A házasságom véget ért, mert kegyetlen voltam.

Vagy mert
az ágyban ettem. Vagy mert a férjem szerette az elektroni-
kus zenét és a természetben élő férfiakról szóló, kemény fil-
meket. Vagy mert én nem. Vagy mert szorongtam, és ezért
mindent kontrollálni akartam. Vagy mert a vörösbor kri-
tikussá tesz. Vagy mert az éhség, a stressz és a fehérbor is.
Vagy mert ráakaszkodtam a bulikon. Vagy mert minden-
nap betépett, és én nem osztottam azt a véleményt, hogy
ez „teljesen ugyanaz” lenne, mint hogy én reggelente két
kávét iszom. Vagy mert túl fiatalon szerettünk egymásba, és
hogyan is hasonlíthatnának a mindennapjaink ahhoz az el-
képzeléshez, amit alig húszévesen alkottunk az életről, ami-
kor a testünk még szinte lehetetlenül feszes volt? Vagy mert
2011-ben három hónapig kipróbáltuk, milyen nyílt kapcso-
latban élni, és nem volt rossz, de annyira jó sem. Vagy mert
mindenre csípős szószt rakott anélkül, hogy megkóstolta
volna, hiába fáradoztam órákig, hogy pontosan olyanok
legyenek az ízek, mint a receptben, aminek a megtalálásá-
hoz egy egészen hosszú és részletes történetet kellett végig-
pörgetnem valami nő nyaralásáról. Vagy mert egyszer el-
felejtette az évfordulónkat. Vagy mert soha nem mostam.
Vagy mert a kiterjedt görög családja soha nem igazán fo­
gadott be, még azután sem, hogy megtanultam a ­yiayiája*

* Nagymama, görögül.

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 7 2024. 01. 18. 15:57

 kedvenc versét a születésnapjára. Vagy mert egyszer rám
nyi­tott, amikor kakiltam. Vagy mert 2015-ben összesen ti­
zen­egy esküvőn voltunk, elkapott bennünket a hév, és jó
ötletnek tűnt, hogy mi is tartsunk egy nagy bulit, ahol min­
denki elmondja, hogy zsenik vagyunk, amiért szeretjük
egymást, és ad háromezer dollárt. Vagy mert elmentünk
Párizsba, és összevesztünk ahelyett, hogy elmélyült volna
a kapcsolatunk, vagy legalább kinyaltuk volna egymás
­ánuszát. Vagy mert többé már nem képzeltem el, milyenek
lesz­nek a gyerekeink. Vagy mert ő régen sem képzelte el.
Vagy mert bizonytalan voltam, és néha kicsinyes. Vagy mert
ragaszkodott hozzá, hogy vegánok legyünk, aztán pizzát
csempészett a lakásba, amíg én aludtam. Vagy mert befejez-
tük a Maffiózókat, és sosem kezdtük el a Drótot. Vagy mert
amikor még csak ismerkedtünk, megcsókoltam egy lányt,
és néha még mindig eszembe jutott. Vagy mert fölöslege-
sen harcias és nagyképű volt. Vagy mert gyáva voltam, és a
munkámmal „nem törekedtem aktívan az állam lebontá-
sára”. Vagy mert kigúnyoltam, amikor ezt mondta, és a leg-
újabb Burger King-reklámjában fellelhető szocialista hatás-
ról kérdeztem. Vagy mert picsának nevezett. Vagy mert
néha tényleg az voltam. Mindegy, vége volt.
Vagy valami olyasmi. Kiköltözött, magával vitte a macs-
kát (ideiglenesen), egy játékkonzolt és három akusztikus
gitárt. A gondolat, hogy Jon szakítós számokat ír valami
sötét albérletben, mélyen kétségbeejtő és legalább ugyan-
olyan felszabadító volt – kétségbeejtő, hogy a fájdalomból,
amit okoztam neki, csak az experimentális zene jelenti szá-
mára a kiutat; és felszabadító, hogy én az egészből nem hal-
lok majd semmit.

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 8 2024. 01. 18. 15:57

 Nem mintha jogom lenne élcelődni rajta. Aznap reg-
gel, mikor elment, szinte azonnal lefotóztam magam, hogy
„megőrizzem a pillanatot”, és olyan emelkedett gondola-
taim támadtak, mint hogy ez a borzalmas veszteség való-
jában egy nagyon is kreatív és termékeny időszak kezdete.
Az is lehet, hogy mostantól a hátralévő életem minden fon-
tos napján lefényképezem majd magam, szép lassan össze-
gyűlik egy galériányi kép, aztán a 80. születésnapomra
rendezek egy kiállítást: a nagy krumplifejem mosolyog a
doktorrá avatásomon, sírva fakadok anyám temetésén, el-
gondolkodva rágom az első ételt, amit a gyermekem főzött,
aztán néhány határfeszegető közeli az arcomról orgazmus
közben, hogy némi felháborodást is keltsek, és a többi. De
inkább csak megcsináltam a fotót, megláttam rajta a táskás
szemeimet, és letöltöttem a Facetune-t. Pedig élőben szeret-
tem a karikáimat. Ha tükörbe néztem, arra gondoltam: itt
egy huszonnyolc éves nő, aki azért túl van már egy-két szarsá-
gon. De, mint kiderült, a fotón inkább szexi akartam lenni.
Megkönnyebbülést jelentett, amikor már ténylegesen
nem volt ott, de nem azért, mert nélküle minden jobbnak
vagy békésebbnek tűnt, hanem mert a „ki fogok költözni”
és a „kiköltözöm” között eltelt két hét volt életem leghos�-
szabb és leglassabb időszaka. Az egész teljesen következet-
len volt: az egyik nap lábujjhegyen kerülgettük egymást
és olyan modoros hangnemben beszélgettünk, mint az új
kollégák, akiket összezártak valami csapatépítő eseményre;
aztán mindent úgy csináltunk, ahogy régen, és csókkal
köszöntünk, egymás tányérjáról ettünk, dugtunk. Minden
alkalommal, amikor visszacsúsztunk a régi életünkbe – ami
olyan könnyű volt és olyan ismerős –, azon tűnődtem, hogy

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 9 2024. 01. 18. 15:57

 vajon utólag csak néhány rossz hónapnak fogjuk-e látni ezt
az egészet. Aztán egy este dobozokkal jött haza, és akkor
el kellett döntenünk, hogy melyik lemez kié, és hogy mi
legyen azzal a szaros kanapéval, amit alig egy éve vettünk.
A történelem legrosszabb kanapéjának garanciája túlélte a
házasságunkat.
Megesküdtünk, hogy erre egyikünk sem számított. Hi­­
szen nem is voltak akkora problémáink, amik ilyesmihez
szoktak vezetni. Akadt néhány, persze: az ágyban evésen
kí­vül én például folyton üvöltve beszéltem és nem tartot-
tam tiszteletben az ő hűtőszekrény-szervezési rendszerét;
ő pedig indulatos volt, és azt akarta, hogy járjunk el futni.
Nem voltunk boldogtalanok, csak elégedetlenek, egészen
addig, amíg egyszer csak már mégis nagyon, de nagyon
boldogtalanok voltunk, és nem tudtunk nevetni, nem tud-
tunk szexelni, és nem tudtunk thai kaját rendelni anélkül,
hogy ne úgy néztünk volna a másikra, mint egy idegenre,
akit tizenkilenc, illetve tizenkilenc és fél éves korunkban
választottunk, és nem gyűlöljük éppen, de azon tűnődünk,
hogy vajon ha váratlanul meghalna – természetes halállal
vagy valamilyen szörnyű balesetben… nem mintha az jó
lenne, nyilván borzalmas lenne… de ha esetleg mégis meg-
történne –, talán könnyebb lenne az élet. A szavak egy este,
vacsora közben csúsztak ki a számon: „Működik ez egyálta-
lán?” Egyikünk sem válaszolt, ami önmagában egy válasz-
nak tűnt.
Működött, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy működik,
majdnem egy évtizeden át. Jon és én az egyetemen szeret-
tünk egymásba, az ő vidám nihilizmusa meglepően jól ki-
egészítette az én krónikus mindent-túlgondolásomat. Elő-
ször barátok voltunk (azt mondják, ez fontos!), egyetem

10

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 10 2024. 01. 18. 15:57

 elején együtt töltöttünk néhány izgalmas és gátlástalan évet,
aztán valamikor a másodév első szemeszterében rájöttünk,
hogy nemcsak remekül kijövünk egymással, de őrülten
kívánjuk is egymást. Ekkor tapadtunk össze a szánknál és
a nemi szerveinknél, és úgy is maradtunk, egészen amíg le
nem diplomáztunk. Kellő mértékben szerettük ugyanazo-
kat a dolgokat, megnevettettük egymást és a vitáink is csak
annyira voltak drámaiak, mint az összes többi huszonéves
barátunk vitái. Szerény kis utazásaink voltak és megismer-
kedtünk egymás szüleivel. Végül összeköltöztünk – mivel
már elég ideje jártunk és egyikünk sem engedhetett meg
magának egy önálló lakást. A fal egy részét t­ áblafestékkel
festettük le. Akadtak félresikerült születésnapi ajándékok,
kicsinyes féltékenységek és egy-két kisebb árulás is, de
többnyire biztonság volt és egyetértés. Hatévnyi együttlét,
egy közös házi kedvenc és a carbonarakészítés fortélyainak
elsajátítása után egyszerűen nem maradt más hátra. „Mit
gondolsz, Maggie?”, kérdezte Jon, „Jó, miért ne?”, vágtam rá,
és így összeházasodtunk – mert mindenki más is, és mert
akkoriban abból, hogy nincs különösebb baj, arra követ-
keztettem, hogy minden rendben van. Mindig is kissé szür-
reálisnak éreztem, hogy hivatalosan össze vagyunk háza-
sodva. Amikor azt mondtam valakinek, hogy „a férjem”,
és ő felvonta a szemöldökét, mindig azt gondoltam, hogy
ugye?, szerintem is bizarr. Jon egyáltalán nem találta furcsá-
nak. Nem volt egy romantikus alkat, de a szülei voltak az
utolsó, egymásba kölcsönösen szerelmes házaspár a földön,
így átlagon felüli bizalma volt az intézményben. Számára
a házasság természetes reakció volt arra, hogy valaki már
hosszú ideje szerelmes. Amikor bejelentkeztünk a középka-
tegóriás olasz szálloda nászutas lakosztályába, a bőbeszédű

11

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 11 2024. 01. 18. 15:57

 amerikai portás felkiáltott: „Te jó ég, maga még szinte kis-
lány!” Jon nevetett rajta, de én furcsán zavarba jöttem. Való-
ban volt az egészben valami naiv. Lehet, hogy nem gondol-
tam át a dolgot? Tényleg azt hittem, hogy a házasságunk
tartós lesz, amikor olyan sok tönkremegy? Talán azért jöt-
tem zavarba, mert igen, tényleg azt hittem. Bárcsak meg-
kocogtathattam volna az akkori énem vállát: Ó, édesem, ha
most zavarban vagy…
Az első reggel, amikor már nem volt ott, esküszöm,
sírva ébredtem. A párnám mindenesetre vizes volt, és ahe-
lyett, hogy megfordítottam volna, vagy kicseréltem volna
a huzatot, legurultam az ágyról, egyenesen a padlóra. Még
ha a lehető legjobban kezeljük, gondoltam, akkor is szörnyű
lesz. Még ha rendes exek leszünk is – olyanok, akik nem
pletykálnak egymásról, nem szexelnek azzal a munkatárs­
sal, akire a másik mindig is féltékeny volt, nem ­posztolnak
bosszúból kihívó képeket a közösségi médiában, és nem
tweetelnek mértéktelenül az izgalmas, új, szingli ­életükről –,
akkor is szörnyű érzés lesz, még évekig, sőt talán örökké.
Akkor legalábbis így éreztem.
Fontosnak éreztem, hogy szépen váljunk el. ­Miközben
összepakoltuk a ruháit, megegyeztünk, hogy bármi is kö­­
vetkezik, azt kedvesen kezeljük, ezzel tisztelegve az előtt,
amit egymásnak jelentünk (vagy jelentettünk). Megállapod­
tunk, hogy mit fogunk mondani a barátainknak – „egysze-
rűen csak különböző irányokba változtunk” –, ami igaz
volt, de egyben értelmetlen is; és megígértük, hogy kap-
csolatban maradunk, legalábbis eleinte. Még csak huszon-
négy órája ment el, de már váltottunk néhány üzenetet,
a hogy vagy, a sajnálom, hogy így alakult és az elmondtad-e
már a szüleidnek különböző változataival. El tudtam kép-

12

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 12 2024. 01. 18. 15:57

 zelni, hogy idővel olyan exek leszünk, akik majd elmen-
nek egymás születésnapjára, ott csak ízléses mennyiségű
alkoholt fogyasztanak, aztán megölelik a másik új partne-
rét, és távoznak, még mielőtt a dolgok összekuszálódná-
nak. De egyelőre nem képzeltem semmit, csak azt láttam,
hogy mennyire elbasztuk, milyen csendes a lakás nélküle,
és milyen kevés tervem van a hétvégére.
Délutánig fel sem keltem a földről. Nem esett különö-
sebben jól, de úgy éreztem, ezt csinálja az ember, ha szétesik
a házassága. A filmekben, amikor elválsz, lefekszel a földre,
aztán berúgsz, aztán a pulóverednél fogva felrángatod és
újra megtanulod szeretni magad, és mindezt egy tenger-
parti házban, amit egy jóképű és elbűvölő idősebb férfitól
bérelsz, akinek meghalt az első felesége, és bár nyilvánvaló,
hogy még mindig tiszteli és szereti, mégis úgy érzi, hogy
talán készen áll a továbblépésre, és hogy ti ketten akár segít-
hetnétek is egymást a gyógyulásban. A filmekben, amikor
elválsz, ügyvédekkel hadakozol, ami elég fájdalmas, mert
a gyerekek haragszanak rátok, ti meg nem tudjátok eldön-
teni, kié legyen a ház, az a nagy, gyönyörű ház, amit éve-
ken át együtt csinosítgattatok, amibe beleöltétek az eddigi
összes megtakarításotokat, és ahol felneveltetek néhány
gyereket vagy legalább egy méretes kutyát.
A filmekben te vagy Diane Lane vagy Keaton, esetleg
Kruger, szóval egy gyönyörű, középkorú Diane, aki a maga
ura és képben van a fehérborokkal. Általában nem laksz
még hetekig az exeddel, csak mert egyedül nem tudod ki-
fizetni a nyamvadt egyszobás lakásod bérleti díját. Általá-
ban nem kutatási asszisztens (ami menőn hangzik, de nem
jelent semmit) és reklámszövegíró vagytok, akiknek a leg-
drágább közös tulajdona az a barát, aki ingyentelefonokat

13

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 13 2024. 01. 18. 15:57

 kap a munkahelyén. És az is biztos, hogy nem egy huszon-
nyolc éves lánynak kellene lenned, aki éppen születésnapi
bulit szervez „Jimmy Buffett-ribancok” dresszkóddal.
Pedig ez voltam én, félig elterülve írogattam a csoportos
chatbe arról, hogy mennyibe kerülne egy „PAPAGÁJFEJES
PUNCI”* feliratú transzparens, és hogy egy margaritás torta
elkészítése vajon meghaladja-e Clive képességeit. Egybe-
hangzó volt a vélekedés, hogy meg tudná csinálni, és hogy
az esküdt ellensége, a jóképű tévés szakács, aki nem­rég
megtanította a nézőknek, hogyan „készítsenek” főtt kuko­
ri­cát, biztos belebukna. Továbbá, Amirah talált egy parti-
buszt letörölhető ülésekkel: Nekem úgy tűnik, hogy inkább
buszos gangbangekre adják ki, mint szülinapi bulikra, de
majdnem száz dollárral olcsóbb, mint a másik… Lau­ren,
akinek a bulit szerveztük, visszaírt: Mi lenne, ha nem gon-
dolnánk bele, és a megspórolt pénzt piára ­költenénk…?
Egyetértettünk.
A csoportos chatben a négy legjobb egyetemi barátom
volt benne: Amirah, egy kissé megviselt, egzaltált ápolónő,
akivel a kollégiumban ismerkedtem meg, Clive, egy nagy-
darab és elegáns meleg férfi, aki mindig „zűrösnek” nevezte
magát olyan normális dolgok miatt, mint hogy készpénz-
zel fizeti ki a taxit; és két Lauren – az egyik mindenen sírt,
a másik azt állította, hogy egész életében csak egyszer:
amikor a McDonald’sban már nem lehetett pizzát kapni.
Az egyszerűség kedvéért az előbbit „Érzelmes Laurennek”
­hívtuk.

* A „papagájfejes” kifejezés olyasvalakire utal, aki rajong Jimmy

Buffett zenéjéért és az általa népszerűsített életstílusért.

14

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 14 2024. 01. 18. 15:57

 A csoportos chatben nem vallottam be, hogy Jon el-
ment. Tudták, hogy fontolgatjuk a különválást, és hogy
az utóbbi időben nem mentek túl jól a dolgaink, de nem
tudtam rávenni magam, hogy bepötyögjem a szót: „elköl­
tö­zött”. Azt hiszem, egy részem azt feltételezte, hogy újra
összejövünk, még azután is, hogy megegyeztünk, elmegy,
még mindezek után is. Nem tudtam elképzelni, hogy so­­
káig tart a külön töltött idő. Kinek fogok panaszkodni, hogy
lassú a wifi? Ki fogja emlékeztetni az anyja születésnap­jára?
Kivel beszélem meg életem minden egyes döntését min-
den egyes nap? És vasárnaponként mit fogunk csinálni?
Fel­tételeztem, hogy vissza fog jönni, és akkor mindketten
azt mondjuk majd, hogy „haha, ez elég fárasztó volt”, aztán
betépünk, és Sütimestert nézünk, ami a házasságok hatvan
százalékának az alapja, legalábbis szerintem.
Azért sem mondtam el nekik, mert hihetetlenül hülyén
éreztem magam. Nehéz pontosan elmagyarázni, mennyire
megalázó, hogy az embernek szinte rögtön az esküvője után
véget ér a házassága. A kapcsolatunk hosszabb volt, mint a
házasságunk, sokkal hosszabb – de ez sajnos ­senkit nem
érdekel. A te-vagy-a-középpontban, gratulálunk-a-nagy-pil-
lanatodhoz, míg-a-halál-el-nem-választ napról végül kide-
rült – a vele járó előkészületekkel, családi veszekedésekkel,
vendéglistás szerencsétlenkedéssel és a több ezer dollárral
együtt –, hogy egyszerűen csak egy nagyon drága Tinder-­
fotózás volt a barátaidnak, és ez azért… nos, nem ideális.
És te még csak nem is használhatod a fotókat a Tinderen,
egyrészt mert nem tudod, hogy működik a Tinder, másrészt
mert mindegyik képen menyasszonyi ruha van rajtad.
Vallomás helyett inkább szórakoztattam a többieket:
történeteket meséltem vicces kutyákról, amiket láttam,

15

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 15 2024. 01. 18. 15:57

 vagy egy múltkori orvosi vizsgálatról, amin az egészsé­
ges és aktív életmódomról szóló mesékkel hecceltem az
orvosomat, mire ő zavartan pislogott, és a BMI-táblázat
narancssárga-piros részeit kopogtatta az írótábláján. Mag-
gie, el ne kezdd a testtömegindexet, írta Lauren, egész éjjel
itt leszünk. Clive bedobta, hogy nemrég eldöntötte, hogy
a BMI mozaikszó valójában a „Beautiful Man Index”, azaz a
„Szép Férfi Index” rövidítése, aminek legalább van értelme,
mert az övé nagyon magas. Érzelmes Lauren azt mondta,
hogy talált egy podcastet, ami megváltoztatná az életün-
ket. Amirah küldött egy linket egy videóról, amelyen egy
sirály lop egy boltból, és több nem is kellett, egyszer csak
már tengeriállat-bűnbandákról beszélgettünk, ismerősök-
ről pletykáltunk, és ugyanolyan hevesen panaszkodtunk a
világ valódi igazságtalanságairól, mint egy torontói mikro-
híresség közösségi médiajelenlétének sivárságáról.
Tudtam, hogy végül el kell mondanom nekik, de vártam
a megfelelő alkalmat. Képtelen voltam addig szem­benézni
a kérdéseikkel, amíg én magam sem tudtam a vá­laszokat.
Készen állok arra, hogy újra szingli legyek? Hol fogok élni?
Honnan lesz pénzem? Volt valamennyim, ­persze, de Jon-
nak rengeteg volt – a munkája miatt, a családja miatt, az
okos pénzügyi szokásai miatt. Tudta, hogyan kell spórolni,
hogyan kell befektetni, és hogyan ne költse el a régóta várt
fizetését kockázatos croptopokra vagy menő macskatá-
pokra. Beszállt a lakás bérleti díjába, fizette a be­vásárlást, és
amikor nyaralni mentünk, mindent ő állt, kivéve a repülő­
jegyemet, amit „engedett” nekem – mint amikor a ­gyerekek
hálaadáskor „segítenek” a m ­ osogatásban azzal, hogy le­­
takarítják a tányérjukat. Néhány héttel az esküvőnk előtt
azzal viccelődtem, hogy még időben alá kell vele íratnom

16

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 16 2024. 01. 18. 15:57

 a házassági szerződést; hiszen nyilván a pénzemért vett el,
és akkor mi lesz vele, ha elválunk?
Azt mondta, megtarthatom a nyolcvan dolláromat. (Ez
akkor még egy vicces történet volt.)

Teltek a napok, és kísértetként járkáltam a lakásban, mint

egy fordított Havisham, céltalanul bolyongva szobáról szo-
bára. Ahogy körülnéztem a csendes, üres otthonunkban
– na jó, félig üres –, rájöttem, hogy a férjem („volt férjem”)
vette a tévét, a festményeket a falon, a székeket a konyhá­
ban, és azt a valamit, amire felraktuk a lábunkat, amikor le-
ültünk a szörnyű kanapénkra. A dolgok nagy része a lakás-
ban, ha úgy vesszük, az övé volt. Bár én mondtam neki,
hogy vigyen el mindent, amit ő vásárolt, mégis volt, amit
itt hagyott, így a lakás technikailag működőképes volt, de
mintha minden el lett volna benne rontva: egy túl tágas
gardróbszekrény cipőtároló nélkül, egy evőeszközös fiók
nagy kések nélkül, egy konyhaasztal, amihez nem lehetett
leülni. Lerogytam a rémesen kemény kanapénkra, az italo-
mat a padlóra tettem, oda, ahol addig a bárkocsink állt, és
kisírtam a két kis szememet.
Nem tudtam, hova nézzek, mire gondoljak, vagy mivel
töltsem az időmet. Minden egyes tárgy csordultig volt
jelentéssel. A kenyérpirítót nászajándékba kaptuk, úgyhogy
nem pirítottam kenyeret. A hűtőszekrény ajtajára – rajta
nyugták, bevásárlólisták, feljegyzések banánról és tojás-
ról, egy bicikli­lakat vásárlásáról a jövőben – túl fájdalmas
volt r­ ánézni, úgyhogy tej nélkül ittam a kávémat. A fürdő-
szobában leragasztottam egy bekeretezett fotót, mert még
nem álltam készen arra, hogy levegyem, de arra sem, hogy
­szembenézzek vele. A falon az eljegyzési partinkról megma-

17

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 17 2024. 01. 18. 15:57

 radt transzparens díszelgett, Jon képeinek hűlt helye fölött.
g r a t u l á l u n, ragyogtak az arany betűk. A k valami-
kor leesett, mégsem vettük le a feliratot, mert így csak még
jobban tetszett, viccesnek gondoltuk. Most még ránézni is
hihetetlenül lehangoló volt.
Voltak pozitív felfedezések is: habár sosem zavart, hogy
nem egyezik a stílusunk, most rájöttem, hogy szinte egyik
dísztárgyat sem szerettem, amit ő hozott az otthonunkba.
Minden, amiről valaha azt gondoltam, hogy ezt egyszer
majd ki kell cserélnünk, az övé volt – vagy valami, amit kö­­­-
zös megegyezéssel választottunk, azt értve ezalatt, hogy
mindketten egyformán utáltuk. És ezeknek a tárgyaknak a
többsége most eltűnt. Az én kevéske holmim kissé elnyűtt
jelleget kölcsönzött a lakásnak, és a nagy törölközők közül
egyet sem tartottam meg, de legalább nem voltak zenekari
poszterek a falon, nem voltak mindig új feles poharak a
konyhában, nem volt enyhén málladozó fa kádkilépő, amit
betépve rendelt az eBayről. Most már volt helye a mütyür-
kéimnek, a Jon szerint „furcsa szagú” gyertya meggyújtásá-
nak és a ’90-es évekbeli popzenének, amit ő unalmasnak
és általánosnak talált. Persze dohány-boróka illatú gyertyá-
kat égetni és Backstreet Boyst hallgatni nem volt jobb érzés,
mint szeretve lenni.
Minden cikk és fórum, amit elkeseredett guglizásaim
során találtam (tippek váláshoz; házasság felbomlása fia-
talon; először egyedül hogyan), azt tanácsolta, hogy készül-
jek fel az álmatlanságra, de azt nem sejtettem, hogy ennyire
hosszúnak fogom érezni az éjszakákat. Szintén meglepő
volt, hogy még mindig tudtam enni. Azt hittem, hogy a
szív­­fájdalom elrontja az étvágyat. Már tinédzserként felké-
szültem a szakításra – hiszen elkerülhetetlen, erre tanítottak

18

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 18 2024. 01. 18. 15:57

 a jóképű vámpírokról és kiskorú szeretőikről szóló tinisoro-
zatok –, ami miatt képtelen leszek enni, és gyönyörűen lefo-
gyok majd, nagyon vékony és nagyon megbántott leszek, és
imádni fogom minden percét. Hogy lesz majd egy szerelem,
amit aztán elveszítek néhány ruhamérettel együtt – talán
pont annyival, hogy végre én is beleférjek az Abercrombie
valamelyik istenverte pólójába, amit a nyirkos, parfümtől
bűzlő plázabarlangjaikban árulnak? Ennél jobbat el sem
tudtam volna képzelni.
Szomorú módon támogató gyermekkor áldozata va­
gyok, ami riasztóan erős önbecsüléshez vezetett, ráadásul
egy művészetbarát középiskolába jártam, amely lappangó
szexuális energiáim nagy részét orális fixációkkal rendel-
kező középkorú nőkről szóló, túlírt színdarabokba csator­
názta. Így aztán nem randiztam, hanem dagi és boldog
ma­­radtam, egészen úgy a tizenkettedik osztályig, amikor
is az, hogy még nem feküdtem le senkivel, elég nagy szív-
fájdalommá nőtt ahhoz, hogy gyorsan és minden komo-
lyabb erőfeszítés nélkül fogyjak huszonöt kilót (hacsak a
szilárd ételtől való tartózkodás és a kalóriabevitelem folya-
matos monitorozása és feljegyzése nem számít erőfeszítés-
nek). Mindenki nagyon örült nekem, egészen addig, amíg
el nem ájultam matekórán, miután csak egy jégkrémet
et­tem ebédre.
Az igazság az, hogy ha az étkezési zavarodat akár csak
egy kicsit is túlsúlyosan kezded, senki sem fogja észrevenni,
csak amikor már bőven a „mi lenne, ha napi két étkezés le-
­­­ves lenne” stádiumban vagy. Az esetet némi fejcsóválás
kö­­­vette és beszélgetés a táplálkozásról és az egyensúlyról,
aztán elmentem egy hipnotizőrhöz, aki azt mondta, képzel-
jem el, hogy gyönyörű vagyok fürdőruhában, és meggyó-

19

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 19 2024. 01. 18. 15:57

 gyultam. Csak viccelek. Valójában az történt, hogy szerel-
mes lettem, és egy időre megfeledkeztem róla. Akkoriban
kellemesen kipárnázott voltam, az a fajta nő, akit az em­
berek elnézően „formásnak” vagy „gömbölydednek”, vagy
még gyakrabban „magabiztosnak” neveznek, amely szavak-
ból persze üvölt az eufemizmus. Néha, stresszes időszakok-
ban vagy ha túl sok magazint olvastam vagy végighallgat-
tam, ahogy egy sokkal vékonyabb barátnőm panaszkodik
a combjairól, éreztem, hogyan kúszik vissza a tudatomba
észrevétlenül a számolás, amikor megeszem egy tojást, és
arra gondolok: hetven. Dehát, mondtam magamnak, senki-
nek sincs teljesen egészséges kapcsolata az étkezéssel és a
testmozgással, legalábbis azoknak biztos nincs, akik abban
az időszakban nőttek fel, amikor a szupermarketekben
kapható összes bulvárlap címlapsztorija az „Ennek a ten-
gerparti banyának narancsbőre van” egy tetszőleges válto-
zata volt. Amíg nem jegyeztem fel tizenéves korom minden
egyes napjának kalóriabevitelét, addig még többé-kevésbé
normálisnak tartottam magam ezen a téren.
Ebben a pillanatban azonban erős volt a kísértés, hogy
leporoljam a jó öreg E. Z.-t (vagyis az evészavaromat)
– hogy én is egy lehessek a hősnők közül, akiknek a csont-
jai már aggasztóan kiállnak, ami a barátaikat persze meg-
rémíti, őket magukat viszont gyönyörűvé teszi, csakúgy,
mint a bánat: „Nagy szemei most valahogy még kékebb-
nek ­tűntek az alattuk húzódó sötét árkok miatt. Maggie túl-
ságosan is szomorú volt az evéshez, mert túl sokan akartak
szexelni vele”, vagy valami ilyesmi. Nem akartam én lenni
az első nő a földön, aki a kulcscsontjai hirtelen, drámai elő-
bukkanása nélkül éli át a teljes érzelmi megsemmisülést.

20

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 20 2024. 01. 18. 15:57

 De túlságosan is jól tartottam magam ezen a téren,
­ osszantóan elkötelezett voltam a táplálkozás iránt, így
b
a puha fenekem és én nem éheztünk. Csak az étkezések
tör­­ték meg a Jon nélkül töltött első hét hosszú, lassú óráit.
Át­kutattam a konyhaszekrényeket, előkerestem a rég elfe-
ledett currypasztákat és instanttésztákat, amelyeket „vész-
helyzet esetére” raktároztunk el. Minden alkalommal, ami-
kor beleharaptam egy vigasztaló rántott valamibe vagy
belevágtam a késem egy szósztól csöpögő házi quesadil-
lába, David Attenborough békés kommentárját véltem hal-
lani: „Az élet még a legsötétebb időkben is… utat tör magá-
nak.” De sajnos tudtam, hogy előbb-utóbb elfogy majd az
étel, és ez azért nyugtalanított – el sem tudtam képzelni,
hogy elhagyjam a házat, és beszerzőkörútra induljak.
Az alvás hiánya kevésbé volt aggasztó; ma már senki
sem alszik jól. A világ darabjaira hullik, de nekünk csak
izzik tovább az arcunkba a telefonunk, tele hírekkel arról,
hogy mit mondott az elnök, és melyik exünk vágatta le
nemrég a haját. Különben is, ha tényleg pihenni akarnék,
bármikor ihatnék alkoholt vagy vehetnék be altatót. Jon azt
mondta, hogy mielőtt elment, már szedte őket – akkor
azt hittem, azért, mert kényelmetlen a kanapé. Mikor elköl­
tözött, megkérdezte, hogy kérek-e. El akartam fogadni, de
aztán úgy éreztem, hogy azzal beismerném, milyen állapot-
ban vagyok, úgyhogy inkább nemet mondtam, és éjszakán-
ként brit krimiket néztem a Netflixen.
Régebben túl ijesztőnek találtam ezeket a sorozatokat
– földszinti lakásban laktunk (már csak én), ahol nagyon
gya­­núsak voltak az ablakzsanérok, úgyhogy éberen alud-
tunk (már csak én), és könnyen megijedtünk (már csak én).

21

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 21 2024. 01. 18. 15:57

 De most megnyugtatónak találtam őket. Volt bennük egy
teljesen világos mintázat: a jó és a rossz egyértelmű hierar-
chiája.
Lehet, hogy a problémás detektívfelügyelő túl sokat
ivott és megcsalta a feleségét, de nem volt pedofil gyilkos,
aki Swansea-ben csövezik valami perverznek a bunkerében.
A pedofil gyilkost végül mindig elkapták, és az alulmaradt
nyomozótársnak mindig el kellett ismernie, hogy a detek-
tívfelügyelő rohadt jól végzi a munkáját. Jó volt érezni,
hogy bűnös és nem bűnös között ilyen egyértelmű lehet
a különbség. Jó volt hallani David Tennantet káromkodni.
Mondjuk, a feszültség nagy része odalett, amikor rájöttem,
hogy ezekben a sorozatokban mindig az a gyilkos, aki a leg-
lassabban beszél.
Ha sikerült is elaludnom, kábán és zavarodottan ébred-
tem az éjszaka közepén. Ilyenkor átnyúltam az immár ha­­
talmas ágyon, Jon meleg és ismerős testét keresve… de nem
volt ott senki. Átjárt a félelem, felpattant a szemem, küsz-
ködve próbáltam megszokni a sötétet, hogy lássak v ­ alamit.
Leizzadtam, össze voltam zavarodva, féltem és egy kicsit
dühös is lettem. Nem láttam az üzenetét? Ezt azért meg kel-
lett volna beszélnünk! Szólni egymásnak, ha későn jövünk
haza, ez az egyik legfontosabb dolog egy házasságban!
Aztán persze eszembe jutott.
Ilyenkor a következők futottak át rajtam (ebben a sor-
rendben): ostoba vagyok, szomorú vagyok, csalódott va­
gyok, aztán igazolva érzem magam, amikor eszembe jut,
hogy valami hasonló történt Joan Didionnal A mágikus gon-
dolatok évében; aztán zavarba jövök, hogy minek kapasz-
kodom ebbe a kapocsba Joan Didionnal; kicsit büszke is
vagyok, mintha talán tényleg lenne némi hasonlóság, aztán

22

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 22 2024. 01. 18. 15:57

 még szomorúbb leszek, és végül belefáradok. De persze,
Joan Didionnal ellentétben, én nem voltam a generációm
hihetetlenül stílusos hangja, aki élete szerelmét gyászolja.
Én még az aktuális nadrágfazont sem tudtam soha eltalálni,
és a legnagyobb munkám egy befejezetlen doktori disszer-
táció volt „a tárgyak történetéről a korai modern színház-
ban”. Akkor sem olvasta el senki, amikor kész lett. És nem
elvesztettem a férjem, hanem elhagytam. Jobban mondva,
azt javasoltam neki, hogy menjen el, és ő hihetetlenül gyor-
san belement. Ha úgy vesszük, ez volt az utolsó dolog, ami-
ben egyetértettünk.
Így ért véget a házasságunk, hatszáznyolc nappal a kez-
dete után. Egyik nap még szerelmesek voltunk, a másikon
meg már minden kihűlt. Hirtelen már csak két módban
tudtunk működni: csendesen és ingerülten. Amikor éppen
nem könnyed, tudatosan jókedvű csevegést folytattunk,
akkor folyamatosan vitatkoztunk, forgattuk a szemünket,
sóhajtoztunk és egymásnak ugrottunk

• a karrierrel való elégedettség, illetve a karrier hiánya

miatt;
• az érzelmi munka, valamint annak pontos meghatá-
rozása miatt;
• amiatt, hogy kinél fogyott el a kávé;
• ki fizette ki az utolsó három vízszámlát;
• és ki kivel volt valójában lekezelő;
• hogy elfogadható-e, netalántán teljesen normális haj-
nali négyig fennmaradni és videójátékokat játszani
dühös európai tinédzserekkel;
• a szüleink, a barátaink mint szülők, a rémkép, hogy
mi is szülők legyünk;

23

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 23 2024. 01. 18. 15:57

 • a pornófogyasztás miatt;
• a pornó mint feminista vállalkozás lehetősége miatt;
• a feminista pornó relevanciája miatt egy heteró férfi
PornHub Premium fiókjából kiindulva;
• a lábujjkörmök hossza és az eltüntetésük lehetséges
módjai miatt;
• amiatt, hogy elköltözni Torontóból „feladás” volt-e,
vagy sem;
• a „Barcelona” szó kiejtése miatt;
• amiatt, hogy miért lila még mindig a hálószoba, ami-
kor évekkel ezelőtt költöztünk be, és azt mondtuk,
­kifestjük majd;
• és a miatt az eset miatt, amikor véletlenül „tanársegéd­
nek” nevezett, ami persze teljesen ártalmatlan volt,
a szó valójában nagyon közel áll az „adjunktus” jelen-
téséhez, de mivel akkoriban már mindenen megsér-
tődtem, úgy vettem, mintha a szakmai ranglétrán el-
foglalt helyemen gúnyolódna, és mivel éhes voltam,
fáradt és premenstruációs tüneteket produkáltam, el-
sírtam magam az utcán; és mivel elegünk volt egy-
másból, rosszindulatú dolgokkal dobálóztunk, ami-
ket nem gondoltunk komolyan, és fájó dolgokkal,
amiket viszont igen; és így az egész egy teljes nappal
tovább tartott, mint ha négy-öt másodperc alatt kija-
vítottam, és továbbléptem volna; ráadásul soha nem
ismertem el, hogy az én hibám volt, még később sem,
amikor bocsánatot kért.

Egy érdektelen szakítás. Semmi viszony, semmi nagy,

­kirobbanó pillanat. Csak apró tüzek egymás után, amelye-
ket hagytunk magunk körül égni, miközben csak szoron-

24

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 24 2024. 01. 18. 15:57

 gattuk a kávésbögrénket, mint az a kutya a neten: THIS IS
FINE.
Most meg egyedül voltam egy forró júniusi estén és va­­
jas kenyeret ettem az esküvői fehérneműmben, mert a többi
koszos volt. Megsóztam a bagettet, és hangosan kimond-
tam, hogy „válás”, hogy lássam, milyen érzés, vagy talán
csak a drámaiság kedvéért. Megpiszkáltam egy drága, csip-
kés kisnadrágot, és azon gondolkodtam, amin már vagy egy
hete a nap minden egyes órájában, hogy talán az egész nem
volt más, mint egy bazi nagy hiba. Olyan k ­ önnyű volt pár-
ként mozogni a világban – osztozni a költségeken, a nagy
pulóvereken és a hosszú sorban álláson a bankban.
Jonnal nemrég „párbarátaink” is lettek, akikkel négyes-­
hatos csoportokban vacsorázni jártunk, hogy tapasok fölött
könnyedén ugrassuk egymást, aztán pedig hazamenjünk,
és céltudatosan szexeljünk, miután megbeszéltük, hogy
Ben és Esther valószínűleg már sosem csinálják. Ezek a
párok mind kissé idősebb házasemberek voltak, akiket Jon
a munkahelyéről ismert – úgyhogy a váláskor az övéi let­
tek, akárcsak a konyharuháink, én meg beletörődtem, hogy
nem leszek már ott ezeken a vacsorákon. Pont, a­ mikor
végre itt a kelbimbószezon! Kuncogtam, amikor erre gon-
doltam, és azt kívántam, bárcsak megírhatnám Jonnak. De
már elhasználtam a napi üzenetemet, pedig annál nem volt
jobb érzés, mint megnevettetni őt.
Az egész olyan volt, mint egy vicc, mintha bármelyi-
künk bármelyik pillanatban felhívhatná a másikat kön�-
nyes röhögéssel: „Ó, istenem, látnod kellett volna az arco-
dat!” Én utáltam az ilyen szívatós játékokat, de Jon nagyon
szerette őket. Miután eljegyeztük egymást, elkezdett azzal
szórakozni, hogy úgy tett, mintha meghalna, ha kimegyek

25

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 25 2024. 01. 18. 15:57

 a szobából. Amikor visszatértem, a kanapén vagy a konyha­
asztalon elterülve találtam, sötét szemei üresek és élettele-
nek voltak. Mondtam neki, hogy a frászt hozza rám. Azt
mondta, egy házasság kimenetele a legjobb esetben is az,
hogy az egyik fél megtalálja a másik holttestét. Mivel a nők
általában túlélik a férjüket, és ő lényegesen kevésbé vigyáz
a testére (ő mondta, nem én), minden bizonnyal én talál-
nám meg őt, és nem fordítva. Így, érvelt, a halála – ami más-
különben feltehetően életem egyik legrosszabb pillanata
lenne – mókás lesz, olyan, mint egy közös poén. Ezzel senki
sem értett egyet, akinek meséltem róla, de én aranyosnak
találtam.
Szörnyű nyáron szomorúnak lenni.

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 26 2024. 01. 18. 15:57

 GOOGLE-KERESÉSEK,
JÚNIUS 10.

sötét karikák sápadt bőr

koreai bőrápolási rutin kevesebb lépés
erek a bőrfelületen
természetes altatók
szürke bőr?
instagram sztorik névtelen megtekintés
kate bush ituneson kívül
kate bush this woman’s work
kate bush youtube rip
kanadai válási jog mi
hason alvás ráncokat okoz
kegyetlen bánásmód jogi meghatározás
bell hooks pdf
jacquard nadrágkosztüm
botox tokára
bill hader válás
bill hader pólóban
bill hader kedves nevetés
átlagember házasság celebbel
gua sha videók
mi az a „jacquard”
hogyan maradjatok barátok szakítás után
mellfeszesítő gyakorlatok

27

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 27 2024. 01. 18. 15:57

 tinder szabályok
lakosság toronto
férfilakosság toronto
bloor & ossington italbolt nyitvatartás
rizottó recept könnyű
arborio rizs helyett
parmezán sajt lejárt szavatosság fogyasztható
24 órás kiszállítás toronto
italrendelés toronto
mi az a tiktok
kate bush this woman’s work karaoke
tiktok tölrés hoygan

Monica_Heisey_Valojaban_remekul_PRESS.indd 28 2024. 01. 18. 15:57