Julius Evola

A FIATALSÁG, A BEAT-EK
ÉS A JOBBOLDALI ANARCHISTÁK

Az új generáció és a „fiatalok” problémájáról sokat írtak már, sőt, túl sokat. A

témában született felvetések túlnyomórészt nem érdemelnek figyelmet, s a
jelentőség, amit manapság a fiatalságnak általában tulajdonítanak – bizonyos
mérvű lebecsülésével annak, aki „nem fiatal” – egyszerűen abszurd.

A feloldódás korában élve, kétségtelenül egyre inkább azok érvényesülhetnek,

akik „gyökértelenek”, akik számára a „társadalomnak” nincs már jelentése,
akik számára azok a kötöttségek sem léteznek többé, amelyek a minket
közvetlenül megelőző időkben – s bizonyos térségekben még ma is – a
létezést szabályozták, vagyis amelyek a polgárság erkölcsének és világának
sajátjai voltak.

A fiatalság természetesen érzékenyen reagált erre a helyzetre, s a jelenkori

kilátástalanságban néhány probléma felvetése indokolt lehet. Itt azonban
feltétlenül el kell különíteni azt az esetet, amikor az említett helyzetet
egyszerűen megéli valaki, vagyis abba nem valamely egyéni kezdeményezés
révén kerül mint a tegnap csekély számú intellektuális indíttatású,
individualista lázadója esetében.
Az új generáció ezt az állapotot tehát tényként fogadta el; különösebb gondot
nem csinált belőle, sőt kötöttségek nélküli helyzetével meglehetősen ostobán
visszaélt. Amikor ez a fiatalság azt állítja magáról, hogy nem értik meg, az
egyedüli válasz, ami erre adható, hogy nincs bennük semmi megértendő. S ha
fennállna valamiféle normális rend, kizárólag egy dolog jöhetne szóba: rövid
úton rendreigazítani őket, ahogy a gyermekekkel szokás, amikor ostobaságuk
terhessé, komisszá s arcátlanná válik. Bizonyos magatartásformák látszólagos
antikonformizmusa (banalitásukról nem is beszélve) egyébiránt egyfajta
divatot, új konvenciót követ, aminek a fennen hangoztatott szabadsághoz
természetesen semmi köze.

Az általunk más helyütt már vizsgált jelenségek amilyen a közönségesség

kedvelése, bizonyos új erkölcsök kapcsán javarészt erre a fiatalságra lehet
utalni. Közéjük tartoznak (mindkét nemből) az üvöltve éneklők, az
úgynevezett dalszerző énekesek rajongói, e sorok írása idején a ye-ye-
sessions kollektív marionettizmusának megszállottjai, a tetováltak, az ezeknek
megfelelő magatartással egyetemben. Mivel szánalmas jelentéktelenségük
érzékelésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy bárki bármiféle hatást
gyakoroljon rájuk, nincs mit tenni: magukra hagyhatjuk őket ostobaságukban.
S ha esetleg ezekben a fiatalokban fel is merül valamilyen kétkedő
vélemény olyan témákban, mint például a kiskorúak szexuális emancipációja,
vagy a család értelme, ennek sincs semmiféle jelentősége.

Ez a fiatalság az évek múlásával, a szükség által kényszerítve, s leginkább az

élet anyagi jellegű, gazdasági problémáival szembekerülvén, megadóan
alkalmazkodik a korunkat fémjelző munkahelyi, termelői és társadalmi
rutinokhoz, s ezzel a jelentéktelenség, a senkiség egyik formájából egyszerűen
átlép a másikba. Itt nem létezik semmiféle probléma, ami megérdemelné
figyelmünket.

Az ilyen, csupán az életkora által definiált fiatalság (merthogy az ifjúság

egyéb lehetséges benső, szellemi jellegzetességeiről itt egyáltalán nem
beszélhetünk) főként Itáliában tömeges. Ugyanakkor Nyugat-Németországban
némileg más a helyzet: az említett bamba, link típus sokkal kevésbé elterjedt.
Itt azonban az új generáció minden további nélkül elfogadta egy olyan lét
tényét, melyben nem kell problémákat felvetni, egy olyan életét, melynek nem
kell kutatni az értelmét vagy célját, s csupán arra gondol, hogy a Németország
új gazdasági kibontakozása által kínált javakat s könnyítéseket élvezze. Itt a
„gond nélküli” fiatal típusáról lehet beszélni, amely esetlegesen sokféle
konvenciónak fordított hátat, ám az új lehetőségekre anélkül tett szert, hogy
konfliktusokat teremtett volna ezen a kétdimenziós cselekvési szinten, amitől
egyébként minden magasrendű érdeklődés, mítoszok, tanok, isteni ideák felé
való fordulás idegen.

Elképzelhető azonban, hogy mindez Németországban csak átmeneti állapot,

tudniillik ha megnézzük azokat a nemzeteket, ahol korábban jutottak el a
szinte mindenre kiterjedő „jóléti társadalom”, a bebiztosított, racionalizált élet
atmoszférájába mint Dániában, Svédországban és részben Norvégiában , ott
végül bizonyos visszajelzések, váratlan, erőszakos kitörések formájában,
rendre megjelentek. E ponton a jelenség érdekessé válik és a figyelemre
érdemes lehet.

De, hogy a legjellegzetesebb példát ragadjuk meg, Amerikát, illetve részben

Angliát kell megvizsgálni. Amerikában az új generáció szellemi traumájának
és lázadásnak jelenségei már átláthatókká váltak. Az úgynevezett beat
generationre utalok itt: a beatekre vagy beatnikekre, vagy egy más
változatukban a hipszterekre, akiket másutt már említettem. Ezek egyfajta
anarchikus, társadalomellenes egzisztencializmus képviselői voltak, ez az
egzisztencializmus azonban kezdettől fogva inkább gyakorlati, mint szellemi
jellegű volt (noha néhány csekély jelentőségű irodalmi alkotás is született). E
sorok írásakor a mozgalom divatja, virágkora már elmúlt: vagy teljesen letűnt
a színről, vagy széttöredezett.

Mindazonáltal mint a jelenkori „kultúra” kórtünete, jelentőségét megőrizte;

joggal számíthatunk rá, hogy amíg ez a kultúra fennmarad, hasonló
megnyilatkozások ha más formában s más elnevezésekkel is újra fel fognak
bukkanni. Ugyanakkor mivel az egész jelenkori rendszer korlátoltságát, sőt
teljes képtelenségét az amerikai társadalom képviseli leginkább, itt a beat-ek
lázadási formái paradigmatikus jelleget öltöttek, amelyeket az imént, főként
Itáliával kapcsolatban említett bamba nemzedék megnyilatkozásaival
természetesen nem helyezhetünk egy szintre.

Nézőpontunkból néhány probléma rövid vizsgálatának ebben az

összefüggésben van létjogosultsága. Tudniillik szemben a pszichiáterek, a
pszichoanalisták, a „szociális gondozók” vélekedésével osztjuk néhány
beatnek azt a nézetét, miszerint, a jelenkori „társadalmakban” s „kultúrákban”,
s kiváltképp az amerikaiban, kizárólag a lázadó, a nem alkalmazkodó, az
aszociális ember számít egészségesnek. Egy abnormis világban az értékek
megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében
„abnormálisnak” látszó a „normális”, akiben valami az egészséges
életérzésből még pislákol. Szó sem lehet róla, hogy egyetértsünk azokkal, akik
ezt a típust neurotikusnak bélyegezve „gyógyító nevelésnek” akarják
alávetni, hogy „visszaszerezzék” a „társadalomnak”. Mindezt a
pszichoanalista Robert Linder is képes volt elismerni. Ezen túlmenően
azonban e helyütt minket az az ember érdekel, akit „jobboldali anarchistának”
lehetne nevezni. Látni fogjuk a távolságot, amely ezt a típust a beatek és
hipszterek nonkonformizmusán átderengő deviatív irányulástól szinte minden
esetben elválasztja.

A beatek lázadásának kiindulási pontja, alaphelyzete nyilvánvaló. Vádolják a

rendszert, amely jóllehet nem mutat „totalitárius” politikai formát, az életet
elnyomja, a személyiséget megnyomorítja. Ehhez társul a jövő
létbizonytalansága, mert mint mondják egy esetleges atomháború kilátásai
miatt az egész emberiség léte vált kérdésessé (hozzá kell tenni, hogy az ilyen
jellegű felvetések, egyfajta végítéletszerű értelmezésben, túlzóak). Ám
mindenekelőtt a szellemi halál veszélyét érzik, ami a fennálló, sokszorosan
függővé tevő rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlen velejárója.
Amerika „rohadó ország, burjánzó rák minden sejtjében”; „passzivitás
(konformizmus), szorongás, unalom: az amerikai álom” mondják. Ebben a
légkörben teljes a gyökértelenség, az egyén elveszett atom a „magányos
tömegben”: „a társadalom egy frázis, semmitmondó kifejezés”. A tradicionális
értékek elvesztek, az új mítoszok lelepleződtek, s ez a „mítoszvesztés”
szertefoszlat minden új reményt: „szabadság, szociális forradalom, béke
valamennyi álszent hazugság”. „Az elidegenedés megszokott állapot” szól a
fenyegető helyzetjelentés.

Mégis, itt már rá lehet mutatni a leglényegesebb megkülönböztető vonásra,

amely a „jobboldali anarchistát” és a beatet elválasztja: a beat nem valami
pozitívumból kiindulva reagál és lázad – szilárdan ragaszkodván bizonyos
fundamentális értékekhez –, s arról, hogy milyen lenne a normális, értelmes
rend, fogalma sincs. A kritikus helyzetre csupán egyfajta kaotikus életmóddal,
úgyszólván ösztönösen reagál, szinte csak bizonyos biológiai reakciók
keretein belül. Ezzel szemben a jobboldali anarchista tudja, mit akar, van
alapja arra, hogy NEM!-et mondjon. A beat a maga kaotikus lázadásában nem
csak nélkülözi ezt az alapot, de gyanítható, hogy amennyiben felmutatná neki
valaki, visszautasítaná. Éppen emiatt lesz „zászló nélküli”, „cél nélküli
lázadó”. Ez súlyos fogyatékosságot jelent, s ellentmondást, abban az
értelemben, hogy a beat, a hipszter, aki annyira tart attól, hogy mások által
meghatározottá, „heterokondicionálttá” váljon, egy sajátos értelemben ezt
végül mégis elszenvedi, s éppen a szemközti oldalról, hiszen
magatartásformáit az állandó, szinte kötelező szembenállás jegyében
mindig a fennálló helyzet határozza meg. Pedig ha valaha, most igazán a
szenvtelenség, a hűvös eloldódás lenne a legmegfelelőbb magatartás.

Ebből kifolyólag a beat, amikor a külvilág felé irányuló lázadásán és

tiltakozásán túl felteszi magának a kérdést saját, személyes, benső életére
vonatkozóan, a megoldást keresve szükségképpen ingoványos, csapdákkal teli
területen találja magát. Miután híján van valamely szilárd belső centrumnak,
az élet értelmetlenségével, ürességével kapcsolatos gondolatok mélyítése
számára nemhogy előrelépést, de még mélyebbre zuhanást jelent, amivel
egyenesen vesztébe rohan. Az adott válaszok zöme illuzórius: a beatek egyik
előfutára, Thoreau például – megoldás gyanánt – a természeti ember, a
természetbe való menekülés csaknem rousseau-i mítoszát ásta elő: túlságosan
egyszerű recept ez, szellemtelenségéről nem is beszélve. Van aztán, aki a
nomád élet, a csavargás új, keményebb bohémságának útjait taposta (mint
Jack Kerouac hősei On the Road című regényében), egy olyan rendszertelen,
kiszámíthatatlan élet útjait, amelytől minden átgondolt, határozott
vonalvezetés és tudás idegen (itt Henry Miller első, bizonyos részben
önéletrajzi hátterű regényeire is utalhatnék), s csupán arra törekszik, hogy
pillanatról-pillanatra élje az életet, s válogatás nélkül falja az élményeket („a
jelen perzselő tudata, »jó« és »rossz« nélkül”).

A helyzet csak súlyosbodik a szélsőséges megoldási kísérletek esetében,

amikor is erőszakos cselekedetekkel, sőt bűncselekményekkel igyekeznek
kitölteni a belső űrt és próbálják valódinak érezni magukat, ezáltal téve
bizonyságot saját maguk előtt valamiféle magasabb rendű szabadságról
(illetve egy „törvények, szükségszerűségek nélküli Én”-ről). E cselekedeteket
egyfajta önmegerősítésnek tartják, a végső ellenállás, a fennálló rendszerrel és
minden szokványos, racionális dologgal szembeni tiltakozás melletti
elkötelezettségnek. Ezzel „erkölcsi” alapot adtak az ok nélküli bűnözéshez,
amelyet nyerészkedési és érzelmi motivációk nélkül folytattak, „elkeseredett
érvényesülési vágyból”, „embervoltuk önmaguk előtti bizonyítása végett”,
mert „nem félnek önmaguktól”, s mert „a halállal és az alvilággal
hazárdíroznak”. Ugyan-ebbe a vonalba esik minden olyan élmény keresése,
ami megrázó, esztelen és erőszakos mindegy, hogy „a teremtés vagy a
rombolás megrázó vágyát” tapasztalja.

E ponton a hasonszőrű megoldási kísérletek kétessége és csődje világosan

szembetűnik. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyen esetekben egy sajátos
életérzés elkeseredett keresése szolgál egy valódi Én-érzés illuzórius
pótlékaként.

A szélsőséges, esztelen tettekkel kapcsolatosan egyébként el kell mondani,

hogy ilyen jelleget nem csupán az ölthet, ha például valaki kilép az utcára és
az első szembejövő emberre rálő (ahogy a maga idejében André Breton
ajánlotta a „szürrealistáknak”), avagy megerőszakolja a húgát, hanem az is, ha
mondjuk elajándékozza vagy elherdálja mindenét, vagy kockára teszi az
életét, hogy megmentsen egy ismeretlen hülyét. Ezekben az esetekben az
illetőnek azt kellene meggondolnia, hogy amit „ok nélküli” szélsőséges tettnek
vél, azt esetleg olyan rejtett impulzusok sugalmazására cselekszi, amelyeknek
a rabszolgája, ahelyett, hogy egy magasabb rendű szabadságot tanúsítana és
valósítana meg. Általában, súlyos ellentmondás az anarchista
individualistában, hogy miként lehet „ő kötöttségek nélkül önmaga”, ha
eközben saját maga rabszolgája. Kétség kívül igaz Herbert Gold azon esetekre
tett megállapítása, melyekben ez a benső vizsgálódás hiányzik: „A hipszter a
legnyomorúságosabb rabszolgasors áldozata, olyan rabszolgasorsé, amellyel
mivel nincs tudatában még büszkélkedik is, és szabadságnak hívja”.

Sőt, mi több, sok intenzív tapasztalat, amely tűnékenyen a „valóság” érzetét

adhatja, hosszabb távon a beatet még kevésbé valóságossá teszi, mert
függésbe taszítja. Wilson erre regényének egyik szereplője révén elég
világosan mutat rá. Ez a figura, aki egy nagyjában-egészében beat légkörben
szadista kéjgyilkosságok sorozatát követi el, hogy „reintegrálódjon”, s
megszabaduljon a frusztrációtól, „mert megfosztottak bennünket a jogunktól,
hogy istenek lehessünk”, végül is torz, „irreális” lényként lepleződik le.
Olyanná lett „mint egy sajátos paralízisben szenvedő beteg, akinek egyre
erősebb stimulánsokra van szüksége, törődni pedig már nem képes semmivel.”
Egy másik szereplő mondja: „Azt hittem, (a gyilkosság) csak egyfajta lázadás
a modern világ és fogaskerekei ellen, hiszen minél többet beszélnek rendről és
társadalomról, a bűncselekmények száma annál inkább nő. Úgy hittem,
bűntettei csupán a kihívás jelei... De rájöttem, hogy egyáltalán nem azok: ő
ugyanazon okból gyilkol, ami az alkoholistát inni kényszeríti, aki az ital
nélkül már képtelen meglenni.” Mindez természetesen a többi „szélsőséges”
élményre is érvényes.

Hogy újabb pontos megkülönböztetést tegyünk, futólag utalni kell rá, hogy a
Tradíció világa ismert egy utat, az úgynevezett „bal kéz útját” (erről A szexus
metafizikája című könyvünkben már beszéltünk, ld. 28. fejezet), amely szintén
a fennálló törvény megszegését, a pusztítás és az orgiasztikus élmények
különböző formáit kontemplálja, de pozitív, szakrális és „szakrifikális”
kiindulópontról, „a magas felé”, a transzcendencia felé irányulva, amivel
minden korlát összeegyeztethetetlen. Itt tehát szó sincs arról, hogy valaki azért
kövessen el például erőszakos cselekedeteket, mert bensőleg összeroskadt és
szétesett, és hogy ezáltal valamelyest talpon maradjon. Ezért Wilson
könyvének címe: „Ritual in the Dark” (Rítus a sötétben) igen találó: mintha
fény nélkül, a homályban ülnék meg azt, ami más összefüggésben akár egy
átlényegítő rítus rangjára emelhet.

Ugyanezen a vonalon, a beatek gyakran nyúltak különféle drogokhoz, hogy

ezek segítségével törjék át s nyissák meg valahogyan a közönséges tudati
szintjüket. Legalábbis a jobbak szándékai ezek voltak. Egyik legismertebb
képviselőjük, Norman Mailer azonban végül rádöbbent, hogy a drogok
használata valójában „hazárdjátékot” jelent. A „nagyobb világosság”, a
„valóság eredeti, friss és újszerű érzékelése” mellett, amely „az átlagember
számára immár ismeretlen”, és amire némelyek a drogokhoz folyamodván
törekednek, ott van a „mesterséges paradicsomok” veszélye, az eksztatikus
gyönyöröknek, az intenzív érzéseknek, sőt vizionálásoknak való
alárendelődés. Nem beszélve arról, hogy ezek az élmények mindennemű
szellemi és megvilágosító tartalmat hiányolnak, kísérőjelenségük pedig a
közönséges állapotba való visszazuhanást követően egy olyan depressziós
állapot, amely az illető egzisztenciális válságát csak tovább súlyosbítja. Ismét
itt vagyunk a saját lét alapmagatartásának milyenségénél: az egyes drogok
ilyen vagy olyan kimenetelű behatásánál szinte mindig ez a perdöntő.
Tanúsítja ezt például Aldous Huxleynak a meszkalin hatásáról tett
beszámolója is (aki a szer elfogyasztásakor már valamennyire tájékozott volt a
tradicionális metafizikában). Szerinte a meszkalin hatására átélt élmények és a
magas-rendű misztika bizonyos tapasztalatai között analógiát lehet vonni, amit
viszont az egészen más alapállásból és személyes felkészültségből kiinduló
Zaehner aki meg kívánta ismételni Huxley tapasztalatait, hogy „ellenőrizze
azokat” cáfolt, a saját maga által átélt meglehetősen semmitmondó hatásokra
hivatkozva. Nos, hasonlóan a beat, amikor mint súlyos válságban szenvedő
lény nyúl a drogokhoz, ezek használatától semmi jót nem várhat vakon
tapogatózva biztosan a vesztébe rohan. Szinte elkerülhetetlenül a rosszabbik
változat kerekedik felül, az eredeti várakozást ellenkezőjére fordítva. A
problémát természetesen a „Valóságra” való esetleges, tűnékeny rányílások
nem oldják meg, ha ezek után az illető ismét egy kilátástalan életbe zuhan
vissza. Hogy az e területen való kalandozáshoz a legfontosabb előfeltételek
hiányoztak, abból a tényből is világosan kitűnik, hogy a beatek és a hipszterek
esetében nagy-részt olyan fiatalokról volt szó, akik nem rendelkeztek a
szükséges érettséggel, az önképzés lehetséges formáitól pedig eleve
elzárkóztak.

Volt, aki szerint a beatek (vagy legalábbis egy részük) a homályban

tapogatózva tulajdonképpen egy új vallás kerestek. Mailer, aki azt akarta,
„hogy Isten megmutassa neki arcát”, egyenesen azt nyilatkozta, hogy ők egy
új vallás hordozói, és kicsapongásaik, lázongásaik átmeneti formák, amelyek
„holnap egy új vallást szülhetnek, olyat, mint például a kereszténység”. Erre a
kijelentésre akkor sem volt sok alap, ma pedig, amikor számot lehet vetni az
eredménnyel, semmi ilyesmit nem látunk. Nem nehéz belátni, hogy az
ilyesfajta erőfeszítésekből éppen a magasabb rendű, transzcendentális
vonatkozási pontok hiányoznak, azok, amelyek a vallásokéhoz hasonlóan
támpontokat és helyes orientációt adhatnak. „Egy olyan vallást keresnek,
amely megmentené őket” mondta valaki. De mivel „Isten életveszélyben
van” (Mailer), a nyugati theisztikus vallás Istene itt nem jöhetett szóba. Ily
módon az úgynevezett mystic beat másfelé, a keleti metafizika, kiváltképp a
Zen felé tapogatózott. Ez utóbbi tekintetben azonban joggal élhetünk
gyanúval, már ami a motivációkat illeti. Tudniillik a Zen a kérdéses egyénekre
főként tanításainak azon eleme révén gyakorolt vonzóerőt, amely a Valóságra
való váratlan, előzmények nélküli megvilágosító erejű megnyílásokat helyez
kilátásba (az úgynevezett satorikkal), amiket minden racionális felépítmény
visszautasítása, lerombolása, a tiszta irracionalitás, valamennyi bálvány
kíméletlen ledöntése, s erőszakos eszközök esetleges alkalmazása képes
előidézni. Érthető, hogy mindez nagyon vonzó a gyökértelen nyugati fiatal
számára, aki a tanulmányokat nem szenvedheti, lázong és a kalandoknak él.
Ám az igazság az, hogy a Zenben hallgatólagosan egy többévszázados
tradícióban való előzetes jártasság úgyszólván alapkövetelmény, továbbá
bizony igen kemény próbák sincsenek kizárva (elegendő néhány Zen-mester
életrajzát elolvasni Suzuki, aki elsőként ismertetett Zen doktrínákat
Nyugaton, a satori előzményeként joggal beszélhetett a szó szoros értelmében
egy bizonyos „tűzkeresztségről”). Arthur Rimbaud a látnokká válás olyan
módszeréről beszélt, amely valamennyi érzékszerv szisztematikus
összezavarásán alapul, és nem zárhatjuk ki, hogy egy olyan életben, amely
folytonosan halálos veszélyeknek teszi ki magát, vezető nélkül, egyedül
haladva is olyasféle „megnyitások” következzenek be, amelyekre a Zen utal.
Azonban mindig kivételekről lesz szó, amelyek valóban egyfajta csoda
jellegével bírnak: szinte mintha az illető erre lett volna predesztinálva, vagy
valamiféle védőszellem oltalma alatt állna. Okkal gyaníthatjuk, hogy a vonzás
oka, amelyet a Zen és hasonló doktrínák képesek gyakorolni a beatekre,
feltételezhetően leginkább abban áll, hogy ezekben egyfajta spirituális
igazolást látnak a maguk számukra a negatív anarchiára való hajlamukat
illetően, s a merő féktelenségre, így kerülvén ki az elsődleges feladatot, azt a
feladatot, ami az ő esetükben saját maguk benső megformálását jelentené.

Ez a homályos vágy egy magasabb rendű, metaracionális vonatkozási pontra,

s ahogy valaki fogalmazott, „a Lét titkos intésének” megragadására, aztán
teljesen vakvágányra térül, amikor ezt a „Lét”-et összekeverik az „Élet”-tel,
engedve az olyan teóriák sugallatainak, mint amilyenek Jungé és Reiché,
továbbá amikor az orgazmusban, s a jazzhez hasonló dolgok által kínált,
lefokozott és rohamokban jelentkező dionysizmusnak való önátadásban látnak
újabb érvényes utakat ahhoz, hogy „valósaknak érezzék magukat”, s
kapcsolatot teremtsenek a Valósággal.

A szexust illetően a témával kapcsolatos állásfoglalásainkat egy másik

tanulmányban fejtettük ki bővebben, ahol az úgynevezett „szexuális
forradalom” apostolainak nézeteit vizsgáljuk (a tanulmány címe: A szexus
szabadsága szabadulás a szexustól). Wilson már említett regényének egyik
hőse azt kérdi önmagától, vajon „a vágy, amit egy nő iránt érzünk, nem csupán
egy nagyobb intenzitásra való sóvárgás-e”, és nem valamiféle fennsőbb rendű
szabadságra irányuló ösztönzés terelődik-e át, tudtunkon kívül, a szexusra
való késztetésbe. Ez a felvetés jogosult lehet. Már felhívtuk a figyelmet rá,
hogy a szexualitás nem biológiai vagy szenzualista, hanem egy sajátos
transzcendens felfogásának pontos, nem ritkán előforduló vonatkozási pontjai
lelhetők fel a tradicionális tanításokban. Azonban vissza kell térnünk arra a
problematikára, amelyet „A szexus metafizikája” című művünkben
vizsgáltunk, ahol is a szexuális tapasztalat ambivalenciájára világítottunk rá,
azaz mind a benne rejlő pozitív, mind a regresszív, „derealizáló” s függővé
tévő lehetőségekre. Nos, amikor az alaphelyzet egyfajta egzisztenciális
szorongás olyannyira, hogy a beat valóságos megszállottja a „tökéletes
orgazmus” el nem érése rémképének (az általunk már említett Wilhelm Reich
és részben D. H. Lawrence nézetei befolyására, akik ebben látták az eszközt,
hogy a Léttel és a szellemmel összetévesztett élet primordiális energiáját
magukba integrálják) ebben az esetben minden okunk megvan gyanítani,
hogy a szexuális tapasztalat negatív és feloldó aspektusai fognak túlsúlyba
kerülni. Még egyszer: minthogy hiányoznak azok a kiindulási egzisztenciális
feltételek, hogy az ellenkezője menjen végbe, a szexus és az orgazmusban
előtörő erő fogja uralni az Ént, és nem fodítva, úgy ahogy az szükséges volna
ahhoz, hogy mindez egy útként szolgáljon számára. Miként a drogok esetében,
nem egy, a centralitástól távollevő új generáció az, amely képes az efféle
tapasztalatokkal való szembesülésre, amelyeket egyébként a „bal kéz útja” is
az első helyen vesz tekintetbe. Ami a korlátlan szexuális szabadságot, mint
merő lázadást és antikomformizmust illeti, merő banalitással van dolgunk,
aminek szellemi felvetésekhez semmi köze.

A negatív irányulás tünetei akkor körvonalazódnak igazán, amikor a beatek a

jazzből egyfajta vallást csinálnak, és további pozitív eszközöket látnak benne
„elidegenedésük” legyőzésére, s hogy megszabadító erejű pillanatokat
ragadjanak meg. A jazz néger eredete (ami mint alap nem enyészik el ezen
ritmusok kidolgozott formáiban sem, amikor is a swing és a be bop session
jön létre), ahelyett hogy gondolkozóba ejtené őket, felértékelve jelenik meg
szemükben. Másutt már rámutattunk arra a tényre mint Amerika szellemi
„elnégeresedésének” egyik megjelenésformájára , hogy éppen Mailer, egy
ismert írásában a beat helyzetét a négeréhez tudta hasonlítani, úgy beszélve a
beatről mint „fehér négerről”, miközben az irracionális, „természetes”,
ösztönös, erőszakos néger természet bizonyos aspektusait nem győzi csodálni.
Ezen túlmenően, a beatekben szexuális téren is jelen volt egy feltűnő
tendencia a keveredésre, még fehér leányokban is, akik szembefordulván a
konvenciókkal és „előítéletekkel” négereknek adták oda magukat. Ami a jazzt
illeti, ezekben a körökben a jelen írás elején említett, ostoba, nem amerikai
fiatalságnak a kritikátlan lelkesedésénél komolyabb szerepet kapott. Azonban
éppen emiatt nagyobb is a veszély: minden okunk megvan rá, hogy azt
gondoljuk, a frenetikus és elementáris ritmusokban való feloldódáskor az „én
elhagyása” lefelé történik; a személyalattiba, a pusztán vitálisba, a
kezdetlegesbe való regresszió formái lépnek előtérbe, s részleges
megszállottságok, amelyek az intenzív, már-már extatikus kitörésekkel
fűszerezett, rohamszerű őrjöngések percei után minden korábbinál üresebbé és
irreálisabbá teszik a résztvevőket.

Ha figyelembe vesszük a néger rítusok s kollektív ceremóniák atmoszféráját,

amelyekre eredetét és kezdeti formáit tekintve mindez visszavezethető, a
jazzben ez a fajta irányulás ugyanannyira szembetűnő, mint az amerikai
négerek által még mindig gyakorolt macumba és cadombé szertartásokban.
Vitathatatlanul a démonizmus és a transz formáival állunk szemben, sötét
képességekkel, amelyektől bármiféle nyitás egy magasabb világra távol áll.

Sajnálatos módon szinte lehetetlen többet összeszedni az elemzéshez arról,

amire a beatek és hipszterek egyéni egzisztenciális téren törekedtek a fennálló
rendszer elleni jogos lázadásuk mellett, hogy betöltsenek egy bizonyos űrt és
megoldják a szellemi problémát. A krízishelyzet továbbra is tart. Csupán
kivételes esetekben, amikor egy „jobboldali anarchistáról” van szó, kerülünk
közel valami olyasmihez, aminek némi pozitív érvénye lehet. A kérdés
végérvényesen az emberi lényeg. Pusztán azon, ami gyakorlati
antikonformizmus, demitizálás, hűvös elhatárolódás a polgári társadalom
intézményeitől, semmi kifogásolnivaló nincs hogyha egy új generáció
komolyan követi ezt a vonalat. A beat-nemzedék némely képviselőjének
felhívása alapján mozgalmukat nem valami múló divatként tettük vizsgálat
tárgyává. El kellett időzni fölötte jellegzetes megjelenési formái miatt, hiszen
problematikája a jelenkor szükségszerű velejárója. És ez azok után is megőrzi
jelentését, hogy az említett formák Amerikában aktuálisukat és meghatározó
jelentőségüket elveszítették.

Ezek után, a fiatalok nemzedéke kapcsán, még egy különleges esetet kell
röviden számba vennünk. Léteznek fiatalok, akik lázadnak Itáliában a fennálló
politikai-társadalmi rendszer ellen, egyszersmind érdeklődést is mutatnak azon
horizontok iránt, amit általában a Tradíció világának szoktunk nevezni.
Miközben egyrészről gyakorlati téren szembeszállnak a fenyegető módon
előretörő baloldali erőkkel és ideológiákkal, másrészről, legalábbis
elméletileg, gyakran vetik tekintetüket szellemi horizontok felé, egy ősi
bölcsesség diszciplínái iránt érdeklődvén, pozitívabb terminusok között, mint
ahogy az a mystic beat zavaros megközelítéseiben történt.

Vannak tehát erőink, amelyekkel elvileg „lehetne kezdeni valamit”. A kérdés

az, kaphatnak-e megfelelő útbaigazítást, amely a helyes irányba fordítaná
működésüket.

A Tigrislovaglás (Cavalcare la tigre) című könyvünk, amelyet „a jobboldali

anarchista kézikönyvének” is neveztek, bizonyos fokig megoldja a problémát,
amennyiben egy meghatározott, megkülönböztetett embertípushoz fordul,
melynek a magas fokú érettség a sajátja ezt talán nem mindig emeltük ki
eléggé. Így azon fiatalok csoportja számára, akikről az imént beszéltünk, az
ebben a könyvben ajánlott utak nem mindig megfelelőek és általában nem
realizálhatóak.

Ezen fiatalok számára az első dolog, amit tanácsolhatunk, hogy éljenek

gyanakvással az olyan dolgokkal szemben, amelyek csupán a biológia
törvényeiből fakadóan, vagyis életkorukból kifolyólag kelthetnek bennük
érdeklődést és lelkesedést. Meg kellene vizsgálni, hogy a felnőttkor
közeledtével, amikor a létezés konkrét problémáit kell megoldaniuk, az a
magatartásuk változatlan marad-e. Személyes tapasztalatunk sajnos
megmutatta, hogy erről ritkán van szó. Úgy harminc év körül kevesen
maradnak álláspontjukon.

Beszélhetünk arról a fiatalságról is, amely nem csupán biológiai, hanem van
egy benső, szellemi megjelenési formája is, vagyis nem a kortól függ. Az
egyik fiatalság azonban a magasabb rendű megnyilvánulhat a másikban.
Nem mondjuk, hogy ezt az „idealizmus” jellemzi, mert e kifejezés gyanús a
vele való visszaélések miatt, és mert az ideálok demitizálásának a megszokott
értékek teljes fölszámolásáig elmenő képessége olyan jellegzetesség kellene,
hogy legyen, amelyet egyéb, esetleg erősen különböző tájékozódású
áramlatokkal közösen képviselhetnek ezek a fiatalok. Inkább a lelkesedés és a
lendület, a feltétel nélküli odaadás bizonyos képességéről kell beszélni, a
polgári léttől s a pusztán anyagias, önös érdekektől való függetlenségről.

Nos, az első feladat az lenne, hogy a magunkévá tegyük ezeket a

képességeket amelyek a jobbakban együtt jelennek meg a fizikai
fiatalsággal olyannyira, hogy állandó tulajdonságainkká legyenek, ellenállva
minden ellenkező befolyásnak, amelyeknek az évek múlásával sorsszerűen ki
vagyunk téve. Ami az antikonformizmust illeti, az első követelmény a
polgárival határozottan ellentétes életvezetés. Első időszakában Ernst Jünger
volt olyan bátor, s ezt írta: „Jobb, ha az ember bűnöző, mint ha nyárspolgár”.
Nyilván nem szó szerint kell venni ezt a fordulatot, mindazonáltal az általános
tájékozódási irányt jól megjelöli. A mindennapi életben azután elsősorban
azoktól a csapdáktól kell óvakodni, amiket a házassággal és a családdal
kapcsolatos érzelgős feladatok jelentenek, s azoktól, amelyek az abszurdnak
mutatkozó társadalom meglevő felépítményeihez még hozzátartoznak. Ez egy
alappróbakő. A szóban forgó típus számára, viszont néhány tapasztalat,
amelynek a beatek és a hipszterek esetében problematikus voltát láttuk, nem
feltétlenül jelenti ugyanazokat a veszélyeket.

Ennek ellenpárjaként benne felébred az igény a kötetlen formájú önképzésre,

függetlenül mindenféle társadalmi vagy „pedagógiai” elvárástól. A fiatalok
számára alakulásukról, formálódásukról van szó, a legobjektívebb értelemben.
Itt egy nehézség jelentkezik arra nézve, amit minden formálódás mint
vonatkozási pontot feltételez: bizonyos értékeket. Csakhogy a lázadó fiatal
többnyire minden értéket visszautasít, s a fennálló és különösképpen a polgári
társadalom összes „erkölcsét” elveti.

E ponton egy lényeges különbségtételhez kell folyamodnunk. Léteznek

„értékek”, amelyek konformista jellegűek, igazolásuk szinte teljesen
külsődleges, társadalmi; amelyek azért lettek ilyenek, mert eredeti alapjaik
maradéktalanul elenyésztek. Más értékek viszont alapkövekként jelentkeznek,
amelyek az ember számára szilárdságot, igazi tartást biztosíthatnak. A
bátorság, az egyenesség, a becsületesség, a hazugságtól való idegenkedés, a
képtelenség az árulásra, a minden alantas érdek s szánalmas egoizmus fölött
állás ilyen jellegű értékek, melyek bizonyos értelemben fölötte vannak mind a
„jónak”, mind a „rossznak”, tehát nem „erkölcsi”, hanem ontológiai síkon
működnek: pontosan azért, mert „létet” adnak vagy megerősítik azt, szemben
a labilis, tűnékeny, amorf természet képviselte állapottal. Itt nincs érvényben
semmiféle „imperativus”. Egyedül az egyén természetes rendelkezése hozhat
döntést. Hogy egy hasonlatot használjunk, a természet legalább annyi
tökéletesen kikristályosodott anyagot mutat, amennyi tökéletlen és a
kristályosodási folyamat végéig el nem jutottat, málékony anyakőzetbe
keveredve. Nyilvánvalóan nem fogjuk morális értelemben „jónak” nevezni az
előbbieket, „rossznak” az utóbbiakat. A „valódiság” különböző fokairól van
szó. Ugyanez érvényes az emberre. A fiatal nevelési problémáját és a
tanulmányok iránti vonzódását ezen a síkon létező dolgoknak tarthatjuk, a
társadalmi morál minden kritériuma és értéke fölött. F. Thiess jogosan írta: „A
közönségesség, gonoszság, hitványság, állatiasság, csalárdság mellett létezik
az erényesség, a bigottság, a törvény iránti konformista tisztelet ostoba
gyakorlata. Semmit sem ér sem egyik, sem a másik.”

Általánosságban minden fiatalt az energiák túláradása jellemez. Felmerül így

ezek lekötésének problémája, főképp egy olyan világban, amilyen a jelenlegi.
E tekintetben mindenekelőtt a „fejlődés” folyamatának fizikai téren
végbement legutóbbi fejleményeit kell figyelembe venni. Óvakodnék attól,
hogy a modern sportok bármelyikének gyakorlását tanácsoljam. A sport
kifejezetten a modern tömegek elbutulását jelző s előidéző tényezők egyik
elsőrendűje, amelytől a közönségesség szinte elválaszthatatlan. Néhány
speciális fizikai tevékenység azonban esetleg szóba jöhet. Példaként állhat a
hegymászás, ha visszavezetik eredeti formáiba, technikai felszerelés nélkül, és
anélkül, hogy merő akrobatizmusba torkollna. Ezek ugyanis deformálták és
lélektelenné tették a legutóbbi időkben. Az ejtőernyőzés is kínál pozitív
lehetőségeket ebben és az előbbi esetben a veszély tényezőjének jelenléte
lehet hasznos segédanyag a benső megerősödéshez. Egy másik példa a japán
harcművészet lehetne, ha megvan az a szerencsés lehetőség, hogy az ember az
eredeti hagyomány szerint sajátítsa el és nem a Nyugaton immár annyira
elterjedt formákban, amelyek nélkülözik azt a szellemi kiegészítést, melyek
révén az efféle tevékenységben való mesteri tudás szorosan összefonódhatott
benső és szellemi diszciplinák kifinomult formáival.

Nem is olyan régen Közép-Európa bizonyos diákszervezetei, az úgynevezett

Korpsstudenten, a Mensurt azaz a pontos szabályokat követő, nem halálos
kimenetelű, véres párbajokban zajló „összecsapásokat” (nyomaikat sebhelyek
őrizték az arcon) azzal a céllal gyakorolták, hogy növeljék a bátorságot, az
állhatatosságot, az elszántságot, a fizikai fájdalommal szembeni
ellenállóképességet; miközben nagyra tartották a magasabb erkölcs bizonyos
értékeit, a becsületet és a bajtársiasságot. Jóllehet esetlegesen nem riadtak
vissza bizonyos túlzásoktól, különféle lehetőségeket kínáltak. Lévén azonban,
hogy az ennek megfelelő társadalmi-kulturális keretek elenyésztek, ma nem
lehet semmi hasonlóra gondolni, különösen Itáliában nem.

A túláradó energiákat a politikai-társadalmi területen való „tevékenység”

különböző fomáiba is át lehet vinni. Ebben az esetben lényeges lenne
mindenekelőtt egy komoly belső vizsgálat, hogy megbizonyosodjunk arról,
hogy az általános hangulattal ellentétes nézetekkel való esetleges foglalkozás
nem csupán ürügy-e az energiák levezetésére (olyannyira, hogy más
körülmények között akár ellentétes nézetek is ugyanúgy megfelelhetnének e
célnak), tehát hogy a kiindulópont és a mozgatóerő egy valódi azonosulás-e
azokkal a nézetekkel, ami a bennük rejlő érvény felismerésének köszönhető.
Ezenfelül azonban e tevékenységet illetően fennáll a nehézség, hogy ha az a
fajta fiatal, akire utalunk, esetleg világosan látja is, mely nézetekért érdemes
síkra szállni, a jelenlegi társadalmi miliőben nehezen fog találni olyan
csoportosulásokat vagy pártokat, amelyek valóban és megalkuvást nem
ismerve ilyen nézeteket vesznek védelmükbe. Az a körülmény, hogy a
jelenlegi helyzetben már-már elképzelhetetlen, hogy az immár fölényben levő,
sőt uralkodó politikai-társadalmi áramlatokkal szembeni harc jelentős, átfogó
eredményekhez vezessen, egy végső elemzésben nem lehet meghatározó
tényező, hiszen a normának itt annak kell lennie, hogy tegyük, amit tenni kell,
harcra készen, esetlegesen még vesztett állásból is. Végül is mindig hasznos
lehet a mai időkben tettekkel is demonstrálni egy bizonyos „jelenlétet”.

Ami az anarchista tevékenységet mint merő tiltakozást illeti ami egyes

országok fiataljai által (jeleztük már az észak-európai országok esetét, ahol a
„jóléti társadalom” uralkodik) „vagánynak” ítélt erőszakos
megnyilvánulásaitól egészen az olyan terrorista cselekményekig terjedhet,
amilyenekre a régi típusú nihilista-anarchista politikusok vetemedtek , ha
kizárjuk, ahogy ki kell zárnunk, néhány beat motivációját, vagyis a valamiféle
erőszakos cselekedetre való szükségérzetet, csupán az általa nyújtott érzésre
való szükséget, vagy egyszerűen mint az energiák levezetésének módját, nos
az efféle tevékenység nem tűnik túlságosan meggondoltnak. Természetesen,
ha ma meg lehetne szervezni egyfajta működő Santa Vehme-t, olyat, amely a
jelenkori felforgatás fő felelőseit állandó fizikai bizonytalanságban tarthatná,
az nagyszerű lenne. Csakhogy ez nem olyan dolog, amit fiatalok meg
tudnának szervezni, másrészről pedig a jelenlegi társadalom védelmi
rendszere nagyon jól felépített ahhoz, hogy az efféle kezdeményezéseket
csírájában elfojtsa, az ekkor fizetendő ár pedig túlságosan magas.

Még egy dolgot szemügyre kell vennünk. Azon fiatalok csoportjában, akikről
beszélünk és akiket a jelenlegi környezethez képest jobboldali anarchistákként
lehetne meghatározni, találhatóak olyanok is, akikre vonzást gyakorolnak a
tradicionális szellemiség komoly képviselőinek tanulmányaiból megismert
szellemi megvalósítás perspektívái, régi bölcseleti és beavatási doktrínák
vonatkozásában. Itt valami komolyabbról van szó, mint a Zen rosszul
értelmezett irracionalizmusa által néhány tengeren túli beatben keltett kétes
érdeklődés esetében, már az értesülés forrásainak eltérő minősége miatt is. Ez
a vonzódás érthető, ha figyelembe vesszük azt a szellemi űrt, ami a Nyugaton
uralkodóvá vált vallásos formák hanyatlása s érvényességük kérdésessé válása
révén keletkezett. Meg lehet tehát érteni, ha ezektől elszakadván nem üres
szurrogátumok, hanem valami ténylegesen magasabb rendű után áhítozik
valaki. Mindazonáltal nem szabad túlságosan nagyratörő és a valóságtól távol
eső reményeket táplálnunk, amikor fiatalokról van szó. Nem csupán a kellő
érettség elérésére van szükség, de szem előtt kell tartanunk, hogy az az út,
amelynek a korábbiakban adtuk meg az értelmét, különösen magas
színvonalat kíván meg, s kívánt is meg mindig, s valami ahhoz hasonlót, amit
a vallási Rendek körében, sajátos értelemben „elhivatottságnak” neveznek.
Tudvalevő, hogy az ilyen Rendekben bizonyos időt hagytak a novíciusnak,
amíg az megbizonyosodhatott saját elhivatása valóságossága felől. Ezzel
összefüggésben el kell ismételnünk amit egy általánosabb elhivatottsággal
kapcsolatosan mondottunk, melyet a fiatalság körében tapasztalni lehet: meg
kell győzödnünk róla, hogy vajon ez az évek múlásával nemcsak, hogy nem
gyengül, hanem még erősödik is-e.

Az általunk jelzett doktrínáknak nem szabad olyan illúziókat ébreszteniük,

amelyeknek a neospiritualizmus számos jelenkori hamis formája kedvez
(teozofizmus, antropozófia és hasonlók), azaz nem szabad azt gondolni, hogy
a legmagasabb cél kitűzése minden ember hasznára válnék, és mindenki
számára megvalósítható volna ilyen-olyan szükségmegoldásokkal, ahelyett,
hogy úgy tűnnék, mint valamely messzi csúcs, amely felé csak egy hosszú,
rögös és bizonytalan út vezethet. Annak számára azonban, aki valódi
érdeklődést táplál, mindig kilátásban lehetnek bizonyos nem kis jelentőségű
előkészítő feladatok. Mindenekelőtt az élet- és világszemléletre vonatkozó
tanulmányok sorának szentelhetjük magunkat, ami az említett doktrínáknak
természetes kiegészítője, egy új szellemi formálódás céljából, ami valaminek
az állítása alapján megerősítheti a mindarra kimondott NEM!-et, ami ma
létezik, továbbá a modern kultúrának betudható mély, szinte mindenre
kiterjedő megmérgeződés kiküszöbölése céljából.

A következő lépés, a következő feladat az lenne, hogy túllépjünk a pusztán

intellektuális síkon, „organikussá” téve az eszmék adott együttesét úgy, hogy
ez egy alapvető egzisztenciális irányulást határozzon meg, és ezzel együtt
elidegeníthetetlen, összerombolhatatlan biztonságérzetet ébresszen. Az az
ifjúság, amely lépésről-lépésre idáig érkezne, már nagyot haladt volna előre.
Nyitva maradhatna számára a harmadik fázisra vonatkozó „ha” és „amikor”,
amelynek során, az előző kettő után, az eredeti feszültség fennmaradása esetén
meg lehet kísérelni bizonyos, az emberi lét határaihoz viszonyított
„dekondicionáló”, feltétel nélkülivé tevő tetteket. E tekintetben mérhetetlenül
finom tényezők léphetnek működésbe, és az egyetlen értelmes dolog, amit
tenni lehet, a megfelelő felkészülés. Egy fiatalnál valami váratlanra várni
képtelenség.

Személyes tapasztalataink alapján úgy tűnt, van létjogosultságuk ez utóbbi

rövid meggondolásoknak és pontosításoknak, amelyek nyilvánvalóan a nem
konformista ifjúság egy meglehetősen magasan kvalifikált csoportjára
tekintenek: azoknak a csoportjára, akik a megfelelő helyen érzékelték a
sajátságosan szellemi problémát.

Mindezzel meglehetősen túlmentünk azon, amit közönségesen a fiatalok

problémájának neveznek. Meg lehet érteni a „jobboldali anarchistát” mint
kellően körvonalazott, elfogadható típust, szemben akár az elbutított
fiatalokkal, akár a „zászlótlan lázadókkal” és azzal, aki fejest ugrik a mélybe s
olyan tapasztalatokkal szembesül, amelyek, ha valaki nem rendelkezik
bizonyos belső tartással, nem vezetnek semmiféle valós megoldáshoz, nem
hoznak magukkal semmi pozitívumot. Szigorúan véve azt az ellenvetést
lehetne tenni, hogy ez a tartás egy korlátozás, egy megkötöttség, hogy
ellentmond az eredeti elvárásnak, az anarchizmus abszolút szabadságának.
Ám mivel nehezen elképzelhető, hogy aki ezt az ellenvetést tenné, az ezt a
valódi értelemben vett, abszolút transzcendencia álláspontját birtokolva
tenné – olyan álláspontról, amilyenre, hogy egy példával éljünk, a magas
szintű aszkézis tekint a maga területén –, csak azt válaszolhatjuk, hogy a
másik alternatívát egy olyan bélyeget viselő ifjúság jelenti, amely miután
semmiféle szilárd mag nem maradt benne az általános feloldódás jelentette
próbatétel során, joggal tekinthető e feloldódás egyszerű egzisztenciális
produktumának, s ebből következően vele kapcsolatban szabadságról beszélni
merő értelmetlenség. Egy efféle ifjúság, legyen akár lázadó, akár nem, kevéssé
érdekel bennünket, s nem is igen kezdhetünk vele semmit. Pusztán egy
korszak kórképét általánosságban leíró tanulmány epizódja lehet.