BRODARICS ISTVÁN

IGAZ LEÍRÁS
A MAGYAROKNAK A TÖRÖKÖKKEL
MOHÁCSNÁL VÍVOTT
CSATÁJÁRÓL

Az előszót és a jegyzeteket írta

SZIGETHY GÁBOR
sorozatszerkesztő

Fordító
KARDOS TIBOR
© Magvető Könyvkiadó, 1983

ISBN 963 14 0026 3

ISSN 0230-2063
 1526. AUGUSZTUS 29
Szigethy Gábor előszava

Embertenger hömpölygött a Morava völgyében észak felé: 1526. április 23-án hatalmas
seregével megindult Magyarország ellen II. Szulejmán török szultán.
Négy hónappal később, 1526. augusztus 29-én, Keresztelő Szent János fejevételének napján
délután a mohácsi síkon másfél órányi hősi küzdelemben elvérzik Magyarország. A király halott,
halottak az országnagyok, lekaszabolt vitézek holttetemeinek ezrei borítják a vértől lucskos
csatateret. Tomori Pál levágott fejét lándzsavégre tűzi a török, s győzelemittasan körbehordozza
táborában. Szulejmán néhány napig várakozik, majd elindul Budára. Útjában az ország: fölégeti.
Ki lovon, ki gyalog, a magyarok az éjszaka leple alatt menekülnek. Ismeretlen kezek a Csele
patak mocsarából kiemelik a király holttestét, és elföldelik; a hevenyészett sírhant körül
főembereinek hullái rohadnak.
Az égen köröznek a keselyűk. Budán csomagolnak.
Brodarics István kancellár, szerémi püspök megtörten, gyalog Buda felé vonszolja magát. S amíg
falutól faluig lopódzva, bújva a szerteportyázó akindzsik elől Budára tart, gondolatban lázas
kérdéseket fogalmaz: mi történt Lajos királlyal, hányan maradtak életben, hányan pusztultak el,
merre indult a török, Szapolyai érintetlen serege hol áll, mit csinál? Talán indulattal, talán keserűen
vádolja mindazokat, akik nem hallgattak rá, akik nem rá hallgattak augusztus elején Tolnán, amikor
kétségbeesve magyarázta: nyílt ütközetben a törökkel szemben nincs győzelmi esélye a gyengén
felszerelt, szervezetlen s csekély létszámú magyar seregnek. A török rendezett, fegyelmezett
haderejét hetvenezer főre becsülhetni, s a fősereg nyomában még vagy kétszázezer a kósza hadinép:
martalóc, szolga, mesterember, portyázó lovas. Mi húszezren ha vagyunk!
Brodarics István 1526. augusztus 6-án a tolnai táborban félt; de nem volt gyáva, bárha ott sokan
megvetően vagy gúnyolódva annak nevezték. Félt: látta, amit a többiek nem láttak, felfogta, amit a
többiek képtelenek voltak fölfogni.
„Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni.”
Brodarics félt; de félt ott mindenki. A lelkekbe már rég beköltözött a rettegés. Januárban, amikor
hírek érkeztek délről: hadba száll a török, és Budára tart. Burgio pápai nuncius Magyarország
hamarost pusztulásáról írt, beszélt, mert bár mindenki előtt ismeretesek a török hadikészülődései,
magyar seregek szervezéséről kevés szó esik. Vagy csak szó esik; s április végén lármás
országgyűlésen, hosszas viták után új emberek kezébe kerül a hatalom. A nemes nemzet a hadba
szállásról nem dönt. Majd!
Már elindultak Konstantinápolyból a török seregek.
Giovanni Antonio da Burgio pápai nuncius 1526-ban minden héten levélben arról tudósítja
Rómát: Magyarországon nincs pénz, nincs katona, nincs fegyver, nincs rend, nincs fegyelem, nincs
erős hatalom; van: széthúzás, veszekedés, hatalmi viszálykodás, tehetetlenség, tétovaság, kapzsiság,
önkény.
És a Dunán özönlenek felfelé a török hadigályák.
II. Lajos magyar király parancsokat osztogat, segélykérő leveleket, üzeneteket ír, táborába hívja
a nemeseket. De késlekedik hadinépével elindulni, s amíg ő Budán ül, nem mozdul birtokáról a
nemes; úgy gondolja: majd ha királya mozdul, akkor köteles hadba szállni. S amikor a király végre
csigalassúsággal megindul, napokig nem csatlakozik senki felséges táborához. Ha hihetünk Burgio
szavahihetőségében: a király titkon a szökés gondolatával is foglalkozik.
A Száván hidat vernek a törökök, már magyar földön vonulnak rendezett sorokban a janicsárok.
Tomori Pál, a déli határvidék kapitánya levelekben sürgeti az ígért segítséget, pénzt, katonát;
felszerelést kér - eredménytelenül. Budára jön, személyesen igyekszik meggyőzni királyát s a

2
nemesurakat a közeledő roppant veszedelemről - hiába. Ígéreteket kap, abból nem tud zsoldot
fizetni, sereget állítani. Titokban, éjszaka, a felség engedelme nélkül utazik el Budáról. Maradék
embereivel próbálja feltartóztatni a törököt, lassítani előrehaladásukat.
Elvész Pétervárad, Újlak; a szultán Eszéknél a Dráván hidat veret.
Az előreküldött nádor csapataival visszafordul: királyuk távollétében a seregek nem óhajtanak
megütközni az ellenséggel. A török átkel a Dráván, s a mocsaras Karasica vidékén is akadály nélkül
haladhat előre. A magyarok tanácskoznak. A teendőket mérlegelik.
„Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni.”
Mindenki félt. Volt, aki megszökött, volt, aki ott maradt. S aki maradt, azt vakmerővé tette a
félelem. Közel volt a török: már csak az elszántság segíthetett, s a hit: Jézus segít. Hiszen „nincs
miért rettegni az ellenség nagy számától, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségében
rejlik a győzelem”. Nemcsak a táborbeli katonák, de a Budán aggódva híreket leső Burgio is így
gondolkodik.
És már Mohács alatt táboroznak a királyi seregek, Lajos király sátra mellett címeres zászlót
lobogtat a szél. Egy pillanatra úgy látszik: megmozdul a föld. Érkeznek a főnemesek, nyomukban
seregük. Küldöncök jelentik percenként a királynak, honnan, ki s mennyi fegyveressel érkezett. A
táborban harcra készülődnek. Sisakforgókat lenget a szél, pengék, sarkantyúk csengenek, kényes
büszkeséggel táncolnak a pompás hadimének, hátukon kardvillogtató szilaj vitézek, s jönnek,
jönnek, sereglenek mindenfelől a hadba szállt magyarok. Lovuk patái alatt porzanak az utak, az
égre szálló szürke ködben nem látszik a török tenger.
Mindenki érzi: szárnyai nőnek.
És Keresztelő Szent János fejevételének napján délután, amikor már hajnal óta a nyílt mezőn,
csatarendben állt a magyar sereg, Lajos király riadót fúvat, megdördülnek a dobok: tízezer
szárnyaló magyar lovas nekizúdul a török armadának.
Jézus! Segíts!
Mire gondolt Brodarics István kancellár, szerémi püspök abban a pillanatban, amikor felvijjogtak
a trombiták, s szárnyra kelt a magyar hadrend? Amikor látta eltűnni a lecsapódó sisakrostély alatt
királya hófehér arcát? Amikor a török ágyúk torkolattüze megvakította, füstbe temette a napot?
Nem gondolkodott. Kivonta kardját, s amíg tudta, aprította a törököt.
Alkonyodott. Aztán este lett. Éjszaka. Felhők takarták a csillagokat.
Brodarics István kancellár, szerémi püspök gyalog, megtörten Buda felé vonszolja magát.
Menekül.
Megmenekül.
Fél év múlva majd Krakkóban a történtekről pontos és hiteles emlékiratot, igaz leírást készít
Zsigmond lengyel királynak. Túlélte a pusztulást - elmeséli a pusztulást.
Röpültünk, szárnyak nélkül - magyarázza majd halott királya bölcs nagybátyjának -, szárnyak
nélkül röpültünk, és 1526. augusztus 29-én rettenetes volt a zuhanás.
„Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni.”
Nem mentség. Nem vigasz.
A halottak égbe szálltak. Reménytelen röpülésükre emlékeznek az életben maradottak.
És éjszakánként, gyertyafénynél Jeremiás jövendöléseit böngészte egy szomorú szemű magyar,
aki kezében karddal ott volt Mohácsnál, amikor beesteledett.

3
 IGAZ LEÍRÁS
A MAGYAROKNAK A TÖRÖKÖKKEL
MOHÁCSNÁL VÍVOTT
CSATÁJÁRÓL

Abban az időben, midőn Szolimán az 1526. évben Magyarországot hatalmas seregével

megtámadta, Lajos uralkodott, e néven a második. Magyarországnak és Csehországnak volt a
királya, Ulászló Kázmérnak a fia a francia Candalei Annától. Atyját gyermekkorában vesztette el,
és abban az esztendőben, amikor a török hadat indított ellene, a huszonegyedik évében volt. Apja
halála előtt pár hónappal jegyezték el vele Máriát, Károly császárnak és Ferdinánd főhercegnek a
nővérét, akit azután felserdülve el is vett feleségül. A nénjét viszont, Annát ugyanekkor
Ferdinándhoz adták nőül.
Lajos kiváló ifjú volt: testalkata szerint is kiemelkedett a társai közül, valamint páratlan jóság és
ragyogó szellem jellemezték. Annyi erény díszítette, hogy ha sorsa úgy hozta volna magával, hogy
érettebb életkort megérjen, ő lett volna messze a legjobb, legkiválóbb fejedelem. Igen szelíd kedélyű
volt, egyáltalában nem vad, minden jó és tisztességes dologra könnyen hajtható, sőt önmagától
hajlamos. Ezenkívül fegyverforgatásban, lovaglásban, vadászásban s más ilyenféle fiatalos
mulatságokban, katonadologban buzgón serénykedett, igazmondó volt, állhatatos, és abban, amit
rábíztál, kitartó.
Ugyanebben az időben a királyság palatínusa (így nevezik a király után következő első világi
főméltóságot) Báthory István ivadéka volt, annak a Báthory Istvánnak az öccse András fivérétől,
aki Mátyás király idejében oly serényen és igen dicséretesen kormányozta Erdélyt. Erdély élén
Zápolya János állt, a szepesi gróf, az, aki kevéssel utóbb a királyságot elnyerte. Apja, István roppant
gazdagságot hagyott rá és testvérére, Györgyre, a nemesség előtt pedig akkora kegyben és
becsületben állott, hogy már kiskorától fogva úgy tekintettek rá, mint aki a királyság örököse lesz,
ha a trón törvényes örökös nélkül ürülne meg. Mindenek szemei egyedül benne bíztak, Nagy-
Oláhországon, melyet Moldvának hívnak, István, a kisebben, melyet Alpesen-túlinak mondanak,
Radul uralkodott, mindketten alattvalói a magyar királynak. Dalmácia, Horvátország és Szlavónia
bánja (ezt a három tartományt ugyanis egy hivatali méltóság kormányozta, és mi „Tengermellék”-
nek hívjuk) Batthyány Ferenc volt, aki már fiatalon az akkor még gyermekkirálynak lekötelezett
híve volt. A temesi várat és a királyság ama részeit, melyeket Alsó-Magyarországnak nevezünk,
Perényi Péter védte: ugyanő őrizte a királyság koronáját, mely atyja, Perényi Imre halála után nála
maradt, avval a Zápolya János szepesi gróffal egyetemben, akit az előbb említettünk. A
Szerémséget és azokat az országrészeket, melyek a Száva és a Dráva között fekszenek a Duna
partjai mellett, Tomori, a kalocsai érsek kormányozta. Abból a szerzetesrendből való volt, melyet
minoritának mondunk, s mielőtt szerzetbe lépett volna, igen sok és nem csekély tanújelét adta
vitézségének az ellenséggel való gyakori összecsapásai alkalmával. Mikor azután a kalocsai
érsekség megürült, birtokainak éppen úgy volt szükségük védelmezőre, mint papra, mivel
Nándorfejérvár kevéssel előbb elesett. Ezért mindenki követelte az országgyűlésen, hogy Pált még
erőszakkal is kényszerítsék a római pápa tekintélyének latba vetésével, ha vonakodnék otthagyni a
szerzetet, és őt tegyék annak az egyházmegyének és azoknak az ellenségtől megvédendő
területeknek az élére. Sokáig makacsul küzdött ellene, mégpedig nem színlelésből, de végül is
engednie kellett a király és az ország akaratának. És ebben a hivatalában mindenki ítélete szerint,
még azok vélekedése alapján is, akik gonoszul ítéltek róla (hiszen nincsen irigység nélkül még a
kimagasló erény sem), úgy viselkedett, hogy semmit el nem mulasztott nemcsak abból, ami a buzgó
katonához, hadvezérhez illő, hanem abból sem, ami szerzetesre és jó püspökre tartozik: nem
változtatott, nem engedett korábbi szigorú életmódjából, sem teste kényeztetése, sem bármilyen más

4
dologban. - Frangepán Kristóf grófot néhány hónappal előbb Ferdinánd főherceg hívei közül nagy
ígéretek ellenében a királyság pártjára vonták; de mikor utána a javadalmak helyett, amiket várt,
nem csekély sérelmek érték, visszament oda, ahonnan jött, vagyis Ferdinándhoz. A királyi kancellár
tisztét Brodarics István töltötte be: Felső-Pannónia ama részén született, melyet most közönségesen
Szlavóniának neveznek: ezt a méltóságot pedig római követi útja alkalmából kapta néhány hónappal
előbb, de több volt benne a jó szándék, mint a rátermettség. Ő az egyébként, aki ezeket elmondja.
A kincstárnok tiszte Thurzó Eleké volt - sokak véleménye szerint roppant gazdag ember -, aki
már jó néhányszor buzgalommal viselte ezt a hivatalt. Bornemisza János volt a pozsonyi és budai
vár kapitánya: a király előtt nem kis tekintéllyel bírt, mert a bölcsőtől fogva nevelte őt, és hajlítani
tudta majd ebbe, majd abba az irányba. Majdnem mindenki előtt nagy tiszteletben állott hajlott
kora, valamint rendíthetetlen szigorú jósága miatt, és azért, mert a király irányában szeplőtlen
hűségűnek tartották. Akiket itt most fölsoroltunk, voltak körülbelül akkor főhivatalban. A többi
főpapok és főurak ki-ki a maga ügyeiben foglalatoskodott Szalkai László, esztergomi érsek,
országos prímás és főkancellár kivételével, noha ő is pár hónappal előbb a királyi pecsétet, a titkosat
visszaadta a király kezébe, akár mivel másként nem cselekedhetett, akár mivel nyugodtabb életre
törekedett; ezt aztán Brodarics István kapta meg. Azért a királyi tekintély nagyrészt az ő kezében
maradt, s általában az ő hozzájárulásával intézték az ügyeket, mint akire a király mindenki közül a
legtöbbet adott méltósága, kora, okossága és hosszú gyakorlata révén, s a dolgok intézése körüli
jártassága miatt, kiváltképpen ha a legfőbb országos ügyekről volt szó.
Körülbelül ez volt a dolgok állapotja Magyarországon, mikor jelentették Lajos királynak, hogy
Szolimán több évre békét kötött szomszédaival, s most szárazon és vízen ellenséges haddal tör
ellene. Hogy pedig ezt megtegye, igen kapóra jött neki az a körülmény, hogy pár évvel előbb
Belgrádot és Szabácsot hatalmába kerítette, Zalánkemént és valamennyi Száván inneni várost
ugyanakkor egészen Péterváradig feldúlta, vagyis azt az országrészt, melyet teljes terjedelmében
mind a mai napig ősi (latin) szóval Szerémségnek nevezünk. Ez a helyzet megnyitotta az ellenség
útját Magyarország felé, mert valahányszor át akart kelni a Száván és Magyarországra betörni,
nehezen lehetett megakadályozni.
Akkoriban Pannónia azon alsó részében, mint már mondottuk, Tomori Pál volt a kormányzó.
Amint kikémleltette, hogy a török Magyarország ellen indul, nem érte be levelek és hírnökök útján
a királynak megjelenteni, mint régebben szokta tenni, hanem gyorsan könnyű kocsi-szekérre ülve
(amit mi Kócs falváról neveztünk így el) március 20-án hirtelen a királyhoz sietett, aki akkor
Visegrádon időzött. Jelentést tett neki az ellenség jöveteléről, felkészültségéről, a veszedelemről,
mely a királyságot fenyegeti, elmondta, hogy ereje elégtelen arra, hogy az ellenséget visszatartsa,
gyorsaságra van szükség, hogy az ellenséget megakadályozzuk a Száván való átkelésben Belgrád
mellett. És hogy noha ez a vállalkozás nehéz, de ha idejében intézkedünk, valóban nem lehetetlen.
Ha a szükséges dolgokat rendelkezésére bocsátják, megígéri segítségét. A király felindult e hírek
miatt, és minthogy a török jövetelét már több helyről is a legerőteljesebben állították, azok
tanácsára, akik akkor vele voltak, országgyűlést hirdetett Szent György vértanú napjára, melynek
igen közel esett a napja.
A rendek minden országrészből nagy számmal jöttek össze, és döntést hoztak mindabban, ami a
királyság védelmét szolgálta: legfőképpen pedig elhatározták, hogy Sarlós Boldogasszony
ünnepére, mely július havának második napjára esett, az ország főurai valamennyien, egyháziak és
világiak, valamint az egész „nemesség fejenként és a parasztság bizonyos része Tolnára gyűl össze
fegyveresen, hogy a királlyal együtt onnan az ellenséggel szembemenjenek.
A király a háborúviseléshez szükséges dolgokról gondoskodni fog; a keresztény fejedelmeket,
főleg a szomszédokat követek útján figyelmezteti a közös veszélyre, a cseheket, valamint a
morvákat és sziléziaiakat hírnökök és levelek útján sürgeti, hogy kötelező segítségüket és a többi, e
célra felajánlott hadfelszerelést ígéretükhöz híven adják meg. Nem felejti el a római pápát is

5
sürgetni, amennyire csak tudja, hogy azt az összeget, melyet Magyarországon zsoldosok
felfogadására tartott, növelje meg. Mert Lengyelország királyával, Zsigmonddal, a király
nagybátyjával másként kellett számot vetni: a törökkel nemrég kötött szövetséget (miután másként
nem cselekedhetett a keresztény fejedelmek sok visszavonása miatt), ugyanis birodalma végső
pusztulását még ezen az áron is el kellett hárítania, és nem olyan színe volt a dolognak, mintha ez a
feddhetetlen, szótartó fejedelem szövetségese ellenében bárminő segítséget nyújtana nekünk.
Ugyanígy állt a dolog a velenceiekkel. Ezenkívül ugyanezen az országgyűlésen szabad kezet adtak
a királynak, hogy üres kincstár esetén az egyházi kincsek bizonyos részéhez hozzányúlhasson, ha
úgy látja jónak. Ugyanis az állam vezetőinek helytelen gazdálkodása következtében a kincstár
teljesen kimerült. Intézkedéséhez különben a római pápa már írásos engedélyt is adott, mivel
különben büntetlenül ez nem mehetett volna végbe. Azok közül, akik itthon voltak, kettőt
megválasztottak a háború vezéreinek: Kristóf grófot, akiről fentebb említettük, hogy Ferdinándhoz
pártolt, és Salm Miklós grófot. Ezeket és még sok mást határoztak el e módon azon az
országgyűlésen; a király mindent kellően megtanácskozott, majd az országgyűlést feloszlatta. Ő
maga, amit az országgyűlés határozatba vett, amilyen buzgalommal csak bírta, végrehajtotta.
Mindenekelőtt valamennyi keresztény fejedelemnek megírta a veszedelmet, és valamennyitől
segítséget kért, leginkább azonban Károly császártól és Ferenc francia királytól, aki csak az imént
nyerte vissza szabadságát. Mindkettőjüket esdve kérte, ilyen nagy végveszélyben el ne hagyják. A
francia királynak elméjébe idézte, mit ígért neki követe útján, mikor Milánó mellett fogságba esvén
Pizzighettone városában volt, Magyarország megvédésével és a segítségnyújtással kapcsolatban, ha
Isten őt régi szabadságába visszahelyezi. Most itt az idő, hogy az ilyen ígéreteket beváltsa, mikor
Isten segedelmével neki módjában áll teljesíteni, őt magát pedig végső szükség készteti, hogy
követelje őket.
Ezenfelül gyorsfutárt küldött sógorához, Ferdinánd főherceghez, és a Birodalom többi
fejedelméhez, akik akkor Speyerben birodalmi gyűlést tartottak. Küldött Csehországba,
Morvaországba, Sziléziába, tárgyalt Johannes Antonius de Burgióval, aki a pápa képében akkor a
királynál követ volt. Kérte, hogy sürgesse a pápát, adjon annyi pénzt, amennyi egy ekkora
hadivállalat költségeire elegendő. Az egyházaktól befolyó ezüst összegének felét Macedóniai
Lászlóra bízta, aki nemrég szerémi püspökből pécsi püspök lett, s kegyben állt a kancellárnál,
valamint vele együtt több másra; Gerendi Miklós erdélyi püspökre pedig azt, hogy ebből az
ezüstből pénzt veressen, vagy a pápai követ beleegyezésével csakis a hadivállalat fedezésére a
katonák között szétossza. Ezenkívül a kincstár pénzt hajtott be az apátoktól, prépostoktól, a szabad
királyi címmel rendelkező városoktól, a szászoktól, az erdélyiektől, a zsidóktól. Mindenütt
felkutatták a „háborúk idegé”-t, úgyhogy igen kevés számú napok alatt nem kis összegű pénz volt
együtt, s az említett célokra szétosztva. Közben állandóan érkeznek levelek, aztán követek majd a
kalocsai érsektől, majd az erdélyi vajdától, hogy a török had már Belgrádhoz közeleg, sőt
seregeinek bizonyos része, melyet előreküldték, már átkelt a Száván. Ez a körülmény még jobban
ösztökélte a királyt és azokat, akik körülötte voltak, hogy mindent sürgessenek, és mindenekfölött,
ha már az ellenséget a Száván való átkeléstől vissza nem tarthatták, legalább a drávai átkelést
akadályozzák meg.
De úgy követeli most a helyzet, hogy gyakran esvén szó a Száváról is, meg egyéb folyókról és
helyekről, röviden elmagyarázzuk egész Magyarország fekvését, különösen ama vidékekét,
amelyeken keresztül az ellenség felénk tartott, amelyeken át mi elébe mentünk, valamint ahol a
csata volt.

MAGYARORSZÁG LEÍRÁSA
Hungáriát vagy a hunokról, vagy a hungárokról (magyarokról) nevezték így el, mivel mindkét
nép Scythiából kiindulva itt telepedett le. A Duna, ez az összes európai folyók legnagyobbika,

6
végigfolyik a közepén, és felosztja inneni és túlnani vidékekre. Ulmnál ered a Fekete-erdőben. (Mi
most úgy beszélünk, mintha Budán lennénk, mely a királyság székhelye.) A Dunán-inneni rész az,
ahol valaha a két Pannónia volt. Határai a következők: a Dunán túl való részek felől a Duna, azután
Ausztria és Noricum, Bécsnél a Caecuis-hegység nyúlványai (hajdanában így hívták), Szlavónia
felől a Dráva, Bosznia és Rácország felől a Száva folyók. Ugyanis azokon a Dunával szomszédos
vidékeken, amelyek Belgrád közelében vannak, egészen a Száva folyó torkolatáig terjed, ahol az
beleömlik a Dunába; Valpót, Pozsegát és Szerémet pedig, e három híres tartományt (a mi
elnevezésünkkel vármegyét) Szlavóniától különválasztja.
Ennek az Innenső-Magyarországnak a fővárosa az előbb említett Buda, a királyság székhelye.
Nevezetesebb városai: Székesfejérvár, mely a királykoronázásokról és királysírokról nevezetes,
Esztergom, a prímási székhely, Pécs, püspöki székhely, azután Sopron, Győr, Szombathely, Szent
Márton városa, Stridon pedig Hieronymus. szülőföldje. Sok nevezetes folyó van arra a Dunán és a
Dráván kívül, melyeket fentebb említettünk. Két igen híres tava, a Balaton és a Fertő. Az egyik kb.
tizenhárom mérföldnyire húzódik hosszúságban, a másik nem olyan hosszú, de a Balatonnál sokkal
szélesebb. Ehhez az Innenső-Magyarországhoz van csatolva Szlavónia, a hajdani Felső-
Pannóniának a Száva és a Dráva közötti része, de már jóval túlterjed a Száván, egészen az Unna
folyóig (mert most így hívják), ahol Horvátország kezdődik. Mögötte van Dalmácia az Adriai-
tenger partján: részben velencei, részben török fennhatóság alatt, csak egészen kicsiny része tartozik
a magyar király uralma alá. A földközi-tengeri vidékeket a boszniaiak és a rácok tartják kezükben,
azok, akiket hajdanta felső-moesiaiaknak neveztek. Szlavónia fővárosa Zágráb: püspöki székhely,
Horvátországé pedig most Biheg, valamikor Tininum, Dalmácia azon részéé, amely magyar
fennhatóság alatt van, Zeng, Boszniáé Jajca; Rácországban, vagy más szóval Szerbiában pedig
Belgrád a főhely: ily módon helyezkedik el innenső Magyarország és azok a vidékek, amelyek a
Duna és az Adriai-öböl között vannak.
A Dunán túlnani Magyarországot a Pozsony fölött kezdődő és hosszú kanyarral a Fekete-
tengerig húzódó Kárpátok választják el Morvaországtól, Sziléziától, Lengyelországtól és
Oroszországtól, egészen addig a vidékig, melyet Mármarosnak hívunk. Innét már más hegyek és
erdők, melyek Turnu Severinig húzódnak, választják el Magyarországot Erdélytől és Oláhországtól.
Ezen Túlsó-Magyarország közepén a mármarosi sóbányák környékén eredő Tisza folyó folyik
keresztül az északi folyók közül, amennyire eddig hallani lehetett, halban a leggazdagabb.
Több kisebb folyón kívül két hajózható is ömlik belé, a Szamos és a Maros, mindkettő Erdélyben
ered. Ennek a Túlsó-Magyarországnak nevezetesebb városai: északon Pozsony, Nagyszombat
(Tyrnavia), Trencsén, azután ugyanitt van a Vág folyó, mely Komárom mellett folyik a Dunába,
majd a Nyitra és csaknem ugyanott Beszterce jó néhány bányavárossal, melyek arany-, ezüst- és
rézbányáikról nevezetesek. Tovább van Vác, Pest-Budával szemben, Eger, Kassa meg a Szepesség
jó néhány nevezetes városa; délen Kalocsa, Bács, Szeged; a Tiszántúl: Várad, Debrecen, Nagybánya
arany- és ezüstbányákkal; Csanád püspöki székhely és a híres-nevezetes Temesi vár, mely az ország
kapitányságai közül a harmadik helyen áll; Szörény, ahol a hajdani Traianus császár által épített
hídnak a romjai még most is láthatók, és más helyek, melyeket itt bővebben felsorolni nem lehet a
történetírásra kötelező szűkszavúság miatt. Maga a Tisza a jeles titeli prépostság táján ömlik a
Dunába. Ez a prépostság nincs messze Péterváradtól, és a Tisza innenső partján fekszik. Azokon a
hegyeken túl, melyek a Kárpátoktól Severinig terjednek, van Erdély, valamikor Dácia egy része.
Fővárosa Gyulafejérvár, vagy Iulius Caesarról, vagy még inkább Gyuláról, egy régi hun
fejedelemről ígyen elnevezve. Itt igen sok nevezetes város van, köztük Szeben, Brassó, Kolozsvár,
Beszterce, azután még sok más, melyeket a germánok, akiket mi szászoknak hívunk, alapítottak és
laknak. Itt vannak a siculusok is, köznapi nyelven szólva: székelyek, zord, háborúzást kedvelő
emberfajta. Nincs köztük nemes, nincs köztük paraszt, valamennyien egyforma joggal bírnak,
akárcsak a svájciak. Erdély maga mindenben nagyon gazdag, főleg arany, ezüst és más ércekben;

7
ehhez járulnak még a sóhegyek. Pompás lovakat tenyésztenek itt, borban is bővelkedik, noha ezek
nem olyan kiválóak, mint Magyarországon és Szlavóniában. Erdélyt övezi a két Oláhország, az
Alpeseken túli és Moldva: az a Dunával, ez a Fekete-tengerrel határos, ketten együtt pedig Erdéllyel
egyetemben Európának ama vidékén fekszenek most, amely valaha Dácia volt. Így annak az egész,
Dunán túl fekvő résznek, mely nemcsak Túlsó-Magyarországot, de Erdélyt és a két Oláhországot is
magában foglalja, a Duna, a Kárpátok, a Fekete-tenger, majd ismét a Duna képezi a határait.
Ennyit Magyarország általános fekvéséről.
Most hátra van még azokról a vidékekről szólni kissé részletesebben, amelyre ennek a háborúnak
a teljes ereje rázúdult.
Buda alatt a Duna partja mellett haladván lefelé, némely kevésbé jeles falut nem számítva Paks,
majd Tolna következik tizenhat magyar mérföldnyire Budától. Utána van Báta, Báta alatt Mohács a
Duna partja mellett. Mohácstól jobbra fekszik Pécs városa már földközi-tengeri vidéken, s ez előtt a
vész előtt Magyarországon elég nevezetes volt; négy mérföldre, vagy valamivel távolabb a Dunától
és három mérföldnyire a Drávától. A Dráva irányában fekszik Siklós, a Dráván túl Valpó büszke
várával. Mohácstól a Dráváig négy mérföld, vagy alig több a távolság. Azon hely fölött, ahol a
Dráva a Dunába ömlik, a túlsó parton van Eszék, és ugyanott egy nagy város romjai abból az
időből, amikor még a rómaiaké volt Pannónia. A római település a Dráva-torkolattól csak két
mérföldnyire van. Eszék mellett a Dráva szűk mederbe kényszerül, s ezért alkalmas hely a
hídverésre. Ezt fel is használták a mieink: mikor Belgrád elveszett, hidat emeltek itt, hogy a
hadsereg átvonulhasson rajta. Eszék után következik Erdőd, a titeli prépostság vára, ez a hely
mindenünnen erdőktől van körülfogva, és a természet kedvezéséből csekély fáradsággal igen jól
megerősíthető. Utána következik Barcs, Valkó, Zatha, sőt itt van Bács is, melyet említettünk,
Magyarország második főpapi városa. Mint a többi vidék, ez is mezei lapályon terül el, amely a
Duna-Tisza között fekszik, füves, sík terület, s ezért barmok nevelésére elsősorban alkalmas.
Zathánál ugyanazon a parton van Újlak, igen szép várral ékeskedő város, itt tárul elénk először az
az áldott, termékeny vidék, a Szerémség. Nemcsak borait dicsérik egész északon, de minden
megterem itt, amivel csak él az ember! Sok császárnak, sőt, ahogy a római annalesek írják, egy
pápának is szülőföldje és táplálója. Valamikor ugyanilyen nevű városáról is nevezetes volt, melynek
állítólag még megvannak a romjai. Csodálatosan szép ez a vidék, csodás földjének termékenysége,
hihetetlen az éghajlat enyhesége. Ez már csak azért is így van, mivel ez a vidék az Adriai-tengertől
csupán három-, de legföljebb négynapi járásra van. Újlakról vissza Sirmium felé haladva elsőnek
Bácsmonostor tűnik elénk, a szerémi püspökség székhelye, majd mielőtt Péterváradra érnél, ott van
Kamanc híres városa. Mögötte fekszik Pétervárad, fellegvárával együtt, a kalocsai egyházmegye
fennhatósága alatt. Ezt a helyet Belgrád elvesztése óta Belgrádunknak tartjuk. Azután következik
Zalánkemén és még több, nem különösebben nevezetes város, melyeket a fent említett belgrádi
csatavesztés alkalmával a török földig lerombolt. Aztán abban a szögletben, ahol a Száva a Dunába
ömlik, van Zemlén városa: e vár és Belgrád között fekszik a Száva-torkolat. A betorkolló folyó
másik szögletében van az a Belgrád, amely annyi nevezetes, törökkel vívott csatáról lett híres.
Ennek az ostromától, mikor már-már elesett, verte vissza hajdan Murádot, a törökök császárját
hírünk-nevünk legnagyobb dicsőségére Hunyadi János, Mátyás király atyja, Magyarország
kormányzója, Kapisztrán János baráttal egyetemben. Ezt a várat mi Nándorfejérvárnak hívjuk, sőt
egyesek Görögfejérvárnak; az ókorban Taurinumnak nevezték. Azon az oldalon, amerről
Magyarország felé néz, meredek sziklára épült. Alatta van ugyanezen a néven a város. Egyik
oldalán a Dunába ömlő Szávára tekint, a másikról az elfolyó Dunára.
Hát ilyenforma Magyarország! ilyenek azok a vidékek, ahol akkora vész zúdult ránk. Mert hogy
elsoroljam Magyarország gazdagságát, mellyel Európa valamennyi országa közül kiválik (ha igazán
szólhatok), külön kötetre volna szükség. Mi csak a fekvését akartuk olvasóink elé tárni, hogy
áttekinthetőbb legyen előttünk.

8
 Folytassuk tehát, amibe belefogtunk. A király, amint meghallotta, hogy a törökök csapatai már
átkeltek a Száván, attól tartott, hogy az átkelés után nyomban a Dráva partjaira és a fent említett
Eszék városa alá sietnek annak elfoglalására. Eltökélte tehát, hogy azt a helyet erősségül megtartja.
Rábízta ezt a dolgot a palatínus grófra, aki ekkor nem messze a Drávától, fivére várában
tartózkodott. Noha igen fájt a lába, evvel az üggyel mégis nyomban serényen törődött, azonban
azok, akiknek megparancsolta, hogy odajöjjenek, vagy csapataikat küldjék el, a parancsot
késedelmesebben teljesítették, mint illett volna, a nádor így hasztalan akarta végrehajtani azt, amibe
belefogott, s ezért Budára ment a királyhoz. Itt bevádolta azok nemtörődömségét, akik nem akartak
megjelenni előtte, majd a királynál is maradt mint az ellenséggel szembeinduló királyi had kísérete.
Ugyanezen időben körülbelül a király titkos követ útján valakitől megtudta, aki az ellenség terveit
és dolgai állását igen jól kikémleltette, hogy legokosabb volna, ha az erdélyi vajda az oláhországi
vajdával egyetemben hátba támadná a mit sem sejtő ellenséget (a király ugyanis meg volt győződve
a vajda iránta való hűségéről). Vagy pedig, míg az egyenesen a királlyal készül szembeszállani, ők
egyesült erővel rohanják meg Thráciát, ahonnan minden katonai erőt kivontak, és így az fog
bekövetkezni, hogy vagy szívében verik tönkre az ellenséget, vagy legalábbis eltérítik szándékától,
és rákényszerítik, hogy saját országának védelmére siessen. Ez a tanács először gyanúsnak tűnt fel
nem egy oknál fogva, melyeket fölemlíteni hosszú lenne. De aztán közölték az esztergomi
prímással, s mert ő is helyeselte a tervet, megparancsolták Erdély vajdájának Batthyányi Orbán
által, akit akkor véletlenül Moldvába küldtek, hogy mint aki jobban ismeri a helyzetet, azt
cselekedje, amit inkább az állam érdekében valónak fog találni. Ha úgy találja hasznosabbnak, a
saját és Erdély erejét a román vajdával együtt fordítsa ama vidék ellen. Ez a körülmény lehetett
aztán nagyrészt az oka annak, hogy a vajda nem tudott megjelenni a csata idejére.
Mikor már ezekről szó esett, nemcsak itt volt, de el is múlott a tolnai gyülekezésre kitűzött idő,
és még senkiről sem hallatszott, hogy odaérkezett volna. Úgy látszott, mintha mindenki csak a
királyt figyelné, mintha nem akarnának addig Tolnára menni, míg meg nem hallják, hogy ott a
király. Közben napról napra erősödtek a hírek a török további előrehaladásáról, végül megtudták,
hogy már át is kelt a Száván, néhány útjába eső várat földúlt, Péterváradot ostromolja, és már
hevesen szorongatja a várat szárazon és vízen (mivel a város nemigen volt megerősítve).
Ekkor végre a király, noha sem Csehországból, sem máshonnan mindaddig semmit sem kapott,
és csak igen csekély számú csapatai voltak, mégis, nehogy úgy lássék, mintha ekkora országos
veszedelemben valamit is elmulasztott volna, ami rajta állott, július 24-én Budáról kicsiny kísérettel
kivonult, hogy a Duna partja mellett lassan Tolna felé haladjon. Közben abban bízott, hogy mások
is csatlakozni fognak hozzá. Kevéssel a király ezen Budáról való eltávozása előtt somlyói Báthory
Istvánt az erdélyi vajdához küldték, hogy hagyja meg neki, miszerint minden más tervet félretéve,
összes csapataival siessen a királyhoz, mivel az ellenség jelenléte már csak ezt követeli. Amikor a
király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és
gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer.
Azon a napon, mikor Budáról eltávoztunk, Sárkány Ambrus városon kívüli jószágához
érkeztünk, két mérföldnyire Budától. Érdnek hívják ezt a helyet. Itt a királynak hirtelen betegségben
elpusztult az a lova, melyet valamennyi közül a legjobban kedvelt, mert a legkiválóbb volt.
Hihetetlenül bántotta ez, sokan pedig rossz előjelnek tekintették. Várt itt a király jó néhány napig,
de senki sem csatlakozott hozzá. Erre ugyanazzal a kis sereggel, amellyel odaérkezett, továbbment a
szomszéd faluig, Ercsiig. Itt is sok napot töltött el hasztalan, de csak Báthory András csatlakozott
hozzá akkor az előkelők közül nem megvetendő számú csapatokkal. A Duna partja mellett
Penteléig mentünk, arra a helyre, amely olyan régi, hogy mint Eszékről is említettük, valamilyen
római település romjait őrzi. Itt várt ránk az erdélyi vajda izenetével Bácsy György. Az izenet
lényege a következő volt: a vajda kétségben van afelől, mit kell tennie, a különféle utasítások miatt,
melyek hozzá ama napokban küldettek. Először is érkeztek hozzá királyi levelek, majd többszörönte

9
hírnökök is (köztük Vingárti Horváth Gáspár, a királyi étekfogómester is), akik mind a királyhoz
szólították. Aztán jött hozzá Batthyányi Orbán valami olyasféle tervezettel, hogy az ellenséget a
román vajdával együtt támadják hátba, legutoljára pedig hozzáérkezett somlyói Báthory István, aki
ismét az előbbi parancsot ismételte meg, viszont nem vonta vissza kereken azokat sem, amelyeket
Batthyányi adott tudtára, és hát így most nem tudja, mit kell tennie a sok változó terv közül, mi az,
amit végre kell hajtania. Ő mindenre kész, amit a királyi felség parancsol. Előtte az a terv látszik a
leghasznosabbnak, mely őt a királyhoz rendeli. Késő van már arra, hogy hátba támadják a törököt:
egyrészt igen veszedelmes, másrészt sokkal nehezebb is volna végrehajtani, mint azelőtt, még ha
nagyon jól ütne is ki. Mert már a román vajdát, akivel neki ezt végrehajtani kellene, arra
kényszerítették, hogy a török császár udvarába küldje egyetlen fiát túszként.
Miután a király Bácsy Györgytől ezeket megtudta, reggel Földvárra indult (így hívják a Duna
ugyanazon oldalán elterülő városkát) onnan, ahol Bácsy kifejtette ura izenetét. Majd behívta
Györgyöt az államtanácsba, és meghagyta neki, hogy éjjel-nappal, amennyire csak tud, siessen a
vajdához: a király megfelelőnek találja a vajda tervét. Ha egyszer az ellenfél átlépte az ország
határát, és szembeközeledik, akkor ez a szokás járja! Tehát minden más szándékot és tervet
félretéve siessen a vajda a királyhoz valamennyi erdélyi vagy egyéb csapattal, amellyel a király
táborába jöttében találkozik, és akit csak tud, vonjon mindenkit a király táborába, nemcsak a
nemeseket és katonákat, de még a parasztokat is. Levelek íródnak az erdélyiekhez, levelek ama
tartomány püspökéhez, Gosztonyi Jánoshoz, a királyné kancellárjához, levelek magához a vajdához,
mégpedig olyanok (György tanácsára, aki azt mondotta, az ura óhajtotta így), hogy azokat
másoknak is megmutathassa, hogy könnyebben mozduljanak tőlük. Éppen ezért a szokottnál
szigorúbb hangon voltak írva, és különbeni hűtlenség vádja alatt utasították a vajdát, hogy éjjelt-
nappalt egybevéve siessen a királyhoz. Hogy e dolog könnyebben és gyorsabban intéződjék, Bácsy
György mellé adták Statilius Jánost, egy éles eszű, gyors felfogású, nem csekély irodalmi
műveltségű embert, aki Beriszló Péter veszprémi püspök és mártoni bánnak, e békés és háborús
teendőkben egyformán hírneves férfiúnak nővérétől való unokaöccse volt. A többiek még nem
távoztak el a király mellől, mikor megjött a baljós hír: Pétervárad az ellenség kezére került. A
mieink éjjel-nappal bátran védelmezték, de már majdnem valamennyi védője elesett, a falait pedig,
melyek igen régiek, s ezért nem éppen jó állapotban övezték a várat, a sűrűn aláhulló gyújtólövegek
döntötték a földre. Az ellenség most tehát szárazon és vízen siet a többi, szomszédos vár felé,
különösen pedig Újlak alá, hogy megvívja.
A király megdöbbent erre a hírre, és csak annál jobban siettette azokat, akiket a vajdához küldött,
ezenfelül leveleket íratott mindenfelé. Követeket küldött György szepesi grófhoz, aki állítólag
Székesfejérvártól nem messze állt ötezer emberrel; Batthyányi Ferenchez, a horvát bánhoz, Kristóf
grófhoz, akiről az a hír járta, hogy már otthagyta Ferdinándot, és Horvátországba érkezett az
apjához. Csak fegyvert, lovat és házi katonaságát veszi magához, hogy jobban fölszerelve menjen a
királyhoz. Ezenkívül Macedóniai Lászlót sebesen a királynéhoz küldik, és kérik tőle, hogy
Ferdinánd bátyját, vagy annak távollétében Ausztria elöljáróit sürgesse meg a régen megígért
segítség dolgában. Amint csak lehet, küldjék meg a királynak, legfőképpen pedig az ágyúkat. Azt
hallottuk ugyanis, hogy az ellenség igen jól fel van velük szerelve, mi azonban nem nagyon
voltunk. Aztán még, hogy a királyné sürgesse meg a cseheket is azoknak a cseh csapatoknak a
dolgában, akiknek a megfogadására a saját magánpénztárából adott pénzt egy főnemesnek, a morva
Mezerickynek. Levelekkel sürgették Nádasdy Tamást, akit Ferdinándhoz küldtek, hogy kitartóan
kérje, mondja el neki az ország, a király végveszedelmét, főként Pétervárad elestét, nehogy a
főherceg, akit a királyhoz rokoni kötelék és még a közös veszedelemből fakadó kapcsolat is fűz,
elhagyja a királyt ekkora bajban. Ugyancsak utasítják Nádasdyt, járjon el a birodalom többi
fejedelménél is, akik ebben az időben, mint fentebb mondottuk, Speyerben voltak birodalmi
gyűlésen.

10
 Közben Tomori Pál még Pétervárad megvívása előtt, mivel csupán kétezer katona volt vele, őrült
vakmerőségnek vélte, ha ekkora ellenséges tömeggel szembeszáll: tehát mintegy ezer gyalogost és
kevés lovast hagyott hátra a várban. Ezekről már mondottuk, hogy a vár védelmében az ellenség
kezétől elestek; ő azonban átment a Duna túlsó felére, és itt, amennyire csak tudta, szárazon és
vízen késleltette az ellenség gyors előrenyomulását. A Dunán is volt ugyanis hajóhada abból a
fajtából, melyet mi naszádnak nevezünk, s ezek nem is voltak éppen kevesen, csakhogy az
ellenséghez viszonyítva távolról sem elegen.
A király meghallva Pétervárad elestét, a Duna partja mellett a föntebb mondott helyről Paksra,
majd itt két napot időzve, éppen Üdvözítőnk színeváltozásának napján Tolnára érkezett, már
valamelyest megnövekedett sereggel: mikor Tolnára bevonult, négyezer vagy valamivel több lovasa
volt. A Tolnára bevonuló király elébe jött, avval a pár emberrel együtt, akik ott már
összegyülekeztek, a nádorispán. Őt még a második táborhelyről (mely, mint említettük, Ercsiben
volt) Tolnára küldték előre. Amint a király Tolnára megérkezett, Innenső- és Túlsó-
Magyarországnak majdnem minden tartományából (mi vármegyének mondjuk) nagy számban
kezdtek gyülekezni. Hozzáérkezett György, szepesi gróf háromszáz vagy valamivel több könnyű-
és nehézlovassággal és kb. tizenkétezer gyalogossal. Megjelent a karthágói Cyprusi Hannibál is
ezerháromszáz lovassal, melyeket pápai pénzen fogadtak fel, és még más pápai gyalogság is
érkezett, melyek mind egybegyűjtve négyezer gyalogosra volnának tehetők, és igen jól felszerelve
mind fegyver, mind katonaanyag dolgában. Köztük volt Gvnoienszky Leonárd, a lengyel
származású igen kiváló tábormester, akit külön e célra fogadtak zsoldba: ezerötszáz lengyelt
vezetett, és ez a gyalogság a többit messze fölülmúlta minden dologban, amiért a katonák e nemét
ajánlatosnak tartják. Ugyanezen időben sokan megérkeztek a püspökök közül is: Várdai Pál egri,
Perényi Ferenc váradi és még más püspökök is és világiak is.
Míg Tolnán voltunk, zsúfolt üléseken vitatkoztak majdnem naponta a király további
előrehaladásáról és most immár a drávai átkelés megakadályozásáról. Mert minthogy a Száva
vonala és Pétervárad is elesett, a török pedig az összes várakat elfoglalta egészen a Dunáig, Újlakot
is a hatalmába kerítve, állítólag már Eszék felé közeledett. Újból kijelölik, ki siessen a drávai
átkelőhelyhez, hogy az ellenség előtt hatalmába kerítse. Ismét a nádorispánt küldték, mint előbb. A
főurak közül többeket melléje rendeltek, hogy kísérjék csapataikkal. De voltak közülük néhányan,
akik a királyi parancsot vonakodtak teljesíteni, és a főurak szokásaival és kiváltságaival hozakodtak
elő, miszerint csak királyi zászló alatt kötelesek harcolni. Végül is ezt a dolgot is elmulasztották,
mármint a Dráva védelmét.
A nádor azonban, noha ugyanaz a betegség kínozta, amelyik régen, semmi fáradságot sem
kímélt. Mikor Mohácsig lement, a többiek, akiket vele küldtek, nem akarták követni, kiváltságaikra
hivatkozva, mint említettük. A király a zsúfolt tanácsülésen, ahol erről szó esett, hirtelen haragra
gerjedt: „Látom már - így szólt -, hogy itt mindenki az én fejem árán keres mentséget és menekvést
a saját feje számára!” (Úgy mondjuk el a király szavait, ahogy elhangzottak.) „Én a magam
személyét és fejemet azért vittem bele ebbe a veszedelembe, hogy a királyság és a ti menekvéstek
érdekében a szerencse minden forgandóságának alávessem. Tehát nehogy valaki gyávaságára
bármily mentséget mondhasson védelmül az én fejemmel takarózva, és hogy senki ne vádolhasson
semmivel: én fogok menni, Isten engem úgy segéljen, holnap veletek saját személyemben oda,
ahová mások nélkülem menni nem akarnak!” Így beszélt! sokan megtapsolták, és valamennyien
csodálták, akik csak ott voltak. Azonnal megfúvatta a kürtöket, mellyel a másnapi indulót
meghirdette, hasztalan próbálták lebeszélni egyesek, akik tudatában voltak annak, micsoda veszély
származhatik abból, ha így nekiindulunk. Eltávoztunk tehát másnap Tolnáról Szekszárdra a Szűz
mennybemenetelét megelőző napon, majd két táborban Bátára érkeztünk. Mivel az ellenség óráról
órára jobban közeledett, előreküldtek embereket, hogy az imitt-amott a falvakban széjjelszóródott
hadsereget összetereljék, és Bátaszékre gyűjtsék egybe. Elküldték a boszniai püspököt, Palinay

11
Györgyöt, e jogtudományokban jártas és feddhetetlen életű férfiút, hogy Tomori Pált is ugyanoda
hívja. Mikor tehát Bátaszéken egybegyülekeztek, az idő sürgetett, hogy valakit fővezérként a
hadsereg élére állítsanak (mert úgy látszott, nagy baj és kár volt ezt eddig a napig halogatni). A
király mindenkit külön titkon kifaggatott, s minthogy úgy látta, hogy túlnyomó részben a Barát felé
hajlanak, őt nevezte ki fővezérnek Györggyel, a szepesi gróffal, a vajda testvérével együtt. Azonban
nem mindenki helyeselte a vezérek kiválasztását, különösen nem a Barátét, sőt voltak, akik elég
nehezen nyugodtak bele. Mégis utána azt láttuk, hogy valamennyien a legteljesebb mértékben
engedelmeskedtek parancsának. Tomori azonban, midőn látta, mi a király szándéka vele, hogy
teljesen rá akarják bízni a hadvezetés gondját, sokáig, hosszasan küzdött ellene: majd voltaképpeni
hivatását, majd tapasztalatlanságát hozta fel, meg azt, hogy ekkora felelősség viselésére
alkalmatlan: mondogatta, hogy van ő királyi felségének sok híres embere, főúri rangú, világi, akiket
ez a megbízatás sokkal inkább megilletne, előhozta a jelenlevő nádorispánt, a távollevő vajdát, akik
mindketten gyakorlottak a nagy hadi vállalatokban, és mindenki másnál, aki csak van
Magyarországon, tapasztaltabbak: de még a fiatal Szondyak is, van bennük ész, és a hadi
szolgálatban nála sokkal kiválóbbak. Ő maga teljesen alkalmatlan ekkora terhet viselni, hiszen ő
ekkora csatát, amilyen most a királyi felségre vár, még csak nem is látott soha! Semmiképpen el
nem fogadhatja ezt a terhet, még ha a király a fejét vágatja le érte, akkor se! Ilyen s egyéb dolgokat
emlegetett gyakran nyíltan is, meg a királlyal folytatott titkos beszélgetések alkalmával is, de
hasztalanul, a király megmásíthatatlanul őt nevezi ki fővezérnek. Melléje adja György grófot, mint
említettük, aki azonban maga is sokáig makacsul köszönte ezt a tisztséget, s végül csak úgy
egyezett bele, ha neki senki más nem lesz a társa, csak Pál barát (így mondogatta), és ha szabad lesz
neki erről a tisztségről azonnal lemondani, amint a bátyja megérkezik. Ezt szívesen helyben is
hagyták, mivel már régen ezelőtt határozatba ment, hogy Tomori Pállal és Kristóf gróffal együtt a
vajda legyen e háború vezére, mivel Salm Miklós gróf betegségére való hivatkozással kimentette
magát. Ezeket így elintézvén, a vezérek Mohács mellé utaztak a haditábor helyére.
Ez a város a pécsi püspökséghez tartozott Bátaszék és a Dráva folyó torkolata között, a Duna
partja mellett. A Duna valamivel Bátaszék fölött két mederbe oszlik: a nagyobbik meder Túlsó-
Magyarországot hasítja, sík mezei területet, a kisebbik Bátaszéket és Mohácsot mossa, majd
mindkét ág Mohács alatt összeömlik, és így szigetet alkot. Mohács elég híres falu vagy mezőváros,
körülötte minden irányban nagy kiterjedésű síkság van, melyet semmilyen domb, semmilyen erdő
nem tör meg. Nyugatra fekszik tőle Pécs városa, mely e végromlás előtt, mint említettük, elég híres
volt. Északra van tőle az említett Bátaszék, keletre pedig az a bizonyos kisebbik Duna-meder, délre
négy vagy még több mérföldnyire van a Dráva folyó. Mohács és e között részben szőlődombok
vannak, részben ingoványos vidékek: ugyancsak ezen a területen Mohácstól nem messze valamiféle
víz is van, melyet inkább mocsárnak, mint tónak vagy folyónak lehet nevezni, a lakosság Krassónak
hívja. Ezen a vízen túl volt Tomorinak öt- vagy hatezer lovasa táborban részben azokból, akik
eleitől fogva vele voltak, részben azokból, akik utána érkeztek Perényi Péterrel és másokkal. Ezeket
a király parancsára a Duna túlsó oldaláról az innensőre vezényelte volt, hogy a királyi sereghez
csatlakozzanak. Ők tehát a társvezérrel együtt Mohács közelében tábort ütöttek, és Gvnoienszky
Leonárddal szorgosan bejárták, és kijelölték kinek-kinek a helyét. Majd ő maga ismét visszatért
övéihez, akik ama vízen túl táboroztak Perényi Péterrel együtt, hogy amennyiben rá tudja venni,
őket is magával vigye a király táborába. Amikor azonban odaért, és a katonákat és
csapatkapitányokat összehíva, a király és a maga szándékát a táborban leendő visszatérésről
kifejtette, a katonák valamennyien zajongni kezdtek és méltatlankodni, hogy őket az ellenség
közeléből hátravonultatják, mikor pedig szembe kellene szállni vele, és férfi módra derekasan
megharcolni. Ehelyett menekülés, nem pedig harc jár a fejükben. Azok a főurak, akik a királynak
ezt tanácsolják, pihenéshez, ernyedt életmódhoz szoktak. Bár jönne a király, és támadna velük az
ellenségre: kezükben volna a győzelem! Kikémlelték, hogy az ellenségnek tömérdek embere és

12
ágyúja van, de mégis gyönge és erőtlen a hadserege: alig minden tizedik vagy huszadik embernek
van valami dárdája, amivel kárt tehet valakiben. Megbizonyosodtak arról - mondották -, hogy azok
a hajdani vitéz és győzhetetlen török csapatok egyrészt Belgrád alatt, másrészt Rhodi ostrománál
elestek. Úgy cselekedjék az ő bátor fővezérük társával egyetemben, mint ahogy vitéz vezérekhez
illik, s minden jól fog menni. Ragadja ki a királyt és minden vitéz katonát abból a tehetetlen papi és
csatakerülő népségből, akik még a királyt is megrontják, és elasszonyosítják a maguk gyáva
szokásaival és tanácsaival, pedig neki helyén volna a bátorsága és az ereje. De ebből a kiváló ifjúból
magukhoz hasonlót akarnak faragni. Míg ebben a táborban ezekről tanácskoznak, Mohács előtt már
mindenki elfoglalta táborhelyét, és a sátrakban tanyázott.
A király mindeddig kicsiny kísérettel Macedoniai Lászlónál Újhelyen volt, mely Bátaszék és
Mohács között van, nem kis veszélyben forogva, ha a nem éppen messze tanyázó ellenség
észrevette volna, milyen kevesen vannak a király körül. De a sors más időpontot szánt a király
végzetéül, amikor sokkal dicsőségesebben, a hazáért eshetett el. Közben a táborból hirtelen késő
éjjel az alvó királyhoz siet Podmaniczki Mihály. A főurak küldték, s mint biztos dolgot jelentette,
hogy a török császár már csapatai legnagyobb részével átkelt a Dráván, és a többi is a legnagyobb
sietséggel van átkelőben: a csatát most már semmi módon nem halogathatják tovább. Kérik tehát a
főurak a királyi felséget, késedelem nélkül jöjjön hozzájuk a táborba, hogy az ellenséggel
megvívandó csatáról tanácskozzanak.
A király, amint megtudta, amit Podmaniczky hírül adott, összehívta azt a pár tanácsadóját, aki
vele volt, és meghányták-vetették, mi a teendő e hirtelen válságos helyzetben? Eszébe jutott a
királynak az erdélyi vajda és Kristóf gróf tanácsa, akik mindketten imént távozott követeik útján
kárhoztatták azok elhatározását, akik a királyt időnek előtte ennyire közel vitték az ellenséghez. A
királynak vagy Budán kellett volna várakoznia, vagy valamely más, az ellenségtől távolabb eső
helyen vesztegelnie, míg az ország teljes hadiereje és a segítség egybegyűlt volna. Intették a királyt,
hogy legalább az ő megérkezésük előtt ne csapjon össze az ellenséggel. Azt is hírül adta a vajda
Johannes Statilius által, hogy ő Erdélyből mind számban, mind katonai erő dolgában olyan kiváló
csapatokat hoz magával, hogy a király egy igen szép győzelem reményét is fektetheti beléjük.
Viszont az is eszébe ötlött a királynak, és szeme előtt lebegett, amit a főurak tanácsa jelentett neki:
ha nem enged nekik, és valami szerencsétlenség történik, különösen minthogy az ellenség ennyire
közel van, és a katonák égnek a küzdelem vágyától, minden elügyetlenkedett dolgot, minden
elszalasztott alkalmat az ő rovására fognak írni.
E gondok miatt tépelődve elhatározta, hogy megkísérli rávenni a főurakat arra, hogy legalább a
vajda és Kristóf gróf jövetelét várják be, a tábort pedig közben, ha az ellenség miatt sürgős lenne,
biztonságosabb vidékre helyezzék át. Tehát a táborba küldte a kancellárt, aki a király mellett volt,
majdnem ugyanabban az éji órában, mikor Podmaniczky odaérkezett, hogy vegye rá az
országnagyokat a csata elhalasztására, de legfőképpen a háború vezéreit, valamint az esztergomi
érseket és a nádorispánt, mert nem volt ismeretlen előtte, hogy a többi főúr, valamint a tömeg az ő
szavukon csüng. Meghagyta a kancellárnak, hogy mondja el mindazt, amit a vajda és Kristóf gróf a
királynak üzent: magyarázza meg nekik, milyen biztos pusztulás fenyegetné az országot, ha a király
annyi főúrral, Magyarország annyi nemesével, a katonák színe-virágával ilyen nyilvánvaló
veszedelembe rohanna. Mert ha bekövetkezne az, amitől nagyon is lehet tartani, összehasonlítva a
nagyszámú ellenséget s annak felszerelését a saját csekély erejükkel, szóval ha a király elesne, mi
lenne azután? Ki tudja az ellenséget feltartóztatni? Vagy megakadályozni, hogy egész
Magyarországot olcsón elfoglalja? Meg azt is elmondta, hogy talán sokkal hasznosabb volna, ha a
hadsereget valami biztonságosabb helyre vezényelnék, míg a többiek megérkeznek, míg a vajda az
erdélyiekkel, a bán a szlávokkal, Kristóf Horvátországból, a csehek a morvákkal és a sziléziaiakkal,
aztán esetleg még más csapatok is megérkeznek. Akárha meghátrálnának valamelyest, ha már az
ellenség erre kényszerít: kisebb csapás éri Magyarországot, még ha a török egész Pozsonyig bejárja

13
is, és tűzzel-vassal feldúlja, mint ha ilyen hadsereg, amelyben a király, valamint annyi főúr, nemes
és vitéz van együtt, egyetlen csatában elpusztul. Mert ha ők elvesznek, mi reménye marad az
országnak? Viszont ha a király, annyi főúr és ilyen katonaság épen marad, minden könnyebb lesz,
különösen mivel a király rokoni viszonyban van mindenfelé, majdnem az egész keresztény világgal.
A kancellár mindezeket, ahogy neki meghagyták, elmondotta; először még az éjjel külön
mindegyik főúrhoz odament, majd az egész gyülekezet elé terjesztette, de nem ment velük többre,
mintha semmilyen izenetet sem hozott volna: részben valamennyien annyira áhítoztak a küzdelemre
a győzelem hiú reményében, részben féltek halogatni a csatát, mert látták, hogy a katonákat eltölti a
harci vágy. Így hát a király hajnalban a táborba jött. De mivel Budáról még nem érkeztek meg azok
a hajók, melyek a sátrát és az egyéb, néki szükséges holmit hozták, a püspök házába ment lakni,
mely a város mellett volt.
Még egyszer itt is meg akarta kísérelni, amit kevéssel előbb a kancellár hasztalanul próbált. A
királyhoz hívták tehát minden rendnek és nemzetnek a képviselőit, sőt sokáig itt voltak számosan a
katonák rendjéből is, még a csehek és morvák közül is, akik már előre megérkeztek. Sokáig
tanácskoztak a gyűléssel és a katonai renddel, hogy mit kell tenniük. Ugyanis mindeddig senki sem
volt még jelen azok közül, akiket Erdélyből, Szlavóniából, Horvátországból, Csehországból,
Németországból vártak, mert hiszen biztosan remélhették, hogy rövid időn belül megjönnek,
viszont az ellenség ott volt a közelben, legföljebb két mérföldnyire a királyi tábortól, s talán nem is
engedi semmiképpen, hogy a csata elhalasztódjék. Ki mit tanácsol tehát a királynak, mit kell tennie,
helyezzék el máshová a tábort, hogy elhalaszthassák a csatát, míg megjönnek azok, akikre várnak?
Vagy mérjék össze hadiszerencséjüket az ellenséggel?
A tanácskozásokon jelen volt Tomori Pál is, akit az éjjel emiatt hívtak oda. Ő láthatólag nem
idegenkedett attól, hogy csatába bocsátkozzanak az ellenséggel. A király elcsodálkozott, hogy
honnan meríti a bátorságát, és az egész gyűlés előtt megkérdeztette - már csak azért is, hogy
szándékától eltérítse - először a saját, azután az ellenség száma felől. Tudta a király, hogy ő
mindenki másnál inkább tisztában van evvel a sok kém és szökevény révén, aki állandóan jön
hozzá. Az első kérdésre azt felelte, hogy mind a királyi táborban, mind a magáéban (mert mint
mondottuk fentebb, széjjel voltak válva) véleménye szerint nincs több húszezer fegyveresnél.
Biztos forrásból tudja, hogy az ellenség táborában viszont - mondotta - körülbelül háromszázezer
ember van. S mivel ez a körülmény: a mieinknek az ellenséghez viszonyított óriási hátránya
mindenkit megdöbbentett, sietve hozzáfűzte, hogy azért nem kell nagyon tartani tőlük, mert ez a
sokaság nagyrészt tehetetlen és nem harcképes. Erre a király újból sürgetve megkérdezte, mit
gondol, az ellenségből hány ezer a harcra kész, a válogatott katonaság? Azt felelte, hogy
hetvenezer. Ez a szám is nyilvánvalóan sokszorosan felülmúlta a mi hadseregünkét, különösen
mikor megmondta, hogy csak a nagyobb ágyúfajtából is több mint háromszáz van nekik. Mégis
hosszasan, sokat tanácskoztak, és a Barát tanácsára is, meg már önmaguktól is majdnem mindenki a
csata mellett határozott lelkében, egy-két kivétellel, akik valami oktalan félelemből nem merték
nyíltan bevallani, amit gondoltak.
Ekkor hirtelen e tanácskozások kellős közepén küldöttek érkeztek a többi táborokból. Amint
bebocsátották őket a haditanácsba, elmondották, hogy ők izenetet hoztak a király és az országtanács
számára azoktól, akik a többi táborokban voltak. Először egyedül a királlyal beszéltek ilyenformán
titokban bezárkózva, majd a királlyal együtt kijöttek, és nyomatékosan figyelmeztették a tanácsot
küldőik nevében, nehogy a királyt az ellenséggel való összecsapásról lebeszéljék: ők alaposan
kikémlelték az ellenfél hadierejét, és noha az nagyon számottevő, mégis a győzelem az ő kezükben
van, csak ki kell használni a jó szerencsét, amit Isten nekik nyújt. Jöjjenek csak hozzájuk a királlyal,
és a tábort egyesítsék Isten segítségével az ő táborukkal, mely közelebb van az ellenséghez, és
alkalmasabb a támadásra. Ha pedig valami mást igyekeznének a királynak tanácsolni, halál vár
reájuk - mondották -, mert ők akkor az ellenségtől elfordulva ránk törnek, ha táborunkat az

14
övékéhez mielőbb el nem indítjuk. Mikor a haditanács közepén a király előtt ezeket elmondották,
még akik okosabban gondolkoztak is, megijedve e zordon fenyegetéstől, a csata mellett döntöttek.
Semmi remény nem maradt, hogy akár a vajda, akár Kristóf, akár a csehek megérkezhessenek a
csata idejére. Csak a horvát bán, Batthyányi Ferenc, aki Pécstől nem messze volt a szlavón
csapatokkal, nyújtott reményt, hogy két vagy három napon belül megjelenik, ami aztán így is lett.
Voltak, akik a tanácsülés szétoszlása után nagyon átkozták a csata tervét, melybe ilyen
fejvesztetten szándékoztak belefogni, többek között Perényi Ferenc is, a váradi püspök, aki tréfás
kedélyű ifjú volt, és olyan biztos irállyal rendelkezett, hogy a mieink közül talán Zalaházi Tamás
veszprémi püspökön kívül senkit sem mondhatnék előbbre valónak. Hát még ha annyi gondot
fordított volna szelleme kiművelésére, amennyit a henyélésre és azokra a dolgokra, amikkel az
előkelőbb ifjak a saját és a haza nagy kárára az időt legtöbbnyire agyonütni szokták! Ugyanis,
mintha előre tudta volna, ami azután bekövetkezett, mindazok megdöbbenésére, akik ott voltak, azt
mondta a királynak: azt a napot, amikor majd megvívják a csatát Tomori Pál barát vezetésével
(mivel hogy így határoztak), a Krisztus vallásáért megölt húszezer magyar mártír emlékének kell
szentelni! (Akkor még nem haladta meg a hadsereg ezt a számot.) És hogy majd az ő úgynevezett
kanonizációjuk ügyében a kancellárt kell az örök városba küldeni, ha ugyan életben marad, mivel a
pápa és a szentatyák jól ismerik őt római követjárásai korából. Bárcsak ne az igazat jövendölte
volna ebben a dologban!
De talán lesznek, akik vádolni fogják a mieink merényét, amiért ilyen mohón követelték a csatát,
és majd vakmerőségnek, előre nem látásnak fogják mondani. Úgy látom egyébként, hogy ez most
sem áll távol tőlünk, azonban nem tudják, hogy sok oka volt annak, ami még a
legelővigyázatosabbakat és a fővezéreket is könnyen magával ragadta. Mindenekelőtt valami
csodálatos, hihetetlen, majdnem végzetes sóvárgása a küzdelemnek a katonákban, és az, hogy
valamennyien kétség nélkül, bizton hittek a győzelemben. Ehhez járult még, hogy Tomori Pál
titokban számított az ellenséges sereg nagy részére, főleg azokra, akik vagy maguk is keresztények
voltak, vagy keresztény szülőktől származtak, és akik az ellenségnél az ágyúkat kezelték: részben
németek, részben olaszok. Meg azután nem látszott biztonságosnak elvonulni, mikor az ellenség
annyira közel van, különösen azért, mivel gyors lovaikkal mire sem voltak hajlamosabbak és
készebbek, mint arra, hogy üldözzék a visszavonulókat. Így hát a csata mellett döntöttek!
Nekifogtak tehát a csata előkészületeinek. Mindenekelőtt Tomori átment a saját táborába, mely,
mint mondottuk, mellettünk volt. Itt nagy nehezen elérte övéinél, hogy valamelyest hátrább
vonuljanak, és eltűrjék, hogy a királyi sereggel egyesüljenek. Így a következő napon a mi táborunk
és a kb. fél mérföldre levő másik tábor Mohács alatt egyesült, azonban mégis olyanformán, hogy
még ott sem keveredtek a mieink azokkal, hanem hagytak egy kis helyet a mi és az ő táboruk
között. Ugyanekkor érkeztek meg Budáról a hajók nagyobb és kisebb ágyúkkal meg puskaporral és
még más, csatához való alkalmatossággal megrakodva: kilenc darab Bécsből küldött hadigépet is
hoztak. Megérkezett Thurzó Elek kb. kétszáz gyalogosa jó néhány hadigéppel. Ő maga ugyanis a
veszprémi püspökkel Budán maradt a királyné mellett. Ezt a kettőt jelölték ki őrizetére és majdan
menekülésének társaivá. Mind a mai napig meg is maradtak a királyné kíséretében. A horvát bán is
megjelent azon a vasárnapon, mely a csatát megelőzte, igen szépen felszerelt csapatokkal, kb.
háromezer lovassal és nem egészen ugyanannyi gyalogossal. Vele jöttek Tahy János, Bánfi János és
még sokan Szlavónia főurai közül. A következő napon reggel, mikor már a király is készülődött
(mert úgy tartották, azon a napon fog az ellenség csatába bocsátkozni), jött meg Erdődi Simon
zágrábi püspök a testvérével, Erdődi Péterrel és hétszáznál több lovassal, ló és felszerelés dolgában
kellőképpen ellátva. Majdnem ugyanabban a pillanatban jött meg Aczél István kb. háromszáz
lovassal, akiket Bornemisza János küldött a király segítségére jó néhány ezer arannyal egyetemben:
az atya utolsó ajándéka volt ez nevelt gyermekének. Ugyanazon a napon estefelé megjött Szerecsen
János, több mint kétezer gyalogost hozott magával azokból a Dráva menti lakosokból, akiket kitűnő

15
íjászoknak tartanak, részben saját embereiből, részben a pécsi káptalan birtokairól toborozták őket.
Még többen is jöttek ez alatt a három nap alatt, főleg akik közel laktak: így Móré Fülöp, a pécsi
püspök, és fivére, Móré László. Huszonnégy- vagy huszonötezren voltak, mivel a naszádosok
csapatait, amelyek szintén ott voltak, nem vetették harcba ennél a csatánál.
Közben a török császár a maga nagyszámú, háromszázezer főnyi hatalmas seregével csak két
mérföldnyire volt tőlük. Mikor mind együtt voltak, még három nap múlott el a csata előtt részben
előcsatározásokkal, ami gyakran megesett, és mindig az ellenségnek okozott több kárt, részben
tanácskozások közepette, hogy mi módon és hol csapjanak össze az ellenséggel, milyen rendben
álljon fel a csatasor, hol legyen a király helye a csatasorban, hová tegyék a lovasokat, a
gyalogosokat, az ágyúkat, amikből nyolcvan darabunk volt, és még csak nem is lehetett őket
összemérni az ellenségéivel.
Még előtte sokat vitatkoztak a király személyéről: voltak, akik úgy gondolták, álljon néhány
válogatott emberével a csatán kívül; de látható volt, hogy ezt a sereg semmiképpen nem fogja
megengedni, mert azt akarják, hogy mint az szokásban volt, vegyen részt a csatában. Tehát azzal a
gondolattal is foglalkoztak, hogy a király helyett más valaki öltse fel a királyi fegyverzetet. De
nyilvánvalóan nem tehették ezt sem anélkül, hogy a hadsereg szörnyen föl ne háborodjék, és meg
ne döbbenjen. Végül elhatározták, hogy mivel a csata elég kétes kimenetelűnek látszik, a király
mellett legyenek őrizők, akik, ha valami komolyabb baj történne, illetve a csatasor úgy meginogna,
hogy semmi remény nem lenne helyreállítására, a királyt a csatából kiragadva elvezessék. Ezt a
feladatot Ráskai Gáspárra, Török Bálintra és Kálnay Jánosra bízták, e három kiváló és a királynak
ellentmondás nélkül való, igen hű emberére. Erre a célra gyors lovakat állítottak rendelkezésükre,
hogy a király menekülés közben használhassa őket.
De hogy a csatarend felállításának kérdésére visszatérjünk, nem kevesen, s köztük Gvnoienszky
Leonárd is, igen tanácsosnak vélték, ha a csatasorokat szekérrel veszik körül, melyeknek a király
bővében volt, és e megerősített kerítés mögül vívnák meg a harcot. Úgy mondották, így az ellenség
nem kerítheti be őket olyan könnyen, amitől nagyon is tartani lehetett. Ezt az elhelyezést
helyeselték Radics, Bosics és Bakics Pál. Ez utóbbi közülük azt állította, hogy három olyan
ütközetben vett már részt, ahol Szolimán is jelen volt. Tehát egyenkénti szavazással ezt a véleményt
fogadták el. A gondját Gvnoienszkyre bízták, és még néhány más emberre, csakhogy későbben,
mint kellett volna, azon nap előestéjén, mikor csatába mentek az ellenséggel. Így hát ez a dolog is
elmaradt, mint annyi más.
A csata rendje azon a napon, amikor a csata volt (augusztus hónap 29-e Keresztelő János
fővételének a napja), a következőképpen alakult azok rendelkezéséből, akiket föntebb
megneveztünk: amennyire csak lehetett, szélesen álltak fel azzal a céllal, hogy az ellenség ne
foghasson körül bennünket. Ezután az egész hadsereget két csapatba osztották. Az első csapatban a
hadvezérek nem álltak kijelölt helyen, hanem úgy, ahogy a helyzet követelte: a jobbszárnyon a
horvát bán Tahy Jánossal; a balszárnyat, melyet az erdélyi vajdának szántak, ha jelen tudott volna
lenni, Perényi Péter vezette. Ebben az első csapatban sok főúr volt, köztük Pálóczi Antal,
Homonnay Ferenc, Perényi Gábor, Szécsi Tamás, Báthory András, Czibak Imre és még többen
mások. Az ágyúkat mindjárt az eleje mögé helyezték. A másik csapat, vagyis az a csatasor, melyet
az állóharcról nevezünk „statariá”-nak, ahol a király is volt, inkább lovasságból állott, igen csekély
számú gyalogsággal kétfelől; az első és e között a csatasor között talán kőhajításnyi volt a távolság.
Ebben a csapatban az előtt a sor előtt, ahol a király volt, háromszoros sor állt nagyrészt királyi
testőrökből és bárókból összeválogatva, ezeknek a vezére Tharczay Miklós volt, ügyes kezű és a
királyhoz páratlan hűséggel ragaszkodó ember. Ugyanitt volt a királynak mindkét udvarnagya,
Korlátkői Péter és a lengyel Trepka András. Ott volt más csehekkel és morvákkal Schlik István is:
ezek is a király előtt állottak, egészen közel hozzá. Ezt a hármas sort követte a király sora, s
magában a sor közepében a király, mintegy:

16
 Szelleme, külseje, virtusa révén mintha csak isten
Volna, reményünk, dísze királyoknak, ha engedi sorsa.
A király jobbján volt az esztergomi és a zágrábi püspök, mert az egrit még Bátaszékről Budára
küldték; a zágrábi után következett a pécsi és a szerémi; két főpap pedig, a győri és a váci a bal
oldalára helyeztettek. A kancellár után a nyitrai, a boszniai, a fejérvári prépost, utána a titkárok és a
kamarások. A király bal oldalán, mellette helyet hagytak a palatínusnak, aki, noha beteg lábai miatt
alig tudta megülni a lovat, mégis majd az első, majd a második csapatnál sürgött-forgott. Tehát a
bal oldalon, minthogy a nádorispán nem volt a helyén, jó néhány báró volt a király mellett, és még
az a két főpap, akit mondottunk. A király mögött volt Czetricz, Majláth és Horváth Gáspár, a királyi
főistállómester. Majd a főurak következtek ugyanígy, akiket ő magának, mint hívebb és szorgosabb
embereit egyenként kiválasztott személyes védelmére. Mögöttük, a király és a főurak után
sorakozott a vértes lovasság tündöklő csoportja, ezer vagy valamivel több vértes katonával, mivel a
többi az első csapatnál volt szétszórva.
Ennek a csoportnak a közepén volt a király zászlaja, melyet Drágffi János országbíró tartott, a
király után a harmadik világi főméltóság. Ezt az állóhadat mindenünnen könnyűlovasság vette
körül, sőt, mint fentebb mondtuk, oldalról még gyalogosok is. Jobb oldalán, a püspökök és titkárok
mögött voltak azok hárman, akikre, mint említettük, a király testének védelmét bízták. A hely, ahol
a hadsereg föl volt állítva, Mohácstól egy mérföldnyire feküdt, a mellette elfolyó Dunától fél
mérföldnyire.
Mint fentebb már mondottuk, ezen a helyen óriási, széles síkság terül el, sem erdő, sem cserjék,
sem víz, sem domb nem bontotta meg, csak bal felől, közötte és a Duna között volt egy iszapos,
mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el. Velünk szemben hosszan
elnyúló domb feküdt, mint valami színpad, e mögött volt a török császár tábora; a domb legalján
egy kis falu templommal, neve Földvár. Itt állította fel az ellenség az ágyúkat. Később, a küzdelem
vége felé saját szemünkkel láttuk, hogy ez a hely tele volt ellenséges katonasággal, jobbára azokkal,
akiket janicsároknak neveznek. Ami hely csak volt a falu kunyhói mögött, mind hosszú sorokban
tartották elfoglalva. Később vált ismeretessé, hogy a császár is ott volt közöttük. Az ágyúkat úgy
helyezték el, mintha valami völgyben lettek volna, és emiatt sokkal kevésbé tudtak ártani a
mieinknek, mint a síkságon lehetett volna, és inkább rémületet, mint kárt okoztak.
A csatarendet az említett helyen, az említett módon és napon, kevéssel napkelte után felállították.
Igen tiszta, derült volt ama nap! Ezután a nádorispán kivezette a királyt arról a számára kijelölt
helyről, és mint három nappal előbb, most is körülvezette az egész hadsereg előtt, megmutatta
mindenki szeme láttára, hogy jelen van (mert volt, aki kételkedett benne). Azt mondotta, hogy
készen áll mindent, még a halált is elszenvedni a hazáért, Krisztus szent hitéért, feleségeikért,
gyermekeikért. Viselkedjenek hát ők is bátran, férfi módra, ne feledjék, hogy magyarok, és azokat
kövessék, akik maguk is gyakran szereztek már diadalmi zászlót ugyanettől az ellenségtől, csakúgy,
mint hajdan az őseik, azok a híres ősök, a keresztény közösség ama bátor bajnokai tették. Nincs
miért rettegni az ellenség nagy számától, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségében
rejlik a győzelem. Isten a magasból maga is az ő szent hitéért harcolók mellett lesz, az ő kezükbe
van letéve nemcsak hazájuknak, melyet az ellenség elfoglalni jött, hanem az egész keresztény
közösségnek az üdve. A nádor és a király ezeket és hasonlókat emlegetett, miközben mindenfelé
körüllovagoltak, majd a király visszatért a helyére.
Ezután a nap nagyobb részét az ellenséget várva töltöttük el. De az még mindig azok mögött a
dombok mögött tartózkodott, csak kevesen jöttek elő könnyed összecsapásokra a mieinkkel, afféle
háborús előcsatározásképpen. Nem tudtuk, vajon azért-e, hogy minket arra a szűkebb helyre
csalogasson, vagy azért, hogy másnapra halasztva a csatát, minket éjjel sátrainkban váratlanul
megtámadva tönkretegyen. Amennyi katonája és ágyúja volt (ezekben igen bővelkedett), nem lett
volna nehéz neki ezt megtenni. Lehet, hogy inkább a hosszú várakozással akart kifárasztani.

17
 Hogy mindebből mi volt az ellenség szándéka, nem tudtam meg. Annyi bizonyos, hogy majd
egész nap feszült várakozásban hagyott bennünket. Így álltunk és vártunk, és a nap már délutánba
hajolt, amikor az ellenség hadai abban a völgyben, mely tőlünk jobbra, a dombok alatt terült el,
csöndesen megindultak, csak a lándzsák hegyei árulták el, és a Barát kitalálta, mit jelentsen ez: vagy
táborunk szétzúzására, vagy bekerítésére törekszenek. Az első csatasorból a királyhoz sietve
megparancsolta Ráskay Gáspárnak és még két másiknak, akikről említettük, hogy a király
személyének a védelmére voltak kijelölve, hogy kémleljék ki, miben fáradoznak amazok, és ha
lehetséges, térítsék őket le az útról, amelyen elindultak. Ő azonban nem feledkezett el arról, amit
előbb bíztak rá, vagyis a király védelméről, és amennyire lehetett, tisztelettudóan visszautasította a
megbízatást, de végül is, mikor látta, hogy a Barát sem enged, és a király sem mond ellent a Barát
parancsának, nehogy gyávaságra vagy félelemre magyarázzák azt, amit nem nyomós ok nélkül
cselekedett, megsarkantyúzta a lovát, és oda sietett társaival meg a vezetése alatt álló lovassággal,
ahová küldték. Remélte egyébként, hogy mire a királynak szüksége lenne rá, addigra egykönnyen
visszatér, ami nem is látszott kétségesnek, hiszen mikor eltávoztak, még nem volt bizonyos, vajon
az ellenség lehetővé teszi-e a harcot azon a napon, mert már körülbelül délután három óra volt. A
főurak között voltak is olyanok, akik a hosszas várakozást elunva azt tanácsolták, hogy meg kell
fújni a takarodó trombitajelét, és visszatérni a táborba.
Mikor a Barát ezt meghallotta, gyorsan a királyhoz sietett társával együtt, figyelmeztette, hogy a
csatát semmiképpen el ne halasszák, kisebb a veszély most, mintha másnap az egész haddal kell
szembeszállniuk. Semmi kétség, hogy győzni fognak! E szóra a király nyomban megfúvatta a
kürtöket, és a harsonazengéssel, dobpergéssel együtt kiáltás, vagy jobban mondva ének szállt fel a
mieink ajkán: Jézusnak, Üdvözítőnknek nevét hívták régi szokás szerint. Ugyanebben a pillanatban
megpillantottuk az ellenség beláthatatlan tömegét, amint kivehetően lefelé indult a velünk szemben
levő dombról, ahol a török császár is volt. Ekkor végre a király fejére is feltették a sisakot: abban a
pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét.
A csata jele elhangzott, mire azok, akik az első sorban voltak, bátran nekimentek az ellenségnek.
Agyúink valamennyien eldördültek, de a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink
számához képest elég heves volt, és többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a
mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett, akár mivel a mieink rohama erre
kényszerítette, akár azért, hogy bennünket az ágyúk irányába tereljen. Hirtelen odasiet a királyhoz
Báthory András azzal, hogy az ellenség menekülőben van, miénk a győzelem, törjünk hát előre, és
segítsük a mieinket a hátráló ellenség üldözésében!
Előrenyomulunk erre mi is, árkon-bokron keresztül: s amint ahhoz a helyhez értünk, ahol az
imént a harc folyt, sok halottat lehetett ott látni a mieink közül szerte a mezőn heverve, de még
többet az ellenség közül, néhányan még éltek is és lélegzettek. A mieink ezalatt viaskodtak az
ellenséggel, és bátran harcoltak, miközben a királyi csapat is odasietett, már amennyire a vérteshad
sietni képes, de a jobbszárny kezdett meghajolni. Sokan eredtek futásnak azon az oldalon, azt
hiszem, az ágyúgolyók ejtették őket rémületbe, melyeket az ellenség csak most kezdett harcba
vetni. Ez a körülmény, meg az, hogy az ágyúgolyók most már a mi fejünk fölött szálldostak, akik a
király mellett voltunk, valamennyiünkben félelmet keltett. És ettől az időtől fogva a király többé
nem volt sorainkban!
Lehet, hogy megelőzte azokat a sorokat, akikről említettük, hogy előtte álltak (amit előzőleg
azért intéztek így, hogy a király ne legyen kénytelen mindig ugyanazon a helyen maradni); lehet,
hogy azok sodorták el a csatasorból, akikről mondottuk, hogy mögötte álltak, mert mindkettő
megtörténhetett. Vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy csapatunk első rendjeit megelőzve
egészen előretört, és ott bátran harcolt az ellenséggel: én ezt sem megerősíteni, sem nyíltan
megcáfolni nem merném. Abban az egyben bizonyos vagyok, hogy attól kezdve hiányzott a mi
rendünkből és a számára kijelölt helyről, amikortól fogva az ellenséges ágyúk dörögni és a

18
jobbszárny menekülni kezdett. Azután majdnem ugyanettől a pillanattól fogva észrevettük, hogy
mint a király, ugyanabból a sorból hiányzik az esztergomi érsek is, és még sokan mások a király
környezetéből. Én a király elvesztét sem azokra nem szeretném hárítani, akiket őrizetére rendeltek,
sem azokra, akik őt talán rosszkor vitték el a csatából, egyedül bizonyos szerencsétlen végzetre:
mert királyunkat vesztettük el, és nemcsak azt szenvedjük el, amit külső ellenségtől kell
elszenvednünk, de belviszályoktól, az elhalt király helyébe állítandó új király miatti
pártvillongásoktól gyötretünk, és bűneinkért még súlyosabb csapásokat is megérdemeltünk volna.
Ugyanis mind ezek, mind amazok a legnagyobb hűséggel viseltettek a király iránt, és gondjuk volt a
király épségére. Ami pedig azt a hármat illeti, akiket a király személyének a védelmére kijelöltek,
azokról tudjuk, hogy az ellenségtől, melynek szétszórására küldettek, csak akkor tudtak visszatérni,
mikor már egész hadunk menekülőben volt; egyikük fogságba is esett, de ugyanott nyomban ki is
szabadult.
Annál felháborítóbbnak tartom, hogy valaki egy erről kiadott Beszédé-ben (ha ugyan „beszéd”-
nek lehet minősíteni az ilyesfélét) álnok módon királyunk cserbenhagyóinak nevezett bennünket.
Avagy a király árulóinak kell bélyegezni azokat, akik valamennyien a jó, a leghívebb alattvalók
szolgálatával vették őt körül, akik majdnem mind ott estek el, ahol a király feküdt, és halálukkal
tanúsították, mennyire hívek voltak királyukhoz, és mennyire szerették hazájukat?! De ugyanez a
híres történetíró, aki ezeket írta, aki annyi szidalmat halmozott nemzetünkre, ennek a vésznek a
történetét is úgy írta meg, hogy én szégyenkezem miatta, mert ilyen szemérmetlenül mert
nyilvánosságra hozni olyan dolgot, amit nem ismert. De térjünk vissza ahhoz, amibe belefogtunk!
Noha a király serege a mondott dolgok miatt erősen összekavarodott, és menekülőre fogta, azért
mégis sokáig harcoltak még utána nem azon a széles síkságon immár, hanem az ágyúk előtt, melyek
oly közel voltak hozzánk, hogy az tíz lépésnél nem volt több. Végül azonban nemcsak a félelem, de
a füst is ellepett mindent, és akadályozta a látást; ezért hadaink kénytelenek voltak nagyrészt a
völgybe lemenni, ama mocsaras víz mellé, de a hátramaradottak szüntelenül bátran harcoltak az
ágyúk előtt. Egyébként azok is visszatértek, akik a völgybe húzódtak le, hogy újra kezdjék a harcot,
de sem az ágyúk erejét és füstjét nem lehetett már elviselni, meg nagyrészt a hadsereg is
menekülőben volt már, tehát ők is futni kényszerültek.
Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott, főként azon a helyen keresztül,
ahonnan kevéssel előtte ujjongva, a győzelem reményétől eltelve jöttünk, táborunk helyén által,
melyet az ellenség már előzőleg úgy szétdúlt és fölprédált, hogy csak nyomai maradtak meg, és
mindent elborított azok holtteste, akik a táborban visszamaradtak. Az ellenség látta, hogy a mieink
menekülnek már. Azonban sokáig veszteg maradtak a táborukban, akár mivel cseltől féltek, akár
mivel a küzdelem kifárasztotta őket, vagy talán mert a leszálló éj sötétjére vártak, és egyáltalán nem
üldözték a mieinket. Ez a körülmény, meg az, hogy az éjszaka nemsokára hatalmas záporral
köszöntött be, sok halandónak lett a menekvése. A küzdelem pontosan egy és fél óráig tartott. A
mocsár is nem egyet nyelt el mély örvényeiben: sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el.
Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele
nevezetű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz:
itt fulladt bele a vízbe lovával együtt úgy, ahogy fel volt fegyverkezve. Még mások is vesztek itt el,
valamivel arrább találták Trepka András és Aczél István holttestét.
Mondják, hogy a Barát az első sorokban esett el bátran küzdve. Fejét a törzséről levágták, és a
következő napon az ellenség táborában diadalmenetben vitték körül hosszú lándzsára tűzve, majd,
mint mondják, utóbb a török császár sátra előtt állították föl.
Azon a napon, mely a csatát követte, a foglyok közül ezerötszázat, nagyrészt főnemeseket,
körbeállítottak és lefejeztek a győzelmes sereg szeme láttára: így áldozott a török császár az ő
vérükkel isteneinek. Keveset hagytak meg a foglyok közül: éppen csak hogy legyen, akiktől a
császár és Ibrahim basa kitudhassa, amire szükségük volt. Ezek között találtatott Miklós,

19
családnevén Hertzeg, mely a mi nyelvünkön „vezért” jelent, ők pedig azt hitték, hogy valóban
herceg, és ő a királyi kincstárnok. Aztán még Pilaczky János és Maczieyowsky János, lengyel
nemzetiségűek és a király belső kamarásai mind a ketten. Mikor a királynéhoz visszatértek, sokat
megtudtunk tőlük, amit a történetírás magvas rövidsége miatt most nem sorolhatunk elő. Életben
maradt Fekete Mihály és Majtényi Bertalan, akiket azután nagy pénzen váltottak ki. A csatában és
menekülés közben a királyon kívül a püspökök közül elpusztult: Szalkai László esztergomi érsek,
Tomori Pál kalocsai érsek, a had fővezére, Perényi Ferenc váradi püspök, Móré Fülöp pécsi püspök,
Paksi Balázs győri püspök, Csáholi Ferenc csanádi püspök, Palinay György boszniai püspök. A
bárók közül: Zápolya György szepesi gróf, a had második vezére, Drágffi János országbíró,
Országh Ferenc főkamarás, Korlátkői Péter és Trepka András főajtónállók, Horváth Simon királyi
főpincemester, Szécsi Tamás, Perényi Gábor, Sárkány Ambrus, Pálóczi Antal, Czetrini Mátyás,
Frangepán gróf, Bánffi Zsigmond, Hampo Ferenc, Bathiányi János, a cseh Schlick István és még
sokan mások, csehek és morvák. Az ország előkelőbb és hatalmasabb emberei közül: Balassi
Ferenc, Tharczai Miklós, Paksi János, Istvánffi János, Wárday Imre, Podmaniczki Mihály,
Orlovcsics György, a zengi kapitány, Aczél István pozsonyi várnagy, Pogány Zsigmond, Tornalyai
János, Lánay János és István, Forgách Miklós. Ezenkívül még mintegy ötszáz előkelőbb nemes.
Ötödször: három- vagy négyezer gyalogoson kívül csak igen kevesen menekültek meg, mert
körülbelül tizenkét- vagy tizenháromezren voltak. Ezeknek a vezéreik közül alig is menekült meg
másvalaki, mint Cyprusi Hannibál. Valamennyi ágyú, azok is, amelyek a csatában voltak, és azok
is, amelyek részben a táborban, részben a hajókon maradtak, az ellenség kezére jutottak. Ezeknek a
gondját Hardek János grófra bízták, de már későn, csak azon az éjjelen, amely a csatát megelőzte.
Pedig gondos, buzgó ember volt, aki a király körül kezdettől fogva sokat szorgoskodott, és azon
kevesek közé tartozott, akiket a király szeretett.
Éjjel és a csatát követő napon az ellenség a környező vidéken gyorsan szerteözönlött, s amit
előtaláltak, azt elpusztították, fölperzselték, halandó embernek nem kegyelmeztek, nemre, korra,
vallásra való tekintet nélkül mindenféle iszonyatos és kegyetlen dolgot műveltek a szerencsétlen
néppel. Nincs elég erőm hozzá, hogy annak az éjszakának és a rákövetkező napoknak a pusztításait
megsirassam. Mert az akkora volt Innenső-Magyarországnak azon az egész részén, hogy el nem
hihetem, miszerint valaha ellenség bőszebben dühöngött volna. Többek között az is megesett, amit
talán még soha nem lehetett hallani, hogy a szerencsétlen anyák a földbe ásták élő csecsemőiket,
nehogy a sírásuk elárulja őket, s itt aztán a föld alá zárva nyomorultul megfulladtak, míg az anyjuk
elmenekült. Az ellenség egészen a Balatonig haladt előre, miután felperzselte Pécs városát:
úgyhogy csak a vár és a híres-nevezetes templom maradt épen.
Míg ezek történtek, a vajda már Szeged körül volt az erdélyi seregekkel: mivel a had olyan
gyorsan nem tudott előrehaladni, ő maga szekérre ült, és pár emberével a királyhoz sietett, hogy
akár egyedül is ott legyen a csatában, mert tudomására jutott, hogy semmiképpen sem fogják
elhalasztani. Kristóf gróf Zágrábba érkezett, a csehek egy bizonyos része, azok, akik a király
segítségére siettek, részben nem messze Székesfejérvártól, részben Győr alatt voltak. Körülbelül
ugyane helyt volt György brandenburgi őrgróf és a cseh kancellár, Neuhaus Ádám.
A királyné, mikor a pusztulásnak hírét vette, a veszprémi püspökkel és Thurzó Elekkel meg a
pápai követtel - a király halála felől még nem volt biztos hír - rettegésében Pozsonyba menekült.
Holmiját nagyrészt a Dunán szállították utána, s benne meg mindabban, ami ott a budai polgároké
volt, Orbánc András, az esztergomi várkapitány nem csekély kárt tett. Azonban ennek a dolognak
az elhíresztelésében messze eltért az igazságtól az, aki a mi könnyűlovasainknak, igazi nevükön
huszároknak azt a bűnt rótta föl, hogy a királyné leánykíséretével szemtelenül bántak, és gúnyból az
ő saruikban táncoltak.
A török császár pár napig azon a vidéken tartózkodott, ahol a csata lefolyt, majd mindenkit
visszaszólított, akiket zsákmányt szerezni szétküldött, és Buda felé indult. Hat- vagy hétszeri

20
letáborozás után a Duna mentét választva útjául, és minden közbeeső várost vagy falut fölégetve ért
oda, minden védőőrség nélkül találta, és fölperzselte: csak a vár maradt meg a királyi istállókkal és
a vadaskert. Aztán Magyarország innenső részébe küldte szét fosztogatóit, és ami csak a Duna és a
Balaton között fekszik egészen Győrig, mindent tűzzel-vassal feldúlt. Esztergom fellegvárát is az,
akit az imént említettünk, az az Orbánc András otthagyta. Azonban a vár egy egészen alacsony
származású ember - előbb még csak a káptalan gyalogos katonáinak volt a vezetője -, a
néhányadmagával odamenekült bizonyos Nagy Máté révén épségben maradt. Azonkívül Visegrád
várát, a szent korona őrhelyét tartották meg a parasztok és barátok. Rettenetes rémület szállta meg a
mieinket, mikor meghallották, hogy a császár Budára érkezett. Pedig a várat, köztük Tatát és
Komáromot és még Székesfejérvárt is csak azért nem foglalta el az ellenség, mivel nem tudni, mi
okból beérte, hogy csak feldúlja az országot, de a várak és megerősített helyek ostromával nem
vesződött.
Sehol sem álltak azonban jobban ellen a Magyarországot dúló ellenségnek, mint azon a helyen,
melyet Maróinak neveznek, nem messze Esztergomtól. Az esztergomi érsek nyaralója, igen
kellemetes vidék ez azokban az erdőségekben, melyeket Vértesnek nevezünk, mindenünnen erdők
és ligetektől körülvéve. Néhány ezren a mieink közül idemenekültek feleségeikkel, gyermekeikkel a
szűk ösvényekben bízva. Nemegyszer csaptak össze az ellenséggel, nagy veszteséget okozva neki.
Végül miután az ellenség semmiképpen nem tudta bevenni a mieink szekérrel körülkerített táborát,
kénytelen volt ágyúkat hozatni oda. Így végre szétszórták a tábort, és csaknem egy szálig levágták
őket. A roppant hullahegyek, melyek még ma is láthatók azon a helyen, könnyen felfedik az
öldöklés nagyságát. Az a kevés, aki megmenekült, azt állítja, hogy voltak ottan huszonötezren a
mieink közül. Mind a megölt, mind a fogságba hurcoltak számát összegezve merem állítani,
amennyire tudomást tudtam szerezni róla, hogy ez országos csapás alkalmával közel kétszázezer
ember veszett el.
Innenső-Magyarországot a leírt módon földúlva, és a Dráva-torkolattól egészen Győrig
háborgatva, nem kis félelembe ejtette még azokat is, akik távol voltak, sőt a bécsiek is rettegésbe
estek. Akkor azonban a török császár hidat veretett a Dunán Pest felé, és Budára jövetelének 14.
napján Túlsó-Magyarországba ment át. Itt is mindenfelé szétküldte embereit, és ami csak volt a
Duna és a Tisza között, mindent fölprédáltak, fölperzseltek, ahogy Innenső-Magyarországon is
csinálták. A lakosságot, amely nem ment át a Tiszántúlra, részben kardélre hányta, részben
rabságba hurcolta. Így, miután kedvére kidühöngte magát a nyomorult Magyarországon, bizonyos
belviszályok, melyek közben Kis-Ázsiában (amit Anatóliának mondanak) támadtak,
visszaszólították őt. Egyetlen helyen sem hagyott őrséget, amit csak a Duna és a Dráva között
elfoglalt, sőt még Buda várában és a városokban sem, hanem egyenesen hazatért.

21
 JEGYZETEK

A mohácsi csatavesztés történetével foglalkozó hatalmas forrásanyagban talán a legfontosabb Brodarics

István 1527-ben, Krakkóban megjelent műve. (De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima
descriptio.) Brodarics István munkáját Kardos Tibor fordításában olvashatja e kiadásban az olvasó. A
fordítás első ízben A renaissance Magyarországon című gyűjteményes kötetben jelent meg. (Szerk. Kardos
Tibor. Bp. 1961. 531-563.) Lefordította még Brodarics írását dr. Szentpétery Imre (Bp. 1903) és legújabban
Kulcsár Péter. (Humanista történetírók. Szerk. Kulcsár Péter. Bp. 1977. 289-328.) A fennmaradt latin nyelvű
kiadások különböző szövegváltozatokat tartalmaznak, így a magyar fordítások szövegében is kisebb-
nagyobb eltérések tapasztalhatók. A Kulcsár Péter kiadásában és fordításában megjelent szöveg az alábbi
előszót is tartalmazza, amely hiányzik mind Szentpétery Imre, mind Kardos Tibor fordításából.

ELŐSZÓ AZ OLVASÓHOZ

Azt gondoltam, megéri a fáradságot, ha a háborút, melyet az isteni Lajos, Magyar- és Csehország
királya, az igaz derekasság századunkban egyetlen példája, a leghatalmasabb török császár,
Szulejmán ellen inkább bátorsággal és kényszerből, mint akár erővel, akár sikerrel vívott
nemrégiben, és amelyben elesett, röviden leírom, már csak azért is, mert látom, hogy egyrészről
néhányan az eseményeket másképp mesélik, mint megtörténtek, másrészről pedig egyesek meg nem
szűnnek hol egy, hol más váddal illetni a mieinket, és a csata szerencsétlen kimenetelét nem az
emberi dolgokban szokásos esetlegességnek, hanem álnokul a mieink bűnének tulajdonítják. Ó,
emberi szerencsétlenség nyomorult sorsa, hogy tudniillik nemcsak önmagában elég súlyos és
fájdalmas, hanem még mindazt, amiről akár úgy látszik, hogy megtörténhetett volna, akár úgy, hogy
nem, a szerencsétlenség áldozatainak szokták felróni, s néha még gúnyolódva is! Látom, hogy mi is
és nemes királyunk, aki Krisztus hitéért és más keresztényekért nem habozott életét kockára tenni,
ez oly szép és szent cselekedetért nemhogy dicséretet nem kapunk, de még meg is köveztetünk, és e
borzasztó nyomorúságunkért azoktól, akikért azt elviseltük, még legalább valami sajnálatot sem
érdemlünk, azoktól, akik - nem tudom - vethetnek-e mást joggal a szemünkre, mint hogy az időtől
fogva, amelyben a jóságos Krisztus isten vezetésével Szkítiából kijöttünk és Krisztus hitét fölvettük,
a többi kereszténynek mindig pajzsa és bástyája voltunk, és hogy ebben a kereszténységnek tett -
véleményünk szerint kitűnő - szolgálatban elvesztettünk már két királyt, mindkettőt ugyanabból a
Jagelló törzsből, rajtuk kívül annyi sok mindkét rendbeli főembert, annyi sok nemest és katonát, a
köznép megszámlálhatatlan sokaságát, miközben Isten akaratából magunk súlyosnál súlyosabb
polgárháborút és testvérharcot vívtunk, és e harcok bűnét ki-ki a másikra kente. Lehetett volna -
mondja majd valaki - e háborúban sok mindent jobban intézni, mi pedig azt mondjuk, hogy nem
volt még eddig sem oly hatalmas, sem oly szerencsés király vagy népség, melyet ne sújtott volna
olykor balsors is. Mi azután is azt fogjuk gondolni, hogy a keresztény társadalommal szemben
dicséretesen cselekedtünk, ha esetleg talál is olyan másik nemzetet, mely azt a külső ellenségtől
több mint ötszáz éven keresztül saját vérével és tulajdon költségén védelmezi. De hogy elhagyva
ezeket a - bármennyire is jogos - panaszokat, tárgyunkra térjünk, leírtuk e dolgokat valóság szerint
úgy, ahogy történni láttuk. Ha a fogalmazás kidolgozatlannak látszik, ami igaz is, tudjuk, hogy

22
akadnak sokan mind Magyarország, mind Lengyelország fiai között, akik, ha akarják, szebben
megfogalmazhatták volna mindezt, és ha megteszik, nincs más hátra, mint hogy bosszankodva
tűrjük ezt, hogy őket erre erősen biztassuk is, és ezért nekik hálát adjunk, míg a történt dolgok
igazságától el nem térnek; nekünk az is elég volt, hogy nyersanyaggal szolgálhattunk számukra,
amit fejszéjükkel, baltájukkal nyesegethetnek, csinosíthatnak.
Legelőször fölsoroljuk az akkori főtisztviselők nevét, mert nagyrészt minden általuk történt. Élj
boldogul, jámbor olvasó, jószándék vezéreljen!
(Humanista történetírók. Bp. 1977. 289-290)

A mohácsi csatavesztés történetével foglalkozó, ellentmondó megállapításokban és értékelésekben

bővelkedő hatalmas szakirodalomból alapvető fontosságúnak tartom Gyalókay Jenő A mohácsi csata című
hadtörténeti, a csatamezőn történt eseményeket elemző tanulmányát (Mohácsi Emlékkönyv 1526. Bp. 1926.
193-276.); a mohácsi vészt megelőző negyedszázad európai és diplomáciai összefüggéseiről: Kosáry
Domokos Magyar külpolitika Mohács előtt (Bp. 1978); a mohácsi vész hazai előzményeiről és
összefüggéseiről: Szakoly Ferenc A mohácsi csata (Bp. 1975); a mohácsi vészre vonatkozó legfontosabb
egykorú hazai és külhoni forrásművek együttesen olvashatók: Mohács emlékezete. (A kötetet Kiss Károly
válogatta, Katona Tamás szerkesztette. Bp. 1976.)

A fenti kötetben olvasható II. Lajos magyar király tizenkét, különböző személyeknek 1526-ban írott
levele. Ezek között nem szerepel az az V. Károly császárhoz írott, 1526. augusztus 27-én kelt levél, amely
feltehetően Lajos király utolsó üzenete Európának. Az irat spanyol nyelvű közvetítéssel maradt fenn; először
közölve: Sandoval, Fray Prudencio de: Historia de la Vida y Hechos del Emperador Carlos V., I-III. (Bibl.
de Autores Esp. LXXX-LXXXII.), Madrid 1955. Magyar szövegét ennek alapján közli: Ferdinandy Mihály
Magyarország romlása 1490-1526. (Róma. 1979. 93-94.)
Így írt, így látta a világot II. Lajos magyar király negyvennyolc órával halála s az önálló magyar állam
összeomlása előtt: „...Személyem holnap inkább a kétségbeesés, semmint az orvosolhatás reménykedése
küldi a csatába... Tizenkét méltósága vesztett főpap (számítván a prépostokat is) van kíséretünkben, akik
most eljöttek, hogy együtt haljanak meg velünk, hogy - úgy, ahogy társaink lesznek a vértanúságban -
vezetőink legyenek üdvösségünk felé is, jó halálunk (nuestro buen morir) fejében.”
„Lévén pedig ez az írás az utolsó bötü, amit még Felségednek írhatok, azt terveztem, hogy számot
adhatok benne e török ellenségünk túlságos erejéről, hanem útjába áll e szándéknak a holnapi nap, amire
várakozunk, s meg nem tűri a mai, amit ebben a nyomorúságban töltünk. De egy dologra még felhívom azért
Felséged figyelmét: Ha nem sietsz a segítségére annak, ami most majd (sc. a csata: Magyarország romlása
után) még megmarad, úgy (végtére) semmi sem fog fennmaradni a Római Városból, amit el ne ragadna ez a
vérengző farkas, mert bizonyosra mondom: ha holnap, a mi halálunk árán, győzelmet arat, seregeit
Olaszország telt zsákjaira reményli majd uszíthatni, fegyveres hadát Velence meg Szicília szigeteire. Ha
hiszünk is abban, hogy Urunk, az Isten föl fogja tartóztatni lépéseit, s meg fogja zavarni kártékony terveiben,
mégis csupán akkor, ha Tefölséged is megkísérel ellenállani annak, amire (különben) ember aligha elégséges.
Hivatkozással a levélre, amit a mi nagyon tisztelendő infánsunk (Ferdinánd) követének küldöttünk, már nem
könyörgök tovább ezért a lélekért, amely ebből a mi testünkből kiszállni törekszik, s éltükért azoknak, akik
ebben a veszedelemben leledzenek. Növelje a mi Urunk Fölséged állását a hitetlenek fölötti győzelemmel. A
mohácsi táborból, 1526. augusztus 27-én.”

23
 *

Brodarics István Igaz leírása olyanok számára készült, akik nem ismerték a magyarországi
körülményeket, eseményeket, s ezért az író mindig körültekintően meghatározza a történések pontos helyét,
az említett személyek kilétét, rangját; leírása így lesz érthető és folyamatosan olvasható a kívülállók számára
is. Jegyzeteket tehát csak akkor fűztem szövegéhez, ha a mai olvasó számára egy-egy régi helységnév, adat
vagy személyi összefüggés már nem közvetlenül magától értetődő, kiismerhető. (Átvettem Kardos Tibor
néhány találó és pontos okfejtését, magyarázatát.) Találhat viszont a jegyzetekben az olvasó néhány egykorú
levélrészletet, leírást, későbbi jellemzést, amelyek az események hátterébe engednek bepillantani, élesebb
fénycsóvával világítva meg egy-egy kritikusabb pontot, jellemet.

Szolimán - II. Szulejmán (uralkodott: 1520-1566)
török szultán; uralkodása idején érte el hatalmának
tetőpontját a török birodalom; hat ízben
személyesen vezetett hadjáratot Magyarország el-
len, Szigetvár ostromakor érte utol a halál.
Lajos - II. Lajos magyar király (uralkodott: 1516-
1526); apja, II. Ulászló király XII. Lajos francia
király feleségének rokonát, Candale-i Annát (Anne
de Foix) vette feleségül.
„Apja halála előtt pár hónappal jegyezték el vele
Máriát” - 1515. július 22-én; a házasság tényleges
megkötésére 1522 januárjában került sor. „Mátyás
király 1463-ban csak avval a feltétellel tudott
egyességet kötni III. Frigyes császárral a korona
elnyerése érdekében, ha biztosítja
Habsburgoknak gyermektelensége esetén a
jogutódlást. Miksa császár evvel az ürüggyel lépett
fel Mátyás halála után trónkövetelőnek. Ulászló
1491-ben elismerte Miksa és utódai trónigényét, ha
ő maga gyermektelenül halna el. 1506 márciusában
házassági szerződés jött létre Ulászló és Miksa
között, mely szerint Miksa egyik unokája feleségül
veszi Ulászló leányát, Annát, viszont ha
Ulászlónak fia születik, Miksa unokáját, Máriát ve-
szi feleségül. E házasságok később meg is
valósultak: így lett II. Lajos felesége Mária, s halála
után Jagello Anna férje, Ferdinánd magyar király.”
(Kardos Tibor)
Zápolya (Szapolyai) János - Magyarország királya
(uralkodott: 1526-1540); 1510-től erdélyi vajda, az
1514-es parasztháború leverője, megtorlója. A
mohácsi vész után koronázták magyar királlyá, de
Habsburg Ferdinánddal szemben csak török
segítséggel képes megtartani trónját.
Alpesen-túli Kis-Oláhország - Havasalföld.
Tomori Pál (kb. 1475-1526) - kalocsai érsek,
alsó-magyarországi főkapitány, Mohácsnál a
magyar hadak egyik fővezére. Hősi halott. Szakály
Ferenc így jellemzi őt: „Tragikus hős; tragikus élet
után tragikus véggel. Tragikus volt élete, nem az
állítólag korán sírba szállt két mátka miatt, hanem
azért, mert nem ismerte az önérdeket egy olyan
korszakban és társadalomban, amelyből jórészt
még a létérdek felismerésének képessége is
hiányzott, ha az távlatokban rejtőzött, mert nem
ismerte a felelőtlenséget a felelőtlenek között.
Tragikus halála is, mert végül azok miatt a hibák
miatt esett el, amelyek ellen legtöbbet küzdött, egy
olyan poszton, amelyre vonakodva, ereje
elégtelenségének tudatában, jobb híján állnia
kellett. Hibái, amiket a csata előtt és alatt
elkövetett, nem annyira sajátjai, hanem azé az
államé és kormányé, amely tábornokok hiányában
hadnagyot kénytelen tábornokká tenni, holott
hadnagya sincs elég.” (Szakály Ferenc: A mohácsi
a csata. Bp. 1975. 35-36.)
„Nándorfejérvár kevéssel előbb elesett” - 1521.
augusztus 29-én.
Frangepán Kristóf († 1527) - Brodarics kétélű
fogalmazása mögött az rejlik, hogy a tehetséges
hadvezér korábban Ferdinánd híve volt -
horvátországi birtokainak fekvése okán ez látszott
biztonságosabbnak -, majd a királyság, tehát Lajos
király hívéül szegődött, ugyanakkor a törökkel
szövetkezés gondolatával is kacérkodott. Mohács
előtt a hadak fővezéri posztjára is jelölt volt, de
seregeivel nem érkezett időben a csatatérre. Ezt
követően ismét Ferdinánd hívének csapott fel.
„Szalkai László ...a királyi pecsétet, a titkosat
visszaadta a király kezébe” - vagyis megvált
kancellári tisztétől; a pénzéhségéről, erősza-
kosságáról, erkölcstelenségéről nevezetes érsek
csak hosszas huzavona után, Burgio pápai követ
nyomására járult hozzá Brodarics István kancellári
kinevezéséhez. Mohácsnál elesett; talán ezért fo-
galmaz ilyen tapintatosan Brodarics, de saját
sanyarú helyzetét új tisztségében és az ország
romlását tisztán látja már kinevezése pillanatában
is, ezt bizonyítja 1526. július 27-én VII. Kelemen
pápához írott levele: „Hogy jelenleg milyen
veszélyes a helyzetünk, arról szentséged ugyancsak
folyamatosan értesül a báró úr leveleiből. Egyedül

24
Isten vagy Isten akaratából bekövetkező véletlen
mentheti meg ezt az országot a pusztulástól.
Semmi más utat a megmenekülésünkhöz nem
látok. Ha valamiben szolgálhatnék, szívvel-
lélekkel megtenném, de mit gondol szentséged, mit
tehetek, amikor a királynak nincsen semmije, a
helyzet teljesen zavaros, az emberek gonoszak és
széthúznak, az ellenség túlerőben van, én magam
szegény vagyok, nemrég nyertem a méltóságomat,
s e tisztségemért, amelyre szentséged emelt,
irigyelnek azok, akik méltóságban is és vagyonban
is messze megelőznek és végül még ezer más
hihetetlen nehézség miatt. Mégsem fogok semmit
sem elmulasztani, kockára teszem az életem is, s
megteszem, amit megtehetek.” (Mohács
emlékezete. Bp. 1976. 32.)
Szabács - a védelmi szempontból fontos déli
végvár 1521. július 7-én került török kézre.
Szerémség - a latin Sirmium-ból.
kocsi-szekér - a komáromi Kocs községben
készült szekérfajta, amely a korban használatos
nehéz társzekérrel szemben gyors és könnyű jármű
volt.
Szent György napja - április 23.; a fegyveres
országgyűlés a Rákosmezőn április 24-én
kezdődött.
Lengyelország királya, Zsigmond a lengyel
uralkodó 1525. november 15-én három évre békét
kötött a törökkel, s ezért csak csekély mértékben
támogatta Lajos királyt.
„A francia királynak elméjébe idézte, mit ígért
neki követe útján...” - Lajos király Brodarics
Istvánt küldte követségbe Rómába, aki menet
közben felkereste a Pizzighettonéban őrzött fogoly
francia királyt is, és közvetítési javaslattal élt a
franciák és a Habsburgok között. Hazatérte után,
1526 tavaszán nevezik ki Brodaricsot kancellárnak.
„Speyerben birodalmi gyűlést tartottak.” - „II.
Lajos segélykérő akciója a német birodalmi
rendeknél régóta húzódott. A birodalmi rendek
érezték, hogy kötelesek lennének összefogni
Európa védelmére, de érdeklődésüket elsősorban a
reformáció foglalta le, ezenfelül pedig
bizalmatlanok voltak a magyar udvarral szemben,
hogy a segélyt valóban a török elleni harcra
fordítják-e majd. Az 1526 májusában kezdődő
speyeri birodalmi gyűlés magát a mohácsi csatát
megelőző napokban, sőt a mohácsi csata idején is
csak addig jutott el, hogy elrendelte szeptember
30-ra azoknak a pénzeknek a befizetését,
amelyekből majd egy kb. hatezer főnyi sereget
fognak küldeni Magyarország megsegítésére.”
(Kardos Tibor)
Johannes Antonius de Burgio (Giovanni Antonio
da Burgio) - pápai diplomata, 1523-ban jött
Magyarországra, s miután sikerült megnyernie a
magyarok bizalmát. (Brodarics azt írja róla; „Igazi
25
magyar embernek tartjuk.”), VII. Kelemen pápa
kinevezi pápai nunciusnak. A pápai államtitkárhoz
írott jelentéseiből a Mohács előtti Magyarország
hiteles és szomorú képe tárul elénk. Már 1526.
január 18-án így jellemzi hazánk állapotát: „Ezek
azok a nem nagyon kellemes újságok, amiket én
innen őszentségének jelenthetek: bizony
szeretném, ha viszont legalább arról adhatnék hírt,
hogy a magyarok is ugyanilyen lázasan
készülődnek a védekezésre. De ha igazat akarok
szólni, ezt éppen nem mondhatom, s meg kell
vallanom, és őszentsége legyen elkészülve rá, hogy
ez az ország nem képes magát megvédeni, hanem
ki van szolgáltatva az ellenség kegyelmének, és
úgy fog kikerülni a háborúból, ahogyan az
ellenségnek tetszik. Mert el lehet-e képzelni, hogy
Magyarország háborút viselhessen a török egész
hatalma ellen, mikor a magyar király és az urak
még arról sem tudnak gondoskodni, hogy a
végeken szolgáló katonaság megkapja zsoldját?
Őfelsége a király olyan súlyos anyagi helyzetben
van, hogy gyakran még konyhája költségeit sem
tudja fedezni, az urak viszálykodnak, a nemesség
pártokra bomlott, de még ha mindnyájan
összetartanának is, mit tehetnének a török ellen,
mikor a legegyszerűbb hadifelszerelésük sincsen
meg? Azt megtehetik, hogy egyszer
megütközzenek, de akkor vereséget is fognak
szenvedni; hiszen nincs egyetlen erősített állásuk,
hol fejüket lehajthatnák, hogy fellélegezzenek, s
megvárják a többi keresztény fejedelem segítségét.
De ha volna is ilyen váruk, honnan várhatnának
segítséget? Német földről, hol mindenütt viszályok
dúlnak, s hol nincs többé alattvalói engedelmesség,
nincs fejedelmi tekintély? A némettől, ősi
ellenségétől várjon segítséget a magyar? Vagy talán
Lengyelországtól, mely éppen most kötött fegy-
verszünetet a törökkel öt évre? Nem sokat értek a
hadviseléshez, de ami kevés tapasztalatom hábo-
rúkról van, abból azt látom, hogy nincsen rá mód,
amivel ezt az országot meg lehetne menteni, ha a
törökök nagy erővel támadnák meg, márpedig ha
valóban betörnek, heves lesz támadásuk... S
közben a kalocsai érsek jelenti, hogy a török a
háborúra teljesen fel van készülve, s oly rendben és
készen tart mindent, mintha már holnap akarna
támadni.” (Mohács emlékezete. Bp. 1976. 114.)
Magyarország leírása - a mellékelt térkép nem
maradt fenn, így nem tudjuk, milyen térkép alapján
írta le Brodarics Magyarországot. Lázár deák
térképe 1514 körül készült, de csak 1528-ban jelent
meg Ingolstadtban, kiegészítésekkel. E térkép már
képes török-magyar csatajelenettel jelöli-ábrázolja
Mohácsot. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy
Brodarics ismerte ezt a térképet, vagy valamely
másolatát, mert Lázár deák térképe, feltehetően az
átdolgozás vagy másolás során, 45 fokkal
eltájolódott. Ha ennek az eltájolt térképnek alapján
gondolkodott Brodarics, jobban érthetőek az égtáji
meghatározásai.
Scythia - a Fekete-tenger mellékének északi,
sztyeppés területe.
Noricum - római provincia; hozzávetőlegesen a
mai Ausztria területe.
Caecius-hegység - Mons Caecius: a mai Wiener-
Wald.
Stridon - a hagyomány szerint Sophronius
Eusebius Hieronymus (Szent Jeromos kb. 331-420)
egyházatya a Zala megyei Strido (ma: Štrigovo)
szülötte.
Biheg (Tininum) - Kardos Tibor szerint a latin
szövegben olvasható „Bigihon” szövegromlás
Biheg (Bihač) helyett. Horvátország
tulajdonképpeni főhelye Knin (Tinin) volt.
Turnu Severin - hajdan: Szörény; a fontos végvár
1524-ben került a török kezére.
siculusok - „A székelység katonai szervezete s
ennek megfelelő nyomai a katonai demokráciának,
tehát nem Oláh Miklósnak tűnik fel először, hanem
már Brodaricsnak, sőt Thuróczi Jánosnak. De
Brodaricsnál fordul elő először, hogy a svájci
parasztköztársasághoz hasonlítja őket.” (Kardos
Tibor).
magyar mérföld - 1 magyar mérföld = 8353,6
méter.
annales - évkönyv, krónika, (lat.)
„...egy pápának is szülőföldje...” - IV. Viktor
ellenpápáról (1138) tudták úgy, hogy magyar
származású.
Murád - helyesen: II. Mehmed török szultán,
uralkodott: 1451-1481.
palatinus gróf - azaz: Báthory István.
„...A király titkos követ útján valakitől
megtudta...” - Radul havasalföldi vajda követéről
van szó. A mohácsi ütközetig Radul magyar
alattvaló volt, de utóbb kényszerűségből behódolt a
töröknek.
Üdvözítőnk színeváltozásának napja - augusztus
6.; Brodarics ezen a napon kétségbeesett hangú
levélben számolt be Mária királynénak a tolnai
tanácskozás eredménytelenségéről: „Olvastam
fenséged levelét. Az isten tudja, hogy mit kellene a
királyi felségnek határoznia ebben a rettenetes
zűrzavarban. Nekem is az a véleményem, ahogyan
fenséged írja: húsz vagy akár harminc napon belül
aligha lehetséges, hogy akkora seregünk lesz, hogy
a biztos vereség kilátása nélkül megütközhessünk
26
az ellenséggel. Az ellenség pedig támad,
hajósegységei már Erdőd közelében vannak, közel
ahhoz a helyhez, ahol a Dráva a Dunába torkollik,
s ha eddig még nem foglalták el, hamarosan
elfoglalják Eszéket, azt a helységet, ahová a nádort
küldték volt, de ahonnan már mindenki
elmenekült.
Így állunk, szentséges királyné. Én nem
tanácsolhattam s nem tanácsolhatok mást, mint
hogy a királyi felség induljon Tolnára, ne
vádolhassák azzal, amivel - fenséged tudja -
megvádolták. Ha rám hallgat, tovább nem megy,
legfeljebb abban az irányban, amelyet Macedóniai
úr útján ajánlottam. Higgye el azonban fenséged,
már minden késő, s bármit mondunk, végső
veszélyben forgunk. Semmit sem fogok
elmulasztani, ha tehetek valamit. Nagy bajom
azonban, hogy senki sincsen, aki támogasson s aki
velem egy véleményen lenne. Csodálkoznék fensé-
ged, ha itt lenne, az embereink javaslatain. Mind
azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni. Engem be-
ijedt gyávának neveznek, mert óvatosabban
beszélek, s azt tanácsolom a királyi felségnek és
nekik maguknak is, hogy óvatosak legyenek. Bár
ne lenne okom az ijedségre. Igazán nem magamat
féltem, hanem a királyt és az országot, de főleg a
királyt, mert tudom, milyen veszélyek fenyegetik
még a saját emberei felől is.” (Mohács emlékezete.
Bp. 1976. 32-33.)
a Szűz mennybemenetelét megelőző napon - azaz
augusztus 14-én.
Krassó - ma: Karasica.
Rhodi ostroma - a johannita lovagok sasfészkét,
Rodosz szigetét, már a XV. században többször
eredménytelenül ostromolták a törökök. 1522.
december 21-én sikerült a várat kezükbe
kaparintani.
stataria - statarius: álló, sorban álló katona. (lat.)
„Szelleme, külseje, virtusa…” - a vers szerzője
nem ismeretes.
„valaki egy erről kiadott Beszédében” - a
hivatkozott: Cuspinianus, eredeti nevén Johann
Spiesshaimner (1437-1529) bécsi humanista. A
Habsburgok szolgálatában állt, többször járt
Magyarországon. Élesen magyarellenes beszéde -
amelyre Brodarics később is utal - Bécsben jelent
meg 1526-ban.
„A török császár… Buda felé indult” - Szulejmán
szeptember 12-én érkezett Budára, és 20-án indult
hazafelé.
 *

Verancsics Antal, a jeles magyar humanista, későbbi esztergomi érsek 1539. február 1-én levelet írt a nocerai
püspöknek, Paolo Gioviónak. Törökökről írott olasz nyelvű kommentárgyűjteményét (Commentario delle cose
de' Turchi) dicséri, s beszámol arról: királya kérésére latin nyelvre fordította, hogy e jeles alkotás ne maradjon a
magyarok között „teljesen néma és ismeretlen”. Paolo Giovio (vagy ahogy latinosan nálunk ismerték: Paulus
Iovius) sokat írt, törökökről, magyarokról, másokról; a mohácsi ütközetről említett könyvében közzétett olasz
nyelvű kommentárja részben rövidítve, részben bővítve később bekerült nagy egyetemes történelmébe
(Historiarum sui temporis), amely munkáról a tudósok, történészek nem sok jót mondtak, s forrásmunkaként
sokak szerint csak alapos kétkedéssel olvasható. Ami kétségtelen: Paolo Giovio éles elméjű, éles szemű, adatokat
gyűjtő történész volt, s 1531-ben megjelent kis könyvének néhány oldalán - forrása elsősorban Brodarics műve
és Burgio jelentései - erőteljes képet fest a mohácsi csatatéren történtekről. Beszámolója mindenképpen érdemes
az utókor figyelmére. Már csak azért is, mert olasz nyelven jelent meg, 1531-ben és Rómában: Itáliában sokan
olvashatták - sokak véleményét alakította, formálta akkoriban Magyarországról s a magyarokról. (Az alább
közölt szöveg fordítása az Országos Széchényi Könyvtár birtokában levő - Ant. 2877. App. Hung. 234. - oldal-
vagy lapszámozás nélküli, Rómában 1531-ben megjelent példány alapján készült.)
Lajos király halálát - például - hiteles tömörséggel írja le, sőt: a tudós és alapos Gyalókay Lajos megítélése
szerint az egykorú források mindig mocsárra, ingoványra, Duna-ágra utalnak, néha tóra, folyóra, de a patak szó
„az egykorú forrásokban sehol se fordul elő”. Giovio a fosso pallustre kifejezést használja, tehát mocsaras árok-ról
beszél, amelybe a magyar király belefulladt.
Így kommentálja röviden Lajos halálát: „így halt meg ott szerencsétlenül, mert nem akadt senkire, aki
fölsegítette volna”. Ez nem csupán beszámoló; ez vélemény, ítélet is. Szorongatóan összecseng Machiavelli
egykorú mondatával: „mert nem szabad úgy elesned, hogy majd csak akad, aki összeszed”. (Il principe.
XXIV.)
1526. augusztus 29-én éjszaka s az elkövetkező napokban csak a halottakat lehetett a mohácsi síkon
összeszedni.
Paolo Giovio tömör elbeszélése hiteles egykorú beszámoló; nem elsősorban a mohácsi síkon történtekről,
hanem arról, ahogyan a kortársak Magyarország tragikus pusztulását Európából látták, szemlélték, megítélték.
Volt, amit ők láttak pontosabban.

„És Szolimán meghirdette a háborút Magyarország ellen. És elindult 1526-ban, és Belgrádba érkezett.
A szegény Lajos királyt majd az egész keresztény világ - más háborúkban lévén elfoglalva -
cserbenhagyta, kivéve Kelemen pápát, aki bizonyos számú cseh és német zsoldost fizetett számára.
Elhatározta tehát, hogy elébe megy az ellenségnek, s ebbe inkább a végzet kényszerítette, mintsem
katonai megfontolás vagy a győzelem lehetőségének reménye. Azért volt a szerencsétlen királynak
némiképp biztosnak látszó, elfogadható esélye arra, hogy a háborút elhúzza; hogy megkísérelje még
területek feladása árán is elkerülni a teljes pusztulást. Legfőképpen János erdélyi vajda úrra vártak,
valamint jókora s a törökkel való harcban edzett seregére. De Tomori Pál, a kalocsai érsek, ferences
barát, ki erélyes kezű, de akaratos ember volt, minden meggondolást felborított, mert túlzott
merészségében meg akart ütközni a törökkel. Ez a Tomori lett a fővezér, mert gyakran harcolt a
törökkel igen dicséretes eredménnyel, igaz, inkább portyázások, váratlan ütközetek alkalmával, de
soha valódi nagy csatákban. Ugyanis a dicső és boldog emlékezetű Mátyás király halála után a
magyarok egyre vesztettek jó hírükből; Ulászló hagyta, hogy apránként semmivé váljék Mátyás
király rendje és katonai fegyelme, elannyira, hogy Lajos magyarjaiban már csak az esztelen
vakmerés maradt meg, amelynek nem szolgált alapjául igazi hadijártasság. És így valamennyien
bőszült vadsággal azt képzelték, hogy a törököt majd szétzúzzák az első rohammal. Mindössze
huszonnégyezer ember volt ott, gyalogosok és lovasok. Mikor Mohácsra érkeztek (a hely a Duna
mellett fekszik, körülbelül félúton Buda és Belgrád között), megpillantották a török előőrsöket,
27
akiket Bali belgrádi szandzsákbég vezetett. Húszezren voltak lovasok, négy csapatba osztva; egész
nap minden hat órában váltották egymást, ilyenformán a csatamező állandóan tele volt
kiszámíthatatlan és portyázáskor veszélyt jelentő lovasokkal, így a magyarok táborában a szekerek
mögé kellett zárkózni, s még arra sem volt merszük, hogy a lovakat megitassák a Dunában, amely
egy nyíllövésnyire volt bal felől. És mindenki nekiállt gödröt ásni, hogy vízhez jusson. Ezenközben
Szolimán szultán előrenyomult, és Ibrahim basa vezette a ruméliai sereget, Behram basa pedig az
anatóliaiakat. Tomori maga állította fel hosszú arcvonalban teljes hadnépét, gyalogos seregeket
helyezve a lovascsapatok közé, hogy a török sokaság ne keríthesse be őket olyan könnyen. Azt a
csekély számú ágyút pedig, ami rendelkezésére állt, a megfelelő helyekre állíttatta. A
szekértábornál őrizetül olyan katonákat hagyott, akik még tapasztalatlanok voltak a harcban. A
király az első csapatok mögött állott; Tomori hagyott külön jókora sereg válogatott lovagot
személye védelmére. A török, amint odaérkezett, kétszer elsütötte az ágyúkat, de olyan magasra
célzott, hogy alig tett kárt a lándzsások között. Az az általános vélemény, hogy a keresztény
pattantyúsok, akiket a török alkalmazott, készakarva tettek így. Ezután rájuk rontottak lovas
seregeikkel, s elkezdődvén a szemtől-szembeni csata, a török csapatok megtámadták a szekértábort.
Emiatt szükségessé vált azon az oldalon a segítség; odaküldték a több mint ezer válogatott lovagot,
akiket a király személyének védelmére jelöltek volt ki, bármiféle jó- vagy balszerencse esetére.
Ezenközben a roppant török sokaságban elbukott és meghalt Tomori a többi főpappal, az esztergomi
és a váradival egyetemben, és még sok nemesúr, köztük Sárkány Ambrus és György, a Vajda úr
édestestvére, úgyhogy a szegény király, miután nem találta maga mellett a kíséretét, nem tudott
megmenekülni. Futás közben a lova, amint kifelé igyekezett egy mocsaras árokból, a hátára zuhant,
s nehéz fegyverzete miatt a király nem tudott többé fölemelkedni; és így halt meg ott
szerencsétlenül, mert nem akadt senkire, aki fölsegítette volna. A német és cseh gyalogosokat némi
ellenállás után lemészárolták, a lovasok közül sokan elmenekültek. Szolimán ugyancsak
elcsodálkozott a király őrültségén, hogy ilyen csekély haddal várta a kétszázezer főnyi sereget.
Aztán továbbment Budára, és a vár behódolt azzal, hogy a lakosság és személyes javai épségben
hagyassanak és hitüket megtarthassák. Szolimán két bronzszobrot, amelyeket kiváló mesterekkel
még Mátyás király csináltatott, Konstantinápolyba vitetett diadalmi jelvényül; és szép
márványtalapzatra a piactéren állíttatta fel. A csata 1526-ban volt, augusztus 29-én, de Szolimán
nem maradt sokáig azon helyt, mert a tél közeledtével visszatért Konstantinápolyba, s aztán többé
nem próbálkozott, csak mikor Bécset ostromolta, ahol isten segítségével és a németek virtusa által e
kizárólagos győzelem révén kiviláglott, mekkora veszélyben forgott az egész kereszténység; és nem
fér hozzá kétség, hogy a mi szentséges Urunk, Jézus Krisztus ezzel a csapással, ezzel a
veszedelemmel azt a figyelmeztetését adta tudtára a keresztény fejedelmeknek, mennyire fel kell
készülni, hogy ne maradjunk alul újra, ha a török ismét ránk rontana...”

28