Magyar királyság meggyengülése

1490-ben, Mátyás halála után trónöröklési küzdelem folyt Magyarországon. A trónkövetelők

nem voltak mások, mint Corvin János, Jagelló Ulászló, III. Frigyes. A főurak Jagelló Ulászlót választották,
és megegyeztek Corvin Jánossal.
Ulászló alatt meggyengült a királyi hatalom, hisz az őt megválasztó rendeket biztosította: nem
folytatja elődje politikáját. Nem szed rendkívüli hadiadót, s vállalta, hogy saját költségére megvédi az
országot és a rendekkel együtt kormányoz. A kortársai Dobzse Lászlónak is szólították, mert a mondák
szerint nem tudott jól magyarul, és mindenre azt válaszolta, hogy dobzse, amit annyit tesz lengyelül,
hogy jól van.
A királyi jövedelmek 200 000 aranyforintra csökkentek, így 1492-ben a fekete sereget szélnek
kellett ereszteni, akik ezek után, raboltak, fosztogattak. Uralma biztosítása érdekében a Habsburgokkal is
meg kellett egyeznie Ulászlónak. A pozsonyi békében elismerte Habsburg Miksa és a Habsburg-dinasztia
igényét a magyar trónra, ha nem születik fia, és átadta Miksának Mátyás ausztriai hódításait. A rossz
anyagi helyzet miatt Ulászló nem gondolhatott aktív törökellenes politikára. Többször megújította a
Mátyás által kötött békét, mert a keleti hódításokkal elfoglalt szultán is hajlandónak mutatkozott erre.
A bárók a királyi tanácson keresztül irányították az országot. A köznemesség a vármegyékben és
a rendi országgyűléseken – amelyeket Rákos mezején tartottak, és amelyeken minden köznemes
személyesen vehetett részt – igyekezett ellensúlyozni a bárók hatalmát. A köznemesség bízva
tömegében, önálló erőként lépett fel a gyűléseken. A két erő (bárók és köznemesek) gyakran kioltotta
egymást, így az országgyűlési határozatok meg sem születtek, vagy nem valósultak meg. Korábban a
köznemesség a királyi hatalom támogatásában volt érdekelt. Most egy népszerű báró, Szapolyai János
mögött sorakozott fel. Szapolyai János erdélyi vajda volt, aki az ország legnagyobb birtokosa volt, és nagy
katonai erővel rendelkezett.
Amikor a királyt szélütés érte, fölmerült annak a lehetősége, hogy Habsburg Miksa lesz a magyar
király, hiszen korábban ebben állapodtak meg Ulászlóval. A köznemesség nyomására azonban a rendek
elfogadták a rákosi végzést 1505-ben. Ebben kimondták, hogy csak magyar születésű királyt választanak
az ország élére. A végzés Szapolyai János helyzetét erősítette. 1506-ban viszont Ulászló felgyógyult, és
megszületett a trónörökös, Lajos. Ulászló és a bárók Szapolyaival és a köznemességgel szemben a
Habsburgokhoz közeledtek. 1515-ben kettős házassági szerződéseket kötöttek a Habsburgokkal.
1514-ben a köznemesi párt egyik vezetője, az ítélőmester Werbőczy István joggyűjteményt
állított össze a szokásjogok és írott törvények alapján. Ez volt a Hármaskönyv. Bár a Hármaskönyv soha
nem emelkedett jogerőre, a nemesség alapvető jogforrásnak tekintette egészen 1848-ig. Werbőczy a
nemesi szabadságjogokat az Aranybulla és az 1351-es törvények alapján fogalmazta meg. Leírta benne a
Szent Korona-tant, ami szerint az országot a Szent Korona testesíti meg, melyet a rendek és az uralkodó
közösen alkotnak.
Mivel az ország ilyen gyenge lábakon állt, a déli végvárrendszer is az összeomlás szélén állt. Így
tudott a török később hadi győzelmeket aratni Magyarországon.
 A végvár rendszer összeomlása
A török folyamatosan nyeri a területeket a Közel-Keleten, és úgy néz ki a hódítások iránya
Európába vezet, viszont Magyarország déli védelmi vonala gyenge. Magyarország helyzete kilátástalan.
II. Lajos 1516-ban tízéves gyermekként örököli meg a koronát. A végvárrendszer egyre gyengül. A
falak is romlottak, a katonák zsold hiányában szétszéledtek. Nincs nagyobb felmentő sereg se. A gyenge
központi hatalom belső megosztottságot, rendi anarchiát szül. Ulászló közeledése a Habsburgokhoz nem
adott védelmet a török ellen, sőt idővel ellenségünkké tette az Oszmán Birodalmat, mert az Habsburg-
ellenes szövetséget kötött a franciákkal. Egyelőre azonban – mivel a török keleten volt lekötve – a
délvidéki portyákon kívül nem érte támadás az országot, s a békét többször megújították. A
kiszámíthatatlan külpolitika sem segít helyzetünkön, az 1520-ban trónra lépő I. Szulejmán szultán Budára
küldött követeit fogságba vetik. Ezzel kiprovokálták az egyébként is érlelődő török támadást. A belső
problémákkal küzdő magyar rendi állam szembekerült az elmúlt évtizedekben erejét jelentősen
megnövelő Oszmán Birodalommal.
1521-ben a török elfoglalja Zimonyt és Szabácsot. Ugyanebben az évben megtámadják
Nándorfehérvárat is, az ország „kulcsát”. Aug. 29-én 2 hónapos hősi küzdelem után a várkapitánya
kénytelen volt feladni a várat. Ezek után Tomori Pál kalocsai érsek lett a „déli részek” főkapitánya, viszont
a várak elvesztését ő sem tudta megakadályozni, Orsova és Szörény is elesik. II. Lajos és felesége
reformjai csak rontanak a helyzeten. Szulejmán 1526-ban 60 000 katonájával Nándorfehérvárnál átkelt a
Dunán, majd az egyetlen még jelentős erősséget, Péterváradot egy hét alatt elfoglalta. Ezután a török
átkelt a Dráván, és Eszék mellett fahidat építettek. Eközben a király harcba hívta az országot, de a bárók
és a nemesség bandériumai késtek a tolnai tábori gyülekezésre. Így a királyi sereg elszalasztotta annak
lehetőségét, hogy a szultáni hadat a déli folyóknál tartóztassa fel. A mohácsi síkon Tomori Pál
vezetésével a 20-25 000 fős magyar had kísérletet tett a török megállítására. Viszont Szapolyai János
erdélyi segélyhada (kb. 15 000 fő) és a horvátországi hadak nem érkeztek meg időben. Így aug. 29.
délutánján a magyar hadsereg órák alatt semmisült meg az óriás török fölénnyel szemben. Meghalt a
király, hét főpap és huszonnyolc báró.
II. Lajos halálával nincs törvényes uralkodó. A királyi udvar másnap Budáról Pozsonyba menekült.
Szeptemberben a török had elérte Budát, amit kiraboltak, felégettek. A portyázó törökök feldúlták a
Duna-Tisza közét és a Dunántúl nagy részét. Több tízezer rabszolgával a török had pusztítva kivonult az
országból. Szapolyai serege az egyetlen épen maradt haderő. A déli végvárrendszer összeomlott, az
ország védtelen.
 A három részre szakadt Magyarország
1526-ban II Lajos halálával törvényes trónörökös nélkül marad az ország. Hogy ez a probléma
megoldódjon, Székesfehérváron a rendek nov. 10-én a rákosi végzés alapján Szapolyait választották
királlyá. A korona viszont Mária királynénál volt. Így dec. 17-én Pozsonyban Mária királyné és Habsburg-
párti nagybirtokosok Ferdinándot választották királlyá. Így alakult ki kettős királyság Magyarországon.
1527-ben Ferdinánd a bátyjától, V. Károlytól kapott segélyen toborzott tízezer zsoldossal
kiszorította Szapolyait Lengyelországba. Addigra azonban elfogyott V. Károly pénze, és a zsoldosok
szétszéledtek. Szapolyai visszatért Erdélybe, és tárgyalást kezdeményezett a Habsburgokkal harcban álló
francia királlyal. Szapolyai felajánlkozását Szulejmán elfogadta. 1529-ben Szulejmán szultán hadjáratot
indított Ferdinánd ellen. Aug. 29-én Magyarországra érve a mohácsi síkon hűbéresévé fogadta Szapolyai
Jánost, s átadta neki az elfoglalt budai várat. Ezután kísérletet tett Bécs bevételére, de feladta. Így a
Dunántúl nyugati és északi része Ferdinándé, az ország kétharmada Szapolyaié lett. 1532. újabb török
hadjárat indult Bécs ellen. V. Károly ekkor Ferdinánd segítségére sietett, és kb. 100.000 zsoldos
gyülekezett Bécs alatt. Szulejmán közel egy hónapon át ostromolta Kőszeget, mert el akarta kerülni a
nagy keresztény sereggel a döntő összecsapást. Hasonló okokból a birodalmi haderő sem mozdult Bécs
alól. Nyilvánvalóvá vált, hogy hatalmi egyensúly van a Török Birodalom és a Habsburgok között.
A magyar nemesek alkalmazkodtak a viszonyokhoz: hol az egyik, hol a másik király pártjára álltak,
attól függően, hogy hol látták a jövőjüket biztosítva. Általános volt azonban a vágy az ország egyesítésére,
emiatt királytalan országgyűlések is voltak. 1538. februárján I. Ferdinánd és János király Váradon békét
kötött. Itt elismerték egymás királyságát, és Szapolyai utódai nevében lemondott a trónról Ferdinánd
javára. Ez titokban maradt a szultán előtt. A váradi békét követően, 1539-ben Szapolyai János feleségül
vette a lengyel király lányát, Jagelló Izabellát, akitől 1540-ben fia született, János Zsigmond. Szapolyai
halálos ágyán megesketi híveit, hogy II. János (Zsigmond) Magyaro. választott királya. A gyermekkirálynak
Martinuzzi Fráter György, Török Bálint és Izabella királyné a régensei.
Ferdinánd a váradi egyezségre hivatkozva át akarta venni az egész országot, ezért megkezdte
Buda ostromát. Fráter György segítségül hívta Szulejmánt, de a szultán amúgy is jött volna, mert nem
akarta, hogy az országot a Habsburgok egyesítsék. Mire a szultáni sereg Buda alá ért, Török Bálint már
legyőzte Ferdinánd hadvezérét. Szulejmán azonban elérkezettnek látta az időt Buda elfoglalására, s
katonái 1541. augusztus 29-én megszállták a várat. Török Bálintot magával hurcolta, Izabellának és a
csecsemő királynak átengedte az ország Tiszától keletre eső részét. Magyarország három részre szakadt.
 A hódoltság kialakulása és működése
1541-ben Fráter György a gyulai egyezményben lemondott János Zsigmond nevében Ferdinánd
javára. Viszont ennek feltétele volt Buda visszafoglalása. Ferdinánd erre nem volt képes, viszont ezzel a
lépéssel kiváltották a török újabb támadását. 1543-47-ben több vár török kézre került. 1551-ben Fráter
György már a feltétel hiányában is hajlandó volt átadni az országot Ferdinándnak. Ezt Castaldo és
zsoldosserege végezte volna el, de Frátert árulónak hitték, és megölték.
A szultán hadjáratot indított Ali budai pasa és Ahmed ruméliai beglerbég vezetésével Erdély
feletti hatalmának visszaállítására. A török haderő 1552-ben a Tiszántúlt kívánta elfoglalni, hogy
kiszélesítse a keresztény kézen lévő két országrész közötti éket. A hadjárat jórészt elérte célját, török
kézbe került Nógrád és a Tisza középső folyása (Drégely, Temesvár, Szolnok vára). Eger hős védői Dobó
István vezetésével a török sereg támadását visszaverték.
Kisebb támadásokat követően Szulejmán 1566-ban indított hadjáratot a magyarországi
hadszíntéren. A Zrínyi Miklós vezetésével védett Szigetvárat a török bevette. Zrínyi Miklós hősi halált
halt, de az ostrom ideje alatt elhunyt az idős szultán is. Szulejmán halálával lezárult a török hódítások
kora. Utóda, II. Szelim belátta, hogy nem képes kiszorítani az országból a Habsburgokat. Így a két
nagyhatalom megkötötte a drinápolyi békét 1568-ban, mely szentesítette a fennálló helyzetet. Ez egy 10
évente megújítandó béke volt rendszeres évi ajándékozással.
A török elfoglalt területeit vilajetekre osztotta, mint pl.: budai, egri, váradi, temesvári, stb.
Ezeknek az élén a beglerbég állt. Ezek további szkandzsákokra lettek osztva, ami kb. egy vármegyényi
területtel egyezik meg. Ezeket a bég uralta. Ezeken kétféle birtoktípus volt megtalálható, a khászbirtok és
a szpáhi birtok. A khászbirtok a szultáni kincstár birtoka, mely a mezővárosok számára nyújtott védelmet.
Ez a védelem azért kellet, mert a szpáhi birtokok, adománybirtokok voltak a hűbéres lovasoknak, nem
volt örökölhető, ezért tulajdonosai rablógazdalkodást folytattak rajtuk, vagyis minden mozgatható
értéktől megfosztották a területet.
A magyar lakosságnak adótt is kellet fizetniük ez volt a haradzs. Külön adó volt a ráják, hitetlenek
számára. Az adót a defterdár szedte. A lakosság állami robottal (várépítés, szállítás) is tartozott a
törököknek. Viszont az elmenekült magyar földesurak is visszatértek behajtani a járandóságukat. A világi
ügyekben a kádi, az egyháziakban pedig a mufti volt a döntő személy.
A török szokások, igazságszolgáltatás csak a városokat érte el, a falvak külön szervezetbe
tömörültek, parasztvármegyéket alakítottak. A városokban török fürdők, dzsámik, minaretek épültek. A
lakosság pusztulása, elmenekülése eredményezte új etnikumok későbbi betelepülését (pl. szerbek,
bosnyákok, horvátok)
 A Királyi Magyarország és végvári vitézek
Az Adriától Erdélyig félkörben húzódó területre szorult vissza a Magyar Királyság, amit a
történetírásban szokás királyi Magyarországnak nevezni.
1541. után, miután a törökök megszerezték az ország középső területét, új végvári vonalat kellett
kiépíteni a határ védelmére. A korábbi erősségek keskeny, magas, a tűzfegyvereknek ellenállni képtelen
várak falait elbontották, s alacsonyabb, szélesebb, az ágyúállások kialakítására alkalmas ó-olasz és új-
olasz bástyák építettek. A magyar végvárakkal szemben, a hódoltsági területen török végvárak álltak, így
állandósult a harc. Ennek során kialakult a magyar társadalom sajátos rétege, a végvári vitézek. Ők
általában birtokukról elűzött nemesek, jobbágyok, mezővárosi polgárok voltak, de pénzért harcoló
idegen zsoldosokat is fel lehetett lelni bennük. A végvári élet velejárói voltak a portyák és a bajvívások. Az
összesen tízezres létszámú végvári katonaságot a király nem tudta rendszeresen fizetni. Többnyire nem
volt „se pénz, se posztó”. A török hódoltsági területre történő betörések, a foglyok szerzése a végváriak
számára a megélhetést is jelentették, bár az ottani többnyire magyar lakosságnak nagy károkat és
szenvedést okoztak. A végvári életről Balassi Bálint írt.
1556-ban, V. Károly lemondása után német-római császár lett Ferdinánd, cseh és magyar király is

egyben Jagelló Annával kötött házassága révén. Egységes erős birodalommá akarta szervezni államait.
Udvari Kancelláriát, Udvari Kamarát, Udvari Haditanácsot hozott létre. Dél-német kereskedők (fuggerek)
kölcsöneiből zsoldossereget tudott fentartani. Magyarországon is a katolikus egyházra és a katolikus
rendekre támaszkodott. A központosítás ellenére részben megmaradt a rendi dualizmus. A magyar
rendek a törökkel szemben rászorultak a birodalom segélypénzeire, támogatására. Protestáns főurakat
olykor felségárulási perrel megfosztották vagyonuktól.
1564-ben I. Miksa lett I. Ferdinánd utóda. Ő kötötte meg drinápolyi békét 1568-ban, ami után
indult a Habsburg-ellenes szervezkedés. Őt 1576-ban II. Rudolf követte, aki abszolutizmust vezetett be,
ami ellen rendi ellenállás is lépet fel. A török portyázások és esetleges támadások miatt Prágába költözött
át.
 Erdélyi fejedelemség kialakulása
Erdély a középkori Magyar Királyság keleti tartománya volt, melyet a központtól való távolsága
miatt a király által kinevezett vajda irányított. 1437 óta sajátos rendi szerkezetét a magyar megyék, a
székely és a szász székek alkották. Szapolyai János keleti Magyar Királyságából az ország ketté-, majd
három részre szakadásával fokozatosan új államalakulat jött létre, amelyet a 16. század második felétől
Erdélyi Fejedelemségnek neveztek.
Miután Fráter György sikertelenül kísérelte meg a keleti országrészt átadni Ferdinándnak, a török
elfoglalta a Temesköz és a Tiszántúl nagy részét, így a keleti Magyar Királyság területe a felére csökkent.
Átmenetileg Ferdinánd uralma alá került, de a törökök erőfölénye miatt az erdélyi rendek 1556-ban
visszahívták a trónra Szapolyai János fiát, János Zsigmondot. Mivel az országrész nem esett a török
hadjáratok fő csapásirányába, a szultán megelégedett a számára olcsóbb hűbéres viszonnyal, mint tette
ezt Havasalföld vagy Moldva esetében is. Az erdélyi uralkodókat nem a török választotta csak
megerősítette méltóságukat, és évi adót rótt ki rájuk. Ráadásul az uralkodó függetlenül alakíthatta
belpolitikáját. 1568-ban a tordai országgyűlésen János Zsigmondot fejedelemnek nyilvánítják. Erdélyben
vallási tolerancia volt, négy bevett vallás, a katolikus, református, evangélikus és unitárius. 1570-ben a
János Zsigmond megkötötte a speyeri egyezményt a Habsburgokkal, amiben lemond a királyi címről.
Korai halála felborítja a helyzetet. 1571.-ben Bekes Gáspár Habsburg-jelölt a trónkövetelő, de az erdélyi
rendek nem fogadták el, helyette Báthory István választották fejedelemmé.
Ő neki is el kellet fogadnia a török függést, de a Habsburgokkal is békében volt. Célja az volt,
hogy nyugalmat és gazdasági virágzást szerezzen Erdélynek. Hatalma – mint az a speyeri szerződésben is
szerepelt – kiterjedt a kelet-magyarországi vármegyék egy részére is. Ezt a területet Partiumnak
(„Magyarországi Részek” -nek) nevezték. Nagy birtokrendszer volt, így kiemelkedett az erdélyi
arisztokráciából. Erős fejedelem volt, az országgyűlések ritkán szálltak szembe vele. Fejedelmi Tanácsot,
Kancelláriát, Kincstartóságot, bíráskodást, hadsereget hozott létre. 1576-tól lengyel király is felesége,
Jagelló Anna révén. Ez Erdély helyzetét nem befolyásolta jelentősen, mert Lengyelországot lekötött ék az
oroszok elleni háborúk. Erdélyi Kancelláriát alapít Krakkóban is, figyelt az erdélyi ügyekre. Helyettese
testvére, majd unokaöccse volt.
1586-ba Báthory Zsigmond követte őt. Szövetséget kötött a Habsburgokkal, segítette őket a
tizenöt éves háború során, de a kudarcok miatt meghátrál. Emiatt többször lemond a fejedelemségről.
Erdély romlásnak indult. Ezen az 1599/1600-as román megszállás se segített, majd Basta generális
csapatainak fosztogatásai sem.