Három magyar népballada gnosztikus jelképei

A jelképek tükrébe pillantva népköltészetünk legősibb műfaját, a magyar

népballadákat értelmezzük a gnosztikus filozófia segítségével, tudva, hogy minden
kor emberében megvolt a belső alap, amelyhez önnön léte célját és értelmét keresve
fordulhatott, a kapu, amelyen át az igazság a kereső segítségére sietett, nem tekintve
személyére, műveltségére, a társadalomban, vagy a korok forgatagában elfoglalt
helyére.
A jelképek értelmezése maga is egy tudati út, amelyen a keresőnek szükséges
egy állapotot elérnie ahhoz, hogy a jelkép története, kulturális gyökerei helyett a
valóságot legyen képes látni és láttatni, ezáltal, mint egy kulcsot használatba venni,
és mások számára használhatóvá tenni.
Előadásomban három magyar népballadát, mint a gnosztikus beavatási folyamat
rejtjelezett hordozóját szeretnék Önök elé tárni, összekapcsolva manicheus
gyöngyhimnuszok részleteivel.
Célom nem az, hogy erőltetett szó szerinti párhuzamokat, hanem hogy egy
nagyon magas tudati síkon létező közös forrást találjak. Máni kincseit az egész világ
számára elérhetővé tette, mint egy Élő fényforrást, aminél lámpáinkat meggyújthatjuk.
Szeretném, ha ma ezt a fényforrást látnánk balladáink lámpáiban világítani.

A népballada mint műfaj elsősorban Európában, Kis-Ázsiában és a Kaukázus

környékén terjedt el, rokon műfajai viszont jellegzetesek az ókori Kelet
magaskultúráiban, és egész Ázsiában is.1 Az ázsiai magaskultúrákban, például Kínában
a ballada nem népi, hanem írásbeli műfaj, de más tulajdonságaiban egyezik az alább
ismertetettel.
A ballada formai szempontból a népdal rokona: verses szövegét dallamra
éneklik. Az előadó azonban nem önmagáról, saját érzéseiről énekel, mint a népdalnál,
hanem mindig olyan drámai történetet szólaltat meg, ami személytelen: a szereplők
inkább archetípusok, mint hús-vér lények. A legtöbb balladát idős nők éneklik,
gyakran speciális, megmerevedett testhelyzetben, megváltozott tudati állapotban, a
megénekelt archetípushoz kapcsolódva. Ilyenkor az egyébként, például
mesemondáskor vagy népdalénekléskor olyan aktív közönség néma csöndben hallgatja
az éneket.
Van a balladáknak egy speciális csoportja, a víg vagy táncos balladáké,
amelyeket többen énekelnek és táncolnak együtt, de a legtöbb régi stílusú balladánkra
érvényes Greguss Ágost klasszikus meghatározása:
„A balladában …a költészet mindhárom ága csodálatosan egyesül: a ballada
epikai, mert elbeszél valamit, lírai, mert dal, drámai, mert cselekményt ad elő… Ha
még ehhez hozzávesszük, hogy a ballada rendszerint gyászos eseményről zeng, azt
kellő rövidséggel így határozhatjuk meg: tragédia dalban elbeszélve.”

Az előadásban ismertetett balladákra elsősorban az egymással szorosan

összefüggő jelképrendszerük miatt esett a választás.
1
A balladák elterjedését, eredetét, típusait és tudománytörténetét részletesen bemutatja Katona Lajos: Ballada
IN: Magyar Folklór 184-220., Osiris Kiadó, Budapest, 1985. Szerk. Voigt Vilmos
és Vargyas Lajos A magyar népballada és Európa Zeneműkiadó, Budapest, 1976.
 Az előadás három részből áll, mindhárom hasonló szerkezetű:

Először az elemzendő ballada egy variációját hallhatjuk archív felvételről. Az

énekelt szöveg nem mindig azonos az elemzettel, mivel nem mindegyik
szövegközléshez mellékeltek kottát. Az elemzendő szöveg kiválasztásánál igyekeztem
a legteljesebbet, a célt leginkább szolgálót megtalálni a rendelkezésre álló anyagból, az
idézetek mennyiségének növelése nem eredményezné az értelmezés lényeges
változását.
A ballada elhangzása után a jelképek gnosztikus kibontása következik. Itt nem
térek ki minden értelmezési lehetőségre, a balladák jelentésének csak ezt a síkját
szándékozom bemutatni. Ezt a lehetőséget éppen a jelképek „létra-jellege” kínálja fel:
A föld fölött 15 centivel és a létra tetején is ugyanaz a képlet: egy vagy két függőleges
oszlop és egy vízszintes fok tartja mászót. A jelkép formája nem változik meg, csak az
értelmezés lehetőségei a különféle szinteken.

Végül egy-egy gyöngyhimnusz-részletet kapcsolok a balladákhoz, hogy a

kapcsolat önkéntelenül is nyilvánvalóvá legyen. Nem elsősorban a szövegi
hasonlóságot kerestem, bár ilyen is van, hanem a jelentés rokonságát. A himnuszokat
Juhász Edit és Gyura Árpád fordította.

Elsőként egyik kevéssé ismert magyar népballadánkat, a Bagoly-asszony-t

értelmezzük.
 Az mellett hagytam
Bagoly asszony2 Az mellett hagytam
Záros ládámot
Puszta malomba Záros ládámot
Puszta malomba
Cserfa gerenda Abban feledem
Cserfa gerenda. Abban feledem
Karika kontyom
Azon üldögél Karika kontyom.
Azon üldögél
Egy bagoly asszony Ha jaz itt vóna
Egy bagoly asszony. Ha jaz itt vóna
Olyat ugranék
Mért sírsz, mért bánkódsz Mint a paripa.
Mért sírsz, mért bánkódsz
Te bagoly asszony Ha jaz itt vóna
Te bagoly asszony. Ha jaz itt vóna
Olyat perdülnék
Jaj, hogyne sírnék Mint a karika
Jaj, hogyne sírnék Mint a karika.
Hogyne bánkódnék
Hogyne bánkódnék. Hívtak engemet
Hívtak engemet
Otthon feledem Hogy hazamenjek
Otthon feledem Édes uramhoz.
Cifra nyoszolyám
Cifra nyoszolyám Hívtak engemet
Hívtak engemet
Abban feledem Hogy hazamenjek
Abban feledem Síró fiamhoz
Édes uramot
Édes uramot. Haza is mennék
Haza is mennék
Az mellett hagytam Nagyon szívesen
Az mellett hagytam Nagyon szívesen
Rengő bőcsőmet
Rengő bőcsőmet. Haza is mennék
Haza is mennék
Abban feledem De már szégyellem
Abban feledem De már szégyellem.
Síró fiamot
Síró fiamot.

2
Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa
392. Zeneműkiadó, Budapest, 1976.
A párnás táncdal3
Puszta malomba
Cserfa gërënda,
Rajta sétikál
Bagoly asszonka.

Utána sétál
Fejér gölice4:
Mé sírsz, mé sírsz te
Bagoly asszonka?

Hogyne sírnék, te
Fejér gölice!
Hon felejtöttem
Rëngő bőcsőmöt!

Benn felejtöttem
Síró gyermököm;
Jaj, jaj, gyermököm,
Síró gyermököm!

Mé sírsz, mé sírsz te
Fejér gölice?
Hogyne sírnék, te
Bagoly asszonka!

Honn felejtöttem
Záros ládámot,
Benn felejtöttem
Gyöngyös pártámot;
Jaj gyöngyös pártám,
Szép gyöngyös pártám!

3
Kriza János: Vadrózsák 142. Kriterion, Bukarest,
1975.
4
Gölice=gerlice, galamb
 Ez a ballada alig néhány változatban ismert, ezek a variációk viszont a történelmi
Magyarország egész területéről származnak, így feltételezhetően régebben sokkal
népszerűbb volt.
Szomorú tartalmával ellentétben az úgynevezett „vidám balladák” közé tartozik:
„Ezen dal közben az ifjak körbe állanak, amelynek közepén egy ifjú áll kezében párnát
tartva és szemlélgetve körös-körül, míg a körből kiválasztván egy leányt, a párnát
elébe teszi és arra térdepel; mire a leánynak is le kell térdepelni, választója csókját
elfogadni, aztán a párnával a kör közepébe kiállani az ifjú helyébe, körülszemlélődni s
a fennírt módon a körbeni ifjak közül egyet választani stb.”- írja „Vadrózsák” című
könyvében a ballada első lejegyzője, Kriza János a XIX. század második felében5.

A párnára térdeplő pár egy pillanatra egymással szemben összekapcsolódik a csókban,

majd helyet cserélnek, ezután a kör újra kezdődik. Ez a körjátékok jó részének
általános sémája. A magyar népi gyermekjátékokat, párválasztó játékokat külön
előadás keretében kellene bemutatni, most legyen elég annyi, hogy ez a játék az élet
örök körforgását, a születés és halál váltakozását szemlélteti, de végső soron azt a
folyamatot is, amelyben helyettesítő áldozat árán valakit kiemelnek a körforgásból.

A balladaszöveg jelképei: a Bagoly-asszony, az énekes madár vagy fehér gerlice, a

puszta malom, a cserfa gerenda, az elhagyott otthon, a sírás, a visszaemlékezés és a
visszavágyás. Mindezeket értelmezve egészen könnyen felismerhető a gnosztikus
ösvény első állomása, az önismeret megszületése és ebben a pillanatban az
ősemlékezés felébredése a mikrokozmoszban.
A párosító játék új értelmet nyer: a nagyon régi, bánkódó lélekrész sírását meghallva
azonnal valami új jelenik meg. Más szóhasználatában: „Amikor a tanuló megérik, a
mestere is megjelenik.”

A magyar népballada bagoly asszonya ősi és titokzatos lény.

Ősanya: madár-lélek, a sötét (hétköznapi ember számára ismeretlen) területek látója
és lakója. Éber abban az időben és asztrális térben, ahol az átlagember alszik.
Napjaink néphitében halálmadár, régen más madarakkal együtt a születő lélek
hozója.
A bagoly-asszony tehát a lélek különféle állapotait jelképezheti:
A démoni-asztrális Lilith-nek bagolylábai vannak, ő sivataglakó, a törvénynek nem
engedelmeskedő férj nélküli zabolátlan női lény, akit eredetileg Ádám feleségének
szántak, ám ő fellázadt és megszökött.
Egy ősi domborművön a természet-anya, minden földi lény szülője, a meghalásával
és újjászületésével a földi élet körforgását fenntartó és jelképező Istár két oldalán
láthatók baglyok.

5
Kriza János: Vadrózsák 143. Kriterion, Bukarest, 1975.
 A görög mitológiában Pallasz Athéné jelképe és megszemélyesítője.
Athéné, a szűz istennő anya nélkül született, Zeusz fejéből pattant elő teljes
fegyverzetben. Pajzsán viselte a Gorgó fejét (a dialektikus természet valódi arcát),
akinek ezt megmutatta, szörnyethalt, hiszen a teljes valóság megpillantása azonnali
megszületést eredményez az új életterületen.
E bagoly asszonyok a bukott lélek fejlődésének állomásait ábrázolják6.
A magyar népballada bagoly asszonya már nem ilyen nagy hatalmú lény.
Mindezeken a fejlődési állapotokon túl van. Sír, mert rádöbbent valódi otthonától
való elszakítottságára és magányára.
A lélek ősemlékezése felébredt.
A dialektikus élet határterületén, egy már nem őrlő malomban bánkódik. A bagoly
asszony egy cserfa gerendán ül, ennyi maradt az élet fájából, amiből végső soron a
malom is épült.
Magánya és sírása a puszta malomban félelmetes, a dialektikus Nap fényében járók
messze elkerülik.
Beszélgetőtársa egy „fehér gőlice” (fehér gerlice), a hétköznapi ember által
ugyanúgy nem ismert galamb.
Ők ketten az elhagyott malomban, a dialektikában megrekedt mikrokozmoszban
beszélgetnek.
A bagoly sír, bánkódik helyzete, otthonától való elszakítottsága miatt, a miatt a
feledés miatt, ami miatt aztán őt is elfeledték.
Ők ketten összetartoznak: a megbánó és síró, és a sírást meghalló és a megbánást
megértő.
Ahogyan egy manicheus gyöngyhimnusz írja:

Íme, eljött mindenki nagy gyógyítója!

Ő ért ahhoz, hogy a beteget meggyógyítsa.

Drága gyógyszereit elétek kirakta,

azután néktek ezeket mondotta:
„Aki gyógyulni akar, magát meggyógyítsa!”

Nézzétek a gyógyító szereket sorra!

Nincs igaz gyógyulás, csak általa.
Egyetlen beteget sem küld haza.
A megsebzetteket nem gúnyolja.
6
Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár 31.
Ő tudja, hogy mi a dolga!
Szelíd a szó, mi száját elhagyja.
Értőn a sebeket megnyitja,
enyhülést mi hoz, azt is tudja.

Feltár és megtisztít hajnalon.

Kiéget, megenyhít egy napon.

Betegségünket feltárta gyengédsége,

ne takargassuk hát bajaink előle!

Ne hagyjuk, hogy magukat meghúzhassák,

nehogy bennünk leronthassák,
az új ember nagy és szép képmását!

Hozzon ő gyógyulást nékünk,

ki meggyógyítja minden sebünk.

Törölje el Ő minden vétkünket,

és a hegeket, mik lelkünkbe égtek.
(Manicheus gyöngyhimnuszok: 17. vers)
 Az előadás további részeiben a Molnár Anna és a Júlia szép leány (Márton szép
Ilona) című balladákat szeretném bemutatni.
Ezek szervesen összekapcsolódnak az előzővel: A Molnár Anna a malom-jelkép
miatt, és azért, mert ő az elcsalt feleség, aki saját erejéből legyőzi a csábítót és
visszatér hites urához és kicsiny fiához, akit elhagyott, és aki után a bagoly asszony
sír.

Molnár Anna7 Burús fának tetejibe,

Gyere velem Molnár Anna
Gyere velem bujdosóba.
Nem megyek én vitéz uram;
Vagyon nekem kicsi fiam,
Kicsi fiam, jámbor uram:
Kivel nincsen nyugodalmam,
Se éjjelem se nappalom.
Gyere, gyere, Molnár Anna;
Vagyon nekem hat palotám,
S hetedikbe téged teszlek!
Addig, addig csábitgatá,
Ameddig elcsalogatá.
Mennek, mennek messze helyen,
Ződ erdőnek közepében.
Űjj le ide Molnár Anna
Burús8 fának árnyékába,
Hagy fekügyem az öledbe;
S nézz egy kicsit a fejembe!
Molnár Anna, Molnár Anna,
Molnár Anna, Molnár Anna,
Fel ne tekints burús fára!
Nem tekintek, vitéz uram.
Elaluvék vitéz uram.
S Molnár Anna feltekinte
7
Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa
Zeneműkiadó, Budapest, 1976.
46.
8
burús=bokros
S meglátá a hat szép leányt,
Hat szép leányt felakasztva!
Meggondolá ő magába:
Hetediknek őtet teszi!
Megdobban a gyenge szive,
S megcsordul a meleg könyve
Vitéz urnak orcájára.
Vitéz uram felébrede.
Mér sirsz, mér sirsz, Molnár Anna?
Feltekintél burús fára,
Burús fának tetejibe!
Nem tekinték vitéz uram;
Itt elmene három árva,
S eszembe jut kicsi fiam!
Kicsi fiam, jámbor uram,
Kivel nem volt nyugodalmam,
Se éjjelem, se nappalom.
Indulj elől Molnár Anna,
Burús fának tetejibe!
Nem megyek én vitéz uram,
Nem szoktam én elől járni.
Elől mene vitéz uram.
Kikapá a fényes kardját,
S lecsapá a vitéz nyakát!
Felöltözött gunyájába,
Földig veres ángliába;
 Felszökött a paripára, Földig veres ángliáját,
S elindula hazájába, S megszoptatta kicsi fiát,
Jámbor ura kapujába. Kicsi fia elaluvék
Jámbor gazda, jámbor gazda, Haza mene jámbor gazda:
Adsz-e szállást éjtszakára? Vitéz uram, vitéz uram,
Nem adhatok vitéz uram; Mi lehessen annak oka,
Van énnékem kicsi fiam, Hogy kisfiam elaluva!
Kivel nincsen nyugodalmam, Jámbor gazda, jámbor gazda,
Se éjjelem, se nappalom. Jőne haza feleséged:
Jámbor gazda, jámbor gazda, Megvernéd-e; vagy megszidnád;
Meg vagyok én azzal szokva! Vagy holtig szemire hánynád?
Jámbor gazda, jámbor gazda, Meg se verném, meg se szidnám,
Van-e jó bor a faluba? Holtig szemire se hánynám!
Vagyon csak itt a szomszédba. Kigombolta a gunyáját,
Erigy, erigy jámbor gazda: Földig veres ángliáját:
Hozz egy kupát az asztalra! Megcsókolta kicsi fiát, -
Erigy, erigy jó szolgáló: Kicsi fiát, - jámbor urát.
Hozz forgácsot éjtszakára!
Kigombolta a gunyáját.ű,
Molnár Anna9 a puszta malmot új munkahellyé tévő asszony. Nem bagoly többé,
hanem „molnár”, felismeri egy önmagánál nagyobb és ősibb létező, a mikrokozmosz
létét, és annak munkásává lesz. Hárman élnek együtt: férjével és síró kisfiával, de ez
az élet nem elégíti ki. Homályosan valami távoli útra vágyik, hívást vél hallani, és
tudatállapotának megfelelően engedelmeskedik is neki.
Egy katona érkezik vörös egyenruhában, karddal, és magával hívja. Molnár Anna
pedig „hosszú útra, bujdosásra” indul a csábítóval. A vörös ruhás vitéz népmeséink
gyakori alakja, de például a végső soron iráni eredetű Parszifál mondában is szerepel:
a vérben megírt törvényt, a családi karmát testesíti meg. Amikor a lélek elszánja magát
az alapvető megváltozásra és a mikrokozmosz szolgálatára, mindig megjelenik a régi
törvény, a vér ereje, és olyan útra kényszeríti, amiről azt képzelheti, hogy már az az
egészen új, amire hivatást érez, pedig valójában karmikus múltjának erői lesnek rá, és
megpróbálják megragadni.
A csábítás egyik eszköze, hogy a katonának van már hat palotája (más változatban
kővára), a hetedikbe őt teszi.

9
A szerelméhez hűtlen menyasszony jelképes történetének egy másik változata megtalálható: Rózsakereszt
Krisztián Alkémiai Menyegzőjében is, Jan van Rijckenborgh részletes elemzésével együtt.
 Kőmíves Kelemenné című balladánkat10 mindenképpen meg kell itt említeni, ha
részletes elemzése nem is lehetséges: már hat vár áll, mindben Kőmíves Kelemenné
tartja a falat: előző inkarnációinak elmúlt próbálkozásai olyan időkből, amikor még
csak a dialektika törvénye létezett számára. Hat a dialektikus beavatás Vénusz-száma,
a hetedik próbálkozás valami új eredményt kell, hogy hozzon.
Ződ erdő közepibe burús (bokros) fának árnyékába megpihennek.
A fa életfa, alatta pihenni készülődés a kiemelkedésre. A katona feje Molnár Anna
ölében van. Keleti és középkori magyar ábrázolásokon gyakori az úgynevezett
fejbenézési jelenet: Ennek magyarázataként a szerelmi együttlétet szokták
megnevezni, bár a szent nász maga is szimbólum, a menyegző dialektikus szinten a
törvénynek való alárendelődést, a (malom)kerék forgatásának, élet, halál és a
generációk váltakozásában való részvételnek vállalását jelenti.
Az előző inkarnációk próbálkozásai az élet-halál fájának megmászásával kudarcra
ítéltettek, halált eredményeztek. Ezt tudja Molnár Anna, hiszen nem alszik el, így
alkalma nyílik felpillantani. A hat halott leány analóg az ígért hat várral. Ha felmászik,
vagyis véglegesen a kettősség, a dialektika beavatását választja, egy látszat-megváltás
foglya lesz, egy „korlátozott örökkévalóság”, a halál területének lakója marad.
Az igazság megpillantása őt is sírásra készteti, mint az előző ballada bagoly
asszonyát. A katona felébred, és rájön, hogy Molnár Anna tudatában van a veszélynek.
Hogyan lehet kijutni? Csellel, önmaga alárendelésével és megtagadásával („Nem
szoktam én elől járni”), el tudja ragadni a kardot a katonától.
A kard az igazság szimbóluma, mint ilyen rendkívül hatásos fegyver: Molnár Anna
megszerzi ezt, és saját kardjával levágja a katona fejét, és felölti annak vörös ruháját.
Ebben a viseletben, a karddal felfegyverkezve visszafordul. Vérének örökségét uralja,
az nem tudja megtámadni többé, olyan lénnyé válik, aki most már valóban a
megváltást készíti elő.
Hazatér férjéhez és gyermekéhez, a mikrokozmosz így jelképesen kiegészül, és újra
működni kezd. Hazatérésekor álruhában van: szállást kell kérnie, és ő lehetőséget kap
karmikus adósságának törlesztésére és feladatának elvégzésére: bort és vacsorát kér,
azaz, a szellem táplálékát, míg ő maga életmentő és tápláló tejet ad. A rossz,
gyermekét elhagyó, halálra szánó természetlélek éltetővé fordul.
Molnár Anna balladája kétarcú: az égi történés nem, csak ennek a földön futó
árnyéka tűnik fel, a misztérium: az egyetlen dráma elpróbálása ugyanakkor az első
áttöréssé válik.
Ez a történet a bagoly asszony tudatában lejátszódó képsorozat, az ősemlékezés
képeinek, a szívbe írt levélnek a dialektikus tudat számára készült fordítása. Molnár
Anna Keresztelő János női alakban: nem ő az, akit vártunk, de az utat ő készíti elő, és
nélküle nem lehetséges a megfordulás. Ez a tudatállapot akkor születik, amikor a
„másik” már jelen van, de még nem vagyunk képesek tudati kapcsolatba lépni vele. Ő
az ösvény első fázisát jelképezi és nélkülözhetetlen, jóllehet, kiemelkedni a
haláltermészetből nem Molnár Anna, hanem egy új női alak, Márton Szép Ilona fog.
10
közli például Kallós Zoltán: Balladák könyve 7-14. Magyar Helikon, 1973.
Reményemnek célja,
Ó lélek, jöjj el hozzám.
…
Igyekezz,
Hisz oly régóta vagy szorongató láncokban, virrasztva.
Hát emlékezz az öröm szféráiba való fölvonulásra.

A test édessége halálos méreg,

Bárcsak igaz magadért küzdenél,
És minden régit hátrahagynál,
És új emberré válnál.

Megerősítettem magamat Jézus eljövetelében,

Az új istenben, ki célja reményemnek.

E világ hatalmasságai között

Nincs egyetlen egy sem,
Ki méltó arra, hogy fedele alá fogadja őt,
Mert ő nem megcsalt ölből jött.

Íme a hitem, hogy tisztán őriztelek,

Megsegít engem mindvégig, istenem.

Szent eredetednek pecsétjei,

Ó lélek, beléd égtek,
Ezért tisztátalan szellem
Többé el nem érhet.
Mert joggal tisztelted őt,
Ki minden sújtó vétkét
A tévelygésnek megölt.
 Te, ó lélek,
A mennyekben gyűjtöttél kincset.
(manicheus gyöngyhimnuszok: 43. vers)

A Júlia szép leány ballada leányáért a „bodor fehér bárány” a mennyből ereszkedik
le, ez a visszaút balladája.

A mennybe vitt leány11 Azon növekedik

Itt es12 kerekedik Egy fehér báránka.
Egy kerek dombocska,
Azon növekedik Jobb ódalán vala
Egy édes almafa. Áldott napnak fénye,
Bal ódalán vala
Édes az almája, Áldott holdnak fénye.
Csokros a virágja,
Az alatt ül vala E fejiben vala
Márton Szép Ilona. Nyócvan misegyertya,
E homlokán vala
Köt, köti vala Cifra fényes csillag.
Magik13 koszorúját,
Fehér liliomból, Meg ne jédj15, meg ne jédj,
Korsai rózsából. Márton Szép Ilona,
Mert ezt Isten hatta16
Hol avval nem éri, Isten parancsolta.
Liliomval fejzi14.
Hol avval nem éri, E szép szűzek serge
Liliomval fejzi. Csak egy iránt termik.
Itt es ereszkedik Ha te oda jőnél.
Egy arany ösvenke, Véled béfejződnék17.
11
Kallós Zoltán: Balladák könyve 37.
Magyar Helikon, 1973. E mennyei kapuk
12 15
Es=is Jédj=ijedj
13 16
magik=maga hatta=hagyta
14 17
Fejzi=fejezi béfejződnék=befejeződnék
 Nyitatlan nyíljanak, „Elmenyek, elmenyek, csak hogy mennyek haza,
E mennyei ajtók Hogy bucsuzzam én el apámtól, anyámtól.”
Nyitatlan nyíljanak. Elmennek utána másod kakasszókor,
A mennyei ajtó nyitatlan megnyilik,
Mennyei harangok A mennyei harang huzatlan szóllalik,
Húzatlan szóljanak, S a mennyország koccsa kezébe adatik.
A mennyei gyertyák „Visejj erre gondot szép léján Zsuzsánna,
Gyútatlan gyúlljanak. Visejj gondot mind örökké. Amen!”
(Vargyas, 104.)
A mennybe vitt leány (részlet)18
Felkele jó reggel szép léján19
Zsuzsánna,
Kisétála vala a rózsa mezőre,
Lefeküvék oda a rózsa tövére;
Borzogatni20 kezdi arany színű
haját,
Mosogatni kezdi rózsaszín
orcáját.
A mennyből jöve le
Égy gyalog ösvényke,
Azon lesétála fodorszínű
bárány.
„Ne ijegy meg, ne ijegy meg
szép léján Zsuzsánna
Nem kisértet vagyok,
mennyből követ vagyok;
Azért küldött hozzád az úr
Jézus Krisztus,
A szűzek sergének21 csak egy
híja vagyon,
Ha te velem eljössz, véled a
bételik!”

18
Vargyas Lajos: A magyar népballada és
Európa 104. Zeneműkiadó, Budapest, 1976.
19
léján=leány
20
borzogatni=fésülni
21
sergének=seregének
 Szinte nincs is szükség elemzésre, a ballada annyira nyíltan beszél.
Egy domb emelkedik ki a földből: A megváltás útja tökéletesen előkészült.
Az előző két ballada „cserfa gerendája”, illetve „burús fája” most édes almát és
csokros virágot termő gyümölcsfa képében növekszik rajta. Önkéntelenül jut
eszünkbe a gyönyörű archaikus népi ima: „Én nem láttam szebb gyümölcsfát, mint
az Úrjézus keresztfát, vérvel vérzik, virágozik, szent lélekvel gyümölcsözik”22.
A ballada másik változatában a leány-lélek egy nyíló rózsatő mellett várakozik.
A leány képében ábrázolt lélek isteni menyasszony: rózsából és liliomból készít
koszorút, mint Máni eklézsiája.
Az ily módon elkészült helyre felülről egy ösvény ereszkedik: elkészült a kapcsolat
és ezzel a kiemelkedés és megszabadulás útja megnyílt.
A leereszkedő bárány önmagában is Krisztusjelkép, de a Nap, a Hold és a Csillag,
meg a gyertyák egyértelműen az áttörés kozmikusságára utalnak, és az ösvényt
szélessé teszik.
Itt nincs szükség egyéni erőfeszítésre vagy döntésre, a folyamat önmagától
végbemegy.

Minden nap egybegyűlve,

Királyi koszorút fonjunk,
Aranyat és ezüstöt létrehozzunk.
Kőre követ rakjunk.
A kövek tiszta szavak.
Illesszük egybe őket.
Ragyogó liliomok és rózsák,
Kössük egybe őket.
…
Álljunk hát fel,
Új eonunk felé induljunk el!

Romolhatatlan fénykoronánkat nyerjük hát el,

A soha nem hervadó, sugárzó fénykoszorút fonjuk meg.
(Manicheus gyöngyhimnuszok: 24. vers )

22
Információk archaikus népi imákkal kapcsolatban (kutatástörténet, tipizálás és szövegközlések): Erdélyi
Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976.
 A három balladát jelképeik szoros kapcsolata, egymásnak való megfeleltethetősége
köti össze, és teszi alkalmassá a manicheusok és minden idők gnosztikusai által járt út
ábrázolására. A folyamat valójában egyszerre történik, állomásai nagyon közel vannak
egymáshoz, mégis egymástól óriási távolságokra: a tudat különböző síkjain.
A bölcsességnek ugyanez a szintje hasonlóan kimutatható lenne más
balladáinkban, vagy a magyar folklór más műfajaiban is, erre azonban az idő
szűkössége miatt most nem keríthetünk sort.

Manicheus Gyöngyhimnuszok:
Siegert, Christa Maria: Mani Perlenlieder (hermanes T. Verlag, 1985.)
Fordította: Juhász Edit és Gyura Árpád, kézirat.