Előhang

A férfi elégedetten mosolyogva tekintett végig a je-

lenlévőkön, akik vígan cseverésztek, és láthatóan
örültek, hogy ma végre teljes létszámban gyűlhet-
nek össze az asztal körül. Ugyanis annak ellené-
re, hogy mindannyian a villában éltek, már jó ide-
je nem volt szokás a közös étkezés. Ezen a napon
azonban mind megjelentek az ő tiszteletére: két
idősebb fia, Georg és Robert a feleségükkel és az
unokákkal, valamint legfiatalabb gyermeke, Karl,
aki bár huszonkilenc éves volt, mindeddig nem si-
került elköteleznie magát egyetlen nő mellett sem.
Családalapításról végképp nem esett szó, ami
őszinte aggodalommal töltötte el Peter Hansent.
Néha még az is eszébe jutott, hogy talán valami
nincs rendben Karllal.
  Pillantása újra legkisebb unokájára, a mindös�-
sze tizennégy éves Luiséra siklott. Nem tudta volna
megmondani, miért, de Robert kislánya volt a ked-
venc lányunokája. Luise két évvel idősebb nővéré-
vel, Marthával, és a vele egykorú Frederikével, aki
Georg lánya volt, valójában nem tudott mit kezde-
ni. Ugyanakkor Richarddal is képtelen volt szót ér-

7
teni, hiába volt az egyetlen fiúunokája – ez a gyer-
mek sem jelentett többet számára, mint a fiának a
fiát, akiben ez idáig semmilyen különleges képes-
séget vagy férfias vonást nem sikerült felfedeznie.
A tizenhét éves Richard jelenleg, szülei akaratának
megfelelően, éppen az érettségi vizsgájára készült.
Bár ennek sikerében Peter Hansen erősen kételke-
dett. Számára a fiú nem volt több mint egy némi
ambícióval rendelkező siheder, különösebb tehet-
ség nélkül. Ha voltak is jó adottságai, sikeresen el-
rejtette őket a nagyapja elől.
  Richard, Frederike és Martha tökéletesen osz-
totta az anyák véleményét: az asszonyok célja nem
lehet más, mint a könnyed élet egy gazdag férj ol-
dalán, aki magától értetődően finanszírozza a min-
dennapjaikat.
  Szerencsére Marie-t egészen más fából faragták.
Az ő drága felesége a szinte pillanatok alatt elröp-
penő, negyvenéves házasságuk alatt mindvégig
szilárdan mellette állt, míg csak az előző év tava-
szán el nem ragadta mellőle a betegség. Azóta Peter
naponta elmerengett felesége értelmetlen halálán,
és sokszor feltette magának a kérdést: Vajon az ő
életének van-e még egyáltalán értelme az asszony
nélkül?
  Még egyszer végignézett a társaságon – a beszél-
getésüket eddig is csak fél füllel követte –, letette az
evőeszközeit, felhajtotta öléből az asztalkendőt, és
azt még mindig a kezében tartva felállt.

8
  – Csak szeretném újra megköszönni nektek,
hogy időt áldoztatok rám a mai napon. Ez igazán
sokat jelent számomra. Most azonban bocsássatok
meg egy percre! – Ezzel az asztalra tette a kendőt,
majd lassan az ajtóhoz sétált. Ahogy elhaladt Lui-
se mellett, egy pillanatra megtorpant, gyengéden
megérintette a kislány arcát, mire a gyermek elmo-
solyodott, és a nagyapja kezéhez simult. Peter egy
pillanatig habozott, ám végül folytatta az útját.
  Ahogy kilépett a helyiségből és behúzta maga
mögött a tolóajtót, szinte magán érezte családtag-
jai kíváncsi pillantását. Lassan, nyugodtan haladt
fölfelé a lépcsőn az emeletre, a dolgozószobája felé.
Benyitott, belépett, majd gondosan bezárta maga
mögött az ajtót. Egy pillanatra nekitámaszkodott,
nagy levegőt vett, miközben végignézett a szobán.
Számára ez volt a legszebb hely az egész házban.
Még Marie rendezte be, kitűnő ízléssel, ahogy a
többi helyiséget is, így a pompás villa mindenütt
magán viselte e különleges egyéniséggel rendelkező
asszony keze nyomát. Ó, ha most itt lenne! Peter
biztos volt abban, hogy minden másként alakult
volna.
  Ellökte magát az ajtótól, az íróasztalához lépett,
leereszkedett a kényelmes bőrszékre. Hányszor,
de hányszor ült már itt, amikor szállítóleveleket
és készletkimutatásokat ellenőrzött, számításokat
végzett, vagy levelekre válaszolt.
  Elővett egyet a család fejléces levélpapírjai közül,

9
és letette maga elé az íróasztalra. Peter Hansen és
Fiai Kávékereskedés, alapítva: 1850-ben. A férfi fel-
nevetett. A  lendületes betűk ebben a pillanatban
nem jelentettek számára többet egy csodálatos, las-
san homályba vesző emléknél. Kezébe vette a töltő-
tollát. Sokáig kereste a szavakat, ám végül letette a
tollat az üres papírra, ismét nagy levegőt vett, majd
kihúzta az alsó asztalfiókot, és elővett egy kis fa-
ládát, amit az asztalon fekvő papírlap mellé helye-
zett. Gondosan visszazárta a fiókot, aztán lassan
kinyitotta a mahagóniból készült, díszes ládikát.
A  pisztoly ott feküdt a vörös bársonyon. Végigfut-
tatta rajta az ujjait, majd kiemelte a helyéről és a
halántékához illesztette. Miközben meghúzta a ra-
vaszt, felesége imádott arcát látta maga előtt. Pe-
ter Hansen élete egy hangos dörrenéssel ért véget,
pontosan a hetvenötödik születésnapján.
 1. fejezet

Egészen megfeledkezett az időről. Anya minden bi-

zonnyal borzasztóan mérges lesz. Luise sietve vis�-
szatette a nyulat a ketrecbe, és gondosan bezárta
a kis fakaput. A  nagyapja halála egyre gyakrab-
ban kísértette. Halvány rózsaszínű ruhájáról gyors
mozdulatokkal söpörte le az állatszőrt és a sarat,
amit az apró mancsok hagytak az anyagon. Talán
jobb lett volna felvenni egy kötényt, ha már ennyi-
re szereti ölelgetni és csókolgatni a nyuszikat, ezt
anya éppen elégszer elmondta már neki. Most biz-
tos megint megbünteti majd, és nem csak a ruha
miatt.
  Még egyszer visszapillantott a három pöttöm
nyúlra. Csak az egyik volt az övé, a fehér alapon
fekete foltos, akit Cézárnak nevezett el. A  másik
kettőt a nővére, Martha és az unokatestvére, Fre-
derike kapta meg. A  nagyapjuk ajándékai voltak
három évvel ezelőtt, és a férfi külön figyelmeztette
őket, hogy viseljék gondját az állatkáknak. A má-
sik unokatestvére, Richard is kapott egyet, amelyre
azonban sajnos alig pár napon belül holtan talál-
tak rá az úton. Luisének fogalma sem volt, hogyan

11
halhatott meg, hiszen ő ugyanolyan gondosan bánt
ezzel a nyuszival is, mint az összes többivel. Igen,
ő vigyázott mindegyikre, hiszen sem a nővére, sem
az unokatestvérei nem mutattak különösebb ér-
deklődést az állatok iránt. Ő viszont hálás volt az
ajándékért, és szívből örült a nyusziknak. A  töb­
biek­nek mindez csak újabb idegesítő kötelezettsé-
get jelentett.
  Pár nappal az ajándékozás után a nagyapjuk
összehívta a négy unokát, és egyenként újra elma-
gyarázta nekik, hogy ők a felelősek a kis életekért,
a nyuszik sorsa az ő kezükben van, ezt pedig ko-
molyan kell venniük. Mindössze néhány nappal
később történt a baleset, amelyben Richard nyu-
la életét vesztette, és bár Luise nem szívesen gon-
dolt erre, mégis érzett némi összefüggést a nagyapa
prédikációja – amely szemmel láthatóan feldühítet-
te Richardot – és az állat halála között. Ha őszinte
akart lenni magához, szabályosan libabőrös lett,
amikor eszébe jutott, hogy Richard milyen kedélye-
sen fogadta a háziállat pusztulását.
  A lány végigszaladt a közeli park mellett húzódó
ösvényen, ahol a nagyapja annak idején felállítot-
ta a nyúlketreceket, majd a ház elülső bejáratához
ért. Az anyja nem akarta, hogy a nyúlketrecek túl
közel legyenek, szerinte ugyanis kifejezetten za-
varják a kilátást, nem beszélve a szagról, amelyet
egyenesen elviselhetetlennek érzett.
  Luise olyan gyorsan rohant, ahogy csak bírt, míg

12
végre elérte a villához vezető utat, a kavicsok ro-
pogtak a cipőtalpa alatt. Hirtelen megbotlott, ös�-
szecsuklott és lendületből térdre esett. Egész tes-
tét görcsbe rántotta a fájdalom. Megrázta magát,
a tenyerével megdörgölte mindkét térdét. Az egyik
felhorzsolódott vérző térdbe még egy éles kavics is
fúródott. Luise óvatosan kihúzta, miközben igye-
kezett nem kiabálni vagy elsírni magát a fájdalom-
tól. Megnyalta az ujját, hogy megpróbálja letisztíta-
ni mind a két térdét, ám ettől csak rosszabb lett a
helyzet. A vér ugyanis összekeveredett a nyállal és
a sebben lévő kosszal, amitől a horzsolás egyre na-
gyobb lett. Luise gyomra összeszorult. Nem is iga-
zán a fájdalom vagy a seb látványa miatt, inkább
azért, amit majd az anyjától kap. Fegyelmi intézke-
dés, így emlegeti folyton.
  Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy titokban
besurran a házba, és egyenesen a fürdőszoba felé
veszi az irányt. Anya talán nem venné észre, és leg-
alább a térdét lemoshatná, vagyis némiképp javít-
hatna a külsején, mielőtt a szeme elé kerül. Ám vé-
gül elvetette az ötletet. Már így is nagyon elkésett,
a ruhája csupa kosz a nyuszik miatt. Mit számít,
hogy a térde is csupa vér, és feltehetően a frizurája
sem úgy áll, mint ahogy az egy jó házból való lány
esetében elvárható? Akárhonnan nézte a dolgot,
arra jutott, hogy legalább öt délutáni szobafogság-
ra számíthat.
  Fellépdelt a villához vezető lépcsőfokokon, és már

13
ott is tornyosult előtte az épület, teljes napsárga
szépségében, az ablakokat keretező fehér díszfes-
téssel. Szerette ezt a házat, hiszen itt élt születése
óta a Hansen család összes többi tagjával együtt.
Lenyomta a kilincset, kinyitotta a nehéz faajtót.
A folyosón egy lélek sem járt, pedig le merte volna
fogadni, hogy az anyja harcra készen toporog majd
az ajtóban. Mivel az ebédlő felől hangokat hallott,
óvatosan közelebb merészkedett: a nagybátyja,
Georg beszélt valakihez. A  következő pillanatban
az apja hangjára lett figyelmes, de nem értette a
szavait. Összeszedte minden bátorságát, bekopo-
gott, és éppen akkor dugta be a fejét az ajtón, ami-
kor a nagybátyja azt kiáltotta: Gyere be!
  – Bocsáss meg, anya, tudom, hogy nagyon elkés-
tem!
  Az anyja olyan kézmozdulattal reagált, mintha
egy legyet próbálna elhessenteni.
  – Ne most, Luise. Menj fel a többiekhez és ott vár-
jatok, amíg nem szólunk!
  – Igenis, mama! – vágta rá a lány megszeppenve.
Visszahúzta a fejét, majd becsukta az ajtót. A szí-
ve vadul kalapált, hiszen érezte a szinte tapintható
feszültséget a szobában. A szülei, Georg bácsi és a
felesége, Vera mellett jelen volt a másik nagybátyja,
Karl, dr. Lampert, a család ügyvédje, és egy férfi,
akit még azelőtt soha nem látott. Vajon mit jelent-
het ez az egész?
  Felszaladt a lépcsőn a szobába, amelyet a nővé-

14
rével osztott meg. Martha az ágyán ült, vele szem-
ben, Luise ágyán pedig ott gubbasztott Richard és
Frederike.
  – Na végre itt vagy! – jegyezte meg Martha, amint
a húga belépett. – Mi a csuda történt veled? – muta-
tott Luise felhorzsolt térdére.
  – Mi a helyzet odalent? – kérdezte a lány válasz
helyett, és a nővére mellé kuporodott az ágyra.
  – Tönkrementünk, az a helyzet – jelentette be Ri-
chard gúnyos kis nevetéssel, mire a húga, Frederi-
ke oldalba bökte.
  – Mit tudsz te erről?
  – Mindent hallottam. Az öreg Lampert mondta
nemrég.
  Luise nagyot nyelt. Képtelen volt elhinni, hogy in-
nentől kezdve egyetlen fityingjük sem lesz. Hogyan
fordulhatna ez elő? És mit jelent mindez a családra
nézve?
  – Ki az a férfi odalent? – kérdezte.
  – Reidelnek hívják, és a bankban dolgozik – ma-
gyarázta Richard.
  – Ez még semmit sem jelent – ellenkezett Frede-
rike.
  Luise kérdő pillantást vetett a nővérére, aki ta-
nácstalanul vont vállat.
  – Én is csak annyit tudok, amennyit hallottunk.
Nagyapa örökségéről van szó, és arról, hogyan os�-
szák fel.
  – Ha egyáltalán van még mit felosztani – vetette

15
ellen Richard. – Ezért lékelte meg a koponyáját az
öreg…
  – Ez nem igaz! – tiltakozott Luise. – Nagyapa szív-
rohamot kapott, miközben a fegyvert tisztogatta,
ezért halt meg.
  – Te ostoba tehén! – forgatta a szemét az unoka-
bátyja.
  – Anyánk ezt mondta, én pedig hiszek neki – ma-
kacskodott a lány.
  – Higgy, amit akarsz, de mind ott voltunk, ami-
kor a lövés eldördült. Apánk nekünk is mindenfélét
összezagyvált. Persze, mert nem akarta elmonda-
ni, mi történt. A tény attól még tény.
  – Nem tudom elhinni, hogy nincs több pénzünk –
vetette közbe Frederike, miközben a copfja végével
játszott. – Talán nincs már olyan sok, de biztos,
hogy még mindig elég – intett a kezével hevesen a
berendezési tárgyak felé. – Nézzetek csak körül!
Ezekből akár tíz új ruhát is vehetnék magamnak.
  – És szerinted mi lehet az oka, hogy ez a Reidel
pont a végrendelet felolvasása után bukkant fel? –
kérdezte Richard a húgától diadalittasan, majd
Mar­tha és Luise felé fordult.
  – De hát apa már olyan régóta dolgozik az irodá-
ban! – ellenkezett Luise. – Biztos tudott volna róla,
nem?
  – Az öreg erősen fogta a gyeplőt – felelte Richard.
  – Á, apánk úgyis elintézi a dolgot – jegyezte meg
Frederike könnyedén, ám ebben a pillanatban ko-

16
pogtak, és Richard kiáltására Anna, a házvezetőnő
lépett be.
  – Az uraságok szeretnék, ha lefáradnának hozzá-
juk – jelentette ki.
  – Jövünk – válaszolt Richard, majd mind a né-
gyen felemelkedtek az ágyakról.
  – Várnátok egy percet? – mutatott a térdére ­Luise.
  – Igen, de siess! – sürgette Martha.
  A gyerekek kiléptek a szobából, Luise pedig siet­
ve besurrant a folyosó végén lévő fürdőszobába.
Egy törölköző után nyúlt, a vízcsap alá tartotta,
és amennyire tudta, letörölte a térdéről a vért és a
koszt. Aztán végigsimított szőke haján, elegyenget-
te a ruháját és kiment a többiekhez, akik a lépcsőn
vártak rá.
  – Köszönöm – mondta hálásan, és a kis csoport
elindult a földszintre. A szüleik, Karl bácsikájukkal
együtt az étkezőszobában várták őket. Dr. Lampert
és Reidel, a bank munkatársa már nem volt a he-
lyiségben.
  – Üljetek le! – kérte Georg Hansen, aki az apja
halála után, legidősebb fiúként átvette a családfő
szerepét, és ennek megfelelően az asztalfőn foglalt
helyet.
  A gyerekek némán ereszkedtek le a székekre, és
várakozón néztek Georgra, aki, mint mindig, ele-
gáns, háromrészes öltönyt viselt, és sötét hajának
minden egyes szála kifogástalanul simult a fejére.
  – Nagyapátok végrendeletét az imént olvasták fel.

17
Az irat meglehetősen különös rendelkezései sze-
mélyes ellentétekhez vezettek közöttünk, és persze
mindez benneteket is érint. A szüleitek – pillantott
Marthára és Luisére –, valamint Vera és én a követ-
kező napokban gondoskodunk arról, hogy a dolgok
minél gyorsabban elrendeződjenek.
  – És mi van a pénzzel? – kérdezte Richard lé-
nyegre törőn, figyelmen kívül hagyva anyja felhá-
borodott sziszegését:
  – Richard!
  A fiú megvonta a vállát.
  – Azért kérdezni csak szabad.
  – Sajnos még nem vagy felnőtt, Richard, ahogy ez
a közbeszólásodból is látszik – torkolta le a fiát az
apja –, tehát egyelőre nincs jogod ilyen kérdéseket
feltenni – zárta le a témát, miközben a szeme hara-
gosan a fiára villant. – Továbbvisszük nagyapátok
üzleti vállalkozását, ezért számotokra szinte sem-
mi nem változik majd. Ez minden, amit tudnotok
kell. Van még valakinek kérdése? – Körülnézett,
majd a tekintete a fián állapodott meg, aki azon-
ban már felnézni sem mert. – Helyes. – Felállt, az
ajtóhoz ment, és kinyitotta. – Anna, felszolgálhatja
az ételt! – mondta, majd egy határozott mozdulattal
újra becsukta.
  Luise, aki egész idő alatt lehajtott fejjel ült, most
óvatosan felsandított, mert érezte, hogy édesanyja
őt figyeli.
  – Te meg hogy nézel ki már megint, Luise? – for-

18
dult a lányához szigorú arccal Eli­sa­beth. – Akár
egy csavargó, szégyellhetnéd magad!
  – Bocsánatot kérek – suttogta a lány, és újra le-
sütötte a szemét.
  – Már megint azoknál a rémes kis jószágoknál
voltál, nem igaz?
  – Csak megetettem őket – pislogott Luise bűntu-
datosan, és visszanyelte a kikívánkozó megjegyzé-
sét, vagyis hogy ő az egyetlen, aki gondoskodik az
állatokról.
  – Robert, azoknak a nyulaknak menniük kell! –
követelte Eli­sa­beth, mire Luise rémült arcot vágott.
  – Mama, kérlek, ne! Hiszen a nagypapától kap-
tuk őket.
  – Csak ezek a kis élőlények maradtak meg nekik
a nagyapjuktól – ellenkezett Robert.
  – De hát nézz rá a lányodra! – sziszegte Eli­sa­
beth. – Tiszta kosz, a legkevésbé sem szalonképes.
  – Kérlek, ne! Megígérem, hogy a jövőben jobban
figyelek majd – könyörgött Luise könnyes szemmel,
és némi támogatást remélve a nővérére nézett.
  – Hagyjátok már meg nekünk azokat a nyula­
kat! – vetette közbe Richard. – Ha továbbra is szo-
rult lesz a helyzetünk, legalább megsüthetjük őket –
mondta szinte kacagva. Luise, bár hálás volt az
unokabátyjának, halottfehérre sápadt.
  – Hát jó, de ahogy ígérted, a jövőben tényleg job-
ban figyelj rá, hogy össze ne koszold magad, Lui-
se!  – kérte az édesapja, akinek ugyanolyan dús

19
szőke haja volt, mint a lányának. A családban csak
nekik volt ilyen színű a hajuk. – Ellenkező esetben
számolnod kell a következményekkel. A  nyulak
egyelőre maradnak.
  – Köszönöm, apa! – sóhajtott fel a lány megkön�-
nyebbülve. – Tényleg vigyázni fogok! – Az anyja felé
tekintett, akin látszott, hogy nem tetszik neki a fér-
je döntése, végül azonban nem fűzött hozzá sem-
mit a témához.
  – Richard! – fordult az unokaöccséhez Robert.
–  Karl és én holnap reggel Bécsbe utazunk üzleti
ügyeket intézni. Édesapád szeretné, ha velünk tar-
tanál.
  – Én? Miért?
  – Holnapután kezdődik az iskolai szünidő, nem
számít, ha egy napot mulasztasz – vélte Georg.
  – Jó, de miért kell Bécsbe mennem? – faggatózott
tovább a fiú.
  – Mert bele kell tanulnod az üzletbe – magya-
rázta az apja. – A te korodban nálad sokkal többet
tudtam a kávékereskedésről, és arról, hogy mire
kell odafigyelnem. Eljön az idő, amikor téged is be-
vonunk az irodai munkába.
  Richard bosszúsan elfintorodott.
  – Az iskola is kötelező, meg ez is. Mikor pihenhe-
tek végre?
  Georg nagy levegőt vett, majd óriási sóhajjal ki-
fújta. Ha négyszemközt maradhatott volna a fiával,
legszívesebben a keblére ölelte volna, ahogy az ap-

20
ja is gyakorta tette ezt ővele. Ám ha hagyná, hogy
Richard az engedetlen viselkedésével a többiek fölé
emelkedjen, az családfőként az ő pozícióját meg­
gyengítené.
  – Mégis mit szeretnél kipihenni? – húzta fel a
szemöldökét gúnyosan. – A  rengeteg tanulást?
A  gyatra iskolai teljesítményed alapján nem hi-
szem, hogy túlságosan elfáradnál.
  Richard dühtől szikrázó szemmel nézett az ap-
jára, láthatóan a visszavágáson gondolkodott, ám
ekkor a tekintete találkozott Luisééval. A lány gyor-
san, szinte észrevétlenül rázta meg a fejét. A  fiú
szeme összeszűkült, de egy szót sem szólt.
  – Jól van – jegyezte meg Georg. – Akkor mindent
tisztáztunk.
  Ekkor egy szobalány kíséretében belépett a ház-
vezetőnő. Az asztalra tették a különböző fogásokat
tartalmazó tálcákat, ez pedig véget vetett a beszél-
getésnek. Richard persze még mindig forrt a düh-
től, ám az étkezés ideje alatt már nem beszélgettek
erről tovább.

Robert, Karl és Richard csaknem öt hétig voltak tá-

vol, és az egész család sóvárogva várta, hogy ha-
zatérjenek. Mivel az iskola már majdnem két hete
elkezdődött, Georg elnézést kért a fia nevében, és
tisztázta a gimnázium vezetőségével, hogy a válla-
lati kötelezettségek miatti mulasztásokat Richard

21