Első fejezet

A maga ura

Úgy tartja a mondás, hogy a könyv megleli olvasóját – ám

néha elkel némi útba igazítás. Példát szolgáltatott erre egy
nyárutói napon a Városkapu könyvkereskedés is, mely
amúgy a városkaputól, pontosabban ennek a lakosság
zöme által inkább polgárpukkasztó műalkotásnak vélt
maradványától vagy háromutcányira volt található.
Ódon könyvüzlet, több korszakot átívelően épült és
bővült. Cirádákkal és gipszstukkókkal ékes falszakasza
éppúgy volt, mint kopár kockaéle. A régi és az új, a játékos-
ság és a józanság együttese nem csupán a bolt küllemét
jellemezte, hanem a belső terét is. Piros műanyag állványo-
kon DVD-k, CD-k, matt fémpolcokon mangák, metszett
üvegvitrinekben földgömbök, elegáns fa könyvszekrények-
ben kötetek sorakoztak. Kapható volt ezenfelül társasjáték,
papíráru, tea, sőt újabban csokoládé is. A zegzugos bolt-
belsőt egy súlyos, sötét pult, a munkatársak szavajárásával
oltár uralta. A barokk éra hagyatékának tetszett. Frontján
fafaragás, rusztikus jelenet, vadásztársaság pompás mének
hátán, szikár ebek falkájától kísérve űz vaddisznócsürhét.
Ebben a könyvkereskedésben hangzott el tehát a kér-
dés, amelyért voltaképpen létesült a könyvkereskedés

9
intézménye: – Ajánlana nekem egy jó könyvet? – A kér-
dést feltevő Ursel Schäfernek amúgy határozott elképze-
lése volt arról, hogy milyen a jó könyv. Egy, a jó könyv
leköti, az ágyban is olvassa, míg le nem ragad a szeme.
Kettő, elsírja magát rajta háromszor, de még jobb, ha
négyszer. Három, a terjedelem legalább háromszáz oldal,
de háromszáznyolcvan oldalnál sohasem több, és négy, a
borító nem zöld. A zöld borítójú könyveket jobb el sem
kezdeni. Többrendbeli keserű tapasztalatból volt kényte-
len leszűrni.
– Készséggel – felelte Sabine Gruber, aki három éve
vezette a Városkapu könyvesboltot. – Mit szeret olvasni?
Ursel Schäfernek esze ágában sem volt erről nyilat-
kozni, elvárta Sabine Grubertől, hogy tudja magától is,
hiszen könyvkereskedő, akin számonkérhető némi vele-
született látnoki képesség.
–  Mondjon három támpontot, és máris keresek önnek
alkalmas olvasmányt. Szerelem? Dél-Anglia? Vagy egy
hamisítatlan ponyvát inkább? No?
–  Itt van esetleg Kollhoff úr? – tudakolta Ursel Schäfer
kissé idegesen. – Ő mindig tudja, mi kell nekem. Ő min-
dig tudja, kinek mi kell.
– Ma sajnos nincs benn. Kollhoff úr egyébként már
csak alkalmilag dolgozik nálunk.
–  Milyen kár.
– Tessék, ezt tudnám ajánlani. Családregény, Corn-
wallban játszódik. Nézze a borítót, a család bűbájos lakó-
helye meg az azt körülvevő nagy park látható rajta.
–  Zöld – lövellt Ursel Schäfer megrovó pillantást Sabine
Gruberre. – Tiszta zöld!

10
 – Mert a cselekmény nagyrészt Durnborough grófjá-
nak csodálatos kastélyparkjában játszódik. Az értékelések
mind nagyon pozitívak.
Nyílt a nehezen járó ajtó, csilingelni kezdett a kis réz-
harang. Carl Kollhoff összecsukta az ernyőjét, rutinos
mozdulattal lerázta róla a vizet és a tartóba helyezte.
Végigpásztázta tekintetével az üzletet, melyet a hazájának
szokott nevezni. Felmérte az ügyfeleihez kívánkozó új
könyvek mezőnyét. Ezenközben olyan érzése támadt,
mintha kagylókat szedegetne a tengerparton. Máris men�-
nyi csábít, hogy valaki felemelje és megtisztogassa a ráta-
padt homokszemcséktől. Ám egyszerre mellékesek lettek
számára, mert észrevette Ursel Schäfert. Ursel Schäfer
szívből jövő mosolyt küldött felé, mintha ötvözete lenne
mindazon vonzó férfiaknak, akikbe az évek során az általa
ajánlott könyvek olvasásakor beleszeretett. Holott Carl
egyikükre sem hasonlított. Korábban Carlnak volt egy kis
pocakja, de a korral lement, akárcsak a fejéről a haj,
mintha megegyeztek volna, hogy egyidejűleg hagyják
faképnél. Immáron hetvenkét évesen Carl ösztövér létére
is egyre a lötyögőssé vált régi ruháit viselte. Valahai főnöke
mondta neki, hovatovább úgy fest, mintha már kizárólag
a könyveiben lelhető szavakat venné magához, azoknak a
szénhidráttartalma pedig csekély. De mennyi bennük
a velő, replikázott Carl.
Carl lábán ormótlan, nehéz cipő volt mindig. Olyan
vastag fekete bőrből, olyan szívós talppal, hogy kitartson
egy teljes emberéletig. Zokni jófajta, mert az fontos.
Olajzöld nadrág hózentrágerrel, hasonló színű galléros
kabáttal.

11
 Kalap mindig, halászfejfedő keskeny karimával, amely
véd az esőtől meg a kápráztató naptól. Fedél alatt sem tette
le soha, csak alváshoz. Nélküle úgy érezte volna, hogy nin-
csen teljesen felöltözve. Ugyanilyen ritkán mutatkozott a
szemüvege nélkül is, melynek keretét évtizedekkel koráb-
ban egy régiségboltban vásárolta. Az üveg mögül Carl
okos szeme arról árulkodott, hogy túl sokat erőlteti olva-
sással elégtelen világításnál.
– Kedves hölgyem, mennyire örülök, hogy látom –
köszöntötte Ursel Schäfert, és közelebb lépett, mire a nő is
tett egy lépést őfelé, el Sabine Grubertől. – Szabad egy köny-
vet ajánlanom, amely nagyszerű esti olvasmánya lenne?
–  A legutóbbi is nagyon tetszett, főleg a végén az a tekin-
tetváltás. Egy csók talán még szebb lett volna megpecséte-
lésül. Na de adott esetben megelégszem a nézéssel is.
–  Hiszen annak a tekintetnek a hőfoka még talán túl is
tett a csókon. A tekintet perzselhet.
– Csókolózás közben engem ugyan nem! – így Ursel
Schäfer, lenyűgözve önnön pajzánságától: már csak elvétve
fordult ez elő vele.
– Tessék, ez a könyv – vett ki egyet a kassza melletti
rakásból Carl –, amióta csak ki lett ide téve, magára vár.
Provence-ban játszódik és árad minden szavából a leven-
dulaillat.
–  A bordóvörös kötésű könyvekre esküszöm! Csók van
a végén?
–  Hát elfecsegtem-e én ilyet valaha is?
–  Jaj nem! – Szemrehányó pillantás kíséretében ugyan,
de Ursel Schäfer elvette a könyvet Carl kezéből.
Carl persze a világért sem kínált volna Ursel Schäfernek
olyat, amelyben nincs hepiend. A  kis idegborzolástól

12
azonban, hogy ezúttal esetleg más a végkifejlet, semmi
esetre sem akarta megfosztani Ursel Schäfert.
– Úgy örülök, hogy a könyvek még tartják magukat –
jelentette ki Ursel Schäfer. – Reméljük, ez így is marad!
Hiszen annyi minden változik, és milyen szélsebesen!
Mindenki plasztikkártyával fizet már. Mikor én a kasszá-
nál összekeresgélem az aprót, csak néznek rám, mint egy
csodabogárra!
–  Az írott szó maradandó, Schäfer asszony. Mert bizo-
nyos dolgokat más módon jobban kifejezni lehetetlen.
A könyvnyomtatás pedig az eszmék és a történetek leg-
alkalmasabb tartósító eljárása. Évszázadokra szólóan.
Carl Kollhoff szívélyes mosollyal elköszönt, és egy rek-
lámplakátokkal teliragasztott ajtón át bevonult a helyi-
ségbe, amely egyszerre volt raktára és irodája a könyv-
üzletnek. Az íróasztalon könyvtornyok, a számítógép
képernyőjének szélén odaragasztott sárga cédulák garma-
dája, a falon az éves nagy eseménynaptáron számtalan
piros tintás bejegyzés.
Carl könyvei a szokásos fekete műanyag ládában, a leg-
sötétebb sarokban. Korábban ennek a ládának az íróasz-
talon volt a helye, de miután Sabine átvette édesapjától a
bolt vezetését, a láda napról napra közelebb araszolt a leg-
eldugottabb sarokhoz. Ezzel egyidejűleg a tartalma is
megcsappant. Már nem sokan rendeltek Carltól könyvet.
Évről évre kevesebben.
–  Á, jó napot, Kollhoff úr! Mit szól a meccshez? Tizen-
egyest ilyenér’! Még most is meg tudnám fojtani a bírót!
Leon, a középiskolás gyakornok tartott kifelé a kis sze-
mélyzeti mosdóból – és vele a cigarettafüst. Bárki más
pontosan tudhatta, hogy semmi értelme ilyesmivel jönni

13
Carlnak. Carl ugyanis nem nézett híradót, nem hallgatott
rádiót, nem olvasott újságot. A világnak ő egy kissé elve-
szett, ismerte be néha magának. Amúgy szándékos volt
ez részéről, mikor a sok tudósítás alkalmatlan állami
vezetőkről, olvadó sarkkörökről, a kitaszítottak gyötrel-
meiről már jobban elkeserítette a könyvformába öntött
legtragikusabb családi drámánál is. Önvédelemből tette,
de persze ettől a világa be is szűkült. Lényegében bő két-
szer két kilométert tett ki már csupán, határait nap mint
nap végigjárta.
– Ismered azt a csodálatos könyvet a labdarúgásról
J. L. Carrtól? – tudakolta Carl, mellőzve a döntőbíró meg-
ítélésében a gyakornok melletti állásfoglalást.
–  A mi klubunk a témája?
–  Nem. A Steeple Sinderby Wanderers.
– Fogalmam sincs, kik azok. Különben sem olvasok
könyvet. Csak ha muszáj. Vagyis az iskolai kötelezőket.
De ha egy mód van rá, inkább a filmváltozatot nézem
meg. – Leon szája fülig szaladt, mintha a tanárral tolna ki
ilyenformán, nem saját magával.
–  Akkor miért ide jöttél gyakornoknak?
– Mert a nővérem is három éve, egy sarokra lakunk.
Közel van. – Leon hallgatott arról, hogy azok, akik nem
találnak gyakornoki helyet, két hétig az iskolagondnok
mellett teljesítenek szolgálatot. Az iskolagondnok pedig
él az alkalommal, hogy a gyakornokokon – mint a teljes
diákság képviselőin – megalázó feladatokkal torolja meg
az összes falfirkát, pad alá ragasztott rágógumit és bokorba
hajított uzsonnamaradékot.
–  A nővéred szokott olvasni?
–  Mióta itt volt, igen – de velem ez nem fordulhat elő!

14
 Carl somolygott, ugyanis tudta, miért lett olvasó Leon
nővére. Valahai főnöke, Gustav Gruber, immáron a Dóm-
panoráma öregotthon lakója, tévedhetetlen módszert
alkalmazott az olvasni vonakodó Leon-félékkel. Letöröl-
tette velük a fóliázott üdvözlőkártyákat, mégpedig egyen-
ként. Ezt a gyakornok annyira unta, hogy kétségbeesetten
kapott a könyv után, melyet Gruber bölcs stratégiával a
keze ügyébe helyezett. Gustav Gruber mindenkit meg-
térített. Gustav Gruber a gyerekekkel is boldogult. Carl
ellenben szinte földönkívülinek érezte őket. Ez a viszony
a saját gyerekkorában sem volt más. És minél távolabb
került a gyerekkortól, annál idegenebb, furcsább szerze-
tek lettek neki a gyerekek.
Leon nővérét az öreg Gruber annak idején egy regén�-
nyel csalta lépre, melyben egy fiatal lány beleszeret egy
vámpírba. Leonnak, akiben szemlátomást dühöng a
pubertás, ő olyan könyvet csempészne, amelynek borító-
ján csinos tinilány van, és ritkás a szedése. Az öreg Gruber
nem győzte mondani: Mindegy, mit olvasnak, csak olvas-
sanak! Carl nem minden nyomdatermékre tartotta ezt
igaznak, hiszen némely két fedél közé kötött eszme egye-
nesen méreg – ámde sokkalta gyakrabban hordoz gyógy-
írt a papír. Gyógyírt néhanap olyasmire is, amiről az
ember addig nem is sejtette, hogy gyógyítandó.
Óvatosan vette fel Carl a fekete műanyag ládát a sarok-
ból. Aznap mindösszesen három könyvet tartalmazott,
elvesztek szinte benne. Carl barna csomagolópapírt és
spárgát vett elő, hogy becsomagolja mind a hármat külön-
külön, mintha ajándékba adná. Sabine Gruber többször
is szólt már neki, hogy hagyja ezt a takarékosság nevében,
de Carl kötötte az ebet a karóhoz, hiszen az ügyfelei elvár-

15
ják. Maga sem vette észre, de megsimogatta a könyveket,
mielőtt a vastag papírba kötötte volna.
Majd pedig előszedte olajbarna katonazsákját, melyen
nyomot hagytak ugyan az évek, de Carl szeretetteljes, gon-
dos ápolásának hála kifogástalan állapotban leledzett.
Üres volt egyelőre, ráncairól azonban lerítt, hogy nem így
szokott ez lenni. Carl finoman csúsztatta a könyveket a
vastag vászonburokba, melyet előzőleg puha gyapjútaka-
róval bélelt ki. Mintha éppenséggel kutyakölyköket
készülne kiszállítani új gazdáikhoz. A három könyvet úgy
rendezte el, hogy a legnagyobb legyen a hátánál és a leg-
kisebb legkívül, mert a hátizsák görbülete abban biztosan
nem tesz kárt.
Kifelé menet Carl gondolt egyet és Leonhoz fordult:
–  Légy szíves, törölgesd le az üdvözlőkártyákat, Gruber
főnökasszony nagyon fog örülni. Legjobb, ha bevonulsz
velük ide, akkor nem háborgat senki. Én mindig itt, az
íróasztalnál csináltam. – És gyors mozdulattal az asztalra
helyezte Nick Hornbytól a Focilázat, melyre a polcon
imént tévedt rá a szeme. Hívogatóan zöld futballpálya
virított a fedélen – Ursel Schäfer bizonyára egyetlen pil-
lantást is sajnált volna tőle.

Carl Kollhoff a körének nevezte, holott inkább sokszög volt

a belvároson át, girbegurba, merő aszimmetria. Ahol a
városfal romjai mint aggastyán roncs fogai meredeztek, ott
ért neki véget a világ. Negyvenhárom esztendeje nem tette
ki innen a lábát, mert minden életszükséglete biztosítva volt.
Carl Kollhoff sokat járt gyalog, és legalább annyit gon-
dolkodott is közben. Néha úgy tűnt fel előtte, hogy a gya-

16
loglás direkt feltétele nála a gondolkodásnak, mintha a
macskakövön lépdeléstől pezsdülne meg az agya.
Aki a városban járt-kelt, nem feltétlenül észlelte, ám min-
den örvös galamb és veréb tudta, hogy a város kör. Az összes
régi ház és utcácska a középpontban emelkedő impozáns
Dómhoz igazodott. Ha a város egy vasútmodell-terepaszta-
lon helyezkedett volna el, felmerülhetett a gyanú, hogy a
Dómnál elvétették a méretarányt. A város kurta dúsgaz-
dagságának idején kezdték építeni. Ám a befejezésig nem
tartott ki a virágkor, az egyik torony soha nem készült el.
A házak tiszteletteljesen állták körül a Dómot. A leg-
vénebbjéből egyik-másik még bókolt is kicsit felé. A fő­
kaputól tartották a legnagyobb távolságot, így keletkezett
a város legtágasabb, legszebb tere, a Dóm tér.
Carl belépett a térre, és megint jelentkezett az az érzése,
hogy figyelik, ahogyan az erdei tisztáson az őz ki van szol-
gáltatva a leselkedő vadász puskacsövének – ez mosolyra
késztette Carlt, mert különben vajmi kevéssé tudta magát
őznek elképzelni. A Dóm téren volt legáthatóbb a város
jellegzetes szaga. A tizenhetedik században megostromol-
ták, és a legenda szerint egy pék ennek kapcsán alkotta
meg a „poros kerék” nevű, zsírban sült süteményt, kerék
alakút küllőkkel, csokoládékrémmel töltve, porcukorral
meghintve. Kínálta vele az ostromlókat, ily módon tudatva
velük a városi lakosság óhaját, miszerint szíveskedjenek
felkerekedni. A valóságban ezt a kalóriabombát kétszáz
évvel később találták fel, amit okirat is tanúsított, de a régi
mondát továbbra is terjesztették és a városba látogatók
boldog örömmel elhitték.
Carl ezen a téren tapodta tehát a kockakövet komóto-
san, egyenletesen. Ha valaki keresztezte az útját, Carl várt,

17
aztán szaporábban szedte a lábát, hogy behozza az idő-
veszteséget. A téren át olyan útvonalat tűzött maga elé,
amelyet piacnapon is akadályoztatás nélkül tehetett meg.
És amennyire csak lehetett, elkerülte a tér négy „poros
kerék” sütödéjét, mert a forró zsírban sülő tészta szagát
már egyszerűen nem bírta elviselni.
Carl bekanyarodott a Beethoven utcába, amely inkább
csak köz volt, méltatlan a zeneszerző-óriáshoz. A város-
rendezési hivatal egyik munkatársa az önmegvalósítás
jegyében egy teljes utcasort nevezett el híres zeneszerzők-
ről. Személyes kedvencének, Schubertnek tartva fenn a
legszélesebb utat.
Carl Kollhoff nem volt tudatában annak, hogy éppen
ekkor ért el világa középpontjába. Kétfelől a 18-as és az
57-es villamos útvonala határolta (mindösszesen hét vil-
lamosjárat működött a városban, de a számozás révén
közlekedéstechnikailag metropoliszként tetszeleghetett),
észak felől a gyorsforgalmi út, a negyedik oldalán pedig a
folyó, amely az év túlnyomó részében beérte azzal, hogy
festőien nyaldossa partjait, és csupán néhány tavaszi nap
erejéig emelte kissé a szintjét. Mint a kölyökoroszlán,
amely elbődül már néha, de a hangszálai cserben hagyják.
Carl aznap először a Száli utcába tett kitérőt Christian
von Hoheneschhez. Sötét kőtömbökből épült villája kissé
hátrább feküdt az utcafronttól, a felületes járókelőnek fel
sem tűnt, milyen fejedelmi rezidencia. Kucorgott, akár
egy fekete hattyú, amely csak arra vár, hogy kitárhassa
pompás szárnyait. A villa mögött a négyzet alakú kert szé-
lében őstölgyfasor állt. Közte három pad, melyek jóvoltá-
ból Christian von Hohenesch minden napszakban élvez-
hette a könyvoldalra eső napsugarat.

18
 Carl tudta Hoheneschről, hogy nagyon gazdag, de azt
nem, hogy a város legtehetősebb polgára. Senki sem tudta
róla amúgy, beleértve saját személyét, mert nem hasonlít-
gatta magát másokhoz. A család sok nemzedékkel korábban
a folyónál űzött tímármesterségből tollasodott meg, és az
iparosodás közepette is sikerült átmentenie a vagyont. Chris-
tian von Hohenesch tehát nem kényszerült arra, hogy dol-
gozzon. Dolgoztak helyette a részvényei meg a kötvényei.
Ő csupán a vagyona kezelőit irányította. Mindennap jött a
házvezetőnő, főzött és kitakarította azt a néhány helyiséget,
amely használatban volt, hetente a kertész, hogy a napfény
továbbra is elérjen a könyvoldalakhoz, havonta egyszer a
karbantartó-szolgálat. És hétfőtől péntekig megjelent Carl
egy-egy új könyvvel, melyet Christian von Hohenesch több-
nyire be is fejezett másnapra. Carl tudomása szerint Hohe-
nesch időtlen idők óta nem lépte át birodalma határait.
Carl becsengetett, amin azt kell érteni, hogy meghú-
zott egy rézfogantyút, mire mély hangú kolomp szólalt
meg a villa belsejében. Mint mindig, most is időbe telt,
mire a házigazda átért a hosszú, sötét előcsarnokon, hogy
kinyissa a súlyos, recsegős fakaput, de csupán résnyire.
Christian von Hohenesch soha nem lépte át a küszöböt.
Szép szál, sötét hajú férfi, nyúlánk, nemes arcélű, határo-
zott állú – a bánat mindazonáltal úgy övezte, mint valami
szürke porfelhő. Szokás szerint sötétkék kétsoros öltöny
volt rajta, a hajtókájába tűzve egy szál friss fehér orchidea,
a lábán tükörfényes fekete bőrcipő, operabálba is elmehe-
tett volna így. Hohenesch sokkalta fiatalabb volt az öltözéke
által sugalltnál. Még csak harminchét éves. De legzsen-
gébb kora óta öltönyben járt, neki ez olyan természetes
volt, mint másnak a farmer.

19
 – Kollhoff úr, késett. Negyed nyolcban állapodtunk
meg – mondta üdvözlésül Hohenesch.
Carl lehorgasztotta a fejét, mondhatni, magától értető-
dően. Majd óvatosan előhúzta a hátizsákjából a megren-
delt könyvet.
–  Tessék, az új regény. – Kiegyenesítette a spárga mas-
niját, amely szállítás közben kicsit elferdült.
–  Ön ajánlotta. Remélem, jól ítélt. – Hohenesch átvette
a könyvet, de nem bontotta ki. A  regény Nagy Sándor
tanulóidejéről szólt Arisztotelésznél. Hohenesch csakis
filozófiai tárgyút olvasott.
Átnyújtotta Carlnak a borravalót, amely a könyv súlyával
volt mindenkor arányos. Kinyomozta, hogy ez a rendje.
– Legközelebb legyen pontos. A pontosság a királyok
udvariassága.
–  Legyen szép az estéje. A viszontlátásra!
–  Önnek is minden jót.
Christian von Hohenesch bezárta a nehéz kaput.
Innentől a villa lakatlannak látszott.
A házigazda örömest elbeszélgetett volna a könyvekről
meg a szerzőkről Carllal, hiszen művelt, jó modorú ember-
nek ismerte, rokon léleknek. De az idők során elszokott a
szívélyes szavaktól. Alighanem a nagy villa sok szobájának
egyikében felejtette őket.

Carl távozott Christian von Hoheneschtől – azazhogy

voltaképp másvalakitől. Carl ugyanis regények tükörké-
peit látta viszont való világunkban. Számára könyvek
szereplői népesítették be a várost, hiába éltek volt ezek
merőben más korszakokban és távoli tájakon. Christian

20