R O B E R T F U L G H U M

MÁR AZ ÓVODÁBAN
MEGTANULTAM MINDENT,
AMIT TUDNI ÉRDEMES

Tűnődések hétköznapi dolgokról

1
 A fordítás alapjául szolgáló eredeti kiadás:
Robert Fulghum: All I really need to know.
CPAW()
KIADÓ
I learned in kindergarten,
Villard Books, a division of Random House, Inc., New York, 1988
Copyright © 1986, 1988 Robert L. Fulghum
Hungarian translation © 1992 Havas Krisztina
Magyar kiadás © 1992, 1994 Park Könyvkiadó, Budapest
Szerkeszte tte: Ré vy Kata lin
Műszaki szerkesztő: Mező Zsuzsa
A borítót Faragó István tervezte. (Tandem Stúdió)
Készült a Gyomai Kner Nyomdában,
a nyomda alapításának 112. esztendejében
Felelős vezető: Papp Lajos ügyvezető igazgató
66/386-172
Printed in Hungary

Fordította: Havas Krisztina

2
 AZ OLVASÓHOZ

Mielőtt tovább lapozol, kedves Olvasó, szólnék hozzád

néhány szót, és rajzolnék egy kis térképet, nehogy eltévedj.
A könyv, melyet olvasni készülsz, sok éven át íródott. Az
írások apránként készültek. Eredetileg barátoknak, a családomnak,
egy vallási közösségnek és magamnak szántam, s eszembe sem
jutott, hogy könyv alakban megjelentessem őket. Nem is tudom,
minek nevezzem. Magamban csak úgy hívom ezt az írásos
beszámolót a fejemben és az életemben lezajló
történésekről: a „művem".
Az anyag egy része — az, amely az óvodában szerzett ta-
pasztalatokról szól — körbe-körbe járt az országban, míg végül önálló
életre kelt. Egy napon valamelyik iskolából egy gyerek hazavitte a
hátizsákjában. „Írt még mást is?" — kérdezte tőlem
könyvkiadással foglalkozó édesanyja. Hát igen, írtam.
Ezután sorban követték egymást az események, vala-
hogy úgy, mint a mesében.
Itt van tehát a „mű" — könyv formájában —, nagyjából úgy,
ahogy megírtam. Néhány nevet és történetet
megváltoztattam, hogy kíméljem az ártatlanokat és a
sértődékenyeket.
Még valami: könyvemben fellelhető néhány
ellentmondás is. Olvasás közben időnként majd azt
gondolod: „Hiszen az író pár oldallal ezelőtt ennek éppen az
ellenkezőjét állította!" Igen. Úgy tetszik, hordozok a
fejemben néhány, egymást kölcsönösen kizáró állítást.
Például: igaz az, hogy csak tudatos életet érdemes élni,
ugyanakkor az is igaz, hogy boldogok a tudatlanok, és így
tovább. Ezek az ellentmondások amiatt vannak, mert nincs
még mindenről kialakult véleményem.
Mit is akartam még mondani neked?
Nos, igen. Apránként olvasd ezt a könyvet — idő van
bőven, s úgysem a végére tartogatom a megoldást.
Befejezésül hadd tudassam veled, hogy van hivatalos
3
Mesemondó Engedélyem. Az egyik barátom készítette, aztán
felakasztotta az íróasztalom fölé, a falra. Benne felhatalmaz, hogy
képzeletem segítségével történetté rendezzem tapasztalataimat,
feltéve, hogy az eredmény valami módon az igazság
szolgálatában áll. Az engedély végén olvasható a Mesemondók
Krédója:
Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál,
hogy a mítosz igazabb a történelemnél,
hogy az álmok hatalmasabbak a tényeknél,
hogy a remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat
felett,
hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra.
És hiszem, hogy a szeretet erősebb a halálnál.
Nagyon igyekeztem, ne írjak olyasmit, ami miatt az enge-
délyemet visszavonnák.

Évek óta minden tavasszal nekiveselkedem, hogy személyes

hitvallást, valamilyen krédót fogalmazzak. Fiatalabb koromban
hosszú oldalakat írtam tele, igyekeztem, hogy az élet minden
területére kitérjek, nehogy kihagyjak bármit is. Az eredmény
rendszerint úgy festett, mint valami Legfelsőbb Bírósági Határozat,
mintha a szavak segíthetnének megtalálni az élet értelmét.
Ezek a tavaszi krédók egyre rövidebbek lesznek, néha
kritikus hangvételűek, néha szórakoztatóak, máskor
unalmasak — de azért továbbra is gyártom őket. Nemrég
elhatároztam, megpróbálom egy oldalon összesűríteni
mondandómat, annak ellenére, hogy tudom, milyen naivan
idealista ez a vállalkozás.
A tömörségre egy benzinkútnál kaptam ihletést. Sikerült egy
régi tragacs tankját magas oktánszámú, extra-szuper benzinnel
teletöltenem. Szegényke nem tudott megbirkózni vele és teljesen
megbolondult — a kereszteződéseknél köhögött, a lejtőkön
füstöt okádott. Megértettem. Az én agyam, az én
4
szellemem is így viselkedik időnként. Túl nagy
töménységű információ, és ÉN is meghibbanok és köhögök a
kereszteződéseknél, ahol életre szóló döntéseket kell meghoznom,
és mindig vagy túl sokat tudok, vagy túl keveset. A tudatos élet nem
majális.
Rájöttem akkor, hogy többé-kevésbé tudom már, amit az
értelmes élethez tudnom kell. Hidd el, nem olyan bonyolult dolog
ez. TUDOM, már régen tudom mindezt. De hogy eszerint is éljek
— nos, az más kérdés. Íme az én törvényeim gyűjteménye:
Életem legfontosabb viselkedési szabályait egytől
egyig az óvodában sajátítottam el. Az egyetemen a bölcsesség
nem volt különösebb érték, az óvodában azonban annál inkább. Íme,
amit tanultam:

Ossz meg mindent másokkal!

Ne csalj a játékban!
Ne bánts másokat!
Mindent oda tégy vissza, ahonnét elvetted!
Rakj rendet magad után!
Ne vedd el a másét!
Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!
Evés előtt moss kezet!
Húzd le a vécét!
A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló.
Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess,
énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset!
Délutánonként szundíts egyet!
A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét,
és ne szakadjatok el egymástól!
Ismerd fel a csodát! Ne feledd a magocskát a
műanyag pohárban: a gyökerek lefelé terjeszkednek,
a növények felfelé, és senki nem tudja pontosan, mindez
hogyan van, de valamennyien hasonlóképpen élünk.
Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehér egerek, még a
magocska is a műanyag pohárban — mind meghalnak
egyszer. Mi is.
5
 És emlékezz a Dick- és Jane-könyvekre és az első
szóra, melyet megtanultál — a legfontosabbikra —: NÉZD.

Minden fontos dolog bennük foglaltatik. A szeretet és az

alapvető higiénia. Az ökológia, a politika, az egyenlőség és
az értelmes élet.
Válaszd ki bármelyik pontot, fordítsd le bölcs felnőtt
szavakra, és alkalmazd családodra, kormányodra, munkádra,
egész életedre — meglátod, bölcsnek és igaznak fogod találni.
Gondold csak el, mennyivel jobb volna a világ, ha összes
lakója süteményt és tejet uzsonnázna minden délután három
órakor, aztán pedig fogná a plédjét és szunyókálna egy keveset.
És milyen jó volna, ha az összes kormány oda tenne vissza
mindent, ahonnét elvette, és rendet rakna maga után.
És akárhány éves is vagy, még mindig érvényes a
szabály: a nagyvilágban fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok
el egymástól.

A családban az én dolgom a mosás. Szeretem ezt a munkát,

hasznosnak érzem magam tőle. A ruhákon keresztül közeli
kapcsolatba kerülök családtagjaimmal, meg aztán, jólesik
néha egy kicsit egyedül lenni.
Szeretem szétválogatni a ruhákat — világosak, sötétek,
tarkák. Szeretem kiválasztani a programot is: meleg víz, hideg víz,
öblítés, idő, vízhőfok. Ezeket a döntéseket könnyedén
meghozom. Az új hifitoronnyal még mindig nem boldogulok,
de a mosógépekhez és a szárítókhoz értek. Megszólal a csengő,
és az ember kiveszi a puha, meleg ruhákat, aztán az
ebédlőasztalon szétválogatja és csinos halmokba hajtogatja
őket. Azt meg különösen szeretem, amikor annyira
feltöltődnek elektromossággal, hogy a zoknikat magamra
aggathatom, mégsem esnek le. (Egyszer a feleségem rajtakapott a
zoknikkal. Gyanakodva mért végig. Hiába, nem lehet mindig mindent
6
megmagyarázni.)
Amikor elkészülök, úgy érzem, végeztem valamit, van
valami, amihez értek. Jól mosok. Legalább ezt jól csinálom.
Ugyanakkor szinte vallásos élményt is ad nekem a mosás:
víz, föld, tűz, a nedves és a száraz, a hideg és a meleg, a
piszkos és a tiszta ellentétes pólusai. A nagy körforgás, a kezdet és a
vég, alfa és omega, ámen. Kapcsolatba kerülök a NAGY
VALAMIVEL. Az élet, legalább egy pillanatra, tiszta és értelmes. De
aztán...
A múlt héten a mosógép felmondta a szolgálatot. Azt
hiszem, túl sok törülközőt tettem bele, aztán centrifugáláskor
az egész töltet valahogy egy oldalra gyömöszölődött. A
gép hihetetlen vitustáncba kezdett, elindult a kövön és majd
szétpukkadt. Azt hittem, meg akar ölni. Egy percig úgy tűnt,
mintha élne és görcsök kínoznák, aztán a következő
pillanatban csak egy hideg, fehér szekrény állt előttem, félig
megemésztett törülközőkkel és habzó szájjal, ugyanis az a
gyanúm, a mosóport is túladagoltam.
Öt perccel később a szárítógép is kimúlt. Mint egy
öreg házaspár a szeretetotthonban, akiknek annyira
összefonódott az életük, hogy követik egymást a halálba.
Szombat délután volt, a ház összes törülközője,
minden alsónadrágom és zoknim vizes. Mit tegyek? Pontosan
tudtam, hogy ha szerelőt hívok, 36 órán át el sem
mozdulhatok otthonról, s még a bankárom is kéznél kell hogy legyen
egy hitelesített csekkel, különben be sem teszik a lábukat az ember
házába. Ennyi időm pedig nem volt. Maradt tehát az
önkiszolgáló mosoda a bevásárlóközpontban.
Egyetemista koromban fordult elő utoljára, hogy a
szombat estét mosodában töltöttem. A mosodába járásnak
az az előnye, hogy az ember látja mások holmiját, és olyan
beszélgetések fültanúja, amire másutt nem lenne módja.
Néztem, amint egy idős hölgy éppen egy nagy halom szexis,
fekete alsóneműt válogat, és azon töprengtem, vajon a
sajátja-e, aztán hallgattam, ahogy egy egyetemista srác
magyarázza a barátjának, hogyan lehet velúrdzsekiból a hányásfoltot
kivenni.
7
 Ahogy ott ültem és vártam, a mosóporos dobozt nézegettem.
„Öröm-öt használok, tetszik a vidám mosás gondolata. Ahogy ott
ültem, késő este, a szárítónak dőltem, hogy melegítsen, sajtot
ettem és kekszet, és a termoszból fehér bort kortyolgattam (mint
látod, készültem), az élet értelmén tűnődtem és elolvastam, mi
van a dobozra írva. Döbbenetes! Tartalmaz
szennyeződéseltávolítót (anionikus habképző), vízlágyítót
(komplex nátrium-foszfát). Ezenkívül a mosógép alkatrészeit
óvó anyagot (nátrium-szilikát), hatásfokjavítót (nátrium-szulfát),
valamint kis mennyiségben gyűrődésgátlót, sárgulásgátlót,
fehérítő, színélénkítő és illatosító anyagot. Nem viccelek.
Mindezt unciánként öt centért. Természetes úton elbomlik, és
hideg vízben legnagyobb a hatásfoka, tehát
környezetkímélő. Dobozba zárt csoda.
Miközben a ruhák a szárítóban forogtak, a világ sorsáról és
a higiéniáról töprengtem. Kétségtelenül sokat fejlődtünk.
Valaha azt hittük, a betegség Isten büntetése, aztán rájöttünk,
hogy az emberi tudatlanság terméke, és azóta egyfolytában
tisztálkodunk, hogy eltávolítsuk a piszkot a kezünkről, a
ruhánkról, a testünkről, az ételünkről, a házunkról.
Bárcsak kitalálnának valamit a tudósok a lelki szenny ellen!
Milyen jó volna egy pohár enzimes mosópor, ami megtisztítaná
életünket, enyhítené keménységünket, védené belső
szerveinket, javítaná hatásfokunkat, meggátolná bőrünk
sárgulását és arcunk gyűrődését, élénkítené természetes
színünket, kellemessé és jó szagúvá varázsolna bennünket!
Az „Öröm"-mel egyébként ne próbálkozz! Megkóstoltam.
Pocsék íze van.
(De a nyelvem legalább tiszta.)

Ez a kedves hölgy a szomszédom. Most lép ki az ajtón, munkába

megy, és éppen a „csinosnak érzem magam" hangulatban van.
Bezárja az ajtót és útnak indul szokásos holmijával: retikül, uzsonna,
sporttáska az aerobicfelszereléssel és a szemetesvödör. Megfordul,
8
észrevesz, mosolyogva üdvözöl és elindul. Alig tesz néhány lépést,
egyszer csak felsikolt: ÁÁÁÁÁÁÁÁAÁ! (Szó szerint idéztem.) Mint
egy tűzoltóautó szirénája. Pókháló! Teljes erejéből
belesétált egy pókhálóba! Jogosan merül fel benne a kérdés:
Akkor most hol a pók?
A csomagokat a szélrózsa minden irányába
szerteszórja, közben akrobatikus, őrjöngő táncot jár, mint
egy felhevült, párzásra kész gólya. Az arcát és a haját
tapogatja, és újult erővel felsikít: ,kAÁÁÁÁÁÁÁÁ! Megpróbál
bejutni a bejárati ajtón anélkül, hogy a zárat kinyitná. Újra
megpróbálja, beletöri a kulcsot a zárba. A hátsó ajtóhoz rohan, s
közben az ÁÁÁÁÁÁÁááááááá Doppler-effektusa hangzik.
Ugyanaz a jelenet a másik fél szemszögéből: Íme a
pók. Átlagos külsejű, középszürke, középkorú pókhölgy.
Pirkadat előtt kelt, azóta szövi hálóját, minden a
legnagyobbrendben halad. Szép idő van, nem fúj a szél, a
levegő páratartalma a szálragadás szempontjából optimális.
Ellenőrzi a rögzítési pontokat, miközben a szúnyogokra gondol,
amiket reggelire fogyaszt majd. Pompás kedvében van, duzzad a
tettvágytól. És ekkor elszabadul a poklok pokla: földrengés,
tornádó, vulkánkitörés. A háló elszakad, és egy őrjöngve
hadonászó, mozgó szénakazal köré tekeredik. Egy hatalmas,
kipingált húsdarab olyan hangot hallat, amihez foghatót a
pók még életében nem hallott: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Ahhoz túl nagy,
hogy behálózzam és később megegyem, ahhoz túl sokat
ficánkol, hogy leszorítsam. Ugorjak rá vagy várjak és
reménykedjek? Bújjak el netán?
A pókhölgy embert fogott. Jogosan merül fel benne a
kérdés: Hová megy ez az ember és mit csinál, ha odaér? A
szomszédasszony azt hiszi, a pók akkora, mint egy homár,
hatalmas szája van és mérgező fullánkjai. A
szomszédasszony minden bizonnyal meztelenre vetkőzik,
megfürdik és hajat mos, hogy biztosan megszabaduljon tőle.
Valószínűleg teljesen át is öltözik, nehogy pókgazdává
váljon.
A pók pedig? Nos, ha mindezt túléli, lesz mit mesélnie
arról a valamiről, ami EKKORA VOLT. „És látnotok kellett
9
volna a SZÁJÁT!"
A pókok, ezek a bámulatra méltó teremtmények már vagy
350 millió éve élnek a Földön, úgyhogy gyakorlatilag bármivel
megbirkóznak. Sokan is vannak, 60-70 ezer jut minden kertvárosi
négyszögölre. Legjobban a hálót irigylem tőlük. Képzeld csak el,
milyen lenne, ha az emberek is rendelkeznének a pókok eme
képességével, ha volna a gerincünk tövénél egy hatlyukú
nyílás, amivel méterszámra állíthatnánk elő azt az
üvegszálhoz hasonlatos valamit! Gyerekjáték lenne a
csomagolás. A hegymászás pedig csak komolytalan
szórakozás. Gondolj az olimpiára! Új távlatok nyílnának a
gyermeknemzésben és nevelésben. Az embernek szinte
beleborsódzik a háta, ha csak elképzeli. Takarításkor azonban
minden bizonnyal gondot okoznának az embernagyságú hálók.
Ez a história egy dalt juttatott az eszembe. Te is ismered, és
szüleid és gyermekeid is. Az incifinci pókról szól: „Megy föl az incifinci
pók az ereszen / Elkapja eső, lemossa fergeteg. / De elapad az
ár, ha a nap felragyog / S újra megy az ereszen az incifinci pók."
Éneklés közben mutogatni is kell, tudod.
Hogy van ez? Miért ismerjük mindannyian ezt a dalt?
Miért tanítjuk gyermekeinknek? Hiszen igazán kedvező
színben tünteti fel a pókokat, senki nem kezd ÁÁÁÁÁÁÁÁ-t
üvölteni, miközben énekli. Talán azért, mert az élet nagy kalandját
olyan világosan és egyszerűen ábrázolja. A pici állat kalandra
vágyik. Meglátja az ereszcsatornát — hosszú, sötét alagút, mely
felfelé, a fénybe visz. A pók gondolkodás nélkül nekivág.
Csapások sújtják: eső, özönvíz, a hatalmas elemek. Végül
elsodorják a fiókot, és egyszer csak ott találja magát, ahonnét
elindult. És azt mondja-e vajon a pók: na, ebből elegem van?
Nem! Előbújik a nap, fénye elönti a világot, melege
megszárítja a pókot. És a pici lény odamegy az ereszcsatornához,
fölnéz és azt gondolja: de engem tényleg érdekel, mi van ott fenn!
Most már kicsit okosabban fog hozzá: először az eget kémleli,
jobb fogódzókat keres, elmond egy pókfohászt, aztán
nekivág az ismeretlennek, a fény és még ki tudja, mi felé.
Hosszú, hosszú idő óta pontosan ugyanúgy él minden
teremtett lény, katasztrófák, kudarcok, csapások közepette.
10
Túlélők vagyunk valamennyien, és erre tanítjuk
gyermekeinket is. Lehet, hogy a pókok is erre tanítják
gyermekeiket, amúgy pók módra.
A szomszédasszony is túléli a dolgot, és legközelebb kicsit
okosabb lesz, amikor munkába menet kilép az ajtón.
A pók, ha életben marad, úgyszintén. Ha pedig nem —van
még pók elég, s a hírek gyorsan terjednek.
Különösen az ÁÁÁÁÁÁÁA Á híre.

A Csendes-óceán déli részén, a Salamon-szigeteken a

bennszülöttek a favágás egy különös módját űzik. Ha a fa
túl nagy ahhoz, hogy fejszével vágják ki, ordítással döntik le. (Nem
tudnám most hirtelen előkeresni az újságcikket, de
esküszöm, hogy olvastam valahol.) A varázserejű favágók
pirkadatkor felkúsznak a fa tetejére, és teli torokból üvöltenek egy
nagyot. Ezt aztán harminc napon át minden reggel megismétlik,
míg végül a fa elpusztul és magától kidől. A kiabálás állítólag
megöli a fa szellemét. A sziget lakói azt mondják, a módszer eddig
még mindig bevált.
Ó, micsoda naiv ártatlanság, mily elbűvölően primitív
szokások! Fákkal ordibálni, na persze. Micsoda primitívség!
Igazán sajnálatos, hogy nem ismerik a modern technika és a
tudományos gondolkodás vívmányait!
Én? Szoktam kiabálni a feleségemmel, a telefonnal és a
fűnyírógéppel, a tévével, az újsággal, a gyerekeimmel.
Többen állítják, hogy láttak már az öklömet rázva az éggel is
üvöltözni.
A szomszédom sokat kiabál az autójával, idén nyáron pedig
egyszer egy egész délutánon át ordítozott egy létrával. Mi,
modern, tanult, városlakó népek, kiabálunk a járművekkel,
játékvezetőkkel, számlákkal, bankokkal, gépekkel — a
gépekkel különösen sokat. Ez utóbbiaknak, valamint
rokonainknak jut a legtöbb kiabálás.
Nem tudom, mire megyünk vele. A gépek, a tárgyak csak
11
 hallgatnak, mintha mi sem történt volna, még a rugdosás sem
használ mindig. Ami pedig az embereket illeti, nos, azt hiszem, a
Salamon-szigetek lakóinak igaza van. A kiabálás bizony megöli az
élőlények lelkét.
Furkósbotok és kövek összetörhetik a csontjainkat, de a
szavak szívünket törik össze...

Láttál már abakuszt? Tudod, az egy százlábúra emlékeztető fura

szerkentyű, rudakra fűzött fagolyókkal. Általában
ajándékboltokban árulják, dísztárgyként, pedig az abakusz
valójában számoló- és számítógép. Pontosabban mégsem egészen
az. Használója a fejében elvégzett számtani műveleteket tudja
az abakuszon rögzíteni és nyomon követni.
Ázsiában több millió ember mindennapos használati eszköze
több ezer éve. Túl azon, hogy praktikus és hasznos, ránézni, kézbe
venni is jó. Fából, rézből és elefántcsontból készül, minél régebbi,
minél hosszabb ideje használják, annál szebb lesz: simára
csiszolódik, megsötétül és kellemes fényt kap. Egy életen át kitart,
soha nem kell felújítani, használatának programja az ember fülei
közt található, s ha valami baja esik, egy nyolcéves gyerek is
könnyűszerrel megjavítja.
Az abakusz létezésének ténye a fejlődés esélyeit
növeli. Egyszer egy japán–amerikai komputercég be akart
törni a kínai piacra, hogy a zsebszámológépek
magasabbrendűségét bebizonyítsa, versenyt rendezett,
abakusz–zsebszámológép párviadalt. A győztes –
természetesen abakusszal – a hongkongi Chan Kai Kit lett,
egy hajózási vállalat alkalmazottja. Igaz, hogy a
zsebszámológépet használó versenyző negyvennégy
másodperccel gyorsabban ütötte be a gépbe az előtte fekvő
számlahalom adatait, de a végeredmény hibás volt.
Feltehetően az történt, hogy a kezelője annyira igyekeztt
bebizonyítani, milyen okos is a gép, hogy rossz adatokat
táplált bele. Mondanom sem kell, a cég hírnevét nem öregbítette
12
az eset.
Nehogy félreérts, a zsebszámológépekre szerintem is
szükség van, megvan a helyük az életünkben. Nem vagyok én
luddista, a gépek önmagukban nem ellenségeink, és egy olyan
figyelmes, okos ember, mint Chan Kai Kit, talán még gyorsabban
tudna zsebszámológéppel számolni, mint abakusszal. Ki
tudja? Mindössze arról van szó, hogy lelkes csodálója vagyok
az emberi agy és kéz nagyszerű teljesítményeinek, és nagy
megelégedésemre szolgál, amikor bebizonyítva látom, hogy
felveszik a versenyt a mikrochipek áramköreivel. Megnyugtató érzés,
hogy hagyományos, egyszerű eszközökkel is célhoz lehet érni.
Abban bízom, hogy a régi, kopott abakusz, ez a csodálatos
művészi alkotás, melynek báját hasznossága, hasznosságát
pedig szépsége adja, megtartja helyét felgyorsult világunkban. Van
egy régi vágódeszkám és egy nagykésem. Bármikor benevezem
őket egy konyhai robotgép ellen. Mint az abakusz, ők is
megállnák helyüket.

Diego Ortiz de Parilla ezredes vezetésével egy csapat katona és

öt pap indult útnak San Antonióból, 1757 áprilisában Tejas
(azaz Texas) középső, hegyes vidékére, a San Saba folyó
partjára tartottak, a célból, hogy a spanyol befolyást
kiterjesszék és megtérítsenek minden pogányt, aki csak
útjukba kerül. Azt is tervezték, hogy leszámolnak az apacs
índiánokkal (persze csak azután, hogy megtérítették őket).
Legfőképpen azonban azért indultak útnak, hogy
megkeressék a kincset, melyet állítólag a Balkones Escarpment
hegyei közt rejtettek el az indiánok.
Építettek egy erődöt és egy missziós kápolnát, aztán
várták, hogy jöjjenek az indiánok, s Isten igéjéért cserébe
hozzák el kincseiket. Naplóírással töltötték az idejüket;
beszámolóik ma is megtalálhatók az austini városi könyvtárban. „A
vidék egyszerű szépsége csodálattal tölti el lelkem" —írja
Padre Molina —, „de hol vannak az indiánok?" Diego Ortiz de Parilla
13
így fogalmaz: „Az ország nem rossz, de hol a kincs és hol vannak az
indiánok?"
A kérdések egyikére a következő év márciusában
érkezett meg a válasz, amikor is kétezer comanche indián
jelent meg (az apacsok hívták őket), vörös-fekete harci
festék arcukon, gonosz szándék a szívükben.
Az eset után San Saba jó ideig nyugodalmas helynek
számított. Az indiánok letörölték a föld színéről az erődöt és a
kápolnát, a kalandvágyó hidalgók jó részét pedig megölték.
Akik életben maradtak, kincs nélkül szállingóztak vissza
San Antonióba és soha többé nem tértek vissza Texas-ba.
A történetet idén tavasszal olvastam San Saba
főterén, egy emléktáblán. További részletekkel két idősebb úr
szolgált, akikkel a régi bíróság épülete előtt ismerkedtem
meg; egy padon üldögéltek és beszélgettek. Elmagyarázták
nekem, hogy később a texasiak az indiánokat is, a
mexikóiakat is legyőzték és visszaszerezték jogos
tulajdonukat. San Saba így most már valóban békés hely.
„Hikorimogyoró-termesztésben és kecsketenyésztésben
világelső" — írja a városról a száztizenegy éve megjelenő
San Saba News and Star.
Én azért utaztam oda, hogy felelevenítsem a régi szép
időket. Annak idején hétvégeken gyakran leugrottam
Wacóból, mert egy Louise nevű lánynak udvaroltam. Később
Louise eléggé el nem ítélhető módon elhagyott egy másik
fiú miatt, de én továbbra is San Sabában töltöttem a
hétvégéket. Először is, ott lehetett sört kapni, miközben az
én megyém olyan száraz volt, amilyen csak egy baptisták
által lakott megye lehet. Másodszor pedig, a San Saba-i
rodeó műsorán kecskelasszózás is szerepelt, és az aztán
nem akármilyen szórakozás. Amikor kinyitják az ajtót, a
kecskék, ellenétben más állatokkal, nem rohannak azonnal a
karám másik vége felé, hanem egészen bolondosan
viselkednek: tánclépéseket tesznek, hirtelen balra fordulnak,
aztán visszafutnak a gazdájukhoz. Hamis teremtések,
gyakran megpróbálják felöklelni azt, aki ki akarja kötni őket.
A kecskerodeó nagyszerű mulatság, érdemes elmenni miatta
14
San Sabába, s ha már ott van az ember, meginni néhány
sört, különösen tizennyolc éves korban. Még az is
előfordulhat, hogy Louise meggondolja magát.
A San Saba folyó partján gyakran rendeztek
táncmulatságokat. Ilyenkor kiültem a víz mellé, békésen néztem az
emelvényen táncoló embereket, kolbászos szendvicset ettem sült
krumplival, aztán egy egész zacskó csokoládés kekszet, és a
vacsorát fél tucat dobozos sörrel öblítettem le. Azután beálltam a
táncolók közé és fohászkodtam Istenhez, hogy ki ne hányjak
mindent.
San Saba számomra az otthon egy darabkája volt. Mint ahogy
idén tavasszal megállapíthattam, nemigen változott ott semmi
azóta. Messze vannak már a spanyolok és az indiánok, de messze
vannak még Új-Texas autópályái és bevásárlóközpontjai is: San
Sabában valamikor 1945 táján megállt az idő. Ottjártamkor
az tartotta az embereket izgalomban, hogy a helyi középiskola
kosárlabdacsapata bejutott a texasi bajnokság döntőjébe, és
hogy leégett Jehova tanúinak új temploma. (Egy másik változat
szerint metodista templom volt — nem tudom.)
Az utóbbi hírt az automatánál hallottam, Bob Everett
vegyesboltjában. Vettem egy fagylaltkelyhet harmincöt centért, egy
almáslepényt és egy nagy bögre kávét, mindezt összesen
nyolcvankilenc centért. Ezután átmentem a tér másik
oldalára, hogy szert tegyek egy pár vasalt sarkú borjúbőr
csizmára. Csekkel fizettem és az elárusítónő, noha látta,
hogy más városból jöttem, még a személyi igazolványomat sem kérte
el. Azt mondta, bizonyára szükségem van csizmára és higgyem el,
viszonylag kevesen utaznak több ezer kilométert Seattle-ből
csak azért, hogy itt vegyék meg lábbelijüket, tehát vagy
hülye vagyok, vagy becsületes és ő ez utóbbira tippel.
A szomszéd üzletben egy pár kesztyűt vettem. San
Sabában készítik a világ legfinomabb szarvasbőr kesztyűit,
újkorukban semmihez sem hasonlítható illatuk van, és ha éppen
illenek az ember kezére, sebész kell a levevésükhöz. Délután
kimentem a vásártérre, hogy megnézzem a pénteki kecske- és
birkaárverést. Majdnem vettem is egy kecskét — nem kerül sokba,
húsz dollárért már lehet kapni egy fiatal gidát. Szeretem a
15
kecskéket.
San Sabában nagyon csendesek az éjszakák. Ha az ember
jóllakott bundában sült marhaszelettel, succotashsal (babból és
kukoricából készült főzelék, füstölt hússal) és burgonyapürével,
egy mentolos fogpiszkálóval a szájában kisétál az Alamo Caféból, és
a régi bíróság épületét megkerülve leballag a folyópartra. Tökéletes
a csend, csak a tücsök ciripelése és a békák kuruttyolása
hallatszik. Így van ez Közép-Texas más kisvárosaiban, Cranfils
Gapben, China Springsben, Valley Millsben. Napszállta után
minden csendes. Csendes, átlagos, régimódi és egyszerű, de
nagyon barátságos. Az otthon egy darabkája.
Tudom, azt hiszed, hogy most találtam ki az egészet, pedig
amit elmondtam, igaz, legalábbis nagy része. És nem arról akarlak
meggyőzni, hogy San Saba maga a földi paradicsom; egy idő
után pokoli unalmas lehet, én egy hetet tudnék ott eltölteni.
Hogy akkor miért mesélek róla? Azért, mert ifjúkorunk városai
formáltak bennünket azzá, amik vagyunk, legyenek
bármilyen elmaradottak is. Megvetjük őket, vagy,
vesztünkre, túlságos könnyen megfeledkezünk róluk. Pedig
hidd el, néha haza kell és haza is lehet látogatnunk. Nem,
nem azért, hogy megtaláljuk elveszett otthonunkat, hanem, hogy
emlékét szentté tegyük.
Egyvalamiben igaza volt a spanyoloknak. A régi legenda igaz: San
Sabában kincs van.

Az oroszok szörnyűséges népség: erkölcstelenek, agresszí-

vek, durvák és többnyire gonoszak. Ők tehetnek a legtöbb
bajról a világon. Mások, mint mi vagyunk.
Körülbelül így lehetne összefoglalni a napi híradások
véleményét az oroszokról. Néha azonban keresztülcsúszik az
előítéletek hálóján valami pici jel, amely olyan tiszta, olyan
igaz és valóságos, hogy bepillantást enged a rozsdásodó
vasfüggöny mögé, épp csak annyi időre, hogy lássuk, odát nem
ellenségeink, hanem utastársaink laknak, s ugyanúgy tagjai az
16
Öröm és Bánat Társaságnak, akárcsak mi magunk.
Ott van például Nyikolaj Pesztrecov. Keveset tudok róla. Nem
tudom, hol jár éppen, de amit tudok, megosztom veled.
Főtörzsőrmester volt az orosz hadseregben,
harminchat esztendős. Távol hazájától, Angolában
állomásozott. A felesége kiutazott hozzá látogatóba.
Augusztus 24-én dél-afrikai katonai egységek hatoltak be
Angola területére, hogy leszámoljanak az ott rejtőzködő
fekete nacionalista gerillákkal. N-Giva falujánál egy csapat
orosz katonába botlottak. Négyüket megölték, a több iorosz
elmenekült, kivéve Nyikolaj Pesztrecov főtörzsőrmestert.
Foglyul ejtették, mert mint a dél-afrikai katonai kommünikéből
megtudjuk: „Nyikolaj Pesztrecov főtörzsőrmester nem volt
hajlandó otthagyni lemészárolt felesége holttestét, aki a falu elleni
támadás során vesztette életét."
Úgy tűnik, a dél-afrikaiak nem hitték el a dolgot, mert a
kommüniké újra meg újra megismételte: „Odament a felesége
holttestéhez és nem volt hajlandó eljönni onnan, noha az asszony
már nem élt."
Milyen különös! Vajon miért nem szaladt el, hogy a saját életét
mentse? Mi késztette arra, hogy visszamenjen? Lehetséges volna,
hogy szerette, hogy még utoljára a karjaiban akarta tartani, hogy
megsiratni, gyászolni akarta? Lehetséges volna, hogy átérezte a
háború értelmetlenségét, hogy átkozta a sors
igazságtalanságát, hogy létező vagy meg sem született
gyermekek jártak a fejében? Lehetséges volna, hogy egyáltalán
nem érdekelte, mi lesz vele? Lehetséges. Nem tudjuk, legalábbis
biztosan nem. De sejthetjük a választ: a tettei felelnek nekünk.
Így hát most ott ül egyedül egy dél-afrikai börtönben. Nem
mint „orosz", „kommunista", „katona", „ellenség", vagy bármi
efféle, hanem mint egy férfi, aki számára egy nő minden
egyébnél fontosabb volt.
Isten éltessen, Nyikolaj Pesztrecov, bárhol is vagy, bármerre
jársz, amiért igaz értelmet adtál az ígéretnek, ami szerte a
világon egyformán hangzik; amiért megszentelted az esküt, mely
minden nyelven ugyanúgy szól: „Őt sem egészségében, sem
betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában
17
holtomig vagy holtáiglan hitetlenül el nem hagyom!" Hű
maradtál a hithez, megőrizted fényét. Áldjon meg az Isten!
Ó, az oroszok szörnyűséges népség; erkölcstelenek,
agresszívek, kegyetlenek, durvák és rendszerint gonoszak.
Mások, mint mi vagyunk.
No igen.

Ez most valami személyes lesz, sőt kissé émelygősre sikere-

dett, úgyhogy légy résen! Eredetileg feleségemnek szántam, de
aztán azt gondoltam, hogy miután feltehetően neked is van
férjed vagy feleséged, és talán hasonlóképp érzel iránta, mégiscsak
közreadom. Egyébként nem is az én történetem, hanem Charles
Boyer-é.
Emlékeztek Charles Boyer-re? Jól öltözött, behízelgő
modorú, jóképű, elegáns férfi volt, a leghíresebb és
legszebb nők szeretőjét játszotta a filmvásznon. Igy
mutatták őt a kamerák és a pletykalapok, az életben azonban
egészen más volt. Egyetlen nő volt az életében, negyvennégy
éven keresztül: a felesége, Patricia. Barátaik azt mondják, egy
életen át tartó szerelem volt. Negyvennégy év után nem
kevésbé voltak szeretők, barátok és társak, mint házasságuk
elején.
Aztán Patricia májrákban megbetegedett. Az orvosok
megmondták Charles-nak, de ő nem bírta megmondani Pat-
riciának. Ott ült az ágya szélén, hogy felvidítsa és tartsa benne a
reményt. Ez így ment éjjel-nappal, hat hónapon át. Nem tudta
megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Más sem tudta, Patricia
a karjaiban halt meg. Két nappal később Charles Boyer sem
élt már. Öngyilkos lett. Azt mondta, nem akar nélküle élni.
„Szerelme az életet jelentette nekem" – mondta.
Ez nem mozifilm. Mint már mondtam, igaz történet,
Charles Boyer története.
Nem az én dolgom, hogy megítéljem a tettét. De azt hadd
mondjam el, hogy mélyen megrendít, és ugyanakkor valami
különös megnyugvást is érzek. Megrendítő, hogy a
18
hollywoodi szerelmi élet felszínes csillogása alatt létezhet
ilyen mély szeretet. És megnyugtató, hogy egy férfi és egy nő ilyen
hosszú időn át ennyire szeretheti egymást.
Nem tudom, hasonló körülmények közt mit csinálnék,
imádkozom, hogy soha ne kerüljek ebbe a helyzetbe. (Most jön a
személyes rész – magyarázkodni nem fogok.) De néha, az élet
hétköznapi teendői közepette a szoba másik végébe
pillantva látom azt az embert, akit feleségemnek, bará-
tomnak, társamnak nevezek. És olyankor megértem, Charles
Boyer miért tett úgy, ahogy tett. Valóban létezik ekkora szerelem.
Tudom. Egészen bizonyos vagyok felőle.

Egy embert figyeltem az utcán, amint éppen a Bálint-napi kirakatot

rendezte. Még csak január közepe van, de úgy látszik, a
kereskedők igyekszenek kiaknázni a szeretetben rejlő üzleti
lehetőségeket. Ne érts félre, nincs semmi bajom velük, a
kereskedők rendes emberek. Ezerféle árut kínálnak nekünk,
és eszünkbe juttatják a fontosabb ünnepeket. Különben
honnan tudnánk meg időben, hogy Mindenszentek, Bálint-
nap vagy Anyák napja közeledik, ha a kereskedők nem
figyelmeztetnének rá?
Rajtuk kívül az óvónőkre hagyatkozom. Ők mindig
tudják, milyen ünnep közeleg, s az irányításuk alatt készülő
gyerekajándékokkal egyetlen kereskedő portékája sem ve-
heti föl a versenyt, ilyen ajándék a boltban nem kapható, ér-
téke pénzben ki nem fejezhető.
Elárulom végre, miről beszélek: a ragasztott ládika
nevet adtam neki. Valaha cipős doboz volt, s legnagyobbik gye-
rekem egyszer szépen kidíszítette és nekem ajándékozta.
Azóta a kisebbektől kapott relikviák gyűjtőhelyéül
szolgál: az idők folyamán cipősdobozból kincsesládává
lépett elő. A díszítőelemek az ilyenkor szokásosak:
háromféle színű hajtogató papír: rózsaszín, piros és fehér –
mind megfakult már –, alumíniumfólia, sárga
papírzsebkendő, papírterítők, háromféle makaróni, gumicukor,
zselé, kis fehér mézeskalács szívek (tudod, az a csirizízű),
19
feliratokkal, és az egészet egy nagy csomó, természetesen
szintén csirizízű ragasztó tartja össze.
Ez a cipősdoboz már nem valami szép. Kicsit
viharvert, és ahol a zselé és a gumicukor összefolyt,
penészes is. Néhol még mindig ragad, és a legtöbb helyen az
eredeti pirosfehér szín helyett piszkos rózsaszín. Ha leveszed
a tetejét, megérted azonban, miért őriztem meg.
Többszörösen összehajtogatott, megfakult füzetlapokon ilyen
üzenetek állnak: „SZIJA APU", „BOLDOG BALINTNAPOT" és
„SZERETLEK". Különösen sok „SZERETLEK". A doboz fenekére pe-
dig huszonhárom darab X és O betű van ragasztva, makaró-
niból. Nemegyszer megszámoltam. Aztán számtalan helyre
odakapirgálva a három gyerek neve.
Tutenkámen kincsei mit sem érnek ehhez képest.
Van teneked is valamiféle emléked, a szeretetnek ily tö-
kéletesen egyszerű és hiteles bizonyítéka? Meglehet, soká
élsz majd. Talán rengeteg szép és értékes ajándékot is kapsz.
Bizonyára sok szeretetben lesz részed. De soha semmiben nem
fogsz annyira hinni, mint a ragadós ládikában. A ragadós ládika
viszi előbbre a világot, ezért érdemes élni.
A három gyerek azóta felnőtt. Most is szeretnek, bár
ennek legtöbbször már nem adják ilyen kézzelfogható bizo-
nyítékát. Minél idősebb az ember, minél többet tud, a szere-
tet annál bonyolultabb. Attól persze még szeretet. De többé
nem ilyen egyszerű; nem lehet cipősdobozba zárni.
A doboz faliszekrényem legfelső polcán lapul.
Senki nem tudja, hogy ott van, csak én. Talizmán ez, az emléke-
zet kopjafája, minden reggel eszembe jut, ahogy öltözködöm.
Néhanapján leveszem a polcról és kinyitom. A kezemben tudom
tartani, hinni tudok benne, és erre nagy szükségem van, különösen
olyankor, amikor nehéz szeretnem, és már nem fonódnak kis
karocskák a nyakam köré.
Ó, igazad van, ez az elképzelhető legrosszabb fajta,
együgyű, érzelgős Papa-gügyögés, téged is, magamat is
zavarba hoztam vele. De ha vigaszra van szükségem, hidd el ne-
kem, kenterbe ver minden lelki segélyt és mantrát.
Nincs mentségem: a ragadós ládika az én szeretetem. Te-
20
messétek el velem! Magammal akarom vinni, akárhová is megyek.

Most egy házról írok, ahol valaha laktam. Régi, századvégi villa, egy
út végén állt a tóparton, és a 19. század végén épült. Valamikor
egy család nyaralója volt, lóháton és szekéren jártak ide Seattle-
ből. Sötét erdőkön és meredek hegygerinceken át vezetett
az útjuk, a favágók ösvényein. Igazi vadon volt, s az még ma
is.
A ház táglából épült, sűrűn nőtt szederbokrok vették
körül, szőlővesszők hajlongtak a halál csapásai elől. És
noha ma már csak néhány perc, mire kiér ide az ember a város-
ból, mókusok, nyulak, vadmacskák és egyéb „dolgok", melyeket
sohasem láttam, csak hallottam, fészkelték be magukat illetéktelenül
a birtokba.
És mosómedvék. Voltak mosómedvéink is, sok, nagy mo-
sómedvénk.
Bizonyos okoknál fogva, mely okokról csak Isten vagy a
mosómedvék hormonjai adhatnának számot, az állatkák a házam
alatt párzottak minden tavasszal. És bizonyos okoknál fogva, mely
okokról csak Isten vagy a mosómedvék hormonjai adhatnának
számot, úgy döntöttek, hogy hajnali háromkor fognak a házam alatt
párzani.
Ha még nem esett meg veled, hogy hajnali háromkor mo-
sómedvék párzottak a hálószobád alatt, életed egy nagy élménnyel
szegényebb. Nem mindennapi dolog, hogy finoman fogalmazzak.
Ha hallottál már éjszakai macskaverekedést, lehet valami
fogalmad. Szorozd meg azt a hangerőt és intenzitást tízzel.
Nem kifejezetten érzéki vagy erotikus hang. Inkább egy
harmadfokú tűzriadóra emlékeztet.
Pontosan emlékszem az első esetre. Minthogy a
körülmények az alvást nemigen tették lehetővé, kipattantam
az ágyból. A szó szoros értelmében KIPATTANTAM. Körülbelül
egyméteres magasságba, takaróstul.
Mikor visszanyertem az önuralmamat és a szervezetem
21
hozzászokott az új adrenalinszinthez, fogtam egy zseblámpát,
kimentem és a ház alá kukucskáltam. A mosómedvelány és
csábítója ott álltak harci pózban és egymásra vicsorogtak. Véresek és
sárosak voltak, semmi szexiset nem tudtam felfedezni rajtuk.
Sem a jelenlétem, sem a fénysugár nem fékezte szenvedé-
lyüket. A viharos aktus folytatódott, horkantásokkal, vak-
kantásokkal, sikolyokkal megtűzdelve. A dolog végül sze-
mem láttára érte el tetőpontját, s a feszültség feloldódott.
Egyáltalán nem szégyenkeztek. Aztán üveges szemű kábu-
latban elporoszkáltak, hogy felkészüljenek mosómedveéletük
következő eseményeire.
Ott ültem az esőben, a zseblámpám még mindig a
nászszobába világított, és azon tűnődtem, miért van az,
hogy az élet, a szeretet sokszor oly sok fájdalommal,
küszködéssel, zűrzavarral jár. Szerinted miért van ez?
És akkor a feleségemre gondoltam, aki épp fölöttem al-
szik az ágyban, és eszembe jutottak a mi veszekedéseink szeretettel
elegyes hangjai. Azon gondolkodtam, vajon a mosómedvék milyen
következtetéseket vonnak le egy házaspár éjszakai hangjaiból – az
ilyenekből, hogy: „Ha igazán szeretnél, nem hagynál mindig
akkora rendetlenséget a fürdőszobában", amit aztán az
„Igen? Hát, ha már itt tartunk, hadd mondjak én is egyet-mást"
követ.
Miért nem könnyű szeretni?
Nem tudom. A mosómedvék pedig nem árulják el.

Cassida Rubignosa egy bogár latin neve. Lárva korában egy kis
szemeteszsákot cipel a hátán. Potroha végén villa alakú
kinövés található. Amikor a lárva vedlik, a régi bőr fennakad
a villa hegyén és zacskót formál, éppen a végbélnyílás mellett,
ily módon az ürülék egyenesen a zacskóba kerül. A tudósok
hosszú időn át próbáltak rájönni, mi lehet a szerepe ennek a
berendezésnek. Aztán észrevették a hangyát. A ragadozó hangyát,
amely különösen szereti a bogárlárvát. Ez a hangya igen kényes
22
természetű, kínosan ügyel a tisztaságra. (Ugye tudod már, mi
következik?)
Tehát, amikor a hangya megjelenik a színen, és méregetni
kezdi a lárvát, elég lesz-e vacsorára, a lárva fejbe kólintja a
szemeteszsákkal. A hangya nekilát, hogy eltávolítsa az utálatos
piszkot, s a lárva ezalatt elsurran. A tudósok ezt az eszközt
„ürülékpajzsnak" nevezik.
És, noha a valóságban soha nem láttam ezt a jelenetet
(épp most olvastam róla egy könyvben, úgyhogy biztosan igaz),
eszembe jutott róla valami.
Nemrég voltam egy koktélpartin, ahol egy férfi és egy nő
pontosan ugyanazt csinálta egymással, mint a lárva és a
hangya.
A természet megoldja hát, hogy mindenki megkapja, ígyvagy
úgy, amit megérdemel. És nem tudom, boldogok-e a szelídek vagy
sem, de néhányuk legalább kellőképpen fel van vértezve.

A múlt héten, mint minden nyáron, meglátogatott ügyvéd

barátom Kaliforniából. Két tizennyolc éves lánnyal és egy
kisméretű óriáskígyóval érkezett, egy köhögő Volkswagen-
buszban, melynek oldalán ez állt: BÉKE, SZERETET, VILÁGOSSÁG.
A busz belseje úgy festett, mint egy színpadkép az Alice
Csodaországban valamelyik jelenetéhez. 47 éves, felesége,
négy gyereke van, háza Berkeleyben, állása egy
nagyvállalatnál – szörnyű lehet...
Azért kedvelem, mert egy lépéssel mindig előtte jár korá-
nak. Mindent kipróbált, komolyan mondom, MINDENT. A 60-
as és 70-es évek amerikai kultúrájának iskolapéldája. Polgárjogi
mozgalom, Vietnam, hippimozgalom, transzcendens meditáció,
vegetarianizmus, Zen-buddhizmus, masszázs, LSD, tenyérjóslás,
tízféle jóga, makramézás, pszichoanalízis, kempingezés,
pezsgőfürdőzés, nudizmus, több vallási irányzat, mint amennyit
hirtelen össze tudnál számolni, valamint vitaminok. Megvette
az összes létező felszerelést: turmixgépeket, csöveket,
23
darálókat, bicikliket, tréningruhákat, balzsamokat és olajokat – a
teljes eszköztárt.
Idén tökéletes közönybe süppedt. „Hülyeség az egész" –
magyarázta. „Minden csak hazugság. Hazudnak az érzékeid,
hazudik az elnök, minél inkább keresel, annál kevésbé találsz, minél
inkább akarsz valamit, annál rosszabb lesz. Boldogok a tudatlanok.
Csak LÉTEZZ, öregfiú! Ne gondolkodj, ne csinálj semmit, csak
LÉTEZZ! Hamarosan itt a VILÁGVÉGE!"
Egy nappal elutazása előtt ruhástul a vízbe vetette
magát a stégről, hogy kimentsen egy gyereket, aki fuldokolni
látszott a mély vízben. És bevallotta, azért jött, mert itt ülésezik az
Országos Jogászcéh és tagja a társadalomjogi bizottságnak.
„De hát ha minden csak hazugság meg hülyeség, és a tu-
datlanság az egyetlen menedék, akkor, hogy lehet...?" —kérdeztem.
„Hát.. — felelte —, lehet, hogy tévedtem."
Manapság az ember a világban járva azért a józan ész sok
apró megnyilvánulásával találkozhat. A szkepticizmus és a
realitásérzék nem azonos a cinizmussal és a pesszimizmussal. Ezt
csak azért mondom, mert ez a mondat: „Lehet, hogy tévedtem" — a
80-as évek jó lökhárító-matricája lehetne.

Jó barátaim végre összetették, amijük van, és csináltak maguknak

egy gyereket. Én vagyok a keresztapa. Nagyon komolyan veszem a
feladatom.
Ez idáig megismertettem a gyereket az élet finomságaival: a
csokoládéval, a sörrel, a szivarral, Beethovennel és a disznó
viccekkel. Azt hiszem, Beethoven nem érdekli igazán, de még csak
másfél éves, előbb-utóbb rá fog unni a csokoládéra, a sörre, a
szivarra, és a disznó viccekre. A szexről még nem meséltem
neki, de arról úgyis vannak már saját elképzelései. Ezeket itt
most nem fogom részletezni, de ha volt már valaha kisgyereked
vagy voltál már valaha kisgyerek, tudni fogod, mire gondolok.
Megismertettem a zsírkrétákkal is. Megvettem neki a
Crayola kezdő készletét — rövid, vastag kréták vannak ben-
24
ne. Időnként a kezébe adtam egyet, és megmutattam neki,
hogyan kell vonalat húzni vele. Ilyenkor rendszerint csak fogta a
krétát és bámult rám. A másik kezében egy szivar volt, végképp
nem értette, mi a különbség a kettő között. Ezután az orális
szakasz következett, a kréták a szájában, később a fülében,
az orrában kötöttek ki. Végül, a múlt héten megfogtam a
kezét, és a benne lévő Crayolával vastag, piros vonalat
húztam egy újságpapírra. ES HOPP! Összeállt a kép. Valahol,
agyának egyik kicsi kis kamrájában világosság gyúlt. Megismételte,
most már egyedül. Anyja meséli, öröm és bánat keverékével a
hangjában, hogy azóta ki sem lehet szedni a kezéből.
Zsírkréta és képzelet (a képalkotás képessége) — ezek
a boldog gyermekkor alapjai. Bámulatos dolog ez a zsírkréta.
Némi kőolajalapú viasz, festék, kötőanyag — igazán nem
nagy dolog, egészen addig, amíg hozzá nem adjuk a képze-
letet.
A pennsylvaniai Binney Company évente kétmilliárd darabot
gyárt ezekből a zsíros csodarudacskákból, és az ENSZ
összes tagországába szállnia őket. A zsírkréta azon kevés
dolgok egyike, melyet az emberiség egyhangú elismerésben
részesít. A zöld-sárga doboz 1937 óta nem változott. Egész
pontosan, egyetlen változás történt: a hússzínt
barackvirágszínre keresztelték át. Ez azért fejlődés, nem?
Ezt a hús-barack dolgot onnan tudom, hogy amikor a ta-
nulókészletet vettem a keresztfiamnak, bűnbe estem. Vet-
tem magamnak egy hatvannégy darabosat, olyat, amiben négy
rekesz van és beépített hegyező. Ilyenem még sosem volt,
úgy látszik, mindig túl fiatal vagy túl öreg voltam hozzá. Ha már
egyszer ott voltam, vettem még néhány dobozzal. Egyet a gyerek
anyjának és apjának, elmagyaráztam nekik, hogy az övék, nem a
fiuké.
Észrevettem, hogy akit csak megajándékozok egy
készlettel, legyen bár felnőtt vagy gyerek, mind kissé
különösen kezd viselkedni. A gyerekek elmosolyodnak, arcuk
felragyog, kiöntik a krétákat és egy darabig csak nézik őket.
Aztán elkezdenek rajzolni, a legelső sima felületen, ami
útjukba kerül. Kérhetsz tőlük bármit, lerajzolják neked. A
25
felnőttek arcán pedig a legmélább birkamosoly jelenik meg —
öröm, nosztalgia és bohóság keveréke. Azonnal elkezdik mesélni
gyermekkori emlékeiket a Crayoláról. Az első dobozukról, hogy
kipróbálták az összes színt, összetörték, aztán
megpróbálták sorban visszarakni őket a dobozba. Aztán
egy csomót összefogtak, hogy megnézzék, lehet-e egyszerre
rajzolni velük. Kályhára tették, hogy megolvadjanak, zsírpapírra
reszelték, ráégették őket ólomüveg ablakokra, megették és
így tovább. Ha egyszer valóban érdekes partit akarsz adni, a koktélok
mellé szolgálj fel egy doboz zsírkrétát a vendégeknek.
Ha belegondolunk, a legtöbb művészi alkotás
zsírkrétával keletkezik. A világ különböző pontjain
feltehetően papírok milliárdjai hevernek dobozokban,
szekrényekben, padlásokon, komódokban — s rajtuk több milliárd
zsírkrétarajz. Az emberi faj képzelőereje nem ismer határokat.
Biztos vagyok benne, hogy Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov
is zsírkrétázott annak idején. És Fidel, a japán császár, Radzsiv
Gandhi, Thatcher asszony, Mubarak, talán még az Ajatollah is. És
mások is, az egész világ.
Talán a Crayola-bomba lehetne a következő titkos
fegyverünk. A boldogság fegyvere. A szépség bombája. És ha
valahol válsághelyzet alakulna ki, hát csak ledobnánk egyet. A
levegőben robbanna fel, lágyan, és pici ejtőernyők ezrei,
milliói szállnának alá. Crayola-dobozok borítanák a Földet.
Nem lennénk kicsinyesek — szó sem lehet a nyolcdarabos kis
készletekről. Nem, a hatvannégy darabosat dobnánk le, a
beépített hegyezővel, ezüsttel, arannyal, rézzel, bíborral,
barackvirágszínnel, citromsárgával, borostyánsárgával,
ámbraszínnel és umbravörössel. Az emberek pedig
elmosolyodnának, arcukon kissé különös kifejezés jelenne meg, és
képzeletük takarójával befednék a világot.
Abszurd ötlet, igaz? Butaság. Őrültség, értelmetlen és
habókos gondolat. De épp ma olvastam az újságban, hogy az
orosz és az amerikai költségvetésből mekkora összegeket
fordítanak fegyverkezési célokra. Eszembe jut, mire képesek azok
a fegyverek. És már tudom is, pontosan tudom, hogy mi az
abszurd, őrült, értelmetlen butaság.
26
 És azt is pontosan tudom, hogy életünkből hol
hiányzik a fantázia és hol volna szükség rá.
Ide nekem a zsírkrétákat!

Lassan vége a nyárnak, s ettől filozofikus a hangulatom.

Mélyen gyökerező, nagyon egyéni szükségleteinkről töp-
rengek. Azokról a szükségletekről, melyek ha ki vannak elégítve, a
jólét nagyszerű érzésével töltenek el bennünket. Nem
szeretünk beszélni róluk, mert félünk, hogy mások esetleg nem
értik meg. Én azonban, hogy kapcsolatunk intimebb legyen, elárulom
nektek, mit szeretek én a legjobban a világon: a marhaszeletet
párizsiasan.
Ha csak egy kicsit is tudod, mi a jó, már fogsz is egy sze-
let jó, szálas marhahúst, a lelket is kivered belőle a húsklop-
folóval, aztán tojásban és lisztben megforgatod. Egy serpe-
nyőben szalonnát pirítasz és melléteszed a húst. Mikor
megsült, kiveszed, a serpenyőbe lisztet, tejet, sót és borsot
teszel, s már készen is van a mártás. A húst zöldborsóval és
krumplipürével egyetemben egy tányérra rakod és leöntöd a
mártással. Hozzá kukoricakenyér, vaj és egy pohár hideg tej dukál.
Aztán kést és villát ragadsz, s az egészet belapátolod az ég felé
emelve tekinteted, az Úr csodáit dicséred, s addig meg sem állsz,
amíg az utolsó csepp mártást is ki nem tunkoltad az utolsó falat
kenyérrel.
Mondhatod, hogy ez borzalmas. Lehet, de te talán olyasmit
tartasz kedvenc ételednek, az otthon és a boldogság szimbólumának,
amit én meg sem mernék közelíteni Geiger—Müller számláló és egy
bombázóraj nélkül. Ez így van jól. Azt eszel, amit akarsz, és én is.
Lehetne éppen rosszabb.

27
Mindenkinek vannak titkos céljai. Én már régóta keresem a tökéletes
párizsi marhaszelet-élményt. Országúti pihenőkben és isten
háta mögötti kisvárosokban érdemes kutatni, ott ugyanis a szent
eledel apró templomaiba botolhatsz, olyanokba, amelyek
szinte elbújnak az aljnövényzet sűrűjében.
Idén nyáron kutatásaim a következő eredménnyel jár-
tak:
Egy csillag a Torres bárnak és a Grill in Weisernek, Idaho
államban — ingyen adnak fogpiszkálót.
Két csillag a Farewell Bend Cafénak, Oregon állam Farewell
Bend városában. Külön dicséret a „Temetősültnek", ami
tulajdonképpen tejes pirítós, de ez most nem tartozik ide.
Két csillag a Blue Bucketnek, Oregon állam Umatilla vá-
rosában — az étkezés után ingyenes mentolos cukorkát adnak.
Három csillag a Roostertail autóspihenőnek Seattle-
ben a 6. Avenue-n — a szakácsnő valaha teherautó-sofőr
volt, és mindent tud, amit a marhasültről tudni érdemes.
Öt csillag és egy csokor virág Maud Owen kávézójának
Payette-ben, Idaho államban, ahol a hús akkora, hogy lelóg a
tányérról, és petrezselymet, őszibarackkompótot, ecetes
uborkát és rántottát adnak hozzá. ÉS ingyen fogpiszkálót ÉS
ingyen cukorkát. ÉS a tányér alatt Payette térképét.
A tulajdonos távozáskor kezet rázott velem. A pincérlány
arcon csókolt. Két dollár borravalót adtam neki. Azt hiszem, én
voltam az első vendég, aki az egészet megette. Még három
nap múlva is éreztem az ízét.
Biztosan nem érted, miért mondtam el mindezt. Nos, ál-
landóan csak azt hallom, hogy a világ kegyetlen és az emberek
rosszak.
Micsoda beszéd ez? Tudok egy helyet Payette-ben, Idaho
államban, ahol a szakács, a pincérlány és a tulajdonos a lelkét is
kiteszi, hogy jó marhasültet kínáljon vendégének.
Van a Rolling Stonesnak egy híres dala, arról szól, hogy nem
kaphatod meg mindig, amit akarsz, de néha megkaphatod, amire
28
szükséged van. Én pedig azt mondom, hogy néha az ember
megkaphatja, amit akar. ES amire ugyanakkor szüksége is van,
ingyen fogpiszkálóval, mentolos cukorkával és a pincérlány csókjával
tetézve!

Egy korán sötétedő októberi szombat estén bújócskát játsza-

nak a szomszéd gyerekek. Mikor bújócskáztam én utoljára?
Harminc éve, talán még régebben. Emlékszem, egy pillanat alatt át
tudtam adni magam a játéknak. A felnőttek nem szoktak
bújócskázni, szórakozásból legalábbis nem. Nagy kár.
Volt-e nálatok a környéken olyan gyerek, aki mindig úgy
elbújt, hogy senki nem találta meg? Nálunk volt. Egy idő után
abbahagytuk a keresést, maradjon ott, ahol van. Előbb-utóbb
előjött, és nagyon dühös volt, amiért nem kerestük. Mi is
dühösek voltunk rá, mert nem úgy játszott, ahogy ezt a játékot
játszani kell. A bújócska két részből áll: elbújásból és
megtalálásból, magyaráztuk neki. De aki elbújt, azt meg kell
keresni, vágott vissza, egyszerre kiabáltuk mindannyian, hogy
mit mondanak a szabályok, és hogy ki kit nem érdekel. Azt
mondtuk neki, ha nem változik meg, többet nem játszunk vele,
különben is, vagyunk elegen. Bújócska és kiabálás
összetartozó fogalmak voltak. Ennek ellenére, a következő
alkalommal megint túlságosan jól elbújt. Talán még a mai
napig sem jött elő.
Miközben ezt írom, a kertben folyik a játék, és egy kupac
falevél alatt, épp az ablakomnál egy gyerek kuporog. Régen ott
van, mindenki mást megtaláltak már, éppen abba akarják hagyni a
keresését. Már azon vagyok, hogy kimegyek és megmondom nekik,
hová bújt, vagy felgyújtom a faleveleket, hogy kiűzzem a
vackából. Végül kikiabáltam az ablakon: „BÚJJ ELŐ, KISFIÚ!"
Szegényt úgy megijesztettem, hogy valószínűleg a
nadrágjába pisilt, és sírva szaladt haza a mamájához.
29
Sokszor nehéz eldönteni, mi a legmegfelelőbb segítség.
Egy ismerősöm tavaly megtudta, hogy
gyógyíthatatlan rákja van. Orvos volt az illető, tudta, milyen
az, ha valaki haldoklik, és nem akarta, hogy a családja és
barátai vele szenvedjenek, ezért nem mondta meg nekik.
Meghalt. Mindenki azt mondta, nagyon bátor dolog volt, hogy
némán tűrte a szenvedést és nem szólt senkinek, de a
barátok és a család szívük mélyén nagyon haragudtak,
amiért nem volt szüksége rájuk, nem bízott az erejükben.
Fájt nekik, hogy el sem búcsúzott.
Túlságosan jól elbújt. Ha hagyja magát megtalálni, játék-
ban maradhatott volna. Bújócska felnőtt módra: a rejtőzkö-
dés igénye, párban a vággyal, hogy megtaláljanak. És, ha
megtalálnak: zavar! „Nem akarom, hogy tudják." „Mit fognak
gondolni az emberek?" „Nem akarok senki terhére lenni."
Van egy másik játék, amit jobban szeretek, mint a
bújócskát, az a neve, hogy szardínia. Ebben a játékban csak
egyvalaki bújik el, mindenki más őt keresi. Aki megtalálta,
odabújik mellé. Hamarosan mindenki ott van, szűk kis helyen
szoronganak, mint szardíniák a konzervdobozban. Előbb-
utóbb valaki felkuncog, valaki elneveti magát, s olyankor
aztán mindenkit megtalálnak.
Középkori teológusok még Istent is a bújócska terminusával
írták le, amikor Deus Absconditusnak nevezték. Én úgy gondolom,
szardíniát játszik az öreg. Úgy fogjuk megtalálni, ahogyan a
szardíniajáték végén mindenkit megtalálnak — az egy
kupacban rejtőzők kacagása lesz a nyomravezető...
Ipi-apacs, egy, kettő, három! A gyerekek odakinn
kórusban kiabálják az igét, melynek jelentése ez: „Gyere elő,
akárhol is vagy! Új játékot játszunk!" Én is ezt mondom mind-
azoknak, akik túlságosan jól elbújtak. Bújj elő, kisfiú! Ipi-
apacs, egy, kettő, három!

30
Mit szólnál egy jó hírhez a változatosság kedvéért? Biztosan
felvidítana, ha éppen világfájdalmas hangulatban vagy.
Mostanában gyakran hallom: „Manapság már
senkiben nem lehet megbízni." Az orvosok, a politikusok, a
kereskedők mind át akarnak vágni, így van, ugye?
Nem olyan biztos ám.
Egy Steven Brill nevű ember utánajárt a dolognak.
New York-i taxisofőrökkel tett próbát. Jómódú, angolul keveset
tudó külföldinek tettette magát. Több tucat taxiba ült be New York
különböző pontjain, kíváncsi volt, hogy hány taxis csapja be.
Barátai azt jósolták, a legtöbb esetben kihasználják majd
tudatlanságát.
Harminchétből egy taxis csapta be. A többiek kerülő nélkül
vitték úticéljához, és pontosan számították a viteldíjat is. Nem egy
lebeszélte a taxizásról, ha kiderült, hogy az utca, amit keres,
mindössze egy-két sarok távolságra van, sőt még ki is szálltak,
hogy megmutassák, merre induljon. Az egészben a legkomikusabb
az volt, hogy több sofőr is figyelmeztette, vigyázzon, mert New
York tele van szélhámosokkal.
Valószínűleg ezentúl is olvasol majd csalásról,
korrupcióról, hazug, tolvaj rendőrökről, rabló orvosokról,
megvesztegethető politikusokról szóló történeteket. Ne ülj fel
nekik. Ezek a hírek épp azért hírek, mert kivételek. A tapasztalat
azt mutatja, hogy sokkal több a becsületes ember, mint gondolnánk.
A Gallup-intézet legújabb felmérésében a megkérdezettek hetven
százaléka úgy véli, az esetek többségében nyugodtan meg lehet
bízni bárkiben.
Ki mondta, hogy az emberek nem jók? Micsoda beszéd ez?

Biztosan neked is feltűnt már, milyen sokat beszélünk ma-

napság a közlekedésről. Az autót istenítjük. Eric Berne ezt a
jelenséget társasági játszmaként írta le és az „Autómárkák" nevet
31
adta neki.
Nálunk ez nem gazdasági, hanem identitáskérdés. Ame-
rikában a „mondd meg, milyen autód van, és megmondom, ki
vagy" szabály van érvényben. Menj csak ki a garázsodba! Na látod!
Öreg tragacsom a napokban egy roncstelepen fejezte be
pályafutását, így hát új autóra (identitásra) van szükségem.
Szerintem a bőrüléses, metálszürke Mercedes nagyon is
illett hozzám, a bankom azonban nem így látta, sajnos. A fé-
nyes, fekete, oldalkocsis BMW-motor sem áll tőlem távol,
de a feleségemtől igen, különösen az oldalkocsi. A fegyver-
tartós, lövőnyílásos Land Rover is megfelel a személyisé-
gemnek, de manapság kevés a környékünkön a vadban
gazdag erdő. A Fogyasztók Lapja a Volkswagen Rabbitet
ajánlja első helyen, de hát én nem vagyok nyúl. Még ha
Volkswagen Rozmárnak vagy Volkswagen Vízibivalynak
hívnák, esetleg hagynám magamat rábeszélni, de így szó sem
lehet róla. A Chrysler Coupé sem az én esetem, semmi kedvem nincs
egy múzeumi darabbal járni.
Az egyik diákom azt tanácsolta, vegyek az összes pénzemen
kábítószert, azzal aztán annyit utazhatok, amennyit akarok. Ez
sem tetszik túlságosan, mert az ilyen utakon nem én vezetek.
Nyilvánvaló, hogy a legdivatosabb egy szép, elegáns, de
praktikus, sokoldalú és gazdaságos autó volna, valami olyasmi,
mint a Kleenex Porsche-furgonja, természetesen metálszürkében.
Az igazság az, hogy én az autókban nem az identitásomat
keresem, egyszerűen kellemesen szeretném érezni ma-
gamat bennük.
Gyerekkoromban egy nyári estén egyszer hazafelé tartottunk
egy ócska Ford-furgonban, két nyolcéves unokatestvéremmel és
nagybátyámmal, Roscoe-val. Mi hátul ültünk, Roscoe bácsi a
volánnál. Úszni voltunk, és mert fáztunk, behúzódtunk a kocsi
belsejébe, öreg pokrócokkal és egy szintén nem túl fiatal kutyával
takaróztunk be. Csokoládés kekszet ettünk, cukros tejet ittunk hozzá,
és teli torokból énekeltük a „Kilencvenkilenc sörösüveg van a falon"
kilencvenkilenc strófáját. Miközben az otthon édes álmai felé rö-
pültünk, a hold, a csillagok és Isten vigyázott reánk.
Nahát, ezt nevezem én kocsikázásnak. Ha tudsz valahol ilyen
32
autót, feltétlenül szóljál!

Egy időben egy lerobbant nyaralóban éltem, meredek hegy-

oldalban. Az ingatlanügynök bájos kis laknak nevezte, a va-
lóságban düledező viskó volt, ámbár kétségtelenül szép ki-
látással.
Hogy a ház jellegével összhangban legyen, a kertet hagyta
természetes módon burjánzani, nőjön csak benne, ami
akar, és gondoskodjék magáról az én segítségem nélkül.
Emlékszem, kiálltam a tornácra, és kinyilatkoztattam a ker-
temben lakozó összes élőlénynek: „Boldoguljatok, ahogy
tudtok! Sok szerencsét!"
Fölöttem Mr. Washington háza állt. Takaros, téglából és fából
készült épület, a kert egy golfpálya és egy arborétum
kereszteződése. Ez volt élete öröme és büszkesége.
Mr. Washington az idősebb korosztályhoz tartozott,
foglalkozását tekintve biztosítóügynök volt, valamint főzőbaj-
nok, különösen a rablóhús és a rostélyos terén. Mr. Wa-
shington ezenkívül még fekete is volt. En viszont nem vagyok az.
(Az igazat megvallva, bőröm színe leginkább a gittére
emlékeztet.)
A hatvanas évek második felében jártunk, lelkes híve voltam
a polgárjogi mozgalomnak, és a világon mindenről igen
liberális nézeteket vallottam. Mr. Washington pedig —
inkább szó szerint idézem: „Fulghum, maga egy fehér faszi, aki
könnyen lecsúszhat, én viszont egy felfelé törekvő nigger
vagyok, ezt jól jegyezze meg!" Aztán csak nevetett és nevetett.
Nem szerettem, amikor azt a szót használta. Nem a faszit,
hanem azt a másikat. De hát így nevezte magát, és mindig nevetett,
amikor kimondta.
Mr. Washington derűs lenézéssel szemlélte tornácáról
33
lompos rezidenciámat. Csak azért tűr meg maga mellett,
mondta, mert a chilibabot finomabban főzöm, mint ő, és
mert a környéken nekem van a legjobb szerszámkészletem.
Néha pókereztünk. Közös volt vonzalmunk a finom szivarok
iránt, és az a tény, hogy feleségeink nem osztoztak e
szenvedélyben. Ugyanazokban a mozgalmakban vettünk részt —
az igazságért és a háború ellenében. Ugyanazt a zenét szerettük;
egyszer egy fél éjszakát töltöttünk John Coltrane és Johnny Hodges
szólóinak összehasonlításával.
Mindig nevetett, akármilyen szomorú vagy komoly is volt
körülötte a világ; soha nem felejtette el, hogy mindanynyian az élet
nagy rajzfilmjében vagyunk szereplők.
Valamilyen különös viszonyítási pontként szolgáltunk
egymás számára napi teendőink közepette. Ezt majd a ké-
sőbbiekben látni fogod.
Meghalt már. Nagyon hiányzik. Emlékszem a nevetésére,
nehéz pillanatokban a fülembe cseng.
És, Istennek hála, megvan a grillmártás receptje is.

Mr. Washington fanatikus pázsitrajongó volt. Kertjeink

meglehetősen ellentmondásos viszonyban állottak
egymással. Mr. Washingtont évente egyszer elővette a
gyomirtó mánia, becézgetni kezdte permetezőgépét, és a
garázsban gyilkos főzeteket kotyvasztott. Akciói rendszerint
rossz véget értek.
Egy reggel rajtakaptam, amint épp a pitypangokat permetezi a
kertemben. — Azt hittem, nem fog haragudni —mondta, igazának
teljes tudatában.
De igenis, haragszom! Megölte a virágaimat! — mondtam
visszafojtott megvetéssel.
Virágok?! — vágott vissza. — Hiszen ezek gyomok!— kiáltott fel, és
undorral mutatott pitypangjaimra.
Gyomnak azokat a növényeket nevezzük, amelyek ott nőnek, ahol
az ember nem akarja, hogy nőjenek. Másképpen
fogalmazva, csak nézőpont kérdése, hogy mi gyom és mi
34
nem az. Ami pedig engem illet, nos, tudja meg, szerintem a
pitypang nem gyom, hanem virág!
Lótrágya — mondta, és hazatrappolt, hátha ragályos az őrültség.
Történetesen én nagyon szeretem a pitypangokat. Minden
tavasszal szépséges, sárga virágszőnyeg borítja kertemet
anélkül, hogy a kisujjamat is megmozdítanám. Ők is teszik a
dolgukat, én is. A fiatal levelekből pikáns salátát lehet
készíteni. A virágok kellemes zamatot és elegáns színt
kölcsönöznek a kitűnő, könnyű boroknak. Ha a gyökerét
megpörköljük, megőröljük és leforrázzuk, az eredmény kel-
lemes, kávészerű ital. A legzsengébb hajtásokból kitűnő tea
készíthető. A kifejlett levelek szárítva lazító hatásúak, magas
a vas-illetve az A- és C-vitamin-tartalmuk.
A pitypangot a méhek is kedvelik: első osztályú mézet
készítenek nektárjából.
Ez az élő kövület mintegy 30 millió éve él a Földön.
Legközelebbi rokona a saláta és a cikória. A hivatalos
besorolás szerint a fészkesvirágzatúak családjába, a Taraxacum
fajhoz tartozik. Neve francia eredetű, jelentése oroszlánfog.
Egész Európában, Ázsiában és Amerikában elterjedt növény, s
mindenhová a maga lábán jutott el. Ellenáll a rovaroknak, melegnek,
hidegnek, esőnek, szélnek, emberi lényeknek.
Ha a pitypang ritka volna és kényes, az emberek boldogan
fizetnének 14,95 dollárt egy cserépért, saját kezűleg,
üvegházban nevelgetnék őket, pitypangegyleteket alapíta-
nának és így tovább. De a pitypang mindenütt él, semmi
szüksége ránk, és azt csinál, amit akar. Ezért aztán gyomnak
tituláljuk, s irtjuk, ahol csak érjük.
Én azt mondom, Isten kegyelméből, igenis virágok,
és ami azt illeti, nem is akármilyenek. Megtiszteltetésnek tartom,
hogy a kertemben nőnek, és akarom, hogy ott legyenek.
Sok-sok jó tulajdonságuk mellett ráadásul varázserővel is
rendelkeznek. Amikor a virágból bóbita lesz, ha a szárnyas
magvakat mind szertefújod, teljesül egy kívánságod. Igazi
varázslat. S ha épp szerelmes vagy, gyönyörű koszorút
fonhatsz belőle kedvesednek.
Lefogadom, hogy a szomszédom kertjében nincs olyan
35
növény, ami a pitypanghoz fogható volna!
És ha ez még mindig kevés, ne feledd, a pitypang ingyen van.
Senki nem büntet meg, ha leszakítod. Annyit vihetsz haza, amennyit
csak elbírsz. Még hogy gyom!

A szomszéd tegnap kitisztította az ereszt. Az ereszcsatornát is.

Nem először tette, már tavaly is láttam, hogy csinálja.
Hihetetlen. Negyven évig azt sem tudtam, hogy vannak emberek,
akik kitisztítják az ereszt. Arra pedig a mai napig nem tudtam rávenni
magamat, hogy én is megtegyem.
Bámulom azokat, akik elvégzik az ilyesmit, akik rendezett
életet élnek, akik mindig teszik a dolgukat, ráadásul jól. Hallottam
emberekről, akik minden hónap végén kiegyenlítik
tartozásaikat. Hihetetlenül hangzik, tudom, de esküszöm, hogy
igaz.
Ezek az emberek iratszekrényekben (nem
cipősdobozokban!) tartják rendszerezett, sorba rakott,
valóban szükséges iratokat tartalmazó dossziéikat. Ha valamire
szükségük van, tudják, hol keressék. Rend van a mosogatójuk
alatt, a szekrényeikben és kocsijuk csomagtartójában.
Évente kicserélik a kazánszűrőt. A mechanikusan működő
tárgyakat rendszeresen megolajozzák. Vásárolt holmijuk
mindig a garanciaidőn belül romlik el. Zseblámpájuk
működik, sőt, azt is tudják, hol van!
Pontosan emlékeznek, mikor volt az autó utoljára szervizben.
A szerszámaik a garázsban lógnak, szögre akasztva - éppen ott,
ahol lenniük kell. Adóbevallásuk tényeken, nem becsléseken és
fohászokon alapszik. Amikor este lefekszenek aludni, a Tennivalók
listáján minden egyes tétel át van húzva. Reggelente tiszta
fürdőköpeny várja őket az ágy mellett, kikészítve. Zoknijaik a
fiókban, párosával összegöngyölve. Bizony! S amikor az új nap
reggelén kilépnek az ajtón, pontosan tudják, hol az autó kulcsa, nem
aggódnak az akkumulátor állapota miatt, nem töprengenek, vajon
36
van-e elég benzin a tankban ahhoz, hogy elérjenek a munkahelyükig.
Vannak ilyen emberek, akikkel minden rendben van.
Ők nem alattvalók a Káosz birodalmában, rájuk az entrópia
törvényei nem vonatkoznak. Nap mint nap találkozom velük.
Nyugodt, könnyed támaszai a társadalomnak. Az ő nevü-
ket szedték vastag betűvel az iskolai évkönyvekben, ők vol-
tak mindannyiunk példaképei. Ők azok, akiknek sikerült!
Én nem tartozom közéjük. Mindennapi életem teendőit
annyira tudom kezemben tartani, mintha egy zsák bolhát
kellene összeterelnem. Az élet olyan, mint a légógyakorlat. A
részleteket most hagyjuk.
Van azonban egy visszatérő vágyálmom, mely
mindenen átsegít. Ez pedig a botcsiszoló-álom. Egy szép napon
be fog kopogni hozzám egy elöljárókból álló bizottság, és közli, itt az
ideje, hogy elvégezzem a csiszolt bot rítusát -az igazában
jólelkű, de krónikusan rendetlen alakok beavatási
szertartását.
Ez a következőképpen történik: azért választanak
ki, mert tudják, nagyon jó szívem van, és végre eljött az
idő, hogy megkegyelmezzenek nekem. Először is, egy héten
át mentesülök mindenfajta kötelezettség alól. A
naptáramban üresen állnak majd a lapok, nem lesznek
bizottsági ülések, lejárt határidők, számlák, levelek,
elintézetlen telefonok. Egy szép helyre visznek, ahol minden
csendes lesz, békés és Zen-buddhista. Gondoskodni fognak rólam,
finom ételekkel traktálnak. Gyakran megdicsérnek. A feladatom
mindössze ennyi lesz: egy hetet kell a bot simára csiszolásával
töltenem. Adnak smirglit, citromolajat, rongyokat és persze a botot
- egy szép, de közönséges fadarabot. Semmi más dolgom nem lesz,
minthogy lecsiszoljam a botot, amennyire csak tudom, amikor csak
kedvem tartja. Ennyi az egész: csiszold a botot simára!
A hét lejártával az elöljárók visszatérnek. Ünnepélyesen
ellenőrzik a munkát. Megdicsérnek szakértelmemért, érzé-
kenységemért, lényeglátásomért. Így még egyetlen botot sem
csiszolt le senki! - kiáltanak majd fel. Benne leszek a tévében és az
újságokban. A történet címe ez lesz: egy lelke mélyén rendes és jó
szándékú férfi bámulatra méltó tökéletességgel csiszolta le a botot!
37
Csendes diadallal kísérnek majd haza. Családom és
szomszédaim tisztelettel néznek rám. Az utcán az emberek
értőn rámmosolyognak, integetnek, s feltartott hüvelykujjukkal fejezik
ki elismerésüket. A létezés egy magasabb szintjébe lépek át.
És ez még nem minden. Ettől kezdve nem kell
ereszcsatornákkal törődnöm. Csekkfüzetemet, dossziéimat,
nyomtatványaimat, szekrényeimet, fiókjaimat, adóbevallásaimat,
még a kocsim csomagtartóját is más fogja rendben tartani helyettem.
Mindezzel nekem már nem kell foglalkoznom. Mindörökre
megszabadultam a Tennivalók kötelékeitől, mert
lecsiszoltam a botot! Rápillantok, ott lóg a kandalló fölött. Büszke
lehetsz, botcsiszoló, ez már valami! Mi több, elég!
Istenem, bár így lenne!

A szomszédom és én mindig gyanakodva méregetjük egymást.

Szerintem ő megátalkodott gereblyéző és lapátoló, aki
állandóan beleavatkozik a föld természetes életébe. Abból a
nemzetségből származik, amelyik meghódította a vadont. Ő
kevésbé kacskaringósan fogalmaz: szerinte egész
egyszerűen lusta vagyok.
Ősszel minden hétvégén kis kupacokba gereblyézi a lehullott
faleveleket. Amikor pedig havazik, lapátjával háborgatja a puha
fehérséget. Egyszer, kapzsiságból vagy mérgében még egy
keményre fagyott dértakarót is ellapátolt. —Nem szabad, hogy
természet anyánk legyőzzön bennünket — mondogatja.
Ilyenkor diplomatikusan elmagyarázom neki, hogy annyi
esze sincs, mint egy tyúknak. Hiszen több ezer éve minden ősszel
lehullanak a levelek, és a föld egészen jól megvolt gereblyék
és emberek nélkül. A jó öreg természet oda pottyantotta a leveleket,
ahová csak akarta, aztán újra föld lett belőlük. Földre pedig
szükségünk van, hisz egyre fogy.
Ami a havat illeti — nos, nekem nem ellenségem. Azzal,
hogy havazik, Isten szólítja fel az embereket, lazítsanak egy kicsit,
38
maradjanak egy napig ágyban és pihenjenek. A hó ráadásul magától
elolvad, összekeveredik a levelekkel és földdé válik.
Nem mondom, tényleg rendes a kertje, már amennyiben a
rendesség erény. Az is igaz, hogy amikor legutóbb havazott,
ő nem esett hasra útban az autója felé, én viszont igen.
Nagyon jó szomszéd, még akkor is, ha folyton gereblyéz és
lapátol. Elnézem neki. Az én kertemet viszont sárga, piros, zöld,
barna mintás keleti szőnyeg borítja, az övét pedig nem.
És mialatt ő lapátolta a havat, én üvegekbe gyűjtöttem,
hogy nyáron narancslével kevergetve iszogathassam, és magnóra
vettem a hóesés hangját, és aztán ezzel a szalaggal kötöttem át a
karácsonyi ajándékokat. (Lám, sok mindenre jó a hó.)
Karácsonyra egy üveg frissen eltett hólét
ajándékoztam neki, s az üveg nyakát a hóesés-szalaggal
kötöttem át. Én pedig egy gereblyét kaptam tőle.
Kölcsönösen elmagyaráztuk, melyiket hogyan kell használni.
Én úgy gondolom, istentelen, és megpróbálom megtéríteni,
őszerinte túlságosan vallásos vagyok, és szeretne kicsit
visszafogni.
De a végén, a legvégén, a legeslegvégén úgyis én
győzök, mert ő is, én is — te is — azzá leszünk, amivé a hó és a le-
velek, és oda kerülünk, ahová ők, függetlenül attól, hogy
gereblyézünk és lapátolunk-e vagy sem.

Ha megkérdezik a szomszédomat, mi a foglalkozása, azt fogja

válaszolni, profi szerencsejátékos és maffiatag. Valójában
biztosítóügynök. Egészséges undorral beszél szakmájáról, és ezt a
szkeptikus hozzáállást mindenre kiterjeszti. Mindannyian
szerencsejátékosok vagyunk, mondja. Az élet nem más, mint kocka,
póker, lóverseny. De én imádom ezt a játékot — teszi hozzá.
Szereti azonban bebiztosítani a tippjeit, ezért kétes
kimenetelű esetekben mind a két oldalra tesz. Ennek
filozófiája dolgozószobájában olvasható, a falon:
39
 Bízz embertársaidban! De mindig emelj osztás után!
Bízz Istenben! De házadat mindig magaslatra építsd!
Szeresd felebarátaidat! De költözz jó környékre!
A versenyt nem mindig a leggyorsabb, a csatát nem mindig a
legerősebb nyeri, de nem árt rájuk fogadni.
A helyes út valahol a „fordítsd oda a másik orcád" és a
„na, ebből aztán elég volt" között van.
A győzelemről: nem lényeges. Az a fontos, hogyan ját-
szunk.
A vereségről: nem lényeges. Az a fontos, hogyan
játszunk.
A játékról: azért játszunk, hogy győzzünk!

Tényleg így gondolja? E szerint is él vajon? Nem tudom. De

néha együtt pókerezünk, és nála kötöttem a biztosításomat.
Szeretem a tippjeit.

Hajunk havonta másfél centit nő. Nem tudom, honnan sze-

rezte értesüléseit, de Mr. Washington egy nap a fenti adatot
közölte velem, midőn éppen borbélyainkat hasonlítgattuk
össze. Ezek szerint az utóbbi 16 évben mintegy 2,5 méter hajamat
vágták le.
Nem gondolkodtam sokat ezen, egészen addig, amíg fel nem
hívtam a borbélyt, hogy megbeszéljem vele, mikor mehetek. És
megtudtam, hogy otthagyta az állását, és most az építőiparban
dolgozik. Micsoda? Hát hogy tehette ezt? Az én borbélyom. Úgy
éreztem, mintha valaki meghalt volna a családban, hiszen
kapcsolatunk sokkal intimebb volt, mint ami a nyiratkozási
statisztikákból valaha is kiolvasható.
Eleinte csak szerepek voltunk egymás életében: „a borbély"
és „a vendég". Aztán „vastagnyakú mucsai borbély" és „tintanyaló
komcsi tiszteletes" lett belőlünk. Havonta egyszer
40
áttekintettük a világot, életünket, a dolgok állását.
Összekülönböztünk a polgárjogi mozgalom, Vietnam és
rengeteg választás alkalmából. Egymás tükrei, bizalmasai,
gyóntatói, terapeutái, társai lettünk. Együtt voltunk harmincévesek,
együtt lettünk negyvenévesek. Beszélgettünk, vitatkoztunk,
tréfálkoztunk, de mindig tiszteletben tartottuk egymás véleményét.
Végül is én csak egy vendége voltam, neki pedig borotva volt a
kezében.
Megtudtam, hogy apja vidéki rendőr volt, egy
kisvárosban nőtt fel, szegénységben, és sok rosszat hallott a
indiánokról. Elmondtam neki, hogy nekem is kisvárosi
gyökereim vannak, és én pedig a feketékről hallottam
ugyanezt. Gyerekeink egykorúak voltak, a szülő-lét
különböző szakaszait együtt kínlódtuk végig. Hasonló
történeteket meséltünk egymásnak feleségünkről, gyerekeinkről,
autó- és pázsitproblémákról. Megtudtam, hogy a szabadnapján
ingyen nyírja a szeretetotthon idős lakóit. Remélem, ő is tudo-
mást szerzett egy-két jótettemről.
Soha nem találkoztam vele a fodrászüzleten kívül, nem
ismertem a feleségét és a gyerekeit, nem voltam nála vendégségben,
nem ebédeltünk együtt. Ennek ellenére, életem egyik rendkívül
fontos pontja lett. Sokkal fontosabb, mintha szomszédok lettünk
volna. Kapcsolatunk jellegét éppen a távolság szabta meg. Komoly
veszteség ért, hogy elment Most úgy érzem, soha többé nem
fogom levágatni a hajamat, bár két és fél méter hosszan
valószínűleg elég furcsán fog festeni.
Fontos szerepet töltünk be egymás életében, anélkül
hogy tudatában lennénk. Nincs ez másképp a lelkész és
gyülekezete esetében sem. Aztán ott van a sarki fűszeres,
az autószerelő, a háziorvos, tanárok, szomszédok, munka-
társak — jó emberek, akikre számíthatunk kicsiny, de fontos
dolgainkban. Ezek az emberek tanítanak, megáldanak, bá-
torítanak, támogatnak, vigasztalnak bennünket mindennap-
jainkban, de erről sohasem beszélünk velük. Nem tudom,
miért nem, de nem.
És persze mi magunk is ilyenek vagyunk. Emberek függnek
tőlünk, figyelnek ránk, tanulnak szavainkból, utánoznak
41
bennünket, anélkül hogy valaha is megtudnánk. Ne adjuk olcsón
magunkat!
Kézzelfogható bizonyítékunk soha nem lehet arra, hogy
mennyire vagyunk fontosak, de fontosabbak vagyunk, mint
gondolnánk.
Egy régi Szufi történet jut erről eszembe a jó
emberről, akinek Isten megígérte, teljesíti egy kívánságát. Az
volt a kérése, hogy tehessen jót másokkal, hogy ő maga ne
tudjon róla. Isten teljesítette a kívánságát. Aztán rájött, hogy nem
is olyan rossz az ötlet, s attól fogva ezt az adományt az egész
emberiségre kiterjesztette. És ez a mai napig igaz.

A gyerekek az „Óriások, varázslók, törpék" nevű játékot ját-

szották.
Mintegy nyolcvan, 7-10 év közötti gyerek volt a felügye-
letemre bízva, szüleik felnőttdolgaik után jártak. A temp-
lom klubszobájába terelgettem nyájamat, és elmagyaráztam a játék
szabályait. A Szikla, papír, olló nagyobb szabású változata ez,
játékához némi ész sem árt; valódi célja azonban, hogy minél
nagyobb zajt és zűrzavart keltsünk, míg végül már senki nem
tudja, ki ki ellen játszik.
Nem könnyű feladat egy szobányi besózott
kisiskolást két csapatba osztani, elmagyarázni a legfontosabbakat,
tisztázni, ki kivel van, de elszántak voltunk, úgyhogy végül sikerült, és
minden készen állt a kezdéshez.
A kergetőzés izgalma a tetőfokára hágott. Elkiáltottam
magam: Most mindenki döntse el, mi akar lenni: ÓRIÁS,
VARÁZSLÓ vagy TÖRPE!
Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak, valaki
megcibálta a nadrágszáramat. Lenézek, egy kislány áll ott, és
vékony, aggodalmas hangon kérdezi: — És hová álljanak a
sellők?
Hová álljanak a sellők?
Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend. — Hogy hová álljanak
42
a sellők? — kérdeztem.
- Igen. Tudod, én sellő vagyok.
- De olyan nincs, hogy sellő.
- Dehogy nincs. Én is az vagyok.
Nem akart sem óriás, sem varázsló, sem törpe lenni. Tudta
pontosan, hová tartozik. Ő sellő. Esze ágában sem volt, hogy
kiszálljon a játékból, és a fal mellé álljon szomorkodni. Részt akart
venni benne, úgy, ahogyan a sellők, anélkül hogy feladná
méltóságát és személyiségét. Biztos volt benne, hogy a sellők
számára is van valahol hely, és hogy én tudni fogom, hol.
Nos, hát hová is álljanak a sellők? A „sellők",
mindazok, akik különböznek, akik nem felelnek meg az
előírásoknak, akik nem hajlandók beleülni a rendelkezésükre
bocsátott skatulyába.
Aki erre a kérdésre választ tud adni, iskolát, országot,
egész világot építhet rá.
Hogy abban a pillanatban mit feleltem? Nos, néha sikerül
meglelnem a helyes választ. – A sellők ide állnak, a Tenger
királya mellé. (Igen, ide, a Király bolondja mellé, gondoltam.)
Ott álltunk hát, kéz a kézben, és a varázslók, óriások és
törpék csapatait szemléztük, ahogyan vad összevisszaságban
rohangáltak fel s alá.
Egyébként nem igaz, hogy nincsek sellők. Egyet
ismerek személyesen. A kezét is fogtam.

Az egyik évben meglehetősen kevés karácsonyi lapot kap-

tam. Ez a bosszantó felfedezés egy borongós februári nap
délutánján kúszott elő agyam egyik hátsó kamrájából,
amely egyébként teljességgel haszontalan információk tárháza.
Bizonyára kellett valami ok, hogy sajnálhassam magam, hát ott volt
ez. Egy zokszavam nem volt. Kibírom. Kemény fából faragtak. Nem
fogok nyavalyogni csak azért, mert önző barátaim még egy hülye
karácsonyi lapot sem képesek küldeni. Megvagyok én szeretet nélkül
is. Ha így akarják, ám legyen.
A rákövetkező augusztusban, miközben a padláson
43
ücsörögtem, és-megpróbáltam valami rendszert vinni az
összevisszaságba, a karácsonyfadíszek mellett egy egész doboz
üdvözlőlapot találtam az előző karácsonyról. Bedobtam
őket a dobozba, azzal, hogy majd ha lesz időm, elolvasom,
aztán a szokásos, pánikszerű karácsonyi teendők közepette
valahogy elmaradt. Így aztán a „gyömöszöljük be valamibe,
tegyük fel a padlásra, aztán majd jövőre szétválogatjuk"
felkiáltással elnapoltam a dolgot.
Lekászálódtam a dobozzal, és a forró, nyári délutánon (ne
feledd, augusztus közepe volt), fürdőnadrágban, nap-
szemüvegben, beolajozva kiültem a nyugágyba, egy pohár
jeges teával a kezemben, és nagy várakozással nekiláttam,
hogy elolvassam karácsonyi üdvözlőlapjaimat. Hogy kön-
nyebb legyen a dolgom, karácsonyi dalokat tettem fel, és jól
felhangosítottam a magnót.
Együtt volt minden: angyalok, hóesés, napkeleti bölcsek,
gyertyák, fenyőkoszorúk, lovak, szánok, a Szent Család,
manók és a Mikulás. Szeretet, vidámság, béke, jóakarat. És
ha ez mégsem lett volna elég, ott voltak önző barátaim kéz-
zel írott szeretetnyilvánításai, melyek bizony rendben meg-
érkeztek az ünnepek idejére.
Sírtam. Életemben ritkán éreztem magam egyszerre enynyire
rosszul és ennyire jól, ennyire csodálatosan komisznak, elegánsan
szomorúnak, melankolikusan nosztalgikusnak. Milyen megható volt!
Igazán megható!
Ahogyan az már lenni szokott, a szomszédom rajtakapott
ebben az állapotomban. A karácsonyi dalok csalták oda.
Nevetett. Megmutattam neki a lapokat. Sírt. Csodálatos karácsonyi
ünnepséget rendeztünk kint a tornácomon, augusztus közepén.
Együtt énekeltük a Mormon Tabernákulum Kórussal az „Ó,
szentséges éj"-t, egészen a magasztos utolsó sorokig. „Halld az
angyali alleluját!"
Mit is mondhatnék? Azt hiszem, a csoda, az áhítat és a vi-
dámság ott lakozik mindenki fejének padlásán, és nem kell hozzá
sok, hogy lekerüljön. A karácsony pedig csodálatos, legyen bár
decemberben vagy augusztus közepén.

44
Vasárnap délután történt az eset, néhány nappal karácsony
előtt. Esett az eső, fújt a szél, hideg volt. Téli ború. A tenni-
valók listája hosszú és egyre nő, mint valami kiirthatatlan
gyom. A hangulatom rossz. Megnézem a bioritmus-táblázatot —
ma van a mélypont. A horoszkóp óvatosságra int. Az újság
beszámolói alapján a mai napi litánia szövege: pénz, pusztulás,
puskaropogás.
Eme szent vasárnapi boldogságot egyszer csak kopogtatás
zavarja meg. Mit tegyek? Sóhajtva kinyitom az ajtót, készen arra,
hogy elviseljem, bármi rossz hírt is kell megtudnom. Legnagyobb
meglepetésemre kicsiny emberke áll az ajtóban, olcsó Mikulás-jelmezt
visel. — Szabad-e bejönni? — kiabálja a Mikulás-álarc. — Tessék? —
kérdezem. — Szabad-e bejönni? — ismétli harsányan. Bénult
nyelvvel bámulom a jelenést. Megrázza előttem a zacskót,
szórakozottan előhalászom a tárcámat és egy dollárt dobok
bele. Az álarc felemelkedik, egy ázsiai gyerek vigyorog rám
fülig érő szájjal. — Akarsz karácsonyi dalokat hallgatni? —
kérdezi éneklő hangon.
Most már tudom, ki ez a gyerek. Tavaly telepítették ide a
környékre családját a kvékerek. Csónaklakó vietnamiak, azt
hiszem, menekültek. Mindenszentekkor is bekopogott a testvéreivel,
mindegyikük zsákját teletöltöttem. Hong Duc a neve, talán
nyolcéves lehet. Mindenszentekkor úgy nézett ki, mint egy
napkeleti bölcs; fürdőköpenyt viselt, a fejére
damasztszalvétát csavart. „Akarsz karácsonyi dalokat
hallgatni?"
Bólintok, s lelki szemeim előtt megjelenik az
utcagyerekek kórusa, melynek tagjai nyilván a bokrok között
rejtőznek, s csak arra várnak, hogy csatlakozzanak
vezetőjükhöz az áhítatos éneklésben. — Akarok. De hol van a
kórus?
— A kórus én vagyok — mondja és teli torokból, pattogó
ritmusban rázendít a Jingle Bellsre, aztán folytatta valamivel, ami
szerintem a „Halld a pihés angyalok énekét" lehetett. Befejezésül
45
lágyan, áhítatosan elénekelte az „Ó, szentséges éj"-t. Fejét
hátravetette, behunyta a szemét, s a „Küldj le rá álmot, nagy éj"
utolsó hangjai szíve legmélyéből szakadtak ki és tűntek el a
gyorsan ereszkedő éjszakában.
Könnyes szemmel, a meghatottságtól szótlanul
kivettem egy ötdolláros bankót a pénztárcámból és azt is a
zacskóba dobtam. Viszonzásul előkotort a zsebéből egy fél
medvecukrot és ünnepélyesen átnyújtotta. Felvillantotta ragyogó
mosolyát, aztán megfordult és elszaladt — Isten áldjon! — kiáltotta,
azzal eltűnt.
Ki volt ez a jelmezbe öltözött gyermek? Hong Duc, az
egyszemélyes kórus, aki mindenkinek házhoz szállítja a karácsonyt.
Karácsony közeledtekor mindig kényelmetlenül érzem
magam egy kicsit. Nemigen tudok hinni benne, annyira va-
lószerűtlennek tűnik nekem ez az ünnep. Lelkem mélyén
kétségek gyötörnek, amióta csak először hallottam a Miku-
lásról. Miért éppen egylovas szánon érkezne? Hiszen én még
csak nem is láttam egylovas szánt soha! Nem sütöttem még
nyílt tűzön gesztenyét, azt sem tudom, hogyan kell.
Különben is, azt mondják, nem valami nagy szám. A vándorló
bölcsek nem tetszenek nekem és a pásztorok, akik egész
életüket a birkákkal bóklászva töltik, szerintem nem biztos,
hogy épeszűek. Angyalt sem láttam soha, szüzeket illetően
pedig igen kevés tapasztalattal rendelkezem, Újszülött
királyok sem érdekelnek — akkor már inkább az új elnökkel
foglalkozom. A kisbabák és a rénszarvasok büdösek. Tudom,
volt dolgom mindkettővel. Betlehem városa pedig
közönséges porfészek, mondják, akik már jártak ott.
Minek énekeljek olyasmiről, amit soha nem láttam, nem
akartam, nem csináltam? A karácsonynak nincsen semmi
köze a valósághoz. És mégis, mégis... Ahhoz túl öreg vagyok,
hogy higgyek benne, ám ahhoz túl fiatal, hogy lemondjak róla. Túl
cinikus, hogy átadjam magam neki, túl szeretetéhes, hogy kívül
maradjak.
„Szabad-e bejönni?" Miután becsuktam az ajtót, különös érzés
tört rám; egyszerre nevettem és sírtam, és az a furcsa érzés
kerített hatalmába, amely rendszerint karácsony közeledtén
46
fogja el az embert. Tél közepén, kunyhóm kéményén leereszkedett
Szent Hong Duc. A részletek nem egészen világosak neki, mint
ahogyan nekem sem, az ünnep szellemét azonban pontosan
megértette. Megjelenése jeladás számomra, hogy kezdődhet
az ünneplés. „A kórus én vagyok" — mondja. Hol van a
karácsony? — kérdem magamtól. A karácsony én vagyok, feleli a
visszhang. Én vagyok. Hátravetett fejjel, behunyt szemmel zengem a
dalokat, melyeknek elénekléséhez kellő bátorságot tudok ös-
szegyűjteni.
Állítólag Isten egyszer kisgyermeket küldött a földre egy
csillagos éjszakán, hogy az emberek megismerjék az örömöt és a
reményt. Nem tudom, elhiggyem-e ezt a történetet, elhiggyem-e
azt a sok mindent, ami az elmúlt kétezer évben rárakódott. Biztosan
tudom azonban, hogy hiszek Hong Ducban és egyszemélyes
karácsonyi kórusában.
Nem tudom, ki küldte, mi küldte hozzám ezt a kisfiút. De azt
tudom, hogy-a sors szeszélyes tréfája engem is belevarázsolt
az öröm és a remény hangjait zengő kórusba. A
karácsonyhoz egy gyermek vezetett el.

Ha már ajándékról van szó, elárulok neked egy fontos sza-

bályt. Természetesen nem én találtam ki. Egy mogorva kül-
sejű férfitól hallottam valamelyik munkahelyi karácsonyon. Éppen
olyan volt, mint
Scrooge a „Karácsonyi ének”-ből. A fa alatt kicsomagolta
ajándékát, aztán mókás bánattal a hangjában beszélni kezdett,
senkinek sem címezve mondandóját:
— Nahát, tudjátok meg, egyáltalán nem igaz, hogy csak a
szándék a fontos, az ajándék maga nem. Ez egész egyszerű-
en nem igaz. Anyám annak idején sokszor húzott ezzel, mert
rengeteg díszcsomagolású vicik-vacakot gyűjtöttem össze az
évek során, olcsó műanyag holmikat, melyeket a jó
szándék védelmező zászlaja alatt ajándékoztak nekem. Én
47
azt mondom, igen is, az ajándék számít; a valóban jó szándékú
emberek jó ajándékokat szoktak adni. Ezt törvénybe kellene
foglalni, „Az ajándékozás aranyszabálya" címen.
Evvel elmasírozott a szemétláda irányába. Az ajándékot úgy
tartotta két ujja között, mint egy döglött csótányt.
Lehet, hogy igaza van. Kissé kemény ítélet ugyan, ám
az ünnep üzenete világos. Isten, akitől állítólag az ötlet ered,
ügyelt arra, hogy mindig a legjobbat küldje. Megtette, nem is
egyszer. A napkeleti bölcsek sem ízléstelen csecsebecsékkel
érkeztek. Még az öreg Mikulás is kétszer ellenőrzi listáját,
mielőtt útnak indulna. Az angyalok hozta örömhír pedig
nem az volt, hogy valahol szezonvégi kiárusítás van.
Én negyvenéves korom óta pontosan tudom, mit szeretnék
kapni karácsonyra. Felhúzható játékokat,—olyanokat, amik zajt
csapnak, körbe-körbe járnak és mulatságos dolgokat
művelnek, természetesen elem nélkül. Gyerekkorom régi-
módi, festett bádogjátékaira gondolok, melyek időről időre a
segítségemre szorulnak. Senki nem hisz nekem, pedig tényleg
ilyeneket szeretnék.
Azért ez még nem a teljes igazság. Örömre és
egyszerűségre, bolondságra, fantáziára, zajra, angyalokra,
csodákra, meglepetésre, ártatlanságra, varázslatra vágyom.
Erről nehezen tudok beszélni, de amit tényleg, nagyon és
igazán szeretnék karácsonyra, az a következő:
Szeretnék egy órára úira ötéves lenni.
Szeretnék sokat sírni és sokat nevetni.
Szeretném, ha még egyszer valaki felvenne, karjában álomba
ringatna és ágyamba vinne.
Tudom, mit szeretnék karácsonyra.
Szeretném visszakapni a gyerekkoromat.
Tudom, hogy ezt a kérésemet senki nem fogja teljesíteni, de
ha nagyon igyekszem, talán legalább az emlékével meg tudom
ajándékozni magamat. Tudom, nincs ennek sok értelme, de mióta
szól a karácsony értelmes dolgokról? Régi, távoli világ
gyermekéről és a ma gyermekéről szól az, a benned és
bennem lakozóról, aki ott áll szívünk kapujában, és várja, hogy
csoda történjék. Kisgyerek, akinek gondolkodásmódja
48
egyszerű, nem gyakorlatias és nem józan, és lételeme az
öröm. Kisgyerek, aki képtelen megérteni az afféle
ajándékokat, mint a zoknik és az edényfogó kesztyűk.
Az Aranyszabály igaz.

Mindig is szerettem volna egy kakukkos órát. Egy nagy, német

barokk kakukkos órát, kacskaringós cirádákkal és óránként előugró
kismadárral, aki létünk egy fontos adatát kiáltja ilyenkor
világgá. Így hát vettem egyet a legjobb barátomnak, aki
történetesen a feleségem is és egy lakásban élünk. Az efféle
ügyletek általában a következőképp végződnek: a
feleségemnek ajándékaim nem szoktak túlságosan tetszeni, így azok
rendszerint visszaszármaznak rám. Gondoltam, ha már így van,
legjobb, ha rögtön olyasmit veszek neki, amit valójában én
szeretnék, mert így, amikor visszakapom, szívből hálás lehetek
érte. Övé az ajándékozás gesztusa, enyém az ajándék. Tudom,
hogy gonoszul hangzik, de realista és praktikus megközelítés. (Ne
kezdj szörnyülködni, hogy te ilyet még gondolatban sem tennél. Ne
is próbálj megetetni, nem vagyok mai gyerek. Tudom, amit tudok.)
Na mindegy, szóval egy igazi antik kakukkos órát akartam.
Ezek azonban kisebbfajta vagyonba kerülnek, egy boltban pedig
megláttam, hogy újakat árulnak, s mivel túl sok volt belőlük
raktáron, jelentős árengedménnyel. Nem akartam elszalasztani
az alkalmat, így hát vettem egyet. A doboz oldalán lévő két
feliratot azonban sajnos csak otthon olvastam el. Az egyik így
szólt: „Made in South Korea", a másik: „A terméket Önnek kell
összeraknia!"
Elővettem az öt nejlonzacskóból a különböző
alkatrészeket, valamint egy echt bajor alpesi pásztorkunyhót, „valódi
fautánzat" felirattal, és mindennek a tetejébe egy műanyag
őzfejet, melyet mintha Bambi anyjáról mintáztak volna meg.
Összeraktam, nem, nagyon kedves vagy, nem hagytam ki
semmit, és felakasztottam a falra. Lehúztam a súlyokat, meglöktem az
49
ingát, és vártam, mi történik. Az óra barátságosan tiktakolni kezdett.
Még egyetlen vállalkozásom sem sikerült ilyen jól. Működött a
nyavalyás!
A nagymutató a tizenkettesre ért. Kinyílt a-kisajtó. A kismadár
nem jött ki. Ám a lyuk mélyéről tompa, reszelős hang hallatszott:
„kakaa, kakaa, kakaa". Három „kakaa". Ez minden? Hiszen az
óra delet mutatott!
Bekukucskáltam a valódi fautánzat bajor alpesi pásztorkunyhó
belsejébe. Ott volt a madárka. Fogtam a jégfogót és egy evőálcát, és
megpróbáltam kipiszkálni a kis teremtményt. Úgy tűnt, sikerült
meglazítani. Beállítottam az órát háromra. Ketyegett, aztán
ütni kezdett. Felpattant az ajtó. Madár sehol. A kunyhó sötét
mélyéről csak ennyi hallatszott: „kak" — sem „ukk", sem „aa". A
„ha nem megy, erőltessük" elvét alkalmazva egy gumikalapáccsal
és egy vállfával vettem kezelésbe a szerkezetet, majd jól megráztam.
Beállítottam az órát. Odaért a mutató. Kinyílt az ajtó. Csend.
Az alaposabb vizsgálat során apró holttest került elő;
az oldalán hevert, nyaka köré egy rugó tekeredett. Nem hinném,
hogy sokan öltek már meg kakukkosóra-madarat —nos, nekem
sikerült. Magam elé képzeltem a szentestét: Tessék, szívem, egy
kakukkos óra. Neked vettem. A madár már nem él.
Így is tettem. Odaadtam neki az órát, és elmeséltem, mi
történt. Nevetett. Egy darabig még őrizgette is, halott mada-
rastul, mindenestül.
Mindez régen történt, kidobtuk már az órát is, a madarat is.
Sok-sok karácsony jött és múlt el azóta. De minden évben, ha
december táján összejövünk barátainkkal, újra és újra elmeséljük a
történetet. Nevetnek. A feleségem pedig rám néz, mosolyog, és én
visszamosolygok. Arra figyelmeztet, hogy a történet igazi kakukkfiókája
nem az a kis jószág volt az óra belsejében. Nem is felejtem el
egyhamar.
Nekem pedig azóta sincs kakukkos órám. Valamit azért
megjegyeztem, a dobozon olvasott karácsonyi üzenet emlékét:
„Egyberakandó!" Tedd egybe legjobb tulajdonságaidat, és
aztán osztogasd szét őket! Gyűlj egybe szeretteiddel, hogy
újraélesszétek a vidámság tüzét.
Kakukk, öregfiú, boldog karácsonyt neked, akárhol is jársz!
50
Velünk szemben igazán belevaló népek laknak. Kocognak,
rengeteg babcsírát esznek és mindent újra felhasználnak, ki-
véve a kilélegzett levegőt. Nagyon hisznek az egyenjogú-
ságban, a férfiakéban is, a nőkében is. Nincsenek összeháza-
sodva – kötöttek egy „megállapodást", és függetlenül élik
életüket. Olyan öntudatosak, majd szétdurrannak. Jó embe-
rek. Környékünkön ők képviselik a haladást.
Gazdaságossági és ésszerűségi megfontolásokból
vettek egy 18 sebességes túrabiciklit. Tandem. Mindennap
azzal járnak, összeillő biciklisruhában és bőrsisakban,
narancslés üvegekkel és egyebekkel felszerelkezve.
Megfigyeltem, hogy mindig a férfi ül elöl. Mindig ő kormányoz.
Mondhatom, nem valami igazságos.
Beszélgettem velük külön-külön, így feltárult az
évezredes igazság. A férfi titokban azt gondolja, ő az erősebb
és ő tud jobban tájékozódni. A nő ráhagyja. Így ugyanis
körül tud nézni és gyönyörködhet a tájban, ha elfáradt,
nyugodtan abbahagyhatja a tekerést, a férfi nem veszi észre; ha ne-
kimennek valaminek, a férfi felfogja az ütközés erejét.
Az örök tandem: elöl a férfiak, hátul a nők.
Valószínűleg igaz, hogy a férfiak erősebbek. A nők viszont
okosabbak –ez legalábbis biztosan. Az egyenjogúság, azt hiszem,
azt je-
lenti, hogy mindenki megkapja, amit akar, anélkül, hogy a teljes
igazsággal tisztában lenne. Másképpen fogalmazva: felszabadít
bennünket azok alól a dolgok alól, amelyeket nem szeretünk,
hogy aztán az általunk helyesnek tartott dolgok rabszolgáivá
váljunk. Éljen az örök tandem!

51
A kopogás baljósan erős volt, sürgető, állhatatos. Kop-kop-
kop-kopp. Az ajtóhoz rohanok, vacakolok a zárral, s a rossz
sejtelmektól egyre magasabb az adrenalinszintem. Az ajtóban
különös arckifejezésű kisfiú áll. Többszörösen összehaj-
togatott papírlapot nyom a kezembe, girbegurba betűkkel
ez áll rajta: „Donnie-nak hívnak. Egy dollárért összegereblyézem a
leveleket a kertben. Süket vagyok. Írásban válaszolhat. Jól
gereblyézek."
(A házunk mögött egy sor megállapodott korú
juharfadáma áll. Pazar levél-milliárd alkotja díszes leplüket
nyáron, aztán ősszel, amikor itt az ideje, a levelek lehullanak.
Szélvédett kertünkben a levelek úgy hevernek a hölgyek
lábai előtt, mintha azok csak köntösükből léptek volna ki,
hogy előkészüljenek a fürdőhöz, melynek neve: tél.
Szeretem ezt a látványt. Nagyon szeretem. A feleségem
azonban nem, és a kertészeti folyóirat sem. A leveleket össze
kell gereblyézni. A szabály az szabály. A levelek nem tesznek
jót a pázsitnak. A levelek rendetlenek. A levelek alatt
penész képződik. Én azonban annyira szeretem őket,
hogy egyszer, iskoláskoromban bokáig érő avarszőnyeget
hordtam a tanterembe.
Az avarnak van értelme. A nyírt pázsitnak nincs. Ez az én vé-
leményem.
A feleségem ezzel szemben nem így látja. Kimondatlanul
is lustasággal vádol. Ez minden évben megismétlődik. Idén
azonban sikerült megegyezésre jutnunk, az úgynevezett
Tudományos módszer segítségével. A kert egyik felét
felgereblyézzük, a másikat a természet gondjaira bízzuk. Aztán
majd meglátjuk az eredményt, ha eljön a nyár. Az ő része
tehát fel van gereblyézve, az enyém nincsen. Ám legyen.)
Mint amikor a pilóta a ködben csak néhány műszerre
hagyatkozhat, úgy kémlelte a kisfiú az arcomat. Tudja, hogy
vannak levelek a kertben. Látta őket. Hogy egészen őszinte
legyek, a környéken kizárólag az én kertemben vannak le-
velek. Tudja, hogy tisztességes árat kér. Komolyan nyújtja
felém a papírt és a ceruzát, választ vár. Hogy magyarázzam meg
neki, milyen fontos kísérlet folyik éppen a hátsó udvaromban?
52
 (Bizonyos szempontból a levelek érdeme, hogy a fák ott
állnak. Több millió merész kis magocska száll alá, mint megannyi
harci helikopter, és zöld szőnyeget varázsolnak a földre. A
levelek pedig követik őket, hogy betakarják a következő
juharnemzedéket. A köves talaj, a rothadás, a penész, a
baktériumok, a madarak, a mókusok, a rovarok, az emberek –
mind közbeszólhatnak. Ám valami csodálatos módon
néhányuknak mégis sikerül. A legállhatatosabbak
megkapaszkodnak és kitartanak, hogy életben maradhassanak. A
tél sötét csendjét is átvészelik, gyökeret eresztenek, nem
pusztulnak el, és idővel 6k alkotják a fák felnövekvő ifjú
nemzedékét. Így van ez, mióta a világ, világ, mi pedig,
vesztünkre, beleavatkozunk a folyamatba, mondom én.)
„A nevem Donnie. Egy dollárért összegereblyézem a le-
veleket a kertben. Süket vagyok. Írásban válaszolhat. Tudok
olvasni. Jól gereblyézek." – Türelmesen, reménykedve, jóakaratúan
nyújtja felém a papírt és a ceruzát.
Néha a legjelentéktelenebb esemény is meg tudja
kérdőjelezni biztosnak hitt elhatározásainkat. Mit tennék akkor, ha
nem volna süket? Mi történik, ha nemet mondok? És ha igent
mondok? Nagyon fontos neki vajon? Csak állunk a
hosszúra nyúlt csöndben, különböző okoknál fogva mind-
ketten némán. Aztán egyszerre mozdulunk, ő, hogy meg-
forduljon és elmenjen, én, hogy elvegyem tőle a papírt és a
ceruzát. Ünnepélyes arckifejezéssel írom: „Igen. Igen, sze-
retném, ha összegereblyéznéd a leveleket." A komoly kis
üzletember figyelmesen olvas, majd bólint. „Akkor is tudsz
gereblyézni, amikor nedves a föld?"
„Igen" – írja.
„Van gereblyéd?"
„Nincsen."
„Nagy kertünk van – sok a levél."
„Igen."
„Két dollárt adok."
Erre elmosolyodik. „Három" – írja. Én is elvigyorodom.
Megegyeztünk. Előkeresem a gereblyét, és Donnie, a
süket levélgereblyéző dolgozni kezd a gyorsan szürkülő no-
53
vemberi alkonyatban. Csendben gereblyéz. Csendben figye-
lem a sötét ház ablakából. Hall-e valamit, vagy csak az a si-
vár, üres tengerzúgás mormol a fejében, amit én akkor hallok,
amikor szorosan fülemre tapasztom a tenyeremet?
A leveleket gondosan egy halomba gyűjti, ahogy
kértem. (Igen, azt hiszem, ha elmegy, újból szétterítem. Ebből
nem engedek.)
Gondosan végigjárja a kertet, és kézzel szedi össze az ott-
maradt leveleket, aztán a halomra teszi őket. Ő sem enged az
elveiből. A levelek összegereblyézése számára az összes levelet
jelenti.
Jelez, hogy mivel sötétedik és haza kell mennie vacsorázni,
abbahagyja a munkát. Minthogy előre kifizettem a bérét,
nem vagyok meggyőződve róla, hogy visszajön. Negyvenöt
éves fejjel az ember már cinikus. Túlságosan is cinikus.
Ahogy eljött a reggel, megjelent ő is. Először a már
átgereblyézett területet vizsgálta át, hátha újabb jövevények
érkeztek. Büszke a munkájára. A kert immár levélmentes.
Észreveszem, hogy a legszebb sárga levelekből néhányat a
tréningruhája zsebébe rejt. Magához vesz egy egész marok
helikopter-magot is.
Kop-kop-kop-kopp! A kopogás azt jelzi, végzett. Látom,
ahogy hazafelé menet időnként a levegőbe dob egy-egy ma-
got. Egy kis mellékes. Állok saját házam ajtajában, saját csendemben,
és mosolygok bájos látványán. Egy kis mellékes.
Holnap majd csendben kiviszem a leveleket a kertünk
végében futó patak partjára, a komposztdombra. Ebben az évben ott
fogják várni sorsukat a levelek és a magocskák. Rosszul éreztem
volna magamat, ha szétzilálom munkája eredményét. Tudományos
kísérletem most átadja helyét valami emberibbnek. A levelek
alkalmazkodnak, a magok is alkalmazkodnak, és néha nekem is
alkalmazkodnom kell, közösséget vállalnom a természet egy
másik, tökéletlen, de állhatatos túlélőjével.
Tarts ki, Donnie, tarts ki!

54
Egy kedves hölgyismerősömmel beszélek telefonon. Tél-
időn szokásos szellemi dögrováson van, ráadásul szeptem-
ber óta tartó, végzetes náthában szenved.
- Te, persze - sziszegi -, soha nem szoktál depressziós lenni, mi?
- Idefigyelj - mondom neki -, sokszor annyira magam alatt
vagyok, hogy csak tűzoltólétrával lehet kiszedni.
- És mit csinálsz olyankor? — kérdezi. — MIT CSINÁLSZ?
Még soha senki nem szorított így sarokba. Az emberek
általában azt szokták kérdezni, mit gondolok, ók mit csináljanak.
Vigaszom nem a vallás, nem a jóga, nem a rum, még
csak nem is az alvás, hanem Ludwig van Beethoven. O az én adu
ászom. Felteszem a Kilencedik szimfóniát, fejemre rakom a
fülhallgatót és lefekszem a szőnyegre. Úgy hömpölyög a
zene, mint a teremtés első napja.
Az öreg Beethovenre gondolok ilyenkor. Sokat tudott a
depresszióról és a bánatról. Egész életében költözködött, hogy
végre otthonra találjon. Pocsék szerelmi életet élt, és állandóan
veszekedett a barátaival. Sokat aggódott egy komisz unokaöccse
miatt — nagyon szerette ezt a fiút. Beethoven zongoravirtuóz és
énekes szeretett volna lenni. Sajnos már fiatal korától fogva egyre
romlott a hallása, ami zongoristák és énekesek esetében enyhén
szólva kellemetlen. 1818-ra, negyvennyolc éves korára olyan
süket lett, mint egy ágyú. Így még bámulatra méltóbb, hogy a
Kilencedik szimfóniát öt évvel később fejezte be. Soha nem
hallotta igazából, csak gondolatban!
Fekszem hát a földön és azt próbálom kitalálni, érezhette-e
vajon Beethoven, amit én hallok. A crescendóba beleremeg a
gyomrom. És amikor az üstdobos befejezésül azokat a hatalmas F-
eket játssza, már állok, és tört németséggel, teli torokból éneklem a
magasztos kórust és ugrálok, miközben az utolérhetetlen
Fulghumovski a VILÁGVÉGE, IS IEN ÉS AZ ANGYALOK
ELJÖVETELE, HALLELUJA, HALLELUJA, HALLELUJA,
PARAMPAPAMMPAPAMM utolsó, nagyszerű taktusait vezényli.
Magasságos ég!
Emelkedett, áhítatos, izgatott, megbizonyosodott, túl-
55
csordult a lelkem. ISTEN AZ ÉGBEN! Ebből a bánattal és
bajjal terhes, csalódásokkal és kudarcokkal teli életből, a
mélységes és örök csöndből bújt elő ez a fenség, az öröm és
elragadtatás áradata. Beethoven az örömöt hívta segítségül,
hogy szembeszálljon sorsával.
Ennyi szépségnek és igazságnak soha nem tudok
ellenállni. Egyszerűen nem tudok tovább üldögélni a tél
kemencesutjában, kezemet tördelve és magamat sajnálva.
Egyszerűen nem tudnék a tükörbe nézni, annak a zenének az
ismeretében. Nemcsak a lelki szennyet söpri el nyomtalanul,
valószínűleg nátha ellen is jó.
Mi ez a panaszáradat télrőll, esőről, számlákról, adókról?
— kérdezem magamat. Mi a fenének ez a sok beszéd kudarcról,
zűrzavarról, csalódásról? Mi ez a nyavalygás az életről és
arról, hogy rosszak az emberek?
Ezekben a szürke napokban Beethoven zenéje ellenállha-
tatlan bizakodással tölt el. Miközben a lelkek téli álmukat alusszák,
énbennem nyári nap süt. És egyszer, egy hihetetlen decemberi
éjszakán, majd mikor nagyon gazdag leszek, kibérelek egy óriási
koncerttermet, hatalmas kórussal és zenekarral, odaállok a pódiumra,
és elvezényelem a Kilencediket. Magam játszom majd az
üstdobszólamot, egészen a diadalmas befejezésig, s ugyanakkor teli
torokból fogok énekelni. Mikor elhal az utolsó hang, az áhítatos
csendben megáldom az összes isteneket, Beethovenért,
zsenialitásáért, a Kilencedikért.
MAGASSÁGOS ISTEN!

A British Museumban őriznek egy babilóniai agyagtáblát,

Krisztus előtt 3800-ból. Népszámlálási jegyzőkönyv, az
adók megállapításához készítették. Az egyiptomiak és a rómaiak
is végeztek népszámlálásokat. Angliában az első ilyen jellegű
munka Hódító Vilmos híres Domesday Bookja volt, 1085-ben
készült.
Nálunk 1790-ben tartották az első népszámlálást. Ha-
marosan újra lesz. Sok érdekes dolog kerül ilyenkor napvilágra,
különösen azóta, hogy az adatokból a számítógépek révén a
56
fejlődés tendenciái is láthatók. Itt van például ez: Ha a Föld
népessége továbbra is a mostani ütemben növekszik, 3530-ra az
emberi testek össztömege eléri a Föld össztömegét, 6826-ra
pedig az általunk ismert univerzum össztömegét.
Riasztó, igaz?
Vagy egy másik: Julius Ceasar idején a Föld összlakos-
sága 150 millió fő volt. Ma a Föld lakossága két év alatt
150 millióval növekszik.
Egy kisebb léptékű példa: Mialatt elolvasod ezt
az írást, mintegy 200 ember hal meg és 480 születik. Ennyit számít
két perc élet és halál dolgában.
A statisztikusok számításai szerint eddig mintegy 60 milliárd
ember született meg, és, mint mondtam, nem lehet pontosan
tudni, hogy még mennyi fog, de hogy nem kevés, az biztos.
Ennek ellenére — ez már a statisztika statisztikája —,
miután a szülők ivarsejtjeinek variabilitása gyakorlatilag
végtelen, szinte bizonyos, hogy a több milliárd emberből, aki
valaha is élt a Földön, nem volt soha két egyforma, és ez
már csak így lesz, amíg a világ, világ. Más szóval, ha sorba
állítanád az összes embert, aki valaha élt és élni fog a Földön,
aztán végiglépdelnél a tarkabarka sor előtt, senki nem
lenne egészen ugyanolyan, mint te.
Várj, ez még nem minden.
Ha a Föld másik oldalán sorba állítanál minden nem
emberi lényt, ami valaha élt vagy élni fog, kiderülne, hogy az
emberek sorából mindenki jobban hasonlítana rád, mint bármely
teremtmény a másik oldalról.
Befejezésül: volt egyszer egy híres francia kriminológus,
Emile Locard, aki ötven évvel ezelőtt felállította a Locard-féle
cseretörvényt. Ebben azt állítja, hogy mindenki, aki egy szobán
keresztülmegy, öntudatlanul hátrahagy és magával is visz
valamit. A modern tudomány bebizonyította állítását, Fulghum
cseretörvénye pedig kiterjesztette: mindenki, aki él, öntudatlanul
hátrahagy és magával is visz valamit. Ezek legtöbbje nem látható,
nem hallható, nem megszámlálható. Népszámlálások nem mutat-
ják ki őket. Nélkülük azonban mit sem ér az egész.

57
Elias Schwartz cipész. Alacsony, kövérkés, kopasz, nőtlen
zsidó. — Régi vágású foltozóvarga vagyok — mondogatja —, se
több, se kevesebb. Én viszont biztosan tudom, hogy a Haiho láma
145. reinkarnációja.
A Haiho láma 1937-ben halt meg, és a Sa-skya kolostor
szerzetesei negyven éven át hiába keresték reinkarnációját.
Tavaly nyáron hozta a történetet a New York Times. A cikk szerint
onnan lehet megismerni a Lámát, hogy jártában titokzatosan
bölcs dolgokat beszél és művel, és hogy Isten akaratát
teljesíti, anélkül, hogy tudná, miért.
Az égi váltópályaudvar hihetetlen tévedése folytán a
Haiho láma Elias Schwartz személyében született újjá.
Akkor kezdtem gyanakodni, amikor öreg Bass papucs-
cipőmet vittem hozzá megjavíttatni. Elias Schwartz figyel-
mesen szemügyre vette a lábbeliket. Hangjába bánat vegyült,
amikor kijelentette, hogy javításra már nem érdemesek.
Elfogadtam a kedvezőtlen ítéletet. Aztán fogta a cipőket és
eltűnt az üzlet hátsó traktusában. Meglepetten várakoztam. Egy
barna papírzacskóba csomagolva hozta vissza, gondoltam azért,
hogy haza tudjam vinni.
Amikor otthon este kinyitottam a zacskót, két ajándékot
és egy cédulát találtam benne. A cipőkben egy-egy papírba
csomagolt csokoládés keksz volt, a cédulán pedig ez állt: „Ha
nem is érdemes megcsinálni valamit, azért érdemes jól nem
megcsinálni." Elias Schwartz.
A Haiho láma újra támad.
A szerzetesek pedig kereshetnek tovább. Én ugyanis so-
hasem fogom elárulni, amit tudok. Minden egyes lámára szükségünk
van.

58
Minden költözködés jókora pofon az önbecsülésemnek. Szeretem
azt hinni magamról, hogy tiszta vagyok és rendes, ám eljön a
pillanat, amikor már az összes bútort és használati tárgyat
kihordtam a szobámból, és visszajövök, hogy meggyőződjem,
nem felejtettem ott semmit. Lenézek a padlóra, és ott látom a
VALAMIT. Az íróasztal mögött, a könyvespolc mögött, az ágy mögött
és a sarokban, ahol a szekrény állt. Valami. Szürke, bolyhos, vissza-
taszító valami.
Nézd ezt a mocskot, gondolom ilyenkor. Úgy látszik, mégsem
vagyok olyan rendes és tiszta, mint ahogy képzeltem. Mit szólnának a
szomszédok, ha látnák? Mit szólna az anyám? Mi lesz, ha
kijönnek ellenőrizni? Gyorsan fel kell takarítani! Mindig előkerül,
amikor költözködöm. Mi ez?
Azt olvastam egy orvosi lapban, hogy laboratóriumban
analizálták a valamit; eredetileg a különböző allergiák
okozóit keresték, de a kapott eredmények ide is illenek. A
következőket találták: gyapjú- és pamutszálak, papír,
bogárhullák, élelmiszer, falevelek, hamu, mikroszkopikus
gombaspórák, egysejtűek és egy csomó azonosíthatatlan ez-
az, nagyrészt természetes és szerves eredetűek.
Ez azonban csak az „egyéb" kategória. A „valami" legnagyobb
része két csoportba sorolható: emberi eredetű: lehámlott bőr- és
hajdarabkák; valamint meteorok, melyek apró darabokra
esnek szét, miután bekerülnek a Föld légkörébe. (Nem
viccelek, több tonna hullik naponta.) Ezek szerint az ágyam,
polcom, ruhásszekrényem, komódom mögötti anyag
nagyrészt én vagyok és csillagpor.
Egy botanikustól hallottam, hogy ha az ember ezt a Valamit
beleteszi egy befőttesüvegbe, aztán vizet enged rá, kiteszi a
napra és elültet benne egy magot, a mag úgy elkezd nőni,
mintha megbolondult volna. Sötét, nedves helyen pedig
gombák szaporodnak el benne. Aztán, ha az ember megeszi a
gombákat, csillagokat lát.
Ha egyszer sok Valamit akarsz látni, vedd le az ágyról a
lepedődet, sötét szobában rázd ki, aztán hirtelen kapcsolj fel
egy zseblámpát. Mint a hóemberke Nagymama
kandallópárkányán. Hull a pelyhes fehér hó, én is hullok, a csillagok
59
is. Minden lehullik egyszer, de csak azért, hogy aztán folytatódjék
a körforgás, mondják egyesek.
A tudósok minden kétséget kizáróan bebizonyították,
hogy csillagközi szülőszobán születtünk. Mi vagyunk a csillagok
Valamije. Az a lelet pedig ott az íróasztal mögött arról árulkodik,
hogy csendesen visszatérek származási helyemre, egyesülök, ki
tudja mivé, a világegyetem Valamijével.
Egyre növekvő tisztelettel figyelem, mi történik szo-
bám zegzugaiban. Most már tudom: nem piszok az, hanem kozmikus
komposzt.

A lelkész munkájának egy része haldoklókkal és halállal kapcsolatos;

kórtermekkel, halottasházakkal, temetésekkel, temetőkkel.
Tapasztalataim sok szempontból befolyásolják életem egyéb
területeit. A halállal kapcsolatos ismereteim magyarázzák,
miért nem vesztegetek sok időt fűnyírásra, autómosásra,
gereblyézésre, ágyazásra, cipőtisztításra, mosogatásra, és
ezért nem dudálok, ha valaki késve veszi észre, hogy zöldre
váltott a lámpa. Ezért nem ölöm meg a pókokat. Minderre sem
idő, sem szükség nincsen. És a halál dolgaiban való
jártasságom az oka annak is, miért ülök be időnként a
Buffalo bárba.
A Buffalo bár a keverék amerikaiság megtestesítője. A
keverék alkotóelemei szombat esténként nagy töménységben
találhatók a Buffalóban, és körülbelül tizenegy órára érik el a kritikus
tömeget. A katalizátor a bár háziegyüttese, a Dinamikus
vulkántuskók, nyolc őrült, akik még mindig a hatvanas évek
édes érzéseiben élnek. A zene, amit játszanak, a jazz, a country
és a rock egyvelege, ereje meggyógyítaná a sántákat és a
nyomorékokat is. A keverék Amerika azért jár a Buffalóba,
hogy sört igyon, biliárdozzon, de mindenekelőtt azért,
hogy táncoljon; rázza a fenekét, ugráljon, hangoskodjon,
izzadjon — egyszóval, táncoljon. Ha eljön a szombat este és a
60
Tuskók húzzák, az emberek pedig ropják, elképzelhetetlen a halál.
Egy ilyen szombat estén a Buffalót egy motoros banda szállta
meg. Nagyon igyekeztek, hogy úgy nézzenek ki, mint a Pokol
angyalai, és ez többé-kevésbé sikerült is nekik. Nem hinném, hogy
csak filmforgatáshoz öltöztek volna be; sem az ő illatuk, sem
hölgyeiké nem arról tanúskodott, hogy a szappan és a meleg
víz mindennapi életük szerves része lenne. Nyomukban egy
indián jött be, idősebb férfi, copfba fogott hajjal, kivarrt
mellényben, katonai nadrágban és tornacipőben. Nagyon csúnya
volt. Viszonylag nagy a szókincsem, és hidd el, érzékletes leírást
tudnék adni az arcáról, ha ez valamit is segítene, de sajnos nem
kerülhetem meg az igazságot: egyszerűen csúnya volt.
Hosszú időn át üldögélt Budweiser söre mellett, aztán,
amikor a Dinamikus tuskók belefogtak a „Jailhouse Rock" egy
ordítós változatába, felállt. Odacsoszogott az egyik motoros
macához és felkérte táncolni. A legtöbb nő nemet mondott volna,
de ez szórakoztatónak találta a dolgot; vállat vont és felállt.
Nem akarom fölöslegesen szaporítani a szót: ez a ronda,
csoszogó indiánroncs tudott táncolni. Hihetetlenül jól mozgott. Nem
vadul, hanem könnyedén, ritmikus lazasággal, a mester
hűvösségével. Jobbra-balra forgatta partnerét, egy pillanatra
sem engedte el, és ez jól állt a nőnek. A többi táncos lassan
átengedte nekik a terepet. A zenekar időnként elhalkult, de a
dobos tovább ütötte a ritmust. A motorosok felálltak és
hangosan követelték, hogy játsszon az együttes. Az együttes
játszott, az indián táncolt. A motoros macának végül elege lett, és
lerogyott valaki ölébe. Az indián tovább táncolt, most már egyedül.
A tömeg ütemesen tapsolt. Az indián egy székkel kezdett el
táncolni. A tömeg ujjongott. A zenekar elcsendesedett. A tömeg
őrjöngött. Az indián felemelte a kezét, mint aki beszédet
készül mondani. Először az együttesre nézett, aztán a
közönségre, és azt mondta: „Mire vártok? TÁNCOLJUNK!"
Erre aztán teljesen begerjedt az együttes is, a közönség is.
Az asztalok között, a bárpult mögött, a mellékhelyiségekben, a
biliárdasztal körül, mindenhol emberek táncoltak. Táncoltak
maguknak, az indiánnak, Istennek, Mammonnak. Kórtermek,
halottasházak, temetések, temetők képébe táncoltak bele. A
61
halál egy időre megszűnt létezni.
Na — mondta az indián —, mire vártok? Táncoljunk!

Nincs véletlenül indítókábele, uram?

— Hát hogyne volna.
Egy angol tanár és bájos felesége, mint kiderült, Nam-
pából, Idaho államból érkeztek egy furcsa kis külföldi autóval, és a
reggeli ködben bekapcsolták a lámpát, aztán elfelejtették eloltani és
így tovább. Most már nézhetnek: indítókábelre van szükségük, egy
akkumulátorra és egy irgalmas szamaritánusra. Olyasvalaki
húzhatná ki őket a csávából, aki tudja, mit kell csinálni egy
indítókábellel. S a sors Jó Tündére hozzám vezette őket.
A férfiaknak elvileg kötelességük tudni, hogyan kell használni
egy indítókábelt. Benne kell legyen a génjeikben ugyebár.
Vagyunk azonban néhányan, akik, kissé fogyatékosak lévén, ha
valami hiba miatt fel kellene nyitnunk a motorháztetőt,
csak annyit mondunk: ez nekem magas, öregem, és
ezzel részünkről be is fejeztük.
A fickó különben csak azt kérdezte, van-e indítókábelem, azt
nem, hogy kezelni is tudom-e. A kérdezés módjából arra
következtettem, hogy ő tudja. Végül is, idahói rendszáma
volt, baseballsapkát és cowboycsizmát viselt. Az ilyenek már
születésük pillanatában tudják, hogyan kell egy indítókábelt
használni. Ő pedig bizonyára azt hitte, hogy egy ősz szakállú
öregembernek, aki gumicsizmában van és egy húszéves
Volkswagen busszal utazgat, sok dolga akadt már ezzel az
alkalmatossággal. Elővettem hát a kábelt,
nagyképűsködtünk egy kicsit, nagyon vagányok és férfiasak
voltunk, és a kocsikról beszélgettünk. Benéztünk a motorháztető
alá, hát nincs ott az akkumulátor.
— A pokolba, hiszen itt a baj! Valaki ellopta az akkumulátort —
mondtam.
— Hogy száradna le a keze az ilyennek!
62
 A hátsó ülés alatt van — szólt oda bájos kis felesége.
Így hát kiszedtük a csomagokat a hátsó ülésről, az
ülést pedig kitettük a parkoló aszfaltjára. Tényleg ott volt az
akkumulátor, és szinte hívogatott, hogy az indítókábelt kössük rá.
Kicsit ideges lettem, amikor a fickó vágott egy grimaszt a
feleségének, és azt sziszegte a fogai között, hogy a
középiskolában ugyanabban az évben tartották az autószerelés-
órákat, amikor a szexuális felvilágosítást, és hogy a kettőt
azóta is mindig összezavarja. Különösen azt, hogy mi hol
található, és hogy mit hogyan lehet működésbe hozni.
Nevettünk. A felesége azonban egyáltalán nem nevetett,
elővette a leírást és lapozgatni kezdte.
Összes tudásunk annyi volt, hogy van valami a pozitív és a
negatív pólusokkal, és hogy vagy az egyik, vagy mind a két
kocsi motorjának járnia kell, és hogy vagy hat, vagy tizenkét, vagy
többvoltos feszültségre lesz szükségünk. Azt hittem, ő ért hozzá,
ezért követtem az utasításait. Valószínűleg ő is így volt vele.
Amint mindent felcsipeszeltünk, egyszerre beindítottuk mind
a két motort. Az elektromos ív, mely a két autó között
létrejött, nemcsak hogy beégette az ő kocsijának a
gyújtómotorját, de hozzáhegesztette a kábelt az
akkumulátorhoz, valamint leverte fejéről a baseballsapkát.
Olyan hangja volt, mintha a világ legnagyobb legye belerepült
volna egy elektromos szúnyogcsapdába. ZZZZ. Csodálatos kék
villanás és füst kísérte. Fantasztikus dolog az elektromosság.
Leültünk az autó mellé kitett hátsó ülésre, és
elégedetten szemléltük művünket. A felesége elment, hogy
használhatóbb segítséget hozzon. Mi ezalatt bölcsen elemeztük a
történteket. A butaság, hatalom és büszkeség együtt életveszélyesek
— mondta.
Bizony — feleltem. Mint a gyufa egy hároméves gyerek
kezében. Vagy az autó a tizenhat évesében. Vagy Istenben való
hit egy szentében vagy egy őrültében. Vagy nukleáris
fegyverek egy filmszínészében. Vagy akár indítókábelek és
akkumulátorok bolondokéban. (Mint látod, az
elektromossághoz intézett invokációnak nagy szerényen meg-
próbáltunk egyetemes jelleget adni.)
63
 Néhány hónap múltán ajándékot kaptam Nampából, a pasas
bájos kis feleségétől, s vele kegyelmet és bocsánatot,
felvilágosítást és segítséget ahhoz, hogy többé ne essem bűnbe.
Analfabétáknak való, garantáltan eredményes,
érintésmentes indítókábelt küldött. A használati utasítás a világon
mindent megmagyaráz, az ember többet tud meg belőle a
drótokból, mint amennyire egyáltalán kíváncsi volt, s mindezt
angol és spanyol nyelven. A készletet úgy tervezték, hogy amikor az
ember mindent összekapcsolt, egy kis földelt dobozka kijelzi, hogy jól
csinálta-e vagy sem, mielőtt még megindulna az áram, s
így az embernek van ideje megfontolni, hogy tényleg el
akarja-e indítani. Nem bánnám, ha ez az eszköz mindenhol ott
volna az ember és az elektromosság között.
Indítókábelre van szükséged? Hát persze hogy van! Össze
tudlak kapcsolni akár a Grand Coulee gáttal is, barátom. Ha
kívánod, becsatlakoztatlak a Mindenható Istenhez, ha ugyan ő
trónol ott fölöttünk. Ámen.

Történetünk időpontja 1783. június havának negyedik napja.

Egy francia falu, Annonay piacterén vagyunk, nem messze Párizstól.
Emelvényen máglya füstölög, nedves szalmával és régi rongyokkal
táplálják. Fölötte, kipányvázva, egy hatalmas tafotazsák — ballon —
lebeg, átmérője tíz méter.
„Tekintélyes személyiségek és még sokan mások" jelen-
létében és hangos biztatás kíséretében a machine de l'aerostat
megszabadult kötelékeitől, és szabadon, méltóságteljesen
repülhetett a napsütötte égbolt felé. Kétezer méter magasságig
emelkedett, aztán jó pár mérfölddel odább, egy szántóföldön ért
földet, ahol vasvillás parasztok támadtak rá, és mivel az ördög
találmányának vélték, darabokra szaggatták. Ez volt az első
hőlégballon nyilvános útra bocsátása, a repülés történetének
első fejezete.
Éppen ott volt Franciaországban az öreg Ben Franklin, a
kulcs, a papírsárkány, a villámlás, a bifokális szemüveg és a
64
nyomtatott sajtó atyja is. Amikor egy bámészkodó meg-
kérdezte, hogy mire jó egy ilyen hőlégballon, Franklin
emlékezetes mondatával válaszolt: „Eh, á quoi bon l'enfant qui
vient de naftre?" (Ugyan mire jó egy újszülött?) Ez a hatalmas
érdeklődéssel és képzelőerővel megáldott ember meg tudta
válaszolni saját kérdését, és ezt írta naplójába: „A hő-
légballon megnyitja a levegőeget az emberiség számára."
Másfelől a parasztok sem tévedtek nagyot, a ballon ugyan-
is hatalmas pusztulás előhírnöke volt, hiszen Annonayt
egy nap az égből hulló bombák tették a földdel egyenlővé.
Néhány hónappal az előtt a júniusi nap előtt Joseph-
Michel Montgolfier egy egész estén át, ült a kandalló mellett, bámulta
a szikrákat és a kémény felé áradó füsttel együtt képzelete is
magasra szárnyalt. Ha a füst felfelé száll, miért ne tölthetnénk meg
vele egy zsákot — s megnéznénk, hogy a zsák fölemelkedik-e.
Talán még valami terhet is magával tudna vinni.
A negyvenes évei közepén járó Monsieur Montgolfier,
a jól menő papírgyáros fia, odaadó híve volt a 18. század val-
lásának, a Tudománynak. Ennek a ragyogó tehetségű és tü-
relmetlen embernek sok volt a szabad ideje, így hát mód-
szeresebben gondolkodó öccse, Etienne segítségével munkához
látott. A nyersanyagot apjuk gyárából kapta. Először
papírzsákokkal kísérletezett, aztán selyemmel, végül gyantázott
tafotával. És voilá! Eljött a nap, amikor Versailles kertjeiből
léggömb emelkedett a magasba, kosarában egy birkával, egy
kakassal és egy kacsával. Mind a három életben maradt, s ezzel
bebizonyosodott, nincsenek odafenn mérgező gázok, amitől
egyesek tartottak.
A Montgolfier fivérek leglelkesebb támogatója egy fiatal
vegyész, Jean-Francois Pilátre de Rozier volt. Ő nem akart
léggömböket készíteni, csak az egyikkel felszállni. A Montgolfier
fivérek tudományos kísérleteket folytattak, idősebbek,
bölcsebbek és józanabbak voltak nála, Pilátre azonban repülni akart,
ifjúi kalandvágy hajtotta. Még annak az évnek az őszén,
november 21-én, teljesült Jean-Francois Pilátre de Rozier
kívánsága: a La Muette-i királyi palota kertjében, a Bois de
Boulogne-ban, délután 13.54 perckor felszállt egy csodálatos,
65
hétemeletnyi magasságú léggömbben, melyre a
zodiákusjeleket és a király nevének kezdőbetűit festették fel.
Szállt, csak szállt felfelé, a fák fölé, templomtornyok fölé, s a
Szajna túlpartján, öt mérfölddel arrébb ért földet.
Joseph-Michel és Etienne Montgolfier hosszú, termékeny
életet éltek, mindketten a földön, ágyban haltak meg.
Két évvel történelmi jelentőségű útja után, miközben
nyugat—keleti irányba próbált átrepülni a La Manche csa-
torna fölött, a fiatal Jean-Francois Pilátre de Rozier egy lángra
gyúlt ballonnal zuhant a halálba, déd-dédunokája lett azonban a
francia hadsereg egyik első repülőgép-pilótája.
Miről is szól ez a történet? A képzelet hatalmáról (és
áráról). „ A képzelet fontosabb, mint a tények." Ezt Einstein mondta,
és neki hiszek.
Ez a történet arról is szól, hogy a képzeletgazdag emberek
hogyan állnak egymás vállára, a földtől a léggömbig, aztán
az embert is szállító léggömbig, egészen a Holdra lépő
emberig. Igen. Az emberek egy része a földi személyzethez
tartozik, tartja a köteleket, rakja a tüzeket, álmodja az álmokat, és
útjára engedve nézi a felfelé szállót. Mások az égbe, a dolgok
peremére vágyakoznak.
Az évnek abban a szakában gondolkodom erről,
amikor a gyerekek az élet egy következő lépcsőfokára
lépnek. Kikerülnek a középiskolából, az egyetemről, a családi
fészekből. Mit ajándékozzunk nekik ezen alkalmakkor?
Képzelőerőt, kezdőlökést, apai áldást.
Gyere csak, mondom! Állj ide, a szakadék szélére! Akarok
mutatni neked valamit. Félek, mondja, de azért nagyon
izgalmas. Gyere ide, egészen a peremére, és engedd el a
fantáziádat. Odajön. Lenéz. Meglököm. Repül. Mi itt maradunk és
meghalunk, a gyerekek pedig elmennek és majd szintén
meghalnak valamikor, arra ösztönözve ezzel utódaikat, hogy le
merjenek lépni a szakadékba és repüljenek.
Ezek a dolgok azért is jutnak eszembe, mert életem középső
szakaszához érkeztem. Én is hosszú és hasznos életre
vágyom, és nyugalomban, az ágyamban akarok meghalni.
Ám az az annonayi nap éppen az én születésnapom. A kétszáz éves
66
évfordulón felszálltam egy léggömbben, a Skagit-völgyi kis falu, La
Conner határában.
Repülni soha nem túl késő!

Most hadd meséljek neked egy hősről, Larry Waltersről.

Walters teherautó-sofőr, harminchárom éves, a kertjében
üldögél egy nyugágyon, és arról ábrándozik, bárcsak tudna
repülni. Mióta csak az eszét tudja, mindig is ezt akarta, fel-
emelkedni a levegőbe és jó messzire ellátni. Ahhoz, hogy
pilóta legyen, sem idegei, sem pénze, sem képzettsége, sem
lehetősége nem volt. A sárkányrepülés túlságosan veszélyes
és különben sem volt a közelben alkalmas hely. Így hát számtalan
nyári délutánt töltött a kertben, öreg alumíniumszékében — egy olyan
nádfonatú, szegecses nyugszékben, amilyen a te kertedben is van.
A történet második feléről a televízió és az újságok is
beszámoltak. Az öreg Larry Walters Los Angeles fölött, a le-
vegőben, repül végre. Lám, tényleg feljutott ODA. Még
mindig az alumínium nyugágyban ül, de most negyvenöt
héliummal töltött időjárásjelző léggömb van hozzákötve.
Larry hátán ejtőernyő, felszerelése egy CB-rádió, hat dobo-
zos sör, néhány mogyoróvajas-lekváros kenyér és egy lég-
puska, hogy ki tudja lőni a ballonokat, amikor le akar jönni.
Háromezer méter magasságba szállt fel, keresztülrepült a Los
Angeles-i nemzetközi repülőtér légi folyosóján.
Walters szűkszavú ember. Amikor az újságírók
megkérdezték, miért tette, azt felelte: „Nem ülhetek
állandóan otthon." Aztán megkérdezték, félt-e, mire azt
válaszolta: „De még mennyire!" Amikor azt kérdezték tőle,
megtenné-e még egyszer, a válasz így hangzott: „Soha." Amikor
arról tudakozódtak, örül-e, hogy megcsinálta, szélesen elvigyorodott
és azt mondta: „Ó, igen."
Az ember nyugágyban üldögél. Meglehet azért, mert
nincs már tennivalója. De a világ Larry Waltersei szorgalmasan
léggömbökhöz kötözgetik székjeiket, mert így parancsolják álmaik és
képzeletük.
67
 Az ember nyugágyban üldögél. Meglehet azért, mert a
helyzet kilátástalan, de a világ Larry Waltersei felröppennek,
tudva, hogy minden lehetséges, és majd három és félezer méter
magasságból üzenik: „Megcsináltam, valóban megcsináltam!
REPÜLÖK!"
Hosszúnak tűnhet az idő, különösnek az
alkalmatosság, de hidd el, a vállalkozó kedv a döntő. Ha az
álmok gyökeret vernek a szívünkben, és alkotó módon használjuk
környezetünk tárgyait, minden lehetséges.
De várjunk csak! A tömeg szélén egy cinikus alak még mindig
azt állítja, hogy az ember nem tud repülni. Hát, úgy nem, mint a
madarak, az igaz. De lehet, hogy valahol, egy kis garázsban valami
mániákus csillogó szemekkel vitaminokat és vastablettákat töm
magába, és egyre gyorsabban csattogtatja a karjait.

Az első találkozás Violet néni lakásán történt Washington-

ban, a Követségi negyedben, azon a nyáron, amikor 13 éves
lettem. Vonattal jöttem Wacóból, Texasból, hogy megnéz-
zem a Nagyvárost a Potomac folyó partján. Violet néni elszánt
törtető volt, szeretni való, becsvágyó sznob. Anyámról azt
tartotta, nem normális. Mindez csak kedvesebbé tette Violet nénit a
szememben. Nagyon jól kijöttünk egymással, egészen a Nagy
Vacsora estéjéig.
A meghívottak közt szerepelt egy szenátor, több tábornok,
különböző külföldiek és feleségeik. Nagyszerű társaság egy
magamfajta wacói kölyöknek, akire Violet néni ez alkalomra
csíkos vászonöltönyt és csokornyakkendőt aggatott. Très
chic! Édes jó istenem!
Egy szó, mint száz, megkérdeztem, tudok-e segíteni valamit.
Kezembe nyomtak egy papírzacskót, és azt mondták, a tartalmát
mossam meg és szeleteljem fel a salátához. A zacskóban
gomba volt, fodros szélű, barna foltos, beteges külsejű,
csúszós gombák.
68
 Láttam én már gombát otthon, és tudtam, hol nő:
sötét, nyálkás helyeken, istállókban és baromfiudvarokban.
Egyszer a tornacipőmben is találtam néhányat, amikor
véletlenül egy egész nyárra az öltözőszekrényemben
felejtettem.
A lábgomba szintén jó ismerősöm volt — egyszer egy
éven át mindennap ugyanazt az edzőcipőt hordtam. De az
fel sem merült bennem, hogy kézzelfogható kapcsolatba kerüljek
velük, az meg aztán még kevésbé, hogy megmossam,
apróra vágjam és megegyem őket. (Apám azt mondta, Wa-
shington furcsa, gonosz hely — most már értem, miért.) Így aztán
csendben betettem az egész zacskót a szemétledobóba, azt
gondolván, jópofa, amolyan „vidéki gyerek a nagyvárosban"-tréfa volt
csak.
Biztosan nem akármilyen gombák lehettek, ha azt nézem,
hogyan reagált Violet néni, amikor megtudta, mi történt. A mai napig
meg vagyok róla győződve, hogy ezért hagyott ki a
végrendeletéből. Nem volt érzékem a finomság iránt.
Bevallom, azóta is gyanakvással szemlélem a gombákat és a
gombaevőket. Ó, persze, bármikor magamra tudom kenni a
szemforgató előkelőség mázát, és ez ahhoz legalábbis elég,
hogy megegyem a nyavalyásokat, ha valakivel vendéglőbe
megyek, és megtartsam magamnak a véleményemet,
szóval nem kell aggódnod. De még mindig nem értem a gombákat
és a gombaevőket — legalábbis nem egészen.
Számtalan dolog van, amit nem egészen értek — kis dolgok
és nagyok is. Listát vezetek róluk, és ahogy öregszén, ez a lista
egyre hosszabb lesz. Az idén például a következő kérdéseket
vettem fel rá:

Miért van az, hogy a bevásárlókocsik négy kereke közül az

egyik önálló akarattal rendelkezik, és homlokegyenest el-
lenkező irányba megy, mint a többi?
Miért hunyják be olyan sokan a szemüket, miközben fogat
mosnak?
Miért gondolják az emberek, hogy ha sokszor megnyomják a
lift hívógombját, a fülke hamarabb megérkezik?
69
 Miért nem lehet egyszerűen csak úgy írni mindent,
ahogyan mondjuk?
Miért van az, hogy az emberek, mikor bedobnak egy levelet a
postaládába, még utánakukucskálnak, hogy lássák, valóban beesett-
e?
Minek vannak a világon zebrák?
Miért teszik vissza az emberek a tejesdobozt a fridzsiderb e ,
amikor már csak egy korty van benne?
Mindenszentekre miért nincsenek dalok?
Miért van az, hogy szinte minden fának van egyetlenegy
csökönyös levele, amelyik nem hajlandó lehullani?
Minek a jele az, hogy mostanában egyes cégek
kutyakölnik népszerűsítésén fáradoznak?

Tudom, ezek nem az élet legsorsdöntőbb kérdései.

Azok ugyanis a lista elején szerepelnek, már réges-régen
felírtam őket. Ebbe a csoportba tartoznak az olyan kérdések,
minthogy mi az elektromosság, hogyan találnak vissza a posta-
galambok, miért nem juthatunk el soha a szivárvány végéhez. A
listán még előkelőbb helyen szerepelnek az igazi nagy
rejtélyek: hogy miért nevetnek az emberek, mire való a művészet,
és hogy Isten miért nem javít ki egypár hibát, és miért nem fejezi
be, amit elkezdett. A lista tetején pedig a legfőbb kérdés: miért
élünk végül is, és miért halunk meg.
És ezzel visszajutottunk a gombákhoz. Szilveszter este a
vacsorához gombasaláta volt, és azóta megint sokat gondolkodom
róluk. Elővettem az enciklopédiát, és egy kicsit utánanéztem
a dolognak. Bizony, amit megettünk, a gombák termőteste, a
spóratartó tok volt. A gombák alkotják az élőlények sötét
alvilágát — halál, betegség, elmúlás, enyészet részesei. Ezek az
élőlények táplálékukat oszlásban lévő anyagokból nyerik.
Élesztőgomba, üszög, penészgomba – tán százezer
különböző faj vagy még annál is több van, senki sem tudja
pontosan.
Mindenhol élnek. A földben, a levegőben, tavakban,
tengerekben, folyókban, ételünkben és ruháinkban, bennem,
benned, mindenkiben, és teszik a dolgukat. Gombák nélkül nem
70
lenne kenyér, nem lenne bor, te sem lennél. Kenyér, bor, sajt, sör,
jó társaság, porhanyós marhasültek, finom szivarok – a gombáknak
köszönhetjük mindet. A gombák, írja a nagykönyv, „bontják le a
szerves anyagokat", és vagy a földbe, vagy a légkörbe juttatják a
felszabadult szenet, oxigént, nitrogént és foszfort, melyek
máskülönben örökre be volnának zárva az elpusztult növényi, állati s
emberi testekbe. Ők közvetítenek élet és halál közt.
Szörnyű és csodálatos törvényszerűségnek lehetünk
tanúi. Nevezetesen, élet csak akkor keletkezhet, ha valami más
eltakarodik az útból és átadja neki a helyét. Ha nincs halál, nincsen
élet sem. Ez alól nincs kivétel. Dolgok jönnek, dolgok mennek,
emberek, évek, eszmék, minden. A kerék forog, s felaprítja a régit,
hogy az újnak takarmánya legyen.
Kipiszkáltam abból a szilveszteri salátából a gombákat, és
ha nem is lelkesedéssel, de tisztelettel eszegettem őket.
Közben azon tűnődtem, mi az, ami már a hátam mögött
van, és mi jöhet még.
Csendben tudomásul veszem a megfogalmazhatatlant,
amit látok ugyan, értek, de szavakba önteni nem tudok.

V. P. Menon jelentős politikai személyiség volt Indiában a

II. világháború után, a Nagy-Britanniától való elszakadásért
vívott függetlenségi harcban. Az alkirályi hierarchiában ő
volt a legmagasabb rangú indiai, és Lord Mountbatten az
ő segítségét kérte a függetlenségi terv végleges meg-
fogalmazásához. Ellentétben a függetlenségi mozgalom leg-
több vezetőjével, Menon self-made man volt. Irodájának fa-
lán nem díszelegtek oxfordi vagy cambridge-i diplomák, sem
kaszt-, sem családi háttér nem segíthette tervei valóra váltásában.
Tizenkét testvér legidősebbjeként, 13 évesen
otthagyta az iskolát, volt munkás, bányász, inas, kereskedő,
tanár. Bekunyerálta magát az indiai kormány egy
tisztviselői állásába, s innentől kezdve üstökösként ívelt
71
felfelé pályája – főként esze és azon képessége miatt, hogy
mind az indiai, mind a brit hivatalnokokkal hatékonyan együtt
tudott működni. Nehru is, Mountbatten is a legnagyobb
dicséret hangján emlegették a nevét, ő tette lehetővé,
mondták, hogy az ország valóban szabad legyen.
Két tulajdonsága különösen emlékezetessé tette: tartózkodó,
személytelen munkaszeretete és messze földön híres adakozó
hajlama. Ez utóbbi tulajdonság hátterét halála után a lánya mesélte
el. Amikor Menon Delhibe érkezett, hogy munkát keressen a
kormánynál, minden értékét, köztük pénzét és személyi
igazolványát ellopták a pályaudvaron. Már úgy volt, hogy vissza
kell térnie otthonába, gyalog, vesztesként, szégyenszemre.
Kétségbeesésében megszólított egy öreg szikhet, elmesélte, milyen
bajban van, és kölcsönkért tőle tizenöt rúpiát, ameddig állást nem
talál. A szikh kisegítette. Amikor Menon a címét kérte, hogy vissza
tudja juttatni a pénzt, a szikh azt mondta, az összeget bárki
idegennek adja oda, akinek szüksége van rá. Idegentől jött a
segítség, idegennek is kell visszafizetni.
Menon soha nem feledkezett meg adósságáról. Sem a bi-
zalomról, sem a 15 rúpiáról. A lánya mesélte, hogy a halála előtti
napon bangalore-i házukba bekopogtatott egy koldus, és
pénzt kért, hogy új sarut vehessen magának, mert csupa seb a lába.
Menon megkérte a lányát, vegyen ki a pénztárcájából 15 rúpiát, és
adja oda az embernek. Ez volt Menon utolsó tudatos cselekedete.
Ezt a történetet olyan embertől hallottam, akinek nem tudom a
nevét. Mellettem állt a bombayi reptéren, a csomagmegőrzőnél. A
táskáimért jöttem, de nem volt már indiai pénzem. A
tisztviselő nem fogadott el utazócsekket, és bizonytalan volt,
megkapom-e a csomagomat és elérem-e a gépet. Ez az
ember kifizette a megőrzési díjat — körülbelül 80 centet és
elmondta ezt a történetet, hogy elhárítsa kísérletezésemet, hogy
kimódoljam, miként fizethetném vissza. Az apja Menon munkatársa
volt, eltanulta Menon jótékonyságát és átadta fiának. A fia, pedig
továbbvitte a hagyományt, hogy mindig, minden idegen adósának
érezze magát.
Egy névtelen szikhtől egy indiai közalkalmazotton át
munkatársáig, majd annak fiától énhozzám, fehér külföldihez
72
szállt a hagyomány, egy bosszantóan kellemetlen
helyzetben. Az összeg nem volt jelentős, szükségem sem
óriási, de az ajándék szelleme megfizethetetlen, megtisztulok álta-
la, s adósnak érzem magam.
Sokszor elgondolkodom az irgalmas szamaritánus történetén.
Hogyan hatott vajon a jótékonyság arra az emberre, akit kiraboltak,
megvertek, s akinek azután az irgalmas szamaritánus viselte
gondját? A rablók kegyetlenségére emlékezett-e vajon, ez formálta
későbbi életét, vagy a szamaritánus névtelen
nagylelkűsége? Melyiket adta tovább az útjába kerülő,
szükséget szenvedő idegeneknek?

Nyaram fénypontja az a hét volt, amit Weiserben töltöttem, Idaho

államban.
Ezt biztosan nehezen hiszed el, hiszen ha volt már
előtted Idaho térképe, tudod, hogy milyen jelentéktelen kis-
város Weiser. A hegedűsök számára azonban a világ köze-
pe, ugyanis itt rendezik meg minden június utolsó hetében
az öregfiúk országos hegedűversenyét. Minthogy fiatal ko-
romban magam is hegedültem valamicskét, úgy döntöttem,
elmegyek.
Az év többi szakában a várost négyezren lakják, a verseny
idejére azonban további ötezer ember érkezik. Éjjelnappal áll a bál
ilyenkor, mindenki az utcákon hegedül, a külországi háborúk
veteránjainak klubjában gyülekeznek a táncosok, az Elks Lodge-ban
sült csirkét árulnak és a rodeó-pályákon ingyen lehet sátorozni.
Sorban érkeznek a hegedűsök a négy égtáj felől;
jönnek a texasi Pottsboróból, az oklahomai Sepulpából, a
minnesotai Thief River Fa,llsból, a kansasi Caldwellből, a
montanai Three Forksból és még számtalan isten háta
mögötti kisvárosból. Sőt, még Japánból is!
A fesztivált eredetileg a helybéli farmerek szervezték,
amolyan rövidre nyírott hajú, istenfélő, konzervatív embe-
73
rek. Aztán egyszer csak megjelentek a hosszú hajú hippik. És
ezek a hippik átkozottul jól tudtak hegedülni, így hát nem volt mit
tenni.
Így hát a város átengedte a helyi gimnáziumot és a sport-
pályát a hippiknek. A versenybírókat egy elfüggönyözött helyiségbe
ültették, ahonnét nem láthatták, ki játszik. Nevét sem tudhatták,
csak a hegedűszót hallhatták. Ahogyan egy idősebb úr
megfogalmazta: fiam, engem az sem érdekel, ha anyaszült
meztelenre vetkőzöl és csontkarikát fűzöl az orrlikadba. Csak
az számít, hogyan hegedülsz. Ha jól játszol, haver vagy.
Szóval ott álltam az éjszaka közepén, a holdfényes
Weiserben, még vagy ezer ember társaságában, akik együtt
pengették gitárjaikat, énekeltek és hegedültek. Voltak köztük
kopaszok és térdig érő hajúak. Egyesek kezében kábítószeres
cigaretta volt, másokéban egy üveg Budweiser sör. Ki gyöngysort
viselt, ki Archie Bunker-pólót. Voltak tizennyolc évesek és
voltak nyolcvanévesek, ki fűzőben, ki melltartó nélkül, és a
zene tömjénfüstként szállt az éjszakai égbe, a béke és a jóakarat
istenei felé. Ahogy ott állok, egy rendőr — egy igazi,
hamisítatlan weiseri rendőr, aki egy bendzsót pengetett
(esküszöm, tényleg), azt mondja nekem: „A világ néha egész
tűrhető helynek látszik, nem?"
Igen, igen, és még egyszer igen. Csapj a húrok közé, testvér,
hadd szóljon a dal...

Többen állítják, hogy San Diegóban van a világ legszebb ál-

latkertje. Minthogy rajongok az állatkertekért, a közelmúlt-
ban ott töltöttem egy napot. Az állatok nézegetése a
felnőttek számára is kiváló szórakozás — elterelik a
figyelmünket egy időre a mindennapi életről.
Megnéztél-e valaha is alaposabban egy zsiráfot, példának
okáért? A zsiráf egészen valószerűtlen állat. Ha van
mennyország és oda kerülök (egyikre se tégy fel nagyobb
őszszeget), de ha mégis, az egyik dolog, amiről kérdezősködni
74
fogok, a zsiráf lesz.
Az állatkertben egy kislány ugyanazt a kérdést tette fel a
mamájának, amit én: „Mire való a zsiráf?" Anyuka nem tudta. A
zsiráf tudja-e vajon, mire való? Egyáltalán, érdekli? Gondolkodik-e
néha a világban elfoglalt helyéről? A zsiráf nyelve fekete,
hetven centiméter hosszú és nincsenek hangszalagjai. A
zsiráfnak nincs közölnivalója sem. A zsiráf csak zsiráfkodik.
A zsiráfon kívül láttam egy erszényes medvét, egy
kacsacsőrű emlőst és egy orángutánt. Elég valószerűtlen
lények. Az orángután éppúgy nézett ki, mint Woody
nagybátyám. Woody bácsi is meglehetősen valószerűtlen
jelenség. Állatkertben volna a helye, a felesége legalábbis ezt állítja.
Ettől eltűnődöm, mi lenne, ha állatkertekben
emberpéldányokat is tartanának.
Ez a gondolat járt a fejemben, miközben az oroszlánokat
néztem; egy oroszlánurat és hat oroszlánhölgyet. Nem is lehet olyan
rossz az élet itt az állatkertben. Az oroszlánok olyan buják, hogy
az ápolók kénytelenek voltak spirálokat felhelyezni a
nőstényeknek. Így aztán mást sem csinálnak, mint esznek,
alszanak, bolhacsípéseiket vakargatják és következmények
nélkül szerelmeskednek. Az állatkert gondoskodik élelemről,
szállásról, orvosi ellátásról, öregkori biztonságukról és a
temetési költségekről. Nem is rossz üzlet.
Mi emberek nagy ügyet csinálunk abból, hogy mi vagyunk az
egyedül értelmes, gondolkodó lények, és olyan kijelentéseket
teszünk, mint hogy „csak tudatos életet érdemes élni". De ahogy
elnézem a zsiráfok, oroszlánok, erszényes medvék és
kacsacsőrű nem tudom mik osztályrészét, úgy érzem, meg
tudnék lenni az ellenőrzött élet nélkül. Ha az állatkert valaha is
igényt tart rá, megpróbálom. Végül is, én is egyfajta veszélyeztetett
faj vagyok, és életem kézben tartása pedig időnként nagyon
unalmas.
Próbáld meg elképzelni: gyerekeiddel elsétálsz egy
hatalmas, kényelmes ketrec előtt, a ketrecben szivarvégek,
konyakosüvegek és csirkecsontok hevernek —a napsütésben ott
szunyókál az öreg Fulghum, körülötte hat gyönyörű nő. És a
gyerek rámutat, és azt kérdezi: „Hát ez meg mire való?" És én
75
ásítanék, kinyitnám a fél szememet és azt mondanám: „Kit érdekel?"
Mint mondtam, az állatkertek elterelik az emberek figyelmét a
realitásokról.
Az oroszlán, a zsiráf, az erszényes medve és a többiek azt
teszik, amit tesznek, azok amik, elvannak valahogy ott a ketrecben,
és élik öntudatlan életüket. De embernek lenni azt jelenti, hogy
tudunk, érdeklődünk és kérdezünk. Rázzuk a lét ketrecének
rácsait, és a csillagok, a kövek láttán azt üvöltjük: „Mire való?", és a
visszhangzó válaszokból börtönöket és palotákat építünk. Ezt
tesszük, ilyenek vagyunk. És ezért van az, hogy bár szívesen járok
állatkertbe, ott élni nem szeretnék.

A történet címe: Az északkeleti 25. utca titka.

Félig-meddig természetfölötti jelenségről szól, egyszer
egy-két háztömb hosszúságú zsákutca zsákvégében laktunk, egy
hegy lábánál.
Első látásra semmi különös nem volt ebben az
utcában. Úgy értem, nem ingerelte az embert
különösképpen, hogy végigmenjen rajta. Szűk volt, kanyargós
és rendezetlen. Ed Weathers furgonja, bátyjának két tonnás General-
Motors teherautója és Dillserék régi Airstream lakókocsija alkották a
szlalompálya akadályait. Ennek ellenére, a 95. utca sarkától egészen
a végéig le lehetett látni.
A 95. utca sarkán állt két tábla — egy-egy mindkét
oldalon. Nagy sárga és fekete jelzőtáblák, azt hirdették: AZ
UTCÁNAK VÉGE. Lent pedig, az utca felénk eső végénél egy
másik, hatalmas tábla állt, fekete-fehér, csíkokkal és fényvis-
szaverővel. ZSÁKUTCA, hirdette az utca kellős közepén. Már
jó messziről látni lehetett.
Nos, mindennek ellenére, az emberek mégiscsak tovább-
hajtottak, egészen az utca végéig. Nemcsak majdnem a végéig.
Nemcsak addig, amíg ki nem derült, mi a helyzet. Nem, uraim.
Eljöttek egészen a fekete, csíkos ZSÁKUTCA tábláig.
A feliratot kétszer-háromszor elolvasták, mintha nem értenék.
76
Jó alaposan megnézték, nem férnek-e el a tábla mellett. Néha
percekig ott ültek, hogy hozzászokjanak a gondolathoz, aztán
hátramenetbe kapcsoltak és megpróbáltak olyan közel a táblához
megfordulni, amilyen közel csak lehet. Befaroltak az udvarunkba,
Mrs. Paulski gólyahírágyásai és az utca túloldalán lévő
ribizlibokrok közé, s mindegyikből letaroltak egy kicsit. Azaz
érdekes, hogy amikor végre sikerült megfordulniuk, soha nem
lassan, töprengve hajtottak el, mint aki épp tanult valamit.
Ellenkezőleg, teljes gázzal eltéptek, mintha az ördög elől
menekülnének.
Nem lehetett semmi törvényszerűséget felfedezni. A
legkülönbözőbb kocsik jöttek, a legkülönbözőbb emberekkel,
fényes nappal és sötét éjszaka. Még egy rendőrautó is fel-
tűnt néhányszor, egyszer pedig a tűzoltóság. Ösztönös
szkepticizmus vagy ösztönös butaság. Pszichiáter barátom azt
mondja, hogy ez a tagadás tudatalatti vágyának kitörése: mindenki
azt szeretné, ha az út, az ÚT folytatódna, nem érne véget soha.
Ezért elmennek egészen addig, ameddig csak lehet, akkor is, ha
már tisztán kivehető a felirat. Az ember szeretné azt
gondolni, ő kivétel, rá a tábla nem vonatkozik. Pedig
vonatkozik.
Elgondolkodtam. Mi lenne, ha ezt az egészet legépelném kis
papírokra, és egy dobozkában kiraknám a tábla alá, és ráírnám a
dobozra: „Ingyenes felvilágosítás annak okáról, hogy miért van Ön
most itt — vegyen egyet." Ha megteszem, vajon elolvasták volna
az emberek? Változtatott volna valamit is? Jobban vigyáztak volna a
pázsitra, a gólyahírre és a ribizlibokrokra? Lassabban hajtottak volna
el?
Vagy talán egy másik táblát kellett volna elhelyezni a hegy
tetején: UTMENTI SZENTÉLY AZ UTCA VÉGÉN. JÖJJÖN EL ES
MEGTUDHATJA AZ ÉLET VÉGSŐ ÉRTELMÉT! Ez vajon milyen
hatással lett volna a közlekedésre?
Ha így tettem volna, most híres guru lennék? Swami
Zsákutcámi?
Sosem fogom megtudni, mert elköltöztünk.

77
Egy bajba jutott ember felkereste a rabbit. Az öreg, bölcs és jóságos
rabbit, amilyen minden rabbi lenni szeretne.
— Rabbi — mondta kezét tördelve. — Én egy csődtömeg
vagyok. Csak minden második esetben tudom jól elvégezni a
dolgom. Néha még akkor sem.
— Valóban? — kérdezte a rabbi.
— Mondjál valami okosat, rabbi! — kérlelte az ember.
Hosszas tűnődés után a rabbi így szólt:
— Nos, fiam, a következő bölcsességgel ajándékozlak
meg. Menj el a könyvtárba, és lapozd fel a New York Times évkönyv
1970-es évfolyamának 930. oldalát. Abban talán megnyugvást
találsz.
— Értem — mondta az ember, elment és úgy tett.
A következőt találta: A legnagyobb baseballjátékosok
találataránya: Ty Cobb, minden idők legnagyobb ütőjátékosa
mindössze 0,367-es hatásfokkal ütött. Babe Ruth még ezt az
eredményt sem érte el.
Az ember visszament a rabbihoz, és csodálkozva kér-
dezte:
— Ty Cobb — 0,367 —, ennyi az egész?
— Igen — mondta a rabbi. — Ty Cobb — 0,367. Minden három
ütésből egy sikerült. Még csak nem is minden második —
hát akkor te mit akarsz?
—Nahát — mondta az ember, aki nyomorult
csődtömegnek tartotta magát, amiért csak az esetek felében
sikerült, amit el akart érni.
A teológia csodálatos dolog, szent könyv pedig rengeteg van.
Eszembe jutott valami: előfordult már veled, hogy vendég-
ségben voltál, ki kellett menned a fürdőszobába, és belenéz-
tél a háziak pipereszekrényébe? Persze, csak az összehasonlítás
kedvéért. Nem néztél soha — legalább egy kicsikét — körül?
Van egy barátom, aki ezt rendszeresen csinálja. A
szociológiai doktorátusához gyűjt anyagot. Azt mondja, sok
ilyen ember van. Pedig ők nem is a szociológiai
doktorátusukon dolgoznak. A legtöbben nem szívesen
78
beszélnek erről, mindenki azt gondolja, csak ő ilyen kíváncsi,
és azt ugye senki nem akarja, hogy csudabogárnak nézzék.
A barátom azt mondja, ha meg akarjuk tudni az emberekről
az igazságot, a fürdőszobájukban kell körülnéznünk. Nincs
más teendőnk, mint bekukkantani a fiókokba, szekrényekbe,
körülnézni a polcokon, egy pillantást vetni az ajtó mögötti
fogason lógó köntösökre, pizsamákra és hálóingekre. Máris
tisztán fogunk látni; reményeik, álmaik, bánataik, betegségeik, még
szerelmi életük is nyitott könyv lesz számunkra.
Szerinte, az emberi faj legmélyebb rejtélyei a
fürdőszoba eldugott szegleteiben lakoznak, ahová azért
megyünk, hogy egyedül legyünk, hogy szembenézzünk
tükörképünkkel, hogy lecsutakoljuk, levakarjuk irhánkat, hogy
átsegítsük öregedő, ráncos testünket egy újabb napon, hogy
megtisztuljunk és felfrissüljünk, hogy kifessük és szagtalanítsuk
bőrünket, hogy eltöprengjünk és jó tanácsot kérjünk a
jövendőmondóktól, hogy legjobb formánkat varázsoljuk elő.
Ott a tégelyekben és üvegcsékben, tubusokban,
dobozokban, fiolákban mindent megtalálsz. Folyadékok,
olajak, kenőcsök, dezodorok, csipeszek, tonikok és parfümök,
kellékek, szappanok, paszták, tabletták, krémek, kendők,
porok, orvosságok és felsorolhatatlan mennyiségű eszköz, a
különböző korok csodái.
Azt meséli, a legtöbb fürdőszoba majdnem egyforma,
az emberiség tisztálkodási szokásai örvendetesen hasonlóak.
Nem akarom, hogy fürdőszoba-kutatási járvány
törjön ki, de az előbb bementem a sajátomba és
körülnéztem. Mindent értek, és nem tudom, sírjak-e vagy
nevessek.
Nézz körül. A sajátodban. És mostantól fogva intézd el a
dolgodat, mielőtt hozzám jössz vendégségbe. Az én fürdő-
szobámba ugyanis idegeneknek tilos a bemenet.

Annak ellenére, hogy megesküdtem az ellenkezőjére, el-

79
mentem 30 éves érettségi találkozómra, Texas szívébe. Az
érettségi óta nem láttam a „fiúkat".
Egy gyors pillantás legrosszabb várakozásaimat
váltotta valóra. Kopasz, ősz fejek, ráncok, háj, májfoltok.
Az öregség. Megöregedtünk, gondoltam. Ilyen hamar. In-
nentől már leszálló ágban vagyunk. Elmúlás, enyészet, betegség,
korai halál. Fáradtnak éreztem magam. Lassabban jártam, láthatóan
bicegve. A végrendeletemen töprengtem, és magamban a
temetésemet készítettem elő.
Ez a rosszullét mintegy 30 másodpercig tartott. Elfújta
annak a két férfinak fénylő emléke, akikkel egy autóspihe-
nőben találkoztam nyáron, Oregon állam Burns városában.
A 68 éves Mr. Fred Easter és jó barátja, a 61 éves Mr. Le-roy
Hill Kaliforniából, Pismo Beachról indultak el biciklivel, és
Calgaryba tartottak, hogy megnézzék a rodeót. A tengerparton
üldögéltek, az újságban olvastak a rodeóról, és egyikük így szólt:
„Menjünk el!", mire felálltak, és elindultak. És ott voltak Burnsben,
élénk színű biciklisruhában, szuperbiciklikkel és a szükséges
felszereléssel. Amikor Mr. Eastert megkérdeztem, miért csinálják,
azt válaszolta: „Csak a hecc kedvéért, barátom. Csakis a hecc
kedvéért."
5800 mérföld megtétele után, Coloradón és a Grand Ca-
nyonon keresztül fognak hazatérni, feltehetően október-
ben, amennyiben nem akad útjukba valami érdekes esemény.
Idejükből kitelik.
Egyenes derékkal, sudáran, jóképűen és fiatalon
hagytam el találkozásunk színhelyét. Új listákat készítettem te-
endőimről, jövendő úti céljaimról, s mindarról, ami még
lesz belőlem hátralevő éveimben.
Keress meg Calgaryban, 2004-ben, a rodeón! Onnan
fogsz megismerni, hogy a biciklimre rá lesz írva: PISMO BEACH
VAGY A HALÁL!

Nyári este van. Nagyapám parasztházának elülső verandáján,

80
egy régi, köpködő lámpás fényénél vérre menő Fekete
Péterezést folytatok öt, 10 év alatti kártyahiénával. Unoka-
öcséim és barátaik. Az én szempontomból a „gyereklány"
vagyok, az övékből a legújabb „balfék", aki leül velük kár-
tyázni.
Pattogatott kukoricát eszünk és szőlőlekvárt, hozzá
jókat húzunk a tejesdobozból, mely ünnepélyesen jár kézről
kézre. Mindannyian cowboykalapot viselünk, fogaink közt
gyufaszálak. Ez az előírás: kalap és fogpiszkáló — kártyázni
csak komoly külsővel lehet.
És ezek kemény, mindenre elszánt zsugások. Egymás
után háromszor voltam Fekete Péter, és a tányéromban mindössze
kilenc szem cukor és négy penny maradt. Mindannyian csalunk,
amikor csak lehet. Egyiküknél van egy második pakli, és az asztal
alatt titokban lapokat osztogat belőle. Nem tudom bizonyítani,
de gyanítom, hogy így van. Szóval, ezen bűnöző elemek
végső diadalmaskodásától a molylepkék mentettek meg.
A Coleman-lámpa körül egész csapat molylepke keringett.
Időnként valamelyik belerepült a lángba, sistergett, néhányszor
megfordult tengelye körül és lezuhant, mint vadászbombázók a rossz
háborús filmekben. Végül egyikük letért a röppályáról, és egyenesen
egy pók hálójába került, a pók ráugrott, összetekerte, becsomagolta
és olyan gyorsan szívta ki a szerencsétlen lepkéből az éltető
nedveket, hogy a feketepéterezés azonnal abbamaradt. Még
egy Green Beretkommandónak is lett volna mit tanulnia a
légcső elszorításáról ettől a mérges szájú, nyolclábú akrobatától.
A gyerekek el voltak ragadtatva. A gyilkos jelenet láttán
felbátorodva, az egyik gyerek felállt, s egy összetekert újságpapírral
vad öldöklésbe fogott a többi köröző molylepke között.
Mintha baseballedzésen volna, még a levegőben kiüt egy
lepkét, aztán palacsintává lapítja, az asztalt bolyhos testrészek és
foltok borítják.
Odaugrottam, hogy a molylepkék segítségére siessek.
Éppen elég baj nekik, hogy a lámpás kamikázerepülésekbe
hipnotizálja őket, hogy pókok beleaprítják őket vacsorájukba,
de újságpapírral hadonászó kisfiúkkal szemben aztán végképp
semmi esélyük sincs.
81
 — Miért ölöd meg szegény molyokat?
— A molyok rosszak — mondja.
— Ezt mindenki tudja — kiabál egy másik.
— Igen. A moly megeszi az emberek ruháját.
Megingathatatlanok voltak. Minden moly rossz. Minden lepke
jó. Kész. A moly és a lepke két különböző dolog. A molyok a
sötétben bujkálnak, megeszik az ember pulóverét és
csúnyák. A lepkék napfényben élnek, a virágokkal játsza-
doznak és szépek. Ne törődjünk a tényekkel vagy azzal,
mit köszönhetünk a selyemhernyó-molylepkének, vagy hogy a
mérgező pillangók mire képesek. Olyan határozottsággal,
amire Kálvin is büszke lett volna, a molyok egyszer és
mindenkorra elítéltettek, ámen. A gyerekek ajkáról sokszor a
bölcsesség ékkövei potyognak, de sokszor nem.
Ez véget vetett a feketepéterezésnek. Otthagytam
őket, mondván, hogy gyilkosokkal nem játszom, mire ők azt
üvöltötték, hogy nem játszanak olyasvalakivel, aki megeszi
az összes szőlőlekvárt, amíg senki nem néz oda. Mikor lefe-
küdtem, azon gondolkodtam, hogy ha a világ jövője ilyen
mániákusok kezébe kerül, bajban leszünk.
Másnap reggel odajött hozzám a legkisebb, egyik kezében
egy hatalmas, halott molylepkével, a másikban pedig egy
nagyítóval. Nézd — mondta —, úgy néz ki ez a molylepke, mint egy
szárnyas, tollas fejű játék mackó.
— Szereted a játék mackókat? — kérdeztem.
— Igen, szeretem a játék mackókat.
— Szereted a kis, repülő, tollas fejű játék mackókat?
— Igen — mondta. — Azt hiszem, szeretem.
Már megint én voltam a Fekete Péter.
Az embernek néha tennie is kell, amit prédikál, és ha
előítélet nélkül és irgalommal viseltetik a molylepkék iránt,
rákényszerül, hogy a kisfiúk megítélésében is némileg nagy-
vonalúbb legyen. Mert ahogy vannak selyemkészítő moly-
lepkék, vannak értelmes kisfiúk is.

82
Nagyapám, Sam, felhívott múlt kedden telefonon, és azt kérdezte,
nem mennék-e ki vele egy focimeccsre. Nagyapa szereti a kisvárosi
középiskolás bajnokságokat, és még jobban szereti a nyolc
játékossal játszott, de isten háta mögötti helyi rangadókat. Nagyapa
imádja az amatőröket és a kis léptéket. Az emberek egy része
azzal van elfoglalva, miért történnek jó dolgok rossz emberekkel, míg
mások arra kíváncsiak, miért történnek rossz dolgok jó emberekkel.
Nagyapámat azonban azok a pillanatok érdeklik, amikor csoda
történik az átlagemberrel. Ebben is a kis léptéket szereti.
Amikor egy névtelen csapat, névtelen játékosokkal és egy
névtelen városból, vesztenivaló nélkül kiáll egy előkelő,
kertvárosi, vadonatúj szerelésben pompázó társaság ellen,
és a saját gólvonaláról kapurengető bombákat küldözget,
mialatt kapóembere egymás után három labdát megfog, s ezzel
megnyerik a mérkőzést — nos, ilyenkor örül az ember szíve.
Murphy törvénye nem mindenre igaz, mondja Sam
nagyapa. Időnként csődöt mond, és nemcsak hogy minden úgy
történik, ahogy kell, de megakadályozni sem lehet, hogy úgy
történjen. Ez persze nem mindig olyan drámai, mint a
mérkőzés sorsát eldöntő, védhetetlen bombák.
Megtörtént már veled, hogy mosogatás közben leejtettél egy
poharat, a pohár kilencszer felpattant és még csak meg sem repedt?
Megtörtént már veled, hogy bekapcsolva hagytad az autólámpát,
és mikor kijöttél a munkahelyedről, biztosra vetted, hogy
lemerült az akkumulátor, de véletlenül épp egy lejtő tetején állt
az autó, és amikor gurulás közben először nyomtad be a
kuplungot, beindult és te repeső szívvel száguldottál el?
Húztál-e már ki íróasztalfiókot túl gyorsan és túl erősen — és épp,
mielőtt kiokádta volna tartalmát a szoba padlójára, sikerült a
térdedet alátenned és fél lábon ugrálva egyensúlyoznod, és végül
mégsem ejtetted le?
Hát az, hogy egy kereszteződésben majdnem
összeütköztél valakivel, de végül sikerült elkerülnötök egymást,
hogy a meglökött pohár tej végigtáncolt az asztalon, de nem borult
fel, hogy csak azért nem érkezett meg az átutalásod a bankba, mert
hét vége volt, hogy a csomóról a melledben kiderült, hogy jóindulatú,
hogy nem infarktus szorítja szívedet, hanem légbuborék, hogy
83
egyszer éppen a jó sávba soroltál be csúcsforgalomban, hogy első
próbálkozásra sikerült kinyitnod az autódat, mert benyúltál az
elefántfülön egy vállfával, és így tovább.
Apró csodák történnek ilyenkor a közönséges halandókkal,
amikor nemcsak hogy nem következik be a legrosszabb, hanem
valami más alkotóelem ügyesen a helyére került. A
„megtörténhetett volna, de mégsem történt meg" kegyelme,
hogy jó volt ez egyszer sértetlenül megúszni. Az „ilyesmi
sosem szokott velem előfordulni" eksztázisa, az öröm, hogy
a változatosság kedvéért ez egyszer az esélytelenebb változat
következett be. A boldogság, hogy tulajdonképpen semmi különös
nem történt, csak annyi, hogy a dolgok kivételesen rendjén mentek.
Nagyapám azt mondja, minden este hálát ad az Istennek
lefekvés előtt, amiért aznap is enni adott neki, s nem őt et-
ték meg. Most lefekszem az ezerszer áldott amatőrök békes-
ségében. Köszönet, Uram, azért, ami rendben ment. Ámen.

Rákerültünk a katalógusküldő szolgálat listájára, drága kis

feleségem és én. Ha az ember egyszer egy listára felkerül, az
összeset kiküldik neki. Különösen ősszel dugaszolják el ezek
a katalógusok a postaládát, mi pedig kötelességszerűen
végiglapozzuk az összeset vacsora után, a tűz mellett, és
elcsodálkozunk a sok szép holmin, ami nekünk nincs, és nem is
tudtuk, hogy létezik. Lassan olyan lesz, mint a régi szép időkben,
amikor a legújabb Sears-katalógus megjelenése nyomán
fellángolt a birtoklási vágy.
Azt kérdezte a feleségem, mi az, ami nincs nekem, és igazán
szeretném, ha lenne. Nem soroltam el mindent, ami eszembe jutott,
de amikor félretettem materiális vágyaimat, a mohóságot és öncélú
kapzsiságot, a beszélgetés értelmesebb irányt vett:

Szeretném, csak egy napig, valaki más szemével és fejével

látni a világot.
Volt egy reggel 1984 nyarán, amit szeretnék még egyszer
84
ugyanúgy átélni.
Szeretnék úgy beszélni tíz nyelven, hogy megértsem
más népek humorát.
Szeretnék beszélgetni Szókratésszal, szeretném nézni, ahogy
Michelangelo a Dávid-szobrot formázza.

És így tovább, és így tovább. Most már érted körülbelül, miről

volt szó. Késő éjszakáig beszélgettünk. Egyetlen olyan
kívánságunk sem volt, amit katalógusból meg lehetett volna
rendelni. Nosztalgia és a képzelet vágyai voltak ezek, s az
álmok dobozából kerültek elő.
Mindennél jobban azt szeretném, ha volna egy élő nagy-
apám. Az enyéim csak legendák nekem. Apám apját 1919-
ben agyonlőtték egy texasi kocsmában. Ugyanabban az
évben anyai nagyapám reggel elindult hazulról munkába, és soha
többet nem tért vissza. A mai napig nem tudom, miért, azok
pedig, akik tudják, nem árulják el. Agyam
tündérmesegyártó műhelyében úgy képzelem, ha lenne
nagyapám, öreg volna, bölcs és csodálatos. Egy kicsit filozófus, egy
kicsit varázsló, egy kicsit sámán.
Ha lenne, felhívott volna a héten, és megkérdezte volna,
hallottam-e, hogy fényképet készítettek egy új naprendszerről.
Középpontja, a Beta Pictoris nevű csillag kétszer akkora és
tízszer olyan fényes, mint a mi Napunk. A csillag körül 60 milliárd
kilométer átmérőjű körben szilárd részecskék lebegnek. A
részecskék között biztosan akadnak bolygók is. Ez a
naprendszer mintegy ötven fényévnyire van a Földtől.
Nagyon, nagyon messze. Nagyapám azt mondaná, menjek el
érte, és egész éjszaka fennmaradnánk, beszélgetnénk és néznénk a
csillagokat.
A Vénusz és a Jupiter szinte összekapcsolódni látszik a nagy
csillaggal, a Lambda Sagittariussal. Az ég délnyugati részén a
Pegazus szárnyas lova nyargal. Majdnem pontosan a fejünk fölött
az Androméda-köd homályos ösvénye. A Tejút pedig nyár óta
megfordult, és most kelet—nyugati irányba fut. Egy hullócsillag láttán
nagyapám elmondaná, hogy látta 1910-ben a Halley-üstököst és
elmesélné, hogyan élte át azon a május 18-áról 19-ére virradó
85
éjszakán az emberiség történetének talán legnagyobb közös
élményét. Elmesélné, hogyan szakadt ketté a világ az ünneplőkre
és a borzongva rettegőkre. Nagyapám megígértetné
velem, hogy a legközelebbi alkalommal az ő nevében is
megnézem a Halley-üstököst.
Hajnal felé az Orionról folynék a szó, a Nagy Vadászról, az
égbolt uráról. A Betelgeuse és Bellatrix csillagokról, a csillagködről a
derékszíja táján, és a Rigelről és a Saiphról a lábánál, melyek
az ég legfényesebb csillaga, a Szíriusz felé mutatnak.
Arról beszélnénk, milyen régóta nézik az emberek
ugyanazokat a csillagokat, milyen régóta gondolják ugyanazokat a
gondolatokat. Meg arról, hogy biztosan van élet odafönt, és
akármilyenek is az ottaniak, ők is bennünket néznek.
Fényesek vagyunk-e vajon? Mi is alakzatot formázunk-e
másvalaki éjszakai egén, vágyak és elképzelések ki-
vetítődéseként? Nagyapám azt mondaná, ő egészen biztos
benne. Azt mondaná, valami hihetetlenül nagyszerű rend-
szer része vagyunk, s ez a rendszer csodálatosabb, mint amilyennek
hisszük, csodálatosabb, mint amilyet egyáltalán el tudunk képzelni.
Nem ártana rendszeresen szemügyre vennünk, hogy mindig
tudjuk, hol a helyünk benne, mondaná nagyapám, azután
lefeküdne aludni.
Szeretnéd a nagyapámat. Ő is szeretne téged, azt
hiszem. Boldog Nagyapák Napját kívánok neki, akárhol is van. Ha
találkozol vele, kérd meg, hogy éjszaka üljetek ki a ház elé és
nézzétek a csillagokat.
Mondd meg neki, igazán boldoggá tenne, ha hazajönne
karácsonyra.

Kicsit kényelmetlen a nagyapámról beszélnem. Létezik is,

meg nem is — attól függően, mit nevezünk „igazinak". Biz-
tosan zavaros, amit írtam. Nekem legalábbis az. Úgy gondolom,
nem árthat senkinek, ha a vágy valami után olyan erőssé válik,
hogy a szív egy zuga igaznak tartja. Picasso azt mondta:
86
„Ami elképzelhető, az igaz." Értem, mire gondolt.
Bizonyos értelemben összes rokonunkat csak kitaláljuk.
Apáinkat, anyáinkat, fivéreinket, nővéreinket és a többit.
Különösen akkor, ha távoli vagy már nem élő rokonokról
van szó. Fogjuk, amit tudunk róluk — és ez soha nem a teljes történet
—, és hozzátesszük, amire vágyunk, ami fontos nekünk, s az egészet
egyfajta családi takaróvá öltögetjük össze, amelybe lelkünk
kanapéján beburkolózhatunk.
Még saját magunkhoz is toldunk, hiszen összekeverjük azt,
amik valójában vagyunk, azzal, amik lenni szeretnénk, s az
eredmény az, amivé feltétlenül válnunk kell. Nem tudom, miért van
így, de így van. Sokat segít, ha tudjuk ezt. Az, hogy nem létező
nagyapámról gondolkodom, egyben felkészít, hogy álmaim
nagypapája lehessek, saját magamat alakítom vele
eljövendő szerepemre. Előkészülök.
Egyszer, nem is túl sokára, egy gyerek azt fogja mondani:
— „Nagyapa" — és én tudni fogom a dolgomat.

Él valaki a Földön, aki hosszú ideje nem hagy nyugtot nekem. Nem is
ismer engem, mégis folyton beleüti az orrát a dolgomba. Nagyon
kevés bennünk a közös. Az illető idősebb nő, albán,
Jugoszláviában nőtt fel, római katolikus apáca, és nagy
szegénységben él Indiában. Sok kérdésben nem értek egyet
vele: a népességszabályozás módszerében, a nők helyéről a
világban és az egyházban, és nem tudom elfogadni naiv
kijelentéseit „Isten akaratáról". Ellentmondásos nézetek és az
emberi sorsot befolyásoló hatalmas erők metszéspontjában
él. Megbolondulok tőle. Ha hallom a nevét, nyilatkozatait,
meglátom az újságban a képét, mindig ideges leszek. Nem is
akarok beszélni róla.
A dolgozószobámban, ahol írni szoktam, van egy mosdó.
A mosdó felett tükör lóg. Naponta többször is megállok
előtte, hogy belenézzek és rendbe hozzam magam. A tükör
87
mellett egy kétségbeesett asszony fényképe függ. Így, ami-
kor belenézek a tükörbe, egyúttal az ő arcát is látom. Töb-
bet látok ebben az arcban, mint amit el tudnék mondani, s abból,
amit látok, többet megértek, mint amennyit szavakkal ki lehet
fejezni.
A kép Oslóban, Norvégiában készült, 1980. december 10-
én. Története a következő:
Egy alacsony, hajlott hátú, fakókék szárit és kopottas sarut
viselő asszony díjat kapott. Egy király adta át neki. Ezt a
díjat a dinamit feltalálója alapította. Bársonyban pompázó,
aranytól, kristálytól ragyogó terem. Körös-körül előkelők és
hírességek, fekete öltönyökben, elegáns estélyiben. A világ
gazdag, befolyásos, zseniális, tehetséges emberei mind
odagyűltek. A kör közepén pedig a pici öregasszony
száriban, saruban. Teréz anya, Indiából, betegek, haldoklók
szolgálólánya. Ő kapta a Nobel-békedíjat.
Nincs a világon az a sah, elnök, király, tábornok, tudós,
pápa, bankár, kereskedő, kartell, olajtársaság, ajatollah, aki
annyi hatalom kulcsát birtokolná, mint ő. Nincs az övéhez
fogható gazdagság. Mert övé a legyőzhetetlen fegyver a vi-
lág bajai ellen: a szerető szív. És övé az élet örök kincse: az
együtt érző lélek.
Ahhoz, hogy keresztültörjünk a részvétlen cinizmus falán,
hogy egyedül a meg nem alkuvó szeretet fegyverét vegyük
kezünkbe, hogy hihetővé tegyük az emberiség sebei
gyógyításának képességét, hogy napi valósággá változtassuk az
Irgalmas Szamaritánus történetét, hogy olyan igaz életet éljünk,
amely Calcutta mellékutcáiból sugárzik —olyan bátorság és hit
szükséges, amelynek létezését nem vallhatjuk be önmagunknak, de
amely nélkül élnünk nem lehet.
Nem beszélem Teréz anya nyelvét. Tettei azonban min-
dennél többet mesélnek. Megtisztulok és megdicsőülök álta-
luk. Nem hiszem, hogy egyetlen ember sokat tud tenni az
emberiségért. És mégis, ott állt Oslóban, s körülötte megvál-
tozott a világ folyása. Nem hiszek abban a fajta Istenben,
akiben ő. De hitének erejétől elszégyellem magam. És hi-
szek Teréz anyában.
88
 Az az oslói december úgy karácsony táján a béke üzenetét
küldi. Nem a jászolban alvó, régen volt gyermek békéjét, nem is a
december 25-i kiadós ebéd utáni szunyókálás békéjét, hanem
kemény, vibráló, életerős békét, ami egy fakókék szárit és
kopott sarut viselő egyszerű asszony nem mindennapi
cselekedeteiből árad. A lélek békéjét, mely az elvégzett
munka jutalma.
Néhány évvel később, a kvantumfizikusok és a
vallásos misztikusok konferenciáján, a bombayi Oberoy
Towers szállodában újra láttam ezt az arcot. Az ajtó mellett
állt a terem végében, és egyszer csak megéreztem a
jelenlétét. Valóban ott volt. Egyedül, a konferencia egyik
meghívott előadójaként. Rám nézett és elmosolyodott. Még
mindig magam előtt látom az arcát. Odanyomakodott az
emelvényhez, és a konferencia elméleti jellegét pillanatok
alatt cselekvésre való felszólítássá változtatta. Határozott
hangon kijelentette az elbűvölt közönségnek: „Nagy dolgokat
nem tudunk véghez vinni. Csak kis dolgokat, nagy szeretettel."
Az élete és hite közti ellentmondások eltörpülnek az
enyéim mellett. S mialatt én megpróbálom legyűrni az
egyén tehetetlensége felett érzett csalódottságomat, ő foly-
tatja a világ megváltoztatását. Amíg én azt kívánom, bárcsak
lenne több hatalmam és lehetőségem, ő felhasználja ha-
talmát és lehetőségeit, teszi, amit az adott pillanatban tenni
lehet.
Felkavar, felbosszant, megszégyenít engem ez az as-
szony. Mit tudhat, amit én nem?
Ha valaha is lesz békesség a Földön a jóakaratú embereknek,
az a Teréz anya-féle asszonyok miatt lesz.
A békére nem vágyakozni kell — tenni kell érte, lenni kell érte,
s szükség esetén szét kell osztogatni a rászorulók között.

89
Kedvenc könyvbefejezésem az, ha valaminek egyáltalán nincsen
vége. James Joyce fejezi így be a Finnegans ébredése című
regényt: a mondat kellős közepén, mindenféle írásjel vagy
magyarázat nélkül abbahagyja. Egyes irodalomtörténészek
szerint az utolsó fél mondat a könyv legelső, szintén
befejezetlen mondatához kapcsolódik, s így végtelen kört
alkotnak. Remélem, igaz az elmélet, nagyon tetszik nekem
ez a megoldás. Joyce azonban nem nyilatkozott erről a
kérdésről, ezért mindenki maga kell hogy eldöntse, mit
gondol róla.
Olyan ez, mint amikor annak idején a legnagyobb fiamnak
meséltem. Mielőtt az első szót kimondhattam volna, már
arról érdeklődött, mi történt azelőtt, hogy a mese elkez-
dődött, és mint sejtheted, lehetett a befejezés akármilyen
egyértelmű és katartikus, egy álmos, vékony kis hangocska
mindig megszólalt a sötétben. „És azután mi történt, Papa?"
Említettem az elején, hogy a könyvügynök, aki felfigyelt
írásaimra, megkérdezte: Írt még mást is? Igen. Ez a kérdés most
újból felmerült. A válasz ismét igen. Sok-sok írásom születik, hiszen
az élet folyamatosan szállítja hozzájuk a történéseket.
Most azonban szünetet kell tartanom. A meseszövő
takács pihenni tér.
Elmondom neked, miről fogok írni legközelebb:
békákról, Emily Phipps kisasszonyról, egy pocatellói boltban
látott kiírásról, minden idők legkatasztrófálisabb esküvőjéről,
egy görög kifejezésről (asbestos gelos, visszafojthatatlan
nevetés), az üdvtengerészetről, egy emberről, aki már akkor
is tudta, amit most tud, a világ legkisebb cirkuszáról, a
középiskolákról, és arról, hogy már égett az ágy, amikor
lefeküdtem rá és

90