövedelemnek átlag 27%-a
mehetett volna el felhalmozásra, vagyis beruházásra és készletnövekedésre, mi 38%
fölé emelkedtünk. A beruházások éveket késtek, de a nehézkes gazdasági szerkezet
nem tudott alkalmazkodni ehhez. Mechanizmusa továbbra is feltételezte az időbeni
megépülést és üzembelépést és ezeknek a meg nem valósult kapacitásoknak a
kiszolgálására fiktív keresletet teremtett a piacon.
A vezetés gyökeresen vissza akarta szorítani a túlméretezett beruházási
hullámot, ez különös súllyal érintette az energiatermelést. A népgazdaság általános
visszaesésének megfelelően csökkentek a villamosenergia-igények is, le kellett
lassítani az iparág fejlesztési ütemét.
Az 1970-es évek végére világossá vált, hogy az eocén program távlati terveiben
feltüntetett hatalmas kiterjedésű és gépesített lefejtésre alkalmas szénmezők a
valóságban nem többek vékony, töredezett és drágán kitermelhető rétegeknél. Ezzel
az eocén program nyilvánvalóan megbukott, a beruházási költség tizenöt
százalékának elköltése után leállították Bicskén a Dunántúli Gyűjtőerőművet és a
vele kapcsolatos bázisokat.
Az intézkedések során a kormány felülvizsgálta a Bős-Nagymarosi Vízlépcső
terveit is. Elvetve korábbi meggyőződését a létesítmény előnyös voltáról mindent
megpróbált, hogy az építkezések érdemi kezdetét minél távolabbi időpontra tolja el,
illetve, ha lehetséges, végképp kihátráljon szerződéses kötelezettségei alól. Azt a
taktikát kívánta követni, hogy a legszükségesebb, évi 100–150 millió forintos
állagmegóvásokon kívül semmiféle számottevő munkára ne kerüljön sor.
Minden eszközzel el akarták kerülni az amúgy is gyér anyagi erők lekötését.
Már az államközi szerződéssel párhuzamosan megszületett egy kormányközi
megállapodás is, melynek értelmében a csehszlovák fél az 1978–81-es időszakban a
ráeső feladatokon kívül külön munkákat is magára vállal, többek között a
rušove-rajkai utat, az alvízcsatornát és a távkábelek áthelyezését. Viszonzásul
magyar munkáscsapatok is tevékenykedtek szlovák területen, de az egyenleg közel
600 millió forintos többletet mutatott ki szerződéses partnerünk javára – ezt az
összeget a mai vásárlóértéket tekintve bízvást vehetjük hat milliárdnak. Ezt a
segítséget a megállapodás szerint a későbbiekben a ránk jutó villamosenergia egy
részével téríthettük volna meg. Tovább kísérleteztünk hasonló irányban, de ezeket a
próbálkozásainkat a csehszlovák fél már nem akceptálta.
Folyamatosan kerestük az ürügyeket a retirálásra, mint ahogy az akkori
miniszterelnök-helyettes fogalmazott: kínnal-keservvel, hazug érvekkel. Nem
találtunk a nemzetközi fórumok előtt is megvédhető argumentumokat, melyekkel
elkerülhettük volna a nyilvánvaló szerződésszegést. 1981-ben a kormány
képviseletében Borbándi Gyula a Magyar Tudományos Akadémiától kért segítséget,
hogy megerősíthessék a magyar tárgyalási pozíciót: felmerültek-e a szerződés
aláírása óta olyan, a helyzetet alapvetően módosító új ismeretek vagy jelenségek,
melyekre hivatkozni lehetne egy esetleges felbontásnál. A tudományos testület
továbbra sem tudott ilyennel szolgálni, csak egy biológus említette meg, hogy a
Duna-vízben valószínűleg megnövekszik majd a kékalgák száma.
 Azzal is megpróbálkozunk, hogy a szerződésbeli partner államszövetség egyik
alkotóját, Csehországot az ügyünk mellé állítsuk és kijátsszuk Szlovákia ellen. Ebbe
a manipulációba magyar részről sokan beszálltak, a legmagasabb rangú állami
vezetőktől egészen le a különféle tárgyalásokon közreműködő mérnökökig. Itt is
kudarcot vallottunk: a csehek látszólag szolidárisnak mutatkoztak velünk, de mikor
nyíltan színt kellett vallaniuk, természetesen nem vállalták, hogy szembeszálljanak
szlovák szövetségesükkel.
Két évig folytatódtak ezek a tárgyalások, egyre gorombább hangnemben. A
csehszlovák fél nem járult hozzá a szerződés felbontásához, vagy alapvető
módosításához. Havas Péter, az akkori kormánymegbízott emlékezete szerint az
egyik értekezleten átadtak neki egy listát, melyben felsorolták, hogy milyen káruk
származna abból, ha a magyarok leállnának. Olyan tételek szerepeltek benne, mint a
felvízcsatorna építési költségei és az 1977-től vásárolt gépek ára. Hivatkoztak az
államszerződés végrehajtásával kapcsolatos Közös Egyezményes Tervre, mely
szerint amelyik fél késik és ezzel akadályozza a munkát, az kártérítéssel tartozik.
Kitartó alkudozásokkal 1983 októberében sikerült elérnünk az eredeti terv
részleges módosítását. A jegyzőkönyv megállapítja, hogy „a Szerződő Felek a közös
beruházási munkákat úgy szervezik meg, hogy az energiatermelő berendezések
1990–1994 között lépjenek üzembe”. Ezzel mintegy négy évet nyertünk gazdasági
bajaink rendezésére.

III. Az osztrák példák

A KGST folyamatos visszaesése miatt a vízlépcsőrendszer magyar beruházói mind

kevésbé számíthattak a szocialista tábor segítségére. A szovjet partner minden
tárgyaláson visszább vonult egy-egy lépéssel, előbb a kilátásba helyezett hiteleket
mondta le, majd az építőgépek szállítására tett ígéretét vonta vissza. Új kapcsolatok
után kellett nézzünk; legkézenfekvőbb társnak a szomszédos Ausztria látszott.
A nagymarosi vízlépcsőről folytatott magyar-osztrák tárgyalásokon 1982-ben
születtek meg az első, bizalmas jellegű iratok. A folyamatos változásokon átmenő
politikai vezetésben akkorra alakult ki a megfelelő döntéshozatalra képes szakmai
háttér. Hosszú ingadozás után az illetékesek elfogadták, hogy Nagymaros
létrehozása elkerülhetetlenül szükséges, mert az ilyetén kapcsolódás a
Rajna-Majna-Duna útvonalhoz része a kívánatos nyitásnak Európa felé.
1984-ben a magyar fél ötmillió schillinges megbízást adott az osztrák Donau
Kraftwerke (DoKW) cégnek egy fővállalkozói ajánlat elkészítésére. A DoKW 5,750
milliárd schillingért elvállalta volna a nagymarosi vízlépcső felépítését – ebbe az
árba a már felvett összeget is beleszámította. A szerződés megkötésére azonban csak
1986-ban került sor, bonyolult gazdasági csatározások nyomán.
 A tervezett hainburgi vízlépcső építését az ellene indított tüntetések hatására
1984-ben felfüggesztették, majd később nem kapta meg az elvi vízjogi engedélyt és
így véglegesen leállt. Az osztrák vízépítő ipar (mely két évtizeden át minden négy
évben produkált egy vízlépcsőt, szervezete tehát közben hatalmasra duzzadt) munka
nélkül maradt, és állítólag ezért is fordult a magyar piac felé. Eric Schmidt, a
vállalat vezérigazgatója egy interjúban visszautasította ezt a feltételezést,
kijelentette, hogy Malajziában vagy Bangkokban tárt karokkal várnák őket, mire a
riporter csak annyit jegyzett meg, hogy „Bangkok messze van, Nagymaros pedig
közel”.
Könnyebb átlátni a zöldeknek azt a másik vádját, miszerint az osztrák technika
ily módon történő átadása valójában egy korszerűtlenné váló technológia importját
jelenti, Ausztria áttelepíti Magyarországra otthon meg nem oldható gondjait.
– Deine Sorge möcht ich haben! Nekem legyenek mondva a te gondjaid! –
jegyezte meg erről F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember, az akkori
magyar ipar általánosan alacsony színvonalára utalva.
Sokak véleménye szerint az osztrák elhatározásban az játszotta a legfőbb
szerepet, hogy meginogni látszott a nemzetgazdaság energiabázisa. Zwetendorfban
leállították az atomerőművet, a szerződés alapján szállított lengyel szén drágának
bizonyult. Ausztria több lábon kívánt állni, ezért nyitott kelet felé, be akart
kapcsolódni a KGST 700 kilovoltos rendszerébe és ehhez az akcióhoz
Magyarország ígérkezett a legmegfelelőbb partnernek. A magyarok már korábban is
szállítottak nekik áramot, például az oroszlányi erőmű néhány műszakban kizárólag
osztrák szükségletre termelt.
A nagymarosi építkezéssel kapcsolatban az is érvként eshetett latba, hogy a
vállalkozás afféle referenciamunkának számíthatott majd a későbbiekben a
szocialista blokk más országaiban is.
Bármilyen indokok mozgatták is az osztrák felet, kétségtelenül fontosnak
tartotta a szerződés megkötését. 1986-ban már olyan kedvezményeket kínált,
melyekre a korábbi ajánlatban utalás sem történt. Hitelben vállalta el a nagymarosi
vízlépcső felépítését, melyet később árammal kellett volna megtéríteni. A
munkálatok harminc százalékát magyarok végezték volna el, munkadíjakat, a
felhasznált anyagok és szerkezetek értékét és egyéb járandóságaikat kemény
valutában elszámolva. A körültekintően elvégzett számítások szerint már 1989-ben
aktívumot mutatott volna a magyar mérleg, majd egy átmeneti visszaesés után a
szerződés 2015-re tervezett lejártakor 313 millió dollár magyar haszon mutatkozott
volna.
A magyar felet még több, elérhetőnek látszó előny is kecsegtette. A kiskörei
Tisza II-n dolgozó csapat már szétszéledt és most egyetlen beruházás kedvéért nem
kellett megalapítani és működtetni egy speciális vízerőműveket építő és üzemeltető
vállalatot. Végre mozgásba lendülhetett a Vízlépcső évek óta kátyúba ragadt
szekere.
 A megegyezés létrejött. 1986 májusában a felek egyszerre három kontraktust
írtak alá, bázisszerződésnek az Országos Vízügyi Beruházási Vállalat (OVIBER) és
a Donau Kraftwerke (DoKW) között született megállapodás számított, a másik kettő
ezen alapult. Ez a dokumentum megfogalmazásaiban sokkal pontosabbnak és
szakszerűbbnek tűnik, mint a már említett 1977-es magyar államközi szerződés, ami
természetes is, ha figyelembe vesszük a közben eltelt kilenc év változásait és a
kereskedelmi szerződések kevésbé általános jellegét.
Érdemes külön is kiemelni néhány bekezdést. A 2. pont tartalmazza a szerződés
tárgyát: az OVIBER megbízza a DoKW-t, mint fővállalkozót a nagymarosi Dunai
Vízlépcső tervezésével, kivitelezésével és beüzemeltetésével, közelebbről véve az
erőműgépház, a duzzasztómű, a hajózsilip, az egyéb kiegészítő műtárgyak és
berendezések kulcsrakész megvalósításával.

– Jól tudom, hogy a nagymarosi vízlépcsőről a VÍZITERV és a HYDROCONSULT

már korábban is készített terveket, ezeket az osztrákok elvetették és a sajátjaikkal
helyettesítették? – kérdezem Sz.-t, a beruházás egyik magyar irányítóját.
– Mi a közös egyezményes terveket dolgoztuk ki, ezek csak az általános
feladatokat határozták meg, olyanokat, mint a hajózsilip technikai sémája vagy a
billenőtáblák száma és méretei, de a konkrét kivitelezés már az osztrákok dolga volt.
Például a saját hatáskörükben dönthették el, hogy a hajózsilip-kamra oldalfalai
vasbetonból vagy súlytámfalas megoldással készüljenek-e és így tovább. A
terveinket a rendelkezésükre bocsátottuk, természetesen ezen kívül kőkemény
adatszolgáltatási kötelezettséggel is tartoztunk, ők például nem végeztek külön
mérnökgeológiái feltárást.
Az osztrákok a teljes építési költség tíz százalékát jelölték meg tervezési és
know-how használati díjként. Ez az összeg inkább hat-, mint ötszázmillió schillinget
tesz ki, ez különösen akkor tűnik aránytalannak, ha figyelembe vesszük, hogy az
1980-as évek Magyarországán ez az arány a négy százalékot sem érte el.
A magyar tervezőket annak a bizonyos ránk jutó harminc százaléknak a
keretében alvállalkozóként továbbra is foglalkoztatták – ebből különös helyzetek
adódtak. Előfordult, hogy Mikolics Sándor, a nagymarosi vízlépcső létesítményi
főmérnöke, mint a tervezés legfőbb döntéshozója egy osztrák jelzésű, de valójában a
saját vállalati irodája által készített tervet ellenőrzött.
A 6-os pont rögzíti az árakat. Az OVIBER az osztrák szállításokért, munkákért
és egyéb teljesítésekért a már említett 1984 októberi árszintjén rögzített 5,75
milliárd schillinget fizeti áramszállítás formájában. Ez az összeg az infláció, a
költségek, bérek, árak és egyéb tényezők emelkedése nyomán folyamatosan
növekedett volna; hogy ennek mértékét behatárolják, a beruházás maximális
összegét tízmilliárd schillingben szabták meg.
– Nem állt fenn az a veszély, hogy a valutahiánnyal küszködő magyar népgazdaság
ráteszi a kezét erre a pénzre és a más ágazatokban mutatkozó lyukakat tömi be vele?
– Kizártunk minden hasonló lehetőséget, effektív pénzt senki sem látott –
mondja az OVIBER egykori vezérigazgatója –, a DoKW a már elvégzett munkákról
szóló és a magyar fél által elismert számláit otthon benyújtotta a Creditanstalt
Banknak, az ráterhelte a magyar villanyáramot megrendelő Österreichische
Elektrizitäts Wirtschafts Aktiengesellschaftra (ÖVG), az pedig tovább a jövőbeni
szállítóként kijelölt Magyar Villamos Művek Trösztre (MVMT). A kört az zárta le,
hogy a tröszt ezeket a számlákat végül leegyeztette az OVIBER-rel.
Az építési ütemterv meghatározta a terminusokat és az előrehaladás állomásait.
1986. augusztus 31-re tűzte ki az első momentumnak, az alaptervnek az elkészülését
és 1993. december 31-re a nagymarosi vízlépcső végleges átadását.
Az osztrák fél következetesen tartotta magát ehhez az ütemtervhez, a
munkagödör körülzárását időben még előbbre is vette a kedvező őszi vízjárási
viszonyok miatt. Elmaradni nem állt érdekükben, anyagi veszteséggel járt volna,
ezért keményen szorongatták az alvállalkozóikat.
A harminc százalékos részesedésben érintett magyar cégektől is gyors és jó
minőségű munkát vártak el. A Ganz-Mávag, a Dunakilitinél beépítendő
acélszerkezetek készítője már eleve az osztrák igényeket kielégítő színvonalra állt
be, a Ganzvillany gyárban komoly műszaki fejlesztést hajtottak végre, hogy
legyárthassák a megfelelő transzformátorokat. Más magyar vállalatok viszont
nehezen birkóztak meg a feladataikkal, az Ózdi Hengermű csak sokadik
próbálkozásra tudott elfogadható betonacélt szállítani, a dunabogdányi kő szállítása
sem bizonyult megoldhatónak; Vácról kellett pótolni.
A körültekintően megfogalmazott szerződés kitért a vis major eseményekre is,
melyek a szabályszerű teljesítést átmenetileg vagy végképp lehetetlenné teszik. Ezek
sorában megemlítette a háborút, a tűzvészt, a 106,40-es balti szint fölötti árvizet, a
földrengést, a járványokat, a villámcsapást, végül az osztrák kulcsiparágazatokban
bekövetkező sztrájkokat. Ha a vis major időtartama hat hónapnál rövidebb, a DoKW
köteles a szerződést az eredeti feltételekkel teljesíteni – természetesen a határidők
szükség szerinti elcsúszásával. Ha az állapot fél évnél tovább tart, a feleknek meg
kell egyezniük, hogy idő előtt befejezik-e a szerződést vagy más módon,
megváltoztatva teljesítik-e. (Időben kissé előreszaladva megemlítjük, hogy a magyar
fél később erre a pontra alapozta szándékát a szerződés felbontását illetőleg, azt
állította, hogy a szerinte bekövetkezett „ökológiai katasztrófahelyzet” tartós vis
majornak számít.)
A szerződéssel kapcsolatos valamennyi vitás ügyben a felek egy választott
bíróság döntéseinek vetették alá magukat, mely három bíróból állt, egyikük sem
lehetett magyar vagy osztrák állampolgár. A bíróság székhelye Zürich volt, az
eljárásban alkalmazandó nyelv a német.
Ezzel a fővállalkozói szerződéssel egyidőben még két másik megállapodást is
aláírtak. Az egyik az osztrák ÖVG és a Magyar Villamosművek Tröszt között
köttetett a nagymarosi beruházás ellentételének számító villamosenergia
szállításáról. Húszéves időtartamban évi 1200 gigawattóra mennyiséget kellett
eljuttatnunk Ausztriába 1996. január elsejétől kezdve egész 2015. december 31-ig,
ha addig sem sikerülne letörleszteni a hitelt, a szállítások egészen 2016 végéig
folytatódnának.
A harmadik szerződés egy 380 kilovoltos vezeték-összeköttetés létesítéséről
rendelkezik a győri transzformátorállomástól a bécsi Südost állomásig. Az osztrák
végponton egy 380 kilovoltos egyenáramú csatlakozó-berendezést is szándékoztak
építeni.
– Erre azért volt szükség – mondja a szakértő – mert a KGST villamos
rendszere nem volt elég stabil és ha ez az áram egy az egyben bekerült volna az
osztrák hálózatba, az ingadozások tönkretehették volna például az ottani
számítástechnikai berendezéseket, melyek a nálunk használtaknál jóval
érzékenyebbek voltak. Ezért az érkező váltóáramot előbb át kívánták alakítani
egyenárammá, majd azt a saját normájuk szerinti váltóárammá transzformálva
táplálták volna be a rendszerükbe.
A távvezeték felépítése magyar érdekeket is szolgált. A KGST
villamosrendszere a legkritikusabb pontján, az úgynevezett „Kijevi Metszék”-nél,
ahol a szovjet és a kelet-európai szakasz találkozik, mindössze két százalékos
tartalékkal rendelkezett, tehát legfeljebb ennyivel lehetett volna növelni a leadott
teljesítményt. Ha valamelyik tagországban kiesett volna egy belső erőforrás, ott a
new yorki katasztrófára emlékeztető sötétség keletkezik. Az ettől való függőséget
szüntette meg a Győr-Bécs-Südost közötti távvezeték, hiszen nemcsak mi adhattunk
rajta áramot az osztrákoknak, hanem az ellentétes irányú szállítás is lehetségessé
vált.
Ez a vezeték-összeköttetés és a hozzá kapcsolódó csatolóberendezés volt az
egyetlen olyan eleme ezeknek a nagyszabású terveknek, mely végül meg is valósult.
A szerződés első függelékében a Magyar Nemzeti Bank visszavonhatatlan
garanciát vállalt az esedékes kifizetések biztosítására, a második függelékben pedig
arra kötelezte el magát, hogy a Magyar Villamos Művek Tröszt a törlesztésekhez
szükséges forintösszegeket napi áron átválthatja majd schillingre.
A szerződéseket 1986. május 28-án írták alá, az eseményen megjelent Norbert
Stöger alkancellár és Marjai József miniszterelnök-helyettes is, ez utóbbi
kijelentette, hogy „egy nagyon hosszú közös munka után sikerült egy olyan
szerződést megalkotnunk, melyben egyik fél előnyei sem gyengítik a másik
érdekeit”.

Természetesnek tarthatjuk, hogy a nagymarosi mű felépítésére vállalkozó osztrákok

a saját vízlépcsőjüket tekintették mintának – az 1980-as évek közepén már nyolc
ilyen létesítmény működött a 350 kilométer hosszú ausztriai Duna-szakaszon.
 1997 októberében csak hosszas huzavona után sikerült elérnem, hogy
megnézhessünk néhány ausztriai vízlépcsőt. A Donaukraft – ekképp módosult a
tervező, építő és üzemeltető cég neve – óvakodott attól, hogy akár egy ilyen
jelentéktelen engedménnyel is letegye a maga voksát a hágai peres felek
valamelyike mellett.
A legrégibb vízlépcső Ybbs-Persenbeug térségében épült 1954 és 1959 között,
majd a kilencvenes évek derekán egy újabb, immár hetedik turbinával egészítették
ki. Először ezt kerestük meg.
A főépületben kezdjük az ismerkedést, a kaput zárva találjuk, a kísérőnk nyitja
ki a saját kulcsával. Később is alig-alig találkozunk emberekkel, egy-egy műszakban
öt-hat főnyi készenlét áll szolgálatban, általában nekik sincs különösebb
tennivalójuk.
Az előcsarnokban és a bevezető folyosókon makettek és kiállító tárlók elégítik
ki a látogatók érdeklődését; a Donaukraft alapelvei közé tartozik, hogy
folyamatosan tájékoztatja a közvéleményt.
– Csak arról az egyről nem sikerült meggyőznünk az embereket, hogy nem
vagyunk túlfizetve – jegyzi meg a vezetőnk.
Külön üvegszekrényben mutatják be az építkezés folyamán felbukkant
leleteket: mamutagyarat, a középkorból származó nyeles vésőt, a paraszti felkelők
barkácsolt fegyverét, a golyós lábbilincset. Hatásos propaganda, mert ha közvetve
is, de időbeli mélységet ad a vízlépcsőnek, szerves részként helyezi el a
történelemben.
Egy tábla tünteti fel a 47 ismert dunai halfajtát; állítólag mindegyikük
megtalálható jelenleg is, csak a nyurga ponty tűnt el a kezdeti idők felkavarodott
vizében, de mostanában ez is megjelent újra. A környéken nem dolgozhatnak
hivatásos halászok, csak horgászok pecáznak, a part menti Strudengau kedvelt
turista célpontnak számít.
A látogatókat egy bolt is fogadja, ahol a vízerőmű képével díszített trikókat,
sapkákat és egyéb emléktárgyakat vásárolhatnak. Az ehhez hasonló látszólag
mellékes létesítmények is komoly hasznot hoznak, Mosonyi professzor elmondása
szerint az amerikai gátakon működő vendéglők a legnépszerűbbek közé tartoznak.
Az üzemépületben, ahogy mondják, minden az 1950-es évek „filozófiáját” és
technikai színvonalát tükrözi. Az irányítóhelység méreteivel egy táncteremre
emlékeztet, a különféle kijelzőkön majdnem félméteres számok jelennek meg, hogy
a kezelő távolból is jól kivehesse őket. A gépcsarnok is a korszak
gigantomániájának jegyében épült, fenn a magasban egy masszív, merev födém
zárja le, alatta egy portáldaru helyezkedik el. A későbbi fogantatású erőművekben a
tető már kinyitható, és a szükséges nagyobb felszerelési elemeket egy kívül mozgó
toronydaru emeli be.
 Megbámulom a csillogóan karbantartott, régi típusú hidraulikai eszközöket,
ezeket a Brown-Boveri cég szállította még 1959-ben, maga a cég már tizenkét éve
megszűnt.
– Mit csinálnak, ha elromlik valamelyik alkatrész? Úgy tudom, egy idő után
megszűnik a pótlási szavatosság.
– Mintegy százezer géprajzot és működési leírást tárolunk a raktárainkban,
valamennyi egy-egy cikkszámot visel, ezek alapján megrendeljük a szállítóknál,
esetleg a jogutódjuknál – és ha nem is olcsón, de teljes biztonsággal megkapjuk.
Ezek a derék öreg vasak még sohasem okoztak leállást, jobban félünk attól, hogy a
modern számítógépeink szoftverjeiben következik be valamilyen hiba, mert azt
sokkal nehezebben tudjuk feltárni és kijavítani. Egyébként így van ez az élet
valamennyi területén. Egy Skoda autóval nem adódnak elektronikai cviklik, de ha
egy BMW elmegy egy magasfeszültségű vezeték alatt, esetleg kikészül a fedélzeti
automatikája és még le sem lehet fékezni.
Az 1950-es évek emlékét idézik fel a kis leltári fémlapok is a székek hátán. Egy
oldalsó kapcsolóterembe belépve pedig egyenesen azt hiszem, hogy egy kis házi
múzeumba jutottunk, a felszerelése még a magyar viszonyok között is elavultnak
tűnik, de az egyik szekrényben tárolt három tartalékcső jelzi, hogy most is
használatban tartják.
Természetesen folyamatos és fokozatos modernizáció megy végbe. Az elzáró
táblák mechanikus vezérlő berendezését még az 1970-es években tranzisztoros
jelzőrendszerrel egészítették ki, napjainkban pedig automatikával látták el, hogy ne
kelljen kézzel állítgatni.
Kimegyünk az üzemépületből és a betonpillérre kiállva körülnézünk. A jobb
parton emelkedik a Habsburgok persenbeugi kastélya – állítólag itt született az
utolsó magyar király, IV. Károly –, jelenleg egy százéves főhercegnő lakik benne.
Az építkezéseknél kötelező feltételként írták elő, hogy a vízlépcső nem csorbíthatja
a kastély látványképét. A gáton, akár egy hídon, átvonul a közúti forgalom, ezt a
megoldást a későbbi fogantatású műveknél elkerülték.
Mint a vízlépcsők általában, Ybbs-Persenbeug is három fő alkotóelemből áll: a
duzzasztóból, a turbinákból és a hajózsilipből. Öt duzzasztótáblát számolok meg,
valaha szerkesztési alapelvnek számított, hogy páratlan számú kaput kell építeni,
mert akkor szükségképpen adódik egy középső, mely épp a folyó áramlásának
tengelyébe esik és ehhez szimmetrikusan csatlakozhatnak a többiek. Ez a tétel ma
már babonának számít, Freudenauba eleve négyet terveztek.
A duzzasztási magasság 10 méteres, kisebb, mint a bősi 13, de nagyobb, mint a
Nagymarosra előirányzott 7 méter 30 centi. Másodpercenként átlagosan 1780
köbméter víz érkezik, ha egy esetleges üzemhiba miatt túlduzzadna a Duna, a gát
mögött mindent elborítana. A kezelők igyekeztek felkészülni minden várható
veszélyre, az ártereket egy pillanatra sem volt szabad elzárni, automaták adják az
utasítást a motoroknak, hogy a helyzetnek megfelelően mennyit emeljenek az elzáró
lapokon. Télen még a dilatációs hézagokat is fűtik, hogy ne táguljanak ki
túlságosan.
A romantikus Duna-képet csak a hulladékokat felfogó gerebeken lehet érezni:
zöld ágak, gerendák, pillepalackok akadnak fenn bennük. A célszerű osztrákok ezt a
hulladékot is elégetik kazánjaikban, Asachnál hatszáz lakást fűtenek vele.
Az esti szélben hideg permet vág az arcunkba, visszatérünk az épület belsejébe.
A legújabban épített hetedik turbina vezérlőtermébe nézünk be, a gép most éppen
áll, mert bekövetkezett a korábban már emlegetett „cvikli”, a komputerben ki kell
cserélni egy elromlott panelt, a szekrény belsejében egy villogó fénysor jelzi a hiba
helyét. A pótalkatrész csak holnap érkezik meg Svájcból, vészhelyzetben kézi
vezérlést is lehetne alkalmazni, de a mostani alacsony vízállás nem teszi
szükségessé ezt a megoldást.

– Ritkán fordulnak elő ilyen hibák, ezért a személyzetünknek nincs gyakorlata az

elhárításukban – magyarázza a kísérőnk mentegetődzve.

Már órák óta szemlélődünk, érezhetőleg elérkezett az utolsó kérdések ideje,

körülnézek:

– Mennyire kifizetődően termel az erőmű?

– Ezt csak összetetten lehet kifejezni, mert egy vízerőmű legalább három
nemzedékre kihat. Az első beruház, a második túléli a bajokat, a harmadik és
minden további élvezi a profitot. A Donaukraft is a régi erőművek által termelt
haszonból tudta megépíteni az újakat. Ybbs-Persenbeugnak most is olyan alacsony
az önköltsége, hogy az egész konszernt kisegíti. Ötven groschenért állítunk elő egy
kilowattórányi energiát, az induló Freudenau 95-ért.
– Nem tudom megítélni, hogy ez sok vagy kevés.
– Osztrák viszonylatban még egy gázüzemű létesítménnyel összevetve is
olcsónak számít. De nehezen állja a versenyt a francia szállítók legújabb
ajánlataival. A mi árainkat terhelik az adók, az építkezésekhez felvett japán
kölcsönök törlesztése, Franciaországban viszont hatalmas állami szubvencióval
épült fel az atomerőművek egész sora. Az általuk termelt energiát nincs hol tárolni,
el kellene engedniük, ezért új piacokat keresnek. Nyolc groschenes „beetető” áron
kínálják nekünk is.
– Miért nem hoz az osztrák állam védőintézkedéseket?
– Az Európai Közösség alapelvei szerint ilyenekhez nem nyúlhatunk. Attól
félek, hogy energia-háború fog kialakulni.
Az osztrák vízerőművek közül a melkit tekinthetjük a tervezett Nagymaros
legkézenfekvőbb modelljének. Időben hozzá legközelebb, 1979 és 1982 között
épült, nagyjából azonos beépített teljesítménnyel, hasonló tájképi környezetben. Az
is jelez valamilyen összefüggést, hogy 1986 májusában a magyar-osztrák szerződés
megkötése alatt Marjai József miniszterelnök-helyettes is ellátogatott ide, mintegy
felmérni az adottságokat.
Célunk felé tartva sokáig erdei úton fut a kocsink, egy kanyar után hirtelen
bukkan fel a Dunát keresztben lezáró vízlépcső, „Donaukraftwerk Melk”
jelzőtáblával. Én már a nagymarosi vízlépcső makettjét szemlélve is nehezen tudtam
elfogadni a VÍZITERV tanulmányírójának azt az állítását, hogy „a tervezett
létesítmény harmonikusan illeszthető össze a római őrtornyok, a renaissance
palotaromok, a fellegvár és a térség valamennyi tájértéket alkotó elemével”, de most
egy megvalósult betonkolosszust látva – épp a dombon trónoló ezeréves melki
apátság lábánál – megkeseredik a szám íze.

– Magának ez tetszik? – kérdezem a minket kísérő fiatal osztrák vízépítő mérnököt.

– Célratörő! – feleli rövid gondolkodás után, de ez a válasz nem nyugtat meg:
– Itt minden vonal egyenes, a szem egyetlen hajlításon sem tud
megkapaszkodni. Nem lehetett volna egynéhány ívet is beilleszteni?
– Tisztán és olcsón kívántunk építkezni, minden ív sokba került volna.
– A környezetvédők nem tiltakoztak ellene?
– Az építkezés idején még nem rendelkeztek olyan erővel, mint mostanában,
annyi bizonyos, hogy nem rajongtak ezért a tervért. A zöldeket egyébként
egyoldalúnak tartom, egy angol filozófus szerint: a liberális elmék sohasem tudják
megemészteni, hogy egyes dolgok értékesebbek lehetnek más dolgoknál.
– Hogy sikerült megszerezni ezt a területet?
– Ez a föld itt a monostor tulajdonába tartozott. Jött egy ifjú főapát, aki
renováltatni akarta a templomot és nem tudott rá másként pénzt szerezni, mint hogy
eladta nekünk ezt a part menti erdős részt. Ez azzal a külön haszonnal járt, hogy
mivel a monostor nem támasztott kifogásokat, elkerülhettünk minden politikai
jellegű vitát. Bár a kiválasztásban sok volt a véletlen elem, a hely megfelelőnek
bizonyult. Ezen a részen az északról benyúló cseh gránittömböt vastag homokréteg
takarja és minden műszaki babona ellenére a homokra teljes biztonsággal lehet
építeni. Lejjebb találtunk volna sziklaalapot, de ha ott létesítünk vízlépcsőt, a Duna
magas szintjénél a Melk folyó visszaduzzadt volna. A magunk részéről minden
tőlünk telhetőt megtettünk, hogy egy olyan műszaki létesítményt építsünk fel, mely
minél kevésbé zavarja a környezetet. Nem állítottunk fel nagyfeszültségű
oszlopokat, hanem földalatti kábeleken vezetjük el a keletkező áramot.
Tájszépészeti meggondolásokból arra törekedtünk, hogy a vízlépcső alkotóelemei
lehetőleg ne emelkedjenek ki a vízszintes síkból, ez a legmagasabb pontra, a
navigációs toronyra is vonatkozik. Az eltelt tizenöt év alatt a környék növényzete
már megerősödött, ez is javítja a hatást.
– Nem lehetett volna az egész vízlépcsőt a felszín alá süllyesztve felépíteni?
Viccesnek szántam a kérdést, de az osztrák mérnök komolyan veszi:
– A második világháborúban a németek ausztriai bevonulásuk után terveztek
víz alatti erőműveket, a felszínen semmi sem látszott volna ki belőlük. Szerencsére
ez nem valósult meg, kiderült, hogy a szövetségesek úszó bombái, melyek a
betonnal való ütközésre robbantak volna, ezeket is elpusztították volna. Később újra
felmerült ez a gondolat, de műszakilag ellene szólt, hogy a víz alatti üzemelésnél
sok a hibalehetőség, emellett pedig senki sem szeretne egy tengeralattjáró
hangulatában dolgozni.
A tárgyalóterem ablakából is látszik a Wachau, az ezeréves monostor, nehezen
fordítom el róla a tekintetemet.
– Nem lehetett volna mégis máshol felépíteni ezt a vízlépcsőt?
– Az alattunk fekvő, már korábban felépült altenwörthi vízlépcső duzzasztása
idáig nem hatott fel. A hajózási nehézségek miatt egy Saliny nevezetű nagy
sziklazátonyt fel is kellett robbantanunk. Más szempont is közrejátszott: itt egy
leszálló ág mutatkozott az áramszolgáltatás görbéjében, és ezt fel szándékoztunk
emelni.
– Mit szóltak hozzá a környéken lakók?
– A part menti települések polgármesterei mind egyetértettek a vízlépcső
felépítésével. Ezeket az alacsony fekvésű községeket évente kétszer elöntötte az
árvíz, ilyenkor az emberek felköltöztek lakni az emeletre, eleve úgy alakították ki a
házuk szerkezetét. Most ez a veszély megszűnt. Mi a magunk részéről segítettük az
infrastruktúra fejlesztését, hozzájárultunk a szennyvíztisztító művek építéséhez.
Kialakult egy új üdülőövezet, fellendült az idegenforgalom, megemelkedtek a
telekárak.
Ez alkalommal is a bemutatás megszokott módszereit követjük; mikor látják,
hogy a noteszem már elégségesen megtelt az általános adatokkal, kimegyünk a
gátra. A korlátnak dőlve lebámulok a folyóra: a késő őszi napsütéses délutánon a
duzzasztónál mozdulatlanul vesztegel a mélyzöld víztömeg, a ráhulló sárga levelek
sem rebbentik meg a felszínt.
– Kevés a víz, jelenleg 1150 köbméter érkezik másodpercenként. Előfordult
már, hogy 800-ra is lement, árvíznél viszont 9000 fölé emelkedik.
– Milyen a vízminőség?
– Ebben a mezőgazdasági régióban leginkább kukoricát termesztenek,
amelynek a művelése fellazítja a talajt és gerjeszti az eróziót. A Duna sok iszapot
tartalmaz, de a hordalék nem ülepszik ki, a kisebb vizek építik a folyamágyat, a
nagyobbak kimossák, csak itt a zsilip körül kell rendszeresen kotorni. Maga a
vízlépcső nem rontja a minőséget, a felvíz és az alvíz egyaránt a kettes kategóriába
tartozik, az egyesbe csak a hegyi patakokat szokták sorolni.
Halak villannak át egy-egy pillanatra a felszínen, egy szerkezet gyenge
áramütésekkel távolítja el őket – megóvva attól, hogy bekerüljenek a turbinákba. A
part mentén meghagytak néhány csendesen elpangó öblöt „kindergarten”-nek, ahol
felnőhetnek a halivadékok. Tizennégy halfajtát tartanak nyilván ezen a környéken, a
gyorsabb vízhez szokott fajtáknak csak a felnőtt példányai telepednek meg errefele.
Bemegyünk a gépházba. Az erőműben kilenc turbinát szereltek fel, de most az
alacsony vízállás miatt csak hat működik. A megtermelt energia felhasználásánál
szigorúan vett fontossági sorrend érvényesül, első a környék alapellátása, ezt követi
a hajózási létesítmények blokkja, majd a duzzasztómű kiszolgálása, csak az ezen
felül megmaradó mennyiséget adják fel az országos hálózatba.
A felszereltség magasabb szintű, mint Ybbs-Persenbeugban, és folyamatosan
továbbfejlesztik. Ahol nagyobb hiba lép fel az analóg irányítástechnikában, ott nem
foltozgatják, hanem digitálisra cserélik ki. A kiszolgáló személyzet létszáma itt is
alacsony, három sihtában összesen negyven ember dolgozik, műszaki karbantartók
és irányító operátorok.
Leereszkedünk az építmény legaljára, az ellenőrző folyosóra. Harmincméteres
vízréteg tornyosul felettünk, a hatalmas nyomástól a legkisebb beszivárgás is
azonnal észlelhetővé válna. Végighaladva a folyosón, alulról láthatjuk a turbinák
lapátjait.
– A turbinákat eredetileg négy és fél évenként kellene leállítanunk és
ellenőriznünk, de a tapasztalatok nyomán ezt a periódust megnyújtottuk öt évre – a
kísérőnk felénk fordul – most épp leszereltek egyet kontroll-vizsgálatra, nincs
kedvük megnézni?
Erre nem illik nemet mondani, elindulunk. Útközben letérünk az üzem egyetlen
valóban veszélyes létesítménye, a trafóház előtt:
– Mindig felhívjuk a látogatóink figyelmét, hogy ha pacemaker van a szívükbe
beépítve, ne lépjenek be ide. Mellesleg, ha egy makkegészséges ember költözne be
ide, az sem élne két évnél tovább.
Egy ingadozó alumínium létrarendszeren kapaszkodunk fölfelé, négyszer-ötször
is irányt kell váltanunk, amíg felérünk a javításra előkészített turbinához. Egy kis
kerek nyíláson keresztül kell bemásznunk a belsejébe, a karunkat előre kell
nyújtanunk, mert ha leengednénk a testünk mellé, nem férnénk be. A turbina
méreteiben egy teherszállító repülőgéphez hasonlít, a belseje sötét, mint Jónás
cethalának a gyomra. Ahogy felegyenesedem a zárt térben, elfog a klausztrofóbia,
önkéntelenül visszalépek néhány fokot a létrán, idegeimet megnyugtatja, ha
legalább a lábam kint van. Valaki egy kézilámpával körbevilágít, a turbina már
tizenötéves, de a belső falán sehol sem látni berágódást vagy korróziós nyomot;
készítői annak idején hibátlan munkát végeztek.
 Örülök, mikor kimehetünk a szabadba, a vízlépcső jobboldali létesítményét, a
hajózsilipet nézzük meg. A magaslati őrszobából rendőrök figyelik a folyón
közeledő hajókat, lámpajelzéssel tiltanak vagy adnak elhaladási engedélyt. A két
hajózó kamrát napi 30–40 vízi jármű veszi igénybe.
– Sok nehézség adódik a forgalomban. Kisvizes időkben vonták sem
találkozhatnak, a Rajna felől érkező hajókat is kedvezőbb körülményekre tervezték:
jó, ha feleannyi lóerővel rendelkeznek, mint amennyi néha szükséges lenne ezen a
vonalon. Ha felülnek egy-egy sekélyebb részen, felülről vizet kell adni, hogy
lejöhessenek róla.
– Szükség van itt állandó rendőri felügyeletre?
– Igen, mert ezen a zsilipen is átmegy a teljes dunai csempész-üzletelés, a
magyar szalámitól egészen az orosz atombombáig.
Kibámulok az ablakon, szememet megnyugtatja, hogy a beton- és
acélrengetegben a zsiliptábla felső keresztlécén megragadt és kikelt néhány tő nád.

Alig félórányira Bécs jelképétől, az István-templomtól, már a város érdesebb felén,

ipartelepek és üzemek között halad a kocsink. Keresek egy utcatáblát, hogy
bejelöljem helyzetünket a térképen, egy sarkon leolvasom: II. kerület, Freudenauer
strasse. A Duna melletti lapos tájból a Porr cég kavicsosztályozó művei és
meddőhányói emelkednek ki, útitársam emlékeztet rá, hogy annak idején
Nagymaroson ugyanez a vállalat végezte a kotrási munkák javarészét. A mederből
kitermelt kavics egy részét itt bedolgozták a vízlépcső betonjába.
Egy sebesen forgó szélkerék után, mely mintha a csillapíthatatlan osztrák
energiaéhséget szimbolizálná, letérünk a freudenaui vízlépcső felé. Ez az egész
Dunát átfogó rendszer legfiatalabb tagja, az építkezéseket 1992-ben kezdték el, és
bár az erőmű 1997 végén már áramot ad, a munkálatokat csak a következő év
közepére fejezik be.
A Donaukraft itteni irodái is egy láthatólag ideiglenes, eredetileg felvonulási
célokat szolgáló épületben helyezkednek el, itt fogad minket alkalmazottjuk, Alfred
H., egy fiatal vízgazdálkodó mérnök. H. kötelességének érzi, hogy eligazítást
nyújtson az osztrák energiapolitikáról, ez a téma meglehetősen távol esik az
érdeklődésemtől, csak találomra írok fel néhány adatot.
Ausztriában alapvető célnak számít, hogy minél tisztább, a környezetet kevésbé
szennyező erőforrásokhoz nyúljanak, ezért használják ki mind fokozottabban a
Duna erejét. A folyó kedvező lehetőségeket nyújt, mert az Adriához viszonyított
szintje 160 méternyit esik az országba való belépéstől a kilépésig – csak az arányok
kedvéért említem meg, hogy ez a különbség a magyar szakaszon harminc méter
körül jár.
A kilenc, már felépült dunai erőmű a teljes osztrák villamos áram termelés
huszonöt százalékát adja, de ha ehhez még hozzávesszük az alpesi magaslati
tározókban termelt energiát is, a vízerőművek részesedése már hetven százalék
körül jár, csak a fennmaradó hányadot szállítják a szén- és a szénhidrogén-üzemű
társaik.
Ami magát Freudenaut illeti, 172 megawattot képvisel, kapacitását tekintve a
rangsor utolsó előtti helyén áll, de így is minden második bécsi háztartást ő lát el
árammal.
– Ettől olcsóbb lesz az energia a bécsieknek?
– Olcsóbb nem lesz, de mindenképpen biztonságosabb. Ha az itteni
hőerőművek leállnának, két magasfeszültségű vezetéken kapná az áramot egész
Bécs.
Freudenau megépítése azért is szükséges volt, mert egy folyásmentes láncolatot
akartunk létrehozni a Dunán, ugyanis, ahol a víz szabadon elfolyik, ott energia vész
el – folytatja a fiatal mérnök. – Ennek az elgondolásnak az az egyetlen hézaga, hogy
Bécstől egészen a határig 35 folyamkilométernyi hosszban egyetlen vízlépcső sem
működik, ezen a szakaszon sem Freudenau, sem a lejjebb fekvő Bős nem gyakorol
hatást. Mint bizonyára tudja: az ide telepítendő hamburgi létesítmény terve
megbukott, azon a részen egy nemzeti parkot alakítanak ki, és ez egyes tudósok
véleménye szerint nem fér meg egy vízlépcsővel. A Duna itt sajnos degradációs
jelenségeket mutat, a medre folyamatosan berágódik, a talajvíz szintje évenként
két-három centivel süllyed, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik két kisebb duzzasztó
megépítése, hogy megoldhassák a vízellátást. Néhány éven belül a hajózás
fenntartásával kapcsolatban is gondok merülnek majd fel. – H. megáll a beszédben,
láthatólag nehezen szánja el magát a folytatásra, de aztán mégis kimondja. Nem
lehet megtagadnunk azt az alapelvet, hogy ha egy olyan nagy folyót, mint a Duna,
valahol elkezdtünk lépcsőzni, akkor ezt a rendszert egészen a tengerig ki kell
építenünk, különben jelentős károk és veszteségek következnek be. Ha ma nem
vagyunk rá hajlandók, akkor holnap még sürgősebben és drágábban kell
megoldanunk.
– Van joga bárkinek is ilyen mérvű átalakításokhoz?
– Tudom, a közvélemény egy részében az a kép alakult ki nálunk, hogy a
törvényekkel felelőtlenül játszó emberek vagyunk, akik kihívást intéztek a
Természet ellen, pedig csak arról van szó, hogy ha az ember megtelepszik egy folyó
mellett, azt a végletekig ki kell használnia.
(„A Duna németországi és ausztriai szakaszain megépített vízlépcsők
felborították az évmilliók alatt kialakult dinamikus egyensúlyt – írja egy szakértő –,
megfogják a hordalékot és az utolsó vízlépcső alatt a folyó ereje továbbra is
érvényesül, de mivel nincs mit görgetni, elkezdi mélyíteni a medret. A mélyülés
automatikusan csökkenti a folyam parthoz viszonyított átlagos vízszintjét és ezzel
együtt környezetének talajvízszintjét. Ez történt a Szigetköz esetében is, ahol a Duna
vízszintje az utolsó évtizedben 1-1,4 méterrel süllyedt. Anélkül, hogy egyetlen
kapavágás történt volna a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszeren, a Szigetköz
ökológiai egyensúlya megingott.” Ezzel a jelenséggel majd bővebben foglalkozunk
az oda vonatkozó fejezetben.)
 A napsütés kicsábít minket a szabadba. A Vízlépcső hídján élénk a forgalom, ha
kocsival nem is, gyalog és biciklivel át lehet kelni rajta. Sokan érdeklődnek, évi
hatvanezer látogatót regisztrálnak, egy teremben animációs filmeken mutatják be
nekik a meginduló Freudenau működését.
– Nincsenek titkaik?
– Milyen titkaink lehetnének, mikor fenn a műholdról szinte percenként
lefényképeznek minket?! Legfeljebb a beszállító cégekkel kapcsolatos adatokat nem
hozzuk nyilvánosságra. Az emberek egyébként értékelik nyitottságunkat, ez is
hozzájárul, hogy a közvélemény-kutatások szerint kétharmad részüknek tetszik a
vízlépcső.
Most a befejezés előtt néhány hónappal talán még érzékelhetőbbek az építkezés
méretei, mint a mindent elsimító teljes elkészülés után. A tervezést és a gyártó
kapacitást is beleszámítva négyezren dolgoztak a megvalósításon, mindent
összevetve tizenhétezer emberévnyi munka épült bele a falakba. Három hidat kellett
megemelni, köztük egy olyant, amelyen autópálya is áthalad. Két és fél méteres
vízmélységet és 150 méter széles hajózó utat sikerült kialakítani, a zsilipen
öt-hatezer vízi jármű halad át évente.
– Mennyibe került Freudenau?
– A teljes beruházási költség 15 milliárd schillinget jelentett, ebből 5,5 milliárd
esett magára az erőműre, vagyis 36,6 százalék. A járulékos beruházások:
telek-kisajátítás, a hajózási út biztosítása, a nagyvárosi többletmunkák és így tovább
összesen 9, 5 milliárd schillinget tettek ki.
– Ki fedezte a költségeket?
– A beruházásokból a villamosenergia ipar 13,5 milliárdot vállalt, ennek
egytizedét adta a kormány, hogy a hajózás ügyét segítse.
– Azt hiszem, ez nem túl jó arány.
– Az állam nem akarta felingerelni az adózókat, a zöldek így is túl drágának
találták az építkezést. Arról kevesebb szó esik, hogy milliárdok mentek és mennek
majd vissza az állam zsebébe, társadalombiztosítás és más adók formájában. A
mezőgazdaság pedig egy groschennel sem szállt be, jóllehet közvetlen hasznot húz a
vízlépcsőből. Így húsz év alatt térül meg nekünk ez a beruházás.
A betonozott felületekből még sok helyütt kiállnak az acélszálak, két
műszakban folyik a befejező munka. Bár késő délutánra jár, sehol sem látunk
álldogáló, támaszkodó embereket. Az igyekvés érthető: egy szerelő, ha
teljesítménybérben dolgozik, havi harmincezer schilling (félmillió forint) fölött
keres, többet, mint sok diplomás mérnök. A magasban tevékenykedők derekán
biztonsági öv feszül.
– Volt áldozata az építkezéseknek?
– Egy ember halt meg, részegen lezuhant.
 Az első turbinát már üzembe helyezték és teljes kapacitással működik. A hat
horizontálisan elhelyezett Kaplan féle turbina – meghatározó vonásuk, ha jól
értettem, az igények szerint állítható lapátkerekek – a maga nemében a
legnagyobbnak számít Európában. A hengerüket egy 17 méter átmérőjű
karusszel-esztergán létesítették, súlyuk a velük kapcsolatos generátorral együtt
egyenként ezer tonna körül jár. Az alkatrészeket hajón szállították ide és széttolható
napfénytetőkön át daruk emelték be 100–150 tonnás darabokban.
(A szóbeszéd szerint ezek a turbinák eredetileg a nagymarosi vízerőműbe
kerültek volna, de a valóságban a magyar építkezés már évekkel korábban leállt,
mint Freudenau megvalósítása elkezdődött volna, így legfeljebb a terveket
alkalmazhatták ide.)
Az építkezésnél több mint ötszáz környezetvédelmi előírást kellett figyelembe
venni. A vízlépcső kiegyenlíti a feljebb fekvő greifensteini erőmű
csúcsrajáratásának hatásait, a vízszint játéka nem haladja meg az óránkénti harminc
centimétert. Maga Freudenau nem alkalmaz ilyen üzemmódot.
Az újonnan kialakított Duna-parti szakaszon 150 ezer ember talál megfelelő
üdülőhelyet. Az építkezés során nem hajtottak végre teljes mértékű folyamelzárást,
közben az állatokat újra és újra áttelepítették, gondoskodva élőhelyükről. Jelenleg
191 madár-, hét csúszómászó- és tizennégy kétéltű fajtát tartanak számon.
Ami a látványelemeket illeti, a tervezők nyilvánvalólag szabadulni akartak a
már megszokott merev formáktól, a sablonos egyenes síkokat meg-megtöri egy ív.
A Duna-part Bécsbe bevezető szakaszát is pályáztatással alakították ki. A bal oldalt
zöld résznek hagyták meg, dúsabb és kiterjedtebb növényi sávval, a jobb partot
viszont városias sétánynak képezték ki – itt már megjelentek az első graffitik,
jelezve, hogy az emberek otthon érzik magukat ebben az elképzelésben. Az utat egy
150 méter magas felhőkarcoló zárja majd le, közvetlen kapcsolatot teremtve Bécs
belvárosával.

IV. Zöldindulás

„Nem ismerek szomorúbb jelenséget annál,

mintha valakinek az egész személyiségét ki lehet
fejezni egyetlen színnel, például azzal, hogy zöld.”
Szántó

A hatalom gazdasági megingása után már csak idő kérdésének számított, hogy a
politikai ellenzék mikor lendül akcióba. Az továbbra sem merülhetett fel, hogy az
egypártrendszert vagy a szovjet csapatok magyarországi tartózkodását kifogásolják,
de a világszerte megerősödő környezetvédelmi törekvések jegyében felléphettek a
vízlépcsőrendszer gondolata ellen.
Nagyjából azt is előre ki lehetett következtetni, hogy a rohamozó zöldek a
legkevésbé kockázatos utat választják majd, a már fennálló társadalmi alakulatokat
használják fel, a rendszer kereteibe beilleszkedő, legális akciókhoz csatlakoznak.
A mozgalom kiinduló pontjának azt az 1978-as vizsgálatot tekinthetjük, melyet
a Szigetköz mezőgazdasági nagyüzemei kezdeményeztek a megyei Népi Ellenőrzési
Bizottságnál. A közös gazdaságok aggályaikat fejezték ki a termelési feltételekkel és
a talajvízrendszer stabilitásával kapcsolatban, megoldatlannak találták a vidék
vízellátását és szennyvíztisztítását is. A kibontakozó vitákba bekapcsolódott a
Hazafias Népfront és a Magyar Hidrológiai Társaság is.
A kormányzat részben engedett a többoldalú nyomásnak – írja közös
tanulmányában dr. V. Nagy Imre és dr. Vágás István egyetemi tanár – és
kidolgoztatta a Szigetköz sokoldalú meliorizációs és talajvíz-szabályozási tervét, de
az energiatermelés korlátozására – az ökológiailag kifogásolt csúcsrajáratási
elképzelés módosítására nem volt hajlandó. Az illetékesek abba sem kívántak
belemenni, hogy egy új kormányegyezményben rögzítsék: napi kétmillió
köbméternyi szennyvizet kell megtisztítani. Ellenállásukat elsősorban költségbeli és
energiafejlesztési megfontolások indokolták.
Ezeket a vitákat figyelemmel követték a Duna Kör későbbi megalapítói is. A
rendezvényeken egyre gyakrabban szólalt fel egy-egy ellenzéki árnyalatú mélyépítő
vagy vasúti mérnök, hidrobiológus. Ők egyenlőre nem magát a vízlépcsőépítés
tervét, illetve az energiatermelési célokat támadták, hanem egyes hibás
részmegoldásokat kívántak kijavítani, vagy javaslatot tettek valamilyen elmaradt
vizsgálat bepótlására.
A rendezvények szereplői között feltűnt a zöldelv későbbi leghitelesebb
szakértőjének, dr. Tóth Jánosnak a neve, aki a vízlépcső várható környezeti ártalmait
elemezte a nyilvánosság előtt. Imrich Daubner szlovák tudós előadást tartott a
Magyar Tudományos Akadémián, melyben kifejtette abbéli véleményét, hogy ha
megépül a vízlépcső, a Duna halállománya a felére csökkenne, a halfogás
eredménye pedig tíz százalékra.
Varsa Endre, a vízügyes bástyának tekintett VITUKI tudományos munkatársa
bejelentette, hogy ha nem kerül sor megfelelő védekező intézkedésekre, akkor a
nagymarosi duzzasztás és a bányászkodás együttes hatására a Duna-víz mélyen
behatol a karsztba és elszennyezi annak jó minőségű vizét, a jövő egyik
ivóvízbázisát. Egyes feltételezések szerint Varsát egy rejtett kegyes szándék
vezérelte, a figyelemfelkeltéssel csak azt szerette volna elérni, hogy minél több pénz
jusson egy figyelőrendszer kiépítésére. (Ami az adott ügy további sorsát illeti: dr.
Lorberer Árpád 1987-ben kapott megbízást a jelenség kivizsgálására. Munkáját
Németh Miklós kormánya leállította, Antall József kabinetje szüneteltette, öt év is
beletellett, amíg folytathatta és csak 1997-ben, a hágai döntés után hozhatta
nyilvánosságra kutatásainak eredményét. Dr. Lorberer megállapította, hogy nincs
szó a Duna-víz frontszerű benyomulásáról, de tény, hogy a folyó vize Esztergom és
Dunaalmás térségében átszivárog a főkarsztvíz-tárolóba. A kutató a legfőbb kiváltó
okként a bányák mértéktelen vízkivételét jelölte meg.)
Az apróbb szakmai jellegű lázadozások folytatódtak. 1981-ben a VITUKI által
rendezett Tudományos Napokon dr. Bulkai Lajos kifejtette, hogy a vízi energiára
épülő erőművek csökkentik a folyók áramlási sebességét és így károsan
befolyásolják a parti szűrésű kutak működését. Egy „Zöld Internacionálé”
kialakulását vetíti előre a pozsonyi Ohranca Prirodi című környezetvédelmi lapban
megjelent cikk, mely megvonja a dunai vízlépcsőrendszer várható mérlegét, úgy
találja, hogy több kárral jár, mint haszonnal.
Mindenkinél élesebben hallatták hangjukat azok a rétegek, melyeket a vízerőmű
építése közvetlen anyagi érdekükben sértett meg. A tervek megalapozásához
mintegy ötven nagyobb szabású tanulmány készült, kidolgozásukba elsősorban a
vízügyi tervezőket és a területileg érintett kutatóintézeteket vonták be. Akik kívül
maradtak, személyes és szakmai megalázásként élték meg a mellőztetésüket, azt,
hogy nem jutott nekik a jól fizetett megbízásokból.
A tiltakozók között külön érdekcsoportot alkottak azok, akik az
ingatlan-tulajdonukat fenyegető sérelmektől tartottak. Az eredeti tervek szerint a
Dunakanyarban folyó vízlépcső-építkezések kapcsán 48 lakóházat és mintegy 150
hétvégi nyaralót bontottak volna le. A valóságban ezeknek a számoknak a
sokszorosára vonatkozott volna a felszámolás.
Pilismarót üdülőövezetében az országos hatalmat birtokló Magyar Szocialista
Munkáspárt már évek óta telkeket osztogatott tagjainak és klienseinek, szinte
jelképes összegekért. Az új tulajdonosok folyamatosan az előírások és a törvények
fölé emelték magukat, az 511 itt felhúzott ingatlanból csak 5 (!) épült megfelelő
engedélyek birtokában, 22 utólag kapott fennmaradási engedélyt távlati bontási
kötelezettséggel, a többi 484 viszont csak az illetékes hatóságok elnézésének
köszönhette a létét. Patrónusuk, a valódi nevén soha nem említett „Felső Hang” – a
megjelölés állítólag a Párt Központi Bizottságának egyik titkárát takarta – mindig
megvédte az érdekeiket.
A tározó kialakításánál ez a környék is víz alá került volna, és a jogtalan
építkezés miatt a tulajdonosok semmiféle kárpótlást nem kaphattak. A kérdés végül
a korszak szellemének megfelelő módon oldódott meg, a „Felső Hang” most is
közbelépett, a tervezők kénytelen-kelletlen átalakították az elképzeléseiket és
félmilliárdos költséggel egy töltésrendszerrel vették volna körül az üdülőövezetet.
– Ekkora pénzből minden egyes tulajdonos arany palotát vehetett volna
magának – jegyezte meg később a tervezés egyik legfőbb irányítója.
Mindent összevetve a sokféle irányból áradó tiltakozó szavak és gesztusok már
felhalmozódtak, csak a kinyilvánításukra vártak – és ez sem késett sokáig.
1980 körül néhány újságíró-gyakornok került a Búvár című népszerű tudományos
folyóirathoz. Ezek közé a „cuvakszok” közé tartozott a fiatal Vargha János is, aki
magát kutató biológusként határozta meg, jóllehet csak néhány hónapot töltött el
vegyületekkel, oldatokkal, sejttenyészetekkel foglalkozva egy szegedi
laboratóriumban. 1980-ban családjával Pilisborosjenőre költözött, a főváros
közelségébe. Lehetséges, hogy már akkor politikai ambíciók vezérelték.
Ami a személyiségi jegyeit illeti, érdemes megemlítenünk egy apróságot:
Vargha János otthon középső fiú volt, ami a megboldogult apja szerint is nehéz
helyzet: mert mindig van a családban egy nála okosabb és egy nála kedvesebb
gyerek. Valamilyen lélekbúvár talán innen vezetné le állandó bizonyításvágyát,
messianisztikus fontosságtudatát.
Egyik újságíró-kollégájának visszaemlékezése szerint Vargha a munkájában
különös alaposságot mutatott, azt a Flaubert-ről terjengő legendát vonatkoztatták rá,
hogy ha azt akarta leírni: a kertben 52 káposzta nőtt, akkor kiment a kertbe és
utánaszámolta a fejeket. Ezzel a precizitással kezdte tanulmányozni a dunai
állapotokat is, mindenekelőtt a vízlépcsőrendszerről kibontakozó vitákat.
Varghában nem a felmerült szakmai vitapontok váltották ki az első
megütközést, hanem az a felismerés, hogy az ügy körül tucatszámra találhatók
megsértett és félreállított emberek elhallgattatott véleményekkel, fiókban maradt
publikációkkal. Úgy érezte, hogy „egy politikai üggyé kikiáltott úthenger őrli maga
alá a véleményeket”. (Ez a fejtegetés és a többszörös képzavarban szenvedő idézet
egyébként Fleischner Tamás tanulmányából, a Cápafogsor a Dunán-ból származik.)
Maga Vargha azt jelölte meg törekvései indítékaként, hogy „kialakult bennem
egyfajta tisztelet az olyan dolgok iránt, mint a folyó, a tó vagy az erdő”. Nincs
jogunk kételkedni abban, hogy Vargha Jánost elméletileg egy idilli Duna-kép
látomása vezérelte, de a gyakorlatban merő politikai szempontokból kiindulva
közelítette meg a kérdést.
Egy alkalommal – feltehetőleg még 1980-ban – a Búvár főszerkesztője
megbízta Varghát, hogy írjon a lapba valamilyen vizes témával foglalkozó cikket.
Az ifjú gyakornok Egyre távolabb a jótól címmel egy tanulmányt készített a
vízlépcsőrendszerről és annak történetéről, eszerint „a Vízügy az egyes ágazatok
közötti költségmegoszlás meghamisításával kívánt kedvezőbb képet adni a
beruházás érdekében”. (Ezt a témát korábban már mi is érintettük.)
A főszerkesztő közölte vele, hogy ezt az írást nem adja le a lapban, mire Vargha
átvitte az anyagot a Valóság című folyóiratba, ahol 1981 novemberében meg is
jelent. Sokan ezt a cikket tartják a rohamozó zöld mozgalom első és meghatározó
jelenségének.
Minden részrehajlás nélkül elmondhatjuk, hogy ez a cikk jelentéktelen munka,
de el kell ismernünk, hogy az adott körülmények között Vargha nem is írhatott volna
sokkal jobbat. A feldolgozni szándékolt anyag gerincéhez, a vízlépcsőrendszerrel
kapcsolatos titkos dokumentumokhoz nem juthatott hozzá, a mintának tekintett, már
elkészült osztrák vízerőműveket nem láthatta belülről, és még lehetne sorolni az
akadályokat. Cikkében egy mesterkélt, bizonyítónak szánt apparátust próbál
felépíteni, jobb híján a tiszalöki vízlépcsőről rendezett konferencia hozzászólásaira
hivatkozik, úgy akarja megdönteni Mosonyi professzor állításait, hogy a saját érveit
igyekszik ellenük fordítani. Dolgozatából csak egyetlen dolog vált egyértelművé: a
Vízügy iránt érzett és minden lehetséges alkalommal kinyilvánított gyűlölete.
De a kor szava szerint szólt és meg is találta a maga közönségét. Egy különös
csoport gyülekezett Vargha körül, általában szerda esténként találkoztak egy Logodi,
majd egy Kertész utcai lakásban. Jórészt művészek, irodalmárok és egyéb fiatal
humán értelmiségiek jelentek meg itt, feltehetőleg tisztában voltak a legújabb
filozófiai áramlatokkal és a francia „nouveau roman” stílusjegyeivel, de – néhány
ritka kivételtől eltekintve – keveset értettek a vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos
műszaki problémákhoz. Némelyiket egy Prédikálószéken tett kirándulás állította a
rohamozó zöldek táborába, felháborodva azon, hogy energetikusok víztározót
szándékoztak építeni ebben az idilli környezetben, mások alig titkolt politikai
célkitűzéseket melengettek magukban. Zavartan hallgattak, ha a vízmozgás elemi
ismereteit igénylő Chézy- vagy Boussinesque-féle képletek kerültek szóba.
Mozgalmárok voltak a szó általuk romantikusnak vélt értelmében.
– Leginkább egy szektára emlékeztettek – jellemezte őket későbbi
tárgyalópartnerük, Rakonczay Zoltán, a magyar természetvédelem egyik
legnagyobb élő alakja –, nem lehetett tudni, hogy kik és milyen alapon választották
meg őket képviselőiknek, de mintha birtokában volnának minden orákulumnak, a
vitákban nem tűrtek semmiféle ellentmondást. Ha valamilyen állításukra azt
próbáltam mondani, hogy: „igen, de......”, már sértődötten ki is vonultak. Soha nem
alkottak jelentőset, nem kutattak semmiféle témát, nem terveztek és nem tanítottak,
mindig csak tiltakoztak, márpedig a folyamatos negatív cselekvések soha nem
hozhatnak pozitív eredményeket. Szakmailag csak néhány felületes ismeretet
szedtek fel; olyanok voltak, mint akik könyvből tanultak meg biciklizni.
Rakonczay állításainak látszólag ellentmond az a tény, hogy a nyilvánosság
előtt folytatott vitában a rohamozó zöldek képviselői általában sikerrel szerepeltek.
Ez a helyzet azonban mindjárt más képet mutat, ha figyelembe vesszük, hogy
Kovács Antal, az Országos Vízügyi Hivatal vezetője valóságos intézményi
önkiherélést hajtott végre, mikor minden szakemberének megtiltotta, hogy
nyilatkozzanak a vízlépcsőrendszer ügyében.
A vízügyes szakma vált a támadások fő célpontjává. El kellett tűrniük, hogy a
Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Szentágothai János nyilvánosan kijelentse:
– Én már 1979-ben rádöbbentem, hogy mennyire műveletlen az egész vizes
társaság!
Egy rohamozó zöld aktivista még messzebb ment, a vízügyeseket „rákos
daganat”-nak nevezte a nemzet testén. A szakma ennek ellenére összezárt a
támadások előtt, példátlan módon egyetlen szakemberük sem ment át a túlsó oldalra.
Nemcsak általános erkölcsi okok vezérelték őket, de azzal is tisztában voltak, hogy
ha behódolnak a hisztériának, annak elmúltával folt marad a szakmai becsületükön
is.
Az egyik, a rohamozó zöldek szempontjából győztes csata színhelyén – ahol a
vízügyesek meg sem szólalhattak – „a résztvevők egyrésze elhatározta, hogy
mozgalmat indít a Duna megmentéséért” (Vargha János megfogalmazása).
A Duna Kör nem ezen az előadáson jött létre, hanem valamivel később –
emlékezik vissza az alapító atyák egyike. – A „Rakpart Klub”-beli estén a
„Nyitottság a Dunáért”-mozgalom bontakozott ki. Korábban is, később is találunk
más elnevezésű, de azonos ideológiájú csoportokat: „Bizottság a Dunáért”,
„Kékek”, a „Duna Barátai” és így tovább. Az egyes alakulatok között nem
mutatkozott éles választóvonal.
A mozgalmak tevékenysége elsősorban kiáltványok megszövegezéséből és
terjesztéséből állott. 1984 első felében egy felhívást intéztek az Országgyűléshez és
a kormányhoz, melyben követelték a vízlépcsőépítés leállítását és új tervek
kidolgozását. Akciójukhoz tízezernyi aláíró csatlakozott, köztük a vízügyekben oly
döntő fontosságú és illetékességű intézmények, minit a Budapesti Városszépítő
Egyesület vagy az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karának KISZ
Bizottsága.
Az aláírásgyűjtés és a felvilágosító előadássorozat elég rendezetlenül folyt,
többen a saját nevükben terjesztették az íveket, végül is káosz keletkezett a
mozgalomban – tudjuk meg egy másik alapító atyától. – Ezért célszerűnek látszott a
sorokat rendezni és egyesületet alapítani.
Persze logikusan felmerülhet a kérdés, hogy a kormányzat miért nem lépett fel
erélyesebben a kibontakozó szervezkedéssel szemben, hiszen akkoriban még
megvolt az ehhez szükséges ereje. Az akkori hatalom sokszor élt a cenzúra, sőt, az
elhallgattatás eszközeivel, de ezeket mindig is szívesebben alkalmazta a valóban
baloldali kezdeményezések, mint a „népi-nemzeti” és értelmiségi mozgalmak ellen.
Elnézte Cs. István sorozatos fasisztaízű megnyilatkozásait, de egyetlen poénért
egyéves szilenciumot adott a kor egyik legnagyobb költőjének, a szocialista
elkötelezettségű Ladányi Mihálynak. (Ha jól emlékszem, Ladányi azt mondta egy
íróolvasó találkozón, hogy: „a személyi kultusz elleni harccal az a baj, hogy
ugyanazok csinálják, mint a személyi kultuszt”. Erre jött az egyéves száműzetés a
Széchenyi Könyvtár könyvfeldolgozójába, ezalatt egyszer hangzott el a neve, akkor
is csak egy könnyűzenei kívánságműsorban, ilyeténképpen: „most pedig Ladányi
Mihály hallgatónk kérésére az Il Silenzio című számot közvetítjük.”)
Másrészt erős a gyanúnk, hogy a kormány szándékosan „engedte el a
láncukról” a rohamozó zöldeket. Változatlanul szeretett volna kihátrálni a vízlépcső
felépítésének kényszere alól és a környezetvédő mozgolódásokat érvként tudta
felhasználni a csehszlovák féllel folytatott tárgyalásain, mint az országos tiltakozás
spontán jelét.
A hatalom később is gyakran folyamodott hasonló taktikai trükkökhöz. Dr. V.
Nagy Imre és dr. Vágás István a már említett tanulmányában a következőket írja a
szerződés felmondását megalapozni kívánó „ökológiai szükségállapot” jelszó
eredetéről: „Meg nem erősített értesülések szerint a jelszó igényét az akkori
miniszterelnök-helyettes, az ipari lobby egyik vezető tagja vetette fel először a
Magyar Tudományos Akadémia elnökének (még 1984-ben) azzal a céllal, hogy
találjanak valamilyen jól hangzó környezetvédelmi lózungot a Bős-Nagymarosi
Vízlépcsőrendszer ellen. Tehát nem tudományos érvekre, hanem az alapvető emberi
érzelmekre ható, a veszélyérzetet felkeltő szimbólumra volt szükség és az értelmes
meggyőzést a nacionalista propaganda jól helyettesítette.”
Ilyen furcsa módon estek egybe a hatalom szándékai saját ellenzékének
törekvéseivel. A Sors méltányos igazságszolgáltatásának kell tekintenünk, hogy ez
az alantas taktikázás a kívánttal ellentétes eredményt hozott: a szabadjára engedett
rohamozó zöld mozgalom kulcsszerepet játszott a magát szocialistának nevező
rendszer lebontásában. De addig – témánk szellemében szólva – még sok víz lefolyt
a Dunán.

1985. október 9-én egy nemzetközi környezetvédelmi bizottság egy amerikai és egy
kanadai kutatónak, az indiai Lokayan csoportnak és a magyar Duna Körnek ítélte
oda a „Right Livelihood Award” elnevezésű díjat, melyet annak idején Jakob von
Uexkult báró alapított. A rohamozó zöldek ma is szívesen emlegetik ezt a kitüntetést
„alternatív Nobel-díj”-ként. El lehetne tűnődni a párhuzam jogosságán, hiszen
mások, máshol és más alapon döntenek a két ügyben, s amíg a Nobel-díjjal
egymillió dollár jár, „alternatív” párjával csak huszonötezer, tehát úgy hasonlítanak
egymáshoz, mint a silány Magyar Banán csokoládészelet a valódi banánhoz. Az
ilyen dicsekvés egyébként is kétélű fegyvernek számít, hiszen a szlovákok is
felhozhatnák, hogy az ő vízlépcső beruházásuk 1992-ben Madridban Európa-díjat
nyert.
Az elismerés azt viszont kétségtelenül igazolta, hogy a hivatalosan alig egy éve
megalakult Duna Kör külföldi kapcsolatai egyre inkább kiépültek. Már korábban is
felhívást intéztek az osztrák környezetvédőkhöz, hogy akadályozzák meg közösen
Ausztria részvételét a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építkezéseiben. Josef
Buchner, az osztrák zöldek egyik vezetője válaszképpen levélben biztosította
támogatásáról magyar elvbarátait. Ezt a nyitást számos más kapcsolatteremtési
kísérlet követte.
Az aktivizálódó ellenzéki csoportokat mind szorosabb kötelék fűzte az
emigrációhoz is. Törekvéseik segítésére a svájci magyar szórvány megalapította a
becsületadót, melyet elképzelésük szerint minden magyarnak kötelessége lett volna
leróni, kiadták a Nagy Imre-díjat is. Mások nyomdagépeket küldtek be a
Beszélőnek, a Demokratának és a többi szamizdat kiadónak, a küldemények fele
eljutott a címzettekhez, a másik felét elkobozta a rendőrség. Gyakran működtek
közre provokátorok is: valaki becsempészte a gépet, aztán ugyanő jelentette az
elhárításnak, hogy hová továbbította.
Vargha János és néhány vezető társa később tagja lett az ellenzéki
mozgalomban meghatározó szerepet játszó Szabad Demokraták Szövetségének, de a
Duna Körben kezdetben nem érvényesült Kis Jánosék szigorúan zárt, bolsevik
típusú irányítási módszere. Nyitottabb szellemű, plurális szervezet maradt, szabad
közlekedés folyt az urbánusok és a népiesek között. „A Duna-mozgalmak
öntudatlanul is reprodukálták a nyugati hálózatokat, melyekben nincsen vezetés,
nincsen tagság, nincsen megbeszélt terv, hanem mindenki a maga módján járult
hozzá egy közös ügyhöz” – nyilatkozta az egyik résztvevő. Aztán a kép
megváltozott.
„Nehezen tagadható – írja az elemző –, hogy a Vízerőmű elleni kampányt
irányító Duna Kör totális elkötelezettséget követelt híveitől, az ellenvéleményt
megkockáztatókat gonosz ellenségként kezelte, a Duna ügyét egyfajta
valláspótlékként erőltette rá a rendszerváltozástól elbizonytalanodott értelmiségre.
Többé nem úgy működött, mint egy civil szervezet a demokráciában, sokkal inkább
olyanformán, mint a legfőbb igazságért küzdő titkos társaság egy rettegett
diktatúrában.”
Abban viszont a Duna Kör vezetői azonos képet mutattak a többi ellenzéki
szervezettel, hogy ők is valósággal hazajártak Bécsbe – ami akkoriban még nem
számított olyan természetes jelenségnek, mint napjainkban: egy átlagos magyar
állampolgár egy évben csak egyszer mehetett Nyugatra. Nem tisztünk azonban
kinyomozni, hogy a rohamozó zöldek kinek a támogatásával juthattak útlevélhez.
Mivel a Szabad Európának nyilatkozni még mindig kockázattal járt volna, ezért
egy Bibópressz Sajtóügynökség elnevezésű fedőszerv iktatódott közbe, a
rádióállomás közleményeiben ennek az anyagaira hivatkozhatott forrásként. A
„Holnap hullámhosszán”-ban és a többi műsorban mind gyakrabban szerepeltek
magyarországi zöld hírek anélkül, hogy a nyilatkozókat otthon retorzió érte volna.
A sajtóügynökséget egyszemélyes vállalatként egy emigrált magyar szociológus
tartotta fenn, a kilátogatókat személyes vendégeiként és saját költségén fogadta.
Emlékezete szerint Vargha az olcsóbb kategóriába tartozott, mert nem várt el
fényűző vacsorákat, beérte egy jó adag fagylalttal.
A szociológus Bécsben több fórumot is teremtett Varghának: már 1983-ban
előadást tarthatott a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésével járó
környezeti ártalmakról, szerepelt a Gegenstimmen című, főleg a kelet-európai
ügyekkel foglalkozó újságban és így tovább.
Feltehetőleg Vargha tevékenységének is köszönhető volt, hogy az osztrák
zöldek egyre fokozottabb mértékben vállaltak szolidaritást magyar társaik
célkitűzéseivel. Nem csak a törzshelyükön, a Café Landtmanban rendeztek tiltakozó
gyűléseket Nagymaros ügyében, hanem a bécsi parlamentben is interpelláltak.
Radikálisabb tagjaik ennyivel sem érték be. 1988 szeptemberében, mikor a Donau
Kraftwerke nevezetű osztrák cég fővállalkozóként beszállt a nagymarosi vízlépcső
építkezésbe, a Global 2000 frakció elfoglalta a cég központját. Tizenöt aktivistájuk
egy kilenc méter széles transzparenst helyezett el az épület homlokzatán: „a Donau
Kraftwerke elfoglalva, állítsátok le Nagymarost!” szöveggel. Betelepültek az
irodahelyiségekbe, és hogy kifejezzék jelképes tiltakozásukat a Duna
vízminőségének várható romlása ellen, bűzlő haldögöket tettek Hansjörg Tengg
igazgató asztalára. A zöldek és Marga Hubinek, a képviselőház elnökhelyettese
szolidaritásukat nyilvánították ki a Global 2000 akciójával kapcsolatban.
(A rohamozó zöld mozgalmaktól általában nem állnak távol a hasonló
gyermekded megnyilvánulások. Egy alkalommal Bencsik Béla és néhány más
vízügyes vezető meghívta a Duna Kör tagjait egy nyilvánosság előtt rendezendő
tisztázó szándékú megbeszélésre. A zöldek meg is jelentek, fel is tették a
kérdéseiket, de mikor a vízügyesek megpróbáltak válaszolni, ők fütyülni, dobolni,
tapsolni kezdtek. Csak a saját szövegüket akarták hallani.)
A zöldek kíméletlenül leszámoltak a saját soraikban jelentkező eretnek
véleményekkel is. Otto König professzort, az osztrák Ökoetológiai Intézet
nagytekintélyű vezetőjét, amiért meg mert kockáztatni egy olyan állítást, miszerint
az olaj és a szén helyett inkább a tiszta vízi energiát kellene előnyben részesíteni és
támogatta a vízierő gyakorlati felhasználását, egyes osztrák ökológusok kigolyózták
volna a szakmából és nyilvánosan kijelentették, hogy nem szabad komolyan venni a
kijelentéseit.
(Ha már az energiahordozók különféle fajtáinál tartunk, el kell gondolkoznunk
azon a jelenségen, hogy a honi rohamozó zöldjeink kizárólag a felépítendő
vízerőművek terveire irányították a csapásaikat. Kevés olyan nagy tüntetésükről
tudunk – én magam egyről sem –, mely a paksi atomerőmű vagy a visontai külszíni
lignitbányászkodás ellen szerveződött volna, jóllehet ennek az utóbbinak a tájképi
látványa elborzasztóbb, mint amilyen a nagymarosi vízlépcsőé lett volna. Ez az
energiahordozók fajtája szerinti szelektálás nem számít általános meghatározó
vonásnak a mozgalomban, hiszen Észak-Rajna–Vesztfáliában a zöldek kitartóan
demonstráltak az ottani külszíni fejtések ellen.
Kiáltványaikban arról is ritkán olvashattunk, hogy az egykor Gagarinról
elnevezett hőerőmű milyen pusztító savas esőket indít el, Paks hány fokkal emeli
meg a Duna vizének hőmérsékletét.
A zöldek ilyetén magatartásából nyilvánvalóan kisejlik a politikai elfogultság
lólába. Egy rosszabb indulatú megfigyelő könnyen arra a következtetésre is juthatna,
hogy a rohamozó zöldek céljai így vagy úgy, de egybefonódtak a kalorikus
erőművek tulajdonosainak és ellátóinak érdekeivel.
A nagy konszernek magatartását logikusnak tekinthetjük, az új feltárások
következtében világszerte jelentős energiahordozó-készletek halmozódtak fel,
melyeket csak úgy lehet megfelelő áron eladni, ha a lehetséges konkurenciát minden
eszközzel kiszorítják a piacról. Ez az üzleti meggondolás azonban még nem teszi
érthetőbbé a zöldek egyoldalúságát.)
A két ország rohamozó zöldjei egymás tüntetéseibe is beszálltak. Együtt
vonultak az emlékezetes, Batthyány térről kiinduló tiltakozó sétán, ugyanaz a
felhívás hirdette, hogy hétfőn Győrben tartanak fáklyás felvonulást, csütörtökön
pedig nemzetközi sajtótájékoztatót Bécsben. L. András közíró, a Duna Kör egyik
frontembere Habsburg Ottót is meginvitálta egy Bős-Nagymaros elleni
demonstrációra. Egykori uralkodó családunk jeles szeniorja feltehetőleg a Ház
„bella gerant alii”, „a háborút viseljék mások” jelszavától vezéreltetve csak az
üdvözletét küldte, a személyes megjelenést elfoglaltságára hivatkozva nem vállalta.
A hasonló jelenségeket még sokáig lehetne idézni. Mikor az ICOLD, a Nagy
Gátak Nemzetközi Bizottsága bécsi kongresszusán a vízerő-hasznosításának az
egész emberiséget szolgáló jelentőségét méltatta, a zöldek közös helyszíni akcióval
tiltakoztak. Hirtelenjében kitalálták az ICALD-ot, a Nagy Gátak Elleni Nemzetközi
Együttműködés nevű szervezetet, és kifeszítettek egy vásznat, mely egy szigonnyal
halászó, ágyékkötős indiánt ábrázolt őserdei környezetben – felfogásuk szerint
nyilvánvalóan az az életforma állt a legközelebb az ideálishoz –, alá pedig
„Hagyjátok folyni a folyókat!” jelszót biggyesztették. A magyar televízió jelenlévő
riportere még a röpcédula osztogatásba is beszállt.
Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell a Die Presse című bécsi lapban
megjelentetett terjedelmes fizetett hirdetésről. Ebben a rohamozó zöldek által
mozgósított magyar humán értelmiségi krém emelt szót az osztrák közvéleménynél,
hogy akadályozzák meg kormányuk tervezett részvételét a nagymarosi
építkezésekben.
A felhívást harmincan írták alá. Érdekes képet kapunk, ha a szakmai
összetételüket elemezzük. A Duna Kör hét vezetője szerepel köztük, továbbá hét író
és költő, hat történész, egy-egy dramaturg, könyvtáros, színművész, festőművész,
zongoraművész, grafikus képviseli a „hozzáértő nép okos gyülekezetét”,
feltehetőleg valamennyien elmélyült és felkészült szakértői a vízlépcsővel
kapcsolatos műszaki kérdéseknek. Biológus egy akad a névsorban, természetesen
Vargha János személyében, hidrológus, vízépítő, tervező mérnök és más hasonló
kívülálló viszont még mutatóban sem tűnik fel.
Az osztrák zöldek egyik vezetője, Wolfgang Sadik, „Fos” – mit csinálhatunk, ez
volt a beceneve, persze németül – kijelentette:
– Ha az osztrák kormány exportálja Magyarországra a környezetkárosítást,
akkor mi, osztrák természetvédők az erőszakmentes ellenállást fogjuk exportálni.
Az osztrák közvélemény azonban más tartalmú és érthető választ adott a
magyar zöldek felhívására. Egy később megrendezett népszavazáson majd
kétharmados többséggel foglalt állást a Bécs II. kerületében felépítendő freudenaui
vízlépcső megépítése mellett. Ugyanezen a szavazáson viszont átengedték nekünk a
Világkiállítás megrendezésének jogát.

V. Egy csendes zöld

A zöldek kórusának hangnemét mindvégig a rohamozó frakció tele torokból
elharsogott agresszív vádaskodásai határozták meg. Stílusjegyeik állandóak, ezért
könnyen felismerhetők. Vegyünk sorra néhányat.
Mindig személyeket támadnak, az illetőre alkalmazott speciális vádakkal.
Véleményük szerint Nemcsók Jánost, „az érdemes pártbiológust” azért nevezték ki a
Dunai Kormánybizottság élére, hogy „a megegyezést a vízlépcsőpárti kabinet szája
íze szerint hozza létre”. Taba Lajost, a tárgyaló delegáció titkárát reaktivált
titkosszolgálati ügynöknek minősítik, Mosonyi professzorról megállapítják, hogy
szakértelem nélküli mérnök.
Ezek a rohamozó zöldek, hasonlóan a legendabeli cowboyokhoz, akik sohasem
töltenek, csak lőnek, mindig csak állítanak és nem bizonyítanak. Ha kijelentéseikre
szakértői cáfolat érkezik, ritkán szállnak vitába vele – legfeljebb megismételik azt,
amit egyszer már elmondtak – hanem sietve új témát hoznak elő. Megelégszenek
azzal, hogy a vádaskodásuk elhangzott, „semper aliquid haeret”, valami csak rajta
ragad a célbavett személyen. De, azt hiszem, kár több szót vesztegetni a taktikai
módozataikra.
Ettől a fenekedő kórustól különválva meg-megszólalt egy visszafogott hang,
melyre mindenképp oda kellett figyelni, mert szavai mögött mindig szakmai és
emberi fedezet állt. Az illető nevét már többször is említettük, dr. Tóth Jánosról, a
biológiai tudományok kandidátusáról van szó.
Tóth hatvannyolcadik évében jár, súlyos betegség gyanújával kórházi
kivizsgálásra készült, mégis hajlandó volt időt szakítani néhány beszélgetésre.
Szobája bútorain a tisztes kopottság nyomai látszanak, a főfalat egy nagyméretű
Duna-fénykép uralja. Tóth felkészült, egy kazalnyi dokumentumot rakott ki maga
elé, de alig néz beléjük, inkább csak bizonyítéknak szánja őket. Tárgyszerűen és
célratörően fogalmaz. Míg hallgatom, az az érzésem támad: ő maga is igényli, hogy
még egyszer áttekintse az életútját. Nem zavarom közbeszólásokkal.
„– Apám egy torontáli magyar parasztcsaládban született hatodik gyerekként.
Anya nélkül nőtt fel, négy elemit végzett. Mikor sorköteles korba került, a szerb
katonai behívó elől átszökött Magyarországra. Ha mint dezertőrt visszatoloncolják,
odaát hadbíróság elé került volna, ezért inkább beállt a nem reguláris magyar
haderőbe, ott szolgált hat évig. Mikor leszerelt, a Postánál helyezkedett el,
kézbesítőként kezdte, aztán átrakták a kábelesekhez. Anyámat, a hatelemis
cselédlányt a „városligeti korzón” ismerte meg, összeházasodtak, a Rózsadomb
alján telepedtek meg egy albérletben, én is itt születtem.
Az osztályba huszonnyolcan jártunk, ebből csak négyen éltünk szegénysorban.
Soha nem számítottam egyenrangúnak a többi rózsadombi gyerekkel, azt tartottam
sikerélménynek, ha nem csesztek le túlságosan. Később sem tudtam erőszakosan
érvényesíteni magamat, észrevétlenül besorolódtam másodrendű állampolgárnak.
Irtóztam mindenféle bizonyítástól, a futballt sem szerettem, mert mérhető
eredményre, gólra ment, engem pedig csak a játék vonzott.
 Senkivel sem barátkoztam. Hatéves koromban kaptam egy hathetes, mudi
fajtájú kutyát, tíz évig éltünk együtt, az anyám után ő állt hozzám a legközelebb.
Cigánynak hívták. Az életet a szemünkön-orrunkon-fülünkön keresztül fogjuk fel,
de többnyire egy fajtatársunkhoz kötődő világlátás is hat ránk. Én egy kutya
gondolat- és ösztönvilágán keresztül sajátítottam el a környezetem törvényeit. Ebből
a kapcsolatból maradt meg bennem, hogy mindig látom azt, akihez beszélek, ha
közben nem is nézek rá folyamatosan. Érzékelem, hogy vette-e az üzenetet, ha nem
fogadta, nem erőltetem tovább, inkább elkezdem elölről. Ha a papok úgy
gyóntatnának, hogy közben átölelve tartják a híveket, ez a testi közelség többet
jelentene, mint minden uniformizált szöveg.
A származásommal később sem volt szerencsém. Mivel az apám a Postánál
dolgozott és nem egy nagyüzemben, a káderlapomra az „egyéb” kategorizálás
került. Legfeljebb még a „fejlődőképes” jelzőt tették hozzá. Ilyen háttérrel épp hogy
be tudtam jutni az Agrártudományi Egyetemre, ahol többek között Woynarovich
Elek tanítványa lettem.
Woynarovichot indulatos személyiségnek ismerték, de engem ez se zavart.
Ezzel a fajtával inkább össze tudtam férni, mint az úgynevezett jó emberekkel, akik
már előre, látatlanban igazat adnak mindenkinek. Egy indulatos embernek megvan
az az előnye, hogy előbb konfliktusba kerül a gondolataival, és csak azután dönt.
A „fordulat éve” után, 1949-ben nem tudtam tartani a számat, azért ellenséges
politikai nézetem miatt kirúgtak. Szállítómunkásként helyezkedtem el, aztán a
Genetikai Intézetbe kerültem laboránsnak, úgy sikerült visszakapaszkodnom az
ELTE-re. 1953-ban diplomáztam, mint biológia-kémia szakos tanár. Le akartak
helyezni Karcagra kollégiumi nevelőnek, ezt zsákutcának éreztem, inkább
elvállaltam, hogy a munkakönyvembe beüssék az „önkényes kilépés”-t, ami
akkoriban megbélyegzésnek számított.
Szerződéssel felvettek az Agrokémiai Intézetbe, s bár a felét kerestem, mint
korábban laboránsként, de megbecsülték a munkámat és 1955 tavaszán jelentkeztem
aspirantúrára. Támogató fölöttesem, Márkus László kevéssel később, hogy aláírta a
kérvényemet, harmincegy éves korában agyvérzéssel lefordult a székről. Ez annyira
mélyen érintett, hogy elment a kedvem az egésztől, de nem akartam konfliktusokba
keveredni, hagytam menni az ügyet a maga útján.
A felvételi vizsga előtt járt nekem két hét fizetett szabadság, kivettem és
kimentem a Dunára. Eltöprengtem és úgy döntöttem, hogy mégis megpróbálom.
Nem tanultam rá túl sokat, de így is megfeleltem.
Az előírások szerint az én irányításomra is kijelöltek egy aspiránsvezetőt,
Jámbor Béla személyében. Ő az egyetemi laborban dolgozott, berendelt magához és
a „Nitrátredukció növényi szervezetben” című kutatási témát javasolta. Nem
érdekelt túlságosan, de engedelmeskednem kellett.
Egyszer egy oldat abszorbeáláshoz Floridinra lett volna szükség, melyet, mint a
neve is mutatja, Floridában készítettek. Épp kifogyott, és ha megrendeltük, akkor is
beletelt egy fél év, amíg megérkezett a szállítmány. Azt ajánlották, hogy ne is
várjam meg, hanem kérjek témamódosítást, ezen én kapva-kaptam, mert szívem
szerint mindig is a Duna halállományával szerettem volna foglalkozni.
Egy emelettel lejjebb dolgozott Woynarovich Elek, szóltam neki, és ő elfogadta
a jelentkezésemet. Nem mintha sokat számítottam volna a szemében, de az
aspiránsvezetés pénzzel járt, és neki öt gyereket kellett eltartania.
Ettől kezdve a hobbim vált a kötelező feladatommá. Kikerültem a
Haltenyésztési Kutatóintézetbe és kedvemre járhattam a vizeket. Megismertem a
halászokat, ezeket az arisztokratikusan zárkózott, különös kultúrájú embereket, akik
nekem megnyíltak, mert velem el tudtak beszélgetni a vízi világról.
Elmondták a tapasztalataikat, olyanokat, mint hogy a márna jó kapcsolatban él a
puhatestűekkel, mert olyan a fejformája, hogy tud turkálni az iszapban. Ez
számomra hihetetlennek tűnt, próbaképpen kifogtunk néhány márnát,
betonmedencében tartottuk őket, hogy megérjen az ikrájuk és másnap a medence
alja teli volt emésztésből származó kagylótöredékkel.
1956 után azzal vádoltak meg, hogy motoros összekötőként működtem az
intézetünk és a martonvásári akadémiai központ között. Bár ez az állítás nem fedte a
valóságot, mégis el akartak távolítani. Mikor a leszámolások idején Woynarovich
lement Tihanyba, megpróbáltak engem is vele küldeni, de a professzor javaslatára
inkább a Dunakutató Intézetben helyeztek el.
Itt D. lett a főnököm, egy jóakaratú, a nyugdíjkorhatáron már messze túl járó
ember. Az ő esetében is bebizonyosodott, hogy ha valami újba akarunk kezdeni, az
irányítást ne bízzuk öreg emberekre, mert azok már csak a koruknál fogva is
túlságosan óvatosakká váltak.
Én aspiránsként dolgoztam már Maucha professzor vízkémiai
laboratóriumában, ő sohasem kiragadott jelenségeket, hanem folyamatokat vizsgált
és számolt a vízállástól, hőmérséklettől függő következményekkel, itt átfogó
kutatásokról szó sem lehetett. D. belenyugodott abba, hogy az Intézetet egy elvi
munkaközösséggé degradálják, nem harcolt a továbblépést lehetővé tevő
támogatásokért. Kaptunk két szobát az egyetemen, mikroszkópokat, néhány csomag
tárgylemezzel, négyünknek összesen egy olló jutott, szinte sorba kellett állnunk érte.
Érthető, hogy a munkatársak igyekeztek minél többet kiharcolni maguknak a
szűkös lehetőségekből, én viszont most sem akartam vitatkozni, ha bármiért is
rivalizálnom kellett volna, inkább félreálltam. Persze azért kerestem a kiutat.
Huzella professzor még a háború előtt épített egy kutatóbázist lenn Gödön –
elsősorban külföldi tudósok fogadására szánta –, ezt később átvette az egyetem. A
telek igen tágas volt, a szabad részen felépítették az Intézet kihelyezett dunai
állomását – ide kértem le magamat.
Naponta motorkerékpárral jártam dolgozni Gödre. Itt a közvetlen gyakorlatban
ismerhettem meg a folyami ökológiát. Sok kérdés fölmerült bennem, mert alig
két-három olyan ember akadt, aki csak és kizárólag a Dunával foglalkozott volna.
Ha megtaláltam a választ, megnyugodtam, nem kotlottam tovább rajta, keveset
publikáltam. Bárhol hajlandó voltam előadást tartani ezekről a témákról, szavaimat
mindig sötét csend fogadta, vagyis figyeltek rám.
Ha be kellene sorolnom magamat, természetesen homo sapiens vagyok, azon
belül európai, de lélekben mindenekelőtt dunamenti polgárnak tartom magam, a
magyarságomra kényes vagyok, de még ez is csak utána következik. 1956-ban is a
Duna tartott itt, én az árvízvédelmi töltések között érzem magam otthon, ha mégis el
kellett volna mennem, egy másik középszakaszú folyó mellékét választottam volna.
Egy ócska balatoni vízi járművel sokszor kószáltam a folyón, volt, hogy Orsováról
húztam fel Pestig, márpedig nem az a legény, aki lemegy, hanem az, aki feljön a
Dunán. Most is, ha éjfélkor bekötnék a szememet és elvinnének a víz mellé, akkor is
megmondom, hogy melyik dunai sarkantyúnál vagyunk.
Később aztán sok egyetemi alkalmazott felfedezte, hogy Gödön milyen
kellemesen el lehet tölteni a hétvégét, megszállták az állomást, zajongtak, zenéltek,
keresnem kellett magamnak egy olyan helyet, ahová elhúzódhatok az
eszközeimmel-papírjaimmal. Már régebbről segítettem a helyi tanácsnak a jogi
ügyintézésben, ezért kedvezményes áron kaptam egy ötven négyszögöles telket.
Felhúztam rá egy kulipintyót, ma is ott tartom a dokumentumaimat, rágják őket az
egerek.
Közben elkészültem a disszertációmmal, a vizsgabizottság visszautasította az
elnök javaslatára, az illető így akart még egyet rúgni rajtam az állítólagos 1956-os
ügyeimért. Az előírások szerint három év múlva újra próbálkozhattam, addig csak
aspiráns lehettem, önálló kutató nem.
Korábban többször is dolgoztam a bíróságon szakértőként dunai ügyekben,
talán ez adta az ötletet a VÍZITERV-nek, hogy bekérjen egy megbeszélésre, a tárgy:
a nagymarosi vízlépcső hajózsilipjének oldalfalában létesítendő hallépcső volt. A
halak mozgásáról kérdezgettek, én akkoriban olvastam egy cikket erről a Deutsche
Fischerei Zeitungban, ahhoz még hozzátettem, amit korábbról tudtam erről a
témáról. Megköszönték, aztán egy szót sem szóltak.
Nem tudtam fölfogni, hogy itt pontosan mi készül, utánaérdeklődtem. Egy
barátom bevitt a VÍZITERV egyik kihelyezett részlegébe, a Rákospatak fölött
dolgoztak egy felvonulási épületben, mert csak ott fértek el a szükséges nagy
rajzasztalok, és megmutatták a szándékolt vízlépcső terveit.
Én 1959-ben Ausztriában már láttam Ybbs-Persenburgot, a magyar terveket
ezzel összehasonlítva úgy találtam, hogy az osztrák adottságok kedvezőbbek, mint a
mieink: a Dunának ott nagyobb az esése, szűkebb a völgye és így tovább.
Nekem a tervben érintett Szigetköz különben is többet jelentett egy átlagos
tájnál. Sok éjszakát töltöttem el ott, olyan csendben, hogy hallottam a kavicsok
súrlódását, a villogó lámpák kattanó kapcsolását. Jártam a veszélyes mélységek
fölött. Akkoriban még el lehetett veszni a folyóágakban és a hullák négy-öt nap
múlva kerültek elő, addigra a bőrüket is lekoptatta a vízhenger.
Elméleti fenntartásokat is tápláltam magamban. Ami a lényeget illeti, a
világban két olyan folyamat zajlik, mely mindent meghatároz: a víz körforgása és az
a jelenség, hogy minden változás energia következménnyel jár. Most csak az elsővel
foglalkozzunk. A vízgyűjtők felületén zajlik le a termelés, az akkumuláció, a
lebontás, sivatagi környezetben víz hiányában nincs lebontás, csak mállás. A
legnagyobb mérvű lebontás a vízben megy végbe, ha ez a folyamat túl erős, akkor a
szerves anyag leülepszik és a tavak feltöltődnek, majd elpusztulnak, erre példa az
ecsedi láp és részben a Fertő-tó is. Egy esetleges vízlépcső felfokozza ezt a veszélyt.
Ami a Dunára vonatkozik, és minden más folyóra is, itt három hordaléktípus
jelenik meg: a legnagyobb átmérőjű a görgetett, a folyó ezt természetes állapotában
Paksig vitte el – ezen túl például Mohácson már nem lehet sódert szedni. A második
a lebegtetett hordalék, ebben már sok szerves anyagot találni, például a belehulló
leveleket – az arányát nehezen lehetne lemérni, mert gyorsan lebomlik. A
harmadikat az oldott szekció alkotja. Ha ebbe a rendszerbe belenyúlunk egy
duzzasztóval, minden megváltozhat, ezt bizonyítják a német-osztrák példák is.
Kiszámíthatatlan, hogy mi történik majd. Abban is biztos voltam, hogy
Nagymaroson a tervezett formában semmiképp sem szabad megépíteni az alsó
vízlépcsőt, számos érv szól ellene: a legszebb magyar tájak egyikét rontanánk el,
magyar történelmi relikviákat háborgatnánk és így tovább. Megpróbáltam animálni
a főnökömet, hogy lépjünk fel a vízlépcső terve ellen, de ő nem vállalkozott rá,
egyedül viszont semmit sem tehettem.
Bár egyre inkább környezetvédő felfogású ökológusnak számítottam, a tervezők
továbbra sem tévesztettek szem elől. Már nem emlékszem pontosan, hogy a
VÍZITERV vagy az OVIBER rendelt meg az egyetemtől egy átfogó tanulmányt a
vízlépcső elkészítéséhez. A szerkesztő engem kért fel, hogy írjak benne a halakról,
az illető ragyogó koponya volt, főleg ha égett a csillár.
A hasonló ökológiai felmérések általában alacsony mintaszámra épülnek fel, én
viszont ismertem a dunamenti halász szövetkezetek fogási kimutatásait, ez legalább
százszorosan szélesebb kiindulási alapot jelentett. Mivel más nem foglalkozott vele,
az édesvízi rákokat és az algákat is belevettem az anyagomba. Kifejtettem az
aggályaimat, hogy mennyire zavarná az építkezés és majd maga a vízlépcső is a
halakat, melyek a legérzékenyebb immunrendszerrel bírnak. Több mint ötven oldalt
írtam, a teljes tanulmánynak legalább az egynegyedét. A rendelő 800 ezer forintot
fizetett, én kaptam belőle nyolcezret.
A kész tanulmányt sokáig nem mutatták meg nekem, alig tudtam hozzájutni egy
példányhoz. Elolvastam és megdöbbenve láttam, hogy a következtetéseimet az
ellentétükbe fordították. Felelősségre vontam a szerkesztőt:
– Hogy mertétek ezt megcsinálni?
– Mit akarsz? Mi kérdeztük, hogy te mire költötted a pénzünket?!
Szerencsére a nevemet nem írták ki, nagy szégyen is lett volna, ha feltűnik
ebben a kötetben. A színvonalra jellemző, hogy az erdők felmérését úgy készítették
el, hogy elkérték a Föld és Tudomány című folyóirat légi felvételeit és ezeket
interpretálták botanikailag: itt füzesek nőnek, itt meg a nyárosok.
 1980 vége felé már mind többen kezdték felfedezni, hogy a környezetvédelmi
témában sok előny rejlik: pénzek, utazások, pótlólag igényelhető műszerek.
Közreműködési szándékkal jelentkezett három-négy minisztérium, az Elnöki
Tanács, az Akadémia. Ezeket a szándékokat egyeztetni kellett, mert sokszor átfedték
egymást. Alakítottunk egy bizottságot, melybe minden résztvevő intézmény delegált
egy tagot. Évente hatszor-hétszer gyűltünk össze dönteni a pályázatokra befutott
igényekről.
Egy titkárt is kellett választani, és mivel ez a tisztség nem járt fizetéssel,
természetesen engem kértek fel rá. Még egy gépírónőt sem kaptam segítségül,
nekem magamnak kellett az „emlékeztetőket” elkészíteni, melyekkel a tagok
igazolhatták otthon: ők mindent megtettek, hogy az intézményük részesedhessen a
támogatásokból.
A Hazafias Népfront is felfigyelt az ügyre. Feltehetőleg azzal a szándékkal,
hogy támogassa a vízlépcső felépítésében leginkább érdekelt két állami vállalatot, a
VÍZITERV-et és az OVIBER-t, rendezett egy ankétot a Belgrád rakparti
székházában. A mi bizottságunkat is meghívták. Zólyomi Bálint, az elnökünk nem
ért rá, engem küldött el maga helyett. Megkérdeztem: megfigyelő legyek-e, vagy
hozzá is szólhatok? Megvakarta a fejét:
– Tudod mit? Ha már ott vagy, beszélj nyugodtan.
Szót is kértem. Előadtam, hogy szerény ismereteim szerint, ha felépítenék a
pozsonyi tározót – akkor még arról a helyszínről volt szó –, a víz mozgása lelassulna
és a Keszthelyi öbölhöz hasonló káros kiülepedés és fokozott kékalga produkció
lépne fel, ez pedig lerontaná a vízminőséget.
Szavaim feltűnést keltettek és szakmai figyelmet. Az ülést vezető elnök átvette
a szövegemet és a sajtónak már úgy adta tovább, mint a saját gondolatait. Engem ez
nem zavart, az én dolgaimat bárki elvihette, csak jóra használja fel. Sok olyan
akadémiai dolgozat született, hogy „Tóth János adatai alapján készítette X. Y.”. Ez
annyit jelent, hogy ha én azt írtam, hogy „kell”, ő kijavította arra, hogy „szükséges”.
Az Akadémián három-négy év alatt mindenki biztos anyagi bázist teremtett
magának – rajtam kívül.
Az ankét után megkeresett Puskás Mária, a KÖVIZIG laboratóriumának
vezetője:
– Nem szeretem azt a gyakorlatot itt, hogy mindenki csak támogatja a
vízlépcsőt, ellene nem szól senki, így nem alakulhat ki igazi termékeny vita.
Szükség volna magára, rendezünk egy konferenciát Tatabányán, jöjjön le és
beszéljen.
Sokáig hezitáltam, aztán mégis rászántam magam, hogy leutazzak. A vízügy
meghívott képviselője, Breinich Miklós nem jelent meg, a helyettese csak annyit
tudott mondani:
– A vízlépcső ellenzőit puszta nosztalgiák vezérlik.
 Úgy ítéltem meg, hogy ez magyarázatnak kevés, ott is elmondtam az ügyhöz
tartozó érveimet. Hozzátettem, hogy két tudományterület vitatkozik itt: a
biológiai-környezetvédelmi és a mérnöki. Ne kompromisszumra törekedjenek,
hanem szintézisre, mely mindkét tudomány eredményeit magába foglalja. A
kompromisszum állandóan ébren tartaná a felek rosszindulatát, a legkisebb hibánál
is diadalmaskodnának: ugye megmondtam!
Az előadásomat csak három évvel később jelenttették meg a Földrajzi
Közleményekben, de többen is feljegyezték. A Szabad Európa Rádióban is elkezdték
idézgetni, egész bekezdéseket emeltek ki belőle, ez akkoriban nem volt veszély
nélkül való.
Kevéssel később történt, hogy a kivitelezők Nagymaroson egy előadást tartottak
a megépítendő vízlépcsőről. Puszta kíváncsiságból átmentem Gödről és beültem a
nézőtérre, a szónok észrevett és belekezdett a filippikájába:
– Mert vannak egyesek, akikről nem tudni, hogy ők adják-e az információkat
aSzabad Európának, vagy tőle kapják azokat?!
Írtam az Akadémiának, kértem, lépjenek közbe, hogy a vízlépcső hívei ne erre a
témára hegyezzék ki a vitát, mert elvész a lényeg, de az illetékesek elsüllyesztették a
levelemet, nem akartak csúszós jégre merészkedni.
Néhányan az úgynevezett zöldek közül lecsaptak rám, hívtak, hogy menjek el a
szerda esténként rendezett beszélgetéseikre. Én húzódoztam ettől, árkontúli
erdőmester vagyok, a politikából nekem mindig csak bajom származott – emellett
ha én megjöttem Gödről és lerúgtam a cipőmet, már nehezen mozdultam. Elhozták
nekem a Hírmondót és más kiadványaikat, sok érdekeset találtam bennük, így végül
mégis rászántam magam a látogatásra.
Kétszer is körüljártam a megadott házat, nem látok-e a járda mellett parkoló
kocsit, benne látszólag bóbiskoló emberekkel, akik valójában azt figyelik, ki megy
be a kapun, de nem vettem észre semmi hasonlót. Virágot vittem a háziasszonynak,
fiatal, de a szomorúság és a depresszió határán álló hölgy volt, szabadkozva fogadta:
– Kedves magától, de igazán eltúlozta. Ez itt nem szokás. Mit felelhettem
volna?
– Ugyan már, itt vettem a cigányoktól.
Különféle hivatású és helyzetű emberek gyűltek itt össze, főleg humán
értelmiségiek, mérnök, orvos már kevesebb. Emlékszem egy számítógépesre, akit
izgága természete miatt minden munkahelyről kirúgtak, abból élt, hogy kiadta
rózsadombi öröklött lakását. Általában tartalmas társalgás alakult ki, mindenki
elmondta, hogy mit hallott a közelgő rendszerváltásról. Mindig késve, de beállított
Vargha János is, általában újságírókkal tartott találkozóról érkezett, úgy viselkedett,
mint a távolból nagy hírt hozó Julianus barát.
Egyik alkalommal odajött hozzám Bába Iván, aki később államtitkár lett Antall
József kormányában, félrevont, bizalmasan beszámolt róla, hogy a következő,
1985-ös választásra bevezetik a többes jelölés intézményét, a hivatalos jelölt mellett
mások is indulhatnak majd. Megkérdezett: beleegyeznék-e, hogy ő felálljon egy
ilyen gyűlésen és javaslatot tegyen az én személyemre?
Nem akartam elfogadni ezt az ajánlatot. A régi munkahelyemen együtt
dolgoztam egy országgyűlési képviselőnővel, ő nem csinált egyebet, mint hogy
negyedévenként egyszer kapott egy kocsit, felültette rá két-három barátját és felvitte
Pestre, hogy villoghasson előttük a Parlamentben – az ilyen szerepkör engem nem
vonzott.
Bába győzködött: én lehetek az az ember, aki a vízlépcsőkkel kapcsolatos
valódi tényeket feltárja az egész ország előtt. Ha visszautasítom ezt a küldetést,
mivel indoklom majd az eddigi fellépéseimet? Mindenki joggal hiheti majd, hogy
felelőtlenül, csak a magam érdekében jártattam a számat és nem a Duna ügyében.
Bába imponált nekem, mert én hajlamos vagyok behúzódni a magam
melankóliájába, ő viszont mindig aktívan viselkedett, most is meg tudott győzni az
indulásom szükséges voltáról. Rögtön elkezdett különféle papírokat gyártani, hogy
támogassa a jelölésemet.
Régi szokásom, hogy szeretek előzetesen körülnézni azokon a helyszíneken,
ahol majd szerepelnem kell. Annak idején a tatabányai kongresszusra is leutaztam
két nappal előbb, felmértem, hová kell állnom, mennyien hallgatnak. Most is
elmentem egy jelölőgyűlésre, megismerkedni a hangulattal. Főleg a közönség
érdekelt, ez nem volt egészen haszontalan felmérés, mert később ugyanezeket az
arcokat láttam viszont az én fellépéseimen is.
Az én jelenésemre a Marczibányi téri Művelődési Házban került sor. Tolongtak
az emberek, a zöld társaságból is eljött néhány ismerősöm, de őket nem engedték be
a rendezők, azzal az ürüggyel, hogy nem ebbe a választókerületbe tartoznak.
A rendezvényen eredetileg két hivatalos kandidátusnak kellett volna
bemutatkozni: egy színésznek és egy közgazdásznőnek, de Bába Iván szót kért,
hogy élni kíván jelölési jogával és engem javasolt. Az elnökség tagjai hörögtek a
dühtől, de tartaniuk kellett magukat az előírásokhoz, elfogadták a személyemet. Egy
Retek utcai öregember vérszemet kapott ettől az incidenstől, felállt és önmagát
ajánlotta képviselőjelöltnek.
Először a színész állt a mikrofon elé, akkoriban éppen Széchenyit játszotta a
színpadon, ebből a szerepéből vette a mondatait, majd a közgazdásznő következett,
ő a magyar asszonyok nehéz sorsát emlegette. Én harmadiknak kerültem sorra. Nem
írtam le előre a szöveget, mert ez megköt és elveszi a lendületemet, két órát sétáltam
fenn a budai hegyekben, ott gyakoroltam be. Mint olyan ember, aki már négyéves
kora óta a kerületben él, a gyerekek és a nyugdíjasok helyzetéről beszéltem, a
fiaimról és az apámról vettem a példáimat. Amit mondtam, hatott, az őszinteségem
meglepte az embereket, mikor szavazásra került a sor, bejutottam a jelölőgyűlések
második fordulójába. A Retek utcai öregúr is küldött egy gratuláló levelet.
Budapesten az ellenzékinek számító indulók közül hárman maradtunk állva,
rajtam kívül még Bauer Tamás és Rajk László. A Szabad Európa Rádió is
bemondta, hogy mi még versenyben állunk, ezután végképp ellenségnek
nyilvánítottak minket.
Az újabb fordulóra a TÁVKI nagytermében került sor. Három órára hirdették,
fél háromkor még zárva voltak az ajtók, háromnegyedre viszont már minden széket
elfoglaltak. Csak kiválogatott, előre kijelölt személyeket engedtek be. Majdnem én
is kívül rekedtem, hogy ne legyen botrány, a rendezők külön kijöttek értem és
bevezettek.
Értelmiségi kerületről lévén szó, a színész és a közgazdásznő is a továbbképzés
fontosságával foglalkozott. Én is ezzel a témával kezdtem, aztán arról beszéltem,
hogy a piacunkon külföldiek is kereskednek, akik a mi látszólagos jólétünk
mazsoláit csipegetik fel, de árulnak ott erdélyi magyar emberek is, végtelenül
sajnálom őket, amiért ilyen messze kellett eljönniük, hogy megszerezzék a betevő
falatjukat. Ekkor bekiabáltak a nézőtérről: fondorlatos soviniszta! Később valaki le
is fasisztázott. Egy ott ülő pszichológusnő a védelmemre kelt, mások is kiálltak
mellettem, de a kézfeltevésnél nem értem el a továbbjutáshoz szükséges arányt.
Ma már megkönnyebbülten gondolok rá, hogy nem kerültem be abba a
parlamentbe. Az igazán fontos dolgokat olyanoknak kell képviselniük, akik
általános tekintéllyel rendelkeznek – ezzel pedig én nem dicsekedhettem.
Talán egy hónappal később, épp egy akadémiai vitára készültem, amikor
beidéztek a rendőrségre, azt nem jelölték meg, hogy milyen minőségben. Vártam
egy órát, amíg egy fiatal rendőrtiszt beszólított, megkérdezte.
– Miért akarta Ön megzavarni a választások rendjét?
– Én? Hiszen magam is indultam jelöltként!
– Bocsánat, ezt nem tudtam – mondta, és elengedett.
Valaki nyilván feljelentett. Aztán egyszer azt is tapasztaltam, hogy nyíltan
követnek az utcán, olyan átlátszóan csinálták, hogy valószínűleg csak meg akartak
ijeszteni vele.
Közben természetesen dolgoztam tovább a munkahelyemen, többek között
résztvettem a balatoni halpusztulás vizsgálataiban. Élt bennem egy gyanú, amiből
kiindulhattam. Nyugat-Európában akkoriban tiltottak be egy sor klórozott
szénhidrogént tartalmazó növényvédő szert, a meglévő raktárkészletet olcsón
kiárusították, a magyar cégek megvették, aztán továbbadták a gazdaságoknak. A
felhasználók ötszázalékos arányban belekeverték a fejtrágyába, az eső pedig a
földről belemosta a Balatonba.
Nekiláttam a bizonyításnak. Kértem a halászoktól olyan halpéldányokat,
melyek nem kerültek kapcsolatba a tó vizével és egészségesek maradtak. Elkezdtem
mérgezni őket a növényvédő szerrel. Beigazolódott a feltevésem, az állatok
ugyanolyan sorrendben pusztultak el, mint amilyen az egész tóra kiterjedő
halelhullásnál mutatkozott. Megállapításaim később mind a három legfontosabbnak
számító értekezésbe bekerültek, kaptam a munkámért négyezer forint jutalmat – ez a
pénz többet ért, mint ma, de akkor sem lehetett házat venni rajta.
A dunai vegyesbizottságokban is részt vettem, mint szakértő. Láttam a vaskapui
vízlépcső terveit, elképesztett a 34 méteres szintkülönbség, később is első kézből
értesültem a többi Duna-szakaszon beinduló vállalkozásokról. Úgy gondoltam, hogy
nekünk magyaroknak is lépést kell tartanunk ezzel a tudományos-technikai
folyamattal. Megírtam a tapasztalataimat, de sok anyagom még a sokszorosítóig
sem jutott el, különben is az én személyes erőfeszítésem önmagában semmire sem
volt elegendő. Sorra jártam az Akadémiát, a Földművelésügyi Minisztériumot, a
Halászatot és győzködtem őket, hogy kellene alakítani egy kutató szervezetet. A
javaslat a főnököm kezébe került, azonnal behívatott a Puskin utcai központba:
– Ki bízott meg ezzel?
– Senki.
– Akkor miért csináltad?
– Csak hajkurásztam a dolgokat, hogy legyen pénzünk.
– Utasítalak, hogy járj végig mindenkit, akivel eddig tárgyaltál, és állítsd le az
ügyet.
Fellebbeznem nem volt hová, ha ő nem akarta, az Akadémia sem akarhatta.
Nem kívánom személyében jellemezni a főnökömet, csak Woynarovich professzor
véleményét idézem róla: „sem hazánkban, sem külföldön, sem tudományos
kutatóként, sem tudományszervezőként nem ismerik el. Tudományos mértéket
megközelítő értékelése vagy munkája a hidrobiológia területén jószerivel nincs.”
Ezzel együtt a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja és gyakran hallatja a
hangját a vízlépcső ügyében is.
Huszonnyolc éves munkaviszony után kitelt a becsület, de nem szívesen rúgtam
ki a széket magam alól. Hiányzott volna a gödi bázis, a könyvtár és így tovább.
Ebben a helyzetben keresett meg régi ismerősöm, Bencze Ferenc, a Halászati
Termelőszövetkezetek Szövetségének az elnöke. Arra bíztatott, hogy menjek át
hozzájuk, biztosítja a feltételeket, hogy kialakíthassak egy természetvédelmi
laboratóriumot – akkor végre elszántam magam a távozásra. A személyzeti osztályra
ugyanazon a napon érkezett meg a felmondásom és a kikérő levelem.
Lent Gödön a kutatóállomás szomszédságában terült el a Magyar Honvédelmi
Szövetség kiképzőbázisának a telke, ott húztunk fel egy Erdért faházat,
világítással-fűtéssel. Két munkatársnőmet vittem magammal, akik már tudták, hogy
milyen anyagokra van szükségem, a kezem alá dolgoztak. Fizetésben is előre
léptem, az Akadémián 6500 forintot kerestem, itt tízezerre emelték.
Közben eljárogattam a zöldek találkozóira. Felmerült a gondolat, hogy egy
kínálkozó joghézagot kihasználva, alakuljunk szabályos bejegyzett egyesületté.
Többen is ellenezték, mert ha ez bekövetkezik, rögtön támadások célpontjaivá
válunk, különböző hivatalos formaságokra kellene elfecsérelni az erőnket, vita
alakult ki, néhányan ki is szálltak a mozgalomból.
Vargha János tovább haladt a maga útján, egy nemzetközi sajtóértekezletet
hívott össze Bős-Nagymaros ügyében. Én több okból is vonakodtam a részvételtől:
nem tudok jól nyelveket, tartottam a biztonsági emberektől, akik okvetlenül
megjelennek majd a rendezvényen, és, ez a legfontosabb, nem szakmai dolgok
kerülnek majd elő. Összekülönböztünk ezen Varghával.
Később is olyan témák merültek fel, mint hogy március 15-én, mikor a pártok
már külön-külön ünnepeltek, hol vigyék a Duna Kör emblémáját. Én azt mondtam:
nem számít, ki hol akar felvonulni, vigye oda magával, az sem baj, ha száz helyen
látják. Ez sem tetszett, mert sokan meghatározott politikai erőkhöz kötődtek.
Engem javasoltak a Kör elnökének, de én nem vállaltam, legfeljebb néhány
ülést vezettem le, mint afféle díszpinty.
Időközben divatbajöttek a zöld mozgalmak, tucatjával jelentkeztek az új
környezetvédők. Három hét tapasztalatszerzés után már elvi kérdéseket tettek fel, és
csak azt a választ fogadták el, melyet a kérdésük eleve magában rejtett. Feltűnt egy
fiatal geofizikusnő, csak annyit tudtunk róla, hogy addig az egyetemen dolgozott,
mint kisfizetésű előadó, újonnan felfedezett nagymarosi szeizmikus törésvonalról
beszélt, aztán a mozgalomba vetette bele magát. Később valaki azt mondta róla:
először azt hittük, hogy ő lesz a mi ginzeng gyökerünk, aztán kiderült róla, hogy
mandragóra.
Az esztergomi kultúrházban egy konferenciát tartottak, annyian jelentkeztek
hozzászólásra, hogy rám már nem jutott elegendő idő. Rámszóltak, hogy
igyekezzek, de én, ha felkészülök egy előadásra, menetközben már nem tudok
változtatni rajta. Inkább visszahúzódtam a nyilvános szerepléstől, feleslegesnek
találtam az elszaporodó handabandát. Azt mondja a parasztember: a malom nem a
szél, hanem a liszt miatt forog. Vártam, hogy valóban szükség legyen rám.
Kicsit előreszaladva: a rendszerváltás után még 1990 nyarán beajánlottak
Keresztes K. Sándor környezetvédelmi miniszternek, mint dunai szakértőt.
Behívatott egy megbeszélésre, megértettük egymást, két héten belül a bizalmi
embere lettem. Mintegy próbamunkaként megfogalmaztam neki a Velencei-tó
vízpótlásának a tervét, helyénvalónak találta és szeptember 4-én megkaptam a
kinevezésemet.
Tóth átnyújtja egy régi okmány másolatát, belenézek: „…Megállapodásunk
értelmében megbízom Önt a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer eddigi építése
során okozott környezeti károk csökkentésével és az építési területek
helyreállításával kapcsolatos környezet- és természetvédelmi célok kidolgozásával,
illetve az ökológiai szempontokkal összehangolt feladatok megoldásának
koordinálásával. Megbízását miniszteri biztosként közvetlen felügyeletemmel látja
el….”
– Kértem, hogy ne vegyenek minisztériumi státuszba, feladatom a Haltermelők
Országos Szövetsége laboratóriumának nevében végeztem. Nem csak a
viszonylagos függetlenségemet őrizhettem meg ilyen módon, de a honoráriumot is
könnyebben átutalhatták egy szakintézménynek, mint egy magánszemélynek. A
pénzen egyébként a munkánkhoz szükséges eszközöket és anyagokat vásároltunk.
Naponta fél 8 és 11 óra között tartózkodtam benn a Fő utcában, utána kocsiba
szálltam és kimentem Gödre, ott is elláttam a teendőimet.
(Ezen a ponton megszakítjuk dr. Tóth János emlékezéseit, de nevével gyakran
fogunk találkozni majd az elkövetkező eseményekben is.)

VI. A Tudomány várában

Egy fiatalon elhunyt geológus barátomtól hallottam egyszer Dumas aforizmáját:

„mikor a szellemi munka nem a legnemesebb hivatás, akkor a leghitványabb
mesterséggé válik”. Ezt a mondást nem minden alap nélkül lehetne vonatkoztatni
arra a szerepre, melyet a Magyar Tudományos Akadémia a Bős-Nagymarosi
Vízlépcsőrendszer ügyében játszott.
Maga a Tudós Testület egyik szóvivője is önkritikus beismeréseket fogalmaz
meg ezzel kapcsolatosan az Ezredforduló-ban, az Akadémia által kiadott
folyóiratban. A dolgok megértéséhez hozzátartozik, hogy 1994-ben a kormány
felkérésére létrejött a „Bős-Nagymaros Akadémiai Ad Hoc Bizottság”, 1996
januárjára össze is állított egy jelentést, melyet fel nem derített okokból nem adott át
a megbízójának. A szöveg csak később, 1997 végén került nyilvánosságra, ebből
idézünk néhány összefoglaló jellegű sort: „A hazai szakma és Akadémiánk nem
vizsgázott jól a BNV kérdéseinek kezelésében. Az egyes szakterületek és
szakemberek közötti multidiszciplináris együttműködés sok kívánnivalót hagyott
maga után. Az Akadémia alig támaszkodott a bizottsági és osztályhálózatra és az
eltérő nézetekre, például a Vízgazdálkodástudományi Társaság és más szakemberek
„különvéleményét” (ez a szó valószínűleg azért került idézőjelbe, mert nem
kívánták bevallani, hogy valójában ellenvéleményt takar – M. Gy.) szinte mindvégig
figyelmen kívül hagyta. A politikai szervezetek, illetve kormányzati hivatalok is
általában a pillanatnyi álláspontjukat alátámasztó akadémiai fórumhoz fordultak
véleményért.”
Hozzátehetjük, hogy szinte minden esetben meg is kapták ezeket a szükséges
elvi alapvetéseket. „Közhely, hogy a szocialista országokban a tudomány kisebb
vagy nagyobb mértékben, de mindenütt prostituálódott. Előbb vagy utóbb lefeküdt
az élcsapattal, hogy aztán olyan utódokat nemzzen, mint Liszenko, Elena
Ceauçescu, hogy az élő magyar unokatestvéreket ne is emlegessem” – fakad ki egy
szakértő.
 Maguk a hatalom birtokosai is értékükön kezelték „az állam szolgálólányának”
ténykedését, az akkori miniszterelnök-helyettes jegyezte meg egy mostani
beszélgetésünk során:
– Az Akadémia soha semmi érdemit nem mondott.
Bár a kutatások már évtizedek óta folytak, 1977-ig, a magyar-csehszlovák
államközi szerződés aláírásáig alig-alig kérték ki az Akadémia véleményét.
Kevéssel később az MTA Vízgazdálkodástudományi Bizottsága, mely a legjobb
vízügyi szakértőket egyesítette, szükségét látta, hogy áttekintse a kutatásokat,
elkészítette a javaslatait. Rámutatott a vízminőségi és környezetvédelmi felmérések
elmaradására, de főként politikai megfontolásból sem a vízügyi főhatóság, sem
maga az Akadémia elnöksége nem fogadta el és a nyilvánosság előtt is elhallgatta
ezeket az észrevételeket. A vízlépcső ügyében kívülállás és nemtörődömség
jellemezte az Akadémia tevékenységét.
Ennek a megállapításnak látszólag ellentmond az Elnökségnek az a nevezetes
1983-as állásfoglalása, melyre később a rohamozó zöldek, a Szabad Európa Rádió
és a vízlépcső minden más rendű és rangú ellenfelei hivatkozni szoktak. Hivatalosan
viszont senki sem férhetett hozzá, ezt az Akadémia belső határozatként kezelte és
még a Vízügyi Hivatal elnöke is hiába kért betekintést. Mára viszont már öt-hat
könyv és tanulmány is nyilvánosságra hozta az anyagot, természetesen mindegyik
kiemelte, hogy övé az első közlés dicsősége. (A magyar sajtó általában szeret
hasonló roppant fontosságú felfedezéseket tenni. A Népszabadság 1998 áprilisában
szenzációs, eleddig eltiltott újdonságként tálalta a Bechtel Mérnökiroda szakértői
jelentését a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer környezeti hatásairól, holott a
Hidrológiai Közlöny már 1991-ben leközölte három folytatásban.) Visszatérve az
Akadémia állásfoglalására, ennek az a lényege, hogy különféle kutatásokat kell
végezni a tisztázatlan kérdések megoldására. A Dunakiliti-Körtvélyesi tározó
üzembehelyezése előtt létre kell hozni a megfelelő szennyvíztisztító rendszereket,
meg kell védeni a mező- és erdőgazdaság potenciálját, el kell kerülni az érintett
folyószakaszok biológiai állapotának romlását, megteremteni egy állandó
működőképes hajózóutat, el kell végezni a gazdaságossági értékelést. Az elnökség
végső következtetésként leszögezi, hogy „a beruházás jelentős időbeli elhalasztását,
az indokolt tartalmi változtatások érvényesítését de leginkább annak leállítását tartja
indokoltnak”.
Ez így rendkívül bátor nyilatkozatnak tűnik, valójában pontosan fedi az adott
időszak kormányzati szándékát, miszerint Magyarország hátráljon ki a vízlépcsővel
kapcsolatos szerződésbeli kötelezettségei alól.
Ez a különös egybeesés az indokolásban is kimutatható, például mikor az
energiatermelés helyett a feldolgozóipar fejlesztését ajánlja az új gazdasági politika
szellemében. Az is mintha a pártkongresszusok emelvényéről szólna, mikor az
állásfoglalás az ország korlátozott pénzügyi lehetőségeire hivatkozik, bár ezzel az
Akadémia kettős hibát követett el: egyrészt az illetékességét messze meghaladó
területre merészkedett, másrészt kitette magát annak a blamázsnak, amely később be
is következett: egy külföldi, adott esetben osztrák kölcsön halomra dönti az
érvelését.
Később olyan finom személyi összefonódások is előálltak, hogy Németh
Miklós miniszterelnök egy volt közgazdász tanárára bízta a vízlépcsővel kapcsolatos
szakmai döntésekre jogosult akadémiai bizottság elnöki posztját. Az illető, mint
mondani szokás, vizet talán csak pohárban és fürdőkádban látott.
Az akadémikusok vízlépcsővel kapcsolatos szakmai tevékenységüket sokszor
megdöbbentően alacsony szakmai színvonalon folytatták. Sámsondi Kiss György, a
későbbi kormánybiztos negyvenmillió forintot fizetett ki egy akadémiai
bizottságnak, hogy döntéselőkészítő elemzést készítsenek, de csak egy passzív
állapotfelmérésre voltak képesek.
– Általában szerettek komoly pénzekért vizsgálódni! – jegyezte meg F., a sokat
tapasztalt öreg környezetvédő szakember.
(Később az Antall-kormány egyik pénzügyi tisztviselője nyilvánosságra hozta a
Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos szakértői díjazásokat. A
különféle kormányhivatalok és a Magyar Tudományos Akadémia csak 1991 és 1993
vége között 180 millió forintot fizetett ki ilyen célokra. A jelentősebb megbízásokat
egyetemi tanárok és ismert környezetvédők kapták, egyes források szerint a
rohamozó zöldek különféle kft-ik, bt-ik révén 89 millió forinttal részesedtek. A
mozgalmárok ezt az állítást visszautasították, de nem hallottunk arról, hogy bírósági
feljelentést tettek volna becsületük védelmében.
Az utólagos pénzügyi vizsgálatok a megbízási összegeket feltűnően magasnak
találták. Néhány tanulmány címe arra vall, hogy egyes intézményi és egyéni
szakértők ugyanazt a munkájukat több minisztériumi tárcának is eladták.
A kutatások épp a legfontosabb területekre nem terjedtek ki. Nem készült
felmérés a Vízlépcsőrendszer munkálatairól, összesített
biológiai-környezeti-műszaki hatásairól. Számításon kívül maradt annak elemzése
is, hogy miképp lehetne megszüntetni vagy legalább csökkenteni a C-variáns káros
következményeit. A tanulmányok jórésze belterjes, elvont szférában maradt.)
Erősen tartja magát az a feltehetőleg teljesen alaptalan híresztelés, hogy
megbízást nem csak kapni, hanem adni is jövedelmező tevékenységnek számított. A
megbízottak tíz-húsz százalékkal honorálták a beléjük fektetett bizalmat. Az
akadémiai állásfoglalások megállapításaiban gyakran találhatunk nyilvánvaló
felületességből eredő tévedéseket, néhány ilyen tételre később majd részletesebben
is kitérünk, most csak egy-két példát idézünk fel.
Kezembe került egy bizalmas jelentés, melyet az Interdiszciplináris Probléma
Bizottság elnöke írt Horváth Istvánnak, az akkori belügyminiszternek. Már magát a
jelentés tényét is meglepőnek találjuk, de a hozzászólások színvonalát talán még
inkább. Hollán Zsuzsa akadémikusasszony felvetette: nem okoz-e gondot hazai
környezetvédelmünkben, hogy ha a Duna vizének jelentős részét Győr alatt egy
csatornába terelik át? Aki csak egy pillantást is vet a térképre, annak azonnal látnia
kell, hogy az elterelést Győr fölött kívánták megvalósítani. Szentágothai János
akadémikus szerint: „a gabčikovói (bősi) erőmű nem közös tulajdonban lenne”. Ezt
a kijelentést valószínűleg nem tette volna, ha egyszer is elolvassa az 1977-es
államszerződés 8. cikkét, mely szerint „A Vízlépcső közös beruházásokat
megvalósított létesítményei közül a Szerződő Felek egyenlő arányban közös
tulajdonát alkotják… c./ a vízlépcső Gabčikovónál……” – az erőmű ennek a része.
Olyan apróságot már csak mellesleg említünk, hogy az Akadémia Vida Gábor
vezette ad hoc bizottsága a korhadást anaerob, oxigén jelenléte nélküli jelenségnek
minősíti, holott aerob – vagyis igényli az oxigént.
Végül amatőr létemre is képtelenségnek találtam, hogy az Akadémia illetékesei
a nagymarosi építkezések hatásvizsgálatát csak a félig kész létesítmény lebontása
előtt néhány hónappal kívánták elvégezni. „Ez a szakma hitelének tökéletes hiányát
igazolja” – jegyzi meg az Ezredfordulóban megjelent, már említett önkritikus
akadémiai elemzés.
A szomorúságunk akkor válik megdöbbenéssé, ha figyelembe vesszük, hogy
ilyen tudományos felméréseken alapulva a kormányzat az egész ország sorsát
eldöntő határozatokat hozott. Néha ki sem ismerte magát a beterjesztett adatok
között. Németh Miklós miniszterelnök a parlament 1989 januári ülésén így
nyilatkozott:
„– Ki viseli el azt a felelősséget, hogy döntsön, mikor az egyik akadémikus
ugyanarról a dologról azt mondja, hogy piros, a másik pedig azt, hogy zöld?”

Bár az Akadémia vezetése többnyire behódolt a külső politikai nyomásnak és annak

szolgálatában fogalmazta meg az álláspontját, természetesen kialakította az ügyben
a maga valódi véleményét is. Rendszerek és kormányzatok váltakozásán keresztül is
makacsul kitartott a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer elutasítása mellett, és ha
tehette, hangot is adott ebbeli meggyőződésének.
Nem érdemes szót vesztegetnünk olyan fantazmagóriákra, mint az Akadémia
jelenlegi elnöke által szerkesztett História című lapban megjelent tanulmányok
némelyike. Az egyik valótlan adatokat közöl a folyószabályozásról, a másik pedig a
vízhaszonvétellel kapcsolatban azt állítja, hogy hatására az érintett környéken
csökken a népszaporulat. A főbb vádakat azonban át kell tekintenünk.
A tudós testület több alkalommal is kinyilvánította, hogy a felépítendő
vízlépcsőrendszer megzavarja a környezet ősidők óta fennálló képét és egyensúlyát.
Valójában a leginkább érintett Szigetköz jelenlegi arculatát az utóbbi egy évszázad
árvízvédelmi és folyamszabályozási munkái alakították ki. Mint már említettük,
csak 1896-ban terelték egységes mederbe az addig mocsárszerűen szétterülő Dunát.
Ha ez nem történt volna meg, a folyó most is ötezer négyzetkilométert öntene el a
Szigetköz és a Csallóköz területén. Ami pedig a dunakiliti tározót illeti, az
megvalósulása esetén is csak hatvan négyzetkilométert, a régi ártér 1,2%-át
árasztaná el.
 Egyébként sokért nem adnánk, ha valaki egyszer hitelesen meghatározná, hogy
vajon mikori állapotokat tekintsünk egy táj eredeti képének: a jégkorszak utáni első
hétfő körülményeit, vagy pedig a tegnapelőtti státuszt.
– Ha jól tudom, a Duna Kör irodái a Rózsadombon fekszenek, különös, hogy
miért nem vetik fel ennek a vidéknek a visszaalakítását eredeti állapotába,
farkasokkal és rókákkal! – jegyezte meg F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő
szakember.
Valószínűleg O. Hittmar professzor, az Osztrák Tudományos Akadémia elnöke
fogalmazott pontosan, mikor kijelentette: „téves hiedelem, hogy a Természet
valamilyen statikus jelenség, melyet csak az adott állapotokat fenntartó
kompromisszummal lehet szolgálni.”
Ezt egészíti ki René Dubois-nak, a 20. század nagy ökológusának gondolata,
hogy a tudomány és a technika felelős alkalmazásával az ember javíthatja a
természet árnyoldalait, felszámolhatja a környezeti károkat, míg az érintetlenül
hagyott természet a legnagyobb bajokat okozhatja.
Az Akadémia ellenérvei különös tömörséggel jelennek meg az 1991-es Ad Hoc
Bizottság Állásfoglalásában. A szöveg stílusjegyei alapján is tüzetes tanulmányozást
érdemelne, távoltartó fogalmazásával megpróbálja csökkenteni a kijelentéseivel járó
felelősséget, igyekszik elkerülni, hogy támadási felületet nyújtson az ellenfeleinek.
Ilyen mondatgyöngyszemekre bukkanunk: „nincs alap annak feltételezésére, hogy
ez nem jár potenciálisan káros következményekkel.” Ha valóban bizonyítva lettek
volna a vízlépcső káros következményei, az állásfoglalás egyszerűen kijelent, nem a
„litotes”, a kettős tagadással való állítás eszközét választja.
Az a mondat is figyelmet érdemel, hogy „az ökológiai-környezeti hatások és
következmények prognosztizálásában gyakran jutunk el olyan összefüggésig,
melyen túl az ismeretek hiánya miatt további egzakt következtetéseket levonni már
nem lehet” – ezzel a Bizottság mintegy bianco felmentést ad magának minden
lehetséges tévedésére.
De térjünk rá az Állásfoglalás néhány érdemi kijelentésére szemelvényes idézet
formájában: „A duzzasztás következményeként a tározókban pangó területek
alakulnak ki, erőteljes üledék-felhalmozódás indul meg, az üledékek veszélyes,
jellegükben rothadó ipari szennyvíziszappá változnak át. Az ülepedés közvetetten
szennyezi a parti szűrésű víztároló telepek vizeit is…”
Elegendő volna a Hágai Bíróság későbbi döntésére hivatkozni, mely nem találta
megalapozottnak az „ökológiai katasztrófa helyzet” fenyegetéseit, de más
bizonyítékokat is felhozhatunk. Az 1993-as szélsőségesen kedvezőtlen időjárású
évben sem következett be algásodás vagy más minőségromlás a már működő bősi
tározóban, Pozsony változatlanul erről a környékről kapja az ivóvizét. Az ötven éve
hasonlóképpen duzzasztott Kettős- és Hármas-Körös, továbbá a hetven éve
duzzasztott Ráckeve-Soroksári Duna-ág sem mutatja a romlás képét.
A következő vádpontok egyike: „az üzemvízcsatorna gátjának és a dunakiliti
tározó partfalának többszázezer négyzetkilométer felületű aszfalt védőburkolata
epibionta baktériumközösségekkel vonódik be. Ezek katalitikus tevékenysége
jelentékenyen elősegíti, hogy az aszfaltból rákkeltő policiklikus és aromás
szénvegyületek jussanak a vízbe…!”
Elöljáróban annyit kell megállapítanunk, hogy a dunakiliti tározónak nincs sem
partfala, sem aszfaltburka – tehát ismét láthattuk egy példáját a legendás akadémiai
precizitásnak.
Ami a lényeget illeti, ha az állítás igaz volna, mindenekelőtt az útépítő
vállalatokat kellene perbe idézni, mert Magyarországon a rakpartoktól a közutakig
legalább 300 millió négyzetméternyi felületet fed aszfalt. Az esők több és
töményebb szennyeződést mosnak be róluk a talajba és a vízfolyásokba, mint egy
tucatnyi vízlépcsőről. „Feltételezve, de meg nem engedve, hogy az üzemcsatorna
falán végbemenne a jelzett folyamat és tízévenként az aszfaltréteg egytizede
rákkeltő vegyületekké válva leoldódna a vízben, akkor is csak egy százmilliomodnyi
töménységgel jelenne meg. Ez a veszély egyébként nem áll fenn. A világon számos
ivóvíztározó medencét burkolnak aszfalttal” – jegyzi meg egy szakértő.
De ezzel még mindig nem merül ki a Bizottság érveinek tárháza. „A jelenleg
még összefüggő ártéri életközösségek foltokká izolálódnának, csökken a növényi
életközösségek szervesanyag termelése, az oxigénben gazdag vízhez szokott ligeti
ökoszisztémák súlyosan degenerálódnak. Az életközösségek összetétele eltolódik,
mintázataik rövid idő alatt átrendeződnek, a folyamat során a sokféleség (a fajszám
és a fajok) genetikai változatossága csökken…”
Mint láthatjuk, itt is direkt, bizonyítással nem sokat törődő kijelentésekkel
találkozunk. Nem tudni, miért következne be a „foltokká izolálódás” és miért
csökkenne a szervesanyagtermelés. Aki látott már vízpótló rendszert, az tudja, hogy
a bukókon áthaladó víz oxigéntartalma csak feldúsul. Egyébként pedig, mint dr.
Tóth János, a zöldek egyetlen igazi ökológusa is megállapítja: „a biodiverzitás nem
jelentheti egy szabadtéri élő múzeum fenntartását; arról van szó, hogy egy közösség
együtt él a földön a létét biztosító feltételek között.”
Végül, de nem utolsósorban a Bizottság felvonultatja az „öreg ágyút”, a
vízlépcső felépítésével előálló földrengésveszélyt – de ez már megér egy külön
szakaszt.

A rohamozó zöld mozgalom taktikai fegyvertárába tartozott az a próbálkozás, hogy

a különféle országos környezeti katasztrófákat mintegy lefordítsák a
Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer viszonyaira. A balatoni algásodás után rögtön
bedobták a köztudatba a dunai algaelszaporodás veszélyét. Az 1989. január 8-án
bekövetkezett Berhida-Peremartoni földrengés után alig néhány héten belül
megkérdőjelezték a felépítendő vízlépcső, mindenekelőtt a nagymarosi létesítmény
szeizmikus biztonságát.
Feltehetőleg maguk a zöldek is tisztában voltak vele, hogy ez az utóbbi vád a
hajánál fogva lett előrángatva, erre vall Vargha Jánosnak egy 1989. szeptember 25-i
rádiónyilatkozata is: „…Különböző érvek és tények között úgy súlyozzak, úgy
szelektáljak, hogy ami népszerűbb, ami várhatóan nagyobb hatást gyakorol az
emberekre, azt helyezem előtérbe, függetlenül attól, hogy ezek a valóságban milyen
arányt képviselnek egymáshoz képest.
Ilyen például a földrengés ügye. A földrengésnek nagyon kicsi a valószínűsége,
kicsi valószínűséggel nagy kárt okozhat. De ez a vízlépcsőrendszer akkor is pusztító
és akkor is nagy károkat okoz, ha úgy működik, ahogy azt megtervezték és
semmiféle baj, katasztrófa nem történik. Ezt viszont sokkal nehezebb megérteni,
mert ekkor bizonyos alapdolgokat el kell magyarázni, meg kell érteni.”
Bár a földrengésveszély vádját a Budapesti Műszaki Egyetem Ásvány- és
Földtani Intézetének két tanára, továbbá a Mérnökszeizmológusok Európai
Szövetsége magyar bizottságának elnöke és titkára cáfolta meg semleges
szakértőként, mégis újra és újra felvetődött.
Egy Vida Gábor akadémikus által vezetett bizottság, melyben több prominens
zöld is helyet kapott, egy 1992-ben keltezett tájékoztatójában kijelentette, hogy a
Vízlépcsőrendszer építői nem rendelkeztek a földtani szakhatóság engedélyével. Bár
megismerhettünk már néhány, a „daliás idők”-ből származó különös eljárást, például
emlékezetes, hogy az Erzsébet-híd hídfőjét az újjáépítéskor egy magánszemély
tulajdonában lévő telekre telepítették, a fenti szabálytalanság ilyen formában mégis
hihetetlennek tűnt.
Megpróbáltam utánaérdeklődni néhány informális csatornán és meg kellett
bizonyosodnom, hogy a bizottság ezen állítása fedi a valóságot. Partnereim úgy
tájékoztattak, hogy még 1964-ben a két fél szakértői csakugyan nem igényelték
országuk földtani intézetének előzetes jóváhagyását, hanem zöld asztal mellett ülve
maguk döntöttek a követendő határértékekről. Kiindulásképpen a hegyvidéki
erőművek tapasztalatait vették figyelembe, hogy ott a víz súlya milyen szeizmikus
jelenségeket vált ki, milyen rezgések keletkeznek. Ennek a vizsgálódásnak
valójában csak a magasvezetésű bősi üzemcsatornánál lehetett jelentősége, mely a
leginkább kitett a földrengéseknek.
A tárgyba vágó kérdéseimmel Mistéth Endrét, az építkezés ma már 86 éves
vezető statikusát kerestem meg. Az ő válaszait nem csak szakmai tekintélye
hitelesíti – az ő nevéhez fűződik többek között a felszabadulás utáni első budapesti
Duna-híd felépítése –, de a szocialista rendszer iránti nosztalgiával sem lehetne
megvádolni. Mistéth professzor 1946-ban a Nagy Ferenc féle kisgazda kormányban
miniszteri tisztséget viselt, majd egy koncepciós perben elítélték és nyolc és fél évet
töltött börtönben. Néhány, az ő feleleteit kiegészítő tájékoztatást Mikolits Sándortól,
a vízlépcső főtervezőjétől kaptam.
– Ennek az engedélynek a hiányában hogy lehetett elkezdeni a munkálatokat?
– Általános földtani és geofizikai engedélyt valóban nem adtak ki, de ez nem
jelentett többet puszta formaságnál. A szakemberek elvégezték a szükséges
mérnök-geológiai vizsgálatokat és ezek alapján úgy határozták meg a
vízlépcső-rendszer létesítményeinek helyét, hogy elkerüljék a tektonikai
törésvonalakat.
 – A rohamozó zöldek azt állítják, hogy Nagymaros térségében egy
szeizmológiai törésvonal húzódik, és egy ott megépített vízlépcső állandó
veszélynek lett volna kitéve.
– Ha jól tudom, a Salamon-torony már hat-hétszáz éve áll a visegrádi hegy
oldalában és még egyszer sem roggyant meg, pedig sem vasbeton koszorút, sem
falkötő vasakat nem alkalmaztak nála. A vízlépcső pedig még kevésbé lett volna
fenyegetve, mert szerkezetében, mint mondani szokás, sokkal inkább hasonlít egy
tehénlepényhez, mint egy templomhoz, és lapos volta miatt kevésbé hat rá a
földrengésekkel járó vízszintes gyorsulás.
A vízerőtelepek nagyméretű monolit vasbetontömbök, melyek kétharmad
részben a talajba ágyazódtak bele, így valójában egy amalgámmal tömött fog
mintájára viselkednek. Az elúszás és a feltörő vizek ellen való védekezés jegyében
nyolc-tíz méter vastag alaplemezt alakítottak ki. Bősön több mint egymillió
köbméternyi beton van beépítve.
A biztonságot igazolják a világ nagy katasztrófáinál tapasztalt jelenségek is.
Például a legutóbbi Los Angeles-i földrengés során vasbeton hidak tucatjai
szakadtak le, több száz kilométernyi autópálya omlott össze, de a helyi
völgyzárógátak, tározók és duzzasztóművek meg sem repedtek.
A saját gyermekeimnek is csak azt a tanácsot adom, hogy ha földrengés ér
titeket, lehetőleg a vízerőművek gátjára kapaszkodjatok fel, mert ott lesztek a
legnagyobb biztonságban. Még egy példa: az örményországi kataklizma
harmincezer halottjának egyike sem a gátaknál pusztult el.
– Az akadémiai bizottság már említett jelentése szerint egyetlen szerkezetkutató
mélyfúrás sem történt a vízlépcsők hatásterületén.
– Mosonyi professzor már 1951-ben végeztetett feltárásokat, három aknát is
mélyítettek a nagymarosi térségben. A vízlépcsőrendszer tervezésével kapcsolatban
tizenháromezer darab felmérő fúrás készült, összesen négyszázezer folyóméter
hosszban. Később 1150 mérnökgeológiai, hidrogeológiai, valamint talajmechanikai
fúrásra került sor, tíz százalékuk egészen az alapkőzetig lehatolt, egyesített
hosszukkal pedig a Föld középpontját is el lehetett volna érni. A műtárgy körzetében
sem előkészítés, se a feltárt kőzettömeg megfigyelése során nem került elő olyan
adat, amely a méretezési adatoktól eltérő, annál veszélyesebb földrengés
valószínűségére utalna.
– Mégis, miből indultak ki azok, akik reálisnak tartották a földrengések
bekövetkeztét?
– Számos ok motiválhatta őket. A tájékoztatót kiadó akadémiai bizottság tagjai
közül hadd hozzam fel példának azt a geológust, aki akkoriban a Földtani Intézet
munkatársa volt. Ő olyan egyszerű ok miatt nem tudott a szerkezetkutató
mélyfúrásokról, mint hogy a korábbi igazgatóját, a nagytekintélyű Juhász
professzort elhelyezték az intézmény éléről és a fúrások eredményét többé nem
küldték meg az Intézetnek, csak a VÍZITERV-nek. Általánosságban szólva, azt a
témát 1992-ben csak azért hozták elő, mert ily módon is okot akartak kreálni a
vízlépcsőrendszer szerződésének felmondására.
– Végül is milyen biztonságosra tervezték meg?
– Az úgynevezett Medvegyev-Sponhauer-Karnik féle szeizmikus skálán Bősnél
előbb hatos biztonsági fokozatot követeltek tőlünk, aztán felmentek egészen
kilencesig, Nagymarosnál megmaradhatott a hatos.
– És az elégséges?
– Réthy: A Kárpát-medence földrengései című könyvének tanúsága szerint
Nagymaroson az elmúlt ezerötszáz évben (450-től egészen 1950-ig) a négyes
fokozatú volt a legnagyobb földrengés.
– Mi történik, ha mégis egy erősebb következne be?
– Egy kilenc-tízes fokozatúnál a műtárgyak még mindig csak kisebb mértékben
károsodnának. A duzzasztott víztömeg egy árhullámot indítana el a vízlépcső alatti
folyószakaszban, melynek időtartama öt-hat órára becsülhető és a
legkedvezőtlenebb esetben sem érné el Budapesten az alsó rakpartot. Csak úgy
mellesleg jegyzem meg, hogy egy ilyen erősségű földrengés esetén a főváros
gyakorlatilag megsemmisülne. Szeizmológiai szempontból a hágai döntőbíróság
sem támasztott kifogásokat, márpedig feltárt annyi hibát, hogy amit nem
észrevételezett, azt nemlétezőnek kell tekintenünk.
– Az Akadémia és a rohamozó zöldek a földgátak stabilitását is kifogásolták.
– A gátak méretezésénél az ezeréves legmagasabb árvízszintet vettük
figyelembe és azt megtoldottuk még ötven centiméterrel. A különösen érzékeny
helyeken, például Dunakiliti fölött a tízezer évben mért legnagyobb magasságra
tettünk rá egy fél métert. A földtöltések meghasadása teljesen irreális feltételezés,
ehhez a Kárpát-medencében maximálisnak mondható 8,7-es földrengés helyett
11-esnek kellett volna bekövetkezni. Ha mégis bekövetkezne egy ilyen földrengés
okozta gát- vagy törésszakadás Bősnél vagy Dunakilitinél, a tározó kiürülése
azonnal megindul, nem ad további utánpótlást az alvíz felé. A vízszint átmeneti, az
árvízi szintet meg se közelítő emelkedés után újra süllyedni kezdene a mederben.
Abból, amit elmondtam, semmi sem számít titoknak. A tervezést teljes nyilvánosság
előtt végeztük el, elfogadtuk a Magyar Tudományos Akadémia javaslatait is, ezért
nem igazán értem az utólagos kifogásokat. Az ellenőrzést folyamatosan a kezemben
tartottam, sem az én embereim, sem a szlovák fél nem módosíthatott a terven akár
egy vonásnyit is az én aláírásom nélkül.
– Még egy kérdést teszek fel, mely aztán a legnagyobb vihart váltotta ki. A
Magyar Tudományos Akadémia 1989. augusztus 13-i jelentésében azt állítja, hogy
„a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer addigi kivitelezési munkái a budapesti
ivóvízellátást egyértelműen károsították”.
– A nagymarosi vízlépcső eddigi építése nem érintette az ivóvizet, a végbement
kotrások építőipari célokat szolgáltak. Az ivóvízkutak természetes elöregedéséből
adódó hozamcsökkenést szakszerűtlenül tulajdonították a munkálatoknak.
Ugyancsak nem a vízlépcső tehetett a talajvizek példátlan elszennyeződéséről sem.
(Az igazságnak tartozom annyival, hogy nem minden szakértő ítéli meg ilyen
egyértelműen a vízlépcső és a budapesti vízellátás összefüggését. Sokak szerint a
nagymarosi létesítmény rongálta volna a szentendrei Duna-ág víznyerő kútjait,
védelmükre különféle műszaki intézkedéseket kellett volna hozni. Az események
azonban úgy alakultak, hogy ezekre már nem kerülhetett sor.)

VII. A vég kezdete

1986 elején, kevéssel azután, hogy a magyar kormány ismételten elkötelezte magát
a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer felépítése mellett, a rohamozó zöldek
kampányba kezdtek az üggyel kapcsolatos népszavazás kiírása érdekében.
„A társadalomnak jogában áll tudni, milyen áldozatot követel tőle egy-egy
gazdaságpolitikai döntés, hogy az ezzel együtt járó áldozatot vállalja-e, a
következményeit elviseli-e?” – mondja, többek között, az Elnöki Tanácshoz
benyújtott kérelem.
A dokumentumot heten írták alá: Bába Iván irodalomkutató, Donáth Ferenc
közgazdász, Csoóri Sándor író, Kenedi János kritikus, Kis János filozófus, Mécs
Imre mérnök és Vargha János, ezúttal mint újságíró – valamennyien vezető
személyiségnek számítottak a kibontakozó ellenzéki mozgalomban. Egy ötvenkét
oldalra terjedő, 2655 csatlakozó aláírást tartalmazó listát is mellékeltek hozzá.
Proklamációjukat eljuttatták a Magyar Tudományos Akadémiához is, ennek a
sorsával röviden végezhetünk: az akkori elnök, Berend T. Iván kitért az érdemi
állásfoglalás elől, azt válaszolta, hogy „az Akadémia korlátozott körű publikációs
fórumain nem szokás ilyen jellegű dokumentumot közölni és ezúttal sem tartottuk
szükségesnek, hogy ezt a szokást megváltoztassuk.”
Az Elnöki Tanács titkárságának vezetője egy iktatószám nélküli levélben
biztosította a „Hetek” képviselőjét, Mécs Imrét, hogy „a Magyar Népköztársaság
kormánya a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ügyében… a legnagyobb
körültekintéssel és gondossággal fog eljárni, védve és oltalmazva hazánk környezeti
értékeit.”
A panaszosok többször és több személynek címezve megismételték
megkeresésüket. Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke nem reagált rá, a Hazafias
Népfront akkori főtitkára, bizonyos Pozsgay Imre biztosította nagyrabecsüléséről a
levélírókat, de ő sem tartotta indokoltnak, hogy az ügyben népszavazást írjanak ki.
Ekkor a „Hetek” azt kezdték szorgalmazni, hogy a levelük másolatát juttassák
el az Országgyűlés valamennyi tagjához – ez az óhajtásuk sem teljesült. Sikertelenül
ostromolták Sarlós Istvánt, a Parlament elnökét, majd ezúttal már másodszor,
Pozsgay Imrét.
Ez a kampány több mint másfél évig tartott, és különösebb eredmény nélkül
zárult le – ha csak a közvélemény figyelmének felkeltését nem nevezzük annak.
A vízlépcső elleni zöld akció tovább terjedt, az elejtett zászlót egy különös,
eleddig ismeretlen személyiség vette fel, az Egyesült Államokban élő Lipták Béla
mérnök. Ő magát a Yale Egyetem tanárának nevezte, két, vele interjút készítő
rádióriporter állítása szerint viszont csak egy volt az esetenként meghívott óraadók
százaiból, tudományos fokozattal nem is rendelkezett.
Lipták létrehozta az emigrációbeli Magyar Környezetvédelmi Alapot, mely
szándéka szerint a Bős-Nagymaros ellen küzdő honi környezetvédőket támogatta.
Ez az illusztris alakulat, ugyancsak Lipták állítása szerint, 232 szervezetből áll, és
több mint hárommillió tagot számlál – a központjuk – úgy tudjuk – Lipták lakásán
működött: 84 Old North Stamford Road, Stamford CT 06905 USA – címen.
Hamarosan akcióba is léptek, az amerikai szekció nyílt levelet küldött a Magyar
Népköztársaság Elnöki Tanácsának, a maga részéről is sürgetve a népszavazás
kiírását a vízlépcsőrendszer ügyében. A levél egyébként nem kevesebb mint 26 okot
sorol fel, amiért a nyugati magyarság aggodalommal tekint az építkezések elé.
Lipták szemernyit sem kételkedett fellépésük jogosságában, lenézéssel utasította el a
szintén Amerikában élő Sinor professzor megjegyzését, miszerint:
– Mindenki ott politizáljon, ahol adót fizet!
Lipták kemény megtorló intézkedéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha
nem fogadják kellő engedékenységgel a kezdeményezésüket. „Akciótervünk a
következő – mondja a Felhívás a Duna védelmében című kiáltványában –, 1987
végéig gyűjtjük a támogató aláírásokat, így a 20. század legnagyobb magyar
összefogásának adatait hozhatjuk majd nyilvánosságra.
Amennyiben a magyar kormány 1988 tavaszán nem napolja el az 1988. október
31-re tervezett megkezdését a nagymarosi vízlépcső építésének, úgy felkeressük a
Világbankot és a többi pénzintézetet, mely Magyarországnak kölcsönt folyósít, s a
segítségüket kérjük majd…”
– Ezt akár zsarolásnak is nevezhetnénk – jegyezte meg a már említett interjút
készítő rádióriporter.
Liptáknak azonban nem ez volt az egyetlen fenyegetése: „1988. október 31-re,
arra a napra., melyre az első osztrák kapavágást tervezik, Nagymarosra
világtüntetést hirdetünk. A Duna védelmében való tüntetésre nem csak
Nagymaroson kerül sor, de a világ minden városában, ahol magyar követség, vagy
konzulátus létezik. 1988. október 31-én az egész világon a magyar követségek előtti
tüntetésekről szólnak majd az esti hírek és a tüntetéseket addig folytatjuk, míg
Hainburghoz hasonlóan Nagymaroson is leállítják az építkezést…”
(Itt rögzítsük mindjárt a később valóban megrendezett „világtüntetés”
résztvevőinek számát. Bonnban százan, Londonban nyolcvanan, Sydneyben
harmincöten, Brüsszelben és Stockholmban ketten-ketten jelentek meg. Mint
látható, még a magyar emigráció sem támogatta Liptákék kezdeményezését.)
Lipták a korbács mellett a mézesbödön képét is felmutatja. Az egyik magyar
újságban neki tulajdonítják azt a kijelentést, hogy: „amennyiben a magyar kormány
felmondja a szóban forgó megállapodásokat, ő garantálja, hogy a nyugati emigráció
az utolsó fillérig kifizeti az esetleges kártérítéseket”, de ezt egy hónappal később
Lipták megcáfolja. Változatlanul biztos azonban tizenhatmillió nyugati
környezetvédő önzetlen támogatásában.
Amennyire meg tudjuk ítélni, idegenbe szakadt hazánkfiának szakismerete és
tájékozottsága hagy maga után némi kívánnivalót. Egy stockholmi előadásán Lipták
azt állította, hogy „Mosonyi Emil a Mosoni-Dunánál akarta megépíteni az
erőművet” – erre a feltételezésre a sekélyvizű Duna aligha adott alapot, inkább a
„Mosonyi” és „Mosoni” név hasonló hangzása okozhatta a lapszust. Azt is
kijelentette, hogy „a Duna energiatartalma Magyarországon nulla”, valójában
szakértői becslések szerint évi 38 milliárd kilowattórát lehetne kihozni a víz
erejéből.
Lipták a Magyar Újságírók Szövetségében fellépve megemlítette, hogy a
vízlépcsőrendszer megépítése nem kevesebb, mint kétszáz állat- és növényfaj létét
veszélyeztetheti. Mikor a hallgatói arra kérték, hogy soroljon fel közülük néhányat,
Lipták közölte, ezeket az adatokat egy nagy és jó nevű környezetvédő szervezettől
vette át, a részletekkel nincs tisztában.
Véleményem szerint az értékek és értékelések komoly torzulására vallott, hogy
Nyers Rezső államminiszter és Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia
elnöke leült tárgyalni a Budapestre látogató Liptákkal.
Lipták tevékenysége csak az egyik jele volt annak, hogy egyre inkább
kibontakozik a „Rohamozó Zöld Internacionálé” támadása Bős-Nagymaros ellen. A
Duna bal partján a Nove Slovo című folyóirat több cikkben is bírálja a
vízlépcsőrendszer terveit, a talajvíz süllyedését és az ártéri erdők pusztulását jósolja.
Az akciósorozat 1988. szeptember 2–4. között érte el a csúcspontját, mikor a
Duna Kör, a Worldwide Fond for Nature és az International Rivers Network
háromnapos konferenciát rendezett Budapesten. A kiindulási pontot világosan
meghatározta az említett International Rivers Networknek épp az adott év
júniusában összeállított listája „a világ húsz legszörnyűbb duzzasztógát
beruházásáról”. A kínai Three Gorges, az indiai Narmada, a brazil Xingu és más
létesítmények társaságában Bős-Nagymarost a tizedik helyre rangsorolták. Ez a
helyezés különösen előkelőnek számít, ha figyelembe vesszük, hogy a világon
akkoriban negyvenezer vízlépcső és völgyzáró gát működött – ebből húszezer az
Egyesült Államokban – és számuk a Dunán is elérte már a harminckettőt, további öt
pedig építés alatt állt.
A konferenciára – az előzetesen jelzett program ellenére – nem hívták meg a
vízügy által ajánlott szakértőket. A többi, a vízlépcsőrendszer felépítésének
gondolatát támogató szakember sem kapott szót, a tervezett huszonnégy előadásból
és hét felkért hozzászólásból egy sem jutott nekik. A már említett kiváló
természetvédő, Rakonczay Zoltán meg is jegyezte: „A rendezők hibát követtek el
azzal, hogy belementek ugyanabba az utcába, mely ellen korábban ők maguk
tiltakoztak: nem hallgatták meg a másik felet.”
A konferencia persze így sem szűkölködött eseményekben, megszólalt a
mozgalom számos illusztris egyénisége és a céljaival rokonszenvező személy
Vargha Jánostól Vida Gáboron, a svájci Nino Kuhnon, az angol Nicholas
Hildyardon, az NDK-s Renate Walteron keresztül az osztrák Marga Hubinekig.
Minden lehetséges szempontból támadták a vízlépcsőrendszert, felrótták
gazdaságtalan voltát, a környezetre, a társadalomra, a genetikai értékekre, a
régészeti feltárásokra gyakorolt kedvezőtlen hatásait.
Az előadások színvonala sem volt egyenletesen magas. Például Nicholas
Hildyard kizárólag a negatívumok felsorolására szorítkozott, sajnálatos módon az
egzotikus környezetből vett példáinak nagy részét nehéz lett volna
Bős-Nagymarosra vonatkoztatni. Az afrikai törzsi kultusz pusztulása, a trópusi
erdők tönkretétele, a nálunk még nyomokban sem létező betegségekre való
hivatkozás aligha függ össze egy közép-dunai vízlépcsőrendszer problémáival. A
konferencia elnöke azonban elmulasztotta ennek megállapítását, sőt, a felsoroltakat
reális veszélyként aposztrofálta.
Egyes előadók nem ismerték a VITUKI és a Műszaki Egyetem bizonyító értékű
kísérleteit a talajvízszint-változás folyamatáról és még lehetne sorolni a szakmai
hiányosságokat.
A résztvevők konklúzióként amellett foglaltak állást, hogy az építkezéseket,
mindenekelőtt a nagymarosi munkálatokat fel kell függeszteni, „újra kell értékelni a
Dunával kapcsolatos célkitűzéseket, figyelembe véve a valódi értékrendet tükröző
prioritásokat”.
Érdemes idéznünk a konferencia legfőbb szervezőjének Ceterum censeo című
cikkéből, mely szerint: „mindazt, ami Magyarországon társadalmi, gazdasági és
erkölcsi válsághoz vezetett, mindazt, ami az országban sürgős változásra érett,
megtestesíti és monumentális méretekben hagyományozza a következő nemzedékre,
az a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer”.

Az Országgyűlés 1988-as őszi ülésszakán napirendre tűzte a Bős-Nagymarosi

Vízlépcsőrendszer beruházásának ügyét. Nem lehet tudni, hogy a rohamozó zöldek
szándékosan időzítették-e fentebb említett nemzetközi konferenciájukat egy alig
néhány nappal korábbi időpontra, így kívánva megfelelő nyomást gyakorolni a
honatyákra. Annyi viszont bizonyosan megállapítható, hogy az ülésszakot
szokatlanul hosszú „tüzérségi előkészítés” vezette be.
Májusban Bognár József akadémikus, a kormány tanácsadó testületének elnöke
egy újságban úgy nyilatkozott, hogy ő közgazdasági szempontból mindig is
rossznak tartotta a vízlépcsőrendszer egész koncepcióját. Ez azért nem derülhetett ki
korábban, mert a szavai sajnos nem találtak meghallgatásra az illetékeseknél, így a
nyilvánossághoz sem juthattak el.
Megszólalt Király Zoltán képviselő – erőnket meghaladó feladat volna
kideríteni, hogy akkor éppen melyik párt színeit hordozta. Két alkalommal is
javasolta, hogy függesszék fel a nagymarosi vízlépcső építését és az eddigi
munkálatok felülvizsgálatára kérjenek fel elfogulatlan külföldi szakértőket.
Tiltakozott továbbá egy geológus kutató (adatainak semmibevétele miatt), a
Magyar Építőművészek Szövetsége, a Magyar Tudományos Akadémia sorrendben
már sokadiknak számító ad hoc bizottsága és több más társadalmi szervezet is.
A korifeusok fellépésének félelmetes nyomatékot adtak a megismétlődő utcai
tüntetések, májusban két-háromezer, szeptemberben pedig már harmincezer ember
vonult a Parlament elé. Demonstráltak Szegeden és Debrecenben is, Nagymaroson
megszervezték a gyermekeik jövőjéért aggódó „Anyák menetét”.
A szónokok többnyire a „Vízlépcsőt vagy demokráciát!” jelszóval léptek fel.
Azt hangoztatták, hogy a nagymarosi vízlépcső elhagyása ugyan többmilliárd
forintos kárt jelentene, de még mindig jutányos árnak számítana a Hatalom számára,
hogy visszaszerezze a nép bizalmát. A dialektika régi szabálya itt is érvényesült:
minden megkezdődött társadalmi folyamat eljut a maga végletéig. A
környezetvédelmi szlogenek mellett távolabbra mutató politikai jelszavak is
fel-felharsantak, a Szegedre leküldött budapesti főszervező már a szovjet csapatok
távozását követelte. Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára
kijelentette: „Ha ma kellene dönteni Bős-Nagymarosról, én is azt mondanám, hogy
ne indítsuk el, mert másra kell a pénz. Látni kell azonban, hogy ez az egész ma már
nem gazdasági és nem is környezetvédelmi, hanem politikai kérdés, melyet a
vezetés hitelének aláásására használnak fel.”
A válságból két kiút mutatkozott: vagy engedélyezni a népszavazást, vagy egy
országgyűlési határozattal megerősíteni a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer
helyzetét, az utóbbi megoldást választották.
A kormányzat tett egy látványos kísérletet, hogy a maga, illetve a
Bős-Nagymarosi építkezés táborába csábítsa a képviselőket. Sétahajózásra invitálta
őket az osztrák felső Duna-szakaszra, ahol több működő vízlépcsőt is
megtekintettek. Kétnapos váltásokban összesen 241 honatyát láttak vendégül.
A házigazda Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium a magyar
jégtörő flotta új büszkeségét, a százharmincmillió forintért vásárolt „Széchenyi”-t
vetette be, melynek két apróbb hibát lehetett felróni: hiányzott belőle a jég aprítására
szolgáló berendezés és nem tudott utasokat vinni magával. Az első, technikai jellegű
hiányosság az októberi Dunán szerencsére még nem ütközött ki, az elszállásolást
pedig egy hozzákapcsolt tanyahajóval oldották meg. A képviselők joggal érezhették
úgy, hogy visszatért az ifjúságuk: emeletes ágyakon aludtak és hideg vízben
mosakodtak. Az Országgyűlés irodája is kitett magáért, személyenként kétszáz
forintos ellátási kerettel támogatta a kiküldetést. Ebbe az összegbe bele kellett férnie
a különleges kívánságoknak is, például A. képviselő, a jeles színész négy üveg egri
bikavért igényelt magának az útra.
Ezután már csak egy kisebb malőr következett be: Greifensteinnél a kormányos
nekivitte a tanyahajót a rakpartnak és betörte az összes jobboldali ablakot, de alig
két óra alatt új üvegeket vágtak be.
A szervező beszámolójában leírta, hogy a résztvevők közül kevesen állnak ki
majd a Mű mellett. Az ellenzék még ezt a szerény befolyásolási szándékot is
kifogásolta, azt követelte Straub F. Brúnótól, a Magyar Népköztársaság akkori
elnökétől, hogy ők is indíthassanak egy hasonló utat.
Ez az incidens szinte jelképként mutatta, hogy a parlamenti ülésszak az
átmeneti helyzetben olyan gyakori „már nem és még nem” jegyében kezdi meg a
munkáját. A Hatalom már nem volt elég erős ahhoz, hogy az akaratát feltételek
nélkül érvényesítse, az ellenzék, melynek képviselői már ott ültek a Parlamentben,
még nem volt képes ledönteni az uralkodó rendszer által felállított kulisszákat és
nyíltan felfedni a céljait.

Az első napon, október 6-án a kormány nevében Maróthy László környezetvédelmi

és vízgazdálkodási miniszter tartott bevezető tájékoztatót a Bős-Nagymarosi
Vízlépcsőrendszer beruházásának helyzetéről. A létesítmény a tervezett ütemben
épül, készültségi foka a magyar oldalon eléri a huszonöt százalékot,
Csehszlovákiában pedig már a hatvanat is meghaladja. Az építkezés méreteit
jellemzi, hogy negyven vállalatnak biztosít lehetőséget a közreműködésre, illetve a
beszállításra, közvetlen formában négyezer munkást és műszakit foglalkoztat, a
háttérben pedig további hatezer embernek teremtett munkaalkalmakat.
Általánosságban szólva a vízlépcső szervezetten és jó minőségben épül, ezért a
továbbiakban nincs ok eltérni az eredeti koncepciótól.
Maróthy felsorolta a folyamatosan elvégzendő feladatokat. Többek között
megemlítette, hogy a minimumra kell csökkenteni az ökológiai kockázatokat, nem
romolhat a Duna vízminősége, ezért a csúcsrajáratásos üzemmódot csak akkor lehet
majd bevezetni, ha mindkét parton elkészülnek a szennyvíztisztító művek. Ki kell
építeni a környezeti hatásokat észlelő monitoring rendszert és végül, de nem
utolsósorban, több figyelmet kell fordítani a társadalom tájékoztatására – ez már a
„glasznoszty”-nak nevezett nyitottabb politizálás terméke volt.
Általános meglepetést keltett, hogy a miniszter hosszan kitért Nagymaros
esetleges leállításának következményeire is. Maróthy azt állította, hogy a vízlépcső
elhagyása esetén a beruházási és üzemeltetési költségek egészen 2015-ig tovább
halmozódnának és huszonkétmilliárd forint veszteséget okoznának a magyar
népgazdaságnak.
Ez az összeg többek között olyan tételekből jönne össze, mint az osztrákoknak
történő áramszállítás. A kieső energia pótlását szolgáló erőművek létesítése és a
helyreállítási költségek évente külön hét-tízmilliárdot vennének el. (A számokat
Maróthy erősen aláértékelte, később, az 1990-es évek közepén, csak az úgynevezett
nagymarosi rehabilitálás költségei 12,4 milliárd forintot tettek ki.) A
csehszlovákoknak járó kártérítés legalább harmincmilliárd forintra becsülhető, a
magyar-osztrák fővállalkozói szerződés felbontása esetén pedig osztrák részről
kétmilliárd schillinges követelés merülne fel, melyet devizában kellene
teljesítenünk.
A miniszter hozzátette, hogy ezek az anyagi kérdések a dolgoknak csak a
felületi részét alkotják, a nagymarosi vízlépcső elhagyása még fontosabb, kardinális
változásokat hozna magával. Felborulna a mű eredeti koncepciója, mert a bősi és a
nagymarosi létesítmények csak együtt képeznek egységes egészet. A csonkán
maradó rendszer csaknem kész felső elemei – értsd Bős és a tározó – részben
feleslegessé, másrészt túlméretezetté válnának. A tulajdonviszonyok is a
hátrányunkra módosulnának és számolni kellene a nagymarosi mű elhagyásából
származó nemzetközi jogi következményekkel.
Nem valósulnának meg az árvíz- és belvízvédelmi, folyamszabályozási
fejlesztések sem, gondot jelentene a Dunakanyar jobb partján fekvő települések
szennyvízelvezetése és így tovább.
A hajózási nehézségek a kritikus hazai Duna-szakaszon változatlanul
megmaradnának, elveszne minden tervezett haszon, melyet a Bős-Nagymaros között
kifejlődő forgalomra alapítottak. Közlekedési szempontból elsősorban a Nagymarost
Visegráddal összekötő híd felépítésének elmaradása okozna fennakadásokat.
Energetikai tekintetben a magyar villamosenergia rendszerben háromszáz
megawattóra teljesítményt meghaladó hiány lépne fel. Az elmaradó csúcsenergia
részesedés és egyéb hozamok elvesztésével járó kár harmincmillió forintra
becsülhető.
„Nem dughatjuk struccként homokba a fejünket – emelte fel intőn ujját a
miniszter –, nem mondhatjuk azt, hogy minek nekünk a vízerőmű, a
konnektorunkban úgyis van áram – annak jönni is kell valahonnan. A vízenergia
felhasználása a világon évi négy százalékkal emelkedik és a megújítható
energiaforrások a 21. század energiastruktúrájának alapelemeivé válnak. Mi sem
maradhatunk ki ebből a folyamatból!” – mondta Maróthy, majd így folytatta:
„Nemrég sokak előtt azt mondta egy szónok: a nagymarosi vízlépcső elhagyásából
eredő sokmilliárd forintos kár még mindig jutányos árnak számít a nép bizalmának
újbóli megvásárlásáért. A kormány nem kívánja az ilyen pénzen vett bizalmat. A
»vízlépcsőt vagy demokráciát« kérdésre pedig csak egyetlen helyes válasz adható:
»vízlépcsőt és demokráciát!« Mindkettőre szükségünk van, nekünk és utódainknak
egyaránt.”
A Parlament megtapsolta a minisztert és ezzel elvégezvén aznapi munkáját,
szétoszlott. Másnap reggel elterjedt a kósza hír, hogy néhány képviselőnek
megküldték az akadémiai ad hoc bizottságnak a beruházással kapcsolatos jelentését,
másoknak viszont nem. Az információ valósnak bizonyult, estére mindenki
megkapta az iratcsomagot, egyszerre három anyaggal: két akadémiai
dokumentummal és egy erre reagáló Észrevétel című, ismeretlen szerzőtől származó
elemzéssel.
Dr. Sütő Kálmán vasmegyei képviselő egy levélben azonnal a Parlament
elnökéhez, Stadinger Istvánhoz fordult. Közölte, hogy az Akadémia két
állásfoglalása a nagymarosi vízlépcső elhagyásának lehetőségével foglalkozik
ugyan, de egyetlen felmerült kérdésre sem ad választ, nem tartalmaz részletező
számokat, analízist, komolyan vehető érveket. Talán ez is az oka, hogy sem az
állásfoglalás készítőinek, sem beterjesztőinek nevét nem jelölték meg.
„Tisztelettel kérem ezért – írja levelében a képviselő –, hogy még a vita
megkezdése előtt (ha nem jelent valamifajta titkot) a Tisztelt Házzal közölni
szíveskedjék a következőket:
1. Az állásfoglalás kidolgozásában résztvevők nevét, tudományágát.
2. Ki terjesztette be ezt az anyagot?
3. Az Akadémia elnöke egyetért-e ezzel az állásfoglalással?”
A levelet felolvasták, meg is tapsolták. Szentágothai János nem térhetett ki a
tetemrehívás elől, egyrészt ő volt az Akadémia elnöke, másrészt a kísérőlevélben az
ő neve szerepelt, szólásra kellett emelkednie.
Bármilyen figyelmesen is próbáltam olvasni a professzor jegyzőkönyvben
rögzített beszédét, nem találtam benne érdemlegesnek tekinthető új érveket. Kiváló
megfogalmazásban ugyan, de korábbról ismerős megállapításait ismétli meg,
melyeket a szakértő elemzések már rég kikezdtek. Szentágothai újfent megemlíti,
hogy az Akadémia kezdettől fogva nem kapott megfelelő lehetőségeket a helyzet
felmérésére, ha mégis hozzájutott, a jelentéseit titkosan kezelték, a következtetéseit
pedig nem vették figyelembe.
Ezért helytelenül járnak el mindazok – mondja a professzor – akik a Magyar
Tudományos Akadémia dokumentumaiból olyan részletet ragadnak ki, mint egy
1983 elejéről származó, közbülső véleményekben elhangzott megállapítás,
miszerint: „nem bizonyítható, hogy a vízerőmű megépítése olyan mezőgazdasági
vagy környezeti károkat okoz, melyeket megfelelő járulékos beruházásokkal és
ellenintézkedésekkel nem lehetne ellensúlyozni. Ez valóban tudományos tény, de
nem perdöntő, mert a vízlépcső pártolói sem rendelkeznek ellenbizonyítékokkal.”
Az akadémiai elnök beszédében önkritikusan bevallotta, hogy a
környezetvédelmi szempontok az 1980-as évek közepén az ő számára sem voltak
igazán jelentősek, felfogását csak a legutóbbi idők környezeti katasztrófa
rémlátomásai változtatták meg. (Ezek után persze nehéz volna kárhoztatni azokat a
politikusokat, akik az 1970-es években ügyködtek a szerződések létrehozásán, nekik
is meglehetett az alapjuk a maguk tévedéseire.)
Szentágothai további érvként azt hozta fel, hogy az egész világon kialakult
gyakorlat szerint nem az új erőművek építése számít a leghatékonyabb
energiagazdálkodási formának, hanem a takarékosság. Ez az ügy nálunk még
gyermekcipőben jár, pedig több mint harminc százaléknyi tartalékot rejt magában.
(A professzornak ez az utóbbi okfejtése termékeny talajra hullott. Később egyes
környezetvédők teljes komolysággal azt állították, hogy a nagymarosi erőmű
felépítését el lehetne kerülni, ha minden magyar család a körülbelül kétszáz wattot
fogyasztó elektroncsöves fekete-fehér tévékészülékét – akkoriban a háztartásokban
még ezek alkották a döntő többséget – ingyenes állami juttatásként lecserélné
nyolcvan wattot fogyasztó, integrált áramkörös színes tévére. Ez egymillió készülék
esetében százhúsz megawatt megtakarítást jelentene, potom harmincötmilliárdos
beruházással. A feltevés kétségtelenül tetszetősnek látszik, de egy kukacoskodó
mérnök utánaszámolt Megállapította, hogy egy tévékészülék átlagosan napi hat órát
működik és jó, ha 20-25 évig lehet használni. Nagymaros előre jelzett élettartama
viszont száz év és napi 24 órát dolgozik. Ennek alapján a propozíció 4x4, vagyis
16-szoros arányban torzította el a tényeket.)
Szentágothai ebben a beszédében sem tudta megállni, hogy legalább egy
mellékvágásban ne vádolja meg manipulációval ősi mumusát, a „Vizeslobbyt”. A
professzor egy általános vízlépcsőpárti manipulációs hadjáratot feltételez,
illusztrációképpen felhoz egy példát: „A Szovjet Kultúra Házától hivatalos papíron
kaptam meghívót a Plotyira című természetvédelmi film megtekintésére… (úgy
tudom, hogy ez az alkotás szovjetunióbeli vízlépcsők káros következményeit
ábrázolja – M. Gy.). Pár képviselőtársammal együtt elmentünk a vetítésre, de ott
sajnálattal közölték velünk, hogy egyelőre levették a film bemutatását a
programjukról. Mi ez, ha nem a közvélemény manipulálása?” – teszi fel a kérdést
Szentágothai, melyre mindenki könnyűszerrel megfelelhet, ha csak egy kicsit is
ismeri a „Vizeslobby” megátalkodottságát és körmönfont manővereit.
Befejezésül, mintegy summázva álláspontját, Szentágothai megjegyzi: „Nem
merném javasolni az Országgyűlésnek szerződéseink egyoldalú fölmondását, a
nemzetközi jogban azonban létezik egy úgynevezett »clausula rebus sic stantibus«
magyarul: ha a szerződéskötés óta a körülmények alapvetően megváltoztak, a
szerződés módosítható, vagy alkalmazásában felfüggeszthető. Senkit sem lehet
kényszeríteni arra, hogy ha akár a saját hibájából jutott is a szakadék szélére, oda be
is ugorjék. Javaslom ezért most a nagymarosi vízlépcső munkálatainak
felfüggesztését.”
Az idézett klauzulával a vízlépcső ellenzőinek fontos jogi érve mondatott ki,
később számtalan hasonló tartalmú hivatkozás történt. A kormány képviseletében
egy fiatal külügyi államtitkár, bizonyos Horn Gyula fogalmazta meg a választ: „A
nemzetközi jog két esetben ad módot a felfüggesztésre, az egyik: ha azok az
alapvető körülmények változtak meg, amelyek lényeges alapul szolgáltak a
szerződés megkötéséhez. Másodszor: ha gyökeresen átalakul a még teljesítendő
kötelezettségek mértéke. Ilyeneket pedig a magyar fél nem tud prezentálni a
szerződés kapcsán…”
Itt befejezhetjük az elemzést Szentágothainak az országgyűlési vitában játszott
szerepéről. Távol áll tőlünk az a szándék, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is
kikezdjük a megboldogult professzor emlékét. Szavait felidézve, melyeket
meggyőződésünk szerint ma is vállalna, egy jellemző alapállást kívántunk
érzékeltetni.
A kialakuló disputában szót kapott a vízlépcső ügyben már korábban is sokat
szereplő Király Zoltán is. Felszólalását mintegy a „captatio malevolentiae”-ként,
vagyis a rosszindulat megnyerésének jegyében azzal kezdte, hogy bejelentette:
„Ezúttal hosszabb leszek és ha ez nem tetszik valakinek, javaslom, menjen ki kávét
inni a Gundelékhez” – az ajánlat nyomán „ingerültség, hangzavar” keletkezett a
teremben.
Az átmeneti korszaknak ez az „ifjútörökje”, az MSZMP-ből kizárt televíziós
szerkesztő-riporter beszédében mindenre kiterjedő offenzívát indított. Támadásának
legfőbb célpontja a „vízügyi szuperhatalom” volt, értsd: maga a Vízügy, mely
„megfenyegette Magyarországot”. Nevezett testület ugyanis „bőségesen ontotta az
adatokat mindazokról a valós, ám eléggé föltupírozott hátrányokról, melyek
bennünket érhetnek a vízlépcső építésének leállításával. Ám a most világrajönni
kész demokrácia szellemében keressük a kiutat a nagy beruházás okozta ökológiai
és ökonómiai zsákutcából.”
Király hozzáértését nehéz volna kétségbevonni, hiszen saját szavai szerint „már
február elejétől kezdtem elmélyülten tájékozódni a bős-nagymarosi ügyről (vagyis
már majdnem nyolc hónapja! – csak sajnálni lehet azokat a szűkös kapacitású
elméket, akik öt-hat évet, esetleg egy egész életet szántak rá erre a témára – M. Gy.
). Megkerestek szakértők és ellenszakértők, résztvettem azokon a vitákon, melyeket
az alternatív szervezetek, azon az úton is, melyet a minisztérium szervezett
Ausztriába, és aztán saját pénzemen újra elmentem Bécsbe, arra a tanácskozásra,
melyet a zöldek szerveztek, sőt, még a Donaukraftwerke irodájába is.”
Ilyen gazdag tapasztalati tőkét felhalmozva Király sorraveszi a vízlépcsővel
kapcsolatban előjelzett pozitívumokat, mindegyiket igyekszik megcáfolni, vele
nagyjából azonos ismereti szintű obskurus szerzőkre hivatkozik. Láthatólag az
ügynek nem a szakmai vonatkozásai érdeklik elsősorban, hanem a politikai tartalma:
„Nagymaros ugyanis túlmutat azon, ami. Jelkép! Egy önmagát meghaladott politikai
kurzus jelképe… A miniszteri tájékoztatót, Nagymarost, sem mint jelképet, sem
mint vízi erőművet nem fogadom el…”
A további hozzászólók közül érdemes kiemelnünk Barcs Sándor, országos
listán megválasztott képviselő nevét. Barcs szerényen megemlíti, hogy az egész
életét a progressziónak áldozta fel – nyilván ide számítja azt a szereplését is, amikor
népi ülnök volt a Rajk-perben – és állíthatja, hogy a progresszió egyik legerősebb
fegyvere a tudomány. Ezért elfogadja a Magyar Tudományos Akadémia ad hoc
bizottságának beterjesztett alternatíváját és a kormány javaslata ellen szavaz.
Álláspontja alátámasztásául egy idegen forrásból merített mondatot idéz: „Mi
legyen hát a vízi erőművekkel? Össze kell állítani a halasztást nem tűrő, késedelem
nélkül megoldandó problémák listáját és beszámolni az embereknek, mikor ezzel a
munkával elkészültünk. Akitől idéztem teszi hozzá Barcs jó szónokhoz illően,
feltehetőleg rövid hatásszünet után – nem tagja a Duna Körnek, nem is magyar,
Mihail Gorbacsovnak hívják!” Sokan emlékeztek rá, hogy 1977-ben Barcs, akkor
még az Elnöki Tanács tagjaként, a vízlépcső felépítése mellett tette le a garast, egy
szegedi kerekasztal-beszélgetésen meg is kérdezték tőle, hogy tizenegy év után mi
bírta rá álláspontja megváltoztatására.
A képviselő egy régi kedves ismerősére, egy néhai egyiptomi miniszterelnökre
hivatkozott, aki elpanaszolta neki, hogy az asszuáni gát felépítése a természeti
katasztrófák egész láncolatát hozta magával. Valószínű például, hogy Luxort nem
tudják megmenteni, olyan magas lett a talajvíz szintje. (Megmentették – M. Gy.)
Elszaporodtak a csigák, melyek baktériumhordozók és halálos betegségeket
okoznak. A tározó környékén pedig trópusi viharok keletkeznek. A képviselő
hasonló jelenségek bekövetkeztétől tartana Nagymaros térségében is.
Barcs, remélhetőleg csak tájékozatlanságból, hamis képet festett. Egy sivatagi
környezetben épült, gigászi méretű gát – a Larousse lexikon adatai szerint hossza
meghaladja a kétszáz kilométert, a Nasszerről elnevezett tavában pedig
százötvenmilliárd köbméter vizet tárolnak – pletykaszinten megismert
körülményeiből vont le következtetéseket egy szerény, kultúrkörnyezetben
megépítendő vízlépcső sorsát illetőleg. A későbbi felmérések egyébként
megállapították, hogy az asszuáni bajok nagy részéről nem maga a gát tehet, az
egyiptomiak elhanyagolták a kiegészítő beruházásokat, például a földek
alagcsövezését. (Megjegyzendő, hogy a gát később ilyen formában is kétszer
mentette meg Egyiptomot az aszály okozta pusztulásoktól.)
Barcs két különböző technikai fogalmat is összekevert. Asszuánban völgyzáró
gát létesült, Nagymarosra pedig vízlépcsőt terveztek. Ez, többek között, olyan
eltéréseket jelent, hogy ha a völgyzáró gát átszakad, a keletkező ár elöntheti és
elpusztíthatja az egész környéket, a vízlépcsőnél hasonló katasztrófa esetén is
megmaradna a víz a töltések között, egy nagymarosi incidens után Budapesten sem
emelkedne a rakparti lépcsők szintje fölé.
Ne essék félreértés: senki sem tartja túlságosan fontosnak az országgyűlési
képviselők hasonló szakmai tévedéseit – mint mondani szokás: ezzel van tele a
padlás – az adott esetben is csak azért volt érdemes néhány mondatot vesztegetni
rájuk, mert a helyzet könnyen alakulhatott volna úgy, hogy az egész ország sorsát
befolyásolhatták volna.
Ugyanezen a szegedi kerekasztal-beszélgetésen megszólalt a Szigetköz akkori
országgyűlési képviselője, Káldi Endre is, mivel mint téeszelnök közvetlenül érintve
volt az ügyben, érdemes figyelmet szentelnünk a mondanivalójának. Beszámolt
róla, hogy a Mosoni-Dunának egy kilométeres szakaszán egyszerűen nincs víz,
hatezer hektárnyi erdő iszaptengerben áll, az árterületen olyan erős a lerakódás,
hogy a meder elsekélyesedett és a víz visszavonult a Nagy Dunába. (Megjegyzendő,
hogy még évek telnek majd el a bősi vízlépcső üzembehelyezéséig, tehát ezt a
pusztítási folyamatot semmiképp sem lehet ennek tulajdonítani – bár később sokan
megpróbálták.)
 A vízlépcső-beruházást pótlólagos járulékos intézkedésekkel egészítették ki,
ezek tárgya: a vizsgálórendszer, a szigetközi ivóvízellátás, a szennyvízelvezetés és
tisztítás Dunakilititől egészen Nagymarosig.
A parlamenti színjátékból még hátra volt egy felvonás, mely végül is a
legmulatságosabbnak bizonyult, a szavazásra gondolunk. Király Zoltán még a
hozzászólása végén 32 társával egyetemben egy beadványt nyújtott be, melyben arra
kérte Stadinger Istvánt, a Parlament elnökét, hogy a bős-nagymarosi vízlépcső
beruházás helyzetéről szóló miniszteri tájékoztató elfogadásáról rendeljen el név
szerinti szavazást.
Stadinger, állítása szerint, nem tudta elolvasni minden javaslattevő nevét, ezért
ellenőrizni kívánta személyüket és létszámukat. Az ülésszakra a megszokott
képviselőházi terem felújítása miatt az egykori főrendiházban került sor. Ez a
helyszín még az eredeti környezetnél is rosszabb technikai berendezéssel volt
felszerelve, a képviselők sem egyéni hangosítóval, sem szavazógéppel nem
rendelkeztek. Stadinger azokat, akik fenntartották a Király Zoltán által bejelentett
javaslatukat, arra kérte, hogy jobb megoldás híján felállással jelentkezzenek. Az
államjogászok szerint az elnök már az ellenőrzés tényével házszabálysértést követett
el, mert már az írásbeli indítványra el kellett volna rendelnie a név szerinti
szavazást, ám ezt a csorbát úgy-ahogy kiköszörülte azzal, hogy legalább utólag helyt
adott a kérésnek.
Királyék javaslatát egy másik, 34 fős képviselőcsoport meg kívánta torpedózni
azzal a beadvánnyal, hogy a név szerinti szavazásra egy zárt ülés keretében kerüljön
sor, így az egyes honatyák állásfoglalásáról a közvélemény nem értesült volna.
Stadingernek el kellett volna utasítania ezt a nyilvánvaló obstrukciós szándékot,
ehelyett ezt a csoportot is felállíttatta a helyéről és megszámoltatta, itt is kijött a
bejelentett létszám.
A házirend kizárt volna minden további vitát, de az elnök sorra megadta a szót a
jelentkezőknek. Gyaníthatólag el akarta bizonytalanítani azokat, akik név szerinti
szavazást kívántak. Ki nem mondott szándékát siker koronázta, a megismételt
szavazáson csak huszonketten tartották fenn a szándékukat és ez már elégtelen
arányú támogatottságot jelentett.
Szabó Kálmán képviselő ezért a balsikerért később magát Király Zoltánt is
hibáztatta, mert sokszor úgy jelentkezett szólásra, mintha a többiek nevében is
beszélne, pedig a csoport szerteszéjjel ült a teremben, így meg sem kérdezhette a
tagokat. Szabó azt sem értette, Király milyen alapon kezdte el mondani, hogy hajlik
a kompromisszumra, úgy fogalmazott, mintha a többiek nevében is nyilatkozna,
holott erre senki sem jogosította fel. Az ellenzék egysége korán felbomlott.
A további vita során már érvényesült a „glasznoszty” szelleme. Többen is
felvetették, hogy a sajtót be kell engedni a szavazásra, ez áthidaló megoldást
jelenthetett az eredetileg szőnyegre került két javaslat között.
Avar István képviselő – mintegy szabállyá emelve az ülésszakon kialakult
szabálytalan gyakorlatot – azt kérte, hogy állva szavazzanak majd és ne
kézfeltartással, „mert hallatlanul megalázó ez a számlálgatás, nem ellenőrizhető,
nem tökéletes. Ne járassuk le magunkat ennyire!” A színész honatya
felháborodásában leginkább az egyszeri kőműveshez hasonlított, aki megundorodott
a maltertól, mert egy hajszálat talált benne.
A kérdést természetesen szavazásra bocsájtották, de ezúttal még a
hagyományos kézfeltartásos formát kellett alkalmazni. „Ez többségnek tűnik, igen”
– állapítja meg Stadinger a hangfelvétel tanúsága szerint és ezúttal már nem kéri,
hogy a képviselőtársak számolják meg egymást. – „Mégis megkérdezem: ki van
ellene? Ezt meg kell számolni! 37 ellenszavazat. Ki tartózkodott? 13 tartózkodás
mellett a felállva történő szavazás mellett foglalt állást az Országgyűlés.”
A kutyakomédiába illő jelenetek után végül elkövetkezett a végső
határozathozatal a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer beruházásával kapcsolatban.
317 képviselő a kormány beterjesztése mellett foglalt állást, 19-en ellene voltak,
31-en pedig tartózkodtak a szavazástól.
Az ülésszakot bezárták, de a meghozott döntést viták, sőt, vádaskodások
követték. Több pártonkívüli képviselő is kijelentette, hogy a szavazás nem volt
többnek tekinthető puszta formaságnál, mert még az ülésszak kezdete előtt
összehívták és eligazították a követendő magatartásról a méreteinél fogva eleve
meghatározó erejű kommunista frakciót. Barcs Sándor a már említett szegedi
kerekasztal-beszélgetésen visszautasította ezt a feltételezést: „Én párttag vagyok, de
ha a Párt olyan döntést hozott volna, hogy kötelességem a Bős-Nagymarosi
Vízlépcsőrendszer mellett szavaznom, akkor talán nem mentem volna el a
parlamenti ülésre. Mivel a Párt nem hozott ilyen döntést, véleményem szerint ki is
iktatta a politikumot. Én nemmel szavaztam.”
Szekeres László, a Duna Kör elnökségi tagja tudott olyan országgyűlési
képviselőről, akinek a választói utasításban (!) adták, hogy a vízlépcső ellen
szavazzon, ő mégis mellette voksolt: „De lesznek még választások Magyarországon
és biztos vagyok benne, hogy olyan képviselőket fogunk választani, akik tényleg
bennünket képviselnek” – nyilatkozta a tudomásunk szerint kirakatrendezőből
előlépett rohamozó zöld vezető.
Fasang Árpád evangélikus kurátor nyilvánosan szólította fel püspökét, dr. Nagy
Gyulát, az Országgyűlés tagját, hogy „igazolja szavazatát a vízlépcsőrendszer
mellett”. Ez ügyben körlevelet is küldött szét az ország egyházközségeibe.
Október 30-án egy újabb demonstrációt rendeztek a vízlépcső ellen, több ezer
ember indult el a Margitszigetről fáklyás felvonulásra. Levelet adtak át a Magyar
Tudományos Akadémia képviselőinek, megköszönve, hogy a nagymarosi
építkezések leállítását javasolták.
A tiltakozások kezdeményezői feltehetőleg nem gondolták, hogy hamarosan
megnyíló kapukat döngetnek. Alig több mint egy hónap múlva, 1988. november
24-én a likvidátor Németh Miklós került a miniszterelnöki székbe. Nagy változások
voltak eljövendők.
 VIII. És áttört a gárda…

1988 decemberében a Minisztertanács megtárgyalt egy előterjesztést a

Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építésének további feladatairól. A vita
eredményeként megismételték a korábbi elhatározásokat, melyek értelmében a
vízlépcsőrendszert az eredeti koncepciónak megfelelően kell folytatni. Az
előterjesztéssel egyetértett négy miniszter és nyolc más kiemelkedő rangú
tisztviselő, de a többi résztvevő sem tett ellenvetést, így a Magyar Tudományos
Akadémiát képviselő Láng István sem.
1989. február 6-án Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes, aki Marjai
Józsefet váltotta fel a gazdasági irányító posztján, csehszlovák partnerével, Pável
Hrivnákkal jegyzőkönyvet írt alá a bősi erőmű gépegységének és a nagymarosi
létesítménynek a gyorsabb üzembe helyezéséről. Ez a látszólag jelentéktelen
megállapodás jogi tekintetben messze túlmutatott önmagán. A szerződés módosítása
ugyanis egyben az eredeti 1977-es kötelezettségvállalás megerősítését jelentette.
Ezek után többé nem állt módunkban tévedésre vagy a körülmények megváltozására
hivatkozni és jogszerűen kihátrálni a nagymarosi vízlépcső megépítésére vonatkozó
kötelezettségünk alól.
Talán még meg sem száradt a tinta ezen a jegyzőkönyvön, mikor február 7-én
az Országgyűlésben beadvánnyal jelentkezett egy Bubla Gyula nevezetű képviselő.
Bubla érdekes világfelfogású egyéniség, foglalkozását tekintve mérnök, a Ki
kicsoda adatai szerint 1971-től párttag. 1972 és 1989 között munkásőrként szolgál,
ugyanakkor a Duna Kör tagja, sőt, a nagymarosi vízlépcsőt ellenző csoport
szóvivője. Bubla most ebben az utóbbi minőségében kér szót, indítványozza, hogy
az Országgyűlés vizsgálja felül az alig négy hónappal korábbi ülésszakon meghozott
határozatát, foglaljon állást a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer újragondolásáról
független szakértők bevonásával, továbbá nyilvánítsa szükségesnek a nagymarosi
erőmű építési munkálatainak felfüggesztését.
A honatya több indokot is felsorol: az ország gazdasági helyzetének 1988
októbere óta bekövetkezett további romlását, a képviselők ki nem elégítő előzetes
tájékoztatását, továbbá az ország lakosságának abbéli szándékát, hogy népszavazás
útján döntsön az ügyben. (Mintha csak nyomatékot akarnának adni Bubla utolsó
érvének, február 27-én független környezetvédő csoportok vezetői át is nyújtottak
Stadinger Istvánnak, az Országgyűlés elnökének egy ilyen tárgyú követelést
száznegyvenezer aláírással.)
Az indítványhoz kilenc országgyűlési képviselő csatlakozott, a nehezen
olvasható kézjegyek közül Czoma László muzeológusét és Benjámin Judit
könyvtárosét tudtuk kibetűzni.
 Négy nappal később Bubla Gyula egy újabb levélben egészíti ki az indítványát,
kéri, hogy az Országgyűlés már a következő ülésszakán tűzze újra napirendre a
nagymarosi vízlépcső ügyét. Előzetes ajánlott olvasmányokat javasol a
képviselőknek, a felsorolásban jórészt a rohamozó zöldek által kiadott
dokumentumok szerepelnek, először terjesztik fel a hivatalos elfogadás rangjára a
Duna Kör Mibe kerül a dunai vízlépcsőrendszer? című tanulmányát, Lipták Béla
eszmefuttatását: Hogyan tovább a Duna védelmében?. Feltűnik Vargha János,
Perczel Károly és mások neve, de egyetlen vízügyi szakember dolgozatának
megismerése sem ítéltetik fontosnak.
„Amennyiben egyes anyagok azonosítása, pontosítása, illetve megszerzése
gondot okoz, úgy természetesen tisztelettel felajánlom segítségemet” zárja sorait
Bubla Gyula.
Március 8-án az Országgyűlés úgy dönt, hogy helyt ad a kérésnek és májusban
újra megvitatja Bős-Nagymaros sorsát. Németh Miklós megnyugtatja a kedélyeket,
addig semmilyen visszafordíthatatlan lépésre nem kerül sor a nagymarosi
építkezésen.
Mintha csak ki akarná mélyíteni a taktikai sikert, még ugyanazon a napon egy
másik, ezúttal tizenkét képviselőből álló csoport újabb beadványt terjeszt be már
egyenesen „Németh Miklós miniszterelnök elvtárs”-nak címezve. (Az „elvtárs” szót
nyilván tévedésből használták, hiszen Németh Miklós sohasem volt kommunista.
Ezt a leghitelesebb forrásból, saját kijelentéseiből tudhatjuk.)
„Az építkezéssel szembeni ellenérzések, fenntartások nem csökkentek – szól a
beadvány –, a társadalmi megosztottságból fakadó feszültségek oldása, egy
elfogadható társadalmi közmegegyezés kialakítása a kormány közös érdeke és
felelőssége. A fentiek alapján javasoljuk, hogy a kormány vizsgálja meg egy
esetleges népszavazás feltételeit, következményeit, valamint az eredeti építési
koncepciónak a szándékolt ütemtől való részben eltérő megvalósítását is… A
vizsgálat lezárásáig a nagymarosi térségben olyan munkák elvégzéséhez járuljon
hozzá a kormány, melyek nem okoznak visszafordíthatatlan változást, ne kezdje el
az erőmű alapozását…”
A kezembe került másolat első oldalán olvasható Németh Miklós kézírásos
üzenete „Maróthy et”-hoz: „Kérlek készíts egy javaslatot, miképpen készüljön fel a
kom (feltehetőleg a kormány rövidítése – M. Gy.) a májusi ülésszakra, beleértve a
képviselők által felvetett javaslatokra való válaszunkat, i. a reagálás módját is.
Elvtársi üdvözlettel
Németh Miklós
1989 III. 9.”

Az események menete drámaian felgyorsul. Még ugyanaznap este a Rádió 18.30-kor

kezdődő „Esti Magazin”-jában felolvasnak egy frissen érkezett hírt, miszerint a
Reuter ügynökség bejelentette, hogy a magyar miniszterelnök le kívánja állítani a
nagymarosi vízlépcső építkezéseit. A rádiós műsorvezető felhívta a beruházást
irányító OVIBER vállalat vezérigazgatóját és azonnali kommentárra kérte fel. A
megszólított elképzelhetetlennek talált egy ilyen döntést, mivel egy egész sor
nemzetközi szerződés felrúgását jelentette volna. Arra az esetre, ha a bejelentés
mégis valósnak bizonyulna, a vezérigazgató a lemondását helyezte kilátásba.
– Állandó lelki nyomás nehezedett ránk – emlékszik vissza majd egy évtizedes
távlatból –, levelekben, névtelen telefonokban fenyegettek minket. Az tartott talpon,
hogy egy törvényerejű rendelet által előírt, az akkori magyar valóságban példa
nélküli módon szervezett, előrehaladott állapotú munkát végzünk és senki sem
kényszeríthet minket arra, hogy abbahagyjuk. Ezt a beruházást nem mi találtuk ki,
mi azt hajtottuk végre, amire megbízást kaptunk. 1977-ben, még az államközi
szerződés megkötése előtt, Fehér Lajos megkérdezett minket, hogy milyen nagy
munkára vállalkoznánk a legszívesebben. A szakma nem Bős-Nagymarost, hanem a
kiskunsági öntözőrendszer felépítését választotta volna. Nem rajtunk múlt, hogy
végül is így alakultak a dolgok.
– Bős-Nagymaros nélkül is fenn tudták volna tartani magukat?
– Az OVIBER ezer más feladatot talált volna magának. A szellemi bázist
jelentő Vízgazdálkodási Tudományos Kutató pedig alig három-négy százalékát
szerezte a vízlépcsővel kapcsolatos közreműködésből. Ami pedig a személyeket
illeti, az „érdemi játékosok”, az igazi szakemberek nem kerültek volna az utcára,
meg tudták volna keresni a kenyerüket. Akinek maradt kedve és ereje dolgozni, az
most is vezető pozíciót tölt be különböző magáncégeknél, vagy saját vállalattal
rendelkezik. Ebből az ügyből csak a zöldek teremtettek maguknak egzisztenciát.
Németh Miklós névre szóló nyilvános üzenetben nyugtatta meg az OVIBER
vezetőjét, megismételte, hogy csak a visszafordíthatatlan intézkedésektől kíván
tartózkodni, egyébként kitart az eredeti irányvonal mellett. A kormány csak annyit
tesz, hogy folyamatosan ellenőrzi a beruházás költségvetését és kész megvizsgálni a
népszavazás lehetőségét.
El kell ismernünk, hogy a miniszterelnök nem volt könnyű helyzetben. Szerette
volna tiszteletben tartani a nemzetközi szerződés kereteit, ugyanakkor kabinetjével
együtt reménykedett benne, hogy át tudják menteni személyüket és pártjukat a
küszöbön álló változások zátonyain. Már alig egy év maradt hátra a sorsdöntő
1990-es választásokig, Németh Miklós el akarta érni, hogy a jelenlegi kormányzó
MSZMP számottevő tényezőként kerüljön be az új hatalmi gépezetbe is, de
tárgyalópartnere, a Duna Kör által is támogatott Ellenzéki Kerekasztal megegyezési
szándékát attól tette függővé, hogy a hatalom hajlandó-e leállítani a nagymarosi
építkezést, „mivel a létesítményre az eddigi tudományos vizsgálatok megállapítása
szerint semmiféle ökológiai garanciarendszer alkalmazása nem lehetséges.”
A kormány egyelőre nem felelt a követelésre és ez a hallgatás felért egy
válasszal. A vízügyi szakembereket tömörítő Vásárhelyi Pál Társaság Szűrös
Mátyáshoz, az Országgyűlés új elnökéhez intézett levelében így értékeli a helyzetet:
 „A kormány határozatlansága arra látszik utalni, hogy legitimációja
megerősítésére ellenzékének nem feltétlenül a politikailag legerősebb, de
mindenképpen a leghangosabb csoportjának a megnyerésére törekszik. Egy vélt
társadalmi konszenzus érdekében a nagymarosi munkák leállításának áldozatától
sem riad vissza…”
Folyamatosan erősödött az alulról jövő nyomás is. Március 6-án a
környezetvédő mozgalmak két-háromszáz fő részvételével tüntetést tartottak a
Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium előtt, vidékről is különféle
demonstrációkat jeleztek. A hangnem példátlan módon eldurvult.
Április 3-án a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság környezetvédelmi csoportja
tiltakozó kirándulást szervezett Nagymarosra. Négyezer tüntető érkezett Budapestről
különvonatokon – menetükhöz csak kevés helybéli lakos csatlakozott –, magasba
emelt transzparenseiken az „MSZMP csalásainak leleplezésére” szólítottak fel. A
„Vesszen a Párt!” – jelszót skandálták, kétforintos levelezőlapokat árusítottak,
melyek képes fele a vízlépcsőépítés két nagy alakjának, Sztálinnak és Maróthy
Lászlónak egymás mellé montírozott arcmását ábrázolta.
Az ellenállás mind szélesebb körökre terjedt ki. Az Apáczai Csere János
Gimnázium IV. d osztálya egy bejelentést tett közzé az újságokban: amennyiben
leállítják a nagymarosi vízlépcső építkezését, ők hajlandók egyheti ingyenes
munkával hozzájárulni az eredeti tájkép helyreállításához. Kezdeményezésükhöz
csatlakoztak a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium, az esztergomi Egészségügyi
Szakközép- és Szakiskola tanulói és dolgozói, valamint más oktatási intézmények
is.

1989 áprilisában a politikai kulisszák mögött elkezdődött a titkos készülődés a

bős-nagymarosi államközi szerződés módosítására. A nemzetközi közjogi
kérdéseknek az ügybe bevont szakértője szerint tárgyalásokat kellene
kezdeményezni a csehszlovák féllel, ezek során javasolhatjuk a nagymarosi
vízlépcső megépítésének elhagyását azzal, hogy készek vagyunk kártalanítani a
partnerünket. „A prágai kormánynak nem lenne más választása, mint elfogadni a mi
tárgyalási javaslatunkat:”
A szakértő leírja a kártérítés általa feltételezett menetét is: „a károk nagyságát a
csehszlovák félnek kellene bizonyítani. Nekünk arról kellene nyilatkoznunk, hogy
azokból mennyit ismerünk el. Nem volna szabad előre nyilvánosságra hozni olyan
hivatalos adatokat, amelyeket a tárgyalások során az ellenérdekű partner velünk
szemben bizonyítékként felhasználhat (különösen nem olyanokat, melyek a
„legrosszabb esetre” vonatkoznak). A két ország közötti kereskedelemben nincs
érvényes fizetőeszköz, következésképpen a kártalanítás nem egy meghatározott
pénzösszeg azonnali átutalásában, hanem áruszállításban öltene testet. Az
áruszállítások üteme attól függne, hogy évente milyen többletszállításokat igényelne
tőlünk a csehszlovák fél és hogy azokat mi mennyiben lennénk képesek teljesíteni.
A kártalanítás így meglehetősen elhúzódna. A KGST gyakorlatában egyébként
rendszeresen előfordul, hogy valamelyik fél nem teljesíti államközi szerződésekből
folyó kötelezettségeit és még csak kártérítést sem fizet…” – ennyire nekünk is futná
– gondolhatta magában a makulátlan erkölcsű jogász.
De bárhogy is alakuljon a helyzet, a szakértő kijelenti: „a jelenlegi szituációban
a kormány szempontjából a belpolitikai megfontolások előnyben részesítését
javaslom a külpolitikaival szemben. A kormány döntéshozatali képességét és
politikai legitimitását ma elsősorban a Magyarországon végbemenő folyamatok
határozzák meg és nem a nemzetköziek.”
De mit szól majd a világ közvéleménye ehhez a nyilvánvaló szerződésszegési
szándékhoz? „Megítélésem szerint a nagymarosi vízlépcső elhagyására vonatkozó
döntés nem kérdőjelezné meg a magyar kormány szavahihetőségét a világ
szemében. Az adott kérdésben nem érdekelt államok a kormányzat magatartását
annak általános külpolitikai gyakorlata alapján ítélik meg” – zárja fejtegetéseit a
nemzetközi jogász, akinek láthatólag nincs túl jó véleménye a világ erkölcseiről.
Az előkészítésben ugyancsak közreműködő MKKE közgazdász munkacsoport
kétségbevonja az eredeti beruházási program korrektségét, felemlegeti az ivóvizeket
fenyegető veszélyt a „kis valószínűségű, de valós szeizmológiai kockázatokat”,
kételkedik a beruházás időbeni megtérülésében. Végkövetkeztetésében megállapítja,
hogy nem bizonyított a nagymarosi építkezés folytatásának gazdasági indokoltsága.
Egy harmadik szakértő azt a lakonikus tanulságot vonja le, hogy jó döntés ma
már nem hozható. A legkevésbé rossz megoldást kell megtalálni, egyúttal számolva
a jövőbeni határozatok szükségességével és felelősségével. Egy ilyen konklúzió
annyi kockázatot rejt magában, mint a közismert „vezess baleset nélkül!” tanács, de
ugyanannyi gyakorlati útmutatást is ad.
A barikád túloldalán a vízlépcső építői még mindig reménykedtek ügyük
védhetőségében. Egy javaslatot fogalmaztak meg, melyet a Minisztertanács
elnökéhez intéztek, a maguk részéről ezzel kívánták felkészíteni a kormányt az
Országgyűlés május–júniusi ülésszakára. Még egyszer sorraveszik a kialakult
helyzet összetevőit, elemzésükben megállapítják, hogy egy több mint tíz éve
szerződésben elhatározott, esztendők óta épülő létesítmény, melybe már
tízmilliárdot fektettek be, nem lehet viták tárgya. Az építők azt javasolták a
kormánynak: ajánlja fel kompromisszumként az ellenzéknek, hogy közösen
vizsgálják meg, „milyen költségekkel jár ennek a helyzetnek a civilizált országok
között szokásos rendezése, ezen belül a nagymarosi erőmű építésének elhagyása.”
Fejtegetéseik végén megvonják a lehetséges anyagi mérleget: évente
hat-hétmilliárd forint kellene a munkák előnyös befejezéséhez, mely rögtön nem
tűnik soknak, ha számításba vesszük, hogy a költségvetés például 180-200
milliárdot juttat a veszteséges üzemek támogatására. „Végeredményben tehát a
leállítás esetén összesen 97,5 milliárd forintot kell igénybe venni, míg a
megvalósítás esetén a beruházási költség összesen 47,9 milliárd forint”, majd az
elemzők hozzáteszik: „ez a különbség a szerződésszegő pozíciójából nehezen lenne
mérsékelhető.”
 – Hogy fogadták ezt a javaslatukat? – kérdezem az OVIBER egykori
vezérigazgatóját.
– Ma is azt hiszem, hogy senki sem olvasta el a mi anyagunkat, a szakmai
kérdésekben sem kérték ki a véleményünket. Eleve vesztes pozícióba kerültünk,
mert a közvéleményt ellenünk hangolták.
– Miért nem próbálták igazolni vagy legalább megvédeni magukat?
– Mi nem készültünk fel ilyen helyzetre, mert fel sem tételeztük, hogy a mi
munkánkat bárki valaha is kétségbe vonhatja, nem találtuk fontosnak megtanulni a
„public relation” szabályait. Én az állam pénzéből minden fillérre vigyáztam, ha
külföldi kiküldetésben járva reggelit is kaptam a szállodában, visszaadtam a
napidíjam tíz százalékát, nem számítottam rá, hogy valaha is haszonleséssel
vádolhatnak. Maguk minden évben nyereséget értek el! – mondták, dehát az Isten
szerelmére: azért állítottak minket egy vállalat élére, hogy veszteséget termeljünk?!
A hetvenedik évéhez közeledő mérnök még mindig indulatba jön az emlékek
felidézésétől:
– Bejön hozzám az irodába egy nyomorult kacskakezű filmes, nem akartam
interjút adni neki, erre elsírja magát, hogy három gyereket kell eltartania, az ő
kedvükért tegyem meg, hogy nyilatkozom. Jobb meggyőződésem ellenére
belementem, erre ő a kész interjúban szétvagdalta és ellenem fordította a saját
szavaimat.
Szakmai méltóságomon aluli vitákba kényszerítettek bele. Ne vegye
dicsekvésnek, de értem már el olyan „apróbb” sikereket, mint hogy megnyertem a
Niger folyó szabályozásának nemzetközi tenderét és erre jön egy basedowos,
gülüszemű nő és elkezd kioktatni a folyamszabályozás alapfogalmaira. Már
megbocsásson a világ!
– Mikor érezte meg, hogy a vízlépcső felépítésének ügye végképp megbukott?
– Április végén a magyar partner egy szerződést dolgozott ki Csehszlovákiával,
melynek értelmében a felek majd kölcsönösen ellenőrizhették volna a túloldali
mellékfolyók vizének minőségét – ez a lehetőség a mi számunkra lett volna igazán
előnyös. Én is bekerültem abba a bizottságba, melynek előzetesen ki kellett volna
utaznia, hogy előkészítse a szerződés aláírását. A megadott napon délelőtt tíz órakor
indultam volna Pozsonyba, mert úgy terveztem, hogy a tárgyalások előtt megállok
még Vámosszabadiban és ott megebédelek a vállalatunk üzemi étkezőjében. Az
előző este felhívott Varga Miklós államtitkár, megállapodtunk, hogy csatlakozik
hozzám. Reggel már akartam volna beszállni a kocsiba, mikor Varga újra
jelentkezett és közölte velem, hogy mégse kerül sor az aláírásra, mert a
miniszterelnök leállította a szerződés ügyét. Akkor megértettem, hogy elment a
hajó. Ha mi nem élünk azzal a lehetőséggel, hogy beleszólhatunk a szlovák oldali
vizek minőségébe, az nem jelenthet mást, mint hogy vissza akarunk lépni az
egésztől – fejezte be az egykori vezérigazgató.
 A mind nyíltabban kibontakozó magyar szándékot természetesen a szerződéses
partner is észrevette. A Csehszlovák Kommunista Párt központi lapja, a Rude Právo
vezércikkben fejtette ki a hivatalos álláspontot:
„Magyarországon a tájékozatlanság hihetetlenül kiterjedt heves vitákhoz
vezetett, végül pedig kormányellenes akciókba torkollott. Ha valaki ma azt állítja,
hogy a vízlépcső jó dolog, az óhatatlanul a múlt hibái védelmezőjének szerepébe
kerül. Sokan már azt követelik, hogy mondják fel a vízlépcsőről kötött államközi
megállapodást. Le kell szögeznünk: ha elmaradna a nagymarosi gát felépítése,
Csehszlovákia jelentős mennyiségű energiától esne el. Nemcsak a magyar partner
megbízható hírneve inogna meg, de a kárpótlás igénye sem volna figyelmen kívül
hagyható…”
Az ügy mindinkább egy olyan különös ingaórához hasonlított, melynek sétálója
nem áll le az idő múlásával, hanem egyre szélesebb ívben lendül ki, míg végül áttöri
magának az óraszekrénynek az oldalát is.
Mintegy előrevetítve a szándékolt megoldást, május 10-én Németh Miklós
miniszterelnök – úgy is, mint a legfelsőbb párttestület, a Politikai Bizottság tagja –
beszédet mondott a Parlamentben, melyben a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszert
egy meghaladásra ítélt társadalmi modell jelképének minősítette: „Az 1970-es évek
közepétől a politikai vezetés megismételte az 50-es évek gazdaságpolitikai hibáit.
Sok állami nagyberuházás – melyet a szűk pártvezetés határozott el, illetve
szentesített – csődöt mondott. A bős-nagymarosi vízerőmű feletti döntés is ebbe a
sorba illeszkedik bele, ezt is antidemokratikus módon hozták. Mindenkinek igaza
van, aki ezt kifogásolja és velük együtt mondom azt, hogy végérvényesen szakítani
kell ezzel a rossz döntési mechanizmussal…”
Május 13-án összeült a Minisztertanács Tanácsadó Testülete és a nagymarosi
beruházás ideiglenes, két hónapra szóló leállítását javasolta, a végleges döntést
későbbre halasztotta. Az indoklásban folytatódott az időben visszafelé való
köpködés: „Ezzel a leállítással a kormány deklarálja a korábbi időszak környezeti
következményeire alig figyelő politikájának elvetését, kifejezésre juttatja, hogy
meghallgatja és megfogadja a lakosság igényeit…”

Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes még azon a május 13-i napon

bejelentette, hogy azonnali hatállyal felfüggesztik az építkezést, „ettől a naptól
kezdve semmiféle munkát nem végezhetnek Nagymaroson.”
Május 16-án a parlament előtt tízezres örömtüntetést rendeztek, ezen az
ellenzéki csoportok mellett megjelentek az MSZMP Reformköreinek tagjai is. Ez
utóbbiak is joggal ünnepelhettek, ma már tudjuk, hogy döntő szerepet játszottak az
események alakulásában, az illetékesek éppen az ő javaslatukra határozták el
véglegesen a felfüggesztést. A kívülálló nehezen tudja felfogni, miképp harcolhatott
egy hatalomban levő párt egyik szárnya saját kormányának további döntései ellen,
megkockáztatva annak bukását.
 Magatartásuk hasonlatos volt ahhoz a „Hinaus mit uns!” „Ki velünk!” –
alapálláshoz, mellyel annak idején a mazochista német zsidóságot gúnyolták.
(Később, mikor e Reformkörökből kialakult az MSZP, folytatódott ez az
ellentmondásos attitűd. Egy vízlépcsőellenes állásfoglalást tettek közzé olyan
nyilvánvalóan jobboldali szervezetekhez csatlakozva, mint a Bajcsy-Zsilinszky
Baráti Társaság, a Kisgazdapárt vagy a Kereszténydemokrata Néppárt. Feltehetőleg
semmilyen árat nem sokalltak azért, hogy a hatalom sáncain belül maradhassanak.
És az MSZP taktikai lépéseinek sorában ez még korántsem volt az utolsó. Még
a sokat megélt politikai megfigyelőket is sikerült elképesztenie azzal a gesztusával,
hogy a Köztársaság téri székházának földszintjén egy komplettül berendezett,
telefonos irodát bocsátott a Voks Humana mozgalom Bioszféra Pártjának
rendelkezésére. Sebeők János elnök kitűzte a pártház oldalára az ökológia pünkösdi
vándorgalambos zászlaját és kifejtette a programját: „A totálisan elnyomott
társadalom éppen úgy képtelen felszabadulni a diktatúra alól, miként a totálisan
elnyomott élővilág sem képes felszabadulni mindaddig, amíg az emberhatalom
illegitim monokultúrája fel nem borul.”
Sebeők a Bioszféra Párt nevében egyúttal feljelentette az 1977-es államközi
szerződés aláíróit, elfogadóit, az azóta elvégzett munkák kezdeményezőit,
kivitelezőit, mert veszélyeztették a Magyar Köztársaság területi épségét, gazdasági
és egyéb érdekeit, valamint a bioszférát. Szavait egy üzenettel zárta, melyet Václav
Hável csehszlovák elnökhöz intézett: „A Szörny még él, számítunk Önre!
Találkozunk Kilitinél!”)
Bár az ellenzék kijelentette, hogy „a nagymarosi vízerőmű-építés haladéktalan
felfüggesztéséről szóló kormányhatározat fordulópont, jelentős lépés a nemzeti
megbékélés felé”, nem lazított, sőt, még szorosabbra fűzte a sisakszíjat. Maga Bubla
Gyula is úgy vélte, hogy „korai lenne pezsgőt bontani, a Minisztertanácsban még
ülnek olyanok, akik szívügyüknek tekintik a munkálatok befejezését”.
Ebben a fenyegető légkörben az ipari és a közlekedési tárca vezetői hamarosan
megváltoztatták korábbi véleményüket és elálltak a nagymarosi vízlépcső
felépítésének támogatásától, csak a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási
Minisztérium gondolta továbbra is úgy, hogy az addig pozitív értékelései továbbra is
helytállóak maradtak.
(Az 1989-es év vége felé, mikor a nagymarosi beruházás sorsa már végképp
eldőlt, Maróthy László önként távozott a posztjáról. Lemondását általános
megdöbbenésre az országgyűlési képviselőknek csak a kisebbsége fogadta el.
Akkora zavar tört ki a Parlamentben, hogy a munka közben sohasem dohányzó
Németh Miklós is rágyújtott. Végül maga Maróthy oldotta meg a dilemmát,
megismételve az elhatározását. Utána Varga Miklós államtitkár és Zsuffa Ervin
miniszterhelyettes lépett elő a támadások célpontjává, mivel mindketten nyíltan
bírálták az építkezés felfüggesztéséről hozott döntést. Az ellenzék álláspontja szerint
ilyen embereknek nem lehet szerepük a kormány majdani végleges döntésének
kialakításában.)
 Minden jel arra vallott, hogy az „ideiglenes” jelző valójában a végleges
szándékot takarja. A kormány a leállítást megindokoló vizsgálatokat csak a leállítás
megtörténte után kezdte megszervezni és a legtöbb általa létrehozott szakértői
bizottságban nyíltan deklarálta: a kutatások célja nem lehet más, mint a leállítás
megindokolása.
„A vezetés felfogása szerint minden, a vízlépcsővel kapcsolatos tervezés és
kísérlet csak a megdőlésre ítélt pártállam éppen soronlévő hibás döntésének
alátámasztására szolgál – éppúgy, mint a korábbi pártszempontok alapján orientált
társadalomtudományi, közgazdasági vagy történelmi kutatások. Feltételezése szerint
ennek a célnak az érdekében a vízügyes tervezők és építők mellőzték az elvileg
alapvetően szükséges vizsgálatokat is, vagy ha elvégezték, meghamisították a kapott
eredményeket. Ennek alapján csak az úgynevezett »független«, a vízlépcsőt
gátlástalanul támadó szakértők véleményét fogadták el hitelesnek” – írja Mikolics
Sándor, a nagymarosi vízlépcső már említett főtervezője.
Az építők azonban úgy érezték, hogy ez a magasabb kormányzati szándék sem
mentheti fel őket feladataik folyamatos elvégzése alól. Gondjaikat súlyosbította,
hogy magát a felfüggesztés tényét sem tudták pontosan értelmezni: vajon csak a
közvetlen nagymarosi térségre vonatkozik-e, vagy abba kell hagyniuk a kapcsolódó
létesítményeken, gátakon folyó munkálatokat is, a Dunának nem kevesebb, mint
százhúsz kilométeres szakaszán történtek járulékos beruházások. Az esetleg
elrendelendő „eredeti állapotot” miképp tudják úgy visszaállítani, hogy közben
fenntarthassák majd a nemzetközi hajózási utat? Ehhez és más hasonló teendők
megalapozásához talán több tudományos vizsgálatra lett volna szükség, mint
amennyi magát az építkezést megelőzte.
Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lehet komolyan venni a felfüggesztés két
hónapban meghatározott időtartamát sem. Az illetékeseknek július 31-ig kellett
összeállítaniuk a felülvizsgálati jelentést, ezt a Parlament leghamarabb augusztus
végén, a nyári szünet után tárgyalhatta meg és hozhatott róla döntést. Csak egy szám
látszott biztosnak: a leállított építkezésen az állagmegóvási, őrzési és egyéb
kiadások a jelzett idő alatt 300-500 millió forintot emésztenek majd fel.
Ami az OVIBER már többször idézett vezérigazgatóját illeti, ő már rég túlesett
a lelki megpróbáltatásokon, a határozat nem zökkentette ki a nyugalmából. Egy
újságíró megkérdezte tőle:
– Nem gondolja, hogy a kormány döntése az Önök számára felér egy
vereséggel?
A vezető higgadtan válaszolt:
– Nézze, mi már régóta tudjuk és hangoztatjuk, hogy a létesítmény körül nem
szakmai, hanem politikai vita dúl. Mi nem vagyunk politikusok, tehát most sincs
okunk vesztesnek érezni magunkat.
A döntést követő csütörtöki napon délben leállt minden munka Nagymaroson.
A fővállalkozó osztrák csapat megkezdte az elvonulást, napi 2-3 vagonnyi
felszerelést, szerszámot és gépi berendezést szállítottak el. A készenléti telepen csak
három energetikust és néhány építő felügyelőt hagytak.
Hátra volt még a legfeketébb leves, a magyar kormánynak el kellett fogadtatni
elhatározását a csehszlovák és az osztrák partnerrel is. Németh Miklós május 25-én
Prágában, 26-án pedig Bécsben tárgyalt. Érvrendszerét már nyíltan a Duna Kör
frazeológiájából kölcsönzi: hatmillió ember ivóvizének veszélyeztetettségéről
beszél, földrengésekről, talajvízgondokról. (Feltűnt szavaiban egy rég nem hallott
fogalom: az ökológiai szükséghelyzet – most sem értette senki, hogy ez a kifejezés
mit takar. Reményi Péter, a később fiatalon elhunyt geológus megpróbálta kideríteni
a szó jelentését.
Reményi vizsgálódásai szerint az ökológia, sőt, az általánosabb biológiai
tudomány sem ismer semmi hasonlót. Környezetvédelmi szempontból például egy
szmogriadó következtében leállíthatják ugyan a közúti közlekedést és az ipari
termelést, de ez sem minősülhet általános ökológiai szükséghelyzetnek.
Egy rendkívüli méretű folyószennyeződés vízminőségvédelmi tekintetben
kiválthat ugyan egy haváriát, de szükségállapotnak ez sem tekinthető. Reményi az
ökológia minden alapvető fogalom-meghatározó szakkönyvét átnézte és nem
találkozott ezzel a címszóval.
„A kitalálói lehet, hogy abból indultak ki – írja a kutató –, hogy a Szigetközben,
valamint a Gönyü és Nagymaros közti Duna-szakasz mentén már 1985-ig is erős
degradálódás mutatkozott. A vadon élő növények arányukban ötven százalékosan
eltolódtak a szárazságtűrő fajok irányába, a védett és természetes fajok
visszavonultak. Ezt viszont nem a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer okozta, mely
az adott időszakban legföljebb tervek formájában létezett, hanem a területhasználat,
a mező- és erdőgazdaság, az üdülőépítés-parcellázás és egyéb tényezők.”
Az „ökológiai szükséghelyzet” fogalma ennek ellenére szép karriert futott be,
lépten-nyomon döntő érvként hivatkoztak rá. Ezt a léggömböt, mint utaltunk rá,
csak egy évtized múlva, Hágában pukkasztották ki.)
Németh Miklóst Prágában a legmagasabb szinten fogadták, tárgyalt a
köztársasági elnökkel és a kormány vezetőivel is. Legfőbb partnere, a hajlékony és
megegyezésre törekvő Ladislav Adamec nem utasítja el a magyarázkodásait:
– Ha olyan új körülmények merültek fel, melyek felboríthatnák az ökológiai
egyensúlyt, megvizsgáljuk és megvitatjuk ezeket a szempontokat.
A csehszlovák fél azonban emlékeztet az objektív körülményekre. Az 1977-es
államközi szerződés a partnerek egyenlő teherviselését feltételezi és ennek alapján
nyilvánítja ötven-ötven százalékos közös tulajdonná Bőst, az üzemcsatornát, a kiliti
tározót és Nagymarost. Amennyiben a nagymarosi vízlépcsőt végképp leállítanák, a
csehszlovák tulajdoni hányad hetven százalékra növekedik és a megtermelendő
villamos energiából is nagyobb arányban részesül.
Nem lehet megfeledkezni a kárpótlásról sem. A csehszlovák népgazdaságnak
27 milliárd korona vesztesége származna abból, ha a Vízlépcsőrendszer
magyarországi létesítményei elmaradnának. Kiváltásképpen egy négyszáz
megawattos új erőművet kellene építeni közel kétmilliárd koronás költséggel.
Az egyéb hátrányok is tetemesek: ha a bősi erőművet nem csúcsrajáratásra
tervezték volna – ez az üzemmód Nagymaros kiesésével gyakorlatilag lehetetlenné
válik – háromszáz hektárral kevesebb területet kellett volna elvenni a
mezőgazdaságtól, a beruházás arányait visszafogottabban szabják meg és másként
álltak volna hozzá a Vág, a Garam és az Ipoly szabályozásához is.
Befejezésül megemlítették, hogy a csehszlovák fél megfelelően halad a
munkálatokkal: a Körtvélyes-Dunakiliti tározónál 121%-ra teljesítették az
időarányos feladatokat, az adott évben még negyvenezer köbméter betont
szándékoznak beépíteni. A maguk részéről nem tehetnek többet, a szocialista
országok közti szolidaritás nevében arra kérték a magyarokat, hogy meggondoltan
és felelősen döntsenek.
A szlovák közvélemény már korántsem volt ilyen türelmes. A pozsonyi Pravda
arról írt, hogy hamarosan eljön a magyarokkal való kenyértörés ideje. A „belső
fronton” is megkezdődött a rendteremtés, kemény retorziókat alkalmaztak azokkal a
szlovák állampolgárokkal szemben, akik aláírták a vízlépcsőellenes nyilatkozatokat,
némelyikre állítólag a házukat is rágyújtották. A tiltakozók száma eredetileg is ezer
fő alatt maradt, hamarosan ezek is visszavonultak a közszerepléstől.
Németh Miklós Prágából továbbutazott Bécsbe, itt Vranitzky kancellárnak
panaszolta el a gondjait: „A magyar gazdaság igen nehéz súlyos belső és külső
pénzügyi helyzetben van, továbbá: az országban társadalmi-szociálpolitikai
feszültségek mutatkoznak és emiatt a kormánynak némely prioritásokat át kell
gondolnia…”
Panaszai nem hatják meg az osztrák partnert. A Donaukraftwerke, a nagymarosi
építkezés fővállalkozója emlékezteti a magyar miniszterelnököt az 1986-os
szerződésük azon tételére, hogy egyoldalú felmondás esetén az azt kezdeményező
fél viseli az összes magánjogi következményt.
Maga a DoKW egymilliárd schilling értékű tervezési munkát végzett, hat
osztrák építési vállalatnak pedig 2-2,5 milliárd schillinges megrendelést adott. Ezen
belül a grázi Andritz és a sankt pölteni Voigt cég három-három egyenként
ötszázmillió schillinges turbina gyártására kapott megbízást. Az Andritz teljes
kapacitásának húsz, a Voigténak ötven százalékát kötötte le a magyar megrendelés
teljesítése. A Voigtnak külön balszerencséje volt, hogy éppen a magyarországi
vízlépcső-vita forrpontján jegyeztette be magát a bécsi tőzsdén és a nagymarosi
botrány miatt az első részvényjegyzések a várakozások alatt maradtak.
A DoKW összesen 3,85 milliárd schillinges tőkét és 250-300 millió kamatot
követelt szerződéses partnerétől az OVIBER-től, és rajta keresztül a magyar
államtól. Azonnali készpénzfizetés esetén egymilliárdot lett volna hajlandó engedni
ebből az összegből. Mi egyelőre csak 1,8 milliárdot ismertünk el jogosnak.
(Szerencsére itt is bebizonyosodott: ahol a legnagyobb a szükség, ott áll
legközelebb a segítség. Lipták Béla újra jelentkezett: „Amennyiben a magyar
kormány igényelné, lehetőség lenne arra, hogy egy új nemzetközi
kölcsön-elengedési akció keretében – meghatározott feltételekkel – finanszírozzák a
nagymarosi építkezés leállításával kapcsolatos kiadásokat.” Lehetséges hogy a
figyelmünk ellankadt, de a későbbiekben semmiféle nyomát nem láttuk annak, hogy
ebből a forrásból akár egyetlen fillér is érkezett volna hozzánk.)
A miniszterelnök vesszőfutása még ezzel sem ért véget, június 3-án szembe
kellett néznie a magyar képviselőházzal is. Miután elismételte már többször
hangoztatott érveit, vita alakult ki, Németh Miklós kijelentette, hogy az egész
beruházás a vízügyi ágazat érdeke volt, csak aztán emelték politikai szintre az építés
szükséges voltát.
Mayer Bertalan képviselő szavaival egyenesen a miniszterelnökhöz fordult.
Emlékeztette őt 1988. szeptemberére, mikor Németh Miklós az MSZMP Központi
Bizottsága titkáraként agitálta a kommunista képviselők frakcióját, hogy támogassák
a nagymarosi beruházást, sőt, maga is a vízlépcső felépítése mellett voksolt – és
azóta még nyolc hónap sem telt el.
A vitát most is szavazás zárta le, a képviselők ellenszavazat nélkül, 35
tartózkodás mellett elfogadták a kormány által beterjesztett határozati javaslatot.
Tudomásul vették a Nagymarosnál folyó munkálatok már bekövetkezett
felfüggesztését és a beruházással kapcsolatos vizsgálatok szükségességét. További
lépésként július 20-án leállították a dunakiliti tározó építését is, a folyam tervezett
áttöltése bizonytalan időre elhalasztódott.

Az ügyben döntésre illetékesek már nem is titkolták azon véleményüket, hogy a

nagymarosi felfüggesztés időtartama messze túlnyúlik majd az eredetileg tervezett
két hónapon, Láng István professzor, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára
már néhány éves terminust emlegetett.
Csehszlovák részről nem késik soká a válasz. Jozef Oblozinsky, a
Bős-Nagyrnarosi Vízlépcsőrendszer építését irányító operatív csoport szlovák
tagozatának a vezetője szeptember elején bejelenti, hogy ha a magyar fél végképp
elállna a dunakiliti tározó feltöltésétől, ők a maguk részéről új műszaki megoldást
valósítanak meg, közelebbi részleteket nem közölt, de a lényeg – ha más formában
is – hamarosan kiderült.
Vladimír Lokvenc csehszlovák kormánybiztos – rangját növelte, hogy Gustav
Husák államfő sógora volt – egy alkalommal meglátogatta hivatalában az OVIBER
vezérigazgatóját. Barátinak induló beszélgetésük hamarosan vitába csapott át, ennek
során Lokvenc – nem tudni, hogy figyelmetlenségből-e vagy előre feltett szándékkal
– közölte, hogy ha a körülmények arra kényszerítik őket, akkor a saját területükön
zárják el a Duna medrét és ott építik fel a vízlépcsőt a tározóval együtt.
Bár személyes jellegű beszélgetés folyt, az ügy fontosságára való tekintettel a
vezérigazgató kötelességének tartotta bejelenteni a hallottakat Maróthy Lászlónak,
az akkor még hivatalában lévő miniszternek. Maróthy továbbította a jelentést
Németh Miklósnak, aki nem ismerte ki magát a helyzetben és tájékozódásképpen
egy pontos térképvázlatot kért a csehszlovák terv lehetséges megvalósításáról.
A vezérigazgató gyakorló vízmérnök lévén előbb maga készített egy skiccet,
majd három másik szakembert is megbízott ugyanezzel a feladattal. A külön-külön
fogant megoldások tökéletesen egybeestek, a számítógépes szimuláció is hasonló
eredményt hozott, ez egyértelműen jelezte, hogy a csehszlovákok elzárási szándéka
műszakilag kivitelezhető. Az egyeztetett véleményt szolgálati úton felterjesztették
Németh Miklóshoz. A miniszterelnök (vagy valaki a közvetlen környezetéből, de
aligha Németh Miklós tudta nélkül) a szigorúan titkos dokumentumot továbbadta
Vargha Jánosnak, a rohamozó zöldek vezéralakjának, aki a Heti Világgazdaságban
kiteregette frissen szerzett ismereteit: „Az OVIBER vezérigazgatója augusztus
23-án írott V753-1989 számú levelében vállalata és a VITUKI szakembereivel
folytatott konzultációra hivatkozva elképzelhetőnek tart egy olyan lehetőséget,
miszerint a csehszlovák fél a dunakiliti duzzasztóhoz hasonló mű helyett egy
egyszerű, nyitható-zárható, zsiliptáblák nélküli létesítménnyel, úgynevezett bukóval
zárja el saját területén a Duna medrét. A vezérigazgató szerint egy ilyen megoldás
esetén az áttöltés mintegy másodpercenként öt-hatezer köbméteres szintig képes az
érkező vízhozamot a bősi üzemvízcsatornába terelni (az átlagos vízhozam 2000
m3/sec – M. Gy.), az ennél nagyobb vízhozamok az áttöltésen átbukva vonulnának le
a Duna régi medrében.
A vázolt mederáttöltés megvalósítása azonban olyan – elemi szinten, részletes
számítások és elemzések nélkül is azonnal belátható – veszélyeket jelent (akár
például egy hidegebb télen a jéglevezetés vagy rendkívüli áradásoknál a víz
levezetése szempontjából), amelyek miatt azt még egy még oly
kompromisszumképtelen kormány sem építené meg. Lehetséges „megoldásként”
történő említése vagy alapvető szakmai tévedés, vagy ami még rosszabb:
csatlakozás az egyoldalú lépéssel való fenyegetődzéshez úgy állítva be, mintha azt
könnyűszerrel, olcsón és hamar megtehetné a csehszlovák fél” oktatja ki Vargha az
ország legjobb vízügyi szakemberét.
A fentebb idézett, A nagy bukó című cikkében Vargha azt a véleményét is
kifejti, hogy a prágai államkasszában aligha akad erre a célra 20-30 milliárd korona
és még kevésbé valószínű, hogy a jelenlegi vezetésnek – melyet az 1968-as
intervenció segített hatalomra – jutna még három-négy éve az építkezés
megvalósítására. Csehszlovákiában is reng a föld, az ellenzék mind közelebb kerül a
kormányrúdhoz, jönnek a racionálisabb gazdálkodásra törekvő reformerek és az
egyik első gyakorlati lépésük minden bizonnyal az lesz, hogy leállítják, vagy
legalább is felfüggesztik a különösen ésszerűtlen gigantikus nagyberuházásokat.
Végkövetkeztetésként megállapítja: „az egyoldalú elterelés hangsúlyozása
inkább zsarolásnak tekinthető, mintsem valóságos veszélynek.”
A jeles zöld vezér később a szlovák környezetvédők egyik gyűlésén konkrét
tanácsot is ad, hogy mihez kezdjenek a véleménye szerint halva született
bős-nagymarosi építkezéssel, mondván: „legyen az Erőmű az Ostobaság
Múzeuma!”
 Dr. Jánossy György, a „Dunáért Alapítvány” képviselője még Varghánál is
tájékozottabb az ügyben: „a Duna kilátásba helyezett egyoldalú csehszlovák
eltérítése technikai szempontból üres blöff!” (Időben kissé előreszaladva csak
emlékeztetni kívánjuk a tényekkel nyilván ismerős olvasót, hogy a valóságban már
alig három év van hátra 1992 októberéig, mikor a szlovákok Dunacsúny térségében
elzárják a folyót.)
Az ügyben illetékességük tudatában nyilatkozó szakértők sora nem akart véget
érni. Lipták Béla megtagadta volna önmagát, ha a Haza ilyen nehéz helyzetében
nem hallatja a szavát. Korszakalkotó ellenjavaslatot tesz: előzzük meg a szlovákokat
és térítsük mi át a saját oldalunkra a Dunát! A megoldásnál mi sem egyszerűbb: „ez
olyan megegyezést feltételezne az osztrákokkal, hogy Hamburgtól egy megépítendő
csatornán Köpcsénynek, onnan pedig Rajkán át az eredeti medrébe vezetnénk vissza
a folyót. Ez esetben nem jutna elterelhető víz a csehszlovák terv kivitelezésére!”
Az ember lelke mosolyog azt elképzelve, hogy a bamba pozsonyi pecázók a
meder száraz kavicságyára vetik ki a horgaikat, de aztán felötlik benne, hogy ennek
a tervnek a megvalósítása bizony nem két fillérbe kerülne. Nekünk nincs pénzünk
rá, az osztrák cégnek pedig, melyeknek közel négymilliárd schillinggel tartozunk,
aligha adnának újabb kölcsönöket. Szerencsére Lipták Béla nem az az ember, aki
erre ne gondolt volna: „a csatorna megépítésének költségét például a Dunakilitinél –
remélhetőleg magyar turbinákkal termelt villamos energiával lehetne ellentételezni”.
Az nem jelenthetne különösebb akadályt, hogy ezeket a turbinákat még meg sem
tervezték.
Erről a helyről vessünk még egy pillantást Lipták Béla későbbi életútjára.
Idegenbe szakadt jeles hazánkfia a továbbiakban politikai pályán kívánta learatni a
neki joggal kijáró babérokat. Elintézte a visszatelepedését és képviselőjelöltként
elindult szűkebb pátriájában, Dél-Somogyban. A hálátlan szavazók nem vették
tudomásul azt a jobboldali sajtóban megjelent értékelést, miszerint „ma már
köztudott, hogy a vízlépcső elleni tiltakozás eredetileg a magyar emigráció köreiből
indult ki” és leszavazták, bukását barátai Petőfi Sándor emlékezetes választási
kudarcához hasonlították. Így Lipták Béla nem került be az 1990-es magyar
parlamentbe, pedig teljes meggyőződéssel állíthatjuk, hogy ott lett volna a helye.
Közben az események a legmagasabb hivatalos szinten is tovább peregtek.
Október 12-én Németh Miklós újabb tárgyalásra ült le csehszlovák partnerével,
Ladislav Adameccel. Javasolta az államközi szerződés módosítását, véleménye
szerint ökológiailag az volna a legjobb megoldás, ha sem Nagymaroson, sem Bősön
nem épülne fel a vízlépcső. Erre Nagymaroson nem is kerül sor, Bősön viszont már
olyan készültségi fokot értek el, hogy nehezen lehetne visszaforgatni a dolgok
kerekét, annyit viszont mindenképpen el kellene érni, hogy az erőmű csúcsrajáratás
helyett alapüzemben működjék.
A csehszlovák fél nem fogadta el az ajánlatot, de ez már semmit sem
befolyásolt. 1989. október 31-én a magyar parlament – 167 szavazattal 74
tartózkodás és 7 ellenvélemény mellett – kimondta a nagymarosi vízlépcső
építkezéseinek többé nem ideiglenes, hanem végleges leállítását.
 December elején nyilvánosságra került az a hír, hogy a bősi hajózsilipben
összegyűlt víz átszakította a zsilipkaput. A Népszabadság helyszínen járt riportere
meg nem nevezett bennfentesektől megszerezte az események hiteles magyarázatát:
építkezés közben a betonból kilopták a cementet és a vasanyagot – mindezt fával
pótolták, és ezt az ostobaságot az ország (talán nem véletlenül) legnépszerűbb
napilapja kész tényként le is hozta. A magyar illetékesek ettől utólag is
megbizonyosodhattak, hogy helyesen döntöttek, mikor felrúgták az államközi
szerződést. Reményi Péter szavaival élve: „a hályogkovácsok azt hitték, hogy
megnyerték pókerpartijukat.”

Majd tíz évvel az események után, mikor a fenti sorokat a papírra vetettem, eszembe
jutott, hogy érdemes volna beszélni valamelyik, a vízlépcső ellen egykor zászlót
bontó országgyűlési képviselővel. Gy.-t, a 19 állva maradt tiltakozó egyikét
választottam ki, kikerestem a nevét a telefonkönyvből, elmondtam, hogy
Bős-Nagymaros ügyében kérem a segítségét, Gy. udvariasan meghívott magához
egy beszélgetésre.
A kávé és a villányi merlot mellett kiderült, hogy Gy. most is aktívan politizál
az MSZP színeiben. Az egyik önkormányzat környezetvédelmi bizottságát vezeti,
jelenleg a Rákospatak környékének rendezésével foglalkozik, szeretné visszaállítani
a part menti régi romantikus fás-bokros sétányokat. Egy kézenfekvőnek látszó
fordulattal megpróbálok áttérni a témánkra:
– Ha szabad egy nagyobb folyó vizére áteveznem: mikor kezdett el foglalkozni
a Vízlépcső körüli bonyodalmakkal?
– Már korábban is hallottam a bősi üzemvízcsatornáról és a nagymarosi
építkezésről, de csak 1987-ben ismertem meg közelebbről az ügyet, mikor
összejöttem Király Zoltánnal.
– Utólag sem kívánok beleszólni a döntéseibe, de talán választhatott volna
magának olyan mestert is, aki több tapasztalattal rendelkezik az adott témában. Ha
jól tudom, Király úr összesen fél évig tanulmányozta a kérdést, ami elég rövid
időnek tűnik.
– Én hittem neki. Akkoriban úgy éreztem, hogy „Istennek tetsző cselekedet”
volna előbb Nagymarost, aztán Bőst leállítani. Egyébként a választóim véleménye is
ebbe az irányba terelt. 1988-ban különféle lakossági fórumokon szavazásra tettem
fel a kérdést és a többség mindig úgy döntött, hogy ezeket a létesítményeket nem
szabad felépíteni.
– Melyik környéket képviselte a Parlamentben?
– Budapest II. kerületét.
– Vagyis annak a két fővárosi körzetnek az egyikét, mely aztán 1990-ben és
1994-ben is jobboldali jelöltet küldött az Országgyűlésbe. Nem gondolt arra, hogy
itt Bős-Nagymaros ürügyén tulajdonképpen az akkor szocialistának mondott
államforma ellen lépnek fel?
– Ha így lett volna, akkor is méltányolnom kellett a véleményüket. Ha az
MSZMP negyven évig olyan tökéletesen politizált volna, mint az angyalok, a
helyzet akkor is megérett volna a változtatásra, de így különösen túlélte magát,
mindenképpen le kellett váltani.
– Ebben nagyjából egyetértünk, de ilyen kivitelezésben nem került túl sokba?
– Ezért semmilyen árat nem tartottam magasnak.
– Reményei a továbbiakban is teljesültek?
– 1989 nyarán elváltak az útjaink a Duna Körrel, akkor már világossá vált, hogy
ők egyértelműen az SZDSZ-hez csapódtak. Az 1990-es választásokon csalódtam
igazán. Nem a magam személyét illetőleg, én országos szinten is a hatodik legtöbb
szavazatot hoztam a szocialistáknak.
– Akkor mi rázta meg?
– Igazat adtam Pozsgaynak, hogy a politikában nem érvényes a hála fogalma,
de az mégis megdöbbentett, hogy az ország milyen nívótlan és dilettáns garnitúrát
segített hatalomra.
– Megjegyezhetem, hogy ehhez a változáshoz Ön is hozzáadta a maga
obulusát?
– Tudom, de azt most sem látom be, hogy a mi régi parlamenti akciónk eleve
értelmetlen vagy káros lett volna.
Ez már magánvélemény, amit hivatalból tisztelnem kell, markomba szorítom a
borospoharamat és hallgatok. F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember
jut az eszembe, aki egyszer azt mondta: „Az önismeret foka az önvédelem
függvénye. Csak annyit tudhatunk magunkról, hogy még épp el tudjuk viselni az
életünket.”

IX. A kiruházás

1989. június 15-én, két nappal a Nagymarosnál folyó munkálatok ideiglenes

felfüggesztése után a Minisztertanács külön határozatban hozta létre a
Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos ügyek kormánybiztosi hivatalát. Az elvárások
szerint a Hivatal vezetője a Kormány nevében jár el, bár nem veszi át az érintett
miniszterek felelősségét.
 L., az első kinevezett kormánybiztos – interjúalanyaim többségéhez hasonlóan ő
is azt kérte, hogy ne említsem meg a nevét – hajlandó volt röviden összefoglalni
itteni pályafutását:
– Abban az időben államtitkárként dolgoztam egy minisztériumban és csak úgy
vállaltam el a kormánybiztosi feladatkört, ha az eredeti tisztségemet változatlanul
megtarthatom. Kötelmeim értelmében elláttam a magyar kormánymeghatalmazott
felügyeletét is, egészen 1989. szeptember 29-ig, mikor Medgyessy Péter a saját
kérésére felmentette őt, akkor az ő teljes jogköre is átszállt rám. Időnként
beszámoltam a Minisztertanácsnak, tevékenységem segítésére egy kis létszámú
titkárságot hoztam létre.
Az érdemi munkát azzal kezdtem, hogy megvizsgáltam a vízlépcső minőségi
jellemzőit. Közgazdászként azt az álláspontot alakítottam ki magamban, hogy egy
hasonló jellegű síkvidéki vízerőművet nekünk nem érdemes felépíteni, ezért
egyetértettem Nagymaros elhagyásával.
Egy működésében sokat ígérő bizottságot szerveztünk a szerződésmódosítás
előkészítésére és végrehajtására. Ha a Vízügy akkor enged és nem zárkózik fel a vélt
szocialista érdekeket mereven védő Maróthy miniszter mögé, el lehetett volna érni
bizonyos külső és belső kompromisszumokat, így viszont komoly nehézségekkel
küszködtünk.
Június 25-én Vladimir Lokvenc csehszlovák kormánybiztosnak átadtam azokat
a kockázati és környezeti veszélyeket felsoroló dokumentumokat, melyeket a
magyar kormány figyelembe vett, mikor felfüggesztette a nagymarosi vízlépcső
építkezéseit. Nem tudhatom, hogy Lokvenc mennyi időt és energiát szentelt a
tanulmányozásuknak, mindenesetre már másnap kijelentette, hogy az iratok nem
tartalmaznak olyan új körülményeket, melyet a felek már korábban ne tisztáztak
volna.
Októberben meghosszabbították a megbízásomat, a feladatkörömet is
kiterjesztették, tovább működtettem az ideiglenes előkészítő bizottságot, de minden
igyekezetünk dacára nem tudtunk megállapodásra jutni a csehszlovák partnerrel és
egy belső magyar konszenzus sem alakult ki.
Még előkészítettem a leállításra ítélt dunai vízlépcsőrendszer 1990. évi
beruházási és szervezési feladatainak a megoldását. A szerződésállományt
összhangba kellett hozni a létesítmény előirányzattal, vagyis az 1990-es évre
vonatkozó szerződésmódosítások mellett minden, a további időszakra vonatkozó
szerződést fel kellett bontani. Meg kellett kezdeni a kártérítési tárgyalásokat és az
ezzel kapcsolatos kifizetéseket az éves lehetőségek erejéig. Annuláltuk a jugoszláv
Brodoimpeks céggel kötött magánjogi szerződésünket, mely a szlovákiai
alvízcsatorna kotrási munkáira vonatkozott. Leállítottuk a szigetközi
vízpótlórendszer építését, a komáromi és esztergomi öblözetben folytatott
műveleteket. Az intézkedések eredményeként az 1990-es évre tervezett
finanszírozási keretből 600 millió forintos megtakarítást lehetett elérni.
 Mikor bekövetkezett a rendszerváltás, egy 1300 oldalas jegyzőkönyvben adtam
át a dokumentumokat és a teendőket. A hatalom új birtokosai kértek engem, hogy
maradjak a helyemen, talán az a cél vezette őket, hogy egy botrány kirobbanása
esetén minél többet lehessen majd rákenni a kommunista múltra. Én nem fogadtam
el az ajánlatukat, leköszöntem és végképp visszatértem az eredeti minisztériumi
funkciómba.
Egy osztrák céggel kötendő szerződést tárgyaltunk, mikor a rohamozó zöldek
egyik képviselője nekem támadt, azt állította, hogy a megállapodással rontani
akarom a pozíciónkat a majdani hágai tárgyalásokon. Megkérdeztem a
miniszteremet, az MDF egyik vezetőjét, hogy hajlandó-e megvédeni, ő azt felelte:
– Ha igazad van, meg tudod védeni magadat!
Akkor meg kellett értenem, hogy a feletteseim levették rólam a kezüket,
egyetlen következetes lépésként beadtam a felmondásomat. Állás nélkül maradtam,
sokáig nem tudtam elhelyezkedni, az MDF mindenhová utánam nyúlt – gondolom,
nehezen emésztették meg, hogy visszautasítottam a felkérésüket.
Abban az évben ment volna a fiam középiskolába, személyes becsvágyamnak
tekintettem, hogy az osztálykönyvben ne kerüljön az adatai közé, hogy „az apja:
munkanélküli”. Szeptemberig mindenképpen el akartam helyezkedni. Akkor
váltottam szakmát, beléptem egy bankhoz és mindmáig pénzügyi vonalon
működöm, távol minden politikától.

A hatalomba készülő Magyar Demokrata Fórum már az 1989 októberi

programvázlatában megfogalmazta elképzeléseit a Bős-Nagymarosi
Vízlépcsőrendszer ügyében: „…A kormány és a Parlament döntését a nagymarosi
duzzasztómű végleges elhagyását illetően helyesnek tartjuk. Ugyanakkor
változatlanul aggályosnak ítéljük a bősi rész további építését az ennek
következtében várható vízminőségi és más környezeti problémák miatt.”
1990. június 15-én az MDF koalíciós partnereivel immár kormányra kerülve
határozatot hozott egy tényfeltáró bizottság létrehozásáról. Elnökéül Keresztes K.
Sándor környezetvédelmi minisztert nevezték ki, aki emellett a dunai vízlépcső
kormánybiztosának feladatát is ellátta.
A szocialista kormányzattal együtt távozó elődje az ügyek átadásánál írásban
figyelmeztette, hogy a kormánybiztosi funkció betöltésére egy szakmailag magasan
képzett, lehetőség szerint vízépítő mérnöki gyakorlattal rendelkező és a beruházás
operatív lebonyolításában jártas személy kinevezése kívánatos, mert csak így lehet
megalapozottan és felelősen érvényesíteni a magyar érdekeket. Az átadó
összehasonlító tájékoztatásul megemlítette, hogy a csehszlovák
kormánymeghatalmazott egyben a Szlovák Köztársaság vízgazdálkodási és
erdőgazdasági miniszterhelyettese, elismert vízügyi szakember.
Dr. Antall József miniszterelnök az 1005/1990-es számú kormányhatározatában
dr. Sámsondi Kiss Györgyöt nevezte ki a Dunai Vízlépcső kormánybiztosává.
Felügyeletét a közlekedési és hírközlési miniszternek, a környezetvédelmi
miniszternek és Mádl Ferenc tárcanélküli miniszternek együtt kellett ellátnia. Antall
személyes levelet is intézett Sámsondi Kisshez, ebben azt kívánta, hogy „új
tisztségében eredményesen munkálkodjék a haza javára!”
Szabó Péter, Keresztes K. Sándor minisztériumi titkára szerint: „a választás egy
intelligens, jó szándékú, ugyanakkor az ügy bonyolultságához habitusában nem
megfelelő személyre esett”. Hajósy Adrienne, a rohamozó zöldek frontasszonya egy
későbbi nyilatkozatában keményebben fogalmaz: „Még 1990 júliusában, első
találkozásunkkor kiderült, hogy az új kormánybiztos nagyon kedves, rokonszenves
ember, akinek azonban semmiféle ismerete nincs a vízlépcső-ügyről. Ő maga is
megerősítette, hogy kinevezése előtt soha nem érdeklődött a bős-nagymarosi
vízlépcső problémái iránt, építészmérnökként szakmailag is távol állnak tőle a
vitatott kérdések, azonban elkötelezett a kormányprogram mellett, a
vízlépcsőrendszer megszüntetését tekinti céljának. Megütköztem ugyan azon, hogy
e gyenge felkészültséggel hogyan vállalhat valaki ilyen – azonnali cselekvéseket és
döntéseket igénylő – ügyet…”
(Csak a teljesség kedvéért említjük meg, hogy mindezek a súlyos fenntartások
nem gátolták meg Hajósy Adrienne-t abban, hogy tanácsadói szerepkört vállaljon el
a kormánybiztos mellett.)
Különös módon elsősorban negatívumok szóltak Sámsondi Kiss mellett: annak
idején nem lépett be az állampártba, nem tartozott a vízügyesek közé – ilyen
kötődésű tisztségviselőt az akkori közvélemény nem fogadott volna el –, bár részt
vett a vízlépcső elleni tüntetéseken, távol állt a rohamozó zöldek mozgalmaitól.
Sámsondi Kiss sok tekintetben egyedinek mondható életutat futott be. 1958-ban
friss diplomásként a Középülettervező Intézetbe került, de innen hamarosan
elbocsátották az 1956-os felkelésben való részvétele miatt. Sokáig nem tudott
elhelyezkedni, végül az ÁÉTI-hoz, a katonai tervező irodához vette fel egy kirúgott
ávósból lett személyzetis (ez a példa is azt igazolja, hogy a szektás kommunistáknak
az az előnyük kétségtelenül megvolt, hogy döntéseik meghozatalánál legalább a
szektás kommunistáktól nem féltek). Sámsondi Kiss lehetőséghez jutva kiváló
szakembernek bizonyult, már 1962-ben külföldi megbízásokat is kapott: Indiában
gyárat tervezett, részt vett egy líbiai repülőtér építkezésében.
A korabeli magyar viszonyokhoz mérten hamar kialakult benne a környezet- és
energiatudatos építés továbbfejlesztésének szándéka, megpróbálta a technológiát
emberi léptékűre formálni. Szűkebb szakterületét illetőleg úgynevezett „merev
tervező”-ként dolgozott és mint egy későbbi személyes beszélgetésünkön hozzátette:
„Emellett tudományos fejlesztői hajlam is kialakult bennem, jóllehet ez az építészek
között majdnemhogy szégyennek számít.”
Útja így szinte logikusan vezetett az Építésügyi és Városfejlesztési
Minisztériumba, ahol a műszaki fejlesztési osztály élére került.
Az itteni tevékenysége alapján szemelték ki őt dunai kormánybiztosnak.
Sámsondi Kiss nem akarta elvállalni ezt a megbízatást. Lehet, hogy felmérte erre
való alkalmatlanságát, lehet, hogy építészi ízlése tiltakozott az ellen, hogy köze
legyen a Vízlépcső betonmonstrumához. Többször is kérte állandó síelő partnerét,
Jeszenszky Géza külügyminisztert, hogy „hadd múljon el tőle ez a keserű pohár”, de
mikor nemzeti érzelmeire hivatkoztak, végül is nem tudott nemet mondani.
Többször is találkoztam a ma már hatvanas évei derekán járó Sámsondi Kiss
Györggyel. Távol él minden politikától, de még aktív építészként és tanárként és egy
műszaki főiskola főigazgatójaként működik. Az egykori kormánybiztos kitüntető
szívélyességgel és nyíltsággal fogadott, de elöljáróban arra kért, hogy az általa
elmondottak ne kerüljenek nyilvánosságra az ügyeket tisztázó hágai ítéletig.
Sámsondi Kiss úgy érezte, ezzel a korlátozott idejű önkéntes szilenciummal tartozik
a kérdésben érintett miniszterelnök, Antall József emlékének.
– Kinevezésemtől egészen a kormánybiztosság megszüntetéséig, sőt, azon túl is
egy pillanatra sem csillapodtak le körülöttem a politikai indulatok és a különféle
befolyásolási szándékok. Egyesek arra gondoltak, hogy titokban tovább akarom
építeni a Vízlépcsőt és tiltakoztak ezen feltételezett szándékom ellen. Amerikából
olyan leveleket kaptam, hogy tartóztassanak le mindenkit, aki „külföldi érdekeket
kiszolgálva részt vett a vízlépcső munkálataiban”. Egy látszatra épelméjűnek tűnő
zöld mozgalmár pedig egyenesen azzal az ajánlattal keresett meg, hogy robbantsuk
fel a dunakiliti gátat, így bizonyítsuk be ország-világ előtt, hogy nem fogadunk el
semmiféle kompromisszumot a Vízlépcsőrendszer ügyében.
Én nem bocsátkoztam vitába egyikükkel sem, emlékezetemben tartottam Vas
Zoltán tanácsát, melyet valaha még az édesapámnak adott: „ha valamit el akarsz
érni, tettesd magad hülyének, vagy legalábbis középszerűnek, amíg a helyzeted meg
nem szilárdul.” Ami a feladatom lényegét illeti, engem tulajdonképpen a
„kiruházás”-sal bíztak meg, ha ugyan nyelvtanilag létezik egy ilyen ellenpontja a
beruházásnak. Le kellett vezényelnem az ügyek végső rendezését.
A feladat elvállalása után villámgyors helyzetelemzést kíséreltem meg, érezve a
megoldás sürgősségét, az „annus mirabilis”, a csodálatos rendszerváltó év
elmúlásának jeleit. Rendkívüli nehézségekkel járt a körülmények pontos felmérése.
A dokumentumok java részét eltitkolták a nyilvánosság elől, folyamatos
sajtózárlatot tartottak fenn, ez alól csak néhány hozsannázó cikk jelentett kivételt (az
MSZMP Agit. Prop. Osztályának vezetője, Lakatos Ernő állítólag kijelentette: nem
elég a megfelelő tájékoztatás, Bős-Nagymarosért lelkesedni kell! – M. Gy.).
Ezért a józan érzésű és gondolkodású emberekben joggal élt a gyanakvás
minden általános és részletkérdéssel kapcsolatban. Korábban fel sem tételezett
veszélyek merültek fel, például komoly szakemberek azt állították, hogy a
csehszlovák fél, ha akarja, tudja úgy manipulálni a Dunát, hogy elapad a Paksi
Atomerőmű hűtővize.
Már első pillantásra felmértem az egész terv túlméretezett voltát, kibuktak a
hosszú tervezői nekifutásból eredő hibák is. Szert kellett volna tennem azonban
bizonyos tapasztalatokra, melyek alapján kialakíthatunk egy elfogadható
kompromisszumot, sajnos, az idő sürgetett minket. Megítélésem a tekintetben nem
változott, hogy a nagymarosi vízlépcsőt mindenképpen fel kell számolnunk, de a
dunakiliti tározót meg lehetett volna építeni – csökkentett méretekben és a bősi
csúcsrajáratást is kizárva.
Bíztam benne, hogy ilyen alapon meg tudunk egyezni Csehszlovákiával, ahol
már szintén egy szabadon választott kormány került hatalomra, mellyel nekünk
elméletileg szót kellett volna értenünk. Maga Václav Havel elnök is
vízlépcsőellenes nyilatkozatokat tett – az más kérdés, hogy később visszavonta
ezeket.
Abban az illúzióban éltem, hogy az államszövetségen belül közvetlenül érintett
partnernek számító és az önállósodás felé tartó Szlovákiával szemben eljátszhatjuk
majd az „idősebb testvér” szerepét. Kihasználhatjuk majd azt a több mint egy
évtizedes előnyt, melyet a magyar értelmiség 1956-os és az azt követő szerepe
jelentett demokratikus tapasztalatokban a csehszlovák 1968-as eseményekkel
szemben.
(Sámsondi Kiss egyik beosztottja kritikusabban ítélte meg a magyar értelmiség
szerepét: „Azt vártuk, hogy a szovjet csapatok kivonulásával minden magától
rendbe jön majd. Hamarosan kiderült, hogy ez nem több puszta ábrándnál.
Bebizonyosodott, hogy a magyar értelmiségnek nincs realitásérzéke, vitakultúrája és
döntési kompetenciája.”
Keresztes K. Sándor miniszter a következőképpen fogalmazott: „Egy
értelmiségi és egy politikus abban különbözik egymástól, hogy a politikus
egyértelmű célokat akar megvalósítani, az értelmiségnek viszont összetetten, több
oldalról és elfogulatlanul kell megvizsgálnia a dolgokat. A bős-nagymarosi vitában
az értelmiség politikusok módján viselkedett, fel sem tételezte, hogy a szlovákoknak
is lehet valamiben igazuk.”
Keresztes egyébként tapasztalatból beszélt: attól kezdve, hogy még friss
miniszterként a fertői Nemzeti Parkban bejelentette, hogy kompromisszumra kell
törekedni, attól kezdve egészen a leváltásáig a zöld támadások célpontjává vált.
Példaként hadd idézzünk a mértéktartásáról oly előnyösen ismert Beszélő egyik
cikkéből: „El kell mozdítani Keresztes K. Sándor környezetvédelmi minisztert, aki
kompromisszumot propagál. Az ugyanis, amit ő propagál, az nem kompromisszum,
hanem hazaárulás…”)
Sámsondi Kiss igyekezett mindenkit meghallgatni, aki alapvető szerepet játszott
a Vízlépcső pro és kontra koncepcióban. Tárgyalt az osztrák kárpótlást lebonyolító
OVIBER vezetőivel, létre kívánt hozni egy akadémiai bizottságot, mely egy hasonló
szintű szlovák szervezettel együttműködve korrekt alapon tudná folytatni a
megbeszéléseket. A kormánybiztos megbízást adott a megoldások keresésére a
Vízlépcső-gondolat bástyájának számító VITUKI-nak éppúgy, mint a Duna Körhöz
kötődő ISTER-nek.
– Nemzetközi szervezetek támogatását, közreműködését is kértük – mondja
Sámsondi Kiss –, többek között a Nemzetközi Környezetvédelmi Alapítvány, az
Európa Parlament, a Világbank, a Cousteau Alapítvány kapott tájékoztatást és
felkérést. Az ügy nemzetközi keretbe helyezése segítette akkor a polarizálódó
álláspontok lágyítását, és a magyar álláspontot mint hosszú távú környezetvédelmi
koncepciót értékelték.
Sámsondi Kiss megkereste a külföldön élő magyar tudósokat is, és hathatós
segítségükért folyamodott. A Dokumentumok és vélemények a Bős-Nagymarosi
Vízlépcsőrendszerről című összeállítás, melyre munkámban gyakran támaszkodtam,
idézi a kormánybiztos egyik levélváltását Karádi Gábor professzorral, az University
of Wisconsin Milwaukee tanszékvezető tanárával. Úgy gondolom, ha kivonatosan
is, de érdemes ide iktatni a kapcsolatok hangulatának jellemzéséül.
Előbb Sámsondi Kiss jelentkezett:

„Tisztelt Kollegám, Honfitársam!

Bizonyára nem kerülték el figyelmedet a Nagymarosi Vízlépcső építése körül
Magyarországon zajló viharos események. Az az elszánt hadakozás, amelyet a
politikai megfontolásoktól terhes beruházás ellen, természeti értékeink,
környezetünk védelme érdekében kellett folytatnunk. Ennek egyik eredménye a
nagymarosi duzzasztómű építésének elmaradása, s a roncsolt táj helyreállításának
társadalmi szintű elhatározása.
A Visegrád-Nagymaros közötti Duna-szakasz tájrehabilitációja súlyos anyagi
következményekkel jár, jelentős szellemi kapacitást igényel, s olyan szemléletmódot
feltételez, amely egyelőre csak nálunk gazdaságilag fejlettebb országokra jellemző.
A Visegrád-nagymarosi helyreállítási program összeállításának szempontjait a
mellékelt tervpályázati felhívás nyomán beérkező pályaművek ötleteinek,
javaslatainak felhasználásával szeretnénk gazdagítani, teljesebbé tenni…
Tisztelettel kérlek, amennyiben lehetőséged adódik személyesen vagy
ismeretségi köröddel a pályázaton résztvenni, esetleg más módon további
javaslataiddal, ötleteiddel támogatni a helyreállítást, segítsd munkánkat.
Támogatásodra és együttműködésedre számítva tisztelettel üdvözöl
dr. Sámsondi Kiss György
építész, kormánybiztos
a tervpályázat Bíráló Bizottságának elnöke”

Karádi professzor válasza egy héten belül megérkezett:

„Kedves dr. Sámsondi Kiss!

Köszönöm a levelét és a mellékelt tervezési pályázatot, amely a Magyar
Kormány által a Nagymarosi Vízerőmű építésének leállítására hozott döntés
következményeinek megoldására vonatkozik. Mint a létesítmény határozott
támogatója, mélységes megdöbbenésemet kívánom kifejezni ezzel a döntéssel
kapcsolatban és remélem, hogy a nem túl távoli jövőben a józanság fog
felülkerekedni és sor kerül a létesítmény megépítésére a nagymarosi szelvényben
vagy néhány kilométerrel feljebb.
Egy kissé zavarba hoz az Ön megállapítása, amely szerint a Bős-Nagymarosi
Vízlépcsőrendszer létesítésének eredetileg politikai indokai voltak. Megítélésem
szerint ugyanis az Önök kormányzatának a leállításra vonatkozó határozata
minősíthető politikai döntésnek és abban reális gazdasági, műszaki és környezeti
megfontolások lényegében nem játszottak szerepet…
Az én észrevételeim valószínűleg nem fogják befolyásolni az Ön álláspontját,
mivel az politikailag motivált. Ennek ellenére kategorikusan kijelentem, hogy a
nagymarosi vízlépcsőnek igen pozitív hatása lenne a magyar nemzetgazdaságra és a
környezetre egyaránt…
Önöknek az ország csekély pénzügyi eszközeit a levegőszennyezés
mérséklésére kellene fordítaniok és szennyvíztisztító műveket kellene építeniük
akkor, ha valóban féltik a környezetet… Hozzátehetem, hogy a tiszta levegőért
folytatandó kampány igen drága lenne és nem járna jelentősebb politikai haszonnal.
Ezért az valószínűleg az Önök prioritásainak a legvégén helyezkedik el. Azonban
mint demokratikusan megválasztott kormánynak, Önöknek ki kellene kérniük a
lakosság véleményét és nem szabadna egy hangos kisebbség befolyása alatt állni.
Igaz persze, hogy a demokráciában a lakosság is hozhat rossz döntéseket és joga van
arra is, hogy nevetségessé tegye magát…
Igen komoly fenntartásaim mellett sok szerencsét kívánok az Ön újabb
vállalkozásához.
Tisztelettel
Karádi Gábor
tanszékvezető egyetemi tanár”

Sámsondi Kiss valószínűleg elkerülhette volna ezt a blamázst, ha ismerte volna a

korábbi nyugati megítéléseket. Példaként idézzük Kanada egyik legnagyobb vízügyi
építő és üzemeltető szervezetét, az Ontario Hydrót. Ez a cég javaslatot nyújtott be a
magyar Ipari Minisztériumba egy kanadai-magyar vegyes vállalat létrehozására,
amely ötszázmillió dollárnyi külföldi tőkebevonással vállalná a Bős-Nagymarosi
Vízlépcső megépítését és magyar létesítményeinek üzemeltetését. „Az ország egyre
súlyosbodó pénzügyi és energetikai helyzetére hivatkozva kérjük, hogy az általunk
javasolt megközelítés, mint komoly alternatíva kerüljön a magyar Kormány, illetve
Országgyűlés elé.” Nem került.

A belső konfliktusok is elég élesnek tűntek. A Vízlépcső ügyében kulcsszerepre

hivatott Magyar Tudományos Akadémia kevés eredményt tudott felmutatni.
 – A főtitkár jó szándéka ellenére első évi munkatervünk döntés-előkészítés
helyett ökológiai állapotfelvétellé zsugorodott – mondja Sámsondi Kiss. (Ezt
korábban már mi is említettük – M. Gy.) A Szlovák Akadémiával elindított közös
kutatás is zsákutcába futott. Az első megoldási kísérlet tehát többé-kevésbé
befulladt.
Kétségtelen azonban, hogy a kormánybiztos számára a legnagyobb gondot a
rohamozó zöldekkel folytatott állandó viaskodás jelentette. A mozgalmárok ereje
ugyan megfogyatkozott, eltűnt mögülük a korábbi tüntetéseken résztvevő több
tízezres tömeg, a rendszerváltás utáni demonstrációikon jó, ha 40-50 ember
megjelent, ennek ellenére a hatalom sáncain belül érezték magukat.
A nagytétényi Metallokémia, a tiszavasvári Alkaloida és más gyárak tényleges
környezeti ártalmai ellen tiltakozva számos képviselőjelölt került be a Parlamentbe –
alkalmasságuk és elhivatottságuk megítélésében nem elhanyagolható az a tény, hogy
a következő ciklusban egyiküknek sem sikerült újraválaszttatnia magát. Erre az
áramlatra hivatkozva a rohamozó zöldek kikövetelték a maguk részesedését az új
pártok irányításában – tudomásom szerint Vargha János dolgozta ki a Szabad
Demokraták Szövetségének környezetvédelmi programját –, megjelentek a
tudományos intézetekben, a nyomtatott és az elektronikus sajtóban is.
– A fundamentalista, vagy magukat önmegvalósítási és anyagi érdekből annak
tettető nyomásgyakorló csoportok felhasználták befolyásukat az ügyet közvetlenül
felügyelő parlamenti bizottságra – állapítja meg Sámsondi Kiss.
A rohamozó zöldek természetesen kialakították a maguk pozícióit a Dunai
Vízlépcső Kormánybiztosi Hivatalában is, ebben a céljaik szempontjából alapvetően
fontos intézményben. „A titkárságra külső presszióval ügybuzgó zöld
mozgalmárokat vettek fel, akik nem ismerve és nem elfogadva a legelemibb
közigazgatási szabályokat, saját és »sugallt« ötleteiket ezen a kitűnő táptalajon
nevelgették, majd azokat a kormányra is ráerőltették” – írja a már idézett Szabó
Péter, az MDF-es, tehát baloldali elfogultsággal aligha vádolható szakértő.
A kormánybiztos csapatát szinte kizárólag a Duna Kör frontemberei alkották.
Az 1991-es munkaterv reszortfelelősei között megtalálhatjuk Hajósy Adrienne,
Páska Csaba, Péterffy Ágoston és más mozgalmárok nevét. A titkárság vezetője is
az ő köreiből került ki. Személyi súlya és szereplésének időtartama jelentéktelenebb
annál, mint hogy megérdemelje a név szerinti említést, elég annyit tudni róla, hogy
tanulmányait a Szovjetunióban végezte, az MSZMP Reformköréhez tartozott és
munkásőrként is szolgált, csak 1989-ben állt át a politikai túloldalra. Kinevezéséhez
– bármilyen meglepően hangzik ez – a rohamozó zöldek ragaszkodtak a
leghatározottabban. Az elbódult „élcsapat-érzés”-be ez is belefért. „Mi zöldek sem
bal, sem jobb oldalon nem vagyunk, hanem elöl”! – nyilatkozott erről egyik
hangadójuk.
A titkárságvezető politikai múltjának árnyékát némi hivatalbeli hanyagsággal
még sötétebbé tette. Sámsondi Kiss felemlíti róla, hogy nem készítette el időben a
fontos nemzetközi tárgyalásokat rögzítő jegyzőkönyveket, ennek következtében
nem lehetett bizonyítani fontos kijelentések elhangzását. A szlovák fél, ha úgy
kívánta, szemrebbenés nélkül letagadhatta azokat. Az úgynevezett tényfeltáró
bizottság néhány oldalas összefoglaló anyaga több mint fél évig készült – a
megfogalmazás a titkárságvezető feladata lett volna. Más esetben: a Kormánybiztosi
Hivatalnak megküldött anyagot, mely kormány-előkészítési tervezetnek minősült és
nemzetközi vonatkozásai miatt is szigorúan bizalmasnak számított, értékelés helyett
– ami a dolga lett volna – a titkárságvezető minden jogi alap és felhatalmazás nélkül
megküldte a Parlament környezetvédelmi bizottságának, továbbá különböző,
korábban ellenzéki alapállású mozgalmaknak.
Sámsondi Kiss ritka határozott intézkedései közé tartozott, hogy 1990
decemberében felmentette ezt a beosztottját, szabaddá téve saját kezét közvetlen
munkatársai megválasztásához. A közmondás azt tartja, hogy a kígyó nem feledi a
farka vágását, a rohamozó zöld mozgalmárok sem nyelték le azt a sérelmet, mely
káderükön keresztül őket érte.
A titkárság új vezetőjévé Gilyén Elemér mérnököt nevezték ki. Tóth János
miniszteri biztos szerint azért, „hogy legalább egy ember legyen a vezetők között,
aki az üggyel az érdemi továbblépés szándékával foglalkozik.”
Gilyén már az első perctől a nyílt és burkolt támadások össztüzébe került.
Hajósy Adrienne egy nyilatkozatban ront neki: „Gilyén Elemér kinevezése után
ismét elromlott a helyzet. Személyében szintén a Bős-Nagymarosi
Vízlépcsőrendszer ügyében járatlan ember került a hasonlóan tájékozatlan
kormánybiztos mellé…”
Kezembe jutott egy Gilyén ellen beadott jelentés is, mely Antall József
nemzetbiztonsági szakértőjétől, a Duna mozgalom tagjától származott. Szövegét
érdemes ide iktatni, mert elárul valamit a rohamozó zöldek eszmei és erkölcsi
színvonaláról:
„Feljegyzés
A Dunai Vízlépcső Titkársága kapcsán:
E hét hétfőjén találkoztam az újonnan kinevezett titkárságvezetővel, Gilyén
Elemér építőmérnökkel. Tapasztalataim:
Gilyén úr, első benyomásom szerint, amennyire ez megítélhető, felkészült
mérnök szakember
– Sokgyerekes, rendes családapa stb.
– Várhatóan rendelkezik vezetői képességekkel, e téren az elmúlt időben
(Ábrahám Kálmán vezérelte területen) szerzett tapasztalatokat
– Vállalata (kisebb mértékben) részt vett a vízlépcső építkezésében
– Környezetvédelmi tapasztalata hulladéktároló építéséből származik, nem volt
köze a vízlépcső elleni tiltakozásokhoz
– Kifejtette nézeteit (röviden) a nagymarosi helyreállításról és Bősről. Az előbbi
esetében komplexitásra hivatkozva a régi gárda által már két éve sikeresen
alkalmazott időhúzás folytatását tartja CSAK elképzelhetőnek, ami politikailag is és
elszántságunk bemutatását illetően is rossz. A felvázolt komplex körülmények
(teljes tájrendezés, teljes folyószabályozás…) tetszetősek, de egészükben nem
helytállóak. Bős esetében pedig a kormányprogrammal SZEMBEN az érvényes
kormányhatározattól eltérő valamilyen mértékű üzembehelyezést akar elérni. (Ez
lehet rossz tárgyalások nagyon rossz végeredménye, de nem a kezdő álláspont.) A
beszélgetés alapján nem tudom elképzelni, hogy Gilyén úr hogyan képviselhetné
kormányunk álláspontját itthon és külföldön s hogyan tudna kellő körültekintéssel
olyan előkészítő munkát végezni, ami a kormányprogram céljai elérését szolgálná.
Más úton megtudtam, hogy a helyzettel részben a Dunamozgalmak is tisztában
vannak, s a vízlépcső építését az MDF, a frakció stb. már csak politikai okokból sem
fogja támogatni.
Kormányhivatalokkal szemben elemi követelmény, hogy a kormány
álláspontját képviselje, vagy ne vegyen részt az adott ügyintézésben, vezetésben.
Budapest, 1991. II. 6.
F. Csaba sk.
Kapják: Antall József, Keresztes K. Sándor, Kodolányi Gyula, Siklós Csaba”
A levélben foglaltak nem egyszerűen Gilyén Elemér minősítését tartalmazzák,
hanem egy olyan dogmatikus szemléletet képviselnek, amely bárkinek és bármely
intézménynek eleve kifogásolja a tevékenységét, ha a konkrét irányba kezd működni
– értékelte a feljegyzést Tóth János miniszteri biztos.
(Az idézett feljegyzés egyébként nem számít egyedi jelenségnek a rohamozó
zöldek politikai gyakorlatában. Ha az események leírása úgy alakul, még ide iktatok
néhány feljelentést különféle szerzőktől.)
Az ügyeket egyébként Gilyénnek sem sikerült rendbehozni, a kormánybiztosi
titkárság egész fennállása alatt nem rendelkezett kialakult jogkörrel, önálló
költségvetéssel, nem tisztázódott a szervezeti hovatartozása sem.

A magyar-csehszlovák tárgyalások két szinten folytatódtak, a felügyeletre kijelölt

miniszterek triumvirátusából gyakorlatilag Mádl Ferenc maradt talpon, ő ült le
értekezni a csehszlovák miniszterhelyettessel, Sámsondi Kiss pedig Dominic
Koczinger kormánybiztossal. A két fórum között alig alakult ki kapcsolat. A Dunai
Kormánybiztosság irodái a Miniszterelnöki Hivatal szervezetébe kerültek be, így
logikus lett volna, ha egy ottani vezetőtől kapott volna eligazítást, de ezt senki sem
vállalta magára.
Ez a talajvesztés tovább fokozta Sámsondi Kiss eredendő bizonytalanságát. Dr.
Tóth János miniszteri biztos megróvólag ír a kormánybiztos tárgyalásirányító
stílusáról. Annak idején Tóth folyamatosan részt vett a Nemzetközi Duna Halászati
Vegyesbizottság munkájában, és ott azt a rendet szokta meg, hogy a delegációvezető
a kezét feltartva jelentkezik, mikor megkapja a szót, beszélni kezd, vagy megjelöli
azt a beosztottját, akit már korábban kijelölt és felkészített az adott témában való
véleménynyilvánításra. Koczinger csehszlovák kormánybiztos is ennek a
gyakorlatnak megfelelően tartotta egyben a csapatát. A Vízlépcső ügyében eljáró
magyar küldöttségben viszont bárki ötletszerűen megszólalhatott és előadhatta
senkivel sem egyeztetett mondanivalóját. A tárgyalásokon kiváló szinkrontolmácsok
működtek közre, de Sámsondi Kiss többször is angolul tett fel kérdéseket vagy
vetett oda megjegyzéseket a szlovák delegáció angolul értő tagjainak. Legyünk
jóindulatúak és ne minősítsük önmutogatásnak ezt a gesztust, hanem valamiféle
„szelektív kapcsolatteremtés”-nek. Azzal a ténnyel viszont már végképp nem tudunk
mit kezdeni, hogy tárgyalópartnerünk csapata felkészültségében, aktuális
tájékozottságában messze felülmúlta a miénket, a szakmai összetételt már nem is
említjük, a magyar delegációba egyetlen vízmérnököt sem vettek be.
Létezett továbbá egy harmadik, formailag illegális, de valószínűleg a
leghatékonyabb vonal Keresztes K. Sándor, illetve Jozef Vavrousek
környezetvédelmi miniszterek között.
A konfliktus kibomlásának időszakát tekintve Vavrousek először 1990.
szeptember 6-án tett látogatást Budapesten. A miniszter kétségtelenül a megegyezés
szándékával érkezett. Kifejtette, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer annak a
nemkívánatos hagyatéknak a részét alkotja, melyet Csehszlovákia és Magyarország
frissen újjászülető demokratikus államai a korábbi totalitárius rendszertől örököltek.
– Ha ma kellene dönteni a beruházásról, akkor már egyik ország sem vállalná –
mondta a miniszter, ezzel lefutotta azt a tiszteletkört, mely a rendszerváltó új
rezsimekben kötelezőnek számított és rátért a lényegre. Felfogása szerint a
Vízlépcső nem maradhat meg mostani félig kész állapotában, mert csak növelné a
gazdasági és politikai bajokat, egy szlovák vízügyes szakértő által megfogalmazott
képet idézett: „Szűnjék meg végre a két sebész meddő vitája a már kinyitott hasüreg
fölött arról, hogy szükséges volt-e megkezdeni a műtétet. Most már be kell fejezni
az operációt, a beteget eszméletre kell téríteni, különben ott hal meg a
műtőasztalon.”
Vavrousek felsorolta a megoldások lehetőségeit, a skála egyik szélső pontjaként
a szlovák konzervatív felfogást jelölte meg, mely szerint a tervet 1977-ben
megfogalmazott eredeti formájában, kompromisszumok nélkül kell megvalósítani,
az átellenes végletként pedig azt a magyar álláspontot idézte, melyet főleg a
befolyásos rohamozó zöldek képviseltek: le kell bontani az összes eddig elkészült
létesítményt és vissza kell állítani a korábbi természetes állapotokat. A miniszter
ennek az ellentmondásnak a feloldására egy hétpontos variációs tervet nyújtott át.
Ebben például az „A” jelölte az eredeti elgondolásban rögzítetteket, a „C” a
kizárólag szlovák területen magyar létesítmények nélküli megvalósítást és így
tovább. Számunkra a „D” változat mutatkozott volna kimagaslóan a
legkedvezőbbnek – ennek értelmében ugyan foganatosították volna a nagymarosi
vízlépcső lebontását, de elkészül Dunakiliti a hozzá kapcsolódó nagy tározóval,
megvalósul a hajózóút az oldalcsatornában, a bősi erőmű csak a nagyvizek idején
termelne áramot, vagyis akkor, ha Pozsonynál kétezer köbméternél több víz érkezik
másodpercenként, a plusz mennyiség hajtaná meg a turbinákat.
 Teljesült volna a három alapvető magyar elvárás, a Duna középvízi medre nem
ürül ki, vagyis továbbra is ott folyik, ahol eddig, a szigetközi mellékágak gondjai, ha
nem is oldódnak meg – mert ezek kialakulásában azért más külső okok is
közrejátszottak –, de legalább nem súlyosbodnak, végül a Dunakiliti fölötti szlovák
szakaszon nem létesül tározó.
Vavrousek kezdeményezésének az adott rendkívüli fontosságot, hogy a
csehszlovák fél most első ízben vetett fel egy olyan elgondolást, mely nem
tartalmazta a Vízlépcsőrendszer teljes felépítésének kényszerét. (Az 1997–98-as
tárgyalásokon a magyar fél átütő sikernek könyvelhetett volna el egy ilyen tartalmú
kibontakozást.)
Vavrousek a csehszlovák központi kormány minisztere volt, ezért kérte, hogy
ajánlatát a lehetőségek szerint kezeljék bizalmasan. Attól félt, hogy ha otthon
kitudódna, nekitámadnának a vízlépcső ultra felfogású, többnyire szlovák
nemzetiségű támogatói. Talán már nem is kell külön mondanom, hogy a magyar
sajtó már másnap részletesen ismertette a felvázolt tervet, hozzátéve a Duna Kör
kategorikus álláspontját: az ügyben semmiféle kompromisszumot nem fogadhatunk
el, minden létesítményt bontsanak le és az anyagokat szállítsák vissza az eredeti
helyükre.
„Ez (az indiszkréció – M. Gy.) természetesen valamennyi, az ügyben jelentős
kérdés és dokumentum esetében hasonlóan működött” – írja Szabó Péter, Keresztes
K. Sándor miniszter titkáraként figyelve az eseményeket. „Így történhetett meg
olyan különleges eset is, hogy a kormány részére készülő, a saját hivatalaiban
összeállítandó jelentések tervezetéhez parlamenti képviselők már akkor
észrevételeket tettek, még mielőtt azok végleges formában megfogalmazódtak
volna. A szerepzavar csúcsa pedig az volt, hogy mielőtt a jelentés a kormány elé
került volna, annak tervezetét az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága már
részleteiben megvitatta és megtárgyalta.”
Az Országházban szinte korlátok nélkül érvényesült a rohamozó zöldek akarata.
Vargha János, bár személyesen nem rendelkezett képviselői mandátummal,
gyakorlatilag irányította a Környezetvédelmi Bizottság munkáját, véleményezett,
törvényeket fogalmazott. Egy köztársasági megbízott úgy jellemezte a helyzetet,
hogy ha Vargha véletlenül nem tudott megjelenni egy döntéshozatalon, néhány
képviselő szándékosan eltávozott, hogy ne legyen határozatképes a Parlament.
Ami a Vavrousek-féle ajánlat további sorsát illeti, a Dunai Vízlépcső
Kormánybiztosságára hárult volna az a feladat, hogy műszakilag, pénzügyileg és
jogilag értékelje, de ez nem történt meg, az ott dolgozó rohamozó zöld káderek nem
törték kezüket-lábukat a sietségtől. Hajósy Adrienne azt tanácsolta a
kormánybiztosnak, hogy tekintettel az alapvető vizsgálatok hiányára, a korábbi,
nemzetközi szakértői véleményeket is felhasználva tájékoztassa a kormányt a valódi
időigényről és kérje a határidő meghosszabbítását. Egy másik zöld mozgalmár így
fogalmazott: „Nagyon fontos tehát hogy a kormány véletlenül se álljon elő
megalapozott alternatív elképzelésekkel, érje be álláspontja hangoztatásával.” Ilyen
alapon csak további eredménytelen viták alakultak ki. Koczinger csehszlovák
kormánybiztos joggal kérdezhette újra és újra minden tárgyaláson, hogy
voltaképpen mit is csinál a magyar fél.
Sámsondi Kiss végül is tett egy kísérletet a megoldási változatok összetett
elemzésére. Az AGROBER-t bízta meg a feladat elvégzésével, ezt a céget azért
választotta, mert korábban nem vett érdemlegesen részt a vízlépcső
tervezésében-építésében, tehát joggal számíthatott semlegesnek. Az AGROBER a
kormánybiztossal egyeztetve neves szakértőket és a környezetvédelmi mozgalmak
képviselőit is belevonta tevékenységébe, rendkívül széles nézeteket összefogó
gazdag színkép alakult ki.
A rohamozó zöldek most is megpróbáltak közbelépni, azt állították, hogy a
magyarok ezzel a tevékenységükkel átvállalták a csehszlovák féltől a bősi erőmű
üzembehelyezésének megtervezését. Sámsondi Kiss ezt a feltételezést vicclapba
illőnek minősítette és visszautasította, de az elemző munkát mégis leállította,
„miután elérte a csehszlovák javaslatok mélységének megfelelő szintet.”
– Ez volt az utolsó kísérletem a hazai szakmai-tudományos körök összehangolt,
a nemzetközi politikai döntést megalapozó állásfoglalásának létrehozására. Az
erőszakos nyomásgyakorlás ezt a kísérletet is elvetette – nyilatkozta később
Sámsondi Kiss György.
Nemcsak az avatatlan külső szemlélőnek tűnik úgy, hogy a kormánybiztos eleve
feltett kezekkel indult a csatába, dr. Tóth János miniszteri biztos, akire már többször
is hivatkoztunk, így ír feletteséhez, Keresztes K. Sándorhoz címzett jelentésében:
„A kormánybiztos felfogását és magatartását túlságosan befolyásolja az a félelem,
hogy ellentétbe kerül a zöldekkel, ezért azokétól eltérő önálló koncepció
kidolgozására nem vállalkozik, sőt, mindent megtesz, hogy ennek még a gyanúját is
elhárítsa”.
(Azt már a Sors különös fintorának kell tartanunk, hogy később a Parlamentben
épp egy rohamozó zöld aktivista támadt neki ököllel Sámsondi Kissnek, a
kormánybiztos alig kerülte el a fizikai inzultust.)

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a kormány miért nem lépett fel erélyesebben
ebben az ügyben. Maga Antall József miniszterelnök nem kívánt nyíltan
szembeszállni azzal a mozgalommal, mely olyan nagy szerepet játszott az ő
hatalomra kerülésében. A vízlépcső ügye volt a rendszerváltás trójai falova és Antall
tartott azoktól, akik továbbra is ott maradtak a faló belsejében. Messze túlbecsülte a
lehetséges összecsapás következményeit, úgy vélekedett, hogy azoknak a
minisztereinek, akik kompromisszumot keresnek, szakmai szempontból talán igazuk
van, de belpolitikailag biztos kudarcot idéznének elő. Kialakult egy olyan nézet,
hogy egy miniszternek nem jó szakembernek kell lennie, hanem jó politikusnak.
Az Antall-kormány egész regnálása alatt képtelen volt eredményes harcot vívni
a rohamozó zöldekkel. Folyamatosan kiütközött a rendszerváltó elit alkati
gyöngesége: a tájékozódásban, a szervezésben és az irányításban való teljes
járatlansága. Mielőtt a bársonyszékbe telepedett volna, a legtöbb miniszter olyan
állást töltött be – hivatalokban, múzeumokban, tudományos intézetekben –, ahol
legfeljebb egy-két beosztott fölött rendelkezhetett, természetesen leszámítva Boross
Péter pincér és italmérő seregét. Zseniknek kellett volna lenniük, hogy
megbirkózhassanak az arányaikban hirtelen megnövő feladataikkal – nos: nem
voltak zsenik.
A kabinet ebben a vitában is a lehető legrosszabb taktikát választotta:
megpróbált kiegyezni egy olyan ellenféllel, mely minden áron az összecsapásokat
kereste. A Környezetvédelmi Minisztérium egyik magas állású beosztottja nyílt
alkut ajánlott Vargha Jánosnak:
– Te mondhatod a magadét, mi még hozzá is segítünk, hogy megtehesd, mert jó,
ha a kormány zöld nyomás alatt hozza meg a döntéseit, de engedj elmenni minket
egy ésszerű kompromisszum irányába. Ne uszítsd ránk az Öko boszi-t (a rohamozó
zöldek egyik előnytelen külsejű szószólónőjét hívták így a háta mögött – M. Gy. ).
Vargha most is csak a teljes leállítást lett volna hajlandó elfogadni:
– Előbb csak a hajózási útvonalat valósítanák meg az üzemcsatornában, aztán
jönne egy turbina, két turbina és szép lassan eljutnánk a vízlépcső teljes felépítéséig!
– mondta volna a zöld stratégia irányítója a minisztériumi tisztviselő emlékezete
szerint.
A Duna Kör és a szövetségesei egyre inkább olyan magatartást tanúsítottak,
mintha az 1977-es államközi szerződés nem létezne, még csak a megállapodás
megkötése előtt lennénk, annak részleteit szabadon meg lehetne vitatni, sőt, ha úri
kedvünk úgy tartja, el is állhatunk az egésztől. Hasonlatosak voltak ahhoz a férjhez,
aki a harmadik gyerek megszületése után kezdi kétségbevonni a házassági kötelék
érvényes voltát. Reménységeiket feltehetőleg már akkor is a Hágai Bíróság
eljövendő ítéletébe vetették. „A hágai bíróság ki fogja mondani az 1977-es
szerződés érvénytelenítését!” – nyilatkozták.
És a kormány a nyilvánvaló kudarcok ellenére sem hagyott fel tétova
kísérleteivel, hogy mégiscsak sikerüljön megnyernie a zöldek kegyeit. J. Andrásnak,
aki afféle kéretlen önkéntes aktívaként ideje javarészét a Környezetvédelmi
Minisztérium előcsarnokában töltötte és csak úgy a saját szakállára tárgyalásba
bocsátkozott mindenkivel, aki bármilyen ügyben bejött a minisztériumba,
hivatalosan negyvenezer forintos jutalmat utaltak ki. J. azonban látványosan
visszautasította ezt a pénzt, kijelentvén, hogy őt nem lehet megvesztegetni. Egy
másik eset már a komikum határait is túllépi: Keresztes K. Sándor miniszter ki
akarta tüntetni Vargha Jánost, de a rohamozó zöldek vezére el se ment az
ünnepségre, a miniszternek kellett felkeresni őt az irodájában abban a reményben,
hogy ott talán átadhatja az ordót.

Mádl Ferenc tárcanélküli miniszter, mint említettük, gyakorlatilag már korábban

átvette a hivatalos tárgyalások legmagasabb szintű irányítását, ezt a pozícióját 1991
tavaszán hivatalosan is szentesítették. „Ekkor már sejthető volt, hogy a magyar
megbízott a szaktárcák egyeztetett és elfogadott véleménye nélkül elkerüli a
megegyezést és inkább »dupla vagy semmi«-t fog játszani” – írja az események
dzsungelében kalauzoló Szabó Péter – „A nemzetközi jogász, miniszter pillanatnyi
kétséget sem hagyott afelől, hogy nem fecsérli idejét a kérdéskör műszaki,
gazdasági, ökológiai stb. szempontjainak komolyabb megismerésére, amikor itt egy
egyszerű jogi kérdésről van szó és jogi szempontból a magyar félnek igaza van…
Tehát részünkről az ügy szemléletének redukálását már nem a vizes lobby, hanem a
jogász lobby vette kézbe. Fejtegetéseiket hallgatva az az érzés alakult ki az
emberben, mintha a legfőbb cél az a tucatnyi nagydoktori értekezés lenne, amit a
hosszan elhúzódó ügy kapcsán majd meg lehet írni és védeni…”
A tárgyalások új magyar vezetőjének mozgáskörét erősen leszűkítette,
gyakorlatilag megszüntette az Országgyűlés 1991. április 16-án hozott határozata. A
Parlament utasította a kormányt, hogy folytasson tárgyalásokat az 1977-ben aláírt
államközi szerződés közös megegyezéssel való megszűntéséről, és kezdeményezze
egy új szerződés megkötését a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer összes
főlétesítményének meg nem építéséből származó követelmények rendezésére. Ez a
határozat értelemszerűen Bős és Nagymaros teljes lebontását követelte.
A határozatot megalapozó vita az Országgyűlés Környezetvédelmi
Bizottságában bővelkedik elképesztő részletekben. Az egyik képviselő szerint a „C”
változat, vagyis a vízlépcsőrendszernek kizárólag csehszlovák területen való
megépítése sem műszakilag, sem hidrodinamikailag nem megoldható. „A Duna
sodrásirányába épített gáttal a fősodorból vizet terelni az üzemcsatornába… egy
nagy blöff, ugyanis nem vezethető elég víz az erőmű üzemeltetéséhez.” Egy másik
meggondolás: „Pozsony alatt egy gáttal elzárni a víz útját szlovák területen, egy
kisebb tározó megépítése, melyből a vizet át lehet vezetni a meghosszabbított
üzemvízcsatornába… terepasztalon kivitelezhető, gyakorlatban azonban nem…”
Mádl Ferenc is megszólalt: „A kormány soha nem kapott semmilyen változatot
a másik féltől. Ezek informálisan terjedtek el, váltak ismertté Magyarországon…”
Szabó Péter tanulmányában a következőképp kommentálja a fenti állítást:
„Mádl miniszter úrnak pontosan kellett tudnia, miként hozta Vavrousek úr
tudomásunkra a hét változatot és nemzetközi jogászként azt is, hogy nem
hivatalosan átadott jellege csak annyit jelent, hogy hazánknak nem volt kötelessége
erre hivatalos választ adni, de letagadni illetlenség, nem figyelembe venni pedig
ostobaság, amellyel nem szükséges büszkélkedni.”
Mégis az egész ülés legszomorúbb eseményének az éreztem, hogy a likvidáló
erőknek sikerült „ledarálni” Sámsondi Kiss Györgyöt is. A gyakran ingatag, de a
jóindulatú kompromisszumokra elszánt kormánybiztos itt megadta magát. „A
tárgyaló delegációknak a hátát rendkívüli módon megtámasztja egy ilyen
határozat… Ez véleményem szerint egy nagyon hasznos határozat lesz. Megkönnyíti
a kormány delegációjának a munkáját is, és határozott utasítást, illetve rossz szót
használtam, határozott felhatalmazást ad neki! Kötelességem elmondani, hogy az
eddigi tárgyalásokon, melyek kormánybiztosi szinten folynak és én vezetem, ennek
a határozatnak a szellemében folynak a tárgyalások…”
 Ez a megnyilatkozás annyira elütött Sámsondi Kiss addig követett magatartási
vonalától, hogy arra gyanakodtam, talán valamilyen tévedés csúszott be a
jegyzőkönyvbe. Megálltam az írásban és felhívtam őt, hogy tisztázzuk az ügyet. A
volt kormánybiztos önkritikusan elvállalta a kijelentéseit, csak annyit tett hozzá,
hogy egész működésében ezt érzi az egyetlen sötét foltnak. Sámsondi Kiss arra is
hivatkozott, hogy megpróbálta jóvátenni elkövetett hibáját. Már 1991
szeptemberében az MDF „Hitel-Klub”-jában kifejtette, hogy lehetetlen helyzet elé
állítja a kormányt az a tavaszi parlamenti határozat, mely szerint a
Vízlépcsőrendszerről folyó tárgyalásokon az összes főlétesítmény elhagyására kell
törekedni. Önmagában az a tény, hogy nem épül meg a Vízlépcső, még semmire
sem jelent megoldást, ez is súlyos ökológiai gondokat hagy maga után.
Az Országgyűlés plenáris ülésén egyébként szinte egyhangúlag fogadta el a
beterjesztett határozatokat.
Keresztes K. Sándor és Jozef Vavrousek, hogy mentse a végképp veszni látszó
reményeket, egy utolsó, kétségbeesett vállalkozásra szánta el magát. A két miniszter
elhatározta, hogy megjelenik a partner ország parlamentjében és kifejti megoldást
kereső álláspontját, tisztázni próbálja a vitás kérdéseket.
A Duna Kör meg akarta akadályozni Vavrousek budapesti fellépését, ebbeli
törekvése nem járt sikerrel, a csehszlovák miniszter előadhatta gondolatait. Új
Duna-egyezmény megkötését kérte a magyar kormánytól, ismét felhívta a figyelmet
a válságból való kibontakozás lehetséges változataira és óva intett a magyar-szlovák
ellentétek súlyos eszkalálódásától.
A Környezetvédelmi Bizottság tagjai ellenségesen fogadták a csehszlovák
minisztert, hónapokig nem adtak választ az ajánlatára. A magyar sajtó is elutasította
a kezdeményezést, az egyik cikk a No passaran! – Nem törtek át címet viselte.
Látva a közhangulatot, Keresztes K. Sándor el sem utazott viszontlátogatásra a
csehszlovák parlamentbe. Ennek ellenére az egyik zöld aktivista azzal vádolta meg a
minisztert, hogy a tervezett utazásával meg kívánta dönteni a Magyar Köztársaság
kormányát, mire a miniszter azt nyilatkozta, hogy ilyen képtelenséget csak egy
ostoba ember állíthat. Személyi jogok vélt sérelme miatt per lett az ügyből.
A Dunai Vízlépcső Kormánybiztosságán belül oly mértékben kiéleződtek a
személyi ellentétek, hogy az intézmény cselekvésképtelenné vált. Decemberben meg
is szűnt. Sámsondi Kiss György annyi szépségflastromot kapott, hogy senkit sem
neveztek ki utódjául, így ő maradt az utolsó kormánybiztos. Feladatait három
minisztérium és egy újonnan létesített titkárság között osztották meg.
– Tehetett volna még valamit? – kérdeztem végül az egykori kormánybiztost.
– Szerettem volna a Parlament előtt egy nagy nyilvános beszédben
összefoglalni egész tevékenységem értékelését, de ezt nem engedték meg, csak a
Bizottság elé kerülhettem.
A Duna Kör egyik aktivistája alázkodó újságnyilatkozattal búcsúzott egykori
hivatali főnökétől: „Szájkosarat tettek föl ránk! Érdemi feladatot nem kaptunk,
féltékenyen titkolták előlünk az információkat, mint a pártállami időkben. Ezt annál
is könnyebben megtehették, mivel a kormánybiztosságnak a mostani kapuzárásig
nem született meg a saját feladatáról sem az elképzelése, sem az ahhoz illeszkedő
munkaterve… A kormánybiztosság megszüntetése a környezetvédők lelkes
helyeslésével találkozott…”
A keletkező zűrzavart az tette katasztrofálissá, hogy a csehszlovák fél, látva a
magyar elutasító álláspont végleges voltát, 1991 decemberében Dunacsúny
térségében megkezdte a Duna elterelését célzó „C” változat munkálatait.

X. „A papírtigris felmordul”

Több szakértő is figyelmeztette a magyar vezetést, hogy ha nem jön létre államközi
megegyezés a Vízlépcsőrendszer ügyében, Csehszlovákiának feltett szándéka a
Duna elterelése. Az OVIBER volt vezérigazgatójának és Lokvenc
kormánybiztosnak ebben a tárgyban folytatott vitájára már korábban hivatkoztunk,
most folytatjuk a sort, elsőnek dr. Tóth János, miniszteri biztos szóbeli
emlékezéseiből idézünk.
„A feleségem szüleit annak idején kitelepítették a Felvidékről, de a távoli
rokonokkal mindvégig megmaradtak a családi kapcsolataink. Ez a kötődés később
azzal egészült ki, hogy a Nemzetközi Halászati Vegyesbizottságnál végzett munkám
során baráti viszonyba kerültem a Szlovákiát képviselő magyar származású
szakértőkkel. A nevüket még most sem szeretném kiadni, csak annyit jegyzek meg,
hogy vízügyesek, erdészek és hajósok egyaránt akadtak köztük, révükön széleskörű
információkhoz sikerült hozzájutnom.
Barátaim elmondták nekem: a csehszlovák fél alig várja, hogy a magyarok
kiszálljanak a közös vállalkozásból, mindent előkészítettek a terv önálló
megvalósítására. Már rég megkezdték a tárgyalásokat osztrák és más országbeli
bankokkal a vízlépcső építkezéseinek finanszírozásáról. A legapróbb részletekig
tisztázott tervet dolgoztak ki, azt is felmérték, hogy hány teherautóra, mennyi
benzinre és hány üzemanyagtartályra lesz majd szükség. Informátoraim újabb és
újabb adatokat közöltek velem, egy idő után elkerülhetetlennek találtam, hogy
megosszam szerzett ismereteimet az illetékes magyar vezetőkkel.
Egy alkalommal tárgyalásra indultunk Pozsonyba, ilyenkor a delegáció
létszámát és összetételét többnyire az határozta meg, hogy ki fért be a rendelkezésre
álló három kocsiba és ki kivel volt hajlandó együtt utazni…”
(Ide iktatom egy 1991-es tárgyaló delegáció névsorát, dr. Tóth János ebben nem
vett részt:
dr. Mádl Ferenc tárcanélküli miniszter
dr. Sámsondi Kiss György kormánybiztos
Bakay Árpád helyettes államtitkár
Tardy János helyettes államtitkár
Láng István, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára
Vargha György nagykövet
dr. Király Miklós kormányfőtanácsos, Mádl titkára (megjegyzendő róla, hogy a „C”
változattal kapcsolatban ő használta először a veszélyeket lebecsülő „Papírtigris”
minősítést)
Boros Jenő főkonzul
Váradi Lajos konzul
Almássy Endre főosztályvezető
Tatár György miniszteri biztos
Vida Gábor akadémikus
Berczik Árpád akadémikus
dr. Hajósy Adrienne, a kormánybiztos tanácsadója
dr. Valki László egyetemi tanár, aki nem kevesebb, mint négy magyar kormány
országlása alatt foglalkozott a Vízlépcső jogi vonatkozásaival, később tagja volt a
hágai pervesztő csapatnak is.
Még néhány személyt idesorolva, kétségtelenül ők alkották a magyar fél
agytrösztjét és gyakorlatilag is ők irányították a munkát. Az eddigi tapasztalatok
birtokában már szinte fölösleges megjegyezni, hogy ebbe a delegációba sem került
be akár egyetlen, vízügyekben járatos szakember; illetve ökológus.)
Én Sámsondi Kissel és Valkival utaztam egy kocsiban Pozsonyig – folytatja
Tóth –, megragadtam az alkalmat, hogy tájékoztassam őket a csehszlovák elterelési
tervekről. Mikor befejeztem, Valki fémízű hangon elkezdett nevetni és mondta,
hogy: képtelenség! (Ez egybecseng a jogásznak egy 1991 februári nyilatkozatával:
„nem tehetik meg, mert erről nem volt szó az 1977-es szerződésben!” Azt nem fűzte
hozzá, hogy a hivatkozott helyen a szerződés felbontásának lehetőségét sem
említették meg. – M. Gy.). Sámsondi Kiss nem tudott állást foglalni az ügyben.
(Tőle is rendelkezésre áll egy 1991 márciusi értékelés: „a „C” variáns kivitelezése
műszakilag megkérdőjelezhető, nemzetközi jogilag pedig lehetetlen!” – M. Gy.)
A vita során partnereim azt a véleményüket fejtették ki, hogy ez hülyeség, nem
érdemes foglalkozni vele.
Pozsonyban maradt annyi időnk, hogy ellátogassunk a magyar konzulátusra. Itt
egy szó sem esett arról, hogy milyen állásfoglalást alakítsunk ki a tárgyalásokra. Mi
mindig csak azt tudtuk, hogy mit nem akarunk, a felkészültségünk ahhoz már nem
volt elegendő, hogy eldöntsük, valójában mit is akarunk.
 Tárgyalópartnerünk, Koczinger kormánybiztos egy vállalati étkezőbe hívott
meg minket ebédelni, mindössze annyi luxust vetettek be, hogy tiszta terítőt és
virágokat raktak fel. Szabályos üzemi kosztot szervíroztak, de még azt is
kiemelkedőnek tekinthettük a tárgyalások színvonalához képest.
Koczinger kormánybiztos azzal kezdte, hogy őszintén reméli, a magyar fél
ezúttal olyan anyagokkal érkezett, melyek valódi tárgyalási alapul szolgálhatnak,
mert eddig semmi hasonlót nem terjesztett be. A mi delegációnk mintha nem érezte
volna meg ennek a kijelentésnek az élét, Sámsondi Kiss arról mesélt, hogy Indiában
milyen építkezéseket vezetett, a szlovákok által beterjesztett számszerű vízminőségi
adatokra Hajósy Adrienne általános eszmefuttatásokkal válaszolt a magyar
ivóvízkincs jövőjéről.
A mi részünkről senki nem vezetett jegyzőkönyvet, én egy darabig próbáltam
rögzíteni az elhangzottakat, aztán felfogtam, hogy nincs mit leírnom: odavágtam a
ceruzámat. Méltatlannak találtam az egészet és szégyelltem, hogy részese vagyok
egy ilyen eseménynek. A szlovákok sem kelhettek fel más gondolattal az asztaltól,
mint hogy egy ilyen csapattal nem érdemes tárgyalniuk. Utána a konzulátuson
megjegyeztem, hogy inkább az alapvető ügyeket kellett volna előhoznunk, a
főkonzul széttárta a karját:
– Én csak meg tudom rendezni a találkozót, mást nem tehetek.
Hazafelé tartva Mosonmagyaróváron megálltunk vacsorázni, itt már nem
tudtam türtőztetni magam és azt mondtam a mellettem ülő Rott Nándornak, a
Környezetvédelmi Bizottság vezetőjének:
– Úgy viselkedtünk, mintha még mindenben szabadon alakíthatnánk a dolgokat,
pedig odaát már rég felkészültek a „C” változat végrehajtására.
Rott meglepődött és mozgósította a társaságát:
– Laci, Adrienne, gyertek ide, hallgassátok meg.
Elmondtam mindent, amit tudtam, de csak annyit értem el, hogy most már az
egész delegáció letorkollt:
– Ugyan már, kamuflázs az egész!”

Tóthot sokan a Duna-mozgalmak egyszemélyes előéletének nevezték, a folyó

kutatásában szerzett több évtizedes tapasztalataival vitathatatlan szakmai tekintélyre
tett szert, a rohamozó zöldek mégis kikezdték, mert hajlott a kompromisszumos
szándékú tárgyalásokra, helyzetfelmérésével és javaslataival megalapozta
felettesének, Keresztes K. Sándor miniszternek egész stratégiáját. Tóth a folyamatos
támadások kereszttüzébe került.
A Bajcsy-Zsilinszky Társaság környezetvédelmi szakosztályának két vezetője
nyílt levélben vonta felelősségre őt a Magyar Nemzet hasábjain. Kár volna, ha
hagynánk elveszni ezt a dokumentumot, mely a korábban idézettekhez hasonlóan
sokat elárul a mozgalom szellemiségéből:
„…A környezetvédelmi miniszter biztosaként a vízlépcső ügyében folytatott
tevékenységét megdöbbenve látjuk és nem értjük. A következő nyílt, közérdekű
kérdésekre kérünk nyílt válaszokat: Fönntartja-e még, amit kinevezése előtt a
megbízatás vállalási feltételeként mondott, hogy a döntések és az ezzel kapcsolatos
anyagok nyilvánosságához ragaszkodik? Vállalja-e vízlépcsőügy megoldásáról
vallott mostani álláspontjának a nyilvánosság előtti megvitatását az évek óta szintén
ezzel foglalkozó környezetvédőkkel a közvélemény tájékoztatására? Vállalja-e,
hogy ma az egyetlen járható megoldásnak a Duna részleges átengedését tartja,
átvezetését az aszfaltteknőbe, ami szerinted (Sic! – M. Gy.) hajózásra és
árvízlevezetésre kéne szolgáljon? Elismeri-e, hogy a megoldás szakmai
propagálásával túllép az egész sokszakmájú kérdésben saját szakmai területét és
illetékességét? (Nyelvtanilag ez sem stimmel, dehát így írták! – M. Gy.) Mire
alapozva vállalja magára a megoldás felelősségét a világ és a jövő előtt? Hogyan
egyeztethető össze az ő magán (hivatalos?) véleménye az 1990. májusi
kormányprogram vonatkozó részeivel, mely szerint az egész elhibázott beruházás és
következményei fölszámolandók? Miért munkálkodik a megoldással a minisztérium
hivatalos véleményévé emelésén, figyelmen kívül hagyva az MTA, valamint a
Parlament Környezetvédelmi Bizottsága témával kapcsolatos állásfoglalásait? Vajon
abból, hogy a Duna-mozgalom jogelődje volt, következik-e, hogy jogutódja is
legyen és összefér-e mindez a lelkiismeretével?”
Tóth öntudatos válaszlevélben utasítja vissza a vádaskodásokat. Közli, hogy
újnak minősített véleményét több mint egy évvel korábban fogalmazta meg, az
anyagot a Magyar Tudományos Akadémia természetvédelmi bizottsága is
megtárgyalta és egy tartózkodással elfogadta. A miniszteri biztos továbbra is azt
vallotta, hogy az ő felfogása ökológiai szempontból az egyik legjobb megoldást
jelentené a vízlépcső ügyeinek rendezésében. „Tökéletesen tudjuk, hogy a vízlépcső
ügyében mit nem akarunk, de kevesen vannak, akik arra vállalkoznak, hogy
megfogalmazzák, mit tegyünk. Felmérjék, hogy a politikai indíttatáson túlmenően
milyen reális lehetősége, szakmai háttere és következménye van döntéseinknek.
Helytelen lenne, ha bárkinek a nézetét – mint arra érdemtelent – elutasítanánk. Az
indulat sem pro, sem kontra nem jó tanácsadó. A szakmai felkészültség pedig sokkal
többet jelent, mint a politikai propozíción alapuló előítélet.”
Tóthot azonban már semmiféle szakmai érvelés sem tarthatta meg a helyén,
csak az alkalmat keresték az eltávolítására. 1991 áprilisában egy megbeszélést
rendeztek Budapesten a magyar és csehszlovák kormánymeghatalmazottak között, a
tárgyaló delegációba miniszteri biztosként dr. Tóth Jánost is jelölték.
Több környezetvédő szervezet is tiltakozott Tóth részvétele ellen, mert úgy
érezték, hogy az általa képviselt és a sajtóban is nyilvánosságra hozott álláspont nem
egyezik a kormányhatározat és a néhány napja hozott parlamenti döntés
szellemével. M. Györgyi, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete
Környezetvédő csoportjának nevében alig burkolt ultimátumot intéz a tárgyalásokat
vezető Mádl Ferenchez: „Mi úgy gondoljuk, hogy a vízlépcsőrendszert nem szabad
megépíteni semmilyen formában, így egyetértünk azzal a törekvéssel, hogy az
eredeti egyezményt – lehetőség szerint a két kormány közös elhatározásával –
bontsák fel és a károk helyreállítására törekedjünk. Ezért kérjük Miniszter Urat,
hogy a más álláspontot képviselő dr. Tóth János ne legyen a tárgyaló delegáció
tagja…”
Tóth értesült erről a személye ellen intézett támadásról, megbeszélte az ügyet
Keresztes K. Sándorral. Úgy érezte, hogy felettese nem áll ki mellette teljes szívvel,
ezért azonnali hatállyal felmondott. „Mivelhogy szakmai ismereteim és nézeteim a
dunai vízlépcsőrendszer ügyeinek megoldásához oly kevéssé járultak hozzá,
továbbá inkább ártok, mint használok annak a szervezetnek, melynek szolgálatára
kívántam lenni, miniszteri biztosi tevékenységemet befejezem. Tisztelettel kérem
megtisztelő megbízásának felfüggesztését. 1991. április 22-től kezdve nem veszem
igénybe a rendelkezésemre bocsátott helyiséget és a segítségemre adott beosztott
munkáját. Megköszönve irántam tanúsított bizalmát, tisztelettel kérem bejelentésem
jószándékú tudomásulvételét…”
– Később történt, hogy egy munkaszüneti napon lent dolgoztam a gödi
víkendházamban – mondja Tóth –, egyszer csak megjelent Vargha János. A rácson
keresztül megkérdeztem tőle:
– Mit akarsz?
– Jött egy afrikai halász szakértő, neked kellene kalauzolnod.
– Én már nyugdíjas vagyok munkában és Duna Körben egyaránt.
Egyébként is utálom már a saját véleményemet, annyiszor elmondtam.
Vargha valami olyasfélére hivatkozott, hogy mi ökológusok tartsunk össze, azt
feleltem rá, hogy te akkor nevezheted magad annak, ha tíz évig dolgozol valahol,
ahol a főnök seggberúg, ha hibázol és ilyen körülmények között is leteszel valamit
az asztalra. Te politikus vagy, aki ha kell, felvonul, ha kell, akkor lő. Nem tudom, ki
és hogyan fogja helyrehozni azt, amit ti elrontottatok.
Így távozott el a közéletből a zöld mozgalom legjobban felkészült és
legtisztességesebb személyisége, odahagyva a terepet az ármánykodó
mozgalmároknak.
Nagy súlyos álmok kiterítve lenn
És fenn zűrös, olcsó kis komédiák. – mondja Ady.
(Sajnos dr. Tóth János 1998 július 25-én meghalt. Hamvait a családi csónakból
a két fia szórta a Dunába – végakarata szerint.)
Dr. Tóth János nem állt egyedül azzal a törekvésével, hogy a küszöbön álló
bajokra figyelmeztessen. A prágai magyar nagykövetség 8/4/SZT/1991 számú,
szigorúan titkos jelentésében tájékoztatta a magyar Külügyminisztériumot, hogy a
szlovák kormány foglalkozott a bősi erőmű ügyével és „tudomásul vette, hogy a
bősi vízlépcsőt az előterjesztett hét megoldási alternatíva közül a »C« variáció
alapján kell befejezni. Ez a megoldás műszakilag megvalósítható a magyar fél
részvétele nélkül is… Ez a bősi vízlépcső kizárólag csehszlovák területen történő
felépítését jelenti. A javasolt üzembehelyezés két fázisban valósulna meg. Első
lépésben a régi Duna-meder energetikai célú hasznosítása nélkül, míg a második
fázisban a mederáttöltés helyén (vagyis Dunacsúnyban – M. Gy.) egy zsilipet és egy
kis vízerőművet építenének fel. Ezzel a régi Duna meder (vagyis Magyarország felé
tovább bocsájtott) 350 köbméter/sec-os vízhozamát is villamosenergia termelésre
használnák fel. A szlovák kormány által megvalósításra javasolt »C« variáció
lehetővé tenné, hogy a bősi vízlépcsőt már 1992-ben üzembe helyezzék.”
A jelentést adó nagykövet végül megjegyzi, hogy a jelenleg Budapesten
tárgyaló szlovák küldöttség feltehetően nem akar eredmény nélkül hazatérni. „Ezért
mérlegelni kellene valamilyen konzultatív javaslat előterjesztésének lehetőségét.” A
nagykövet a bősi vízlépcső felszámolásának ellentételezését abban látja, hogy
felajánlanánk részvételünket a súlyos szlovák energetikai problémák távlati
megoldásához. Ezt az ajánlatot később elő is hoztuk, a magyar gázüzemű erőművek
megfelelőjének felépítését kínáltuk – külön balszerencse, hogy a referenciának szánt
erőművünk éppen akkor vált üzemképtelenné, és így meg sem tudtuk mutatni.
Antall miniszterelnök és Jeszenszky külügyminiszter megkapta ugyan a
nagykövet jelentését, de „úgysem merik megtenni a szlovákok!” megjegyzéssel
betette a „kerek dossziéba”, vagyis a papírkosárba.
A figyelmeztetések azonban tovább folytatódtak. 1991 novemberében egy
magyar hármas szakértői bizottság járta be az érintett szlovák szakaszt, tagjai: Hábel
György erdő- és közlekedési mérnök, Molnár István általános, illetve vízépítő
mérnök és Perczel Károly építészmérnök a Vízlépcső gondolatának meggyőződéses
ellenzői voltak.
– Azonnal feltűnt – mondta Molnár István újságnyilatkozatában –, hogy a
Dunakilitivel szemben fekvő Körtvélyesnél a bécsi Keller Grundbau gátalapozási
munkákat végez. Vibrátorokkal acélrudakat vertek be a földbe, hogy rajtuk keresztül
altalajt szilárdító vegyszereket engedjenek le. Ez a munkaterület gyakorlatilag a „C”
változat tizenkét kilométer hosszú gátjának első szakasza volt, melynek megépítését
a Pozsonyvidéki Járási Környezetvédelmi Hivatal „VOD 137/251/A2/1991K jelű,
1991. október 30-án kelt vízjogi engedélye alapján kezdték meg. (Julius Binder és
csapata feltehetőleg azért választott egy ilyen viszonylag alacsony szintű hatóságot,
mert abban bízott, hogy így kisebb feltűnést kelt majd.)
A hármas szakértői bizottság tagjai hazatérve elkészítették az útijelentésüket és
egy sor fényképpel kiegészítve átadták Sámsondi Kiss György kormánybiztosnak,
aki továbbította az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának. Sámsondi Kiss
megkérte a három mérnököt, hogy jelenjenek meg a bizottság kővetkező, november
20-án tartandó ülésén és számoljanak be tapasztalataikról, de Rott Nándor elnök
nem adott szót nekik és ez az eset többször is megismétlődött.
Mivel közben Jakus György, az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője
is – a hármas bizottság tevékenységétől függetlenül – személyes tapasztalatokon
alapuló jelentést küldött be a „C”-változat építési munkálatainak megkezdéséről,
Sámsondi Kiss egy tényfeltáró bizottságot menesztett a helyszínre, munkatársa,
Hajósy Adrienne vezetésével. Ők kétszer is kiszálltak a helyszínre és úgy vélték,
hogy a szakértők tévedtek. Az alkalmi tényfeltárók következtetéseiket elsősorban
negatív jelenségekből vonták le, olyanokból, hogy sehol sem láttak geodéziai
kitűzőrudakat, tehát a térségben nem folyhat mérnöki felmérés, vagy hogy az
oroszvári (rušovčei) vasútállomáson nem fektettek le újabb síneket, tehát
nyilvánvalóan nem készülnek növekvő arányú szállításokra. Érdemes idéznünk
ezekből a nyilatkozatokból, melyeket a küldöttség tagjai a bejárás után tettek.
Jávor Károly tájépítész mérnök, országgyűlési képviselő szerint:
– Nem dolgoznak nagy erőkkel a „C”-variánson. Folynak ugyan munkálatok,
de az csak jelentéktelen tereprendezés, valamint egy kavicsbánya megnyitásának
munkálatai folynak.” Vargha János is hallatja a szavát: „Nem kell túlértékelni a
szlovákiai földmunkát, nincsenek a »C« variánsra utaló jegyek. Bármit csinálnak is,
az nem nevezhető a Duna elterelésének. Ami történik, csupán nyomásgyakorló
demonstráció és teljességgel elfogadhatatlan. Ezekkel a szimbolikus munkákkal – és
Jakus György közreműködésével (mint látható, Vargha most sem tudja megállni,
hogy legalább egyet ne rúgjon a vízügyeseken – M. Gy.) zsarolják a magyar felet.”
(Nyilatkozatához egy szakértő hozzáteszi: nem hiszem, hogy egy kavicsbánya
épülne a tározótöltéstől tíz méterre, nem hiszem, hogy egy kavicsbányát több
kilométer hosszan és száz méter szélesen vonalasan létesítenének és nem hiszem,
hogy a kavicsbánya közepére egy olyan vasbeton műtárgyat kellene építeni, amihez
20–25 méter mélyen kiemelik a földet. Én azt gondolom, hogy ez a létesítmény
ilyen egyértelműen, szinte térképszerűen kirajzolható formában nem lehet más, csak
a „C”-variánsként emlegetett pótmegoldás.)
Végül egy részlet a legfőbb illetékes, a tényfeltáró bizottságot vezető Hajósy
Adrienne jelentéséből: „Összefoglalóan: sem a terepbejárások tapasztalatai, sem a
helybeliek tájékoztatása nem támasztja alá, hogy a »C« variáns kezdetére utaló, sok
munkagépet és munkát koncentráló tevékenység folyna a tározó területén,
összhangban azzal, hogy jogerős építési engedély sem létezik.” (Nincs okunk
feltételezni, hogy a rohamozó zöld vezérek vakok lettek volna, de ebben az esetben
is bebizonyosodott, hogy nincs rosszabb vak annál, mint aki nem akar látni. Ők
pontosan tudták, hogy ha megvalósul a dunacsúnyi elterelés, az a déli napnál
világosabban megmutatja, hogy tevékenységükkel milyen végzetesen és
helyrehozhatatlanul káros irányba befolyásolták a magyar politikát.)
Antall József miniszterelnök mindvégig óvakodott attól, hogy elhatározó jellegű
lépéseket kezdeményezzen a Vízlépcső ügyében, ezúttal is szívesen hitt a „C”
változat előkészületeit cáfoló Hajósy Adrienne-féle csapatnak, de a figyelmeztetések
sora nem szakadt meg.
A szakértőként már többször említett Szabó Péter egy alkalommal társaival lenn
járt Dunakilitin. Megálltak a parton és azt tapasztalták, hogy a szlovák oldalon
megfeszített tempóban dolgoznak a gépek. Átmentek körülnézni, ötven méterenként
ki volt téve a munkálatokat végző osztrák cég neve. Eljutottak egészen
Dunacsúnyig, itt feltartóztatta őket az őrség, az egyik magyar megfigyelő vitát
provokált velük, így tette lehetővé, hogy a másik elfotózzon két tekercsnyi filmet.
 Hazatérve Szabó Péter azonnal felhívta Antall József miniszterelnök titkárát,
Kodolányi Gyulát, és arra kérte, hogy függesszék fel az esedékes kormányülést,
mert bizonyítékai vannak arról, hogy folyik a „C” variáns megvalósítása. Kodolányi
kérésére előhívta a képeket, magyarázó szöveget írt melléjük, és egy „szigorúan
bizalmas” jelzésű borítékban leadta a nevére. Néhány más miniszterhez is eljuttatta
az anyagot.
Szabó másnap a szabadságon távollevő Keresztes K. Sándor titkáraként részt
vett a miniszteri értekezleten. Tarjányiné, a környezetvédelmi államtitkár asszony a
megbeszélés kezdete előtt félrevonta:
– Mit csináltál?!
– Mit?
– Antall tajtékzott, mert azt írtad, hogy a kormányt felelősség terheli a kialakult
helyzetért.
A miniszterelnök ott helyben összeszedette és megsemmisítette a jelentés
példányait, Szabónak felmondott, a titkár csak nagy bonyodalmak árán őrizhette
meg az állását. A gyorsan pergő események azonban hamarosan megzavarták Antall
József miniszterelnök idilli nyugalmát.
Jan Čarnogursky szlovák miniszterelnök 1991. december 18-án egy levelet
intézett Mádl Ferenchez, ebben bejelentette, hogy a szövetségi kormány csak olyan
megoldást tud elfogadni, amely tudomásul veszi a bősi vízlépcső üzembehelyezését,
ennek értelmében a csehszlovák fél folytatja a vízlépcsőrendszer kivitelezési
munkálatait és nem riad vissza az eredeti Egyezményes Tervtől eltérő egyoldalú
építési tevékenységtől sem – a helyzettel legkevésbé ismerősnek is fel kellett fogni,
hogy a Duna szlovák területen történő elterelésére gondol. Čarnogursky úgy vélte,
erre a lépésre feljogosítja őket az a tény, hogy a magyar fél egyoldalúan
felfüggesztette szerződéses kötelezettségeinek teljesítését, így Csehszlovákia
kénytelen megakadályozni ökológiai és gazdasági kárainak növekedését.
Mádl illetéktelennek nyilvánította magát arra, hogy ebben a kérdésben állást
foglaljon, a válasz jogát áthárította Antall Józsefre. A magyar miniszterelnök 1991.
december 19-én egy levelet intézett Marian Čalfa szövetségi kormányfőhöz, ebben
bejelentette, hogy ha a csehszlovák fél nem állítja le a bősi vízlépcső
üzembehelyezésére irányuló egyoldalú munkálatokat, akkor „a Magyar Köztársaság
kormánya kénytelen áttekinteni a tárgyalások megszakadásának következményeit,
az 1977. évi államközi szerződés sorsát és a szükséges válaszlépéseket.”
1992. január 8-án újra Jan Čarnogursky jelentkezett. Közölte, hogy egy
hónappal korábban átadta a magyar partnernek a pozsonyi Vízügyi Kutató
Intézetnek egy 364 tételből álló tanulmányát. Az Intézet 1951 óta követi
figyelemmel a tervezett vízlépcsőrendszer környezeti hatásait, nem tart kizártnak
bizonyos kapcsolódó ökológiai károsodásokat, de valamennyi minimalizálható a
rendelkezésre álló eszközökkel, a többi, az ügyben illetékes tudományos intézmény
is hasonlóan vélekedik, tehát elesik a magyar fél legfőbb érve, az ökológiai
katasztrófa fenyegetése. Čarnogursky levelében tudomásom szerint először
határozza meg összegszerűen is azt a kárt, mely Csehszlovákiát éri a létesítmény
üzembehelyezésének elmaradása miatt, napi húszmillió csehszlovák koronát jelöl
meg.
Többszöri szóbeli és írásbeli jegyzékváltás következett, melyet Čalfa január
23-i levele zárt le. A szövetségi miniszterelnök bejelentette, hogy országa döntött:
felépíti a „C” változatot, vagyis szlovák területen eltereli a Dunát. Ezt az intézkedést
„ideiglenes”-nek nevezte, a jelző a szovjet hadsereg magyarországi tartózkodásának
„ideiglenes” minősítését idézi fel. Čalfa nem zárta ki, sőt, kívánatosnak tartotta a
további tárgyalásokat és Európai Közösség szakértőinek bevonását, de ezt az
ajánlatát nem vettük figyelembe.
Válaszképpen a magyar Országgyűlés „abból a felismerésből kiindulva, hogy a
Vízlépcsőrendszernek, vagy bármelyik főlétesítményének üzembehelyezése
súlyosan hátrányos ökológiai és gazdasági következményekkel járna”, felhatalmazta
a Magyar Köztársaság kormányát, hogy 1992. május 25-i hatállyal szüntesse meg az
1977-es magyar-csehszlovák államközi szerződést. (A döntés megfogalmazói nem
véletlenül használták a „megszüntetés” szót, mert, mint már említettük, az eredeti
szerződés szövege „felmondás”-ra nem nyújtott lehetőséget. Mindez persze, nem
jelentett teljes értékű jogi megoldást, 1997-ben a hágai bíróság döntése egyszerűen
arrébb fricskázta ezt a taktikai lépést.)
Szabó Péter egy későbbi elemzésében megjegyzi, hogy az Antall-kormány
továbbra is struccpolitikát folytat: azon túl, hogy végrehajtotta az Országgyűlés
határozatát, semmiféle úgynevezett „utolsó kétségbeesett kísérletet” nem tett a
gondok tárgyalásos úton való rendezésére.
(Különös módon az akkor ellenzékben levő Magyar Szocialista Párt sem
hallatta a szavát az ügyben, jóllehet komoly szerepet játszott az események ilyetén
alakulásában. A párt vezetője az a Horn Gyula volt, aki külügyi államtitkárként
1988-as parlamenti felszólalásával döntően befolyásolta az Országgyűlést a
bős-nagymarosi építkezések felgyorsítása érdekében. Horn, a tapasztalt bozótharcos
azonban hallgatott, jobbnak látta, hogy ne vállalja korábbi önmagát. Még további öt
évnek kellett eltelnie, amíg Horn hajlandó lett érdemleges nyilatkozatot tenni az
ügyben.)
Az Antall-kabinet mentségére legyen mondva, hogy a közvéleményt
meghatározó, önmagát politizálásra felkent értelmiség nem is engedélyezett a
számára semmiféle mozgásteret. Makovecz Imre építész ezúttal mintegy zöld
aktivistaként eleve visszautasított mindenféle kompromisszumos próbálkozást,
mondván: „ha kell, kifekszünk a partra, az építkezők elé. Elég volt az építkezést
lehetővé tevő sunyi bankpolitikából.”
Akik utolsó reménységüket már oly sokszor vetették Lipták Bélába, azoknak
most sem kellett csalódniuk, a derék kémikus ezúttal is tudta a megoldást. A
dunamenti települések Dunaszerdahelyen összegyűlt képviselőit arra akarta rábírni,
hogy amint megkezdődnek az elterelés műveletei, az elhivatottak feküdjenek a
dömperek elé. Ekkor érkezik el majd az a perc, hogy Bős környékét is ellepjék az
ENSZ kéksisakos alakulatai.
Lipták az osztrák vízerőmű-ellenzők felhívását is tolmácsolta, melyet a síelés
nyugat-európai szerelmeseihez intéztek: aki egyetért a „Dunaszaurusz”
felépítésével, az legyen kedves, és ezentúl kerülje el Ausztriát és inkább Svájc
hegyeit tisztelje meg jelenlétével. (Él bennünk a gyanú, hogy ezt az állásfoglalást
elfelejtették egyeztetni az osztrák vendéglátóiparral.) A jelenlévő Vargha János
kiegészítette Liptáknak az ügy nemzetközi helyzetre vonatkozó ismertetését.
Véleménye szerint az Európa Tanács és az Európa Parlament is napirendre tűzi a
kérdést, ha mindez kevésnek bizonyul, Magyarországnak a Biztonsági Tanácshoz
kell fordulnia.
A rohamozó zöldek nem akarták, vagy ami még rosszabb, nem tudták felfogni a
fenyegető veszély nagyságát, jóllehet fontos pozíciókhoz jutva a felelősségük is
megnőtt.
Hajósy Adrienne, mint kormánytanácsos 1992 nyarán a következőket
nyilatkozta Paulus Alajos tévériportjában: „…Arról nem gondolkozom, hogy felépül
a »C« variáns. Lehet, hogy ez elvakultságnak tűnik így mondva, de én elég jól
ismerem az építkezést. Ezért mondom azt, hogy ez nem fog felépülni. Mert a Duna
elrekesztése nem valami könnyű művelet. Tessék arra, gondolni, hogy otthon
csőrepedés van, nagy baj van, nem jön a szerelő és mindent elönt a víz. Utána,
mikor látjuk a hibás csőrendszert, akkor látjuk, hogy milyen picike lyuk van rajta és
mekkora gondot okozott. Hát ott kérem, Dunacsúnynál, amit el akarnak zárni, az
nem egy ilyen picike lyuk, hanem maga a nagy Duna folyó. Ez egy műszakilag
unikum dolog lesz, a világon ilyen még nem történt. Nem épül meg ugyanis az a
duzzasztómű, amely máshol ilyen helyeken megépült. Hát én a látottak alapján azt
bátran merem állítani, hogy októberben a Dunát nem fogják elterelni!”
Paulus felidézi azt az interjút is, melyet Vargha János a Nap TV-nek adott. Alig
néhány nappal a dunacsúnyi elzárás bekövetkezte előtt Vargha kijelentette: egy
ládányi pezsgőben hajlandó fogadni rá, hogy a Dunát mégsem fogják elterelni.
Mélyen jellemzi a magyar sajtó erkölcseit, hogy a riporter, kilépve a kötelező
tárgyilagosságból, csatlakozott Vargha állításához és maga is hajlandó lett volna
néhány üveg pezsgővel megtoldani a fogadás tétjét.
Akadtak olyan szakértők, akik még tovább láttak, tudták a megoldást a
feltételezett, bár meg nem engedett elzárás megtorpedózására. Egy jeles ügyvéd azt
ajánlotta, ne engedjük meg, hogy Szapnál (ahol a szlovák oldali üzemcsatorna
visszacsatlakozik a Dunába) magyar területre érkezzenek a hajók. Így a hajózás
kénytelen lenne továbbra is a régi mederben haladni, következésképpen a víznek is
ott kell maradnia. Vargha János ezt a mélyen szakszerű elgondolást nemzetközi
hajózási bojkott kihirdetésével kívánta kiegészíteni.
Közben a belpolitikában tovább folytak a felszín alatti manőverek, ennek egyik
látható jeleként Mádl Ferenc megkapta a kultuszminiszteri tárcát, és helyette
Martonyi János külügyminisztériumi államtitkár vette át a tárgyalások irányítását.
 Egybehangzó állítások szerint Martonyi sokkal rátermettebben intézte az
ügyeket, mint a hivatali elődje, néhány hét alatt megértette a problémák lényegét, a
szakmailag valóban fontos kérdéseket vetette fel, hajlékonyan fogalmazott,
megpróbált nyugati háttértámogatást szerezni a törekvéseihez. Egy szakértő még azt
az állítást is megkockáztatta, hogy ha a vízlépcsőrendszer ügye akár csak egy évvel
korábban kerül Martonyi – vagy egy hozzá hasonló profi politikus – kezébe, a Duna
még ma is a régi medrében folyna. Sajnos, azt kell hinnünk, hogy akár száz
Martonyi minden diplomáciai képessége kevés lett volna ahhoz, hogy kiegyenlítse a
magyar vezetés sorozatos baklövéseit.
A melléfogások sorából is kiemelkedik a Duna-Rajna-Majna csatorna 1992.
szeptember 25-i ünnepélyes megnyitásán történt botrány. A jeles alkalomra
meghívták a Dunamenti országok vezetőit is. Ennek az alkalmi közösségnek a
képviseletében Antall Józsefet kérték fel az üdvözlő beszéd megtartására. Antallt
Németországban élő sógora, Mosonyi Emil professzor figyelmeztette, hogy kerülje
el a Bős-Nagymarosi Vízlépcső ügyeinek emlegetését, mert a téma nincs
összhangban az ünnepi alkalommal. Antall azonban nem volt hajlandó eltérni a
tanácsadói által előre elkészített beszéd vezérfonalától. Miután bekasszírozta az
elismeréseket, amiért Magyarország 1989-ben megnyitotta a határait a keletnémet
menekültek előtt – jóllehet ebben semmi része sem volt, ő akkor még a Semmelweis
Orvostörténeti Múzeumot igazgatta –, rátért arra a tárgyra, melytől sógora eleve
intette. Franz Piseczky professzor cikke szerint: „a magyar miniszterelnök frontális
támadást intézett Duna-menti szlovák szomszédja ellen (melyet Meciar
miniszterelnök képviselt az eseményen – M. Gy.). Ezzel sem az ijedtségtől
láthatólag megbénult német vendéglátóknak, sem az oly szükségessé vált
Duna-menti együttműködésnek sem tett jó szolgálatot, még kevésbé a Szlovákiában
élő 600 ezer magyarnak… Politikusok meggondolás nélküli vagdalkozása többnyire
az érvek hiányának jele szokott lenni!” – vonja le a következtetést a német
professzor.
Egy 1998-as beszélgetésünkön Mosonyi Emil így emlékezett vissza a később
történtekre: „Az ünnepség után kirándulást rendeztek a Csatornán, én a vezérhajóra
kerültem, oda, »ahol a szentek ültek«: Max Markgraf von Baden, dr. Rühmeline, az
építőtársaság volt vezérigazgatója és természetesen a vendégségbe meghívott
államférfiak. Antall József odajött hozzám:
– Mit szólsz a beszédemhez?
– Nem nagyon voltam megelégedve vele.
Antall fintoros arcot vágott és otthagyott, így sógornőmnek fejtettem ki
álláspontomat:
– Antall három hibát követett el: először is ünneprontás vétségébe esett,
másodszor nem illik megtámadni egy olyan személyt, akinek a protokoll előírásai
szerint nem áll módjában védekezni. Végül: ha egyszer a dunai országok nevében
beszélt, akkor be kellett volna mutatnia a beszéde tervezetét az érintett
nagyköveteknek és kikérni a jóváhagyásukat.”
 A szlovákok mintaszerűen használták ki a magyar miniszterelnök taktikai
hibáját. Ott helyben nem reagáltak ugyan a támadásra, de később egy négyoldalas
levelet intéztek az ünnepség magas rangú résztvevőihez, melyben higgadtan
kifejtették az álláspontjukat. Meciar aztán személyesen is elégtételt vett, egy
alkalommal megengedte magának, hogy a Pozsonyban megjelent magyar
minisztereknek egy vállalatvezető révén küldje el az üzenetét.
A Duna-meder elzárásától akkor már semmiképp sem lehetett volna
eltántorítani a csehszlovák felet. Az 1992-es év végére tűzték ki a csehszlovák
államszövetség szétválását és ennek folyományaként az önálló Szlovákia
megalakulását. Az új állam ezt az alkalmat egy nagyszabású nemzeti vállalkozással
kívánta megünnepelni és erre semmi sem látszott megfelelőbbnek, mint a Duna
átterelése szlovák területre. Julius Binder azt nyilatkozta, hogy „majdnem negyven
esztendeig álmodoztunk ennek a szép pillanatnak az eljöveteléről!” A magyar
vezetők végső érvként különböző retorziókat helyeztek kilátásba, Balsai István
igazságügyminiszter azzal fenyegette meg Szlovákiát, hogy adott esetben
megnehezítjük bejutását a Európa Tanácsba, Mádl Ferenc gazdasági szankciók
lehetőségére figyelmeztetett, de mindez nem hogy megakadályozni, még lelassítani
sem tudta a dolgok kérlelhetetlen menetét.
A szlovákok minden lebonyolítással kapcsolatos dátumot úgy választottak ki,
mintha ezúttal kívántak volna bosszút állni azokért a vélt vagy valódi sérelmekért,
melyeket az évszázadok folyamán a magyaroktól elszenvedtek. A meder
elzárásának kezdetét többszöri halasztgatás után október 23-ra, „a magyar
forradalom és szabadságharc kitörésének” 36. évfordulójára tűzték ki, a befejezést
pedig a túrócszentmártoni szlovák nagygyűlés emléknapjára – 1918-ban itt
nyilvánították ki a Magyarországtól való elszakadást. Binder meghívót is nyomatott,
mely szerint a Duna elterelése Čunovo falu közelében pontban 14 órakor kezdődik,
előzékenyen felhívja a vendégek figyelmét a balesetek veszélyére.
Kevéssé ismeri az Lipták Bélát, aki feltételezte róla, hogy nem próbál meg
közbelépni ebben az utolsó pillanatban is. Október 21-én leutazott Rajkára, a
határállomástól néhányszáz méterre fekvő Hotel Rajkában töltötte az éjszakát. Az
egykorú tudósítások szerint másnap Lipták bőséges reggelit vett magához, ebédet is
csomagoltatott, majd felhúzta már legendássá vált sárga esőkabátját és kiment a
vasútállomásra. Kilenc óra előtt néhány perccel befutott a pesti vonat, húsz-harminc
nyugdíjast és iskolás gyereket hozott magával, akik a „C” variáns ellen kívántak
tüntetni. Velük együtt érkezett a Duna Kör képviseletében Vargha János és Droppa
György.
Lipták felállt az állomás betonból öntött virágtartójára és bejelentette, hogy
szombat délután pontban két órakor világtüntetés lesz egyszerre 27 fővárosban. Ami
a rajkai menetet illeti, fél tízkor indulnak el Dunacsúny felé, ő másnap és harmadnap
is megteszi majd ezt az utat, egészen addig, amíg le nem állítják az egész
szörnyűséges építkezést.
A kémikusból lett népvezér fontos gyakorlati tudnivalókat is közölt az
egybegyűltekkel; nem kell szlovák koronát beváltani, ha a vámosok mégis fel
akarják mutattatni valakivel, ő majd ad kölcsön. Erről a helyről kérte fel a Magyarok
Világszövetségét és személy szerint Csoóri Sándort, hogy vállalja magára a
különvonatok bérleti díját, mert egyetlen szerelvényért is 120 ezer forintot kér a
Vasút.
A közben már 80–100 főre duzzadt menet átkelt a határon, háromnegyed
tizenkettőre ért ki a csúnyi gátra. Szlovák rendőrök és iparőrök sorfala fogadta a
tüntetőket, egy üres teherautó ijesztgetésül többször is belehajtott a tömegbe,
szerencsére nem történt sérülés.
Lipták telefonon felhívta Binder irodáját és tárgyalásokat ajánlott. A szlovákok
hajlandók lettek volna megjelenni a pozsonyi magyar konzulátus épületében, de ezt
Lipták visszautasította, nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha ez az ügy csupán
két ország közötti vita tárgya volna, véleménye szerint világméretű konfliktusról
van szó. Az Egyesült Államok konzulátusát jelölte meg egy lehetséges helyszínként.
– Az amerikai konzul tud erről? – kérdezte meg egy újságíró.
– Még nem – hangzott a lakonikus válasz.
A megbeszélésre végül is nem került sor.
A demonstráció végeztével Lipták kérte a megjelenteket, hogy jöjjenek el
holnap, holnapután is, minden nap. Ideje volt azonban visszafordulni, hogy a
nyugdíjasok, akiknek útiköltségét a magyar állam változatlanul nem vállalta magára,
a délutáni vonattal hazatérhessenek Budapestre. A gát környéke elcsendesedett, csak
a betonelemeket szállító teherautók dübörögtek.
Később ötven környezetvédő gumicsónakokkal próbálta megközelíteni a Duna
elterelésének színhelyét. A rendőrök feltartóztatták őket, és három osztrák zöldet
őrizetbe vettek.

Mind a magyar, mind a szlovák fél, ha ellentétes előjellel is, de egyaránt számításba
vette a nyugati kormánykörök közbelépését. A magyar reménykedés – oly sok
történelmi várakozáshoz hasonlóan – nem valósult meg, nem érkezett meg a várt
támogatás az Európai Közösségtől, a nemzetközi zöld mozgalmaktól és az áhított
csodák egyéb forrásaiból sem. Ausztria mélyen hallgatott, Dunacsúny ügyénél
sokkal fontosabb volt neki, hogy távlatilag leállítják a határhoz közeli Jaslovsko
Bohunice-i (apátszentmihályi) atomerőművet.
A külföldi sajtó reagálásának hangnemét jól mutatja a Neue Zürcher Zeitung
egyik cikke: „Budapest most kénytelen önkritikusan és kijózanodva tudomásul
venni, hogy tévedés volt az évek óta folytatott hivatalos magyar politika, mely abból
indult ki, hogy Szlovákia sem műszakilag, sem pénzügyileg nem lesz képes a »C«
változat kivitelezésére. Hogy ezért a kudarcért az Antall kormányt még nem
számoltatták el a Parlamentben, annak az az oka, hogy a »mindent vagy semmit«
politikáját az ellenzék is támogatta.”
 Felmerült a kétségbeesett ötlet, hogy repülőgépekkel kellene szétbombázni a
torlaszt, de ez nyilvánvaló háborús konfliktushoz vezetett volna, melyben
számunkra kevés esély ígérkezett. A rendszerváltó nemzeti kabinet legföljebb a
hagyományos sapkaformák bevezetésére fordított figyelmet, a fegyveres erők
fejlesztéséért keveset tett. A honvédelmi miniszter székében egy olyan történész ült,
aki egész pályafutása során csak vesztett csaták históriájával foglalkozott. Az akkor
még közös cseh-szlovák hadsereg két és félszer annyi repülőgéppel és tankkal
rendelkezett, mint a magyarok, nem is említve hatalmas gyártó bázisukat.
Binder és csapata diadalmenetben dobáltatta be a Dunába az elzárást szolgáló
betontömböket. A Sors különös fintora, hogy a 14 500 darab, egyenként egy
köbméteres, két és fél tonna súlyú kockákat a magyarok készítették. Eredetileg a
dunakiliti gátba kívánták beépíteni, de a tervek módosulása következtében a magyar
félnek el kellett vonulnia, a már kész betonelemek viszont ott maradtak és a
szlovákok nem haboztak a saját céljaikra igénybe venni őket. Kis túlzással azt
mondhatnánk, hogy a fát olyan baltával vágták ki, melynek a nyelét magának a
fának az ágából faragták.
Formailag tovább folytak a magyar-csehszlovák tárgyalások, a szövetségi
kormány azt ígérte, hogy november 2-ig nem kerül sor az áttöltésre, de a szlovákok
az államszövetség felbomlásának utolsó napjaiban már nem sokat törődtek ezzel a
fogadalommal. Mikor Bindernek megemlítették, hogy Hável elnök, aki civilben
drámaíró, nem rajong a tervért, azt felelte:
– Én nem mondok véleményt az irodalomról, az elnök úr is arról beszéljen,
amihez ért.
A zavaros helyzetet kihasználva Julius Binder állítólag a saját hatáskörében
rendelte el a folyó elterelését. A művelet egyébként a műszaki felelőtlenség
díszpéldájaként említhető, rövid idő alatt és hanyag előkészítettség mellett ment
végbe. 1992. november 20-a körül egy váratlan árhullám annyira megrongálta a
csúnyi műveket, hogy ideiglenesen alkalmatlanná váltak a másodpercenkénti 400
köbméternél nagyobb hozamok levezetésére. A létesítmény a jégmentesítést sem
tudta volna ellátni, a szlovák fél kérte, hogy tartsák nyitva az erre a feladatra
megfelelően felkészült Dunakilitit.
Az akció sikerült, Binder hátradőlt a székében és már birtokon belül érezve
magát kijelentette:
– A gátat elméletileg lebonthatják ugyan, de mint ahogy engem, egy 61 éves
férfit nem tudnak húszévesre visszafiatalítani, úgy a Dunát sem lehet többé a régi
formájában helyreállítani.
Később részletesen foglalkozunk azzal, hogy mit jelentett számunkra ez az
elterelés. Most összefoglalólag csak annyit említünk meg, hogy kiadtuk a kezünkből
a rendszer üzemeltetésének a kulcsát, mikor felfüggesztettük a dunakiliti
duzzasztómű építkezéseit, mert azzal a tározót, az üzemvíz csatornát és a bősi erőmű
működését egyaránt befolyásolni tudtuk volna, akár úgy is, hogy kinyitjuk az elzáró
lapokat és engedjük továbbfolyni a Dunát a régi medrében. Az új helyzetben ezt a
szerepet a dunacsúnyi vízlépcső vette át. Megoldatlan maradt a szigetközi vízpótlás
gondja, a dunai hajóút rendbehozatala, az árvízvédelmi biztonság megteremtése.
Mindent egybevetve: 150 milliárd forintot meghaladó kiadással semmit sem értünk
el, sőt, korábbi meghatározó helyzetünkből kiszolgáltatott pozícióba kerültünk és
jelentős környezeti károkat okoztunk magunknak. A nemzeti tekintélyünkön esett
csorbát már nem is említjük.
Hajósy Adrienne kormánytanácsos természetesen igyekezett elhárítani magától
a felelősséget: „most már ne kutassuk, hogy kit terhel a mulasztás!” – nyilatkozta
egy újságban, és valóban mindmáig nem érte őt hivatalos elmarasztalás.
Vargha János messzebb lépett: „Különböző lobbyk már a választások előtt
megkezdték a pártokat bekerítő hadműveleteiket, így kerültek a kormánytagok közé
az elterelést nem ellenző miniszterek is… Sürgősen távolítsák el hivatalukból azokat
a vezető köztisztviselőket, akik nyíltan akadályozzák a kormányt alapvető nemzeti
érdekeink érvényesítésében” – követeli, és nem késlekedik megnevezni őket: Bába
Iván helyettes külügyi államtitkárt, Keresztes K. Sándor környezetvédelmi
minisztert, valamint Jakus Györgyöt, az Észak-Dunántúli Vízügyi igazgatóság
vezetőjét. Keresztes hamarosan követte is bukásában egykori biztosát, dr. Tóth
Jánost. 1993 januárjában egy 30–40 főnyi résztvevővel megrendezett MDF gyűlésen
előjött a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer értékelése. Váratlanul megjelent a
teremben Antall József kormányfő, soron kívül szót kért, majd húszperces beszédét
Szabó Péter emlékezete szerint a következőképp fejezte be:
– Ha én a csatában azt mondom, hogy előre, akkor nekem senki ne felelje azt,
hogy nem lehet, mert itt a szakadék! Majd én eldöntöm, hogy mikor kell
visszafordulni.
Keresztes megértette, hogy gyakorlatilag kirúgták alóla a bársonyszéket. Aligha
tehetett mást, mint hogy leköszönt a tisztségéről. A miniszterelnök elfogadta a
lemondást, ezzel a csapással egy másik legyet is ütött, mert párbeli ellenfelei előtt
legalább az erély látszatát fel tudta mutatni.
Antall arra nem vállalkozott, hogy a menesztés kapcsán objektív ítéletet
mondjon az ügyben mindig megfontolt és kompromisszumra kész miniszteréről. A
Keresztessel együtt távozott Szabó Péter szerint: „a negatív indokláshoz nem volt
elegendő muníciója, az elismeréshez viszont hiányzott a kellő bátorsága”. Keresztes
utódjául a vele ellentétes felfogást képviselő Gyurkó Jánost nevezték ki, a Duna Kör
emberét.
Dr. Hajtó Ödön, a legkiválóbb szakembereket egyesítő Magyar Mérnöki
Kamara nevében egy megszívlelendő figyelmeztető levelet intézet az új
miniszterhez: „Helytelenül értelmezné a környezetvédelmi miniszter a szerepét, ha
önmagát és apparátusát a környezetvédelem apostolaként az egész társadalommal
szembehelyezné. A társadalom nincs a környezet ellen! Itt nem kell harci
trombitákat fújni! (…)
(…) Nem értünk egyet azzal, hogy az állampolgárok összességének a nevében
az önkormányzatok helyett szűkebb csoportok, például környezetvédő egyesületek,
mint csalhatatlanok, kizárólagos joggal nyilatkozzanak. A tapasztalat azt mutatja,
hogy – tisztelet a kivételnek – sok zöld szervezet környezetvédelmi tevékenységét
politikai ambíció megvalósítására használja fel…
(…) A környezetvédelem nem lehet egy önálló szakma. Az állampolgár
esetében ez egy magatartásforma, a mérnök esetében egy tevékenység. Amikor a
vízimérnök a munkáját végzi, természetszerűleg környezetvédelmi tevékenységet
végez, de azért vízimérnök marad…
(…) Addig, amíg a szabályozások nem készülnek el, ne szítsunk ellentéteket a
társadalmon belül. Ha nálunk szerencsére nincsen bosnyák-szerb ellentét, ne
találjunk fel helyette a környezetkárosítók és környeztvédők ellentétét!”
Vargha János a Magyar Mérnöki Kamara levelét „csali”-nak, egy „propaganda
kampány” részének nyilvánította és későbbi tevékenységéből ítélve Gyurkó Jánosra
sem hatott különösebb erővel.
F., a sokat tapasztalt környezetvédő szakember sokat töprengett a történteken:
– Azt mondják: a vízlépcső lebontása volt a rendszerváltás szimbóluma. Ha
egyszer a szimbólum hamisnak bizonyult, akkor hogy állunk magával a
rendszerváltással?

XI. Vizet a Dunába

1992. október végén a dunacsúnyi elzárás következményeként az irányadó

magyarországi vízszintek jelentősen visszaestek. Rajkánál október 23-án plusz 33
centimétert olvastak le a mércéről, október 25-én mínusz tizet, 26-án mínusz 165-öt,
november elsején pedig mínusz 270-et. Az elzárás helyétől távolodva ez a görbe
ellapul, Gönyünél 88 centiméteres visszaesés mutatkozott, lejjebb egy fél méterrel
csökkent a szint.
A legnagyobb bajok kétségtelenül a Szigetköz térségében következtek be. Mint
már említettük, a vidék degradálódása már évekkel korábban megkezdődött és az
idők folyamán egyre veszélyesebb méreteket öltött. Az osztrák vízlépcsők
visszatartották a görgetett hordalékot, ennek következtében a Duna medre
fokozatosan berágódott és lesüllyedt. Ezt a folyamatot felgyorsította az évi 500–600
ezer köbméterre rugó kavicskiemelés. Ennek a mennyiségnek a nagyobbik felét
szerencsétlen módon az ártérben rakták le, tovább rontva az áramlási viszonyokat.
A hajózóút fenntartása érdekében minél több vizet meg akartak őrizni a Duna
főmedrében, ezért betongátakkal zárták le a szigetközi mellékágak java részét –
olyan magasságban, hogy kisvizek idején nem kaptak utánpótlást a folyó felől. Az
ágak feltöltődtek az árvizek után visszamaradó iszappal, szintjük egyre inkább a
Duna süllyedő medre fölé került és mivel a víz nem folyik fölfelé, fokozatosan
megszűnt természetes kapcsolatuk a folyóval. Csak néhány érintkezési pontot
hagytak meg: a remetei kifolyót, Bodak-Tabát, Denkpált, a görgetegi és a kormosi
kaput.
A dunacsúnyi elzárás után a főág egy csapásra elvesztette vízkészletének
90–95%-át. Az addigi vízmagasság-jelzők szárazra kerültek és használhatatlanokká
váltak, nem jutott idő szabályszerű új darabokkal kiegészíteni ezeket; alkalmi
mércéket kellett elhelyezni, hogy követni tudják a „negatív árvíz” mutatószámait.
Megfordult az áramlás korábbi iránya, a Duna valósággal leszívta a mellékágakat,
vizük néhol a fenékiszapot is magával sodorva vágódott bele a Dunába, lehetett
látni, hogy a sáros hordalék miképp tör utat magának a mederben. A talajvíz szintje
néhány nap alatt két-három métert süllyedt a Szigetközben.
Az idő akkor már október végére járt, a halak most is felvonultak a telelésre,
szétszéledtek a mellékágrendszerben, hogy jó helyen és jó kondícióban érjék meg a
tavaszi ívás időszakát és most a környezetükből egy csapásra eltűnt a víz.
„A rendkívül gyors apadást a halállomány nem mindenhol tudta követni, kint
rekedt a mederfenék mélyedéseiben és ott az iszapban fulladt meg” – írja szívszorító
feljegyzésében a megye halászati felügyelője; „ez folyamatosan tart azóta is, mert a
szárazra került egyenetlen medrű ágrendszer kisebb kopolyái (mélyedései) azóta is
apadnak, és a bennük rekedt hal tovább pusztul.
A Duna elterelésének első három hete után a szigetközi ágrendszerben
elpusztult hal mennyiségét legalább 60 tonnára becsüljük. A fajösszetételt tekintve
mintegy 80%-a vegyes fehérhal (keszegfélék, ezüstkárász stb.), míg 20%-ban
nemeshal (süllő 10, ponty 5, csuka 3, harcsa 2%).
A víz leapadásával egyidejűleg rendkívül élénk orvhalászati tevékenység indult
meg a területen. A környékbeli települések, de a hír elterjedésével a távolabbiak
(Mosonmagyaróvár, Győr stb.) lakossága is tömegesen lepte meg a leapadt vizet és
különféle szákokkal, kisebb emelőhálókkal fogta a mélyebb mederrészben
összeszorult halat. Az orvhalászati tevékenységet az ágrendszer igen nagy
kiterjedése, az erősen fedett terep és a nehéz megközelíthetőség miatt
megakadályozni sem lehetett. Legalább negyven tonnára tehető az a halmennyiség,
melyet a lakosság illetéktelenül kifogott és eltulajdonított.
A szigetközi ágrendszer halállományában keletkezett kár november 18-ig (az
idézett feljegyzés kelte – M. Gy.) mintegy száz tonna. A víz további apadása,
valamint a tél beálltával fenyegető lefagyás igen nagy értékű halállományt
veszélyeztet közvetlenül, a rendkívül nehéz terep és az igen magas költségek miatt a
kimentése nem megoldható.” Végülis a veszteség kétszáz tonnára rúgott.
Milliószámra pusztultak el a kis kőrákok, békák és édesvízi kagylók is. A
bajokat növelte, hogy egyetlen illetékesnek sem jutott eszébe letiltani az üzemi
jellegű halászkodást, az még két évig folyt, sok helyütt elektromos eszközöket is
használva.
A halállomány mindmáig nem heverte ki ezt az érvágást, a halászatok fogási
mennyiségei a réginek alig az egytizedét teszik ki. Még nagyobb veszteségnek
számít, hogy megszűntek azok a halbölcsők, ahonnan az alább fekvő
Duna-szakaszok nagyobb természetes halandóságot elszenvedő állományai ivadék
utánpótlást kaphattak.
A vízivilág pusztulásával együtt elkezdődött, pontosabban fogalmazva
folytatódott a szigetközi erdők hosszú haldoklása is. A vízlépcsőrendszer
építkezései ugyanis már a megindulásuk percétől súlyosan érintették ezt a természeti
életközösséget, az előkészületek során 100 hektárnyi erdőt kellett kivágni – ezek
nagyrészt az elöntésre kijelölt dunakiliti tározó területén feküdtek – és további
veszteségekre is lehetett számítani.
A szigetközi erdészek a hullámtéren járva közvetlen közelről látták a „C”
változat munkálatait, a túloldalon dolgozó több száz gépet. Később kirándulást is
tettek a szlovákiai Püspökerdőre, ahol a pozsonyi olajfinomító miatt két méterrel
csökkenteni kellett a talajvíz szintjét, és az itt kialakult helyzetben mintegy előre
megtapasztalhatták a Szigetköz eljövendő állapotát. A Püspökerdőn tenyésző idős
nemesnyárak és füzesek egy-két év alatt kiszáradtak, a középkorú erdők valamivel
tovább bírták.
Dr. Magos László, az erdőgazdaság vezérigazgatója 1992 szeptemberében
beszámolt tapasztalatairól az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának.
Tájékoztatója végén óva intette a képviselőket attól az illúziótól, hogy a nyugati
hatalmak közbelépésétől várják a helyzet megoldását, ha azok az éppen akkor folyó
véres szerb-horvát háborúba sem avatkoztak bele, akkor egy negyvenkilométeres,
számukra érdektelen határfolyó eltereléséért még kevésbé sem fogják exponálni
magukat, nekünk kell megtalálnunk a kivezető utat. A képviselők egy
kézlegyintéssel tértek napirendre Magos figyelmeztetése fölött.
Az erdészek azonban már csak lelkiismereti okokból sem engedhették meg
maguknak, hogy passzívan kövessék az események alakulását:
– Valamikor meg fogják kérdezni tőlünk: megtettünk-e mindent, hogy ne
pusztuljon el ez a táj! – mondták.
Nem kérte fel őket az Akadémia tudományos kutatásokra, nem kaptak szakértői
tiszteletdíjakat, mégis már két héttel az elterelés előtt elkészítették elemzésüket a
várható eseményekről.
Szigetköznek különösen a középső része Magyarország csapadékban
legszegényebb vidékei közé tartozik, de mindeddig a Duna állandó és időnkénti
magas vízállása az altalajban egyfajta öntözésszerű pótlást biztosított. Az erdészek
megállapították, hogy ezentúl a hullámtéren elmaradnak majd a szokásos elöntések,
a talajvíz nagymértékű lesüllyedése tartósnak bizonyul, megszűnik az eddigi
iszaplerakódásokból származó tápanyag-utánpótlás is. Mivel az itteni talajok
meszesek, a vízhiány fokozatosan érezteti a hatását. A növényzet kizárólagos
vízforrása a lehulló csapadék lesz, de ez kevés az itt tenyésző lágy fafajoknak, mert
a gyökérzónájukban is többlet vizet igényelnek.
Az erdészek feltételezései szerint az októberi áttöltést követőleg a tél folyamán
még nem mutatkoznak észrevehető változások az erdő képén – mivel a vegetáció
szünetel –, de a következő tavaszon már tapasztalni lehet a vízhiány jeleit. A fák
növekedési üteme lecsökken, a tényleges pusztulás jeleit először az idősebb,
magasabban fekvő fűz-állományokon észlelhetik. A második évben megkezdődik a
nemesnyárak kiszáradása is. Fekvéstől és kortól függően 3–5 év alatt a hullámtéri
füzesek 90, a nemesnyárak 70–80 százalékban kipusztulnak. A megmaradó
állományok növekedése annyira visszaesik, hogy a fenntartásuk értelmét veszíti.
Ugyancsak számolni lehetett a már amúgy is csak nyomokban fellelhető éger teljes
eltűnésével is.
Ezek az előrejelzések a gyakorlatban később teljes mértékben beigazolódtak,
sőt, néhány további váratlan csapás is bekövetkezett. Az első igazán komoly károkat
a pockok okozták. A rágcsálók eddig is nagy számban tenyésztek a hullámtéren, de
az évente többször is végigvonuló árvizek rendre elpusztították őket, most a
szárazzá vált területen viszont mérhetetlenül elszaporodtak. A pockok megrágták a
kétéves feketenyár gyökereit, a kis fák aztán gutaütésszerűen, tömegesen pusztultak
el.
A középkorú és idős erdők még inkább tartották magukat, de a nyár közepén
ezek is elhullatták a leveleiket, elveszítve így a vegetációt biztosító felületeket. A
meder melletti 2–300 méteres sávban két-három éven belül le kellett termelni az ott
élő állományokat. Az értékesítés alig fedezett valamit is a veszteségekből. A magyar
szabványok iparfák esetében kizárják a száradék felhasználását, ha pedig tűzifaként
próbálták volna eladni, a felmerülő költségek meghaladják a bevételt – így a
tényleges kár gyakorlatilag az elpusztult fák műszaki értékével volt azonos.
A megváltozott termőhelyi körülmények a csemetekerteket is sújtották. Óriási
mennyiségű gyökeres dugvány (tizenötezer darab fehérfűz és negyvenötezer darab
nemesnyár) maradt eladatlanul. Megpróbálták más piacra kiszállítani, de sehol nem
sikerült értékesíteni a dugványokat. Valamennyit el kellett égetni, ez a kár is
meghaladta a 700 ezer forintot. Az ásványrárói csemetekertek az Erdőgazdaság
legjobban kiépített telepei közé tartoztak, bérbeadásukból komoly bevételre
számítottak, de a Duna elterelése miatt nem jelentkeztek vállalkozók, ez is évi
6–800 ezer forintos veszteséggel járt. Könnyen lehet, hogy ezek az összegek a
vízlépcső-építkezés milliárdos számaihoz viszonyítva alacsonynak vagy egyenesen
jelentéktelennek tűnnek, de egy nehéz körülmények között működő gazdaságnál lét
vagy a bukás múlik rajtuk.
A kipusztult állomány megfelelő pótlása súlyos nehézségekkel járt. A
hagyományos, gyökérzónájukban többletvizet igénylő fafajokat az előrelátható
körülmények között nem lett volna értelme újratelepíteni, át kellett alakítani az
erdők állományát. A nemesnyárasok lecserélése úgynevezett keménylombosokra
aránytalanul magas költségeket igényelt volna és jelentős haszonkieséssel is járt
volna. Egy nyáras harminc év alatt hektáronként mintegy ezer köbméternyi
fanövedéket hoz, egy ugyanekkora bükkös száz év alatt sem képes hasonló
teljesítményre.
Távlati megoldásképpen azt a helyzetet tekintették mintának, mely
hatvan-hetven évvel korábban a Rajna szabályozásánál alakult ki. Ott az
„agyonelegyítés” módszerét alkalmazták, azaz hét-nyolc számba jöhető fafajt
összekeverve ültettek ki a területre és a természet maga szelektált, a kialakult
termőhelynek leginkább megfelelők maradtak meg közülük. A Szigetközben a
balzsamos nyárok, magaskőrisek, hegyi juharok, kocsányostölgyek ígérték a
legtöbbet, de ahány erdőrészlet volt, annyi külön esetnek számított, mind egyedi
megoldást igényelt.
1993-ban az őszi-téli hónapok átlagon felüli csapadékot hoztak, de a következő
nyáron a vízellátásnak ez az egyetlen megmaradt formája is erősen lecsökkent, nem
bizonyult elegendőnek az ártéri vegetáció táplálásához. A lombhullást
meggyorsította a rendkívül meleg időjárás, és az ennek következtében fellépő
légköri aszály is. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet halogatni a szigetközi
vízpótlást, valamilyen megoldást kell találni.

Az 1977-ben aláírt államközi szerződés és a hozzá kapcsolódó kölcsönös

egyezményes terv még nem foglalkozott a vízpótlás kérdésével, ezt a nemzeti
beruházási program rögzítette. A kiliti duzzasztómű felépítése is lecsökkentette
volna az Öreg Dunába jutó víz mennyiségét, ennek következtében két egymástól
elkülönülő terület gondjait kellett megoldani: a hullámterét, mely a folyó és az
árvízvédelmi töltés között fekszik, hol néhány száz méteres, hol néhány kilométeres
szélességben – ennek jelentőségét elsősorban az itt élő erdők adják, és a mentett
oldalét, mely az öreg Duna töltésétől a Szigetköz belseje felé a Mosoni-Duna-ágig
terjed.
Az 1980-as évek elejéről származó elképzelések szerint a hullámtérbe az Öreg
Dunát keresztgátakkal felduzzasztva juttattak volna vizet, a mentett oldalon pedig a
már meglévő csatornákat használták volna felöntözésre. Az egész rendszert fúrott
kutak hálózata egészítette volna ki. A 600 millióra tervezett beruházás el is
kezdődött, de a végrehajtását félbeszakította az Országgyűlés döntése Dunakiliti
leállításáról. Az ottani létesítmények nélkül pedig nem lehetett megvalósítani az
elgondolást.
A vízpótlási törekvés további alakulásában általános megítélés szerint egy győri
ügyvéd, dr. Horváth József játszotta a kulcsszerepet. Horváth a népi írók
szellemiségének követőjeként került kapcsolatba az 1980-as évek ellenzéki
mozgalmaival, az MDF győri szervezetének három alapító tagja közé tartozott –
egyik társa Keresztes K. Sándor volt –, a jogi-szervezési feladatokat látta el.
A rendszerváltás után Horváth 1990 decemberében értesült róla, hogy őt
nevezték ki a Felső-dunántúli Régió köztársasági megbízottjának, címzetes
államtitkári ranggal. Ezt a feladatkört az új kormányzat azzal az alig titkolt
szándékkal hozta létre, hogy így ellensúlyozza a szocialista államapparátus
maradványainak hatóerejét.
A köztársasági megbízottak jogállása tisztázatlan maradt, feladatukat a
Parlament határozta meg, kinevezésük és felmentésük joga a köztársasági elnököt
illette, fegyelmi ügyeik a miniszterelnök hatáskörébe tartoztak, a munkáltatói
szerepkört pedig a belügyminiszter töltötte be fölöttük. Működésük gyakorlatilag az
ellenőrzési feladatokra szorítkozott, csak a katasztrófák elhárításánál kaphatták
kezükbe a magasabb döntés jogát. A nyolc köztársasági megbízott havonta
értekezleteken találkozott, ahol megpróbálták kialakítani tevékenységük konkrét
kereteit.
Horváth is megpróbált eljutni a gyakorlati feladatokhoz. Mint a környékhez
erősen kötődő ember, kezdettől fogva a szigetközi vízpótlást tekintette a
legfontosabb ügyének. Mikor bebizonyosodott, hogy a szlovák fél megépíti a „C”
változatot, Horváth egy alkalmi bizottságot alakított, mely hivatva volt felmérni a
Szigetközt fenyegető veszélyeket. Még az áttöltés bekövetkezte előtt javaslatot
tettek egy megfigyelőrendszer létesítésére, így kívánták vizsgálni a víz minőségi és
mennyiségi jellemzőit.
1992. november 3-án, miután végbement az elterelés, Horváth megtekintette a
helyszínt. Három tekercsnyi filmet vett fel a dunacsúnyi elzárás helyszínéről, a
négykapus vízpótló műről, a húszállású árapasztó műtárgyról, valamint a
Mosoni-Duna-ág vízellátásának körülményeiről. Mindezek alapján Horváth egy
feljegyzést szövegezett meg a szükségessé vált teendőkről, személyesen vitte fel
Budapestre és különösen gyors elbírálást igényelve adta át az illetékes
minisztériumban. Százmillió forintot kért az elhárítást célzó tervek kidolgozására. A
Dunán kevéssel korábban bekövetkezett „negatív árvíz” még olyan sokkhatás alatt
tartotta a kormányt, hogy a szóban forgó összeg négy nap alatt leérkezett Győrbe.
– Csak a feladatok szoktak ilyen gyorsan idetalálni, a pénz nem! – jegyezte meg
Horváth egy beszélgetésünk során.
A köztársasági megbízott egy szakvéleményt rendelt a VITUKI-tól, ennek
alapján egy intézkedési tervet készített, melyet még decemberben ismertetett az
ügyben leginkább érintett szigetközi polgármesterekkel és önkormányzatokkal.
A terv lényegét a mederben végzendő munkák és további ágvég lezárások
képezték, valamint egy terméskőből rakott, tehát viszonylag könnyen eltávolítható
kisméretű keresztgát, úgynevezett fenékküszöb létesítése a szlovák határ és
Dunakiliti között az 1843-as folyamkilométer-szelvényben. Ez a helyszín több okból
is alkalmasnak látszott: itt egy gázlóküszöb húzódott a meder alján, erre alapozva
olcsóbb volna az építés, másrészt a kiliti műtárgy előtt a Duna két ágra oszlik, ha a
bal oldalit elzárják, a jobb oldaliban megemelkedik a víz szintje és így felduzzadva
mindén mesterséges átemelés nélkül bejut a szigetközi ágrendszerbe.
Ezzel a megoldással a 200–400 köbméteres másodpercenkénti hozamból is
olyan vízszinteket lehetne teremteni, mintha 1000–1200 köbméter érkezne.
Szimulálni lehetne vele a természetközeli vízjárást, a kis belső tavakba több víz
jutna, az igénytelenebb helyekre kevesebb, és mesterséges árhullámokat is végig
lehetne futtatni. Így bizonyos mértékben helyreállnának a táj hagyományos
körülményei, megmenthetnék, illetve regenerálhatnák a különböző madár- és
növényfajokat, egyedül a halakkal kapcsolatos gondokra nem jelentene kielégítő
megoldást.
 Az intézkedési terv szépségflastromként, vagyis a kormány korábbi döntéseinek
igazolásaképpen három látványos ellenjavallatot is megemlít: a megoldás hosszú
távon veszélyeztetheti az ivóvíz-készletet (a megengedő fogalmazás az állító helyett
sejteti a kételkedést!), felületesen hasonlít az eredeti szerződésben javasolt
megoldáshoz, továbbá időlegesen elzárja a hajóutat a szlovák fixgát utáni szakaszon,
az előny-hátrány egybevetés viszont okvetlenül a fenékküszöb megépítése mellett
szól.
Az elképzeléshez csatlakoztak a szigetközi polgárok is, a környékbeli
biológiatanárok óráik után kijártak a terepre és cövekekkel jelölték ki a
vízmozgások kívánatos irányait.
A kormány határozata eredetileg 1993. március 31-re, a vegetációs időszak
kezdetére írta elő a vízpótlási munkálatok befejezését, de erre az időre csak az
előkészítéssel sikerült végezni, a többi teendő függőben maradt és a közeli jövő is
kevés jót ígért.
A zöldek össztűz alá vették a tervet. Még azt a tényt is tévedésnek minősítették,
hogy a Szigetköznek egyáltalán szüksége volna vízpótlásra, Vargha János szerint az
ártéri erdők éppen elég tartalékot tárolnak a gyökereikben. Vida Gábor professzor
kijelentette, hogy a fenékküszöb a lehető legrosszabb megoldás – csak a győri
vízügyesek vesszőparipájának tekinthető –, mert a szigetközi kavicsréteg alatt
található európai jelentőségű édesvízkészlet a duzzasztás révén megsérülhet – aki
pedig nem hiszi, járjon utána. Droppa György, a Duna Kör ügyvivője még kevésbé
köntörfalazik, kinyilvánítja, hogy a Duna medrébe építendő keresztgát gondolata
egyenesen Pozsonyból származik.
Mi rejlett ennek a dühödt ellenállásnak a hátterében? Nyilván az is
közrejátszott, hogy a rohamozó zöldek még a gát fogalmától is irtóztak, olyan
gyanút tápláltak magukban, hogy a betonlobby a vízlépcsőt orvul egy
fenékküszöbbel akarja visszacsempészni, „kutyaharapást szőrivel, gátat-gáttal!” –
mondta egyikük. Valószínűleg ennél nagyobb szerepet játszott az a félelmük, hogy a
fenékküszöb valóban megoldja a szigetközi gondok jelentős részét, és nem lesz mire
hivatkozni a Hágai Bíróság előtt, Vida nyíltan kijelentette, hogy a megépítés
gyengítené tárgyalási pozíciónkat. Ha kimondatlanul is, de érződött a „minél
rosszabb, annál jobb” felfogás.
1993 márciusában, mint már említettük, leváltották Keresztes K. Sándort és
helyébe Gyurkó Jánost, a Duna Kör elkötelezettjét nevezték ki. Az új miniszter
szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy tőle telhetőleg meg fogja akadályozni a
keresztgát felépítését. Mivel túlságosan erős érvek szóltak mellette, annak tervezett
helyét vonta kétségbe. Gyurkó a VITUKI-hoz fordult: vizsgálják meg egy, az
1848-as folyamkilométernél, vagyis közvetlenül a magyar-szlovák határon
létesítendő fenékküszöb tervét, további alternatívaként pedig egy szivattyús
vízátemelés eshetőségét.
A VITUKI 1993 áprilisában írásba adta, hogy egyik megoldás sem kielégítő.
Gyurkó ennek ellenére a kormányülés elé terjesztette a határközeli fenékküszöb
változatot, holott mérnök létére tudnia kellett, hogy ezt a szlovák vízügyi szervek
soha nem fogják engedélyezni, mert működésével beleduzzasztana a „C” variánsnál
tervezett erőmű alvizébe, szlovák jóváhagyás nélkül viszont el sem kezdhetjük az
építkezést.
Horváth és szakértő csapata a miniszterek előtt is kifejtette eredeti elgondolását,
de fellépését Gyurkó illetéktelennek minősítette és visszautasította, hogy egy
címzetes államtitkár az övével ellenkező javaslatot nyújtson be a kormányülésen. A
belügyminiszter lépett közbe: mint a köztársasági megbízott főhatósága, ő vállalta
magára a „győri változat” beterjesztését.
Gyurkó érvelni kényszerült, kifejtette, hogy az 1843-as folyamkilométernél
építendő fenékküszöb működtetéséhez igénybe kellene venni a dunakiliti
duzzasztómű egyik szerkezeti elemét, egy szegmens táblát. Ez a lépés viszont azt
jelentené, hogy „suba alatt” üzembe helyeznék az 1991-ben betiltott
Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer egyik magyarországi főlétesítményét. Horváth
tagadta ezt az értelmezést, a vita eldöntésére behozatták az eredeti határozat
szövegét és hosszas elemzés után megállapították, hogy a benne foglalt tiltás erre a
tevékenységre nem vonatkozik.
Mindez kevés volt, Gyurkó továbbra is kitartott amellett, hogy ha egyáltalán
emelnek fenékküszöböt, akkor azt a szlovák határ közelében tegyék. A konfliktust
végül is szavazás döntötte el. Dr. Varga László, aki szakértőként végigkövette az
eseményeket, feljegyzéseiben leírja a voksok megoszlását. Gyurkó természetesen a
saját verzióját választotta, érthető okokból csatlakozott hozzá Mádl Ferenc
művelődési miniszter, a tárgyaló küldöttség korábbi vezetője, négyen tartózkodtak,
hét miniszter viszont a győri ajánlatot ítélte jobbnak. 1993. április 22-én
megszületett a 3152-93 számú kormányhatározat az 1843-as folyamkilométerben, a
kiliti gát szomszédságában történő megoldásról. A kérdés látszólag eldőlt.
Minél hamarabb be kellett volna szerezni a szükséges szakhatósági
engedélyeket. Ha ezeket sikerül időben megkapni, a munkákat már a nyár derekán
be lehetett volna fejezni. A Gyurkó vezette minisztériumhoz tartozó
Környezetvédelmi Felügyelőség és a Fertő-tavi Nemzeti Park azonban figyelmen
kívül hagyta az államigazgatás anyagi és eljárási szabályait, esetenként súlyosan
jogsértő magatartást tanúsítva húzta-halasztotta az engedélyezést.
– Nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni – mondta Horváth –, de tény, hogy
a Fertő-tavi Nemzeti Park szakhatósági hozzájárulása csak 1993. augusztusában
született meg, egyidejűleg az Országgyűlésnek azzal a döntésével, mellyel
felfüggesztették a Kormány április 22-i határozatát. Ennek a halogatásnak volt
„köszönhető”, hogy az elmúlt tíz év legaszályosabb időszakában a szigetközi
hullámtér vízpótlás nélkül maradt.
A parlamenti ellenzék derékhada, a Szabad Demokraták Szövetsége és a
FIDESZ is ellenezte az ideiglenes gát megépítését. Pap András bizottsági elnök –
civilben angol-magyar szakos tanár – nyilatkozatában felülbírálta a kormánynak a
vízpótlás ügyében hozott határozatát: „Ugyanis az előterjesztők nem jártak el kellő
alapossággal, hiszen nem egy pontosan kidolgozott, hanem indulatokkal, érzelmi
töltéssel telített tervről van szó…”
Mit lehet ehhez hozzátenni? Ő csak tudja azt, amit a szakértők egész csoportja
nem.
Május 15-én Horváth József még egyszer szót kért az Országgyűlés illetékesei
előtt, hogy megpróbálja elfogadtatni velük a jogi-elvi álláspontját. Kifejtette, hogy
az idő nem nekünk dolgozik, Magyarország percei drágák, nem várhatunk a hágai
döntésig, bármit is tartalmazzon majd. Ha jogtalannak tekintjük is a Duna
elterelését, akkor sem bújhatunk ki a kárenyhítés kötelezettsége alól. Ha a
szomszédom felgyújtotta a házamat, én nem nézhetem tétlenül, hogy ég, arra várva,
hogy a biztosító úgyis megtéríti a káromat, hanem minden tőlem telhetőt meg kell
tennem a tűz eloltására, különben elvesztem a kártérítésre való jogosultságomat.
Horváth szerette volna, ha a műszaki megoldásoknál meghallgatják a szakértőjét,
Varga László professzort, de az ülésen jelen levő Hajósy Adrienne, Jávor Károly,
Vida Gábor, Vargha János és a többi zöldek ezt nem találták fontosnak, újból
elvetették, sőt, lehetséges tragédiának nevezték az 1843-as folyamkilométernél
felépítendő fenékküszöböt – így Varga László meg sem szólalhatott.
Három hét kellett hozzá, hogy a zöldek és az úgynevezett független szakértők
előálljanak a maguk ellenjavaslatával. Terveik szerint a Mosoni-Dunába érkező
másodpercenkénti negyven köbméter vizet meg kell osztani: belőle öt köbméternyit
a mentett oldali, tizenötöt pedig a hullámtéri víz pótlására irányítanának. A
helyzettel ismerős szakértők hiába magyarázták, hogy az adott esetben a kevés víz
nem víz! Az ágrendszer legalább hetven köbmétert igényelne – a fenékküszöb ennél
többet is biztosított volna – ezzel a megosztással csak annyit lehet elérni, hogy az
eddig többé-kevésbé rendben levő Mosoni-Duna-ág is tönkremegy.
A szigetközi polgármesterek felháborodva tiltakoztak, tüntetéseket szerveztek,
útlezárásokkal fenyegetődztek, Gyurkót helyszíni szemléjén majdnem megverték,
ennek ellenére megkezdték a kis mennyiségű vízzel való kísérletezést. Az
eredmények kiértékelését Hajósy Adrienne-re bízták, ő megpróbálta bizonyos
sikerek felmutatásával igazolni a megosztás prekoncepcióját, de a szakértők szerint
nem elfogadható módszereket alkalmazott. „Nem rendszert vizsgál és a saját
elképzelését sem folyamatok változása útján elemzi, hanem a rendszer egyes
elemeit, különböző időpontokból származó adatait (eklektikus összeállításban) veti
egybe s kísérli meg a prekoncepciót alátámasztani” – írja dr. Hankó Zoltán.
A kísérlet kudarcát jelzi az a tény is, hogy maga Gyurkó vette le a napirendről a
Mosoni-Duna-ág vizének ilyetén megosztását. A próbálkozások azonban tovább
folytatódtak, felmerült az úgynevezett szivattyús vízpótlás gondolata, hivatalos
formában először, úgy tudjuk, Pap János honatya vetette fel. Az elképzelés szerint
előbb diesel, majd később elektromos üzemű szivattyúk emelnék át a Duna vizét a
hullámtéri vízpótló rendszerbe. Ez a megoldás két előnnyel rendelkezett: viszonylag
gyorsan meg lehetett valósítani és módot adott az átemelt vízmennyiség igények
szerinti szabályozására – minden más azonban ellene szólt. Horváth József
tájékoztatójában megemlít néhány szembeötlő hátrányt: „…elegendő vízmennyiség
esetén évi többmilliárdos üzemeltetési költséggel jár (beleértve az üzemköltség
mellett a telepítés és a kimentés költségeit is); folyamatos, a nap minden órájában
ható zaj- és környezetszennyezés (füst, gázok, korom, olajszennyeződés stb.);
csapdahelyzet, mivel a vízmennyiség öt százalékát meghaladó kivétel esetén (tehát
jelenleg már nyolc köbméter/másodperc fölött) a szlovákok hozzájárulása szükséges
a határvízi bizottságban…”
(Maga az elgondolás, hogy a megszokott vízből áramot termelő folyamat
helyett áramból termeljünk vizet, olyan képtelenség, hogy Tompai Gézát egy
nagyszerű paródiára ihlette. Az Elefántot a Szigetközbe! című írásában azt javasolta,
hogy a szivattyús vízpótlás továbbfejlesztéseként telepítsenek a Szigetközbe
idomított elefántokat, amelyek nagymennyiségű vizet szívnak fel, majd a kijelölt
helyen visszaköpik. „Megfelelő méretezéssel, vagyis a beállítandó állatok
számának, az átlagos ormánytérfogatnak és az állatok időben átfedő használatának
optimalizálásával a folyamatos vízbetáplálás biztosítható.”)
Gyurkó miniszter elérte, hogy a szivattyúzás kérdése az Országgyűlés elé
kerüljön. A szakértők egy csoportja a döntés meghozatala előtti napokban egy
röpiratot intézett a közvéleményhez, melyben pontos számítások alapján előre
megírta, hogy a diesel motoros meghajtás költségei az átemelt víz mennyiségétől
függően minimálisan 402, maximálisan 780 millió forintot tesznek ki. A rendszer
működése során 13–40 ezer tonna oxigént fogyaszt el – az árterületi erdők alig
termelnek ennyit – és 20–30 ezer tonna szén-dioxidot bocsájt ki.
A röpirat azonban pusztába kiáltott szó maradt. Vargha János Szalai
akadémikus egyik parafrázisával minősítette illetéktelennek a beavatkozást:
– A Duna sorsa olyan komoly dolog, hogy nem szabad vízügyi szakemberekre
bízni azt!
A Tisztelt Ház 1994. március 29-én 20 óra 29 perckor szavazott, 172 „igen”-t, 5
„nem”-et és 29 „tartózkodás”-t számoltak össze. (Jó volna tudni, hogy az
Országgyűlés többségét alkotó MDF vezette koalíció tagjai mennyire vették
számításba a közelgő választásokon nagy valószínűséggel bekövetkező
vereségüket.)

A határozat szerint a vízpótlást másodpercenként 15 köbméter kapacitású diesel

szivattyúbázissal kell megkezdeni, majd 25 köbméteres elektromos létesítményt
kellett kiépíteni. Az első fokozat beindításához határnapként április 15-ét jelölték
meg, de kiderült, hogy a parlamenti döntés merőben rögtönzésszerű volt, nélkülözött
minden döntéselőkészítő és szakmai megalapozó folyamatot, a tendert is utólag
kellett meghirdetni, így a végrehajtás egész július végéig elhúzódott.
Kezdetben harminc diesel szivattyút állítottak fel három helyszínen: Dunakiliti,
Hajós sziget és Dunaremete térségében. Hét kilométernyi utat építettek ki a
felvonuláshoz, 12 nagyobb diesel szivattyúnak külön alapot képeztek ki a part
beszögelésében, a kisebbek a rézsű oldalában kaptak helyet. Egy „meleg” és egy
„hideg” tartalékot rendszeresítettek, a „meleg”-et egy, a nap huszonnégy órájában
járó szivattyú jelentette, melyet bármelyik gép meghibásodása esetén rá lehetett
kapcsolni a csőrendszerre, a „hideg” egy leállítva várakozó szivattyúból állt. Az
üzemeltetést a Vízügyi Igazgatóságra bízták: ha szándéktalanul is, de a kommunista
pártok egykori gyakorlatát követték, mely szerint a határozatokat mindig azoknak
kell végrehajtani, akik előzőleg a legjobban ellenezték az elfogadásukat.
Az üzempróbák során csak nagy nehézségek árán sikerült beindítani a
szivattyúkat. A gyulai vízügytől felhozott gépek már húszévesek is elmúltak, és a
máshonnan érkezett masinák életkora is meghaladta már a tizenötöt. Pénz hiányában
már évek óta nem végezték el rajtuk a műszaki karbantartást, így biztosan lehetett
számítani később bekövetkező üzemhibákra is. (A folyamatos használattól
kizsákmányolva a szivattyúk aztán végképp tönkrementek.)
Az első lépcsőben 12 szivattyút indítottak el, iszonyú dübörgés támadt, mely
nyolc kilométeres távolságba is elhallatszott. Cikola-sziget lakói éjszaka is 42
decibeles zajhatásnak voltak kitéve. A keletkező robaj a legrosszabb pillanatban, a
költés és utódnevelés időszakában avatkozott bele a szigetközi fauna életébe, az
élőhelyükről kizavart állatok a megművelt táblákra kényszerülve óriási károkat
okoztak a mezőgazdaságnak.
Egy félórát sem jártak a szivattyúk és már a szabadban is elfogyott körülöttük a
levegő a terjengő füstgázok miatt, a nitrogén-dioxid szintje kétszeres mértékben
meghaladta az engedélyezett határértéket. Mivel semmilyen technológiai
rendszabályt sem gondoltak végig előzetesen, a megoldásokat csak a rögtönzések
szintjén kereshették, még olyan ötlet is felmerült, hogy a füstöt kéményekbe
gyűjtsék össze és tízméteres magasságba felvezetve oszlassák szét.
Végül összesen hatvan szivattyút állítottak be, melyek együttesen napi 15 ezer
liter gázolajat fogyasztottak.
Az üzemeltetés napi 2–2,5 millióba került, és a másodpercenkénti 15 köbméter
víz valósággal eltűnt a hatalmas területen, már az első kilométereken beszivárgott a
talajba. A vízpótló főág kivételével a hullámtéri ágak szárazon maradtak, az alvízi
élőhelyek jelentős részéhez nem jutott el a víz.
A kudarc világosabb volt a déli napnál, de a rohamozó zöldek nem vesztegették
az időt a balsiker elemzésére, hanem szokásuk szerint előre menekültek, újabb
ötleteket hoztak fel.
1994 októberében a „Szigetköz jövőjéért” elnevezésű nemzetközi szakbizottság
Győrben ülésezett. Alexander Zinke osztrák mérnök, a Természetvédelmi Világalap
Bős szakértője újra előterjesztette azt a megoldást, hogy helyenként töltsék fel a
berágódott főmedret. Ehhez elég lett volna alig tízmillió köbméternyi kő, illetve
kavics, ami igazán semmiség. Ilyen módon bizonyos távolságban mesterséges
gázlók keletkeznének, melyek aztán megemelnék a vízszintet. Varga László
professzor megkérdezte, hogy honnan és hogyan kerülne ez a feltételezett
anyagmennyiség a megfelelő helyre, mire Zinke azt válaszolta, hogy a hasonló
jelentéktelen részletkérdésekből nem kell nagy ügyet csinálni. Azt a tízmillió
köbmétert majd csak előszedik valahonnan, ha máshonnan nem, akkor a
sztráda-alagutak fúrásánál keletkező meddő kőzetből. Zinke azt nem taglalta, hogy
például Svájcból mennyibe kerülne ide szállítani, arra nézve sem adott
felvilágosítást, hogy egy nagyobb árvíz rombolása után merre kellene keresgélni a
szóban forgó műgázlókat.
Végső érvként a zöldek a „vízügyi lobby” szidalmazásával próbálták elterelni a
közfigyelmet: „… Ez a csoport nem törődik a tényekkel és az ország érdekével,
hanem csak a saját csoportérdekét tartja szem előtt” – nyilatkozta Gyurkó János „A
lobbynak az a célja, hogy állami beruházási pénzeket megszerezzen és részben a
saját jövedelmévé alakítson… Most pedig folyik az ellenpropaganda, hogy ez a
szivattyúzás milyen költséges, környezetromboló. Ez egyszerűen mese. Ez a csoport
a szivattyúzás helyett a duzzasztást ajánlja, holott világosan kimutatható, hogy máris
érezhető a bősi tározótér negatív hatása a Duna vízminőségén…”
Ezt az utóbbi állítást aztán igyekeztek alátámasztani egy konkrét példával is. A
Zátonyi Duna-ág egyik strandján néhány fürdőző vendég allergiás bőrbántalmakról
panaszkodott. Jávor Károly sietett kijelenteni, hogy „a szlovák duzzasztott térből a
Szigetközbe kerülő víz bőrbetegségeket okoz.” A helyi tisztiorvosi szolgálat
lefolytatta a szükséges vizsgálatokat és megállapította, hogy a panaszokat
víziszárnyasok élősdijei váltották ki.
Ezután már végképp nem maradt más vádpont, mint hogy „az építkezés leállása
óta folyamatos kapcsolatban állnak egymással a győri és a szlovák vízügyesek”,
amin nem lehet túlságosan csodálkozni, mivel hogy ugyanannak a folyónak a két
partján kellett dolgozniuk.
A csőd azonban egyre botrányosabbá válik. Kiderült, hogy a felhasznált olaj,
melyet a szakmában ismeretlen KAREX KFT. szállított, egy komáromi vizsgáló
laboratórium elemzése szerint nem felel meg a magyar szabványoknak. Később ez a
selejtes olaj is megcsappant, üzemanyag szűkében a szivattyúk hat-nyolc órára is
leálltak.
A vízpótlás eredeti ütemterve is felborult, a diesel szivattyúkat augusztus 15-én
elektromos üzeműeknek kellett volna felváltaniuk, ezeknek azonban még
hírük-hamvuk sem volt. A benyújtott pályázatok elbírálását is csak szeptemberre
ígérték – a legolcsóbb ajánlat 300 millió, a legdrágább 1,3 milliárd forintos
költséggel számolt – de erre már nem került sor.
A közben hatalomra került szocialista-liberális kormány fokozatosan átvette az
irányítást, de ebben az ügyben óvakodott magára vállalni bármiféle kötelezettséget.
Az 1994–98-as ciklusra meghirdetett programjuk Bős-Nagymarossal kapcsolatban
csak semmitmondó általánosságokat tartalmaz: „Számos gazdasági,
közlekedéspolitikai, árvízvédelmi és külpolitikai érv szól amellett, hogy viszonylag
rövid idő alatt megoldást kell találni a bős-nagymarosi vízlépcsőépítés okozta
konfliktusokra. A kormány alapvető célja a környezeti károk mérséklése, a
vízellátási, szennyvíztisztítási gondok rendezése, a biztonságos hajózhatóság
feltételeinek megteremtése. Az e célokat szolgáló kétoldalú kompromisszumos
megoldást meg kell keresni.”
 Mint mondani szokás: ez olyan régi szép szöveg, hogy érdemes volna egy
csasztuskát írni belőle!
Kovács László külügyminiszter is óvatosan fogalmaz, szerinte a politika nem
csinálhat presztízskérdést az Erőműből, mert akkor soha sem sikerül
kompromisszumra jutni. Annál határozottabban nyilatkozik viszont egy, a politikai
életben eleddig kevéssé ismert szegedi biológus professzor, bizonyos Nemcsók
János. Meglepő nyíltsággal fogalmazza meg évek múlva kiteljesedő alapállását:
„elviekben nekem az a véleményem, hogy igenis nem elképzelhetetlen
környezetbarát duzzasztóművet építeni, a Föld számos pontján működnek
ilyenek….”
Előre vetítik árnyékukat Nemcsók későbbi konfliktusai a szabaddemokratákkal
is. A riporter megjegyzésére, miszerint az SZDSZ vezető politikusai feltűnően
hallgatnak ebben az ügyben, Nemcsók így reagál: „…Én ezt nem csodálom, hiszen a
környezetvédelmi mozgalmak az ő segédcsapataik voltak 1989-ben. Az SZDSZ ma
a kormánykoalíció egyik pártja, a hatalom birtokosa, amelynek nagyon nehéz
választania az ország valódi érdekei és egykori szövetségesének akarata között.
Érthetőnek találom tehát, ha kerülik a nyilvános állásfoglalást.”
Ezt a pálfordulást Vargha is tapasztalja és tüzet fúj tőle. Kijelenti, hogy a
vízlépcső elleni küzdelem jelképe, ugyanakkor a legfontosabb mozzanata is volt a
rendszerváltozásnak és szégyen, hogy az új hatalom ezt nem hajlandó vállalni.
Vargha megtagadja azt a pártot, melynek színeiben százszor is megjelent a politikai
arénában:
– Nem álltunk korábban sem szorosabb kapcsolatban a szabaddemokratákkal! –
nyilatkozza a Duna Kör nevében.
Már csak a derék Lipták Béla tart ki a régi zászló alatt. A dunacsúnyi elzárás
évfordulóján rendre felveszi vitézkötéses mintával díszített sárga esőkabátját és egy
tucatnyi diák és nyugdíjas kíséretében elindul Bős felé. Beszédet tart a főtéren,
angolra fordítva a szót, hátha egy külföldi televíziós adó is felveszi, a Hágai
Bíróságot sóhivatalnak nevezi és azt ígéri, hogy mi majd kiengedjük a vizet a
tározóból és újjáépítjük az erőművet, úgy, hogy ne veszélyeztesse ötvenezer ember
életét. Itthoni elfogadottságát pedig olyan kijelentésekkel ingatja meg, hogy az
amerikai környezetvédők többet tesznek a Szigetköz megmentéséért, mint a magyar
kormány.
Horn Gyula mindenesetre igyekezett megcáfolni Lipták vádjait, 1995
januárjában megegyezést kötött Meciar kormányfővel, mely szerint a szlovákok
több vizet engednek át az Öreg Dunába és a Mosoni-Duna-ágba, a magyar fél pedig
megépíti az ideiglenes fenékküszöböt az eredetileg tervezett 1843-as
folyamkilométer szelvényében. Julius Binder és csapata eleve ezt a megoldást
tartotta a legmegfelelőbbnek.
Az események menete sokáig nem gyorsult fel, a változásokat bejósoló jelként
1995. január 4-én felszámolták a dunakiliti szivattyútelepet. Illés Zoltán, a zöldek
környezetvédelmi szakembere abszurdnak és a magyar érdekek elárulásának nevezte
a fenékküszöb felépítésének a tervét. Az Országgyűlés február 7-én kezdte el
tárgyalni a javaslatot és a vita egészen március 13-ig eltartott. Mind a két oldal még
egyszer felsorakoztatta az összes lehetséges érvét, aztán a képviselők a fenékküszöb
felépítése mellett döntöttek.
A Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság, mint elsőfokú hatóság 1995. március
29-én adta ki a vízjogi létesítési engedélyt. Maga az építkezés május 25-én
kezdődött, az üzembe helyezésre július végén került sor. Csoda nem történt, de a
rendszer működik, vízzel látja el a mentett oldalt és a szigetközi hullámteret.

XII. Döntés Hágában

Lépjünk vissza időben egészen 1992 októberéig, mikor a Dunát elterelték Csúnynál.
A szlovák fél ezt „ideiglenes megoldásnak” minősítette és folytatódtak a különféle
szintű államközi megbeszélések. Ezek azonban alig jelentettek többet puszta
formaságnál, szinte semmiben sem változott meg a tárgyalások tartalma és státusa,
mely évekkel korábban úgy megdöbbentette dr. Tóth Jánost, a környezetvédelmi
miniszter kormánybiztosát. A kialakult állapotokat pontosan jellemzi az egyik
szakértőnek Vida Gábor küldöttségvezetőhöz intézett, 1993. november 5-én kelt
levele, kivonatosan idézek belőle:
„Tisztelt Professzor Úr!
A vízügyi ágazat és a Magyar-Szlovák Határvízi
Bizottság magyar tagozatának képviselőjeként
1993. szeptember 17-e óta veszek részt az Ön
tevékenységét segítő szervezeti szakértőcsoport
munkájában. Az elmúlt időszak legnagyobb
gondjának azt tartom, hogy a létrejött szakértői
bizottságnak nem volt semmilyen munkarendje,
a szakértők nem találkoztak rendszeresen
egymással, a különböző szakmák képviselői sem
ütköztették egymással a nézeteiket. Az eddigi
tevékenységből nem derült ki számomra, hogy a
szakértők munkáját Ön, vagy Hajósy Adrienne, a
Környezetvédelmi és Területfejlesztési
Minisztérium képviselője irányítja.
Az összeállított előkészítő anyagot célszerű
lett volna az elküldés előtt a szakértői
bizottságnak áttekinteni és ezzel egyidejűleg a
szakértőket a nemzetközi tárgyalásra
felkészíteni, így nem fordulhatott volna elő az az
eset, hogy a magyar szakértők többsége a
 tárgyalás megkezdése előtt kapja meg a magyar
fél által összeállított alapanyagot és tudja meg,
hogy milyen változások történtek az eredetileg
elhatározottakhoz képest, illetve milyen
pótlólagos hiányosságok merültek fel.
Az anyag áttekintése során nagy
meglepetéssel tapasztaltam, hogy a Szigetköz
talajvízhelyzetének bemutatására eredetileg
kiválasztott észlelő kutak helyett olyanok
kerültek, amelyek a térségnek csupán két foltját
fedik le…
Észrevételeim másik része magára a
tárgyalás lebonyolítására, előkészítésére
vonatkozik. Előzetesen nem került
meghatározásra, hogy ki vesz részt magyar
oldalról a tárgyaló csoportban, a szakértők
többsége csupán az előző délután értesült egy
bizonytalan hangvételű telefaxból arról, hogy
megkezdődnek a vízmegosztási tárgyalások.
Ennek következtében a magyar résztvevők
összetétele folyamatosan változott, senki sem
tudta, ki hivatalos és ki jött csak érdeklődőnek.
A szakértők részére nem volt semmilyen
tájékoztatás arról, hogy mi az elérendő cél,
milyen kérdésekről lehet vagy szabad tárgyalni
és az egyes kérdésekben mi a hivatalos magyar
álláspont. Így fordulhatott elő az, hogy
mindenféle előzetes jelzés nélkül kellett
november 1-én, hétfőn a lehetséges
vízkormányozási változatokról, azok műszaki
megoldásairól tárgyalni a jól felkészült és
felkészített szlovák szakértőkkel, akik csupán
ennek a kérdésnek a megbeszélésére érkeztek
Budapestre. A szlovák fél az egyes lehetséges
változatokat tanulmányterv szinten kidolgozva
hozta magával, míg mi, magyar oldalról
egyáltalán nem készültünk fel erre a kérdésre.
Ennek eredményeképpen a következő
tárgyalási fordulóra kidolgozandó változatokat
csak a szlovák fél javaslatai alkotják…”

Nincs tudomásunk róla, hogy a szakértő levele megingatta volna magabiztosságában

a küldöttségvezetőt és a továbbiakban több figyelemmel kereste volna a tárgyalásos
megoldást. Ebben a magatartásban maga mellett érezhette a politikai helyzetet uraló
rohamozó zöldeket, Vargha János kijelentette, hogy a legrosszabb hágai döntés is
többet ér, mint egy peren kívüli megállapodás.
Horváth József, a már többször említett győri köztársasági megbízott hiába
fejtegette, hogy jobb egy sovány egyezség, mint egy kövér per. Tapasztalt
jogászként rámutatott, hogy a magyar követelések az alapvető körülményeket se
tisztázták. A károkat találomra becsülték fel, 800 milliárd forintra tették a veszélybe
került ivóvíz értékét és 300 milliárdra az egyéb természeti károkat. Mint már
említettük, olyan képtelen számítások is elhangzottak, miszerint egy génért egy
dollárt lehetne kérnünk! Horváth szerint nem állapították meg az elmarasztalási
minimumot és annak érvényesíthetőségét, milyen nagyságrendű kártérítésre
számíthatunk: egy fehér elefántra, egy fehér lóra, vagy csak egy fehér egérre.
Figyelmeztet rá, hogy az igazság önmagában kevés és a pereket egyébként sem az
nyeri meg, akinek igaza van, hanem annak van igaza, aki megnyeri a pert. Érvelése
süket fülekre talált, Horváth leszűrte a keserű tanulságot:
– Elsődlegesen megállapítható, hogy a közvélemény előtt nem a szakmai érvek
mérkőznek, hanem a polémiákban résztvevők kinyilatkoztatásokat és jobbára
egyoldalú állításokat tesznek közzé. Hiányzik azok tisztességes megmérettetése és
egybevetése, az olvasó arra van kárhoztatva, hogy higgyen, vagy ne higgyen az
egyik vagy másik nyilatkozatnak.
A Dunában már rég politika folyt víz helyett. Martonyi János államtitkár nyíltan
kijelentette, hogy „szakmai alapon nem lehet a Bős-vitát eldönteni!”
Vargha János is optimistán tekintett a jövőbe: „A nemzetközi jog nemigen
asszisztál a felvízi országok önkényes akcióihoz. Szerintem egyáltalán nem
elképzelhetetlen, hogy a bíróság a magyar álláspontot teszi magáévá és az eredeti
állapot helyreállítására kötelezi a feleket.”

1993. április 7-én Brüsszelben írták alá a „külön megállapodást a Magyar

Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közötti, a bős-nagymarosi tervvel kapcsolatos
vitának a Nemzetközi Bíróság elé terjesztéséről” – ahogyan a hivatalos megjelölés
fogalmaz.
A 2. cikk szerint „a Bíróság felkéretik, hogy a Szerződés és az általánosan
elfogadott nemzetközi jog … alapján döntse el:
a) Volt-e joga a Magyar Köztársaságnak 1989-ben felfüggeszteni, majd ezt követően
felhagyni a Nagymarosi Tervvel, valamint a Bősi Terv azon részeivel kapcsolatos
munkálatokkal, amelyek tekintetében a szerződés a Magyar Köztársaságra ruházta a
felelősséget,
b) Volt-e joga a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak arra, hogy 1991.
novemberében megkezdje az „ideiglenes megoldás” megvalósítását és hogy 1992
októberétől működésbe hozza,
c) Melyek a Magyar Köztársaságnak a Szerződés megszűntetéséről szóló 1992.
május 19-i jegyzéke jogkövetkezményei.
Az 5. cikkely hozzáteszi:
1) A Felek a Bíróság ítéletét véglegesnek és magukra nézve kötelezőnek ismerik el s
azt teljes egészében és jóhiszeműen kötelesek végrehajtani.
2) A Felek azt követően, hogy a Bíróság ítéletét megkapták, azonnal tárgyalásokat
kezdenek az ítélet végrehajtásának módozatairól.
3) Amennyiben hat hónapon belül nem tudnak megállapodásra jutni, bármelyik Fél
kérheti a Bíróságot, hogy kiegészítő ítéletben határozza meg az ítélet
végrehajtásának módozatait…”
Ezt az alávetési nyilatkozatot Martonyi János és Jan Lisuch írta alá, majd az
Országgyűlés is megerősítette.
1994 májusa és 1995 júniusa között benyújtották a hágai periratokat.
Magyarország öt vaskos kötetnyi anyagot terjesztett be 25 példányban, 1995 végén
a felek kijelentették, hogy az írásbeli szakaszt lezártnak tekintik, következhet a
szóbeli meghallgatás.
Továbbra is elérhetőnek látszott azonban egy peren kívüli megegyezés. A
nemzetközi gyakorlat már szolgált néhány példával: egy finn-dán területi vitában,
mely egy sziget hovatartozásáról és a vele kapcsolatos halászati jogokról folyt, vagy
Ausztrália és Nauku szembenállásában egy foszfátokban gazdag lelőhely miatt. A
felek megtalálták a megfelelő garanciákat, elálltak peres szándékuktól és nem tértek
vissza a hágai bíróság elé. A magyar-szlovák partnerek is megpróbáltak élni ezzel az
eséllyel.
Ha burkolt formában is, de a sajtóból nyomon követhettük a titkos
tárgyalásoknak szinte minden lépcsőfokát – ezt kiegészíthetjük néhány
háttér-információval. Elsőnek Göbölyös Gábor nyilatkozata tűnik fel, úgy véli, hogy
két szomszédos ország vitáját nem a bíróságon kell eldönteni. Később ez a
Göbölyös lett a magyar küldöttség vezetője, személyében a szocialista-liberális
kormány egyik legképzettebb és életútjából következőleg legelkötelezettebb
diplomatáját vetette be. Göbölyös tanulmányait a Lenin Intézetben végezte, aztán a
Külügyminisztériumba került, később dolgozott a Dolgozó Ifjúság Világszövetsége,
majd a Béke Világtanács titkáraként, vezette a Hazafias Népfront nemzetközi
osztályát, akkreditálták az Európai Gazdasági Közösség mellé, jelenleg –
névjegyének tanúsága szerint – nagyköveti rangban a Pénzügyminisztérium
külpolitikai tanácsadója. Az általa vezetett delegációba bekerült Prandler Árpád
nemzetközi jogász, Taba Lajos volt pozsonyi konzul és Jakus György, a győri
vízügyi igazgatóság vezetője – néhány évvel később valamennyien részt vettek a
Nemcsók János által irányított tárgyaló küldöttségben is.
Göbölyös és csapata meg volt győződve, hogy el lehet kerülni a hágai
bíróságot, peren kívüli megállapodást kell elérni. Nem minden esély nélkül
bocsájtkoztak küzdelembe, így például a szlovák fél tartott attól, hogy Hágában
törvénytelennek nyilvánítják majd az egész „C” változatot, továbbá a bősi erőmű
csúcsrajáratásában szükségük lett volna a Kilitinél tárolható víztömegre. Minden jel
szerint komoly kompromisszumokra lettek volna hajlandók.
A magyar delegáció három lehetséges tárgyalási kiindulópontot terjesztett az
állami vezetés elé: vessük el végképp az alsó vízlépcső gondolatát, halasszuk el
ötven évre a létrehozását vagy építsük fel most. Horn Gyula hozzájárult, hogy a
harmadik változatról, a közeljövőben történő megvalósításról tárgyaljanak.
Két és fél éves egyeztetés után megszületett egy kölcsönös engedményeket
tartalmazó megállapodás, amely lényegét tekintve nem sokban különbözött az 1998.
február 27-én rögzített keretegyezménytől, csak a dunakiliti tározóban biztosítandó
vízmagasság ügyét nem érintette.
1997 januárjában a szerződés Horn Gyula elé került aláírásra, de a
miniszterelnök, mint már oly sok hasonló esetben, most sem tudta rászánni magát a
döntésre. A tárgyaló küldöttség folytonos áthidaló mentegetődzésre kényszerült,
folyton azt bizonygatták a szlovák félnek, hogy a helybenhagyás gyakorlatilag már
megtörtént, csak belpolitikai okok miatt késlekedik a nyilvánosságra hozás.
Január 19-én közéleti személyiségek egy csoportja tiltakozott a peren kívüli
megegyezés ellen – a felhívást Jancsó Miklós, Kőszeg Ferenc és Makovecz Imre is
aláírta –, követelték, hogy hozzák nyilvánosságra a titkos tárgyalások
jegyzőkönyvét. Szándékukat Nemcsók János államtitkár visszautasította, azt
állította, semmiféle titkos tárgyalás nem folyt.
Ezek után Horn végképp elvetette az aláírás gondolatát, többé a szlovák fél sem
erőltette: olyan értesüléseket kapott, hogy a vártnál kedvezőbb döntésre számíthat a
hágai bíróságon.
A magyar oldal csalódásként élte meg a dolgok ilyetén kimenetelét, Nemcsók a
sajtótájékoztatón kijelentette:
– Ha lesz hágai döntés, majd azután is kérdezzék meg a véleményemet, miért
lett volna jobb a magyar érdekek alapján peren kívül megegyezni.

Közben mint mondottuk, az ügy a hágai International Court of Justice elé került. Az
ottani eljárás ingyenes, a perköltségek benne foglaltatnak az országok ENSZ
tagdíjában. A beadvány végigjárta a szokásos lépcsőket, átment az írásbeli szakasz
három fokozatán, majd a Bíróság besorolta távlati tárgyalási rendjébe. Ennek során
figyelembe vették, hogy az adott esetben nem forog fenn a gyors döntések olyan
kényszerűsége, mint például a jugoszláv háborús ügyek vizsgálatánál, ahol sürgősen
állást kellett foglalniuk: milyen fokú és minőségű lépéseket követelnek meg az
elkövetett gyilkosságok és a népirtási szándék.
A kereset benyújtása után három-négy év szokott eltelni, amíg sor kerülhet az
írásbeli szakaszra, a felek meghallgatására, a nézetek szóbeli deklarálására, a
kölcsönös kérdésekre és válaszadásokra.
 A meghallgatás után további hónapok múltak el a bírák szigorúan zárt
tanácskozásaival. Mindegyik bíró külön-külön kialakította és írásban rögzítette az
üggyel kapcsolatos véleményét, ezeket összegyűjtötték és megvitatták.
Hagyományos sorrend szerint a testületbe legfrissebben megválasztott bíró szólal
meg legelőször, majd a betöltött szolgálati évek sorrendjével fordítottan
következnek a többiek. Az ilyen módon egyeztetett vélemény a kebelen belül
választott szövegező bíróság elé került, ebbe a leginkább centrális álláspontot
elfoglaló bírókat jelölték, mert ez látszik a legtöbbet ígérő esélynek egy
kompromisszum elősegítésére.
A kialakult szöveget a bírák újra megvitatták maguk között, majd egy belső
próbaszavazás után tovább csiszolták, így született meg a végleges döntés.
Szándékosan kerülöm az „ítélet” szót, mert a Bíróság elméletileg nem hoz a felek
által kötelezően végrehajtandó verdiktet. Ajánlásait persze nem illik negligálni, mert
ezeket az Egyesült Nemzetek Szövetsége alapokmányának 94. cikkelye támogatja.
Döntéseivel még Kadhafi sem mert szembeszállni, mikor 1994-ben a Bíróság olyan
határozatot hozott, melynek következtében Líbia több mint százezer
négyzetkilométernyi területet volt kénytelen átengedni perbeli ellenlábasának,
Csádnak.
A bősi ügyben alkotott bírósági vélemény kinyilvánításának időpontja sokáig
homályban maradt. Több mint négy évvel a kereset benyújtása után, 1997-ben egy
szeptember eleji délután négy órakor közölték a hágai magyar nagykövettel és
feltehetőleg szlovák kollegájával is, hogy a folyó hónap 24-ét jelölték ki, majd alig
két óra múlva 25-ére módosították a dátumot. Az okokat nem ismerjük – egyként
rejlhet mögötte minuciózus gondosság vagy bizonyos hivatali kényelmesség.
A döntés közelsége nyomán Magyarországon újra elszabadultak a már kialudni
látszott indulatok, mintha a szembenálló felek: a rohamozó zöldek és a vízlépcső
hívei megérezték volna, hogy a hágai határozat félig-meddig az ő vitájukat is eldönti
majd.

Elérkezett szeptember 25-e, a döntés kihirdetésének napja. Az eseményre a hágai

Béke Palotában került sor – annak idején az egyesült államokbeli Carnegie
Alapítvány támogatásával épült, ennek megfelelően romantikus amerikai
stílusjegyeket visel magán: törzséből látványos tornyok emelkednek ki, széles
lépcső visz a bejárathoz – valaki Disney Palotának nevezte el.
Az érdeklődés nagyobb volt a vártnál, a diplomaták és újságírók mellett a két
peres fél kereskedelmi partnerei is eljöttek, mintha fel akarnák mérni, mennyire
érdemes befektetni pénzüket ezekben az országokban. Félórával a meghirdetett
kezdés előtt érkezünk, de már nem találunk szabad parkolót, kísérőm jó
szerencsében bízva egy gyalogútra rakja le a kocsit.
Az előtérben egy asztalra kitették a Bíróság összetételét és az asztal melletti
elhelyezkedését feltüntető lapokat. Az elnök Stephen M. Schwebel amerikai jogász,
helyettese Srí Lankából érkezett, de akad a delegáltak között francia, madagaszkári,
orosz, sierra leonei, venezuelai bíró is. Az ítélkezésben részt vesz a magyar
Herczegh Géza is, az egyensúly biztosítására a szlovákok is küldhettek egy ad hoc
bírót, ők Krzystof Skubisewski volt lengyel külügyminisztert választották. A bírák
átlag-életkora 65 év körül jár, az éves fizetésük mintegy 150 ezer dollárt tesz ki.
Eskü alatt ténykednek, ennek megfelelő gondossággal igyekeznek eljárni, a
Bíróság történetében először fordult elő, hogy helyszíni szemlét is tartottak, egy
napot töltöttek Szlovákiában, másfelet Magyarországon.
A nézőteret kétfelé osztották, a jobb oldalt a magyar érintetteknek és a
félig-meddig hivatalos érdeklődőknek tartották fenn, a balt pedig a szlovákoknak.
Az első sort a küldöttségek foglalják el.
A magyar delegáció előző délután érkezett meg huszonkét fővel, valójában csak
tizenkilenc taggal, mert hárman a feleségüket is magukkal hozták. A küldöttség feje
Szénási György, a Külügyminisztérium főosztályvezetője, mellette ül a hágai
magyar nagykövet, a csapatba tartozik James Crawford, a nemzetközi jog
professzora Cambridge-ből, Pierre-Marie Dupuy egy párizsi egyetemről, Alexander
Kiss tudományos kutatásvezető, egy londoni jogász – és hogy ne hasonlítson az
egész egy idegenlégiós futballklub összetételéhez, két magyar törvénytudó is
sorompóba lép: dr. Valki László és dr. Nagy Boldizsár, az Eötvös Loránd
Tudományegyetem tanárai.
Nem jött el a szakértőként kijelölt, korábban gyakran szereplő Vida Gábor
professzor, aki az évek folyamán különféle akadémiai bizottságok előtt a
legkeményebben érvelt a vízlépcső felépítése, majd üzembehelyezése ellen. A
könyv más helyén azonban találkozunk majd a nevével és véleményével.
A delegációban szinte már természetes módon egyetlen magyar vízügyi
szakember sem kapott helyet, a szakmát egy angol hidrológus, Howard Wheater
reprezentálja, de most ő sem jelent meg Hágában. A szlovák oldalon viszont az
európai hírű vízügyi szakértők egész sora vonult fel, olyanok, mint Igor Mucha
professzor, Miroslav Liska és szürke eminenciásként megjelent Julius Binder is.
Nem csak a képzettségük jelent hatalmas előnyt perbeli ellenfeleinknek, hanem a
Vízlépcsőrendszer tárgyalásai során szerzett két évtizedes tapasztalatuk is.
Maradt még egy kis idő, néhány szót váltok az újságírókkal, egyikük beszámol
a magyar küldöttség vezetőjének felfokozottan ideges lelkiállapotáról. Mikor
nyilatkozatot kért tőle, a diplomata eksztatikus hangon annyit mondott a telefonba:
– Írja azt, hogy a miénk lesz a Duna! A miénk lesz a Duna!
Ebben sokan és régről kételkednek, hiszen az Antall-kormány egyik illetékese
is úgy vélekedett, hogy „már az alávetési nyilatkozat is a szlovákoknak kedvez
majd.” A Népszabadságban előzetesen megszellőztetett ítélet is kevés jót ígér.
Megérkezik Nemcsók János politikai államtitkár, ő a Vízlépcső ügyeinek
kormánybiztosa, de a mostani tárgyalások menetében nem vett részt.
Szomszédságomban, jóval a hivatalos küldöttség mögött foglal helyet. Nem tudni,
vajon ez az elhelyezkedés egyben távolságtartási szándékot is kifejez-e nála.
 Tíz óra után öt perccel a ceremóniamester felkéri a jelenlevőket: álljanak fel.
Bevonulnak a bírák, valamennyien fekete talárt és csipke nyaksálat viselnek,
származásuknak megfelelően fehér-, sárga- és fekete bőrű egyaránt akad köztük.
Az elnök megkezdi a döntés felolvasását, hanghordozása megnyerően
patriarkális, el tudja hitetni azt a közhelyet, hogy minden rendben folyik majd, ha
mindenki lelkiismeretesen teszi a maga dolgát: a politikusok tárgyaljanak, a
mérnökök építsenek. Nem érződik, hogy milyen nehéz akadályokat küzdött le az
anyag tanulmányozása során, a speciális vízügyi fogalmak megértéséhez szinte
állandóan szakszótárat kellett használnia.
Bár az elnök szép tiszta angolsággal beszél, én a magam középfokú
nyelvvizsgájával nehezen tudom követni. Annyit megértek, hogy végigsorolja a
bős-nagymarosi ügy történetének szakaszait, az ügy elbírálásának alapjaként
gyakran hivatkozik a Bécsi Konvencióra, mely a vitás nemzetközi kérdések
rendezéséről intézkedik.
Ahogy elfáradok a szöveg megértésére törekvő görcsös összpontosításban, úgy
fordul a figyelmem a környezet apróbb részletei felé. Szemügyre veszem az első
sorban ülő magyar jogászok parókáját, a bíróság háta mögött a regényes jeleneteket
ábrázoló ólomüveg ablakokat, csak úgy mellékesen megállapítom, hogy a szlovák
nemzeti érzés a tévékamerákra is kiterjed, az egyik felvevőgép oldalán a földből
kinövő kettős kereszt látszik.
Az elnök iszik egy kortyot – mintegy hatáskeltő szünetet iktatva be – utána
sorolni kezdi a bíróság döntéseit. Mellettem Nemcsók államtitkár jegyezget, mintha
a totószelvénye tippjeit ellenőrizné, arcán látszik, hogy nem teszik boldoggá az
eredmények.
Minden dolgok alfája és ómegájaként a Bíróság „megállapítja, hogy
Magyarországnak nem volt joga felfüggeszteni, majd 1989-ben teljesen leállítani a
nagymarosi beruházás munkálatait és a bősi beruházás rá eső részét, amiért 1977.
szeptember 16-án aláírt szerződésben és az egyéb kapcsolódó dokumentumokban
felelősséget vállalt… Magyarországnak az 1992. május 19-i bejelentése, miszerint
az 1977. szeptember 16-án aláírt Szerződésben és az ahhoz kapcsolódó
dokumentumok érvényességét megszünteti, nem vonta maga után a Szerződés
megszűnését…”
A Bíróság véleménye szerint az indokként felhozott ökológiai katasztrófa
bekövetkezését semmi sem igazolja.
A szállongó pletykák szerint a magyar delegáció a tárgyalások során
megpróbált „ráfejelni” erre a katasztrófa ügyre. Állítólag olyan fotókat is bemutatott
a szigetközi vízhelyzetről, melyeket a fenékküszöb létesítése előtt vettek fel és a
küszöb létesítése utáni állapotként tüntették fel. Olyan halfajok kipusztulását
jelentette kész tényként, melyek néhány példányát egyetlen próbahalászattal
kifogták a Dunából a szlovákok. Még tovább is lehetne sorolni ezeket a
híreszteléseket, valóságalapjukat nem ellenőrizhetjük, mert a tárgyalások részleteiről
nem adtak hivatalos tájékoztatást.
 Mi egyetlen témában értünk el sikert: a Bíróság megállapította, hogy
Csehszlovákiának nem volt joga üzembe helyezni 1992. októberétől az úgynevezett
„ideiglenes megoldást”, vagyis Dunacsúnynál lezárni a folyót. Az elnök ismertette
az egyes kérdésekben kialakult szavazati arányokat; olyan különbség mutatkozik a
szlovákok javára, hogy egy birkózó meccsen biztos leléptettek volna minket. Az a
katasztrófafolyamat, melyet a rohamozó zöldek nyomására Németh Miklós
kormánya indított el, Antall József és Boross Péter, majd Horn Gyula is folytatott
miniszterelnökként, első fokon beteljesedett.
Az elnök szövegéből mind gyakrabban hallatszik a „negotiation” szó,
tárgyalásokra buzdítva a peres feleket. Néhány perccel 13 óra után az elnök leteszi
az utolsó lapot is, a helyettese a bíróság másik hivatalos nyelvén, franciául is
összefoglalja a határozatokat, majd a ceremóniamester újabb felállást parancsol és a
bírák elvonulnak. Legközelebb a Lockerby repülőgép sorsa kerül a Törvényszék elé,
melyet iszlám terroristák lőttek le.
Kint a folyosón végre elszabadulhatnak az anyagot gyűjtő riporterek, kamerák
indulnak, magnetofonok kattannak. Közelebb tolakszom és csak úgy kíváncsiságból
belehallgatok a nyilatkozatokba. Nem akarok hinni a fülemnek, mikor a magyar
küldöttség tagjai fényes győzelemként értékelik a megszületett döntéseket. A
delegációvezető Szénási György kéri Nemcsókot, hogy otthon majd ilyen
értelemben tájékoztassa Horn miniszterelnököt is. F., a sokat tapasztalt öreg
környezetvédő egyik mondása jut az eszembe:
– A politika abban különbözik a céllövészettől, hogy itt bele is lehet dumálni a
lyukat a céltáblába!
Persze nehéz is volna elvárni, hogy a szakértők beismerjék a vereségüket egy
olyan ügyben, melyért – ugyancsak a szállongó és ellenőrizhetetlen híresztelések
szerint – fejenként tizenötmillió forintos tiszteletdíjat vettek fel.
(A fenti, anyagiakra vonatkozó megjegyzésem nyilvánosságra került, ennek
nyomán egy újságíró utánajárt, hogy hitelt érdemel-e az információ. Dr. Görög
János, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára – nevével még fogunk találkozni
a Nemcsók vezette delegáció tagjaként – lehetetlennek nevezte ezt az értesülést:
– Ugyan ki írna alá ilyen összeget, mikor mi ennek a töredékéért dolgozunk?
Maga Szénási György azonban nem utasította vissza a megjegyzéseket:
– A költségvetés évi százmilló forintot biztosított a hágai perre és bár nagyot
akart mondani, Moldova György bizonyos szempontból alábecsülte a díjazást…
egyes szakértők jóval többet kaphattak 15 milliónál.
Bár nem szoktam megjelölni a sajtóforrásokat, most ide iktatom, hogy a fentiek
a Mai Nap 1997. november 22-i számában jelentek meg – az első kiadásban, mert a
másodikból már kihagyták ezt a tényfeltáró riportot.)
A szlovák küldöttség vezetői leplezett, bár észrevehető diadalérzéssel
nyilatkoznak, majd várják, hogy a magyar delegáció tagjai odalépjenek hozzájuk, de
alig egy-két kézfogásra kerül sor. Egyedül Nemcsók államtitkár keresi a találkozást
velük, vált néhány szót dr. Peter Tomkával, a delegáció fejével, beáll a fotósoknak
egy parolára Julius Binderrel, a vízlépcső atyjával. Később szóban is megerősíti azt,
amit a magatartásával kifejez: az elkövetkező tárgyalásokon minden erejével
próbálja majd keresni a megegyezéshez vezető utat.
Tovább lépek a folyosón, találkozom egy szakértővel, aki turistaként jelent meg
Hágában, megkérdezem:
– Látsz esélyt a megegyezésre?
– Nem. Megromlott a két ország közötti viszony, mind nálunk, mind
Szlovákiában olyan hangulat alakult ki, hogy egyik fél sem hátrálhat vissza egy
kölcsönösen elfogadható kompromisszumig, mert abban a pillanatban a saját
közvéleménye hazaárulónak minősíti.
– De hát ha nem fogadják el a döntést, mind a két ország hiteltelenné válik,
hiszen aláírta a nyilatkozatot, hogy aláveti magát a Bíróság döntésének és hajlandó
lesz megegyezni.
– A megállapodás elmaradását kisebb szegénységi bizonyítványnak tekintik,
mint a megállapodást. Ha kivárják a hathónapos terminus lejártát és eredmény
nélkül kelnek fel, elmondhatják: Istenem, mi mindent megpróbáltunk, de ezekkel a
szlovákokkal, illetve magyarokkal nem lehet tárgyalni. Közben csak úgy mellékesen
presztízsveszteség nélkül csúszhatnak át az országgyűlési választások időszakán.
– Véleményed szerint hogy dönt majd a Hágai Bíróság az esetleges második
menetben?
– Meghallgatja majd a saját szakértőit és az ő véleményük alapján egy fél év
múlva hoz egy döntést – most már konkrét számokkal.
– Mit tudhatnak meg ezek a szakértők hat hónap alatt egy, illetve két idegen
ország oly bonyolult körülményeiről?
– Nem sokat, de dönteni éppúgy fognak, mint annak idején Trianonban.
Előbb sajtóértekezletet hirdetnek, majd egy órányi várakozás után bejelentik,
hogy elmarad. Nemcsók meghív ebédre, kifelé tartva szemközt jön velünk a Bíróság
magyar tagjának autója, a nagykövet megállítja és átszól hozzá:
– Géza bátyám, felhívhat téged Nemcsók államtitkár úr?
– Nem! – mondja a bíró, majd feltekeri kocsija ablakát, mögötte hangtalanul
mozog a szája. Gázt ad, és otthagy minket.
Nem értem a jelenetet, később elmagyarázzák a látottakat. A Bíróság
gyakorlatában páratlan esetnek számított, hogy egy magyar újság előre
kiszivárogtatta a várható döntést. A ludasokat keresve hágai nagykövetünk tisztázta
magát, így a gyanú kimondatlanul Herczegh bíróra esett, ő ugyan kikérte magának,
de láthatólag megsértődött.
 Nemcsók államtitkár, bár tökéletesen vétlen az adott ügyben, hallgatagon veszi
tudomásul az incidenst, csak a szája szélét rágja. Átfut rajtam a sejtés: nehéz idők
lesznek még eljövendők.

XIII. Tájkép csata után

A rohamozó zöldek gondosan ügyeltek arra, hogy a Vízlépcső ügye a leállítás után
se essék ki a közfigyelem homlokteréből. Azzal vádolták meg a Vízügyet, hogy
titokban tovább akarta építeni Nagymarost: betonozáshoz szükséges acélanyagot
gyártat, megrendelést ad le különféle felszerelésekre és szerszámokra. Az sem
nyugtatta meg őket, hogy a beruházást lebonyolító OVIBER létszáma alig négy
hónap alatt a felére csökkent és a vállalat új vezérigazgatója felmondta a
bős-nagymarosi munkákat.
A zöldek időben és térben egyaránt tovább akarták mélyíteni elért sikereiket.
Már az 1980-as évek végén arra törekedtek, hogy eltávolítsák a Vízlépcsőrendszer
műveletének minden irányítóját és visszatérésüknek még a lehetőségét is kizárják.
Egy programnyilatkozatukban kereken kimondták: „A helyreállítási munkálatok
során beláthatatlan károkat okozna, ha azokat olyanok irányítanák, akik ország-világ
előtt elkötelezték magukat a vállalkozás véghezvitele mellett…”
S. – lassan megszokom már, hogy ne írjak ki teljes neveket, méltányolnom
kellett, hogy interjúalanyaim még mindig tartanak az őket sújtható megtorlásoktól –
képzettségét tekintve szerkezet- és vízépítő mérnök, valaha a nagymarosi vízlépcső
létesítményi főmérnöke volt, és ebben a minőségében a magyar fél főtervezőjének
számított. Vállalatánál, a VIZITERV-nél közvetlenül 40–50 ember dolgozott a keze
alatt, de a külső altervezőkkel és kutatókkal együtt csapatának létszáma a kétszáz főt
is meghaladta.
Az érdemi tervezés 1973-ban indult meg, 1981-ben az országos beruházási stop
miatt leállt és csak hat év múlva folytatódott a munka. A Vízlépcső elhagyása után a
VIZITERV szétesett, egész további tevékenysége a volt vállalati vagyon kezelésére
korlátozódott, az érdemleges tervezői részlegek leváltak róla.
S. is eltávozott a cégtől, jelenleg egy jólmenő tervezőirodát tart fenn néhány
társával együtt, láthatóan sikeres és kiegyensúlyozott ember.
Képességeinek és szakmai tapasztalatainak szintjét jól mutatja az a tény, hogy
minden előítélet ellenére nem találtak nála megfelelőbb személyt a leállított
építkezés környékének rehabilitálására. Az egykori főtervező ma már a maga ura,
készséggel szakít rá időt, hogy lejöjjön velem Nagymarosra.
– Mit gondol: annak idején mi indította el a közhangulat felzúdulását a
vízlépcső gondolata ellen? – kérdezem már a kocsiban ülve.
 – Leginkább talán azok a tudósítások ingerelték fel a közvéleményt, melyek a
korábbi vízlépcsők építkezéseiről szóltak. Még 1978-ban a televízióban vetítettek
egy bajor filmet A Rajna pusztulása címmel. Azt mutatta be, hogy milyen
környezeti károkat okozott a Bázel és Breisach között létesített nagy elzászi
oldalcsatorna. Az egész város napokig csak erről beszélt aztán. Még nyomasztóbb
történetek is elterjedtek. A nagy bratszki gátnál a sűrű nyírfadzsungelt és a
járhatatlan mocsarakat a földön járva nem tudták volna feltérképezni, ezért légi
felvételekkel úgy nagyjából felmérték a terepet, felhúzták a gátat, aztán elkezdtek
duzzasztani és csak utólag állapították meg, hogy mekkora területet önt majd el az
Angara. A körülmények végig embertelenek voltak, a felhőkben támadó szúnyogok
elől a munkások hiába bújtak sűrű hálók alá, pusztító járványok tizedelték meg őket.
Kínában emberek millióit űzték el a földjükről, hogy helyet teremtsenek egy-egy
duzzasztóműnek, falvak egész sora, iskolák, templomok, lakóházak kerültek víz alá.
Ezt az érthető felháborodást használták ki nálunk is indulásukhoz a rohamozó
zöldek, elhallgatva azt, hogy nemcsak aránybeli, hanem lényegi különbségek is
fennállnak egy százhúsz, vagy egy hat méterre duzzasztott vízoszlop környezeti
hatásai között.
A visszaemlékezések között tallózva meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ezek a
rémképek a tervezett vízlépcső környékén élő embereket csak kevéssé tudták
meggyőzni és a szándékolt irányba mozgósítani. Nagymaroson három demonstráció
is végigvonult, de a tüntetők zöme idegen volt, azt sem tudták, hol szálltak le a
vonatról. Sokan azt hitték, hogy az építkezés körgátja mögött Bős terül el. Alig
10–15 helybeli lakos csatlakozott hozzájuk, őket feltehetőleg az a híresztelés
rémítette meg, hogy ha felépül a Vízlépcső, húsz év múlva rákban pusztul ki az
egész falu.
A helyi társadalmi szervezetek sem vállaltak közösséget az akcióval, röpiratban
tiltakoztak az ellen, hogy a 15 alapító és 13–14 csatlakozott csoportból álló
környezetvédő „Nagymaros Bizottság” a község nevét használja. A Bizottságban
azonban nem véletlenül foglaltak helyet jogászok, megtalálták a kibúvót: nem a
településről vették a nevüket, hanem a Vízerőműről, melynek felépítése ellen
tiltakozni kívánnak.
A Budapestről érkezett tüntetők többek között azt kiabálták be az udvarokba,
hogy „eladtátok magatokat egy szennyvízcsatornáért!” Akár folytathatták volna a
sort, mert Nagymaros számos más rendkívüli beruházásban is részesült: vízművet,
egészségházat, sportpályát, új utakat és üzleteket kapott. Mivel Budapesttől
Komáromig egyetlen híd sem feszül a Dunán, sűrű ködben vagy jégzajlás esetén,
mikor a kompok nem közlekednek, a helybeliek esetleg százkilométeres kerülőre is
kényszerültek. Reménykedtek benne, hogy a vízlépcső az átkelési gondjaikat is
megoldja majd, a hátán egy kétnyomú „A” osztályú híd épült volna.
A közhangulatot az is befolyásolta, hogy sokan magánemberként is
megkötötték a maguk kisebb üzleteit. Még emlegetik néhány kikapós helyi
szépasszony nevét, akik, hogy finoman fogalmazzunk, komoly anyagi hasznot
húztak az osztrák vendégmunkások lovagiasságából. A schilling, melyhez
hivatalosan csak korlátozottan lehetett hozzájutni, itt kéz alatt nagy mennyiségben
és jutányos, hét forintos áron cserélt gazdát. A leállítás után sokan azzal is
megpróbálkoztak, hogy valamilyen jogi csűr-csavarral megvegyék és átírassák a
maguk nevére a hazatérő osztrák építők kocsijait.
A haszonlesők sorából nem maradt ki a magyar állam sem. Példaként elég
annyit megemlíteni, hogy a posta százezer schillinget kért egyetlen nemzetközi
fővonal felszereléséért és havonta további húszezer schillinget bérleti díjként.
Bécsben a vonal 2–3 ezer, a havi bérlet 600 schillingbe került volna. Az osztrákok,
ha fogcsikorgatva is, de kénytelen voltak fizetni, hogy fenntarthassák a kapcsolatot
otthoni bázisukkal, a későbbi kártérítési tárgyalásokon viszont sokszor felemlegették
ezt a méltánytalanságot.
A „daliás idők” leglátványosabb hagyatékának Nagymaroson két lakótelepet
kell tartanunk. Az egyik, az úgynevezett „felvonulási” fenn a domboldalon épült, itt
szállásolták volna el a 240 főnyi osztrák vendégmunkás hadat – igényeiknek
megfelelő környezetben, külön élelmiszerboltokkal, árusító pavilonokkal. Az
építkezés tervezett befejezése után turistaszállóvá alakították volna át. Ez a
felvonulásra szánt tömb csak felében-harmadában készült el, ma már nem sokat
lehet kezdeni vele.
Lenn a Duna-parton viszont szinte teljesen felépült a másik, „készenléti”-nek
nevezett lakótelep, melynek mintegy hatvan lakására a Vízlépcső majdani
üzemeltetői fenntartották az „első bérlő kijelölési jog”-ukat, de a leállítás után
lemondtak róla.
A Duna-menti telep most elhagyatott, kapuját lánccal-lakattal zárták le, a
belépést táblák is tiltják, csak a kerítésen át nézhetünk be. Úgy tűnik, hogy a
hathektáros parkban álló lakóházakat akár órák alatt használatba lehetne venni,
készen állnak a közüzemi létesítmények, a fűtőművek, működőképes a térvilágítás
is.
A telekárak a Vízlépcső építésének idején felmentek, aztán visszaestek,
napjainkban a part menti rehabilitálás vége felé újra emelkedni kezdtek, a
„szellemtelep” azonban máig sem talált gazdára. Mivel a terület telekkönyvileg
egyetlen egységet képez, csak egyben lehetne eladni, különálló telkekre való
bontásához új és részletes rendezési tervet kellene készíteni, ennek a költségét
viszont senki sem vállalja. A megosztást a közös közműrendszer egyébként is szinte
lehetetlenné teszi.
Az ügyben illetékes kincstári vagyonkezelő 1992 elejére írta ki az első árverést
300 millió forintos induló limiten. Mindössze egy pályázó jelentkezett, de az ő
szándékának komolyságát is vitathatóvá teszi az a tény, hogy egyéves huzavona után
visszavonta az ajánlatát. Ezután sorozatban rendeztek árveréseket: 1992
októberében, 1994 szeptemberében majd októberében. Mivel mindegyiket teljes
részvétlenség kísérte, az értékesítő a maga részéről a továbbiakban nem szabott
előzetes anyagi feltételeket, csak kezdeményező árajánlatokat várt – ezek se
érkeztek.
 Az illetékesek más síkon is megpróbálkoztak a „szellemtelep” értékesítésével,
nehezen nevelhető fiatalkorúak javítóintézetének szánták, felkínálták az egészség-,
illetve a nyugdíjbiztosító alapoknak, csereingatlanként a Magyarországi Zsidó
Hitközségek Szövetségének, de mindnyájan elhárították a megkeresést.
Maga Nagymaros önkormányzata mindvégig igényt tartott erre a területre, úgy
gondolta, a meglévő létesítményeket felhasználva és továbbfejlesztve meg tudja
oldani a helyi nagycsaládosok lakásgondjait. Más irányban alig terjeszkedhetett,
mert a szabad területek, főleg a vízparton, egy vagyonos réteg kezében voltak, akik
nem kívánták eladni a telkeiket.
A polgármester többször is úgy nyilatkozott, hogy a Vízlépcső építése és
lebontása több, mint egymilliárd forintos kárt okozott a városnak. Ez az összeg
feltehetőleg olyan tételekből állhat össze, mint hogy időnként áramkimaradás
következett be, máskor nyomáscsökkenés miatt lajtoskocsiban hordták ki az
ivóvizet. A káposztaföldeken is silányabb lett a termés, néhol embermagasságú
jágergyapot nőtt. Ennek alapján a polgármester úgy vélte, joggal illetné meg a várost
ez az ingatlan. Esélyeit növelte egy újonnan meghozott törvény, mely szerint az
önkormányzatok az eddigiektől eltérő formában is vagyonhoz juthatnak.
Úgy tűnik azonban, hogy az állami bürokrácia még sokáig nem szánja rá magát
a döntésre. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság az ügyben újabb értékbecslést kíván
eszközölni, előterjesztését elemzik majd a Pénzügyminisztériumban és csak utána
írják ki majd a pályázatot. Mire a lakótelep sorsa végképp elrendeződik, a házakat
úgy kell kikeresni majd a feltörő bokrok és a gaztenger közül, feltéve, hogy addig
nem roskadnak össze.

Megállunk S.-sel a nagymarosi parton a Vízlépcső egykor tervezett helyén. Mintegy

kétkilométeres hosszban szinte korlátlan kapacitású víz- és csatornarendszer,
villanyvezeték épült volna ki itt, mely nem csak az adott létesítményt, de az egész
környék igényeit is kielégítette volna. Az erőműben megtermelt energiát
természetesen nem közvetlenül helyben használták volna fel, az osztrák Melkhez
hasonlóan föld alatti kábeleken táplálták volna be az országos hálózatba, semmiféle
oszlopok nem rontották volna a táj képét.
A nagymarosi vízlépcső a tervek szerint a Duna 1696,25 folyamkilométer
szelvényében létesült volna, névadó térség fölött mintegy ötszáz méterrel. A
duzzasztás szintje Esztergomnál a jelenlegi árvízi szint körül mozgott volna, feljebb,
Komáromnál pedig a középvizek szintje alatt marad. Árvizek idején a duzzasztás
természetesen megszűnik, a víz az addigi értékeken, de lényegesen nagyobb
biztonságot nyújtó tározótöltések között vonult volna le.
A két parton épült volna fel a 2x34x274 méteres iker hajózsilip, a jobb parton a
duzzasztómű 7x24 méter nyílású billenő szegmens táblákkal. Középen helyezkedett
volna el a hat vízszintes tengelyű csőturbinával felszerelt erőtelep. Egy-egy turbina
maximális teljesítménye 27,4 megawatt lett volna, ezt hattal megszorozva 164,4
megawatt állt volna elő.
 Az építkezéshez 12,7 millió köbméter föld- és sziklamunkát kellett volna
elvégezni, 650 ezer köbméternyi betont és vasbetont lerakni, a magasépítőkre 37
ezer légköbméternyi munka várt.
A leállítás idején a létesítmény a beruházás alapmutatóihoz viszonyítva
negyven százalékos készültséget ért el és teljes lendülettel haladt volna előre. Már
elbírálták a szivattyútelepre kiírt pályázatot is – ma már szerencsének mondható,
hogy nem valósították meg, mert ez végeredményben újabb ötszázmillió forintos
veszteséget jelentett volna.
A rehabilitálás 1993-ban kezdődött meg, előtte csak néhány jelentéktelen
kapavágás történt. A munkálatok, mint már említettük, a kamatterhekkel együtt 14
milliárd forintot emésztettek fel. Mostanra már helyreállították az eredeti part- és
terepvonalakat, csak az előírt növénytelepítések maradtak el.
Az értékes part menti területet egyenlőre még nem parcellázták fel, jelenleg a
Vízügyi Igazgatóság kezeli – egyik munkatársa épp kiszállt ellenőrzésre, csatlakozik
hozzánk, együtt ballagunk beljebb.
A csupasz sárga agyagot gyorsan növő nyárfákkal ültették be, locsolni kellene
őket, de senki sem csinálja, kaszálásra nem jut pénz, a fák közét magasan felveri a
gaz. A felkupacolt „babák”-ból sok csemetét kiloptak – feltehetőleg a környékbeli
kertekben nőnek tovább – a helyükön egy-egy kis gödör maradt. Ettől a látványtól
eszembe jut egy sokszor hallott-olvasott vád:
– Igaz, hogy az építkezés közben kivágják a felsőmezei jegenyesort? –
kérdezem a vízügyest.
– Igen, meg kellett tennünk, mert az a húsz fa éppen a Vízlépcső tervezett
tengelyébe esett. Ebből országos botrány kerekedett, arról viszont kevesebbet
beszéltek, hogy a város kétszáz fát tarolt le, állítólag azért, mert a lehulló termésük
allergiát okozott volna az arra sétáló turistáknak. A kompkikötő melletti szakaszon
is csak azért maradt meg néhány fa, mert egy ottani bódé tulajdonosa odaláncolta
magát az egyik törzshöz.
Elnézek a túlsó oldal felé: a kavicsos partfalban egykilométeres sávon látszik
még a régi körtöltés nyoma, az én járatlan szememben más jel már alig idézi fel az
építkezés emlékét. Az egykori főtervezőhöz fordulok:
– Milyen érzések fogják el, ha kijön ide?
Heveny indulatkitörésre számítok, de S. csak egykedvűen vállat von:
– Mit mondjak? Éveket vártam rá állandó készenlétben, hogy elkezdhessem ezt
a munkát, utána másfél évtizedet temettem bele az életemből. Végül pedig itt
vesztettem el azt a hitemet, hogy ebben az országban is lehet valami értelmeset
csinálni.
– Mi mozgatta?
– A Vízlépcső szakmailag egyedülálló feladatot kínált, egy évszázadban
legfeljebb egyszer-kétszer lehet valami hasonlót tervezni. Bár ki tudja?
Magyarországon a dolgok tizenöt évenként szoktak átcsapni az ellentétükbe, ilyen
alapon 2005-ben újra előkerülhet a Vízlépcső ügye, csakhogy azt a változatot már
nem én fogom tervezni – mondja S., továbbra is tárgyilagos, majdnem hogy
közömbös hangon.
– Véleménye szerint a hágai döntések előbbre vitték az ügyet?
– Ott sötét szobában szúnyogokra lövöldöztek. A találat ilyen körülmények
között sem kizárt, de egyelőre még semmit sem lehet tapasztalni.
A mellettünk álló vízügyes is hozzá kívánja tenni a maga véleményét:
– Ha a folyami vízlépcsők csakugyan olyan súlyos környezeti károkat okoznak,
ha az energiatermelésük jelentéktelen, az üzemeltetésük kedvezőtlen, akkor hogy
lehet, hogy nem számolják fel őket gyorsan és hosszú sorozatban? Vagy egyetlen
országban sincsenek már hozzáértő szakemberek és felelős politikusok? Mindig és
mindenütt csak a vizes érdekek győznek?
(Kiegészítésül szemelvényeket idézünk a Power Engineering International
folyóirat 1998 elején közölt adataiból:
a) Az IFC Nemzetközi Pénzügyi Társulás 24 M fontot fektet be egy Nepálban
létesítendő 36 megawattos vízerőműbe;
b) A MITSUI and Co. és a TOSHIBA Corp. 77,5 M font értékű megrendelést kapott
öt vízerőművi áramfejlesztőre, amely előirányozza a vízerőművek építését az Indus
folyó felső szakaszán;
c) CISPEL névvel olasz cégek és önkormányzatok konzorciuma alakult, amely a
Jugoszláviához tartozó Montenegróban 400 Megawatt összkapacitású vízerőművet
létesít majd egy kb. 500 M fontos megrendelés keretében;
d) Az ENRON céget invitálták tárgyalásokra egy több milliárd dolláros vízerőmű
létesítéséről Nepál nyugati részében, a Karnali folyón;
e) Az AES Corporation kapott engedélyt arra, hogy Argentína San Juan
tartományában üzemeltessen egy meglevő 45 Megawattos vízerőművet és két
továbbit létesítsen 60, illetve 123 Megawattos kapacitással.
És még hosszan sorolhatnánk azokat az adatokat, melyek bizonyítják, hogy a
világ mind fokozottabban igényli a vízerőből származó energiát.)
S. tűnődve húzza el a száját:
– Az az igazság, hogy nem tudtuk, mert nem hagyták kivédeni az ellenünk
felhozott vádakat, akármilyen primitívek is voltak azok. Nem válaszolhattunk,
amikor azt írták, hogy a nagymarosi vízlépcső munkálatai jelentősen csökkentették a
főváros ellátását szolgáló víztermelést, pedig egy deci vizet sem fogtunk fel
különben is, hová tettük volna? Amennyi érkezik, annyinak tovább is kell folyni.
Nekik azonban nem kellett bizonyítani, elég volt kijelenteni. Vagy az a fenyegetés,
hogy: a Föld felszíne az úgynevezett üvegházhatás miatt felmelegszik és a
Kárpát-medencében is csökkennek majd a vízkészletek. Tegyük fel, hogy ez fedi a
valóságot, de akkor ebből logikusan az következik, hogy a vízfelületet csökkenteni
kell, a víztározókat felszámolni és helyettük az üvegházhatást fokozó fosszilis
üzemanyagú energiatermelést kell erőltetnünk? Nagymaros évi 6–700 ezer tonna
kőolajat váltott volna ki.
– Azzal is megrágalmaztak minket, hogy a duzzasztással megmérgezzük a
vizet. A Dunán több tucatnyi vízlépcső épült már és bár voltak helyi gondok,
tartósan sehol sem fordult elő ilyen jelenség. Nálunk a nagymarosi munkagödörből
is ivóvíz minőséget emeltek ki a szivattyúk.
– Az építkezés során hogy alakultak a földrengésveszéllyel kapcsolatos előzetes
felméréseik eredményei?
– A műtárgy körzetében egyetlen olyan adat sem merült fel, mely a korábban
kellő biztonsággal felvett méretezéstől eltért volna, annál veszélyesebb földrengés
valószínűségére utalva. A munkagödörben végzett megfigyelések is csak azt
igazolták, hogy a műtárgy teljes biztonsággal megtervezhető és megépíthető.
Elköszönünk a vízügyestől és folytatjuk az utunkat, kompra szállunk Visegrád
felé. A hajókorlátnak dőlve figyelem a vizet, de semmiféle nyomát nem fedezem fel
az egykori építkezésnek. Így csak azt a szomorú tényt tudom rögzíteni, hogy
többmilliárd schillinget költöttünk arra, hogy ássunk egy gödröt aztán betemessük.
– Miért kellett ennyire sietni a körtöltés lebontásával?
– A zöldek minél hamarabb le akarták szüretelni az akciójuk gyümölcseit és azt
hitték, hogy ezzel kikényszerítik a túloldalon a bősi vízlépcső lebontását is, ami
persze nem következett be. El akarták hajtani a gyereket, ahelyett egy „contergan
bébi” született. Egyébként egy kisgazdapárti képviselő is interpellált a bontás ellen,
a nagymarosiak pedig azt szerették volna, hogy ha már amúgyis megbolygatták a
Dunát, akkor legalább egy híd, vagy egy alagút épüljön meg a Vízlépcső helyén –
de senkit sem hallgattak meg.
Bekopogunk a visegrádi önkormányzathoz, a polgármester már vár minket.
Valaha az OVIBER-nél dolgozott, ami azzal az előnnyel jár, hogy jól ismeri a
közelmúlt történéseit, de feltehetőleg azzal a hátránnyal is, hogy folyamatosan el
kell hárítania magától a Vízlépcsőhöz való érzelmi kötődés gyanúját.
– Annak idején a község mit szólt a Vízlépcsőhöz?
– Sok osztrák munkás bérelt szobát a községben és vásároltak a boltjainkban is.
Elhangzottak ígéretek, hogy épül majd egy híd és megvalósul a 11-es út elterelő
szakasza is, így érthető, hogy az emberek kezdetben a Vízlépcső mellett álltak.
S. kávéját kortyolgatva közbeszól:
– A későbbiekben is sokan kitartottak mellette. Nem szokták emlegetni, de a
Vízlépcső építkezés folytatása érdekében is gyűjtöttek aláírásokat. Ha jól
emlékszem, nyolcvanezren csatlakoztak a felhíváshoz.
– Az érem másik oldalaként viszont kisajátítottak nálunk az építkezésekhez 82
hektár külterületet, a dunabogdányi „Úttörő” Téesztől, a Pilisi Erdőgazdaságtól és
magánemberektől vettek el földet igen nyomott áron, 60–70 forintot fizettek egy
négyzetméterért – folytatja a polgármester.
– Mindent összevetve jobban jártak, mint a nagymarosiak?
– A megvalósult munkák java része Nagymarost érintette, ránk csak egy
későbbi szakaszban került volna sor. Mi, ennek következtében akkor sokkal
kevesebbet kaptunk, nekünk végül is nem maga az építkezés jött jól, hanem a
helyreállítás. Elkészült egy napi háromezer köbméter kapacitású vízbázis, egy
közműalagutat létesítettek a Duna alatt, a községi szennyvizünket elviszik rajta a
váci tisztítóműbe. Egy hosszabb szakaszon rendezték a partot is, itt korábban a
megtelepedett füzesben rengeteg mocsok akadt el. Az építkezésnél elszenvedett
hátrányainkat úgy lehetne teljes mértékben ellensúlyozni, hogy ha a helyreállított
területeket átadnák nekünk száz évre szóló hasznosítási joggal. Szükségünk volna rá
a fejlesztéshez, évente 5–800 ezer turista fordul meg nálunk, csak a Lepence
strandot 100–200 ezren látogatják.
– Jelenleg milyen a hangulat Visegrádon?
– Olyan, mint az egész országban. Az emberek már telítődtek a korrupcióval és
a pazarlással, nem érdeklik őket a százmilliók, akár a Postabankról, akár a Hágai
Bíróság döntéséről van szó.
S. meghív minket ebédre. Kifelé tartva még megkérdezem a polgármestert:
– A Vízlépcső elleni demonstrációk idején sok középiskola felajánlotta, hogy ha
lebontják, segítenek majd a környezet rendezésében. Jelentkeztek azóta?
– Nem, pedig már többször is megkerestem őket.

Három-négy kilométerrel feljebb, már Pilismarótnál jobbra letérünk az országútról,

megnézünk egy frissen beindult parti építkezést. A vállalkozó egy jachtkikötőre kért
engedélyt, mintegy álcázásul megterveztette a létesítmény alakját, méreteit és egyéb
paramétereit, a letakarított folyami iszapból felhúzott egy semmire sem jó körtöltést,
de kísérőm szerint csak az a szándék vezette, hogy kirabolhassa az itteni
kavicsvagyont. Egy kotrógép már marja is a meder alját.
A rablógazdálkodás általánosnak mondható. A szakértők úgy számítják, hogy
csak 1968 és 1975 között a FOKA hajói 86 millió köbméternyi kavicsot emeltek ki
a Dunából, elsősorban a dunakeszi házgyár termelésének kiszolgálására. Orvul
megbontották a szentendrei vízbázist védő kavicszátonyokat is.
Ismert tény, hogy a folyók munkavégző és hordalékszállító képessége a
vízsebességtől függ. Ha a folyót felduzzasztjuk, a folyása lelassul és hordalékát
lerakja a duzzasztómű előtt. A gát után kifolyó víz alig szállít hordalékot, a folyása
itt felgyorsul, munkavégző képessége megnő és elkezdi mélyíteni a medrét. Az
osztrák vízlépcsők megépülése után a Duna magyarországi szakaszán a
medermélyülés elkerülhetetlenné vált, ehhez járultak még a kotrások,
végeredményben több mint egy méterrel csökkent a hajózási szint. Ez az érték a
határtól a budafoki gázlóig bekövetkezett változások mértékét jelzi. Budapesten túl
több okból is csökken a kotrási tevékenység, egyrészt a kavics minősége
fokozatosan romlik, majd el is tűnik a mederből, másrészt az igények leginkább a
főváros környékén jelentkeznek és fölfelé, „hegymenetben” nem éri meg szállítani
az anyagot.
A kotróhajók nemcsak a főmederben dolgoztak, hanem a Dunához kapcsolódó
kisebb öblökből is emeltek ki kavicsot. Az egyik ilyen már felhagyott
beszögellésben a FOKA egy kikötőt épített ki magának. Később, hogy a vállalat
megszűntével az iparszerű tevékenység is leállt, valóságos hajóroncs-temető alakult
ki itt.
Kifeszített rögzítő drótköteleken bukdácsolunk le a partig, átkapaszkodunk egy
szárazra vetett úszótagon, melyről már leszedték az ácsolatot is. Beljebb a
rothadásszagú, hínárborította vízfelületen legalább hatvan különféle úszó jármű és
szállítóeszköz vesztegel, korrodálódik és mállik bele a Dunába. Ha a fenék- és
oldallemezek teljesen átrozsdásodnak és kilyukadnak majd, ami rövid időn belül
bekövetkezhet, a monstrumok elsüllyednek és csak sokmilliós költséggel lehet
kiemelni, majd szétvágni őket.
A „kísértetflottá”-ban hatalmas gépsorokkal felszerelt, gyárméretű kotrók
mellett uszályok horgonyoztak le. A rakterületen bennmaradt sóderból már
embernél magasabb fák hajtottak ki. A rozsdában eltűntek az oldalfeliratok betűi és
számai, csak egy-egy azonosító jelet tudok kivenni, „FK 344”, „PF 350 HYDRA”.
Egy „Üzemi terület! Belépni tilos!” – szövegű tábla tiltaná a kívülállók
mozgását a környéken, de annyit már tudok, hogy mivel nincs aláírva a tiltást
elrendelő szerv neve, érvénytelennek lehet tekinteni. A pallón felkapaszkodok az
egyik hajóra, beszélgetőpartnert keresek, de ember sehol nem mutatkozik. Az
ajtókat lezárták, az ablakokon otthagyták a foszladozó függönyöket.
– Nyáron kellett volna jönnie – mondja a kísérőm – akkor legalább napozó
nudistákat találhatott volna itt.
Nem tudok betelni a „kísértetflotta” látványával:
– Ezekről már mindenki lemondott? Nincs semmi értékük?
– Egy-egy nagyobb kotróhajó 1985-ös áron kétszázmillió forintba került, a
legtöbbjük üzemképes maradt, csak éppen nincs mit kotorniuk. Itt tárolják őket
továbbra is, engedély nélkül és ingyen. Egy legális kikötőben hatalmas pénzt kellene
fizetni utánuk. Igaz, már nem lehetne kin behajtani.
– Mi lesz a sorsuk?
– Nem tudom. Úgy hallottam, egy kft. vállalkozott volna rá, hogy az anyagért
lebontja és elszállítja őket, de állítólag nem kapta meg az engedélyt.
Körbejárjuk az öblöt, oldalt dombokban halmozták fel a mederből eltávolított
vastag meddőréteget. A látványos fekvésű környék szinte kínálja magát, hogy egy
üdülőtelepet alakítsanak ki itt. Többször is kiírtak már rekultivációs pályázatot, de a
jelentkezők beérték további kavicskiemeléssel. Csak a horgászok őrzik az öböl
tisztaságát.
Az öböl partjának magasságából rá lehet látni arra a Dunaszakaszra, ahová
egyes elképzelések szerint a nagymarosi vízlépcsőt kiváltó alternatív pilismaróti
létesítményt tervezték.
– Mit gondol erről a megoldásról?
– Ma is az a meggyőződésem, hogy annak idején Nagymaroson a
legmegfelelőbb helyet választották ki. Nemcsak a földrajzi viszonyok, a
megközelítési adottságok kedvezőek, de abban a szelvényben a meder alját
egynemű andezit kőzet alkotja, csak szilárdsági és fagytűrési adottságokban
mutatkoznak helyi különbségek, tökéletes feküként szolgál az alapozáshoz. Az is
Nagymaros mellett szólna, hogy a felhagyott építkezésből maradtak vissza bizonyos
kihasználható előnyök: a munkagödröt úgy töltötték fel, hogy könnyen ki lehet
kotorni, nem kellene elölről kezdeni a kialakítást, a körgát egyes elemeit is helyre
lehetne állítani. A nagymarosi megoldás mai árakon számolva 20–25 milliárd
forinttal kerülne kevesebbe, mint ha Pilismarót térségében valósítanák meg.
Nagymarost mégsem fogja senki sem felvállalni, mert akkor nyilvánvalóvá válna a
leállítás felelőtlensége, kiderülne, hogy a politikai élet minden árnyalata „sáros”
benne. Isten tudja mi következne belőle.
S. felfogását támasztja alá az a körülmény, hogy annak idején a hosszadalmas és
alapos előzetes mérlegelések során elvetették ezt a megoldást. Zsilák Endre egy
ezzel kapcsolatos, még 1985-ben kelt tanulmányában a következőket írja: „Az
utóbbi időben előtérbe került a pilismaróti telepítés, de az ismételten lefolytatott
vizsgálatok alapján ezt a változatot megvalósításra alkalmatlannak ítélték az alábbi
indokok nyomán:
1) Az elhelyezés nem elégíti ki a hajózás igényeit, mert nem szünteti meg a dömösi
sziklafenekű gátat (tudniillik attól felfelé esik – M. Gy.). A gázló például 1983 őszén
13 deciméter volt, így gyakorlatilag hetekre leállt a nemzetközi hajózás. Ez a
sziklagázló csak feleslegesen nagy költségű, időt igénylő, a nemzetközi hajózást
jelentősen zavaró, időnként akadályozó sziklarobbantással és víz alatti kiemeléssel
volna felszámolható.
2) Az építési munkaterület csak a jobb partról a 11. számú főközlekedési útról
közelíthető meg Visegrád vagy Esztergom felől. Minden olyan építési anyagot,
melyet nem vízen szállítanak, ezen a közúton kellene az építés helyére juttatni,
megterhelve a környék forgalmát.
3) A pilismaróti telepítés nagyobb mezőgazdasági és üdülőterület igénybevételével
jár, mint a nagymarosi, ezért annál lényegesen költségesebb volna…”
Az OVIBER egykori vezérigazgatója még hozzátesz néhány kifogást Pilismarót
ellen:
– Itt egy injektált teknőt kellene kialakítani a kavicsos talajban és ez
mérhetetlenül megdrágítaná az alapozást. Pilismarót és Dömös között egy
ivóvízbázis húzódik, a létesítmény azt is megzavarná. Ha megépülne a
nagymarosihoz hasonló meder, lépcsős megoldást nem lehetne alkalmazni, csak
átvágást, gyakorlatilag kiegyenesítenék a Dunakanyart.
– Ez azt jelenti, hogy nem valósíthatják meg?
– Egyáltalán nem. Itt már különb dolgokat is kierőszakoltak.
– Mennyi idő alatt lehetne felépíteni?
– Amennyi idő alatt akarják. Ha az illetékesek elhatározzák magukat, a pénz és
a szabályok nem számítanak majd.
– És ha betartják az előírásokat?
– Akkor évtizedekbe is beletelhet. Összehasonlításul csak annyit említek meg,
hogy a nagymarosi vízlépcsőnél több mint húsz évig folytak az előmunkálatok. Itt is
el kellene végezni a mérnökgeológiai és hidrológiai felméréseket, aztán a vízlépcső
általános elrendezésén alapuló hidraulikai kisminta vizsgálatokat, az épített területre,
az alvízre-felvízre vonatkozó felméréseket és így tovább. Ekkor el lehetne dönteni a
műszaki megvalósítás lehetőségeit, felbecsülni a költségeket és ezek után, de csakis
ezek után elkezdhetnék a tervezést – fejezte be az egykori vezérigazgató, láthatólag
nehezen fegyelmezve magát.
– Amíg lószar van, veréb is van, ha a politikusok úgy határoznak, hogy meg
kell építeni Pilismarótot, biztos akad majd valaki, aki elvállalja – mondja F., a sokat
tapasztalt öreg környezetvédő szakember – aztán egy évvel a határidő lejárta előtt
elmegy nyugdíjba az illető, a balhét már nem ő viszi el.

A nagymarosi vízlépcsőt előkészítő munkálatokba annak idején beletartozott az

Ipoly szabályozása is. Ebben a térségben az építők két alapvető cél megvalósítására
törekedtek: meg kívánták védeni a környéket az egyre magasabb szinten levonuló
árvizek ellen, másrészt felkészültek rá, hogy az Ipolyt biztonságosan
visszatarthassák az ártéren, ha a dunai nagyvíz nyomása visszaduzzasztaná.
Ezek a tevékenységek mind a magyar, mind a szlovák partra kiterjedtek. A
felek kötelesek voltak bemutatni a terveiket, megkonzultálni és jóváhagyatni a
partnerrel, mert a felépült műtárgyak közös tulajdonná váltak.
– Milyen kapcsolat alakult ki a szlovákokkal? – kérdeztem a mérnököt, akivel
végigjártam az Ipoly érintett szakaszát.
– A nagypolitikában sokszor változott az idők folyamán. 1968-ig kielégítőnek
mondhattuk a viszonyt, de akkor a Varsói Szerződés fegyveres intervenciója
nyomán, melyben mi is részt vettünk, erősen megromlott. A szovjet vezetés arra
törekedett, hogy a bizalom megingását legalább egy nagy építkezés közös gondjai
helyettesítsék. Azt hitték, hogy ez is jelent valamilyen megtartó erőt a szocialista
táboron belül. Nagy egyetértés persze így sem alakult ki, mind a két fél a maga
érdekeit kereste. A szlovákok azt szorgalmazták, hogy a közös költségvetésből
minél többet használhassanak fel a saját területükön, a magyar állam tiltakozott,
ment a kötélhúzás.
– És itt a „vízi kis politiká”-ban hogy alakult a helyzet?
– Mi itt a végeken megértettük egymást. A munkavégzésben a határok nem
zavartak minket, akadtak olyan területek, ahol a kilométerkövek Szlovákiát jelezték,
mégis mi használtuk. Végképp megvenni azért nem lehetett volna.
Ipolydamásd és Hlaba térségében töltéseket építettünk, a két község között
leraktunk egy ideiglenes katonai pontonhidat, a magyar gépek azon jártak át a
túloldali munkákra. Nem volt tökéletes műszaki megoldás, az uszadék folyton
megakadt benne és középen eltömte, ettől a két szélen túl gyors áramlás alakult ki, a
pontonokat is megtámadta. Csak úgy félhivatalosan a két község lakói is használták
a hidat, vállalták volna az összegyűlő uszadék eltakarítását, hogy a helyén
maradhasson, végül az döntött, hogy a pilléreken nem alkalmaztak megfelelő
korrózióvédelmet, a rozsda miatt labilissá váltak, így el kellett bontanunk.
Körülnézek a töltésen. A szabályozási tevékenység itt is hirtelen állhatott le, sok
helyen már kikészítették a követ, hogy magasabbra emelhessék a koronaszintet, de
már nem volt kéz, amely szétterítse. Néhány prizma már olyan régen áll a helyén,
hogy cserjék, bokrok nőttek ki a közepéből.
Az évek alatt elburjánzott gaztengerben hiába próbálom felidézni, hogy
pontosan miből is álltak a szabályozási munkák az Ipolyon, a kísérő mérnök siet
segítségemre a magyarázataival:
– Átvágtunk néhány kanyart és rendeztük a folyó környékét. Mi is tudjuk, hogy
a „meanderező” Ipoly romantikusabb képet ad, de választani kellett aközött, hogy
háborítatlanul meghagyjuk a nedves élőhelyeket, vagy megvédjük az árvizektől a
honti belső vidéket. Tőlünk az utóbbit rendelték meg, tehát azt valósítottuk meg.
– A túloldalon milyen megoldást választottak?
– A szlovákok is meg akarták védeni a jó földjeiket, ezért ők is szabályozták az
Ipolyt. A meder építési munkáiból kikerült a töltésekhez szükséges agyag; nem
kellett bányát nyitni és egy újabb földdarabot kivonni a mezőgazdasági termelésből.
Megállunk a szivattyútelepnél, itt is megmutatkoznak a krónikus emberhiány
következményei. A Vízügy nem tudott őrt állítani ide, a létesítmény barbár tolvajok
prédájává lett. A konténeregységeket felgyújtották, de aknafedőket, kábeleket, sőt
még a kerítésoszlopokat is kivagdosták a helyükről és elvitték. A telepre most sem
vigyáz senki, a megmaradt felszerelést odahegesztett keresztvasakkal próbálják
megóvni.
A töltés tetején végighúzódó üzemi utat a szabályok szerint elzárták a civil
forgalom elől, de a környékbeliek mégis úgy használják, akár egy országutat. A
Dunáról felúsznak ide a halak, ha bekövetkezik egy áradás, rengeteg orvhalász
jelenik meg a kocsijával. Mintegy belátva, hogy amúgy sem tudják meggátolni az
engedély nélküli autóforgalmat, a vízügyesek le sem zárták a sorompót, de csak
annyit értek el vele, hogy valaki puszta erőfitogtatásból elcsavarta helyéről a rudat.
– Még jól jártunk, mert el is vihették volna kerítésoszlopnak. Lejjebb a réten
most is ott fekszik a fűben kettő is, majd valamelyik este eljönnek érte. Szólni sem
merek, ha összecsapok velük, legfeljebb aközött választhatok, hogy vagy
megvernek, vagy megúsztatnak az Ipolyban. Régen nem merték volna megtenni –
mondja egy szuszra a hozzánk csatlakozó gátőr, aztán nevével és beosztásával
jelentkezik a felettesénél. (A szakma azért ragaszkodik az ilyen félkatonai
érintkezésbeli formákhoz, mert egy árvíznél vagy más válsághelyzetben nincs idő
vitára.)
Az őrt értesítették az érkezésünkről, forró kávét hozott ki nekünk egy
ütött-kopott termoszban. Beszélgetni kezdünk, a gátőr elmondja, hogy 35 év
munkaviszony után alig húszezer forintot keres tisztán. Valaha egy betonkeverő
üzemet vezetett, mikor az megszűnt, egy környékbeli szörpkészítő gyár termékeit
árulta nagykereskedelmi forgalomban.
– Nehéz kenyér volt, azt meg kell hagyni. Közel fekszik hozzánk a mohovcei
atomerőmű, mikor annak rossz híre támadt, a mi termékeinket is gyanúba fogták.
Ezen úgy segítettünk, hogy kecskeméti címkét nyomattunk és azt ragasztottuk rá az
üvegekre. Emellett a mi szörpünk volt a legdrágább az egész piacon, mindig meg
kellett hívnom az ÁFÉSZ vezetőit és berúgatni őket, hogy mégis tőlem
vásároljanak. Egyre kevésbé érte meg, valamiből meg kellett élni, átjöttem a
Vízügyhöz.
Megittuk a kávét, megköszönjük és folytatjuk utunkat a töltésen. Az őrhöz egy
kilenc kilométeres szakasz tartozik, ő nyírja az oldalakat kis traktorjával, az úton
feltörő gazt is maga kaszálja.
– Mert nem jó, ha a fű csiklandozza a főnökök kocsijának az alját, rögtön
elkezdik kifogásolni az egész karbantartást.
– A gátőrök maguk használják fel a lekaszált szénát?
– Akad ilyen kolléga, például a szalkszentmártoni őr harminc bikát nevel, neki
jól jön a takarmány, de én nem foglalkozom állatokkal. A környékünkre belgák
telepedtek le, lovakat tartanak, ők régebben átvették tőlünk a szénát, de azóta saját
réteket szereztek és azokat kaszáltatják.
– A falubeliek nem igénylik?
– Minek? – kérdez vissza az őr – Például Ipolytölgyesen valaha 180 marhát
hizlaltak, mostanra egy pár tehén maradt, azt is el akarják adni, a téeszistállók is
üresek, még nyulak sincsenek a faluban. Egy kígyófarm működik még a környéken,
dehát azoknak nem kell a széna. Megpróbáltuk bálázni és úgy eladni, de arra is
ráfizettünk, egyszerűbb felégetni az egészet.
Kérésemre letérünk a falu felé, útközben meg-megállunk beszélgetni,
feljegyzek néhány adatot. 1970-ben, az építkezések idején a lélekszám ötszáz körül
járt, ma már ennek a felét sem éri el. Az utolsó húsz év alatt összesen három ház
épült, egyet emelt helybeli ember, kettőt pedig bevándorlók.
A gazdaság is pang, lezárt istállókat látni, előttük pocsékba kivágott rozsdás
kultivátorok állnak. A környéket valaha a bogyós gyümölcsök tették híressé, mára
az ültetvények begombásodtak és alig adnak termést. A hároméves málna már ki
sem hajt, a cserebogár imágója kipusztította.
– Az az igazság kedves uram, hogy mi itteni emberek sem állunk különbül –
mondja egy középkorú Ipolyi polgár – én is cukorbeteg vagyok, napi három
inzulininjekciót kell benyomnom magamba.
– Örökölte ezt a betegséget?
– Ugyan már, kitől?! Az én családomban senki sem volt cukros, úgy haltak
meg, hogy elaludtak egyik napról a másikra, egyetlen foguk sem hiányzott, nekem
pedig már mindet kinyomta a cukor. De mondok különbet: ma már gyerekek is
bekerülnek a kórházba ezzel a betegséggel.
Visszafelé indulunk az Ipolyon, a falun áthaladva az őr felhívja a figyelmünket
rá, hogy egy-egy udvaron a földön fekvő fémoszlopok valaha sorompóként
szolgáltak a gáton. A fedő festék sérülései mutatják, hogy drótköteleket hurkoltak
rájuk és úgy húzatták ki őket a helyükből.
A zsilipnél most zuhog le a magas víz.
– Ha az ember elképzeli, hogy milyen erő lett volna Nagymaroson! –
elmélkedik a gátőr – dehát nem rajtunk múlott, az energiások és a hajózás félreállt,
minket, a Vízügyet vágtak pofán.
Bár lassan már megy le a Nap, átugrunk még az Ipoly szlovák oldalára, Sahynál
(a magyar időkben Ipolyságnak hívták) kelünk át a határon. Oldalt az út menti lapos
vidéken mindent víz borít, előrehajtott fejű gólyák lépkednek békák után. Az évi
egy-két hetes elöntés errefelé szokásosnak számít, a búza nem bírna ki ennyi időt víz
alatt, nem is próbálkoznak a vetésével.
Feljebb viszont az igazán jó földeken mindenütt öntözéses szántóföldi művelés
folyik, a Csallóköz mellett ez Szlovákia legtermékenyebb területe, az állam nem
sajnálja a pénzt a fejlesztésre, támogatja az alagcsövezést és a többi kapcsolódó
beruházást.
Bekéredzkedünk egy szivattyútelepre, ahonnan az öntözővizet kormányozzák.
A kezelő magyar ember, bár tart egy esetleges ellenőrzéstől, beenged minket.
Elmondja, hogy a növények tenyészidejében hatvan milliméter vizet juttatnak ki a
földekre, ennek az árát nyolcvan százalékban állami támogatásból fedezik.
– Igen, így van értelme csinálni – mondja a mérnök kísérőm némi
szomorúsággal a hangjában. – Nálunk a víz olyan drága, hogy csak úgynevezett
életbentartásos öntözés folyik, tegnap még nem engedtünk vizet, ma sem, aztán
mikor a kukorica elkezd „furulyázni”, akkor már késő, halottnak csók.
 Visszafelé tartva Balassagyarmaton megkeressük a zöldeket tömörítő Ipoly
Uniót, ők szlovák testvérszervezetükkel együtt a vízszabályozás elszánt ellenfelei.
Vezetőjük, rutinos megfogalmazásaiból ítélve, már sokszor elismételt érveket
hangoztat. Azt kéri, hogy állítsák vissza a folyó eredeti kanyargós menetét, a beton
műtárgyakat váltsák ki fával, egyszóval ne kössék gúzsba az Ipolyt.
A vízügyes mérnök fáradt udvariassággal válaszol:
– Maga túlbecsül minket, ha azt hiszi, hogy mi kezdeményezni szoktunk.
Nekünk meg szokták mondani, hogy mi a feladat és mi közöljük, hogy
véleményünk szerint hogy lehet megoldani. Nem nekünk kell eldönteni, hogy
valahol káposztaföld legyen, vagy természetvédelmi terület, mind a kettőt meg
tudjuk valósítani, de egyszerre és egy helyen csak az egyiket.

1998 februárjában, mikor újra nyilvánosan is felmerült a nagymarosi alsó vízlépcső

felépítésének a terve, felkerestem S.-t, a tervezőirodájában és emlékeztettem korábbi
beszélgetésünkre:
– Nem bizonyult túlságosan ügyes jósnak, csak 2005-re várta ezt a a fejleményt.
– Ez a gyors váltás tulajdonképpen nem illik bele a világképembe.
Tapasztalataim szerint 25 év alatt szokott végbemenni egy generációváltás,
alakulnak ki meghatározó új népcsoportok. Ennyi idő kell, hogy az emberek
elfelejtsék a beléjük sulykolt hazugságokat és friss szemmel nézzék a helyzetet.
Talán az a fordulat a legérdekesebb, mely a műszaki értelmiségiek
véleményében bekövetkezett ezen a téren. Ők annak idején fenntartásokkal fogadták
a Vízlépcső tervét: „a vizesek megcsaptak egy nagy bizniszt, megint kitaláltak
valamit a maguk hasznára!” Még ma sem sokan gondolják úgy, hogy érdemes volt
elkezdeni, de abban már biztosak, hogy abbahagyni kár volt.
– A leállításnál milyen stádiumban tartott a tervezés?
– Mi a magunk részéről gyakorlatilag már befejeztük a munkát, hamarosan
továbbléptünk volna. Jó eséllyel pályázhattunk volna jachtkikötők, partfalak és más
létesítmények tervezésére. Csatornázásra nem vállalkoztunk, ebben a témába akadt
nálunk jobb csapat is, pofátlanság lett volna betolakodni az ő területükre.
– Hogy vállalta el az irodájuk Nagymaros „rehabilitálását”, nevén nevezve a
Vízlépcső lebontását?
– Hasonló nagylétesítményi munkákban mi monopol jellegű tapasztalatokkal
rendelkeztünk, ezért óhatatlanul nekünk kellett megkapnunk Nagymarost.
Kezdetben nem akartuk elvállalni, nem vettük komolyan, hogy a társadalom képes
lesz olyan őrültségre, mint hogy elbontson valamit, amibe ennyi pénzt fektetett. A
nagy öregek biztatására végül rászántuk magunkat. Irreális feladatokat kellett
irreálisan rövid idő alatt megoldanunk, de sikerült. Bonyolultabb és drágább
művelet volt, mint maga az építkezés, nem ismerek rá gyakorlati példát, hogy egy
folyóban műtárgyak nélkül végezzenek bontást.
 (Érdemes feljegyezni Vargha Jánosnak az ügyben kialakított vélekedését:
„…Akik eddig az építésből éltek, most az elbontásból kívánnak élni. Most tehát a
hulla kirablása folyik. A sztálinista gazdasági struktúrák ebben az országban
változatlanul tovább élnek…”
Reményi Péter ehhez csak annyit tesz hozzá: „A gyilkos kiált hullarablót, holott
mi vizesek csak szakszerű és tisztességes temetést szerettünk volnia rendezni a
halottunknak.)
– Műszakilag mennyire volt elkerülhetetlen a lebontás? – kérdezem S.-től.
– Ha lett volna esély rá, hogy öt éven belül tovább építhetik, akkor fenn lehetett
volna tartani a létesítményt, de nem mutatkoztak ilyen sanszok. A teljes politikai
élet – ideértve az MSZP-t is – versengett abban, hogy melyikük utálja jobban a
vízlépcsőt. Így viszont csak állandó hajózási akadályt jelentett: felfelé
vontatóhajókat kellett igénybe venni, lefelé pedig a kisodródás veszélye fenyegetett,
egy ukrán uszály formálisan ki is vágódott, felhasadt a feneke. A forgalom lelassult:
láttam egy hajót, fél óra múlva kinéztem az ablakon és mintha még mindig ugyanott
állt volna.
– Elmondta a véleményét valakinek?
– A mi véleményünket akkor sem kérték ki, mikor úgy döntöttek, hogy felépítik
a Vízlépcsőt és akkor sem, mikor elhatározták a felfüggesztését. Egy dunai
vízlépcső létesítését vízügyi szempontokkal nem lehet megindokolni, legföljebb, ha
valaki tározni kívánja a vizet. Nagymaroson ez a cél fel sem merült. A Vízügy
sohasem vindikálta magának azt a jogot, hogy megszabja, miképp kell
Magyarországon energiát termelni, vagy a hajózást lebonyolítani. Biztos, hogy
valószínűtlenül hangzik, de a vízépítés apolitikus szakma.
– Hogy váltak mégis politikai ellenszenvek céltáblájává?
– A kiindulópontról él bennem egy furcsa elképzelés. Lenin ugye azt mondta:
áramtermelés plusz szovjethatalom egyenlő a kommunizmussal. Nos, ő a svájci
száműzetésben sok vízerőművet látott és úgy látszik, hogy ezek hatottak rá, mert a
szovjethatalom első éveiben ilyenek építését szorgalmazta. Az áramtermelésben ez a
legdurvább technológia, itt kisebb precízségre kell törekedni, mint akár egy szenes
erőműben, az olajtartalékokat pedig még fel sem tárták akkoriban. A felszabadulás
után minden létező helyre kirakták a szovjet vízlépcsőről készült fotókat, lehet, hogy
ennek következtében vált a mi szakmánk a kommunizmus jelképévé.
(Már sokszor és sokféle formában felmerültek a vízügyesekkel kapcsolatban
felgerjedt indulatok, e helyt érdemes az ügyet lélektani szempontból is
megvizsgálni. Két figyelemreméltó gondolatot idézek: „Társadalmi válságok,
gazdasági hanyatlások idején a környezetben megnő az elégedetlenség indulata,
amely eredetileg a vezetők ellen irányul. Ennek veszélyét felismerve a hatalom
manipulációba kezd: társadalmi méretekben bűnbakot keres, amelyre ráirányíthatja
az emberek dühét” – írja Popper Péter, az ő elemzését fejlesztette tovább Reményi
Péter: „A vízügyi szakmára ráillett az áldozatul kiszemelt csoportok összes ismérve.
Kisebbségben voltak, ezért kockázatmentesen lehetett támadni őket. Valamiben
különböztek is a társadalmi többségtől, elsősorban abban, hogy fegyelmezett, egy
szakmába tömörült, határozott és céltudatos irányítással rendelkező »paramilitáris«
szervezetet alkottak. Abban a tekintetben is megfeleltek a bűnbakképzés céljainak,
hogy irracionális és ezáltal ellenőrizhetetlen vádakat aggassanak rájuk, olyanokat,
mint az ökológiai szükséghelyzet kiváltása, hárommillió ember ivóvizének
megmérgezése, járványszerű rákbetegségek okozása és így tovább.)
Már közben megszólalt a telefon, S. befejezi a mondatot és felveszi a kagylót. A
Dunai Kormánybiztosságról keresik, röviden megbeszélik egy terv ügyét, aztán S.
visszaül a helyére.
– A hágai döntés után az illetékesek mikor vették fel a kapcsolatot az irodával?
– Mikor az úgynevezett „kétgátas” megoldást kellett elemezniük műszakilag
úgy, hogy összesen huszonnégy óra állt rendelkezésükre. Akkor eszükbe jutottunk.
– Milyen véleményt fogalmaztak meg?
– Röviden szólva: dupla költséggel fele hatékonyság. Aztán engem
személyemben is meghívtak a tervezői szakbizottságba. Újra találkoztam a régi
partnereimmel, például Rudolf Rozinával, az egykori csehszlovák létesítményi
főmérnökkel.
– Mit tapasztalt, hol tartanak az előkészületek?
– Valójában már a tárgyalásokkal egyidejűleg megkezdődtek. Mi dolgoztuk ki
az esetleges pilismaróti megoldás tervét is.
– Elképzelhető, hogy ha megvalósulna a nagymarosi vízlépcső, a tervezést erre
az irodára bíznák?
– Nem kizárt, ugyanis nem nőtt fel közben egy másik vízépítő mérnök
nemzedék. A Műegyetemen erre a szakra azok jelentkeztek, akik máshol nem
kellettek, ők is olyan piacképes területekre szakosodtak, mint a csatornák, a
szennyvíztisztítók és így tovább. Ez a munka pedig bonyolult: a helyreállítást
kellene helyreállítanunk, hogy elkezdődhessenek az építkezések.
A szinte nyomdakészen fogalmazó S.-sel eddig könnyen folyt a beszélgetés, de
most olyan témához értünk, hogy nehezen keresgélem a szavakat.
– Nem érzett bizonyos fenntartásokat, hogy egy olyan munkát kellene újra
kezdenie, melyért az egész ország színe előtt lepocskondiázták már?
S. nem zökken ki a nyugalmából:
– Én harmincöt éve dolgozom és azalatt leszoktam a sértődésekről. Már
kizárólag maga a munka érdekel és azt hiszem, hogy egy szabó is szívesebben varr
egy báli ruhát, mint harminc gatyát.
– Vannak számításai arról hogy mibe kerülne?
– Olcsóbb volna, mint a bontás. Az inflációt is beleszámítva nyolcmilliárd
körüli összeget kellene a rehabilitáció rehabilitációjára fordítani.
 – És ha az egész építkezést kiadnák külföldi koncesszoroknak, ők nem hoznák
magukkal a saját tervezőiket?
– Ez sok hátránnyal járna, például egy külföldi mérnök, ha itt kíván dolgozni,
előbb honosíttatnia kell a diplomáját. Annak idején a Donau Kraftwerke is igénybe
vette a szolgálatainkat, mi elvégeztük a munkát 5%-ért, ők aztán rátették a maguk
95%-át.
– Tud már esetleges jelentkezőkről?
– Adott helyzetben egy koncesszor még nem tudja felmérni, hogy mit ad és mit
kap érte. Aki most behívná őket, az csak lejáratja az ügyet.
– Mibe kerül a tervezés?
– A teljes bekerülés összegének 15%-át teszi ki. Bár az osztrákoknak
rendelkezésükre áll a teljes dokumentáció, nagyrészt mi is megőriztük a magunk
anyagait, újra végig kellene nézni azokat az intézkedéseket, melyeket annak idején
hoztak és levonni a következtetéseket – és nem csak Nagymarosnál, hanem az egész
százhúsz kilométeres szakaszon. Két és fél-három évbe is beletelik, amíg elkészül
egy olyan terv, melyet az esetleges koncessziós pályázók kezébe lehetne adni. Ha
most 1998 februárjában hozzákezdenénk, 2004-re talán felépülne.
– És mibe kerülne?
– Tokkal-vonóval 400–500 milliárdba.
Ma már tudjuk, hogy azóta egy újabb fordulat következett be. A kormány újra
felhagyott a Vízlépcső nagymarosi létesítésének a tervével, még az erre vonatkozó
vizsgálatot sem engedélyezték, S. nem vitatkozik, tovább dolgozik és vár.

XIV. Az erős ember

Győrből egy alkalmi szervezésű mikrobusszal indulunk el Pozsony felé, csak a

sofőrrel kettesben ülünk benne. Rajkánál lépjük át a szlovák határt, a rövid
ellenőrzés után télelejei sáros országúton fut velünk tovább a kocsi.
Pozsony előtt a sofőr egy fejmozdulattal kimutat balra, szemmel követem az
irányt: egy hatalmas földhányás áll ott, nem mostanában hordhatták össze, mert a
takaró réteget már sűrűn benőtte a gaz és a lezáró kerítés drótfonatát is
meg-megszaggatták. Első pillantásra egy bánya meddőhányójának gondolnám, de
tudom, hogy errefelé nincsenek ásványi kincseket rejtő hegyek.
– Mi ez? – kérdezem a sofőrt.
– Ez volt Ligetfalu.
 Már említettem valahol, hogy Ligetfalu volt a történelmi magyar Pozsony
vármegye egyetlen Duna jobb parti települése, melyet aztán az első világháborút
követő trianoni diktátum Csehszlovákiának ítélt.
– Hogy érti ezt?
– Pár évvel ezelőtt kellett a hely az építkezésekhez, a buldózerek nekimentek a
falunak és eltolták a házakat úgy, ahogy voltak. Még azt sem engedték meg az
embereknek, hogy az ajtókat és az ablakkereteket kiszedjék a falból. Szóval itt
nyugszik Ligetfalu.
„Rusovce” helységnévtábla tűnik fel, a „rus” gyökből kiindulva arra gondolok,
hogy valaha Oroszvár lehetett, melyet viszont a második világháború után csatoltak
el Magyarországtól. Visszaszorítok magamban minden reflexszerűen feltörő
felhangot, ezzel nem megyünk semmire. Csendben utazunk Pozsony belvárosáig.
Interjúalanyom, Julius Binder a szlovák vízgazdálkodás központját, a
Vodohospodarska Vystavbá-t irányítja vezérigazgatói minőségben. A folyosó, mely
az irodájához vezet, le van zárva, egy belső használatú telefonon kell
bejelentkeznem. Kisvártatva kijön egy titkárnő és bevisz hozzá. Fogadalmat teszek
magamban: bármi is történjen, végigcsinálom ezt az interjút.
Binderrel, akit a szlovák vízügy „erős ember”-ének tartanak, már többször
találkoztam hivatalos eseményeken, szerény és csendes modorával mindig jó
benyomást tett rám. Bár az interjúra új és új terminusokat adott, mert Mexikóban,
Rómában járt, végül mégsem tért ki előle.
Binder elnézést kér, amiért csak szűkre szabott időben állhat a rendelkezésemre,
de részt kell vennie a szlovák minisztertanács mai ülésén, bármelyik percben ide
szólhatnak érte. Szerencsére előre felírtam magamnak a kérdéseimet, nem kell
ide-oda csaponganunk majd.
Házigazdám kávét és baracklevet hozat, de egyelőre nem kezd bele az érdemi
beszélgetésbe. Tud magyarul, de megvárja, amíg megérkezik az alkalmi tolmács, a
vállalat egyik munkatársnője.
– Egy magánjellegű kérdés: a „Binder” milyen név?
– Még az osztrák-magyar monarchiában kerültünk ide, de már jó néhány
nemzedékünk élt a Bratislava és Stupara közti területen. Több rokonom is külföldi
egyetemen tanít, de mind megőrizték állampolgárságukat.
Binder elhallgat és kissé félrehajtott fejjel várja a következő kérdést.
– Mennyire fontos Szlovákiának az az energia, melyet a bősi….
Házigazdám félbeszakít és a tolmácsnőn keresztül megkér, hogy Bős helyett a
Gabčikovo nevet használjam. Bólintok és biztosítom, hogy nem kívántam
provokálni.
 – …melyet a gabčikovói vízerőmű állít elő. Úgy tudjuk, hogy egész Európában
energia-túltermelés mutatkozik. Magam is hallottam Ausztriában, hogy a francia
atomerőművek nyolc groschenért kínálnak egy kilowattórát.
– Mire az az egy kilowatt ideérne Franciaországból, az ára már a többszörösére
növekedne. Mi is vásárolunk áramot Nyugat-Európából, sehol sem adják három
dollárcent alatt. Sorolhatok más példákat is a világpiacról: Brazília 3,5 centért kapja,
Kína pedig négyért, belátható időn belül az árszint öt cent fölé emelkedik majd, az
pedig több, mint ötven osztrák groschen.
– Szükségük van erre az importra?
– A termelő vállalataink évente tíz százalékkal több energiát igényelnek. Az
ellátásukat természetesen a saját erőforrásainkból kell megoldanunk, legalább
nyolcvan százalékos arányban. Ha ezt a gondoskodást elhanyagolnánk, eleve
vesztett helyzetbe kerülnénk, a világpiacon az eladók magas árakat
kényszerítenének ránk. Gabčikovót persze nem csak az energiatermelés miatt kell
sokra értékelnünk, a beruházás azért is kifizetődött, mert az idei évben megvédte
Magyarországot a dunai árvíztől.
Vitatkozni nem áll módomban, nyelek egy nagyot és felteszem a következő
kérdést:
– Milyen szerepet játszott a vízlépcsőrendszer felépítésének történetében a
szlovák zöldmozgalom?
– Szlovák zöld mozgalom?! Mire gondol?
Megemlítem Imrich Daubner tudós előadásait, a pozsonyi Ohranca Prirody
közleményeit, melyek a Vízlépcsővel járó károkat súlyosabbnak ítélték, mint az
elérhető előnyöket, a Nove Slovo folyóirat cikkeit és így tovább. Binder legyint:
– Daubner professzor később belátta, hogy tévedett és megváltoztatta a
véleményét, a többi felsorolt momentumnak nincs jelentősége. A zöldek nem egy
nemzeti irányzatot képviselnek, hanem a nemzetközi ökofasizmust. Nekünk
különben sem a saját állampolgárainkkal akadtak gondjaink, hanem a magyar
provokátorokkal. Ők szervezték meg az úgynevezett Európa-láncot, ők akarták
elsüllyeszteni a két hajót, hogy megakadályozzák az építkezéseket. Az egyik
környékbeli kutunkba mosóport szórtak bele, hogy bebizonyítsák: az elzárás
következtében károsodott a talajvíz minősége. Szerencsére ki tudtuk mutatni ezt a
manipulációt.
– Ezek szerint szlovákok nem is akadtak a tüntetők között?
– Legfeljebb néhány diák, de őket is a magyar zöldek fizették meg.
Erre az állításra felkapom a fejem. Senki sem állíthatja rólam, hogy a zöldeket
támogatnám, de mindig igyekeztem korrekt módon vitatkozni velük, megvizsgáltam
az ellenük felhozott vádak korrektségét. Többen is elmondták nekem például azt a
történetet, hogy az osztrák hainburgi vízlépcső elleni zöld tüntetést az egyik nagy
olajvállalat finanszírozta. A vállalat készíttette el a transzparenseket, az egyszerű
felvonulóknak 200 schillinget fizetett, aki pedig hajlandó volt odabilincselni magát a
kerítéshez, az 500-at kapott. A történet tetszetősnek látszott, de mielőtt megírtam
volna, kértem valamilyen bizonyítékot rá, hogy az események valóban így zajlottak
le. Az adatszolgáltatóim csak egymásra hivatkoztak, egészen addig, amíg az
informátorok köre visszatért önmagába, vagyis a kiindulási ponthoz – ezek után
természetesen töröltem az ügyet az anyagomból. Most házigazdám szavaiból
ugyanezt a lejárató szándékot véltem kihallani.
– Sokat segítene nekem Binder úr, ha valamilyen dokumentumot szolgáltatna
arról, hogy itt valóban hasonló vesztegetések történtek. Megfelelne egy
pénzfelvételről szóló számla, vagy akár egy rendőrségi jegyzőkönyv is.
– Ha valaki lélegzik az él, ezt nem kell külön bizonyítani. Ezek a tüntetők
semmit sem csináltak, csak egész nap mászkáltak fenn az erőmű tetején.
Megmondaná, hogy miből tartották fenn magukat?
– Ezt én nem tudhatom.
– Valakitől pénzt kellett kapniuk.
Binder egy aznapi Népszabadságot vesz elő; többször is kitűnt, hogy a sajtóból
percre kész pontossággal követi a magyarországi eseményeket. Talán innen
származik az a legenda, hogy a budapesti minisztériumokban a titkárnők még ki sem
csavarták a gépből az iratokat, azok máris a szlovákok kezébe kerültek.
– Maguknál is ezek a kétes egzisztenciák zavarják meg a dolgok normális
menetét. Nemcsók urat is ők vádolják meg azzal, hogy a szlovákok lefizették –
Binder az újságra mutat –, Horn úr éppen most védte meg őt a rágalmak ellen.
Ezeknek a híreszteléseknek persze annyi súlya sincs, mint a tavalyi hónak, de végre
meg kell hogy szűnjön az a lehetetlen helyzet, mikor a hochstáplerek
befolyásolhatták a terveinket. Én továbbra is szívesen tárgyalok a
földrengésveszélyről, de szeizmológusokkal, a környezetvédelemről, de az
ökológusokkal, nem fogok nőgyógyászokkal és szobrászokkal vitatkozni ezekről a
kérdésekről.
– A zöldek azt mondják erről, hogy a háborúban a katonák ütik a sebeket, de
másoknak kell begyógyítani azokat.
– Csak nehogy sót szórjanak a sebekbe merő hozzá nem értésből. Mindenki
maradjon annál, amihez ért és ne próbáljon másnak látszani. Elmondok magának
egy jellemző történetet. A háború alatt egy menekült doktor lakott nálunk. Egyszer
jöttek érte az oroszok, azonnal menjen, mert meg kell operálni egy sebesült katonát.
Akkor derült ki a lakónkról, hogy jogász doktor és az oroszok bizony keményen
elbántak vele.
Nem akarok vitába szállni arról, hogy a történet mennyire jelképerejű,
visszatérek az alapkérdéshez:
– Semmiben sem ad igazat a zöldek állításainak a vízlépcső okozta károkról?
 – A válasz, amit adhatok, igen egyszerű. Jöjjenek ide és mutassák meg azt a
bizonyos ökológiai katasztrófát, a kiszáradt erdőket, a döglött halakat. Mi
ökológiailag mindent megtettünk, amit a bölcsek tanácsoltak. Ötven évre kiterjedő
adatsorokkal rendelkezünk, Phare program keretében alakítottuk ki az ellenőrzés
alapelveit.
Beszélgetés közben Binder gyakran felemelkedik a székéből és sétálgat az iroda
hosszában, kimegy a titkárnőjéhez, vizet kér és különféle orvosságokat vesz be.
Egy-egy pillanatra magunkra maradunk a magyar tolmácsnővel, ő nem
kezdeményez társalgást, mereven nézi maga előtt az asztalt.
– Milyen kapcsolatot tudott kialakítani a hivatalos magyar delegációkkal? –
kérdezem Bindert.
– 1989-ig kitűnő partnereink voltak, az utána következő időszakban már inkább
csak ellenségekről beszélhettünk. Olyanok ültek velünk szemben a tárgyalásokon,
akik az adott kérdésekben alapfogalmakkal sem rendelkeztek. A maguk Karádi
professzora is figyelmeztette őket, hogy hozzanak konkrét és megalapozott
állásfoglalást a vízlépcső ügyeiről és ne bolondítsák jelszavakkal a magyar népet.
Harsogtak tovább, de az igazi megmérettetésben megbuktak. A kormánybiztosukkal
együtt léptünk fel Amerikában a szakértők előtt, mikor a tényekről kellett beszélnie,
olyan kicsi lett, hogy egy gyufaskatulyában is elfért volna.
– Megértem az indulatait Binder úr, már csak azért is, mert sokáig céltáblája
volt a magyar újságíróknak és a humoristáknak, különösen az idő tájt, mikor
kiszakadt a hajózsilip kapuja. Nehezen tűrte ezeket a támadásokat?
– A sajtó a hatodik nagyhatalom, ezért sohasem konfrontálódhattam vele, azt
írnak, amit akarnak. Végül bebizonyosodott, hogy helyesen jártam el, negatív
kampány is kampány, nekem a hasznomra vált. Azóta már megválasztottak az Év
Menedzserének, aztán az Év Emberének, kitüntetéseket kaptam a gazdasági
munkámért, rákerültem a köztársasági elnökjelöltek listájára és lehet, hogy rajta is
maradok.
– A vízlépcső nemzetközi ügyeinek intézésében mennyire érvényesült az a
bizonyos „szláv testvériség”? Nyújtott-e külön támogatást például Szovjetunió vagy
Lengyelország?
– Egyikük sem, mindannyian csak az eredményt várták, hogy mire megyünk. A
nyugati bankok adtak 500 millió dolláros hitelt, hogy befejezzük az építkezést. Ez
egy fontos bizonyítéka annak, hogy a vízlépcsővel minden rendben van, senki sem
adna pénzt egy olyan létesítményhez, melynek nincs jövője. Ha segítségről van szó,
akkor a japán, a francia, a kanadai szakembereket kell hogy megemlítsem és
mindenekelőtt a külföldön élő szlovákokat. Hatalmas szellemi potenciálunk alakult
ki az egész világon, még a Niagara zuhatagra épülő vízerőművön is dolgoznak
szlovák szakemberek. 38 egyetemet jártunk be Amerikában, mindenütt találkoztunk
honfitársainkkal, morális és szakmai támogatást kaptunk tőlük, igazolták a mi
igazunkat. Nekünk nem kellett az Interneten keresztül hirdetni az elveinket, mint
ahogy az Önök Lipták tanár ura próbálta.
 Látom Binderen, hogy szívesen beszélne erről a témáról, alájátszom egy
kérdéssel:
– Kiket tekinthetünk a szlovák vízügyi tudományok megalapítóinak?
– Mikovinit a 18. századból, Bellát a 19. század végéről, de már akkor is sokan
dolgoztak és tanítottak külföldön, például Magyarországon is. Az Önök
Parlamentjének előcsarnokában megörökített tudósok fele szlovák származású, csak
meg kell nézni a nevüket.
– Például kire gondol?
– Például Matej Belre.
Idő kell, míg rájövök, hogy Binder Bél Mátyásról beszél. Lábam megrándul,
felkelnék és otthagynám az irodát, de emlékeztetem magam a fogadalmamra, melyet
a belépésnél tettem: bármi is történjen, végigcsinálom ezt az interjút. Kikeresem
jegyzeteimből a következő kérdést.
– Mikor 1992-ben Dunacsúnynál…
– Čunovónál!
– Čunovónál elrekesztették a Dunát nem tartottak attól, hogy a lépésük súlyos
nemzetközi szankciókat vonhat maga után?
– A mi lelkiismeretünk tiszta volt, mi végig tartottuk magunkat az 1977-ben
aláírt, mindmáig érvényes szerződéshez, annak a szellemében jutottunk el eddig a
megoldásig. Akkoriban sokat ijesztgettek minket, hallottuk, hogy az az Amerikában
élő bolond magyar mérnök elrohant a Honvédelmi Minisztériumba és követelte,
hogy lövessenek a gátra. Mi nem féltünk. A mi történelmünk a helytállás lapjaira
íródott, mi tartottuk fel a tatár és török rohamot Európa ellen. Az idők folyamán
ötször támadtak meg minket a magyarok és ötször veszítettek, tessék, jöjjenek
hatodszorra is. Az akkori csehszlovák államszövetségen belül a nemzetbiztonsági
miniszter és a védelmi tanács elnöke is szlovák volt, tudták volna a kötelességüket.
– Egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy felhagyjanak az építéssel?
– El tud képzelni olyan esetet, hogy megengedjük egy asszonynak, hogy
kihordja a gyerekét, de azt már nem, hogy meg is szülje?! Erre egyetlen asszonyt se
lehetne rábeszélni.
Kint az előszobában megélénkült a forgalom, a titkárnő többször is bejön
egy-egy cédulával, a minisztertanácsba hívó telefon sem késhet soká, közelítenem
kell a jelen aktuális témához:
– Hogy értékeli a hágai bíróság döntését?
– A legfontosabb eredménynek azt tartom, hogy megállapította: nem fenyeget
semmiféle ökológiai katasztrófa. Bebizonyosodott, hogy a vízlépcső elsőrendűen
pozitív szerepet tölt be a környezetvédelemben. Ami az ítélet belső arányait illeti, a
magam részéről nem bánom, hogy egy pontban, Čunovo üzembehelyezésében
minket is elmarasztaltak. Nagyon rossz lett volna, ha kilenc nullra győzünk. Így
nekünk is lehullott ugyan egy virágunk, de elkerültünk egy nyomasztó helyzetet.
– Milyen eredményeket vár a mostani tárgyalásokon?
– Ha a szakemberek ülnek le az asztalhoz, meg fognak állapodni.
Gabčikovo-Nagymaros közös létesítménynek indult, és szeretnénk, ha az is
maradna.
– Szlovák vélemény szerint meg kell építeni az alsó vízlépcsőt?
– Szlovákiának nincs oka, hogy rákényszerítse Magyarországot erre a döntésre.
Ha valaki ilyen követeléssel fog előállni, az Nyugat-Európa lesz. Például ezt
szabhatják meg egyik feltételként arra, hogy a magyarok csatlakozhassanak a
különféle európai szövetségekhez. Az egységes dunai hajóúthoz csak két vízlépcső
hiányzik, Nagymaroson és Adonyban.
– És ezt a vízlépcsőt Ön szerint éppen Nagymaroson kell megépíteni? Ez a név
már elég rosszul hangzik.
Binder elmosolyodik:
– Akkor lehetne Velki Marocson.
– Nem értem, mi az a Velki Marocs?
– A 17. században járt ott egy cseh utazó, leírta a környék településeit, amikor
még így hangzott a neve. Visegrád is Vysehrad volt. Egyébként a magyarok
magánügye, hogy hol építik fel, mi eredetileg Hlabára terveztük, az 1712,2
folyókilométernél. Nagymarost a magyarok választották.
– Újra kérdezem: Ön ideális helynek tartja?
– Mosonyi professzor, akinek a tudását elismerem, 1949-ben ezt javasolta és
még mindig meg van győződve, hogy ez a legjobb szelvény. Én ebben az ügyben
nem kívánok okosabb lenni nála.
– Magyarországon sok ember érzelmét sértené, ha a legszebb nemzeti tájba egy
vízlépcsőt illesztenének bele.
– Ez az ellenkezés időleges és csak azért keletkezett az emberekben, mert sokat
ismételgették nekik. Ha sok éven át hazudnak valamit, az előbb-utóbb igazságnak
tűnik.
– Ezek szerint egy gyereket arra is rá lehet beszélni, hogy a spenót a
legfinomabb étel a világon?
– Lehet, hogy most csodálkozni fog, de az én unokám imádja a spenótot.
– Feltehetőleg az Ön meggyőző szavainak hatására, de lépjünk tovább. Mit
gondol a zöldek tiltakozásáról a Duna mindenféle mesterséges duzzasztása ellen?
Van jogunk a természet ilyen átalakításához?
 – Már a Könyvek Könyve kijelenti: az Isten hatalmat adott az ember kezébe és
ezt okosan kell kihasználni. II. János Pál pápa hozzátette: a környezetvédelemnél
figyelembe kell venni az állatok és a növények mellett az ember érdekeit is.
– De a zöldek véleménye szerint nem a Dunát kellene a hajók méreteihez
igazítani, hanem fordítva.
– A Duna egy kétezer kilométeres nemzetközi hajóút, melyen meghatározott
merülésű hajók közlekednek. El tudja képzelni, hogy ezeket majd át fogják építeni
egy negyven kilométeres hajózhatatlan szakasz és néhány dilettáns önkényes
feltételei kedvéért?! Persze ha a magyaroknak olyan sok pénzük van, magukra
vállalhatják ezeket a költségeket.
– De abban igazuk lehet a zöldeknek, hogy még igen gyenge hajóforgalom
zajlik a Dunán?
– Ezen a téren robbanásszerű változásokat várhatunk. A már meglevő dunai
hajópark kapacitása évi 25 millió tonna áru elszállítására volna alkalmas, ennek
jelenleg csak az ötödrészét teljesíti. Biztosra vehetjük, hogy feléled majd és
kiteljesedik a jelenlegi háborútól és gazdasági válságoktól sújtott hatalmas keleti
piac, és nem nélkülözheti majd a víziutat.
Már befutott a telefon, mely Bindert berendeli a minisztertanács ülésére, de még
felteszem azt a bizonyos utolsó, magánéletre vonatkozó kérdést:
– Szabad idejében mivel foglalkozik?
– Jelenleg ókínai filozófiával, már kétezer éve létezik, de most újra divatba
kezd jönni. Konfucius tanítványai egy példázatokat tartalmazó kötetet állítottak
össze, ezt el kellene olvasni mindenkinek, egyszerű embereknek és politikusoknak
egyaránt. Meg kell állapítanom, hogy Konfucius különlegesen okos ember volt.
– Mit tart a legfőbb tanításának?
– Azt, hogy amit nem akarsz, hogy mások tegyenek veled, azt te se tedd
másokkal.
Biztosítom, hogy ebben teljesen egyetértünk, aztán elköszönök. Még látom,
hogy a titkárnő egy tálcán három tányért visz be, a vezérigazgató az irodájában költi
el sietős ebédjét.

XV. Földön, vízben, levegőben…

Győrből alig félóra alatt kiérünk a p.-i repülőtérre. Valaha a Magyar Honvédelmi
Szövetség tulajdonába tartozott, 1989-ben, mikor megszűnt ez a félkatonai
szervezet, átkerült az Aeroklub kezelésébe. Az új gazdák nem csak sportcélokra
használják a létesítményt, hanem különféle légi szolgáltatásokat is ellátnak,
bérelünk tőlük egy gépet, hogy a magasból is megnézzük a szigetközi vidéket.
Egy Cessna 172-es gurul be elénk. Ezek a kis repülőgépek valaha a „maguk
lábán” jöttek el Amerikából Magyarországig, kiszedték a hátsó üléseket és pót
üzemanyagtartályokat raktak be a helyükre, így szelték át az óceánt. Azóta hosszú
évek teltek el, a Cessnák több gazdát is kiszolgáltak, az Aeroklub is sokadik kézből,
egy felszámolt cégtől vette meg a magáét. A pilóta úgy tudja, hogy 6–7 millió
forintot fizettek érte.
A gép külseje meglehetősen leharcoltnak tűnik, elbizonytalanodom: nem a
lezuhanástól félek, hanem attól, hogy nem úszom meg hányás nélkül a légi túrát.
Addig-addig tétovázom, amíg a beszállásnál bevágom a fejem a fém ajtókeretbe.
Papírzsebkendőt szorítok a vérző sebre.
A Cessna kerekein pattogva nekivág a füves kifutó pályának és a magasba
emelkedik, 100 csomós sebességgel, óránként 185 kilométerrel halad. Egy fehér
gerlecsapat húz el alattunk, mikor eltűnnek, a repülőgép vonuló árnyéka látszik a
felszántott földeken. Október végefelé járunk, az ősz még a barátságosabb arcát
mutatja, de a levegő erősen párás. Néhol már fűtenek, a felszálló füst lassan
szétbomlik és elenyészik alattunk.
Először nézhetem meg Győrt felülről; mint egy terepasztalon, úgy rajzolódik ki
a város képe. Sokkal kiterjedtebb, mint ahogy az utcákon járva észleli az ember, az
is meglep, hogy mekkora magasságbeli különbség mutatkozik az alacsony belváros
és a peremen elhelyezkedő toronyházak között.
Látjuk a torkolatot, ahol a Rába a Mosoni Duna-ággal összefolyik, aztán az
utóbbi vonalát követjük. Jellegzetes fattyúág, mely rendkívül tekervényes mederben
kanyarog, a légvonalban mért 56,2 kilométeres távolságot 121,5 kilométer hosszan
teszi meg.
Már régen tart a szárazság, a Duna-ágban alig maradt víz, a csatornanyílások
fedetlenül tátonganak, a piros és zöld bóják keskeny hajózó utat jeleznek az ide
tévedő kisebb vízijárművek számára. Győr alatt enyhe bugyborékolást látni a sodrás
középvonalon, itt táplálják be a város úgy ahogy megtisztított szennyvizét. Ha
megépült volna a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer, a csúcsrajáratás időszakában
a Mosoni-ág nem tudott volna belefolyni a nagy Dunába, mert annak jóval erősebb a
sodra és visszaduzzasztotta volna. Többszöri árhullám lebocsájtását feltételezve, a
szennyvízdugók megsokasodtak volna a Mosoni-Duna-ágon, sőt, valóságos
gyöngysorrá szaporodtak volna, a halállomány szinte teljesen elpusztult volna. Ezért
alapvető fontossággal bírt, hogy megoldják a győri szennyvíz tisztítását. (A
halászok szerint amúgy is Győr-Sopron megye vizei a legterheltebbek, a két
cukorgyár időnként elengedi az ülepítő medencék tartalmát és az oxigénhiányt vált
ki a folyóban.)
A pilóta mikrofonon engedélyt kér az irányítástól, hogy légifolyosót váltson,
elfordulunk, éles spitzben látjuk az Öreg Dunát és a Mosoni-Duna-ágat. A
torkolatnál uszályokra rakják fel az esztergomi Suzuki gyárban készült autókat.
Hirtelen F. -nek, a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakembernek a mondása jut
eszembe Esztergomról és Szentgotthárdról:
– A Dunántúl a Suzuki és az Opel között terül el.
Gönyü fölött járunk, itt már újra egybefolyik az Öreg Duna és a szlovák oldali
üzemcsatorna, mégsem alakult ki a megfelelő mélységű hajóút. Sarkantyúk szűkítik
a medret, befelé terelve az áramlást, lejjebb kotróhajók próbálják eltüntetni a
gázlókat, de továbbra is zátonyok állnak ki a mederből, peremüket szinte kirajzolja a
rájuk letelepedett sirályok sora.
– A Duna itt alsó szakasz-, vagy ami még rosszabb, átmeneti szakasz jellegű, a
hagyományos folyamszabályozási módszerek nem javítanak rajta – mondja a kísérő
mérnök.
– Ha megépül a vízlépcsőrendszer a nagymarosi duzzasztás elhatott volna
idáig?
– Igen, de a tervek szerint húszkilométeres hosszban szükség lett volna egy
alvízi kotrásra is.
Kis kerülővel visszatérünk Győr magasságába, a kísérőm átmutat a túlsó
oldalra:
– Ott Medvénél a szlovákok megerősítették a töltést, az egyenlő biztonság
alapelve szerint ezt csak akkor tehették volna meg, ha mi is elvégezzük ugyanazt,
hogy az esetleges árvíz ne felénk törjön át.
– Ezt ők nem tekintik jogsértésnek?
– Szerintük minden felelősség minket terhel, mert nem építettük meg a
vízlépcsőt.
Letérünk balra, az Alsó Szigetköz Bagaméri mellékága felé. A hullámtéri
vízpótló rendszer jóval feljebb, már Ásványrárónál végetér, az úgynevezett „árvai
zárás” megakadályozza, hogy a megmaradt kevés víz bejusson az itteni ágakba. A
mostani kisvizes állapotoknál az Öreg Duna is csak leszívja a part menti sávokat,
összeszoruló szívvel nézem a magasból, hogy az összefüggő vízfolyás helyett csak
pangó kisebb gödrök maradtak, mélyükön sötétzöldre színeződött, rothadó
tócsákkal.
– Ezeket az elpusztult ágakat a szigetközi emberek a Duna Kör vezetőiről
nevezték el, van Vargha János-ág, Hajósy Adrienn-ág, Droppa György-ág.
– Hogy lehetne segíteni ezen a szakaszon?
– Itt már akkor is megmutatkoztak a bajok, mikor a Dunában még kétezer
köbméter folyt másodpercenként. A mostani helyzetben annyit tehetnénk, hogy az
Öreg Duna medrében néhány kis keresztgátat rakunk le, az megemelné a víz
magasságát és így bejutna a mellékágakba. A dunakilitihez hasonló merev
fenékküszöböt ugyan itt nem lehetne építeni, mert az Öreg Duna tartalék víziútnak
számít, ha a bősi zsilippel valami baj történne, 1500 köbméternyi vizet adnának ide,
és erre az útvonalra terelnék át a hajózást. A japánok kísérleteztek ki egy olyan
megoldást, hogy a duzzasztótáblákat egy felfújható gumitömlőre szerelik, ha a
hajóknak utat kell biztosítani, egyszerűen kiengedik belőle a levegőt és a táblák
belefekszenek a mederbe.
Már a Középső-Szigetköz fölött járunk, a repülőgép zúgása egy
kormoráncsapatot ver fel. Errefelé keményebb az idő, mint Győrben volt, a
kesze-kusza ágrendszerben márványosan zöldre fagyott a víz, de még a levelüket
vesztett fák között is áttekinthetetlen a vidék.
– Aki azt mondja, hogy ismeri a Szigetközt, az hazudik. Én már évtizedek óta
élek itt, de még mostanában is fel-felfedezek egy botlófüzes tavat, vagy egy ág
kifolyóját. Annyit azonban biztosan tudok, hogy ezt az egész világot egy
rendszerként kell kezelni, a környezetvédők viszont 40–50 különféle elemre
bontották szét a természetet. Például, aki közülük az atkákkal foglalkozik, azt csak
az érdekelte, hogy az atkáknak mi volna jó, mással nem törődik. Mi sem tehettünk
mást, mint hogy megkérdeztük valamennyit: milyen magasságot kívánnak a
vízpótló rendszernek az egyes szakaszain és igyekeztünk alkalmazkodni hozzájuk.
Az ártéri erdőkből füst száll fel, hidat javító munkások melengetik kezüket a tűz
körül, a kísérő mérnök ember kéri a pilótát, hogy írjon le fölöttük egy tiszteletkört,
megígérte nekik.
Kiliti felé közeledünk, a tározó környéke elhagyatott. Az anyagnyerő gödörbe
visszajött a víz, mert a fenékküszöb felduzzasztotta a talajvizet is.
A határon túl feltűnik Dunacsúny, habzik a víz körülötte, működik az erőmű.
Hirtelen – Dunakilitit és Dunacsúnyt összehasonlítva – megértem a nyomorék
gyerekek szüleinek fájdalmát, ahogy mások egészséges gyerekeinek a fejlődését
látják.
A pilóta megkérdezi, hogy merre menjünk még, intek, hogy a részemről
befejezhetjük. Úgy-ahogy kialakítottam magamban a táj földrajzi körvonalait, ami a
részleteket illeti, majd lesz módom kitapasztalni, ha kocsival járom be a vidéket.
Visszafordulunk, a gép billent egyet, csak behunyt szemmel tudom visszatartani
a hányingert, félfüllel hallgatom útitársaim beszélgetését, a környék nevezetességeit
emlegetik: az ásványi Szerszámgép utcát, mely onnan kapta a nevét, hogy az árvíz
után ennek a gyárnak a munkásai segítették a falu újjáépítését. Lejjebb egy
folyószakaszt mutatnak, ahol valaha a tankok a víz alatti átkelést gyakorolták.
Mire leszállunk és szilárd talajt érzek a talpam alatt, megnyugszik a gyomrom,
a papírzsebkendőt is leszedem a sebről.

A vízpótlást leszámítva az erdők jelentik a Szigetköz legnagyobb gondját. A

Kisalföldi Erdőgazdaság RT. hat egységéből kettőnek a területei húzódnak az
ártérben, a mosonmagyaróvári és a győri erdészeté.
 A Szigetköz eredendően az erdős sztyeppe klímába tartozik, ez az övezet a
legkedvezőtlenebb az igazi erdők kialakulására és fejlődésére. A felszíni vizeknek
köszönhetően azonban olyan éghajlati viszonyok teremtődtek, hogy a terület a
kocsánytalan tölgyek tenyészvidékévé vált. A térség élőfakészletét is megfelelőnek
tartották.
A folyó elterelése, ahogy említettük, keményen és máig kiheverhetetlenül
sújtotta a szigetközi erdőket, már az 1993-as vegetációs időszakot is
kényszer-lombhullással, legyengült életerővel fejezték be. Alig három év alatt több
mint százmillió forintos veszteség keletkezett.
Elindulunk egy terepjáró autóval a Szigetköz hosszában, nagyjából azokon az
utakon, melyek fölött korábban elrepültem. Kinyitom a jegyzetblokkomat és
kérdezősködöm, próbálom felfrissíteni az erdészkedéssel kapcsolatos, elavult
ismereteimet.
Magyarország 1,7 millió hektárnyi erdőterületéből egymillió maradt meg állami
tulajdonú részvénytársaságok kezelésében, ebből 36 ezer jutott a Kisalföldi
Erdőgazdaságra. A klasszikus erdőművelés kevés haszonnal jár, a jövedelmezőbb
fakitermelést már kiadták a kezükből, ezt a tevékenységet az ország kilencven
százalékán magánvállalkozók bonyolítják le, van köztük, aki erdőt vásárolt, mások a
már kivágott fát veszik meg. Az erdőbirtokosok csak a hagyományok vonzásában
keresik fel olykor a Gazdaságot.
Az erdészet munkásgárdája gyakorlatilag felszívódott, a maradék vállalkozó
réteggé alakult át, mely egy-egy feladatot szerződés alapján végez el, az átlagéletkor
meghaladja az ötven évet.
– A munkanélküliség sem oldotta meg ezt a gondot?
– Nem – mondja az erdész – próbáltam kihozni Győrből munkanélkülieket
erdőművelésre, hét ember jött ki velem és az első kérdésük az volt, hogy mennyi
lesz a pénz.
– Teljesítéstől és munkafajtától függ – feleltem –, lehet végezni csemeteültetést,
tisztítást és így tovább, mindnek megvan a maga megszabott díjtétele.
– Mi ilyen bizonytalan ügybe nem vágunk bele! Garantálja nekünk, hogy
havonta húszezret hazavihetünk tisztán. Ezt nem ígérhettem meg, ennyit egy
kerületvezető erdész is alig keresett meg. Másnap reggel a hétből már csak három
jött ki, az erdész kivitte őket a helyszínre, kettő ott sarkonfordult, csak egy maradt.
Tíz órakor az erdész utánanézett, már őt sem találta ott.
A terepjáró meg-megáll, kiszállunk és lebámulok a töltésről. Ez a vidék nem
hasonlít az általam úgy-ahogy ismert őrségi erdőhöz, ahová a szólás szerint az
embernek csak sót kellett vinni magával, minden mást megtalálhatott, itt legfeljebb
géva vagy laskagomba akad a fákon. Ez az erdő iszapos, mindent a víz határoz meg,
akadnak egész kerületek, ahol egyetlen olyan négyzetmétert sem találni, melyet
valaki száraz lábbal bejárhatna. A mentett oldalon is sokszor bokáig sárban arattak,
mint a rizstelepeken.
 – Régen a szigetközi erdészetben egy adminisztrátor-lánynak külön kellett
figyelni 14 felső fekvésű Duna-menti város és a mellékfolyók jelentett
vízmagasságát. Ha értesültek róla, hogy az Inn árad, tudni lehetett, hogy hamarosan
ezen a környéken is beáll a nagyvíz, elindulhatnak az uszályok – ha a vízhozam
mutatószáma négyessel kezdődött, mindenhová bejuthattak. Ez sokat számított, mert
a vízi szállítás az országútinak alig az egyharmadába került.
A víz azóta erőteljesen visszavonult. Ásványrárón a vízügyi vállalkozás
kikötője még úgy-ahogy működik, de az erdészeti kikötő rozsdásodó jelzőtáblája az
erdő száraz közepére került, szinte elképzelhetetlen, hogy a Kaán Károlyról
elnevezett 1,2 méter merülésű hajó itt valaha kényelmesen be tudott állni. A korábbi
uszályos anyagmozgatás teljesen megszűnt, a szállítók hatalmas kerülőkre
kényszerültek az országutakon.
Elértük a levegőből már látott ásványrárói gátakat, egy-egy ág végét beton zárás
torlaszolja el, a Kiliti fölötti fenékküszöbbel beterelt víz maradékát visszatéríti az
Öreg Dunába. Mint általában a gátak alatt, itt is átszivárog a túloldalra valami kevés
víz, mintha az erőlködéstől elveszítette volna minden erejét, a kimosott agyagot,
kavicsot száz méterrel arrébb egy zátonyra lerakja, aztán itt-ott tócsákat alkotva
eltűnik a fák között.
Az erdészek szerint a Vízügy nem tudta megfelelő pontossággal felmérni a
vízpótló rendszer működésének következményeit.
– Ha az Öreg Dunába pótlólagos vizet engednek, azonnal feljebb nyomja a
talajvízszintet az egész vidéken, a vízpótló rendszer mai formájában viszont csak az
ágak közvetlen közelében mutat megfelelő eredményt, 20–25 méterrel arrébb már
egy-másfél méterrel alacsonyabb szinteket is mértünk. A semminél mindenesetre
jóval több.
Az erdészek azt is kifogásolják, hogy a Vízügy néhol túlságosan megemelte a
duzzasztás szintjét, például a Sebes zátonynál a fiatal füzesek kidőlnek a magas
vízben, az anyagszállítást is csak komppal lehet megoldani. Egy köbméterre
nyolcszáz forint plusz költség rakódik rá. Lejjebb kellene vinni a bukót, de ez a
művelet már régóta várat magára.
Bár egymásra utalva kell dolgozniuk, az erdészek komoly fenntartást táplálnak
magukban a vízügyesekkel szemben. Méltánytalannak érzik, hogy a partnerüknél
kevesebb munkával több pénzt keresnek az emberek, mint náluk, ezt a sikeres
lobbyzásnak tulajdonítják. Azt is nehezményezik, hogy az árvízvédelmi töltés
talpától számított 60–90 méternyi szakaszon az erdő vízügyi tulajdonba tartozik –
véleményük szerint a legszebb fákat vágják ki itt és adják oda ingyen az
embereknek, a művelési feladatokkal viszont nem törődnek.
Az ellentétek inkább csak a hamu alatt izzanak, de nyílt összecsapásra is sor
került már. Az ásványrárói kikötő kotrásánál a kitermelt sóderral teliszórtak három
hektárnyi hétéves erdőt, az erdész a saját testével próbálta megakadályozni, de nem
sikerült neki. Később, mikor elhordták a sódert, a termőtalajt is felmarták.
 – A természetvédőkkel milyen a kapcsolatuk?
– Most négy hivatalos természetvédő működik a körzetünkben – mondja az
erdész –, életében egyik sem dolgozott olyan helyen, ahol meg kellett volna
keresniük az önfenntartási költségeket, felelősséget kellett volna vállalniuk, elviselni
a letolásokat. Ahhoz értenek, hogy előírják: az erdészek csak a nyiladékokon
közlekedhetnek, telepítsék vissza az őshonos fafajokat, de ha megkérdezzük, hogy
miből vegyük meg a szaporítóanyagokat, azt felelik:
– Ezt a gazdálkodóknak kell megoldaniuk!
(Később egy másik erdész helyesbítette ezt a kifakadást:
– A természetvédőkkel való kapcsolataink annyi eredményt hoztak, hogy
beláttuk: nem szabad mindent a legnagyobb elérhető gazdasági haszon
szemszögéből néznünk.)
Lemegyünk az Öreg Duna partjára és körülnézünk. A folyó eredeti ágyának
közepére szorult vissza, a meder nagy része évi 300 napon át szárazon marad. Egy
szakaszon 1992 óta három méter magasságú, kefesűrű természetes füzes alakult ki,
minden hordalékot, lebegtetett anyagot megfog és folyamatosan tovább építi magát
befelé. Ha a Duna valamilyen csoda folytán visszatérne a régi csapásába, a víz akkor
sem tudná kiirtani ezt az erőteljes vegetációt, ehhez már nagymérvű külső
beavatkozásra volna szükség. A mederbe szárazföldi jellegű növényzet települt, a
bodaki nyugdíjas gátőr a kosárfonáshoz a Duna fenekén szedi a vesszőt:
– Megvalósult a régi mondás, csak nem úgy, ahogy képzeltük: „Isten éltesse
sokáig, amíg a Duna ki nem szárad bokáig.”
Valaha rendszeresen kaszálták a hullámtéri erdők alját és a szénát csónakokon
áthordták a falvakba, osztozkodni kellett rajta, mert olyan nagy volt az igény iránta.
Ma már senkinek sem kellene, például Lipóton már nem tartanak tehenet, a falu
vezetői úgy vélik, hogy az állatok nem illenek a helybéli termálfürdő környezetébe.
A töltés túlsó, mentett oldalán, ahol a legmélyebbre szállt le a talajvíz szintje, a
fűzek koronája összehúzza magát, mint a beteg emberek szokták, hamarosan ki kell
vágni őket. Lejjebb néhány szarvas fut le inni a Dunához, szememmel követem a
mozgásukat.
– Az elterelés mennyiben befolyásolta a vadak életét – kérdezem.
– Valaha éppen a háborítatlan, önmagát mindig megújítani képes környezet
vonzotta ide a vadászokat, ezért az átlagos piaci színvonalnál tehetősebb szintű
gárda jelentkezett. Ehhez hozzájárult még a nyugati határ közelsége is.
A szarvas itt szabadon mozgó váltóvadnak számított, a Duna sem jelentett neki
akadályt, a szigetközi és a csallóközi állomány teljes egységet alkotott, időnként
hozzá keveredtek a Hanságból, illetve Szlovákia belsejéből érkező csapatok is. A
mellékági partszakaszon folytak a nevezetes szigetközi kacsavadászatok, a holtágak
télen sem fagytak be, szabad felületükre leereszkedtek a vonuló vadlibák.
 Napjainkban az ártér, mint a vadak élőhelye már veszélyesen keskennyé és
röviddé vált, a Rajka-Nagybajcs szakaszon az eredeti hossznak alig az egyharmada
maradt meg. A Duna elterelésével járó talajvízszint csökkenés és a vele együtt
jelentkező ökológiai romlás megzavarta a beállóhelyek harmóniáját. Csökkent a
helyhez kötő erő varázsa, az éves lelövések és elhullások önmagukban nem
indokolták a bekövetkezett létszámleépülést, a nagyobb zavartság miatt a vad más
területekre vándorolt el. A mellékágak partjain levő költőhelyek nagy része
megsemmisült, így minimális mértékre csökkent a vízivad szaporulat is.
Az üzemvízcsatorna és a dunacsúnyi műtárgy megépítése elzárta a közlekedést
a magyarországi és a szlovákiai szarvasállomány között, délről pedig a közben
megépült autópálya akadályozza a szabad vándorlást. A szarvasok létszáma és
biológiai értéke egyaránt lecsökkent. Nagy csapatok torlódtak össze szűkös
területeken, visszaszorultak az ösztönös viselkedési formák, fokozódott a járványok
veszélye. Négy éve tapasztaljuk az amerikai májmétely megbetegedést. Ennek a
kórnak a törpe iszapcsiga a köztes gazdája, többmillió forintot költöttünk az ellene
való gyógyszeres védekezésre, de csak a fertőzés további terjedését tudjuk
megakadályozni, arra már nem jut pénz, hogy felszámoljuk az iszapcsiga
elszaporodását lehetővé tevő körülményeket.
– A vadászat nem tudja kitermelni a szükséges pénzt?
– Már nem lehet biztosítani azokat a háborítatlan feltételeket, melyek valaha ide
vonzották a tehetősebb nyugati vadászokat. Az előbb említett bajokhoz még
hozzájárult egynéhány további is. A Felső-Szigetközben fellépő vízhiány ide, a
Lipót alatti szakaszra terelte a horgászok többezres gárdáját. A térségben
megépültek a hidak, az így feltárt területeken megnőtt a turistaforgalom. A polgári
lakosság mozgását tiltó táblákkal, sorompókkal próbáltuk korlátozni, de minden
ilyen kísérlet kudarcba fulladt.
Egyre nagyobb gondokkal járt az állomány rendszeres etetése, a vadásztatás, a
lőtt vad elszállítása. Az éves kilövési terveket csak úgy tudtuk teljesíteni, ha
lényegesen több vadásznapot biztosítunk, ez viszont megemeli a költségeinket.
Minden igyekvésünk ellenére ezt az ágazatot évente legalább egymillió forintos
értékvesztés sújtja.
– Számítanak-e valamilyen kárpótlásra – kérdezem. – Fel lehet-e mérni
pontosan a károkat?
– Az elterelést követő öt évben próbáltuk regisztrálni mindazokat a
veszteségeket, melyeket önhibánkon kívül kellett elviselnünk, ezek mai árszinten
200 millió forint körüli összeget tesznek ki. De ki lehet-e fejezni forintban az itt élő,
pusztulásra ítélt növény- és fafajok értékét? Milyen költséggel és mennyi idő alatt
lehet majd újjáteremteni egy fajokban és korfokban ilyen gazdag erdőséget?
– Mit kell tenni?
– Mindent, ami csak a módunkban áll. Az országos politika szintjét illetőleg a
Parlamentnek hatályon kívül kellene helyeznie azt a saját korábbi döntését, hogy a
Szigetköz térségében csak ideiglenes jellegű lehet minden megoldás. Ez távol tartja
tőlünk a külső forrásokat, de még a saját eszközeinket sem tudjuk megfelelően
felhasználni. Az erdőket legalább húsz évre ültetik, ha belátható időn belül ismét
számottevő változások következhetnek be, szabad-e pénzt kidobni bizonytalan sorsú
erdősítésekre? Meg kell oldani a dunakiliti tározótó sorsát. Ha nem töltik fel újra
vagy teljes mértékben, ismét be kell erdősíteni ezt a területet.
– Nem kaptak érte kárpótlást?
– De, adtak 500 milliót, ebből megvettük a termelőszövetkezet szir-szar,
mélyfekvésű vizes tábláit. 200 hektáron telepítettünk új erdőt, de ami például
szőlőnek rossz volt, az erdőnek sem lesz jó, nem ad majd 300 ezer köbméter rostfát,
mint amennyit a tározó helyén termeltünk le. Ha feltöltődik, akkor egy értékes
vadászterületet is elveszítünk, legfeljebb télen használhatjuk. Tovább kell
szabályozni a mellékági vízpótlás módját. Időnként, mint maga is láthatta, egyes
helyekre túl sok víz jut ki, a fák gyökerei itt szinte állandóan vízben állnak, a talaj
levegőzése sem megoldott. Ősszel a vegetációs folyamat nem tud időben
befejeződni, ezért a korai hidegek fagyrepedést és más károkat okoznak. Ezért tehát
a szükségeshez képest csökkenteni kell a mellékágakba jutó víz mennyiségét.
A főág melletti erdők sorsát továbbra is kritikusnak kell tekintenünk. Három és
fél, négy méterrel kellene emelnünk itt a Duna vízszintjét, hogy felszámolhassuk a
vadállományt sújtó fertőzést, legalább részben helyreállíthassuk a vízi közlekedést.
Ezt a lépést akkor is meg kell tennünk, ha az más módon nem érhető el, csak
duzzasztással. A tárolt vizet időnkénti átöblítéssel lehetne frissíteni, ennek technikai
megoldása azonban már nem ránk, erdészekre tartozik.

Néhány héttel később egy fiatal mérnök társaságában folytatom a bejáró utamat
Dunakiliti felé. Már többször is láttam az itteni duzzasztóművet, de most is
megrendülök a méreteitől, valaha a legendás bratszki erőművet képzeltem ilyen
nagynak.
Áthajtunk a gát tetején húzódó úton, őrök itt nem teljesítenek szolgálatot,
magunk kezeljük a sorompót. A létesítmény már 1989-ben olyan állapotban volt,
hogy könnyűszerrel üzembe lehetett volna helyezni, de a felhagyás után egészen
1995-ig nem sokat törődtek vele, csak mostanában terítették rá az aszfaltot a
hídpályára. A daru, mely annak idején már az építkezést is kiszolgálta, most aligha
volna üzemképes, még az áramszedők is eloxidálódtak a sínpályán. Az osztrák építő
nem adott hozzá pótalkatrészeket, csak teljes paneleket volt hajlandó szállítani.
A hídon túli rézsűben hatalmas, több köbméteres sziklatömbök hevernek a
porban, valaha ezekkel kellett volna elzárni a Dunát, hogy a kiliti duzzasztómű
feltöltődjön és üzembe lépjen. A háttérben húszezer, hasonló célra készült
betonöntvényt tárolnak. Mint már szóltunk róla, 1989-ben Németh Miklós
kormánya leállította az itteni munkálatokat, ezzel módot adva a szlovákoknak, hogy
arrébb vigyék a töltést, megépítsék a „C” variánst és a maguk kezébe vegyék a Duna
kormányzásának kulcsát.
 Állok a parton és sokáig nem tudok elmozdulni a helyemről. Most is olyan
belülről élem meg azt a majd tízéves tragédiát, mint a magánéletem legnagyobb
botlásait: ha akkor én ezt vagy azt tettem volna, ahelyett, ahogy a valóságban
döntöttem, mennyivel szerencsésebben alakul az egész sorsom! – szoktam gondolni.
Egyszer megkérdeztem az építőktől: miért nem volt valamelyikükben annyi
vagabund bátorság, hogy csak úgy, a saját szakállára befejeztesse ezt a munkát? Ha
meghurcolják is, de meg nem ölték volna és ez a megoldás szabályszerűen
következett volna az 1977-es államközi szerződésből. Bár ez fantazmagóriának
tűnik, de tény, hogy Binder ennél mérhetetlenül nagyobb törvénytelenséget hajtott
végre a saját felelősségére. Ennek következtében víz alá került volna Dunacsúny
egész térsége, a szlovákok soha nem valósíthatták volna meg az elterelést.
– Már annyira meg voltunk nyomorítva a kormányintézkedésektől és a
vízlépcsőellenes propagandától, hogy a fejünket sem mertük felemelni, nem hogy
vállaljunk egy ekkora kockázatot! – felelték az építők.
Most már mindegy, Aquinói Szent Tamás is megmondta, hogy ami egyszer
megtörtént, azt már maga az Isten sem teheti meg nem történtté.
Látom, hogy a fiatal mérnök toporog a hidegben, tovább kell mennünk.
Leereszkedünk a tározó tervezett medrébe, mely most kopogó szárazan tátong.
Annak idején meg akarták gátolni, hogy szerves anyagok kerülhessenek majd bele a
vízbe, eltávolítottak minden cserjét, bokrot, a gát közvetlen mellékét kőszórással és
agyagpaplannal takarták be. Sokáig fenntartották ezt a nudum állapotot,
rendszeresen tárcsázták a talajt, de az építkezés felfüggesztése után ezt a munkát is
leállították. Törékeny fűzek, kőrisek és más puha pionír fafajok jelentek meg,
magvaikat a szél hordta be. A természetnek ezt az ellentámadását törvényszerűnek
kell tekintenünk, Bősnél a szlovák üzemcsatorna belső aszfaltborítása sokáig nem
került víz alá; ahogy megszívta a Nap, ott is megjelentek a mindent megrepesztő
cserjék.
Ezen a hétfői napon tőlünk légvonalban talán ötven kilométerre egy pozsonyi
szállodában éppen arról tárgyal a magyar és a szlovák küldöttség, hogy mennyi vizet
engedjenek be a kiliti tározóba. A tervezett meder „ki volt tükrözve”, az egykori
jelzések alapján próbáljuk bemérni, hogy egy-egy szint milyen vízoszlop
magasságnak felelne meg. A meder alja nem vízszintes, hanem lejt Magyarország
belseje felé haladva, egy, a gátnál kétméteres vízoszlop a tározónak csak egy
bizonyos részét lepné el, a teljesmérvű elbontáshoz legalább három-négy méterre
volna szükség. Ez szaknyelven szólva a Balti-tenger feletti 128,5 méteres
magasságnak felelne meg.
A hágai döntés és az azt követő magyar-szlovák tárgyalások egyik legfőbb
témájának a dunacsúnyi és a dunakiliti tározó működésének összehangolása
számított. Négy megoldási javaslat is felmerült. Az eredeti 1977-es szerződés
érthetőleg nem számol a másfél évtizeddel később felépült Dunacsúnnyal, hanem
Dunakilitire ruházza azt a feladatot, hogy teljesítse a megállapított duzzasztási
szinteket. Ez a változat gyakorlatilag kiesett, mert a dolgok nem alakulhatnak úgy,
hogy a szlovákok hajlandók volnának lebontani a dunacsúnyi létesítményt.
Ugyanígy nem vehető számításba, hogy a magyar fél belenyugodjon Dunakiliti
teljes használaton kívül helyezésébe.
Lényegileg csak az képezheti a tárgyalások valós alapját, hogy a kiliti
duzzasztás milyen mértékben zavarhatja meg a dunacsúnyi turbinák működését. Ha
a harmadik lehetőség szerint a feltöltés minimális mértékű volna, akkor csak annyi
előnyt adna, hogy elősegítené a Szigetköz talajvízszintjének valamivel kedvezőbb
alakulását és távlatilag lehetővé tenne bizonyos energiatermelést Dunakilitin is.
Végül ha nagyobb vízmennyiséget bocsájtanának át Dunacsúnynál, az Öreg Duna
medrében a szükséges gyakorisággal megfelelő vízhozam és vízszint állna elő,
biztosítva volna a szigetközi mellékágak működése.
– Majd átmegyünk Csúnyra és körülnézünk – mondja a kísérőm.
Tovább sétálunk, eljutunk a határőrség lebontott-szétlopott épületéhez. Ha
megvalósul az eredeti terv, itt léphettek volna magyar területre az uszályok és az
egyéb vízijárművek. Az őrs maga megszűnt, a hosszú partszakaszt nem ellenőrzik
megfelelően, a fenékküszöbön túli sekély vízen állítólag szlovák
kábítószercsempészek járnak át a magyar oldalra.
Az épület alatt helyezkedik el a rajkai vízmérce, ez az a bizonyos 1848-as
folyamkilométer szelvénye, ahová Vargha Jánosék annak idején a fenékküszöb
felépítését javasolták. A mérnök elmagyarázza nekem, hogy a helyszín miért
alkalmatlan erre a célra: a Duna itt egy ágban folyik, az építkezés időtartamára nem
lett volna hová elterelni és a mellékágakat vízzel ellátó bukót sem lehetett volna
kialakítani. Az ajánlat nyilvánvalóan csak azt a taktikai célt szolgálta, hogy a döntést
meghozó illetékesek ne a Vízügy által megjelölt helyet válasszák.
– Persze, műszaki szempontból egy fenékküszöb soha nem számíthat teljes
értékű megoldásnak, mert megtöri a víz energiáját ahelyett, hogy hasznosítaná azt.
Megnézzük a Mosoni-Duna-ág régi medrét, az elhagyott zsilipház falára egy
márványtáblát raktak ki, rövidlátó szememmel a távolból csak nehezen silabizálom
ki a szöveget:
„A munkák során elpusztult élőlényekért!
For Living Beings, who vanished during the work!
Mosonmagyaróvári Környezetvédő Egyesület
1990”
– Még egy ideig kijártak ide a környezetvédők és szegfűket dobáltak le a
zsilipbe. A traktorok és a növényvédőszerek százszor annyi élőlényt pusztítottak el a
környéken, mint a vízlépcső építkezése, de az ő emléküknek nem áldoztak táblával,
mert belőlük nem lehetett politikai előnyöket kihozni – mondja a fiatal mérnök.
Már reggel óta járjuk a vidéket, egy vendéglőhöz érve beugrunk egy fröccsre. A
mérnök átmutat az éttermi részre:
 – Itt ebédeltek a hágai bírák, amikor a döntéshozás előtt eljöttek hozzánk
környezettanulmányra. Elég szerencsétlenül szervezték meg az útjukat, a határon
egy órát feltartották őket az útlevélkezeléssel, és állítólag a külügyminiszter se
fogadta őket a megbeszélt időben. A Vízügy pedig megengedte az embereinek, hogy
a hajózási útvonal mentén kivágják a száraz fákat, melyek pedig mutatták volna az
elszenvedett kárainkat.

Az időnkből még futja annyira, hogy átmenjünk Dunacsúnyra. A helységnévtábla

jelzi, hogy közigazgatásilag már Pozsony részének számít, városi busszal járnak ki
ide, a fővárosból kiköltözők egész új utcasorokat húztak fel.
Megnézzük a gátat. A feljegyzésekből tudom, hogy 1996 augusztusának végén
még folytak az erőmű építkezései, amikor ünnepélyesen felavatták a gátat
rockkoncerttel, szentmisével és tűzijátékkal. Az atlantai olimpia egyetlen szlovák
aranyérmese, Michal Martinka is bemutatta tudását a műsziklából kialakított vadvízi
szlalompályán.
– Meciar is eljött az ünnepségre?
– Egy helikopterrel iderepült, nagy kerülőt tett, hogy a szlovák államiság
jelképe, a pozsonyi vár felől érkezzen, de nem szállt le.
A létesítmény ebben a tél eleji időben is impozánsan hat, a hátán sűrű
autóforgalom bonyolódik le. Kísérőm tájékoztatójából feljegyzek néhány adatot: a
hajózsilip 175 méter hosszú és 24 méter széles, ha a Duna hozama másodpercenként
4500 köbméter fölé emelkedne, egy húsznyílású árapasztón engednék le a
veszélyessé vált vizet. Most 1700 köbméter érkezik, ebből 400 folyik tovább
Magyarország felé.
A szerénynél is szerényebb műszaki ismereteimmel magának a vízerőműnek a
szakmai leírására nem vállalkoztam volna. Szerencsére a kezembe került egy 1997
augusztusában kelteződött, meg nem nevezett személytől származó bizalmas
jelentés, abból idézek kivonatosan: „Az erőmű külső látható része, azaz az építmény
kész, és a gépek leadására szolgáló nyílások lefedései kis toronyként kialakítva
meglepőek és szépek. Ugyancsak esztétikus kialakítású a Künz cég által szállított
gerebtisztító gép is, mely elvégzi a felvízi elzárások kezelését is. Az esztétikus
kialakításra való törekvés érthető, mivel az erőmű tetején vezet át a közút, s az
utasok a létesítményt rendszeresen közvetlen közelről láthatják.
Az erőmű technológiai berendezéseit a Horn-Meciar megállapodás? (a kérdőjel
az eredeti szövegből származik – M. Gy.) szerint másodpercenként 400 köbméteres
vízhozam átvezetésére méretezték.
A technológiai berendezésekről összefoglalóan elmondható, hogy azok szállítói
a jó minőséget garantálni képesek. A Rolls Royce hajtómű vízerő-hasznosításban
való megjelenése Közép- és Kelet-Európában unikum. Mivel a Voith cég a
fővállalkozó, feltételezhető, hogy megfelelő referenciák és garanciális biztosítékok
alapján választotta ki a hajtóművet.
 Az erőmű megvalósításában a nyugat-európai vízerő-hasznosítási technológia
és a szlovák hidrotechnikai építési tapasztalat ötvöződik, szlovák generáltervezés
keretében.”
Négy vízszintes tengelyű, kettős szabályozású aknás csőturbina termeli az
áramot, ezeket is nívós cég, a heidenheimi Voith gyártotta. Az éves energiatermelés
a vízátbocsátástól függően 160–200 gigawattóra lehet, ami a kiskörei Vízerőmű
energiatermelésének közel a duplája.
– Ha a kiliti tározót a Balti-tengerhez viszonyított 128 méteres magasság fölé
töltenék fel, a dunacsúnyi üzemeltetők szerint itt a turbina alatti bukó
visszaduzzasztana és csökkenne a gépek hatásfoka. A nemzetközi versenyekre
épített evezőpálya hossza is lerövidülne 700 méterről 300-ra. Ezen áll most a bruszt,
Binderék azt szeretnék, ha Kiliti 124 méteres duzzasztással csak sportcélokat
szolgálna.

XVI. A víz száraz számai

(Vízminőség)

A Rába előtt ténferegve várom B. Arnoldot, a győri szennyvíztisztító telepet építő

OVIBER munkatársát. Hogy elüssem az időt, egy frissen szerzett 1989-es
kimutatást nézegetek. A tervezett Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer által érintett
magyarországi vízgyűjtő területen 645 település található, ebből 25 minősül
városnak vagy városi jogú nagyközségnek. A közüzemi vízellátást valamennyi
városban kiépítették, a falvakban csak 56 százalékos arányban. A szennyvíztisztítás
helyzete az országos átlagnál kedvezőtlenebb, a közcsatornán öszszegyűlő napi
239,2 ezer köbméterből csak 125 ezret tisztítanak, a többi anélkül kerül a befogadó
felszíni vízfolyásokba. A csatornázatlan településeken keletkező szennyvizeket házi
vagy közületi kisberendezésekkel, oldómedencékkel, szikkasztókkal kezelik. A 73
jelentős ipari üzemben napi 148 ezer köbméter szennyvízmennyiségből 133 ezret
megfelelő tisztítás vagy előtisztítás nélkül bocsájtanak ki.
Leengedem a papírt, F.-nek, a sokat tapasztalt öreg környezetvédő
szakembernek egy régi mondása jut az eszembe:
– Amelyik szennyvizet érdemes tisztítani, azt nem kell, amelyeket pedig lehet,
azt nem érdemes! – jegyezte meg valamikor.
Igyekszem megszabadulni ettől az illetlen gondolattól. Emlékeztetem magamat
rá, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcső megvalósulása esetén reményteljesen
alakulhatott volna a szennyvíztisztítás ügye, hiszen az egész létesítmény
megítélésében sarkalatos, sőt perdöntő kérdésnek számított.
 Közben megérkezett B. Arnold, kocsiba szállunk és elindulunk a városszéli
szennyvíztisztító telep felé. Útközben próbálom kiegészíteni az előbb olvasott
kimutatást:
– A rendszerváltás előtt hogy kezelték ezt a témát?
– A korábbi fejlesztéseket az jellemezte, hogy az ötéves tervek elején mindig
elhatározták: felépítik a szennyvíztisztító létesítményeket, aztán a tervidőszak
végére legfeljebb egy tanulmányterv született belőle. A győri telepet a Vízlépcső
koncepciója tette sürgőssé, addig a csapadék és a szennyvíz egy közös csatornában
folyt le, aztán a rendszer végpontjánál átemelték a Mosoni-Duna-ágba. A napi
százhúszezer köbméternyi települési és ipari szennyvíznek alig az egytizedét
vezették be megfelelő tisztítás után.
Az új létesítmény helyét a város központjától öt kilométernyi távolságban
jelölték ki. A csatorna megadott nyomvonalán nem találtak közelebbi megoldást,
mert a csatlakozó területeket a katonai bázisok egész sora foglalta már le. Ezt a
hosszú lefutást a telepig technológiailag szerencsétlen fogásnak kell tekintenünk,
mert a szennyvíz minél többet utazik, annál több bűzt áraszt magából.
A bajokat különös módon csak fokozta, hogy a városi szennyvízkibocsájtás
mértéke országszerte redukálódott, ez logikusan következett a vízfogyasztás
csökkenéséből. A víz ára hihetetlen mértékben megugrott, például egy Balaton
melletti lakos 1988-ban egy köbméter vízért 3 forint 60 fillért fizetett, 1996-ban
viszont már 102 forintot, a szennyvíz díja ugyanezen idő alatt 2 forintról 68-ra
emelkedett. Erre a drágulásra a lakosság a felhasználás visszafogásával válaszolt,
többé nem indították el féladagokkal az automata mosógépet, hanem megvárták,
amíg összejön a teljes mennyiség, és így tovább, hasonló módon takarékoskodtak a
közületi fogyasztók is. A kisebb vízmennyiség viszont magasabb szennytartalmat
közvetített.
A győri szennyvíztelep is megérezte ezeket a kedvezőtlen változásokat.
Eredetileg napi százhúszezer köbméteres hozamra tervezték, ennek a mennyiségnek
megfelelően képezték ki az átemelőket és állították be a szivattyúkat működtető
automatikát. A valóságban viszont csak 30–35 ezer köbméter érkezik, tehát
kétszer-háromszor annyi időt kell várni, hogy a szivattyúk beinduljanak, addig a
gyűlögető szennyvíz elpang. Az ide vezető csatornákban olyan kevés víz folyik,
hogy időnként át kell öblíteni őket.
Kiértünk a helyszínre, a bácsai téesz egykori földjeire. Ez a környék
napjainkban Győr „Bermuda háromszögének” számít, a szennyvíztisztító telepen
kívül itt helyezték el a városi hulladékégetőt és a folyékony hulladékok tárolóját is.
Errefelé sodródik a gönyüi Állati Termékfeldolgozó Vállalat bűze is, a délkeleti szél
ezzel a szagegyveleggel megteríti a közeli családi házas lakóövezetet. A hatás
mérséklésére ültetett védőerdősávot a téesz már kétszer is lepermetezte gyomirtóval,
az így megégett fiatal fák alig-alig vegetálnak, szűrni nem tudnak. Bent a telepen is
nehezen kap az ember levegőt.
 A szennyvíztisztító már a tizenkettedik éve épül. Az 1989-es első lépcsőben
üzembe helyezett műtárgyak inkább csak a durva szennyeződéseket tartják vissza. A
jórészt mechanikai módszerekkel folyó műveletek hatásfoka ötven százalék körül
mozog. Az eredetileg eltervezett második lépcsőben eleven-iszapos, nitrifikációs –
vagyis az ammónia tartalmat nitritté, majd nitráttá lebontó, biológiailag
teljesértékűnek mondható – tisztításra került volna sor, de a beruházás még
1992-ben leállt: a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer kiegészítő létesítményének
számított, és ezért csak az állagmegóvására-fenntartására lehetett pénzt fordítani, a
fejlesztésére nem.
A felfüggesztéssel egy összefüggő technológiát kellett itt keresztbe vágni, ezt az
állapotot tükrözik a kiszolgáló részlegek is. A kazánházat szinte csak félig építették
meg, szerencsére oly módon, hogy valaha majd tovább fejleszthessék. Hozzá
kapcsolnának egy iszaprohasztó berendezést is, az ott keletkező biogázok
felhasználása javítaná az egész telep energiamérlegét.
Végigjárjuk a szennyvíztisztító folyamat állomásait. Az első etápban egy
mérőakna regisztrálja a beérkező mennyiséget, majd egy betonrács fogja fel a két
centinél nagyobb szilárd darabokat.
– Nem túl tágas ez a nyílás – kérdezem.
– Nem, a régi, dél-nádorvárosi műben 40 milliméteres volt az osztat, igaz, hogy
szinte minden át is ment rajta.
– Ebbe a rendszerbe került már be valamilyen különösebb tárgy?
– Egyszer az átemelőnél akadt el egy fél disznó, valószínűleg a húsüzemből
úszott át.
– Nem keresték aztán?
– Nem, biztosan leírták a kálóval.
A mosópor maradványoktól habzik a víz felszíne, acél lamellák csillapítják,
hogy kiülepedjen belőle a zsír. A becslések szerint a tervezett Bős-Nagymarosi
Vízlépcsőrendszer egész vízgyűjtő területén napi hat tonna zsír és olaj kerül bele a
szennyvízbe, ezen a telepen egy hét alatt egy konténerre valót fölöznek le és
szállítanak át a hulladéktárolóba. Ebben a fokozatban szedik ki a homokot is, majd a
víz továbbfolyik az előlevegőztető és közbenső ülepítő medencékbe, ahol feldúsul
oxigénnel.
A tárolóban kicsapják az iszap nagyrészét, csak a lebegő pelyhek maradnak
meg.
– Mi történik a kikerülő iszappal?
– Ez értékes szerves anyagokat tartalmaz, megszárítják és különféle keverékek
hozzáadásával granulátummá alakítják, a hatását tekintve lényegileg műtrágyának
számít. Itt a Szigetközben a talajvízi adottságok miatt ugyan nem szokták használni,
de távolabbi vidékeken, Győrszentmárton környékén a gazdaságok tülekednek érte.
Ha az iszap elfertőződött – ezt egyebek között a fekete színe is jelzi –, a veszélyes
hulladék-lerakóba kerül.
A kezelési technológiát számos biztonsági berendezéssel is kiegészítették. Ha
valamilyen egészségügyi jellegű havária lép fel, a szennyvizet egy majd háromezer
köbméteres fertőtlenítő medencébe terelik, ahol klórgázt áramoltatnak át rajta. Ez a
beavatkozás persze azzal a hátránnyal jár, hogy mindenféle életet kiöl a vízből.
A víz azután egy V szelvényű vályún keresztül belefolyik a Mosoni-Duna-ágba.
Átmászunk a töltésen, hogy a partról megnézhessük az egész folyamat végét. A
csőtorkolatot úgy alakították ki, hogy háromméteres vízborítás takarja, a felszínen
csak annyit látni, hogy valamilyen sűrűbb állagú anyag jön fel.
Visszafelé ballagva kísérőm megerősíti azt a korábban szerzett értesülésemet,
hogy ha mégis megépül az alsó vízlépcső, akkor be kell fejezni ezt a
szennyvíztisztító telepet is. A csúcsrajáratás időszakában a Mosoni-ág nem tudna
belefolyni a nagy Dunába, mert annak jóval erősebb a sodra és három kilométer
hosszan visszaduzzasztaná.
A teljes befejezéshez legalább kétmilliárd forintra volna szükség, egyenlőre
nem tudni, honnan lehetne előteremteni ezt a pénzt. Az eredeti tervek szerint nyolc
kiemelt város – ebből hat Felső-Duna-menti, csak mintegy álcázásból került közéjük
Debrecen és Pécs neve – száz százalékos állami támogatást kapott volna erre a
fejlesztésre, jelenleg viszont csak egynegyed részt köteles magára vállalni az állam.
Az önkormányzat fordulhat kérelmével különböző helyekre, a Központi
Környezetvédelmi Alaphoz, a Vízügyi Alaphoz, a Phare programhoz, de szinte
kilátástalannak látszik, hogy össze tudja szedni a megfelelő pénzt.

A hivatalosan meghatározott rend szerint 1967 óta vizsgálják a Duna vízminőségét.

Hajókról, csónakokról, vagy hidakon állva veszik a mintákat, a sodorvonalon kívül
a jobb- és bal parti sávokon is, hogy pontosan megállapíthassák az esetleges
szennyezések eloszlását a meder egész szélességében. Évente 26–52 alkalommal
kerül sor erre a vizsgálatra, a bajai kilépő szelvénynél pedig 104-szer, vagyis
hetenként kétszer. A figyelem mintegy negyven paraméterre terjed ki: a
szennyezőanyag-tartalomra, a lebontáshoz szükséges biológiai oxigén igényre, az
oldott oxigén mennyiségre és így tovább. A kapott eredmények alapján készülnek a
havi és éves vízminőségi tájékoztatók térképei.
Szinte hihetetlenül hangzik, de ez az elvont, aprólékos tevékenység is
megtalálta a maga elszánt fanatikusát Császár József személyében. Császár különös
életutat futott be, katonatisztként szolgált, majd egy iskolában technikai ismereteket
oktatott és már túljárt a harmincadik évén, mikor elhatározta, hogy vízügyes lesz.
Az új pályát kezdő Császár nem táplált illúziókat, tudta, hogy az előrejutáshoz neki
kétszer-háromszor annyi energiát kell majd befektetnie, mint a korábban induló
szerencséseknek, de feltette magában, hogy valaha a „szakma nagy öregje”-ként fog
nyugdíjba vonulni. Protekcióval jutott be a Vízügyhöz, a felvételnél megkérdezték
tőle:
 – Hová akar kerülni?
– Mi itt a legkisebb hely? – kérdezett vissza.
– A VIZIG laboratóriuma.
Császár ezt választotta. Mintákat vett, analizált, megalapozta a
szennyvízbírságok elrendelését. Két évtized alatt a vízminőségi kárelhárítás egyik
irányítójává küzdötte fel magát. Korán nyugdíjba vonult, nehéz volna eldönteni,
hogy addigra elérte-e a „szakma nagy öregje” sokszor kétes értékű rangját, annyi
viszont bizonyos, hogy olyan emberként maradt meg az emlékezetben, mint aki
mindennek utánaszámol. Ellenőrzés nélkül nem fogadott el kiugró értékeket,
főnökei bosszúságára százmilliós büntetést vonatott vissza, mert kiderítette, hogy
egy üzemnél azért mutattak ki magas tejzsír-szintet, mert egy vajdarab került bele a
mintába. Járta az országot, kézzel másolta le az adatokat a Vízügyi Igazgatóságok
kartonjairól és hazafelé a vonaton rendezgette őket.
Császár csepeli panellakásában most is folytatja a munkát, a központi
komputerektől elzárva egy féltenyérnyi „pötyögtetős” számítógépen jelenleg is a
különféle mérések ezreit dolgozza fel és összesíti. Naprakészen követi a
változásokat.
– Mennyire tekinthetjük helytállónak a korábbi hivatalosan nyilvánosságra
hozott vízminőségi adatokat? – kérdezem tőle.
– Ami hibát csak el lehetett követni ezen a téren, azt mi el is követtük. A
vízhozamot és a vízminőséget rögzítő idősorokat elképesztőnek tűnő csúcsok és
mélypontok tarkítják. Kis patakokat folyamóriásokká növeltünk, tiszta vízfolyosókat
pedig tömény szennyvizekké alakítottunk át – természetesen csak papíron.
– Hogy fordulhatott elő?
– Néha figyelmetlenségből, például egyszerűen arrább tolták a tizedesvesszőt,
máskor a feldolgozás módszertanában követtek el pontatlanságokat. Egy időszakban
az adathiányt, főleg a nitrogénháztartás összetevőire vonatkozólag a 9-es
számjegysereggel jelölték. A számítógéppel viszont elfelejtették közölni, hogy a
999,99-os számsor nem egy valós értéket jelöl, hanem az elmaradt mérést fejezi ki,
így hátborzongató nitrit és nitrát töménységi fokokkal találtuk szembe magunkat.
Hasonlóan jártunk akkor is, mikor a nehézfémek idősorainál az adathiányt a 0-ás
számcsoport mutatta. A gép ezt is szabályos mérési adatként fogadta el és így mesés
tisztaságú, a nehézfémeknek még a nyomaitól is mentes folyókat teremtettünk.
(A pontosság kedvéért megjegyzendő, hogy mikor szétvált a Vízügy és a
Környezetvédelem, ez utóbbi szervezet kapta meg a vízminőségi laboratóriumokat
és így ők végezték a méréseket – M. Gy.)
Az ezekhez hasonló hibák az átlagokat és a szórásokat is eltorzították, néhány
kollegánk és főleg a környezetvédő mozgalmárok aztán éppen ezeknek a
szélsőségeknek a tartományát minősítette jellemzőnek és meghatározónak.
 A rohamozó zöldek taktikája mindig is arra az elvre alapult, hogy „nem baj, ha
valami nem igaz, csak hangozzék elég borzasztóan!” Ha érdekli, mondhatok néhány
kevésbé ismert gyakorlati példát.
1989-ben, a zöldek aktivitásának csúcsidőszakában a következők jelentek meg:
„Kis Keve Tihamér mostanában ötször-tízszer annyi algát talál a Duna vizében, mint
amennyit Szemes Gábor professzor a hatvanas évek elején számlált. Az országban
Rajkánál belépő vízben az algák számát kifejező klorofill-a mennyiség esetenként
már elérte a 120 milligrammot köbméterenként, Bajánál a határ közelében pedig a
240 milligrammot.”
Ha ezt az állítást valósnak tekintjük, akkor visszafelé következtetve meg kell
állapítanunk, hogy a Duna eutrofizációja, vagyis növényi tápanyag feldúsulása a
hatvanas évek elején igencsak alacsony szinten mozgott. 1989-ben, mikor az értékek
Kis Keve Tihamér szerint a korábbiak ötszörösére-tízszeresére növekedtek, a rajkai
szelvénynél 21 milligramm, a bajainál 58 milligramm átlagos klorofill-a
töménységet mértek köbméterenként. Összehasonlító támpontként megemlítem,
hogy az 1970-es évek elején Siófoknál, bent a Balaton közepén a rajkai átlag
ötszörösét mutatták ki.
Jó volna tudni, hogy Kis Keve Tihamér honnan vette a maga számait. Az ilyen
állítások egyébként is megfoghatatlanok, mert hidrometeorológiai körülmények és
vízáramlási összefüggések nélkül nem lehet levonni semmiféle következtetést. A
nagyvizek és az áradások szétszaggatják az algapopulációt, a kisvizek módot adnak
az elszaporodásukra. Konkrét adatok alapján tudjuk azt is, hogy a vízerőművek
turbináin átvezetve az algatömeg ötven százalékban degradálódik, tehát az alvízben
csak a fele marad életképes és ennek megfelelően csökken a szaporodásuk alapja is.
A Duna lebegőanyag-tartalmával kapcsolatban is elhangzottak furcsa állítások.
A zöldek szerint „a tározókban ez a hordalék kiülepszik, így a mennyisége az elmúlt
évtizedekben mintegy az ötödére csökkent”, továbbá „néhány évtizede a vízben
lebegtetett anyagnak csak két százaléka volt szerves anyag, ma pedig már a húsz
százalékot is elérheti ez a hányad…”
Soha nem tudtam elfogadni az ilyen sejtelmes, évtizedekben elúszó
terminusokat, megpróbáltam utánajárni a konkrét időpontoknak. Az idézett állítások
1989-ben hangzottak el, megnéztem az akkori mutatókat: a Duna rajkai
szelvényénél mért összes lebegő anyag koncentrációja 36 gramm volt
köbméterenként, húsz évvel korábban, 1968-ban és 69-ben is ugyanannyit mértek.
Tehát, ha az állítás igaz, eddig az időpontig ötszörös, 5x36, vagyis 180 grammos
koncentráció kellett, hogy megmutatkozzon. De mikor volt ez? A Vízügyi Évkönyv
adatai szerint 1931 és 1940 között Dunaremete térségében 40 gramm volt az átlagos
hordalék-koncentráció, ez sem stimmelt, tehát tovább kellett hátrálnom az időben.
Végül megleltem egy lehetséges forrást: Balló Mátyás 1873-ban A Duna folyó vegyi
viszonyai címen tartott egy akadémiai előadást, melyben a Lánchíd vonalában
eszközölt méréseinél tapasztalt adatokat ismertetett, ezek hasonlítottak a zöldek által
említett értékekhez. Vagyis az „elmúlt évtizedek” kifejezés az adott esetben
majdnem 120 évet jelölt, így sikerült a 19. század végén – a 20. század elején
végbement minden vízrendezési munkálkodásnak a következményeit és
eredményeit a Duna-felvízi országokban a „közelmúltabb” időben létesített
vízerőművek nyakába varrni. A zöldek ugyanilyen alaptalanul állították azt is, hogy
az elmúlt harminc évben a belépő szelvénynél a háromszorosára-tízszeresére
növekedett a vízben a tápelemek töménysége.
Császár befejezve az adott témát – hátradől és rágyújt beszélgetésünk során már
a sokadik cigarettájára.
– Néhány évvel ezelőtt beszélgetést folytattam egy ide látogató fiatal angol
zölddel. Egy dolgozathoz gyűjtött anyagot, melyben azt kívánta bemutatni, hogy a
„Vörös Rém” harminc év alatt miképp szennyezte el Magyarországon a természeti
környezetet. Nem szolgálhattam neki titkokkal, mert ezek az adatok nálunk mindig
is hozzáférhetőek voltak. Azt ajánlottam, hogy ha igazi szenzációt akar,
foglalkozzon inkább a Temze történetével. Megemlítettem, hogy a századelőn egy
hajókatasztrófa során 600 ember veszett bele a folyóba és java részük nem a vízbe
fulladt bele, hanem a mélységből felszabaduló mérges gázok ölték meg őket. Azt
hiszem, ennek a fiatal angolnak az érdeklődési iránya többé-kevésbé a rohamozó
zöldek egész alapállását jellemzi.
– Sok vitája volt velük?
– Az alternatív szervezetek egyes szakértőivel folytatott disputák gyakran
beszélgetésekké szelídültek. Meggyőződtem róla, hogy azok, akik a
Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer tervét nem politikai jelképként fogják fel,
hanem lehetséges mérnöki teljesítményként és a vízminőségi folyamatot nem a
„legfőbb rossznak”, sorscsapásnak tekintik, hanem kémiai-biológiai történéseknek,
azok elfogadják az adatokkal bizonyított tényeket. Akik erre nem hajlandók, azokkal
nem tudok mit kezdeni, mint ahogy pankrátorok ellen sem lehet görög-római
stílusban birkózni.
– Mik azok a hatások, melyek valóban fenyegették a Duna vízminőségét?
– Sokat beszéltek a fenolszennyezésekről, az 1960-as években ez számított
környezetvédelmi slágernek. Ennek már a századforduló táján kialakultak a maga
hagyományai, a háztartások gázszükségletét, a tüzeléskoksz igényét ugyanis a
„légszeszgyárak” biztosították. A keletkező fenolokat és kátrányt tartalmazó
gázvizet részben a befogadókba vezették. 1965 után, mikor fokozatosan áttértünk a
földgáz hasznosítására, a fenolszennyezés csaknem teljesen megszűnt.
A cukoriparban is megtörtént az átalakulás, többé nem bocsájtották ki a
legszennyezettebb, úgynevezett „savanyú présvizeket”.
Sorolhatnánk tovább is a különböző veszélyforrásokat, de egyértelműen
megállapítható, hogy a 20. század második felében az akár közepesen is fejlett
országokban tapasztalt vízminőségromlásért elsősorban a papír- és cellulózipart
terheli a felelősség. Az 1950 és 1970 között a Duna mentén felettünk fekvő
országokban is ugrásszerűen megnövekedett a papír- és kartonfogyasztás, az akkori
NSZK-ban 34 kilóról 125-re, Ausztriában 27 kilóról 80-ra és ez az irányzat az
1980-as években is folytatódott.
Ezt a civilizációs előrelépést keményen megsínylette a környezetnek szinte
minden alkotóeleme. Az osztrák üzemekben sokáig kalcium-biszulfitos eljárást
alkalmaztak a cellulóz gyártásánál. Ez a legjobb módszer, kiváló minőségű
végterméket ad, de egy tonna rost előállításánál egy tonna kémiai oxigénigényű
szerves szennyeződés jut a feltáró vegyszerek oldatába. 1980 körül napi 2200 tonna
került a Dunába, ez egymaga többet tett ki, mint a magyar folyamok összes egyéb
terhelése.
Különös nehézséget jelentett, hogy ezt a típusú szennyvizet nem lehetett
megfelelően tisztítani. A harminc százalékát kitevő cukorszerű szennyeződések
felbomlanak ugyan, de veszélyeztetik a befogadó közeg oldott oxigén tartalmát,
feltehetőleg hozzájárultak az 1960-as évek végén a Duna őszi kisvizeinél
bekövetkezett fonalasgomba invázióhoz, mely komoly bajokat okozott a fővárosi
felszíni ivóvízkivételi műnél. A hetvenszázalékos arányt képviselő lignin viszont
nem oldódik. A százhalombattai erőműnél vízsugarakkal és kefékkel próbálták
eltávolítani a rácsokat eltömő vastag fonaltömeget. Ivóvízként való hasznosításnál
íz- és szagromlás következett be, a fertőtlenítés során pedig megnövekedett a
rákkeltő trihalometán képződés. Hasonló pusztító hatást gyakorolt a Sajóra a
szlovák területen fekvő gömörhorkai papírgyár.
A hazai ipari tevékenység kapcsán is idézhetünk elrettentő példákat. A szolnoki
papírgyár által kibocsájtott szervesanyag-terhelés többszörösen meghaladta magáét
a városét, a csepeli papírgyáré pedig ezen is túltett. Csepelen szélcsendes időben a
cellgyári savüzem bűze fojtogatta a közvetlen közelben emelkedő tízemeletes
panelházak lakóit.
A nyolcvanas évek elejére változtattak ezen a környezetromboló technológián,
leállították a leginkább szennyező termék gyártását, sőt, egész üzemeket is
szanáltak, például a már említett csepelit. A Duna óriási hígítóképességére jellemző,
hogy a korábbi bevezetés helye alatt többé nem lehetett észlelni az addigi kémiai
oxigénhiányt. Ausztriában is történtek hasonló lépések, de a nagyobb ipari volumen
miatt az eredmények hosszadalmasabban mutatkoztak meg, az 1990 évi terhelés
még mindig nyolcszorosa volt a magyarországinak.
– A Vízlépcsőrendszer építkezései hogy befolyásolták, pontosabbam szólva,
hogy befolyásolták volna a vízminőséget?
Császár előveszi egy 1989 augusztusában megjelent cikkét, átfutja a sorokat,
mielőtt megszólalna:
– A Parlament üzemeltetési alapelvként azt írta elő, hogy a Duna vizének
minősége nem romolhat. A 3004/1989-es minisztertanácsi határozat ennél tovább
megy: a csúcsrajáratásos üzemmód csak azután kezdődhet meg, hogy mindkét
oldalon elkészültek már a szükséges szennyvíztisztító művek. A paramétereket úgy
kell meghatározni, hogy „a Duna vizének minőségi állapota az eddiginél kedvezőbb
legyen”.
 – Mennyire voltak megalapozottak ezek az elvárások?
– Gyakorlati kipróbálásra, mint tudjuk, nem kerülhetett sor. A szakemberek
azonban összegyűjtötték és egységesítették a külföldi és hazai mérések
tapasztalatait. Megállapították, hogy a duzzasztás következtében vízminőségi
gondok csak a kis hegyi patakokra telepített, völgyzárógátas tározóknál merültek fel
és néhány hatalmas több tízmilliárd köbméteres szovjet létesítménynél.
A Dunán elkészült több mint harminc vízlépcső egyikénél sem merültek fel
ilyen negatív körülmények.
A tapasztalatok arra is rámutattak, hogy a kis tartózkodási idejű, úgynevezett
„átfolyó rendszerű” folyami tározók rendszerint vízminőség javulást hoznak. Ha a
tározók megépültek és üzembe léptek volna, területükön megnövekedett volna a
nehézfémek kiülepedése – ezek kritikus pontokon feltárhatók és kotrásokkal
karbantarthatók – csökkent volna a víztest ilyen jellegű veszélyeztetettsége.
Redukálódott volna az egyéb károsanyag-tartalom és a kórokozó baktériumok
száma is – mondja Császár József – a helyzet az 1989-es várakozásoknál is
kedvezőbben alakult, mert olyan hatalmas létesítmények épültek, mint például a
pozsonyi Slovnaft tisztítója.
A legnagyobb szolgálat, melyet az interjúalanyaim tehettek, az volt, hogy időt
fordítottak a velem folytatott beszélgetésekre. Igyekeztem, hogy ne éljek vissza
ezzel a szívességgel. Most is észreveszem, hogy Császár tekintete már
el-elkalandozik, hangyaméretű számokkal teleírt füzetei és kézi számítógépe felé,
nyilvánvalóan szeretné folytatni a munkáját.
– A nagy számítógépekhez változatlanul nem jut hozzá?
– Nem, nincs negyvenezer forintom egy gépóra megváltására.
– És ez a „kisipari” módszer, ahogy dolgozik, kielégítő?
– A munka nem az eszközön múlik, hanem a megközelítési módon. Én soha
nem akartam ráerőszakolni a magam számait a Természetre, megnéztem, hogy ő
milyen matematikát tud és alkalmazkodtam hozzá. Mint Madame Curie mondta:
megfogom a Napot és aztán elengedem!

XVII. Föld és gazda

A Vízlépcsőrendszer beruházásait irányító OVIBER 1976 táján kereste meg a

Mosonmagyaróvári Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karának Termelésfejlesztési
Osztályát. Azt kérte az ott dolgozó szakemberektől, hogy vizsgálják meg: a tervezett
létesítmény egészen az 1992-re kitűzött üzembe helyezéséig mennyire befolyásolja
a szigetközi állapotokat, különösen tekintetbe véve a kisvizek és a keletkező
árhullámok hatásait. Ez egyben alapul szolgálhatott volna a bekövetkező károk
megtérítéséhez is. Az OVIBER helyett később a VÍZITERV, majd az építkezések
leállítása után a Környezetvédelmi Minisztérium lépett elő a megbízó szerepébe. A
munka jelenleg is folyik. A megfigyelések kiterjedtek a csapadék mennyiségére, a
mezőgazdaságban alkalmazott technológiákra és a talajvízszint változásaira.
Mintegy 100 tábla adatait dolgozzák fel folyamatosan.
A vizsgálat színteréül a klasszikusan értelmezett Szigetköz szolgál, az öreg
Duna és a Mosoni-Duna-ág által közrefogott terület. Ez a vidék mintegy 40 ezer
hektárt tesz ki, ebből 30 ezret művel a mezőgazdaság, közelebbről tekintve 22–23
ezret szántóként. Jellegét tekintve 61 százalékban humuszos öntéstalaj, 25
százalékban úgynevezett csernozjom, 14 százalékban pedig réti talaj. Tizenegy féle
növénnyel foglalkoznak itt, mindenekelőtt búzával, kukoricával, cukorrépával, ezek
teszik ki a vetések 90 százalékát, a fennmaradó részen cikória, takarmány és zöldség
nő, valamint egy kevés gyümölcs.
A terület mindenütt alkalmas az intenzív termelésre. Elsőrendű vetőmagot,
öntözést és megfelelő műtrágya adagolást feltételezve egy hektár meghozza a 6
tonna búzát, 8–9 tonna kukoricát, vagy az 50–60 tonna cukorrépát.
– A Szigetköz három alapvető tájegységre oszlik – mondja Palkovits Gusztáv,
az Egyetem intézeti főmunkatársa, aki egy személyben irányítja és végrehajtja a
felméréseket.
A Felső-Szigetköz, mely a dunakiliti tározó közelében fekszik, hatezer hektárt
tesz ki, mintegy a negyedrészét az egész mezőgazdasági értelemben vett régiónak.
Talajviszonyait az határozza meg, hogy a Duna a hegyek közül az alföldre kiérve
szétterült és itt rakta le legdurvább hordalékát. A 150–200 méter vastag nagy szemű
kavicsrétegben szabadon mozog a víz, ezért az altalajban mindig alacsonyan marad.
Alig 80–150 centi vastag fedőréteg takarja, felfelé irányuló hajszálcsöves mozgás
nem tapasztalható, a növények gyökerei pedig nem hatolnak le a kavicsos altalajba,
így csak a csapadékkal-öntözéssel bejutó vizet képesek felvenni. A hozamok az
országos mutatókat messze felülmúlták ugyan, de az egész Szigetköz
eredményeinek összesített átlagát nem tudták elérni, ennek csak a 90–95 százalékát
mutatták fel. Ami a tulajdonviszonyokat illeti, valaha nagyrészt a rajkai Egyetértés
Tsz gazdálkodott itt, rajta kívül még a mosonmagyaróvári szövetkezet máriakálnoki
üzemegysége működött a térségben. Napjainkban már egyre nő a magánbirtokok
aránya.
A Középső Szigetköz a Doborgaz szigettől Ásványráróig tart – nagyjából ezzel
a községgel szemben csatlakozik vissza a szlovák üzemcsatorna a folyó eredeti
medrébe. Ennek a mezőgazdasági területnek a nagyságát 8,5 ezer hektárra tehetjük.
A rendszerváltás előtt két nagy termelőszövetkezet tevékenykedett a határban, a
halászi Zöld Mező és a Magyar-Csehszlovák Barátság, vagyis MACSEBA, ez aztán
öt kis téeszre esett szét: a püskire, a darnózselire, a hédervárira, a liptóira és az
ásványráróira. Az ő művelési színvonaluk határozta meg az egész táj képét és még
most is jelentősen befolyásolja. Ami a talajviszonyokat illeti, a
Középső-Szigetközben a vékony fedőréteg a vastagabbal váltakozik, annak a
ritmusnak megfelelően, ahogy a Duna valaha lerakta az öntéstalajt. Ez az ingadozás
nem csak a nagy táblák arányaiban érvényesül, egyetlen hektáron belül is
találhatunk nyolcvan, illetve kétszáz centiméter vastag feltalajt.
– Fontos ez a különbség?
– Döntő szerepet játszik a vízháztartásban – mondja Palkovits. – A vastagabb
rétegeket a Duna árhullámai évente kétszer, olykor négyszer is átnedvesítették, a
vékonyabbakat nem tudták. Az árhullámok egy hónapig is a fedőrétegben tartották a
vizet, ez betározódott a talajban a kritikus időszakra, júniusban, mikor a kukorica
virágzott, hiába tombolt az aszály, a növény akkor is sok vizet tudott felvenni a
gyökereivel. Az árhullámok még az 1992-es elterelés előtt megritkultak és egyre
alacsonyabb szinten tetőztek. Ez befolyásolta a hozamokat is, a középső Szigetköz
teljesítménye épp hogy eléri a szigetközi egyesített átlag színvonalát.
A harmadik mezőgazdasági régió, az Alsó-Szigetköz Zsejke puszta vonalától
Vénekig, a tájegység végpontjáig tart – ezen a Duna-szakaszon már nem
érvényesülnek az elterelés következményei. Hét és félezer hektárt foglal magában,
három téesz határozta meg a termelési viszonyokat: a dunaszegi Egyesült, a
győrzámolyi Kisalföld és a győrbácsai Kossuth. Adottságaiban ez a terület a legjobb,
a fedőréteg mindvégig vastag, csak a Mosoni-Dunához közelebb fekvő részeken
vékonyabb, ennek megfelelően magas talajvízszint alakult ki.
A hozamok a szigetközi átlagokhoz képest 105 százalékot érnek el. Bár az
aranykorona értékek nem mindenben helytálló mutatószámok, azért nem
tekinthetjük véletlennek, hogy a Felső-Szigetközben 18–20, a Középsőben 20, az
Alsóban 24 körül mozognak.
– Mennyiben játszik közre a csapadék éves változása?
– Tíz éven belül négy átlagosnak, három száraznak, három csapadékosnak
számít, tehát nem különbözik az országostól. Itt a Duna határozza meg a
gazdálkodás jobb vagy rosszabb esélyeit. Minden talajvízmozgás a Dunából ered, a
talajvízcsúcsok és minimumok pontosan követik a folyó vízjárását. Ez a jelenség
valaha gyorsan és agresszívan mutatkozott meg. Dolgozott nálunk egy Mihály
nevezetű kubikus, aki az ásványrárói kikötőnél terepmintavételben 80x300x150
centiméteres szelvényeket ásott ki. Az egyik este későn végzett, nem vártuk ki,
gondoltuk, majd másnapra átvesszük a munkáját. Mikor reggel kimentünk, a gödör
már színültig telefutott vízzel, egy kétméteres árhullám órák alatt 150 centit emelt a
talajvízen is. Ha a felső határban, vagyis a folyóhoz közelebb tocsogott, akkor az
alsóban is jó termés ígérkezett.
Lehet, hogy már korábban elindult a folyamat, de mi csak az 1980-as évek
végétől észleltük, hogy süllyed a talajvíz szintje. Ez összefüggésben állt a Duna
egész hosszára kiterjedő általános apadásával, Százhalombattán kilátszott a
mederből a Barátság olajvezeték oda lefektetett csöve. A mi vidékünkön maradva,
amire soha nem volt példa: a vízkijárói mederfenéken Trabanttal is be lehetett menni
a réparakodóra.
Ezt a romlást az 1992 októberi elterelés tetézte be. Azt szoktuk emlegetni, hogy
a 2630-as számú kútnál 150 centivel süllyedt a tenyészidőszaki átlagos talajvízszint,
de más döbbenetes példák is adódtak. Lefelé, délnek haladva viszonylag kisebb
mérvű csökkenés mutatkozott, mert a Mosoni-Duna-ág „megtámasztotta” a
talajvizet.
Részletekbe menve: a Felső Szigetközben 1800 hektár intenzíven károsodott,
2900 hektáron pedig a fedőréteg alá szállt le a víz. A Középső-Szigetközben
négyezer hektárt érintett az elterelés hatása, az Alsó-Szigetköz lejjebb fekszik a
tetthelytől, az ottani körülményeket nem befolyásolta.
A régióban kialakult gyakorlat szerint kisebb területi egységeket nagyobb
vízmennyiségekkel öntöztek. A gyepet is így kezelték, a hatalmasra megnövelt
szarvasmarha állomány ellátására hektáronként nyolcszáz mázsa füvet le kellett
legeltetni. Az öntözőkutakban mért szint lejjebb szállt, a régebbi vízdinamikára
beállított berendezések többé nem tudták kielégíteni az igényeket. Csak az
Alsó-Szigetközben nem mutatkoztak ilyen gondok, ott a magas talajvízszint
következtében korábban sem volt szükség nagyobb mérvű öntözésre.
– Ezek a folyamatok kivédhetetlenek voltak?
– Mesterséges beavatkozásokkal talán meg lehetett volna fordítani őket. Az
Öreg Dunából egy igazi folyót kellene kialakítani, mint ahogy a csehek megtették
Prágánál a Moldva folyóval.
– A változások nyomán hogy alakultak át a Szigetköz gazdasági
tulajdonviszonyai és szerkezete?
– A Duna elterelését nem számítva a termelőszövetkezetek szétverése volt a
legnagyobb csapás, mely ezt a vidéket napjainkban érte. A gazdaságok addig a
legmodernebb technológiát alkalmazták, mind a fajtakiválasztásban, mind a
kemikáliák használatában. A Szigetközt a vetőmag előállítók között tartották
számon, az itt termelt árpa sörárpának ment, a répa cukorkihozatalában még az
országosnál magasabb megyei átlagot is felülmúlta.
A gazdasági romlás előjelei már hamar megmutatkoztak. 1991-ben és 1992-ben
sok hagyományos legeltetésre alapozott szarvasmarhatelep szűnt meg, vagy
jelentősen alacsonyabb állományi létszámmal és következésképpen kisebb
fűigénnyel működött tovább. A gyepre már nem jutott műtrágya és az öntözés is
elmaradt. A szántóföldi vetett fűterületeket feltörték, az ősgyepet nem kezelték,
valójában csak a természetes körülmények mellett nőtt hozadékot használták, de azt
sem mindenütt. Végképp megszűntek az olyan hagyományos módszerek, mint hogy
a marhákat átúsztassák a hullámtérbe és ott legeltessék velük az erdők alján feltörő
burjánt. Ilyenkor az árvizek után megvárták, amíg kisarjad a fű és már vitték is
vissza őket.
Mostanában egy hektárról jó, ha háromszáz mázsa lejön, a korábbi hozamnak
ez alig az egyharmadát teszi ki és tulajdonképpen még az is sok, mert nincs állat,
amellyel feletetnék. Más vetésterületek is fokozatosan csökkentek, a búzáé 6128
hektárról 5333-ra, a zöldborsóé 519 hektárról 106-ra.
 A mélypontot minden tekintetben az 1993-as év jelentette a Szigetköznek.
Ekkor tetőztek a tulajdonviszonyok tisztázatlanságából eredő zavarok, még a nyár
derekára sem dőlt el, hogy a földek a közös gazdaságok tulajdonában maradnak-e
vagy pedig privatizálják őket. Ennek következtében nem végezték el a szükséges
előkészítő munkákat, a talajerő visszapótlás is a korábbi színvonal tíz százalékára
esett vissza, több üzemben és sok táblán egyáltalán nem adagoltak műtrágyát. A
szántóterületeknek nem egészen nyolc százalékát öntözték, az elhagyást a
szakemberek azzal indokolták, hogy az úgy elérhető többlethozam még a
költségeket sem fedezi. A korábbi években az üzemek a növényfajták zöménél
különféle helyekről beszerzett nívós vető-szaporító anyagokat használtak, 1992-től
mind kevesebbet vásároltak, előtérbe került a saját előállítású, alacsony szaporítási
fokú, vagy kommersz vetőanyagok alkalmazása, magyarul azt a magot vetették el,
amit éppen találtak a raktárakban, ez pedig a biológiai háttér romlását jelentette. A
vetésre ritkán került sor a technológiailag kívánatos időben, október második
dekádjában, a munkálatok gyakran egész december elejéig eltolódtak – és
mindehhez hozzájött még egy kegyetlen aszály is.
A Szigetköz korábbi kedvező gazdasági jelzőszámai miatt még élesebben
látszott a visszaesés – ez különösen a leginkább érintett felső részen mutatkozott
meg. Ekkoriban hullott szét három részre a rajkai téesz is, a kis
utódvállalkozásoknak nem jutott 20–30 millió forintjuk egy új kombájn
megvásárlására. Többé senki sem aratta le az öreg parasztok egy-kétholdnyi búzáját,
ők a következő évben már el sem vetettek. 50–100 hektáros parlagok alakultak ki,
mindent összevetve egy régi téesz egész területét kitették, a gyom olyan mértékben
elszaporodott, mint az elmúlt húsz évben sohasem.
Zsebszerződések révén mind több föld került át külföldiek kezébe, 15–20–30
hektáros darabokban. Az új tulajdonosok ritkán művelték meg a birtokukat. Egy-egy
hektárnyi búzára ötvenezer forintot is rá kellene fordítaniuk, ez nem éri meg nekik,
mert a termést nem tudnák átvinni a határon. Ezért inkább ugarolnak és várják a
kedvezőbb körülményeket. Büntetés nincs, az előírások szerint ugyan
„kultúrállapotban kell tartani a földeket”, de ha elmaradnak vele, akkor is ritkán
sújtja őket szankció.
– Napjainkban miképp alakultak a hozamok?
Palkovits előszed egy összefoglaló jelentést az 1997-es mezőgazdasági
felmérésekről, kiemel néhány összehasonlító adatot:
– 1980 és 1992 között tizenhárom év átlagában 5,50 tonna búza termett
hektáronként, ez 1996-ban 4,25-re esett vissza, az őszi árpa 4,84-ről 2,85-re, a
tavaszi 5,06-ról 3,69-re. Még alacsonyabb átlagokat kellett volna feljegyezni, ha az
Alsó-Szigetközben működő Győr-bácsai Kossuth Tsz Rt. nem mutat fel a maga
részéről rendkívüli teljesítményeket. Ők már korábban is a modern idők
szellemében gondolkodtak, komoly pénztartalékokkal jöttek ki az átalakulási
folyamatból, ezért nem kényszerültek rá, hogy kedvezőtlen időpontban, nyomott
áron adják el a termékeiket. A működésük ma már kihat a Középső-Szigetközre is,
átjárnak Lipótra kombájnolni, a gépekkel rosszul ellátott kis téeszek helyett elvégzik
a cukorrépa betakarítást, átveszik tőlük a gabonát és betárolják. Érdemes volna
megnéznie őket.
Készséggel ráállok, Palkovits próbálja megszervezni a találkozást, de sokáig
hiába telefonál ki Bácsára, a vezetőket nem találja benn az irodában. Végül a
mobilján sikerül utolérni a határt járó Oross Imre téeszelnököt, megállapodunk,
hogy ellátogatok hozzájuk.

Palkovits azt mondta nekem, hogy a szövetkezetet Kossuth Tsz

Részvénytársaságnak hívják, én érdekesnek találtam az elnevezésben rejlő
kettősséget, de mikor rákérdeztem, Oross kiigazított:
– Nem, minket változatlanul csak Kossuth Tsz-nek hívnak.
– Nem is fordult meg a fejükben, hogy nevet változtassanak? Feltételezem,
hogy a „Tsz” megjelölés sokaknak nem tetszik.
– Az átalakulások idején felállt egy öreg emberünk és azt kérte, hogy legyünk
Győri Önkéntes Kossuth Tsz. Azt akarta jelezni vele, hogy nem kényszerből
maradtunk együtt. Elmagyaráztam neki, hogy ennek az egyetlen szónak a betoldása
százezrekbe kerülne, mert kidobhatnánk a pecsétjeinket, a már kinyomtatott
cégjelzéses papírjainkat, át kellene alakítani a pénzszámláink megjelölését. Az öreg
megértette és azt mondta, hogy akkor nem is kell. Mások sem akartak változtatni.
– Sok tsz szűnt meg a környéken?
– Tudomásom szerint csak egy oszlott fel. Ott az történt, hogy a volt elnök
kivette a közösből azt a hatvan holdat, mely az apja után és egy régi politikai
üldöztetés miatt kárpótlásként járt neki, aztán az egészet kiadta bérbe. A tagok látták
ezt és úgy gondolták, hogy ők sem hagyják benn a földjeiket.
Egyébként úgy hallottam, hogy Magyarországon most is 1200 téesz működik
éppúgy, mint a kommunizmus idején, csak a legtöbbjük meggyengült. Szétváltak és
úgy osztozkodtak, mint egy rossz házasság után szokás, vagyis indulatból, hogy
nem keresztben fűrészelik ketté a létrát, mert úgy, ha alacsonyabb is, de használni
lehet, hanem hosszában vágják el a fokokat, hogy semmire se legyen jó. Általában
az volt a kapós, amivel csak pénz jár és nem munka, például a raktárhelyiségek,
mert azokban bértárolást lehet vállalni. Ha egy termelőegység került magánkézbe,
az általában visszaesett, egy szakosított szarvasmarha nevelőben valaha 750 állatot
tartottak, most jó, ha az egyharmadát. Előfordult olyan is, hogy eladták az irodát, az
elnök pedig kiment a mázsaházba.
– A Kossuth hogy maradt egyben?
– Annak idején négy szövetkezetből egyesültünk, egyiknek sem volt semmije,
pár kettős ekét, konkolyozót és hasonló öreg szerszámokat hoztak be a tagok. Mikor
főagronómus lettem, és már kezdtek kialakulni a gazdálkodás fő vonalai, a napnál
világosabban látszott, hogy lovakkal többé már nem lehet termelni. Akkor egy
halomba raktuk az összes ócska parasztszekeret és eltüzeltük, csak a kiolvadt
vasakat vittük el a MÉH-be. Claas Dominátorok, John Deere traktorok dolgoztak
nálunk, amerikai szintű gépekkel ment a fejés, még a brigádvezetőink is
agrármérnöki diplomával rendelkeztek.
Én nem akartam, hogy mindenünk semmivé váljon a feloszlással – esténként
jártam agitálni az embereket, hogy hagyják benn a birtokukat a téeszben. Nem
mindenkit sikerült meggyőznöm. Volt, aki úgy vett ki háromszáz négyszögölet, két
házhelynyi földet, hogy keresztbe vágott vele egy nagy táblát. Egy másik kilépő
meg egy tábla szélén kérte ki a részét, ott a traktor szántásnál régebben a csatlakozó
úton forgott, most a magánbirtok miatt nem mehet rá közvetlenül, száz métereket
kell kerülni, több idő és üzemanyag kell ugyanahhoz a munkához.
Megjelentek az osztrákok is, felfogadtak egy állásnélküli agronómust, ő
szervezte nekik a földvásárlásokat. Egyszer megfogtam és azt mondtam neki; ha
még egyszer meglátlak a faluban, megveretlek, az apád lába alól húzod ki a talajt!
A határok nélküli nyitott Európát emlegette, de én nem engedtem, hogy erre
hivatkozzon. Én nem egy országban jártam, és soha nem tapasztaltam olyant, hogy
például Franciaországban német farmereket engedjenek dolgozni. Sajnos akadtak
birtokosok, akik kötélnek álltak. A mi téeszünk bérleti díjban aranykoronánként 25
kiló búza árát fizeti, az osztrákok ígértek harmincat, ráadásul a pénz zsebből-zsebbe
vándorolt, tehát adózni sem kellett utána. Elvittek vagy száz holdat a mi falunk
határából is, formailag bérletben, gyakorlatilag előkészítették a megvásárlásukat.
Az külön bánt, hogy amit sikerült megszerezniük, azt rosszabbul művelik meg,
mint mi. Aki nem szakértő, az is felismeri a földjeiket a durvább, eldolgozatlan
szántásról. A répájuk gazban áll, munkanélkülieket fogadnak fel, akik
vagdalják-tépik a gyomokat.
Mi decemberig kinn szoktuk hagyni a répa egy részét, vállaljuk a kockázatot,
hogy belepi a hó, mert a cukorgyárak a későbbi leadásért többet fizetnek. Mikor a
répa utolját szállítjuk befelé, az osztrák akkor szokta leszedetni a kukoricáját.
Hallani konkrét adatokat is: egyikük 17 hektáron 80 mázsa napraforgót termelt,
tehát még a hatmázsás átlagot sem érte el, mi sohasem maradtunk húsz mázsa alatt.
– Az előbb említette, hogy aranykoronánként 25 kiló búza árát fizetik a
tagjaiknak bérleti díj fejében. Ez egy hektárra számítva mennyi pénzt jelent?
– Évente körülbelül tízezer forintot.
– Ez elég kevésnek tűnik.
– Előfordulnak olyan évek, hogy 1500 forintos önköltséggel termelünk egy
mázsa búzát és 1200-ért veszik át tőlünk. Az ő pénzük viszont akkor is biztos
marad.
– A téesznek mennyi saját földje van?
– Egy talpalatnyi sincs, minden területet bérelünk, 2500 hektárnyi szántót,
réteket, az erdőt visszaadtuk magánkézbe. Ha arra kíváncsi, én magam 400
aranykorona értékkel vagyok benn a szövetkezetben.
 Kint felszállt a köd, a Nap már tavaszias erővel süt, Oross egy autós körsétára
invitál. Mikor a legfőbb szigetközi gondról, a vízszint süllyedéséről kérdezem, beáll
a kocsival a saját háza udvarára és félretolja a tetőt a használaton kívül helyezett
ásott kútról, belenézek: csak a mélyben lehet látni a csillogást.
– 1960-ban még kinyújtott kézzel elértük benne a vizet. Jóízű volt, csak egy
kicsit kemény, ha az anyám babot akart főzni, inkább az ártézi kútról hozott. (Sokan
kevesebb nosztalgiával emlékeznek meg a víz minőségéről. dr. Sötér Ágost
„szigetközi birtokos úr” már 1897-ben így ír jelentésében: „…a kutakba szivárgó
talajvíz az ivóvizet megrontotta, s ezen körülmény szakférfiak véleménye szerint
volt oka annak, hogy a tájszólás szerint szigetközi kukóknak nevezett hülyék sokkal
nagyobb számban és nemzőegyedek hibáján kívül születtek mint más vidékeken…”
Az 1960-as években pedig a kemikáliák mértéktelen alkalmazása tette
használhatatlanná a kutakat, nem csak az első, hanem a második vízadó réteg is
megromlott tőle. A Vízlépcső megvalósulása sokat oldott volna ezen a
szennyeződésen.)
– A 70-es évek elején aztán annyira megsüllyedt a szintje, hogy egy 12 méter
hosszú csövet kellett rakni bele, különben a szivattyú nem tudott volna működni –
Oross körbemutat – és áll ez az egész környékre is. Pedig itt aztán csakugyan a víz
volt az úr, a nagy gőzüzemű szivattyúk is csak kifelé nyomtak az ártérbe. Sokszor
még bent a szobában is feltört a víz, a tömésházak összeomlottak. Olyan dűlőnév is
maradt fenn, mint a Csukástó, napjainkban is így hívják, pedig már rég kiszáradt.
Egy földdarab minél inkább homokos volt és magasan feküdt, annál többet ért, a
mélyebb és vizesebb részeket csak mostanában kezdik becsülni. 1970 óta mind
gyakrabban fordul elő szárazság, a kavics lent átmelegszik és fölötte a
termőrétegben is megcsappan a víz. Ilyen években a terméshozamok visszaesnek,
hogy egy példát mondjak, a napraforgóé 3,2 tonnáról 1,6-ra.
– Ha megépült volna a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer, hogy befolyásolta
volna a helyzetet?
– Sokat beszélgettünk erről a többi szigetközi elnökkel, annyi biztos, hogy a mi
szövetkezeteinknek nem ártott volna.
Győr városa a környékbeli parti szűrésű kutakból kapja az ivóvize jó részét,
megkérem Orosst, hogy menjünk ki a szőgyei vízműhöz. Átvágunk Szőgye falun,
megcsodálom a községi temetőt, melyet feltehetőleg a terület szűkössége miatt a
hullámtérbe telepítettek, de úgy választották ki a helyét egy kisebb dombon, hogy ha
körbe is fogja az áradás, mégse dobja fel a földből a koporsókat. Állítólag minden
temetésnél a gyászoló család vitt egy szekér földet a domb magasítására.
A Duna-parti erdőszélen az elnök egy utánfutós kocsit lát vesztegelni. Egy
fiatal férfi fát szed, Oross ismerősként elegyedik szóba vele, csak burkoltan
figyelmezteti, hogy a más birtokán kereskedik, aztán elköszön.
– Nincs mit csinálni – mondja már az autóban ülve –, a nagy szivattyús
vízpótlás időszakában megromlottak az erkölcsök. Mindenki csempészett vagy
szőkített olajjal kereskedett, nekem is kínáltak öt forintot literenként, ha tőlük
vásárolok a szövetkezetnek.
(Erről a kalózkodásról máshol is meséltek. A tizenkét szivattyúból jó ha
kettő-három működött, de az üzemanyag fogyasztást rögzítő naplók teljes kapacitást
jeleztek. Esténként jöttek a tartálykocsik és reggelre kézen-közön kiürültek.)
A szőgyei vízmű a révfalui üzemmel együtt napi 30–40 ezer köbméter vizet ad
Győrnek. Korábban fenollal és kátránnyal erősen fertőzött nyersvizet dolgoztak fel –
ez a szennyeződés mindenen megérződött. Mint mondják, a nagypénteki
halászatokon fogott pisztrángokat a vasgyomor sem tudta bevenni. Egy
káliumpermanganátos tisztítórendszert kellett üzembe helyezni, 1983 körül azonban
olyan mérvű javulás következett be – valószínűleg a Duna német-osztrák szakaszán
felépített szennyvíztisztítók üzembelépésének eredményeként –, hogy ezt a
létesítményt le lehetett állítani. Jelenleg a vas- és mangánmentesítés a legfőbb
feladat – ez a szigetközi vízadórétegből adódik.
A tulajdonviszonyok változásai ezen a területen is megmutatkoznak. A Vízmű
kútjait egy 250 méteres védőidom veszi körül, amíg a téesz gazdálkodott, mindig
tiszteletben tartotta a kötelmeket, bejelentett minden tevékenységet, melyet az adott
sávban kívánt elvégezni és engedélyt kért rá. A környéket azóta felparcellázták,
ötven-hatvan új gazda is birtokba lépett. Senki sem ellenőrizte őket, hogy milyen
műtrágyát, növényvédő szereket alkalmaztak, elszaporodtak az illegális
szemétlerakóhelyek is. A szippantókocsik is átkerültek magánkézbe, senki sem járt
utána, hol engedik ki a tartályuk tartalmát, szerencsére ez még nem érződik meg az
ivóvíz minőségen.
A főnöki irodában összegyűlt néhány ügyes-bajos dolgaikban eljáró
környékbeli vezető, egy kávé mellett elfilozofálgatnak a szóban forgó témáról:
– A rendszerváltás idején sokan azt hitték, hogy mindenki magánparaszt akar
majd lenni. Ezt az elképzelést államilag is támogatták, mert a kistulajdonosok
mindig könnyebben befolyásolhatók, mint az erős nagy gazdaságok. Sok politikust
bántott, hogy tíz kombájn ment egy sorban.
– Kilenc milliárdot szórtak szét a kistermelők támogatására. Mindenki Belarusz
traktort vett, mert a vételárból elengedték a 450 ezer forint fölötti részt. Mari néni
udvarában a Belarusz tartott árnyékot a tyúkoknak, a cigány mutatványosok is
Belarusszal húzatták el a körhintákat a búcsúba.
– A mi téeszünkben egy villanyszerelő nem nyúlt a vezetékhez, csak ha a párja
is ott állt mellette, hiába voltak szakemberek. 1991-ben pedig egy orvos, aki
régebben lihegett, hogy beolthassa a tanácselnök kutyáját, ahogy hatalomhoz közel
került, úgy képzelte, hogy a tetszése szerint intézheti a földek sorsát.
Végigjárjuk az üzemet, a víz sokemeletes magasságból lezúdulva tisztul meg,
még így, munkára fogva is megnyugtató látványt nyújt. Lent a kiszolgáló
helyiségekben meleg övi növények díszlenek a párás levegőn.
 Lassan már indulnom kellene a vonathoz, de Oross meg akarja mutatni még a
gazdaság szakosított szarvasmarha telepét. Belső utakon haladunk, az autó kereke
meg-megdöccen a kátyúkban.
– Ezeket az utakat valaha a téeszek építették és tartották karban. Nagy
mennyiségeket kellett szállítanunk. Egy tsz egy év alatt öt-hatezer vagonnyi anyagot
is megmozgatott. Egy nagy teljesítményű silózógép egy huszonnégy órás
műszakban száz vagonra valót termelt egymaga. Ma már ennek a töredékét állítjuk
elő. Az osztrákok is használják ezeket az utakat, miért csak mi költsünk rájuk!
A szarvasmarhatelep körül a téesz nem engedte felparcellázni és feltörni a
földeket; ha megszűnnének a legelők, lehetetlenné válna az állattartás. Megőrizték
az eredeti épületeket is – máshol az ilyen nagy tsz-létesítményeket általában eladták
2–2,5 millió forintért, jóllehet csak a falba behordott tégla többet ér, most lakatosok
hegesztenek bennük, vagy műanyag hengerek tárolására szolgálnak. Itt a
Kossuthban bevezették a városi vizet is, hogy a tehenek ne fertőződjenek a kutakban
található nitrátokkal. A lehetőségek szerint a többi munkafolyamatot is gépesítették,
ez meg is látszik a létszámon, agronómussal-állatorvossal együtt összesen negyven
ember dolgozik itt.
– A régi magyar tarka fajtát nem lehetett nagyüzemi tartásban használni, egy
holstein fríz állományt alakítottunk ki. Négy laktációs időszak után ezeket is le kell
cserélni, a magas hozam miatt kimegy a kalcium a szervezetükből, elgyengülnek,
szétcsúszik a lábuk. 10–11 ezer liter extra minőségű tejet szállítunk le Győrbe.
(Oross összehasonlításképpen elvisz egy magángazda istállójába, itt hét tehén
áll, bokáig lucsokban. A tejük nem csíramentes, ezért 25–26 forintért veszik át
literjét, a téesz az elérhető legmagasabb árat, ötven forintot kap.)
– Sertésekkel nem foglalkoznak?
– Nem. Még a szocialista világban egyszer felterjesztették a téeszt a
legmagasabb kitüntetésre, a Termelési Nagydíjra, de nem kaptuk meg, mert kiderült,
hogy leállítottuk a sertéstenyésztést. Behívattak a pártbizottságra, bár nem voltam
párttag, és nekem estek: hogy képzeli, hogy nem foglalkoznak ezzel a súlyponti
népélelmezési cikkel? Elmagyaráztam nekik, hogy a szántóföldi műveléshez nem
telik elegendő műtrágyára, a trágyát pedig a szarvasmarha adja, ezért azt kell
tartanunk. Ez a szigetközi gazdálkodás alapelve.
Egy összefoglaló kérdéssel próbálok zárni:
– Mennyit tesz ki a téesz egész vagyona?
– 1990-ben 360 millió könyvszerinti vagyont állapítottak meg, de mindent
aláértékeltek, például a szakosított szarvasmarha telepet csak húszmillióra becsülték.
Valójában nem állhatunk messze az egymilliárd forinttól.
 XVIII. Hajótörés

A Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer felépítésének legfőbb indokául a vízi szállítás

és közlekedés érdekeit szokták felhozni. Ez az érv különös nyomatékot kapott 1992.
szeptember 25-én, mikor Németországban felavatták a Dunát és a Majnát 16
hajózsilippel összekötő 171 kilométeres csatornát, ezzel összefüggővé vált a
Rotterdamtól a Fekete-tengerig húzódó 3500 kilométer hosszú víziút.
Ennek a szinte egész Európán átívelő nemzetközi fővonalnak az egyik
legszűkebb keresztmetszetét a részben magyar-szlovák, részben csak magyar
területen húzódó Felső-Duna-szakasz jelenti. A Nemzetközi Duna Bizottság
ajánlásai az adott térség szabadfolyású részein legalább 25, a duzzasztottakon pedig
30 deciméteres vízmagasságot javasolnak – ezt nem tekinthetjük túlzott elvárásnak,
a Dunánál jóval jelentéktelenebb Moselen 40 deciméteres szintet tartanak.
A magyar Felső-Dunán 1970 és 1980 között az évi 200 millió forintos
ráfordítással járó intenzív fenntartási munkák ellenére is csak 20–22 decimétert
tudtak elérni. Rajka és Szob között évente 36–218 napon át ennél is alacsonyabb
értékeket jeleztek, ez átlagban 107 „gázlós” napot jelent, az éves hajózási időalap
33%-os csökkenését. Előfordultak már olyan esetek is, hogy több mint száz hajó
kényszerült veszteglésre az elégtelen vízmélység miatt.
A Szap-Budapest közötti Dunaszakaszon 19 gázló alakult ki – beleértve a
nagymarosi körtöltés melletti hajózási akadályt is. A csúcsgázló napjainkban
Nyergesújfalunál jelent meg – alig 12 deciméteres vízmélységgel. (Az olyan
rendkívüli eseteket, mint mikor a medvei híd alatt a Duna a 12 decimétert sem érte
el, általában nem veszik számításba.)
Az ajánlásokban megkívánt 120–150 méter széles hajóút sem jött létre, a
valóságban sok helyütt 60–90 méterre szűkül. A manőverezési lehetőségek esik
legfontosabb meghatározója az úgynevezett kanyarulati sugár ezer méter helyett
csak négyszázat tesz ki. Mindent összevetve a szakasz átbocsájtó képessége a
Fekete-tengerbe torkolló sulinai Duna-ág irányadónak tekintett szintjének 11%-ára
esik vissza.
Az így kialakult, mint mondani szokás, „halmozottan hátrányos” helyzetben a
térségben közlekedő hajók aránytalanul nagy energiafelhasználásra kényszerülnek.
Egy kilowattos teljesítménnyel ugyanarra a távra kivetítve Budapest alatt 8–10
tonna továbbítható, a Felső-Dunán viszont csak 3–5 tonna. Ezt a különbséget
komolyan számításba kell venni; a szlovákok is belefoglalták a nagymarosi
duzzasztás elmaradásával kapcsolatos kárigényeikbe.
A Vízlépcsőrendszer magyarországi építkezéseinek felfüggesztését követőleg
hosszú évek teltek el érdemleges lépések nélkül. A hágai döntés után azonban több
tervezet is született a felső-dunai víziút rehabilitálásáról.
 – Mennyire megalapozottak azok az ellenvetések, melyek más eszközöket
javasolnak? – kérdezem az egyik szakértőt.
– Ha azokra a bizonyos holland szakértőkre gondol, akikre mostanában
hivatkozni szoktak, az ő munkájuk egy egyetemi diplomamunka színvonalát sem éri
el – igaz, hogy az ő kezüket annak idején eleve megkötötték, mert a duzzasztást
kizárták a megoldási lehetőségek közül. Ők sarkantyúk építését javasolták, de ezek
áramlási holtteret teremtenének, feliszapolódnának és csak akadályoznák a kisvizes
mozgásokat. Tíz év alatt egy egész vízlépcső árát rá kellett volna költeni a
fenntartásukra.
– És az az elképzelés, hogy a kimélyült mederfeneket odahordott kaviccsal
töltsék fel?
– Ezer és ezer köbméter anyagot kellene folyamatosan megmozgatni, ehhez
pedig sem pénz, sem szállítóeszközpark nem áll rendelkezésre. Mellesleg még egy
olyan technikai „apróságot” is meg kellene oldani, hogy egyszerre állítsák le a Duna
egész folyását, különben a sodrás arrébb viszi a lerakott sódert.
A kotrásokkal időlegesen le lehetne küzdeni ugyan az aktuálisan jelentkező
hajózási akadályokat, de ezek a műveletek nem maradnának következmények
nélkül. Például Szap és Gönyü között a következő húsz évben további egy méteres
medersüllyedéssel kell számolni, a szükséges fenntartási munkálatok és a csökkenő
hordalék-utánpótlás következtében.
A tervezők nem mondják ki nyíltan, de állásfoglalásukból ki lehet következtetni
azt a véleményüket, hogy a gázlókat lehetetlen klasszikus folyamszabályozási
módszerekkel kiküszöbölni. Megoldást csak a duzzasztástól lehet várni.

Más kérdés viszont, hogy egy műszakilag mégoly tökéletesen is kivitelezett víziút
meg tudná-e oldani a magyar hajózás felhalmozódott gondjait, hiszen ezek
összetettek és időben mélyre visszanyúlók.
A második világháború tönkretette az 1920-as és 30-as évek nagyarányú
fejlesztésének eredményeit, a hadicselekmények következtében a MFTR (Magyar
Folyam- és Tengerhajózási Rt.) 373 egységéből 143 elsüllyedt, 50 megsérült,
néhány hajó pedig hadizsákmányként idegen országok tulajdonába került.
A megmaradt hajóparkkal sem rendelkezhettünk szabadon. 1945. augusztus
27-én egy magyar-szovjet egyezményt kötöttek, melynek keretében egy közös cég
jött létre, a Magyar-Szovjet Hajózási RT, röviden MESZHART. Ez az alakulat főleg
a Szovjetunióba irányuló jóvátétel lebonyolítását végezte, többnyire gabonaféléket
szállított ki. A MESZHART 1954. november 6-ig létezett, akkor a szovjet fél eladta
részvénytulajdonát a magyar államnak és megalakult a Magyar Hajózási RT., a
MAHART.
A vízi szállítás az 1950-es és 60-as években élte a virágkorát. A gigantománia
jegyében fogant ötéves tervek létesítményei elsősorban tömegárukat igényeltek a
működésükhöz, nyersanyagokat, energiahordozókat. A hajók hozták a vasércet, a
szenet, olajat, visszfuvarként pedig vitték a magyar búzát, kukoricát és timföldet.
Egy-egy hajóvonta a maga 6000 tonnás terhelésével egy egész vasúti szerelvény
kapacitásával ért fel. Ha lassan is, de biztosan és olcsón célba juttatta a rakományt –
bár a szállítás gazdaságos volta azokban az években nem játszott elsődleges
szerepet. A magyar Dunán évi 3–4 millió tonnás forgalom bonyolódott le.
Az uszályokat sokáig gőzhajók vontatták, a széntüzelést csak az 1960-as évek
végén váltotta fel a pakurafűtés, majd a dieselesítés. A gőzösöket fokozatosan
váltották le a kétezer lóerős teljesítményű motoros hajókra. A legnagyobb műszaki
fejlődés akkor következett be, amikor az 1970-es évektől a nagy folyók példája
nyomán a tolóhajók léptek a vontatók helyébe. Ez az új eszköz már a formájában is
eltér az elődjeitől, nem hajó-, hanem doboz alakú uszályok helyett bárkákat kapcsol
magához. A tolóhajók olcsóbban és biztonságosabban dolgoznak, a haladásuk
alacsonyabb közegellenállással jár, mert nem gerjesztenek hullámokat,
következésképpen kisebb hajtóerőt használnak fel. Külön előnyük, hogy a hajó
mögött nem „lihegnek” ott az uszályok, melyeket külön energiát rabló hosszú
drótkötélen kellett vontatni, hogy lejtmenetben történő hirtelen megállásnál ne
zúduljanak előre és tarolják le hátulról a hajót.
Egy-egy „tolatmány” – ha létezik ilyen, a „vontatmány” mintájára képzett szó –
egy tolóhajóból és 4–6 bárkából áll össze, kb. 300 méter hosszú konvojt képezve.
Tizenhatezer tonnás rakományt tud továbbítani, merülése teljes terhelést feltételezve
három méter körül jár.
Az idő azonban a tolóhajón is túllépett, méretük és egyéb adottságaik miatt
napjainkban már csak az alattunk fekvő Duna-szakaszon dolgozhatnak, feljebb
ugyanis a Rajna-Majna csatornán egyszerűen nem tudnak közlekedni. A
kanyarokban ott csak a legföljebb 110 méter hosszú konvojok haladhatnak át és a
magyar „tolatmányok” a hajózsilipbe sem férnek bele. Azt talán fölösleges
mondanunk, hogy a még nehézkesebb vontató hajózást eleve tilosnak minősítették.
A technika fejlődése ezekkel a következményekkel is lépést tartott. Hamarosan
általánossá váltak az úgynevezett önjáró hajók, vagyis szakszerűen fogalmazva: az
olyan 1500–2500 tonna hordképességű folyami áruszállító úszóegységek, melyek a
feladatuk elvégzéséhez már nem igényelnek külön bárkákat, vagy uszályokat.
Egyetlen hajótestben egy-két vasúti irányvonatra való árumennyiséget visznek el a
800–1500 kilowatt teljesítményű beépített hajtóművek segítségével.
Azt az újabb váltást mi már nem tudtuk követni. Egy-egy ilyen korszerű Európa
típusú önjáró már 1955-ben is 500 millió forintba került, ez az ár messze
meghaladta a magyar hajózás anyagi lehetőségeit. A lemaradás okát egyértelműen
megjelölhetjük: 1989–90-től drasztikusan lecsökkent, majd az 1992-es évtől pedig
teljesen megszűnt az állami támogatás. A tényleges gazdálkodás és fejlesztés helyett
a tartalékok felélésének időszaka következett el. 1980-ban 100 forint árbevételre
még 7,04 forint nyereség esett, 1995-ben viszont már 23,88 forintos veszteség.
A nyugati országokban mindinkább felismerik a vízi szállítás előnyeit, vegyük
példának Németországot, az ottani közgazdászok precízen egybevetették a
különböző fuvarozási formák költségeit és megállapították, hogy ötezer tonna áru
továbbítására száz kilométeres távolságban kamionnal 25000, vasúton 7500, hajón
pedig 5000 liter gázolajnak megfelelő energiát igényel. A kapcsolódó külső
társadalmi költségek: a zajártalom, a víz-, a talaj- és a légszennyezés, a balesetek
következményei, a földfelhasználás és a térelválasztás különböző hatásai
összefoglalva országúton 4,259, síneken 0,95, vízen pedig 0,27 pfennig külön
kiadást okoznak – egy tonnakilométerre vetítve. Ennek megfelelően alakulnak az
önköltségek átlagai is, kamionnal 24,4, vasúton 12,8, a belvízi hajózásnál pedig 3,9
pfenniges értéket mutatnak.
(Ritkán szokták hangoztatni, de attól még nem veszti el a fontosságát az a tény,
hogy a folyami hajók és munkagépek egy része nemzetvédelmi és stratégiai
rendeltetést is betölt. A hajók háborús események vagy természeti katasztrófák
esetén különleges feladatok ellátására is alkalmasak: közúti és vasúti uszályhidak
létesítésére, a lakosság tömeges kitelepítésére a veszélyeztetett körzetekből, nagy
volumenű szállításokra olyankor, mikor az országutak és a vasúti pályák valamilyen
katonai támadás vagy más csapás következtében tönkremennek.)
A hajózás Németországban 8–10%-kal részesedik a belföldi forgalomból, ehhez
jön még további 2–5%, mely az összetett forgalmi módokból ered, például a
hajó-kamion, vagy a hajó-vasút kombinációból. Sokat mond az a jelentés, mely
szerint a Majna-Duna csatorna teljesítménye már elérte az évi hatmillió tonnát,
jóllehet csak 1992-ben indult el új forgalomként.
Természetesen fel sem merülhet az a lehetőség, hogy a vízi szállítás végképp
kiszorítsa a piacról akár a kamionokat, akár a vonatokat, esetenként a repülőgépeket.
Egy nagyértékű ékszert, vagy egy tábla különleges síküveget továbbra is a nagyobb
biztonságot garantáló légi úton juttatnak célba, néhány tonnányi sürgős rakományt
pedig kamionra bíznak. A hajózási szolgáltatások legfontosabb bázisát most is a
tömegáruk továbbítása képezi, ahol a termékek viszonylag alacsonyabb értéke miatt
nem túl jelentős az időlekötés miatt elmaradó kamat. A gyorsaság nem minden
fuvarnál számít alapvető követelménynek, például egy folyamatosan dolgozó
üzemben a korábbi érkezés csak tárolási gondokat jelentene, a hajó egy mozgó
raktár feladatait is ellátja az alapanyagtermelő és a felhasználó között.
Németországnak érdekében áll, hogy megőrizze a vízi szállítás részesedésének
ezt a magas szintjét. A hajózás sohasem hozott túl sok hasznot – legfeljebb a hozzá
kapcsolódó tevékenységek – ezért az állam a kedvezmények sorozatával tartja
vissza ebben az iparágban a más területeken könnyebb profitot termelő tőkét.
A nyugat-európai hajózásoknál – például az úgynevezett Rajna-rezsimben – az
üzemanyagot a belföldi adóktól és illetékektől mentes rotterdami börze-áron
vásárolhatják meg a német fuvarozók. (egy 1995-ös adat szerint tonnánként 180
dollárért), míg a magyar hajózás a Duna-rezsimben ennek több mint kétszeresét
fizeti ki a gázolajért. Azonos fuvardíjjal számolva ez az egyetlen tény is 10–15%-os
versenyhátrányt jelent nekünk. A németek még számos további belső piacot védő
intézkedést alkalmaznak.
A folyami törvénykönyvnek számító Mannheimi Akták kimondják, hogy a
Rajnán és mellékvizein a fuvarvállalás lehetősége elsődlegesen a Rajnai hajózás
Központi Bizottságához tartozó tagországoknak van fenntartva. Amennyiben ők
nem rendelkeznek megfelelő szabad hajótér-kapacitással, úgy az Európai Unió
további tagjai kaphatják meg a munkát. Az ezen a körön kívül esők csak abban az
esetben részesedhetnek, ha az előbbiekben felsoroltak nem kívánnak élni a
lehetőséggel. Ez a rendelkezés gyakorlatilag kizárja a dunai – és így a magyar –
hajókat is a rajnai vízi fuvarozásból. Ugyanakkor a Dunán a hajózás teljes
szabadságának elve érvényesül, vagyis ha egy kétoldalú egyezmény nem intézkedik
másként, a rajnai országok hajóinak jogukban áll dunai fuvarokat teljesíteni.
A vízi fuvarozás érdekeit szolgálja a belső versengés, a túlkínálat féken tartása
is. A Rajnán mintegy 1300 német önjáró hajó közlekedik, az állam vigyáz rá, hogy
ne lépjék túl jelentős mértékben ezt a számot. Ha egy vállalkozó úgy határoz, hogy
egy új hajót kíván építtetni, akkor jut igazi kedvezményhez, ha a régit leadja.
Megveszik tőle, kap annyi pénzt, hogy a gyárban megrendelhesse az alapvető
munkát, a gerinckivitelezést. A beruházáshoz további 15%-kal járul hozzá a
természetvédelmi alap, 70% pedig jelzálog formájában vehető fel, magára az új
hajóra betáblázva. A gazda 15 év alatt kell visszafizesse háromszázalékos kezelési
költség mellett.
Mi a helyzet Magyarországon? Ha valaki úgy döntene, hogy hajózási vállalatot
alapít, már a kezdet kezdetén alig leküzdhető nehézségekbe ütközne. Egyetlen járat
ellátásához 6–8 hajóra volna szükség, ezek behozatalát 40%-os vám terheli –
Nyugat-Európában ez a megszorítás nem létezik – már az indulásnál 3–4 milliárd
forintot kellene befektetnie a bátor vállalkozónak. Ilyen összeg viszont keveseknek
áll rendelkezésére. Ha mégis van valakinek, jövedelmezőbb üzletekben forgatja
meg.
Ilyen körülmények között nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a magyar
folyami hajópark folyamatosan elöregedett. 1997-ben az uszályok és bárkák átlagos
életkora 25 évet tett ki, az önjáró uszályoké meghaladta a 33, a vontató hajóké pedig
a 35 évet. Használhatósági körüket tekintve a 409 különféle úszóegységből összesen
12 önjáró hajó és 44 bárka alkalmas a rajnai forgalomban való részvételre és ez a
szám a 2000-es évre derűlátó becslések szerint is alig emelkedik majd.
A magyar folyami hajózás a belső forgalomban sem szerepel elvárható súlyának
megfelelően. A szállítási munkamegosztásban el kellene érnie a tíz százalékot, a
valóságban meg sem közelíti ezt a teljesítményt. Az 1965-ben kimutatott 6,5
százalékos arány 1990-re négy százalékra esett vissza napjainkban pedig még
lejjebb szállt.
Néhány nyugati ország valósággal beépítette az életébe a vizeket, például
Hollandia 14 milliós lakossága négymillió vitorlással rendelkezik és az ipara is
rátelepült a tengeri és folyami környezetre. Nálunk viszont mindig is külön kezelték
a közlekedésnek és az ipar fejlesztésének az ügyét, az ipart szinte szándékosan
elvitték a folyók közvetlen mellékéből: Dunaújvárost az acélművel, a váci
cementgyárat, vagy a Tisza-tájon a szolnoki műtrágyagyárat. Máshol, például a
Ruhr vidéken a folyó menti területen ötvenszer annyi GDP keletkezik, mint nálunk.
A nyugati közvetett támogatási és kedvezményi rendszer megfelelőjeként a
délkelet-európai volt szocialista országokban működik egy másfajta mechanizmus,
mely direkt állami támogatókkal biztosítja a hajózás megfelelő részvételi arányát
legalább a tömegáruk szállításának a területén.
– Nálunk miért nem alkalmazzák egyik formát sem? – kérdeztem egy hajózási
szakértőt.
– A magyar kormánypolitika rövid távra koncentrál, csak akkor vállalja fel a
befektetéseket, ha azok még az adott választási cikluson belül látványosan
megtérülnek. A hajózás pedig ilyen eredményeket nem tud biztosítani, így az állam
kivonult erről a területről. Minden egyéb összehasonlítás is csak a mi kárunkra üt ki,
a Rajnán a forgalom 200 millió tonna körül jár. Ezt a nagyságrendi különbséget
tovább növeli az a tény, hogy a hajózható Duna hossza háromszorosa a Rajnáénak,
így a kihasználási arány közel 1:10 értéket mutat. A Rajnán 8–15 kilométerenként
követik egymást a folyami kikötők, nálunk 150 kilométer az átlagos távolság.
– Elfogadható ez?
– Nem. A magyar hajózás nemzeti majoritását meg kell őrizni a határainkon
belül. Ha nem tartunk fenn egy bizonyos hajócsoportot, akkor gazdasági értelemben
öngyilkosságot követünk el, mert többé semmi sem garantálja a külkereskedelmi
szállítások biztonságát, az eladható termelést.
– Ez miben nyilvánul meg?
– A nyugati vízi szállítás egyre inkább monopolizálódik, ilyen tekintetben
erőteljes irányzat figyelhető meg. Például a Gerhard Meier AG hét kisebb vállalatot
egyesít már, és 600 ezer tonnányi hajókapacitás fölött rendelkezik. Az ilyen
mamutcégek kialakulása mögött mindig komoly állami támogatás áll, melynek
ellenértékét be fogják hajtani. Egy német hajóstársaságnak a német állam elő fogja
írni hogy mennyiért szállítsa a magyar búzát, ha kell neki, akkor olcsón viteti el, ha
pedig a saját mezőgazdasága is fölösleggel rendelkezik, akkor drágán.

A MAHART egyik vezetőjével mentem ki a csepeli Szabadkikötőbe, az egész

magyar hajózás legfontosabb létesítményébe. A városból kifelé tartó mikrobuszon
ülve megkérdeztem tőle, hogy a hajósok miképp fogadták a dunai alsó vízlépcső
esetleges felépítésének a tervét. Meg kell mondanom: lelkes egyetértésre
számítottam, úgy gondoltam, hogy ez a vállalkozás leginkább az ő érdekeit
szolgálná, de a partnerem igen tartózkodóan reagált:
– A magyar Felső-Duna-szakaszon hiába alakulna ki megfelelő víziút, mi
továbbra sem indíthatnánk el teljes terheléssel a hajóinkat.
– Hogy lehet az?
 – Kevesebbet szoktak beszélni róla, mint Nagymarosról, de épp oly fontos tény
az is, hogy a német zöldek tiltakozása nyomán ott is elmaradt két vízlépcső
felépítése Straubing, illetve Wilshofen térségében. Ennek következtében Passau és
Regensburg között egy hetvenkilométeres folyószakasz nem teljes értékű, ez pedig
végeredményben az egész útvonalon korlátozza a szállítás lehetőségeit.
(A két, egymástól annyira elütő Duna-szakasz gondjainak ilyetén párhuzamba
állítását aránytalannak éreztem. Azt természetesen nem tartottam illendőnek, hogy
laikus létemre vitába szálljak a magyar hajózás egyik vezetőjével, de később
megkérdeztem néhány szakértőt. Azt a választ kaptam, hogy a német szakaszon
lényegesen kedvezőbb a helyzet, mint a magyar Felső-Dunán. Ott negyedannyi
ideig mutatkozik alacsony vízállás, mint nálunk, egy évben legfeljebb 30–40 napig,
a vízoszlop magassága soha nem süllyed 20 deciméter alá, nálunk viszont például
1992. márciusa és 1993. áprilisa között négy 12 deciméteres gázlós napot jegyeztek
fel. A megoldás is közelebbinek tűnik náluk: a két hiányzó vízlépcső felépítését már
2002-re előirányozták és csak a keletnémet tartományok gazdasági
felzárkóztatásának kényszere miatt tolódott el a beruházás.
Sajnos az is biztosra vehető, hogy mi nem leszünk képesek olyan körültekintő
munkára, mint amilyen például a Rajna-Majna csatorna építésénél megmutatkozott.
Itt bevonták az előkészületekbe a környezetvédelmet és a beruházási alapösszeg
negyven százalékát az általuk javasolt intézkedésekre fordították. Egy-egy
tőzeglápot szádfalas biztosítással védtek le, az elkészült szakaszokat negyven
hektáros egységekben adták át és csak akkor haladtak tovább, ha az átvevők
mindent rendben találtak.)
Közben elértük a Szabadkikötő vonalát, a vele párhuzamos úton haladva sokáig
csak elhanyagolt, gazzal felvert prérit látunk a kerítés mögött. Kísérőm
elmagyarázza, hogy a kikötő 230 hektáros területéből csak kilencven hektárt
használnak aktívan, a többit további fejlesztésre, terjeszkedési lehetőségekre tartják
fenn.
Ami azt illeti, ezen a környéken talán még három másik kikötőnek is jutna
elegendő szabad hely. Jobbra a szanált Csepel Művek 200 hektáros használaton
kívüli gyártelepe fekszik, balra a felszámolt Budapesti Teherközlekedési Vállalat
nagyméretű bázisa és még vagy száz hektárnyi területen nem folyik semmiféle
tevékenység.
A kikötő aktív zónájának nagyságát sem maga a tulajdonos MAHART foglalja
el, hanem a különféle betelepült vállalkozások. Elsőnek a Mirelit húzta fel itt a
hűtőházát, őt követte a Masped a legnagyobb budapesti áruraktárával, az osztrák
Neuber cég hét hektárt foglal el, egy vegyicikkeket elosztó telepet alakít ki rajta. A
felsorolásnak sokáig nem érnénk a végére, a kapunál megszámlálhatatlan feliratos
nyíl jelzi az itt működő firmákat. Az üzleti szerencse gyors forgandóságát
bizonyítja, hogy némelyik új sütetű bérlő már tönkre is ment, többek között erre a
sorsra jutott egy magyar-kínai, nádbútorokat forgalmazó vállalkozás. A
bérleményekért fizetendő díjat mindig az aktuális piaci viszonyok határozzák meg,
jelenleg egy négyzetméter évente 6–800 forintba kerül.
 – Nem sok ez a puszta földért?
– Hamburgban nyolc-tíz márkát kérnek ugyanezért. A kikötői és más
víziszolgáltatásokat, ahol mód van rá, mindenütt keményen megfizettetik. A
Rajna-Majna csatornát a német állam a saját költségén építtette fel és vissza akarja
kapni a befektetett pénzét: az áthaladó hajóktól félmárkás illetéket szed tonnánként
– ez a teljes fuvardíj öt százalékát is kiteheti.
Egy hatalmas, murvával felszórt parkolón túl, a part mentén két összekapcsolt,
frissen mázolt uszály állomásozik, oldalán a „MAHART-RO-RO PORT” felirat áll –
ez a „roll on” és a „roll off” rövidítése, mely a gépkocsik hajóra történő fel-, illetve
legördülését jelzi – a tervek szerint úszó rakodóként szolgál majd. Jelenleg még
Budaörsön működik az import kocsik legnagyobb fogadó telepe, a magyar hajózás
szeretné, ha a csepeli kikötő venné át ezt a szerepet. A vízi szállítás mellett szól a
kisebb balesetveszély, és az állandó felügyelet miatt kevesebb rongálás érné a
kocsikat, mint az országúton. A Lagermax nevezetű osztrák cég két hajóján az évi
nyolcvanezres import keretből mintegy ötvenezer autót hozna ide, visszfuvarban
pedig elvinné az Esztergomban és Szentgotthárdon gyártott magyar Suzukikat és
Opeleket. Persze ez az idő még várat magára, jelenleg csak az egyik őr szürke
Trabantja parkol az uszályok hátán.
Mintegy a múltba visszafelé haladva érintjük a már régen felszámolt Merkúr
Vállalat egykori átadó telepét, ahol egykor a magyar polgár átvehette hosszú
várakozással kiböjtölt, vagy protekcióval szerzett Zsiguliját, jelenleg a Budapesti
Rendőrfőkapitányság tárolja itt a kétes tulajdonú kocsikat.
Megnézzük az úgynevezett Petróleum-kikötőt, az üzemanyag-forgalom
tűzveszélyes volta miatt a kikötő egészétől elkülönítve építették fel. Már a háború
előtt is ezt a feladatot látta el, a főútvonalon, a Petróleum utcán haladva a szemem
megakad az egyik irodaépület falába illesztett régi táblán: „Magyar-Amerikai
Petróleum RT”. Jelenleg a MOL használja tárolási központként, Százhalombattáról
csöveken érkezik ide az üzemanyag, ebből a gyűjtőből látják el Budapestet és
környékét. A telepet őrállásokkal felszerelt magas kerítés veszi körül.
A belső területen egy külön „Petróleum-medencét” alakítottak ki: egy, a
Dunából leágaztatott bejárati csatornán juthatnak ide a hajók. A medence szélessége
a partélek között mérve 150, a hossza pedig 350 méter, mellette
vasútivágány-rendszert és kövezett utat építettek ki.
A medence széltől védett vízfelületét vékony jéghártya borítja, mostanában nem
érkeznek hajók, melyek felkavarnák. A környéken minden mozdulatlan, csak a túlsó
parton látszanak valamiféle tevékenység nyomai: szétverték a Taurus gyár egykori
raktárbázisát és a MOL egyik konkurense, a magyar-osztrák érdekeltségű
Petrodiener cég épít fel a helyén egy tankhajókat fogadó kikötőt. Egyenlőre csak
kidőlt kerítések, derékbatört beton tartóoszlopok látszanak a területen.
Újabb és újabb létesítményeket mutatnak be, de én már rég feladtam azt a
törekvést, hogy kiismerjem magamat a kikötő labirintusában, csak egy-egy
jellegzetesebb látványra figyelek fel. A part mellett egy szürke kőhalom emelkedik;
a Budapesten felszedett gránitkockák folyamatosan mennek német exportra:
Regensburgban már egész utcákat burkoltak be velük.
Hirtelen egy félkész katamarán hajó váza tűnik fel. A vizek egy megszállott
szerelmese építi már több mint tíz éve, időnként kijár a trópusi vidékekre hajókat
javítani, így szerzi meg a szükséges pénzt; az eddigi kiadásai állítólag már tízmillió
forint körül járnak.
– Mi a terve vele az építőnek – kérdezem a kísérőmtől.
– Ha elkészül, hétéves tengeri kutatóútra indulna 11 fővel a fedélzetén. Mi nem
nagyon bízunk a sikerében, de engedünk neki helyet, ahol dolgozhat.
Kétségtelen tény, hogy a Szabadkikötő legfontosabb létesítményének, egyben
legnagyobb látványosságának a Gabonatárház számít. Ez a vasbeton szerkezetű
alkotmány az Országház után a leghatalmasabb tömegű épület Magyarországon, az
alapterülete közel 3500 négyzetmétert tesz ki, a magassága 52 méter. Vízen, vasúton
vagy közúton érkező árukat egyaránt tud fogadni, falai között egyszerre 32 ezer
tonna gabonát lehet elhelyezni. Alkalmas zsákok és darabáruk tárolására is, a hűvös
és tágas emeleti padozatait több éven át gyapjúdeponálásra és árverésre használták.
Elindulunk körülnézni az épületben, csatlakozik hozzánk Szelvényi Imre, a
Szabadkikötő igazgatója is, kísérőim azzal biztatnak, hogy az épület tetejéről az
egész környéket betekinthetjük. Egy darabon lift szállít felfelé, aztán gyalog
botladozunk tovább a lépcsőkön. egyre mélyebben szívom be a levegőt, átható
keményítő szag csap meg. Valahonnan ismerősnek tűnik, de beletelik egy kis időbe,
amíg rájövök, hogy a textiles kikészítő gyárak irelő üzemrészeire emlékeztet, ahol a
láncfonalakat búzakeményítő tartalmú folyadékkal vonják be. A levegőben is ez az
anyag szállong, az előttem baktató igazgató zöld lódenkabátjára fehér por rakódik
le.
A Gabonatárház 1928-ban épült, néhány gépét, például a zsákokat mozgató
elevátort már használaton kívül helyezték, de más berendezései már hét évtizede
működnek minden különösebb átalakítás nélkül. Igaz, a forgalma nagyban
lecsökkent, valaha 300 ezer tonna gabonát fogadott évente, most ennek a
mennyiségnek a fele sem érkezik.
A legfőbb feladatnak a tartós tárolás számít. Némelyik ügyfelet a saját raktár
hiánya hozza ide, ők általában rövidebb ideig veszik igénybe a szolgáltatást, más
vállalatok (főleg az erősebbek) spekulatív szándékkal, jobb árakra várva deponálják
itt az áruikat.
A gabonafélék és a kukorica mellett meglepően sok napraforgómagot is látok.
Elmagyarázzák, hogy a magyar napraforgótermés általában rotál a franciával, mikor
ott gyengék a hozamok, akkor nálunk jók, innen pótolják a hiányt.
– Elviszik, aztán jön vissza tőlük a drága margarin és étolaj. Csak a legutóbbi
években kezdtünk észbe kapni és állunk át mi is a gyártásra. Sajnos a MAHART-nak
ez sem teljes öröm, mert ennyivel is csökken a kiszállításaink volumene.
 A tetőről valóban teljes kilátás nyílik a Szabadkikötőre, tisztán megfigyelhetők
a párhuzamosan húzódó medencék és a távolabbi fejlesztésre szánt területek. Január
26-a van, szabályos hétfői munkanap, de a magasból figyelve a 230 hektár egyetlen
pontján sem folyik valamilyen munkának nevezhető tevékenység, az élettelen
rakodótereken mozdulatlanul állnak a gépek.
– Máskor is ilyen képet mutat a Szabadkikötő, vagy csak én fogtam ki egy rossz
napot – kérdezem a kísérőimtől.
– Ez az egész Magyarország képe, mert egy kikötő mindig a legpontosabb
lázmérője egy-egy ország gazdasági helyzetének, semmi sem követi hívebben a
változásokat. Például évtizedeken át 2–500 ezer tonna foszfát érkezett Afrikából
évente, de ezek a szállítmányok elmaradtak, mikor Magyarországon felszámolták a
műtrágyagyártást; következésképpen a műtrágya exporttól is elestünk. A kohókba
jött a lengyel szén, nincs magyar vegyipari kohászat, erre sincs szükség többé.
Valaha egyenesen a vízi szállításra teremtett cikknek számított a vasérc, a
Szovjetunióból alig 53% tartalmú alapanyag jött be. Úgy nézett ki, mint a virágföld,
ezért igen sok kellett belőle. Most már Nyugatról hozatják az ércet, a
brazil-venezuelai bányák feldúsított „vasbriketteket” szállítanak harmadannyi
meddő tartalommal, a korábbi egymillió tonnás volumenünk visszaesett 300 ezerre.
Mindent összevetve az 1980-ig még kétmillió tonnás átrakó teljesítményünk
lesüllyedt 6–800 ezer tonnára.
A létszámunk is lecsökkent 940 főről 240-re, ezen belül is romlott a produktív
állomány aránya. Már 1991-ben is alig 70 rakodómunkás dolgozott a kikötőben, de
1993-ra már csak 46 maradt. A 15 telepített darura csak 13 kezelő jutott, egyetlen
teljes műszakot sem tudtunk kiállítani. Egy KFT-től kellett szerződtetnünk
embereket, hogy mehessen a munka.
– A Duna-Rajna-Majna csatorna megnyitása sokat lendített volna a forgalmon?
– Egyenlőre semmi jelét nem érezzük, talán majd a jövőben. De ezt az egész
témát nem érdemes ragozni, csak többet mondhatnánk, mást nem.
A mellvédnek támaszkodva bámészkodunk lefelé. A galambok valóságos
felhőket alkotva köröznek a Szabadkikötő fölött, ha időnként leereszkednek, fehérre
változtatják a raktárépületek piros tetejét. A gabonarakományokból elhulló szemek
csábítják ide őket, a Tárház ablakait is dróthálóval kell védeni ellenük, mert még az
üveget is betörik a csőrükkel. Az egészségügyi hatóságok nem engedélyezik, hogy
méreggel irtsák őket, vércsepárokat akarnak betelepíteni ellenük.
– Patkányok nincsenek?
– Valaha rengeteg patkány fészkelt itt, nekiugrottak a vécére igyekvő
munkásoknak, egy-egy raktárterem leürítésénél lapáttal kellett agyonverni őket.
Később a kihelyezett mérgek a legtöbbet elpusztították, szerencsére a dögök nem
okoztak további fertőzést, mert a megmérgezett patkány megszomjazott, inni akart,
lement a Dunára, a víz pedig elsodorta.
Lebotorkálunk a lépcsőn és megállunk a viharvert épület előtt:
 – Meddig működhet még a Gabonatárház? Úgy gondolom, hogy maga a telek, a
Duna melletti fekvés jelenti a legnagyobb értéket, nem maga a ház. Nem volna
érdemes lebontani?
– Egy ekkora betonmonstrumot drágább volna szétszedni, mint felépíteni egy
könnyűszerkezetű új raktárt. Modernebb berendezésre nem jutna pénz, így
egyenlőre minden marad a régiben.

Engedélyt kaptam rá, hogy vízi úton is bejárhassam a Szabadkikötőt, a „Zala”

nevezetű kikötői tolóboxer hajó vett fel a fedélzetére.
Már a beszállásnál megdöbbentett a kikötő elhanyagoltsága. 1980 óta nem
kotorták meg rendesen, a meder elszennyeződött és feltöltődött, a csigák leszakadt
drótkötél darabokat szedtek fel a mélyből. A vízoszlop magassága sokhelyütt a 80
centit sem éri el, némely szakaszra be sem lehet menni. A beton partfal is számtalan
helyen megrepedt.
Fenn a kormányállásban összegyűlt néhány vízenjáró ember: gépészek,
hajóvezetők, menetünket a kikötői kapitány irányítja. Kávéval kínálnak, leülök és
körülnézek, a fülke egész berendezése meglehetősen lepusztult.
– Régen az előírások szerint évente kétszer vételeztem annyi festéket,
amennyivel le tudtam kenni mindent, most egy kiló festékhez is igazgatósági
jóváhagyás kell.
Elindulunk. Lejjebb is alacsony a víz, alulról alig tudnak feljönni a hajók, egy
román uszály úgy megfeneklett, hogy két vontató sem bírta kihúzni. Elhaladunk a
WÜRZBURG nevű német önjáró mellett, a hajó 1300 tonnát visz, de az egész
személyzete három emberből áll.
– És milyen jól élnek, még mosogatógép is van a fedélzeten. A tulajdonos
mégis el akarja adni, azt mondja: 64 éves vagyok, épp eleget fáztam már életemben,
elmegyek melegedni Afrikába, ott a nyugdíjam is többet ér.
– A magyar folyami uszályokon milyen volt az élet?
– Elöl is, hátul is ott tanyázott egy-egy család. Én azért laktam uszályon, mert
frissen házasodtam és nem volt hol laknunk, ide velem jöhetett az asszony is.
Rendes háztartást vitt: főzött, mosott, még csirkéket is tartott. Még nem szigorították
meg annyira a rádiós ellenőrzést, mint mostanában, szabadabban mozogtunk: ha
megláttuk a parton egy jó film plakátját, ott kikötöttünk és megnéztük. Ha
hosszabban vesztegeltünk a német vizeken, beszálltam a kirakodásba, gépeket
kezeltem, két műszakot is lenyomtam egyfolytában, naponta megkerestem a
száz-százötven márkát, aztán hazamentem és az asszony meleg vacsorával várt. Ma
már, ha tudnám sem tehetném meg, hogy magammal viszem, nem engedhetjük meg
azt a luxust, hogy az asszony ne szerezzen nyugdíjat.
– Mostanában sok magyar hajós járja a tengert?
 – Talán ezer ember, a harmincas korosztály. Saját állományú tengerészeink már
nincsenek, a közvetítő irodák szerződtetik őket. Jól keresnek, négy-ötezer dollár is
összejön nekik havonta, de nincs életük a hajón, csak esznek-isznak tompulásig,
nem mozognak, néha úgy kötnek ki, hogy lakott hely nincs is a közelben. Nem
tudnak mást csinálni, mint hogy húzzák a strigulákat: ennyi dollárral indultam el és
most már ennyi dollárnál tartok.
– Meg tudják forgatni a keresetüket?
– Általában a készpénzt hozzák haza, ma már nem érdemes kozmetikumot vagy
csokoládét becsempészni, a védjegyes árukkal pedig nagyot lehet bukni. Legfeljebb
két külföldi állomás között érdemes kereskedniük, megveszik az italt és a cigarettát
az egyik kikötő vámmentes boltjában, aztán egy másik országban eladják. Van egy
török város, ahol maga a vámparancsnok vásárolja meg tőlük a cuccot, egy
teherautóval szokott kijönni a hajó elé.
– Magyar kapitányok is dolgoznak külföldön?
– A magyar hajóskapitányi oklevelet nem fogadják el a Rajnán és a Majnán. A
hajóikat is le kell vizsgáztatniuk, nekik maguknak is ki kell menniük tanuló
vezetőnek. Egy német kapitány viszont minden további nélkül hajózhat a Dunán.
Nagyon vigyáznak az előjogaikra, mert sok a bárány és kevés a legelő.
– Attól félnek, hogy a Kelet egyszer csak elkezdi fenyegetni a Nyugatot, elébe
akarnak vágni. Egy budapesti konferencián felszólalt a holland miniszterasszony,
követelte, hogy semmisítsük meg a kihasználatlan hajóterünket – ide is be akarnak
hatolni. A hollandok már mindenütt ott vannak; Cromwell mondta egyszer, hogy
még az Isten is hollandokat szarik.
– Most a szlovákok is ellenünk dolgoznak Bősnél. Ott akarják tartani maguknál
a sporthajókat, azt híresztelik, hogy veszélyes átjönni a zsilipen Magyarországra.
Aki nem hiszi el nekik, azt 4–5 óra hosszat is megvárakoztatják. A propagandájuk
be is vált, 1992-ben még 1500 jacht jött át hozzánk, a tranzitot nem is számítva,
1997-ben pedig már csak 91. Mind a két pozsonyi kikötő csontig tele van, most
terveznek egy újat Dunacsúnyon, ahová kétezer hajót tudnak majd befogadni.
Nálunk pedig a 28 jachtkikötőnek több mint a fele tönkrement, mert nincsenek
megfelelően kiépítve, feltöltődnek, szétveri őket a jég.
Kint járunk a nyílt Dunán, az egykori Csepel Vasmű magasságában. A
kormányos kimutat egy kikopott talajú partszakaszra:
– Nézze csak: ott vágják szét az uszályokat, csörlővel húzzák ki és úgy
darabolják. Újpesten a sólyatéren is folyt ez a munka, az ottani cigányok két év alatt
meggazdagodtak belőle.
– Nem lehetne valamilyen másfajta tevékenységre felhasználni ezeket a
hajókat?
 – Megvenni olcsó, de állomásoztatni drága őket. Én dolgoztam egy
hajóhotelben, csak a helyfoglalásért évi másfél millió forintot fizettek, ehhez jöttek
még a közüzemi díjak, a fenntartás és így tovább.
Elnézek a part felé:
– Biztos, hogy már soha többé nem lesz szükség ezekre a szétvágott
uszályokra?
– Ezt csak akkor lehetne megmondani, ha tudnánk, hogy például 2005-ben
mennyi búzát vagy kukoricát termelnek Magyarországon, mennyi megy belőle
exportra és mennyi vasércet vagy kavicsot kell elszállítani. Sajnos nincs olyan
ember, aki tisztában volna vele. Lehet, hogy minden uszály hiányzik majd, de az is
előfordulhat, hogy még a megmaradó állomány is soknak bizonyul.
– Én meg azt mondom, hogy nem lesz mivel követ vinni, ha Nagymaros mégis
megépül! – fakad ki magából egy öreg hajóvezető.
Elhallgatnak a kormányállásban levők, én sem kérdezek többet, csendben
manőverezünk vissza a kikötőbe. Megbámulok még egy part mellett veszteglő
uszályt: olyan féloldalasan rakták meg, hogy majdnem felborul.

A hajósok azt ajánlották, hogy ha érdekelnek a magasabb összefüggések, keressem

meg N.-t, a MAHART egyik régi vezetőjét. N. már régen megvált a cégtől, egy
külföldi érdekeltségű társaságnál dolgozik, de nem akar „visszafelé köpködni”, csak
a jelenlegi illetékességébe tartozó ügyekről kívánt beszélni. Természetesen
tiszteletben tartottam az álláspontját.
– Elképzelhető-e, hogy a hajózás hirtelen fejlődésnek indul a térségünkben?
– Ez az elkövetkező húsz évben biztos nem fog bekövetkezni. A nemzetközi
Duna Bizottság minden évtizedre összeállítja a „Nagy Munkálatok Tervei”-t, az
1990 és 2000 közötti időszakra vonatkozólag még vázlat szintjén sem lehetett
megfogalmazni, mert az államok semmiféle fejlesztést nem irányoztak elő.
– Mi ennek az oka?
– Egyenesen következik az adott térség gazdasági állapotaiból. Az Egyesült
Államok érdekeinek a jelenlegi exlex pangás felel meg a legjobban, a támogatásait
inkább Délkelet-Ázsiára összpontosítja. Nem akar még egyszer abba a helyzetbe
kerülni, hogy vetélkedésre kényszerüljön Oroszországgal.
Senki sem tudja pontosan, hogy Bush és Gorbacsov miről is beszélgetett az
utolsó, Málta szigetén rendezett találkozójukon. Sokak feltételezése szerint abban
állapodtak meg, hogy a három balti ország kivételével a Szovjetunió utódállamai
nem kezdeményeznek többé, hanem visszavonulnak egy bizonyos autarch gazdasági
formába. Ehhez az Egyesült Államok ad némi segítséget, de mindig csak annyit,
hogy ne forduljanak fel az emberek Oroszországban.
 Ennél többre nem hajlandó, például a mélységben folytatott olajbányászkodás
technikáját még mindig nem bocsájtotta rendelkezésre. Más országoknál, mondjuk
Ukrajnánál pedig csak arra vigyáz, hogy ne kergesse őket az oroszok karjaiba. A
tőke általában profitra törekszik, de ebben az esetben háttérbe szorítják a stratégiai
szándékok.
Visszatérve az alapkérdésre, a kelet-európai térség hajózását eleve számos
hátrány terheli. Az Északi-tengerbe ömlő folyók torkolatában a történelem folyamán
kiemelkedő kereskedelmi és szállítási központok alakultak ki, melyek lehetővé
teszik a kapcsolatot a kontinens mélyébe vezető víziutakkal, a mi térségünkben ezek
a centrumok nem jöttek létre.
Az áruszállítást a korlátozott gyűjtő-elosztó hálózatban elsősorban a
Nyugat-Európára jellemző kis fuvarozó vállalatok végezhetik. A központi állami
tervezésű gazdálkodás sem tette lehetővé az ilyen kisvállalkozások jelenlétét
Kelet-Európában.
Aztán a privatizáció során az állam megpróbál kibújni a kikötői infrastruktúra
fenntartásának és fejlesztésének terhei alól, a kikötők állapota fokozatosan leromlik
és nehezen tudnak bekapcsolódni a közlekedési és szállítási központok egész
Európára kiterjedő hálózatába. Bárhová is nézünk, szinte mindenütt csak a
hátrányokat látjuk. Például: a belvízi közlekedés áruskálájában igen magas volt az
építőanyagok, elsősorban a kavics és a homok részaránya. Az építőipar 80-as
évekbeli recessziója következményeként az addigi szállítmányalap a felére
csökkent.
– A Duna-Rajna-Majna csatorna felépítése nem oldotta meg ezt a kérdést?
– Nem. Hiába jött létre egy 3500 kilométer hosszú egységes európai víziút,
kevés szállíttató fogja ezt teljes hosszában igénybevenni. Ha Rotterdamtól a
Fekete-tengerig tíz dollárt kell fizetnie egy tonnáért, akkor olcsóbb neki berakni az
árut egy tengerjáró hajóba és körbekerülni vele. A sok helyütt és gyakran hiányzó
előírt vízmagasság pedig annyit jelent, hogy nem tudják teljesen kiterhelni a hajókat,
fél vagy kétharmadnyi szállítmányt juttathat csak el a rendeltetési helyére.
Olyasmikről pedig más nem is érdemes beszélni, hogy némelyik vízlépcsőn csak
egykamrás hajózsilip épült, vagyis a javítási munkálatok idején szünetel a forgalom,
mert nincs hová elterelni.
– Miben bízhatunk?
– Távlatilag meg kell mutatkozni a vízi közlekedés előnyös oldalainak és ennek
nyomán fellendül majd a magyar hajózás is. Egyenlőre nehéz volna megjósolni,
hogy mikor következik el ez az idő, de egy vízlépcső egy évszázadra szól és az
építésénél ezt is figyelembe kell venni, ha a sorsáról kell döntenünk.
 XIX. A bal parton

A dévényi vár alatt megállunk és körülnézünk: a Duna egy éles kanyart leírva
közeledik Ausztria felől, a folyó túloldala még osztrák felségterület. Eszembe jut: a
vasfüggönyös időszakban nálunk is suttogva terjedt az a szóbeszéd, hogy errefelé
lehet a legkönnyebben disszidálni. Egy Pozsonyból induló sétahajó egész idáig
kijött, ha valaki a fordulónál a vízbe vetette magát, alig százméteres úszással
elérhette az osztrák partot. A vállalkozás komoly életveszéllyel járt, mert a hajó
fedélzetén posztoló határőrök élessel lőttek a menekülők után, de néhány
kísérletezőnek sikerült átjutnia. Emlékezetem szerint Szilárd, a magyar sprintbajnok
is így távozott – valószínűleg életének legjobb időeredményét teljesítve. Ezen a
hideg tavaszi napon viszont úgy tűnik, akár egy légió is átkelhetne, néptelen a vidék,
csak a közeli kocsma fabódéjában issza a sörét néhány erdei munkás.
Az északról érkező Morva folyó itt torkollik bele a Dunába. A vízhozama alig
száz köbmétert tesz ki másodpercenként, meredek és laza partoldalairól a csapadék
bemossa a humuszt, még az összefolyás után is látni a vízben egy sárgás vonulatot.
Valaha ide is terveztek egy közös osztrák-szlovák vízlépcsőt Wolfstahl térségében,
állítólag éppen a Morva szennyezett és szabályozatlan volta miatt maradt el. Eddigi
tapasztalataim birtokában inkább azt a másik feltételezést hiszem el, hogy a
szlovákok nem rendelkeztek elegendő pénzzel Bőshöz és Wolfstahlhoz egyszerre.
Ez a Duna-szakasz egyébként a meg nem valósult vízlépcsők völgyének
tekinthető, a túloldalon fekszik Hainburg, az ottani erőművet az osztrák zöldek
tiltakozó akciói nyomán állították le.
A környéken semmi sem jelzi, hogy alig negyven kilométeres távolság választ
el minket a bősi létesítménytől, csak a környező hegyek oldalában robbantott
kőbányák és a hajókra rakodó elevátorok árulják el, hogy innen is szállítanak
anyagot az építkezésekhez.
A Duna folyásirányát követve vigasztalan panel külvárosokon érünk be
Pozsonyba, a beton szürkeségét csak néhol törik meg ötven négyzetméteres
nyomorúságos hobbitelkek. Kísérőm mobil telefonján megkérdezi a mai
vízhozamot: 1700 köbméter érkezik másodpercenként, ez a hozam nem éri el a
középszintet. Ennek ellenére a folyó megnyugtató képet mutat. Megnézzük a
kikötőt, a teherforgalomnak egész évben rendelkezésére áll a 3,5 méteres merülési
mélység, folyamatos hajózást lehetővé téve. A pozsonyi csomópont jelentősége
ugrásszerűen megnövekedett.
– A bősi duzzasztásnak ebben a térségben az a legfőbb hozadéka, hogy a
mostanihoz hasonló kisvizes állapotok javalltak. Áradásveszély nem fenyeget, mert
a duzzasztási magasság alacsonyabb az árvízszintnél.
– A minőség nem romlott?
 – Nem, Oroszvárra (Rusovce) telepítették azokat a csápos kutakat, melyek
egész Délnyugat-Szlovákiát ellátják ivóvízzel. Olyan jól működik, hogy mikor a
hágai bírák itt jártak tanulmányúton, ezt a létesítményt mutatták meg nekik.
Lemegyünk a Duna-menti tájvédelmi körzetbe. A szárazon pangó 1960-as
években három métert süllyedt a vízszint, a part mélyen benyomult a mederbe, jobb
híján erdőt telepítettek ebbe a sávba. Most a víz visszahódította ezt a területet,
vitorlások, jachtok horgonyoznak itt, úszó vendéglők lebegnek a parthoz kikötve.
Az őshonos fák az elöntésben is megélnek, az élővilág megújulását jelzik a
visszatért hódok rágásnyomai is néhány törzs oldalán.
A kocsi tovább fut velünk. Körülbelül Somorja vonaláig tart a tározó, ezen a
szakaszon magyar vízügyesek is dolgoztak. Kísérőm is részt vett a munkálatokban,
mond néhány szót a technológiáról. A területről először elhordták a humuszt, alatta
megdöngölték az agyagot, erre kavics került és bitumen, emulziós permet
formájában. A töltés lábazati szórása dévényi kőből készült, az oldalfalakra
vízáteresztő aszfaltborítás került, hogy az esetleg átcsapó áradás visszaútja ne
legyen elzárva.
Somorjánál öt egykori felvonulási épület áll üresen, a magyar oldalon
kevesebbet találunk, mert nálunk az általános költségvetés rezsijéből kellett volna
felhúzni őket és nem egy külön keretből, mint a szlovákoknál.
Az üzemcsatorna Doborgaztól, az 1842-es folyamkilométertől indul ki, a töltés
folyamatosan magasodva a bősi gátnál hét méterrel emelkedik az eredeti talaj szint
fölé.

A határon várakozva újra megnézem a térképet. Csallóköz szinte tükörképe a

Szigetköznek, alig mutatkozik különbség a két táj arculatában, legfeljebb egy-egy
holtág húzódik más irányban. Ezt a párhuzamosságot a helységnevek is jelzik, a
Duna bal oldalán fekszik például Bodak, Tejfalu és Csölöszte – akit érdekel a
szlovák neveket is megtalálhatja a térképen – a jobb parton pedig Kisbodak,
Tejfalu-sziget és Csölöszte-sziget. Valaha egységesen a történelmi Pozsony
vármegyéhez tartoztak, a gazfűi Duna-ág jelentette a terület határát.
A csallóközi falvak fejlődtek ki hamarabb, itt alakultak ki a közigazgatási
központok, példának okáért itt folyt az anyakönyvezés is. A szigetközi
elhagyatottabb vidékre inkább csak a pásztorok vitték át legeltetni az állataikat.
Aztán ahogy fogytak a csallóközi erdők, úgy jártak át mind többen a túlsó partra
tüzelőért, épületfáért, míg végül a szegényebb emberek a felosztott földekről
kiszorulva itt raktak házat maguknak a magasabb dombokon.
A határt átlépve mindig bizonytalanná válik egy riporter tartása, lehetőségei
több irányban is leszűkülnek. Én sem vállalkozhattam a Csallóközben a
magyarországihoz hasonló átfogó helyzetfelmérésre, be kellett érnem azokkal a
megismerésekkel, melyek egyes személyek segítőkészségéből adódtak.
 Bősön a helyi erdészeti kutatóállomáson kezdtem a tájékozódást a vidékkel és a
szakma szlovákiai jellemzőivel. Az erdészkedést – éppúgy, mint minden más
termelő tevékenységet – a csallóközi térségben az árvizek határozták meg és az
ellenük folytatott védekezés.
Az 1896-os Duna-szabályozás csak látszólag oldotta fel a fenyegetéseket, alig
három évvel később már újabb árvíz tört a Csallóközre, majd 1926-ban és 1954-ben
ismét katasztrófa következett be. Legutóbb 1965-ben szakadt át a gát 35 méteres
szélességben, ez a nyílás később 85 méterre növekedett, a víz 18–20 méter
mélységben mosta ki az altalajt. A vidéket 1,1 milliárd köbméternyi víz öntötte el,
sokezer hektárnyi termést, házak ezreit pusztítva el. A kár meghaladta a három
milliárd csehszlovák koronát. Szükségessé vált az árvízvédelmi töltésrendszer
megerősítése és kiegészítése, majd a bősi vízlépcső építkezései hoztak újabb
változásokat.
Ezek az események a csallóközi erdők sorsára is kihatottak. Már a nagy
szabályozás után, mikor a Duna többé már nem önthette el szabadon az árterületet,
más fafajok jelentek meg. Az erdők életében jelentéktelennek számító további
negyven-ötven év múlva, az 1950 és 1960 közti időszakban a fokozott
gazdaságosság jegyében kísérletezések kezdődtek nemesebb, jobb minőséget adó
állomány kialakítására: tölgyet, kőrist, szilt telepítettek. A kényesebb jövevények
nem váltak be, ha egy áradásnál víz alá kerültek, két hét alatt elpusztultak, míg az
őshonos nyár egy hónapot is kibírt elöntve, a fűz pedig kettőt is. Leveleiket hiába
borítja be az iszap, mégis felveszik a vízből az oxigént és életben maradnak.
Az őshonos nyárak minőségben nem érték el a kívánatos ipari szintet, kérgüket
nem lehetett megfelelően lehámozni, rövidrostú anyaguk alkalmatlannak bizonyult a
cellulózgyártásra. Más lágylombosokkal kezdtek el foglalkozni. Már 1820 körül a
francia és a belga kastélyok parkjaiban amerikai és európai nyárak természetes
hibridjei alakultak ki, ezek aztán fokozatosan elterjedtek. Több növedéket adtak,
anyaguk is kielégítette a cellulózkészítés előírásait. Bár a „zöld koncepciót”, a táj
eredeti természeti képének megőrzését továbbra is fenntartották, ezt az elképzelést
ki kellett egészíteni a gazdaságosság már említett követelményeivel, a Csallóközben
is elszaporodtak ezek a hibridek. Az arányokra jellemző, hogy az 1970-es években
Párkány térségében egy papírgyár is épült, jelentős mértékben erre a fakészletre
alapozva.
1970 körül újabb bajok mutatkoztak. Mint ahogy szigetközi áttekintésünkben
leírtuk, a Duna medre ezen az oldalon is évente 2–4 centit mélyült, a talajban
megemelkedett a dunai kavicsréteg szintje, leépült a felfelé irányuló hajszálcsöves
mozgás. Csak a lehulló csapadékkal érkezett víz, de ez nem bizonyult elégségesnek.
Egy kilogrammnyi növedék létrehozásához a nyárfának 450 liter vízre van
szüksége, ez évente 800 milliméter esőt-havat feltételezne. A lehullott mennyiség
viszont rossz években a 380-at sem érte el, de a jobb években sem hasznosult
megfelelően: a teljes mennyiség harmada-fele négy-öt nagy zápor formájában esett
le, a talaj nem tudta magába fogadni.
 Ezeket a gondokat csak a bősi vízlépcső felépítése oldotta meg. 1993 óta a 3000
hektárt kitevő hullámtéri erdők 92%-ba be tudják vezetni az öntözővizet olyan
hatékonysággal, hogy a gyökérzónába is lejut. A hiányzó nyolc százalékot a
közvetlen part menti sávban tenyésző fák teszik ki. Ezek épp úgy halódnak, mint a
szigetközi társaik. Ha újabb fenékküszöböket emelnének a Dunában, ezek is
megmenekülhetnének.
– Pozsony alatt Püspökinél korábban háromszáz hektárnyi erdőt egy gát
elvágott a Dunától, a fák nem kaptak vizet és kezdtek pusztulni – mondja V., bősi
erdész vendéglátóm – 1993-ban aztán itt is egy valódi csoda következett be: feljött a
talajvíz és elkezdődött az újraéledés – erre egész Európában kevés példát lehet
találni. Ez a környék ma Pozsony tüdejének számít, a beton lakótömbökből ide
járnak ki üdülni az emberek.
Nem csak a szükséges vízmennyiséget kell biztosítani, hanem a természetes
ingadozást is utánoznunk kell: áprilisban például mesterséges árvizet keltünk. Csak
így mennek végbe bizonyos biokémiai folyamatok, így változik meg a talajban levő
vas minősége, a gyökérzetben így növekszik meg a felhalmozódott oxigén tartalék.
Az időszakos elárasztásoknál folyamatosan mozgásban kell tartani a vizet, mert ha
elpang, akkor felmelegszik.
– Senki sem emelt kifogást a változások ellen?
– Jöttek hozzánk német újságírók és azt kérdezték, hogy mennyi erdőt vágtunk
ki a vízlépcső kedvéért. Én visszakérdeztem: mikor Hitler a nagy utakat építette,
mennyi termőföldet vettek el. Az a véleményem, hogy a tevékenységünkben nem
kell gúzsba kötni magunkat a Nyugat véleményétől.
Stabil állományt szeretnénk kialakítani, mely ellenáll a gombáknak, a
rovaroknak, a vihar pusztításainak, a korai és kései dérnek. Idegen magvakat és
cserjéket nem kívánunk behozni a Csallóközbe, ezekhez különben sem volna
könnyű hozzájutni, megfelelő makktermés például jó, ha 4–5 évenként egyszer
adódik.
62 őshonos fafajta él az erdeinkben, némelyikből száz és száz példányt lehet
találni, másokból viszont csak egyet-egyet. A hullámtérben kevés öreg fa maradt
meg, melyről magokat lehetne szedni, ezeket vastartaléknak szánjuk. Az őshonos
tölgyek némelyikét már nem tudjuk visszahozni, mert károkat okoznának a növényi
együttélésben. A talajnak 25%-os mésztartalma van, tehát a táplálék feldolgozása
sok vizet igényel. Amíg megfelelő a talajvízszint, addig nincs különösebb baj, de ha
ez leszáll, a tölgyek a mélyebb gyökérzetüknek köszönhetően kiszorítják a
többieket.
Az erdészek néha speciális feladatokat is kapnak. Egy Duna-szakaszon már
nem a szokásos betonozással, kőszórással védik a partot, hanem különlegesen
kitenyésztett füzeket ültettek oda, melyek épp olyan hatásosan megfogják a talajt és
természetesebben illeszkednek a táj képébe.
– 1992-ben anyagi gondok támadtak a kutatóállomásunkon – folytatja az erdész
– ötvenezer korona hiányzott a fenntartási költségeinkhez és ezt sehonnan sem
tudtuk előteremteni. Támadt egy ötletem, hátha Binder segít. Szerencsém volt,
fogadott.
– Mit akar? – kérdezte. – Pénzt?
– Igen.
– Mennyi kell?
Én próbáltam bebiztosítani magam, kértem százezret, hogy aztán legyen miből
engednem, de Binder nem kezdett alkudozni:
– Akarunk építeni egy „madár sziget”-et a tározó tóban, ha maguk pénzt
szeretnének, csinálják meg a környezet biológiai tervét, de igyekezzenek, mert
holnap már kezdjük hordani a földet.
Elégedett volt a munkánkkal, a kivitelezést is ránk bízta. Végiggondoltuk, hogy
milyen madárfajok telepedhetnek meg majd itt és ehhez szabtuk a megoldást. A part
menti sekélyebb részekre fűzet telepítettünk, beljebb teleültettük cserjékkel a
fészkelő madaraknak, ahol a talaj gazdagabbnak mutatkozott, oda kőris és tölgy
került, összesen tízfajta cserjét és fát raktunk le. Egy-egy foltot csupaszon hagytunk,
a földön tanyázó sirályoknak és kacsáknak.
Ma már ennek a kéthektáros területnek minden négyzetméterén tömegesen
találni fészkeket, olyan élénk a madársivítás, hogy a szigetnek még a közelében is
be kell fogni a fülünket.
(A gyommal felvert, pusztán ásító kiliti medencére gondolok és megkeseredik a
szám íze: ott is kialakulhatott volna egy ilyen gazdag madárvilág. A tározókról már
sokat vitatkoztak, de egy előnyüket senki sem vonhatta kétségbe: elsőrendű
természetvédelmi rezervátumokká válnak, mint például a kiskörei Tisza II. mögötti
tó.)

Lapozgatom a helyi honismereti füzetet: a feljegyzések szerint Bős már a kora római
időkben is lakott helynek számított, határában húzódott a „limes Romanus”.
Nevének hangzása besenyő eredetet és őslakosságot sejtet. 1264-ben IV. Béla király
az Amadé báróknak adományozta, ebből a törzsből származott Amadé László, a
nevezetes toborzódal szerzője. A 15. században az Amadé család Bősre helyezte át
birtokainak központját, a község erőteljes fejlődésnek indult, az 1553-as összeírás
szerint már 23 porta után adóztak, később mezővárosi rangot is kapott.
Bős történelmének legnagyobb eseménye 1741. március 13-án zajlott le, mikor
az Amadé kastélyban kedvenc udvarhölgyénél megszállt Mária Terézia királynő
megszülte fiát, a későbbi II. Józsefet.
A további helytörténeti feljegyzéseket sem szabták bővebbre, csak egy
közelben lezajlott ütközetet említenek meg az 1848-as szabadságharc idejéből és a
lakosság számának folyamatos emelkedését regisztrálják. 1851-ben Bős
mezővárosban 2001 katolikus, 16 zsidó, 7 evangélikus és 3 református személy
lakott. 1995-ben már 4948 főt jegyeztek fel vallási hovatartozásuk tisztázása nélkül.
Bőst az I. világháború után csatolták el Magyarországtól, jelenleg
Gabčikovónak nevezik, a Heydrich német helytartó elleni bombamerényletet
végrehajtó Gabyk partizán után. Bár a kétnyelvű feliratozást egy népszavazáson
hozott törvény írja elő és a környéken többnyire be is tartják, az itteni helységtáblán
a „Gabčikovo” mellett nem szerepel a „Bős” név. Tizenhárom határmenti, főképp
magyarok lakta községben – többek között Párkány-Sturovóban – nem
engedélyezték a kettős megjelölést. Csak lent a dűlőutakon, és a kertek végében
állítottak fel titokzatos kezek egy-egy „Bős” táblát.
Bős ötezer lakosa közül 98% vallja magát magyarnak. Az itteni szlovákok
többnyire kívülről települtek be: állami cégeknél, az erdészetnél, a vízlépcsőnél
dolgoznak. Az Erőműben csak a szlovák nyelvet szabad használni, a hivatalos
indoklás szerint: az egységes ügyvitel végett.
– Meddig marad fenn Bősön ez a nemzetiségi arány? – kérdezem az egyik helyi
vendéglőben vacsora után poharazgató polgárokat.
– Azt szokták mondani: a nyulak a legjobb tulajdonságaikat annak köszönhetik,
hogy a rókák üldözik őket. Ha békén hagynának minket, talán nem is maradnánk
ekkora magyarok. De most más a helyzet: bűnöst keresnek? Itt a magyar! Akármiről
is van szó.
– Csináltattunk egy Turul-szobrot, a járási hivatal mellett működő kulturális
bizottság nem engedélyezte, hogy köztéren helyezzük el, mert a magyar
irredentizmus jelképének minősítették, be kellett vinnünk a szobrot a Kultúrház
udvarára.
– Az igaz, hogy az ilyesmikért ma már nem jár börtön, de vannak más eszközök
is. Kétszázezer koronára büntettek meg egy polgármestert egy kopjafa felállításáért.
Az a legjobb, hogy utána még a saját polgárai is nekiestek, hogy miért nem inkább a
járdákra költi a pénzt. A kopjafáról még most is azt mondják, hogy a polgármester
tűrött fasza.
– Szóval a magyar menyasszony sem olyan szép, mint gondolnánk – veszi át a
szót egy másik polgár –, azt magyarázza meg nekem valaki: miképp lehetséges,
hogy 98%-os magyar többség mellett 160 diák jár a községi szlovák iskolába? Ha
minden magyar ember a saját nyelvén taníttatná a gyerekét, nem is létezhetne itt
szlovák iskola.
– Átjön a komaasszony az anyámhoz, hozza magával az unokáját, elmondat
vele egy szlovák verset és karácsonyi képet vág hozzá.
– Hallod-e Teri, hogy milyen szépen szaval szlovákul?!
– Aztán te érted-e Mari, hogy mit mond? – kérdezi vissza az anyám.
– Hát, nemigen – vallotta be a komaasszony.
 – Egyesek milyen köpnivaló alázatossággal kicsinyítik magukat! Ha egy
magyar ember elmegy Közép-Szlovákiába, a falubeliek kizárják maguk közül, itt
meg rögtön odamennek az új szlovák szomszédhoz és bár csak három szót tudnak a
nyelvén, azon udvarolnak neki.
– Szóval, amit kérdezett, a nemzetiségi arány aligha marad így. A környéken
csak a szlovákok veszik meg az eladó házakat, ide költöznek ki Pozsonyból.
Püspökiben néhány éve még 30% magyar lakott, mostanra már harmadannyit sem
találni. Csak nehogy mi is így járjunk majd Bősön.

A faluban valaha csak a „Csehszlovák-Szovjet Barátság” nevet viselő állami

gazdaság adott munkát az embereknek. 4500 hektárnyi, egykori uradalmi, illetve
magángazdától elvett földön mintegy 600 alkalmazott dolgozott. A gazdaság jó hírre
tett szert a környéken, Bős látta el fél Pozsonyt friss zöldséggel és csirkével.
Ebbe a mezőgazdasági idillbe robbant bele a vízlépcsőépítés híre, mindenki
elképzelhetetlennek találta, hogy a Duna ezentúl más mederben folyik majd.
Eltöprengtek azokon a jóslatokon, hogy „te csak ülsz majd a házad teraszán és
nézed, hogy úsznak el előtted a hajók”.
Ellenállás nem merült fel, a tiltakozásra felszólító „Ne aludj, Bős!” jelszóra a
helybeliek alig-alig reagáltak. Nagymaroshoz hasonlóan itt is a távolból érkezők
vettek részt a tüntetéseken, néhányan Lipták Béla biztatására megpróbáltak a
buldózerek elé feküdni, de a fekete egyenruhás rendőrök elrángatták őket az útból.
A protestáló Európaláncot Babeu somorjai alpolgármester szervezte. Ezt hivatalos
helyen nem felejtették el neki: a faluja évekig nem kapott semmiféle külön
beruházást.
Bőstől négyszáz hektárt sajátítottak ki az építés céljaira. Bodak még rosszabbul
járt, elvesztette kataszteri területének háromnegyed részét. Az állami gazdaság a régi
uradalmi földekért nem kapott semmiféle kárpótlást, az egykori magánparasztoknak
elvett birtokukért négyzetméterenként negyven fillért fizettek. Ők ennek a pénznek
is örültek, mert azt hitték, hogy régi tulajdonukból már véglegesen és minden térítés
nélkül kisemmizték őket. Megjegyzendő, hogy azok jártak jobban, akik nemet
mondtak erre a felajánlott egyezségre: ők egy évtized múlva megkapták a reális
piaci árat.
A Vízlépcső már indulásától fogva különleges kedvezményekben részesült:
felmentették a földhasználati, iparűzési és minden más adó alól, ilyen mérvű
favorizálást egyetlen más szlovák üzem sem élvezett.
2500 munkás szállta meg Bős határát, a Vízlépcső a helyi állami gazdaság
dolgozóit is magához csábította. A tehenészetben egy jó fejő havonta háromezer
koronát kapott, az építkezésnél az átlagkereset meghaladta a hétezret. A hatalmas
élőerő és a fejlett technika bevetésével lendületesen haladt a kivitelezés.
 Néhány magyar újságíró, aki kevésszer – vagy éppen soha nem – tapasztalhatta,
hogy egy nagy építkezés milyen mértékben változtatja meg a környék képét,
megfújta a vészriadót:
– „Helikopterről láthattam a tönkretett szlovákiai területeket: a Pozsony alatti
tározó szinte teljesen elkészült és riasztó, csaknem holdbéli lett a táj. Vármegyényi
területről vitték el a növényzetet és a humuszt, az üzemvízcsatornát fekete fóliával
bélelték ki, oldalát bitumennel kenték be…
Itt minden olyan hiba tetten érhető, amihez a szocialista országokban már
hozzászoktunk: lődörgő, rosszul öltözött munkások, roskatag, rosszul karbantartott
munkagépek, rendetlenség és piszok a munkaterületeken – nem is érdemes folytatni
a felsorolást.”
Csak elismeréssel lehet adózni a szakmailag mégis csak kívülállónak számító
újságírónak, amiért egy negyedórás helikopter út alatt ilyen pontos felmérést tudott
készíteni. Különösen sokra becsülöm, hogy a magasból még a gépek
karbantartottsági szintjét is sikerült megállapítania. Talán ha közelebbről és
hosszabban figyeli meg az állapotokat, akkor inkább a valódi hibákon akad meg a
szeme, például a pazarláson.
– Itt aztán nem spóroltak semmivel – emlékeznek vissza a régi bősiek – az volt
a jelszó, hogy aki nem lop, a saját családját lopja meg. Ha valaki elkiabálná magát,
hogy „Erőmű haza!”, sok ház összedőlne errefele.
Bős kiemelt fejlesztésre kijelölt központ lett, nagyközségi ranggal. A családi
házakhoz negyedáron adták a betont és a többi építőanyagot, egész új utcasorok
nőttek ki a földből. Mikor a gázt kivitték az Erőműhöz, ide is bevezették,
üzletközpont, szolgáltatóház, művelődési otthon, autóbuszállomás épült, a helység
tíz év alatt száz évre valót lépett előre.
Bős fejlődését csak egyszer törte meg egy kellemetlen incidens. 1994-ben egy
falugyűlésre kijött a „vízlépcső atyja”, Julius Binder, a helybeliek nekiestek, valaki
állítólag le is köpte őt.
A vízépítők azonnal levették a kezüket a községről, már másnap eltűntek a helyi
csatornázást végző brigádok, még a lapátjaikat is otthagyták az árkokban és többé
nem is bukkantak fel. Január elején a bősi polgármester kihallgatásra jelentkezett
Bindernél, de a titkárnő elutasította:
– A vezérigazgató úr ebben az évben már nem ér rá!
Sok diplomáciai ügyeskedésre volt szükség, amíg Binder hajlandóságot
mutatott a megbékélésre és kiadta az engedélyt a munkálatok folytatására. Az
ezredfordulóra elkészül a község egész területét átfogó, 28 kilométer hosszú
csatornahálózat.
– Habsburg Ottó díszpolgár lett Bősön és Nagymaroson is, pedig inkább
Bindert kellett volna megválasztani, akkor újabb milliók csöppentek volna ide! –
vonta le a tanulságot egy bősi polgár.
 Bős előrehaladását csak akkor értékelhetjük valódi súlyának megfelelően, ha a
többi környékbeli falu állapotaival vetjük egybe. Néhol a lakóházak ötven
százalékába még mindig nem vitték be a vezetékes vizet. Egy ilyen hatalmas
energiatermelő létesítménynek úgyszólván a lábainál az elektromos hálózat 220 volt
helyett csak 160 voltos feszültséget tart. Még a televíziós adások vétele is
nehézségekkel jár, Vajkán a búcsúban előfordult, hogy a villanytűzhelyen nem
lehetett megsütni a kolbászt.
Medve község egész éves költségvetése 1,3 millió koronát tesz ki, egy helyi
transzformátorház egymillióba kerül – további összehasonlításként megemlítjük,
hogy az Erőmű nagyjából ennyi támogatást ad a bősi másodosztályú
futballcsapatnak.
Legrosszabbul az a három község járt, mely a Duna régi medre és az újonnan
épült üzemvízcsatorna közé szorult. A felvízcsatorna elzárta Bodakot az addigi
központtól, Felbártól, Vajkát és Doborgazt pedig a Somorja és Pozsony irányába
vezető országúttól. A közlekedésre fordítandó idő a sokszorosára nőtt, ezen kívánt
segíteni a tározótavat átszelő Vajka és Keszölcés között beállított ingyenes
kompjárat. Ez, sajnos, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem üzemel teljes
biztonsággal: nagy szélben nem vág neki a víznek, ki kell várni, amíg Pozsonyból
ideér a nagyobb teljesítményekre képes tolóhajó, járatok egész sora szokott
kimaradni. A három község lakói hirtelenjében egy valóságos szigetre kerültek, a
szituációt felfogva inkább helyben próbálnak munkát találni, megfelelő
életkörülményeket kialakítani. Minden egyes lépést a szlovákiai sajtó üdvözlő
dobpergése kísér, még az a hír is főcímbe került, hogy „Bodakon bevezették a
gázpalackok cseréjét!” A jövő továbbra is kevés jót ígér, a falvak terjeszkedési
lehetőségeit korlátozták, a fiatalok nem kaptak építkezési engedélyt, mintha ily
módon is távozásra kívánnák késztetni őket.

Bős központjából elindulunk a Vízlépcső irányába, az út mellett még sok helyütt

látszanak az építkezés használaton kívül került egykori létesítményei. A felvonulást
szolgáló hangárok üresen tátonganak. A munkásszálló blokkjait összekötő folyosók
mintha le akarnának szakadni. A brigádok távozása után arab menekülteket
helyeztek itt el, de már ezek is áttelepültek Medve községbe. Távlatilag a pozsonyi
egyetem egyik kihelyezett részlege igényli magának az épületet.
Mikor kiérünk a Vízlépcsőhöz, heves szél szaggatja a tározó felszínét, minden
időben széljárta a vidék, a földekről is lefújja a termőréteget. Megnézem a magasba
kifüggesztett kijelzőket, de sem a szélsebesség, sem a talajvíz szintje nincs kiírva.
– Nincsenek információk – mondja a kísérőm – mindent titkosan kezelnek, akár
a szlovák korona értékét.
Jobb híján a zsilipkamra adatait jegyzem fel: 295 méter hosszú, 34 méter széles
és 32 méter mély. 299 200 köbméter víz fér el benne, a szintje 16 és 23,5 méter
között mozgatható. 18–22 perc alatt telik meg és 16 perc alatt ürül ki. Egy
kapunyitás és zárás állítólag harmincezer koronába kerül, pénzt nem szednek érte.
 Kivárjuk, amíg egy lefelé tartó hajó átjut a zsilipen. A szél a belső zárt kapun is
beveri a tajtékos vizet, majd nyitás után a zöld áramlás tetején besodródik az
összegyűlt koszos hordalék. Velünk együtt sokan nézik végig a műveletet, többnyire
szlovákok. Arcukon látszik, hogy meg vannak hatódva az egész létesítmény
nagyságától és fontosságától.
Még maradt egy óránk a vízerőmű egyik vezetőjével megbeszélt találkozóig,
kocsinkkal elindulunk a tározótó melletti úton. Itt csak engedélyezett személyek
közlekedhetnek, százméterenként megállítanak minket a fekete egyenruhás
vízlépcső rendőrök. Én sokallom az igazoltatásokat, de a kísérőm megnyugtat, hogy
az előző őrző-védő cég, az angol GROUPE-4 emberei még keményebb rendet
tartottak.
Be szeretnék nézni a hullámtéri erdőkbe, de a belépésnél kísérőm hiába dugja
be a kártyát a napenergiával működő sorompó résébe, a lezáró kar nem emelkedik
fel. A kínos szituációt azzal magyarázzák ki, hogy az utóbbi időben sokat volt felhős
az ég, az elektromos cellák nem tudtak feltöltődni.
A töltésről lebámulunk a szivárgó csatornára, mely összegyűjti és visszavezeti
az átjutó vizet. A szomszédos telkeket állítólag Binderék vállalata vásárolta fel, a
turista forgalom távlati fejlesztésére szánják. Beljebb a kevés csapadékot hozó tél és
tavasz után száraz az erdő, akár egyetlen szikra is katasztrófát okozhatna.
Eljött a találkozó ideje, visszatérünk a gátra. Az iroda felé tartva szürkére
festett, alacsony belmagasságú, rossz időben homályos folyosókon megyünk végig,
mégis érezni vélem a leigázott víz közelségét, megint elfog a vízlépcső belsejében
jelentkező „tengeralattjáró-hangulat”.
Az erőmű vezetője barátságosan fogad, kapok tőle néhány prospektust
szlovákul, angolul, németül és oroszul – magyar nyelvűt nem készítettek. A bennük
felsorolt adatokat már ismerem: a nyolc beépített turbina 720 megawattos
teljesítményre képes és így tovább, próbálom úgy irányítani a beszélgetést, hogy
mélyebb mögöttes rétegek táruljanak fel.
– Nekem a dunacsúnyi erőmű korszerűbbnek tűnik, mint a bősi.
– Később is épült.
– Ez talán nem döntő, hiszen úgy tudom, hogy ezt is kilencven százalékban
nyugati gépekből és anyagokból konstruálták.
– Nem minden jó, ami Nyugatról érkezik!
– Ezt a bősi tapasztalatok alapján mondja?
– Részben igen. Annak idején némelyik nyugati szállító azt hitte, hogy mi azon
a szinten vagyunk, mint a majmok a fán. Az a német cég, mellyel a generátorokra
szerződtünk, nem az európai törzsgyárából, hanem a brazíliai üzeméből teljesítette
megrendelésünket. Olyan gépeket hozott, amelyeket már ötven évvel ezelőtt is
gyártottak Csehszlovákiában, ráadásul olyan árat kért, amennyiért a Skoda aranyból
is megcsinálta volna. Szállítás közben még tengervíz vagy erős pára is érte a
generátorokat, igen rossz állapotban érkeztek meg.
– Akkor miért nem a Skoda készítette?
– Már az előbb megállapítottuk, hogy sok illetékesnek csak az jó, ami
Nyugatról érkezik.
– Tettek valamilyen ellenlépést?
– Igen, például az eredetileg 36 hónapban megjelölt jótállást hét évre emeltük
fel és a lehetőségek szerint több hazai céget is bevontunk, a CKB Brnót, a Skodát és
így tovább.
– A bősi erőmű jelenleg az eredetileg tervezett formában működik?
– Nem, az a nagymarosi létesítmény nélkül nem valósulhat meg. Ha mégis
megpróbálnánk, akkora ingadozás következne be a vízjárásban, amely már zavarná
a hajózás menetét.
– A hajózás alapvető érdeknek számít?
– Feltétlenül. A turbináknak azért is kell folyamatosan dolgozniuk, hogy
biztosítani tudjuk a megfelelő hajózási víziutat.
– Nagymaros kiesése komoly veszteség?
– Igen, mert annyi vizet vagyunk most kénytelenek átengedni az Öreg Duna
medrébe, amennyivel öt hónapon át tudnánk hajtani a gépeket.
Ez a szám nem stimmel, reggel megkérdeztem a győri ügyeletet: összesen 400
köbméter vizet továbbítanak Magyarország felé, a teljes hozamnak kevesebb, mint
az egynegyedét. Természetesen nem megyek bele egy vitába, partnerem rögtön
visszahúzódna az általánosságok világába.
– Jelen állapotban érdemes-e fenntartani a vízlépcső működését? Nem deficitet
termelnek-e a turbinák?
– Nem. Ha a gépek egy év alatt húsz napot mennének teljes kapacitással, a
többi időben csökkentve, már akkor beáll az anyagi egyensúly és tíz év alatt
megtérülnek a beruházási költségek.
– Nálunk a rohamozó zöldek azt mondják, hogy valójában nincs is szükség erre
a létesítményre, mert az egész világon energia-túltermelés következett be, szinte
bárhonnan lehet vásárolni és igen olcsó áron.
– Én nem kívánok beleszólni abba, hogy a magyarok kitől vásároljanak
energiát, de a helyzet jellemzésére elmondanék egy hasonlatot. Én egy lakótelepen
élek, ahol annak idején több kábeltelevíziós társaság antennáit is fel lehetett
szereltetni. Az egyik cég igen jutányos áron ajánlotta fel a szolgálatait, persze
mindenki velük szerződött. Aztán mikor egyeduralkodó lett a piacon, 3–400 koronás
lépcsőben emelte az árakat és most már nincs mit tenni ellenük, korábban kellett
volna vennünk egy jobb antennát, mellyel kiszolgáljuk magunkat. Van egy szlovák
közmondás: a madarat is úgy fogják meg, hogy szépen énekelnek neki. Az energia
piacon sem szabad beugrani a túl jól hangzó ajánlatoknak.
Kihasználom az adódó alkalmat, hogy ellenőrizhessem a Bindertől hallott
számokat:
– A Szlovákiában felhasznált energia milyen forrásból származik?
– Nyolcvan százalékát mi állítjuk elő, a fennmaradó részt külföldi cégek
szállítják nekünk.
– Megfelelőnek találják ezt az arányt?
– Nem, teljes mértékben önellátókká kívánunk válni. Ez be is következhet
majd, ha felépül a zsolnai vízlépcső és a mohi atomerőmű – addig különféle
nehézségekkel számolhatunk. Az iparunk egyenlőre nem nőtt olyan mértékben, mint
eredetileg terveztük, ezért a 20%-os energia import hányad soknak bizonyult,
elegendő lett volna 12% is. Mindig egy évvel korábban kell megrendelnünk és
akkor tartalékolják számunkra az igényelt mennyiséget, ha akkor nem fizetünk,
eladják másnak.
– Utólag nem lehet lemondani?
– Később már nem. Akkor csak két megoldás között választhatunk: vagy nem
fogadjuk el, de úgy is ki kell egyenlítenünk az ár nyolcvan százalékát, vagy
felhasználjuk, de akkor a saját termelésünket kell visszafogni. Kockáztatnunk nem
szabad, abból kell kiindulnunk, hogy jobb, ha fölösleg keletkezik, mint ha hiány.
– Hogy áll a vízlépcső építkezésre felvett hitelek ügye?
– Mikor a magyarok kiléptek a közös vállalkozásból, az erőmű még messze állt
az elkészüléstől. El kellett dönteni, hogy az adott állapotában konzerváljuk-e
sültgalambra várva, vagy befejezzük. Úgy gondoltuk, hogy a gépeknek termelniük
kell, különben tönkremennek és az előállított energia árával is csökkenthetjük a
kárunkat. Sokan akkor is azt hitték, hogy a Nyugat majd ingyen ad valamit, de a
kisujját sem mozdította meg értünk. Binder akkor úgy döntött, hogy egy év alatt fel
kell építenünk, ahhoz azonnali pénz kellett, rövid lejáratú hitelt vettünk fel – magas
kamatra. Így történt, le fogjuk törleszteni.
A vezető engedélyével körülnézhetünk a gépteremben. Jelenleg 1800 köbmétert
hoz a Duna másodpercenként, az erőmű mindent összevetve teljesítőképességének
egyharmadával üzemel. Mindenütt az 1970-es évek technológiai színvonalának
nyomai látszanak. Már előreveti árnyékát egy erőteljes modernizálás kényszere, a
tervek szerint egy olyan vezérlő központot alakítanak ki, hogy a dunacsúnyi
erőművet is innen lehessen majd irányítani.
Egy műszakban itt csak három ember dolgozik: két villanyszerelő és egy
gépész. 12 órás szolgálatot adnak, a fizetésük tízezer korona körül mozog. Jobb a
Bős környéki átlagnál, ez is jelzi, hogy a vízlépcső továbbra is „kedvenc gyermek”
maradt.
 Távozásnál lelassítok és még egyszer visszanézek, megpróbálom összegezni a
benyomásaimat. Úgy tűnik, mintha valaki egy lehetőségeit meghaladó vállalkozásba
kezdett volna, irtózatos erőfeszítéssel sikerült is megvalósítani, de az eredmény
látványnak lehangoló, szegényszagú és működni sem képes megfelelően. A
kudarctól ugyan messze áll, de a tökéletességhez sem közelebb. Eltűnődöm: milyen
lett volna a megvalósuló Nagymaros, aztán megrázom magam és elindulok a
kísérőim után.

XX. A zöld szövegek

„Ami a közszolgálati médiát illeti, minden utólagos rosszallás nélkül

megállapítható, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió szakértői teljes
mellszélességgel a Vízlépcső ellen sorakoztak fel. A Duna Kör vagy a FIDESZ
környezeti aktivistái bármikor fellármázhatták a legfontosabb közszolgálati
műsorokat, szinte korlátlan szereplési lehetőséget kérhettek, s a jó ügy harcosaiként
buzgólkodó riporterek minden módon segítették őket. Ezután pedig valóságos
népügyészként vetették rá magukat a kormány szakértőire, akiket profi eszközökkel
járattak le harcosan elfogult műsoraikban. Bős-ügyben ez egyformán így történt az
MDF kormányzat és a jelenlegi kabinet idejében is.”
Hegyi Gyula

„Az eddig megjelent cikkeket feldolgoztuk (körülbelül 1500 darab). Ezekből csak az
1991. 07. 01. és 1993. 04. 07. közötti 550 cikk forrás szerinti összetétele is igen
elgondolkodtató. A cikkeknek húsz százaléka a Duna Körrel, 16 százaléka a
kormányszervekkel kapcsolatos, húsz százaléka foglalkozott Hágával és csak három
százaléka volt olyan, mely a témakör tényleges szakértőinek tulajdonítható…”
dr. Kozák Miklós egyetemi tanár

Nehezen szántam rá magam, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer

vállalkozást kísérő sajtó-megnyilvánulásokkal foglalkozzam. Nem csak a magam
félig-meddig „brancsbeli” volta tartott vissza, de azt is méltatlannak éreztem, hogy
egy ilyen elfogult alapállású és szakmailag nívótlan anyag elemzésébe
bocsájtkozzam.
Egyetlen okból mégis meg kellett tennem: 1998 kora tavaszán a magyar
sajtóban ismét felerősödtek a korábbi részrehajló irányzatok, a rohamozó zöldek
újra „légifölényt” harcoltak ki maguknak a tájékoztatásban. Most is aránytalanul
gyakrabban szerepelnek, mint az objektív elemzésre törekvők, a vízügyi
szakemberek szűkre zárt lehetőségeit már nem is említjük. Frontembereik szinte
naponta kifejthetik véleményüket, a rendezvényeiken résztvevők számát
sokszorosan túlbecsülik.
A dolgok ilyetén alakulásán persze csak azok csodálkozzanak, akik nincsenek
tisztában vele, hogy az illetékes rovatvezetők némelyikének neve gyakran feltűnt a
korábbi ellenzéki-környezetvédői tiltakozások aláírói között és időközben hiába
kerültek be a hatalom sáncaiba, „az egykori hit gyökerei benne maradtak a szívben.”
Elemzésem során figyelmem a jelenségnek szól és nem a személyeknek.
Senkinek a vérét nem kívánom venni, ezért nem említek teljes neveket, legföljebb a
feltalálás helyét jelölöm meg, ha valamiért fontosnak vagy jellemzőnek érzem.
Az első benyomás, amely megdöbbenti a szemlélőt: a publikációkból áradó
teljes tájékozatlanság. Íróik feltehetőleg arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a
filozófiai-politikai igazság birtoklása felmenti őket az alól, hogy akár a minimális
szakmai ismereteket is megszerezzék és jogot ad nekik a kategorikus ítélkezésre.
Így fordulhatott elő, hogy sokan már a földrajzi helyszínt jelölő alapfogalmakat
is összekeverték. A Pest Megyei Hírlapban J. Anna azt írta, hogy: „Nagymaros
térségében vész el Európa legnagyobb összefüggő föld alatti édesvízkészlete a
Kisalföld alatt”. Az olvasót nem kell külön emlékeztetnünk arra, hogy Nagymaros
legalább száz kilométerre fekszik a Kisalföldtől.
A Magyar Narancs nagyobbat dob, H. Ferenc szerint: „a nagymarosi gátat
gabčikovói erőműnek hívták!” Értem én a mélyenszántó gondolatot, miszerint a
magyarországi építkezések szlovák érdekeket szolgáltak ki, de a megfogalmazásnak,
mely egy újságcikknek mégiscsak a lényegét jelenti, a tények ellentmondanak. Ezer
és ezer oldalnyi dokumentumot olvastam végig és soha nem találkoztam a két
helység nevének ilyen jellegű összemosásával.
V. Balázs az Élet és Irodalom hasábjain szintén az elnevezést elemezgeti: „Igen,
Visegrád. Mert az merő eufémizmus – magyarul szépítés, hogy Nagymarosról
nevezték el az immár világhírű vízlépcsőt. Nem szégyellőségből eufémizáltak a
tervezők, hanem taktikából. Hogy a gyanútlan magyar ne egyszerre ébredjen rá,
Visegrád nevét meghallva! történelmének tekintélyes hányadát akarják
belefullasztani a felduzzasztott vízbe.”
V. kirohanását Zsuffa István egyetemi tanár válaszolta meg az alábbi pontok
szerint:
a) a nagymarosi erőmű Visegrád fölött, Dömöshöz közel épülne fel,
b) a magyar történelem Visegrádhoz fűződő emlékei a vízfolyás irányában lejjebb és
ott is a hegytetőn, vagy a hegy lábánál fekszenek,
c) a víz nem mászik fölfelé sem a mederben, sem a hegyoldalban,
d) a legrafináltabb vízmérnök sem tud olyan vízlépcsőt tervezni, amely lefelé
duzzaszt!
„A tudatosan felvállalt és átlátszó rágalom azonban nem céltalan és hatástalan: az
állampolgárok között több millióan lehetnek, akik a fölsorolt négy tézis közül
legalább kettővel nincsenek tisztában. És ki az, aki azt akarná, hogy Mátyás palotája
elpusztuljon a víz alatt” – kérdezi kesernyésen Zsuffa István.
Elemzésének közlését egyetlen újság sem vállalta, végül a szakmai fórumban, a
Hidrológiai Közlönyben jelent meg. Ez a folyóirat Refuznyiki felirattal egy rovatot
nyitott a mindenütt visszautasított Bős-Nagymarossal kapcsolatos írások közlésére
és ezzel a téma legnívósabb elemzőjévé vált. A Hatalom azzal fejezte ki a
rosszallását, hogy a lapot törölte az állami támogatásban részesülő szakmai
közlönyök listájáról.
A kézzel fogható, tárgyi részletekhez közeledve még nyilvánvalóbban kibukik
néhány újságíró hozzá nem értése. A bősi helyszíni szemléről tudósítva azt írták,
hogy a meder burkolásához kátrányt használtak fel, mely, mint tudjuk falepárlásból
származik és valóban rákkeltő hatású lehet, de a valóságban bitument alkalmaztak,
mely semleges ásványolaj termék. Véleményük szerint a buzgárok nem az
árvízvédelmi töltés mentett oldalán törnek majd fel – mint ahogy eddigi ismereteink
alapján feltételeztük – hanem a 18 méter mély üzemcsatorna alján, olyankor, mikor
egy hajó a horgonyával felsérti a vízzáró burkolatot.
Egy újságírónő is a szakértő pózába helyezkedve értékel át hidrológiai
alapfogalmakat: „a duzzasztások miatt az áramlási sebesség csökken, a sekélyebb
víz pedig gyorsabban fel tud melegedni” – valójában a duzzasztás, mint ahogy a
neve is jelzi, növeli a vízmélységet és a tartózkodási-tisztulási időt.
A pálmát azonban kétségkívül S. Márta tevékenységének kell odaítélnünk, az ő
Vízlépcsővel kapcsolatos leleplező szándékú felfedezéseiből Papp Ferenc, a
VÍZITERV vezérigazgató-helyettese egy egész kis gyűjteményt állított elő, ebből
idézünk most két szép példányt.
„Még 1972-ben történt – tárja fel riportjában S. Márta –, hogy a tározó hatását
kicsiben kívánták megvizsgálni. A víz azonban nem úgy viselkedett, ahogy várták
tőle s elvitte a gátat…”
– Félelmetes sztori – fűzi hozzá Papp –, de azért van valami valóságalapja.
1980-ban valóban volt egy helyszíni tározási kísérlet Rajka térségében, melynek
során háromszor töltöttünk föl és eresztettünk le egy földgátakkal határolt medencét.
Ennek a medencének az egyik oldalát a régi töltés, a másikat a tervezett tárolótöltés
képezte, a harmadik és a negyedik oldalt pedig fóliával szigetelt ideiglenes
gátacskák alkották. A leeresztéseket ezeknek a hevenyészett gátaknak az
átvágásával oldottuk meg, s ennek során a fölül megbontott gátat valóban a víz
maga vitte el, de ezt előre kiszámítottuk és pontosan megfelelt a szándékainknak.
Ettől azonban teljesen függetlenül a tározótöltés és a megcsapoló csatorna a teljes
kísérlet során ép maradt és a szivárgási viszonyok is a vártnak megfelelően
alakultak. Hogy mindezt ki akarta eltitkolni és ki elől – azt nem tudjuk.
Egy másik példa, ugyancsak S. Márta tollából: „A csúcsrajáratás úgy hat a
hajókra – írja egy interjújában –, mintha az orruk és a faruk alá egy óriási petrencés
rudat helyeznének és azzal kiemelnék a vízből.”
 – Ez a „burleszk filmbe illő kép” (az újságírónő meghatározását idézzük – M.
Gy.) akkor fordulhatna elő, ha a csúcsüzemi hullámok a hajó hosszának megfelelő
távolságban követnék egymást és másodpercenként legalább egyméteres vízszint
változást okoznának – mondja Papp Ferenc – a tervekben szereplő szélsőséges
csúcsüzemi feltételek mellett is a hullámok követési távolságának a minimuma is
150 kilométer lett volna, egy uszály hosszának a kétezerszerese, a vízszintváltozás
maximuma pedig percenként öt centiméteres értéket mutat, a fentebb megjelöltnek
1200-ad részét.
A sajtótámadások középpontjában a „Vízügyes” jelképpé növelt, démonszerűen
felnagyított és sötétre festett alakja került, mintha a rohamozó zöldek vezérének
híressé vált kijelentése visszhangozna bennük: „nincs kártékonyabb, mint egy
vízépítő mérnök”. Ezekhez már félig megemésztett tények sem kellettek, elég volt a
puszta indulat is.
„Legjobb tudomásom szerint szervezetként eddig csak az SS-t ítélték el
testületileg, nálunk a vízépítő »beton lobby«-nak jutott ki ez a kétes dicsőség” –
kesereg egy mérnök.
A szakmai illetékességüket kétségbe vonták: „a Dunával kapcsolatos feladatok
irányítása elsősorban nem vízügyi-műszaki kérdés – írták –, különben is van kire
bízni ezt a feladatot, mert a Duna Kör nemzetközi szakértőgárdával rendelkezik,
melyre érdemes támaszkodni.”
Felmerül persze a kérdés, hogy mi történne akkor, ha árvíz, vagy valamilyen
más hasonló katasztrófa következne be a térségben. A válasz egyértelmű: „Akkor
természetesen igénybe kell venni a szakapparátust, mert más az elkötelezettsége a
kialakult helyzetben…”
Egyes újságírók szerint a vízügyesek morálisan sem megbízhatók: „Van egy
szűkebb közösség az országban, amelynek a vízlépcső meggazdagodást jelent.
Néhányuknak pozíciót, másoknak munkaalkalmat. Olyan munkaalkalmat, amiért itt
Magyarországon osztrák schillingben jár a fizetség… nem csak háborúban lehet jó
pénzért árulni a hazát!”
Olyan újságíró is beállt a felelősségre vonó személyek sorába, aki alig néhány
éve élt itt Magyarországon – tehát az események nem az ő bőrére mentek, sőt
nyomon követni is csak nehezen tudhatta őket: „A szakemberek, akik körmük (sic –
M. Gy.) szakadtáig védelmezték a művüket, vajon meggyőződésből tették? Vélt
elvszerűségből tették? Azért tehát, hogy minden áron ilyen jeles és örökös mű
rajzolódjék be életrajzukba – akár azon az áron is, hogy történelmünkből sem lehet
majd kirobbantani?
Most már azt szeretném tudni, hová szívják vissza a visszaszívandókat
mindazok, akik Vargha Jánost és társait üldözték, becsmérelték. Ehhez a nagymarosi
gödör kicsi!” (Ezeknek a soroknak az íróját személyesen ismerem és tisztelem.
Mikor az archívumban megtaláltam és elolvastam a cikkét, nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, felhívtam és megkérdeztem, hogy annak idején milyen
előtanulmányokat folytatott, mielőtt kialakította volna az álláspontját. Az újságíró
először nem is emlékezett az ügyre, csak mikor beolvastam a szöveget, kezdett
derengeni benne valami:
– A szigligeti alkotóházban tartózkodtam, mikor bejött hozzám V. akadémikus
és egy 4–5 órás beszélgetés során elmondta, hogy mire készülnek a vízügyesek.
Meggyőzőnek találtam az érveit:
– Tudtad, hogy V. akadémikus az ellenérdekű „atomlobby” vezetője volt és
elfogultnak tekinthető?
– Erről nem értesültem.
– Megkerestél vízügyes szakembereket is, hogy a másik oldal argumentumairól
is tájékozódj?
– Nem tartottam fontosnak. Akkoriban ők az állam feltétlen támogatását
élvezték, tehát eleve ellenszenvesnek tűntek.
– Soha nem volt egységes támogatottságuk. Eszedbe jutott, hogy a véleményed
leírásával, ha kis mértékben is, de az ország egész sorsát befolyásolod?
A partnerem megunta a vitát:
– Rég volt, írj amit akarsz! – mondta és letette a kagylót.)
Néhány újságíró a vízügy kiemelkedő személyiségeit választotta céltáblának.
Mosonyi Emil professzort, a 85 éves világhírű mérnököt, akinek alkotásai mind az
öt kontinensen megtalálhatók, nemzetközi díjakat neveztek el róla, a 168 óra
kolumnistája fanyalogva „leemilbácsizta” anélkül, hogy valaha is találkozott volna
az idős tudóssal. Így kívánta jelezni, hogy a professzor neki nem imponál. Az Élet
és Irodalom szerint „Mosonyi Emil Szeniliából érkezett”. A Népszava pedig a
következőket adta le egy Vargha Jánossal készített interjúban: „A tiszalöki vízi
erőművet sváb politikai foglyokkal építtették (ez nem fedi pontosan a valóságot,
mert németek és jugoszlávok is dolgoztak ott fölös számban – M. Gy.). Amikor
Nagy Imre hatalomra került, a lágerekből kiengedtek mindenkit, itt azonban
Mosonyi Emil, az építkezés vezetője kérésére fogva tartották az embereket, kellett
az ingyen munkaerő. A rabok fellázadtak és többen meghaltak, mikor az őrök
közéjük géppuskáztak.”
Ez bizony komoly vád, mely ha igaz volna, nem szabadna szó nélkül hagyni.
Csak sajnálni lehet, hogy a riporter és a nyilatkozó nem sorol fel egyetlen
bizonyítékot sem, amely alátámasztotta volna, sőt a szerkesztőség a cáfolat teljes
szövegének a közlésétől is elzárkózott.
Mi hát a valódi helyzet? Görbedi Miklós tiszalöki helytörténész három könyvet
is írt a vízlépcsőről, de egyikben sem említ meg hasonló esetet. Az is nyom valamit
a latban, hogy az 1994-es emlékülésen, melyen a tábor volt foglyai is részt vettek,
Mosonyi professzor tartotta a beszédet és nagy ünneplésben részesült.
 Sajátos etikájú magatartást tanúsított az a szerkesztőség is, mely ha fizetett
hirdetésként is, de hajlandó volt megjelentetni a Bajcsy-Zsilinszky Társaság alábbi
közleményét:

„Gyászjelentés
12 évi hosszú szenvedés után elhunyt
A VISEGRÁDI VÍZLÉPCSŐ
A (be) temetéséről később gondoskodunk
Gyászolják szerető szülei OVIBERCI-től KVM-ig
Saját halottjának tekinti a Sztálinizmus
Feladó: a Bajcsy-Zsilinszky Társaság környezetvédő csoportja”

(Dr. Vágás István kommentár helyett csak Petőfit idézi:

„És valóban ősszel a

föld

Csak elalszik, nem

hal meg.

Szeméből is
látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem
beteg.

Levetette szép
ruháit

Csendesen
levetkezett,
 Majd
felöltözik,
ha virrad

Reggele,
a
kikelet”)

Más újságírók az indirektebb módszert, az elhallgatást választották – erre is ide

iktatunk egy példát. A televízió „Delta” című műsora egy félórás adásban mutatta
be, hogy dolgozták ki a tudósok a wallingfordi laboratóriumban Anglia pusztuló
partjainak védelmét. A magyar kísérőszövegben csak azt az egyet felejtették átvenni
az angol eredetiből, hogy azok a tudósok vízépítő mérnökök voltak, Wallingfordban
pedig vízépítési laboratórium működik.
Minden adandó alkalommal éreztették, hogy a vízügyesek csapatát csak a belső
terror tartja egyben. Hírül adták, hogy a Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóságnál
elbocsájtással fenyegették meg azokat a dolgozókat, akik nem kívántak résztvenni a
beruházást támogató aláírásgyűjtő akcióban. Egyesek szerint a győri VIZIG is
hasonló módszerekhez folyamodott.
Taktikailag nehezebb időszakban a sajtó igyekezett a jelentéktelenségbe
besüllyeszteni az egész vízlépcső témát. „Nem egyéb, mint a rendszerváltástól
frusztrált értelmiség belügye” – olvashattuk. „A dolog egyébként sem felfogható az
átlagember számára, kár is kísérletezni vele, döntsenek a szakemberek.” Hogy
ezeken kiket értenek, óvakodtak megjelölni, mert így elkerülhették a két szemben
álló fél neheztelését.
Az irodalom jelesei is gyakran sorompóba álltak. 1988. május 13-án K. F.
Kossuth-díjas író nyílt levelet intézett Grósz Károly miniszterelnökhöz:
„…Véleményem szerint nagyban megkönnyítené közös dolgainkat, ha ezt a
szerencsétlen vállalkozást egyszer és mindenkorra leállítanánk. Tudom, sok pénz
fekszik már benne, de nálam szakértőbb barátaim szerint még így is jól járnánk és
egy csomó beláthatatlan keserves következménytől mentesülnénk. Így tehát én úgy
is, mint a lélek mérnöke azt tanácsolnám, kérném: még hosszan fektessék el, majd
csöndesen ejtsék el véglegesen ezt a szerencsétlen és az országban oly népszerűtlen
beruházást…”
Ez a levél azért megy ritkaságszámba, mert szerzője bevallja szakmai
járatlanságát, a kérdéssel foglalkozó többi író ellentmondást nem tűrő
egyöntetűséggel fogalmaz. Vegyük például D. P. versét: „Nagymaros! A »gigászi
gátművek« barbár, brutális torzója! Fatális falanszter: dömperek, üres darugémek,
trélerek, nyergesvontatók, buldózerek – mintha tankok! – és tehervagonok súlyos
sora – kivégző robot-osztagok – várja vasban, hogy mikor hajtják végre az
Európa-folyam halálos ítéletét, mikor lesz mégis mészárszék, erdőségek, vadonok
vágóhídja a nagyságos Dunatér?!… A turbinák betonbunkerei egy diktatúra
dilettáns emlékművei, egy »dísztribün« mellvédjei, ahonnan hallatszik még a
tervezők riasztó retorikája…”
Ami a nagyobb terjedelmű dolgozatokat illeti: hét-nyolc olyan könyvet
ismerünk, melyet az adott témának szenteltek. Kettő-három közülük nem több, mint
időben-térben egyaránt korlátolt dokumentumgyűjtemény átfogó és önálló
munkának álcázva, szerzőiket feltehetőleg a szereplésvágy és a könnyen elérhetőnek
látszó anyagi siker reménye motiválta. A többi kiadvány a rohamozó zöldek
elképzeléseit kívánta népszerűsíteni.
De ennyi talán elég is lesz. Reményi Péter, akinek kéziratos gyűjteményére
gyakran támaszkodtam ebben a részben, Stanislaw Lemtől idéz egy gondolatot,
mellyel én is befejezhetem fejtegetéseimet: „…a tudatlanság csak az értelmesek
buzgóságát fékezi, a legkevésbé sem tartja vissza az ostobákat, így aztán a
nyomtatott papír óceánjában mindenki megtalálhatja azt, ami megfelel az ízlésének,
ha nem ragaszkodik túlzottan az igazsághoz….”

(Az anyaggyűjtés gyakorlati lezárása után került kezembe a Kormány Tanácsadó

testület 1998. március 18-i ülésének bizalmasként kezelt jegyzőkönyve. Így csak
függelék formájában emelek ki egy részt, mely jelzi, hogy élte meg Nemcsók János
és csapata a sajtó ellenséges magatartását.

Glatz Ferenc (Nemcsók Jánoshoz): Hadd tegyek föl én is egy gonosz kérdést!
Hankiss Elemér – aki egyébként lemondott a bizottsági tagságról: az egyedüli, aki
nem bírta ki, ez egy nagyon jó átlag – föltette azt a kérdést Neked januárban, ahogy
ő nagyon fekete-fehéren fogalmazott – én nem foglak ennyire dicsérni – hogyha
ilyen koncepcionális a tárgyaló delegációnak a tárgyalási gondolatmenete, miért
nem jön ez át jobban a sajtóban? Na most tényleg megkérdezlek Téged ismételten:
hogyha ilyen világosak, és a kérdésekre ilyen egyértelműek itt a válaszok – amelyek
számomra is egyértelműek – és én tudom, hogy van, én azt ki merem mondani –
mert ugye nem nyilatkoztam: múlt héten, egyeztetve a Kormánnyal, hogy
hatástanulmány, stb. Először, az elsőben még bent hagyták, hogy teljes mértékben
egyetértek a kormánnyal, a másodikban már kihúzták. Tehát ha, az ember véletlenül
azt meri mondani, hogy valamiben egyetért a kormánnyal – ha a kétszerkettőre
netán azt mondja a miniszterelnök, hogy négy – nem illik azt mondani, hogy szintén
négy. Én értem a sajtót, de nincsenek eszközeid? Itt beszélnek százmilliárdokról,
meg ostromolnak bennünket az újságíró kislányok – nem is tudok hozzászólni,
bevallom őszintén – miért nem lehet ezt átengedni valahogy? Nincs tényleg eszköze
erre a tárgyaló delegációnak, vagy a Kormánynak? Én nem akarom azt, hogy fizetett
hirdetés legyen, de valamilyen formában nem lehet itt értelmesen lépni?
Nemcsók János: Elnök Úr! A kérdések kérdését fogalmaztad meg. Megint
sokak dühítésére – nem ennek a körnek a dühítésére – mert el nem tudják viselni
politikai körökben, hogy én azt mondom: szakértőként kívánok az MTA doktoraként
viselkedni, és megnyilatkozni. Ezért, mint közétek tartozó ember, el szeretném
mondani, hogy mérhetetlen szomorúsággal, és rendkívül nehezen élem meg azt a
dolgot, hogy ha elmondom 38-szor, hogy a Tanácsadó Testület szakmai véleménye
alapján is 125 milliárdba kerül előzetes kalkulációk szerint egy nagymarosi gát, és
175 milliárd körülibe kerül egy pilismaróti gát, akkor tizennyolcadszor is azt
mondják, hogy 600 milliárdba kerül egy gát, és minden állampolgár zsebéből 250
ezer forintot vesz ki. Szóval itt megáll az ész. Nem tudok mit kezdeni. Én fuldokló
emberként vergődöm, de föl nem adom abban a közegben, amit politikának
mondanak, és nem kívánom én minősíteni, hogy amikor húszszor elmondom, hogy
125, akkor huszonhatszor azt mondják, hogy 600. Ez a mi köreinkben
elképzelhetetlen, hogy valaki ilyen szemrebbenés nélkül csaljon. Ha csak nem más
oka van, hogy ezt mondja. Itt más oka van, politikai oka, de ez nem itt, ennek az
asztalnak a feladata. Nem tudunk mit tenni. Szeretném elmondani, amit előbb
mondtam: hányszor, nemcsak egyszer, őszintén a korrigálás céljából elmondom
hogy nem a Magyar Tudományos Akadémia Tanácsadó Testülete, hanem a
Kormány Tanácsadó testülete megkérdezi: mit mondott a Magyar Tudományos
Akadémia Tanácsadó Testülete? És elmondja Kovács László külügyminiszter úr a
Parlamentben, hogy nem írt alá, kérem szépen, egy előzetes keret-megállapodást,
hanem egy jegyzőkönyvet, és egy nap múlva, két nap múlva, két hét múlva ugyanaz,
akinek elmondja, azt mondja: mit írt alá tulajdonképpen Nemcsók János? És, hogy
kötelező jogereje van a következő kormányokra, stb. Én nem tudok mást mondani,
Elnök úr. Tessék elhinni, mindig elmondjuk, és abszolút nem jön át.
Göbölyös Gábor külpolitikai szakértő hozzáteszi: Én azt hiszem, hogy a
dolognak a lényege az, hogy a kérdésben politikai erők között olyan
véleménykülönbség van, ami miatt lehetetlen egy olyan kommunikációs stratégiát
kidolgozni, amely konszenzuson alapul. Miután a média jelentős része, valamilyen
formában – érzelmileg, vagy akár más módon kapcsolódik politikai erőkhöz, a
helyzet az, hogy a magyar sajtóban is lényegében fölényben vannak azok az elemek,
amelyek – hangsúlyozom, részben érzelmi okokból – prekoncepciós alapon elvetik,
gyakorlatilag elvetik, a megegyezést. Elsősorban az alsó vízlépcső megépítését.
Addig – véleményem szerint – a politikai erőknek nem sikerül valamennyire is
konszenzusra jutni, tartok tőle, hogy semmiféle komoly kommunikációs stratégia
kidolgozását – ha ilyen meg is történik – nem lehet érvényesíteni.
Glatz Ferenc: Világos.)

XXI. A két professzor

 1.

Nehezen szabadulunk attól a gyanútól, hogy a magyarországi rohamozó zöldek

vezetői életük egyetlen esélyét játszották meg, mikor a mozgalom élére álltak.
Biológusként, közíróként vagy festőművészként keveset tudtak felmutatni politikai
színrelépésükig és ha megmaradnak eredeti szakmájukban, valószínűleg továbbra
sem vitték volna túl sokra.
Soraikban a már említett dr. Tóth János mellett feltétlen kivételnek számít Vida
Gábor professzor személye. Tiszteletlenségszámba menne, ha laikus létünkre mi
jellemeznénk tudományos működését, álljon itt az 1990-es kiadású Ki Kicsoda
szócikke: „Vida Gábor genetikus… Az Eötvös Loránd Tudományegyetem
Természettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára. A Magyar Biológiai
Társaság elnöke, a Magyar Humángenetikai Társaság alelnöke, a Magyar
Genetikusok Szövetségének elnökségi tagja. A Magyar Tudományos Akadémia
Biológiai Oktató Bizottságának elnöke, a Genetikai Bizottság tagja, 1988-tól a
Tudományos Minősítő Bizottság tagja, a biológiai szakbizottság elnöke. Kutatási
területe: fluorisztika, növényökológia, citogenetika, evolúciós genetika, a növényi
fajkeletkezés genetikai mechanizmusai, a hibridizáció és a kromoszómaváltozások
hatásai. Több szakkönyv, egy jegyzet, kb. 100 szakcikk szerzője.”
Vida professzor nem csak elismert munkásságával vívott ki rangot magának,
hanem elvi alapokon nyugvó magatartásával is, például következetesen szembeszállt
a Liszenko nevével jelzett dilettáns irányzat képviselőivel.
A külső szemlélő nem könnyen fogja fel, hogy ez a maga területén oly szépen
dekorált tudós hogy tévedhetett idegen terepre, miért vállalt vezető szerepet a
vízlépcső építkezés problémáinak eldöntésében. Hasonló esetekben óhatatlanul
felmerül Lee Iacocca megállapítása, hogy „a legkiválóbb szívspecialista is csak
sarlatán nőgyógyász lehet.”
Vida professzor a bős-nagymarosi tervet fundamentális okokból elutasította,
véleménye szerint nem létezik környezetbarát vízlépcső, ebbeli meggyőződését
számos ad hoc bizottság elnökeként és más minőségében is kifejtette.
Vidával a rohamozó zöldek emlékezetes Gellért Szállóbeli seregszemléjén, a
szünetben találkoztam össze. Nem tartottam illendőnek zavarni, ő szólított meg és
lekötelező szívélyességgel felajánlotta egy eszmecsere lehetőségét.
(Itt kínálkozik az alkalom, hogy elmondjam, miért szólalnak meg a
könyvemben aránytalanul keveset a rohamozó zöldek vezetői – olyankor is
többnyire idézetek formájában.
Vargha Jánost telefonon kerestem meg, Hajósy Adrienne-t személyesen.
Beszélgetésre kértem őket, mindenféle biztosítékot felajánlottam, hogy a
legcsekélyebb mértékben sem csorbítom vagy változtatom meg a mondanivalójukat.
Egyikük nyíltan, a másikuk burkoltan utasított el, ami természetesen jogukban állt,
viszont bennem azt az érzést keltette, hogy a továbbiakban nekem sem kell
erőltetnem a velük és a hozzájuk tartozókkal való találkozást.)
Vidával az egyetemi kutatószobájában ültünk le egy rövidebb beszélgetésre,
ennek során azt szerettem volna megtudni: elégségesnek érezte-e ismereteit ahhoz,
hogy a Vízlépcsővel kapcsolatos ügyekben határozatokat készítsen elő.
Ha jól értelmeztem a válaszát, Vida professzor úgy vélte, hogy a tudománynak
napjainkban a minden áron való analízis helyett a szintézisre kell törekedni,
különben elvész a részletekben. A szétforgácsoltság példájaként megemlítette, hogy
az Egyetemen tizenhárom biológiai tanszék működik anélkül, hogy az ott dolgozók
követni tudnák egymás tevékenységét.
– Lejárt a szakbarbárok kora! – mondta.
Utána a Vízlépcsővel kapcsolatos felfogásának személyes gyökereit próbáltam
feltárni kérdéseimmel. Vida professzor elmondta, hogy ötgyermekes szegény
családból származik, a háború után egy segélyprogram keretében elvitték Dániába.
Az előírások szerint beoltották tébécé ellen, de egy egészséges dán gyerekre
méretezett adag szérumot kapott, ami az ő rosszul táplált szervezetében valódi
tébécét váltott ki. Egy évig ágyban feküdt, majd mintegy lelki ellenhatásként
minden lehetséges alkalommal kijárt a természetbe, akár egy templomba, kezében
Jávorka növényhatározójával.
Később Vida növénytani térképészként eltöltött egy nyarat a Szigetközben.
Munkája során meglepődve tapasztalta, hogy a hő, a víz és a különféle
mikrohatások nyomán akár 20–30 méterenként is megváltoznak a növénytársulások.
Az eljövendő kutató arra gondolt, hogy ha ilyen apró dolgokra ilyen intenzíven
reagál az élővilág, akkor mennyire befolyásolja majd egy olyan betonmonstrum,
mint a kiliti gát.
– A Föld felületének ötven százalékán folyik az ember céljait kiszolgáló
termelés, a másik felét a legkevésbé sem tartják fontosnak. A Margitszigeten a virág
értékes, a hegyen nőtt pedig értéktelen, mert nem kerül semmibe. Az ember önhitt
állat; amit nem maga csinál, azt nem becsüli. A Természet rengeteg fajjal dolgozik
az előre nem látható bajok következményeinek kivédésére, az ember
monokultúrákat akar megvalósítani maga körül.
A természetes populációk méretei vagy állandóak, vagy egy bizonyos törvény
szerint ingadoznak, míg a mesterségesek sorsát nem lehet megjósolni. Sok évezred
folyamán azok a génformák választódtak ki a fajokban, melyek egymással
kapcsolatot teremtve stabilitást eredményeznek. Ezek ki tudják védeni a környezet
kisebb változásait, míg az ember által fönntartottak önszabályozása sokkal rosszabb.
– Mi történik akkor, ha egy-egy ökorendszer elpusztul?
– Sokan ma is azt hiszik, hogy a biológiai lények sorsa azért kezelhető sokkal
könnyedébben, mint más anyagi értékek, mert akár egyetlen egyedből, illetve párból
újjá tudjuk éleszteni az egész fajt. Ezt az elképzelést feltehetőleg Noé bárkájának
bibliai legendája ihlette, és ma már tarthatatlannak számít. A helyrehozatal attól
függ, hogy a pusztulás közvetlen szomszédságában megmaradt-e egy hasonló
ökorendszer, ahonnan kiindulva megvalósulhat a visszatelepülés, különben a
szisztéma teljesen eltűnik az adott területről.
– Ezek az értékek anyagiakban is kifejezhetőek?
– Sajnos Magyarországon az embernek úgy kell érvelnie a
természetvédelemmel kapcsolatban, hogy bizonyos jelenségek milyen gazdasági
hasznot hoznak, vagy hozhatnak majd. Bár ez éppen olyan, mintha a Szépművészeti
Múzeum képgyűjteményének értékét a vászon anyagával és a rákent festékek
mennyiségével próbálnák kifejezni.
Persze bizonyos mérőszámokat azért meg lehet határozni. A Szigetközben
becsülhetőleg ötezer féle növény- és magasabbrendű állatfaj él. A Vízlépcső
megépítése a legkíméletesebb, tehát vízvisszapótló rendszerek alkalmazása esetén is
megsemmisíti a génállománynak mintegy a felét – ez körülbelül százmillió
génformát jelent. Egyetlen gén szintézise 1000-10 000 dollárba kerül, ezt tessék
beszorozni azzal a százmillióval, melyet veszteségként jósoltam és máris az
irrealitások világába érkeztünk.
Én bízom benne, hogy az érintetlen természet idővel felértékelődik. Sajnos ezt a
derűlátást elsősorban csak arra tudom alapozni, hogy amint csökken a természetes
vegetációjú terület, úgy válik egyre fontosabbá az, ami belőle megmaradt. Nekem is
van egy kertem, ahová kimehetek, talán ezért sem kerültem még egy kórház
idegosztályára.

2.

Távolról sem éreztem magam hivatottnak, hogy vitába szállhassak Vida

professzorral, de a teljesség kedvéért szerettem volna bemutatni az övével ellentétes
álláspontot is. Egy hozzá hasonlóan vitathatatlan rangú személyiségtől, Mosonyi
Emil professzortól kértem nyilatkozatot.
Mosonyi életrajza szinte felöleli a magyar vízgazdálkodás utóbbi hat évtizedét.
Fiatal mérnökként résztvett a Békésszentandrási Vízlépcső és a Hortobágytoroki
Árvízkapu általános és részletes tervezésében. Még be sem töltötte 32-ik évét, mikor
kinevezték az Országos Vízerőügyi Hivatal élére. 1948-ban létesítményi
főmérnökként átvette a tiszalöki vízlépcső építkezéseinek irányítását és, mint ahogy
írtuk már, őt tartják a nagymarosi koncepció szellemi atyjának is.
A professzor részt vett az 1956-os forradalom eseményeiben. 1957 után a
professzor sorsa rosszra fordult, eltávolították a Műegyetemről, mint nyilatkozta:
– Olyan helyzetbe kerültem, mint a zongoraművész, aki nem játszhat tovább,
csak a zongoralábat javíthatja. Politikailag is pettyesnek számítottam, a
javaslataimat soviniszta alapállásúnak minősítették.
 Mosonyi 1964 nyarán időszakos szakértői munkára Afrikába ment. Missziója
befejeztével Olaszországban épp a jelentését írta, mikor összeesett. Egy római
kórházba szállították, ahol a kivizsgáló orvos figyelmeztette:
– Ha továbbra is olyan körülmények között fog élni, mint eddig, nem jósolok
Önnek sok időt!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mosonyi professzor 1965 februárjában
Karlsruhéban átvette az ottani vízépítési intézet vezetését, egyetemi rendes tanári
kinevezést kapott, és elfoglalta a nemzetközi hírű „Theodor Rehbock”
folyamszabályozási laboratórium igazgatói posztját is.
A professzor nem akarta felégetni a hidakat maga mögött, levelet küldött a
Magyar Tudományos Akadémia elnökének, ebben kifejtette disszidálásának
indokait és megértést kért. Mentegetődzését nem vették figyelembe, távollétében
négy és fél év börtönre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélték és csak 1988-ban
jött újra hivatalosan Magyarországra Maróthy László környezetvédelmi miniszter
meghívására.
Mosonyi professzort szállodai szobájában találtam meg, a munkáját szakította
félbe a beszélgetés kedvéért. Nyolcvannyolc éves korára még mindig folyamatosan
dolgozik, bár a szeme meggyöngült, egy különleges szerkezetű olvasógépet
kénytelen használni. Felesége a közelünkben telepszik le, láthatólag attól tart, hogy
az öregember túlerőlteti magát. A professzor nekem engedi át a terepet,
végighallgatja a Vízlépcső környezeti hatásaira vonatkozó kérdéseimet.
– Mi ezt már a tervezés első szakaszában figyelembe vettük – kezdte válaszát –,
mikor a mai értelemben vett környezetvédelem még fogalomként sem létezett.
Mindazokat a járulékos létesítményeket meg kívántuk építeni, mindazokat a
szabályokat alkalmazni kívántuk, melyek biztosítják, hogy az Erőmű ne váltson ki
káros környezeti hatásokat, illetőleg eltűrhető mértékre csökkentsük azokat.
– Tehát bizonyos károk azért keletkeztek volna?
– Minden tevékenységünk beleszól a Természetbe, a végső megítélés csak az
arányokon, a kár-haszon egyenleg tisztázásán múlik. A tudomány és a technika
felelős alkalmazásával az ember javíthat a készen kapott adottságokon,
fölszámolhatja a már kialakult hátrányos jelenségeket, míg az érintetlenül hagyott
természeti formák esetleg katasztrófát válthatnak ki.
Én szívesen elhiszem, hogy az elhanyagolt Duna szebb látványt nyújt, mint a
szabályozott, de ha ezt döntő érvként fogadjuk el, akkor városokat sem volna szabad
építeni. A környezetvédő, lett légyen a legelvakultabb fajtájú, mikor a házát
alapozza, nem facölöpöket rak le, hanem betont kever. Nem lovon érkezik a
megbeszélésekre, hanem autóval, pedig ő aztán csak tudja, hogy a kipufogó gáza
károsítja a természetet.
(Nem akartam megdöbbenteni a professzort azzal, hogy idézem neki azt, amit
egy környezetvédő gyűlés egyik résztvevőjétől hallottam:
 – A huszadik században két nagy csapás érte az emberiséget: az angol vécé
általánossá válása és a mosógép!)
– A világban nem csak a fauna és a flóra számít értéknek, az ember és gyerekei
is része a környezetnek, őket is védeni kell, az ő érdekeiket is szem előtt kell tartani.
A bajor erdőkben egy borchenkäfer nevű bogár támadta meg a fákat és az idő
múltával rettentően elszaporodott. Az erdészek azt javasolták, hogy a megbetegedett
fákat ki kell vágni és el kell égetni egy elkülönített helyen, az ökoideológusok ezt
nem engedték, „természetbarátabb” megoldásokat javasoltak, végül negyvenezer
hektárnyi erdő pusztult el. Hol a hatás? Ha a gyermekünket megtámadja egy bacilus,
azt is hagyjuk a természetre és ne gyógyítsuk? – professzor lapozgat az iratai között
– egy barátom hívta fel a figyelmemet a következő, ökodiktátorokat jellemző
idézetre: „Amit józan ésszel, érveléssel nem tudnak elérni, azt halogatással és
törvényesnek tűnő csalárdságokkal akadályozzák. Nem törődnek a gyakorlati
tényekkel, csak mennek a maguk útján s a végén elpusztítanak valamennyiünket. A
legtöbb, amit tehetünk, ha tudatjuk a közvéleménnyel, hogy érdekeinket aláássa egy
kisebbségi fanatikusokból és törtető politikusokból álló fondorlatos szövetség.”
A vékony öregember nehezen fékezi az indulatait:
– A környezetvédelem nem válhat vallássá, nem is úgy indult. A műszaki
tudományok még a század elején úgy alakítottak ki bizonyos létesítményeket, hogy
a szabad természet kedvelői számára nehezen voltak elviselhetőek. Az 1940-es
években aztán felfedezték, hogy figyelembe lehet és kell venni az ilyen irányú jogos
igényeket. Létrejött egy környezetvédő mozgalom, ez aztán kettévált egy józan és
egy fundamentalista szárnyra. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az iszlám hívők
esetében egy hasonló megoszlás komoly következményekkel járt, a fundametalistáik
minden iránt zártak, csak a terrorra nyitottak.
– Filozófiailag egyértelműnek tűnik a felfogásuk.
– Én tisztelem a filozófiát, lehetővé teszi nekünk, hogy érdemes legyen élnünk
a világ megteremtett kereteiben, de ne szóljon bele a műszaki kérdésekbe,
akármilyen magas szintre is jutott a maga speciális területén. Olyan ez, mintha egy
veseoperációba beszállna egy fogász olyan alapon, hogy ő is orvos – vagy még
ennél is rosszabb.
Egyetlen filozófus, jogász vagy zongoraművész sem köteles rajongani a
Vízlépcsőért, szívük joga, hogy kinyilvánítsák az ellenvéleményüket – de csak
ennyiről lehet szó és nem többről! A felépítésről vagy az elhagyásról felelős
politikusoknak kell dönteniük, miután meghallgatták, és feldolgozták a vízügyiek és
az energetikusok szakvéleményét. Sajnos, nálunk ez a felfogás nem jellemző, a
botcsinálta dilettánsok kiveszik az ügyeket a hozzáértők kezéből. Ha így haladunk
tovább, akkor nincs már messze az az idő, amikor az operációkat csak olyan
személyek végezhetik el, akik igazolni tudják, hogy fogalmuk sincs az anatómiáról.
Felesége egy tablettát diktál bele Mosonyiba. Hogy megkönnyítsem a
professzor dolgát, visszatérek az alapkérdésre:
 – Szükségszerű-e, hogy a gazdasági fejlődéssel együtt járjon egy bizonyos fajta,
természeti elszegényesedés és a legtöbb, amit tehetünk, abban áll, hogy csökkentjük
ennek a mértékét?
– A vadonban élő paraszt valaha télen kivágta a fákat, hogy tüzelőhöz jusson és
ezzel egy láncreakciót indított el. A letarolt fák helyén erózió lépett fel, az eső
lemosta a humuszréteget, a humusz feltöltötte a folyókat, árvizek keletkeztek,
melyek tönkretették a deltavidékeket és az ott lakók életét. A fa kivágását megtiltani
nem lehet, mert a paraszt megfagy, ha nem juthat tüzelőanyaghoz. Ha a lakhelye
távol fekszik a nagy elektromos- és gázvezeték-rendszertől, csak a törpe
vízerőművektől remélhet áramot: világítást és fűtést. A látszólag természetromboló
létesítmények valójában a környezetpusztítást előzik meg ilyen módon.
– Magyarországon kevés ilyen ellátatlan területet lehet találni. Az általános
jellegű áramszolgáltatást tekintve viszont kérdésesnek látszik, hogy kifizetődő-e a
Vízlépcsőrendszer áramtermelése. Az eredeti tervek szerint ránk jutó 440
megawattnyi energiát a Paksi Atomerőműben egyetlen új blokk képes volna
előállítani.
– Elöljáróban hadd említsem meg egy személyes tapasztalatomat. Annak
ellenére, hogy egy vízerőmű az ország ellátását csak kis hányadban fedezi, mégis
rendkívüli jelentőségű, mert zavaros politikai és gazdasági helyzetekben az
energiahordozók importja könnyen leállhat. 1956-ban a forradalmi események
idején a szinte jelentéktelen tiszalöki vízlépcsőn megtermelt energia sokat segített az
egész ország energiaigényének a kielégítésében.
A Paksi Atomerőművel kapcsolatos számítás valós, de számításba kell
vennünk, hogy mekkora kockázatot jelent egy ilyen új blokk. Én nem vagyok
atomerőmű-ellenes alapállású, ha egy országnak nincs más lehetősége, hogy a
népnek energiát nyújtson, akkor kénytelen ilyent építeni, de egy pillanatig sem
feledhetjük Csernobil felettünk lebegő árnyékát.
Ma az egész világon megmutatkozik egy olyan törekvés, hogy térjünk át a
megújuló energiaforrásokra: a vízerőre, a szélre, a bio- és napenergiára. Minden
országnak elsőrendű érdekében áll, hogy importtól nem függő saját energiabázissal
rendelkezzék, olyannal, mely nem fogyasztja a véges mennyiségű fosszilis
energiakészletet. Néhány kilowattól öt megawattig terjedő törpe vízerőmű
elméletileg mindenütt működhet, ahol megfelelő szintkülönbséget lehet létrehozni.
Lengyelországban jelenleg négyszáz hasonlót terveznek és építenek,
Németországban és Svájcban is támogatják és szubvencionálják ezeket a
kezdeményezéseket, ezért nevetségesnek tartom, hogy Magyarországon lebecsülnek
egy 400 megawattot meghaladó vízerőkészletet.
Még egy körülményt okvetlenül számításba kell vennünk: az időbeli távlatokat.
Egy helyesen kivitelezett és gondosan karbantartott vízerőmű szinte beláthatatlan
ideig üzemképes marad. A beton és a vasszerkezet moccanás nélkül kitart,
legföljebb a gépek egyrészét kell kicserélni. Rheinfeldenben most ünnepeltük a
vízerőmű századik évfordulóját és nálunk is hasonló korú az ikervári létesítmény.
Ebben a „második életük”-ben már alig vagy egyáltalán nem terheli őket
amortizáció, ezért olyan olcsón termelnek, hogy semmiféle más energiaszolgáltatási
forma nem vetekedhet velük.
– Világméretekben hogy áll az energiaágazatok versengése?
– Az Egyesült Államokban már húsz éve nem adnak ki engedélyt atomerőműre,
még a wisconsini létesítmény renoválásához sem járultak hozzá. Magyarországnál
maradva a hidrológiai körülmények e tekintetben eleve meghatározó szerepet
játszanak: Paks másodpercenként 100 köbméternyi hűtővizet igényel – ez akkora
mennyiség, hogy a tiszai kisvíz összesen nem ad ki ennyit, túlságosan nagy
fejlesztésről tehát nem lehet szó.
A szénerőművekkel kapcsolatban is környezetvédelmi gondok merültek fel. Az
elengedhetetlen kéntelenítés többe kerül, mint az üzem egész működtetése, a
keletkező pernyét is egyre nehezebb elhelyezni.
Olajjal hosszabb távon nem lehet győzni. A szénhidrogének olcsók a
világpiacon, következésképp a felhasználásuk erőltetett ütemű és mérvű, ezért
biztonsággal megjósolhatjuk közeli kimerülésüket.
Energia viszont kell. Olyan nagy országok, mint India vagy Kína, távlatilag úgy
tervezik, hogy a gazdasági teljesítményüket évente tíz százalékkal növelik majd.
Nem lehet véletlen, hogy világszerte hatalmas új vízerőművek épülnek: a
brazil-paraguayi határon a 12 ezer megawattos ITAIPO, vagy a THREE GORGES
Kínában a maga 14 ezer megawattjával.
A professzor felesége egyre szűkülő köröket ír le az asztalunk körül, fél, hogy a
hosszadalmas beszélgetés kimeríti majd a gyengélkedő professzort.
Elfogadom az aggályait és már csak egy-két befejező kérdést engedek meg
magamnak:
– Felkérték Önt, hogy személyesen is működjék közre a hágai tárgyalásokon?
– Semmire sem kértek fel, de én nem érzem megbántva magam. Már
túljutottam azon a koron, hogy hiúsági komplexusokban szenvedjek.
– Mit gondol, miért alakult így?
– Harmincöt országnak vagyok a hivatalos tanácsadója, Magyarország nem
szerepel köztük. Ezt természetesnek kell tartanom, hiszen itt nem akarnak vízlépcsőt
építeni, másért engem nem érdemes idecitálni.
– Szeretném, ha megmondaná a konkrét okot.
– Úgy látom, azért nem vették hivatalosan igénybe a közreműködésemet, mert
féltek az objektív tudományos véleményektől. Volt munkatársaimat és
tanítványaimat, valamint a vízépítésben dolgozó többi szakembert a sajtó, a rádió és
a televízió igaztalanul meghurcolta, mégpedig olyan primitív és durva módon, ami a
demokráciákban nem szokásos. Engem azonban nem lehet így elnémítani,
megkérdezném: kik a felelősek azért, hogy az országgyűlést és a kormányt oktalanul
hatalmas kiadásokba sodorták – a magyar adófizetők terhére – és környezetvédelem
címén környezetellenes intézkedésekre kényszerítenék. El fog jönni a békebűnösök
felelősségre-vonásának ideje.
(A teljességhez hozzátartozik, hogy 1998 elején a kormány és a Magyar
Tudományos Akadémia tett néhány gesztust Mosonyi professzor felé, véleményem
szerint merő propaganda célból, saját pozícióinak megerősítésére törekedett; de a
kivételes életútnak kijáró elismerést továbbra sem adta meg.)

XXII. Az a hat hónap…

Az történt mostanában, mintha valaki huszonegyesben

tizenkilencre lapot kérne, holott tudja,
hogy már rég kiment a négy alsó.”
Egy szakértő

Ezúttal engedtessék meg nekem egy személyes jellegű, de a tárgyhoz tartozó

bevezetés.
1995 nyarán a Balatonról szóló riportkönyvemen dolgoztam, időm java részét a
tó mellett töltöttem. Egy alkalommal helikopterrel utaztam le Siófokra, a budaörsi
repülőtérről indultunk, a felszállásra várakozva ismerkedtem meg Nemcsók
Jánossal. Hírét már hallottam, tudtam róla, hogy a biológiai tudományok doktora, az
MSZP aktív politikusa, 1995 júniusában államtitkári rangban balatoni
kormánybiztossá nevezték ki.
Arról később értesültem, hogy Horn miniszterelnök kedvencei közé tartozik, az
MSZP legnagyobb válsága idején, mikor az Országgyűlésben a tíz százalékot sem
érte el képviselőinek aránya, Nemcsók hűségesen kitartott, és ezt a jót-rosszat
egyaránt számon tartó pártvezér nem felejtette el neki.
Később a munkám úgy hozta, hogy számos alkalommal találkoztunk. Úgy
tapasztaltam, hogy Nemcsók magatartását nyitottság, érzelmi-indulati alapállás
jellemzi és ezek a tulajdonságok néha túlzásokba is ragadják. Emlékezetes marad
számomra, mikor a Balatoni Regionális Tanács egyik ülésén felvetette, hogy a
területen élő és dolgozó vezető szakemberek töltsék együtt a Szilvesztert – mintegy
baráti társaságként. Nemcsók arcára határozott csalódottság ült ki, mikor ajánlatára a
megszólítottak alig leplezett visszautasítással reagáltak.
A hozzáértők kevés sikert jósoltak a kormánybiztosnak. Nem rendelkezett
államigazgatási gyakorlattal és bár hosszabb ideig dolgozott a tihanyi
kutatóintézetben, a Balaton mellett felmerülő problémákat sem mindig tudta a
maguk valódi súlyán értékelni. Néha elképesztő ötleteket röppentett fel, melyek
közül a tihany-szántódi híd vagy alagút terve váltotta ki a legnagyobb vihart, de
sokan csóválták a fejüket a pecsenyecsikó tenyésztéssel, vagy a biobor előállításával
kapcsolatos elgondolása fölött is.
Mindent összevetve az általam ismert periódusban Nemcsók egész
tevékenysége mégis pozitív egyenleget mutatott, a balatoni állapotok határozottan
javultak. Sikerét a kedvező időjárási körülményeken kívül leginkább annak
köszönhette, hogy engedte dolgozni, sőt, támogatta a helyi szakembereket,
mindenekelőtt a vízügyeseket.
Emlékezetem szerint 1996 májusában együtt utaztunk le egy
balatonmáriafürdői partszemlére. Nemcsók akkor említette először nekem, hogy a
miniszterelnök őt kívánja megbízni a dunai kormánybiztosi feladattal, a
bős-nagymarosi ügyek rendezésével.
Már korábban is előfordult, hogy Nemcsók elhívott magával egy-egy televíziós
fellépésére – az apropót az adta, hogy akkoriban jelent meg egy közszerepléssel
foglalkozó könyvem. Az államtitkár azt igényelte, hogy figyeljem meg, milyen
stílusbeli hibákat követ el a nyilatkozataiban, megjegyzéseimet minden hiúság
nélkül, változtatásokra mindig hajlamosan fogadta. Most arra kért, hogy ha
kívülállóként is, de társuljak hozzá az új feladatában, legyek jelen majd a
tárgyalásokon és írjak egy riportkötetet a tapasztalataimról.
– Nekem sok hibám van – feleltem akkor Nemcsóknak –, de egy jó
tulajdonsággal biztos rendelkezem: nagyon értelmes vagyok! (Azt nem tettem
hozzá, hogy szerfölött szerény is.) Életem során számtalan szakmát, környezetet
sikerült már felderítenem, de azt hiszem, hogy Bős-Nagymaros ügye meghaladná
riporteri feltáró képességeimet. Az alapok is hiányoznak, mert az 1980-as évek
végén, mikor az események dandárja zajlott, nem figyeltem eléggé erre az ügyre, a
saját bajaimmal voltam elfoglalva. Úgy gondolom, hogy legalább egy évre volna
szükségem, amíg egyáltalán átláthatnám a Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos
jelenségeket és akkor sem biztos, hogy hiteles véleményt sikerülne kialakítanom.
Ez, egyébként, nem okozna különösebb bajt a világban, legföljebb írnék egy rossz
könyvet és kész, annyi rossz könyv van a Földön, hogy fel sem tűnne közöttük. De
ha Te, mint kormánybiztos tévedsz majd, az belekerül Magyarország történelmébe –
és sajnos, fennáll ennek a veszélye.
– Mire gondolsz?
– Öt-hat funkciót is ellátsz, továbbra is balatoni kormánybiztos maradsz,
egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, aktív pártpolitikus és így tovább, hogy jut
arra időd és erőd, hogy elsajátítsd az ügyben szükséges irdatlan mennyiségű
ismeretet és aztán a kezedben tartsd a tárgyalások irányítását?
Nemcsók erre képesnek találta magát és nekem nem állt jogomban
kétségbevonni meggyőződésének alapos voltát. Indokait elemezve arra gondoltam,
hogy a tárgyaló delegáció fejeként végeredményben inkább diplomata kell hogy
legyen, mint az ügy részleteiben is jártas szakember és ha egy megfelelő színvonalú
gárda dolgozik a keze alá, sikerrel teljesítheti a feladatát. Nemcsók mellett szólt az
is, hogy egyre rangosabb közszereplői kvalitásokat mutatott, „kisemberként” tudta
magát elfogadtatni a kisemberekkel, kiválóan teremtett kapcsolatokat, meggyőzően
és egyre jobb stílusban fogalmazott, némi vezetői gyakorlatra is szert tett.
Ott, Balatonmáriafürdő felé tartva, a kocsiban nem jutottunk végleges
megállapodásra részvételemről az eljövendő tárgyalásokban. Őszintén szólva abban
reménykedtem, hogy az ügy magától megoldódik majd, Nemcsók elfelejti az
ajánlatát. Mindig is szerette látványosan magához kötni az embereket, utána pedig
elfelejtkezni róluk. Egy eltúlzott képpel kifejezve: ha látott egy embert furulyázni a
siófoki parton, odament hozzá és közölte vele, hogy ezennel kinevezi a balatoni
fúvószenei élet felelősévé, küldje be szakmai elképzeléseit és pénzügyi tervét a
Kormánybiztosságra, aztán tökéletesen megfeledkezett az egészről.
Várakozásaim nem váltak be, 1997 májusában, mikor ténylegesen is kinevezték
kormánybiztossá, Nemcsók újra hívott, de én nem kívántam a csapatához
csatlakozni. A téma azonban már izgatott, éltem azzal a lehetőséggel, hogy külső
szemlélőként jelen lehetek néhány bizalmas tárgyaláson. Titoktartásra nem
köteleztem el magam, ezért semmi sem köti a kezemet, hogy az itt szerzett
tapasztalataimat belefoglalhassam a könyv anyagába.

A hágai döntés idején Nemcsók még nem kapott felhatalmazást, hogy a

Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos három alapvető problémáról: az alsó vízlépcső
felépítéséről, Dunakiliti-Dunacsúny szerepének tisztázásáról és a kölcsönös
kártérítések ügyéről tárgyaljon. Ha lett volna ilyen megbízatása, akkor sem tudott
volna érdemi megbeszéléseket folytatni, mert sem a megfelelő szakmai bázis, sem a
szükséges pénz, de még az elegendő irodabázis sem állt a rendelkezésre. A
körülményeket jól jellemzi az a tény, hogy hetek teltek bele, mire Nemcsók kézhez
kapta a hágai döntés hiteles fordítását. Valahányszor találkoztunk, egyedül ült az
irodájában és különböző térképek, statisztikák fölött tépelődött. Most derült ki, hogy
a magyar vezetés egyetlen várható ítéletvariáns végrehajtására sem készült fel. A
külügy a döntéssel lezártnak tekintette a maga koordináló szerepét, a vízügyi tárcát
senki sem vonta be, a környezetvédelem pedig korábban sem foglalkozott az üggyel.
Később a rohamozó zöldek és a magukat tárgyilagosnak feltüntető közírók
gyakran felvetették, hogy Nemcsóknak elsősorban a hágai magyar delegáció
tagjainak további szolgálataira kellett volna támaszkodnia. Úgy vélték, ők a per
előkészületeiben és maguknak a tárgyalásoknak a folyamán alig nélkülözhető
tapasztalatokat szereztek. Ajánlatukkal kapcsolatban Mosonyi professzor
megjegyezte:
– A vízlépcső sorsát a Hágában felsült magyar „szakértőkre” bízni annyit jelent,
mintha a gyújtogató piromániásokra bíznák a tűz oltását.
Nemcsók nem kívánt együtt dolgozni ezzel a csapattal, véleményem szerint
minden oka megvolt, hogy kételkedjen a nevezettek hozzáértésében és
tárgyilagosságában. Szénási György, a delegáció vezetője, úgy gondolom, szakmai
szegénységi bizonyítványt állított ki magáról, mikor a következőképpen nyilatkozott
a Vízlépcsőről: „…Bevallom, ma sem tudom, hogy kell-e vagy nem. Legutóbb a
perben az volt a dolgom, hogy azt mondjam, nem kell!” (Ez a kijelentés látszik
olyan fontosnak, hogy megjelöljük a feltalálási helyét, a Heti Világgazdaság közölte
1997. október 18-i számának 156-ik oldalán.) A figyelmes szemlélő csak eltűnődhet
azon, hogy ilyen „stabil” ismeretekkel miképp lehetett irányítani egy élet-halál
fontosságú országos ügyben tárgyaló küldöttség munkáját. Szerencsére Szénásit
nem foglalkoztatják öngyötrő kételyek, önéletrajzában ezt írja magáról: „finom, de
kemény tárgyaló, remek képesség arra, hogy a megfelelő időben hozza meg
döntéseit, nagy tapasztalat a keleti és nyugati gondolkodásmódban…” Nemcsók
egyébként a nyilvánosság előtt lovagiasan megvédte Szénási elvégzett munkáját, de
hozzátette: azt látni kell, hogy a meccset ő és társai elveszítették.
A delegáció tagjai közül Nagy Boldizsár a Duna Kör tagja volt, feltehetőleg ma
is az, ilyen minőségben a nagymarosi létesítmény elvi ellenzőjének számított.
Felfogásának meg kell adni a kellő tiszteletet, de nehezen lehetett volna elképzelni
részvételét egy olyan újabb tárgyalássorozaton, melyen nem kizárható lehetőségként
vetődik fel az alsó vízlépcső felépítése. Nemcsók a maga részéről sokra becsülte
Nagy Boldizsár képességeit, szakértői szerződést kínált fel neki, a jogász ezt nem
fogadta el – hiába világosították fel, hogy számos társa vállalt már közszereplést,
igaz, hogy a nevüket nem adták a munkájukhoz.
– Valki László urat fölkérte a kormány, hogy vegyen részt a tárgyalásokon –
mondta Nemcsók a delegáció egy másik tagjáról –, de ő úriember módjára
elhárította, azt mondta, neki akkora csalódást okozott a hágai döntés, hogy a további
egyezkedésben nem kívánt részt venni.
Valki professzor gyaníthatólag beérte azzal a dicsőséggel, hogy négy egymást
követő kormány mellett egyaránt betöltötte a legfőbb jogi orákulum szerepét és
visszatért a maga köreibe.
Vida Gábor professzor további közreműködésére senki sem tartott igényt, de
mint megjegyezte: „ha az eredeti tervek alapján a Duna vizének minél hatékonyabb
hasznosításának megvalósítását tűzik ki célul a felek nem vállalnék további
feladatokat.”

Hamarosan kialakult a tárgyalásokra készülő magyar fél felépítésének hierarchiája.

A legfőbb döntés jogát Horn Gyula magának tartotta fenn, a kormányon belül egy
„Duna-kabinet” alakult a közlekedési, a környezetvédelmi, a belügy- és
külügyminiszter részvételével. Nemcsók csak utánuk következett a rangsorban,
magasabb szintű önálló döntést nem hozhatott, egész működésében Horn Gyula
meghosszabbított karjának számított, esetleges felelősségét ehhez kell arányítani.
(Az ellenzék szerette volna, ha az ügyben létrejön egy ad hoc bizottság a
parlamenti pártok küldöttjeiből. Horn ezt hajlandó is lett volna elfogadni, de csak
tanácsadó testületként, mellyel időközönként konzultációkat folytatna. Az MDF
azonban ragaszkodott hozzá, hogy ez a csapat teljes jogú parlamenti bizottságként
működjön majd, előterjesztéseket tehessen, kontrollálhasson más bizottságok
mintájára. Horn ebbe már nem egyezett bele, mert ha minden tag egy-egy teljes
értékű szavazatot képviselt volna, akkor felborulnak a parlamenti erőviszonyok. A
feladat tehát megmaradt a külügyi és a környezetvédelmi bizottság hatáskörében, a
képviselők többsége tájékoztatást sem kapott a folyó ügyekről. Horn úgy vélte, hogy
a kiszivárogtatás lehetősége folyamatosan fennállna és az nehezítené a tárgyalásokat
folytató delegáció munkáját.)
A kormánybiztos helyettesének eredetileg Károlyi Csabát, a Duna Iroda
vezetőjét jelölték ki. Ő már hosszú évek óta foglalkozott a Vízlépcső ügyeivel,
megbízott vezetőként irányította a magyar küldöttséget a fenékküszöbbel
kapcsolatos tárgyalásokon. Kinevezése gyakorlatilag már megtörtént, mint mondani
szokás: „már ivott is rá”, mikor az SZDSZ megvétózta a személyét. Egyöntetű
vélemény szerint a kisebbik kormányzó párt azért járt el így, mert Károlyit a
Vízlépcső hívének tekintette.
Károlyi helyébe sürgősen kellett keresni egy másik megfelelő személyt. A
tisztséget felkínálták néhány vízügyi igazgatónak, de valamennyien visszautasították
az ajánlatot, a szakma változatlanul fenntartotta kételyeit a politika szándékaival
szemben, jellemző eset, hogy egyetlen vezetője sem jelent meg a hágai döntés
kihirdetésén.
Nem minden alap nélkül feltételezzük, hogy a szervezők valójában
megkönnyebbültek ettől az elutasítástól, mivel elkerülhették azt a látszatot, hogy
bevonják az ügybe a „vizes lobby”-t.
Nemcsók is igyekezett távoltartani magát a „sztálinistáktól”. Tárgyalásokat
folytatott Sámsondi Kiss Györggyel, Antall József már említett dunai
kormánybiztosával, de kérésem ellenére sem kereste meg az OVIBER régi
vezérigazgatóját, a Vízlépcső ügyeinek kétségtelenül legalaposabb ismerőjét, és
több más öreg szakemberrel sem vette fel a kapcsolatot. Ennek következtében a
delegáció meghatározó fontosságú dokumentumokhoz nem jutott hozzá. Ne tűnjék
dicsekvésnek, de néha én adtam kölcsön egyet-egyet az összekapart
gyűjteményemből.
Hosszú töprengés után Mayer Istvánt, a VITUKI Hidrológiai Intézet vezetőjét
jelölték ki a kormánybiztos helyettesének. Mayer áramlástani gépészmérnöki
diplomával rendelkezett, a standbeli vizesek soha nem sorolták őt maguk közé, bár
rosszindulatúnak tűnik a megjegyzés, hogy „vizet addig csak pipettában látott”, mert
korábban részt vett a nagymarosi vízlépcső előzetes mintakísérleteiben. Nagyobb
bajnak tűnt, hogy még soha nem vezetett megközelítően magas szintű delegációt
sem, márpedig gyakran ráhárult az irányítás feladata, mert Nemcsókot különféle
ügyekben el-elrendelték az ülésekről. Mayert megfelelő beszédkészségű
közszereplőként ismerték, későbbi fellépésein viszont kiderült, hogy színtelenül és
túl óvatosan fogalmaz, görcsösen és erélytelenül vitatkozik.
Ennek az lett a következménye, hogy míg a rohamozó zöldek négy-öt kiváló
debattert is harcba vetettek, a túloldalon egyedül Nemcsók tudott hatásosan
nyilatkozni, ez szükségképpen a kormánybiztos elfáradásához és
elbizonytalanodásához kellett vezessen.
Minden, az ügyben érintett minisztérium delegált egy személyt a tárgyalásra
készülő bizottságba: a külügyi, az igazságügyi, a pénzügyi, a környezetvédelmi, a
közlekedési, az ipari és kereskedelmi tárca egyaránt képviseltette magát, általában
helyettes államtitkári szinten. Ennek alapján vízügyes szakember most sem
kerülhetett volna be, az adott ügy legjobban képzett és legtapasztaltabb szakértője,
Jakus György is csak egy vargabetűvel, mint a „szigetközi régió reprezentása”
juthatott a hivatalos sáncokon belülre.
Egy példát említve az összetételre: az 1998. január 12-én Pozsonyban rendezett
plenáris ülés forgatókönyve szerint a magyar delegáció a következő tíz főből állt:
dr. Nemcsók János
dr. Mayer István
dr. Balázs Ágnes (Pénzügyminisztérium)
dr. Görög János (Külügyminisztérium)
dr. Hajós Béla (Közlekedési Minisztérium)
Horváth Sándor (Ipari és Kereskedelmi Minisztérium)
Jakus György (Szigetközi régió)
dr. Kondorosi Ferenc (Igazságügyminisztérium)
dr. Kovács Árpád (Környezetvédelmi Minisztérium)
dr. Valkár István (Hajózás)
A küldöttség munkáját hat különféle szakértői bizottság segítette: jogi,
pénzügyi, hajózási, külügyi, belügyi, tervezési témakörökben összesen mintegy
negyven résztvevővel. Létrejött továbbá az úgynevezett Tanácsadó Testület, Glatz
Ferencnek, az Akadémia elnökének a vezetésével, ők koordinálták a különféle civil
szervezeteket is, de tanácsaikat Nemcsók államtitkárnak nem kellett kötelező
érvénnyel figyelembe venni.

A magyar és a szlovák delegáció első tárgyalásaira Pozsonyban került sor 1997.

október 22-én. A birkózásból vett képpel a „fogáskeresés” jellemezte, azonnali
döntés helyett inkább csak a kölcsönös lehetőségek határait akarták kitapogatni.
A kiinduló helyzet aligha lehetett volna kedvezőbb Szlovákia számára.
Lényegileg nem állt érdekében megegyezésre törekedni, mert „birtokon belül” volt,
a kialakult helyzet minden előnyét ő élvezte: a Dunát a saját területére terelte, a
vízkészletet tetszés szerint használta, a megtermelt energia fölött is ő rendelkezett.
Egyetlen hátrányt kellett elviselnie: az alsó vízlépcső és a dunakiliti tározó feltöltése
nélkül nem tudta a tervezett optimális szinten működtetni a bősi turbinákat.
 Magyarországra viszont a gondok egész sora nehezedett: a dunakiliti tározó
használaton kívül került, folytatódott a medermélyülés, nem sikerült teljes
mértékben megoldani a szigetközi vízpótlást, a sziklaküszöbök lehetetlenné tették a
hajózást és még sorolhatnánk tovább.
A két delegáció sem azonos szintű fegyverzetben lépett sorompóba. A szlovák
csapat képzettségben és tapasztalatban is messze felülmúlta a hirtelenjében
összeverbuvált magyar küldöttséget, önbizalmát csak fokozták a hágai döntések. A
szlovákok maguk mögött érezhették a közvélemény teljes támogatását, míg a
magyar hátország megoszlott, jelentős része közömbös vagy éppen ellenséges
magatartást tanúsított. Ilyen körülmények között sikernek kellett ítélnünk minden
olyan engedményt, melyet a tárgyalások során elérhetünk majd.
Ezen a vigasztalan képen az sem változtatott volna, ha Nemcsók János helyén
egy másik, a rohamozó zöldek által alkalmasabbnak ítélt személy állott volna – bár
Vargháék egyetlen konkrét névvel sem tudtak előhozakodni.
A pozsonyi megbeszélést a Fölművelődésügyi Minisztériumban tartották, a
szlovák küldöttséget vezető Peter Baco miniszter székhelyén. Szigorú beléptetési
rendet alkalmaztak, az őrző-védő szolgálat fekete egyenruhás emberei egyenként
kísérték fel az újságírókat és ott sem engedték őket az események közelébe. A
szokásos bemutató vágóképek helyett a televíziósoknak be kellett érniük egy
Nemcsók-Binder kézfogással és érdemi tájékoztatást később sem kaptak.
A két küldöttség a találkozó után a pozsonyi Hotel Forum elnöki lakosztályában
vacsorázott. Baco miniszter állatorvosi múltjából idézett fel tanulságos történeteket,
Nemcsók államtitkár pedig a vörösbor-ivás előnyeit vázolta fel. Különös tekintettel
volt a szorongások eloszlatásának folyamatában betöltött szerepére.
Ezen az eseményen nem voltam jelen, este felhívtam a kormánybiztost, hogy
érdeklődjek a történtekről, de egész este nem vette fel a telefont. Csodálkozva
tapasztaltam, hogy Nemcsók üzenetrögzítője szlovák nyelven is jelentkezik.
November 10-én került sor az első hivatalos budapesti fordulóra. Néhány
nappal korábban a magyar küldöttség úgynevezett stratégiai megbeszélést tartott a
Miniszterelnöki Hivatalban, Nemcsók államtitkár bázisán. A „titoktartás” szintjét
jellemzi, hogy már elkezdődött a szigorúan bizalmas jellegű tárgyalás, mikor a
terem sarkában még mindig ott ült egy adminisztrátornő és valamilyen szöveget
diktált egy gépírónőnek, csak egy negyedórával később távoztak. A telefont is
elfelejtették kikapcsolni, időnként megszólalt és hosszan csengett.
Már másfél hónap eltelt a hágai döntés óta, de az eszmecserét hallgatva az a
benyomásom támadt, hogy még nem alakult ki sem a tárgyalások vezetésének a
metodikája, sem az együttműködés a különböző szakterületek képviselői között. Az
egyik nemzetközi jogász társai nevében is azt fejtegette, hogy ők ugyan akcióra
készen állnak, de nem hiszik, hogy egyenlőre érdemes volna bevonni őket a
tárgyalások menetébe, mert a hágai ítélet leginkább egy vegyeskereskedéshez
hasonlít, mindenki azt olvas ki belőle, amit akar; előbb a vízlépcsővel kapcsolatos
szakmai vonatkozásokat kellene tisztázni. Érdemleges megjegyzés más részről sem
hangzott el.
Némely résztvevő, ha nem is mondta ki nyíltan, de magatartásával és időnkénti
távolmaradásával jelezte, hogy valódi funkciójához képest méltatlannak tartja az
itteni szereplést, egy helyettes államtitkár nem szívesen foglalkozik szövegek
megfogalmazásával.
Kiviláglott, hogy a küldöttség legtöbb tagja alapvető fogalmakkal sincs
tisztában. Egyikük például a kiliti tározó területének tulajdoni viszonyai iránt
érdeklődött, általában nem tudták, melyik létesítmény számít közösnek és melyik
nemzeti jellegűnek. Most vált érezhetővé annak a hatása is, hogy annak idején
szétverték a dokumentáció rendszert és senki sem volt, aki az anyagot összeszedje.
Ha belegondolunk a kialakult helyzetbe, inkább azt kellene furcsának találnunk,
ha másképp történt volna. A delegátusok főfoglalkozásuk ellátása mellett néhány
nap alatt próbálták meg összeszedni a szükséges ismereteket. A magyar fél 1997
novemberében ott tartott, ahol 1992-ben kellett volna, mikor a Parlament felmondta
a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszert, vagy 1993-ban, mikor aláírta a hágai
bíróságnak címzett alávetési nyilatkozatát. A „rendszerváltó kormány” nem törte
magát ebben az ügyben, mint oly sok más vonatkozásban, itt is egyetlen választási
ciklusban gondolkodott. Négy-öt évet veszítettünk el visszahozhatatlanul.
Ez a hiányosság természetesen Nemcsók pozícióját is gyengítette, itt és most
nem támaszkodhatott egy biztos szakértői bázis javaslataira, mint tehette ezt a
balatoni működése során.
Mint már említettem, az első budapesti fordulóra november 10-én került sor,
egy hétfői napon, a magyar küldöttség csak az előző csütörtökön kapta meg végre a
kormány-felhatalmazást a tárgyalások folytatására.
A délelőtti plenáris ülés különösebb események nélkül zajlott le.
A szlovákok nagyon finoman és hajlékonyan fogalmaztak, de éreztették, hogy
ha kell, agresszívek is tudnak lenni – mondta a magyar delegáció egyik tagja. –
Magukhoz ragadták a kezdeményezést, rögtön ők kérdeztek: mikor és hol kívánjuk
felépíteni az alsó vízlépcsőt már feltéve, hogy tartjuk magunkat az 1977-es
szerződéshez.
Egy érdekes momentum adódott, a szlovákok kérték az utóbbi évek vízhozami
mutatóit a nagymarosi szelvényben. A céljuk világos volt: az itt létrehozható, de
végül meg mégsem termelt energia fele őket illette volna és most utólag ilyetén
módon kívánták számszerűsíteni ezt a kárukat is.
– Nem nagy ügy – mondta Jakus –, nyilván próbakérdésnek szánták, hogy
felmérjék jóindulatunkat. Oda fogjuk adni nekik ezeket az adatokat, különben is
megjelentek már a Nyitrai Emlékkönyvben, ott is megtalálhatják, ha nagyon keresik.
A tárgyalást lezáró délutáni sajtóértekezleten Baco miniszter rutinos
semmitmondóként szerepelt. Bevezetőjében csak általánosságokra szorítkozott,
felsorolta az 1977-es terv célkitűzéseit, majd ismertette azokat a veszteségeket,
melyek a vízlépcsőrendszer félbemaradása miatt következtek be. Véleménye szerint
az eredetileg tervezett hatékonyság az egyharmadára csökkent le és a feleknek napi
félmillió dollárnyi haszonról kellett lemondani.
Nemcsók a „népfront-politika” szellemében nyilatkozott, nem ellenségeskedett,
kijelentette, hogy mindenkit a szövetségesének tekint, aki akár a legkisebb
mértékben is hajlandó segíteni. Taktikájának egyik meghatározó elemeként más
alkalommal is próbálta feloldani az ellentéteket, megjegyezvén, hogy Vargha
Jánossal együtt járt egyetemre, Illés Zoltán pedig a tanítványa volt.
A kormánybiztos valószínűleg azt is általános jellegű megállapításnak szánta,
hogy: „Nem építjük meg Nagymarost, ennek még a gondolatáról sem kívánok
hallani!”
Egy újságíró azonnal rákérdezett: „Akkor miért mondta Ön a Parlamentben,
hogy megvalósítják az alsó vízlépcsőt?”
Nemcsóknak minden rabulisztikai képességére szüksége volt, hogy
kimagyarázhassa magát.
A sajtótájékoztató utáni megbeszélésen kértem Nemcsókot: ne nyilatkozzék
olyan értelemben, hogy végképp elveti a lehetséges vízlépcső nagymarosi
helyszínét, mert könnyen előfordulhat, hogy e mellett kell majd dönteni. Idéztem az
orosz közmondást: „ne köpj a kútba, mert lehet hogy még innod kell belőle!”
Természetesen nem a jós beszélt belőlem, én akkor már felkerestem Mikolics
Sándort, az alsó vízlépcső egykori tervezőjét, majd későbbi rehabilitálóját, tőle
tudtam, hogy a nagymarosi megoldás tízmilliárdokkal olcsóbb, mint a pilismaróti
megfelelője és egyéb előnyöket is felmutathat. Nemcsók nem hitt nekem, Jakus
Györgynek kellett megerősíteni az információm helyességét. A kormánybiztos
immár megbizonyosodva beleépítette volna ezt a momentumot a taktikai terveibe,
de a külpolitikai tanácsadója óva intette tőle:
– 1998-ban, a választások évében a kormány nem engedheti meg magának,
hogy Nagymaros nevének hangoztatásával az embereket egy ilyen súlyos nemzeti
balsikerre emlékeztesse!
Erre én már nem tehettem mást, mint hogy a német mondást idéztem: „schämen
kostet geld!” – szégyenkezni pénzbe kerül! Stílszerűen szólva: még sok víznek
kellett lefolynia a Dunán, amíg Nemcsók kialakította a végleges álláspontját ebben a
kérdésben – aztán ezt is többször módosította.
Majd hároméves kapcsolatunk során, ha a közszereplés szabályaira terelődött a
szó, Nemcsóknak leginkább azt a hajlamát kifogásoltam, hogy a hozzá intézett
kérdésekre azonnal elkötelező jellegű igennel, vagy nemmel válaszoljon.
Megítélésem szerint ez az alapállás valószínűleg jól érvényesült volna a francia
forradalom különféle kiélezett és egyértelmű döntéseket kívánó szituációiban, de
semmiképpen sem ajánlatos napjaink taktikus politikusai számára. Ha száz esetből
kilencvennyolcszor is a helyes feleletet sikerül megadni – és ez igazán rendkívül
kedvező aránynak mondható –, a két becsúszó hiba még mindig végzetes lehet.
Mikor a hágai bíróságon az elnök befejezte a döntés indoklását, figyelmeztettem
Nemcsókot, hogy kint a folyosón megrohanják majd az újságírók, ne mondjon nekik
semmi határozottat, reagáljon kitérően: „ez nagyon érdekes felvetés, el fogok
tűnődni rajta”, „még sok körülményt nem látok tisztán” stílusban. Nemcsók az egyik
tévériporternek mégis azt nyilatkozta, hogy nagyon örül a bíróság állásfoglalásának,
mire azonnal a fejére olvasták egy korábbi, általunk is idézett nyilatkozatát: „Ha lesz
hágai döntés, majd azután is kérdezzék meg a véleményemet, miért lett volna jobb a
magyar érdekek alapján peren kívül megegyezni!” Újra kellett kezdeni a televíziós
felvételt.
Nemcsók dicséretére legyen mondva: igyekezett legyőzni ezt a néptribunusi
hajlandóságot, tavaly már kevesebbszer nyilvánított ellentmondást nem tűrő
véleményt, mint tavalyelőtt, és az idén még ritkábban, mint tavaly. Ez a sas
valószínűleg még sokszor bele fog esni abba a hibába, hogy legyeket fogjon, képes
volt rá, hogy egy nemzetközi sajtóértekezleten egy negyedórát cáfolgassa a
rohamozó zöldek egyik jelentéktelen röplapját.
Máskor sem tudta visszaszorítani militáns hajlamait, s szélsőséges hangú
nyilatkozatokat engedett meg magának, mutatóba idézzünk néhány mondatot:
„Véget kell vetni annak a korszaknak, hogy a szakemberek patkány módjára sötét
fürdőszoba fala mellett surranva merjék csak kimondani az igazságot néhány
handabandázó országos és világszélhámossal szemben. Mert jónak indult
mozgalmak és vezéreik is a nemzet koloncaivá tudnak válni, mikor saját érdekeik
alapján hazudnak…”
Azt hiszem, csak a harci hevület túltengése válthatott ki Nemcsóknál olyan
stílusbeli baklövést, hogy a saját embereit, ha távolról is, de patkányokhoz
hasonlítsa.
Érdekes, hogy a fürdőszoba, mint hasonlati színhely, Horn Gyulát is megihlette,
mikor kijelentette, hogy egyes zöld mozgalmárokat nemhogy a Dunához, de még
egy fürdőkádnyi vízhez sem lett volna szabad odaengedni.
Maradt néhány feljegyzésem a következő, 1997. november 18-i előkészítő
stratégiai értekezletről is. Nemcsók bevezetőben tolmácsolta Horn miniszterelnök
véleményét, mely szerint megkerülhetetlen az alsó vízlépcső felépítése. A koalíciós
partner SZDSZ egyenlőre ódzkodik ettől a megoldástól, de a jelek szerint
végeredményben ők sem tartják elfogadhatatlannak. Továbbra sem alakult ki
egyetértés a megegyezés kívánatos időpontját illetőleg, Horn szeretné kitolni az
országgyűlési választások utánra, Nemcsók úgy gondolja, hogy a hat hónapon belül
le kellene zárni az ügyet.
Mint már jeleztük, az építkezés a szakértők szerint 3–500 milliárd forintba
kerülne, a teljes terhet a magyar állam nem vállalhatná, mert csődbe vinné a
költségvetést. Kialakult egy olyan elképzelés, hogy egy koncessziós alakulatot
kellene létrehozni: a magyar fél a már megvalósult befektetés értékével, egymilliárd
dollárral szállna be, egymilliárdot a partner hozna magával, azt egészítené ki egy
másfél milliárd dolláros bankkölcsön. Az EBRD mellette állna, mert olyan tervnek
tartja, mely segíthet megoldani egy, a két ország között feszülő konfliktust.
 A koncesszor meghatározott időre megkapná a magyar állam részesedését a
megtermelt elektromos energiából, maga a magyar állam az egymilliárdját
részvényekre váltaná, melyeket megfelelő időben és kedvező körülmények között
piacra dobhatna. Nem kizárt, hogy ennél jobb feltételeket is el lehetne érni, a hírek
szerint az Electrique France vállalat meghitelezné a teljes költséget.
Távlatilag a magyar kormány mindenképp ki szándékozik vonulni a
vállalkozásból. Átengedi a helyét valamilyen vegyes vállalatnak – ez történt
egyébként Németországban is a Duna-Rajna-Majna részvénytársaságnál is. Az
ügyek megítélésénél kétségkívüli előnyt jelentene, hogy többé nem politikailag
elkötelezett kormányok állnának szemben egymással, hanem két szabadabb
mozgásterű vállalat, nem kellene ragaszkodni a hivatalos út betartásához sem.
Az ülésen néhány taktikai elemet is megtárgyaltak. Nemcsók minden áron ki
akart kerülni ebből a csapdából, hogy állandóan a szlovákok vessék fel a témákat és
az ő csapata folyamatos válaszolgatásra kényszerüljön.
Arra a kérdésre, hogy milyen terveink vannak a kiliti duzzasztóval, úgy kell
reagálnunk: és Önöknek a dunacsúnyival?
Valaki felvetette, hogy a szlovákok alig titkoltan a magyar delegáció
megosztására törekszenek. Eddig csak a különféle tárgyaló részlegeket akarták
elválasztani egymástól, most egy újabb elkülönítő lépést vettek tervbe.
Bár a tárgyalási fordulóra csak hétfőn került sor, Nemcsókot és két közvetlen
munkatársát már vasárnapra kihívták Pozsonyba, szállodai szobát is foglaltak nekik.
Feltehetőleg abban reménykedtek, hogy a szakértői hátországától megfosztott
magyar delegációvezető elbizonytalanodik, és a beszélgetések során elárul majd
valamit álláspontjáról és így javulnak az ő felkészülésük esélyei. Nemcsók azonban
nem fogadta el ezt a korábbra szóló invitálást.
A delegációnak november 24-én reggel hétkor kellett elindulnia Pozsonyba, a
Miniszterelnöki Hivatal Kossuth téri épületéből. Én fél hét körül érkeztem,
Nemcsók is korábban bejött kopott bőrkabátjában – a zakóját csak a tárgyalások
helyszínén szokta felvenni –, meghívott az irodájába egy kávéra. Átnézte a sajtót, a
találkozót beharangozó cikkekből úgy ítélte meg, hogy gyengül a rohamozó zöldek
ellenállása, kedvező jelnek tartotta azt is, hogy a szigetközi polgármesterek nyíltan
felzárkóztak az alsó vízlépcső megépítésének terve mögé.
A delegáció, mint köztudott, erre az alkalomra három megoldási változatot vitt
magával. Közülük az elsőt, a kimélyült Dunameder kaviccsal való visszatöltését a
közreműködő holland szakértők ajánlották, a másodikat, a sarkantyúkkal történő
szabályozást a zöld mozgalmárok vetették fel, végül az SZDSZ-hez tartozó
körökben dolgozták ki azt a tervet, melynek értelmében a nagymarosi vagy
pilismaróti nagy gátat két kisebb vízlépcső váltaná ki.
A három megjelölt változat felvetésével Nemcsók szerette volna kifogni a
szelet minden alternatív kezdeményezés hálójából. Ő maga egyik variánsban sem
hitt, őszintén reménykedett benne, hogy a szlovákok mindet visszautasítják majd.
Ha bármelyiket is elfogadnák, a magyar fél a saját csapdájába esne, úgynevezett
ajánlati kényszerbe kerülne.
A küldöttséget nyolc autó és egy mikrobusz szállította Pozsonyba, ezúttal a
Hotel Dunaj szolgált a tárgyalások színhelyéül. A szlovák fél enyhített a
lebonyolítás körülményeinek korábbi szigorúságán, a vendégeket tízóraival
fogadták, a biztonsági őrök visszahúzódtak, a sajtónak is több mozgást
engedélyeztek.
Tíz óra után bezárultak a tárgyalóterem kapui. A plenáris ülésre nem mehettem
be, hogy eltöltsem az időt a délutáni tájékoztatóig, sétára indultam Pozsonyban egy
szlovákiai magyar újságíró társaságában. Az üzemcsatorna felépítése őt közvetlenül
is érintette, szülei házában tartózkodva egyik reggel arra ébredt, hogy a ház mellett a
templom tornyánál magasabban úsznak a hajók.
– A Vízlépcső a szlovák nemzettudatban annyit jelent, mint a magyaroknak
Pusztaszer, az államalapítás jelképe. A monarchia felbomlása után a csehekkel éltek
„házasságban”, melyben a csehek játszották az erősebb fél szerepét. Ebben az
úgynevezett „első demokráciá”-ban még háborítatlanok voltak a
csehszlovák-magyar kapcsolatok, a csallóközi emberek átjártak a túlparti
kocsmákba, Bezenyéről, Lipótról hoztak magyar feleséget.
Aztán a bécsi döntések nyomán bekövetkeztek a területrendezések, majd a
második világháború éveiben a történelem folyamán először létrejött a szlovák
állam. A fasiszta Tiso páter vezette, akit a háború után fel is akasztottak. Majd
hosszú évtizedekre visszaállt az egységes Csehszlovákia, csak 1968 után alakultak
ki a párhuzamos cseh és szlovák kormányzati szervek.
1968 és 1989 között fejlődött ki a szlovák hivatalnokgárda, a rendszerváltás
után más irányító csapat nem állt rendelkezésre, tehát a helyén maradt, ahogy
mondani szokás, a kommunista nomenklatúra. A szükséges politikai átszíneződés
mellett az összetétele is szegényedett néhány meghatározó tényezővel, például a
zsidó értelmiségi réteg elment Prágába. Olyan nagy egyéniségek is eltávoztak, mint
Fedor Gál, aki gazdasági-politikai téren levezényelte a fordulatot, az ő mozgalmából
bontakozott ki mind a későbbi kormánypárt, mind az ellenzék.
1993 január elsején kikiáltották a függetlenséget, megszületett egy öt és
félmilliós állam, melyben minden negyedik-ötödik ember nemzetiséginek számít.
Ezt a feszültséget többféle módon is lehetne kezelni, például fokozott türelemmel,
de állandó ellenségkép-kereséssel is – sajnos Szlovákiában ez az utóbbi következett
be. Az ezeréves cseh „mumus” helyébe a magyar „ördög” lépett, főleg a dunacsúnyi
elterelés után élénkült meg a nemzeti gyűlölködés, feltehetőleg a rossz lelkiismeret
mutatkozik meg ilyen áttételes módon. Nem tekinthető véletlennek, hogy Binderék
igyekeznek fenntartani a vízlépcső elleni szabotázsokkal kapcsolatos hisztériát, most
legújabban a két dunaszerdahelyi, nyilvánvalóan magyar nemzetiségű férfi ügyét
dobták be, akiknek a kocsijában állítólag trotilt találtak. Bár a robbanóanyag
mennyisége legfeljebb egy orvhalászatra volna elegendő, kabinetkérdést csináltak
belőle. Isten tudja, mit hoz még a jövő, sok jót nem várhatunk! – sóhajtott fel a
szlovákiai magyar újságíró.
A délutáni sajtótájékoztatót csak egy kisebb incidens zavarta meg: a
küldöttségvezetők közös asztalára a piros-fehér-zöld magyar zászló helyett egy
zöld-fehér-piros olaszt raktak – már ez is haladásnak számított az előző alkalomhoz
képest, mikor a egész hátteret egyetlen szlovák nemzeti lobogó töltötte be.
Maga a tanácskozás érdemileg kevés újat hozott. Nemcsók azt tekintette a
legfőbb eredménynek, hogy nem történt semmi, vagyis hogy a szlovákok nem
fogadták el egyik, taktikai okokból előhozott magyar megoldási javaslatot sem.

A december 15-i budapesti tárgyalási fordulót egy újabb taktikai megbeszélés előzte
meg. Nemcsók közölte a küldöttség tagjaival: a legutóbbi kormányülésen engedélyt
kért rá, hogy ha feltételes formában is, de felvethesse az alsó vízlépcső felépítésére
való magyar hajlandóságot és meg is kapta az erre szóló felhatalmazást. Horn
miniszterelnök ennél is tovább ment: fel kell gyorsítani a tárgyalások menetét,
február végéig létre kell jönnie az elvi megállapodásnak és március 25-ig, a hágai
döntéstől számított hat hónap lejártáig alá kell írni.
– Gyakorlatilag tűzparancsot kaptunk a megegyezésre! – mondta a romantikus
megfogalmazásokra mindig hajlamos kormánybiztos.
Nemcsók kiemelte, hogy az ügyet szigorú titoktartással kell kezelni, nem
fordulhat elő, hogy másnap az újságok cikkeznek róla. A küldöttség egyhangúlag
elhatározta, hogy a sajtótájékoztatók hamarosan csak kommünikék közlésére
szorítkoznak majd.
– És akinek ez kevés, olvassa el másodszor és harmadszor is! – jegyezte meg
egy politikai tanácsadó, a nyílt tájékoztatás őszinte híve.
Utána szokásos módon aprólékosan elemezték a küldöttség vezetője számára
összeállított szöveget, most is meghatározták a mondanivaló adagolását, mit kell
még a szünet előtt előhoznia és mit utána, miképp kell alkalmazkodni Baco várható
megnyilvánulásaihoz, vagy megkontrázni azokat. Általánosságban most is fel kell
készülni arra a taktikára, hogy a szlovák fél nem megy bele az eddig felvetett
javaslatok értékelésébe, hanem kiegészítő terveket kér vagy új témákat hoz elő.
Nemcsók a legprecízebben tisztázni kívánta a technikai részleteket is: hány
fővel érkezik a szlovák csapat, kik fogadják őket, ötnegyed vagy másfél óráig
tartson az ebédszünet, ki vezeti fel a kocsioszlopot a vendéglőig, ki ül mellette a
kocsiban és így tovább.
Közben befutott a delegáció egyik környezetvédelmi szakértője, egy frissen kelt
határozatot hozott az Ipolyi Természetvédelmi Terület létesítéséről. Ha ezt
tiszteletben kívánják tartani, lehetetlenné válik a duzzasztás mind Nagymaros, mind
Pilismarót térségében, mert ettől Helemba, és még két másik védett sziget víz alá
kerülne.
 Egy rögtönzött tanácskozás alakult ki, egyöntetű megállapítás szerint egy
tudatos, a vízlépcső ellen indított támadásról van szó. Én a magam részéről úgy
gondoltam – bár óvakodtam ebbeli véleményemet kifejteni –, hogy a Nemcsók
János és Baja Ferenc környezetvédelmi miniszter közötti, már több éve zajló
villongássorozatnak egy újabb állomását láthatjuk.
Baja már Nemcsók balatoni kormánybiztossá kinevezését is ellenezte, szerepét
legfeljebb a miniszterelnök balatoni tanácsadójaként látta volna indokoltnak. A
háttérben, mint a magyar politikai ügyekben általában, most is az anyagiak rejlettek,
Baja arra törekedett, hogy továbbra is a saját rendelkezésében tarthassa a Balatonra
fordítandó állami pénzek elosztását és ne kerüljön át ez a funkció Nemcsók kezébe.
Számos jel vall arra is, hogy Baját erős szimpátia fűzi a zöld mozgalmárokhoz.
A kinevezése utáni hónapokban a környezetvédelmi igazgatóságok vezetői nem
tudtak kapcsolatba lépni vele, mert az új miniszter napjait-estéit a zöldekkel töltötte.
Ezt a vonzódást látszik alátámasztani az a tény is, hogy a Vargha János által
szerkesztett A hágai döntés című könyvhöz a Környezetvédelmi és Területfejlesztési
Minisztérium 4,4 millió forintos anyagi segítséggel járult hozzá, a támogatást maga
a könyv szövege is rögzíti.
Ekkor már csak néhány perc maradt hátra a szlovák küldöttség érkezéséig,
Nemcsók nem kívánt foglalkozni a Környezetvédelmi Minisztériumnak ezzel a
zavaró akciójával és tudomásom szerint a későbbiekben sem fordított rá különösebb
figyelmet.
Az előzetes elhatározások értelmében a délutáni sajtótájékoztató egy hanggal
sem jelezte, hogy küszöbön áll a megegyezés az alsó vízlépcső felépítésének
ügyében. Baco csak annyit jegyzett meg, hogy továbbra is figyelemmel
tanulmányozzák a magyar fél által az utolsó alkalommal beterjesztett három
megoldási változatot. Utána Nemcsók következett, keményen bírálta a szakmailag
nívótlan sajtót, a távlati terveket illetőleg pedig bejelentette, hogy az adott
Duna-szakaszon kidolgozzák a szennyvíztisztítás alapelveit és a Balatonon már
bevált módszerekkel megszervezik a biológiai szúnyogirtást. Ennyi hangzott el és
nem több.

Másnap lekísértem Nemcsókot Nagybajcsra, ahol a tárgyalási fordulók utáni

szokásos tájékoztatóját tartotta a szigetközi polgármestereknek. A kocsiban ülve
élvezettel hallgattam Nemcsók megfigyeléseit, arról beszélt, hogy az autósztrádák
környékén azért találni annyi szarkafészket, mert sok a dög, amire rájárhatnak. Más
madarak is szívesen telepszenek meg az elválasztó betonsávokban, mert az autók
fényszórói odavonzzák a rovarokat.
A találkozó helyszíne felé közeledve azt tanácsoltam Nemcsóknak, hogy
lehetőség szerint egy szót se vesztegessen a rohamozó zöldek bírálatára, mert
egyrészt nem elegáns dolog, másrészt ezt a feladatot elvégzik majd a Vargha
Jánosékra feldühödött szigetközi polgármesterek. A kormánybiztos bólintott és
valóban nem hozta elő ezt a témát.
 Ezen a nagybajcsi találkozón Nemcsók a legjobb formájában szerepelt,
fellépésén már érezni lehetett a nemzetközi tanácskozásokon szerzett rutint.
Látványosan és hajlékonyan fogalmazott, pontosan megérezte, hogy a közönsége
mit akar hallani és azt mondta. Megígérte, hogy a dunakiliti gátnál elérik majd a 128
méteres balti tenger fölötti vízmagasságot és sejteni engedte, hogy harcolni fog a
131 méteres szintért. Évente kétszer-háromszor mesterségesen elárasztják majd a
Szigetköz megfelelő területeit, a régi vízjárási körülményeket imitálva és így
megfelelő formában visszaáll majd az eredeti természeti állapot.
Nemcsók kilátásba helyezte a biológiai alapú szúnyogirtást, a környékbeli
halászok gondjainak megoldását, magára vállalta a Vámosszabadiban üresen álló
egykori munkásszálló hasznosítását. Jogosan távozhatott azzal az érzéssel, hogy
megszilárdult a szigetköziek iránta táplált rokonszenve.
Ezt tükrözte a Szigetközi Önkormányzatok Szövetsége által kibocsájtott
felhívás szövege is: „A szövetségünk által képviselt 21 önkormányzat lakossága
(mintegy 200 000 fő – M. Gy.) nevében kérjük és követeljük, hogy végre állítsák
félre, hagyják figyelmen kívül a közvéleményt és a döntéshozókat kedvezőtlenül
befolyásoló »álszakértőket és áljóakarókat«.”
A térségben élők kérése, hogy rólunk a véleményünket figyelmen kívül hagyva
ne dönthessen senki! Ezért tölt el bizakodással bennünket a számunkra kedvezőtlen
hágai döntés ellenére a Kormány tárgyaló delegációját vezető dr. Nemcsók János
államtitkár úr elhatározása. Örömmel értesültünk róla és azóta is tapasztaljuk, hogy
a tárgyalási delegáció támaszkodni akar a térség önkormányzatainak véleményére, a
tárgyalás menete alatt bevonja az itt élőket a véleményformálásba és a
tájékoztatásba egyaránt.”
A felhívásba természetesen nem került be rengeteg, a helyszínen elhangzott, a
zöldek ellen irányuló haragos megnyilatkozás, nem állom meg, hogy ne idézzem az
egyik történetet. A rohamozó zöldek egyik jeles vezetője lelátogatott a Szigetközbe
és itt nem ismerte ki magát a sokféle irányba szakadó ágak és vízpótló rendszerek
között.
– Voltaképpen merre folyik itt a Duna? – kérdezte a kísérőjétől, aki
belesercintett a vízbe és a köpés után mutatott:
– Arra é!
Nekem úgy tűnik, hogy ez az anekdota nem nélkülöz bizonyos valóságalapot.
Az egy év alatt, ameddig a környéket láttam, egyetlen rohamozó zölddel sem
futottam össze a szigetközi partokon és erdőkben, viszont annál gyakrabban
találkoztam velük a budapesti szerkesztőségekben és vitafórumokon.
Nemcsók továbbra is próbálta „népfrontos nyíltság”-gal kezelni az ügyet, ezért
az irányítása alatt álló Dunai Programiroda 1997. december 18-ra egy tanácskozást
szervezett az Országház Kongresszusi termében, „Együtt a Dunáért” címmel.
Meghívták a Műszaki Egyesületek Szövetségét, a szigetközi polgármestereket és
számos más szervezetet is. A Magyar Tudományos Akadémia szakértőinek
szereplését Glatz elnök leállította, mondván: „Többen szóltak nekem, hogy nem
kívántak szólni!”
Az elzárkózás mögött valószínűleg az húzódott meg, hogy egyre
nyilvánvalóbbá vált az akadémikusok teljes járatlansága a vízlépcső viselt és
aktuális ügyeiben – önálló adatszerzés helyett a tárgyaló delegációtól szerettek volna
érdemi felvilágosításokat kapni.
A Duna Kört is meghívták. Droppa György ügyvivő egy december 11-i faxában
elfogadta a felkérést, közölte, hogy a rájuk jutó időkeretben ő maga és Vargha János
fog előadni. Négy nappal később az akadémikusok távolmaradására hivatkozva
Droppa egy újabb faxban módosította az álláspontját: „Tekintettel arra, hogy nem áll
rendelkezésünkre elegendő információ a december 18-án az Országgyűlés
épületében tervezett szakmai tanácskozásról, ezért kérjük, hogy elképzeléseiket (a
tanácskozás célja, résztvevői, programja stb.) mielőbb írásban (fax, távirat, levél
stb.) szíveskedjenek hozzánk eljuttatni…” – vagyis lemondták a részvételüket,
melyet néhány nappal korábban minden előfeltétel nélkül elvállaltak.
Megjegyzendő, hogy egyetlen más meghívott szervezet sem vindikált magának
hasonló előjogokat. A Duna Kör nem tudta elfelejteni azokat a boldog emlékezetű
időket, mikor vezetői bent ültek a parlamenti bizottságokban és törvényeket
diktáltak a képviselőknek.
Az országgyűlési rendezvény komolyságát tovább rontotta, hogy a szigetköziek
szószólójának megnevezett Horváth József ügyvéd egy szó értesítést sem kapott a
tervezett fellépéséről. A tárgyalások jelképeként a Parlament folyosóján felállított
hatalmas karácsonyfa maradt meg bennem, melynek ágvégein üresen lógtak a színes
sztaniolok, mert már kiszedtek belőlük minden szaloncukrot. A hozzászólások közül
egyedül Magas László erdészeti vezérigazgató szavai mondtak valami újat a
jelenlevőknek.

Mintegy az országházi rendezvény ellenpontjaként a Duna Kör 1998. január 10-én

egy összejövetelt tartott a Gellért Szállóban – egy német alapítvány támogatásával.
Meghívták a parlamenti pártok reprezentánsait és különös módon kétféle programot
adtak ki, az egyik változatban szerepelt Baráth Etelének, a Magyar Szocialista Párt
képviselőjének a neve a felkért hozzászólók között, a másikból hiányzik. A
gordiuszi csomót aztán maga Baráth Etele vágta ketté, aki egy levélben kimentette
magát.
Én nem voltam hivatalos az eseményre, Nemcsók egyik public relation
tanácsadója adta át a saját meghívójának másolatát, ő maga nem kívánt elmenni.
Nem minden rossz érzés nélkül ültem be vele a terembe, egy középtáji széksor
szélső helyén foglaltam helyet és körülnéztem: a 2–300 főnyi hallgatóságban az
ellenzék szinte minden árnyalata képviseltette magát. A megjelent szakállak száma
messze felülmúlta az országos átlagot.
 Kívülálló létemre is számtalan arcot felismertem: a hágai kudarcban főszerepet
játszó akadémikusét, a bukott jobboldali színészét, az egykor államilag futtatott,
mára a divatból kiment írónőét, a moszkvai főiskolán szerzett diplomát
ultraintellektuális magatartásával kompenzáló esszéistáét, a Balaton sarlatán és
anyagias prófétájáét. Bizonyára rossz fényt vet rám, de Engels szavai jutottak az
eszembe: „…szent hajszára szövetkezett a vén Európának minden reakciós
hatalma…”
Droppa György korábban, mikor visszautasította a meghívást az országgyűlési
találkozóra, azt írta, hogy „az előkészítetlen, vagy nem eléggé előkészített szakmai
tanácskozások (és az időnként azok helyett szervezett parttalan fórumok) nem járnak
a kívánt eredménnyel”. Szavainak igazsága úgy látszik, erre a rendezvényre is
vonatkozott.
A bevezető előadásokat a Duna Kör vezetői tartották. Azonnali és feltétlen
hatást kívántak elérni, érződött rajtuk a mesterséges öngerjesztés, igazolni akarták
saját fontosságukat önmaguk és a közönség előtt.
Egyikük korábban írásban is megfogalmazta elbizonytalanodásukat: „találkozni
olyan környezetvédővel, aki szinte sajnálja, hogy most nem üldözik. A túlméretezett
hatalmi reakció megszűnésével már nem vagyunk olyan érdekesek, mint
korábban…”
A szónokok emeltebb szinten akarták megfogalmazni az eszméiket. Bőven
lehetett hallani idézeteket a Jelenések Könyvéből, Lao Ce műveiből, olyan
kifejezések hangzottak el, mint: apocalipsis cum figuris. Őszintén irigyeltem azokat,
akik fel tudták fogni, hogy mit akar mondani az egyik szónok, mikor egy New
York-i kiállítás vécécsészéinek jelképes voltát elemezte. A sűrű lila ködből aztán
előtűnt néhány szerény politikai lóláb. Megtudtuk, hogy „a vízlépcső ugyan nem az
egyetlen katasztrófahelyzet, de ha itt vesztünk, máshol nem tudunk ellenállni, az
1989-es vereséget szenvedett betonlobby bosszút fog állni!” Továbbá: „a civil
politikai mozgalmak már megszűntek, már csak a környezetvédők állják a sarat!”
Aztán Vargha János végképp egyértelművé teszi a félreérthetőnek már addig is
aligha nevezhető helyzetet, a közelgő országgyűlési választásokkal kapcsolatban
egy FIDESZ politikust idézett:
– Vízlépcső helyett szavazzon a Dunára!
Erre szokták mondani: olyan rejtett célzás, mintha valaki egy távíróoszlopot
fogna a kezébe és azzal integetne.
Rövid szünet után a parlamenti pártok szónokai állnak a mikrofon elé. A
kisgazdákat egy súlytalan fiatal jogász képviseli, érveit egy tájékozatlan
hallgatóságra méretezte. Újra előhozza a boldogult Szentágothai professzor régi
argumentumát, az úgynevezett „clausula rebus sic stantibus”-t, magyarul, ha a
szerződéskötés óta a körülmények megváltoztak, akkor a szerződés módosítható,
vagy az alkalmazása felfüggeszthető. A professzor által használt példát idézve:
senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy akár a saját hibájából jutott is a szakadék
szélére, oda bele is ugorjék. Most a teremben senki sem tudta, vagy nem akarta
tudni, hogy ezt a fejtegetést már közvetlenül az elhangzása után, még 1989-ben
megcáfolták. Fellépését ő is egy választási jelszóval fejezte be:
– A polgárok a Dunára szavaznak majd és a kormány megbukik!
Az MDF-es szónok egy 1985-ben elhangzott beszédét olvasta fel újra, így
akarta érzékeltetni, hogy a vízlépcsőellenes mozgalom jelenleg ugyanott tart, ahol a
jelzett időben. A körülmények azonban mégiscsak megváltozhattak valamennyire,
mert néhány, 1985-ben még feltehetőleg roppant frappánsan ható célzása
homályossá vált, kevesen fogták fel, mit takar például az az utalása, hogy: „másképp
jelent meg az a hír, hogy a róka nyulat fogott a rókák, illetve a nyulak újságjában,
főleg ha az utóbbit betiltják!”
Ezután következett az SZDSZ képviselője, az ő fellépése már eleve az egész
rendezvény neuralgikus pontjának számított. Egy párt szembesült azokkal az
emberekkel, akiknek céljait indulásánál felvállalta, zászlajára tűzte, segítségükkel az
államhatalom részesévé vált és most politikai okokból szembekerült velük. Ez a
pálfordulás észérvekkel nehezen volna indokolható, ezért a szónok inkább érzelmi
hatásokra törekedett:
– Nosztalgikus zsibongást érzek ezen a forradalmi ellenzéki délelőttön – szólalt
meg enyhén raccsolva –, akkor, 1985-ben is együtt ültünk… A Duna ügye
Magyarországon a rendszerváltás szimbóluma volt, Szlovákiában pedig a nemzeti
önállósodásé. Ma már az a múlté, de tiltakozunk az ellen, hogy az akkori zöldeket a
Történelem szemétdombjára vessék. A hágai ítélet után azonban az ítélet keretei
között kell gondolkodnunk…
Szavai nyomán enyhe zúgás támadt, a teremben ülők nem azért jöttek ide, hogy
kompromisszumos értékeléseket halljanak, a szónok kénytelen feljebb emelni a
hangját:
– Tudomásul kell vennünk, hogy a hágai bíróság jobban szereti a „pacta sunt
servanda” – a szerződéseket teljesíteni kell – elvet, mint a „clausula rebus sic
stantibus”-t, mert a joghoz jobban ért, mint a környezetvédelemhez. Ez egy újabb
fordulónál is megmutatkozna – a szónok megérezte, hogy már nem halogathatja
tovább a lényeg kimondását, „előrukkolt a farbával” –, 1977-hez képest az SZDSZ
álláspontja megváltozott, véleményem szerint a hajózási, energetikai és egyéb
célokat megkérdőjelezni nem lehet, az alsó duzzasztás elkerülhetetlennek látszik.
Milyen formában? Azt még nem tudjuk.
A megnyilatkozást taps helyett fütty fogadta, kevéssel később a
szabaddemokrata szónok nagybátyja, egyben párt fele állt a mikrofon elé, elhatárolta
magát az elhangzottaktól azok nevében, akik az SZDSZ-ben tartott szavazáson
kisebbségben maradtak a Vízlépcsőt elutasító szándékukkal. Duettjük a rendőrségi
kihallgatások taktikájából ismert, „rossz vallató, jó vallató” kettősét idézte fel.
Az eredeti programtól eltérően sorompóba állt az MSZP reprezentánsa is.
Kijelentette, hogy hasznos volna újragondolni a civilszervezetek, az állampolgári
kezdeményezések és a tiltakozó akciók szerepét. A civilszervezeteknek a Parlament
és a kormány fölé helyezése egy diktatúrában igazságos lehet, a demokráciában
azonban elfogadhatatlan, sőt, veszélyes jelenség. Különösen, ha a civil szervezetek a
vélt erkölcsi jót dühös fundamentalizmussal, ellentmondást nem tűrő hangon,
ellenfeleiket démonizálva képviselik.
A szocialista képviselő ezután felsorolta a rohamozó zöldek néhány, az idők
során dugába dőlt próféciáját, jóslatukkal ellentétben nem állt ki mellettük sem
Hável elnök, sem az Európai Unió, nem hoztak a kedvükért soron kívüli döntést
Hágában és így tovább.
A közönség lehurrogta, a szervezők hiába intettek csendre, sokáig hallatszottak
a „demagóg”-kiáltozások.
Beszélt még a többi parlamenti párt szónoka is. A FIDESZ delegáltja azzal
vádolta meg a rivális Magyar Demokrata Néppárt elnökét, Szabó Ivánt, hogy az
egyik cége révén anyagilag érdekelt volt a vízlépcső felépítésében – ezt az MDNP-s
küldött elnöke nevében is visszautasította, majd csatlakozott néhány előtte szólóhoz:
– Aki a Szocialista Pártra szavaz, arra voksol, hogy épüljenek gátak a Dunán!
Szavait szűnni nem akaró taps fogadta, a következő szónoknak ki kellett tennie
magáért, ha túl akarta szárnyalni őt. Az MDNP-s képviselő érezte a feladat
nehézségét, keserűen nézett végig a termen:
– Jól érzik most magukat a szlovák megfigyelők, akik inkognitóban minden
bizonnyal jelen vannak itt, mert látják a megosztottságunkat és azt, hogy milyen
kevesen jöttünk itt össze.
A politikusok közül ő volt az első, aki a vízlépcső technikai kérdéseihez is
hozzászólt. Megoldásként azt javasolta, hogy Bős-Nagymaros ügyében vezessenek
be egy tízéves moratóriumot, ez alatt bizonyára pontos és hiteles elképzelések
alakulnak ki. Azt nem elemezte, hogy a szlovákok és a hágai bíróság hogy fogadná
az ajánlatot. Belátva, hogy szakmai szempontokkal itt sikereket nem arathat, ő is
visszatért az érzelmi hatásokhoz. Szavait azzal fejezte be, hogy „nem, nem soha!”
mintájára kiadta az új jelszót: „nem, nem Nemcsók!”
Ezután a civil rendbeli, nem hivatásos politikusok közé tartozók léptek elő.
Mintha csak összebeszéltek volna, szövegezésükben mindannyian szívesen
használtak kozmikus és vallási fogalmakat. Egyikük „az ördög művének” nevezte a
Vízlépcsőt és nem kis borzongást keltve még hozzátette:
– Az eszköz ördögíti a célt! – amiből aztán mindenki bátran érthetett azt amit
csak akart. Másikuk szerint a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerben a Halál
emlékművét kell látnunk. A folyó kerékbetörésének szándéka az életnek valami
bámulatraméltó gyűlöletéről árulkodik. A neves építészt ízlésében sértik a
törekvések: diadalívet akar magának állítani az önhittség és ettől a vágyától nem
lehet eltéríteni.
A rohamozó zöldek egyik frontembere, a szovjet iskolázottságú közíró időnek
előtte eltávozott a helyszínről, csak egy cédulán hagyta hátra a tanácsát: február
8-án, az egykor szétvert vízlépcsőellenes demonstráció évfordulóján egy új tüntetést
kell szervezni.

1997 december végén megszakadtak az addig sem hivatalos jellegű kapcsolataim a

Nemcsók János vezette küldöttséggel – az elválás okai magántermészetűek voltak, s
nem álltak kapcsolatban a vízlépcsőrendszer ügyeivel – attól kezdve csak
másodkézből értesültem az eseményekről.
1998. február 23-án, hétfőn a Budapest Szállóban rendezték meg a soros
tárgyalási fordulót. A kibontakozás már közelinek látszott, Binder már korábban
beterjesztett egy olyan anyagot, mely a magyar fél számára elfogadható megoldást
kínált az egyedül nyitva maradt kérdésben: 128 méteres Balti-tenger fölötti
vízmagasságot javasolt a dunakiliti tározóban. Mint mondani szokás, már behűtötték
a pezsgőt az ünneplésre, ezért nehéz volna jellemezni a magyar delegáció
megdöbbenését, mikor Baco, a szlovák küldöttség feje olyan szerződéstervezettel
állt elő, melyben ez a szám nem szerepelt. Mikor ezt a magyarok szóvá tették, Baco
azt ajánlotta, hogy egyenlőre hagyják ki ezt a pontot és írják alá úgy a paktumot.
Nemcsók azonban ragaszkodott az eredeti koncepciójához, és csak az összes vitás
kérdés egységes csomagban való megoldását volt hajlandó elfogadni. Így a tárgyaló
felek dolguk végezetlenül álltak fel a helyükről, úgy tűnt, az egyezkedés terhe
visszaszáll a kormányokra. A teljességgel váratlan fordulat hátterében a hírek szerint
a szlovák delegáció két tagjának, Bindernek és a jogász Mikulkának a különböző
álláspontja rejlett, a kialakuló vitába Baco Mikulkának adott igazat, további szlovák
előnyöket remélt elérni.
Binder megsértődött és elment panaszkodni magához Meciarhoz, akinél
megértő fülekre talált. A szlovák kormányfő meghívást kapott az Európai Unió és a
csatlakozni kívánó országok találkozójára és ezzel az ünnepélyes alkalommal élve
szerette volna aláírni a szerződést, már a dátumot is kijelölte március 12-re. A
gesztus elmaradását személyes sérelemnek tekintette volna, ezért leintette az
akadékoskodó Bacót.
Csütörtökön késő este érkezett egy fax a szlovák küldöttség vezetőjétől,
melyben a dunakiliti 128 méteres vízmagasságot olyan természetes hangsúllyal
említette elfogadott tényként, mintha korábban semmiféle vita nem merült volna fel
ezzel kapcsolatban. Nemcsók még aznap éjszaka felhívta az öt legközvetlenebb
munkatársát és közölte velük az eseményt, másnap az újságok is bejelentették, hogy
megszületett a magyar-szlovák keretmegállapodás – az irat minősítését illetőleg
később több elnevezést is használtak.
A titkosnak szánt megállapodás szövegét a Népszava 1998. március 11-i,
szerdai számában nyilvánosságra hozta. Az előzmények ismeretében nehezen tudjuk
eldönteni, hogy információkereskedéssel vagy szándékos kiszivárogtatással állunk
szemben.
Néhány fontosabb pontot érdemes kiemelni. Az I. paragrafus szerint a két
kormánydelegáció elkészíti a Dunai Vízlépcsőrendszerről szóló Szerződést, ennek
célja az 1977. szeptember 16-án aláírt szerződés kiegészítése-helyettesítése, mely
jelenleg is érvényben van.
A II. pont a szerződésben nem szereplő dunacsúnyi létesítményt beemeli a bősi
vízlépcső részei közé, ugyanakkor lehetővé teszi a kiliti tározó üzembeléptetését 128
méteres balti szinten mért feltöltési szinttel.
A Vízlépcsőrendszer magyarországi részét illetőleg az alsó vízlépcsőt vagy az
eredetileg tervezett helyszínen valósítják meg, vagy Pilismarót térségében olyan
formában, hogy a technikai paraméterei a legközelebb álljanak a nagymarosi
megoldáshoz.
A III. pont szerint a Duna régi medrében a vizet olyan szintre duzzasztják
vissza, hogy több helyen közvetlen átfolyást tegyenek lehetővé a folyó és a jobb-,
illetve bal oldali ágrendszerek között. A technikai megoldásnak szavatolnia kell,
hogy környezetvédelmi szempontból is biztosítva legyen a talajvizek áramlási
sebessége és dinamikája. Intézkedések történtek a beruházási költségekben
megmutatkozó különbségek elszámolási rendjéről, ennek kompenzálása úgy
oldódna meg, hogy a magyar fél lemondana a neki járó villamosenergia egy
részéről. A továbbiakban „a Felek a Szerződésben kölcsönösen lemondanak minden
olyan kártérítési jogukról, mellyel kapcsolatos károkat a másik fél jogellenes
cselekedete következtében szenvedtek el, a Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember
25-én hozott ítélete szerint.”
Nem kívánunk mélyebben belemerülni az idézgetésbe és annak sem látjuk
értelmét, hogy valamiféle értékeléssel próbálkozzunk, hiszen egy hónap is alig telt
el és a magyar kormány annulálta ezt a keret-megállapodást, további, 1998.
december 31-ig tartó vizsgálatokat írva elő, a nagymarosi helyszínt kategorikusan
kizárva a lehetőségek közül.
Visszatérve 1998. február 27-re, a megegyezés bejelentésére, aligha
választhattak volna szerencsétlenebb időpontot, ugyanis a Duna Kör és
szövetségesei épp másnapra hirdették meg tiltakozó felvonulásukat és gyűlésüket. A
rohamozó zöldek éltek a helyzetből adódó taktikai lehetőségekkel, az újságokban
valósággal egymásba értek a demonstrációra hívó felszólításaik.
Vargha János nyilatkozataiban többször is kijelentette: „még nem felejtettük el,
hogy kell demonstrációkat szervezni” és ez alkalommal is kiderült, hogy nem a
levegőbe beszélt. Minden részletet végiggondoltak, a József nádor téri helyszín felé
közeledőknek kerékpáron mozgó és fix felállítású posztok jelezték az irányt,
zászlókat osztogattak, az alkalmi pódiumon egy, az üggyel rokonszenvező színész
adott elő egy 1989-es vízlépcsőellenes pamfletet.
Kis késéssel, három óra után néhány perccel érkeztem, kevesebben gyűltek
össze, mint amennyire számítottam, a hat-nyolcezeres tömeg állaga laza volt,
tolakodás nélkül át tudtam jutni a szomszédos Vörösmarty térre.
Itt a „Reális Zöldek Klubja” tartja a maga ellentüntetését. Tizenöt-húsz ember
hallgatja a szélben ülve szónokló elnököt, javarészt ők is „zrikálódni” jöttek.
 – Maguk itt ezerötszáz-nullra vesztettek – mondja az egyikük –, miért nem
foglalják el a Vörösmarty teret?
Az elnök arcára fagyott mosollyal válaszolgat, közben kerékpáron újabb
provokálók érkeznek, „hergelődő” szövegük egyre durvábbá válik. Bár tudom, hogy
általános bölcselkedésnek hangzik, de most is bebizonyosodik, hogy a tömegember
legfőbb kielégülését mindig a legkisebb ellenállás irányában találja meg, abban,
hogy diadalmaskodhat a védekezésre már képtelen vesztesek fölött. Úgy lehet
mindenkinek van szüksége valakire, akit lenézhet.
Nehezen viselem el ezt a szituációt, elkérem a kézi mikrofont és azt tanácsolom
a bujtogatóknak, hogy ne strapálják magukat, ebben a szép időben menjenek oda,
ahol jól érzik magukat. Én is kapok tőlük néhány szitkot, aztán elvonulnak.
Kevéssel később átmentem a József nádor térre. A nagygyűlés hallgatóságának
színképe még változatosabb, mint amilyen a januári, Gellért Szállóban tartott
eseményen volt – a szélsőjobbtól egészen a liberálisokig tart. Az utolsó fügefalevél
is lehullott a rohamozó zöld mozgalmárok által oly gyakran hangoztatott
politikamentességről. Egy mozgóárus a Nemzetőrt, a Szittyakürtöt és a Magyar
Tudatot kínálja, beljebb elegáns ifjak szorították a FIDESZ transzparenseinek
tartórúdjait, megjelentek a MIÉP aktivistái, a konzervatív nemzeti erők, az SZDSZ
lázadó romantikusai. Értesüléseim szerint a MIÉP egyszerre két vasat is tartott a
tűzben: az ő szimpatizánsai kölcsönözték a hangosító berendezést a „Reális Zöldek
Klubjá”-nak megmozdulására.
A hangulatot a szélsőségesek határozták meg, a téren újra és újra végigsöpör a
kiáltás: „Vesszen Horn!”
Tudtam, hogy ebben a gyülekezetben én proskribált személynek számítok, a
tömegben fel-feltűnnek ismerőseim, de nem akartam zavarba hozni őket azzal, hogy
csatlakozom hozzájuk, inkább félrehúzódtam és figyeltem. A mikrofon elé lépő
szónokok mind szélsőségesebben fogalmaztak, saját korábban kifejtett elveiket is
túlradikalizálták, hogy elnyerjék a sokaság tetszését. Osváth Ernő egyik mondása jut
az eszembe: „az értelmiség szervilis, legszervilisebb a tömegmozgalmakban”.
(Ezeket a változásokat a Duna Kör korábbi támogatói közül is észrevették már
néhányan. A baloldali szimpátiával nem gyanúsítható Tamás Gáspár Miklós írásából
értesültünk, hogy a rohamozó zöldek frontembere „Lányi András újabban
szélsőjobboldali rendezvényeken szerepel (Nemzeti egységmozgalom meg a
sajtócenzúrával kapcsolatos tébolyzsűri)”. Kornis Mihály saját bevallása szerint az
elsők között volt, akik a Duna tisztaságáért szót emeltek, mi több, a dunai
vízlépcsőrendszer megépítése ellen indított mozgalom egyik alapítójának tekinti
magát, 1997 októberében is aláírta az értelmiségiek Vizet a Dunába! című nyílt
levelét. Még ez a Kornis is mélységes csalódottságának adott hangot: „…Amit a
Duna Charta bizonyos szónokai a József nádor téren – de hallottam: a Kossuth téren
is – február 28-án szóban elkövettek, arra nincs mentség. A vízlépcsőellenes
mozgalom egy-két intézkedésre jogosult vezetője végzetes útra lépett, nékik már
fontosabb a Duna, mint az, ki, hogyan és miről ágál a nevükben…
 Utólagosan látható a veszély, hogy a mai magyar szélsőjobb a Duna
tisztaságáért indított, alapjaiban demokratikus tömegmozgalomba furakodva
igyekszik közelebb jutni a maga távlati, magától értetődően antidemokratikus
céljaihoz. »Ráült« a mozgalomra. Teheti, mert a Duna Charta vezetőségében talált
magának egy-két balekot ehhez a piszkos manőverhez.”
Ugyancsak Kornis írja: „előhúzták ezt a Duna-ügyet újból, nagyköveti szintre
emelték a Varghákat, összefogott az SZDSZ meg a FIDESZ a MIÉP-pel, hogy a
korrupt szocik ne nyerjenek túl nagyot a következő választásokon… Mindegy, mit
hisz a jó Karátson Gábor, Vargha János, Lányi, felhasználták őket újra…”)
Nézegettem a táblák szövegét, a poénok nagyrészét Nemcsók vezetékneve
sugallta, eltűnődtem, mihez kezdtek volna, ha véletlenül Kovácsnak vagy Szabónak
hívják a kormánybiztost. Néhány felirat különösen durvának tűnik, az olyanfélék,
mint: „Meciar és Horn között nem vala gát, jól kinyalták egymás valagát!” – dehát
egy utcai tüntetés nem a Skót Kisasszonyok nevelőintézete.
Egy-egy jelszót nyilvánvalóan a szervező agytröszt sugallt: „A Vízlépcső
csatársora: Gerő, Grósz, Horn, Jakus, Nemcsók”. Jakus neve „kakukktojás”, nem
számít politikusnak, nem hiszem, hogy a téren álldogálók egy százaléka is hallott
volna a győri vízügyi igazgatóról. A „ne dobja el használt ötleteit” elgondolás
jegyében feltűnik az 1989-es „Előre a lenini úton!” montázs felújított változata,
Sztálin és az egykori miniszter, Maróthy László mellé beillesztették Horn Gyula
képét is. Bárhogy is igyekszem meghúzni magamat, csak megtaláltak, előbb egy
MDF-es honatya fogja meg a könyökömet:
– Aztán csak az igazat! – mondta figyelmeztető mosollyal.
Később egy öregasszony sziszegte az arcomba:
– Miért nem megy át a másik térre? Ott a helye!
Már előre megfogadtam, hogy nem válaszolok senkinek, most is sikerült
megfognom magam. Az események végét jelzi, hogy a szónokok már eljutottak az
ellenfeleiket minősítő legkisebb közös többszöröshöz, az állandó „hazaáruló”
jelzőhöz.
Kevéssel később a tömeg valóban sorokba rendeződött és egy szűk „kapun” át
elindult a Parlament felé.
Visszamaradtam a téren, egy ismerős riporter, maga is zöld aktivista,
nyilatkozatra kért. Tudtam, hogy minden kockázat nélkül beszélhetek neki,
szavaimat, mivel nem illenek bele a lelkesítő összképbe, úgyis kivágja majd. A
riporter alig titkolt fölénnyel kérdezte mit szólok hozzá, hogy mennyi ember gyűlt
itt össze? Én úgy gondoltam, hogy inkább kevesen voltak ahhoz képest, hogy nem
csak a vízlépcső gondolatával szembenállók jelentek meg itt, hanem a teljes politikai
ellenzék is felvonult. Nehéz volna eldönteni, hogy ki csatlakozott kihez és milyen
erőkkel, de majd kiderül, ha a választások után a politika újabb négy évre kihátrál
erről a terepről. (Nem kellett eddig várni, két héttel később a rohamozó zöldek újabb
tüntetésén már csak 7–800 ember vett részt, a Szent György napi „Vízlépcső
Sárkány”-ölésen pedig alig 200-an. Még a televíziók elfogult kamerái sem tudtak
tömeget varázsolni belőlük.) Nyilatkozatomat néhány lépésnyi távolságból egy
kövér és kopasz, de sportosan öltözött férfi figyelte, mikor befejeztem, megjegyezte:
– Mit szólna most Kardos elvtárs, ha nézne le az égből?
Hirtelenjében nem értettem, hogy került ide néhai barátomnak, a Magvető
Könyvkiadó már tizenhárom éve halott igazgatójának a neve, a férfi folytatta:
– Most bezzeg összecsinálná magát az öreg ávós verőlegény!
Erre nincs mit mondani, megértettem, hogy ezen a téren ma minden mindennel
összefüggött, nekivágtam a Parlament felé vezető Nádor utcának. A mellettem
vonuló tömeg most is „vesszen Horn”-t kiált, éppúgy mint néhány hónapja a
METÉSZ által szervezett tüntetésen.
Álldogálok még egy keveset a Parlament előtt, hallgatom, ahogy a sokaság
ünnepli önmagát, majd elindulok hazafelé. A gyűlés színhelyétől ötven-hatvan
méterre az élet már visszatér a normális menetébe – vagy ki sem mozdult onnan.

A küzdelem résztvevői további hosszú állóháborúra rendezkedtek be, ezt akkor

fogtam fel, mikor láttam, hogy Nemcsók egy ágyat állíttatott be magának a VITUKI
székház 15-ik emeletén levő irodájába. Én a magam részéről nem kívántam a
végtelenségig követni az események folyását, ezért meghúztam az időhatárt 1998.
március 25-vel, a hágai döntés féléves fordulójával.
Az ügy persze nélkülem is folytatódik, az egyes állomások jól követhetőek:
mint már említettem, a magyar kormány lemondta a keretmegállapodás márciusra
tervezett aláírását, a szlovák kormányvezetés azzal fenyegetődzik, hogy panaszával
visszatér a hágai bírósághoz, addig is élvezi a megoldatlan helyzet összes előnyét.
Ha valamiféle végső tapasztalatot kívánnánk levonni a történtekből, újra csak
azt kellene megállapítanunk, hogy a Dunában már rég nem víz folyik, hanem
politika, piszkos politika. A leglátványosabb gesztusokat sem szabad komolyan
venni, bárkitől is származzanak. Hiába történtek többszöri kormányzati
szerepcserék, a Hatalom és az Ellenzék soha nem tudott erkölcsileg a másik fölé
emelkedni. Hasonlatosak voltak azokhoz, akik hamis pénzért vak lovat vásárolnak.
Rossz belegondolni abba, hogy a Vízlépcső ügyét nem tekinthetjük egyedi
esetnek, minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy Magyarországon
minden más ügy is hasonló módon intéződik.
Míg ezeket a sorokat írom, a rádióban összesített adatokat sorolnak fel: a
Vízlépcső 1989-ig 200 milliárd forintba került, onnantól napjainkig további 163
milliárdba, ha az inflációt beszámítjuk, a felépítése lényegesen kevesebből kijött
volna.
 A részletezés során megemlítik, hogy a tárgyalásokkal kapcsolatos költségek és
a hatásvizsgálatok 326 milliót emésztettek fel – ennek egynegyed része utazásokra,
ebédekre és más hasonlókra ment el.

1998. március 26-án egy nappal a hágai döntésben megszabott féléves határidő
letelte után – mint már mondottuk – a Horn kormány úgy döntött, hogy a
meghirdetett hatásvizsgálatok nem terjednek ki Nagymaros térségére – ezzel
végképp elvetették annak lehetőségét, hogy itt épüljön fel a Vízlépcső.
De ez a taktikai lépés már nem menthette meg a szocialista vezetést, csak annyit
eredményezett, hogy nem állva, hanem térdre ereszkedve fogadta a választási
vereségét.
A Hatalom új birtokosai indulásuknál megismételték a már bevált
Vízlépcső-ellenes kijelentéseiket, de kétségtelen, hogy az alapvető gondokat: a Kiliti
gát sorsát, a szigetközi vízpótlás problémáját, a hajózás nehézségeit egyszer
valamilyen formában nekik is le kell nyelniük. Minél később teszik ezt, annál
keserűbb lesz a falat. Az idő változatlanul a birtokon belül lévő szlovákoknak
dolgozik.
És ennyi az egész: „elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott.”

VÉGE

1997 július – 1998 augusztus

Térképmelléklet I.
A vízlépcsőrendszer által érintett Dunaszakasz
Térképmelléklet II.
A szigetköz helyszínrajza
 Térképmelléklet III.
Tervezett és felépült vízlépcsők a Dunán
Fotomellékletek
Az 1977-es államközi szerződés aláírása;
Lázár György és Ljubomir Strougal
Vízlépcsőt és demokráciát. Maróthy László miniszter

A KÉT NAGY

Nemcsók János
 Julius Binder

Mosonyi Emil professzor, a vízlépcső atyja, feleségével

A tiszalöki vízlépcső, Mosonyi Emil alkotása
Vida Gábor professzor: „nincs környezetbarát vízlépcső”
 Nemzetközi sajtótájékoztató.
Középen: Rott Nándor és Josef Vavrousek
Az első osztrák vízlépcső Ybbs-Persenbeugnál.
Épült 1954 és 1959 között
A rothenfelsi gát; 1937
Modern vízlépcső ugyanott; 1974

A megőrzött sziget
Lovasok a Duna-parton
Ember és technika
Azért a víz az úr
Árapasztómű Dunacsúnyban
 A pozsonyi kikötő

A bősi vízlépcső látképe

A vadvízi szlalompálya
Szent István szobra Nyékvárkonyban
Ez a komp köti össze a külvilággal az elvágott falvakat

Apácák a vízlépcsőn
Madarak paradicsoma
A Duna Kör vízlépcsőellenes plakátja
Tüntetők a budapesti Vörösmarty téren
…és Vargha János a kapitány

Régi ötlet – új hangszerelésben

 Szegény Nemcsók

HÁGA – AHOVÁ A ZÖLDEK ÚTJA VEZETETT

A Béke palota – a tárgyalások színhelye

Megkezdődik a per
 Győr, a Szigetköz fővárosa

A félig kész szennyvíztisztító

Mederállapot a Duna elzárása után
Az elzárást szolgáló betontömbök

A Mosoni-Duna Dunacsúnynál
A Dunakiliti vízlépcső látképe
A szárazon maradt tározó Dunakilitinél

Sarkantyú a Dunán
A Mosoni-Duna régi medre
A „negatív árvíz”-nél fennakadt csónak

Szivattyús vízpótlás
A fenékküszöb
Cikola-szigeti táj a fenékküszöb felépítése előtt

Ugyanott a fenékküszöb felépítése után

Jakus György, a vízlépcsőrendszer leghitelesebb szakértője
Egy csendes zöld – dr. Tóth János.
Meghalt 1998 júliusában
A két idővéglet – Visegrád Mátyás király korában

A tervezett nagymarosi vízlépcső makettje

 Átlátás Visegrádról Nagymarosra.
A kép tengelyébe tervezték a vízlépcsőt

A leeresztett Dunameder
Nagymarosi „ipari táj” az építkezések megkezdése előtt

A Vízlépcső készenléti lakótelepe

Munka az építkezésen
Átvágják a munkagödör gátját
 Helyreállító munkálatok Nagymaros térségében

Tájkép 1989 márciusában

A Nagymaros-Visegrád térség komplex tájrehabilitációja

A vízlépcső egykori nagymarosi hídfőjének helye
A fák addig nőnek, amíg el nem lopják őket