Karácsonyi Novellák

Elbeszélések

blogspot.com
AliceCarror
 Novellák
2

©100% copyright:

AliceCarror
Novellák by AliceCarror

Szerkesztette:

AliceCarror
© Ez a kiadás karácsony alkalmából jött létre, mindenkizárólagos jog engem, s blogjaimat
illeti

© Minden jog fenntartva

©blogspot.com

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített kiadását is.
Az író írásbeli engedélye nélkül sem teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást, bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.

Karakterek joga:

Stephenie Meyer

Köszönöm:

Puszmó – hogy szeme kifolyta ellenére átolvasta, s javította

Kizzy – a támogatást, ihletet

Júlia, Viki, Rita, Kizzy, Tami, Isabella – az ötletet, igaz, nem mindegyiket írtam meg
És Neked, hogy elolvasod!

Kellemes Ünnepeket, békés karácsonyt, nagy bulizást

szilveszterre!

AliceCarror
 Novellák
3

Evanescence : Whisper

Kapj el, ahogy zuhanok

Mondd, hogy már itt vagy
A levegőnek beszélve
Senki sincs itt, magamba zuhanok
Ez az igazság elvezet engem
Az őrületbe
Megállíthatom a fájdalmat
Ha teljesen elűzöm

Ne fuss el
(ne add fel a fájdalom miatt)
Ne próbálj elbújni
(míg a nevedet kiáltják)
Ne hunyd be a szemed
(Isten látja a hazugságokat mögötte)
Ne kapcsold le a lámpát
(sose aludj, sose halj meg)

Megrémültem a látványtól
De valamiképp tudom
Hogy sokkal több fog jönni
Megbénultam a félelemtől
Később
Vak leszek a könnyeimtől
Megállíthatom a fájdalmat
Ha teljesen elűzöm

Bukott angyalok a lábaimnál

Hangokat suttogva a fülembe
Halál a szemem előtt
Feküdj mellém, félek
Magához hív
Megadjam-e magam
A végzetemmel kezdődik-e
Mindent elhagyva, amiért elbuktam
Felemelkedem a végzetembe

Tartalom:
 Novellák
4

Halálos álom – 5. oldal

Szikra – 22. oldal

Egy rendőr naplója – 25. oldal

Csodák ideje – 33. oldal
 Novellák
5

Alapötlet: Bella, miután Edward elhagyja, megpróbálja megölni magát, de Alice mindig
megmenti – amiről Bella nem tud. Miután sehogy sem jön neki össze, halálutáni vágyából
vezérelve, elmegy a Volturit felhergelni, hogy ők tegyék meg, ami neki nem megy. Edward
természetesen megmenti, újra együtt lesznek, és születik egy lányuk, Moly Hope Cullen.

RÁM bízták, hogy, hogyan írjam meg, és engem sajnos elkapatott a fantázia, így az én
megoldásomat olvashatjátok, remélem tetszeni fog.

NIKOLASEVIC JÚLIÁNAK SZERETNÉK EZZEL KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNNI!

New Moon novella – másképp

Halálos álom

K önnyedén, mezítláb lépkedtem a hóval beborított úton. Hajamba bele-belekapott a

szél, az arcomba csapódott hosszú, gubancos, barna loboncom, s én reflexből
kisöpörtem a szememből. A hó ropogott a talpam alatt, de én mégsem éreztem a
hideget, semmit. Csak mentem előre, lassan, megfontoltan kikerülve a hatalmas fenyőket. Az
út még nem volt kitaposva, a gyökerek, kiálló fadarabkák megkarcolták a lábamat, de a
fájdalom most elmaradt. Halkan, némán mentem előre, a hó csendesen szállingózott a földre,
a hajamra és a vállamra. Egy, kettő még a szempillámra is ráhullott.

Már, gyarló, emberi fülemmel hallottam a hullámok apró moraját, ahogy a sziklának
csapódnak, egymásután. Mindeközben egy farkas vonyítása törte meg a szürkületet.
Összerezzentem. Kezdtem hinni apám óvásának, miszerint az erdőben hatalmas farkasok
vannak. Ez a mély, fájdalmas hang nem származhatott egy kisállattól. Még is biztonságban
éreztem magam. Nem féltem, nem voltam libabőrös és nem akartam elmenekülni.

Itt már nem védtek a havas, sötétzöld koronák a hóvihartól. Nagyszemekben hullott rám,
sűrűn, szinte ködszerűen körbeölelve a sötétkék óceánt.

Mély lélegzetet véve kisétáltam a megfagyott fűről, egyenesen a szikla peremére. A szívem
kellemetlenül összefacsaródott, ahogy arra gondoltam, szép kis karácsonya lesz Charlie-nak
és anyunak. Ahogy kiléptem ezzel a fojtogató gondolattal az üresség megnyugtató fátylán,
fázni kezdtem. Egyenesen vacogni.

Hajam vadul lobogott az erős szélben, miközben én lábamat egymás után, vontatottan szedve,
közeledtem a pereméig. Még nem láttam milyen magasan vagyok, a köd elfedte a tengert,
csak a hullámok félelmetes, hangos csattanását hallottam, ahogy egymásnak ütköznek, akár
két szikla.

Aprót beszívtam a jeges levegőből, mire a tüdőm kellemetlenül összefacsarodott. Lehunytam

a szemem, szám finom mosolyra húzódott, mert az Ő arca jelent meg előttem. Most,
kivételesen tisztán láttam minden porcikáját, haja minden árnyalatát, szeme minden rejtett
szikráját. Ezzel, a mámorító képpel egyet előreléptem, a szél süvíteni kezdett a fülemnél, a
 Novellák
6

talaj eltűnt a lábam alól, és én zuhanni kezdtem, tekintetemet nem áldozva a valóságra. Már
Vele voltam.

A becsapódás kellemetlenebb volt, mind gondoltam. Már annyira összefagyhattam, hogy nem
éreztem a fagyos vizet beáramlani a tüdőmbe, nem éreztem, ahogyan ellepi, eláztatja a
sejtjeimet. A víz nem puha, hanem kemény, sziklaszerű volt… de legalább az émelyítő,
hangos zúgás, a zuhanás után megszűnt.

- Bella! – csilingelte egy angyal. – Ó, Bella! – ölelt át.

Szememet zavarodottan kinyitottam, és az én tündérem nézett rám aranyszemeivel.

- Alice – suttogtam megtörten, szememet le nem véve róla.

- Istenem, én azt hittem elkések! – hadarta. – Miért? Várj, ne mondd… tudom. De
neked is tudnod kell valamit, Edward…
- Bella, ma korábban megyek el! – simított végig a karomon valaki. – Kinyitottam az
ablakot, ha fázol, zárd be.

Az álomtól ködös agyam kezdett kitisztulni, a fájdalom tisztán csődült, akár a vér, az ereimbe.
Ismét csak álmodtam. Csak egy álom volt.

- Rendben, apu… Menj csak! – feleltem rekedtesen.

- Te pedig pihenj sokat. Használd ki a téli szünetet, Bells! – nyomott egy apró puszit a
homlokomra.
- Úgy lesz! – biccentettem, miközben egyik kezemmel felkönyököltem, a másikkal
pedig a homlokomat támasztottam meg, hogy a szétesni készülő agyamat megfogjam.

Charlie hangos, mackószerű léptekkel kiment, bevágva maga mögött az ajtót. Kifújtam a
levegőt, mire az bepárásodott a meleg leheletem miatt.

Bezártam az ablakot, a szobám – úgy gondoltam – már rendesen kiszellőzött.

Tehetetlenül ültem az ágy szélén, az üresség mardosta a szívemet, az emlékek hangosan

kopogtattak a fejemben. De nem akartam őket látni. Felejteni akartam. Felejteni, immáron
harmadik hónapja, de nem megy. Minden… egyszerűen minden körülötte forgott. Ő volt a
Föld, én pedig a bolygó az univerzuma körül.

Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a mobilomat – itteni idő szerint még csak alig múlt
hat -, és benyomtam a gyorshívót.

- Jó reggelt, kincsem! – csicseregte anyu.

- Jó reggelt! – köszörültem meg a torkom.
- Úgy örülök, hogy hallhatom a hangod! – lelkesedett. – Mesélj, miért hívtál? Milyen
nálatok az idő?
- Esik a hó – feleltem tárgyilagosan. – Anyu, azért kereslek, mert a téli szünetet
Phoenixben szeretném tölteni. Hiányzol.
- Kicsikém, te is nekem! Elhiheted, hogy nagyon, de ez most…
- …nem fog menni – fejeztem be a mondatát.
- Igen, épp most is a bőröndömön ülök, próbálom becipzárazni, de nem megy –
panaszkodott.
 Novellák
7

- A cipőidet, a neszesszert pakold át egy külön zacskóba – javasoltam, és megpróbáltam

elnyomni a kikívánkozó sóhajtásom, hogy lelkemen könnyítsek.
- Biztos nem te vagy az anyám? – viccelődött. – Képzeld, Philnek meccse lesz
Olaszországban! Olyan izgi!
- Az jó. Ott általában meleg van, szóval neked kedvez! – próbáltam a hangomba
mosolyt csempészni.
- Van egy őrült ötletem! – hadarta lelkesen. – Gyere velünk! Találkozzunk majd az olasz
reptéren! Charlie miatt ne aggódj, én majd megdumálom vele!
- Anyu, én nem szeretem a baseballt. Nem lennék nagy társaság.
- Drágám, lehet, most leszel először és utoljára a „Nagy O”-ban – artikulálta -, majd
ameddig tart a meccs, addig körbenézel.
- Jól hangzik! – feleltem, közben bólogattam. – Hol is lenne pontosan?
- Volterrában, holnap indulunk a délutáni járattal, de neked ugye korábban kéne, hogy
egymás után érkezzünk! – fecsegte. – Ó, Bella, úgy örülök, hogy végre átölelhetlek!
- Igen, mindenképp! – dörzsöltem meg a homlokomat.
- Amúgy, jól vagy? – érdeklődött.
- Aha, persze – hazudtam rögtön. – Minden oké.
- Örülök, hogy nem keseredtél el! – mondta anyai gyengédséggel. – Majd megdumáljuk,
jó hosszasan! – ígérte.
- Most menned kell?
- Igen, Phil hazajött. Köszöntem, de utána hívom Charlie-t! Szia, Bells!
- Szia, anyu! – köszöntem el a pityegéstől.

Már nem tűnt olyan jó ötletnek elutazni. Biztos akarom, hogy így lásson? Boldogtalanná
akarom tenni? Nem.

Ó, miért nem gondolkodom kicsit?

Megtámasztottam forró homlokomat, majd mély sóhaj után csomagolni kezdtem, s

megpróbáltam mindennek a jó oldalát keresni. Akár egy programozott robot, úgy pakolgattam
a holmimat a szekrényből, egyenesen a bőröndbe.

Azt a fiókot messziről elkerültem, amiben azok a holmik voltak, amit Vele hordtam.

Ahogy mégis el kellett mellette sétálnom, az ajkam megremegett, s az a furcsa gondolat

kúszott be az elmémbe: Miért nem lehetek kicsit normális? Miért nem tudok úgy továbblépni,
mint Jessica? Miért nem felejtek?

Mikor már az összes lehetséges módot kiürítettem, amivel elfoglalhattam volna magam –
főztem Charlie-nak, kitakarítottam, lezuhanyoztam, ellenőriztem a csomagomat -, csak
szimplán eldőltem az ágyon és bámultam ki a fejemből.

- Szia, prücsök! – kurjantotta vígan Charlie az előszobából. Hallottam, ahogyan a

fegyverét felakasztotta a fogasra, s nehéz bakancsát bevágta a sarokba.

Nehézkesen felálltam, és lebaktattam a lépcsőn.

- Milyen napod volt? – érdeklődtem a korlátnak dőlve.

 Novellák
8

- Ma nagyon jó! Végre megoldódott egy nehéz ügyem! – dőlt el elégedetten a

konyhaszéken. – Nagyon jó illat van, Bells! – szimatolt a levegőben. – Mi ez?
- Tortilla – feleltem, közben szedtem neki egy jókora adagot.
- Te nem eszel? – vizslatott, mutatóujjával pedig benyomta a rádión a bekapcsoló
gombot.
- Nem – hadartam gyorsan. – Nem vagyok éhes! – indokoltam meg, a lépcsőn felfelé
haladva.
- Bells! – állított meg, én pedig felsóhajtottam, s megpróbáltam apura összpontosítani,
nem pedig a zenére.
- Hm?
- Tudok ám az olasz útról. Benne vagyok, ne aggódj!
- Ó, köszi, Ch… apu! – mosolyogtam, majd felfutottam a lépcsőn.

A nap gyorsan elment – tűnődtem a szobámban. Az óra szerint már kilenc múlt pár perccel.

Újra magányosnak és egyedül éreztem magam. A gyász, amelyet egy szerettem elvesztése
okozott még mindig nyílt sebként kínzott. Nem gyógyult, sőt, szerintem napról-napra
rosszabb lett.

Mivel ma már fürödtem, így nem mentem ki ismét miatta. Helyette átvettem a pizsamámat,
majd lehunytam a szemem. Semmi mást nem akartam, csak álmodni. Ott nem fáj semmi.

Reggel, mikor kinyitottam a szemem, pilláim nedvesek voltak. Tűnődve érintettem meg az
arcomat. Ragacsos, kicsit sós volt, a szememből megállíthatatlanul törtek elő a könnyek.

Csak egy álom volt… csak álmodtam azt, velem volt.

Próbáltam elfojtani a hüppögésem, összeszedni magam. Dühös voltam magamra. Nem

kellene, hogy szeressem. Nem kellene úgy élnem az életemet, hogy minden pillanatban arra
vágyjak, velem legyen. Nem kellene azon elmélkednem, hogy épp’ mit csinál, merre van.

- Elkészültél? – lépett be Charlie kopogás nélkül a szobámba.

- Nem – feleltem rekedtesen. – Csak most ébredtem fel! – fordítottam el róla a fejem.
Nem akartam, hogy így lásson. Így, mikor szét vagyok esve.
- Iparkodj, mert lekésed a gépet!
- Sietek! – biztosítottam.

Charlie cirkálójában viszonylag gyorsan kiértünk a Seattle-i reptérre – mire nem jó egy
sziréna az autón… -, s mikor elintéztük a csomagokat, még mindig volt öt percem.

- Nem szeretnél újságot, vagy valamit? – kérdezte apu, kezét idegesen tördelve.
- Nem, nem. Elleszek. – mosolyogtam rá.
- Oké… - hagyta annyiban.
- Szeretlek, apu! – nyomtam egy apró puszit az arcára, amibe rendesen belepirult.
- Én is – hebegte.

Integettem neki, miközben átadtam a hostessnek a jegyemet.

 Novellák
9

- Vigyázz magadra! – kiáltotta.

Bólintottam.

Háromüléses repülőre kaptam jegyet. Mellettem velem egykorú fiú, és lány ülhetett, egész
úton nyálcserét folytatva. Hiába nem néztem oda, hallani még hallottam. Nem zavart
különösebben, csak mellettük az üresség hangosabban sikoltott a bensőmben. Különös, hogy
a teljes érzéketlenség fáj. Jobban, mint bármi más.

Alvásról szó sem lehetett, nem bírtam lehunyni a szemem. Egyszerűen nem akartam ismét őt
látni. Nem akartam utána a realitásban csalódni. Éber akartam lenni, az is voltam.

Edward Cullen szemszöge

Az új szobámban ültem, az új otthonomnak nevezett várban. Hangosan felsóhajtottam, anyám

könyörgő szavai csengtek a fülemben. Kérte, hogy ne tegyem ezt. De úgy gondolom,
hosszútávon ezzel okozok neki a legkevesebb fájdalmat, mert így legalább nem látja az
állapotom, amit magamnak okoztam.

Szememet talán hónapok óta nem hunytam le, éberen figyeltem a nap 24 órájában, és, ha
kéne, még tovább is. Ha megtettem volna, Bella csalódott, megtört arca kúszott volna a
fejembe.

Vajon most jól van? Élvezi a barátaival a téli szünetet? Boldog?

- Edward, az úr látni kíván téged! – rontott be a kis pukkancs a szobámba.

- Kopogni illik, Jane.

„Csak gyere” – üzente gondolatban, szemeit „fenyegetően” kitágította.

- Mit akar? – sóhajtottam, miközben követtem apró termetét a nagyterem felé.

- Nem szolgálhatok neked információkkal – húzta fel az állát, közben erősen, mindkét
kezével „kidöntötte” a nagykapukat.
- Aro! – hajoltunk meg mindketten.
- Jane, drágám, milyen gyors voltál, mint mindig! – cuppogott nyájasan. – Edward, jó
újra látni! – tette kezét a vállamra.
- Miben lehetek hasznodra? Új csoport, vagy…?
- Nem, nem! Tudod, Carlisle nagyon jó barátom. – mosolygott rám azzal a
hátborzongatóan hamis mosolyával. – Szeretném, ha a fia jól érezné magát itt. Jól
érzed magad?
- Miért nem nézed meg magad? – nyújtottam felé a kezem.
- Ó, nem érdekel az elméd, barátom! – csóválta a fejét. – Isabellát már így is tökéletesen
megismerhettem.
- Hát, akkor mit akarsz Aro? – kérdeztem türelmetlenül.
- Szeretném neked átadni az én kis karácsonyi ajándékom. Hétnap vadász utat adok
neked. Kicsit kiszabadulhatsz, és feltöltődhetsz.
- Mire véljem a kedvességed? – vontam össze a szemöldököm.
- Mint mondtam Carlisle jó barátom! – érintette össze lágyan két kezét. – És most menj!
 Novellák
10

Bella Swan szemszöge

Anyuék két órát vártak rám tegnap. Phil azóta is ezen morog, hogy ennyi idő alatt, mennyi
mindent megnézhettek volna. Kezdem magamat felesleges harmadiknak érezni, már most a
második nap kezdetén.

- Jó reggelt, bajnok! – pacsizott velem Phil miután felszabadítottam számára a

fürdőszobát. Nem értem, nem tudom anyu mit lát benne.
- Neked is! – mormogtam, majd átmentem a mediterrán lakosztályunk másik szobájába,
ami most történetesen az enyém volt.

Meglepetésemre anyu ült az ágyon.

- Szia, kincsem! Jól aludtál? – tudakolta. Helyet foglaltam mellette.

- Ühüm…
- Mesélj! – biztatott.
- Miről? – vontam össze a szemöldököm.
- Hát nem akarod őt bemártani? Nem vagy rá dühös? – guvadt ki a szeme.
- Még mindig nem értem, miről beszélsz. Ha apuról van szó, vele minden rendben van.
- Nem, drágám. Hát Edward! Biztos dühös vagy rá! Nekem elmondhatod.
- Ó! – kiáltottam fel. – Ó, nem, anyu, nem. Félreérted. Én nem vagyok Rá dühös. Én
megértem, hogy elment, ez egész más. Ő a világ legjobb „embere”. Elhiheted, sokkal
jobbat érdemel, és én ezt megértem. – adtam ki magamból. Jó volt ezt elmondani neki.
Megbíztam benne.
- Bolond vagy. Tudnod kell, hogy nem te vesztettél, hanem ő. Soha nem talál még egy
olyan szexi és okos lányt, amilyen te vagy! – bólogatott hevesen. Elhúztam a szám.
Jobb volt a témát annyiban hagyni. Nem akartam erről beszélni.
- Ha te mondod.

Anyu logikáját követve dühös lehetnék rá. Mindenkinek kiteregethetném az összes buta
szokását, mocskolhatnám… de nem. Én csak boldognak szeretném látni. Nem számít kivel,
hogyan. Találjon valakit, aki megbecsüli, és legalább annyira szereti, amennyire én őt.

Már második napja jártam Volterra utcáit, ameddig Phil játszott, legalább is nagyon
igyekezett a pályán. Az egész kezdett az agyamra menni. Az emberek mindig mosolyogtak,
fehér foguk kreol bőrükhöz képest világított, és a hó is szállingózott.

Hangosan kifújtam a levegőt, miközben leültem az egyik szökőkút szélére egy vörös cserepes,
régi vár mellett. A víz most nem csobogott a márványtálban, csak a csípős szél fújt az
arcomba, így, december 24-én, „szentestén”. Jobb lett volna ezt a várost szikrázó napsütésben
látni, nem amikor a sápadt napot felhő borítja. A turisták most nagykabátot viseltek, arcukat
sállal fedték el, nyakukban fényképezőgép csüngött.

Az óratoronyból, ami bámulásom kedvenc pontja volt, egy aprótermetű, kreolbőrű, feketehajú
embernő jött elő, kezében valami lapot tartva.
 Novellák
11

Különböző nyelveken szólalt meg, erős, olasz akcentussal. Utoljára hagyta az angolt, csak
éppen, hogy a lényeget értettem abból, hogy mit mond.

A várat ajánlotta, hogy körbevezet az idősebb, mint 1600 éves épületben. Rövid gondolkozás
után követtem a kiscsoportot, amelyben terhes anyukák mentek a férjükkel, gyerekek, idősek,
és fiatalpárok. Szerintem csak én mentem egyedül.

Belül nedves, pinceszerű volt az épület. Valami alagsorba vezetett minket, végig olaszul
beszélt valamit. Egy szót sem értettem. Egyre jobban kezdett a hely frusztrálni. Sehol sem
volt egy ablak, dohos szag volt, a víz csöpögött a plafonból a macskaköves, sáros útra,
miközben csak kanyarogtunk a szűk folyosókon.

Időtlen menés után a hideg és büdös járaton át elérkeztünk valami faajtóhoz, amit a nő
könnyen, rutinosan nyitott ki. Elég elől álltam a sorban, hogy lássam, mi vagy ki van bent.
Egy bálszerű terem szélén álltunk meg. A padló itt már márványból volt, bonyolult mintákkal
megspékelve. Az ajtóval szemben, a fal mellett három trónszék állt, mellettük… tíz hófehér,
márványbőrű vámpír vérvörös szemekkel.

Riadtan néztem hátra, ahol az ajtó csapódott, és a zár csattant. Előbb fogtam fel a helyzetet,
mint bárki más. A halálfélelem végigfutott az ereimben, és nem tudtam örülni, hogy a
fajtabeleikkel találkozhattam. Nem tudtam a szépségét nézni a szőke hajú, szinte gyermeteg
lánynak, vagy egy izmos, barnahajú feketetaláros férfinek. A tudat, hogy itt és így fogok
meghalni… lebénított.

- Isten hozta Önöket Volterrában! – üdvözölt minket a feketehajú, középen.

Edward Cullen szemszöge

December 24-én, hajnalban indultam haza az olasz hegyekből, holott 29-ig lett volna időm.
De olyan beteges lett volna Isten napján állatokat vadászni. Megkönnyítette a dolgomat, hogy
Volterrában a napot most egy felhő takarta, így nem kellett végig az árnyékban mennem az
ismerős, régi vámpírvárig…

Az emberek – főleg az embernők – tekintetét és idegesítő gondolatait kizárva haladtam a

kapuig, ahol még éreztem az emberek tömény, jellegzetes szagát. Tehát ma ismét etetés
folyik. Fantasztikus. Ennyit az emberségről…

Könnyedén végigsiklottam a folyosókon, amik az emberek számára láthatatlanok voltak. Ez

nem pinceszerű és sötét volt, hanem fényűző és drága, na meg felszínes…

- Jó napot, Gianna! – köszöntöttem olaszul a recepcióst és egyben az ételfutárt.

- Önnek is! – motyogta, gondolati egész máshol jártak.

A csoportot játszotta vissza a szeme előtt, akiket a biztos halálba küldött. Bűntudata volt,
ahogy egyenként visszanézte a boldog arcokat. Többnyire mindegyik elmosódott, csak egy
nem. Az Ő arca szomorú és üres volt a többihez képest. Elzárta valami a nyelőcsövem.
Mennyi volt az esélye annak, hogy pont idejön? Mennyi volt annak az esélye, hogy pont abba
a csoportba kerül bele, amikor nem vagyok itt?
 Novellák
12

- Nem! – rontottam be az ajtón, ami alig maradt meg a helyén. A vér szagát még frissen
éreztem a levegőben, a tetemek egymásra dobálva hevertek. – Aro! Nem tehetted! –
ordítottam.
- Ugyan, miket nézel ki belőlem, kedvesem? – kérdezte sziruposan. – Szerinted
megennénk, ami téged illet?

Caius röhögött, gondolataik üresek és jellegtelenek voltak.

- Hol… hol van?! – követeltem, a mellkasom felrobbanni készült.

- Jane, drágám! – utasította őt. A pöttöm lány egy pillanat alatt visszajött vele egy
szomszédos szobából.

Nem hittem a szememnek. Mámorító, friss virágillata belengte az egész termet, elnyomva
bármifélemás szagot. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyit fogyott, farmere,
amely egykor szorosan tapadt karcsútestéhez, most épp, hogy megállt rajta. Szemét nem
láttam, fekete kendő fedte, csak sápadt, beesett arca „nézett rám”. Cserepes, sebes ajkát
elnyílva lélegzett, nehézkesen.

- Bella, drágám, eljött az idő, amit ígértem! – fogta meg Aro a kezét, és csalódottan
vette tudomásul, hogy ismét nem lát az elméjébe. – Véget vetünk minden
szenvedésednek – lehelte a fülébe, én pedig szívem szerint leütöttem volna.

Aro lehúzta szeméről a kendőt. Bella még egy pillanatig lehunyva hagyta szemhéját, hosszú
pillái a járomcsontján pihentek, majd kinyitotta. Tekintete üres, tompa volt. Lassan
körbenézett, szeme megállapodott rajtam, szíve kétszeresére váltott. Száraz szemébe
könnycsepp gyűlt, alsóajka megremegett.

- Edward! – suttogta forrón.

- Most már minden rendben lesz! – nyugtattam, lerítt róla, hogy retteg. Egész testében
remegett.

Egy lépést tettem felé, mire Demetri utamat állta.

- Milyen megható! – csapta kezét össze Aro. – De ez nem ilyen egyszerű, Edward –
sajnálkozott. – Azt akarom, hogy most, előttünk, a puszta kezeddel megöld ezt a lányt,
aki elveszi a koncentrálóképességed!

Bella Swan szemszöge

Mint ahogy megtudtam, Aro szavai csöngtek a fülemben.

Ránéztem, aki megfagyva, akár egy kőszobor állt.

- Ugyan, Edward. Csak azt akarjuk, hogy bizonyítsd a hűségedet! – mondta Aro olyan
esdekelően, hogy még én is elhittem neki, hogy valóban sajnálja.
- Engedj oda! – ment neki Felixnek, aki talán még nagyobb, félelmetesebb volt, mint
Emmett. Könnyedén fogta Edward két vállát, aki minden izmából nekifeszült.
 Novellák
13

- Ha nem teszed, itt mindenki szívesen vállalkozik a feladatra! – mosolygott gonoszan a

szőkelány, ha jól emlékszem, Jane.
- Igazán ínycsiklandó szaga van! – bólogatott valaki, aki a lány mellett állt. Fekete haja
volt, de nagyon hasonlított Jane-re, csak fiú volt.

Hiába beszéltek az életemről, már nem izgatott. Valahogy a félelmem abban a pillanatban
elpárolgott, ahogyan megpillantottam őt. Mennyivel tökéletesebb, mint az álmaimban, silány
emlékezetemben.

Aro bizonyításképpen, hogy mennyien vágynak a véremre, kicsit meglökött, egyenesen egy
éhes, feketeszemű vámpírtömeg felé, akik nem rég érkeztek. Felém kaptak, akár a sóvár
kutyák, mire Aro visszarántott, és újra felé fordított.

- Én azt akarom, hogy te tedd meg! – mondtam végül, vállamat megvonva.

Lelkem úgyis nála szunnyad, ha már testem halálát is ő viszi végbe, azzal bezár egy kört. Na
meg, titkon nagyon vágytam rá, hogy még egyszer, utoljára hozzámérjen.

- Itt meg mi az Isten folyik? – rontott be hangosan egy kicsi manószerű lány. Alig
fogtam fel, hogy ő az, akit szinte minden éjjel álmomban viszontköszöntök. Alice.

Hosszú, vörös bőrkesztyűt viselt egy szürke-fehér szövetkabáttal, éjfekete nadrággal, ami
kiemelte arca szépségét.

- Nagyon reméltem, hogy a látomásom téves volt, Aro! – nézett rá szúrósan. – Jane, te
meg csak ne gúvazd rám a rusnya szemeidet, mert amilyen jó kedvem van, kibököm!
– sziszegte.
- Alice! – üdvözölte őt a fogva tartóm, akár valami közkedvelt embert. Hangjából sütött
a rajongás. – Minek köszönhetem a látogatásod?
- Szerinted? – tette csípőre a kezét. – Engedd el Bellát, most! Edward úgyse marad itt
tovább! Azt hitted, ezzel magadhoz láncolhatod?! Megbeszéltétek Carlisle-val, hogy
Edward csak és kizárólag addig marad, ameddig szeretne, erre te megpróbálod
magadhoz édesgetni vadász utakkal? – kérdezte élesen. – Na meg azt képzeled, hogy
azzal, ha megöleted a legjobb a barátnőmet, meg mellékesen azt a lányt, akit ő szeret,
azzal elérsz valamit? Maximum annyit, hogy Edward utána boldogan sétál a maga
által gyújtott tűzbe, te szerencsétlen!

Csend honolt a teremben, ahol még mindig visszhangzott Alice átható hangja. Nem
értettem, miről beszél. Kit szeret Edward? Mi van? Mit beszél?

- Carlisle nagyot csalódott benned! – mondta rosszállóan Alice. – Milyen módszereket

használ a Volturi?! Botrány! – ráncolta apró homlokát. – Aro, hogyan gondoltad ezt?
Hiszen ma szenteste van! Semmi kegyelem nem szorult beléd? Megölnél egy ártatlan
lányt?
- Sajnálom, Kedvesem. Jó ötletnek tűnt! – hajtotta le vesztesen Aro a fejét. Alice
szikrázóan elmosolyodott, tudta, hogy ezt megnyerte.

Aro elengedett, én pedig meglepetten álltam, nem tudtam elindulni. Nem fogtam fel
tisztán a helyzetet.
 Novellák
14

- Mintha jobb kedved lenne! – mondta a fiú Jane mellett, talán a neve, Alec.
- Hajszálnyival – nyugtázta szárazon Edward, arca még mindig kemény maradt.
- A helyzet azért nem ilyen egyszerű, Alice! – hajtotta fel a fejét Aro, miután én leértem
a lépcsőn. – Egy ember tud a létezésünkről. Ezzel szabályt szegtetek. Őszintén szólva,
Bella így is, úgy is halott ezzel a törvény értelmében! – érintette össze két kezét.
- Stipi-stopi enyimé! – kurjantotta Félix. Felvontam a szemöldököm, miután Edward
hátrafordult és „halkan” rámorgott.
- Remélem, nem kell felolvasnunk a szabályzatot a vámpírokra vonatkozóan, Edward.
Bizonyára tisztában vagy vele – dörmögte az idősebbik vámpír, Aro bemutatása
alapján, Marcus.
- Mennyire hiányzik nekem Carlisle! – mondta Aro, hangja valósággal szárnyalt. Nem
értettem, hogy jön ide. – Itt van, Alice, Edward és a kis, la tue cantante-a, már csak ő
kellene, hogy a szeretteim képe teljes legyen. De komolyan mondom, Edward, esküdni
mertem volna, hogy csak ő képes ilyen mértékű önfegyelemre, erre itt vagy te, és nem
csapsz le a kikívánkozó alkalomra, hogy elfogyaszd ezt a leányt, akinek vére szaga
égeti a torkodat. Felfoghatatlan!
- Nem hinném, elég nagy az elméd, hogy megértsd! – hangja türelmetlenül csattant,
mint aki megunta az időhúzást.

Aro váratlanul megfogta a karom, gyengéden, én pedig álltam Edwardtól úgy tíz-tizenkét
méternyire, akár egy zsák.

- Olyan nagy kár, hogy eszed ágában sincs őt átváltoztatni! – szagold a karomba,
közben Demetri lefogta Edwardot, Félix pedig kissé csalódottan Alice-t.

Aro hályogos szeme az enyémbe fúródott, tekintete valósággal hipnotizált, és ez zavart.

Egy pillanatra képes voltam elengedni, Edwardra villant a szemem, aki kétségbeesetten
próbált kiszabadulni a vasember szorításából.

- Jane, kedvesem, tegyél valamit, nem lehet így koncentrálni! – sóhajtotta Aro.
- Igen, Mester! – mondta önelégülten a kis pukkancs.

Demetri elengedte Őt, aki felém igyekezett volna, mire Alice hangosan felsikoltott.

- Ne!

Edward a földön hevert, pedig senki, egy ujjal sem ért hozzá. Elterült, vonaglott kínjában,
láthatóan rettenetes fájdalmak gyötörték.

Jane egyenesen Edwardra mosolygott, élénkvörös szemét tágra nyitotta, és egy pillanat alatt
megértettem mi történik.

- Elég! – sikoltottam bele a teremcsöndjébe, a kőfalak visszaverték a hangomat.

Szabadulni akartam Aro érintésétől, de ő csak nem engedett.
- Jane! – szólt halkan, mire a lány egy pillanat alatt ránézett, Edward fájdalma pedig
rögtön abbamaradt. Láttam rajta.
- Mester?
 Novellák
15

- Elég lesz leányom! – bólintott az öreg. Edwardot néztem, küszködve próbáltam

szabadulni karjából.
- Semmi baja, hallod, Bella? – mondta Alice, akinek máris nem volt olyan nagy szája,
mint, amikor bejött.
- Úgy van, leányom, nyugalom! – mosolygott kedvesen Aro.
- Aro! – sziszegte Caius. – A törvény őket is érinti! A fiú nem akarja őt elfogyasztani…
- Ha csak… - mutatta fel szabad kezével a mutatóujját Aro. – Nem akarja őt
halhatatlanná tenni.

Meghökkenésemben levegőt is elfelejtettem venni. Mit beszél ez? Edward miért küzd
értem? Úgysem érdeklem, akkor meg Aro miért kérdez ilyeneket?

- És ha igen? – kérdezte feszülten.

Aro elmosolyodott, vidámsága visszatért.

- Akkor semmi akadálya, hogy hazatérjetek, és átadd szívélyes üdvözletem Carlisle-

nak! De attól tartok, fiam, komolyan kell gondolnod.

Edwardot mintha gyomorszájon vágta a gondolat, én pedig átláttam a helyzetet. Hiszen

csak bűntudatból mentett volna meg, annyira rávall ez az egész… De a gondolat, hogy
egy létezésen át elviseljen… látszott, hogy rosszul van tőle.

- De én nem akarom, Aro – mondtam, ezzel könnyítve Edwardon a terhet.

Meglepetten nézett rám, ismét csendben volt, mintha nem értené a helyzetet.

- Inkább legyek halott, minthogy a terhére legyek – tettem hozzá magyarázatképpen.

Alice rosszállóan nézett a néma Edwardra, majd megcsóválta a fejét, és kecsesen

lehámozta magáról Félixet. Kesztyűjét levéve szelte át a köztünk lévő távolságot, és
egyenesen Aro-nak nyújtotta a kezét. Ujjaik összeértek, de engem nem engedett el, a
szemét viszont lehunyta.

- Ha! Látni a dolgokat, amiket te látsz, és még meg sem történtek! Elbűvölő, kicsi
Alice! – cuppogta, hosszú, feszült percek után.
- De ez meg fog történni! – emlékeztette fanyarul őt Alice.
- Igen, nos, akkor neked hála, semmi probléma nincs. – engedte át a kezemet, amit
szintén egy hideg kéz váltott, Alice-é.
- És most békével távozzatok! – parancsolt ránk Marcus, mintha valami fontos dolguk
lenne.
- Viszlát, ifjú barátaink! – mondta kissé szomorúan Aro. – Bella, és ha mégsem válna be
az élet ott, mi itt szívesen várunk! – jegyezte meg mellékesen Aro.

Alice húzott maga után, Edwardot követve. Lábukat gyorsan szedték, szinte rohantunk, alig
tudtam velük a lépést tartani.

Egész más utakon mentünk, mint ahonnan én érkeztem. Itt minden fényesebb és pompázóbb
volt – én mégis iszonyatosan kellemetlenül éreztem magam.
 Novellák
16

A percek óráknak tűntek kifelé menet, fejem megtelt gondolatokkal. Közeljártam ahhoz, hogy
elbőgjem magam. Azokat az embereket, akikkel én érkeztem… mind megölték, és ízléstelen
tetemekbe rendezték őket.

Már lassan megláttam a kijáratot, és leráztam magamról Alice kezét. Lassabban akartam
menni, mert úgy éreztem, a lábam megkövesedik. Vette a lapot, lassabban haladt ő is,
fivérével.

Mélyet lélegeztem a csípős, de tiszta levegőből, amikor végre kijutottam ebből a

pokoltanyából.

- Jól vagy? – suttogta Edward. Észre sem vettem, hogyan került mellém.
- Szerintem ültessük le. Kikészült! – ráncolta a két kicsi Alice a homlokát.

Ekkor figyeltem fel arra, hogy egész testemben remegek, a fogam vacog, és az emberek
kezdenek megduplázódni.

Nem tudom, hogyan kerültem oda, de ismét amellett a szökőkút mellett ültem, mellettem
pedig Alice és Edward foglalt helyet.

- Sh, Bella! – nyugtatgatott Edward. Hörgő, szinte csukló hangok rázták a fülemet.
- Szerintem hisztériás rohamot kapott! Pofozzuk fel! – javasolta Alice, mire Edward
gyilkosan pillantást vetett rá. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a hangok belőlem törnek fel,
a mellkasom is reszketett.
- Minden rendbejött, most már biztonságban vagy! – nyugtatgatott Edward, én pedig
kezdtem megőrülni a sok információtól, ami a fejembe csődült. A sikolyok… a terhes
nő, ahogy a pocakját simította meg… az időspár utolsó kézfogása…

A lehető leghülyébben tudom lereagálni a dolgokat. A szemem teljesen elhomályosodott,

nem láttam tündöklő arcát, pedig most fogom utoljára látni, én meg csak sírok, és nem
láthatom.

- Annyi ember! – mondtam végül, szememből kétségbeesetten kitöröltem a könnyeket.

- Tudom… - suttogta, lélegzetének bódító illata volt.
- De legalább mi élünk! – kotyogott közbe Alice. – És nem is jönnek utánunk, ami
szintén jó. Tizenkét órán belül találkozom Jazzel! – mondta elégedetten. Szerencsés
Alice…

Újra könnyek gyűltek a szemembe, a sebtapaszokat, amik a vérző szívemet tartották

egyben, mintha egyesével feltépkedték volna, gyorsan, durván.

- Nem kéne sokat időznünk azért a városban! – mondta Alice.

- Igen, persze! –tértem magamhoz. Ennyi volt… - Menjetek csak, én… szóval
megtalálom a szállodánkat.

Edward a homlokát ráncolta, Alice emésztgette, amit mondtam.

- Vége van! – hangom elcsuklott. Mindennek, tettem hozzá. – Mehettek, persze, nem
tartalak vissza, mi, anyámmal a közelben szálltunk meg.
- Miről beszélsz? – kérdezte Edward. Felsóhajtottam. Miért kívánja, hogy kimondjam?
 Novellák
17

- Nem kell most már, hogy bűntudatod legyen. Élek, látod? Nem felejtettem, ahogy
ígérted, de vagyok. Ide sem jövök többet, tehát nyugodtan menj tovább. Én nem
várom el, hogy puszta kötelességből velem maradj. Én megértettem, felfogtam, amiket
mondtál, és mindent megtettem, amit ígértem. Nincs okod, okotok ezután miattam
aggódni. Én megleszek.
- Bella, én bocsánatkéréssel tartozom neked. Látom milyen rossz állapotban vagy,
miattam, én…
- Elég! – szakítottam félbe. - Edward! – neve égette még mindig a torkomat. – Nem
hagyhatod, hogy ez a bűntudat irányítsa az egész életedet. Nem vállalhatsz értem
felelősséget. A dolgok megtörténnek velem, és ennyi, ez az életem velejárója. Nem
tudom, mit kerestél most Olaszországban, nem értem, de nem hagyhatod, hogy az
emlékem megfosszon téged azoktól a varázslatos dolgoktól, amiket még mind
megtapasztalhatsz, vagy átélhetsz. Teszem azt, utazhatsz, lehetsz még úgy
istenigazából szerelmes… - és elhallgattam, a sírás kezdte elgyűrni a hangomat. Mély
lélegzet után folytatni akartam.
- Isabella Marie Swan! – puhán ejtette ki a nevemet, miközben furcsa képet vágott. –
Nekem nem a bűntudat irányítja az életemet. Nem érted?
- Nem! – vágtam rá, mire páran felénk fordultak.
- Ezt nem itt kéne megbeszélni! – csicseregte szórakozottan Alice. – Bella, anyukádék
még a meccs utáni partin vannak, mehetünk esetleg hozzátok?
- Persze… - motyogtam zavarodottan. Nem fért a fejembe, mire akar kilyukadni.

Egy ideig lassan mentünk, majd miután kiértünk az emberek kíváncsi szemei elől, Edward
könnyedén felkapott, és futni kezdett velem, Alice-t követve. Lehunytam a szemem, és egy
pillanatra elengedtem magam, s mellkasának dőltem, mint régen. Ez annyira hiányzott. De ez
a kellemes pillanat nem tartott tovább egy percnél, mert éreztem, hogy a levegő is
megváltozott, kellemesebb, szárazabb idő volt, és a szél süvítése is alábbhagyott –
megérkeztünk, pont az én szobámba.

- Én, hagylak benneteket beszélgetni! – táncolt ki a szobából Alice.

Zavarodottan ültem Edward karjában. Az egészet olyan kínosnak éreztem. Elengedtem is

volna, meg nem is…

- Nem fejezted be a mondatodat… - törtem meg végül a csendet.

- Tényleg nem érted, Bella? – miközben oly’ lágyan beszélt, akár a cseppentett méz,
leült velem az ágyra.
- Nem.
- Nem emlékszel semmire, amit mondtam neked? – suttogta a fülembe.
- De mindenre emlékszem – mondtam keserűen.
- Hazudtam.
- Tudom – vontam meg a vállam. Ezt már egyszer kifejtette. Még egyszer az orrom alá
akarja dörgölni, hogy nem voltam neki elég jó?
- Akkor mit nem értesz?
- Hát, ha hazudtál, amit már egyszer „mellékesen” megemlítettél… - sóhajtottam. –
Akkor most miért nem mész el, és hagysz el? Mert fáj a jelenléted…
- Bella, miről beszélsz?
 Novellák
18

- Te miről beszélsz? – kérdeztem, lassan a mellkasának dőlve. Mélyen beszívtam finom

illatát. Minden egyes lélegzetvétel után a szívem jobban fájt.
- Bella, mikor én elmentem, hazudtam, hogy könnyebb legyen neked. Csak a miatt
hagytalak el, mert attól tartottam, hogy veszélyt jelentek rád, a családommal együtt.

Felnéztem rá, arca olyan őszinte és nyílt volt.

- Nem… értelek… - mondtam szaggatottan, homlokom gondterhelt ráncba futott.

Megérintette a szemöldököm közt létrejött redőt. Összezavart.
- Azért mentem el, mert azt akartam, hogy jó legyen neked, de látom, csak ártottam.
Olyan sápadt és sovány vagy! – sóhajtotta. – A szemed is karikás… nem alszol jól? –
kérdezte, ujjait a ráncról a szemem alá húzta, ahol a sötét folt helyezkedett el.
- Nagyon… élénkek az álmaim… - grimaszoltam, és lehunytam a szemem. Érintése
olyan jól esett, és ez rossz. Mert most már nem tudom hogyan tovább, ha most
elmegy. És hamarosan meg fogja tenni, Karácsony ide, vagy oda.
- Mi bánt? – kérdezte. Összeszorítottam a szemem.
- Hamarosan elmész.
- Igen.
- És ez nehéz, mert most már nehezebb lesz elengedni téged, de látom, hogy jól vagy,
megleszel, és ez segíteni fog nekem továbblépni, biztos vagyok benne. Mert tudom,
hogy boldog leszel, és megtalálod majd azt, aki segít neked ebben!
- Bella… én nélküled nem megyek sehová. – kipattantak a szemeim. Aranyírisze tág
volt, pillantása olyan, mint régen.
- Összezavarsz… - suttogtam.
- Szeretlek! Ide akartam ez idáig kilyukadni! A Volturiba is csak azért álltam be, hogy
eltereljem a gondolatim rólad, s ne keresselek fel, mert megígértem, hogy hagylak
továbblépni. Most már nem tudnék újra elbúcsúzni, nem lenne hozzá erőm. Szeretlek,
Bella, és sajnálom, hogy hazudtam. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked vele!
- Tudtam! – remegett az alsóajkam, a lábamat szorosan felhúztam az államhoz, és utat
engedtem a könnyeimnek.
- Bella, most mi a baj? – kérdezte, gyengéden megérintve a járomcsontom.
- Olyan szép lenne… - hüppögtem. – De mindjárt felébredek, és te ismét eltűnsz!
- Most én nem értelek! – ráncolta a homlokát.
- Álmodom! Ismét veled! És fel fogok ébredni… Bármelyik pillanatban és újra egyedül
leszek!

Edward Cullen szemszöge

Megrendített, amit mondott. Sejtettem, hogy nem fog könnyen felejteni, de nem sejtettem,
hogy ő ebben is más. Tudtam, hogy szomorú lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire.
Szerettem volna most mindent megtudni, ami vele történt, ameddig én nem voltam vele, és
nem vigyáztam rá, ezért belementem az egész beteges helyzetbe, abba, hogy álmodik.

- Gyakoriak voltak ezek az álmok? – susogtam a fülébe, kezemet önkéntelenül

simítottam végig a hátán.
- Igen, majdnem annyira, mint az, hogy Alice megment.
 Novellák
19

- Mitől? – kérdeztem.
- Tudod, az álmaimban ő jelent meg a leggyakrabban. Én rendszerint leugrottam a La
Push-ii szikláról, de ő újra és újra elkapott és mondani akart valamit, de akkor mindig
felébredtem – mondta beletörődötten, barnaszeme csillogott a könnyektől.
- Mi? Le akartál ugrani egy szikláról?! – akármennyire vagyok a világ legjobb
hazudója, ezt nem hagyhattam szó nélkül.
- Nem, nem tudom. Az álmaimban megtettem.
- Oh, Istenem, Bella, én, soha nem hagylak el!
- Ne ígérd ezt! Legalább az álmomba ne mondd ezt nekem! – miközben beszélt édes,
puha hangja elcsuklott.
- De, szerelmem, nem álmodsz! Itt vagyok! Komolyan, és szeretlek, hallod, nem
megyek el, ameddig a nap minden reggel felkel, és ameddig eljön minden éjjel és
csillagok. Soha többé!
- Olyan valóságosak az álmok! Minden olyan élethű és ez a legzavaróbb! Mindig
tudtam, ha álmodok, de mostanában nem… és ez… frusztrál! – csóválta makacsul a
fejét.

Felsóhajtottam, a levegőt kiszűrtem a fogam között.

- Most nem álmodsz, Bella. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire kreatív lennél! –
mosolyogtam rá, ajkam már csak alig egy ujjnyira volt az övétől. – Meg tudsz nekem
bocsájtani?
- Én soha nem haragudtam rád, egy percig sem. Minden éjjel elmondtam neked. De te
soha nem emlékeztél az álmaimban sem. Ez is bizonyíték, hogy nem vagy valóságos
most sem. Azt is mindig mondtam neked, hogy szeretlek. Fogadjunk, erre sem
emlékszel! – húzta el a száját.

Bella Swan szemszöge

Lemondtam már a valóságról. Egyszerűen csak ki akartam élvezni, hogy most komolyan,
ennyire valóságosnak tűnik. Edward a fejét csóválta, az álomkép meg akart győzni arról, hogy
ébren vagyok. Igazán rossz húzás, miért akarna bennem hiú ábrándokat kelteni?

- Ébren vagy – szólalt meg végül.

- Hazudsz! – vágtam rá. – Most csak maradj csendben. Ne nehezítsd meg.
- Miért van az, hogy a hazugságot elhitted első szóra, az igazat meg az Istenért nem
emészted meg! – dühöngött.
- Mert mindig is úgy éreztem, hogy csak egy púp vagyok a hátadon. Hogy nem is
vagyok hozzád való! Soha nem értettem meg, mit szeretsz bennem, felfoghatatlan, és
már annyira számítottam rá, hogy egy nap te is beleunsz a játszadozásba és a
bénaságaimba, hogy tovább állsz.
- Bella, nem álmodsz, és ne beszélj butaságokat!

Megcsóváltam a fejem, és szó nélkül mellkasának dőltem.

- Nem hiszel nekem? – hangja riadt volt, és ahogy felnéztem az arca a szokásosnál is
sápadtabb volt.
 Novellák
20

- Nem, mert az álmaimban is mindig csak ígértél… aztán felébredtem. És most nem
akarom ezzel elrontani, olyan kellemes most így itt. Kicsit olyan, mintha
visszakaptalak volna, ha már csak az álmaimban élsz.
- Bella, itt vagyok és szeretlek, csak próbáld meg elfogadni. És tudni akarom, hogy te
hogy érzel. Elkéstem? Továbbléptél? Meg tudsz még bocsájtani? Szeretsz még? –
olyan gyorsan, lázasan beszélt, hogy alig értettem mit mond.
- Ez meg miféle hülye kérdés?
- Csak felelj. Igen vagy nem!
- De már mondtam. Szeretl…

Meglepődni sem volt időm. Az összes álmom végre, ébredés nélkül befejeződött, s ebből
valóban láttam, talán ébren vagyok. Édes ajkát lehelet finoman az enyémre nyomta, s én újra
emlékeztem. Íze most is ugyanolyan mámorító volt, mint azelőtt, de a folytatás nem olyan
finomkodó volt, mint emlékeimben. Hűvös kezét a hátamra simította, még másikkal az
arcomat tapogatta, mintha elfelejtette volna. Mintha újra meg kívánná jegyezni. Én csak az
arcát érintettem, mert valóban számomra most új volt, mégis hazataláltam. A mellkasomban a
seb eltűnt, nyom nélkül. Mint a soha meg-nem- sebzett. Szorosan átölelte a derekamat,
magához húzott. Lehunytam a szemem, szemhéjamon átragyogott a lámpafény. Lehetetlen
megfogalmazni, mit éreztem csókjától. Elvesztettem az időérzékem, és már csak Ő létezett.
Meglehet, hogy lábamat felemelte az ölébe, mert az nem érte már a földet.

Rövidesen levegőhöz jutottam, most sem feledkezett meg emberi gyarlóságaimról.

Mondanom kellett volna valamit, de nem tudtam. Kinyitottam szemem, hogy lássam az arcát.
Hinni kezdtem abban is, hogy valóban nem megy el, nem hagy el megint.

Edward az ajtó felé kapta a fejét, holott én nem hallottam semmit.

- Gyere, Alice – mondta.

A bejárat valóban nyílt, és bedugta a fejét rajta Alice, majd szikrázó mosoly kíséretében
belépett.

- És ez már rég megtörténhetett volna, Edward, ha RÁM hallgatsz – adott hangot

bosszús gondolatinak.
- Most direkt idegesítesz fejben és szavakban is? – kérdezte ironikusan, kezét még
mindig a derekamon pihentetve.

Most nem találtam semmi kifogásolni valót, hogy a mellkasára dőlve pihenek. Nem
akartam elmozdulni mellőle.

- Csak megjegyeztem… - csóválta meg a fejét. – Anyukád két percen belül hazaér,
Bella.

Jaj, ne!

- Nem lesz vele gond – jegyezte meg mellékesen. – Megyek, beengedem! – csilingelte
izgatottan.

Kiugrottam Edward karjából.

 Novellák
21

- Alice, ne, majd én! – kiáltottam utána, de már késő volt.

- Köszöntöm, Renee! – hallottam meg elragadó, behízelgő hangját.
- Sz-szia! – dadogta anyám.

Mély levegő után – Edwarddal a nyomomban kisétáltam a szobámból. Anyám meglepett, Phil
nemtörődöm arca fogadott, Alice pedig édesen mosolygott rájuk.

- Edward? – kérdezte anyám, hangja kicsivel magasabban csengett a végére.

- Üdvözlöm, asszonyom – felelte Edward, hangja még finomabb, még dallamosabb
volt, mint általában.
- Phil, menj, vegyél a boltban sütit! Most! – adta ki anyám a parancsot. Ahogy az
hangos, lemondó sóhaj kíséretében távozott, anyám szemei megvillantak. – Mit
kerestek itt?
- Mi…
- Csend, Edward! – csilingelte Allie. – Elmondom én. A bátyám nagyon-nagyon… -
húzta el picike száját. – konok és hülye – mondta végül megvetően. – Úgy gondolta,
hogy Bellának jobb lesz nélküle, mert a mi életünk egy kicsit bonyolult. Hónapokig
szenvedtek tök feleslegesen, és ma, végre meggyőztem Edwardot, hogy keressük meg
Bellát, hiszen karácsony van. A szeretet ünnepe. Tetszik tudni, Bella a legjobb
barátnőm. És én éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Edward valóban nagyon
szereti a lányát, és meggyőztem, hogy még bizonyára ő is így érez iránta, szóval
minek kínlódnának? Utána jöttünk Dél-Amerikából repülővel, és a főtéren megtaláltuk
– adta ki magából.

Anyám meglepetten pislogott.

- Ez egy kicsit bonyolult volt – mondta végül. Alice valóban gyorsan beszélt. – De a
lényeget azt hiszem, értem. – Kincsem – fordult felém anyám. – Láttam rajtad, hogy
valahol mélyen még számítottál erre, még ha tagadtad is. Edward, Alice szerint te is,
mert valóban, Bella találhatott volna mást is, mert szép és intelligens, de neki
valamiért csak te kellesz. Ha egyszer, úgy adódik, s ti még mindig együtt lesztek, s
születik gyereketek, ragaszkodom a „Hope*” névhez. Mert nálatok valóban a remény
hal meg utoljára – nevetett zavartan.

Edward finoman átölelte a derekamat, fejét a vállamra hajtotta, és mélyet lélegzett a

hajamból. Ma nem volt fenyőfa, körülöttem nem ültek ajándékhalmok, ahogy évente. Nem
gyűlt össze az egész család, csak Ők vettek körül engem. De én mégsem éreztem még ennyire
az ünnep szellemét, mert ma nem kívántam a külsőségeket – díszeket, ételeket, csomagokat -,
csak szimplán boldog voltam, mert karja bölcsőjét magamon éreztem, mert Alice, akár egy
karácsonyi tündér-királylány mosolygott, s mert anyám szeme most, igazán tisztán ragyogott,
mikor rám nézett. Most éreztem úgy, hogy minden egyes darab a helyén volt.

„Amikor az ember találkozik azzal, akinek közelségétől az első pillanattól kezdve hevesebben
kezd verni a szíve, akinek a hangja zeneszó a számára, akiért meg tudna halni, s tőle elválni
akár csak egyetlen napra is kín, azaz igazi szerelem.” – Sidney Lawrence

*Hope = angol szó, jelentése: remény

 Novellák
22

Alapötlet: Szerinted részletesen milyen lehetett Edwardnak és Bellának az első

szeretkezésük, Bella átváltozása után?

VIKINEK, AZAZ ISABELLA CULLENNEK SZERETNÉK KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNNI EZZEL A

KIS RÖVID, SZEXI ELBESZÉLÉSSEL. {NEM VOLT SZÉP ILYEN FELADATOT ADNI NEKEM XD) 

Breaking Dawn novella

Szikra
- „Gondolom, nagyon szeretnéd látni a szekrényt. Vagy, legalább azt kell mondani
Alice-nek, hogy tetszett."
- Félnem kellene?
- Rettegned.
Egy keskeny kőelőszobába vezetett, a mennyezeten apró ívekkel, olyan volt, mint a saját
miniatűr várunk.
- Renesmee szobája lesz" – mondta, miközben egy bútor nélküli szoba felé bólintott,
amiben fapadló volt. - Nem volt idejük ezzel többet foglalkozni a dühös vérfarkasok
miatt…
Csendben nevettem, meghökkentett, hogy minden milyen gyorsan rendbe jött, mikor csupán
egy hét telt el az óta, mióta minden rémálom volt. Jacob mindent rendbe hozott.
- Ez a mi szobánk. Esme próbálta nekünk visszahozni a szigete egy részét. Úgy
gondolta, hogy ez hozzánk illik.
Az ágy hatalmas volt és fehér, szúnyoghálóval, ami a földig lógott. A sápadt fapadló
összeillesztette a másik szobával, és rájöttem, hogy pontosan olyan színe van, mint az
érintetlen strandnak. A falak színe ragyogó fehér-kék, mint egy napos nap, és a hátsó falnak
üvegajtói voltak és az egy rejtett kertbe nyílt. Rózsákkal és egy kerek kis tóval, amiben a
ragyogó kövek tükröződtek. Egy apró nyugodt kis óceán.
- Oh - ez volt minden, amit mondani tudtam.
- Tudom - suttogta. Egy percig csak álltunk és hagytuk, hogy az emlékek átjárjanak.
Bár az emlékeim emberiek voltak és homályosabbak, teljesen átjárták az elmémet.
Egy széles ragyogómosolyt villantott felém, aztán nevetett. - A mögött a dupla ajtó mögött van
a szekrény. Figyelmeztetnem kell téged, hogy az nagyobb, mint a szoba.
Nem pillantottam az ajtókra. Nem volt a világban semmi más, csak ő, megint - a karjai, amik
körülöttem voltak, az üde lehelete az arcomon, az ajkai csak egy centire az enyémektől - és
nem volt semmi, ami most megzavarhatna engem, újszülött vámpír vagy nem.
- Azt fogjuk mondani Alice-nek, hogy azonnal a ruhákra vetettem magam – suttogtam,
miközben a hajába túrtam és az arcát közelebb húztam magamhoz. - El fogjuk neki
mondani, hogy órákon át próbálgattam a ruhákat. – Hazudni fogunk!
Egy pillanat alatt ő is hangulatba került, vagy talán már előtte is ott volt, csak éppen
megpróbálta hagyni nekem, hogy jól megnézhessem az ajándékomat, egy úriemberhez
mentem feleségül. Az arcomat hirtelen az övéhez húzta, hevesen, és egy halk nyögés jött fel a
torkából. A hang megint végigfutatott rajtam egy elektromos áramot, mintha egy őrjöngés
közeledne, nem tudtam elég gyorsan, elég közel lenni hozzá.
Hallottam a ruhákat szakadni a kezeink alatt, az én ruhámnak már úgyis mindegy volt. Nos,
az övének pedig túl késő. Kegyetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni a nagy fehér ágyat, de mi
éppen nem szándékoztunk akkora távolságot sem megtenni.”
 Novellák
23

Fogaim közé haraptam alsóajkát, közben ő szorosan ölelte meztelen hátamat. Falánkul,
fenevad szenvedéllyel csókolta a számat, nyelvemet, szempillámat, mindent; kezünk ölelt,
fojtott, simogatott. Különös tűzijáték képződött a bőrünkön, kékezüst és jéglila szikrák
pattogtak összefonódott testünkön. Szinte meg sem hallottam a sercenést, minden sejtemet a
vágy uralta.

Finoman meglöktem, mire elterültünk a puha, bolyhos homokszínű szőnyegen. De hagytam,

hogy ő kerüljön felülre. Ajkát végighúzta az állam vonalától egészen a fülemig, halkan
felnyögtem, mire elmosolyodott.

Kezét végighúzta a combomon, egészen fel a hasamig, majd még egyszer megismételte ezt. A
vénáimban vér helyett az elektromosság száguldott, s szinte izzottam, ezt ő is tudta, még is
játszott még.

Apró, finom csókokat lehelt a vállam vonalára.

- Szórakozol? – nyögtem, miközben beleharaptam a nyakába. Morgásába beleremegett

a teste, amit én is éreztem, olyan közel húztam magamhoz.

Nem válaszolt, és én beleuntam. Vállánál fogva átfordítottam, hevesen megcsókoltam,

kezemet végighúztam az oldalán, s a hasán. Megemelte erős, biztos kezével a csípőm, s most
már tényleg magához húzott. Az apróbb szikrák, amik eddig pattogtak a bőrünkön, vágy lágy
hullámai, semmi volt azután, miután a lüktetés megszűnt a testemben. Semmi más nem volt
már, csak a vad élvezet. Egyszerre nyögtünk bele csókunkba, de nem kellett abbahagynunk,
nem volt szükségem levegőre, csak az ő leheletére, édes, mámorító ízére, min mit sem
változtatott az, hogy vámpír lettem. Sőt, most éreztem, láttam, hallottam csak igazán.

Hiába volt közel, még közelebb akartam tudni, érezni minden porcikámban, miközben a kéj
hullámokban végigsöpört rajtam, megállva a gyomromban, s ott bizseregve tovább.

Minden apró morgása, nyögése tovább borzolta az idegeimet, s nem éreztem az éjszakát elég
hosszúnak, elég lassúnak ahhoz, hogy mindent megadjak neki, amit én kapok tőle.

S bár, egyenlőhőségen voltunk, nem éreztem így hidegnek, mint régen, de most keze, ahogy
mellemet, vállamat érintette még is tűzforró volt, égetett.

Edward az arcom minden milliméterét gondosan végigcsókolta, melybe beleremegtem.

- Gyönyörű vagy – susogta szenvedélyesen a fülembe, orrát végighúzva a nyakamon.

Most a nyakamat kényeztette, én pedig erősen, zihálva fűztem ujjaimat selymes hajába,
lágycsókot lehelve fülcimpájára. Izmos mellkasát simítottam végig, egyik mellbimbójára
csókot lehelve, mire felsóhajtott, én pedig rámosolyogtam. Egyik tenyerébe vette keblemet,
finoman megnyomta, mire én erősen beharaptam az alsóajkam, s ezt ő is látta. Apró puszit
lehelt rá, mire én felnyögtem, és megmozdultam, mire egy újabb erős, forrólöket terjedt szét
az ujjperceimből kiindulva, egészen a hasamig, amelyre most ő érintette a tenyerét, s
végigrajzolta köldökömet, nyelvével pedig a fültövemet kényeztette. Nedves érintésébe
egészen beleremegtem, összefonódott testünk erre ismét megmozdult. A színek ekkor pedig
még varázslatosabbnak tűntek, lehunyt szemem előtt a tűz most nem kellemetlen formában
élt, hanem mint a vágy, öröm és a kéj egyben. Valami újat éreztem, amit még emberként sem.
 Novellák
24

Az érzelmek annyira erősek voltak, minden olyan valóságos, de szép. Elszégyelltem magam,
hogy ez idáig miattam mennyire vissza kellett magát fognia, s meglepett ez az önuralma,
hiszen én nem lennék rá képes. Én akartam őt vadul, gyorsan. De nem vagyok önző annyira,
akartam, hogy ezt ő is érezze, ezért átfordítottam úgy, hogy most ismét én legyek fölül.

Kicsit felhajoltam, szememet mélyen az ő izzó, elködösödött pupilláiba fúrtam, miközben én

is szinte kábán, önkívületi állapotban végigsimítottam kezem a mellkasán, csípőmet közben
lágyan ringatva. Érintésemtől megremegett, és én élvezettel figyeltem ezt. Tetszett az
állatnak, ami a fejemben uralkodott, hogy most én vezetek, hogy nálam van a hatalom.
Nyelvemet végighúztam azokon a pontokon, ahol eddig az ujjaim tüsténkedtek, és ő
felmorgott.

Egy pillanatra elhallgatott, a szoba ismét fordult velem, és én a hátamon feküdtem, karjaim
magam mellett feküdtek, Edward lihegve figyelt engem, kezét a csípőmön hagyva.

- Szeretlek – mondta végül, a szavak –láttam rajta- eddig is a nyelvén pihentek. – Olyan
fantasztikusan gyönyörű vagy – simította kezét végig az arcom vonalán, a
homlokomtól kiindulva, végig az államig. Fejemet selymes, puha tenyerére hajtottam,
és mosolyogva lehunytam a szemem.
- Én is szeretlek – válaszoltam. Majd elvigyorodtam. – Te tényleg eladtad a lelked –
nevettem a végén, melybe beleremegett a testünk.
- Tessék?
- Az ördögnek – folytattam. – Engem soha nem tudsz ezután lerázni magadról. A
nyakadon maradok, örökké – hangsúlyoztam, izmos karját simogatva.
- Már megint tévedsz, szerelmem. Te nem teher vagy, hanem jutalom! – csókolt meg,
én pedig belemosolyogtam, kedves szavai simogatták „lelkem”.
- A szórakozásodra lettem megteremtve – nyújtottam ki önkéntelenül a karomat,
szavaim lázasan égtek a levegőben.
- Tudod te mibe keveredtél? – kérdezte, közben az orrával végigsimította a vállamat.
- Azt nem. Viszont azt igen, hogy kibe… hm… - vigyorogtam rá, mire újra lecsapott az
ajkamra, és úgy éreztem a beszélgetésünk ez által még jó néhány órára befejeződött.

„Elmagyarázta, milyen csókolózni azzal, akit az ember szeret. Azt mondta, megszűnik az
ember körül a világ. Nem látunk, nem hallunk, nem lélegzünk, nem gondolkodunk, nem
emlékszünk, csak szerettünk.” – Alice Katherine Applegate
 Novellák
25

Alapötlet: Charlie, miután Edward elhagyja Bellát, elkezd kutatni a Cullen család után, mivel
mégiscsak rendőr.

RITÁNAK SZERETNÉK BÉKÉS ÉS BOLDOG ÜNNEPEKET KÍVÁNNI EZZEL AZ APRÓ AJÁNDÉKKAL!

New Moon novella

Egy rendőr naplója

Charlie Swan szemszöge

- Bella, ma később jövök! – nyomtam egy puszit a homlokára.

Nem reagált, arcán nem jelent meg a halvány pír, szeme nem csillant fel. Mint egy zsák, állt,
szemét lehunyta, mintha valami rossztól menekülne el. Nem felelt, csak bólintott, ajkán egy
mosolynak szánt grimasz jelent meg, s így látni őt csak tovább ösztönzött tervemben.

A cirkálóval hajtottam a városban, érdekes mód mindenki a megengedetnél lassabban hajtott,

vánszorogtak előttem, mint a csigák.

Megráztam a fejem, majd újra, egyre hevesebben. A düh mardosta az arcomat, és a levegőt is
nehezebben vettem. Úgy éreztem, pontban egy hónapja, a lányom meghalt, a lelke legalább
is. Csokoládébarna írisze nem ragyogta már túl a csillagokat, szeme alatt feltűnő, lila karikák
húzódtak meg, mintha hónapok óta nem aludt volna. Egy hónapja éjjelente úgy sikoltozik,
mintha nyúznák, nem beszél a fájdalmáról, csak játssza ezt a „normális - vagyok - szerepet”.

- Rendőr vagyok, az Istenit! – csaptam mérgemben a kormányra, mire a duda

benyomódott, és hangosan felsipított, megrázva az út csöndjét a jó öreg erdő mellett.

Nem figyeltem, nem zavartak a kíváncsi tekintetek, csak bámultam ki az ablakon, mintha mi
sem történt volna, és hallgattam az eső megnyugtató szemerkélését.

Hogy gondolhatja, Bella, hogy rendőr létemre nem látok át rajta? Miért akar becsapni? Miféle
ördög bánthatja meg ennyire a kislányomat? Milyen féreg bánhat el vele ilyen kíméletlenül,
magára hagyva őt az erdőben? Ember az ilyen egyáltalán?

Gondolatim egyre sötétebbek, borúsabbak lettek, és semmi másra nem vágytam már, csak
arra, hogy kitekerjem a nyakát, Edwardnak.

A terv kezdett kirajzolódni a fejemben. Az eső már nem csak csendben kopogott az ablakon,
hanem függönyszerűen dörömbölt, mikor behajtottam a rozoga, fehérre mázolt kapitányságra.
Will, az új tiszt az eresz alatt állt, és dohányzott, ajkát csücsörítve fújta ki a szmogot, majd
szippantott jóízűen a cigarettájából.

- Hello, Charlie! – intett felém, miközben elnyomta a csikket.

 Novellák
26

A kapucnimat a fejemre húztam, hogy megvédjem magam az esőtől, abban a jó tíz méterben,
ameddig odaérek mellé, a műanyag pavilon alá.

- Szia! – ütögettem meg a vállát. – Ma egy fontosabb ügyön kell dolgoznom…, ezért át
tudnád venni a Paulféle-problémát? – kérdeztem.
- Hogyne, de megtudhatom mi az a fontos ügy? – kérdezte, miközben újra rágyújtott,
engem is megkínálva, miközben én megráztam a fejem elutasításképpen.
- Magánügy – zártam le részemről az ügyet.

Will megvonta a vállát, és hangosan kifújta a dohányt. Kinyitottam a bejáratot, amely

hangosan nyikorgott, miközben beléptem a hajópadlóra.

Bent kellemesen száraz és meleg volt, így levettem magamról vizes esőkabátomat, és a
cipőmet is átcseréltem egy bent tartottra, ha esetleg az átázna.

Csináltam gyorsan egy kávét, s mikor még gőzölgött, belekortyoltam, éreztem, hogy tüdőm
kicsit átmelegszik, de a lelkem még mindig sajgott. Ahányszor lehunytam a szemem, Bella
halott arca jelent meg előttem, ösztönözve a cselekvésre.

Leültem rozoga íróasztalom elé, a forgósszék kicsit csikorogott súlyom alatt, a bögrét pedig
egy méretes papírkupacra helyeztem el, másik kezemmel pedig a gépet kapcsoltam be. Az
hangosan búgni kezdett, előjött a szokásos üdvözlő szöveg, egyik kezemet a klaviatúrán
pihentettem, másikkal idegesen doboltam, mert az ócska gép csak nem töltött. Rendes
körülmények közt nem zavart, hogy alig tíz perc alatt hozott be valamit, most viszont
pattogtak az idegeim.

Ismét belekortyoltam meggondolás nélkül a kávéba, mire teljesen leégett a nyelvem.

- Szentségit, de meleg! – prüszköltem, miután nehezen lenyeltem.

Jó messzire ellöktem magamtól a poharat, s csak várakozva meredtem a képernyőre.

Nagy nehezen előugrott a kereső, én pedig a forksi iskolát kezdtem bepötyögni, a

billentyűkön még mindig nehezen találva a betűket.

Megnyomtam az enternek nevezett izét, mire az összes suhanc neve előugrott, és én

megkerestem a kiiratkozott diákok közül a legszörnyűbbet, név szerint: Edward Cullent.

Undorodva, de megnyitottam az adatlapját.

- Jó messziről jött ez a kölyök! – tűnődtem, az államat a kezemmel támasztottam meg,

közben beütöttem Edward előző, denali iskolájának telefonszámát.

Egy vékonyka női hang vette fel, én pedig elmondtam a szokásos monológomat, arról, hogy
ki is vagyok. A nő érdeklődve hallgatott.

- Egy diákjuk, jobban mondva, egy család költözött hozzánk, a kilencedik évfolyam
második felétől, az elsőben még az önök iskolájába jártak. Most 10.-ben ismét
elmentek, családi okok miatt, és érdeklődnék, hogy az önök iskoláját választották-e
ismét? – kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy érti, mit akarok.
- Utánanézhetek, de előbb, kérem, mondjon egy nevet.
 Novellák
27

- Ó, bocsánat – csaptam némán az arcomra. – Edward Anthony Cullen.

- Hm… - mondta szórakozottan a nő. – Biztos, hogy 9. évfolyamba járt? – kérdezte.
- Igen – vágtam rá. Hogyne, hiszen a lányom osztálytársa volt!
- Nálunk tavalyelőtt érettségizett jelesre. Kétlem, hogy mi egy személyről beszélünk.
- Hogy nézett ki?!
- Nehéz lenne elfelejteni – vihogott idétlenül. – Bronzos haj, sápadt bőr, aranyszem, de
– köszörülte meg a torkát – biztosan fontos ez a nyomozás szempontjából? – kérdezte.
- Igen – hazudtam, hangom alig volt több suttogásnál. – De biztos keverem valakivel…
esetleg megmondaná, hogy az ön Edwardjuk hová járt előzőleg iskolába? – biztattam.
- Védelem élvezi a diákok adatait, sajnálom.
- Rendőr vagyok! – mondtam erélyesen. – Fontos lehet a nyomozás szempontjából,
hiszen, hátha… őőő… testvérek…

A nő hangosan felsóhajtott.

- London… - és én bőszen jegyzeteltem a telefonszámot és az iskola nevét.

- Köszönöm, viszhall! - vágtam le a telefont.

Egy hét telt el morbid nyomozgatásom után. Fáradtan csuktam le szemem. Szemhéjam
leragadt volna, elmém boldog öntudatlanság mögé menekült volna…

Hangos dudálás rázott meg. A szívemhez kaptam, nehézkesen pislákolni kezdtem, agyam
nem fogta a dolgokat. Buta, hanyag mód volán mögé ültem. De nem tudok aludni, nem tudok
nyugodtan pihenni addig, ameddig kérdőre nem vonom őket. Az igazat akarom! (Edward
kiosztása a háttérbeszorult, de kétségkívül lakolni fog.)

Napok óta alig aludtam. Az információk zsongtak fülemben. A természetfeletti piszkálta

agyamat, miközben a realitás a földre húzott volna. De nem találtam épp’ magyarázatot arra,
hogyan érettségizhet egy ember hatszor? Átküldték a tablóképeket a kölykökről. Ők voltak.
Még egy ikertestvér sem hasonlítana ennyire.

Mintha (hatszor nyolc) 48 éve egy kicsit sem öregedtek volna. És kitudja még hány iskolába
jártak?! Nem mertem… már nem volt lélekjelenlétem tovább ásni.

Egyik denali kollegám árulta el (az összes környező települést, várost hívtam éjjel-nappal,
hátha valaki tud valamit), hogy új diákok költöztek nemrég oda. Leírás: sápadt bőr, csendes
természet. Öt fiatal, két szülő, az apuka doktor.

Minden stimmel.

Szívem hangosabban, rendezetlenebbül kalapált a mellkasomban, mikor az eső lassan hóra

váltott. Kezdtem kicsit izzadni, nehézkesen vettem a levegőt. Ez a dolog már nem tartozik a
hatáskörömbe. Nekem mindig racionalistának kellett lenni. Erre pedig nem volt épszerű
magyarázatom. Sőt. Semmim nem volt.

Üdvözöljük Denali-ban!

- állt a táblán, s én tudtam, nincs visszaút. Pedig szégyenszemre, kicsit – magamnak is alig
vallottam be – féltem. Féltem a választól. Nem akartam tudni… de mégis. Hajtott a rossz
kíváncsiság.
 Novellák
28

- Joe! – szóltam bele az adóvevőbe, bekapcsolás után, mire az hangosan szercsegni,

sisteregni kezdett, mint mikor egy rádiósávon nincs sugarazás.
- Igen? – köhögött. Nagyon rossz volt a vétel, alig hallottam valamit.
- Lediktálnád a Cullen család pontos címét, lassan? – kiáltottam bele.
- Mi? – kérdezte. Kezdett megsüketíteni a zaj.
- Cullenék címe! – tagoltam lassan.

Alice Cullen szemszöge

- Nincs idő. Fél órán belül ideér! – susogtam.

Edward a tarkóját fogta, mint akit szörnyű migrén kínoz. Esdekelően néztem rá.

- Miért nem láttál… előbb? – sziszegte.

Ennyit a sajnálatból – tettem csípőre a kezem.

- Idefigyelj, Edward Cullen! – fojtottam férjembe a szót. – Véletlenül nem te

blokkoltattad a képességem? Szóval ne rinyálj nekem, hogy „miért nem látok”, mert
akkor a válaszom a következő lesz: miattad! És ezt ugye nem akarjuk, szóval maradj
csendben, és viseld tetteid következményét – világosítottam fel szóban.

Ne akard, hogy gondolatban is kioktassalak! – figyelmeztettem.

- Mennyit tud, Alice? – kérdezte Carlisle.

- Nem tudom, csak azt tudom, hogy jön és számon kér. Évkönyvfotókat lóbál idegesen.
- Ó, bazd meg! – csapott a homlokára Emmett.
- Beszélj tisztességesen! – dörrent rá Esme.
- Ennyit az álcánkról. Szuper. Cirkuszi bohócok lehetünk, vagy ki is nyírhatjuk. Én a
másodikra szavazok.
- Rosalie, ő Bella apja! – morogta Edward.
- Pontosan, és nem hiszem, hogy pont Charlie beszélne.

Ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne gondolj rá – ráncoltam a homlokomat.

Nem akartam, hogy Edward, Charlie második lépését is lássa.

- Idegesítő vagy – jegyezte meg Edward.

Szeme olyan kis fénytelen volt, arca, ironikus módon sápadt. De komolyan. Akár falfestéknek
is beállhatna.

Vadásznod kéne – nógattam.

Bólintott, közben megvonta a vállát.

Van még pontosan huszonhat és fél perced. Ugye te sem szeretnéd Bella apukáját vacsinak
használni?

Megrázta a fejét, de nem mozdult.

 Novellák
29

Huszonhat perced van – tájékoztattam. - Már csak huszonöt és negyvenkilenc-másodperced.

Összeszorította állkapcsát, majd elviharzott. Elégedetten néztem távolodó alakja felé, amit a
szállingózó hó homályosított el.

- Mit csináltál vele, Alice? – ölelte át derekamat Jasper.

Megvontam a vállam, a vigyor az arcomon ül.

- És… mihez kezdünk akkor Charlie-val? – kérdezte Esme. Hangja, mint a frissen
roppantott jég volt, a rémülettől.
- Milyen nap van ma? – kérdeztem. Nem mintha ez egy nem nyilvánvaló tény lenne.
- December 25 – mondta Emmett.
- Na! Karácsony! – világosítottam fel a tudatlan bagázst. – Az angyalok, s Isten ideje.
Reménykedjünk mi is a karácsonyi csodában.
- Összezavarsz, Allie!
- Téged nem nehéz, Emmett – forgattam meg a szemem.

Charlie szemszöge

Kezem izzadni kezdett, mikor ráfordultam a földes, fagyott útra. Félszemmel a faxolt képekre
pillantottam, és megráztam a fejem. Képtelenség. Teljes őrültség.

Bella úgy tudja, hogy elutaztam egy nyomozási ügy miatt. Tulajdonképpen nem hazudtam
neki, de bűntudatom van, hogy egyedül tölti a karácsonyt. Mit csinálhat most?

De gondolatimat rögtön elfeledtette, mikor megláttam a kivilágított házat, s előtte…

Cullenéket. Nyeltem egyet, az arcom égett. Mintha tudták volna, hogy jövők…

Ott volt mindenki… a szemem káprázott kicsit szépségük miatt. Arcuk rezzenéstelen volt,
akár a szobroknak.

Erőt vettem magamon, majd kiszálltam a kocsiból, s ekkor a szobrok megelevenedtek.

A hó szállingózott, kint hidegebb volt, mikor kiszálltam nagykabátban. Kirázott a hideg,

ahogy végignéztem rajtuk. Csak pulcsit viseltek, pedig volt vagy mínusz tíz fok. Nem
normális.

- Charlie! – szólított meg Carlisle.

Becsaptam a kocsiajtót.

- Minek köszönhetjük a látogatásodat? – kérdezte „meglepetten”.

Leporoltam a havat a vállamról. Ne színlelj, tudom, hogy tudtátok, hogy jövök!

Aztán arra a kis suhancra néztem, s eszembe jutott Bella. Kedvem lett volna megölni,
helyben. Eszembe juttatta lányom élőhalott arcát, fogyott testét.

Mintha megborzongott volna velem együtt, de ez lehetetlen. Nem láthatja, mit gondolok.
 Novellák
30

Kifújtam a levegőt, azt várták, hogy megszólaljak. Kerestem a megfelelő szavakat, de a

legtöbb, ami eszembe jutott, nem lett volna túl illendő.

- Tudom, Charlie. Megérdemelném – suttogta Edward.

Megvillant a szemem, miközben semmi ésszerű magyarázatot nem találtam arra. Hogy képes
a gondolataimra válaszolni?

- Szerintem ezt beszéljük meg bent - biccentett Carlisle, s nyomatékosan fiára nézett.
- Igen, legjobb lesz – szólaltam meg végre. Hangom rekedtes volt.

Beinvitáltak. A nagydarab, azt hiszem Emmett, elment barátnőjével, a szőkével. Alice is

követte példájukat Jasperrel, így négyesben maradtunk a méretes nappaliban.

- Hozhatok egy kis teát, Charlie? Biztos átfagytál a hosszú út alatt! – mosolygott
melegen Esme.
- Igen, köszönöm.
- Azt hiszem, lesz mit megbeszélnünk, tehát Edward megbocsájtanál?
- Persze – rázta meg a fejét, majd kisétált a helyiségből.
- Talán, üljünk le – javasolta Carlisle, majd a kanapéhoz kísért.
- Bella miatt jöttem – mondtam, miközben helyet foglaltam. Na, meg, hogy kiosszam a
jó édes fiadat, hogy ott merte hagyni őt az erdőben!
- Gondoltam – bólintott. – Mesélj, hogy van?
- Szörnyen. Napról napra gyengébbnek látom, élettelenebbnek. Olyan kis sápadt…
Igazából nem panaszkodhatnék rá, mert jól tanul. Mindent megcsinál otthon, mint
azelőtt. De ezzel csak be akar csapni.
- Hogy érted? – ráncolta a homlokát.
- Nem barátkozik, nem hallgat zenét, nem néz TV-t… nem hajlandó semmi olyat
csinálni, ami valóban bizonyítaná, hogy igazából él. Olyan tehetetlennek éreztem
magam otthon… Nézni, ahogy napról-napra pusztítja önmagát. Soha nem sírt. Soha
nem mondta, hogy bántja… csak a szemén látom, azzal, hogy elveszett belőle a fény.
Komolyan félek, hogy el fogom veszíteni… - suttogtam, közben hevesen megráztam a
fejem.
- Igen, nos, elbeszélésed közben erős dejavu érzésem volt.
- Mert?

Kifújta Carlisle a levegőt.

- Nos, Charlie – mosolygott rám. – Gondolom, rájöttél arra nyomozásod során, hogy
velünk nincs minden rendben, nem igaz?

Tudtam, hogy tudja…

Megborzongtam.

- Nem akarom tudni. Nem akarom tudni a véres részleteket – itt Carlisle felkuncogott,
mintha valami jó viccet hallott volna. – Gondolkodtam. Igaz, kíváncsi vagyok…, de
nekem ez sok.
- Igen, valószínűleg megtörné az igazság minden eddigi hitedet.
 Novellák
31

- Arra rájöttem, hogy ti… nem igazán öregedtek.

- Ez köztünk marad, ugye? – fúrta szemét az enyémbe. Hipnotikus volt.
- Megbízhattok bennem, de a fiad… - vicsorogtam. Valami igazán csúnyát szerettem
volna mondani, de belém fojtotta a szót.
- Ne bántsd Edwardot. Igen, valóban hibázott. De ha tudnád az egész történetet,
megértenéd, sőt megmerem kockáztatni, te is így döntöttél volna. De Charlie, tudnod
kell azt is, nem csak a lányod szenvedett a szörnyű hazugsága miatt…, hanem ő is.
- Lemaradtam – vontam össze szemöldököm.
- Edward szereti Bellát – jelent meg Esme kezében egy csészegőzölgő teával. – Ezért
kellett elmennünk. Hogy megvédjük őt a mi kis világunktól…
- Tehát Bella tudja a titkot? – esett le az állam.
- Igen, tudja. És Edward csak óvni akarta, hogy lehessen egy boldog, normális, emberi
élete… ami vele nem lehetne.
- De Bella nem javul… mintha nem elhagyták volna, hanem meghalt volna valaki-e –
dadogtam.

Felsóhajtottak.

- Igen… - mélázott Carlisle. – Ez így nem lesz jó.

- Egyikkőjüknek sem – bólogatott Esme.

Alice lefutott szélsebesen a lépcsőn, kecsesen, mintha táncolna. Egyszer sem botlott meg.

- Összecsomagoltam a legszükségesebbeket! – mondta izgatottan.

- Miről van szó? – ismét lemaradtam.
- Charlie! Visszamegyünk! – darálta Alice.
- Edward… is…? – hiába lett volna ésszerű megoldás, sehogy sem tetszett a gondolat.
Ha megint megbántja…?
- Soha többé nem teszem! – jelent meg húga mellett.

Már megint a gondolataimra válaszol ez a kölyök… - ráncoltam a homlokom, de nem

szóltam semmit.

Bella szemszöge

Néztem, ahogy a nap lassan lekúszik, s eltűnik a fák lombjai közt. Felsóhajtottam, közben
kivettem a sültet a tűzhelyből. Egészen jó illata volt. Megtöröltem a homlokomat, a
konyhában nagyon meleg volt. Apunak hamarosan itthon kell lennie – tűnődtem, közben
megremegett az alsóajkam.

Rossz érzés volt bennem. Valahogy semmi kedvem nem volt ünnepelni. Nem akartam
nézni a fényeket, amik a szomszédink ablakából szűrődtek be. Nem akartam látni a
gyönyörű, feldíszített fát, amit annyira szerettem.

Megmarkoltam szorosan a kést. A kezem a meleg ellenére jéghideg volt, kicsit reszketett.
Pont belevágtam volna a húsba, hogy felszeleteljem, kattant a zár, én pedig a hang
irányába fordultam.
 Novellák
32

- Szia, apu! – köszöntöttem.

- Szia, Bells! – mondta izgatottan.
- Elkészült a kaja, úgyhogy időben jöttél – erőltettem mosolyt az arcomra. – A
kedvencedet csináltam – tettem hozzá.

Legyintett, én pedig visszafordultam a húshoz.

- Bella, figyelnél rám egy kicsit?

- Hm? – kérdeztem, majd sóhaj kíséretében ránéztem.
- Hoztam neked valamit!
- Apu… megbeszéltük, hogy nincs ajándék? Miért csinálod ezt?!
- Sh, Bella… ennek azt hiszem, örülni fogsz – tárta ki az ajtót.

A kés kicsúszott a kezemből, hangosan koppant a padlón.

Nem kaptam levegőt. Nem hiszem el…

Charlie szemszöge

- El fog ájulni – suttogtam Alice-nek.

A kicsi lány megrázta a fejét.

- Nem fog… BELLA! – csilingelte.

- Alice?! – lehelte.
- Menj már oda hozzá, fafej – utasította Edwardot.
- Ti… itt…? – rázta a fejét, közben lehajolt a késért. Egész testében remegett, alig bírta
megfogni az eszközt.

Edward lassan odasétált hozzá, és segített neki.

- Szerintem hagyjuk őket… - susogta Alice. – Szent ünnep van, gyere, gyújtsunk
gyertyákat, addig hadd beszéljenek.

Bella, mintha gyönyörű csodát látna, elmosolyodott, engem pedig melegség töltött el.

A szívem dagadni kezdett, közben Alice átölelt, hirtelen.

- Boldog karácsonyt, Charlie!

- Neked is – öleltem vissza tétován.

A nappaliból őket lestem. Bella szája alig mozgott, Edward duruzsolt valamit. Mintha
győzködni próbálná.

- Ó, hagyd már őket! – rántott vissza Alice. – Most már minden rendben lesz, higgy
nekem! Hamarosan megjönnek Esme-ek. Áthívtam őket, ugye nem baj?
- Nem…
- És köszönöm neked! Nem tudom, mi lenne, most nélküled! – mondta forró hálával,
miközben megnyújtotta a szobában az utolsó mécsest
 Novellák
33

Ez saját novella, az én karácsonyi ajándékom, a szomorúbb fajtából, de azért remélem

tetszetős…

BOLDOG KARÁCSONYT ÉS BÉKÉS ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDEN IDETÉVEDT ANGYALNAK!

New Moon novella – másképp

Csodák ideje
„Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és az örök fájdalom.”

B -
eletéptem hajamba, ujjaim pedig összefagyott, gubancos tincseimbe akadtak.
Felüvöltöttem, az erős, hűvös, téli szél elnyelte a hangomat, így feleslegesen
ordítoztam éjszaka, az erdő közepén.

Tűnj el! – sikoltottam. – Menj már! – csaptam felé.

De nem mozdult. Arcomat eláztatták a könnyek, hatalmas, forró cseppekben gördültek végig
szemem sarkától, egészen az államig. A kellemes, meleg érzés nem tartott tovább egy
pillanatnál. A szél ismét az arcomba csapott, szinte odafagyasztva a nedves, sós könnyeket.

A hó is szakadatlanul hullott, itt a tenyérnyi, tökéletesen kerek réten már nem védtek a
tűlevelek, a fehér bolyhok lassan ellepték átázott ruháimat.

- Mit akarsz még tőlem? – üvöltöttem felé, a gerincemet egy újabb hidegrázás szánkázta
át. – Megígérted! Megígérted, hogy békén hagysz! – bőgtem.

Angyalarca semmi érzelmet nem árult el. Csak nézett rám élettelenül, mintha nem is hallaná,
amit kérek tőle.

Üres szemeitől kirázott a hideg.

- Miért teszed ezt velem? – fogtam meg remegő, kipirosodott kezeimmel az arcomat.

Az üresség, amelyet belül éreztem, vadul döngette a kapukat. Sikoltott.

- Legalább mondj valamit! – fogtam át térdeimet, és már egész testemben vacogtam.

Mindenem csurom víz volt.

- Kérlek – suttogtam. – Kérlek, legalább beszélj hozzám! – a hangom a végére

elcsuklott.

De csak állt az erdőszélénél, engem bámult, de mintha, nem is látna. Csak átnézne rajtam, és
ez megőrjített.

Annyira belefáradtam ebbe. Olyan fáradtnak éreztem magam, ahogy ültem a fagyott fűben,
remegve.
 Novellák
34

Lénye, lénye itt lebegett. De a csend. A csend megölt.

- Miért nem hagysz egyedül? – ordítottam ismét felé.

A könnyek finoman áztatták az arcomat, miközben a fogaim újra-újra összekoccantak.

A sebek erősen lüktettek a szívemben, minden egyes új dobogásnál egyre nagyobbra tágítva
az űrt. Mintha lassan, apránként véreznék el. Olyan valódi a fájdalom.

Ekkor vettem észre, hogy a kis sziget eltűnt. A megnyugtató rétecske nem volt többé
körülöttem. Hajam vadul lobogott a szélben, miközben én – nyomomban a kísértettel – egyre
csak a szikla pereméhez közeledtem. Úgy éreztem magam, mint egy megszállott.

A cipőmet már nem viseltem, lábfejem vörös és libabőrös volt, minden egyes megtett lépés
olyan fájdalmat okozott, mintha törött üvegeken sétálnék.

Ismét előreléptem egyet, a talpamba futott a vér. A szikla peremén álltam.

Már nem született mese abból, hogy hidegen állt mellettem beteg elmémben. Már nem az
örömet jelentette, hanem a múlt fájdalmát. De nem ment el, nem engedett engem se. Tudom,
belegondolni is szörnyű, de az én hibám, mert nem engedtem. Kézzel, lábbal, foggal,
körömmel kapaszkodtam emléke után, s az eszemmel fizettem egy néma szellemért cserébe.

- Oh – fújtam ki a levegőt. – Tudod, ha valaki egy éve azt mondja, hogy mostanra
messze leszel, felállok és lecsapom. Mert hittem neked. Hittem, mikor azt mondtad,
örökkön-örökké.

Késő este volt, és én nem alszom. Lehunytam a szemem – a szél, csendesen, halkan fújt az
arcomba – és én láttam, ahogy eltűnik. Már a lélegzés sem megy rendesen. Nem megy a
felejtés, minden csók még az ajkamon ég és fűt. Mintha a szívem még nem tört volna meg,
csak némán haldokolna. És most bár igazából láthatnám, bár mellettem feküdne, és bár elég
lennék önmagamban. De csak egy ember vagyok, emberi mulasztásokkal, emberi élettel.

„Te nem vagy jó nekem, Bella”

- Ez a megváltás ideje, tudom – suttogtam a bábnak. – Talán a csodák ideje, talán

megnyugodhatunk. Már minden, amit csak mondani szeretnék neked – beszéltem a
szellemhez -, hogy szeretlek, és nem félek… - vártam. – Hallasz engem? – kérdeztem,
majd megráztam a fejem. Ugyanolyan élettelenül bámult rám, mint egy órával ezelőtt.
Mintha a fát látná, ami mögöttem van, és nem engem.

Karomat szorosan összefontam a mellem alatt, és végleg, visszavonhatatlanul előreugrottam,

átszelve a ködöt, végső lélegzetemet visszatartva.

Csak zuhantam előre, szorosan összezárt szemekkel. Már megnyugodtam. Mint amikor
kihívnak váratlanul felelni, és te nem készültél. Mégis, mikor megkapod a jegyed – legyen
elégtelen vagy akár ötös -, megnyugszol. Szíved visszaáll a normális ütembe, mert tudod,
minden megy tovább, a körforgás nem áll le, nélküled vagy veled. A jegyeddel vagy nélküle.
Soha nem lesz vége semminek.
 Novellák
35

Én most már nyugodt voltam, a szívem rendes tempóban vert tovább, csak a lélegzetvétel fájt
még, de már nem sokáig. Tudtam, itt a vége és én nyugodt lehetek, hiszen a halál gondolata
nem fáj, az élet sokkal nehezebb. Az pedig csak békés és kellemesen csendes, egyedül.

Ne ordíts… - figyelmeztettem magam kelletlenül gondolatban.

A becsapódás kínzó, a víz fagyosabb volt, mint a hőmérséklet és nem tudtam, hogyan estem.
Nem tudtam magam behatárolni, akár egy lavina is elsodorhatott volna. Már hiába
kapálóztam ösztönösen, nem találtam a kiutat, ezért csak leengedtem a kezem és lebegtem,
mikor egy hatalmas löketet éreztem, az egyik tüzes, vad hullám magával vitt és egyenesen a
sziklához csapta az egész testemet. Nem lassan történt, semmi sem volt késleltetve, mint a
filmekben. Oly’ gyorsan játszódott le az agyamban minden. Tudtam, mit tettem.
Öngyilkosság, így nevezik, pedig semmi köze a gyilkossághoz, én csak tudom. Nincs
olthatatlan vérszomj, csak a halál van. A remény halála. Az öntudatlanság hirtelen jött, csak
az éles, bódító fájdalmat éreztem, majd semmit, csak békét.

Fejemet a sírkőnek támasztottam, miközben az esőcseppek hangosan kopogtak fekete

csuklyámon.

A tájat komor, szinte áthatolhatatlan köd fedte el, a szél a halál bűzét fújta az orromba. Három
hónap telt el, és én eddig képtelen voltam idejönni. Képtelen voltam szembenézni azzal, amit
tettem. Alice látomása minden nap, minden percben újra és újra megjelent a szemem előtt,
akár egy lidérces álom.

Kezem a kőbevésett gyönyörűnéven szánkázott, minden szó a torkomon akadt, a szél süvített
a fülembe.

Fulladtam. Vámpír létemre nem kaptam levegőt, de a halál mámorító csodája nem járt ki
nekem.

Kezemet a sírkőre nyomtam. Látni akartam. Vissza akartam hozni. Soha-el-nem-menni. De

nem tettem meg, makacsul hittem, reméltem, hogy továbblépett. Már a lélegzés sem megy
normálisan. Életben tartott eddig az a kósza gondolat, hogy jól van. Hogy él. Hiszen ezért
hagytam el! Ezért, hogy létezzen egy boldog, normális világban!

- Mit tettél? – suttogtam.

Miért? – kérdeztem magam, de olyan jól tudtam a választ. Mert feladtam. Mert
megbántottam, kíméletlenül. Elvettem tőle minden szépet, összetörtem gyenge önbecsülését.

A szemem porozni kezdett, a torkomban ismét szörnyű, lenyelhetetlen gombóc nőtt, ujjamat
még mindig a sírfeliraton futtattam végig, megállás nélkül, mintha ezzel feltámaszthatnám.
Mintha ezzel változna valami az égvilágon.

Isabella Marie Swan

1987 – 2005.
 Novellák
36

- Sajnálom – leheltem, ujjaim karmokká formálódva akarták letépni az arcbőrömet. –

Sajnálom – mondtam ismét, mintha ezzel bármit, bármit is változtatnék.

Szememet néma, porzó könnyek égették, tüdőmet a legelviselhetetlenebb tűz égette minden
levegővételnél, amik amúgy is nehezen mentek le a torkomon.

Mintha meghaltam volna. A táj elmosódottan, nehézkesen rajzolódott ki körülöttem. Az a

benyomásom támadt, mintha mindent egy pörgő könyv lapjain nézném. Minden késleltetve és
lökésszerűen megjelenő képekben ért el az agyamig: nem vagyok egyedül.

Fejemet felemeltem a kőről, ujjam abbahagyta a rajzolást. Aprót szippantottam a levegőből,

éreztem a nedves föld és a kő, porzós szagát. Megcsapta az orromat az eső, de egy illat kivált.
Gúnyosan elmosolyodtam, mennyire élvezheti most a helyzetet. Lassan megfordultam, testem
nehezen követte az agyam utasítását.

Ellenséges, szánalmas gondolatai a fejembe férkőztek.

- Nahát, téged is látni errefelé? – érdeklődött udvariasan.

- Victoria – mondtam ki a nevét, testemet minden elhagyott szó perzselte.
- Érdekes fordulat, nemde? Mekkora pazarlás, nem igaz? – vicsorogta, testét elárasztotta
a düh.

„Ezért halt meg James? Azért, hogy utána levesse magát egy szikláról a lány?!” – üvöltötte
eszméje.

- Valóban nem fair… - mentem bele játékába.

Nincs világ nélküle…

Felvonta szemöldökét, vörös lobonca sötétbarna, lelapult és elázott volt. Állatias testtartása
maradt, de nem akart támadni. Legalább is, még nem.

- Végignéztem – nevetett fel, kezem pedig automatikusan ökölbeszorult, szememet

lehunytam. – Élvezettel néztem, ahogy leugrik. Élveztem, látni, ahogy szenved! –
susogta, és közben Bella élőhalott arcát vetítette le.

Megmenthette volna… de csak nézte, ahogy Bella védtelenül leugrik.

- Én tudod mit élveztem? – suttogtam. – Látni, ahogy James-t széttépik a testvéreim.

Látni, ahogy nem tehet semmit ellenünk. Látni, ahogy körbeveszik, és ahogy küzdeni
próbál az életéért, de nem megy neki. Hallani az utolsó üvöltését.
- Hagyd… Abba! – fröcskölte, tartása merevedett.
- Védtelen volt. Utolsó leheletével, mielőtt szénné égett volna, a te nevedet motyogta.
- Megöllek! Meg foglak ölni! – csikorgatta fogát.

Csak tessék.

- Azt mondta szeret.

Lehunytam a szemem, a levegő marta a tüdőmet, testem még mindig nehéz volt, de érzékeim
még mindig élesek voltak. Hallottam, ahogy lelapul állatias, vad morgás kíséretében.
 Novellák
37

„Bella, nem akarom, hogy velem gyere” – jeges szemeimet arcára függesztettem, és szó
nélkül néztem, ahogy összeomlik.

„Te… nem akarsz... engem?” – suttogta. Mindig olyan jó volt abban, hogy tévesen vonja le a
következtetéseket. Most ez a hasznomra vált. Egy perc alatt sikerült összerombolnom a belém
fektetett bizalmát. Egy szó után elhitte, hogy nem szeretem. Ez jobban fájt, mint amennyire
gondoltam.

De az mind semmi volt a mostanihoz képest. Most, amikor lábam alatt fekszik sírja.

Botor módra hittem az emberi felejtésben. Hittem, hogy tovább lép. Tudtam, hogy eleinte
nehéz lesz… de ezt nem gondoltam.

De a remény fűtött. Talán… talán fent találkozhatok Vele. Elmondhatom Neki, hogy
hazudtam. Elmondhatom… és együtt lehetünk.

Ez a csodák ideje lehetne… csodák ideje, ha a mennyország, ahol az angyalom van, kinyitja
nekem a kapuját.

Bella Swan szemszöge

Jó helyen jártam. Minden tökéletes, boldog és fájdalommentes. Mindenki, bármerre néztem,

mosolygott. A Nap fényesen sütött, hogy a sugárzó arcok még ragyogóbbak legyenek. Nem
volt sem éjjel, sem nappal, tökéletes nyugalomban telt minden perc. Szavak nélkül
kommunikáltak, egy pillanat alatt a lelkébe láttak a másiknak, miközben a békés mosoly az
arcukon és a szemükben ült. Tökéletes, idilli hangulattal jellemezném az állapotom?
Megnyugvással? Békével?

Nem.

Égtem, szenvedtem, a Paradicsom számomra maga a pokol volt. A nyugalom, ami a lelkemet
támadta meg, frusztrált, a sok mosolytól sírnom kellett a nem létező könnyeimmel.

Kínlódtam, a lényem perzselt, mert láttam, mi folyik lent.

Mert láttam, mit tesz, és én sikítani akartam, hogy „ne!”

Mert hallottam, ahogy elmondja, hazudott.

Mert rájöttem, itt, hogy a Charlie-nak és Renee-nek okozott fájdalmam önző és felesleges tett
volt.

És mert a Szerelmem, most készült egy végzetes hibát elkövetni, miattam.

És legfőképpen, a megnyugvás azért nem talált rám, mert minden zsigeremben éreztem, amit
Ő. Mert nem engedett el. Mert fájt Neki.

Tekintetem elfordítottam a Föld felől, a hajamba téptem volna, ha megtehetném itt.

Ordítottam volna, ha ajkaimat szólásra nyithatnám. Sírnék a fájdalom miatt, ha szemem nem
lenne kiszáradva, néma, porzó könnyekkel megáldva.
 Novellák
38

Nem teheti – fuldokoltam a látottak miatt.

Harcolj! Küzdj! Ne hagyd magad! – könyörögtem bután, mintha ez számítana.

A gondolatok buzgón zsizsegtek a fejemben, én pedig szorosan összezárt szemekkel

küzdöttem a kaotikus állapot ellen.

Láz. Ezzel a szóval tudtam volna kifejezni, mit érzek, ha valaki kérdezte volna.

A helyzet egyre rosszabb lett. Rosszabb, mint három hónapja, mikor megtudta, mit tettem.
Rosszabb, mikor rászánta magát, hogy szembenézzen a helyzettel. Rosszabb, mikor meglátta
nyughelyem. Most sokkal rosszabb volt, mert féltem.

A félelem, mint egy lázas betegnél, szánkázott a hátamon, és fázni kezdtem, majd melegem
volt. Féltem, mi lesz, ha - és most valóban előjött a „ha” -… nem engedik be, mert vámpír.

KÜZDJ MÁR! Küzdj, Edward! TEDD MEG… értem… – gyenge, hófehér karjaim a fejemre
tapadtak, és szét akarták robbantani… mintha ez lehetséges lenne.

És a tűz, mely égetett, egyszer csak megszűnt. Teljes béke szállt a testemre, a láz, amilyen
gyorsan jött, ugyanolyan hirtelen tűnt is el. Kellemes nyugalom váltotta fel a fájdalmat, én
pedig meglepetten néztem körbe.

A mosolygós, harmonikus arcok üdvözöltek… már vártak rám.

Pillantásom – mások szemében látva – meglepett volt, lélegzetemet nyugodtnak éreztem, de

emellett tudni akartam, mi történt Vele. Mégsem voltam szomorú, kíváncsi sem, csak a
gondolataim cikáztak, de ez lényemet nem zavarta. Teljes harmóniában voltam.

Kivált a tömegből és én tudtam, hogy egy angyallal találkoztam. Már zavaros eszmém is
csatlakozott a testem kiegyensúlyozottságához.

Kinyújtottam apró kezem, és ő megfogta.

A halál mit sem változtatott szépségén, sőt. Most volt igazán gyönyörű, mert a szeme is
mosolygott. Mert láttam és éreztem a nyugalmát és a boldogságát.

Mintha Isten direkt nekem küldte volna az Angyalom, hogy kimentsen engem a pokolból.
Hiszen nekem Ő az Őrzőm, akit örökké, halál után is szeretek.

Elmosolyodott, lehunyta a szemét, és ajkát hajamhoz szorította, én pedig megfogtam kezét,

melyet már nem éreztem hidegnek. Egyensúlyban volt velem.

Kerestem a szavakat, mit „mondhatnék”, de a beszéd a torkomon akadt - a halál ebből a

szempontból elég béna dolog.

Megráztam a fejem, mire perzselő, zöld szemei kinyíltak.

Soha nem gondoltam volna, hogy lehet szebb, mint két aranyszín írisz. Ha tudtam volna,
mekkorát tévedtem – mosolyogtam rá.

Figyelmen kívül hagyta, amit üzentem.

 Novellák
39

Sajnálom – lehelte.

Leszek számodra az angyal, akire szükséged van. Az élet, amit magad után hagytál, csak most
kezdődik, velem. A mennyország rám nézett, s így szólt: Csak egy dolog teheti a lelket szebbé,
az pedig a szerelem – válaszoltam minden felmerülő aggályára.

Alice Cullen szemszöge

Bella szobájában kóboroltam nesztelenül, minden különösebb cél nélkül. Féltem visszamenni.
Hogy állhatnék Esme szeme elé? Hogy tudassam vele, hogy nemcsak a lányát, de a fiát is
elvesztette?

Elkéstem. – fogtam meg a fejem.

Hallgattam Charlie egyenletes lélegzetét a másik szobából, és azt kívántam ezen a holdfényes
éjszakán, bár én is édes álmok megnyugtató csöndjébe és békéjébe menekülhetnék.

Felsóhajtottam, kezemet végighúztam a tölgyfaasztalkán, majd leültem a mellette lévő székre.

Szemem fent akadt egy aprócska cetlin, ami eddig biztosan nem volt ott.

Kezembe vettem, majd széthajtottam.

„Mindenalkalommal, mikor egy fénysugár utat tör magának a fák sötétlombjai közt, tudd, jól
vagyunk, és mi sem felejtünk.”

„Félszárnyú angyalok vagyunk mindannyian; ezért csak akkor

tudunk repülni, ha a másikat átöleljük.”
Luciano De Crescenzo

Isabella Marie Swan

1987 – 2005.