1.

JORDAN

– A francba, ez nem lehet igaz! – Jordan Briggs rátenyerelt a dudára, és

kidugta a középső ujját az R8-as Audi lehúzott napfénytetőjén. Kény-
telen volt a fékre taposni, és amikor visszatette a lábát a gázpedálra,
letört a cipősarka. – Ez a kedvenc Louboutinem,* te seggfej!
Egy vaskos kar nyúlt ki az ablakon, és integetve visszamutatott neki.
– Kivel üvöltözöl, Jordie?
A nő megjegyezte a teherautóra ragasztott, Na, hogy vezetek? feliratú
matricán lévő telefonszámot.
– Egy nyomorult kukással! Fékezés nélkül kihajtott elém a Ma­
disonról a Negyvenkilencedik utcára. Még csak nem is lassított. Majd-
nem elvitte az Audi elejét.
Jordan kibújt a cipőből, szemügyre vette a törött sarkat, azután
ledobta a hátsó ülés elé a padlóra.
– Te vezetsz? Miért vezetsz? Ó, a picsába! Várjál, még csak a Madi­
sonnál vagy? Hat perc múlva adásban leszünk.
– Munka után egyenesen Long Islandre megyek, úgyhogy nem
akartam a céges sofőrrel behozatni magam, csak hogy néhány óra
múlva visszavigyen Connecticutba a saját autómért.
– Amikor Frank hoz be, mindig időben ideérsz.
– Frank bekaphatja.

*  Christian Louboutin francia–egyiptomi divattervező brandje, magas sarkúi a vörös

lakkozásról ismertek – a szerk.

9
 A kocsisor haladt néhány métert, azután újra megállt. A kukás
sikeresen elfoglalta Jordan helyét, és közben majdnem végighúzta a
szomszéd sávban lévő Lincoln terepjáró oldalát. Valószínűleg SMS-
ezett. Mindenki SMS-ezett. A New York-i forgalomban felesleges
odafigyelnie az embernek arra, amit valójában tennie kéne. Az autók
gyakorlatilag elvezetik magukat.
Seggfej.
Jordan lepillantott a műszerfalba épített hifirendszerre. Idegesítő
szokás, amit képtelen volt elhagyni, amikor kihangosított telefonon
beszélt.
– Írd fel ezt a táblára, Billy: kettős kereszt, nulla, kettő, kettő, kettő,
kettő, nulla, kettő, kettő!
– Oké. Mi ez?
– Ezt is írd le!
Jordan gyorsan ledarálta a kukásautó matricáján lévő telefonszámot.
– Felírtam. Hé, nem szóltál, hogy bejön a férjed. Ma festik az iro-
dádat, úgyhogy a pihenőben kellett elhelyeznem Moretti szenátorral.
– A volt férjem. És azért nem szóltam, mert nem tudtam róla.
Mondta, mit akar?
– Te is tudod, hogy velem senki sem közöl semmit – felelte Billy.
– Charlotte is vele van.
– Charlotte-nak iskolába kell mennie!
Nicknek kellene gondoskodnia arról, hogy időben elkészüljön.
Charlotte már így is sokat hiányzott. Nem járhatja újra a hatodik
osztályt, mert az nagyon rosszul venné ki magát. A sajtó imádná a
sztorit.
– Ugye mindjárt ideérsz? – kérdezte az autó hangszóróiból Billy.
Az elmúlt egy percben Jordan legalább két métert haladt. Hatalmas
eredmény.
Az óra 5:56-ot mutatott. Még négy perce van.
– Már látom az épületet – felelte.

10
 Az épület valóban kétsaroknyira esett tőle. A SiriusXM műholdas
rádiócsatorna digitális óriásplakátja fényesen világított a tetején.
A nő megint rátenyerelt a dudára, mert jó ötletnek tűnt.
Megint haladt egy métert.
Hurrá, duda!
Billy felsóhajtott.
– Az NBC reggeli műsorában Meghan Trainor* lesz.
– Ez komoly?
– Ezért áll a Rockefeller Center környéke, akár a beton. Ma tartja
az utolsó nyári koncertjét.
– Meghan Trainor miatt ekkora a forgalom?
– Rosszabb is lehetne. Legalább nem Ed Sheerant** hívták meg.
– Miért nem mi hívtuk meg Ed Sheerant? Nem akarok megint egy
szenátorral beszélgetni. Lehangolnak a politikusok.
– A tulajok hívták meg Moretti szenátort. Azt hiszem, Greenstein
barátja. Vagy talán Goldblatté.
Jordan csettintett a nyelvével, és haladt még néhány métert.
– Ezek szerint már ott tartunk, hogy a tulajok hívják meg a vendé-
geinket? Pontosan azért kapod a fizetésedet, hogy ezt megakadályozd,
Billy. Azért fizetlek, hogy olyanokat hívj meg, mint Ed Sheeran.
– Felhívjam az NBC-t, és elintézzem, hogy Meghan Trainor be-
ugorjon hozzánk, miután ott végzett? Megvan valahol a menedzsere
száma, biztos el tudom intézni.
– Nem érem be a második hellyel, Billy.
A bal oldali sáv elindult. Az ő sávja miért nem? Átvághatna, de a
következő sarok után megint ki kellene sorolnia jobbra.
Megéri?

*  Meghan Elizabeth Trainor (1993–) énekesnő, dalszövegíró, első slágere: All About
That Bass – a szerk.
**  Edward Christopher Sheeran (1991–) angol énekes, zenész, lemezkiadó, színész
és üzletember – a ford.

11
 Talán.
Talán.
Megmarkolta a kormányt, áttette a lábát a gázpedálra, és…
Egy busz gurult mellé, és lefékezett. Elállta az útját.
A francba!
Elkésett.
Billy valószínűleg letakarta a telefon mikrofonját, mert Jordan csak
tompán hallotta a hangját. Mintha kiabált volna valakivel, de egy
pillanattal később visszatért.
– Szükségünk van egy B tervre, Jordan. Nem fogsz ideérni.
Az óra 5:57-et mutatott.
Jordan tudta, hogy nem fog odaérni.
A mellette ácsorgó busz oldalán az ő rádióműsorának plakátja vi-
rított. Óriási, félméteres betűkkel az állt rajta, hogy Pörögj fel Jor-
dan Briggsszel, és volt mellette egy reklámfotó is: körülbelül egy évvel
azelőtt készült. Gyűlölte azt a képet, és az összes többi reklámfotót
is, mert vele ellentétben azok nem öregedtek. Ráadásul a PhotoShop
segítségével valaki mindig Malibu Barbie-t varázsolt belőle, amitől
szinte tökéletesnek látszott, ellentétben a valósággal. Olyan érzés volt,
mint tükörbe nézni, amiből a feljavított verziója néz vissza rá gúnyosan.
Már csak két perc maradt hat óráig, és még másfél saroknyira volt
az épülettől. A forgalom teljesen beállt.
A busz egyik utasa felismerte, és a nevét kiáltozta.
Jordan felhúzta az ablakot, és elrejtőzött a sötét üveg mögött. A nap-
fénytetőt is becsukta, nehogy valaki bedobjon rajta valamit.
– Ha Frankkel jöttél volna, most kiszállhatnál, és futva megtehet-
néd a hátralévő távot – mondta Billy.
– De nem Frankkel jöttem, Billy – jegyezte meg szárazon Jordan.
Hirtelen eszébe jutott valami.
Á, nem teheti meg.
De mégis megtette.

12
 Gyorsan leállította a motort, nehogy meggondolja magát, behúzta
a kéziféket, bekapcsolta a vészvillogót, és kiszállt.
– Küldj le valakit az előcsarnokba egy headsettel, Billy! – kiáltotta,
miközben levette a másik cipőjét is, és bedobta hátra, a törött sarkú
mellé.
Billy mondott valamit, de Jordan becsapta az ajtót, és rohanva indult
a járda felé. Futás közben kinyúlt hátra, és a távirányítóval lezárta az
Audit.
Az autó csippant egyet.

13
 2.

COLE

Cole Hundley, a New York-i rendőrség tisztje ámultan meredt az előtte

álló autó sofőrjére. A nő kiszállt a Negyvenkilencedik utca közepén,
lezárta a járművet, és nekiiramodott a járda felé. Az Audi, amit ott­
hagyott az úton, a dugó közepén, eltorlaszolta a mögötte sorakozók
útját, Cole járőrkocsiját is beleértve.
Mi a lószart művel ez a nő?
A rendőrtiszt döbbenten pislogott.
Tényleg megtörtént.
Szinte biztosra vette, hogy jól látta: a nő a cipőjét is levette. Miért
is ne?
Bekapcsolta a szirénát, és három figyelmeztető hangot adott le.
Amikor a nő megfordult, arra számított, hogy megtorpan, majd
bocsánatkérő és szégyenkező mosoly kíséretében visszaül az autójába.
Az emberek általában így viselkedtek, amikor a rendőrök rajtakapták
őket. Ez a nő azonban elmosolyodott, odaintett neki, azután megfor-
dult, és rohant tovább mezítláb, akár az őrült.
Cole elképzelhetőnek tartotta, hogy az autó esetleg lopott. Végtére
is szép volt. Viszont az a nő nem úgy volt öltözve, mint aki ellopja
mások kocsiját egy körre. Cipő ugyan nem volt rajta, de a ruháiról
ordított, hogy egy vagyonba kerültek. Az autótolvajoknak általában
nincs slusszkulcsa, nem zárják le a járművet, miután lerakták valahol,
és nem kapcsolják be a vészvillogót sem. Ez a nő a saját autóját hagyta
ott a Negyvenkilencedik utcán, a reggeli csúcsforgalomban.

14
 Ráadásul nagyon gyors volt. Látszott a mozgásán, hogy rendszere-
sen fut, és már egy fél háztömbnyire eltávolodott.
Cole tizenkét éve szolgált rendőrként, és már többször is megfordult
a fejében, hogy rosszul döntött, általában akkor, amikor golyók vagy
kések repültek felé. Egyszer megharapta egy ember, máskor egy kutya,
és mindkét alkalommal oltást kellett kapnia. Az is többször előfor-
dult, hogy leköpték, és nem kellemes, ha az embernek így indul vagy
végződik a napja. A szidalmazásokhoz már egészen hozzászokott.
Egyszer megtámadta egy nő, aki szigetelőszalaggal összeragasztott
alufóliába csomagolta magát, és makacsul azt állította, hogy a Times
Square egy gondosan megtervezett leszállópálya, amit a földönkívüliek
építettek. Valójában meg sem lepődött azon, hogy egy nő kiszállt a
százezer dolláros autójából az út közepén, és futva távozott. Szimpla
New York-i kedd.
Cole üresbe tette a járőrkocsit, bekapcsolta a kék-piros villogót,
felsóhajtott, kiszállt, és elindult a nő után.
Átpréselte magát a busz és az Audi között, azután az Audi orrát
megkerülve elindult a járda felé, és közben érezte, hogy a telefonok ka-
merái már nem a nőt veszik, hanem őt, továbbá néhányan rádudáltak.
Az eseményeket rögzítő kamerák közül egyedül az a kétezer dollá-
ros testkamera nem működött megbízhatóan, amelyik az egyenruhá-
jára volt erősítve. Jellemző…

15
 3.

JORDAN

Jordan átrohant a Hatodik utcán. A gyalogosoknak piros volt, de nem

számított, mert az autók úgyis álltak. Jó sokan keltek át az úttesten
ugyanúgy, mint ő, a többségük közben a telefonját bámulta, tudomást
sem véve a külvilágról. Ő legalább szétnézett. A bedugult forgalom
ellenére a taxisok kitartóan dudáltak. A taxisok egyébként is imád-
ták használni a dudát, mintha ez adott volna értelmet az életüknek.
Az is lehet, hogy valamiféle dudakvótát kellett teljesíteniük minden
hónapban. Jordan el sem tudta képzelni New Yorkot dudaszó nélkül.
Ez volt a népe himnusza.
Már jócskán maga mögött hagyta a Hatodik utcát, és majdnem a
SiriusXM épületénél járt, amikor eszébe jutott, hogy a telefonját az
autó­ban felejtette a műszerfalba dugva. Most már mindegy, semmit
sem tehet. A rendőrrel sem tehet semmit, aki a nyomába eredt, azon­
kívül, hogy nem hagyja, hogy utolérje. Biztosra vette, ha nem néz hát-
ra, hihetően letagadhat mindent, és talán szerencsésen megússza ezt
a különös közjátékot. De pillanatnyilag nem ez volt a legfőbb gondja.
Lehajtott fejjel átpréselte magát a turisták mindennapos falán, akik
az 1221 Avenue of the Americas* előtt fényképezkedtek, és csodával
határos módon sikerült bejutnia az előcsarnokba úgy, hogy senki sem
ismerte fel, a recepcióspult előtt azonban ismét kisebbfajta tömegbe

*  Korábbi nevén McGraw-Hill Building, ötvenegy szintes felhőkarcoló, előcsar-

nokában sötétvörös mozaik és vörös márványburkolattal, Platón- és Kennedy-idé-
zetekkel – a szerk.

16
ütközött, amelynek a tagjai egyesével haladtak át a fémdetektoron. Az
átkozott turisták útszűkületet okoztak! A tősgyökeres New York-iak
nem viseltek a város nevével feliratozott ruhadarabokat, és nem érezték
szükségét annak, hogy kétezer fotót készítsenek egy előcsarnokról.
A liftek fölött elhelyezett hatalmas óra 5:59:22-t mutatott. Jordan-
nek már csak negyven másodperce maradt.
Tölcsért formált a szája előtt a kezével, és elkiáltotta magát:
– Jézusom, egy zsaru behúzott egyet Howard Sternnek* odakint
a járdán!
Ez megtette a kellő hatást.
A csoport megfeledkezett az előcsarnokról, és egy emberként tá-
madta meg az ajtókat, mint kertvárosi háztartásbeli anyukák a Wal­
martot az akció első napján.
Jordan megkerülte a tömeget, átpréselte magát néhány ismeretlen,
öltönyös férfi között, és sikeresen eljutott a fémdetektorig.
– Már a lifteknél vagyok, Bobby!
Amikor átrohant a biztonsági berendezésen, a riasztó megszólalt,
mire a biztonsági őr meglepetten felpillantott.
– Hé, Jordie! Meg kell…
Jordan a többit már nem hallotta.
A márványpadlón a liftekhez siklott, és mind a hat hívógombot
megnyomta.
Billy nem volt ott.
Hol a túróban van Billy?
Újra megnyomta a gombokat.
A feje fölött 6:00:02-t mutatott az óra.
A picsába!
A picsába!

*  Howard Allan Stern (1954–) amerikai rádiós-televíziós személyiség, humorista

és író – a ford.

17
 A picsába!
Balról a harmadik lift csilingelt, és kinyílt az ajtaja. Egy lány lépett
ki, akinek vállig érő rózsaszínű haja volt, egy Pörögj fel Jordan Briggsszel
feliratú pólót viselt, és olyan képet vágott, mint a fényszóró fogságába
esett őz. Az egyik kezében egy vezeték nélküli Bose fejhallgatót tar-
tott, a másikban pedig egy mobiltelefont.
Jordan nem ismerte fel.
– Hé!
A lány felpillantott, majd lassan és hanyagul elindult felé. Miért is
sietett volna? Nem az ő élete forgott kockán. Ne kapkodj, kicsikém!
Nehogy hasra ess!
Kibaszott gyakornokok!
Mintha óránként keltek volna ki a tojásból, és egyiknek sem vette
semmi hasznát.
Jordan odarohant hozzá, kikapta a kezéből a fejhallgatót, és amikor
feltette, meghallotta a műsora bádoghangú főcímzenéjét.
A gyakornok felemelte a telefont.
– Billy lefényképeztette velem a táblát arra az esetre, ha…
Jordan kikapta a kezéből a készüléket, beugrott a liftbe, és úgy
megnyomta a negyvenharmadik emelet gombját, hogy fájdalmasan
reccsent a műanyag. Odadobta a slusszkulcsát Rózsaszín Hajnak.
– Szedd össze az autómat a Negyvenkilencedik utcáról, el ne lopják!
Mielőtt a lift ajtaja becsukódott volna, megpillantotta a rendőrt.
A biztonsági szolgálat pultja előtt állt, és őt nézte.
A zene a végéhez közeledett, és megszólalt Billy:
– Ott vagy, Jordie?
– Milyen kishitű vagy, Mr. Glueck! Eddig egyetlenegyszer sem
hiá­nyoztam a munkából.
– Ügyelj a légzésedre! Úgy zihálsz, mint aki most mászott ki egy
bokszoló ágyából.

18
 – Kétsaroknyit futottam. És különben is, honnan tudod, hogy az
ember szex után zihál?
– Én is hangot adok, amikor kiderül, hogy nincs elég pénz a bank-
számlámon, amit némi ujjal mutogatás és nevetés követ, utána talán
egy kis összebújás, és végül kinyílik a kocsiajtó, amikor is az egyi-
künknek távoznia kell.
Jordan felpillantott a lift kijelzőjére. Huszonegyedik emelet.
– Milyen a hangminőség?
– Tökéletes – felelte Billy. – Goldblatt beszélni akar veled a holnapi
szabadnapodról.
– Jules bekaphatja. Ez nem az ő hatásköre.
– Mindjárt adásban vagyunk. Öt, négy, három…
Billy elhallgatott.
Jordan vetett egy pillantást a mobiltelefonra: a kijelzőn lévő fotó a
tábláról készült.
A zene véget ért.
A nő egy pillanatra lehunyta a szemét, mélyen, orron át beszívta
a levegőt, bent tartotta, azután lassan és halkan kifújta a száján ke-
resztül.
A hang minősége alig észrevehetően megváltozott, amikor a mik-
rofon élőbe kapcsolt, és Jordan beszélni kezdett:
– Arra kérlek benneteket, hogy írjatok le egy számot – kezdte.
A hangja higgadt volt és megnyugtató. – Ma két számot fogok ledik-
tálni nektek, és máris mondom az elsőt. Az előbb találkoztam egy
férfival. Nem az a fajta volt, aki felajánlja a segítségét, amikor az ember
öt bevásárlószatyrot cipel, nem is az a fajta, aki kinyitja előttünk az
ajtót, és egyértelműen nem az a fajta, aki odaadja a kabátját, amikor
kicsit fázunk. Az a fajta pasas volt, aki ránk szól, hogy ne járkáljunk
a tévé előtt, amikor meccset néz. Az a fajta, aki fingik a buszon, vagy
élvezettel vakarássza az alsó testtájait a pénztárnál kanyargó sorban,

19
ahol bárki megláthatja, aki szerencsétlenségére véletlenül odanéz.
A szőrtelenítést csak hírből ismeri, mint az eszkimók a bikinit. Az új
barátom valószínűleg azt hiszi, a lovagiasság egy tájegység Jersey-ben.
Igen, én találkoztam azzal a bizonyos pasival. Mivel a fajtája egyik
jellegzetes képviselője, volt olyan kedves, és megadta nekem a telefon-
számát. Nem kértem tőle, egyszerűen kirakta. A már említett okokból
azt feltételezte, hogy fel akarom hívni, és talán közelebbről is meg
akarom ismerni. Az egyszerűség kedvéért jelentsük ki, hogy Stannek
hívták! Egyértelműen stanes kisugárzása volt.
A lift csilingelt, és amikor az ajtó kinyílt a negyvenharmadik eme-
leten, Jordanre a saját reklámfotója tekintett, az, amelyet korábban a
buszon is látott. A saját arca vigyorgott vissza rá egy hatalmas plakát-
ról, ami a tölgyfából készült recepcióspult mögötti fal felét elfoglalta.
Kilépett a folyosóra, balra fordult, és elindult a stúdiója felé.
A zsúfolt folyosón az emberek kitértek az útjából. Néhányan rá-
mosolyogtak, és odabiccentettek neki, mások elfordították a fejüket.
Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy hozzászóljon, amikor a fején volt
a fejhallgató. Nem ez volt az első munkanapjuk.
– Mindannyian tudjátok, hogy a szívem mélyén kedves déli lány
vagyok – folytatta gunyoros hangon, kissé túljátszott akcentussal,
hiszen valójában nem volt neki, mivel Cleveland külvárosában szüle-
tett. – Éppen ezért hálásan elrebegtem egy udvarias köszönetet, aztán
alig vártam, hogy végre telefonközelbe jussak, és felhívhassam az új
udvarló­mat, az én szőke hercegemet, az én drága Stanemet. Mivel
az ország déli részéből származom, kissé szégyenlős vagyok. Azok,
akik rendszeresen hallgatnak engem, talán nem így gondolják, pe-
dig igaz. Amikor egy srác megadja nekem a számát, visszaváltozom
azzá a tizenhárom éves, furcsa, felső tagozatos lánnyá, aki csillogó
fogszabályzót viselt, és akinek a pattanásai keményen megküzdöttek
a szeplők által szabadon hagyott helyekért. Ez a lány ilyenkor azon
töpreng, hogy vajon minek köszönheti a megtiszteltetést: a szódásüveg

20
szemüvegének vagy a tökéletesen lapos mellének? Talán azzal hívtam
fel magamra a figyelmet, hogy angolon ügyesen elragoztam egy igét,
vagy azzal, hogy a tesiórán három dobásból kétszer elegánsan elhibáz-
tam a kosár­g yűrűt. Az biztos, hogy nem a személyiségem nyűgözte
le az illetőt. Akkoriban a srácok ritkán álltak szóba velem, ezért nem
ismerhettek. Egy árnyék voltam, egy kísértet, légy a falon, amelyik
megpróbál túlélni anélkül, hogy lecsapnák. Akkoriban még nem az
a lány voltam, akire a Stanek vágynak. Vagy talán mégis, csak nem
tudtam értelmezni a jeleket. Fogalmam sincs, ezt nehéz megmonda-
ni. A srácok többségéhez hasonlóan a Stanek nem lőnek egyenesen
célba, amikor fel akarnak szedni egy lányt. Néha kerülgetik a forró
kását. Körültáncolják az embert. Az én Stanem, ez a nagydarab férfi,
akivel ma reggel megismerkedtem, úgy döntött, azzal hívja fel magára
a figyelmemet, hogy bevág elém a Negyvenkilencedik utcán. Nem a
legkifinomultabb módszer, az biztos. Bevágott elém, és meglóbálta
előttem a méretes dömperét. Ebből egyértelműen az következik, hogy
Stan világában a szerelem törvényei felülírják a forgalom szabályait.
Ugye ti is szerencsésnek érzitek magatokat, amiért Stan világában
élhettek?
Tudom, hogy nehéz új emberekkel megismerkedni. A hirtelen elő-
zés valószínűleg egyenértékű azzal, mintha meghúzta volna a copfo-
mat, vagy meglökött volna a puncsospult előtt a végzős bálon. A ma-
gunk módján mindannyian szégyenlősek vagyunk. Stan elismerést
érdemel, mert legalább megpróbált átmászni a szégyenlősség falán
azért, hogy odaköszönhessen nekem. De miért kellett ilyen seggfej
módjára viselkednie? Ez a legügyesebb trükk, amit elő tudott húzni
a bűvészcilinderből?
Jordan bekanyarodott a sarkon, belépett az apró teakonyhába, és
egyenesen a filteres kávéfőzőhöz szökellt. Öntött magának egy feketét,
azután az eszpresszógéphez lépett, és további két adag presszót töl-
tött a bögrébe. Lehunyt szemmel beszívta a csodálatos illatot, a koffein

21
mennyei aromáját, az istenek édes verejtékét. Nagyon szeretett volna
kortyolni belőle, de tudta, hogy nem teheti meg, míg adásban van. Ez
volt a szabály.
Visszasétált a folyosóra a bögrével a kezében, megint beleszagolt,
azután jobbra fordult, és elindult a folyosó végén lévő stúdió felé.
– Bizonyos Staneknek meg tudok bocsátani. Komolyan mondom.
Amint említettem, nehéz új emberekkel megismerkedni. A mai világ-
ban kreatívnak kell lenni. A munkahelyünkön már nem randizhatunk,
és erről bárki megkérdezheti Billt és Monicát. Már húsz év telt el
azóta, de az emberek még mindig úgy emlegetik azt az oboázást és
a kék ruhát, amit nem szabad tisztítóba vinni, mintha a drámai ese-
mény csak tegnap zajlott volna le. Régen a munkahelyi kapcsolatok
szokványosnak számítottak, és nem véletlenül. A napunk túlnyomó
részét az irodában töltjük, ezért természetes, hogy közel kerülünk a
munkatársainkhoz. Megismerjük őket a legjobb és a legrosszabb olda-
lukról is, és látjuk, hogy miket tárolnak a munkaállomásukon. Jóságos
ég! Ha az ember túl tudja tenni magát a Csillagok háborúja-, az Én kicsi
pónim-figurákon és a garfieldes naptárakon, aztán mindezek ellenére
megtalálja a szerelme tárgyát, akkor jogában állna akcióba lépni. Miért
ne lehetne eltölteni három csodálatos percet a fénymásoló tetején azzal
a különleges személlyel, aki a könyvelésen dolgozik, hogy megtörjük a
szerda egyhangúságát? Márpedig nem lehet, főleg manapság. Ami en-
gem illet, bizonyos értelemben én vagyok a főnök, ezért ha le akarnék
feküdni az egyik munkatársammal, rengeteg nyomtatványt ki kellene
töltenem, és több konferenciabeszélgetést is le kellene bonyolítanom
a cég jogászaival, mielőtt megengedhetnék magamnak akár egyetlen
mosolyt is. Le merem fogadni, hogy létezik egy oktatófilm, amit meg
kellene néznünk külön-külön, azután talán együtt is, valószínűleg
felnőtt felügyelete mellett. Manapság már nem olyan könnyű paráz-
nálkodni, mint régen. Sem a lányoknak, sem a fiúknak, sem azoknak,
akik valahol a kettő között vannak. A mai világban, ha az ember

22
randizni akar, kreatívnak kell lennie. Be kell vágnia valaki elé a for-
galomban. Igaz, Stan? Ez a te módszered. Elcsened az illető tárcáját
a Starbucksban, azután felajánlod neki, hogy kifizeted a tejeskávéját,
amikor rájön, hogy eltűnt a bankkártyája. Uber-sofőrnek adod ki ma-
gad, bekapcsolod a gyerekzárat, és csak akkor engeded kiszállni, ha
beleegyezett, hogy elmegy veled moziba vagy színházba. A nyomába
szegődsz a sötét utcán kapucnis pulóverben, és vicces megjegyzést
teszel, például hogy „Véletlenül nincs nálad egy kilencvoltos elem?
Lemerült a sokkolóm.”
Természetesen az internetes társkeresők, a Tinder, Grinder, Minder,
Blender vagy Sidewinder segítségével pillanatok alatt kielégíthetjük
a legfurcsább igényeinket is. Nem tudom, ti mit gondoltok erről, de
nekem ezek a kapcsolatok mindig csalódást okoztak. Talán Stan is
így van ezzel. Elképzelhető, hogy ezért szokott bevágni a magányos
nők elé a forgalomban. Talán 2020-ban ez nem is olyan rossz módszer
arra, hogy felhívjuk magunkra egy hölgy figyelmét.
Jordan belépett az irodájába. A falakat és a bútorok többségét festő-
fólia borította. A beérkező postája az ajtó melletti széken tornyosult.
Áttúrta a halmot, megtalálta a levelet, amire számított, zsebre tette,
és nagyon örült, hogy a beosztottai nem bontották fel.
Az irodán átvágva Billyre nézett az ablakon át. A stúdió nehéz,
hangszigetelt ajtaját úgy tervezték meg, hogy odabentről bármikor ki
lehetett nyitni, kívülről viszont automatikusan le volt zárva, nehogy
valaki hívatlanul belépjen, és megzavarja a műsort. Jordan meghallotta
a mágneses zár halk kattanását, és belépett a helyiségbe.
Billy Glueck odabiccentett neki a bal oldalon elhelyezkedő üvegfalú
producerfülkéből, és rámutatott a falon lévő LCD monitorra. Éppen
5 300 049-en hallgatták a műsort. Jordan imádta a műholdas rádió-
csatornákat és a valós idejű statisztikáikat.
Beült a hatezer dolláros Herman Miller székbe. A kávésbögrét maga
elé tette az asztalra, megint beleszagolt a gőzbe, és elmosolyodott.

23
 – Az a helyzet, hogy tanácstalan vagyok. Felhívjam a fazont, vagy
ignoráljam? Megbocsássam a hülyeségét, és megengedjem neki, hogy
bekukkantson a szoknyám alá? Végtére is kedves déli lány vagyok. Már
mióta ezen gondolkodom, és őszintén szólva nem tudok dönteni, ezért
tőletek fogok segítséget kérni. Vegyetek elő papírt, és írjátok le ezt!
Ránézett az íróasztala mellett álló, az aznapi műsor témáit jelző
fehér táblára, és megtalálta a telefonszámot, amit a kukásautó hátul-
járól diktált le Billynek.
– Mindannyian hívjátok fel Stant a nevemben a 212-555-6717-es
számon, 304-es mellék, és tapogassátok le nekem! Megbízom benne-
tek. Tudni akarom, mi az igazság. Vajon erre a férfira vártam egész
életemben, csak rosszul sült el az első alkalom, vagy pedig helyes az
első benyomásom, és Stan egy ősember, aki rossz helyen keresi a sze-
relmet? Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és szeretném, ha
a segítségemre lennétek abban, hogy meghozzam a helyes döntést…
Hamarosan visszatérünk.
A fülkében Billy felemelte a mutatóujját, kivárt, azután azt mondta:
– …és… kint vagyunk. – Jordanre nézett. – Tényleg volt fog­
szabályzód gyerekkorodban?
– Nem volt, hazudtam.
– Egy kőszívű ribanc vagy, ugye tudod?
Jordan a tenyerébe fogta a bögrét, a szájához emelte, azután moz-
dulatlanná dermedt, mert eszébe jutott a kislánya.
A picsába! Miért hozta ide Nick?
Letette a bögrét, bánatos pillantást vetett a fekete folyadékra, azután
felpattant.
– Mindjárt visszajövök.
– De csak két perced van!
Mire Billy befejezte a mondatot, már kilépett az ajtón.

24
 4.

COLE

Cole Hundley New York-i rendőrőrmester egy pillanatig még a liftben

maradt, miután kinyílt az ajtó, habár szinte biztos volt benne, hogy
a megfelelő emeleten jár. Miután átverekedte magát az épület előtt
tolongó tömegen, és beszélt néhány biztonsági őrrel, akik feltétlenül
ellenőrizni akarták a fegyverét, mielőtt beengedték, megpillantotta az
autóból kiszállt őrült nőszemélyt. Ahogy rácsukódott a lift ajtaja, Cole
szemmel tartotta a kijelzőt, ami a fülke mozgását mutatta. A felvo-
nó megállt a negyvenharmadik, a negyvenötödik és az ötvenkettedik
emeleten, és végül visszatért az előcsarnokba. Cole beszállt, megnyom-
ta mind a három emelet gombját, és arra számított, hogy feleslegesen
teszi majd meg az utat felfelé és lefelé, mert nem fogja megtalálni az
Audi sofőrjét, de amikor kinyílt az ajtó, a folyosó szemközti faláról
az őrült nő hatalmas fotója nézett vissza rá. Alatta az a szöveg állt,
hogy Pörögj fel Jordan Briggsszel, Hétköznap 6-tól 10-ig. Az óriáspla-
kátot a mennyezetbe épített LED-ek világították meg.
Amikor a lift ajtaja kezdett becsukódni, Cole kinyújtotta a kezét,
hogy bekapcsolja az érzékelőket, és megállítsa az ajtót.
– Segíthetek? – kérdezte egy negyvenes nő, piros keretes szemüveg-
ben, piros kosztümkabátban és fehér blúzban a recepcióspult mögött,
ami közvetlenül az őrült nő túlméretezett fotója alatt helyezkedett el.
A folyosón fel-alá szaladgáltak az emberek, és a falakba épített
hangszórókból valaki egy Stan nevű fickóról magyarázott, ráadásul
elég hangosan.

25
 – Megnyomná nekem az előcsarnok gombját? – kérdezte Cole-tól
a UPS egyik alkalmazottja, aki begördített egy kézikocsit a liftbe, és
elhelyezkedett vele a fülke hátsó sarkában.
Miután Cole nem reagált, a férfi lehajolt, elnyúlt mellette, meg-
nyomta a gombot, halkan azt dünnyögte: Igazán köszönöm, őrmester,
azután felegyenesedett, és nyomkodni kezdte a tabletjét. Egy másod-
perccel később felpillantott.
– Hé, ellépne az ajtótól? Dolgoznom kell.
A New York-iak reggelente ragyogtak a boldogságtól.
A pirosba öltözött nő zavartan elmosolyodott. Cole jól ismerte ezt a
mosolyt, mert az emberek többsége így mosolygott a zsarukra: Szíve-
sen segítek, ha nem miattam van itt. Az aránytalanul elnyújtott mosoly
közben végiggondolták, miféle rosszaságokat követtek el mostanában,
és azon töprengtek, akadt-e köztük olyan, ami rendőri intézkedést
vonhat maga után.
– Jordan Briggshez jöttem – közölte Cole, és önkéntelenül felpil-
lantott a plakátra.
A nő úgy nézett a kamerába, mintha egyenesen őt, a recepcióspult
előtt álló személyt fixírozta volna. Az egyik kezét csípőre tette, a má-
sikat lógatta. A fejét kissé félrebillentette, és kihívóan mosolygott.
– Ms. Briggs éppen adásban van. Kért időpontot?
Cole megrázta a fejét.
– Talán baleset történt?
– Tudomásom szerint nem. Legalábbis egyelőre.
A recepciós értetlenül felvonta a szemöldökét.
Cole háta mögött csilingelt az egyik lift, és miután az ajtó kinyílt,
egy szürke öltönyös szikár férfi lépett ki a folyosóra. Odabiccentett a
recepciósnak, azután elindult balra.
Cole egy darabig követte a tekintetével, azután kissé ráhajolt a pult-
ra. Nem volt túlságosan nagydarab férfi, de tudta, hogy ezzel kibillenti
az embereket az egyensúlyukból, főleg egyenruhában.

26
 – Beszélnem kell vele. Most rögtön!
– Nos…
A nő nem fejezte be a mondatot.
A folyosó távolabbik végén kitárult egy nehéz tölgyfa ajtó, aminek
ablak volt a közepén, és az őrült nő lépett ki rajta. Idegesnek látszott.
– Jordan! – kiáltotta a szürke öltönyös férfi, és sietős léptekkel el-
indult felé.
– Most nem érek rá, Jules. Adásban vagyok.
A nő elindult a folyosón.
– A rádióban nem tehetsz közzé telefonszámokat – kiáltotta utána
a férfi. – Ezt hányszor kell még megbeszélnünk?
– Sehányszor, Jules – kiabálta vissza a nő a válla fölött. – Egészen
pontosan: sehányszor sem kell megbeszélnünk.
A nő felgyorsította a lépteit, és úgy látszott, a folyosó végén lévő
helyiség felé igyekszik. Cole futva a nyomába eredt.
– Maga nem mehet be oda! – kiáltotta utána a recepciós. – Jordie!
Látogatód van.
A szürke öltönyös két méterre csökkentette a közöttük lévő távol-
ságot.
– Talán újra össze kellene hoznom téged a jogászainkkal. Tudom, a
legutóbbi megbeszélést is nagyon élvezted, amikor arról társalogtunk,
hogy a tavalyi évben hányszor csesztél ki velünk élő adásban, és ez
miféle anyagi következményekkel járt. Mit szólnál egy újrázáshoz?
– Igazad van, Jules. Rossz kislány vagyok, és büntetést érdemlek.
– Táblázatba kellene foglalnom, hányszor hoztál bennünket kelle-
metlen helyzetbe.
– Mit szólnál egy kördiagramhoz? Szeretem a kördiagramokat. Jól
néznek ki.
– Ez nem volt vicces, Jordie.
– Nem is szántam annak, Jules. Végezd a munkádat, és én is végzem
az enyémet!

27
 – Az én munkám arról gondoskodni, hogy te úgy végezd el a mun-
kádat, hogy holnap is legyen munkánk.
– Ms. Briggs! – kiáltotta Cole.
Az őrült nő megfordult, és ránézett. Látszólag egyáltalán nem lepő-
dött meg, hogy egy rendőr üldözi a folyosón. Felemelte a mutatóujját,
azután a szürke öltönyös férfi felé fordult.
– Miért a tulajdonosok hívják meg a vendégeimet? Nem azért va-
gyok itt, hogy Greenstein politikai céljait támogassam, és nem nekem
kell hozzásegítenem a haverjait ahhoz, hogy megválasszák őket.
– A szenátor kedveli a műsorodat.
Briggs elvigyorodott.
– A szenátor egy báb. Két lábon járó, agyhalott dildó, aki ócska
parókát visel, ami ragad a barnítóspray-től.
Az öltönyös férfi ideges pillantást vetett a mögöttük lévő helyiség
felé.
– Jézusom, Jordie! Ne ilyen hangosan!
– Ha el kell beszélgetnem vele a műsoromban, kurvára bohócot
fogok csinálni belőle.
– Szívélyes hangulatban eltársalogsz vele, különben ez is megbe-
szélés tárgya lesz.
Cole megköszörülte a torkát.
Az őrült nő ránézett, megfordult, és bemasírozott a helyiségbe. Az
ajtón az a felirat állt, hogy JORDAN BRIGGS, PIHENŐ.
A szürke öltönyös férfi halkan káromkodott, azután megfordult, és
a rendőrre nézett, akit addig észre sem vett.
– Jóságos ég! Mit művelt még ezenkívül?
– Egyre hosszabb a lista – felelte Cole, és követte a nőt a pihenőbe.
Briggs a távolabbik sarokban guggolt, és átölelt egy kislányt. Egy
férfi állt mellettük, aki az egyik kezében Eperke és barátai-hátizsákot
tartott, a másikat zsebre dugta. A szoba túlsó végében még egy férfi

28
ült fekete bőrkanapén, kávét ivott, és telefonált. Moretti szenátor. Cole
felismerte, mert többször is látta a tévében.
A rendőr beállt a nő és az ajtó közé. Innen nem fog megszökni.
– Ms. Briggs! Beszélnünk kell az autójáról.
A nő értetlen pillantást vetett rá.
– Mi van az autómmal?
– Otthagyta az út közepén.
– Ez nem igaz.
– De igen.
A nő elengedte a kislányt, és megnyomott egy gombot a telefonon,
ami a bőrfotel melletti asztalkán állt.
– Igen?
– Helló, Sarah! Jordie vagyok. Hol az autóm?
– Az autód?
– Igen, az a jármű, amivel ma munkába jöttem.
– A mélygarázsban van. Trixie odaadta a slusszkulcsot Billynek.
– Köszönöm, Sarah. – Az őrült nő Cole-ra mosolygott. – Megol-
dódott a rejtély.
A rendőrnek nem volt kedve ehhez az ostoba játékhoz.
– A műszerfalamon lévő kamera rögzítette az esetet, Ms. Briggs.
Maga leparkolt a Negyvenkilencedik utca közepén, kiszállt az autó-
jából, lezárta, azután elszaladt.
– Börtönbe mész, anya? – kérdezte a kislány.
Briggs grimaszolt, és közelebb húzta magához a gyereket.
– Le akar tartóztatni a lányom szeme láttára, őrmester?
– Attól sokkos állapotba fogok kerülni – mondta a kislány. – Eb-
ben a korban még nagyon fogékony vagyok, és rendkívül érzékeny a
társadalom negatív képi világára.
– Tizenöt másodperc múlva adásban vagy, Jordie – közölte egy hang
a falba szerelt hangszóróból.

29
 A nő homlokon csókolta a kislányt.
– Várj meg itt, Charlotte!
A kislány bólintott.
A nő felállt.
– Te maradj itt! – utasította a hátizsákot tartó férfit. – Azt vidd be az
irodámba, és várj meg itt! – Kifelé menet megpaskolta Cole mellkasát.
– Maga viszont elmehet. Köszönöm, hogy aggódott értem.
Köszönöm, hogy aggódott értem?
Mire Cole megfordult, a nő kilépett az ajtón, és futásnak eredt a
folyosón.

30