1

Az ember, akit Ovénak hívnak,

vásárol egy számítógépet, ami nem is számítógép

Ove* ötvenkilenc éves. Saabot vezet. Az a fajta ember, aki

rábök azokra, akiket nem kedvel, kicsit úgy, mintha betö-
rők volnának, az ő mutatóujja pedig egy rendőrségi zseb-
lámpa. A pult előtt áll egy olyasféle üzletben, amilyenekbe
japán autókkal rendelkezők szoktak betérni mindenféle
fehér kábelekért. Ove alaposan szemügyre veszi az eladót,
mielőtt meglengetne előtte egy közepes méretű, fehér
dobozt.
– Nos! Ez egy olyan Ájjped? – érdeklődik Ove.
Az eladó, egy fiatalember egy számjegyű testtömegin-
dexszel, kellemetlenül érzi magát. Szemmel láthatólag
igyekszik leküzdeni a késztetését, hogy azonnal kikapja
Ove kezéből a dobozt.
– Pontosan. Egy iPad. De igazából jó lenne, ha nem len-
getné annyira…
Ove alaposan megnézi a dobozt, úgy, mintha az egy
különösen megbízhatatlan darab lenne. Mintha a doboz
Vespát vezetne, melegítőnadrágot hordana, és épp most
szólította volna Ovét havernak, aztán megpróbált volna
eladni neki egy karórát.
– Aha! És akkor ez egy számítógép?

* Ejtsd: Úve

7
 Az eladó bólint. Aztán habozik, és inkább gyorsan meg-
rázza a fejét.
–  Igen… azaz, nos, ez egy iPad. Néhányan tabletnek hív-
ják, mások pedig táblagépnek. Többféleképpen is megkö-
zelíthető a kérdés.
Ove meglepetten néz az eladóra.
–  Vagy úgy!
Az eladó tétován bólint.
–  Iiigen.
Ove ismét megrázza a dobozt.
–  Ez jó fajta?
Az eladó a fejét vakarja.
–  Igen… vagyis hogy érti?
Ove sóhajt, és lassan kezd beszélni. Minden egyes szót
gondosan formál, mintha az egyetlen probléma a beszélge-
téssel az volna, hogy az eladó kicsit süket.
–  Ez. Itt. Jóóó? Egy jófajta számítógép?
Az eladó az állát vakarja.
–  Nos… igen… nagyon jó… de persze attól függ, milyen
számítógépet akar.
Ove rábámul.
–  Egy számítógépet akarok! Egy átlagos számítógépet!
Rövid csend áll be. Az eladó a torkát köszörüli.
–  Nos, szóval, tulajdonképpen ez nem egy átlagos szá-
mítógép. Talán inkább szeretne egy…
Az eladó megáll, és olyan szó után kutat, amelyhez a vele
szemben álló férfinak talán van valami köze. Újból krákog,
majd kiböki:
–  …egy laptopot?
Ove hevesen rázza a fejét, és fenyegetően a pult fölé
magasodik.
–  Egy frászt! Egy számítógépet akarok!
Az eladó megértően bólint.

8
 –  A laptop számítógép.
Ove sértetten néz rá, és zseblámpaujjával tüntetőleg a
pultra koppint.
–  Ezzel természetesen tisztában vagyok.
Az eladó bólint.
–  Oké…
Ismét csönd. Hasonló ahhoz, amely két fegyveres férfi
között áll be, akik hirtelen észreveszik, hogy otthon hagy-
ták a fegyvereiket. Ove hosszan nézi a dobozt, kicsit úgy,
mintha azt várná, hogy az majd beismer valamit.
–  Hová kell csatlakoztatni a billentyűzetet?
Az eladó a pult szélén vakargatja a tenyerét, és kissé
idegesen helyezgeti a súlyát egyik lábáról a másikra, mint
ahogy olyan ifjú eladók teszik, akik kezdenek rájönni,
hogy ez sokkal több időt fog igénybe venni, mint gon­
dolták.
–  Nos, szóval, ennek nincs billentyűzete.
Ove felhúzza a szemöldökét.
–  Naná! Merthogy azt biztos külön kell megvenni, mi?
ROHADT sok pénzért!
Az eladó ismét megvakarja a tenyerét.
–  Nem… vagyis… tehát: ennek a számítógépnek nincs
billentyűzete. Mindent a képernyőn lehet vezérelni.
Ove meghökkenve rázza a fejét, mintha épp azt látná,
hogy az eladó egy fagylaltospult üvegét nyalogatja.
–  De nekem kell billentyűzet! Ezt csak megérti?
Az eladó nagyot sóhajt, olyasformán, mint amikor az
ember elszámol magában tízig.
–  Oké. Értem. De akkor szerintem nem ezt a számító-
gépet keresi. Akkor talán jobb lenne például egy MacBook.
Ove arckifejezése arról árulkodik, hogy nem sikerült tel-
jesen meggyőzni.
–  Egy Mek-búk?

9
 Az eladó reménykedve bólint, mintha épp most ért volna
el áttörést a tárgyalásban.
–  Igen.
Ove gyanakodva ráncolja a homlokát.
–  Ez egy olyan nyamvadt könyvolvasó, amiről mindenki
beszél?
Az eladó egy hőskölteménybe illőt sóhajt.
–  Nem. A MacBook az egy… egy… laptop. Billentyű­
zettel.
–  Ahá! – derül fel Ove rögtön.
Az eladó bólint, és megvakarja a tenyerét.
–  Igen.
Ove körülnéz a boltban. Ismételten megrázza a kezében
tartott dobozt.
–  És azok jók?
Az eladó lesüti a szemét, mintha leplezni akarná az iránti
erős vágyát, hogy végigkarmolja az arcát. Aztán hirtelen
elmosolyodik.
–  Tudja mit? Megnézem, hogy a kollégám végzett-e már
a vevőjével, idehívom, és ő majd megmutatja!
Ove az óráját nézi. A fejét rázza.
–  Tudja, néhányunknak egyéb dolga is van, mint egész
nap itt állni és várni!
Az eladó gyorsan bólint. Aztán eltűnik a pult mögött.
Pár pillanat múlva visszatér egy kollégájával. Az illető bol-
dognak tűnik. Mint azok, akik még nem dolgoztak elég
ideig eladóként.
–  Jó napot! Miben segíthetek?
Ove sürgetően kopogtat zseblámpaujjával a pulton.
–  Szeretnék egy számítógépet!
A kolléga máris nem tűnik annyira boldognak. Aztán az
első eladóra néz olyan pillantással, ami azt üzeni: ezért még
megfizetsz!

10
 –  Reeendben. Egy „számítógép”, értem. Akkor kezdet-
nek át is mehetnénk a hordozható számítógépes osztá-
lyunkra – mondja a kolléga mérsékelt lelkesedéssel, és Ove
felé fordul.
Ove rábámul.
–  Hé! Tudom, mi a fene az a lepptopp! Felesleges azt
mondania, hogy hordozható!
A kolléga segítőkészen bólint. Mögötte az előző eladó
közben azt motyogja: én nem bírom, elmentem ebédelni.
–  Ebéd, igen, az az egyetlen, amire az emberek manap-
ság gondolnak – horkant Ove.
–  Micsoda? – kérdezi a kolléga, és megfordul.
–  E-BÉD! – tagolja Ove.
 2
Három héttel korábban

Az ember, akit Ovénak hívnak,

ellenőrző körútra megy a lakónegyedben

Reggel hat előtt öt perccel történt, hogy Ove és a macska

először találkoztak. A  macska rögtön nagyon rossz véle-
ményt alkotott Ovéról. És ez a dolog abszolút kölcsönös volt.
Ove, mint mindig, tíz perccel korábban ébredt a kelleté-
nél. Sose értette azokat az embereket, akik folyton elalud-
tak, és az órát okolták, amiért nem csörgött. Ovénak soha
életében nem volt ébresztőórája. Háromnegyed hatkor
ébredt, és rögtön fel is kelt.
Bekapcsolta a kávéfőzőt. Pontosan annyi őrleményt ada-
golt bele, mint amennyit minden reggel szoktak a majd
négy évtized alatt, amit a feleségével itt töltöttek a sorházas
lakónegyedben. Egy adag csészénként, és egy ráadás a kan-
nának. Se több, se kevesebb. Ilyesmit manapság nem tud-
nak már az emberek. Tisztességes kávét főzni. Ahogy a
kézzel írás se megy már. Ma már csak a számítógép meg az
eszpresszógép! És hová tart a világ, ha az emberek már
kávét főzni meg írni sem tudnak? Na? Ezen mélázott Ove.
Amíg a tisztességes kávé főtt, Ove felvette kék nadrágját
és kék kabátját, belelépett a facipőbe, és zsebre dugta a
kezét, úgy, ahogy egy középkorú ember teszi, aki bizton
számít rá, hogy az inkompetens külvilág ma is csalódást

12
okoz neki, majd elindult ellenőrző körútjára a lakónegyed-
ben. Ahogyan azt minden reggel tette.
A többi sorház csendbe és sötétbe burkolózott még. Erre
számítani lehetett. Ebben a negyedben senki meg sem pró-
bál korábban felkelni, mint az feltétlenül szükséges, ezt Ove
jól tudta. Itt manapság csak vállalkozók és egyéb lusta
népek laknak.
A  macska nemtörődöm tartással ült a házak közötti
ösvényen. Vagy legalábbis valami macskaféle jószág. Fél
farka volt, és csak egy füle. Valamint itt-ott hiányzott róla
egy-egy szőrcsomó, mintha valaki öklömnyi pamacsokat
tépett volna ki belőle. De mégis: aligha lehet máshogy
meghatározni, mint egy igen rozzant macskát, vélekedett
Ove.
Néhányat dobbantott felé. A macska felállt. Ove megállt.
Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint
két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove
azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik faci-
pőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul
érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna.
–  Sicc! – kiáltott fel Ove olyan hirtelen, hogy a macska
felugrott és hátrált egy lépést.
Aztán még egyszer jól megnézte az ötvenkilenc éves fér-
fit és a facipőjét. Végül megfordult, és elügetett. Ove esküdni
mert volna rá, hogy a szemét is forgatta közben.
„Jószágok…” – gondolta, majd egy pillantást vetett a kar-
órájára. Két perc múlva hat. Itt az ideje, hogy továbbindul-
jon, ha máris el nem késett a rozoga macska miatt. Az lenne
csak szép!
Elindult a házak közötti ösvényen a parkoló felé, ahogy
minden reggel. Megállt a táblánál, ami azt hirdette, hogy a
lakónegyedben tilos a járműforgalom. Ove kissé sürgetően
megrugdosta a táblát tartó oszlopot. Nem mintha el lett

13
volna ferdülve vagy ilyesmi, de azért sosem árt az ellen-
őrzés. Ove pedig az a fajta ember, aki úgy ellenőrzi a tár-
gyak állapotát, hogy megrugdossa őket.
Kisétált a parkolóba, végig a garázsok előtt, hogy ellen-
őrizze, egyikbe se törtek-e be éjszaka, vagy esetleg valami
vandál banda nem gyújtotta-e fel őket. Nem mintha ez
valaha is megtörtént volna errefelé. De Ove akkor sem
hagyott ki egyetlen ellenőrző körutat sem. Megrángatta a
saját garázsa kilincsét is, ahol a Saabja parkolt, háromszor
is. Mint minden reggel.
Azután elkanyarodott a vendégparkoló felé, ahol maxi-
mum huszonnégy órán át lehetett várakozni, és körülte-
kintően lejegyzett minden rendszámot a kis noteszébe,
amit a kabátzsebében tartott. Összehasonlította őket az
előző napi rendszámokkal, amiket ugyanoda jegyzett fel.
Ha ugyanaz a rendszám két egymást követő napon feltűnt
a noteszében, Ove hazasétált, rutinosan felhívta a Közle-
kedési Hatóságot, kikövetelte a jármű tulajdonosának ada-
tait, majd felhívta a szóban forgó egyént, és közölte vele,
hogy egy hitvány alak, aki nem tud olvasni. Nem mintha
Ovét érdekelte volna, ki áll a vendégparkolóban. Termé-
szetesen nem érdekelte. De ez egy elvi kérdés. Ha az áll a
táblán, hogy huszonnégy óra, akkor tessék elfogadni. Mert
mi is lenne abból, ha mindenki egész napokra oda par-
kolna, ahová eszébe jut? Káosz lenne, ezt Ove jól tudta.
Mindenfelé kocsik parkolnának.
De ma egyetlen illetéktelen sem állt a vendégparkolóban,
így Ove folytathatta a jegyzetelést a következő állomáson:
a kukatárolóban. Nem mintha ez a szívügye lett volna. Sőt.
Ő már az elejétől kezdve hangosan tiltakozott az ellen a
badarság ellen, amit az újonnan beköltözött figurák találtak
ki: hogy minden átkozott apróságot szelektíven kell gyűj-
teni. De ha már a lakóbizottság eldöntötte, hogy szelektív

14
gyűjtés van, akkor kell, hogy legyen valaki, aki ellenőrzi,
hogy rendesen megy-e. Nem mintha bárki is megbízta
volna Ovét, de ha az ember nem kezdeményez ilyen ügyek-
ben, kitör az anarchia. Ove ezzel tisztában volt. Mindenütt
szemét heverne.
Megrugdosta kicsit a kukát. Káromkodott, és előhalá-
szott egy befőttesüveget az üveggyűjtőből, valami olyasmit
motyogott, hogy pancserek, és letekerte róla a fémtetőt. Az
üveget visszalökte az üveggyűjtőbe, a fémfedelet pedig a
fémgyűjtőbe dobta.
Mikor Ove volt a lakóközösség vezetője, erőteljesen szor-
galmazta, hogy kamerázzák be a szeméttárolót, hogy ellen-
őrizhessék, senki nem dobál-e be „oda nem tartozó szeme-
tet”. Ove legnagyobb bosszúságára a javaslatot leszavazták,
mert néhány szomszéd úgy gondolta, hogy ez azért túlzás,
és túl sok munka is volna a rengeteg videoszalagot archi-
válni. Ennek ellenére Ove időről időre méltatlankodva
jegyezte meg, hogy „akinek nincsen vaj a fején, annak nincs
félnivalója az igazságtól”.
Két évvel később, amikor a lakóközösség lemondatta
Ovét (amire ő később csak mint puccsra utalt), újra felve-
tődött a kérdés. Megjelent ugyanis valami divatos kamera,
amit mozgásérzékelők kapcsolnak be, és ami a felvett képe-
ket rögtön az internetre küldi, magyarázta az új vezetőség
egy lelkes körlevélben. És ezzel nemcsak a kukatárolót
lehetne megfigyelni, hanem a parkolót is, hogy elkerüljék
a rongálást és a betörést. Ráadásul az anyag huszonnégy
óra múlva törli magát, hogy „ne sértse a lakók személyiségi
jogait”. Egyhangú döntés kellett ahhoz, hogy felszerelhessék
a kamerákat. Egyetlen tag szavazott nemmel.
Ugyanis Ove nem bízott az Internetben. Nagy I-vel. Így
is írta, bár a felesége mindig mondta, hogy kicsivel kell. És
ez az Internet majd jól megfigyeli Ovét, amikor a szemetet

15
viszi ki. Hát csak a testén keresztül! Végül tehát nem lettek
kamerák, és Ove elégedett volt, mert sokkal jobbnak találta
a napi rendszerességgel végzett személyes ellenőrzést. Így
legalább lehet tudni, ki mit csinál, és szemmel lehet tartani
mindent. Ez a napnál is világosabb.
Amikor befejezte a kukatárolók ellenőrzését, bezárta az
ajtót, és – mint minden reggel –, háromszor megrángatta
a kilincset. Aztán megfordult, és meglátott egy kerékpárt,
ami a biciklitároló külső falának volt támasztva. Annak
ellenére, hogy feketén-fehéren ott állt egy nagy táblán, hogy
Kerékpárral parkolni tilos!, pontosan fölötte. A bicikli mellé
egy másik szomszéd kézzel írott cetlit ragasztott: Ez itt nem
a biciklitároló! Tanuljon meg olvasni! Ove motyogott vala-
mit az idiótákról, kinyitotta a biciklitárolót, és takarosan
beállította egy üres helyre a biciklit. Bezárta az ajtót, és
háromszor megrángatta a kilincset.
Aztán letépte a cetlit a falról. Kedve lett volna beadni egy
indítványt a lakógyűlésen, hogy tegyenek fel egy rendes
Plakátot ragasztani tilos! táblát erre a falra. Az emberek
manapság nyilvánvalóan azt hiszik, hogy oda rakhatnak
cetlit, ahová csak kedvük szottyan. A fenébe is, ez a fal nem
hirdetőtábla!
Aztán Ove hazafelé indult a házak közti kis ösvényen.
A saját ajtaja előtt megállt, a járólapok fölé hajolt, és erő-
teljesen szimatolni kezdett. Pisi. Pisiszag van. A megállapí-
tást követően visszament a házba, és megitta a kávéját.
Mikor elkészült, telefonált: lemondta a telefon- és az
újság előfizetését. Megjavította a csapot a kisfürdőben. Új
csavarokat tekert a konyhai terasz kilincsébe. Beolajozta a
fa konyhapultot. Átrendezte a dobozokat a padláson. Átvá-
logatta a szerszámokat a fészerben, és a Saabra feltette a téli
gumit. És most csak áll.
És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ezt érzi Ove.

16
Kedd délután van, november, négy óra, és Ove lekapcsolt
minden lámpát. Kikapcsolta a radiátort és a kávéfőzőt.
Beolajozta a konyhapultot, bár azok a szamarak az
IKEA-ban azt mondták, hogy ilyesmire nincs szükség.
Ebben a házban azonban félévente beolajozzák a konyha-
pultot, akár szükséges, akár nem. Bármit mondjon is egy
sárga piképulóveres, bohócszerűen kipingált hölgyemény
az önkiszolgáló részlegen.
Kedvetlenül áll a kétszintes sorház nappalijában, és
bámul ki az ablakon. Az a negyvenéves borostás sznob, a
srégen szemben levő házból, kocog be a képbe. Anders,
ez a neve. Újonnan költözött ide, biztosan nem lakik itt
régebben négy-öt évnél. De már sikerült bekerülnie a
lakóbizottság vezetőségébe. A kígyó. Most már azt hiszi,
övé az utca. A válása után költözött ide, és jóval áron felül
vette meg a házat. Ezek olyan fajta marhák, hogy idejön-
nek, és felnyomják a környék lakásainak árát a becsületes
emberek terhére. Audival jár, még ez is, Ove már látta.
Erre persze számítani lehetett. A  vállalkozók meg a
hasonló idióták, azok mind Audival járnak. Mert nincs
semmi józan eszük.
Ove sötétkék nadrágja zsebébe dugja a kezét. Türelmet-
lenül rugdossa a parkettát. A lakás kicsit nagy Ovénak és a
feleségének, ezt bevallhatja. De ki van fizetve. Egy korona
hitel sincs rajta. Ez biztos hogy több, mint amit az a sznob
elmondhat magáról. Ma már mindenki hitelt vesz fel, ilye-
nek az emberek. De Ovét nem olyan fából faragták. Meg-
tette, amit kell. Dolgozni járt. Egy napot se volt beteg egész
életében. Gyűjtögetett. Felelősséget vállalt. Ezt ma már
senki sem csinálja, a felelősségvállalást. Ma már csak szá-
mítógép van, tanácsadók és fejesek az önkormányzatnál,
akik sztriptízbárba járnak, és feketéznek a lakásszerződé-
sekkel. Adóparadicsom és részvények. Senki sem akar dol-

17
gozni. Egy egész országnyi ember, aki egész nap csak ebé-
delni akar.
„Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” Ezt mondták
tegnap Ovénak a munkahelyén. Amikor elmagyarázták,
hogy kevés a munka, és hogy „leépítik az idősebb generá-
ciót”. Egyharmad évszázad ugyanazon a munkahelyen, és
így nevezik Ovét. Egy átkozott „generációnak”. Mert ma
már mindenki harmincegy éves, szűk nadrágot hord, és
már nem is iszik normális kávét. És senki sem akar felelős-
séget vállalni. Egy csomó férfi gondosan nyírt szakállal
mindenütt, akik váltogatják a munkahelyüket, a feleségüket
és az autómárkákat. Ahogy jön. Ahogy jólesik.
Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a
kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról
tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért
kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly
az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocogná-
nak. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így
közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen
megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy
úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tor-
nász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy
tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni
egy háromnegyed órára?
És ennek a sznobnak még barátnője is van! Tíz évvel
fiatalabb! A szőke liba, ahogy Ove hívja. Fel-alá járkál a
környéken, tántorog, mint egy részeg panda a felhőkarcoló
magasságú cipőiben, cirkuszi sminkkel az arcán, és akkora
napszemüvegben, hogy nem is egyértelmű már, napszem-
üveg-e az vagy bukósisak. Ezenfelül még egy olyan kis zseb-
állatkája is van, amelyik póráz nélkül rohangál körbe-körbe,
és Ove járólapjaira pisil. A  nő azt hiszi, Ove nem veszi
észre, de Ove észreveszi.

18
 És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ennyi az
egész.
„Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” – ezt mondták
neki tegnap a munkahelyén. És Ove most itt áll a beolajo-
zott konyhapult mellett. Nem kellene, hogy ilyesmire jus-
son idő egy keddi napon. Kinéz az ablakon a szemben lévő
ugyanolyan házra. Nyilvánvalóan egy gyermekes család
költözött oda. Külföldiek, tudta meg Ove. Azt még nem
tudja, milyen autójuk van. Csak reménykedni lehet benne,
hogy nem Audi. Vagy ami még rosszabb: valami japán.
Ove bólogat, mintha valami olyasmit mondott volna,
amivel ő maga is teljes mértékben egyetért. Felnéz a nappali
plafonjára. Még ma felszerel oda egy kampót. És nem is
akármilyen kampót. Akármelyik figyelemzavaros informa-
tikus egy olyan nemileg nem teljesen egyértelmű kötött
pulóverben, amit mostanában mindenki hord, fel tud sze-
relni egy átlagos kampót. De Ove kampója erős lesz, mint
egy szikla. Olyan erős, hogy mikor az egész ház összeomlik,
a kampó még mindig tartsa magát.
Néhány nap múlva itt fog állni valami ingatlanos mókus,
egy akkora csokornyakkendőben, mint egy csecsemőfej, és
majd olyasmiről hablatyol, hogy felújítási lehetőség meg
térkihasználás, és rengeteg rosszat mondhat majd Ovéra a
marha, de semmi rosszat Ove kampójára. Ezt eltökélte.
A nappali padlóján ott áll Ove kisebbik „minden eshe-
tőségre” doboza. Így van felosztva a ház: minden, amit
Ove felesége vásárolt az szép vagy kedves. Minden, amit
Ove vásárolt, az hasznos és praktikus. Jó valamire. Két
külön dobozban tartja őket, a nagy meg a kicsi minden
eshetőségre dobozban. Ez itt most a kicsi. Csavarokkal, szö-
gekkel, csavarkulcsokkal és más hasonlókkal. Az emberek
már nem tartanak olyan dolgokat, amik jók valamire. Az
emberek csak a szemetet gyűjtögetik. Húsz pár cipőt, de

19
hogy hol a cipőkanál, azt sose tudják. Az egész ház tele van
mikrosütőkkel meg plazmatévékkel, de akkor se tudnának
előásni egy tisztességes tiplit, ha valaki megfenyegetné őket
egy sniccerrel.
Ove minden eshetőségre dobozában egy egész rekesz
van a tiplik számára. Úgy nézi őket, mintha sakkfigurák
volnának. Nem szeretné elsietni a tiplivel kapcsolatos dön-
tését. Nyugodtan kell elhatározni az ilyesmit. Minden tipli
más, és mindegyiknek megvan a felhasználási területe. Az
emberek már nem tisztelik az egyszerű funkcionalitást,
mostanában minden csak legyen csinos, meg legyen köze
a számítógéphez, de Ove úgy csinálja a dolgait, ahogy azok
azt megkövetelik.
Jó lesz végre egy kis nyugalom, ezt mondták a munka-
helyén. Bejöttek az irodájába hétfőn, és azt magyarázták,
hogy nem akartak péntekig várni, mert nem akarták elron-
tani Ove hétvégéjét. „Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?”
– mondták. Mit tudnak arról, milyen felkelni egy keddi
napon úgy, hogy az embernek már nincs semmi feladata?
Az Internetükkel meg az eszpresszóikkal, mit tudnak a fele-
lősségvállalásról?
Ove felnéz a plafonra. Bandzsít. Fontos, hogy a kampó
középen legyen, dönti el.

Ott áll, és ezekre a létkérdésekre gondol, mikor tapintatla-

nul megzavarja egy hosszú, karistoló hang. Egyáltalán nem
különbözik attól a hangtól, mint amikor egy nagy mamlasz
tolatni próbál egy utánfutós japán kocsival, és végighúzza
Ove sorházi lakásának külső falát.
 3
Az ember, akit Ovénak hívnak,
utánfutóval tolat

Ove elhúzza a zöld virágos függönyt, amit a felesége évekig

ígérgetett, hogy lecserél. Egy alacsony, fekete hajú, harmin-
cas, nyilvánvalóan külföldi nőt lát odakinn. Áll és őrültmód
gesztikulál egy hasonló korú, túlságosan is magas, szőke
mamlasz felé, aki be van szorítva annak a túlságosan is kicsi
japán kocsinak a kormánya mögé, amelyik éppen most
karistolta végig Ove falát.
A mamlasz finom mozdulatokkal próbálja a nő tudomására
hozni, hogy ez igazából nem annyira egyszerű, mint amilyen-
nek látszik. A nő már kevésbé finom mozdulatokkal igyekszik
visszajelezni, hogy ennek minden valószínűség szerint ahhoz
van köze, hogy az autóban ülő mamlasz egy tökfej.
–  Nahát, most aztán már…! – üvölti Ove az ablakon át,
amikor az utánfutó egyik kereke belegurul a virágágyásába.
Ove a földhöz vágja a minden eshetőségre dobozát.
Ökölbe szorítja a kezét. Néhány másodperccel később úgy
vágódik ki a bejárati ajtaja, mintha magától tette volna, attól
való félelmében, hogy Ove esetleg keresztülrohan rajta.
–  Mi a frász folyik itt? – ordibálja Ove a fekete hajú
nőnek.
–  Én is pont ezt akarom tudni! – kiabál vissza a nő.
Ove egy kis időre teljesen paff lesz. Rábámul a nőre. Az
visszabámul.

21
 –  Ide a lakónegyedbe nem lehet behajtani! Nem tudnak
olvasni, vagy mi?
Az apró külföldi nő egy lépést tesz felé, és Ove most elő-
ször veszi észre, hogy a nő vagy nagyon előrehaladott ter-
hes, vagy pedig, ahogy Ove kategorizálná, szelektív módon
elhízott.
–  Hát nem én vezetek!
Ove csöndben nézi egy pár pillanatig. Aztán a nagy,
szőke mamlasz felé fordul, aki épp akkor mászik ki a japán
kocsiból, és bocsánatkérően felemeli a kezét. Kötött puló-
vere van, és olyan testtartása, amiből nyilvánvaló, hogy kál-
ciumhiánnyal küzd.
–  És maga kicsoda? – óhajtja Ove megtudni.
–  Én vezetek! – bólint lelkesen a mamlasz.
Körülbelül két méter magas lehet. Ove ösztönösen
szkeptikus minden olyan emberrel, aki magasabb, mint
száznyolcvanöt centi. A tapasztalatai alapján úgy véli, hogy
a vér olyankor nem ér el az agyig.
–  Igazán? Tényleg? Mert nem úgy tűnik! – szólja le a
mamlaszt a várandós, fekete hajú nő, aki nagyjából fél
méterrel alacsonyabb a férfinél.
–  És maga kicsoda? – kérdezi Ove, és ránéz.
–  A feleségem – mondja a nő helyett a mamlasz barát-
ságosan.
–  De már lehet, hogy nem sokáig! – jegyzi meg a nő csí-
pősen, s a nagy hasa fel-le ugrál.
–  Nem annyira egyszerű, mint ahogy tű… – próbálkozik
a mamlasz, de a nő rögtön félbeszakítja.
–  Azt mondtam JOBBRA! És te továbbra is BALRA tolat-
tál! És nem figyelsz! SOSE figyelsz!
Aztán belekezd egy félórás szónoklatba, amiről Ove úgy
tippeli, hogy elejétől a végéig cifra arab káromkodások-
ból áll.

22
 A szőke mamlasz harmonikus mosollyal bólogat. Pont
azzal a fajta mosollyal, ami az egyszerű embert arra kész-
teti, hogy képen törölje a buddhista szerzeteseket, gondolja
Ove.
–  Jaj, hát elnézést! Csak egy kis baleset, de megoldjuk!
– mondja boldogan Ovénak, mikor a nő végre elhallgat.
Aztán gondtalanul előhalászik egy kerek dobozt a zse-
béből, és egy kézilabda méretű bagót vesz a szájába. Úgy
néz ki, mint aki vállon akarja veregetni Ovét.
Ove olyan pillantással méri végig, mintha az épp most ült
volna fel az ő motorháztetejére, hogy ott végezze el a dolgát.
–  Megoldjuk?! A virágágyásom közepén áll!
A mamlasz lenéz az utánfutó kerekére.
–  Hát de ez nem is virágágyás – mosolyog gondtalanul,
és nyelve hegyével eligazítja a bagót.
–  Ez egy vi-rág-á-gyás! – jelenti ki Ove.
A  mamlasz bólint. A  talajt tanulmányozza. Úgy néz
Ovéra, mintha azt gondolná, hogy az szórakozik vele.
–  Jaaaj, dehogy, hiszen ez csak föld!
Ove homloka egyetlen fenyegető ránccá válik.
–  Ez. Egy. Virágágyás.
A mamlasz elgondolkodva vakargatja a fejét, úgy, hogy
egy kis bagó is kerül a kócos loboncába.
–  De hát nem is nő benne semmi…
–  Magának ahhoz semmi köze, hogy mit csinálok vagy
nem csinálok a virágágyásommal!
A mamlasz gyorsan bólint, nyilvánvalóan nem akarja
tovább bosszantani ezt az idegent. A felesége felé fordul,
mintha tőle várná, hogy a segítségére siessen. De a nő egy-
általán nem úgy néz ki, mint akinek ilyen tervei vannak.
A mamlasz ismét Ovéra pillant.
–  Terhes, tudja. A hormonok meg ilyesmi… – próbál-
kozik, és vigyorog.

23
 A  terhes nem vigyorog. Ove sem. A  nő karba teszi a
kezét. Ove pedig az övébe akasztja a sajátját. A mamlasz
nyilvánvalóan nem igazán tudja, mihez kezdjen hatalmas
ökleivel, így hát kissé szégyenkezve hintáztatja őket elő-
re-hátra a teste mellett, mintha csak a szél lengetné őket.
–  Arrébb megyek, és megpróbálom újra – dönti el végül,
és ismét lefegyverzően mosolyog Ovéra.
Ove nem úgy néz vissza, mint aki letette a fegyvert.
–  A  lakónegyedben a járműforgalom tilos. Tábla van
róla. Táábla.
A mamlasz visszalép egyet, és buzgón bólint. Majd elfut,
és újra beszuszakolja túldimenzionált testét a teljes mér-
tékben aluldimenzionált japán autóba.
–  Szent egek – motyogja Ove és a várandós megfáradtan
egymás felé. Amitől a nő egy kicsit javít Ovénál.
A mamlasz néhány métert előregurul, Ove tisztán látja,
hogy nem egyenesítette ki rendesen az utánfutót. Aztán
újra tolatásba kezd. Egyenesen bele Ove postaládájába, úgy,
hogy az utánfutó széle nagy lyukat üt a zöld bádogba, és el
is görbíti azt.
–  Na… most… – sziszegi Ove, elviharzik, és feltépi a
kocsiajtót.
A mamlasz megint bocsánatkérően gesztikulál.
–  Az én hibám! Az én hibám, sorry, nem láttam a posta-
ládát a visszapillantóban, tudja. Nehéz ezzel az utánfutóval,
sose tudom, melyik irányba forduljak…
Ove akkorát vág öklével az autó tetejére, hogy a mamlasz
ijedtében felugrik, és beveri a fejét. Ove olyan közel hajol
hozzá, hogy a szavai szinte ki se jutnak a levegőre, mielőtt
bekerülnek a mamlasz fülébe.
–  Kifelé a kocsiból!
–  Mi?
–  Mondom, kifelé a kocsiból!

24
 A mamlasz kicsit ijedten néz Ovéra, de nem mer rákér-
dezni az okra. Inkább csak simán kiszáll, és úgy áll meg a
kocsi mellett, mint egy kisdiák, akit sarokba állítottak. Ove
a házak közötti kis ösvényre mutat, amelyik a biciklitároló
és a parkoló felé vezet.
–  Menjen, és álljon oda valahova, ahol nincs útban.
A mamlasz kissé zavarodottan bólint.
–  Istenem, egy amputált alkarú ember szürkehályoggal
a szemén hamarabb be tudott volna tolatni, mint te –
motyogja Ove, mikor beül a kocsiba.
Hogy a fenébe nem képes valaki utánfutóval tolatni?
– kérdezi magától. – Mi? Mennyire lehet már nehéz rájönni,
hogy merre van a bal és a jobb, aztán pedig fordítva csi-
nálni? Egyáltalán: hogyan boldogulnak ezek az emberek az
életben?
Automata váltó, na, még ez is, konstatálja. Várható volt.
Ezek a kontárok már vezetni se tudnak – gondolja Ove,
mikor drive funkcióba teszi a kart és elindul. Legjobb lenne,
ha manapság a kocsik saját magukat vezetnék. Akárcsak
egy robot! Meg se kéne tanulni párhuzamosan parkolni,
mi? Ove úgy véli, nem volna szabad jogosítványt adni
olyannak, aki még erre sem képes. Sőt abban sem biztos,
hogy jár-e a választójog olyasvalakinek, aki még erre sem
képes.
Előregurul az autóval, és kiegyenesíti az utánfutót, ahogy
a civilizált emberek szokták, mielőtt tolatni kezdenének,
majd rükvercbe teszi a kocsit. A japán kocsi azonnal mél-
tatlankodva sípolni kezd. Ove dühösen néz szét az utas-
térben.
–  De mi a fészkes… mi van veled, minek visítasz? –
szidja Ove a műszerfalat, és a kormányon kopogtat. – Azon-
nal hagyd abba! – üvölti fenyegetően egy különösen kitar-
tóan villogó piros lámpa felé.

25
 Ugyanebben a pillanatban feltűnik a mamlasz az autó
oldalánál, és óvatosan megkocogtatja az ablaküveget. Ove
lehúzza az ablakot, és idegesen bámul rá.
–  Csak a tolatóradar sípol – biccent a mamlasz.
–  Tudom én! – dohog Ove.
A mamlasz a torkát köszörüli.
–  Különleges autó ez, ha gondolja, megmutathatom a
műszereket meg…
Ove horkant.
–  Nem vagyok teljesen idióta!
A mamlasz buzgón bólogat.
–  Nemnem, természetesen nem.
Ove a műszerfalra mered.
–  És most mi a baja?
A mamlasz lelkesen bólogat.
–  Az akkumulátor töltöttségét méri. Tudja, mielőtt az
elektronikus motorról átkapcsol benzinmotorra. Tudja…
mert ez egy hibrid…
Ove nem válaszol. Csak feltekeri az ablakot. A mamlasz
tovább áll ott, félig nyitott szájjal. Ove belenéz a bal oldali
tükörbe. Aztán a jobb oldaliba. Aztán a kétségbeesett sípo-
lás közepette tolatni kezd, és tökéletesen középre állítja a
kocsit a saját és a mamlaszék háza közé.
Kiszáll a kocsiból, és odadobja a kulcsokat a mamlasznak.
– Tolatóradar és parkolást segítő rendszer, kamerák meg
más rémségek. Egy pasas, akinek ilyesmire van szüksége
ahhoz, hogy utánfutóval tolasson, úgy éljek, nem is kéne, hogy
olyasmivel foglalkozzon, mint az utánfutóval való tolatás.
A mamlasz csak boldogan visszabólint.
–  Köszönöm a segítséget! – kiáltja, mintha Ove nem épp
tíz percen keresztül inzultálta volna.
–  Egy bevásárlókocsit se lenne szabad magára bízni! –
válaszolja Ove, és hazafelé indul.

26
 A várandós külföldi nő még mindig karba tett kézzel áll,
de már nem tűnik annyira dühösnek.
–  Köszönjük! – szól utána, és kissé elmosolyodik, de
Ovénak az a benyomása, hogy próbálja megállni nevetés
nélkül.
A legnagyobb barna szeme van, amit Ove valaha is látott.
–  A lakóbizottság határozata értelmében nem hajtunk
be a lakónegyedbe, ezt csak el tudják valahogy fogadni! –
válaszolja Ove.
Félúton a járólapoknál, amelyek a házától a fészerig
vezetnek, megáll. Összeráncolja az orrát, aztán térdre eresz-
kedik, az arcát egész közel hajtja a talajon fekvő járólapok-
hoz, azokhoz, amelyeket évente egyszer, kivétel nélkül,
takarosan újra lefektet, akár kell, akár nem. Ismét szimatol.
Bólogat. Felemelkedik.
A várandós, fekete hajú nő és a mamlasz őt nézik.
–  Pisi! Mindenütt pisi! – csattan fel Ove.
A járólapok felé legyint.
–  O… ké… – mondja a fekete hajú nő.
–  Nem! Rohadtul nem oké! – felel Ove.
Azzal bemegy a házába, és bevágja az ajtót.

Leereszkedik egy hokedlira az előszobában, és ott ül egy jó

darabig, míg rá nem szánja magát valami másra. „Nyava-
lyás nőszemély” – gondolja. Minek jött ide a családjával
együtt, ha még egy táblát sem tudnak elolvasni, amely ott
áll az orruk előtt? Nem lehet a lakónegyedben autózni. Ezt
mindenki tudja.
Ove feláll, felakasztja a kék kabátját a helyére, a felesége
kinti ruháinak tetejébe. „Idióták” – motyogja a biztonság
kedvéért a bezárt ablaknak. Aztán megáll a nappali köze-
pén, és felbámul a plafonra.

27
Nem tudja, mennyi ideig áll ott. Elmerül a gondolataiban.
Ellebeg, mint a köd. Sose volt az a fajta ember, aki ilyesmit
csinál, nem álmodozott, de az elmúlt időben mintha valami
megzavarodott volna a fejében. Egyre nehezebben kon-
centrál. És ez nagyon nem tetszik neki.

Amikor csengetnek, úgy érzi, mintha mély szendergésből

riasztották volna fel. Erőteljesen megdörzsöli a fülét, körül-
néz, mintha attól félne, hogy valaki figyeli.
Újra csöngetnek. Ove megfordul, és úgy bámul az ajtóra,
mintha annak szégyellnie kellene magát. Néhány lépést tesz
az előszoba felé, és ráébred, hogy az egész teste olyan merev,
mint a megszáradt gipsz. Nem is tudja, hogy a csontja
recseg-e, vagy a parketta.
–  És most mégis mi van? – kérdezi a csukott ajtótól,
mintha az tudna válaszolni.
–  És most mégis mi van? – ismétli meg, mikor kivágja
az ajtót, olyan gyorsan, hogy a kint várakozó hároméves
kislány ijedtében megbillen, és meglepetten huppan a
popójára.
Mellette egy hétéves lány áll, látszik rajta, hogy fél. Tel-
jesen fekete hajúak. És a legnagyobb barna szemük van,
amit Ove valaha is látott.
–  Igen? – kérdi Ove.
A hétéves lány tétován előrenyújt egy műanyag dobozt.
Ove vonakodva veszi a kezébe. A doboz meleg.
–  Rizs! – kiált fel boldogan a hároméves kislány, és gyor-
san talpra áll.
–  Sáfránnyal. És csirkével – bólint a hétéves, és egyre
kétkedőbben nézi Ovét.
Ove gyanakodva méregeti őket.
–  Árultok valamit esetleg?

28
 A hétéves sértetten néz.
–  Mi itt lakunk!
Ove elhallgat egy pár pillanatra. Aztán bólint.
–  Vagy úgy.
A hároméves elégedetten int egyet overallja túlmérete-
zett ujjaival.
–  Anya aszonta, éhesnek tűnsz!
Ove értetlenül mered a fel-alá hintázó kis beszédhibásra.
–  Micsoda?
–  Anya azt mondta, éhesnek tetszik tűnni. Ezért hoz-
tunk vacsorát – magyarázza a hétéves idegesen.
–  Gyere, Nasanin! – mondja aztán, határozottan kézen
fogja a háromévest, egy mérhetetlenül vádló pillantást vet
Ovéra, és elmennek.
Ove kidugja a fejét az ajtón, és utánuk néz. Látja, hogy a
fekete hajú, terhes nő ott áll a saját ajtajában, és rámosolyog,
mikor a lányok beszaladnak a házba. Még integet is. Ove
behúzza az ajtót.

Újra az előszobában áll. Úgy néz a csirkére meg a sáfrányos

rizsre, ahogy talán egy doboz nitroglicerinre szokás nézni.
Aztán kimegy a konyhába, és beteszi a dobozt a hűtőbe.
Nem mintha szokása lenne megenni akármit is, amit ide-
gen külföldi gyerekek a bejárati lépcsőjén hagynak. Hanem
azért, mert Ove sosem dob ki ételt. Elvből.
Bemegy a nappaliba. Zsebre teszi a kezét. Felnéz a pla-
fonra. Ott áll egy jó ideig, és azon gondolkodik, melyik
tipli lesz a legalkalmasabb a célra. Addig áll ott, míg a
bámulástól fájni nem kezd a szeme. Akkor némiképp
zavarodottan horpadt karórájára néz. Aztán kipillant az
ablakon, és rájön, hogy már besötétedett. Lemondóan
rázza a fejét.

29
 Nem lehet elkezdeni fúrni, mikor már sötét van, ezt min-
denki beláthatja. Akkor fel kéne kapcsolni az összes lámpát,
és nem lehet tudni, mikor kapcsolhatja le újra. És az elekt-
romos műveknek nem szerez ekkora örömet. Majd biztos
hagyni fogja, hogy több ezer koronás villanyszámlája
legyen. Azt elfelejthetik!
Ove összepakolja a minden eshetőségre dobozát. Felviszi
az emeleti nagyszobába. Elmegy a padláskulcsért, ami a
helyén van, a kisszoba radiátora mögött. Visszamegy
a nagyszobába, nyújtózkodik, és lenyitja a padlás csapóaj-
taját. Lehúzza a létrát. Felmászik a padlásra, és visszateszi
a minden eshetőségre dobozát a helyére, a konyhaszékek
mögé, amiket még a felesége kérésére hozott fel, mondván,
nyikorognak. Egy kicsit sem nyikorogtak. Ove nagyon jól
tudja, hogy csak kifogás volt, mert a felesége újakat akart
venni. Mintha csak erről szólna az élet. Konyhaszékek
vásárlásáról, éttermi vacsorákról és hasonlókról.
Lemászik a lépcsőn. Visszateszi a padláskulcsot a helyére
a kisszoba radiátora mögé. „Pihenjen kicsit” – ezt mondták
neki. Egy csomó harmincegy éves sznob, akik számítógép-
pel dolgoznak, és nem isznak normális kávét. Egy egész
társadalom, ahol senki sem tud utánfutóval tolatni, és
akkor még ők mondják, hogy rá nincs már szükség.
Ésszerű, ugye?
Ove lemegy a nappaliba. Bekapcsolja a tévét. Nem azért,
mert nézni akar valamit, hanem mert semmi kedve csak
úgy ülni magában és nézni a falat egész este, mint valami
idióta. Kiveszi a külföldi ennivalót a hűtőből, és megeszi
egyenesen a dobozból.
Ötvenkilenc éves. Kedd este van, és lemondta az
újság-előfizetését. Lekapcsolt minden lámpát.
És holnap felszereli a kampót.