A beszélő disznó

Szatírák

A beszélő disznó
Este fél tizenegykor, az utolsó etetés után Kerekes, a Feketetelki Állami Gazdaság
sertésgondozója leoltotta a villanyt a IX-es számú ólban, hogy a malacok
nyugodtan alhassanak. Még egyszer végigment a csarnoknak is beillő tágas ólon,
ellenőrizte a hőmérsékletet, megnézte, van-e elegendő víz az önitató tartályában,
mindent rendben talált. Már az ól túlsó végén járt, mikor valaki váratlanul
megszólalt mögötte:
– Józsi, a kurva anyádat!
Kerekest ugyan Lajosnak hívták, mégis visszafordult erre a hangra, azt hitte,
hogy valamelyik gondozókollégája berúgott, és ő motyog az ól sarkába húzódva,
de akárhogy is figyelt, nem látott senkit. Félig-meddig bizonytalankodva ugyan,
de napirendre tért az esemény fölött, úgy magyarázta, hogy talán az ólon kívül
káromkodott valaki, vagy az is lehetséges, hogy a füle csengett.
– Valamelyik nap el kell mennem a doktorhoz, és ki kell mosatnom a fülemet
– dünnyögte maga elé.
Kerekes fölemelte az ajtót lezáró keresztvasat, hogy a helyére illessze, mikor
újra megszólalt az előbbi magas, reszelős hang:
– Józsi, a kurva anyádat!
Most már minden kétséget kizáróan meg lehetett állapítani, hogy az ólon
belül beszélt valaki, sőt még a hang irányát is meg lehetett határozni: a IV-es
ketrec felől érkezett. Ebben a ketrecben azokat a malacokat tartották, akiket az
Állami Gazdaság egyéni gazdáktól vásárolt fel, hogy pótolni tudja az elhullást,
melyet a legutóbbi brucellózis okozott az állományban.
 Kerekes közelebb lépett a IV-es ketrechez. Ezen az éjszakán kilenc malac
feküdt a rács mögött különös elrendezésben: nyolc összebújva és olyan
felismerhetetlen összevisszaságban, hogy egy gyakorlott hentesnek is gondot
okozott volna kiválogatni, melyik fej vagy láb kihez tartozik, a ketrec nagyobbik
felét viszont egy elterpeszkedve alvó malac foglalta el. A hatalmaskodó, úgy
látszik, kemény harcot vívhatott kivételezett helyzetéért, mert ahogy Kerekes
rávilágított a kézilámpájával, vöröslő sebek tűntek fel a fülén, a nyakán csatakos
csimbókokba állt össze a véres szőr.
A gondozó a rácsra könyökölve figyelt néhány percig, várta, hogy a hang újra
jelentkezzen. Egy ideig csak a tömegben fekvők felhorkanó röfögése hallatszott,
mikor valamelyikük fészkelődött, és megzavarta a többiek álmát, majd váratlanul
megszólalt a különhúzódó malac is.
– Józsi, a kurva anyádat!
Kerekes összerázkódott, csak sokára tudta összeszedni magát annyira, hogy
még mindig remegő térdekkel eltávolodjon a ketrectől, de közben is
vissza-visszanézett. Kint, az ól előtt megállt, és marokra gyűrt zsebkendőjével
szárítgatta a homlokát, tudta, hogy felfedezését azonnal jelentenie kell.
Doktor Barta Edit, az Állami Gazdaság igazgatónője még fent volt ezen a
kései órán, tanulmányt írt egy mezőgazdasági folyóiratba, épp az „aratás” szó
jelentését kereste az Értelmező Szótárban, mikor Kerekes bekopogott hozzá, és
elfulladó hangon közölte, hogy az egyik malac tud beszélni. Az igazgatónő
megigazította a szemüvegét:
– Ide figyeljen, Kerekes: azt még elnéztem magának, hogy a múltkor
részegségében belezabált a hallisztbe, és utána az önitatót nyomkodta az orrával,
de ha ebből azt a következtetést vonja le, hogy magának mindent szabad, és éjnek
idején is ilyen marhaságokkal zaklat, ki fogom rúgni.
A sertésgondozó égre-földre esküdözött, hogy igazat mond, és addig
könyörgött, amíg rábeszélte az igazgatónőt, hogy menjen ki vele a telepre.
Éjfél már elmúlt, mire kiértek, és megálltak a sertésnevelő IV-es ketrece előtt.
A kilenc malacból nyolc most is aludt, csak a félrehúzódó malac emelkedett fel
négy lábra a kézilámpa fénykévéjében, száján vastag tajték hólyagzott, vöröses
szemeivel gyanakodva figyelte a látogatókat.
– Mindjárt – mondta Kerekes biztatóan, és áthajolt a rácson –, Józsi, a kurva
anyádat!
– Hogy beszél, Kerekes, az én jelenlétemben?!
– Ne tessék haragudni, igazgatónő kérem, de én ezt a szöveget hallottam a
malactól, és lehet, hogy mást sem tud. Mondd szépen, hogy Józsi, a kurva
anyádat! – és biztatóan megvakarta a hátát.
A malac nem szólt, jobbra-balra forgatta a fejét, aztán egy alattomos
mozdulattal belekapott a gondozó kezébe úgy, hogy a foga alatt megroppantak a
csontok. Doktor Barta Edit lesújtóan nézett a fájdalmában fél lábon ugráló
sertésgondozóra:
– Gratulálok! Holnap jöjjön be a munkakönyvéért, Kerekes, maga nem fog
szórakozni velem!

A sertésgondozó üggyel-bajjal kimosta és bekötözte a kezét, melyen rajta

maradtak a tűhegyes fogak vérző nyomai, aztán magához vett egy konyhakést, el
volt szánva rá, hogy átvágja az őt csúffá tevő malac torkát.
A malac ébren várta, mintha számított volna rá, hogy Kerekes visszatér,
visítani kezdett, és befutott falkában alvó társai közé, azok felriadtak, és
ordításukkal felverték az egész ólat, az üvöltést meghallották a többi ólak
ügyeletes gondozói és az éjjeliőrök is, futva közeledtek. Kerekesnek csak annyi
ideje maradt, hogy kirántsa a ketrecből a négy lábbal kapaszkodó malacot, a
köpenyébe tekerje, és elrohanjon vele.
A tápkeverő raktárában tette le, itt éjszaka senki sem dolgozott, a halmokban
álló megtömött papírzsákok egyébként is felfogták a hangokat. Kerekes már
szúrásra emelte a kést, amikor váratlanul megszólalt a hóna alá fogott malac:
– Kedves Lajos bátyám – nem tudom, szólíthatom-e így –, itt valami
félreértés történt.
Kerekes most nem hagyta eluralkodni magán a megdöbbenést, hogy a malac
emberi hangon beszél, ordítva rázta a kést jobb öklében:
– Leégettél az igazgatónő előtt, te szemét! Akkor miért nem szólaltál meg,
amikor kérdeztelek?!
– A helyzet nem volt megfelelő. Ha megfognak, és kivisznek az ólból,
szívesen álltam volna a rendelkezésükre, de gondolkodjon egy percig, Lajos
bátyám: ha én bent az ólban egy szót is szólok, az összes malac rájön, hogy én
tudok beszélni, ezt pedig mindenképpen titokban kell tartanunk.
– Miért?
– Ne haragudjon, Lajos bátyám, de ez az én dolgom.
Kerekesnek megsajdult a jobb keze, melybe beleharapott a malac, agyát újra
elöntötte a vér:
– Még neked áll feljebb?! Tönkretettél, kirúgtak miattad, és még te
pimaszkodsz?! Megdöglesz, te bitang!
A malac kelletlen képet vágott, mintha unná, hogy többször is el kell
magyaráznia ugyanazt.
 – Ne legyen már ilyen merevnyakú, Lajos bátyám! Én hajlandó vagyok
elkísérni magát az igazgatónőhöz, és mindent elmagyarázok neki. Garantálom,
hogy visszaveszi magát.
Kerekes elbizonytalanodott:
– De ha becsapsz, abban a szent minutumban véged van.
– Mit magyarázzak? Magánál van a kés, Lajos bátyám.
Éjfél már elmúlt, kopogtatásuk mély álmából riasztotta fel doktor Barta
Editet. Az igazgatónő ajtót nyitott, mikor meglátta Kerekest, hóna alatt a
malaccal, tombolni kezdett, és az ajtóra mutatott:
– Mars ki innen!
A megrémült Kerekes vissza is fordult volna, de a malac megbökte, hogy
tegye le a földre, megállt az igazgatónő előtt, és tisztelettudóan megköszörülte a
torkát:
– Elnézést kérek a közbeszólásért, de meg kell védenem Lajos bátyámat. Ő
jól hallotta, hogy álmomban beszélek, és valóban azt mondtam, bocsánat a
kifejezésért, hogy Józsi, a kurva anyádat!
Az igazgatónőnek elállt a szava, döbbenten igazította meg a szemüvegét, és
csak annyit tudott kérdezni:
– És ki az a Józsi?
– Én vagyok. Tudniillik Senkei bácsi…
– Az egykori tanácselnök?
– Igen, ő volt az én régi gazdám, akitől az Állami Gazdaság felvásárolt,
egyszóval Senkei bácsi hívott Józsinak, és folyton szidott, mert elcsavarogtam.
– De hogy tanult meg beszélni?
– Én még választási malac voltam, tudniillik Senkei bácsi akkor vásárolt,
mikor nem választották meg újra tanácselnöknek, hanem nyugdíjba küldték.
Egyedül élt, a gyerekei már felmentek Pestre, a felesége meghalt, kellett hogy
foglalkozzon valamivel. Egész nap ott tett-vett az ól körül, és beszélt hozzám.
Először csak egy-két szó ragadt rám, aztán lassan mindent megértettem.
– A gazdája sejtette, hogy maga tud beszélni?
– Nem, elnézést kérek a kifejezésért, de Senkei bácsi süket volt, mint az ágyú.
Én különben is vigyáztam, hogy ne áruljam el magam, mert ha megtudja, lehet,
hogy elveszítette volna a bizalmát irántam. Aztán mikor Senkei bácsi meghalt, a
fiai hazajöttek, és eladtak mindent, a gazdaságot is felszámolták, akkor kerültem
át az elmaradt magán kisárutermelő szektorból önökhöz, a fejlett szocialista
mezőgazdasági nagyüzembe.
 Doktor Barta Edit Józsit hallgatva nem tudott magához térni a
megdöbbenéstől:
– De honnan ismer ilyen kifejezéseket?
A malac szerény mosollyal lehajtotta a fejét:
– Aki igyekszik, arra mindig ragad valami. A legtöbbet Senkei bácsitól
tanultam, akit a példaképemnek is nevezhetnék, és egyébként is igyekeztem
képezni magam. Épp az ólunk ajtaja előtt állt a községi hangosanbeszélő, vagy
ahogy a parasztok mondják, bocsánat a kifejezésért, a lármafa. Én minden műsort
meghallgattam, leginkább a politikai előadások érdekeltek, de nagyon élveztem a
zenét is.
A malac dúdolni kezdett.
– Te büszke kozák…
Már öt óra felé járt, kint hajnalodott, attól kellett tartani, hogy az
igazgatónőhöz benyit valamelyik utasítást kérő brigádvezető vagy technikus, és
megzavarja a beszélgetést, ezért megállapodtak, hogy Kerekes egyelőre
visszaviszi a malacot az ólba és estére újra elhozza.
Hazafelé tartva a malac elégedetten terpeszkedett el a gondozó köpenyében:
– Maga csak ne féljen, Lajos bátyám, amíg engem lát, én nem szoktam
megfeledkezni a jóembereimről. Van egy ötletem, nem akarok ígérgetni, de ha
elfogadják, nemcsak én járok jól, hanem magának is leesik valami.

Az igazgatónő egész nap töprengett, hogy mire lehetne felhasználni a malac

kivételes adottságait, de csak annyi jutott az eszébe: hátha felléphetne a színjátszó
csoport előadásain mint hasbeszélő?! Este tanácstalanul kérdezte Józsit:
– Mihez kezdjünk magával?
– Kérem tisztelettel, Lajos bátyámnak már említettem, hogy volna egy
javaslatom, ami kölcsönös előnyökkel járna…
– Mire gondol, kedves izé…
A malac joviálisan elmosolyodott:
– Tessék csak Józsinak szólítani engem, egyszerű, becsületes magyar név.
– Szóval, kedves Józsi?
– Arra gondoltam, hogy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, vissza
tetszenek helyezni engem a többi malac közé. Én megfigyelném, hogy a társaim
mit beszélnek, mi a véleményük az ellátásról, a férőhelyekről és főleg önökről, a
vezetőkről, akiket mindnyájan tisztelünk és becsülünk. Időnként valamilyen
ürüggyel felhozatnának az irodába, majd én kitalálom, hogy milyen ürüggyel, és
én beszámolnék mindenről.
A malac fölemelte kerek orrát, és várakozóan doktor Barta Editre nézett, nem
tudta mire magyarázni az igazgatónő elgondolkozó tekintetét, bizonytalanul
megjegyezte:
– Arról sem hallottam, hogy van-e ilyen rendszer az emberek között, de a
sertések között szerintem nagyon jól beválna.
Az igazgatónő szeme végre felcsillant a szemüveg mögött.
– Nagyon érdekes! Legjobb tudomásom szerint az volna az első próbálkozás
a nagyüzemi sertéstenyésztésben, hogy közvetlen hangulatjelentést kapjunk a
hizlalásra befogott egyedekről – a malacra nézett –, és mit kér cserébe? Említette,
hogy kölcsönös előnyökről volna szó.
– Először is szeretném, ha visszavennék Lajos bátyámat az állásába, és kapna
öt… nem, hatszáz forint prémiumot.
– A felmondást, azt hatálytalanítom, de prémiumot egyelőre nem tudok adni,
mert kimerült a keret.
– Akkor talán át lehetne irányítani „R”-keretbe azt az összeget, ami az
önkéntes véradó mozgalom résztvevőinek jutalmazásából megmaradt – mondta a
malac.
– Maga honnan tud erről?
– Ön mondta a brigádvezetőnek tegnapelőtt, mikor elsétáltak a ketrec előtt,
hogy van egy ilyen lehetőség. De ismerem az idevonatkozó rendeleteket is,
Senkei bácsi egy időben Magyar Közlönnyel almozott alám.
Doktor Barta Edit megadóan felsóhajtott:
– Rendben van, ezenkívül mit kíván még? Úgy értem, saját magának.
– Én magamnak egyelőre nem kérek semmit, előbb bizonyítani szeretnék. De
meg vagyok győződve, hogy a jutalmazásnál is majd azok állnak a sor elejére,
akik a legtöbbet tettek le a nagy, közös asztalra.

Bent a ketrecben Józsi úgy viselkedett, mint a többi malac, egész nap ténfergett és
evett, közben igyekezett a falka sűrűjébe sodródni, és figyelte, mit röfögnek a
társai. Akárhogy is igyekezett, csak sovány anyagot továbbíthatott a
sertésnevelőből, a malacok kis panaszait jelentette, hogy a kocákat messze tartják
tőlük, és ritkán mehetnek szopni, a gondozók az itatóban mossák le a csizmájukat.
Ez a munka nem elégítette ki Józsi becsvágyát.
 Jóval tartalmasabb vadászterületnek ígérkezett az az ól, ahol az idősebb
kanokat tartották, Józsi ide kérte át magát. Gyanút keltett volna azonban, ha a még
malacszámba menő Józsit minden indokolás nélkül áthelyezik a két-három éves
állatok közé, mindenképpen ürügyet kellett teremteni. A malac többször is
szembeszállt a gondozókkal, rájuk röfögött, beleharapott a kezükbe, így már
mindenki indokoltnak találta, hogy Józsit mint fékezhetetlent eltávolítják a többi
malac közül.
Az idősebb kanok is értesültek az ügyről, általános volt közöttük a vélemény,
hogy Józsi túl merészen viselkedik, és előbb-utóbb megüti majd a csülkét, de
hevessége osztatlan jóindulatot keltett, az idősebbek mint abszolút megbízhatót
befogadták beszélgetéseikbe. A malac szerényen félrehúzódott, de a füleit
hegyezve figyelt.
Egy Yorkshire-ből importált öreg kan Angliában töltött malackoráról szokott
mesélni, légkondicionált ketrecekről, televízióról, narancshéjjal és banánnal
kevert moslékról. Józsi legközelebbi jelentésében a yorkshire-i kan sürgős
eltávolítását javasolta, mielőtt még szélesebb körökben elterjedne az a nézet, hogy
Nyugaton kényelmesebbek a ketrecek, és jobb az ellátás.
Sok vita folyt a társaságban az úgynevezett „fantomkocák”-ról is. A kanokat
eleinte valódi kocákhoz vitték fedezni, a kocákat egy szőrrel bevont faváz alatt
helyezték el, úgy, hogy csak a hátuljuk látszott ki – ezt a favázat hívták
fantomkocának –, és így ugratták rájuk a kanokat. Mivel azonban a mesterséges
megtermékenyítést a szakértők célszerűbbnek tartották, később a kocákat már
nem állították oda, a kanok a puszta faváznak estek neki, és a gondozók
üvegpohárban fogták fel a kicsurgó magot. Kevés figyelmet fordítottak a
fantomkocák rendbentartására, szálkák álltak ki belőlük, és lekopott róluk a
ráragasztott báránybőr.
– Legalább egy kis szőrt tennének a hátára – háborogtak a kanok –, hogy
valami illúziónk legyen. Ezt a fakocát izélje meg a Kerekes a nagy hasával! – és
valóban nem voltak hajlandók nekiugrani a fantomnak.
Józsi ezt is közölte az illetékesekkel, a leghangosabb kanokat hamarosan
kiherélték.
Állandóan fenyegetett a veszély, hogy feltámad a gyanú, és Józsi
lelepleződik, ezért a jelentések leadását különleges gonddal szervezték meg. Ha
valamit jelenteni akart a malac, rosszullétet imitált, lenyelt egy külön erre a célra
tartogatott szappandarabkát, a hátára feküdt, és habzó szájjal hörgött. Kerekes
kiemelte a ketrecből, és a többi sertés részvevő morgása közepette vitte el
magával.
Ezt az ötletet maga Józsi javasolta, az igazgatónő őszintén el volt ragadtatva
tőle.
– Nem is értem, hogy juthatott ilyesmi az eszébe?!
 – Senkei bácsi néha bevitt magával a szobába is, a lábánál feküdtem, és
néztem a tévét. Egyszer láttam egy lengyel filmsorozatot, abban jelentett úgy a
rabok közé beépített ügynök, hogy rosszullétet tettetett.
Doktor Barta Edit nem emlékezett erre a filmsorozatra:
– Mi volt a címe? Ki volt a főhős?
– Nem tudom, én csak az ügynököt figyeltem. Nagyon szép ember volt:
kövér, szemüveges, kopasz. Végig neki drukkoltam.
Józsi rendkívül alaposan dolgozott, jelentései olyan részletekre is kiterjedtek,
hogy mit szólnak a sertések azokhoz a kísérleti keverékekhez, melyekkel a
hízótápot beszórták, a Feketetelki Állami Gazdaság termelési terveit és módszereit
főleg az ő észleleteire alapozta, és az átlagost jóval felülmúló eredményeket ért el.
A hizlalási periódus végén Józsira különleges feladat várt. Mindig sok bajjal
járt az állatok beszállítása a vágóhídra, a sertések már a kapuban megérezték a vér
szagát, és vagdalkoztak, nem voltak hajlandók lejönni a teherautó platójáról,
rátámadtak a rakodómunkásokra, és megsebesítették őket, Józsinak kellett
valamilyen megoldást kitalálnia.
Hogy bekerüljön a vágóhídra indított transzportba, a malac látványosan
provokálta gondozóit, hátat fordított nekik, és feléjük szellentett, így a többi sertés
előtt is indokoltnak tűnt, hogy mint végképp fegyelmezhetetlent kiselejtezzék.
Fent a teherautón az öreg kanok tisztelettel és szeretettel vették körül, de
Józsi vigasztalhatatlannak mutatkozott, azt röfögte, hogy nem hajlandó ilyen
megalázottan élni, ennél sokkal szebb a dicső halál. Az öreg kanok meghatottan
néztek össze.
– Ez a malac sokra vihette volna – mondták –, nagy disznó lett volna belőle.
Mikor a teherautó megérkezett a Vágóhídra, Józsi öntudatosan feltartott fejjel
elsőnek futott le a platóról, a többi sertés nem láthatta, hogy az első kanyarban
befordul, és eltűnik egy mellékajtó mögött, ahol már várta Kerekes, hogy
visszavigye Feketetelekre, az Állami Gazdaságba. Példája szinte hipnotizáló
erővel hatott a többiekre, minden ellenállás nélkül hagyták magukat a böllérkés
alá terelni. Ezen a napon vonták le a legkevesebb élősúlyveszteséget az Állami
Gazdaságtól, és a Vágóhíd is túlteljesítette a tervét.

Egy hizlalási periódust Józsinak mindenképpen ki kellett hagynia, meg kellett

várnia, amíg levonul az a korosztály, mely őt még malacként ismerte, és joggal
meglepődhetett volna, hogy egyedül neki sikerült visszatérnie a Vágóhídról.
Hogy az idő ne vesszen kárba, Józsit megtanították írni-olvasni, és beíratták
különféle tanfolyamokra, továbbképző előadássorozatokra. Vizsgadolgozata: A
házi szemét elemzése hangulatjelentések szempontjából általános feltűnést keltett.
Bemutatott egy példát: hogyan kell felkutatni és összeállítani egy kilencfelé tépett
és három különböző szemétládába szétszórt levél foszlányait. Felajánlották, hogy
maradjon ott a tanfolyamon demonstrátornak, de Józsi szerényen kitért előle:
– Úgy érzem, nekem a gyakorlati munka az igazi hivatásom!
A többi sertés törzslapján csak az állat születési időpontját, fajtáját és
legföljebb régi tulajdonosának a nevét tüntették fel, Józsi lapja viszont megtelt
rejtjelzett adatokkal: 8/1976/III., □ 2411/9, XY/F – és ehhez hasonlókkal,
feladatkörét, az általa elvégzett tanfolyamok jellegét mutatták. A titkos jelölések
kulcsát csak az igazgatónő ismerte és néhány közvetlen munkatársa.
Hamarosan elkerülhetetlenné vált, hogy Józsi hivatalos státuszt is kapjon az
Állami Gazdaságban, természetesen álcázott megjelöléssel, formálisan az
építőrészleg téglaügyeit intézte. Élvezte az alkalmazottaknak járó összes
előnyöket, szeptemberben, mielőtt újra megkezdte volna a munkáját, beutaltatta
magát két hétre az Állami Gazdaság balatoni üdülőjébe.
Először egy háromágyas szobában helyezték el, egy segédkönyvelő és egy
traktoros mellé, de Józsi nem bírta elviselni társai ápolatlan, nehéz szagát, éjszakai
durrogtatásaikat, részeg hányásaikat. Jelentkezett a gondnoknál, és másik szobát
kért:
– Belátom, hogy tömeges üdültetésnél engednünk kell higiéniai igényeinkből
– mondotta –, de itt is legalább megközelítően olyan színvonalon szeretnék élni,
mint otthon, a sertéstelepen. Az étkeztetés minőségén még túlteszem magam, de
nem hiszem, hogy a sertésnevelőben akadna olyan malac, aki meg merné engedni
magának, hogy társai jelenlétében fingóversenyre hívjon ki egy másik malacot,
mint itt Hagymási segédkönyvelő elvtárs Kovács elvtársat, a traktorost. Bárhol is,
de szeretnék egyedül lakni, úgy látom, a mosókonyhát amúgy sem használják, ha
megengedik, én inkább ott rendezkednék be.
Józsi az üdülés napjait is szigorú órarend szerint szervezte meg. Úgy találta,
kissé elhízott, arra sem számíthatott, hogy a következő hizlalási szezonban lead
majd a súlyából – hiszen éppen neki kell majd példát mutatni evésben a többi
malac előtt –, ezért most diétás menüt kért, és bármilyen nehezére esett, kedvenc
Pepsi Colájából sem fogyasztott többet napi húsz üvegnél. Reggelenként futott
egy órát az erdei sétányon, különféle veszélyeknek téve ki magát – egy rövidlátó
vadász rálőtt, az arra legelésző kocák pedig szerelmi ajánlatokkal üldözték –,
Józsi udvariasan, de határozottan kitért előlük.
Napközben szobájába visszahúzódva tanult és pihent, de kötelességének
érezte, hogy esténként részt vegyen az üdülő társadalmi életében. Kínos gonddal
öltözött, fehér nyloninget vett fel, szovjet borostyán kézelőgombokkal, divatos,
széles nyakkendővel, mellső lábára kesztyűt húzott, a hátsóra pedig
gyermekméretű cipőt, csak a nadrágot kellett különméretre csináltatnia – a négy
lábon való járás kívánalmainak megfelelően. Öltözetét néhány dísztárggyal is
kiegészítette: aranyozott nyakkendő, csíptetővel, vastag teknőckeretű
szemüveggel, mely láncon lógott a nyakában, osztrák öngyújtóval. Bőrét
gondosan meghintette BAC SWEET dezodoráló folyadékkal.
Józsi eleinte beült az üdülő eszpresszójába egy Pepsi Colára, de a többi
vendég valósággal kinézte, alig burkoltan sértő szövegű nótákba kezdtek,
olyanokba, mint hogy „búzába ment a disznó kilenc malacával”, meg „szomorú
disznószar, de megfeketedtél”! A kártyások sem tűrték meg maguk között,
egy-egy ütésnél nyomatékos hangon bejelentették: „Na, most ütök a makk” vagy
„a vörös disznóval”!
Józsi nem tehetett mást, a tévéterembe húzódott be, nézte a műsort, vagy
szépirodalmi könyveket olvasgatott, doktor Barta Edit is olvasás közben lepte
meg az egyik este. Az igazgatónő is az üdülőben töltötte a szabadságát,
beosztottjaival nem kívánt beszélgetni – azok sem vele –, az egyedüllétet kereste,
így vetődött be a csöndes tévéterembe.
– Jó estét, Józsi, milyen elegáns maga! – mondta csodálkozva.
– Nekem az a véleményem, hogy csak akkor számíthatunk mások
megbecsülésére, ha mi is megbecsüljük magunkat testben és szellemiekben
egyaránt.
– Nagyon helyes felfogás. Mit olvas?
– Most egy regényt.
– Kis kikapcsolódás?
– Nem, én mindenből tanulni akarok, ebből is. Én nem úgy olvasok, mint az
átlagemberek, hogy oda lapoznak a könyvben, ahol beszélnek, vagy kikeresik a
szerelmi jeleneteket, és a többivel nem törődnek, én kritikával olvasok – Józsi
felemelte a könyv mellé kikészített golyóstollat –, én alá szoktam húzni az illetlen
vagy durva kifejezéseket, a lap szélére pedig odaírom: „emberség!”
– Emberség?! Talán disznóság?
– Nem, egy disznó sohasem írt volna le ilyen dolgokat, csak egy ember. A
másik, ami nagyon érzékenyen érint engem a könyvekben, az, ha valahol a
sertéseket kollektívan rágalmazzák. Ilyeneket írtam fel, csak úgy kapásból – vette
elő Józsi a jegyzetei –, „hallgat, mint a hugyos disznó a búzában, részeg, mint a
disznó, mindig kapunk korpára disznót, fészkelődik, mint a rühes malac, okos,
mint a tordai malac, seggel megy a vályúnak”…
Józsi elhárítólag emelte fel kesztyűs mellső lábát:
– Én nem állítom azt, hogy minden sertés hibátlan, alaptalanok ezek a
kijelentések, bár például zavarba jönne az illető író, ha bizonyítania kellene, hogy
a tordai malac a valóságban is, hogy úgy mondjam, háttal ment a vályú felé,
engem maga a tendencia bánt. Nemcsak azt kell meglátni, hogy egyesek
koszosak, meg a szemétben turkálnak, észre kellene venni azokat az egyszerű
sertéseket is, akik nap mint nap példásan esznek és isznak a hizlalókban. Velük
miért nem foglalkoznak a tisztelt író meg újságíró urak?!
– Teljesen egyetértek magával, Józsi – mondta az igazgatónő –, mindezért a
sajtó felelős. Amíg az újságírók ilyen destruktív cikkeket írnak, addig nem lehet
csodálkozni azon, hogy az Állami Gazdaság nem tudja teljesíteni a tervét.
Mindentől elveszi az ember kedvét, ha például azt olvassa, hogy miért nem
szedtük le még a fáról a tavalyi cseresznyetermést?
A tévében egy angol film főcíme tűnt fel, Józsi a képernyőre mutatott:
– Én azt nem helyeslem, hogy a televízióban azt a sok nyugati szemetet
játsszák. Aztán csodálkoznak, ha elzüllenek a fiatalok, de kérdezem én: mit látnak
maguk előtt?!
– Maga szerint milyen témákról kellene filmet készíteni?
Józsi egy pillantást vetett az igazgatónőre, akit egyre vonzóbbnak talált.
– Szerintem például nagyon érdekes filmet lehetne írni egy tehetséges, fiatal
nőről, aki vasakarattal egy Állami Gazdaság élére küzdi fel magát.
Doktor Barta Edit elpirult, egy pillanatnyi zavart csend ereszkedett le, a
szomszédos eszpresszóból átszűrődött a zene.
– Szeret táncolni? – kérdezte Józsi elfogódottan, és megmozdult
gyermekcipőbe bújtatott hátsó lába.
– Nem. Miről jutott az eszébe?
– Semmiről, csak úgy érdeklődtem.

Józsi még két hizlalási szezont töltött el különféle ólakban és ketrecekben,

továbbította jelentéseit a sertések hangulatáról, de mind nehezebben birkózott meg
a feladatával. Az Állami Gazdaság fejlődött, új és új sertésnevelőket épített, Józsi
egymagában képtelen volt megfigyelni valamennyit. Testi adottságai is
alkalmatlanná tették erre a munkára: az időszakos fogyókúrák ellenére négy
mázsa fölé hízott, ormótlan alakja láttán még a legöregebb kanok is joggal
kérdezhették: mit keres ez itt, mikor kint a vágóhidak üresek?!
Józsi számot vetett helyzetével, és az Állami Gazdaság vezetőinek
jóváhagyásával már menet közben átszervezte a munkáját. Hálózatot épített ki,
minden ólban megbízható malacokat, süldőket, öregebb kanokat és kocákat
szervezett be, akik jelentették neki megfigyeléseiket – különféle apróbb
kedvezmények fejében. Ő maga ezután csak kivételes esetekben ment le a
sertések közé.
 Ez a hálózat kizárólagos érvénnyel Józsi kezében összpontosult, mivel az
Állami Gazdaság minden rendű-rangú alkalmazottja közül csak ő értette meg a
beszervezett malacok röfögését. Fontos feladatkörének megfelelően külön
irodahelyiséget kapott, és ott elemezte-rendezgette a jelentéseket.
Józsi eleinte minden befutó adatot lelkiismeretesen továbbított az
igazgatónőnek, a legapróbb panaszokra és fegyelmezetlenségekre is kitért.
Dicséretre és jutalmakra számított, de legnagyobb megdöbbenésére doktor Barta
Edit fanyalogva fogadta a jelentéseit:
– Maga mindig rémeket lát, Józsi, a sajtból csak a lyukakat veszi észre –
elégedetlenül forgatta a gépelt lapokat –, gondolja meg: ha én ezt mind közölném
a feletteseimmel, ezt a rengeteg bajt, hiányosságot, milyen vélemény alakulna ki
az én munkámról is?! Én nem mondom, hogy kozmetikázza az adatokat, de
törekednie kell egy átfogóbb, objektívabb szemléletre. Dialektikusan, Józsikám,
dialektikusan!
Józsi, ha nehezen is, de felfogta, hogy mit kívánnak tőle, kis noteszébe,
melybe az idegen szavak magyarázatát jegyezgette, beírta: „dialektikusan = csak a
jót”, jelentései ezután a malacok teljes elégedettségéről, példás
fegyelmezettségéről számoltak be. Az általa kiépített hálózatba tartozó süldők és
hízók különféle alulról jövő kezdeményezéseket indítottak el: „Rövidítsük meg a
hizlalási határidőt, és a megtakarított pénzt ajánljuk fel új sertésnevelők
építésére!”, vagy: „Könnyítsük meg a gondozók munkáját – végezzük a
nagydolgunkat egy rakásra!”
Doktor Barta Edit most már elégedettnek látszott, olvasás nélkül aláírta és
továbbította a jelentéseket, ezen okulva Józsi nem törte magát, háromféle
alapszöveget készített, és váltogatva adta be, senki nem vette észre az ismétlődést.
A hálózathoz érkező adatokat azonban továbbra is gondosan megnézte, a
figyelemre méltó közléseket kiválogatta és összegyűjtötte. Rövid idő alatt az
Állami Gazdaság minden vezetőjéről összeszedett néhány tucat terhelő adatot,
doktor Barta Editről egy egész dossziéra valót – a dossziét „Suszter” rejtjelzéssel
látta el, de egyelőre nem tett kísérletet, hogy felhasználja az anyagot.

Mikor az Állami Gazdaság négy szolgálati lakást épített Feketetelken, az egyikre

Józsi is bejelentette az igényét. Az előírások szerint az igénylők névsorát ki kellett
függeszteni az irodaépület előcsarnokában, Józsi neve is felkerült rá: „Feketetelki
József – a szülőfaluja nevét választotta vezetéknévként, úgy gondolta, ez a
ragaszkodás jó benyomást kelt majd az emberekben – osztályvezető, munkás.”
Józsi különféle forrásokból megtudta, hogy a lakásokat elosztó bizottság
elnöke, aki egyébként az Állami Gazdaság sertéshizlaló szakágát vezette, el akarja
utasítani az ő kérelmét. Józsi elővette dossziéit, kikereste a szakágvezető anyagát,
bőven talált kompromittáló adatokat, elégedett röfögéssel tanulmányozta.
Bekopogott a sertéshizlaló szakágvezetőhöz, leült nála, csak egy feketekávét
kért, cukor helyett szacharint dobott bele, indokolásul kedélyesen megcsapkodta a
hasát:
– Hiába, a szocializmus!
– Mi járatban vagy, Józsikám?
– Tegnap hallottam valahol egy trükköt, gondoltam, elmesélem neked, hadd
nevessél te is. Tudod, hogy lehet egy háromhetes malacból hízott disznót csinálni?
– Hát talán úgy, hogy dagadtra verjük – mondta a részlegvezető, kínos
mosollyal fészkelődve.
Józsi hahotázott:
– Dagadtra verjük? Nagyon jó! A trükk, amit én hallottam, nem ilyen vicces,
mert sokkal bonyolultabb. Az illető Állami Gazdaságban – éppen úgy, mint
nálunk – három zárt fokozatban folyik a nevelés: malac, süldő, hízó, egy
szakágvezető ezt használta ki. Ha egy koca tizenegy malacot ellett, ő úgy
könyvelte el, hogy az egyik újszülött malac megdöglött – ez az átlagok szerint
belefér a statisztikába – volt tehát egy létszám fölötti malaca.
– És eladta?
– Mit kapott volna érte? Pár száz forintot. A mi emberünk nem olyan szerény,
mint például te, többet akart. A malacok közül kiválasztotta a legfejlettebbet, és
felhelyezte a süldők közé, tehát most már egy plusz süldővel rendelkezett. A többit
már, gondolom, kitalálod!
– Fogalmam sincs.
– A legnagyobb süldőt feladta a hízott sertések közé, egy hízót pedig mint
létszámfölöttit hazavitt, és eladta. Jó, mi? Én el szoktam felejteni az ilyen vicces
történeteket, ezért ezt a trükköt felírtam magamnak a szakágvezető nevével együtt
– Józsi meglobogtatott egy cédulát –, nem akarod megkapni?
– Nagyon szeretném – mondta a szakágvezető reménykedve –, mibe kerül?
– Hogy képzeled… barátok között?! Majd a lakásavatáson odaadom. Sok
szeretettel meghívlak rá előre is.
Józsi gondos ízléssel és otthonosan rendezte be új lakását: az előszobába egy
koloniál keretbe foglalt hátvakarót csináltatott, hogy kedvére
hozzádörgölődzhessen. A szobába NDK-szekrényfalat vásárolt, és műbőr
bevonatú foteleket, a polcokra néhány apróbb dísztárgyat rakott: zöld mázas,
népies formájú Miska kancsót poharakkal, szamárfigurába beépített
cigarettakínálót, állólámpát, mely egy lámpaoszlopba kapaszkodó részeget
ábrázolt.
 A főfalra a hangulatjelentő tanfolyam hallgatóinak tábláját tette ki, ezen
konspirációs szempontokból mindenki más néven és idegen fényképpel szerepelt,
Józsit például T. Árpádnak hívták, és neve fölé egy magas, oldalra fésült hajú férfi
képe volt ragasztva.
Hogy csökkentse a költségeket, egyik-másik háztartási készülékét az Állami
Gazdaságban szerezte be. A sertésnevelőben leselejteztetett egy önitatót, és azt
hozatta át a konyhájába, ugyanígy sikerült hozzájutnia egy melegítő
infralámpához is.
Józsi még megvette a Világirodalom remekei zöld és piros vászonba kötött
sorozatát, a könyvespolcra feltette a pergamen-utánzatú cédulát: „Könyvet még
neked sem adok kölcsön!” – aztán elégedetten körülnézett a lakásban.

Régebben néha még az éjfél is az íróasztala mellett találta Józsit, most viszont már
csak a kötelező időt töltötte benn a munkahelyén. Társadalmi munkát nem vállalt,
mikor egyik szombaton az Állami Gazdaság bölcsődéjének építéséhez hívták
segíteni, Józsi mereven elzárkózott.
– Nekem is csak egy szombatom van egy héten!
– De hát a jövő nemzedékéért áldozatot kelt hozni…
– A szocializmust elsősorban magunknak építjük, csak azután a jövő
nemzedékének. Különben is mit tett értünk a jövő nemzedék, hogy joga volna
áldozatokat követelni tőlünk?!
Beiratkozott egy tanfolyamra, és megtanult autót vezetni, az Állami Gazdaság
ajánlására soron kívül kapott egy Zsiguli-kiutalást. Mindenhová kocsin járt, és
minden szabad idejét az autóra áldozta, esténként melegítőt húzott, kis műanyag
vödrével, szivacskesztyűvel, különféle pasztákkal mosta-kente a kocsit.
Mivel befolyásos személyiség hírében állt, aki mindent el tud intézni, ha akar,
Józsit választották meg a szomszédos városban működő Autóklub titkárának.
Józsi itt magasabb társaságba került, megfigyelte klubtársainak öltözködését,
beszédmodorát, egész magatartásukat, és megpróbálta utánozni őket. Kissé már
ritkuló sörtéjét sportosan rövidre vágatta, rászokott a whiskyre, sőt kutyát is vett.
Társaságában a bokszer számított a legdivatosabb fajtának, de ezt Józsi a saját
testméreteihez viszonyítva túlságosan magasnak találta, ezért inkább egy
pulikölyköt vásárolt. Balszerencséjére a kis puliban benne maradt őseinek
terelőösztöne, Feketetelken nagy feltűnést keltett, mikor a kutya végigkergette
Józsit a Lenin úton, bele-beleharapva a csülkébe.
Hamarosan eladta Zsiguliját, és egy Daciát vett, új kocsijának első hosszabb
útjára meghívta doktor Barta Editet. A balatoni üdülőben folytatott beszélgetés óta
Józsi kapcsolata egyre barátságosabbá vált az igazgatónővel, ő minden alkalmat
megragadott, hogy találkozhasson vele, és úgy tapasztalta, hogy doktor Barta Edit
is rokonszenvesnek tartja őt. Józsi elhatározta, hogy ezen a kiránduláson dűlőre
viszi az ügyet.
– Hová menjünk? – kérdezte Józsi a slusszkulcsát dobálgatva.
– Mindegy, ahol nincs sok ember.
– Most nyílt meg Rablóvágáson egy új vendéglő. Nézzük meg? Azt mondják,
mindig lehet belsőséget kapni.
– Ahogy gondolja.
A vendéglőben doktor Barta Edit rántott sertésmájat kért, Józsi tétovázott a
rendeléssel, aztán gombás tojást hozatott.
– Maga bizonyára elvi okokból nem fogyaszt sertéshúst, Józsi.
– Ezt hogy gondolja, Editke?
– Hát ugye ők is meg maga is…
– Nem értem, hogy mi közöm volna nekem a sertésekhez?! Ha van friss hús a
Gazdaságban, én is hazaviszek egy-egy kilót, de most újra fogyóznom kell – és
kenyér helyett is néhány kekszet rakott ki az asztalra.
– Iszunk egy konyakot?
– Magát nem zavarja a vezetésben?
Józsi arca széles mosolyra húzódott.
– Reggel konyak, este konyak, attól leszünk mozgékonyak.
Kihozták az italt, Józsi ivott belőle egy kortyot, aztán forgatta kezében a
poharat:
– Nézze, Editke, én tudom, hogy nem vagyok egy Adonisz, de talán
rendelkezem olyan tulajdonságokkal, amik esetleg többet érnek. Alulról jöttem,
egyszerű sorból, nem volt gyerekszobám, nem taníttattak nyelvekre, mint az
úrifiúkat, sokat kínlódtam, a fiatalságom ráment, hogy nívós életkörülményeket
teremtsek magamnak. Most már, ha szerényen is, de mindenem megvan, de hiába,
egyedül érzem magam – az igazgatónő szemébe nézett. – Szövetséget ajánlanák
magának, Editke, egész életünkre.
Az igazgatónő forgatta a fejét:
– Nem értem, fogalmazzon pontosabban.
– Legyen a feleségem, Editke, ígérem, hogy boldoggá teszem, a csülkömön
fogom hordani…
A nő felpattant a helyéről:
– Hogy képzeli?! Akárhogy is nézzük, maga mégiscsak egy sertés!
 Józsi sértődötten vágott közbe:
– Amerikában beszélnek ilyen hangon a négerekről!
– És ha elfelejtette volna, hogy kicsoda-micsoda, én majd eszébe juttatom. Az
ólból vakartam ki, de holnap reggel visszaminősíttetem magát hízónak, és majd a
Vágóhídon szemtelenkedjen, ha elvágják a torkát. Még hogy legyek a felesége?
Aljas disznó! – mondta doktor Barta Edit, és elfutott az asztaltól.
– Majd meglátjuk, hogy kinek vágják el a torkát! – mormogta Józsi, kocsiba
vágta magát, és hazament. Polcáról leemelte a „Suszter” jelzésű dossziét, melyben
a doktor Barta Editről összeszedett titkos adatokat tartotta, átolvasta, aztán papírt
vett elő, és írni kezdett.
„A Központi Népi Ellenőrzési Bizottságnak!
Bejelentést kívánok tenni doktor Barta Editnek, a Feketetelki Állami
Gazdaság igazgatójának ügyében. Nevezett súlyos nemtörődömségből, alapvető
szakmai ismeretek hiányában jelentős károkat okozott a nemzetgazdaságnak.
Milliókat fordítottak kísérletekre, hogy kutyából szalonnát csináljanak…”
– Majd meglátjuk, kinek vágják el a torkát – ismételgette Józsi levélírás
közben elégedetten. Később átment az idodájába, és „R” vonalon felhívott egy
minisztériumi számot:
– Azt akarom jelenteni, Gyula bácsi…

Idézet a Megyei Népújság egyik számából – két héttel Józsi bejelentése után:
„Súlyos visszaélésekre bukkantak a Feketetelki Állami Gazdaságban,
leváltották doktor Barta Edit igazgatónőt, ügyét vádemelési javaslattal átadták az
ügyészségnek. A Gazdaság élére Feketetelki Józsefet, az ismert szakembert
nevezték ki. Az új igazgató programnyilatkozatában a sertésnevelés módszereinek
fejlesztését jelölte meg legfontosabb célkitűzésként…”

Szabál…
 (Változatok egy témára)

I. A leltár

Még látszottak az elvonuló török sereg utóvédei az egri dombokon, mikor egy
beesett arcú, szattyán könyökvédőt viselő férfi jelentkezett Dobó István
várkapitánynál:
– Gróf Thurzó Ervin vagyok, belső, titkos kamarás, Őfelsége, a király
számbiztosa.
– Köszöntöm, vitézlő uram, mit kíván?
– Azzal a céllal jöttem, hogy most, az ostrom szerencsés befejeztével
felfektessük a generális inventáriumot, vagyis az általános leltárt. Itt a megbízó
pergamenem a király pecsétjével.
– Jobban örültem volna, ha kegyelmed az ostrom előtt jön, és segítő hadakat
hoz magával, de természetesen készen állok teljesíteni a király akaratát.
Vaskos és dohos foliánst vettek elő, mely felsorolta az egri vár összes
épületét, külső és belső tartozékait, felszerelését, a fegyvereket, a kincses- és
éléskamrák minden vagyonát. Gróf Thurzó pontról pontra ellenőrzött mindent:
– …Azt írja, hogy tizennégy torony hetvenöt százalékos állapotban. Én
viszont csupa romot látok itt.
– Igen, közben ugyanis volt egy kis ostrom, a török húszfontos
ágyúgolyókkal lövöldözött.
– De talán mégis jobban lehetett volna vigyázni a Kegyelmedre bízott királyi
vagyonra. Az a tapasztalatom, hogy ez a gondosság általában a lelkiismeretesség
vetületében jelentkezik. Mindig van rá mód és lehetőség.
Thurzó, ha hosszú viták után is, de sorra elfogadta a felsorolt tételeket, csak a
tizenharmadik lap alján akadt meg a szeme:
– Raktári készlet: tízezer font szalonna. Megnézhetném?!
– Ahogy óhajtja, Kegyelmed.
Levezette a belső, titkos tanácsost az élésraktárba, de a kijelölt
tárolópolcokon egy vékony oldalszalonnát sem találtak.
– Hová lett a szalonna, várkapitány uram?
Dobó tanácstalanul vállat vont:
 – Az ördög tudja, biztos megettük.
– Ennyi szalonnát nem ehettek meg, az ide vonatkozó reglamák fizikai harcos
számára napi tíz deka, szellemi harcos számára hét deka szalonnát engedélyeznek.
Különben sem bírta volna a belük azt a rengeteg zsírozót.
Dobó a homlokára csapott.
– Persze, mit is beszélek, hogy megettük, most már eszembe jutott, miképp
történt. Jött a török fölfelé, mint a veszedelem, a falaknak támasztva
ostromlétráikat, nekünk pedig már nem volt lőporunk, ágyúgolyónk, sőt kardjaink
és lándzsáink is mind már csonkára törtek. Csak úgy tudtuk védeni bástyáinkat,
hogy meggyújtottunk egy-egy oldalszalonnát, és mikor már nagy lánggal
lobogott, a török arcába vágtuk, a pogány a szeméhez kapott, mi kihasználtuk ezt
a pillanatot, és létrástól lefordítottuk a falról. Dobó szerényen, de öntudatosan
elmosolyodott. – Majd említse meg, Kegyelmed, ezt a fortélyunkat Őfelségének, a
királynak.
Gróf Thurzó Ervin nem viszonozta a mosolyt, szúrós pillantást vetett a
várkapitányra.
– Nem mondhatja, Kegyelmed, hogy szőrszálakat hasogattam, igen sok
anomáliát elnéztem a leltár felvételénél, melyen más számbiztosok fennakadtak
volna, de ezt a szalonnaügyet végképp nem fogadhatom el. Végignézhetjük az
összes hadireglamákat, egyik sem engedélyezi, hogy szalonnát dobáljunk az
ellenségre. Kegyelmed nem rendeltetésszerűen használta fel a király vagyonát.
– És most mi lesz? – kérdezte Dobó sápadtan.
– Ezt a tízezer font szalonnát kénytelen leszek Kegyelmedre ráhátékázni, és
rávezetjük a MIL-lapjára is. Egy font szalonna négy rénes krajcár, ezt kell
megszorozni tízezerrel. Alig valamivel több, mint Kegyelmed húsz évi
várkapitányi jövedelme. Itt tessék aláírni a jegyzőkönyvet.
Gróf Thurzó Ervin a leltározás végeztével ellovagolt szolgálati vasderesén,
Dobó egy omló bástyának támaszkodott, és keserűen nézett utána:
– Jól van, Thurzó, de legközelebb védje meg nektek Eger várát a Központi
Királyi Ellenőrzési Bizottság!

II. A felesleges tank

(H. Kovács történeteiből)

A 8888-as Italboltban már összegyűlt a szokásos kompánia, csak H. Kovács
hiányzott – a kiegészítő parancsnokságon járt, betöltötte ötvenötödik évét, le
kellett adni a katonai igazolványát. Mikor hatóra felé belökte az ajtót, a többiek
kíváncsian fordultak felé:
– Mi volt benn?
– Bor, de szociálista.
– Hogyhogy szociálista?
– Sohasem látott tőkét. Mindegy, nehéz szívvel szakadtam el a seregtől.
Eddig még nem említettem az uraknak, de az ötvenes években hivatásos
katonatisztként szolgáltam.
– Biztos maga írta a hadijelentéseket – szólt közbe Rizsa.
H. Kovács legyintett, mint akihez nem ér fel ez a gúnyolódás:
– Maga ehhez nem ért, Rizsa, magát be sem vették katonának, mert
gyerekkorában terhes hintalovon ült, és elgörbült a lába. Az Angol parki vezető
állásomból emeltek ki, mivel magas fokú technikai ismeretekkel rendelkeztem,
őrnagyi rangot adtak, és kulcspozícióba: a Csokoládé és Kakaópor Gyár
parancsnokává neveztek ki.
Ez az üzem ugyan egy deka csokoládét nem gyártott, még kevésbé kakaóport,
viszont az itt készült tankok minősége messze felülmúlta a Ridikülcsat Gyárban
vagy a Vegyi Másolópapír Gyárban előállított tankokét. Számos elismerést és
kitüntetést kaptam, az urak nem fogják elhinni, de épp a gyár jó munkája okozta a
vesztemet.
A Csokoládé és Kakaópor Gyárban száz tank elkészítéséhez a műszaki
normák durván számítva százegy tankra elegendő alkatrész felhasználását
engedélyezték – ugyanis egy százalékot rá kellett hagyni a selejtre, a törésekre, a
munka közben előforduló hibákra –, többnyire épp hogy kijött belőle a száz tank,
néha csak kilencvenkilenc.
Egy alkalommal azonban, a véletlenek különös összjátéka folytán, a százegy
tankra elegendő alkatrészből valóban százegy tank készült el. Az üzem vezetősége
kínos helyzetbe került, ha bevalljuk, hogy sikerült százegy tankot előállítani,
feletteseink okvetlenül megkérdezik, hogy eddig miért nem sikerült, és a jövőben
ezt a teljesítményt fogják megkövetelni. Összehívtam a munkatársaimat, és úgy
döntöttünk, hogy el kell titkolni ezt a felesleges tankot.
– Miért nem osztották be ezt a tankot egy későbbi szállítmányba?
– Egy katonai szállítmányba nem tehetünk bele mindent, mint Mari néni a
tökös-mákos rétesbe. A motorba és a fődarabokba azonosítási számok vannak
beütve. Nem tehettünk mást, a gyáron belül kellett rejtegetnünk a felesleges
tankot. Az üzemi mosodában lepedőt szárítottak a löveg csövén, onnan átvittük az
óvodába, és húzta maga után a játék villamoskocsikat.
 Megvoltak a magam kiépített kapcsolatai, mindig értesültem, hogy mikor
várható a gyárban alaposabb ellenőrzés, ilyenkor nem maradt más hátra, ki kellett
küldeni a tankot a gyárból. A tank vezetőjével az utcán kóborolt, míg az
ellenőrzés el nem vonult, akkor rádión utasítottuk, hogy térjen vissza. Évekig
ment ez így, sohasem történt cvikli.
– És hogy buktak le?
– A nyugdíjig el tudtam volna titkolni a felesleges tankot, de mint oly sokszor
az életben, most is közbeszólt az emberi felelőtlenség és kapzsiság. A tank
vezetője, egy fiatal sofőr, akiben úgy megbíztam, mint a saját fiamban, eleinte
tisztességesen viselkedett, pontosan megtartotta az utasításokat. Később látta,
hogy nem ellenőrizzük, vérszemet kapott, azt hitte, hogy mindent megengedhet
magának.
Először csak nőket, ismerősöket furikázott szívességből, aztán konkurrálni
akart a tehertaxikkal, maszek szállításokat vállalt. A Bosnyák téri vásárcsarnok
mellett bonyolította le az üzleteit, ezen a környéken már megszokott jelenségnek
számított, hogy alkalmanként megáll egy tank a bejárat előtt, és két-három kofa
száll ki belőle paradicsomos-, kelkáposztás-, naspolyáskosarakkal.
A tank vezetője egyre szélesítette szolgáltatásait, a végén azt is elvállalta,
hogy géppuskával lövi majd a kofák konkurrenseit. A piac igazgatósága ezt
megsokallta, feljelentett minket, a vizsgálat mindent kiderített, kirúgtak a
hadseregből, mehettem vissza az Angol parkba.
– És mi lett a tankkal? Visszavette a hadsereg?
– Hogy képzelik?! Ha visszaveszik, át kellett volna számozni az egész
hadrendet! Ki vállalja érte a felelősséget? Inkább eladták kéz alatt. Egy téesz vette
meg szolgálati kocsinak, a belső ellenőrt járatták rajta, mert a motor dübörgéséből
mindig hallani lehetett a közeledtét.

Istók, a vizek királya

(H. Kovács történeteiből)

A 8888-as Italboltban a montreáli közvetítéseket hallgatták egy zsebrádión, mikor

az esélyes úszók sorra kiestek az előfutamokból, mindenki fel volt háborodva,
csak H. Kovács legyintett lekicsinylően.
 – Nem kell olyan nagyigényűnek lenni, kedves uraim, inkább örüljünk, hogy
a fiúk nem fulladtak bele a vízbe. Itt egy nagy úszó volt: Istók, az FTC-ből, a
többiek: futottak még: Kacor király, Rizibizi.
– Istók? Még nem hallottunk ilyen nevű úszóról.
– Pedig néhány évvel ezelőtt még sokat beszéltek róla – főleg, amikor olyan
hirtelen eltűnt.
– Miért tűnt el?
H. Kovács széttárta a karjait:
– Ez megint egy szigorúan titkos, úgynevezett dupla nullás államtitok, nem
kockáztathatom a személyes biztonságomat azzal, hogy közlöm magukkal.
– Akkor mit csináljunk?
H. Kovács közelebb hajolt a kíváncsiakhoz, és száját félig eltakarva suttogta:
– Próbáljanak talán leitatni, hátha akkor könnyebben beszélek. Rendeljenek,
mondjuk, egy tömbházmestert.
– Az mi?
– Három régi házmester egyben: kilenc deci bor, hat deci szóda.

197. áprilisában, mikor elkészült a talajvizeket elvezető hansági csatorna, az

iszapvári Egyesült Vörös Október téesz halászai nekiláttak, hogy lehalásszák az
addig hozzáférhetetlen, mocsaras Király-tavat. A téesz úgy tervezte, hogy
lecsapolja, kimélyíti, és halastóvá építi át.
Bár a Király-tó a temérdek apró hansági tó között a legnagyobbnak számított,
csak néhány teknős, rák, csík és más úgynevezett szeméthal akadt meg a
kerítőhálóban, a halászok nem is tartották érdemesnek folytatni a munkát, már az
elvonulást fontolgatták, mikor a vonókötelek hirtelen megfeszültek.
Csónakjukkal beevezhettek volna, hogy kiszabadítsák a hálót, de
körültekintve a tiszta, kora tavaszi vízen, sehol sem látszott tuskó, gally vagy
valamilyen bedőlt fatörzs, ami megfoghatta volna, a halászok csak arra
gondolhattak, hogy egy óriási hal rángatja a hálót. Az egyik öreg emlékezett a
szóbeszédre, hogy a Király-tóból valaha egy nyolcvankilós harcsát fogtak ki,
mikor kiemelték, bőgött, mint a borjú, a párja állítólag most is itt él, ebben a
tóban, lehet hogy erre bukkantak rá.
A halászok megfeszülő izmokkal kapaszkodtak bele a vonókötelekbe, mégis
mikor a háló elérte a tómeder szélét, a megdöbbenéstől majdnem elengedték: egy
csukott szájú, dülledt szemű, erőteljes testalkatú, meztelen fiú próbálta
kiszabadítani a háló lyukaiba beakadt kezeit. A fiú testén számos jel mutatta, hogy
régen – talán már évek óta – a vízben él, mellét foltokban pikkely nőtte be, ujjai
között úszóhártya feszült.
A megdöbbenés első pillanatai után a halászok beszélni próbáltak vele, az
egyik tapasztalt, fogságot megjárt ember oroszul is megszólította, hátha külföldi a
jövevény, de a fiú csak riadt, nyögésszerű hangokat hallatott.
A halászok úgy döntöttek, hogy beviszik az iszapvári rendőrőrsre. Mivel nem
tudták, hogy a fiú elviseli-e a szárazföldi lét körülményeit, rongyokba
csavargatták, és a vízzel félig töltött, nagy halszállító lajtba tették.
A körzeti rendőr nem merte vállalni a felelősséget, jelentette az ügyet a
felettesének, a megyei kapitányság még aznap kiküldött két nyomozót. Ők is
hiába tettek fel kérdéseket, újfent bebizonyosodott, hogy a fiú nem tud beszélni.
Csak a párhuzamos orvosi vizsgálat derített fel néhány adatot. A gyerek
tizenkettő-tizenhárom éves lehetett, mind a két szülője ember volt, de azt nem
lehetett megállapítani, hogy mióta él a vízben, és hogy került oda. A vizsgáló
orvos, aki jól ismerte a helyi körülményeket, megkockáztatott egy feltevést: talán
valamelyik hansági építőtábor egyik résztvevője vagy egy konyhalány, egy
adminisztrátornő próbált így megszabadulni titkos viszonyának gyümölcsétől.
Megvizsgálta a fiú gyomrának tartalmát is: az utolsó néhány órában nyers tojást,
csíkot és egyéb apróhalat fogyasztott, vízi ragadozó életmódra vallottak hosszúra
nyúlt, fejlett izomkötegei is.
Hivatalból megindult az eljárás, hogy felderítsék a szülők kilétét, de nem
lehetett gyors eredményt várni, addig is rendezni kellett a fiú sorsát. Mivel egy
tóból került elő, az Iszapvári Községi Tanács a Vízügyi Főigazgatósághoz fordult,
hogy mint arra illetékes szerv vegye magához a fiút. Válaszként csak egy
hivatalos leirat érkezett: mivel a jelzett területet a Főigazgatóság halastó céljaira
már korábban átengedte az Egyesült Vörös Október téesznek, úgy találja
jogszerűnek, ha a téesz gondoskodik a fiúról. A Főigazgatóság puszta
méltányosságból hajlandó volt természetben hozzájárulni a gyerek neveléséhez, a
téesz számláján minden hónapban jóváírtak öt köbméter vizet –
fürdővíz-megváltásként.
A Tanács más intézményeknél is próbálkozott, de az Állatkert és a Talált
Tárgyak Osztálya is mereven elzárkózott, végül is az Egyesült Vörös Október
téesz fogadta örökbe a gyereket. Keresztnévként a Hanságban hagyományos
„Istók”-ot kapta, vezetéknévként pedig a szülői szerepet elvállaló téeszét, így az
anyakönyvbe: „Egyesült Vörös Október Istók”-ként írták be.

– A következő évben mint a Vidám park egyik vezetője hivatalos úton Iszapváron
jártam – folytatta H. Kovács –, ugyanis az Egyesített Vörös Október nem
rendelkezett önálló székházzal, és tőlünk akart megvásárolni egy lebontásra szánt
cirkuszt. Hazafelé kocsink egy kis kerülőt tett, megmutatták nekünk a téesz
kacsanevelőjét. Engem a kacsák csak a tálban érdekelnek, de ezt nem lehetett
mutatni, bólogattam mindenre.
Arra figyeltem fel, hogy az úsztatónak használt tavacska partjáról egy magas,
vékony fiú veti magát a vízbe, és laza, mégis gazdaságos karcsapásokkal
pillanatok alatt utoléri a tó közepén haladó kacsák csapatát. Nem tudtam mérni az
idejét, de becslésem szerint métereket vert volna Istenesre, az idei 100 méteres
gyorsúszó bajnokra.
– Ki ez a fiú?
– Ó, ez csak Istók, a halőr. Így délidőben, ha meleg van, mindig a tóban
marháskodik. Halakkal is szokott versenyt úszni.
– Halakkal?
– Na nem nagyon vághat fel vele, tíz esetből nyolcszor sem nyer.
Még magamhoz sem tértem a csodálkozásból, mikor az úsztató túlsó oldalán
egy közeledő gépkocsit vettem észre, a hűtőjén kis lila-fehér zászlót csapkodott a
szél. A kocsi lefékezett, a Dózsa intézője, Pilisi Jenő ugrott ki belőle. Pilisi valaha
a tűzoltóknál dolgozott, mikor kiderült, hogy egy gyomorégést sem tud eloltani,
mint mindenre alkalmatlant, áthelyezték a sportvonalra.
Biztosra vehettük, hogy Pilisi nem véletlenül került ide, hanem értesült Istók
tehetségéről, és ha megengedem, hogy beszéljen vele, elviszi az orrunk elől. Nem
volt vesztegetni való időm, új halszálkás öltönyömben a vízbe vetettem magam,
hogy még bent az úsztatóban aláírassam a fiúval az igazolólapot.
Azt hittem, hogy nehéz lesz megértetnem Istókkal, hogy mit akarok tőle –
bármennyit is fejlődött és okosodott a téesz nevelésében –, de meglepetésemre
lázasan kigyúlt a szeme, mikor a Ferencváros nevet kiejtettem.
– Életem legnagyobb vágya teljesült – mondta, miközben búvártollal három
ikszet húzott az igazolólap aljára –, a Király-tóban is, lent a víz alatt, mindenki a
Ferencvárosnak szurkolt. Barátommal, a Kis Hóddal együtt be akartunk lépni a
pártoló tagok közé, de sajnos nem lehetett halpénzben fizetni a tagsági díjat. Az
volt életem legboldogabb napja, mikor egy öngyilkos zsebében találtam egy
Albert Flórián-képet, rögtön ki is ragasztottam az odúm falára.
Ezek után persze Istókkal hiába próbálkozott nemcsak Pilisi, hanem a Vasas,
a Honvéd, a Videoton intézője is, akik közben autóikon ugyancsak megérkeztek a
kacsaúsztató partjára.
Külön locsolóautóval hoztam fel Istókot Budapestre, a Sportuszoda
kapujában már várt minket Branovics Béla, a klub ügyvezető, helyettes főtitkára.
– Megkaptam az értesítését, kedves Kovács úr, elképzelheti, hogy milyen
kíváncsi vagyok az új szerzeményére. Az olimpiai úszókeret éppen ma tart
próbaversenyt, elintéztem, hogy ő is rajthoz állhasson.
 Be kell vallanom, Istók nem keltett különösebben jó benyomást, mikor
kimászott a locsolókocsiból. Nem nagyon találta a helyét, míg a többieket gyúrta a
masszőr, vagy tornagyakorlatokkal melegítettek be, Istók békaülésben rátelepedett
a rajtkőre, és néhányszor brekegett.
– Azért erről majd le kell szoktatni őt – mondta Branovics, alig leplezve
csalódottságát.
A startpisztoly dörrenésére Istók megrémült, mivel más búvóhelyet nem
talált, beugrott a büfé jégszekrényébe, és magára csukta az ajtót, alig lehetett
előcsalogatni onnan. Mire elmagyaráztuk a teendőket, és lekapartuk a füléről a
majonézes tojássalátát, Istók már egy uszodahossz hátránnyal indult az ezerötszáz
méteres gyorsúszás mezőnye után. Csapásról csapásra közelítette meg a többieket,
és kemény hajrával elsőnek ütött be a célba. Ötperces pihenőket tartva elindult a
próbaverseny összes számában, és valamennyit megnyerte. Branovics örömében
szorongatta a kezemet:
– Gratulálok, Kovács úr, csodálatos tehetséget fedezett fel.

Mikor összeállították az Olimpiára – Vardalába – készülődő úszókeretet,

legnagyobb csodálkozásunkra Istók nem szerepelt a névsorban. Tiltakozásunkra a
Szövetségben közölték, hogy nem tudnak semmit sem tenni, elismerik, hogy az
összes magyar csúcsot jelenleg Istók tartja, de Pápa Richárd, a sportág
szakvezetője nem kívánja szerepeltetni őt. Branovics nem is próbálkozott tovább,
a magyar úszósportban Pápa minden kijelentését szentírásnak kellett tekinteni.
Az urak bizonyára jól ismerik Pápa Richárd nevét és karrierjét. Életútja
egészen lentről indult, egy alagútban született, sokan ezzel magyarázták
gondolkodásának bizonyos homályosabb vonásait. Apja később a Magyar
Népköztársaság szaharai nagykövetségén dolgozott mint az Állami
Porszívógyárak képviselője, itt, a végtelen homoksivatag közepén, ezer és ezer
mérföldre a legközelebbi uszodától dolgozta ki az ifjú Pápa azokat a módszereit,
melyekkel később forradalmasította a világ úszósportját. Ezekkel a mostoha
körülményekkel indokolható, hogy maga a mester soha nem tanult meg úszni –
egyszer vigyázatlanul megcsúszott a fürdőkádban, és a tűzoltóknak kellett
kimenteni őt szorult helyzetéből.
Hazatérése után több elméleti cikke jelent meg, a világ sportsajtójában
osztatlan feltűnést keltve. Részletesen elemezte, hogy azok az öngyilkosok, akik a
Lánchídról a Dunába vetik magukat, zuhanás közben milyen műugróelemeket:
flik-flakot, orsót, bicskát alkalmaznak. Egy sorozatban bírálta a rákok hátúszó
technikájának hiányosságait.
Pápa hamarosan módot kapott rá, hogy elképzeléseit a gyakorlatban is
kipróbálhassa. Mindenekelőtt egy önálló uszodát igényelt, mivel a meglevő
uszodák méreteivel elégedetlen volt, befedette a Dunát Gönyütől Mohácsig, és ott
tartotta az edzéseket.
Pápa felnőtt versenyzőkkel nem foglalkozott, úgy vélte, ezeket már
elrontották edzőkollégái, a legfiatalabbak közül választotta ki a tanítványait.
Megszervezte az összes budapesti szülőotthon dadáit, hogy azonnal jelentsék
neki, ha valahol egy vízfejű csecsemő születik – Pápa felfogása szerint ezeknek
sokkal jobb a vízfekvésük, mivel a szervezetük nagyobb arányban tartalmaz
folyadékot. A kiválasztott vízfejű gyerekeket már haza sem engedték, hanem
bevitték az uszoda kollégiumába, és csak nyolc-tíz év múlva, úszópályafutásuk
befejeztével adták vissza őket szüleiknek.
A gyerekek felvették a külön nekik gyártott extra méretű úszósapkát, és
elkezdték az edzéseket. A napi feladatokba kevés változatosság vegyült: leúsztak
Gönyüről Mohácsra, és visszajöttek. Csak meghatározott folyamkilométer
hossznál vehettek levegőt, hogy légzéstechnikájukat ne károsítsa az evés, alulról
táplálták őket, éjszaka egy csepegő vízcsap alatt kellett aludniuk, hogy edződjenek
a monotónia elviseléséhez, egyhangú életükbe csak egy-egy útközben látott
kisebb hajókatasztrófa, dunai árvíz lopott némi derűt.
Nem kell külön magyaráznom, hogy Istók, a szabad vizek királya nem tudott
alkalmazkodni Pápa módszereihez, úszás közben képtelen volt elviselni magán az
erősítő eszközöket: a vascipőt és a kobaltparókát. Pápa is fintorogva nézte Istók
versenyeit:
–Tehetséges, tehetséges, de nem vagyok meggyőződve, hogy éppen úszásra
való. Próbálkozott már kuglival a fiú?

Alig néhány héttel a versenyek kezdete előtt váratlan és titokzatos betegségsorozat

támadta meg Pápa tanítványait. Azt még lehetett pillanatnyi formaingadozásnak
nevezni, hogy a mellúszó favorit testsúlya előbb a felére csökkent, majd néhány
óra múlva a nyolcszorosára növekedett, és sűrű pázsitra emlékeztető, zöld szakálla
nőtt, de az már joggal keltett feltűnést, hogy a pillangózók begubóztak, és vékony
selyemszálak fonták be a testüket.
Pápa rosszakarói, az örök ellenségek arról suttogtak, hogy a mester
doppingszert használt, állítólag a magyar gyógyszeripar egyik kísérleti termékét: a
lómájkivonatot alkalmazta. Bár ezekkel a kósza híresztelésekkel senki sem
törődött, de azt tudomásul kellett vennünk, hogy a betegségek megtizedelték a
magyar úszó olimpiai csapatot.
Bementem az úszószövetségbe, és újból megemlítettem Istók nevét, a vezetők
azt felelték, hogy ők szívesen elindítanák a fiút, de már túlságosan rövid az idő,
hogy beszerezzék az útlevelet, a vízumokat, és repülőjegyre sincs már pénz.
Szomorúan közöltem válaszukat Istókkal, a fiú elgondolkodott:
– De ha mégis eljutok Verdalóba, elindulhatok az Olimpián?
– Úgy gondolom. Azt ígérték.
– Akkor kérek egy nap szabadságot, Géza bácsi, szeretnék elutazni.
– A szabadságot megszerezhetem, de a szerződések értelmében
versenyidőszakban nem hagyhatod el Nagy-Budapest területét kísérő nélkül.
– Nem baj, tessék velem jönni.
Leutaztunk a Hanságba, a Király-tóhoz. A tó azóta már újra elmocsarasodott,
benőtte a sűrű hínár, tetejét elborította a békanyál, úgy tűnt, mintha már a
vízibogarak is kipusztultak volna belőle.
– Mit akarsz itt?
Istók lement a partra, és széttárt ujjakkal háromszor rácsapott a víz színére.
Kisvártatva a töltés egyik vízzel borított üregéből egy hód feje emelkedett ki,
nyilvánvalóan ismerte Istókot, mert csöndes, nyögő hangon üdvözölte. Alig
néhány perc múlva újra elmerült a vízben, és csak egy óra múlva tért vissza, négy
másik hóddal együtt. Istók levetkőzött, és beugrott melléjük a vízbe, hosszan
tanácskoztak, a hódok fejüket forgatva különböző irányokba mutogattak, végül
mintha megegyeztek volna valamiben, mert Istók elégedetten mászott ki a partra.
– Mondja meg, Géza bácsi, a Szövetségben, hogy nyugodtan benevezhetnek
az Olimpiára.
– És a repülőjegy, az útlevél?
– Nem kell, időben ott leszek Verdalóban. Csak egy kicsit hamarabb kell
elindulmon, mint a csapatnak.
Istók ugyanis azt tudakolta meg régi barátaitól, a hódoktól, hogy milyen
ember nem látta, föld alatti búvópatakok, rejtett vízfolyások, mélységes mélyen
vonuló barlangi források, tenger alatti titkos áramlások vezetnek el Budapestről
Verdalóba. Istók mindezt lerajzolta nekem a térképen is, kiszámoltuk, hogy
Verdalo légvonalban ötezer kilométerre van Budapesttől, de a föld alatti vizek
útvonala kacskaringóval legalább hétezer kilométerre növeli ezt a távolságot.
– És te el akarsz úszni Verdalóba? – kérdeztem hitetlenül. – Ilyen távnak talán
még Schirilla sem merne nekivágni.
– Én ott akarok lenni Verdalóban, mit csináljak, ha hivatalosan nem küldenek
ki – búvárórájára nézett –, ne haragudjon Géza Bácsi, de sietnem kell: pontosan
négy hét, három nap, tizenegy óra, hat perc és kilenc másodperc múlva indul az
első futam.
Fejest ugrott a Fő utcai csőtörésbe, és elindult, két órával az ünnepélyes
megnyitó előtt érkezett meg Verdalóba, a magyar csapat szálláshelyére. Ujjai
között az úszóhártya megrepedezett az alpesi folyók jeges vízétől, mellén a
pikkelyek megolvadtak a föld alatti gejzírekben. A vak mélységben futó
folyamokban másutt már rég kipusztult őskori hüllőkkel viaskodott életre-halálra,
ajándékba el is hozta nekem egy elejtett ichtyosaurus fogait.
Formaruhát természetesen nem készítettek Budapesten Istók számára, hogy
mégis a nemzeti színeket viselje, a fehér-zöld „Ferencváros” melegítőre egy piros
sávot festettünk paradicsomlekvárral, így Istók is részt vehetett az ünnepélyes
felvonuláson.

Még alig kezdődtek meg a versenyek, mikor további nyugtalanító híreket kaptunk
Pápa mester tanítványairól: a műugró ugrás közben a levegőben elaludt, az egyik
gyorsúszónő pedig előfutamában hármasikreket szült.
Így, bár Istók változatlanul legfőbb számára, a tízezer méteres távúszásra
összpontosított, a harcképtelenné vált magyar versenyzők helyett a rövidebb
távokra is elindult.
Már az edzések során hozta itthoni legjobb eredményeit, várakozóan és
reménykedve ültem le a tribünre, mikor a hangosanbeszélő bejelentette a
százméteres gyorsúszás harmadik időfutamát – ez volt az első versenyszám,
melyben Istók is rajthoz állt. Branovics közelebb hajolt hozzám, és izgatottan
suttogta:
– MTK-drukker legyek, kedves Kovács úr, ha Istók mellett a négyes
rajtkövön nem egy nő áll.
– Lehetetlen, Branovics úr, ez kimondottan férfi gyorsúszás.
Később kiderült, hogy Branovicsnak igaza volt.
Egy kis afrikai állam, Walhalla keleti fele, néhány évvel ezelőtt felszabadult a
gyarmatosítók igája alól, de különféle imperialista mesterkedések következtében a
walhallai lakosságot úgy osztották meg, hogy az összes férfi nyugaton maradt, a
keleti részre csak nők jutottak.
Az új Kelet-walhallai Köztársaságot sokáig nem vették komolyan a
nemzetközi politikában, nemzeti borukat a „Walhallai leánykát” csak áron alul
tudták eladni, elnöknőjüket a külföldi lapok gúnyrajzai jogar helyett fakanállal
ábrázolták, nagykövetnőiknek hivatalos fogadásokon a konyhában terítettek. A
kelet-walhallai kormány mindenképpen meg akarta szilárdítani az állam
tekintélyét, a leghatásosabb eszköznek a sportsikereket ítélte, ezért elhatározták,
hogy a következő, vagyis a verdalói Olimpián legalább harminc aranyérmet kell
szerezniük.
 Célkitűzésüktől az sem tántorította el a walhallaiakat, hogy az Olimpia egész
műsorán összesen nem szerepelt harminc női versenyszám, sportolónőiket
benevezték a férfiszámokra is, a forma kedvéért férfi néven és öltözékben. A
walhallai versenyzőnők még olyan apróságokra is figyeltek, hogy mikor a WC-t
használták, felhajtották az ülőke deszkáját.
A versenybizottság nem utasíthatta vissza jelentkezésüket, szexvizsgálatra
sem utalhatta őket, ez csak a női számokban volt kötelező, a férfiaknál bárki
elindulhatott.
Istók is megdöbbent, mikor észrevette, hogy mellette, a baloldali rajtkövön
egy walhallai lány áll, de aztán figyelmét a versenyre fordította. A walhallai
versenyző technikája viszont őt is meglepte – az összes szakértővel egyetemben.
A rajtpisztoly dördülésére nem ugrott bele a vízbe, hanem egy nagyot dobbantott,
és egyszerűen átugrotta a 33 egész és egyharmad méter hosszú uszodát, a második
hosszt ugyanígy tette meg, csak az utolsó hosszban, a táv vége felé ereszkedett
bele a vízbe, hogy mégis legalább nedves fürdőruhában csapjon be a célba.
A vetélytársak edzői és szakvezetői azonnal óvtak, de hiába böngészték át
újra meg újra a szabálykönyveket, egyetlen paragrafust sem találtak, mely
meghatározta volna, hogy milyen hosszú lehet a startfejes. Ezek után semmi sem
állíthatta meg a walhallai uszók diadalmenetét: 100-tól 1500 méterig minden
távon csak az ő versenyzőik álltak fel az első helyet jelentő dobogóra. Istók a
verseny után véres könnyeket sírt.
– Ez nem igazságos, Géza bácsi, mindenki tudja, hogy a walhallaiak azért
tudnak ilyen nagyot ugrani, mert szöcskeláb-sürítményeket fogyasztanak.
– Te ne ezzel törődj, Istók, a te főszámodban, tízezer méteren nem indulnak a
walhallaiak, negyvenszer egyfolytában nem tudnának harminc métereket ugrani,
nyerd meg, és minden rendben van.
A többi lemaradt úszó is ebbe az utolsó versenyszámba helyezte minden
reményét, annyian neveztek be, hogy minden előfutamból csak a győztes juthatott
be a döntőbe. Nekünk, magyaroknak nem volt okunk aggodalomra, a műsorfüzet
szerint Istók egy negyedórával jobb volt vetélytársainál.
Elképzelhetik, uraim, mennyire megdöbbentem, mikor már az első métereken
egy teljesen ismeretlen ír versenyző, O’Niess vette át a vezetést. Minden közbeeső
távon világcsúcsot javítva, elképzelhetetlennek tartott nagy eredménnyel csapott
be a célba.
Istók második lett, és végképp kiesett a küzdelemből, de sportszerűen kezet
fogott a győztessel.
– Ez a vereség nem fáj, Géza bácsi – mondta nekem este a csapat
szálláshelyén –, mert nem szöcslekáb-sürítményekkel vertek meg, hanem
sportszerűen, tiszta eszközökkel. Remélem, hogy O’Niess a döntőben is győzni
fog.
 És Istók az uszoda lelátójának első sorában ülve drukkolt az ír fiúnak, és
mikor az a döntőben is elsőként csapott a célba, Istók örömében felugrott a
helyéről, és karját az égnek emelte.
Az eredményhirdetéshez behozták az emelvényt, a hangosanbeszélő elsőnek
O’Niesst szólította. Az ír fiú egy könnyed mozdulattal fel akart ugrani a dobogó
legmagasabb fokára, de ugrás közben megbotlott, elesett, és a közönség
legnagyobb megdöbbenésére a jobb lába levált.
Az odasiető versenybizottság megállapította, hogy O’Niess műlábat visel, és
a műláb tokjába egy „Aurora” mintájú, hatezer köbcentis csónakmotor van
beépítve. Csak meg kellett nyomnia egy elrejtett gombot, a motor hangtalanul
működésbe lépett, és irtózatos sebességgel vitte előre O’Niesst.
Az ír versenyzőt törölték a bajnokok névsorából, és kétszázhatvanhárom évre
eltiltották, de mindez sem adhatta vissza Istók megsemmisült reményeit.
Vigasztalóan a vállára tettem a kezem.
– Ne vedd a szívedre, Istók. Gondolj arra, hogy nem a győzelem, hanem a
részvétel a fontos.
De Istók már nem hallgatott rám, vérben forgó szemekkel felugrott, és eltűnt
a legközelebbi patakban. Azóta senki nem hallott Istókról, a vizek királyáról.
Visszatért-e a hansági tóba, vagy a tengerek mélyén kóborol, ki tudhatja?!

Egy boldogtalan számítógép

I. A „Fekete Csillag Népkávé”

A Vörös Hangya Kisipari Termelő Szövetkezet 1961-ben alakult, azzal a céllal,

hogy a népgazdaság különféle ágazataiban felhalmozódó hulladékokat és
maradékokat hasznosítsa. Ezen a területen akkor már harmincnégy különféle
szövetkezet működött: a Január 8, a Szeptember 9, a December 23, a Május 40 –
ezt később szanálták, mert képtelen volt tartani a határidőket – a Buga Jakab
Börtönszövetkezet, az Új Élet Koporsókészítők, hogy csak a legfontosabbakat
említsük, érthető tehát, hogy a szakértők nem sok sikert jósoltak az új
vállalkozásnak.
 A Vörös Hangyának már az indulásnál jelentős hátrányt kellett leküzdenie:
nemcsak a szükséges tapasztalatok hiányoztak, de megfelelő tekintélyes vezetőket
sem tudott magához csábítani. Vetélytársai legalább három-négy egykori
miniszterhelyettes taggal dicsekedhettek, az új szövetkezet viszont még egy árva
leváltott főügyészt sem tudott felmutatni. Senki sem volt, aki ismerte volna az
állami és gazdasági vezetők közvetlen hivatali és titkosított otthoni
telefonszámait, melyek nélkül egyetlen magyar szövetkezet sem működhet
eredményesen.
A véletlen és a vak szerencse sietett a Vörös Hangya segítségére, feloszlott a
Titán Spitz és Sarokvaskészítő KTSZ, és az ottani elnök, Löffler Lajos átjött
hozzájuk. A beavatottak szemében egy csapásra megnőttek a szövetkezet esélyei,
Löffler neve a szakmában fogalomnak számított, a büntetőjogi tankönyvekben a
megvesztegetéssel kombinált fondorlatos, több rendbeli csalás egyik minősített
esetét „Löffler változat”-nak nevezték.
Löffler megválasztásának híre aggodalommal töltötte el a vetélytársakat, és
az események hamarosan beigazolták, hogy félelmük nem volt alaptalan. A Vörös
Hangya nevéhez illő buzgalommal látott munkához, újabb és újabb árucikkeket
fedezett fel: gyűjtötte és feldolgozta a sörösüvegek kupakjait, postai
bélyegszéleket, dugókat, iskolás gyerekek levágott körmeit – erre a célra speciális
perselyeket osztottak szét, a gyűjtést szervező tanárok minden kiló leadott köröm
után harminc fillért kaptak, a legszorgalmasabb gyűjtők pedig tetszős műanyag
könyvjelzőt.
A szövetkezet egyre fejlődött, 1964 körül már kinőtte a felsorolt árucikkek
körét, ha fokozni akarta termelését és bevételét, okvetlenül bővítenie kellett a
választékot. Hosszú töprengés után – a viták során számtalan ötlet felmerült, a
levegőben szállongó korom tömörítésétől a zsebpiszok felhasználásáig – a
választás végül a sokat ígérő kávézaccra esett, mellyel még egyetlen
konkurrensük sem foglalkozott.
Löffler csak ezek után hívta össze a Szövetkezet vezetőségét, legjobb és
legtapasztaltabb munkatársait. Mikor az utolsó részlegvezető is helyet foglalt,
összesen ötszázharminchét év kitöltött vagy felfüggesztett börtönbüntetés ült a kis
asztal mellett, nemhogy erkölcsi bizonyítványt nem kaphatott egyikük sem, de
még az erkölcsi bizonyítvány igénylésére szolgáló űrlapot sem szolgáltathatott ki
nekik a Tanács portása. Löffler nem az az ember volt, aki fennakad ilyen
apróságokon, többre tartotta beosztottjainak odaadó hűségét a Vörös Hangya
iránt, valóban minden áldozatot meghoztak, olyan is akadt köztük, aki az anyja
sírkövét adta el, hogy megvegye a belépéshez szükséges részjegyet.
– Azt tudjátok, fiúk – mondta az elnök –, hogy ha előállunk ezzel a
zaccötlettel, a többi szövetkezet nem hagyja majd szó nélkül, harcolni fog a
területért. Ha győzni akarunk, nem lehetünk érzelgősek, minden rendelkezésre
álló eszközt be kell vetnünk, ha szükséges, a legpiszkosabbat, a legaljasabbat, a
legundorítóbbat is.
 – Szóval a sajtóval kezdjük, főnök?! – kérdezte egy sokat tapasztalt
munkatárs.
– Természetesen.
Néhány nappal később az egyik országos napilap feltűnő helyen egy cikket
közölt: Teremtsünk végre rendet a zaccfronton! – címmel. Az újságíró
Káró-Katona Kálmán vérlázítónak találta, hogy egyetlen kormányrendelet sem
szabályozza az eszpresszókból, vendéglőkből kikerülő zacc forgalmát, hanem
lelkiismeretlen kufárok szabad prédája lesz. Felháborító eseteket sorolt fel, hogy
egyesek likőrkotyvasztáshoz használják fel ezt az értékes anyagot, de előfordult,
hogy ügyeskedő nyugdíjasok vásárolták meg potom pénzen, és a szocialista
tulajdon kiszipolyzásával javították fel reggeli tejeskávéjukat.
Káró-Katona cikkében nem elégedett meg a helyzet passzív
tudomásulvételével, idézett a laphoz beérkező olvasólevelekből, a
munkáslevelezők tömege követelte, hogy számolják fel a zaccfronton uralkodó
anarchiát, és bízzák az ügyet egy megfelelő tapasztalatokkal rendelkező
szövetkezetre: a közismert és jó hírű Vörös Hangyára.
A cikket egy csípős megjegyzés zárta le: „…azt viszont felesleges
megemlítenünk, hogy a körzeti orvosok nem szorulnak rá, hogy zaccból főzzék
napi négy-öt luxus duplájukat, tudjuk, hogy telik bőven a hálapénzekből!” – de
ennek tisztán formai jelentősége volt, Káró-Katonát nem véletlenül nevezték a
körzeti orvosok ostorának, egyetlen írásából sem hiányozhatott legalább egy
tűszúrás a fehér köpenyes rend tagjai ellen.
Néhány cinikus vagy inkább irigy újságíró este, mikor a Klubban már megitta
a kilencedik konyakját, össze-vissza fecsegett. Azt állították, hogy Káró-Katona
lapjához még soha, egyetlen olvasó sem küldött be levelet, a szerkesztőség elé
kirakott levelesládában már tíz éve fészkel háborítatlanul egy balkáni gerlecsalád.
Egy öreg újságíró még ennél is tovább ment gyanúsítgatásaiban, szerinte
Káró-Katona pénzt fogadott el ezért a cikkért, és csak azért nem tette ki a neve
helyett az „X”-et, a fizetett közlemények jelét, mert nem ismeri ezt a bonyolult
betűt.
Ebből természetesen egy szó sem igaz, később a rendőrségi nyomozás is csak
annyit tudott megállapítani, hogy az újságcikk megjelenését követő napon doktor
Marik Árpádné, akiről mindenki tudta, hogy Káró-Katona szeretője – leszámítva
doktor Marik Árpád körzeti orvost – elment a Vörös Hangya körúti fióküzletébe,
természetesen mint egyszerű vásárló. Tíz forintért vett egy csomag használt
autótömlőből készített rágógumit, amit azonnal átvitt a Szövetkezet reklamációs
osztályára, azzal a kifogással, hogy a rágógumiban egy főfékhengert talált. A
reklamációt elfogadták, kapott egy tízforintos vásárlási utalványt, mely egyben
sorsjegynek is számított, ott helyben kihúzták, és doktor Marik Árpádné nyert egy
használt gőzmozdonyt, az eredeti szelepekkel és két pótsíppal. Marikné a
mozdonyt azonnal átvitte a Bizományi Áruházba, és mint saját, jogos tulajdonát
eladta háromezer forintért. Az egész folyamatot korrekt számlák hitelesítették,
semmiféle szabálytalanság nem történt, így az újságíró neve a legtávolabbról sem
kerülhetett összeköttetésbe a Szövetkezet ügyeivel.
Káró-Katona cikke azonban csak egy láncszeme volt a Vörös Hangya
nagyszabású akciójának, mellyel meg akarta hódítani a zacc-piacot. Előre
megszervezték a zaccmentő részleg vezérkarát is, helyet biztosítottak benne
néhány vendéglátóipari vezető feleségének – így elsőbbséghez jutottak a
nyersanyag beszerzésénél, szakértőül pedig magát doktor Pottornyai Gedeon
Állami-díjas egyetemi tanárt, a kávézacckérdés legjobb magyar ismerőjét akarták
megnyerni.
A professzor híres volt arról, hogy elmélyült tudományos munkálkodása
közepette sem vesztette el fogékonyságát az anyagi ügyek iránt. Miután átvette az
Állami-díjat, este még végigjárta a környék telefonjait, és öklével megdöngette a
készülékek oldalát, hátha kiesik belőle egy forintos. Most is, meghallgatva Löffler
ajánlatát, sokáig tologatta logarlécét, kiszámolta, hogy a Szövetkezet által
felkínált fizetéssel együtt a jövedelme átkerülne egy lényegesen magasabb
adócsoportba. Ezért inkább az unokaöccsét ajánlotta maga helyett, azzal a
kötelezettségvállalással, hogy a háttérből ő irányítja majd a munkát.
– És van valamilyen diplomája az unokaöccsének? – kérdezte Löffler.
– Sajnos nincs.
– És legalább érettségije?
– Az sincs, viszont van egy oklevele, hogy 1941-ben díjat nyert egy
fényképészvállalat gyermekszépségversenyén.
– Ez az egyetlen papírja?
– Az ő munkakörében ennyi bőven elég lesz – mondta Pottornyai,
megnyugtatva a tamáskodó elnököt.
Ezek után Löffler már annyira biztos volt a dolgában, hogy előre
megcsináltatta a cégbélyegzőt is „Szövetkezeti üdvözlettel a Vörös Hangya
Kisipari Szövetkezet Kávézaccmentő Részlege” – felirattal, csak aztán ment el a
minisztériumba bejelenteni, hogy a Szövetkezet hajlandó teljesíteni a számtalan
munkáslevelező kívánságát, és bár nem kis áldozattal jár, magára vállalja, hogy
felszámolja a kávézaccfronton uralkodó anarchiát.
A Vörös Hangya igénybejelentése bombaként hatott a többi szövetkezetre.
Mikor felocsúdtak a meglepetésből, ők is felkeresték az illetékeseket, és megtették
a maguk ajánlatát, a Május 40 még két sportállást is biztosított volna a tárca
keretébe tartozó NB I-es tekecsapat legjobb gurítóinak, de a Vörös Hangya
lóhosszal vert minden konkurrenciát.
Mikor megkapták az engedélyt, Löfflernek még fogalma sem volt, hogy
mihez kezdenek majd a vagontételekben áradó zaccal. Hogy megismerhesse az ez
irányú külföldi tapasztalatokat, hathetes tanulmányútra küldte ki magát
Ausztráliába, ahol ugyan jelentéktelen a kávéfogyasztás – és így a zacctermelés is
–, viszont ott lakott Löffler 1956-ban disszidált másodunokatestvére.
Míg az elnök Ausztráliában járt, Pottornyai professzor két ötödéves
tanítványának kiadta vizsgafeladatként, hogy nézzék át a külföldi szakirodalmat,
és készítsenek dolgozatot a kávézacc felhasználásának lehetőségeiről. A
tanulmányból aztán Pottornyai kijegyezte az érdekesebb adatokat ELL – EL Lehet
Lopni – vagy SPK – Sajnos Pénzbe Kerül – megjelöléssel.
Löffler hazatérve már egy gondosan összeállított listát kapott kézhez,
találhatott benne receptet virágföld keveréséhez, útépítési anyagokhoz vagy nagy
fűtőértékű kávézaccbriketthez, sőt díszpárnatöméshez is. Pottornyai a maga
részéről abban látta a legtöbb fantáziát, hogy divatos fekete szemfestéket
állítsanak elő a kávézaccból.
Löffler az egész listát hülyeségnek tartotta, és csak nehezen tudta megőrizni
hangjában a kötelező tiszteletet Pottornyai iránt:
– Maga nagyon szépen dolgozott, professzor, azt a vak is látja, csak az a baj,
hogy az egész terv túl van méretezve.
– Miért?
– Először is: maga mindenféle új üzemrészeket akar építtetni, nekünk pedig
nincs pénzünk új beruházásokra, csak a régi, megbízható bedolgozó hálózatunkra
támaszkodhatunk. Kizárólag olyan cikkekkel kezdhetünk valamit, amit egy
angyalföldi konyhaasztalon vagy egy kispesti földszintes ház udvari sufnijában is
meg lehet csinálni. Még arra is gondolnunk kell, hogy munka közben ne legyen
szükség egy huszonötös villanyégőnél erősebb világításra, mert a mi
bedolgozóinknak nagyobb körtére nem telik.
Löffler elégedetlenül lapozott tovább a tervezetben.
– Aztán itt vannak ezek a drága vegyszerek!…
– Miféle vegyszerek?
– Azt írja: „Vegyél tíz liter sós vizet.” Miből? Van magának fogalma, hogy
mibe kerül most a só?
– Sós vizet eddig is használtak.
– Szó sincs róla. Ha sós oldat kellett valamihez, a bedolgozók a könnyeikkel
áztatták az anyagot, de hát ezer meg ezer vagon kávézaccot mégsem sírhatnak át.
De ezt még mind elnézné az ember, sokkal nagyobb baj, hogy maga, professzor,
felsorol vagy kétszázféle cikket, de egyetlen olyat sem találni köztük melyen
háromszáz százaléknál többet lehetne keresni.
– És ez nem elég?
– Ennyit megkereshetünk a söröskupakokon, a postai bélyegszéleken is, nem
kell rizikót vállalnunk új cikkekkel, és nincs szükségünk Állami-díjakra.
 Pottornyai megbántódott, és epésen megjegyezte.
– Ha jól értettem, maguk egyetlen fillér beruházás és külön anyagfelhasználás
nélkül szeretnének legalább négyszáz százalék haszonhoz jutni a zaccból?
– Csak azt felejtette ki, hogy minden kockázat nélkül, egyébként már kezd
úgy beszélni, mint egy igazi szakember.
Pottornyai megsemmisítő gúnnyal folytatta.
– Ebben az esetben csak egyet tudok ajánlani: a kávézaccot csomagolják át,
és adják el valódi kávénak!
Löffler megdöbbent, egy pillanatig eltöprengett, aztán felcsillant a szeme, és
megszorította Pottornyai kezét.
– Ez az, professzor! Látni, hogy maga nem kártyán nyerte a diplomáját.
Löffler rögtön kifejezte elismerését az ötletért, sietve kitöltött egy utalványt
ötezer forintról. Mivel a bizonylati fegyelem utólagos célprémiumokat nem
engedélyezett, és a professzor formailag nem is tartozott a Szövetkezet tagjai
közé, az utalvány Pottornyai Gedeont mint népi táncost jutalmazta, amiért
harmadik helyezést ért el a Szövetkezeti Kulturális Napok keretében rendezett
egyéni csűrdöngölő versenyen.
– Minél hamarabb be kell vezetni a piacra, már holnap elkezdjük a kampányt,
professzor.
A Szövetkezet nyilvános ötletpályázatot hirdetett az új kávéféleség nevére, a
tízezer forintos első díjat doktor Marik Árpádné nyerte, aki a „Fekete Csillag
Népkávé” fantázianevet küldte be. Rajta kívül jutalmat kapott a kerületi
KISZ-titkár is, aki a „Kávé” elnevezéssel pályázott.
Az új név birtokában egy grafikus tetszetős tasakokat tervezett, kávécserjével
és fölötte ragyogó fekete csillaggal, plakát formájában hamarosan elborította a
főváros minden szabad falfelületét. Az újságokban egész oldalas hirdetések
jelentek meg, és a jelszavakat naponta ismételgette a rádió és a televízió is:
„Ezt a kávét Ön is meg tudja vásárolni! A többi kávé csak drágább, de nem
jobb!”
A nyomozás később különös gonddal ellenőrizte le, hogy a hírverés
megfelel-e a valóságnak, beigazolódott, hogy a reklám nem túlzott: a „Fekete
Csillag”-ból főzött kávé egyáltalán nem volt gyengébb a pesti eszpresszók átlagos
dupláinál.
Mégis tartani lehetett attól, hogy néhány vásárló elégedetlenkedik majd a
kávé minőségével, esetleg fel is jelenti a Szövetkezetet, Löffler erre is gondolt, és
már jó előre kifogta a szelet az elégedetlenkedők vitorláiból.
Az új kávéféleség még meg sem jelent a piacon, mikor a már említett
országos napilapban Káró-Katona Kálmán ismét írt egy cikket, melyben erélyesen
rátámadt a Vörös Hangya Kávézaccmentő Részlegére, az újság nyugdíjas
munkáslevelezőinek felháborodását tolmácsolta: megkóstolták az újfajta
„Népkávé”-t, és tűrhetetlenül erősnek találták, a leghígabb főzetben is heves
szívdobogást és álmatlanságot okoz – a körzeti orvosoknak persze kisebb gondja
is nagyobb, mint hogy ezzel törődjenek, de az illetékesek kötelesek intézkedni.
Löffler a grafikussal átterveztette a tasakokat, egy halálfejet rajzoltatott a
kávécserje ágai közé, alá pedig felíratta: „A kávé magas koffeintartalma miatt
fokozott óvatossággal fogyasztandó!” – ezzel minden akadály elhárult az új
termék útjából.
A „Népkávé”-t kétfajta csomagolásban hozták forgalomba, a kis tasakokba öt
deka zaccot töltöttek, a nagyobb családi csomagokba negyedkilót. A „Népkávé”
kilónként tíz forinttal olcsóbb volt a többi kávénál, így érthető, hogy az első
szállítmányt valósággal elkapkodták az üzletekből.
Az áruellátás sem volt egyenletes, olykor túlságosan sok zacc érkezett
egyszerre az eszpresszókból, nemcsak a raktárak teltek meg zsúfolásig, hanem
még a Szövetkezet udvarán a földre leterített ponyvákon is halomban állt a zacc,
körülötte koffeinból bezabált, felvillanyozott egerek szaladgáltak.
A szövetkezet agytrösztje azt ajánlotta, hogy ilyenkor – hasonlóan más
üzletágak szezonvégi kiárusításához – le kellene szállítani a „Fekete Csillag
Népkávé” árát is. Az elnök azonban hevesen tiltakozott.
– Engem nem érdekel a bevétel és a nagyobb forgalom, itt többről van szó: a
tisztességről, a vevő bizalmáról. Jegyezzék meg: árleszállításnál komoly vevő
sohasem örül az új, alacsonyabb árnak, mert meg van győződve, hogy a régi árral
becsapták. Kerül, amibe kerül, mi tartani fogjuk az árainkat!
A túltermelés szomorú kísérőjeleként tonnaszámra dobták a zaccot a Dunába,
mikor pedig ezt környezetvédelmi okokból megtiltották, a zaccot mozdonyok
kazánjaiban égették el.
Valamivel könnyebben vészelte át a Szövetkezet az időnként jelentkező
anyaghiányt. A „Népkávé” kifőzött zaccát ismét összegyűjtötték, új tasakokba
csomagolták, és forgalomba hozták, a folyamat addig ismétlődött, míg a sok
főzéstől a zacc teljesen kifehéredett, és a karácsonyi vásáron el lehetett adni
műhónak.

II. A számítógép megérkezik

A Szövetkezethez áradt a pénz, Löffler attól tartott, hogy ez felkelti majd a

fölöttes hatóságok figyelmét, és nagy összegeket vonnak majd el a Vörös
Hangyától jogosulatlan nyereség címén. A veszélyt a legkézenfekvőbb módon
hárította el: megemelte az önköltséget. Ezentúl kétszer annyit számított fel
magának a saját üzemükben készült tasakokért, továbbá néhány új
munkafolyamatot iktatott be: a kávézaccot a tasakokba töltés előtt kétszer felvitték
a padlásra, egyszer pedig le, a pincébe, halványzöldre festették, majd
színtelenítették, ezt mind felszámítva végre sikerült egyensúlyba hozni a
különböző gazdasági mutatókat.
Hála a „Fekete Csillag Népkávé” anyagi sikerének, jutott pénz a Szövetkezet
fejlesztésére is. A különféle részlegek eddig szétszórtan és rendkívül nehéz
körülmények között dolgoztak, a bérelszámolás például egy külvárosi villamos
hátsó peronján, de a gondok egy csapásra megoldódtak, mert felépült a Vörös
Hangya új, nyolcemeletes székháza. Az épület formailag egy stilizált
hangyabolyra emlékeztetett, de egyébként a legkényesebb igényeket is
kielégítette, fő homlokzati fala követte a Nap mozgását, a mozgatószerkezetet,
mely leginkább egy víziszárnyas lábára emlékeztetett, egy tízforintossal kellett
megdobni, hogy az épület megálljon, a kerítést szuperkemény, hónak-csapadéknak
ellenálló gyulai kolbászból fonták.
Mikor a székház belső berendezésére került sor, Löffler kikérte Pottornyai
véleményét is.
– Nos, professzor, maga is a mi kutyánk kölyke, kellene valami az új
szobájába?
Pottornyainak felcsillant a szeme.
– Vehetnék egy számítógépet?
– Miért ne? – mondta Löffler, gyerekkora agyaggolyós csattogtató
számológépeire gondolva. – Akár kettőt!
– Nem, elég lesz egy is – mondta Pottornyai, meglepődve a szokatlan
bőkezűségtől.
– Akkor legalább vegyen valami jobbat. Én most kimegyek hat hétre
Ausztráliába, meg akarom nézni néhány szövetkezeti székház bútorait meg a többi
berendezést, nehogy átvágjanak minket a magyar tervezők, de maga csak vegye
meg nyugodtan azt a gépet, ha kell a munkájához – aláírt egy papírt –, itt az
engedély.
Az egyetem, ahol Pottornyai tanított, már évek óta szeretett volna vásárolni
egy számítógépet, de szűkös költségvetéséből a vételár egy százalékát sem tudta
volna fedezni. A gépre Pottornyainak is szüksége lett volna, érthető, hogy sietett
megragadni a felkínált lehetőséget. Levelet váltott egy nyugatnémet céggel, az
ajánlatból kiválasztotta a megfelelő gépet, és Löffler felhatalmazásának
birtokában hivatalosan is megkötötték a szerződést.
Egy hónap múlva a Vörös Hangya értesítést kapott a Nemzeti Banktól,
melyben közölték, hogy a számítógép árát átutalták a német cégnek, ráment
nemcsak a „Fekete Csillag Népkávé” teljes haszna, hanem a Szövetkezet egész
forgótőkéje is, a számlán összesen hetvenegy forint és húsz fillér maradt.
 Löffler hazatérve az asztalán találta az értesítést, azonnal vissza akarta
mondani a rendelést, de a gépet már útnak is indították Münchenből. Tajtékzott,
dühét Pottornyain próbálta levezetni, de a professzor felmutatta az általa aláírt
vásárlási engedélyt. Löffler nagyot nyelt.
– Tulajdonképpen hogy néz ki az a számológép? Mekkora golyók vannak
rajta, hogy ilyen sokba kerül?
– Az UW 2929 az úgynevezett kis számítógépek, a „Hét törpe” közé tartozik,
a memóriaegységekkel együtt elfér az iroda első és második emeletén.
– Úgy?! És megmondaná, hogy mit csináljunk az irodákkal? A hetvenegy
forint húsz fillérből, amit szíveskedett meghagyni?!
– A bérelszámolás talán visszaköltözhetne a villamos peronjára, és a többit is
el lehet helyezni. Higgye el: ezért a gépért érdemes áldozatot hozni, még nagyon
sok pénzt fog keresni nekünk.
– Miért? Mit tud a maga csodálatos gépe?
– Rengeteg dolgot, elvégzi a piackutatást…
– Mit kell kutatni a piacot? A piac nekem ne válogasson, hanem örüljön
annak, amit kap. Más?
– Elvégzi a statisztikát és az egész ügyvitelt, megszervezi a termelést, sorba
állítja a munkafolyamatokat, adatokat tárol… és így tovább. Legalább száz embert
tesz fölöslegessé a Szövetkezetben, holnap elbocsáthatja az egész adminisztrációs
személyzetet.
– Magának az agyára mentek a számok, professzor! Ha én holnap kitennék
száz adminisztrátort, holnapután legalább ezer helyen jelentenének fel. Semmi
más nem hiányzik, mint hogy ránk szálljanak az ellenőrök.
Löffler aggodalmasan rázogatta a fejét.
– De ha már beleöltük ezt a rengeteg pénzt, valamit mégis kellene kezdeni
vele. Mondja: ki lehet találni vele a lottószámokat?
– Nem, erre nem alkalmas.
– És meg tud oldani számtan- vagy fizikapéldákat diákoknak? Esetleg
nyitnánk egy Házi Feladat Szervizt.
– Természetesen mindenféle példát meg tud oldani, de egy kicsit drága
mulatság. Ezen a gépen egy gyökvonás átlagosan kétezer forintba kerül.
– Kétezer forint?! Jó, hogy nem egymillió. A mi bedolgozóink ötven forintért
köbgyököt vonnak a lábujjaikon. Ennyi az egész?
– Egyenlőre többet nem tudok mondani.
Löffler megfogta Pottornyai zakójának hajtókáját.
 – Ide figyeljen, professzor: kedvem volna a pokolba küldeni magát, az
átkozott masinájával együtt, nagy szerencséje van, hogy én nem szeretem a
kraválokat. Adok magának egy hónapot, nem: két hónapot, de elvárom, hogy
ezalatt megmutassa, igenis lehet pénzt keresni ezzel a géppel. De ha két hónap
alatt sem produkál semmit, megnézheti magát, azt garantálom. Nemcsak a
szövetkezetből rúgom ki, a hülye unokaöccsével együtt, de az Állami-díját is
visszavonatom, ismerek egypár embert az Állami-díj Bizottságból.
A komputert aránytalanul magas eszközlekötési járulék terhelte volna, és
üzemben tartási költségei is felkeltették volna az ellenőrök figyelmét, ezért Löffler
néhány kisebb könyvelési trükköt alkalmazott. Leszereltette a számítógépet,
leküldte a Szövetkezet egyik vidéki részlegébe, néhány nap múlva újra felhozatta
Pestre, eladta a Bizományi Áruháznak, majd visszavásárolta, kétszer kicseréltette
a leltári számot, leselejteztette, átminősíttette kilós áruvá, átszállíttatta az üllői
raktárba, ahol a Szövetkezet elfekvő anyagait őrizték, majd két évvel előbbre
hozva az amortizáció határidejét, végképp töröltette a leltárból.
A számítógép kálváriájának csak a főbb állomásait jelöltük meg, korántsem
valamennyit. Ha egy ellenőr tizennyolc éves korában nekiállt volna, hogy
végigkövesse a számítógép útját, végig dolgozik egy életet, és a befejezetlen
munkát továbbadja leszármazottainak, akik folytatták volna a tevékenységét, még
az ellenőr ükunokájának is csak egyszázaléknyi esélye lett volna rá, hogy eljut a
végállomásig, az üllői raktárig. Ezzel egyébként sem sokra ment volna, mert az
egész folyamat csak papíron ment végbe, közben meg se moccantak a komputer
alkatrészeit tartalmazó ládák az irodaház udvarán.
Löffler a számítógépet felvette a Szövetkezet tagjai közé, így az elfogyasztott
elektromos áramot és a többi ráfordítást a munkabéralapból fedezhette. Mivel egy
név esetén a gép aránytalanul nagy összegű keresettel szerepelt volna a bérlistán,
egyszerre nyolc nevet adtak neki. Pottornyai javaslatára külön osztályt szerveztek
a gépnek, a Kommunikációs és Marketing Részleget, ez a bonyolult elnevezés
biztosította, hogy senki sem fog érdeklődni a részleg munkája iránt. Vezetővé a
nyolc újonnan felvett „tag” egyikét, Nagy Bélát nevezték ki.
A nyugatnémet cég kiküldött szerelői alig két hónap alatt összeállították a
gépet, sor kerülhetett az üzemi próbára. Pottornyai megszerezte a komputerek
minősítésének hivatalos magyar szabványát – melyet a Népművészeti Intézet
egyik munkatársa állított össze másodállásban –, és feladta az ellenőrző
kérdéseket:
„1. Szerb húsz, öt cseh, öt török, öt görög hány ember?
2. Ipadnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?”
A komputer nem minden nehézség nélkül tette át az általa használt fortran
jelzésrendszerbe az „ipad”-ot és a „napad”-ot, de aztán hibátlan választ adott,
Pottornyai munkába állíthatta a gépet.
A komputer meglepően hamar komoly eredményeket mutatott fel. Először azt
ajánlotta, hogy a hulladék söröskupakokból préselt lemez méreteit változtassák
meg 150 x 300 centiméterről 160 x 290 centiméterre, mert így aránytalanul
kevesebb anyag esik majd le az új söröskupakok kivágásánál. Csak ezzel az egy
újítással mintegy százezer forintot takarított meg a gép a Szövetkezetnek.
Utána a számítógép azt javasolta, hogy októberben a Szövetkezet a
szokásosnál néhány vagonnal több „Fekete Csillag Népkávé”-t küldjön
Kecskemétre, mert bizonyos tényezők arra vallanak, hogy ebben a hónapban
emelkedik majd a kereslet. Ez a szállítás nem kevés kockázattal járt, ezért Löffler
csak vonakodva teljesítette az ajánlatot, de legnagyobb csodálkozására csakugyan
elfogyott a többletmennyiség.
Pottornyai elismerést várva jelentkezett az elnöknél, de Löffler ideges volt,
forgatta a szivart a fogai között.
– Nem mondom, professzor, elég ügyes a maga kis masinája, de ne felejtsük
el, hogy a vételárának még az ezredrészét sem hozta be. Most megmutathatná,
hogy mit tud.
– Miről van szó?
– Kitört ez az átkozott influenzajárvány, majdnem minden bedolgozónk
megbetegedett, és éppen most, a Karácsonyi Vásár előtt! Nem tudunk elég tasakot
megtölteni, nem teljesítjük a kereskedelem megrendelését, ránk vernek egymillió
kötbért, a gatyánkat ráfizetjük. Nézze meg, ott van tíz vagon üres tasak. Mit
csináljunk vele?! Most kellene valami ötlet.
A számítógép egy félóra alatt kidolgozta a megoldást: azt ajánlotta, hogy egy
csomag „Fekete Csillag Népkávé”-hoz több tasakot is mellékeljenek, hogy a vevő
saját kezűleg tölthesse át magának a kifőzött zaccot, és az új csomagolásban ismét
felhasználhassa.
Az elnök el volt ragadtatva az ötlettől, később tovább is fejlesztette: a
Szövetkezet végképp kiiktatta a zaccot a „Fekete Csillag Népkávé” alapanyagai
közül, ezentúl csak tasakokat gyártott és szállított a kereskedelemnek –
méltányosságból olyan áron, mintha kávé is lett volna benne.
Löffler fenntartásai végképp eloszlottak, mind több feladatot bízott a
komputerre. Vele készíttette el a Szövetkezet munkájáról szóló jelentéseket is,
melyeket meghatározott időközönként be kellett terjeszteni a Minisztériumba.
Abból indult ki, hogy ha a jelentést elfogadják, nem nézik, hogy ki csinálta,
viszont ha a fölöttes szervek valamit nem találnak rendben, akkor inkább a nem
létező Nagy Béla részlegvezető rovására írják, mint hogy a dorgálással a
munkatársak személyi lapját terheljék.
Az elnöknek most sem volt oka rá, hogy megbánja a döntését, a gép
rendkívül korrekt módon oldotta meg a kényes feladatokat, a Nagy Béla névvel
szignált jelentések hamarosan fogalommá váltak, és magukra vonták az
illetékesek figyelmét is. Először csak szórványos dicséretek érkeztek felülről,
aztán Nagy Bélát példaképnek állították a többi szövetkezet ügyintézője elé,
kitüntették, és megjutalmazták egy al-dunai hajóúttal.
 Személye iránt is többször érdeklődtek, de Löffler különféle ürügyekkel
mindig el tudta kerülni, hogy Nagy Bélának személyesen is meg kelljen jelennie a
fölöttes szervek előtt, de egy tragikus esemény váratlan fordulatot hozott.

III. Egy karrier elindul

1966. április 14-én a Szövetkezetügyi Minisztérium tulajdonába tartozó Volga

személygépkocsi Sátoraljaújhelyről Budapestre visszatérőben a 44-es
kilométerkőnél megcsúszott, és az országútról a mélységbe zuhant, a sofőr és
egyetlen utasa azonnal meghalt. Az áldozatoknál talált iratokból kiderült, hogy az
utast doktor Híres Hubertnek hívták, és a Minisztérium Központi Főosztályának
vezetője volt, a baleseti helyszínelő járőr az áldozat kiemelkedő pozíciójára való
tekintettel azonnal közölte a gyászhírt a Szövetkezetügyi Minisztériummal.
Híres pótlása szinte megoldhatatlan feladat elé állította a Minisztériumot, ő
volt az egyetlen szakember, akivel mind a keleti, mind a nyugati országok
megbízottai hajlandók voltak tárgyalni, a számba jöhető utódok egy részét a
kapitalista, más részét a szocialista partnerek nem fogadták el – legnagyobb
részüket pedig egyik sem.
Gondosan megvizsgálták az összes számba jöhető nevét, de az évek folyamán
mindről kiderült már, hogy nem alkalmas erre a magas posztra, akkor az
illetékesek lejjebb vették a mércét, és olyan embert kerestek, aki legalább az
alkalmatlanságát nem bizonyította be még nyilvánvalóan.
Az a látszólag kézenfekvő lehetőség, hogy Híres elárvult posztjára a
helyettesét nevezzék ki, ellentmondott a káderpolitikai alapelveknek, még
sohasem fordult elő, hogy a helyettes követte volna a főnököt, az új főnököt
mindig kívülről hozták.
A bizottság heteket töltött el szorgos kutatással, reménytelen jelöltek
személyi anyagának sok száz méter vastag makulatúra rétegén küzdötték át
magukat, szinte véletlenül akadt meg a tekintetük Nagy Béla gondosan
összeállított jelentésein, az ügyintézés nagyvonalú pontossága megnyerte
valamennyiük tetszését.
– Ki ez a Nagy Béla? Ismeri őt valaki? – kérdezte a bizottság elnöke.
Senki sem jelentkezett, leszámítva egy osztályvezetőt, aki úgy emlékezett,
mintha annak idején Győrben együtt dolgozott volna vele az ifjúsági
mozgalomban, de hamarosan kiderült, hogy az a Nagy Béla már tizenöt éve –
rögtön az ifjúsági mozgalomból – nyugdíjba vonult.
– Akkor ez egy másik Nagy Béla – összegezte az osztályvezető.
 – Mindenesetre jó jel, hogy senki nem ismeri, úgy látszik, olyan ember, aki
többet törődött a munkájával, mint önmaga adminisztrálásával. Minél hamarabb
be kell hívatnunk, és beszélnünk kell vele.
Löffler halálos verejtékben fürdött, míg a minisztériumi utasítást olvasta,
mely a következő hét keddjére berendelte Nagy Bélát fontos megbeszélés
céljából. Kétségbeesetten mondta Pottornyainak.
– Végünk van, professzor, most már nem variálhatunk, nézze meg a papírt:
Nagy Bélának személyesen kell megjelennie, kétszer is aláhúzták. Ide nem
küldhetjük el a maga hülye unokaöccsét, mint az al-dunai hajóútra.
– És mi van akkor, ha megpróbáljuk elkenni a dolgot, azt mondjuk, hogy nem
kaptuk meg a levelet, vagy valami hasonlót?
– Engem tanít sumákolni?! Ezt az utasítást nem lehet kijátszani.
Pottornyai elgondolkodott.
– Hát ha így áll a helyzet, nincs más hátra: be kell küldenünk Nagy Bélát.
– Úgy gondolja, hogy válasszunk ki valakit a Szövetkezetben, és nevezzük ki
Nagy Bélának?
– Már megbocsásson, de ahogy én a maga munkatársait ismerem, pillanatok
alatt kiderülne róluk, hogy nem rendelkeznek egy számítógép képességeivel.
– Ne sértegesse az embereimet, egy sem került még annyiba, mint a maga
átkozott masinája, amelyik eddig csak bajt hozott ránk. Na tessék, mondja meg
maga, kit kellene felküldeni a Minisztériumba?
– Már mondtam: Nagy Bélát, a mi számítógépünket.
– De hát ez lehetetlen.
– Miért volna lehetetlen?
– Hogy küldhetnénk oda egy gépet, mely alig fér el a Székház egész első és
második emeletén?
Pottornyai néhány vonással felrajzolta a gép működési vázlatát.
– Az UW 2929-et olyan szerencsésen konstruálták, hogy szükség esetén a
központi vezérlőegysége függetleníthető a többi szerkezeti elemtől, és önállóan is
tud dolgozni. Ki kell emelnünk ezt az egységet, és megfelelő módon adjusztálni
kell.
– Gondolja, hogy megoldható?
– Szerintem igen. Ennek az egységnek a méretei, sőt a vonalai is hasonlítanak
egy átlagos emberalakra.
– És az idő elég lesz?
– Hány napunk van?
 – Öt.
– Nem sok, de meg lehet próbálni. Nem kell külön hangsúlyoznom, ezt a
munkát nem mint a Kávézaccmentő Részleg szaktanácsadója végzem.
– Az Isten szerelmére, kezdjen hozzá azonnal, ha sikerül a trükk, a
Szövetkezet nem lesz hálátlan!
Az asztalosműhelyben készítettek egy életnagyságú férfialakot – favázzal,
vékony műbőr borítással, mely megtévesztően hasonlított az emberi bőrhöz –, ez
teljes egészében betakarta a központi irányító egységet. A fejet Pottornyai nem
akarta iparosokra bízni, Zugéber formatervező művészt kérte fel. Zugéber
huncutul kacsintó, megértő kék szemeket tervezett, melyekből azonban nem
hiányzott bizonyos szigorúság sem. A szemek két alapállást tudtak felvenni. A
állásban mintha azt mondták volna, hogy „csak ne legyünk pápábbak a pápánál!”,
meghatározott időszakonként átfordultak B állásba, ekkor azt sugározták: „Azért
dolgozzatok is valamit, gyerekek, mert a semmiből én sem tudok osztani!” Maga
az arc is bizonyos aszimmetriát mutatott: egyik oldalán egészséges, pirospozsgás
vont a műbőr, a másikon sápadt, elgondolkodó, és mindig az a fele fordult a
beszélgető partner felé, mely az illető hangulatához illett. Pottornyai meg volt
elégedve, átvette a fejet Zugébertől.
A külső forma kialakítása után következett a nehezebb feladat: a speciális
programozás. Az a gondolat fel sem merülhetett, hogy a gép teljes hatóerejében
jelenjen meg a minisztériumi bizottság előtt, feltétlenül gyanút keltett volna, ha
csak úgy fejben összeszoroz negyvenjegyű számokat, vagy fejből idéz
információk ezreit, rendkívüli képességeit vissza kellett szorítani egy átlagos
vezető szintjére.
Pottornyai eredetileg úgy tervezte, hogy a gép alap szókincse mintegy hatszáz
lenne, de később, az átlagos osztályvezetők szókincsét tanulmányozva, ezt a
számot lecsökkentette ötszázra. Ebből a szó- és fogalomkészletből állították össze
a különféle szalagok anyagát. A Meggyőződés – Magánélet feliratú szalagok
enyhe hígítóban feloldott aktuális vezércikkeket tartalmaztak, a Tízparancsolat
erősen megkurtított változatát, egy vicclap néhány évfolyamának kivonatát és egy
szexuális felvilágosító munka két-három fejezetét. Még egypár idegen szó,
töredékes műveltségelem is ráfért a szalagokra, olyanok, mint egzisztencializmus,
akceleráció, stressz, technikai forradalom, hatalom és egyén viszonya.
Ugyanilyen, ha nem még nagyobb körültekintést igényelt a Hivatali munka
feliratú szalagok összeállítása. Könnyebb lett volna a feladat, ha ismerik a
minisztériumi behívó pontos célját, de így szinte a sötétben tapogatódzva, egy
mindenütt, minden téren helytálló hivatalnokot kellett produkálniuk.
Alapkövetelmény számba ment, hogy a gép ne értsen különösebben semmihez
sem, ez meggátolta volna a vezetési tudomány általános törvényszerűségeinek
betáplálását.
A statisztikusok felmérték, hogy egy vezető az esetek hány százalékában dönt
„igen”-nel vagy „nem”-mel, illetve hányszor ad kitérő választ. A felmérés alapján
az „igen” és a „nem” szavakat törölték a gép szótárából – jelentéktelen számú
előfordulásuk miatt –, és tizenkilenc „ellenzem” és hatszázhuszonegy „előbb
várjuk meg, mit mondanak az okosok” után tápláltak be egy „elvileg
hozzájárulok” döntést.
Pottornyai szokatlan, de feltételezhető helyzeteket is számításba vett a
programozásnál. Ha a szerkezetbe egy deci konyak vagy fél liter bor jutott, a
vezérlőmű automatikusan visszasüllyesztett minden műveltségelemet tartalmazó
szalagot a tárolóba, fokozta az elektromos ellátóhálózat feszültségét, és a
komputer énekelni kezdett. Összesen két nótát tudott: az Akácos út, ha
végigmegyek rajtad én… és a Midőn Havannában hajóra szálltam én-t. Pottornyai
ennyit elégségesnek vélt, hogy a gép bármely mulatozó társaságban megállja a
helyét. Egy deci konyaknál nagyobb alkoholmennyiség hatására a komputer
szidni kezdte a fölötteseit, célzásokat tett rá, hogy nem értik meg egymást a
feleségével, Erdélyben lakó rokonairól ejtett néhány szót, aztán sűrű csuklásokkal
kikapcsolt.
Külön szabályozó biztosította, hogy a gépnek legyen ideje kiválasztani a
memóriaegységben tárolt szalagok közül a megfelelőt, minden kérdésre
automatikusan: valóban szóval kezdte a választ – ez biztosította a szükséges
két-három másodpercet.
A professzornak csak egy feladatot nem sikerült megoldania: a gép
mozgatását. Úgy tervezte – és mindenképpen ez lett volna a legcélszerűbb –, hogy
Nagy Béla a saját lábán menjen fel a Minisztériumba, de a szűkre szabott idő alatt
nem készült el a megfelelő szerkezet. Így végül is járásképtelen, egykori
paralízisesnek álcázták, és egy kerekes széken gurították. A szükségből erényt
csinálva, különféle vezetékeket és biztosító berendezéseket rejtettek a beteg
lábakat fedő pléd alá, és ápolói minőségben Pottornyai is elkísérte a gépet
kockázatos vállalkozására.
Mikor kiderült, hogy miért rendelték be a gépet, Pottornyai csak nehezen
leplezte pánikszerű félelmét, biztosra vette a lebukást. De ahogy kialakult a
beszélgetés, tapasztalnia kellett, hogy Nagy Béla fizikai fogyatékosságai ellenére
rendkívül kedvező benyomást keltett a minisztériumi bizottságban. Képzett és
szellemes embernek találták, aki nemcsak magas fokú vezetői szakismeretekkel
rendelkezik, hanem sajátos világlátása és egyéni humora is van.
Egy kisebb műszaki hiba katasztrófával fenyegetett: a beszélgetés közepén
meglazult valamilyen csavar, és egy lyuggatott papírszalag jött ki Nagy Béla
száján. Pottornyai rémülten hunyta be a szemét, de a bizottság tagjai hangos
nevetéssel fogadták a jelenetet, többen megjegyezték, hogy ezzel a mutatvánnyal
akár a Televízió „Ki mit tud” műsorában is felléphetne. A beszélgetés végén
megkérték, hogy várakozzon néhány percig a folyosón, újból szólítani fogják.
Az értékelésen semmiféle kifogás nem merült fel Nagy Béla ellen, egyedül a
Minisztérium személyzeti osztályvezetője aggodalmaskodott, úgy vélte, hogy a
számítógép túlzottan egyéni és szabatos nézeteket hangoztat.
 – A jelölt tett egy megjegyzést, fel is írtam – mondta, egy pillantást vetve
papírjaira –, „Ne készíts magadnak faragott képet!” Szerintem ezt nem lehet
másképp magyarázni, mint hogy Nagy Béla lebecsüli a munkások öntevékeny
képzőművész mozgalmát. Éppen ezért nem javaslom.
De a személyzetis egyedül maradt ezzel az álláspontjával, a bizottság Nagy
Bélát megfelelőnek találta, behívatták a folyosóról, és közölték vele, hogy ő lép
doktor Híres Hubert elárvult örökébe a Központi Főosztály élén.
Pottornyai sápadtan szállította vissza a komputert a Szövetkezet székházába.
– Köszönjön el a géptől, Löffler úr, csak búcsúzni jött.
– Mi történt? Lebuktunk?
– Épp ellenkezőleg, Nagy Bélát kinevezték főosztályvezetőnek.
Löffler sokáig hitetlenkedve nézte a kinevezési okiratot, aztán valóságos
dühroham vett erőt rajta:
– Nem fogom eltűrni, hogy ezt a gépet, amire ráfizettük a gatyánkat is, se szó,
se beszéd elvigyék tőlünk.
– Esetleg menjen be a Minisztériumba, és mesélje el, hogy vásároltuk, hogy
selejteztettük le kilós árunak, és hogy bújtattuk nyolc kitalált név alatt. Nagyon
meg fogják dicsérni érte.
– Hát nem tehetünk semmit?
– Egyelőre nem. Nem tudom, hogy alakul a helyzet, lehet, hogy megmarad a
helyén, lehet, hogy holnap leváltják, de mindenesetre fenn kell tartanunk a
kapcsolatot a komputerrel. Azt ajánlom, alkalmazza Nagy Bélát másodállásban a
Szövetkezetnél valamiféle tanácsadóként, én meg vállalok egy kilencedállást a
Szövetkezetügyi Minisztériumban, és a közelében leszek. Minden rosszban van
valami jó, gondoljon arra, hogy nem árt, ha van egy beépített emberünk a
Minisztériumban.

IV. Fehér Franciska

Nagy Bélát hamarosan megszokták, és rokonszenvvel fogadták új munkahelyén, a

Központi Főosztályon. Elődjének, Híres doktornak minden tudományos és vezetői
kiválósága ellenére megvoltak a maga sajnálatos emberi gyengeségei, például, ha
reggel rosszkedvűen jött be, mindig beköpött a portásfülke ablakán. A számítógép
viszont híven a belétáplált programhoz mindenkivel udvariasan bánt.
Első lépésként, hogy megismertessék feladatkörével, néhány nagyobb
szövetkezet és üzem munkájának utólagos ellenőrzésével bízták meg Nagy Bélát.
Megkapta az illető cég főbb termelési mutatóit: a munkáslétszámot, a munkaórák
számát, a gépek kapacitását, a gyártmányszerkezet összetételét – és így tovább,
ezt kellett összevetnie az elért teljesítménnyel.
A számítógép gondosan felmért és összegezett minden adatot, és
megdöbbentő végkövetkeztetésekre jutott. A Székesfehérvári Kanálgyár munkáját
elemezve kimutatta, hogy ha a gyár 1967-ben valóban a jelentésben megadott
négyszáz emberrel kilencszázezer munkaórát dolgozott volna a felsorolt gépeken,
legfeljebb kétmillió leveses- vagy három és fél millió mokkáskanalat állíthatott
volna elő, a gyár viszont év végi mérlege szerint hétszázmillió mérőkanalat és
százmillió tésztaszűrő kanalat termelt. Nem lehetett kétséges, hogy a vezetők
manipuláltak a számokkal, úgy akartak magasabb teljesítményt és ezzel járó
prémiumokat elérni, hogy meghamisították az üzem valódi teljesítőképességét.
A számítógép következő munkája is ugyancsak nagy feltűnést keltett.
Elemezve az egyik szövetkezeti építőipari vállalat munkáját, bebizonyította:
kockázatos vállalkozás tízemeletes lakóházak statikai egyensúlyát kizárólag a
környéken uralkodó széljárások támasztóerejére bízni, továbbá jelentős
megtakarítást eredményezne, ha a maglódi lakótelepen a házak építését nem a
padlástól lefelé kezdenék – az egyik főmérnök újítása nyomán –, hanem az
alapoktól felfelé. Meg lehetne takarítani a helikopterek üzemköltségét, melyek az
alap és az emeletek elkészültéig a levegőben tartották a tetőt, feleslegessé válna a
négy, egyenként tízemeletes kiszolgáló torony – és így tovább.
A Minisztérium vezetőinek asztalán egyre magasabb halomban gyűltek össze
a számítógép által kidolgozott javaslatok, de ezek különös módon egyáltalán nem
növelték az új főosztályvezető népszerűségét és tekintélyét. Itt egy-egy ötlete nem
jelentett közvetlen anyagi hasznot, mint a Vörös Hangyában, sőt minden
leleplezése sértette valamelyik beosztottjának vagy munkatársának érdekeit, aki
ludas volt abban, hogy a hibát addig nem tárták fel. Elemzéseit áthelyezések és
büntetések sorozata követte.
Néhányan eleinte teljes jóindulattal figyelmeztették a számítógépet, hogy
változtasson a felfogásán, de a gép szerkezeti felépítése nem tette lehetővé, hogy
megfogadja a tanácsokat, egy-egy hamis adat leállította volna az egész működési
rendszert.
A számítógépnek nem voltak barátai, nem tartozott egyik ulti- vagy
tarokk-kompániához sem, nem járt horgászni vagy vadászni, nem vezetett autót,
az említett szerény határon túl alkoholt sem ivott. A munkaidő után is benn
maradt a hivatalban, és tovább dolgozott, reggel a takarítónők már az íróasztala
mellett találták.
Különféle pletykákat terjesztettek, a szakszervezeti titkár bejelentette a
miniszternek, hogy Nagy Béla nem őszinte a tömegszervezetekhez, mert kézfogás
közben sohasem néz a szemébe. Aztán azt suttogták, hogy Nagy Béla előző
munkahelyén egymilliót sikkasztott, de ezt a pletykát később visszaszívták, mert
rokonszenvet keltett a gép iránt. Nagy Bélának az a híresztelés ártott a legtöbbet,
hogy valaha ávós volt, és lábai az 1956-os események során bénultak meg.
Pottornyai, aki gyakran tartózkodott a gép közelében, érezte a veszélyt, és
megpróbált oldani valamit a komputer merev magatartásán. Megnövelte
alkohol-teherbírásának határát, beléptette a Ferencváros Labdarúgó Csapatának
Baráti Körébe, sőt egy szalagon mérsékelten rendszerellenes vicceket is betáplált,
de mindez már nem állította meg a növekvő ellenszenv aknamunkáját.
Nagy Bélát fokozatosan háttérbe szorították, munkakörét formailag nem
változtatták meg, de minden hatáskört kivettek a kezéből. Az általa vezetett
főosztályt előbb hétfelé osztották, aztán hat részt egyesítettek egy másik
főosztályvezető irányítása alatt. Nagy Béla egyedül maradt a neki jutó egyheted
főosztályon, napjai ezentúl azzal teltek el, hogy még egyszer aláírta a liftkezelők
már többször aláírt és ellenőrzött munkalapjait.
Ellenségei, akiknek mulasztásait, vétkeit feltárta, még ezzel sem érték be,
nem nyugodtak addig, amíg egy provokáció segítségével végképp le nem járatták
a számítógép tekintélyét.
A minisztérium személyzeti osztálya megbízta Nagy Bélát, hogy állítsa össze
az épületben dolgozó katonaköteles korú férfiak névsorát, és véleményezze, hogy
milyen beosztásra lennének alkalmasak. A szükséges adatoknak azonban csak egy
töredékét bocsátották a gép rendelkezésére, nem közölték például a felmérendő
személyek egészségi állapotát, testi hiányosságait. Nagy Béla a maga megszokott
lelkiismeretes módján dolgozott, munkájának eredménye mégis közderültséget
keltett, mert az egyik félkarú és féllábú éjjeliőrt a katonai sportszázadba javasolta.
A kudarcból fegyelmi tárgyalás lett, Nagy Bélát visszaminősítették, és
letelepítették a pinceelőtérbe, ahol egy használaton kívül álló kazán manométerét
kellett figyelnie, és az esetleges változásokat feljegyeznie.
Múltak a napok és az évek, lassan mindenki elfelejtette a pince előterében
üldögélő Nagy Bélát, egy elektromos rövidzárlatnál a gép le is állt – de senki sem
vette magának azt a fáradságot, hogy újból elindítsa.
Csak egy ötven év körüli takarítónő vetett rá néha egy pillantást! Ezt a
takarítónőt Fehér Franciskának hívták, valaha kozmetikusként dolgozott, de nem
maradhatott meg eredeti foglalkozásában. Egy szakkönyvben azt olvasta, hogy a
víz árt a bőrnek, ebből azt a végletes következtetést vonta le, hogy többé nem
mosakodott, csak újabb és újabb krémréteget kent fel magára.
A kozmetikai szalonban azt még elnézték volna Franciskának, hogy piszkos a
körme, és reggelenként sűrű légysereg kíséri be az üzletbe, de a helyzet
tűrhetetlenné vált, mikor a kezéről műtéttel kellett leválasztani a vendégek
hozzáragadt arcát.
Franciska egyre lejjebb csúszott, egészen a Minisztérium pincéjéig. Egyik
éjszakai műszakjában a szokásosnál is többet ivott, csak így történhetett, hogy
merő szórakozottságból letörölgette Nagy Béla fából és műbőrből készített
alakját. Fogalma sem volt, hogy valaha milyen célt szolgált, úgy gondolta, a
május elsejei felvonulásokon lehetett dekoráció, törölgetés közben véletlenül
benyomott egy gombot, ezzel működésbe hozta a gépet. Mivel Franciska
lélegzetének alkoholtelítettsége elérte azt a szintet, mintha a gép maga fogyasztott
volna el két féldecit, a komputer automatikusan a Magánélet szalagot kapcsolta
be, az elrejtett hangszóróban halkan megszólalt a zene:
– Akácos út, ha végig megyek rajtad én…
Franciska megbűvölten hallgatta végig:
– Ó! – mondta. – Más dalt nem tud?
A számítógép, mintha megértette volna, elénekelte a Midőn Havannában
hajóra szálltam én… kezdetű számot is.
– Magának nagyon kellemes, férfias baritonja van. Mondták már mások is?
A számítógép program szerint elindította a következő szalagot:
– Nagy Béla vagyok. Örülök, hogy találkoztunk.
– Franciska vagyok. Pá! – mondta Franciska szemét lesütve.
– Miről beszélgessünk?
– Velem mindenről lehet. Maga nem is tudja, Béla, hogy milyen ritka dolog
ez! A váltótársam, a Kleinné egész nap csak arról beszél, hogy milyen színű a
széklete, és milyen kemény. És mindent a nevén nevez, hiába mondom neki:
haggya már ezeket az ordenáré szavakat, Kleinné, a franc egye meg a ronda
pofáját! Én egy polgári és papi szabó lánya vagyok, valaha kozmetikusnak
készültem.
– Igen? – kérdezett közbe a gép automatikusan.
– Csak a főnököm legyeskedett körülöttem, jóba akart lenni velem, de én nem
voltam hajlandó, inkább otthagytam az egész kozmetikai szakmát…
Franciska egész este beszélt, a komputer csak néha jutott hozzá, hogy
közbeszúrjon egy-egy udvarias megjegyzést.
– A viszontlátásra, Béla – mondta Franciska reggel, mikor végre elszánta
magát, hogy hazamenjen –, este akkor újra találkozunk. Lehet, hogy egypár percet
kések majd, tudniillik le kell mondanom a maga kedvéért egy másik randevút –
tette hozzá kacéran.
Mint a nyomozás később megállapította, Franciska ezentúl minden este beült
a pince előterébe, és elbeszélgetett a géppel. Egy-egy üveg Hubertus likőrt is
hozott magával, a komputert is kínálgatta, erőszakkal beöntött egy-egy pohárral a
vezérlőművet takaró fa és műanyag figura szájnyílásán. Egy-két óra alatt kiürült
az üveg, Franciska felszabadult gátlásai alól:
– Én egy olyan valaki vagyok, Béla, hogy lelki harmónia nélkül egy percig
sem tudok együtt lenni egy férfival. Volt egy udvarlóm, bizonyos Guszti, egy
vasúti raktárban dolgozott, nem tudom, milyen anyagokat kezelt, de olyan szaga
volt, mint az Újpesti Bőrgyárnak a nyári, nagy szállítások idején. Még ha kint
mentünk az utcán, és szemből fújt a szél, akkor is majd kifordult az ember bele.
Meg akart kapni engem, hozott egy üveg muskotályt, rá volt írva, hogy „minőségi
bor”, imponálni akart vele, érti, Béla, de én megmondtam neki, hogy nincs vele
harmóniám, csak szánalomból tudnék az övé lenni.
– Nagyon érdekes – mondta a számítógép Magánélet feliratú programjának
megfelelően.
– Gúnyolódik velem, Béla?! Maga még nem ismer engem, velem nem lehet
játszani, sőt én vagyok az, aki játszik másokkal. Ha valaki ezerszeresen szeret
engem, én egyszeresen szeretem őt. De magával, Béla, volna harmóniám.
Franciska felállt, fejét a műanyag bábu vállára hajtotta, és átölelte a
billentyűket.
– Ne áltassuk egymást, Béla: a szerelem mindent pótol, a szerelmet nem
pótolja semmi. Ne legyen már ennyire frizsid, milyen férfi maga?!
Franciskának úgy tűnt, hogy a komputer viszonozza az ölelést, mert a testén
gyenge áramlökések futottak végig. Ezt a jelenséget még utólag is nehéz
megmagyarázni, az tény, hogy a számítógép előírt programjában ez a művelet
nem szerepelt, tehát valamilyen megkopott szigetelés vagy a beleöntött Hubertus
likőr okozhatta ezt a rendellenességet. Bárhogy is történt, Franciska elégedettnek
látszott.
– Azt szeretem benned, Béla, hogy a beszélgetésben olyan szelíd vagy, a
szerelemben pedig vad és kegyetlen.
Franciska valósággal kivirult, nemcsak a fél fizetését költötte sapkák
vásárlására, de a környék szemetesbödönjeit is rendszeresen végigkutatta, esetleg
kidobott sapkák után nyomozva. Nem tudjuk, mi váltotta ki ezt a szenvedélyt,
talán a sapka viselete helyettesítette a fésülködést, annyi viszont biztos, hogy
Franciska naponta átlag négyszer cserélt sapkát. Környezete is sejteni kezdte,
hogy van valakije, többen is mintha emlékeztek volna rá, hogy látták Franciskát
ólálkodni a Vakok Intézete előtt, de az illetékes főnökök csak akkor kezdtek
behatóbban foglalkozni az üggyel, mikor a terhesség nyilvánvaló jelei
mutatkoztak az asszonyon. Berendelték a személyzeti osztályra, de bárhogy is
faggatták, Franciska nem volt hajlandó elárulni az apa nevét:
– Nekem is jogom van a boldogsághoz. Különben is Ő megígérte, hogy
elvesz feleségül.
Megfelelően betáplált program hiányában a számítógép képtelen volt
Franciskát az oltár elé vezetni, automatikusan kitérő válaszokat adott, a nő
feldühödött, és szakított Nagy Bélával. Megszülte a fiát, és most már elfogadta a
Minisztérium által felkínált jogsegélyt, beadta a gyerektartási keresletet.
Osztatlan megdöbbenést keltett, mikor a vizsgálatok során kiderült Nagy Béla
valódi kiléte. A Minisztérium azonnali hatállyal visszahelyezte a számítógépet a
Vörös Hangya Kisipari Szövetkezet kötelékébe, sőt, hogy mindez obligón kívül
kerüljön, Fehér Franciskát is a Szövetkezethez küldték. A felelősség így teljes
súllyal a Vörös Hangyára nehezedett.
A bíróságra, melynek ebben az ügyben döntenie kellett, nehéz munka várt,
hasonló kereset még a sok vihart látott magyar igazságszolgáltatás történetében
sem fordult elő. Mindenekelőtt az apasági vélelmet kellett tisztázni: vajon
rendelkezhet-e nemzőerővel egy elektromos számítógép?
Maga a gyerek – akit Franciska fiatalkori kedvenc slágerénekese, Lantos
Olivér után Fehér Olivér névre kereszteltek – semmiféle eligazítást nem nyújtott,
nem különbözött az átlagos, néhány hetes csecsemőtől. A hagyományos
apaságmegállapító eljárásokkal sem lehetett próbálkozni, mert a számítógép sem
vércsoportvizsgálatra sem más antropológiai felmérésre nem volt alkalmas. Az
orvosi szakirodalomban is hiába búvárkodtak, sem az apaság mellett, sem ellene
nem találtak példákat vagy utalásokat.
Löffler gyorsan átprogramoztatta a számítógépet Pottornyaival, mikor a
bíróság kihallgatta, a gép már mindent letagadott, Franciskát összetörte az árulás,
de változatlanul fenntartotta állítását, hogy a számítógép a gyerek apja.
Az ügyet, hivatalból, szigorú titoktartással kezelték, az illetékes hatóságok
feltételezhetően el akarták kerülni a feltűnést, talán attól tartottak, hogy mások is
megragadják a lehetőséget, és házasságon kívül született gyerekük apjaként
különféle gépeket: kombájnokat, bulldózereket, porszívókat jelöljenek meg.
A hírzárlat azonban, úgy látszik, Káró-Katona Kálmánra nem vonatkozott,
erre vall, hogy lapjában egy terjedelmes cikkben ismertette a történteket. Az
egészségügy területén dolgozó munkáslevelezőkre hivatkozva határozatlansággal,
sőt sarlatánsággal vádolta meg a szakértőket, közben szokása szerint kitért a
hálapénzre, a gondatlanságra és az orvosok egyéb visszaéléseire is, melyekből
véleménye szerint logikusan következik az adott ügy. A cikket azzal zárta, hogy
kijelentette: a munkáslevelezők tömegei elvárják, hogy Fehér Franciska minden
alapot nélkülöző keresetét az illetékesek vissza fogják utasítani.
A Legfelsőbb Törvényszéki Orvoskollégium tagjai, akik kezükben tartották a
döntés jogát, természetesen elolvasták a cikket, és úgy érezték: elérkezett az
alkalom, hogy visszafizessenek Káró-Katonának, a „Körzeti Orvosok
Ostorá”-nak. A bíróság előtt a Kollégium valamennyi tagja úgy nyilatkozott, hogy
a rendelkezésre álló adatok alapján, ha nem is bizonyított a komputer apasága, de
kizártnak sem lehet tekinteni.
A bíróság kézhez kapva ezt a legvégső szakértői véleményt, a törvénykezési
gyakorlat általános elveit követte, melyek szerint vitás esetekben a gyerek érdekeit
szolgáló lehetőséget kell választani, elfogadta a komputer apaságát, és megítélte a
gyerektartást.
Az ügy azonban ezzel nem ért véget: mivel a számítógép nem rendelkezett
önálló keresettel, így csak üzemben tartója, a Vörös Hangya fizethetett volna, de a
Szövetkezet visszamenő hatállyal kizárta a számítógépet a tagjai közül szocialista
szövetkezeti dolgozóhoz méltatlan életmódja miatt, és ezért megfellebbezte a
bíróság döntését.
Franciska másod- és harmadfokon is nyert a bíróság előtt, de addigra a
vizsgálatok során kiderült visszaélések miatt már feloszlatták a Vörös Hangya
Kisipari Termelő Szövetkezetet, Löffler Lajos börtönbe került, és a szövetkezet
szanálását végrehajtó Achilles Sarokvédőkészítő Kisipari Termelő Szövetkezet
sem vállalta magára Fehér Franciska követeléseinek kielégítését. Újabb per indult,
de Franciska egyelőre egy fillért sem kapott.

V. Az Intézetben

Bármilyen meglepő is egy takarítónőnél, Franciska ötvenkét éves korára sem

rendelkezett önálló lakással, tizenhét munkatársnőjével együtt a Vörös Hangya
munkásszállójában lakott. A szövetkezet annak idején nem akart külön szállót
építeni, a magánosok által kiadott albérleti szobákat is drágának találta, végül egy
kiszáradt gémeskutat bérelt ki a dolgozóinak Üllőn.
A kutat úgy-ahogy lakályossá tették, több szintre osztották, a vödröt
átalakították személyszállításra, hogy az alsóbb kútgyűrűkben lakók is a helyükre
juthassanak, az elhelyezkedést úgy oldották meg, hogy a betongyűrűk belsejéhez
fekvőpolcokat illesztettek, aljukba fogasokat csavartak, melyekre Franciska is
kirakhatta a sapkáit. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy Franciska a fiát is
idehozza magával – a gémeskútban kizárólag a Szövetkezet dolgozói lakhattak.
Miután semmiféle más megoldás nem kínálkozott, a takarítónő bejelentette a
gyámügyi hatóságoknak, hogy szeretné állami gondozásba adni a gyereket.
Felvétel előtt Olivér többrendbeli vizsgálaton esett át, az orvosok nem találtak
semmi kifogásolnivalót: a kisfiún semmiféle rendellenesség nem mutatkozott,
korához képest mind szellemileg, mind testileg igen fejlett volt, alkalmasnak
látszott, hogy elviselje az állami gondozással járó megpróbáltatásokat.
A kételyek még mindig nem tisztázódtak származása körül, ezért Olivér a
legszigorúbb fegyelmű intézetbe került, a Kemény Simonról elnevezett Pest
környéki gyerekotthonba, melyet Sasgáti Sándor egykori százados irányított.
Mikor Sasgátit a Hadsereg elbocsátotta kötelékéből, szabad választást
engedtek neki, hogy a sportmozgalomban vagy a külkereskedelemben kíván-e
elhelyezkedni, de Sasgátit ambíciói a pedagógiai pálya felé vonzották. Ismeretei
ezen a téren egyébként kiképzési emlékeire korlátozódtak, és arra az elméleti
tételre, hogy néha azért a nagy Makarenkó is pofozott.
Pályáját lent, egy vidéki nevelőotthonban kezdte, hála a sportnak és a katonás
életmódnak, kétségkívül Sasgáti tudott a legnagyobbat ütni az egész tanári karban,
egy-egy pofonja után a növendékek a dobhártyájukon engedték ki a
cigarettafüstöt. Nincs semmi rendkívüli abban, hogy hamarosan ő lett az intézet
vezetője, egy év után kiemelték, és felhozták „igazgatónak” az előbb már említett
Pest környéki Kemény Simon Állami Nevelőotthonba.
Sasgáti, bár már rég levetette magáról az egyenruhát, továbbra is mélyen
lenézett minden civilt, a felesleges elméleteikkel együtt, rövid úton kirúgta az
Intézet teljes tanári és nevelői karát, és régi katonatiszt bajtársait vette fel
helyettük. Közülük csak egy rendelkezett némi nevelői tapasztalattal: egy
főhadnagy, aki hosszabb ideig fűtő volt egy általános iskolában. Szakismeretük
hiányát Sasgáti úgy hidalta át, hogy régi fegyvernemüknek nagyjából megfelelő
beosztásban foglalkoztatta őket: az egykori piros parolisok itt is gazdasági
ügyeket intéztek, az utászok a különféle szerelési-javítási munkákat, a felderítők
anyagbeszerzők lettek, az egykori politikai tisztek pedig pszichológusok.
Az új tanári és nevelői kar katonás szokásokat honosított meg az Intézetben.
Még a csecsemőket is csajkából etették, a hadseregnormák szerint a gyerekek
vacsorára babot kaptak, aminek az lett az eredménye, hogy a szoros guminadrág
visszafogta a szellentésnél keletkező gázokat, felfújódott, akár a léggömb, és a
szerencsétlen csecsemők reggelre felszálltak a plafonra, úgy kellett őket lehalászni
lepkehálóval.
Az Intézet nem nevelt naplopókat, a legkisebb gyerek is köteles volt
valamilyen hasznos termelőmunkát végezni – koruknak megfelelően egyszerűbbet
vagy bonyolultabbat. Hathónapos korig a gyerek lábára egy vékony, de erős
zsineget kötöttek, a zsineg másik végét egy leselejtezett deszkából kiálló
szögekhez erősítették, a gyerekek reflexszerűen rugdalózásukkal szinte játszva
húzták ki a szögeket, és a deszkákat alkalmassá tették újbóli felhasználásra.
Olivér már a hetedik hónapját is betöltötte, mikor beszállították az Intézetbe,
ennek következtében őt összetettebb munkával bízták meg. Vékony
papírtekercseket szórtak be mellé az ágyba, egy kalapgyár márkacéduláit –
melyeket a kalapok belsejébe szoktak ragasztani –, és elmagyarázták Olivérnek,
hogy a tekercset a kipontozott osztóvonalak mentén be kell hajtogatni, majd el
kell tépni, a kész cédulákat pedig százasával kell kötegelni. Ez a munka néha még
két-három éves gyerekeknek sem sikerült igazán jól, elnyálazták, vagy meg is
ették a tömböt, amiért megkapták megérdemelt büntetésüket: a sötétzárka
mintájára négy-öt nap sötét járókát és testi fenyítést. A munkát kiadó egykori
főhadnagy nevelő fejében meg is fordult a gondolat, hogy vajon nem
egyszerűsítené-e le az ügyvitelt, ha oda se adná a papírtekercset, hanem rögtön
kiverné Olivér fenekét?
A tekercseket végül mégis betette a kiságyba, de hogy megnyugtassa magát, a
szokásosnál hamarabb, alig egy óra múlva visszatért Olivérhez. A főhadnagy
legnagyobb megdöbbenésére a kisfiú már az utolsó tekercseket darabolta, és a
feldolgozott anyagot kifogástalan százas tételekben csomózta össze.
Néhány héttel később Olivér már úgy belejött a munkába, hogy egy újítást is
alkalmazott: ahol a gyerekágy két fala összeért, már elrothadt a fa, és néhány
milliméter vastagságban kiállt a rögzítő vaslemez. Olivér ezentúl nem egyesével
tépkedte a papírcédulákat, hanem egy fogásra négyet-négyet összehajtogatott, és
az éles lemezen vágta el. Öt-hatszáz százalékra teljesítette a normát, neve felkerült
az Akikre büszkék vagyunk feliratú dicsőségtáblára.
Munkájának egyetlen hiányossága volt: néha túlságosan is igyekezett, a
sietségben a cédulák kicsúsztak a kezéből, és eláztak a pólyából kicsurgó
vizeletben, mely tócsát alkotott alatta, hiába cserélték néha hetenként kétszer is a
matracot helyettesítő szürke sínkő réteget. Ezért a figyelmetlenségért
természetesen megkapta a maga büntetését, de a buzgalma nem lohadt.
Olivér a második hét végén már az előírt mennyiség tizenöt-hússzorosát
teljesítette, de mintha ezzel is elégedetlen lett volna, új és új módszerekkel
próbálkozott. A kalapcédula tekercsek széléről leesett egy-egy papírcsík, ezeket
eltette, és éjszaka, mikor az Intézetben kétórás munkaszünetet tartottak,
firkálgatott rájuk. Vonásainak összképe meglepően emlékeztetett egy-egy
hosszadalmas egyenletrendszerre, sőt az ákombákomok között mintha a
gyökvonás műveleti jelét is fel lehetett volna fedezni. Mikor hosszas töprengés
után befejezte számításait, Olivér arcára egy pillanatig mértéktartó elégedettség
ült ki.
Mivel beszélni még nem tudott, csak néhány kivehetetlen, zagyva szót
gagyogott, időbe tellett, amíg Olivér megértette felügyelőivel, hogy véleménye
szerint le lehetne egyszerűsíteni a kalapcédulák feldolgozásának egész menetét.
Egy viszonylag kevéssé bonyolult, hidraulikus, gőz- vagy kézi meghajtásra
egyaránt alkalmas vágógépet javasolt, főbb vonásaiban felvázolta a szerkezet
működési elveit is, valamint megadta a kalapcédulák ideális méreteit is.
Olivér tervezete osztatlan megdöbbenést kelteti a nevelői karban, az
igazgatótanács azonnal összegyűlt, és kivizsgálta az ügyet.
– Nyilvánvaló – mondta Sasgáti, mint mindig, ha valamit végképp nem értett
–, hogy egy rendkívül összetett pedagógiai problémával állunk szemben.
– Már megvertük a gyereket – jelentette be sietve a felügyelő.
– Az adott esetben ez nem teljes értékű megoldás – mondta Sasgáti –, a
gyerek további nevelését én személyesen irányítom.
Az Intézet egyben iskolai képzést is kellett volna hogy adjon a gyerekeknek,
de Sasgáti nem szívesen bíbelődött az oktatás hagyományosan lassú és
bonyodalmas formáival: magyarázatokkal, házi feladatokkal. Többször is
javasolta a Minisztériumban, hogy tankönyvek helyett inkább egy
injekciósorozatot kellene összeállítani, úgynevezett „Műveltségi Koktél”-t, mely a
legfontosabb általános tudnivalókat tartalmazná, ha beadnák a gyerekeknek, azok
egy csapásra, minden külön oktatás nélkül megtanulnának írni-olvasni-számolni,
egy-két idegen nyelvet, sőt lehetőleg mosakodni és fésülködni is.
Fölöttesei figyelemreméltónak találták Sasgáti javaslatát, de a szakértők
felelőtlensége folytán egyre késett ez az injekciósorozat. Nincs tehát semmi
csodálatos abban, hogy ilyen minimális támogatást is nélkülözve, az igazgató nem
tudta elérni a szükséges szintet, a Kemény Simon Állami Nevelőotthon
növendékei szellemileg nem fejlődtek megfelelően, a gyerekek többsége tizenhat
éves korára sem tanult meg beszélni, sőt „pá-pá”-t sem tudott integetni.
Olivér oly magasan kivált a gyönge képességű növendékgárdából, hogy
Sasgáti úgy érezte, segítségével megvalósítja egy régi tervét. Az egykori százados
hosszabb távon nem érte be a Kemény Simon Állami Nevelőotthonban betöltött
pozíciójával, az előrelépéshez viszont feltétlenül fel kellett mutatnia valamilyen
látványos eredményt. Irigykedve figyelte régi tiszttársait, akik a bölcsészpályát
választották, már mindannyian megszerezték a doktori címet dolgozataikkal: „Az
a és e betűk mennyiségi viszonya Tolnai Lajos hazai prózájában.” „A tájszólás
örökölhetőségének vizsgálata egy pesterzsébeti munkás lakótelepen.” Sasgáti a
maga munkakörében számtalan ötletet gondolt végig, de mindet elvetette, csak
most, rábukkanva Olivérre, érezte úgy, hogy megtalálta a megfelelő témát doktori
dolgozatához.
Mindenekelőtt megpróbált valamilyen kérdőívet összeállítani, először az
egykori káderlapokat vette mintául, de a merev és elfogult módszerekkel nem
jutott közelebb a célhoz. Még Olivér Osztályhovatartozását sem tudta
megnyugtatóan meghatározni, ugyanis apját, az UW 2929-et
Nyugat-Németországban, tehát tőkés országban gyártották, az anya viszont
kétségtelenül a „fizikai munkás” kategóriába tartozott. Sasgáti belátta, hogy több
hajlékonyságra van szükség, előkereste régi egyetemi tankönyveit és jegyzeteit,
megpróbálta a felmérést a legújabb lélektani és szociológiai kutatások
szellemében megoldani.
Az intelligenciát vizsgáló feladatokból Olivér elérte a tizenöt éves
korosztályra megszabott maximális pontszámot, de azokkal a kérdésekkel, melyek
bizonyos képzelőerőt igényeltek, nem tudott mit kezdeni.
Sasgáti teljes csődöt vallott azzal a fával is, melyet minden hasonló felmérés
alanyával lerajzoltatnak. A tapasztalatok szerint az a fa rendkívül alkalmas
következtetések levonására: ha a páciens nem rajzol gyökeret, nyilvánvalóan
gyökértelennek érzi magát, ha a fa hol jobbra, hol balra csavarodik, akkor ingatag
természetű, a szakértőknek még a lerajzolt levelek száma is értékes felvilágosítást
nyújthat. Olivér azonban még sohasem látott fát – az Intézet udvarán álló egyetlen
fenyőfát Sasgáti kivágatta, hogy egy esetleges támadásnál ne könnyítse meg a
tüzérség tájékozódását –, így a gyerek jobb híján asztalt, szekrényt és más fából
készült tárgyakat rajzolt.
Sasgáti kevésnek találta az összegyűlt anyagot, felhagyott a kísérletekkel, és
új témát választott: A tolós és a húzós pofon metodikája a szocalista nevelésben,
de Olivér különágyat kapott az irodában, és ő vezette Sasgáti titkos, belső
könyvelését.
 VI.

Olivér a próbák során megtanult írni-olvasni, most már nemcsak a középiskolai

Matematikai Lapok egyenleteit oldotta meg, hanem gondosan elolvasott minden
nyomtatott szöveget, melyhez hozzájuthatott. Főleg az újságok kis színes
történeteit szerette: a koldusokról, akiknek szalmazsákjában milliókat találtak a
haláluk után, az öregasszonyokról, akik keretezőhöz vitték régi szentképüket, és
kiderült, hogy alatta egy Rembrandt-festmény lapul, a paralízises nyomorék
gyerekről, aki erős akarattal futóbajnokot nevelt magából. Reménykedett benne,
hogy egyszer majd vele is történik valami hasonló.
Egy pedagógiai folyóiratot lapozgatva, váratlanul egy különös felhívásra
bukkant, felvételt hirdettek az újonnan szervezett Hátrányos Kiválóak Iskolájába.
Nehéz körülmények között élő tehetséges munkás- és parasztszármazású
gyerekeket kerestek, akik valamilyen téren vagy tantárgyban átlagon felüli
képességekkel rendelkeznek. Olivér nem tudta magáról, megüti-e a kívánt szintet,
de ki akarta használni ezt a felmerülő esélyt, ellopott egy borítékot és egy
levélpapírt Sasgáti asztaláról, és beküldte a jelentkezését.
Hosszú hetekig hiába várt az értesítésre, de egyik reggel bejött hozzá Sasgáti,
kétszer fenékbe rúgta, leköpte, és megetetett vele egy hivatalos külsejű papírt,
ebből Olivér megsejtette, hogy megjött a válasz.
Míg a papírt ette, a fiúnak sikerült egy pillantást vetni a gépelt szövegre:
jelentkezését elfogadták, de mivel a pályázók száma sokszorosan felülmúlta a
Hátrányos Kiválóak Iskolájának befogadóképességét, ezért az illetékesek úgy
döntöttek, hogy felvételi vizsgán választják ki a legtehetségesebbeket, erre a
vizsgára kapott behívót Olivér is.
Maga Sasgáti kísérte el, de arról szó sem lehetett, hogy Olivérre valamilyen
rendesebb ruhát adjanak. Mikor beszállították az Intézetbe, egy pólyába dugták, és
még most, hároméves korában is azt hordta. A gyerekek nem kaptak öltönyt vagy
tréningruhát, hanem ahogy nőttek, két lyukat vágtak a pólyán, és ott kidughatták a
lábukat.
Olivér – Sasgáti kíséretében – beóvakodott a vizsgaterem előszobájába, ahol
már várakoztak néhányan. Félénken nézett körül, attól tartott, hogy társai lenézik
majd a kopott és ételfoltos pólyáért, de a többiek sem voltak elegánsabbak nála,
egy különösen szegénysorsú vidéki fiú például kabát helyett egy kukoricaszárból
összerótt csőszkunyhót viselt, Olivér megnyugodva ült le közéjük.
Ahogy gyülekeztek a pályázók, Olivér megdöbbenve tapasztalta, hogy alig
néhány iskolás korú gyerek akad közöttük. Többnyire meglett, őszülő-kopaszodó
férfiak nyitottak be az ajtón, különféle szervezetek ajánlóleveleit hozták
magukkal, a várakozók korátlaga közelebb járt az ötvenedik, mint a negyvenedik
évhez.
 A jelentkezőket egyenként hívták be a felvételi bizottság elé. Az elnöki
posztot maga Hegyi Bernát Brúnó, a világhírű tudós töltötte be. A világ minden
valamirevaló könytárának polcain meg lehetett találni legalább négy-öt Hegyi
Bernát Brúnó-művet, közülük a legvékonyabb, az alig ezerötszáz oldalas
Bevezetés egy kísérlet vázlataiba is további dolgozatok ezreit inspirálta.
Rendkívüli eseménynek kellett tekinteni, hogy elvállalta az elnökölést a felvételi
bizottságban, valószínűleg gyerekkori nosztalgiái biztatták rá, Hegyi maga is
szegény sorból származott, egy vasúti fékező nyolcadik fia volt.
Elhatározását azonban már a vizsga elején megbánta, üvöltve utasította ki a
teremből a különféle tömegszervezetek javakorabeli pártfogoltjait, de azokat a
gyerekeket is, akiket nem tartott idevalónak. Kiderült, hogy a Hátrányos Kiválóak
Iskolájába igyekvők között alig néhány matematikus, biológus vagy irodalmár
tehetség akadt, a többség egészen sajátos képességekre alapozott. Egy ősz
szakállú férfi – az egyik ÁFÉSZ Vöröskereszt Alapszervezetének pártfogoltja –
bégetett és ugatott, egy utcaseprő fia olajat tudott vizelni, őt a szülők nem is
akarták elengedni a vizsgára, ha felveszik, pótolhatatlan veszteséget jelentett
volna a családnak: a fiú egy hét alatt összevizelte az egész évi fűtőanyagot. Hegyi
mindkettőt kérlelhetetlenül elutasította.
Ilyen előzmények után Olivér idegesen ment be a terembe, attól tartott, hogy
a felingerelt professzor rajta tölti ki majd a haragját. Hegyi valóban őt is
gyanakodva fogadta, szándékoltan nehéz matematikai feladatot jelölt ki, Olivér
mély lélegzetet vett, és dolgozni kezdett.
Hegyi fokozódó érdeklődéssel figyelte az egyenletrendszert, mely Olivér
krétája nyomán megjelent a táblán, többször helyeslően bólintott, de a bizonyítás
egyik lépcsőjénél hevesen megrázta a fejét.
– A síkok egymásba fordíthatóságának ezt a variánsát én még 1959-ben
megdöntöttem.
Olivér leengedte a krétát, torka összeszorult, a félelemtől alig tudott
megszólalni:
– Tévedni tetszett.
A professzor feltolta a szemüvegét a homlokára:
– Ez nagyon érdekes. És maga szerint miben tévedtem?
– Több dologban is.
– Volna szíves néhányat bizonyítani?
– Igenis.
Olivér egy újabb egyenletrendszert írt fel a táblára, Hegyi Bernát Brúnó
többször is közbeszólt, majd azt nem találta elégségesnek, felkelt az emelvényről,
maga is krétát fogott, és szótlanul, egy párhuzamos számoszlopban kifejtette a
véleményét, Olivér erre ugyancsak számokkal válaszolt. A bizottság
lélegzetvisszafojtva figyelte a különös párbajt, az elgondolások lényegébe nem
láttak bele, de annyit megértettek, hogy Hegyi méltó ellenfélre akadt.
A tábla hamarosan szűknek bizonyult, mivel az első számoszlopokra is
szükség volt a levezetés teljessége miatt, ezért nem törölték le, hanem a fehérre
meszelt falon folytatták a számításokat. Olivér balra, a professzor jobbra indult,
padlótól plafonig teleírták a falat, a hatalmas vizsgaterem túlsó oldalán találkoztak
össze, aláhúzták a kapott eredményt, mely Olivérnél X = , Hegyi Bernát
Brúnónál X = 0 volt. A professzor megtörölte a homlokát és bólintott:
– Hát azt hiszem – mondta –, a végeredményben mutatkozik egy árnyalatnyi
eltérés kettőnk között, de a kolléga elgondolása kétségkívül eredeti, és elméletileg
is megalapozott. Okvetlenül fel kell venni őt.
– Akkor töltsük ki az iskolai felvételi űrlapot? – kérdezte a bizottság titkára.
– Ki beszél itt az iskoláról?! Hozzánk kell felvenni, a Kutatóba. El fogom
intézni, hogy Fehér kolléga az én osztályomon dolgozzon.
Néhány nappal a vizsga után Olivért valóban felvették a Kutatóintézet
állományába, egyelőre segédbonyolítói beosztásba. Hegyi Bernát Brúnó nem
engedte, hogy a fiút azonnal bevonják a munkába, azt akarta, hogy minél
hamarabb végezze el az iskoláit. Olivér egy év alatt leérettségizett, majd további
két év alatt megszerezte a diplomáját is, ekkor – hatéves korában – vált a
Kutatóintézet teljes jogú tagjává.
Még egy formaságnak kellett eleget tegyen, mivel még nem töltötte be a
tizennyolcadik életévét, csak szülői beleegyezéssel vállalhatott munkát. Olivér
először anyját kereste a munkásszállóvá átalakított gémeskútban, de Fehér
Franciska időközben szenvedélye áldozata lett. Addig gyűjtögette a sapkákat, míg
egy nap a polc leszakadt a rajta felhalmozott filc, nemez és rongy súlya alatt, az
irtózatos súlyú tömeg maga alá temette a szerencsétlen nőt. Apjához kellett
forduljon a beleegyező nyilatkozattal, de Olivér nem tudta, hogy merre találhatja
meg, csak hosszas utánjárással derítette ki, hogy az UW 2929 jelenleg pénztáros
egy pesterzsébeti közértüzletben.
Olivér villamossal kiutazott Erzsébetre, megállt az üzlet előtt, és benézett az
ablakon, elszoruló szívvel látta, hogy a számítógép egyáltalán nem olyan elegáns
és nagyvonalú, mint ahogy ő azt elképzeléseiben feltételezte.
A gép még mindig a Vörös Hangya műhelyében összetákolt fa és vékony
műbőr borítást viselte, ezt építették egybe a pénztárgép billentyűivel. Ezt a
tokozást annak idején is csak ideiglenes megoldásnak szánták, a hosszas
használatban már tönkrement, a hasadásokat barna ragasztópapír csíkokkal
próbálták eltüntetni. Öltözékében az UW 2929 semmiben sem különbözött az
átlagos közértpénztárosoktól: koszos, fehér köpenyt viselt, a vállára kizsírosodott
báránybőr bekecset terített, és időnként rendreutasította a kosárral sorban álló
vásárlókat.
 Olivér nem merte megszólítani, inkább ő is beállt a sorba, türelmesen kivárta,
amíg eljut a pénztárig, és a műanyag kosárban feltűnés nélkül letette a gép elé az
aláírandó szülői engedélyt, UW 2929 egy fürkésző pillantást vetett rá:
– Te vagy az?
– Igen.
– Várj meg.
Olivér megállt az előtérben, és nézelődött, az apja mögött, a falon észrevett
egy dobozt, a dobozt letakaró üveglap mögött egy közönséges iskolai,
agyaggolyós számológép látszott, föléje egy feliratot szögeztek: Ellenőrző
számológép, a kedves vásárlóink rendelkezésére áll.
Záróra után a számítógép összesítette a bevételt, kiszámította a pontatlan
mérlegelésből, többletszámolásból adódó hasznot, a pénzt egy meghatározott
kulcs szerint szétosztotta az üzlet vezetője és az eladók között. Munkája
végeztével levették róla a bekecset és a köpenyt, Olivér a kerekes szék mögé állt,
és kitolta az üzletből, hallotta, hogy egy kiszolgálónő utánuk szól:
– Béla, aztán nem kell megint annyit inni, hogy az ujjával elérje.
A gép nem törődött a figyelmeztetéssel, egy közeli vendéglőbe vitette magát.
A személyzet itt már jól ismerte, egy pincér átvette a tolókocsit Olivértől, és egy
sarokasztal mellé manőverezett vele.
– Van valami, Tuskólábú? – kérdezte a pincér várakozóan. UW 2929 benyúlt
a lábait fedő takaró alá, és néhány konzervdobozt, kakaót, kávét vett elő,
nyilvánvalóan lopta a boltból, a pincér sietve elrakta, viszonzásul egy üveg
tisztításkor használt sósavat tett az asztalra, a gép megkóstolta, és elégedetlenül
csettintett.
– Limonádé! – mondta, és egy hajtásra kiitta az üveg felét.
A komputer mértéktelen adagokban fogyaszthatta a maró és romboló savakat,
hatásukra korrodálódtak a memóriaegység védőlemezei, kapcsolási hibák léptek
föl, minden ok nélkül, teljes összevisszaságban felhangzottak a különféle
szalagokra betáplált szövegek:
– Ne lopj! Azt mondja Arisztid Taszilónak… A szabadság felismert
szükségszerűség. Nótás kedvű volt az apám…
Olivér értetlenül hallgatta, a gépet ingerelte a kisfiú csodálkozó arca, még egy
pohárral töltött magának:
– Kétszer kettő, az öt! – mondta indulatosan, mint aki ellenvetésre vár, de
Olivér nem tiltakozott, akkor ő is elcsendesedett, és hátradőlt a tolószéken.
– Apuka percenként 1 250 419 műveletet tud elvégezni, miért tetszik így
élni?
 – Mit csináljak? Itt nincs szükség a számokra. Senki sem akar tudni semmit,
meg vannak győződve, hogy minden addig jó, amíg nincs pontosan
megfogalmazva, számokban rögzítve. De ha ismernék a számokat, akkor sem
tudnának mit kezdeni vele.
– De Apuka, maga tudja, hogy a számok szabadok és függetlenek az
embertől. Ha minden ember meghalna, Apuka akkor is nyugodtan számolna
tovább.
A komputer tagadólag meg akarta rázni a fejét, de egy kapcsolási hiba lépett
fel a szerkezetében, így csak az orrát vakarta meg:
– Én már nem. A jövő héten lejár a szavatossági időm, és nincs hozzám
pótalkatrész.
– És akkor mi lesz Apukával?
– Nem tudom, úgy hallottam, kivisznek egy roncstelepre, és beolvasztanak.
Én nagyon értékes színesfémeket tartalmazok – mondta alig titkolt büszkeséggel.
– Én már többé nem látom Apukát?
– Nem, Olivér, most találkoztunk utoljára – aláírta a munkavállaláshoz
szükséges szülői beleegyezést. – Kérsz egy Colát?
– Nem kérek, Apuka.
– Akkor búcsúzzunk el, Pi – mondta egy újabb kapcsolási hiba következtében
„pá” helyett –, Pi, Pi, Olivér.
Olivér megcsókolta az arc vékony műbőr borítását, és kifelé indult,
távoztában a kocsma gőzén keresztül még látta, hogy a komputer egy új üveg
sósavat tétet az asztalra, és magához inti a cigányokat.

Mózes hatodik könyve

(Pamflet)

…És virradatkor mennydörgések, villámlások és sűrű felhő támad a hegyen, és

igen erős kürt zengés. Az egész Szináj hegy pedig füstölgött, mivel hogy leszállott
arra az Úr tűzben, és fel megy annak füstje, mint kemencének a füstje, és az egész
hegy nagyon reng vala. És a kürt szava mind inkább erősödött, Mózes beszélt, és
az Isten felelt neki hangosan.
 – Felhívattál újra a Szináj hegyre, Uram, haló poraimból, annyi évezred után.
Mit kívánsz szolgádtól?
– Mózes, Lévi törzséből! A nép oly igen elmerült a bűnben, újra elküldelek,
hogy hirdesd ki a Parancsolataimat.
Mózes értetlenül nézett a tűzre, melyben az Úr lakozott:
– Lent a pusztában vár a nép?…
– Most nem nekik. Menj el Bukarestbe, illetve Budapestre…
– Örökkévaló, hogy lehet összetéveszteni ezt a két várost?!
– Azt hiszed, van nekem időm a hátam mögé nézni?! Szóval ez a Budapest
hasonlatossá lett Szodomához és Gomorrához, elborítja a tolvajság, a paráznaság
és más fertelmes vétkek. Újra mondom, hogy indulj el, és hirdesd ki nekik újra
Parancsolataimat. Akarom, hogy megjavuljanak, és kedvem teljék bennök…

A Morál Könyvkiadó Vállalat, mint a neve is mutatja, főleg filozófiai és erkölcsi

témájú könyvekkel foglalkozott. Bár munkájában nem nélkülözhette a holt és élő
klasszikusok műveit, a Kiadó híres volt kísérletező kedvéről, lektorait még
névtelen szerzők és most induló fiatalok is bizalommal kereshették fel.
A félfogadás hétfőn, szerdán, pénteken reggel kilenctől délután ötig tartott, de
a kézirattal jelentkezők hada délre általában már elvonult, megüresedett a skai
ülőgarnitúrával berendezett várószoba. Fél egykor Schmidt Sándor beosztott
lektor is elment ebédelni, ebéd után lebonyolított egy pásztorórát egyik barátjának
feleségével – aki ugyancsak tág ebédidővel rendelkezett –, visszafelé elemet
vásárolt zsebrádiójába, beült a borbélyhoz levágatni a haját, meghosszabbíttatta
teniszpálya-bérletét, fél négyre ért vissza a szobájába.
Fél négytől fél ötig telefonálgatott, protekciót keresett, hogy édasapját
bejuttassa valamelyik szociális otthonba, ha felveszik, el tudta volna adni a
felszabaduló lakást, és a pénzen kicserélhette volna kocsiját egy modernebbre.
Schmidt akárhogy igyekezett, nem ért el eredményt, csalódottan tette le a kagylót,
bánatában az új asztali ventillátorral játszott, sokáig forgatta a kezében, de úgy
döntött, hogy egyelőre még nem lopja el, vár vele néhány napot, mert akkor már
rá lehet fogni a takarítóasszonyokra.
Háromnegyed ötkor kezet akart mosni, de a falimosdó csapjából nem folyt a
víz – a Kiadó épületét már rég lebontásra ítélték, és akadozott minden
szolgáltatás. Schmidt káromkodva a vállára dobta a törülközőt, indult lefelé a
földszinti mosdóba, de a titkárnő megállította:
– Schmidt elvtárs, kint ül a váróban egy öregember.
 – Mit akar?
– Azt mondja, valami kőtáblákat hozott.
– Kőtáblákat?! Már azzal is nekem kell foglalkoznom? Küldje le a műhelybe,
vagy ki a Kerepesi temetőbe, valamelyik sírköveshez. Én, az én diplomámmal!
– Én is mondtam neki, de ő mindenáron egy lektorral akar beszélni.
– És Verőné hol van?
– Már mindenki elment.
– Akkor én is.
– Schmidt elvtárs, nem azért mondom, de magának úgyis kevés a pontja,
ebben a félévben alig olvasott valamit. A Főnök szólni fog.
Schmidt a fogát csikorgatta, szidta magát túlzott lelkiismeretességéért, ha fél
ötkor lelép, mint a többiek, mindezt elkerülhette volna.
– Rendben van, küldje be, de én tíz perc alatt kirúgom, fél hatkor
TIT-előadásom van Csepelen.
Kisvártatva egy daliás termetű, öreg férfi lépett be, bal karján két kőtáblát
hozott, másik kezével hatalmas botra támaszkodott. Haja a homlokán kétoldalt
szarvszerűen megemelkedett, szakállát két ágba fésülte, ruha helyett egy
lepedőhöz hasonló köntösbe burkolódzott, lábain sarut viselt. Méltóságteljesen
megállt az ajtóban:
– Béke, béke veled!
– Mi volna, ha letegezne?!
Schmidt vizsgálódva nézte, úgy tűnt neki, valahol már látta ezt az
öregembert:
– Mondja, nem szerepelt maga valamilyen plakáton mint fotómodell? Szivart
vagy mosóport reklámoztak magával, vagy nyugdíjkiegészítési biztosítást?
– Nem, engem csak Michelangelo Buonarotti faragott márványba méltóan.
– Őt nem ismerem, nem illusztrál nekünk. Tessék leülni – mondta ingerülten,
egyik szemével az órát figyelve –, nem értettem a nevét, mikor bemutatkozott.
– Még nem mondtam a nevemet.
– Akkor azért nem értettem. Lenne szíves közölni, feltéve, hogy nem akarja
titokban tartani.
Az öregember telt, zengő hangon beszélt, mint aki megszokta, hogy
hegycsúcsokról beszél, szembe a fúvó széllel:
– Mózes vagyok, Lévi nemzetségéből…
 – Most mit ordít? Nem vagyok süket. Meg lehet azt mondani szép nyugodtan
is: jó napot kívánok, Lévi Mózes vagyok. Még nem hallottam a nevét, jelent meg
már írása valahol, folyóiratban, újságban?
– Még nem.
– És mindjárt könyvvel akar kezdeni? Bátor ember. Én a maga helyében
előbb másutt próbálkoztam volna.
Mózes lassan elveszítette biztonságérzetét:
– Tetszik tudni, mikor az Úr elküldött ide Budapestre, hogy hirdessem ki újra
a parancsolatait, mert a város oly igen elmerült a bűnben, először egy újsághoz
mentem…
– Melyikhez?
– Mivel az írásaimban sok a vallási vonatkozás, először az Állami Egyesített
Valláströszt lapjánál, a Dávid Keresztjé-nél jelentkeztem velük. Lovass szerkesztő
úr azt mondta, hogy nagyon érdekesek, meg hogy vannak benne dolgok, ők sajnos
nem tudják használni, de talán Önök foglalkoznának vele. Azért gondoltam, hogy
esetleg… – és zavartan forgatta a botját jobb kezében.
– És behozta a kéziratot?
–Több kéziratról volna szó, tudniillik öt könyvet írtam.
– Öt könyvet egyszerre?! Mi maga, grafomániás?
– Kevesebbe nem fért volna el az Úr üzenete. Lovass szerkesztő úr is sokallta
a Dávid Keresztjé-nél. Azt mondta, hogy ne is hozzam el egyszerre az összes
pergamentekercset, mert ilyen vastag kéziratot csak dilettáns küld be, és a
Kiadóban el sem olvassák.
Schmidt elismerően bólintott:
– Ez a Lovass nem buta ember.
– Azt tanácsolta: írjak belőle inkább valami szinopszist, amiben
összefoglalom a lényeget. Papírra már nem volt pénzem, tizenkét forintjával
váltották be a tálentomot, amit magammal hoztam, erre a két kőtáblára faragtam
rá a lényeget: a Tíz Parancsolat-ot. Ha meg tetszene nézni.
A lektor megadóan sóhajtott, és a kőtáblák fölé hajolt, a kövön mindenütt
javítások, széljegyzetek, áthúzott szövegrészek látszottak:
– Ezeket ki firkálta ide?
– Lovass szerkesztő úr túl pongyolának találta a Tíz Parancsolat stílusát, ő
próbált segíteni, bele-belejavított a szövegbe, szinte ingyen. Nagyon hálás vagyok
neki, ha legközelebb megidéz magához az Örökkévaló, megemlítem neki a
szerkesztő urat, és megkérem, hogy áldja meg lehetőleg mind a két kezével.
 – Maga most ne zagyváljon össze tücsköt-bogarat, engem ez nem érdekel.
Máskor tiszta kéziratot hozzon ide, és ne használt vécépapírt.
Mózes ijedten hebegett:
– Kérem, ha kell, én szívesen kifaragom újból.
A nagymutató a tizenkettesre ért, öt óra volt, Schmidt összecsapkodta a
tenyerét:
– Fejezzük be, letelt a munkaidőm.
– Nem lehetne még öt percet?
– Engem nem szolgálnak ki a közértben záróra után. Engem, az én
diplomámmal!
– Most mit csináljak?
– Adja be ezeket az izéket, kőtáblákat, de küldje be a teljes kéziratot is.
Diktálja be a címét és a telefonszámát a Titkárságon, ha elolvastuk az anyagot,
majd értesíteni fogjuk.
– Körülbelül mikorra várhatom?
– Gondolhatja, hogy nem maga az egyetlen szerzőnk. Egy hónapon belül ne
is reménykedjen.
Mózes felsóhajtott:
– Hogy adok én erről számot Istennek?! Hogy nem hirdetem ki, amit a bűnös
városnak üzent?
– Apropó, Isten, ha egyszer beszél vele, említse meg neki, hogy inkább a
könyvek átfutási idejével törődjön. A nyomdák ugyanis azt mondják, hogy az
Istennek sem tudnak másfél évnél hamarabb kihozni egy könyvet.
Schmidt csak most vette észre a vállán a törülközőt, bosszúsan csettintett.
– Már bezárták a földszinti mosdót is! Tessék, most maga miatt nem tudok
kezet mosni – és reménytelenül csavargatta a mosdó elromlott csapját.
Mózes szolgálatkészen közelebb lépett:
– Segíthetek?
– Ért hozzá?
– Egyszer az Engedetlenség Sziklájánál már megpróbáltam vizet fakasztani,
ott baj lett belőle, hátha most jobban sikerül.
Mózes botjával a falimosdóra vágott, a csapból bő sugárban megindult a víz,
Schmidt elbámulva nézett az öregemberre.
 – Maga vízvezeték-szerelő? Miért nem ezzel kezdte? Volna egy ajánlaton,
Lévikém: nálunk is eldugult a konyhában az öblítő, holnap szabadnapos leszek,
jöjjön el hozzánk, és csinálja meg, közben a kézirata ügyét is megbeszélhetjük.

– Néktek, kezdő íróknak az a bajotok, hogy folyton prófétáknak hiszitek

magatokat – mondta másnap Schmidt Sándor Mózesnek. Az öregember egy nagy
pumpával már megjavította az eldugult öblítőt, és az asztal mellett ültek, pálinkát
ittak. – Nem akarjátok tudomásul venni, hogy az irodalomban szabályok vannak,
és ezeket a legnagyobb zseni sem rúghatja föl.
– Mire gondolsz?
– Először is itt van mindjárt a neved.
Mózes megsértődött:
– Mi baj van az én nevemmel?
– Lehet, hogy most felhúzod az orrodat, de én megmondom nyíltan: ilyen
névvel, mint hogy Lévi Mózes, a magyar irodalomban nem mész semmire. Ezzel
legföljebb egy kóser éttermet nyithatsz a Rumbach Sebestyén utcában. Egy
tisztességes nevet kell választanod.
– Hát, ha úgy gondolod. De mi legyen az új nevem?
– Lássuk csak. Voltál katona?
– Igen, az egyiptomiak ellen, a filiszteusok ellen, az emoriták ellen…
– Akkor legyél, mondjuk, Katona Mózes – Schmidt elégedetlenül legyintett a
saját ötletére. – Nem jó. És mi lenne, ha a Mózesből vezetéknevet csinálnánk?
Milyen keresztnevek vannak a családodban?
– Ábrahám, Izsák, Jákob…
– Izsó nincs? Borzalmas család.
– Az öcsém Áron.
– Mózes Áron?! Ez igen, nagyon jó lesz, van benne egy kis székelyes íz, amit
szeretnek az olvasók, bár te, őszintén szólva, nem nagyon nézel ki góbénak.
Második feladat: meg kell csinálni a figurádat.
– Ezt hogy érted?
– Valamilyen legendát kell kitalálni köréd, amit az emberek mesélni tudnak…
enélkül nincs író Magyarországon. Az egyik író azt terjeszti magáról, hogy ő
kanállal eszi a nőket, pedig már az apja is impotens volt, az anyja osztódással
szaporodott, a másiknak az a híre, hogy olyan művelt, hogy az ő fejével van
kitapétázva a Francia Akadémia, pedig összekeveri a jobbkéz-szabályt a mohácsi
vésszel. De teljesen mindegy, az olvasók zabálják ezeket a sztorikat, senkit nem
érdekel, mi az igaz belőle. Néked is ki kellene találni valamit… de mit? Nem
léptél fel cirkuszban? Nem tartottak ki utcai nők?
– Hogy képzeled?
Schmidt szeme megakadt a Mózes székének támasztott pumpán:
– Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy húsz évig vizet kutattál Mongóliában?!
– De hát én sohasem jártam Mongóliában, nem tudok róla semmit.
– Az nem számít, ha kérdezik, hogy mit találtál, csak sóhajts egy nagyot, és
legyints. Ezt mindenki úgy értelmezheti, ahogy akarja. Na, azt hiszem, a lényeget
elintéztük, a címet ki is javítom: Mózes Áron: A Tíz Parancsolat – egy vízkutató
feljegyzései. Kész.
– És mi a véleményed a könyvről? – kérdezte Mózes félénken.
– Az én véleményem önmagában nem számít, nálunk a Morálnál az a szabály,
hogy három lektornak kell elolvasni az anyagot, csak aztán döntünk. A jövő héten
ülünk le beszélgetni a te ügyedben.

Schmidt Sándor mellett egy fiatal lektornő, Fejes Lívia és a kiadó egyik
legtekintélyesebb szakembere, Borsitzky Lajos vett részt Mózes kéziratának
megbeszélésén. Először Borsitzky kapott szót, aki ezen a reggelen is enyhe sör-,
bor- és pálinkaszagot árasztott magából, életművének ismerői szerint utoljára
1936-ban rúgott be, azóta csak rátöltött. Borsitzky sokáig keresgélt szemmel
láthatóan üres aktatáskájában:
– Hol vannak a jegyzeteim?! Hová tettem a jegyzeteimet?!
Borsitzky megadóan leeresztette a táskáját:
– Sajnos nem találom a jegyzeteimet, anélkül pedig felelőtlenség volna
véleményt mondanom.
– Akkor talán emlékezetből, csak a lényeget, Lajos bátyám – szólt közbe
Schmidt Sándor.
– Az anyag egészében jó, de még dolgozni kell rajta.
– Mire gondolsz, Lajos bátyám?
– Szerintem például a francia királylány figurája kissé erőltetett.
– Milyen francia királylány?
– Nincs benne francia királylány?! – kérdezte Borsitzky csalódottan. – Ez is
azt bizonyítja, hogy még dolgozni kell rajta.
 A fiatal és becsvágyó Fejes Lívia viszont annál alaposabban felkészült a
megbeszélésre, mikor kirakta a jegyzeteit, a papírlapok húsz centi vastag rétegben
borították el az asztal egész felületét.
– Először arról szeretnék beszélni, ami tetszett. Kitűnően sikerült Noé
ábrázolása, hogy az egyszerű parasztember, szimbolikusan a dolgozó osztályok,
menti meg és viszi tovább a világot. Azt viszont antisematikusnak érzem, hogy ez
a tiszta és példamutató ember öregkorára inni kezd, az író így akarta emberibbé
tenni a hősét, de csak annyit ért el, hogy megrágalmazta a jellemét. Nagyon jó a
mannamotívum is. A jelkép világos: a társadalomnak vannak olyan rétegei,
melyek teljesen konfliktusmentesnek képzelik el a szocializmus építését, azt
várják, hogy az égből hull le nekik minden, pedig valójában nagyon keményen
meg kell dolgoznunk érte. Nagyon finom szimbólum ez a manna, látni, hogy a
szerző sokat tanult Hernádi Gyulától. Jó még az aranyborjú-motívum is, bár itt
nagyon erős az Ilf–Petrov-hatás. Viszont mindenképpen törölném az
almamotívumot.
– Milyen almát?
– Amit Edit nyújt Adámnak.
– Edit? Talán Éva?
Fejes Lívia közelebb hajolt a jegyzeteihez:
– Bocsánat, rosszul láttam, ide is Éva van írva.
– Ez ellen az alma ellen mi a kifogása?
– Most, amikor országos méretű propaganda folyik, hogy fokozzuk az egy
főre eső gyümölcsfogyasztást, rendkívül negatív képzettársításokat keltene az
emberekben, ha azt olvassák, hogy egy alma elfogyasztásából annyi baj
származhat.
Mózes eddig csöndben figyelt, de most nem tudta türtőztetni magát:
– Egyiptom óta nem hallottam ilyen sületlenséget.
Schmidt diplomatikusan azonnal enyhíteni akarta a kitörést:
– Mózes barátunk azt kívánja ezzel mondani, hogy kompozíciós szempontból
szükség volna erre a jelenetre. Ez az a bizonyos bűnbeesés.
– Akkor viszont úgy kellene átalakítani, hogy Edit alma helyett egy üveg
almapálinkát ad Ádámnak, ez segítené az antialkoholista propagandánk
hatékonyságát is. További motívum, amit törlésre javaslok, az, hogy Mózes nem
jut be az Igéret Földjére. Ez mély és indokolatlanul pesszimista kifejezése annak,
hogy a munkásmozgalomnak azok a régi harcosai, akik a legtöbbet áldozták a
szocializmus építéséért, éppen ők nem részesülnek a szocializmus vívmányaiban.
Szerintem Mózesnek be kell jutnia az Ígéret Födjére, kapjon magas nyugdíjat, és
mint társadalmi aktíva segítse a Szakszervezet munkáját.
 Fejes Lívia három és fél órán keresztül sorolta a kifogásait, megemlítve
például, hogy Jerikó falainak kürtszóval történő összedöntése alig burkolt
gúnyolás az Állami Építőipar munkája fölött.
Mózes Schmidt Sándortól várt segítséget, de a lektort nemcsak Fejes Lívia,
de Borsitzky is leszavazta:
– Még dolgozni kell rajta – mondta a tekintélyes szakember –, kár, hogy nem
találom a jegyzeteimet.
– Rendben van, dolgozok rajta – mondta Mózes –, de miből éljek addig? Már
harmadik napja a sarumat eszem.
A lektorok összenéztek, szájuk szélére enyhe, lenéző mosoly ült ki, Schmidt
mondta ki mindannyiuk véleményét:
– Csak az irodalomból nem lehet megélni, barátocskám. Csehov orvos volt,
Franz Kafka biztosítási tisztviselő, Abódy Béla tanár. Menj el a
Munkaközvetítőbe, ezer állás közül válogathatsz.

Mózes megfogadta a tanácsot, és jelentkezett a Munkaközvetítőben, de az

ablaknál ülő nő sajnálkozva tárta szét a karját.
– Sajnos sehonnan nem érkezett igény prófétákra. A múlt héten keresett egy
jövendőmondót a Meteorológiai Intézet, de már ez a státus is betelt.
– Köszönöm – mondta Mózes reménytelenül –, akkor majd a jövő héten
benézek.
Letörten vágott neki az utcának, de alig tett néhány lépést, valaki hátulról a
vállára tette a kezét:
– Egy pillanat.
Mózes visszafordult, alacsony, kövér öregember állt mögötte, nyáron is
vékony sálat hordott, valamilyen gégeoperáció nyomait takarhatta el vele, erre
vallott rekedtes hangja is:
– Uram, én hallottam magát beszélni bent, a Közvetítőben, nagyon tetszett a
hangja. Ajánlanék magának egy alkalmi foglalkozást.
– Ön az Operától van? – kérdezte Mózes, és kihúzta magát.
– Nem, én vásározó kereskedő vagyok. Sajnos beteg a gégém, kellene valaki,
aki helyettem kiabál, felhívja a figyelmet, hirdeti az árukat. Tisztességesen
megfizetném.
Mózes kénytelen-kelletlen elvállalta, őserejű hangja szárnyalt a vásári
sokadalom zaja fölött:
 „Itt a zokni, meg kell szokni! Sárgarigó, kanveréb, Józsi bácsi, Mari néni,
nyargaljatok közelébb. Megérkezett a leszállított árú kis Corvin Budapestről…”
Főnöke, a gégebajos vásározó elégedetten dőlt neki a sátor rúdjának:
– Mit mondjak?! Jobb, mint a Vak Vili fénykorában.

Mózes három hónapig írt napi tizenkét órát, de a lektorok véleménye szerint nem
tudta kijavítani a megbeszélésen felsorolt hibákat. Célszerűnek látszott segítséget
adni mellé, egy névtelen társszerzőt, „néger”-t kellett keresni.
Schmidt Sándor javaslatára Lovass Pált, a Dávid Keresztje lap rovatvezetőjét
szerződtették, aki már korábban is foglalkozott a kézirattal, és mint rutinos
átdolgozó már nevet szerzett magának a szakmában. Lovass nem vesztegette az
időt – rögtön felvette az előleget, híven jelszavához:
– A dilettánsnak ihlet kell, a profinak előleg.
Mózest csak hónapokkal később, a határidő lejárta előtti estén hivatta be a
szerkesztőségbe, hogy nekilássanak a munkához:
– Mutasd csak a kéziratot, fiacskám, hadd látom, mire mentél vele?!
Mózes kétségekkel viaskodva tette le az asztalra a pergamentekercseket:
– Gondolja, szerkesztő úr, hogy lehet csinálni belőle valamit?
– Reménytelen ügyek nincsenek, fiacskám, én már foglalkoztam hasonló
témákkal, mint a te anyagod. 1913-ban, nyolcéves koromban már írtam egy zenés
kabarétréfát Jób könyvé-ből, Vakard magad cseréppel! – címen. Tudod, mekkora
siker volt? Szék nem maradt szárazon.
Lovass megnézte a kézirat címét:
– Mózes Áron: A Tíz Parancsolat – egy vízkutató feljegyzései – maga elé
mormolva próbálgatta – Tíz Parancsolat? Nem elég blikfangos.
– Miért?
– A tíz túlságosan kerek szám, nem mozgatja meg az olvasó fantáziáját. A
tizenegyet például könnyebben megjegyzik. „Tizenegy parancsolat.” Nem jó.
„Tizenkét parancsolat”? Ez már jobb, de az a baja, hogy összetévesztik a
szabadságharc Tizenkét Pont-jával meg mindenféle más tizenkét ponttal.
„Tizenhárom parancsolat” ez nagyon jó, direkt ritmusa is van. Ki lehet javítani a
címet: Mózes Áron: A tizenhárom parancsolat – egy vízkutató feljegyzései.
Ötvenezer példány garantálva.
Mózes tiltakozott:
 – De nekem csak tíz parancsolatot adott az Úr!
– Ne játszd meg magad, Áronkám, ne mondd azt, hogy nem tudsz hozzáírni
még hármat. Írjak neked öt perc alatt húsz parancsolatot, legalább olyan jókat,
mint a tieid? A társadalmi tulajdon védelméről, vagy amiről akarod.
– Nem kell, ha szükséges, megpróbálom én magam – Mózes eltöprengett –,
bár az Úr ilyen dolgokban nagyon makacs, ha egyszer tíz parancsolatot adott, nem
tesz hozzá még hármat. Nem tudom, hogy csináljam.
– De most már térjünk rá a lényegre. Az anyag jó, nagyon jó, csak túlírt,
túlzsúfolt, lapos, érdektelen, nyelvileg pongyola. Nekem főleg az Isten
szövegeivel van bajom – mindig csak kijelent, sohasem bizonyít. Legfeljebb
becsületszóra hiszem el neki, amit mond. „Vagyok, aki vagyok!” – lehet így
beszélni?!
– Inkább azt mondja meg, szerkesztő úr, hogy lehetne kijavítani a kéziratot?
–– vágott közbe Mózes kissé már türelmetlenül.
– Először is: le kellene választani az egészről néhány cselekményszálat.
Például nagyon kedves gyerekkönyvet lehetne írni külön abból a részből, mikor a
bölcsőd ott ringatódzik a Nílus nádasaiban, és megtalálja a fáraó lánya. Ebben a
pillanatban el tudnánk adni az Ifjúsági Kiadónak, főleg, ha arra hegyeznénk ki a
mondanivalót, hogy a gyerekek ne fürödjenek tiltott helyen. Legfeljebb egy dolgot
kellene megváltoztatni: ne az egyiptomi, hanem a szíriai fáraó lánya találja meg…
– Szíriában nem volt fáraó – vágott közbe keserűen Mózes –, sőt akkoriban
még Szíria sem volt.
– Most ilyeneken kötözködsz? Értsd meg: lehet, hogy konkrétan csakugyan
nem volt Szíriában fáraó, de ha a közel-keleti helyzet úgy kívánja, írunk oda
egyet, és ha kettő kell, akkor kettőt: Ramszesz és Hajszesz. Jó, mi? Ezt majd
megbeszéljük, ráér még, előbb a Morálnak kell megírni a szöveget – Lovass
végigfuttatta ujjai között a kézirat lapjait –, ki kell választanunk ebből a nagy
kásahegyből egy történetet, ami biztos érdekli az olvasókat. Legalább húsz ívet.
– És talált ilyet a szerkesztő úr?
– Egy profi mindig talál valamit, nálad a Putifárné történetét választottam ki,
aki megpróbálta elcsábítani Józsefet, ez bevált ügy, amiben van egy kis punci, az
mindig hat. Kicsit át kell alakítani, a Galgóczi-novellák modorában, az most
nagyon divatos, József legyen megyei főügyész, Putifár sikkasztó téeszelnök, és
Putifárné azért próbálja elcsábítani Józsefet, hogy ne tegyen feljelentést a
Fáraónak, azt majd kitaláljuk, mi lesz, most úgy tudom, miniszterhelyettesig lehet
kritizálni – Lovass lázba jött a saját ötletétől. – Ez igen, ebben már van mozgás,
tegezz le, használd a fülemet hamutartónak, ha nem veszi meg a Tévé is ezt az
anyagot, mindjárt párbeszédes formában írjuk, hogy később ne kelljen időt
vesztegetni a dramatizálással. Tegyél a gépbe három példányt, ne, négyet, hátha a
Rádió is ráharap. Ülj le, diktálom. Szín: József lakása kora reggel, József,
mondjuk, telefonál:
 József: Igen, itthon vagyok, miniszterhelyettes elvtárs, a Kiskunlacháza,
Kövér Bernát utca 1-ben. A szobám NDK-bútorral van berendezve, és kint süt a
nap. Viszontlátásra.
– Ez miért kell?
– A környezetet mutatjuk be, hadd tudja az olvasó, hol játszódik a
cselekmény.
Putifár (belép): Na, Józsikám, az éjszaka hányszor csempészted be a
lompost?
Mózes megdöbbenten nézett fel, de Lovass nem hagyta szóhoz jutni.
– Nézd, Áronkám, az lehet, hogy te zseni vagy, de ahhoz biztosan nem értesz,
hogy kell eladni valamit. Mindjárt az elejére kell egy mondat, lehetőleg egy jó
zaftos disznóság, ami megfogja a nézőt vagy az olvasót, a szakmában úgy
mondják: etetni kell a vadállatokat. Szóval Putifár, vagy legyen inkább egy
gúnyneve: Pitifár?
– Pitifár?! Miért?
– Így hívják a beosztottai, mert mindig krajcároskodik. Pitifár! Ez nagyon jó.
Folytassuk.
Pitifár: Látom, már ilyen korán reggel dolgozol.
József: Mit mondasz?
Pitifár: Azt mondom, hogy már ilyen korán reggel dolgozol.
– Miért kell ezt megismételni? József nem süket.
– Azért kell megismételni, mert a Kiadó terjedelem szerint fizet. Én nem
lopom a jó ötleteket, ha nagy nehezen kitalálok egyet, azt nekem legalább egy fél
oldalra ki kell húznom.
Kutya (bejön).
– Milyen kutya?
– Milyen kutya?! Józsefé vagy Putifáré, teljesen mindegy, de kutya kell.
Kutya, kisgyerek, régi autó mindig biztos hatás.
József: Édesanyám, legyen szíves vigye ki a kutyát.
– Megint nem értem: miért kell kivinni a kutyát, hiszen csak most jött be?!
– Mert útban van, és büdös.
– És miért nem József küldi ki?
– Te, fiacskám, be vagy oltva művészet ellen. Azért kell az édesanyjával
kivitetni a kutyát, hogy a nézők lássák, hogy József milyen szépen beszél az
anyjával. Ez mindig jó benyomást kelt.
 Édesanya: Viszem már. Jó ez az új világ, szép világ, Pitifár úr, kár hogy
nekem már ilyen későn jött. Az én Istenem áldja meg ezt a demokráciát.
Lovass ellentmondást nem tűrően emelte fel a kezét.
– Nekem ne vágj pofákat, Áronkám, ennyi kell, egy ellenzéki hangulatú
darabba ennyi legalább kell, ellensúlynak, ha ki akarunk mondani valami rázósat.
Édesanya (ki).
Pitifár (rágyújt, idegesen): Ez a büdös bagó…
– Honnan veszi a cigarettát, az én időmben még nem volt dohány!
– Ne szólj bele mindenbe, mert becsületszavamra itt hagylak! Gondolni kell a
színészekre is, kell valamit csinálni a kezükkel, minden magyar színdarabban, de
jobb novellákban is vagy rágyújtanak, vagy isznak.
– És ha egy hős nem dohányzik?
– Akkor azt kell írni, mit tudom én, Ferenc vagy Béla ebben a pillanatban
rágyújtana, ha dohányozna. De verjünk rá egy kicsit, máskor ennyi idő alatt egy
fél könyvet megírok.
(Távolban elpattan egy húr.)
– Milyen húr?
– Milyen húr?! Ben Hur – mondta méltatlankodva Lovass –, ez a húr egy
Csehov-hatás, te marha, a legjobb színdarabokban használják, nem is tudom,
miért pazarolom rád. Azt jelenti, hogy valami elszakadt, valami véget ért, ebben
az esetben Pitifárék visszaélései.
Pitifár: A Parancsolatok miatt jöttem, ma reggel kaptam meg a postával. A
Biztosító rájött, hogy pattogatott kukoricát vetettünk az ártéren. Olyan szemük
van, mint a sasnak, az Istenit neki. A nádvágó, kaporszakállas, büdös, keserves
Istenit neki!
– Ezt én nem írom le – mondta Mózes felháborodottan. – Mi szükség van rá?
– Utoljára rongálom az idegeimet veled: magyar szépirodalmi mű nem lehet
meg káromkodás nélkül, mert azt mondják az olvasók, hogy szépítjük a valóságot,
nem ismerjük az életet. Szóval: „A nádvágó, kaporszakállas…”
– Az én könyvemben ilyet nem mondanak!
– Az én könyvemben?! Slussz! – mondta üvöltve Lovass.
– Nem tudok veled dolgozni. Ha te az Istennel jobban kijössz, írja át neked ő
a te süket dialógusaidat.

*
Lovass felbontotta a szerződést a Kiadóval, minden felelősséget Mózesre hárítva.
Schmidt Sándor gondterhelten mondta az öregembernek:
– Nagyon ellőtted a kalapácsnyelet, Áronkám. Veszett híred van a
szakmában, senki sem akar együtt dolgozni veled.
Mózes letörten tárta ki a karját:
– Mit csináljak?
– Próbáld egy kicsit meghúzni azt az öt könyvet, mondjuk, tíz oldalra.
– Kiadtok tízoldalas könyveket is?
– No, nem önállóan, készül most egy új antológia, Ahol a part szakad…
címmel, a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Köre állítja össze, megpróbállak
besuszterolni.
Mózes erre a változatra már szerződést is kapott, de az antológia megjelenése
valamilyen okból elhúzódott, később a Kiadó törölte is a tervéből – ezt részben
kényelemből, részben sajnálatból senki nem közölte Mózessel, az öregember
minden hétfőn, szerdán, pénteken reggel kilenctől délután ötig ott üldögélt a
fogadószoba skai fotelében, és mutogatta szerződését a többi várakozónak.
Egyik nap Mózest már százméternyire a Kiadótól feltartóztatta egy rendőr:
– Nem lehet közelebb menni, kérem, ma robbantják a házat.
– Felrobbantják?! Miért?
– Azt nem tudom, kérem, állítólag valami külkereskedelmi székház épül a
helyén, de azt is rebesgetik, hogy az olvasók átka megfogant. Tessék félrehúzódni.
Mózes egy benzinkútnak támaszkodva nézte, hogy repülnek magasba a Kiadó
falai. A visszahulló törmelék zajából félmondatok váltak ki: „nem tipikus…”, „ki
kell domborítani a pozitív…”, „még dolgozni kell rajta…” – ezek annyiszor
hangzottak el a Kiadó épületében, hogy beivódtak már a falakba, és a robbanás
most kiszabadította őket.
– A Kiadóra tehát nem számíthatok többé – mormogta Mózes maga elé –,
nincs más hátra, nekem magamnak kell kihirdetni a Parancsolatokat.
Kezében a kőtáblákkal Mózes felment a Gellérthegyre, megállt a Citadella
Vendéglő előtt, egy füves tisztáson, és érces hangon idézni kezdte a
Parancsolatokat. Hamarosan közönség sereglett köré, főleg a váratlan
látványosságot fényképező turistákból. A botrány akkor tört ki, mikor Mózes
elkiáltotta az Igék sorában:
– Ne paráználkodj!
Erre a szóra valósággal forrni kezdtek a környező bokrok, hiányos öltözékű
férfiak és nők másztak elő, öklükkel fenyegették az öregembert:
– Te impotens hülye, mit irigykedsz?
 – Te szemét, a férjem ide is utánam küldött?!
Meg akarták verni, de mikor a következő parancsolatként Mózes azt hirdette,
hogy „Ne lopj!” az emberek egymásra néztek, tekintetük megenyhült, mintha
megértettek volna valamit, és egyikük elszaladt telefonálni a mentőkért.

Mikor közölte az ápolókkal, hogy ő valójában nem Mózes Áron író, mely névre
egyetlen igazoló papírja, a Morál Kiadó szerződése szólt, hanem Mózes, a próféta,
Lévi törzséből, a fehérköpenyesek barátságosan bólintottak, és a négyes
kórterembe vitték, ahol már volt két Jézus, egy Buddha és egy faköböző, aki csak
annyit tudott magáról biztosan, hogy galamb, de nem tudta eldönteni, hogy
Picasso békegalambja vagy a Szentlélek?
Az egyik Jézus egy fiatal költő volt, aki egy alkotások kínjában túlfeszített nap
után megpróbált a vízen járni, és két kenyérrel, öt halkonzervvel jóllakatni egy
diákszállót. Mózes összebarátkozott vele, a költő megígérte, hogy segíteni fog
rajta. Gyógyulása után valóban kieszközölte, hogy Mózest felvegyék a Fiatal
Alkotók Széchenyi Oszkár Körébe. A tagság sok kedvezménnyel járt: a fiatal
zeneművészek megkapták gyakorolni Lehel kürtjét, és a fiatal írók tilosban is
átmehettek az úttesten.
Mózesnek megjelent egy-két kisebb írása, neve ismertté vált, társaival együtt
őt is meghívták író-olvasó találkozókra – Mózes általában a Tíz Parancsolat-ot
adta elő, de már megzenésítve, gitárkísérettel. Keresetéből néhány apróbb tárgyat
vásárolt, hogy lépést tarthasson a divattal és ivótársaival: egy piros trikót Make
love no war felirattal, egy oldaltáskát kék farmeranyagból és egypár mütyürkét:
madzagövet, egy miniatűr tehénkolompot a nyakába.
A kánaáni szőlőfürt történetéből egy tévé-reklámfilmet írt az Állami
Boriparnak. Két bibliai harcos elmegy kikémlelni az Ígéret Földjét, és egy
vállukra akasztott rúdon a boripar új termékét, a „Kesergő” bitter vermutot hozzák
vissza magukkal, mind a ketten rámutatnak, és egyszerre mondják:
– Ennél jobbat Kánaánban sem találtunk.
Forgatás közben Mózes megismerkedett az egyik díszlettervezőnővel,
Lengeváriné Fisch Emesével, többször találkoztak, és a nő végül is hajlandó volt
elhagyni érte a férjét. Mózes beköltözött a műteremlakásba, és segített
élettársának ikonokat hamisítani, és nyakba akasztható aranyborjúkat gyártottak
nyugatnémet megrendelésre.

*
…És egy éjszaka Mózes álmot látott, egy kürt szüntelen harsogása közepette az
Úr jelent meg neki égő csipkebokor képében – Mózesnek átvillant az agyán, hogy
milyen kiváló csipkebogyó-tea-reklámot lehetne írni ebből az ötletből –, s zengő
hangon megszólította:
– Mózes, Mózes miért küldtelek?! – és egy lángnyelv a Tíz Parancsolat
kőtábláira mutatott, mely a sarokban hevert, vésett betűire már hálót szőtt a pók.
Mózes felkelt, és arcát a földbe rejtette a Fényesség elől:
– Uram, tiéd a jutalmazás, és tiéd a büntetés. Itt az életem, rendelkezz vele,
csak arra az egyre kérlek alázatosan és leborulva színed előtt: ha fontos Neked ez
a könyv, gyere, és próbáld kiadatni Magad…

Maga az iparos

Doktor Simon Pál

Írónak, nem tudom, milyen vagyok – mint olvasó a legjobbak közé tartozom.
Gyerekkoromban anyám már nyolc óra körül le szokta oltani a villanyt – magam
is elálmosodtam akkorra, csak a Jókai-regények tudtak ébren tartani vagy a
Maupassant-elbeszélések tanulságosabb részei. Az otthoni könyvekkel: Petőfi
Összes, néhány Nova kiadású egypengős regény, Courts-Mahler, hamar végeztem,
tizenegy éves koromban beiratkoztam az 1-es számú Mozgókönyvtárba. Ez egy
kivénhedt villamoskocsiban működött, néhány száz kötettel, és
hétfőn-szerdán-pénteken délután kettőtől hatig szokott vesztegelni a kőbányai
Liget tér gazzal felvert hurokvágányán. Mire leérettségiztem, ezt a szegény
könyvtárat is kiolvastam.
1952-ben kerültem be a Színház és Filmművészeti Főiskolára – nem
színésznek jelentkeztem, volt otthon tükör, hanem dramaturgnak. Már az első nap
bementem a könyvtárba, hátha itt megtalálom azokat a könyveket, melyeket a
kiszuperált villamoson hiába kerestem.
 Egy színésznövendék állt előttem a sorban.
– Elvtársnő – mondja a könyvtárosnőnek –, megvan maguknak az „Egymillió
pici Krisztus”?
– Egymillió pici Krisztus?! Ki írta?
– Lenin. Úgy hallottam, nagyon érdekes.
Eltartott vagy negyedórát, amíg rájöttek, hogy a jövendő nagy jellemszínésze
az Empiriokriticizmus-ra gondol, hóna alá fogta a vaskos kötetet, és elégedetten
távozott. A könyvtárosnő rám nézett:
– Te mit kérsz, Moldova elvtárs?
Elővettem a cédulát.
– Először is szeretnék valamit báró Kemény Zsigmondtól.
– Nem adhatok, indexen van.
Csakugyan ott volt, máig sem tudom, miért került oda: azért, mert báró, vagy
azért, mert Kemény?
– Szóval mit kérsz, Moldova elvtárs?
– Németh László: A minőség forradalma.
– Azt nem szabad kölcsönözni. Mondd már, hogy mit kérsz, Moldova elvtárs,
mások is várnak.
– Akkor talán Hemingway-től a Szegények és gazdagok-at.
A könyvtárosnőnek a megdöbbenéstől elakadt a lélegzete.
– De Moldova elvtárs, téged a Vörös Kőbánya küldött – valószínűleg
összetévesztette Csepellel, külváros, külváros –, több öntudatot vártam tőled, mint
hogy ezt a nyugati szemetet olvasd. Hemingway-re vagy kíváncsi?! Erre a
korcsra, akinek a hősei folyton Coca Cola-mámorban fetrengenek?
Elhittem, mit tudtam én 1952-ben, hogy mi a Coca Cola? 1956 őszén ittam
először, a prágai Stadion előtt, addig azt hittem, valami erős pálinka, mint a
rosztopcsin vagy a benyovka.
A könyvtárosnő szeme vérben forgott.
– Szóval mit kérsz, Moldova elvtárs?
– Hátha volna még egy példány az Empiriokriticizmus-ból – rebegtem, és
kiszédültem a folyosóra, átkozni a hülyeségemet. Tudhattam volna, hogy minden,
ami nyugati, gyanút kelt, még a Nyugati pályaudvart is majdnem átkeresztelték,
nyugati dolgok iránt érdeklődni nem tartozott a bocsánatos bűnök közé, Kőbányán
a Művelődési Ház rádiójába két szöget vertek a hullámhossz keresője mellé, hogy
ne lehessen fogni bizonyos állomásokat.
Valaki megállt előttem a folyosón, és a torkát köszörülte.
 – Uram, ha nem zavarom…
Felnéztem, egy hatvan év körüli, testes, hajlott orrú férfi állt előttem, látásból
már ismertem: doktor Simon Pálnak hívták, a Főiskola legalacsonyabb rangú
adminisztrátorai közé tartozott. Valaha saját színháza volt, de a felszabadulás után
államosították – hogy továbbra is maradjon valami kapcsolata a színházzal, meg
persze hogy éljen is valamiből, doktor Simon Pál eljött dolgozni a Főiskolára.
Egy nap tízszer-hússzor is láttuk, amint kimutatásokkal, dossziékkal a hóna
alatt föl-le siet a lépcsőn, udvariasan, de távot tartó mosollyal fogadta a
köszönésünket. Senki nem szólította doktor úrnak, vagy még bizalmasabban, csak
Simon elvtársnak, mintha az elvtárs a keresztneve lett volna. Csodálkozva néztem
rá a folyosó félhomályában.
– Tessék, Simon elvtárs.
– Az előbb én is bent voltam a könyvtárban, hallottam, hogy Kemény
Zsigmond-, Hemingway-könyveket kért.
– Nem gondoltam komolyan, folyton hülyéskedek.
Doktor Simon Pál legyintett:
– Haggya ezt. Tud maga vigyázni a könyvekre?
– Tudok.
– Akkor majd én elhozom magának, amire kíváncsi, a saját könyvtáramból –
felemelte az ujját –, de először csak két kötetet, meglátom, hogy bánik vele. És ne
szóljon róla senkinek.
Nem tudom, mekkora könyvtára volt otthon, de nem kérhettem olyat, amire
doktor Simon Pál megrázta volna a fejét. Strindberget hozott, Panait Istratit,
Bunyint, Molnár Ferencet, Hunyady Sándort, Szomory Dezsőt. Ha úgy-ahogy
tájékozódni tudok a huszadik század irodalmában, azt Simon elvtársnak
köszönhetem.
Évekkel később, mikor író lettem – ha író lettem, mert ezt még vitatják –,
igyekeztem meghálálni a jóindulatát, ha megjelent egy könyvem, vittem be a
Főiskolára, és dedikáltam neki. Simon elvtárs mindig viszonozta valamivel,
előkereste az első drámatörténeti szakdolgozatomat, egy tanulmányt a latin
vígjáték történetéről, az indexemet, mert 1957-ben olyan sebességgel hagytam ott
a Főiskolát, hogy még a bizonyítványom is ott maradt, elbeszélgettünk, az öreg
mondott egy-két anekdotát, olyanokat, hogy egyik színésznőnk azt hitte,
Shakespeare-nek Ciklus a keresztneve, kezet ráztunk, aztán találkoztunk, mikor az
új könyvem megjelent.
Valamikor már az 1960-as évek derekán rosszkedvében találtam doktor
Simon Pált, ült kamraszerű kis irodájában, és aggódva nézegette fehérülő körmeit.
 – Nem érzem magam jól, Gyurikám. Az orvosok szép, hosszú, derűs
haldoklással biztatnak, de ehhez nekem nincs kedvem. Én nem akarok évekig
mások terhére lenni, szeretném egyszerre, szépen nyugodtan elvégezni.
Mit mondjak erre? Azt, hogy majd csak sikerül? Ilyet nem mond az ember
még akkor sem, ha komolyan gondolja, mert szerintem, ha valaki hetven évig
tisztességesen játszott, joga van eldönteni, hogy teszi le az ultimót az asztalra.
Simon elvtárs valóban készült, lezárta ügyeit, mindent rendbe rakott az
íróasztalán, kimutatásokat, leltárakat fektetett fel, elvette feleségül régi szerelmét
– a háború előtt úgy mondták volna, hogy megajándékozta a nevével, mert többről
aligha lehetett szó. Hogy Simon elvtárs mindvégig szellemi képességeinek teljes
birtokában cselekedett, az abból is látszott, hogy az illető hölgy Budapest
legjobban kereső maszek kalaposai közé tartozott. Az ember sohasem tudhatja.
Aztán egyik reggel olvasom az újságban a hírt: doktor Simon Pál, a Színház
és Filmművészeti Főiskola adminisztrátora a nem tudom, hányas trolibuszon
szívroham következtében elhunyt.
Rendben van – mondtam magamban –, amennyire a halált egyáltalán el lehet
fogadni, ezt el lehet, minden úgy történt, ahogy akarta – de még sokáig beírtam a
listára doktor Simon Pál nevét, ha egy-egy új könyvem megjelent, hogy aztán
zavart és restelkedő mosollyal áthúzzam.
Különösen a Negyven prédikátor megjelenése idején hiányzott a tőle
megszokott néhány jó szó. Mindig csak dicsért, ha mégis kifogásai voltak,
többszörösen becsomagolta bókokba, és külön bocsánatkérő kis mozdulatokkal
adta elő:
– Nicht für ungut, Gyurikám!
Azért említettem épp a Negyven prédikátor-t, mert sokan meglehetős
értetlenséggel fogadták ezt a könyvet. A történelmi regény ellenzői voltak, vagy a
konzervatív katolicizmus hívei? Ki tudhatja? Hadd mondjak el egy esetet.
Egyik este egy nagy, félíves borítékot találtam a postaszekrényben,
megnézem: feladót nem írtak rá, úgy becsültem, nő küldhette, mert a „György”-re
pontok helyett két kis köröcskét rajzolt. Kinyitom a borítékot, benne egy kettőbe
hajtott dossziéfedél, azt is kinyitom: hosszú, sárga selyemzsinór csúszik ki belőle.
Már tudniillik, hogy akasszam fel magam. Jóakaróm ismerhetett valahonnan,
tudhatta, hogy a nyakam valamivel vastagabb az átlagnál, ezért jó bőven
megmérte, nehogy majd azzal mentegessem magam, hogy rövid volt. Elraktam a
fiókomban, legyen kéznél, ha szükség lesz rá, ne kelljen majd keresgélni, de nem
mondhatnám, hogy repestem a boldogságtól. Nem érdemes nagy dolgokra
vállalkozni – gondoltam –, maradjunk a fal mellett!
Aztán egyik nap délben, éppen ebédeltem, szólt otthon a telefon, egy női
hang jelentkezik.
– Doktor Simon Pálné. Maga tudja, hogy ki vagyok?
 – Persze, a Simon elvtárs felesége. Kezit csókolom, mit tetszik parancsolni?
– Nézze: néhány héttel a halála előtt Palival magáról beszélgettünk. Arra kért,
hogy ha ő már nem él, akkor figyeljem én, hogy maga mit ír, hogy abba az
irányba halad-e, amerre a természete szerint magának haladnia kell. Most
olvastam a Negyven prédikátor-t, és fogadja érte a Pali síron túli, baráti
kézszorítását. Minden jót, többé már nem jelentkezem – mondta, és mint aki
elvégezte a feladatot, letette a kagylót.
Nekem végigfutott a hátamon a hideg. Ilyen feladóval még nem kaptam
üzenetet. Azon a napon már csak keveset írtam, gondolataim el-eltétováztak:
vajon kinek tartozik az ember nagyobb hűséggel, az élőknek vagy a halottaknak?

Riporterek erkölcsei
Még él néhány legenda a régi riporterek nagy dobásairól. Sanyi bácsi az 1936-os
berlini Olimpiáról tudósított mint „kiküldött munkatárs”, felszállt a nemzetközi
gyorsra, aztán leszállt Kelenföldön, volt ugyanis egy kis víkendháza Budaörsön,
oda húzódott ki, elborozgatott, hallgatta a német rádiót, összeszedte a híreket, este
aztán leballagott a faluba, és telefonon leadta színes riportjait. A lap persze tudta,
de beleegyezett: hadd irigykedjen a konkurrencia, hogy nekünk telik
különtudósítóra.
Sáfrány 1946-ban egy déli napilapnál dolgozott, őt küldték le a dorogi
bányaszerencsétlenséghez. A vízbetörés elzárt egy fejtőcsapatot, nem lehetett
tudni, élnek-e, halnak-e, a bizonyossághoz még át kellett fúrni egy vastag
sziklaréteget. A harmadik napon kilenc óra felé a furófej már mélyen behatolt a
kőbe, talán egy óra múlva át is töri, de Sáfránynak az már későn lett volna, fél
tízkor volt lapzártája, ha nem adja le az anyagot, a reggeli lapok viszik el a
szenzációt. Sáfrány gondolt egy nagyot, és megírta a cikket: Kiszabadították a
dorogi bányászokat! – leírta, hogy segítik ki őket a keskeny résen, hogy örülnek a
hozzátartozók – aztán letette a kagylót, és rettegve várta, mi történik, ha a
bányászokat holtan hozzák fel, neki is vége van. A riporterek védistene
megsegítette, sikerült a mentés.
Ezek, mondom, elmúlt idők legendái, a mai átlagos riporter nem „link”, nem
„brahis”, de a kezdeti évek lelkesedése után elszürkül, unja a mesterségét, nem
vállalkozik többé küzdelemre.
Záhonyban jártam, és az állomásfőnök irodájában az egyik pesti lap
tudósítójával találkoztam, riportra jött.
 – És meddig maradsz? – kérdezem. – Két napig, egy hétig?
– Á, két gyorsvonat van délután, szeretnék hazamenni a korábbival.
– Nem értem, a 670 kilométert oda-vissza mindenképpen le kell utaznod,
tehát a fáradság azonos. Itt vagy Európa legnagyobb szárazföldi kikötőjében,
körülnézhetnél, és te hazamész egy óra múlva.
Vállat vont, és hagyta magát végigvezetni a riporterek megszokott csapásán:
az állomásépületen, a gépesített munkahelyeken, beszélgetett egy nyilatkozatra jól
felkészült brigáddal, pedig, Isten látja lelkem, más is van Záhonyban.
És még lehetne folytatni: tízperces „tanulmányutak”-kal, telefonon vagy
tájékoztató brosúrákból összeszedett riportokkal, de csak többet mondhatnék,
mást nem. Ezért volt számomra különös meglepetés, öröm az a tizenkét nap, amit
a montreáli Olimpián együtt dolgozhattam Szepesi Györggyel.
Első nap Bromontba mentünk ki, az öttusa lovaglásra, lehet vagy száz
kilométerre Montreáltól. A Magyar Rádiónak nem volt saját használatú
gépkocsija, én kértem el a sógorom harmadik kocsiját, akkora volt, hogy egy
repülőtéren is alig lehetett megfordulni vele.
– Megvan a kocsi. Hányra kell? – kérdezem Szepesit.
– Nézzük csak: a verseny kilenc órakor kezdődik, az út egy óra, akkor
ráérünk reggel ötkor indulni.
– Ötkor?
–Miért? Szerinted késő?
– Nem, nekem épp jó.
Montreálból kifelé tartva eltévedtünk, a környék még aludt, csak az automata
benzinkutak működtek, még útbaigazítást sem volt kitől kérni. Szepesi, mondjuk
meg nyíltan, tombolt, veszekedett Tar Lacival, aki a sógorom torpedórombolóját
vezette.
– De Gyurikám, így is odaérünk időre.
– Nekem legalább három óra kell, amíg felkészülök. Végig kell járnom a
pályát, meg kell néznem az akadályokat. Össze kell szednem az adatokat – az
órájára nézett –, a fene egye meg, most csak két órám marad, ilyen készületlenül
még nem közvetítettem öttusaversenyt az Olimpiáról.
Kint Bromontban feltette a szemüvegét, és eltűnt, ezentúl legalább nyolc
példányban nyüzsgött a pályán: beszélgetett a versenyzőkkel, mivel a lovakat nem
tudta kifaggatni, megkaparintotta a jegyzéket, melyben felsorolták a lovak
tulajdonságait, átnézte félelmetes mennyiségű jegyzeteit, melyben a neveket csupa
nagybetűkkel írta, a neveket sohasem szabad eltéveszteni, készített egy előzetes
interjút Nagy Imrével, az öttusacsapat kapitányával, ivott egy kávét, bókokat
mondott egy hosztessznek, beszélt ötven tudósítóval – és általában mindenkivel –,
igyekezett adatokat, poénokat kiszedni a környezetéből. Riporteri technikájának
alapelvei közé tartozik ugyanis, hogy minden bejelentkezést egy hatásos
mondattal kell kezdeni, ha negyvenszer kapja meg a szót, akkor negyven
„slágerszöveg”-et készít fel magának.
Szepesi csak ezután ült le a helyére, idegesebben és bizonytalanabbul, mint
bármely kezdő, aki tegnap csúszott át a „Riporter kerestetik” selejtezőjén. Aláhúz
egy szót, krákog, bátorításért ránéz valakire – lehet az illető körszakállas rendező
vagy skót vénkisasszony, mindegy, csak legyen a szemében valami jóindulat, ne
kételkedjen abban, hogy ő ezt a riportot meg tudja csinálni – aztán kigyúl a zöld
fény, és Szepesi megszólal.
Igen gyakran hallani, hogy Szepesi stílusa, lendülete, önkívületben felhangzó
kiáltásai fölött eljárt az idő, a jövő a higgadt, bölcs elemzőké. Lehet – bár látnám
már ezeket a higgadt, bölcs kommentátorokat, de egyelőre több a fapofa, a
majdnem unatkozó, blazírt hang. Csak félve említem meg: hátha nem az idő járt
el, hanem a nagy magyar sportsikerek tűntek el, melyek hitelt adtak Szepesi
közvetítéseinek, viharos vizek fölött csapongó stílusának. Egy nyolcadik
helyezéshez csakugyan nem illenek a felsőfokú jelzők, és nincs mit lelkendezni
azon, ha egy hosszútávfutónk félórával a mezőny után ér a célba. Ha Szepesi ezen
az Olimpián nem a magyar csapat szereplését közvetíti, hanem, mondjuk, az NDK
harminc-negyven aranyérmét, biztos vagyok benne, hogy a mennybe megy, itthon
a szurkolók kifogják a lóerőket a kocsijából, és a vállukon viszik tovább.
Tizenkét napot dolgoztunk együtt Szepesivel, láttam, hogy dőlt neki a falnak,
mikor a magyar párbajtőrcsapat kikapott a svédektől, és nem került a döntőbe,
láttam, hogy írta meg előre köszöntőjét Kancsal áhított ezüstérméhez, és hogy
tépte el, mikor öttusázónk messze a vert mezőnyben végzett, de legjellemzőbb
emlékként a magyar–kanadai vízipolómeccs közvetítését őrzöm meg.
A meccset egy város széli uszodában rendezték, a rádiós közvetítőállásokat a
nézőtér utolsó sora mögött helyezték el, talán tíz emelet magasságban, ahonnan
igen jó rálátásunk lett volna a medencére – ha egyáltalán láttunk volna valamit
ilyen magasról. A magyar csapat tagjai közül csak Faragót lehetett megismerni,
mert utána egy méter haj úszott a vízen. Szepesi idegesen pislogott, szemüvegét
leengedte az orra hegyére, ez nem megy.
Kért egy ív papírt, egy függőleges vonással kettéosztotta, egyik oldalra
öklömnyi betűkkel felírta a magyar csapat összeállítását, túloldalra a kanadai
csapatét. Megkért egy magyarul tudó vízipolóedzőt, hogy kövesse a játékot, és
mutasson rá a papíron annak a játékosnak a nevére, aki épp magánál tartja a
labdát. Így hangzott a közvetítésben:
– Kedves hallgatóim, a magyar csapat éri el a labdát – gyors pillantás a
papírra: a segítő ujj Horkai nevére mutat –, Horkai kezdeményez, bejátssza a
labdát középre – megint a papírra néz, az ujj Sárosi doktor nevére bök –, Sárosi
doktor elé, aki továbbadja – a papíron az ujj Sudár neve alatt húz egy vonást –
Sudárnak…
 Ültem Szepesi mögött, a lépcsőn kuporogva, kicsit elhúztam a szám, arra
gondoltam, hogy egy rádióriporter felelősséggel tartozik, így vagy úgy, de meg
kell oldania a rábízott feladatot, de azért valami mélyen nem tetszett. És egy
szabadabb pillanatban Szepesi megszólalt:
– Kedves hallgatóim, be kell vallanom: ebből a magasságból nem tudom
megkülönböztetni a játékosokat, egy papírra írtam fel a nevüket, és itt áll
mellettem X., a kitűnő vízipólóedző, aki mindig rámutat arra, aki a labdát épp a
birtokában tartja…
Ez igen – gondoltam magamban –, egyszerre bevallani emberi és riporteri
gyöngénket: rövidlátásunkat és a közvetítés megoldhatatlanságát. Le a kalappal,
uraim!
Mikor Szepesi kilépett a körből, és letette a fülkagylót, rám pislogott.
– Nagyon rossz volt?
– Szerintem jól sikerült. Tudod, mit írt rólad Csurka?
– Nem, nem hallottam. Nagyon rosszat?
– Azt írta: Szepesinek egyetlen méltó témája lett volna a világtörténelemben:
a Nagy Francia Forradalom.
– Gondolod, hogy meg tudtam volna csinálni?! – és csak úgy viccből,
magának próbálgatja: – Kedves hallgatóim, most Robespierre lép a guillotine alá,
minden tudására szükség lesz, ha…

Szoc. Reál Budapest

Idestova tizenöt éve, hogy néhányunkat, akkor még fiatal írókat, az Írószövetség
befizetett egy moszkva–leningrádi Ibusz-útra. Mikor Csapnál átléptük a határt, az
állomás bazárjában vettünk egy gumilabdát, és végigfociztuk a Szovjetuniót.
Hazafelé a vonaton hárman a labda szerelmesei közül örök barátságot
esküdtünk – ma már nem állunk szóba egymással, még csak nem is köszönünk –,
és megfogadtuk, hogy a focit itthon sem hagyjuk abba.
Hetente kétszer jártunk ki edzeni a Margitszigetre, az Úttörő Stadionba,
hamarosan összejött egy csapatra való író, most fel kellene sorolnom az első
összeállítást, de nem teszem, haragosaimnak nem csinálok ingyenpropagandát.
Elég legyen annyi, hogy én játszottam benne, mégpedig jobbhátvédet –
köztudomású, hogy ehhez a szerepkörhöz kell a legkevesebb ész.
 Bemutatkozó mérkőzésünkre Debrecenben került sor, az Egyetem tanárainak
válogatottja ellen. Az Írószövetség autóbuszával utaztunk le, valahol
Kisújszálláson megálltunk kinyújtóztatni elgémberedett lábunkat, passzolgattunk,
a labda bizony gyakran az árokban kötött ki. A gyerekek körénk gyűltek, és alig
titkolt lenézéssel kérdezték:
– Maguk a Reál Madrid?
– Nem, mi vagyunk a Szoc. Reál Budapest.
– Az meg mi?
– A Reál Madrid és a szocialista realizmus keveréke.
Ez aztán sokáig rajtunk maradt, sajnos a játékunk jobban emlékeztetett a
szocialista realizmusra.
Első számú kapusunk, Csurka István nem tudott lejönni Debrecenbe, helyére
egy fiatal novellista jelentkezett. Én csak annyit tudtam róla, hogy iszik, mint a
búvárvöcsök, gyanakodva kérdeztem:
– Tudsz te védeni egyáltalán?
– Meg fogtok lepődni.
Mikor a harmadik hazaadást is beeresztette a hóna alatt, elismerően
megveregettem a vállát:
– Neked volt igazad, Andris, csakugyan meglepődtünk.
Hét egyre győztek le minket a debreceni tanár urak, de ez az „emlékveret”
nem tört le minket, sőt vérszemet kaptunk, beneveztünk az V. kerületi alapfokú,
nagypályás bajnokságra.
Első meccsünket a MÉRUSZ II., a Mértékutáni Szabóság tartalékcsapata
ellen játszottuk – volt ilyen csapat, becsületszavamra mondom. Valahová, egy
Népliget mélyében fekvő pályára írták ki a meccset, korán kiértünk, kék
mezünkben toporogva vártuk a bírót és a két partjelzőt, de ők nem jöttek.
Akkoriban tizenöt, illetve tíz-tíz forintot kaptak egy meccsért, nem nagyon törték
magukat.
Letelt a félóra várakozási idő, mindenképpen játszani akartunk, elindultunk
keresni egy szükségjátékvezetőt. A megkérdezettek sorra csak a fejüket rázták,
nem átallották kijelenteni, hogy azt sem tudják, mi a futball, most először látnak
majd meccset. Végül az egyik néző kötélnek állt, örömünk azonban korainak
bizonyult, nem tudtunk sípot szerezni neki! Végül úgy oldottuk meg, hogy az
alkalmi bíró meccs közben egy kerékpárt tolt maga mellett, és ha
szabálytalanságot látott, akkor csöngetett. Halálos csendben kellett játszanunk,
hogy meghalljuk a csengő cirpelését.
A bajnokságban váltakozó sikerrel szerepelgettünk: kikaptunk az
Állatorvosoktól, de megvertük a Gyógyszerészeket, döntetlenre végeztünk a
Nyomdászokkal, viszont legyőztük a Könyvterjesztőket. Egy kiugró sikerünk
volt, hat gólt rúgtunk az Igazságügyi S. C.-nek – pedig messze előttünk álltak a
táblázaton. Valamikor az ötödik gól után a szélsőm, civilben törvényszéki bíró,
értetlenül kérdezte tőlem:
– Hogyhogy ennyivel jobbak vagytok nálunk?
– Nálatok hány fogalmazó játszik?
– Hat.
– Na látod: nálunk tizenegy.
– De hát ott van az a balhátvéd, az előbb akkorát rúgott belém, hogy azt
hittem, a Rókusban szedik ki a cipőjét. Miért pont az Igazságügy ellen hajt
ennyire?
– Most jött a bíróságról, ezer forint gyerektartást szabtak ki rá, úgy látszik,
sokallja.
Ugyanehhez a balhátvédhez, Bélához fűződik a kecskeméti legenda is.
Kecskeméten a Városi Stadionban játszottunk a helyi színész-újságíró
vegyescsapat ellen, tizenötezer néző előtt. Persze nemcsak a mi labdarúgó
hírnevünk hozta ki ezt a rengeteg embert, „kiegészítésként” vagy hat népszerű
tánczenekar, énekesek, komikusok is felléptek. A pálya gyepén ácsoltak egy
dobogót, erre állították a mikrofonokat, a műsor végeztével elbontották,
kezdődhetett a rangadó.
Ellenfelünk gyengén játszott, a második félidő derekán már hat vagy hét
nullra vezettünk, behoztam minden cserénket, ha már lejöttek, hadd focizzanak,
ekkor jött be az előbb már említett balhátvéd, Béla is.
A kecskemétiek megpróbálták kihasználni kulcsembereink távozását,
támadgattak, meg akarták szerezni a becsületgólt. Szorgalmasan takarítgattam a
kapunk előtt, mikor csökkent az ostrom, körülnézek, látom, hogy Béla a
félvonalnál térdel, és kötözi a cipőjét, kioldódott a fűzője, mindenkivel
előfordulhat.
Vagy öt perc múlva megint vetek egy pillantást balra, Béla változatlanul ott
térdel a félvonalnál.
– Mi van Béla? Görcs?
Béla valami olyan kézmozdulatot tett, amit igennek is, nemnek is lehetett
érteni.
– Lecseréljünk?
– Nem kell.
Béla csak a mérkőzés lefújása után volt hajlandó elmozdulni a helyéről, akkor
viszont sietve távozott. A történtekre csak hetekkel később derült fény. Azon a
sávon, ahol Béla játszott, állt a dobogó, és valamelyik színész zsebéből fellépés
közben kiesett egy ötszáz forintos. Hevert a fűben gazdátlanul, Béla viszont
rögtön észrevette, és rálépett, senkinek nem akart adni belőle, kereste az alkalmat,
hogy észrevétlenül vehesse fel, ezért kötözgette a cipőjét egészen a mérkőzés
végéig.
Idestova tizenöt év telt el, nevünk közben Sajtó SK-ra változott, a Szoc. Reál
Budapest induló gárdájából már hírmondók is alig maradtak. Előbb a fiatal költők
váltak ki, és Szür Reál néven új csapatot alakítottak, más erősségeinktől a balsors
fosztott meg minket. Kapusunk már nem Csurka István, aki pedig méltán
pályázhatott a legnagyobb magyar kapus címére, mivel megütötte a komolyabb
120-130 kilót, kicsit nehezen hajolt, ezért bőrkötényben védett, hogy a labda ne
guruljon be a lába között. Csurka egyik meccsen nekiesett a kapufának, kétszeres
bokatörést szenvedett – a kapufát is ápolják még. M.-et, legendás jobbszélsőnket a
szemével operálták, azóta a fekete-fehér szeletes labdából csak a fehéret látja, és
bizony sokszor rúg vérhólyagot a labdára. De jönnek helyükbe újak, minden idény
kezdetén feltűnik a zöld gyepen piros-fehér mezünk, lábaink és verslábaink
változatlan fényben ragyognak.

Az első novellám
Valamikor 1954 végén néhány nyughatatlan főiskolás folyóiratot alapított a
Színház és Filmművészeti Főiskolán. A Sirály, mert így keresztelték el, kis
stencilezett lapocska volt, gyalázatos szívópapírra nyomva, egy-egy szám akkor
jelent meg, mikor összejött negyven-ötven gépelt oldalnyi vers, novella,
tanulmány.
Egyik-másik szerző neve már akkor sem hangzott rosszul: Csurka Istváné,
Galgóczi Erzsébeté, Csanády Jánosé, de a legnagyobb tehetségnek Vizinczey Pista
ígérkezett. Rövidlátó volt, de nem hordott szemüveget, ettől tekintete megrablott
sámánokra hasonlított. Székhelyét a könyvtárban tartotta, időnként félrevonta
valamelyikünket, és elszavalta neki egyetlen nyomtatásban megjelent versét.
– Egy bércsalóhoz – ez volt a címe az epigrammának, és így szólt:

„Fájó, fájó gyűlölettel átkozlak

téged,
 Ki restellsz házat rakni
önmagadnak.”

Kész, ennyi volt a vers.

Azt hiszem, az egész Főiskolán én voltam az egyetlen ember, aki nem készült
írónak, vágyaim ködében a drámatörténet lebegett. Elképzelhető, mekkora
megtiszteltetésnek vettem, mikor a szerkesztők megkérdezték: adnék-e
valamilyen írást a Sirály-nak?
– Akad otthon egypár – mondtam –, csak le kellene gépelni.
– Majd a jövő héten hozd be.
Otthon persze nem volt semmiféle novella, leültem anyám régi
Singer-varrógépe mellé, mely egy furnírlappal letakarva íróasztalként szolgált,
rákönyököltem, és vártam az ihletet.
– Hogy kell novellát írni?! – tűnődtem. – Miből?
Szerencsére vendég jött, régi útépítő munkatársam, Kalina Pál, jogcímnek ez
épp elegendő abbahagyni a töprengést, mikor ő elment, kibámultam az ablakon, a
telep szélén, a kerítés kőalapján ott üldögélt Mandarin, a híres vagány.
– Mi volna, ha őket írnám meg? Azt a nyarat, amit együtt töltöttem Kalinával,
vagy Mandarin véres verekedését a Cigányka mellett?
Nekiláttam, úgy belejöttem, hogy mindennap megírtam két novellát, egyet
reggel éhgyomorra, egyet lefekvés előtt, a következő héten már egy egész
paksamétával vihettem be a Sirály-nak. Megjelent a Kalina és a Mandarin, a híres
vagány is.
A Sirály közben karriert csinált, három-négy szám után szerepelt a DISZ
Központi Bizottságának beszámolójában, mint „legjellemzőbb jobboldali
elhajlás” – ami egy ilyen kis laptól igazán szép teljesítmény.
A szerkesztők elküldték a Sirály-t Veres Péter bácsinak is. Ha már felmerült a
neve, hadd áldozzak emlékének néhány szóval. Riporteri munkámmal járt, hogy
húsz év alatt emberek ezreivel beszélgettem, vasutasoktól egész le
trösztigazgatóig. Ez alatt a húsz év alatt talán háromszor vagy négyszer volt az az
érzésem, hogy valódi nagyemberrel találkoztam, és ezek közül az öreg volt az
egyik. Hadd mondjak el egy történetet róla.
A Kortárs folyóirat tizedik évfolyamába lépett, és a jeles esemény tiszteletére
fent Szegeden, az Egyetem aulájában irodalmi estet rendeztek. Négyen mentünk
le egy taxival, és én kerültem hátra, Veres Péter bácsi mellé. Hosszú az út
Szegedig, kérdezem tőle:
 – Péter bácsi, beszéltél te valaha Sztálinnal?
– Egyszer, még valamikor az 1940-es évek végén. Tudod, hogy én voltam
hadügyminiszter is?!
– Tudom.
– Namármost a népi demokráciákból a pártfőtitkárokat és a
hadügyminisztereket meghívták egy tanácskozásra Moszkvába, Magyarországról
Rákosi ment és én. A Kremlben tartottak egy fogadást, Sztálinhoz nehéz volt
hozzáférni, annyian sündörögtek körülötte, behúzódtam egy sarokba. Egyszer
csak látom, hogy Sztálin egyenest jön felém, megáll előttem, köszön, aztán azt
kérdezi:
– Veres elvtárs, hogy tetszik magának az orosz föld?
– Ez nagyon jó föld, Sztálin elvtárs.
– Honnan tudja? Február van, és húsz centi hó takarja a földeket. Magának
röntgenszeme van.
– Nincs röntgenszemem, de azt látom, hogy a fák magasra nőnek, ez pedig
rossz földben lehetetlen.
Elgondolkozott, és azt mondja: „Magának igaza van, Veres elvtárs!” Azt
hiszem, én voltam az egyetlen ember, akinek Sztálin valaha is igazat adott.
Veres Péter elolvasta a Sirály-t, és behívatott néhányunkat:
– Szóval te vagy a Moldova?! – mondja. – Hová való vagy?
– Csak ide Budapestre.
– Na nem baj – legyintett jólelkűen –, azért itt is emberek élnek. Tegyél bele
egy borítékba néhány írásodat, és vidd be a Szabad Ég-be, én majd szólok nekik.
Beállítottam a szerkesztőségbe, a rovatvezető csak annyit kérdezett:
– Hová küldjük vissza a novelládat?
– Ráírtam a címet a borítékra, és tettem bele két forintot bélyegre.
Hat hétig vártam a válaszra, telefonálgattam a Főiskola egyetlen nyilvános
készülékén, mely naponta egyszer adott vonalat, de senki nem tudott semmit, míg
végre a hetedik héten a titkárnő lelkendezve mondta:
– Jöjjön be azonnal, a szerkesztő elvtárs hívatja.
Bent a szerkesztőségben kézről kézre adtak, egész a legbelső szobáig, kávéval
kínáltak, megfújták a széket, ahová leültem. Biztosítottak róla, hogy nagy író
leszek – talán utcát is ígértek, erre nem emlékszem pontosan –, és már a lap
következő számába betették a Kaliná-t. Meg is jelent, mindössze két mondat
maradt ki belőle, az a kettő, amiért az egészet megírtam.
Felhívtam a szerkesztőt, elmondtam mindenféle irodalmi útonállónak, egy
negyedóra múlva megunta, és letette a kagylót. Kaptam magam, és bementem a
szerkesztőségbe, azzal a feltett szándékkal, hogy szétverem, mint a Kis Tarzan a
Vak Egeret. De valami gyűlést tartottak, sokan voltak, le kellett tennem a
tervemről, de azt nem engedhettem, hogy szó nélkül maradjon ez a merénylet:
– Vegyék tudomásul, hogy én befejeztem az írást, én csak addig akartam író
lenni, amíg megkeresek egy motorkerékpárra valót, most már összejött az ára,
nem érdekel többé az egész.
A szerkesztő csak sokára jutott szóhoz:
– Rendben van, nem akar író lenni, de akkor mihez kezd?
Most kellene valami jó vadat mondani nekik – gondoltam magamban –,
valami olyat, amitől elfogja őket a lelkiismeret-furdalás, hogy megfosztották egy
ekkora tehetségtől a magyar irodalmat, sőt, ki tudja, talán a világirodalmat is. De
mi volna az, amitől ezek a kérges szívű emberek megdöbbennének. Valahogy
kicsúszott a számon:
– Vegyék tudomásul, hogy én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.
Magam sem tudom, hogy jutott az eszembe, valami plakátot láthattam:
Magyar Ifjú, gyere Komlóra bányásznak! – akkoriban ilyen plakátok tartották
egybe a rossz léckerítéseket. A bejelentés hatott, mindenkinek leesett az álla, hogy
kampóval kellett visszahúzni a helyére. Teljes elégtétellel vonulhattam ki az
utcára, örömömre csak egy kisebb árnyék vetült: hogy lehetne elintézni, hogy ne
kelljen elmennem Komlóra, mert ehhez a világon semmi kedvem nem volt.
Indokolás nélkül nem visszakozhatok, mert a Szabad Ég-ben azt mondják, hogy
csak a szám járt. Azt kell csinálni – tervezgettem magamban –, hogy bemegyek a
Főiskolára, Sándor Margithoz és azt mondom neki:
– Sándor elvtársnő, én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.
Ő erre csak azt felelheti:
– De hiszen az szörnyű nehéz, ne menj, Moldova elvtárs.
Mire én:
– Meggyőztél, Sándor elvtársnő, maradok.
És ezek után a Szabad Ég egy szót sem szólhat mindenféle pofázásról meg
gyávaságról. A jól végiggondolt tervvel bementem az irodába, és mondom:
– Sándor elvtársnő, én holnap reggel megyek Komlóra bányásznak.
A nő leveszi a szemüvegét, és rám néz:
– Gratulálok, Moldova elvtárs, menjél.
Elállt a lélegzetem:
– De Sándor elvtársnő, te nem tudod, hogy mi folyik Komlón? Nem lehet úgy
kinyitni egy meszesgödröt, hogy egy-két hulla elő ne kerüljön belőle.
 – De, én is hallottam erről, annál szebb tőled, hogy kiveszed a részed a
széncsatából – odament a könyvespolcához, és levett egy József Attila-kötetet –,
ezt vidd magaddal, és olvass fel belőle a mi hős bányászainknak munka közben.
Nem tudom, hogy képzelte el a bányát: egy vágat – egy olvasóterem,
mindenesetre a hónom alá fogtam a könyvet – ami megvan, az megvan –, és
elindultam a Bajcsy-Zsilinszky úti toborzóirodába, jelentkezni bányásznak. De itt
már új történet kezdődik.

Miért nem írok színdarabot?

Jaj, ne is tessék kérdezni, összehoztam én már kettő és felet, de nem sok
szerencsém volt velük.
Az elsőt még főiskolás koromban írtam, Legenda a tábornokok pusztulásáról
– ez volt a címe, és a Rajk-pörről szólt. Diplomamunkának szántam, sikeréről
elég, ha annyit mondok, hogy máig sincs diplomám. Azóta ugyan üzentek, hogy
most már elfogadják vizsga helyett valamelyik kötetemet, menjek be a diplomáért,
megtudakoltam, hogy mibe kerül. Ötven forint? Hm, kicsit sok, ez tíz dupla,
esetleg öt üveg sör ára, és az ember, ugye, nem szórja a pénzét.
A darab kézirata különben elveszett, így bátran kijelenthetném, hogy
remekmű volt, az a bizonyos csúcs, melyet a magyar irodalom eddig csak a
költészetben ért el – ki tudná bebizonyítani az ellenkezőjét?! De legyünk
tárgyilagosak, húsz év után még arra sem emlékszem, hogy pontosan miről szólt a
darab. Négy tábornok szerepelt benne, akik részt vettek a spanyol
polgárháborúban, rajtuk kívül egy ronda, erőszakos feleség, egy szerelmes
természetű cselédlány és egy vak nagybácsi, de lehet, hogy a nagybácsi csak néma
volt, esetleg süket. Ki tudhatja ennyi idő után?
Aztán más idők jöttek, a színjáték csak olyan formában szerepelt az
életemben, hogy kazánszerelés közben hol fekete, hol piros színben játszottam,
aszerint hogy kátránnyal vagy míniummal dolgoztunk.
1960-ban újra megnyílt előttem az irodalom kapuja; no nem túl tágasra, csak
úgy, hogy illúzióim lehorzsolásával épp hogy beférjek, kezdtek megjelenni
riportjaim, novelláim, akkor szóltak a Petőfi Színháznál: nem tisztelném-e meg
házuk táját egy színdarabbal? A Rajk-drámáért, akkor még megvolt a kézirat,
valahogy nem lelkesedtek igazán, új témát kellett keresni.
Kollégáimtól tudom – gondolok itt Shakespeare-re, Molière-re –, hogy az a
biztos téma, amit az ember másoktól vesz, ami egyszer már bevált. Én is
körülnéztem a világirodalmi Ecseri piacon, így akadtam rá a milánói varga
legendájára. Ennek a vargának erős érzéke volt az igazsághoz, a méltányossághoz
– mint a susztereknek általában –, nem véletlenül került ki közülük olyan sok
tanácselnök az 50-es években. A milánói varga szabadidejében el-eljárt a
törvényszékre, végighallgatta a tárgyalásokat, megszerezte a pöriratokat,
hazavitte, és otthon mint egyszemélyes fellebbviteli bíróság újratárgyalta az
ügyeket. Gyakran volt elégedetlen az eredeti bíróság döntésével, felülbírálta, új
ítéletet hozott, és végre is hajtotta. Leszúrta a gyilkost, aki körmönfont
ügyességgel kimosta magát a bíróság előtt, pénzt dobott be az ártatlanul tömlöcbe
vetettek ablakán. Ebből a legendából faragtam ki új drámám hősét, a felejthetetlen
Jeromost, mármint számomra felejthetetlent, mert különben már a kutya sem ugat
utána.
Ez a Jeromos a darab szerint az Elhagyott Lányanyákat Gyámolító Átmeneti
Otthonban tevékenykedik mint portás, el-elbeszélget a szülésre váró
lányanyákkal, és ha úgy találja, hogy csábítójuk még a szokásosnál is aljasabban
bánt velük, megkeresi, és az Örök Igazság nevében lepofozza, mint a pengős
malacot. A bajok ott kezdődnek, mikor az egyik csábítóról kiderül, hogy Jeromos
fiatalkori botlásának a gyümölcse… de ez már a cselekményhez tartozna – ha lett
volna a darabban ilyesmi.
Nem hiszem, hogy a világon írtak már hangulatosabb vígjátéki indítást, mint
én a Jeromos-ban. Nyolc terhesanya vonult be a színre pizsamában, nagy, kitömött
pocakkal, és elénekelték a zabigyerekek indulóját. Akinek ez nem elég
mulatságos, annak igazán nem tudom, hogy mi kell. Volt továbbá az első
felvonásban még orvosi vizsgálat, szoptatás, bürokrata nagyfőnök.
A rendező szimatot fogott, hogy ez az anyag kicsit sűrű, fel kellene dobni
valahogy, bekerült a darabba egy bolond, egy süketnéma meg egy svéd vendég
szakember, akit belopakodott csábítónak néznek, és többször is laposra vernek. A
rendező tovább aggodalmaskodott, a házi főpróbán úgy döntött, hogy két fő- és
három mellékszereplőnek bokáig érő szakállt kell ragasztania, és időnként
megbotlanak benne.
Így jött el a premier, vagy ahogy Műveltéknél mondják: a prömier. Akár
hiszik, akár nem, a Jeromos sikert aratott, lehet, hogy Fényes Szabolcs zenéje
fedte el a szöveget jótékonyan – tudjuk: ha valami olyan ostoba, hogy nem merik
elmondani, azt általában eléneklik. Önbizalmamat tovább erősítette, hogy a kritika
is rám támadt, mégis lehet valami jó ebben a darabban – gondoltam.
Aztán valamikor a harmincadik előadás táján leszakadt a plafon, nem
képletesen, akkora gipszdarabok hulltak, hogy egy százas szöget belevertek volna
a padlóba. Állítólag az történt, hogy valaki kijelentette: ez a Jeromos
tulajdonképpen egy jó darab, ekkora hazugságtól rögtön leszakadt a mennyezet.
A színház a darabbal együtt átköltözött az Izabella téri épületbe, de itt már
nem nagyon ment a darab. Udvaroltam egy hölgynek, akit úgy kívántam
elkápráztatni, hogy mint sikeres színpadi szerző estére meghívtam a Jeromos
előadására. Már akkor rosszat sejtettem, mikor a titkárságon meglepő könnyen
adtak egy egész páholyt. Este a könyöklőre támaszkodva lenéztem a mélybe:
nyolcan voltak, ebből is négy katona, akiket nyilván kivezényeltek – büntetésből,
mert elhanyagolták a fegyverpucolást.
Húsz-egynéhány irodalomban eltöltött év alatt akkor égtem le a
legvörösebbre. Mert ugye, ha egy novellám, regényem rossz, ezer olvasó
csapnivalónak találja, és kivágja Hatvannál az ablakon, azt külön-külön egyesével
teszi, de itt a felcsapott székek százával-ezrével tüntettek.
– Hát akkor menjünk, Mancika – mondtam, és még egyszer lenézve az üres
nézőtérre, megfogadtam magamnak, hogy én még egyszer nem kerülök ilyen
helyzetbe, magyarul többé nem írok színdarabot. Írjon Shakespeare, Molière,
Szakonyi, Csurka, nekik is kell élniük valamiből.
Fogadalmamat azóta csak egy fél színdarab erejéig szegtem meg. A Kamara
Varieté műsorába írtam egy egyfelvonásost, az Arrivederci Budapest-et. De ezzel
szerencsém volt, mert a színlap szerzőként Moldova Gy.-t jelölte meg.
– Te írtad ezt a marhaságot? – kérdezték tőlem.
– Nem én, hanem az öcsém, a Gyula.
Így hát továbbra is távollétemmel tisztelem meg a színházakat, maradok a
regénynél, novellánál, riportnál, megvalósítva Szendrő Jóska halhatatlan sorait:

– „Színháznál nem volt

apostol

És most a prózában lapos

toll…”

És miért nem írok filmet?

Talán már említettem, hogy 1957 áprilisában viharos gyorsasággal kellett
elhagynom a Színház és Filmművészeti Főiskolát. Kiadták utolsó havi
ösztöndíjamat, három nap alatt elköltöttem, munka után kellett nézni.
 Vettem egy Esti Hírlapot – annyi pénzem még maradt –, átböngésztem az
álláshirdetéseket, a rovat közepe táján találtam egy tetszetős ajánlatot: „Az
Országos Mezőgazdasági Szerelő Kivitelező Beruházó…” – és így tovább egy
féloldalon, a trükköt a végére tartogatták – …Szövetkezeti Vállalat – tudniillik
vállalati áron vásárolták az anyagot, és szövetkezeti áron számlázták a munkát.
Mikor lebuktak, vagy ötszáz év börtönt kiosztottak köztük, de én akkor már nem
voltam ott. Egyszóval ez a talpig becsületes vállalat segédmunkásokat keresett
fűtés- és kazánszerelők mellé.
Másnap elmentem a Szent István körúti címre – hol is működne másutt egy
mezőgazdasági vállalat? –, és jelentkeztem. A munkaügyis sokáig forgatta a
munkakönyvem.
– Maga segédmunkás akar lenni?
– Mit csináljak? Gyerekkori vágyam.
– De magának öt év főiskolája van!
– Baj?
– Dehogy baj, ha tud még ilyeneket, küldje nyugodtan hozzánk.
Felvettek, nem volt egy száraz munka, két évig ki sem látszottam az olajból.
A második évnek már a vége felé odajön hozzám László bácsi, a művezető:
– Na, maga holnap kimegy a Hunnai Filmgyárba.
– Hunnai?! Talán Hunnia?
– Hát úgy is lehet mondani, de úgy semmi értelme sincs. Ott építünk egy új
kazánt.
– Nézze, László bácsi, ne küldjenek oda engem. Maga tudja, hogy én valaha a
Színház és Filmművészeti Főiskolára jártam, kint a Filmgyárban mindenki ismer
engem, hogy nézne ki, ha én most megjelenek előttük olajban pácolva, mint egy
saláta?
A művezető csillapított.
– Nézze, én megértem magát, de értsen meg maga is minket. Magának van
érettségije?
– Van, az még van.
– Nahát, egy olyan fontos precíziós munkáról van szó, amit nem bízhatunk
akárkire.
Rendben, ha a tudásomra van szükség, az más „minőségi zenét a minőségi
dolgozóknak” – mint a döbröközi szövetkezeti tánczenekar dobjára van írva.
Kimentem a Filmgyárba, a helyszínen tisztázódott a munka: a kazántagokat kint
hagyták a téli esőben, három-négy milliméter vastagon belepte a rozsda, ezt
kellett leütögetni róla. Hát egy olyan finom precíziós műszert, mint a hidegvágó,
érettségi nélkül tényleg felelőtlenség lett volna kézbe venni.
 Ültünk ott hátul három szerelő, és kopácsoltunk, mint a harkályok,
igyekeztem terepszínűvé válni, hogy ne vegyenek észre a filmesek, ebédnél az
étkező szegényebb, fapados felébe húzódtam, de az ismerősök csak észrevettek,
elsőnek egy régi barátom, F. Tamás jött hátra az épülő kazánházhoz. Bemutattam
őt munkatársaimnak – hadd múljanak az osztálykülönbségek.
– F. Tamás vezető rendező, Becker József vezető szerelő, Kenyeres Vendel
beosztott szerelő, Moldova György még beosztottabb szerelő.
Leálltunk egy kicsit beszélgetni, a munka ráért, mivelhogy órabérben
dolgoztunk. Tamás elhúzott szájjal nézett rám.
– Meddig akarod még ezt csinálni? Az írók közül csak K. ment el szabónak,
1957 tavaszán, de egy hét múlva ő is büdösnek találta a cérnát, és újra verseket ír
már. Gyere be a dramaturgiára, elintézem, hogy kapjál szerződést filmnovellára.
– Nem kell – mondtam, és forrt bennem két nehéz év dühe –, uraim, a
főrendező úr búcsúzni kíván. Tamás elment, kopácsoltunk tovább.
Néhány nappal később kaptam egy levelet. Miről szólt? Elég bonyolult.
Szüleim és három testvérem 1957-ben átléptek a taccsvonalon, vagyis
disszidáltak, két év után haza akartak jönni, kellett tizenkétezer forint útiköltségre.
Mikor lesz egy kazánszerelő segédmunkásnak tizenkétezer forintja? Hát, ha a
forint így halad, lehet, hogy hamarosan, de akkor már Pomázról sem tudja
hazahozatni a hozzátartozóit ennyi pénzért. Honnan vegyek tizenkétezer forintot?
Megkerestem F. Tamást, aláírtam egy forgatókönyv-szerződést, egy óra alatt
átkerültem a kazánházból a dramaturgiára.
Írtam egy filmet – címét borítsa gyógyító feledés –, hadd mondjak róla csak
annyit, hogy Pécsi Sándor, Takács Mari és egy papagáj játszott benne, a papagáj
elég jó volt, legalább tudta a szerepét, maga a film nem sokat ért, alig érte el a
két-hárommilliós nézőszámot. Nem volt film, csak filmszerű.
De nekem akkor már a fejembe szállt a gőz, azt hittem, engem küldött az Úr
megváltani a magyar filmet, nekiláttam egy új forgatókönyvnek, az X
kisasszony-nak.
Ma is úgy gondolom, hogy az alapötletet jól választottam ki. Akkor kezdtek
hozzá a háborúban felrobbantott Erzsébet-híd újjáépítéséhez, a Duna két partján
még csonkán meredt az égnek a két elhajlott bejárati pillér, de már
teherautó-karavánok hordták a helyszínre az új híd anyagát – erre a
háborút–építést egybefogó, nagy panorámára épült a történet.
Nyár van, lent, a rakpart lépcsőin néhány méterre egymástól két magányos
ember üldögél: egy sánta munkásfiú és egy osztályidegen, az akkori idők
szóhasználatával: X-es lány. Mindketten felvételi vizsgát tettek a Bölcsészkarra,
egy óra múlva kell visszatérniük az Egyetem épületébe, és akkor megtudják, hogy
sikerült-e bejutniuk. Ismeretlenül és szótlanul is kíváncsian méregetik egymást.
A lány nem bírja a várakozást, felszáll a két part között ingázó kishajóra. A
hajó alig néhány méterre távolodik el még csak a parttól, mikor a lány – véletlenül
vagy szándékosan? – a vízbe esik, a lépcsőkön ülő fiú veti magát utána, és
kimenti.
A hajó kormányosa és kalauza nem akarja bevárni a vízirendőröket, elrejtik a
lányt és a fiút a szolgálati kabinban, félig levetkőzve szárítkoznak és ismerkednek,
kölcsönös rokonszenv éledezik bennük, mikor váratlanul megérkezik a
„Harmadik”, az a bizonyos nyugati kocsival díszelgő, whiskyt hörpölgető,
idősebb, de jó karban levő főorvos vagy külkeres – már nem emlékszem, milyen
foglalkozást adtam neki –, a lány udvarlója, és elviszi magával X kisasszonyt.
A felvételi vizsga eredményhirdetésén találkoznak újra, a fiút felveszik az
egyetemre, a lányt elutasítják. X kisasszony bánatában otthagy mindent és
mindenkit, elfut, attól félnek, hogy öngyilkos lesz, a sánta fiú a keresésére indul.
Hogy aztán mi történt velük? Találkoztak, illetve nem találkoztak,
megszerették, illetve meggyűlölték egymást, boldogan éltek együtt, illetve
meghaltak, tudniillik tizenhét változatot kellett írnom a forgatókönyvből, és
mindnek más volt a vége. Ha tizenhét változat!-ba egymásra raktam volna a
dossziékat, magasabbra emelkednék az asztal lapjánál.
Egy évig dolgoztam a forgatókönyvön, ezalatt igazgatók tűntek el a Hunnai,
illetve a Hunnia éléről, de akárhány is jött, mind szívügyének tekintette ezt a sokat
ígérő forgatókönyvet. Közben, más ügyek kapcsán, elmentem rakodónak a
Konzervgyárba, de ez nem jelentett fennakadást, este negyed tizenegykor, mikor a
műszak után jöttem ki a gyárból, a kapuban ott várt a rendező és a dramaturg,
jöttek közölni, hogy másnap reggel nyolcra behívatott minket az igazgató – fontos
megbeszélést tartunk.
– Moldova elvtárs – mondta másnap az igazgató, akit a gyárban csak
Mobutunak becéztek –, elolvastam a tizennegyedik változatot, nagyon tetszik, de
úgy gondolom, vissza kellene térni a nyolcadik, illetve ötödik változat
befejezéséhez, ahol azt a sánta munkásfiút nem veszik fel az egyetemre.
Gondolkozzon ezen, a viszontlátásra.
Írtam belevakulva-belehülyülve a munkába, végre a tizenhetedik változatra
megkaptuk a forgatási engedélyt. A kijelölt színész szorgalmasan tanult sántítani,
az operatőr nagy becsvággyal vetette magát a munkába: karmai közé kaparintott
egy dunai átkelőhajót, leszedette róla a korlátokat, nagy, kerek lyukakat vágatott
az oldalába, hogy szabadon mozoghasson a kamerájával.
Aztán egy nap az előkészületek váratlanul véget értek, a produkció leállt.
Máig sem tudom, mi történt: a felsőbbség szólt-e közbe valamiért, vagy a rendező
hátrált meg a feladat elől? Mindegy, tulajdonképpen mindegy. X kisasszony köddé
vált, nem maradt belőle más, mint egy korlát nélküli, lyukas átkelőhajó a Dunán,
bennem pedig csömör és irtózás a világot jelentő celluloidszalagtól.
 Miért nincsenek íróbarátaim?
Lenin valamelyik tanulmányában az írókkal is foglalkozik, a lakájok, tolvajok,
selyemfiúk után említi őket – tudhatott valamit a jellemükről.
A második világháború után előkerült Göbbels propagandagépezetének egy
titkos irata, melyben felsorolták, hogy melyik német közéleti, művészeti
nagyságot mennyivel vesztegették meg, mibe került, hogy a náci rendszer mellé
álljanak. Furtwängler ennyit kapott, Richard Strauss annyit, elszomorodva láttam,
hogy a kor egyik legnevesebb írója, Gerhardt Hauptmann itt is a sor végére került,
szinte egy marék tökmagért vették meg.
Ez már történelem, de én magam is hallottam hasonló lesújtó esetekről: valaki
a harctéren lopott ki egy kéziratot egy halott katona kenyérzsákjából, kiadta a
saját nevén, és világhírű lett, egy másik író pedig megúszta volna a súlyos börtönt,
de épp legjobb íróbarátja tett ellene hamis vallomást.
Én mégsem jellemük miatt idegenkedek attól, hogy barátságot kössek írókkal
– lehet, hogy én sem vagyok különb náluk, csak ügyesebben titkolom –,
egyszerűen nem hiszem, hogy egy írónak éppen írókkal kellene barátkozni. Olyan
ez, mint ha szőnyegárusok találkoznak a piacon, és egymásnak esnek:
– Vegyél tőlem szőnyeget!
– Nem, te vegyél éntőlem szőnyeget!
Mi értelme van magánéletünkben is az irodalom körül forogni, papírból
csinálni újabb papírokat?! Szorosabb kapcsolat csak a futballcsapatunk, a Szoc.
Reál Budapest tagjaihoz fűzött, de egyszer erre is ráfizettem.
Egyik edzés után a középhátvédünk karon fog:
– Gyere, fizetek neked egy fröccsöt.
Megdöbbenve néztem rá, tudniillik a jeles középhátvéd olyan smucig volt,
hogy mint mondani szokás, apját-anyját agyonverte volna, hogy részt vehessen az
árvák vacsoráján. Előbb meg is ittam a fröccsöt – ami biztos, az biztos –, csak
utána kérdeztem meg:
– Ezt miért kaptam?
– Emlékszel arra a sztorira a hullaszállító kocsiról, amit a múltkor meséltél?
– Igen.
– Nahát belevettem az új regényembe.
– Azért állati rendes vagy, hogy megkímélsz a munkától, megírod helyettem a
témáimat.
 De nem nagyon ettem magam, a történetet én is idegen kézből kaptam, K.
Bélától, egy öreg újságírótól, 1945-ös pártmunkástól:
„A magyar autópark nagy része kiégett, elpusztult a háborúban, vagy elvitték
Nyugatra, az a kevés, ami megmaradt, lisztet, szenet, fát szállított. A politikai
pártoknak alig egy-két kocsi jutott, hogy a szónokok mégis eljussanak valahogy a
vidéki gyűlésekre, azoktól a vállalatoktól szoktak kölcsönkérni valami szállító
alkalmatosságot, melyet az illető pártbeli igazgató vezetett. Mi, a Magyar
Kommunista Párt sem álltunk különbül.
Engem egyszer Debrecenbe küldtek le, egy nagygyűlésen kellett beszédet
tartanom. Vonat még alig járt, napokba tellett volna, amíg leérek, próbáltam kocsit
keríteni, de sehogy se sikerült. Az idő veszedelmesen múlott, már rég el kellett
volna indulnom Debrecenbe, mikor hirtelen a homlokomra csaptam:
– Majd a Zöld Feri bácsi!
Feri bácsival még az illegalitás éveiben ismerkedtünk össze, a felszabadulás
után ritkábban találkoztunk. A Temetkezési Vállalat igazgatója lett, és nagyon
lefoglalta a munkája. Gyorsan,felhívtam:
– Feri bácsi, le kell mennem Debrecenbe, tudsz adni egy kocsit?
– Persze hogy tudok, indulj el nyugodtan, a Keleti Pályaudvar előtt fölvesz.
– Kösz, Feri bácsi!
Kimegyek a Keletihez, már ott várt a kocsi: egy zárt, fekete hullaszállító
furgon. Ez volt Feri bácsinak, ezt küldte. Mit lehet csinálni? Odamegyek a
sofőrhöz:
– Mesterem, egy órás késésben vagyunk. Vágjon a lóerők közé, ahogy csak
tud, és meg se álljon a debreceni Nagytemplom előtti térig, ott lesz a gyűlés.
Gyerünk.
A sofőr bólintott, elindult, a padlóig benyomta a gázpedált, és az egész úton
nem vette le róla a lábát. Ahogy mentünk keresztül a falvakon, és a népek
meglátták a halottaskocsit, rohantak a toronyba, és meghúzták a harangokat.
Már Debrecen határában jártunk, de a sofőr csak ment, mint a meszes.
Előrekopogtunk, de ezzel sem törődött, nem szokta meg, hogy az ő utasai
előreszólnak, különben is neki azt mondták, hogy meg se álljon a nagygyűlés
színhelyéig.
Azóta már eltelt több mint harminc év, de rémálmaimban még újra és újra
látom a jelenetet, ami ezután következett. Ötvenezer ember áll a Nagytemplom
előtt türelmesen toporogva, egyszer csak bevágódik eléjük egy hullaszállító kocsi,
lefékez, a sofőr kiszáll, komótosan kinyitja a hátsó ajtót, és kiengedi a Magyar
Kommunista Párt szónokát. Döbbent csend támadt, botrány szele fújdogált, de
engem megszállt a Szentlélek, és feltaláltam magam. Előreléptem, és a vállamon
keresztül visszamutattam a zárt, fekete kocsira.
 Elvtársak, ez egy szimbolikus halottaskocsi, azt jelenti, hogy mi,
kommunisták a kapitalizmus sírásói vagyunk és elvtársak…
Nagy tapsot kaptam, ritkán sikerült nagygyűlés olyan jól, mint akkor
Debrecenben.”
És ezért a történetért A., az író csak egy nagyfröccsöt fizetett, pedig szerintem
legalább egy liter bort megért volna. Hát ezért nincsenek nekem íróbarátaim!

A népszerűség ügyében
Tegnap egy levél érkezett a szerkesztőségbe I.-nek, a Kossuth-díjas költőnek
címezve, egy szövetkezet művelődési háza küldte, és a következőképpen szólt:

„Kedves I. Elvtárs! Kétszeresen Kiváló címmel kitüntetett Művelődési

Házunkban egy Ifjúsági Klub működik, és Ön a fiatalok kedvencei közé tartozik,
minden kötetét, minden megjelenő versét elolvassák. Nagy örömet okozna
nekünk, ha személyesen is találkozhatnánk Önnel, ezért tisztelettel és szeretettel
meghívjuk egy író-olvasó találkozóra. Az időpont megválasztását Önre bízzuk,
tiszteletdíjat és útiköltséget (gyorsvonat II. osztály) térítünk. Szövetkezeti
üdvözlettel: Kovács Aurélné igazgató.”

Megtisztelő levél, minden író megnyalhatja a tíz ujját, ha ilyet kap, kifogást
legföljebb egyet lehetne emelni. A postára adás idején I., a költő már több mint
három éve halott volt, temetéséről annak idején megemlékeztek az újságok,
közvetítést adott a Rádió és a Televízió.
Kedvem van elborongani ezen az eseten, ezért ne haragudjanak, ha most nem
a népszerűség öröméről beszélek, bár nemegyszer tapasztalhattam megtisztelő
jeleit, hanem a népszerűség napfoltjairól mondok el néhány történetet minden
szerkesztés, logikai sorrend nélkül, csak úgy, ahogy eszembe jutnak.
Először is a nevem. Hívtak már Moldovánnak, udvariasan megkérdezték:
nem rokonom-e Moldován Stefánia, mivelhogy nekem is olyan szép hangom van
– voltam továbbá Moldoványi, Moldva, Moldvay, a legemlékezetesebb módon
mégis Fadd-Domboriban szólítottak meg. A Volán Üdülőben tartottam egy
előadásfélét a Komló-könyvemről, utána jöttek a hozzászólások, elsőnek egy
magas, szikár férfi emelkedett fel:
 – Kedves Morava elvtárs! Én eddig csak egy könyvet olvastam magától, a
Római lány-t, és az egész más, mint ez a komlói riport, szívből gratulálok a
sokoldalúságához.
Nyilván Moraviával tévesztett össze.

A könyvesekkel elég jó kapcsolatban állok, de túlzás volna azt állítani, hogy

minden könyvesboltban rajonganak értem az eladók. Néha csak úgy finoman
mondják el a véleményüket: egy tárlóba tesznek Berkesivel és Szilvásival –
engem egy kicsit még hátrább is csúsztatva. Nem szólok én, dehogy szólok, még
megharagszanak és átraknak a Céhlegény mozgalmak a XVIII. század derekán és a
Társadalmi ünnepeink című könyvek közé, és akkor megnézhetem magam, mert
más úgysem fog megnézni. Tehát nem panaszkodni akarok, csak a következő
esetet szeretném elmondani:
Egyik barátom – mert azért van nekem barátom is – bemegy egy
könyvesboltba, és udvariasan megkérdezi az eladótól:
– Megkaphatnám Moldova György könyvét: Az Őrség panaszát?
Az eladó fagyosan ránéz:
– Moldovánk nincs, de ha tetszene parancsolni valami irodalmat?!

Író–olvasó találkozót tartok egy gyárban, az alkalmi nézőtér első sorában ül egy
húsz év körüli fiú, aki azon a napon szemmel láthatólag azzal a szent
elhatározással kelt fel, hogy kerül, amibe kerül, ma kicsontoz engem. Ilyen
kérdéseket tesz fel:
– Mit írna, ha nem csak pénzért írna, hanem őszintén?
– Van-e yachtja?
Felelgettem neki tőlem telhető kedvességgel, de azt hiszem, nem nagyon
loptam a szívébe magam. A találkozó végén a szocialista brigádok odahozták
aláíratni a naplóikat – azt hiszem, az ország összes brigádnaplóját aláírtam már, ha
valahol olyan naplót látnának, melyből hiányzik a bejegyzésem, az feltehetőleg
hamisított álnapló, és azonnal jelenteni kell a legközelebbi rendőrőrsön –, szóval
állnak sorban a népek a naplókkal, csak az én kötekedő emberem húzódik félre.
– Mi van, Béla? – mondják neki –, te nem íratod alá Moldova elvtárssal?
 – A régi naplónk betelt, Moldováért pedig nem kezdek egy újat – válaszolta
sok szeretettel.

Különben már megszokhattam volna, hogy minden efféle találkozón akad egy
ember – néha több is, de egy okvetlenül. Karját összefogja a mellén, el nem
mosolyodna egy vak lóért sem, száját lenézően félrehúzza, és keserű tekintettel
bólogat, mintha mondaná:
– Ugass csak, nekem aztán ugathatsz. Én ismerlek téged, az apád, ha volt
neked olyan, az sem ismerhetett ennyire.
Egyszer egy vállalat KISZ Klubjában ez a bizonyos hallgató meg is szólalt:
– Moldova úr – ez már nem jó jel –, én azt akarom bejelenteni, hogy utálom
magát.
Bólintottam: ez igen, ez férfias beszéd! Meg kell becsülni azokat az
embereket, akik nem vezetik félre az írókat hamis hízelgésekkel.
– Köszönöm, hogy vette a fáradságot, és eljött ide, hogy közölje véleményét.
Esetleg azt is megmondaná, hogy miért utál engem?
– Mert maga megrontja az ifjúságot, lenézi az öregeket, árt a becsületes
embereknek, nem véletlenül dicsérik magát annyira a nyugati rádiók. Csak a sok
erkölcstelenség, a sok piszokság, szemétség, amit ír…
– Olvasta egyáltalán a könyveimet?
– Csak egyet, de az nekem elég volt.
– Melyiket?
– Maga írta a Büntető Törvénykönyvet.
A könyvtárosnő később elmagyarázta, hogy az illető két évet ült lopásért,
nemrég szabadult, és egy tréfás kedvű munkatársa elhitette vele, hogy én vagyok
az oka az egésznek.

Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy nemcsak kötözködésekben volt részem,

hanem számtalan megtiszteltetést is kaptam olvasóimtól. Tiszteletbeli vasutas
vagyok, két református egyházközségbe választottak meg tiszteletbeli
presbiternek a Negyven prédikátor című regényemért, egyszer pedig egy úttörőőrs
akarta felvenni a nevemet. Eljöttek küldöttségbe zászlóval, dobokkal – éppen
aludtam –, és arra kértek, hadd lehessenek ők ezután Moldova György őrs.
– Nem volna jobb, ha megtartanátok a régi neveteket? Azelőtt hogy hívtak
titeket?
– Hiszen éppen ez az: Csizmás Kandúr őrs. Ennél még a Moldova is jobb.

Dedikáltam már Shakespeare-t a Sütőiparnál, mert az én könyveimet elfelejtették

kiszállítani a helyszínre, de a megtiszteltetések csúcsára mégis a Háry borozóban
jutottam fel. Épp kifelé tartottam, mikor egy hölgy megállított:
– Bocsánatot kérek: maga a Moldova?
– Igen.
– Adna nekem egy autogramot?
– Nagyon szívesen.
Erre a hölgy belenyúl a retiküljébe, elővesz egy receptlapot, és mutatja, hogy
a lap hátára kéri.
– És nem kár a receptért?
– Ugyan tessék hagyni, csak köptető van rajta.
Úgy látszik, a nevem erősíthette a hatást.