J o h n F l o u r n o y M o n t g o m e r y

N M O D O
amós
KLTE Egyetemi Könyvtár
DEBRECEN
John Flournoy Montgomery
Magyarország, a vonakodó csatlós
John Flournoy Montgomery
Magyarország,
a vonakodó csatlós
Zrínyi Kiadó
Budapest
A mű eredeti címe:
John Flournoy Montgomery:
Hungary, the unwilling satellitei
New York.The Devin-Adair Company 1947
© 1947 by the Devin-Adair Company
A BORÍTÓT
BURUCZ TAMÁS
TERVEZTE
Fordította: dr. Barabás Miklós
© Hungárián translation dr. Barabás Miklós 1993
Előszó
Ha egyszer az amerikaiak magukévá tettek
egy gondolatot, akár indokoltan, akár in-
dokolatlanul, semmi sem nehezebb, mint
kitörölni azt az elméjükből.
Alexis de Tocqueville
„Demokrácia Amerikában", 1835
George Washington búcsúbeszédében kijelentette: „Az a
nemzet, amely egy másik nemzet iránt megrögzött gyűlölettel
vagy megrögzött elfogultsággal viseltetik, bizonyos mértékig
rabszolga. Rabszolgája ellenséges érzületének vagy ragaszko-
dásának, s e kettő bármelyike elegendő ahhoz, hogy eltérítse
őt kötelességétől és érdekétől." Washingtonnak ezeket a sza-
vait sokkal ritkábban idézik, mint figyelmeztetését, nehogy
kockára tegyük „békénket és jólétünket az európaiak ambí-
cióinak, rivalizálásainak, érdekeinek, jókedvének vagy sze-
szélyeinek játszmájában." Bárha igaz is, hogy első elnökünk
aligha láthatta előre abból fakadó nemzetközi kötelezettsége-
inket, hogy a legerősebb világhatalom vagyunk, mégis szavai
a „megrögzött gyűlölet"-ről és a „megrögzött elfogultság"-ról
ma még jóval időszerűbbek, mint nemzetünk gyermekkorá-
ban voltak.
A megrögzött gyűlölet és a megrögzött elfogultság mérhe-
tetlen károkat okozott nekünk, és éppen most a legsúlyosabb
veszélyt jelentik békénkre és biztonságunkra. A gyűlölet és
az elfogultság érzelmek és nem koncepciók. Táplálásuk ezért
nagyon jól megfér azzal az elgondolással, hogy az amerikai-
aktól csak abban az esetben lehet kérni, hogy életüket és ja-
vaikat feláldozzák, ha eszmékért teszik ezt. Honfitársaim mil-
liói szokták kérkedő önérzettel vallani ezt a doktrínát. Én
mégis megkockáztatom, hogy kijelentsem: politikai éretlen-
ségünk ennél nyilvánvalóbb bizonyítékát nem is találhat-
nánk.
Egy külföldi, akiről tudom, hogy élénk figyelemmel kíséri
5
Churchill és Roosevelt külpolitikáját, egyszer megjegyezte
nekem: nyilvánvaló, hogy az angolokat háborúba lehet vinni,
de az amerikaiakat bele kell manőverezni. Ez nem volt éppen
hízelgő és hajlottam arra, hogy zokon vegyem. Az őszinte
önvizsgálat azonban arra késztethet bennünket, hogy valame-
lyes igazságot találjunk ebben a véleményben. Külsőre olya-
nok vagyunk, mint egy felnőtt, sőt egy óriás, de viszonylag
kezdők vagyunk a nemzetközi kapcsolatokban, és ezért szel-
lemi hozzáállásunk ezen a téren gyakran nem olyan, mint egy
felnőtté.
Nehogy cinikusnak tartsák, a legtöbb ember nem akarja
beismerni az igazságot, nevezetesen, hogy a nemzetközi jog -
a jog betartását kikényszerítő intézmény nélkül - lényegében
nem létezik és a szuverén államok közötti kapcsolatok általá-
ban olyanok, mint gengszterek egymás közti kapcsolatai - ér-
dekek és nem érzelmek irányítják őket. Az az elmélet, hogy
egy jobb korszak küszöbén vagyunk, ellentétben áll azzal a
ténnyel, hogy a második világháború mérhetetlenül megnö-
velte a legnagyobb mértékben totalitariánus nemzet hatalmát.
Amint egy nemzet felnövekszik, egyre inkább tudatában
lesz annak, hogy kifizetődő dolog figyelembe venni más
nemzetek érdekeit. Ez nem egyéb, mint tökéletesített módja a
saját érdekek védelmének és előmozdításának; nem változtat-
ja meg a nemzetközi kérdések jellegét.
Ne gondolja a kedves olvasó, hogy az Egyesült Államok
azért vett részt két világháborúban, hogy méltó legyen esz-
méihez. Az Egyesült Államok azért lépett be mindkét hábo-
rúba, hogy megvédelmezze létfontosságú érdekeit. Elmond-
hatjuk, hogy elmulasztotta megvédelmezni őket. Erről lehet
vitatkozni, de attól még tény marad. Amerika ezekben a há-
borúkban teljességgel materiális okból vett részt, azért, mert
Anglia veresége veszélyeztette volna biztonságát és jólétét.
Akár helyesen, akár helytelenül, de ez volt a tényleges indok
Amerika hadba lépésére.
Nem mi vagyunk az egyetlen nemzet, amely úgy érzi,
hogy idealizálnia kell háborúit. Régmúlt idők csatakiáltásai -
„Istenért, királyért, hazáért!" - igazabbak voltak, mint a mi
modern jelszavaink, de a hadvezérek még azokban az idők-
ben is tanácsosnak tartották elhitetni a katonáikkal, hogy az
Isten velük van és az ellenségük ellen.A haladás hullámait
6
meglovagolva, korunk az istenségeket doktrínákkal helyette-
sítette.
Könnyen érthető, hogy mi, amerikaiak, miért követtünk el
mindent, hogy érdekeinket idealisztikus csomagolásba rejt-
sük. Tapasztalataink a nemzetközi kapcsolatok terén termé-
szetesen sokkal új keletűbbek, mint az Óvilág tapasztalatai.
Amint egy lovat nem kell megtanítani arra, hogy melyik fű
egészséges és melyik mérgező, úgy az Óvilág népei szinte
ösztönösen ismerik az olyan fogalmak korlátait, mint „szövet-
ség", „ellenség", „elnyomás" vagy „béke". Ők tudják, hogy a
néző szemének a szépség relatív, miközben mi még mindig az
abszolútban hiszünk. Ők elnyomtak másokat és őket is el-
nyomták. Ők voltak agresszorok és agresszió áldozatai is. Ők
mindenkivel harcoltak, mindenki ellen. Ők szkeptikusak, mi
még mindig hiszékenyek vagyunk. Ők felismerték, hogy az
ember, aki keveset tud a múltról és még kevesebbet a jelen-
ről, nem tud semmit a jövőről. Mi azt gondoljuk, hogy sor-
sunk irányítói vagyunk. Ez a hit erő forrása, de ugyanakkor
nagy tévedés is. Az, aki nagyon messze néz előre, könnyen
megbotlik.
Mindaddig nem leszünk egyenrangúak az Óvilág nemzetei-
vel, amíg a relativitás iránti érzéküket el nem sajátítjuk. Eb-
ből következik, hogy a mi úgynevezett idealistáink nemzeti
sikereink legnagyobb ellenségei. Ők bekötik a szemünket. Ők
felelősek azért, hogy elveszítjük a békét, miután megnyertük
a háborút. Ők gerjesztik a megrögzött gyűlöletet és a megrög-
zött elfogultságot. Ők teszik diplomáciánkat merevvé és al-
kalmazkodásra képtelenné.
Mint üzletemberek tudjuk, hogy az együttműködésnek
nem kell személyes jó barátságon alapulnia és gyűlölnünk
sem kell versenytársunkat. Tudjuk, hogy ő nem szükségkép-
pen bajkeverő. A maga szempontjából igaza lehet, mint aho-
gyan nekünk igazunk van a magunk szempontjából. Érdeke-
ink ütköznek, ez minden. Mint nemzet, mi még híján va-
gyunk ennek a bölcsességnek.
Amikor az első világháború után amerikai és angol tudó-
sok kezdték felfedni, hogy a háborús felelősség semmi esetre
sem volt egyoldalú, mi főként érzelmi alapon viszonyultunk
írásaikhoz. Ha érett nép lettünk volna, ezt kellett volna mon-
dani: „Végül is talán nem voltunk keresztes vitézek, de min-
7
denképpen a jó oldalon harcoltunk, mert érdekeinket védel-
meztük." Beismerem, hogy minden nemzet nehéznek találná
az önmérsékletnek ezt a mértékét. De ha csak egy kicsit is je-
len lett volna diplomáciánkban, ez már elegendő lett volna
ahhoz, hogy értelmesebb békét érjünk el, mint az, amelyet
Párizs elővárosában tető alá hoztak.
Abban a meggyőződésünkben, hogy az angyalok oldalán
harcoltunk, nemcsak azt engedtük meg szövetségeseinknek,
hogy a gyakorlatba átültessék azokat a titkos szerződéseket,
amelyeket addig eltitkoltak előlünk, hanem még bajnokai is
lettünk legpusztítóbb terveik egynémelyikének. Mindennek
betetőzéséül még azt is megengedtük, hogy előírják nekünk,
mely nemzetek iránt viseltessünk megrögzött gyűlölettel és
melyek iránt megrögzött elfogultsággal.
Az első világháború, akárcsak a második, két koalíció kö-
zötti küzdelem volt. Azt hiszem, nem sok olyan amerikai
van, aki valaha is gondolt volna arra, hogy egy koalícióban
egy jó ügy védelmezői együtt lehetnek olyanokkal, akik rossz
ügyet szolgálnak. Ez mégis általános érvényű igazság. Az,
aki egy koalíció ellen harcol, könnyen meglehet, hogy a rossz
oldalon harcol és ugyanakkor a jó oldalon is. Ez nem olyas-
mi, ami megfontolandó tábornokok részére, de megfontolan-
dónak kellene lennie azok számára, akik a békét megalkotják.
Ma már tudjuk, hogy - amint G. P. Gooch angol történész
megállapította - „az első háború kelet-európai civakodás volt,
Németországot Ausztria rántotta bele a háborúba, Angliát és
Franciaországot pedig Oroszország." Más szóval, ha meg
akarjuk állapítani az eredeti felelősséget a háborúért, akkor
először Oroszország és Ausztria-Magyarország felelősségét
kell megvizsgálnunk, mert egyikük szövetségesének sem volt
sok választási lehetősége. Kevés kétség férhet ahhoz, hogy
Oroszország imperialistább jellegű volt, mint a Duna-monar-
chia, amely a Francia Forradalom óta védekezni kényszerült
a modern nacionalizmussal szemben.
Számunkra az első háború elsősorban Németország és a mi
nyugat-európai szövetségeseink közti konfliktusnak tűnt,
mert csapataink Nyugat-Európában harcoltak. Ausztria-Ma-
gyarország számunkra német csatlós volt és gyorsan megfe-
ledkeztünk - mert ez volt kényelmes számunkra - Orosz-
ország által játszott szerepről. Egyáltalán nem terhelt bennün-
8
ket Kelet-Európa történelmének ismerete és hálásan megra-
gadtuk a külföldi propagandisták által felkínált formulát. Mi-
vel Németország volt az ellenség, ezért Németországnak nem
volt igaza és mert nem volt igaza, ezért osztrák-magyar szö-
vetségesének sem volt igaza. Mivel Oroszország a háborúból
való kiválás útján volt, miért törődjünk vele? Franciaország-
nak, Olaszországnak, Angliának és Japánnak egész biztosan
igaza volt.
Túloznék talán? Nem hiszem. Amikor Hitler kezdte meg-
tenni magát a Habsburgok örökösévé, az amerikaiak kezdtek
felébredni. Azóta megszámlálhatatlan azoknak a száma, akik
azt mondták nekem, hogy nem kellett volna lerombolnunk a
régi Ausztriát - „de mi mást tehettünk volna?", tették hozzá.
Mintegy igazolásként felhozták azt a „tényt", hogy a Dunai
Birodalom „düledezett": amúgy sem maradt volna egészben,
mert a modern nacionalizmus idejétmúlttá tette. Vajon nem
így tájékoztattak bennünket magyar, szlovák, horvát, cseh,
olasz, román, sőt még német-osztrák nacionalisták is, akik
bevándoroltak vagy ellátogattak hozzánk? Ha mindnyájan
ugyanarra panaszkodtak, vajon nem elég bizonyíték volt ez?
Az amerikaiaknak eszébe sem jutott, hogy ez a panasz esetleg
csak azt bizonyíthatja, hogy bármennyire düledezett is a biro-
dalom, ezeknek a fajoknak mindegyikét megakadályozta ab-
ban, hogy másokat láncra verjen. Amint egyszer ez a biroda-
lom feloszlott, ezek a nemzetek nem akarták visszaállítását.
Az amerikaiak úgy látszik nincsenek tudatában annak, hogy a
modern nacionalisták leghőbb vágya nem a szabadság, ha-
nem az uralkodás. Ausztria-Magyarország düledezőnek tűnt
az amerikaiak szemében. Oroszország, amely éppen olyan
heterogén volt, mint a Duna-Monarchia, nem tűnt annak,
mert a cárok, akik reakciósabbak voltak, mint a Habsburgok,
írástudatlanságban tartották alattvalóikat.
Kihasználva azt a benyomásunkat, hogy elsősorban nyuga-
ti konfliktusban vettünk részt, szövetségeseink és a hozzánk
társult országok törvénybe iktatták számunkra, hogy kivel
szemben viseltessünk megrögzött gyűlölettel és kivel szem-
ben megrögzött elfogultsággal Kelet-Európában. Mi erre az-
zal válaszoltunk, hogy engedelmesek és megbízhatók vol-
tunk, mint az igavonó barmok. Addigra az angolok és a fran-
ciák már kidolgozták a latin-szláv együttműködés koncepció-
9
ját a nem-latinokkal és nem-szlávokkal szemben. Az osztrá-
kok és a magyarok sem szlávok, sem latinok nem voltak.
Ezért ezzel a kettővel úgy bántak, mint legyőzöttekkel és bű-
nösökkel, ellenben Ausztria-Magyarország szlávjait győzte-
seknek nyilvánították, jóllehet nagyon kevés kivétellel négy
és fél éven át nem kevesebb lelkesedéssel és szívóssággal vé-
delmezték a Habsburg Birodalmat, mint a többiek. Nekünk,
amerikaiaknak megparancsolták, hogy szeressük Csehszlová-
kiát, Romániát és Jugoszláviát, és tapsoljunk annak, hogy
rosszul bánnak a magyarokkal és az osztrákokkal. Megtettük.
Tisztelettel meghajoltunk az előtt a tény előtt, hogy egy faji-
lag vegyes közösség, Ausztria-Magyarország helyébe - an-
nak elnyelésével - több állam lépett, amelyek közül három,
Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia, nem kevésbé volt fa-
jilag vegyes, mint a szétdarabolt birodalom, míg két állam,
Magyarország és a németajkú Ausztria, legjobb tartományai-
nak elvesztését szenvedte el.
Azt mondom, meghajoltunk ez előtt a rendezés előtt. Hogy
egészen pontos legyek: nem törődtünk vele. Az a korlátozott
figyelem, amelyet Európára fordítottunk, alig irányult a Raj-
nán túli területekre. Ha megfelelt az angoloknak és a franci-
áknak, hogy osztrákok és magyarok millióit cseh uralomnak,
magyarokat román uralomnak és horvátokat szerb uralomnak
vessenek alá, akkor mi ugyan miért finnyáskodjunk?
Azáltal, hogy győzelemhez segítettük szövetségeseinket,
osztoztunk a felelősségben a győzelem eredményeiért. Nem
kellett volna a kezünket mosnunk mindazért az igazságtalan-
ságért, amelyet a népek önrendelkezésének nevében elkövet-
tek, de mégis megtettük. Az a tény, hogy mások, akik köze-
lebb voltak a helyszínhez, nem voltak okosabbak nálunk, iga-
zolhat bennünket, de nem jelenti azt, hogy bölcsen jártunk el.
Békeszerződések velejárója olyan új tényezők elismerése,
amelyeket a háború vetett fel, de velejárója kell hogy legyen
az is, hogy az összes hadviselők közösen vitatják meg, hogyan
lehet ismét működésképessé tenni a világot. Az az óhajunk,
hogy diktáljuk a békét, megfosztott bennünket attól, hogy a
leginkább érintett országok szakértői tanácsokat adjanak és bí-
rálattal illessenek, amire nagyon is szükségünk lett volna.
Még mielőtt Hitler erőszakos módon baklövéseink felis-
merésére késztetett volna bennünket, az igazság felderengett
10
egyes amerikaiakban, akik felkeresték a szétdarabolt birodal-
mat. Üzletemberek, akik előbb Horvátországba, aztán Szerbi-
ába, vagy előbb Erdélybe, aztán Romániába látogattak, gyak-
ran csodálkozva kérdezték tőlem, hogy miért rendeltek alá
fejlett fajokat viszonylag elmaradt fajok uralmának? Nem ta-
láltam kielégítő választ kérdéseikre. Keresztény államférfiak
1919-ben még nyilvánvalóan nem találták meg a módját -
mint ahogyan mi már úgy látszik megtaláltuk - annak, hogy
miként kergessék nincstelen emberek millióit át a határokon,
a legcsekélyebb tekintet nélkül a családi kötelékekre.
Megdöbbentő, hogy mennyire tartósak azok a megrögzött
gyűlöletek és megrögzött elfogultságok, amelyeket az első vi-
lágháborúban alakítottak ki és plántáltak belénk a szövetsége-
seink. Ennek a magyarázata a propaganda - olyan méretű
propaganda, amilyen elképzelhetetlen lett volna Washington
elnök figyelmeztetésének idejében. Soha még csak meg sem
hallgatták azokat az embereket, akiket szomszédaik létfeltéte-
leiktől fosztottak meg. Ugyanakkor azok, akik a győztesek ál-
tal önkényesen alkalmazott megkülönböztetésből hasznot
húztak, a propagandának egyre nagyobb áradatát zúdították
ránk. Különösen vonatkozik ez a csehekre, akik elvették Ma-
gyarország legkitűnőbb termőföldjeinek egy részét és a né-
metajkú Ausztria leggazdagabb iparvidékeit. Évente dollár-
milliókat költöttek a legkülönfélébb propaganda tevékeny-
ségre, aminek az volt a célja, hogy megtarthassák azt, amit
elvettek.
Mindez úgy hangozhat, mint régmúlt idők történelme,
amelyet az összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentőségű ese-
mények azóta már túlhaladottá tettek. Valójában azonban ele-
ven történelem. Ugyanazok a megrögzött gyűlöletek és meg-
rögzött elfogultságok ma is elevenen élnek, kezdtek megrázni
bennünket és kezdenek vakká tenni saját érdekeinkkel szem-
ben. Nem beszélek Németországról és Japánról, jóllehet ezek
olyan esetek, ahol a megrögzött gyűlölet politikája végzetes
baklövések forrása. Európa keleti feléről beszélek, amely ma-
gában foglalja Közép-Európa felét.
Miként 1919-ben tették, most is azt kérik tőlünk, hogy te-
kintsük a szlávokat természetes barátainknak, a nem-szlávo-
kat pedig természetes ellenségeinknek. A szlávság azonban
most egészen más valamit jelent, mint amit az első világ-
11
háború után jelentett. Akkor kicsiny és különálló nemzeteket
jelentett, lengyeleket, cseheket és szerbeket. Most a földke-
rekség legnagyobb folyamatos birodalmát jelenti, egy olyan
birodalmat, amely egy diktátor uralma alatt, a Csendes-óce-
ántól Németország szívéig terjed, s amely csatlós sorba taszí-
totta az összes szláv népeket, amelyek nem tartoztak a cárok
uralma alá - Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát,
Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát és Bulgáriát. Ugyanak-
kor elvárják tőlünk, hogy hozzájáruljunk - legalábbis bele-
egyezésünkkel - ahhoz, hogy hozzáláncolják a szovjet világ-
hoz a nem-szláv elemeket, főként Magyarországot, Romániát
és a né- metajkú Ausztriát.
Nagy előrelátással és feltehetően kimeríthetetlen pénzfor-
rásokból merítve, orosz, cseh és délszláv kommunista propa-
gandisták előkészítették a talajt e politika számára, még mie-
lőtt a második világháború befejeződött volna Európában.
Ravaszul állandóan a fülünkbe suttogták, hogy különbséget
kell tenni egyrészről Hitler áldozatai, másrészről azok kö-
zött, akik együttműködtek vele és csatlósai voltak. Hányan
vannak vajon azok az amerikaiak, akik visszaemlékeznek ar-
ra, hogy dr. Eduárd Benest Csehszlovákia elnöki tisztségéből
a németekkel való együttműködés ellenállhatatlan hulláma
söpörte ki, amely korrumpálta saját Nemzeti Szocialista
Pártját is, amelynek élharcosait, Beránt és Chvalkovskyt ne-
vezte ki miniszterelnöknek, illetve külügyminiszternek? És
hány amerikai emlékezik arra, hogy a szlovákok, akiket húsz
esztendőn át az egyetlen cseh nemzet tagjaként tüntettek fel,
Hitler ol- dalára álltak Oroszország elleni háborújában és ha-
dat üzentek Lengyelországnak és Amerikának? Nyugodtan
elmondhatjuk, hogy nagyon kevesen emlékeznek erre. De
úgy tűnik, mindenkinek meggyőződése, hogy a „feudális és
fasiszta Magyarország" Hitler lelkes szövetségese volt. És
ismét csak kevesen emlékeznek arra, hogy a Moszkvai Nyi-
latkozat, amelyet 1943-ban írtunk alá, emlékeztette Ausztri-
át, Hitler első áldozatát, felelősségére, amiért részt vett a há-
borúban. Az olyan címkék, mint „áldozat", „együttműködő"
és „csatlós", esetenként még fel is cserélődhettek. Ameddig
az Moszkvának megfelelt, Bulgáriát Hitler csatlósának ne-
vezték. Amikor Oroszország csatlósa lett, elismerték róla,
hogy Hitler áldozata volt. Ugyanez történt Horvátországgal is.
12
Nem az a célja ennek a könyvnek, hogy új lehetőségeket
kínáljon elfogultságra vagy gyűlöletre. Senkit sem akarok ar-
ra kérni, hogy szeresse a magyarokat vagy a németajkú oszt-
rákokat és megvesse a cseheket, horvátokat és szerbeket. Az
elkövetkező események arra kényszeríthetnek bennünket,
hogy önérdekből elfogadjunk ilyen hátra arcot. De minél ke-
vésbé cselekszünk érzelemből, annál jobban járhatunk.
Sokat ismerek ezek közül a különböző fajok és etnikai
csoportok közül és úgy találom, hogy mindegyikben vannak
vonzó vonások. Ellenszenvemet fenntartom a szűk látókörű,
féktelen, türelmetlen hősködő hazafiakkal szemben, beszélje-
nek akár románul, csehül, németül, magyarul, szerbül vagy
bármely más nyelven. Remélem, hogy ebben az olvasó egye-
tért velem. A legjobb dolog elutasítani az uralkodó faj mániá-
ját, bárhol is találkozzunk vele, és ez a mánia nem korlátozó-
dik egyetlen országra sem. Először is, helyén való felismerni,
hogy az úgynevezett baloldaliság nagy mértékben álcázott
nacionalizmus. Az etnikai demokrácia, vagyis a faji egyenlő-
ség egy ország határain belül, fontosabb, mint a demokratikus
választások és nem helyettesíthető ez utóbbival. Szov-
jet-Oroszországnak az a szokása, hogy demokráciának nevezi
magát, talán rábír majd bennünket arra, hogy ne használjuk
tovább ezt a fogalmat. De ameddig használjuk, nem szabad,
hogy félrevezessen bennünket.
Sok ember úgy gondolja, hogy haszontalan dolog tiltakoz-
ni, amikor az ember befejezett tényekkel szembesül, olyan té-
nyekkel, amelyeket nem lehet megváltoztatni újabb világhá-
ború nélkül. A válaszom erre az, hogy tények a valóságban
csak akkor válnak véglegessé, ha mint véglegest elismerték
őket, és hogy egy újabb világháborút az egyetlen orvosság-
ként feltüntetni egyértelmű olyan defetizmusnak a gyakorlat-
ba való átültetésével, amilyen még nem indokolt.
Mint az Egyesült Államok 1933-tól 1941-ig Magyaror-
szágra akkreditált követének, hivatalos megfigyelőhelyem
azokban a kritikus években Budapest volt. Egyedülálló hely
volt, mert a magyarok, sem nem teutonok, sem nem szlávok,
mindig is tudatában voltak annak, hogy két tűz, a német és az
orosz imperializmus között élnek. Azokban az években közü-
lünk a legtöbben csak a tüzek egyikét, a német tüzet láttuk.
Magyarország sokkal messzebb látott, mint mi. Ha hallgat-
13
tünk volna magyar államférfiakra, akkor talán képesek let-
tünk volna arra, hogy korlátozzuk Sztálin diadalát Hitler bu-
kásának órájában.
A két háború közt Magyarország kis ország volt és sze-
mem bejárhatta szomszédait és szomszédainak szomszédait,
kitekinthettem Ausztriára, Csehszlovákiára, Lengyelországra,
Romániára, Bulgáriára, Jugoszláviára, Németországra és
Olaszországra. A külügyminisztérium támogatta utazásaimat
sok határon át. Előrebocsátva azt, amit ebben a könyvemben
meg akarok mutatni, elmondhatom, hogy mindaz, aminek a
tanúja voltam, tragikus és feloldhatatlan konfliktus volt féle-
lem és tisztesség között, és ebben a konfliktusban a félelem-
nek állt a győzelem. Tagadhatatlan tény volt, hogy számos al-
kalommal azok, akikkel a nyugati hatalmak 1919-ben mint
mostoha gyermekekkel bántak, nagyobb hűséggel viseltettek
a szövetségesek ügye iránt, mint ahogyan elkényeztetett ked-
venceik tették.
Vajon nem lett volna jobb, ha szembeszegülünkl919 sebé-
szeinek önkényes diszkriminációival, akik eljárásukkal a leg-
erősebb érveket szolgáltatták Hitlernek? És amikor másod-
szor is lehetőséget kaptunk, erőteljesen és határozottan szem-
be kellene helyezkednünk egy olyan megismétlődéssel,
amely ezúttal a szláv imperializmusnak tenné lehetővé az
ámokfutást.
1947. augusztus
J. F. M.
Első rész
Mi az ára a függetlenségnek?
1. Közép-Európa háború előtti arculata
Amikor először tekintettem le a Budai Várból, a Koronázó
Templom melletti Halászbástyáról, arra gondoltam, amit egy
másik diplomáciai küldött, Ottó von Bismarck írt a feleségé-
nek, amidőn 1852-ben Poroszország királya megbízásából
különleges feladattal Budán járt:
A Császár olyan kegyes volt és kastélyában szállásolt
el. Itt ülök tehát egy nagy boltíves teremben a nyitott
ablaknál, amelyen át behallatszik Pestről az esti ha-
rangszó. A kilátás elbűvölő. A kastély magasra emel-
kedik a hegyen. Ha letekintek, először a Dunát látom,
a fölötte átívelő Lánchíddal; azután Pest városát és a
mögötte elterülő végtelen síkságot, amint elenyészik a
kékes-vörös esti párában. Pesttől balra szemem elka-
landozik a folyón felfelé; a jobb parton a Dunát elő-
ször Buda városa szegélyezi, és azután hegyek, kékek,
még kékebbek, végül barnás-vörösek, mögöttük a pa-
rázsló esti égbolttal. A két város között széles víztü-
kör, amelynek simaságát a Lánchíd és egy fákkal borí-
tott sziget töri meg. Ha csak itt lehetnél velem egy pil-
lanatra, hogy velem együtt láthasd a Duna tompa
ezüstjét, a sötét hegyeket a sápadt-vörös háttér előtt és
Pest fényeit, amint felintegetnek nekem; Budapesttel
összehasonlítva, Bécs kevésbé nyerné el az elismeré-
sedet. Látod, rajongója vagyok a természeti szépség-
nek. Most egy csésze teával kell lehűtenem felkorbá-
csolt véremet. Nem tudom, honnan emlékszem erre a
dalra, amely nem hagy ma nyugodni engem: „Túl a
kék hegyeken, túl a tenger fehér hullámtaraján, jer
kedvesem, jer magányos otthonomba."
Ezt a nosztalgiát árasztó dalt angolul idézte. Nem kétséges,
hogy Bismarckot elbűvölték a magyar szirén ellenállhatatlan
bájai. A magam részéről könnyen osztozom érzelmeiben. Ta-
gadhatatlan, hogy az európai városépítők egészében véve
eredményesebben használták fel a természet nyújtotta elő-
17
nyöket. mint mi, amerikaiak, és ennek kiváló példája Buda és
Pest ikervárosa.
Múlt időt használok jelen idő helyett és nehéz szívvel te-
szem ezt. A kilátás ma a Halászbástyáról nem elbűvölő, ha-
nem elszomorító. A Királyi Palota, ahol Bismarck azt a leve-
let megírta, romokban hever, a Koronázó Templom kiégett.
Mind a hat híd elpusztult, köztük a bájos Széchenyi Lánchíd.
A Margit-szigetet feldúlták és a Korzó, egykor a jókedv, ke-
csesség és elegancia színhelye, nem létezik többé. Tizenegy
héten át tartó utcai harcok, amelyeket légitámadások előztek
meg, a város számos kerületét, gazdagot és szegényt, romhal-
mazzá és sivataggá változtatták. És ami a legrosszabb - az
éhség még mindig gyötri egy mezőgazdasági ország főváro-
sát, amelyben, mielőtt az oroszok kifosztották volna, még a
legszegényebbek sem nélkülözték a mindennapi kenyeret.
Minthogy ismertem Magyarországot a katasztrófa előtt, el-
mondhatom, hogy jóvátehetetlen veszteséget szenvedtem.
Mégis hálás vagyok a Sorsnak, hogy még egy utolsó pillan-
tást vethettem arra a nagyszerű valamire, amelynek a Nyugat
nagy mértékben köszönheti a biztonságát, sajnos, anélkül,
hogy elismerné adósságát vele szemben. Ha rátekintünk a tér-
képre és úgy találjuk, hogy Európa egy parányi függeléke az
ázsiai szárazföldnek, akkor csak csodálni tudjuk a bátorságát
és kitartását azoknak, akik évszázadokon át megakadályozták
Európa elmerülését ebben a szárazföldben. A hatalmas nyo-
mással szemben kitartó őrhelyek egyike volt a magyarság,
jóllehet maga is Ázsiából származott.
Láttam Magyarországot békében, de nem mondhatom azt,
hogy normális időkben láttam. A „normális idők" 1914-ben
véget értek és ami Magyarországból az első világháború után
megmaradt, csak árnyéka volt önmagának. Hitler 1933-ban
bekövetkezett hatalomra kerülése nyomán Budapest hirtelen
nagy jelentőségre tett szert a nemzetközi sakktáblán, és ami-
kor felkértek, hogy vállaljam el a követi megbízatást Magyar-
országon, élénk várakozással fogadtam el kinevezésemet.
Mielőtt 1933. júliusban Budapestre indultam volna, har-
mincnapos előkészítő tanulmányokat folytattam a külügymi-
nisztériumban. Ott arról értesültem, hogy Magyarország
Olaszország bábja, nem rendelkezik cselekvési szabadsággal,
jelentősége mint megfigyelőhelynek van. Olaszország az első
18
világháború után elégedetlenségében otthagyta a Párizs-kör-
nyéki békekonferenciákat. Ezért Franciaország legfőbb el-
lenlábasa lett, s ugyanakkor azok ellenlábasa is, akik részt
vettek Európa kiárusításában, vagyis Lengyelország, Jugo-
szlávia, Románia és Csehszlovákia ellenlábasa, amelyek ter-
mészetszerűleg helyeselték Franciaország revizionizmus-el-
lenes politikáját. Azok, akik veszítettek a versailles-i és a tri-
anoni szerződésekkel, természetesen Olaszország felé hajlot-
tak. A németek ezt meglehetősen vonakodva tették, mert ők
magasabb tétekért játszottak és ugyancsak rossz véle-
ménnyel voltak Olaszország erejéről, végső soron pedig
megbízhatóságáról. Ezzel szemben az osztrákok úgy tekin-
tettek Olaszországra, mint revizionizmus-el lenes hatalomra,
mert nem volt hajlandó megválni Dél-Tiroltól, amelyet
Ausztriától vettek el. Csak a magyarok tekinthettek Olaszor-
szágra őszinte érzésekkel, mert a két ország közt nem voltak
érdekellentétek. Olaszország revíziót akart Jugoszláviának, a
Kisantant egy tagjának a rovására, amelynek legfőbb - és
némelykor úgy tűnt, egyetlen - célja az volt, hogy szigorú
ellenőrzés alatt tartsa Magyarországot.
Róma és Budapest közös nevezőn volt, de a későbbi ese-
mények bebizonyították, nem igaz, hogy Magyarország
olasz vazallus lett volna. Otromba tévedés az az elképzelés,
hogy Magyarország politikáját kizárólag Róma határozta
meg. Külügyekben semmi sem csábítóbb, és ugyanakkor fél-
revezetőbb, mint a túlságos egyszerűsítés. A magyarok
egyetlen pillanatra sem mondtak le arról a jogukról, hogy
maguk hozzák meg döntéseiket - természetesen egy kicsiny,
fel nem fegyverzett ország korlátai között. Egy ideig nagyon
is kötődtek Olaszországhoz, mert nem volt mit mást tenniök,
de ez a helyzet megváltozott Németország felemelkedésével.
Egészen addig az ideig, amíg Németország és Olaszország
az események erejénél fogva szoros kapcsolatba nem került
egymással, Magyarország egyensúlyozni tudott a kettő kö-
zött és meg is tette ezt. Amikor Olaszország azt kívánta tőle,
hogy tegyen meg valamit, amit nem akart megtenni, azt
mondta Rómának, hogy Németország miatt nem teheti; és
amikor Németország kívánta azt tőle, hogy olyasmit tegyen,
amit nem akart, ugyanezt mondta Berlinnek Olaszországról.
19
Ez a politika egy olyan kiváló diplomata eszközeként, mint
amilyen Kánya Kálmán volt, ottlétem legnagyobb részében
jelentős cselekvési szabadságot biztosított Magyarországnak.
Az európai kontinens országai, beleértve Oroszországot,
előbb felismerték a veszélyt, amelyet a náci Németország je-
lentett, mint Anglia vagy az Egyesült Államok. Az általános
reagálás erre a veszélyre félelem volt. Erős országokban és
olyanokban, amelyek erősnek gondolták magukat, ez a féle-
lem csalóka reménnyé változott, hogy hasznot húzhatnak a
bekövetkezendő eseményekből. A szovjetek jégtörőjüknek
tekintették Hitlert, aki majd elpusztítja a demokráciát, a jólé-
tet és a szabadságot, amiből végül is ők húznak hasznot.
Mussolini, túlbecsülve Olaszország helyzetét és a maga
ügyességét, azt gondolta, hogy ő adja majd meg a hangot az
új kalandban. De a Franciaországot és a Németországot kö-
rülvevő kisebb nemzeteket nem vezették félre ilyen csalóka
remények, ők féltek. Míg Anglia és Amerika a békéről be-
szélt, ők háborúra kezdtek gondolni és nyilvánvaló lett, hogy
a háború alternatívája a leigázás.
Ha Anglia résen van, akkor úgy tűnik, hogy nincs szükség
semmilyen külpolitikára. Ha újabb háborúra kerül sor a nagy-
hatalmak között, akkor minden gyenge ország legfőbb felada-
ta az, hogy semleges maradjon, ha lehet. Ettől eltekintve, a
legfontosabb az volt, hogy a győztes oldalra kerüljön. Ugyan
melyik kis semleges ország akarta, hogy Németország győz-
zön? Bizonyossággal elmondható, hogy 1941. júniusig, amíg
Németország meg nem támadta Oroszországot, egyikük sem
akart német győzelmet. Jó okunk van feltételezni, hogy még
Mussolini sem akarta Hitler teljes győzelmét. Európa minden
nemzete tudta, hogy egy német diadal függetlenségük végét
jelentené, de ezen a téren különbséget kell tennünk egyrész-
ről azon nemzetek között, amelyek az első világháború ked-
vezményezettjei voltak és természetesen féltek a német siker-
től, amely nemcsak területi nyereségeiktől, hanem független-
ségüktől is megfosztotta volna őket, másrészről pedig azon
nemzetek között, amelyekkel rosszul bántak a békerendezé-
sek és amelyek nehezebbnek találták, hogy bármire is elhatá-
rozzák magukat. Igaz, hogy ez utóbbiak előnyben részesítet-
ték a függetlenséget és a szűk határokat a függőséggel és a
szélesebb határokkal szemben, de ugyanakkor féltek egy né-
20
met győzelemtől. Függő helyzetbe kerülni Németországtól
nehéz sors lenne. Mivel azonban Németország legyőzhetet-
lennek tűnt, nem hívhatták ki maguk ellen a sorsot azáltal,
hogy nyíltan szembehelyezkednek vele. Másrészről azok,
akik hasznot húztak az első világháborúból, ösztönösen
szembehelyezkedtek Németországgal.
Végül az egész helyzetet összekuszálta az Oroszország el-
len indított német támadás. Ez akkor történt, miután már el-
hagytam Magyarországot, de nem volt váratlan. Nyilvánvaló
volt, hogy csak idő kérdése és a két zsarnok egymás torkának
esik. Az orosz kommunizmus gyakorlatilag ugyanaz a rend-
szer, mint a német nemzeti szocializmus. Amint Budapesten
mondani szokták, az egyetlen különbség a nácizmus és a bol-
sevizmus között az, hogy Oroszországban hidegebb van.
Mindkettő világuralomra törekedett és nemcsak teljességgel
könyörtelen volt, hanem ugyanazokat a módszereket is alkal-
mazta. Az amerikaiak, akik távolabb voltak Oroszországtól
és akiket többé-kevésbé elvakított a hitlerizmus iránt érzett
gyűlöletük, nem osztották az európaiaknak ezt a nézetét. En-
nek tudható be az a tény, hogy nem tettünk nagyobb erőfeszí-
téseket annak megakadályozására, hogy a pánszlávizmus a
pángermanizmus helyébe lépjen. Közép- és Kelet-Európa né-
pei nagyon is jól tudták, hogy ha a németek sáskák voltak,
akkor az oroszok szuper-sáskák, akiket nyomorba döntött egy
tervgazdaság, amely nem 1933, hanem 1917 óta elébe he-
lyezte az ágyúkat a vajnak.
Meglepő ezért, hogy a magyarok olyan nagy mértékben
rokonszenveztek a szövetségesek ügyével, mint ahogyan azt
tették. Tagadhatatlan, hogy nem kaptak bátorítást a demokrá-
ciáktól. Mi nem ígértünk nekik semmit - mi csak fenyege-
tődztünk. Ők mégis bátor szívvel és nagy politikai bölcses-
séggel ragaszkodtak ahhoz a hagyományhoz, hogy a Nyugat
keresztény civilizációjához tartoznak, bár úgy tűnt, hogy a
Kelet keresztényietlen civilizációjának szánták őket.
Tagadhatatlan tény, hogy Hitler legjobb kollaboránsai a
második világháborúban a csehek, a szlovákok és a románok
voltak. Magyarország tartott ki a legtovább a német követelé-
sekkel szemben, 1944 tavaszáig. Az általunk is támogatott
külföldi propaganda azonban sikerrel elferdítette a történelmi
tényeket, amikor azt mondta a mi közvéleményünknek, hogy
21
a cseh, a szlovák és a román rendszer nem képviselte népé-
nek óhaját, a magyar rendszer ellenben igen. Ez az állítás a
legnagyobb mértékben kétségbe vonható. Dr. Hacha, akinek
elnöksége alatt Csehszlovákia kapitulált a németek előtt, al-
kotmányosan megválasztott államfő volt dr. Benes lemondása
után, aki gratulált Hacha megválasztásához. Tiso atya, Szlo-
vákia államfője, minden kétséget kizáróan élvezte a szlovák
katolikus parasztság támogatását. Romániában Károly király
és Antonescu marsall rendszere nem olyan volt, amit demok-
ratikusnak nevezhetnénk, de a mozgalom, amely hatalomra
juttatta, valóban román volt. Ha tehát azzal érvelünk, hogy
Hacha, Tiso és Antonescu kevésbé képviselte a népet, mint
Horthy, akkor vajon indokolt-e ebből azt a következtetést le-
vonni, hogy Magyarország korlátozott kollaborálása elítélen-
dőbb, mint mások korlátlan együttműködése a németekkel?
Ha elfogadjuk azt a nézetet, hogy a népek nem tehetők fele-
lőssé bábrendszerek cselekedeteiért, hanem képviseleti kor-
mányok tetteiért felelősek, akkor ebből az következnék, hogy
előnyben kellene részesítenünk a zsarnokok előtti elvtelen
teljes meghunyászkodást a részleges megadással szemben.
Képtelenségnek hangzik, de Teheránban, Jaltában és Pots-
damban ilyen következtetést fogadtak el a nagyhatalmak,
köztük az Egyesült Államok politikájaként.
22
2. Magyarország úgynevezett
feudalizmusa
Egy amerikai szerző és rádiókommentátor a közelmúltban ki-
fejtette az egyik barátomnak, hogy miért volt Magyarország
orosz megszállása üdvözlendő esemény. „Tudja - mondta az
illető -, a magyar földbirtokosoknak joguk van megölni job-
bágyaikat." Ez a kommentátor soha nem járt Magyarorszá-
gon, de fel sem merült benne, hogy kételkedjék saját szavai-
nak igazságában. Az első világháború után szüntelenül ter-
jesztették a feudális Magyarországról szóló történeteket,
hogy megnyugtassák a világ lelkiismeretét, amelyet egy kissé
nyugtalanított az a tény, hogy a nemzeti önrendelkezés nevé-
ben több mint hárommillió magyart juttattak cseh, román és
szerb uralom alá. Feudális földesuraik most legalább nem ha-
raphatták le a fejüket.
Történelmileg a feudalizmus az a középkori európai rend-
szer, amely vazallusok és földesurak kapcsolatán alapszik és
a hűbérbirtokból ered. Mivel a feudalizmus az abszolút mo-
narchiához kötődik, ezért gyakran megfeledkeznek róla, hogy
a korona és a földesurak természetes ellenlábasok. A földesu-
rak - vagy nemesek - csak a korona rovására tudták kiter-
jeszteni kiváltságaikat. Az ebből következő küzdelemben a
korona gyakran szövetkezett az egyszerű emberekkel a ne-
messég ellen. Az eredmény azonban az lett, hogy a nemesek
a politikai szabadságjogok bajnokai voltak, mert a jogokat,
amelyeket maguknak kivívtak, később az egyszerű ember is
követelte. A Német-Római Szent Birodalomban a nemesek
nagyon eredményesen csikartak ki engedményeket a császári
koronától. A magyar mágnások sohasem értek el hasonló
helyzetet: egy kis országban a korona eredményesebben tud
harcolni a saját érdekeiért. A Német-Római Szent Biroda-
lomban a földesurak hosszú időn át az egyetlen politikailag
hangadó rétege voltak a társadalomnak; Magyarországon
azonban, amely sohasem tartozott a Római Birodalomhoz, a
mágnások erős, alulról jövő nyomásnak voltak kitéve. Ezt a
nyomást az alacsonyabb rangú nemesek, az úgynevezett
23
dzsentrik igen széles rétege fejtette ki, amely hasonlított az
angliai földbirtokos osztályra és hozzá hasonló szerepet ját-
szott a közéletben. Ebből következik, hogy hacsak a politikai
fogalmakat addig nem csűrjük-csavarjuk. amíg teljesen el-
vesztik eredeti jelentőségüket, Magyarország sohasem volt
feudális államrend.
Magyarországon a mezőgazdaságilag megművelhető föl-
dek rosszul voltak elosztva. Sok mágnás nagy földbirtokok-
kal rendelkezett, amelyek hitbizományt képeztek és sem elad-
ni, sem elzálogosítani nem lehetett őket. Hivatalos magyar
adatok szerint, amelyeket általában megbízhatónak találtam, s
amelyeket Victor Bátor az American Hungárián Observer
1944. november 19-i számában idézett, 1935-ben a földesu-
rak mintegy háromnegyedének tulajdonában volt a megmű-
velhető földterület csaknem egy tizede. Ez kevésbé hangzik
meglepőnek, ha összehasonlítjuk Dániával, ahol „a tíz hektár
alatti mezőgazdasági birtokok 68 százaléka (egy hektár csak-
nem két és fél acre-nak felel meg) az összes földterület 11
százalékát teszi ki, vagy Hollandiával, ahol „az összes földte-
rület 13,6 százaléka a földtulajdonosok 61 százalékának a ke-
zében van." Bátor írja:
A valós kép a magyarországi nagybirtokokkal kapcso-
latban a következő: a megművelhető földterület nagy-
sága (beleértve a legelőket is) 13,142 122 hold, vagyis
7,556 650 hektár. Ebből 1,225 325 hektárt tesznek ki
az 575 hektárnál nagyobb birtokok, amelyek magán-
személyek vagy az egyház tulajdonában vannak. Ez a
mezőgazdaságilag megművelhető földek 15,2 százalé-
ka.... Merő tévedés azt állítani, hogy a földek fele vagy
több mint egyharmada néhány száz földbirtokos tulaj-
donát képezi. Valójában a magántulajdonban levő
nagybirtokok együttesen 1,530 000 hektárt tesznek ki,
vagyis a megművelhető földterület 14 százalékát.
Ezek a számok azt mutatják, hogy a „feudális Magyaror-
szág" kifejezés legalábbis erősen túlzott. Gondoljuk meg to-
vábbá: a szertelen földbirtoklás az arisztokrata családok ré-
széről csak akkor tenne egy országot feudálissá, ha ez a tulaj-
don együtt járna gazdasági és politikai hatalommal. Ez volt a
helyzet Magyarországon az első világháború előtt, mert a me-
zőgazdasági termékeket haszonnal el lehetett adni az Oszt-
24
rák-Magyar Birodalom vámhatárain belül, és Magyarország
Habsburg királyai előnyben részesítették az arisztokratákat -
gyakran idegeneket, akik rangjukat a dinasztiának tett szolgá-
latokért kapták - a dzsentrikkel vagy a kisnemesekkel szem-
ben. Míg az arisztokraták nagyon gyakran a dinasztia oldalán
álltak a nemzet érdekeivel szemben, addig a nemesek, a hon-
foglalók leszármazottai, azonosították magukat a nemzet
ügyével. A második világháború után mindez megváltozott.
Az arisztokraták előszeretettel fektették pénzüket hadiköl-
csönbe, amely a vereség után teljesen elértéktelenedett. A bi-
rodalom könyörtelen feldarabolása megfosztotta őket piaca-
iktól. Ezenkívül, a mezőgazdasági Európa más részeivel
együtt, Magyarországnak kárt okoztak az alacsony árak, ame-
lyek Észak- és Dél-Amerika mezőgazdaságának gépesítésé-
ből következtek. Ennek hatása súlyosabb volt az arisztokrata
földbirtokosokra, mint a velük együtt hátrányos helyzetbe ke-
rült nem nemesekre, mert az arisztokraták nem voltak képe-
sek eladni vagy elzálogosítani hitbizományaikat. A korona
támogatásától megfosztva, az arisztokraták azt látták, hogy
politikai befolyásuk hanyatlik az első világháború után. Elve-
szítették továbbá leginkább hagyományos foglalkozásukat, a
katonai pálya lehetőségét. Magyarországnak csak jelképes
hadsereget engedélyeztek és a büszke huszár ezredek, ame-
lyek öt évszázadon át annyi dicsőséget szereztek, az egykori
monarchia romjai alá temetkeztek.
A Habsburgok bukása után a dzsentrik vették birtokukba
Magyarországot. Mire engem 1933. júliusban kineveztek Bu-
dapestre, az arisztokraták politikai jelentősége csekély vagy
nulla volt. Nem gondolom, hogy az áttérés az arisztokrata
uralomról a dzsentrik és a közhivatalnokok uralmára szük-
ségképpen áldás volt Magyarországra vagy szomszédaira
nézve. Említettem már, hogy a Habsburgok jobban kedvelték
a mágnásokat vagy a nemes embereket, mint a dzsentriket.
Ferenc József tudta, egy ellenséges szomszédoktól körülvett
soknemzetiségű birodalomban a legértékesebb elemek azok,
akik neveltetésüknél és nemzetközi családi kapcsolataiknál
fogva felette állottak a nacionalizmusnak. A dzsentriknek
kettős funkciójuk volt Magyarország történelmében - egy po-
zitív, amennyiben életben tartották a nemzetet és annak öntu-
datát, s egy negatív, amennyiben ultranacionalisták voltak.
25
így részben maguk idézték elő azokat a veszélyeket, amelyek
ellen küzdeniök kellett.
Sok ember úgy gondolja, hogy a Főrendiház, a mágnások
háza, létezése elegendő arra, hogy Magyarországot feudális
országnak nevezzék. Amikor Budapesten voltam, a Főrendi-
ház összetétele a következő volt: a négy magyar Habsburg; a
két koronaőr; a legfelsőbb bíróság tagjai; a prelátusok és az
egyházak legfőbb méltóságai; a Nemzeti Bank elnöke; 38
előkelő arisztokrata, akiket a főnemesek maguk közül válasz-
tottak; a megyék és a törvényhatósági jogú városok 76 kül-
dötte; 36 főrend a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi ka-
marák, az ügyvédek, a közjegyzők, az egyetemek, a Vitézi
Szék, a Tudományos Akadémia és a Tőzsde képviseletében;
40 életfogytiglani főrend, akiket a kormányzó nevezett ki,
egy orvos, egy iparos és egy mezőgazdasági szakember. Eb-
ből látható, hogy az arisztokraták csekély kisebbséget jelen-
tettek a Főrendiházban. Nagy-Britannia megőrizte a feudaliz-
mus maradványait azáltal, hogy a királynak joga van főrende-
ket kreálni a kormány javaslatára. Magyarországon a kor-
mányzónak nem volt joga nemességet adományozni és ezért
nyilvánvaló volt az arisztokratikus befolyás eltűnése. Gróf
Bethlen István, a király nélküli királyság miniszterelnöke egy
évtizeden át, nem rendelkezett földbirtokokkal és nem képvi-
selte osztályának feltételezett érdekeit. Gróf Teleki, bár
ugyancsak az egyik legrégibb család sarja, szintén nem ren-
delkezett földbirtokkal, csendes, halk szavú tudós volt, sem-
mi esetre sem felelt meg a feudális földesúrról alkotott kép-
nek.
Mindaz, ami a gazdasági feudalizmusból megmaradt, sok
esetben nem volt egyéb, mint csillogó külső, amely eladóso-
dottságot, ha ugyan nem kifejezetten szegénységet takart. A
magyarok úgy viszonyultak a pénzhez, hogy annak egyetlen
rendeltetése az, hogy elköltsék. A magyar vendégszeretet hí-
res volt Európa-szerte. A magyar úriember általában anyagi
lehetőségein felül költekezett, de mindig vendégeskedett,
még ha az azt is jelentette, hogy a rákövetkező héten kávén és
szendvicsen kénytelen élni.
így azután a nemesek és a mágnások dicső napjaiban épült
palotákban óriási fogadószobák és báltermek voltak, amelyek
vetekedtek a Waldorf Astoria helyiségeivel. Ezek a paloták
26
természetesen nem szolgáltak állandó lakhelyül; ami a háló-
szobákat illeti, a legtöbbükben csak egy volt belőlük, de az
akkora, hogy - amint az egyik ilyen palota tulajdonosa meg-
jegyezte - negyven ember is elalhatott benne. Hasonlóképpen
a palotákban csak egy fürdőszoba volt, ha ugyan volt egyálta-
lán. A vendégfogadás céljaira és a szállás céljaira szolgáló
helyiségek méretei közötti különbség ezekben a budapesti pa-
lotákban jól mutatta, hogy milyen nagy súlyt helyezett az át-
lagos magyar ember a vendégfogadásra. Voltak természete-
sen állandó lakhelyül szolgáló otthonok is Budapesten több
fürdőszobával, de a legtöbb jól felszerelt otthon vidéken volt.
A budapesti paloták egynémelyikében még mindig a tulaj-
donosok laktak, amikor mi Budapesten voltunk, bár a leg-
többjüket bérbe adták. Arra senki sem tudott rájönni, hogy
miből fizették az alkalmazottakat ezekben a palotákban. A
budapesti vendégeskedések egyik kellemes oldala volt, hogy
az ember tetszése szerint kaphatott képzett inasokat és portá-
sokat, mert elszegényedésük ellenére a magyar nemeseknek
mindig több alkalmazottjuk volt, mint amennyire szükségük
volt és örömmel ajánlották fel szolgálataikat.
A borravaló jóval elterjedtebb volt Magyarországon, mint
Amerikában. A liftben például szokás volt húsz fillért adni a
liftesnek. Ha véletlenül megfeledkeztél róla, képes volt utá-
nad jönni akár az utcára is. Ha meglátogattál valakit az ottho-
nában és az előszobában leadtad a kalapodat, elvárták tőled,
hogy egy pengőt adj a szobalánynak, amikor visszakaptad tő-
le. Ha ebédre voltál hivatalos, ennél jóval nagyobb borravalót
kellett adnod, anyagi helyzetedtől függően. Akkor adtad a
borravalót, amikor megkaptad a kabátod és a kalapod, hogy
haza indulj. Az összegyűlt borravalót a személyzet felosztotta
egymás közt, mindenki megkapta az őt megillető részt. Ebből
természetesen az következik, hogy a leginkább keresett állá-
sok azok otthonában voltak, akik állandóan vendégeket fo-
gadtak. Soha senki nem panaszkodott a személyzet tagjai kö-
zül a vendégek számára.
A magyarországi munkaviszonyoknak csak nagyon is torz
képét ismerték Amerikában. Az ipari munkásság szervezett
volt Magyarországon már az első világháború előtt és mire én
Budapestre érkeztem, szervezettsége hasonló volt ahhoz, amit
az amerikai ipari munkásság a New Deal révén elért. Ennek
27
ellenére a vezetők és a munkások közötti kapcsolat, különö-
sen a kisebb üzemekben, megőrzött valamit paternalista jelle-
géből, amit őszintén szólva nem tartanék hátrányosnak.
Míg az ipari munkásság Magyarországon élvezte mindazt
a szociális biztonságot, amit egy szegény ország biztosítani
tudott, addig a helyzet egészen más volt a mezőgazdasági
munkásság terén. Először is, a mezőgazdasági munkások na-
gyobb része nem tartozott szakszervezetekhez és csak nagyon
kis mértékben részesült betegségi és öregségi biztosításban.
Tényleges szegénység főleg azért volt megfigyelhető a mező-
gazdasági munkásság körében, mert nem létezett elegendő
munkaalkalom a számára.
A magyar feudalizmussal kapcsolatos vádak gyakran azért
hallatszottak külföldön, mert ezeket a kérdéseket Magyaror-
szágon idejétmúlt paternalista módon kezelték, túlságosan
sok önállóságot engedve az egyes földbirtokosoknak, akiket a
maguk területén felelősnek tartottak a mezőgazdasági mun-
kásságért. A mezőgazdasági munkások rendszerint éves ala-
pon kötöttek szerződést a földbirtokosokkal, ami nagyobb
biztonságot adott a mezőgazdasági munkásnak, de ugyanak-
kor bérét nagyrészt természetben kapta, ami azt jelentette,
hogy olyan években, amikor rossz volt a termés, kevesebbet
kerestek, mintha készpénzben fizetett bér alapján dolgoztak
volna.
A magyar munkaadó általánosságban nem volt munkás-el-
lenes. Amikor a trianoni békeszerződés aláírása után rosszak
lettek az életkörülmények és nehéz volt munkát találni, a föl-
desurak mezőgazdasági gépeik jelentős részét használaton kí-
vül helyezték, hogy több munkaalkalmat teremtsenek a két-
kezi munkásoknak. Ez azalatt is szabály volt, amíg én Ma-
gyarországon tartózkodtam. Jóllehet önként vállalt intézkedés
volt, azzal a céllal, hogy segítsenek a munkásokon, mégis rö-
vidlátó politika volt, amely azon - az Amerikában is minden-
napos - a félreértésen alapult, hogy több ember jobban végzi
el a munkát.
A munkaadó és a munkavállaló közötti viszony teljesség-
gel különbözött attól, amit Amerikában ismerünk - hacsak
vissza nem nyúlunk a korai ültetvényesek idejére - , amennyi-
ben a munkaadó tartozott mindent nyújtani, ruhát, mosást, az
orvos és a fogorvos számlájának kifizetését, nemcsak a mun-
28
kás, hanem egész családja számára is. A munkaadó volt a
bankár. Ha bármi történt és a munkás családjának pénzre volt
szüksége, a munkás természetesen a munkaadójától kért se-
gítséget és meg is kapta azt - mindenféle feltételtől mentesen.
Ha az ember az Egyesült Államokban munkára felfogad
valakit, függetlenül attól, hogy mennyi időt dolgozott az em-
bernek, tetszése szerint elbocsáthatja, amennyiben olyasvala-
mit tesz, ami ezt a bánásmódot indokolja. Nem így Magyar-
országon. Nagyon nehéz volt egy munkást elbocsátani Ma-
gyarországon, függetlenül attól, hogy mit követett el, anélkül,
hogy valamilyen formában ne gondoskodtak volna a jövőjé-
ről. Volt egy kertészünk, aki nem csinált egyebet, mint hogy
felöltözött és üldögélt a ház előtt. Az egész munkát a felesége
végezte. Nyomatékosan panaszkodtunk a háziúrnál. Végül
szerzett nekünk egy másik kertészt - de nem bocsáthatta el
az elsőt, egyszerűen áthelyezte őt vidéki birtokára.
Akadtak a Habsburgok között is olyanok, akik elszegé-
nyedtek alkalmazottaik követelései miatt. Frigyes főherceg,
az osztrák-magyar haderők egykori főparancsnoka, az első
világháború előtt a leggazdagabb ember volt a Habsburg Bi-
rodalomban. A Magyarországon eltöltött éveim alatt még
mindig mintegy negyvenezer acre földje volt. Amikor Auszt-
ria és Csehszlovákia kisajátította nagy palotáit és földbirtoka-
it, valamint híres bécsi művészeti galériáját, az összes alkal-
mazottját elbocsátották. Ezek visszatelepültek Magyarország-
ra, ahol a főherceg, nagyon is tiszteletre méltó módon, köte-
lességének tartotta, hogy támogassa őket. Ekkora terhet azon-
ban még az ő nagy birtoka sem tudott elviselni. Végrendele-
tében mégis meghagyta örököseinek, hogy továbbra is támo-
gassák ezt a tőlük függő tömeget, holott tudnia kellett, hogy
ez csak csődhöz vezethet.
Minden egyes diplomatának figyelemmel kellett lennie a
Magyarországon élő Habsburg főhercegekre a második világ-
háborút megelőző években, valahányszor csak a hatalmak
egyike a restauráció gondolatával flörtölt. Ott volt József fő-
herceg és a felesége, Auguszta, akik egy nagy palotában lak-
tak a miniszterelnökség épületével szemben, nem messze a
királyi palotától. Elvárták, hogy a diplomáciai missziók min-
den vezetője, megbízólevelének átadása után látogatást te-
gyen náluk és évenként legalább egyszer meghívja őket. Ez
29
meglehetősen nagy próbatétel volt, mert Auguszta főherceg-
asszony, hogy őszinte legyek, nem tudta, hogy mikor illendő
haza mennie. Ha az ember vacsorára hívta meg őket, minden-
ki úgy készült, hogy éjszakáig marad, mert senki sem távoz-
hatott addig, amíg a főherceg és a főherceg-asszony el nem
ment. Nem bridzseztek és ez eléggé unalmas volt. A legtöb-
ben ebédre hívták meg őket, még mindig jobb volt a délutánt
erre áldozni, mint késő éjszakáig fennmaradni. Auguszta szi-
varozott. Rájöttem, hogy soha, semmilyen körülmények kö-
zött nem távozott addig, amíg be nem fejezte a szivarját. Ha
az ember kis szivarokat kínált és csak egy alkalommal, ezzel
elérhette, hogy hamarabb távozott. Nem volt tisztességes do-
log diplomata társainkat úgy meghívni ebédre vagy vacsorára
együtt a főhercegi párral, hogy ezt előre ne közöltük volna
velük, s ez az eljárás általában kölcsönös volt. Ha diplomata
barátai közül az ember valakit együtt hívott meg ebédre a fő-
hercegékkel, ő ugyanezt tette. Télvíz idején nem kevés ilyen
meghívásra kellett elmennünk.
Józsefnek és Augusztának volt egy fia, József Ferenc, aki
nem volt különösebben tehetséges, de a felesége bájos hölgy
volt, Anna hercegnő, akit Mónikának is hívtak. Szívesen lát-
tuk vendégül József Ferencet a felesége miatt. Az etikett
azonban nem kényszerített arra. hogy évente vagy egyáltalán
vendégül lássuk őket és mivel annyi embert voltunk kötele-
sek meghívni, őket csak hébe-hóba láttuk vendégül.
Albrecht, Frigyes főherceg fia, nagyon népszerű volt az
amerikaiak körében, s az ő kedvükért évente négy vagy öt-
ször vendégül láttuk őt. Nagyon egyszerűen élt és a pompa
meg a ceremóniák helyett inkább azzal törődött, hogy teljesít-
se apja kívánságait. Képzett mezőgazdasági szakember volt,
mégpedig igen jó szakember. De volt valami démoni benne
és ez mindig felülkerekedett, amikor valami mással próbálko-
zott. Ragyogó elme volt és társaságban elképzelni sem lehe-
tett volna nála kellemesebb embert, de a legnagyobb mérték-
ben excentrikus és fegyelmezetlen. Amikor már úgy látszott,
hogy sikerül neki valami, mindig elkövetett valami ostobasá-
got. Végül, miután váltakozó sikerrel harcolt azért, hogy ki-
rály lehessen Magyarországon, eladta magát a nemzetiszocia-
lista Németországnak - talán arra gondolt, hogy sikerül
visszaszereznie apjának néhány birtokát.
30
Apjával sohasem találkoztam, mivel ő egy vadászházban
lakott egy kisvárosban, Mosonban. az osztrák határ közelé-
ben. Több alkalommal is láttam őt, parasztnak volt öltözve,
amint ott állt az utcára nyíló házának kapujában, szájában
hosszú pipával, s talán arra várva, hogy egy járókelővel elbe-
szélgethessen. Ő volt a legnépszerűbb mindazon főhercegek
közül, akiket a külügyminisztérium protokoll osztálya nyil-
vántartott, mert sohasem jött Budapestre. Halála azonban a
legsúlyosabb problémát okozta, amellyel a protokoll osztály-
nak valaha is szembe kellett néznie. Tábornagy volt, főpa-
rancsnok, s ráadásul főherceg is. Temetésén részt vett az uno-
kaöccse, a száműzetésben élő spanyol király; számos főher-
ceg: az összes még élő osztrák-magyar tábornagy: Hitler
személyes képviselője; részt vettek a Savoyai Ház tagjai; a
diplomáciai testület tagjai; részt vett a száműzetésben élő né-
met császár fia; jelen voltak a német, az olasz és az osztrák
kormány képviselői és ott volt természetesen Magyarország
kormányzója és a felesége. Jelen voltak továbbá a magyar
kormány tagjai, valamint a német és az osztrák hadsereg kül-
döttei. Gyakorlatilag az egész magyar hadsereg megjelent.
A probléma megoldását Bárczy István, a miniszterelnök-
ség protokollfőnöke vállalta magára - maga Mister Protokoll
- és csodát tett. Senki sem érezte magát mellőzöttnek vagy
elhanyagoltnak, minden úgy ment, mintha előre elpróbálták
volna. Valóban nagyszerű látvány volt és biztos vagyok ben-
ne, hogy az öreg jól szórakozott volna a nagy felhajtáson, ha
láthatta volna.
A színhely egy kicsiny templom volt egy kisvárosban. Ha-
vazott és az utcákat latyak borította. A szertartás után min-
denki felsorakozott az ezüst koporsó mögött a protokoll által
megkívánt rendben. Frigyesnek, egyik vagy valamennyi tiszt-
ségénél fogva, kijárt, hogy a koporsó után páncélba öltözött
lovas haladjon. Meg is adták neki ezt a tisztességet. Megtud-
tam, hogy ez elég nagy problémát okozott, mert nem találtak
megfelelő páncélzatot, amíg végül is valaki a budapesti Ope-
rát javasolta. A lovas, aki Frigyes koporsója után haladt, Lo-
hengrin páncélzatát viselte.
A menet élén egy egész lovasezred haladt és a lovak min-
den tőlük telhetőt megtettek, hogy a latyak illatos szőnyeg-
gé változzon. De ahol a lovak lépkedtek, ugyanott haladtak
31
kicsiny nyitott cipőjükben Horthyné és az összes hölgyek is.
Míg egyrészről a főhercegek vendégül látása nem kis
problémát jelentett, másrészről ugyanakkor megvolt az elő-
nyös oldala is. A magyarok úgy nevelkedtek, hogy tiszteljék
a királyi család tagjait. Lehet, hogy kifigurázzák a főhercege-
ket, de még mindig tiszteletet éreznek irántuk. Kevés olyan
magyar akadt, aki ne lett volna elragadtatva, ha meghívják
ugyanarra az ebédre, amely olyan nagyon untatta a diploma-
tákat. Ez főleg a vidékről a fővárosba került miniszterekről és
politikusokról volt elmondható. Ha az ember a miniszterek
szinte bármelyikével is jó barátságba akart kerülni, egy ebéd-
meghívás a főhercegek valamelyikével együtt mindig megtet-
te a hatását.
32
3. Horthy tengernagy helyzete,
mint kormányzóé
1939. március 15-én díszelőadás volt a budapesti Magyar Ki-
rályi Operaházban a Függetlenségi Nap - olyan, mint nálunk
július negyedike - tiszteletére. A véletlen úgy hozta magával,
hogy Hitler éppen ezt a napot választotta Csehország elfogla-
lására. Természetesen Budapesten meglehetősen nagy volt a
feszültség.
Szokás volt, hogy az ilyen előadásokat valamilyen szerve-
zet égisze alatt és annak javára rendezik. Mivel gróf Teleki
Pál miniszterelnök főcserkész volt, ezen az estén rájuk került
a sor. Megjelent a díszelőadáson a kormányzó és a kormány
legtöbb tagja, ott voltak a diplomaták és a helyi előkelőségek.
A magam részéről nagy súlyt helyeztem arra, hogy minden
évben elmenjek a díszelőadásra és azon a napon a lányom-
mal, a vejemmel és néhány barátommal jelentem meg az
Operaházban.
A nyitány előtt egy kis cserkész jött a függöny elé és be-
szédbe kezdett, de alig mondott néhány mondatot, amikor vá-
ratlan esemény történt. A nézőtéren többen kórusban kiáltoz-
ni kezdtek - amint később megtudtam, azt kiáltozták, hogy
„Igazságot Szálasinak!". Mivel pedig Szálasi a magyar Nyi-
laskeresztes Párt, vagyis a magyar nácik vezetője volt, nyil-
vánvalóan valamiféle tüntetésnek szánták Horthy és Teleki
ellen.
A vejem és én kimentünk a páholyunkból, hogy megtuda-
koljuk, mi is történik. Páholyunk a lépcső közelében volt, és
miután kiderítettük, hogy a kiabálás a karzatról hallatszott, el-
indultunk felfelé. Időnként hangos kiabálás hallatszott, el sem
tudtuk képzelni, hogy mi történhetett. Amikor felértünk a
lépcső tetejére, meglepetéssel állapítottam meg, hogy a kor-
mányzó kiabált. Két vagy három ember a földön hevert, egy
továbbinak a kormányzó a torkát szorongatta, miközben azt
kiáltozta, hogy - amint később megtudtam - „így, tehát el-
árulnád a hazádat?!" A kormányzó egymagában is ura volt a
helyzetnek. Amikor a harmadikat is a földre lökte, mormo-
33
gott valamit és a kezével letörölte az öltönyét, majd szó nél-
kül elhaladt mellettünk. Közben nagy volt az izgalom a test-
őrök között, akik a kormányzói páholy előtti előtérben he-
lyezkedtek el. Ők nem hallották a nyilas tüntetést. Csak azt
látták, hogy hirtelen kivágódik a páholy ajtaja, s a kormány-
zó, mint akit puskából lőttek ki, kirohan, még mielőtt ők talp-
ra ugorhattak volna. Az egész olyan gyorsan történt, hogy fo-
galmuk sem volt róla, hová siet, amíg vissza nem tért.
Néhány nappal később a kormányzó hívatott, megköszön-
te, hogy a segítségére siettem és megajándékozott a fényké-
pével. Kicsit meglepett, hogy erre a következtetésre jutott, de
nem láttam okát, hogy ellentmondjak neki.
Az incidens nemcsak arra volt jellemző, hogy a kormány-
zó milyen mélyen gyűlölte az idegen doktrínákat, hanem ar-
ra is, hogy milyen ember volt. Jóllehet akkor már 72 éves le-
hetett, eszébe sem jutott, hogy segítségért kiáltson, azonnal
cselekedett, mint a hajóskapitány, amikor zendüléssel van
dolga.
Hasonlóképpen, a kormányzó sohasem engedte meg, hogy
Hitler úgy bánjon vele, mint ahogyan a diktátor más állam-
főkkel bánt. 1938. augusztusban, amikor Hitler, miután beke-
belezte Ausztriát és a német hadsereget a magyar határokig
tolta előre, felszólította a kormányzót, hogy lépjen vele kato-
nai szövetségre a csehek ellen, a tengernagy - Kánya szerint,
aki akkor a Főrendiház külügyi bizottságának az elnöke volt
- így válaszolt: „Ön újabb világháborúba fog keveredni és el
fogja azt veszteni, mert nincs tengeri ereje." Amikor aztán
Hitler kiabálni kezdett, a tengernagy felkelt helyéről és kije-
lentette, ne feledje, hogy ő (Hitler) egy még alig megszületett
állam vezetője és akivel beszél, az egy ezeréves szuverén ál-
lam feje, s ha így bánnak vele, azonnal távozik. Hitler azon-
nal lehiggadt, s azután tisztelettel bánt a kormányzóval, bár
az eset után szívből gyűlölte Horthyt és nem kétséges, hogy a
történteknek sok köze volt azokhoz a dolgokhoz, amelyek ké-
sőbb bekövetkeztek.
A tengernagy fiatal korában a pólai Haditengerészeti Aka-
démián megtanulta, hogy méltósággal viselkedjék. Gyakran
hallottam mondani, hogy Magyarország király nélküli király-
ság, államfője pedig haditengerészet nélküli tengernagy. Az
ugyan igaz, hogy Magyarországnak sohasem volt haditenge-
34
részete, de Ausztria-Magyarországnak volt és annak 1918-ig
Horthy volt a főparancsnoka.
A Haditengerészeti Akadémián azokban az időkben a hi-
vatalos nyelv a német volt és Horthy - bár magyar család le-
származottja volt - sohasem beszélte az anyanyelvét egy kis
osztrák-német akcentus nélkül. De mint a legtöbb magyar, ő
is sok nyelvet beszélt elég jól ahhoz, hogy nehézség nélkül
tudjon társalogni.
Horthyt „regent"-nek nevezni, ahogyan mi és az angolok
ezt a kifejezést értelmezzük, nem teljesen helyes. Valamivel
helyesebb lenne a „Lieutenant of the Realm" („a királyság
hadnagya") kifejezés, bár magyarul a hivatalos címe „gover-
nor"-t jelent. Magyarország, ellentétben Angliával és csak-
nem minden más királysággal, a koronát mindig is elébe he-
lyezte a korona viselőjének: a király valójában régensként
szolgálta a koronát, amely megtestesítette a legfőbb hatalmat
István király uralkodásától kezdve.
Az Ural hegység keleti lejtőiről útra kelt, finn-ugor eredetű
vándorló magyarok 895-896 telén keltek át a Kárpátokon,
Árpád vezetésével, aki hét törzs vezetőinek tanácsa élén állt.
Árpád dédunokája, Géza fejedelem elhatározta, hogy nyu-
gati szervezettségű nemzet, nem pedig keleti törzsek laza
szövetsége fölött fog uralkodni. Ennek érdekében fiát, Ist-
vánt, az új nyugati vallásban neveltette és megházasította Gi-
zella bajor hercegkisasszonnyal. István, aki Géza örökébe lé-
pett, 997-től 1038-ig uralkodott és keresztény hitre térítette
Magyarország pogány törzseit. A ragyogó hadvezér és bölcs
törvényhozó rákényszerítette alattvalóira az új hitet, abban a
meggyőződésében, hogy Magyarország csak a kereszténység
révén válhat nyugati hatalommá. István 1000-ben követet
küldött II. Szilveszter pápához, hogy koronát kérjen tőle, an-
nak elismertetéséül, hogy István nem a Római Szent Biroda-
lom vazallusa. Abban az időben csak három embernek - a
Római Szent Birodalom császárának, a pápának és a konstan-
tinápolyi császárnak - volt joga, hogy bárkit királlyá koro-
názzon Európában. Azáltal, hogy a pápához fordult, István
távol tartotta magát a politikai elkötelezettségtől mind Kelet,
mind pedig Nyugat felé.
Szilveszter koronát küldött Istvánnak és elküldte az apos-
toli keresztet, amelyet ünnepélyes alkalmakkor előtte vittek,
35
jelképéül új címének - „apostoli király". Középkori királyá-
nak - akit halála után szentté avattak - megkoronázásával
Magyarország a legkeletibb lett a nyugati országok között. Ez
az eredete az „ezeréves koronának", amellyel kapcsolatban a
magyarok átfogó doktrínát alkottak. Elméletileg a királyt vá-
lasztották és csak akkor lett király, ha a nemzet megkoronáz-
ta. Valójában, mint a korona régensére ruházott rá a nemzet
olyan királyi jogokat, mint amilyen a nemesség adományozá-
sa. A korona ugyanakkor korlátokat szabott a király jogainak.
Az ország területe nem az ő tulajdona volt, hanem a koronáé
- ezért nem idegeníthette azt el.
Ez a doktrína távolról sem csak papíron létezett. Azáltal,
hogy elfogadta a koronát, a királyt kötelezte az alkotmány.
Ezért volt az, hogy Ferenc Józsefet is csak azután koronázták
meg, hogy felhagyott alkotmányellenes kísérleteivel. Feltéte-
lezett utóda, Ferenc Ferdinánd főherceg el volt tökélve arra,
hogy olyan változtatásokat hajt végre, még mielőtt elfogadja
a koronát, amelyek kielégítették volna a horvátokat a magya-
rok kárára.
Ezért gyilkoltatta őt meg a szerb kormány 1914-ben, attól
félve, nehogy keresztülhúzza számításaikat, amelyekkel a
horvátokat el akarták édesgetni Ausztria-Magyarországtól. A
Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követő események oda ve-
zettek, hogy Horthy tengernagy mint kormányzó a trón nél-
küli Magyarország élére került.
Az osztrák-magyar fegyveres erők összeomlása és a Habs-
burg Birodalom feloszlása után, a Ferenc Ferdinánd halála ál-
tal siettetett háborút követően, az 1918. novemberi magyar
forradalom gyenge és alkalmatlan kormányt juttatott hata-
lomra gróf Károlyi Mihály vezetésével. A belső rend felboru-
lása és a szomszédai által Magyarországra gyakorolt nyomás
következtében ez a kormány képtelen volt fennmaradni.
1919. márciusban a francia megszálló erők, a fegyverszüneti
egyezménnyel ellentétesen, elrendelték, hogy Magyarország
nagy területeket engedjen át Romániának. A magyar nép e
fölötti elkeseredését Károlyi Mihály kihasználta és átadta a
hatalmat Kun Béla kommunista ügynöknek. Az éppen akkor
a börtönből szabadult Kun Béla kifejezetten bolseviki kor-
mányt alakított orosz mintára.
Kun Béla kormánya 133 napi terroruralom után összeom-
36
lőtt. Az egész nemzet szembehelyezkedett vele. A parasztság
például megtagadta, hogy élelmiszert és minden egyebet szál-
lítson a városokba. Ez a kormány még átmenetileg is csak
puszta erőszakkal és terrorral tudott hatalmon maradni. A ro-
mán hadsereg közeledtére Kun Béla és társai - köztük Rákosi
Mátyás, a mai Magyarország tényleges diktátora - Budapest-
ről Bécsbe menekültek, s onnét Moszkvába távoztak.
Kun Béla és híveinek menekülése után ellenforradalmárok
léptek színre és megszüntették a köztársaságot, amelyet Ká-
rolyi Mihály kiáltott ki, mielőtt a kommunisták kezére adta
volna Magyarországot. Magyarország ismét királyság lett, de
a trón üresen maradt. Király helyett kormányzót választottak
és olyan embert akartak erre a tisztségre, aki elfogadható a
Nyugat számára. Kevéssé ismert, hogy Horthyt nagyrészt
Nagy-Britannia jóvoltából választották az ország kormányzó-
jává. Az a mód, ahogyan az angolok támogatták őt, körmön-
font és körülményes volt. Trowbridge tengernagy, aki a szö-
vetséges misszió vezetője volt Budapesten, értésre adta, hogy
Horthy jó választás lenne. A brit haditengerészetnek talán na-
gyobb szava volt a dologban, mint a külügyminisztériumnak.
Horthy mindig is őszinte csodálattal adózott a brit haditenge-
részetnek.
Magyarországnak tehát volt koronája király nélkül, élvezte
egy monarchia előnyeit, annak kockázatai nélkül. Ez az illú-
zió ideális volt egy olyan nemzet számára, amelynek erős
monarchista hagyományai vannak. Gyakorlati szempontból a
magyaroknak köztársaságuk volt, de a koronaőrök - akik
mint ilyenek a legmagasabb tisztségeket töltötték be az or-
szágban - gyakran találkoztak a miniszterelnökkel egy ősrégi
szertartáson. Mindhármuknak volt kulcsa a páncélszekrény-
hez, amelyben a koronát őrizték. Miután a három kulccsal
felnyitották a páncélszekrény ajtaját, megvizsgálták a koro-
nát, hogy meggyőződjenek róla, vajon nem érte-e károsodás.
Tették pedig ezt a koronaőrség tagjainak jelenlétében, akik a
nap minden órájában őrizték a páncélszekrényt. A szertartás
végén gondosan lezárták a páncélszekrényt, a koronaőrség
egyik tagja elfoglalta őrhelyét, ahonnan jól láthatta a páncél-
szekrényt és folytatódott a soha nem szűnő őrködés.
Ebből látható, hogy a korona sokkal fontosabb volt, mint a
király és hogy Horthy kormányzó helyzete nem volt annyira
37
különös, mint egyes más országokban lehetett volna. Nem él-
vezett ugyanolyan előjogokat, mint amilyeneket egy megko-
ronázott király élvezett volna. A kormány nem neki volt fele-
lős, hanem a parlamentnek. 1935. februárig, amikor is a kor-
mánypárt új törvényt fogadott el a kormányzói jogkörről,
Horthy nem szentesíthetett törvényeket és nem utasíthatta el
törvények szentesítését. Csak azt kérhette, hogy vegyék újból
fontolóra a törvényt. Valójában a helyzete nagy mértékben
különbözött egy régens (a szerző mindvégig a „regent" és
nem a „governor" szót használja könyvében Horthyval kap-
csolatban) helyzetétől, ahogyan mi a fogalmat értjük.
Horthy nagyon komolyan vette az alkotmányra tett eskü-
jét, soha nem lépte túl a hatáskörét. A múltra visszatekintve
olykor azt szeretném, ha nem lett volna ennyire lelkiismere-
tes ezen a téren, de végül is nem lehet egyszerre igaza min-
den bírálójának.
Jóllehet a fiatal császár, Károly király nevezte őt ki tenger-
nagynak és az osztrák-magyar haditengerészet főparancsno-
kának, Horthy ragaszkodása kizárólag Ferenc Józsefnek szólt,
akinek valamikor a szárnysegéde volt. Már kormányzó volt,
amikor Károly két ízben is sikertelen kísérletet tett trónja
visszaszerzésére. 1921. márciusban megjelent Budapesten és
felkérte Horthyt, hogy adja át neki a hatalmat. A tengernagy
rábeszélte, hogy térjen vissza Svájcba. Ugyanannak az évnek
októberében Károly repülőgépen érkezett és az osztrák határ
közelében szállt le, ahol híveinek egy kis csoportja üdvözölte
őt, főleg volt katonatisztek. Velük együtt elindult a főváros fe-
lé. A magyar honvédelmi miniszter, amikor erről értesült, ott-
hagyta hivatalát és sétálni ment. Horthy azonban utasította
Gömbös századost, akivel még mint miniszterelnökkel talál-
kozni fogunk, hogy az erőszakkal állítson szembe erőszakot.
A király katonaságát szétszórták, ő maga fogságba esett, és
mivel az angolok ragaszkodtak eltávolításához, egy kis angol
ágyúnaszád fedélzetén a Dunán elhagyta az országot. Ezek-
nek az eseményeknek kapcsán Horthyt hálátlansággal vádol-
ták, de ő nem engedhetett volna a király felszólításának anél-
kül, hogy ne tette volna ki pusztulásnak nemzetét, mert az an-
golok által támogatott, állig felfegyverzett és a Habsburg res-
taurációt ellenző Kisantant csaknem bizonyosan megtámadta
volna Magyarországot és megszállta volna az egész országot.
38
A szerencsétlen Károly, ahogy leírták nekem, végtelenül jó
szándékú ember lehetett, aki békeidőkben kiváló alkotmá-
nyos uralkodó lett volna, de nem volt veszélyes vizekre való
hajóskapitány. Az olyanok számára, mint Horthy vagy Beth-
len, a király eljárása felelőtlennek és amatőrnek tűnt.
Amennyire én meg tudom állapítani, a kormányzó nem táp-
lált haragot Károly iránt és úgy tekintett a király fiának, Ottó-
nak törekvéseire, amint az elvárható volt egy hajdani császári
és királyi tiszttől.
Valahányszor súlyos döntésekkel került szembe, Horthy
minden esetben megkérdezte magától és tanácsadóitól, hogy
mi lett volna Ferenc József magatartása. Tudok eseteket, ami-
kor nem volt hajlandó megtenni valamit, de később megvál-
toztatta a véleményét, amikor rámutattak előtte, Uogy hasonló
esetekben Ferenc József így és így járt el. Ferenc József, ami-
kor feladta az abszolutizmust, uralkodott, de nem kormány-
zott. Nálánál kisebb jogokkal, Horthy alkotmányos névleges
vezető volt.
Mint ilyen, vajon jó vezető volt-e Horthy? Nem volt ra-
gyogó elme, de kérdéses, vajon alkotmányos uralkodóknak
annak kell-e lenniök. Nagyon is józan esze volt azonban, erős
hazafiság, becsületesség és tisztesség jellemezte. Senki sem
tagadhatja hitelt érdemlően, hogy a maga hatalmának korlátai
és a saját elvei szerint a legjobbat tette.
Szabály volt, hogy Horthy tengernagy senkit sem fogadha-
tott a külügyminisztérium előzetes beleegyezése nélkül. Is-
mételten megtörtént, hogy felkeresett a szárnysegédje és
megkért, terjesszek elő kérelmet, hogy ez vagy az az ameri-
kai láthassa a kormányzót, mert az is szabály volt, hogy a
külügyminisztérium csak akkor engedte meg, hogy bármely
ország állampolgára felkeresse a kormányzót, ha az illető or-
szág követsége azt előzetesen kérte. Valahányszor a kor-
mányzó ilyesmit kért tőlem, minden esetben kérelmeztem a
látogatást, de a külügyminisztérium csak ritkán járult hozzá.
A kormányzónak le kellett mondani arról, hogy jó néhány
embert fogadjon, akikkel szeretett volna találkozni, mert a
külügyminisztérium ellenezte a találkozót. Azért ellenezte,
mert a külügyminisztériumban sohasem tudhatták, hogy mit
fog mondani látogatójának. Mint öreg tengeri medve, Horthy
szókimondó volt. Eszébe sem jutott, hogy alakoskodjon és
39
azt sem tudta volna, hogyan csinálja. Ha például egy tudósító
kérdéseket tett volna fel neki, könnyen adhatott volna neki
olyan válaszokat, amelyek mindenféle bonyodalomba sodor-
ták volna Magyarországot. Amikor pedig újságírók engedélyt
kaptak arra, hogy felkeressék a kormányzót, az mindig azzal
történt, hogy kötelesek az interjú egy példányát a külügymi-
nisztériumnak benyújtani. Két vagy három alkalommal tanúja
voltam, amint napilapok vagy folyóiratok tudósítói sugárzó
arccal jöttek el a királyi palotából, kezükben a legragyogóbb
interjúval, amelyet valaha is készítettek. Csupa szenzáció volt
az egész. Alig tudták kivárni, hogy eljussanak a távírdába. De
mire a külügyminisztérium befejezte az interjú ellenőrzését,
semmi sem maradt belőle.
Ebből látható, hogy Horthynak csekély beleszólása volt,
vagy egyáltalán semmi az ország külpolitikájába - a valóság-
ban közvetlenül kevés dolga volt magával a kormánnyal is.
Egy nagyon kiváló magyar ember elmondta nekem egy alka-
lommal, hogy a kormányzó keserűen panaszkodott neki: na-
gyon szeretne egy fiatalembernek állást szerezni valamelyik
kormányhivatalban, de semmit nem képes tenni az érdeké-
ben. Eckhardt Tibor mesélte nekem, egy ízben felkereste a
kormányzót, mert úgy gondolta, olyan dolgok történnek,
amelyeket Horthy nem helyeselne és tudnia kellene róluk.
Miután beszámolt a kormányzónak, Horthy ezekkel a szavak-
kal fordult hozzá: „Sokkal rosszabb a helyzet annál, mint
ahogy gondolod". Ezután még egy darabig közösen szidták a
kormányt - ennél több azonban nem történt az üggyel kap-
csolatban. Magam is felkerestem őt, valahányszor úgy gon-
doltam, hogy kormánya olyasmiket tesz, amiket nem kellene
tennie, s ő mindig száz százalékig egyetértett velem, még ak-
kor is, ha külügyminisztere és miniszterelnöke voltak azok,
akikre panaszkodni mentem hozzá.
A kormányzót nagyon felizgatta, amikor Imrédy minisz-
terelnök zsidótörvényt nyújtott be a magyar országgyűlésben,
s ennek hangot is adott, de minden, amit tehetett, az volt,
hogy szövetkezett a parlament számos tagjával, aminek kö-
vetkeztében 1938. november 23-án a parlament megvonta a
bizalmat Imrédytől és a miniszterelnöknek le kellett monda-
nia. Amikor azonban Teleki és mások nem voltak hajlandók
vállalni a miniszterelnökséget és ragaszkodtak hozzá, hogy
40
ismét Imrédyt nevezze ki a kormány élére, Horthy megtette
ezt. Időközben Imrédy megszerezte néhány katolikus vezető
támogatását és sikerült csekély többségre szert tennie a parla-
mentben. Ha volt is tényleges hatalma Horthynak, ettől kezd-
ve az is elveszett. De nem szűnt meg áskálódni Imrédy ellen
és amikor Imrédy néhány ellenfele néhány hónappal később
Németországba ment és onnan bizonyítékokkal tért vissza ar-
ról, hogy a dédapja zsidónak született és hétéves korában ke-
resztelkedett ki, a kormányzó örömmámorban úszott. Később
lelkesen mesélte nekem a történetet, hangsúlyozva: „Azzal
sem törődtem volna, ha száz százalékban zsidó, de megját-
szottam, hogy mennyire meg vagyok ütközve." Imrédy
annyira meg volt döbbenve, vagy azért mert maga sem tudott
zsidó származásáról, vagy mert nem akarta, hogy kitudódjék,
hogy elájult a kormányzói kihallgatás alatt. Azonnal benyúj-
totta a lemondását és ezúttal Teleki vállalta a miniszterelnök-
séget.
Horthyt és feleségét, akiből tökéletes királyné lett volna,
nem kímélte meg a Sors személyes tragédiáktól. 1942. au-
gusztusban legidősebb fiuk, István, repülőszerencsétlenség
áldozata lett Oroszországban. A vejük is repülőszerencsétlen-
ségben vesztette életét és azt mondják - bár tudomásom sze-
rint soha be nem bizonyosodott -, hogy a németek keze ben-
ne volt a dologban, mert Horthy Istvánt megválasztották kor-
mányzó-helyettesnek és erőszakos halála után csaknem biz-
tosnak látszott, hogy a kormányzó veje fogja ezt a tisztséget
betölteni. Rendes időkben nem került volna sor ilyen utódlás-
ra, mert dinasztikus íze volt, de amikor Horthy bejelentette,
hogy vissza akar vonulni és 1942. februárban a fiát jelölte
kormányzó-helyettesnek, a parlament ebbe beleegyezett,
hogy elejét vegye egy náci megválasztásának, ami német
nyomásra megtörténhetett volna, ha a kormányzó utód nélkül
hal meg. Mindketten, a kormányzó fia és veje is nagyon de-
rék, tehetséges emberek voltak. Istvánt utoljára akkor láttam,
amikor 1941-ben, Amerikába történt hazatérésünkkor elbú-
csúztatni jött minket.
Horthynét nagyon aggasztotta a jövő, ezt bizonyítja, hogy
a feleségem már 1940. április 19-én ezt írta naplójába:
Horthyné eljött meglátogatni engem. Nagyon csinosan volt
öltözve. Sajnálkozással szólt arról, hogy milyen bizonytalan
41
időket élünk, s hogy az ember nem képes biztosítani gyerme-
kei jövőjét. „Ez az, amiért mindenki egy életen át dolgozik -
mondotta. - Nem törődöm vele, hogy milyen sors vár ránk, a
férjemmel. Hajlandó lennék egy szobában élni. Ha kell, ma-
gam főznék. De ha az ember nem lehet biztos a gyermekei jö-
vőjében - ez nagyon szomorú."
Milyen jól tudta, hogy nem fogja öreg napjait a királyi vár-
ban tölteni! Keresetlen méltósággal töltötte be az ország első
asszonyának szerepét. Barátai tudták, hogy mindenekelőtt
szerető édesanya volt és megmaradt egy osztrák-magyar ten-
gerésztiszt szerény feleségének, egy olyan emberének, aki
nem anyagi javakért szolgált.
A tenger, amint az köztudott, valamiféle szolidaritást és hi-
vatásbeli testvériséget alakít ki valamennyi nemzet tengeré-
szei között és ennek nyomai még háborús időkben is érezhe-
tők.
Roosevelt elnök mindig nagyon érdeklődött a tengernagy
személye iránt. Az első világháborúban kezdődött ez az ér-
deklődés. Elmondta nekem, hogy sohasem hallott Horthyról,
amíg mint helyettes haditengerészeti minisztert Wilson elnök
el nem küldte őt Rómába. Küldetésének az volt a célja, hogy
rábírja az olaszokat, tevékenykedjék aktívabban a haditenge-
részetük. Mint mondotta, ez volt az első külföldi küldetése és
nagyon jól akarta teljesíteni a feladatát. Meghívták az olasz
kormány ülésére és ott - Wilson elnök utasításai szerint eljár-
va - lelkes szavakkal buzdította őket cselekvésre. Thaon de
Revei, Olaszország szakállas és méltóságteljes haditengeré-
szeti minisztere, beismerte, hogy az osztrák-magyar haditen-
gerészet sokkal gyengébb, mint az olasz, de - mint kifejtette
- az ellenségnek kiváló rejtekhelyei vannak a dalmát szigetek
között. „Ráadásul - tette hozzá - van egy vakmerő parancs-
nokuk, Horthy tengernagy, aki a legváratlanabb pillanatokban
fut ki a hajóival és támad meg bennünket. Nem, ekkora koc-
kázatnak nem tehetjük ki a flottánkat." Roosevelt ezekkel a
szavakkal fejezte be történetét: „Ez volt az első diplomáciai
vereségem és ezt a vereséget Horthy tengernagynak köszön-
hettem."
Az elnök ügyesen rájátszott Horthy vonzalmaira, amikor
mint tengerész fordult a tengerészhez és a tengernagynál na-
gyon kedvező visszhangra is talált. 1940-ben, Roosevelt újra-
42
választása után Horthy megkért engem, táviratozzam meg az
elnöknek, hogy el van ragadtatva. Mivel azt gondoltam, hogy
egy ilyen táviratot esetleg nyilvánosságra hoznak Ameriká-
ban és ez kellemetlen lehet a kormányzónak, azt mondtam
neki, meglehetősen kockázatos lenne a távirat elküldése, mert
a németek megfejthetik a kódot. Horthy azt válaszolta, nem
törődik vele, ha megfejtik, s nagyon szeretné, ha elküldeném
a táviratot. Elküldtem.
Egy másik alkalommal Horthy tanulságos példáját adta ne-
kem a tengerészek közötti kapcsolatoknak. Az angolok egy
nyugalmazott tengernagyot küldtek Budapestre, hogy folya-
matosan tájékoztassa a kormányzót és maga is tájékozódjék
nála. Erre a németek is elküldtek egy tengernagyot a magyar
fővárosba, aki az első világháborúban egy ideig mint összekö-
tőtiszt együtt szolgált Horthyval, az osztrák-magyar haditen-
gerészet akkori főparancsnokával. Horthy Gödöllőn, a Habs-
burgok egykori birtokán tartózkodott és amikor a német meg-
érkezett, meghívta őt vadászatra. Ez 1940-ben történt, Fran-
ciaország kapitulációja után, amikor sokan számítottak a brit
szigetek elleni német invázióra. A kormányzó elmondta ne-
kem, hogy nem tett említést a háborúról, mert nem akarta,
hogy régi ismerőse azt gondolja, azért hívta meg, hogy ki-
szedjen belőle dolgokat. Szűkszavú embernek ismerte, ezért
igencsak meglepődött, amikor a vadászat után a német tenger-
nagy váratlanul így szólt hozzá: „Tengernagy, akarom, hogy
tudja: mi a német haditengerészetnél nem változtunk meg a
nácik alatt. A többi fegyvernem bizonyos mértékig megválto-
zott, de a haditengerészet ugyanaz, ami volt. Hálásak vagyunk
Hitlernek, mert sokat tett a haditengerészetért, nagyrészt Ang-
liával egyetértésben, de tudjuk, hogy mind ő, mind a japánok
végzetes hibát követtek el azzal, hogy úgy gondolják, a légie-
rő elfoglalhatja a haditengerészet helyét. A brit haditengeré-
szet változatlanul érintetlen és nagyszerű flotta. Mi, a haditen-
gerészet vezérkaránál, tudjuk, hogy ami igaz volt az előző há-
borúban, az nem kevésbé igaz ezúttal is, nevezetesen, hogy a
tengeri erő fogja megnyerni a háborút." A kormányzó hozzá-
tette, hogy ő nem mondott erre semmit, de el volt ragadtatva,
hogy erről a helyről is megerősítve látta nézeteit.
Úgy látszik, hogy Hitler nem a megfelelő embert küldte
Budapestre.
43
4. A revizionizmus jelentősége
Magyarországon
Senki sem élhet túl hosszú ideig Magyarországon anélkül,
hogy megtudná, mit jelent a „nem, nem, soha", és hogy a tri-
anoni szerződésben megvont határokra vonatkozik. Ha Japán
legyőzött volna bennünket és csatlósává tette volna Kanadát
és Mexikót, ha Texast Mexikónak, New England-ot pedig
Kanadának adta volna, ha annektálta volna Kaliforniát és
Oregont, valószínűleg a nem, nem, sohá-hoz hasonló valami
jelent volna meg virágágyainkban, domboldalainkon és lán-
golt volna a szívünkben. Annak, aki nem ismeri részletesen
Magyarország történelmét, nagyon nehéz megérteni, hogy
mit jelent a magyaroknak a revízió, de ha megpróbáljuk ma-
gunkat beleélni az ő helyzetükbe, akkor jobban tudnánk mél-
tányolni azt a fanatizmust, amellyel az országba érkezésem-
kor a magyarok a trianoni szerződés valamiféle revíziójához
ragaszkodtak.
Miután a szerződés (1920. június) megfosztotta területé-
nek kétharmadától és lakosságának felétől, Magyarországnak
még mindig 7.500 000 lakosa volt, csaknem kizárólag ma-
gyarok. Három és egynegyed millió magyart csatoltak
Csehszlovákiához, Romániához és Jugoszláviához, más nem-
zetiségűekkel együtt. E három és egynegyed millió magyar-
ból körülbelül egymillió hatszázezer Magyarország határain
belül maradhatott volna, mivel közvetlenül az újonnan meg-
vont határok mentén élt, s a nem magyarok közül nem sokan
kerültek volna ezáltal magyar uralom alá. Más szóval a ma-
gyarság körülbelül egyharmada került idegen uralom alá és
ennek az egyharmadnak a fele szükségtelenül volt kénytelen
elszenvedni sorsát - ez egyike volt azoknak a tévedéseknek,
amelyek elkerülhetők lettek volna, ha a győztesek nem egy-
szerűen csak diktálni akarták volna a békét. A magyarok an-
nál is inkább nehezen viselték el az őket ért igazságtalanságo-
kat, mivel a trianoni békeszerződés kedvezményezettjei
(szlovákok, horvátok, erdélyiek) velük együtt, mint fegyver-
barátok küzdöttek egészen a háború végéig. A magyarok na-
44
gyón jól tudták, hogy a Magyarországon élő különböző nem-
zetiségeknek a győztes nyugati hatalmak, felkínálták azt a le-
hetőséget, hogy mint győztesek üljenek a tárgyalóasztalhoz,
ha hűtlenekké válnak és szakítanak az osztrák-magyar rend-
szerrel. A magyarok különösen nehezményezték a Romániá-
nak nyújtott indokolatlan kedvezményeket, miután ez az or-
szág elárulta szövetségesét, Ausztria-Magyarországot, na-
gyon rossz teljesítményt nyújtott, mint a nyugati hatalmak
szövetségese, gyors veresége után különbékét kötött a Köz-
ponti Hatalmakkal és végül többet kapott Magyarország terü-
letéből, mint amennyi megmaradt magának Magyarország-
nak. A magyar revizionisták szemében ez volt a legnagyobb
méltánytalanság.
A békeszerződések egészében véve szankcionálták a kész
tényeket, amelyeket Magyarország szomszédai a fegyverszü-
net ideje alatt teremtettek. A birtoklás, mint oly gyakran, már
majdnem maga volt a törvény. Indoklásul a győztesek azt
hozták fel, hogy csak sebészi beavatkozással valósítható meg
a kinyilvánított háborús cél, nevezetesen a népek önrendelke-
zése. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy ha szabadon
választhat, minden etnikai csoport akarni fogja a maga szuve-
rén nemzeti államát. Ahol a nemzetiségek szétválaszthatatla-
nul keverten éltek, ott a helyes eljárás az lett volna, hogy az
új határ mindkét oldalán megközelítően egyenlő számú hete-
rogén nemzetiséget hagynak meg, de a győztesek minden vi-
tás kérdést a csehek, a románok és a szerbek javára oldottak
meg. Ott is így jártak el, ahol nem okozott volna nehézséget
az igazságos döntés.
Tény azonban, hogy még a legsúlyosabb baklövések is,
amelyeket abban az időben elkövettek, erkölcsileg és politi-
kailag nem voltak olyan borzalmasak, mint az a könyörtelen
eljárás, amelyet az 1945-ös potsdami konferencia szellemé-
ben alkalmaztak. Potsdamban ugyanis úgy határoztak, hogy a
népességet igazítják a területekhez, ahelyett, hogy a határokat
vonták volna meg az érintett területek lakosságának óhaja
A magyarok nem érezték úgy, hogy a trianoni béke a törté-
nelem utolsó szava volt és revizionizmusukat bátorította a
Népszövetség Alapokmányának 19. cikkelye, amely kimon-
dotta:
45
„A Közgyűlés időről időre ajánlhatja, hogy a Népszövet-
ség tagállamai vegyék újra fontolóra azokat a szerződéseket,
amelyek alkalmazhatatlanná váltak, továbbá vegyék fontolóra
azokat a nemzetközi viszonyokat, amelyeknek fennmaradása
veszélyeztetheti a világ békéjét."
Ezt a cikkelyt nyilvánvalóan mint a békekonferencián
résztvevő realisták és idealisták közötti kompromisszumot
fogadták el, s ezzel többet akartak tenni, mint elősegíteni a
békés változást. G. M. Gathorne-Hardy professzor egy elő-
adásában kijelentette, hogy ez „alig volt több ártalmatlan en-
gedménynél a legyőzött fél (mármint Woodrow Wilson és
Lord Róbert Cecil) felé, s megédesíteni volt hivatott a vere-
ség keserűségét azáltal, hogy megengedte a legyőzötteknek:
adjanak hangot véleményüknek, ha kívánatosnak találnak bi-
zonyos békés változtatásokat." Nem ez volt a véleménye Wil-
son elnöknek, aki őszintén hitte, hogy a Népszövetség korri-
gálni fogja az igazságtalan döntéseket. De nem lehetett a le-
győzött nemzetek véleménye sem, amelyek előtt úgy tüntet-
ték fel a 19. cikkelyt, mint az egyébként szomorú valóság dí-
szes csomagolását. Különösen a magyarok találták úgy, hogy
biztatást és megnyugvást meríthetnek a 19. cikkelynek az
Alapokmányba történt belefoglalásából.
1920. május 6-án Millerand úr, a Francia Köztársaság el-
nöke átadta a békefeltételeket a magyar küldöttségnek egy le-
vél kíséretében, amely szerint
amennyiben egy helyszíni vizsgálat esetleg megállapí-
taná a szerződésben megállapított határvonal bizonyos
részei megváltoztatásának szükségességét és a Határ-
bizottságok úgy vélnék, hogy a szerződés rendelkezé-
sei bármely ponton igazságtalanok és ezt az igazságta-
lanságot egyetemes érdek lenne megszüntetni, akkor a
Határbizottságok jelentést tehetnek az ügyről a népszö-
vetség Tanácsának. Ebben az esetben a Szövetséges és
Társult Hatalmak egyetértenek azzal, hogy a Népszö-
vetség Tanácsa, amennyiben az érdekelt felek valame-
lyike erre felkéri, azonos feltételek mellett felajánlhat-
ja jószolgálatait annak érdekében, hogy békés megáll-
apodással elérjék az eredetileg kijelölt határok kiigazí-
tását azokon a szakaszokon, ahol a határ megváltozta-
tását a Határbizottságok kívánatosnak tartják. A Szö-
46
vetséges és Társult Hatalmak bíznak benne, hogy ez az
eljárás megfelelő módszer bármilyen igazságtalanság
megszüntetésére a határok megvonásában, amely igaz-
ságtalanság megalapozott ellenvetésre adhat okot.
Ez a levél nyilvánvalóan kisebb határkiigazítások lehetősé-
gére utalt, de még így sem lett belőle semmi. Még el sem jut-
tatták a Határbizottságokhoz.
Ami a revízió elvét illeti, úgy gondolom, hogy megcáfol-
hatatlan az a vélemény, amelyet C. K. Webster professzor,
angol történész fejezett ki, aki szerint „Európában semmiféle
területi rendezés nem volt soha hosszú életű. Világos tehát,
ha el akarjuk kerülni a háborút, akkor ki kell találni valamit,
hogy azt tegyük a jövőben, amit a háború tett a múltban."
Napnál világosabb, hogy feltétlenül szükséges bölcs és tartós
békeszerződéseket alkotni, ha ezt el akarjuk érni.
A múltra visszatekintve, könnyű megérteni, hogy a Nép-
szövetség politikai okokból nem tett kísérletet a 19. cikkely
gyakorlati alkalmazására. Azt is megérthetjük, hogy azok,
akik úgy érezték, hogy igazságtalanság történt velük, nem
nézhették közömbösen, hogy a Népszövetség figyelmen kívül
hagyja panaszaikat. Úgy érezték, hogy becsapják őket. 1920.
március 30-án az angol Alsóházban Lord Newton ezeket
mondotta Magyarországról:
Az a bűnük, hogy ellenünk harcoltak. Ez tökélete-
sen igaz. De a csehek és szlovákok, a lengyelek és
a jugoszlávok, s mindazok az egyéb népek, akiket
most mint barátainkat és testvéreinket üdvözlünk,
szintén ellenünk harcoltak. Magyarország valójá-
ban olyan helyzetben van, mint az az ember, aki
agyvérzés következtében bénulást szenvedett és
akit most egykori szövetségesei és alattvalói állan-
dóan rugdosnak és pofoznak.
Magyarország sohasem felejtette el, hogy amikor 1921.
augusztus 21-én az Egyesült Államok békét kötött vele, a
szerződésben nem történt említés új határokról. Ez kifeje-
zett gesztus volt a területi revízió felé és a magyarok ilyen-
ként fogták fel. 1927-ben Lloyd George úr, volt brit minisz-
terelnök, egyike a négy nagynak a békekonferencián, beis-
merte abban a levélben, amelyet Földiák György úr magyar
bankárnak írt, hogy a békeszerződések szerzői „sohasem tu-
47
lajdo- nítottak a szerződéseknek olyan tökéletességet, hogy
megváltoztathatatlannak tartották volna őket." Ezért a revizi-
onizmust minden bizonnyal nem lehet azonosnak tekinteni az
agresszivitással, mint ahogyan azt el akarták velünk hitetni.
A revizionizmus, amelyet Magyarországon tapasztaltam,
inkább sajátos mithosz volt, semmint világos program. Nem-
zeti katasztrófák éppen úgy pszichológiai eltévelyedésekhez
vezetnek, mint nemzeti diadalok. Mindkét esetben a legfőbb
tünet, hogy legendák keletkeznek. Magyarországon az embe-
rek vallásos lelkesedéssel beszéltek az ezeréves királyság
helyreállításáról, miközben teljesen megfeledkeztek arról a
tényről, hogy István király idejében Magyarországnak nem
ugyanazok voltak a határai, amelyeket 1919-ben elveszített.
Amikor jobban megismerkedtem a helyzettel, rájöttem, hogy
a revizionizmus tábora valamiképpen megosztott volt. Voltak,
akik az 1914-es határok visszaállítását akarták, mások minda-
zokat a területeket akarták, amelyeken magyarok éltek, még
akkor is, ha ez más etnikumok bekebelezését jelentette volna.
Ismét mások, nagyon szerényen, az új határokkal közvetlenül
szomszédos magyarlakta területeket akarták visszakapni. Két
dologban azonban csaknem valamennyi revizionista egyetér-
tett: közös határt óhajtottak Lengyelországgal és Erdély
visszacsatolását Magyarországhoz.
Közös határ Lengyelországgal Ruténföld Magyarország-
hoz csatolását jelentette volna. Kelet-Magyarország a Tisza
folyó vidékén sokat szenvedett az aszályoktól, mert az összes
vízszabályozási létesítmények Ruténföldön és Erdélyben vol-
tak. Amikor ezeket a tartományokat elcsatolták, az egész ár-
vízvédelmi rendszer elpusztult és ez súlyos nehézségeket
okozott Magyarország keleti részén. Következésképpen, ma-
gyarországi tartózkodásom alatt az országnak ez a része fogé-
konyabb volt a nácizmus iránt, mint a többi területek.
Magyarország azért is akart közös határt Lengyelország-
gal, mert a lengyelekben és a magyarokban sok a közös vo-
nás és mindkét nép vágyódott arra, hogy baráti szomszédság-
ban élhessen. Magyarország úgy érezte, hogy teljes egészé-
ben ellenséges országok gyűrűjében él, leszámítva Ausztriát,
amely politikailag és gazdaságilag gyenge volt. Továbbá a
magyar-lengyel határ a történelem folyamán mindig hasonló
volt a kanadai-amerikai határhoz: sohasem volt háború Len-
48
gyelország és Magyarország között és mindegyikük megbí-
zott a másik jó szándékaiban.
Erdély jelentős szerepet játszott az első világháború forga-
tagában. Erdélyben éltek a magyarok a legnagyobb összefüg-
gő településeken, amelyek „elvesztek" a trianoni békeszerző-
dés következtében. A baj az volt, hogy ezeknek a magyar te-
lepüléseknek legtöbbjét románok lakta területek választották
el az anyaországbeli magyarságtól. Ezért gyakran hangzott el
olyan javaslat, hogy a magyar-román ellentétet olyan komp-
romisszummal oldják meg, amelynek értelmében Erdély ön-
álló állam lenne. Ilyen javaslatokat magyarok tettek és nem
románok, és úgy gondolom, hogy e javaslatok mögött az a
gondolat húzódott meg, hogy egy független Erdély végül is
egyesülne Magyarországgal.
Történelmi precedens motiválta azt, hogy Magyarország
különleges súlyt helyezett a revizionista programnak erre a
részére. Minden magyar örökölte azt a tudat alatti meggyőző-
dést, hogy a Kárpátok vonulata az Isten által rendelt védőfal a
Kelettel, a barbarizmussal, Ázsiával, az Európát örökké fe-
nyegető veszéllyel szemben. A repülőgépek és az atombom-
bák ellenére az emberek még ma is ragaszkodnak a természe-
tes határok gondolatához.
Ahogy múlt az idő és elnyertem magyar barátaim bizal-
mát, rájöttem, hogy a felelős állásokban levő magyarok közül
sokan egyáltalán nem hívei a revizionista politikának. Éppen
ellenkezőleg, súlyos hátránynak találták azt, mert rögeszmé-
jévé vált a nemzetnek. A magyar külpolitika józan és intelli-
gens irányítói tudták, hogy a szlovákok, bár nagyon rossz vi-
szonyban vannak cseh unokatestvéreikkel, nem akarnak
visszatérni a magyar nyájhoz. Azt is tudták, hogy a revizio-
nizmus veszélyes játékszer és hogy Magyarország egyáltalán
nincs felkészülve a háborúra. Azzal is tisztában voltak, hogy
még az is kérdéses, vajon az összes elcsatolt magyar, ha sza-
badon választhat, vissza akar-e térni az anyaország- hoz.
Ezeknek a magyaroknak többsége gazdálkodó volt és a me-
zőgazdasági termékek ára az iparilag fejlett Csehszlovákiá-
ban magasabb volt, mint Magyarországon. A magyar külügy-
minisztérium nem szívesen emlegette a revizionizmust és
minden esetben szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy vé-
leménye szerint az a békés változással azonos.
49
Kánya külügyminiszter egész őszintén megmondta nekem,
hogy esztelenségnek tartja a revizionizmust, de nem tud elle-
ne semmit tenni, mivel a magyar nép ebben a tekintetben
nem teljesen épeszű és a külpolitikát nem lehet teljesen kü-
lönválasztani a belpolitikától. Igyekezett amennyire csak le-
het tompítani a revizionizmust, minthogy felismerte: a Nép-
szövetség soha nem is gondolt arra, hogy fontolóra vegye a
magyar kívánságokat.
A politikusoknak a revizionizmus kapóra jött, de a felelős-
ségteljesebb emberek veszélyesnek találták. Ezért a hivatalos
hangerő mértéke a miniszterelnök személyétől függött. Göm-
bös tábornok miniszterelnöksége idején ez a hang harsány
volt, Teleki gróf alatt visszafogott, de sohasem lehetett telje-
sen figyelmen kívül hagyni.
A revizionizmus volt a nagy akadálya a Magyarország és
szomszédai közötti együttműködésnek. A Kisantant azt köve-
telte, hogy Magyarország mondjon le a revízióról és fogadja
el a status quo-t, ami lehetetlen követelés volt. Biztos vagyok
benne, hogy magyarországi tartózkodásom alatt egyetlen pil-
lanat sem volt, amikor, ha a Kisantant akármilyen csekély te-
rületi engedményt tesz Magyarországnak, nem oldhatta volna
meg a helyzetet.
Az első világháború után, csakúgy mint most, a második
után, az újonnan létesített határokat rövid időn belül szentnek
és sérthetetlennek tekintették. Ugyanilyen gyorsasággal ve-
szítették el azonban ezt a tulajdonságukat, amint megfordult a
széljárás. Jóllehet Prágából hosszabb volt az út Ruténföldre,
mint Prágából Londonba, és a cseheknek aligha volt szüksé-
gük Ruténföldre, mégis botrányosnak találták a területre vo-
natkozó magyar követelést. De amikor a Szovjetunió 1945-
ben igényt tartott ugyanerre a területre, s hozzá még Szlová-
kia egy darabjára is, az 1919-es határok szentsége és sérthe-
tetlensége megszűnt. A csehek, szinte szégyenkezve, a békés
változás példájának tüntették fel ezeknek a területeknek az át-
engedését.
Az első világháború után Franciaország, feltehetően a féle-
lem hatása alatt, mint túlsúlyban levő európai hatalom, s mint
a Kisantant védelmezője, rövidlátó, szűk látókörű politikát
folytatott. Franciaország politikája a Duna-medencében kizá-
rólag militarista politika volt, attól a gondolattól vezéreltetve,
50
hogy Magyarországot és Ausztriát - mivel egyikük sem szláv
ország és esetleg engedhet a német csábításnak - a Kisantant-
nak féken kell tartania. Kétségtelen, hogy egyes franciák,
mint például André Tartdieu miniszterelnök, hívei voltak a
Duna menti együttműködésnek és szolidaritásnak, de az ilyen
pozitív elgondolások nem válhattak valóra egyenlőtlen alapo-
kon. Sem Anglia, sem Franciaország nem látszott felismerni:
ahhoz hogy kitölthessék az Ausztria-Magyarország feldara-
bolásával keletkezett űrt és ellensúlyt képezhessenek mind
Németországgal, mind Oroszországgal szemben, ezeknek a
kis országoknak, amelyek egykor Ausztria-Magyarország ré-
szei voltak, szorosan együtt kell működniök és egységes
frontot kell alkotniok.
Úgy tűnt, hogy megváltoztathatatlan a francia politika,
amely semmit sem vett figyelembe mindabból, ami a trianoni
szerződés aláírása után történt. Anglia semmivel sem látszott
törődni. Nyilvánvalóan egyikük sem látta előre azt a veszélyt,
amelyet egy védtelen Ausztria és Magyarország Délkelet-Eu-
rópára nézve jelentett, és később Hitler valószínűleg csodál-
kozott az ostobaságukon.
Hitler nem lett volna Hitler, ha nem használta volna ki a
Magyarországot ért területi sérelmeket a maga ördögi tervei-
hez. Az egyik nemzetet kijátszotta a másik ellen. Megígérte
Romániának, hogy határai biztonságban lesznek, ugyanakkor
megcsillogtatta a revízió lehetőségét a magyarok előtt, jutal-
mul, ha úgy viselkednek, ahogyan ő kívánja. Figyelemmel kí-
sérve a nácizmus felemelkedését és felismerve a benne rejlő
veszélyeket, felelősségteljes magyar személyiségek előre lát-
ták, hogy Ausztria és Csehszlovákia eleste után rövidesen
Magyarországon lesz a sor. Horthy tengernagy élvezte nem-
zetének támogatását, amikor 1938. augusztusban elutasította
Hitler javaslatát, hogy lépjenek katonai szövetségre a csehek
ellen. A magyarok azonban nem tudtak nem gondolni arra,
hogy ha Hitler lerombolja Csehszlovákiát vagy Jugoszláviát
és Romániát, akkor sokkal jobb lesz a magyaroknak, ha annyi
területet kapnak vissza, amennyit csak lehetséges, ahelyett,
hogy átengednék azokat a németeknek, ami szintén a lehető-
ségek közé tartozott. Itt van például Kassa, amelyet a csehek
Kosice-nek neveztek, Rákóczi fejedelem egykori fővárosa az
általa vezetett függetlenségi harcban: mivel a csehek úgyis el
51.
fogják veszteni, akkor miért ne legyen inkább magyar, mini
német? Vagy Ruténföld, amely annyira fontos volt a magyar
gazdaság számára? Hitler ünnepélyesen szavát adta a magya-
roknak - amint azt Kánya külügyminisztertől megtudtam - .
hogy Csehszlovákia felosztása után Ruténföldet és Kassát, a
hozzájuk tartozó mögöttes területekkel, Magyarországnak
fogják adni. Kánya úr szerint ez önkéntes nyilatkozat volt
Hitler részéről, nem magyar kérésre történt. Mégis, amikor
gróf Teleki 1941. áprilisban nem akart csatlakozni a Jugo-
szlávia elleni német támadáshoz, Hitler közölte, fel fogja szó-
lítani Romániát, hogy foglalja el a Bánátot, amely a múltban
Magyarország része volt.
A müncheni értekezlet idején éppen Washingtonban tar-
tózkodtam. George Creel úr, a kiváló író, aki Woodrow Wil-
son elnöksége alatt a Tájékoztatási Hivatalt vezette, s többé-
kevésbé az elnök jobbkeze volt, valamint Homer Cummings
és William Gibbs McAdoo, Wilson veje együtt vacsorázott
velem. Arról beszéltünk, hogy újabb háború jelei mutatkoz-
nak. Mind McAdoo úr, mind pedig Creel úr megerősítette,
hogy Wilson elnök nagyon bízott a Népszövetségnek a hatá-
rok megváltoztatására irányuló képességében és hajlandósá-
gában. Ezért hozzájárult sok olyan határhoz, amelyek nem
látszottak megfelelőknek.
Magyarország esetében például a franciák azt mondták
Wilsonnak, hogy Magyarország kommunistává válik és ezért
a határokat úgy kell megvonni, hogy azok megfeleljenek a
francia vezérkar elképzeléseinek, amelyeket az európai civili-
záció védelmére kidolgoztak. Wilson elnök tamáskodott és
elküldte George Creelt, hogy tanulmányozza a helyzetet. Ő
egy hetet töltött gróf Károlyi Mihály miniszterelnökkel, s lát-
va Károlyi gyengeségét és az akkori helyzetet, azzal a helyes-
nek bizonyult jóslattal tért vissza Washingtonba, hogy a kom-
munisták egy héten belül átveszik a hatalmat. Ez arra késztet-
te Wilsont, hogy hozzájáruljon a francia javaslathoz, azzal,
hogy más alapokon jelölik majd ki a határokat, ha a kommu-
nista közjátéknak vége lesz Magyarországon. De az egyszer
megvont határok változatlanok maradtak.
Mondottam már, hogy a magyar külügyminisztérium fele-
lősségteljes tisztségviselői komoly hátránynak tekintették a
revizionizmust, mint amely korlátozza mozgási szabadságu-
52
kat. Ezen a hangszeren egyébként nemcsak Hitler játszott, ha-
nem Mussolini is. A Dúcét természetesen nem az érdekelte,
hogy javítson Magyarország helyzetén, hanem a magyarok
elégedetlensége lehetővé tette a számára, hogy erősítse
Olaszország tárgyalási pozícióit Jugoszláviával és Franciaor-
szággal szemben, akik ellen az olasz revizionizmus általában
irányult.
Mussolini a magyar ügy oldalára állt és szorgalmazta az
olasz revizionizmust és terjeszkedést a Balkánon, ami azzal
járt, hogy Olaszország és Magyarország közösen harapófogó-
ba szorítja Jugoszláviát. Később, amikor a Duce megijedt
Hitlertől, azért támogatta Magyarországot, mint ahogyan
Ausztriát is, hogy erősítse ellenállását a német nyomással
szemben. Versengett Hitlerrel és úgy tett, mintha nagyobb
szószólója lenne a magyar revizionizmusnak, mint maguk a
magyarok. Olyanok, mint Kánya külügyminiszter és báró
Apor Gábor külügyminiszter-helyettes, az egyik legjobban
tájékozott és legtehetségesebb európai diplomata, nyugtalanul
figyelte ezt, mint ahogyan mindig kockázatos dolog a borotva
élén táncolni.
Az olaszok buzgalma olykor már zavarba ejtő volt, mint
például amikor Dino Alfieri, Mussolini propaganda miniszte-
re heves és váratlan revizionista hangvételű beszédet mondott
Budapesten egy olasz művészeti kiállítás megnyitásán,
amelyre meghívták a diplomáciai testület tagjait. A román
követ, Basil Grigorcea udvariasságból részt vett az aktuson,
lévén ő a diplomáciai testület doyen-ja. Don Ascanio Colon-
na, a budapesti olasz követ és a követség tagjai igencsak
meglepődtek Alfieri beszédén. Báró Apor - és ez nagyon jel-
lemző volt erre a diplomatára - elmondta nekem később,
hogy Colonna hercegnek előre kellett volna figyelmeztetnie
Grigorcea-t, mint ahogyan bécsi magyar követként ő maga
tette, amikor eltanácsolta a román követet a részvételtől egy
olyan rendezvényen, amelyen egy magyar politikus revizio-
nista hangvételű beszédet mondott. Valószínű azonban, hogy
az olasz követet és beosztottjait éppen úgy váratlanul érte Al-
fieri beszéde, mint a román követet.
Valahányszor Olaszország túlságosan nagy érdeklődést
mutatott a magyar revizionizmus iránt, a felelősségteljes ma-
gyarok, mint már mondottam, nyugtalankodni kezdtek. De ha
53
Németország beszélt a revízióról, akkor egyenesen megret-
tentek. Egy ilyen alkalommal, 1938. májusban, Kánya úr azt
mondta nekem, hogy hiba lenne minden olyan területi gyara-
podás, amelyet kizárólag Németország beleegyezésével érné-
nek el a magyarok. Ha Magyarország kedvezményeket fo-
gadna el bármely kormánytól más kormányok tiltakozása el-
lenére, ez az előbbinek partnerévé tenné az országot - mon-
dotta. Ezt megelőzően, 1936. decemberben, báró Apor azt
mondta nekem, hogy Magyarországot nagyon idegesítené, ha
Németország elkezdené támogatni a magyar revizionizmust,
mert „ez arra utalna, hogy Németország túlzott barátságossá-
ga kezd kényelmetlenné válni." Mindkét beszélgetés, mint az
olvasó láthatja, még a háború előtt történt, amikor a magya-
rok még remélték, hogy elkerülhetik a fojtogató körülzártsá-
got.
Második rész
Oázis Hitler sivatagában
1. Dollfuss és Sándor király gyilkosai
Nem sokkal Budapestre érkezésem után történt, hogy az első
villámok lecsaptak azokból a felhőkből, amelyek Magyaror-
szág körül tornyosultak, amióta Hitler hatalomra került Né-
metországban. 1934. július 25-én meggyilkolták Engelbert
Dollfusst, Ausztria szövetségi kancellárját és ennek a politi-
kai földrengésnek rezgéshullámait nagyon is jól lehetett érez-
ni a magyar fővárosban, ahol mindenki felismerte, hogy mit
jelentene, ha a német hadsereg megjelenne a magyar határok-
nál.
Már akkor meglehetősen nagy volt a riadalom, amikor
1934. februárban a Dollfuss-kormány hadereje utcai harcokat
vívott a szociáldemokrata pártmilíciával. Egy ideig senki sem
tudta, hogy mi is történik tulajdonképpen. Ezért Bécsbe utaz-
tam, de nehezen találtam meg az események színhelyét, mivel
az a külvárosokban volt. Meglehetősen érdekes volt ezért,
amikor később az amerikai lapokban tudósításokat olvastam
arról, hogy a harcok „Bécs belvárosában" folytak és azokat az
antiszemitizmusnak tulajdonították. Az ilyen tudósításoknak
volt köszönhető, hogy az osztrák kereskedelmi küldöttség gé-
pe, amelynek New Yorkban kellett volna leszállnia, végül is
New Jerseyben szállt le. Valójában ezek légből kapott tudósí-
tások voltak. Az antiszemitizmusnak nem volt szerepe az
ügyben és az anyagi kár jelentéktelen volt. Később olvastam
egy cikket a Collier's Weekly című hetilapban, amely leírta,
amint Starhemberg herceg, a Heimwehr vezére egy lakóház
romjai közt áll, amelyet tüzérsége a földdel egyenlővé tett.
A valóság az volt, hogy az előző szocialista kormányzat
lakóházakat stratégiai állásokká épített ki, amelyekből ellen-
őrizni lehetett az összes Duna-hidakat. Ezekben a lakóházak-
ban ágyúkat és lőszert halmoztak fel nagy mennyiségben.
Ezért, amikor a külvárosokban kitört a forradalom - mert for-
radalom volt - , a hidakon átkelni akaró rendőri erősítésekre
gyilkos tüzet zúdítottak. Ebben a helyzetben Dollfuss had-
ügyminisztere, Schoenburg-Hartenstein herceg vette át az
57
irányítást, elrendelte, hogy a gyutacsokat szereljék ki a gráná-
tokból és a rendelkezésére álló legkisebb űrméretű ágyúkkal
lövetni kezdett. Mivel a forradalmárok azt hitték, hogy való-
ságos ágyútűz alá kerültek, szinte azon nyomban megadták
magukat. Nem láttam egyetlen olyan lakóházat sem, amely
annyira megrongálódott volna, hogy a bérlők nem térhettek
vissza otthonaikba.
Dollfuss benyomást keltő személyiség volt, törpe testében
egy óriási energiája lakozott. Azzal vádolták, hogy felelős az
1934. februári eseményekért, mert 1933. márciusban felfüg-
gesztette a parlamentet és „védő őrizetbe" vette a demokráci-
át. Ezt nyilvánvalóan azért tette, hogy megakadályozza a náci
Németországot Ausztria „törvényes" meghódításában olymó-
don, hogy zsarolással, megfélemlítéssel és megvesztegetéssel
beavatkozik az osztrák választásokba. Még azok közül is,
akik helyeselték Dollfuss döntését, akadtak olyanok, akik azt
állították, hogy a parlament felfüggesztése csak akkor lett
volna menthető, ha a kancellár, mint a Katolikus Párt vezető-
je, a szocialistákat vette volna be a kormányába és nem a He-
imwehrt, amelyet Olaszország támogatott. Ez nyomós érv
volt, de akik képesek voltak minden szemszögből áttekinteni
a bonyolult helyzetet, emlékeznek arra, hogy a szociáldemok-
raták távolról sem voltak angyalok. Fegyveres pártőrségük
cseh pénzsegélyekre és katonai szállításokra támaszkodott.
Rendelkeztek egy született vezetővel, egy igazi államférfival
- ez idő szerint a helyreállított köztársaság elnökével -, dr.
Kari Renner-rel. De a rövid időszak után, amikor 1918-tól
1920-ig kancellár volt, tartósan háttérbe szorították őt az
olyan radikálisok, mint Ottó Bauer és Július Deutsch. Ők ket-
ten sohasem szűntek meg kacérkodni a szovjetekkel, s azzal a
gondolattal foglalkoztak, hogy az országot a parlamenten kí-
vülről, vaskézzel kormányozzák. Nehéz lett volna Dollfuss
számára, hogy ilyen emberekkel közös platformra kerüljön.
Az 1934. februári események valójában megmutatták, hogy
ezek az emberek teljesen lejáratták magukat saját híveik előtt
is. A munkások egész egyszerűen figyelmen kívül hagyták
általános sztrájkra szóló felhívásukat. Magára hagyatva a bal-
oldali szocialisták által, akik közül Bauer és Deutsch Cseh-
szlovákiába menekült, a pártőrségnek nem sok esélye lehetett
a reguláris hadsereggel szemben.
58
Hitler tévedett abban a jóslatában, hogy a februári esemé-
nyek miatt az osztrák munkások belépnek a Nemzetiszocia-
lista Pártba. De a februári események egyik következménye
az volt, hogy a szocialista munkások semleges nézőkként fi-
gyelték a Dollfuss és a nemzetiszocialisták közt ezután ki-
bontakozó küzdelmet. Ez jelentősen megnehezítette az oszt-
rák rendőrség amúgy sem könnyű munkáját és megkönnyítet-
te azt az összeesküvést, amely egy júliusi napon (1934-ben)
Dollfuss kegyetlen halálához vezetett. A magyarok lélegzetü-
ket visszatartva figyelték az ezt követő drámai fejleményeket.
Hitler már azon volt, hogy Ausztriába küldi csapatait a pol-
gárháború lecsendesítésének ürügyén, amikor Mussolini csa-
patösszevonást rendelt el a Brenneren, és kijelentette, hogy
nem fogja eltűrni Ausztria függetlenségének bármilyen meg-
sértését. Abban a pillanatban Magyarországon minden bi-
zonnyal senki sem örvendett nagyobb népszerűségnek, mint
az olasz capo del governo (kormányfő).
Egy másik esemény is magára vonta a magyarok figyel-
mét. Ausztria egyes tartományaiban Németország által fel-
szerelt és kiképzett nemzetiszocialista rohamcsapatok, tudo-
mást szerezve Dollfuss haláláról, fegyveres felkelést kísérel-
tek meg. Az osztrák hadsereg azonban, jóllehet az 1919-es
békeszerződés következtében igen gyenge volt, néhány nap
alatt könnyen leverte őket. A nácik egy erős csoportjának
azonban sikerült visszavonulnia a jugoszláv határra. Ott a ro-
hamcsapatok beásták magukat oly közel a határhoz, hogy ha
az osztrák hadsereg lövi őket, a lövedékek jugoszláv területre
hullanak. A határ túlsó oldalán jugoszláv katonai egységek
éberen őrködtek és ezáltal védelmet nyújtottak az osztrák ná-
ciknak. Végül a jugoszlávok közölték, hogy készek vendég-
ként befogadni a rohamosztagosokat és hajón Németországba
küldeni. A barnaingeseket úgy ünnepelték Jugoszláviában,
mintha barátok és látogatók lettek volna. Ezt a magatartást
Budapesten úgy értelmezték, mint gesztust, amely azt jelen-
tette, hogy az olasz revizionizmus által fenyegetett Jugoszlá-
via kész sorsát Hitlerhez kötni. Mussolini bátor fellépése,
amellyel szembeszállt Hitlerrel, nagy riadalmat keltett a ju-
goszlávok körében, és úgy gondolom, hogy ez az epizód
megérdemli, hogy visszaemlékezzünk rá.
1934. novemberben Marseille-ben horvát terroristák
59
meggyilkolták Sándor királyt, Jugoszlávia királyi diktátorát, s
vele együtt Barthou francia külügyminisztert. November 22-
én Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia a Népszövetség-
hez intézett jegyzékükben bűnrészességgel vádolták Magyar-
országot. A jegyzékek szerint „Magyarországon megtelepe-
dett terrorista banda tagjai követték el a bűntényt" és „a ma-
gyar hatóságok felelősek a jugoszláv alattvalóknak nyújtott
támogatásért". A jegyzékek azt is állították, hogy „hivatásos
bűnözőket képzetek ki egy külország területén".
Egy november 28-i jugoszláv emlékirat szerint Magyaror-
szág táborokat tart fenn jugoszláv emigránsok számára, külö-
nösen Jankapusztán, ahol - a vádak szerint - kiképezték azo-
kat a horvát terroristákat, akik meggyilkolták Sándor királyt.
Az emlékirat „bűnös hanyagsággal" vádolta a magyar kor-
mányt, gyakorlatilag azt állítva, hogy az terrorista tevékeny-
ségre uszított Jugoszlávia ellen, s kiképezte Sándor király
gyilkosát. Két nappal később a magyar kormány a Népszö-
vetséghez intézett jegyzékében fantasztikusnak nevezte a vá-
dakat, s a Népszövetség Tanácsának összehívását kérte azok
kivizsgálására.
Abban az időben Nagy-Britanniát Belgrádban Neville
Henderson képviselte, aki később az ország utolsó nagyköve-
te volt a nemzetiszocialista Németországban. Henderson Ju-
goszláviában éppen úgy kedvelte a diktatúrát, mint ahogy er-
ről később tanúbizonyságot tett Berlinben. A horvátok min-
dig azt állították, hogy Henderson arra biztatta Sándor királyt,
vezessen be diktatúrát, ahelyett hogy autonómiát adna Hor-
vátországnak, amit a szerbek megígértek neki az első világ-
háború alatt. Henderson úr azt jelentette kormányának, hogy
Belgrád nagyon nyugtalankodik a határ közelében fekvő Jan-
kapuszta miatt, amely egy horvát emigráns tulajdona volt és
amely menedékül szolgált a belgrádi rendszerrel szemben el-
lenséges horvátoknak. Sir Patrick Ramsay, Nagy-Britannia
tehetséges budapesti követe, miután olvasta Henderson jelen-
téseinek másolatát, elhatározta, hogy kivizsgálja az ügyet.
Semmi gyanúsat nem talált. Azért, hogy megtudjam Kánya
úr véleményét, megkérdeztem tőle, nem lenne-e kifogása az
ellen, ha valakit leküldenék Jankapusztára. Azt gondoltam,
hogy megpróbál majd lebeszélni róla, de nyomban azt vála-
szolta, hogy teljesen egyetért velem. Mint mondotta, a ma-
60
gyár rendőrség szernmei tartotta a birtokot és jelentette, hogy
a horvát tulajdonos látogatókat fogadott ott, de közülük senki
sem maradt hosszabb időre és a legcsekélyebb jel sem muta-
tott terrorista készülődésre.
Gömbös miniszterelnök dr. Eckhardt Tibor parlamenti
képviselőt, a Kisgazdapárt vezetőjét bízta meg azzal, hogy a
magyar ügyet képviselje Genfben. Nagyon jól ismerem dr.
Eckhardt-ot és mindig úgy találtam, hogy mérvadó tekintély
kül- és belpolitikai kérdésekben egyaránt. Érdekes egyéniség,
olyan, aki gondolatokat ébreszt az emberben, mert megvan az
a ritka tehetsége, hogy realisztikusan közelít a dolgokhoz és a
legváratlanabb szempontok szerint világítja meg azokat.
Mialatt Kánya és Eckhardt urak Genfben tartózkodtak, a
külügyminisztériumot Hóry András külügyminiszterhelyettes
vezette, aki Caspar Milquetoast magyar megfelelőjének bizo-
nyult. Éppen hangversenyt adtunk a követségen, amikor oda-
jött hozzám a görög követ és elmondta, olyan hír terjedt el,
hogy a jugoszláv hatóságok nagyszámú magyar férfit, nőt és
gyermeket vonatra ültettek és áttoloncolták őket a határon. Ez
nagyon érdekes volt. Azonnal megpróbáltam a hírt ellenőriz-
ni, de nem tudtam érintkezésbe kerülni senkivel, aki megerő-
síthette volna az értesülést vagy aki egyáltalában tudott volna
róla valamit. A külügyminisztériumban késő éjszakáig dol-
goztak, de ott sem tudtak róla, így valószínűleg csak rémhír
lehetett. Másnap Miklós nap volt, a kormányzó nevenapja és
a külügyminisztérium zárva volt. Jóllehet egész nap próbál-
koztunk, mert különféle rémhírek keringtek, de nem találtunk
egyetlen tisztviselőt sem, aki tudott volna bármiről is. Azon
az estén jelen voltam az operaházi díszelőadáson és ott össze-
futottam Hóry úrral. 0 nyomatékosan tagadta, hogy Jugoszlá-
viából magyarokat dobnának át Magyarországra. A helyzet
rejtélyes volt. Ha a jugoszlávok valóban tömegesen deportál-
nának magyarokat, az minden bizonnyal nem lenne előnyös
számukra a Népszövetségben. Ezért biztosnak tűnt, hogy a
magyarok, a magyar hatóságok nem tagadnák, hanem éppen
ellenkezőleg, terjesztenék a hírt. Megvitattam a kérdést kö-
vetségem vezető beosztású munkatársaival és arra a követ-
keztetésre jutottunk, hogy rémhírről van szó.
Időközben szép számmal jutottak el vadnál vadabb törté-
netek Amerikába. Egy bécsi tudósító, aki kedvenc kávéházá-
éi
ban szerezte értesüléseit, nagyon is valóságízű tudósítást kül-
dött arról, hogy jugoszláv csapatok özönlötték el Magyaror-
szágot. Leírta, hogy a jugoszláv katonák halálfejet viselnek
egyenruhájukon és elmondta a „részleteket". Ez a tudósítás a
New York Times első oldalán, az első hasábon jelent meg. A
külügyminisztérium természetesen lázba jött és telefonon kért
tájékoztatást tőlem.
Amint később megtudtam, valójában deportáltak mintegy
ezer vagy annál több magyar férfit, nőt és gyermeket. A vál-
ság ideje alatt történt kiutasításuk Jugoszláviából belviszály
következménye volt. A militarista csoport hasznot akart húz-
ni a király halálából. Jeftic miniszterelnök mérsékelt politikai
irányvonalat követett, de ezt a politikát hevesen ellenezte
Zsivkovics tábornok, aki nemcsak a király testőrségének pa-
rancsnoka volt, hanem a főnöke a szerb katonai titkosszolgá-
latnak is, amely több esetben is ráerőltette akaratát a jugo-
szláv politikára.
A militarista klikkel együtt, Zsivkovics tábornok azt remél-
te, hogy határincidensek kiprovokálásával és végső soron ju-
goszláv-magyar katonai összetűzések kirobbantásával képes
lesz növelni a militaristák politikai befolyását, elérni Jeftic el-
távolítását a kormány éléről, s elfoglalni a miniszterelnöki
széket, esetleg Jugoszlávia diktátorává válni. Magyarok töme-
ges elűzése a csetnikek által (irreguláris szerb csapatok), akik
közül Zsivkovics utasítására mintegy negyvenezret mozgósí-
tottak a magyar határ szomszédságában, azt a célt szolgálta,
hogy incidenseket provokáljanak, amelyeknek segítségével
kudarcra kárhoztathatják Jeftic mérsékeltebb politikáját.
A magyar kormány azáltal igyekezett elkerülni az új ve-
szélyt, hogy körülbelül tíz mérföld mélységben visszavonta a
jugoszláv határról a határőrséget és a katonaságot, s inkább
teljesen védtelenül hagyta a határt, semhogy határincidensek
kockázatát vállalta volna, amelyek szikrát szolgáltathattak
volna a lőporos hordó felrobbantásához, Dr. Eckhardt szóbeli
tájékoztatást adott Edennek ezekről a veszélyes fejlemények-
ről. Edén úr komolyan ítélte meg a helyzetet és mivel, szeren-
csére, iskolatársa volt Pál jugoszláv hercegnek Etonban,
módja volt felhasználni ezt a magánkapcsolatát arra, hogy
mérsékletet és az erőszak elkerülését tanácsolja.
Az egész marseille-i ügy fokozatosan a hatalmi politika
62
veszélyes játszmájává nőtte ki magát, amelyben a nagyhatal-
mak egyszerűen bábuknak használták fel a kisebb országokat.
Dr. Eckhardt elmondta nekem, hogy amikor Laval úr megér-
kezett Genfbe, ő bemutatkozott neki, előzőleg még nem talál-
koztak. Laval úr először biztosította arról, hogy nem viselte-
tik ellenséges érzülettel Magyarországgal szemben, majd ki-
jelentette: „Még nem olvastam az ön tanulmányát a marseil-
le-i ügyről, de biztosíthatom arról, hogy Franciaország hű fog
maradni szövetségeihez."
Ez egyszerűen azt jelentette, hogy bármi legyen is a tény-
állás, Laval úr teljes mértékben támogatni fogja a Kisantan-
tot.
1934-ben a kapcsolatok Magyarország és a Kisantant kö-
zött feszültek voltak. Jugoszlávia látszott a leggyengébb lánc-
szemnek, Sándor király nem volt képes kibékíteni a horváto-
kat és Szerbia hasonlóképpen elnyomott politikai pártjait. Ha
valaki azt mondta volna nekem, hogy a magyarok összees-
küsznek a jugoszláv ellenzékkel, hogy kihúzzák a Kisantant
egyik méregfogát, alighanem elhittem volna. Nagy volt a kí-
sértés. Mindenki - beleértve a jugoszláv kormányt is - tudta
azonban, hogy Sándor király és Barthou francia külügymi-
niszter meggyilkolását Pavelics horvát vezető (később a hor-
vát quisling) „Usztasa" szervezete hajtotta végre, Mussolini
támogatásával.
Eckhardt Tibor később elmondta nekem, hogy Genfben a
jugoszlávok fényképeket produkáltak Magyarország bűnössé-
gének „bebizonyítására". Volt köztük egy fénykép, amely
Jankapusztán kézigránátokkal gyakorló horvát terroristákat
volt hivatott bemutatni. Jankapuszta hatalmas síkságon terült
el, de Eckhardt a fénykép hátterében felfedezte az Alpok
hegyvonulatát, mégpedig a hegyeknek azt az oldalát, amely
az Észak-Olaszország felől szemlélődőknek látható. Jugo-
szlávia megmutatta a világnak, hogy miközben a nagyhatal-
mak adják meg a hangot, ő (Belgrád) ismeri a tényeket, hall-
gatólagosan el is ismeri.
A marseille-i ügy háttere a legnagyobb mértékben jellem-
ző volt arra, hogyan álltak a dolgok Európában és arra a „böl-
csességre", amellyel a dolgokat intézték, olyan időben, ami-
kor Hitler már hatalomra jutott és titokban megkezdte az újra
felfegyverkezést. Laval úr eltökélte magát, hogy megállapo-
63
dásra jut Mussolinival - ami önmagában nem volt rossz ötlet.
Ha terve sikerült volna, esetleg meg tudta volna akadályozni
a tengely létrejöttét. Viszont azért, hogy elnyerje Mussolini
kegyeit és ne kerüljön szembe vele, a marseille-i gyilkosság
ügyében a vád nem irányulhatott a valódi bűnösök, Mussolini
és Pavelics ellen. Olaszországot teljesen ki kellett hagyni az
ügyből és Mussolini helyett Magyarországot választották ki a
vádlott szerepére, azt az országot, ahol senki sem volt beleke-
verve az ügybe és ahol csak kisebb szabálytalanságok történ-
tek horvát menekülteknek történő útlevél kibocsájtással és a
horvát menekültek ellenőrzésével kapcsolatban.
A Népszövetség a tőle telhetőt megtette a robbanásveszé-
lyes ügy lecsendesítéséért. A Népszövetség Tanácsa Anthony
Edén urat választotta referensnek. (Rapporteur) Jeftic úr elő-
adta vádjait: Magyarország nem működött együtt az ügy ki-
vizsgálásában, miután elismerte, hogy terroristák tartózkod-
nak az ország határain belül. Eckhardt, aki Magyarország vé-
delmében ügyes diplomatának bizonyult, kijelentette: az a
mód, ahogy Magyarország a szóban forgó jugoszláv emigrán-
sokkal bánik, nem megy túl a politikai menekülteknek kijáró
jogos bánásmódon, amely megilleti őket mindaddig, amíg vi-
selkedésük törvénybe nem ütközik. A jugoszláv emlékiratot
Eckhardt a tények szándékos elferdítésének nevezte és bebi-
zonyította, hogy Sándor király gyilkosa sohasem járt Ma-
gyarországon. 1934. december 10-én a Népszövetség Tanácsa
ennek ellenére határozatot hozott, amely szerint „bizonyos
magyar hatóságok, legalábbis hanyagságból, oly módon jár-
tak el, hogy felelősség terheli őket, és elvárják Magyaror-
szágtól, hogy vizsgálatot folytasson és megfelelő időn belül
jelentést tegyen a Tanácsnak arról, milyen büntetést szabott
ki a vétkes tisztviselőkre."
Ez nem jelentett nagyon sokat. A határozatot megelőző na-
pon Belgrád elősegítette a békés megoldást azáltal, hogy
visszavonta a magyarok kiutasítására vonatkozó rendelkezést,
amelynek alapján addigra már háromezer magyart tettek át a
határon. Az ő helyzetük kétségbeejtő volt. Öt hónappal ké-
sőbb, 1935. májusban, Edén úr azt jelentette a Népszövetség
Tanácsának, hogy Jugoszlávia kész a kérdést lezártnak tekin-
teni és időközben a Jugoszláviából kiutasított magyarok utol-
só szálig visszatérhettek hazájukba.
64
Ennek a könyvnek IV-es számú Függelékében kivonatosan
ismertetek egy aktát, amely egy olasz ember jóvoltából jutott
a birtokomba. Belgrádban találkoztam vele és az idők során
nagyon bizalmas barátságba kerültünk. Úgy tudom, hogy már
nincs az élők sorában. Sándor király halála után ez az olasz
elmondta nekem, hogy üzeneteket vitt Sándortól Mussolini-
nak és megfordítva. Elmondta, hogy mindent írásba foglalt és
szívesen megmutatná nekem a feljegyzéseit. Később, még az-
nap áthozta feljegyzéseit.
Az illető elmagyarázta, hogy édesapja jóbarátja volt Sán-
dor király, akkor még herceg, nevelőjének és hogy ő maga
baráti viszonyba került Sándorral és a barátság fennmaradt.
Egy alkalommal, mielőtt üzleti útjainak egyikére elindult vol-
na Belgrádba, Rómába hívatták Mussolinihoz, aki nyilvánva-
lóan mindent tudott róla és aki megkérte őt, puhatolja ki, mi-
ként érez Sándor király Olaszország irányában. Ezután gyak-
ran és rendszeresen járt el mint közvetítő, a legtöbb esetben a
belgrádi olasz követ tudtával.
Az okmányok azt mutatják, hogy Sándor király nagyon
szeretett volna átfogó megállapodást kötni Olaszországgal, és
hogy Mussolini rendkívüli mértékben habozott. Lehetséges,
hogy a Duce nem akart olyan ígéreteket tenni, amelyek gátol-
ták volna expanzionista terveit a Balkánon, mivel azonban
éppenséggel nem volt az ígéretek lelkiismeretes betartója, a
magam részéről inkább hajlamos vagyok azt gondolni, hogy
Jugoszlávia korai széthullásában reménykedett és nem akarta
megerősíteni egy olyan embernek a rendszerét, akire úgy kel-
lett tekintenie, mint szokatlan energiával és ügyességgel ren-
delkező valakire. Az a tény, hogy Sándor oly nagyon ragasz-
kodott a megállapodáshoz, valószínűleg csak erősítette Mus-
solini meggyőződését, hogy Jugoszlávia napjai meg vannak
számlálva.
Az okmányokból ítélve, Sándor sokkal okosabb volt, mint
Mussolini. Ha az utóbbi beleegyezését adta Sándor meggyil-
kolásához, ez a lehető legostobább eljárásnak tűnik. Mussoli-
ni albán politikája és görög kalandja felfedte, hogy célja volt
Olaszországot megtenni a Balkán mindenek fölött álló hatal-
mának. Érdekes lenne megtudni, hogy mikor jött el az ideje
annak, hogy Mussolini jobban félt Németországtól a Balká-
non, mint Franciaországtól. Az bizonyított ténynek tekinthe-
65
tő, hogy Hitler ellenére cselekedett, amikor megtámadta a gö-
rögöket. Nem hinném, hogy annyira előrelátó lett volna, hogy
számított volna a szovjet ügynökök által irányított jugoszláv
-bolgár tömbre, amely a Balkánt Olaszország létfontosságú
érdekeinek tényleges veszélyeztetőjévé tette. Bizonyos azon-
ban, hogy ha ma Olaszország lenne uralkodó pozícióban a
Balkánon, az jobb lenne Angliának - és a világnak - mint az
oroszok uralma.
Az a tény, hogy Jugoszlávia túlélte Sándor halálát, nyilván
valamelyest kezelhetőbbé tette a Dúcét. Egyúttal meg akarta
szervezni az ellenállást Hitler ausztriai terveivel szemben,
azáltal, hogy hazája együttműködik Angliával és Franciaor-
szággal. Ez pedig szükségessé tette, hogy javítsa viszonyát
Jugoszláviával. Gróf Ciano csak 1937. márciusban írt alá
megnemtámadási és barátsági szerződést Belgrádban, de gróf
Viola de Campo Alto belgrádi olasz követ már 1935. márci-
usban barátságos hangvételű beszédet mondott és odáig
ment, hogy hangsúlyozza Olaszország rokonszenvét Jugo-
szlávia területi integritása iránt. Ez súlyos csapás volt a ma-
gyar revizionistákra. Mussolini kétszeres nyomást gyakorolt
Jugoszláviára: egyrészről szíthatta a szeparatista törekvések
lángját, hiszen a szerbek az ország lakosságának csupán 34
százalékát képezték és ezért állandó volt a függetlenségi tö-
rekvés a lakosság fennmaradó 66 százalékában képviselt
nemzetiségek, különösen a horvátok körében. Másrészről
nyomást tudott gyakorolni Jugoszláviára azáltal, hogy támo-
gatja a magyar igényeket a Jugoszláviának a trianoni szerző-
désben átengedett területekre. Ha az olasz követ jugoszláv
„egységről" beszélt volna, akkor a revizionisták jobban érez-
ték volna magukat, mert az ilyen kijelentés arra utalhatott
volna, hogy Mussolini, amikor nyomást gyakorol Jugoszlávi-
ára, a revízióra és nem a szeparatizmusra támaszkodik.
66
2. A Róma-Berlin tengely valódi
jelentősége
Azt mondják, Mussolini azt akarta, hogy Olaszország semle-
ges maradjon a második világháborúban. Ez igaz lehet, mert
a semlegesség jól szolgálta volna az ország érdekeit. Ma még
nem teljesen tisztázott, hogy a francia hadsereg összeomlása
után, amire biztosan nem számított, miért sietett Mussolini
belépni a háborúba. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy
véglegesnek hitte Hitler győzelmét és biztosítani akarta ré-
szesedését a világ nagy újraelosztásából. Mások úgy vélik,
hogy nem tudott tovább ellenállni Hitler utasításainak, aki
kezdettől fogva akarta Olaszország katonai együttműködését.
Ennek a nézetnek ellentmondani látszanak azok a jelentések,
amelyek szerint Hitler inkább tehertételnek és nem nyereség-
nek tekintette Olaszországot és ezért azt akarta, hogy semle-
ges maradjon. Valószínű, hogy Hitler nem bízott Mussolini-
ban és amint biztosítottnak vélte a győzelmet, nem engedett
szabad választást Olaszországnak. Röviden: Hitler az olasz
semlegességet csak abban az esetben tűrte volna el, ha mate-
riális garanciát kap, például német ellenőrzést az olasz kikö-
tők felett, ami nem lett volna Mussolini kedvére való. Ha ez a
feltevés helytálló, akkor a Dúcénak már nem volt szabad ke-
ze, amikor úgy döntött, hogy belép a háborúba.
Magyarország számára az olasz hadba lépés baljóslatú ese-
mény volt. Miután Hitler hatalomra került, ami Magyaror-
szág függetlenségéből még megmaradt, az annak köszönhette
létezését, hogy két hatalom, Németország és Olaszország,
akarta befolyásolni Budapest döntéseit. Most a kettő egybeol-
vadt. Olaszország, mint Németország katonai szövetségese és
mint olyan ország, amely teljes mértékben függött a német
szállításoktól, nem tudta többé azt a kicsiny támogatást sem
nyújtani a német követelésekkel szemben, amelyet a múltban
Magyarországnak nyújtott. 1940. június 10-e fekete nap volt
Budapest számára. Amikor felkerestem Kánya urat, aki már
nem volt külügyminiszter, de jelentős befolyással rendelke-
zett Magyarországon, abban az elgondolásban keresett vi-
67
gasztalást, hogy Hitlernek most majd jobban oda kell figyel-
nie Mussolini óhajaira. Ez nem hangzott meggyőzően és nem
hiszem, hogy Kánya maga is elhitte, de szükséges volt vi-
gasztalásra. Ugyanebben a beszélgetésben Kánya némi kese-
rűséggel vádolta Angliát, amiért bátorította Lengyelországot
és Romániát, anélkül, hogy közben felkészült volna a megse-
gítésükre.
Kánya azt találgatta, vajon Amerika is belesodródik-e a
háborúba és én azt mondtam neki, hogy igen. Nehezen hitte
ezt el, s abban reménykedett, hogy ha belesodródunk, úgy az
idejében történik ahhoz, hogy befolyásolni tudjuk a végső
döntéseket. Abban az időben az úgynevezett demokráciák te-
kintélye nagyon csekély volt. A francia katasztrófa és Dun-
kirk kiürítése lesújtó volt. Magyar szemszögből nézve a dol-
gokat, Kánya úr mindenütt csak katasztrófát látott. Úgy érez-
te, nagyon is helyesen, hogy bárki győzzön is, Magyarország
veszíteni fog. Viszonyulását az angolokhoz és a franciákhoz
leegyszerűsítve azzal lehet kifejezni, amit egy korábbi alka-
lommal mondott nekem: nagyon jó véleménye van a néme-
tekről és az osztrákokról, mert élete legnagyobb részében kö-
zöttük élt és jó, keményen dolgozó, becsületes embereknek
találta őket. Nem sok dolga volt angolokkal, de ahhoz elég,
hogy lássa, lusta emberek, akiknek felsőbbrendűségi komp-
lexusuk van és nem különösebben szereti őket. Mégsem bán-
ná, ha angol fennhatóság alatt kellene élnie, de inkább meg-
halna, mintsem német fennhatóság alatt éljen. Az angolok en-
gednék, hogy mindenki a maga életét élje, míg a németek
minden legapróbb részletet is szabályoznának.
Az az ember, aki a „Róma-Berlin tengely" elnevezést
megalkotta, már a sírjában volt, amikor a Tengely katonai va-
lóság lett. Gömbös tábornok 1935. októberben halt meg. Úgy
tűnt, hogy a halála nem kelt sajnálkozást. Valójában úgy tűnt,
hogy minden mértékadó személyiség, a kormányzótól lefelé,
nagyon is megkönnyebbült. Gömbös miniszterelnök volt,
amikor Budapestre érkeztem és utána még mintegy három
évig. Hivatásos katona volt, de ez nem gátolta őt abban, hogy
nagyon lelkes politikus legyen. Mint hivatásos katonára,
mély benyomást tett rá a német hadsereg és légierő újjászüle-
tése, mint politikusra Benito Mussolini gyakorolt olyan ha-
tást, amely megragadta képzeletét és kivívta csodálatát.
68
Kánya, aki élvezte a kormányzó támogatását, kiváló volt a
külügyek terén, de ez nem zavarta Gömböst, amikor beszélt
és Kánya gyakran volt kénytelen megragasztani a porcelánt,
amelyet a miniszterelnök felelőtlen kijelentései összetörtek.
Kányát gyakran bosszantották Gömbös indiszkréciói, akár-
csak külügyminisztériumi kollégáit is. Emlékszem, hogy egy
nap, amikor Apornak megemlítettem valamit, amit Gömbös
mondott, ő felháborodottan kiáltott fel: „Az az ember a legna-
gyobb szamár, aki valaha is élt a földön!" Őszinte szívből ne-
vettem és Apor csodálkozva nézett rám. így szólt: „De igen,
az!" Kánya sohasem használta ezt a kifejezést, de ismételten
úgy nyilatkozott, hogy bármit is mond Gömbös külpolitikai
kérdésekről, annak semmi jelentősége, mert nem jelent sem-
Katonai kérdésekben Gömbösnek a jelek szerint nagyobb
beleszólása volt a dolgokba és ő fiatal tiszteket javasolt a ve-
zérkarba, akik, úgy tűnik, osztották a német hadsereg iránt ér-
zett csodálatát. Ennek súlyos következményei voltak. Horthy
tengernagy, a császári és királyi katonatiszt hagyományaihoz
híven, fölötte állt a politikának és nem avatkozott be. Beletö-
rődő magatartása folytán a vezérkart megtömték Gömbös bi-
zalmasaival, akik aztán aláaknázták a kormányzó politikáját a
német követelésekkel szembeni ellenállásban.
Alig fér kétség hozzá, hogy Gömbös elszabotálta Mussoli-
ninak azokat az erőfeszítéseit, hogy szilárd olasz-oszt-
rák-magyar tömböt hozzon létre, de a történelem őt igazolta,
mert Olaszország nem volt elég erős ahhoz, hogy huzamo-
sabb ideig szembehelyezkedhessen Hitler terjeszkedésével.
Ha Magyarország belekeveredett volna az osztrák válságba,
Németország már jóval 1944 előtt leigázta volna őt. Végül is
Csehszlovákia, az egyetlen ország a Duna-medencében,
amely erős katonai potenciállal dicsekedhetett, a kisujját sem
mozdította, hogy megakadályozza Ausztria eltűnését 1938.
márciusban.
Hitler tábornokainak félniök kellett a csehek megmozdulá-
sától, különben Göring nem tett volna meg mindent, hogy ün-
nepélyes biztosítékokat adjon dr. Benesnek Ausztria leroha-
nása idején. Ha Prága remegett, hogyan tudott volna a telje-
sen védtelen Magyarország Olaszország előőrseként fellépni?
Amikor 1934. március 17-én Mussolini, Dollfuss és Göm-
69
bös Rómában aláírta a háromhatalmi egyezményt, amely
konzultációkat és preferenciális vámegyezményeket irányzott
elő. mindenki nagy jelentőségű titkos megállapodást gyaní-
tott. Ez váratlan kedvező fordulat lehetőségét teremtette meg
a diplomáciában. Az amerikai külügyminisztérium feszülten
várakozott, mert sok függött attól, hogy milyen messze megy
el Mussolini a Hitlerrel való szembeszállásban. Átgondolva a
helyzetet, arra a következtetésre jutottam, hogy a németek
azok, akik a legtöbb információval rendelkeznek arról, mi
történt Rómában, mert ők voltak a legjobban érdekeltek a do-
logban. A német követ abban az időben Hans von Macken-
sen, az 1945-ben elhunyt nagy katona fia volt. A felesége egy
fiatal hölgy volt, Constantin von Neurath leánya és mi megle-
hetősen jól ismertük őket. Sokkal inkább katona volt, mint
diplomata és nem hittem, hogy sokat megtudhatok tőle. Ami-
kor megérkeztem a követségre, a váróba vezettek és az volt
az érzésem, hogy valakit nagy sietve elküldtek. Néhány perc
múlva von Mackensen fogadott és azon nyomban válaszolt a
hozzá intézett kérdésemre: „A római megállapodás nem je-
lent semmit. Gömbös és Kánya valóban az imént járt itt, még
itt voltak, amikor ön érkezett. Elmondták nekem, hogy a ró-
mai jegyzőkönyvnek van egy titkos záradéka, amely szerint
Magyarország semmiféle szövetségben nem vesz részt, még
védelmi jellegűben sem."
Ez érdekes hírnek tűnt, megtáviratoztam tehát a külügymi-
nisztériumnak. A nap folyamán később táviratot kaptam Wa-
shingtonból, amelyben felkértek, hogy keressem fel a magyar
külügyminisztériumot és próbáljak megerősítést szerezni a
hírre. Felkerestem báró Aport, aki akkor a minisztérium poli-
tikai osztályát vezette, és hosszasan elbeszélgettem vele.
Nem akartam elárulni, hogy von Mackensen bármit is mon-
dott nekem, ezért nem említettem a nevét, de megmondtam
Apornak, úgy tudom, hogy valamiféle titkos megállapodást is
aláírtak. Báró Apor nyomban kijelentette, hogy semmiféle tit-
kos megállapodást nem kötöttek. Egy pillanatig nem tudtam,
hogy mit tegyek. Biztos voltam benne, hogy megállapodás
született és hogy von Mackensen az igazat mondta nekem.
Másrészről viszont nem gondoltam, hogy Apor hazudna eb-
ben a kérdésben. Kitartottam amellett, hogy kell valami ilyes-
minek lennie, de Apor továbbra is arról biztosított, hogy
70
nincs. Végül szerencsés ötletem támadt és megkérdeztem:
„Nos, akkor miben állapodtak meg?" Ő újból kijelentette:
„Csak abban, hogy konzultálunk." így feleltem: „Megálla-
podtak tehát, hogy konzultálnak. Megmondták önök nekik,
hogy ha konzultálnak is, akkor sem tesznek semmit?" Apor
erre azt mondta: „Nos, igen." Ez természetesen azt jelentette,
hogy a konzultáció a semmivel volt egyenlő, mivel az összes
felek tudták, hogy nem jelent semmit. Megtáviratoztam ezt a
külügyminisztériumnak. Később azt hallottam, hogy Róma és
Bécs az ellenkezőjéhez ragaszkodott, de három hónappal ké-
sőbb beigazolódott, hogy az információ, amelyet Apor adott
nekem, megfelelt a valóságnak. Amennyire tudomásom van
róla, sem Apor, sem Kánya soha nem adott nekem valótlan
tájékoztatást. De nagyon ügyesek voltak abban, hogy ne
mondják azt, amit nem akarnak mondani.
A magyarok, akiket a Duce arra biztatott, hogy támogas-
sák Ausztriát a német nyomással szembeni ellenállásában, vi-
lágosan látták a Mussolini és Hitler közötti, mélyen gyökere-
dző ellentétet. Ezért felismerték az angol politika ostobaságát
Etiópiával kapcsolatban. A magyaroknak nem tetszett Mus-
solini afrikai kalandja. Kánya több alkalommal kijelentette,
hogy Mussolini nagyon ostobán cselekszik, de a magyarok
úgy érezték, hogy a felemás intézkedések csak azt eredmé-
nyezhetik, hogy egymás mellé kényszerítik Mussolinit és
Hitlert.
Magyarország és Ausztria magára vonta Edén úr nemtet-
szését, amikor nem volt hajlandó csatlakozni az Olaszország
ellen 1935-ben életbe léptetett szankciókhoz, de nyílt titok,
hogy más országok, amelyek együttműködést ígértek, nyíltan
folytatták a kereskedést Olaszországgal, ugyanolyan szinten,
mint azelőtt. Edén úr keveset látszott törődni azzal, hogy mi
történik nem hivatalosan, addig amíg valaki nyilvánosan fel-
sorakozott mellette. A következetességnek ugyanez a hiánya
volt tapasztalható Hitler uralmának egész ideje alatt, amikor a
kis nemzeteket állandóan arra biztatták, hogy nagyobb bátor-
ságról tegyenek tanúbizonyságot, mint amennyit maguk a
nagyhatalmak képesek voltak felmutatni.
Magyarország katonai megállapodást kötött Olaszország-
gal, amely bizonyos körülmények között olasz katonai támo-
gatást irányzott elő támadás esetére. Ez feltehetően összefüg-
71
gött a Kisantanttal, mivel a trianoni szerződés többé-kevésbé
felfegyverzetlenül hagyta Magyarországot. Ez a terv előirá-
nyozta, hogy ha Magyarországot megtámadják, hadserege
visszavonul egy előre kijelölt társégbe, Klagenfurt közelébe,
Karinthia osztrák tartományba. Ott találkozna az olaszokkal,
akik átkelnének a hegyeken tüzérséggel és elegendő katonai
erővel ahhoz, hogy megvédelmezzék a magyar hadsereget,
miközben azt kiképzik. Ez valójában katonai szövetség volt,
amely a maga idejében benyomást keltett.
A megállapodás legérdekesebb vonatkozása a német-jugo-
szláv együttműködéstől való nyilvánvaló félelem volt, egyál-
talában nem megalapozatlan félelem. Milán Sztojadinovics
úr, jugoszláv miniszterelnök Pál herceg régenssége alatt, jól-
lehet fennhangon hirdette hűségét cseh és román szövetsége-
seihez, határozottan németbarát volt és jóbarátja Göringnek,
akinek azáltal nyerte el tetszését, hogy vendégül látta Sonne-
mann kisasszonyt, akivel Göring együtt utazott, mintha már a
felesége lett volna. Ezt Horthy kormányzó nem volt hajlandó
megtenni, ami nagyon bosszantotta Göringet, aki azután min-
dig nagyon barátságos volt a jugoszlávokkal és következés-
képpen barátságtalan a magyarokkal.
A szerbek, akik féltek attól, hogy az olaszok támogatják a
horvátokat, jónak látták tisztességesen együttműködni a né-
metekkel, miután Németország megszállta Ausztriát és így
Jugoszlávia szomszédja lett. Sztojadinovicsot nem vezették
félre a csehek által felkínált biztosítékok, mert nagyon is jól
ismerte a mesterséges állam gyengeségét és nyilván egyálta-
lában nem lepte meg őt Csehszlovákia gyors kapitulációja. A
Magyarországgal szembeni ellenségeskedés mindig is az
egyetlen kötelék volt, amely összetartotta a Kisantantot, de
most, hogy Németország nyugtalan óriás lett, megváltozott
Magyarország helyzete, mint első számú ellenségé.
Az Olaszország elleni szankciók idején (1935) különös
helyzet alakult ki a budapesti diplomáciai testületen belül. Az
olaszok nem akartak találkozni az angolokkal, a franciákkal
és bárki mással, aki támogatta a szankciókat, de nem akarták
ezt nyíltan kimondani. Valójában a budapesti olasz követség
nem volt teljesen tisztában vele, hogy mit tegyen és ezért
nem tett semmit, tartva a pártemberektől. A diplomáciai foga-
dások nagyon bonyolultak lettek. A diplomáciai testület nem
72
akarta mellőzni az olaszokat és súlyt helyezett arra, hogy to-
vábbra is meghívják őket. Az olaszok változatlanul nem vi-
szonozták a meghívásokat. Nem szívesen utasították el és
nem szívesen fogadták el őket. A német diplomaták vagy ke-
vésbé voltak félénkek, vagy jobb utasításokat kaptak, tudo-
másom szerint ők elmentek oda, ahová meghívták őket és
ezek közé sok olyan követség tartozott, ahol vendéglátóik
jobban örültek volna, ha lemondták volna a meghívást. Úgy
gondolom, hogy ebben a vonatkozásban helyesen jártak el.
Úgy vélem, egy diplomatának az a kötelessége, hogy infor-
mációkat szerezzen. Nem tudja teljes mértékben elvégezni a
dolgát, ha nem jár fogadásokra, attól való félelmében, hogy
kellemetlen találkozásai lesznek. Természetesen, hadüzenet
után a helyzet egészen más, de egészen addig a pillanatig a
diplomatának kötelessége, hogy tegye a dolgát. Én sohasem
értettem meg, ha követeket és nagyköveteket visszahívtak,
mert az az ország, amelynél akkreditálva voltak, kegyvesztett
lett a küldő ország szemében. Úgy tűnik nekem, hogy éppen
ez az az idő, amikor oly sok külképviselettel kell rendelkez-
nünk, amennyi csak lehetséges. Hazarendelni egy külképvise-
let vezetőjét ilyen körülmények között annyi, mint a legna-
gyobb kárt okozni a küldő országnak.
Amint a magyarok azt előre látták, Edén szankciói egy tá-
borba terelték Mussolinit és Hitlert, de ezenkívül mást nem
értek el. Állomáshelyemről nézve a dolgokat, ezek a szankci-
ók nem tűntek egyébnek üres gesztusnál - mégpedig nagyon
is költséges gesztusnál. Az így kialakult helyzet még megma-
radt cselekvési szabadságától is megfosztotta Magyarorszá-
got. Többé már nem tudott egyensúlyozni a két hatalom kö-
zött, mert Olaszország, ahelyett, hogy arra biztatta volna, tart-
sa távol magát Németországtól, kezdte sürgetni, hogy tegye
meg azt, amit Németország kíván. A Tengely-paktum 1936.
októberi aláírásától kezdve úgy tűnt, hogy Mussolini elvesz-
tette érdeklődését mind Magyarország, mind pedig Ausztria
iránt.
1937 elején Nagy-Britannia megpróbálta legalább részben
jóvátenni azt a kárt, amelyet Edén úr okozott. Az eredmény a
Földközi-tengeri Paktumnak nevezett angol-olasz megáll-
apodás volt. A dolgok azonban már túl messze mentek. Ang-
lia és Németország között Olaszország pontosan abban a
73
helyzetben volt, mint korábban Magyarország Olaszország és
Németország között. Mussolini attól tartott, hogy felbőszíti
Hitlert, ha túlságosan Anglia felé hajlik, de ugyanakkor attól
is félt, hogy az angolok kihasználják és magára hagyják. Ép-
pen úgy, mint ahogyan Gömbös félt attól, hogy magára hara-
gítja Hitlert azzal, ha Olaszország oldalára áll, s az lett a do-
log vége, hogy Olaszország magára hagyta Magyarországot.
(Ezt a mondatot kétszer is el kellene olvasni, mert ez a kulcsa
annak a korszaknak a megértéséhez. De megvilágítja a jelent
is. Azzal, hogy kedvébe járunk a leghatalmasabb zsarnoknak,
félelmet keltünk mindenütt.)
A magyaroknak nem voltak illúzióik Olaszország katonai
erejét illetően. 1937. májusban a kormányzó hivatalos látoga-
tást tett Olaszországban. Hazatérve elmondotta nekem, hogy
az olasz flotta elavult és főleg olyan hajókból áll, amelyeken
ő mint parancsnok szolgált az első világháborúban.
A kistermetű olasz király és nagynövésű feleségének vi-
szontlátogatása úgy él az emlékezetemben, mint egy nagy
színielőadás. A magyarok kitettek magukért mint vendéglá-
tók. Ferenc József palotájának nagy báltermében ötszáznál is
többen vettek részt a díszvacsorán és sokan voltak jelen az
azt követő táncmulatságon. Mindkét esemény a protokoll szi-
gorú szabályai szerint ment végbe. A magyarok hagyomá-
nyos ruhájukat viselték a tánchoz, a látvány rendkívül színes
volt.
Vacsora után a társaság a bálteremből felment a régi palo-
tába, amelynek ablakai a Dunára és Pestre nyílnak. Budapes-
ten nagyon szépen kivilágítottak a középületeket és a hidakat.
Az ablakokon kinézve magunk előtt láttuk a kivilágított vá-
rost, messze egészen a hegyekig. Rendkívüli látvány volt.
Magában a régi palotában mindenütt gyertyák égtek, ezernyi
gyertya a mintegy tucatnyi termen végig.
Amikor végre asztalhoz ültünk, a férfiakat sorban bemutat-
ták a királynak, a nőket pedig a királynénak. A Budapesten
élő olaszok - és nem is voltak kevesen - nyilván nyomatéko-
san kérték a királyt, hogy adományozzon nekik kitüntetése-
ket, mert amikor beszéltem vele, az első dolog, amit kérdezett
tőlem, az volt, hogy van-e nagy amerikai kolónia Budapes-
ten. Mondtam neki, hogy nem. Azt felelte: „Nos, akkor ön
nagyon szerencsés. Nekünk nagy kolóniánk él itt és az őriilet-
74
be hajszolnak engem!" Ahogy beszélt, a bajusza fel és le len-
gedezett és én alig tudtam visszatartani a nevetésemet. De a
király nagyon kedves embernek tűnt. Mi demokratának ne-
veznénk, mert egyáltalán nem volt nagyképű. Akkor még
nem sejtettem, hogy képes lesz arra a hősiességre, amelyről
1943-ban tanúbizonyságot tett. Német csapatok vették körül
a házát, amikor Olaszországot kivezette a háborúból és bátor-
sága tiszteletet érdemel tőlünk.
A valamivel később Budapesten megrendezett Eucharisti-
kus Kongresszus alatt az a megtiszteltetés ért, hogy megis-
merkedhettem a későbbi XII. Pius pápa őszentségével, aki
mint Eugenio Pacelli bíboros államtitkár a pápa követeként
részt vett a kongresszuson. Kánya külügyminiszter ebédet
adott Pacelli bíboros tiszteletére és az ülésrend úgy hozta,
hogy mellette ülhettem. Nem emlékszem, hogy bárki ilyen
mély benyomást tett volna rám, mint ő. Az ebédről hazatérve
így szóltam a feleségemhez: „Ma egy valóban nagy emberrel
találkoztam."
Két vagy három beszélgetésem volt vele budapesti tartóz-
kodása alatt és minden esetben ugyanezt a benyomást keltette
bennem. Természetemnél és neveltetésemnél fogva nem ér-
zek automatikusan tiszteletet egy magas rangú pap iránt, de
látva és hallgatva ezt az embert, akinek vonásai és viselkedé-
se sokkal inkább volt arisztokratikus, mint azoké az arisztok-
ratáké, akikkel találkoztam, ösztönösen megéreztem, hogy
olyan tűz ég benne, amely nem elemészt, hanem megtisztít.
Amikor Olaszország - két évvel korábban tett előzetes be-
jelentése nyomán - 1937. decemberben kilépett a Népszövet-
ségből, Washington azt gondolta, hogy Magyarország, a
„csatlós" követi. A Tengely ellenére, amelyet már nem Ró-
ma-Berlin-nek, hanem Berlin-Rómá-nak neveztek, a magya-
rok nem is gondoltak arra, hogy Olaszországot követve kilép-
jenek a Népszövetségből. Később a kormányzó elmondta ne-
kem a régi mesét, amely arról szól, hogy két béka fuldoklik
egy tócsa tejben, s az egyik kétségbeesett igyekezetében bele-
fullad, míg a másik addig kapálódzik, amíg a tejből vaj nem
lesz. Az angolok életmódja mindig is csodálatot keltett a ma-
gyar társadalom felsőbb rétegeiben. Itt az angolok voltak a
legnépszerűbb nemzet, míg Németországra tisztelettel vegyes
félelemmel tekintettek, ami nem vezet szeretetre. Az alacso-
75
nyabb társadalmi rétegeknél a legnépszerűbb ország az Egye-
sült Államok volt. Akkor - és most - sok magyar élt az or-
szágban - körülbelül egymillió - , akik közül a legtöbbnek ro-
konai voltak Magyarországon és leveleztek velük.
Magyarország tagja maradt a Népszövetségnek, nemcsak
azért, mert gazdasági kapcsolatai voltak vele, amelyek ké-
nyelmetlenné tették volna számára, hogy kövesse Olaszorszá-
got, hanem azért is, mert úgy érezte, hogy kilépése nem tet-
szene Angliának. Az 1938. április 16-i angol-olasz megálla-
podás, amelyet Anthony Edén lemondása után írtak alá, na-
gyon tetszett a magyaroknak. Mussolini ezt táviratozta Nevil-
le Chamberlain-nek: „Az a tény, hogy ilyen őszinte, átfogó
módon rendeztük vitás kérdéseinket, szilárd és tartós alapra
helyezi Anglia és Olaszország kapcsolatait." Mennyire sze-
rették volna elhinni ezt a magyarok! Báró Apor, aki rendsze-
rint nem volt indokolatlanul derűlátó, azt a véleményét fejez-
te ki, hogy a Tengely többé már nem az, ami volt, és hogy
Mussolini, akárcsak minden olasz, dühös, amiért Hitler bevo-
nult Ausztriába és hogy az angol-olasz megállapodás erő-
sebbnek bizonyulhat a Tengely-paktumnál. Általában az volt
a vélemény, hogy Mussolini a Tengely-paktum megkötésével
magára hagyta Ausztriát. Úgy gondolom, hogy ez nem helyt-
álló. Amennyire én tudom, és úgy gondolom, hogy ez meg-
erősítést nyer majd okmányok által, éppen ellenkezőleg: a
Tengely-paktum alapja az a megállapodás volt Hitler és Mus-
solini között, hogy nem változtatják meg az osztrák status
quo-t. Ezért, amikor megtámadta Ausztriát, Hitler megszegte
a Ducének tett ígéretét, jóllehet, mielőtt az inváziót végrehaj-
totta volna, kikényszerítette Mussolini beleegyezését.
76
3. Ausztria: az európai stabilitás
sarkpillére
Németország terjeszkedése Közép-Európában volt a legfőbb
veszély az európai erőegyensúlyra és így az európai békére
nézve. Ebben a vonatkozásban a független Ausztria sarkpillér
volt. Amíg fennmarad Ausztria függetlensége, addig Német-
ország nem képes terjeszkedni Közép-Európában és a Balká-
non. Másrészről, ha Hitler lenne az úr Bécsben, nyitva állna
az út Konstantinápoly felé. Ez az oka annak, hogy Ausztria
függetlensége az első számú kérdés lett a szövetséges hatal-
mak számára abban a pillanatban, hogy Hitler hatalomra ke-
rült.
Az 1936. október 20-án aláírt Tengely-paktum alapja -
mint már mondottam - Hitlernek és Mussolininak az a köl-
csönös ígérete volt, hogy nem változtatják meg az osztrák
status quo-t, sem nemzetközi vonatkozásban, sem az ország
határain belül. Hitler megígérte, hogy tartózkodik Ausztria
függetlenségének aláaknázásától és megsemmisítésétől - ami
természetesen porhintés volt a részéről. De mit akart, vagy
inkább mit nem akart tenni Olaszország? Minden bizonnyal
nem akarta bekebelezni Ausztriát. Volt azonban egy dolog,
ami nyugtalanította Hitlert: Mussolini szemlátomást kész volt
kacérkodni azzal a gondolattal, hogy Bécsben restaurálják a
monarchiát, eszközként az osztrák önállóság megerősítésére.
Hitler nagyon félt attól, hogy restaurálják a Habsburgokat
akár Budapesten, akár Bécsben. Különös, hogy mi, Ameriká-
ban, dekadensnek tartjuk a Habsburgokat és úgy gondoljuk,
hogy nem hozna különösebb változást, ha Magyarországnak
vagy Ausztriának Habsburg királya lenne. Az igazság az,
hogy Ferenc József sokkal jobb király és császár volt, mint
amilyennek mi őt tartjuk. A magyarok és mások számára Kö-
zép-Európában a restauráció mágnest jelentett volna, amely
volt alattvalók millióit vonzotta volna, s ezzel veszélyeztette
volna mind Hitler, mint a Kisantant hatalmát. Mussolini erre
gondolt, amikor előnyben részesítette a monarchiát Ausztria
számára, de a kérdés lekerült a napirendről, amikor az esemé-
77
nyék őt és Hitlert egy táborba sodorták. Volt még egy másik
ok is, amiért Hitler ellenezte a monarchiát: a legnagyobb je-
lentőséggel bírt a számára, hogy első és döntő területi hódítá-
sát anélkül valósítsa meg, hogy fegyverhez kellene nyúlnia.
Az nyílt kérdés, vajon egy monarchia Bécsben eredménye-
sebben tudott volna-e gátat vetni a nemzeti szocializmus da-
gadó áradatának ebben a németül beszélő országban, mint
Dollfuss és Schuschnigg. De Hitler nyilván felismerte, hogy
egy koronás uralkodó valószínűleg nem kapitulált volna
egyetlen puskalövés nélkül, mint azt Schuschnigg tette, s tud-
ta, hogy a kis osztrák hadsereget szorosabb szálak fűzték vol-
na egy királyhoz, mint egy színtelen elnökhöz egy republiká-
nus hagyományok nélküli országban. Hitler mélységesen
megvetette azt, amit ő és elvbarátai gerinctelen, dekadens,
nemzetek feletti dinasztiának neveztek, de a Habsburg restau-
rációval szembeni leplezetlenül heves ellenérzésének még
egy másik és ennél fontosabb oka is volt.
A baloldali propaganda, amelyet nagymértékben kívülről
tápláltak és pénzeltek, sok amerikait meggyőzött arról, hogy
a hitlerizmus a német arisztokraták összeesküvésének a gyer-
meke, mivel ezeknek az arisztokratáknak régi militarizmusuk
modernizált válfajára volt szükségük. „Nácik és Junkerek" -
ez volt a jelszó. A valóságban a hitlerizmus a csőcselék ural-
ma volt, nemzetiszocializmus volt, vagy a sztálinizmus német
fajtája. Hitler természetes ellenségei a Junkerek és más arisz-
tokraták voltak, mindenekelőtt a monarchia hívei. Ezek sorá-
ban is elsősorban azok, akiket rászedett, amikor elhitette ve-
lük, hogy ő a monarchista restauráció úttörője. Ők érezték
Himmler kegyetlenségének egész súlyát. A monarchisták és
semmi esetre sem a kommunisták, jelentették az egyetlen el-
lenzéket, amelytől Hitler valóban és mindvégig félt. A való-
ságban ez volt az egyetlen ellenzék, amelynek majdnem sike-
rült meggyilkolnia őt. Hitler azért ellenezte a restaurációt
Ausztriában, mert tartott annak németországi kihatásaitól.
Végül azért rohanta le Ausztriát, mert nem tűrhetett el nép-
szavazást, amely megmutatta volna, hogy egy német nyelven
beszélő ország lakosságának a többsége náciellenes. Ebben a
vonatkozásban is félt a következményektől. Ha Ausztriában
sikerül a restauráció, ez bátorította volna az ellenzéket Né-
metországban.
78
Egyszerű képlettel nem lehetett megmagyarázni a Duna-
medence helyzetének bonyolultságát Hitler idejében. A fel-
színt tekintve úgy tűnt, mintha két tábor létezne, az egyik az
1919-es békerendezések revíziója mellett, a másik ellene.
Ennélfogva Németország, Olaszország és Magyarország
szemben állott Franciaországgal és a Kisantanttal, bár ez a
csoportosítás nem volt merev, mert Olaszország és Magyaror-
szág veszélyeztetve érezte magát Hitler által. A megosztás-
nak azonban létezett egy másik eleme is: Hitler Habsburg-el-
lenes magatartása nagyon is kedvére volt a Kisantantnak,
mert a csehek, a szerbek és a románok tartottak attól, hogy a
Habsburgok restaurációja Bécsben és esetleg Budapesten mi-
lyen kihatással lenne a népekre az ő országaikban, amely né-
pek hívei voltak a dunai egység helyreállításának. Az első vi-
lágháború előtti angol politika, amelynek célja volt az erő-
egyensúly fenntartása Németország és az Osztrák-Magyar
Birodalom növekvő erejével szemben, sarkallatos tétele az
összes pánszláv mozgalmak bátorítása volt. Anglia közremű-
ködött az Osztrák-Magyar Birodalom felosztásában és a szlá-
vok megerősítésében a Kisantant támogatása révén, amiben
Benes úr az angol politika engedelmes eszköze volt. Francia-
országot meggyőzték, hogy tekintettel a Németországtól való
állandó félelmére, hasonlóképpen járjon el.
Benes úr a húsz esztendő alatt, amely a két világháború
között eltelt, olyan politikát alakított ki Közép-Európában,
amely a dunai egység tartós megbontására törekedett. Hatal-
mat és függetlenséget szerzett nemzetének ezzel a jelszóval:
pusztítsák el Ausztria-Magyarországot. Folytatta ezt a politi-
kát akkor is, amikor az már nagyon idejétmúlt volt, sőt ve-
szélyes is magára Csehszlovákiára nézve.
A francia és az angol támogatásra támaszkodva, s később
Szovjet-Oroszországgal együttműködve, Benes létrehozta és
makacsul fenntartotta a Kisantant rendszerét, amelynek célja
Ausztria és Magyarország állandó alávetettségben tartása
volt. Zászlóvivője volt a Habsburg restauráció ellenségeinek.
Ez a restauráció jelképezte a dunai egységet, amelyet a ko-
rábbi Osztrák-Magyar Birodalom legtöbb részében a népek
többsége valószínűleg elfogadott volna. Benes még Hitler ha-
talomra jutása után is folytatta „rosszszomszédi politikáját", s
ugyanakkor szembehelyezkedett minden nemzeti kisebbség-
79
gel Csehszlovákián belül, ahol - a szlovákokat is beleértve -
a nem csehek az ország lakosságának a felét tették ki.
Benes úr rendszere tehát, a demokratikus látszat ellenére,
valójában ellenséges és elnyomó jellegű volt a Duna menti
népek alapvető érdekével szemben, amely nem volt más,
mint az egység. Gyakorlatilag Hitler kezére játszott, akinek
fenyegetését hosszú ideig nem ismerte fel. A Népszövetség
Közgyűlésének 1934. szeptemberi ülését megelőzően a fran-
cia külügyminisztérium félhivatalos lapja, a Le Temps rokon-
szenvet látszott mutatni a Duna menti egység helyreállítása
iránt Habsburg vezetés alatt, hogy gátat emeljenek a náci ter-
jeszkedéssel szemben. Ezért a Kisantant külügyminiszterei,
úton Genfbe, értekezletet tartottak Ljubljanában (Jugoszlávia)
és elhatározták, hogy tiltakoznak a francia kormánynál a
francia politika ilyentén megváltozása ellen és figyelmeztetik
a francia kormányt, hogy amennyiben tovább halad ezen az
úton, úgy a Kisantant szakít Franciaországgal és Hitlerrel fog
össze. Benes úr számos alkalommal jelentette ki nyilvános-
ság előtt, hogy mindig ki tudna jönni a németekkel, és politi-
kája elárulta, hogy a Habsburg monarchia visszaállítását és a
Duna menti egységet súlyosabb veszélynek tekinti, mint
Ausztria annektálását a nácik által. 1938. márciusban, amikor
Hitler Ausztria elözönlésére készült, Benes úr a kisujját sem
mozdította, hogy megtámogassa az osztrák ellenállást. Éppen
ellenkezőleg: segített aláaknázni Ausztria belső rendjét azzal,
hogy újra felfegyverezte az osztrák szociáldemokratákat és
lázadásra bujtogatta őket Dollfuss ellen, s azzal is, hogy tá-
mogatta a felforgató baloldali irányzatokat Schuschnigg kan-
cellárral szemben, amikor az kétségbeesett erőfeszítéseket
tett, hogy elhárítsa a náci agressziót. Mindez jelentősen hoz-
zájárult a Hitlerrel szembeni osztrák ellenállás meggyengülé-
séhez és széthullásához.
Benes úr tehát egyengette az utat Hitler 1938. szeptemberi
vértelen győzelme előtt Münchenben és 1939. márciusi dia-
dalmas prágai bevonulása előtt.
Mennyire más lett volna a helyzet, ha az egykori Oszt-
rák-Magyar Monarchia, amelyet segítettünk lerombolni, Hit-
ler hatalmának növekedése idején létezett volna! Annak az
Ausztriának és Magyarországnak, amely az első világháború-
ból kikerült, nem volt katonai ereje, s nem volt háborús poten-
80
ciálja sem, mert Ausztria elveszítette legfejlettebb iparvidékét,
a Szudétaföldet, Magyarország pedig főként mezőgazdasági
ország volt. Miért lehetett volna hátrányos egy herceg megje-
lenése Bécsben vagy Budapesten a Kisantantra nézve, ha a
Kisantant országok valamennyi nemzetisége olyannyira elé-
gedett lett volna, mint ahogyan azt velünk elhitették? Az igaz-
ság az, hogy a csehek sohasem adtak igazán egyenlő jogokat a
szudétaföldieknek, szlovákoknak, magyaroknak, ruténeknek
és lengyeleknek, és a szerbeknek a diktatúrához kellett folya-
modniuk, hogy megakadályozzák a horvátok elszakadását és
talán a szlovénekét is. A románok nem voltak túlságosan ked-
vesek magyar alattvalóikhoz és nem valami jól igazgatták azt
a nagy területet, amelyet a győztesektől kaptak. Féltek attól a
valamitől, amit úgy becsméreltek, mint „egy halott múlt szel-
lemét". A Sztojadinovics vezette szerbek nagyon is odafigyel-
tek Göring szirénhangjaira. „Figyeljetek ide, mi, németek nem
igazán vagyunk érdekeltek abban, hogy szláv területeket sze-
rezzünk meg, de a Habsburg hagyomány még nagyon is ele-
venen él a ti katolikus horvátjaitok körében, aztán ott van
Mussolini és a Vatikán" - hallatszottak a szirénhangok.
Hitler eltúlozta a Habsburgok esélyeit, de tény, hogy volt
esélyük. Ausztriában a monarchista mozgalom meglehetősen
gyenge volt. A szocialisták sikeresen terjesztették azt a felfo-
gást, hogy a monarchia egyértelmű a politikai és gazdasági
reakcióval. A nacionalisták szemben álltak ezzel a nemzetek
fölötti családdal. Ok azt terjesztették, hogy Zita császárné
1918-ban a fegyverszüneti tárgyalások alatt elárulta a hadse-
reget Olaszországnak. A politikai színtéren túlsúllyal rendel-
kező Katolikus Párt nem volt hajlandó megosztani a hatalmát
a trónkövetelő híveivel, még kevésbé átadni azt. Dollfuss fő-
hajtásai a restauráció gondolata előtt, de még Schuschnigg
főhajtásai is, alig volt több üres gesztusnál. A monarchista
eszme erejét, mindent egybevéve, nem lehetett felmérni. Lé-
tezett egy ki nem tapintható áramlat, amelyet az a konkrétan
ki nem fejezett érzés táplált, amely szerint a monarchia stabi-
litást jelent, mert egy jobb múltban biztosította a stabilitást.
Starhemberg herceg, a Heimwehr vezetője azt mondta, hogy
az osztrákok nem mennének a barrikádokra Ottóért, de ellene
sem. Lehetséges, hogy ha Ottó hazatér, a nemzet felsorakozik
mellette, ha másért nem, hát azért, mert Dollfuss és Schusch-
81
nigg képtelen volt azt a szakadékot áthidalni, amely elválasz-
totta a nemzetet a szocialistáktól.
Magyarországon a restauráció kilátásai nem voltak jobbak,
mint Ausztriában, s ez nagymértékben a nemzetközi helyzet-
nek volt betudható. A magyaroknak tetszett a gondolat, hogy
monarchiájuk legyen, de a trónt üresen kellett tartani, hogy
megbékítsék a Kisantantot. Később, amikor fokozódott a né-
met nyomás, nyilvánvalóvá vált, hogy egy uralkodó hiánya
még nagyobb kockázatokkal jár. Ha Horthy meghalt volna,
Németország megkettőzte volna erőfeszítéseit, hogy utódjául
egy quislinget erőltessen az országra és ezt nagyon nehéz lett
volna visszautasítani. De Magyarországon létezett egy na-
gyon erős Habsburg-ellenes hagyomány is. A magyar nacio-
nalisták továbbra is idegen dinasztiának tekintették a Habs-
burgokat, jóllehet azok évszázadokon át uralkodtak. Annak a
ténynek, hogy a hazájukban élő magyarok egyharmada pro-
testáns, erős a politikai hatása. A törökök, mialatt 1698-ig
Magyarország nagyobb részét kormányozták, előnyben része-
sítették a protestantizmust a katolikus Habsburgokkal szem-
ben. Ez olyan hagyományt alakított ki, amely még érezhető
volt magyarországi tartózkodásom idején. A restauráció gon-
dolata inkább talált meghallgatásra a katolikusok, mint a pro-
testánsok körében. A magyar nacionalisták sohasem bocsáj-
tották meg Ferenc Józsefnek, hogy 1849-ben segítségül hívta
az oroszokat a magyar forradalom leveréséhez. A magyar na-
cionalisták az egész XIX. századon keresztül attól féltek, ne-
hogy a Habsburg uralkodó támogassa a horvátok és a szlová-
kok követeléseit a magyar uralommal szemben. A Habsburg
restauráció legkomolyabb ellenfelei a két világháború között
az úgynevezett szabadkirályválasztók voltak, akik a királyság
pártján álltak a köztársasággal szemben, de nem ismerték el
Ottó igényét a trónra törvényesnek. Nemzeti királyt akartak,
feltehetően olyat, aki nem kapcsolódik Ausztriához. Míg azt
csak találgatni tudtam, hogy mi történnék Ausztriában, ha Ot-
tó visszatérne, addig Magyarország magatartása nem volt két-
séges. Abban az időben Ottót nem fogadták volna kedvezően.
A hivatalos Budapest csöppet sem rajongott a gondolatért,
hogy Bécsben restaurálják a Habsburgokat, mert úgy gondol-
ta, hogy az növelné a pártviszályokat Magyarországon, és
hogy kockázatoknak tenné ki Ausztriát, megfelelő előnyök
82
nélkül. A külügyminisztérium azonban mindenkor világossá
tette, hogy nem Magyarországra tartozik beavatkozni Auszt-
ria belügyeibe.
Nem ez volt a magatartása a Kisantantnak. Titulescu, Ro-
mánia oroszbarát külügyminisztere egyetlen alkalmat sem
mulasztott el, hogy tudomására hozza Magyarországnak és
Ausztriának: a Habsburgok restaurációja háborút jelentene a
Kisantanttal. Mint már említettem, ezt visszhangozta Benes a
jugoszláv vezetőkkel együtt. Mivel pedig ezt arcátlanságnak
tekintették, még a monarchia ellenzői is, ezért ez a magatar-
tás nagymértékben hozzájárult a Habsburg restauráció gondo-
latának ébrentartásához. Meglepődtem, amikor Kánya kül-
ügyminiszter 1937. február 22-én azt a figyelemre méltó érte-
sülést közölte velem, hogy Kobr cseh követ szerint Prága el-
döntötte: támogatja a restaurációt Bécsben, mint az Ansch-
luss ellenszerét. Ez azonban feltehetően csak múló hangulat
lehetett, talán kísérleti léggömb valamilyen ismeretlen célból
a cseh-német kapcsolatokban. Kánya úr azt is kifejtette ne-
kem, hogy a jugoszlávok a maguk részéről a legnagyobb
mértékben félnek a restaurációtól akár Budapesten, akár
Bécsben, mert az úgy tűnhetne, mint a régi kettős monarchia
valamiféle újjáélesztése. A legnagyobb mértékben valószínű
volt, hogy egy nem Habsburg jelölt kisebb ellenállással talál-
kozott volna. Egy legitimáció nélküli monarchia értéke azon-
ban megkérdőjelezhető. Mussolini kétségtelenül foglalkozott
azzal a gondolattal, hogy egy olasz herceget ültessen a ma-
gyar trónra. Erről több alkalommal is említés történt, de az el-
képzelés nem talált visszhangra Magyarországon.
1937. novemberben Eckhardt Tibor szenzációt keltő be-
szédet mondott, amelyet monarchistának véltek. 0 azzal ma-
gyarázta kijelentését, hogy meg akarta szabadítani a problé-
mát a titokzatosság káros légkörétől. Elmondta nekem, hogy
a monarchia - legyen az legitim vagy nem - kérdése össznépi
megvitatást igényel. Beszédének az lett a következménye,
hogy nagy viták folytak dr. Eckhardt személyéről, de gyakor-
latilag szót sem ejtettek a restaurációról. Az embereket
bosszantani látszott, hogy ilyen formában vetette fel a kér-
dést. Ennek következtében átmenetileg jelentősen veszített
népszerűségéből, különösen nácibarát körökben. De dr. Eck-
hardt elmondta nekem, hogy legitimistákkal folytatott beszél-
83
getéseiben azt tanácsolta nekik, ne is gondoljanak puccsra,
vagy bármilyen más beavatkozásra Magyarország alkotmá-
nyos és törvényes intézményeinek életébe.
Amikor Roosevelt elnök 1940-ben fogadta Ottót Bullitt úr-
nak a közbenjárására, aki akkor az Egyesült Államok nagy-
követe volt Franciaországban, Budapesten ezt sokan úgy ér-
telmezték, mint annak jelét, hogy a franciák puccsszerűen rá
akarják kényszeríteni Ottót a magyarokra. Gróf Teleki na-
gyon nyugtalankodott emiatt. Ez még Hitlernek Franciaor-
szág elleni támadása előtt történt, amikor még Franciaorszá-
got meghatározó hatalomnak tekintették Európában. Teleki
elmondta nekem, hogy Magyarország meg akar maradni tel-
jesen függetlennek, nem akar sem a németekhez, sem a fran-
ciákhoz kapcsolva lenni, sem valamelyikük uralma alá kerül-
ni. Azt mondotta, hogy Magyarországon nem létezik mozga-
lom a Habsburg restaurációra, és hogy az a kérdés, vajon Ma-
gyarországnak legyen-e királya, olyasvalami, amit a magyar
nép képes önmaga eldönteni a megfelelő időben. Ebben a
kérdésben a Kisantant szóvivője sem lehetett volna nyugtala-
nabb, mint Teleki és Kánya.
Több alkalommal is találkoztam Ottóval, amíg Ameriká-
ban volt. Éles elméjűnek és megfontoltnak találtam őt, bár
kissé túlságosan bízni látszott tagadhatatlan személyes vará-
zsában. Nehéz lehetett egy olyan embernek, akit úgy nevel-
tek, hogy Őfelsége, vállalni azt az életet, ami kijutott neki.
Egyik este Washingtonban vacsorán vettem részt és egy asz-
talnál ültem Ottóval. Mosolyogtam magamban, amikor azt
hallottam, hogy valaki az asztaltársaink közül „Archie"-nak
szólítja őt. Nem tudom, mit gondolt felőle, de úgy tett, mint-
ha valóban ez lenne a neve.
Az a véleményem, hogy Ottó amerikai tartózkodása nem
használt az ügyének, ami ezt az országot illeti. Nem e világ-
ban élő környezetének tanácsaira hallgatva túlságosan nagy
jelentőséget tulajdonított Roosevelt elnök barátságos meg-
jegyzéseinek. A cseh propaganda természetesen összpontosí-
tott tűz alatt tartotta őt, ami nem tette lehetővé a tárgyilagos
véleményalkotást. Teljesen figyelmen kívül hagyva a szerve-
zett csapatmunkát, szükségtelenül támadásoknak tette ki ma-
gát és úgy tűnt, áthatja őt az a meggyőződés, hogy történelmi
küldetést teljesít, ami fontosabb, mint személyes sorsa.
84
A Magyarországon és Ausztriában jelentkező Habsburg
problémát okolják azért, hogy kudarcba fulladt minden kísér-
let egy Duna menti republikánus konföderáció létrehozására.
Nem lehetett azonban elvárni, hogy Magyarország és Auszt-
ria lemondjon döntési szabadságáról és azokban az időkben
megoldhatatlannak látszottak a gazdasági problémák. Jóllehet
az amerikai turistákat nagyon érdekelte a téma, a magyarok a
jelek szerint igen csekély érdeklődést mutattak Ottó iránt és
csak ritkán említették őt kérdezés nélkül. Ami szervezett
mozgalom létezett a Habsburg restauráció érdekében, az el-
hanyagolható volt. Senki sem ismerte volna el azonban, hogy
mást is meg lehetett volna koronázni, mint egy legitim Habs-
burg trónörököst. Sohasem tudtam meg, hogy ez a Habsburg
család iránti loyalitás miatt volt-e így, vagy azért, mert a Kis-
antant azt mondta, hogy nem tűrne egy Habsburgot. Az
egyetlen ember, aki valaha is említette nekem a köztársasá-
got, báró Apor volt, aki azt mondta, úgy gondolja, hogy egy
napon majd köztársaságnak fogják tartani Magyarországot,
ha a fennálló helyzet majd stabilizálódik, és felhívta a figyel-
memet arra a tényre, hogy a valóságban már abban az időben
is francia mintájú köztársaság.
85
4. Menedékhely egymillió zsidó számára
1944. márciusig Magyarország volt az egyetlen európai or-
szág a Pireneusoktól keletre, ahol a zsidók élete biztonságos-
nak volt tekinthető. A magyar zsidók mellett, akiknek száma
akkor csaknem egymillió volt, hatvan-hetvenezer zsidó me-
nekült érkezett külországokból Magyarországra és élt ott biz-
tonságban, amíg Hitler hadseregei meg nem szállták az orszá-
got és el nem rendelték a zsidók módszeres kiirtását. Hitler-
nek Magyarországgal szembeni haragját nagyrészt a zsidók-
nak nyújtott védelem provokálta ki, ezeknek jelentős része
ugyanis túlélte a náci időszakot Magyarországon. Addigra
ugyanis, mire a német hadseregek ténylegesen átvették a ha-
talmat az országban, Hitler már közel volt a bukáshoz.
Magyarországon a zsidók biztonsága nagymértékben an-
nak volt köszönhető, hogy milyen törvényeket hoztak korlá-
tozásukra. Ezek a törvények ugyanis azt a látszatot keltették,
hogy Magyarország eleget tesz a zsarnok követeléseinek, de
valójában éppen ezeknek a törvényeknek a segítségével tu-
dott fennmaradni mint menedéket nyújtó oázis. Ha megta-
gadta volna, hogy bármilyen törvényt is hozzon a zsidók el-
len, a zsidók tényleges biztonságának időszaka kétségtelenül
sokkal gyorsabban véget ért volna, mint a valóságban.
Az első magyar zsidótörvény valójában kihívás volt Hit-
lerrel szemben. Amikor a törvényt kihirdették, felkerestem
Weiss Fülöpöt, a Főrendiház tagját, a Pesti Kereskedelmi
Bank, Magyarország legnagyobb pénzügyi intézményének el-
nökét. Ez a bank ellenőrizte az ország iparának és mezőgaz-
daságának nagyrészét és közvetve az államkincstárt is. Weiss
Fülöp jó bankár volt, konzervatív, óvatos, éber és bankja túl-
élte a harmincas évek elejének vagy válságát úgy, hogy hírne-
ve makulátlanul fennmaradt. Kíváncsi voltam egy olyan em-
bernek a mértékadó véleményére, aki mindenkor zsidónak
mondotta magát.
„Nos - mondotta - , azt hittem, hogy zsidó vagyok, de
most úgy tűnik, hogy keresztény vagyok." A törvény úgy
86
rendelkezett, hogy az. akit egy bizonyos időpont előtt keresz-
teltek meg, nem tekintendő zsidónak. Ez a rendelkezés szeges
ellentétben állt Hitler nürnbergi törvényeivel, amelyek zsidó-
kat csináltak a keresztényekből, ha voltak zsidó őseik.
Az a mód. ahogyan Magyarország a problémát megoldot-
ta, csak kis része a kelet-európai országok ezzel kapcsolatos
történelmének. Ahhoz, hogy megérthessük, mi történt, tud-
nunk kell, hogy a zsidóellenes rendszabályok a német külpo-
litika sarkalatos elemei voltak Hitler uralma alatt. Az együtt-
működés ezen a téren próbaköve volt a Németország iránti
barátságnak és a zsarnokok ragaszkodnak ahhoz, hogy sze-
ressék őket. Az istenség szeretetét mindig bizonyos ceremó-
niák és rítusok betartásával kell kifejezésre juttatni. A nemze-
tiszocialisták által előírt vallási rítusok között első helyen állt
a zsidóüldözés. Aki ezt elutasította, az lelepleződött mint
eretnek és az eretnekeket meg kell égetni. Nem tudom, vajon
Hitler tényleg hitt-e benne, hogy a zsidók élősdiek. Talán eb-
ben a vonatkozásban is cinikus volt, de ez nem változtatott
azon a tényen, hogy megkövetelte az antiszemitizmust, mint
a ragaszkodás és az odaadás bizonyítékát. Semmi oka nem
volt annak, hogy a zsidók ellenségesebbek legyenek a nemze-
tiszocializmussal szemben, mint a nem zsidók. A zsidók
gyakran játszottak vezető szerepet európai szocialista moz-
galmakban, de azáltal, hogy törvényen kívül helyezte őket,
Hitler ellenségeivé tette a zsidókat. Ez lehetővé tette számára,
hogy azokat a kormányokat, amelyek nem helyezték törvé-
nyen kívül őket, azzal vádolja, hogy eltűrik országukban a
németellenes irányzatokat. Ily módon az antiszemitizmust a
beavatkozás és az agresszió eszközeként használta fel.
Könnyen elképzelhetjük, hogy miként reagáltak erre azok
a kormányok, amelyeknek volt okuk félni tőle. Szemben ta-
lálták magukat egész sor német követeléssel, köztük zsidóel-
lenes rendszabályok sürgetésével. Ez a követelés - mondjuk
inkább úgy, hogy utasítás - gyakran kapcsolódott olyan intéz-
kedésekhez, amelyeknek végrehajtása létfontosságú érdeke-
ket sértett volna. Ha az olvasó elképzeli, hogy az éjszaka sö-
tétjében egy tagbaszakadt rabló pisztolyt szegezve rá, „pénzt
vagy életet" kiáltással tör rá, akkor megérti az olyan kis or-
szágok helyzetét, mint Magyarország. Ebben az esetben az
ember tudja, hogy ha nem adja át a pénzét, könnyen elveszít-
87
heti azt az életével együtt és nincs sok ideje dönteni. Német-
országnak az volt a szokása, hogy nagy számú követeléssel
állt elő, amelyek többségének a teljesítését nyilvánvalóan
nem is várta el, de sohasem feledkezett meg róluk és az idő
múlásával egyre nehezebb lett visszautasítani azokat. így
ezek a kis országok, amikor rájöttek, hogy Németország eltö-
kélte magát a zsidóellenes rendszabályokra, úgy érezték,
hogy jobb engedni ebben a kérdésben, mint veszélyeztetni az
egész nemzetet. Ez magyarázza, de minden bizonnyal nem
teszi indokolttá, hogy Mussolini a szabadon kifejezett filo-
szemitizmusról áttért zsidóellenes törvények meghozatalára.
Megmagyarázza, megint csak anélkül, hogy igazolná, a
vichy-i rendszer zsidóellenes intézkedéseit, amelyek szakítást
hoztak Pétain marsall és az egyház között. Ez csak két példa
a példák hosszú sorából. Ha összehasonlítjuk, hogy milyen
méretű volt a zsidóüldözés azokban az országokban, amelyek
német nyomás alatt voltak, egy skálát találunk aszerint, hogy
milyen hosszú ideig tartott a nyomás és milyen erkölcsi ereje
volt az ellenállásnak. Kelet-Európából menekült zsidók által
megerősített tény, hogy Mussolini zsidóellenes törvényei da-
cára, a zsidókkal Olaszországban összehasonlíthatatlanul job-
ban bántak, mint a „liberális" Franciaországban. Nem sok
olasz zsidó hagyta el hazáját és aki elhagyta, azokat a néme-
tektől és nem a saját kormányuktól való félelem késztette er-
re, de semmiképpen sem nem zsidó honfitársaik. A kis Oszt-
rák Köztársaság csodálatosan ellenállt, mert Dollfuss és
Schuschnigg is a katolikus egyház hű fia volt. A leginkább
meghajoltak a német követelések előtt, mint minden más vo-
natkozásban is, a csehek és a szlovákok. Még dr. Benes ural-
ma alatt is, egy évvel mielőtt Hitler bevonult volna Prágába,
a cseh rendőrök visszatoloncolták az osztrák zsidókat és átad-
ták őket a Gestapónak - köztük Róbert Danneberget, a bécsi
szocialisták mérsékelt vezetőjét, aki négyévi szenvedés után
koncentrációs táborban halt meg. Amikor Hitler hat hónappal
később elfoglalta a Szudétaföldet, dr. Benes rendőrsége me-
gint csak visszakergette a menekülő zsidókat. 1939-ben a Ha-
cha elnök vezette új rendszer, akárcsak Szlovákiában a Tiso-
kormány, bevezette és alkalmazta a nürnbergi törvényeket.
Romániában a zsidók helyzete még nyomorúságosabb
volt, de erről majd később szólok. Svájcnak, annak az ország-
88
nak, amely iránt a legnagyobb tisztelettel és csodálattal visel-
tettem, óvatosnak kellett lennie, s aszerint járt el, hogy „meg
kell játszanunk az antiszemitát, nehogy kénytelenek legyünk
antiszemitának lenni." Nem sokan voltak azok a zsidók, akik
mennyei boldogságra találtak Svájcban, s akik mégis, azokat
a lehető leggyorsabban kiutasították.
A valódi kivétel Magyarország volt. Amikor egy alkalom-
mal a zsidóüldözésről beszéltünk, Horthy tengernagy meg-
magyarázta nekem magatartásának a lényegét. „Mint iskolás
- mondotta - jó nevelésben részesültem. Nem fogom elfelej-
teni." Számára a zsidók emberi lények voltak, mint ahogyan
azok voltak bálványa, Ferenc József császár és király számá-
ra is, akinek uralkodása alatt zsidó szülők gyermekei a vezér-
kari testület tagjai lettek, tábornokok és tengernagyok. A kor-
mányzónak az antiszemitizmussal szemben elfoglalt állás-
pontját erőteljesen támogatta a magyar hercegprímás, Serédi
bíboros és mindkét egyház. A parlamentben a kormányzónak
ebben a kérdésben vallott nézeteit nyomatékosan hangoztat-
ták az arisztokrácia vezetői, akik előkelő klubjukban, a Nem-
zeti Kaszinóban előszeretettel énekelték azt a dalt, amelynek
refrénje ez volt: „Nem, mi nem vagyunk árják, nem vagyunk
árják, nem!" Ez a magyarok turáni származására utalt.
Az antiszemitizmus megfelelő politika lett volna bárki szá-
mára, aki olcsó népszerűségre vadászott. A zsidóellenes ér-
zelmek a felszín alatt szunnyadtak. A húszas évek elején na-
gyon is felélénkültek, méghozzá két okból. Először is, a há-
ború utáni általános nyomor arra késztette az embereket,
hogy bűnbakot keressenek és a régi időkben a zsidók voltak a
hagyományos bűnbakok. Másodszor pedig, az 1919-es kom-
munista közjáték főleg a zsidók műve volt. Jászi professzor,
egy baloldali író szerint a zsidóságból kerültek ki kilencvenöt
százalékban a forradalom aktív figurái. Ezt nem azért mon-
dom, mintha arra a következtetésre akarnék jutni, hogy Ma-
gyarországon a zsidók közül több híve volt a kommunizmus-
nak, mint a nem zsidók közül. Nem áll módomban erről bár-
mit is tudni, mert abban az időben, amit Magyarországon töl-
töttem, a kommunizmus csak a föld alatt létezett.
Nyilvánvaló és a történelem által bizonyított, hogy a kon-
zervatív rendszerek nyújtják a legjobb lehetőségeket a zsi-
dóknak és ennek Magyarország kitűnő példája volt. A kon-
89
zervatív felfogású magyarok, szinte törvényszerűen ragasz-
kodtak a keresztény hithez és Magyarországon valamennyi
egyház elítélte az antiszemitizmust. A konzervatívok, különö-
sen az előkelőségek, általában immúnisak a faji alapon álló
nacionalizmussal szemben. Királyoknak és más arisztokra-
táknak régi tradícióik vannak a zsidóság iránti toleranciából.
Ballin, a nagy hamburgi hajótulajdonos, aki öngyilkos lett,
mert II. Vilmos elveszítette a trónját, zsidó volt, akivel a csá-
szár úgy bánt, mint barátjával. Az egykori Ausztria-Magyar-
országon az antiszemita újságíróknak ugyancsak óvatosnak
kellett lenniök, ha el akarták kerülni, hogy egy vallási közös-
ség megsértése miatt bírósági eljárást indítsanak ellenük.
Mindent egybe véve, a zsidóknak szükségszerűen létfontos-
ságú érdekeik fűződtek a társadalmi és politikai stabilitáshoz,
mert csak szilárd rendszer viszonyai között érezhették magu-
kat biztonságban. Bármiféle rendetlenség minden bizonnyal
negatív hatással lett volna helyzetükre.
Magyarországon minden állampolgár köteles volt adót fi-
zetni valamelyik egyháznak és a kormány nem tett különbsé-
get zsidók és nem zsidók között. Magyarország azokban az
években, amelyeket ott töltöttem, vallási és faji kérdésekben
sokkal liberálisabb volt, mint bármely más ország, amelyet
jól ismerek. Vallási kérdésekben az emberek nagyon tolerán-
sak voltak és csak ritkán volt tudomásom arról, hogy ez vagy
az az ember melyik egyházhoz tartozott. Az is sajátságos
tény, hogy azok az emberek, akik Magyarországon a legma-
gasabb tisztségeket töltötték be, nagyon gyakran protestánsok
voltak, jóllehet az ország lakosságának kétharmada katolikus
volt. Horthy kormányzó protestáns volt, akárcsak gróf Beth-
len, Gömbös és Darányi miniszterelnökök. Bár nagyon szo-
ros barátság fűzött Kányához, nem emlékszem, hogy milyen
vallású volt, de úgy gondolom, hogy protestáns. Ahogy most
visszagondolok, nehéz lenne megmondanom, hogy barátaim
legtöbbike milyen vallású volt.
Röviddel azután, hogy megérkeztem Magyarországra, mi-
sén vettem részt a Koronázó Templomban Szent István tiszte-
letére, a diplomáciai testület többi tagjával együtt. Mi, diplo-
maták, az egyik oldalon ültünk az oltár közelében. A másik
oldalon foglaltak helyet a kormány vezetői és középen, az ol-
tár közelében egy szék állott a kormányzó részére. Mivel ma-
90
gam protestáns vagyok, gondoltam, a legjobb az lesz, ha a
kormányzót figyelem, s akkor majd tudni fogom, mit kell
tennem. Figyeltem egy darabig, s láttam, hogy nem csinál
semmit. Akkor tűnt fel nekem, hogy nyilván protestáns, ezért
a miniszterelnökre irányítottam a figyelmemet. De ő sem csi-
nált semmit. így tehát elhatároztam, hogy nem csinálok sem-
mit - és senki sem figyelt rám.
A magyar ember jellemének egy sajátos vonása kedvező a
zsidók számára. Említettem már, hogy a magyar ember szá-
mára a pénz egyedüli rendeltetése az, hogy elköltsék. A felső
osztályok férfi tagjai csak ritkán érdeklődtek az üzleti élet
iránt, jóllehet nagyon nagy szükségük volt pénzre. A legtöbb-
jük úgy vélekedett, hogy a pénzszerzés valójában méltóságon
aluli. Ez olyan általános légkört teremtett, amely hasonló volt
a Középkorhoz, amikor az uralkodók zsidókra bízták üzleti
ügyeik intézését. Egy magyar úriember, ha üresek voltak is a
zsebei, nem tartotta magát alábbvalónak a leggazdagabb zsi-
dó kereskedőnél. „A szegény ördögnek - vélekedett a magyar
úriember a zsidóról - nincs nagyobb élvezete, minthogy üzle-
teljen." Nem sajnálta tőle ezt az élvezetet. Ennek eredménye-
ként a zsidóság óriási befolyásra tett szert, mint a magyar kö-
zösség nélkülözhetetlen eleme. Von Erdmannsdorff budapesti
német követ tökéletesen átlátta a helyzetet, amikor úgy véle-
kedett, hogy Magyarország képtelen úgy eljárni a zsidók el-
len, mint Németország tette, mert nincs senki, aki a helyükre
lépne. De ugyanakkor, amikor magánemberként kész volt ezt
nekem elmondani, Hitler arra kényszerítette őt, hogy gyako-
roljon nyomást a kormányra, hogy az megtegye azt, amiről ő
(Erdmannsdorff) azt mondta nekem, hogy lehetetlen megten-
ni. Könnyen látható, hogy ez a helyzet nagyszerű lehetőséget
biztosított antiszemita demagógoknak. Németország pénzelte
őket és a legkülönbözőbb helyeken bukkantak fel. Felidézve
a Kun Béla kommunista rendszere alatt elkövetett kegyetlen-
ségeket, azt hangoztatták, hogy túl sok a zsidó Magyarorszá-
gon. Valóban, a lakosság mintegy egytizede zsidó volt.
Ilyen körülmények között hősiesség volt a rendszer részé-
ről, hogy megengedte külföldi zsidók, főleg lengyelek, szlo-
vákok és osztrákok, letelepedését az országban. Elégséges bi-
zonyítéka lett volna a bátorságnak, ha a kormány, a német
nyomásnak ellenállva, a saját zsidóit védelmezte volna és
91
ugyanakkor lezárta volna a határokat. Magyarország többet
tett, mint amennyire erkölcsileg kötelezve volt, amikor a saját
zsidói mellett menedéket nyújtott külföldi zsidóknak is. A
sors nem engedte meg, hogy megmaradjon az együttérzés oá-
zisa az elnyomás sivatagában. De amikor engedett is a nyo-
másnak, lassabban és nagyobb méltósággal tette azt, mint a
szomszédai.
Mrs. Anne O'Hare McCormick írta a New York Times
1944. július 15-i számában:
Magyarország javára kell írni, hogy amíg a németek át
nem vették a hatalmat az országban, az utolsó mene-
dékhely volt Közép-Európában a zsidók számára, akik
képesek voltak elmenekülni Németországból, Ausztri-
ából, Lengyelországból és Romániából. Most ezek a
szerencsétlen emberek ki vannak szolgáltatva ugyan-
annak a kegyetlen deportálási és megsemmisítési poli-
tikának, amelyet Lengyelországban végrehajtottak. De
addig, amíg volt hatalmuk a saját házuk táján, a ma-
gyarok megpróbálták védelmezni a zsidókat.
Elismerte ezt a baloldali beállítottságú Mr. Jonathan Stout,
aki 1944 márciusában ezt írta a New Leader-ben:
Az, hogy Magyarország a nácik karmai közé került,
nagyobb tragédia, mint amilyennek az amerikai nép
hiszi. Tény, hogy Magyarország hosszú hónapokon át
készségesen rendelkezésre bocsájtotta azt az útvonalat,
amelyen át zsidók és mások számtalan százai mene-
kültek a náci terror elől.
Ezeket a tényeket nyilván kell tartani. Örömmel mondha-
tom el, hogy az American Jewish Year Book ezekben a vész-
terhes időkben tisztességes és objektív magatartást tanúsított
Magyarország irányában. A valóságnak megfelelően azt je-
lentette, hogy a németek zsidóellenes követeléseinek tett ma-
gyar engedmények azt a célt szolgálták, hogy kifogják a sze-
let a nácik vitorlájából. Ilyesmit tenni mindig kockázatos do-
log, mert az engedmények rendszerint további engedménye-
ket vonnak maguk után, de Magyarország mindig időhúzásra
játszott. Azt tette, amit viharban a fa tesz - meghajlik azért,
hogy töretlenül túléljen. Amikor például utasították a banko-
kat, hogy öt év leforgása alatt bizonyos százalékra csökkent-
sék a zsidó alkalmazottak számát, a ki nem mondott hátsó
92
gondolat az volt, hogy öt év alatt a vihar elül. Mi több, min-
den korlátozás sűrűn meg volt tűzdelve kivételezésekkel. Ezt
főleg a parlament vitte véghez, ahol Horthy arisztokrata bará-
tai és a bíboros által utasított főpapok éreztették a súlyukat.
Említettem már, hogy az arisztokraták, gazdasági és politikai
státuszuk ellenére, mint a társadalom vezetői példaképül szol-
gáltak és a középosztály őket utánozta, ha a nemzeti szocia-
lista demagógok értek is el sikereket a csőcseléknél, az érté-
kesebb emberek becsületesek maradtak. Takács-Tolvaj Jó-
zsef gróf, tábornok, egyike a „gyűlöletes feudális földesurak-
nak", lemondott a Frontharcos Szövetség elnöki tisztéről,
amikor az 1944. márciusi német megszállás után a bábkor-
mány kizárta a zsidókat a szervezetből. Bethlen István gróf,
egy másik „feudális földesúr', már jóval a német megszállás
előtt visszavonult a politikai élettől, tiltakozásul a viszonylag
enyhe zsidótörvények ellen. Amikor Hitler, megvesztegetés-
ként, odaígérte Erdély nagyobb részét. Teleki Pál gróf nem
volt hajlandó ezt elfogadni zsidóellenes engedmények fejé-
ben. „Valóban meglepő volt - írta az American Jewish Year
Book - látni ellenállását ebben a kérdésben, amely minden
bizonnyal sokkal kisebb jelentőségű volt Magyarország szá-
mára a tőle kicsikart alapvető áldozatokhoz viszonyítva."
Mielőtt Hitler kezébe vette volna a dolgok irányítását, a
zsidók helyzete - a Year Book leírása szerint - a következő
volt:
azok közül, akik feladni kényszerültek eredeti foglal-
kozásukat, meglehetősen sokan találtak valamilyen
kiskaput, hogy ha nem is törvényesen, de mégis vala-
mi megtűrt jövedelemhez jussanak. Megengedték,
hogy a zsidó közösség megszervezze a nagyarányú
önsegélyezést. Azért volt képes erre, mert a földtulaj-
don kivételével nem sértették meg a zsidók tulajdonjo-
gát egészen a végzetes 1944 tavaszáig. A zsidók biz-
tonságban lakhattak eredeti otthonaikban; nem korlá-
tozták mozgásszabadságukat, szabadon utazhattak és
üdülhettek, és nem részesültek hátrányos megkülön-
böztetésben az élelmiszerek elosztása terén. Megvé-
delmezték őket a helyi náci csoportok rosszindulatától
Röviddel Magyarország német megszállása előtt, amikor
93
Hitler katonai sikerei kezdtek lealkonyulni, széleskörű akció
kezdődött a korlátozó törvények eltörléséért Bajcsy-Zsi-
linszky Endrének, a Kisgazdapárt parlamenti képviselőjének
vezetésével. A Year Book-ban olvashatjuk: „A megszállás
egyik hivatalos indoka német részről az volt, hogy a mintegy
egymillió zsidó korlátozás nélküli jelenléte az országban
konkrét veszélyt jelent a Balkán-félszigeten tartózkodó német
csapatokra nézve. Olyan erős volt a nem zsidó magyarok szo-
lidaritása zsidó honfitársaik iránt, hogy a németek által 1944-
ben az ország nyakába ültetett bábrezsim sem merte nyíltan
alkalmazni a deportálás és a tömeges kiirtás német módsze-
rét. Amikor a német Gestapo kezébe vette a zsidók deportálá-
sának elkezdését, - a Year Book szerint - „keresztény ma-
gyarok tízezrei,
mint tudjuk, siettek a bajba jutott zsidók segítségére,
megkísérelték védelmezni és elrejtem őket, megőrzés-
re átvenni otthonaikat és értéktárgyaikat és segíteni
őket hiábavaló menekülési kísérleteikben. Mind kato-
likus, mind protestáns lelkészek ezrével állítottak ki
hamis keresztleveleket, abban a hiábavaló reményben,
hogy ezáltal megmentik védenceiket az üldöztetések-
től. A városok utcáin gyakran lehetett látni fiatal ke-
resztény leányokat karonfogva sétálni Dávid-csillagot
viselő zsidó fiatalemberekkel."
Úgy tűnik, hogy ez a segítség nem volt teljesen hiábavaló.
Mrs. Anne O'Hare McCormick 1945. november 26-án ezt je-
lentette Budapestről:
A zsidók nem szenvedtek oly sokat, mint a szomszé-
dos országokban élő zsidók, mivel a legsúlyosabb ül-
döztetések csak azután kezdődtek, hogy a nácik 1944-
ben teljes ellenőrzésük alá vonták az országot. A zsidó
vállalatokat ezt megelőzően „árjásították", de sokan
azok közül, akik átvették ezeket a vállalatokat, barátai
voltak a kisemmizetteknek és bizománynak tekintették
azok tulajdonát. A magyar zsidóknak csak egy csekély
kisebbsége cionista. A többségük hű a magyarsághoz,
az országban akar maradni és segítem akar az újjáépí-
tésben. Becslések szerint a zsidók mintegy 60 százalé-
ka visszatért az országba.
A zsidók magyarországi helyzetével kapcsolatban érdekes
94
lélektani eset dr. Imrédy Béla, aki pénzügyminiszter volt ab-
ban az időben, amikor én Magyarországra kerültem. Képes-
ségeinek köszönhette, hogy ilyen fontos pozícióba került. Az
alatt az idő alatt, amit Budapesten töltöttem, Imrédy otthagy-
ta a pénzügyminiszterséget, hogy a Nemzeti Bank elnöke le-
gyen, amellyel már korábban is kapcsolatban állott. Úgy is-
merték, hogy erősen angol-barát, s mind az angol, mind az
amerikai bankárok nagyon jó véleménnyel voltak róla,
csakúgy, mint a Népszövetség gazdasági körei. Nem tudom
miért, de olyan tekintélyre tett szert, amely sokakkal elhitette,
hogy ideális miniszterelnök lenne belőle. Mint bankár, szoros
kapcsolatban állott a zsidó közösség befolyásos vezetőivel és
ezért úgy tűnt, hogy tökéletesen alkalmas ember arra, hogy
megbízzák, fogja ki a szelet a németek vitorlájából és a zsi-
dók látszat üldözésével nyugtassa meg a nácikat, ami lehető-
vé tenné a számukra, hogy kisebb sérülésekkel ugyan, de túl-
éljenek.
1938. márciusban Imrédyt tárca nélküli miniszterré nevez-
ték ki, hogy elkészíthesse zsidótörvényét. A törvényjavaslatot
áprilisban terjesztette be Darányi miniszterelnök. A javaslat
általában 20 százalékban szabta meg a numerus clausus-t a
zsidók foglalkoztatása vonatkozásában és 5-10 évben szabta
meg azt az időt, amely alatt az üzleti életnek alkalmaznia kell
a törvényt. Nem tekintették zsidónak mindazokat, akik 1919
előtt keresztelkedtek meg, továbbá azokat, akik az első világ-
háború alatt a hadseregben szolgáltak. Darányi kijelentette,
hogy ennél tovább nem hajlandó elmenni a zsidóellenes rend-
szabályok terén.
Körülbelül egy héttel azt megelőzően, hogy 1938. május-
ban miniszterelnökké nevezték ki, Imrédy felkeresett engem
a New York-i Világkiállítással kapcsolatban. Mindenki Im-
rédy küszöbönálló miniszterelnöki kinevezéséről beszélt, így
tehát említést tettem neki róla. Meglehetősen szerénynek mu-
tatkozott ezzel összefüggésben és kifejtette nekem elképzelé-
seit arról, hogy miként lehetne szembehelyezkedni a náci be-
hatolással. Azok veszélyesnek tűntek számomra. Imrédy meg
volt győződve róla, hogy sokkal jobb elébe menni a németek-
nek a zsidótörvény elfogadásával, mint várni és azután sokkal
szigorúbb törvények meghozatalára kényszeríttetni. Nem hit-
tem, hogy ez lehetséges lesz, de ő biztos volt benne, hogy ké-
95
pes lesz úrrá lenni a helyzeten és mindenkinek eleget tenni
anélkül, hogy ténylegesen kárt okozna.
Az akkori miniszterelnök, Darányi, aki meglehetősen szín-
telen köztisztviselő volt, ugyancsak nagyon gyengének bizo-
nyult. Mindenki úgy érezte, hogy az országnak erős emberre
van szüksége, tekintettel Ausztria megszállására, aminek kö-
vetkeztében a német hadsereg a magyar határhoz érkezett.
Úgy tűnt, hogy Imrédy az az ember, akinek eljöveteléért a
magyarok imádkoznak. Nem emlékszem, hogy bármi más
oly nagy megelégedést keltett volna, mint az, amikor Imrédy
lett Darányi utóda.
Imrédy kezdett nagy ember lenni és sikerei a fejébe száll-
tak. 1938. decemberben újabb zsidótörvényt terjesztett be. Ez
jóval messzebb ment az elsőnél, amely csak három hónapig
volt hatályban. Az új zsidótörvény az addigi húszról hat szá-
zalékra csökkentette a numerus clausus-x. Számos foglalko-
zásból kirekesztette a zsidókat, de mindenekelőtt kimondta a
faj kritériumát azáltal, hogy zsidónak nyilvánította azt a ke-
resztényt, akinek a szülei zsidók voltak. A nagyszülőket még
nem vették figyelembe. A törvény értelmében a zsidók meg-
tarthatták szavazati jogukat, de csak külön zsidó képviseletet
választhattak.
Amikor erről a törvényről tudomást szereztem, érintkezés-
be léptem Imrédyvel és megkérdeztem, hajlandó lenne-e
megmutatni nekem a törvényt, mielőtt kihirdetik. Beleegye-
zett és megbeszéltük, hogy mikor találkozunk. Kettőnkön kí-
vül csak Quandt Richárd volt jelen a Nemzeti Banktól. Nem
tudom, miért volt jelen, hacsak azért nem, mert valamikor
együtt dolgozott Imrédyvel a bankban. Minden volt, csak nem
zsidóellenes és nagyon határozottan szemben állott a nácik-
kal. Amint Imrédy hangosan felolvasta a törvényt, mi több-
ször is összenéztünk Quandt-tal. Sokkal rosszabb volt, mint
amire számítottunk. Megpróbáltam vitatkozni róla Imrédyvel.
Kijelentettem, nem látom be, hogy ha - amint ő mondja - a
jelenlegi helyzetben hátrány éri a keresztényeket, miért ne le-
hetne törvényt hozni ennek megakadályozására és biztosítani,
hogy azoknak a keresztényeknek, akik dolgozni akarnak,
ugyanolyan lehetőségeik legyenek erre, mint a zsidóknak
vannak. Azzal érveltem, hogy minden egyes esetet külön kell
elbírálni, nem pedig önkényes rendelkezést hozni, amely be-
96
láthatatlan kárt okozhat az ország gazdaságának. Nem hallga-
tott rám, jóllehet hosszasan vitatkoztunk. Nyilvánvaló volt,
hogy Imrédyt jobban érdekli a politika, mint a gazdaság.
Mihelyt a törvényt kihirdették, a kormányzó és az egyhá-
zak által támogatott ellenkezés a törvénnyel szemben olyan
erős lett, hogy néhány héttel később az igazságügyminisztéri-
um közölte, hajlandó néhány módosítást elfogadni. Egy hétre
rá, 1939. február 14-én, mint már korábban beszámoltam ró-
la, Horthy kormányzó révén ismertté vált, hogy Imrédy déd-
szüleinek egyike egy rabbi fia volt és hétéves koráig a zsidó
vallásban nevelkedett. Jóllehet ez a tény még a nürnbergi tör-
vények szerint sem érintette volna Imrédyt, általános nevet-
ség tárgya lett és gróf Teleki került a kormány élére, mint Im-
rédy utóda.
Imrédy rövidesen ármánykodni kezdett és bosszúra vá-
gyott. Mélységesen gyűlölte a kormányzót és - várva, amíg
eljő az ő ideje - testestől-lelkestől eladta magát Hitlernek.
1940. októberben úgy gondolta, hogy tekintettel Franciaor-
szág kapitulációjára és Olaszország szemmel látható gyenge-
ségére, a német nyomás elég erős ahhoz, hogy ő visszakerül-
jön a hatalomba. Megrendezte a kormánypártból való kiválást
és megalapította a Magyar Megújulás Pártját. Az új párt kö-
vetelte, hogy az „elavult" kormányzati rendszert a nemzeti
szocialista elvek szerint szervezzék át és a Nyilaskeresztes
Párt rokonszenvéről biztosította őt. Gróf Teleki nem hagyta
magát és válaszul kijelentette, hogy egymillió embert nem le-
het megfosztani a megélhetésétől. Amikor Teleki 1941. ápri-
lisban öngyilkos lett, Imrédynek csalódnia kellett abban a re-
ményében, hogy holttestét felhasználhatja a miniszterelnök-
ség újbóli megszerzéséhez. Horthy ugyanis Bárdossy László
hivatásos diplomatát nevezte ki miniszterelnökké. Őt követte
a kormány élén 1942. márciusban Kállay Miklós, a kormány-
zó személyes jóbarátja, aki rövidesen tüske lett Hitler szemé-
ben. Imrédy nem kapott újabb lehetőséget, amíg a németek
1944. márciusban meg nem szállták az országot és az áruló
iránti megvetés még akkor is olyan általános volt, hogy nem
volt képes quisling-kormányt alakítani és a németek Sztójay
tábornokot választották, aki addig berlini követ volt. Imrédy
tagja lett ennek a kormánynak, de néhány hónappal később
távoznia kellett Horthy követelésére.
97
Bismarck azt mondotta egyszer, hogy mindenki annyit ér,
amennyi erényeiből megmarad, ha levonjuk belőlük a hiúsá-
gát. Imrédy esetében, képességei ellenére, a mérleg negatív.
Felemelkedéséhez felhasználta azt a bizalmat, amelynek poli-
tikai és üzleti körökben örvendett, de amint a csúcsra elérke-
zett, visszaélt ezzel a bizalommal, még többre vágyott, talán a
kormányzóságra és személyes terveit Hitler általa várt korlát-
lan győzelmére alapozta. Ezáltal nem tragikus, hanem meg-
vetendő alak lett. Azoknak, akik hosszú évek óta ismerték őt,
nagyon nehéz volt megérteniük, hogy mi történt vele. Egyike
azoknak, akik együtt dolgoztak vele a Nemzeti Bankban, el-
mondotta, hogy nem érti az egészet, de úgy látja, hogy Im-
rédy elveszítette a józan eszét, amikor otthagyta a Nemzeti
Bankot, hogy miniszterelnök legyen.
1944. márciusig Imrédy volt az egyetlen magyar minisz-
terelnök, aki önként tett engedményeket Hitlernek, nemcsak a
zsidókkal kapcsolatban, hanem más vonatkozásokban is. Ami
meggyengítette Magyarország ellenállását, az az volt, hogy
állandóan kijátszották a Kisantanttal szemben. A nácik időről
időre azt mondták a magyaroknak, hogy szomszédaik sokkal
barátságosabbak Németországhoz, mint ők. Ez egy kicsit
nyugtalanító volt, mert területkiigazításokra volt szükség, és
a magyar vezetők mindig kénytelenek voltak feltenni maguk-
nak a kérdést, vajon a zsidóüldözés elutasításával nem veszé-
lyeztetik-e az idegen uralom alatt élő magyarok sorsát. Ter-
mészetesen a cseheknek, szlovákoknak és románoknak
ugyanakkor éppen az ellenkezőjét mondták. így tehát az
egyiket kijátszották a másik ellen. A csehek és a szlovákok a
második világháború kitörése előtt bevezették a nürnbergi
törvényeket, de Romániában az események még viharosab-
ban mentek végbe. 1937. decemberben Goga miniszterelnök
betiltotta a zsidók tulajdonát képező újságokat, eltávolította a
zsidókat a közhivatalokból és kinyilvánította, hogy az állam
nem hajlandó továbbra is együttműködni zsidó üzletemberek-
kel. 1938. januárban Románia megfosztotta szavazati joguk-
tól a zsidókat. Goga miniszterelnöksége 45 nap után véget
ért, de 1940 nyarán, amikor Göring barátja, Gigurtu lett a mi-
niszterelnök, felelevenítették Goga rendelkezéseit. Minden
zsidót elbocsátottak a közhivatalokból, a sajtóból és a szelle-
mi foglalkozású területekről. Bevezették a nürnbergi törvé-
98
nyéket a vegyes házasságok tekintetében, a nem zsidó cselé-
dek alkalmazása terén, stb. Néhány hónappal később ezeket a
példákat követte Jugoszlávia és Bulgária, ámbár Jugoszlávia
15 millió lakosából mindössze hetvenezer volt zsidó, Bulgá-
ria hatmillió lakosából pedig csak ötvenezer - elenyésző szá-
mok a magyarországi zsidók számához viszonyítva. 1940.
novemberben Romániában a Vasgárda tömegesen gyilkolt le
ellenzékieket és zsidókat. Becslések szerint 2160 nem zsidót
és 680 zsidót öltek meg ekkor. Ion Antonescu tábornok kor-
mánya büntetést helyezett kilátásba „hasonló esetek megis-
métlődése esetén". Decemberben Antonescu elrendelte, hogy
minden zsidó tulajdonban levő üzletet, mint olyant, meg kell
jelölni. 1941. júliusban, amikor Románia hadat üzent a Szov-
jetuniónak, Moldávia határmenti tartományaiból erőszakosan
kitelepítették az összes zsidókat. Ugyanakkor a bolgárok get-
tókba hurcolták a zsidókat. Ugyanez történt októberben a ro-
mániai zsidókkal, akiket elüldöztek Bukovina és Besszarábia
tartományokból, ahol nagyszámú kisebbséget alkottak. 1942.
augusztusban kötelezték a bulgáriai zsidókat, hogy viseljék a
Dávid-csillagot és kiűzték őket a fővárosból.
Emlékezetünkbe kell idéznünk ezeket a tényeket, ha véle-
ményt akarunk mondani Magyarország szerepéről. Nincs ér-
telme összehasonlítani Magyarországot Angliával, Hollandiá-
val vagy Svédországgal. Szomszédaihoz kell hasonlítani: Ro-
mániához, Jugoszláviához és az egykori Csehszlovákia két
feléhez: Csehországhoz és Szlovákiához. Ha ezt tesszük, ak-
kor nyilvánvalóvá válik, hogy Magyarország megőrizte a
tisztesség jelentős mértékét mindaddig, amíg képes volt maga
meghatározni politikáját az erkölcsi hanyatlás környezetében.
99
5. Csehszlovákia széthullása
Ez a könyv nem azt a célt szolgálja, hogy szaporítsa azoknak
a kiadványoknak a sorát, amelyek vagy dicsekszenek sikeres
diplomáciai küldetésekkel, vagy mentegetőznek azok kudarca
miatt. Elmondható, hogy Budapesten eltöltött éveim nem
akadályozzák meg Magyarországot abban, hogy lépésről lé-
pésre bevonják Hitler hálójába, míg végül is ellenségeinek ol-
dalán harcolt. A feladatom legfeljebb az lehetett, hogy késlel-
tessem ennek bekövetkeztét és nagyon kevés olyan lehetőség
kínálkozott, ami elősegítette volna ennek a feladatnak a telje-
sítését az Egyesült Államok képviselője számára. Amerika
messze, nagyon messze volt Kelet-Európától. Nem volt fel-
fegyverkezve, semleges volt még a háború kitörése után is.
Igaz, nem rejtettük véka alá ellenérzésünket Hitler rendszeré-
vel szemben. Roosevelt elnök és kormányának tagjai kemény
szavakkal megbélyegezték azt. Míg a legtöbb magyar magán-
emberként egyetértett velünk, nem voltak abban a helyzet-
ben, hogy ezt nyíltan is kimondják. Nagyobb bátorságra van
szüksége egy kis nemzetnek ahhoz, hogy nyíltan beszéljen,
amikor egy zsarnok áll a küszöbön, mint egy tengerentúli
nagyhatalomnak.
Sokszor megkérdezték tőlem, hogy segítenénk-e Magyar-
országnak, ha a mi politikánkat követné és ha igen, hogyan,
de kénytelen voltam azt válaszolni, hogy nem segítenénk és
nem is tudom, hogyan tudnánk segíteni. A magyarok ezt na-
gyon jól tudták. Ha úgy gondolták volna, hogy segítenénk és
tudnánk is segíteni nekik, akkor a helyzet egészen másként
alakulhatott volna.
Egy amerikai követ aligha lehetett több megfigyelőnél.
Védelmezhette hazájának és honfitársainak érdekeit és meg-
ismertethette a magyar vezetőkkel - és bizonyos mértékig a
közvéleménnyel is - kormányának nézeteit. Körülbelül ez
minden, amit tehetett. Természetesen mindent megtettünk a
nácizmus terjedésével szemben és esetenként jelentős mér-
100
tékben eltértem a szigorú semlegességtől. Amilyen szorosan
csak lehetett, együttműködtünk az angolokkal és más szövet-
séges nemzetekkel és ahol csak tudtunk, segítettünk megtá-
mogatni a magyar kormány bátorságát és amennyire csak le-
het ellensúlyozni a német nyomást.
Ez az ellensúlyozás részemről, sajnos, a meggyőzésre kor-
látozódott. Amikor Franciaország elbukott és Anglia ostrom
alatt állott, higgadtságot és bizakodást kellett mutatnom.
Amikor felkérték Magyarországot, hogy engedjen a német
katonai követeléseknek, figyelmeztettem, hogy ez milyen
rossz benyomást tenne Amerikában. Amikor engedett ezek-
nek a követeléseknek, meg kellett vizsgálnom a tényeket és
ismét csak a megfigyelő szerepére voltam korlátozva. Az a
diplomácia, amelyet nem támaszt alá erő, nem teljesen tehe-
tetlen, de nem túlságosan cselekvőképes egy ellenséges had-
sereg nyers fenyegetésével szemben.
Magyarország hajlott arra, hogy a szövetségesek oldalára
álljon, de a körülmények folytán elsősorban nem az volt a
kérdés, hogy mit szeretne tenni a nép, hanem az, hogy mit
tartottak szükségesnek. A magyarok ma úgy érezhetik, hogy
vezetőik hibákat követtek el, és minden bizonnyal követtek is
el hibákat, de a véleményem szerint függetlenül attól, hogy
milyen politikát folytattak egy adott időpontban, az eredmény
pontosan ugyanaz lett volna. Örülök, hogy nem tettünk ígére-
teket Magyarországnak, mint ahogyan nem hivatalosan ígére-
teket tettünk a lengyeleknek és a szerbeknek. Nagyon is indo-
kolt lehet, hogy nem teszünk kötelező erejű ígéreteket, külö-
nösen kisebb jelentőségű dolgokban. De ha egyszer elköte-
leztük magunkat valami mellett, akkor meg is kell tartanunk
kötelezettségeinket. Szerencsétlen dolog, hogy megbékélési
politikánk során szükségtelenül eltértünk ettől az utóbbi
években.
Azt mondták nekem, hogy Magyarország jelenlegi bajai
egyenes következménye annak, hogy osztozott Németország
rövid életű zsákmányában. Azt mondják, hogy a magyarok-
nak úgy kellett volna cselekedniök, mint ahogyan a lengyelek
cselekedtek. Csakhogy, ellentétben a lengyelekkel, őket nem
támadták meg 1939-ben és nem rendelkeztek említésre méltó
hadsereggel. A magyarok azonban, nem úgy mint az oroszok,
nemcsak hogy nem támadták meg a lengyeleket, amint arra
101
Németország rá akarta bírni őket, de még azt sem engedték
meg, hogy a német hadsereg átvonuljon Magyarországon eb-
ből a célból. Sok érv szólt amellett, hogy Magyarország csat-
lakozzék Németországhoz, amint azt Oroszország tette, de
egyetlen érv sem szólt amellett, hogy megtagadja ezt a csatla-
kozást és még ennél is kevesebb, hogy a szövetségesek olda-
lára álljon. Vajon önként kellett volna ezt megtenniök akkor,
amikor a franciák a Maginot vonal mögül figyelték a Keleten
lezajló tragédiát, amikor alig néhány hadosztálya volt Angliá-
nak, amikor mi semlegesek voltunk és amikor Oroszország a
cinkosa volt Németországnak? Ha Magyarország nem kötött
volna kompromisszumot Hitlerrel - ha provokálta volna, még
jobban, mint ahogyan valójában tette - ugyan mi lett volna
ennek az eredménye? Magyarországot megszállták volna
1939-ben vagy 1940-ben és nem 1944-ben. A magyarokkal
úgy bántak volna, mint a lengyelekkel bántak - és még egy-
millió zsidót meggyilkoltak volna. Vajon nekünk, amerikai-
aknak, egy világhatalom polgárainak, akik olyan túlzottan ta-
pintatosak vagyunk Sztálinnal, van-e jogunk elítélni egy kis,
védtelen népet, amiért félt Hitler haragjától és fele úton elébe
ment?
A teljes igazság arról, hogy Magyarország miként oszto-
zott Hitler zsákmányában, a következő: 1938. márciusban a
németek elfoglalták Ausztriát. Ezáltal Csehszlovákiát gyakor-
latilag körülzárta a megnagyobbodott Németország, és Ma-
gyarország, valamint Olaszország és Jugoszlávia Németor-
szág szomszédja lett. Néhány hónappal később Hitler elhin-
tette az elszakadás követelésének magvait a szudétanémetek
között, akik addig csak gazdasági és politikai egyenlőséget
követeltek a csehekkel a csehszlovák államon belül. Július-
ban a brit kormány, Párizs és Prága beleegyezésével, elküldte
Lord Runciman-t nem hivatalos küldetéssel (Prágába), hogy
mint pártatlan tanácsadó segítse a cseh kormányt a szudétané-
metekkel folytatott tárgyalásokban. Az eredmény négy terv
lett, amelyek közül a szeptember 9-én nyilvánosságra hozott
negyedik terv előirányozta: a nyelvi törvényeket olymódon
módosítják, hogy a német, a magyar, a lengyel, a rutén és az
orosz nyelv egyenlő legyen a „csehszlovák" nyelvvel, továb-
bá, hogy alkalmazni fogják a nemzetiségek önrendelkezésé-
nek jogát kantonrendszer formájában. Eddig a pontig jóté-
102
kony volt az a nyomás, amelyet Hitler és Anglia közösen
gyakorolt Prágára, mert mindezt már húsz évvel korábban
meg kellett volna valósítani, amikor az új államot megalapí-
tották. Hitler azonban, aki nem akart békét, utasította szudé-
tanémet cinkosait, hogy utasítsák el a tervet azzal, hogy túl
későn született. Ekkor következett be az úgynevezett mün-
cheni válság okozta háborús rémület. 1938. szeptember 21-én
a csehek elfogadták, hogy az osztrák-német lakta területeket
elcsatolják Csehszlovákiától és dr. Benes propagandaminisz-
tere, M. Vavrecska felvázolta az ezután következő kollaborá-
lás példáját azzal, hogy kinyilvánította: „gyakran több bátor-
ság kell ahhoz, hogy életben maradjunk, mint ahhoz, hogy
öngyilkosok legyünk." Ez persze inkább igaz, mint hősies.
A terv, amelynek vonatkoznia kellett volna a Csehszlová-
kiában élő összes nemzeti kisebbségekre, meghiúsult. A szu-
détanémetek más megoldást találtak. A többi nemzetiség is
kezdte követelni az elszakadáshoz való hasonló jogot. Októ-
ber elsején Lengyelország elvette Tessent a csehektől. Októ-
ber 2-án a magyar kormány bejelentette, hogy magyar-cseh
vegyes bizottság fogja megvitatni a Szlovákiában élő magya-
rok nemzeti önrendelkezési jogát, a Münchenben elfogadott
döntésekkel összhangban. Október 5-én dr. Benes lemondott
Csehszlovákia államelnökségéről, s kinevezte külügyminisz-
ternek dr. Frantisek Chvalkovskyt, aki már jó ideje szorgal-
mazta az együttműködést Hitlerrel. Dr. Benes kijelentette:
„Most különösen szükséges, hogy a csehek egyetértésre jus-
sanak a szlovákokkal. Gyorsan meg kell adnunk mindent, ami
szükséges." Október 9-én a kárpát-ukrajnai rutének elhatá-
rozták az autonómiát a csehszlovák állam keretein belül. A
széthullás teljes lendülettel folyt. Ugyanazon a napon, a
csehszlovák kormány jóváhagyásával, tárgyalások kezdődtek
a magyarok és Tiso atya, Szlovákia vezetője között. Két nap-
pal később, a csehszlovák kormánnyal egyetértésben, a ma-
gyar hadsereg végrehajtotta két szlovákiai magyar város jel-
képes megszállását. Chvalkovsky Hitlerhez és Ribbentrophoz
sietett, hogy biztosítsa őket a csehek lojalitásáról. Október 13-
án Kánya bejelentette, hogy a tárgyalások Tisóval zsákutcába
jutottak. Ötezer négyzetmérföldnyi terület átadását követelte,
ahol a lakosság 79 százaléka magyar volt Ez meghagyott vol-
na 150 000 magyart Szlovákiában és Ruténföldön, de ugyan-
103
akkor 145 000 szlovákot és 30 000 rutént Magyarországhoz
csatolt volna. Tiso csak egy kis határmenti sávot kínált fel.
Ezt válság követte. Magyarország behívott öt korosztály
tartalékost. A szlovák rádió figyelmeztetett, hogy „a cseh-
szlovák hadsereg készen áll." A tárgyalásokat újra kezdték.
Magyarország ragaszkodott a közvetlen tárgyalásokhoz
Csehszlovákiával, de miután ezt nem sikerült elérnie, azt ja-
vasolta, hogy népszavazás döntsön. Október 26-án a csehek,
akiket Hitler szított, elfogadták a német-olasz döntőbírásko-
dást és elutasították a népszavazás megtartásának gondolatát.
Hitler ekkor nagyszabású tervvel állt elő, hogy mind Cseh-
szlovákiát, mind Magyarországot rábírja politikai célkitűzé-
sének elfogadására, amely egyidejűleg Lengyelország bekerí-
tése és az Oroszországba vezető út megnyitása volt. Miután
Csehszlovákia elfogadta Hitler javaslatát, Magyarország töb-
bé nem volt abban a helyzetben, hogy elutasíthassa azt, mivel
az elutasítás csak azt eredményezte volna, hogy Hitler előny-
ben részesíti az engedelmes Csehszlovákiát a makacs Ma-
gyarországgal szemben, amely ily módon elveszítette volna
az egyetlen még meglevő lehetőségét arra, hogy megoldódjék
területi vitája Csehszlovákiával.
November 6-án Horthy csapatai élén fehér lovon bevonult
Komáromba, ebbe a tiszta magyar lakosságú városba. Horthy
november 11-én Kassára vonult be, s ezzel teljessé vált a Bé-
csi Döntés által Magyarországnak juttatott területek megszál-
lása. November 20-án a csehszlovák parlament megszavazta
Szlovákia és Kárpát-Ruténföld autonómiáját. A szlovák nyel-
vet Szlovákia hivatalos nyelvének nyilvánították, ami véget
vetett annak a fikciónak, hogy létezik csehszlovák nyelv. Va-
lójában a két nyelv, a cseh és a szlovák, közeli rokonságban
van egymással, de nem azonos.
Azt, hogy Magyarország részt vett Csehszlovákia területé-
nek kisebbítésében, az első nyilvánosan elkövetett bűnének
nevezték. A magyarok rámutatnak arra a tényre, hogy akció-
juk összhangban állott a Münchenben hozott döntésekkel. To-
vábbá, hogy Csehszlovákiát kényszerítették annak átadására,
aminek sohasem lett volna szabad hozzá kerülnie, és ilyen
körülmények között Magyarország nem tehette meg, hogy ne
vegye vissza azt a tulajdonát, amelyet korábban elraboltak tő-
le.
104
Kánya, bár nem volt revizionista, azt mondotta, hogy helye-
selte mindannak visszaszerzését, amit békésen vissza lehetett
szerezni, hogy ezáltal elébe vágjon Németországnak. Kánya
előre látta, hogy Németország el fogja foglalni Csehszlovákiát.
A szlovákok, akik nem voltak elégedettek a megszerzett
autonómiával az összezsugorodott csehszlovák államon be-
lül, továbbra is végső céljuk, a függetlenség elérésére töre-
kedtek. Ezért akkori vezetőiket később árulással vádolták, és
kétlem, hogy ez indokolt volt. Ők kétségtelenül elfogadták a
német támogatást, hogy biztosíthassák függetlenségüket és
később azzal mutatták ki hálájukat, hogy harcoltak Oroszor-
szág ellen, de ennek az erősen katolikus népnek a szemében a
bolsevizmus természetes ellenség volt, és azt sem szabad el-
felejteni, hogy a szlovákok húsz éven át Csehszlovákia részét
képezték és nem szerették azt az állapotot.
Hacha elnök, Benes szabadon és törvényesen megválasz-
tott utóda, a szlovák szeparatista törekvések elleni harcában
menesztette Tiso atya szlovák miniszterelnököt és nagy
számban rendelt el letartóztatásokat. Négy napra rá Szlovákia
kinyilvánította függetlenségét. Másnap, 1939. március 19-én
Hitler elkövette pályafutása legnagyobb ostobaságát azzal,
hogy csapatait abba az országba küldte, amely Csehszlováki-
ából még megmaradt. A kár, amelyet azzal okozott önmagá-
nak, hogy felébresztette az alvó angolokat, óriási volt. A
haszna ellenben a semminél is kevesebb volt. Nehéz lenne a
történelemben valami ehhez hasonlóan ostoba dolgot találni -
leszámítva talán Hitlernek azt a döntését, hogy 1944. decem-
berben Franciaországban (valójában az Ardennekben - a for-
dító megjegyzése) indított ellentámadást és nem a keleti fron-
ton. Ez a két döntése megmutatja, hogy mennyire nem volt
nagy sem mint államférfi, sem mint hadvezér.
Miután Szlovákia független, Bohémia (Csehország) pedig
német protektorátus lett, Kárpát-Ruténföld magára maradt.
Hitler ezt a területet ismételten odaígérte Magyarországnak,
de szemlátomást nem volt szándékában ígéretét megtartani.
Nemcsak, hogy ott maradtak a cseh helyőrségek, hanem ami-
kor a csehekhez intézett magyar ultimátum hatására vissza-
vonták őket, senki földje lett, tele német és magyar ügynö-
kökkel, amíg a magyar hadsereg be nem vonult és birtokba
nem vette a területet.
105
Ruténföld (magyar) megszállása — a terület ma a Szovjet-
unió része - Németország tudta és javaslata nélkül, nagyon is
akarata ellenére ment végbe. Lengyelország volt az, amely
sürgette a közös magyar-lengyel határt annak megakadályo-
zására, hogy a német hadsereg, amely bevonult Szlovákiába,
előre nyomuljon kelet felé a veszélyeztetett Lengyelország
hátába és Ruténföldön át közvetlen kapcsolatot teremtsen Ro-
mániával. Megkésve ugyan, de Románia is reguláris katona-
ságot küldött Ruténföldre, hogy kapcsolatot létesítsen a né-
met hadsereggel. Ezt a kapcsolatot megszakította a magyar
megszállás, jóllehet nem terjedt ki nyugatra a nagyjelentősé-
gű Dukla-hágóig, amint Lengyelország szerette volna, mert a
megszállás harmadik napján a németek ultimátumot adtak át.
Mégis, ennek a magyar lépésnek hasznosságát és jelentőségét
teljes mértékben igazolták a későbbi események, amikor a
Lengyelország elleni német támadást követően Magyarország
nem engedte meg, hogy a német csapatok átvonuljanak ezen
a stratégiailag fontos területen és megnyitották a rutén határt
több mint százezer lengyel katona előtt. Ezeket a lengyel ka-
tonákat szívélyesen fogadták Magyarországon és mintegy
hetvenezren közülök később beléptek a nyugati demokráciák
hadseregeibe. Ily módon lengyel pilóták meglehetősen nagy
számban vettek részt az Angliáért vívott híres csatában (Batt-
le of Britain) 1940 őszén, amely megmentette Angliát a né-
met inváziótól. Azok a lengyelek, akik nem voltak képesek
csatlakozni a szövetséges hadseregekhez, Magyarországon
maradtak. Gyermekeik részére lengyel iskolákat, még főisko-
lákat is, hoztak létre és nyíltan tüntettek a lengyel-magyar
barátsággal.
Csehszlovákia megszűnése megpecsételte a Kisantant sor-
sát. Jugoszlávia sietett alkalmazkodni az új helyzethez. Hang-
súlyozta Németországgal fennálló kapcsolatainak szívélyes-
séget, s ugyanakkor arra törekedett, hogy javítsa kapcsolatait
Olaszországgal és Magyarországgal. A Hitlertől való félelem
kezdett beárnyékolni minden egyéb megfontolást és átmene-
tileg félretették a haragot. Az 1939. augusztusi orosz-német
paktum várható következményei sokkolták a világot. A két
diktátor szomszédai ugyanis olyan illúzióba ringatták magu-
kat, hogy a kettő majd kölcsönösen megsemmisíti egymást.
Most a kis népek közeledtek egymáshoz. Magyarország és
106
Jugoszlávia látszott a legjobban megérteni, hogy mit jelen-
tene mindkettőjük számára a további civakodás. Franciaor-
szág összeomlása után titkos tárgyalások kezdődtek Horthy
kormányzó és Pál jugoszláv herceg között. Ezeknek eredmé-
nyeként 1940. december 12-én gróf Csáky magyar és Cin-
car-Markovics jugoszláv külügyminiszter örök béke és barát-
sági szerződést írt alá Belgrádban, amely konzultációkat írt
elő minden kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésről.
Jóllehet a szerződés nem tartott soká, az aláírás pillanatában
mindkét fél őszintén gondolta a dolgot, mert nem akarták,
hogy kijátsszák őket egymás ellen. A német diktátorra azon-
ban nem gyakorolt benyomást a szerződés. 1941. március 25-
én Cvetkovics jugoszláv miniszterelnök szerződést írt alá Ju-
goszláviának a Háromhatalmi Egyezményhez való csatlako-
zásáról. Ribbentrop megígérte, hogy Németország mindenkor
tiszteletben fogja tartani Jugoszlávia szuverenitását és területi
egységét és nem fogja kérni tőle a Tengely csapatainak áten-
gedését az ország területén. Két nappal később Simovics ju-
goszláv repülőtábornok puccsot hajtott végre, lemondott a ré-
gensségről Pál herceg és Péter király átvette az uralkodói jo-
gok teljes gyakorlását. A németek ezt a változást ellenséges
cselekedetnek minősítették és április 6-án megtámadták Jugo-
szláviát és Görögországot. Néhány órával a német támadás
megindulása előtt Moszkva bejelentette, hogy szovjet-jugo-
szláv barátsági szerződést írtak alá, amely nem ígért segítség-
nyújtást, csupán a barátság fennmaradását egy harmadik ál-
lam agressziója esetén. A történelemre kell hagyni annak el-
döntését, hogy mi történt volna, ha nem döntik meg Cvetko-
vics kormányát. Valószínűtlen, hogy végül is Jugoszlávia
megmenekült volna, jóllehet elodázhatta volna az inváziót az-
zal, hogy megbékíti a németeket. Azok ugyanis behatolhattak
volna Görögországba Bulgária és Albánia felől is, anélkül,
hogy átvonultak volna Jugoszlávián.
A Berlin és Belgrád közötti szakítással végzetes helyzet ál-
lott elő Magyarország számára. Hitler ultimátumában nem-
csak csapatainak átvonulását követelte, hanem az aktív kato-
nai együttműködést is. Gróf Teleki Pál április 3-án üzenetet
kapott a londoni magyar követtől. Ebben az állt, hogy Edén
úr a magyar-angol diplomáciai kapcsolatok megszakításával
fenyegetőzött arra az esetre, ha Magyarország nem száll
107
szembe cselekvően a német csapatok területén való áthaladá-
sával. Aznap este a minisztertanács ülésén Teleki komor han-
gulatban ismertette a kétségbeejtő helyzetet. Miután vissza-
tért otthonába, éjfélkor megkapta a jelentést arról, hogy a né-
met hadsereg megkezdte a bevonulást Magyarországra. Ez
több volt annál, mint amit Teleki el tudott volna viselni és
azon az éjszakán öngyilkos lett. Elterjedt olyan hír, amely
szerint a minisztertanács elvetette azt a javaslatát, hogy uta-
sítsák el a német követeléseket, és hogy nem volt képes elvi-
selni a becstelenséget, hogy megtámadjon egy olyan orszá-
got, amellyel kormánya öt hónappal azelőtt barátsági szerző-
dést írt alá. Ezzel szemben egy megbízható értesülés ennek az
ellenkezőjét állítja. Eszerint a kabinet nem hagyta cserben a
miniszterelnököt, de bizonyítékot tárt elébe a német és a ma-
gyar vezérkar közötti megállapodásról, kész tények elé állítva
őt ezzel.
Említettem már, hogy Gömbös tábornok lelkes csodálója
volt a német hadseregnek. Miniszterelnöksége idején hasonló
gondolkodású fiatal tisztekkel rakta tele a vezérkart és
Horthy, aki megbízott a hagyományos feltétlen lojalitásban és
fegyelemben, aláírta ezeket a kinevezéseket. Ezek a tisztek,
nem ismervén, hogy mi megy végbe a világban, nem tudták
megérteni, hogy miért habozik Horthy és a kormány teljes
mértékben Németország oldalára állni. Úgy gondolták, hogy
ez lenne a nagy lehetőség Magyarország számára. Magyaror-
szág háborúba lépése Jugoszlávia ellen valójában egy katona-
tiszti junta műve volt, olyasvalami, amire azelőtt nem volt
példa ennek az országnak történetében. Gróf Teleki egyszerű-
en összeomlott, amikor tudomására jutott a katasztrófa. Ez
többé már nem az ő világa volt. Revolvert használt az öngyil-
kosság elkövetéséhez, de a keserű igazság az, hogy a kudarc
ölte meg őt.
Gróf Teleki mártírhalált halt. Szeretném azt mondani,
hogy nagy államférfi volt, de sajnos, nem tudom. Elegendő
bizonyíték a gyengeségére, hogy nem tudta, mi megy végbe a
vezérkarában. Nagyon okosnak tartotta magát. Gyakran em-
legette görög nagyanyját, valahogy ilyenformán: „Tudja, a
görögök okos emberek". Aztán visszaemlékezett egyik ősére,
aki Erdély miniszterelnöke volt és okosan egyensúlyozott
egyrészről a németek, másrészről a törökök között. Gróf Te-
108
leki azt gondolta, hogy ugyanazt megteheti 6 is, s ez a ma-
gyarázata sok mindennek, amit tett és amit mondott, s ami
valójában homlokegyenest ellenkezett dédelgetett meggyőző-
désével. Amikor szerencsekívánatait fejezte ki táviratban Hit-
lernek és dicsőítő szavakkal emlékezett meg a parlamentben
arról, hogy német katonák állnak őrt az Ismeretlen Katona
sírjánál Franciaországban; amikor meglátogatta Gömbös sír-
ját és az Ismeretlen Katona sírját Magyarországon és bejelen-
tette a nagy német hódításokat - úgy járt el, hogy hitte: erdé-
lyi és görög ősei áldásukat adnák rá. Amikor szemrehányáso-
kat tettem neki emiatt, azt mondotta, hogy még mindig ol-
csóbb csokrokat adni Hitlernek, mint kenyeret. Mivel tudtam,
hogy mennyire gyűlöli a nemzeti szocializmust és mindazt,
amit az képvisel, ezért nem mondtam többet, jóllehet úgy
gondoltam akkor és úgy gondolom ma is, hogy a saját böl-
csességébe vetett túlzott bizalmának sok köze van mindah-
hoz, ami később történt.
Szemben találva magát azzal a helyzettel, amely elé Teleki
került és az öngyilkossága által előidézett válsággal, a kor-
mányzó Bárdossy külügyminisztert nevezte ki a kormány élé-
re és igyekezett a lehetőségek szerint a legjobban kijutni a
kétségbeejtő helyzetből. Már nem állt módjában úgy vezetni,
mint korábban, mivel kész tények előtt állt. Ezért kijelentette,
hogy Magyarország üdvözli Horvátország felszabadítását,
amely 1941. április 10-én kinyilvánította függetlenségét, és
hogy „parancsoló szükségesség Magyarország számára, hogy
kezébe vegye Jugoszlávia ama részének biztonságát, amelyet
1918-ban elcsatoltak tőle és ahol olyan nagy tömegben élnek
magyarok."
Werth tábornok, a magyar vezérkar főnöke tevékenysége
következtében vettek részt magyar csapatok Bácskának, Ju-
goszlávia északi tartományának megszállásában. Magyaror-
szágot Trianonban megfosztották a vezérkartól és a tisztkép-
ző iskolától. Az eredmény az lett, hogy hadseregének fenntar-
tása érdekében a határokon kívülről kellett katonai vezetőket
keresnie. Werth tábornok jó katona volt, de nem magyar. A
német hagyományok szellemében nőtt fel és elárulta Magyar-
országot. Úgy tűnik, hogy ugyanezt tesszük mi ma Japánban.
Amikor majd eljön az ideje annak, hogy Japán a szövetsé-
gesünk legyen - mint ahogy az lehet Keleten - kénytelen lesz
109
a régi militaristák szolgálatait igénybe venni, ahelyett, hogy
modern kiképzést nyert fiatal tisztikarral rendelkeznék.
A Jugoszlávia elleni német támadás után az volt a kérdés,
hogy ki szállja meg Bácskát, amely korábban értékes része
volt Magyarországnak, a német vagy a magyar hadsereg? El-
tekintve attól, hogy jelentős magyar kisebbség élt Bácskában,
maguk a szerbek szívesebben vették a magyar megszállást.
így - kivéve egy incidenst, amikor magyar katonák Növi
Szad-ban (Újvidék) a német főparancsnokság utasítására ke-
gyetlen túlkapásokat követtek el a lakossággal szemben - ez
a terület megmenekült attól a brutalitástól, amellyel a német
csapatok Jugoszlávia többi megszállt területén a lakossággal
bántak. Azt is meg kell említeni, hogy a magyar kormány
megtorlással élt a Növi Szad-i vérfürdőért felelős katonai pa-
rancsnokokkal szemben. A felelős magas rangú katonatisztek
közül négyet halálra ítéltek, de kivégzésük előtt a németek el-
rabolták őket és rendfokozatukat meghagyva felvették az SS-
be, bizonyítva ezzel, hogy kinek a nevében cselekedtek.
Röviddel Teleki öngyilkossága után felmentették Werth tá-
bornokot és helyére Szombathelyi tábornokot nevezték ki,
egy tehetséges tisztet, akinek később sikerült jelentősen csök-
kentenie az együttműködést a német hadsereggel. A németek
eredetileg azt tervezték, hogy megszállják Magyarország
kulcsfontosságú pontjait, de e helyett csak átvonultak az or-
szágon. Magyarország pedig csupán egy részét vette birtoká-
ba annak a területnek, amelytől 1919-ben megfosztották őt és
amelyről Jugoszlávia már kivonta a csapatait.
110
6. Románia bukása
Európában minden nemzet úgy érzi, hogy fölötte kell állnia
valakinek. Az angolok úgy érzik, hogy ők mindenki fölött
állnak. A franciák úgy érzik, hogy fölötte állnak a németek-
nek, az olaszoknak és csaknem mindenki másnak Európában.
A németek a lengyelek, az osztrákok és a balkáni országok
fölött állóknak érzik magukat, de jóllehet azt állítják, hogy ők
felsőbbrendű emberek, jó adag alacsonyabbrendűségi érzés
van bennük az angolokkal, a franciákkal és másokkal szem-
ben. A lengyelek lenézik az oroszokat, a bajorok a poroszok
fölött állónak érzik magukat. A csehek azt tartják, hogy a
szlovákok és a lengyelek fölött állnak; a horvátok a szerbek
fölött; az osztrákok a magyarok fölött és a szerbek többre
tartják magukat a bolgároknál. De mindezt felülmúlja a ma-
gyarok felsőbbrendűségi érzése a románokkal szemben.
A történelem megmutatta, hogy Európára a legnagyobb
veszély Keletről leselkedik. Minél közelebb van egy ország
Ázsiához, annál erősebb az ösztönös félelme. Politikai érte-
lemben csak Románia választotta el Magyarországot Ázsiától
és Románia legkeletibb része keletebbre volt, mint Kis-Ázsia
legnyugatibb része. Romániával összehasonlítva, Magyaror-
szág határozottan nyugati volt.
Abban az időben, amikor István király meghozta történel-
mi jelentőségű döntését, hogy Rómához fordul (az 1 000-ik
esztendőben), a vallás döntő, alakító befolyást jelentett a vi-
lágban, így Magyarország nyugati befolyás alá került, míg
Románia megmaradt az orthodox egyházban, amely keleti
volt. István király döntése révén Magyarország a Római
Szent Birodalom kulturális befolyása alá került, olyan befo-
lyás alá, amelyet mi nyugati civilizációnak nevezünk. Romá-
nia, amely Kelet felé tekintett és évszázadokig török uralom
alatt állott, különbözött ettől mind külsőleg, mind életmódjá-
ban, így Magyarország lett és maradt a nyugati civilizáció
legkeletibb őrhelye. Az életszínvonal, különösen a munkás-
osztályé, sokkal magasabb volt Magyarországon, mint Romá-
111
niában és a magyarok nagy megaláztatásnak tekintették, hogy
oly sok magyar került román uralom alá Erdélynek Romániá-
hoz történt csatolása révén.
A vallás kérdése természetesen szerepet játszott - lévén,
hogy a magyarok többsége római katolikus, a románok több-
sége pedig orthodox volt. A magyarok úgy érezték, hogy a
Kelet elragadta a Nyugat egy részét és ez nem segítette elő a
megbékélést. Erdély érzelmileg azt jelentette minden magyar
számára, mint amit nekünk New England jelent.
Említettem már a Kárpátok lélektani jelentőségét. A ma-
gyarok úgy érezték, hogy amikor a románok átléptek a Kár-
pátokon, ez olyasmi volt, mintha az Ázsiával szembeni ter-
mészetes fal leomlott volna. És hogy a helyzet még bonyolul-
tabb legyen, Erdély lakosságának csekély többsége románul
beszélt és a legtöbb magyar ethnográfiai enklávéban élt, ro-
mánok lakta területek választották el őket az anyaországtól.
A románok úgy bántak a magyarokkal, mint akik korlátozott
jogokkal rendelkeznek, s amint mondták, most visszafizettek
azért, amit a múltban Magyarország tett a románokkal.
Amikor 1939 végén felkerestem, Horthy tengernagy na-
gyon őszintén megmondta nekem, hogy a kis nemzetek kö-
zötti tisztességes rendezés a világnak abban a részében csak-
nem lehetetlen a fennálló nemzetközi rend keretei között,
mert az évszázados háborúk gyűlöletet szítottak a népek kö-
zött. „Ha Isten - mondotta - megjelenne a román királynak
és azt mondaná neki, hogy ha nem adja vissza Erdélyt Ma-
gyarországnak, akkor Románia két éven belül eltűnik a Föld
színéről, a király akkor sem tehetne semmit, mivel ha meg-
próbálná megfogadni Isten tanácsát, huszonnégy órán belül
elveszítené a trónját." Ugyanez lenne a sorsa annak a magyar
vezetőnek, aki isteni sugallatra, lemondana az Erdélyre tá-
masztott magyar követelésekről. Ezért - fejtette ki a kor-
mányzó - minden rendezést a nagyhatalmaknak kellene ki-
kényszeríteniök és fenntartaniuk. Szükség lenne egy európai
Népszövetségre, amely nem lenne függvénye a Downing
Street-nek, a Quai d'Orsay-nak, a Wilhelmstrasse-nak vagy
Moszkvának. Churchill úr a háború alatt hasonló, de talán
utópisztikusabb elképzelésekkel állott elő, de ragaszkodott
ahhoz a nagy és változhatatlan igazsághoz, hogy Európa ki-
sebb problémáit csak egy általános rendezés keretében lehet
112
megoldani és nem apránként. Az erdélyi kérdés nagyon is al-
kalmas volt arra, hogy ezt bizonyítsa. Magyarország és Ro-
mánia egymás közti civakodása rövidesen feloldódott a Né-
metország és a Szovjetunió kapcsolatainak sokkal nagyobb
kérdésében. A fegyverszüneti szerződésekben egyike lett a
két világ, a szabad és a totalitariánus világ közti gigantikus
küzdelem elemeinek. Mindaddig, amíg Hitler és Sztálin zök-
kenőmentesen együttműködött, Románia csak mint vita tár-
gya jelent meg Németország és Nagy-Britannia között. Né-
metországnak szüksége volt a román olajra és az angolok a
katonai garancia kérdéses adományának tekintették Románi-
át.
Ott volt még a legendás brit-francia haderő, amelyet Wey-
gand marsall összpontosított állítólag a Közel-Keleten, egy
balkáni előretörés előkészületeképpen. Budapesten az embe-
rek azt remélték, hogy a német vezérkar először Nyugaton
keresi a háborús döntést, és hogy országuk megmenekül. A
magyarok ugyanakkor felismerték, hogy a Németország és
Románia közt elhelyezkedő hazájuk földrajzi helyzete súlyos
veszélyeknek tenné ki őket, ha a németek szükségesnek tarta-
nák megvédeni Romániát akár Angliával, akár Oroszország-
gal szemben, vagy ha azért vonulnának be Romániába, hogy
ugródeszkának használják átfogóbb keleti stratégiájukban.
Az, hogy nem kedvelték Romániát, nem gátolhatta meg a
magyarokat abban, hogy aggódjanak szomszédjuk sorsa mi-
att. Az erdélyi kérdés hirtelen kevésbé fontos lett, mint az,
hogy vajon Németország megszállja-e Magyarországot, hogy
így juthasson el Romániába.
Miként a politika olykor különös hálótársakat hoz össze,
úgy az ilyen helyzetek is. A szakadék azonban túlságosan
széles volt, az idő pedig túlságosan rövid ahhoz, hogy haté-
kony együttműködés jöhessen létre Budapest és Bukarest kö-
zött. 1936 tavaszán Kánya külügyminiszter elmondta nekem,
hogy hivatali idejének három esztendeje alatt Grigorcea ro-
mán követ mindössze három alkalommal járt a külügyminisz-
tériumban és egyetlen alkalommal sem kereste fel őt. Grigor-
cea úr kiváló diplomata volt. Annak ellenére, hogy Romániát
képviselte, mind ő, mind felesége nagyon népszerű volt Bu-
dapesten szinte mindenkinél, kezdve a kormányzóval. Ezért
csak utasításra történhetett, hogy olyan ritkán kereste fel a
113
külügyminisztériumot, mint ahogyan Kánya úr azt nekem el-
mondta. Hogy nem tette gyakrabban, az nagyon jelentőség-
teljes volt.
1937. februárban Grigorcea úr utóda, Bossy úr elmondta
nekem, hogy Románia nagyon szeretne békében élni Magyar-
országgal, de - tette hozzá sóhajtva - Románia abban a hely-
zetben van, mint az a lány, aki szerelmes egy férfibe, aki so-
hasem tett neki házassági ajánlatot - mi mást tehetne tehát,
mint hogy vár? Ez a kijelentés annyiban is jelentős volt,
amennyiben megmutatta az első következményét annak a fé-
lelemnek, amelyet Hitler kezdett terjeszteni egész Európában.
1939. márciusban, Csehszlovákia széthullása után, senki
sem tudta, hogy mi fog következni. Amikor Magyarország és
Románia kezdte fenyegetni egymást csapatmozdulatokkal,
úgy tűnt, mintha furcsa helyzet volna kialakulóban. Bizonyos
volt, hogy ha Magyarország ígéretet kapott Hitlertől Erdély
visszacsatolására, akkor egyetlen kormány sem lehet elég
erős ahhoz, hogy visszautasítsa azt, még ha azt is jelentené,
hogy Magyarország német hadműveleti támaszponttá válik.
A kormányzó elmondta nekem, viszonylag könnyű volt
megtagadni a németektől az átvonulást Lengyelország megtá-
madására, mert évszázadok óta szoros barátság fűzte egymás-
hoz a két országot. De ha a németek át akarnának vonulni
Magyarországon, hogy megtámadják Romániát, akkor egé-
szen más lenne a helyzet. Bármennyire ellenezné is ezt ő sze-
mély szerint, nem lenne képes elutasítani a német követelést.
Ebben a helyzetben Hitler teljes mértékben felismerte, hogy
képes Erdélyt, mint csalétket meglebegtetni Magyarország
előtt s ezzel a zűrzavar és a tanácstalanság állapotában tartani
az országot.
A románok a múltban mindig képesek voltak arra, hogy ott
legyenek mindegyik oldalon és a győzőkkel együtt fejezzék
be a háborút. Az első világháborúban ez a taktika nagyon is a
hasznukra volt és Károly király nyilvánvalóan elhatározta,
hogy ugyanígy jár el, amikor Hitler kezdte megbolygatni a
fennálló helyzetet. Károly királyt általában mindenki olyan
mértékben tekintette playboy-nak, hogy lebecsülték képessé-
geit. Tipikus balkáni uralkodó volt, szenvedélyes, makacs,
könyörtelen és közömbös a nyugati vélemények iránt. Ural-
kodni akart és azt akarta, hogy engedelmeskedjenek neki, és
114
összetűzésbe került az olyan politikai vezetőkkel, akiket - bár
demokratáknak álcázták magukat - valójában ugyanolyan
ambíciók fűtöttek, mint őt magát. Mivel erős egyéniség volt,
mindig csábítónak tűnt vele együtt menetelni. Minden párt-
ban voltak hívei és ellenfelei.
Faji tisztaságról beszélni Romániában még mulatságosabb
volt, mint Németországban. Hitlernek azonban meg volt a
maga képviselete Romániában a Cornelius Codreanu vezette
Vasgárdában. Dúca miniszterelnök a vaskéz politikáját foly-
tatta a Vasgárdával szemben, aminek az lett a következmé-
nye, hogy 1933. december 3-án meggyilkolták. Az első volt
azoknak a miniszterelnököknek a sorában, akik életüket vesz-
tették a nemzetiszocializmus elleni harcban.
Dúca halála után a Vasgárdát, legalábbis átmenetileg, fel-
oszlatták és 1934. márciusban letartóztatták Codreanut. 1936
augusztusában Károly király, Hitlernek tett engedményként,
menesztette Titulescut, aki egyike volt a Kisantant vezetőinek
és igen ismert személyiség Genfben, a Népszövetségben. An-
nak érdekében, hogy megossza a Vasgárdát, amelyet sakkban
tartott, a király miniszterelnökké nevezte ki Gogát, a Vasgár-
da royalista szárnyának vezetőjét, de negyvenöt nap elteltével
menesztette, amikor már eléggé kompromittálódott. 1938.
november 30-án Codreanut, a Vasgárda 13 más vezetőjével
együtt, meggyilkolták. A hivatalos magyarázat úgy szólt,
hogy szökést kíséreltek meg, amikor egy másik börtönbe
akarták őket átszállítani, de általánosnak tűnt a vélemény,
hogy előre eltervezett likvidálásukról volt szó annak érdeké-
ben, hogy gátat vessenek a németek által szított faji politiká-
nak. Ez a magyarázat arra, hogy Károly miért tartotta szüksé-
gesnek 1940. szeptemberben elhagyni az országot, egy hó-
nappal azt megelőzően, hogy a német csapatok bevonultak
volna Romániába.
Térjünk most vissza korábbi események ismertetésére:
1939 augusztusában Károly király - utalva magyar - román
határíncidensekre és a magyar sajtó támadásaira Romániának
Erdélyben folytatott kisebbségi politikája ellen - kijelentette,
hogy az egyszer már megvont határokat nem lehet világka-
tasztrófa kockáztatása nélkül megváltoztatni. Két héten belül
bekövetkezett a világkatasztrófa. Szeptember elsején Német-
ország megtámadta Lengyelországot. Két napra rá Nagy-Bri-
115
tannia hadat üzent Németországnak. Szeptember 17-én orosz
csapatok hatoltak be lengyel területre. Lengyelország ketté-
osztása, amint azt Ribbentrop és Molotov eltervezte, megaka-
dályozta a németeket abban, hogy lengyel területen keresztül
elérjék a román határt, de Románia mégis ugyanúgy érezte az
események kihatásait. Szeptember 21-én a Vasgárda meggyil-
kolta Armand Calinescu miniszterelnököt. Károly visszacsa-
pása olyan volt, mint egy dühödt lódarázsé. A Vasgárda há-
romszáz tagját bírósági tárgyalás és ítélet nélkül kivégezték.
Ő volt az egyetlen uralkodó, aki a saját gyógyszerükkel ke-
zelte a nemzeti szocialistákat.
Magyarország semleges maradt ezen események közepette
és Jugoszlávia hivatalosan kinyilvánította semlegességét.
Magyarország bejelentette, hogy kész kisebbségi megállapo-
dásokat kötni Romániával és Jugoszláviával. Szeptember 24-
én Szovjet-Oroszország készségét fejezte ki a diplomáciai
kapcsolatok felújítására Magyarországgal. A kapcsolatok
nyolc hónappal előbb szakadtak meg.
Amikor Németország lerohanta Luxemburgot, Belgiumot,
Hollandiát és Észak-Franciaországot, a legbátrabb szívek is
megremegtek. Romániában Károly kiváló külügyminisztere,
a skót anyától származott Gafencu helyére Jon Gigurtut ne-
vezte ki. 1940. július elsején, tíz nappal a francia fegyverszü-
net aláírása után, Tatarescu miniszterelnök, aki valamikor
nagy becsben állt Hitlernél, most pedig Sztálinnál, hivatalo-
san felmondta az 1939-ben országának nyújtott angol - fran-
cia garanciát és kijelentette, hogy a román politika ezentúl
„az új európai rend" mellett sorakozik fel. Ezután lemondott
és Gigurtu bevonta az új kormányba a Vasgárdát és a német
kisebbség nemzeti szocialistáit. Kijelentette, olyan politikát
fog folytatni, amely őszintén integrálódik a tengely-rendszer-
be.
Három héttel korábban a magyar parlament kizárta sorai-
ból Hubay Kálmánt, a nemzeti szocialista Nyilaskeresztes
Párt egyik vezetőjét, mert önkormányzatot javasolt a faji ki-
sebbségeknek, amely különleges előjogokat biztosított volna
a német lakosoknak és hátrányos megkülönböztetést tartal-
mazott a zsidókkal szemben.
Hitler Nyugaton aratott győzelmei alapjaiban rázkódtatták
meg a román államot, de hat nappal a francia kapituláció után
116
még nagyobb fenyegetés bontakozott ki. Az általános felfor-
dulásban ez csaknem elkerülte a világ figyelmét, de mégis
nemcsak klasszikus példája volt a ki nem provokált agresszi-
ónak, hanem - Lengyelország keleti részének 1939. novem-
berben történt hivatalos megszállásának kivételével - ez volt
az első határozott lépése a szovjet imperializmusnak, olyan
lépés, amely már nem a német imperializmus ellen irányult,
hanem a Balkán félsziget és a Dardanellák felé mutatott. Er-
ről soha nem szabad megfeledkezni.
1940. június 26-án a Szovjetunió ultimátumot intézett Ro-
mániához, követelve Besszarábia és Észak-Bukovina átenge-
dését. Az ultimátum 24 órás határidőt szabott a követelés tel-
jesítésére. A románok azt válaszolták, hogy készek engedni,
de tárgyalások megkezdését kérték. A szovjetek ezt nyersen
visszautasították és követelték a két tartomány kiürítését négy
napon belül. Bukarest június 28-án engedett a követelésnek.
Erre az orosz szárazföldi és légi egységek azon nyomban
megkezdték az elözönlést, anélkül, hogy a négy nap elteltét
megvárták volna. Oroszországnak Besszarábiára támasztott
igénye revizionizmuson alapult, mert ez a terület 1917-ig az
övé volt. Bukovinát azzal az ürüggyel követelték, hogy ér-
vényt kell szerezni az önrendelkezésnek. Azt állították, hogy
Észak-Bukovinában a románok, németek, lengyelek és zsi-
dók mellett többségben élnek rutének vagy ukránok. Ami a
tényeket illeti, Bukovina sohasem tartozott Oroszországhoz.
1777-ig az Oszmán Birodalom része volt, azután Ausztria ré-
sze 1918-ig, amikor is Romániának ajándékozták. A szovje-
teknek azért fűződött érdekük Bukovinához, mert a terület
annektálásával átkeltek a Pruth és a Sereth folyókon és meg-
vetették lábukat a Kárpátokban. Nem tudom, hogy a szovje-
tek Hitler beleegyezésének birtokában jártak-e el, de kételke-
dem benne. Besszarábia esetében nyilvánvalóan birtokában
voltak Hitler beleegyezésének, mivel ez a terület úgy szerepel
az 1939. évi orosz - német paktum titkos jegyzőkönyvében,
mint amely Oroszország érdekszféráján belül fekszik. De Bu-
kovináról nem tesz említést a paktum.
Oroszország akciója megrendítette Romániának a revízió-
val szemben elfoglalt merev álláspontját. Harci szelleme
megtört és tárgyalást kezdett Magyarországgal, amely Erdély
kétharmad részét követelte magának. Határincidensekre ke-
117
rült sor és úgy tűnt, hogy a két nép egymás torkának ugrik.
Hitler lépésre kényszerült. Crutzesco. aki akkor román követ
volt Budapesten, elmondotta nekem, hogy Hitler óva intette
Magyarországot a nyílt konfliktustól. Nem kétséges, hogy
Románia ugyanezt a tanácsot kapta. León Orlowski, az utolsó
lengyel követ Magyarországon, biztos volt benne, hogy Hit-
ler magyar - román - bolgár tömböt igyekszik létrehozni
Oroszországgal szemben. Gróf Csáky magyar külügyminisz-
ter úgy gondolta, hogy Hitler nagyon aggódik. Azt mondta, a
németek nem támadhatják meg Angliát, mert attól félnek,
hogy Oroszország kihasználhatja a lehetőséget és elfoglalhat-
ja Kelet-Európa bizonyos részeit, beleértve egész Romániát.
Biztosak lehetünk benne, hogy Sztálint nem a Nagy-Britan-
nia iránti szeretet vezérelte. Hitler olyan hangosan hirdette
keleti terveit, hogy Sztálinnak nem lehettek kétségei Német-
ország szándékait illetően Anglia bukása után. A két Összees-
küvő elérkezett együtt működésének végéhez. Mindegyikük
független akciókkal próbálkozott. Ez volt az igazi jelentősége
a Románia elleni orosz támadásnak.
Mielőtt Sztálin megtámadta volna Romániát, magához ké-
rette Kristóffy moszkvai magyar követet, akivel azelőtt még
sohasem találkozott. Sztálin dolgozószobájában a következő
beszélgetés folyt köztük:
Sztálin: Feladta-e Magyarország Erdélyre támasztott igé-
nyét?
Kristóffy: Nem, nem adta fel.
Sztálin: Akkor miért nem támadják meg Romániát? Most
van itt az ideje.
Kristóffy: Tájékoztatni fogom kormányomat.
Sztálin: Rendben. Tegye azt.
Kristóffy csodálkozott és csodálkoztak felettesei is Buda-
pesten. Úgy döntöttek, hogy nem szolgáltatják Sztálinnak az
általa óhajtott ürügyet, de a történetre érdemes visszaemlé-
keznünk, mert azt mutatja, hogy Sztálin mai módszerei egyál-
talában nem újkeletűek és kellő fényt vet politikájának meg-
változására a háború végén, amikor is Erdélyt Romániának
juttatta és az most valójában szovjet tartomány lett.
1940. augusztus 28-án a tengelyhatalmak értekezletet tar-
tottak Berchtesgadenben. A tanácskozáson részt vett gróf Ci-
ano, Ribbentrop, valamint a Rómában, Berlinben, Budapesten
118
és Bukarestben akkreditált német, illetve olasz követek. Két
nappal később Bécsbe hívták Teleki és Gigurtu miniszterelnö-
köt, ahol újabb Bécsi Döntés várta őket, ezúttal Románia vo-
natkozásában. Magyarország Erdély felénél valamivel keve-
sebbet kapott és Manoilescu román külügyminiszter később
azt mondotta, hogy német ultimátumot nyújtottak át. Sem a
román, sem a magyar küldöttek nem szólhattak egy szót sem.
Bécsből hazatérve a budapesti román követ azt mondta ne-
kem, hogy „a németek kedvesek voltak, de gróf Ciano un-
dok."
A németeket jobban érdekelte Románia, mint Magyaror-
szág, míg Mussolini, akit közvetlenül egyikük sem érdekelte,
megengedhette magának, hogy a jó fiút játssza Magyarország
felé. Román informátorom úgy gondolta, hogy a magyarok
többet kaptak, mint amiről valaha is álmodtak. A magyarok
ennek éppen az ellenkezőjét érezték.
Valójában a vélemények erősen megoszlottak. Az előbbre
látó magyarokat nyugtalanította, hogy Magyarország ajándé-
kot fogad el Hitlertől, amikor az Nagy-Britannia ellensége, de
senki sem tudta, hogy mit tehetne ellene, ugyanakkor senki
sem tekintette német ajándéknak azt a területet, amelyet Ma-
gyarország Csehszlovákiától vett el. Akkor Magyarország
önállóan járt el, de a Második Bécsi Döntést nem Magyaror-
szág kérte. Károly (román) király volt az, aki személyesen
kérte fel Hitlert döntőbíráskodásra, azért, hogy német garan-
ciát kapjon Románia új határaihoz. Gróf Teleki ragaszkodott
hozzá, hogy közvetlen tárgyalások legyenek Magyarország és
Románia között. Úgy érezte, ha Hitler kezéből kell elfogad-
nia Erdély egy részét, ezzel Magyarország minden lehetősé-
gét elveszti arra, hogy a jövőben birtokolhassa ezt a területet.
De nem volt választása: egyetlen magyar kormány sem uta-
síthatta el a régi revizionista igény akárcsak részbeni teljesíté-
sét is.
Sokan, így gróf Bethlen is, mivel nem merték nyíltan tá-
mogatni a Bécsi Döntés elutasítását, azt hangoztatták, hogy
Magyarországnak egész Erdélyt meg kell kapnia, vagy sem-
mit. Dr. Eckhardt szerint Bethlen azt mondta Telekinek, hogy
az egész dolgot el kellett volna halasztani a végleges béke-
rendezésig. Bethlennek igaza volt. Nyilvánvaló volt, hogy
Hitlernek nem volt érdeke a probléma végleges megoldása.
119
Az új határt kizárólag ethnikai vonalak mentén vonták meg,
figyelmen kívül hagyva minden földrajzi és gazdasági meg-
fontolást és mindenekelőtt a közlekedés szempontjait. Azzal,
hogy lehetetlen új határt vont meg, Németország állandósítani
akarta az „oszd meg és uralkodj" politikát mind Magyaror-
szággal, mint Romániával szemben.
Romániában Gigurtu kormányának le kellett mondania.
Utóda Ion Antonescu lett. Károly lemondott fia javára és el-
hagyta az országot. Mihály király elfogadta vezetőnek Anto-
nescut, akit a hangzatos conducator névvel illettek. Hitler em-
bere volt, még jobban, mint a vasgárdisták, akik közül egye-
sek nem akartak a németek által ellenőrzött „nácitern" egy
ágazata lenni. Amikor, irigységből, súrlódások támadtak a
conducator és a Vasgárda között, Hitler rendre az előbbinek
fogta pártját, mert a Vasgárda lázongó és fegyelmezetlen volt.
Amit a németek leginkább akartak ebben a gabonaraktárban
és olajmezőn, az a nyugodt munka volt. Románia 1940-ben
önmagának valósította meg azt az alávetettséget, amelyet csak
1944-ben kényszerítettek rá Magyarországra, miután a német
hadsereg birtokba vette az országot.
Röviddel a második világháború kitörése után, amikor min-
denki csak találgatta, hogy mi lehet Németország stratégiája
és Franciaországot még legyőzhetetlennek hitték, volt egy be-
szélgetésem Teleki miniszterelnökkel, s abban egyetértettünk,
hogy egyetlen kis ország sem érezheti magát biztonságban. Őt
azonban megnyugtatta az a tény, hogy sok más kis ország is
ugyanolyan veszélyes helyzetben van, mint Magyarország, s
úgy tűnik, hogy ezek mindegyike nagyobb stratégiai előnyö-
ket kínál Németországnak. Azt mondta, hogy Oroszország és
Németország valójában ellenségek, de azzal érvelt, hogy ez a
tény védelmet jelent Magyarország számára, mert Németor-
szág nem szívesen provokálná Oroszországot azzal, hogy a
Balkánt fenyegeti. Úgy gondolta, hogy német támadás esetén
Olaszország, és esetleg Jugoszlávia is, katonai támogatást
nyújtana Magyarországnak. Kijelentette, Magyarország soha-
sem engedné meg, hogy német csapatok lépjenek területére és
átvonuljanak rajta. Akkor szerettem volna tudni, hogy mit ten-
ne, ha a német hadsereg megindulna Budapest felé, de tudtam,
hogy megpróbálja elhinni azt, amit el akart hinni. Az ősrégi
történet volt arról, hogy „ez nem történhet meg velünk."
120
Később, amikor Németország megtámadta Dániát és Nor-
végiát, a külügyminisztériumban Ullein-Reviczky azt mondta
első titkáromnak, Howard Travers-nek, hogy nagy meg-
könnyebbülést érez. Emlékszem, hogy az angol Alsóházban
Chamberlain úr elragadtatással szólt ugyanerről. Természetes
volt, hogy Ullein-Reviczky úr valamelyes vigasztalást talált
benne. Ő azzal érvelt, hogy az északi országok és a Duna-me-
dence egy és ugyanazon ló mögött álltak és egyikük sem tud-
ta, hogy melyik lábával fog rúgni. Most a jobb lábával rúgott
és Magyarország a bal lába mögött állt. Ullein-Reviczky is
úgy gondolta, Hitler nagyon tart attól, hogy felbosszantsa
Sztálint.
1940. április 18-ra Kánya arra az álláspontra jutott, hogy a
németek egyáltalán nem fognak bevonulni Magyarországra,
hacsak az angolok nem próbálják meg elvágni őket a romániai
olajtartalékoktól. Az angolok azt mondták neki, hogy nem tá-
madják meg Romániát, hacsak a németek nem teszik ezt. Ami
Magyarországot illette, úgy tűnt, hogy ezáltal minden rendben
van. Nem hibáztathattam Kányát, vagy bárki más magyart,
amiért igyekeztek derűlátók lenni. Nem igyekeztem elbátorta-
lanítani őt, de felhívtam a figyelmét azokra a híresztelésekre,
amelyek szerint német csapatok vannak Magyarországon és
Romániában. Ő beismerte, hogy ez valószínűleg igaz lehet,
mivel mindkét országot elárasztották a turisták, akik minden
kétséget kizáróan előőrsöt képeztek.
A kormányzó nem volt ennyire derűlátó, amikor május 7-
én beszéltem vele. Azt mondta, a körülmények jelentősen
megváltoztak azóta, amikor azt mondta nekem, hogy Magyar-
ország az utolsó csepp véréig védekezni fog a német vagy
bármely más hadsereggel szemben. Tekintve, hogy a nyugati
hatalmak mindig defenzívában vannak, Magyarország katonai
helyzete reménytelenné vált. A magyar hadsereg visszavonul-
hat a Tisza mögé, vagyis keletre, s ott kétségbeesett erőfeszí-
tést kísérelhet meg. Ez azonban azt jelentené, hogy sorsára
hagyja Magyarországot és védelmezi Romániát. Azt mondta,
hogy amennyiben a németek kérnék az átvonulást Magyaror-
szágon, Budapest nem tehetne mást, mint hogy engedne. Az
egyetlen reménye az volt, hogy a szövetségesek nem hatolnak
be a Földközi-tenger térségébe, mert ha megtennék, akkor
Németországnak meg kellene védelmeznie a romániai olajat.
121
Pontosan öt hónappal később - és alig több mint egy hó-
nappal Románia nácisítása után - 1940. október 7-én a berli-
ni román követség bejelentette, hogy német csapatokat küld-
tek Romániába, az utóbbinak beleegyezésével, azzal a céllal,
hogy - a korszerű hadviseléshez szükséges fegyverzettel át-
szervezzék a román hadsereget." Néhány nappal később a né-
met hírügynökség közölte, hogy „válaszul a román segítség-
nyújtási kérelemre, a közelmúltban megkötött egyezmény
alapján", a Reich katonai missziót küldött a szükséges kikép-
ző alakulatokkal együtt és vadászrepülő egységek támogatá-
sával, további elővigyázatossági intézkedésként a repülőterek
védelme érdekében. Ez a bejelentés nem lepett meg senkit
Budapesten. Tudtuk, hogy német csapatok vonulnak át az or-
szágon, gyakran polgári ruhában, mindig titokban, az éjszaka
sötétjében. Mindenféle híresztelések voltak hallhatók. Az an-
gol és a francia követség tiltakozott, de senki sem tudta meg-
mondani, hogyan is haladtak át a csapatok. A francia követ-
ség épülete a Duna-parton volt és a követség személyzete lát-
csővel figyelte, amint nagyszámú német csónak haladt el.
Különféle tárgyakat láttak, amelyek ágyúknak néztek ki, de
valójában nem tudtak csapatokat felfedezni vagy határozottan
megállapítani, hogy mit szállítanak a csónakok. Általános be-
nyomásnak tűnt, hogy a katonavonatoknak Budapesten kell
áthaladniuk. A katonai attasék minden tőlük telhetőt elkövet-
tek, hogy a nyomukra akadjanak.
Abban az időben a magyar kormány megtiltotta a katonai
attaséknak, hogy engedély nélkül elhagyják Budapestet. A mi
katonai attasénk, amikor meghallotta, hogy a német csapatok
elkerülik Budapestet és Szolnokon át mennek, engedélyt kért,
hogy meglátogathasson egy amerikai orvost Szolnokon.
Megkapta az engedélyt. Amikor Szolnok közelébe ért, a va-
sútállomás előtt átvágott a szántóföldön és úgy haladt az állo-
más felé. Körülbelül akkor ért oda, amikor egy német katona-
vonat is. Nyomban letartóztatták, de mihelyt személyazonos-
sága ismertté vált, szabadon engedték. Miután visszatért Bu-
dapestre, a honvédelmi minisztérium közölte vele, hogy szán-
dékában áll visszahívását kérni azzal az indokkal, hogy kém.
Amikor ezt elmondtam a kormányzónak, jót nevetett rajta.
„Kém?" - kérdezte. „Nos, persze, hogy kém! Minden katonai
és haditengerészeti attasé kém. Magam is kém voltam, ami-
122
kor attasé voltam - ezért vannak ezek az attasék." Később az
a katonatiszt, aki a kiutasítással fenyegetőzött, megjelent a
követségen és bocsánatot kért.
Érdekes tény a német csapatok magyarországi átvonulásá-
val kapcsolatban, hogy nem volt szabad országúton menniök.
1941. februárban Teleki miniszterelnök elmondta nekem,
hogy néhány héttel korábban, amikor egy német katonavonat
a magyar határra érkezett, a magyaroknak nem volt szabad
mozdonyuk. Rövid várakozás után a német parancsnok el-
vesztette a türelmét és parancsot adott embereinek, hogy
szálljanak le a vonatról, rakják el a felszerelést és gépesített
oszlopként folytassák útjukat. A magyar határőrség parancs-
noka azonban ezt megállította, s utasította embereit, hogy
töltsenek csőre. Igazán mulatságos, hogy mennyi mindent
zsebre tettek a németek a magyaroktól azokban az években.
123
7. Közép-európai hadüzenetek
Az a komplexus, amelynek következtében az európai nemze-
tek felsőbbrendűnek érezték magukat szomszédaikkal és kü-
lönösen a keletiekkel szemben, nagyon érzékennyé tette a
magyarokat azzal szemben, ha balkáni népnek nevezték őket.
A horvátok és az erdélyiek is nehezményezik, ha a balkáni
népekhez sorolják őket. Valóban nagyon tágan kellene értel-
mezni a Balkán félsziget megjelölést ahhoz, hogy Magyaror-
szágot is oda sorolják, de azon nem változtathat, hogy Európa
Balkánra nyíló kapuja és ez meghatározta Magyarország sor-
sát a hitleri időkben.
Nehéz pontosan meghatározni a balkáni német stratégiát.
Minden bizonnyal döntően megszabta ezt a stratégiát az az
óhaj, hogy védelmezzék azoknak a német hadseregeknek a
jobb szárnyát, amelyek Oroszország megtámadására készül-
tek. Ha a dolgok jobban mentek volna a Szovjetunió elleni
háborúban, a németek valószínűleg megtámadták volna Tö-
rökországot, ha szükségesnek találták volna, de nekem az a
benyomásom, hogy elsősorban azért rohanták le a Balkánt,
hogy megvédjék olajtartalékaikat, és csak másodsorban azért,
hogy stratégiai pozíciókhoz jussanak, amelyeket hasznosnak
találhatnak, ha a helyzet megköveteli. Mindmáig nincs ma-
gyarázat arra, hogy miért hanyagolták el a Földközi-tenger
egész medencéjét. Talán nem érezték magukat elég erősnek.
Kétségtelen, hogy gyatrán használták fel görögországi tá-
maszpontjaikat.
A magyarok nagyon ellenségesek voltak Olaszországgal
szemben a görögországi hadjárat alatt, amely 1940. október-
ben kezdődött. Olaszország megalázó veresége nagy derült-
séget keltett mindenütt. Olaszország legközelebbi barátja volt
Magyarországnak és éppen a közelmúltban segítette hozzá
ahhoz, hogy megkapja Erdély felét. Megfelelt volna Magyar-
ország érdekeinek, hogy katonai győzelmek eredményeként
növekedjék Olaszország befolyása a Tengely táborában.
Mégis a magyarok mind örültek az olaszok kudarcainak. Le-
124
hetséges, hogy befolyásolták őket az első világháborús emlé-
kek. Abban a háborúban Magyarország, mint a Habsburg bi-
rodalom része, Olaszország ellen harcolt. A háborús veterá-
noknak még nagy volt a befolyásuk és míg egyrészről öröm-
mel fogadták a stratégiai támogatást Olaszország részéről, ad-
dig másrészről nem lehetett elvárni, hogy különösebben sze-
ressék az olasz hadsereget.
A kormányzó azok közé tartozott, akik kimutatták örömü-
ket Olaszország veresége fölött, nem mintha ellenszenvvel
viseltetett volna az olaszok iránt, hanem mert a Tengely ku-
darcának tartotta azt.
A magyarok valószínűleg elsősorban lovagiasságból ro-
konszenveztek a görögökkel. A görög kis nemzet volt, amely
ellenállt egy nagyhatalomnak tűnő országnak. Mi ugyanígy
éreztünk, amikor Oroszország megtámadta Finnországot. A
magyarok engedték, hogy érzelmeik felülkerekedjenek a po-
litikai józanságukon. Olaszország görögországi nehézségei
ugyanis fokozták a balkáni német beavatkozás veszélyét. A
magyarok közül sokan felismerték ezt, de ez nem gátolta őket
abban, hogy örüljenek a görög hadsereg váratlan sikerének.
Nemcsak Románia, hanem Bulgária is Hitler áldozata lett,
mielőtt elfoglalta volna Jugoszláviát és Görögországot.
Amint Magyarország Hitler folyosója volt Románia felé, úgy
ez utóbbi felvonulási területként szolgált számára Bulgária
elözönléséhez. És minél több katonára volt szüksége ennek
az új céljának eléréséhez, annál több szállítmány haladt ke-
resztül Magyarországon.
1940. október 17-én a bolgár kormány tagadta, hogy né-
met csapatok lennének az országban, de köztudott volt, hogy
gyorsan növekszik Bulgáriában a tagbaszakadt német „turis-
ták" száma. Popov bolgár külügyminiszter december 3-án ki-
jelentette, kormánya minden tőle telhetőt megtesz, hogy az
országot távol tartsa a háborútól. Barátinak nevezte Bulgária
kapcsolatait Oroszországgal. Egy hónappal később Filov pro-
fesszor, bolgár miniszterelnök azt állította, hogy eltökélt
szándéka megőrizni országa semlegességét, és hogy sem a
kommunizmus, sem a nemzeti szocializmus nem megfelelő
rendszer Bulgária számára.
Az angolok, kinyilvánítva nemtetszésüket, 1941. február
10-én megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Romániá-
125
val, leszögezve, hogy az ország Németország katonai támasz-
pontja lett, anélkül hogy tiltakozott volna ellene. Sir Reginald
Hoare, bukaresti angol követ, hazatérőben, Isztambulban ki-
jelentette, hogy 350 000 német katona van Romániában, a
legnagyobb részük a bolgár határhoz közel. Azt is közölte,
hogy a bolgár hadsereg a görög határon áll. Ezt a tényt hang-
súlyozta Rendel szófiai brit követ, aki február 27-én azt mon-
dotta, hogy a bolgár hadsereget gyakorlatilag mozgósították,
de az nem a németekkel áll szemben a Duna partján.
Nyilvánvaló volt, hogy Bulgária a németekhez kötötte az
ország szekerét. 1941. március 1-én Filov aláírta a szerződést
Bulgária csatlakozásáról a Tengelyhez és a német csapatok
nyíltan megszállták Bulgáriát. A német hírügynökség fokozta
az idegek háborúját Jugoszlávia ellen, amely még nem állt be
a sorba, s a német hírügynökség közölte, hogy a megszállás
„a bolgár kormánnyal egyetértésben történt, azzal a céllal,
hogy keresztül húzzák azt az angol számítást, hogy kiter-
jesszék a háborút a Balkánra." Filov miniszterelnök kijelen-
tette, hogy a német csapatok jelenléte az országban nem je-
lent változást Bulgária békepolitikájában. Anglia azonban
megszakította a diplomáciai kapcsolatokat és Visinszkij, a
Szovjetunió helyettes külügyi népbiztosa kijelentette, a szov-
jetek nem osztják a bolgár kormánynak azt a nézetét, hogy a
német csapatok jelenléte Bulgáriában megkönnyíti a béke
megőrzését.
Ezeket a bulgáriai eseményeket úgy kell tekinteni, mint
Hitler utolsó előkészületeinek egyikét a Szovjetunió megtá-
madására.
Magyarország helyzete gyorsan romlott. Három nappal az
előtt, hogy Magyarország megkezdte volna jugoszláv terüle-
tek megszállását, a brit kormány arról tájékoztatta a londoni
magyar követet, hogy a budapesti brit követséget, amely
Owen (ma Sir) St. Clair O'Malley vezetése alatt állott, haza-
rendelik, mivel Magyarország a szövetségesek elleni hadmű-
veletek támaszpontja lett. Kiterjesztették az országra a szö-
vetségesek blokádját. A szovjetek is megfeddték Magyaror-
szágot. Visinszkij azt mondta a moszkvai magyar követnek,
hogy a Szovjetunió helyteleníti Magyarország akcióját Jugo-
szlávia ellen. Ez is mutatta, hogy honnan fúj a szél. A szélből
rövidesen vihar lett és Magyarország, akárcsak minden kis
126
szomszédja, kicsiny csónak volt a háborgó tengeren. Elkez-
dődött a nagy párbaj a pán-germanizmus és a pán-szlávizmus
között, az élet-halál harc ugyanannak a pogány totalitarianiz-
musnak két válfaja - az orosz és a német nemzeti szocializ-
mus között.
A háború kitörése a két zsarnok között még súlyosabbá
tette Magyarország helyzetét. Hitler szigorú rendszabályokra
kényszerült és a magyarok tudták, hogy mi az ára az engedet-
lenségnek. Nem úgy, mint más nemzetek, a magyarok nem
találtak vigasztalást Hitler nehézségeiben, mert ott volt
Oroszország, amely még nagyobb veszélyt jelentett.
Visszatekintve az események menetére, könnyen hibáztat-
hatjuk Magyarország részvételét a Jugoszlávia elleni hadjá-
ratban. Magyarország szerény és igen korlátozott részvétele a
szovjetek elleni háborúban egészen más színben tűnik fel. Ma
már inkább vagyunk képesek arra, hogy ítéletet mondjunk. A
mi helyzetünk egyszerű volt. Németország angol barátunk el-
lensége volt és rövidesen a mi ellenségünk is. Oroszország
akaratlanul szövetséges lett. Egészen természetes, hogy Né-
metország vereségét és Oroszország győzelmét akartuk. A
magyarok egyiket sem akarták. Ez a magatartás semmi esetre
sem olyan ostoba, mint amilyennek egyes amerikaiak számá-
ra tűnhet, akiket áthatott a „feltétel nélküli megadás" jelszava.
A történelemben sok háború ért véget egyértelmű döntés nél-
kül és ez gyakran jobb megoldás volt, mint a felek egyikének
teljes győzelme. Ez gyakran még tisztességesebb megoldás is
volt, mivel szinte sohasem volt az a helyzet, hogy a hadvise-
lők egyikének teljes mértékben igaza lett volna, a másiknak
pedig semmiben sem. Woodrow Wilsonnak az az 1917-es kö-
vetelése, hogy a háború „győztesek és legyőzöttek nélkül" ér-
jen véget, egyike volt a legbölcsebb kijelentéseinek. Amikor
Oroszország háborúba lépett, a legtöbb európai ezt kívánta.
Ma az amerikaiak feltehetik maguknak a kérdést, vajon ha-
zánk nem lenne-e nagyobb biztonságban ma, ha győzelmünk
éppen elégséges lett volna ahhoz, hogy megvalósuljon a né-
met demokrácia és létrejöjjön a megbízható ellenőrzés a né-
met és a japán kutatás és termelés fölött, anélkül, hogy ez a
győzelem megfosztott volna húsz nemzetet attól a négy sza-
badságjogtól, amelyeknek biztosítása állítólag hadbalépésünk
oka volt. A „feltétel nélküli megadás" jelszava Sztálint ültette
127
Hitler trónjára és megakadályozott bennünket abban, hogy
konstruktív gondolatokkal forduljunk a jövő felé.
Ennek a könyvnek az előszavában már rámutattam, hogy
koalíciók háborújában, amelyben mindegyik oldalon több
nemzet ideiglenesen összefog meghatározott célok érdekében,
anélkül hogy feladná egymástól eltérő elveit, a hadviselő felek
mindegyike egyszerre harcolhat a jó és a rossz oldalon. Amint
most lelepleződnek a szovjet imperialista tervek, akár akarjuk
bevallani, akár nem, nyilvánvaló, hogy amikor Magyarország
kis látszámú katonaságot küldött Oroszország ellen, a rossz
oldalon harcolt, mint Hitler szövetségese, de ugyanakkor a jó
oldalon is, mint Szovjet-Oroszország ellenfele.
Mindaz, ami Magyarországon történt azt követően, hogy a
szovjet csapatok felszabadították az országot, teljes mérték-
ben igazolja mindazt, amit Magyarország tett. Ami pedig a
tényeket illeti, bármennyire gyűlölte is a kommunizmust,
Magyarország csak lassan és habozva működött együtt Né-
metországgal az Oroszország elleni háborúban. Megbízható
becslések szerint 1941-ben a magyar csapatok létszáma a ke-
leti fronton nem haladta meg a harmincezer főt, 1942-ben pe-
dig a százötvenezret. Ezt követően gyorsan csökkent a ma-
gyar csapatok létszáma a keleti fronton, mert amikor fordult a
kocka, Magyarország növelhette ellenállását a német nyo-
mással szemben, abban a reményben, hogy a Földközi-tenger
térségéből érkező szövetséges csapatok fogják megszállni az
országot.
1941. június 21-én, amikor Hitler megindította támadását
Oroszország ellen, Antonescu tábornok, Románia conducato-
ra, sietett meghirdetni a szent háborút Besszarábia visszaszer-
zésére, amely területet az előző évben kénytelen volt áten-
gedni Oroszországnak, és kijelentette, hogy Románia a világ
legragyogóbb hadseregének oldalán harcol. Június 24-én
Szlovákia, amely azelőtt Csehszlovákia keleti része volt, kije-
lentette, hogy Németország oldalán áll a bolsevizmus elleni
háborúban és hogy a szlovák hadsereg együttműködik a né-
metekkel. Ugyanezen a napon Magyarország megszakította a
diplomáciai kapcsolatokat Oroszországgal. Három nappal ké-
sőbb Bárdossy miniszterelnök a parlament vagy Horthy kor-
mányzó előzetes belegyezése nélkül hadat üzent Oroszor-
szágnak. Bárdossy azt állította, hogy a nemzetközi jog
128
megsértésével orosz légitámadások értek magyar területet, de
ebben az esetben, akárcsak később, amikor hadat üzent az
Egyesült Államoknak, az befolyásolta Bárdossyt, hogy a né-
metek nyomásgyakorlás eszközéül használhatják az erdélyi
kérdést.
Románia teljes erejével vett részt az Oroszország elleni há-
borúban. Veszteségei óriásiak voltak, a háború első három
hónapjában elérték az egynegyed milliót. Nem úgy, mint Ma-
gyarország, Románia területi hódításra törekedett a háború-
ban. Mivel nem volt megelégedve Besszarábia visszacsatolá-
sával, Antonescu tábornok 1941. október 18-án bejelentette,
hogy Románia annektálja Transnistriát, vagyis Ukrajnának a
Dnyeszter és a Bug folyók közötti részét, Odesszával mint fő-
várossal. Sokkal több szovjet katona vesztette életét a romá-
nokkal vívott harcokban, mint amennyi a magyar beavatko-
zás következtében, mégis, amikor a háború után Sztálin meg-
vonta az új határokat, megint csak Románia volt a nyertes,
mert döntését imperialista érdekek befolyásolták, nem pedig
a háborúban tanúsított jó vagy rossz magatartás. Sztálin biz-
tos volt a románok meghunyászkodásában, de tudta, hogy
Magyarország kemény dió.
Oroszország szövetségeseinek politikáját az befolyásolta,
hogy milyen irányt vesznek Moszkva kapcsolatai ezekkel a
kis nemzetekkel. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ah-
hoz az elvhez tartotta magát, hogy Oroszország ellenségei az
ő ellenségeik is. Lojalitásunkat azonban a szovjetek nem vi-
szonozták hasonlóval. 1941. december 6-án a brit kormány
bejelentette, hogy a rá következő naptól Nagy-Britannia hadi-
állapotban lesz Finnországgal, Romániával és Magyarország-
gal, mert nem hajlandók beszüntetni az ellenségeskedést
Oroszországgal szemben. A szovjetek ezzel szemben csak
akkor üzentek hadat Bulgáriának és Japánnak, amikor a har-
cok már véget értek és tették ezt azért, hogy megszabhassák a
békefeltételeket.
Érdekes és egyúttal jelentőségteljes is, hogy sem az Egye-
sült Államok, sem Nagy-Britannia soha nem állott hivatalo-
san háborúban Szlovákiával vagy Horvátországgal, jóllehet
Pearl Harbor után mindkét ország azon nyomban hadat üzent
a két angolszász hatalomnak. Washington és London nem
volt hajlandó elismerni, hogy hadiállapot van közte és e két
129
kis ország között, mert nem ismerték el őket szuverén álla-
moknak - számukra a Hitler kreálta Szlovákia és Horvátor-
szág hadüzenete annyi volt, mintha egy tornász csapat vagy
egy kórus üzent volna nekik hadat. Nem szabad azonban
megengedni, hogy az ilyesfajta logika elhomályosítsa politi-
kai ítéletünket és igazságérzetünket. A szlovákok, a hivata-
los cseh álláspont szerint, a csehszlovák nemzet szerves ré-
szét képezték. Ezt nem azért említem, mintha azzal érvel-
nék, hogy minden csehszlovákot felelőssé kell tenni azért,
amit a szlovákok műveltek, vagy hogy Jugoszlávia felelős
lenne a horvátok magatartásáért. Annak a ténynek azonban,
hogy nem volt hadiállapot köztünk és Horvátország meg
Szlovákia között, ugyanakkor viszont hadiállapotban vol-
tunk Magyarországgal, nem szabad befolyásolnia magatartá-
sunkat az utóbbi vonatkozásában. A valóságban Magyaror-
szág ugyan hadat üzent nekünk, de ez a hadüzenet törvény-
telen volt, mert nem hagyta jóvá sem a parlament, sem a
kormányzó.
Nem tartózkodtam Magyarországon 1941. december 12-
én, amikor Bárdossy miniszterelnök bejelentette a diplomá-
ciai kapcsolatok megszakítását az Egyesült Államokkal.
Bárdossy felhívta telefonon a követséget és tájékoztatta ar-
ról, hogy fennáll a hadiállapot, de ragaszkodott ahhoz, hogy
ez nem hadüzenet. Kérték, hogy foglalja írásba bejelentését,
de ő habozott ezt megtenni. Amikor közölték vele, hogy
szóbeli nyilatkozatot nem vesznek figyelembe, levélben erő-
sítette meg közlését. Levelében megismételte, hogy azt nem
kell hadüzenetnek tekinteni, de hogy a magyar kormány vé-
leménye szerint hadiállapot áll fenn a két ország között. Bár-
dossy feltehetően felismerte, hogy sem a parlament, sem a
kormányzó hozzájárulását nem tudja megszerezni a forma
szerinti hadüzenethez. Amikor a követség első titkára, Tra-
vers úr búcsúlátogatást tett a kormányzónál, Horthy ezeket
mondta neki: „Ne feledje, hogy ez az úgynevezett hadüzenet
nem törvényes; sem a parlament nem hagyta jóvá, sem én
nem írtam alá." Nyilvánvaló, hogy amikor Hitler kényszerí-
tette Magyarországot a hadüzenetre, Bárdossy magára vál-
laltába dolgot. Hogy Bárdossy hazafi volt-e vagy csirkefogó,
az vélemény kérdése. Később kivégezték, amiért visszaélt a
parlament és a kormányzó jogával.
130
Roosevelt elnök helyesen értékelte a helyzetet. Tudta,
hogy a kis nemzetek hadüzeneteit Hitler kényszerítette ki, s
ezért hajlott arra, hogy ne vegyen tudomást róluk. 1942. jú-
nius 2-án, vagyis fél évre rá, hogy a szovjetek követelték
ezt, Roosevelt üzenetet intézett a Kongresszushoz, bejelent-
ve, hogy Románia, Magyarország és Bulgária hadat üzent az
Egyesült Államoknak. Hozzátette azonban üzenetében: „Tu-
dom, hogy ez a három kormány nem a saját kezdeményezé-
sére vagy népe óhajának engedve tette ezt, hanem Hitler esz-
közeként." A Kongresszus csak 1942. július 18-án jelentette
be, hogy hadiállapot áll fenn köztünk és e három nemzet
közt.
Mielőtt diplomatáink elhagyták volna Magyarországot, a
barátság viharos megnyilvánulásai vették őket körül. Egyik
titkárunkat meghívta vacsorára egy barátja, aki Magyaror-
szág legelőkelőbb családjai egyikének volt a tagja. Titkárunk
tudomására hozta az illető hölgynek, hogy már összecsoma-
golta a holmiját, s ezért nem tud kellőképpen felöltözni az
alkalomra. A hölgy azt válaszolta, hogy az nem tesz semmit.
Azt gondolta tehát, hogy családi vacsorára hivatalos, s igen-
csak elcsodálkozott, amikor odaérve nagyszámú előkelőség
társaságában találta magát - parlamenti képviselők, kor-
mánytagok, stb. voltak jelen. Az ültetésnél a háziasszony
jobbján jelöltek ki neki helyet. Ebéd közben a háziasszony
felemelkedett helyéről és így szólt: „Nem szokásom beszé-
deket mondani, de mivel mai díszvendégünk ellenség, úgy
gondolom, hogy meg kell magyaráznom ezt. Nem vagyok
németbarát. Nem vagyok angolbarát. Nem vagyok Amerika-
barát. Egész egyszerűen magyarbarát vagyok és mint ilyen
arra kérem önöket, hogy helyükről felállva ürítsék poharukat
a gyors amerikai győzelemre." A vendégek mind felálltak,
kiitták borukat és ősi magyar szokás szerint földhöz vágták
poharukat.
Mi 1941. márciusban hagytuk el Magyarországot, körül-
belül másfél évvel Lengyelország lerohanása után. Az volt a
szokás, hogy amikor diplomaták elhagyták állomáshelyüket,
a diplomáciai testület tagjai és a barátok összejöttek, hogy
elbúcsúztassák őket. Remélem, hogy a barátságnak az a viha-
ros megnyilvánulása, amely Budapestről történt elutazásun-
kat kísérte, nem kívánt tüntetés lenni a szövetségesek mellett,
131
de felért azzal. Elutazásunkkal kapcsolatban feleségem ezeket
írta naplójába: „Amikor kiértünk a repülőtérre, ott a külügy-
minisztérium munkatársai üdvözöltek és a kormányzó
szárnysegédje tolmácsolta a tengernagy és felesége jókíván-
ságait és hatalmas csokrot nyújtott át nekem levendulából és
orchideákból. Öt perc sem telt el és annyira el voltam hal-
mozva virágokkal, hogy képtelen voltam tartani a csokrokat,
s egy repülőtéri alkalmazottnak többször is fordulnia kellett,
hogy kivigye őket a repülőgéphez. Johnt és engem körülvet-
tek a barátaink. Megható pillanat volt. Az emberek szinte ki-
vétel nélkül mind kis csomagokat nyomtak a kezembe. Gabri-
ella főhercegnő ibolyát hozott és édességet díszes csomago-
lásban. Hirtelen elvezettek bennünket és az épületből min-
denki a teraszra sietett. Miközben a repülőgép motorjait bein-
dították, megjelent Horthy István, kezében hatalmas orchidea-
csokorral. Ekkor becsukták a gép ajtaját, a magasba emelked-
tünk, odalenn pedig lobogtak a zsebkendők és a kalapok.
Johnt és engem is megviseltek a könnyek és a szeretetnek
ezek a megnyilvánulásai. Soha máskor nem vett körül engem
ilyen emberi szívélyesség, mint a Budapesten töltött utolsó
órában."
És amint nyugat felé tartva, közeledtünk utunk első szaka-
szának végéhez, feleségem ezeket írta naplójába:
„A vöröses színű talaj, amely még a magasból is jól látható
volt, jelezte, hogy közeledünk Spanyolországhoz. A pilóta a
nagy sár ellenére ügyesen tette le a gépet Barcelonában. Első
ízben ehettünk banánt azóta, hogy elhagytuk Amerikát. Két
órával visszaigazítottuk óráinkat és kis idő múlva ismét a le-
vegőben voltunk - irány Portugália. Soha nem fogom elfelej-
teni a nagy ibériai fennsík szépségét, a fölötte lebegő fehér
felhőket. Mérföldek százait tettük meg és sehol semmi nyoma
emberi településnek. Úgy tűnt, hogy a föld felszíne kővel bo-
rított, s mély kanyonok szelik át minden irányban. Nyomasz-
tólag hatott rám a látvány és eszembe jutott az ősz hajú kül-
ügyminiszter, Kánya, aki egyszer tréfásan de mégis baljósla-
túan jegyezte meg, hogy rövidesen amerikai bevándorlási ví-
zumért fog folyamodni. Amit magunk mögött hagytunk, az a
félelem világa volt."
Harmadik rész
Sziget a szovjet tengerben
1. Magyar különbékekötési kísérletek
Miután elhagytam Magyarországot, továbbra is rendszeres le-
velezést tartottam fenn a követség tagjaival és barátokkal.
Teljesen tisztában voltam a dolgok állásával mindaddig, amíg
az amerikai misszió el nem hagyta Magyarországot. Amikor
megérkeztek Amerikába, találkoztam velük a kikötőben és
együtt vacsoráztunk. Részletesen beszámoltak nekem Teleki
öngyilkosságáról és a nyomában gyorsan bekövetkezett ese-
ményekről.
Eckhardt Tibor és León Orlowski még előttem hagyták el
Budapestet, de mivel kerülő úton, Afrikán keresztül kellett
jönniök. csak néhány hónappal később érkeztek meg. Eck-
hardt Washingtonban telepedett le és nyomban kapcsolatba
lépett a világ minden részében élő magyar képviselőkkel,
nem különben az amerikai külügyminisztérium tisztviselőivel
és a Washingtonban működő követségekkel. így azután fi-
gyelemre méltóan jól értesült volt. Orlowski New Yorkban
telepedett le és ő is nagyon jól tájékozott volt, a lengyel föld-
alatti mozgalom és a diplomáciai pályafutása alatt létesített
kapcsolatai jóvoltából.
Mi hárman, akik barátok voltunk Budapesten, természete-
sen szoros kapcsolatban álltunk egymással Amerikába érke-
zésünk után. Én rendszeresen kaptam leveleket barátoktól
egész Európából. Bámulatos, hogy olyan sokan voltak. A le-
velek különféle utakon jöttek - némelyiket egyszerűen kato-
nákra bízták az amerikai misszió megérkezése után. Levele-
ket hoztak újságírók, akiknek nem szükségképpen Magyaror-
szágon adták át őket, hanem Olaszországban, Németország-
ban és másutt. Sok levelet Amerikában vagy Svájcban adtak
fel, vagy más országokban, ahol nem működött cenzúra és
nem tüntették fel a feladót. Volt egy időszak Budapest ostro-
ma alatt, amikor egyikünk sem jutott tájékoztatáshoz, de az
ostrom elmúltával bámulatosan rövid idő alatt újra érkeztek
levelek.
E levelek közül sokra nem mertem válaszolni és amelyek-
135
re válaszoltam, azokat nagyon óvatosan fogalmaztam. Kap-
tunk egy levelet egy amerikai barátunktól, aki 1947 elején
visszatért Budapestre és érdeklődött olyanok iránt, akikhez
igen szoros barátság fűzte azelőtt. Azt a választ kapta érdek-
lődésére, hogy a legjobb, ha nem közeledik ezekhez az embe-
rekhez, mivel a szövetségesekhez fűződő barátságuk miatt
gyanússá váltak. így aztán a barátaim nehéz szívvel lemond-
tak barátaikról.
Kállay Miklós, aki az utolsó magyar miniszterelnök volt
az ország német megszállása előtt, s akit amerikai csapatok
szabadítottak ki a dachaui német koncentrációs táborból Léon
Blummal, Schuschniggal és másokkal együtt, nagyon értékes
anyagot juttatott el hozzám azokról az eseményekről, ame-
lyek 1942. márciustól 1944. márciusig tartó hivatali idejét
megelőzően és az alatt történtek. így a Magyarországról tör-
tént távozásom és Kállay úr letartóztatása közti időben vég-
bement események túlnyomó többségéről első kézből kaptam
információkat attól a személytől, aki a legjobban tudhatta a
tényeket. Rendkívül érdekes az, amit Magyarországnak a há-
borúból való kiválást célzó sikertelen kísérleteiről Kállay úr
velem közölt.
Attól kezdve, hogy Kállay Miklóst a kormányzó 1942-ben
miniszterelnökké kinevezte, Magyarország folyamatosan kí-
sérleteket tett arra, hogy csökkentse a keleti fronton harcoló
magyar csapatok létszámát és kiváljon a háborúból. Kállay,
együttműködve Keresztes-Fischer belügyminiszterrel és a
magyar külügyminisztériummal, széleskörű náciellenes akci-
ót kezdeményezett, amelyben az ellenzék vezetői is részt vet-
tek. Ezek közé tartozott a Nemzeti Bank elnöke, Baranyai úr,
a Liberális Párt vezetője, Rassay úr, a Szociáldemokrata Párt
vezetője, Peyer úr és a Kisgazdapárt alelnöke, Bajcsy-Zsi-
linszky úr (akit később a nácik, mint a magyar földalatti moz-
galom vezetőjét kivégeztek.)
Kállay kettős célt követett politikájában: ki akarta vonni
Magyarországot a háborúból, de ugyanakkor el akarta kerülni
a német katonai megszállást is, amely a zsidók és a nácielle-
nes magyarok tömeges kivégzéséhez vezethetett volna.
1943 nyarán Kállay miniszterelnök elküldte személyes
megbízottját Isztambulba, hogy közvetlen kapcsolatokat léte-
sítsen a nyugati szövetségesekkel azzal a céllal, hogy fel-
136
ajánlja nekik Magyarország feltétel nélküli megadását és ka-
tonai együttműködését, mihelyt a szövetségesek hadművele-
tei ezt lehetővé teszik. Ez a megbízott Isztambulban előbb
Berry úr amerikai konzullal lépett érintkezésbe, majd miután
hat hétig hiába várt válaszra, szeptember 9-én kapcsolatot lé-
tesített Anglia törökországi nagykövetével. Sir Hugh Knatch-
bull-Hugessen-nel. A nagykövet jelentette Edén úrnak, hogy
a magyar megbízott azért érkezett, hogy felajánlja a feltétel
nélküli megadást és a jövőbeni katonai együttműködést Ma-
gyarország részéről. Edén úr sürgönyileg felhatalmazta a
nagykövetet, hogy kezdjen megbeszéléseket a magyar megbí-
zottal. A brit nagykövet ezután érintkezésbe lépett a magyar
megbízottal, hogy ellenőrizze felhatalmazását, vagyis meg-
győződjék róla, hogy a megbízott feladata a magyar kormány
nevében megállapodást kötni Nagy-Britanniával. A megáll-
apodás értelmében Wodianer úr, a portugáliai magyar követ
felkereste Nagy-Britannia lisszaboni képviselőjét, Standale-
Benett urat és megadta neki a kért biztosítékot.
Ilyen előzmények után a meghatalmazott angol és magyar
megbízottak az alábbiakból álló megállapodást kötötték:
(a) Magyarország felkínálja a szövetségeseknek a feltétel
nélküli megadást.
(b) Azt, hogy ez a feltétel nélküli megadás mikor lép ha-
tályba, a szövetségesek fogják meghatározni, akik közben ka-
tonai megállapodásokat fognak kötni Magyarországgal.
(c) Nagy-Britannia vállalta, hogy tájékoztatja szövetsége-
seit a fenti tényekről. Amerikát azonnal tájékoztatják, a szov-
jeteket pedig egy hónap elteltével. Nagy-Britannia kérte,
hogy más kapcsolatok ne létesüljenek Magyarország és a
nyugati szövetségesek között.
(d) A brit megbízott azt tanácsolta Magyarországnak, hogy
ne provokálja ki az ország német katonai megszállását, mert
az veszélyeztetné vagy lehetetlenné tenné a jövőbeni katonai
együttműködést Magyarország és a szövetségesek között, sőt
oda vezethetne, hogy a németek haladéktalanul az orosz
frontra irányítják a magyar hadsereget.
(e) A magyar külügyminisztérium a jövőben állandó kap-
csolatot létesít az isztambuli brit konzulátussal.
Ez a kapcsolat a külügyminisztériumban Szentmiklósy
külügyminiszterhelyettes úr révén létesült, aki titkos kódot
137
kapott az angoloktól és egy rövidhullámú rádióadót, amely
azután egészen Magyarország német megszállásáig műkö-
dött. Szentmiklósyt a németek ezért 1944-ben kivégezték.
A feltétel nélküli megadásról szóló magyar nyilatkozatot a
québeci értekezlet elé terjesztették, ahol Roosevelt és Chur-
chill tudomásul vette azt és egyúttal tájékoztatta a szovjet
kormányt. A megállapodást, jóllehet azt nem foglalták írásba,
mindkét fél betartotta. Teljes részletességgel előkészítették a
katonai megállapodásokat, hogy biztosítsák a magyar hadse-
reg együttműködését az angol - amerikai hadseregekkel, mi-
helyt azok stratégiai tervei azt megengedik. Előkészítették to-
vábbá vezérkari tisztek cseréjét is. Abban az időben a nyugati
szövetségesek nem kérték, hogy a magyarok működjenek
együtt az orosz hadsereggel és a magyar kormány abban az
időben nem vállalhatott volna ilyen kötelezettséget, mivel a
magyar hadsereg hajlandó volt együttműködni az angol -
amerikai fegyveres erőkkel, de nem az oroszokkal.
Ezt a katonai tervet sohasem hajtották végre. Az 1943. de-
cemberben megtartott teheráni konferencián Sztálin kérésére
elejtették a szövetségesek tervezett balkáni előretörésének
gondolatát; így nem volt elég közel angol - amerikai hadse-
reg ahhoz, hogy elfogadja a magyar hadsereg feltétel nélküli
megadását vagy katonailag együttműködjék vele.
De amíg a magyar kormány még szabadon cselekedhetett,
addig minden lehetséges együttműködést megvalósítottak a
gyakorlatban. A szövetséges légierő gépei rendszeresen átre-
pültek Magyarország nyugati része fölött, hogy az ausztriai
német ipari célpontokat támadják. Az orosz légiposta rend-
szeres időközökben Budapest fölött repült át Titóhoz. A szö-
vetségesek sohasem bombáztak magyar területet és a Ma-
gyarországon kényszerleszállást végrehajtó szövetséges repü-
lőknél megtalálták azokat a parancsokat, amelyek tiltották,
hogy magyar területet bombázzanak. Ezek a tények, amelye-
ket nem lehetett a németek elől eltitkolni, túl mentek a semle-
gességen, mivel semleges országok ellenezték, hogy szövet-
séges harci gépek átrepüljenek területük fölött és még a szö-
vetségesek iránt baráti Törökország is lelőtt angol és amerikai
gépeket, amikor azok engedély nélkül átrepültek az ország
fölött.
1943. januártól Magyarország nem küldött katonákat vagy
138
hadianyagot az orosz frontra. Valójában ettől kezdve magyar
csapatok nem vettek részt az oroszok elleni hadműveletekben,
egészen 1944. márciusig. Éppen ellenkezőleg, ami katonasá-
got és fegyverzetet csak vissza lehetett vonni a frontról, azt
hazaszállították Magyarországra. Ezt a nem hadviselői maga-
tartást kiterjesztették a szomszédos országokban tevékenyke-
dő különféle partizáncsoportokra is. Vezetőiket meghívták Bu-
dapestre és titkos megállapodásokat kötöttek velük arról, hogy
nem harcolnak egymás ellen, nem ejtenek hadifoglyokat, sőt
azokat is kicserélik, akiket már elfogtak. Ami a jugoszláv par-
tizánokat illeti, a magyarok már Teherán előtt baráti kapcsola-
tokat létesítettek Mihajlovics szerb partizánjaival. Azután
1943 őszén Tito partizánjai ismételten behatoltak magyar terü-
letre és határincidenseket provokáltak. Kállay miniszterelnök
utasította a magyar hadsereget, hogy tartózkodjék a megtor-
lástól, azonnal elküldte képviselőjét Tito partizánjaihoz és
megállapodott velük, hogy a jövőben tartózkodni fognak min-
dennemű fegyveres incidenstől és ellenséges cselekedettől.
1943 szeptembertől Magyarország megszállásáig a buda-
pesti német követ, Jagov úr következetesen került minden
személyes érintkezést a miniszterelnökkel, mivel az korábban
egy alkalommal nem volt hajlandó fogadni őt. A német ma-
gyar kapcsolatok még feszültebbé váltak, amikor 1944 febru-
árban a magyar vezérkar főnöke jegyzékében, amely ultimá-
tumnak is minősíthető, kérte Keitel tábornoktól, a német ve-
zérkar főnökétől, hogy a/ Oroszországból minden magyar ka-
tonát azonnal szállítsanak haza Magyarországra; és b/ a Kár-
pátokat kizárólag magyar csapatok védelmezzék; a német
csapatok pedig, még további visszavonulás esetén se lépjenek
magyar területre.
Még 1944. március első napjaiban is, amikor a németek
kérték, hogy háromezer katonai teherautójuk csapatokkal és
hadianyaggal áthaladhasson Magyarországon, Kállay minisz-
terelnök kereken megtagadta a kérést.
Megelégedéssel állapítottam meg azokban az években,
hogy az amerikai sajtó némi elismeréssel írt Kállay miniszter-
elnök kormányának erőfeszítéseiről, amennyiben azok közis-
mertek voltak.
1943. szeptember 13-án Russell Hill ezt jelentette a New-
York Herald Tribune-nak:
139
A románok nagyobb csapatkontingenseket küldtek
Oroszországba, mint Németország bármely „más szö-
vetségese", számukat 300-700 ezerre becsülik és ed-
dig a román csapatok szenvedték messze a legsúlyo-
sabb veszteségeket. Magyarország az, ahol az ellenál-
lás a németek háborújával szemben a legjobban meg
van szervezve és ahol a leginkább észrevehető. A ma-
gyarok jól felkészültek arra a napra, amikor a szövet-
séges csapatok majd megérkeznek... Magyarországon
ma tizenegy náciellenes újság jelenik meg, amelyek
közül első helyen áll a liberális 'Magyar Nemzet'... De
még azok a pártok is, amelyek támogatják Kállay mi-
niszterelnök kormányát, csak minimálisan működnek
együtt a németekkel. Sohasem volt több négy magyar
hadosztálynál az orosz fronton. Nem engedték meg a
németeknek, hogy katonailag ugyanúgy ellenőrizzék
Magyarországot, mint ahogyan azt Románia és Bulgá-
ria esetében teszik. A német katonaság csak a vasútál-
lomásokon és repülőtereken gyakorol ellenőrzést és
nem láthatók német katonák Budapesten vagy más
magyar városokban. Kétségtelen, hogy a németek erő-
szakkal megfoszthatták volna a magyarokat viszony-
lag szabad sajtójuktól, parlamenti intézményeiktől és
független nemzeti létüktől.
Kétségtelen, hogy amint Hill úr írja, a németek valóban
megfoszthatták volna a magyarokat viszonylag szabad sajtó-
juktól, de ehhez legalább háromszázezer fős német helyőr-
ségre lett volna szükség Magyarországon.
1943. október 11-én a londoni Times azt jelentette, hogy
egy svéd újságíró, K. G. Bolander, Magyarországon tett láto-
gatása után ezeket írta a Svenska Dagbladetben:
A legnagyobb meglepetés volt látni, hogy milyen szé-
leskörű és mennyire kifejezett a német-ellenes érzés és
milyen nyíltan fejezik ki. A magyarok nagyon jól tud-
ják, hogy a rossz oldalon állnak, de azt is tudják, hogy
ha megkísérlik az elszakadást Németországtól, az né-
met ellenlépésekhez vezethet, amelyek teljes megsem-
misülést eredményezhetnek és azt, hogy a németek rá-
szabadítják Magyarországra a szomszédos népeket. A
németek összeomlása esetén még nagyobb veszélynek
140
tartják a szláv fenyegetést és úgy tűnik, hogy a magya-
rok egyetlen reménye a szövetségesek csodával hatá-
ros intervenciója...
Budapestnek csaknem minden nap „nem"-et kell mon-
dania a német követelésekre. Nem küldtek csapatokat
a Balkánra és amikor magyar csapatok legutóbb a ke-
leti fronton szemben találták magukat az oroszokkal,
az azért volt, mert a németek olyan gyorsan vonultak
vissza, hogy a magyarok, bár csak az utánpótlási út-
vonalak védelme a feladatuk, egyik napról a másikra a
frontvonalon találták magukat.
Egy ismert politikus azt mondta nekem, Magyarország
számára az a kérdés, hogy a németek, az oroszok vagy
az angol-szászok lesznek-e először az országban. 'Ter-
mészetesen azt kívánjuk, hogy az angol-szászok le-
gyenek az elsők, de nem merjük hinni' - mondotta.
Amikor Hitler türelme végül is elfogyott és 1944. március
19-én megszállta Magyarországot, még Elmer Davis úr, a
Háborús Tájékoztatás Amerikai Hivatalának igazgatója is,
akinek szervezetében amerikai és külföldi kommunisták és
társutasok a jelek szerint igen nagy számban voltak képvisel-
ve, még ő is így írt a Washington Post-ban:
Magyarország volt az egyetlen ország Délkelet-Euró-
pában, amely sok újságjának megengedte, hogy híre-
ket közöljenek semleges és szövetséges forrásokból.
Amíg a németek végre nem hajtották legújabb kanni-
bál tettüket és a minap le nem nyelték csatlósukat, ad-
dig Magyarország volt az egyetlen ország Délkelet-
Európában, amelynek sajtója sohasem volt 'koordinál-
va', hogy Hitler akaratát szolgálja.
Egyes magyar újságok az utóbbi hónapokban legalább
annyi hírt közöltek semleges, angol vagy amerikai for-
rásból, mint amennyit német forrásból és a szövetsége-
sek hírei gyakran kedvezőbb tálalást kaptak, mint az
ellenséges hírek. Láttam budapesti lapokat, amelyek
teljes terjedelemben közölték Roosevelt elnök, Walla-
ce alelnök és Wendell Willkie beszédét...
Magyar kiadóknak megengedték, hogy kortárs amerikai
könyvek magyar fordítását kiadják, s azokat nyíltan árusítot-
ták budapesti könyvesboltokban.
141
Valóban lehetséges, hogy Hitler szükségesnek találta Ma-
gyarország megszállását erőszakkal és ármánnyal, ahelyett,
hogy a magyarok beleegyezésével tette volna, mivel a ma-
gyarok olyan sokat tudtak a szövetségesek bekövetkező győ-
zelméről...
Más szóval, Magyarország még szabad sajtójának megza-
bolázására sem volt hajlandó, hogy ezzel kedvébe járjon Hit-
lernek. Magyarország ellenállása kifejezetten provokatív volt
és nem tarthatott tovább.
A németeknek nagy ötödik hadoszlopuk volt az országban.
Nem igaz azonban az a megállapítás, hogy ez az ötödik had-
oszlop azonos volt a magyarországi német kisebbséggel. A
németeknek örökké gyűlölniük és megvetniök kell Hitlert,
amiért elpusztította azt, ami mindig is a német faj legjobb
eleme volt, nevezetesen a Kelet-Európában élő német kisebb-
ségeket. Ezek az emberek, a nyugati civilizáció hordozói, ke-
vés kivétellel törvénytisztelő emberek voltak, és amikor nem-
zeti szocialista ügynökök kezdték hirdetni nekik a német faj
felsőbbrendűségéről szóló tant, az általános reagálásuk az
elutasítás volt; távol akartak maradni a bonyodalmaktól. Ez a
magatartás nagyon veszélyessé vált a német kisebbség min-
den egyes tagjára nézve, amikor a német hadseregek közeled-
tek és amikor a különböző kormányok behódoltak Hitlernek.
Az ő kinyilvánított doktrínája ugyanis az volt, hogy ő nem-
csak Németország vezére, hanem az egész német faj Führerje
is, s ezért minden német, bárhol éljen is, engedelmességgel
tartozik neki. Ezért a nemzeti szocialista-ellenesség kevésbé
volt kockázatos egy magyar vagy egy román számára, mint
egy német származású magyar vagy román állampolgárnak.
Az utóbbi annak a veszélynek tette ki magát, hogy úgy tekin-
tik, mint a német faj elárulóját. Ily módon Hitlernek sikerült
terrorizálnia a német kisebbségeket, akiknek különleges ki-
váltságokat követelt, valamiféle területenkívüliséget azokban
az államokban, amelyeknek polgárai voltak. Ez tényleges tra-
gédia forrása volt. Megrettenve Hitler bosszújától, a német
kisebbségek új politikát fogadtak el, amely Hitler veresége
esetén öngyilkosnak kellett hogy bizonyuljon. Népek, ame-
lyek addig jó viszonyban éltek német kisebbségeikkel, kezd-
ték azokat fenyegetésnek tekinteni.
Magyarországon részben sikertelen volt Hitlernek az a kí-
142
sérlete, hogy a német kisebbséget trójai falónak használja fel.
A legnagyobb létszámú német kisebbséget az országban a
svábok alkották, eltökélt, józan gondolkodású, keményen
dolgozó nép, amelynek sohasem voltak politikai ambíciói.
Soraikban német ügynökök pénzt osztogattak, olykor még te-
heneket is. s ezt Hitler személyes ajándékának tüntették fel.
A magyar kormány mulatságos eljárást talált ki, hogy ellen-
súlyozza a propagandának ezt a formáját. Becsüsöket küldtek
a németek tulajdonát képező birtokokra és azok megszámlál-
ták a jószágot és felmérték a földeket. Amikor a parasztok
megkérdezték, hogy mire jó ez, azt válaszolták, a hatóságok,
miután tudomást szereztek arról, hogy a németek, Hitler óha-
jának megfelelően, Németországba szándékoznak települni,
most meg akarják állapítani, hogy milyen összegű kártérítést
kell nekik fizetniök. Ez éppen abban az időben történt, ami-
kor a németeket erőszakkal hazatelepítették a balti államok-
ból. A csel nagyon jól bevált, mivel egyetlen egy sem akart
közülök kivándorolni Magyarországról és Németországba te-
lepülni. Hirtelen nagy számban jelentkeztek magyarországi
németek névmagyarosításra. Végül is a magyarországi német
kisebbség körülbelül egyharmada vallotta magát nemzeti szo-
cialistának.
Eltekintve Imrédytől azután, hogy nácivá lett, a magyar
miniszterelnökök figyelemre méltó erélyességet mutattak a
nemzeti szocializmus elleni harc terén. Szerencsére a magyar
nácik nagyrésze csőcselék volt. 1937. márciusban Eckhardt
Tibor, aki élen járt a nemzeti szocializmus elleni harcban,
úgy vélekedett, hogy a magyar lakosság nem több mint tíz
százaléka támogatta a nemzeti szocialista mozgalmat. A logi-
kus az lett volna, hogy Hitler sikerei fellendítették volna a
nemzeti szocializmus ügyét Magyarországon, de úgy tűnik,
hogy a magyarokat megrettentették a náci vezér módszerei.
1939 tavaszán, amikor Hitler diplomáciai sikereinek csúcs-
pontján volt, a magyar nemzeti szocialisták a választásokon a
szavazatok 16 százalékát kapták, csaknem ugyanannyit, mint
amennyit a kommunisták kaptak az 1945. évi választásokon -
és ez a 16 százalék mindkét esetben nagy mértékben ugyana-
zoktól a szavazóktól származott. Egészben véve a magyar
nemzeti szocializmus elhanyagolható lett volna, ha ne kábí-
tott volna el nagy számú hivatásos katonát, akik - tévesen -
143
úgy tekintettek a hitlerizmusra, mint kísérletre a német nem-
zet katonai erejének újbóli megteremtésére.
Hitler horogkeresztjét nem lehetett nyilvánosan kifüggesz-
teni Magyarországon, mert Keresztes-Fischer belügyminisz-
ter már 1933. májusban elrendelte, hogy nem tűrik el a ma-
gyar zászló profanizálását semmilyen emblémával és ugyan-
így nem használhatók egy külföldi hatalmat jelképező emblé-
mák sem. Néhány hónappal később ugyanő megtiltotta „a ho-
rogkereszt bármilyen formában való" kifüggesztését és elren-
delte mindazoknak a jelvényeknek a megsemmisítését, ame-
lyeken horogkereszt volt látható. Ekkor Meskó, a magyar
nemzeti szocialisták akkori vezetője, bevezette a zöld ing vi-
selését és a nyilaskeresztét, amely négy nyíl kombinációja
volt és hasonlított a horogkereszthez. Később Festetics Sán-
dor gróf, egy másik tökfej lett a nyilaskeresztesek vezetője és
különböző náci csoportok egyesülése után 1937 végén a Da-
ily Telegraphnak adott interjúban azt állította, hogy pártjának
háromszázezer tagja van, ami véleményem szerint rendkívül
nagy túlzás volt.
Ausztriának a németek által történt megszállása felbátorí-
totta Festetics utódát, Szálasi őrnagyot, hogy terrorista mód-
szerekhez folyamodjék, hasonlóan az osztrák nácik módsze-
reihez. Ezért letartóztatták és háromévi börtönbüntetésre ítél-
ték. 1939. február 24-én a kormány feloszlatta Szálasi Hun-
garista Pártját, lefoglalta vagyonát és nyomtatványait és soka-
kat letartóztatott a párt vezetői közül. A szalmaszál, amely-
ben a teve elbotlott, kézigránátok robbanása volt a budapesti
nagy zsinagóga épülete előtt. 1940. augusztusban bekövetke-
zett a II. Bécsi Döntés, amellyel Erdély fele visszakerült Ma-
gyarországhoz és néhány héttel később Szálasi amnesztiával
szabadult a börtönből. Vezetése alatt egyesült a Nyilaskeresz-
tes Párt és az újjáélesztett Magyar Nemzeti Szocialista Párt.
Aligha lehet kétséges, hogy Bécsben Hitler feltételeinek egyi-
ke volt a nagyobb tolerancia a nemzeti szocialisták irányá-
ban. A békés kapcsolatok azonban nem tartottak soká. No-
vemberben a kormány bejelentette, hogy nemzeti szocialista
összeesküvést lepleztek le. Az összeesküvők arra készültek,
hogy meggyilkolják Keresztes-Fischert és elrabolják a kor-
mányzót, s rákényszerítik őt, hogy engedje ki a börtönből a
nemzeti szocialistákat. A kormány több száz nácit letartózta-
144
tott és közölte, hogy nácik otthonaiban összesen 236 kézigrá-
nátot találtak. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a ma-
gyar kormány akkor tett ilyen erélyes lépéseket, amikor már
egész Európa ki volt szolgáltatva Hitler kényére-kedvére.
Minden bizonnyal felháborította őt, hogy Magyarország rö-
vid időn belül visszavonta mindazokat az engedményeket,
amelyeket a magyar náciknak tett. A kormányzó elleni össze-
esküvés leleplezésének utójátékaként 1941 végén a parlament
két nemzeti szocialista képviselőjét súlyos börtönbüntetésre
ítélték.
145
2. Oroszország felelőssége a második
világháborúban
Magyarországon, akárcsak más országokban is, természete-
sen voltak, akik anélkül, hogy nemzeti szocialisták lettek vol-
na, a megbékélés politikáját szorgalmazták. Ebbe a csoportba
tartozott Csáky István gróf, aki 1939-ben és 1940-ben töltötte
be a külügyminiszteri posztot. Politikai jelentősége azonban
oly csekély volt, hogy nem rendelkezett valóságos beleszó-
lással a magyar külpolitika irányításába. Találóbb lett volna
őt a miniszterelnök külügyekkel foglalkozó miniszterhelyet-
tesének nevezni. Imrédy kétségtelenül azért választotta őt,
mert akarta, hogy ő legyen a külügyminiszter. Biztos vagyok
benne, hogy Teleki inkább Kányát szerette volna látni ezen a
poszton, de mégsem akart változást végrehajtani, mert úgy
vélte, hogy nagyon nehéz lenne másvalakit találni Csáky he-
lyére. Tudta, hogyha megszabadul tőle, helyére olyasvalakit
kellene kineveznie, aki elfogadható Németország és Olaszor-
szág számára és Kánya biztosan nem lett volna nekik elfo-
gadható. Teleki inkább választotta a már meglévő ördögöt,
mint azt, akit kaphatott volna. Nem bízott meg azonban
Csákyban és ezért a miniszterelnökségen berendezte a maga
külügyminisztériumát és magánemberként küldötteket me-
nesztett különböző országokba. Ezáltal nagyon sajátos hely-
zet állt elő. Sok diplomata egyszerűen megkerülte Csákyt és
Telekit kereste fel, de úgy találta, hogy nem megy semmire.
Amikor kérdést tettek fel Telekinek, ő valami lényegtelent
mondott a cserkészmozgalomról, mesélt a fiatalságáról és
csak beszélt és beszélt, mintha nem is hallotta volna a kér-
dést. Ha az ember újból feltette neki a kérdést, ugyanezt a
módszert alkalmazta. így azután rövidesen valamennyien fel-
adtuk és nem kerestük őt fel többé.
Nyilván ezt akarta Teleki is, mert amikor beszélni akart,
egész szabadon beszélt. Időközönként különböző ürügyeket
talált, hogy szabadon beszélhessen. Teleki grófnő több alka-
lommal is felhívott telefonon és meghívott teára. Amikor
megérkeztem, ott találtam őt és a testvérét, vagy csak a gróf-
146
nőt, de néhány perc múlva megjelent a miniszterelnök és a
hölgyek eltűntek. Ilyen alkalmakkor Teleki hosszasan beszélt
és minden fenntartás nélkül.
Gróf Csáky beszélt - nagyon szeretett beszélni. Amikor az
ember felkereste őt, sohasem sietett és a legkülönfélébb
nagyszerű történeteket mesélte. A baj csak az volt, hogy e
történetek legtöbbike nem volt igaz, s az ember sohasem tud-
ta, hogy mit higgyen el és mit ne. Egy alkalommal hosszú
ideig vendégül látott és arról mesélt, hogy milyen kalandokon
ment át az első világháborúban mint vadászpilóta. Nem tet-
tem fel neki kérdéseket, mert nem tudtam, hogy hány éves,
de amikor valakinek említést tettem ezekről a történetekről,
jót kacagott és elmondta, hogy Csáky a háború alatt Párizs-
ban járt iskolába és nem vett részt a harcokban. Egy másik al-
kalommal arról mesélt, hogyan tagadta meg Magyarország a
német csapatok átvonulását Lengyelország megtámadására,
és szépítette a valóságot azáltal, hogy azt állította: a magyar
kormány felszedette a vasúti síneket és felrobbantotta az ala-
gutakat. Elképzelhető, hogy mennyire meglepődtem, amikor
találkoztam valakivel, aki annak a napnak délutánján érkezett
vonaton Budapestre a lengyel határ közeléből, ahol lakott. Jót
nevetett Csáky történetén.
Röviddel azután, hogy Sumner Welles európai körutat tett
Roosevelt elnök megbízásából, Csáky a parlament két házá-
nak titkos bizottsági ülésén bejelentette, hogy Olaszország-
ban találkozott Welles-szel és az amerikai politikus közölte
vele: a következő öt évre Németország lesz Európa vezető
hatalma és ostoba lenne az a nemzet, amely nem működne
vele együtt ebben az időszakban. A magam részéről nagyon
kételkedtem szavainak igazságában. Levelet írtam Welles úr-
nak és távirati válaszában határozott cáfolatát kaptam Csáky
bejelentésének, azzal az utasítással, hogy a lehető legmaga-
sabb helyen közöljem, hogy a bejelentés nem felel meg a va-
lóságnak.
Csáky a lelke mélyén valószínűleg a szövetségesekhez hú-
zott, de nagyon hízelgett a hiúságának az a figyelem, amelyet
a Tengely vezetői, különösen Mussolini részéről személyével
kapcsolatban tapasztalt. Szerette úgy érezni magát, mint aki a
nagy fiúk közé tartozik. Csáky, akárcsak Teleki, nagyon kör-
mönfontnak képzelte magát. Nagyon nagy mértékben túlbe-
147
csülte magát, amikor azt képzelte, hogy túljárhat olyan embe-
rek eszén, mint Hitler és Ribbentrop.
A saját ügyességéről vallott felfogására jó példa az a le-
vél, amelyet egy alkalommal fél órával azután kaptam, hogy
hazaérkeztem a külügyminisztériumból, ahol körülbelül há-
romnegyed órát töltöttem vele. Beszélgetésünk során Csáky
semmi olyat nem mondott, ami arra utalt volna, hogy
rosszabbodás következett be Magyarország és Amerika kap-
csolataiban. A levél azonban azt állította, hogy a két ország
kapcsolatai rosszak, és hogy sajnálja, hogy nem volt ideje ezt
a kérdést megvitatni velem. Azt írta továbbá, hogy ami őt il-
leti, a kapcsolatok nem fognak javulni, sőt inkább romlani
fognak, hacsak nem kap kielégítő választ néhány kérdésre,
amelyeket azután levelében megfogalmazott. A kérdések va-
lójában azzal vádolták az amerikai kormányt, hogy a semle-
gességgel össze nem egyeztethető lépéseket tett - hadsereget
állít fel a csehek számára, pénzt utal ki a cseheknek, s hason-
lók, amelyekről valószínűleg maga is tudta, hogy nem felel-
nek meg a valóságnak. Nyilván azt remélte, hogy leszek
olyan ostoba és válaszolok a levélre, s ezzel a kezébe adok
valamit, amit magával vihet, amikor még azon a héten Né-
metországba utazik egy hajó vízre bocsátására. Valószínűleg
azt gondolta, hogy milyen kedves lenne tőle, ha ezt a levelet
átadja Hitlernek, bizonyítva vele, hogy milyen fontos mun-
kát végez.
Nem is nyugtáztam a levél átvételét, de táviratoztam a
washingtoni külügyminisztériumnak és vártam az utasítást.
Csaknem egy hét telt el várakozással és tudtam, a külügymi-
nisztérium arra vár, hogy Csáky felszálljon a vonatra. Amint
arra számítottam, néhány órával azután, hogy Csáky elhagyta
Magyarországot, utasítást kaptam, hogy menjek a külügy-
minisztériumba és hozzam a magyarok tudomására, hogy
kapcsolataink a csehekkel nem őrájuk tartoznak.
Vörnle, aki határozottan nácibarát volt, s később ankarai
követ lett, akkor Csáky távollétében a külügyminisztériumot
vezette, külügyminiszter-helyettesi rangban. „Halarcúnak"
neveztük őt és ez találó volt rá. Felkerestem őt és a kapott
utasítás szerint jártam el. Közlésemet ünnepélyes arccal fo-
gadta. Távoztamkor így szóltam hozzá: „Feltételezem, hogy
ha a hadüzenet mellett döntenek, a szokásos előzékeny diplo-
148
máciai eljárásban részesítenek bennünket." Ezen még neki is
nevetnie kellett.
Az volt a szokás, hogy évente egy alkalommal vacsorán
láttuk vendégül a külügyminisztert és az történt, hogy Csáky
éppen akkor fogadta el a meghívást követségünkre, amikor
aznap érkezett vissza Németországból. Azt mondtam felesé-
gemnek, biztos vagyok benne, hogy a díszvendég nem lesz
képes eljönni. Biztosra vettem, hogy beteg lesz. Nem tudtam
elképzelni, hogy ilyen körülmények közt akad ember, aki
részt vesz a vacsorán. De amikor a jelzett időpont elérkezett,
íme, Csáky megjelent és olyan nyájas volt, amilyen csak tu-
dott leni. Sohasem említette a „bókok" kölcsönös cseréjét -
éppen ellenkezőleg, csakúgy dőltek belőle az információk
Németországról. Félrevonult velem és nagy részletességgel
elmondott mindent, amit állítólag látott és hallott, s végül kö-
zölte, hogy a külügyminisztérium német kémet leplezett le a
falai között.
Mivel a német követet, noha nagyon kedves ember volt,
nehezen lehetett vendégül látni, mert oly sokan nem szeret-
ték, hogy egyidejűleg legyenek a követség vendégei, ezért
meghívtam őt a Csáky tiszteletére adott vacsorára. A magyar
külügyminisztert sokan nácinak tekintették és jó alkalomnak
tűnt, hogy összehozzam a Tengely embereit. Vajon mit gon-
dolhatott a német követ, amikor azt látta, hogy olyan hosszú
időre félre vonulok Csákyval? Csáky látszólag nagyon igye-
kezett rendbe hozni a dolgokat és úgy gondolom, hogy ké-
sőbb kitalált valami jó hazugságot a német követ számára.
Csáky és én később szakítottunk egy Imrédyvel kapcsola-
tos incidens miatt. Egy nap felkeresett Imrédy és nagyon iz-
gatottnak látszott. Elmondta, Csáky azt közölte vele, hogy
legutóbb egy beszélgetésünk során kijelentettem neki: Imrédy
különböző formákban intrikál a kormányzó ellen. Mint mon-
dotta, ez nem felel meg a valóságnak. Imrédy magyarázatot
kért tőlem.
Valahányszor a külügyminisztériumba vagy máshová men-
tem fontos megbeszélésre, mindig úgy rendeztem a dolgot,
hogy hazatérésem után nyomban gyorsíró jött hozzám és le-
diktáltam neki az egész beszélgetést, amíg még frissen volt az
emlékezetemben. Tudtam, hogy nem tettem olyan kijelentést,
amelyről Imrédy szólt. Kértem a titkáromat, hogy hozza be a
149
kérdéses megbeszélés fogalmazványát. Anélkül, hogy bele-
néztem volna, átnyújtottam azt Imrédynek, aki elolvasta,
így szóltam hozzá: - „Történik benne ilyen utalás?" Mire ő
azt válaszolta, hogy nem. „Nos, ez az a bizonyos beszélge-
tés" - mondtam. Erre ő megenyhült és távozott.
Ha létezik valami, ami bizalmasnak tekinthető, úgy az
egy diplomata és a külügyminiszter közti megbeszélés.
Ezért írtam Csákynak és magyarázatot kértem. Tudomást
sem véve állításának valótlanságáról, Csáky azzal próbálta
igazolni eljárását, hogy utalt rá, Imrédy tagja a parlament
külügyi bizottságának. Miután konzultáltam Kányával, aki
nagyon csodálkozott Csáky magatartásán, elküldtem a le-
vélváltás másolatát a kormányzó kabinetfőnökének és be-
számoltam neki Csáky korábbi leveléről is, amelyben az
amerikai - magyar kapcsolatokkal foglalkozott.
A kormányzó magához kéretett. Nyomban megmagya-
ráztam neki, hogy rendkívül kényelmetlen helyzetben ér-
zem magam: többé nem kereshetem fel Csákyt, mert nem
bízhatok meg benne, s ezért úgy érzem, hogy el vagyok
vágva a hivatalos tájékoztatástól. A kormányzó erre így fe-
lelt: „Nos, akkor jöjjön hozzám. Tőlem megkaphat minden
információt, amit csak akar." Megállapodtunk, hogy felke-
resem szárnysegédjét, valahányszor csak akarom. Ez na-
gyon hasznosnak bizonyult. Később, amikor a külügymi-
nisztérium tagadta, hogy német csapatok lennének úton
Magyarországon keresztül Románia felé, a kormányzó
nemcsak megerősítette azt, hanem naponta tudatta is velem,
hogy pontosan milyen létszámú német katonaság van úton.
Őszinte megkönnyebbülés volt, amikor Csáky 1941. ja-
nuárban meghalt ételmérgezés következtében, amelyet
belgrádi hivatalos látogatása során szerzett. Halála után töb-
bé már nem próbálkoztak a németek megbékítésével és a
magyarok, miután megtanulták, hogy a németek minden
engedményt csak további engedmények kicsikarására hasz-
nálnak fel, magas fokú tökélyre tettek szert az engedmé-
nyek megtagadásában. A németek ezt szabotázsnak nevez-
ték.
Csáky külügyminisztersége idején tudomást szereztem
valamiről, amiben akkor kételkedtem, mégpedig a vele kap-
csolatban szerzett korábbi tapasztalataim miatt. Azóta azon-
150
ban a történet legnagyobb részéről a nürnbergi perekben be-
igazolódott, hogy megfelelt a valóságnak.
1937. novemberben, amikor a háború még egy kissé
odébb volt, Eckhardt Tibor közölte velem, hogy a rendelke-
zésére álló információ szerint a német vezérkar sohasem
egyezne bele a háborúba mindaddig, amíg Németországnak
két fronton kellene harcolnia. Az egyetlen megoldás, ame-
lyet a német vezérkar elképzelhetőnek tartott, az lett volna,
hogy semlegesítik a szovjeteket, vagy kezdetben szövetsé-
gesükké teszik. Ez, mint ma már tudjuk, pontos jóslat volt.
Kánya úr 1939. október 4-én egy beszélgetés során annak a
véleményének adott hangot, hogy a német és orosz közele-
dés nem annak következménye, hogy Nagy-Britannia kato-
nailag szembeszállt Hitlerrel, hanem már jó ideje folyamat-
ban van. Kánya elmondta, már egy évvel ezelőtt arra a kö-
vetkeztetésre jutott, hogy Németország és Oroszország közt
általános megállapodás születik. Nincs kétsége aziránt,
hogy Sztálin végleg elkötelezte magát Németország mellett,
még jóval azelőtt, hogy 1939 nyarán tárgyalásokat kezdett
volna az angolokkal és a franciákkal egy Németország elle-
ni szövetség létrehozásának lehetőségéről.
A német-magyar kapcsolatok nem alapultak kölcsönös
bizalomra, de a magyaroknak meg voltak a maguk csator-
nái és német diplomaták és katonatisztek, különösen azok,
akik szemben álltak a nácikkal, többet mondtak el egykori
bajtársaiknak, mint amennyit előttünk vagy az angolok előtt
felfedtek volna. Ezért biztos voltam benne, hogy van vala-
mi Kánya homályos utalásai mögött.
1940-ben León Orlowski úr, aki, mint már említettem, az
utolsó lengyel követ volt Budapesten, a következő történe-
tet mondta el nekem: 1939. májusban, vagyis három-négy
hónappal a háború kitörése előtt, egy magyar ügyvéd, aki a
lengyel követségnek dolgozott, közölte vele: nagyon magas
helyről olyan értesülést szerzett, hogy Sztálin és Hitler me-
gegyezett Lengyelország felosztásában. Orlowski természe-
tesen kételkedett az információban, különösen azért, mert
az ügyvéd nem volt hajlandó megnevezni az informátorát.
Ennek ellenére Orlowski az információról, mint híresztelés-
ről, jelentést tett kormányának.
1939 őszén, amikor a történelem megerősítette a híresz-
151
teles valódiságát, Orlowski megkérdezte az ügyvédet, vajon
most már felhatalmazva érzi-e magát arra, hogy megnevezze
informátorát? Az ügyvéd azt válaszolta, hogy titoktartást fo-
gadott, de most már úgy érzi, elmondhatja: Ernszt Sándor, a
Keresztényszocialista Párt vezetője, gróf Teleki kormányának
vallás- és oktatásügyi minisztere volt az informátor. Ernszt
gróf Telekitől értesült a tervről, a miniszterelnök pedig fi-
gyelmeztetni akarta a lengyeleket, de túl óvatos volt ahhoz,
hogy olyasmit tegyen, amit a németek indiszkréciónak minő-
sítettek volna. Orlowski úr, aki abban az időben egy meg-
szűnt ország diplomáciai képviselője volt, érdeklődött a do-
log iránt és ki akarta deríteni az igazságot. Megkérte Eck-
hardt Tibort, lenne szíves puhatolódzni Csáky külügyminisz-
ternél. Csáky szerint Hitler 1939. márciusban arra a követ-
keztetésre jutott, hogy az idő ellene dolgozik, mivel Nagy-
Britannia és más országok fegyverkeznek. Ezért elhatározta,
hogy előbbre hozza terveinek megvalósítását. Megvitatta a
helyzetet a vezérkarral, az azonban - még mindig meglehető-
sen nagy függetlenséget élvezve - határozottan ellene volt a
háborúnak. Egy fronton - szögezte le a vezérkar - , ha kellően
felkészültek, igen; de két fronton - nem.
Von Neurath báró, volt külügyminiszter, abban az időben a
Cseh-Morva Protektorátus kormányzója, tudomást szerzett a
vezérkar habozásáról. Magához kérette Sirovy tábornokot,
Hacha elnök csehszlovák rendszerének miniszterelnökét és
így szólt hozzá: „Úgy ismerjük önt, mint az oroszok nagy ba-
rátját. Ön természetesen szeretné, ha a németek és az oroszok
a lehető legjobb barátságban lennének egymással, mert segít-
ségére lenne az ön népének. Erre való tekintettel azt javaso-
lom, hogy keresse fel Sztálint és puhatolja ki nála, mi a véle-
ménye egy Hitlerrel kötendő paktum lehetőségéről azon az
alapon, hogy felosztják egymást közt Lengyelországot."
Sirovy tábornok - folytatta gróf Csáky - Moszkvába láto-
gatott, ahol azt közölték vele, hogy az oroszokat érdekli az el-
gondolás és Sirovy ilyen értelemben tájékoztatta Neurathot.
Ezután von Neurath báró a Führerhez ment és elmondta neki
értesüléseit. Hitler azonban habozott. Félt Sztálintól. Mégis
megvitatta a dolgot a vezérkarral és annak tetszett az ötlet.
Lengyelország kettéosztása - vélekedett a vezérkar - elegen-
dő biztosíték lenne egy orosz agresszióval szemben. Hitler
152
ennek megfelelően 1939. áprilisban pártvezetőkhöz intézett
beszédében azt közölte, hogy Oroszország nem érdekelt Len-
gyelország megvédésében.
Amikor az angolok és a franciák - közölte Csáky - au-
gusztusban Moszkvába mentek tárgyalni, Sztálin elvben már
megállapodott Németországgal, tudva, hogy az utóbbi többet
tud neki ajánlani, mint amennyit a nyugati hatalmak ajánlani
akarnak vagy képesek. De sem Hitler, sem Sztálin nem akarta
ezt a tényt nyilvánosságra hozni, mielőtt elkezdődhetett volna
a támadás Lengyelország ellen.
Mint már mondottam, kételkedtem Csáky történetében.
Számomra arról az ismert szokásáról árulkodott, hogy a té-
nyekhez drámai elemeket keverjen. Igaz, hogy az 1939. au-
gusztus 23-i orosz-német paktum aláírása után nagyon rövid
időn belül kettéosztották Lengyelországot. De csak a nürn-
bergi perben nyert megerősítést, hogy egy hivatalos paktum-
ban történt megállapodás a kettéosztásról.
„Megerősítés" helyett talán azt kellene mondanom, hogy
„kiszivárogtatták". Az orosz küldöttek ugyanis ragaszkodtak
hozzá, hogy a titkos szerződés szövege ne kerüljön be a hiva-
talos nürnbergi jegyzőkönyvekbe.
Richárd L. Stokes, a St. Louis Post-Dispatch nürnbergi tu-
dósítója szerint az úgynevezett „titkos jegyzőkönyv" létezését
először Rudolf Hess védelme során említette dr. Alfréd Seidl,
Hans Franknak, Lengyelország náci főkormányzójának védő-
ügyvédje. „Az orosz ügyész követelésére, aki mindig is rend-
kívül érzékenyen reagált erre az ügyre, Seidl további eljárását
megakadályozták" -jelentette 1946. május 22-i cikkében
Stokes, amelyben első ízben hozták nyilvánosságra a jegyző-
könyv szövegét Amerikában.
Az oroszok ismétlődő tiltakozása ellenére a nürnbergi per-
ben néhány héttel később mégis a bizonyítékok közé sorolták
a kérdéses okmányokról készített vázlatot, abban a fogalma-
zásban, amelyet dr. Wilhelm Gauss, a náci külügyminisztéri-
um jogi tanácsadója emlékezetből papírra vetett.
Még később, amikor dr. Seidl ismét megpróbálta felhozni
a titkos jegyzőkönyvet, megakadályozták abban, hogy azt bi-
zonyítékként a periratok közé sorolja, de Thomas L. Dodd,
amerikai ügyészhelyettes javaslatára az akkor tanúként ki-
hallgatott Ernst von Weizsáckernek megengedték, hogy em-
153
lékezetből ismertesse annak tartalmát. Stokes úr kérésére
Dodd úr megszerezte dr. Seidltől a megállapodások német
nyelvű példányát és elintézte, hogy azt lefordítsák angolra.
Mivel ez a megállapodás olyan nagy történelmi jelentőség-
gel bír, és mivel a nürnbergi per ezen szakaszáról szóló be-
számoló nagy érdeklődéssel bírhat az olvasó szempontjából,
ezért teljes egészében közlöm Stokes úr cikkét, Gauss eskü
alatt tett írásbeli nyilatkozatával együtt, amint az a New Le-
ader-ben következő novemberben megjelent, e kötet l-es szá-
mú függelékeként.
A Moszkvában 1939. augusztus 23-án Molotov és Rib-
bentrop által aláírt megnemtámadási szerződéshez csatolt tit-
kos jegyzőkönyv kijelölte a befolyási övezeteket a balti álla-
mokban, Lengyelországban és Besszarábiában a Német Biro-
dalom és a Szovjetunió között. A Moszkvában egy hónappal
később kötött második megállapodás módosította a befolyási
övezeteket Litvániában és Lengyelországban.
Az ember csak elcsodálkozhat azon, hogy a titkos jegyző-
könyvek miért nem kaptak nagyobb nyilvánosságot, amikor
először hozták őket nyilvánosságra Amerikában és miért nem
folyt részletesebb vita a Kongresszusban a dokumentumokról.
A New Leader 1947. január 4-i számában megjelent cikké-
ben Július Epstein, író és politikai elemző, az alábbiakban
idézte az angol alsóházi vitákról készült hivatalos beszámoló
(Hansard) 1946. október 23-i számát:
„Thurtle úr megkérdezte a külügyminisztert: azzal a céllal,
hogy az angol közönségnek alkalma legyen elolvasni, kész-e
gondoskodni a közelmúltban napvilágra került titkos kiegé-
szítő megállapodások megfelelő formában történő közzététe-
léről; a megállapodások a náci Németország és a Szovjetunió
közt jöttek létre, közvetlenül a Lengyelországot ért náci tá-
madás előtt, amely a világháborúhoz vezetett.
Bevin úr: az 1939. augusztus 23-án aláírt megnemtáma-
dási szerződéshez csatolt titkos jegyzőkönyvek szövege meg-
jelent az angol sajtóban. Nem várható előny attól, hogy hiva-
talosan is megjelentessék a szöveget.
Thurtle úr: Egyetért-e velem igen tisztelt barátom abban,
hogy tekintettel ezeknek az okmányoknak jelentőségére ab-
ban a vonatkozásban, hogy siettették a háború kirobbanását,
helyén való lenne hivatalos szöveggel is rendelkezni?
154
Bevin úr: Úgy gondolom, hogy az okmányok tekintélyes
lapban, a Manchester Guardianban jelentek meg és pontosan
tekinthetők.
Warbey úr: Meg tudná-e mondani a miniszter, hogyan ju-
tott hozzá a sajtó egy olyan okmány másolatához, amely hi-
vatalos ellenőrzés alatt áll?
Bevin úr: Halvány fogalmam sincs róla. Már jó ideje pró-
bálkozom azzal, hogy ezt kiderítsem."
Ismeretes, hogy az amerikai külügyminisztérium birtoká-
ban vannak példányai ezeknek az okmányoknak, de jóllehet
néhányszor megjelentek nyomtatásban az amerikai sajtóban,
hivatalos nyilatkozat nem hangzott el ezekről az okmányok-
ról.
A nürnbergi perben előterjesztett tanúvallomás minden
kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Oroszország - amikor
mind Anglia, mind Németország partneri viszonyt ajánlott fel
neki - Németországot választotta, amelytől jobban félt, de
amellyel együttműködve gyorsabban tudta megvalósítani ha-
tármenti területek elfoglalását és tengeri kikötők megszerzé-
sét. Ezért Oroszország titkos egyezményt írt alá Németor-
szággal Lengyelország kettéosztásáról. Sztálin tudta, hogy ha
Angliát választja partnerének, akkor országa ki lesz szolgál-
tatva a német hadsereg kényére-kedvére. Másrészről, miután
tájékoztatták arról, hogy a német vezérkar csak biztosítékot
vár arra vonatkozóan, hogy Németország nem lesz kénytelen
két fronton két ellenséggel szembenézni; s miután tudta, hogy
Németország készen áll a háborúra és felismerte, hogy ha a
szövetséges Németország beékelődik közé és Anglia közé (ez
utóbbi a jövőbeni ellenség), akkor jobb helyzetben lesz és na-
gyobb zsákmányra is számíthat - ilyen körülmények közt
Sztálin „a ravaszt meghúzó ember" lett a második világhábo-
rú számára azáltal, hogy aláírta a paktumot Németországgal.
Mivel biztosnak tűnik, hogy Hitler nem támadta volna meg
Lengyelországot az orosz garancia nélkül, ezért Sztálint sú-
lyos felelősség terheli az általa játszott szerepért.
Kötelességünk önmagunkkal szemben, hogy tisztázzuk a
dolgokat a második világháború eredetét illetően. Az a tény,
hogy a Szovjetunió később a szövetségesünk lett, nem sza-
bad, hogy visszatartson ettől.
Senki sem tudja megmondani, hogy mi történt volna, ha
155
Sztálin és Hitler nem tud megállapodni. Mi lenne ma a hely-
zet, ha Sztálin, ahelyett, hogy 1939-ben Németország szövet-
ségese lesz, Anglia és Franciaország szövetségese lett volna?
Már rámutattam arra, hogy egy koalíciók által vívott háború-
ban csaknem törvényszerű, hogy az ember egyszerre a jó és a
rossz oldalon harcol. Nem kell szégyenkeznünk, ha Oroszor-
szág kezdetben elkövetett bűnére fény derül, de azon már
szégyenkeznünk kell, ha politikai fikciókat és történelemha-
misítást támogatunk. Makacsul ragaszkodnunk kell ahhoz,
hogy kiderítsük a teljes igazságot. Mint amerikaiak, oszto-
zunk a felelősségben azért a világért, amely a háború követ-
keztében kialakult. Nem szabad megengednünk, hogy sötét-
ségben tartsanak bennünket.
Budapesti tartózkodásom alatt történt két vagy három ese-
mény a szovjet követséggel kapcsolatban, amelyek nagyon
jellemzőek a Vörös Birodalom valódi jellege szempontjából.
Megérkezésem után az első szovjet követ Bekszadian úr volt;
ő is, felesége is kövérek voltak. A férfi örmény volt. Csendes,
inkább félénk emberek voltak. Mutatott nekem egy fényképet
egy kaukázusi palotáról, amely, mint mondotta, az otthona
volt. Nyilvánvalóan az új oroszországi felső réteghez tarto-
zott és feltehetően jó barátságban volt Litvinovval. Talán ez
okozta a vesztét.
Feleségével együtt hazament szabadságra, nyilvánvalóan
minden rossz érzés nélkül. Nem tért azonban vissza Buda-
pestre. Eltűnése meglehetősen titokzatos volt. Végül vala-
mennyien írtunk moszkvai nagyköveteinknek, hogy megtud-
juk, mi történt vele, mivel ismételten hiába érdeklődtünk utá-
na a budapesti szovjet követségen. A követségnek még azok
a titkárai is, akik beszéltek angolul, hirtelen nem értettek ben-
nünket, mihelyt Bekszadian után érdeklődtünk. Végül meg-
tudtuk, hogy Bekszadian urat, a feleségét és a fiát, akit túsz-
ként tartottak Oroszországban, „likvidálták" a nagy tisztoga-
tás során. Amikor ennek híre érkezett Budapestre, sokan saj-
nálták, hogy nem viselkedtek kedvesebben vele és a feleségé-
vel.
Utóda, Saronov úr fiatal volt, élénk és jól beszélt nyelve-
ket. O és állítólagos felesége nagy fogadásokat adtak a leg-
jobb (vagy legrosszabb) hollywoodi recept szerint. Nyilván
megengedték nekik, hogy számolatlanul költsék a pénzt. Az
156
általuk adott vacsorák legkevesebb három óra hosszat tartot-
tak. Fogadásaikon két zenekar játszott és folyamatosan fil-
mezték a vendégeket. A háború alatt az a különös szokása
volt, hogy egyidejűleg meghívott baráti és ellenséges külföldi
diplomatákat, németeket, angolokat, franciákat, japánokat,
minden válogatás nélkül. Az egyik ilyen fogadáson ragaszko-
dott hozzá, hogy a német követ és én együtt jelenjünk meg
vele a filmen. Ezt a filmet minden budapesti mozi játszotta.
Nem tettem ellenvetést, de amikor a kamera elé álltunk, ezt
mondtam: „Kíváncsi vagyok, hogy melyikünket bocsátják el
elsőnek ezért." A német követ erre olyan vörös lett, mint a
rák.
Az orosz követség a jelek szerint számolatlanul költhette a
pénzt szórakozásra, de amikor a követ feleségének egy új pár
harisnyára volt szüksége, a régit előbb el kellett küldenie
Moszkvába, mielőtt az újat megkapta volna. Saronov nagyon
kellemes fickó volt, de minden bizonnyal fogalma sem volt a
világról - vagy úgy tett, mintha nem lenne és erre megvolt a
jó oka. A legnagyobb határozottsággal állította, hogy a szov-
jet ipari termelés sokszorosa az Egyesült Államok ipari ter-
melésének és ezt gyakran mondta az én jelenlétemben. Kez-
detben megpróbáltam vitatkozni vele, de láttam, hogy ennek
semmi értelme. Szemlátomást annyira elhitte ezt, hogy véle-
ményét semmi sem változtatta volna meg. Talán nem is mert
volna mást mondani.
157
3. Magyarország német megszállása
Miután Horthy Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké,
fokozatosan nőtt Magyarország ellenállása Németországgal
szemben. Nemcsak hogy titokban kísérletet tettek a nyugati
szövetségeseknek való feltétel nélküli megadásra 1943 nya-
rán, hanem annak az évnek április 5-én Kállay miniszterelnök
Rómában felkereste Mussolinit és javasolta: tegyenek együtt
diplomáciai lépéseket Berlinben a német nyomással szemben
és kezdeményezzenek baráti politikát a Balkánon azzal a cél-
lal, hogy Olaszország bevonásával létrehozzanak egy tömböt,
amely egyesítené Magyarországot, Romániát, Törökországot,
Görögországot, sőt még Finnországot is a német elnyomással
szembeni ellenállásban. Mussolini 1943. őszre ígérte a vá-
laszt, de az soha nem érkezett meg.
Ugyanebben a hónapban Horthy tengernagy látogatást tett
Hitler főhadiszállásán. Kíséretében volt Szombathelyi tábor-
nok, a vezérkar főnöke, aki Werth tábornok utóda lett a jugo-
szláv ügy után és aki elhatározta, hogy megtisztítja a tiszti-
kart Hitler rajongóitól. Miközben a kormányzó hazafelé tar-
tott a látogatásról, a németek a következő közleményt adták
ki:
A Führer és a kormányzó kifejezte szilárd eltökéltsé-
gét, hogy a végső győzelemig rendületlenül folytatják
a harcot a bolsevizmus és angol, valamint amerikai
szövetségesei ellen... A magyar nemzet mozgósítani
fogja összes erőit e cél érdekében, Európa felszabadí-
tásáért és a magyar nép életének biztonságáért.
Miután Horthy hazaérkezett a fővárosba, a magyar kor-
mány kiadta saját közleményét, amely csupán annyit tartal-
mazott, hogy a kormányzó látogatást tett Hitlernél az utóbbi
meghívására. Egyidejűleg a kormány tudtul adta, hogy az
„angol, valamint amerikai szövetségesei" szavakat a németek
a kormányzó beleegyezése nélkül iktatták a közlemény szö-
vegébe, ami jó példája Ribbentrop államférfiúi stílusának.
Budapest nem szűnt meg felbőszíteni Hitlert. 1943. május
158
6-án Kállay miniszterelnök elnapolta a parlamentet annak
megakadályozására, hogy nemzeti szocialista propagandára
használják fel. Amikor Hitler követelte, hogy Magyarország
küldjön három magyar hadosztályt a Balkánra, mert azt akar-
ta, hogy Belgrádtól délre egészen a bolgár megszállási öveze-
tig a magyar fegyveres erők lássák el a németek helyett Jugo-
szlávia pacifikálását, s megígérte, hogy a követelés teljesítése
esetén felfegyverez öt magyar hadosztályt, a magyar kor-
mány megtagadta a követelés teljesítését. A kormány nem-
csak megakadályozta Németországot abban, hogy behatoljon
a magyar iparba, hanem sikeresen visszaszerezte azoknak a
magyar ipari részvényeknek is egy részét, amelyeket a néme-
tek Ausztriában szereztek meg, amikor 1938-ban megszállták
az országot. Konkrét eredményeket értek el ezen a téren a
DDSG dunai gőzhajózási társasággal, pécsi szénbányáival és
óbudai üzemekkel kapcsolatban. A magyar kormány arra sem
volt hajlandó, hogy a szokásosnál több szarvasmarhát expor-
táljon Németországba. A lispei olajkutak termelését szándé-
kosan ötven százalékkal csökkentették. A kormány módsze-
resen csökkentette a magyar repülőgépgyárak termelését,
amelyeknek termelésük kétharmadát Németországba kellett
szállítaniuk.
A németek nagy nyomást gyakoroltak annak érdekében,
hogy gazdasági segítségnyújtásának növelésére kényszerítsék
Magyarországot. 1943-ban Clodius német miniszter statiszti-
kai adatokat tárt magyar tárgyaló partnerei elé, amelyek azt
mutatták, hogy a Németországba irányuló cseh ipari szállítá-
sok a tizenkétszeresét teszik ki a magyarokénak, jóllehet a
cseh ipari kapacitás normális időkben csupán háromszorosa a
magyarénak. Clodius nyíltan fenyegetőzött a magyar függet-
lenség csorbításával, ha Magyarország nem segít Németor-
szágnak. Nem ért el azonban eredményt.
Magyarország szállította Vatikánvárosnak a számára szük-
séges élelmiszerek legnagyobb részét és az egész búza szük-
ségletét. Hogy segítsen Görögország éhező lakosságán, vala-
mint a belga, holland és francia gyermekeken, egész szerelvé-
nyek szállították az ajándékba küldött élelmiszereket ezekbe
az országokba. Ugyanakkor a magyar kormány külkereske-
delmének jelentős részét Németországból átirányította semle-
ges országokba, mint Törökország, Svájc vagy Svédország,
159
bár a németek komolyan nemtetszésüket fejezték ki emiatt.
A Kállay-kormány hivatali ideje alatt több ezer szökött
francia hadifogoly élhetett teljesen szabadon Magyarorszá-
gon. Szabadon vállalhattak munkát és akik képtelenek voltak
dolgozni, azokat jó szállodákban helyezték el a Balatonnál és
gondoskodtak ellátásukról. Az angol és az amerikai hadifog-
lyokkal szívélyesen és emberségesen bántak Magyarorszá-
gon. A Tengelyhez tartozó összes hadviselők közül Magyar-
ország volt az egyedüli, amely az utolsó betűig tiszteletben
tartotta a hadifoglyokra vonatkozó Genfi Konvenció előírása-
Magyarországon a demokratikus és baloldali pártok, bele-
értve a Szociáldemokrata Pártot, a szakszervezetek, a balol-
dali újságok, stb. még mindig viszonylagos szabadságot él-
veztek, olyat, amilyenhez hasonlóval - Finnország kivételé-
vel - az ilyen szervezetek a németek uralma alatt álló orszá-
gokban sehol másutt nem rendelkeztek. Abban az időben Ma-
gyarországon kívül csak Svájcban és Svédországban létezett
a Szociáldemokrata Párt.
1943. július 25-én Kállay kinevezte külügyminiszternek
Ghyczy urat. Ehhez meglehetősen nagy bátorság kellett, mert
a külügyminisztériumban Ghyczyt úgy ismerték, mint kifeje-
zetten náciellenes diplomatát. Szeptemberben Ghyczy Svéd-
országba küldte követnek Ullein-Reviczky urat, akinek angol
felesége volt és aki határozottan a nácik ellen dolgozott.
Szeptember 2l-re Németország már azzal fenyegetőzött,
hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Magyarország-
gal, ha az továbbra is megtagadja a katonai és gazdasági tá-
mogatást tőle.
Hitler nagy mester volt a jogszerűség hangoztatásában. A
kancellárság elnyeréséért folytatott hosszú harcában egyik
legfőbb jelszava volt: „Jogszerűen, egészen addig, amíg hata-
lomra nem kerültünk." Kihasználta mindazokat a lehetősége-
ket, amelyeket a demokratikus alkotmány egy demagógnak
nyújt és visszaélt velük. Hindenburg elnök mint a legnagyobb
párt vezérét nevezte őt ki kancellárnak. Hitler kancellárrá vá-
lása után, a hatalom birtokában is megmaradt szigorú legalis-
tának. Minden egyes gyilkosságot, minden rablást és kegyet-
lenkedést törvény vagy rendelet engedélyezett. Csakhogy
azok már nemzeti szocialista törvények és rendeletek voltak.
160
Hitler még akkor is nagy legalista volt, amikor idegen or-
szágokat hódított meg. Nem rohanta le Ausztriát addig, amíg
Seyss-Inquart fel nem kérte őt erre. Az persze már nem szá-
mított, hogy Seyss-Inquartnak nem volt joga erre a felkérésre,
és hogy el sem küldte azt, mert Göring fogalmazta meg Ber-
linben, Amikor Hitler bevonult Prágába, erre jogi felhatalma-
zása volt, nevezetesen Hacha elnök beleegyezése, amelyet a
legkegyetlenebb módszerekkel csikartak ki tőle.
Mindez különösen hangzik, de Hitlernek oka volt ragasz-
kodni a legalitáshoz. Nem akarta, hogy csapatai olyan orszá-
gokba vonuljanak be, ahol zűrzavar uralkodik. A hódító ad-
minisztratív feladatát nagy mértékben megkönnyíti a folya-
matos legitimitás látszata. A hódítónak szüksége van polgári
alkalmazottakra, rendőri erőkre, bíróságokra, sőt még katona-
ságra is, akiket saját vezetőik irányítanak. Nem használhatja
fel a helyi lakosságot saját vezetői nélkül. Mindenekelőtt pe-
dig együtt akar működni egy törvényes kormánnyal, mert ha
légüres teret teremt, akkor szökött politikusok bármilyen cso-
portja megpróbálhatja magát törvényes kormányként elfogad-
tatni akár mint emigráns kormány, akár az ország valamelyik
sarkában. Hitler nem azért szabadította ki Mussolinit a Gran
Sassoról, mert kedvelte, hanem azért, mert szüksége volt
Észak-Olaszországban egy törvényes kormányra, hogy ellen-
súlyozza az egyetlen tényleg törvényes kormányt, Badoglio
marsall római kormányát. Ellenkező esetben Hitlernek egy
egész hadseregre lett volna szüksége a rend fenntartására
Olaszországnak abban a részében, amely még német meg-
szállás alatt állott.
1934-ben, hódító pályafutásának kezdetén, Hitler elkövette
azt a hibát, hogy meggyilkoltatta Dollfusst. 1938-ban böl-
csebb volt. A halálba küldhette volna Schuschnigg kancel-
lárt és Miklas elnököt, de ehelyett Berchtesgadenba hívta
Schuschniggot és kényszerítette őt, hogy vegyen be árulókat
kormányába. Ezek az árulók aztán szolgáltatták Hitlernek a
törvényességet. 1944-ben, amikor már úgy vélte, hogy Ma-
gyarország kimerítette a türelmét, minden bizonnyal meggyil-
koltathatta volna Horthy kormányzót, Kállay miniszterelnö-
köt, Szombathelyi tábornokot és Ghyczy külügyminisztert.
Ehelyett Klessheimbe hívta Horthyt és ultimátumot adott át
neki. Szüksége volt a törvényességre.
161
Az eseményekről, amelyek ezután következtek, a világsaj-
tó nem szerezhetett tudomást. Jóllehet Hitler vasfüggönye
nem volt annyira áthatolhatatlan, mint Sztáliné, mégis na-
gyon sűrű volt. A szűkös hírek azonban, amelyek abban az
időben Törökországon és Skandinávián át érkeztek és ame-
lyek kiegészítést nyertek Kállay és mások elbeszéléseivel, le-
hetővé teszik, hogy rekonstruáljuk a történteket.
Mielőtt Schuschnigg 1938-ban Berchtesgadenba ment vol-
na, előbb felkérte dr. Richárd Schmitz bécsi polgármestert,
hogy vegye át a dolgok irányítását, ha ő nem térne vissza.
Mielőtt Horthy 1944-ben elutazott volna Hitlerhez, előbb táv-
iratot küldött minden magyar követségre, s utasította őket,
hogy ne ismerjenek el olyan magyar kormányt, amely egy
esetleges német megszállás következtében alakulna meg.
Horthy, akit Klessheimbe hívtak honvédelmi miniszterével,
külügyminiszterével és vezérkari főnökével együtt, 1944.
március 17-én utazott el Budapestről. Az ultimátum, amelyet
megérkezésekor átnyújtottak neki, teljes mozgósítást követelt
Oroszország ellen, követelte továbbá quisling-kormány kine-
vezését; Magyarország feltétel nélküli beillesztését a német
háborús gazdaságba; a vízi utak és a vasutak német ellenőrzé-
sét; a nürnbergi törvények szigorú alkalmazását az egymillió
magyarországi zsidóval szemben; a Tengelyhez tartozó orszá-
gokból menekültek, valamint a lengyel katonák kiszolgáltatá-
sát és magyar munkások németországi gyárakba küldését.
Hitler követelte továbbá, hogy Magyarország engedjen be te-
rületére német csapatokat külső és belső biztonságának sza-
vatolására.
A kormányzó azon nyomban elutasította az ultimátumot.
Hitler számított erre, minden elő volt készítve a villámcsa-
pásra. Március 18-ról 19-re virradó éjjel jelentős német erők
- 11 hadosztály, páncélvonatokkal, motorizált tüzérséggel és
a legnehezebb „Tigris" harckocsikkal - Ausztria felől beha-
toltak Magyarország területére és hajnali négy órakor elérték
Budapestet. Egyidejűleg ejtőernyősök szállták meg a magyar
repülőtereket, s csak csekély ellenállással találkoztak, mivel a
magyar fegyveres erők az ország keleti és délkeleti határain
voltak összpontosítva. Tartva ezeknek a csapatoknak az ellen-
akciójától, a román csapatok által támogatott német egységek
a Tisza folyó mentén lezárták Magyarország keleti felét, hogy
162
megakadályozzák ezeknek a csapatoknak kapcsolatát Buda-
pesttel és heteken át fenntartották ezt az ellenőrzést.
Kállay szerint ezekről az eseményekről a titkos magyar rá-
dióadó kódolt szövegben folyamatosan tájékoztatta az ango-
lokat Isztambulban, de sem válasz, sem tanács nem érkezett.
A kormány nem volt képes érintkezésbe lépni Horthy kor-
mányzóval, mert hazafelé tartó különvonatát a magyar hatá-
ron feltartóztatták és csak másnap délelőtt 11-kor engedték
Budapestre, amikorra a németek már megszállták az összes
stratégiailag fontos pontot. A kormány nem tehetett egyebet -
mivel a szervezett fegyveres ellenállás lehetetlen volt - , mint
hogy megsemmisítse az összes titkos okmányt a különböző
kormányhivatalokban, és hogy figyelmeztesse a veszélyre a
külföldön tartózkodó magyar diplomáciai képviselőket, a ti-
tokban Magyarországra érkezett angol - amerikai katonai
személyzetet és a náciellenes politikai vezetőket.
A Gestapo már munkához látott, sorra tartóztatta le a kon-
zervatív elemeket, a legitimista nemeseket, papokat, szak-
szervezeti vezetőket, angolbarát személyeket, újságírókat, na-
cionalistákat és természetesen zsidókat, akik közül több szá-
zan követtek el öngyilkosságot. Az elsők közt tartóztatták le
Keresztes-Fischer belügyminisztert és fivérét, Horthy egykori
szárnysegédjét. Az SS-ügynök, Edmund (nem Ludvig - , a
ford.) Veesenmayer megérkezett, mint új rendkívüli és meg-
hatalmazott német követ, „különleges felhatalmazással a kö-
zös hadviselés intenzívebbé tétele érdekében" - ahogyan a
német bejelentés fogalmazott.
Visszaérkezve Budapestre, Horthy megbeszélésre hívatta
Kállay miniszterelnököt és kormányának tagjait. Kállay úr
személyesen küldött nekem részletes tájékoztatást erről a
megbeszélésről. A kormányzó közölte velük, hogy Hitler és
Ribbentrop már 1943 őszén követelte Kállay elmozdítását a
magyar kormány éléről, mivel bizonyítékkal rendelkeztek ar-
ra, hogy együttműködik a szövetségesekkel. Horthy akkor el-
lenállt, de most, erős nyomás alatt, attól tart, hogy új kor-
mányt kell kineveznie. Felkérte azonban Kállay urat az ügyek
további vitelére addig is, amíg kinevezi az új kormányt.
Kállay ezt visszautasította. Kijelentette, hogy Magyaror-
szág szuverenitása egyelőre megszűnt és a német megszállás
következtében attól az időponttól minden cselekvés alkot-
163
mányellenes és jogilag semmis lenne, s kérte a kormányzót,
hogy helyezkedjék ugyanerre az álláspontra. Horthy azonban
azt felelte, hogy a háború a végéhez közeledik, s hogy Ma-
gyarország ellenállásának fenntartása a lehetséges mértékig,
továbbá az a képessége, hogy a megfelelő időben harcoljon a
német elnyomókkal szemben, megkövetelik az ő hivatalban
maradását, hogy mentse, ami még menthető. Meggyőződését
fejezte ki, hogy a szövetségesek néhány hónapon belül part-
raszállnak a Balkánon, és hogy a németek gyorsan vereséget
szenvednek. Úgy vélte, Magyarországnak érdeke, hogy a
hadsereg ne bomoljon fel és ne semmisüljön meg, minthogy
még szükség lesz rá segíteni a szövetségeseknek az ország el-
pusztulásának megakadályozásában és a rend fenntartásában
a Duna-medencében a háború végén, amikor elkerülhetetlen
lesz az anarchia.
1944. március 20-án hajnalban német rohamcsapatok vet-
ték körül a miniszterelnök lakóházát és Gestapo-ügynökök
erőszakkal behatoltak a lakására. Addigra ő már a török kö-
vetségre menekült, ahová a török kormány hívta, hogy ott
menedéket találjon.
Időközben Horthy - akinek családját, beleértve hároméves
unokáját is, megfenyegették arra az esetre, ha nem működik
együtt a németekkel - halogatta az új kormány kinevezését.
Csak azután engedett a nyomásnak, hogy Hitler megígérte,
helyreállítja Magyarország szuverenitását, ha az országnak
„megbízható kormánya" lesz.
Március 23-án a németek bejelentették, hogy Horthy Sztó-
jay tábornokot nevezte ki az új kormány élére. A Hitler és
Veesenmayer kegyéből miniszterelnökké lett Sztójay előző-
leg berlini magyar követ volt. Magyar barátaim szeretik
hangsúlyozni, hogy szerb származású volt és korábban Szto-
jakovicsnak hívták, de én nem szívesen használom ezt ma-
gyar-barát érvként. Ha nem fogadjuk el Hitler fajelméletét,
akkor mindenki csak maga döntheti el, hogy milyen nemzeti-
séghez tartozik. A mi legjobb tábornokaink és tengernagyja-
ink közül soknak van német neve. Ha vereséget szenvedtek
volna, ahelyett hogy győztek, nem lett volna helyes azon
nyomban felfedezni, hogy nem voltak igazi amerikaiak.
Hitlernek hamarosan meg kellett tudnia, hogy a magyar
macskának kilenc élete van. Egészen a német megszállásig,
164
Horthy szigorúan a szűk alkotmányos keretek közt gyakorol-
ta hatalmát. Mivel azonban az alkotmány többé már nem volt
hatályban, most úgy döntött, hogy minden tőle telhetőt meg-
tesz az országért, tekintet nélkül a formai korlátokra. Nem lé-
tezett többé parlament, sokan a képviselők közül lemondtak
mandátumukról, tiltakozásul az áprilisban megalakult báb-
kormány ellen. A kormányzó volt az alkotmány utolsó ma-
radványa. Felismerte, hogy Hitler börtönbe vetette vagy meg-
ölette volna őt, ha nem lett volna szüksége rá, mint a törvé-
nyesség látszatára. Ez bizonyos erőt adott helyzetének és a
tengernagy elhatározta, hogy a végsőkig kihasználja azt.
Sztójay esete még nem tisztázódott kellőképpen, de úgy
tűnik, hogy nem maradt meg mindvégig következetesen quis-
lingnek, jóllehet miniszterelnöksége idején a Gestapo magyar
nácielleneseket tartóztatott le, tizenhatezer vállalkozást fog-
laltak le kártérítés nélkül és júniusban a Gestapo százezer zsi-
dót deportált Magyarországról Lengyelországba, ahol a né-
metek lemészárolták őket. A Zsidó Világkongresszus, Gusz-
táv svéd király és Edén úr tiltakozott ez ellen. Másrészről,
ahelyett, hogy pusztán eszköz lett volna Veesenmayer kezé-
ben, Sztójay végrehajtotta Horthy több rendeletét. 1944. au-
gusztusban felmentette három miniszterét. Ezek: Imrédy, aki
gazdasági miniszter lett, miután nem sikerült neki magának
kormányt alakítania; továbbá Imrédy rosszemlékű pártjának,
a Magyar Megújulás Pártjának két tagja - Kunder Antal ke-
reskedelmi miniszter és Jaross Andor belügyminiszter, a zsi-
dók egyik legkegyetlenebb üldözője. Sztójay elutasította azt a
német követelést is, hogy Magyarország szakítsa meg a dip-
lomáciai kapcsolatokat Törökországgal és augusztus 25-én
feloszlatott minden németbarát pártot. Röviddel ezután a bel-
ügyminisztérium két osztályvezetője, Endre László és Baky
László, akik Szálasi nemzeti szocialista pártjának tagjai vol-
tak és Hitler különleges kémjei voltak a Sztójay-csapatban,
megpróbálta puccsal elmozdítani a miniszterelnököt, hogy
szabaddá tegye az utat Szálasi előtt. Vidékről felrendelt
csendőr alakulatokat vontak össze a főváros körül. A kor-
mányzó tudomást szerzett tervükről és Budapestre rendelt két
hadosztályt Miklós tábornok parancsnoksága alatt. Ezután hí-
vatta Sztójayt és tájékoztatta őt az összeesküvésről, egyben
utasítva, hogy mozdítsa el a két árulót. Ezt Sztójay nem mer-
165
te megtenni. Röviddel ezután a kormányzó felmentette a
Sztójay-kormányt és új kormányt nevezett ki Lakatos tábor-
nok miniszterelnökségével. Az emberek az új kormányt
Horthy „bridge-partyjának" nevezték, mert személyes baráta-
iból állott, idős urakból, akik képtelenek voltak megbirkózni
a helyzettel.
Hogy Hitler beletörődött ebbe a fricskába, azt csak akkor
lehet megérteni, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy 1944 nya-
ra a legnagyobb német visszavonulás időszaka volt Keleten,
az úgynevezett visszavonulás a belső erődbe. Hitler fogai már
nem voltak olyan élesek, mint valamikor. Augusztus 22-én
Draganov úr, bolgár külügyminiszter hangsúlyozni merészel-
te országának baráti kapcsolatait a Szovjetunióval és bejelen-
tette, hogy kivonják Jugoszláviából a bolgár csapatokat. Azt
is mondta, hogy Bulgária minden tőle telhetőt elkövet, hogy
békét kössön az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával.
Nem mondta volna el ezt a beszédét, ha a németek még ab-
ban a helyzetben lettek volna, hogy megbüntethetik őt. Au-
gusztus 23-án Mihály román király végrehajtotta államcsí-
nyét, Antonescu tábornokot elmozdította és helyére Sanates-
cu tábornokot nevezte ki a kormány élére. A régi román ha-
gyománynak megfelelően, amellyel Románia szokás szerint a
győztes megmentésére sietett, Mihály király a következő ki-
áltványt bocsájtotta ki:
Vége a diktatúrának és vele minden elnyomásnak... Az
Egyesült Nemzetek elismerte a Bécsi Diktátum igaz-
ságtalanságát, amellyel Erdélyt elszakították tőlünk. A
szövetséges hadseregek oldalán és az ő segítségükkel,
a haza összes erőit mozgósítva, át fogjuk lépni a Bécsi
Döntés által reánk kényszerített határokat és felszaba-
dítjuk Erdélyt az idegen megszállás alól. Az új kor-
mány egy nagy korszak kezdetét jelenti, amelyben
tiszteletben fogják tartani valamennyi állampolgár sza-
badságát és jogait.
Augusztus 26-án a szófiai rádió elismerte Bulgária kilépé-
sét a háborúból:
Összhangban azzal a szilárd eltökéltségével, hogy
Bulgária a teljes semlegesség politikáját folytassa az
Oroszország és Németország közötti háborúban, a bol-
gár kormány elrendelte, hogy le kell fegyverezni a
166
bolgár területre lépő összes külföldi katonaságot. En-
nek a rendeletnek megfelelően teljes mértékben le-
fegyverezték mindazokat a német csapatokat, amelyek
eddig bolgár területre léptek. Bulgária kapcsolatba lé-
pett Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal, s
tájékoztatást kért tőlük, hogy milyen feltételek mellett
léphetnek ki a háborúból.
A felületes megfigyelő hajlamos lehet azt mondani, hogy
mindhárom ország, Románia, Bulgária és Magyarország,
szinte egyidejűleg nyilvánította ki elszakadását Hitlertől,
amikor az általános német visszavonulás ezt lehetővé tette a
számukra. Valójában azonban volt köztük egy lényeges kü-
lönbség. Románia és Bulgária nem kockáztatott semmit, ami-
kor kezdett ellenszegülni Hitlernek, mert a német csapatok
már parancsot kaptak, hogy vonuljanak ki ezekről a területek-
ről. Magyarországot azonban a németek még szilárd megszál-
lásuk alatt tartották. A nagy és döntő különbség az volt, hogy
Románia és Bulgária kívül esett Németország „belső erőd-
jén", Magyarországot ellenben az erőd részének tekintették.
Hitler sorsára hagyta Romániát és Bulgáriát, de ragaszkodott
Magyarországhoz, ezért Magyarország volt az egyetlen,
amely ellenszegülésével kitette magát a szörnyűséges bosszú-
nak annak a Führernek a részéről, aki időközben sarokba szo-
rított fenevad lett és ezért ártalmasabb, mint valaha.
Ez a világ jobb, tisztességesebb hely lenne, ha az angol
nyelvű nemzetek vezetői csak egy kis részét mutatnák fel an-
nak a bátorságnak, amelyről annak idején Horthy tengernagy
tanúbizonyságot tett. 1944. október 15-én a budapesti rádión
keresztül kiáltványt intézett a nemzethez (a kiáltvány szövege
e könyv Il-es számú Függelékében olvasható), amelyben meg
nem alkuvó szavakkal ismertette Magyarország vádjait Né-
metországgal szemben.
A németek a tőlük megszokott gyorsasággal és energiával
cselekedtek. Mielőtt Horthy befejezte volna rádiószózatát,
megtámadták a rádió épületét és megölték a legtöbbjét azok-
nak a diákoknak, akiket a bejárat megvédésére hívtak oda. A
kormányzónak sikerült eljutnia palotájába, amelyet a néme-
tek azon nyomban ostromolni kezdtek. A harc jelentős rom-
bolást okozott és a palotaőrség tagjai közül csak ötvenen ma-
radtak életben. Ennek az ötvennek később átvágták a torkát
167
és a Dunába dobták őket. Horthyt, a feleségét, a menyét és az
unokáját a németek letartóztatták és Németországba deportál-
ták. Most elérkezett Szálasi őrnagy, a Nyilaskeresztes Párt
vezérének nagy órája. A németek támogatásával kinevezte
magát kormányzónak és a legjobb nemzeti szocialista stílus-
ban rádiószózatot intézet a nemzethez:
Különféle érdekek önző koalíciója élősködött parazita
módjára eddig nemzetünkön és amikor a nemzet fegy-
vert fogott a szabadságért vívott harcban, ez a koalí-
ció, amelynek semmi köze nem volt nemzetünkhöz,
minden tőle telhetőt megtett, hogy elbukjunk ebben a
harcban. így tett, hogy a saját gonosz és korrupt érde-
keit helyezze a nemzet érdekei fölé, még a nemzet
pusztulásának árán is... Fennmaradásunknak és önma-
gunk megőrzésének egyetlen biztosítéka, ha minden
erőnkkel belevetjük magunkat a döntő küzdelembe...
A döntő küzdelem hamarosan véget ért. Hét héttel később
Szálasi Bécsbe menekült, röviddel azelőtt, hogy Budapest
ostroma megkezdődött volna.
Egy ideig senki sem tudta, hogy mi történt Horthy tenger-
naggyal és családjával. Az amerikai hadsereg azonban megta-
lálta őket és kiszabadította egy német koncentrációs táborból.
A tengernagy ezután néhány hetet őrizet alatt Nürnbergben
töltött, ahol mint lehetséges tanút tartották. Tudomásom sze-
rint soha nem emeltek vádat ellene. Ennek ellenére, amikor
ezek a sorok íródnak, még mindig házi őrizetben van a bajor-
országi Weilheimben egy kis házban, ahol vele van a családja
is.
1946. december elsejéig a Horthy család az UNRRA se-
gélyszervezettől kapta élelmezését, attól kezdve azonban egy
ideig minden támogatás nélkül voltak egészen addig, amíg fel
nem vették őket a hontalanok (DP-displaced persons) segé-
lyezési listájára.
Amerikában élő barátaiknak azok a kísérletei, hogy pénzt
küldjenek a Horthy családnak, hosszú ideig eredménytelenek
maradtak. A C.A.R.E. segélyszervezet csomagjai eljutottak
másokhoz, de nem Horthyékhoz. A tengernagy egy ideig kór-
házban volt, amíg fel nem épült egy műtét után, amelyről azt
mondották, hogy rosszul tápláltság miatt vált szükségessé.
Senki sem látszik tudni, hogy miért kell őt házi őrizetben tar-
168
tani. Ha valójában fogoly, akkor nem táplálják megfelelően.
Senki sem tudja, hogy mikor fog szabadulni mindenféle kor-
látozástól. Az egyetlen magyarázatnak az tűnik, hogy Tito
több követeléssel állott elő, és hogy kormányunk ezért tartja
őt őrizet alatt. Senki sem gondolja komolyan, hogy ki fogják
őt adni Titónak, de a kormányunk nagyon is hallgat a kom-
munista ágálásra, ami a Horthyakat illeti.
Az események menetének megváltozásával talán módosul-
ni fog kormányunk magatartása is. Amikor azonban 1947 ta-
vaszán Horthyék fia, az ifjabb Miklós, akire egy német kon-
centrációs táborban találtak rá és akit szabadon bocsátása
után az orvosi vizsgálat egészségesnek nyilvánított, vízumért
folyamodott, hogy üzleti ügyben Amerikába utazhasson, ké-
relmét elutasították. Tették ezt annak ellenére, hogy előre biz-
tosították, nem lesz probléma a vízum megszerzésében. Hihe-
tetlennek tűnik, de még 24 óra sem telt el azután, hogy be-
nyújtotta vízumkérelmét, s egy magyar kommunisták által
irányított hetilap, amely New Yorkban jelenik meg (naponta
alig több mint ötszáz példányban), hasábos című írásban kö-
vetelte, hogy ne engedjék őt be ebbe az országba - amire a
fejesek a külügyminisztériumban elrendelték, hogy tagadják
meg tőle a vízumot.
Kállay úr írta nekem:
Hogyan lehetséges az, hogy Horthy Mikitől megtagad-
ták az amerikai vízumot? Ettől a fiatalembertől, aki
következetesen harcolt a németek és a magyar nácik
ellen, aki védelmébe vette a zsidókat és sokakat meg-
mentett közülök? Miután a németek elfogták őt, meg-
verték és zsákba csavarták - s most a kommunisták el-
lenzése miatt még látogatást sem tehet az Egyesült Ál-
lamokban.
Maga Kállay úr a németek fogságába került 1944. novem-
ber 17-én, amikor feladta magát, hogy ne okozzon továbbra
is nehézséget a török kormánynak, miután a németek követel-
ték kiadatását.
169
4. Orosz taktika Közép-Európában
Sohasem épületes látvány, amikor egykori szövetségesek
hangsúlyozzák hozzájárulásukat a közös győzelemhez és nem
is tennék említést róla, hacsak azért nem, mert szükséges,
hogy megcáfoljam a mi fáradhatatlan „mindenekelőtt Orosz-
ország"-ot szajkózóink egyik állítását. Amikor ezek az embe-
rek védelmükbe veszik a szovjetek viselkedését Kelet- és Kö-
zép-Európában, kedvenc érvük az, hogy végül is a Vörös
Hadsereg volt az, amely egymaga elűzte a németeket a kérdé-
ses országokból. Még ha ez igaz lenne is, akkor sem indokol-
ná mindazt, ami utána következett. Csakhogy nem igaz. Né-
metország azért vonult ki a Balkán térségéből, mert a szövet-
ségesek által minden irányból szorongattatva, le kellett rövi-
dítenie utánpótlási és védelmi vonalait. Csak ezután a nagy
átcsoportosítás után voltak képesek előrenyomulni az oro-
szok. Ugyanez vonatkozik az angolok görögországi előrenyo-
mulására is. A Vörös Hadsereg csaknem puskalövés nélkül
beseperte Romániát, Bulgáriát és Jugoszláviát.
Magyarországon a Vörös Hadsereg csak utóvéd hadműve-
letekkel találta magát szemben a németek és kis magyar egy-
ségek részéről. A harcok Magyarországon egyes helyeken el-
keseredettek voltak, például a főváros körül, ahol a németek
fölényben voltak, de az oroszoknak lehetővé tették, hogy le-
rohanjanak magaslati állásokat a Kárpátokban, amelyeket
normális körülmények között hónapokig lehetett volna tartani
még jelentősen kisebb erőkkel is. A magyar hadsereg harci
szelleme ugyanis addigra már megtört és a hadsereg megosz-
tott volt. Ezért a történelmi igazság az, hogy mindezek az or-
szágok, köztük Magyarország is, mint érett gyümölcsök hul-
lottak az oroszok ölébe a fáról, amelyet a szövetségesek vala-
mennyien együtt ráztak meg. Senki sem mondhatta kizáróla-
gos monopóliumának a győzelmet.
Mint már az előző fejezetben említettem, Bulgária 1944.
augusztus 26-án jelentette be, hogy kilép a háborúból. Ezzel
egyidejűleg felhívásban fordult hozzánk és Nagy-Britanniá-
170
hoz, kérve a fegyverszüneti feltételeket. Bulgária és a Szov-
jetunió között nem volt hadiállapot. Bulgária 1941. december
13-a óta - csaknem három éven át - hadiállapotban volt Ang-
liával és az Egyesült Államokkal, ez azonban nem késztette a
Szovjetuniót arra, hogy hadat üzenjen neki. 1944. augusztus
29-én, három nappal azután, hogy Bulgária kinyilvánította
szándékát, hogy visszatér a semlegességhez, a szovjetek hir-
telen ellenségesek lettek iránta. Kijelentették, hogy nem is-
merik el a bolgár kormány által meghirdetett semlegességet;
azt „a fennálló helyzet fényében teljesen ki nem elégítőnek"
találták. Ezt a német csapatok további bulgáriai tartózkodásá-
val magyarázták, valójában azonban csak csekély létszámú
német csapatok maradtak az országban és azok sem voltak
képesek ellenállásra, mert a bolgárok lefegyverezték őket.
A rákövetkező napon, augusztus 30-án bolgár fegyverszü-
neti küldöttség érkezett Kairóba egy idős és köztiszteletben
álló demokrata, Musanov volt miniszterelnök vezetésével,
hogy fegyverszüneti tárgyalásokat kezdjen az Egyesült Álla-
mokkal és Nagy-Britanniával. A megbeszélések szeptember
elsején kezdődtek. Szeptember 2-án, hogy megbékítsék a
szovjeteket, lemondott a Bagrianov-kormány és helyébe a
Koszta Muraviev, egy másik érdemdús liberális politikus ve-
zette kabinet lépett. Szeptember 3-án a TASZSZ szovjet hír-
ügynökség azt jelentette, Bulgária semlegességét arra hasz-
nálják fel, hogy álcázzák a német csapatok kivonulását az or-
szágból. Oroszország román területen csapatokat vont össze a
Duna mentén. Szeptember 4-én Kairó elhagyására utasították
a bolgár fegyverszüneti küldöttséget. A hivatalos indoklás az
volt, hogy a küldöttséget még a Bagrianov-kormány nevezte
ki, s ezért többé nem illetékes. A valódi ok azonban az orosz
nyomás fokozódása volt. Muraviev nem merte tovább provo-
kálni Sztálint azzal, hogy tárgyal az Egyesült Államokkal és
Nagy-Britanniával. Még ha minden bolgár férfi és nő térden
csúszva elindult volna is Moszkvába, akkor sem tudta volna
eltéríteni céljától „az emberiség generalisszimuszát". Sztálin
nem akarta Bulgária semlegességét, nem akarta Bulgária
együttműködését, nem akart békét Bulgáriával - Bulgáriát
akarta. Szeptember 5-én Oroszország hadat üzent Bulgáriá-
nak. Molotov jegyzékében azzal a váddal állott elő, hogy
a bolgár kormány még most sem hajlandó szakítani
171
Németországgal és az úgynevezett semlegesség politi-
kájával továbbra is közvetlenül segíti Németországot a
Szovjetunióval szemben azáltal, hogy védelmezi a
visszavonuló német erőket a Vörös Hadsereg üldözé-
sével szemben... A szovjet kormány kénytelen ezt a
bolgár politikát úgy tekinteni, mint tényleges hadvise-
lést a német táborban a Szovjetunió ellen...
Másnap Bulgária fegyverszünetet kért a szovjetektől. Két
nappal később a Vörös Hadsereg megtámadta Bulgáriát és to-
vábbi két nap múlva, szeptember 10-én Moszkva bejelentette,
hogy véget értek az ellenségeskedések Bulgáriával. Az egész
kis országot megszállták. Az ezt megelőző napon a szovjetek
új kormányt juttattak hatalomra Szófiában. Az igazi liberáli-
sokat és demokratákat, Muravievet és Musanovot, mint fa-
sisztákat bebörtönözték, mert ahová Sztálin karja elér, ott
Amerika és Nagy-Britannia barátainak pusztulniok kell. Az
új kabinet élére Georgiev és Velcsev ezredesek kerültek,
mindketten jól ismert vezetői a „Zveno"-nak, amely 1934.
május 21-én puccsot hajtott végre a király és a parlament el-
len és hét hónapra fasiszta köztársasági rendszert hozott létre.
Mint jól képzett totalitariánusok, immúnisak voltak a „nyuga-
ti demokráciával" szemben. Szeptember 13-án Georgiev ez-
redes fegyverszüneti küldöttséget menesztett - nem Kairóba,
hanem Tolbuhin marsallhoz.
A fenti tények nem nagyon ismertek ebben az országban.
Az a történet, hogy Sztálin miként szabadította fel, azaz ke-
belezte be Magyarország közvetlen szomszédját, Romániát,
gondolom, jobban ismert és ezért csak néhány szóval térek ki
rá. Románia esetében az orosz katonai akció indokolt és
szükséges volt: a Vörös Hadseregnek ki kellett űznie a néme-
teket Romániából. Ami különösen érdeklődésre tarthat szá-
mot, az a harcok után bekövetkezett politikai hódítás. Fegy-
verszünetet rendes körülmények között katonák kötnek. A
fegyverszünet után a békeszerződés, ha megfelelően kitár-
gyalták, rendezi a vitás politikai kérdéseket. Napjainkban úgy
tűnik, hogy a fegyverszünetekkel visszaélve kész tényeket
hoznak létre, amelyek előirányozzák a békeszerződéseket és
amelyeket a békeszerződést aláírók aligha tudnak már meg-
változtatni. Tipikus példa erre a Romániának 1944. szeptem-
ber 13-án átnyújtott fegyverszüneti feltételek 19. pontja: „A
172
szövetséges kormányok érvénytelennek tekintik a Bécsi Dön-
tést és egyetértenek azzal, hogy Erdélyt, vagy annak nagyobb
részér vissza kell szolgáltatni Romániának." Ez a mondat volt
a kulcsa politikai tervek egész sorának. Mindenekelőtt azt
mutatta, hogy az oroszok választottak. Úgy határoztak, hogy
Romániával jobban bánnak, mint Magyarországgal, nem
azért, mert kedvelték Romániát, hanem azért, mert el voltak
tökélve, hogy megtartják maguknak. Ha egy parasztasszony
sertést hizlal, nem szeretetből teszi. Nyilvánvaló, hogy akkor
még nem határozták el az 1947. júniusi magyarországi
puccsot. Sztálin étvágya evés közben jött meg. így tehát Ma-
gyarországot, amelyről 1944-ben még úgy vélekedett, hogy a
szovjet birodalmon kívül marad, 1947-ben átvette, ami a nyu-
gati szövetségesek gyenge ellenállásának volt betudható.
Amerika és Nagy-Britannia az erdélyi kérdést fenn akarta
tartani a végleges békerendezésre, de mint rendesen, most is
az történt, amit Oroszország akart. Az eredmény az a komp-
romisszum volt, amelyet a „vagy annak nagyobb részét" sza-
vak fejeztek ki. Ezeknek a szavaknak beiktatása folytán az
angolszász kormányok úgy gondolták, hogy végleges rende-
zésre az ő hozzájárulásuk nélkül nem kerülhet sor. Sztálin
nagy örömmel fogadta azt, ami kompromisszumnak tűnt,
mert lehetővé tette a számára, hogy bizonytalanságban tartsa
a románokat.
1944. december 2-án lemondott Sanatescu tábornok, mi-
niszterelnök. Az utóda Radescu tábornok, a román vezérkar
főnöke lett. Ebben a kormányban jelentős mértékben képvi-
selve volt az új „Nemzeti Demokratikus Front", amely kom-
munistákból, baloldali agrárpolitikusokból és szocialistákból
állott. Péter Groza, a Front tagja miniszterelnökhelyettes lett,
Visitanu, ugyancsak a Front tagja, került a külügyminisztéri-
um élére és Patrascanu, egy Moszkvában kiképzett kommu-
nista lett az új igazságügyminiszter. A népszerű régi pártveze-
tőket, Maniut és Bratianut kihagyták a kormányból. Radescu
tábornok élvezte Nagy-Britannia és az Egyesült Államok bi-
zalmát. Annak ellenére, hogy Moszkvának oly sok engedel-
mes eszköze kapott helyet a kormányában, remélte, hogy si-
kerülni fog visszaállítani egy tisztességes, demokratikus és
független rendszert. A fegyverszüneti egyezménynek már
említett, Erdélyre vonatkozó kitétele miatt azonban a gyeplő
173
Sztálin kezében volt. Ügynökei azt terjesztették, hogy a nem-
zeti kérdés végső megoldása kizárólag Sztálintól függ, akinek
csapatai az országot megszállva tartották, ezért Romániának
kizárólag a Szovjetunióra kell támaszkodnia. Ez a propagan-
da előkészítette a talajt ahhoz a merész - és remélem, min-
denki számára nagyon is emlékezetes - akcióra, amelyet Vi-
sinszkij szovjet helyettes külügyi népbiztos 1945. március 12-
én végrehajtott, amikor Radescut, mint fasiszta bestiát elmoz-
dította a kormány éléről és Péter Grozát tette meg román mi-
niszterelnöknek. Visinszkij egyidejűleg kijelentette, hogy mi-
vel ez a megbízható ember került az ország élére, Sztálin úgy
döntött, hogy egész Erdélyt román közigazgatás alá helyezi.
Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia tanácsát nem kér-
ték ki. Ha tiltakoztak volna, Moszkva azt válaszolta volna,
hogy a végső rendezés a békekonferenciára tartozik. Radescu
tábornok menedéket kapott a bukaresti brit követségen.
Miközben az oroszok eltávolították a román kormányból a
demokrácia összes barátait, akikről köztudott volt, hogy
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok barátai, kulcspozíci-
ókba helyeztek olyan románokat, akik a múltban nagyon ha-
tásosan kiszolgálták a náci rendszert.
A londoni Times megírta, hogy Tatarescu, az új miniszter-
elnökhelyettes és külügyminiszter, miniszterelnöke volt an-
nak a kormánynak, amely 1940. júliusban felmondta az an-
gol-francia garanciát és Románia politikáját Hitler „új rend-
jéhez" igazította. A moszkvai Krasznaja Zvezda megállapí-
totta, hogy Románia történelmi pártjai „archeológiai pártok"
lettek. Mire elérkezett a párizsi békekonferencia ideje, Orosz-
ország már szilárdan a kezében tartotta Romániát, míg Ma-
gyarországon súlyos vereséget szenvedett az 1945. novembe-
ri választásokon. Romániát megjutalmazták egész Erdély át-
engedésével, míg Magyarországot megbüntették, amiért ki-
tartott a szovjetízálással szemben.
Hihetetlen, hogy Sztálin csalárdul rábírta az Egyesült Álla-
mokat és Nagy-Britanniát, fogadják el a veterán szovjet ügy-
nököt, Brozevicset - akit ma Tito marsallnak neveznek - ,
mint a délszláv demokrácia megmentőjét és vezérét. De ami-
kor az oroszok 1944. október 20-án bevonultak Belgrádba,
Churchill szerencsekívánatait fejezte ki Titónak és Szuba-
szicsnak. És 1945. január 18-án arra kényszerítette a fiatal
174
Péter királyt, hogy fogadja el az úgynevezett megállapodást
Titóval, amelyet a szovjetek ütöttek nyélbe.
Hitler hajója léket kapott a Winston Churchill nevű szik-
lán, de azon a napon Churchill olyan beszédet mondott,
amelyre aligha lehet büszke:
- Én vagyok az, aki kívülről a legkorábban támogatta Tito
marsallt. Már több mint egy éve annak, hogy a világ nyilvá-
nossága előtt dicsértem partizán erényeit. Ő legjobb barátaim
egyike. Őszintén remélem, hogy országa megmentőjének és
egyesítőjének fog bizonyulni, mint ahogyan jelenleg kétség-
telenül az ország vitathatatlan ura... Közös politikánk értel-
mében támogattuk egy megállapodás létrejöttét egyrészről a
Tito-kormány, amely orosz segítséggel berendezkedett most
Belgrádban, másrészről Jugoszlávia Londonban székelő kirá-
lyi kormánya között... Sztálin marsall és Őfelsége kormánya
úgy véli, hogy ez a megállapodás egészben véve bölcs dolog.
Úgy véljük, hogy a megállapodás rendelkezései a legjobbak,
amelyeket a közeli jövőre nézve Jugoszlávia számára hozni
lehet... II. Péter király elvben egyetért ezekkel a megállapo-
dásokkal, de vannak bizonyos fenntartásai... Néhány napon
belül döntésnek kell születnie ebben a kérdésben, és ha olyan
szerencsétlenek lennénk, hogy nem tudnánk megszerezni Pé-
ter király hozzájárulását, az ügy akkor is perfektuálódna, fel-
tételezve a király beleegyezését.
A beszéd utolsó mondatát, nagy derültséggel fogadta az
angol Alsóház.
Mivel mi, amerikaiak, Nagy-Britannia irányvonalát Jugo-
szláviát és Csehszlovákiát illetően is, elfogadtuk, ezért bizo-
nyos mértékig lehet mentségünk, de egyetlen nagyhatalom
sem engedheti soha meg magának, hogy az orránál fogva ve-
zessék. Szükséges a szoros együttműködés Nagy-Britanniá-
val, de mindig tudnunk kell, hogy hová vezetnek bennünket.
A brit külügyminisztérium éppen olyan rosszul intézte a
csehszlovák ügyeket, mint a jugoszláv ügyeket és mi mindkét
esetben cinkosok voltunk. Az 1919-es rendet felborítva, Hit-
ler lehetőséget kínált a Nyugatnak, hogy kijavítsa a Versail-
les-ben elkövetett hibákat. Ha az angolok hitelt adtak volna
Lord Runciman valóságot tartalmazó jelentésének, amikor
terveket terjesztett elő a nemzetiségi igények kielégítésére,
akkor tudták volna, hogy valami alapvető baj van Csehszlo-
175
vákiával. Ebben az esetben a brit külügyminisztérium emig-
ráns csehszlovák kormányt alakíthatott volna, nem Benes ve-
zetésével, de olyan emberekből, akik hajlandók voltak teljesí-
teni Thomas Masaryk megszegett ígéretét, nevezetesen, hogy
Csehszlovákiát második Svájc-cá tegyék, olyan országgá,
ahol az etnikumok teljes egyenlőséget élveznek és amely iga-
zi otthona számos nemzetiségének - cseheknek, németeknek,
szlovákoknak, magyaroknak, lengyeleknek és ruténeknek.
Ezt a nagy lehetőséget elszalasztották és a jól megérdemelt
jutalmat most learatják. A történelem megismétlődött, meg-
fordítva. Az első világháborúban az emigráns csehek - nem
az otthoniak, mert azok hűek maradtak Ferenc Józsefhez -
minden reményüket a cárizmusba és a pánszlávizmusba ve-
tették. Amikor a cár bizalmatlan volt a dezertőrökkel szem-
ben és amikor Oroszország elbukott, ezek a csehek „nyugati-
ak" lettek és kapva kaptak a nemzeti önrendelkezés megté-
vesztő koncepcióján, s amikor megadták nekik ezt az önren-
delkezést, megtagadták azt mindenkitől, aki nem cseh. A má-
sodik világháborúban Benes nyugatiként kezdte, de gyorsan
keleti lett belőle, amikor felismerte, hogy égő bosszúvágya
cseh ellenfeleivel szemben - szudétavidékiekkel, magyarok-
kal és szlovák autonomistákkal szemben - csakis Sztálin en-
gedélyével és segítségével elégíthető ki. Az ár, amit ezért fi-
zetnie kellett, az alávetettség volt, sőt Kárpát-Ukrajna és
Szlovákia egyes részeinek átengedése a Szovjetuniónak.
Ily módon Magyarország sziget lett a szovjet tengerben,
miután oázis volt Hitler sivatagában.
Oroszország tevékeny szerepe Magyarországon Budapest
ostromával kezdődött 1944. december 24-én. Ugyanezen a
napon Moszkva bejelentette, hogy magyar nemzetgyűlés léte-
sült Debrecenben. Vörös tábornok, aki novemberben átszö-
kött az oroszokhoz és Horthy rendszerét nyilvánította törvé-
nyesnek, honvédelmi miniszter lett a kormányban, amelynek
miniszterelnöke Miklós tábornok volt. Az ostrom alatt ma-
gyar fegyverszüneti küldöttség érkezett Moszkvába és (1945)
január 21-én Miklós miniszterelnök fegyverszünetet írt alá
Oroszországgal, az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniá-
val. Budapest ostroma azonban csak február 12-én fejeződött
be és a kimerült magyar polgárok, akik két tűz közé kerültek
a német és az orosz hadsereg között, előjöhettek a pincékből.
176
Ezután a gondosan kitervelt pusztítás időszaka követke-
zett. A megszállás orosz módszere bizonyos séma szerint
megy végbe, amelyet a keleti és a nyugati életszínvonal kö-
zötti különbség tesz szükségessé. Előőrsként fegyelmezett
csapatok érkeznek, amelyek legyűrnek minden még meglevő
ellenállást, s utánuk érkeznek a propaganda rohamcsapatok.
Az ő feladatuk az, hogy elpusztítsák az ellenséges területen
az orosznál magasabb életszínvonal minden bizonyítékát, mi-
előtt a rendes katonaság megérkezik a helyszínre. Burzsujnak
tekintik azt, aki asztalnál eszik és ágyban alszik. Az asztalo-
kat ládákkal, az ágyakat szalmával kell felcserélni.
Magyarországon ez a politika éppen úgy jelentette a mun-
kások és a parasztok otthonainak elpusztítását, mint a gazda-
gokét. A parasztok, dr. Eckhardt szerint, akinek mint a Kis-
gazdapárt egyik vezetőjének, szoros kapcsolata volt velük,
Magyarországon az egyik legszilárdabb elemet alkotják. Indi-
vidualisták és nem tűrik, hogy parancsolgassanak nekik. Az ő
véleménye szerint a bolsevizmus kemény ellenállásra fog ta-
lálni náluk. Teljes mértékben osztom a véleményét.
A német megszállás után a lakosság kezdetben mint fel-
szabadítókra tekintett az oroszokra. Az oroszok azonban nem
úgy érezték, hogy felszabadítanak egy népet. Úgy tekintettek
Magyarországra, mint ellenséges országra. Az orosz csapa-
tokkal együtt érkezett Rákosi Mátyás és Kun Béla (őt az oro-
szok mint trockistát 1936-ban likvidálták) több egykori társa,
akik együttműködtek vele az 1919-es magyarországi kommu-
nista közjátékban. Miután több mint 25 éven át a szovjetek
szolgálatában állottak, ismét uralkodnak a magyar népen és
úgy tüntetik fel, mintha magyar hazafiak lennének.
Ennek a kötetnek III. számú Függelékében beszámoló ol-
vasható Magyarország orosz megszállásáról úgy, amint azt a
svájci követség és konzulátus munkatársai látták, akiket
1945. áprilisban kiutasítottak Budapestről. Olvashatunk ben-
ne részleteket a fosztogatásokról, tíz és hetven év közötti nők
megerőszakolásáról, bankok és követségek széfjeinek kirab-
lásáról - köztük nem magyar állampolgárokéról is - és az
ostrom által Budapesten okozott pusztításokról.
Dallas S. Townsend ezredes, aki Magyarországon az ame-
rikai katonai misszió helyettes vezetője volt, 1946 tavaszán
visszatért az Egyesült Államokba. Ő sok mindent elmondott
177
nekem a magyarországi polgári viszonyokról az orosz meg-
szállás alatt.
Viszonzásul, amiért a magyar ideiglenes kormány vállalta,
hogy 300 millió dollár jóvátételt fizet és csapatokat bocsát
rendelkezésre, a szövetségesek megígérték, hogy magyar pol-
gári közigazgatást hoznak létre. Ezt nem tették meg, jóllehet
a magyar kormány megtartotta ígéretét. A polgári személyek
a Vörös Hadsereg ellenőrzése alatt álltak és még a szövetsé-
ges ellenőrző tisztek sem tudtak a fegyverszünet hatálybalé-
pése után az oroszok engedélye nélkül Magyarország bizo-
nyos részeibe eljutni. Ezt az engedélyt sok esetben megtagad-
ták tőlük.
A 300 millió dolláros jóvátétel valójában mintegy 1,1 mil-
liárdot jelentett, mivel az 1938-as dollárárfolyamon számol-
ták és a szállítás késlekedése esetén havi öt százalék kötbért
kellett fizetniök a magyaroknak. Az orosz beavatkozás miatt
a szállítás lassú, a kötbér pedig magas volt. Ráadásul az oro-
szok gyakorlatilag minden nagyobb gyárat lefoglaltak Ma-
gyarországon azzal az ürüggyel, hogy német tulajdont képez-
tek, jóllehet ezeket a gyárakat minden esetben erőszakkal
vagy kényszer hatása alatt vették el eredeti magyar tulajdono-
saiktól. Ezeket a javakat nem számították be a jóvátételbe,
ugyanakkor lefoglalásuk megnehezítette a magyarok számá-
ra, hogy eleget tegyenek jóvátételi kötelezettségeiknek és
kulcsszerepet biztosított Oroszországnak a magyar gazdaság-
ban.
Amikor az oroszok úgy érezték, hogy képesek megnyerni
egy választást, elhatározták, hogy Budapesten kezdik, miután
a helyi kommunisták biztosították őket arról, hogy a baloldali
tömb elsöprő győzelmet fog aratni Budapesten. Az elképzelés
az volt, hogy a nagyarányú budapesti győzelem majd elő-
nyükre szolgál az azt követő vidéki választásokon. A balolda-
li tömb gyakorlatilag ellenállás nélkül folytatta választási
kampányát. A kommunistáknak bőven volt pénzük. A többi
pártnak semmi pénze nem volt. Ráadásul a baloldali tömb
rendelkezésére állt a szállítás, míg a többi pártok nem rendel-
keztek közlekedési eszközökkel. Bárki számára, aki nem is-
meri a magyarországi viszonyokat, ez nem tűnne különöseb-
ben jelentősnek, jóllehet feltétlenül létfontosságú volt. Town-
send ezredes elmondta, hogy számos temetést látott, amelyen
178
a koporsót targoncán szállították, a gyászolók pedig gyalog
követték. Irodáját gyakran megrohanták súlyos betegek hoz-
zátartozói, hogy dzsipet kölcsönözzenek, amellyel betegeiket
kórházba szállíthatják. Leszámítva a kommunisták támogató-
it, senki sem juthatott el sehová.
Amikor 1945. novemberben sor került a választásra Buda-
pesten, hatalmas felvonulásokat rendeztek, amelyeken több
ezren vettek részt vörös zászlók alatt és baloldali jelszavakat
kiabálva. Az ellenzék nem rendezett felvonulásokat és vá-
lasztói gyűléseinek száma is csekély volt. A kommunisták az
ígérték, hogy ha megválasztják őket, azon lesznek, hogy min-
denki bőségesen hozzájusson élelemhez. Természetesen
Oroszországnak tulajdonították, hogy máris élelmet szállított
az országba. így érveltek: „Jobb nekünk, ha kommunista kor-
mányunk van, amely szorosan együttműködik Oroszország-
gal, mert az angolok és az amerikaiak semmit sem tesznek ér-
tetek. Oroszország majd gondotokat viseli, ha kommunista
kormányotok van. Ha nem, akkor nem lesz olyan jó a soro-
tok. Ha enni akartok, szavazzatok a kommunista listára."
Azok számára, akik tanúi voltak mindennek, fantasztikus-
nak tűnt minden olyan jóslat, hogy a kommunisták vezette
baloldali tömb nem nyeri meg a választást. Az amerikai
misszió egyik tagja megjegyezte, nem hiszi, hogy az ellenzék
a szavazatok tíz százalékát is képes lesz megszerezni. A bal-
oldali tömb mégis elvesztette a választást. A választópolgá-
rok részt vettek a felvonulásokon, átvették a szavazócédulát
és a titkos szavazáson úgy szavaztak, ahogy jónak látták. Ezt
követően a vidéki választásokon a kommunisták hasonló ve-
reséget szenvedtek. A baloldali tömb csak negyven százalé-
kot szerzett, s ezen belül a Kommunista Párt tizenhatot.
Ennek ellenére a választások után a Kommunista Párt ma-
gának követelte a három legfontosabb minisztériumot: a bel-
ügyminisztériumot és rajta keresztül a rendőrséget; a kereske-
delmi minisztériumot és az ellátási minisztériumot. Ezeknek
a minisztériumoknak élére kommunistákat neveztek ki, akik
valójában orosz állampolgárok voltak és akik életük legna-
gyobb részét Oroszországban élték le. A kommunisták ra-
gaszkodtak ahhoz, hogy miniszterelnök-helyettessé nevezzék
ki a magyar renegát Rákosi Mátyást, aki lényegében diktátori
pozícióban van.
179
A kommunisták ezután hozzáláttak a parlament megdolgo-
zásához. Először egyik képviselőt a másik után vádolták kü-
lönféle bűncselekményekkel és nem létező összeesküvéseket
lepleztek le, ami lehetővé tette számukra, hogy eltávolítsanak
számos jelentős embert a többségi Kisgazdapártból, olyano-
kat, akik korábban a szövetségesek barátai voltak. Három al-
kalommal is végeztek tisztogatást a többségben, hogy kisebb-
séggé zsugorítsák. Senki sem tudta, hogy ki lesz a következő,
akire a kommunisták nyomást gyakorolnak. Minél jelentő-
sebb valaki, annál hamarabb kerül rá a sor. Az embereket
egyszerűen összeszedték, az utcákon vagy bárhol másutt.
Családok, akiknek hozzátartozói eltűntek, gyakran fordultak
az amerikai misszióhoz, amely megpróbálta kideríteni, hogy
mi is történt tulajdonképpen, de elutasításra talált. Ha a csa-
ládtagok ilyen esetben a rendőrséghez fordultak, közölték ve-
lük, hogy őket is letartóztatják, ha még egyszer érdeklődnek.
Az oroszok szándékosan idézték elő a világtörténelem leg-
súlyosabb inflációját, hogy megsemmisítsék a tőkét, szegény-
ségbe taszítsák a tehetősebbeket és alávetettségbe kényszerít-
sék az embereket. Ez volt az ár, amelyet a magyar nép fizetett
azért, amiért szabad választással demokratikus kormányzatot
hozott létre, amint azt a jaltai megállapodás megkövetelte.
Townsend ezredes elmondta, hogy miután a választásokat
megtartották és a kommunisták még mindig ellenőrizték a
közéletet, az emberek kezdtek csodálkozni. Kezdték azt gon-
dolni, hogy talán az angolok és az amerikaiak nem képesek
semmit tenni értük és talán jobb, ha együttműködnek az oro-
szokkal. Az ezredes bírálta kormányunkat, amiért megengedi,
hogy az oroszok szárazon megússzák, s azt mondotta, hogy
tekintélyünk oly mértékben csökkent, hogy mire ő elhagyta
Magyarországot, úgy érezte, mintha ott sem lett volna soha.
180
5. A sziget alámerült
Roosevelt elnök úgy vélekedett, hogy az Osztrák-Magyar
Monarchia feloszlatása a békecsinálók egyik legnagyobb
baklövése volt az első világháború után. Dunai konföderációt
tervezett azzal az elgondolással, hogy egyesíti a Duna-me-
dence térségét. Nem volt érdekelt dinasztiák visszaállításá-
ban, de minden bizonnyal nem ellenezte volna azt, ha meg-
könnyítette volna az újjáépítést. Tudomásomra jutott, hogy
mind ő, mind Churchill úr Oroszország háborúba lépése előtt
egyetértett abban, hogy amerikai csapatoknak kell elfoglalni-
uk a Balkánt, Magyarországot és Ausztriát, de Benes úr, mi-
helyt tudomást szerzett erről, sietve cseh-lengyel vámuniót
hozott létre, hogy erősítse tárgyalási pozícióját a Dunai kon-
föderáció többi lehetséges tagjával szemben és már 1941. jú-
nius 25-én titkos megállapodást kötött a szovjetekkel.
A moszkvai konferencián (1943) Molotov azon nyomban
előállott a cordon sanitaire (egészségügyi vesztegzár) rémké-
pével és szabotálta egy Dunai föderáció józan gondolatát. A
moszkvai értekezletről kiadott közlemény külön nyilatkozatot
tartalmaz Ausztriáról és sokan csodálkoznak, vajon miért kü-
lönítették el ezt a kis országot a többitől ilyen módon. Akik
azonban a dolgok mélyére tudtak látni, azok megértették,
hogy miért. Ott volt elsősorban az óhaj, hogy megnyissák az
utat magának az osztrák népnek, valamint azoknak a szom-
szédos országoknak, amelyek hasonló problémákkal találják
szemben magukat, hogy megtalálják azt a politikai és gazda-
sági biztonságot, amely a tartós béke egyedüli alapja. (Aláhú-
zás a szerzőtől).
A New York Times 1943. november 6-án, valószínűleg
felsőbb sugalmazásra, a következőképpen kommentálta a
fenti szövegrészt:
Kétségtelenül többféleképpen lehet értelmezni, de ki-
hatásai csak egyetlen irányba látszanak mutatni, neve-
zetesen, az Ausztria és szomszédai közötti együttmű-
ködésre 'a politikai és gazdasági biztonság' érdeké-
181
ben. Amikor Ausztria-Magyarországot alkotórészeire
szabdalták, egy nagy gazdasági egység tűnt el a szín-
térről, de a számos terv, amelyeket a közép-európai or-
szágok szorosabb politikai és gazdasági együttműkö-
désére kovácsoltak a háború előtt, nem vezet sehova,
és az egyetlen struktúra, amely létrejött, a Kisantant,
túlságosan szűk és exkluzív volt és az első csapás sú-
lya alatt szétesett.
A Moszkvai Konferencia nyilatkozata tehát ígéret arra,
hogy a megújuló erőfeszítések ebben az irányban tá-
mogatásra fognak találni mindhárom hatalom részéről,
beleértve Oroszországot is, amely előzőleg ellenzett
bármiféle 'föderációs' terveket Kelet-Európában.
Ugyanez a nyilatkozat tartalmazott egy kijelentést, amely
figyelmezteti Ausztriát, hogy „súlyos felelősség terheli, ami-
ért Hitler oldalán részt vett a háborúban." Molotov ezen az
úton elevenítette fel azt az önkényes megkülönböztetést,
amely - az első világháború utáni békecsinálók által alkal-
mazva - lehetetlenné tette egy Dunai konföderáció létrehozá-
sát. Ma már sokkal jobban értjük Molotov eljárását. Nem biz-
tos, hogy a szovjetek elleneznek egy Dunai konföderációt.
Egészen biztos azonban, hogy annak megvalósulását csak a
saját égiszük alatt engedik meg és nem mint a Nyugat alkotá-
sát. Nem lennék meglepve, ha a szovjetek rövidesen nagy
erőfeszítéseket tennének a létrehozására annak érdekében,
hogy Magyarországot és Ausztriát hozzáláncolják a maguk
rendszeréhez, amelynek fő pillére természetesen Csehszlová-
kia. 1944. december 31-én Jan Masaryk egészen nyíltan ki-
mondta:
Mi erős és demokratikus Lengyelországot akarunk, de
csak olyan Lengyelországot, amely együttműködik a
Szovjetunióval. Sem időnk, sem hajlandóságunk nincs
a lengyel kérdés másmilyen megoldására. Mi tisztes-
séges és demokratikus Magyarországot akarunk,
amely békében hagy bennünket, de csak olyan Ma-
gyarországot, amely együttműködik a Szovjetunióval.
Ugyanez áll Jugoszláviára, Ausztriára és Romániára
Világossá akarom tenni, hogy nem csupán Közép-Európa
nem szláv nemzetei érdekelnek. Ostoba politika lenne kije-
182
lenteni: ..Hadd menjenek a szláv országok oda, ahová tartoz-
nak." Mindaddig, amíg a tényleges szabadság légkörében
megrendezett valódi választások be nem bizonyítják, addig
nem hiszem el, hogy a szláv nemzetek - lengyelek, szlová-
kok, csehek, szerbek, horvátok, bolgárok és szlovének -
többsége bármilyen módon is jobban szovjet-barátok, mint a
magyarok, románok és osztrákok többsége. Éppen ellenkező-
leg, úgy gondolom, hogy az Ausztriában és Magyarországon
tartott választások, amelyek egész egyszerűen összezúzták a
kommunistákat, az egész térségre jellemzőek.
Az orosz csapatok mindent kifosztottak és magukkal vit-
tek. Virágzó mezőgazdasággal rendelkező területeket az éhe-
zés sivatagaivá változtattak. A postdami értekezleten mi és az
angolok törvényes jogcímet adtunk nekik e fosztogatások egy
részéhez azáltal, hogy lehetővé tettük, hogy „német vagyon-
nak" nevezzenek mindent, amiben németeknek vagy Német-
országnak részesedése volt, vagy ahol vezető pozícióban vol-
tak a németek a háborús gazdálkodás fellendítése érdekében.
A nagyszabású fosztogatás, amint láthattuk, fontos eszköz
ahhoz, hogy ezeket az országokat felkészítsék arra a szerepre,
amelyet a kiterjesztett szovjet birodalmon belül nekik szán-
tak. Az oroszok által megszállt országokat proletarizálják és
leszállítják a szovjet színvonalra.
E cél megvalósításának egyik fő eszköze az úgynevezett
„földreform", amelyet szovjet felügyelet mellett megvalósí-
tottak Lengyelországban, Kelet-Németországban, Romániá-
ban, Jugoszláviában, Magyarországon, sőt még Bulgáriában
is. Az „úgynevezett" kifejezést használom, mert az igazi föld-
reform abból áll, hogy a túlméretezett földbirtokokat olya-
nokra osztják fel, amelyek képesek eltartani önmagukat. Az
igazi földreform nem csökkenti tartósan a termelést, de a
szovjet földreform olyan kisbirtokokat hoz létre, amelyeknek
tulajdonosai képtelenek eltartani önmagukat. A célja ennek a
földreformnak az, hogy fokozatosan kikényszerítse a kollek-
tív gazdálkodást, végső soron pedig a volt tulajdonos helyére
bürokratát ültessen.
A potsdami formula szerint, ahogyan azt az oroszok értel-
mezik, gyakorlatilag minden lefoglalható, mivel Németor-
szágban és a németek által megszállt országokban a nácik
minden nagyobb vállalkozásra rátették a kezüket. A korábban
183
amerikai tulajdonban volt vállalkozások is lefoglalhatok, mi-
vel a háború alatt a németek átvették őket és ezért az oroszok
szerint német vagyont képeznek. A magyarországi olajkutak,
amelyek a New Jersey-i Standard Oil Company tulajdonát
képezik, állandóan annak a veszélynek vannak kitéve, hogy
az oroszok átveszik őket. Az amerikai személyzet egy részét
az oroszok elbocsájtották és most amilyen gyorsan csak lehet,
szivattyúzzák ki az olajat, hogy mire az olajkutakat vissza
kell adniok, nem sok olaj marad bennük. Az amerikai alkal-
mazottakat egy ideje nem engedik be az üzembe, mert elle-
nezték az olajkutak szovjet kiszipolyozását, tudva, hogy az
nagy kárt okoz és esetleg tönkre is teszi a kutakat.
Amint Townsend ezredes (a Szövetséges Ellenőrző Bizott-
ság amerikai tagja) Magyarország esetében kimutatta, a szov-
jetek kidolgozták a jóvátétel növelésének rendszerét azáltal,
hogy bírságot szabnak ki az általuk ellenőrzött tevékenysé-
gekre, így a ténylegesen fizetendő jóvátétel összege gyakor-
latilag korlátlanul növelhető. Közben a szovjet hadsereg a
megszállt országból táplálkozik. A szovjetek egyáltalán nem
tesznek erőfeszítéseket, hogy élelmiszert, ruházatot vagy bár-
mi mást szállítsanak a leigázott népeknek. Az Egyesült Álla-
mokból és más országokból szállított élelmiszerek, gyógysze-
rek, ruházat, stb. nagy részét kommunista tisztviselők osztják
szét és azok a feketepiacra kerülnek. így nem sok marad
vissza azután, amit a szovjetek hivatalosan elvisznek és amit
a hadsereg nem hivatalosan elvesz.
A magyar nép általános nyomorát tovább súlyosbították a
tömeges deportálások, amelyek a három nagyhatalom jóváha-
gyásával kezdődtek. Potsdamban a Három Nagy figyelmez-
tette Szovjet-Lengyelországot és Csehszlovákiát, hogy terüle-
tükről a németek és a magyarok (Szlovákiából) tömeges de-
portálását „emberséges és rendezett módon" hajtsák végre.
Anne O'Hare McCormick a New York Timesben a Szudéta-
vidék német lakosságának kitelepítéséről írva megállapította:
„Az exodus lidércnyomásszerű körülmények között megy
végbe, mindennemű nemzetközi felügyelet vagy az embersé-
ges bánásmódnak még a látszata nélkül is. Osztozunk a fele-
lősségben olyan borzalmakért, amelyekhez csak a náci ke-
gyetlenkedések hasonlíthatók."
Hogy teljessé tegyem a képet a magyarországi fejlemé-
184
nyékről, idézni szeretném azt a nyilatkozatot, amelyet Ma-
gyarország miniszterelnöke, Nagy Ferenc tett, amikor mene-
kültként az Egyesült Államokba érkezett. A nyers bánásmód
Magyarországgal szemben a békekonferencián és az orosz
megszálló hatalom következetes nyomása és terrorja végül is
megtörte ennek a bátor kis nemzetnek a gerincét és arra kény-
szerítette, hogy átmenetileg azt a dicstelen szerepet játssza,
amelyet Sztálin és a Politikai Bizottság neki szánt.
Nagy miniszterelnök június 17-i sajtónyilatkozata a New
York Times 1947. június 18-i számában jelent meg:
Amikor egy évvel ezelőtt először jöttem Washington-
ba, a magyar Nemzetgyűlés szabadon megválasztott
többségének vezetője voltam és egy koalíciós kor-
mány feje. Azóta Szovjet-Oroszország és a magyaror-
szági kommunisták együttesen alkalmazott nyomására
ez a többség megszűnt létezni; legközelebbi munkatár-
saim közül egyesek ténylegesen vagy gyakorlatilag
foglyok; mások osztoznak velem a száműzetésben. Az
oroszok által megszállt Délkelet-Európa egyetlen tör-
vényesen megválasztott kormánya áldozatául esett a
totalitariánus agressziónak.
A magyar koalíciós kormány széles körben képvi-
seleti volt, amint azt a jaltai megállapodás megköve-
telte és nagy erőfeszítéseket tett, hogy baráti kapcso-
latban álljon Szovjet-Oroszországgal. Miközben igye-
kezett megőrizni az ország függetlenségét és megte-
remteni a szabadságot és a demokráciát, legfőbb célja
az volt, hogy békés fejlődést biztosítson a magyar nép-
nek, amely elszenvedte a háború és a fegyverszünet
időszakának viszontagságait. Őszintén reméltük, hogy
a békeszerződés hatályba lépésével megszilárdul a de-
mokráciáról vallott nyugati felfogásokon alapuló poli-
tikai és gazdasági rendszer.
Jóllehet pártom világos többséget szerzett az 1945.
novemberi választásokon, a koalíciós kormány fenn-
tartása mellett döntöttünk és készek voltunk engedmé-
nyeket tenni a kisebbségnek és a szovjet kormánynak,
figyelembe véve, hogy a fegyverszüneti egyezmény
korlátozta Magyarország szuverenitását, és hogy az or-
szág a Vörös Hadsereg megszállása alatt állott.
185
Elismerem, hogy a kommunisták és Szovjet-Orosz-
ország megbékítésére törekedtem abban a reményben,
hogy ezáltal képes leszek megmenteni népemet a to-
vábbi bajoktól, miközben fenntartom a választások
eredményeként létrejött alapvető politikai struktúrát.
Hangsúlyoznom kell azonban, hogy több alkalommal
is ellenálltam; ennek legjobb bizonyítéka az, hogy
egészen a legutóbbi államcsínyig, a politikai és gazda-
sági viszonyok Magyarországon nagy mértékben kü-
lönböztek Délkelet-Európa más elnyomott országainak
viszonyaitól.
Helyzetünk azonban rendkívül nehéz volt. Az 1946.
novemberi manipulált választások Romániában tovább
szilárdították az oroszok helyzetét Délkelet-Európá-
ban; az együttműködést Csehszlovákiával lehetetlenné
tette az ott élő magyar kisebbséggel szembeni könyör-
telen bánásmód. Ily módon elszigetelődtünk, annál is
inkább, mivel a Szövetséges Ellenőrző Bizottság,
amely a fegyverszüneti egyezmény értelmében a leg-
főbb hatalmat gyakorolta, valójában orosz ügynökség
volt.
Amikor a külügyminiszterek megállapodtak a béke-
szerződés végleges feltételeiben, minden indokolatlan
nehézség és hiányosság ellenére is reméltük, hogy a
békeszerződés rövidesen hatályba lép. Ez lehetővé tet-
te volna a törvényesen megválasztott többségnek,
hogy nagyobb szabadsággal haladjon előre célkitűzé-
seinek megvalósítása felé: megszilárdítani a radikális
reformokat gazdasági és politikai életünkben és Ma-
gyarországot boldog, szabad és önmagukat irányító
emberek országává tenni.
Reményeink azonban nem váltak valóra. 1946. de-
cemberben a kommunista ellenőrzés alatt álló rendőr-
ség állítólagos összeesküvést leplezett le, amelynek
célja a demokrácia megdöntése lett volna Magyaror-
szágon. Kezdetben a rendőrség bizonyítékokat és nyi-
latkozatokat produkált, amelyeknek hatására belee-
gyeztem az ügy kivizsgálásába. Most azonban, amikor
többé már nincs kétségem a kommunisták és rendőrsé-
gük módszereit és céljait illetően, azt mondhatom,
186
hogy nem hiszek a demokratikus kormányzati forma
elleni összeesküvés létezésében.
A megvádoltak között akadhattak néhányan, akik
fantasztikus és gyermekes dolgokat nyilatkozhattak és
írhattak, de a Kisgazda Párt vezetői és tagsága nem
szőttek összeesküvést az ország ellen.
Mivel elérhető közelségbe érkezett a békeszerződés
aláírása és hatályba lépése, ezért ismét időhúzásra kel-
lett játszanom és az 1947. márciusban létrejött párton
belüli kibéküléssel még sikerült megmentenünk a vá-
lasztások alapvető eredményét: a többséget a Nemzet-
gyűlésben.
A Szovjetunió közvetlen beavatkozására azonban
engem elmozdítottak hivatalomból és új kormányt
erőltettek a magyar népre.
A Magyarországon, valamint sok más délkelet-eu-
rópai országban végbemenő események végérvénye-
sen világossá teszik, hogy a szovjetek és a kommunis-
ták nem tisztességes és tényleges együttműködésre tö-
rekednek, hanem uralomra. Számukra a koalíció nem
egyéb, mint a képviseleti kormányzás látszatának
fenntartása és Oroszország csak a feltétel nélküli meg-
adást tekinti baráti gesztusnak.
Az orosz és kommunista összeesküvés következté-
ben Magyarország elveszítette függetlenségét. A ma-
gyar nép többé már nem felelős a nyakába ültetett ve-
zetőinek szavaiért és cselekedeteiért. Bármit mondja-
nak vagy tegyenek is Magyarország nevében jelenlegi
vagy jövőbeni urai, a szabadságától megfosztott ma-
gyar nép többé már nem felelős azért.
Őszintén remélem, hogy az amerikai közvélemény,
amelyet az amerikai sajtó teljes mértékben tájékoztat a Ma-
gyarországon lejátszódó eseményekről, nagyobb megértéssel
és rokonszenvvel ítéli meg az eseményeket, amelyek igen-
csak hasonlítanak azokhoz, amelyek Hitler idejében Magyar-
országot a jelenlegivel azonos megalázó helyzetbe kényszerí-
tették, főként földrajzi helyzete és a nyugati hatalmak enge-
dékeny politikája miatt.
187
6. Amerika felelőssége
Az amerikai és az angol megszállási övezetekben az irányzat
az, hogy a lakosság maga szabja meg életkörülményeit - ami
éppen az ellenkezője az orosz politikának. Úgy tűnt, hogy
hosszú megszállásra rendezkedtünk be azzal az elképzeléssel,
hogy az amerikai adófizető időtlen időkig gondoskodni fog
élelmiszerek és más cikkek szállításáról nemcsak a mi meg-
szállási övezeteink lakossága számára, hanem az orosz meg-
szállási övezet népessége számára is.
A háború előtt Csehszlovákia kivitelének ötven százaléka
Németországba irányult. Más Duna menti országok esetében
ez az arány még nagyobb volt. Anglia, Franciaország, Belgi-
um, Hollandia és a skandináv országok Németországba irá-
nyuló kivitele igen jelentős volt ezeknek az országoknak gaz-
dasága számára. Az, hogy Németország a földön hever, hogy
önmagát is képtelen ellátni és övezetekre osztott, minden kö-
zös célkitűzés nélkül, csak hátrányosan érintheti egész Euró-
pa talpra állását. Ha az Egyesült Államok középső része,
amelyen nyolcvanmillió ember él, tartósan romokban hever-
ne, nagyon rövid időn belül az ország többi része is hasonló
helyzetbe kerülne.
Azzal, hogy Németországot a legyőzöttség állapotában
tartják, a szövetségesek félelmet mutatnak ott, ahol többé már
nem létezik veszély, hogy kedvébe járjanak Sztálinnak, aki
meghatározta a mi magatartásunkat. Már ő maga sem fél Né-
metországtól. A célja szemlátomást az, hogy előre tolja a
szovjet uralmat Európa szívébe és ennek érdekében új rendre
van szüksége, amely valójában anarchiát eredményez.
Európa gazdasági viszonyai alapvetően eltérnek a Mor-
genthau-tervben lefektetett doktrínáktól. Ezek a viszonyok
előirányozzák a német mezőgazdaság fejlődését, mintegy a
német ipar helyettesítésére. Akik azonban ezt szorgalmazzák,
azok megfeledkeznek róla, hogy a német mezőgazdaság nem
fejleszthető a német ipar nélkül, mert a paraszt nem fog a pi-
acra termelni, ha termékeinek árán nem lesz képes iparcikke-
188
ket vásárolni. Igaz. vásárolhatna külföldi termékeket, de va-
jon mi vagy az angolok készen leszünk-e ezeket az árukat
szállítani, cserébe a német élelmiszerért? Különben is, a né-
met mezőgazdaság oly magasan fejlett volt a háború előtt,
hogy nagyon kevés tere van a jövőbeni fejlesztésnek.
Európa, politikai tagoltsága ellenére, gazdasági egység
volt. Németország döntő fontosságú vevő és eladó volt Euró-
pa többi része számára. Ha nem ez lett volna a helyzet, akkor
Hjalmar Sehacht nem lett volna képes arra felhasználni Euró-
pát, hogy táplálja Németország háborús gazdaságát. Ez a
helyzet nem megváltoztathatatlan. De nem lehet megváltoz-
tatni Németország gazdasági elpusztításával, ami nem gazda-
gítja, hanem elszegényíti Európát - Nagy-Britanniát is bele-
értve.
Nem lehet nem észrevenni a szembeötlő hasonlóságot az
első világháború előtti és a mai helyzet között. A különbség
az, hogy ma csak egy szuperhatalom létezik Európában,
Oroszország és vele szemben az ellenállás még vonakodó és
szervezetlen. Maga Európa fekszik a földön. Általánosság-
ban: egész Kelet-Európában, különösen a szovjetek megszáll-
ta országokban csökkent az egyén jelentősége. Az egyént ott
azelőtt sem tisztelték úgy, mint az angolszász világban, de
Hitler állam-imádatának gonosz tanítása, amelyet még felül-
múlnak a szovjetek azáltal, hogy tagadják az alapvető emberi
jogokat, és a tömegekkel való törődés, amelyben alig szerepel
az egyén, a férfiakat és a nőket egyaránt végzetesen ráébresz-
tette jelentőségtelenségük tudatára. A náci Németországot le-
győzték, de az igazi demokrácia gyakorlatilag leküzdhetetlen
akadályokkal találja magát szemben mindenütt. Emberek
milliói élnek siralmas körülmények között. A háború okozta
nehézségek következtében nemcsak hihetetlen fizikai szenve-
désnek vannak kitéve, hanem erkölcsileg is szenvednek, ami
még nagyobb és nehezebben elviselhető szenvedést jelent a
számukra.
Európának ebben a szovjet uralom alatt álló nagy térségei-
ben senki sem lehet biztos az életében, szabadságában vagy
javaiban. Nem létezik többé emberi méltóság. Amint egy ma-
gyar diplomata írta nekem: „... a bolsevikok elveszik asszo-
nyainkat, gyermekeinket, otthonainkat, mindennapi kenye-
rünket és mégsem merünk panaszkodni. Az ember arra kény-
189
szerül, hogy elragadtatást mutasson és köszönetet mondjon
ezeknek a vörös felszabadítóknak." A nélkülözéstől való
mentesség, ami előfeltétele a normális viselkedésnek, nem lé-
tezik Kelet-Európában és a félelem nélküli élet gúny tárgyává
tett frázis.
Egyesek talán csodálkoznak azon, hogy a kommunisták,
akik ma nyeregben vannak Varsóban, Belgrádban, Bukarest-
ben, Szófiában, Prágában (és 1947. május óta Budapesten),
miért fordítanak annyi energiát arra, hogy félrevezessenek
bennünket. Miért mindez az álcázás? Miért nem vallják be
nyíltan, amit tesznek? Az ok az, hogy még mindig szükségük
van a mi segítségünkre. Számomra a marxizmus legrokon-
szenvesebb vonása mindig is az a beismerés volt, hogy a szo-
cializmusnak a kapitalista jólét legmagasabb fokán kell ura-
lomra jutnia egy országban. Ez nem árul el valami nagy önbi-
zalmat. Azok a lengyelek, csehek és jugoszlávok, akik azt
mondják nekünk, hogy a németek által hátrahagyott gazdasá-
gi káoszt csak szocialista tervezéssel lehet leküzdeni, ugyan-
akkor hangos szóval sürgetik az amerikai kölcsönöket és aján-
dékokat. Ők egészen biztosak benne, hogy etetni fogjuk azt a
kígyót, amely a sarkunk után ólálkodik. Vajon az UNRRA
nem engedelmeskedett-e Tito parancsainak?
Mi, amerikaiak nem tudjuk túltenni magunkat azon az el-
képzelésen, hogy ha nem akarunk háborút, akkor nem fogunk
háborúskodni. Minden bizonnyal, épeszű ember nem akar há-
borút. Mi nem azért léptünk háborúba Németországgal és Ja-
pánnal, mert akartuk a háborút; azért léptünk háborúba, mert
végül is felismertük, hogy nincs más választásunk. Az utca
embere nehezen hiszi el, hogy egy Iránban lezajló incidens
különösebben jelentős lenne a számára. Oroszország olajat
akar. Nos, mit törődik ezzel az utca embere? Az ő szemében
az olaj csak a nagytőkéseket érdekli. Az olajhoz neki semmi
köze. Nos, akkor miért nyugtalankodjék miatta? Valójában
azonban ezek az incidensek a legnagyobb jelentőséggel bír-
nak, éppen annál fogva, aminek árnyékát előre vetítik. Hitlert
ismételten meg lehetett volna állítani és a második világhábo-
rú kitörését meg lehetett volna akadályozni, ha szembe néz-
tünk volna a tényekkel, ahelyett, hogy elhittük volna azt,
amiről azt akartuk, hogy igaz legyen. A harmadik világhábo-
rú minden bizonnyal nem valószínűtlen, ami azt illeti, teljes-
190
seggel lehetséges. El lehet kerülni, de nem ugyanazzal a
módszerrel, amelyet Hitler esetében alkalmaztunk, s amely
ezúttal is csak hiábavalónak bizonyulna.
Diplomáciai szolgálatunk minden bizonnyal azonos értékű
vagy jobb mint bármely más országoké. A legnagyobb ne-
hézségünk azonban az, hogy külpolitikánk alá van vetve a
belpolitikának. Következésképpen hangsúlyáthelyezések és
változások mennek végbe ott, ahol stabilitásra van szükség.
Szívet szomorító volt látni, hogy egy nagy vezető, mint Roo-
sevelt elnök, amerikai elveket áldoz fel a politikai siker érde-
kében. Az ő halála után, abban a döntő időszakban, amikor a
háború véget ért, amikor még minden cseppfolyós állapotban
volt, a gyenge vezetés és a Demokrata Párton belüli baloldali
ellenzék megfosztotta ezt az országot cselekvési szabadságá-
tól, kudarcra kárhoztatta erőfeszítéseit, hogy megteremtse a
nemzetközi igazságosságot és katonai győzelmünket a legna-
gyobb politikai katasztrófává változtatta, amelyet valaha is
elszenvedtünk.
Sztálin fog felülkerekedni, mert egyedül ő tudta, hogy mit
akar, és eltökélten folytatni tudta imperialista elnyomó politi-
káját, miközben Amerika mindent elkövetett, hogy kielégítse
mérhetetlen mohóságát. Sztálin 1946. február 9-i beszéde ot-
rombán leleplezte az amerikai megbékéltetési politika hiába-
valóságát. Azóta olyan politikát folytatunk, amely az ameri-
kai elveken alapszik és amelyet a nemzet többsége, kétpárti
alapon, elfogad. De lehet-e már ilyen későn valamit is tenni?
Lehet-e békés eszközöket alkalmazni ott, ahol az erőszak már
oly sok brutális tényt eredményezett?
A világ a sötét Középkor óta nem volt olyan kaotikus és
kétségbeejtő helyzetben, mint napjainkban. Erkölcsi erőre
van szükség és melyik ország mutathatna fel ilyen erkölcsi
erőt, ha nem az Egyesült Államok? Mi vagyunk a fókuszban,
ahol egy megkínzott emberiség kétségbeesett reményei össz-
pontosulnak. Ugyan a Földnek mely más helyére összponto-
sulhatnának? Minden bizonnyal nem Moszkvába, az elnyo-
más legfőbb forrására. Talán Londonra, ahol sohasem hallga-
tott el a tisztességesség hangja. De Nagy-Britanniának még
meredek utat kell megtennie felemelkedéséig. Csak nekünk
maradt valamelyes gyakorlati erőtöbbletünk. Az, ahogyan ezt
az erőtöbbletet felhasználjuk, eldönti majd, hogy az emberi-
191
ség átka vagy áldása kísér-e további utunkon. A felelősség
nagy mértékben a miénk, mert mi vagyunk az a nemzet,
amely a káoszt renddé tudja változtatni. A világ jövője attól
függ, hogy eleget tudunk-e tenni ennek a felelősségünknek, s
ha igen, mikor és hogyan.
192
I. Függelék
Az 1939. évi orosz-német megnemtámadási
paktum titkos jegyzőkönyvének szövege
1946. május 22-én a St. Louis Post-Dispatch az alábbi cikket
közölte nürnbergi tudósítójától, Richárd L. Stokestől:
A Post-Dispatch közli az alábbiakban azt, amiről úgy tű-
nik, hogy autentikus szövege a híres „Titkos Jegyzőkönyv"-
nek Lengyelország felosztásáról és a balti államok sorsának
eldöntéséről, amelyet V. M. Molotov külügyi népbiztos és Jo-
achim von Ribbentrop külügyminiszter Moszkvában 1939.
augusztus 23-án éjjel aláírt. Az okmányhoz fűzött módosítás
értelmében Litvániát Oroszországhoz csatolják, amiért kár-
pótlást Németország Lengyelországban kap. A módosítást
ugyanez a két államférfi írta alá Moszkvában, 1939. szeptem-
ber 28-án.
A „Titkos Jegyzőkönyv" létezéséről először Rudolf Hess
védelme során történt említés. A figyelmet rá dr. Alfréd Se-
idl, Hans Franknak, Lengyelország náci főkormányzójának
védőügyvédje hívta fel. Az orosz ügyész, aki mindig is na-
gyon érzékenynek mutatkozott ebben a kérdésben, elérte,
hogy dr. Seidl kénytelen volt elejteni az ügyet. Néhány héttel
később azonban Seidl visszatért a dologra és heves vita után
engedélyt kapott arra, hogy bizonyítékként előterjessze az
úgynevezett „Gauss-féle, eskü alatt tett, írásbeli nyilatkoza-
tot." Ez tartalmi ismertetése volt azoknak az okmányoknak,
amelyeket dr. Wilhelm Gauss, a náci külügyminisztérium
jogtanácsosa, aki a Birodalom és a Szovjetunió közötti meg-
nemtámadási szerződést megfogalmazta, emlékezetből re-
konstruált.
Tanúként hallgatott ki a nemzetközi katonai törvényszék
tegnap és ma délelőtt egy, a régi iskolához tartozó diplomatát,
Ernst von Weizsaeckert, aki Constantin von Neurath és Rib-
bentrop minisztersége alatt a külügyminisztériumban szolgált
és aki később Németország utolsó nagykövete lett a Vatikán-
ban. Ősz hajú, tudós kinézésű férfiú.
Amikor ez a közvetlen tanúkihallgatás befejeződött, a bí-
róság elnöke, Sir Geoffrey Lawrence főbíró feltette a szoká-
193
sos kérdést, hogy a többi védőügyvéd óhajt-e kérdéseket in-
tézni a tanúhoz. Az elsők között nyúlt a mikrofonért a rendít-
hetetlen dr. Seidl. Néhány géppel teleírt papírlapot lobogtatott
a kezében. Mint egy kézigránátot, úgy hajította a hallgatóság
közé a következő kérdést:
„Vajon 1939. augusztus 23-án léteztek-e más megállapo-
dások is a német és a szovjet kormány között, amelyeket a
megnemtámadási szerződés nem tartalmaz?"
Az orosz főügyész, Román Rudenko tábornok azon nyom-
ban talpra ugrott. Kérte, hogy a kérdést ne vegyék figyelem-
be, mivel semmi köze sincs Erich Raeder nagyadmirális vé-
delméhez. Lawrence utasította Seidlt, hogy folytassa. A tanú
azt válaszolta, hogy létezett egy titkos jegyzőkönyv, amely
megállapodásokat tartalmazott és amelyeket ő maga látott és
olvasott, mint külügyi államtitkár a külügyminisztériumban.
„A kezemben tartok - folytatta Seidl, a papírlapokat lo-
bogtatva - egy szöveget, amellyel kapcsolatban nem férhet
kétség ahhoz, hogy ezeket a megállapodásokat hűen és a va-
lóságnak megfelelően rekonstruálták. Ezennel beterjesztem
önöknek ezt a szöveget."
Az ügyvéd kifejtette a bíróságnak, hogy jegyzőkönyvbe
vétel végett fel kívánja olvasni az okmányokat és azután
megkérdezni a tanút, hogy a legjobb emlékezete szerint pon-
tosan adták-e vissza az eredeti megállapodások szövegét.
Rudenko ez ellen arra való hivatkozással tiltakozott, hogy
a törvényszék német háborús bűnösök ügyét tárgyalja és nem
szövetséges országok szerződéseit vizsgálja.
Seidlt az okmányok forrásáról faggatták. így válaszolt:
„Néhány héttel ezelőtt kaptam őket egy, a szövetségesekhez
tartozó embertől, de csak azzal a feltétellel kaptam meg őket,
hogy nem fedem fel a forrást."
Rudenko azzal az ellenvetéssel élt, hogy a papírlapok is-
meretlen eredetűek. Támogatta őt Thomas J. Dodd, az ameri-
kai ügyészhelyettes, de ugyanakkor javasolta, engedjék meg
Weizsaeckernek, hogy emlékezetből ismertesse a megállapo-
dások tartalmát. A bírák megállapodtak abban, hogy nem fo-
gadják el a dokumentumokat, de meghallgatják a tanú által
emlékezetből elmondandókat. Weizsaecker tanúvallomása ál-
talánosságban megerősítette Gauss eskü alatt tett írásbeli nyi-
latkozatát. E sorok írójának kérésére Dodd megszerezte a
194
megállapodások egy német nyelvű másolatát dr. Seidltől és
elintézte, hogy lefordítsák angolra.
Az első Moszkvában kelt, augusztus 23-án és ezt a címet
viseli: „A német kormánynak, J. Ribbentrop, a Szovjetunió
kormánya nevében, V. Molotov."
A szövege a következő:
A Német Birodalom és a Szovjet Szocialista Köztársasá-
gok Szövetsége közötti megnemtámadási szerződés aláírása
alkalmából a két fél alulírott képviselői a legnagyobb mérték-
ben bizalmas megbeszélésen megvitatták a két fél érdekszfé-
rája kijelölésének kérdését Kelet-Európában.
A megbeszélésen a következő eredmény született:
1. A balti államokhoz - Finnország, Észtország, Lettország
és Litvánia - tartozó területeken végbemenő politikai-területi
változások esetében Litvánia északi határa képezi egyúttal a
választóvonalat Németország és a Szovjetunió érdekszférája
között. Mindkét fél elismeri Litvánia érdekeltségét Vilnius
(Wilno) térségében.
2. A lengyel államhoz tartozó területeken végbemenő poli-
tikai-területi változások esetében az érdekszférákat Németor-
szág és a Szovjetunió között nagyjából a Narew, a Visztula és
a San folyók menti vonalon jelölik ki. Azt a kérdést, hogy a
két fél érdekei kívánatossá teszi-e egy független lengyel ál-
lam fennmaradását, s hogy ennek az államnak miként vonják
meg a határait, végérvényesen csak a további politikai fej-
lemények nyomán lehet tisztázni. Mindenesetre mindkét kor-
mány baráti egyetértéssel fogja ezt a kérdést megoldani.
3. Délkelet-Európa tekintetében a Szovjetunió hangsúlyoz-
za érdekeltségét Besszarábiában. Németország kijelenti, hogy
teljes mértékben érdektelen ebben a térségben.
4. A jelen jegyzőkönyvet mindkét fél szigorúan titkosként
kezeli.
A második megállapodás, amelynek címe „Titkos Megál-
lapodás", 1939. szeptember 28-án kelt Moszkvában, aláírói
ugyanazok, mint az elsőé. Szövege a következő:
Alulírott teljhatalmú meghatalmazottak kijelentik, hogy
megállapodás létezik a Német Birodalom és a Szovjet Szoci-
alista Köztársaságok Szövetségének kormánya között, amely
szerint:
Az 1939. augusztus 23-i titkos jegyzőkönyv 1. szakasza
195
olyanformán módosul, hogy a Litván Állam területe a Szov-
jetunió érdekszférájához tartozik, míg másrészről Lublin
körzete és Varsó körzetének egyes részei Németország ér-
dekszférájához tartoznak. Mihelyt a Szovjetunió kormánya
litván területen megteszi a különleges intézkedéseket érde-
keinek védelmére, kiigazításra kerül a jelenlegi német-lit-
ván határ azzal a céllal, hogy természetes és egyszerű határ
jöjjön létre, amely által a csatolt térképen megjelölt határtól
délnyugatra fekvő terület Németországhoz fog tartozni. A
felek kijelentik továbbá, hogy a Németország és Litvánia
között jelenleg érvényben levő gazdasági megállapodásokat
a Szovjetunió fentebb említett intézkedései nem veszélyez-
tetik.
Amikor Ribbentrop kihallgatására került sor, ő beszámolt
a titkos megállapodások aláírását követő német-orosz tárgya-
lásokról. Amint elmondotta, ezeknek a tárgyalásoknak csúcs-
pontja az volt, hogy Hitler tényleges katonai szövetséget ja-
vasolt, amire válaszul Sztálin három feltételt szabott. Ezeket
viszont Hitler elutasította. Ribbentrop szerint ezek a szovjet
feltételek a következők voltak:
1. Oroszország megszállja Finnországot. 2. Szovjet uralom
Bulgáriában. 3. A Dardanellák orosz ellenőrzés alá kerülnek
és Oroszország bebocsátást nyer jégmentes kikötőkbe a Balti-
tengeren, beleértve, hogy megveti a lábát a Skagerrak szoros-
ban is.
Gauss eskü alatt tett írásbeli nyilatkozata érdemes arra,
hogy itt leközöljük. A nyilatkozat szövege, amelyre Stokes úr
nürnbergi tudósításában utal, a New Leader 1946. november
30-i számában jelent meg. Szövege a következő:
Friedrich Gauss-nak hívnak... A háború végéig a külügy-
minisztérium jogtanácsosa voltam Berlinben, utolsó hivatali
rangom rendkívüli nagykövet.
1. Az 1939-es év nyarának elején... az akkori birodalmi
külügyminiszter, von Ribbentrop felkérte az akkori külügyi
államtitkárt, von Weizsaeckert és jómagamat, hogy keressük
fel sonnenburgi birtokán, Freienwalde an der Oder közelé-
ben, és tájékoztatott bennünket arról, hogy Adolf Hitler már
egy ideje fontolgatja: megkísérel jobb kapcsolatokat kialakí-
tani Németország és a Szovjetunió között. Ez volt az oka an-
nak, hogy - amint azt magunk is észrevehettük - a német saj-
196
tó korábban rendkívül éles szovjetellenes hangja egy ideje je-
lentősen megenyhült...
2. Valamivel később egy nap von Ribbentrop úr Fuschl-
ban azzal lepett meg engem, hogy odaadott elolvasásra egy
okmányt, amely a birodalmi kormány üzenetét tartalmazta a
szovjet kormányhoz, és amely lényegében felért egy politikai
szerződés megkötéséről tartandó tárgyalások megkezdésének
javaslatával. Az okmány a bevezetőben vázolta a német-orosz
kapcsolatok alakulását egészen addig az időpontig és érintette
a két kormányzati rendszer antagonizmusát, majd hangsú-
lyozta, hogy a két állam érdekei szorosan kapcsolódnak egy-
máshoz, de nem ütköznek egymással.Távirat ment a moszk-
vai német nagykövetnek, amelyben utasították, hogy adja át
az üzenetet, és röviddel azután megérkezett a szovjet kor-
mány válasza. Elvben nem utasította el azt a gondolatot, hogy
helyezzék teljesen új alapokra a német-orosz kapcsolatokat,
de rámutatott, hogy a közvetlen tárgyalások megkezdését ala-
pos vizsgálatnak és diplomáciai előkészítésnek kell megelőz-
nie.
Nyomban második német üzenetet küldtek Moszkvába,
amely kifejezte azt a német óhajt, hogy azonnal kezdjenek
tárgyalásokat... Ez a második üzenet - de talán már az első is
- javasolta, hogy a birodalmi külügyminiszter azonnal utaz-
zék Moszkvába a politikai megbeszélések elkezdése végett.
Erre az üzenetre - úgy gondolom, augusztus 21-én - a szov-
jet kormánytól igenlő válasz érkezett, amely, amint azt sze-
mélyesen is tapasztalhattam, nagy örömet okozott Hitlernek
és környezetének. Ha emlékezetem nem csal, mindkét német
üzenet formája személyes üzenet volt Hitlertől Sztálinnak és
a tárgyalásokat megelőző érintkezés a kétszeri kölcsönös üze-
netváltásra korlátozódott.
3. Augusztus 23-án déltájban érkezett repülőgépen Moszk-
vába a birodalmi külügyminiszter, akit jogi tanácsadóként el
kellett kísérnem, tekintettel a szerződés megkötéséről terve-
zett tárgyalásokra. Ugyanannak a napnak délutánján létrejött
az első találkozó von Ribbentrop úr és Sztálin úr között...
A birodalmi külügyminiszter nagyon elégedetten tért
vissza erről a találkozóról, amely hosszú ideig tartott, és azt a
véleményét fejezte ki, hogy jószerével biztos az egyetértés a
Németország által óhajtott megállapodások kérdésében...
197
A második találkozón magam is részt vettem, akárcsak
gróf Schulenburg (moszkvai német nagykövet) és Hilger
nagykövetségi tanácsos. Az oroszokat a tárgyalásokon Sztá-
lin és Molotov urak képviselték, azonkívül Pavlov úr, mint
tolmács.
Gyorsan és nehézség nélkül megszületett a megállapodás a
német-szovjet megnemtámadási paktumról...
Ezenkívül hosszabb tárgyalás folyt egy különleges titkos
okmányról, amelyet - amennyire emlékezem - „Titkos Jegy-
zőkönyv"-nek, vagy „Titkos Kiegészítő Jegyzőkönyv"-nek
neveztek, és amelynek a tartalma felért a két fél érdekszférá-
jának kijelölésével a két állam közötti európai területeken...
Az okmányban Németország kijelentette, hogy politikailag
érdektelen Lettországban, Észtországban és Finnországban,
de Litvániát érdekszférája részének tekinti. Kezdetben ellen-
tét volt a tárgyaló felek közt Németország érdektelensége
kérdésében a két balti államban, amennyiben a külügyminisz-
ter, a kapott utasításoknak megfelelően, a balti területek bizo-
nyos részét ki akarta iktatni ebből a politikai érdektelenség-
ből. Ezt azonban a szovjetek nem fogadták el, főleg a jég-
mentes kikötők miatt, amelyek éppen a területnek azon a ré-
szén voltak találhatók.
A birodalmi külügyminiszter felhívta telefonon Hitlert eb-
ben a kérdésben, amelyet nyilvánvalóan már az első találko-
zón is megvitatott az oroszokkal. A telefonösszeköttetés csak
a második találkozó idején jött létre és Hitler telefonon felha-
talmazta a birodalmi külügyminisztert, hogy fogadja el a
szovjet álláspontot. Ami a lengyel területet illeti, demarkáci-
ós vonalban állapodtak meg...
Ami a balkáni országokat illeti, megállapították, hogy ott
Németországnak csak gazdasági érdekei vannak. A megnem-
támadási paktumot és a titkos dokumentumot még azon az éj-
szakán, meglehetősen késői órában aláírták...
(Egy második, eskü alatt tett írásos nyilatkozatban Gauss
kijavította önmagát: nem a balkáni államok, hanem Besszará-
bia iktatódott ki a német érdekszférából.)
4. Mialatt a végleges szöveg példányai elkészültek, frissí-
tőket szolgáltak fel. A kialakult társalgás során von Ribbent-
rop úr elmondta, hogy Sztálinnak egy tavasszal a nyilvános-
ság előtt elmondott beszédét, jobban mondva annak egy mon-
198
datát, amely ugyan nem nevezte meg Németországot, miként
értelmezte Hitler úgy, mint utalást Sztálin részéről arra, hogy
a szovjet kormány lehetségesnek vagy kívánatosnak tartja a
jobb kapcsolatokat Németországgal. (Ribbentrop itt nyilván
Sztálinnak a Kommunista Párt 1939. márciusi XVIII. kong-
resszusán elmondott beszámolójára utalt.) Sztálin röviden vá-
laszolt Ribbentropnak, s a válasz Pavlov tolmácsolásában így
hangzott: „Ez volt a szándék." Ezzel kapcsolatban von Rib-
bentrop úr azt is megemlítette, hogy Hitler a közelmúltban
megmutatott neki egy filmet egy moszkvai ünnepi rendez-
vényről, és hogy Hitler a filmet és a rajta látható szovjet sze-
mélyiségeket „nagyon rokonszenvesnek" találta. Említést ér-
demel még, mivel erről is kérdéseket tettek fel nekem, hogy
mind a megbeszéléseken, mind a hivatalos tárgyalásokon a
birodalmi külügyminiszter úgy választotta meg szavait, hogy
azokból a Németország és Lengyelország közötti katonai
konfliktus ne tűnjék már eleve elhatározott ténynek, hanem
csak valószínű lehetőségnek. A szovjet államférfiak ezzel
kapcsolatban semmi olyan nem mondtak, ami egyértelmű lett
volna egy ilyen konfliktus helyeslésével vagy annak bátorítá-
sával. Ebben a vonatkozásban a szovjet képviselők egyszerű-
en csak tudomásul vették a német képviselők kijelentéseit.
5. A második német-szovjet politikai szerződésről folyta-
tott tárgyalások alatt, amelyekre körülbelül egy hónappal ké-
sőbb került sor, a második okmányt ... módosították, össz-
hangban azzal a javaslattal, amelyet a szovjet kormány ko-
rábban Berlinben előterjesztett. E módosítás értelmében Lit-
vániát - egy kis „csücsök" kivételével, amely Kelet-Porosz-
országgal volt határos - szintén kivonták a német érdekszfé-
rából, amiéit cserében lengyel területen a demarkációs vona-
lat kelet felé tolták ki. Diplomáciai csatornákon keresztül
folytatott további tárgyalások eredményeként - amelyekre,
emlékezetem szerint, 1940 végén vagy 1941 eleje előtt nem
került sor - Németország végül is lemondott erről a litván
„csücsökről" is.
199
II. Függelék
Horthy kormányzó 1944. októberi
kiáltványa
Az alábbiakban olvasható Horthy tengernagy fegyverszüneti
kiáltványa, amelyet a rádión keresztül a magyar néphez inté-
zett 1944. október 15-én. A kiáltvány röviddel Romániának
és Bulgáriának a háborúból történt kiválása után hangzott el,
mindazonáltal jelentős bátorságot követelt meg Horthy részé-
ről. Magyarországot ugyanis még mindig Hitler „belső erőd-
je" részének tekintették és a kiáltvány kibocsátása siettette
Horthy letartóztatását:
„Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar
külpolitika legfontosabb célja volt a trianoni békeszerződés
igazságtalanságainak megszüntetése békés revízió által. A
Népszövetséghez fűzött remények ezen a téren nem valósul-
tak meg.
Az újabb világégéskor sem idegen területek megszerzése
volt az irányadó, és Magyarország nem kívánt háborús úton
visszanyerni területeket. A Bácskába is csak a jugoszláv kor-
mány összeomlása után, saját véreink védelmére vonultunk
be.
Elfogadtuk a tengelyhatalmak békés határozatát, amely
visszaadott Magyarországtól 1918-ban Romániához csatolt
területeket.
Magyarország földrajzi helyzete következtében német
nyomás folytán sodródott bele a mai világháborúba, de nem
voltak hatalmi céljaink, akár egy négyzetméternyi területet is
elvenni bárkitől.
Ma minden józan eszű ember előtt nyilvánvaló, hogy Né-
metország elvesztette a háborút. Minden kormánynak, amely
felelős az ország sorsáért, le kell vonni a konzekvenciákat eb-
ből a tényből, amint azt a nagy német államférfi, Bismarck is
megmondotta:
'Egyetlen nemzet sem köteles feláldozni magát szövetsé-
gesének oltárán.'
Történelmi felelősségem tudatában kötelességem megtenni
minden lépést, amellyel elkerülhetem a további fölösleges
200
vérontást. Egy nemzet, amely az őseitől örökölt földet utóvéd-
harcok színhelyévé változtatja egy már amúgy is elveszített
háborúban, rabszolgaszellemtől vezetve és idegen érdekek vé-
delmében, elveszti a világ közvéleményének becsülését.
Aggodalommal eltelve vagyok kénytelen kijelenteni, hogy
Németország már nagyon régen megszegte a szövetségi hűsé-
get, amelyre velünk szemben kötelezve volt. Egy idő óta min-
dig újabb és újabb magyar csapatokat küldött a határon túli
harcokba, az én akaratom ellenére és tudtomon kívül.
Ez év márciusában a német birodalom vezére Klessheimbe
hívott tárgyalni, miután sürgetően kértem, hogy engedjék ha-
za a magyar csapatokat. Itt Hitler kijelentette, hogy Magyar-
országot német csapatok szállják meg, és ezt keresztül is vitte,
tiltakozásom ellenére, azalatt, amíg én Magyarországon kívül
tartózkodtam.
Egyidejűleg német politikai rendőrök árasztották el Ma-
gyarországot, számos magyar polgárt letartóztattak, közöttük
a törvényhozás több tagját, valamint a kormány belügymi-
niszterét.
A miniszterelnök csak úgy kerülte el sorsát, hogy idejében
elmenekült egy semleges követségre. Miután Hitler határozot-
tan megígérte, hogy ha olyan kormányt nevezek ki, amely az
ő bizalmát is bírja, megszünteti a magyar szuverenitást sértő
megszállást, kineveztem a németek bizalmát élvező Sztójay-
kormányt.
A németek azonban most sem tartották be ígéretüket. Né-
met megszállás védelme alatt a Gestapo a zsidókérdést szor-
galmazta olyan mértékben, amely összeegyeztethetetlen az
emberiességgel, és olyan módszerekkel, amelyekkel másutt is
dolgoztak. Mikor a háború már határainkhoz közeledett és át-
csapott határainkon, a németek továbbra is segítséget ígértek,
de ismét megszegték ígéreteiket.
Visszavonulásuk során az ország szuverén területén rabol-
tak és romboltak.
Ezeket a cselekedeteket, amelyek ellenkeznek a szövetsé-
ges hűséggel, nyílt provokációkkal tetézték meg. Bakay Szi-
lárd altábornagy budapesti hadtestparancsnokot Budapest kel-
lős közepén Gestapo-ügynökök támadták meg és elhurcolták
egy ködös októberi reggelen, mikor háza előtt éppen kiszállott
autójából.
201
Egyidejűleg német repülőgépek röpcédulákat szórtak le a
városok fölött, a kormány ellen uszítva a lakosságot. Megbíz-
ható értesüléseim voltak arról, hogy németbarát csoportok sa-
ját embereiket akarták hatalomba ültetni erőszakkal, hogy po-
litikai megmozdulást szítsanak, és elűzzék a törvényes ma-
gyar kormányt, amelyet én neveztem ki. Ezeknek az volt a
céljuk, hogy az országot hátvédharcok színhelyévé változtas-
sák a német érdekek védelmében.
Elhatároztam, hogy megvédem a magyar becsületet a volt
szövetségesünkkel való viszonylatban, ámbár ez a szövetsé-
ges, ahelyett, hogy a beígért katonai segítséget nyújtotta vol-
na, végül is megfosztotta a magyar nemzetet legnagyobb kin-
csétől: szabadságától és függetlenségétől.
Értesítettem a német birodalom képviselőjét, hogy fegy-
verszünetet kérünk ellenfeleinktől, és megszüntetjük az ellen-
ségeskedést velük szemben.
Bízom az igazság iránti szeretetben, veletek együtt remé-
lem megmenteni nemzeti létünk folytatását a jövőben, és
hogy valóra válthatjuk majd békés szándékainkat.
A magyar hadsereg parancsnokait ennek értelmében utasí-
tottam. A csapatok, híven esküjükhöz, továbbra is kötelesek
engedelmeskedni parancsnokaiknak, akiket én neveztem ki.
Minden becsületes magyart arra kérek, hogy kövesen ezen az
áldozatot kívánó úton, amely Magyarország megmentéséhez
vezet majd."
(Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa-História. 1990.
353-355. old.)
202
III. Függelék
A svájci követség jelentése Magyarország
orosz megszállásáról 1945 tavaszán
A svájci követség és a konzulátus tagjai, s velük együtt svájci
állampolgárok egy csoportja - összesen mintegy hatvan em-
ber - 1945. március végén és április elején hagyták el Buda-
pestet. Az alábbiakban összefoglalót olvashatnak beszámoló-
ikból. Az összefoglaló 1945. május 24-én készült Svájcban.
Budapest ostroma alatt és a rá következő végzetes hetek-
ben is az orosz csapatok szabadon fosztogattak a városban.
Gyakorlatilag minden otthonba behatoltak, a legszegényebbe
csakúgy, mint a leggazdagabba. Mindent elvittek, amit csak
akartak, főleg élelmiszert, ruházatot és értéktárgyakat. A
fosztogatás általános és alapos volt, de nem mindig módsze-
res. Megtörtént például, hogy egy férfinek elvitték az összes
nadrágját, de meghagyták a zakóit. Voltak kis csoportok,
amelyek az értéktárgyakra szakosodtak és mágneses detekto-
rokkal kutattak arany, ezüst és egyéb fémek után. Idomított
kutyákat is használtak. A fosztogatás még általánosabb lett,
miután az oroszok kifosztották a várost, mert nem ellenezték,
hogy a proletárok, akiket előzőleg ők maguk fosztottak ki,
most tovább fosztogassanak. így aztán minden lakást, üzletet,
bankot, stb. többször is kifosztottak. A bútorokat és a na-
gyobb műtárgyakat, amelyeket nem lehetett elvinni, gyakran
egyszerűen elpusztították. Sok esetben a fosztogatás után fel
is gyújtották az otthonokat, teljes pusztulást okozva ezzel.
A bankok széfjeit kivétel nélkül kirámolták, még az angol
és az amerikai széfeket is, és amit csak találtak, azt elvitték.
A bankok készpénz vagyonát elkobozták (a Kereskedelmi
Bankban 120 millió pengőt, a Hitelbankban 80 milliót.) Az
oroszok a „Vörös Hadsereg" feliratú saját pénzüket használ-
ják, de a parasztok nem hajlandók ezt a pénzt elfogadni. A
kereskedelmi átváltásban 1000 orosz felülnyomásos pengő
csak 800 rendes pengőt ér. A svájci frank árfolyama: 60-80
centimes 100 pengőt ér. A Magyar Nemzeti Bank megkezdte
a korábban a forgalomból kivont húszpengős bankjegyek for-
galmazását, hogy enyhítse a bankjegyhiányt a piacon.
203
Néhány hét elteltével megszűnt a fosztogatás. Ma a ma-
gyar rendőrség felügyel a közrendre. De orosz katonák gyak-
ran megállítanak járókelőket, és megszabadítják őket zsebeik
tartalmától, főleg óráktól, készpénztől, sőt még személyes ok-
mányaiktól is.
A nők elleni erőszak okozza a legnagyobb szenvedést a
magyar lakosságnak. Ezek az erőszakoskodások annyira álta-
lánosak - tízévestől hetvenéves korig - , hogy csak kevés nő
kerüli el ezt a sorsot Magyarországon. A nők elleni erőszak
olykor hihetetlen brutalitással történik. Sok nő inkább az ön-
gyilkosságot választja, csakhogy elkerülje a szörnyűségeket.
Még most is, amikor a rend már többé-kevésbé helyreállt,
megtörténik, hogy orosz katonák kifigyelik azokat a házakat,
ahol nők laknak, éjnek idején rájuk törnek és mindenkit leüt-
nek, aki ellenszegül nekik. A nőket általában nem ölik meg,
de órákon, ha ugyan nem napokon át fogva tartják, mielőtt el-
engednék őket. A nyomorúságot még csak növeli az a szo-
morú tény, hogy az orosz katonák közt sok a beteg és Ma-
gyarországon teljességgel hiányoznak a gyógyszerek. Tudnak
olyan esetekről is, ahol a Vörös Hadseregben vagy az orosz
rendőrségnél szolgáló orosz nők követtek el nemi erőszakot.
Ezek a nők súlyosan bántalmaztak férfiakat, akik nem voltak
hajlandók kielégíteni vágyaikat.
Csak kevés politikai indíttatású kivégzésről tudni, ezek
közt néhány szélsőséges katonatiszt kivégzéséről, akik „ki-
tüntették" magukat a zsidók üldözésében. Ugyanakkor teljes
a bizonytalanság nagyon sok ember sorsát illetően. Ennek a
bizonytalanságnak az oka az, hogy az oroszok közeledtével
sokan elmenekültek. A németek nagy számban evakuálták
vagy deportálták a magyarokat. Sokan életüket vesztették az
ostrom alatt. Sokan pedig máshová költöztek, mivel lakásuk
elpusztult. Semmilyen lehetőség nincs ezeknek az emberek-
nek a felkutatására. A bizonytalanságot még csak fokozza az
az orosz gyakorlat, hogy a szükséges közmunkákhoz egysze-
rűen úgy biztosítják a munkaerőt, hogy megállítanak embere-
ket az utcán vagy átkutatnak háztömböket és onnan viszik el
munkára az embereket. (Kezdetben mindenkivel szemben így
jártak el. Később csak a hatvan évnél fiatalabb férfiak és a
negyven évnél fiatalabb nők esetében.) Ezekkel az eszközök-
kel ezreket és ezreket kényszerítenek munkára vidéken és
204
magában Budapesten is. Ezek az emberek egy idő után rend-
szerint hazatérnek, de soha nincs lehetőségük arra, hogy hol-
létüket közöljék hozzátartozóikkal. Például, a jelenlegi köz-
munkaügyi minisztert, gróf Teleki Gézát és Budapest egyik
polgármesterét előzetes értesítés nélkül elvitték munkára és
csak két nap múlva találtak rájuk, amikor egy orosz tiszt, aki-
vel tudtak beszélni, végül is szabadon engedte őket. Az or-
szág leggazdagabb emberére, Esterházy Pál hercegre egy te-
metőben találtak rá, amint éppen döglött lovakat hantolt el.
Gödöllő közelében nagy koncentrációs tábor létesült, ahol
mintegy 40 000 internáltat őriznek és onnan ismeretlen céllal
Kelet felé deportálják őket. Ismeretes, hogy ezek az internál-
tak csak nagyon kevés élelmet kapnak, hacsak alá nem írják,
hogy önként jelentkeznek a Vörös Hadseregbe vagy szerző-
dést írnak alá oroszországi munkavállalásra. Erről a táborról
nagyon keveset lehet tudni, mert senkit sem engednek a köze-
lébe. Különösen azokat tartják itt fogva, akikről az oroszok
feltételezik, hogy ellenük harcoltak vagy akiket mint náciba-
rátokat feljelentettek. De nem minden nácibarátot üldöznek.
Ismeretes például, hogy a magyar nácik főhadiszállása őrsé-
gének egy tagját letartóztatták az oroszok, de rövidesen sza-
badon bocsájtották, miután belépett a Kommunista Pártba.
Idézni lehet Juhász úrnak, a Gamma precíziós művek elnöké-
nek esetét. Köztudott róla, hogy szélsőjobboldali beállítottsá-
gú és antiszemita. Letartóztatása után gyárának munkásai fel-
keresték az orosz hatóságokat és biztosították az oroszokat,
hogy szívesen dolgoznak Juhász úr irányítása alatt. Az oro-
szok azonnal szabadon engedték és ma is a régi beosztásában
dolgozik.
A német származású lakosságot tömegesen deportálják
kétéves kortól egészen hetvenéves korig.
Hogy a még Budapesten tartózkodó diplomáciai misszió-
kat és a még Magyarországon élő külföldieket hazatérésre
kényszerítsék, az oroszok kijelentették, hogy a Budapesten
tartózkodó összes külföldivel úgy fognak bánni, mint a ma-
gyarokkal. (A svájci, a svéd, a török és a pápai követség mű-
ködött még). A svájci követség távozását az oroszok rende-
sen megszervezték. Másod- és harmadosztályú vasúti kocsi-
kat bocsátottak a rendelkezésükre. Isztambulba vezető útjuk
során, amely 48 óra hosszat tartott, valamennyiüknek szigo-
205
rúan megtiltották, hogy a külvilággal érintkezzenek. Buka-
restben például senkivel nem beszélhettek, még a bukaresti
svájci követség tagjaival sem. akik azért mentek ki a vasútál-
lomásra, hogy találkozzanak velük. A svájci állampolgárok
közül többen nem voltak képesek a megszabott 24 órán belül
elutazni Budapestről, nem lévén személyazonossági okmá-
nyaik, mivel korábban az utcán orosz járőrök feltartóztatták
őket és minden okmányukat elvették. A svájci követség által
kiállított útleveleket az oroszok nem fogadták el érvényesnek.
A magyar kormánynak egyszerűen semmi hatalma sincs.
Az oroszok csak megtűrik.
A svájci követség vezetőjét, Feller urat és irodavezetőjét,
Mayer urat a GPU röviddel az oroszok bejövetele után letar-
tóztatta. Azóta senki sem hallott róluk semmit. Ugyanakkor
nem bizonyult igaznak az a híresztelés, hogy két hölgy eltűnt
a követségről. A követség helyiségeit négy alkalommal fosz-
tották ki. Az egyik ilyen alkalommal egy orosz kötelet hur-
kolt az egyik követségi alkalmazott, Ember úr nyakára, hogy
így kényszerítse őt a hivatal széfje kulcsának átadására. Ami-
kor ennek ellenére sem volt erre hajlandó, meghúzták a nya-
kán a kötelet, amíg el nem veszítette eszméletét. Ekkor kivet-
ték a kulcsot a zsebéből, kirámolták a széfet és a több milliós
letéteket magukkal vitték.
A Nemzetközi Vöröskereszt Bizottságnak két küldötte volt
Budapesten. Egyiküket, Born urat utasították, hogy azonnal
hagyja el az országot. A másiknak, Weyermann úrnak, miu-
tán két napra letartóztatták (és minden okmányát megsemmi-
sítették), megengedték, hogy az országban maradjon, de nem
rendelkezik cselekvési szabadsággal és nagyon keveset tud
tenni.
A svéd követség egy nagy széfjét, amelyet a nácik hiába
próbáltak eltávolítani, az oroszok egész tartalmával együtt el-
vitték. Ennek az ügynek diplomáciai következménye lesz,
mivel a svédek tiltakozni szándékoznak Oroszországnál.
A semleges követségeken menedéket talált zsidóknak sike-
rült elkerülni az elpusztítást a német Gestapo részéről. Nyil-
ván annak köszönhették megmenekülésüket, hogy az ostrom
alatt a németek helyzete rendkívül súlyos volt. A svájci kö-
vetség egy tagja azt jelentette, hogy a zsidók, akiknek gondo-
zását vállalták, általánosságban biztonságban vannak. A svéd
206
védelem alatt álló, zsidók lakta házak közül mindössze há-
romba hatoltak be a németek. Meggyilkolták a bennlakókat
és a holttesteket a Dunába dobták. Megnyugtató híreink van-
nak a portugál követség védelme alatt álló több személyről is.
Farkas Zoltán urat, a spanyol követség ügyvédjét, akit a por-
tugál követség védelmével bíztak meg, sajnálatos módon
meggyilkolták.
Általánosságban elmondható, hogy az oroszok semmivel
sem bánnak jobban a zsidókkal, mint a lakosság többi részé-
vel.
Becslések szerint Budapest városának több, mint a fele el-
pusztult. A legnagyobb károk a kereskedelmi negyedet és a
budai hegyvidéket (a Vár és a Rózsadomb) érték. Vannak
olyan részei a városnak, amelyek, az oroszok szerint, jobban
károsodtak, mint Sztálingrád. A dunai rakpartok és különösen
az Erzsébet-híd és a Lánchíd csaknem teljesen elpusztultak.
A Várban jóformán nem maradt ép lakóház. A Királyi Palota
kiégett. A Koronázó Templom tetőzete beomlott. A parla-
ment épülete súlyosan megrongálódott, de díszes tetőzete
érintetlen maradt. A Ritz, a Hungária, a Carlton, a Vadászkürt
és a Gellért szállók mind romokban hevernek. A Váci utca
igen nagy károsodást szenvedett. A Gerbeaud-ház is megron-
gálódott, de még áll. A cukrászda raktárában istállót rendez-
tek be az ostrom alatt. A Kereskedelmi Bank épülete jobban
megrongálódott, mint a Hitelbanké. A többi banknak otthont
adó épületek, a MOKTÁR, az ADRIA, a Nemzeti Kaszinó
teljesen kiégtek. A francia követség épületét teljesen lerom-
bolták a németek. A Hubay család háza a francia követség
szomszédságában szintén súlyosan károsult az ostrom alatt.
A vízművek csak a pesti oldalon működnek, a budain nem.
Nincs gáz a városban. A villanyáramot csak az oroszok részé-
re dolgozó gyáraknak és a megszálló erők hivatalainak és la-
kásainak tudják biztosítani. Két mozi is kap áramot, amelyek-
ben orosz filmeket játszanak. Minden más fogyasztó villany-
óráját lepecsételték. A villamosközlekedés megindult, de
áramhiány miatt megálltak szerelvények és azokat, amelyek
eltorlaszolták az utakat, traktorokkal távolították el. Polgári
használatra nincs más közlekedési eszköz, mint néhány ló- és
öszvér vontatta kocsi. A városban már működik a posta, de
aki vidékre akar levelet küldeni, annak el kell azt vinnie vala-
207
melyik külvárosba, ahonnét a vonatok indulnak, mivel a köz-
ponti vasútállomás teljesen elpusztult. Vidékre utazni csakis
az orosz hatóságok külön engedélyével lehet és csak teherko-
csikban. Az oroszok elkobozták a városban fellelhető összes
rádiókészülékeket.
A Ferenc József-hidat és a Horthy Miklós-hidat faszerke-
zettel kijavították. Van egy pontonhíd is, amelyet az oroszok
építettek a Margit-híd bejáratánál. A szállítás hiánya miatt az
élelmiszerellátás a városban katasztrofális. Vidéken a helyzet
lényegesen jobb. Budapesten a kenyéradag napi 100 gramm
személyenként, vagy 70 gramm liszt. Burgonyát kapni: egy
személynek hetenként két font jár, de ezt is csak ritkán kap-
ják. A feketepiacot törvényesnek tartják és az árakat nem el-
lenőrzik. Akinek sikerül átcsúsznia a város határában felállí-
tott orosz ellenőrző pontokon, az szabadon eladhatja terméke-
it. Ennek a rendszernek köszönhetően az ostrom alatti csilla-
gászati árak csökkentek (például két font liszt ára a korábbi
200 pengőről ötven vagy hetvenre csökkent.)
A gyárak kizárólag az oroszoknak dolgoznak. A munkások
háromszoros élelmiszeradagot kapnak. Annak érdekében,
hogy fenn tudják tartani ezt az ellátást, az oroszok kénytele-
nek korlátozott mennyiségű élelmiszert szállítani Budapestre.
Az ostrom alatt a lakosság kizárólag abból tudott élni, ami
tartalékot korábban felhalmozott. Az ostrom vége felé a hely-
zet katasztrofális volt és a több hete az utcákon heverő (gyak-
ran tankok által laposra gázolt) lótetemeket is megették.
A higiéniai viszonyok rendkívül elszomorítóak. Több jár-
ványos betegség is fellépett (különösen tífusz). Az egészségi
szolgálat elég jól szervezett. Minden háztömbben egy orvos
ellenőrzi az esetleges járvány fellépését, másrészről viszont a
gyógyszerek és a gyógyszeripari termékek teljességgel hiá-
nyoznak, jóllehet az oroszok bizonyos mennyiségű fertőtlení-
tő szert adtak a lakosságnak. A gyógyszertárakat teljesen ki-
fosztották a németek, a magyar nácik és az oroszok. Óriási a
kereslet gyógyszerek iránt; aszpirint és különösen antibioti-
kumokat rendkívül előnyösen lehet élelmiszerre és más ter-
mékekre cserélni.
A Budapestre bevonuló orosz csapatok először igen jó be-
nyomást keltettek, mert nagyon jól voltak felszerelve. A ké-
sőbb érkező csapatok felszerelése kevésbé volt jó, különösen
208
a ruházatuk volt szegényes, de a fegyverzetük éppen olyan jó
volt, mint az elit alakulatoké. Csaknem az egész gyalogság
géppisztolyokkal van felszerelve. A fegyelem nagyon kérdé-
ses. A katonák csak saját alakulatuk tisztjeinek hajlandók en-
gedelmeskedni. A katonák nem tisztelegnek a tiszteknek és
menetelő alakulatok kiránduló csoportokhoz hasonlítanak.
Az orosz katonák közül sokan nem tudnak oroszul, mivel
igen sokféle nemzetiséghez tartoznak. Az orosz hadseregben
a propaganda játssza a legfőbb szerepet. Példa erre a gróf Ha-
dik Béla tulajdonát képező seregélyesi kastély - az orosz ro-
hamcsapatok kihordták minden bútort a kastélyból és elpusz-
tították a teljes berendezést, benzinnel leöntötték, majd fel-
gyújtották. Ezután az orosz katonák szalmazsákokkal rakták
tele a helyiségeket, hogy bebizonyítsák a nyomukban érkező
csapatoknak: milyen nyomorban él még a burzsoázia is.
Ugyanígy jártak el a falvakban és a parasztok otthonaiban is.
209
IV. Függelék
Titkos érintkezések Sándor jugoszláv király
és Mussolini között
Hitler hatalomra kerülése előtt több kísérlet történt arra, hogy
jobb megértést alakítsanak ki szomszédos országok között,
amelyek néhány éven belül a náci agresszió áldozataivá lettek.
Az olasz-jugoszláv ellenségeskedés a párizsi békekonferencia
öröksége volt. Súlyos incidensekhez vezetett Olaszország és
Jugoszlávia között már Mussolini hatalomra kerülése előtt.
A korfui incidens csaknem véget vetett Mussolini diktatú-
rájának 1924-ben és attól kezdve óvatosabb volt a balkáni
imperialista terjeszkedésre irányuló terveivel. Ennek ellenére
Mussolini kifejezetten támogatott minden bomlasztó tenden-
ciát, amelynek célja Jugoszlávia feldarabolása volt önálló
nemzeti egységekre, különösen a horvátok leválasztása a
szerbekről. Az ebből adódó feszültség, amely az egész adriai
partvidékre kiterjedt, károsan befolyásolta az általános stabi-
litást Délkelet-Európában és hatással volt a helyzetre mind
Bécsben, mind pedig Budapesten.
Sándor király nagyon határozottan fellépett a horvát szepa-
ratizmussal szemben. Túlságosan messze is ment személyes
diktatúrájának kiépítésében Jugoszláviában (1930), de dicsé-
retére legyen mondva, következetesen azon igyekezett, hogy
jobb megértésre jusson Mussolinivei.
Az alábbi kivonatok olasz barátom irataiból, akinek nevét
inkább nem közlöm, bizonyítják Sándor jóhiszeműségét és
Mussolini homályos szándékait. Számomra ezek az iratok
azért érdekesek, mert betekintést engednek a kulisszák mögé
az erőknek abban a játékában, amely befolyásolta az esemé-
nyek menetét Közép-Európában.
Az érintkezések az 1930-as esztendő végén kezdődtek,
amikor Sándor király rájött, hogy barátomnak egyenes bejá-
rása van Mussolinihez. Sokszor előfordult, hogy a király nem
kérte őt kifejezetten, hogy közvetítse üzenetét Mussolininak,
csupán nagyon nyomatékosan fejezte ki véleményét, bízva
abban, hogy barátom tovább adja azt a Dúcénak. A feljegyzé-
sekben gyakran ugyanaz ismétlődik; gyakran Sándor méltat-
210
lankodását fejezik ki az olasz sajtó hangneme miatt, mint pél-
dául 1931. január l-jén:
A lapok folytatják támadásaikat és amikor nincs miről
írniok, kitalálnak valamit. Legutóbb azt jelentették,
hogy itt tábornokok összeesküvését leplezték le, és
hogy nem tudom hányat közülök agyonlőttek és fela-
kasztottak. Egyetlen szó sem volt igaz az egészből,
mert hadseregünk jól fegyelmezett és teljes biztonság-
ban vagyunk felőle. Nem értem, miért jár el így Olasz-
ország, hogy nehézségeket okozzon nekünk, amikor
országainknak egyaránt nagy előnye származna a jó
barátságból, minthogy mi agrárország vagyunk, Olasz-
ország pedig ipari ország.
Azzal vádolnak bennünket, hogy háborút akarunk!
Jóságos ég! Ez volna az utolsó dolog, amire a világnak
szüksége lenne. Éppen most kerültünk ki egy háború-
ból és tudjuk, hogy az mit jelent. És mi haszna lenne?
Biztosíthatom önt, hogy nem látok okot, ami miatt kí-
vánhatnám a háborút, mert még ha kilencven százalék-
ban biztos lennék is, hogy megnyerném, akkor sem
kockáztatnám országom lerombolását.
1921-ben viszonyunk a legszívélyesebb volt Olasz-
országgal és mi a legteljesebb mértékben egyet értet-
tünk azzal, hogy Olaszország tetszése szerint bármit te-
hessen bárhol, kivéve a Balkánt, ahol bármilyen kérdést
kölcsönös megállapodással lehetett volna rendezni. És
akkor Olaszország szerződést ír alá Tiranában anélkül,
hogy akár a legcsekélyebb mértékben is figyelmeztetett
volna bennünket. 1920-21-től kezdve Franciaország rá
akar bírni engem, hogy szövetségi szerződést írjak alá
és ennek érdekében olyan erős nyomást gyakorol rám,
amilyent csak képes. Én határozottan megtagadtam az
aláírást Olaszországra való tekintettel, amellyel jó kap-
csolatokra törekedtem, de amint értesültem a tiranai
szerződésről, utasítottam párizsi követemet, hogy írja
alá a szerződést. Ezt követően Olaszország egy máso-
dik szerződést is aláírt Tiranában és ezután mi megerő-
sítettük kapcsolatainkat Franciaországgal. Most el va-
gyunk kötelezve, hogy a francia vonalat követjük.
Az emberek csodálkoznak, hogy fegyverkezünk,
211
amikor mindig fennáll a szerződés revíziójának a ve-
szélye. Azt hiszi talán valaki, hogy beleegyeznék a
szerződés revíziójának megvitatásába tárgyalóasztal-
nál? Egész országom dühödten ellenem fordulna!
Azoknak, akik revíziót akarnak, harcolniok kell érte.
Ez éppen olyan, mintha jönne valaki, hogy kirámolja a
lakásodat. Ez az állandó fenyegetés az oka annak,
hogy fegyverkezni kényszerülünk. Feltételezi talán,
hogy örömömre szolgál milliárdokat költeni arra, hogy
ágyúkat, repülőgépeket és fegyvereket vásároljak
Csehszlovákiában és Franciaországban, amikor mind-
ez a pénz a hazámban is maradhatna, amelynek oly
sok mindenre szüksége van? Csak ebben az évben ki-
lencszáz ágyút vásároltam és ez hihetetlenül nagy
összegbe került nekem.
Fiume annektálása előtt üzenetet kaptam, hogy
Mussolini úr megállapodásra óhajt jutni velem az
őszinte barátság politikájának alapján, feltéve, ha nem
támasztok nehézségeket a fiumei kérdésben. A legna-
gyobb örömmel ragadtam meg ezt az alkalmat és azt
válaszoltam, ha Olaszország és különösen Mussolini
úr barátsága a tét, akkor engedni fogok a kérdésben és
megígérem, hogy nem támasztok nehézségeket. Ma-
gamra vállaltam a teljes felelősséget és ezzel vállaltam
az egész ország nemtetszését is... Arra számítottam,
hogy a sajtó abbahagyja támadásait, hogy előkészítse a
talajt és a közvéleményt. A sajtó azonban nem szüntet-
te meg támadásait, és mind a mai napig senki egy szót
sem ejtett tárgyalásokról vagy megállapodásokról.
Tudja, úgy gondolom, hogy Olaszország nem szabad
többé: kellett, hogy olyan kötelezettségeket vállaljon,
amelyekről én nem tudok, s amelyekben más hatalmak
annyira megkötik a kezét, hogy többé nem állapodhat
meg velünk.
Ha Sándor király szelleme jelen lehetett volna azon a
tárgyaláson, amely a Népszövetségben meggyilkolásáról
folyt, aligha férhetne kétség hozzá, hogy kit vádolt volna.
1931. február 12-én, sajnálkozva a közelmúltban Zágrábban
elkövetett bombamerénylet fölött, kijelentette: „...a merényle-
tet Olaszország szervezte és ő fizette a merénylőket."
212
Amikor a barátom tiltakozott, hogy bizonyára téved, ezt
válaszolta: „De kedves barátom, az egész szervezet a kezünk-
ben van és hála kiváló rendőrségünknek, jól tudjuk, hogy a
merénylet elkövetőinek lírával fizettek."
Barátom erre azzal érvelt, hogy ha valóban Olaszország
állt volna a dolog mögött, valószínűleg dollárban fizette vol-
na a merénylőket. De a király kitartott álláspontja mellett:
Olaszország részéről ez valóban makacs politika;
Olaszország el van tökélve, hogy nehézségeket okoz
nekünk, de nem lesz sikere... Ha én, mint katona, el
akarnék foglalni egy állást, természetesen minden le-
hetségest megtennék ennek érdekében. De ha egyszer
meggyőződnék róla, hogy nem tudom elfoglalni és
hogy embereimet és a lőszert pocsékolom, akkor
visszavonulnék... Olaszországnak most fel kellene is-
mernie, hogy képtelen katasztrófákat zúdítani ránk, és
hogy makacs politikája nagyon sok pénzébe kerül,
minden eredmény nélkül.
Sokkal jobb lenne az őszinte és lojális barátság jó
politikáját választania, amely kölcsönösen nagy elő-
nyökkel járna a számunkra ... félretéve az érzelmeket,
pusztán önző szempontból kereskedelmi megállapo-
dásrajuthatnánk; ... miért ne tehetnénk ilyen kísérletet,
mondjuk három évre és miért ne próbálhatnánk meg,
hogy a lehető legnagyobb előnyökre tegyünk szert egy
ilyen kereskedelmi megállapodásból, s ugyanakkor
miért ne folytathatnánk őszinte és lojális politikát? Az
ellenségeskedés politikáját mindig fel lehet újítani, ha
azt előnyösebbnek találjuk és ha a kereskedelmi meg-
állapodás nem válik be... Nekem az a véleményem,
hogy ezt az ellenségeskedést teljes egészében mester-
ségesen idézik elő, mert az sem a mi népünk körében,
sem az önében nem általános.
Február végén, amikor barátom megkérdezte a királytól,
hogy érdekelné-e egy találkozó Mussolinival, az uralkodó vá-
lasza egyértelmű volt:
Nagyon is elképzelheti, hogy el lennék ragadtatva,
mert emlékeznie kell, hogy mindig is csodálattal és
megértéssel beszéltem önnek Mussolini úrról, mond-
hatnám lelkesedéssel, és szeretnék higgadtan és őszin-
213
tén szólni hozzá. Szeretnék azonban biztos lenni ben-
ne, hogy neki szilárd szándéka és hajlandósága megta-
lálni a megállapodáshoz vezető utat és ha megtaláltuk,
kíván is azon az úton járni.
Nem szeretném, ha megbeszélésünk ugyanarra a
sorsra jutna, mint minisztereink minden eddigi megbe-
szélése, amelyek, miután felkeltették bennünk a re-
ményt, nem vezettek sehová. Meggyőződésem, hogy
Mussolini úr, hogy úgy mondjam, nem jól tájékozott.
Nem azt mondom, hogy Galli úr (az előző belgrádi
olasz követ) nem tájékoztatja őt megfelelően, mert
Galli úr kiváló ember - igazi 'gentleman' -, akit én
igen nagyra becsülök. Ő azonban igen nehéz helyzet-
ben van itt, mert elődje súlyos tehertétel a számára. In-
formátorok gyakran aszerint fogalmazzák jelentéseiket,
hogy az tessék azoknak, akik az információt kapják,
remélve, hogy ezzel önmaguknak tesznek jót. Vagy tú-
loznak, hogy azt a látszatot keltsék, hogy rendkívül jól
tájékozottak még a legbizalmasabb kérdésekben is.
Fogadtam Galli urat a piemonti herceg esküvője
után és ő azt mondta nekem, hogy beszélt Mussolini
úrral és Grandi úrral Rómában, és az a benyomása,
hogy Róma rendkívüli módon jóindulatú irányunkban.
Több azonban nem lett a dologból. Később Grandi úr
Svájcban találkozott Marinkovics úrral, de négyórás
megbeszélésük ugyancsak nem hozott eredményt. Ha
beszélhetnék Mussolini úrral, szeretném, ha előre ha-
ladhatnánk anélkül, hogy az első nehézségek elbátor-
talanítanának, mert nagyon is megértem, hogy annyi
olaj után, amennyit a szennyes sajtó a tűzre öntött,
bármilyen javaslat egy megállapodás megkötésére
kezdetben a legnagyobb mértékben népszerűtlen lenne
mindkét országban. Hamarosan felismernék azonban
egy megállapodás anyagi és erkölcsi hasznát és ez
megelégedést keltene. Ami engem illet, tudom, hogy
el tudnám émi a megállapodás készséges elfogadását,
mert a hazámban tisztelnek és szeretnek, és minde-
nekfölött jól tudják, hogy nincs más gondolatom és
más célom, mint a nemzet boldogulása.
Olaszországban feltétlenül azt hiszik, hogy a mi or-
214
szagunkban a hatalom Zsivkovics kezében van - ez
megint olyan dolog, amiben rosszul vannak tájékozva,
mert mindent én tartok a kezemben és magam nevez-
tem ki miniszterelnöknek Zsivkovicsot annál az egy-
szerű oknál fogva, mert olyan embert akartam azon a
poszton, akinek semmi köze a politikához. Zsivkovics
tábornoknak nincsenek politikai ambíciói és hűséges
szolgaként értelmesen és odaadással szolgálja királyát.
Ugyanakkor kész feladni posztját és visszatérni ezredé-
hez, amikor csak akarom.
Ami Zsivkovics tábornok politikai ambícióit illeti, a király
minden bizonnyal tévedett. Zsivkovics tábornok közvetlenül
Sándor király halála után megkísérelte, hogy magához ragadja
a hatalmat Jugoszláviában. Kész volt még olyan messzire is
elmenni, hogy politikai ambíciói érdekében háborút provokál
ki Magyarországgal. Megakadályozta őt ebben Jevtics úr elő-
relátása, aki még Sándor halála előtt utóda lett a kormány élén,
amellyel a marseille-i ügyet a Népszövetség révén rendezte.
Sándor király így folytatta:
Mussolini úr gyakran állást foglalt a szerződés revízió-
ja mellett, anélkül, hogy kifejezetten hangsúlyozta vol-
na, hogy ennek a revíziónak szükségképpen Jugoszlá-
via ellen kell irányulnia. Ha tudnánk tárgyalni, nagy
valószínűséggel megállapodásra tudnánk jutni ebben a
kényes és fontos kérdésben - amely minden kérdések
közül talán a legkényesebb és a legfontosabb - addig
az ideig azonban természetesen azoknak az oldalán ál-
lok, akik ellene vannak a revíziónak. Azt mondják,
hogy ezért mi Franciaország vazallusai vagyunk. Mi
senki vazallusai nem vagyunk, de szerződéseink van-
nak Franciaországgal, amelyek kölcsönösen köteleznek
bennünket és aligha lehet meglepő, hogy továbbra is
egyetértünk azokkal, akik, akárcsak mi magunk, érde-
keltek a szerződés revíziójának megakadályozásában...
1931. márciusának végén a király ismét Franciaországról
beszélt:
Mint már mondottam önnek, szerződésünk van Fran-
ciaországgal és kölcsönösen kötve vagyunk. Ha Fran-
ciaország olykor lóhátról beszél Olaszországgal, azért
teszi ezt, mert úgy véli, hogy önök elszigeteltek és
215
mert mi, és természetesen az egész Kisantant, támo-
gatjuk Párizst. Nem tenné ezt többé, ha Olaszország-
nak velünk - és természetesen a Kisantanttal - őszinte
és lojális megállapodása lenne. Az elszigetelődést el
kell kerülni; mit gondol Olaszország elérni szövetsé-
gekkel, Magyarországgal, Albániával, Bulgáriával,
stb.? Mindezek a népek azért kapcsolódnak Olaszor-
szághoz, mert remélik, hogy kikaparja nekik a geszte-
nyét a tűzből; de ezek a szerződések megdöbbentően
sokba fognak kerülni Olaszországnak, és ha szükséget
szenved, semmit sem fog kapni tőlük: higgye el ne-
kem, rossz befektetés ez.
Érdekes fényt vet Magyarország szűnni nem akaró kísérle-
teire, hogy felbomlassza a Kisantantot egy jegyzet barátom
levéltárában, egy beszélgetésről, amelyet abban az időben,
Olaszországba visszatérőben, Budapesten folytatott. Arlotta
úr, budapesti olasz követ ezeket mondta barátomnak: „Gróf
Bethlen és a magyar hadügyminiszter, Gömbös úr is távol-
ról sem lenne elégedetlen egy megállapodással Jugoszláviá-
val és Romániával, amely elszigetelné Csehszlovákiát." Ar-
lotta felhatalmazta barátomat, hogy közölje ezt Mussolini úr-
ral.
Májusban konkrét tervek készültek arra, hogy a király
azon a nyáron találkozzék Mussolinival Olaszországban. A
király türelmetlenül várta, hogy a találkozó létrejöjjön. Ab-
ban az időben Marinkovics jugoszláv miniszter Genfben ta-
lálkozott Grandi úrral és Sándor nagyon remélte, hogy a talál-
kozó konstruktív eredményeket hoz, amelyek a megbeszélé-
sek tárgyát képezhetik Mussolinival.
Marinkovics azonban lehangoló jelentést küldött a találko-
zóról és a király nagyon bánkódott.
Újból rátérve az Olaszország és Jugoszlávia közötti meg-
állapodás szükségességére, Sándor hangoztatta:
Látja, egy megállapodás Olaszországgal azt jelenti,
hogy egész politikám megváltozik és teljesen a feje te-
tejére áll. A jelenlegi politikám alapja a háború lehető-
sége: ez szövetségi szerződések politikája, amelyek
támadás esetére védelmet biztosítanak, ez a fegyverke-
zés politikája. Ez kétségtelenül jó politika és a jelen
körülményekre való tekintettel kénytelenek vagyunk
216
ezt a politikát folytatni - de létezik ennél sokkal jobb
politika is. A jelenlegi politika negatív és romboló;
olyan politika, amely tönkreteszi országaink gazdagsá-
gát, amely arra kényszerít bennünket, hogy milliárdo-
kat költsünk, főleg külföldön, fegyverkezésre.
Ezzel szemben az a politika, amelyet folytathat-
nánk, ha megállapodásunk lenne Olaszországgal, pozi-
tív politika lenne, olyan, amely gazdagságot eredmé-
nyezne a kereskedelem és az iparfejlesztés révén.
Csökkenthetnénk fegyverkezési kiadásainkat, nem is
számítva azokat az óriási előnyöket, amelyek a nyuga-
lomból és a bizalomból származnának, ha egyszer el-
hárult a háború veszélye Európában: nincs ugyanis
más ellenségünk, akitől félnünk kellene, mint Olaszor-
szág és Olaszországnak sincs rajtunk kívül ellensége,
akitől tartania kellene. Ha úgy folytatjuk - és nevez-
zük nevén a gyereket - mint ellenségek, el fog jönni a
nap, amikor a háború elkerülhetetlen lesz, még a leg-
jobb akarat ellenére is, hogy elkerüljük; olyan válsá-
gos légkörben fogunk élni ugyanis, amelyben ki le-
szünk szolgáltatva annak, hogy egy őrült dalmát vagy
horvát, nem lévén képes elkerülni azt, teljesen értel-
metlenül meggyújtja a lőporos hordó kanócát. A hábo-
rú elkerülhetetlenül világháború lesz - de legalábbis
európai háború - és ez lesz a vég Európa számára: mi-
csoda eredmény! Az Ég mentsen meg ettől!
Tételezzük fel, hogy Olaszország háborút indít és
megnyeri azt: mit nyerne vele? Legfeljebb képes lenne
elvenni tőlünk Dalmáciát. Ha feltételezzük, hogy Ju-
goszlávia győz, megkaphatjuk Albániát, Isztriát és Tri-
esztet; de, amint már mondtam önnek, nem fogadnám
el Albániát, mint ajándékot; Isztria nem sokat ér és
Triesztet nem tarthatnánk a német nyomás miatt, mivel
a németek szeretnék megszerezni, hogy rendelkezze-
nek kikötővel a Földközi-tengeren. De még ha meg is
tarthatnánk, sok költséget és gondot jelentene nekünk,
hiszen már amúgy is tele van a kezünk Szuszakkal és
Szplittel, és Trieszt, mint kikötő passzív mérleget je-
lentene a számunka - éppen úgy, mint ahogy most
azt jelenti Olaszországnak.
Az egyik legfőbb kérdés Albánia kérdése. Olasz-
ország azért írta alá a tiranai szerződést, hogy megvé-
delmezze Albánia függetlenségét és területi épségét.
Ebben a kérdésben azonban teljesen egyetértek vele
és a nyilvánosság előtt már határozottan kijelentet-
tem, hogy magam is kész vagyok szavatolni Albánia
területi épségét és függetlenségét...
Júniusban, tovább foglalkozva a javasolt találkozóval -
mert annak ellenére, hogy elbátortalanította Marinkovics je-
lentése, változatlanul találkozni akart Mussolinival - Sándor
újból felhozta Albánia kérdését, mint a legfontosabb kérdést
közte és Mussolini között. Megjegyezte, hogy „Olaszország
valóságos katonai támaszpontot létesít ellenünk Albániában,
amely nyílhoz hasonlít a testünkben." Kijelentve, hogy „nem
találhatnánk jobb időpontot a megállapodás elérésére, mint a
jelenlegit, amikor nincsenek parlamentek, amelyek végnélkü-
li interpellációkba kezdenének", így folytatta: „Jelenleg a do-
log kizárólag tőlünk, kettőnktől függ ... ha egyszer megálla-
podás jött létre, nem számít, hogy ki kerül hatalomra; hacsak
nem teljesen őrültek, csak egyetérthetnek eljárásommal és
fenntarthatják a megállapodást."
Júliusban, miután barátom visszatért Olaszországból,
ahol tolmácsolta a király őszinte óhaját a találkozóra, Sán-
dor tudni akarta, hogy mi hangzott el az albán kérdésről.
Amikor a barátom azt válaszolta, hogy Grandi úr kijelentet-
te, Olaszország nem fog lemondani a mandátumról, amelyet
kapott és amelyet mind a Népszövetség, mind a Nagyköve-
tek Konferenciája megerősített, Sándor felkiáltott: „De nem
látja, hogy ez tévedés! Nem mandátum kérdéséről van szó:
Olaszország azt a megbízást kapta, hogy védje meg Albáni-
át harmadik fél részéről ellene irányuló támadás esetén, de
ha Albániát nem támadják meg ... és mellesleg, kinek a ré-
széről érné támadás, ha nem a mi részünkről?"
Mussolini úr akkor azt üzente, hogy a javasolt találkozó
1931. szeptember előtt nem lenne megfelelő a számára.
Sándor készségesen beleegyezett ebbe a halasztásba.
Másnap a király kifejtette politikai nézeteit Európa és a
világ helyzetéről:
Ami szomszédainkat, a magyarokat, a románokat, a
bolgárokat, stb. illeti, Olaszországban azt hiszik - nem
218
tudom, miféle jelentések alapján - , hogy agresszív
szándékaink vannak... Biztosíthatom önt, hogy ez tel-
jesen téves, mivel mi a szerződések révén már meg-
kaptuk mindazt, amit kívánhattunk, semmi egyebet
nem kérünk szomszédainktól, mint hogy békében él-
hessünk velük, és hogy amennyire csak lehetséges, ki-
építhessük jószomszédi kapcsolatainkat, csak úgy,
mint a kereskedelmi kapcsolatokat; nem tartunk igényt
területükre, s nem akarunk beavatkozni belügyeikbe
sem.
Ami a nemzetközi politikát illeti, nincsenek terjesz-
kedési ambícióink, nem óhajtunk sem gyarmatokat,
sem mandátumos területeket. Politikánk helyi politika,
mivel sok tartományunk van, amely, mint Montenegró
és mások, nagy és hihetetlenül szegény. Semmi sem
terem meg bennük és nekünk kell küldenünk számuk-
ra búzát, kukoricát és minden egyebet... Minket csak
azok a közép-európai kérdések érdekelnek, amelyek
kihatással lehetnek ránk. Olaszországnak, mint nagy-
hatalomnak, világpolitikát kell folytatnia; érdeklődnie
kell ázsiai és afrikai kérdések iránt, stb., - csupa olyan
kérdés iránt, amelyekről nekünk soha nem lesz mon-
danivalónk és amelyek miatt ezért soha nem támadhat
konfliktus köztünk. Ami az európai és különösen a kö-
zép-európai kérdéseket illeti, amint egyszer megálla-
podásra jutottunk, érdekeink ugyanazok lesznek, mint
az övék.
Grandi úr egyszer azt mondta, hogy Albániából má-
sodik Belgiumot akar csinálni - semleges államot,
amelyet szerződések szavatolnak. Én készségesen el-
fogadnám ezt az elgondolást és kész vagyok ezért
minden garanciát megadni, amit csak óhajtanak. Még
mindig ez a szándéka Olaszországnak? Szeretnék pon-
tos tájékoztatást kapni Olaszország politikai álláspont-
járól ebben az albán kérdésben, mivel ez az egyetlen,
amelynek elsőrendű jelentősége van kettőnk között.
Mivel ez bonyolult kérdés, ezért azt javasolnám
Mussolini úrnak, hogy vagy küldjön ide önnel valakit,
aki minden vonatkozásban tájékozott a kérdésben,
vagy tegye lehetővé, hogy én önnel Rómába küldjek
219
valakit, akit erre a legmegfelelőbbnek tartok és aki,
mivel évekig a környezetemben volt, ismeri elképzelé-
seimet ebben a tárgykörben. Jevtics úrról, a Királyi
Ház miniszteréről van szó, akinek hivatalosan semmi
köze a politikához és aki a legnagyobb mértékben
megfontolt és lojális személyiség.
Környezetemben senkinek sincs tudomása a köztünk
folyó érintkezésről, még Marinkovics úr sem tud róla.
Ha egyszer a találkozó megtörtént és a megállapodás
létrejött, ezt fogom mondani Marinkovics úrnak: „Ezt a
politikát kell folytatni" - és ő eszerint fog eljárni.
Jevtics úr ezt követő római látogatása teljesen eredményte-
lennek bizonyult, minthogy Mussolini még csak nem is fo-
gadta őt. Sándor király haragra gyúlt. „Javaslataink - panasz-
kodott - sem nem érinthetetlenek, sem nem megváltoztatha-
tatlanok; akkor miért találjuk szemben magunkat ezzel a ma-
gatartással, hogy még megvitatni sem hajlandók őket? Mi
írásban körvonalaztuk elgondolásainkat; miért nem tette
ugyanezt Olaszország is?"
A szeptemberi találkozóra nem került sor. 1932 elején
azonban Galli úr, belgrádi olasz követ, Rómából visszatérve
felkereste a királyt és „minden részletében kész" megállapo-
dás tervét hozta magával.
A király ismertette a beszélgetést barátommal, amikor az
1932. február 21-én Belgrádba érkezett. Amidőn Sándor
megkérdezte Gallitól, beszélt-e Mussolinival az albán kérdés-
ről, a követ ezt válaszolta: „természetesen, Felség, de ebben a
kérdésben Olaszország nem mondhat le jogairól..."
„Ekkor valóban elvesztettem a türelmemet" - jelentet-
te ki a király a barátomnak. „Csakugyan gúnyt űztek
belőlem, mivel ez volt az egyetlen kérdés, amelyben
kértem Olaszországot, hogy engedjen. Minden más
kérdésben kész vagyok teljes mértékben elfogadni az
olasz álláspontot."
Sándor király másnap folytatta álláspontjának kifejtését a
kérdésben:
Ha Albánia szabad és független ország, mint amilyen
például Görögország vagy Magyarország, akkor nincs
ok arra, hogy Olaszország beavatkozzék a belügyeibe,
mint ahogy Olaszország nem gondolna arra, hogy csa-
220
patokat küldjön, ha holnap Görögország és Magyaror-
szág összeveszne valami fölött.
Ha Albánia olasz gyarmat, akkor egy újabb olasz
fronttal állok szemben Albániában. Ha ellenségek va-
gyunk, akkor tekinthetem így a dolgot, de ha jó szö-
vetségesek vagyunk, akkor nem ismerhetem el, hogy
Olaszország fenntartsa magának a jogot ahhoz, hogy
csapatokat küldjön a határnak arra a részére, amikor
csak jónak látja, mégpedig olyan ürüggyel, amilyent
bármikor lehet találni.
Ha Olaszország nem hajlandó megfontolás tárgyává
tenni ezt az álláspontot, akkor ellenséges érzéssel fel-
tétlenül hátsó gondolatai vannak velünk kapcsolatban,
vagy az, hogy szabad keze legyen megtámadni ben-
nünket, vagy végleg megszerezze magának Albániát.
Ebben az esetben nem lenne értelme lojális megáll-
apodásról beszélni.
A megállapodásnak köztünk vagy feltétlennek és tel-
jesnek kell lennie, vagy egyáltalában nem jöhet létre.
Túlságosan sok a közös tényező; vagy nagyon jó bará-
toknak vagy ellenségeknek kell lennünk; nincs középút.
Olaszországban ezt mondják: „Ez az adriai tenger-
part a mienk kell hogy legyen." De hát nem az önöké?
Tudunk-e mi a négy hajónkkal versenyezni Olaszor-
szággal? „Az Adria kulcsának olasz kézben kell len-
nie" - mondják. - De vajon a szigetek birtokában
nincs-e már a kezében? És ha egyszer jó barátság köt
össze bennünket, akkor nem azonos lesz-e az érde-
künk, hogy együtt őrizzük az Adria kulcsát? Ebben az
esetben kész lennék odaadni önöknek a Cattaroi-öblöt
(Bocche di Cattaro), hogy közösen védelmezzük kö-
zös érdekeinket az Adrián harmadik féllel szemben.
Végül, miután biztosították, hogy Mussolini határozottan
kifejezte, óhajtja a találkozót, s ezt tudomására hozta bará-
tomnak, amikor az legutóbb Olaszországban volt, Sándor így
vélekedett: „Menjen, keresse fel Mussolini urat és ismertesse
vele nézeteimet általánosságban." A király ezután az alábbi-
akban fejtette ki ezeket a nézeteket:
Külpolitika: Béke és baráti megállapodások szomszé-
dainkkal és távoli országokkal. Teljes szabadság az
221
olasz terjeszkedés számára. Olaszországnak természe-
tesen szüksége van terjeszkedésre a túlságosan nagy
népsűrűség miatt, Afrikában vagy Ázsiában. Ha más
nagyhatalmak gátolni akarják Olaszországnak ezeket a
törekvéseit, mi mindig készek leszünk támogatni őt.
Nekünk nincsenek gyarmati céljaink, bőven van, ami
lefoglal bennünket odahaza.
Népszövetség: Vállaljuk, hogy támogatjuk az olasz
politikát és hogy 'összefogunk' minden kérdésben. A
megállapodás azonnali és automatikus hatása a lesze-
relés lenne, mert mi kizárólag önök ellen fegyverke-
zünk. Ezért Genfben támogathatnánk Mussolini úr el-
képzeléseit a leszerelésről.
Franciaország: Semmi problémánk nincs Francia-
országgal és semmit sem fogunk ellene tenni, mert túl-
ságosan sok kötelezettséget vállaltam vele kapcsolat-
ban; de őszintén és minden kényszertől mentesen
megmondanám neki: 'nagyon jó barátok vagyunk, de
vannak más jó barátaim is, szomszédaink, az olaszok'
- és ez minden. Franciaország nem mondhatna sem-
mit.
Belpolitika: Nincs semmi, amit meg kellene változ-
tatnunk, nem törekszünk területünk növelésére. A vég-
sőkig harcolunk mindennemű esetleges bolsevik be-
szivárgás ellen. Egyetlen olasz antifasiszta emigráns-
sal szemben sem leszünk toleránsak és nem részesítjük
politikai menedékjogban. Támogatjuk a kulturális és
kereskedelmi fejlődést, a szigorúan szükséges szintre
óhajtjuk leszállítani a fegyverkezést és hatalmas kato-
nai kiadásainkat a békés célokat szolgáló iparágak ja-
vára kívánjuk felhasználni.
Kereskedelmi és pénzügyi politika: Készek vagyunk
vállalni, hogy megvásárolunk minden olasz terméket,
kivéve más országok termékeit, amelyeket vámokkal
sújtunk.
Hajlandók vagyunk még odáig is elmenni, hogy va-
lamiféle vámuniót hozunk létre és eltöröljük a határo-
kat, még Magyarországot is bevonva ebbe, mert nin-
csenek különleges vagy komoly okaink arra, hogy
222
összeütközésbe kerüljünk vele. Bátorítjuk és védel-
mezzük olasz bankok tevékenységét hazánkban, prefe-
renciájuk az olasz tőkét. Ha a megállapodás valóság-
gá válik, az olyan lesz, mintha egy víztárolóban meg-
nyitnának egy elválasztó gátat: a víz elkerüfhetetlenül
és természetes módon keveredni fog és nem lesz szük-
ség arra, hogy bárki is keverje. Kész termékek, pénz és
minden egyéb a szükségleteknek és a természetes ér-
dekeknek megfelelően fog áramlani egyik országból a
másikba - és ez valóságos, érzékelhető és mindenre
kiterjedő megállapodás lesz. Végeredményben is az
egyéni érdekek teszik ki egy nép általános érdekét és
az érdekeken alapuló kötelékek a legtermészetesebbek
és a legtartósabbak.
Albánia: Erről a kérdésről már bőven szóltam önnek,
de megismétlem és kijelentem, hogy nincsenek titkos
hátsó szándékaim Albániát illetően; megismétlem,
hogy nincsenek követeléseim sem Albániával, sem az
albánokkal kapcsolatban. Kész vagyok Olaszországgal
közösen szavatolni Albánia területi épségét, szabadsá-
gát és függetlenségét olyan alapossággal, ahogy azt
Olaszország csak óhajtja - akár azáltal is, hogy egy
harmadik nagyhatalmat (Angliát) bevonunk szerződő
félként. Ideális lenne Albánia számára a Belgiummal
kapcsolatban kidolgozott és elfogadott formula.
Általánosságban úgy gondolom, hogy egyetértünk
Olaszországgal. Hozzá tehetem ehhez, hogy Anglia
követén keresztül tájékoztatott engem arról, hogy
örömmel látná a megállapodást Jugoszlávia és Olasz-
ország között és az eltávolodást Franciaországtól; hoz-
zá tehetem azt is, hogy Jugoszláviában a legbefolyáso-
sabb tényezők kedvezően viszonyulnak egy ilyen
megállapodáshoz.
Úgy tűnik számomra, hogy mindent elmondtam.
Menjen és keresse fel Mussolini urat, biztosítsa őt a
jóindulatomról és arról, hogy megbízom benne. Kér-
ném azonban önt, mondja meg neki a nevemben, hogy
esedezem: vegye a saját kezébe az ügyet, mert már
elegünk van a 'szószólókból'.
223
Válaszul minderre Mussolini úr az 1932. március elsejei
kihallgatás során a következőket üzente barátomon keresztül
Sándor királynak:
Mondja meg Őfelségének, hogy előbb meghallgattam,
majd figyelmesen elolvastam a nagyon érdekes fejte-
getéseket, amelyeket eljuttatott hozzám, és kérje meg
őt, adjon most időt nekem, hogy kidolgozzak egy
megállapodást, amely szolgálni fogja mindkettőnk ér-
dekét és közös megelégedésünkre lesz.
Ennek a megállapodásnak Bevezetőjében ki kell
mondanunk, hogy nemcsak a két országunk közötti
béke, hanem Európa békéjének vágyából is fakad.
Ebből a célból:
1/ Olaszország és Jugoszlávia kijelentik, hogy en-
nek a békének érdekében közös érdekünk Albánia te-
rületi épsége és függetlensége.
2/ Jugoszlávia ugyanakkor kijelenti, hogy az olasz
érdekek elsőbbséget élveznek Albániában, amint azt a
szerződések és a Nagykövetek Konferenciája elismer-
ték.
3/ Olaszország kötelezi magát, hogy a szerződések
által neki biztosított jogokkal nem él olyan módon,
hogy az sértené a jugoszláv érdekeket vagy gyengítené
a barátsági szerződést.
Azzal kapcsolatban, hogy harmadik fél szavatolja a
megállapodásokat, Mussolini kijelentette: „Csak mi
ketten vagyunk jelen az Adrián és a legjobb elkerülni
minden olyan ürügyet, amely lehetővé tenné harmadik
nagyhatalomnak, hogy beleüsse az orrát az ottani
ügyekbe."
A kereskedelmi szerződésekkel kapcsolatban, ame-
lyeket technikai szakértők dolgoznának ki és amelyek
egy esetleges vámunió lehetőségéig is elmennének,
Mussolini azt a véleményét fejezte ki, hogy létre kel-
lene hozni egy kizárólagos olasz-jugoszláv kikötői
hatóságot és Fiúméra és a Baross kikötőre (Baross Gá-
bor nevéhez fűződik a fiumei kikötő kiépítése) vonat-
kozóan. , Jelenleg az a helyzet - fejtegette Mussolini
- , hogy Fiume nem életképes, mert nincs 'hinterland
224
ja' (mögöttes területe), a Baross kikötő pedig azért
nem életképes, mert ez a 'hinterland' nem elégséges."
Mussolini így folytatta:
Ez a szerződéstervezet egy hónapon belül elkészül és
azután jóváhagyás végett Őfelsége elé terjesztik. Ezt
követően azonnal létrejöhet a találkozónk.
Mondja meg Őfelsége a Királynak, hogy részemről
a lehető legjobb indulattal fog találkozni, mivel ennek
a megállapodásnak teljesnek, elvhűnek és eredmé-
nyesnek kell lennie, ha azt akarjuk, hogy tartós legyen.
Keressen fel engem a hónap vége felé, hogy átve-
gye tőlem a megállapodás tervezetét. De nyomban is-
mertesse velem Őfelsége véleményét ezekről az általá-
nosságban kifejtett kérdésekről.
Március 15-én Sándor király lediktálta a választ Mussolini
fejtegetéseire, amelyeket barátom tíz nappal azelőtt továbbí-
tott hozzá:
Örömmel nyugtázzuk azt a világosságot és elvhűséget,
amellyel Mussolini úr az országaink közötti tartós
megállapodás lényeges elemeit taglalta. Mivel úgy tű-
nik, hogy egyetértünk az általános vonásokban, most
már csak az van hátra, hogy véglegesen megállapodás-
ra jussunk egy világos és pontos szövegtervezet kidol-
gozásával.
Sajnálatunkra azonban a Mussolini úr által javasolt
Bevezető 2. pontja, nevezetesen az, hogy 'Jugoszlávia
ugyanakkor kijelenti, hogy az olasz érdekek elsőbbsé-
get élveznek Albániában, mint azt a szerződések és a
Nagykövetek Konferenciája elismerték',
úgy tűnik, nincs összhangban Albánia függetlensé-
gének elveivel, ahogyan azt a két szavatoló ország elis-
merte. Mi elvben nem ismerhetjük el az olasz érdekek
ilyen elsőbbségét Albániában. Ebben a megállapodá-
sunkra leselkedő állandó veszélyt látunk. Ez az 'elsőbb-
ség' kifejezés homályos és kétértelmű: bizalmatlanság-
hoz fog vezetni. Kétségtelen, hogy Olaszország gazda-
sági és pénzügyi érdekei Albániában nagyobbak, mint
Jugoszlávia érdekei, s ez a jövőben még inkább így lesz;
mi nem tagadjuk ezt a defacto helyzetet és vállalhatjuk,
225
hogy semmi olyat nem teszünk, ami sértené (vagy talán
'veszélyeztetné') az olasz érdekeket Albániában.
Mivel megállapodásunknak teljesnek, elvhűnek és
nagyon őszintének kell lennie, ezért az albán kérdés
automatikusan megszűnik létezni; tehát mi semmi
okot sem látunk arra, hogy külön is elismerjük az
olasz érdekek elsőbbségét Albániában.
Ami a fennmaradó kérdéseket illeti, egyetértünk és
osztjuk Mussolini úr álláspontját. Nagy reményekkel
várjuk és a legjobb indulattal fogjuk fogadni a szerző-
déstervezetet, amelyet Mussolini úr elküldeni szándé-
kozik nekünk.
A király a továbbiakban azzal a kérdéssel foglalkozott,
hogy vajon bölcs dolog-e Olaszország részéről fegyverzetet
hagyni egy olyan gyermekded nép kezében, mint amilyen az
albán nép, majd így folytatta:
Valami nagy dolgot fogunk véghezvinni. Még Francia-
ország is, ha egyszer tudja, hogy teljes mértékben meg-
békéltünk Olaszországgal tartós és elvhű alapokon, ha-
sonlóképpen szükségét fogja érezni annak, hogy köze-
lebb kerüljön Olaszországhoz. Mi fogjuk megtenni az
első valóban komoly és pozitív lépést, amely jó példát
fog mutatni; nem szabad túlságosan soká állva maradni
egy adott ponton, és ha mi elhatároztuk magunkat, a
többieknek óhatatlanul követniök kell bennünket. Bár
az Olaszországot és Franciaországot elválasztó kérdé-
sek sokkal komolyabbak - mert felölelnek gyarmati
kérdéseket, felölelik Tunézia kérdését, a haditengeré-
szeti paritás kérdését, stb. - a magam részéről nem ké-
telkedem benne, hogy a mi megállapodásunk létrejötte
után Franciaország sokkal kevésbé lesz akadékoskodó.
Amikor Párizsban jártam, beszéltem Laval úrral, aki
azt mondta nekem, hogy jobb kapcsolatokra törekszik
Olaszországgal és megkért engem - amint Tardieu is
tette - , mondjam meg, ha ellenezném vagy nemtet-
széssel fogadnám ezt. Természetesen azt válaszoltam,
hogy semmi kifogásom ellene, és hogy nagy örömöm-
re szolgálna. Ugyanezt kérdezte tőlem a belgrádi fran-
cia követ is a minap és ugyanezt válaszoltam neki is.
Arra a kérdésre, hogy miként vélekedik a Duna menti meg-
226
állapodásra vonatkozó Tardieu-javaslatról, Sándor ezt vála-
szolta:
Nagyon szkeptikus vagyok és nem hiszem, hogy lesz
belőle valami. Úgy gondolom azonban, mivel a világ
nem tudja, hogy mi már hosszú ideje készítjük elő meg-
állapodásunkat, ezért Franciaországban azt hihetik,
hogy nagy sietséggel ütöttük össze, hogy megtorpedóz-
zuk Tardieu úrnak a Duna menti megértésre vonatkozó
tervét. Ami engem illet, a legkevésbé sem zavar, hogy
mit mondanak vagy gondolnak: teljesen közömbös va-
gyok eziránt és remélem, hogy Mussolini úr is így véle-
kedik.
Egyébként, mint már mondtam, szkeptikus vagyok.
Túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy minden perc-
ben új javaslatokról hallunk, amelyeket alapos előkészí-
tés nélkül dobnak be a köztudatba - és azután konferen-
cia konferenciát követ mindig ugyanazzal az ered-
ménnyel: kiábrándulással. Úgy gondolom, hogy ennek
az ellenkezőjét kell tenni, mint ahogyan mi tettük: előbb
felkészülni, tanulmányozni a részleteket és a vonatkozó
érdekeket, megvitatni azokat, és ha minden elő van ké-
szítve, akkor beterjeszteni egy pozitív, konkrét, létfon-
tosságú és végleges változatot. Ez nagy különbség.
Kérje meg Mussolini urat, hogy adja át önnek a ter-
vezetet, amelyet reménykedve, bizakodva és jóindulat-
tal várok - amiképpen türelmetlenül várom találkozónk
időpontjának a kitűzését is. Menjen tehát és Isten le-
gyen önnel.
A tervezet azonban nem érkezett meg és a találkozó sem jött
létre.
1932. októberben, amikor barátom felkereste a királyt egy
nappal azután, hogy Sándor jelentéseket kapott belügyminisz-
tériumától a Likában legutóbb történt zavargásokról, nagyon
feldúltnak találta őt, mert a jelentések olyan hangnemben íród-
tak, amely világosan arra utalt, hogy a propaganda, a fegyve-
rek és a bombák Olaszországból származtak. Sándor szilárdan
hitt ebben és akkor tett megjegyzései jóslatszerűen hangzottak:
...Undort érzek; az olaszok mindig ezt teszik velünk;
megpróbálnak hátba döfni bennünket és azt remélik,
hogy eredményt érhetnek el ezekkel az alattomos tá-
227
madásokkal. Hát lehetséges, hogy egy olyan ország,
mint Olaszország ilyen eszközökhöz nyúljon, megpró-
bálva fokozni a bajokat hazánkban és provokálni ben-
nünket! Valóban azt hiszik Olaszországban, hogy bár-
mit is elérhetnek ilyen siralmas eszközökkel, amelyek
méltatlanok egy nagy és önmagára valamit is adó nép-
hez? Nem fognak elérni semmi komolyabb politikai
sikert azzal, hogy fellázítanak néhány szegény tudat-
lan parasztot és megölnek néhány gazdálkodót, aki
nem kér egyebet, mint hogy élhessen! Mondja meg ezt
nekik Olaszországban és mondja meg a nevemben
Mussolini úrnak, hogy ahhoz, hogy komoly rendbon-
tást érhessenek el Jugoszláviában vagy elérhessék a
rendszer megváltozását, rám kell lőniök és teljes bizo-
nyossággal meg kell gyilkolniuk engem, mert csak ab-
ban az esetben lesznek itt változások; megismétlem:
meg kell, hogy öljenek engem és alapos munkát kell
végezniök! Azt is megmondhatja, hogy ha az ország
érdeke azt kívánná, hogy patakokban ontsam a vért,
kész lennék ezt megtenni, mert mindenekelőtt tudatá-
ban vagyok kötelességemnek és a tisztségemmel járó
felelősségnek. Hazám jólétét kívánom.
Books dealing With Hungary
(Forrásmunkák: Magyarországgal foglalkozó művek)
Andrassy, Count Július, Jr., Bismarck, Andrassy and Their Successors.
London, 1927.
Apponyi, Count Albert, Lectures in the U. S. on the Peace Problems and
on the Constitutional Growth of Hungary. Budapest, 1921.
Apponyi, Count Alexander, Hungarica (Works about Hungary prínted in
Western countries. 16th-18th century). 4 vols. 1900.
Baker, R. Stannard, Woodrow Wilson and the World Settlement, 3 vols.
New York, 1923.
Balanyi, George, The History of Hungary. Budapest, 1930.
Bandholtz, Harry Hill, An UndiplomaticDiary. New York, 1933.
Bethlen, Count Stephen, Hungary in the New Europe. Foreign Affairs,
1924.
- , The Treaty of Trianon and the European Peace. London, 1934.
Buday, Laszlo, Dismembered Hungary. London, 1923.
Burian, Count Stephen, Austria in Dissolution. New York, 1925.
Czako, Stephen, How the Hungárián Problem Was Created. Budapest,
1934.
Deák, Francis, The Hungarian-Rumanian Land Dispute. New York,
1928.
- and D. Ujvary, Papers and Documents Relating to the Foreign
Relations of Hungary, vol. I., 1919-1920. New York, 1939.
Eckhart, Francis, A Short History of the Hungárián People. London,
1931.
Engl i sh State Papers: Correspondence Relatíve to the Affairs of
Hungary. London, 1850.
Fay, Sidney Bradshaw, Origins ofthe World War. New York, 1928. Vol.
II.
Ferenczi, Imre, International Migration, 2 vols. New York, 1929, to
1931.
Fest, Alexander, The Sons of Edmund Ironside at the Court of St.
Stephen. Budapest, 1938.
Gathorne-Hardy, G. M., A Short History of International Affairs, 1920
to 1938. London, 1939.
Glaise-Horstenau, Edmund, The Collapse of the Austro-Hungárián
Empire. London, 1930.
Gooch, G. P. and H. M. Temperley, British Documents on the Origins of
the War, 1898-1914. London, 1926, et seq.
Görgey, Arthur, Mv Life and My Acts in Hungary in 1848-1849.
London, 1852.
Gratz, G. The Era ofRevolutions. Budapest, 1935.
Hengel mul l er, Laszl o, Hungary's Fight for National Exístence,
1703-1711. London-New York, 1913.
Homan, Balint, Hungary 1301-1490. Cambridge Medieval History. 1923.
- , King Stephen, the Saint. Budapest, 1938.
229
House, Edward Mandel l , The Intimate Papers of Colonel House.
(Arranged by Ch. Seymour). 4 vols. Boston, 1926-28.
The Hungárián Peace Negotiations. (Publ'd. R. Hung. Ministry
For. Affairs). 3 vols. Budapest, 1920-22.
Hungárián Quarterly, Budapest, 1936 et seq.
Janossy, Denis, Great Britain and Kossuth. Budapest, 1937.
- . The Kossuth Emigration in America. Hung. Hist. Soc . Budapest,
1940.
Jaszi, Oscar, Revolution and Counter-Revolution in Hungary. London,
1924.
- , The Dissolution ofthe Habsburg Monarchy. Chicago, 1929.
Kaas, Albert, Bolshevism in Hungary. London, 1931.
Kende, Géza, Hungarians in America, 1583-1926. 2 vols. Cleveland,
1926.
Klapka, George, Memoirs of. London, 1850.
Kornis, Július, Education in Hungary. New York, 1932.
- , Hungary and European Civilization. Budapest, 1938.
Kosary, Dominic. Gábriel Bethlen. Slavonic Review. London, 1938.
- , A History of Hungary. Cleveland-New York, 1941.
Kovács, Aloys, The Development ofthe Populatíon of Hungary since the
Cessation ofthe Turkish Rule. Budapest, 1920.
Leiningen-Westerburg, Count, His Letters and Diary, ed. by Henry
Marczali. 1920.
Lloyd George, Dávid, The Truth about the Peace Treaties. 2 vols. 1938.
Lockhart, Brace, Seeds ofWar. London, 1926.
Lukinich, Imre, A History of Hungary. Budapest, 1937.
Lybyer, A. Howe, The Government of the Ottoman Empire in the Time
ofSuleiman the Magnificent. Cambridge, 1913.
Macartney. C. A., The Magyars in the Ninth Century. Cambridge, 1930.
- , Hungary. London, 1934.
- , Hungary and Her Successors. Royal Inst. of Int ernat ' l Affairs.
Oxford, 1937.
- , Studies on the Early Hungárián Historical Sources. Budapest, 1940.
Malyusz, Elemér, The Fugitive Bolsheviks. London, 1931.
Marczali, Henry, Hungary in the 18th Century. Cambridge, 1910.
- , Papers of Count Stephen Tisza, 1914-1918. Amer. Hist. Rev., 1924.
Miller, Dávid Hunter, My Diary at the Conference of Paris. 20 vols.
Privately printed, 1928. "
Nagy, Iván, Hungarians ofthe Five Hemispheres. Budapest, 1935.
Nicolson, Harold, Curzon, Peacemaking, 1919. Boston, 1933.
Pivany, Eugene, Hungárián American Connections. Budapest, 1927.
Pribam, Alfréd Francis, Austrian Foreign Policy, 1908-1918. London.
1923.
- , The Secret Treaties of Austria-Hungary -(Eng. ed. by A. Coolidge)
Cambridge, 1920-21.
Riedl, Frederick, A History of Hungárián Literature. London, 1906.
Rutter, Owen, Regent of Hungary. London, n.d.
Schmitt, B. E., The Annexation ofBosnia, 1908-9. Cambridge, 1937.
Seton-Watson, R. W., Racial Problems in Hungaiy. 1908.
- , The Southern Slav Question in the Hapsburg Monarchy. London,
1911.
- , Germán, Slav and Magyar. London, 1916.
230
Spr oxt on, Char l es, Palmerston and the Hungárián Revolution.
Cambridge, 1929.
Stiles, W. H., Austria in 1848^9. 2 vols. New York, 1852.
Szász, Zsombor, The Minorities in Rumanian Transylvania. London,
1927.
Szentkirályi, Joseph, (Education in) Hungary. The Phi Delta Kappan,
Nov. 1939.
Teleki, Count Paul, The Evolution of Hungary and Its Place in European
History. New York, 1923.
Toulmin, J. Smith, Parallels between England and Hungary. London,
1849.
- , Louis Kossuth. London, 1852.
Toynbee, Arnold Joseph, Survey of International Affairs, 1924. London,
1926.
Tyler, Reports, Financial Position of Hungary. Geneva, 1931-1933.
United States, Department of State, Papers Relating to Foreign
Relations of the United States, 1918. Supplement I. Washington,
1933.
Vasvary, Edmund, Lincoln's Hungárián Heroes. Washington, 1939.
Ward, A. W.-Gooch, G. P., The Camgridge History of British Foreign
Policy. Vol. 2. London, 1922.
Névmutató
Összeállította: dr. Barabás Miklós
ALBRECHT, főherceg, Habsburg:(1897-1955). - Frigyes főherceg és
Izabella hercegnő egyetlen fia. A mosonmagyaróvári gazdasági
akadémián oklevelet szerzett. Az 1920-as években szélsőjobbol-
dali fajvédő csoportokhoz csapódott. A magyar trón egyik lehet-
séges várományosának tekintette magát. Felsőházi tag. Három-
szor nősült (Lelbach Irén, Bocskay Katalin és Lydia Strauss).
Buenos Airesben halt meg.
ANNA, Monica Pia, főhercegnő, a szász király lánya (1903-?). - 1924-
ben ment feleségül József Ferenc főherceghez. Magyarul tanult
és elmélyült a magyar történelem és irodalom tanulmányozásá-
ban. Férje oldalán részt vett különböző magyar társadalmi, egy-
leti és egyesületi mozgalmakban, több nőegylet védnöknője volt.
Három lánya és négy fia született. 1944 őszén családjával együtt
az Egyesült Államokba emigrált. Onnan rövidesen rokonához
költözött Regensburgba.
APOR Gábor báró (1889-1969). - Diplomata. 1935-től a külügyminisz-
ter állandó helyettese. 1938-tól 1944-ig szentszéki magyar kö-
vet. Magyarország német megszállása miatt lemondott tisztéről.
ANTONESCU, Ion (1882-1946). - Román hivatásos katonatiszt, politi-
kus. 1940. szeptember 1-től 1944. augusztus 23-ig Románia mi-
niszterelnöke és diktátora. 1946-ban népbírósági ítélet alapján
kivégezték.
AUGUSZTA, főhercegasszony (1875-1964). - Habsburg József Ágost
főherceg felesége. Lipót bajor herceg és Habsburg Gizella főher-
cegnő lánya, I. Ferenc József unokája.
BAJCSY-ZSILINSZKY Endre: (1886-1944). - Jogász, újságíró, politi-
kus. 1922-től nemzetgyűlési, majd 1939-től országgyűlési képvi-
selő. A második világháború éveiben aktív németellenes politi-
kát folytatott. 1944. március 19-én a Gestapo letartóztatta, csak
októberben szabadult. 1944. novemberben a Magyar Nemzeti
Felkelés Felszabadító Bizottsága elnökévé választották. 1944.
november 22-én letartóztatták, decemberben Sopronkőhidán ha-
lálra ítélték és december 24-én kivégezték.
BÁRCZY István, bárcziházi (1882-1952). - 1928-tól 1944-ig a Minisz-
terelnökség közigazgatási államtitkára, a minisztertanácsi jegy-
zőkönyvek szerkesztője.
BÁRDOSSY László (1890-1946). - Minisztériumi tisztviselő, diploma-
ta. 1930-tól követségi tanácsos Londonban. 1936-tól 1941-ig bu-
karesti magyar követ. 1941-ben előbb külügyminiszter, majd
Teleki Pál öngyilkossága után az év áprilisától 1942 márciusáig
miniszterelnök. Jelentős szerepe volt benne, hogy Magyarország
részt vett a Szovjetunió és az angolszász hatalmak elleni háború-
ban. Mint háborús bűnöst halálra ítélték és kivégezték.
232
BARTHOU. Jean Louis: (1862-1934). - Francia politikus, jogász. Volt
belügy-, igazságügy- és honvédelmi miniszter. 1913-ban pedig
miniszterelnök. Halálakor külügyminiszter. 1934. október 9-én
Sándor jugoszláv királlyal eeyütt merénylet áldozata lett Marse-
ille-ben.
BAUER, Ottó (1882-1938). - Osztrák szociáldemokrata politikus és te-
oretikus. Az Osztrák Szociáldemokrata Párt és a II. Internacioná-
lé egyik vezetője. 1921-ben az ún. Két és feles Internacionálé
egyik alapítója.
BENES, Eduárd: (1884-1948). - Cseh politikus. 1918 és 1935 között
Csehszlovákia külügyminisztere. 1935-től 1938-ig államfő.
1938. októberben emigrált és a londoni emigráns csehszlovák
kormány elnökeként működött 1945-ig. 1945 és 1948 között is-
mét a Csehszlovák Köztársaság elnöke volt. 1948-ban a kommu-
nista hatalomátvétel során megfosztották funkciójától.
BETHLEN István gróf (1874-1946 vagy 1947). - Nagybirtokos, politi-
kus. Az 1920-as években több miniszteri tárca birtokosa. 1921.
április 14-től 1931. augusztus 24-ig miniszterelnök. Magyar ki-
rályi titkos tanácsos. Magyarország háborúból való kiugrásának
egyik legfőbb szorgalmazója. 1944. március 19-e után illegali-
tásba vonult a németek elől. 1945-ben a szovjet hatóságok letar-
tóztatták és elhurcolták. A Szovjetunióban halt meg.
BEVIN, Ernest: (1881-1951). - Angol munkáspárti politikus és szak-
szervezeti vezető. 1940 és 1945 között munkaügyi miniszter
Winston Churchill koalíciós kormányában. 1945 és 1951 között
külügyminiszter Clement Attlee kormányában.
BISMARCK, Ottó von: (1815-1898). - 1862-től 1890-ig Poroszország
miniszterelnöke. Irányítása alatt jött létre 1867-ben az Észak-Né-
met Szövetség, majd 1871-ben a Német Császárság. 1871-től
1890-ig birodalmi kancellár, egyúttal továbbra is porosz minisz-
terelnök. Politikájával igyekezett elkerülni, hogy Németország
kétfrontos harcra kényszerüljön (Rückversicherungsvertrag).
BULLITT, William Christian: (1891-?). - Amerikai diplomata, újságíró.
1919-ben az amerikai küldöttség tagja a párizsi békekonferenci-
án. 1934 és 1936 között az USA első nagykövete a Szovjetunió-
ban. 1936 és 1941 között Franciaországban nagykövet.
CALINESCU, Armand (1893-1939). - Román politikus. 1939-ben mi-
niszterelnök. Annak az évnek szeptember 21-én merénylet áldo-
zata lett. A Vasgárda ölette meg.
CHAMBERLAIN, Neville, Sir Arthur (1869-1940). - Angol konzerva-
tív politikus, államférfi. 1922-től több ízben miniszter. 1937-től
1940 májusáig miniszterelnök. Angol részről ő volt a Müncheni
Egyezmény aláírója. Az angol csapatok norvégiai kudarca után
lemondásra kényszerült.
CHURCHILL, Sir Winston Leonard Spencer (1874-1965). - Brit politi-
kus, államférfi. 1908 és 1929 között előbb a liberális, majd a
konzervatív párt tagjaként több miniszteri tárcát tölt be. A meg-
békéltetési politika ellenzője. 1940-től 1945-ig miniszterelnök és
védelmi miniszter. Jelentős szerepe volt az antifasiszta szövetség
létrehozásában és győzelmében. „A második világháború" című
memoárjáért irodalmi Nobel-díjat kapott.
CHVALKOVSKY, Frantisek: (1875-?). - Csehszlovák politikus. 1938.
233
október 5-én külügyminiszterré nevezik ki. A Hitlerrel való
együttműködés szorgalmazója.
CIANO, Galeazzo, Cortelazzo grófja: (1903-1944). - Olasz diplomata
és politikus. Mussolini veje. 1936-tól 1943-ig külügyminiszter.
Fokozatosan szembefordul Olaszország németbarát politikájá-
val, részt vesz a Mussolini ellen hozott bizalmatlansági határozat
megszavazásában. Ezért halálra ítélték és kivégezték.
CINCAR-MARKOVIC, Aleksandar: (?-?). - Jugoszláv politikus, diplo-
mata. 1935-től 1939-ig berlini jugoszláv követ. 1939 februárjától
1941 márciusáig külügyminiszter. Jugoszláv részről ő írta alá
1940. december 12-én Belgrádban a jugoszláv-magyar barátsági
szerződést.
CODREANÜ. Cornelu Zelea: (1899-1938). - Román politikus. 1923-
ban lelőtte a jassyi rendőrfőnököt, 1933-ban pedig Dúca román
miniszterelnököt. A szélsőjobboldali Vasgárda szervezet alapító-
ja és erőszakos haláláig vezére.
CREEL, George: (1876-1953). -Amerikai író és politikus. Wilson elnök
környezetéhez tartozott. Egy időn át az amerikai Tájékoztatási
Hivatal (Bureau of Information) vezetője volt.
CRUCESCU, Gheorghe (?-?) - Román diplomata. Budapesti követ.
Mint ilyen 1940-ben részt vett Turnu Severinben a magyar-ro-
mán tárgyalásokon, amelyek a Második Bécsi Döntést megelőz-
ték.
CSÁKY István gróf (1894-1941). - Diplomata. 1929-től 1933-ig a kül-
ügyminisztérium sajtóosztályának vezetője. 1934-1935-ben
madridi és lisszaboni ügyvivő. 1935-től 1938-ig a külügyminisz-
terkabinetfőnöke. 1938-tól 1941-ben bekövetkezett haláláig kül-
ügyminiszter. Magyar részről ő írta alá 1940. december 12-én
Belgrádban a magyar-jugoszláv barátsági szerződést.
CVETKOVIC, Dragisa (1893-1969). - Jugoszláv politikus. 1939-től
1941-ig miniszterelnök. 1943-tól emigrációban élt. Párizsban
halt meg.
DARÁNYI Kálmán (1886-1939). - Főispán, politikus, a Nemzeti Egy-
ség Pártjának vezére. 1928 és 1935 között a miniszterelnökség
politikai államtitkára. 1935-1936-ban földművelésügyi minisz-
ter, majd 1938-ig miniszterelnök. Nevéhez fűződik a győri prog-
ramm és a honvédelmi törvény elfogadása.
DAVIS, Elmer Holmes (1890-?) - Amerikai újságíró, kormánytisztvise-
lő. 1942-től 1945-ig a hadügyi tájékoztatási hivatal igazgatója.
DEUTSCH, Július (1884-?) - Osztrák szociáldemokrata politikus. Az
Osztrák Szociáldemokrata Párt katonai szervezetének, a Schutz-
bundnak egyik alapítója, majd vezetője volt. Az 1934. évi bécsi
munkásfelkelés leverése után emigrálni kényszerült. A spanyol
polgárháborúban a köztársasági hadsereg tábornoka volt. 1940-
től 1945-ig az USÁ-ban élt. 1946-ban visszatért Ausztriába, ahol
a szociáldemokrata párt külügyi titkárságának vezetője lett.
DOLLFUSS, Engelbert (1892-1934). - Osztrák keresztény-szocialista
politikus. 1932-től kancellár és külügyminiszter. 1933-tól tekin-
télyuralmi rendszert vezetett be (ausztrofasizmus). Elutasította a
Németországhoz való csatlakozást. (Anschluss). Az osztrák ná-
cik 1934. július 25-i államcsíny kísérletük során meggyilkolták.
DÚCA, Gheorghe Ion (1881-1933). - Román politikus, államférfi. A Li-
234
berális Párt vezére. 1926-ban külügyminiszter. Az 1933. novem-
ber 14-én alakult liberális kormány miniszterelnöke. 1933. de-
cember 29-én vasgárdisták Sinaiában meggyilkolták.
ECKHARDT Tibor (1888-1972). - Kisgazdapárti politikus, parlamenti
képviselő. A Független Kisgazdapárt egyik alapítója, 1932-től
1940-ig elnöke. 1935-től szembefordult Gömbös Gyula minisz-
terelnök diktatórikus terveivel, a németellenes függetlenségi po-
litika híve lett. 1940-ben Horthy kormányzó és Teleki miniszter-
elnök megbízásából az Egyesült Államokba utazott, hogy előké-
szítse ej;y esetleges magyar emigráns kormány megalakulását.
Az USA-ból többé nem tért haza.
EDÉN, Sir Róbert Anthony: (1897-1977). - Angol konzervatív párti po-
litikus. 1935-től 1938-ig és 1940-1945 között külügyminiszter.
1939. szeptembertől 1940. májusig a dominiumok minisztere,
májustól decemberig hadseregügyi miniszter. 1951 és 1955 kö-
zött külügyminiszter és miniszterelnök-helyettes. 1955-1957
közt kormányfő.
ERDMANNSDORFF, Ottó von (1888-1978). - Német diplomata. A 30-
as évek második felében német követ Budapesten.
ERNSZT Sándor (1870-1944). - Pápai prelátus, a magyarországi ke-
resztény-szocialista mozgalom egyik vezetője. 1901-ben a Nép-
párt országgyűlési képviselője. 1918. februárban a Keresztény
Szocialista Párt egyik alapítója. 1930-1931-ben népjóléti, majd
vallás- és közoktatásügyi miniszter.
FERENC Ferdinánd, Habsburg főherceg (1863-1914). - 1906-tól kezd-
ve foglalkozott politikával, főként a magyarok elszakadási törek-
véseinek visszaszorításával. Katonai irodája a bécsi Belvedere
kastélyban egyfajta mellék-kormánnyá nőtte ki magát, ahol ter-
veket dolgoztak ki a Monarchia jövőbeni átalakításával kapcso-
latban. 1913. augusztustól az „összfegyveres erők főfelügyelő-
je". 1914. június 26-án Szarajevóban feleségével együtt szerb
ultranacionalista merénylő golyója oltotta ki életét.
FERENC József L, Habsburg, oszt rák császár és magyar ki rál y.
(1830-1916). - Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabad-
ságharc vérbefojtója. Az 1867-es kiegyezéstől a kettős monar-
chia uralkodója.
FESZTETICS Sándor gróf (1882-?). - Földbirtokos, politikus, ország-
gyűlési képviselő, diplomata. 1918-ban a Károlyi-kormány ha-
dügyminisztere. 1934-ben belépett a magyar nemzetiszocialista
pártba.
FRANK, Hans (1900-1946). - Jogász. 1933-ban bajor, majd német biro-
dalmi igazságügyminiszter. 1939. októbertől a Lengyel Főkor-
mányzóság német (náci) főkormányzója. A nürnbergi perben ha-
lálra ítélték és kivégezték.
FRIGYES Mária Albert főherceg, Habsburg (1856-1936). - Katonai pá-
lyára nevelték, de gazdasági ismeretekre is szert tett. Kitanulta
az asztalos mesterséget is. Speciális érdeklődési területe a nu-
mizmatika volt. Az első világháború kitörésekor rábízták az
osztrák-magyar haderők főparancsnokságát és tábornaggyá ne-
vezték ki. A hadműveleteket azonban ténylegesen Conrad von
Hötzendorf irányította. 1917-ben felmentették tisztségéből. Az
első világháború után magyarországi birtokain (Mosonmagyaró-
235
váron) maradt. A mosonmagyaróvári plébánia templomban
GAFENCLCGrigore (1892-1957). - Román politikus, újságíró. 1932-
benés 1938-tól 1940-ig külügyminiszter. 1944-ben emigrált.
G1GURTU, Jon (?-?). - Román politikus és államférfi. 1940 nyarán mi-
niszterelnök. Személyes barátság fűzte Göring náci marsallhoz.
Kormányába bevonta a Vasgárdát és a romániai német nácik
képviselőit is. Az ő miniszterelnöksége idején született a Máso-
dik Bécsi Döntés.
GHYCZY Jenő ( 1893- 1982) . - Magyar pol i t i kus és di pl omat a.
1937-1938-ban a berlini magyar követség tanácsosa. 1939-től
1942-ig a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője.
1942-1943-ban külügyminiszter-helyettes. 1943. július 24-től
1944. március 22-ig külügyminiszter.
GOGA, Octavian (1881-1938). - Román író és politikus. Több ízben
miniszter. 1937-ben mint a nemzeti keresztény párt vezetője, rö-
vid ideig miniszterelnök.
GÖMBÖS Gyula, vitéz jakfái (1886-1936). - Hivatásos katonatiszt, faj-
védő politikus. A szegedi ellenkormány hadügyi államtitkára.
1920-1922-ben részt vett az Egységes Párt létrehozásában.
1923-ban ellentétbe került Bethlen Istvánnal, kilépett az EP-ból
és megalapította a Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártot. 1928-
ban visszalépett a kormánypártba. Honvédelmi államtitkár lett,
majd 1929-től 1932-ig honvédelmi miniszter, tábornoki ranggal.
1932-től 1936-ig miniszterelnök. Elköteleztejnagát a fasiszta
Olaszország és a náci Németország mellett. Ő volt Hitler első
külföldi látogatója kancellárrá történt kinevezése után.
GÖRING, Hermann (1893-1946). - Hivatásos német katonatiszt, politi-
kus, birodalmi marsall. Kezdettől a náci párt egyik vezetője.
1922-től az SA főnöke, 1932-től a Birodalmi Gyűlés elnöke.
1935-től a légierő főparancsnoka, porosz miniszterelnök, Hitler
kiszemelt utóda. A nürnbergi nemzetközi bíróság mint háborús
főbűnöst halálra ítélte, az ítélet végrehajtása előtt cellájában ön-
gyilkosságot követett el.
GRANDI, di Mordano, Dino gróf (1895-1988). - Olasz politikus, diplo-
mata. 1929-től 1932-ig külügyminiszter. 1932 és 1939 között
londoni nagykövet. A Fasiszta Nagytanács 1943. július 25-i ülé-
sén fellépett Mussolini ellen, a háborúból való kilépést szorgal-
mazta. A salói köztársaságban ezért halálra ítélték. 1945 után
Argentínában telepedett le. 1985-ben visszatért Olaszországba.
HÁCHA, Emil (1872-1945). - Csehszlovák politikus és államférfi.
1938-1939-ben köztársasági elnök. A német megszállás alatt a
Cseh-Morva Protektorátus elnöke (1939-1945). Mint háborús
bűnöst letartóztatták. A börtönben halt meg.
HITLER (Schicklgruber), Adolf (1889-1945). - Német politikus, a náci
párt megalapítója, vezér és kancellár. 1921-től az NSDAP veze-
tője. 1923-ban a sikertelen müncheni puccskísérlet miatt ötévi
várfogságra ítélték, de 1924 decemberében szabadon engedték.
1933-tól birodalmi kancellár, 1934-ben (Hindenburg halála után)
egy személyben államfő (a német nép vezére) is. 1935-től a véd-
erő, a Wehrmacht főparancsnoka. 1945. április 30-án a rommá
lőtt berlini kancellária bunkerjében öngyilkos lett.
236
HOARE, Reginald - Angol diplomata. Hazáját nagykövetként képviselte
Romániában, amikor London 1941. feburár 10-én megszakította
a diplomáciai kapcsolatokat Bukaresttel.
HORTHY István, vitéz:(1904-1942). - Horthy Miklós kormányzó idő-
sebb fia. Gépészmérnök, a MÁV igazgatóságának elnöke, a Fel-
sőház tagja. 1942. február 19-én kormányzóhelyettessé válasz-
tották. Mint tartalékos repülőfőhadnagy a keleti arcvonalon szol-
gált. 1942. augusztus 20-án vadászgépével lezuhant és szörnvet-
halt.
HORTHY Miklós, vitéz nagybányai (1868-1957). - Hivatásos katona,
tengerésztiszt, altengernagy. 1909-től 1914-ig Ferenc József csá-
szár és király szárnysegédje. 1918-ban az osztrák—magyar hadi-
flotta főparancsnoka. 1919-ben a szegedi ellenkormány hadügy-
minisztere, majd a nemzeti hadsereg fővezére. 1920. március 1-
től 1944. október 16-ig Magyarország kormányzója. A németek
elhurcolták. Államfőként meghatározó szerepe volt a két háború
közötti magyar politikai életben, valamint Magyarország 1941.
június 27-i hadbalépésében. A háborús főbűnösök nürnbergi pe-
rében tanúként hallgatták ki. 1948 végéig Németországban, az
amerikai megszállási övezetben élt, majd Portugáliában telepe-
dett le és ott is halt meg.
HORTHY Miklós ifj. (1907-1993) - Horthy Miklós kormányzó ifjabb
fia. Diplomata. Brazíliai követ. A „kiugrási iroda" vezetője
1944-ben. 1944. október 15-én Skorzeny SS alezredes egysége
tőrbe csalta és elfogta. Mauthausenbe szállították, onnan szaba-
dult a háború végén. Portugáliában telepedett le.
HORTHY Miklósné, jószási Purgly Magda: (1881-1959). - Horthy
Miklós kormányzó felesége. A házasságukból született gyerme-
kek: Magdol na ( 1902- 1918) , Paul a ( 1903- 1940) , Ist ván
(1904-1942) és Miklós (1907-1993).
HÓRY András: (1883—?) - A két háború közt Magyarország egyik leg-
képzettebb diplomatája. 1924-től a belgrádi, 1927-től a római
magyar követséget vezeti. 1934-1935-ben a külügyminiszter ál-
landó helyettese. 1935-től 1939-ig varsói követ. Ezután rendel-
kezési állományba, majd németellenessége miatt nyugdíjba
kényszerül.
HUBAY Kálmán (1902-1946). - Szélsőjobboldali újságíró, 1933-tól
még a kormánypárti Függetlenség, később az Esti Újság szer-
kesztője. 1938-tól országgyűlési képviselő, az ismételten mega-
lakuló nyilas pártok alapító tagja. Nemzetiségi törvényjavaslata
miatt 1940-ben megfosztották mandátumától. A háború után ha-
lálra ítélték és kivégezték.
IMRÉDY Béla vitéz, ómorovicai (1891-1946). - Pénzügyi szakember,
jobboldali politikus, államférfi. 1928-tól a Magyar Nemzeti
Bank igazgatója, 1932-tól 1935-ig pénzügyminiszter, 1935-től
1938-ig a Magyar Nemzeti Bank elnöke. 1938-1939-ben mi-
niszterelnök. 1940-ben megalapította a szélsőjobboldali Magyar
Megújulás Pártját (MMP). Mint háborús bűnöst halálra ítélték és
kivégezték.
JAGOW, Dietrich von (1892-1945). - SA tábornok (Obergruppenfüh-
rer), német diplomata. 1941-től 1944-ig budapesti német követ.
A háború végén öngyilkos lett.
237
JAROS Andor (1896-1946). - Szélsőjobboldali politikus. 1938-tól
1940-ig a felvidéki ügyek tárca nélküli minisztere. 1944-ben a
Sztójay-kormány belügyminisztere. Mint háborús bűnöst halálra
ítélték és kivégezték.
JEFTIC, Bogoljub D. (1886-1960). - Jugoszláv politikus, államférfi. A
harmincas években külügyminiszter, majd kormányfő.
JÓZSEF Ágost főherceg, Habsburg: (1872-1962). - Tábornagy, hadse-
reg főparancsnok, ideiglenes államfő. Magyar királyi herceg, a
Habsburg család magyar nádori ágának leszármazottja. 1919.
augusztus 6-tól 23-ig Magyarország kormányzója. 1926-tól fel-
sőházi tag.
KÁLLAY Miklós, nagykállói (1887-1967). -Földbirtokos, főispán, po-
litikus, államférfi. 1932-től 1935-ig földművelésügyi miniszter.
1936-tól 1942-ig az Országos Öntözésügyi Hivatal elnöke.
1942-től 1944-ig miniszterelnök. 1943. július 24-ig külügymi-
niszter is egyben. Közel állott Bethlen István politikai felfogásá-
hoz, 1943-ban megkezdte a háborúból való kilépés óvatos előké-
születeit. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása
után a budapesti török követségre menekült, de később a néme-
tek elfogták és Mauthausenbe deportálták. Szabadulása után az
USÁ-ban telepedett le és ott is halt meg.
KÁNYA Kálmán (1869-1945). - Osztrák-magyar, majd magyar diplo-
mata. 1920. május 22-től 1925. október 5-ig a külügyminisztéri-
um főtitkára (vezértitkár), illetve a miniszter állandó helyettese.
1925. október 5-től 1933. január 10-ig berlini magyar követ,
rendkívüli követi és meghatalmazott miniszteri rangban. 1933.
február 4-től 1938. november 28-ig külügyminiszter.
KÁROLY, Habsburg (1877-1922). - I. Károly néven 1916-tól osztrák
császár, IV. Károlyként magyar király. A Szarajevóban meg-
gyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökös unokaöccse. 1918 novem-
berében mindkét országban lemondott az államügyek vitelében
való részvételéről és Svájcba távozott. 1921-ben kétszer megpró-
bálta visszaszerezni magyar királyi hatalmát, októberben fegyve-
resen is. A budaőrsi összecsapás után az antant Madeira szigeté-
re száműzte, ahol 1922-ben meghalt. A magyar nemzetgyűlés
1921. november 6-án kimondta a Habsburg Ház trónfosztását.
(1921. évi XLVII. te.)
KÁROLY, (Carol), Hohenzollern-Sigmaringen (1893-1953). - Román
király. Mint trónörökös ellentétbe került az udvarral. 1925-ben
lemondott a trónról és külföldre távozott. Fia, Mihály lett a ki-
rály, de Károly több ízben megpróbált visszatérni. Végül 1930-
ban ismét elfoglalta a trónt. Fiának a nagyvajda címet adta. Ro-
mánia bel- és külpolitikájában élénken részt vett. A Második Bé-
csi Döntés következtében 1940-ben végleg lemondani kénysze-
rült a trónról.
KÁROLYI Mihály gróf (1875-1955). - Földbirtokos, politikus, állam-
férfi. 1912-től független párti képviselő, az 1918-as polgári de-
mokratikus forradalom vezető személyisége, 1918. október 31-
től miniszterelnök. 1919. január 21-től március 21-ig ideiglenes
köztársasági elnök. 1919 nyarától emigrációban él. 1946-ban ha-
zatért, az ország párizsi követe lett. 1949-ben ismét emigrált.
Haláláig Franciaországban élt.
238
KERESZTES-FISCHER Ferenc (1881-1948). - Ügyvéd, főispán, politi-
kus. 1931-től 1935-ig és 1938-tól 1944-ig belügyminiszter. A
németek deportálták, Ausztriában halt meg. Bethlen István poli-
tikai irányzatának híve volt. Tolerálta a baloldali pártok, köztük
a szociáldemokrata párt tevékenységét a második világháború
idején. 1941-ben ellenezte Magyarország belépését a háborúba.
KRISTÓFFY József ( 1890- 1960) . - Diplomata. 1939-től 1941-ig
moszkvai magyar követ. 1943. augusztustól a koppenhágai kö-
vetséget vezette. A német megszállás után állomáshelyén ma-
radt. Dániában hunyt el.
KUN Béla (1886-1938). - Újságíró, a magyarországi proletárdiktatúra
tényleges vezetője. 1919-ben előbb külügyi, majd hadügyi nép-
biztos. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe, onnan a Szov-
jetunióba emigrált. Részt vett a Komintern vezetésében. A Szov-
jetunióban koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték.
KUNDER Antal (1900-1968). - Hivatásos katonatiszt, gépészmérnök.
1935-ben kivált a tényleges katonai szolgálatból. 1936 és 1938
között a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. 1938. szeptember 22-
től 1939. október 27-ig kereskedelem és közlekedésügyi minisz-
ter, 1938. november 15-től 1939. július 25-ig iparügyi miniszter
is. 1944. március 22-től augusztus 7-ig kereskedelem és közleke-
désügyi miniszter. 1945-ben Dél-Amerikába emigrált, Rio de Ja-
neiróban halt meg.
LAKATOS Géza, vitéz, lófő, csikszentsimoni (1890-1967). - Hivatásos
katonatiszt, vezérezredes. Horthy utolsó kormányának miniszter-
elnöke. 1943-ban a Magyar Megszálló Erők, 1944. április 1-től
május 31-ig az 1. magyar hadsereg parancsnoka. 1944. augusz-
tus 29-től október 16-ig kormányfő. Feladata lett volna a háború-
ból való kiválás előkészítése és végrehajtása. A nyilasok október
16. után letartóztatták. A háború után hazatért, deportálták. Vé-
gül Ausztráliában telepedett le és ott is halt meg.
LAVAL, Pierre (1883-1945). - Francia politikus. 1925 és 1932 között
több ízben miniszter, 1932-ben és 1934-től 1936 januárjáig kül-
ügyminiszter, 1931-1932-ben és 1935-től 1936 januárjáig mi-
niszterelnök. 1940 júliusától a vichyi kormány miniszterelnök-
helyettese, 1942-től 1944. augusztusig miniszterelnöke. 1945-
ben mint hazaárulót halálra ítélték és kivégezték.
LLOYD GEORGE, Dávid (1863-1945). - Angol liberális párti politi-
kus, államférfi. 1890-től 1945-ig képviselő, 1905 és 1913 között
több ízben miniszter, 1916. decembertől 1922-ig a koalíciós kor-
mány elnöke.
MANOILESCU, Mihai (1891-1950). - Közgazdász, román politikus.
Több ízben miniszter, külügyminiszter is. 1931-ben a Román
Nemzeti Bank igazgatója. Egyetemi tanár. Több szakkönyv szer-
zője.
MASARYK, Jan (1886-1948). - Csehszlovák politikus. 1940-től 1948-
ig külügyminiszter, előbb az emigráns, majd a prágai kormány-
ban. Állítólag öngyilkosságot követett el.
MIHAJLOVICS, Dragoljub: - Jugoszláv tábornok, politikus, partizán
vezér. 1941 májusától a csetnik katonai ellenállási szervezet ve-
zetője, 1942-től 1944-ig egyben a londoni jugoszláv emigráns
kormány hadügyminisztere. 1946-ban a németekkel való együtt-
239
működés vádjával mint háborús bűnöst halálra ítélték és kivé-
MIHÁLY, Hohenzollern-Sigmaringen (Szül.: 1921.) - II. Károly román
király fia. 1927-től 1930-ig és 1940-1947 között Románia kirá-
lya. Az ő vezetésével hajtotta végre Románia 1944. augusztus
23-án a háborúból való kiugrást. A kommunisták 1947-ben le-
mondásra kényszerítették. Azóta Svájcban él családjával.
MILLERAND, Alexandre (1859-1943). - Francia politikus. 1920-ban
miniszterelnök, majd köztársasági elnök. A magyar békeszerző-
déshez (Trianon) mellékelt kísérőlevél (az ún. Millerand-levél)
azt hangsúlyozta, hogy az antant nem változtatja meg területi
döntéseit, de lehetőség nyílik helyi igazításokra, ha kiderülne,
hogy a határvonal nem felel meg teljesen az etnikai vagy a gaz-
dasági kívánalmaknak.
MOLOTOV, Vjacseszlav Mihajlovics (1890-1986). - Szovjet politikus.
1930-tól 1941-ig a Népbiztosok Tanácsának elnöke (kormány-
fő), 1939-től 1949-ig és 1953-tól 1956-ig külügyi népbiztos, il-
letve (1946-tól) külügyminiszter.
MUSSOLINI, Benito (1883-1945). - Olasz politikus, a fasiszta mozga-
lom vezetője (Duce). 1922 októberétől miniszterelnök. 1943 jú-
liusában, a szövetségesek szicíliai partraszállása után III. Viktor
Emmanuel király leváltotta tisztségéből és internálta. Szeptem-
berben a németek kiszabadították és az Észak-Olaszországban
megszervezett bábállam, a salói köztársaság miniszterelnökének
tették meg. 1945. áprilisban menekülni próbált, de olasz partizá-
nok elfogták és kivégezték.
NAGY Ferenc (1903-1979). - Kisbirtokos, parasztember, politikus.
1930-tól a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt fő-
titkára, 1943-tól országos titkára, 1945-től országos elnöke.
1945. május 11-től november I5-ig újjáépítési miniszter az ide-
iglenes nemzeti kormányban. 1945. november 29-től 1946. feb-
ruár 5-ig a nemzetgyűlés elnöke, 1946. február 4-től 1947. május
31-ig miniszterelnök. Közben néhány napig honvédelmi minisz-
ter is. A kommunisták lemondásra kényszerítették. Emigráció-
ban halt meg.
NEURATH. Konstantin von (1873-1956). - Német diplomata, politikus.
1921-1930 között római, 1930-1932 között londoni nagykövet,
1932-től 1938-ig külügyminiszter. 1938-1945 között tárca nél-
küli miniszter és a hatáskör nélküli titkos kabinettanács elnöke.
1939. márciustól 1941-ig a Cseh-Morva Protektorátus elnöke.
1946-ban a nürnbergi perben 15 évi fegyházra ítélték. 1954-ben
betegsége miatt szabadon engedték.
ORLOWSKI, León - Lengyel politikus, diplomata. Lengyelország
összeomlása idején, 1939. szeptemberben ő képviselte hazáját
Magyarországon.
OTTÓ főherceg, Habsburg (Szül.: 1912-ben). - IV. Károly király és Zita
királyné legidősebb fia. 1916-ban jelen volt apja budapesti meg-
koronázásán. Az 1919. április 3-i törvény Ausztriában kimondta
a Habsburg-Lotharingiai Ház azon tagjainak száműzését, akik
nem mondtak le trónigényükről. A család előbb Svájcban, majd
Spanyolországban, aztán Belgiumban telepedett le. 1935-ben
Habsburg Ottó kitüntetéssel doktorált a löweni egyetemen. Az
240
Anschluss után a nácik újból életbe léptették a Habsburg-ellenes
törvényeket. Belgium német megszállása elől Ottó 1940-ben
New Yorkba menekült. 1944 őszén visszatért Ausztriába, de me-
gint el kellett hagynia hazáját, amikor a Renner-kormány ismét
bevezette a Habsburg-ellenes törvényt. 1961-ben nyilatkozatban
lemondott személyes uralkodói jogairól. 1978-ban német állam-
polgárságot kapott. CSU képviselőként tagja az Európa parla-
mentnek (Strasbourg). 1951-ben nősült. Felesége Regina szász-
meiningeni hercegnő. Öt lányuk és két fiuk született.
PÁL, Karagyorgyevics, jugoszláv herceg (1893-1976). - Jugoszláv ré-
gens volt 1934 és 1941 között, Péter kiskorúsága idején.
PAVELIC, Ante (1889-1959). - A horvát usztasa mozgalom megalapí-
tója és vezére. 1941-től a horvát bábállam vezetője. A háború
után Argentínába menekült. 1945-ben Jugoszláviában távollété-
ben halálra ítélték.
PÉTER, II., Karagyorgyevics, jugoszláv király (1923-1970). - II. Sán-
dorkirály fia. Uralkodott 1934-től 1945-ig.
PIUS, XII., pápa (Eugenio Pacelli) (1876-1958). - Bíboros államtitkár,
1939. március 2-től 1958. október 9-ig a római katolikus egyház
feje. 1938-ban pápai legátusként részt vett a Budapesten meg-
rendezett Eucharisztikus Világkongresszuson.
RÁKOSI Mátyá. (1892-1971). - Kommunista politikus. 1921-től a Ko-
mintern egyik titkára. 1945-ben tért haza a Szovjetunióból. Ve-
zetésével épült ki Magyarországon a sztálini típusú diktatórikus
rendszer. Áz 1956-os forradalom után ismét a Szovjetunióban
kapott menedéket, ott élt haláláig.
RENNER, Kari dr. (1870-1950). - Osztrák szociáldemokrata politikus.
1918-1920-ban kancellár. Ausztria felszabadulása után 1945.
áprilisban ideiglenes kormányt alakított. 1945-től haláláig
Ausztria köztársasági elnöke.
RIBBENTROP, Joachim von: (1893-1946). - Német diplomata, náci
politikus. 1936-tól 1938-ig londoni nagykövet, 1938 és 1945 kö-
zött külügyminiszter. 1946-ban a nürnbergi perben halálra ítélték
és kivégezték.
ROOSEVELT, Franklin Delano (1882-1945). - Amerikai demokrata
párti politikus. Pályáját ügyvédként kezdte New Yorkban. 1910-
től 1913-ig New York állam szenátora, 1913-1920 között hadi-
tengerészeti miniszter-helyettes. 1920-ban a Demokrata Párt al-
elnökjelöltje. 1929-től 1933-ig New York állam kormányzója.
1933-tól 1945. április 12-én bekövetkezett haláláig az Egyesült
Államok elnöke. 1942 és 1945 között a fegyveres erők főpa-
rancsnoka. New Deal (Új Egyezség) néven ismert politikája biz-
tosította az ország kilábalását a súlyos gazdasági válságból,
nagyszabású szociális reformokat valósított meg. A második vi-
lágháború alatt nagy szerepe volt az antifasiszta szövetség létre-
jöttében és győzelmében.
RUDENKO, Román (?-?). - Szovjet főügyész a nürnbergi perben.
RUNCIMAN, of Doxford, Walter, lord (1870-1949). - Angol liberális
párti politikus. 1908 és 1916 között több ízben miniszter, 1931-
től 1937-ig kereskedelmi miniszter, 1938-1939-ben a Titkos Ta-
nács elnöke. 1938 nyarán Prágában sikertelenül próbált meg köz-
vetíteni a szudétanémet párt és a csehszlovák kormány között.
241
SÁNDOR, I., Karagyorgyevics, jugoszláv király (1888-1934). - 1921 és
1934 között a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, illetve 1929-től
Jugoszlávia uralkodója. (Előzőleg 1918-tól 1921-ig régens volt.)
1934. október 9-én Marseille-ben Barthou francia külügyminisz-
terrel együtt egy horvát terrorista meggyilkolta.
SCHUSCHNIGG, Kürt von (1897-1977). - Osztrák keresztény-szocia-
lista politikus. 1932-től 1934-ig igazságügy-miniszter. 1934. jú-
liustól 1938. március 11-ig szövetségi kancellár. Az Anschluss
után a Gestapo letartóztatta, 1941 és 1945 között német koncent-
rációs táborban tartották fogva. A háború után egy ideig az
Egyesült Államokban élt, 1967-ben tért haza Ausztriába.
SERÉDI Jusztinián, bíboros hercegprímás (1884-1945). - Bencés rendi
szerzetes, elismert egyházjogász. 1927-től esztergomi érsek, Ma-
gyarország bíboros hercegprímása. A Magyar Tudományos Aka-
démia és a Felsőház tagja.
SIMOVIC, Dusán (1882-1962). - Repülőtábornok, 1940-194l-ben a ju-
goszláv hadsereg vezérkari főnöke. Az 1941. március 27-i kato-
nai puccs vezetője, március 27-től április 18-ig az ország minisz-
terelnöke. Jugoszlávia német megszállása után, 1941-1942-ben
a londoni jugoszláv emigráns kormány elnöke.
SIROVY, Viljam (?-?). - Hivatásos katona, csehszlovák politikus. Emil
Hácha elnöksége idején miniszterelnök.
SZOMBATHELYI Ferenc (1887-1946). - Hivatásos katona, vezérezre-
des. 1939-től 1941-ig a VIII. hadtest, 1941. júniustól augusztusig
a Kárpát-csoport parancsnoka. 1941 és 1944 között a honvéd ve-
zérkar főnöke. A háború után a népbíróság életfogytiglani bör-
tönre ítélte. A magyar kormány, a nemzetközi jogot is megsért-
ve, kiadta őt Jugoszláviának, s ott halálra ítélték és kivégezték.
SZENTMIKLÓSY Andor (1893-1945). - Diplomata. 1942. májustól a
külügyminisztérium politikai osztályának vezetője. 1943-1944-
ben a külügyminiszter állandó helyettese, a minisztérium német-
ellenes csoportjának egyik vezetője. A németek koncentrációs
táborba hurcolták, ott halt meg.
SZÁLASI Ferenc (1897-1946). - Vezérkari őrnagy, 1935-től nyugállo-
mányban. A Nyilaskeresztes Párt megalapítója és vezére. 1938-
ban háromévi fegyházra ítélték. 1944. október 16-án a németek
támogatásával került hatalomra. „Nemzetvezető" címmel egy
személyben gyakorolta a pártvezéri, államfői és kormányfői jog-
kört. 1945-ben amerikai fogságba esett. Mint háborús bűnöst ki-
adták Magyarországnak. Budapesten halálra ítélték és kivégez-
ték.
SZTÁLIN, Joszip Visszarionovics, Dzsugasvili (1897-1953). - Orosz
forradalmár, majd szovjet politikus, államférfi. 1922-től haláláig
az SZKP főtitkára, a Szovjetunió tényleges vezetője. A második
világháború alatt az Állami Honvédelmi Bizottság elnöke, a had-
sereg főparancsnoka, generalisszimusz.
STOJADINOVIC, Milán (1888-1961). - Jugoszláv politikus. Pál herceg
régenssége alatt miniszterelnök. Kifejezetten németbarát politi-
kát folytatott. Szoros barátság fűzte Göring náci marsallhoz.
TAKÁCS-THOLVAY József gróf (1876-?). - Hivatásos katona, altá-
bornagy, politikus. 1919-ben Bécsben elfoglalta a Magyar Ta-
nácsköztársaság követségét. Később diplomáciai szolgálatot tel-
242
jesített. A Frontharcos Szövetség elnöke. Parlamenti képviselő
(NEP).
TARDIEU, André (1876-1945). - Francia politikus. 1919 és 1929 kö-
zött több ízben miniszter. 1929-1930-ban és 1932-ben minisz-
terelnök.
TATARESCU, Gheorghe (1892-1957). - Román politikus. Mint mi-
niszterelnök 1940. július l-jén felmondta a Romániának 1939.
áprilisban nyújtott angol-francia garanciát. Ezt követően lemon-
dott, átadva helyét Gigurtu addigi külügyminiszternek.
TELEKI Pál gróf. széki (1879-1941). - Jogász, egyetemi tanár, földrajz-
tudós, politikus. Több kormányban miniszter. 1920. július 19-től
1921. április 14-ig, valamint 1939. február 16-tól 1941. április 3-
ig miniszterelnök. 1941. április 3-án öngyilkos lett, tiltakozásul a
Jugoszláviával kötött barátsági szerződés megszegése ellen. A
revíziós szervezetek egyik vezetője. A magyar és a nemzetközi
cserkészmozgalom tekintélyes személyisége.
TISO, Jozef (1887-1947). - Szlovák katolikus pap, politikus, a Szlovák
Néppárt egyik vezetője. 1938 őszétől az önállósult Szlovákia mi-
niszterelnöke. 1939-től a nácibarát szlovák állam elnöke. 1947-
ben mint háborús bűnöst halálra ítélték és kivégezték.
TITO, Joszip Broz. marsall (1892-1980). - Horvát származású kommu-
nista politikus, partizánvezér. 1937-től haláláig a Jugoszláv
Kommunista Pártnak, illetve a Jugoszláv Kommunisták Szövet-
ségének vezetője. 1941-től 1945-ig a jugoszláviai népfelszabadí-
tó mozgalom vezetője, 1943-tól Jugoszlávia marsallja. 1945-től
1953-ig miniszterelnök és honvédelmi miniszter. 1953-tól halá-
láig államfő.
TITULESCU, Nicolae (1882-1941). - Román politikus. 1927-1928-ban
és 1932-től 1936-ig külügyminiszter. 1930-193l-ben a Népszö-
vetsége elnöke.
TROUBRIDGE, Sir Emest Charles, brit tengernagy (1862-1926). - Az
első világháborút követően a szövetséges misszió vezetője Ma-
gyarországon.
ULLEIN-REVICZKY Antal (1894-1955). - Egyetemi tanár, politikus,
diplomata. 1939. decembertől 1943. szeptemberig a külügymi-
nisztérium sajtóosztályának vezetője. 1944. március 22-ig stock-
holmi követ. A német megszállás után lemondott. Londonban
halt meg.
VEESENMAYER, Edmund (1904-1977). - Német SS ezredes, gazdasá-
gi szakember. 1944. március 20-tól budapesti német követ és bi-
rodalmi meghatalmazott. A megszállási politika irányítója.
1946-ban Nürnbergben húszévi börtönre ítélték, de hamarosan
szabadlábra került.
VISINSZKIJ, Andrej Januarjevics (1883-1954). - Szovjet jogász, politi-
kus, diplomata. 1935 és 1939 között a Szovjetunió legfőbb ügyé-
sze, a koholt perekben a vád képviselője. 1939 és 1944 között a
Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese, 1940-től 1946-ig a
külügyi népbiztos első helyettese, 1943-tól 1945-ig az olaszor-
szági Szövetséges Ellenőrző Bizottságban a Szovjetunió képvi-
selője. Részt vett a jaltai, a potsdami konferencián és a párizsi
béketárgyalásokon. 1945 és 1949 között az ENSZ Közgyűlés
több ülésszakán a szovjet küldöttség vezetője. 1949-től 1953-ig
243
szovjet külügyminiszter, majd 1953-1954-ben a Szovjetunió
ENSZ-nagykövete.
VÖRNLE János (1890-?) - Diplomata. 1938-tól 1942-ig a külügymi-
niszter állandó helyettese, 1942 és 1944 között ankarai követ. A
német megszállás után is állomáshelyén maradt.
VÖRÖS János (1891-1968). -Hi vat ásos katona, vezérezredes. 1944. áp-
rilis 19-től október 16-ig a honvéd vezérkar főnöke. Horthy nem
vonta őt be a kiugrás előkészítésébe. 1944-1945-ben az ideigle-
nes kormány honvédelmi minisztere. 1950-ben a katonai bíróság
mint „amerikai kémet" életfogytiglani börtönre ítélte. 1956-ban,
a forradalom alatt szabadult Vácról.
WEISS Fülöp (1859-?) - A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke. A
bel- és külföldi pénzpiacon egyaránt gazdasági szaktekintély.
WERTH Henrik (1881-1952). - Hivatásos katona, vezérezredes. 1938.
szeptember 29. és 1941. szeptember 4. között a honvéd vezérkar
főnöke. Erőteljesen támogatta, hogy Magyarország német kérés
nélkül is küldjön seregtesteket a keleti frontra. Erőltette részvé-
telünket a Szovjetunió elleni háborúban. 1945-ben a szovjet ha-
tóságok Budapesten letartóztatták és a Szovjetunióba szállítot-
ták. Távollétében a népbíróság halálra ítélte. Szovjet fogságban
halt meg.
WILSON, Thomas Woodro: (1856-1924). - Amerikai, demokrata párti
politikus. 1913 és 1921 között az Egyesült Államok elnöke.
1918 januárjában meghirdetett 14 pontját a hadviselő felek elfo-
gadták a fegyverszüneti és a béketárgyalások alapjául. Részt vett
a párizsi békekonferencián, jelentős szerepe volt a Népszövetség
létrehozásában.
WEIZSAECKER, Ernst von (1882-1951). - Német diplomata. 1931-től
1933-ig oslói, 1933-1936 között berni ügyvivő, 1936 és 1938
között a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője.
1938 elejétől 1943 áprilisáig külügyi államtitkár, Ribbentrop el-
ső helyettese, majd a háború végéig vatikáni német nagykövet.
1947-ben letartóztatták, majd 1949-ben Nürnbergben hétévi bör-
tönre ítélték. 1950-ben szabadlábra helyezték.
WELLES, Sumner (1892-1961). - Amerikai demokrata párti politikus,
diplomata. 1937-től 1943-ig külügyminiszter-helyettes. 1940
elején Roosevelt elnök személyes megbízottjaként Európába uta-
zott és közvetítő tárgyalásokat folytatott az érintett kormányok
képviselőivel a hadiállapot megszüntetésének lehetőségéről.
Tartalomj egy zék
Első rész:
Mi az ára a függetlenségnek?
1. Közép-Európa háború előtti arculata
2. Magyarország úgynevezett feudalizmusa
3. Horthy tengernagy helyzete, mint kormányzóé
4. A revizionizmus jelentősége Magyarországon
Második rész:
Oázis Hitler sivatagában
1. Dollfuss és Sándor király gyilkosai
2. A Róma-Berlin tengely valódi jelentősége
3. Ausztria: az európai stabilitás sarkpillére
4. Menedékhely egymillió zsidó számára
5. Csehszlovákia széthullása
6. Románia bukása
7. Közép-európai hadüzenetek
Harmadik rész:
Sziget a szovjet tengerben
1. Magyar különbékekötési kísérletek
2 Oroszország felelőssége a második világ- háborúban
3. Magyarország német megszállása
4. Orosz taktika Közép-Európában
5. A sziget alámerült
6. Amerika felelőssége
I. Függelék
Az 1939. évi orosz-német megnemtámadási paktum
titkos jegyzőkönyvének szövege
II. Függelék
Horthy kormányzó 1944. októberi kiáltványa
III. Függelék
A svájci követség jelentése Magyarország orosz
megszállásáról 1945 tavaszán
IV. Függelék
Titkos érintkezések Sándor jugoszláv király és
Mussolini között
Irodalom
Magyarországgal foglalkozó művek
Névmutató
ISBN 963 327 206 8
Zrínyi Kiadó
A kiadásért felel Eszes Máté igazgató
Felelős szerkesztő Mészáros Károly
Műszaki vezető Bogdán Marianna
Készült az AGÓRA Kft. - Pécs - nyomdájában
Felelős vezető: dr. Kisvári András
ISBN 963 327 206 8
Ára: 620 Ft
9V89633''27206o"
„Egy évtizeden belül másodszor kényszerített csat-
lós sorsba egy kis európai országot, Magyarországot, a
hatalmas túlerőben levő szomszéd" - ezekkel a sza-
vakkal ajánlja könyvét a szerző, aki nyolc éven át -
1933 és 1941 között - képviselte hazáját, az Amerikai
Egyesült Államokat, követként Budapesten.
John Flournoy Montgomery könyvének „utóélete"
sem az Egyesült Államokban, sem Magyarországon
nem mondható mindennapinak.
Csak feltételezni lehet az összefüggést a könyvet ért
bírálatok és a között a tény között, hogy az évtizedek
során titokzatos módon eltűnt az amerikai könyvtá-
rakból a könyv szinte valamennyi példánya.
Münchenben, a Nemzetőr kiadásában, 1991-ben, „A
koronatanú" címmel 60 oldalas kivonatos ismertetés
jelent meg a könyvről,.s ebből néhány példány eljutott
magyar olvasók kezébe is.
Egy magánkönyvtárban idehaza fellelt példány
alapján a magyar olvasó most első ízben veheti kézbe
Montgomery könyvének teljes fordítását.
Ennek a könyvnek azonban nemcsak az utóélete iz-
galmas és fordulatokban bővelkedő, hanem maga a
könyv is. Megjelenése óta ugyan 46 év telt el, de a tér-
ségünkben az utóbbi években végbement fejlemények
különösen időszerűvé tették az amerikai diplomata
visszaemlékezéseit. Nemcsak azért, mert általa árnyalt
képet kaphatunk a két háború közti magyar politika
nyolc nagy jelentőségű évéről, hanem azért is - és ez
ma különösen fontos -, mért e könyv révén az első vi-
lágháború nyomán kialakult közép-kelet-európai vi-
szonyokatjobban megérthetjük.
Úgy véljük, hogy több évtizedes mulasztást póto-
lunk, amikor a magyar történelem iránt érdeklődők
könyvespolcára ajánljuk Montgomery: Magyarország,
a vonakodó csatlós című könyvét.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful