Professional Documents
Culture Documents
A Pokolba Tartó Vonat
A Pokolba Tartó Vonat
Tudományos-fantasztikus novellák
TARTALOM
Isaac Asimov: A tréfamester (ford.: Walkóné, Békés Ágnes)
Harry Harrison: Bűnbeesés (ford.: Walkóné, Békés Ágnes)
Gordon R. Dickson: Az a bizonyos homokszem (ford.: Mesterházi Márton)
Eric Frank Russel: Az egyetlen megoldás (ford.: Avarossy Éva)
Poul Anderson: A leghosszabb utazás (ford.: Avarossy Éva)
Walter M. Miller: Ki hall engem? (ford.: Avarossy Éva)
Róbert Blech: A pokolba tartó vonat (ford: Avarossy Éva)
Walter M. Miller: Én alkottalak (ford.: Avarossy Éva)
Eric Frank Russel: Halandzsa (ford.: Avarossy Éva)
Frederich Pohl: Alagút a világ alatt (ford.: Mester házi Márton)
Alan E. Nourse: A hamisítvány (ford.: Avarossy Éva)
Isaac Asimov: Alkony (ford.: Mesterházi Márton)
Robert Sheckley: Világok Boltja (ford.: Walkóné Békés Ágnes)
A. E. van Vogt: Beteljesülés (ford.: Avarossy Éva)
Isaac Asimov:
(ford.: Walkóné, Békés Ágnes)
A tréfamester
Harry Harrison:
(ford.: Walkóné, Békés Ágnes)
Bűnbeesés
Valahol a magasban, a weskerek világának örökös felhőitől rejtetten,
mennydörgésszerű moraj hallatszott és egyre erősödött. Amikor John Garth
kereskedő meghallotta ezt, megállt, bakancsa lassan belemerült a sárba, és
éles füleit hegyezve, megpróbálta felfogni a hangot. Az pedig hol fokozódott,
hol alábbhagyott a sűrű atmoszférában, végül mind erősebbé vált.
- Ez ugyanaz a zaj, mint amit a maga égihajója csinált - jegyezte meg
közönyös wesker logikával Itin, lassanként őrölve agyában a gondolatot, és
behatóbb vizsgálat céljából átforgatva az egyes darabkákat is. - De a maga
hajója még mindig azon a helyen tanyázik, ahol földet ért vele. Bizonyára ott
van, még ha nem is láthatjuk, mivel maga az egyetlen, aki kezelni tudja. És
ha valaki más tudná is kezelni, hallottuk volna, ha felszáll az égbe. Mivel nem
hallottuk, és ha ez a hang égihajó hangja, akkor ez azt jelenti ...
- Igen, egy másik hajót - vetette közbe Garth, akit túlságosan lekötöttek
saját gondolatai és nem tudta kivárni, míg a fáradságosán felépített wesker
logikai folyamat végigküzdi magát. Nyilvánvalóan egy másik űrhajó lehetett,
hiszen csak idő kérdése volt még egynek a megjelenése.
Kétségkívül Singapore, Penang, Maiakká és a Csendes-óceáni szigetek
radarreflektorai felé tartott visszatérőben, ahogyan annak idején ő maga is
tette. Az ő hajója világosan látható lesz a jövevény radarernyőjén, és
valószínűleg olyan közel fog leszállni hozzá, amennyire csak tud.
- Helyes lesz, ha előre megy, Itin - szólt. - Méghozzá a vízben, úgy gyorsan
eljut a faluba. Mondja meg mindenkinek, hogy menjenek vissza a
mocsarakba, minél távolabb a szárazföldtől. Ez a hajó műszerrel száll le, és
aki a földetérésekor a közelében van, megpörkölődik.
Ez a közvetlen fenyegetés elég érthetően hangzott a kis kétéltű wesker
számára. Még mielőtt Garth befejezte volna mondanivalóját, Itin recés fülei
denevérszárnyhoz hasonlóan összecsukódtak, ő pedig csöndben belemerült
a közeli csatornába. Garth tovább taposta a sarat, és a lehető leggyorsabb
tempóban próbált haladni a tapadó felületen. Már éppen elérte az irtás szélét,
ahol a falu állt, amikor a moraj fültépő dübörgéssé vált és az űrhajó áttört
fenn, az alacsonyan függő felhőrétegen. Garth eltakarta a szemét a
lecsapódó lángnyelv előtt, majd vegyes érzelmekkel vizsgálta a szürkésfekete
űrhajó egyre növekvő alakját.
Noha csaknem egy teljes évet töltött el Wesker-földön, még mindig
küzdenie kellett a vágy ellen, amit bárminemű emberi társaság után érzett.
Ugyanakkor a benne levő kereskedőszellem szorgosan vonalat húzott a
számlaoszlop alatt és összeadta a teljes összeget. Könnyen előfordulhat,
hogy ez egy másik kereskedő hajója, és akkor a wesker kereskedelemben
szerzett monopóliumának befellegzett. De lehet, hogy egyáltalán nem
kereskedő, és ez az ok arra késztette, hogy a hatalmas páfrány védelmében
maradjon és kibiztosítsa tokban lévő pisztolyát.
Az űrhajó száz négyzetméternyi iszapot szárazra pörkölt, a harsogó bugás
megszűnt és a földet érő lábazat csikorgóit a repedező talajon. A fémburkolat
recsegett, majd elcsendesült, miközben a füst- és gőzfelhő lassacskán
leereszkedett a párás levegőben.
- Garth - te született szélhámos és zsaroló -, hol vagy? - üvöltötte a
hajómegafon. Az űrhajótest vonalai éppen csak valamicskét tűntek
ismerőseknek, de ezt az érdes hangot semmivel sem lehetett
összetéveszteni. Garthnak mosoly ült arcára, mikor kilépett a szabad térségre
és két ujja közt éleset füttyentett. Egy állítható mikrofon került elő a
függőleges vezérsíkon lévő burkolatból és Garth irányába fordult.
- Mi dolgod van itt, Singh? - kiáltott a mikrofon felé.
- Már ahhoz sem vagy elég tisztességes, hogy saját bolygót találj
magadnak, inkább idejössz és kiforgatsz egy tisztességes kereskedőt
nyereségéből?
- Tisztességes! - bömbölte a felerősített hang. - És ezt az meri mondani, aki
több időt töltött börtönben, mint bordélyházban, bár meg kell mondanom,
hogy az utóbbiból is kivette a részét. Ifjúkorom barátja, sajnos nem
társulhatok be hozzád e primitív pestisfészek kiszipolyozásában. Jómagam
egy elfogadhatóbb légkörű világ felé tartok, ahol megcsinálom szerencsémet.
Csak azért álltam meg itt, mert lehetőség kínálkozott, hogy utasszállítás
révén becsületes haszonhoz jussak. Barátot hozok neked, tökéletes
társaságot, egy más szakmában dolgozó embert, aki esetleg segítségedre
lesz a tiedben. Szívesen kijönnék, hogy üdvözöljelek, ha nem kellene
fertőtlenítenem magam. Most lebocsátom, utasomat a rakodótéren keresztül,
és remélem, segítségére leszel a csomagoknál.
Tehát nem másik kereskedő érkezett a bolygóra, legalább ez a félelem
megszűnt. De Garth még mindig kíváncsi volt, vajon miféle utas az, aki
visszatérésre nem is gondolva, egy lakatlan világba jön. És mi lehet a Singh
hangjában bujkáló vidám célzás? Átment az űrhajó távolabbi oldalához, ahol
a hágcsót leengedték és felpillantott a rakodótérben álló emberre, amint
éppen eredménytelenül küszködött egy hatalmas ládával. Az ember felé
fordult, úgyhogy Garth láthatta a magas papi gallért és ekkor nyomban
tisztába jött Singh kuncogásának okával.
- Maga mit keres itt? - kérdezte Garth, és bár próbált uralkodni magán,
szavai ingerülten hangzottak. Ha a másik ember észre is vette ezt, nem vett
tudomást róla, és kezét nyújtva, szüntelenül mosolygott, amíg lejött a
hágcsón.
- Mark atya vagyok, a Barátok Misszionárius Társaságától - mutatkozott be.
- Nagyon örülök, hogy ...
- Azt kérdeztem, mit keres itt. - Garth most már uralkodott hangján, amely
nyugodt volt és hideg. Tisztában volt vele, mit kell tennie, és azt is tudta, hogy
vagy azonnal cselekszik, vagy soha.
- Ez egészen nyilvánvaló - felelte Mark atya higgadt előzékenységgel. -
Missziós társaságunk megteremtette az anyagi alapot ahhoz, hogy idegen
földekre első ízben küldjön egyházi megbízottakat. Elég szerencsés voltam...
- Fogja a poggyászát és menjen vissza a hajóra! Itt semmi szükség nincs
magára, és nincs is engedélye a leszállásra. Ittléte veszélyt jelenthet, és
senki nincs a Wesker-földön, akit maga érdekelne. Menjen vissza a hajóra!
- Nem tudom, ki maga, uram, és miért mond valótlanságot nekem - szólt a
pap. Még most is megőrizte nyugalmát, de már nem mosolygott. - Behatóan
tanulmányoztam a világűr-jogot és a bolygó történetét is. Nincsenek olyan
betegségek vagy vadállatok, amelyektől különösképpen félnem kellene.
Azonkívül ez mindenki számára nyitott és elérhető bolygó, és amíg az
Űrellenőrző Bizottság nem változtat a jelen állapoton, nekem éppen annyi
jogom van itt tartózkodni, mint magának.
A papnak persze igaza volt, de Gart nem hagyhatta, hogy ő ennek
tudatában legyen. Azért lódított és fenyegetőzött, mert remélte, hogy a pap
nincs tisztában jogaival. De tisztában volt. Most már mindössze egyetlen
undorító eszköz maradt számára, és okosabbnak vélte addig alkalmazni,
amíg nem késő.
- Menjen vissza a hajóra - kiabálta most már nyíltan kimutatva haragját.
Nyugodt mozdulattal kivette pisztolyát a tokból és a rozsdás, fekete csőszáj
alig néhány hüvelyknyire tátongott a pap gyomrától. Az elsápadt, de nem
mozdult helyéről.
- Mi a fenét csinálsz, Garth! - harsant fel Singh megbotránkozott hangja a
megafonból. - A pasas kifizette a viteldíjat és neked semmiféle jogod sincs
kidobni a bolygóról.
- De igenis van - válaszolt Garth, felemelve fegyverét és célba véve a pap
homlokát. - Harminc másodpercet adok neki, hogy visszatakarodjon a hajóra,
különben meghúzom a ravaszt.
- Azt hiszem, nem vagy eszednél, vagy tréfálsz - recsegett feléjük Singh
felbőszült hangja. - Ha tréfa, akkor nagyon ízléstelen és semmiképpen nem
vezet sikerre. Elvégre ketten is részt vehetünk ebben a játékban, csakhogy
én jobban játszom.
Nehéz csapágyak moraja hallatszott, majd a hajó oldalán lévő távirányítású
négyágyús páncéltorony megfordult és célba vette Gartht. - Most pedig - le a
fegyverrel, és segíts Mark atyának a poggyásznál! - hangzott a parancs a
megafonból, ismét árnyalatnyi humorral hangjában. - Bármennyire szeretnék
is segíteni, öreg cimbora, nem tudok. Úgy érzem, itt az ideje, hogy te is
alkalmat találj az atyával való beszélgetésre. Nekem elvégre volt
lehetőségem társalogni vele egész úton a Földtől idáig.
Garth kínzó vereségérzettel biztosította fegyverét a pisztolytáskában. Mark
atya, ismét kedvesen mosolyogva előrelépett, papi talárja zsebéből bibliát vett
elő és magasra tartotta kezében.
- Fiam - szólt.
- Nem vagyok a maga fia - ez volt minden, ami Garth mindent elsöprő
vereségérzetéből a felszínre tört. Egyre fokozódó indulatában hátrarántotta
öklét, majd a legmegfelelőbb módot választva, szétnyitotta, és csak a
tenyerével ütött. A pap így is a földre zuhant az ütés erejétől, a könyv lapjai
pedig lebegve hullottak a sűrű iszapba.
Itin meg a többi weskerlakó láthatólag szenvtelen közönnyel nézte végig
mindezt, és Garth meg sem próbált felelni ki nem mondott kérdéseikre. Háza
felé indult, de mikor látta, hogy még most sem moccannak, visszafordult.
- Új ember érkezett - közölte velük. - Segítségre lesz szüksége a magával
hozott dolgok szállításánál. Ha nem talál helyet számukra, betehetik a nagy
raktárba, amíg saját otthona nem lesz.
Figyelte, amint a tisztáson keresztül a hajó felé totyognak, majd bement a
házba és bizonyos elégtételt érzett, mikor sikerült úgy bevágnia az ajtót, hogy
egyik táblája megrepedt. Ugyanilyen fájdalmas örömérzéssel nyitott ki egyet a
még meglevő ír whyskis üvegek közül, amelyeket valamilyen különleges
alkalomra tartogatott. Nos, ez elég rendkívüli volt, bár nem egészen olyan,
amilyenre gondolt. Az ital jó volt, és szája rossz ízét némileg elvette, de nem
teljesen. Ha taktikája bevált volna, az eredmény mindent igazol. De kudarcot
vallott, és a sikertelenség miatt érzett gyötrelmet még az a bántó tudat is
tetézte, hogy kötöznivaló bolondot csinált magából. Singh minden búcsú
nélkül süvített el. Nem lehetett tudni, mi volt a véleménye az egész dologról,
de a kereskedők gyűlésén bizonyára közölni fog néhány furcsa történetet.
Nos, ezen ráér akkor törni a fejét, amikor legközelebb szerződik velük. Most a
hittérítővel kell rendezni a dolgot. Kipillantva az esőbe, látta, hogy az egy
összecsukható sátrat próbál felállítani, mialatt a falu egész lakossága
rendezett sorokban állva figyeli, de természetesen egyikük sem kínálta fel
segítségét.
Mire a sátor elkészült, és a ládák meg a dobozok is bent voltak, az eső
elállt. A whyskis üveg tartalmának szintje jóval alacsonyabb volt, és így Garth
nagyobb hajlandóságot érzett szembenézni ezzel az elkerülhetetlen
találkozással. Az igazat megvallva, szinte várta, hogy beszélgethessen az
emberrel. Ettől a csúnya ügytől eltekintve, a magányban töltött teljes év után
bármilyen emberi társaság jónak ígérkezett. Jöjjön el hozzám most
vacsorára. John Garth - írta egy régi árujegyzék hátlapjára. De hátha a fickó
fél eljönni? Ez semmiképpen nem lenne megfelelő kezdet bárminemű
kapcsolat. kiépítéséhez. A priccs alatt kotorászva, kellő nagyságú dobozra
bukkant és beletette a pisztolyt. Amikor kinyitotta az ajtót, Itin természetesen
ott várakozott, mivel ismeretgyűjtő minőségében tanulmányútra indult hozzá.
Átnyújtotta neki a levelet és a dobozt.
- Legyen szíves elvinni ezeket az új emberhez - mondta.
- Az új ember neve Új Ember? - kérdezte Itin.
- Nem, nem az - förmedt rá Garth. - Mark a neve. De én csak annyit kérek,
hogy vigye el ezt, nem pedig, hogy beszélgetésbe elegyedjék.
Mint mindig, amikor kijött a sodrából, a tényékhez túlságosan ragaszkodó
weskerek kerekedtek felül.
- Maga nem kívánja, hogy beszélgessek vele – kezdte körülményesen Itin -
, de lehet, hogy Mark igényli a beszélgetést. És a többiek megkérdik tőlem a
nevét, és ha nem tudom a ne... - A hang félbeszakadt, mivel Garth bevágta
az ajtót. Végső soron azonban ez úgysem használt, mert amikor legközelebb
találkozik Itinnel - egy nap, egy hét, vagy akár egy hónap múlva -, a
monológot pontosan annál a szónál folytatja majd, ahol most abbahagyta, és
a gondolatmenet egyre tovább bolyong, míg csak az idegekremenő
befejezésig el nem ér. Garth csöndesen káromkodott, majd vizet öntött az
ízletes tömény ital maradékába.
- Szabad - mondta, amikor halkan kopogtak az ajtón.
A pap lépett be és előrenyújtotta a dobozt, benne a pisztollyal.
- Köszönöm, hogy kölcsönadta, Garth úr; becsülöm a lelkét, amelynek
sugalmazására elküldte. Sejtelmem sincs, mi volt az oka annak a
szerencsétlen dolognak, ami leszállásomkor történt, de véleményem szerint
leghelyesebb lesz elfelejtenünk, akármeddig is akarunk együtt maradni ezen
a bolygón.
- Iszik? - kérdezte Garth, és a dobozt átvéve, az asztalon álló üvegre
mutatott. Teletöltött két poharat és az egyiket a papnak nyújtotta. - Körülbelül
ez járt az én eszemben is, de a történtek miatt még magyarázattal tartozom
magának. - Egy pillanatig sötéten nézett poharába, majd a másik ember felé
emelte. - Hatalmas világ ez itt, és úgy vélem, a lehető legjobban meg kell
értenünk. Igyunk a Józan Észre!
- Az Úr legyen magával - szólt Mark atya, és ő is felemelte poharát.
- Velem ugyan ne legyen és ezzel a bolygóval se! - jegyezte meg
határozottan Garth. - És éppen ez a bökkenő a dologban. - Félig lehajtotta az
italt, és sóhajtott.
- Azért mondja ezt, hogy megbotránkoztasson? - kérdezte a pap
mosolyogva. - Biztosítom, nem fog.
- Nem volt szándékomban megbotránkoztatni. Szóról szóra így értettem.
Az vagyok, amit úgy sejtem, maga istentagadónak nevezne, így semmi
közöm nincs a kinyilatkoztatott hithez. E bennszülötteknek azonban, e
primitív, írástudatlan, kőkorszaki őseinkhez hasonló lényeknek, sikerült
mindeddig mindenféle babona, vagy a deizmus nyomai nélkül boldogulniuk.
Remélem, hogy továbbra is így folytathatják.
- Mit beszél? - kérdezte elborzadva a pap. - Azt akarja mondani, hogy
nincsenek isteneik, nem hisznek a túlvilágban? Meg kell halniuk ...?
- Meg is halnak és porrá lesznek, mint a többi állat. Van mennydörgésük,
fáik és vizük, de a mennydörgésnek nincsenek istenei, a fáknak nincsenek
koboldjai és a víznek nimfái. Nincsenek csúf kis isteneik, tabuik vagy
varázsigéik, hogy lidércnyomásként gyötörjék és korlátozzák életüket. Rajtuk
kívül még soha nem találkoztam primitív néppel, amely ennyire mentes lett
volna minden babonától, következésképpen sokkal boldogabban és
egészségesebben élnek. Szerettem volna továbbra is ebben az állapotban
tartani őket.
- Maga távol akarta tartani őket Istentől - a megváltástól? - A pap szemei
tágra nyíltak, és ő maga kissé hátrahőkölt.
- Nem - felelte Garth -, távol akartam tartani őket a babonától mindaddig,
amíg több ismeretre nem tesznek szert, és reálisan nem képesek vélekedni
róla, anélkül, hogy az elnyelné, esetleg megsemmisítené őket.
- Maga az egyházat sérti meg, uram, amikor egy szintre állítja a
babonával...
- Kérem - szólt Garth, felemelve kezét -, mellőzzük a teológiai érveléseket.
Nem hiszem, hogy a maga szervezete azért vállalta volna ennek az
utazásnak a költségeit, hogy engem próbáljon megtéríteni. Egyszerűen
fogadja el azt a tényt, hogy az én meggyőződésem több éves beható
elmélkedés eredményeképpen véglegesen kialakult, és nincs olyan
metafizikai érvelés, amely meg tudná változtatni. Én megígérem, hogy nem
próbálom áttéríteni magát - ha maga is ugyanezt teszi.
- Rendben van, Garth úr. Ahogyan maga emlékeztetett engem, itteni
küldetésem célja, hogy megmentsem ezeket a lelkeket, és ezt is kell tennem.
De miért zavarná az én munkám annyira magát, hogy meg akarta
akadályozni leszállásomat? Sőt fegyverrel is megfenyegetett, és ... – a pap
félbeszakította szavait és poharába nézett.
- És még ököllel is leterítettem? - szólt Garth, hirtelen elkomorodva. - Erre
nincs mentség, és szeretném kijelenteni, hogy nagyon sajnálom. Pusztán
rossz modor és még ennél is rosszabb természetem az oka. Az ember elég
sokáig egyedül él és akkor egyszerre ilyesmin kapja magát. -
Tűnődve szemlélte asztalon nyugvó hatalmas kezeit, emlékeket idézve fel a
rajtuk fellelhető sebhelyekből és bőrkeményedésekből. - Jobb kifejezés híján
nevezzük egyszerűen csalódottságnak. Munkája során bizonyára számtalan
alkalma nyílt bepillantani az emberi szellem sötét zugaiba és tudnia kell
valamit az indítóokokról és a boldogságról. Túlságosan zsúfolt volt az életem
ahhoz, hogy végleg letelepedjek és családot alapítsak, és egészen a
legutóbbi időkig ez nem is hiányzott nekem. Lehetséges, hogy a kozmikus
sugárzás agylágyulást idéz elő nálam, de ezeket a szőrös, halszerű
weskerlakókat saját gyermekeimnek kezdem tekinteni, akikért valahogyan
felelős vagyok.
- Mindannyian az ö gyermekei vagyunk - jelentette ki Mark atya csendesen.
- Nos, itt olyan gyermekei élnek, akik el sem tudják képzelni az ö létezését -
mondta Garth, aki egyszeriben dühös lett magára, hogy elárulta gyöngédebb
érzelmeit. De hamarosan elfeledkezve magáról, előrehajolt és heves
izgalommal folytatta.
- Fel tudja mérni ennek a jelentőségét? Ha egy ideig együtt él ezekkel a
weskerbeliekkel, olyan egyszerű és boldog életet fog felfedezni, amely méltó
párja a maguk által folytonosan emlegetett isteni kegyelemnek. Az élet
örömet jelent nekik - és egyiküknek sem okoz fájdalmat. A körülmények
folytán fajtájuk egy szinte teljesen kopár világban fejlődött ki, így soha nem
nyílt lehetőségük, hogy a kőkorszak kultúrájának fokát fizikailag átlépjék.
Szellemi téren azonban egy szinten vannak velünk - vagy talán különbek is
nálunk. Mindannyian megtanulták az én nyelvemet, úgyhogy könnyedén meg
tudom magyarázni mindazt a számtalan dolgot, amit tudni akarnak. A tudás
és az ismeretgyarapítás teljes elégedettséggel tölti el őket. Időnként kissé
idegesítővé válnak, mivel minden új tényt az összes többi dolog
struktúrájához kell kapcsolni, de minél több ismeretre tesznek szert, annál
gyorsabb lesz ez a folyamat. Egyszer majd minden tekintetben egyenrangúak
lesznek az emberrel, talán felül is múlnak bennünket. Ha ... megtenne nekem
egy szívességet?
- Bármit, ami módomban áll.
- Hagyja őket békében. Vagy ha kell, tanítson nekik történelmet és
természettudományt, filozófiát, jogot, bármit, ami hozzásegíti őket, hogy
számoljanak a nagyobb világmindenség realitásának tényével, amely
létezéséről azelőtt még csak nem is tudtak. De ne zavarja meg a fejüket a
maguk gyűlölködésével és szenvedésével, bűnösségével, vétkeivel és
büntetéseivel! Ki tudja, mekkora kár...
- Maga sérteget, uram! - szólt a pap és felugrott helyéről, őszes fejebúbja
alig ért a hatalmas űrhajós álláig, mégis félelem nélkül védelmezte azt,
amiben hitt. Garthban, aki közben szintén felállt, nyoma sem volt többé
bűnbánatnak. Dühösen néztek szembe egymással, mint általában az
emberek, amikor hajthatatlanul védelmezik a maguk igazát.
- Maga sérteget - kiáltott Garth. - Mérhetetlen önteltségében úgy véli, hogy
koholt kis mitológiájával, amely alig különbözik az embereket még mindig
megnyomorító ezernyi mástól, nem zavarja meg ezeket a tapasztalatlan
elméket. Nem tudja megérteni, hogy ők az igazságban hisznek, és soha nem
hallottak hazugságról? Még azt sem tudják megérteni, hogy másféle elmék
másként gondolkozhatnak, mint ők. Megkímélné őket ettől...?
- A kötelességemet fogom teljesíteni, amely egyben az Ő akarata, Garth úr.
Ezek itt Isten teremtményei, akiknek lelkük van. Nem bújhatok ki
kötelességem alól, amely abból áll, hogy eljuttassam hozzájuk az Ő szavát,
hogy üdvözülhessenek és bejussanak a mennyek országába.
Amikor a pap kinyitotta az ajtót, a szél elkapta azt és szélesre tárta. Ő
eltűnt a viharos sötétségben, az ajtószárny ide-oda lengett és esőcseppek
hulltak be a szobába. Garth bakancsa sáros nyomokat hagyott, amikor
becsukta az ajtót, kirekesztve a viharban türelmesen és zúgolódás nélkül
üldögélő Itint, aki egyre reménykedett, hogy Garth esetleg megáll egy
pillanatra és juttat neki valamicskét abból a csodálatos tudásból, amelyben
annyira bővelkedett.
Hallgatólagos megegyezésükké vált, hogy soha többé nem hozzák szóba
az első éjszakát. A másik közelségének tudatában nehezükre esett kerülni
egymás társaságát, néhány napig mégis megálltak, s azután is csak
erőltetetten közömbös témákról társalogtak. Garth lassan összecsomagolt,
útrakész állapotba hozta a holmiját, maga előtt is titkolva, hogy befejezte a
munkáját, s akár már indulhatna is vissza. Épp elegendő
gyógyszeralapanyagot és gyógynövényt gyűjtött össze ahhoz, hogy
megszedje magát. A wesker-szobrocskák pedig bizonyára komoly feltűnést
keltenek majd a szenzációéhes űrpiacon. Idejövetelekor kevés műtárgyat
készítettek a bolygón; többnyire fametszeteket, amelyeket keserves munka
árán, kődarabokkal véstek ki a keményfából. Garth szerszámokat és némi
nyersvasat bocsátott a rendelkezésükre, semmi egyebet. Ám a weskerek
néhány hónap leforgása alatt nemcsak megtanultak velük dolgozni, hanem
ötleteik és formaviláguk kifejezőjévé tették az anyagot - Garth még soha
életében nem látott ilyen idegenszerűségükben is gyönyörű szobrocskákat.
Nem maradt más teendője, mint hogy forgalomba hozza őket a piacon, és
fellobbantsa a keresletet, s már fordulhat is vissza az újabb szállítmányért. E
szobrocskák fejében a weskerek mindössze könyveket, szerszámokat és
tudást akartak kapni, s Garth tudta, hogy erőfeszítéseik révén előbb-utóbb
beverekszik magukat az űrunióba.
Így remélte. Ám a változás szele egyszer csak végigsöpört az űrhajója
körül kialakult településen. Garth megszűnt a figyelem középpontja, a falu
életének gyújtópontja lenni. Valahányszor eszébe jutott, hogy hatalma már a
múlté, elmosolyodott; s jó adag keserűség bujkált ebben a mosolyban. Igaz
ugyan, hogy a komoly és kötelességtudó weskerek ezután is ellátták
ismeretgyűjtői megbízatásukat, de a száraz tényanyag fölvésését össze sem
lehetett hasonlítani azzal az intellektuális hurrikánnal, amely a pap körül
tombolt.
Garth minden egyes könyvért és gépért keményen megdolgoztatta őket, a
pap ezzel szemben adakozott. Garth megpróbálta adagolni az ismereteket, jó
képességű, de tanulatlan gyermekként kezelve őket. Először járni akarta őket
megtanítani, csak azután futni; nem kezdett új leckét, míg az előzőeket nem
fújták.
Mark atya egyszerűen elébük tárta a kereszténység üdvét. Egyetlen fizikai
munkát tett csupán kötelezővé, hogy fölépítsenek egy templomot, az
istentisztelet és tanulás palotáját. Egyre több weskerlakó bukkant elő a
bolygó végtelen mocsárvilágából, és alig néhány nap alatt tetőt húztak az
oszlopszerkezeten nyugvó épület fölé. Reggelente a gyülekezet dolgozott egy
keveset a falakon, aztán besiettek a templomba, hogy mindennél
ígéretesebb, mindennél átfogóbb, mindennél fontosabb ismereteket
szerezzenek a világegyetemről.
Garth sose számolt be a weskereknek, miként vélekedik új érdeklődési
területükről, főként azért nem, mert sose kérdezték. Büszkesége vagy
méltósága tiltotta, hogy megszólítson egy készséges hallgatót, s kiöntse
előtte a sérelmeit. Talán minden másképp alakult volna, ha Itin, a faj
legragyogóbb tehetsége, ismeretgyűjtői beosztásban marad; csakhogy a pap
érkezését követő napon Itint leváltották, s Garth azóta sem beszélt vele.
Nem csoda hát, hogy meghökkent, amikor tizenhét, a földinél háromszor
hosszabb nap után, reggelizésből jövet egy küldöttséget talált az ajtaja előtt.
Itin látszott a szószólójuknak, félig nyitva volt a szája. A küldöttség több más
résztvevőjének ugyancsak félig nyitva volt a szája, egyiküknek meg, mintha
csak ásítana, éles, kettős fogsorát és bíborvörös-feketés torkát is látni
lehetett. A szájak állásából Garth a találkozó komolyságára következtetett:
ezt a wesker kifejezést már ismerte. A nyitott száj egyfajta heves érzelmet
jelzett; boldogságot, bánatot, felháborodást, sose tudta biztosan, melyiket. A
weskerek jobbára békés természetűek voltak, s Garth kevés nyitott szájat
látott még ahhoz, hogy megállapítsa, mikor milyen érzelmet fejeznek ki. Most
azonban sok-sok nyitott száj vette körül.
- A segítségét kérjük, John Garth - mondta Itin. - Válaszolna egy
kérdésünkre?
- Bármely kérdésükre szívesen válaszolok – felelte Garth rosszat sejtve.
- Létezik Isten?
- Mit értenek önök azon, hogy „Isten"? – kérdezett vissza Garth. Mit
mondjon nekik?
- Isten a mi mennybéli atyánk, teremtőnk és oltalmazónk. Az ő
segedelméért esdeklünk, s ő ad nyugalmat, ha ,.,,. üdvözülünk ...
- Elég - mondta Garth. - Isten nem létezik.
Erre valamennyien, Itint is beleértve, nyitott szájjal bámultak Garthra,
válaszát fontolgatva. A rózsaszín fogsorok ijesztő benyomást keltettek volna
Garthban, ha nem ismeri olyan jól e teremtményeket. Átfutott az agyán, hogy
átnevelésük eredményeként netán eretneknek nézik, de elhessentette a
gondolatot.
- Köszönjük - mondta Itin.
A hűvös reggel ellenére Garth érezte, hogy izzad, és eltűnődött, vajon
miért.
A válasz nem késett soká. Még aznap délután Itin ismét meglátogatta.
- Hajlandó lenne eljönni a templomba? - kérdezte. - Az eddig tanultak során
sok fogas kérdéssel találkoztunk, de egyik sem okozott annyi fejtörést, mint
éppen ez. Szükségünk van az ön segítségére, mert fültanúi akarunk lenni az
ön és Mark atya beszélgetésének. Ő ugyanis azt állítja, hogy az egyik dolog
igaz, ön a másikról állítja azt, hogy igaz, márpedig a kettő egyszerre nem
lehet igaz. Rá kell jönnünk, mi az igazság.
- Természetesen ott leszek - mondta Garth, titkolni próbálván váratlan
diadalérzetét. Kisujját sem mozdította, és lám a weskerek eljöttek hozzá
önszántukból. Tehát nincs teljesen veszve a remény, hogy egyszer még
szabadok lehetnek.
Rekkenő hőség volt a templomban, s Garth meglepetten látta, hogy több
kétéltű gyűlt egybe most, mint addig bármikor. Temérdek nyitott száj. Mark
atya egy könyvekkel borított asztalnál ült. Boldogtalannak látszott, de szó
nélkül fogadta Garth jöttét. Garth szólalt meg elsőként.
- Remélem tudja, hogy az ő ötletük volt, a saját szabad akaratukból
látogattak el hozzám azzal a kéréssel, hogy idejöjjek.
- Tudom - mondta a pap lemondóan. - Időnként roppant nehézkesek. De
tanulnak és hinni akarnak, márpedig ez a fő.
- Mark atya, Garth kereskedő, szükségünk van a segítségükre - mondta
Itin. - Önök sok olyan dologgal vannak tisztában, amiről mi nem is hallottunk.
Segíteniük kell, hogy megértsük a vallást, ez pedig nem megy egykönnyen. -
Garth kis híján közbevágott, de meggondolta magát. Itin folytatta. - Olvastuk
a bibliát és mindazokat a könyveket, melyeket Mark atya adott, és egy
valamiről meggyőződhettünk. Megvitattuk és valamennyien egyetértünk
ebben a kérdésben. Ezek a könyvek egészen mást vallanak, mint Garth
kereskedő könyvei. Garth kereskedő könyveiben olvasható világmindenséget
- jóllehet nem láttuk - nem Isten mozgatja, mert még a nevét sem említik
bennük, bárhogy kerestük. Mark atya könyveiben Isten mindenütt előfordul,
és semmi sem történik nélküle. Ezek szerint a két állítás közül az egyik igaz,
a másik hamis. Nem értjük, hogyan lehetséges ez, de ha tudni fogjuk, melyik
az igaz, talán megértjük. Ha Isten nem létezik ...
- Természetesen létezik, gyermekeim - mondta Mark atya az őszinte
meggyőződés erejével. - Ő a mi mennybéli atyánk, teremtőnk ...
- Ki teremtette Istent? - kérdezte Itin, s szavára megszűnt a zsibongás.
Mark atyára figyelt mindenki. A pap egy pillanatra megtorpant szemeik
kereszttüzében, majd elmosolyodott.
- Istent nem teremthette semmi, hiszen ő a teremtő. Isten öröktől fogva
volt...
- Ha öröktől fogva létezik, miért ne létezhetne a világegyetem is öröktől
fogva? Teremtő nélkül? - vágott közbe Itin lázasan. A kérdés fontossága
nyilvánvaló volt. A pap kimérten válaszolt, végtelen türelemmel.
- Mintha olyan egyszerű volna ezekre a kérdésekre válaszolnom,
gyermekeim. Még a tudósok is vitatkoznak egymással, hogy ki teremtette a
világmindenséget. Ám amíg ők kételkednek, mi, akik már láttuk a fényt,
tudunk. A teremtés csodáját láthatjuk mindenütt magunk körül. És hogyan
képzelhető el a teremtés teremtő nélkül? És ez Ő, a mi Atyánk, a mi
mennybéli Istenünk. Tudom, vannak kétségeitek; vannak, mert lelketek van
és szabad akaratotok. Lám, a válasz mégis milyen egyszerű. Higgyetek,
minden más felesleges. Csak hinni kell.
- Hogy higgyünk, ha nincsenek bizonyítékaink?
- Ha egyszer nem értitek, hogy a világ önmagában az Ő létezésének
bizonyítéka, akkor az a válaszom, hogy a hitnek nincs szüksége
bizonyítékokra - ha van hitetek!
Hangzavar támadt a teremben, egyre többen nyitották ki a szájukat, amint
a szavak zűrzavarán keresztülpréselve gondolataikat, megpróbálták
kihámozni az igazságot.
- És ön, Garth, mit mond nekünk erről? - kérdezte Itin, s hangja hallatára
lecsitult a zaj.
- Véleményem szerint tudományos módszert kell alkalmazniuk, ha a világ
dolgait - beleértve magát a módszert is - meg akarják vizsgálni, s biztos
feleletet akarnak kapni, hogy egy állítás igaz-e vagy hamis.
- Úgy van, ezt kell tennünk - mondta Itin. – Ugyanerre a következtetésre
jutottunk magunk is. - Ekkor egy vaskos könyvet tartott maga elé, s ezt látva a
tömeg egyetértőén bólintott. - Sokat forgattuk a bibliát, ahogy Mark atya
meghagyta nekünk, és megleltük benne a választ. Isten hamarosan csodát
művel, bizonyítékául annak, hogy lát bennünket. E jelre megismerjük őt s
elébe járulunk.
- A hamis büszkeség bűnét követitek el - mondta Mark atya. - Istennek
nincs szüksége csodákra, hogy létezését bizonyítsa.
- De nekünk szükségünk van a csodára! - kiáltotta Itin, s noha nem volt
emberi lény, hangja parancsolóvá vált. - Számos apróbb csodáról olvastunk a
bibliában, kenyérről, halakról, borról, kígyókról - és ezektől sokkal
indokolatlanabb csodákról is. Mi egyetlen csodával is megelégszünk és
odasereglünk a Mindenhatóhoz valamennyien - egy vadonatúj világ összes
csodalényei, hogy az Ön szavaival élve, Mark atya, hódoljunk a trónja előtt.
Ön mondta, milyen nagy jelentőségű ez. Nos, megtárgyaltuk a kérdést, s úgy
véljük, egyetlen csoda létezik csupán, amely a jelen helyzetben segíthet.
Garth unalma, amelyet teológiai viták során érzett, egycsapásra megszűnt.
Ha egy kicsit jobban belegondol, rá kellett volna jönnie, mire megy ki a játék.
Láthatta, melyik illusztrációnál nyitotta ki Itin a bibliát, s tudta, melyik
eseményt örökítette meg a kép. Lassan fölemelkedett székéből, mintha csak
nyújtóznék egyet, majd hátrafordult a paphoz.
- Készüljön! - suttogta. - Menjen ki hátul, irány az űrhajó; addig lefoglalom
őket valamivel. Nem valószínű, hogy engem bántani fognak.
- Hogy érti ezt...? - kérdezte Mark atya döbbenten hunyorgatva.
- Menjen már, maga ostoba! - sziszegte Garth. - Mit gondol, milyen csodára
céloznak? Milyen állítólagos csoda térítette a világot keresztény hitre?
- Nem! - mondta Mark atya. - Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen ...!
- Induljon már! - üvöltötte Garth, majd a székből felrántva a hátsó fal felé
lökte a papot. Mark atya botladozva megállt és visszafordult. Garth felé indult,
de elkésett. A kétéltűek alacsony termetűek voltak, ám ezrivel nyüzsögtek. A
kereskedő előreugrott és egy ökölcsapást mért Itinre, majd hátralökte a
tömegbe. A kétéltűek azonban folytatták az előrenyomulást. Ütötte őket, de
mintha csak hullámok ellen harcolt volna. A szőrös, pézsmaszagú testek
átcsaptak a feje fölött és elnyelték. Verekedett, amíg meg nem kötözték, és
nem adta meg magát mindaddig, amíg fejbe nem vágták. Kivonszolták a
templomból és otthagyták az esőben. Fektében tehetetlenül átkozódott és
figyelt.
A weskerek persze csodálatos mesteremberek voltak, s mindent a
legkisebb részletekig úgy szerkesztettek meg, ahogy a bibliai illusztráción
látták. Ácsoltak egy keresztet, jó erősen a földbe szúrták egy kis domb
tetején, odakészítették a fémcöveket és a kalapácsot. Mark atyát
levetkőztették, és egy gondosan összehajtogatott ágyékkendőt adtak rá.
Kivezették a templomból.
A kereszt láttán Mark atya kis híján elájult. Azután égnek emelte a fejét, és
eltökélte, hogy úgy hal meg, ahogy élt - hittel.
De így is nehéz volt. Garth is elviselhetetlennek érezte, holott ő csak
szemtanúja volt a jelenetnek. Más dolog beszélni a keresztre feszítésről és
nézni a finoman faragott testeket az ájtatosság sápadt fényénél. Megint más
látni, ahogy egy meztelen embert felakasztanak egy oszlopra, majd ahogy a
kötél átvágja a bőrét. És látni, ahogy a tűhegyes cövekeket fölemelik és
odaillesztik a tenyér puha húsa elé, ahogy a kalapács lendületet vesz a
mesterember kimért ütésekkel dolgozó, higgadt, megfontolt kezében. Hallani
a fém tompa hangját, amint a húsba hatol. Azután hallani a sikolyokat.
Kevesen születnek mártírnak; Mark atya sem született annak. Az első
ütések nyomán összeszorított fogai között a vér kiserkent ajkából. Azután
szélesre tátotta a száját, fejét hátrafeszítette és sikolyainak torokból jövő
borzalma belehasított az eső surrogásába. Az eső a bámész weskerek halk
visszhangjának tetszett, akiknek szája bármely érzelemre kinyílt, ez a
mostani érzelem teljes erőből a testükbe markolt, és az ásító állkapcsok
végtelen sora a keresztre feszített pap kínjairól tanúskodott.
Amikor az utolsó cövek is a helyére került, Mark atya végre elveszítette az
eszméletét. A nyílt sebekből zubogó vér az esővel összekeveredve bágyadt
rózsaszínű lé formájában csöpögött le a lábáról, míg lassanként eltávozott
belőle az élet. És ekkor, ekkor Garth zokogva, kötelékeit rángatva, a fejét ért
ütésektől zsibbadtan, elájult.
Besötétedett már, amikor magához tért saját raktárában.
Valaki éppen a fonott köteleket vagdosta le róla. Kinn még szemerkélt,
szitáit az eső.
- Itin - mondta. Csak ő lehetett.
- Igen - suttogott vissza az idegen hang. - A többiek most a templomban
tárgyalnak. Lin belehalt a magától kapott fejsérüléseibe, Inon súlyos beteg.
Egyesek szerint magát is keresztre kellene feszíteni, és úgy vélem, ez
hamarosan be is következik. De lehet, hogy kővel zúzzák szét a fejét.
Fölfedeztek egy passzust a bibliában, amelyik ...
- Tudom - mondta Garth határtalanul fáradtan. - Szemet szemért, fogat
fogért. Sok efféle dolgot találhattok még a bibliában, ha egyszer
hozzákezdtek. Csodálatos könyv. - Rettenetesen fájt a feje.
- El kell mennie innét, eljuthat a hajójáig anélkül, hogy észrevennék. Elég a
gyilkosságból. - Itin valami új, eddig nem tapasztalt fáradtsággal beszélt.
Garth feltápászkodott, és körülnézett. Fejét a fal durva fájához nyomta, míg
émelygése alábbhagyott.
- Meghalt. - Kijelentésnek szánta, nem kérdésnek.
- Igen, nem sokkal ezelőtt. Máskülönben nem is látogathattam volna meg.
- El is temették, természetesen, másképp hogyan is gondolhatnának rám,
mint a következőre.
- El is temettük! - Az idegen hangja, a halott pap visszhangja, szinte
megtelt érzelemmel. - Eltemettük és fölszáll a mennyekbe, írva vagyon és
minden úgy történik. - A hang, mintha emberi zokogásba fúlt volna.
Garth nehézkesen elindult az ajtó felé, közben a falnak dőlt, nehogy
elessék.
- Ugye helyesen cselekedtünk? - kérdezte Itin. Nem kapott választ. - Ugye
feltámad, Garth?
Garth az ajtóhoz ért, és a káprázatosán kivilágított templomból áradó
fényben megpillantotta szétmarcangolt, véres kezét, amint az ajtókeretbe
kapaszkodik. Itin arca bukkant elő a sötétből, közel az övéhez, s Garth
érezte, ahogy a törékeny, sokujjú kéz éles körmei belekapaszkodnak a
ruhájába.
- Feltámad, ugye, Garth?
- Nem - mondta Garth -, ott marad, ahová temették.
Semmi nem történik már vele, mert meghalt, és halott is marad örökre.
Az eső végigcsorgott Itin prémes bundáján, és száját szélesre tátotta,
mintha belesikoltana az éjszakába. Csak erőlködés árán tudott megszólalni,
nehezen formálva az idegen gondolatot egy idegen nyelven.
- Akkor mi nem üdvözülünk? Nem tisztulunk meg?
- Tiszták voltatok - mondta Garth a zokogás és nevetés határán. - Ez a
szörnyű és az ocsmány az egészben.
Tiszták voltatok. De most már...
- Gyilkosok - mondta Itin, s az eső, végigperegve lehajtott fején,
belecsorgott a sötétségbe.
Gordon R. Dickson:
(ford.: Mesterházi Márton)
Az a bizonyos homokszem
Cary Harmon tehetséges fiatalember volt. Intelligenciája révén nevet
szerzett magának az ügyvédi szakmában, ami pedig a Vénuszon nem volt
könnyű dolog. Társadalmi helyzetét igen célirányos házasságával is
megerősítette: az egyik legnagyobb gyógyszerszállító családjából nősült.
Tudományos szempontból persze laikus maradt; és laikusokat soha nem
szabad finomabb technikával felszerelt berendezések közelébe engedni, mert
ebből csak baj származhat; gyerek kezébe sem ad gyufát az ember.
Cary Harmon felesége hirtelen természetű volt; ami csak azért nem
nehezítette meg Cary életét, mert az asszony elég meggondolatlan volt
ahhoz, hogy szeresse a férjét. Érzelmei jószerével viszonzatlanok maradtak,
ami lehetővé tette, hogy Cary bármiféle veszekedésüknek egyszerűen és
praktikusan vessen véget: csak el kellett tűnnie néhány napra, míg az
asszonyt kellőképpen alázatossá puhította a férje elvesztésétől való félelem.
Cary minden eltűnésekor ügyelt arra, hogy új és biztos búvóhelyet válasszon,
ahol az asszony - szokásainak több éves ismerete és a múlt minden
tapasztalata ellenére - sem akadt rá. A férfi élvezettel töprengett újabb és
újabb kinyomozhatatlan rejtekhelyeken, és az ilyen helyek felfedezése már a
hobbyjává vált.
Így aztán a lehető legjobb hangulatban szállt le egy szürke téli délután
Burke Mclntyre meteorológiai állomásán, a vénuszi Északi-tenger kihalt
partvidékén fekvő Magányos Hegység meredek csúcsai között. Csak néhány
perccel előzte meg a hóvihart, és miután kis kétszemélyes hajója
biztonságban pihent a hangárban, élvezettel hallgatta a bőséges ebéd után a
házigazda asztalánál, milyen hiábavaló dühvel ostromolja a kétszáz kilométer
sebességű, mínusz ötven-hatvan fokos vihar az állomás kupolatetejét.
- Ha tíz percet kések - mondta Burke-nek -, alaposan megizzaszt!
- Megizzaszt! - horkant fel Burke. Tagbaszakadt, kemény arcú, szőke férfi
volt a házigazda; szeretetteljes fitymálással tekintett az egész emberiségre -
a meteorológusok kasztját leszámítva. - Ti már nagyon is megszoktatok azt a
lenti modern paradicsomot. Ha tíz percet késel, fölken a vihar valamelyik
sziklacsúcsra, és ott várhatsz tavaszig, míg a mentőexpedíció
összeszedegeti a csontjaidat.
Cary hitetlenkedve nevetett.
- Próbáld ki, ha nem hiszed - mondta Burke. - Ha neked falrahányt borsó,
amit beszélek, már szedheted is a táskádat, ha akarod.
- Azt ugyan nem. - Cary szélesen elvigyorodott. – Meg tudom becsülni a jó
dolgomat. Különben is micsoda dolog, kilökni a viharba a vendéget.
- Vendég ... - morgott Burke. - Diplomaosztáskor azt mondod, hogy
szervusz, hat évig híredet se hallom, most meg, itt az isten háta mögött,
egyszerre csak betoppansz.
- Kedvem támadt - mondta Cary. - Egyébként ez nálam alapszabály, csak
azt teszem, amihez kedvem van. Ez az élet sója.
- Sóból is megárt a sok - vetette ellen Burke.
- Sóvicc... Ha nem arra van kedved, amire kéne - felelte Cary. - De ha arra
támad kedved, hogy levesd magad egy szikláról vagy magad felé fordítsd a
pisztolyt, hogy kipróbáld, töltve van-e, akkor úgysem érdemled meg, hogy élj.
- Cary - szögezte le Burke -, sekélyes a gondolkodásod.
- A tiéd meg sületlen - nevetett Cary. - Na, ne piszkálj tovább, inkább mesélj
magadról valamit. Hogy ízlik ez a remeteélet? Mit csinálsz?
- Mit csinálok? - kérdezte vissza Burke. - Dolgozom.
- Részletesebben. - Cary kényelmesen befészkelte magát a fotelbe. -
Léggömböket eregetsz? Kiteszed a vödröt a hóesésbe, hogy megállapítsd,
mennyi esett? Lesed a csillagokat éjszakánként? Vagy mit csinálsz?
Burke megrázta a fejét és elnézően mosolygott.
- Ha mindenképp ragaszkodsz hozzá, hogy szórakoztassalak - felelte -,
meg kell mondanom, hogy nem csinálok efféle romantikus dolgokat. Az a
dolgom, hogy az időjárási adatokat előkészítsem adásra; én átkódolom őket,
aztán a gép leadja a fővárosi Meteorológiai Központnak.
- Aha - mondta Cary, és fensőbbséggel nekiszegezte a mutatóujját -, most
megfogtalak. Szóval csak lógsz. Egyedül vagy itt; ha te csak kódolsz, ki végzi
a megfigyeléseket?
- A gép. Természetesen. Az új állomásokon az ilyesmit az Agy végzi.
- Még rosszabb - felelte Cary. - Te kényelmesen üldögélsz a jó melegben,
az a szegény kis agyacska meg kint lót-fut, ha esik, ha fúj, és minden munkát
elvégez helyetted.
- Ami azt illeti, közelebb jársz az igazsághoz, mint hinnéd. Nem ártana, ha
egy kicsit megismernéd azt a csodálatos technikát, amelynek boldog
tudatlanságodat köszönheted. Mostanában néhány fantasztikus újítás történt
állomásaink felszerelésében.
Cary gúnyosan mosolygott.
- Komolyan mondom. - Burke arca felragyogott. – Ez az Agy pillanatnyilag
a legmodernebb a maga nemében. Tulajdonképpen nemrég szerelték be;
néhány hónappal ezelőtt még csak az adatgyűjtővel és a komputerrel
dolgozhattunk. Vagyis a gép összegyűjtötte a környék megfigyelési adatait,
és az egészet közölte velünk. Akkor szépen neki kellett állni, beprogramozni
a számítógépbe, amely egy darabig emésztette, aztán közölte az eredményt,
amit megint kódolni kellett, hogy leadhassuk a Központnak.
- Csakugyan fárasztó lehetett - mormogta Cary, és lusta mozdulattal a
szájához emelte a poharát. Burke alig figyelt rá; egyre inkább elmerült
beszéde témájában.
- Állandóan be voltunk fogva, hiszen az adatok folyamatosan érkeztek; és
állandóan le voltunk maradva, hiszen mindig felgyűlt egy újabb adag, amíg az
előzőn dolgoztunk.
Egy-egy ilyen állomás több mint ötszáz négyzetkilométeres területről gyűjti
be a mérőműszerek adatait, és mivel a meteorológus is csak ember, mit
lehetett csinálni: gyorsan átfutottuk az ömlesztve érkező adatokat, és a
számítógépbe csak a lényeget tápláltuk be, a többit kidobtuk. Emellett még az
állomásra és saját magára is kellett vigyáznia az embernek. - Most viszont -
Burke előrehajolt, és figyelmeztetően fölemelte a mutatóujját -, az új
berendezés közvetlenül a mérőműszerektől... az összes mérőműszertől...
kapja az adatokat, megfelelően átalakítja számító egysége számára, és
mindjárt a végeredményt tálalja. Nekem már csak az a dolgom, hogy a
végeredményt beillesszem a teljes képbe, és leadjam a Központnak.
- Emellett az Agy irányítja a fűtést, a világítást, és automatikusan elvégzi az
állomás karbantartását. Szóbeli parancsra helyesbít és javít, ha esetleg
valami hiba történt, és külön egysége van elméleti problémák megoldására.
- Mint valami kis pléhisten - szúrt oda Cary. Megszokta, hogy ő legyen a
központ, és bosszantotta, hogy Burke jobban lázba jött gépétől, mint ragyogó
és szórakoztató vendégétől, aki - legalábbis a meteorológusnak így kellett
tudnia - csak azért ugrott be, hogy néhány értékes napját a remete
felvidítására pazarolja.
Burke ránézett és kuncogni kezdett.
- Az rendben van, hogy pléhisten, Cary - felelte -, de nem kicsi, hanem
nagy.
- Mindent lát, mindent tud, mindent megmond. Gondolom, soha nem fog
mellé. Csalhatatlan.
- Így is mondhatnánk - felelte Burke még mindig vigyorogva.
- Ez mind nagyon szép, de ettől még nem lesz isten a szerkentyűd.
Hiányzik belőle az istenség legfontosabb jellemzője, a sebezhetetlenség. Az
istenek nem szoktak elromlani.
- Ez se romlik el.
- Ugyan, Burke - méltatlankodott Cary -, nem szabad, hogy a lelkesedéstől
elveszítsd józan ítélőképességedet. Gép nem lehet tökéletes. Összeakad két
drót, kiég egy cső, és a kis drága, pukk, lerobbant.
Burke megrázta a fejét.
- Nincs benne drót - mondta. - Sugárzásra kapcsol. Ami pedig a kiégett
csöveket illeti, még csak le sem állítják egy-egy feladat elvégzését. A feladat
tartalékegységre kerül át és a gép automatikusan elvégzi a hibás egység
javítását. Tudod, Cary, ebben az új típusban egyik egység sincs egyetlen
munkára specializálva. Bármelyikük - és kétszer annyi van belőlük, mint
amennyire az állomásnak valaha is szüksége lehet - bármit el tud végezni: ha
kell, fűt, ha kell, világít, ha kell, a számítógépet működteti. Ha valamelyik
egység túl nagy feladatot kap, csak befog egy-két tartalékegységet, vagy ha
kell, többet, míg csak meg nem oldja a problémát.
- Jó - mondta Cary -, de mi van akkor, ha valami olyan történik, ami az
összes egységet igénybe veszi és még többet is igényelne? Akkor túlterhelés
jön létre, és az egész rendszer tönkremegy.
- Most elhatároztad, hogy csomót keresel a kákán, igaz, Cary? - felelte
Burke. - Pedig még így is nemmel kell felelnem. Elméletileg lehetséges, hogy
az Agy olyan problémába ütközik, amelynek megoldásához minden
egységére, sőt még annál is többre szüksége lenne. Ha például ez az
állomás most hirtelen felszállna a levegőbe, és minden különösebb ok nélkül
elkezdene repülni, az az egység, amely először észlelné a zavart, újabb és
újabb egységeket kapcsolna be a megoldás keresésébe, úgyhogy végül az
összes egység ezen az egy problémán dolgozna, el se végezné a többi
munkáját az Agy. De még ebben az esetben sem következne be túlterhelés:
a gép nem égne ki. Az egységek addig dolgoznának a probléma megoldásán,
míg kielégítő magyarázatot nem találnának arra, hogy miért repülünk, és
amíg ki nem dolgoznák a normális körülményeinkhez való visszatérés
megfelelő módozatait.
Cary felegyenesedett, és pattintott az ujjával.
- Akkor egyszerű a dolog - mondta -, bemegyek, és közlöm a gépeddel a
szóbeli utasítón, hogy röpülünk.
Burke felkacagott.
- Jaj, Cary, te ostoba - mondta. - Azt hiszed, hogy az Agy tervezői nem
gondoltak arra, hogy a szóbeli utasító is tévedhet? Bemégy, azt mondod,
repülünk. A gép ellenőrzi a bejelentést, elvégzi a szükséges vizsgálatokat,
aztán udvariasan közli: Sajnos, az állítása téves - és az Úgy el van felejtve.
Cary szeme összeszűkült, járomcsontjain piros foltok jelentek meg; de
magába fojtotta mosolyát.
- És az elméleti egység? - kérdezteP
- Rendelkezésedre áll - felelte Burke, már előre élvezve a választ -,
bemehetsz, utasíthatod, hogy elemezze a következő hamis állítást vagy
adatot: az állomás a levegőbe emelkedett;... azonnal nekilát a munkának.
Szünetet tartott. Cary várakozva nézett rá.
- De - folytatta a meteorológus -, csak a használaton kívüli egységeket
vonná be a vizsgálódásba, és azonnal visszaadná őket, ahogy a valódi
problémákkal dolgozó egységeknek szükségük lenne rájuk.
Befejezte, és csúfondárosan nézett Caryre. De Cary nem szólt semmit.
- Add fel, Cary - mondta végül. - Nincs értelme. Sem isten, sem ember,
sem Cary Harmon nem tudja megakadályozni, hogy az Agy rendben
elvégezze a maga dolgát.
Cary félig lehunyt szeme felszikrázott. Egy hosszú félpercen át csak ült és
töprengett, aztán megszólalt.
- Nekem sikerülne - mondta halkan.
- Micsoda? - kérdezte Burke.
- Le tudnám robbantani a gépedet - mondta Cary.
- Ugyan, hagyd már! Nem kell így mellre szívni, Cary. Mit számít, hogy azt
a bizonyos homokszemet nem tudod a fogaskerekek közé pöccinteni? Más
se tudná.
- De én igen! Mondtam.
- Egyszer s mindenkorra értsd meg, hogy lehetetlen. Ne keress hibát
abban, amiben egyszerűen nem is lelhetsz. Beszéljünk másról.
- Fogadjunk - Cary lassan, tagoltan beszélt, hangját átfűtötte az izgalom -,
fogadjunk ötezerbe, hogy ha egyetlen percre négyszemközt hagysz a
gépeddel, teljesen ki tudom borítani.
- Nem akarom kivenni a pénzt a zsebedből, pedig az az ötezer nekem pont
egy évi fizetésem. Az a baj veled, Cary, hogy soha nem tudtál veszíteni.
Felejtsük el az egészet.
- Vagy elfogadod, vagy fogd be a szád - mondta Cary.
Burke egy mélyet lélegzett.
- Idefigyelj - basszusán hallatszott a lassan gyülemlő harag. - Valószínűleg
nem lett volna szabad téged felhúznom ezzel a gépdologgal. De akkor se
hidd azt, hogy egy kis zsarolásnak bedőlök. Sejtelmed sincs, micsoda
technikai felkészültséggel tervezték ezt a gépet, és sejtelmed sincs, milyen
biztos vagyok benne, hogy ha valaki, te aztán igazán nem árthatsz neki.
Talán azt hitted, hogy egy icipicit én is kételkedem a dologban, és hogy ezzel
a fantasztikus ősszeggel kivághatod magad a vitából. Mert ugye, ha nem
fogadok, akkor biztosan te nyertél. Hát jegyezd meg: nem csupán
kilencvenkilenc egész kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc tízezred
százalékig vagyok biztos abban, amit mondtam, hanem pontosan száz
százalékig. És azért nem fogadok, mert az rablás lenne, nem is beszélve
arról, hogy egész életedben gyűlölnél ezért az egy vereségért.
- Áll a fogadás - mondta Cary.
- Rendben! - bódult el Burke és kirúgta maga alól a széket. - Te erőltetted,
nem én. Fogadtunk.
Cary vigyorogva szegődött Burke nyomába; otthagyták a kellemes, tágas,
világos társalgót, ahol a lámpák elnyomták a barnásszürke hófelhők
látványát, és végigmentek egy rövid, fémfalú, fénycső világította folyosón.
Hamarosan egy másik helyiségbe értek, amelynek szemközti fala, a befelé
vágott ajtóval együtt üvegből volt.
Burke megállt.
- Tessék, a gép - vetette hátra Carynek az üvegfalra mutatva. - A szóbeli
utasítás közlésére a drótháló mögötti mikrofon szolgál. A számítóegység
jobbra van, a hátsó ajtó pedig a fűtő és világító központhoz vezet.
Szabotázsakcióra kár gondolnod is. A fűtő és világító rendszert szükség
esetén sem lehet kézzel irányítani. Az atommáglyát csak a gép kezelheti,
kivéve persze azt az automata biztosítékot, amely villámcsapás vagy egyéb
rendkívüli veszély esetén kioltja a máglyát. A máglya burkolatán egy hét alatt
se rágnád át magad; de még az Agy műszerpultját is - ahol a mikrofon van -
varrat nélküli, kétcollos acéllemez borítja.
- Becsszavamra nem vagyok gépromboló - mondta Cary.
Burke szeme megvillant, de a másik mosolyában egy árnyalatnyi gúny sem
volt.
- Rendben van - mondta, és hátrább lépett. - Rajta. Itt maradhatok, vagy el
kell hagynom a helyiséget?
- Az istenért, maradj és tartsd rajtam a szemed - mondta Cary. - A bűvész
sem bújik el a közönség elől. - Tréfásan Burke felé fordult, és széttárta a
karját. - Tessék megnézni, sem a hónom alatt, sem a kabátom ujjában nem
rejtegetek semmit.
- Indulj már - szakította félbe Burke gorombán. - Essünk túl rajta. Ott
hagytam a poharam az asztalon, és ki nem állhatom, ha megmelegszik.
- Máris - mondta Cary. Átment a másik helyiségbe, behúzta az üvegajtót
maga mögött.
Burke az üvegfalon át figyelte. Cary egyenesen a mikrofon dróthálója felé
tartott, majd két lépéssel a műszerpult előtt megállt. Nem csinált semmit.
Mozdulatlanul állt, Burke-nek háttal, ernyedten lógó karral, mintha csak a
vállízületeit pihentetné. Burke jó ideig erőltette a szemét, hogy kifürkéssze
Cary látszólag teljes mozdulatlanságának titkát. Azután elnevette magát.
- Persze - mondta magában -, blöfföl az utolsó percig, hátha mégis
megijedek. Arra vár, hogy utána menjek és megkérleljem.
Elővett egy cigarettát, rágyújtott és megnézte az óráját. Még negyvenöt
másodperc. Azután Cary szépen kijön, és beismeri, hogy vesztett... hacsak ki
nem dolgozott addig valami fantasztikus érvet, amely szerint a vereség
tulajdonképpen győzelem.
Burke elhúzta a száját. Cary szinte betegesen irtózik attól, hogy bárkit vagy
bármit nagyobb tudásúnak ismerjen el önmagánál. És ha nem sikerül
megbékíteni, iszonyúan kellemetlen társaság lesz arra a pár napra, amíg a
vihar ideköti. A szó legszorosabb értelmében gyilkosság lenne kiküldeni a
viharba. A szél orkánná erősödött, a hőmérséklet már lemászott mínusz
hatvanöt alá. Persze nem fog hason csúszni csak azért, hogy az a pár nap
kellemesen teljen...
A generátor keltette finom remegés, amelyet Burke a padló remegésén át
észlelt, és ugyanúgy a magáénak érzett, mint a szíve dobogását, egyszerre
megszűnt. A ventillátort díszítő papírszalagok abbahagyták színes táncukat
és bénán csüggtek a szellőzőnyílás mellett: megszűnt a levegő áramlása. A
világítás egyre gyöngült, majd kialudt, csak a folyosó végén levő ablak vastag
üvegén át szűrődött be a kinti kísérteties lilásszürke derengés. Burke elejtette
a cigarettáját és két hatalmas ugrással a másik helyiségben volt. - Mit
csináltál? - csapott le Caryre. A másik ingerkedően ránézett, a szoba falához
ballagott, és hanyag mozdulattal nekidőlt.
- Találd ki. Ez már a te dolgod - mondta.
- Ne hülyéskedj ... - kezdte Burke. Aztán, mint akinek nincs veszteni való
ideje, elharapta a mondatot. Odaugrott a műszerpulthoz és a skálák fölé
görnyedt.
Az atommáglya nem működött. A szellőzőberendezés ki volt kapcsolva, az
elektromos rendszer leállt. A gép saját energiatartalékát használva dolgozott:
a műszerpult közepén változatlanul piroslott a lámpa. A kétszemélyes űrhajók
ki- és bebocsátására szolgáló nagy külső ajtók zárva voltak, és így is
maradnak, mivel kellő energia híján nem lehet kinyitni őket. Élettelenül
hallgatott a távolbalátó, a rádió és a telexgép is.
A gép azonban dolgozott.
Burke odalépett a mikrofon dróthálójához és kétszer megnyomta a piros
riasztógombot.
- Figyelem - mondta. - Az atommáglya kialudt, rajtad kívül egyetlen
berendezés sem működik. Miért?
Nem volt válasz. Csak a vörös fény izzott éberen a műszerpult közepén.
- Makacs kis dög, mi? - szólalt meg Cary a fal mellől.
- Felelj! - parancsolta. - Felelj azonnal! Mi a probléma? Miért nem működik
a máglya?
A gép hallgatott.
Burke átment a számítógéphez, ujjait a jól beidegzett mozdulatokkal
végigjártatta a billentyűsoron. A gép saját energiája törékeny fehér ívbe
húzta, majd beszippantotta az átlyuggatott szalagot. Burke befejezte a
lyukasztást. Várt.
Nem kapott feleletet.
Ott állt a számítógép előtt egy hosszú percig, rábámult, mintha nem hinné,
hogy a gép cserbenhagyta. Aztán megfordult és farkasszemet nézett Caryvel.
- Mit csináltál?
- Elismered, hogy tévedtél? - kérdezte Cary.
- El.
- Megnyertem a fogadást? - makacskodott Cary vidáman.
- Meg.
- Akkor elmesélem - mondta az ügyvéd. Cigarettát szorított ajkai közé,
megszívta, majd hosszú füstcsíkot fújt ki, amely gomolyogva állt meg a
helyiség hőutánpótlás híján gyorsan hűlő levegőjében. - Helyes kis jószág ez
a te szerkentyűd, és valószínűleg remekül ért a meteorológiához, de
meglepő, a logikához nemigen. Pedig milyen közel áll egymáshoz a
matematika és a logika.
- Mit csináltál?
- Várj sorodra - mondta Cary. - Mondom, meglepő dolog. Itt van egy
csalhatatlan masina, gondolom, belekerült egy pár millióba, és az eszecskéjét
tönkreteszi egy vacak paradoxon.
- Paradoxon! - Úgy szakadt ki a szó Burke-ből, mint a zokogás. -
Beragyogsz - dalolta Cary - mint egy agyafúrt paradox! - majd visszaváltott
beszédhangra. - Idézet Gilbert és Sullivan örökbecsű operettjéből. Csak
hallgattam a fecsegésed az előbb. És akkor eszembe jutott, hogy a barátodat
csakugyan nem lehet, mondjuk leütni; de meg lehet bénítani, ha olyan
problémát adunk neki, amit a gépi veleje nem bír megemészteni.
- Eszembe jutott a háború előtti logikaórák egyik foszlánya. Épimenidész
paradoxona: érdekes csemege. A pontos szövegére nem emlékszem -
álmosító unalomban csörgedeztek ezek a logika-előadások amúgy is -, de ha
mondjuk azt mondom neked, hogy „minden ügyvéd hazudik", akkor hogyan
állapíthatod meg, igazat mondtam-e vagy sem, mikor magam is ügyvéd
vagyok, és ha igaz, amit mondtam, akkor az is hazugság, hogy minden
ügyvéd hazudik. Másrészt viszont: ha hazudtam, akkor nem minden ügyvéd
hazug, az állítás hamis, vagyis hazugság, hogy hazudtam, tehát igazat
mondtam. Végeredmény: ha hazudtam, igazat mondok, ha viszont igazat
mondtam, akkor hazudok, és így tovább. Mit szólsz? - És Cary hahotázni
kezdett. - Istenem, Burke, ha látnád a saját arcodat - rikoltotta. - Életemben
nem láttam még senkit így letörni. No, szóval ezt a szöveget egy kicsit
átfogalmaztam, és beadtam a gépnek. Te udvariasan ácsorogtál odakint, én
meg azt mondtam a gépnek: Vesse el a jelen állításomat, mivel minden
állításom hamis.
Szünetet tartott, ránézett a meteorológusra.
- Érted, Burke? Meghallgatta az állításomat, és el akarta vetni. De csak úgy
vethette volna el, ha elismeri, hogy igaz, és már hogy lenne igaz, ha egyszer
megmondtam, hogy nekem minden állításom hamis. Érted? Persze, hogy
érted, látom az arcodon. Jaj, ha látnád az arcodat... A meteorológiai szolgálat
büszkeségét kétvállra fektette egy paradoxon.
Caryn megint erőt vett a görcsös röhögés. Valahányszor lélegzethez jutott
volna, újra rá kellett néznie Burke rémült arcára, és megint nevetnie kellett.
Ez eltartott egy ideig. A meteorológus nem mozdult, nem beszélt, csak bámult
a vendégére, mintha kísérletet látna.
Végül is Caryt annyira kimerítette a kacagás, hogy józanodni kezdett. Még
bugyborékolt benne a nevetés, aztán a falhoz dőlve mély sóhajjal
fölegyenesedett. Megborzongott, és felhajtotta kabátja gallérját.
- Most már tudod, mi volt a trükköm, Burke, szépen hozd rendbe a gépedet.
Kezd kellemetlenné válni ez a hűvösség, és hidd el, ez a kinti nappali
világítás sem valami vidám.
De Burke nem mozdult. Tekintete ugyanolyan mereven szegeződött
Caryre, mint azelőtt. Cary rávigyorgott.
- Ej no, Burke - mondta. - Hív a kötelesség. A sokkot majd kihevered
később. A fogadás pedig ne bántson, már el is van felejtve. Géped kudarca
miatt se légy letörve. Jobban helytállt, mint gondoltam. Azt hittem, kiég benne
egy biztosíték, és leáll az egész, de látom, milyen szorgalmasan dolgozik;
minden egyes egységével a megoldást keresi. Gondolom, valami
típuselméleten töri a fejét. Az csakugyan megoldaná a problémáját. Kábé egy
év múlva.
Burke még mindig nem mozdult. Cary furcsálkodva nézett rá.
- Mi baj? - kérdezte idegesen.
Burke szája mozogni kezdett, egy csepp nyál jelent meg a sarkában.
- Te... - mondta. Úgy süvített elő a torkából a szó, mint a haldokló hörgése.
- Mi...?
- Te őrült! - csikordult ki Burke-ből, ahogy visszanyerte a hangját - te hülye
állat, idióta!
- Én? Én? - kiáltotta Cary sértettségében szopránra váltó hangon - nekem
lett igazam!
- Igen, neked lett igazad - mondta Burke. - Nagyon is igazad lett. Hogy a
fenébe tereljem el a figyelmét erről a feladványról, hogy mondjam meg neki,
hogy törődjön a máglyával, a fűtéssel meg a világítással, ha egyszer minden
sejtjét a paradoxonodon töri? Mit tehetek én, ha az Agy süket, vak és néma?
Csönd ült a szobára. A két férfi egymásra bámult. Leheletük fagyos
bokrétát formált a levegőben; az állomás vastag falai mögül az orkán távoli
üvöltése mintha hangosabbá vált volna a csöndben, mint valami pogány
győzelmi ének.
Az állomás belső hőmérséklete zuhanni kezdett.
Eric Frank Russel:
(ford.: Avarossy Éva)
Az egyetlen megoldás
Sötétség vette körül, amint tűnődött. Rajta kívül nem létezett senki. Teljes
csönd volt, még sóhaj sem hallatszott. Egyetlen kéz sem nyúlt felé, egyetlen
szív melege sem áradt felé.
Sötétség.
Magány.
Örök száműzetés mélyfekete, mozdulatlan némaságban. Rabság ítélet
nélkül. Büntetés bűn nélkül. Az elviselhetetlent kell elviselnie, hacsak nem
talál valamilyen módot a menekülésre.
Segítségre sehonnan sincs remény. Egyetlen lélektől, egyetlen más
tudattól sem várhat sajnálatot, rokonszenvet, részvétet. Nincsenek ajtók,
amelyek kitárulhatnának, nincsenek zárak, amelyek megnyílhatnának,
nincsenek korlátok, amelyeket áttörhetne. Csak a sűrű gyászfekete éjben
tapogatózhat, semmire sem lelve.
Írj le körívet kinyújtott jobb kezeddel - a semmibe nyúlsz. Lendítsd karodat
balra - tökéletes űrt találsz. Mozdulj előre a sötétben, mint ahogy a vak
elveszetten botorkál egy elfeledett, óriási teremben és nem találsz talajt, nem
visszhangoznak léptek, nincs mi utad keresztezné. Csupán egyetlen dolgot
tapintott, érzékelt, önmagát. Ha egyáltalán létezett erőforrás ahhoz, hogy
állapotán változtasson, az önmagában rejlett. Önmagának kellett saját
megváltása eszközévé válnia.
De hogyan ?
Megoldhatatlan probléma nincs. Ez az alapelv élteti a tudományt, ö volt a
legbölcsebb tudós, így nem állhatta meg, hogy ki ne próbálja képességeit.
Unalom, magány, szellemi és fizikai sterilitás kínozta, kínjai mind
elviselhetetlenebbekké váltak. A menekülés legegyszerűbb útját a képzelet
kínálja. A kényszerzubbony béklyójában a testet fogva tartó csapdából saját
álomvilágodba kalandozol.
De álmodni nem elég. Az álmok irreálisak és túl rövidek. Valódi és tartós
szabadságot kell szerezni. Ez azt jelenti, hogy álmait szilárd valósággá kell
változtatnia, olyan valóságot kell teremtenie, amely minden időkre fennmarad.
Önfenntartóvá kell válnia. Ha kevesebbel megelégedne, nem lehetne
tökéletes a menekülés.
Így hát ott ült a végtelen sötétségben és küszködött a problémával. Nem
volt sem óra, sem naptár, hogy gondolatai tartalmát mérje. Semmilyen külső
adattal nem számolhatott. Semmi sem létezett, semmi, csupán teremtő
agyának serény működése.
És egy alapelv: nincs megoldhatatlan probléma. Végül megtalálta. A
menekülést jelentette az örökös éjszakából. Élményeket, társakat, kalandokat
biztosított, szellemi erőkifejtést, szórakozást, meleget, szeretetet, hangok
zsongását, kezek érintését.
A terv egyáltalán nem volt egyszerű, sőt annyira bonyolult volt, hegy
végtelen időkön át dacolhatott a megoldással. Ilyennek kellett lennie, hogy
tartós legyen. A nemkívánatos másik változat azonnali visszatérést jelentett a
csendhez és a keserves sötétséghez.
Kidolgozása rengeteg munkába került. Millió és millió szempontot vett
figyelembe összes ellentétes kölcsönhatásaikkal együtt. Mikor ezzel
elkészült, nekikezdhetett a következő millióknak. És így tovább ... tovább ...
tovább. Hatalmas álmot teremtett, végtelen bonyolult birodalmat, amelynek
minden részletét aprólékosan kidolgozta, a legutolsó pontot és vesszőt sem
felejtve ki. Alkotásában újra élni fog, de másképpen, nem önmagaként. Fel
fogja osztani magát számtalan részre, változatos alakok és formák
töméntelen sokaságára, amelyek mindegyikének meg kell vívnia harcát
sajátos körülményeivel.
Ő pedig ki fogja élezni a küzdelmet az elviselhetőség határáig, önmagát
elfelejtve, belőle szakadt részeit szörnyű tudatlansággal sújtja majd, hogy
mindent újra kelljen tanulniuk. Ellentétet szít köztük, megszabva az alapvető
játékszabályokat. Azokat, akik a szabályokat felismerik, jóknak fogják
nevezni, azokat pedig, akik ezt nem teszik, rosszaknak bélyegzik majd. így
vég nélkülivé válnak az ellentétek a nagy alapvető ellentéten belül.
Ha azután mindez elkészül, úgy tervezte, teljesen feloldódik, megszűnik,
csupán a valóság megnyilvánulásainak elképzelhetetlen sokaságaként létezik
tovább. S akkor részeinek meg kell küzdeniük az újraegyesülésért, vissza kell
találniuk hozzá.
Mindenekelőtt azonban meg kell az álmot valósítani. Micsoda nagyszerű
feladat!
Eljött az idő. Kezdődjék a kísérlet.
Előrehajolt, tekintete a sötétségbe mélyedt és szólt: „Legyen világosság!"
És lőn világosság.
Poul Anderson:
(ford.: Avarossy Éva)
A leghosszabb utazás
Ki hall engem?
Robert Bloch:
(ford.: Avarossy Éva)
Walter M. Miller:
(ford.: Avarossy Éva)
Én alkottalak
Legyőzte az ellenséget és ettől elgyengült. Ült a sziklán az éjszakában.
Hidegen, sérülten gunnyasztott a fekete égbolt alatt, lábaival érzékelte a
környék neszeit, csupán ernyőfülei mozogtak lassan, körbepásztázva a
vidéket és az eget. Süket, levegőtlen csend honolt körülötte. Semmi sem
mozdult, kivéve azt az erőtlen valamit, ami a barlangban mocorgóit. Jó volt,
hogy semmi sem mozdult. Gyűlölte a hangot, a mozgást. Természetéhez
tartozott, hogy gyűlölje őket. A barlangban mocorgó valamivel hajnalig
úgysem tudott mit kezdeni. A valami egyre motyogott ott benn a kövek között.
- Segítsetek! Mindenki meghalt? Hallotok engem? Sawyer vagyok. Sawyer
hív mindenkit, Sawyer hív mindenkit ...
A motyogás szabálytalan volt, nem volt programozva. Kiszűrte hát, meg se
hallotta. Körülötte minden áthatóan hideg volt. A nap eltávozott, és
kétszázötven órán keresztül majdnem tökéletes sötétség uralkodott, kivéve
az éggömb derengő fényét, amelytől nem remélhetett táplálékot, és a
csillagok szikrázó pontjait, amelyek alapján megállapította az időt.
Sérülten ült a szirten és várta az ellenséget. Az ellenség az elmúlt délután
tört be világába, a külső, idegen világból. Magabiztos leplezetlenséggel
érkezett, minden védekező manőver vagy támadó tüzelés nélkül. Könnyedén
semmisítette meg - előbb a hatalmas görgő ellenséget, amely kerekeken
gördült, majd az apró ellenségeket, amelyek sietve rajzoltak szanaszét a
kiégett testből. Egyenkint szedegette le őket, kivéve azt az egyet, amelyik
bemászott a barlangba és elrejtőzött az üreg egyik repedésében.
Arra várt, hogy a valami előbújjon. A szirt tetején előnyös helyzetben volt:
innen mérföldekre szemmel tudta tartani a környéket, a krátereket, a sziklákat
és a szakadékokat, a nyugati irányban húzódó kopár, homokos síkságot, és a
szent hely szögletes körvonalait a torony közelében, amely a világ közepe
volt. A barlang egy délkeleti irányban fekvő sziklacsúcs tövében húzódott, alig
egy kilométerre a szirttől. Bejáratát kis tűzvető karjaival is elérte, így hát az
ellenség utolsó lapuló maradványa számára sem volt menekvés.
Ugyanolyan közönyösen figyelte a gyűlölt valami motyogását, amilyen
közönyösen tűrte a sérülései okozta fájdalmakat, türelmesen várva, hogy
végre enyhüljön. A fájdalom már számos napkelte óta gyötörte, de a
sérüléseket még mindig nem hozta helyre senki. A sebek megbénították
néhány érzékelőjét és aktivátorai egy része sem működött megfelelően.
Többé nem volt képes követni az energia lüktető sugarát, amely
biztonságosan visszavezette volna a másik világba, az alkotójához. Képtelen
volt kiváltani azokat az impulzusokat, amelyek különbséget tettek a
segítségre siető jó barát és az ellenség között. Most már csak ellenség
létezett.
- Aubrey ezredes, itt Sawyer! Beszorultam egy raktárbarlangba. Azt
hiszem, a többiek meghaltak. Alig hogy megközelítettük, megtámadott
bennünket. Sawyer hívja Aubreyt, Sawyer hívja Aubreyt! Ezredes! Már csak
egyetlen oxigénpalackom maradt! Ezredes, hall engem? Válaszoljon!
Enyhe remegés fut át a sziklán - semmi több -, parányi zavaró hatás
mindössze, az általa őrzött világ áldott nyugalmában. Az ellenséget
megsemmisítette, kivéve azt a lapuló maradványt ott a barlangban. De az is
ártalmatlanná vált, már nem is mozgott.
Sérülései miatt harag forrt benne. A sérült részek egyre küldték a
vészjeleket, ő pedig sem leállítani nem tudta őket, sem pedig az őrjöngő
jelzésekkel követelt intézkedéseket nem volt képes végrehajtani, így hát ült a
szirten, szenvedett és gyűlölt.
Gyűlölte az éjszakát, mert éjszaka nem volt módja táplálkozni. Napközben
habzsolta a napsugarakat, igyekezett megerősíteni magát a hosszú, hosszú
éjszakai virrasztásokra, de mire felvirradt, már újra elgyengült, mardosó
éhség kínozta. Ezért nagyon jó volt ez a nyugalmas éjjel, tartalékolhatta erőit
és óvhatta érzékeny részeit a hidegtől. Ha ugyanis a hideg áthatolt szigetelő
rétegein, a hőérzékelők is vészjelzésekbe kezdtek és a gyötrelem még
elviselhetetlenebbé vált. Minden csupa fájdalom volt. A harcot kivéve, sehol
semmi öröm, csupán az éltető napsugarak jelentenek boldogságot.
A szent hely védelme, a világ dermedt nyugalmának biztosítása, az
ellenség elpusztítása - ezek voltak a harc gyönyörei. Ismerte őket.
És ismerte világa természetét is. Megvizsgálta minden centiméterét,
egészen a fájdalomhatárig, amelyet nem léphetett át. Tanulmányozta a
messzebb elterülő átmeneti zónát is, nagy hatósugarú távérzékelőivel. Ez a
világ, az átmeneti zóna és a másik világ - együtt jelentette a Külvilágot, az
Univerzumot.
- Segítség, segítség, segítség! Itt John Harbin Sawyer kapitány, az
Autokibernetikai Hadtest Vezérlési és Programozási részleg, jelenleg a Lunar
Tizenhat mentőexpedíció tagja. Egyetlen élő ember sincs a Holdon? Hallotok
engem? Rosszul vagyok. Isten a megmondhatója, hányadik napot töltöm már
itt... ebben az űrruhában. Már bűzlik. Volt rajtatok valaha már napokig
egyfolytában űrruha? Teljesen kész vagyok. Szedjetek ki innen!
Az ellenség a másik világból származik. Ha az ellenség a külső zónán belül
merészkedett, meg kellett ölnie; ez volt a legalapvetőbb igazság, amelyet
alkotásának napja óta tudott. Csak a segítséget hozó gyógyítók mozoghattak
bántatlanul ezen a földön, de azok most már soha nem jönnek. Többé sem
hívni, sem felismerni nem tudja őket - sérülései lehetetlenné tették.
Saját természetét is ismerte. A belső megfigyelést sérülése és annak az így
lehetővé vált letapogatása tette lehetővé. Csupán ő maga „létezett", minden
egyéb a külvilágból származott. Ismerte saját működését, képességeit,
határait. Lábaival hallgatta a vidéket. Számtalan szemével letapogatta a
felszínt. Az eget lüktető sugarakkal vizsgálta. Érezte a föld alatt a bizonytalan
rengéseket, elvétve morajlást. A felszínen látta a csillagok fényének halvány
játékát, érezte a hideg talajból elillanó hőt, a toronyról visszaverődött
impulzusokat. Az égen csupán a csillagokat látta, és a bizonytalan
sugárvisszhangokat fogta fel, amelyek a feje felett ragyogó gömbről, a Földről
érkeztek. A jól ismert fájdalom mardosta és várta, várta a hajnalt.
Egy jó óra telhetett el, amikor a valami kúszni kezdett a barlangban. Jól
hallotta a gyenge kapirgálást, ahogyan a sziklák továbbították hozzá.
Leengedte egyik legérzékenyebb mikrofonját és követte vele a hangok
nyomát. Az ellenség maradványa lassan a barlang bejárata felé kúszott, alig
vonszolva magát. Egyik kis tűzvetőjét a földfényben fürdő szirt lábán sötétlő
foltra irányította. Vakító nyomjelző sorozatot adott le a barlangra, és figyelte,
hogyan csapódnak a fénylő, hangtalan csíkok a levegő nélküli teret átívelve a
bejárat elé.
- Te mocskos, szemét, dögletes szörnyeteg, hagyjál békén! Te irtózatos
gépfenevad, én vagyok az, Sawyer! Nem emlékszel? Az én újoncom voltál tíz
éve!... ha-ha-ha! Egy ostoba autokibernetikus robotnövendék ... egy hadsereg
tűzerejével. Engedj ki. Engedj ki!
Az ellenség-maradvány megint a kijárat felé kúszott, és a hangtalan
gépfegyvertűz megint elárasztotta a barlang előtti teret, mire az
visszamenekült. Újabb rezgések a sziklában.
- A barátod vagyok. A háborúnak vége ... már hónapokkal ezelőtt véget ért.
Földi hónapokkal ezelőtt. Hát nem érted, Zsémbi? Zsémbi - így hívtunk régen,
az újoncidődben - mielőtt megtanítottunk ölni. Mobil autokibernetikus
tüzelésirányítás. Hát nem ismered meg a papádat, fiam?
A rezgések idegesítővé váltak. Hirtelen megdühödött; kecsesen irányítva
hatalmas tömegét, sarkon fordult a szirten. Dübörgő motorokkal lekúszott a
domboldalra, ismét fordult és leereszkedett a lejtőn. Áthaladt a síkságon és
mintegy ötven méterrel a barlang bejárata előtt fékezett. Hernyótalpai
nyomában portölcsérek kavarogtak, a por hatalmas zuhatagként hullott vissza
a levegő nélküli éjszakában. Figyelt. A barlangban minden csendes volt.
- Menj innen, fiacskám - kezdődött újra a rezgés egy idő után. - Hagyd a
papát békében éhen halni.
A kis tűzvetőt a barlang feketén ásító szájának közepére irányította és vagy
kétszáz nyomjelző-sorozatot adott le a barlang belsejébe. Várt. Ott belül
semmi sem mozdult. Latolgatta, hogy bevágjon-e egy sugárgránátot, de
lőszerkészlete kimerülőben volt. Egy ideig hallgatózott, figyelte a barlang
bejáratát, ötször akkorára magasodott fel, mint az a törékeny emberi lény,
amely ott belül lapult. Aztán megfordult és visszadübörgött a síkságon, hogy
ismét elfoglalja őrhelyét a szirten. Az átmeneti zóna határain kívülről jövő
távoli mozgás borzolta meg bizonytalanul figyelme küszöbét - de túl messziről
jött, semhogy zavarhatta volna.
A valami ismét mocorgott a barlangban.
- Léket kaptam, halljátok? Léket kaptam. Egy lepattanó kődarabtól. Parányi
lyuk, de a csapószelep nem fogja bírni. Az űrruhám! Sawyer hívja Aubreyt,
Sawyer hívja Aubreyt. Hold vagon Tizenhat hívja a bázisközpontot.
Közleményem van számotokra, vétel. Ha-ha. Volt mit átéljek. Eltaláltak! Léket
kaptam. Segítség!
A valami egy ideig nyöszörgött, aztán: - Na jó, ez csak a lábam.
Telepumpálom vízzel és megfagyasztom. Persze így elvesztem a lábam. Az
istenit, csak szép kényelmesen! Megint letelepedett a szirten, aktivátorai
elpihentek, mardosó kínt érzett, de türelmesen várta a hajnalt.
A déli irányból közeledő mozgás erősödött. Mái az átmeneti világ külső
határán motozott, míg végül is idegesíteni kezdte. Hasából hangtalanul egy
fúró hatolt be mélyen a sziklába, aztán visszahúzódott. Az üregbe érzékeny
mikrofont engedett le és figyelmesen hallgatta a talaj mélyét.
A sziklában alig hallható zsongás - elvegyül a barlangból hallatszó
nyöszörgéssel.
Összehasonlította a zsongást memóriaképeivel. Hallott már hasonlót. A zajt
egy távoli, dél felől közeledő gördülő tárgy okozta. Megkísérelte leadni a „Jó
barát, vagy ellenség vagy?" jelzéseket, de adószerve nem működött, így hát
a mozgás ellenséges volt - egyelőre még kívül esett jelenlegi fegyverei
hatósugarán.
Növekvő düh fogta el és felkészült a harcra. Nyugtalanul mocorgott a
szirten, de nem tévesztette figyelme elől a barlangot sem. Hirtelen egy újabb
érzékelő csatornáját érte zavaró hatás, a rezgések hasonlítottak a barlangból
hallhatókra. A rezgések azonban ez alkalommal a felszínen érkeztek, az űrön
át, a hosszúhullámú tartományban.
- Holdvagon Tizenhatot hívja Parancsnoki Kocsi, jelentkezzék. Vétel.
Aztán csend. Azt várta, hogy a barlangból érkezik majd válasz, mert tudta,
hogy az egyik ellenséges egység gyakran vált rezgésképeket a másik
ellenséges egységgel. De nem érkezett felelet. Lehetséges, hogy a
hosszúhullámú energia nem tud behatolni a barlangba, hogy eljusson az ott
rejtőző valamihez.
- Tizenhatos Mentőexpedíció, itt Aubrey Parancsnoki Kocsija. Mi az ördög
történt magával? Hallja adásomat? Vétel!
Feszült figyelemmel hallgatta a talajt. Ahogy az ellenség elnémult, a
zsongás megszűnt. Néhány perc múlva a mozgás folytatódott.
Távfülét húsz kilométerre délnyugatra irányította, utasítva, hogy
hallgatózzék és közvetítse e zsongó zajt. Két zajképet vett fel és ezekből
kiszámította az ellenség pontos helyét és sebességét. Az ellenség északnak
tartott, az átmeneti zóna széle felé. A szirten ülve megtöltötte fegyvereit.
Felkészült az ütközetre.
- Tizenhatos Mentőexpedíció, itt Aubrey Parancsnoki Kocsija. Feltételezem,
hogy adója nem működik. Ha hall bennünket, figyeljen: Északról közeledünk,
öt mérföldnyire vagyunk a magnapultáló körzettől. Ott megállunk és egy
autokib-rakétát lövünk ki a Vörös-Vörös zónába. A rakéta robbanófeje rádió
hangtovábbító. Ha van egy működő adója, a továbbító reléállomásként fog
működni. Vétel.
Már nem érdekelte a rezgéskép, harckészültségét ellenőrizte. Megvizsgálta
energia-tartalékait, kipróbálta a fegyveraktivátorokat. Visszarendelt egy
távszemet és türelmesen várt, amíg a szem rák módjára visszakúszott a
szent helyről, hogy figyelőállást foglaljon el a barlang bejáratának közelében.
Ha az ellenség-maradvány megkísérelne kitörni, a távszem látja, jelenti és
akkor végre maradék gránátjával megsemmisítheti.
A zsongás erősödött. Legördült a szirtről és egyenletes sebességgel dél
felé indult. Elhaladt a kiégett Holdvagon mellett, amely körül felfordult
vontatók serege hevert. A felrobbant magnapultáló löveg szinte
kettészakította a teherautó nagyságú járművet. A kétlábú ellenség
maradványai... apró foszlányok a halovány földfényben ... az egész környéket
ellepték. Zsémbi észre sem vette őket.
Hirtelen fény villant a déli horizonton. Aztán kis világítópont ívelt fel az égre.
Zsémbi fékezett és figyelte a röppályát. Irányított rakéta. Valahol a Vörös-
Vörös zóna keleti részén fog becsapódni. Nem volt rá ideje, hogy megtegye a
lelövéséhez szükséges intézkedéseket. Nyugodtan várt hát - látta, hogy a
rakéta robbanása a lényegtelen körzetben veszélytelen.
Néhány másodperc múlva a rakéta lelassult, megfordult és orrával felfelé
ereszkedni kezdett. Egy dombvonulat mögött eltűnt. Robbanásnak semmi
jele. Semmilyen mozgást vagy hangot nem lehetett észlelni, ott, ahová a
rakéta leszállt. Zsémbi kiküldött egy távfület, hogy ellenőrizze, mi történik,
aztán folytatta útját délnek, a fájdalomhatár felé.
- Tizenhatos Mentő, Aubrey Parancsnoki Kocsija hívja - érkeztek a
hosszúhullámú rezgések. - Kilőttük a rádiórelét a Vörös-Vörös körzetbe. Ha öt
mérföldnyi közelségében van, hallania kell.
Azonnal megérkezett a válasz a barlangból, a távfül, amely a torony mellől
a síkságot figyelte, érzékelte:
- Hála Istennek! Hi-hi-hi-hi... Ó, hála annak a jó Istennek!
Egyidejűleg ugyanaz a rezgéskép érkezett hosszúhullámon a rakéta
becsapódási pontja felől. Zsémbi megtorpant, egy pillanatra megzavarodott,
mérgében egy magnapultáló löveget akart a sziklás-köves terepen át a
becsapódási ponthoz küldeni. A távfül azonban azt jelezte, hogy a körzetben
semmiféle fizikai mozgás nem észlelhető. A zavarok oka a délen lopakodó
ellenség volt. Ha előbb megsemmisíti a főellenséget, a kisebbeket ráér
később elpusztítani. Továbbhaladt hát a fájdalomhatár felé, csak időnkint
figyelt az ellenség keltette értelmetlen rezgésekre.
- Aubrey hívja Mentő Tizenhatot. Adását gyengén hallom. Ki van ott,
Carhill?
- Aubrey! Hang - igazi hang. Vagy már tényleg megbolondultam?
- Aubrey hívja Tizenhatot. Aubrey hívja Tizenhatot. Ne motyogjon, hanem
közölje, ki beszél. Mi történik ott? Leszerelte Zsémbit?
Válaszképpen csak Sawyer görcsös nevetése hallatszott.
- Aubrey Tizenhatnak. Aubrey Tizenhatnak. Elég legyen! Figyeljen rám,
Sawyer, tudom, hogy maga az. Szedje össze magát, ember! Mi van a
többiekkel?
- Halottak ... mindenki meghalt, kivéve engem.
- Hagyja abba ezt a hülye röhögést!
Hosszú szünet után, alig hallhatóan ...
- Oké! Uralkodom magamon. Tényleg maga az? Aubrey?
- Nem hallucinál, Sawyer. A Vörös-Vörös zónában haladunk egy kocsival.
Most pedig ismertesse a helyzetet. Napok óta hívjuk.
- Zsémbi tíz mérföldnyire beengedett a Vörös-Vörös körzetbe, aztán egy
magnapultáló löveggel lemészárolt bennünket.
- Nem működött az I. F. F.-jük?
- A mienk igen, de Zsémbié nem! Miután felrobbantotta a vagont,
összeszedte azt a négy embert, akik élve kerültek ki belőle ... Hi-hi-hi-hi...
Ezredes, látott maga már Sherman páncélost, amint szétmorzsol egy egeret?
- Hagyja abba, Sawyer! Még egy ilyen vihogás és elevenen megnyúzom!
- Gyertek értem! A lábam! Gyertek értem!
- Ha tudunk. Közölje a jelenlegi tartózkodási helyét.
- Az űrruhám ... Kaptam egy kis léket... tele kellett pumpálnom a csizmám
vízzel és megfagyasztani. A lábam teljesen elhalt. Nem bírom már sokáig.
- A helyzetét, Sawyer, a helyzetét! Ne a sirámait!
A rezgések folytatódtak, de Zsémbi egy időre kikapcsolta vételüket. Föld
sütötte dombon állva most már maga volt az örjöngő düh.
Járó motorokkal ácsorgott, a messze délen közeledő ellenség mozgását
figyelve. A domb lábánál húzódott a fájdalomhatár; már fent a dombtetőn is
érezte a torony által kisugárzott figyelmeztető, gyenge lüktetést. A torony
harminc kilométerre mögötte feküdt, a világ közepén. Kapcsolatban volt vele.
Ha átlépné a fájdalomhatárt, a kapcsolat kiesne a fázisból és a sajgás
észvesztő fájdalommá változna, amelyet hatalmas robbanás követne.
Az ellenség most lassabban mozgott, az átmeneti zóna északi részén
kúszott előre. Ha rakétakészletei nem merülnek ki, mi sem lenne egyszerűbb,
mint azonnal megsemmisíteni. A magnapult-vető hatótávolsága viszont
mindössze huszonöt kilométer. Biztos, hogy a kis tűzvetők elérnék az
ellenséget, de a találat pontossága ilyen távolságra közel nulla. Meg kell
várnia, hogy az ellenség közelebb jöjjön. A várakozás kényszere olaj Volt
dühe tüzére.
- Figyeljen, Sawyer, ha Zsémbi I. F. F.-je nem működik, miért nem tüzelt
eddig a kocsinkra?
- Ez tévesztett meg bennünket is, ezredes! Bejöttünk a Vörös-Vörös
zónába és nem történt semmi. Vagy kifogyott a hosszútávú lőszere, vagy
szándékosan meg akar téveszteni, vagy mind a kettő. Feltehetően mind a
kettő.
- Akkor a legjobb, ha megállunk és megpróbálunk valamit kitalálni.
- Ezredes ... egyetlen dolgot tehetnek. Kérjenek egy távirányítású rakétát a
Központtól.
- Hogy Zsémbit megsemmisítse? Magának elment az esze, Sawyer. Ha
Zsémbit kilőjük, a föld alatti építkezés egész környéke az égig robban..., hogy
ne kerüljön ellenséges kézre. Ezt maga is tudja.
- Azt hiszi, érdekel?
- Ne üvöltsön, Sawyer. Az építkezések az egész Holdon legnagyobb
értéket képviselik. Nem veszthetjük el. Pontosan ezért helyeztük ide Zsémbit.
Ha felrobbantanám, még le sem hullt volna az utolsó szilánk, már
haditörvényszék előtt állnék.
A válasz érthetetlen motyogással vegyes zokogásba fulladt.
- Nyolc órára való oxigénem van. Nyolc óra, hallja? Ostoba, könyörtelen.
A dél felől közeledő ellenség Zsémbi dombjától mintegy huszonöt
kilométerre megállt - alig háromezer méterrel túl a magnapult hatótávolságán.
Fantasztikus gyűlöletében értelmetlen ringásba hajszolta magát, mozgása
gigászi táncra emlékeztetett, a sziklából nagy darabok töredeztek le talpai
alatt, porfelhő zúdult a völgyre. Egyszer el is indult a fájdalomhatár felé, és
csak akkor fordult vissza, amikor kínjai már elviselhetetlenné váltak. Megint a
dombtetőn állt meg, érezte, hogy gyengül, tárolóegységeiben egyre csökkent
az energiaszint.
Abbahagyta az elemzést. Tervet dolgozott ki.
Begyújtotta motorjait, lassan megfordult a dombtetőn, majd mérsékelt
sebességgel legördült az északi lejtőn. A síkságon félmérföldet észak felé
haladt, aztán mozgása cammogássá lassult. Bekormányozta hatalmas
tömegét egy hasadékba, ahol előzőleg tartalék energiaraktárat helyezett el.
Az elemkocsit az előző napon töltötte fel. Odahátrált hozzá, beállt a megfelelő
helyzetbe és úgy kötötte be a kábeleket, hogy eközben nem kapcsolódott az
elemkocsihoz.
Szomjasan nyelte az energiát. Időről időre odafigyelt az ellenségre is, de az
nem mozdult. A rendelkezésre álló energia minden erejére szüksége volt
terve megvalósításához, így hát kiürítette a raktárt. Majd holnap, ha az
ellenség visszavonult, elszállítja az elemkocsit tölteni a főtáplálókhoz, csak
meg kell várni, hogy a nap felkeljen és a generátorok újra működjenek.
Birodalma különböző, stratégiailag fontos pontjain több hasonló
energiaraktárt létesített, hogy soha ne bénuljon meg energiahiány miatt a
hosszú holdéjszakák alatt. Rendet tartott a háza táján, az elemkocsikat
rendszeres időközönként elvontatta tölteni.
- Nem tudom, mit tehetnék magáért, Sawyer – hallotta ismét az ellenség
zörejeit. - Zsémbit nem merjük elpusztítani, más autokibernetikus robotunk
pedig nincs a Holdon.
A Földtől kell kérnem utánpótlást. Nem küldhetem az embereimet a Vörös-
Vörös zónába, amíg Zsémbi őrjöng. Gyilkosság lenne.
- Az Isten szerelmére, ezredes!
- Figyeljen rám, Sawyer, végtére maga az autokibernetikus. Közreműködött
Zsémbi kiképzésében is. Nincs semmilyen ötlete, hogyan lehetne
ártalmatlanná tenni anélkül, hogy az aláaknázott körzetet felrobbantanánk?
Hosszú csend. Zsémbi befejezte az energiafelvételt és kijött a hasadékból
Néhány métert haladt nyugati irányban, most jól belátható sík terep feküdt
közte és a fél mérföldnyire, a fájdalomhatáron fekvő domb között. Itt megállt,
és elindított néhány távfület, hogy minél pontosabban meghatározhassa az
ellenség tartózkodási helyét. A távfülek, egyik a másik után visszatértek, és
leadták adataikat.
- Nos Sawyer?
- Megöl a lábam.
- Semmit sem képes kigondolni?
- De ... csakhogy nekem az már nem használ. Akkorra már nem élek.
- Azért halljuk, mi az.
- Lőjék ki a tartalék energiaegységeit és kergessék tönk re a következő
éjszaka.
- Mennyi időbe telne ez?
- Órákba - miután megtalálták és felrobbantották az összes rejtett
energiautánpótlását.
Kielemezte a távfülek jelentéseit és pontosan megállapította a helyet. Az
ellenséges parancsnoki kocsi 2,7 kilométerre állt a magnapult maximális
hatótávolságán kívül -legalábbis, ahogy a szerkezet alkotói ezt a maximumot
meghatározták. De az alkotók nem dolgoztak tökéletesen.
Egy golyószórót erősített a magnapult tengelyére. Az alkotók utasításai
ellenére a golyószórón rajta hagyta a töltőberendezést. Ez fájdalmat okoz
majd, viszont rögzíti a golyószórót az első mikromásodpercekben, amikor az
áramkör zárult, de a mágneses tér még teljes erővel képződik. Csak akkor
fogja felszabadítani a golyószórót, amikor a tér már eltéphetetlenül és
maximális hatással fogva tartja, miáltal valamivel nagyobb energiát kap. Az
egészet ő találta ki, felülkerekedve ezzel az alkotóin.
- Hát, Sawyer, ha semmi egyebet nem tud kigondolni ...
- Igenis gondoltam másra! - a válaszoló rezgések szinte sikoltottak. -
Kérjenek egy távirányítású rakétát! Hát nem érti, Aubrey? Zsémbi nyolc
emberét ölte meg!
- Maga tanította rá, Sawyer.
Hosszú, dermedt csend következett. A dombtól északra, a síkságon
Zsémbi kicsit igazított a magnapult beállításán, a tüzelőgombot egy
giroszkóphoz kapcsolta és felkészült a tüzelésre. Az alkotók a maximális
hatótávolságot a fegyver nyugalmi helyzetében számították ki.
- Hi-hi-hi-hi - érkeztek a zörejek a barlangban lapuló valamitől.
Beindította motorjait és figyelmét a kormányzásra összpontosította. A domb
irányába gördült, egyre gyorsulva és szája halállal volt tele. A motorok
jajgatva dörögtek. Dühödt bikaként rohant, a domb aljáig elérte legnagyobb
sebességét. A magnapult a megfelelő szögbe fordult, a giroszkóp zárta az
áramkört.
Hatalmas energiahullám. A mágneses tér vasmarka megragadta a
golyószórót, eltépte a töltőberendezéstől és magasan felhajította a kősivatag
fölé, az ellenség irányában. Zsémbi összes fékjeit használva megállt a
dombtetőn.
- Figyeljen, Sawyer. Nagyon sajnálom, de semmit...
Az ellenség hangja tompa csattanással abbamaradt. A déli horizonton
lángcsóva villant fel, majd rögtön kialudt.
- Hi-hi-hi-hi-hi - mondta a valami a barlangban.
Zsémbi várt.
- BUMMMM!! - érkezett meg a lökéshullám a sziklákon át.
Öt távfül közölte jelentését a robbanásról, különböző helyekről.
Tanulmányozta a jelentéseket, elemezte őket. A robbanás az ellenséges
járműtől alig ötven méterre következett be. Most már elégedetten, lustán
fordult meg a dombtetőn és elindult északnak, a világ közepe felé. Minden
rendben volt.
- Aubrey, maga kikapcsolt... - morogta a valami a barlangban. - Hívjon,
maga gyáva féreg... hívjon! Biztos akarok lenni benne, hogy hall.
Zsémbi, csak úgy mellékesen felvette a barlangban lapuló valami
értelmetlen zörejeit, tanulmányozta őket, majd a hosszúhullámú sávban
visszasugározta: „Aubrey, maga kikapcsolt. Hívjon, maga gyáva féreg ...
hívjon! Biztos akarok lenni benne, hogy hall."
A reléadó felvette a hosszúhullámú adást és rezgés formájában továbbadta
a szikláknak.
A valami a barlangban velőtrázóan sikoltozott. Zsémbi felvette a sikoltást is
és többszörösen visszasugározta.
- „Aubrey ... Aubrey, hol vagy ... AUBREY! Ne hagyj el, ne hagyj itt..."
A valami a barlangban elnémult.
Békés nyugodt éjszaka volt. A csillagok töretlen fénnyel csillogtak a
feketeségben és a sápadt környéket elöntötte az égbolton ragyogó keskeny
földsarló. Semmi sem moccant. Jó volt így, hogy semmi sem moccant. A
szent hely biztonságban pihent a világ közepén.
A valami egyetlenegyszer mocorgóit ismét a barlangban. Olyan lassan,
hogy Zsémbi szinte nem is észlelte, a barlang bejáratához vonszolta magát
és a szirt tetején gubbasztó szörnyetegre meredt.
A sziklák elhaló sóhajt továbbítottak.
- Én alkottalak, nem érted? Ember vagyok, én alkottalak ...
Aztán, egyik lábát maga után vonszolva, a valami előkúszott a földfénybe
és megfordult, mintha az égen ragyogó keskeny sarlót bámulná. Zsémbi
lassan növekvő dühvel mocorogni kezdett a szirten, leengedte gránátvetőjét.
- Én alkottalak ... - érkezett az értelmetlen zörej.
Gyűlölt minden zajt és mozgást. Természetében rejlett, hogy gyűlölje. A
gránátvető mérgesen felugatott... Aztán az éjszaka hátralevő részében már
áldott békesség uralkodott.
Halandzsa
Idejét sem tudni, mikor volt a Nyughatatlan ilyen csendes. Ott feküdt a
szíriuszi kikötőben, hajtóművének futócsövei hidegen ásítoztak, borítását
ragyássá tették a becsapódott mikrorészecskék. Olyan hangulat uralkodott
körülötte, mint amikor a hosszútávfutó kimerültén összerogy a marathoni
célban. Jó oka volt rá: most tért vissza egy hosszabb, izgalmakkal teli
kirándulásról, amely cseppet sem nélkülözte az izgalmakat.
Most itt a kikötőben jól megérdemelt pihenőjét töltötte, ha csak rövid időre
is. Nyugalom, áldott nyugalom. Nincs többé semmi, ami zavarná, nincsenek
válságos pillanatok, kétségbeesett kavarodások, szörnyű helyzetek, nem
bukkan fel legalább kétszer napjában valami váratlan meglepetés. Csak édes
nyugalom van.
McNaught kapitány kényelmesen elterpeszkedett fülkéjében, lábait felrakta
az íróasztalra és átadta magát a kikapcsolódás élvezetének. A hajtóművek
elnémultak, pokoli dörgésük hónapok óta először nem nyúzta a dobhártyáját.
Kint, a hatalmas városban, legénységének négyszáz tagja rúgott ki a hámból
a ragyogó napsütésben. Ma este, ha Gregory elsőtiszt visszajön, hogy
átvegye az ügyeletet, ő is kimegy majd a sejtelmes alkonyati félhomályba és
megkezdi körútját a neonfényes civilizációban.
Az ilyen hosszú utazás utáni partraszállásnak volt valami különös varázsa.
Az emberek végre elengedhették magukat, feloldódhatott a feszültségük,
mindegyiküknek a maga módján. Semmi kötelesség, semmi probléma,
semmi veszély, semmi felelősség - űrkikötőben vagyunk. Biztonságos és
kényelmes mennyország fáradt vándorok számára.
Csakhogy megint itt tartunk!
Burman, a rádiós elsőtiszt lépett a fülkébe. Annak a fél tucat embernek
egyike volt, akik ügyeletes szolgálatban voltak, - de lerítt róla, hogy legalább
húsz különböző okosabb dolgot is tudna, mint itt lenni.
- Rádiogram, uram, most érkezett. - Átadta a papírt és várta, hogy a
kapitány elolvassa, hátha diktál valami választ.
McNaught kapitány átvette a cédulát, levette lábát az asztalról,
kiegyenesedett a széken és hangosan olvasta az üzenetet:
„Terra Központ a Nyughatatlannak. Tartózkodjék Szinusz űrkikötőben,
várja a további utasításokat. Vane W. Cassidy ellentengernagy
tizenhetedikén érkezik. Űrhajózási Op. Parancsnokság, Sirisec.”
A kapitány felpillantott, cserzett arcáról a jókedvet mintha letörölték volna,
felnyögött.
- Valami rossz hír? - kérdezte Burman, kissé megrémülve.
McNaught a polcán sorakozó három vékony kötet felé bökött. - A középsőt.
Huszadik oldal.
A könyvben lapozgatva, Burman rábukkant egy címszóra: Vane W.
Cassidy, e. tgn. Űrhajók és raktárak főellenőre.
Burman nagyot nyelt. - Ez azt jelentené ...?
- Igen, azt - mondta McNaught, az öröm minden jele nélkül. - Kezdhetünk
gyakorlatozni az összes ostobasággal együtt. Festeni és szappanozni,
ráköpni és fényesíteni. - Hivatalos arckifejezést öltött és felvette a hozzá való
hangot is. - Kapitány, önnek csak hétszázkilencvenkilenc vastartaléka van.
Önnek nyolcszáz darabot utaltak ki. Fedélzeti naplójában semmi sem utal a
hiányzó egy darabra. Hol van hát? Mi történt vele? Hogy lehet az, hogy az
emberei egyikének felszereléséből hiányzik egy pár hivatalosan nyilvántartott
harisnyakötő? Jelentette a veszteséget?
- Miért éppen hozzánk utazik? - kérdezte Burman elszontyolodva. - Eddig
sosem nyaggatott bennünket?
- Pontosan ezért - világosította fel McNaught, és mogorván bámulta a falat.
- Most rajtunk a sor, hogy kikészítsen bennünket. - Pillantása a naptárra
tévedt. – Három napunk van - és szükségünk is lesz rá. Szólj .Pike
másodtisztnek, hogy azonnal kéretem.
Burman komor képpel távozott. Pár perc múlva megjelent Pike.
Arckifejezése megerősítette a régi mondást, amely szerint a rossz hír
szárnyakon jár.
- Adj fel egy megrendelést - utasította McNaught - száz gallon
tengerészszürke műanyagfestékre, adj fel egy másikat is harminc gallon
belső fehér zománclakkra. Hozasd be azonnal az egészet a kikötői raktárba.
Mondd meg, hogy ma este hatra minden itt legyen, a szükséges ecsetekkel
és szórópisztolyokkal együtt. Szedj össze minden nélkülözhető takarítószert.
- Az emberek nem fognak lelkesedni – kockáztatott meg Pike egy halvány
megjegyzést.
- Rajongani fognak - jelentette ki McNaught -, egy ragyogó tiszta hajó, amin
minden tipp-topp, jót tesz a közhangulatnak. Ebben a könyvben olvashatod!
Indulj és intézd el a megrendeléseket. Ha visszajöttél, keresd meg a raktári
és felszerelési jegyzékeket és hozd ide őket. Ellenőriznünk kell a leltárt
mielőtt Cassidy megérkezik. Ha már itt van, semmi esélyünk a hiányokat
eltüntetni, vagy a felesleges holmikat kicsempészni.
- Igenis, uram. - A távozó Pike arcán ugyanaz a kifejezés honolt, mint az
előbb Burmanén.
McNaught székében elnyúlva töprengett. Csontjaiban érezte, hogy az utolsó
pillanatban becsúszik valami balhé. Egyetlen tétel hiánya teljesen elég lenne
ahhoz, hogy komoly bajt okozzon, hacsak nem fedezi a hiányt egy előzetes
jelentés. A többlet is rossz lenne, nagyon rossz. Az előző gondatlanságot
vagy szerencsétlenséget jelent. Az utóbbiból egyszerűen a kincstári javak
eltulajdonítására lehet következtetni, amely felett a kapitány szemet hunyt.
Ott volt például nemrégiben Williams esete a Motolla nehézcirkálón.
Valahol az Ökörpásztor csillagkép környékén hallotta az űrpletykát. Williams
tudtán kívül tizenegy tekercs villamoshuzallal rendelkezett, holott hivatalosan
csak tízet utaltak ki neki. Haditörvényszék kellett annak megállapításához,
hogy a többlettekercset - amely az egyik bolygón jelentős csereértéket
képviselt - nem kincstári raktárból lopták, vagy űrhajós nyelven „teleportálták
a fedélzetre". Williams azonban dorgálásban részesült - és az ilyesmi nem
szokta az előléptetést kedvezően befolyásolni.
Még mindig békétlenül morgolódott, amikor Pike, kezében egy irattartóval,
visszatért.
- Máris kezdjük, uram?
- Kénytelenek vagyunk. - Kelletlenül kiegyenesedett, gondolatban búcsút
mondott a szabad időnek és a csillogó fényeknek. - Úgyis elég időbe kerül a
hajó orrától a faráig mindent átnézni. Az emberek felszerelésének
ellenőrzését a végére hagyjuk.
Kivonult a fülkéből és elindult az orrba. Pike vonakodva követte.
Ahogy a nyitott főátjárón átléptek, Peaslake figyelt fel rájuk, nekiiramodott
és mögéjük zárkózott. Peaslake, a legénység rendes tagja, hatalmas kutya
volt, amelynek ősei lelkesebbek lehettek, mint amilyen válogatósak voltak.
Nyakában büszkén viselte vastag nyakörvét, melyen ez állt: Peaslake - a
Nyughatatlan tulajdona. Buzgón teljesített fő feladata az volt, hogy idegen
rágcsálókat távol tartson az űrhajótól, és ritka esetekben, hogy emberi
szemnek láthatatlan veszélyeket jelezzen.
Hármasban lejtettek hát tovább, McNaught és Pike, elkeseredetten
feláldozva a szórakozást a kötelességért, Peaslake pedig tettrekészségtől
lihegve, mint aki minden újban benne van, bármi legyen is az.
Amikor a vezetőfülkébe értek, McNaught lezökkent a pilótaülésbe és
átvette Pike-tól az irattartót.
- Te jobban ismered ezeket a vacakokat, mint én, - az én területem a
térképfülke, így most én olvasom a listát, te pedig ellenőrződ, hogy megvan-e
minden. - Kinyitotta az irattartót és elkezdte az első oldal tételeit felsorolni.
- K1. Sugáriránytű, D típus, egy darab.
- Megvan - mondta Pike.
- K2. Távolság és irányindikátor, elektromos, JJ típus, egy darab.
- Megvan.
- K3. Kikötői és fedélzeti gravitációs műszerek, Cassini-féle modell, egy
pár.
- Megvan.
Peaslake McNaught ölébe hajtotta fejét, értelmesen pislogott és nyüszített.
Kezdte megérteni, mit akarnak. Ez az unalmas tételes ellenőrzés pokoli
szórakozásnak ígérkezett. McNaught támaszt keresőén elnyúlt és Peaslake
fülével játszott, miközben átrágta magát a listán.
- K187. Gumipárnák, a pilóta és a másodpilóta részére, egy pár.
- Megvan.
Mire az első tiszt, Gregory megérkezett, már a fedélzeti hírközpont kis
kamrájánál tartottak, ott matattak a félhomályban, Peaslake már régen
undorral elvonult.
- M24. Tartalék minitelefon, három hüvelykes, T2 típus, hat darabból álló
készlet.
- Megvan.
A benéző Gregorynak elkeskenyedett a szeme és megkérdezte: - Hát itt mi
történik?
- Főrevizor a láthatáron. - McNaught az órájára pillantott. - Eredj, nézd
meg, hogy a raktárból érkezett-e valami rakomány, és ha nem, miért nem.
Aztán gyere segíts nekem, hadd legyen Pike-nak néhány óra szabad ideje.
- Ez azt jelenti, hogy tilos az eltávozás?
- Eltaláltad - méghozzá ameddig a nagyember itt nem járt és el nem ment. -
Pike-ra nézett. - Ha a városba mész, nézz szét az emberek után és küldd
haza, akit találsz. Semmi vita, semmi kivétel. Semmilyen alibi, semmi
haladék. Ez parancs.
Pike szerencsétlen látványt nyújtott, Gregory rábámult, elment, majd
visszatért és jelentette: - Húsz perc múlva itt az anyag a raktárból. -
Rosszkedvűen figyelte, ahogy Pike távozott.
- M47. Fedélzeti telefonvezeték, fonott szigetelt huzal, három dob.
- Megvan - felelte Gregory és gondolatban belerúgott saját magába, hogy
minek kellett neki éppen most visszatérnie a hajóra ...
A munka késő estig tartott, és másnap kora hajnalban kezdődött igazán.
Ekkor már az emberek háromnegyed része keményen dolgozott az űrhajón
kívül-belül, úgy végezve dolgát, mintha még el nem követett, de elhatározott
bűneikért rótták volna rájuk.
Ilyen körülmények között történt a második nap délutánján, hogy McNaught
csontjai bebizonyították, érzéseiknek prófétai erejük volt. A kapitány a
kilencedik oldalon tartott, miközben Jean Blanchard ellenőrizte a felsorolt
tételek jelenlétét és létezését. Körülbelül a tételek kétharmada után ütköztek
a sziklának, képletesen szólva, és kezdtek rohamosan süllyedni.
McNaught unottan olvasta: - V 1097. Ivópohár, zománcozott, egy darab.
- Itt van - mondta Blanchard és megtapintotta.
- V 1098. Fedeb, egy darab.
- Quoi? - kérdezte Blanchard meglepődve.
- V 1098. Fedeb, egy darab - ismételte meg McNaught.
- Mit áll ott, mintha villám csapott volna magába? Ez az űrhajó konyhája.
Maga a főszakács. Maga tudja, minek kellene a konyhájában lennie, vagy
nem? Hol az a fedeb?
- Soha nem is hallottam róla - jelentette ki Blanchard kereken.
- Hallania kellett róla. Itt van a felszereléslistán, jól kivehetően, rágépelve.
Fedeb, egy darab. Itt volt akkor is, amikor a felszerelést négy évvel ezelőtt
átvettük. Mi magunk ellenőriztük és alá is írtuk.
- Én semmiféle fedebet nem írtam alá - tagadta Blanchard. - A konyhában
ilyen holmi nincs.
- Tessék, nézze! - horkant fel McNaught és az orra alá dugta a papírt.
Blanchard megnézte és megvetően szipákolt. - Nekem van itt elektronikus
tűzhelyem, egy darab. Vannak speciális melegítőtartályaim, hitelesített
kapacitással, egy készlet. Vannak tepsiim, hat darab. De fedebem nincs.
Nem is hallottam még róla, nem ismerem. - Karját széttárva megvonta a
vállát. - Fedeb nincs.
- De hát kell lennie. - McNaught nem tágított. – És ami több, ha Cassidy
megjön, és még mindig nem lesz, akkor elszabadul a pokol.
- Majd Ön megtalálja - felelte Blanchard bizakodó hangon.
- Maga oklevelet kapott a Nemzetközi Szállodák Szakácstanfolyamán.
Maga oklevelet kapott a Kékszalag Szakácsművészeti Kollégiumon. Maga
háromszoros kitüntetést és oklevelet kapott az Űrhajózási Táplálkozási
Központtól. - McNaught vádlóan bökött a szakács felé. – És mindezek után -
maga nem tudja, mi az a fedeb?
- Nom d'un chienl - robbant ki Blanchard, és felháborodottan hadonászott. -
Ezerszer mondom, hogy fedeb nincs! Soha nem is volt. Az Úristen maga sem
képes megtalálni a fedebet, ha egyszer nem létezik. Mi vagyok én, varázsló?
- Márpedig az élelmezési felszerelés tartozéka – tartott ki McNaught
csökönyösen. - Kell, hogy legyen, ha egyszer a kilencedik oldalon szerepel. A
kilencedik oldal pedig azt jelenti, hogy a tétel a konyhában lakozik, és a
főszakács felelős érte.
- Ördögöt jelenti azt - utasította vissza Blanchard.
A falra erősített fémdobozkára mutatott. - A fedélzeti telefon hangszórója.
Az talán az enyém?
McNaught átgondolta a kérdést, és visszavonult. - Nem, az Burmané! Az ő
anyaga szerteszét az egész űrhajón megtalálható.
- Hát akkor őt kérdezze efelől az istenverte fedeb felől - közölte Blanchard
diadalmasan.
- Meg is teszem. Ha nem a magáé, akkor csak az övé lehet. De előbb
fejezzük be itt az ellenőrzést. Ha nem csinálom rendszeres alapossággal,
Cassidy megszabadít a rangjelzéseimtől. Visszapillantott a listára. - V 1099.
Feliratos nyakörv, bőr, rézveretes, kutya használatára. Ezt nem kell
megnéznie. Öt perccel ezelőtt láttam. - Kipipálta a tételt és folytatta: - V 1100.
Alvókosár, nádfonatú, egy darab.
- Itt van - mondta Blanchard, és a sarokba rúgta a kosarat.
- V 1101. Párna, habszivacs, alvókosárba való, egy darab.
- A fele van itt - jegyezte meg Blanchard. - A másik felét négy év alatt
elrágta.
- Elképzelhető, hogy Cassidy utasít bennünket, hogy vételezzünk egy újat.
Nem lényeges. Amíg a felét produkálni tudjuk, addig „okék" vagyunk. -
McNaught felállt, becsapta az irattartót. - Itt befejezzük. Megyek,
megkeresem Burmant a hiányzó tétel miatt.
A leltározási móka folyt tovább.
Burman kikapcsolta az URH vevőkészüléket, levette füléről a hallgatót és
kérdően felhúzta szemöldökét.
- A konyhában hiányzik egy fedeb - magyarázta McNaught. - Hol van?
- Miért tőlem kérdi? A konyha Blanchard birodalma.
- De nem kizárólag. Egy csomó vezetéked megy át rajta. Két konnektorod
is van benne, meg egy biztosító és egy fedélzeti telefonhangszóró. Hol a
fedeb?
- Életemben nem hallottam róla - képedt el Burman.
McNaught üvölteni kezdett. - Ne halljam ezt többé! Már akkor elegem volt
belőle, amikor Blanchard hajtogatta.
Négy évvel ezelőtt volt egy fedebünk. Itt áll, ni! Ez a mi példányunk,
ellenőriztük, aláírtuk. Eszerint aláírtunk egy fedebet is. Tehát biztosan volt
fedebünk. És meg kell találnunk, mielőtt Cassidy megérkezik.
- Elnézést, kapitány úr - mentegetőzött együttérzően Burman -, de nem
segíthetek.
- De gondolkozhatsz - förmedt rá McNaught. - Elöl a hajó orrában van egy
távolság- és iránymérő berendezés. Hogy nevezed te?
- Távírkának - felelte Burman rejtelmesen.
- Aztán - folytatta McNaught az impulzusgenerátorra mutatva - ezt hogy
hívod?
- Ez a gencsi!
- Gyermeteg elnevezések, hallod? Távírka és gencsi. Hát most törd a kis
eszed és próbálj visszaemlékezni, mi a csudát hívtál négy éve fedebnek?
- Legjobb tudomásom szerint - töprengett Burman - soha semmit nem
neveztem fedebnek.
- Hát akkor - kérdezte McNaught vészjóslóan – miért írtunk alá egyet?
- Én semmit sem írtam alá. A kapitány írt alá mindent.
- Miközben te és a többiek ellenőriztétek a tételeket. Négy évvel ezelőtt,
feltehetően a konyhában, azt mondtam: Fedeb, egy darab, és vagy te, vagy
Blanchard rámutattatok és azt mondtatok: „Megvan." Meg kellett bíznom
valamelyikőtök kijelentésében. A hozzáértők szavában meg kell bíznom. Én
gyakorlott navigátor vagyok, ismerem a legmodernebb navigációs
készülékeket, de nem ismerhetek minden egyebet is. Így meg kell bíznom az
emberekben, akik tudják, mi egy fedeb - vagy legalábbis tudniuk kellene.
Burmannak ragyogó gondolata támadt. - Amikor megkaptuk a felszerelést,
egy csomó holmi egy halomban hevert a hajó középső részén, a folyosókon
és a konyhában. Emlékszik, hogy utóbb kellett mindent szétválogatnunk és a
tulajdonképpeni helyükre hordanunk. Az a fedeb-vacak ma bárhol lehet. Nem
feltétlenül én, vagy Blanchard vagyunk a felelősek érte.
- Meglátom, mit mondanak a többi tisztek – egyezett bele McNaught, mert
az ötletet elgondolkoztatónak találta.
- Lehet, hogy Gregory, Worth, Sanderson, vagy valaki más dédelgeti azóta
is. De akárhol van is, meg kell találni. Vagy el kell számolni vele, ha
felhasználták.
Kiment a rádiós fülkéből. Burman grimaszt vágott utána, aztán ismét
felvette fülhallgatóit és babrálni kezdett a készülékén. Egy órával később
McNaught - arcán fenyegető kifejezéssel - visszatért.
- Egészen bizonyos - jelentette ki mérgesen -, hogy ilyesmi nincs a hajón.
Senki nem tud róla. Sejtelmük sincs róla.
- Húzzuk ki és jelentsük, hogy elveszett – tanácsolta Burman.
- Most, amikor itt tespedünk? Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy
mindenféle veszteséget, vagy sérülést haladéktalanul jelenteni kell. Ha azt
mondom Cassidynek, hogy a fedebet valahol az űrben elvesztettük, rögtön
tudni akarja majd, mikor, hol, hogyan, és miért nem jelentettem. Nem is
beszélve arról, milyen felfordulás lenne, ha kiderülne, hogy a készülék
félmilliót ér. Nem intézhetem el az ügyet egy könnyed kézlegyintéssel.
- Hát akkor mi a megoldás? - kérdezte Burman, ártatlanul, egyenest a
csapdába sétálva.
- Csakis egy megoldás van - jelentette ki McNaught. - Te csinálsz egy
fedebet.
- Kicsoda? Én? - kapta fel a fejét Burman.
- Te bizony! Egyébként egészen biztos vagyok benne, hogy úgyis a te
vacakod.
- Miért?
- Mert tipikusan úgy hangzik, mint a te szerkentyűid gyermeteg
elnevezései. Egyhavi fizetésembe le merném fogadni, hogy ez a fedeb valami
ilyen tudományos halandzsa.
Gondolom, a fedéshez, rejtőzéshez lehet köze. Talán valamilyen szerkezet,
ami megkönnyíti az észrevehetetlen megközelítést.
- Azt a műszert „motoszkának" hívjuk – tájékoztatta Burman készségesen.
- Na látod! - mondta McNaught, mintha döntő érvet hallott volna. - Tehát
csinálsz egy fedebet. Holnap este hatkor kész lesz, hogy megtekinthessem.
Legyen minél meggyőzőbb és tetszetősebb. Főleg a működése legyen
meggyőző.
Burman felállt, karjai tehetetlenül lötyögtek és rekedten kérdezte: - Hogy a
csodába csináljak fedebet, ha azt sem tudom, mi az?
- Cassidy sem tudja - mondta McNaught és a rádiósra kacsintott. - Cassidy
főleg mennyiségi ellenőr. Megszámolja a dolgokat, rájuk néz, igazolja, hogy
léteznek, meghallgatja a tájékoztatásokat, hogy kielégítően működnek-e vagy
már elkoptak. Mindössze egy jól hangzó halandzsát kell le adnunk és közölni
vele, hogy ez a fedeb.
- Szent Kleofás! - mondta Burman felvillanyozódva.
- Most ne hagyatkozzunk a bibliai alakok kétes segítségére - dorgálta
McNaught. - Használjuk inkább istenadta eszünket. Ragadd meg a
forrasztópákádat és csinálj egy minőségi fedebet holnap este hatra. Ez
parancs!
Távozott, roppant elégedetten, hogy megtalálta a megoldást. Burman
ottmaradt, a falra meredt és megnyalta az ajkát, egyszer, azután még
egyszer.
Vane W. Cassidy ellentengernagy pontosan a megadott időben érkezett.
Tömzsi, pocakos kis ember volt, pirospozsgás arccal, szemei, mint egy
huzamosabb ideje döglött halé. Peckesen járt, mint aki tisztában van
személye fontosságával.
- Á, kapitány, magánál biztosan minden rendben van.
- Általában, uram - biztosította őt McNaught könnyedén. - Ügyelek rá. -
Szavain érződött a meggyőződés.
- Kitűnő! - helyeselt Cassidy. - Szeretem az olyan parancsnokokat, akik
komolyan veszik a felelősségüket. Fájdalom, akad néhány, akinél nem így
van. - Átvonult a hajó középső részén, dülledt halszemei felfedezték a friss
fehér mázolást. - Hol óhajtja kezdeni, az orrban, vagy a farban?
- A leltárlistáim az orrtól a far felé haladnak. Talán jobban áttekinthetőek, ha
ebben a sorrendben használjuk őket.
- Helyes, helyes. - Fontoskodva törtetett az űrhajó orra felé, közben
lehajolt, hogy megsimogassa Peaslake-t és megvizsgálja a kutya nyakörvét. -
Látom, jól gondozzák. Hasznosnak bizonyult az állat?
- Öt emberem életét mentette meg a Mardián, mert ugatásával
figyelmeztette őket a veszélyre.
- Feltételezem, hogy az esetet részletesen leírta a hajónaplóba, nemde?
- Természetesen, uram. A hajónapló a térképfülkében ellenőrzésre készen
áll.
- Mindent a maga idejében. - Az irányító fülkébe érve, Cassidy leült, átvette
az irattartót McNaughttól, és nekikezdett: - K1. Sugáriránytű, D típus, egy
darab.
- Ez az, uram - mutatta a műszert McNaught.
- Megfelelően működik?
- Igen, uram.
Így folytatták, átmentek a fedélzeti hírközpont fülkéjébe, a számítógép-
terembe, és áthaladtak még egy sor helyiségen, míg elérkeztek a konyhába.
Itt Blanchard feszített frissen mosott fehér öltözékében és védekezésre
készen szemlélte a jövevényt.
- V 147. Villamos tűzhely, egy darab.
- Itt van - mondta Blanchard, megvetően rábökve.
- Megfelel? - faggatta Cassidy, halszemeit a szakácsra meresztve.
- Nem elég nagy - jelentette ki Blanchard. Széles karmozdulata az egész
konyhát átfogta. - Semmi sem elég nagy. Kevés a hely. Minden túl kicsi itt, én
chef de cuisine vagyok, ez a konyha meg inkább csak kuckó.
- Ez hadihajó, nem luxusjárat - förmedt rá Cassidy. Ismét elmerült a
listában. - V 148. Időzítő berendezés a villamos tűzhelyhez, egy darab.
- Itt van - köpte ki a szavakat Blanchard, mint aki kész az egészet a
legközelebbi kikötőben akár csúzliból kilőni, csak előbb Cassidy adjon hozzá
egy villát.
Cassidy közben egyre lejjebb jutott a listán, közeledett a kritikus tétel és az
ideges feszültség nőttön-nőtt. Azután elhangzott: - V 1098. Fedeb, egy darab.
- Morbleu! - Blanchard szemei szikráztak. - Már megmondtam, és most is
mondom, soha az életben ...
- A fedeb a rádiós fülkében van, uram - vágott közbe sietve McNaught.
- Valóban? - Cassidy ismét lenézett a jegyzékre. - Akkor miért a konyhai
felszereléssel együtt szerepel?
- A felszerelés vételezésekor a konyhába helyeztük el, uram. Azoknak a
hordozható készülékeknek egyike, amelyeket bárhol felállíthatunk, ahol csak
szükség van rá.
- Hm-m-m! Akkor át kellett volna vezetni a rádiós fülke leltárjegyzékére.
Miért nem vezette át?
- Helyesebbnek tartottam megvárni Önt, mint erre illetékest, uram.
A halszemek helyeslést tükröztek.
- Igen, ezt nagyon helyesen tette, kapitány. Akkor most én át is vezetem. -
Kihúzta a tételt a kilences lapról, szignálta, bevezette a tizenhatos lapra, azt
is szignálta - V 1099. Feliratos nyakörv, bőr... ja igen, azt láttam. A kutya
nyakán volt.
Kipipálta. Egy órával később bevonult a rádiós fülkébe. Burman felállt,
vállait egyenesre merevítette, de keze-lába izgett-mozgott. Szemei majd
kiugrottak, néma rettenettel meredt McNaughtra. Ügy állt ott, mint akinek
sündisznó került a nadrágjába.
- V 1098. Fedeb, egy darab - olvasta Cassidy, szokott, semmi
értelmetlenséget nem tűrő hangon.
Burman, egy rosszul beállított robot darabos mozgásával kis dobozt
nyújtott át. A dobozon mutatók, kapcsolók és színes lámpák voltak. Úgy
nézett ki, mint ahogy egy rádióamatőr képzeli a gyümölcs-hámozógépet.
Lenyomott egy sor kapcsolót. A fények kigyulladtak, titokzatos kombinációkat
alkottak.
- Ez az, uram - nyögte ki a rádiós nagy nehezen.
- Aha! - Cassidy felkelt a székből és közelebb lépett, hogy jobban
megszemlélhesse a szerkezetet. - Nem emlékszem, hogy ezt a tételt már
láttam volna. De hát manapság ugyanannak a berendezésnek is annyiféle
változata van. Megfelelően működik?
- Igen, uram.
- A leghasznosabb dolgok egyike az űrhajón - tette még hozzá McNaught.
- Mit csinál? - faggatózott Cassidy, mintegy lehetőséget adva Burmannak,
hogy átnyújtsa neki tudása gyöngyszemét.
Burman elsápadt.
McNaught sietve közbeszólt. - A részletes tájékoztatás nyilván túl bonyolult
és technikai jellegű lenne, de a legegyszerűbben fogalmazva, a műszer
lehetővé teszi, hogy egyensúlyt hozzunk létre ellentétes gravitációs mezők
között. A fények változása az egyenlőtlenség kiterjedését és fokát jelzi az
adott időpontban.
- Rendkívül szellemes ötlet - tette hozzá Burman, akit egyszeriben
vakmerővé tettek a hallottak. - A Finlay-féle konstanson alapul.
- Értem - mondta Cassidy és egy szót sem értett. Visszaült a székébe,
kipipálta a fedebet és folytatta a leltározást. - Z 44. Kapcsolótábla,
automatikus, negyvencsatornás fedélzeti hírközlőhöz, egy darab.
- Itt van, uram.
Cassidy a tárgyra bámult, azután vissza a listára. A többi jelenlevő ezt a
pillanatnyi szórakozottságát használta ki, hogy lopva megtörölje homlokát.
Győzelem volt.
Minden rendben.
És már harmadszor!
Vane W. Cassidy ellentengernagy kellemes benyomásokkal, dicséreteket
osztogatva távozott. Egy óra sem telt bele, a legénység a városban lődörgött.
McNaught Gregoryval felváltva élvezte a vidám fényözönt. A következő öt
napon minden csupa nyugalom és szépség volt.
A hatodik napon Burman rádiogramot hozott be, lecsapta McNaught
íróasztalára és várta a hatást. Elégedetten állt a kapitány előtt, olyan ember
öröme sugárzott róla, akinek az érdemeit éppen most fogják elismerni.
„Terra Központ a Nyughatatlannak. Nagyjavításra és újrafelszerelésre
azonnal térjen ide vissza. Tökéletesített hajtómű kerül beépítésre. Feldman.
Űrhajós Op. Parancsnokság. Sirisec."
- Vissza a Terrára - ujjongott McNaught. - A nagyjavítás pedig legalább egy
hónap szabadságot jelent. - Burmanra nézett. - Közöld az összes ügyeletes
tiszttel, hogy menjenek be a városba és szedjék össze a legénységet. Ha
megtudják, miről van szó, rohanni fognak.
- Igenis, uram - felelte Burman fülig érő vigyorral.
Két héttel később is csupa vigyorgó képet lehetett látni. A szíriuszi kikötő
messze elmaradt, a Nap már kivehető folttá vált a csillagok sokaságának
ragyogó ködében. Még tizenegy hét utazás, de megéri! Vissza a Terrára.
Éljen!
A kapitány fülkéjében azonban egy este egy csapásra megszűnt a jókedv,
amikor Burman hirtelen elszabadította a szellemeket. A rádióstiszt belépett,
majd szája szélét rágva várta, hogy McNaught befejezze a hajónapló írását.
McNaught végre félretolta a könyvet, felnézett, és összeráncolta
szemöldökét. - Mi van veled? Gyomorgörcseid vannak, vagy mi?
- Nem, uram. Csak gondolkoztam.
- És az ilyen fájdalmas?
- Gondolkoztam - ismételte Burman változatlanul gyászos hangon. -
Nagyjavításra megyünk. Tudja, mit jelent ez? Mi lesétálunk a hajóról és egy
bandányi szakember felsétál rá. - Tragikusan bámult a kapitányra. -
Szakembereket mondtam.
- Persze, hogy szakemberek - hagyta rá McNaught. - A felszerelést nem
vizsgálhatja és hozhatja rendbe hülyék gyülekezete.
- Hát egyetlen szakember nem is lesz elég a fedeb rendbe hozására -
robbant ki Burman. - Ahhoz egy zseni kellene.
McNaught hátralökte a székét, arcán úgy változtak a kifejezések, mintha
álarcokat cserélgetne.
- Pattogó Júdás! Az egész ügyről megfeledkeztem. Ha a Terrára érkezünk,
azokat a fickókat nem tudjuk tudományos halandzsával szédíteni.
- Nem bizony, kapitány úr, nem tudjuk - helyeselt Burman. A
megállapításhoz semmit sem tett hozzá, de a képéről üvöltött: „Te vittél bele
ebbe. Neked kell kihúzni belőle." Egy darabig várt, miközben McNaught
feszülten gondolkozott, azután kitört. - Mi a véleménye?
McNaught vonásaira lassanként visszatért az elégedett vigyor, miközben a
rádióstisztnek válaszolt. - Törd össze az egészet és tápláld be a
dezintegrátorba.
- Ezzel még nincs megoldva a kérdés - mondta Burman. - Változatlanul
hiányzik egy fedebünk.
- Nem fog hiányozni. Most mindjárt rádiogramban jelentem, hogy az
őrszolgálat viszontagságai következtében elpusztult. Fél szemét cinkos
kacsintással lehunyta. - Most éppen hajtómű nélkül repülünk. - Kinyújtotta a
kezét egy üzenet-űrlapért és firkálni kezdett rá, miközben Burman
mérhetetlen megkönnyebbüléssel figyelte:
„Nyughatatlan a Terra Központnak. V 1098 leltári tétel, egy fedeb, Nagy és
Kis Hector ikernapok terén áthaladva gravitációs stress hatásra szétesett.
Üzemanyagként felhasználva. McNaught kapitány."
Burman elrohant a rádiós fülkébe és elindította a jelentést a Föld felé.
Újabb két napig béke és nyugalom honolt. De a legközelebbi alkalommal
Burman rohanva ment a kapitány fülkéjébe, és felettébb nyugtalannak
látszott.
- Általános hívás, kapitány úr - lihegte, és McNaught kezébe nyomott egy
papírszeletet:
„Terra Központ minden szektornak. Sürgős és fontos. Egyetlen űrhajó sem
hagyhatja el támaszpontját. Küldetésben repülő űrhajók azonnal szálljanak le
legközelebbi űrkikötőben. További utasítások következnek. Welling. Riadó-és
Mentőparancsnokság. Terra."
- Ez valami nagy disznóság lehet - állapította meg McNaught teljes
nyugalommal. Átballagott a térképszobába, Burmannal a sarkában. Kis ideig
tanulmányozta a térképet, azután a fedélzeti telefonon felhívta a
vezérlőfülkében Pike-ot és kiadta az utasítást: - Valami pánik tört ki.
Minden űrhajónak le kell szállnia. Zaxtedportba megyünk, körülbelül
háromnapos út. Azonnal pályamódosítás. Tizenhét fok jobbra, deklináció tíz. -
Letette a kagylót és tulajdonképpen most kezdte felfogni, mi történt. - Elvitte
az ördög a szép hónapunkat a Terrán. És Zaxtedet soha nem állhattam.
Büdös. A legénység gyilkos hangulatban lesz, és meg is értem őket.
- Mit gondol kapitány úr, mi történhetett? – kérdezte Burman. Egyszerre
hatott aggodónak és bosszúsnak.
- A jó ég tudja. Az utolsó ilyen általános hívás hét évvel ezelőtt jött, amikor
egy űrhajó félúton a Mars felé felrobbant. Akkor szállították le az összes
űrhajót, amíg az ügyet kivizsgálták. - Állat dörzsölgetve töprengett, azután
folytatta: - Előtte pedig akkor adtak általános hívást, amikor a Süvítő teljes
legénysége bedilizett. Bármi történt is most, biztosra veheted, hogy komoly
dolog.
- Csak nem tört ki űrháború?
- Aztán ki ellen? - McNaught elégedetten legyintett. - Senkinek sincsenek
olyan űrhajói, amelyek szembeszállhatnának velünk. Nem, biztos valami
műszaki hibáról van szó. Hamarosan megtudjuk. Nyilván közlik velünk, még
mielőtt Zaxtedre érünk, vagy röviddel utána.
Közölték. Hat órán belül. Burman arcára fagyott a rémület, amikor
berontott. - Mi ütött beléd? - kérdezte McNaught meglepetten.
- A fedeb - dadogta Burman, olyan mozdulatokkal, mintha láthatatlan
pókokat akarna lesöpörni magáról.
- Mi a fene van vele?
- Gépelési hiba. A listán fed.ebként kellene szerepelnie.
A parancsnok bambán meredt rá.
- Fed. eb? - visszhangozta, és szájában szinte megavasodott a szó.
- Nézze meg saját maga. - Az üzenetet az asztalra csapva, kitántorgott a
fülkéből, az ajtó tétován lengett.
McNaught mogorva pillantást vetett a rádióstiszt után, azután olvasni kezdte
az üzenetet:
„Terra Központ a Nyughatatlannak. V 1098 számú jelentésükhöz űrhajó
fedélzeti ebéről, Peaslake-ről. jelentsék részletesen, hogyan és milyen
körülmények között esett szét állat gravitációs stress hatásra. Hallgassák ki
legénységet és minden észrevételt rögzítsenek. Sürgős és fontos. Welling.
Riadó- és Mentőparancsnokság. Terra."
Fülkéjének magányában McNaught szép lassan rágni kezdte a körmeit.
Időnként egyet-egyet kancsalított, ahogy megnézte, mennyire jár már közel
az élő húshoz.
Frederik Pohl:
(ford.: Mesterházi Márton)
I.
Június 15-én reggel Guy Burckhardt sikoltva ébredt álmából.
Ez az álom minden eddiginél valószerűbb volt. Még mindig érezte
dobhártyájában és a bőrében az éles fém szaggató robbanását, a heves
lökést, amely kipöndörítette ágyából, s az iszonyú hőhullámot.
Görcsösen felült, és belebámult a csöndes szobába s az ablakon beömlő
napfénybe. Nem hitt a szemének.
- Mary? - egészen kificamodott a hangja.
A felesége nem volt a szomszéd ágyban. Az összetúrt ágyneműről
lecsúszott a takaró, nemrég kelhetett fel az asszony, de az álom emléke
olyan erős volt Burckhardtban, hogy a padlón kereste, mintha a robbanás
kivetette volna őt az ágyából. Az asszony azonban nem volt ott. Persze hogy
nem, mondta Burckhardt magában, míg végignézett az ismerős
öltözőasztalon és a papucstartón, a makulátlan ablaküvegen és a sértetlen
falakon. Álom volt az egész.
- Guy? - kiáltotta felesége nyafogósan a lépcső aljából.
- Guy szívem, valami baj van?
- Semmi - szólt vissza a férfi gyönge hangon.
Egy darabig csönd volt. Aztán Mary habozva megszólalt: - Kész a reggelid.
Biztos, hogy nincs semmi baj? Mintha kiáltottál volna ...
- Rosszat álmodtam, szívem. - Burckhardtba visszatért az önbizalom. -
Mindjárt megyek.
Szép kis álom volt, töprengett, miután kedvenc langyos zuhanya alá állt. A
rossz álom nem szokatlan dolog, különösen, ha robbanással kapcsolatos.
Harminc éve rettegünk a hidrogénbombától, ki ne álmodott volna
robbanásról?
Még Mary is, mint kiderült. Burckhardt elkezdte mesélni az álmát, és Mary
közbevágott:
- Te is? - El volt képedve. - Képzeld, szívem, ugyanazt álmodtam én is. No
nem egészen, de majdnem. Hallani nem hallottam semmit. Azt álmodtam,
hogy valami miatt fölébredtem, aztán hirtelen egy villanás, és ütést éreztem a
fejemen. Ez volt az egész. A tied is?
Burckhardt köhintett. - Nem, nem egészen - mondta. Mary nem volt
kimondottan acélidegzetű asszony. Fölösleges lenne - állapította meg
magában - beszámolni a sok apró részletről, ami álmát oly reálissá tette. Mit
meséljen neki a szilánkká törő bordáiról, a torkát égető sós ízről, s arról a
szörnyű érzésről, hogy ez a halál. - Talán valami robbanás történt bent a
városban. Biztosan azt hallottuk, és az hatott ránk álmunkban - mondta.
Mary átnyúlt az asztalon, szórakozottan megsimogatta a kezét. - Lehet -
bólintott. - Már majdnem fél nyolc, szívem. Sietned kellene. Nem késhetsz el
a hivatalból.
Burckhardt bekapta, ami maradt, megcsókolta az asszonyt és elrohant -
nem is azért, hogy pontosan beérjen, hanem hogy lássa, úgy van-e, ahogy
gondolta.
De Tylerton belvárosa olyan volt, mint máskor. Burckhardt a buszból
kritikus szemmel kutatott robbanásra valló jelek után, de hiába. Sőt, Tylerton
kellemesebb látványt nyújtott, mint valaha. Csípős, friss reggel volt, az ég
felhőtlen, a házak tiszták, hívogatóak. Ügy látszik, lefúvatták a port az
Elektromos Művek épületéről, a város egyetlen felhőkarcolójáról - ez a
büntetés azért, hogy a Contro Vegyiművek telepét a külvárosba helyezték; a
kaszkád sűrítőtelep égéstermékei nyomot hagynak a kőépületeken.
A buszon nyoma sem volt a szokásos tömegnek, így aztán Burckhardt
senkit sem tudott kifaggatni a robbanásról.
Mikor pedig az ötödik és a Lehigh utca sarkán leszállt, s a busz fojtott
nyögéssel eltűnt előle, Burckhardt már szinte végleg eldöntötte magában,
hogy képzelődés volt az egész. A hivatal előcsarnokában odalépett a
cigarettásbódéhoz, de nem Ralph állt a pult mögött. Egy ismeretlentől kellett
megvennie a csomag cigarettáját.
- Hol van Mr. Stebbins? - kérdezte.
- Beteg, kérem - mondta a férfi udvariasan. – Holnap már bent lesz. Egy
csomag Mariin?
- Chesterfield - helyesbített Burckhardt.
- Hogyne, kérem - mondta a másik. De egy ismeretlen sárga-zöld dobozt
vett le a polcról és csúsztatott át a pulton.
- Próbálja ki, kérem ajánlotta. Köhögés elleni gyógyszer van hozzákeverve.
Megfigyelte már, mennyire megkínozzák a szokásos cigaretták az embert
néha?
Burckhardt gyanakodott.
- Nem is hallottam erről a márkáról.
- Persze hogy nem. Egészen új termék. – Burckhardt habozott, a másik
nógatta. - Nézze, próbálja ki az én felelősségemre. Ha nem ízlett, hozza
vissza az üres csomagot, és visszakapja a pénzét. Tisztességes üzlet, nem?
Burckhardt megvonta a vállát. - Elvégre nem veszítek rajta. De azért adjon
egy csomag Chesterfieldet is, legyen szíves.
A lift előtt kinyitotta a dobozt, és rágyújtott. Nem is rossz, állapította meg,
bár minden vegyileg kezelt dohányt eleve gyanúsnak tartott. De Ralph
helyetteséről nem volt valami nagy véleménye. Bolondokháza lenne a bódé is
meg az előcsarnok is, ha ez az ember minden vevőnek így akarna eladni.
A lift ajtaja mély zenei hangot adva kinyílt. Két-három másik alkalmazottal
együtt Burckhardt is beszállt; odabólintott nekik, míg az ajtó becsukódott. A
zenei hang abbamaradt, s a lift tetején a hangszóró megkezdte szokásos
reklámműsorát.
De nem a szokásos műsort, döbbent rá Burckhardt. Oly régen állta a
kényszerkampányt, hogy szinte meg sem hallotta a szöveget, de az épület
alagsorából most valami más tekercset játszottak le, és erre figyelnie kellett.
Nemcsak a márkák voltak csaknem mind újak; a program felépítése is más
volt.
Soha nem kóstolt alkoholmentes üdítő italokat hirdetett egy makacsul
visszatérő goromba ritmusú versike. Gyorsított halandzsa-párbeszéd
következett két tízéves forma fiúhang között, amelynek valami édesség volt a
tárgya; a párbeszédet parancsoló basszus zárta le: „Menj máris és végy egy
pazar Csoki-Hammot, most rögtön, és kapd be nyomban. Milyen pikáns ez a
Csoki-Hamm! Ez igen! Ez Csoki-Hamm!" Utána hüppögő női hang: „Bár lenne
egy Feckle Frizsim! Akármit adnék egy Feckle Frizsiért!" Ez utóbbi közepén
ért fel Burckhardt a maga emeletére. Kiszállt. Valahogy furcsán érezte magát.
A reklámműsorból hiányoztak az ismerős nevek; hiányzott a megszokottság
nyugodt érzése.
De szerencsére az iroda teljesen normális volt - kivéve azt, hogy Mr. Barth
nem volt bent. Az információs fülkében ásítozó Miss Mitkin nem tudta
pontosan, mi van vele. - Telefonáltak otthonról, ennyi az egész. Holnap bent
lesz.
- Talán kint van a telepen. Nem messze van tőlük.
A nő arca meg se rezdült.
- Igen.
Burckhardtnak hirtelen eszébe jutott:
- De június 15-e van! Ma kell feladni a második negyedévi adóbevallást! És
neki kell aláírnia!
Miss Mitkin vállat vont, jelezve, hogy ez már Burckhardt problémája, nem
az övé. És folytatta a körömápolást.
Burckhardt teljesen kétségbeesve ért az asztalához. Nem arról van szó,
mintha ő nem írhatná alá a bevallást. Egyszerűen csak nem az ő dolga,
hanem Barthé. Ezt a felelősséget hivatalból Barthnak kellene vállalnia, mint a
Contro Vegyiművek belvárosi hivatala irodavezetőjének.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felhívja Barthot otthon, vagy
megpróbálja elérni a gyárban, de elég hamar lemondott az ötletéről. Nem
nagyon szerette a gyárbelieket, örült, ha minél kevesebbszer találkozott
velük. Egyszer Barthtal kiment a gyárba; zavaró és bizonyos értelemben
félelmetes élmény volt. Néhány adminisztrátoron és mérnökön kívül egy lélek
sem volt a gyárban - illetve, javította ki magát Burckhardt, Barth szavára
emlékezve, egyetlen élőlény sem -, csak a gépek.
Mint Barth magyarázta, minden gépet komputer irányított, amelynek
elektronikus gubancai egy ember teljes emlékezetét és gondolkodását
tartalmazták. Kellemetlen gondolat. Barth nevetve biztosította, hogy ez nem
afféle Frankenstein-dolog, sírrablással, meg gólemmel. Csak arról van szó,
hogy egy emberi szokásrendszert az agykéreg sejtjeiből átvisznek az
elektronika világába. Ettől még az embernek nem esik baja, és a gépből sem
lesz szörnyeteg.
Burckhardt ennek ellenére sem érezte jól magát.
Kiverte a fejéből Barthot, a gyárat s a többi apró, zavaró körülményt, és
nekilátott az adóbevallásnak. Délig tartott, amíg minden adatot ellenőrzött -
Barth tíz perc alatt elkészült volna az egésszel emlékezetből, meg a
noteszából, motoszkált agyában a sértődöttség.
Az űrlapot borítékba tette, lezárta, és kiballagott Miss Mitkinhez. - Mivel Mr.
Barth nincs bent, egymást váltva kell ebédelnünk. - Kezdje maga.
- Kösz - Miss Mitkin réveteg mozdulattal kivette retiküljét az íróasztalfiókból
és hozzálátott, hogy kikészítse magát.
Burckhardt odanyújtotta neki a borítékot.
- Leadná a postázóba? Hm, egy pillanat. Fel kellene hívnom Mr. Barthot,
hogy informáljam. Mit mondott a felesége, telefonálhatunk neki?
- Nem mondta. - Miss Mitkin gondosan mázolta ajkát a Kleenexszel. - Nem
is a felesége volt. A lánya telefonált, ő hagyta az üzenetet.
- A gyerek? - Burckhardt összevonta a szemöldökét. -
Hát nincs az iskolában?
- Én csak azt mondtam, hogy telefonált.
Burckhardt visszament a szobájába, és undorodva méregette asztalán az
érintetlen napi postát. Nem szerette a lidérces álmokat, az egész napját
tönkretették. Ágyban kellett volna maradnia, igaza van Barthnak.
Furcsa dolog történt vele hazafelé. A legközelebbi buszmegállónál valami
csődület volt - valaki valami új hűtőszekrényről üvöltözött -, így aztán
Burckhardt egy megállót gyalog ment. Meghallotta a busz hangját, ügetésnek
eredt. A háta mögött azonban valaki nevén szólította. Hátranézett; alacsony,
agyonhajszolt kinézésű férfi sietett oda hozzá.
Burckhardt pillanatnyi habozás után felismerte. Swansonnak hívták,
véletlen ismeretség volt. A busz már elment, futott át az agyán.
- Hello - mondta.
Kétségbeesett sürgetés ült Swanson arcán.
- Burckhardt? - kérdezte különös fűtöttséggel. Aztán csak állt, állt,
rámerevedve, arcán a sürgetés gyönge reménnyé halványult, majd
sajnálkozásba fordult. Valamit akar, valamire vár, gondolta Burckhardt, de
fogalma sem volt, hogy mit.
Elköhintette magát és újra azt mondta:
- Hello, Swanson.
Swanson azonban még csak nem is nyugtázta a köszönést. Csak mélyen
felsóhajtott.
- Tárgytalan - motyogta, nyilván önmagának. Szórakozottan bólintott, aztán
elment.
Burckhardt utánanézett, míg a csapott vállú alak el nem tűnt a tömegben.
Furcsa nap volt a mai, sosem szerette az ilyet. Nem mentek rendben a
dolgok.
Ezen borongott a buszon is hazafelé. Semmi szörnyű vagy tragikus nem
történt, csak valami teljesen szokatlan.
Az ember éli az életét, mint sokan mások, és kialakítja magában a
benyomások és reakciók rendszerét. Az ember számít dolgokra. Ha például
kinyitja a fehér faliszekrényt, a borotvakészlet a második polcon van; vagy
amikor bezárja az ajtót maga után, kicsit mindig meg kell rántania a kilincset,
hogy a kulcs rendesen elforduljon a zárban.
Az ember életét nem a tökéletesen rendben levő dolgok teszik
megszokottá, hanem azok a dolgok, amelyeknek egy csöpp hibája van: a
meg-megakadó zár, a lépcsőfeljáró tetején levő villanykapcsoló, amelyiket
mindig külön meg kell nyomni, mert a rugója megereszkedett, vagy a
szőnyeg, amelyik mindig megcsúszik az ember lába alatt.
Nem Burckhardt életrendjével, hanem az apró hibás dolgokkal volt baj.
Például Barth nem jött be, pedig mindig be szokott jönni.
Ezen töprengett Burckhardt ebéd közben is. Felesége megpróbálta
kizökkenteni, a szomszédokkal való esti bridzspartihoz próbált kedvet
csinálni. Anne és Farley Dennermant, a szomszéd házaspárt Burckhardt
kedvelte. Ismerte őket, amióta az eszét tudja. De aznap este ők is furcsák és
töprengők voltak, alig figyeltek egymásra; Dennerman a telefonszolgálatra
panaszkodott, Dennermanné az újabban elburjánzó ízléstelen
tévéreklámokra.
Burckhardt a legjobb úton volt ahhoz, hogy megdöntse saját
szórakozottsági rekordját, mikor éjfél körül egyik pillanatról a másikra - és
meglepő módon a történtek teljes tudatában - befordult a fal felé és elnyomta
az álom.
II.
Június 15-én reggel Burckhardt sikoltva ébredt álmából.
Minden eddigi álmánál valószínűbb álomlátás gyötörte.
Még mindig fülébe csengett a robbanás, még mindig érezni vélte a
légnyomást, amely a falhoz vágta. Teljesen érthetetlennek érezte, hogy ott ül
az ágyán, egyenes derékkal, és a szobában minden a szokott helyén van. Az
asszony cipője kopogott a lépcsőn.
- Szívem! - kiáltotta. - Mi baj?
- Semmi! - mormogta. - Rosszat álmodtam.
Az asszony a szívére tette a kezét, míg megnyugodott. Aztán sértődötten
rákezdte:
- Úgy megijesztettél...
De az utcáról berobbanó zaj félbeszakította. Éktelenül hangosan sziréna
vijjogott, csengő lármázott.
Burckhardték egy pillanatig egymásra néztek, aztán ijedten rohantak az
ablakhoz.
Az utcán egyetlen tűzoltóautó sem rohant, egyetlen kis furgon poroszkált a
házak között. A furgon tetejéről négy hangszóró üvöltött. Ezek sugározták a
szirénavijjogást, a csengő lármáját, meg a nehéz teherautók dübörgését. A
rohanvást helyszínre érkező tűzoltóautókról készített hangfelvétel tökéletes
illúziót keltett.
Burckhardt megrökönyödötten kiáltotta:
- Mary, ez a törvénybe ütközik! Tudod, mit csinálnak ezek? Magnóra vettek
egy tűzesetet, és azt játsszák le. Mit akarnak?
- Biztos rossz tréfa - vélte az asszony.
- Tréfa? Hogy az egész környéket reggel hatkor fölverik? - megrázta a fejét.
- Tíz percen belül itt a rendőrség - jósolta. - Figyeld meg.
De a rendőrség nem szállt ki. Se tíz percen belül, se később. Akárki volt a
kocsiban ülő tréfacsináló, rendőrségi engedélye volt a hecchez.
A furgon megállt a házak között, és néhány percig hallgatott. Aztán
megreccsent a hangszóró, s egy hatalmas orgánum rázendített:
- Feckle Frizsi! Feckle Frizsi! Kell nekem a Feckle Frizsi! Feckle, Feckle,
Feckle, Feckle, Feckle, Feckle ...
S megint elölről. Addigra már minden ablakon emberek bámultak ki az
egész környéken. Ez a hang nemcsak egyszerűen erős volt, meg lehetett
süketülni tőle.
Burckhardt megpróbálta túlordítani a hangzavart: - Mi a fene ez a Feckle
Frizsi?
- Biztos valami hűtőszekrény, szívem - visított vissza az asszony
ügyefogyottan.
A hangorkán hirtelen elcsitult. A furgon hallgatott. Még párás volt a reggel;
a napsugarak szinte vízszintesen súrolták a tetőket. Hihetetlennek tűnt, hogy
egy perccel azelőtt az egész környék egy hűtőszekrény nevétől harsogott.
- Valami őrült reklámtrükk - mondta keserűen Burckhardt. Ásítva hátat
fordított az ablaknak. - Akár fel is öltözhetünk. Remélem, vége a...
Hátulról érte az üvöltés; mintha dobhártyán ütötték volna. Éles, gunyoros
hang repesztette a levegőt, hangosabb volt, mint a végítélet harsonája.
- Van már hűtőszekrénye? Akkor büdös! Ha nem Feckle Frizsi, akkor
büdös! Ha tavalyi Feckle Frizsi, akkor is büdös! Csak a legújabb Feckle Frizsi
éri meg a pénzt! Tudja maga, kiknek van Ajax hűtőszekrényük? A
homokosoknak van Ajax hűtőszekrényük! Tudja maga, kiknek van Triplecold
hűtőszekrényük? Az anarchistáknak van Triplecold hűtőszekrényük! Ami nem
Feckle Frizsi, és nem a legújabb modell, az büdös!
A beszélő hangja szinte eltorzult a dühtől: - Mi figyelmeztettük magát!
Azonnal induljon, és vegye meg a legújabb Feckle Frizsit! Gyerünk! Gyerünk
a Feckle Frizsiért! Gyerünk, gyerünk, gyerünk. Feckle, Feckle, Feckle, Feckle,
Feckle, Feckle ...
Végre-valahára elhallgatott. Burckhardt megnyalta az ajkát és az
asszonyhoz fordult:
- Azt hiszem, szólni kellene a rendőrségnek ... – mikor újra megdördültek a
hangszórók. Ez mély ütés volt; annak is szánták.
- Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle. Az olcsó
hűtőkben megromlik az. étel. Jön a betegség és az okádás. A mérgezés és a
halál. Vegyen Feckle-t! Feckle, Feckle, Feckle! Vegyen csak ki egy szelet
húst a mostani hűtőszekrényéből! Nézze meg: vagy dohos, vagy romlott!
Vegyen Feckle-t! Feckle, Feckle, Feckle! Bűzlő rohadékot akar enni? Vagy
megjön az esze végre, és Feckle-t vesz? Feckle, Feckle ...
Betelt a pohár. Dühtől reszkető, állandóan rossz lyukakba akadó ujjal
Burckhardt nagy nehezen feltárcsázta a kapitányságot. Mással beszélt -
láthatólag nemcsak neki jutott eszébe a rendőrség - és mire újra feltárcsázta
volna, megszűnt a lárma.
Kinézett az ablakon. A furgon eltűnt.
Burckhardt meglazította a nyakkendőjét, és még egy Husi-Flipet rendelt a
pincértől. Legalább ne fűtenék a Crystal Cafét! Az égő vörös, és vakító sárga
új festés is kétségbeejtő volt, de ráadásul valakinek az az illúziója támadt,
hogy január van, és nem június; a helyiségben jó tíz fokkal melegebb volt,
mint kint az utcán.
Két kortyintással lehajtotta az italt. Van valami különös íze, gondolta, de
nem rossz. Igazat mondott a pincér: lehűti az embert. Nem szabad
elfelejtenie, hogy vegyen egy hatos ládával hazafelé: Marynek biztos ízlene.
Mindig érdeklik az új dolgok.
Félszegen felállt, mikor meglátta, hogy a lány az ő asztalához igyekszik.
Ilyen szép lányt Tylertonban még nem látott. A legjobb, állig érő méret;
mézszőke haj; és az alakja ... hát nem kellett kivattázni. A legkisebb kétség
sem férhetett ahhoz, hogy a testére simuló ruhán kívül nem volt más rajta. A
férfi úgy érezte, belevörösödik a köszönésbe.
- Mr. Burckhardt. - Olyan volt a hangja, mint a távoli tamtamok. - Mennyire
örülök, hogy fölkereshetem a reggel történtek után.
A férfi a torkát köszörülte. - Ugyan. Nem ülne le, Miss...
- April Horn - búgta a lány, és leült. De nem az asztal túloldalára, ahová a
férfi intette, hanem szorosan mellé. - Szólítson Aprilnak, jó?
Valami parfümöt is használ, villant át Burckhardt agyának működőképes
maradékán. Nem rendes dolog, hogy még a parfümöt is ilyen jól használja,
amikor amúgy is... Hirtelen magához tért, mikor látta, hogy a pincér két adag
filets mignon rendeléssel távozik.
- Hé! - tiltakozott.
- Ugyan, Mr. Burckhardt. - A lány válla a vállához ért, arca egészen közel
volt az övéhez, lehelete perzselő, szemében szelídség és féltő gond. - A
Feckle cég fizeti. Hagyja rájuk - ez a legkevesebb, amit megtehetnek.
A lány keze Burckhardt zsebébe csúszott.
- A két adag árát a zsebébe tettem - suttogta cinkosan.
- Ugye megteszi a kedvemért? Úgy értem, nagyon örülnék, ha maga fizetne
a pincérnek ... Az ilyesmiben régimódi vagyok.
Olvatagon mosolygott, majd az üzleti hangnem paródiájába vágott át:
- Mindenképpen tegye el a pénzt - hangsúlyozta. – Ne hagyja, hogy ezek a
Feckle-ék csak úgy megússzák! Olyan pert kéne a nyakukba akasztani, hogy
csak úgy zörög. Így megzavarni egy ember álmát.
Burckhardt belekábult; úgy érezte magát, mint akinek az orrából húzza ki a
tízdollárosokat a bűvész.
- Oh, hát nem volt olyan borzasztó, ööö April. Egy kicsit nagy zajt csaptak,
de ...
- Jaj, Mr. Burckhardt! - A nagy kék szemben csodálat ült. - Tudtam, hogy
meg fogja érteni. Tudja ... olyan csodálatos ez az új frizsi, hogy a külső
részlegnél néhányan - hogy úgy mondjam - elvesztették a fejüket. Mihelyt a
központ tudomást szerzett a történtekről, minden házba kiment valaki, hogy a
lakók elnézését kérje. A feleségétől tudtuk meg a telefonszámát... és úgy
örülök, hogy magával ebédelhettem, legalább én is elnézést kérhetek. Tudja,
Mr. Burckhardt, az új hűtőszekrényünk igazán kitűnő. Biztos nem kellene ezt
elmondanom magának - szégyellősen lesütötte kék szemét -, de én a Feckle
Hűtőgép Vállalatért szinte mindenre képes lennék. Több ez számomra, mint
puszta pénzkereset. - Felnézett. Elbűvölő volt. - Most biztos azt hiszi, milyen
buta vagyok. Burckhardt köhögni kezdett.
- Hát én ... én ...
- Oh, nem akar megbántani! - A lány megrázta a fejét.
- Nem, ne tettessen. Buta dolognak tartja. De higgye el, Mr. Burckhardt,
nem tartaná annak, ha többet tudna a Feckle cégről. Hadd adjam a kezébe
ezt a kis prospektust ...
Burckhardt egy teljes órával később ért vissza a hivatalba, mint szokott.
Nemcsak a lány miatt. Furcsa módon találkozott azzal a Swanson nevű
emberkével, akit alig ismert. Kétségbeesett, könyörgő arccal állította meg az
utcán, aztán otthagyta.
De a késés nem sokat számított. Burckhardt szolgálati idejében először
fordult elő, hogy Mr. Barth egész nap nem jött be; és neki, Burckhardtnak
kellett a negyedévi adóbevallással bajlódnia.
Ami viszont számított, az egy vásárlási szerződés volt, amelynek
értelmében Burckhardt megrendelt egy 300 literes, önjégtelenítő, oszlop-
építésű Feckle Frizsit, amelynek 625 dolláros árából a cég tíz százalékot
„udvariasságból" elengedett. - Amiatt a borzasztó reggeli dolog miatt, tudja,
Mr. Burckhardt - mondta a lány.
Burckhardt nemigen tudta, hogy fogja kimagyarázni magát a felesége előtt.
Kár volt aggódnia. Ahogy felesége meglátta az előszoba-ajtóban,
megszólalt: - Azt hiszem, megengedhetnénk magunknak egy új frizsit,
szívem. Járt itt egy úr a cégtől, hogy bocsánatot kérjen a csendháborítás
miatt, és ... szóval elkezdtünk beszélgetni...
Ő is aláírt egy vásárlási szerződést.
Átkozott nap volt, gondolta később Burckhardt, mikor a hálószobába tartott
a lépcsőn. De a napnak nem volt még vége. A lépcső tetején levő
villanykapcsoló rugója annyira elernyedt már, hogy egyszerűen nem akart
kapcsolni. Burckhardt dühösen rángatta föl-le, és persze a végén sikerült
kifordítania az egészet a helyéről. A drótok összeértek, és az egész házban
kialudt a villany.
- A fene ...! - mondta Guy Burckhardt.
- A biztosíték? - az asszony álmosan megvonta a vállát.
- Hagyd, majd holnap megcsinálod, szívem.
Burckhardt megrázta a fejét.
- Te csak feküdj le. Megcsinálom, és megyek én is.
Nem mintha olyan nagyon érdekelte volna a biztosíték; túlságosan
nyugtalan volt ahhoz, hogy el tudjon aludni. Csavarhúzójával szétszedte a
rossz kapcsolót, kétfelé hajlította a drótokat, lebotorkált a sötét konyhába,
megkereste a zseblámpáját, és óvatosan lecsoszogott a pincébe. Tartalék
biztosítékot is talált, a biztosítékdoboz alá tolt egy üres ládát, és kicsavarta a
kiégett biztosítékot.
Ahogy betette az újat, feje fölött, a konyhában kattanva bekapcsolt a
hűtőszekrény zümmögő motorja.
Elindult a lépcső felé. Megállt.
A régi láda helyén különös fénnyel csillogott a pincepadló. A zseblámpa
világánál jobban megnézte. Fém volt.
- Nahát! - mondta Guy Burckhardt. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Közel
hajolt, hüvelykujjával végigsimított a fémlemez szélén, meg is vágta magát - a
lemez széle kellemetlenül éles volt. A pince színes betonpadlója vékony
kéregnek bizonyult. A kezébe akadó kalapáccsal Burckhardt jó néhány
helyen feltörte - s alul mindig megjelent a fém.
Az egész pince egy rézskatulya volt. Még a téglafal is hamis burkolat volt a
fém előtt.
Burckhardt zavarban volt. Rávágott az egyik födémgerendára. Az legalább
valódi fából volt. A pinceablakban is valódi volt az üveg.
Vérző hüvelykujját szopva megkopogtatta a pincefeljáró aljzatát. Fa. Igazi.
Megcsapkodta az olajkazán alatti téglaalapot. Tégla. Igazi. De a négy tartófal
meg a padló hamis.
Mintha valaki erős fémlapokkal dúcolta volna alá a házat, aztán aprólékos
gonddal eltüntette volna a nyomokat.
A legnagyobb meglepetést a pince hátsó részét elfoglaló felfordított csónak
okozta - Burckhardt néhány évvel azelőtt lezajlott rövid barkácsoló
korszakának emléke. Fölülnézetben teljesen normálisnak látszott. Belül
viszont, ahol a gurulópadoknak, az üléseknek és a kis szekrénykéknek kellett
volna lenniük, csak a félbehagyott kereszttartók dzsungele látszott.
- De hát én ezt megcsináltam! - kiáltott fel Burckhardt.
Még a hüvelykujjáról is megfeledkezett. Zúgó fejjel könyökölt a csónakra, s
megpróbálta végiggondolni az egészet.
Számára felfoghatatlan okból valaki elvitte a csónakját és a pincéjét, talán
az egész házat, és az igazi ügyes másolatát csempészte a helyébe.
- Őrültség - mondta az üres pincének. Körbejártatta a zseblámpa
fénycsóváját. - Mi a csudáért csinálna ilyet valaki? - suttogta.
Az esze bedugult; erre a kérdésre nem is adódhatott észszerű válasz.
Burckhardt hosszú perceken át merengett, elméjének ép voltán habozva.
Újból bekémlelt a csónak alá, azt remélve, hátha rájön, hogy képzelődés
volt az egész, az érzékszervek tréfája. De ismét csak a kapkodva
összenagyolt kereszttartók néztek vissza rá. Bemászott a csónak alá, hogy
jobban megnézze, és hitetlenkedve tapintotta meg a nyers fát. Teljesen
lehetetlen!
Eloltotta a zseblámpáját, azzal, hogy kimászik. De ez már nem sikerült.
Lábainak kiadta ugyan a parancsot, de mielőtt valóban mászni kezdett volna,
tikkadt fáradtság öntötte el a testét.
Megszűnt az öntudata - nem könnyedén, finoman, hanem mintha kiszívták
volna belőle - és Guy Burckhardt elaludt.
III.
Június i6-án reggel Guy Burckhardt a pincében ébredt, a csónakja alatt;
majd felszaladt a lakásba, és megtudta, hogy június 15-e van.
Első izgalmában gyorsan végigvizsgálta a csónakot, a pince padlóját, a
téglautánzattal álcázott fémfalakat. Minden olyan volt, mint az éjjel - vagyis
teljesen hihetetlen.
A konyha olyan volt, mint mindig: józan és érdektelen. A villanyóra
másodpercmutatója nyugodtan rótta köreit. Mindjárt hat óra. Az asszony
pillanatokon belül ébred.
Burckhardt felrántotta az előszobaajtót és kinézett a csöndes utcára. Az
újság a lépcsőn feküdt, ahová a gondatlan kihordó ledobta; Burckhardt
fölvette, és látta, hogy június 15-e van.
De hát ez lehetetlen! Tegnap volt június 15. Az embernek aligha megy ki a
fejéből egy ilyen nap, amely ráadásul a negyedévi adóbevallás napja is volt.
Visszament az előszobába, felhívta az időjárás-jelentést, és a jól artikuláló
géphang közölte vele: „Hűvösebb idő, helyenként záporok. A légnyomás
harminc egész négy század, emelkedő... Az Egyesült Államok Meteorológiai
Intézetének előrejelzése június 15-re. Napos, meleg idő, a magasabb
területeken..."
Letette. Június 15.
- Te jóságos Isten! - fohászkodott Burckhardt. A dolog csakugyan furcsa. A
felesége ágyánál megszólalt az ébresztőóra. Burckhardt felrohant a lépcsőn.
Mary Burckhardt értetlen, rémült tekintettel ült az ágyában, mint aki rossz
álomból ébred.
- Jaj! - szakadt ki belőle, ahogy a férjét meglátta. Szívem, olyan borzasztó
rosszat álmodtam! Olyan volt, mint valami robbanás, és...
- Ma is? - kérdezte Burckhardt különösebb átérzés nélkül - Mary, valami
nem stimmel. Tegnap egész nap tudtam, hogy valami nem stimmel, és ...
Előadta, mi volt a pince körüli rézskatulyával, meg azzal a furcsa
tákolmánnyal, amit a csónakja helyébe csempésztek. Mary meghökkent,
megrémült, aztán nyugtalanul csillapítani kezdte Burckhardtot.
- Biztos vagy benne, szívem? Pont a múlt héten csináltam rendet abban az
ócska ládában, és én nem láttam semmi különöset.
- Holtbiztos! - mondta Guy Burckhardt. - Áthúztam a biztosítékdoboz alá,
hogy kicseréljem a kiégett biztosítékot, tudod, mikor este kivágtuk ...
- Mikor, este, micsoda? - Mary a riadtnál is riadtabbnak látszott.
- Mikor tegnap este kivágtuk a biztosítékot. Tudod, a lépcsőfeljárónál a régi
villanykapcsoló zárlatos lett. Lementem a pincébe, és ...
Mary felült az ágyban.
- Guy, nem volt zárlatos. Én oltottam el a villanyt tegnap.
Burckhardt haragosan pillantott a feleségére.
- De hát én tudom, hogy nem te oltottál tegnap. Tessék, nézd meg!
Peckesen a lépcsőfeljáróhoz lépett, és drámai gesztussal mutatott a
kibelezett villanykapcsolóra, amelyet tegnap szétszedett és otthagyott a
dobozából kifordulva ...
Csakhogy a kapcsoló nem lógott az üres dobozból, ott volt a helyén, mint
mindig. Burckhardt hitetlenkedve nyúlt hozzá, erre mind a két helyiségben
meggyulladt a villany.
Mary sápadt aggodalommal ment le a konyhába, hogy reggelit készítsen.
Burckhardt hosszú percekig bámulta a kapcsolót. Már túl volt azon, hogy ne
higgyen a saját szemének - egyszerűen megállt az esze.
Tompán, saját magán gondolkozva megborotválkozott, öltözködött és
reggelizett. Mary nem zavarta, aggódó volt és nagyon kedves. Meg is
csókolta búcsúzóul, azután Burckhardt szó nélkül elsietett.
Miss Mitkin ásítva fogadta.
- Reggelt - motyogta az információs fülkéből. - Mr. Barth nem jön be ma.
Burckhardt kinyitotta a száját, de aztán becsukta. Miss Mitkin úgyse venné
tudomásul, hogy Mr. Barth tegnap sem volt bent, hiszen most tépi le a
naptárról a június 14-i lapot, és most simítja le az „új" június 15-it.
Valahogy elbotorkált a saját asztaláig, és üres tekintettel meredt a reggeli
postára. Bontatlan volt, de már tudta, hogy a Gyárellátó Rt. 10.000
négyzetméter új hangszigetelő lemezt fog rendelni. Finebeck és Fia pedig
reklamál.
Hosszú tusa után kinyitotta a két borítékot. Az volt bennük, amit várt.
Eljött az ebédidő. Burckhardt reménytelen kétségbeeséssel ráparancsolt
Miss Mitkinre, hogy menjen ebédelni - a tegnapi június 15-én ő, Burckhardt
ment először. Miss Mitkinben körvonalazatlan rosszérzést keltett a főnök
ingerült sürgetése, de ettől Burckhardt hangulata nem változott.
Csöngött a telefon, szórakozottan felvette.
- Contro Vegyiművek, Belvárosi Iroda, Burckhardt.
- Swanson vagyok - mondta a hang, aztán elhallgatott.
Burckhardt várakozva fülelt, de ez volt minden.
- Hello? - mondta.
Nem jött válasz. Végül Swanson bús beletörődéssel megkérdezte: - Még
mindig semmi, hm?
- Semmi micsoda? Swanson, mondja meg, mit akar. Tegnap is csak odajött
hozzám, ugyanezzel a viccel. Most...
- Burckhardt! - recsegte a membrán. - Jóságos ég, hisz maga emlékszik!
Maradjon a helyén, fél órán belül ott vagyok!
- De miről van szó?
- Nem érdekes - mondta a kis ember túláradó örömmel. - Majd elmesélem
négyszemközt. Ne is beszéljünk többet, nem telefontéma. Várjon meg. Illetve,
egy pillanat. Egyedül lesz az irodában?
- Hát... nem. Azt hiszem, Miss Mitkin ...
- Az ördögbe is. Mondja, Burckhardt, hol ebédel? Valami jó zajos helyen?
- Hát azt hiszem. A Crystal Caféban. Vagy egy saroknyira ...
- Tudom, hol van. Fél óra múlva találkozunk. – És egyet kattant a készülék.
A Crystal Café termei már nem voltak vörösre festve, de továbbra is meleg
volt. Az igazgatóság skót népzenével és reklámműsorral is szolgált. Hüsi-
Flipet hirdettek, meg Mariin cigarettát - „Védi egészségét" dorombolta a
bemondónő -, ezenkívül valami Csoki-Hamm nevű édességet, aminek
Burckhardt soha hírét nem hallotta. De hamarosan több új ismeretet szerzett
a Csoki-Hammról.
Swansont leste, mikor az éjszakai lokálok cigarettaárusainak
celofánruhájában egy lány libegett át a vendéglőn, kezében egy tálcán apró
piros papírba burkolt csokoládé-rudak.
- A Csoki-Hamm pikáns! - búgta, ahogy Burckhardt asztalához ért. - A
Csoki-Hamm pikánsabb a pikánsnál!
Burckhardt az apró termetű telefonálót kereste szemével, másra alig figyelt.
De amikor a lány egy marékra való pikáns édességet szórt mosolyogva a
mellette levő asztalnál ülők elé, Burckhardtnak megakadt a szeme rajta, és
szeme-szája tátva maradt.
- Nicsak, Miss Horn! - mondta.
A lány elejtette a tálcáját.
Burckhardt aggodalmas segítőkészséggel felállt. - Valami baj van?
De addigra a lány már elmenekült.
A vendéglő vezetője gyanakodva pislogott Burckhardt felé, aki
visszaroskadt székébe, és megpróbált a lehető legkevésbé feltűnő képet
vágni. Semmi sértőt nem mondott. Lehet, hogy Miss Horn igen szigorú
nevelésben részesült -gondolta -, bár ennek a celofánszoknya alatt villogó
hosszú comb ellentmondani látszott - és amikor Burckhardt megszólította, azt
hitte, ki akar kezdeni vele.
Nevetséges. Burckhardt mogorván ráncolta homlokát és az étlapba
temetkezett.
Éles suttogás rezzentette fel.
- Burckhardt!
Burckhardt felbukkant az étlap mögül. Az apró Swanson ült az asztal
túloldalán, állandó riadókészültségben.
- Burckhardt! - suttogta a kis ember. - Gyerünk innen. Most már a
nyomában vannak. Gyerünk, ha élni akar.
Ezzel nem lehetett vitatkozni. Burckhardt beteg, bocsánatkérő mosolyt
küldött a környékükön cirkáló vendéglős felé, és követte Swansont. A kis
ember láthatólag tudta, hova megy. Ahogy az utcára értek, elkapta
Burckhardt könyökét és sietve elindult vele.
- Látta? - kérdezte. - Ott a Horn lány a telefonfülkében. Öt percen belül itt
lesznek, nekem elhiheti, szóval jó lesz sietni.
Az utca tele volt autóval és emberrel, de senki sem figyelt Burckhardtra és
Swansonra. A levegő még mindig csípős volt kissé - inkább október, mint
június, gondolta Burckhardt, akármit mondott is a meteorológia. Ügy érezte,
tiszta őrület, hogy itt szedi a lábát apró termetű vezetője oldalán, hogy
menekül valami „ők" elől, valahová... hová? Lehet, hogy dilis a kis ember, de
fél. És a félelem ragadós.
- Ide! - zihálta a kis Swanson.
Egy másik vendéglő ajtajában álltak, illetve inkább gyorsbüfé volt, az a fajta
másodosztályú hely, amit Burckhardt sohasem szeretett:
- Egyenest végig - suttogta Swanson. És Burckhardt, mint valami
szófogadó kisfiú, oldalazva elsiklott az asztalok között a vendéglő hátsó
frontja felé.
A vendéglő L alakú volt, ablakai két egymást keresztező utcára nyíltak. A
két férfi kiért a mellékutcára, Swanson fagyos pillantást lövellt a
kérdezősködni kívánó pénztáros felé. Átmentek a másik oldalra.
Egy mozi előtt álltak meg. Swanson arcán enyhült a feszültség.
- Leráztuk őket - kurrogott halkan. - Mindjárt ott leszünk.
Odament a pénztárhoz, két jegyet váltott. Burckhardt beoldalgott mögötte a
nézőtérre. Hétköznap volt, déli előadás - a nézőtér majdnem teljesen üres
volt. A vászon felől puskaropogás és lódobogás hallatszott. Egyetlen árva
jegyszedő támasztotta a rézkorlátot; egy pillanatra rájuk nézett, aztán unottan
a vászon felé fordította a fejét. Swanson szőnyeggel borított műmárvány
lépcsőkön vezette le Burckhardtot.
Az üres dohányzóban voltak. Az egyik ajtón Urak, a másikon Hölgyek
felírás, a harmadikon arany betűkkel az állt: IGAZGATÓ. Swanson fülelt az
ajtó előtt egy darabig, aztán halkan benyitott, és bedugta a fejét.
- Oké - mondta, és intett.
Burckhardt Swanson nyomában átment az üres szobán; megálltak egy
újabb ajtó előtt, amelyen nem volt felírás -biztosan a beépített szekrény ajtaja
volt.
De mégsem. Swanson óvatosan kinyitotta, szétnézett, és maga után
parancsolta Burckhardtot.
Ragyogóan kivilágított, fémfalú alagútban álltak. Az alagút hosszan, üresen
tátongott előttük mindkét irányban.
Burckhardt csodálkozva nézett körül. Egy dolgot nagyon jól tudott:
Tylertonnak nem volt semmi ilyesféle alagútja.
Az alagút egy helyen szobává szélesedett, a szobában székek voltak, és
képernyőszerű készülékek. Swanson zihálva leroskadt az egyik székbe.
- Itt egy ideig nyugton lehetünk - sípolt a hangja. - Nemigen járnak ide. Ha
mégis, messziről meghalljuk őket, és elbújhatunk.
- Kik elől? - kérdezte Burckhardt.
- A marslakók elől! - mondta rekedten a kis ember.
Egészen elhagyta az ereje. Komoran folytatta: - Legalábbis azt hiszem,
hogy azok. Persze lehet, hogy magának van igaza, tudja, az elmúlt néhány
hét során épp elégszer végiggondoltam, azóta, hogy a maga nyomába
szegődtek ők ...
- Kezdjük az elején. Ki szegődött a nyomomba, és mikor?
Swanson felsóhajtott.
- Szóval kezdjük megint elölről. Nem bánom. Körülbelül két hónappal
ezelőtt maga késő este bedörömbölt hozzám. Olyan volt, mint az űzött vad,
halálra volt ijedve. Könyörgött, hogy segítsek ...
- Én?
- Persze, ezekre nem emlékszik. Figyeljen, majd megérti.
Összevissza beszélt, hogy elfogták, megfenyegették, és hogy a felesége
meghalt, de feltámadt, és még egy sor ilyesmit habogott. Azt hittem,
megőrült. De ... szóval én mindig tiszteltem magát. Maga könyörgött, hogy
rejtsem el, nekem meg van ez a sötétkamrám, tudja. Csak belülről lehet
bezárni, direkt így szereltem fel a zárat. Szóval, bementünk oda - nem
akartam vitatkozni magával - és alig negyedóra-húsz perc múlva, tehát éjfél
körül, elájultunk.
- Elájultunk?
Swanson bólintott.
- Mind a ketten. Olyan volt, mintha homokzsákkal vernék fejbe az embert.
Mondja, tegnap éjjel nem érzett valami hasonlót?
- De, azt hiszem, igen - Burckhardt bizonytalanul ingatta a fejét.
- Biztosan. Aztán hirtelen felébredtünk, és maga azt mondta, mindjárt mutat
valami furcsát, azzal kimentünk az utcára, és megvettük a reggeli lapot. És az
állt rajta, hogy június 15-e van.
- Június 15? De hát az ma van! Azazhogy . .
- Ez az, barátom. Mindig ma van!
Némi időbe került, míg Burckhardt kapcsolt. Csodálkozva kérdezte:
- Hány hete bujkál a sötétkamrájában?
- Honnan tudjam? Négy-öt hete, talán. Képtelen voltam számon tartani.
Minden nap ugyanaz: június tizenötödike, és Mrs. Keefer, a házvezetőnőm
minden reggel az utcai lépcsőfeljárót söpri, és a sarki újságosnál minden
reggel ugyanaz a lap, ugyanazokkal a címekkel. Egy idő után borzasztó
egyhangú, barátom.
IV.
Burckhardt ötlete volt, Swansonnak nem is tetszett, de Burckhardttal tartott.
Swanson soha nem tiltakozott.
- Veszélyes - morogta ijedten. - És ha valaki erre jön? Lebukunk,és ...
- Van veszítenivalónk?
Swanson a vállát vonogatta.
- Veszélyes - mondta újra. De Burckhardttal tartott.
Burckhardt ötlete pofon egyszerű volt. Egy dolgot biztosra vett: az alagút
visz valahová. Akár marslakók, akár fantasztikus összeesküvés, akár őrült
hallucináció az egész, akármi is Tylertonnal a helyzet, van rá magyarázat, és
ezt a magyarázatot az alagút végén kell keresni.
Elindultak, baktattak. Valamivel több, mint egy mérföld után meglátták az
alagút végét. Szerencséjük volt - legalábbis abban, hogy senkivel sem
találkoztak. Igaz, Swanson megmondta, hogy tapasztalata szerint az alagutat
csak a nap bizonyos óráiban használják.
V.
Swanson artikulátlan hangon felhördült, aztán átment a szobán, leült az
íróasztalra, és a falat bámulta. Burckhardt a sarkán ülve előre-hátra himbálta
testét a kilyukasztott bábu mellett. Nem jött szó a nyelvére.
A lánynak sikerült újra megszólalnia:
- Sajnálom... a történteket. - Puha lányarcára félelmetes vigyor ült, míg úrrá
nem lett az izmain. – Bocsánat - mondta. - A... golyó majdnem telibe találta
az idegközpontot, így nehéz ezt a testet... kordában tartani.
Burckhardt automatikus bólintással nyugtázta a bocsánatkérést. Robotok.
Most, hogy tudta, olyan nyilvánvaló volt. Az utólagos filozofálgatás tükrében
szinte szükségszerű. Eszébe jutottak misztikus ötletei a marslakókról, a
hipnózisról, vagy valami még különösebbről - hülyeség; hiszen a pontosan
működtetett robotok jobban alkalmazkodtak a körülményekhez, és sokkal
kevesebbe kerültek.
A tények magukért beszéltek. Ott volt az automatizált gyár a maga
gondolkodó gépeivel... Miért ne lehetne egy másik ember gondolkodó elméjét
egy ember formájú robotba betáplálni az eredeti modell alakjának,
arcvonásainak kiegészítéseként?
És tudhatja a robot, hogy robot?
- Szóval mindnyájan azok vagyunk? - mondta Burckhardt fennhangon, bár
gondolatnak szánta. - A feleségem is, a titkárnőm is, maga is, meg az összes
szomszéd, csupa egyforma robot?
- Nem. - A lány hangja már nem volt olyan gyönge. - Nem vagyunk mind
egyformák. Tudja, én ezt választottam.
Én ... - most nem a lövés okozta zavar rángott végig az arcán. - Nagyon
csúnya nő voltam, és majdnem hatvanéves. Nem volt már élet az életem. És
mikor Mr. Dorchin felajánlotta, hogy megint szép és fiatal lehetek, kaptam az
alkalmon. Boldogan, higgye el, pedig hátrányai is vannak a dolognak. Nekem
él a hús-vér testem is - alszik. Én meg itt vagyok. Visszamehetnék belé
fölébredni. De nem megyek. Soha.
- És mi, többiek?
- Az más, Mr. Burckhardt. Én itt dolgozom. Elvégzem, amit Mr. Dorchin
parancsol, felméréseket készítek a reklám-tesztekről, figyelem magát meg a
többieket, hogy élnek - hogy élteti magukat Mr. Dorchin. Én ezt választottam;
maguknak nincs más választásuk. Mert tudja, maguk halottak.
- Halottak? - kiáltotta, szinte sikoltotta Burckhardt.
Rebbenés nélkül nézett rá a kék szempár, és Burckhardt tudta, hogy ez az
igazság. Nyelt egyet, és elképedve gondolt arra, milyen bonyolult
mechanizmus teszi lehetővé, hogy nyeljen, vagy izzadjon, vagy egyen.
- Persze - mondta. - A robbanás álmomban.
- Nem álom volt. Igaza van: a robbanás. A robbanás csakugyan
megtörtént, méghozzá ebben a gyárban. A gyűjtőtartályok nem bírták a
nyomást; és amit nem végzett el a robbanás, azt valamivel később
elvégezték a szétömlő mérges gázok. De már a robbanásba majdnem
mindenki belehalt, pontosan huszonegyezer ember. Maga is. És ez volt
Dorchin számára a nagy eshetőség.
- Átkozott hullarabló! - mondta Burckhardt.
A lány kecsesen vonogatta furcsán kimarjult vállát.
- Miért? Magának már vége volt. Dorchinnak viszont éppen magára volt
szüksége, meg a többiekre: egész várost kapott, egy darab tökéletes
Amerikát. A halott agy tartalmát ugyanolyan könnyű elektronikus gépekbe
táplálni, mint az élőét. Sőt, könnyebb, a halott nem mond nemet. Persze sok
munkába, sok pénzbe került a város - tiszta roncs volt -, de végül egész
gyorsan újjáépült, különösen azért, mivel úgysem volt szükség minden
részletre. - Például ott vannak azok a házak, ahol még az agyak is teljesen
szétroncsolódtak: ezek a házak belül üresek; ott vannak a pincék, azoknak
nem kell tökéletesnek lenniük, meg az utcák, azok sem sokat számítanak.
Ráadásul az egésznek csak egy napig kell kitartania. Június 15-e estig nap
nap után; ha valaki valami hibát valahogyan észrevesz; a hír nem terjed el,
nem válik a tesztek eredményeit elsöprő lavinává, hiszen éjfélkor minden
tévedést, hibát kitörlünk az agyakból. - A lány mosolyogni próbált: - Ez az
álom, Mr. Burckhardt, ez az örök június 15-e, amelyet maguk soha nem éltek
meg. Mr. Dorchin ajándéka ez az álom; reggel odaadja maguknak, éjfélkor
visszaveszi, hiszen addigra már tudja, hány százalékuk reagált ennek vagy
annak a tesztnek erre vagy arra a változatára, és hogyan; éjfélkor a
karbantartók leszállnak az alagútba, bejárják a várost, és a kis
elektromágneses törlőikkel kimossák az álmokat, hogy június 15-én újra
kezdődhessen az új álom.
- Mindig június 15-e van, hiszen élő emlékezetükben június 14 az utolsó
nap. Néha a karbantartók kihagynak egy-két agyat, ahogy például magát is,
amikor a csónakja alá mászott. De ez nem számít. Akik kimaradtak a
szórásból, biztosan elárulják magukat; és ha nem, akkor a tesztek
hatékonyságát úgysem befolyásolják. De nekünk, akiket Dorchin alkalmaz,
nekünk nem mossák ki az agyunkat. Ha az energiaszolgáltatás megszűnik,
mi is elalszunk, akárcsak maguk. De amikor felébredünk, emlékszünk
mindenre. - Az arc összerándult. - Bár felejthetnék!
- És mindezt csak azért, hogy szabaduljanak az árujuktól! - mondta
Burckhardt hitetlenkedve. - Milliókba kerülhet!
Az April Horn nevű robot erre azt felelte:
- Került is. De Dorchinnak is milliókat hozott a konyhájára. De ezzel még
nincs vége a dolognak. Mert ha egyszer Dorchin megtalálja a módját annak,
hogy bárkit bármire rávegyen, talán megelégszik azzal, hogy tudja a
módszert? Azt hiszi.
Kinyílt az ajtó, a robot elhallgatott. Burckhardt felpattant, és Dorchin
szökésére gondolva a pisztoly után nyúlt.
- Ne lőjön - rendelkezett higgadtan a hang. Nem Dorchin volt, hanem egy
másik robot. Ezen nem volt semmiféle ügyesen felrakott és kozmetikázott
hús-imitáció: csak a csillogó fém. Adja ide a fegyvert, mielőtt újabb kárt
okozna. Adja ide azonnal.
Burckhardt dühében felkiáltott. A robotot csillogó acéllemez borította;
Burckhardt egyáltalán nem volt biztos benne, hogy pisztolyával ki tudja-e
lyukasztani ezt a páncélt, vagy ha kilyukasztja, harcképtelenné teszi-e a
robotot. De hajlandó volt kipróbálni...
Háta mögül azonban botladozó, nyüszítő szélvészként rohant rá a
félelemtől hisztérikus Swanson. Ráugrott Burckhardtra, lerántotta a földre; a
pisztoly a robot elé röpült.
- Kérem szépen! - könyörgött Swanson összefüggéstelenül az acéltorony
elé borulva. - Lelőtte volna magát... Ne tessék engem bántani! Szeretnék én
is maguknál dolgozni, mint ez a lány. Bármit elvégzek, bármit, amit rám
bíznak ...
A robot csak annyit mondott:
- Nincs szükségünk a segítségére. Két pontos lépéssel a pisztolyhoz ért -
és félrerúgta. Nem hajolt le érte.
A kilyukasztott szőke robot minden érzelem nélkül megszólalt:
- Azt hiszem, már nem sokáig bírnám, Mr. Dorchin.
- Kapcsoljon ki, ha szükséges - felelte az acélrobot.
Burckhardt pislogni kezdett.
- De hát maga nem Dorchin!
Az acélrobot felé fordította ravasz lámpaszemét. - Dehogynem. Persze
nem testi valómban - ezt a testet csak a helyzet miatt használom. Nem
hinném, hogy ezt átüthetné a pisztolya. Az előző robottest sebezhetőbb volt.
Abbahagyná már ezt az egész ostobaságot? Nem szeretném, ha arra
kényszerítene, hogy kárt tegyek magában; maga túlságosan sok pénzemben
van. Lenne szíves leülni, és megengedni, hogy a karbantartók
beszabályozzák.
Swanson még mindig térden csúszott: - Nem tetszik ... megbüntetni?
Az acélrobotnak nem volt arca; de a hangja majdnem meglepetten
csengett:
- Megbüntetni? - kérdezte vissza. - Magukat? Hogyan?
Swanson úgy remegett a padlón, mintha megkorbácsolták volna; de
Burckhardtból kirobbant a düh:
- Szabályozzák be ezt, ha hagyja magát - engem ugyan nem fognak! Elég
sok kárt kell tennie bennem, Dorchin.
Nem érdekel, mennyi pénzébe kerültem magának, sem az, hogy mennyi
munkába kerül, amíg újra összeraknak. Ki fogok menni az ajtón. És ezt csak
akkor akadályozza meg, ha megöl. Másképp nem állíthat meg.
Az acélrobot egy fél lépést tett felé, Burckhardt akaratlanul is megtorpant.
Ott állt, ugrásra készen, reszketve a feszültségtől, harcra, halálra szántan,
akármi történjék is.
Csak az találta készületlenül, ami történt, Dorchin acélteste ugyanis oldalt
lépett, Burckhardt és a pisztoly közé, de az ajtót szabadon hagyta.
- Tessék - mondta udvariasan az acélrobot. – Senki sem akarja
visszatartani.
Burckhardt hirtelen megállt, ahogy az ajtó becsukódott mögötte. Örült ez a
Dorchin, hogy futni engedi! Akár robot, akár hús-vér ember, akár áldozat,
akár haszonélvező, Burckhardt tűzön-vízen át elmegy az FBI-hoz vagy
bármely más, Dorchin szintetikus birodalma fölött álló hatósághoz, és
mindent elmond. A Dorchin kísérleteit fedező testületnek valószínűleg
fogalma sincs, Dorchin vámpír-trükkjeiről; Dorchin nyilván titokban tartja
üzelmeit, amelyeket elsöpörne a közfelháborodás, ha nyilvánosságra
kerülnének. A szökés talán az életébe kerül; de ezt az ál-életét Burckhardt
nem féltette.
A folyosón nem volt senki. Egy ablakhoz ért, kinézett.
VI.
Június 15-én reggel Guy Burckhardt sikoltva ébredt álmából.
Iszonyatos, érthetetlen álom volt, robbanásokról és emberfölötti
árnyalakokról; olyan rémes, amire nincs kifejezés.
Burckhardt megborzongott és kinyitotta a szemét.
A hálószoba ablakán túl borzalmasan felerősített hang üvöltött.
Burckhardt az ablakhoz botorkált, és kibámult az utcára. Az évszakhoz
képest szokatlanul hűvös volt az idő, mintha már október lenne, és nem
június. De az utcán nem volt semmi különös - csak egy hangszórós furgon,
amely valamivel lejjebb a járdaszegélynél lapult. A hangszórók ismét üvölteni
kezdtek:
- Gyávák vagytok? Bolondok vagytok? Tétlenül tűritek, hogy piszkos kezű
politikusok ellopják akár az országotokat is? Nem! Belenyugszotok abba,
hogy újabb négy évig a korrupció és a bűnözés uralkodjék? Nem! Ezek
szerint a Föderációs Pártra fogtok szavazni a választások minden fordulóján?
Igen! De még mennyire!
Néha üvölt, néha hízeleg, olykor fenyeget, olykor könyörög, máskor lyukat
beszél a hasadba ... de a hangja mindig ugyanaz marad, egyik június 15-én,
a másik után.
Alan E. Nourse:
(ford.: Avarossy Éva)
A hamisítvány
Az űrhajó a harmadik bolygó pályája felé úszott a feketeségben. Hosszú
utat tett meg. Hazafelé tartott.
Donald Shaver szürke arccal ült a navigációs műszerek előtt. Az űrtérképre
bámult. Keskeny vállát remegés rázta meg.
A tolóajtó finom kattanással kinyílt, magas, szőke férfi lépett be a navigátori
fülkébe.
- Hé, Donnie - harsogta jókedvűen. - Végre elhagytuk azt az utálatos
helyet! Hogy érzed magad hazafelé?
A megszokott pillantással ellenőrizte a műszerfal fényeit, aztán kezét
dörzsölgetve boldog mosollyal kibámult a figyelőablakon.
- Bárcsak otthon lennénk már - mondta Shaver, fakó hangon.
A másik elnevette magát.
- Egy véleményen vagy a többi nyolcvannal. Nyugi, öcsi, hazafelé tartunk.
Még egy hét és...
A fiú közbevágott:
- Én most szeretnék otthon lenni. - Mélyet sóhajtott, most már egész
testében rázkódott. A szőke megfordult, szeme tágra nyílt az ijedtségtől.
- Donnie - mondta halkan -, mi baj, öcsi?
- Beteg vagyok, Scotty - suttogta a fiú. - Scotty, az istenért, hívd ide a Dokit,
nagyon rosszul vagyok. – Újra reszketni kezdett, hiába szorította görcsösen a
műszerpultot. Előrebukott.
A magas skót estében kapta el. Lefektette a padlóra. -Szedd össze magad,
Donnie - suttogta -, vigyázok rád. -A fiút kétrét görnyesztette egy hirtelen
köhögési roham, fuldokolni kezdett, arca elkékült. Teste hátracsavarodott a
kíntól, aztán váratlanul elcsöndesedett.
Scotty átrohant a szobán, felkapta a telefont az asztalról, és őrjöngve
csöngetett.
- A navigátor a központnak - kiáltotta a kagylóba. -Azonnal riasszátok a
Dokit. Azt hiszem ... - rémült szemmel meredt a mozdulatlan alakra. - Azt
hiszem, egyikünk meghalt.
Dr. John Crawford hátradőlt karosszékében, lábát hosszan előre nyújtotta,
és keserves képpel kibámult a fekete űrbe. Egy órája ült így, karcsú ujjai
öntudatlanul kevergették a szürkésfehér kartonlapokat, néha rágyújtott, néha
elfintorította az arcát, néha behunyta a szemét. Hosszú útjuk során először
érezte úgy, hogy fáradt, egyedül van és fél.
A doktor jóképű lett volna, ha megborotválkozik, és az expedíció
agyongyűrt tiszti egyenruháját tisztára cseréli. Hórihorgas férfi volt, csontos
arcát megkeményítette a kétnapos sötét borosta, szemébe lógó, kócos fekete
haja pedig még jobban hangsúlyozta az egész ember makacs töprengését.
„Dr. Réveteg" - mondta magában kuncogva valamelyik űrhajós, mikor
régebben egy óvatlan pillanatban benézett hozzá.
Valószínűleg a többiek így is gondolkodtak róla. Lassú beszédű, talán kicsit
mulya, de lényegében kedves és jólelkű fickónak tartották, akinek hórihorgas
alakja kicsit valószínűtlenül festett az űrhajó folyosóin.
Dr. Crawford óvatos volt. Egy expedíció orvosa legyen minden szavában
és cselekedetében megfontolt. Néhány korábbi lázverte, járvány sújtotta
űrhajó esete alaposan agyába véste ezt a tanulságot.
Isaac Asimov:
(ford.: Mesterházi Márton)
Alkony
Ha a csillagok ezerévenként csupán egyetlen éjszakán ragyognának, vajon
hogyan hinné, imádná és mentené át az ember oly sok generáción át Isten
városának emlékezetét!
Emerson
Robert Sheckley:
(ford.: Walkóné Békés Ágnes)
Világok Boltja
Mr. Wayne a vállig érő, hosszú szürke kőrakás végéhez ért, és ott volt a
Világok Boltja. Pontosan ugyanolyan, amilyennek barátai leírták: épületfa
töredékekből, kocsialkatrészekből, ónozott vaslemezdarabokból és néhány
sor omladozó téglából épült viskó, amely teljes egészében bágyadt kékre volt
mázolva.
Mr. Wayne visszapillantott a kőrakásból álló hosszú sikátoron, hogy lássa,
nem követik-e. Csomagját erősebben szorította karja alá, majd saját
vakmerőségétől kissé megremegve, kinyitotta az ajtót és besurrant.
- Jó reggelt - köszöntötte a tulajdonos.
Ő is egészen olyan volt, amilyennek lefestették: magas, ravasz képű öreg
fickó, szemei aprók, szája lefelé görbülő. Tompkinsnak hívták. Ócska
hintaszékben ült, amelynek hátára kék-zöld tollú papagáj telepedett. Még egy
szék meg egy asztal volt a boltban. Az asztalon rozsdás fecskendőtű.
- Barátaimtól hallottam az Ön boltjáról - kezdte Mr. Wayne.
- Akkor az árat is tudja - felelte Tompkins. - Magával hozta?
- Igen - válaszolta Mr. Wayne, felmutatva a csomagot. - De először meg
szeretném kérdezni...
- Mindig kérdezősködni akarnak - szólt Tompkins a pislogó papagájhoz. -
Rajta hát, kérdezzen!
- Szeretném tudni, hogy voltaképpen mi is történik.
Tompkins felsóhajtott.
- A következő történik. Lefizeti nekem a tiszteletdíjat. Én injekciót adok
magának, amely elkábítja. Azután a bolt hátulján levő fortélyos masina
segítségével felszabadítom az értelmét.
Tompkins mosolygott mialatt ezt mondta és úgy tűnt, mintha hallgatag
papagája is azt tenné.
- És utána? - tudakolta Mr. Wayne.
- Testétől elszabadult értelme választani képes a számtalan lehetséges
világ közül, amelyet a Föld létének minden másodpercében levet magáról.
A most már vigyorgó Tompkins felegyenesedett a hintaszékben és egyre
növekvő lelkesedéssel folytatta.
- Igen barátom, lehet, hogy maga nem is sejtette, de attól a pillanattól
fogva, hogy ez a roskadozó Föld kiszakadt a Nap tüzes méhéből, a
lehetséges világok egymást váltogató özönét veti le magáról. Vég nélküli
világokat, nagy és kis eseményekből eredő világokat. Minden egyes Nagy
Sándor és minden egyes amőba világokat teremt, éppúgy, ahogyan vízfodrok
gyűrűznek a tóban, akár nagy, akár kicsi az a kő, amit bedobunk. Ugyebár
minden tárgy árnyékot vet? Nos barátom, a Föld maga négy dimenziójú, épp
ezért három dimenziójú árnyékot vet, saját maga folytonos tükörképeit,
létének minden pillanatában. A Földek millióit, milliárdjait! Végtelen sok
Földet! És a maga értelme, amit én felszabadítok, bármelyik világot
kiválaszthatja közülük, és egy ideig azon élhet.
Mr. Wayne-nek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Tompkins vásári
kikiáltóhoz hasonlóan olyan csodákat tesz közhírré, amelyek egyszerűen nem
léteznek. De - jutott eszébe - az ő saját életében is előfordultak olyan dolgok,
amelyeket soha nem tartott volna lehetségesnek. Soha! Így hát elképzelhető,
hogy a Tompkins által megjövendölt csodák is bekövetkezhetnek.
Így szólt. - Barátaim azt is mondták ...
- Hogy én arcátlan szélhámos vagyok? – kérdezte Tompkins.
- Némelyikük célzott rá - jegyezte meg óvatosan Mr, Wayne. - De én
igyekszem elfogulatlan maradni. Azt is mondták...
- Tudom, mit mondtak alantas gondolkodású barátai.
A vágy beteljesüléséről beszéltek magának. Ez az, amit hallani szeretne?
- Úgy van - felelte Mr. Wayne. - Azt mondták, hogy bármire is áhítozom ...
bármit is akarok ...
- Pontosan ez a helyzet - szólt Tompkins. – Másként nem is lehet.
Végtelenül sok világ közül lehet választani.
A maga értelme választ, és ebben kizárólag a vágy irányítja. A leghőbb
vágya az egyetlen tényező, ami számít. Ha például titokban gyilkolásról
álmodozik ...
- Ó, ezt-nem hiszem, ezt nem hiszem! - kiáltott fel Mr. Wayne.
- ... akkor olyan világba megy, ahol gyilkolhat, ahol vérben hempereghet,
ahol túltehet Sade-on vagy Caesaron, vagy bármelyik más példaképén. Vagy
tegyük fel, hogy hatalomra áhítozik. Akkor olyan világot választ, ahol a szó
szoros értelmében és ténylegesen istennek tekintik. Esetleg vérszomjas
hindu isten lesz magából, vagy mindentudó Buddha.
- Nemigen hiszem, hogy én ...
- Egyéb vágyak is vannak - folytatta Tompkins. - Teljes mennyország és
teljes pokol. Féktelen szexualitás. Falánkság, részegség, szerelem, hírnév -
amit csak akar.
- Hihetetlen! - kiáltott fel Mr. Wayne.
- Igen - helyeselt Tompkins. - Az én szerény listám persze nem meríti ki az
összes lehetőséget, a vágy összes kombinációját és permutációját. Felőlem
maga szerény, nyugodt, idillikus életmódot is kívánhat valamelyik déltengeri
szigeten, idealizált bennszülöttek között.
- Ez már rokonszenvesebben hangzik - vetette közbe Mr. Wayne félénk
mosollyal.
- De ki tudja? - kérdezte Tompkins. - Lehetséges, hogy maga nem is
ismeri igazi vágyait. Lehetséges, hogy saját halála is köztük van.
- Gyakran előfordul ilyesmi? - tudakolta aggodalmasan Mr. Wayne.
- Néha igen.
- Nem szeretnék meghalni - szólt Mr. Wayne.
- Ez jóformán soha nem is következik be – mondta Tompkins, a Mr. Wayne
kezében levő csomagot nézve.
- Ha maga mondja ... De honnan tudjam, hogy mindez valóság-e. Az ár,
amit kér, rendkívül magas, mindenem rámegy. És amennyire látom,
kábítószert ad cserébe, és én csak álmodni fogok. Minden vagyonomat
kiadjam egy... egy heroin injekcióért és egy sereg fantáziadús szóért?
Tompkins biztatóan mosolygott.
- Az élménynek semmiféle kapcsolata sincs kábítószerekkel. És álomérzést
sem kelt.
- Ha ez igaz - szólt Mr. Wayne kissé ingerülten -, miért nem maradhatok
végleg vágyaim világában?
- Éppen ezen dolgozom - válaszolta Tompkins. – Ezért kérek ilyen magas
árat, hogy kellékeket szerezzek, hogy kísérletezhessek. Próbálom megtalálni
a módját, hogy az átmenetet véglegessé tegyem. Eddig még nem sikerült
kioldoznom a köteléket, mely az embert saját Földjéhez köti - és visszahúzza
oda. Még a nagy misztikusok sem tudták elvágni ezt a kötelet másként, mint
halállal. De még mindig vannak reményeim.
- Nagyszerű lenne, ha sikerülne - jegyezte meg udvariasan Mr. Wayne.
- Igen, az lenne! - kiáltott fel Tompkins, meglepően szenvedélyes
kitöréssel. - Mert akkor ezt a vacak boltot vészkijárattá tenném. Módszerem
ingyenes lenne, mindenki számára ingyen elérhető! Mindenki eljutna
vágyainak Földjére, arra a Földre, amely ténylegesen megfelel neki, és ezt az
átkozott helyet patkányok és férgek martalékául hagyná...
Tompkins. a mondat közepén elhallgatott és fagyos nyugalomba
burkolózott.
- Attól tartok azonban, hogy a hátrányos körülmények nagyon is
szembeszökőek. Még nem tudok végleges menekülést biztosítani a Földről,
olyat nem, amely ne foglalná magában a halált. Talán soha nem is leszek
képes rá. Jelenleg csupán vakációt kínálhatok magának, egy kis
változatosságot, belekóstolhat egy másik világba, és bepillanthat saját
vágyaiba. A díjszabásomat ismeri. Ha az élmény nem kielégítő,
visszatérítem, amit adott.
- Ez igazán szép magától - jegyezte meg komolyan Mr. Wayne. - De a
barátaim egy másik dolgot is említettek. A tíz esztendőt, amivel megrövidül az
életem.
- Ezen nem lehet segíteni - szólt Tompkins -, és ezt nem is lehet
visszatéríteni. Eljárásom rettentően megerőlteti az idegrendszert, és a
várható élettartam ennek megfelelően csökken. Ez az egyik oka, hogy
állítólagos kormányunk törvénytelennek nyilvánította módszeremet.
- De nem hajtják végre túl szigorúan a tiltó rendelkezést - jegyezte meg Mr.
Wayne.
- Nem. Hivatalosan betiltották az eljárást, mint kárt okozó szélhámosságot.
De a hivatalnokok is emberek. Ők is éppúgy el szeretnék hagyni ezt a Földet,
mint bárki más.
- A költség - elmélkedett Mr. Wayne, szorosan markolva csomagját. - És tíz
évvel rövidebb élet! Titkos vágyaim kielégítéséért... Ezt igazán meg kell
gondolnom.
- Gondolkozzék rajta - szólt közömbösen Tompkins.
A. E. van Vogt:
(ford.: Avarossy Éva)
Beteljesülés
Ülök egy domb tetején. Ügy tűnik, öröktől fogva itt ülök. Időről időre
rádöbbenek: kell, hogy létezésemnek valamiféle oka legyen. Amikor ez a
gondolat felmerül, mindig gondosan ellenőrzöm az összes lehetséges
változatokat, így próbálom megállapítani, vajon mi okom lehet a dombon
lenni. Egyedül a dombon, örökké egyedül egy dombon, amelyről hosszú,
mély völgyre nyílik kilátás.
Jelenlétem első oka kézenfekvőnek tűnik: gondolkodni tudok. Adjatok
valamilyen feladatot. Egy nagyon nagy szám négyzetgyöke? Egy még
nagyobb köbgyöke? Szoroztassatok meg velem egy tizennyolc jegyű
prímszámot önmagával négyszázmilliárdszor. Ábrázoljatok egy problémát
változó görbékkel. Tegyétek fel a kérdést, hol lesz egy bizonyos tárgy egy
adott jövőbeli pillanatban és adjatok hozzá valami csekély lehetőséget, hogy
analizálhassam a feladatot.
A megoldást a pillanat tört része alatt megadom.
De hát soha senki sem kérdez tőlem ilyeneket. Egyedül ülök egy dombon.
Néha kiszámítom egy hullócsillag pályáját, máskor kiválasztok egy távoli
bolygót és évekig kísérem, ahogy pályáján mozog, miközben felhasználom az
ösz-szes térbeli és időbeli ellenőrzési módszereket, hogy biztosan ne
téveszthessem szem elől. De mindez roppant értelmetlennek tűnik. Nem
vezet sehová. Ugyan mi értelme lehet, hogy megszerezzem ezeket az
információkat?
Ezekben a pillanatokban úgy érzem, valami hiányzik belőlem. Valahogy
úgy rémlik, van valami, ami kívül esik érzékszerveim hatósugarán, valami,
ami számára mindennek van jelentősége.
A nap minden reggel felkúszik a Föld levegőtlen horizontjára. Fekete,
csillagokkal tűzdelt ez a horizont, beleolvad az égbolt sivár, sötét, csillagos
kupolájába.
Nem mindig volt ilyen fekete. Emlékszem, volt idő, amikor az ég kék volt.
Még meg is jósoltam, hogy meg fog változni. Én adtam valakinek az
információt. Éppen ez izgat most, vajon kinek adhattam?
Egyik legmeglepőbb emlékem, hogy biztosan érzem, valaki kérte tőlem ezt
az információt. És én meg is adtam, de hogy kinek, arra mégsem emlékszem.
Amikor ezek a gondolataim támadnak, felmerül bennem, hogy emlékeim egy
része elveszhetett. Különös dolog, amikor ezt ilyen erősen érzem.
Időnként határozottan úgy vélem, keresnem kellene a választ. Nem
jelentene különösebb nehézséget. A régi időkben habozás nélkül küldtem el
egységeimet a bolygó legtávolabbi pontjaira. Egyes részeim a csillagokig is
eljutottak. Igen, egyszerű feladat lenne.
De minek törném magam? Ugyan mit találhatnék? Itt ülök magányosan egy
dombon, egyedül egy kiöregedett, használhatatlanná vált bolygón.
Megint egy újabb nap. A nap, mint rendesen, felfelé kapaszkodik, az
örökké fekete, csillagmintás déli égboltra.
Hirtelen a völgyön túl a völgy napfény verte túlsó peremén - ezüstös
tűzsugár villan fel. Egy erőtér materializálódik az időből és szinkronizálódik a
bolygó normál időmozgásához.
Nem probléma számomra megállapítani, hogy a múltból érkezett.
Felismerem az energiát, amelyet használ, megállapítom a korlátait, logikailag
feltárom az eredetét. A végeredmény: több ezer évvel ezelőttről érkezett, a
bolygó múltjából.
A pontos idő nem játszik szerepet. A lényeg: egy energiaképződmény,
amely már észlelt engem. Térközi üzenetet küld felém, és érdekesnek
találom, hogy a közleményt a múltban szerzett tudásom segítségével meg is
tudom fejteni.
Azt kérdi: - Ki vagy?
Azt felelem: - Én a Hiányos vagyok. Kérlek térj vissza oda, ahonnan
érkeztél. Felkészültem rá, hogy követhesselek. Teljessé akarok válni.
Erre a megoldásra a másodperc töredéke alatt jutottam. Önmagam nem
vagyok képes arra, hogy az időben mozogjak. Valamikor régen megoldottam
a problémát, de azonnal megakadályozták, hogy bármiféle szerkezetet
megalkossak, amivel meg is tehettem volna. A részleteket nem idézem fel.
Az energiamező azonban, ott a völgy túlsó oldalán, rendelkezik ilyen
szerkezettel. Ha létre tudom hozni a téren kívüli kapcsolatot vele, követhetem
bárhová.
A kapcsolat már létre is jött, még mielőtt a kezdeményezést
végiggondolhattam volna.
Az ott a völgy túloldalán nem látszik túlságosan boldognak válaszomtól.
Nekikezd egy újabb közleménynek, aztán hirtelen eltűnik. Kíváncsi vagyok,
abban reménykedett-e, hogy lerázhat.
Természetesen együtt érkezünk meg az ő idejébe.
Felettem az ég kék. A völgy túloldalán - most részben fák takarják - egy
települést látok, apróbb épületek vesznek körül egy nagyobbat. Amennyire
tudom, megvizsgálom az épületeket, és sietve elvégzem a szükséges
átállításokat, hogy ebben a környezetben se keltsek feltűnést.
Ülök a dombon és várom a fejleményeket.
Napnyugtakor könnyű szellő kerekedik, feltűnnek az első csillagok. Milyen
mások így, egy párás légkörön át nézve.
Amint sötétség borul a völgyre, a túloldali épületek átalakulnak. Fényleni
kezdenek. Ablakok világítanak. Ahogy az éj leszáll, a nagy központi épület
egyre ragyogóbb, falaiból árad a fény.
Az este és az éjjel eseménytelenül telik el. A következő nap, és a
rákövetkező szintén.
Húsz nap, húsz éjszaka.
A huszonegyedik napon üzenetet küldök a gépnek a völgy túloldalán, így
hangzik:
- Nem látom az okát, miért ne ellenőrizhetnénk te meg én közösen ezt a
kort.
A válasz azonnal megérkezik: - Beleegyezem, azzal a feltétellel, hogy
azonnal megismertetsz minden szerkezettel, amellyel működsz.
Mit sem szeretnék jobban, mint az ő idő-utazó berendezését kipróbálni. De
annál okosabb vagyok, semhogy bevalljam, én nem tudok ilyet építeni.
Így hát üzenem:
- Készségesen közlöm az összes információt. De milyen biztosítékot
kapok, hogy te - aki ezt a kort jobban ismered -, nem használod-e fel
információimat ellenem?
A gép válasza:
- Mi az én biztosítékom, hogy te, valóban teljes információt közölsz
magadról?
Reménytelen. Nyilvánvaló, hogy egyikünk sem bízik a másikban.
Az eredmény megfelel várakozásaimnak. De legalább egy dolgot
megtudtam. Ellenfelem úgy véli, én vagyok a hatalmasabb. Ez a hite - plusz a
saját ismereteim képességeimet illetően - azt a meggyőződést kelti bennem,
hogy igaza is van.
És még mindig nem sürget semmi. Újra türelmesen várok.
Már előzőleg megfigyeltem, hogy a térben körülöttem hemzsegnek a
hullámok - a legkülönfélébb mesterséges sugárzások terjednek.
Némelyiküket hanggá lehet alakítani; másokat pedig fénnyé. Zenét és
hangokat hallgatok. Színdarabokat látok, és különböző jeleneteket a falusi és
a városi életből.
Tanulmányozgatom az emberi arcok képeit, elemzem cselekedeteiket,
mozdulataikból és szavaikból próbálom értékelni értelmüket és
képességeiket.
Kialakuló véleményem nem túl jó, mégis gyanítom, hogy a maguk lassú
módján ezek a lények építették a gépet, amely most fő ellenségem. Az a
kérdés csupán, hogyan képes valaki olyan gépezetet alkotni, amely
felsőbbrendű nála?
Lassankint kialakul bennem egy kép erről a korról. Mindenfajta műszaki
fejlődés még gyerekcipőben jár. Feltételezem, hogy a számítógép ott a völgy
túloldalán alig néhány éve működhet.
Ha visszamehetnék abba az időbe, mielőtt konstruálták, talán
kialakíthatnék valamilyen szerkezetet, amellyel most ezt itt irányíthatnám.
Kiszámítom az építendő szerkezet fajtáját. Azután működésbe hozom.
Semmi sem történik.
Ez alighanem azt jelenti, hogy így nem tudok az időutazó berendezés
birtokába jutni. Nyilvánvaló, hogy a módszer, amellyel végül is legyőzhetem
az ellenfelemet, a jövőben születik meg, a múltban hiába keresem.
A negyvennegyedik nap hajnalodik és lassan, de feltartóztathatatlanul
közeledik a dél.
A látszatajtón kopognak. Kinyitom és a küszöbön álló hímnemű emberre
bámulok.
- El kell távolítania innét ezt a viskót - mondja -. Nem volt hozzá joga, hogy
Miss Anne Stewart birtokán felépítse.
Ő az első emberi lény, akivel ideérkezésem óta közelebbi kapcsolatba
kerültem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ellenfelem ügynöke, ezért úgy
döntök, hogy nem hatolok be a gondolataiba. Bizonyos veszélyekkel jár
ugyanis, ha az ilyen behatolás ellenállásba ütközik, és egyelőre még nincs
kedvem kockáztatni.
Egyre csak bámulok rá, és próbálom felfogni szavai értelmét. Amikor
megalkottam azt a formatípust, amely -ahogy a völgy túloldalán megfigyeltem
- ebben a házban a legkevésbé feltűnőnek tűnt, azt hittem, senkinek a
figyelmét sem keltem fel.
Most lassan megszólalok:
- Birtok?
A férfi rámförmed:
- Mi az ördög van magával? Nem ért angolul?
Valamivel magasabb, mint testemnek az a része, amit a kor értelmes
lényeihez hasonlónak alakítottam ki. Arcának színe elváltozik. Lassan
derengeni kezd valami. A színdarabokban, amiket végignéztem, jó néhány
érthetetlen dolog volt; most az egyik hirtelen érthetővé válik. Birtok.
Magántulajdon. Hát persze.
De mindössze ennyit mondok:
- Semmi sincs velem. Tizenhat kategóriában működöm. És igenis értek
angolul.
Ez az egyszerű, tárgyilagos válasz szokatlan módon hat a férfira. Két karja
látszatvállam felé nyúl. Elkapja, belemarkol, mintha meg akarna rázni.
Tekintve, hogy a súlyom valamivel több, mint kilencszázezer tonna, ez a
kísérlete hatástalan.
Szorítása felenged, néhány lépést hátrál. Arca ismét elváltozik, eltűnik róla
a pír. Magatartása arra enged következtetni, hogy utasításra jött ide, nem
pedig irányítják. Hangjának remegése szintén arra utal, hogy egyéni
akaratából cselekszik és nincs tudatában cselekedete rendkívüli
veszélyességének.
Azt mondja:
- Mint Miss Stewart ügyvédje, felszólítom önt, vigye el innen ezt a viskót
legkésőbb a hét végéig. Vagy pedig!
Mielőtt megkérhetném, magyarázná meg, mit jelent ez az érthetetlen „vagy
pedig", sarkon fordul és gyors léptekkel odamegy egy négylábú állathoz,
amelyet körülbelül száz lábnyira egy fához kötözött. Fellendül az állatra,
amely sietve üget végig egy keskeny folyócska partján.
Megvárom, amíg eltűnnek előlem, aztán tértelen kapcsolatot létesítek
központi testem és az ember formájú egység között, amellyel az iménti
látogatómat fogadtam. Az egység elég kicsi, ezért csak minimális energiával
tudom ellátni. A folyamat meglehetősen egyszerű. Érzékelő központjaim
koordináló celláit összekapcsolom egy energiaformával, jelen esetben egy
emberi képmással. Elméletileg a képmás az érzékelő központ
erőtérhálózatában marad, és -szintén elméletileg - csupán látszólag távolodik
el a központtól, ha tértelen állapot jön létre.
A hylostatikus hipotézis ellenére azonban az anyagi világra érvényes egy
funkcionális igazság. Azért tudok tértelenséget előállítani, mert az elmélet
leképezi a dolgok szerkezetét - anyag nélkül. A valóságban azonban az
anyag létezésének illúziója olyan erős, hogy mégiscsak anyagként működöm,
és most éppen erre készültem fel. Ezért most, amikor - ember formájú
egységként - áthaladok a völgyön, a különválás mégiscsak teret igényel. Az
automatikus folyamatok milliói ettől folytatódhatnak, de a külérzékelők velem
jönnek, csupán burkaikat hagyva vissza a puszta testben. A tudat én vagyok,
amint egy köves úton ballagok a célom felé.
A faluba érve sűrű lombkoronák közt meghúzódó háztetőket látok. Egyetlen
magas, hosszan elnyúló épület - ez tűnt föl már korábban is - nyúlik fel a
legnagyobb fák fölé. Ezt akarom vizsgálni, ezért jöttem - így hát
meglehetősen óvatosan, biztonságos távolságból szemlélem.
Mintha kőből és üvegből épült volna. Hatalmas szerkezetéből kiválik egy
kupola, benne csillagászati berendezések. Mindez meglehetősen
kezdetleges, kezdem úgy érezni, hogy a jelenlegi nagyságomban
elkerülhetem a felfedezés közvetlen veszélyét.
Magas fémkerítés övezi az egész falut. Érzem az elektromos feszültség
jelenlétét; miután megtapintottam a felsővezetéket, megállapítom, hogy a
feszültség 220 Volt. Az áramütést apró testem kissé nehezen viseli el, így
továbbítom a völgy túloldalára az egyik energiatároló cellába.
A kerítésen belül meghúzódom az utat szegélyező bokrokban és várom,
hogy történjék valami.
Az egyik szomszédos ösvényen egy férfi közeledik. Nemigen volt alkalmam
megszemlélni az ügyvédet, aki nemrég meglátogatott. Ezzel a második
egyeddel azonban közvetlen kapcsolatot létesítek.
Ahogy vártam, most én haladok az ösvényen. A mozdulatok vezérlésével
nem kísérletezem. Ez most felfedező akció. Idegrendszerével eléggé fázisba
kerülök ahhoz, hogy gondolatait úgy foghassam, mintha saját gondolataim
lennének.
Az egyed hivatalnok, a könyvelésben dolgozik, számomra ez a hely
érdektelen. Visszavonom a kapcsolatot.
Hat további kísérlet után megvan a test, amelyet kerestem. A problémát az
dönti el, amikor a hetedik egyed ... s általa én ... azt gondolom:
- ... nem vagyok megelégedve az Agy működésével. Az analóg
berendezések, amelyeket öt hónapja beépítettem, nem hozták meg a várt
eredményt.
A neve William Grannitt. Az Agy kutató főmérnöke, ő az, aki úgy változtatta
meg az Agy szerkezetét, hogy képes legyen önmagát és környezetét
vezérelni. A mérnök nyugodt, jóindulatú személy, kiváló ismerője az emberi
természetnek. Vigyáznom kell, hogy mit akarok vele. Pontosan ismeri a saját
szándékait, és meglepődne, ha megkísérelnék változtatni rajtuk. Talán jobb
lenne egyszerűen figyelni, mit tesz.
Alig néhány perccel azután, hogy kapcsolatot teremtettem a tudatával,
nagyjából kialakul a kép bennem arról az eseménysorozatról, amelynek öt
hónappal ezelőtt itt a faluban le kellett játszódnia. Egy mechanikus
számítógépbe -az Agyba - újabb részeket, többek között olyan analóg
berendezéseket építettek, amelyek az emberi idegrendszer működésének
nagy részét el tudják végezni. A műszaki cél az volt, hogy a gépet speciális
szóbeli parancsokkal, gépelt utasításokkal, nagyobb távolságra pedig rádióval
lehessen vezérelni.
Sajnálatos módon azonban Grannitt nem volt tisztában az utánozni próbált
idegrendszer néhány képességével. Az Agy ellenben rögtön használni kezdte
őket.
Grannitt erről mit sem sejtett. Az Agy pedig, amely el volt telve saját
fejlődésével, ezeket az új képességeket nem a mérnök által erre a célra
tervezett csatornákon hasznosította. Grannitt ennek következtében éppen
azon a ponton volt, hogy szétszedi az egész gépezetet és újra kezdi a
kísérletet. Mind ez ideig fel sem tételezte, hogy az Agy ellenállhatna egy ilyen
akciónak. Mi ketten azonban - amint több időm jut rá, hogy a mérnök
gondolataiból megtudjam, hogyan is működik az Agy - megvalósíthatjuk
szándékát.
Utána pedig átvehetem ennek az egész korszaknak az irányítását, anélkül,
hogy bárkitől is tartanom kellene, aki összemérheti velem a hatalmát.
Fogalmam sincs róla, hogyan fogom csinálni, de érzem, hogy hamarosan
teljessé válok.
Most már biztos vagyok benne, hogy megfelelő kapcsolatot létesítettem,
így hát a bokrok mögött kucorgó egységemnek nincs szüksége többé
energiára.
Egyetlen pillanat alatt megszűnik létezni.
Majdnem olyan az egész, mintha én volnék Grannitt. Irodájában ülök, az
íróasztalánál. Csupa üveg, mozaikpad-lós helyiség, mennyezete is csillogó
üveglapokkal borított. Az üvegfalakon át rajztábláknál dolgozó tervezőket és
rajzolókat látok, ajtóm előtt egy lány ül. A lány a titkárnőm.
Az asztalomon borítékban egy üzenet. Feltépem a borítékot és kiveszem a
papírlapot belőle.
A lapon felül ez áll:
Feljegyzés William Grannittnak Anne Stewart igazgatótól.
A szöveg:
Kötelességem önt értesíteni, hogy szolgálataira a jövőben nem tartok
igényt, ezért Önnek a mai nappal felmondok. Az Agy falujával kapcsolatos
biztonsági intézkedések értelmében fel kell kérnem, hogy ma este hat óráig
jelentse távozását a Központi örségnél. Kétheti fizetését e levél felmutatása
ellenében készpénzben felveheti.
Tisztelettel Anne Stewart